FORGOTTEN REALMS
Ed Greenwood
Elminster: Egy mágus születése
(Tartalom)
Csupán két becses dolog létezik a földön:
az első a szeretet; a második, egy hosszú út, mely elvezet a szeretethez, az intelligencia.
– Gaston Berger
Az életnek csak annyi jelentősége van, amennyit adunk neki. Bárcsak egy kicsivel többen adnátok neki egy kis jelentést.
– Árnyasvölgyi Elminster
verba volant, scripta manent
– Természetesen., Lord Mourngrym. – válaszolt Lhaeo a szósztól csepegő merőkanállal mutatva fel a lépcsőkre. – A tanulmányaiba mélyedt. – Tudja az utat.
Mourngrym bólintva köszönte meg a választ Elminster írnokának és a poros lépcsőfokokat kettesével véve rohant fel a homályba. A Vén Mágus meglehetősen pontos utasításokat. adott...
Egy pihenőhöz ért, a por gúnyolódva örvénylett körülötte. A barátságos kis szobában csak a szokásos, tömött polcok, elnyűtt szőnyeg és egy kényelmes szék állt... és Elminster pipája lebegett a kisasztal felett megtömve. Maga a Vén Mágus azonban sehol sem volt.
Mourngrym megvonta a vállát és nekivágott a következő lépcsősornak, melyek a varázskamrába vezettek. A kis, körkörös szoba üres volt, csupán egy csillogó kör lüktetett magányosan a padlón, hidegen és fehéren.
Árnyasvölgy ura tétovázott egy pillanatig, azután elindult felfelé az utolsó lépcsőkön. Azelőtt sohasem merészelte a hálókamrájában zavarni a Vén Mágust, de...
Az ajtó félig nyitva állt. Mourngrym óvatosan benézett, miközben keze megszokásból kardja markolata felé indult. A csillagok csendesen és végtelenül sziporkáztak a sötét, kupolás mennyezeten az egész szobát betöltő, kör alakú ágy felett – a nyughelyen senki sem hajtotta álomra fejét, mióta a por megtelepedett. A szoba ugyanúgy mentes volt minden élőtől, mint a többi. Hacsak nem vált láthatatlanná vagy vette fel egy könyv, esetleg valami hasonló dolog formáját, Elminster nem volt a tornyában.
Mourngrym harciasan nézett körbe, kézfején meredezni kezdtek a szőrszálak. A Vén Mágus bárhol lehetett, világokon és síkokon, melyeket csak ő és az istenek ismernek. Mourngrym összeráncolta a szemöldökét – majd megvonta a vállát. Végtére is ki tudhat a Birodalmakban – kivéve talán a Hét Nővért – bármi biztosat Elminster terveiről vagy múltjáról?
– Érdekelne, – elmélkedett hangosan Árnyasvölgy ura ahogyan elindult vissza Lhaeo felé a hosszú, levezető úton – hogy honnan jöhetett Elminster. Volt ő valaha is fiatal? Hol...? És milyen lehetett akkoriban a világ?
Biztosan jó szórakozás leltetett hatalmas varázslóként felnőni...
A Köpeny Felkötésének órája volt, amikor Shar istennő átdobja lila sötétségből és szikrázó csillagokból szőtt, mérhetetlen nagy köpenyét az égen. A nappal hűvös volt, az éj tisztának és hidegnek ígérkezett. A napfény utolsó, rózsás parazsai megcsillantak a nyugatról jövő, magányos lovas hosszú haján, ahogyan a nyújtózkodó árnyékok fölélopakodtak.
A nő körülnézett a gyülekező éjszakában lovaglás közben. Nagy, folyékony-fekete szemeit ívelt szemöldökök keretezték – hideg szépséggel párosult férfias erő és éles elme. De legyen bár az erő vagy a szépség, a legtöbb férfi szeme megakad a mézbarna tincsekkel keretezett, hetyke és fehér arcon, melynek szépsége után még a királynők is vágyakoztak – egy királynő legalábbis biztosan. Most továbbhaladván, a nagy szemekben semmi büszkeség, csak szomorúság csillant. Tavasszal erdőtüzek dühöngtek ezeken a földeken és elszenesedett, csupasz ágakat: hagytak maguk után a buja, zöld szépség helyett, amely az emlékeiben élt. Csak ezek a naiv emlékek maradtak a Halangorn Erdőből.
Ahogy az alkony végigsétált a poros úton, egy farkas vonítása hangzott fel valahol északon. A hívásra a közelből érkezett válasz, de a magányos lovas nem mutatott félelmet. Nyugalma láttán megemelkedhetett volna szemöldöke az edzett lovagoknak is, akik csak nagy, állig felfegyverzett őrjáratokkal mernek ezen az úton járni – és meglepetésük itt még nem érne véget. A hölgy kényelmesen galoppozott, hosszú köpeny örvénylett és csapkodott körülötte, időről-időre megakasztva kardforgató kezét. Csak egy bolond hagyná ezt – de ez a magas, vékony hölgy még csak kardot sem kötött derekára a kockázatos úton. A járőröző lovagok ítélhetnék őt őrültnek, vagy egy varázslónőnek és ennek megfelelően kardjukhoz kapnának. Nem tévednének nagyot.
A hölgy „Sötétszentű” Myrjala volt, ahogyan a köpenyén lévő ezüstös pecsét hirdette. Ugyanannyira félték vad útjait, mint hatalmas mágiáját és bár mindenki tartott tőle, sok falusi és városi népség szerette. Nem így a büszke urak kastélyaikban; ismert volt arról, hogy bosszúszomjas forgószélként csap le a kegyetlenkedő bárókra és a rablólovagokra, csupán lángoló testeket hagyva maga mögött sötét figyelmeztetésként a többieknek. Néhány helyen kifejezetten nem szívesen látott vendég.
Ahogyan az éj elborította az utat, Myrjala elfordult a nyeregben és levette köpenyét. Egy egyszerű, halk szó és a ruhadarab táncolni kezdett kezében, szokásos sötétzöld színét rőt vörösre változtatva. Az ezüst mágus-pecsét csúszkált és vonaglott, mint egy haragos kígyó, majd egy pár összefonódott aranytrombitává változott.
Az átalakulás nem ért véget a köpennyel. Myrjala hosszú tincsei elsötétedtek és összehúzódtak vállai körül – a vállak hirtelen életre keltek és erőtől duzzadó izmoktól szélesedtek ki. A kezek, melyek újból felhúzták a köpönyeget szőrössé és tömpe ujjúvá lettek. Kihúzott egy hüvelyébe rejtett kardot a nyereg mögötti csomagból és felkötötte. Így felfegyverkezve a nyeregben ülő férfi elrendezte maga körül köpenyét és az újonnan formált hírnöki jelvény tisztán láthatóvá vált. Újból meghallotta a farkasvonyítást – ezúttal közelebbről – és nyugodtan ügetésbe sarkallta lovát, át az utolsó dombon. Szemben egy kastély terpeszkedett, ahol ma egy kém vacsorázott – egy kéme a gonosz varázslóknak, akik hajlamosak Athalantar Szarvas Trónjára törni, amely birodalom nem messze, keletre fekszik. A nyeregben ülő férfi végigsimított elegáns szakállán és megsarkantyúzta lovát. Ahol ezen földek legfélelmesebb varázslónője nyilakkal és kihúzott pengékkel találkozhat, ott egy hírnököt szívesebb fogadtatásban részesítenek. A mágia a legjobb fegyver egy varázsló kéme ellen.
Az őrök meggyújtották a lámpákat a kapu felett, ahogy a hírnök lova megjelent a fa felvonóhídon. Felismervén a jelet köpenyén és lovagi köntösén a kapuőrök csendes udvariassággal üdvözölték. Megkondult egy harang valahol bent és a kapu lovagja. behívta az esti lakomára.
– Légy Üdvözölve a Morlin Kastélyban, ha békével jöttél.
A hírnök a szokásos csendes válaszként bólintott fejével.
– Hosszú az út Tavaray-ből, Hírnök Úr, bizonyára megéheztél. – tette hozzá a lovag kevésbé formálisan miközben lesegítette a lóról. A merev nyeregtől kelletlenül a hírnök tett néhány lassú lépést, majd halványan elmosolyodott.
Riasztóan sötét szemek emelkedtek, hogy találkozzanak a lovagéval:
– Oh, annál jóval messzebbről jöttem. – mondta a hírnök lágyan. Szótlanul búcsút biccentett és hosszú léptekkel indult a kastélyhoz. Úgy járt, mint az az ember, aki jól ismeri az utat – és a fogadtatást.
A lovag kifejezéstelen arccal nézett utána. Egy közelben támaszkodó fegyveres magában mormogott:
– Sem sietség... sem felderítők vagy fegyveresek. Miféle hírnök lehet az ilyen?
– Ha elvesztette őket út közben, – vonta meg vállát a kapu lovagja – vagy más érdekes dolog történt, akkor azt hamarosan megtudjuk. Lássuk a lovat. – Megfordult, majd meglepetésében megmerevedett. A hírnök lova a közelben állt és őt figyelte, a francba, mintha értette volna, amit az imént mondott. A ló bólintott és fél lépéssel közelebb jött, gyeplőjét finoman a fegyveres kezébe igazítva. A két férfi harcias pillantást váltott mielőtt a fegyveres elvezette volna a lovat.
A lovag még nézte őket egy pillanatig mielőtt megvonta a vállát és visszalépett a kapunyílásba. Sokat lehet még beszélni a látottakról később, bármi történjék is. Kint, az éjszakában, újra felvonított a közelben egy farkas. A lovak egyike felhorkantott és idegesen topogott.
Azután a kastély egyik ablakában hirtelen fény villant – egy harci varázslat mágikus fénye és kitört a harc. Szörnyű zűrzavar volt benn; szétszórt tányérok, felforgatott asztalok, a szolgálólányok sikolyai és a tűz üvöltő lobogása. A következő pillanatban a zajokhoz csatlakoztak alant a lovagok kiáltásai.
Nem hírnök volt és a hangokból, zajokból ítélve mások is voltak a kastélyban, akik eddig elrejtették mivoltukat. A lovag fogai megcsikordultak egymáson ahogy kardot ragadva az erőd felé indult. Ha Morlin elesik az őrült varázsdobálók rohama alatt, akkor a Szarvas Király lesz a következő? S ha egész Athalantar elbukik, akkor hosszú évek mágikus zsarnoksága következik. Igen, csak romok és bánat van előttünk... És ki tudna szembeszállni ezekkel a mágus-urakkal?
Briganti
SÁRKÁNYTŰZ – ÉS VÉGZET
Sárkányok? Nagyszerű teremtmények, fiú – egészen addig, amíg csak a faliszőnyegeken vagy az ünnepi maszkokon látod őket, vagy esetleg a három birodalom valamelyikéből...
– Astragarl Hornwood,
Elembar Mágusa
mondotta egy tanoncnak
Az Agyar Évében
A nap szikrázó forrósággal sütött le a magaslati legelőt megkoronázó kőhalomra. Messze lent, a fákba burkolózó falu egy zöldeskék ködfelhő alatt terült el – mágikus köd, mondják néhányan, a Tündérnép ködmágusai idézték meg, kiknek varázslatai lehetnek jók és rosszak egyaránt. A rosszakról természetesen több szó esik és Heldon népei nem kedvelik az elfeket.
Elminster nem tartozott közéjük. Remélte, hogy egyszer majd találkozik az elfekkel – szemtől-szembe –, megérintheti lágy bőrüket és hegyes fülüket, beszélgethet velük. Ezek az erdők valaha hozzájuk tartoztak és ők még ismerhetik a titkos helyeket ahol bestiák rejtőzködnek és egyebeket is. Szerette volna mindezt megismerni egy napon, amikor felnő és szabadon járhat amerre csak kedve tartja.
El sóhajtott, kényelmesebb helyzetbe csusszant kedvenc köve előtt és megszokásból végignézett a lejtős réten, hogy juhai biztonságban vannak-e. Biztonságban voltak.
Nem először, a csontos, hegyes orrú ifjú dél felé nézett hunyorítva. Egyik vékony kezével félresöpörte rendezetlen, szénfekete haját az arcából és ujjait otthagyta, hogy beárnyékolja velük csillogó, kékesszürke szemeit, hiábavalóan próbálva meglátni a távoli, nagyszerű Athalgard tornyait a folyó mellett, Hastarl szívében. Mint mindig, most is látta a halvány, kékes ködöt, amely a Delimbiyr legközelebbi kanyarulatát fedi, de semmi többet. Apja gyakran mondta neki, hogy a kastély túl messze van, – és időnként hozzátette, hogy ez a kellemes távolság a falu és a kastély között jó dolog.
Elminster szerette volna tudni, hogy ez mit jelent, de ez is azok közé a dolgok közé tartozott, amelyekről apja nem beszélt. Amikor rákérdezett, akkor apja gyakran mosolygó ajkai keskeny vonallá vékonyodtak és szürke szemei élesen villantak... de szó nem esett több. El gyűlölte a titkokat – legalábbis azokat, melyeket nem ismert. Műiden titkot meg fog tanulni. Valamikor, valahol. És egy napon látni fogja a kastélyt is, mely a vándorzenészek szerint oly nagyszerű... talán még a falakon is végigsétálhat... igen...
Lágy szellő kélt nemesen a rét felett, körbefolyva a gyapjas fejeket. A Lángoló Erdők Éve volt, Eleasias hónapja, Eleint előtt néhány nappal és az éjjelek már igazán hidegek voltak. Miután hat szezon óta legeltetett birkákat a hegyoldalban elterülő réten, El tudta, hogy a fák leveleit hamarosan lefújja a szél és elkezdődik a Fakulás ideje.
A juhászfiú sóhajtott és összébb húzta magán viseletes, csupafolt bőrzekéjét. Valaha egy erdőjáróé volt és a hátán az egyik folt alatt még mindig ott volt a tépett szélű, sötét foltokkal körített lyuk, ahol egy nyílvessző – egyesek szerint elf vessző volt – kioltotta a férfi életét. Elminster szerette az öreg kabátot – homályos csatok, darabkák egy rég letűnt lord címeréből és elmúlt kalandoktól kopottas szélek – mindazért, amit felidézett benne. Néha azonban azt kívánta, bárcsak kicsit jobban illenék rá.
Egy árnyék zuhant a rétre és El felnézett. Mögötte a szél olyan élesen üvöltött fel, ahogyan még sohasem hallotta. Megfordult és vállát a sziklának vetve felemelkedett, hogy jobban lásson. Nem kellett volna. A legelő feletti eget két hatalmas, denevérszerű szárny töltötte be – közöttük egy háznál is nagyobb, vöröspikkelyes test. Méretes karmokkal ékesített mancsok függeszkedtek a mellkas két oldalán, mely egy hosszú-hosszú nyakban folytatódott. A nyakon két kegyetlen szemnek és egy széles szájnak otthont adó fej ült, fogai egyenként akkorák, mint Elminster maga. Messze hátul az egészet egy tekergőző és csapkodó farok követte valahol a domb felett...
Egy sárkány! Elminster nyelni is elfelejtett, csak bámulni tudott.
Vadul és szörnyűségesen söpört El felé kitárva szárnyait, hogy elkapja a levegőt, lassan és nehézkesen emelkedett a kék északi égre. S a hátán ült valaki!
– Sárkány a kapuknál – suttogta Elminster a káromkodást öntudatlanul amikor a gigantikus fej kicsit megbillent és ő belebámult a hatalmas féreg öreg, bölcs és kegyetlen szemeibe.
Mélyek voltak és rezzenéstelenek; a sötét gonoszság tavai, melybe belezuhant és csak merült, merült...
A szétroppanó szikla sikolyától és szerteszóródó szilánkoktól kísérve sárkánykarmok martak bele mélyen a kőhalomba. Kétszer olyan magas volt, mint a falu legnagyobb tornya és óriási szárnyaival csapott még egyet. Fülsüketítő dörrenésüktől kísérve Elminster menthetetlenül zuhant hátra és gurult le a lejtőn, körülötte a juhok világgá bégették rémületüket. Keményen ért földet, fájdalmasan átgurulva egyik vállán. Futnia kellett volna, futnia...
– Kardok! – köpte a legdurvább káromkodást amit csak ismert, amikor érezte, hogy eszeveszett futásában meggátolja valami láthatatlan. Egy doboló, reszkető forrás az ereiben – mágia! Érezte, ahogyan valami lassan szembefordítja a sárkánnyal. Elminster mindig is remélte, hogy egyszer majd közelről láthatja a mágiát működés közben, de a várt vad izgalom helyett úgy találta, hogy nem szereti érezni azt. Düh és félelem keveredett benne, amikor felemelte fejét. Nem, semmiképpen sem kedvelte ezt az érzést.
A sárkány összehúzta szárnyait és úgy ült a kőhalmon, mint egy keselyű – egy toronymagas keselyű, hosszú farokkal, ami tekeregve borította be a legelő nyugati lejtőjét. Elminster nyelt egyet; szája hirtelen kiszáradt. A férfi leszállt és megállt egy lankás kövön a sárkány mellett. Egy parancsoló kéz emelkedett és mutatott a fiúra.
Megragadta Elminster tekintetét – újra az a szörnyű, tehetetlen érzés a testében, amikor egy idegen akarat mozgatta lábait –, hogy a fiú a szemébe nézzen. A sárkány szemeibe bámulni ijesztő, ugyanakkor valahogy nagyszerű érzés volt. Ezek a szemek hidegek voltak, fájdalmat és halált ígértek... talán többet. El megízlelte a növekvő félelem hideg szorítását.
Kegyetlen vidámság volt a férfi mandulavágású szemeiben. El kényszerítette magát, hogy lentebb nézzen és látra a halálos szemek körüli barna bőrt, rézszín tincseket és egy kacsintó medált a férfi szőrtelen mellkasán. Alatta jelek borították bőrét, félig elrejtőzve legsötétebb zöld talárja alatt. Gyűrűket is hordott, aranyból és valami csillogó kék fémből, és puha, finomabb csizmákat, mint amilyeneket El valaha is látott. A mágia halványkék csillogása – valami, amit Apa szerint csak El látott és soha ne beszéljen róla – vette körbe a medált, a gyűrűket, a talárt és a férfi mellkasán lévő jeleket ugyanúgy, mint azokat a sima fapálcikák végeinek látszó dolgokat, melyek a férfi csizmájának mély hasítékából álltak ki. A ritka csillogás jóval fényesebben vette körbe a férfi kinyújtott kezét... de a fiúnak már nem volt szüksége több titokzatos jelre, hogy tudja; a férfi egy varázsló.
– Mi a neve a falunak ott lent? – a kérdés hideg volt és gyors.
– Heldon. – a név előbb hagyta el Elminster ajkait, minthogy rágondolt volna. Érezte, hogy a nyál összegyűlik a szájában és vele egy kevés vér is.
– Ott tartózkodik most a falu ura?
Elminster küzdött, de ismét válaszolt – I-Igen.
A varázsló szemei összeszűkültek – Nevezd meg! – Felemelte karját és a kék ragyogás fellángolt.
Elminster hirtelen kényszert érzett, hogy elmondjon ennek a durva idegennek mindent – mindent. Hideg félelem vonaglott bensőjében. – Elthryn, Uram. – Érezte ajkai remegését.
– Hogy néz ki?
– Magas, Uram, és vékony. Gyakran mosolyog és mindig kedves min...
– Milyen színű a haja? – csattant fel a varázsló.
– B-Barna, Uram, oldalt és a szakállában már szürkül. Ő...
A varázsló éles mozdulatot tett és Elminster úgy érezte, újra képes mozgatni végtagjait. Nyögve próbált küzdeni ellenük, de már meg is fordult és futott. Keményen vágódott a fűbe, tehetetlenül a vezérlő mágiával szemben, sietségében botladozva törtetett lefelé a füves lejtőn, amerre a rét véget ért – egy meredek falú szakadékban.
Ahogy keresztülcsörtetett a csalánon és a magas füvön, El apró győzelmébe kapaszkodott; legalább azt nem árulta el, hogy Elthryn az apja.
Apró győzelem, csakugyan. A szikla széle mintha átugrott volna felette, lélegzet nélküli futásának szele üvöltve zúgott el füle mellett. Alant Athalantar forgó vidéke gyönyörűnek tetszett a ködben.
Fejjel előre, Elminster átrohant a szakadék szélén – és érezte, hogy a remegő kényszer magára hagyja. Ahogy a sziklák rohantak, hogy találkozzanak vele, küzdeni kezdett félelme és dühe ellen, hogy mentse életét.
Néha sikerült tárgyakat mozgatnia elméjével. Néha – istenek, kérlek, csak sikerüljön!
A szűk szakadék falai közel voltak. Múlt hónapban leesett egy bárány és az élet előbb szakadt ki belőle, minthogy az összezúzott, lógólábú test elérte volna az alját. Elminster beharapta ajkát. Azután a fehér csillogás, amit keresett felemelkedett és elfátyolozva a sziklákat ellopta látását. Karjaival kétségbeesetten csapott a levegőbe és oldalra táncolt, mintha szárnyakat növesztett volna egy pillanatra.
Becsapódott egy tüskebokorba, bőre égett, mintha százszor hasították volna fel. Földet és követ ért, azután valami rugalmasat – szőlő talán? – elrepült és újra zuhant.
– Uhhh! – neki a köveknek, keményen. A világ forgott. Lélegzetért kapott, de nem talált és a fehér köd megvakította.
Istenek és istennők, megmentettetek...
A fehér köd ismét felemelkedett, majd visszavonult – azután föntről szörnyű reccsenés hangzott.
Valami sötét és nedves zuhant el mellette, láthatatlanul veszett bele a lenti csillogásba. El megrázta fejét, hogy kitisztítsa és körülnézett. Friss vér festette meg a sziklákat közvetlenül mellette. A napfény elhalványult, Elminster megmerevedett és próbált halottnak látszani. Karjai, bordái és csípője dobolva sajgott... de legalább képes volt mozgatni őket. Lejön vajon a varázsló vagy a sárkány, hogy megnézze, biztosan meghalt-e?
A sárkány a legelő felett körözött, egy birka lábával szájában kirepült látóteréből. A következő kényelmes kör visszahozta a szakadék fölé, agyarai között két juh küzdött életéért. Újra a roppanó hang és ismét továbbállt.
Elminster megborzongott, betegnek és üresnek érezte magát. Úgy bámult a sziklára maga mellett, mintha annak szilárd keménysége meg tudná mondani, hogy mit tegyen. A sárkányszárnyak szaggató zaja újra közeledett. El olyan mereven feküdt, amennyire csak tudott. A fej még mindig kényelmetlenül félretekerve, száj nyitva, nyugodtan bámult a felhőtlen égre.
A varázsló magas nyergéből élesen lepillantott az összetört fiúra ahogy a sárkány átsüvöltött felette, s előredőlve kiáltott valamit, amit Elminster nem értett. Valamit, ami sziszegve visszhangzott a szakadék szájából. A sárkány hatalmas vállai válaszul megmozdultak és lassan emelkedni kezdett – csak hogy ismét kizuhanjon a látótérből egy siklással, melynek lágyságától a szárnyak csapta szél üvöltése éles sikollyá vált. Heldon felé.
El megtalálta lábait, össze-összerándulva és minden fájdalmas mozdulattól felszisszenve botladozott a szakadék vége felé. Volt egy hely, ahol azelőtt sokat mászott... ujjai véreztek, ahogy felsebezték őket az éles sziklák. Szörnyű félelem fojtogatta.
* * * * *
Odakint felsikoltott egy nő. Egy pillanattal később a kovács felől jövő monoton kalapálás hirtelen és dühösen elhallgatott. Elthryn Aumar szemöldökráncolva emelkedett fel a farm könyvelése mellől, sietségében összetörve néhány agyagtáblát. Sóhajtva tért napirendre saját ügyetlensége felett és a falról lekapva kardját kirontott az utcára, menet közben szabadítva ki az acélt hüvelyéből. Könyvelés, ami minden reggel el van számolva és most még ez is... mi van most?
Az Oroszlánkard, Athalantar legöregebb kincse megvillantotta büszke fényét, ahogy kiért vele a napra. Erős mágiát kovácsoltak a pengébe és mint mindig, most is szilárdan és vérre éhesen simult Elthryn kezébe. Szinte villámlott egyet, amikor rápillantott. A falusiak sikoltozva futottak délnek az utcán, a puszta rémülettől fehér arccal. Elthryn kénytelen volt kitérni egy nő útjából, ki oly kövér volt, hogy elcsodálkozott, hogyan képes futni egyáltalán – Tesla varrónőinek egyike –, és északnak fordult, hogy vessen egy pillantást a Nemes Erdő sötét tömegére. Az utca tele volt dél felé rohanó szomszédaival, néhányan sírtak. Valami köd – fist – volt a levegőben, amerről jöttek.
Rablók? Orkok? Valami az erdőből?
Futni kezdett az utcán, legbecsesebb tulajdonának tartott bűvös penge meztelen a kezében. Lángok éles ropogását hallotta. Beteges félelem kúszott fel a torkába, amikor megkerülte a hentesboltot és megtalálta mögötte a tüzet.
Az ugráló lángok pokla elborította kunyhóját. Talán ő kijutott – de nem... nem...
– Amrythale – suttogta, könnyeit ujjasával törölte ki szeméből. Valahol a ropogásban ott hevertek az ő csontjai.
Tudott kósza szóbeszédekről, melyek szerint egy hétköznapi erdőkerülő lányának biztosan boszorkányságot kellett használnia, hogy hitvesi ágyra találjon Athalantar egyik legtiszteletreméltóbb hercegénél – de Elthryn szerette őt. És ő is Elthrynt. Belebámult az iszonytató halotti máglyába és emlékeiben látta a mosolygós arcot. Ahogy könnyei legördültek arcán, fekete haragot érzett magában felgyülemleni.
– Ki tette ezt? – üvöltötte. Kiáltása visszhangot vert, Heldon most üres boltjainak és házainak falán, de csak a tűz ropogása válaszolt... majd egy üvöltés, oly hangosan és mélyen, hogy a környékbeli kunyhók megremegtek és talpa alatt az utcakövek kifordultak a helyükből. A felszálló poron keresztül a herceg felnézett és meglátta, amint gőgös lazasággal köröz a fák felett: egy nagyobbfajta, idősebb vörös sárkány, pikkelyei sötétek, mint a száradt vér. Egy férfi lovagolta meg, egy taláros férfi bottal a kezében, egy férfi akit Elthryn nem ismert, de kétségkívül varázsló volt. Mindez csak egy dolgot jelenthetett: bátyja, Belaur kegyetlen keze végül elérte.
Elthryn volt apjuk kedvence és Belaur gyűlölte ezért. A király adta neki az Oroszlánkardot – mára már csak ez maradt apjától. Gyakran és jól szolgálta őt... de ez örökség volt, és nem egy csoda-varázslat. Hallotta a varázsló nevetését amint éppen villámmal sújt le néhány falusira, kik a hátsó mezők felé menekültek. Elthryn Herceg felnézett az égre és büszke szárnyakon körözve a saját halálát látta.
Ajkaihoz emelte az Oroszlánkardot, csókot lehelt rá és elméjébe idézte fia hosszú, komoly arcát csőrszerű orrával és rendezetlen, szénfekete boglya hajával Elminster az ő magányával, komolyságával és egyszerűségével, titkával, az elméje hatalmával, melyet az istenek csak keveseknek adtak meg Faerunban. Talán az isteneknek külön tervük van vele. Ebbe az utolsó reménybe kapaszkodva Elthryn megszorította a kardot és megszólalt könnyein át.
– Élj fiam. – suttogta – Élj, hogy megbosszuld édesanyád... és visszaadd a Szarvas Trón becsületét. Hallj engem!
* * * * *
A falu felé botladozva, még mindig messze, egy fák borította lejtőn Elminster lihegve kapkodott levegő után és merev tagokkal egy fatörzsnek dőlt, szemei kápráztak. Apja hangjának szellemszerű suttogása tisztán zengett füleiben. Bűvös kardjának egy olyan hatalmát használta, amit El még csak egyszer látott működés közben, amikor anyja eltévedt egy hóviharban. Tudta mit jelentenek a szavak. Apja a halálán volt.
– Jövök Apám! – kiáltotta a süket fáknak – Jövök! – És botladozott tovább, ügyetlenül ugrálva át a kidőlt törzseket és áttörve a sűrű bozóton, lélegzet után kapkodva és tudva, hogy elkésett...
* * * * *
Elthryn Aumar keményen megvetette lábát az úton, felemelte kardját és vicsorogva felkészült rá, hogy úgy haljon meg, ahogy csak egy herceg tud. A sárkány elrepült felette, s szinte figyelmen kívül hagyta a magányos férfit a karddal. Lovasa két botjával célzott és nyugodtan lecsapott Heldon menekülő népére villámmal és mágikus halál-csapásaival. Ahogy elsöpört a herceg felett, a varázsló egyik borjával óvatlanul a kardforgatóra célzott.
Fehér fény villant és az egész világ táncolni és vonaglani látszott. A villám lecsapott és körülfutotta Elthrynt, de ő nem érzett fájdalmat. A kezei között tartott penge fehér tűz vonagló íveinek formájában szívta magába a mágiát, amíg az teljesen el nem tűnt.
A herceg látta, hogy a varázsló visszafordul nyergében és rámered. Magasra tartotta az Oroszlánkardot, hogy a mágus láthassa azt, és remélte, hogy ezzel lecsalogathatja – halvány remény, jól tudta ezt –, Elthryn átokra mozdította ajkait. Kimondta a lassú és nehéz szavakat, melyeket hosszú idővel ezelőtt tanult.
A varázsló tett egy mozdulatot és szája meglepetésében kinyílt; az átok megtörik, bármilyen varázst használjon Elthryn ellen. Ahogy sárkánya tovasiklott, másik botjával is a hercegre célzott. Anyagiasult erő csapott ki belőle – és tűnt el a haragjában csillogó és éneklő bűvös pengében. A varázslatokat megállítja... de nem a sárkánytüzet. A herceg tudta, hogy csupán néhány lélegzetvételnyi ideje maradt az életből.
– Ó Mystra, hagyd hogy a fiú megmeneküljön – imádkozott, ahogy a sárkány lassan megfordult a levegőben és felé indult. – és mondd meg neki, hogy messzire szökjön – nem maradt több ideje az imádságra.
Fényes sárkánytűz vette körül Elthryn Aumart és ahogy dacosan felmordulva a dühöngő lángok közé csapott kardjával, azok elborították és elsöpörték...
* * * * *
Elminster kicsörtetett az utcára a molnár háza mellett, ami most csak törött fa és szétszórt kövek füstölgő halma volt. Halálos lehelet tüzétől elfeketedett kéz meredt ki az összedőlt kémény alól, reménytelenül szorítva a semmit.
Elminster lenézett rá, majd sietve megkerülte a romhalmazt. Néhány lépés után azonban a futás lelassult és bámulva állt meg. Nem volt szükség sietségre; Heldon minden épülete összeomlott vagy lángolt. Sűrű füst rejtette el előle a falu alsó végét és itt is, ott is tűz villant, ahogy a fa részek lángra kaptak. Otthonát csupán egy megfeketedett terület és szállongó hamu jelölte. A hentesbolt rádőlt az utcára, csak összetört berendezés és félig megégett fadarabok maradtak belőle. A sárkány elment; Elminster egyedül volt a halottakkal.
Összeszorított fogakkal kutatta át a falut. Talált összetört vagy otthonaik falai között megégett holttesteket, de sehol egy élő lélek. Édesanyjának és apjának semmi nyoma... de tudta, hogy ők sem menekültek meg. Amikor fájó szívvel a legelő felé fordult – hová is mehetne? – rálépett valamire, ami az utat vastagon fedő hamu alatt feküdt. Az Oroszlánkard félig megolvadt markolata volt az.
Megremegett, amikor kezébe vette. Elégett az is, csupán néhány ujjnyi penge és a büszke arany egy része maradt meg belőle; a maradványok már nem sugároztak magukból kékes mágiát. Ismerte a viseletes markolatot. Mellkasához szorította és a világ hirtelen megindult vele.
Sokáig hullottak könnyei az utat borító hamuban térdelve és a türelmes nap lassan mozdult tovább az égen. Néha érzéketlenségbe zuhant, de a hideg kirángatta belőle és fogait ropogó kavicsoknak érezte.
Felülve az alkonyt találta Heldon romjai között és az éj már jött a Nemes Erdő felől. Érzéketlen kezei zsibbadni kezdtek, ahogy a kardmarkolatot tapogatta. Lassan felállt és végignézett otthona maradványain. Valahol a közelben felhangzott egy farkas hívása és választ is kapott rá. Lenézett a kezében tartott használhatatlan fegyverre és megborzongott. Ideje volt itt fagyni ezt a helyet, mielőtt a farkasok lejönnek zabálni.
Lassan az ég felé emelte a megolvadt Oroszlánkardot. Az egy pillanatra elkapta a naplemente halványodó fényét, Elminster keményen a visszatükröződő fénybe nézett és motyogni kezdett – Elpusztítom a varázslót és megbosszulom mindőtöket vagy belehalok. Halljatok engem... Anyám, Apám! Esküszöm.
Farkasüvöltés jött válaszul. Elminster kivillantotta fogát a hang irányába és megrázta a markolatot, azután futni kezdett a rét felé.
Ahogy futott, Selune csendesen Heldon kihunyó lángjai fölé emelkedett és ragyogó, csontfehér holdfényben fürösztötte meg a romokat, Elminster nem nézett vissza.
* * * * *
Riadva ébredt egy barlang sötétjében, ahol egyszer elrejtőzött társai elől, mikor keresd-az-ogrét játszottak. Az Oroszlánkard markolata hidegen és terméketlenül feküdt mellette. Elminster fekve maradt, hallgatózott. valaki mondott valamit a közelben.
– Nincs jele rablásnak... sehol egy fegyveres. – jöttek a súlyos szavak, hangosan és közelről. Elminster megfeszült, csendben feküdt tovább a sötétbe bámulva.
– Szerintem a kunyhók maguktól kaptak lángra. – ezt egy másik, mélyebb hang mondta gunyorosan – És a többi összedőlt, mert elfáradtak a sok állásban, mi?
– Elég legyen, Bellard. Mindenki meghalt, igen – de nincs nyoma kardnak, még csak egy nyilat sem találtunk. A farkasok elprédáltak néhány testet, de senkit sem raboltak ki. Találtam egy aranygyűrűt, ami ott csillogott az utca közepén egy nő kezén.
– Akkor mi az, ami tűzzel öl... és utána lerombolja a házakat?
– Sárkányok. – szólt egy újabb hang, csendesebb és ijesztőbb.
– Sárkányok? És mi nem is láttuk őket? – a gúnyolódó hang szinte tréfálkozva szólalt meg.
– Több dolog vagyon a Delimbiyr mentén innen s túl, amit még nem láttál, Bellard. Mi más lehetett volna? Egy mágus, igen... de melyik mágusnak van elég varázslata, hogy fáklyát csináljon a kunyhókból és a szénaboglyákból és a legelőből ugyanúgy, ahogy a kőből épült házakból is? – rövid hallgatás után a hang folytatta – Ha bármi jobb válaszod van, csak mondd. Addig is, ha nem jelent problémát, hajnalban, amikor még nem láthatnak minket a levegőből kimegyünk – és ne kószáljatok messzire az erdőtől, maradjatok takarásban.
– Na ne! Nem fogok itt ülni, mint valami anyámasszony katonája, amíg más összeszedi az összes érmét és egyebeket. Aztán meg verekedhetek farkasokkal a maradékért.
– Menj hát, Bellard, én maradok.
– Ja, a birkákkal.
– Csakugyan. Legalább lesz mit enned... a sült falusiakon kívül, amikor kimész... vagy inkább letereled őket és vigyázol rájuk, amíg a szemétben kotorászol?
Undorodó horkanás hangzott, majd valaki felnevetett. – Helmnek megint igaza van, Bel. Na gyerünk. Talán szerez nekünk valami sütnivalót éjszakára, ha a felvágott nyelveddel inkább mint egy szerető szólalsz meg... Mi a véleményed, Helm?
– Nem ígérek semmit. – az első hang válaszolt – Ha arra gondolok, hogy egy tollászkodó füstös ólálkodik odakint, akkor a hús hideg marad. Ha valamelyikőtök talál egy jókora üstöt, akkor hozza ide és talán legalább egy étkezésre elegendőt tudok benne főzni.
– És a sisakod egy ideig nem lesz babszagú, mi?
– Úgy van. Felejtsd el.
– Nem vesztegetem az időmet üstökre, – mondta Bellard mogorván – ha van pénz vagy néhány jó penge.
– Hát persze, sisakfejű – beleteszed a zsákmányt az üstbe, mi? Aztán még többet hozol, ugye?
Kuncogás – Igaza van, Bel.
– Mint mindig.
– Na menjünk. – Azután mintha dulakodás zaja lenne, kövek gurultak valahová a barlang szájánál, hogy csendes ülőhelyet találjanak maguknak. Csend zuhant az üregre.
Elminster sokáig várt, de csak a szelet hallotta. Biztosan mind elmentek. Óvatosan felkelt, kinyújtotta merev végtagjait és előremászott a sötétségben, megkerülve egy sarkot – és majdnem bele egy elétartott kard hegyébe. A kard másik végén álló fickó nyugodt hangon szólalt meg – Te meg kiféle vagy, fiú? A faluból futottál ide? – Foltokból összevarrt bőrvértet viselt, kopott kesztyűket, karcos sisakot és nehéz, szúrós szakállat. Így, közelről Elminster érezte a mosdatlan férfi szagát, amint olaj és fafüst bűzével keveredik.
– Azok az én juhaim, Helm. – mondta nyugodtan – Ne bántsd őket.
– A tiéd? Oszt kinek fogod őket legeltetni, ha odalent mindenki halott?
Elminster találkozott a hideg tekintettel és elszégyellte magát, amikor könnyek bukkantak fel szemei sarkában. Hátralépett, megtörölte szemét és előhúzta az Oroszlánkardot zekéje alól.
– Tedd azt el, fiú. – a férfi hangjában volt valami, ami akár sajnálat is lehetett – Nem akarnék pengét váltani veled még akkor sem, ha jobb acél lenne a kezedben. Odalent volt a néped, – fejével oldalra mutatott, de szemét nem vette le Elminsterről – Heldonban?
– Ja. – Elnek sikerült megszólalnia, hangja csak egy kicsit remegett.
– Hová mégy most?
Elminster megvonta a vállát. – Itt akartam maradui. – mondta keserűen – És birkát enni.
Helm nyugodt szemei találkoztak az ifjú, haragos tekintettel. – Időnként meg kell változtatni a terveket. Segítsek elkapni egyet, hogy elkezd?
Hirtelen harag ébredt erre Elminster szívében. – Tolvaj! – kiáltott hátrálva – Tolvaj!
A férfi megvonta vállát. – Neveztek már rosszabbnak is.
Elminster kezei remegtek, visszadugta őket zekéje alá a romos karddal együtt. Helm elállta az egyetlen kijáratot. Ha találna egy elég nagy követ...
– Nem lennél ilyen nyugodt, ha Athalantar lovagjai a közelben lennének! Megölik a magadfajta rablókat, tudod jól. – mondta Elminster, szavait elharapta, ahogy apjától hallotta amikor az haragos tekintélyt vitt hangjába.
A válasz meglepte. A kövek hirtelen megcsikordultak a csizmák alatt és a férfi megragadta, zekéjének elejét az orráig húzta fel. – Én is Athalantar egyik lovagja vagyok, fiú – esküszöm magára a Szarvas Királyra, az istenek óvják. Ha nem lett volna az a sok átkozott varázsló Hastarlban, akik fölénk kerekedtek a „hűséges fegyvereseknek” nevezett bérelt banditáikkal, akkor most én is békében lovagolgatnék a birodalomban – és nem kétlem, hogy neked is lenne otthonod, családod és szomszédaid!
Az öreg, szürke szemek legalább akkora haragtól lángoltak, mint amekkorát Elminster érzett. Nyelt egyet, de nyugodtan állta Helm tekintetét.
– Ha igazi lovag vagy, – mondta, – akkor hagysz elmenni.
Hirtelen, egy kis lökéssel, mely elválasztotta őket, a fickó elengedte. – Talán, fiú. Miért?
Elminster ismét előhúzta a kardmarkolatot és feltartotta. – Felismered? – kérdezte elhalkuló hangon.
Helm hunyorogva nézett, megrázta fejét – majd megdermedt. – Az Oroszlánkard! – kiáltott fel – Uthgrael sírjában kellene lennie. Hogy került hozzád, fiú? – kinyúlt érte.
Elminster megrázta fejét és visszatette zekéje alá a megtört pengét. – Az enyém. Apámé volt és... – leküzdötte a torkát szorongató könnyeket és folytatta – ...és azt hiszem, hogy múlt éjjel ezzel a kezében halt meg.
Egymás szemeibe bámultak egy hosszú pillanatig, majd Elminster összeszedte bátorságát. – Ki ez az Uthgrael? Miért kellett volna eltemetni vele az apám kardját?
Helm úgy nézett rá, mintha három feje lett volna és mindegyiken egy-egy korona. – Válaszolok, fiú, ha elébb elárulod nekem apád nevét. – előredőlt, szemei hirtelen elsötétedtek.
Elminster büszkén kihúzta magát. – Apám Elthryn Aumar... volt. Mindenki úgy nevezte; Heldon koronázatlan királya.
Helm dühös rohammal engedte ki lélegzetét. – Nem... nem mondta senki, fiú. – mondta hirtelen – Hol hallottad?
– Miért? – kérdezte Elminster, szemei összeszűkültek. – Tudom, hogy apám fontos ember volt és... – hangja elcsuklott, de egy sóhajjal leküzdötte gyengeségét és folytatta – és egy varázsló ölte meg, aki két pálcát tartott kezében és egy sárkányon lovagolt. Egy sötétvörös sárkányon. – Szemei elfátyolosodtak. – Sohasem fogom elfelejteni, hogy néztek ki. – Ismét elővette ami az Oroszlánkardból maradt, és előredöfve vele dühösen hozzátette – Egy napon majd...
A koszos lovag vigyorogni kezdett – nem gúnyosan, inkább vidáman.
– Mi? – El hirtelen összezavarodott. Eltette a pengét – Mi tetszik annyira?
Fiú, fiú, – kezdte a fickó nagyvonalúan – ülj csak le. – Visszadugta kardját hüvelyébe és egy közeli kőre mutatott. Elminster harciasan szemezett vele, mire a férfi sóhajtva leült és leakasztott egy bedugaszolt, vésetekkel díszített fémflaskát az övéről. Előrenyújtotta – Iszol?
El ránézett. Hirtelen eszébe jutott, hogy nagyon szomjas és előrelépett. – Ha válaszolsz – mondta – és megígéred, hogy nem ölsz meg.
Helm szinte tisztelettel nézett rá – Szavamat adom – Helm Stoneblade, a Szarvas Király lovagjának szavát. – Megköszörülte torkát és folytatta – És válaszolok is, ha te is válaszolsz még valamire. – Előredőlt – Mi a neved?
– Elminster Aumar, Elthryn fia.
– Egyke?
– Elég. – mondta Elminster elvéve a flaskát – Megkaptad a választ, most te jössz.
A férfi ismét elvigyorodott – Kérlek, Herceg Uram...? Csak még egy apróság.
Elminster rábámult – Gúnyolódsz velem? „Herceg Uram”?
Helm megrázta fejét – Nem, fiú... Elminster Herceg. Esküszöm neked, én már csak tudom. Van testvéred? Nővéred?
Elminsteren volt a fejrázás sora – Sem élő, sem holt.
– Édesanyád?
El széttárta karjait. – Találtál egyetlen élőt is odalent? – kérdezte hirtelen haragra gerjedve – Szeretném megkapni a válaszaimat, Lovag Úr. – Hosszan nyelt a flaskából.
Orrában és torkában tüzes buborékok robbantak. Fuldoklott és köhögött. Térdre esett, fájón a köves talajon; könnyein keresztül látta, hogy Helm finoman előrehajol és megtámasztja, kivéve kezéből a flaskát, mielőtt elejtette volna. Az erős kezek segítettek felülni és finoman megrázták.
– Nem kedvenced a pálinka, fiú? Jobban vagy már?
Sikerült bólintania. Helm megveregette karját – Jól van. Úgy tűnik, a szüleid biztonságosabbnak gondolták, ha nem mondanak semmit. Szerintem jól tették.
Elminster dühösen kapta fel a fejét, de könnyein keresztül látta, ahogy Helm feltartott kézzel megálljt int.
– Szavamat adtam... és te Athalantar egyik hercege vagy. Egy lovag megtartja szavát, még ha mégoly sietve adta is.
– Hát mondd. – mondta El.
– Mit tudsz a szüleidről? A születésed előttről?
El megvonta vállait. – Semmit, – kezdte keserűen – a nevükön kívül. Anyám Amrythale Goldsheaf, egy erdőkerülő lánya volt. Apám büszke volt erre a kardra – mágikus volt – és örült, hogy Heldonból nem lehet látni Athalgardot. Ennyi.
Helm sóhajtott és a szemét forgatta – Hát akkor ülj le és tanulj. Ha élni akarsz, akkor megtartod magadnak, amit most mondok. Manapság a varázslók vadásszák a fajtádat Athalantarban.
– Ja, – mondta Elminster keserűen – tudom.
Helm sóhajtott. – Én... bocsáss meg, Herceg, elfeledkeztem róla. – széttárta kesztyűs kezeit, mintha valamilyen bokor ágait hajtaná félre maga elől – Ezen birodalom, Athalantar, úgy is ismert, mint a Szarvas Királyság, egy férfi, Uthgrael Aumar, a Szarvas Király után. Hatalmas harcos volt – és a te nagyapád.
Elminster bólintott – Ez több, mint amit „herceges” beszédedből megsejtettem. De akkor miért nincs rajtam gazdag talár Athalgard egyik termében?
Helm újra rávigyorgott és felkuncogott. – Olyan gyors vagy és acélidegzetű, mint ő volt, fiú. – Maga mögé nyúlva előhúzott egy foltos vászoncsomagot és belekotort, ahogy folytatta – Erre az a legjobb válasz, ha elmondom a dolgokat úgy, ahogyan történtek. Uthgrael volt az uram, fiú, és a legnagyobb kardforgató, akit valaha is láttam. – Hangja suttogássá halkult és mosolyának minden nyoma eltűnt. – A Fagy Évében halt meg orkok ellen küzdve Jander közelében. Sokan ottvesztek abban a farkasordító télben – és Athalantar feje is velük.
Helm megtalálta, amit keresett: egy szürke, kemény kenyér felét. Szótlanul nyújtotta oda. Elminster elvette, köszönetet bólintott, és intett a lovagnak, hogy folytassa, halvány mosolyt csalva Helm ajkaira.
– Uthgrael idős volt már és készen állt meghalni; miután Syndrel Királynő sírba szállt mogorva lett és várta a lehetőséget, hogy harcban essen el. Láttam a szemeiben. Az ork törzsfő, aki levágta, hét fiának kezében hagyta el a birodalmat. Lánya nem volt.
Helm a barlang mélyébe bámult olyan időket, helyeket és arcokat látva, melyeket Elminster nem ismert. – Az öt herceg vezérelte a birodalmat, ambícióik, mind durva és kegyetlen, Egyikük, Felodar, mindenekelőtt az aranyat szerette és messzire utazott érte – Calimshan forró vidékére és azon is túl, ahol legjobb tudomáson szerint ott is maradt –, de a többiek mind Athalantarban maradtak.
A lovag megakadt egy pillanatra, még mindig távolra nézve hozzátette – Volt még két fiú. Egyikük túl fiatal és félénk volt, hogy bárkit is veszélyeztessen. A másik – apád, Elthryn – nyugodt volt és igazságos, a szántóverők életét többre becsülte, mint az udvar intrikáit. Letelepedett és feleségül vett egy asszonyt a köznépből. Úgy hittük, hogy ezzel lemondott a koronáról és attól tartok, hogy így is történt.
Helm sóhajtott, tekintete találkozott Elminster figyelő szemeivel és folytatta. – A többi herceg harcba kezdett a birodalom irányításáért. A népek oly messzire innen, mint Elembar, „Athalantar Háborgó Hercegeinek” nevezték őket. Arrafelé még dalok is szólnak róluk. Végül a legidősebb fiú, Belaur győzedelmeskedett.
A lovag hirtelen előredőlt és megragadta Elminster karját. – Jól figyelj! – mondta – Belaur legyőzte testvéreit, de megfizetett érte, ahogy mi is és az egész birodalom. Faerun mágusainak segítségét kérte, hogy elnyerje a Szarvas Trónt. Most is rajta ül, de elméjét ital és mágia ködösíti el. Csak felnyüszít, ha belerúgnak. Athalantar igazi urai az ő mágusai. Ezt még Hastarl koldusai is tudják.
– Mennyi varázsló van? Mi a nevük? – kérdezte csendesen Elminster.
Helm elengedte és fejét rázva visszaült. – Nem tudom. És kétlem, hogy bárki is tudná Athalantarban a Szarvas főkapitányai alatt, kivéve talán Athalgard szolgálóit és inasait. – élesen Elminsterre nézett – Megesküdtél, hogy bosszút állsz, Herceg?
Elminster bólintott.
– Várj. – mondta a lovag tompán. – Várj, amíg idősebb leszel és elegendő pénzt szedsz össze, hogy saját mágusaid legyenek. Szükséged lesz rájuk, hacsak nem szeretnéd a hátralévő életedet lila békaként tölteni valamelyik palota parfümös tálkájában úszkálva, hogy elszórakoztasd az egyik máguslord tanoncait. Bár mindegyikük kellett hozzá és kőről kőre bontották le a Féregtornyot, de elpusztították az öreg Shandrathot – a leghatalmasabb főmágus volt, akit csak találhatsz ezeken a földeken – két nyárral ezelőtt. – Sóhajtott. – És akit nem voltak képesek varázslattal legyőzni, azt kardokkal vagy méreggel állították félre. Theskyn, az udvari mágus volt ilyen például. Uthgrael legidősebb és legmegbízhatóbb barátja volt.
– Megbosszulom őket. – mondta Elminster csendesen – Mielőtt meghalok, Athalantar megszabadul ezektől a mágusoktól, még ha puszta kézzel kell is széttépnem őket. Ez az esküm.
Helm megrázta fejét – Nem, Herceg, ne tedd le a nagyesküt. Akik felesküdtek ellenük, azokat elpusztították. Egy dolog vadászni rájuk – csak elvesztegették életüket.
Elminster tekintete elsötétedett – Egy varázsló ölte meg anyám és apám, barátaimat és a többieket is. Az én életem és én döntöm el, hogy mivel töltöm.
Helm arcát szinte kettészelte a vidám vigyor. Ismét fejét rázta – Bolond vagy, Hercegem. Egy okos ember kisétál Athalantar földjeiről és vissza se néz. Egy szót sem veszteget többé a múltjára vagy az Oroszlánkardra... talán hosszú és boldog élete lehet valahol máshol. – Előredőlt és megpaskolta Elminster karját – De neked nem kell ezt tenned, csak légy Athalantar egyik hercege. Akkor biztosan halálodat leled majd. – fejét rázta ismét – Akkor legalább hallgass meg és várj, amíg esélyed lesz, mielőtt Faerunban bárki is megtudja, hogy élsz... vagy nem fogsz többet jelenteni, mint néhány perces kegyetlen sport, az egyik máguslordnak.
– Tudnak rólam?
Helm sajnálkozva nézett rá – Szúrod az udvar szemét, csakugyan. A varázsló, akit Heldon felett láttál kétségtelenül azt a parancsot kapta, hogy intézze el Elthryn Herceget minden vérével együtt, mielőtt fia – akiről tudtak – elég idős lesz, hogy a trónra törjön.
Helm csendben figyelte egy darabig Elminster elsápadó arcát. Amikor a fiú újra megszólalt, meglepte a lovagot.
– Sir Hehn, – szólt nyugodtan Elminster – sorold fel a máguslordok neveit és viheted a juhaimat.
Helm felröhögött. – Hitemre, fiú, nem ismerem őket – és a társaim elkapják a birkáidat, bármi történjék is. Elmondhatom neked nagybátyáid nevét, szükséged lehet rá.
Elminster szemei megvillantak – Mondd hát!
– A legidősebb – legfőbb ellenséged – Belaur, egy nagydarab, üvöltöző és erőszakos fickó, alig huszonkilencnek néz ki. Kegyetlen vadász és harcos, de a hercegek között ő ismeri legjobban a fegyvereket. Kevesebb esze van, mint ő gondolja és Uthgrael kedvence volt egészen addig, míg ki nem mutatta kegyetlenségét és hirtelen haragját. Hat nyárral ezelőtt kiáltotta ki magát királynak, de sokan a Delimbiyr mentén nem ismerik el címét. Tudják, hogy mi történt.
Elminster bólintott – És a második fiú?
– Halottnak hiszik. Elthaun egy nyájas csábító, akinek minden harmadik szava hazugság volt. A birodalomban az intrikák mestereként ismerték és alig egy lépéssel Belaur fegyveresei előtt járva sikerült elmenekülnie Hastarlból. A szóbeszéd szerint az egyik máguslord rátalált Calimshanban több, mint egy éve. Valamelyik város egyik pincéjében bujkált és halála hosszan elnyúlt a varázslatoktól.
– A harmadik? – Elminster ujjain számolta őket, ami újabb vigyorra késztette a lovagot.
– Caulnt megölték, még mielőtt Belaur trónra került. Gyanakvó fajta volt és mindig szerette figyelni, ahogy a varázslók tüzet és hasonlókat idéznek. Varázslónak képzelte magát és párbajra kényszerült egy mágussal, akit a szóbeszédek szerint Elthaun bérelt fel ellene. A mágus kígyóvá változtatta, azután belülről égette szét egy varázslattal, amiről még sohasem hallottam. Ezután a Belaur által idehozott első máguslordok lecsapták, „a birodalom biztonsága érdekében”.
– Azután ott volt apád. Mindig csendes volt, hitt a nemesek és a köznép közötti egyenlőségben. Az emberek szerették, de az udvarban ezért nem volt tekintélye. Korán letelepedett Heldonban és Hastarl lakói elfelejtették. Nem tudtam, hogy Uthgrael nemesként gondolt-e még rá, de a kard ezt bizonyítja.
– Ez idáig négy herceg. – mondta Elminster bólogatva, mintha fejben számolná őket tovább. – És a többiek?
Helm is elkezdett koszos ujjain számolni. – Othglas volt a következő, kövér fickó bolondos tréfákkal, aki hacsak tehette, lakomával fejezte be a napot. Szélesebb volt, mint egy hordó és nehezen vette a levegőt, ha két lábon állt. Általában megmérgezte azokat, akik ellenére tettek és csendes befolyása volt az udvar minden rangjában. Elnyomta ellenfeleit és azokat is, akik egy rossz szót szóltak róla, mellettük pedig lassan felemelte támogatóit.
Elminster mereven nézett – Úgy beszélsz nagybátyáimról, mint egy csapat parasztról.
Helm nyugodtan állta tekintetét – Ez volt a hétköznapi felfogás a Delimbiyr mentén. Én csak elmondom, hogy mit tettek és ha te ugyanarra jutsz, amire a köznép, akkor az istenek is biztosan így gondolják.
Újból megállt, húzott egyet flaskájából és hozzátette – Amikor Belaur trónra került, mágusai tisztázták, hogy tudnak Othglas törekvéseiről és módszereiről. Halálba kényszerítették volna, mielőtt az egész udvar teszi meg helyettük. Dalniirba menekült és Malar istenség Vadászai közé állt. Nem hiszem, hogy a Vadúrnak lett volna ilyen kövér szolgája azelőtt vagy azóta.
– Még él?
Helm megrázta fejét. – Athalantarban a legtöbben tudják, hogy mi történt, a mágusok azt akarták, hogy halljunk a dologról. Egy vadászat során vaddisznóvá változtatták és saját alárendelt papjai ölték meg.
Elminster megborzongott, de csak annyit kérdezett – A következő herceg?
– Felodar, aki Calimshanba ment és csak az aranyat és az ékszereket szereti. Ezeket kereste és még Uthgrael halála előtt elhagyta a birodalmat. Bárhová is ment, a kereskedelmet szorgalmazta a birodalmak között és ezzel a király kedvére tett – ő szerezte meg Athalantarnak azt a nevet és vagyont, amit ma is elismernek Faerunban a Delimbiyr völgyén túl. Azt hiszem, a királynak kevésbé tetszett volna a dolog, ha tudja, hogy Felodar megrontott minden egyes aranyérmét, amint rájuk tette a kezét... rabszolgákkal, drogokkal és sötét mágiával kereskedett. Amennyire én tudom, ma is ezzel foglalkozik nyakig merülve Calimshan intrikáiba. – Helm hirtelen felnevetett – Lehet, hogy ő is bérel mágusokat és ideküldi őket Belaur barátai ellen.
– Senkinek sem sikerült megállítania őket legalább egy lélegzetvételnyi időre? – kérdezte Elminster savanyú képpel. Helm vigyorogva bólintott.
– Végül ott van Nrymm, a legfiatalabb. Egy szégyenlős, gyenge, makacs kis kölyök, ahogy én emlékszem rá. A királynő halála után az udvarban az egyik nő nevelte fel és életében nem lépett ki Athalgard falai közül. Négy nyárral ezelőtt tűnt el.
– Halott?
Helm megvonta vállát – Az. Vagy rabságban tartják valahol a mágusok, hogy hatalmukban legyen Uthgrael egy leszármazottja, ha Belaurral történne valami.
Elminster a flaskáért nyúlt, Helm odaadta. A fiú óvatosan ivott belőle, tüsszentett egyet, majd visszaadta. Megnyalta ajkait és azt mondta – Nem úgy mondod, hogy nemes dolognak hangozzon Athalantar egyik hercegének lenni.
Helm megvonta vállát – A hercegnek kell nemessé tennie ezt és úgy tűnik, hogy a hercegek mostanában elfeledkeztek ezen feladatukról.
Elminster lenézett az Oroszlánkardra, ami valahogy ismét megtalálta útját a kezei közé. – Mit kellene most tennem?
Helm megvonta vállát – Indulj nyugatnak, a Szarv Dombok közé és csatlakozz az ottani törvényen kívüliekhez. Tanulj meg keményen élni és fegyvert forgatni – és ölni. A bosszúd, fiú, nem fog elkapni egy mágust sem, hogy titokban a háta mögé lopakodjon és beleszúrjon egy kardot – az istenek ehhez túl sok herceggel, varázslóval és talpnyaló fegyveres bérenccel állítottak szembe. Még ha mind sorba állnának és lehajtanák fejüket, akkor is elfáradna a karod, mire dolgod végére érsz.
Sóhajtott és hozzátette – Igazat szóltál, amikor azt mondtad, hogy ez lesz életed fő műve, de előbb felejtsd el az álmodozó fiút és légy lovag. Tartsd távol magad a máguslordoktól, amíg meg nem tanulod, hogyan élj túl egynél több harcot, amikor Athalantar fegyveresei jönnek, hogy megöljenek. Legtöbbjük nem túl jó harcos, de az igazat megvallva még te sem vagy az. Menj a dombok közé és ajánld fel kardodat a rablóknak legalább két télre. A városokban minden a varázslók kezében van és tőlük fertőzött. A gonosz uralkodik és a jók törvényen kívüliek – vagy hullák – lesznek, ha jók akarnak maradni. Legyél törvényen kívüli és tanulj meg jónak lenni. – Mosolytalanul folytatta – Ha túléled, akkor utazz Faerunba és találj egy pengét, amely elég éles, hogy megöld Neldrynt, azután gyere vissza és tedd meg.
– Megöljek kit?
– Neldryn Hawklyn – talán a leghatalmasabb a máguslordok között.
Elminster kékesszürke szemeiben hirtelen harag lobbant. – Azt mondtad, nem ismered a mágusok nevét! Ezt nevezi Athalantar egyik lovagja „igazságnak”?
Helm oldalra köpött, a sötétségbe. – Igazság? – előredőlt – Mi az, hogy „igazság”, fiú?
Elminster megmerevedett – Az, amit jelent. – mondta jeges hangon. – Nem ismerek rejtett jelentését ennek a szónak.
– Az igazság – mondta Helm – egy fegyver. Emlékezz erre.
Csend lógott a levegőben egy hosszú pillanatig, majd Elminster szólalt meg – Igaz, tanultam tőled valamit, de mondd meg nekem, ó bölcs lovag, mennyire bízhatom meg ezek után mindabban, amit apámról és nagybátyáimról mondtál?
Helm elrejtett egy mosolyt. Amikor a fiú hangja elhalkult, veszélyt sejtetett. Semmi hetvenkedés nem volt benne. Megfelelő választ kívánt. – Teljes mértékben, amennyire én tudom. Ha még mindig nevekre éhezel, hogy bosszút állj, akkor írd fel ezeket a listádra; Seldinor Stormcloak és Kadeln Olothstar – de akkor sem ismerném fel őket az arcukról, ha orra buknék bennük egy fürdőben.
Elminster nyugodtan mérte végig a borotválatlan, szagló férfit. – Nem úgy nézel ki, ahogy Athalantar egy lovagját elképzelem.
Helm szilárdan állta a tekintetet. – Csillogó páncélt vártál, Herceg? Hatalmas, fehér lovon? Udvari modorral? Nem ezen a földön, fiú, nem – mióta a Vadászat Királynője meghalt.
– Ki?
Helm sóhajtott és félrenézett. – Elfelejtettem, hogy semmit sem tudsz a birodalomról. Syndrel Hornweather Királynő, nagyanyád, Uthgrael hitvese és a szarvasvadászatok úrnője volt. – A sötétségbe bámulva halkan hozzátette – A legszebb hölgy volt, akit valaha is láttam.
Elminster hirtelen felugrott – Köszönetem mindenért, Helm Stoneblade. Útra kelek, mielőtt falkatársaid visszatérnek Heldon fosztogatásából. Ha az istenek is úgy akarják, akkor még találkozunk.
Helm felnézett rá – Remélem, fiú. Remélem, és azt is, hogy amikor Athalantar felszabadul a máguslordok uralma alól, akkor én és „falkatársaim”, Athalantar igaz lovagjai újra szabadon járhatunk.
Kinyújtotta kezeit egyikben a flaskával, másikban a kenyérrel.
– Menj nyugatnak a Szarvas Dombok közé – mondta hirtelen – és vigyázz, hogy ne lássanak meg. Alkonytól pirkadatig járj, maradj az erdőkben és a mezőkön. Éber fegyveresek járnak odakint. Előbb lecsapnak és csak a holttestedtől kérdezik meg, hogy mi dolgod arrafelé. Ne feledd, hogy a varázslók bérencei nem lovagok; Athalantar mai fegyvereseinek nincs becsülete. – Jelentőségteljesen kiköpött és hozzátette – Ha törvényen kívüliekkel találkozol, akkor mondd nekik, hogy Helm küldött és akkor bízni fognak benned.
Elminster elvette a kenyeret és a flaskát. Tekintetük találkozott és El köszönetet bólintott.
– Emlékezz, – mondta Helm – senkinek ne mondd meg az igazi neved és ne kérdezz ostobaságokat a hercegekről és a máguslordokról. Légy valaki más, amíg el nem jön a te időd.
Elminster bólintott – Bízz bennem, Lovag Uram, és köszönöm. – Tizenkét telének minden lendületével fordult meg és indult el a barlang szája felé.
A lovag vigyorogva utána lépett – Várj, fiú! Vidd a kardomat, szükséged lesz rá. Jobb, ha a nálad lévő markolatot senki sem látja meg.
A fiú megállt és megfordult, próbálva nem kimutatni izgatottságát. A saját kardja! – Mit fogsz használni? – kérdezte, miközben elvette a lovagtól nehéz, egyszerű pengét. Csatok csattantak, bőr surrogott és a hüvely követte a kardot.
Helm megvonta vállait – Majd zsákmányolok egyet magamnak. Felesküdtem, hogy kardommal szolgálom a birodalom hercegeit...
Elminster hirtelen elmosolyodott és a levegőbe csapott a karddal, két kézzel fogva azt. Tényleg halálosnak érezte; a karddal a kezében erős volt. Egy képzelt ellenség felé szúrt és a kard hegye megemelkedett kicsit.
Helm megajándékozta egy széles vigyorral. – Fogd és menj!
Elminster tett néhány lépést a legelő felé... megpördült és visszavigyorgott a lovagra. Ismét a napfényes rét felé fordulva, a hüvelybe rejtett karddal a kezében futásnak eredt.
Helm előhúzott egy tőrt az övéből és felvett egy követ a földről; fejét rázva elindult birkát ölni. Kíváncsi volt, hogy mikor hallja majd a fiú halálhírét. Végeredményben a lovagok egyik elsődleges feladata ragyogóvá tenni a birodalmat a kisfiúk álmaiban... különben hol máshol emelkedhetnének fel a holnap lovagjai és mi lenne a birodalomból?
Ettől a gondolattól elhalványult mosolya. Mivé válik Athalantar végül?
FARKASOK A TÉLBEN
Tudd, hogy a család célja, legalábbis a Hajnalúr szemében, hogy minden generációt egy kicsivel jobbá tegyen, mint az előző: erősebbé, talán, vagy bölcsebbé, gazdagabbá vagy szívósabbá. Néhányaknak sikerül elérni ezen célok egyikét, a legjobbaknak és legszerencsésebbeknek pedig többet is. Ez a szülők feladata. Az uralkodó feladata, hogy teremtsen vagy megtartson egy birodalmat, amely megadja alattvalóinak a lehetőséget, hogy generációkon át tartó törekvéseikben lássák a fejlődést.
– Thorndar Erlin,
Lathander Főpapja
A Hajnal Dicsőségének Tanításai
A Bukott Düh Éve
Eltévedt egy örvénylő hóvihar jeges, fehér szívében a Tél Kalapácsa, e kegyetlen hónap idejében. Ilyenkor az emberek és a juhok egyformán keményre fagynak és a szél sikoltva és üvöltve vágtat a Szarv Dombok között nappal és éjjel egyaránt, vakító felhőkben fújva a havat keresztül a terméketlen felvidéken. A Tudósok Éve volt, de Elminstert ez nem érdekelte. Csak azzal törődött, hogy ez már a negyedik hideg évszaka itt, mióta Heldon felégett és kezdett hozzászokni.
Egy kéz telepedett vastag ruhája vállára, ő válaszul megpaskolta. Sargethnek volt közöttük a legélesebb szeme; érintése azt jelentette, hogy kiszúrt egy őrjáratot a kavargó hófüggönyön keresztül. El őt figyelte, hogy elkapja a második figyelmeztetést. A hat törvényen kívüli – lopott és hullákról lerángatott ruhákba bugyolálták magukat, réteget a rétegre, amíg úgy nem néztek ki, mint a rémmesék kövér rongygólemei – otthagyta menedéke melegét, vastag rongyokba bugyolált kezeikkel kardjuk után tapogatózva lekacsázott a domboldalon.
A szél keményen csapott le rájuk, amint a sziklák közti szűk hasadékban jöttek lefelé, süvítve, hullámokban szórta rájuk a havat. Engarl a talpon maradásért küzdött, amikor a szél belekapaszkodott hosszú dárdájába. Egy fegyverestől vette el, akinek már többé nem volt rá szüksége – Engarl egy parittyakővel altatta el még mielőtt a levelek lehullottak.
A törvényen kívüliek elérték céljukat, térdre rogytak és beásták magukat. Hó áramlott körülöttük és ahogy csendben letelepedtek fehér kabáttal takarta be őket, amíg nem maradt más belőlük, csak néhány hóbucka a viharban.
– Az istenek átkozzanak el minden varázslót! – a szélfútta hang közeledni tűnt.
Hasonlóképp a válasz – Nem fogják. Jobban teszed, ha nem mondasz ilyesmit.
– Én mondhatom. A fagyott lábaim viszont nem és jobban szeretnének egy ropogó tűzhely mellett pihenni.
– Mindegyikünk lábai szívesebben vennék ezt. És meg is kapják, ha az istenek is úgy akarják, hamarosan. A banditák leverése majd felmelegít, ha elég jó szemed van hozzá, hogy egyet is találj. Munkára fel!
– Talán, – mondta Elminster nyugodtan, tudván, hogy a szél messzire elfújja szavait a fegyveresektől – az isteneknek más terveik vannak.
Válaszul kuncogást hallott balról; Sargeth. Még egy pillanat... Azután egy éles hangot hallott, megroppanó havat és egy meglepett ló nyihogását. A testvérek támadtak. Arghel csapott le elsőként, aztán Baerold próbálkozott – hátulról, ha időben odaér.
Egy üvöltés, mint egy farkas diadaléneke, ahogy Baerold sikerrel járt. A lovak hátráltak, nyihogtak és botladozva próbáltak félrehúzódni minden irányba. Az őrjárat velük együtt.
Elminster bosszúszomjas szellemként ugrott ki a hóból, kihúzott karddal. Ha nyugodtan fekszel, akkor könnyen megtaposhatnak. Fény csillanását látta az örvénylő havon át, ahogy a legközelebbi fegyveres kivonta kardját.
Egy pillanattal később Engarl kelletlenül felbukkanó dárdája döfte át torkát. Fuldoklott, vére záporozva tört elő, ahogy lova kiugrott alóla és ő lezuhant, magával rántva a dárdát is. Elminster nem vesztegette idejét a haldoklóra, jobbról egy fegyveres megsarkantyúzta lovát, hogy Elt a szakadékba kényszerítse.
El olyan gyorsan futott át a síkos havon, amilyen gyorsan csak tudott, ahogy a törvényen kívüliek mutatták neki, nevetségesen dülöngélve, hogy ne csússzon el a buckákon. A mély hóban futva a rablók részeges medvéknek látszottak. Bármilyen lassú volt is, a ló lassabb volt nála; patái megcsúsztak a hó alatt rejtőző, befagyott tócsákon és táncolva próbált talpon maradni, majdnem levetve lovasát.
A fegyveres Elminstert látva előredőlt, hogy levágja a törvényen kívülit. Elminster kitért, hagyta hogy a penge elsuhanjon mellette és a férfi lábaira támadott, oldalra csapva akasztotta meg a fegyveres visszarántott pengéjét.
Üvöltve növekvő kétségbeesésében, az egyensúlyát vesztett férfi szabad kezével vadul csapkodott, próbálva kapaszkodót találni a levegőben, majd kiesett a nyeregből, a hóba csapódva Elminster lábainál.
A felcsapó hó még eltakarta a fickó arcát, amikor El a nyakára vágott kardjával, majd botladozva hátralépett. Négy évvel ezelőtt rájött, hogy nem szeret ölni... és ez azóta sem változott.
Ölj vagy megülnek, ez volt a törvény a rablók kísértette dombok között. Elminster elhúzódott a hullától, belebámulva az örvénylő hóba és a tompán puffogó paták kavalkádjába.
Balról mély, kínterhes üvöltés hangzott és egy elzuhanó test nehéz dobbanása, a vértezet-csapta hókabátos föld döngésével keveredve, az egészet hirtelen félbeszakadó sírás követte. Elminster megvonta vállát, de pengéjét harciasan felfelé tartotta. Előfordult, hogy egy törvényen kívüli ráunt valamelyik társára és úgy döntött, hogy hibát követve el a kavargó hó leple alatt levág valakit, aki nem Athalantar egyik bérence.
El nem feltételezett ilyesmit társairól... de csak az istenek ismerhetik az emberi szív útjait. Mint a legtöbben a Szarv Dombok között – legalábbis azok, akik tisztelték Helm Stoneblade nevét és gyűlölték a máguslordokat – ez a banda sem háborúzott a köznéppel. Nem akarták a varázslók haragját hozni a falusiakra – akiknek istállóbeli szalmája olykor meleg derékaljként szolgált és azokra, kiknek elfeledett és megfagyott édesgyökereit az éhhalál szélén állók kiássák –, ezért a törvényen kívüliek elkerülték szomszédaikat itt, a dombok között. Mi több, megtanulták, hogy nem bízhatnak bennük. Athalantar fegyveresei fejenként ötven aranyat fizettek annak, aki a rablók nyomára vezeti őket. Több, mint amit egy törvényen kívüli a bizalomért adni tud.
A hideg lecke szerint ne bízz meg semmi élőben, kezdve a madarakról és a rókáktól, kiknek riadt mozgása elárulja a törvényen kívüli hollétét. A vándor házalók pedig az arany után lihegve beszélnek rejtett tábortüzekről és arcokról, melyeket a banditákat rejtő dombok erdeiben láttak.
Sargeth áttört a végtelen hófüggönyön, amely most csendesen hullt, ahogy a vad szél hirtelen alábbhagyott. Vigyorgott szája körül lélegzete göndörödő ködén át. – Halottak, El; egy csomó fegyveres... és az egyikük egy tele zsák ételt cipelt.
Elminstert, Eladar néven ismerték a rablók között, grimaszolt. – Mágusok sehol?
Sargeth kuncogva tette kezét El karjára. Véres nyomot Hagyott rajta valamelyik halott fegyveres alvadt vére lehetett. – Türelem, – mondta – ha varázslókat akarsz ölni, akkor hagyd, hogy előbb elegendő fegyverest vágjunk le... és az istenekre mondom, a varázslók jönni fognak.
Elminster bólintott – Bármi más? – Körülöttük a szél új erővel sikoltott fel és alig lehetett keresztüllátni a száguldó havon.
– Az egyik ló megsebesült. Levágjuk és becsomagoljuk a fegyveresek kabátaiba, Siessünk, a farkasok legalább annyira éhesek, mint mi. Engarl talált egy csomó tőrt és legkevesebb egy jó sisakot. Baerold a csizmákat szedte össze, mint mindig. Menj és segíts Nindnek darabolni.
Elminster elfintorodott – Már megint a hentesmunka.
Sargeth nevetett és megveregette a hátát. – Mindannyian csináltuk már, hogy életben maradjunk. Nézd úgy a dolgot, mintha egy lakomára készülnél és próbálj meg a szokásosnál kevesebb színhúst otthagyni... hacsak nem szereted lefagyasztani a hátad a hóban és olyan gyengén feküdni, mint egy macskakölyök.
Elminster grimaszolva indult el a hóban gázolva arra, amerre Sargeth mutatott. Vidám kiáltás táncolt bele füleibe. Baerold kiáltott, kantáron vezetve egy horkantgató lovat. Jó, legalább húzza majd a dolgaikat egy darabon, mielőtt kénytelenek lesznek megölni, hogy patái ne hagyjanak több nyomot.
A szél elhalt körülöttük és vele együtt mintha a hóesés is elbizonytalanodott volna. Felhangzott néhány káromkodás, a banditák tudták, hogy gyorsan kell dolgozniuk. A hideg és tisztuló időben még egy gyengébb varázsló hatalma is elegendő, hogy bármilyen messziről megtalálja őket.
Az istenek kegyéből újabb szélroham jött, rögtön miután elhagyták a szakadékot, ha valaki meg is találja nyomaikat, képtelen lesz követni őket. A törvényen kívüliek küzdöttek az előrejutásért, Sargeth és Baerold ment elöl, a dombok minden lejtőjét jól ismerték. Egy mély, soha be nem fagyó forráshoz értek, amit – tudták jól – varázslók figyeltek messziről mágiával. Baerold néhány megnyugtató szót suttogott a lónak, aztán fogta favágófejszéjét és hatalmas erővel lesújtott. Félreugrott a kiszenvedő állat rugdosó patái elől.
A banditák otthagyták a hátas gőzölgő maradványait a farkasoknak, aztán a mély forrás felé fordultak, hogy lemossák magukról a vért és folytatták útjukat. Északnak a tomboló viharba, szűk és sötét szorosokon át a Szélbarlangba, ahol jeges fuvallatok sóhajtoznak vég nélkül egy fénytelen szakadékban. Egyesével bújtak át a szűk nyíláson, emlékeik közt kutatva és a következő átjáró szájában találva meg az utat jelző halvány csillámkövet. Átsétáltak az üregen és sötétség burkolta be őket, amíg meg nem látták a következő csillámkő halvány ragyogását. Sargeth megkopogtatta az átjáró falát hatszor, reménykedve szünetet tartott, majd még egyet koppantott. Válasz jött, Sargeth lépett kettőt és egy láthatatlan átjáró felé fordult. A törvényen kívüliek követték a keskeny alagúton át, föld és nedves kő illata kísérte őket, amint leereszkedtek a Szarv Dombok mélyére.
Fény csillant előttük, egy egész barlangot betöltő, foszforeszkáló gombák tompa világa. Ahogy beléptek, Sargeth kimondta nevét és a túlnani sötétségben álló férfi leeresztette számszeríját. – Mindenki épségben visszatért?
– Mindenki épen és sütnivaló hússal. – mondta Sargeth diadalmasan.
– Lovak – kérdezte a második hang mogorván – vagy levágott fegyveresek?
Egymásra vigyorogtak, mielőtt leereszkedtek a következő átjáróba egy vörös fényben ragyogó akna felé. A barlangban, melyen áthaladtak, éles kőtőrök meredtek ki a padlóból és a mennyezetből egyaránt, mint valami hatalmas szörnyeteg fogai. Vaskos létra vezetett le a gödrön keresztül egy hatalmas barlangba, mely mindig ködbe burkolózott. A fény és a pára a barlang túlsó vége felől jött, ahol emberek ültek csoportokban vagy feküdtek pillenőt tartva. A nedves levegő minden lépéssel egyre melegebb lett és a fáradt harcosok hamarosan elérték a melegforrás körüli tavacskákat és az őket üdvözlő kezeket. Hazaértek a helyre, melyet büszkén neveztek a Törvénytelen Kastélynak.
Jó hely volt, halomba rakott takarókkal és öreg kabátokkal berendezve. Törpék mutatták meg Helm Stoneblade-nek hosszú idővel ezelőtt és a törvényen kívüliek időről időre otthagyott tűzifát, fáklyákat és ládákat találtak a mélyebben fekvő átjárókban. Mauri, egy csaparánc nő mondta Elnek egyszer, hogy még sohasem látták a törpéket. – De azt akarják, hogy itt legyünk. A Zömök Népség mindent kedvel, ami gyengíti a varázslókat, mert a végzetüket látják az emberek erősödésében... Elszaporodunk, mint a nyulak és ha egyszer felülmúljuk az elf mágiát, akkor ők már áshatják is a sírjaikat...
Bibircsókjai közül felnézve fogatlan vigyorral fogadta az érkezőket. – Élelem, nemes harcosok?
– Ja – viccelődött Engarl – és ha belaktunk, akkor te is kaphatsz egy kicsit belőle. – Kuncogott az élcen, de körös-körül csak mogorva horkantások jöttek válaszul. Nem maradt már élelem, csak négy fonnyadt krumpli, amit Mauri őrzött ijesztő rongyai között két napja és kénytelenek voltak a keserű fénylő gombákon rágódni arra várva, hogy valamelyik banda sikerrel jár és hússal tér vissza.
Most sietve raktak tüzet a sütőrácsként egymásra fektetett, rozsdás kardok alatt. A banda lesöprögette csizmáiról a hó utolsó maradványait és levetette véres ruháját. Mauri előredőlt és félrelökött néhány kezet, hogy lássa, mit hoztak az asztalára.
Sargeth bandája volt a legjobb, mindenki tudta ezt. El, a legrosszabb harcos, de a leggyorsabb láb, örült, hogy hozzájuk tartozik és csendben maradt, amikor társai verekedtek vagy hetvenkedtek. A tél nagy részében túlságosan fáztak és kimerültek voltak ahhoz, hogy beszélgessenek. Egyszer egy varázsló rátalált a Szélbarlangra és számszeríjak vesszőinek zuhatagában halt meg – egyébiránt nem látott túl sok mágust az elmúlt években. A törvényen kívüliek olyan gyakran csaptak le a fegyveres őrjáratokra, hogy a mágusfélék inkább nem lovagoltak velük.
Egy mosolygó, vörös szakállú rabló, akit mindenki csak Javal néven ismert, elégedetten fújta meg a tüzet. – Elkaptunk még kettőt, Daerából jöttek kora este.
– Ez elég is lesz egy időre. – Mordult fel Sargeth válaszul, miközben a banda levetette a kesztyűit, sapkáit és a nehéz bőröket. – A végén még rájönnek, hogy a lányok segítenek nekünk és kifüstölik őket vagy letelepednek a közelben egy mágussal és a saját csapdánkba csalnak.
Javal mosolya elszállt. Grimaszolva bólintott – Jól látod, mint mindig, Sar.
Sargeth válaszul csak felmordult és kezeit az életre kelő tűz fölé tartotta. Athalantar legtávolabbi erődjében, Heldreth Szarvában a fegyveresek azóta vásárolják a falusi lányok kegyeit, mióta az erőd áll. Néhány nyárral ezelőtt néhány lány az örömök házává alakított egy öreg tanyaházat, erős bort is árulva. Sok fegyverest ért már a végzete, amikor egyedül és ittasan lovagolt hazafelé. – Az lesz a legjobb, ha békén hagyjuk őket egy ideig és csak tavasszal csapunk le újra.
* * * * *
– Mi? És hagyjuk, őket tavaszig ölni és fosztogatni? Mennyi embert akar még elveszíteni?
A varázsló hangja hideg volt – hidegebb, mint a fagyos bástya, melyben álltak, kitekintve az Unikornis Sík jég takarta vizeire. Sarn Torel kardmestere tehetetlenül széttárta erős, szőrös kezeit – Egyet sem, Mágus Uram. Ezért nem mertem többet kiküldeni. Bárki, aki nyugatnak indul, az a halálába lovagol és az emberek tudják ezt. Nagyon közel állnak a nyílt lázadáshoz... és nekem törvényt kell tartanom az utcákon is. Ha a vándorkereskedők és a karavánok elég bolondok, hogy birodalomról birodalomra járjanak a hóban, azt mondom, keressenek maguknak rejtekhelyet ők és ne mi. Hagyjuk a rablókat megfagyni a Dombok közt és ne szórakoztassuk őket a fegyvereinkkel.
A varázsló tekintete hidegebb lett, mint hangja volt az imént.
A kardmester meghunyászkodott és keményen megragadta a párkányt maga mögött, hogy ne kelljen hátralépnie és kimutatnia félelmét. Ő maga a tenyérnyi fürtökben kapaszkodó, fagyott mohát nézegette és valahol máshol szeretett volna lenni. Valahol, ahol melegebb van és soha nem hall varázslókról.
– Sohasem hallottam, hogy a király kikérte volna a véleményed a feladataidról – bár nem kétlem, hogy érdekeltté mennyire... épületesen... tér el az ő véleményétől. – a mágus hangja most lágy volt, mint a selyem.
A kardmester kényszerítette magát, hogy belenézzen a rosszindulatúan csillogó, sötét szemekbe. – Nem az ön kívánsága volt, Mágus Uram, – válaszolta úgy nyomva meg a szót, hogy éreztesse, bölcsebb harcosnak gondolja a királyt, mint az összes fennhéjázó máguslordot együtt, akinek nem kell kétségbe vonnia kardmesterének eszét – hogy több fegyveres járőrt küldjek a Szarvhoz?
A varázsló habozott, majd ugyanolyan lágy hangon, mint az imént megszólalt – Hallhatnám a te kívánságod, Kardmester? Talán megegyezhetünk.
A kardmester mélyet lélegzett és tekintetét nem vette le a halálosan sötét szemekről. – Küldjön a Szarvhoz egy szekeret tele varázslókkal, esetleg tanoncokat egy tapasztaltabb mágus irányítása alatt. Húsz fegyveres – ennyit még fel merek áldozni – lovagol velük és ott már a szükséges eszközökkel levadászhatják a rablókat mágiával, ha kell.
Egy hosszú és fagyos pillanatig egymást méregették, majd Kadeln Olothstar Máguslord elmosolyodott – halványan csak, de a kardmester így is elcsodálkozott, hogy hogyan képes rá egyáltalán. – Okos terv csakugyan, Kardmester. Tudtam, hogy megegyezünk valahogy még a mai napon. – A hótakarta farmok és a folyó felett északra nézett, majd hozzátette – Remélem, hogy gyorsan találsz egy megfelelő szánt és nem akarsz építtetni egyet, hogy mégiscsak itt találjon ránk a tavasz.
A kardmester egyik kesztyűs kezével lemutatott a bástyáról – Látja azokat a fahasábokat a malom mellett? Azok alól az egyik szekeret ki lehet szabadítani estére és a kutak letakarására használt sátrakból reggelre ponyvát húzunk rá.
A varázsló tovább mosolygott, mint a kígyó, melynek zsákmánya már képtelen elmenekülni. – Akkor reggel el is indul. Lesz rajta tizenkét mágus, Kardmester – egyikük Landorl Valadarm Máguslord.
A harcos bólintott és magában szívesen megkérdezte volna, hogy ez a Landorl ennyire ostoba, vagy csak egyszerűen elnyerte valamivel Kadeln ellenszenvét? Reménykedett az utóbbiban. Akkor legalább használható lesz, amikor az átkozott törvényen kívüliek megtámadják a szekeret.
A két férfi pengevékonyan egymásra mosolygott és hátat fordítottak egymásnak, hogy megmutassák, mindketten meg merik ezt tenni. Lassan elindultak két irányba kölcsönös ellenszenvvel. Lépteik azt mutatta a világnak, hogy mindketten bátor férfiak, akik mentesek minden félelemtől.
Saras Torel bástyái ugyanazon csendes nyugalommal álltak tovább, amivel akkor fognak állni, amikor a két ember már rég elporladt sírjában. Kicsit több kell ahhoz, hogy felizgass egy kastélyfalat.
* * * * *
Elminster boldogan lehelt rá maszatos ujjaira, lenyalogatva róluk a lóhús maradványait, amikor az egyik figyelő kiáltozva berontott a barlangba – Őrjárat! Megtalálták a bejáratot és megölték Aghelynt és talán másokat is. Néhányuk elindult visszafelé, hogy elmondja hol rejtőzünk.
Az egész barlangban esküdözve és átkozódva ugrottak fel az emberek. Sargeth kiáltása dörögve szelte át a zajt – Számszeríjakat és pengéket mindenkinek, kivéve Maurit. A fiatalok és a sebesültek álljanak őrt a csillámbarlangban, a többiek velem jönnek, most azonnal!
Ahogy futottak a sötétben, neki-nekiütve kardjaikat a láthatatlan köveknek, Sargeth hozzátette – Brerest, Eladar! Próbáljatok meg kijutni és utána iramodni azoknak, akik visszafutnak a varázslókhoz, ti vagytok a leggyorsabbak azok közül, akik elég idősek a kardforgatáshoz. Holtan akarom látni mind, vagy mi halunk meg.
– Megyünk. – mondták egyszerre és egy forduló után kiléptek a Szélbarlang száján. Egy élet után kutató nyílvessző suhant el mellettük és csapódott a szikláknak Sargeth feje mellett. A második teljesen elhibázta – de Elminster még időben állt meg egy hófödte szikla mögött, hogy lássa a harmadikat amint Sargeth szemébe áll és hátraveti, mint egy csontokkal teli zsákot.
Elminster maga mellé ejtette tőrét a hóba és felkapta az öreg számszeríjat Sargeth elernyedt keze mellől. A hangosan zúgó szélrohamokon törvényen kívüliek rohantak át és nyilaztak saját íjaikkal. A kiáltásokból ítélve nem egy célba is talált.
Végül sikerült megtölteni. – Tempus segítsen meg. – mormogta Elminster, megsebezve ujját tőre hegyével, hogy megpecsételje a háború istenéhez szóló imát. Letette a felhúzott íjat és lekapta sisakját, hogy meglengesse a szikla egyik oldalán.
Egy vessző suhant el mellette. Elminster egy pillanat alatt felkapta az íjat és a szikla mellett termett. Ahogy sejtette, a fegyveres felállt, hogy megnézze eltalálta-e – így Elnek tiszta célpontot nyújtott a fegyveres arca a csapkodó banditák és a hidegvérrel gyilkoló fegyveresek között.
Gondosan célzott – és elhibázta. Átkozódva hátraugrott – de ekkor Brerest futott el mellette saját nyílpuskájával és féltérdre ereszkedve célzott.
A fegyveres elfordult, hogy fedezéket keressen, amikor a vessző az arcán találva eltekerte fejét és a fickó elesett.
Elminster eldobva az íjat tőréért nyúlt kitérve a harcolók elől keresztülfutott a havon. Kiszemelt egy követ, mely elég nagy volt, hogy fedezéket nyújtson és már csak néhány lépésnyire volt tőle, amikor egy fegyveres emelkedett ki egy hasonló szikla mögül. Felhúzott nyílpuska a kézben és a barlang forgatagába céloz. Meglátva Elminstert megperdült. Esélye sem volt elhibázni.
El hirtelen lefékezett, majd irányt váltva belevetődött az első hóbuckába. Keményen megütötte magát a vékony hó alatt rejtőzködő sziklán és félregurult, várva az oldalába fúródó nyílvessző halálos érintését.
Nem jött. El kitörölte arcából a havat és felnézett.
Brerest vagy egy másik törvényen kívüli volt a szerencsés, akinek nyila átjárta a fegyveres vállát. A férfi a sziklája tetején feküdt eszméletlenül.
– Kösz, Tempus. – mondta Elminster szívből jövően, újból futásnak eredt, majd átugrott az imént kiszemelt sziklán. Talppal előre, arra az esetre, ha bárki ott rejtőzködne.
A fegyveres térdelve küzdött nyílpuskájának törött csörlőjével, Elminster érkezése úgy vágta földhöz, akár egy rongybabát és egy leheletnyi idővel később El pengéjének éle végigszaladt a torkán. – Elthrynért, Athalantar hercegéért! – suttogta, s azon kapta magát, hogy egy könnycseppet töröl ki szeméből, ahogy apja arca felderengett előtte.
Ne most, mondta magában kétségbeesve és továbbfutott a következő szikla felé. A sebesült férfi meglátta és nyögve próbált kitérni előle. Elminster újabb mozdulatot tett tőrével és felsóhajtott – Amrythale-ért, a hercegnőért! – Lebukott, felkapta a férfi felajzott nyilát és pont időben nézett fel, hogy rálőjön egy másik fegyveresre, aki éppen most emelkedett ki fedezékéből, egy gerellyel a kezében. Szemben egy másik fegyveres kapott egy nyílvesszőt a kezébe és sikoltva bukott le rejtekhelyére.
Hátul a barlangban a fegyvercsörgés abbamaradt. El megkockáztatott egy pillantást maga mögé és csak halottakat látott. Véres halmokban feküdtek a barlang előtt... néhány lépéssel arrébb ott hevert Brerest, mindkét kezével a szívéből kiálló nyílvesszőt szorítva.
Istenek! Sargeth, és Brerest is... és mindenki, ha azok a fegyveresek elviszik a hírt a varázslóknak. Hányan lehettek? Négy halott, az biztos, gondolta Elminster, ahogy összegörnyedve futott előre, és azok is, akik bejöttek a barlangba. A rövidre vágott vesszők sziszegése abbamaradt. Mindenki meghalt volna?
Nem, a sebesült fegyveres és talán két másik is ott rejtőzködik valahol a sziklák között. Legalább két őrjárat volt itt és mindkettőből hármat-hármat küldhettek vissza – talán összesen hármat – a varázslókhoz. Hogy bármi reménye legyen elkapni őket, találnia kell egy lovat... hát persze! Néhány hiányzó fegyveres, legalább kettő valószínűleg a lovakat őrzi odalent.
Lopakodva megkerülte a sziklákat és a két halottól elvett összesen négy tőrt és egy gerelyt. Egy törvényen kívüli nyílvesszője suhant át a barlangon és majdnem a hátába állt. El sóhajtott és gyorsan arrébb húzódott a havon.
Majdnem elérte a sebesült fegyverest, amikor egy másik emelkedett ki az egyik szikla mögül és célzott gondosan a barlangszájba. Elminster a gerely mellett döntött és az már repült is, mielőtt a férfi meglátta volna őt.
A fegyveresnek nem volt ideje, hogy megváltoztassa a célpontját. Íjából a vessző sietve ugrott ki és csapódott a földbe amikor a gerely a mellkasán érve eltaszította a férfit. Az megperdült és oldalára esve görcsösen vonaglott a kíntól.
Elminster a roham lendületével a sebesült fegyveresre érkezett meg és torkához szorította véres pengéjét. – Elthrynért, Athalantar hercegéért! – suttogta, mintha csak halállal kereskedne és a fegyveres még megpróbált felnézni rá, mielőtt minden fény megszűnt létezni szemei számára.
Elminster oldalra vetődött, a barlang mindkét végéből vesszők és gerelyek hasították fel a levegőt ott, ahol az előbb térdelt a sebesült fegyveresen. A hóban előremászva megölte a harcost, aki még mindig vérző kezét szorongatta – Amrythale-ért, anyámért!
Sietve felkapta a férfi íját és lebukott a szikla mögé, hogy vegyen egy mély lélegzetet és felajzza a számszeríjat. Csizmáiban elrejtette tőreit és hamarosan sikerült megtöltenie a fegyvert. Lehúzódva maradt és a ravaszon tartva az ujját kinézett a szikla mögül.
Senki sem volt ott. Elminster megdermedve állt egy pillanatig, majd letérdelt. Egy újabb törvényen kívüli nyílvessző vágta fel az üres havat a barlang mélyén. El figyelte röptét, azután felnézett. Kimászott a barlang szájához, hogy lássa merre mehettek a fegyveresek. A szél a hóeséssel együtt elhalt, selymes, hideg és fehér takaróval borította be a dombokat.
Bárki láthatja, ahogy lemászik, na persze – de Tyche bárkinek az életébe hozhat veszélyt.
Elminster sóhajtva húzott ki egy vesszőt tartójából és becsúsztatta egyik csizmájába. Az íjat a szíjánál fogva a hátára vetette és nekivágott a lejtőnek.
Alig annyit mászott, mint saját magassága, amikor a fejétől egy tenyérnyire vessző fúródott a hóba. El ránézett majd elrúgta magát a fagyott kőtől és fűtől, hogy élettelen tárgyként csússzon le a havon. Arccal lefelé próbált maradni, hogy ne törje össze hátán az íjat. Az előbbi vessző is vele csúszott.
Könnyek vakították el egy pillanatra, de orra nem tört el. Kipislogta őket és leverte magáról a havat, közben kiszabadította az íjat is. Nem tört el. Betöltötte és közben medveszerű morgást hallatott, hogy elrejtse a zajt, amit csapott.
Egy fegyveres nézett ki az egyik havas bozót mögül, hogy megkeresse a fickót, akit az imént eltalált, kezében felhúzott számszeríj. Ugyanabban a pillanatban látták meg egymást Ellel és mindketten lőttek. És mindketten elhibázták. Ahogy a vessző énekelve hagyta maga mögött, Elminster lábra kapott – örökké a barlang körül fog futni le-lebukva és csúszkálva? –, tőrt rántott és a bozót felé futott, mindkét kezében penge villant. Tartott tőle, hogy a fegyveresnek van egy harmadik íja is felhúzva és készenlétben...
Jól gondolta. A fegyveres diadalmas mosollyal a képén emelte fel a harmadik íjat. – Elminster útjára eresztette egyik tőrét. A férfi vigyora a félelem maszkjává változott és sietve húzta meg a ravaszt.
A vessző El felé ugrott és ő hátra-oldalra tért ki. Eleresztett pengéje hangosat csendülve és szikrázva csókolózott össze a vesszővel félúton. A tőr vadul pörögve szállt el, a vessző pedig égető fájdalommal nyitott sebet, Elminster arcát találva el.
El felkiáltott fájdalmában és térdre esett. Hallotta, ahogy a felé induló fegyveres csizmái alatt megroppan a hó. Elminster odafordult, megrázta fejét, hogy kitisztítsa és felmordult fájdalmában. A férfi csapásra emelt kardjával már egy lépésnyire sem volt. El az arcába vágott második tőrével.
Pengéje ártalmatlanul csendült le a férfi sisakjának orrvédőjéről, de a fegyveres is elvétette a csapást és csak a fagyott földet találta el. A harcos felkiáltott és keményen rátérdelt Elminster bal kezére.
El felsikoltott. Istenek, ez a kín! A férfi forgolódott egyet a kezén, a hóba rúgott, ahogy lábával támasztékot keresett. Elminster zokogott és a világ körülötte zöld és sárga színekben vibrált. Övéhez kapott szabad kezével; semmi. A fegyveres elvigyorodott, Elminster érezte arcában a meleg leheletet és a lefelé induló pengét. A fickó súlya El mellkasába nyomta az Oroszlánkard hideg tömegét.
Hirtelen El feltépte zekéje nyakát és ujjai rátaláltak a kard markolatára. A dombok között töltött első telének hosszú éjszakáin kiélezte a pengecsonkot és kihegyezte az acélt – de a keresztvas felett a penge még kezének hosszát sem érte el. Ez a rövidség mentette meg most. Ahogy a fegyveres arca néhány ujjnyira vigyorgott az övétől és El felrántotta a pengét. Az Oroszlánkard csonkja a férfi szemébe fúródott.
– Elthrynért, Athalantar hercegéért! – sziszegte. Ahogy a forró vérözön elérte, mély, vörös és nedves sötétségbe zuhant...
* * * * *
Valami sötét és nyugodt hely felé lebegett. Suttogások hangosodtak fel és halkultak el újra körülötte, egy lassú, ritmusos doboláson keresztül... Elminster érezte a fájdalmat a kezében és valami fájdalom-visszhangot körös körül. A fejében? Igen, és az ismert fehér csillogás lüktetve kezdte elborítani – az egyetlen dologgá vált, amit képes volt érzékelni. Ahogy összeszedte akaratát a csillogás kifényesedett és a fájdalom csökkent.
Vagyis valahogy így! Elminster félretolta elméjével és a fehér ragyogás elhalványult. Gyengébbnek érezte magát, de múlóban voltak kínjai is. Kicsit fáradtnak érezte magát, de a fájdalom visszahúzódott... lökött rajta még egyet és kimerült, de a fájdalom szinte teljesen eltűnt.
Szóval. Félre tudja tolni a fájdalmat. Vajon meg is tudja gyógyítani magát? Elminster összeszedte akaratát... és hirtelen minden fájdalom visszatért és érezte válla alatt a hideg, kemény földet és a ragacsos nedvességet mindenhol. Felúszott a suttogások otthonából és kirobbant a fényre...
Az ég kék volt fölötte és felhőtlen. Elminster a hátán feküdt a havas sziklákon hidegen, mereven és fájó tagokkal. Megtörten egyik oldalára fordult és körülnézett. Sehol senki, mozgásnak sincs jele – jobb is, mert feje elnehezült és vissza kellett feküdnie, hogy levegőt kapjon. A sötétség újfent karjait nyújtogatta, hogy magához ölelje... és ez olyan jó volt, mert a feje olyan nehéz volt...
* * * * *
Egy kicsivel később sikerült felülnie. Havasi keselyűk köröztek kényelmes szárnycsapásokkal a barlang szája felett és néha panaszt tettek valamiért.
Az utolsó fegyveres holtan feküdt mellette, arcából az Oroszlánkard markolata állt ki. Elminster megragadta a fegyvert, elfordította a fejét és kirántotta. A hóra fektette és felnézett a halványodó égre – acélszürke volt most, a felhőtakaró mögött a múló napfény utolsó sugaraival –, majd hirtelen felállt. Feladata van, amit el kell végeznie, ha élni akar.
Gyengének és egy kicsit tompának érezte magát. A Szélbarlang előtti nyílt téren nyolc körüli fegyveres és talán kétszer annyi törvényen kívüli feküdt holtan, legtöbbjükkel nyílvessző végzett. A keselyűk már fent köröztek és hamarosan megérkeznek a farkasok is. Remélte, hogy elegendő élelmet találnak kint és nem mennek be a barlangokba, ahol már csak a gyengék maradtak, hogy őrködjenek, amíg a fegyveresek és a varázslók visszatérnek és legyilkolják őket. Le kell csapnia még néhány fegyverest, hogy ezt megakadályozza... és kezdett belebetegedni a gyilkolásba. Gyengén grimaszolt, ahogy levette szemét a halottról, aki mellett éppen elment. Micsoda bátran harcoló törvényen kívüli volt!
A barlang előtti meredek sziklák alatt talált egy letaposott területet, melybe jövő és menő patanyomok egyaránt csatlakoztak. A fegyveresek valószínűleg elmenekültek és hagyták meghalni társaikat. Elminster válla szaggatott. Nem képes lovak után futni a mély hóban. Ő és a többi túlélő halálra vannak ítélve... hacsak össze nem szedi az összes íjat és pengét, hogy odaadja a bent várakozó túlélőknek és halálos csapdát állít a sötét barlangokban a visszatérőknek. Ha sikerül, akkor biztosan maradnak annyian, hogy fenntartsák a rejteket az utánuk jövőknek. Emellett persze ott van az is, ha egyszerűen csak kapnak néhány tűzvarázslatot a szűk barlangokba irányítva. Na nem.
Elminster letelepedett egy sziklára gondolkodni. Hirtelen mozdulata mentette meg életét; egy nyílvessző zümmögött el a feje felett, hogy eltűnjön egy közeli hóhalomban. Athalantar legfiatalabb – talán az utolsó – hercege sietve bukott le sziklája mögé a hóba, arccal előre és összehúzta magát a hideg közegben, hogy a kő teljesen eltakarja. Felnézett, hogy merről jöhetett a lövés.
Bizonyos volt benne, hogy a gerinc mögött, a barlang felett még egy fegyverest látott. Hátrahagyták, hogy rejtekükben tartsa a banditákat – vagy kövesse őket, ha nagyobb számban törnek ki. Hát persze – ezért pusztítottak a kintiek között a vesszők.
Elminster sóhajtott. Mégiscsak okos harcos volt ő. A fegyveres lovának ott kellett lennie alatta, valahol a gerinc túloldalán. Ha fel tudna kapni rá és időben lőtávolon kívülre lovagolni...
Na persze, és a békák is tudnak repülni... Elminster mozdulatlan maradt és próbált visszaemlékezni, hogy hová lettek a számszeríjak. Az utolsó fegyveres, aki majdnem megölte.., igen! Három fegyvere volt és eldobálta őket miután lőtt velük – ott, annál a bozótnál. Vett egy mély lélegzetet és elindult hason csúszva a hóban. Újabb vessző szisszent el mellette – túl közel, és csak reménykedni tudott, hogy nem lesz idő még egy lövésre.
– Tempus és Tyche segítsen meg, mindkettőre szükségem van. – mormogta Elminster sietve kúszva előre a hideg porhóban. És már a bozótosban volt, amikor a harmadik lövedék felcsapta körülötte a havat, belecsapódva egy facsemetébe és törötten esve le valahol baloldalt. Mennyire különbözött ez a harc a vándor mesemondók énekeitől!
Ezzel a gondolattal húzta magához az első és a második nyílpuskát, a mély hóban feküdve. Átnedvesedtek – de ha az istenek lemosolyognak rá, akkor így is lehet velük lőni; azután kétségtelenül elvetemednek majd. Egy övdoboz hevert az íjak közelében néhány vesszővel.
Elminster nyugodtan felhúzta a halott fegyvereit. A gerinc felől halk kattogást hallott, ahogy az ottani fegyveres is hasonlóképp cselekedett. A harmadik számszeríj a bozót közelében feküdt; Elminster nem mert kimenni érte. Amikor mindkét fegyvert készenlétbe helyezte, elkezdett a bozót széle felé kúszni.
Egy vessző havat vert le egy fa ágairól ott, ahol az előbb feküdt. El grimaszolt egyet és előrébb lépett, hogy jobban kilásson. A fegyveres éppen lehajolt, hogy felvegye második íját. El letette maga mellé egyik fegyverét és a másikkal oda célzott, ahol a fickó éppen eltűnt.
Amint mozgást látott, abban a pillanatban meghúzta a ravaszt.
Tyche vele volt. A fegyveres egyenesen a vessző útjába állt; Elminster hallotta meglepett kiáltását és a felemelkedő kezeket. Az íj kiesett belőlük és legurult a hófödte lejtőn a meredélyre. Egy pillanattal később keményen dobbanva követte a férfi teste.
Elminster kivette a vesszőt másik íjából és üresen meghúzta a ravaszt, hogy a nedves ív el ne vetemedjen. Felkapta mindhárom íjat és a nyíltartó övdobozt, azután elindult a gerinc másik oldalára.
A ló ott állt egyedül, őrizetlenül az isteneknek hála. Néhány lélegzetvételnyi idő alatt Elminster felkötötte dolgait a látszólag vég nélküli nyeregszíjakra és lovon termett, a fegyveresek nyomai felé sarkantyúzva a hátast. Kicsit gyorsabban ment, mint az ügetés, egy kicsivel lassabban, mint a galopp és a ló minden akarata ellenére is meg-megcsúszott hóban. A nyomok tisztán látszottak a hóban és könnyű volt követni őket. El kell érnie Heldreth Szarvát mielőtt egy mágus meglátja valamilyen távolba néző varázslattal és halált hoz rá egy másikkal.
Hamarosan már vágtatott, a számszeríjaktól tele lett a háta zúzódásokkal és leheletének köde gőzölögve tört a sötétedő égre. Az éjszaka gyorsan szállt alá a dombok között. Sikerrel kellett járnia, a Törvénytelen Kastélyban rekedtek élete függött ettől.
Lovaglás közben megmosolyogtatta egy váratlan emlék; apja gondos tanításai minden férfi és nő feladatáról a birodalomban, a királytól a szántóvetőig. Ha Elthryn hosszabban elidőzött volna a király és a herceg feladatain, mint a többiekén, akkor Elminster is biztosan másképp gondolta volna – a felelősség és a hatalom nagyobb. Eszébe sem jutott, hogy ő egy herceg vagy azzá vált apja halálával. Csak a szavakat idézte fel: – Egy király első feladata gondoskodni alattvalóiról. Életük a kezében van és mindig az ő jövőjüket kell szem előtt tartania, bármit tesz. Mindenki tőle függ – és mindenki elveszett, ha a király elhanyagolja feladatait vagy igaztalanul uralkodik. A hatalom a kezében van, de hűséges követőket kell találnia. Néhány király sohasem tanulja ezt meg. És mit kell megtanulniuk a fiatal hercegeknek, hogy király lehessen belőlük?
– Mit, apám? – kérdezte Elminster a széltől, ahogy a Szarv Dombok között lovagolt. A szél nem kívánt válaszolni.
TÚL SOK A HALÁL A HAVASON
Ha a télben jársz
Amikor a hó mély
Vigyázz, mit kiabálsz,
Mert a távolban visszhang kél.
– Ősi Kardparti Hó-rúna
Tyche legalább meghallgatta imáját. Ahogy Elminster maga mögött hagyott egy sötét völgyet, a fegyveresek nyomait követve hirtelen meglátta őket amint összegyűltek és tábort vertek. Nyomaik világosan mutatták, hogy találkoztak egy másik őrjárattal és csatlakoztak hozzájuk ahelyett, hogy lóhalálában vágtattak volna az erőd felé... ami még jó messze volt. Az éjszaka rájuk talált a dombok között és inkább a letáborozás mellett döntöttek.
– Kösz, Tyche. – mondta El a szélnek miközben megállította fáradt hátasát. Minden ellensége összeggyűlt és hamarosan karnyújtásnyira lesznek tőle.
Mint a Szerencse Úrnő minden ajándéka, ez is kétélű fegyver volt. Csak annyit kellett tennie, hogy megöli azt az öt fegyverest, akit a Törvénytelen Kastélytól idáig üldözött – és mindenkit, aki találkozott velük. Egy hosszan lebegő pillanatig azt kívánta, bárcsak valami hatalmas mágus lenne és lágyan sikoltó halált küldhetne le a domboldalon a táborozók felé – vagy egy sárkányon lovagolva gyilkolhatna, égethetne halálra mindenkit.
Elminster elkomorodva érintette meg az Oroszlánkard markolatát, amikor Heldon felbukkant emlékei közül. – Elminster herceg egy harcos. – mondta a szélnek és elmosolyodott. Kicsivel higgadtabban tette hozzá – Megöl valakit, hogy felmelegedjen, segít feldarabolni a lovát és megeszi, azután kimegy a csatatérre és megöl még nyolcat. És mintha ez még nem lenne elég, most éppen azon van, hogy egyedül szálljon szembe egy csapat jól felfegyverzett ellenféllel. Mi más lehetne, ha nem harcos?
– Egy bolond, valószínűleg. – válaszolt egy hűvös hang nagyon közelről. Egy sötétcsuhás férfi állt ott Elt nézve – a levegőben állt, csizmái alatt a hó töretlen volt.
El övéhez kapott, és kirántotta egyik zsákmányolt tőrét és kiengedte kezéből. Az pörögve villant egyet, ahogy elkapta a lenti tábortűz fényét egy pillanatra, majd áthatolva a fickón mélyen a hóba temetkezett.
A férfi megengedett magának egy félmosolyt. – Ez csak egy varázskép, ostoba. – mondta hűvösen – Vágtatva jöttél és a nyomokat követted. Ki vagy és miért jöttél?
Elminster megdermedt, nemtörődömséget színlelt, miközben gondolatai versengve követték egymást. – Már elértem volna Athalantart? – a mágus szemébe nézve hozzátette – Egy máguslordot keresek egy üzenettel. Ön az egyikük esetleg?
– Balszerencsédre, igen, az vagyok. – válaszolt a férfi – Elminster Herceg. Ó igen, hallottam büszke kis beszéded. Elthryn fia lehetsz hát, akit régóta keresünk.
Elminster nyugodtan ült, gondolkodott. Átküldhet a mágus egy varázslatot ezen a képen? Egy hideg belső hang válaszolt: Miért ne?
Jobb mozgásban maradni, talán... Térdeivel ügetésbe kényszerítette lovát és széles ívben megfordult. – Ezt a nevet vettem fel, hogy végezzek egy bizonyos máguslorddal. – mondta maga mögött hagyva a képet. Az megfordult a levegőben és nyugodt csendben nézett utána.
Hmmm...
– A többi máguslordnak is – tette hozzá Elminster sötéten – megvannak a maga tervei.
A figyelő varázsló felnevetett. – Nos, ez csak természetes, ahogy mindig is az volt. Azt hitted, hogy megijedek a sötét szavaktól? Szeretnél egy kicsit táncolni és kockázni?
Elminster érezte, hogy elönti a harag. Csak azért vágtatott idáig, hogy felfedezze egy varázsló valahonnan a távolból és szóval tartsa amíg a fegyveresek, semmi kétség, körbelovagolnak, bekerítik és kényelmesen leviszik... Elugratott a varázsképtől csupán nyugodt válaszát hagyva hátra. – Természetesen. – mondta, válla felett hátradobva szót.
Visszavágtatott az úton, melyen idáig jött, de az első lankásabb lejtőnél oldalra fordult, fogy visszanézzen. A varázsló képe nem mozdult, de ahogy figyelte elhalványodott és eltűnt – csupán a letaposott havat hagyva ott, ahol El állt lovával. Igen, ott, lentebb – két csapatnyi fegyveres kapott lóra és indult el különböző irányba, hogy elébe kerülve kardokkal és nyilakkal kényszerítsék vissza.
Teljesen besötétedett, de a csillagok már fényesen ragyogtak és Selune is hamarosan felemelkedik. Milyen messziről képes őt érzékelni a varázsló?
Két terv is kialakult fejében: valahogy széles körben megkerüli a fegyvereseket és bevágtat a táborba. Remélhetőleg megtalálja a varázslót és lekapja egy nyílvesszővel, mielőtt az elereszthetne egy varázslatot. Egy bárd vagy egy mesemondó ezt feltételezné róla, ebben biztos volt. Egy óvatlan bolond tervének hangzott, még a saját füleinek is.
A másik terv szerint felhúzott íjakkal beássa magát a hóba az egyik csapat útvonalán és szabadjára ereszti lovát. Ha az egyik csapat követi – akkor talán nyer egy kis időt és leszedheti a másik csapatot nyilaival, felkap az egyik hátasra és csak ezután megy be a táborba. Valahogy legyőzi a varázslót, azután a másik csapat fegyverest is az elsőhöz hasonló módon győzi le... ez is hasonlóan vadul hangzott.
Eszébe jutott egy valaha hallott ballada egyik sora. – Hercegek futnak, félrelökik a bolondokat és dicsőségre találnak – ezzel megfordította lovát és elindult a fegyveresek azon csoportja elé, amelyiket jobban látta. Kilencre emlékezett és nem tudta volna megmondani, hogy mennyien voltak a másik bandában.
Fáradt lova kétszer is megbotlott és majdnem elesett, amikor gödörbe lépett a laza hó alatt.
– Nyugalom. – mormolta neki El, hirtelen megérezve saját fájdalmát és fáradtságát. Dolga feledtette vele kínjait egy időre és – óvatosan megérintette arcát – a vérzés is elállt. Nem volt rettenthetetlen harcos.
Valóban? Ez a támadás is inkább egy bolondra vall, nem egy rettenthetetlen harcosra... de másrészről, elmenekülni hasonlóan ostoba dolog lenne. Ráadásul ha elfutna, akkor többé nem tudna megállni apja és anyja emléke előtt a napon, amikor már nem varázslók uralkodnak Athalantar felett és a lovagok újra szabadon járhatnak...
– A lovagok újra szabadon járhatnak. – mondta ismét a szélnek. Az továbbgörgette szavalt a domboldalon, ahogy elérte a pontot, ahol beáshatja magát. Egy szűk átjárót talált az egyik hósöpörte lejtőn és megállította lovát.
Mereven szállt le a nyeregből – nem sokat ült lovon, mióta Heldon felégett és éles fájdalom figyelmeztette erre. – El lekötötte az íjakat és magához vette mindazt, amire szüksége lesz. – Hozz nekem szerencsét – mondta a szélnek, de most sem kapott választ. Mélyet lélegzett a pengeéles levegőből, rácsapott a ló tomporára és kiáltott egyet. Az állat megugrott, megállt egy pillanatra, hogy visszanézzen, majd elügetett a hóban. Elminster egyedül maradt az éjszakában.
Nem sokáig, az isteneknek hála. Kilenc fegyveres lovagolt arra teljes vértezetben. Elminster lehúzódott az emelkedő szélére és őrülten dolgozni kezdett a csörlőkkel.
Mire mindhárom íjat felhúzta és megtöltötte levegőért kapkodott és a szél elhozta hozzá a bőr surrogását és a fém vértezetek csattogását. A fegyveresek közeledtek. A hóban fekve válla alá fújta leheletét és sorban letette az íjakat. Tőreit a hóba szúrta, hogy kéznél legyenek és várakozott.
Élete csak a reményen függött, hogy a fegyvereseknek nincsenek felajzott íjaik – és nem látják meg idő előtt. Elminster megrázta fejét saját óvatlansága miatt és érezte, ahogy hirtelen kiszárad a szája. Nos, bárhogy legyen is, most már nem tarthat sokáig.
Hirtelen paták klappogása, kiáltások és fegyvercsattogás hallatszott. Mi történhetett? Elnek nem volt ideje gondolkodni, mert egy fegyveres robbant látóterébe gyors ügetésben, lova nyakára hajolva. Athalantar hercege felemelte íját, célra tartotta és lőtt.
A ló felágaskodott, hátrált és élesen felnyerített, amikor meglátta maga előtt a meredek lejtőt. Érezte, hogy a hátán lévő ember oldalra csúszik és magával rántja a kantárt. Hátrálni kezdett és a fejét eltekerő kantár ellen küzdött. Patái megakadtak a hóban és lovasára zuhant, együtt csúsztak le a lejtőn. A ló felugrott és elügetett, fejét rázta, hogy kitisztítsa. A férfi csendesen feküdt a letaposott hóban.
Többen nem lovagoltak át a gerincen és mögüle csatazaj hallatszott. Elminster meglepetésében ledermedt, azután felkapta tőreit és övébe szúrta őket. Második íját készenlétben tartva óvatosan indult előre, hogy átnézzen a gerincen.
Lovasok köröztek egymás körül és harcoltak a domb tetejét borító holdfényben. Az egyik csapat ruhái úgy néztek ki, mintha mindegyiket félszáz vértezet darabból rakták volna össze, a másik oldalon a fegyveresek voltak. Honnan a fenéből jöhettek? Minden fegyveresre legalább kettő jutott a másik csapatból és igencsak vesztésre álltak. Ahogy Elminster látta, Athalantar egyik katonája kiszabadította lovát a forgótagból és a dombtető felé ügetett kétségbeesetten.
Athalantar hercege kitámasztotta lábát a hóban és felemelte íját. A vessző elsuhant a fegyveres válla felett és az tovább menekült. El átkozódott és visszafutott a harmadik nyílpuskáért. Felkapva azt végigfutott a dombon. A távolodó fegyveres kisebb volt, mint az előbb, de tiszta célpontot nyújtott, ahogy lova kapaszkodni kezdett egy szikrázóan fehér emelkedőn. Elminster gondosan célzott, meghúzta a ravaszt – és látta, hogy vesszeje jó irányba megy.
A fegyveres felemelte karjait, próbálta megragadni a hátából kiálló nyílvesszőt és kizuhant a nyeregből. a ló nélküle ment tovább.
– Azt hiszem, hogy ma éjszaka nem hoztunk magunkkal íjászokat!
Elminster megfordult és vidámság költözött lelkébe, ahogy felismerte a kedves hangot. – Helm!
A lovag ugyanazt a rongyos bőrvértet, koszos kesztyűt, karcos sisakot és vastag szakállat viselte, amire El emlékezett – és talán, legalábbis a szagáról ítélve, azóta sem vette le vagy mosta ki bármely darabját öltözetének. Egy tekintélyt parancsoló, fekete ménen ült, ami legalább olyan kopottasnak tűnt, mint lovasa, a kezében tartott, kicsorbult és a friss vértől sötéten csillogó karddal együtt.
– Hogy kerültél ide? – kérdezte Elminster vigyorogva a hirtelen támadt reménytől, hogy mégsem hal meg ezen az éjszakán.
Athalantar lovagja előredőlt nyergében. – Éppen a Törvénytelen Kastélyból jövünk. – mondta megemelt szemöldökkel. – Sok jó ember fekszik ott holtan, de Mauri nem talált közöttük Eladar nevűt.
– Amikor kifogytam a gyilkolnivaló fegyveresekből, akkor ide jöttem. – válaszolt El vidáman. Megtalálták a kastélyt és el kell intézni a maradékot, mielőtt szólnak a többieknek. Egy táborban vannak – azoknál a tüzeknél, ott lent – és van még egy nagyobb csapat fegyveres is, valahol arra. – mutatott az éjszakába. – Éppen engem akarnak bekeríteni.
Helm elbődült – Onthrar! Hozzám! – kiáltott át a válla felett, majd azt mondta – Csatlakozz hozzánk és együtt lerohanjuk őket. Van elég üres nyereg a környéken.
Elminster megrázta a fejét. – Ott van dolgom. – mutatott egy bólintással a tábor felé. – Varázslókkal.
Helm boldog vigyora elhalványult. – Készen állsz rá? – kérdezte csendesen – Biztos, fiú?
Elminster széttárta kezeit, egyikben nyílpuska. – Egy biztos, hogy van odalent, aki ismeri a nevem és kinézetem.
Helm mereven bólintott, előbbre ösztökélte lovát és kezét Elminster vállára tette. – Remélem, hogy még látlak élve, Herceg. Esetleg egy vad rablótámadás a táborban segítene? – kérdezte miközben megfordította lovát.
El a fejét rázta. – Nem, Helm. Csak rohanjátok le azokat a fegyvereseket. Ha az utolsó szálig elkapjátok őket, a Törvénytelen Kastély biztonságos hely lesz még egy télen át – vagy kettőn át is, ha a törvényen kívülieknek lesz elég eszük, hogy még ezen a nyáron otthagyják. Amint a hó elolvad a varázslók át fogják kutatni ezeket a dombokat minden lehetséges varázslattal és annyi fegyveressel, amennyit csak össze tudnak szedni.
Helm bólintott. – Bölcs beszéd. Adja az élet, hogy újra találkozzunk. – Megemelte pengéjét tisztelgésképpen – Elminster az íjjal válaszolt – és ellovagolt. Közben a hó újra esni kezdett.
A puha pelyhek vég nélkül hullottak. Elminster bekapott egy maroknyi havat, hogy csillapítsa szomját, megkereste és felajzotta íjait és elindult a tábor felé. Nagy kerülővel ment jobbra, remélve, hogy nem arról számítanak rá... habár kérdés, hogy lát-e minden irányban a mágus varázslattal?
Nem kétséges, hogy kifogynak a mágiából ugyanúgy, ahogy a fegyveresek fogynak ki a nyílvesszőkből. Arra számolt, hogy talán nem ölnek meg azonnal egy a havason magányosan gyalogló fiút. Ha tudná mit hoz az éjszaka, gondolta magában, sokkal tartozna az isteneknek...
* * * * *
Gúlába rakott alabárdok tartották magasan a hajladozó lángú viharlámpákat. Hó kavargott az általuk bezárt fénykörben a tábor szíve felé, ahol Caladar Thearyn varázsló meredt egy fényes gömbbe, ami előtte lebegett a levegőben. Bár az éjszaka hideg volt, izzadság ütött át csuháján a varázslat fenntartásához szükséges erőfeszítéstől – és egy vagy két lélegzetnyi ideig még tartania kell, amíg idéz bele egy másik varázslatot... sok ugráló villám varázsát ami, ha sikerül a varázslat, lepusztít egy kisebb területet a másik gömb környékén, amely ehhez csatlakozik. A másik nem messze innen lebeg sápadt szellemként egy hófödte dombhát felett, éppen egy vágtató törvényen kívüli banda előtt.
A máguslord halkan mormogta a két varázslatot összekötő idézés szövegét, és érezte, ahogy a hatalom átjárja testét. Széttárta karjait a testét átjáró kéjes érzéstől és oda sem nézve nyugtázta rémült arcú testőreinek villámgyors visszavonulását.
Majdnem elvigyorodott, amikor a villámokat kezdte megidézni. Két kisebb és egy széles mozdulat egy egyszerű szóval párosítva. Előbb felvette a szögeket, majd megdörzsölte a pálca végébe foglalt kristályt egy szőrmével és végül a mindent megkoronázó szavak... Kezei leereszkedtek.
A szívének szánt nyílvessző a vállát ütötte át és körbeforgatta. A gömb egy villámlás zajával omlott össze, ami túlharsogta a mágus sikolyát is. A varázsló sérült vállát markolászva rogyott a földre és egy újabb vessző sziszegett el mellette. Egy fegyveres fejjel előre a ledöngölt hóra vetette magát, hogy elkerülje a vesszőt és társai kihúzott pengékkel rohantak a nyilak forrása felé.
Elminster hideged nézte közeledtüket, felemelte utolsó íját. Ott, ahol gyanította... az egyik sátorból egy újabb csuhás fickó jött elő. Nem volt sokkal idősebb a másiknál, de egy pálcát tartott a kezében és éppen körülnézett, hogy megtalálja a zűrzavar forrását. Elminster gondosan a férfi torkába helyezte utolsó nyilát. Eldobta íját, lecsatolta a nehézkes övdobozt a vesszőkkel és előhúzta pengéit.
Dühös fegyveresek rohantak felé. Elminster megtámadta őket karddal az egyik kezében, tőrrel a másikban. Az első fickó megindított egy vágást oldalról, de Elminster megakasztotta a pengét és közelebb lépett. A két acél sikoltva csúszott el egymáson és El beledöfte tőrét a férfi szemébe.
A vonagló testet félrelökve a herceg következő ellenfele felé futott. – Athalantarért! – kiáltotta. A fegyveres kilépett balra és társának mutatta, hogy jobbra menjen. El egy tőrt dobott a második fegyveres arcába. Helmnek igaza volt; ezen harcosok többsége valóban nem túl jó fegyverforgató. Ez például mindkét kezét felkapta, hogy védje arcát és Elminster alulról indított szúrása halálra sebezte. Mire kiszabadította a pengét, már a következő fegyveres is odaért. Elminster megindult, közben kihúzott egy tőrt a haldokló férfi övéből és kitért oldalra. Életben maradt ellenfele még jobbra tartott, amikor El már újra a tábor felé futott.
Egy csillogó vértezetű alabárdossal futott össze közvetlenül a fénykör szélénél. Elminster nekirohadt a pengének, félrecsapta azt sajátjával és szúrt. Fegyverének hegye elcsúszott a vérten és a lendülettől továbbhaladva összedöntött egy lámpástartó alabárdhalmot. Azok szétszóródtak, a lámpás pediglen eltörött és a lángok hangos robajjal kaptak bele az egyik sátorba.
Kiáltozás. Az ugráló lángok éles fényében El meglátta a máguslordot, amint félrekúszik a nyílvesszővel a vállában. Kettejük között férfiak futottak felé csillámló kardokkal.
Elminster horkantott egyet és élesen jobbra fordult a sátrak között, kitérve a fény elől. Belefutott valakibe, aki éppen kilépett az egyik sátorból. Őrjöngve előredöfött. A meglepett fegyveres hang nélkül zuhant vissza a vászon alatti sötétségbe. Elminster fáradtan tört ki az éjszakába. Ha vissza tudna menni az íjakért és... de az őt üldöző fegyveresek már közel jártak és gyorsan futottak. Nos, legalább íjász nincs a táborban, különben már halott lenne.
Elminster átrohant egy dombtetőn és a másik oldalra érve elmaradt mögötte a táborban dühöngő lángok fénye. Visszanézve látta, hogy ketten követik. Sétatempóra lassított és elindult körbe. Hagyd, hogy közelebb jöjjenek, te addig sem fogysz ki a levegőből. Felhágott egy másik gerincre és látta, hogy a domb alján emberek és lovak gyülekeznek. Néhányan felnéztek, és meglátva őt kihúzott karddal indultak felé, de Helm is meglátta és intett. – Eladar! Hát végeztél?
– Egy varázsló halott, de a másik csak megsebesült. – Elnek sikerült levegőt vennie, de lihegve folytatta – A tábor... fele... utánam jött.
Helm vigyorgott – Éppen a lovainkat pihentetjük és kirabolunk néhány fegyverest. Néhányuk olyan páncélt viselt, ami túl jó volt nekik. Nem gondoltad meg magad a támadást illetően?
El fáradtan bólintott. – Most már... jobb... ötletnek tűnik. – mondta lihegve.
Helm elvigyorodott, elfordult Elminstertől és kiadott néhány gyors parancsot, majd egy lóra mutatott – Ülj fel arra, Eladar, és kövess.
Hátrahagyva négy törvényen kívülit a felesleges lovakkal és a zsákmánnyal, Athalantar rongyos lovagjai megindultak visszafelé az úton, melyen Elminster érkezett. Egyikük egy rövid lovas íjat tartott kezében. A dombtetőre érve egy gyors mozdulattal kihúzta, majd eleresztette az inat és az Elt követő fegyveresek egyike átlőtt torokkal rogyott a hóra.
A másik megfordult és menekülni kezdett. Az egyik lovag egy ugrással galoppba kezdett, közben kivonta kardját. A fegyvereshez érve lecsapott, a férfi összeesett és többé már nem kelt fel.
– Úgy tűnik, szerencsét hozol nekünk. – kiáltotta Helm. – Gondoltál már arra, hogy Hastarl falainak vezetsz minket?
Elminster megrázta a fejét. – Belefáradtam a halálba, Helm – kiáltotta vissza – És attól tartok te is tudod, hogy tavasszal jóval több varázsló fog erre jönni. Néhány halott kereskedő az egy dolog, a lemészárolt járőrcsapatok pedig egy másik. Nem fogják megtorlás nélkül hagyni, különben a nép tudomására jut a dolog és akkor sajátos elképzelések születhetnek az uralkodó és mágusai gyengeségéről.
Helm bólintott. – Hasonlóképp gondolom én is. Jó érzés ütni egyet ezeken a farkasokon. Jó munkát végeztél, – vidáman mutatott az alant lángoló sátrakra. – de remélem, azt a sátrat meghagytad, amelyikben az élelmet tartják!
Elminsternek már csak egy kuncogásra futotta idejéből és beügettek a futkosó, kiáltozó védők közé. A lovagok irtották a fegyvereseket, hátasaik megtaposták a sérülteket és a menekülőket. A tábor hamarosan elcsendesedett.
Helm parancsokat kiáltott. – Figyelőket oda, oda és oda. Párban és nyeregben, a fényen kívül. A többiek: hatan egy sátorba és elmondjátok, hogy mit találtatok. Emlékezzetek, nem pusztítani. Ha egy élő varázslót vagy bárki mást találtok, akkor ne öljétek meg, hanem csaljátok ki!
A lovagok azonnal dologhoz láttak. Boldog kiáltások jelezték a konyhasátor felfedezését, és hogy több fém edényt találtak tele hússal, burgonyával és kis söröshordókat. Zord arcú lovagok hoztak Helm elé varázskönyveket és tekercseket, de a sebesült varázslónak nem találták nyomát és mást sem találtak életben, aki valaha a máguslordokat szolgálta.
– Jó... itt maradunk éjszakára. – mondta Helm. – Fogjátok be az összes lovat, amit csak találtok és csapjunk egy lakomát. Mindent elviszünk, amit csak tudunk és visszatérünk a kastélyba. A sátrakat kifeszítjük a Szélbarlang szájánál és a lovakat is bevisszük. Azután már csak Aurilhoz és Taloshoz kell imádkoznotok, hogy a hó elfödje nyomainkat.
Általános kiabálás volt a válasz és Helm közelebb léptetett Elminsterhez. – Itt akarod hagyni a dombokat, fiú és nem tehetek róla, de azt hiszem, igazad van a varázslókkal kapcsolatban. El kell rejtenem ezeket a könyveket és varázs-dolgokat és a Heldon fölötti kis barlangra gondoltam. Ott éppen elég laza kő van, hogy befalazzuk ezeket – tudod hol..- és vadászhatsz szarvasra, amíg nyáron újra eljövök érted. Ha a fegyveresek megszimatolnak valamit, akkor beveszed magad a Nemes Erdőbe. Valamiért nem mernek mélyebben bemenni oda.
Megvakargatta állát. – Sohasem leszel elég izmos, hogy lovon harcolj, fiú, és szerintem jobb lenne neked, mint lövöldözni és kardozni törvényen kívüliként rejtőzködve egy barlangban... Tán még Hastarl szövetségesei és népe is jobb fedezéket nyújthat – és közelebb lehetsz a máguslordokhoz, hogy kitanuld őket mielőtt lecsapsz rájuk. – A lovag élesen nézett Elminsterre – Mi a véleményed?
Elminster lassan bólintott. – Ja... jó terv. – mormolta.
Helm elvigyorodott és megpaskolta a vállát, majd elkapta, ahogy El kezdett kiesni a nyeregből. Elminster úgy érezte, hogy a világ körbefordul és zöldessárga köd emelkedik... A végső kimerültség sötétsége rohant felé, hogy megragadja és El úgy érezte, hogy elsöpri amikor odaér...
* * * * *
– Átkozottul gyengék voltak ezek a fegyveresek. – tette hozzá Helm, ahogy reggel füstült húst ettek fokhagymás vajjal csepegtetett kenyérrel. Mormogás és elégedett böffentések jelezték, hogy a sokáig éhező lovagok végre jóllaktak. A hordócskák közül jövő horkolás elárulta, hogy némelyek mivel töltötték az éjszakai órákat.
Elminster bólintott.
Helm élesen ránézett. – Mi jár a fejedben, fiú?
– Hogy bárcsak ne kellene többet ölnöm és hogy ez az idő talán hamarosan eljön. – mondta Elminster csendesen, miközben végignézett a letaposott havat színező, fagyott vérfolyamokon.
A lovag bólintott. – Láttam a szemeden múlt éjjel. – Hirtelen elvigyorodott és hozzátette – Bár több gyakorlott harcost vezettél csatába tegnap, mint amennyire sokaknak csak hosszú katonáskodás után van lehetősége.
Elminster legyintett egyet – Próbálom elfelejteni.
– Bocsáss meg, fiú. Gyalog akarsz útra kelni vagy inkább lovagolnál? Az egyik könnyebb – egészen addig, amíg elegendő élelmet találsz a lónak és hidd el, kövér disznók módjára falnak. Ugyanakkor könnyebben magukra vonják a figyelő szemeket, főként, ha keresztezed az Upshyn Síkot is. Ha még néhány csomag is van nálad, akkor hamarosan körülvesz egy banda, bármerre menj. Ha bárki meglátja nálad a varázskönyveket és a tekercseket, az a halálodat jelentheti. – A lovag megvakarta szakállát és folytatta – A másik esetben az út hosszú és kemény, még ha melegen maradsz is – és emlékezz; ebben az időben a nedves ruha halált jelent...
– Gyalog megyek. – mondta Elminster – Viszek egy íjat és annyi élelmet, amennyit elbírok... vértezet nélkül, ha találok egy pár kesztyűt és egy jobb kabátot.
Helm elvigyorodott. – Halott fegyveresek egész serege boldogan kínálja fel a sajátját.
Elminsternek nem sikerült viszonoznia a vigyort. Nem keveset ölt meg közülük, férfiakat, akik a varázslók uralmától mentesen kellene Athalantar büszkén lobogó zászlaja alatt lovagolni. Minden a máguslordok miatt van.
– Meg kellett halniuk, – suttogta magának – hogy Athalantar élhessen.
Helm bólintott. – Szépen mondtad: „Meg kell halniuk, hogy Athalantar élhessen.” Jó csatakiáltás, azt hiszem, használni fogom.
Elminster mosolygott. – Csak légy biztos benne, hogy amikor a nép meghallja, akkor tudja, hogy kik azok az „ők”.
Helm torz mosollyal válaszolt – Sokak problémája volt ez az évek során.
* * * * *
A róka, amelyik az utóbbi mérföldeken át követte, még utoljára Elminsterre nézett, majd elügetett a fagyott bokrok közé. El hallgatta visszavonulásának hangjait elgondolkozva, hogy a róka esetleg a máguslordok kéme volt, de valahogy tudta, hogy mégsem. Amikor a zajok elhaltak, olyan csendesen folytatta útját a fogadó hátsó udvara mögötti fák között, amilyen csendesen csak tudta.
Az etetőnyílást kereste a szénaboglya mellett, amiről Helm beszélt, és meg is találta az istálló hátsó falánál. Az épület, ami nem volt több, mint egy oszlopokon álló tető, a hó nagy részét kívül tartotta. Minden úgy volt, ahogy Helm leírta neki; megtalálta a Faszánhoz címzett fogadó hátsó bejáratát.
Elminster közelebb ment, remélve, hogy nem talál éber kutyákat. Nem voltak ott. Elminster köszönetet mondott az isteneknek, közben átmászott a hátsó udvar kis kapuján, beosont a szénaboglya mögé és megkereste a nyílást. Csak saját súlya tartotta zárva; nem kellett kardjával felfeszítenie.
Behúzta maga mögött a csapóajtót. Az istálló csendes volt és melegebb, mint a kinti levegő. Egy ló sóhajtva karámja oldalába rúgott. El szétnézett az istállóban és felfedezett egy karámot amiben lapátokat, ásókat, kosarakat és felakasztott lószerszámokat tartottak, egy másikban pedig szalmát. Eltette kardját és felkapott egy hosszú villát, óvatosan beletolta a szalmába. Nem talált szilárd dolgot vagy bármit, ami ott feküdne, úgyhogy megemelte a fa kaput és belépett.
Alig néhány lélegzetvételnyi idő alatt befúrta magát a szalmába. Elkényelmesedett és így rejtve volt a nem várt látogatók szemei és a hideg elől egyaránt a vastag szalmában. Megnyugodva Elminster kényszerítette magát, hogy lemerüljön a suttogásokkal telt lebegésbe... hamarosan körülvette a halvány, fehér fény és álomba merült...
* * * * *
Szalma szóródott szét és karmolta össze kezeit, ahogy kivágódott a rakásból. Elminster kinyitotta szemeit. Felemelték a szalmán keresztül – repült! Feje keményen ütődött neki az egyik gerendának.
– Bocsáss meg, Herceg. – jött egy ismerős, hideg hang – Attól tartok, felébresztettem. – Elminster érezte, ahogy megfordítják a levegőben és szembekerült a varázslóval, aki sötéten mosolyogva állt a karámok közötti rácsnál. A mágia kék csillogása lüktetett kezei és a nyakában lógó medál körül.
Harag ébredt Elminsterben, amikor megpróbálta megragadni az Oroszlánkardot, de kezei nem mozdultak. A máguslord kegyelmére volt bízva. Beszélni azért még tudott. – Ki vagy te? – kérdezte lassan.
A mágus tett egy legyintő mozdulatot és udvariasan válaszolt – Caladar Thearyn, szolgálatára. – Elminster érezte, hogy előretaszítják a levegőben és ezzel egy időben az egyik falhoz támasztott villa felemelkedett, egyik hegyével El bal szeme felé közeledett lassan.
Elminster a varázsló felé nézett és leküzdötte torkán a szájában összegyűlt nyálat. – Nem sok becsületet látok a harci szokásaidban, varázsló. – mondta hűvösen.
A varázsló felnevetett. – Mennyi idős vagy, Herceg – tizenhat telet láttál talán? És még mindig becsületes helynek találod a világot? Egy tökfej vagy. – vigyorgott gúnyosan. – Harcosnak képzeled magad és kiélezett fémdarabokkal csapkodsz... nos, én pedig egy mágus vagyok, és varázslatokkal harcolok. Hol van ebben a becstelenség?
A mágus kezeit beburkoló kék fény villant egyet és a villa közelebb jött. Elminster torka elviselhetetlenül kiszáradt és akaratlanul is nyelt egyet.
A varázsló nevetett. – Nem vagyunk már olyan bátrak, ugye? Mondd meg nekem, Athalantar Hercege, mit érsz nekem, ha életben hagylak?
– Életben? Miért ne ölnél meg, varázsló? Tudom, hogy ezt akarod. – mondta Elminster jóval vakmerőbben, mint akarta.
– A többi máguslordnak is – ismételte gúnyosan a varázsló El szavait – megvannak a maguk tervei. – Hidegen felnevetett. – Mint Athalantar hercege, értékes vagy. Ha bármi történne Belaurral – vagy valaminek történnie kell vele – nagyon is jól jön egy hercegféle házikedvenc elrejtve, hogy használjam a... kialakuló kellemetlen helyzetben. – A villa egy kicsivel közelebb lebegett – természetesen a vakság nem fog zavarni, amikor átváltoztatlak... egy teknőssé talán, vagy egy hernyóvá. Vagy inkább egy bogárrá. Jóllakhatsz majd a törvényen kívüli barátaid tetveivel, amikor halomra gyilkoljuk őket. Ha egyet sem kapunk el, akkor persze éhes maradsz...
A mágus rosszindulattal telt hangja hideg nevetésbe csapott át. El átizzadta ruháját, ahogy a hideg félelem hirtelen elkezdett felkúszni a torkán. Remegve és tehetetlenül lógott a levegőben, lehunyta szemét.
Egy pillanattal később érezte a kényszert, hogy nyissa ki őket – és elfordultak üregükben, hogy tehetetlenül bámuljanak a varázslóra. Már beszélni sem tudott vagy bármilyen hangot kiadni lélegzete sziszegésén kívül.
– Ne sikoltozz. – mondta a varázsló kedvesen – Nem akarjuk, hogy megijeszd a jónépet a fogadóban – de látni akarom az arcod, amikor a villa bemegy. – Elminster rémülten bámult a fém hegyre, ahogy lassan egyre közelebb jön...
A varázsló mögött egy oldalajtó nyílt ki halkan és egy nagydarab, sűrű bajszú férfi lépett be rajta. Nehéz balta emelkedett a levegőbe és csapott le keményen. A varázsló feje félrecsuklott, fér fröccsent és Elminster a villával együtt leesett.
Egy pillanat alatt talpra ugrott az Oroszlánkarddal a kezében.
– Vissza, hercegem! – kiáltott a férfi feltartva egyik hatalmas kezét – Lehetnek varázslatai, amiket a halálához kötött!
A férfi hátrébb lépett és összehúzott szemekkel nézte a testet, véres fejszéjét készenlétben tartotta. Elminster is figyelni kezdett és látta, hogy a kékes csillogás elhalványul, kivéve a medál körül. Azután lassan kilépett a karámból. – A medál mágikus, de nem látok semmi egyebet. Köszönöm.
A férfi meghajolt. – Enyém a megtiszteltetés, ha az vagy, akinek a máguslord nevezett.
– Az vagyok. – válaszolt El – A nevem Elminster, fia Elthrynnek, aki meghalt. Helm Stoneblade szerint megbízhatom benned... ha te vagy Broarn.
A férfi másodszor is meghajolt. – Ez a nevem. Üdvözöllek a fogadómban, uram, bár figyelmeztetlek, hogy hat fegyveres alszik nálam ma éjjel és legalább egy kereskedő, aki mindent elmond a mágusféléknek, amit csak lát.
– Ez az istálló megfelel kastélynak. – mondta Elminster mosolyogva. – Varázslók és fegyveresek elől futottam a Szarv Domboktól idáig... és éppen azon gondolkodtam, hogy hogyan szabadulhatnék meg tőlük.
– Nincs hely, ahová hatalmas mágiájuk elől elrejtőzhetnél. – mondta Broarn keserűen. – Ezért laknak most emberek ezen a vidéken és nem a Tündérnép.
– Azt hittem, hogy az elf mágia erősebb, mint az embereké. – mondta Elminster.
– Ha az elf mágusok összefognának, akkor az lenne – csakhogy az elfek nem szeretnek háborúzni és idejük nagy részét egymás közti torzsalkodással töltik. Legtöbbjük... mondjuk úgy; henyél és ideje nagyobb részét szórakozással tölti inkább, semmint tenne valami hasznosat. – A fogadós benyúlt a nyílásba, melyen át érkezett, előhúzott egy takarót és az egyik karám oldalára terítette.
– Az emberek varázslói kevesebbet tudnak, – folytatta, belépve a, láthatatlan átjáróba egy letakart tállal és egy akkora butykossal tért vissza, mint Elminster feje. – de mindig ősi varázslatok után kutatnak vagy újakat alkotnak. Az elf mágus ezen csak mosolyog és azt mondja rá, hogy ő már mindent tud, amire szüksége lehet – vagy elutasítóan azt mondja, hogy mindent tud, amit tudni lehet – és nem tesz semmit.
Elminster meglátott egy széket a közelben és leült. – Mondj többet, – mondta – kérlek. Amit a mágus mondott egyszerű módszereimről, az igaz. Szeretnék többet is tudni a világról körülöttünk.
Broarn elmosolyodott és odanyújtotta a tálat a butykossal együtt. Mosolya kiszélesedett, ahogy Elminster levéve a fedőt hideg, szárnyassültet talált és beletemetkezett. – Van neked elég eszed, uram, hogy felismerd azt is, amit mások nem. Itt, Athalantarban nincs mit mondani. A máguslordok torkon ragadták a birodalmat és nem akarnak enyhíteni szorításukon. Bár minden erőfeszítésük ellenére sem képesek fenntartani egy tanonciskolát délen.
Elminster tele szájjal kapta fel fejét és szemöldöke megemelkedett. A fogadós bólintott. – Igen, a földek ott még mindig gazdagok és sűrűn lakottak. A legnagyobb birodalom Calimshan; azoknak a koszos kereskedőknek a földje, akik minden tavasszal és ősszel szőrmékkel megrakodva jönnek erre.
– Sohasem láttam őket. – mondta Elminster csendesen.
A fogadós megsimogatta bajszát. – El voltál rejtőzve, fiú. Hogy rövidre fogjam, van egy nagy, törvénytelen föld Calimshan északi részén. Csupa erdő és folyó, ahol az ottani nemesek vadászgatnak – vagyis vadászgattak. Egy főmágus – egy varázsló, aki messze hatalmasabb ezeknél a máguslordoknál – Broarn szünetet tartott, hogy egy jelentőségteljest köpjön a varázsló hullájára – telepedett le és uralkodik most. Calishar földjének hívják és nem tudom, hogy átnevezte-e, de állítólag minden mást megváltoztatott. Az Őrült Mágus, így nevezik, mert őrülten üldözi ellenfeleit és nem foglalkozik azzal, hogy közben mit pusztít el. A neve Ilhundyl. Mióta birtokba vette azt a földet mindenki, aki nem akar békává vagy madárrá változni oda költözik – a legtöbben északról.
Elminster sóhajtott. – Úgy hangzik, mint egy hely, ahol az ember biztonságban lehet a mágusoktól.
Broan mosolygott. – Igen, uram, úgy hangzik. Ha el kell bújnod előlük, akkor menj fel az Unikornis Síkra és vedd be magad a Nemes Erdőbe. Attól tartanak, hogy a Tündérnép új erőre kap ott és talán igazuk van... az elfek félnek, hogy még több földet veszítenek Athalantar baltái miatt és minden fáért harcolni fognak. Ha csak a fegyveresek elől akarsz elrejtőzni, akkor a Féregerdőt javaslom itt, mögöttünk – ugyanis félnek a sárkányoktól. A mágusok jobban tudják; ők ölték meg az utolsó sárkányt és hordták el a kincseit, de nem hagyják, hogy mi, az egyszerű pórnép is tudjon erről.
Elminster is elmosolyodott. – És ha itt akarok maradni és harcolni? Hogyan győzhetek le egy varázslót?
Broarn széttárta hatalmas, szőrös kezeit – Tanulj – vagy bérelj – hatalmasabb mágiát.
El megrázta fejét. – Hogyan bízhatsz meg bárkiben is, aki hatalmasabb a máguslordoknál? Mi fogja megakadályozni, hogy magukhoz ragadja a trónt miután elpusztította a mágusokat?
A fogadós együttértően bólintott. – Igazad van. A másik út viszont lassabb és bizonytalanabb.
Elminster előredőlt a széken és kezével megengedően intett – Mondd csak!
– Dolgozz belülről, ahogy a patkány vájja ki a ház falát.
– Hogyan válhat az ember patkánnyá?
– Lopj. Légy tolvaj Hastarl sikátoraiban, lezüllött kocsmáiban és piacain. Közel a varázslók hátához, várakozz, figyelj és tanulj. A harcosok kiállnak és pengét ragadnak... látja és megölheti bármely mágusféle, amelyik egy bottal rámutat és a banditáknak időnként ki kell jönniük barlangjaikból élelemért. Eleget láttál már a birodalom vadonjából, hogy kielégítsd kíváncsiságod. Most tanuld ki a várost és a tolvajlást. Ez egyesek szerint felkészít az uralkodásra. – Szája egyik sarka megemelkedett saját élcelődésétől. – Mindemellett a harcos útja sem inkább vagy kevésbé biztonságos, mint a tolvajé; bárki legyőzhető, ha egyedül van, amikor elkapják – amint azt magad is tapasztalhattad – és ha elég sokáig vársz...
El farkasmódra vigyorgott a vacsora felett, felkelt és megfogta a máguslord lábát. – Van egy ásód?
Broarn viszonozta a tekintetét. – Ja és van egy rakás meleg trágyám is, hogy elásd vele, Herceg. – Kezet fogtak, ahogy a harcosok között szokás.
* * * * *
– Legalább egyél valamit, mielőtt továbbállsz. – morogta Broarn és egy tálcát tett le a hátsó karám földjére.
Elminster felvette, a tálca tartalma fűszeres illatot árasztott. – Igen, – mondta – kellene. – Gyomra olyan hangosan kordult meg, hogy mindketten felnevettek.
– Ne feledd magaddal vinni a medált és elrejteni valahol út közben. – mondta Broarn nyugodtan. – Nem akarom, hogy a máguslordok itt keresgéljenek és kiássák bármilyen okos rejtekhelyet is találtál neki. Feltennének néhány kellemetlen „kérdést” a varázslataik segítségével.
– Velem jön majd. – ígérte Elminster. – Most egy kő alatt van az úton, ahol egy útszéli bandita hagyta volna.
– Az jó. – mondta Broarn. – Én csak... – Mondandóját félbehagyva felemelt kézzel intette csendre Elminstert.
A fogadós hallgatózva az istálló végénél lévő nyílás felé fordult. Egy rövid idő után benyúlt az oldalajtó mögé és felemelte az öreg baltát. Elminster előhúzta a törött Oroszlánkardot és a karám végébe húzódott. Felkapott egy ölnyi szalmát, hogy elfedje magát, de a tálcáról felszálló gőz tovább árulkodott.
A csapóajtó olajozott csendben nyílt fel. Broarn nyugodtan állt a belső oldalon, majd elmosolyodott, amikor egy ismerős hang szólalt meg. – Rám vársz, legkedvesebb barátom? Tudtad, hogy jövök?
– Fáradj be, Helm, amíg még marad egy kis meleg az istállómban. – mondta üdvözlésképpen a fogadós és hátrébb lépett.
– Barátokat hoztam. – mondta a lovag, ahogy a szobába lépett. Koszosabb volt, mint valaha. Felvonta szemöldökét, amikor Elminster felemelkedett a hátsó karámban szalmával a hajában és karddal a kezében.
– Csak idáig jutottál? Azt hittem, hogy már rég túl vagy a folyón.
Elminster megrázta a fejét, vigyora elhalványodott. – A máguslord, aki elszökött előlünk a táborban, itt talált rám. Valószínűleg a varázskönyvét követte – és majdnem elintézett. Broarn levágta egy baltával.
Helm valamivel nagyobb tisztelettel nézett a fogadósra. – Mágusirtó, mi? – körbejárta a fogadóst és úgy nézegette, mint egy új ruhába öltözött úrinőt, majd együttértően bólintott. – Tudod, ez a legkülönlegesebb társaság... a fiún és rajtam kívül minden tagja halott és még van néhány élő máguslord. Miért...
– Helm! – vágott közbe durván Broarn. – Mit keresel itt? Tudod, hogy fegyveresek vannak a házban.
Miközben beszélgettek, a törvényen kívüli lovagok egymás után léptek át a csapóajtón és gyűltek össze a hátsó karámban. Sokuk az Athalantar katonáiról lehúzott vérteket viselték és úgy tűnt, mintha egy csapat rosszarcú fegyveres ácsorogna az istállóban.
– Volt egy kis kényszerítő erő, – mondta Helm keserűen – ami miatt Mauri és húsz másik bátor bajtárs is kint ül egy szánon.
– Bevették a Törvénytelen kastélyt? – a fogadós elfehéredett.
– Na igen. Elmenekültünk, mielőtt még csapdába ejthettek volna bent. A máguslordok egy nagy csapat fegyverest küldtek Sarn Torelből, hogy védelmezzenek az úton egy adag mágust. Legyilkoltak legalább húsz jóbarátot és egyet varázslatokkal kínoztak meg. Most már tudják, hogy hol a kastély és egyenesen afelé tartanak.
– Így hát idehoztad őket. Köszönetem neked. – mondta Broarn keserűen és udvarias meghajlást mímelt.
– Nem fognak többet tudni, csak azt, hogy elloptunk egy-két lovat. – mondta Helm keményen. – Hamar továbbállunk, te is és a fiú is – egy Eladar nevű falusi fiú, ha nem mondta volna – ismeritek a kötöttségeket. – A két férfi jelentőségteljes pillantást váltott. – Eladarnak igaza volt, túl jók vagyunk a fegyveresek legyilkolásában és most úgy határoztak, hogy kiirtanak minket. A varázslók nem engedhetnek maguknak ilyesféle ellenállást, különben az egész birodalom fellázad hamarosan. Futnunk kell. Bármi javaslat, ó bölcs fogadós?
Broarn bosszúsan horkantott. – Calishar felé fussatok és vegyétek rá Ilhundylt, hogy tanítson meg varázsolni. Akkor visszajöhettek és harcolhattok a máguslordok ellen... találjatok egy barátságos mágust, aki békává változtat és így segít elrejtezni, mielőtt még a máguslordok találnak rátok és teszik ezt... menjetek a Nemes Erdőbe és vegyétek rá az elfeket, hogy rejtsenek el valahogy... imádkozzatok az istenekhez csodáért... azt hiszem, nincs több ötletem.
– Van még egy hely. – mondta Elminster csendesen.
A meglepetés csendje zuhant a két emberre. Egyként fordultak a kopott bőrzekét viselő fiú felé, aki egyedül állt a karámban. Az eltette kardját és felvette a tálcáról a pulykaleveses tálat és egy kanálnyit kivéve belőle megfújta, hogy hűtsön rajta.
– Meg foglak ölni, fiú, ha a bolondját járatod velünk. – morgott Helm egy lépést téve felé.
– Többé kevésbé a máguslord is ezt mondta – válaszolt Elminster nyugodtan. – és nézd meg mi történt vele.
Helm tehetetlenségében nevetni kezdett és ettől a többiek is hangos röhögésben törtek ki. Elminster ártatlan arccal kanalazott tovább attól tartva, hogy később nem igazán lesz erre esélye.
– Rendben, fiú, – szólt Broarn, miután sikerült egy nyugodt lélegzetet vennie. – mondd. Hová bújhatnának?
– Azok közé, akiket a varázslók nem mernek legyilkolni, mert túl sokan megharagudnának érte és nem maradna uralnivaló birodalmuk. Hastarl falai közé.
Helm – és mögötte a lovagok többsége – tátva maradt szájjal, meredten bámult az ifjúra.
– Meg fogod támadni az első varázslót, akit meglátsz és akkor mindannyiunkat kiirtanak. – ellenkezett a meglepett lovag.
Elminster megrázta fejét. – A juhok terelgetése türelemre tanított... a varázslóvadászat pedig ravaszságra.
– Megőrültél. – mormogta az egyik törvényen kívüli.
– Ja. – értett egyet egy másik.
– Várj egy kicsit. – ellenkezett egy újabb. – Minél többet gondolkozom rajta, annál jobb ötletnek tűnik.
– A halált keresed minden nap, amikor kimozdulsz rejtekhelyedről.
– Ez már most is így van... és ha Hastarlba megyek, akkor találhatok magamnak egy meleg lakot, ahol elalhatok télen.
Azután már mindenki beszélt, hevesen vitázva, majd Broarn felszisszent – Legyetek csendben! – Nyomatékképpen megrázta baltáját a lovagok előtt. Amikor elcsendesedtek, a kövér fogadós folytatta. – Ha ekkora zajjal vagytok, akkor a benti fegyveresek felugranak ágyaikból és megnézik, hogy miféle mulatságot hagytak ki eddig. Ezt akarjátok?
Hatásszünetet tartott egy-két pillanatra, majd halkan folytatta – Néhányan a dombok között maradnátok és tovább menekülnétek, de van aki a fiúval menne Hastarlba. Bárhogy is döntsetek, menjetek vissza az erdőbe. Azt akarom, hogy hajnalban már ne legyetek itt. Helm, hozd be Maorit és a dolgait a hátsó ajtón. Ő itt marad. Ne fogadjatok el segítséget attól, aki nem tud csendesen mozogni. Most pedig mindenki kifelé – az istenek hozzanak nektek szerencsét.
* * * * *
A gyülekezők szétszéledtek; eljött a cselekvés ideje. Ezzel a tettével biztosan rangot kap a máguslordok között! Nem lesz többé tanonc az öreg és kövér Harskur keze alatt... és végre valódi hatalmat kap!
Saphardin Olen felemelkedett a domboldalon, hagyta az őt elrejtő varázslatot szétfoszlani. Pálcájával a nyílásra célzott – most kell lecsapni, mielőtt még elhagyják a helyet.
– Haljatok meg, bolondok! – mondta mosolyogva és eldőlt, mint egy kivágott fa, ahogy egy sisaknyi méretű kő vágódott a tarkójának.
Ahogy a vérfestette kő lágyan a hóba süppedt, a két elejtett pálca magától felemelkedett és halvány fényburokkal körülvéve óvatos ívben repült be a fák közé a következő dombig, ahol egy magas, sötét szemű nő állt és figyelte jövetelüket.
Arca csontfehér volt, haja mézbarnán göndörödött. Ránézésre egy szántóvető azonnal meghajolt volna az úrhölgy előtt. Egyik kezével kinyúlt a két pálcáért és sötétzöld köpenye kavarogni kezdett körülötte, mintha láthatatlan kezek mozgatnák. A vállán lévő ezüstös varrások egy összekapcsolódó körökből álló mágus-pecsétté változtak.
A varázslónő figyelte, ahogy a törvényen kívüliek beveszik magukat az erdőbe és intett egyet. Teste elhalványodott és egyike lett az árnyékoknak a tél-fehérítette fák között – köpenye láthatatlanságából csak nagy, sötét szemeit maradtak ki.
Szemei felvillantak, amikor látta Elminstert egy öleléssel elköszönni Helmtől és egyedül indulni dél felé.
– Erős a lelked, Athalantar Hercege. – mondta a hölgy csendesen. – Élj hát és lássam, miként cselekedsz.
Betörő
ÉJJEL JÖNNEK ELŐ
Tolvajok? Ah, mily csúf e szó... gondolj rájuk inkább, mint gyakorlatozó királyokra. Dühösnek látszol, vitáznál tatán? Nos hát, akkor nézz rájuk úgy, mint a legbecsületesebb kereskedőkre.
– A Tolvajvezér Oglar karaktere
egy névtelen szerző
Cserepek és Kardok című művében
A Visító Rágcsáló Éve
Ez is csak egy volt a korai nyár végtelen, forró és tompa napjaiból a Fekete Láng Évében. Naplemente után Hastarl népe többé-kevésbé felöltözve feküdt a lapos tetőkön és az erkélyeken. Reménykedtek a megváltó szellőben, mely ráfúj felmelegedett bőrükre és kellemes hűvössel ajándékozza meg őket.
Jó idő volt ez szórakozáshoz és üzlethez egyaránt – az előrelátható szórakozáshoz és a biztos üzlethez.
– Ah! – mondta Fart halkan. Előredőlt, hogy kinézzen a keskeny ablakon – Megint elkezdődött a húsbemutató.
– Ha befejezted a nézelődést, – szólalt meg mögötte a sovány, csőrszerű orrú ifjú szárazon – megfognád a kötelet?
– Szerintem ez hajnalig így marad. – jött a válasz.
– Ja. De most fogd a kötelet és később bámészkodj! – Elminster átnézett társa feje felett és szakértő módjára hunyorított. – Igen, mintha lenne ott egy tetoválás... bár ha az ember jobban megnézi azt az ívet a hasán és hogy honnan indul, akkor isten tudja...
Farl kuncogott. – Gondolj arra, hogy minek kellene látszania és azzá válik. – Eltúlzott mozdulatokkal hadonászva hátrébb lépett és hozzátette – De azt hittem, hogy a szüzeket bámulod, El, és nem a fickókat!
– Azt hiszem, ideje lenne megtanulnom a különbséget. Sok problémát okozott már ez. – válaszolt Elminster derűsen. Azután eljött, amire várt; egy nagy felhő lebegett a hold elé. Egyik kezében a kötélszerszámmal szó nélkül kisiklott a szűk ablakon.
Farl biztonságosan az ablakpárkányra tette a lágybőr kötélcsúsztatót és meglepő erővel lassította le vele a kötél siklását pontos, folyamatos mozdulatokkal, amíg egy éles rántás nem jelezte; állj. Beledöfött egy tőrt a kötéldobon kialakított lyukba és kinézett az ablakon.
Közvetlenül alatta Elminster nyugodtan lógott a kötélen a torony egy lentebb lévő szobájának ablaka előtt. Egyik keze – gondosan betekerve egy méztől ragacsos ronggyal – a torony falán; óvatosan az ablak egyik oldalán tartotta magát, kívül a szoba lakóinak látóterén. Hosszúnak tűnő percekig bámult befelé, majd másik kezével egy jelet intett anélkül, hogy felnézett volna.
Farl leengedte a nyújtókat saját köteleiken.
Az erősödő éjszakai szellőben függve El kinyúlt értük. Két hosszú, vastag fapálca csuklóhurokkal az egyik és enyvtől ragadós gömbökkel a másik végén. Egy párnázott végű oldalág meredt ki az egyikből.
El óvatosan kitárta mindkét spalettát az oldalág segítségével, azután türelmesen várakozott. Nem jött hang bentről és több, hosszú lélegzetvételnyi idő után újból előrenyúlt. Az egyik pálcával elérte az ablakpárkányt. Egyensúlyozott egy darabig, utána kinyúlt a másikkal óvatosan a szoba belsejébe. Amikor visszahúzta, egy drágakő csillant a pálca ragadós végén. Magához húzta, amíg el nem érte a követ és beleejtette azt a vászon szütyőbe, amit a nyakában viselt. Azután újra benyúlt a szobába, lassan... óvatosan... csendesen.
A pálca még háromszor jelent meg, lett megfosztva értékes rakományától és tűnt el újra a szobában. Farl nézte az ifjút, amint megtörli izzadó kezeit sötét, poros bőrnadrágjában és újra előredől. Visszatartotta lélegzetét, tudván, hogy ez mit jelent: Sötét Eladar éppen valami különösen óvatlan dologba kezd. Csendesen imádkozni kezdett, remélte, hogy Mask, Minden Tolvajok Ura meghallgatja.
Elminster újra benyúlt a hálókamrába. Pálcái csupán néhány ujjnyival lebegtek el a fiatal kereskedő meztelen testének lágy ívei felett – és a toroknál megálltak. Egy sötét szalagot viselt ott... alatta egy smaragdok láncolatából álló diadémot, melyet sötét drótpók koronázott rubin testtel.
Elminster figyelte, ahogy az ékszer a nő lélegzetvételétől lassan emelkedik és süllyed. Ha ez is olyan, mint amilyet már látott, akkor a pók lekapcsolható és melltűként is viselhető. Ha... csak egy érintés – egy tekerés, hogy biztosan megfogta-e... igen, sikerült (Sikerülnie kellett, máskülönben egy kétembernyi hosszú pálcát kell egy ruhátlan nő mellkasához ragasztva otthagynia, aki így nem valószínű, hogy még sokáig aludna)... egy kis mozdulat, fel és hátra, így. Ne töröld vele végig az orrát, most... végtelen gondossággal és türelemmel húzta vissza a nyújtókat.
Miután bedobta az ékszert a szütyőbe és jelzett Farlnak, hogy húzza fel, érezte, hogy a pók még mindig meleg a nő lélegzetétől. Elminster beszippantotta az ékszerből áradó pézsmaillatot, hangtalanul sóhajtott és szerette volna tudni, hogy vajon miféle lények a nők...
* * * * *
– Ezekkel legalább ötször tíz napig gazdagokként lustálkodhatunk. – mondta Farl, szemei megcsillantak a rejtekükre beszűrődő halvány fényben.
– Na igen, – mondta Elminster – és három éjszaka múlva felfedeznek. Mit gondolsz, kinek adhatnánk el a pókot ebben a városban. Várnunk kell egy tapintatos kereskedőre – akinek van valami rejtegetnivalója és mi tudunk róla – kimegyünk a városból és eladjuk neki. Viszont eladhatjuk a smaragdos gyűrűt még ma éjszaka, mielőtt a hírek szárnyra kapnak. Semmi sem jelzi, hogy az övé lett volna. Azután csendben maradunk – visszamegyünk a Fekete Csizma környékére és újra dokkmunkásnak vagy futárnak állunk.
Farl rábámult egy hosszú percig, száját ellenkezésre nyitotta, de végül elmosolyodott és bólintott. – Igazad van, mint mindig, Eladar. Ravasz vagy, mint egy kóbor macska.
Elminster megvonta vállát. – Még élek, ha erre gondolsz. Keressünk egy helyet, ahol italt szolgálnak fel a kiszáradt torkú ifjaknak és könnyítsünk az erszényünkön.
Farl nevetve csusszant be a szütyővel a romos kéménybe, felmászott a töredezett köveken és benyúlt egy sötét üregbe. Kicserélte a szütyővel a bent lógó, döglött és félig megevett patkányt, amit arra használtak, hogy elrettentsék a kutakodókat, majd visszajött.
Körülöttük a foltozóvarga boltja alatti sötét szoba bűzlött eredeti rendeltetésétől, minthogy a környék macskái, kutyái, részegei és utcagyerekei mellékhelységnek használták. A varga feketenyelv-lázban halt meg kora tavasszal és a józan népek nem kívánják zargatni a helyet legalább a következő évszak végéig. Azután megfüstölik, hogy kitisztítsák a betegségtől és lerombolják. Addigra a tervek szerint Elminster és Farl átköltözik Hastarl északi fala mellé, az egyik büszke ház tetődíszei alá. Már ki is néztek egy magas épületet, melynek tetején vicsorgó vízköpők bámulnak. Ha el tudják kerülni a háznépet és nem fedezik fel őket, akkor jó helyük lesz. Igen, „ha”.
A két ifjú bólintott egymásnak, tudván, hogy gondolataik ugyanazon irányba terelődtek. Farl egy hosszú pillanatig nézett kifelé egy figyelőlyukon, majd intett Elminsternek. Ő közönyösen kilépett a keskeny, sötét sikátorba és arrébb csusszant. Farl követte, előhúzott tőrrel – szükség esetére. Egy mély sóhajtásnyi idő telhetett el, mielőtt a patkányok előmerészkedtek és rávetették magukat a sajtra, amit a két tolvaj hagyott ott gondosan.
* * * * *
A Csókos Leányka hangos és zsúfolt volt a jónéptől – káromkodás, csattanások, csörömpölés, egy éjszaka vágyainak kergetése, ócska viccek és eldobált érmék, a boráztatta feledés keresése. Farl és Eladar kedvenc sötét sarkukba vitték kancsóikat, ahonnan láthatták a bejövőket, de őket csak azok szúrták ki, akik éjjel is láttak vagy arra voltak hivatottak.
Céljukat már előre meghatározták, természetes, azon hölgyek személyében, kiknek nevét jól ismerték az intimebb együttléthez szükséges érmemennyiség általános hiányának ellenére is. Gyerek volt még az idő az üzlethez, így a lányok inkább poharaikkal foglalkoztak és illatos cseppeket kentek hajlataikba. Még sok hely volt üres a padokon.
– Korai csókra és ölelésre játszotok? – kérdezte Ashanda érdektelenül nézegetve körmeit. Előre ismerte a választ. Semmi a fekete hajú, csőr-orrú fiútól és Farltól...
– Dehogy, csak nézelődünk. – kacsintott rá az asztal felett.
Kacéran rebegtetve szempilláit és két illatos ujjacskájával ajkaihoz kapva Ashanda tettetett ijedtséggel válaszolt – És most kitörő lelkesedést vártok, ha jól gondolom. Csak tűnjetek el, amikor szükségünk lesz a helyetekre, különben megérzitek a pengém hegyét.
Látták már, amint Ashanda néhány ember lágyékába mélyesztette tőrszerű orrú csizmáját és egyszer egy tengerész, aki lebecsülte erejét, az ivó padlójára omló belekkel végezte. Mindketten gyorsan bólintottak és hallották a többi lány kuncogását.
Farl rákacsintott egyikükre és az előredőlt, hogy megcirógassa a fiú térdét. A mozdulattól mélyen kivágott selyemruhája hidegen és lágyan végigsimított Elminster karján. Ő gyorsan elhúzta kancsóját az útból, közben mélyről támadt izgalmat érzett.
Budaera látván mozdulatát rámosolygott. Illata – valami rózsaféle, de nem olyan erős, mint amit a legtöbb lány használt – megcsiklandozta Elminster orrát. Megborzongott.
– Bármikor, ha lesz rá pénzed. – lehelte a szavakat a lány. Elminsternek sikerült időben az orra elé kapnia kezét, majd akkorát tüsszentett, hogy söre az asztalra fröccsent és a lányt is majdnem lelökte.
Hangos nevetés töltötte be a sarkot. Budaera rámosolygott, majd El feszengését látva sajnálkozva nézett. Megcirógatta a fiú combját – Ugyan, ugyan. Minden csak a technikád fejlesztésén múlik – és én is adhatok leckéket.
– Hacsak nem te akarod tanítani őt. – szólt közbe egy másik lány és csilingelő kuncogás támadt. El megtörölte könnyező szemeit és köszönetet mondott volna Budaerának, de az már egy másik lányhoz fordult és annak rézszín arcfestékéről kérdezett, hogy honnan szerezte és mennyibe került.
Farl végigfuttatta ujjait haján, majd úgy bámult a kezében tartott ezüstre, mintha sohasem látott volna még ilyet azelőtt. – Idenézz! – mondta Elnek. – Talán van még ott másik is!
Volt. Győzedelmesen mutatta fel őket – Kész vagyok tanulni, Budaera, és amint látom, most éppen nincs ven...
– Két ezüstdarabért – jött a hideg válasz – legfeljebb itt maradok, „szerelmem”. A lányok nevetése körbetáncolta őket; a közelben ácsorgók odakapták fejüket, hogy megnézzék miféle szórakozás van kialakulóban.
Farl megtörtnek tűnt. – Nem hiszem, hogy lenne még ott ezekből, bár ma reggel nem fésülködtem... – hirtelen reményteljesen felderült arca és újra végigfuttatta ujjait haján, majd megrázta fejét.
– Nem, nincs. – Az egyik lány sajnálkozva felsóhajtott, de Farl feltartotta kezét. – Várjatok egy kicsit, várjatok egy kicsit – még nem néztem át magam teljesen. – Kacsintott és benyúlt sötét inge alá, hogy megvakarja hónalját. Ujjai kényelmesen mozogtak, majd Farl hirtelen megdermedt és kihúzott egy képzelt – legalábbis Elminster ebben reménykedett – tetűt. Kritikus szemmel nézegette, majd bekapta, megnyalogatta ujjait és újra benyúlt inge alá, ezúttal a másik oldalon.
Szemei szinte azonnal elkerekedtek. Lassan előhúzott inge alól – egy aranyérmét! Megszaglászta, majd tettetett undorral tartotta el magától és diadalmasan felnevetett. – Látjátok?
– Nos, – dorombolt Budaera előredőlve – ez több, mint egy tüsszentés. Van még?
Farl megbántottan nézett. – Mit gondolsz te rólam, mennyire mocskos a hónom alja?
Kacagó nevetés szikrázott a levegőben, a hölgyek el voltak kápráztatva. El rezzenéstelenül nézett, csak a szája egyik sarka emelkedett meg egy kicsit, amikor Budaera előrehajolt. – Csak még két ezüstöt, – lehelte, hegyes nyelve majdnem hozzáért Farl füléhez. – és kivételt teszek... most az egyszer...
– Csak még két ezüstöt. – ismételte Farl műméltósággal. – Hajlom rá, hogy elfogadjam nagylelkű ajánlatát, hölgyem. Most pedig, ha valaki lenne oly jó ezen felemelő társaságban, hogy megszán egy kisebb összeggel – csupán két ezüstről lenne szó.
Néhány keresetlen szó és mozdulat jött válaszképpen a közeli padokról. El kinyújtotta egyik kezét tenyérrel lefelé. Amikor felfordította, két ezüstérme volt az ujjai között.
Farl kicsit bizonytalanul vette el őket, egyiket a másik után. Elminster egy-egy pötty ragadós gumit használt mindkettőn és mire Farl egy széles mozdulattal Budaera elé tartotta őket, már teljesen tiszták voltak.
Budaera először az aranyért nyúlt, majd elrejtette azt saját hóna alatt, a kis illatosított szütyőben, amit a legtöbb lány ott hordott. Azután egyenként eltüntette az ezüstöket is. Az utolsót feldobta a levegőbe, elkapta és tekintetét Farl szemeibe mélyesztve halvány csókot lehelt rá. – Megegyeztünk végül, szerelmetes nagyuram.
Előredőlt, szemeit hirtelen titokzatos köd fátyolozta el. Elminster, mint egy csendesen figyelő kígyó csúszott arrébb a padon Farl mellől, hogy helyet adjon. Budaera szótlanul köszönetet dorombolt és könnyű testét a felkínált helyre csúsztatva dolgozni kezdett.
Elminster félrelépett és megrázta kancsóját egy kis, körkörös mozdulattal, hogy megnézze maradt-e még az alján valami iható – és megdermedt. Egy vékony ujj simogatta meg hihetetlenül lágyan. Lenézett és visszatartotta lélegzetét.
Shandathe, „az Árny” nevét arról kapta, hogy oly csendesen jött és ment mindig. El és Farl többször is megbeszélték már, hogy Shandathe tolvaj lehet vagy olyan képességei vannak, mint a legjobb tolvajoknak. Nagy, sötét szemei Elminster övcsatja alól néztek fel rá. Hirtelen nyelnie kellett; torka kiszáradt.
– Van mit kölcsönadnod, Sötét Eladar? Akkor van elköltenivalód is? – hangja vágyakkal telt, szemei éhesek...
Elminster torkát valami mélyről jövő, segélykiáltásszerű hangocska hagyta el, majd kezét ujjasának zsebébe süllyesztette, amely aranyakkal volt kitömve. – Egy, vagy kettő. – sikerült megszólalnia, hangjában nem éppen nyugalom bujkált.
Shandathe szemeit forgatta. – Egy vagy kettő, nagyuram? Biztos vagyok benne, hogy hármat vagy négyet hallottam... igen, négyet. Egyet minden örömért, amit adhatok. – Megnyalta Elminster kezét, a legselymesebb érintés, amit valaha is érzett. El megremegett.
Azután durván megfordították. Hirtelen egy nagydarab, egyenruhás testőr hideg vigyorával találta szembe magát. A fickó figyelmeztetésképpen felemelte tüskés kesztyűjét és Elminster látta, hogy mögötte egy másik testőr áll. Közöttük egy megviselt szolga tartotta kis olajlámpás fényében egy alacsony, duzzogni látszó, tüzes narancssárga selymekbe öltözött férfi állt. Vöröses haja vastagon olajozott tincsekben borította be elöl nyitott ingének selymes vállait. Szőrtelen mellkasán aranymedál függött, akkora, mint egy ember ökle; egy végtelen és csendes üvöltésbe fagyott oroszlánfej nehéz aranyláncon. Ékkövektől díszes gyűrűk csillogtak-villogtak ujjain, kettő vagy három jutott mindegyikre – jegyezte meg magában El undorral, és mindegyik valódi.
Farlra nézett Budaera rémült arca felett, majd a férfi félrelökte tört elefántcsonttal és arannyal díszített palástját, ami olyan volt, mint egy nagyon dekadens Calishite kéjhajó vitorlája.
– Túl elfoglalt vagy, kicsi leány? – kérdezte és csettintett ujjaival. A lámpástartó szolga egy erszényt nyújtott neki és a férfi könnyedén kiszórt belőle egy maréknyi aranyat Shandathe elé. – Vagy van időd egy igazi férfira... aki igazi aranyakkal fizet?
– Mit szeretnél, nagyuram, hány évet töltsek veled? – lehelte Shandathe válaszul, üdvözlésre emelte kezét. A férfi keskenyen elvigyorodott és intett testőreinek. Azok gonosz tüskékkel borított kezeikkel kinyúltak, hogy megtisztítsák a sarkot, nem törődve a többi lány ellenkezésével.
Egyikük megragadta Budaera bokáját és lelökte őt a padlóra Farl mellől. Fájdalmában felszisszent és Farl arcát elöntötte a düh, ahogy felemelkedett a padról.
– Mit gondolsz, ki a fene vagy te itt, Hastarlban? – kérdezte a parfümillatot árasztó férfitől. Az egyik testőr felé nyúlt rosszindulatú kezeivel, mire Farl csettintett ujjaival és mintha varázsolt volna, egy tőr csillant meg kezében. Figyelmeztetően lengette meg a testőr szeme előtt és az habozott.
– A nevem Jansibal. – jött a válasz olyasféle arrogáns fennhanggal, ami azt feltételezte, hogy mindenki azonnal behódol neki, amint nevét meghallja. – Jansibal Otharr.
Farl megvonta vállát. – Hallottál már ilyen nevű emberről, aki olcsó parfümöket próbál ki, El? – kérdezte. Elminster meglengette saját tőrét az őt megragadó testőr orra előtt és kicsusszant a kesztyűs kéz lazuló szorításából.
– Nem, – mondta nyugodtan – de egyik patkány olyan, mint a másik. Szavai kisebb morgást és benntartott levegő szisszenéseit váltotta ki a közönségből, azután csend zuhant az ivóra. A piperkőc arca elsötétedett a méregtől és ujjai belemarkoltak Shandathe hajába, aki még mindig előtte térdeit. Hirtelen beteg, gúnyosan féloldalas mosoly jelent meg Jansibal arcán és Elminster jeges hideget érzett belül. A férfi itt és most halálra ítélte őket. A testőrök közelebb léptek.
– Ez úgy hangzott, mintha valakinek a becsületét sértegetnék. – egy új, erőteljes hang szólalt meg mögöttük, kicsiny idézőjeleket hagyva az utolsó előtti szó körül és Jansibal elsápadt a felismeréstől és az újonnan jött haragtól. – És csak egy tisztességes párbajjal lehet rá válaszolni, nem egy idegesítő kocsmai verekedéssel, ami legalább két testőr életét követelné.
Jansibal és emberei megfordultak – hogy egy másik piperkőcöt lássanak meg, aki legalább olyan jólöltözött volt, mint az első, kinek csodálkozás csillant szemében. Ő is selymeket viselt, ujjasa telehímezve kaparászó sárkányokkal. Kezében egy flaskát tartott, két oldalán teljesen egyforma egyenruhában két férfi állt, kezükben keskeny kardok. A szögszerű pengéket Jansibal testőreinek mellkasához tartották. Mormogás áradt szét a sötét ivóban és az emberek a nyakukat nyújtogatták, hogy jobban lássanak.
– Így tisztességes, Jansibal. – mondta az újonnan érkezett nyugodtan és megvakargatta keskeny bajuszának végét a kezében tartott flaskával. – Laryssa megint kidobott? Dlaedra nem hatódott meg eléggé a te... hmmm, meredező dicsőségedtől?
Jansibal horkantott. – Menj el, Thelorn! Nem rejtőzhetsz örökké urad biztonságos árnyékába!
– Az ő árnyéka messzebbre nyúlik, mint apádé, Janz. Az embereim és én csak betértünk egy italra... de a szag ebbe a sarokba hozott minket, hogy megnézzük mi döglött itt meg. Igazán nem kellene ezt a szagosítót használnod, Janz. Még a végén valami szobalány rádönt egy éjjeliedényt, hogy megpróbálja lemosni rólad a szagot.
– A felvágott nyelved csak a sírodhoz visz közelebb, Selemban! – Jansibal kiköpött, – Tűnj el vagy az egyik emberem elkényezteti a csinos arcodat néhány üvegszilánkkal.
– Én is szeretlek, Jansibal. Melyik két embereddel jöttél? Tudok hatot, akik nagyon szeretnének megismerkedni velük. – A háta mögül két másik egyenruhás lépett elő, előhúzott kardjaik megcsillantak a remegő lámpástartó szolga eszközének fényében.
– Nem fogok párbajozni az összes testőröddel. – mondta Jansibal kihúzva magát. – Tudom, hogy szereted a véletlen „baleseteket”.
– S közben te nagyvonalúan csapkodsz az altatóméreggel bekent kardoddal? Nem fáradtál még bele az alattomos eszközökbe, Janz? Amikor használod őket, akkor nem emlékeztetnek rá minden alkalommal, hogy mekkora féreg vagy? Vagy ez már oly nagy része kedves természetednek, hogy észre sem veszed?
– Fogd be a hazug pofád, – vicsorogta Jansibal – különben...
– Különben elintézel a kis trükköddel? Azután megdarabolod itt az összes férfit és nőt, hogy kiéld kicsinyes haragod? És mit fogsz velük csinálni, amikor már mindenki alszik? Kirabolod őket, természetesen – ilyesféle drága szokásaid vannak, Janz – vagy talán egy kis mészárlás levezetésképpen... talán valami rosszabb? Úgy vettem észre, hogy a lányok felemelték az áraikat az utcádban, Janz...
Jansibal szótlanul vicsorogva előrerontott. Fény villant és szikrazuhatag tört elő, ahogy a két testőr pengéi találkoztak a rohamozó piperkőc mágikus pajzsával. És Jansibal hirtelen megállásra kényszerült, mert Thelorn Selemban láthatólag minden sietség nélkül előhúzta saját pengéjét és megcélozta vele Jansibal orrát. Kicsiny, fehér villám tekeredett körbe az acélon, ahogy annak saját bűbája átvágta Jansibal pajzsát. A két nemes körül a testőrök is előreléptek, kardjaik kihúzva, készen.
– Állj, Otharr és Selemban férfiai, a király nevében! – a mély hangú kiáltás a nemesek mögül, a pult felől jött. Az egyenruhás testőrök azonnal megálltak, amint uraik megdermedtek mozdulataik közepette és a tömeg úgy vált ketté, mintha karddal vágták volna el.
Egy rövidre nyírt, őszülő szakállú férfi lépett előre, kezében egy korsóval. – Adarbron Kardmester. – mutatkozott be röviden. – Be kell számolnom a máguslordoknak minden vérontásról és halálról, amit ma éjszaka itt látok... És azt is tudatom velük, hogy melyikősök nem engedelmeskedik szavamnak, urak. Most pedig parancsoljátok ki innen embereiteket és magatok is térjetek meg házaitokba!
Mereven nézett és a két piperkőc látta, ahogy emberek állnak fel lócáikról mögötte. Szolgálaton kívüli fegyveresek, nem túl vidám arccal. Ha a piperkőcök ellenkeznek a kardmesterrel, akkor a katonák megtalálják a módját, hogy „véletlenül” megvágják mindkettőjüket – és a testőreik biztosan nem hagyják el élve a kocsmát.
– Az embereim már eleget ittak. – mondta Thelorn könnyed hangon, de közben állkapcsán kidagadt egy ér. Nem nézett Otharr felé és szinte nagyvonalúan szólt testőreihez – Mehettek. Magam is követlek miután ittam egyet ennek a kiváló tisztnek az egészségére – kinek szavai, feltételezem, Athalantar becsületéért szóltak.
– Athalantar becsületéért. – mormolta félszáz ember válaszul félszegen megemelve poharaikat és korsóikat. A kardmester rezzenetlen arccal figyelte a testőrök elvonulását, majd figyelmen kívül hagyva Thelorn Selemban mosolyát hidegen Jansibalra nézett – S te, uram?
Az válasz nélkül csak mogorván intett embereinek, majd visszafordult az Árnyhoz, aki még mindig félelemtől remegve térdelt. – Uraim, – szólalt meg hűvösen – volt egy befejezetlen ügyem, mielőtt Selemban arra vetemedett, hogy félbeszakítson. Ha megbocsátanak...?
– Ott – szólalt meg Elminster a elfüggönyözött kéjkamrára mutatva – tágasabb. Biztos vagyok benne, hogy akik itt ültek mielőtt az ön kellemes ismerősei félretaszigálták őket, szívesen folytatnák amit elkezdtek már azelőtt, hogy ön félbeszakította volna őket, uram.
A piperkőc felmordult és szemei ismét halált jósoltak, de a kardmester keményen közbevágott. – Fogadd meg a fiatalember tanácsát Otharr. Ő csak próbálja megmenteni családod jó nevét... és emlékeztetett az udvariasság néhány elemi szabályára.
Otharr nem nézett körül, csak vállai emelkedtek meg kicsit, majd egy hirtelen mozdulattal megragadta Shandathe haját. A lány felsikkantott a fájdalomtól és előrébb csúszott térdein, hogy elkerülje a rángatást.
Elminster előrébb tépett, de a nemes már szélesre nyitotta a függönyöket. – Fényt ide! – parancsolta kurtán. Az egyik fiatal lány elővett egy letakart lámpást és gyorsan meggyújtotta a kanócot mielőtt félrecsusszant az útból.
A függönyös kéjkamra használata normális esetben hat aranysólyomba került – de a nemes haragvó arca láttán és a kardmester figyelő tekintete előtt a lány meg sem próbálta elkérni az árat... és a kamrát védelmező testőrök a falhoz húzódtak csendesen. Meglátva a szobát majdnem teljesen betöltő párnázott, drapériás ágyat Jansibal elégedetten bólintott és kurtán intett Shandathének. Mögöttük a függönyök haragos suhogással zárultak össze ismét.
Farl lassú, lopakodó kézzel előrenyúlt és elcsípve a lámpa kanócát félhomályba borította az ivó egy részét. Elkapta egy lány tekintetét, aki bólintott, majd ugyanezt tette egy másik lámpással.
A kardmester Thelorn Selembant figyelmesen maga mellett tartva elfordult. Együtt mentek vissza a pulthoz.
Farl és El váltott egy pillantást. Farl a függöny felé fordulva egy képzelt kebel domborulatát mutatta egyik kezével, majd hüvelykujjával magára bökött. El lassan kacsintott egyet, az árnyékszékek felé mutatott, majd megérintette saját mellkasát. Farl bólintott és El megindult a termen keresztül arra, ahol könnyíthet magán. Ha lopakodni vagy harcolni kell, akkor legalább ezzel ne legyen gondja.
Vajon így mentek a dolgok azelőtt is, hogy a máguslordok megszállták a birodalmat? Lökdösődve és tolakodva tört utat magának az iszogatók között a halványan megvilágított, magányos hely felé. Szerette volna tudni, hogy milyen lehetett a Lányka, mikor még nagyapja ült a Szarvas Trónon. Minden hatalmon lévő olyan kegyetlen volt, mint ez a két nemes, akik majdnem egymásnak estek itt? És mennyivel lehettek becsületesebbek – vagy becstelenebbek –, mint Farl és Sötét Eladar, a két fiatal betörő?
Vajon ki áll jobban az istenek szeme előtt – egy máguslord, egy kényesen öltözködő nemes vagy egy tolvaj? Hogyan választanak ebből a sokból? Az első kettő elég befolyásos ahhoz, hogy gonosz legyen, míg a tolvaj legalább felvállalja tetteit... hmmm... talán ezek a kérdések nem elég biztonságosak, ha Hastarl egyik papjának vagy bölcsének teszik fel őket. Mindenesetre az előtte lévő büdös trónnak nem volt egyetlen válasza sem és neki is az lesz a legjobb, ha visszamegy, mielőtt Farl valami ostobaságot művel. Ha arra készülnek, hogy a város minden fegyverese megismerje őket, akkor legalább előre tudni szeretne a dologról...
Amikor visszament a hosszabbik fal mentén, Farl a függöny mellett ült. Elkapta El tekintetét és csendesen, guggolva besurrant. El elfoglalta a helyét, megbizonyosodott róla, hogy a közelben ülő pár gondosan szemmel tartja, ami az ivóban történik, majd követte társát.
A két barát csendben, láthatatlanul feküdt egymás mellett a sötét szőnyeggel borított padlón, közben a halványan megvilágított ágyról jövő zihálás egyre hangosabb lett. Farl lassan előremászott és csendesen felnyúlt a borospohárért – együtt járt a kamra kibérlésével és vastag por fedte a folyadék felszínét – és leemelte megszokott helyéről. Egy gyors mozdulattal a lámpakanócra borította a pohár tartalmát.
A kamrát hirtelen szisszenő sötétség borította el. Elminster egy bosszúszomjas, támadó kígyó gyorsaságával ugrott fel a szőnyegről, egyik kezével hátulról befogta a piperkőc száját, közben a másikkal kinyúlt, hogy szendergésbe fojtsa a férfit.
Farl keze már az Árnyék száján volt. Az vergődött és rángatózott, hogy elegendő levegőt vegyen egy sikolyhoz, de amikor megismerte a fölé hajoló fiút, abbahagyta a küszködést. Elminster látta, ahogy Shandathe egyik keze felemelkedik és karmokká görbült ujjakkal megragadja Farl vállát. Azután már nem maradt ideje arra, hogy az alatta vergődő nemesen kívül másra is figyeljen.
Jansibal illatos olajjal bekent teste csúszós volt Elminster kezei között. Valószínűleg nem ismerte azokat a zűrzavaros csatákat, melyeket a Heldonból jött fiú már átélt – de alacsonyabb és zömökebb volt nála, haragja erőt adott neki. Oldalra dobta magát Elminsterrel együtt és megpróbált beleharapni a szájára tapadó ujjakba.
Elminster visszahúzta egyik karját és tőrmarkolat csúszott kezébe. Keményen lecsapott a nemes állkapcsára vele, vér és nyál együtt fröccsent. A piperkőc még nyögött egyet és kiütve oldalra gurult az ágyon, elködösödő szemei Elminsterre bámultak. Ő elégedetten megfordult és csendben figyelt egy darabig, hogy nem vette-e észre valaki a függöny mögött felvillanó fényt, vagy a dulakodás zaját. A kinti embertömeg zavartalanul iszogatott tovább és mellette a lágy hangok tudatták vele, hogy Farl kihasználta a nemes nagylelkű fizetségét. Az aranyak a padlón feküdtek, szétszóródtak, amikor Otharr feltépte a lány ruháját. El nem foglalkozott velük, csak közelebb lépett az összefonódó párhoz és óvatosan kiszabadította Shandathe egyik fülbevalóját annak tincsei közül.
Shandathe egy suttogás erejéig elszabadította ajkait Farltól – Mit...?
Elminster ajkához emelte egyik ujját – Csalétek a másiknak; visszakapod, megígérem.
Óvatosan markába fogva az ékszert kicsusszant a függöny mögül és sietség nélkül indult el az ivón keresztül. Ahogy sejtette; a kardmester és Thelorn egymás mellett álltak a pultnál.
– Elfogadhatod, – mondta a tiszt fáradtan – hogy a máguslordok fiainak jó példát kell mutatniuk, hogy a nép maguk közül valónak érezze őket, nem pedig idegennek. A mágia és akik használják épp eléggé félelmetesek; még ha a királyság elég erős is, nek...
Félbehagyta mondandóját, amikor Elminster közéjük lépett és felmutatta a fülbevalót. – Bocsánatukért esedezem, mert félbeszakítottam a beszélgetésüket, uraim, de maga a szerelem bízott rám egy feladatot. A hölgy, aki oly sietve próbálta Lord Otharr igényeit kielégíteni, valahogyan csalódott az ő... ah, rövid bemutatójában és reménykedik, hogy egy másik fontos ember – akárcsak ön, nagyuram – talán kellemesebb időtöltéssel szolgálhat. Lelkemre kötötte, hogy tudassam, az ön beszéde és külseje különösen nagy benyomást tett rá és szeretné mindkettőt közelebbről megismerni.
Thelorn Elminsterre nézett és hirtelen elvigyorodott; a kardmester szemeit forgatta és a fejét rázta, majd elfordult. A fiatal nemes tekintete átsiklott a termen, majd megállt a függönyön. Elminster bólintott és elindult, Thelorn követte az úton, amit a fiú tört neki az emberek között.
Amikor elérték a függönyt El laposan körbenézett, majd felemelte a szélét. Thelorn belesett.
Ruhakupac és ágytakaró feküdt a padlón. Rajtuk túl egy táncoló lángú gyertyacsonk fényében egy nő feküdt ruhátlan az ágyon. Arcát selyem félmaszk takarta és elmosolyodott hajfürtjein keresztül, melyek körbefonták állát amikor kezeit a feje fölött összekulcsolva kinyújtotta. – Lépj be és tégy kedvedre, – dorombolta – nagyuram.
Thelorn mosolya kiszélesedett, ahogy előrelépett. Amikor a függöny leereszkedett mögöttük, Elminster a nemessel együtt lépve felemelte tőrét és lesújtott a markolattal, kicsit fel is ugrott, hogy súlyát is belevigye az ütésbe.
Thelorn kivágott fatörzsként dőlt az ágy végére; Farl szinte kirobbant rejtekéből – a ruhák közül –, hogy elrántsa Shandathe lábait, mielőtt a piperkőc rájuk esik.
Farl és El egymásra vigyorgott, majd gyorsan dolgozni kezdtek. A gyűrűket, melyek talán varázslatokat tartalmaztak nem merték elvenni, de Shandathe is megkapta fizetségét. Átnyújtották neki, miután gyorsan felöltözött és mindkettőjüket megjutalmazta egy-egy csókkal. Olyan szép volt, amilyen csak leltetett El gondolataiban; nos, talán egy másik éjszaka...
Gyorsan lerángatták Selemban ruháit, kihúzták a másik piperkőcöt a rádobált takarók alól és ölelésben összefonódó pózba rendezték a két pucér nemesfélét az ágyon, hogy mások így találjanak rájuk. Támogatva maguk közt az Árnyat – kezek a vállán, mintha ájuldozna – átvágtak az ivón és az árnyékszékek melletti kisajtón át kiléptek a sikátorba.
Egy reményteljes üsd-és-vidd mozdult a fal sötét sarkában, de Farl figyelmeztető vicsorára és El tőrének csillanására visszahúzódott. A hármas szó nélkül észak felé fordult és elindult a vén Hannibur felé.
Az öreg, őszülő pék egyedül élt boltja felett. Megviselt arca, falába, csípős nyelve és szurkálódó természete miatt Hastarl fehérnépe nem kereste a társaságát. Szinte minden nap kitett a bolt hátsó ajtaja elé néhány száradó, eladatlan kenyérvéget és néha egész cipókat az ott játszadozó, éhes utcakölyköknek. Ma éjszaka ájult horkolása kihallatszott a sikátorba hálókamrája csukott spalettáin keresztül.
– Hová tartunk, 'raim? – Shandathe még mindig a csúfos vicc és a plusz fizetség hatása alatt állt, de hangját óvatosan lehalkította. Hallott már ezt-azt két ifjú pártfogójáról.
– El kell, hogy rejtsünk, mielőtt az a két vadállat felébred és kiküldi a testőreit, hogy begyűjtsék nekik a gyümölcseidet. – súgta Farl egy ölelés kíséretében.
– Igen, de hová? – kérdezte az Árny, köréfonva karjait. Fart felmutatott az ablakra, ahonnan a hangos horkolás zengett.
Shandathe rábámult. – Megőrültetek? – dühében szinte sziszegett – Ha azt hiszitek, hogy én...
Farl kezei simogatva indultak a megfelelő helyek felé, közben ajkát a lány ajkához szorította. Az dühösen küzdött néhány pillanatig és kiadott még valami haragos mormogást... azután elernyedt. Farl hirtelen Elminster felé tolta. – Ide. – mondta vidáman.
Elfordult és néhány ládát használva a pék szemetéből sietve piramist épített. Elminster bámulta egy darabig, majd lenézett a karjában tartott lányra. Puha volt és szépséges – ha nehéz is – és izgató; hamarosan felébred... és ha El bármit is tudott volna az Árnyról, az most nagyon feldühödött volna. Elminster körülnézett, hogy hová fektethetné le.
– Ez Hannibur szerencsés éjszakája. – mondta Farl mosolyogva, ahogy hátralépett a sietve épített ládapiramistól. Fent a spaletták már kinyitva lógtak sarokvasaikról és a horkolás betöltötte a sikátort. Elminsterre mutatott, azután a lányra, majd fel az ablakra.
– Biztosan. – mormogta El válaszul és elkezdett felmászni a ládákon az ernyedt Árnnyal a vállán. A lány illata betöltötte orrát és hozzátette – Szerencsésebb, mint az enyém, az már szentigaz.
Átmászott az ablakon, Farl Shandathe lábait fogta, hogy azok ne essenek le vagy üssenek zajt. A lány ernyedten lógott, amikor a csupasz fapadlón Hannibur ágyához léptek.
Felhajtották a foltozott gyapjútakarót és óvatosan lefektették a lányt az alvó pék mellé. Azután mindketten elfordultak a felszálló illattól: az idős férfi egy kellemes szabású, női hálóruhát viselt. A bozontos mellkas és a csontos térdek kilógtak a lágy selyem alól.
El beharapta ajkait és az ablak felé fordult, vállai csendesen rázkódtak. Farl előbb vett erőt magán és óvatosan megigazgatta a két ruházatot; tulajdonosaik mocorogtak. Lágyan betakargatta őket és macskaléptekkel az ablak felé indult. El odakint már félúton volt lefelé.
A két tolvaj egymásra vigyorgott és kirántották az alsó ládákat. Felettük minden megremegett és lezuhant, zajuk átütött a fentről jövő, hangos horkoláson. Futva érték el a legközelebbi sarkot.
Fél városnyival arrébb megpihentek néhány lélegzetvétel erejéig. – Hú! Jó kis esti meló. Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam kiüríteni a kancsómat, mielőtt az a vízilóseggű neked esett.
Elminster elvigyorodott és átnyújtotta neki Shandathe fülbevalóját. Farl lemosolygott rá. – Legalább kaptunk némi fizetséget a gondos munkáért.
El vigyora még szélesebb lett és három összekapcsolt, nehéz aranyláncot tett Fart másik kezébe. – Szedd szét és vedd rövidebbre egy kicsit. – mondta ártatlanul. – Túl alacsonyan hordta azt az oroszlánfejet ahhoz, hogy jól mutasson.
Farl boldog nevetésben tört ki és egymásba kapaszkodva kuncogtak tovább, amíg Farl meg nem látott egy táblát. – Gyerünk és vegyünk gondjainkba egy-egy flaskát. – puffogta.
– Mi? – Elminster kékesszürke szemei veszélyesen forogtak. – Megint?
* * * * *
Selune már háromszor emelkedett Hastarl magas tornyai fölé azóta az éjszaka óta, a két ifjúról és a máguslordok barátkozó fiairól szóló szóbeszédek bejárták a várost. A két nemes testőrei bejártak minden tavernát és olcsó kifőzdét Hastarl szegényebb részein, gondosan kutattak a sasorrú, feketehajú ifjú és szóforgató barátja után... így Eladar és Farl úgy ítélte, hogy okosabb egy kis pihenőt tartani. Csak addig, amíg a kutatók elfáradnak és óvatlanná válnak, azután történhet velük néhány baleset. Vagy esetleg amíg valami csóró utcai zsebes ki nem pakolja őket és így új célpontot nyújt számukra.
Az Athalgard bástyáin megtelepedett, unott őrök tekintete és íjai elől való bujkálás kellemetlen volt, így az ifjak csak pihentek, beszélgettek és tervezgettek az öreg temető falának takarásában a város másik végén. A hely gazzal benőve és kihasználatlanul őrizte a vagyonos családok törött sírköveit és omladozó kriptáit a göcsörtös fák között, melyek némelyike keresztülnőtt az épületeken és ágakat növesztett minden irányba.
A büszke nevek és a tolvajok sikeresek csak eléggé, hogy vagyont és megállapodást szerezzenek itt... de minden tettük és aranyuk sem volt elég, hogy többet jelentsenek kopott sírköveknél, melyekre hazugságokat véstek nagyságukról. Szűkös kényelem, gondolta El, málladozó csontoknak.
A sír-fák kellemes árnyékában a két barát Ansildabar Végső Nyughelyének lejtős tetején feküdt, tudván róla, de nem törődve azzal, hogy a valahavolt híres felfedező csontjai alattuk fekszenek feldúlva. Egy borostömlőt adogattak egymásnak miközben figyelték az alkony előhírnökeiként lassan előrekúszó árnyakat a lemenő nap fényében.
– Gondolkodtam. – szólalt meg Farl hirtelen, kezét kinyújtotta a tömlőért.
– Általában rossz előjel. – mondta Elminster oda sem nézve és átadta a tömlőt.
– Ha-ha, – válaszolt erre Farl – úgy értettem, hogy a vad orgiák között.
– Ah, már nem tudtam mire vélni azokat a pillanatnyi szüneteket. – most Elminster nyúlt a tömlőért. Farl, aki még nem ivott, sértődötten nézett és intett; „várj”, majd hosszan ivott. Elégedetten sóhajtva megtörölte száját és visszaadta a bort.
– Emlékszel mennyit kért tőlem Budaera, hogy együtt legyünk?
Elminster elvigyorodott. – Ja. Alacsony árat, csak neked.
Farl bólintott. – Pontosan. Aranyak, amiket ezek a lányok szereznek... könnyűnek tűnik. Arra gondoltam, hogy ki kellene találni hol rejtegetik a zsákmányukat – és segíteni magunkon, amíg alszanak vagy dolgoznak valamelyik gazdag kereskedőnél.
– Na nem, – mondta El keményen – ne számíts rám, ha ilyesmit tervezgetsz. Ezeket a bárányokat nélkülem kell megnyúznod.
Farl ránézett. – Jó. Vegyük úgy, hogy a tervet hanyagolom. Mond meg, hogy miért.
El megmozgatta állkapcsát. – Nem lopok azoktól, akiknek éppen csak jut ételre abból, amit az adók után megtakarít.
– Elvek? – Farl megmentette a majdnem üres borostömlőt.
– Mindig is voltak. Tudod. – El a tömlő után nyúlt, de Farl kiürítette.
– Azt hittem, meg akarod ölni Athalantar összes varázslóját.
Elminster bólintott. – Minden máguslordot. Igen, megesküdtem – lassan és biztosan közeledem ahhoz, hogy véghezvigyem. – válaszolta a folyó felé bámulva, ahol egy nagy uszály éppen beúszott látóterébe és az áramlattal együtt a dokkok felé tartott. – És néha azt kérdem magamtól, hogy mi mást tehetnék – kell ennél több az élethez?
– Vaddisznósült lakoma minden este. – mondta Farl. – Annyi érme, hogy ne kelljen attól tartanom, hogy belém harap egy penge vagy rothadó gané közt rejtőzködnöm, miközben fegyveres szurkálják bele az alabárdjaikat.
– Semmi több? kérdezte El. – Semmi... nemesebb?
– Mi kellene még? – kérdezte Farl elutasítóan. – Van elég pap Faerun vidékén, hogy az ilyesmi miatt aggódjon. Az üres gyomromnak nem fáradtság megmondani, hogy mivel foglalkozzam. – Elégedetten legördítette torkán a bor utolsó cseppjeit és övére akasztotta a tömlőt. Ránézett barátjára.
Eladar a Sötét rámeredt. – Miféle isteneket kellene követnem?
Farl megvonta vállát, visszadőlt a kőre és széttárta kezeit. – Az embernek magának kell ezt kitalálnia. Csak a bolondok hódolnak be az első szembejövő papnak.
Elképedés csillant a kékesszürke szemekben. – Mit csinálnak a papok, egyébiránt?
Farl ismét megvonta vállát. – Sokat kántálnak, kiabálnak és kardhüvelynek használják azokat, akik más istenekben hisznek.
Ugyanazon a csendes, komoly hangon El megkérdezte – Akkor mire való a hitük?
Farl vadul vállat vont, ami lehetett egy eltúlzott „Ki tudhatja?” kifejezés, de El komoly szemeit látva rövid szünet után Farl megszólalt – Az embereknek mindig hinni kell valamiben, hogy van egy jobb hely, mint ahol éppen most vannak – és hogy elérhetik azt a helyet. És szeretnek összetartozni, egy csoport részévé válni és többnek érzik magukat a kívülállóknál. Ezért jönnek létre a szövetségek és társaságok.
Eladar ránézett. – És kimennek egy sikátorba, hogy kardot döfjenek egymásba, és felsőbbrendűnek érzik magukat ettől?
Farl elvigyorodott. – Pontosan. – Figyelte, ahogy az uszály megáll egy távoli dokknál, majd hirtelen hozzátette – Ha majd egyszer együtt kerülünk szembe a halállal, akkor jó ha ismerem a te kis kódexedet. Tudom, hogy jobban kedveled a boltok őrzését, a kikötői munkát és a futárkodást a tolvajlásnál, de ki nem?
– Az izgalmakat hajszoló őrültek. – mondta El szárazon.
Farl nevetett. – Felejts el egy kicsit és mondd.
Elminster gondolkozott egy darabig. – Nem ölök ártatlant... és senki mástól nem szeretek lopni, csak a gazdag kereskedőktől, a modortalan és kellemetlen nemesektől és a becstelenektől. Ja és természetesen a varázslóktól.
– Igazán gyűlölöd őket, ugye?
El megvonta vállát. – Megvetem azokat, akik a mágia mögé rejtőznek és azzal uralkodnak felettünk csak mert valaki megtanította vagy az istenek megadták nekik a lehetőséget erre. Arra kellene használniuk a Művészetet, hogy segítsenek rajtunk és nem arra, hogy elnyomjanak.
– Ha te lennél Belaur – kezdte Farl halkan – mi mást tehetnél, mint behódolni a varázslóknak?
El megvonta vállát. – A király csapdába eshet vagy mégsem. Sohasem állt még ki elénk – tudod, az alattvalói elé, akiket állítólag szolgál –, hogy megismerjük, hát mi alapján válaszoljak erre?
– Egyszer azt mondtad, hogy a szüleidet egy sárkányon lovagló varázsló ölte meg.
Elminster élesen ránézett. – Valóban?
– Részeg voltál. Nem sokkal azután, hogy találkoztunk tudnom kellett, hogy bízhatom benned és leitattalak. Azon az éjszakán a Pengék Gyűrűjében nem mondtál egyebet ezen kívül csak annyit, hogy „törvényen kívüli” és „megölni a máguslordokat”. Csak ezt ismételgetted.
Elminster nyugodtan nézte az egyik közeli sírbolt romos kőkoronáját. – Mindenkinek van valamilyen szenvedélye. – mondta és elfordította fejét – És mi a tiéd?
Farl megint egy vállvonással válaszolt. – Izgalom. Ha nem vagyok veszélyben vagy nem kell nagy és fontos döntéseket hoznom, akkor nem érzem, hogy élek.
Elminster emlékezve bólintott.
Hideg, szélfútta nap volt bokamély sárral Hastarl utcáin. Az újonnan érkezett El csodálkozástól tágra nyílt szemekkel járva véletlenül befordult egy zsákutcába és amikor megfordult, egy vigyorgó, keskeny szemű fickó állta útját. Egy kopaszodó, koszos óriás állt mellette, egyik kezében szöges bunkóval, a másikban pedig egy vászonzsákkal – elég nagy, hogy Elminster fejére húzzák. Óvatosan indultak felé a sikátorban.
El az Oroszlánkardért nyúlva hátrálni kezdett és azon gondolkodott, hogy hogyan harcolhatna ezekkel szemben egy ilyen helyen a győzelem reményével..
A pengével a kezében megállt a sarkon, de azok nem hagyták abba a lassú, nyugodt közeledést. A kopasz felemelte botját, egyértelműen azt tervezte, hogy félrecsapja vele a fiú fegyverét és így a másik ráugorhat. Mielőtt megtehette volna, egy hűvös hang szakította félbe a támadást.
– A helyedben nem tenném, Shildo. Hawklyn húsa, megjelölte és már jön érte; látod milyen kábult már most is? És tudod mit tesz Hawklyn azokkal, akik keresztezik az útját.
A kopasz felnézett, arcán csúf grimasz. – És ki fogja neki elmondani, hogy mi voltunk?
Az ablakpárkányon ülő vékony ifjú meghajolt, kezében széles mozdulatokkal egy számszeríjat lóbált és mosolyogva válaszolt – Már megtörtént, kopasz. Antaerl két lélegzettel ezelőtt indult, hogy beszámoljon. Itt hagyott, hogy lebeszéljelek szándékaitokról, mert eszébe jutott egy régi tartozása felétek és ami legutóbb történt, mikor egy koszos banda rossz embert választott zsákmányul. Kedves ügy volt, ugye, Shildo? Emlékszel mit mondott Undarl, mit fog tenni veletek, ha még egyszer ilyen szerencsétlen hibát követtek el? Én emlékszem.
A nagydarab férfi morgolódva fordult meg és intett társainak, hogy kövessék.
Amikor a sikátor kiürült Elminster felnézett – Köszönöm, hogy megmentett. Az életem a kezében van, Uram...?
– A nevem Farl és nem vagyok úr. Erre büszke vagyok. – Farl elmagyarázta, hogy a „hús” nevet azokra a szerencsétlenekre és rabszolgákra használják, akiket a máguslordok a kísérleteikhez használnak, melyek során eltorzítják, átváltoztatják őket vagy elrabolják elméjüket. A csodálkozó és ijedt Elminster úgy nézett, mint egy féreg-jelölt vagy elméje vesztett szolga. – Erről próbáltam meggyőzni őket. – tette hozzá Farl.
– Köszönöm, azt hiszem. – mondta El savanyúan – Miért jelent ez különbséget?
– Elhitettem velük, hogy a leghatalmasabb máguslord tulajdona vagy. Shildo az egyik rivális varázslónak dolgozik, akinek még nincs elegendő hatalma a nyílt kihíváshoz. Nagyon szigorúan megparancsolták neki, hogy ne provokáljon ilyesmit. – Arrébb csusszant a havas párkányon és hozzátette – Nem akarod eltenni azt a pengét? Elmehetnénk valahová, ahol melegebb van és megkínálnak minket némi forró teknőclevessel és pirított kenyérrel... feltéve, hogy fizeted.
– Örömmel, – mondta Elminster – ha elmondod, hogy hol találok egy ágyat éjszakára és megmondod, mit ne tegyek.
– Megegyeztünk. – a fiú felnevetett és könnyedén leugrott. – Tanulnod kell és én szeretek beszélni. Vagy még jobb ötletem van; úgy nézel ki, mint akinek egy barátra van szüksége és most én is éppen kifogytam az efféle ismeretségekből... he?
– Vezess. – mondta Elminster.
Sokat tudott meg azon a napon és azóta is, de nem arról, hogy honnan jött Farl. A vidám tolvaj olyan volt, mintha Hastarl része lenne, mintha mindig is itt lett volna és a város visszhangzaná hangulatait és modorát. Megkedvelték egymást és a saját súlyuknál is többet loptak aranyból és drágakőből az eljövendő lassú tavasz során. És még többet az utána következő, forró és hosszú nyár folyamán.
A máguslordok lehangoló városán mélázva Elminster ismét a kripta lejtős tetején találta magát, egy hosszú, könnyed nyári nap izzasztó forróságában. Barátja arcára nézett. – Többször is mondtad már, tudod, hogy Heldonból jöttem.
Farl bólintott. – Ahogy beszélsz: felvidéki, biztos vagyok benne, és keleti. És... azon a télen, amikor Undarl csatlakozott a máguslordokhoz egy szóbeszéd járta körbe a várost, miszerint azzal vette rá a többi varázslót, hogy befogadják, hogy egy sárkányon lovagolt, aminek képes parancsolni. Lord Hawklyn rávette, hogy menjen el Heldon falujába és ott öljön meg egy férfit és a feleségét – és hogy megmutassa mit tud, kőről kőre lerombolta és felégette a helyet, talán csak a kutyák tudtak elmenekülni.
– Undarl. – ismételte Elminster halkan.
Farl látta, amint barátja kezei ökölbe szorulva elfehérednek és megremegnek. Bólintott – Ha ettől jobban érzed magad, akkor tudom mit érzel.
Elminster ránézett, szemei a kék acél lángjával lobogtak, de hangja iszonytatóan lágy volt – Ó? Valóban?
– A máguslordok megölték anyámat. – mondta Farl nyugodtan.
Elminster még mindig őt nézte, a tűz kihunyt. – És mi történt apáddal?
Farl megvonta vállát. – Ő még ma is jól van.
Elminster szemében csendes kérdés villant és Farl szomorúan elmosolyodott. – Az igazság az, hogy talán ott van, abban a toronyban és ha Tyche megharagszik ránk, akkor van egy varázslata, amivel hallhat minket ha kimondom a nevét.
Elminster felnézett a toronyra. – Lecsaphat ránk onnan egy varázslattal?
Farl megvonta a vállát. – Ki tudja mit tanulnak a varázslók? De kétlőn, máskülönben már többen is orra buktak volna a városban. Emellett a máguslordok, akiket ismerek, nem tudnak ellenállni a késztetésnek, hogy ne félemlítsék meg ellenfeleiket szemtől-szemben mielőtt megölik őket.
– Akkor mondd ki a nevét – mondta Elminster megfontoltan. – és akkor lejön ide és én elkaphatom.
– Csak utánam. – mondta Farl halkan. – Csak miután kitéptem a nyelvét és eltörtem minden ujját, hogy ne tudjon varázsolni. Utána elszórakozhatsz vele. Nem szabad gyorsan meghalnia.
– Hát akkor ki vele.
Fart szomorú mosolyra emelte szája sarkát. – Lord Hawklyn, máguslord mester, Számodra Athalantar Máguskirálya. – Elfordította tejét, hogy megbámuljon egy apró forgószelet, ami sírról-sírra járva kavarta a port. – Törvénytelen gyermek voltam és Hawklyn megölte anyámat – egy udvarhölgyet, akit állítólag sokan szerettek – amikor születésemről tudomást szerzett.
– Miért élsz még – a tornyon kívül?
Farl a távolba bámult, keresztülnézett az előtte lévő sírköveken. – Az emberei megöltek egy csecsemőt, de nem engem. Elrabolt egy nő, akivel anyám jó barátságban volt... az éjszaka egy hölgye.
Elminster szemöldöke megemelkedett. – És te tőlük akarsz lopni?
Farl megvonta a vállát. – Egyikük megfojtotta nevelőanyámat néhány érméért. Még nem tudom melyikük volt, de biztos vagyok benne, hogy a Lánykából valamelyik. – hangja gúnyossá vált, felvette azt a színt, amit egy tanmesét magyarázó oktató használ – Akkor is ott volt, amikor a máguslordok két fiacskája bebizonyította szerelmét egész Hastarlnak.
– Ó, istenek! – sóhajtott Elminster csendesen. – És én még magamat sajnálom. Farl, te...
– Megmondhatom neked, hogy fogd be és ne mondd ki, bármilyen könnyes baromságot akarsz is. – vágott közbe Farl vidáman. – Ha majd valamelyik része az életemnek együttérzést kíván tőled, Mágusölő Eladar, akkor majd tudatom mielőtt elmondom.
A nagystílű hangnemtől Elminster elnevette magát. – És akkor hogyan tovább? – kérdezte.
Farl elvigyorodott és egy könnyed mozdulattal talpra ugrott. – Vége a pihenőnek, vissza a csatatérre. Te meg ne hagyd, hogy hölgyeknek vagy ártatlanoknak menjek neki éjszaka... végül is, nem egy komoly kitétel. Az utóbbiból nem lehet több kettőnél vagy háromnál Hastarl falai között. És akkor még nem számoltam bele a varázslókat és a nemesi családokat. Ha sokat rostokolunk ugyanott, akkor csapdák fognak ránk várni és nem arannyal bélelt párnák. Így csak két célpontunk maradt; templomok...
– Na nem. – vágott közbe Elminster keményen. – Nem akarok az istenek dolgaiba kontárkodni. Nem kívánom egy rövid és boldogtalan élet hátralévő részét úgy tölteni, hogy Azok, Akik Mindent Hallanak dühösek rám és akkor még nem is beszéltünk a papokról.
Farl elvigyorodott. – Rögtön gondoltam. Akkor hát egyetlen szabad terület maradt; gazdag kereskedők.
Felemelte egyik kezét, hogy megelőzze Elminster ellenkezését a keményen dolgozó kereskedők kirablásával kapcsolatban és gyorsan hozzátette – Azokra gondolok, akik pénzt adnak kölcsön és sajátos beruházásokba kezdenek a biztonságos ajtók mögötti sötét szobákban, és titkos csoportokat szerveznek, hogy magasan tartsák az árakat és balesetek történjenek ellenfeleikkel... észrevetted már, hogy milyen kevés társaság hajója jár erre? És a raktárak? Hmmm? Ki kell tanulnunk, hogyan dolgoznak, ha fel akarunk hagyni a kicsik zsebeinek átkutatásával – és tudod, hogy senkinek sem maradnak könnyedek az ujjai egész életében – közéjük kell állnunk és hagyni, hogy az érméik nekik dolgozzanak még egy ideig.
Elminster elgondolkozva ült tovább. – Egy rejtett világ az utcák maszkja mögött.
– Csak annyira rejtett, mint a mi világunk – a tolvajok birodalma.
– Rendben. – mondta Elminster lelkesedve. – Akkor ez lesz a csatatér. Hogyan kezdjünk hozzá?
– Még ma éjjel – mondta Farl – kedvesen elbeszélgetünk egy emberrel, aki tartozik nekem. Tervem szerint megvacsorázom egy olyan helyen, ahol ezt nem engednék meg nekem. A férfi bort szolgál fel, de át akarom venni a helyét, hogy kihallgassam, amit nem lenne szabad hallanom. Ha sikerrel járok, akkor megtudom az összes kereskedelmi tervet és megegyezést az évszak hátralévő részére. – Elgondolkodott. – Van egy probléma. Te nem jöhetsz. Nem tudok rá módot, hogy közelebb kerülj és elcsípj néhány szót anélkül, hogy elkapnának; ezek körül mindenhol őrök állnak. Még arra sincs ötletem, hogy hogyan vinnélek be.
Elminster bólintott. – Akkor másfelé megyek. Egy éjszaka semmittevés vagy van jobb ötleted?
Farl lassan bólintott. – Igen, de veszélyes. Van egy ház, amit már négy nyár óta figyelek; három ingyenélő kereskedő lakik benne, akik árukat cserélnek és kölcsönöket adnak, de ujjukat sem mozdítják, hogy rendesen dolgozzanak. Talán ők is beletartoznak a beruházási láncba. Át tudnád nézni a helyet anélkül, hogy felfedeznének? Jó lenne ismerni a ház elrendezését, a fontosabb szobák és az átjárók, ajtók helyeit... és persze ha hallasz valami érdekeset, amíg vacsoráznak...
El bólintott. – Vezess oda. De csak akkor, ha nem számítasz semmilyen nagy mesére, amikor holnap találkozunk. Azt hiszem, csak a vándor mesemondók történeteiben fordulhat elő, hogy az emberek leülnek és érthetően elmagyarázzák a hallgatózónak azt, amit ők már régen megbeszéltek egymás között.
Farl is bólintott. – Csak surranj be és nézd meg, hogy mi hol van, próbáld meg kitudni, hogy akarnak-e bármit is behozni mostanában – azután tűnj el olyan csendesen, ahogy csak tudsz. Nem akarok halott hősöket a társaságunkban; túl nehéz megbízható munkatársat találni.
– Jobban szereted a gyáva élőket, mi? – kérdezte Elminster, ahogy könnyedén leugrottak a kripta tetejéről és elindultak a gazon át arra, amerről bejöttek.
Farl megállította. – De most komolyan, El! Sohasem láttam még ennyi bátorságot és becsületességet együtt senkiben. Ráadásul találni valakit, akiben a kitartás és az ügyesség is megvan... csak egyet sajnálok.
– Mit is? – kérdezte Elminster.
– Hogy nem vagy egy csinos lányka.
Elminster válaszul felhúzta orrát, majd mindketten elnevették magukat és felmásztak a fára, ami beengedte őket és most kijáraton nyújtott.
– Csak egyetlen problémát látok magunk előtt. – tette hozzá Farl. – Hastarl meggazdagodik a varázslók uralma alatt és ez idehoz más tolvajokat is. Bandákban. Ahogy egyre nagyobbra növekednek, nekünk is társakat kell találnunk, hogy túléljük őket. Emellett ahhoz is több kézre lesz szükségünk ennél a négynél, hogy kicselezzük a kereskedőket.
– És mi a probléma?
– Árulás.
A szó komor csöndben lógott közöttük, amikor leugrottak az omladozó falról a szemét borította sikátorba és figyelték az elfutó patkányokat. Elminster halkan megszólalt. – Találtam benned valami értékeset, Farl.
– Egy nálad jóképűbb barátot?
– Egy barátot, igen. De hűséget és bizalmat is – jóval értékesebb dolgok, mit az összes arany, amit eddig loptunk.
– Kedves szavak. Eszembe jutott még valami, amit sajnálok. – tette hozzá Farl vidáman. – Az, hogy nem lehettem ott, amikor Shandathe és az öreg Hannibur felébredt és meglátta egymást!
Mindketten felnevettek. – Észrevetted, – kérdezte Elminster, majd amikor újra lélegzethez jutott, folytatta – hogy annak a találkozónak nem ment híre Hastarlban?
– Csakugyan sajnálatos dolog. – válaszolt Farl. Egymás vállát átkarolva, az utcát borító szeméten csúszkálva mentek tovább, hogy meghódítsák egész Hastarlt.
LELÁNCOLNI EGY MÁGUST
Leláncolni egy mágust? Miért? Talán hatalma és tudása miatt („mágia”, ha így akarod), a kapzsiság és a szeretet miatt – ami minden férfit leláncol... és néhány ostoba nőt is.
– Evermeeti Athaeal
Egy Száműzött Boszorkánykirálynő Tűnődései,
A Fekete Láng Éve
Az illat, ami a magas ablakon kilebegett, csodálatos volt. Elminster gyomra akarata ellenére is megkordult. A kő párkányról lógott kényelmetlen fejjel-lefelé pózba merevedve és remélte, hogy senki sem hallotta meg.
Vidám lakoma folyt alant; poharak koccantak össze és férfiak nevettek fel, a vidámság rövid fellángolásai törtek át a beszélgetés általános mormogását. El még túl messze volt, hogy hallja mit mondanak. Befejezte a csomót és megrántotta; tartott. Akkor már csak az isteneken múlik...
Megvárta, míg felhangzik valamerről egy hangos nevetés és lesiklott a vékony kötélen az alatta lévő erkélyre. Az egész túra során most volt a leginkább látható, és ha valaki veszi a fáradtságot, hogy felnézzen... megizzadt, mikor csizmái az erkély padlóját érték és gyorsan leült a könyöklő mögé, hogy kikerüljön a lentiek látóteréből. Nem jött figyelmeztető kiáltás lentről. Egy hosszú pillanat elteltével úgy érezte, eleget pihent és körülnézett. A sötét erkélyt nem használták és El próbálta nem felverni a port, hogy ne hagyjon nyomokat vagy tüsszentse el magát.
Ezután a lent beszélgetőkre fordította figyelmét – és néhány szó után félelemtől és növekvő izgalmában megdermedve ült tovább. Keze akaratlanul is az elrejtett Oroszlánkardért nyúlt.
– Néhányan titokban azt suttogják, Havilyn, hogy kételkedsz a hatalmunkban. – egy hűvös és büszke hang szólt, a szavak csendben lógtak a levegőben egy ideig – Mert csupán megfélemlítjük a köznépet, hogy hódoljon a Szarvas Trónnak és nem vagyunk igazi varázslók, csak ki mertük tenni a lábunkat a saját birodalmunkból... és hogy varázslataink látványosak, de semmit sem érnek a tolvajok és az éjszaka dolgozó konkurenciával szemben, így közös befektetéseink védelem nélkül maradnak.
– Semmi ilyesmit nem mondtam.
– Talán nem mondtad, de a hangod elárulja, hogy így hiszed. Na, tedd el azt a pengét. Ma éjszaka nem akarlak bántani. Modortalanság lenne egy embert a saját házában megölni – és ostobaság elpusztítani egy jó szövetségest és vagyonos támogatót. Csak azt szeretném, hogy végignézz egy kis bemutatót.
– Miféle mágiát akarsz szőni, Hawklyn? – Havilyn hangja óvatosságot sugallt – Figyelmeztetlek, hogy itt néhányan nem viselnek annyi védelmező amulettet és pajzsot, mint én – és kevesebb okuk van, hogy szeressenek téged, mint nekem. Nem lenne bölcs dolog, ha valaki ennél az asztalnál fegyvert rántana.
– Nem gondoltam erőszakra. Csupán be szeretném mutatni mágiánk hatékonyságát azzal, hogy létrehozok egy varázslatot, amit nemrégen tökéletesítettem. Idehoz elénk bármely halandót, akinek ismerem nevét és kinézetét.
– Bármely halandót?
– Bármely élő halandót. De mielőtt megneveznéd néhány régi ellenfeledet, szeretném, ha ideadnád a kezeidet. Meg szeretném neked mutatni a mágiánk valódi hatalmát... amit lekicsinylettél, mint trükkök és néhány tűzgolyó, amivel meg lehet rémíteni a köznépet.
Különös, élesen csilingelő és csengő hang jött. – Fogd ezt a láncot, – jött Neldryn Hawklyn, Athalantar Máguskirályának hűvös hangja. – Tedd le és állj félre; köszönöm. – Üvegszerű csilingelés jött, majd sietős, puha talpak surrogása.
Újra a csilingelés, és a táncoló tűz fényének tükörképe jelent meg Elminster felett a falon. Hunyorítva bámult rájuk és látta, hogy a padlóról egy átlátszó lánc emelkedik fel, felemelkedett és lassan spirálba tekeredett.
Hawklyn hideg hangja szólalt meg újra. – Ez a Kötés Kristálylánca, Netherilben készült, korokkal ezelőtt. Elfek, törpék és emberek egyaránt kutattak utána, de elbuktak és azt hitték, örökre elveszett. Én megtaláltam; birtoklom a láncot, mely képes megkötni bármely mágust és megakadályozni őt a mágia használatában. Szép, nem?
Mormolás jött válaszképpen és a máguslordok leghatalmasabbika folytatta. – Ki a legnagyobb mágus Faerun egész vidékén, Havilyn?
– Azt akarod, hogy én mondjam meg... az igazság szerint fogalmam sincs... te vagy a szakértő mágikus dolgokban, nem én... talán az Őrült Mágus, akiről hallottunk...
– Nem, hatalmasabbra gondolj. Semmire sem emlékszel Mystra tanításaiból?
– Őt? Le akarsz láncolni egy istennőt?
– Nem, egy halandót mondtam és egy halandóra gondolok.
– Hagyd abba a kérdezősködést és mondd meg. – mondta egy savanyú hang. – Ideje van az okoskodásnak és ideje az egyszerű beszédnek – és úgy érzem, gyorsan elértük az utóbbit.
– Kételkedsz a hatalmamban?
– Nem, Máguslord, elhiszem, hogy van elég hatalmad. Csak azt mondtam, hogy ne idegesítő szójátékokkal próbáld ezt bebizonyítani és inkább viselkedj nagy mágusként, mint egy kisfiúként, aki megpróbál elkápráztatni minket az eszével.
A szavakat hirtelen az undorodás felkiáltása követte és mormogás. Elminster megkockáztatott egy gyors pillantást a könyöklő felett és ugyanolyan gyorsan le is bukott újra. Egy férfit látott az asztal mellett ülni és a tányérjáról üres szemekkel rábámuló emberfejet nézte meredten.
– Legyen tiéd a legutóbbi tolvaj feje, aki megpróbálta kirabolni a raktáradat és én egy megidézett varázspengével levágtam azt. Folytasd a vacsorádat nyugodtan, Nalith; ez csak egy illúzió volt.
– Azt hiszem, hogy egyszerűbben is el tudod mondani, Hawklyn. – jött most egy idősebb hang. – Elég a játszadozásból.
– Igen, elég. – válaszolt a máguslord. – Figyeljetek hát és maradjatok csendben.
Rövid mormolás után éles fényvillanás jött, majd hirtelen mintha sok apró kristályszilánkot vagy apró harangocskát ütöttek volna össze.
– Mondd meg mindenki előtt, hogy ki vagy! – hűvös diadal szólt Hawklyn hangjából.
– Úgy neveznek, a Magiszter. – jött egy újabb hang, nyugodt, de kortól reszkető. Taps jött az asztal felől és Elminster nem tudta visszatartani magát. Ez az a varázsló volt, aki Mystra hatalmának köpenyét viselte. Minden mágusok legnagyobbika. Látnia kellett. Lassan és óvatosan felemelte fejét, hogy kinézzen a könyöklő mögül és megdermedt egy hirtelenjött gondolattól; ha a máguslordok uralják Faerun legnagyobb mágiáját, akkor hogyan is lenne esélye elpusztítani őket?
Alant nyújtózkodott a hosszú, gyertyafényes lakomaasztal. Mindenki körülötte ült és egy vékony, szakállas-csuhás férfit bámult, aki kicsivel lentebb, a hall bejáratánál állt egy fénykörben. A mindezidáig üres kristályspirál most körülötte forgott lassan. Ahogy megmozdultak, apró villámok cikáztak át a láncszernek között a Magiszter körüli fényből táplálkozva.
– Tudod, hogy hol vagy? – kérdezte a máguskirály hidegen.
– Ezt a szobát nem ismerem... valami nagy házban van, biztosan. Hastarlban, a Szarvas Birodalmában.
– És mi az, ami megköt? – Hawklyn Máguslord előredőlt, ahogy a kegyetlen kérdést feltette. Lámpafény csillant meg a sötét köpenyén ékkövekből kirakott őrzőrúnákon, villogásuk rávonta a szemeket. Hatalmasnak és veszélyesnek látszott, ahogy széttárt ujjú kezeivel az asztalon támaszkodva félig felemelkedett ültéből.
A Magiszter úgy nézett a láncra, mint egy ember, aki belép egy boltba és kifejezéstelen arccal felméri az árakat. Kinyúlt, hogy megérintse és nem törődött a vakítóan fehér villámokkal, amelyek most ráncos keze körül ugrándoztak, óvatosan megtapogatta, majd megszólalt – úgy tűnik, a Megkötés Kristálylánca, amit korokkal ezelőtt Netherilben kovácsoltak és elveszettnek hittek. Ez az, vagy valami új láncot találtál ki?
– Én kérdezek – mondta Hawklyn parancsolóan – és te válaszolsz, máskülönben használni fogom ezt a nyílpuskát és Faerunnak új Magisztere lesz. – Miközben beszélt egy felhúzott és megtöltött számszeríj lebegett elő egy lefüggönyözött ajtó mögül. Meglepett pillantások futottak körbe az asztalnál ülő kereskedők között.
– Ó, – mondta az öreg nyugodtan – akkor ez egy kihívás?
– Nem, amíg nem ellenkezel. Vedd úgy, hogy ez egy fenyegetés, ami a fejed felett lóg. Hódolj be vagy halj meg... ezt a választási lehetőséget adják a királyok alattvalóiknak.
– Sokkal barbárabb földeken élhetsz, mint jómagam. – mondta a Magiszter szárazon – Lehetséges volna, Neldryn Hawklyn, hogy mágusok zsarnokoskodásává változtattad Athalantart? Hallottam rólad és követőidről dolgokat... és nem jó dolgokat.
– Nem kétlem. – válaszolt Hawklyn. – Most pedig hallgass, amíg azt nem mondom, beszélj – vagy egy új Magiszter fog beszélni helyetted.
– Szóval meg akarod határozni, hogy egy Magiszter mikor és hogyan beszéljen? – az öreg hangja szinte szomorú volt.
– Ezt teszem. – A számszeríj közelebb lebegett az asztal felett és az öreg arcára célozva megállt.
– Mystra ezt nem engedi – mondta a Magiszter csendesen – és nekem nincs más választásom, minthogy válaszoljak a kihívásra.
Teste hirtelen szikrázó köddé vált és elhalványult. A lánc egy pillanatig még a levegőben lógott, majd a padlóra zuhant.
Az íj hangosan pendülve lőtte ki a vesszőt – az csak keresztülsuhant a szoba ürességén és egy falra akasztott pajzson félrecsapódott. A kőfalnak repült az egyik sarokban és törötten esett a padlóra.
– Legyen minden mi rejtett, látható! – dörögte Hawklyn Máguskirály felemelt kezekkel állva. Azután visszahőkölt; az öreg Magiszter pont előtte jelent meg a semmiben ülve az asztal felett.
Fél tucat varázslat szabadult el, ahogy a felkészült mágusok esélyt láttak a cselekvésre. Az ugráló mágiát akarván elkerülni, az elszörnyedt kereskedők székeiket felborítva spricceltek szét az asztaltól. Étel fröcskölt a magasba, ahogy dühöngő lángok, sistergő fagysugarak és villámok egyszerre érték el az asztalt, sziszegő káoszban találkozva ott, ahol az öreg – volt. Pillanatokkal azelőtt tűnt el, hogy a halálos mágia lecsapott... ha egyáltalán ott volt valaha is.
– Azok, akik gyilkos varázslatokkal élnek, – mondta a Magiszter nyugodtan az erkélyről – Elminster rémülten fordult oda, amikor az öreg megjelent mellette – gyanítom, végül azoktól halnak meg.
Felemelte ráncos kezeit és minden ujjából egy-egy rubinszín fénysugár indult el az asztal felé. Ami szilárd dolog útjukba került, azt csendesen elolvasztották. El nyelt egyet, amikor álló lábakat látott, de nem volt felettük test – és azon túl egy zokogó varázsló zuhant a padlóra, ahogy eltűntek a lábai. A sikolyoktól és recsegéstől kísérve a sugarak elhalványodtak és csak apró lángokat hagytak maguk után ott, ahol fát vagy szövetet értek.
A sugarak még el sem tűntek teljesen, amikor a teremben lévő összes ember felemelkedett a levegőbe – voltak bár egészek vagy csak maradványok – és lassan lebegtek felfelé hiábavalóan küzdve vagy varázsolva. Üveg csörrent, ahogy hirtelen a lánc is emelkedni kezdett, hatalmas kígyóként siklott a levegőben.
Valahol a közelben Hawklyn magas, rémült hangon egy varázslatot kántált. Az öreg nem foglalkozott vele.
Az emelkedő emberek lágyan megálltak az erkély magasságában és a lánc közéjük kúszott, csillogva a lenti tüzek fényében.
Üvöltő hangtól kísért villanás jött, Elminster lebukott, hogy mentse az életét. Hawklyn varázslata apró szilánkokra és kődarabokra zúzta szét az erkély felét. A fiatal tolvaj rossz utat választott és a kőpadló leomlott alatta és mögötte.
Megremegve, majd iszonytató robajjal az erkélyről a járólapok lecsúsztak és porfelhőt hagyva maguk után a darabokra törtek lakomaterem padlóján. A törmelék kupacba gyűlt az erkély egyik magányosan álldogáló támoszlopának aljánál. Visszakapaszkodva az erkély túlélő maradványaira Elminster felnézett és látta, amint az öreg Magiszter a levegőben áll és körülötte tehetetlen, rémült emberek gyűrűje lebeg.
– Ennyit tudsz, Hawklyn? – az öreg megrázta fejét. – Nem volt más dolgod, csak azon tűnődni, hogy hogyan nőhetsz elég nagyra ahhoz, hogy kihívj engem. Ilyen nevetséges hatalommal... amit egy tompa elme ural. – Sóhajtott. Elminster látta, ahogy a kristálylánc az egyik lebegő ember nyakára fonódik.
A férfi fejét valami szörnyű, láthatatlan erő fordította el, amíg kénytelen volt az öreg szemeibe nézni. – Szóval egy máguslord vagy, Maulygh... régóta már, látom, és te képzeled magad túl ravasznak ahhoz, hogy nyíltan törekvő légy. Az alkalomra vársz, amikor lecsaphatod a többieket és akkor te fogsz uralkodni. És terveid is vannak; uralkodásod nem lenne nemesi.
A Magiszter egyik kezével elutasítóan intett és a varázsló nyaka körül a kristálylánc csilingelő szilánkokká robbant szét és Maulygh fejetlen teste néhány rándulás után ernyedten tovalebegett. A megrövidült lánc a következő férfi felé indult.
– Csak egy kereskedő, ugye? Othyl Naerimmin, a kerítő, a rabló, illatok és sör kereskedője. – a reszkető hang majdnem reményteli volt, de amikor újból megszólalt, valami mély és keserű színt vett fel. – Mérgezéssel vádollak. – A lánc egy része az előbbihez hasonlóan felrobbant és újabb fejetlen testet hagyott maga után.
Valaki felsírt rémületében, majdnem hangosabban, mint a több felől jövő varázsszavak mormogása szólt. A Magiszter nem foglalkozott velük, csak nézte, ahogy a lánc folytatja halálos útját a termen át. Egy férfit, egy rémületében hangtalanul tátogó kövér kereskedőt elkerült. Az lágyan lelebegve a padlóig térdre esett, ahogy a varázslat eleresztette, majd felugrott és kimenekült a teremből.
A következő egy mágus volt, aki megvetően köpött egyet és dühöngve halt meg. Amikor feje elvált testétől, lila fény kezdett teste körül lüktetni. A Magiszter figyelte egy darabig. – Egy érdekes hálója a lehetőségeknek, nem gondolod, Hawklyn?
A máguskirály egy szót köpött, ami visszhangzott a falakon és körbejárta a termet, majd elhalt egy hirtelen tűzkitörésben. Elminster hátraugrott a sarokba és elrejtette arcát, egy hirtelen hőhullámot érezve csak. Miután hűlő kövek ropogása és a megkínzott levegő harsogása elhalt, meghallotta az öreg sóhaját.
– Tűzgolyók... mindig csak tűzgolyók. Hát már semmi mást nem tudnak varázsolni az ifjak?
A Magiszter sértetlenül állt a levegőben, a most már jócskán lerövidült és a tűztől megrepedezett, megfeketedett láncot nézve, amint a következő férfi felé tart. Már halottnak tűnt a rémülettől, egy varázslattól vagy egy elrepült szilánktól, és a lánc tovalebegett.
Még kétszer robbant fel és egy kereskedő kiszabadult. Zokogva menekült el, már csak Athalantar máguskirálya lebegett élve a Magiszter előtt. Hawklyn előbb jobbra, majd balra nézett a körülötte lebegő fejetlen emberekre és megremegett félelmében.
– Úgy érzem, elégedettséggel töltene el, ha megölnélek. – mondta az öreg. – De jobban örülnék, ha itt és most lemondanál minden követelésedről ebben a birodalomban és beleegyeznél, hogy ezentúl Mystra szolgálatába állsz az irányításom alatt.
Hawklyn átkozódott és remegő kézzel egy utolsó varázslat formálásába kezdett. A Magiszter türelmesen hallgatta, majd megrázta fejét, nem törődve az árnyékszerű, karmos bestiával, ami előtte jelent meg a levegőben.
Kegyetlen karmai keresztülhatoltak az öregen és elhalványodtak, amint a Megkötés Kristályláncának utolsó szemei is szilánkokra robbantak Hawklyn nyaka körül. Ismét vér festette be a terem padlóját odalent.
A tetemeket széles körben lebegni hagyva a Magiszter az erkély mindent túlélő sarkában kuporgó és rémülten figyelő fiúhoz fordult. Tekintetében veszély csillant. – Egy máguslord vagy, fiú, vagy a ház egyik szolgája?
– Egyik sem. – Egy erőfeszítéssel Elminster elszakította tekintetét az öregétől és leugrott az erkélyről, keményen érkezve a véres padlóra. Az öreg szemei elkeskenyedtek és felemelte egyik ujját. Tűzfal gyűrűje emelkedett az ifjú köré, aki körbefordult kezében egy öreg kard kiélesített csonkja.
A félelem haragot kölcsönzött Elminsternek; hangja egyszerre remegett mindkettőtől ahogy szemben állt a felette lebegő Magiszterrel. – Nem látja, hogy nem vagyok egy varázslatdobáló mágus? Vagy maga sem jobb ezeknél a kegyetleneknél, akik Athalantart uralják? – megrázta pengéjét a körülötte harsogó lángok felé. – Vagy aki mágiát használ, azt mind eltorzítja és zsarnokká teszi hatalma és élvezetet talál a becsületes népek megrémítésében és elpusztításában?
– Te nem... ezekkel vagy? – kérdezte a Magiszter széttárva kezeit és a körülötte lebegő testekre mutatva.
– Velük? – Elminster kiköpött. – Harcolok ellenük, amikor csak merek... és remélem, hogy egy napon mindet elpusztítom, hogy Athalantar népe újra szabadon és boldogan járhasson. – Grimaszolt egy hirtelenjött gondolattól. – Úgy beszélek, mint egy nagy mesemondó, ugye? – tette hozzá jóval csendesebben.
A Magiszter elgondolkodva méregette. – Nem a legrosszabb gondolkodás. – mondta csendesen – Feltéve, hogy túléled az ilyesféle beszéd veszélyeit. – Hirtelen mosoly áradt szét arcán és Elminster akaratlanul is elmosolyodott.
Mindkettejük elől elrejtőzve, a terem végében egy szempár jelent meg, gondosan elkerülve a tüzek fényét, csendesen figyelte a fiút és az öreg mágust.
– Tényleg látod, hogy kik az emberek és mit gondolnak? – kérdezte Elminster esetlenül formálva meg a kérdést.
– Nem. – válaszolt a Magiszter egyszerűen. Öreg, barna szemei lenéztek a fiú kékesszürke tekintetére és közben a ropogó tűzfal semmivé foszlott.
Elminster gyorsan körülnézett, hogy lássa mi történt, de nem kezdett menekülni. A törmelékes, vérfestette padlón állva visszanézett az öreg varázslóra. – Szétzúzol vagy hagysz elmenni?
– Nem érdekel a becsületes népek elpusztítása... és hasonlóképp állok azoknak az ügyeivel, akik nem bírnak mágikus erőkkel. Látom, hogy van mágus-látásod, fiú... miért nem próbálkozol a varázslósággal?
Elminster tekintete elsötétedett. Hangja gúnnyal telve szólalt meg – Nem érdeklődöm efféle dolgok iránt, vagy hogy azok közé tartozzam, akik bármilyen mágiát is birtokolnak. Bármikor, ha mágusokra nézek, csak kígyókat látok, akik varázslataikat megfélemlítésre használják – mint egy korbácsot, amivel behódoltatnak mindenkit. Nehéz és idegesítő emberek, akik elvehetnek egy életet vagy... – végignézett a pusztításon maga körül – lerombolhatnak egy egész termet néhány lélegzetvételnyi idő alatt és amíg szeszélyeiket kielégítik, addig nem törődnek azzal, hogy mit tesznek tönkre. Hagyjon ki engem a varázslók soraiból, uram.
Azután felbámulva az öreg nyugodt arcára, Elminstert hirtelen elöntötte a félsz. Szavai túl harsányan szóltak és a Magiszter is egy mágus volt. Bár az öreg szemek... egyetértést tükröztek?
– Azokból lesznek a legjobb mágusok, akik nem szeretik a pusztító hatalmakat. – válaszolta a Magiszter. Szemei mintha hirtelen mélyen Elminster lelkébe fúródtak volna és hangjában szomorúság zengett, amikor újra megszólalt. – És akik lopásból élnek, azok szinte mindig a saját életüket rabolják el utoljára.
– A lopás nem okoz nekem élvezetet, – ellenkezett Elminster – Azért csinálom, hogy legyen mit ennem... és hogy visszaüssek a máguslordoknak, ahol csak tudok.
A Magiszter bólintott. – Ezért kellene meghallgatnod. – mondta. – Máskülönben nem vesztegetném rád a levegőt.
Elminster elgondolkozva nézett rá – majd hirtelen megpördült, ahogy meghallotta a futó, csizmás lábak dobogását az egyik közeli átjáróból visszhangzani. A hang nem jelenthetett mást, csak Athalantar fegyvereseit.
– Mentse magát! – vetette oda anélkül, hogy egy pillanatra is eszébe jutott volna, milyen nevetséges dolog ilyesmire figyelmeztetni a világ leghatalmasabb főmágusát, és futva indult a legközelebbi kijárat felé, ahonnan nem hallotta a futó őröket.
Még három lépésnyire volt az átjárótól, amikor alabárdosok és nyílpuskások robbantak be a terembe, de a dagadt kereskedő felmutatott a lebegő mágusra és elkiáltotta magát – Ott!
Mire a vesszőzápor és a sietve idézett lángok elborították az üres levegőt, addigra a fiú is és a sötétben figyelő szempár is eltűnt. Egy pillanattal később a lebegő tetemek nehéz puffanásokkal lezuhantak. A sápadt fegyveresek hátráltak, hangosan kérték Tempust, hogy védelmezze és Tychét, hogy segítse őket.
Elminster a konyhába vezető ajtón lépett ki és hirtelen edények zsákutcájában találta magát. Rémülten indult el a konyhából kivezető, kisebb ajtó felé, hasonlóképp, de jóval csendesebben imádkozva Tyche segítségéért, hirtelen meghallotta Havilyn haragos kiáltását – Találjátok meg a fiút! Nem tartozik a háztartásomhoz!
Elminster hangosan átkozódva tárta szélesre a kisajtót. Igen, erre menekültek a rémült szakácsok. Elminster kettesével vette a lépcsőket egészen addig, amíg előtte néhány alabárd szikrákat szórva hirtelen lecsapott. A hangosan szitkozódó fegyveresek erőlködve próbálták kirángatni pengéiket a lépcsőfokok szorításából, és El látta, hogy egy harmadik fegyveres egy számszeríjat tartva megjelenik a másik kettő mögött. Hátraugrott a lépcsőkön egy gyors mozdulattal, keményen érkezett a csípőjére, majd oldalra vetette magát egy gonosz szagú kamrába.
Alig egy fél lélegzetvétellel később a vessző lepattant a falról a közelében és tovaszállt a konyha felé. Egy második követte, mélyen belefúródva a lépcsőn éppen felfelé futó fegyveres torkába.
Elminster nem pocsékolta idejét arra, hogy végignézze amint a férfi gurgulázva elesik, inkább a kivezető ajtót kutatta tekintetével. Ott! Feltépve az ajtót átvágott az undorító szobán, keresztül a lejtős deszkák útvesztőjén, ahol a húst mossák és kosarakba dobálják a mócsingos részeket, reménykedett benne, hogy a ház elég öreg... igen!
El megragadta a vaskarikát és felnyitotta a csatorna csapóajtaját. Hallotta lent a Folyam vizének csobogását és lábbal előre leugrott a sötétségbe, hogy csatlakozzon a hullámokhoz.
A zuhanás hosszabb volt, mint remélte és a víz bénítóan hideg. El sarkai egy pillanatra érintették a saras feneket és ő elfordult, hogy a fenti ajtó felé az oldalát mutassa.
Próbálván figyelmen kívül hagyni a nyálkás csomókat, melyek láthatatlanul úsztak vele együtt a vízben, feljött levegőért épp időben ahhoz, hogy hallja amint egy nyílvessző hangosan vágódik a csapóajtóba valahol a feje felett és egy kiáltás követte – A csatornában! Elszökik odalent!
Elminster együtt úszott a rohanó folyóval, próbálva nem túl nagy zajt csapni. Nem bízott benne, hogy a bátrabb fegyveresek nem jönnek utána vagy eresztenek le fáklyákat és próbálgatják íjásztudományukat az egyenes csatornában. A hullámok hidege belemart testébe, ahogy túlsodorták egy sarkon és tovább.
Úgy tűnt, hosszú ideje először van lehetősége összeszedni a gondolatait. A máguskirály és legalább három másik mágus eltűnt egyetlen éjszaka alatt – de Elminster keze nem tett semmit ellenükben. Nincs egy harapásnyi étel vagy legalább pár érme a házból, hogy küszködésének bármi eredménye lenne.
– Elminster köszönetet mond neked, Tyche. – mormogta a rohanó sötétségnek. Sikerült megtartania a fejét abban a halálkamrában; gyanította, hogy ez is valami... valami, ami még hatalmas varázslóknak sem sikerült! Hirtelen feltörő büszkeségétől ujjongva felkiáltott – és ez felmelegítette egy kicsit, ahogy a hullámok kivitték a sötétségből a dokkok melletti este kék, lámpafényes homályába. Vetett egy pillantást Athalgard legsötétebb tornyaira és elvigyorodott azon, ahogyan dacol velük.
Az érzés lassan elmaradt, ahogy kimászott a vízből egy használaton kívüli dokknál és elkezdte hosszú és hideg sétáját hazafelé. Ha ő most Farl lenne, akkor tudását latba vetve végiggondolná, hogy ki halt meg abban a teremben és besöpörné házaikból a gazdag jutalmat még ezen az éjszakán, mielőtt a hozzátartozók és a kisebb keselyűk rájönnek, hogy a ház tulajdonosa és vagyona hiányzik. Azután biztonságosan elrejtőzne az éjszakában.
– De én nem Farl vagyok – mondta az éjszakának – és nem is olyan jó tolvaj, csak egy jó futó.
Hogy ezt be is bizonyítsa, gyorsan lefutotta a fegyvereseket, akik alabárdjaikkal együtt éppen akkor fordultak ki az egyik sarok mögül és meglepetten kiabáltak, mikor rádöbbentek, hogy a fiú, akit Havilyn házának hátsó lépcsőin üldöztek, nem egészen húsz lépésnyire jutott csak. Nehézkes üldözésük bevezette őket egy szeles utcába, melynek két oldalán a vagyonosabbak kőkerítéssel körülvett kertjei hevertek. Ahogy az út fölé lógó faágak alatt futottak, egy hosszú árny nyúlt le az egyikről és kemény pontossággal találta arcon a fegyvereseket egy nagyobb kockakővel az útból.
A férfi hangos koppanással terült el és Farl könnyedén leugrott a faágról – Eladar! – szólt.
Elminster megfordult az utca végén és visszanézett. Barátja csípőre tett kézzel, fejét rázva állt az út közepén.
– Nem hagyhatlak magadra egy éjszakára sem, látom. – mondta Farl, miközben Elminster visszatocsogott hozzá.
Amikor odaért, barátja már az egyik őr nyakán térdelt, szakértően kutatva erszény, medálok, tőrök és egyéb érdekes tárgyak után. – Valami fontos történt. – mondta Farl fel sem nézve. – Havilyn jött rohanva, teljesen kifogyott a levegőből és valamit mondott Fentarnnak – és mindenkit kiparancsoltak a házból, utánunk a fegyvereseket is, hogy meggyőződjenek arról, hogy kimentünk az utcára – és sokuk elfutott valamerre. Futottak, El, én mondom neked... nem tudtam, hogy a nemes-és-hatalmas kereskedők még emlékeznek arra, hogyan kell futni...
– Onnan jövök, ahol a fontos dolog történt. – mondta El csendesen. – Ezért üldözött ez a kettő.
Farl fénylő szemekkel nézett fel rá és csak annyit szólt – Mondd!
– Később. – válaszolt Elminster. – először hadd mondjam el, hogy hogyan néztek ki azok, akik meghaltak. És ha te meg tudod nevezni őket, akkor meglátogathatjuk a gyanútlan és üres házaikat, hogy megajándékozzuk magunkat a legnehezebb zsákmánnyal, amit csak egy éjszaka alatt el lehet venni.
Farl veszélyesen vigyorgott. – feltételezem, hogy ezt fogjuk tenni, ó tolvajok hercege. – Izgalmában és abbéli erőlködésében, hogy az őrök testét a falak alatti sötétségbe rejtse nem hallotta mit mormogott Elminster a „herceg” szóra.
* * * * *
– Rendesen kifogytunk a helyből. – jegyezte meg Farl elégedetten, amikor már biztonságos távolságban voltak a legutóbb feltört kipakolt bolttól. – Most pedig keressünk egy helyet, ahol beszélgethetünk és nem látnak meg minket.
– Megint a temető?
– Jó lesz... csak előbb győződjünk meg róla, hogy nincs tele szerelmesekkel.
Ekképpen tettek és Elminster elmesélte Farlnak történetét. Az megrázta a fejét, amikor el leírta neki a Magiszter külsejét. – Azt hittem, hogy csak legenda. – ellenkezett.
– Nem. – mondta El csendesen. – Rémisztő volt... és csodálatos, ahogy a legerősebb varázslatokkal sem törődve egyenként ítélkezett és végzett. Az a hatalom!
Farl a szeme sarkából nézett barátjára. Elminster csillogó szemekkel bámult fel a holdra. – Bár lenne akkora hatalmam egy nap – mormolta mintegy magának – és soha többé nem kellene elfutnom a fegyveresek elől.
– Azt hittem, hogy gyűlölöd a varázslókat.
– I-igen... legalábbis a máguslordokat. Van abban valami, amikor látod életre kelni a varázslatokat...
– Elbűvölő, ugye? Én is éreztem már ezt. – bólintott Farl a holdfényben. – Lemondasz róla, amint megpróbálsz lőni egy pálcával vagy kimondani egy varázslatot és semmi sem történik. Megtanulod egy bizonyos távolságból szemlélni a dolgot és tisztának maradni... vagy gyorsan lecsapnak. Istenátka varázslók. – Ásított. – Nos, egy jó kis éjszakai meló... Gyerünk és raboljunk ki valakit Selune alatt... vagy horkoljunk egy jót valahol, amíg felkel a nap.
– Itt?
– Nem. Legalább annak a két halottnak ott családi sírhelye van és mi van, ha a szolgák erre tévednek, hogy leporolják a köveket. Eléggé félsz a sétáló halottaktól, hogy megkockáztass egy csapat fegyverest? Na találjunk egy tetőt valamerre.
Egy hirtelenjött gondolat vigyort csalt Elminster arcára. – Hannibur szobája?
Farl visszavigyorgott. – A horkolása felébresztene egy hullát is.
– Pontosan. – Nevettek fel egyszerre és utána végigsiettek a város sötét utcáin és sikátorain, kerülgetve a fegyveresek megszaporodott csapatait, akik céltalanul trappoltak az éjszakában, egy sötét bőrökbe öltözött fiút és egy repülő, öreg mágust keresve – és kétségtelenül abban reménykedve, hogy egyiket sem találják meg.
Ahogy a félhomály a hajnal előhírnökeként belopakodott Hastarl falai közé, El és Farl elhelyezkedett Hannibur házának tetején, csodálkozva a lentről jövő csenden. – Mi lett a horkolásával? – suttogta El és Farl tanácstalanul megvonta vállait.
Azután hallották a halk surranást, ami azt jelentette, hogy Hannibur félrehúzta hátsó ajtaján a kukucskálót fedő kis lécet. Felhúzott szemöldökökkel néztek össze majd le a sikátorba – éppen időbe, hogy lássák, ahogy Shandathe Llaerin, „az Árny” csendes léptei után kapott nevén, és talán Hastarl legszebb nője könnyedén Hannibur hátsó ajtajához lép. Hallották, ahogy halkan megszólal – Itt vagyok végre, szerelmem.
– Végre. – morgott a pék, ahogy szélesre tárta az ajtót. – Azt hitten hogy már sohasem jössz. Irány az ágy, ahová tartozol.
Elminster és Farl vidáman összenézett és vidáman összecsapták tenyerüket. Azután, mivel alvásról már szó sem eshetett, letelepedtek és hallgatták, hogy mi történik alattuk a szobában.
És alig hét lélegzetvételnyi idő alatt mindketten elaludtak.
* * * * *
A forró napsütés ébresztette fel a két kimerült tolvajt kora délelőtt... és miután felébredtek, a Hannibur boltjából felszálló friss kenyérillat gondoskodott róla, hogy ébren is maradjanak.
A két tolvaj korgó gyomorral kukkantott be az alattuk lévő hálószobába, de csak Shandathe könyökét látták kivillanni a takaró alól, ahogy békésen aludta át a napot.
– Nem tűnik helyénvalónak, hogy ő aludhat, mikor mi nem tudunk. – panaszkodott Farl ködös szemekkel.
– Hagyd aludni. – válaszolt Elminster. – Biztosan rászolgált. Gyere. – Óvatosan lemásztak a bolt szomszédságának hátsó ablakpárkányain és megindultak az ezüstös fürdők felé, csak hogy sorba álljanak a többi emberrel együtt.
– Honnan ez a kényszer hirtelen a tisztálkodásra, jóuram? – kérdezett Farl egy kolbászárust, akit látásból ismert.
Az rájuk bámult. – Nem hallották? A máguskirályt és még néhány mágust megöltek az éjszaka! A gyászmenet delelőkor indul.
– Megölték? Kinek sikerülhetett megölni a máguskirályt?
– Ah! – a kolbászárus bizalmasan közelebb hajolt, színlelve, hogy nem vette észre azt a legalább nyolc másik embert, akik a nyakukat nyújtogatva próbáltak elcsípni valamit a beszélgetésből. – Egyesek szerint egy mágus volt, akit nemrég ébresztettek fel Netheril óta tartó szendergéséből azzal, hogy feldúlták a sírját!
– Dehogy, – vágott közbe egy nő – Egy...
– És mások szerint – emelte fel hangját a kolbászárus, hogy elnyomja a közbeszólót – valami szegény szerencsétlen koldus volt, akit elkaptak, hogy élve megegyék és valami ostoba mágia folytán, legalábbis a szóbeszéd szerint, hirtelen sárkánnyá változott és felégette az egész társaságot. És van aki azt mondja, hogy egy beholder, egy agyszívó vagy valami más idézett borzalom tette!
– Ugyan-ugyan, – szólalt meg megint a nő közelebb tolakodva. – nem ez történt...
– De véleményem szerint, – folytatta a kolbászárus félrekönyökölve a nőt és még jobban felemelve a hangját úgy, hogy az már visszhangot vert a falakról – az első történet az igaz, amit hallottam: gonoszságuk miatt maga Mystra látogatta meg őket és torolta meg tetteiket!
– Igen! Ez történt, én megmondhatom nektek! – a nő fel-le ugrált izgalmában, hatalmas mellei mintha gurultak volna, mint a dokkoknál kikötött batyuk nagyobb szél idején. – A máguskirály azt hitte, hogy van egy varázslata, amivel megidézheti és uralhatja őt, mint egy ölebet és az ő hatalma segítségével elpusztíthat minden mágust, hogy ő uralkodjon innen egészen a Nagy Tengerig Elembar mögött! De nagyot tévedett és Mystra...
– Ő pedig mindannyiukat vaddisznókká változtatta, dárdákra tűzte és megsütötte a kandalló tüzénél! – a vidámsággal telt hang a közelből, egy halszagú fickótól jött.
– Dehogyis! Én azt hallottam, hogy letépte a fejüket és megette! – szólt közbe egy idősebb nő olyan büszkén, mintha maga Belaur Király mondta volna neki.
– Á, a fenébe veled! Mér' csinált volna ilyet? – a mellette álló férfi keményen a nő lábára lépett.
Az hátraugrott a fájdalomtól és ujját a férfi orra előtt rázva kiáltotta – Várjcsak, okoska! Várj csak és figyelj! Ha fából faragott fejük lesz vagy letakarják a fejüket a lepellel, amikor elviszik őket előttünk, akkor majd meglátod, hogy nekem van igazam! És vannak emberek Hastarlban, akik megmondhatják neked, hogy Berdeece Hettir sohasem téved! Várj csak!
Fari és Elminster meglepetten pislogott, de Farl hirtelen elmosolyodott és megszólalt, szája sarkából motyogva elváltoztatta hangját, így az tompának és távolinak hatott. – Szerintem még fogadnának is rá, nem?
Néhány pillanat telt csak el és a rövid utca megtelt Hastarl vörös arccal kiabáló népével, akik felemelt ujjakkal mutatták tétjeiket.
– Várjanak, várjanak! – mondta Elminster – és súlyos csend ereszkedett közéjük: Eladar a Sötét még sohasem beszélt. – Mindig elszomorít ha azt látom, hogy eldobálják a pénzüket. – mondta és határozottan körülnézett – Főként miután sok komoly beszédet hallgattunk meg és az emberek dühösek arra, aki nem fizet. Ha már pénzt tesznek fel – és tudják, hogy én nem dobom ki ilyesmire az érméimet –, akkor összeírom követeléseiket és azután minden tisztességesen mehet tovább.
Beszélgetés... és egyre többen egyeztek meg abban, hogy ez így egy jó ötlet. Elminster leszakította koszos ingének ujját, vett tintát egy utcai írnoktól cserébe egy írótollért, amit egy nyitott ablakból emelt el úgy tíz napja és azóta is csizmájában hordta, és elkezdte felírni az összegeket egy durva hegyű szöggel.
A sietségben senki sem vette észre, hogy Farl több komoly összeggel is találkozott, mindig a fejetlen oldalon maradva. Elminster végigment a soron és teljesen felöltözve lépett be a fürdőként szolgáló régi borospincébe, hogy folytassa az összeírást, a tépett rongydarabot egy nagy szögre akasztotta. A víz már szürke volt a piszoktól és Elminster sietve lépett ki a haragos tulajtól üldözve. Megkerülték az öblítőszivattyút és Farl a pumpakart kezelve elborította tisztább vízzel mindkettejüket. Elminster négy ezüstöt nyomott a fickó kezébe, beugrott a ruhaujjért és megint kisietett.
– Az istenek verjenek meg titeket! Ma fejenként egy aranyba kerül! – kiabált utánuk a férfi.
El megfordult és grimaszolva egy marék ezüstöt dobott a férfi felé. Rosszabb tolvaj, mint mi valaha is voltunk. – morogta Farlnak, ahogy elindultak egy jó rejtekhelyet keresni a teleírt rongynak. Úgy tűnt, hogy Hastarl népe jóféle aranyakkal hajlandó fizetni, hogy örökre hátat fordíthasson a máguskirálynak és vele együtt néhány máguslordnak is.
– Vagy jobb. – tette hozzá Farl. Szóbeszéd bolydította fel a várost a történtekről; ahogy végigmentek az utcákon, az emberek körülöttük semmi másról nem beszéltek – és valami ünnepi hangulat is kerekedett közben. El megrázta a fejét, amikor egy fegyveres őrjárat felől nevetést is hallott. – Természetesen ők is örülnek. – magyarázta Farl csodálkozó társának. – Nem minden éjjel történik meg, hogy valami tehetséges fiatal tolvaj – még ha több hitelt is adnak valami misztikus mágusnak, aki megjelenik a semmiből, utána ugyanúgy el is tűnik – lecsapja Athalantar legrettegettebb emberét és vele együtt még néhány követőjét is... nem beszélve egy rakás emberről, akinek a város kereskedői egy csomó érmével tartoztak. Te nem lennél vidám a helyükben?
– Nem gondolnak arra, hogy miféle kegyetlen máguslord lép a helyébe és szór el még több rettegést, mint elődje. – válaszolta Elminster sötéten.
A gyászmenet útvonalának széles utcái már tele voltak; kicicomázkodott emberek (és fürdőtulajdonosok, akik hamarabb rendbe vágták magukat) lökdösődtek a jobb helyekért – nem törődve a kevésbé udvarias vagy szegényebb szomszédaik áradatával, akiket gyorsan letámadtak, hogy elérjék a kívánt pontokat, egyszerűen arrébb tolva a már ott állókat. Ettől sokan a szekerek kerekei alatt végezték, ahogy a kiabáló tömeg kitolta őket a középen viszonylag üresen maradt sávba.
– Gondoltál már arra, hogy miféle házak állnak üresen ezen a szép napon, kicsalt érméktől roskadozván, amíg Hastarl népe kicsődül az utcára holttesteket bámulni? – kérdezte Farl könnyedén.
– Nem. – mondta Elminster. – Azon gondolkozom, hogy hogyan kellene megközelíteni a fürdős kosarát, amit mostanra már telerakott csilingelő érmékkel és kicserélni egy másikra tele...
– Trágyával? – vigyorgott Farl. – Túl kockázatos, gondolom, mivel a sorban állók fele látott minket.
– Azt hiszed, hogy nem tudják, miből élünk, Farl? Még te sem lehetsz ennyire idióta! – válaszolt Elminster.
Farl sértett méltósággal húzta fel orrát. – Nem úgy ám, jóuram! Van egy hírnevünk, amit fenn kell tartanunk! Mindenki tudhatja, hogy lopunk, de senki sem látta még. Ez valamiféle mágia lehet, nem gondolja? Mint a varázslók, akiket ön annyira megvet!
El jelentőségteljesen nézett rá. – Gyerünk lopni. – mondta és a két jóbarát elindult, hogy szembenézzen egy dolgos nappal.
* * * * *
Az egyik ház vezette a listát és ők sietve tartottak arra egyenruhát viselve, ami nem az övéké volt, de kiválóan szolgált, hogy ne legyen gyanús a hátukra vetett zsák és elrejtette tőreiket is.
Átugrottak a hátsó falon egy kellemes kertbe, átvágtak rajta, mint két éhes árny és felmásztak a borostyánnal borított erkélyre. Az erkély mögötti szobában egy szolga aludt a napfényben, elfeledvén dolgát, amfg ura távol van.
– Ez túl könnyű. – mondta Farl, ahogy felsiettek a lépcsőkön egy aranyveretes ajtóhoz. Tőrét a vésett, üvöltő oroszlánfejbe döfte és megvárták, amíg a gondosan elhelyezett dárdák elsuhantak a lépcsők irányába. – Ezek az emberek még nem vették észre, hogy a boltokat, ahol ezeket a tolvajcsapdákat veszik maguk a tolvajok nyitották?
Pengéjével kifeszítette az oroszlán egyik metszett üvegszemét és az kiugrott foglalatából, hogy egy szövetszalag egyik végében álljon meg. Megtalálván a drótot a szem mögött Fart kettévágta és szélesre nyitotta az ajtót. El visszanézett a lépcsőkre ahogy beléptek, de a ház csendes volt.
A hálószoba vörös és mélyrózsaszín kárpit, párnák és takarók látomása volt. – Úgy érzem magam, mintha valakinek a gyomrában lennék. – suttogta Farl, ahogy keresztülvágtak a vörös tengeren.
– Vagy egy vágott seb körül sétálnánk. – értett egyet El, megindulva egy ezüstözött ékszerdoboz felé.
Ahogy érte nyúlt, egy eldobott dárdácska villant el ujjai között. Farl tőrrel a kezében megpördült – hogy két nő és egy férfi tekintetébe bámuljon, akik éppen az ablakon másztak be. Egymáshoz illő, fekete ruhákba öltöztek és mellkasukon egy jelet viseltek; egy átvágott holdat egy tőrrel.
– Ez a zsákmány a Holdkaromé. – mondta az egyik nő acélos, suttogó hangon.
– Ó nem! – válaszolt Farl és undorodva intett tőrével. – Bandák!
Pengéje pörögve szelte át a levegőt, hogy belefúródjon az egyik nő kezébe, a kézbe, ami már lendítette is a következő dárdát. A nő felsikoltott és térdre esett.
Elminster markolattal előre egy tőrt dobott a férfi arcába és hirtelen elöntötte a düh. Előreugrott, hogy gyomron rúgja és hangosan felmordult, ahogy lábujjai egy lemezvértet értek – de a férfi sikoltva esett ki az ablakon a kertbe, kezében egy fojtóhurkot lengetett.
– Zajosak... és szakszerűtlenek. – mormolta Farl felkapva az ékszerdobozt. A sebesült nő zokogva és a vörös szőnyeget összevérezve nyúlt a kötélért, amivel felmásztak. – Hé! Az az egyik legjobb pengém! – ellenkezett Farl, amint a másik nő felé ugrott eldobva egy tőrt és már emelve a következőt.
Farl lebukott és felemelte a dobozt; a nő pengéje megcsúszott rajta és továbbszállt a plafon felé, ahol becsapódott egy gerendába és remegve megállt. A nő megpróbált átnyúlni a doboz felett és arcon csapni a fiút, de az egyszerűen csak ellépett mellette, fejét karnyújtásnyi távolságon kívül és a dobozt ínég mindig maguk között tartva ellökte a nőt annak sarkával. Az a szőnyegre zuhant és Farl keményen a fejére sújtott a dobozzal. A nő hangtalanul összeesett és Elminster mellé fektette eszméletlen társnőjét, átnyújtva tőrét Farlnak.
Farl ránézett a véres pengére és a nőre mutatott vele. – Halott?
Elminster megrázta a fejét. – Csak alszik; túlságosan megsérült, hogy megvédje magát. – Együtt letérdeltek az ékszerdoboz mellé és sietve próbálták felnyitni, amíg Farl közbe nem vágott – Elég ebből. Használjuk a kötelüket és menjünk.
Megálltak egy pillanatra, hogy leellenőrizzék a banda csomóit a kötélen és sietve mászni kezdtek, Farl elöl. A tolvajfickó a pázsiton hevert ájultan és egy kábult kinézetű szolga bámult le rá. Látván a kötelet táncolni és rángatózni, felnézett rájuk. Azután felkiáltott és futott, majd a két tolvaj fentről hallotta újra:
– Átkozott istenek! Remélem nincsenek nyilaik! – mormogta Farl és lecsúszott a kötélen, az megégette kezeit.
Azután hirtelen a kötél már nem kapaszkodott semmibe és ők zuhanni kezdtek. Tompa puffanás és egy mordulás jelezte lentről, hogy Farl földet: ért. El fejében megfordult a gondolat, hogy talán barátja hátára érkezik, de Farl már felugrott és futva indult a kerítés felé. Elminster próbált megnyugodni, miközben a gyep hevesen rohant felé.
Keményen ért földet. Talpra ugrott és felszisszent; jobb lába sajgott és mellette feküdt a férfi, akit kirúgott az ablakon, szája tátva és arca fehér. Rossz érzése volt, de amikor elindult, látta a fickót, ahogy tétova kézzel egy nem létező ablakpárkány után nyúl. Elminster és Farl együtt futott a kertben és mászott át a falon. A túloldalon leugrottak és kényelmesen indultak a legközelebbi útkereszteződés felé, amikor egy súlyos nyílvessző zúgott át a fal felett és állt bele a szemben lévő ház magas fakapujába.
Farl rábámult. – Az istenekre, egy íjász! Tűnjünk el innen!
Így hát minden méltóságot feledve futni kezdtek a bedeszkázott bolt felé, ahol a zsákmányt és a felszerelést tartották. Egyszer csak Farl a homlokára csapott. – Bandák! – sziszegte – Mindig van valaki, akit kihagyhatnak. Kellett lennie ott egy figyelőnek! – Megfordulva futni kezdett visszafelé, mutatva Elnek, hogy siessen tovább.
Elminster folytatta a menekülést, céltudatosan mozgott, de nem futott és időnként harciasan körülnézett. Alig két utcával jutott távolabb, amikor Farl leugrott mellé az egyik alacsonyabb háztetőről. – Ez rendben volna... felejtsük el ezt az egészet és vegyünk néhányat Hannibur friss vajaszsömléiből! Ideje egy kora esti lakomának.
– A figyelő? – kérdezte Elminster.
– Dobtam felé egy pengét és legalább másfél mérfölddel elvétettem. Annyira meglepődött, hogy leesett a tetőről és betörte a fejét egy kocsin odalent. Most már semmit sem fog többé figyelni. – Elminster megborzongott.
Farl megrázta fejét és ránézett. – Mire figyelmeztettelek? Bandák! Hastarl híre szárnyra kelt!
NYOMORGÓ TOLVAJOK
Van, amikor egy város még annál is rosszabb, ha tolvajok uralkodnak éjszaka az utcákon; az, amikor tolvajok alkotják a kormányt és uralkodnak éjjel és nappal egyaránt.
– Calimporti Urkitbaeran
A Fekete Áramlatok Könyve
A Törött Koponya Éve
A legjobb Calisithe selymek ritkán mennek fel a Nagy Tenger menti hosszú és kalózfertőzte útra elegendő mennyiségben ahhoz, hogy Elembar, Uthtower és Yarlith ne eméssze fel mindet a Delimbiyr mentén. Még ritkább volt, hogy a kereskedők megállítsák uszályaikat a kicsiny és tartományi Hastarl dokkjainál, ahol a durva szőttes a legkedveltebb viselet és egy jó kardhüvelyt többre értékelnek, mint egy kényelmes szabású ujjast. Még ennél is ritkábban történt meg, hogy a még távolabbi délvidéken lévő mesés Tengerszellő Városaiból származó cikornyás, lila és smaragdszín Tashtan szövetek is a selymek mellett legyenek. Hatalmas tömeg gyűlt össze a dokkoknál. A kövér, díszes ruhájú kereskedők némelyike még azzal sem törődött, hogy áruikkal felmásszon az utcákon a boltokig, hanem csak kirakodtak a dokkoknál és már árultak is.
Farl és Elminster egyáltalán nem zavartatta magát, amikor az első ilyen szállítmány befutott. Amikor a második is megérkezett, azt is békén hagyták és távolról figyelték, ahogy egy szerencsétlen Holdkarom csenőművészt selyemlopáson kaptak és bőrétől megfosztva kilógatták a városfalra.
A mesterszabók nem társultak, mert a máguslordok nem foglalkoztak az iparszövetségekkel. Találkoztak azonban időnként némi bor és vaddisznósült mellett a Táncoló Driádhoz címzett lakomateremben és természetesen egyezségek is köttettek ezen alkalmakkor. Egy szolgálólány, aki az asztal körül sürgölődött, sokszor túl sok apróságnak jutott birtokába és (csupán négy aranyért) Farl és Elminster is megismerte a legfrissebb döntéseket. Farl szerint ezt a pénzt megérte elkölteni. Elminster, szokása szerint, semmit sem mondott.
Így hát egy Holdtalan éjszaka az egyik raktár tetején találta őket, amint egy bizonyos dokkot figyelnek várva a deszkák recsegésére és az elhalványított lámpások fényére, ami egy titkos hajórakomány megérkeztét kíséri, melyben (a szóbeszéd szerint) arany és borostyán gombokkal díszített ruhák érkeznek a mesterszabók részére.
Ropogós, szellős éjszaka volt, a levélhullás és az utána jövő hideg, tompa tél első hírhozói közül való. Megtört azonban a tolvajok sötét kabátján, minthogy nem akarták érezni a hideget a sötét víz felett megjelenő lámpásfényekre várva.
A két tolvaj türelmes csendben várt leendő áldozataira, hogy azok, megtöltsék a kocsikat, négyet összesen, mindben egy halom rakomány. Azután csendesen lecsusszantak megfigyelőhelyükről, elkerülve a körbejáró bérelt őrséget a kocsik közelébe jutottak. Csupán a pillanat műve volt egy követ dobni egy rozsdás fémkupacra a szabász boltja mögötti sikátorban és amíg a fejek és a pengék a zaj irányába fordultak, ők bemásztak a negyedik kocsiba az utcácska másik oldalán. Ezután maradt úgy hat lélegzetvételnyi idejük, ami után szükségessé válik majd még egy hasonló próbálkozás, hogy elrejtsék távozásukat is.
Még csupán a negyedik lélegzetnél tarthattak, amikor meglepett átkozódást, egy sebzett hátas nyerítését és acél csengését hallották a közelből, – Verseny? – suttogta El barátja fülébe, Farl bólintott.
– Kedvenc időtöltésünk, – mormolta – a Holdkarom által biztosítva, nem kétlem. Várj még, most! A ló hangja azt jelenti, hogy van legalább egy íjuk. hagyjuk őket harcolni és kifáradni egy kicsit, mielőtt lelépünk.
A harc folytatódott és a két tolvaj sietve gyűjtötte be zsákmányát. Amikor elkészültek, kihúzták tőreiket és résnyire nyitották a hátsó ajtót, hogy óvatosan kinézzenek az éjszakába.
Egy arc és mellette egy kard bámult rájuk. Fart magasra ugrott, hogy elkerülje a férfi szúrását, a kardpengére érkezett, de azonnal tovább is lépett a fegyvert tartó kézre és tőrét mélyen az arcba temette, mielőtt a férfi felkiálthatott volna.
El kiugrott melléjük az utcakőre. Farl csizmájával lenyomta áldozata fejét, hogy ki tudja húzni belőle tőrét és már dobta is el a sötétségbe, ami úgy tűnt, mintha rohanó emberekből és kihúzott pengékből állt volna. Az a homlokán ütött meg egy őrt, aki átkozódva és vérezve futott tovább.
Farl felkapta a hosszúkardot, ami áldozata törött kezéből esett ki. – Gyerünk innen! – sziszegte.
Jobbra futottak egy emelkedő mellékutca felé, ahol a népek túl tiszteletreméltóak voltak ahhoz, hogy a szegénynegyedben lakjanak, de nem elég gazdagok, hogy fallal vegyék körül otthonaikat. Tőrök röpködtek és pörögtek az éjszakában mindenfelé, de a Holdkarmoknak nem voltak igazán jó dobóik. Úgy tűnik, az őrök ostobák, gyengék vagy alulfizetettek voltak: a harc véget ért. Az utcában csak a Holdkarmok maradtak talpon.
A két tolvaj nem vesztegette a levegőt átkozódásra. Cikkcakkban, hogy nehezebb célpontot nyújtsanak az íjásznak és levegő után kapkodva futottak le az utcán. Egy nyílvessző suhogása vágott fülükbe és hátulról árkozódás jött. A vessző furcsa ívben zúgott el közöttük; Farl meglátta és visszapillantott. Egy Holdkarom állt mögöttük – eddig őket üldözte – döbbenten markolászva a vállát.
– Még mernek... lőni? – csodálkozott El. – A saját... embereikkel mögöttünk...
– Még nem hagyták abba. – lihegte Farl. – Térj ki!
A következő vessző akkor jött, amikor elérték az utca végét és bevetődtek egy sikátorba. A suhogás hangosabb lett és mindketten lebukva maradtak. A vessző alacsonyan szállt el felettük és egy kapualjba csapódott épp amikor egy fegyveres őrjárat bukkant ki a mellékutcából magasra tartott alabárdokkal. Az őrkapitány lebámult a félhomályban az előtte lévő két emberre és felkiáltott. – Fényt ide! Helyzet van! Kardokat el...
Úgy tűnt, a Holdkarmoknak volt egy második íjászuk. A vessző szilárd puffanással talált célba – és a kapitány gurgulázva esett össze a hosszú, sötét nyílvesszővel a torkában.
Farl és Elminster gurulva ugrott talpra, közben a meglepett fegyveresek alabárdjaikkal birkóztak. Végigfutva a sikátoron maguk mögött hagyták az őrjáratot, felbuktatva az egyetlen fegyverest, aki megpróbálta feltartóztatni őket.
Ahogy a katona keményen csattant az utcakövön, Farl Elminsterrel maga mögött felugrott egy szövetárus külső falépcsőjére. A tető csupán egy könnyed ugrásra volt a korlátról, de csúszósan csillogott a harmattól. Lélegzetért kapkodva álltak meg végül a szomszédos nádtetőn.
Zihálva egymásra néztek a sötétben. – Késztetést érzek rá, – mondta Farl, de csak néhány kapkodó lélegzet után folytatta – hogy saját bandát indítsunk.
– Tyche megsegít. – mormolta Elminster.
Farl ránézett. – Nem azt akartad mondani, hogy Mask, a Tolvajok Ura?
– Nem. – válaszolt El. – Azért imádkoztam, hogy ez a „banda” ne vegye el a barátságunkat.. vagy az életünket.
Farl csendben maradt egy ideig, majd Elminster mormolást hallott. – Ó, Tyche úrnő, segíts meg...
* * * * *
– Á, Naneetha! Azok a bársonyos kezek... – nevetett Farl, majd hirtelen abbahagyta. – Ez az! „Bársonyos Kezeknek” fogjuk magunkat hívni.!
Morgolódás és nevetés futotta körbe a kicsiny szobát. Poros volt és büdös, évtizedekig sózott halat raktároztak itt. Azonban a hely tulajdonosa már rég meghalt és két lerobbant szekerét a sikátor szájánál a tolvajok gondosan összeakasztották, így a fegyveres őrjáratoknak nem akaródzott közelebb jönni és emiatt nem is hallották meg a gyülekezőket. Több, mint egy tucat ember gyűlt össze a szobában, kisebb távolságot tartva és kezeiket fegyvereiken pihentetve méregették egymást.
Farl végignézett rajtuk és sóhajtort. – Tudom, hogy egyikőtöket sem vidította fel az ötlet... de itt mindenki tudja, hogy vagy összefogunk, vagy megölnek minket... vagy elhagyjuk a várost és máshol próbálunk szerencsét... egyéb városokban, ahol gyanús idegeneknek bélyegeznek majd és a helyi tolvajbandák csak arra fognak várni, hogy kést döfhessenek belénk.
– Miért ne csatlakozhatnánk a Holdkarmokhoz? – vetette közbe Klaern. Egyike volt a Blaenbar testvéreknek, akik az egyik ablak mellett ácsorogtak, ahonnan könnyedén jelet adhatnak bárkinek odakint.
– Mi módon? – kérdezte Farl nyugodtan. – Bármikor, amikor Eladar vagy én kereszteztük az útjaikat, azonnal belénk akarták mártani a pengéiket anélkül, hogy egyetlen szót is váltottunk volna. Mi mindannyian alulról kezdtük, bizalom nélkül és feláldozhatóként.
– Nem csak ez a baj. – tette hozzá Elminster, a szobában minden tekintet meglepetten fordult félé. – Elgondolkodtam azokon a bőrruhákon és egyforma címereken, amiket viselnek. Drága... és megvolt nekik, mielőtt egyetlen érmét is elvettek volna. És emellett jó fegyvereik vannak. Nem emlékeztet ez mindenkit valamire? Nem olyan, mint egy magántestőrség? Egy csapat Hastarl utcáin, amely azonnal megtámadja a tolvajokat, minket, amint meglátja. Ez teljesen úgy hangzik, mintha a máguslordok, a király vagy valaki más fontos és gazdag ember bérencei lennének. Mi lehetne jobb módszer, hogy megtisztítsd a várost a tolvajoktól és balesetek történjenek ellenfeleiddel, minthogy a saját bandádat dobod ki az utcákra?
Egyetértő bólintások jöttek a szoba minden sarkából. – Hát ez az! – a kövér és idős Chaslarla szólalt meg – Ez jobban ráillik a mocskokra, mint bármi, amit hallottam, mióta először megláttam őket. És ez megmagyarázza, hogy a fegyveresek miért választanak más utakat, amikor ők kitámadnak... parancsra, természetesen.
– Ja. – értett egyet a fiatal Rhegaer, kényelmesen forgatva ujjai között egy apró tőrt egy nála nagyobb hordón ülve. Szokás szerint nagyon piszkos volt... de a hordó is és a figyelő szemek könnyen elsiklottak mellette, a villanó és forgó pengén állapodva meg.
– Nos, szerintem sok okos hazugság és képzelgés van ebben a beszédben – morgott Klaern. – és én nem vagyok kíváncsi a folytatásra. Mind bolondok vagytok, ha erre a két álmodozóra hallgattok. Mi mást tudnak ők adni, mint okos szavakat? – Kilépett a sarokból és körülnézett, két testvére, mint egy csendes hullám követte és szilárd, ijesztd húsfalként álltak meg mögötte. – Ha lesz egy banda a Holdkarmokkal szemben, akkor azt ért fogom vezetni. „Bársonyos Kezek”, na persze! Amíg ez a két illatos kisfiú itt parádézik és károg, addig a testvéreim s én gazdaggá tehetünk titeket... garantálom.
– Ó? – gördült elő az egyik sötét sarokból egy nagyon mély hang. – És hogyan vesztek rá, Blaenbar, hogy bízzam bennetek? Azután, hogy az utóbbi három nyáron láttalak titeket a sikátorokban dolgozni, csak annyit tudtam meg, hogy sohase fordítsak nektek hátat,.. különben egy pengét találok benne hamarosan.
– Klaern felhorkantott. – Jhardin, Hastarlban mindenki tudja, hogy erős vagy, mint egy ökör, de bárki felvehetné veled a versenyt ész dolgában. Mit tudsz a tervezésről vagy...
– Többet, mint sokan. – mordult fel Jhardin. – Ahonnan én jöttem, ott a „tervezés” mindig azt jelentette, hogy valaki megpróbál kiszúrni velem.
– Akkor miért nem mész vissza oda?
– Elég volt, Klaern. – vágott közbe Farl hűvösen. – A bizalom olyan dolog, ami kevesekben van meg, amíg a közelben vagy. Jobb, ha most elmész.
A vörös sörényű férfi felé fordult. – Attól félsz, hogy elveszíted az irányítást a Tapizó Kezek kicsiny bandája felett? Lássuk csak... ki áll itt melléd?
Elminster csendesen előrébb lépett.
– Igen, igen, a csinos barátodról ezt tudtuk... most is melletted van, mint mindig.
Nem törődve a rosszindulatú villogással, Jhardin merev tekintettel lépett elő a sarokból. Rhegaer könnyedén leugrott a hordóról és Chaslarla is közelebb mozdult.
Klaern körülnézett. – Tassabra?
Egy halvány alak az egyik legsötétebb árnyék mélyén halkan sóhajtott és lágy, éneklő hangon válaszolt – Bocsáss meg, Klaern, én is Farl mellé állok.
– Á! Az istenek meresszenek meg mindőtöket, bolondok! – Klaern a padlóra köpött és sértett büszkeséggel indult ki a teremből. Két testvére, Korlar és Othkyn óvatosan hátrált utána, hogy őrizzék kivonulását.
– Azt hittem, hogy a szeretőd. – szólalt meg halkan egy újabb hang az árnyak közül.
– Ne törődj vele, Larrin! – Tassabra hangjában harag csendült – Ez a disznó a szeretőm? Nem, csak játszottan vele.
Jhardin Farl félé nézett, az bólintott. A hatalmas ember meglepően csendesen és könnyedén kisétált a szobából. Klaern életéből kevesebb maradt, mint amennyit ő gondolt. Farl előrelépett. – Akkor hát megegyeztünk? A Bársonyos Kezek megszületnek ma éjjel Hastarlban?
– Ja, – jött az egyszemű Tarth nyers hangja. – Követem a parancsaidat.
– És én is, – Mondta Chaslarla újból előbbre lépve. – egészen addig, míg nem képzeled magad a város urának és nem azért küldesz ki minket, hogy fegyvereseket és máguslordokat öljünk egész éjszaka.
A szavai az általános egyetértés moraját keltették. Farl vigyorogva hajolt meg. – Akkor hát megegyeztünk. Első közös munkánk pedig az lesz, hogy kitörünk erről a helyről... mert ahogy gyanítom, a Holdkarmok valószínűleg felajzott íjakkal várnak ránk vagy elmondták néhány őrjáratnak, hogy hol keressenek minket.
– Lehet enyém az első vér? – kérdezte Rhegaer mohón.
Mögötte Felcsilingelt Tassabra nevetése. – Csak vigyázz, hogy ne a tiéd legyen az. – mondta. A félhomály elrejtette a tekintetet, amit ezért kapott... de mindenki érezte a súlyát. Többen is elkuncogták magukat, ahogy együtt lementek a lépcsőkön.
* * * * *
Egész Hastarl tudta, hogy Athalantar két nemes családja, a Glarmeir és a Trumpettower ugyanazon az éjszakán vált eggyé igaz szerelem által. Peeryst Trumpettower egy tollas kalpagot és az eseményre külön varratott aranyozott mellényt viselt, a megszokott harangocskás nadrággal és felkunkorodó orrú cipővel. Apja legkönnyebb kardjával az oldalán büszkén parádézott hölgyével Sune, Lathander, Helm és Tyche oltárai felé, mielőtt a kézfogó szentté válik Tyr kardja alatt.
A menyasszony apja megajándékozta az ifjú párt egy szoborral, mely Athalantar hátráló Szarvasát (nem a királyt, az állatot) ábrázolta és egyetlen hatalmas gyémántból faragták, ami többet ért néhány nagyobb kastélynál is. A szolga, aki egész nap körbe-körbe vitte egy üvegkupolás tálcán arra gondolt, hogy nehezebb is, mint néhány nagyobb kastély. Komoly őrizet mellett ezt a különösen gyakorlatias ajándékot a menyasszony hálószobájában helyezték el, az ágy végénél, ahol, mint az öreg Darrigo Trumpettower meg is jegyezte egy hunyorítás kíséretében – Jó helyen van, hogy nézegessék.
Nanue Glarmeir egy igen finom mívű, égkék köntöst viselt, mely a távoli Shantel Othreier elfjeinek kezei közül került ki; anyja büszkén hirdette, hogy ezer aranytallérba került. Úgy terült szét a padlón, mint sok eldobott rongycsomó – ami megegyezett az izgatott Peeryst gondolataival –, ahogy az ifjú pár felköszöntötte egymást pezsgő holdbuborékborral és Selune felé fordulva is megemelték poharaikat, aki kedvesen mosolygott le a hitvesi ágyra.
Sem férj, sem feleség nem fedezte fel a pár fekete kesztyűs kezet, amely halkan nyúlt ki az ágy alól és vette el a hajtűket, melyeket Nanue épp csak most húzott ki, hogy haja nemes ívű vállaira és hátára omoljon (Peeryst lélegzete elakadt örömében). Mindketten észrevették azonban a hirtelen megjelenő két csizmás lábat, amely kioltotta a holdfényt és betörte a hálószoba íves ablakai közül a legnagyobb finom üvegét. Tulajdonosuk követte a lábakat: szák, fekete bőrruhába öltözött nő egy erszénnyel a mellkasán és félmaszkkal az arcán.
A tetszetős behatoló kedvesen az ifjú párra mosolyogva előhúzott egy keskeny pengét és a szarvashoz lépett. Izgatottságukban egyikük sem hallotta a bosszankodó sóhajt az ágy alól.
– Sikoltsatok csak – mondta a nő lágyan – és belétek mártom ezt a pengét.
Megragadhatta az ötlet, mert Nanue felsikoltott. Túl élesen; törött üvegcserepek estek ki csilingelve az ablakkeretből.
A nő elsötétedett arccal lépett keresztül a szobán, hogy beváltsa ígéretét, de mintha csak magától tenné, egy zsámoly az ágy mellől a fejére ugrott. Megtántorodott, elvesztette tőrét és súlyos dobbanással esett oldalra az egyik ruhásszekrénynek – ami szinte azonnal megingott, lassan és nemesen dőlni kezdett felette.
Nanue és Peeryst szinte azonnal magához ragadta a kezdeményezést és összhangban sikoltani kezdett.
* * * * *
Odalent a szőrmékbe és ékszerekbe öltözött felmenők hallották csörömpölést és a sikolyokat. Mindentudó szemeket emeltek vigyorogva a plafonra, majd megemelték poharaikat is.
– Ó, igen. – mondta Darrigo Trumpettower. Pohara felett egy Glarmeir lányra bámult, aki alig fele olyan idős volt, mint ő, és gyakorlottan kifújta bajuszát borából. – Emlékszem saját nászéjszakámra... legalábbis az elsőre; kijózanító volt. A Gorgonhold Évében történt, ha jól emlékszem...
* * * * *
Egy sötét alak emelkedett fel az ágy mellől és osont át a szobán, hogy végül lebukjon egy karszék mögé, melyre Peeryst tette le gondosan csizmáit nem túl rég. Már biztonságosan látótávolságon kívül volt, mire a következő két bőrruhás tolvaj berobbant másik két ablakon és friss üvegszilánkokkal szórta tele a vastag szőnyeget. Peeryst és Nanue rémülten nézett egymásra és sikoltott fel újra, egymás pőre hátát karmolászták vágyukban, hogy valahol máshol legyenek – bárhol máshol!
A két újonnan érkező ugyanolyan maszkot és szűk bőrruhát viselt, mint az iménti behatoló. Egyikük nő volt, de a másik egy férfi és mindketten vadul néztek körbe a szobában.
– Hová mehetett?
– Halkabban, Minter! Felvered az egész házat.
– Ne használd a nevem, az istenek verjenek meg!
Tőröket húztak elő csizmáikból és a rettegő pár felé fordultak. Azok újból felsikoltottak és megpróbáltak a szőrmedíszítésű selyemtakarók alá rejtőzni.
– Maradj már, átok beléd! – nyúlt ki Minter egy menekülő láb után és elkapva a bokát. Megrántotta. Egy gyengén küzdő Peeryst jött vele és próbált megkapaszkodni a takarókban, de csak annyit ért el, hogy lerántotta azokat feleségéről és az sikoltva felült. Egy kis üvegszobrocska szilánkokra hasadt és a karszék mögül érte nyúló feketekesztyűs kéz sietve tért vissza búvóhelyére.
Peeryst Trumpettower ki lett rángatva az ágyból és le a szőnyegre Minter lábai elé, félelmében reszketett.
Minter még egyet rántott rajta és halványan tükrözve, hogy milyen nevetséges egy ember meztelenül, felmordult – Hová ment? – Tőrét meglengette a férfi orra előtt a hatás kedvéért.
– K-ki? – cincogta Peeryst.
Minter forgószélszerű társnőjére mutatott tőre hegyével, aki éppen a szobában fellelhető ékszerdobozokat és selyem alsókat gyűjtötte össze, egy a padlón középen kiterített takaróra dobálva zsákmányát. Amikor ránéztek, éppen felemelte a szarvast, meglepődve súlyán felmordult, elvesztette egyensúlyát és könyökeire esett a felhalmozott javak tetején. Kínjában felsikkantott és a szarvas oldalra csúszott kezéből. Ismét felmordult, ezúttal hangosabban.
– Olyan, mint ő és előttünk jött! – vicsorogta Minter még mindig társára mutatva.
– A-a ruhásszekrény alatt. – remegte Peeryst a előremutatva. – Ráesett.
Minter odafordult és sötét vérpatakot látott szivárogni a felborult ruhásszekrény alól, ami olyan nagy – és talán olyan nehéz – volt, mint egy telerakott kocsi. Megvonta a vállát. Még akkor is vonogatta, amikor egy alak mászott ki az ágy alól, kezében egy parfümös üveg darabjával.
Isparla – Minter társnője – talpra kecmergett és amikor meglátta az üvegszilánkot tartó figurát megvetően kiköpött. – Bársony! Már megint! – és eldobta tőrét. Az alak lebukott az ágy mögé és a tőr ártalmatlanul villant át a szobán. Hatalmas tüsszentés jött az ágy mögül.
Nanue újra felsikoltott – a feketeruhás nő kézfejjel arcul ütötte miközben átugrott az ágyon a tüsszögő figurához. Sietségében megbotlott a szarvasban és felszisszent fájdalmában. A szobor átfordult a másik oldalára és egy gyémántszilánk letört belőle.
A misztikus alak a folyamatos tüsszögéstől rázkódva emelkedett fel az ágy mögül, de azért még sikerült az üvegdarabot a Holdkaron nő arcába vágnia és ezzel hátrálásra kényszerítenie. Isparla visszalépett az ágyon és Nanue összeszedve magát keményen a hátára csapott.
Maszkos arcát elfordítva felmordult és előredőlt, hogy húsos csattanással találkozzon a sárgaréz ágytállal, amit Peeryst remegő kézzel éppen felemelt.
Isparla csendesen esett össze az ágyon. Nanue mellette térdelt és nézte, ahogy a vér szivárogni kezd a maszkos nő felhasadt ajkaiból a selyemtakarókra és tehetségesen ismét felsikoltott.
Peeryst bámulta egy darabig, amit tett, majd rémülten ledobta az ágytálat – az éles reccsenéssel találta el a szarvast és üres kondulással állt meg a szoba másik végében – és üvöltve menekült ki a szobából. Egy sötét sziluett ugrott ki az egyik karszék mögül és indult utána futva.
Peeryst alig két tépésnyire volt a hálószoba biztonságot jelentő ajtajától, amikor az alak elkapta. Együtt zuhantak az ajtónak; az dörrenve vágódott ki az ütközéstől, majd csapódott be újra.
* * * * *
Odalent mindkét család szőrökbe és ékszerekbe öltözött idősebbjei hallották a dörrenést, szemöldökeik megemelkedtek, majd ismét kiürítették poharaikat.
– Nos, – mondta Janatha Glarmeir fénylő szemekkel és kipirosodó orcával körbenézve – úgy tűnik... ütik a vasat, ugye?
– Az efféle zajok helyénvalónak tűnnek. – nézett rá Darrigo Trumpettower vigyorogva – Emlékszem, hogy a második feleségem olyan volt...
* * * * *
Elminster felkelt az eszméletlen Peeryst mellől, megbizonyosodott róla, hogy az ajtó ezúttal zárva van és az ágytól ellépő, parfümtől könnyező szenű Farlhoz sietett.
– Ideje eltűnnünk. – mormolta megrázva Farlt.
– Átkozott Holdkarmok! – morogta Farl. – Vegyünk el valamit, ami megéri ezt.
– Megvan. – mondta El. – Tűnés.
Szavai izgatott kiáltásba csaptak át, amint két újabb bőrruhás alak ugrott be a törött ablakokon, némileg könnyebb utat választva.
Futva értek földet, előhúzott pengékkel. Elminster felkapott egy kicsiny, üvegezett asztalkát, a rajtavolt szobrocskák szétszóródtak, ahogy eldobta.
Célpontja lebukott és az asztalka kisiklott az egyik ablakon – és az egyik szobrocska keményen landolt a lábán.
Elminster a hirtelen fájdalomtól üvöltve ugrott fel. Az egyik vigyorgó Holdkarom csillogó pengéjét felemelve lépett közelebb, miközben a másik az ágyon sikoltozó, meztelen nő felé nyúlt.
* * * * *
Az asztalka átrepült az éjszakán, hogy szikrázó üvegszilánkokra robbanva végezze az utca kövén. Néhány szilánk bekopogtatott a lakomaterem és a társalgó ablakain. Mindkét család szőrmékbe és ékszerekbe öltözött idősebbjei az ablak felé fordultak és még több szemöldök emelkedett meg.
– Valószínűleg nem verekednek, ugye? – kérdezte Janatha Glarmeir idegesen legyezgetve magát, hogy elrejtse kivörösödő arcát. – Biztosan nagyon élénkek.
– Dehogy! – szólt rá Darrigo Trumpettower. – Ez csak... amit ők most... áh, „előjáték”, tudja, a vidám játszadozás mielőtt... van ott fent egy nagy szoba, ahol körbekergethetik egymást... – sóhajtva nézett fel a mennyezetre. Az váratlanul megrázkódott egy újabb éles dörrenéstől és egy kis porfelhő lebegett alá belőle. – Bárcsak fiatalabb lennék és Peeryst segítségül hívna...
Hirtelen halvány, kétségbeesett kiáltás jött – Segítség!
– Hát, – mondta Darrigo boldogan – az ifjú nem éppen a nagyapja kiköpött mása! Hol vannak azok a lépcsők? Remélem emlékszem még néhány dologra ennyi év után is...
* * * * *
Elminster összeszorított fogakkal táncolt hátrébb. A Holdkarom villanó pengével lépett utána és felmordult meglepetésében, ahogy Farl kinyúlt és elkapta a lábait. A Holdkaron kivágott fatörzsként dőlt el és Farl a torkára vágott mielőtt még bármit is tehetett volna. A szarvas szobra hangos reccsenéssel fordult ki a férfi alól és valahogy kisebbnek tűnt most.
Elminster látva, hogy Farl már végzett, elfordította fejét és hirtelen a Calimshan remekének számító kékkel hímzett szőnyegre ürítette vacsoráját.
– Hát ez az a szőnyeg, amit nem fogunk elvinni. – mondta Farl vidáman és átugrott a szobán az utolsó Holdkaromhoz, aki a zokogó menyasszonnyal küzdött. Mire odaért, a feketeruhás nőnek éppen sikerült Nanue arcára és torkára helyeznie kezeit és felnézett.
Farl nem lassított. Futtában öklével keményen a maszkra ütött.
A nő még nem ért földet, amikor Farl már kiugrott az ablakon, a Holdkarmok egyik kötele sziszegett kesztyűs kezében, ahogy sietve lecsúszott rajta.
Elminster felkapott egy kézbeillő ékszerdobozt, hogy kiegészítse a csizmájába tűzött hajtűk jelentette zsákmányt, bedobta inge elejébe, hogy szabaddá tegye kezeit a mászáshoz és Farl után indult. Nanue sikoltva futott az ajtó felé, ahol ájult férje feküdt.
Elminster felbukott a szarvasban és átkozódva fejezte be röptét az egyik ablakban, tehetetlenül forogva. A szobor a harc közben félrerúgott szőnyeg alatt lévő síkos padlóköveken a falig csúszott, saját darabjait köpködve minden irányban.
El ügyetlenül belekapaszkodott az ablakpárkányba – az ablakon éppen nagy ívben belendülő Holdkarom nem látta meg és átlépett felette. A férfi szemei a holdfényben megcsillanva álltak meg a szobron.
– Aha! Egy király váltságdíja az enyém! – kiáltotta a tolvaj csupán megszokásból egy kést dobva a pucér nő felé, aki éppen az ajtó felé futott. A megvillanó penge egy magasra aggatott tükröt talált el, amely megingott és összetörve zuhant le Nanue fejére. Az sikoltva hátraugrott, de tehetetlenül megcsúszott a szőnyegen. A tükör mellette ért földet, szilánkjai szétszóródtak a köveken; Nanue vakon menekült előlük és átesett egy parfümös üvegekkel megrakott asztalon. A csörömpölés hihetetlen volt; a tolvaj, kinek keze már elérte a szobor maradványait, elborzadva lépett hátra.
Ezen hirtelen mozdulat következtében megbotlott a szobor egyik nagyobb szilánkjában és leült, leverve egy arcképet a falról. Roaruld Trumpettower, Stirgék Ostora – egyik kezében egy pohár vért tart, másikban egy kitekert nyakú, ernyedten lógó szárnyú stirgét – olyan erővel ért földet, hogy beleremegett a szoba, előreugrott keretével együtt és beterítette a tolvajt. A szarvas ismét arrébb csúszott, megint kisebbedve valamennyit.
Nanue egy mindent átütő szagfelhőben zokogott az üvegszilánkokon és a kiömlött parfümben ülve; több, mint félszáz titkos olajkeverék ömlött rá és a kövek is olyan csúszósak lettek, hogy képtelen volt talpra állni. Végül csúszva-mászva elindult egy szőnyeg felé. Elminster pont azt dekorálta ki nem sokkal ezelőtt, így Nanue visszahátrált egy másik célpontot választva, új erőre kapva mászott arra.
Elminster a pusztítást látván megrázta fejét, elkapta az egyik kötelet és kilendült az éjszakába. Mögötte éles, hasadó hang hallatszott, amint egy kesztyűs kéz fogta tőr feltépte Roaruld Trumpettower szívét és az akaratlanul mögötte rejtőzködő tolvaj a lyukon keresztül körülnézett azért amiért – ott van!
A szarvas az ágy mellett hevert egy csendes holdfény-tócsában, számtalan repedéssel díszítve. A tolvaj sietve kapta fel – Az enyém lett végül!
– Nem! – ellenkezett egy hűvös hang az ablak felől, – Ez az enyém!
Egy tőr repült át a szobán, de célt tévesztett és egy tompa koppanással remegve állt meg egy fafaragványban a falon.
Az első tolvaj kezében a szoborral vicsorgott – majd felismervén, hogy a másik Holdkarom nem láthatja arckifejezését a maszk mögött egy hirtelen mozdulatot tett a szoborral. A második tolvaj felmordult és egy újabb tőrt engedett útjára, ami a földön mászó Nanue orra előtt suhant el. A lány sietve irányt változtatott és becsusszant a biztonságos menedéket nyújtó karszék mögé.
A tolvaj a szoborral az ablak felé indult. – Maradj ott! – figyelmeztette a másikat egy tőrt lengetve kezében.
A második tolvaj felkapott egyet a szétszóródott ékszerdobozok közül és nyugodtan az első felé dobta. Célt ért és kinyílt, csillogó ékkövek sokasága ömlött belőle a padlóra. Az első tolvaj követte az ékszereket és a szarvas felrepült a levegőbe.
Pörögve szállt át a légtéren – a legközelebbi ablak felé.
– Nem! – a második tolvaj kétségbeesetten ugrott utána rálépve az imént szétszórt ékkövekre. Előrelökte kesztyűs kezeit és azok csak nyúltak, nyúltak – és a szarvas kifeszített ujjai végére esett.
A tolvajt kéjes diadal töltötte el ahogy továbbhaladt futása lendületével. – Hah! Megvan! Drágaságom! Ó, én drága szarvasom!
Azután a csizmája talpa alatt elguruló ékszerek az alacsony ablakpárkányig vitték, ahol átfordulva azon a tolvaj egy sikollyal kizuhant az éjszakába.
Nanue látta a tolvajt eltűnni, összerázkódott és óvatosan talpra állt, az ajtó felé fordult. Ki kell jutnia...
Egy újabb pár feketeruhás tolvaj ugrott be az ablakon. – Ó, a ganéhalmok! – átkozódott Nanue és újabb kétségbeesett kísérletet tett az ajtó megközelítésére.
A tolvajok végignéztek a romboláson és pusztításon, ami szobát jellemezte és elszörnyedtek. Egyikük az ágyhoz lépett és az eszméletlen Holdkarom nőt a vállára dobva visszafordult az ablakhoz. A másik Nanue után futott, hogy elkapja némi váltságdíj reményében.
A lány felsikoltott és elcsúszott egy szőnyeggel maga alatt, és azon sietségében, hogy ne vágódjon neki az ajtónak az alélt Peeryst hátára zuhant. Valami súlyos találta el az ajtót a másik oldalon. A zár elhajlott és eltört; Nanue tehetetlenül a falhoz csúszott. Sebtében elmorgott átkozódás visszhangzott az ajtón túli átjáróból, azután még egy mennydörgésszerű csapás sújtott le a fára. Nanue oldalára fordult és rásikoltott a tolvajra, aki a bokájánál fogva próbálta elrángatni.
Az ajtó ekkor vágódott be és lökte el a tolvajt egy jó távolságra a szoba közepe felé. Az egy bukfenccel talpra ugrott és csillogó pengéket húzott elő. A Holdkarom tolvaj tisztelgett velük a ruhátlan lány felé és előreugrott. Nanue megint felsikoltott.
Darrigo Trumpettower vadul nézett végig a romos hálószobán. Unokaöccse lábainál feküdt és jobbra egy kicsivel arrébb az elszörnyedt feleség térdelt, hirtelen sikoltva Darrigo felé kezdett mászni.
Darrigo felnézett és bajusza felborzolódott. Egy fekete bőrruhába öltözött idegen futott felé tőrrel mindkét kezében. Nem volt idő újra lenézni, pedig Nanue – akit nem tudott nem észrevenni – most ugyancsak tetszetős feleségnek tűnt. Így hát a felé rohanó tolvajt nézve mély lélegzetet vett. – Ideje megerősíteni a Trumpettower becsületet!
Egy üvöltéssel Darrigo Trumpettower átvágott a szobán. A tolvaj felkapta egyik tőrét, hogy döfjön, de Darrigo egyetlen fájdalmas grimasz nélkül elkapta a pengét egyik kezével és a másikat ökölbe szorítva csonttörő ütést mért a tolvaj állkapcsára. Még mindig üvöltve elkapta a megtántorodó ember torkát mielőtt az eleshetett volna, felkapta a tolvajt, mint valami vásári pulykát a nyakánál fogva és vércsíkokat hagyva maguk mögött továbblépett.
Egyenesen a törött ablakokhoz lépett, felemelte a tolvajt és kidobta az üres sötétségbe. Még kivárta, amíg meghallja a tompa puffanást a lenti kövek felől, elégedetten bólintott és visszafordult a szoba felé egy másik tolvajért.
Nanue úgy döntött, hogy most már biztonságban elájulhat. Ahogy a második tolvaj is kisiklott az éjszakába, a megviselt menyasszony Peeryst mellkasára hajtotta fejét és jótékony homályba merült...
* * * * *
Hajnalra már bejárta a várost a szóbeszéd, hogy a kiszolgált harcos Darrigo Trumpettower hogyan bánt el egy tucat tolvajjal a nászszobában miközben unokaöccse és annak újdonsült felesége saját dolgaikkal voltak elfoglalva az ágyon. És persze azt sem hagyták ki, hogy ledobálta (mármint Darrigo) a Holdkarmokat a puccos egyenruháikkal együtt a magas ablakból, hogy a Trumpettower Ház kövezett udvarán leljék halálukat.
Farl és El felvonta szemöldökét és megemelték erős sörrel telt flaskáikat a hírek hallatán. – Úgy hangzik, mintha egyikük megmentette volna Isparla életét, azután visszament volna. – mondta Farl hosszan kortyolva a szavak után.
– Mennyien maradtak ott? – kérdezte Elminster csendesen.
Farl vállat vont. – Ki tudja? Csak az istenek és a Holdkarmok, de biztosan meghalt Waera, Minter, Annathe, Obaerig és talán Irtil is. Mondjuk úgy, hogy mi többen maradtunk a múlt éjszaka után... bár tönkretettek egy teljesen jó kis melót és nem maradt semmink néhány apróságon kívül.
– Az egyik hajtű is eltört. – emlékeztette Elminster.
– Igen, de megvan mindkét darabja; kis veszteség. – mondta Farl. – Ha mi most...
Félbehagyta és mereven figyelt egy izgatott suttogásra az egyik közeli asztalnál, kezét Elminster karjára tette, hogy csendre bírja. Elminsternek, aki ugyanolyan nyugodt volt, mint az imént beszélgetés közben, ez nem esett nehezére.
– Igen, mágia! Kétségtelenül még Uthgrael Király rejtette el! – egy férfi beszélt előredőlve, közel barátja arcához, hogy mások ne hallják. – Egy titkos kamrában valahol a kastély falai között, azt mondják!
Fart és Elminster előrehajolva figyeltek. Egy kis idővel később erre már nem volt szükségük: mivel egy mesemondó jött be, telepedett le a legközelebbi asztalnál és fiatal hangján elsírta az egész történetet.
Az igazság szerint a mese egyenes ági leszármazottja volt a vándorzenészek által életben tartott legendák egyikének: egy láda mágikus iounkövet rejtettek el a kastélyban évekkel ezelőtt, talán maga Uthgrael Király (vagy legalábbis az ő parancsára). A máguslordok pediglen hevesen vitáznak azon, hogy kinek kellene birtokolnia a köveket és hogyan használhatóak egyáltalán. Belaur Király saját kinyilatkoztatása szerint a köveket – melyek teljesen maguktól fénylenek és lebegnek, időről-időre halovány csilingelést vagy zenei hangokat adnak ki magukból – közszemlére kell tenni és tisztek által őriztetni bizonyos meghallgatási termekben, ahová a varázslók nem léphetnek be, amíg döntés nem születik. Amikor elhagyták az ivót, az izgatott mesemondó még hozzátette csengő hangon, hogy ő maga is látta a köveket és ez mind igaz!
Farl elmosolyodott. – Tudod, hogy oda kell mentiünk azokért a kövekért.
Elminster megrázta fejét. – Nem tudsz nekik hátat fordítani és Farl maradni, a Bársonyos Kezek Mestere. – mondta szárazon.
Farl kuncogott a szavakon.
– Ezúttal – mondta Elminster keményen – várnod kellene, hagyni, hogy a Holdkarmok előkészítsék a csapdát és csak akkor belefognod, ha már látod a biztonságos módokat a munka elvégzésére és a menekülésre is.
– Csapdát?
– Nem érzed néhány számító varázsló kezét a csodálatos mesében? Én igen.
– És miért beszélsz úgy, „te”? kérdezte Farl csendesen.
– Abbahagyom a tolvajkodást. – mondta lassan Elminster. – Ha azok után a csodálatos kövek után akarsz menni, akkor azt egyedül kell megtenned. Még szeretnék valamit megtenni, utána elhagyom Hastarl utcáit.
Farl dermedten, elsötétedő szemekkel nézett barátjára. – Miért?
– A rablás és a gyilkolászás olyan embereket is sért, akikkel nincs dolgom és nem visz közelebb a bosszúm beteljesítéséhez. Láttad a szarvas szobrát; a tolvaj keze csak elveszi, ami drága és értéktelenné teszi, eltöri azt. Megtanultam, amit az utca taníthatott nekem és elegen van belőle, – Elminster Farl meglepett szemeibe nézve hozzátette – Szállnak az évszakok és a dolgok, amelyeket nem tettem meg, rágnak belülről. Mennem kell.
– Tudtam, hogy egyszer ez is eljön. – ismerte el Farl elvörösödő arccal. – És kétségeim bebizonyosodtak. Csak még valami... nem árulsz el, ugye?
Elminster megrázta fejét, lassan és megfontoltan szólalt meg – Nem volt még egyetlen annyira közeli és igaz barátom sem, mint Farl, Hawklyn fia.
Karjaikat hirtelen egymás köré fonták egy szoros ölelésben. Egy sikátorban álltak és egymás hátát lapogatták.
Egy idő után Farl megszólalt. – Áh, El... mit fogok csinálni nélküled?
– Ott van Tassabra. – mondta El és szenében különös fénnyel hozzátette – Sokkalta kielégítőbb módon bizonyosodhatsz meg az ügyességéről, mint az enyémről.
Elléptek egymástól, majd lassan mindketten elvigyorodtak.
– Hát különválunk. – szólalt meg Farl fejét rázva. – A vagyonunk fele a tiéd.
Elminster megvonta a vállát. – Csak annyit viszek el, amennyi az útra kell.
Farl sóhajtott. – Akkor hát nekem marad a zsákmány... és neked a máguslordok irtása.
– Talán. – mondta halkan Elminster. – Ha az istenek kedvesek lesznek hozzánk.
Pap
AZ EGY IGAZ VARÁZSLAT
Az ősi napokban a varázslóknak meg kellett volna tanulniuk Az Egy Igaz Varázslatot, mely hatalmat adhatott nekik az egész világ felett és megérthettek általa minden mágiát. Egyesek állítólag megtalálták ezt, de az ilyesmit beszélő emberre oda sem figyeltek és bolondnak tartották.
Láttam az egyik ilyen „bolondot” magam is. Nem kellett foglalkoznia a varázslatokkal, melyeket ellene használtak és bármely mágiát létre tudott hozni pusztán az akaratával. Nem hiszem, hogy őrült lett volna, inkább csak azt, hogy nem vezérelték többé kényszerek és szokások. Azt mondta nekem, hogy Az Egy Igaz Varázslat egy nő és hogy a neve Mystra – és azt is, hogy a csókja csodálatos.
– Halivon Tharnstar, Mystra Híve
Egy Vak Varázstónak Mondott Mesék
A Wyvern Évében
Az éjszaka meleg volt és csendes. Elminster mély lélegzetet vett és megszámlálta, hogy Farl mennyit szánt neki az útra. Volt egy tartozása... és amellett, hogy talán nem éli túl az éjszakát, nem lesz többé ideje megadni semmilyen tartozást.
Amikor végzett, lenézett az érmék halmára – egyszáz fejedelmi arany csillogott a holdfényben. Nappal majd igaz aranyszínben lángolnak... de ő már talán nem lesz itt, hogy lássa.
Elminster megvonta vállát. Legalább az élete a sajátja ismét és megszabadult bizonyos vágyaitól. És természetesen itt van még, gondolta fintorogva, hogy elkövessen egy utolsó tolvajtettet. Besöpörte az érméket egy zsákba – szorosan, hogy ne tudjanak összecsendülni – és a háztetőkön át elindult egy bizonyos hálószoba felé.
A spaletták nyitva álltak, hogy beengedjenek minden szellőt, ami csak lehűtheti a levegőt az alvó ifjú házasok körül, kiknek bútorai meg sem közelítették a Trumpettower-féle berendezést. Elminster vidáman hallgatta egy kicsit szuszogásukat, mintha ez érné a legtöbb érmét, amit csak összeszedett. Céltudatos árnyként ereszkedett le az ablakpárkányra és rávigyorgott az alvókra.
A menyasszony harisnyakötője különleges volt, selyemszalagok és csipke keveréke. Elminster mint egy kobold nyúlt le és ragadta meg. Elvigye, mint trófeát? Nem, nem tolvaj többé.
Shandathe megmozdult álmában, amikor érezte combján a könnyű érintést. Mély álomba merülve kinyújtotta egyik kezét az ismerős meleg felé, amit Hannibur szőrös mellkasa jelentett, aki úgy horkolt, ahogy csak egy kocsmapatkány képes egy végigivott éjszaka után. Ahogy Elminster óvatosan visszatette a harisnyakötőt a csípőre, melyre Hannibur kötötte fel este, a lány elmosolyodott, de nem ébredt fel.
Elminster egyéb ajándékokat is felfedezett; egy nagydarab bunkósbot és egy új kötény hevert a szőnyegen a Hannibur felőli oldalon és egy tőrmarkolat kacsintott ki Shandathe párnája alól.
Elminster óvatosan közéjük fektette nászajándékát. Volt egy szűk hely a szépséges és a szőrös test között, ahová – a csendüléseket és zörrenéseket próbálva elkerülni – minden tolvajképességét bevetve egy aranyfolyamot rakott ki az érmékből. Annikor már annyi aranyat odatett, amennyit csak mert, még több, mint egy tucat maradt. Finoman Shandathe melleire tette a maradékot és sietve távozott, amikor a hideg fém érintésétől a lány mocorogni kezdett.
* * * * *
Selune magasan lovagolta meg a mélykék eget Hastarl felett, ahogy Elminster a tetőn állva végignézett az üres és csendes utcán Mystra használaton kívüli templomárnak leromlott homlokzata előtt.
A hely sötét volt és romos, ahol Elminster állt, onnan jól látta az ajtón lógó hatalmas lakatot. Úgy tűnik, a máguslordok nem szeretnék, ha Hastarl falai között rajtuk kívül bárki is hódolna A Minden Mágia Hölgye előtt – és ők megtehetik ezt a saját tornyukban, biztonságos magányban. Ugyanakkor nem merték feltörni sem Mystra templomát.
Talán hatalmuk mégiscsak itt gyökeredzik és az épület megtámadása megrengetné varázserejüket és szorításukat a birodalmon. Talán képes vezetni Mystra kezét, ahogyan ő vezette Elminsterét, amikor faluját lerombolta a sárkányon ülő varázsló. Vagy talán, vallotta be magának Elminster a templomot bámulva, egyszerűen csak belefáradt abba, hogy mást sem tesz álló nap, mint háztetőkön vesztegetve idejét arra vár, hogy elemelhessen valamit. A varázslók nem merik feltörni Mystra templomát, de Elminster igen. Ma éjjel. A világ – vagy legalábbis Athalantar – egy jobb hely lesz mindenféle mágia nélkül.
Elpusztít egy templomot, bár nem remélte, hogy képes lesz rá. De talán ez lehozhatja Mystra átkát a városra és a varázslók többé nem lesznek képesek mágiát használni e falak között. Vagy talán a templomban van valamilyen mágikus tárgy, amit használhat ellenük. Vagy talán csak a halálát leli odabent. Bármelyik megoldást szívesen fogadná.
Elminster végignézett a málladozó, foltos festésen és a homlokzat sarkairól lelógó, denevérszerű kőszobrokon. A templom előtti oszlopokat szorították számtalan karommal, állkapcsaik éhesen tátongnak. Nem csillogtak mágus-látása alatt, de talán a mesemondók által megénekelt mágikus vízköpők nem csillognak... Az egyetlen mágikus dolog, amit talált lentebb volt és mindenki láthatta. Az ajtó felett halványan fénylő betűk szóltak – Én Vagyok Az Egy Igaz Varázslat.
Elminster megrázta fejét, sóhajtott és lemászott a tetőről. A bosszú, úgy tűnik, egy hosszú befektetést jelent.
Nem látott varázslatokat a záron és az könnyen megadta magát Elminster fémdrótjainak; Farl jó tanító volt. Elminster felnézett, azután utoljára végig a csendes utcán, majd szélesre tárta az ajtót. Megállt az árnyékban, hogy szeme hozzászokjon a benti sötétséghez, majd készenlétben tartott tőrrel besiklott a templomba.
Por és üres sötétség. Elminster körülnézett, de Mystra templomában semmilyen berendezést nem talált, csak kőoszlopokat. Óvatosan oldalra lépett, míg jó távolságra nem került a bejárattól – a csapdák általában közvetlenül az ajtó előtt vannak – és előre.
Valami nem volt rendben ezzel a hellyel. Igen, azt sejtette, hogy úgy fogja érezni, mintha figyelnék és bőrét megborzongatják a várakozó halálvarázslatok hangtalan éneke... és ezt érezte is. De volt még valami, val...
Hát persze: egy ilyen nagy és üres helyen visszhangot kellene vernie minden mozdulatával. Itt nem voltak visszhangok. Elminster kinyitotta az övén lógó erszények egyikét, elővett belőle egy szárított babszemet, amit minden tolvaj magánál hord, és bedobta az előtte elterülő sötétségbe.
Nem hallotta leesni. El nyelt egyet és egy óvatos lépést tett előre. Egy üres szobában volt, amit egy nagy, nyitott kamrától egy sor kemény kőoszlop választ el... faragatlan hengerek, amennyire ő tudja. Semmi sem mozgott a vastag porszőnyegben. El még utoljára hátranézett az ajtóra, amit gondosan behúzott maga után, majd besétált a sötétségbe.
A nagy, körkörös terem láthatatlan magasságokba nyúlt – valószínűleg csak az a tető van felette, amit Elminster kívülről látott. A terem közepén egy szintén körkörös kőoltár állt és körben erkélyek, három sor székkel mindegyiken. A terem sötét, üres és csendes volt.
És ez volt az! Semmi, amit meg lehetne szentségteleníteni. Még csak egy beavatott sem őrzi a helyet.
Mögötte az ajtó hirtelen kinyílt, és ahogy egy férfi lépett be rajta fáklyával a kezében, Elminster a templom hátsó része felé futott, oszlopokat keresve rejtekül. Sok ember: fegyveresek. Legalább két őrjárat dárdákkal a kézben.
– Szóródjatok szét – mondta egy hűvös hang. – és keressétek meg! Senki sem lép be Mystra templomába puszta szeszélyből.
A beszélő előrelépett és egyik kezét felemelve valamilyen tisztelgésféle mozdulatokat tett az oltár felé. Azután halkan megszólalt. – Fényre van szükségünk. – és bár nem varázsolt, szavai hatására az oszlopok halvány fényt kezdtek árasztani magukból Elminster körül.
A templom minden köve halványan ragyogni kezdett, mígnem gyöngyfehér félhomály lengte be a termet, láthatóvá téve a fiatal tolvajt mindenki előtt. Ez esetben a „mindenki” több, mint egy tucat fegyveres volt, akik előretartott dárdákkal és grimaszoló arccal tartottak felé. A férfi aki az imént beszélt, most közöttük állt és visszafogta őket – Csak egy tolvaj. Le a fegyverekkel.
– És mi van, ha elfut, nagyuram?
A taláros férfi elmosolyodott. – A mágián majd kényszeríti, hogy csak arra menjen, amerre én akarom és ne máshová.
Mutatott valamit és Elminster hirtelen egy rántást érzett a lábaiban... ugyanazt a remegő és tompa érzést, amit azon az iszonyatos napon, Heldon felett egy legelőn. Testét már nem ő irányította; megfordult és a férfi felé indult.
Nem. Az oltár felé. Egy csupasz, körkörös kőtömb, még csak egy rúnával sem tisztelték meg. A fegyveresek felemelték dárdáikat és körbevették.
– A törvény szerint a templomgyalázók halálra ítéltetnek és kivégeztetnek – mormogta egy idős fegyveres – helyben.
– Csakugyan. – szólt a taláros férfi és újra elmosolyodott. – Azonban én ki szeretném választani azt a pontot. Amikor ez a bolond az oltárra lép, eldobhatod a dárdádat. A friss vér Mystra oltárán olyan mágiát ad nekem, amit már régóta szeretnék kipróbálni.
Elminster nyugodtan lépdelt az oltár felé, csak belül dühöngött. Bolond volt, hogy idejött. Így végzi hát. Meghal és véget ér a máguslordok elleni reménytelen harca. Bocsáss meg, Apám... Anyám... Elminster futni kezdett és megrohamozta az oltárt, reménykedve, hogy talán kitörhet valahogy a mágia szorításából és tudván, hogy semmi mást nem tehet. Legalább megpróbált tenni valamit, mielőtt meghal.
A varázsló csak mosolygott és pattintott egyik ujjával. Elminster rohanása kényelmes sietséggé változott, s az oltár előtt megállt. A mágus megfordította, így szembekerült vele.
A varázsló meghajolt. – Üdvözöllek, tolvaj. Lord Ildru vagyok Athalantar máguslordja. Beszélni tudsz. Ki vagy?
Elminster érezte, hogy képes mozgatni az állkapcsát. – Ahogy mondottad, Máguslord, – válaszolt hűvösen – egy tolvaj.
A varázsló megemelte egyik szemöldökét. – Miért jöttél ide ma éj szaka?
– Hogy beszéljek Mystrával. – mondta Elminster saját magát is meg lepve.
Ildru szemei elkeskenyedtek. – Miért? Mágus vagy?
– Nem, – köpött ki Elminster – és erre büszke vagyok. Azért jöttem, hogy Mystra segítségét kérjem az olyan máguslordok ellen, mint te vagy... vagy megátkozzam, ha nem segít.
A varázsló szemöldökei ismét megemelkedtek. – És mi vett rá, hogy azt hidd, Mystra megsegít?
Elminster nyelt egyet és meg akarta vonni a vállát, de nem sikerült, csak a száját volt képes mozgatni. – Az istenek léteznek – mondta lassan – és a hatalmuk is valós. Szükségem van arra a hatalomra.
Oh? A hagyományos módszer – mondta a varázsló kedvesen – a tanulás – hosszan és keményen, szinte egy életen át – és a tanoncsággal kezdődik. És az életed kockáztatásával folytatódik, amikor meg nem értett varázslatokkal kísérletezel vagy újabbakat eszelsz ki. Micsoda hihetetlen nagyképűség azt hinni, hogy Mystra ad valamit amikor csak kéred!
– Athalantarban a hihetetlen nagyképűség – mondta Elminster halkan – a máguslordoké. Annyira szorosan tartjátok kézben ezt a földet, hogy rajtatok kívül senki sem dicsekedhet hihetetlen nagyképűséggel.
Mormogás jött valahonnan a fegyveresek gyűrűjéből. Ildru körbenézett és hirtelen visszatért az iménti csend. Azután a varázsló színpadiasan sóhajtott. – Fárasztanak a keserű szavaid. Maradj csendben, hacsak nem akarsz könyörögni.
Elminster érezte, hogy hátrakényszerítik, míg végül az oltáron állt.
– Még ne a dárdákkal! – parancsolta a máguslord. – Előbb egy varázslattal megtudom, hogy eme ifjú csupán okos szavakkal és elérhetetlen álmokkal bír... vagy valami titkot is rejteget.
A mágus tett néhány mozdulatot, varázsolt, majd megdermedve végigmérte Elminstert.
– Nincs mágia – mondta csak úgy, magának – és bár van valamilyen kapcsolatod vele, valami kisebb képesség, hogy formázd... ezt nem láttam ezelőtt. – Előrelépett. – Miben áll hatalmad?
– Nincs mágiám. – köpött ki Elminster. – Gyűlölöm és mindent, ami hozzá kapcsolódik.
– Ha elengedlek és tanulmányozom, hogy miben rejlenek képességeid, akkor hűséges maradnál a Szarvas Trónhoz?
– Örökre!
A mágus szemei elkeskenyedtek a gyors, büszke válaszon és hozzátette – És Athalantar máguslordjaihoz?
– Soha! – Elminster kiáltása visszhangként verődött vissza a falakról és a mágus ismét felsóhajtott, figyelte ahogy a dühöngő ifjú próbál leugrani az oltárról. – Elég volt. – mondta unott hangon – Öljétek meg!
A mágus elfordult és Elminster egy tucat fegyverest látott, akik – és talán még többen mögötte, akiket nem látott – dobásra emelték dárdáikat és hátrébb léptek a jó dobáshoz.
– Bocsáss meg, Anyám... Apám – mondta Elminster remegő ajkakkal – É-én próbáltam valódi herceg lenni!
A máguslord megpördült. – Mi?
És a dárdák elindultak, Elminster a varázsló szemeibe nézve sziszegte – Megátkozlak, máguslord Ildru, halálommal és véremmel pecsé...
Zavarában abbahagyta. Nem gondolta volna, hogy idáig is eljut az átokban és látta, amint a mágus felemelt kezekkel valami varázslatot sző és kiabál – Várjatok! Állj! Ne!
Ugyanakkor látta, hogy a fegyveresek úgy bámulnak rá, mintha sárkánnyá változott volna – egy lila sárkánnyá három fejjel és egy szűzleány testével.
És a dárdák... mozdulatlanul lógtak a levegőben, gyöngyszín fénnyel körülvéve. Elminster észrevette, hogy újra tud mozogni és körbefordult. Dárdák vették körül, hegyük halálos gyűrűje az oltárra szegezte őt, de mind mozdulatlanul lebegett a levegőben és a varázsló tekintetéből látta, hogy ez nem az ő műve.
Elminster hasra vágta magát, mielőtt az erős mágia szétoszlott volna. Mozdulata következtében arccal az oltáron feküdt és látta, amint két lebegő szem elhalványodik és tűz ugrik elő a csupasz kőből alatta.
Fegyveresek üvöltöztek és ugrottak hátra, Elminster hallotta, hogy a máguslord felkiált meglepetésében.
A tűz ropogva emelkedett és lángnyelvek csaptak ki belőle a lebegő dárdák felé. Azok tűznyalábokká változtak, majd nyomtalanul elfüstölögtek.
Elminster tátott szájjal bámult. Aranyszín fény lopakodott elő az oltárról és mosta körbe. Fegyveresek kiabáltak és rohangáltak félelmükben. Elminster látta őket megfordulni, pengéikért nyúlni és futni, de nagyon lassan mozogtak, mintha csak színes illúziók lennének egy álomban. Lassan, még lassabban a fegyveresek körül is lángnyelvek csaptak a magasba, melyek körülvették, de nem égették meg őket: Azután nyugodtan és csendesen megálltak, érzéketlenül állva megfagytak... lángokba fagytak.
El megfordult, hogy a máguslordra nézzen. A varázsló a többiekhez hasonlóan állt, aranyszín lángok lobogtak bámuló szemei előtt. Szája nyitva volt és kezei egy varázslat jeleit mutatták... de nem mozdult.
Mi történt?
A lángok lüktettek és eltorzultak. Elminster megfordult, hogy lássa lobogó változásukat és valaki formálódni kezdett belőlük... magas és sötét köpenyt visel és jó alakja van, valaki, aki nyugodtan sétál át a lángokon, hogy megálljon előtte. Egy nő... egy varázslónő?
Az olvadt arany színében játszó szemek ránéztek, kis lángocskák táncoltak bennük. – Üdvözöllek, Elminster Aumar, Athalantar hercege.
Elminster ijedten hátrált egy lépésnyit. Nem, biztosan nem látta még ezt a nemes hölgyet azelőtt – és senkit, aki ilyen szépséges lett volna. Nyelt egyet – Ki vagy te?
– Valaki, aki évek óta figyel téged, remélve, hogy nagy dolgokat láthat. – jött a válasz.
Elminster megint nyelt egyet.
A hölgy szemeiben misztikus mélységek lakoztak és hangja mint egy dal, olyan volt. Mosolyogva felemelte egyik üres kezét – és hirtelen egy fém jogar jelent meg benne. Villámok ugráltak rajta teljes hosszában. Elminster sohasem látott még ilyesmit azelőtt, de szeme előtt kékes mágia-fényben izzott és egy apró pillantás is elég volt, hogy megmondja; hatalma volt.
– Ezzel – mondta a hölgy csendesen – elpusztíthatod itt minden ellenségedet. Csak akarnod kell és kimondanod a szót, ami a markolatába van vésve.
Elengedte a jogart és az könnyedén Elminster felé lebegett a levegőben. Ő összeszűkült szemekkel figyelte, ahogy közeledik, majd kinyúlt érte. Csendes hatalom áradt szét kezében. Elminster érezte, hogy körbenyaldossa az erő és arca felderült. Felemelte és szembefordult az egyik mozdulatlan fegyveressel és heves kényszert érzett, hogy használja is, amit kapott. A nő őt nézte. Elminster nyugodtan állt egy darabig, majd lehajolt és a jogart óvatosan letette a földre.
– Nem, – mondta szemeit a nőre emelve. – nem lenne helyes mágiát használni tehetetlen emberekkel szemben. Magam is ez ellen harcolok, Nemes Hölgy.
– Oh? – a nő tekintetében kihívás villant. – Félsz tőle?
Elminster vállat vont. – Egy kicsit. – Nyugodtan nézte a nőt. – De jobban tartok attól, hogy valamit rosszul csinálok. A jogarod lángol a hatalomtól; az ilyen mágia több rosszat okozhat mint jót, ha óvatlanul használják. Inkább nem szeretném látni, hogy a Birodalom a saját kezemtől megy tönkre. – Megrázta fejét. – Egy kicsiny hatalom... kellemes lenne. Senki sem szeretne túl sokat.
– Mennyi az a „túl sok”?
– Nekem, Hölgyem, bármennyi. Gyűlölöm a mágiát. Egy mágus gyilkolta le a szüleimet parancsra, úgy tűnik, vagy puszta délutáni időtöltésként. Kevesebb idő alatt pusztította el a falut, mint ameddig elmondani tartana. Ember nem képes erre.
– Akkor hát, a mágia gonosz?
– Igen. – csapott le Elminster a szóra, majd végignézett a nő szépségén. – Vagy talán mégsem... de hatalma eltorzítja az embereket és gonosszá teszi őket.
– Ah. – szólt a nő értőn. – És egy kard gonosz?
– Nem, Hölgyen, de veszélyes. Nem mindenkinek kellene kézbe vennie.
– Oh? És akkor ki fogja megállítani a zsarnokokat... és a máguslordokat?
Elminster dühösen nézett. – Mindenáron okos szavakkal akarsz felülkerekedni rajtam, Hölgyem?
– Nem, – jött a nyugodt válasz. – csak szeretném, ha elgondolkodnál, mielőtt beszélsz és kimondod ítéleteidet. Újra megkérdezem: egy kard gonosz?
– Nem. – mondta Elminster. – Egy kard nem gondolkodik.
A hölgy bólintott. – Lehet gonosz egy eke?
– Nem. – válaszolta Elminster, egyik szemöldöke megemelkedett. – Mire gondol?
– Ha egy penge nem gonosz, de használható gonosz célokra, akkor ez a jogar nem ugyanolyan?
Elminster bizonytalanul megrázta a fejét, de nem válaszolt.
A fénylő szemek nyugodtan mélyedtek tekintetébe. – Mi van, ha felajánlom ezt a jogart egy varázslónak, egy ártatlan tanoncnak egy másik birodalomban és nem egy máguslordnak? Erre mit mondanál?
Elminster haragot érzett. Hát aki csak varázslósággal foglalkozik, az mind mellébeszélhet? Miért játszanak vele mindig, mint egy gyerekkel vagy néznek rá úgy, mint egy vadállatra, akit gondolkodás nélkül meg kell ölni vagy át kell változtatni? – Ellenezném, Hölgyem. Senki sem tud használni ilyesmit anélkül, hogy előbb megtudná hogyan kell használni... és ismerné a működését eléggé ahhoz, hogy tudja milyen változásokat fog okozni vele.
– Bölcs szavak egy ilyen ifjú embertől. A legtöbb fiatal és mágus olyannyira telve van szeszéllyel és büszkeséggel, hogy bármit meg mernek tenni.
Szavai egy kicsit megnyugtatták Elminstert. A nő legalább meghallgatta és nem bánt vele lekezelően. Ki lehet ő? Talán Mystra varázslókat köt magához, hogy őrizzék a templomait?
Elminster megint megrázta fejét. – Egy tolvaj vagyok, Hölgyem, egy olyan városban, amit kegyetlen varázslók uralnak. A szeszélyt és a büszkeséget csupán bolondok engedhetik meg maguknak. Ha kedvem akarom lelni ezekben a dolgokban, akkor azt éjszaka a hálókamrákban vagy a háztetőkön tehetem meg. – Vékonyan elmosolyodott. – A tolvajnak – és ugyanúgy a szántóvetőnek, a koldusnak, a kicsiny boltjában ücsörgő kereskedőnek is – meg kell húznia magát nappal, vagy hamarosan elpusztul.
– Mit tennél, – kérdezte a varázslónő hirtelen felfénylő szemekkel – ha lenne mágiád és olyan erős varázsló lennél, mint azok, akik megtelepedtek itt?
– Arra használnám a varázslataimat, hogy kiűzöm Athalantarból a varázslókat, hogy az emberek szabadok leltessenek. Kijavítanék néhány dolgot, majd örökre elfelejteném a mágiát.
– Merthogy gyűlölöd a mágiát. – mondta a nő lágyan. – De mit tennél, ha valaki hatalmat adna és azt mondaná, hogy használnod kell, hogy varázslónak kell lenned? Akkor mit tennél?
– Megpróbálnék jó varázsló lenni. – válaszolta Elminster újra megvonva a vállát. A templomok varázslói átbeszélgetik az egész éjszakát minden betörővel? Habár jó érzés nyíltan beszélni olyasvalaki előtt, aki végighallgat és talán meg is ért anélkül, hogy ítélkezne feletted.
– Királlyá kiáltanád ki magad?
Elminster megrázta a fejét. – Nem lennék jó király. – mondta – Nincs hozzá türelmem. – Hirtelen elmosolyodva tette hozzá – Bár ha találnék valakit, aki jól hordaná a koronát, akkor mögé állnék. Azt hiszem, ez a varázsló igazi feladata – hogy megadja a jó élet lehetőségét azoknak akik a földjén megtelepedtek.
A nő mosolya elkápráztatta és Elminster hirtelen hatalmat érzett maga körül a levegőben. Haja felmeredt, bőrén hideg futott végig. – Letérdelsz előttem? – kérdezte a varázslónő közelebb lépve.
Elminster nyelt egyet, szája hirtelen kiszáradt. A nő gyönyörű volt és valahogy iszonytató is; haja és szemei hatalomtól lángoltak, mint tűztől, ami csak arra vár, hogy előretörjön. Elminster remegve maradt a helyén és kérdezte meg – H-hölgyem, kicsoda ön? Hogy hívják?
– A nevem Mystra. – szólt a nő és hangja dörgött El körül, mint a szikláknak csapódó, hatalmas hullám. Visszhangja körbejárta a termet. – Én vagyok a Hatalom és a Mágia úrnője! Én vagyok a Hatalom Megtestesülése! Bárhol is működjön mágia, én ott vagyok, Toril hideg sarkköreitől a legforróbb dzsungelekig mindenhol, ahol csak kéz, karom vagy akarat mágiát használ! Ölelj magadhoz és félj tőlem! Vagy ölelj magadhoz és szeress, ahogy mindenki, aki becsületesen foglalkozik varázslósággal. Ez a világ az én birodalmam. Én vagyok a mágia, a leghatalmasabb azok között, akiket az emberek követnek. Én vagyok Az Egy Igaz Varázslat minden más varázslat szívében, melyből nincs több.
A visszhangok elhaltak. Elminster úgy érezte, hogy a templom összes oszlopa rázkódik körülötte. Kétségeivel küzdött, mint vándor a hatalmas széllel, de állva maradt, csend zuhant rájuk és tekintetük találkozott.
Aranyszín lángok lobogtak az istennő szemeiben. Elminster úgy érezte, mintha bennük égne ő is és a kín haragos, vörös áradatként öntötte el testét.
– Ember, – szólt az istennő szörnyű suttogása – megtagadsz engem?
Elminster megrázta fejét. – Azért jöttem ide, hogy megátkozzalak, megszentségtelenítsem oltárodat vagy segítséget kapjak tőled, de most már... nem akarom egyiket sem. Csak azt kívánom, bárcsak ne hagytad volna a máguslordoknak, hogy elpusztítsák szüleimet és otthonomat és szeretném... tudni, hogy miért. De nem kívánlak megtagadni.
– Akkor mit érzel most?
Elminster sóhajtott. Már az első szavak óta és most is úgy érezte, hogy az igazat kell mondania. – Félek tőled és... – egy ideig nem szólt, majd valami, ami akár egy mosoly is lehetett volna, megérintette ajkait és folytatta – azt hiszem meg tudnálak szeretni.
Mystra nagyon közel volt, szemei mint titkok sötét tavai. Elmosolyodott és Elminster hirtelen frissnek és nyugodtnak érezte magát.
– Hagyom a mágusoknak, hogy szabadon varázsoljanak, így minden mágiahasználó lény képes kitörni a zsarnokság szorításából, de ez a szabadság vonatkozik a máguslordokra ezen birodalomban is. – mondta – Ha le akarod győzni őket, akkor miért nem válsz magad is mágussá? Ez csak egy eszköz a kezedben... és úgy tűnik, hogy jobban illik a te kezedbe, mint sok olyan kézbe, mely már megragadta és most is szorítja.
Elminster egy lépést hátrálva akaratlanul védekezően maga elé emelte kezeit.
Mystra megállt, tekintete megkeményedett. – Újból megkérdezem: Letérdelsz előttem?
Tekintetük egymáséba fonódva Elminster lassan letérdelt. – Hölgyem, azt hiszem, félek tőled. – mondta lassan. – De ha már szolgálni foglak... szívesebben tenném nyitott szemmel.
Mystra csillogó szemekkel felnevetett. – Ah, milyen rég találkoztam már olyannal, mint te vagy!
Azután arca ismét elkomolyodott és hangja elmélyült. – Nyújtsd ki kezed szabadon és bizalommal vagy távozz sértetlenül; válassz!
Elminster habozás nélkül kinyújtotta kezeit. Mystra elmosolyodott és megérintette. Tűz vette körül, elsüllyesztette a semmiben és még annál is tovább, arany mélységek felé vitte, mint egy örvény... mintha ezer villám csapott volna szívébe majd ugrott volna ki belőle üvöltő láng nyelvekként...
Elminster felsikoltott, vagy csak megpróbált sikoltani, ahogy a sokszínű őrület felé repült. Egy hely felé, ami vakító fényből és égető kínból állt. Felüvöltött és amikor a sötétség jött, hogy magához ölelje, akkor ő fejjel előre ugrott bele, megtámadva, mintha egy kőfal lenne. Újból kibukkant belőle, és már... elment...
* * * * *
A hideg ébresztette fel. Elminster felült és félig-meddig azt várta, hogy már a sírgödrét temetik körülötte, de a templom belsejét találni körös-körül, csendesett és sötéten. Habár most hatalom áramlott benne mindenhol, mint egy csendes és láthatatlan, mindent körbefonó pókháló az oltártól kiindulva és még a mozdulatlanul álló fegyvereseket és máguslordot is magába kötve.
Most úgy érezte a mágiát, ahogy eddig csak látta!
Félelemmel telve körülnézett. Meztelen volt; minden leégett róla és most hamuként feküdt körülötte, kivéve az Oroszlánkardot, mely változatlan formában hevert mellette. Mosolyogva vette fel – a Mágia Úrnője is ismeri feladatát, úgy tűnik – és felállt. A mágia kék csillogása betöltötte a termet, de a legfényesebben mögötte világított. Megfordult és meglátta az oltárt.
Mystra elment a jogarával együtt, de miközben nézte lángoló szavak jelentek meg az oltáron. Sietve előrébb lépett, hogy elolvassa az üzenetet. – Tanítsd magad mágiára és nézz szét a Birodalmakban. Tudni fogod, ha eljön az ideje, hogy visszatérj Athalantarba. Szolgálj engem éles elméddel és szerénységeddel, és akkor kedvemre teszel. Szolgálj először azzal, hogy megérinted az oltárt.
Amint befejezte az olvasást, a szavak elhalványodtak. Amikor az oltár újra sötét és csupasz volt, kísérletképpen előrenyúlt – hirtelen, remegő félelmében megállt – és egyik kezét keményen a hideg kőre helyezte.
Mintha halk nevetést hallott volna valahol a közelben... azután újra elborította a sötétség.
MYSTRA SZOLGÁLATÁBAN
Meséltem már, hogy hogyan álltam Mystra szolgálatába? Nem? Egy szavamat sem fogjátok fenntartások nélkül fogadni. Az Úrnő útjai különösnek tűnnek a legtöbb ember számára – de a legtöbb ember józanul gondolkodók. Nos, többé-kevésbé.
– Sundral Morthyn
Egy Varázsló útja
Az Éneklő Cserép Éve
A világ fehér ködökbe burkolózott. Elminster megrázta fejét, hogy kiűzze belőle a ködöt és madárhangot hallott. Egy madár? Egy sötét és üres templom mélyén? Megint megrázta fejét és meglepve vette észre, hogy csupasz lába mohán és földön tapos, nem a hideg kövön. Hol lehet?
Most már küzdött, hogy megszabaduljon a ködtől... a felhőktől az elméjében és nem körülötte. Fejét rázva újra meghallotta a madarat és egy lágyan zizegő hangot, amire még Heldonból emlékezett: szellő fúj a levelek között.
Egy erdőben volt valahol. Ahogy a köd utolsó foszlányai is elszálltak, El körülnézett és hirtelen visszatartotta lélegzetét. Egy mély erdő közepén állt, alkonyfák, árnytetők és kéklevelű fák vették körül zsúfolt összevisszaságban. Alattuk a föld homályba burkolódzott és gombák növekedtek mindenütt, kinyújtózkodva a kis fénytócsák felé.
Napfényben állt egy kis dombon, amit több öreg faóriás vett körbe egy kis, napsütötte tisztást hagyva maguk között. Csak egy napsütötte mohafolt választotta el egy nagy, lapos kőtől és mögötte egy kicsiny, kristálytiszta tavacskától. Az Oroszlánkard a kövön feküdt. Mystra varázslata idehozta vele együtt.
Elminster megindult, hogy felvegye. A mozdulattól ismeretlen, himbálózó érzés kelt a mellkasán. Lenézett, s egy nő melleinek és testének lágy íveit látta. Elminster meglepetten nézett le magára és csodálkozva futtatta végig ujjait testén. Szilárd volt és valóságos... vadul körülnézett, de egyedül volt. Mystra nővé változtatta!
Megszorítva az Oroszlánkard ismerősen bátorító markolatát Elminster előrébb kúszott és lenézett a tavacska vizére. Tükörképén saját, éles orrát és fekete haját látta, de sokkal lágyabb arccal, pimasz ajkakkal – most eltátva a megdöbbenéstől –, hosszú nyak és alatta egy vékony, kicsit csontos nő. Már nem Elminster volt többé.
Ahogy bámult lefelé, valami növekedni kezdett a tavacskában... valami kékesfehér és ugró – egy láng.
El leült. Egy láng égett a tó fenekén. Egy láng, amit semmi sem táplál! Egy láng, ami növekszik és aranyszínre vált... Mystra!
Tétován előrenyúlt, hogy megérintse a lángot, ahogy az áttört a felszínen, nem is gondolva arra, hogy a láng elpusztíthatja egyetlen szempillantás alatt, és sovány ujjai – hideget éreztek! Egy hang szálalt meg a fejében. – Elminsterből Elmara lett, hogy egy nő szemein keresztül lássa a világot. Tanuld meg, hogy a mágia része mindennek és önmagában is egy élő erő és imádkozz hozzám a táncoló lángokon keresztül. Találsz majd egy tanítót ebben az erdőben. – A láng elhalványult és Elminster megrázkódott. Ismerte ezt a hangot.
Ismét rácsodálkozott tükörképére. Ő most... – Elmara – mondta hangosan és megismételte, hangja dallamosabb volt, mint azelőtt.
Megrázta fejét, hirtelen eszébe jutott egy éjszaka Hastarlban, amit lopott aranyakon vásárolt Farl kényszerítésére. Forró csókokra és lágy, hűvös vállakra emlékezett, amint próbálgató félelemmel vándorló ujjai alatt ívelnek finoman.
Ha most belépne egy olyan szobába, akkor ő – mint nő – hirtelen a szeretkezés másik oldalán találná magát. Hmmm.
Szóval ez lenne Mystra első trükkje. Elmara fintorogva búzta el száját, megrázkódott és egy mély lélegzetet vett. Elminster, a felkapaszkodott herceg, aki legalább két máguslorddal tudatta létezését, eltűnt... legalábbis most, vagy mindörökre. Célja azonban, fogadta meg, sohasem hal meg, de be fog teljesedni. Ez persze csak évek múlva jön el és most...
– Most hogyan tovább? – mormolta Elmara. Egy szellő válaszul megrázta a leveleket.
Vállat vonva felkelt és átsétált a mohafolton – felfedezve, hogy járása is megváltozott –, de nem látott mást maga körül, csak mohát és avart. Egyedül volt, s ruhátlan, ébresztette rá egy gally élesen végigkarcolva csupasz karját. Mi tegyen?
Étel nem volt ott, sem menedék. A napfény melegét érezte fején és vállain... legjobb, ha bevonul az árnyékba. Mystra szavai szerint talál egy tanítót az erdőben, de habozott elhagyni a tavacskát, tatán egyetlen kapcsolatát az istennővel... de nem. Mystra azt mondta, imádkozhat hozzá táncoló lángok mellett, de a közelben nem volt elegendő fa vagy levél, hogy ezt megtegye. Mystra azt mondta, találnia kell egy tanítót és ez azt jelentette, hogy keresnie kell egyet.
Elmara sóhajtott, óvatosan kezébe vette az Oroszlánkardot és felnézett a napra. Ez az erdő úgy néz ki, mint a Nemes Erdő Heldon felett, akkor dél felé találja a szélét és talán élelmet, ha nem talál ennivalót a fák között és valami jelet, hogy hol is lehet most. A fák alatt a föld sötét volt és omlós, éles lejtőkkel és kis dombokkal mindenütt.. Ha elhagyja ezt a helyet, nem biztos, hogy még egyszer rátalál. Ez a gondolat eszébe juttatta a tavacskát és letérdelve ivott, nem tudván mikor talál vizet legközelebb.
Jobban érezte magát. Az idő nem vár az emberre – vagy a nőre, emlékeztette magát elfintorodva és arra gondolva, hogy vajon mennyi ideig tart, míg hozzászokik. Ahogy bevette magát a fák közé, nem nézett vissza és így nem látta a tavacska felett lebegő szempárt, amely figyelte lépteit és mintha a hozzájuk tartozó, láthatatlan fej bólintott volna.
* * * * *
Egész nap ment és lábán felhasadt a bőr. Minden lépésnél felszisszent és apró vérfoltokat hagyott maga után. Fel kell másznia egy fára még sötétedés előtt, különben a nyomait követve rátalálhat valami éjszaka portyázó vad. Ha elharapja a torkát, akkor meghal, mielőtt felébredhetne.
Elmara fáradtan körülnézett. A végtelen erdő sötéten és rosszindulatúan vette körül most, hogy a napfény kis tócsái elvörösödtek és előmászott az alkony... vajon gyújthat tüzet? Igen, bár ezzel felkeltheti valami vad figyelmét. Csak egy kicsit és kioltja, mielőtt elalszik. Egy láng, hogy Mystrához imádkozzon. Ezt fogja tenni minden éjjel, fogadta meg, és ma kezdi.
Száraz avart gyűjtött a levelek alól és egy nagy kövön felhalmozta. Azután zavarában megállt. Hogyan gyújtsa meg? Kovával, igen. Csakhogy nincs nála kova, sem acél.
Néhány pillanattal később homlokára csapott és vágott egy grimaszt. Hát persze, hogy van: az Oroszlánkard! Fejét ingatva lassú elméje miatt felemelte és lesújtott vele a kőre.
Egy szikra ugrott fel. Igen! Ez lesz az. A penge legtompább részével, a markolat feletti vastagabb éllel nekiesett a szikla szélének és száraz avart halmozott fel körülötte, hogy elkapja vele a szikrákat. A koppanások hosszan visszhangoztak a fák alatt... és szikrák ugrottak szét pislogva a levelekre, csak nem oda, ahová akarta.
Letörtség és harag áradt szét benne... hát semmit sem képes jól csinálni? – Próbálkozom, Mystra, – morogta – de...
Hirtelen abbahagyta, ahogy a fehér csillogás megjelent az elméje hátsó részében. Idézhet tüzet az akaratával? Nem jutott még többre, minthogy apróságokat lökött arrább, vagy lelassította a zuhanását, vagy vérzést állított el... képes rá?
Nos, miért ne próbálhatná meg? A kardra nézett és felidézte a fehér tüzet elméjében. Haragjával növelte, míg fellángolt és betöltötte elméjét. Újra lecsapott a pengével a kőre. Egy szikra ugrott elő és kezdett növekedni, kis fénygömbbé változott, majd összeesett és elhalt.
El szemei elkerekedtek. Lebámult a szikra helyére, megvonta vállát és újra nekikezdett a lassú folyamatnak, amivel felidézte elméjében a fehér tüzet. Ezúttal a szikra fehéren felfénylett és növekedni kezdett – és Elmara fogát összeszorítva akarta, hogy az oldalra lebegjen és fellángoljon... és az leereszkedett az avarra.
Füst göndörödött fel. El figyelte és elégedettségében elvigyorodott. Lelkesen megfújta az avart és gyorsan még több száraz levelet és néhány gallyat söpört rá, mintha az istenek is elmosolyodtak volna – igen! Kicsiny láng ébredt, halvány borostyánszín nyelvecske nyalogatta a leveleket és barnította meg, ahogy növekedve táplálkozni kezdett belőlük.
El hirtelen tudatára ébredve, hogy valami doboló fájdalom jelent meg fejében megremegett, megnyalta ajkait és a lángok felett megszólalt. – Köszönetem, nagy Mystra. Megpróbálok tanulni és jól szolgálni téged.
A lángok majdnem megégetve orrát hirtelen ugrottak egyet, majd kialudtak, mintha sohasem léteztek volna. Elmara a helyüket bámulva leült, felemelte hirtelen oldalra bicsakló fejét. Hétköznapi láng nem viselkedik így; Mystra biztosan meghallotta.
Még egy kis ideig ott maradt, remélve valami jelet vagy szót az istennőtől, de a fák alatti sörétségen és egy kis füstön kívül semmi sem volt ott. Végülis, miért kellene többet kapnia? Az elmúlt éjszakáig nem találkozott Mystrával... és voltak más népek és más tennivalók is Faerunban Athalantar Elminsterén kívül.
Elmara, javította ki magát gyorsan. Egyébként mivel tölthetik a napjaikat az istenek?
És akkor csizmás lábak jelentek meg a földön ott, ahová éppen bámult, keményen rátaposva az Oroszlánkardra. El felnézett. Büszke szemek – elf szemek – néztek le rá és nem voltak barátságosak. Egy kéz nyúlt felé és hirtelen fény villant tenyerében. A csillogó fény növekedni kezdett, felé nyúlt és végül Elmara egy fényből szőtt kard hegyét nézte az arca előtt.
– Mondd meg, – szólt egy könnyed, magas hang nyugodtan – hogy miért hagyjalak életben.
* * * * *
Delsaran hirtelen felkapva a fejét a levegőbe szimatolt. – Tűz! – A fadarab, amit éppen formázott kiesett kezei közül, ahogy mágiája megszűnt. Hirtelen haragjától füleinek hegyéig elvörösödött. – Itt, az öreg fák kellős közepén!
– Igen. – bólintott rá Baerithryn, de barátja karjára tette kezét, hogy visszatartsa. – De csak egy kicsi, várj! – Felemelte másik kezét és két ujjal egy kört rajzolt a levegőbe, közben halk szavakat mormolt.
Egy pillanattal később egy halvány arc jelent meg előttük a levegőben, egy ember nő arca. Delsaran felszisszent, de nem mondott semmit, mert a nő megszólalt: – Köszönetem, nagy Mystra. Megpróbálok tanulni és jól szolgálni téged.
A tűz kialudt és varázs-képük kicsiny és csillogó kék szikrák esőjévé változott. Delsaran állkapcsa leesett. – Az istennő meghallgatta. – mondta neheztelő hangon hitetlenségében.
Baerithryn bólintott. – Ez lehet az, akit az úrnő mondott, hogy jönni fog. – Felemelkedett, egy csendes árny a gyülekező éjszakában. – Vezetnem kell, ahogy megígértem. Hagyj minket... ahogyan megígérted.
Delsaran lassan bólintott. – Az Úrnő sikerre visz – ajkait fintorogva húzta el – mindhármunkat. – Baerithryn csendesen a vállára tette a kezét, majd elindult.
Delsaran kifejezéstelenül bámult a fadarabra, amit az imént formázott és megrázta a fejét. Az emberek ölték meg szüleit és baltáikkal kivágták az első fákat, melyeknek ágai között gyermekként játszott... miért kellett az Úrnőnek egy embert küldenie? Nem azt akarja, hogy a Nép vezérelve legyen a tanulás és az igaz mágia útján?
– Szerintem azt gondolja, hogy az elfek elég bölcsek, hogy önmagukat vezéreljék. – mondta hangosan és szomorkásan elmosolyodva talpra állt. Mystra sohasem szólította meg őt. Megvonta vállát, egy pillanatra bizakodva a fadarab fölé tette kezét, majd eltűnt az éjszakában.
* * * * *
Elmara a kardra nézett. – Nincs különösebb oka. – mondta végül. – Mystra hozott ide és – lenézett magára és hirtelen elvörösödött – változtatott át. Nem akarok itt bajt okozni.
Az elf méregette egy darabig, majd megszólalt – Benned van a szándék, hogy nagy bajt okozz sokaknak.
El az elf szemébe nézett és torka kiszáradt. Nyelt egyet. – Csak azért élek, hogy megbosszuljam legyilkolt szüleimet. Az ellenségeim Athalantar máguslordjai.
Az elf csendesen állt ott, olyan nyugodtan és sötéten, mint a fák körös-körül. A fényből szőtt kard meg sem rezzent. Úgy tűnt, a folytatásra vár.
Elmara megvonta vállait. – Hogy elpusztítsam őket, a mágia mesterévé kell válnom... vagy valami módot találni rá, hogy megszüntessem az ő mágiájukat. Én... találkoztam Mystrával. Azt mondta, hogy találok egy tanítót itt... Ismer egy varázslót vagy egy Mystra papot ebben az erdőben?
A kard eltűnt. A hirtelen alászálló sötétségben El újra hallotta a könnyed hangot. – Igen. – Azután újra csak csend.
Attól tartva, hogy egyedül marad éjszakára ebben a végtelen erdőben, El gyorsan megkérdezte – Elvinne hozzá? – Legnagyobb meglepetésére azonnal jött a válasz.
– Már megtaláltad. – a hang olyan tónussal bírt, ami lehetett elégedettség vagy csendes csodálkozás is. – Hogy hívnak?
– El-Elmara. – válaszolta és valami arra késztette, hogy hozzátegye – Elminster voltam egészen ma reggelig.
Az elf bólintott. – Baerithryn. – válaszolta. – Braer voltam az utolsó embernek, aki ismert.
– Ki volt az? – kérdezte El hirtelen felbátorodva.
A komoly szelnek villantak egyet. – Egy mágusnő... háromszáz nyárral ezelőtt halt meg.
El lenézett. – Oh.
– Nem kedvelem túlságosan a kérdéseket, amint azt látni fogod. – tette hozzá az elf. – Figyelj, hallgass és tanulj. Ez az elfek útja. Nektek embereknek kevesebb időtök van és mindig kérdéseket tesztek fel és azután elrohantok, hogy csináljatok valamit, mielőtt még megvárnátok vagy megértenétek a választ. Remélem megzabolázhatlak ezen a téren... legalább egy kicsit. – Előredőlve még hozzátette – Most pedig feküdj le.
El felnézett rá és lefeküdt azon gondolkodva, hogy most mi következik. Karjaival öntudatlanul eltakarta melleit és ágyékát.
Az elf mosolyogni látszott. – Láttam már nőket... és téged is. – Csendesen leguggolt – Add a lábad.
El csodálkozva nézett rá, de felemelte a bal lábát. Az elf megfogta – érintése pehely puhaságú volt – és a fájdalom lassan elhalványodott. El csodálkozva nézett rá.
– A másikat. – mondta az elf egyszerűen. El leejtette meggyógyult lábát és kinyújtotta a másikat. A fájdalom abból is elmenekült. – Erdei véred van, – mondta az elf – kiváló egy rituáléhoz, ami mások számára kellemetlen lenne. – Kicsit megszorította El sarkát, meglepett hangot hallatott, majd elengedte.
Egy pillanattal később – úgy mozgott, mint valami folyadék vagy lágyan suhanó árny – az elf már a fejénél térdelt. – Ha megengeded. – mondta, majd hozzátette – Feküdj nyugodtan. – Elmara érezte, ahogy puha ujjak érintik meg könnyedén mindkét szemét és köröznek körülöttük... a fájdalom a fejében Lassan, nagyon lassan elhalványodott, mintha ellopták volna.
Vele együtt minden fáradtsága is eloszlott, hirtelen ébernek és kipihentnek érezte magát. – Mit – köszönetem érte, uram – mit csinált?
– Több dolgot is. Egyszerűbb mágiát használtam, amit neked is elsőként kell megtanulnod. Azután megborzongtam, mert „uramnak” szólítottál és türelmesen vártam, hogy „Braer” néven nevezz és ne úgy nézz rám, mint valami mágiahasználó szörnyetegre. – A szavakat könnyedén ejtette ki a füle mellett, de Elmara érezte, hogy válaszától sokmindes függhet.
El lassan felemelte fejét és látta, hogy az elf arca alig ujjnyi távolságra van az övétől. – Kérlek bocsáss meg, Braer. Leszel... a barátom? – Egy hirtelen ötlettől vezérelve előrehajolt és egy csókot nyomott a homályba burkolózó arcra. Az elf szemei felvillantak, amikor El ajkai megérintették – csontos orrát.
Braer nem húzódott el. Ajkai meg sem próbáltak közeledni, de egy pillanattal később Elmara puha ujjakat érzett az arcán. – Ez már jobb egy herceg lányától. Most aludj.
El zuhant. Meleg sötétség vette körül olyan hirtelen, hogy nem maradt ideje megkérdezni, honnan tudja Braer, hogy apja egy herceg volt... talán, gondolta utoljára, mielőtt a suttogó sötétség elborította elméjét, egész Faerun tudja.,.
* * * * *
Úgy kezdted, mint minden fiatal: megijedtél a mágiától. Azután megtanultál félni tőle és gyűlölted azokat, akik uralják. Egy idő után úgy láttad, használhatatlan, mint fegyver, de túl erős ahhoz, hogy ne törődj vele. Mesterévé válni vagy valami védekezést találni ellene szükségessé vált.
Braer elcsendesedett és előredőlt, feszülten figyelte, ahogy a kékes mágustűz lángocskái körbetáncoltak Elmara ujjai hegyén. Intett egyet és El akaratára a lángocskák egymással versenyezve futkározni kezdtek ujjain le és fel, megbizsergetve bőrét.
– Most azt kérded, miért pazarolok időt rövid életedből egy mágikus gyermekjátékra. – mondta Braer kifejezéstelenül. – Nem azért, hogy megismerd. Már ismered. Azért van így, hogy megszeresd, önmagáért és ne azért, amit tehetsz vele.
– Miért – kérdezte Elvara az elf modorában, a lángok tánca vissza, tükröződött tekintetében. – kellene szeretni a mágiát?
Tanítója nem szólt, csendben maradt, ahogyan azt oly sokszor tette. Egymás szemeibe néztek, míg végül El hozzátette – Azt kell hinnem, hogy ez az amitől az emberek bezárkóznak egy kis szobába, megőrülnek és valami különleges varázslat hajszolásával pazarolják el életüket.
– Néhányan valóban így tesznek, – értett egyet Braer. – de a mágia szeretete sokkal szükségesebb azok számára, akik Mystrát követik – az istennő papjainak, ha úgy tetszik, bár sokan nem látnak különbséget közöttük és a mágusok között –, mint a varázslók számára. Szeretned kell a mágiát ahhoz, hogy tiszteld.
Elmara meglepődött egy kicsit. Hajában néhány szürke szál jelent meg az alatt a két tél alatt, mióta Braer mellett mágiát tanult és minden éjjel Mystrához imádkozott... válasz nélkül. Hastarl és tolvajként töltött napjai szinte álomnak tűntek most, de még tisztán emlékezett a máguslordok arcára, akiket már látott.
– Néhányan félelem nélkül követik őt. A tiszteletük a legkevesebb?
Az elf bólintott. – Az, még ha nem is tudnak róla. – Felkelt, csendben és lágyan, mint mindig. – Most pedig tüntesd el azt a tüzet és gyere velem estebédre.
Tudván, hogy El követi, bevette magát a fák közé. Elmara is felállt, halványan elmosolyodott és utána indult. Így töltötték napjaikat, beszélgettek, miközben az elf irányítása mellett a mágiát gyakorolta, azután elindultak az erdőbe élelemért. Egyszer az elf megmutatta neki, hogyan veheti fel egy farkas alakját, majd elejtett egy szarvast, miközben ő mögötte botladozott. Együtt töltött napjaik alatt El nem látta az elfet semmi mást tenni, mint őt irányítani, bár éjjel mindig eltűnt és csak hajnalban tért vissza. Az elf mindig megmutatta, hol aludjon és máguslátásával észrevette, hogy valami varázskört rajzol köré.
Braer sohasem látszott fáradtnak, piszkosnak vagy türelmetlennek. Öltözéke mindig ugyanaz volt és mindennap eljött hozzá. Másik elffel nem találkozott, ahogyan senkivel sem... bár Braer egyszer utalt rá, hogy valahol a Nemes Erdőben vannak, feltételezhetően a legnagyobb elf királyságban egész Faerun területén.
Az első reggelen, ami az erdőben találta, Braer hozott neki valami szőrméből varrt ruhát, hihetetlen minőségű csizmákat, egy szíjat, amivel a nyakába köthette az Oroszlánkardot (lágy bőrtokban hordta, hogy meg ne sértse vele magát) és egy kis lapátot, amivel kiáshatta magánüregét. Hogy tisztántartsa magát, levelekkel és mohával súrolta le testét és azokban az apró tavacskákban mosakodott, melyek úgy tűnt, az erdőben mindenhol ott vannak. Amikor megjegyezte, hogy minden harmadik vagy negyedik horpadásban váratlanul vizet találnak, akármerre mennek is, Braer csak bólintott és hozzátette – Mint a mágia.
Ez az emlék hirtelen szállta meg. Előrenézett, ahol az elf csendes árnyként suhant a fák között és hirtelen kényszert érzett, hogy felvegye vele a versenyt. Mint mindig, amikor sietett, most is gallyak roppantak el és levelek zizegtek talpa alatt. Braer megfordult és ránézett.
El viszonozta tekintetét és megkérdezte azt, ami váratlanul felötlött benne. – Braer... miért szeretik az elfek a mágiát?
Egy elillanó pillanatra elégedett mosoly villant fel Braer arcán. A pillanat elmúlt és az elf arcán újra a megszokott, nyugodt és nyíltan érdeklődő kifejezés jelent meg. El úgy érezte, hogy látta az öröm pillanatnyi felvillanását és szíve dobolni kezdett. Az elf következő szavai nem cáfoltak rá izgatottságára. – Ah... elkezdtél gondolkodni és a megfelelő kérdésekkel foglalkozni. Akkor én is elkezdhetlek tanítani. – Megfordult és folytatta útját.
– Elkezdhetsz tanítani? – kérdezte Elmara hitetlenül az elf hátától. – És mit csináltál az elmúlt két évben?
– Elpocsékoltam egy csomó időt. – mondta Braer a fáknak maga előtt nyugodtan és El szíve elkezdett meghasadni.
Könnyek törtek elő szemeiből és kezdtek patakzani arcán. Elmara térdre esett és felsírt. Sokáig maradt így, magányosnak, elveszettnek és értéktelennek érezve magát. Amikor könnyei elfogytak fáradtan ült fel és nézett körül. Egyedül volt.
– Braer! – kiáltotta. – Braer! Hol vagy? – kiáltása visszhangzott a fák között, de nem jött válasz. – Mystra, segíts meg. – suttogta – Mystra... segíts!
Kezdett sötétedni. Elmara vadul nézett minden irányba. Az erdő olyan részén volt, ahol azelőtt sohasem jártak még. Hirtelen kényszertől vezérelve előhívta a mágus-tüzet és mint egy lámpást, feltartotta kezét. A fák körülötte mintha megmozdultak volna egy pillanatra – de azután megint visszazökkentek a megszokott, csendesen figyelő állapotukba.
– Braer. – mondta a sötétségnek. – Kérlek... gyere vissza!
Az egyik közeli fa összerázkódott és meghajolt – azután előrébb lépett. Baerithryn volt az, tekintetében szomorúság. – Megbocsátasz nekem, Elmara?
Két futó lépéssel később Elmara előtte állt és zokogva fonta köré karjait. – Hová mentél? Oh, Braer, mit tettem.
– B-bocsáss meg, Elmara. Nem ítéletnek szántam szavaimat. – Az elf egy lágy, de erős mozdulattal megölelte, óvatosan, mintha egy megvigasztalandó gyermek lett volna. Végtelen kedvességgel végigsimított hosszú haján.
Elmara hátrarántotta fejét, arcán könnyek csillogtak. – De te elmentél!
– Úgy láttam, időre van szükséged, hogy szomorkodj... hogy megkönnyebbülj. – mondta az elf lágyan. – Jónak tűnt nem észrevenni, hogy mit érzel. Vagy inkább: vannak dolgok, melyekkel egyedül kell szembenézned és felvenned a küzdelmet.
Megfogta vállait és óvatosan eltolta magától, mígnem egymással szemben álltak. Braer elmosolyodott és felemelte egyik kezét – benne egy gőzölgő tállal. Főtt szárnyas mennyei illata lengte körbe őket. – Érdekel még a vacsora?
Elmara gyengén elnevette magát és bólintott. Braer meglengette másik kezét és a semmiből egy serleg jelent meg benne. Széles mozdulattal nyújtotta oda. Amikor El elvette, akkor újra meglengette kezeit és most két míves villa és kés jelent meg bennük. Intett a lánynak, hogy üljön le.
Elmara rájött, hogy éhesebb, mint valaha. Az erdei túzok ízletes gombaszószban főtt meg – és a serlegben a legfinomabb mentabor volt, hihetetlenül tiszta és illatos. Mindent kiürített; Braer csak mosolygott és ahogy figyelte, közben többször is fejét ingatta.
Mire Elmara befejezte, az elf kezében egy újabb széles intéssel egy tál langyos ecetes víz jelent meg és egy finom szövettörölköző a másikban, hogy megmossa és megtörölje vele arcát és kezét. Amikor mindez megtörtént, El látta, hogy Braer komoly arckifejezése visszatér.
– Ismét megkérdem, Elmara: megbocsátasz nekem? Tévedtem.
– Megbocsátok... persze. – El kinyújtotta egyik kezét, hogy megfogja az elfét.
Braer lenézett összekulcsolt kezeikre, majd vissza a lányra. – Olyat tettem veled, amit mi itt, az erdőben nagyon rossz dolognak tartunk: rosszul ítéltelek meg. Nem akartalak megharagítani... vagy rosszabbá tenni a dolgot azzal, hogy magadra hagylak a bánatoddal. Emlékszel még, hogy mit mondtunk?
Elmara rábámult. – Azt mondtad, hogy túl sok időt pazaroltál el az elmúlt két évben és csak most kezdesz el tanítani.
Braer bólintott. – Mit kérdeztél, amire ezt mondtam?
El összeráncolta szemöldökét. – Azt kérdeztem tőled, – kezdte lassan – hogy miért szeretik az elfek a mágiát.
Braer ismét bólintott. – Igen. – Intett egyik kezével. A vacsorából visszamaradt eszközök és edények eltűntek és kék mágus-tűz indult, hogy körülvegye őket. Az elf keresztbetett lábakkal leült. – Képesnek érzed rá magad, hogy átbeszélgessük az éjszakát?
El rábámult. – Persze... miért?
– Van néhány dolog, amit tudnod kell... és most már készen állsz, hogy meghallgass.
Elmara a komoly szemekbe nézve előredőlt. – Akkor beszélj. -- suttogta nyugodtam.
Braer elmosolyodott. – Hogy rögtön választ adjak kérdésedre: mi, a Nép, szeretjük a mágiát, mert szeretjük az életet. A mágia Faerun életereje, nyers formájában gyűlik itt össze és különleges hatások elérésére használják mindazok, akik értenek hozzá. Az Elfek – és az Erősek Népe is mélyen alattunk, a kövekben – közel vannak a természethez... részük annak, hozzákapcsolódtak – és egyensúlyban vannak vele. Nem vagyunk többen, mint amennyit a föld elláthat és olyan formában élünk, amit a vidék elfogad. Bocsáss meg, de az emberek mások.
Elmara bólintott és intett, hogy folytassa.
Braer a lány szemébe nézett és nyugodt hangon folytatta. – Akár, csak az orkok, az emberek is csupán négy dologhoz értenek: túl gyorsan szaporodnak; mindent birtokolni akarnak maguk körül; mindent elpusztítanak, ami vágyaik útjában áll; és uralkodni akarnak azon, amit nem képesek vagy nem akarnak elpusztítani.
Elmara ránézett. Arca elfehéredett, de lassan ismét bólintott és intett, hogy folytassa.
– Kemény szavak, tudom. – mondta az elf nagyvonalúan. – De ezt jelenti nekünk a te fajtád. Az emberek szeretnék, ha Faerun is olyanná változna, amilyennek ők akarják. Amikor mi – vagy bárki más – az útjukba állunk, akkor levágnak. Az emberek gyorsak és okosak – ezt elismerem – és úgy tűnik, hogy átvesznek minden új ötletet sokkal gyakrabban és sokkal gyorsabban, mint bármely más nép... de nekünk, így az erdőnek is, csak veszélyt jelentenek. Terjedő fekélyt, ami felzabálja a vidéket és minden más érintetlen részét a birodalomnak... és vele együtt minket is. Hosszú idő óta te vagy az első a fajodból, akit megtűrünk itt, az erdő mélyén – és vannak néhányan népemből, akik jobban szeretnék, ha már régen a fák gyökereit táplálná a holttested.
Elmara csendesen nézte az elfet. Arca fehér, szemei sötétek.
Braer halványan elmosolyodott és hozzátette – A Halál egy olyan cél, melyre kevesen törekednek a fajtádból, de magasztosabb lenne számukra, mint sok más céljuk.
Elmara egy hosszan visszatartott lélegzetet eresztett ki és megkérdezte – Akkor miért... tűrtök meg itt?
Az elf lassan és nyugodtan kinyúlt egyik kezével, hogy megfogja az Elmaráét, ahogyan ő tette ezt nem sokkal azelőtt. – Egyszerűen az Úrnő iránt való tiszteletemből megígértem, hogy vezérelni foglak – mondja – és olyan utak felé vezetlek, melyek a legkisebb sérülést okozzák nekünk az évek során, ha az istenek is úgy akarják, hogy élj.
Mosolya kiszélesedett. – Megismertelek... és tisztellek. Ismerem az életed történetét, Elminster Aumar, Athalantar hercege. Tudom, hogy mit szeretnél tenni – és pusztán a józan számítás is azt mondja, hogy segítsek valakinek, aki legnagyobb ellenségeink, a máguslordok ellen küzd. Tulajdonságaid – főként az akaraterőd, mellyel képes voltál annyira félretolni a mágia iránti gyűlöleted, hogy az úrnő szolgálatába állj és józanul fogadd azt is, hogy figyelmeztetés nélkül átváltoztatott – miatt feladatom több, mint kiszámított kötelesség; élvezetessé teszed azt.
Elmara nyelt egy nagyot és érezte, hogy újabb könnyek indulnak el arcán lefelé. – T-te vagy a legkedvesebb és legtürelmesebb, akit valaha is ismertem. – suttogta. – Kérlek bocsáss meg korábbi könnyeimért.
Braer megpaskolta a kezét. – Az én hibám volt. Hogy megválaszoljam a kérdést, ami most téged foglalkoztat: Mystra azért változtatott át, hogy elrejtsen a máguslordok elől és azért is, hogy érezd a kapcsolatot a mágia, a föld és az élet között; a nők jobban érzik, mint a férfiak. Az elkövetkezendő napokban meg fogom mutatni, hogy hogyan érezd és használd ki ezt a kapcsolatot.
– Te olvasol a gondolataimban? – kiáltott fel Elmara hirtelen elhátrálva az elftől. – Akkor, az istenekre is, miért nem mondod el, amit tudnom kellene?
Braer megrázta a fejét. – Csak akkor tudom olvasni a gondolatokat, ha azok erősen telítve vannak érzelmekkel és én nagyon közel vagyok. Vagy inkább úgy mondanám: néhány nép képes megtanulni, hogy azonnal választ adjon a felszínre törő kérdésekre. Őket nem zavarja ez abban, hogy bármire is gondoljanak vagy emlékezzenek, csupáncsak ennek következtében megbíznak abban, aki a választ adja.
Elmara elgondolkodva, nagyon lassan bólintott. – Ja. – mondta halkan. – Igazad van.
Braer bólintott. – Tudom. Ez a fajom átka.
Elmara nézett rá egy darabig, majd kitört belőle a nevetés. Azonban alig néhány pillanat múltán abbahagyta egy hang miatt, amit még sohasem hallott: egy mély, száraz hang... Baerithryn a Népből elkuncogta magát.
* * * * *
A hajnal már belopakodott a fák közé, amikor Braer megkérdezte Túl fáradt vagy a folytatáshoz?
Elmara mocorgott egyet ültében és fáradtan intett, de suttogás, élénk volt – Nem! Tanulni akarok! Folytasd!
Braer tisztelegve biccentett fejével. – Tudd hát: – mondta – a Nemes Erdő haldoklik. Apródonként, évről-évre az emberek baltáitól és a máguslordok varázslataitól. Ismerik a hatalmunkat – a sajátjukban pedig megbíznak – és úgy érzik, hogy csak akkor lehet a birodalmuk biztonságban, ha elpusztítanak minket.
Lassan körbemutatott kezeivel a körülöttük álló csendes fákra. – Hatalmunk az évszakok változásában gyökeredzik. A vidék életerejéből és kitartásából táplálkozik – és nem afféle villogó harci varázslatokból és pusztításból áll. A máguslordok tudják ezt és azt is, hogy hogyan kényszeríthetnek minket harcra olyan helyeken, ahol legyőzhetnek, ezért gyakran nem is merünk nyíltan küzdeni ellenük... és ezt ők is tudják. Sok olyan barátot veszítettem már el, akik nem ismerték el, hogy a máguslordok hatalma képes felülemelkedni a miénken.
Braer sóhajtva folytatta – Neked és a hozzád hasonlóknak segíthetünk saját, ellenük való küzdelmetekben... és segítünk is. Egészen addig, míg tiszteled a földet és együtt élsz vele, addig útjaink is egy irányba vezetnek, ahogyan harcunk is ugyanaz a harc. Amikor segítségre lesz szükséged a máguslordok ellen, akkor hívj és mi jövünk. Ez az eskünk.
Egy pillanattal később körös-körül fél tucat fa torzult el és lépett előre, Braer szavai vad kórushangként visszhangzottak. – Ez az eskünk.
Elmara körbebámulva nézett bele a komoly elf szemekbe, nyelt egy nagyot és bólintott. – És én cserében megígérem, hogy nem teszek ellenetek vagy a föld ellenében. Mutassátok meg, hogyan tarthatom ezt be, kérlek.
Az elfek válaszképpen meghajoltak és újra beleolvadtak az erdőbe.
El nyelt egyet. – Végig itt voltak körülöttünk?
Braer elmosolyodott. – Nem. Úgy történt, hogy egy különleges helyen álltál meg sírni.
El tüzes tekintettel nézett rá, de azután elmosolyodott és fáradtan ingatta a fejét. – Most már eléggé tisztelem... és értem a népedet ahhoz, hogy ne lépjek a rossz ösvényekre. – Menthetetlenül ásítania kellett és hozzátette – Azt hiszem eléggé álmos vagyok már. Ígérd meg, hogy mutatsz – végre valahára – valami földrengető varázslatot az elkövetkezendő napokban.
Baerithryn mosolygott. – Megígérem. – Előrenyúlt és megsimogatta a lány arcát. Ahogy az varázslatától azonnal álomba zuhant, elkapta a vállait és kedvesen a mohaszőnyegre fektette.
Azután letelepedett mellé és ismét megsimogatta arcát. Abban a kevés időben, amit El az erdőben tölt még, neki gondosan oda kell figyelnie erre a fegyverre, amit a máguslordok ellen bevethetnek. Vagy inkább: gondosan oda kell figyelnie erre az értékes barátra.
A MÁGUS ÚTJA
A mágus útja sötét és magányos. Ezért van az, hogy sok varázsló korán megtér sírjába – vagy később inkább az élőhalott lét végtelen alkonyába. A fényes lehetőségek miatt azonban a mágiahasználó mesterré válás útja mindig túlzsúfolt.
– Jhalivar Thrunn
Az Északi Ösvények Meséi
A Kettévágott Pajzsok Éve
Tűz táncolt egy szikla felett a levegőben, ami egy pillanattal ezelőtt még üres volt. Elmara visszatartotta lélegzetét. – Mystra? – kérdezte és a láng mintha felfénylett volna egy pillanatra válaszul – de azután elhalványodva semmivé foszlott minden további válasz nélkül.
Elmara sóhajtott és letérdelt a tavacskához. – Valamivel többet reméltem.
– Kicsit kevesebb büszkeséggel, te lány. – mormolta Braer megérintve El könyökét – Már ez is több, mint amennyit a népemből legtöbben kapnak az Úrnőtói.
El felbátorodva nézett rá. – Hányan követik Mystrát a Népből?
– Nem sokan... megvannak a saját isteneink és a legtöbben hajlamosak vagyunk hátat fordítani a világ többi részének és kellemetlenségeinek, csak hogy megmaradjunk a régi utakon. A probléma az, hogy a világ többi része kinyúl és tőrt döf a hátsónkba, amikor csak egy kicsit is nem törődünk vele.
El elvigyorodott a szavakon, még ha jelentésük eléggé tragikus is volt. – „Hátsó”? Sohasem hallottam még egy elfet így beszélni.
Braer elfintorodott. – Én pedig sohasem gondoltam volna, hogy egy, ember fogja hallgatni, hogy egy elf így beszél amikor eljön az ideje. Még mindig úgy gondolsz ránk, mint természetellenesen magas és sovány, de nemes lényekre, akik körbe-körbe futkároznak itt?
– I-igen, azt hiszem, igen.
Az elf megrázta fejét. – Akkor nagyon megtéveszthettünk. Ugyanolyan közönségesek és rendetlenek vagyunk, mint az erdő. Mi vagyunk az erdő. Próbáld meg nem elfelejteni ezt, amikor majd visszasétálsz az, emberek világába.
– Visszasétálok? – Elmara rámeredt. – Miért mondod ezt?
– Attól tartok, hogy a gondolataid között olvastam, hölgyem. Boldogabb voltál itt, mint bárhol azelőtt eddigi rövidke életedben – de tudod, hogy már mindent megtanultál itt, ami jobb fegyverré tesz a máguslordok ellen... és már itt az ideje, hogy továbbállj.
Feltartotta egyik kezét, amikor El megpróbált ellenkezni és folytatta. – Nem, El; látom és hallom ezt benned és igazad is van. Sohasem lehetsz szabad és nem lehetsz önmagad, amíg meg nem bosszulod szüleidet és Athalantart újra azzá nem teszed, amivé szerinted lennie kell. Ez vezérel és ezt Faerunban senki sem érzi át annyira, mint te és képes eléggé odaadóan küzdeni ezért a célért. – Szomorúan elmosolyodott. – Nem akartad otthagyni Farlt és most nem akarsz itt hagyni engem sem. Biztos vagy benne, hogy nem akarsz nő maradni a hátralévő életedben?
Elmara vágott egy grimaszt és halkan válaszolt. – Nem tudtam, hogy van választásom.
– Még nincs, talán, de majd... amikor egy birodalom-zúzó főmágus lesz belőled. Már összebarátkoztál a mágiával és Mystra kegyeiben képes vagy azzá formálni, amit csak a föld itt megenged. Valóban azt gondolod, hogy az iménti imádságod és a többi, ezelőtt minden éjjel felesleges volt?
– Én...
– Félni kezdtél, igen. Máshogy is elmondhatom. – mondta az elf szinte idegesen és lazán előrébb lépett. Egyik kezét odanyújtotta, hogy segítsen a lánynak felkelni és hozzátette – Hiányozni fogsz, de nem leszek szomorú vagy haragos: itt az idő, hogy továbbállj. Vissza fogsz térni, amikor kell. Nem az volt a feladatom, hogy olyan varázslatokat tanítsak neked, melyekkel szétzúzhatod a máguslordokat és lesöpörheted az égről a sárkányaikat, hanem az, hogy megismertessem veled a mágiát és bölcsességet adjak a használatához. Mystra papja vagyok, igen. De van egy papnője, aki sokkal nagyobb nálam. El kell menned és meglátogatnod őr, az erdőn kívül. Temploma a Nőszirom Vízesésnél van és ő többet tud az emberek útjairól... és arról, hogy merre kell menned az elkövetkező napokban.
Elmara rámeredt. – I-igen, igazad van. Nincs nyugtom, de nem akarok elmenni.
Az elf mosolygott. – De megteszed. – Azután mosolya eltűnt és hozzátette – És mielőtt elindulsz még szeretném látni azt a felfedő varázslaton.
Elmara sóhajtott. – Ez csak egy varázslat és nem igazán van vele problémán. Egy azok közül... mi is?... tizenkettő egy tucat?
Braer egyszerre emelte meg kezeit és szemöldökét. – Csak egy varázslat? Lány, lány. Semmi se legyen soha „csak egy varázslat”. Tiszteld a mágiát, emlékszel? Máskülönben csak egy gyorsabb kard vagy egy hosszabb dárda lesz belőle – csak valami, amivel több erőt szerezhetsz amellett, amihez más módokon jutsz hozzá.
– Nem ezt jelenti számomra! – ellenkezett Elmara dühösen Braer felé fordulva. – Talán még mielőtt idejöttem. Azt gondolod, hogy semmit sem tanultam tőled?
– Nyugalom, nyugalom. Én nem az egyik máguslord vagyok, emlékszel?
El bámult egy rövid pillanatig, majd kitört belőle a nevetés. – Jobban vissza tudtam fogni magam, amikor még tolvaj voltam, ugye?
Braer megvonta vállát. – Férfi voltál egy emberek lakta városban – egy közeli baráttal, akivel ugrathattátok egymást – és minden pillanatban tudatában voltál, hogy kemény önuralom híján meghalhatsz. Most egy nő vagy, aki az erdőben él és érzi annak hangulatait, változásait és energiáit. A kis dolgok sokkal jelentősebbnek tűnnek a városon kívül, nyersebbnek, dühítőbbnek. – Elmosolyodott. – Nem hiszem, hogy túl sokat gügyögtem volna – mint valami ember-bölcs! – mióta itt vagy.
Elmara nevetett. – Akkor legalább valamit jól csináltam.
Braer előre-hátra hajlítgatta egyik ujjával a füle hegyét, ami enyhe gúnyolódást jelentett az elfek között. – Azt hiszem, talán említettem valami felfedő varázslatot, nem?
– Csak nem gondolod, – forgatta szemeit El – hogy el akartam feledtetni veled...
Braer olyan mozdulata azt jelentette: „hát akkor mutasd” és összefonta karjait a mellkasa előtt. Elmara felvillantott egy kislányos bocsánatkérő mosolyt, azután a tavacska felé fordult. Karjait szélesre tárva lehunyta szemét és suttogva imádkozott Mystrához, érezte, ahogy az erő áramlik benne, át a karjain, kiterjed... Kinyitotta szemeit azt várva, hogy amikor körbemutat meglátja az ismerős, kékes csillogást a tavacskán, egy kövön vagy ott, ahol az imént Mystra lángja táncolt, és Braer testén itt is és ott is, ahol mágikus apróságait hordja.
– Ahhh! – Szédült. Karjait maga mellé ejtve hátralépett. Minden fényes volt és vakítóan kék amerre csak nézett... az egész világ a mágiától él?
– Igen. – válaszolt Braer nyugodtan, olvasva gondolataiban. – Végre képes vagy látni ezt. – Élénken folytatta – Volt egy kis gondod néhány varázslattal, ugye?
El dühösen nézett rá, de gyorsan erőt vett magán. A magas, nemes elf őt figyelte. A különleges látás, melyet a varázslat adott neki, azt mutatta, hogy az elf körüli kékesfehér csillogás átváltozik egy sárkány sötét árnyékává. – T-te egy sárkány vagy?
– Néha – vonta meg a vállát Braer – felveszem azt az alakot, de valójában egy elf vagyok, aki megtanulta felvenni egy sárkány alakját... és nem más. Én vagyok az utolsó oka annak, hogy a máguslordok annyi időt töltöttek Athalantarban sárkányvadászattal.
– Az utolsó oka?
– A többiek – válaszolt az elf halkan – már halottak. Elég hatásosnak találták ezt a formát és túl sokszor alkalmazták.
– Oh! – mondta Elmara csendesen. – Bocsáss meg, Braer.
– Miért? – kérdezte az könnyedén. – Nem te tetted... a máguslordoknak kellene bocsánatot kérniük... és én és a fajtám úgy nézünk rád, mint aki egy nap majd ráveszi őket erre.
Elmara kihúzta magát. – Megteszem. Hamarosan.
Az elf megrázta fejét. – Nem, te lány, még nem. Még nem állsz készen rá... és egy egyszerű főmágus, mindegy milyen hatalmas, nem járhat sikerrel az összes máguslorddal és szolgáikkal szemben, ha rád küldik őket. – Elmosolyodott és hozzátette – És még nem tanultál annyit, hogy főmágus legyen belőled. Tedd félre a bosszút egy időre. A legjobb mindig az, amire sokat kell várni.
Elmara sóhajtott. – Megöregedem és meghalok, mikor a máguslordok még mindig uralni fogják Athalantart.
– Gyakran olvastam ki ezt a félelmedet a gondolataid közül, mióta először találkoztunk – válaszolta Braer – és tudom, hogy ez elkísér halálodig... vagy az ő halálukig, ezért kell elhagynod a Nemes erdőt, még mielőtt úgy éreznéd, hogy ketreccé válik körülötted.
Elmara mély lélegzetet vett és bólintott. – Mikor kell indulnom?
Braer elmosolyodott. – Amint idéztem néhány zsebkendőt magunknak. Az elfek sokáig gyűlölnek és szomorúbban búcsúzkodnak, mint az emberek.
El nevetni próbált, de hirtelen könnyek szöktek a szemébe.
– Látod? – mondta Braer kedvesen, előrelépett, hogy megölelje. Elmara könnyeket látott megcsillanni az ő szemeiben is.
* * * * *
Az éjszaka lágy és csendes mélykékje terült el előtte, ahogy elhagyta az erdő ismerős árnyait és a Nőszirom Vízesés távoli dombjai felé indult. Hirtelen meztelennek érezte magát a menedéket adó fáktól távol de leküzdötte a késztetést, hogy sietősre fogja léptét. A túlságosan is siető emberek kiváló célpontot nyújtanak a törvényen kívüli íjászoknak... és mivel ellenség nem volt a láthatáron, vállán pedig kolbásszal, sült szárnyassal, sajttal, borral tele zsákot vitt, így igazán nem kellett sietnie.
Hastarl útjára lépett és szinte azonnal maga mögött hagyta az utolsó jelzőköveket. Csodálatos érzés volt életében először kilépni a Szarvas Királyságból.
Elmara mélyet lélegzett a közeledő levélhullás hűvös levegőjéből és a tájat nézte séta közben. Derékmagas bokrokon gázolt át ott, ahol tíz éven át tartó agóniát hozva a földnek a Nagy Tüzek felébredtek és elűzték az elfeket, hogy átadják a területet az embereknek. De az emberek Delimbiyr-menti túlzsúfolt városaikban maradtak és az erdő nyárról-nyárra visszamászott a dombokra. Hamarosan – nyilaikat sokkal gyorsabban és keserűbben repítve – az elfek is vissza fognak térni.
Az árnyékok úgy nyúltak előre, mint alabárdok csúcsai, amott két sólyom körözött a tiszta levegőégben. El vidám léptekkel ment tovább és csak akkor állt meg, amikor már túl sötét volt és a farkasok vonítani kezdtek.
* * * * *
Néhány kopott kőkunyhót és egy lerobbant istállóra számított – de csak az út futott tovább a fák között víz robaja felé tartva; valószínűleg a Nőszirom Vízeséshez.
Az út mély szekérnyommá keskenyedett és keletnek fordult. Egy kis ösvény vezetett be a fák közé, amerről a víz robaja jött. Elmara elindult rajta és egy tisztásra ért, melyen egy hatalmas, tűzkormozta szikla állt. A folyó a közelben rohant és egy csúcsos épület állt vele szemben.
A gaz vastagon futotta körbe az öreg köveket és bejárata sötét volt, bár mágus-látásával kéken lángolónak látta, középpontjában állt egy csillogó szálakból szőtt hálónak, ami szétfutott a tisztáson és le az ösvényen, amin keresztül idejött. Az egyik szál felvillant talpa alatt és ő sietve oldalra lépett, majd a puha mohaszőnyegen folytatta útját.
Majdnem felbukott az idős nőben, aki sötét talárba öltözve térdelt a porban és mélyen betemetve valami sárgászöld izéket palántált.
– Csodálkoztam volna, végigsétálsz az ágyásomon anélkül, hogy meglátnál. – mondta a nő anélkül, hogy felnézett volna, hangja éles, de csilingelő.
Elmara rábámult és nyelt egyet, elszégyellte magát. – Elnézést, Hölgyem, valóban nem láttalak. Én... keresem...
– Mystra kegyeit, tudom. – a ráncos kezek újabb növényt helyeztek el a földben – mint sok pöttöm sírhant, gondolta El – és a fehér hajú fej felé fordult. Elmara hirtelen azon kapta magát, hogy két zöld lánghoz hasonlító szemekbe bánul, melyek szinte átdöfték, mintha smaragd pengék lettek volna. – Miért?
El hirtelen kifogyott a szavakból, kétszer is kinyitotta száját, de csak harmadszorra sikerült válaszolnia – Én... Mystra beszélt hozzám. Azt mondta, hogy régóta nem találkozott olyannal, mint én. Megkért, hogy térdeljek le előtte és én letérdeltem. – Képtelenül a fénylő tekintetbe bámulni, El félrenézett.
– Igen, mindig így csinálja. Feltételezem elmondta, hogyan imádkozz hozzá.
– Írta, igen. Én...
– Mire tanított eddig az élet, fiatal leány?
Elmara nyugodtan felemelte tekintetét, hogy újra azokba a fénylő szemekbe nézzen. Az idős nő szemei még csillogóbbnak látszottak, mint azelőtt, de most elhatározta, hogy nem veszi el a tekintetét.
– Megtanultam gyűlölni, lopni, ölni és sírni. – mondta. – Remélem ennél többet jelent Mystra papnőjének lenni.
A ráncos, öreg ajkak legörbültek. – Sokaknak nem jelent sokkal többet. Lássuk csak, mit is csináljunk veled. – Lenézett maga elé az ágyásra és gondosan meglapogatta a laza földet.
– Mit tegyek, hogy elkezdjem? – kérdezte Elmara lenézve a porra. Semmi érdekeset nem látott ott, de a papnő talán úgy értette, hogy segítsen palántálni, ahogy Braer is meg akarta tanítani neki a fák ismeretét. Körülnézett... nem volt a közelben egy ásó a földbe szúrva?
Mintha az idős nő olvasott volna a gondolataiban (és miért ne olvasott volna, gondolta El keserűen), megrázta a fejét. – Az évek során – mondta – megtanultam, hogyan kell ezt csinálni, lányom. Az utolsó dolog, amire szükségem van az az, fogy valami óvatlan kéz közbenyúljon vagy egy ifjú és türelmetlen nyelv kérdéseket tegyen fel reggeltől estig. Na! Most menj.
– Menjek?
– Menj és nézz szét a világban, leányom; Mystra nem akar fogatlan, kántáló öregeket gyűjteni a nevével televésett kövek előtt térdelve. Tanulj mágusoktól anélkül, hogy magad is felvennéd a rangot vagy a varázslatdobálók szokásait. Terjeszd a mágia hatalmának szavát, misztikumát és ismeretét. Az emberek, akikkel találkozol éhezzenek a mágia használatára, adj azoknak, akik legjobban sóvárognak, csupán élelemért, italért és alvóhelyért cserében. Tedd mágusokká a férfiakat és a nőket.
El kételkedve meredt rá. – Honnan fogom tudni, hogy jól csinálom? Van valami, amit ne tegyek?
A papnő megrázta a fejét. – A saját szíved vezessen... de tudd, hogy Mystra nem tilt meg semmit. Menj és tapasztalj meg mindent, ami csak férfival és nővel Faerunban történhet. Mindent.
El még mindig csak bámult. Lassan elfordult.
Újra megszólalt az éles hang. – Ülj le előbb és egyél, bolond. Keserűség ad szárnyat a gyengének... mindig próbálj megállni és enni, hogy legyen időd gondolkodni és akkor többet fogsz gondolkodni egyetlen év fordultával, mint sokan egész életükben.
Elmara halványan elmosolyodott, hátralendítette köpenyét és leült. Hátranyúlt a Braer adta zsákért.
Az idős papnő ismét megrázta a fejét és csettintett ujjaival. A semmiből egy fatányérnyi gőzölgő zöldség jelent meg Elmara előtt. Azután egy ezüst villa kacsintott rá a tányér felett és lógott mozdulattanul a levegőben.
El bizonytalanul nyúlt értük.
Az idős nő felhorkant. – Megijedtél egy kis mágiától? Szép kis jelöltje lehetsz te Mystrának!
– A mágiát még csak arra láttam használni, hogy öljenek, romboljanak és félelem által uralkodjanak vele. – mondta Elmara lassan. Ahonnan én jöttem, ott ez van. – Keményen megszorította a villát. Nem én kerestem Mystrát, hanem ő jött el hozzám.
– Akkor légy hálásabb; sok varázsló egész életében arról álmodik, hogy egyszer majd megláthatja és csalódottan halnak meg. – A fehérhajú fej ismét a földre irányította figyelmét. – Ha olyannyira gyűlölöd vagy féled a mágiát, akkor miért jöttél ide?
Nyúlós csend ereszkedett közéjük. – Hogy megtegyek valamit, amire megesküdtem. – mondta végül Elmara. – erős mágiára van szükségem... és hogy megértsem, amit vele teszek.
– Akkor hát... egyél és menj. Próbáld meg a gondolkodást, ahogy javasoltam.
– Gondolkodni? Miről?
– Ezt rád bízom. Emlékezz, Mystra nem tilt meg semmit.
– Gondolkodjak... mindenről? – Az kellemes változást hozna.
* * * * *
Az idős nő figyelt, amíg az ifjú leány belépett a fák közé. Azután tovább figyelt; néhány fa csak nem okozhat gondot.
Végül megfordult és a templom felé indult. Séta közben megnövekedett és megváltozott, mígnem a templomba már egy suhogó, szivárványos talárba öltözött magas, tetszetős nő lépett be. Még egyszer arra fordult, amerre Elmara eltűnt. Szemei sötét aranyszínben ragyogtak a bennük táncoló kis lángoktól.
– Eleget láttál? – A hang a benti sötétségből olyan volt, mint valami mélyről jövő dörgés.
Mystra bólintott; hosszú, egyenes haja táncra kélt feje körül. – Ő lesz az. Elméje széles és szíve mély.
A templom meghasadt, rengett és falai hullámzottak, átalakult, majd eltűnt. Helyén egy bronz sárkány emelkedett a magasba egy kis kőház mellől.
A sárkány egy sóhajjal kitárta gigantikus szárnyait és lehajtotta fejét, hogy egyik bölcs szemével az istennőre nézzen. Hangja doromboló volt, de oly mély, hogy a kis kőkunyhó falai megremegtek. – Ahogyan a többieknél is így volt... annál a sok-sok többinél. A képesség megléte még nem jelenti azt, hogy birtokosa jól fogja vagy akarja egyáltalán használni azt és a helyes ösvényre lép.
– Igaz. – válaszolt Mystra némi keserűséggel a hangjában, azután elmosolyodva egyik kezét a pikkelyekre tette. – Köszönetem, hűséges barátom. Amíg újra együtt szárnyalunk.
Oly finoman, mintha egy tollpihével tenné, a sárkány végigsimított egyik hatalmas karmával az istennő arcán. Azután behúzta szárnyait és elolvadt, átváltozott egy fehér hajú, időtől ráncos, csillogó zöld szemű nővé. Anélkül, hogy visszanézett volna, a nő besétált a templomba öregségének lassú görnyedtségével. Mystra sóhajtva fordult el szemkápráztatóan fénylő hálóvá változott, mely pörögni kezdett, majd elenyészett.
* * * * *
A Braer adta zsák alján még húsz ezüst is csörgött, elrejtve egy kis belső zsebben. Ez nem volt valami sok és El úgy döntött, hogy ha egy jó meleg ágyra fogja őket elkölteni, nem fognak kitartani, míg a mély hó ismét betakarja a világot. Most még a bozótos volt hálószobája, de esténként többnyire fogadókban melegítette magát forró étellel és azzal, hogy olyan közel ült a tűzhelyhez, amennyire csak tudott. A magányosan vándorló fiatal nők ritkák voltak errefelé, de egy kis mágus-tűz és egy rejtelmes tekintet általában elegendő volt, hogy távol tartsa a hősszerelmes helyi férfiakat.
Ez az este valahol a Mlembryn vidéken, az utolsó kocsmák egyikében talált rá. Hallgatóságának a mágia dicsőségéről szóló történeteket mesélte, melyekre Braer, Hetin és Hastarl utcái tanították. Néha ezek a mesék hoztak neki némi italt és amikor az istenek rámosolyogtak, akkor valaki hasonló mesékkel állt elő a varázslóságról, hogy túlbeszélje őt, ezzel azt is elmondva, hogy mit gondolnak a népek a mágiáról általában... és újabb csodákat is kapott, melyeket elbeszélhet majd egy másik éjszakán, egy másik helyen.
Remélte, hogy valami történni fog ezen az éjszakán; legalábbis két ember nagyon nyugtalanul mozgolódott székében, türelmetlenül várták az alkalmat, hogy megszabaduljanak valamitől. El már belemelegedett egyik legnagyszerűbb meséjébe. – ...És végül a király és egész udvartartása meglátta a kilenc Királyi Varázslót, amint körben álltak a levegőben lebegve, már magasabban, mint a kastély legmagasabb tornya és még tovább emelkedve! – Elmara drámaian levegőt vett, végignézett elbűvölt hallgatóságán és folytatta.
Villámok táncoltak egyre gyorsabban kezeik között oly fényes hálót szőve, hogy bántotta a szemét annak, ki felnézett rá – de az utolsó y dolog, amit a király látott, mielőtt a varázslók látóhatár fölé emelkedtek volna, egy sárkány volt, amint a villámokból szőtt hálóban megjelenik, előtűnt, mondta ő...
A terem hátsó részében egy kis kamrát takaró függöny kettévált és Elmara tudta, hogy bajba került. Az emberek elfordultak tőle és az ivó megtelt feszültséggel, melynek középpontjában egy nemesi öltözetű, göndörödő szakállú férfi volt, aki éppen El felé tartott. Ujjain gyűrűk csillantak, szemében harag fénylett.
– Te! Idegen!
Elmara halványan megemelte egyik szemöldökét. – Jóember?
– Neked, Uram! Lord Mágus Dunsteen vagyok és utasítalak, hogy figyelmezz rám, paraszt! – A férfi felsőbbrendűen kihúzta magát és Elmara tudta, hogy bár csak rá néz, mindenkinek tudatában van a teremben. – A dolgok, melyekről olyan könnyedén szólsz, nem a képzelet szüleményei, hanem varázslatok. – A lord kevélyen előrébb lépett és élesen felcsattant – A mágia mindenkinek felkelti érdeklődését hatalmával – de nem más, és ez így helyes, mint egy titkos művészet – és a titkait csak azok tanulhatják meg, akiknek szabad ismerniük őket. Ha elég bölcs vagy, akkor abbahagyod a mesélést egyszer és mindenkorra.
Szavai végére az ivót csend borította be és Elmara halkan kérdezte meg – Azt mondták, hogy beszéljek a mágiáról, amerre csak járok.
– Ki mondta?
– Mystra egyik papnője.
– És miért – kérdezte Lord Mágus Dunsteen selymes gúnnyal hangjában – vesztegetne rád Mystra egyik papnője akárcsak három szót is?
Elmara arca elvörösödött, de ugyanolyan halkan válaszolt, mint az imént. – Megbízott ezzel.
– Oh? Ki küldött téged Faerunba, hogy látogasd meg a Rejtélyek Szent Úrnőjének papnőit?
– Mystra. – mondta Elmara csendesen.
– Oh, Mystra. Hát persze. – csúfolta nyíltan a varázsló. – Gondolom beszélt hozzád.
– Igen, beszélt.
– Oh? És hogy nézett ki?
– Tüzes szemű, magas nő; sötét köpenyt viselt és haja sötét volt.
Lord Mágus Dunsteen a plafont vizsgálgatta. – Faerunban sok őrült él, sokuk elvész saját képzeletében. Azt hallottam, hogy még saját magukat is képesek megtéveszteni.
Elmara letette korsóját. – Sok büszke és ingerlő szót használtál, Lord Mágus, és ezen szavak azt mondják nekem, hogy varázslónak hiszed magad, vagy valami más... helyi előkelőségnek.
A varázsló felvillanó szemekkel mordult egyet.
Elmara várakozásra intette. – Életem során sokszor hallottain már, hogy a varázslók az igazságot kutatják. Akkor pedig egy ilyen előkelő varázsló, mint te, biztosan ismer olyan varázslatot, mellyel megbizonyosodhat az igazamról. – Székében hátradőlve folytatta – Utasítottál, hogy ne beszéljek többet a mágiáról. Akkor hát én is utasítalak: varázsolj, lásd igazam és ne beszélj őrületről és hazugságokról.
A lord mágus megvonta vállait. – Nem vesztegetek egyetlen varázslatot sem egy őrült nőre.
Válaszképpen Elmara is megvonta a vállát és elfordult a varázslótól.
Amint azt mondottam, végül a király látta, hogy Királyi Varázslói egy sárkányt idéztek meg és láncoltak le villámokkal, az pedig tüzet köpött rájuk...
A Lord mágus a fiatal nőre bámult, de Elmara nem foglalkozott vele. A varázsló haragosan nézett körül, de az emberek gondosan elkerülték tekintetét és ahová éppen nem nézett, ott kuncogás hangzott fel.
Egy pillanattal később Lord Mágus Dunsteen libbenő köpönyegében megfordult és visszament privát kamrájába. Elmara ismét megvonta a vállát és folytatta.
* * * * *
A hold fényesen ragyogott, magasan lovagolva meg azt a néhány felhőfoszlányt, melyek a fák felett másztak. Elmara szorosabbra fogta maga körül köpenyét – az ilyen tiszta éjszakák már fagyot hoztak – és sietve folytatta útját. Mielőtt benézett a fogadóba, keresett egy páfrányok fojtogatta üreget, melyben leheveredhet majd.
Messze mögötte ágak reccsentek. Már nem először hallotta a zajt. Megállt, hogy hallgatózzon egy darabig, majd egy kicsit gyorsabban indult tovább.
Megtalálta a mélyedést és annak szélén felmászva bevette magát a bokrok közé. Levette zsákját és köpenyébe burkolózva várakozott. Ahogy azt sejtette, nem egy izgatott ifjú követte, aki többet akar hallani a mágiáról, hanem egy bizonyos lord mágus, most bizonytalanul közeledve a sötétben.
Elmara úgy döntött, hogy ideje túllenni ezen. – Minden rendben, Lord Mágus? – kérdezte nyugodtan, de lebukva maradt a páfrányok között.
A varázsló megállt, hátrébb lépett és sziszegett valamit.
Egy lélegzetvételnyi idővel később az éjszaka lángnyelvektől robbant szét. Elmara oldalra vetődött, ahogy a perzselő hőség átcsapott felette. Amikor újra maga alatt érezte a lábait és levegőt is kapott, kényszerítette magát, hogy megszólaljon. – Egy tábortűz éppen elegendő lenne. – mondta tömören.
Egy követ dobott oldalra és ahogy az becsapódott a bokrok közé, talpra ugorva az ellenkező irányba futott a mélyedés szélén.
A mágus következő tűzlabdája tőle jó messzire csapódott be. – Halj meg, veszélyes bolond!
Elmara a holdfényben álló varázslóra mutatott és mormolva Mystrához imádkozott. Legyintett kezével és a varázsló hátraesett, be a bokrok közé.
– Az istenek köpjenek le, idegen! – átkozódott a varázsló kínjában, amikor talpra állt. Elmara ruha szakadó hangját hallotta, majd újabb sziszegő átkozódást.
– Én nem dobok tüzet nőkre, akiknek az egyetlen bűne, hogy nem térdelnek le előttem. – mondta Elmara hűvösen. – Te miért teszed ezt?
A lord mágus ismét kilépett a holdfénybe. Elmara felemelte kezeit és várta, hogy védekezni kell majd a mágia ellen – de nem jött varázslat.
Dunsteen morgott haragjában. El sóhajtott és elsuttogott egy varázslatot. Kékesfehér fény ragyogott fel a mágus feje körül és torzult el, ahogy az küzdött az igazmondás ellen.
Félelmetes átkok szalagja tört elő, mielőtt válaszolt volna. – Nem akartam, hogy fél Faerun elkezdjen mágiát használni! Akkor ki fizetné meg a hatalmam? – Dunsteen szavai a félelem hangtalan sikolyává változtak.
– Csupán kegyességem miatt élsz még, varázsló. – mondta neki Elmara, színlelve az ide illő hangnemet, amit egyáltalán nem érzett magáénak. Hátha a félelem visszatartja egy újabb tűzlabda idézésétől...
Saját félelmét lenyelve Elmara újabb imádságot intézett Mystrához. A bizsergés a lábaiban tudatta vele, hogy varázslata létrejött és a levegőben sétálva elindult a varázsló felé. Lemutatott, remegve az erőfeszítéstől, hogy a levegőben tartsa magát. – Nem akarlak megölni, Lord Mágus. Mystra utasított, hogy hozzak több mágiát Faerunba és nem azzal, hogy elraboljam a Birodalom életeit vagy a varázslók tudását.
A Lord Mágus nyelt egyet és gyorsan hátrébb lépett. Valószínűleg sokkal kisebb hatalmat gondolt magának, mint amennyit az ivóban színlelt. – És akkor?
– Menj haza és ne okozz több bajt. – mondta Elmara a végzet hangján. – És akkor én sem hozom rád Mystra átkát.
Ez jól hangzott – és a papnő is azt mondta, hogy próbáljon ki mindent. Ha Mystra ostobaságnak tartja tetteit, akkor azt biztos hamarosan közli is.
Az éj nyugodt és csendes maradt – eltekintve a Lord Mágus Dunsteen keltette zajoktól, ahogy sietve vágott át árkon-bokron.
– Állj! – Elmara próbált parancsoló hangot megütni. Érezte, hogy lassan süllyedni kezd, ahogy akaratát ismét az igazságkeltő varázslatra összpontosította.
Dunsteen megdermedt, mintha valaki egy kötelet dobott volna a nyakára.
Elmara a holdfényes hátnak mondta – Azt mondták, tanuljak a mágusoktól, akikkel találkozom. Szerinted merre menjek, hogy tanuljak és magam is mágus legyek?
Az igazmondó mágia felfénylett a Lord Mágus körül, de az nem fordult meg, így Elmara nem látta torz mosolyát. – Látogasd meg: Ilhundylt, Calishar uralkodóját és kérdezd őt... és akkor a legjobb választ kapod, amit csak élő ember adhat neked.
* * * * *
A legtöbb behatoló csak mászkál körbe-körbe a labirintusban és tehetetlenül kiabál, míg Ilhundyl megunja és egy kihallgató szobába viszi őket, vagy megeteti velük az oroszlánokat. Ez a fiatal. lány azonban egyenesen átsétált az illúziófalak között és kikerülte a csapdákat, mintha látná őket.
Ilhundyl előredőlve nézett ki az ablakon hirtelen ébredt érdeklődésével, ahogy Elmara kisétált a Nagy Kapu előtti széles térre, hunyorogva felnézett és habozás nélkül indult el a rejtett ajtó felé, kikerülve a gólemeket és szobrokat, melyeknek üdvözlésre emelt kezei villámokat köpnek az óvatlanra, ki közéjük lép.
Az Őrült Mágus értékelte magányát és életét... és nem sok nap telt el anélkül, hogy valamelyiket ne próbálták volna megszakítani. Ezért volt, hogy a Varázslóság Kastélyát mechanikus és mágikus csapdák vették körül. Egyik hosszú ujjú kezével nyugtalanul dobolt az asztalon. Elővett egy kis rézkalapácsot, felemelte és megkongatott vele egy harangocskát.
Jelére láthatatlan emberek kezdtek izzadni a föld alatt és az utat burkoló kövek közül kettő megnyílt Elmara alatt, aki hirtelen eltűnt a lyukban. Ilhundyl keskenyen elmosolyodott és a magas, jóképű szolga felé fordult, aki türelmesen állva várta a parancsait. Garadic értően előrébb lépett. – Uram?
– Menj le és nézd meg a testét. – mondta. – És hozd...
– Uram. – a szolga sűrgetőleg vágott közbe; Ilhundyl követte tekintetét, még mielőtt az kimutatott volna az ablakon. A varázsló körbefordult székében.
A fiatal behatoló a levegőben sétált, nyugodtan lépegetve a semmiben és emelkedve ki az ásító gödörből. Ilhundyl felemelt szemöldökkel előredőlt. – Garadic, – szólt batározottan – menj le és hozd elébem. Élve, ha képes életben maradni, amíg ideérsz vele.
* * * * *
– Mystra egy papnője mondta, hogy tanuljak varázslóságot mágusoktól... és egy mágus azt mondta, hogy ön képes erre a legjobban.
Ilhundyl szélesen mosolygott. – Miért akarsz mágiát tanulni, ha nem akarsz mágus lenni?
– Szolgálnom kell Mystrát, ahogy csak tudom. – válaszolt Elmara nyugodtan. – Ahogyan parancsolta.
Ilhundyl bólintott. – Így hát, Elmara, mágusokat keresel, hogy beszéljenek neked a varázslóságról, mert így jobban szolgálhatod Mystrát.
Elmara bólintott.
Ilhundyl felemelte karjait és sötétség árasztotta el a szobát, kivéve két fénygömböt a lány és a mágus felett. Egymásra néztek és amikor az Őrült Mágus újra megszólalt, szavai a végzet hangjaként visszhangoztak.
– Tudd hát, ó Elmara, hogy önmagadat kell mágusként tanítanod, és ha már megtanultál tüzet és villámokat dobni, akkor tűnj el szó nélkül, utazz messzire és csatlakozz egy kalandozó bandához. Azután látogasd meg a Birodalmat újra, nézz szembe veszélyekkel és használd varázslataidat pénzért.
Calishar ura előredőlt, hangjában valami kényszerű szabatosság bujkált. – Amikor már képes leszel varázsharcban legyőzni egy lich-et, akkor keresd meg Ondil varázslatainak Könyvét és vidd el Mystra oltárára a szigeten, melynek neve Mystra Tánca. Ajánld fel az istennőnek.
Hangja ismét megváltozott, mennydörgővé vált. – Ha már bizonyos vagy benne, hogy Ondil tekercseit tartod a kezedben, akkor többet ne nézz lapjaira vagy próbáld megtanulni a varázslatokat belőle, mert Mystra ezt az áldozatot követeli! Menj most és tégy így.
Az Őrült Mágus magas széke fölötti fénygömb kihunyt és Elmara már csak a sötétségbe bámult. – Köszönetem. – mondta és elfordult. Ahogy a nagy teremből kifelé tartott, a fény vele együtt mozgott egészen a nagy bronzajtókig, melyek szokásos dörrenésükkel csukódtak be. Amikor a visszhangok is elhaltak, Ilhundyl csendesen hozzátette még – És ha elhoztad nekem azt a könyvet, akkor menj és ölesd meg magad valahol.
Garadic kellemes vonásai hangtalanul alakultak át valódi arca pikkelyes és agyaras iszonyatává. A szörnyű szolgáló bátran előrelépett és feltett egy kérdést – Miért, mester?
Az Őrült Mágus rámeredt. – Még soha senkivel sem találkoztam, akinek ekkora lappangó hatalma lett volna. Ha él, akkor uralhatja a Birodalmakat. – Megvonta vállát. – De úgyis meghal.
Garadic hosszú farkával a padlót söpörve még egy lépést tett előre.
És ha mégsem, mester?
Ilhundyl mosolyogva válaszolt. – Láthatod majd, hogy hamarosan mégis ez fog történni.
Mágus
A LIBEGŐ TORONYBAN
Nagy kaland? Hah! Rettegés és lopakodás egy kriptában vagy valami rosszabb helyen, vérontás vagy próbálkozás arra, hogy leüss dolgokat, melyek nem véreznek már. Ha mágus vagy, akkor az egész csak addig tart, míg egy másik varázsló gyorsabb nem lesz nálad. Ne beszélj nekem „nagy kalandról”
– Theldaun „Tűzdobó” Ieirson
Egy Dühös, Öreg Mágus Tanításai
A Griff Évében
Hideg, tiszta nap volt még Marpenoth kezdetén, a Több Sör Évében. Körös-körül a fák leveleit már megérintették az arany és tűz-narancs színek, amikor a Bátor Pengék elérték a helyet, mit oly sokáig kerestek.
Céljuk sötéten és csendesen függött felettük: a Lebegő Torony, a rég halott Ondil élettelen erődje egy szakadék mélyén rejtőzve, valahol nyugatra a Szarv Domboktól.
Szóval itt állt a magányos, romos torony felettük, a fényes levegőégbe nyúlva... de amint a mesék mondták, alapja összedobált kövek legalább húsz embernyi magas, üres levegő tátongott a földszint és a hatodik emeletet jelző sötét tömeg között. Ondil tornya türelmesen lebegett, ahogy tette ezt már századok óta egy rettegett varázsló védelmében.
A Pengék felnéztek, azután el, a távolba – kivéve az egyetlen nő közöttük, aki egy harciasan felemelt bottal a kezében állt és a csendesen várakozó tornyot méregette sasorra mellől.
A Pengék egy hosszú és nehéz úton jöttek idáig. Az elveszett Thaeravel vidékén, melyből egyesek szerint a mágusok földje, Netheril született, egy varázsló pókhálós sírjában találtak rá az írásra, mely a hatalmas fővarázslóról, Ondilról szólt és hogy későbbi napjaiban visszavonult egy varázslatok őrizte toronyba, ahol még sok új és hatalmas varázslatot dolgozott ki.
Akkoriban történt, hogy az öreg Lhangaem készített egy varázsitalt, mellyel megfiatalíthatja lábait. Megitta – és sikoltva zuhant a porba szemük láttára... így a Pengék mágus nélkül maradtak. A Bátor Pengék nem mertek útra kelni anélkül, hogy legalább egy fényidéző varázslat ne segítené őket. Így, amikor a fiatal nő betért a fogadójukba és a mágia csodáiról beszélt – és bebizonyította, hogy varázsolni is tud valamennyire – gyakorlatilag berángatták maguk közé ezt az Elmarát.
Nem volt különleges szépség. Dühös sasorra és sötét, komoly tekintete miatt a legtöbb férfi és nő elhúzódott a közeléből. Ráadásul harcosként öltözködve, ujjasban és csizmában lovagolt, nem pedig a legtöbb mágusra oly jellemző talárban és szandálban. A Pengék egyike sem érzett késztetést, hogy ágyba vigye, mintha erős védelmező varázslatok lennének körülötte. Az első kérése az volt, hogy hagyjanak neki időt Lhangaem varázskönyveinek tanulmányozására... másodszor pedig lehetőséget kért a varázslatok használatára.
A Pengék megadták neki. Kilovagoltak és véres háborút indítottak a környékbeli banditák ellen. A banditák lakhelyeként szolgáló romos, öreg erődben Elmara pálcákat talált, melyeket azok nem tudtak használni és varázskönyveket, melyeket nem tudtak elolvasni, diadalmasan hozta ki őket.
Az elkövetkezendő tél során, amíg az üvöltő szél odakint hópelyhekkel fedte be a tájat, a Pengék kardjaikat élesítve üldögéltek a tűzhely mellett és nyughatatlanul mesélték addigi dicső tetteiket és hogy mi még dicsőbb tetteket fognak végrehajtani, ha majd újra eljő a nyár. A fiatal varázslónő tőlük félrevonulva tanult.
Szemei mélyebben ültek most és boltozatosak lettek, teste ösztövérebb. Sokat hunyorgott és csak néhány szóban beszélt, gondolatai távoliak és zavarosak – a fenébe is, mintha a varázslatai eluralkodtak volna rajta. Habár képes volt tüzet idézni a hideg téli éjszakákon és fényt anélkül, hogy bárkinek is favágással kellett volna törődnie vagy a füst megrekedt volna odabent.
A Pengék megtanulták, hogy félreálljanak az útjából, tekintve, hogy minden tervük egy tucatnyi morális kérdést hozott elő belőle: – Biztosan meg kell ölnünk egy ilyen embert? Helyes ez? – vagy – De mi rosszat tett a sárkány nekünk? Nem lenne nemesebb cselekedet békén hagyni?
Elmúlt a tél és a Pengék újra a nyakukba vették az utat – és belebotlottak a Fényes Pajzsokba, egy törvényt nem tisztelő, közismerten erőszakos kalandozóbandába. Baerlith utcáin harcoltak és sok Penge álma halt ott meg. Elmara megkérte a Fényes Pajzsok két mágusát, hogy harc helyett cseréljenek varázslatokat „megmutatva a mágia dicsőségét mindenki előtt”.
A két mágus gúnyosan felnevetett és elkezdtek gyilkos varázslatokat dobálni – de a Pengék varázslója már nem volt ott. Ehelyett mögöttük megjelenve leütötte őket egyik tőre markolatával. Azután még sírva is fakadt, amikor két Penge nem törődve az ellenkezésével elvágta a torkukat, amíg azok ájultan feküdtek. – de olyan sokat taníthattak volna nekem! – hüppögte – És hol a becsület abban, hogy megöljük az alvókat?
Annak a napnak a végére a Fényes Pajzsok megszűntek létezni és a Pengék elvitték magukkal lovaikat, érméiket és minden mást. Varázslónőjük azon kapta magát, hogy hirtelen a bűbáj kékjétől csillogó csizmák, gyűrűk, övek és pálcák tulajdonosa lett. Nehezen várta ki, hogy használhassa őket, de nem merte mindet kipróbálni – még nem. A Pengék azt hitték, hogy ő egy varázslónő, de valójában Mystra papnője volt alig több hatalommal, mint ami egy tehetséges, de mester nélkül nevelkedett tanoncnak van... és látva hirtelen természetüket, még nem merte ezt elmondani nekik.
Lassacskán eltelt egy hosszú és forró nyár. A Pengék diadalt diadalra halmoztak és ami értéket nem tudtak magukkal vinni, az előbb-utóbb bizonyos hölgyek kezébe vándorolt, amerre csak jártak – kivéve sötét és komoly varázslónőjüket, aki félrehúzódva inkább varázslatokkal birkózott éjszakánként párnacsaták helyett.
Azután eljött a napja, hogy Tarthe megtalálta egy kereskedő leírását utazásáról az Ong Erdőtől északra fekvő magas hegyek között, és azt a völgyszorost is, ahol egy magányos erődből griffek repültek ki és terelték más útra az egész csapatot. Idomított griffek voltak, mellkasukon viselt pajzsokon a kereskedő látta a Számos Varázs Ondiljának jelét.
Az az izgatott pillanat, amikor eldöntötték, hogy kipakolják a Lebegő Tornyot, már nagyon messze volt most, amikor megállították lovaikat az erőd zömök és csendes árnyékában.
Tarthe a pálcát tartó, tüzes szemű nőhöz fordult, A napfény csillogva verődött vissza a harcos széles, vértezett vállairól és hullámos, vörös haján és szakállán táncolt. Az emberek között oroszlánnak tűnt, egy híres kalandozócsapat minden porcikájában büszke vezetője.
– Nos, mágus? – Tarthe egyik vaskesztyűs kezével a felettük lebegő épület felé intett.
Elmara bólintott válaszképpen, előrelépett és köröző mozdulatot tett, ami azt jelentette, hogy adjanak neki helyet a varázslathoz. Egy hosszú, nehéz tekercs kötelet dobott lábai elé.
Egyik kezével kidugaszolta az övén lógó egyik üvegcsét és a másikkal belecsippentve némi port vett ki belőle, majd gondosan visszazárta. Néhány mozdulat, egy hosszan mormolt varázsszöveg és a por a levegőbe szórva, egy villámgyors mozdulat egy pergamenszalaggal – a még mindig hulló poron át – és a kötéltekercs megmozdult. Ahogy a fiatal mágus hátrébb lépett a kötél felemelkedett a földről, mint egy kígyó, ingadozott egy kicsit, majd elkezdett egyenesen felfelé emelkedni a vége.
Elmara nyugodtan figyelte. Amikor a kötél megállt és mozdulatlanul lógott a levegőben, akkor tett egy „maradjatok” mozdulatot és visszament a lovakhoz, hogy az egyik nyeregről leakasszon egy második kötelet. Vállára vetve a tekercset felmászott a megbűvölt kötélen, lassan és esetlenül, mire több Penge is fejét rázta vagy vigyorgott meglepetésében. Végül felért a kötél végéig, beszorította egyik könyökhajlatába és csizmás lábai közé, majd nyugodtan kinyitott egy másik kis üvegcsét, kivett belőle valami port és a levegőbe fújta, közben másik kezével is mutogatott valamit.
Semmi változás nem látszott – de amikor a varázslónő ellépett a kötéltől bele a puszta levegőbe, akkor nyilvánvalóvá vált, hogy egy láthatatlan pihenő lebeg a kötél mellett. Egy kicsit megsüllyedt a talpa alatt, de Elmara nyugodtan letette a tekercs kötelet és újra belekezdett az iménti varázslatába.
Amikor befejezte, egy második kötél is nyújtózkodott a levegőben, bele a lebegő erőd sötét, romos és padló nélküli sötétjébe. A varázslónő nem pazarolta szavakra a levegőt és egyszerűen egy széles kört írva le, kezeivel mutatta a lentieknek a pihenő körvonalait. Azután megfordult és anélkül, hogy visszanézett volna lassan és ügyetlenül újra mászni kezdett.
Hirtelen villámok csaptak szét a mágus körül, mire ő sietve csúszott le a kötélen, fájdalmában felszisszenve. Hosszú ideig mozdulatlanul lógott ott és közben az ideges Pengék felkiabáltak neki. Bár egyáltalán nem válaszolt, teljesen sértetlennek tűnt, amikor lassan kinyújtotta az egyik kezét és varázsolt valamit, amitől a villámok újra felfénylettek, majd megtörtek és elhaltak.
Újra mászni kezdett, be a legalsó kamra sötétjébe. Mielőtt eltűnt volna az ásító üregben visszafordult és intett egyet.
– Gyerünk, Pengék! – Tarthe már gyorsan mászott felfelé, mire kiáltásának visszhangja elhalt körülöttük.
A kötél mellett álló ösztövér harcos megvonta a vállát és követte. Tempus kemény tekintetű papja könyökölve tört utat magának a többiek között, hogy ő lehessen a következő. A harcosok és tolvajok vállukat vonogatva adtak neki utat és vártak a sorukra. Így tett Tyche ösztövér papja is, buzogánya övére akasztva harangozott, ahogy felerőszakolta magát a kötélen.
A legfiatalabb harcos újra leellenőrizte felhúzott és betöltött számszeríjait és leült a kipányvázott lovak közé. Figyelte, ahogy azok letépnek minden apró fűcsomót, amit csak találnak és gondos ívben kiköpött a sötét üregek felé odalent, ahonnan rohanó víz zúgása jött halványan. Többször is felbámult a vasrudakként álló kötelekre, de tiszta parancsot kapott. Ami így is jobb, mint amit a fegyveresek általában kapnak, gondolta és letelepedett a hosszú várakozáshoz.
* * * * *
– Nézzétek! – a suttogásban egyszerre volt ijedelem és csodálat; még a veterán Pengék sem láttak ilyesmit eddigi kalandjaik során. Az idő megérintette ugyan a tornyot, de a bűbáj mintha a falai között tartotta volna a szürkeséget, a szelet és a hideget. Egy beomlott mennyezetű átjáró végén a Pengék a dicsőségbe léphettek át a mágikus csillogás függönyén.
Az egyik szoba vörös bársonnyal volt kárpitozva: egy tánctér finom drótokra fűzött szikrázó ékkövekből szőtt függönyökkel körülvéve. Egy másikban lágy, fehérkő szobrok álltak, mind részleteikben mind pedig méreteikben teljesen életszerűen ábrázolva fiatal nőket, kiknek szárnyak növekedtek ki vállaikból. Volt néhány beszélő szobor is, melyek lágy, sóhajtó hangon köszöntötték a behatolókat egy évezredek óta halott költeményt szavalva.
„Az lenne egyetlen örömöm, ha ölelhetnélek, és bár szemeim látják a napot s holdat, mást nem tehetek, mint összehasonlítom veled őket... és te vagy a legnemesebben ragyogó csillag a szememben...”
„Keress, hogy rám ne találj többé ott, hol csendes tornyok néznek le a csillagokra, sötét vizeknek apró tavaiban csapdába esve...”
„Mi ez, ha nem kopasz tündérek köd-álma, melyben semmi sem az, aminek látszik és mit megérinthetsz, megcsókolhatsz, mind csupán álom?”
A Pengék a csodálattól kábán sétáltak közöttük vigyázva, hogy semmit se érintsenek meg. Az érzelemtelenül elsóhajtott szavak végtelenül visszhangzottak körülöttük. – Istenek, – még a rendíthetetlen Tarthe is beleborzongott. – látjuk ezt a szépséget...
– És nem vagyunk képesek magunkkal vinni. – mormolta a tolvajok egyike, hangja veszteség feletti mély sajnálkozást tükrözött. Ekkor még a papok is ezt érezték, legalábbis bólintásaik és ijesztő esetlenségük ezt mondta, még ha ajkaik nem is mozdultak.
A beszélő szobrok terme mögötti szoba sötét volt, csak csillogó fények pöttöm szivárványa világította meg – számtalan sziporkázó színszikra járta végtelen táncát a szobában, örvénylő smaragd, arany és rubint őrjáratot tartva, mely sohasem lépett ki az ajtón.
Villám, gondolták mind és visszahőköltek. Végül Tarthe szólalt meg – Gralkyn... a te dolgod, attól tartok.
Az egyik tolvaj sokatmondó sóhajjal kezdte megfosztani magát mindentől, ami fém. Kezdve apró drótokból álló álkulcsaival a füle mögött, folytatva a pengék apró erdejével a csizmájában és minden egyes üreget és zsebet kiürítve nem kevéssé bonyolult szabású ruháján. Mire befejezte, majdnem meztelen volt. Nyelt egyet. – Sokkal tartozol nekem ezért. – mondta Tarthe felé címezve és macskaszerű mozdulatokkal előrelépett, be a fények ködébe.
A szikrák azonnal megmozdultak, szétugrottak, mint riadt halraj, majd körözni kezdtek, egyre gyorsabban, míg már minden hol rémisztő sebességgel rohantak, összekapaszkodtak – A figyelő Pengék látták, amint Gralkyn rángatózni kezd, mintha láthatatlan kezek csiklandoznák, – és csillogó fényköpennyel borították be a tolvajt.
Úgy nézett ki, mint egy császár drágakövekből szőtt köpenyébe burkolózva. Gralkyn csodálkozva bámult le magára egy darabig mielőtt újra felnézett volna. – Ezzel is meglennénk... ki a következő?
Ithym, a másik tolvaj lépett habozva a szobába, de a fények nem mozdultak Gralkyn körül és úgy tűnt, semmi sem történik. Sóhajtva fújva ki az egy ideje már benntartott levegőt Ithym közelebb lépett és egyik kezét társa felé nyújtotta, de vissza is húzta. Gralkyn bólintva értett egyet vele.
Ithym eltűnt a szoba hátsó részének félhomályában és egy ideig csak a csend függött a levegőben, mielőtt visszatért és kezeivel egy négyzetet mutatva közölte, hogy ajtót talált.
Tarthe levette köpenyét, beleszórta Gralkyn fémtárgyait és a vállára vette. Kihúzott karddal belépett a szobába. A fények némelyike azonnal elvált a tolvajtól, egy vizsgálódó áramlatként közelítve a teljes vértezetbe öltözött harcos felé. Az idegesen figyelő Pengék hirtelen izzadtságot láttak gyöngyözni vezérük homlokán, ahogy folytatta útját a második tolvaj felé. A fények úgy örvénylettek Tarthe körül, mint valami zümmögő legyek... azután lassan visszatértek Gralkyn köré.
A harcos megkönnyebbülten rázta meg fejét, azután a többiek hallották suttogását – Ithym, hol az az ajtó?
Néhány dulakodásszerű hang után visszakiáltott a homályból – Ide mindenki! Az út tisztának látszik!
Óvatosan, egyenként sietett el a többi Penge Gralkyn mellett, míg végül csak a fénykabátos tolvaj maradt a szobában. Nyugodtan elindult ő is az ajtó felé, a túloldalon ideges társai egy szűk átjáróban várták, ami egy homályos nyílt terembe vezetett. – Álljatok hátrébb! – mondta Gralkyn. – Húzódjatok félre! Átmegyek!
A többiek szófogadóan elmentek egészen a terem végéig és feszülten figyeltek. Gralkyn az ajtó felé futott, átvetődött rajta és keményen ért földet a kőpadlón. Ahogy átrepült az ajtón, a fények mintha láthatatlan falba ütköztek volna, megszabadult tőlük. Egy pillanat alatt feltérdelt és már talpon is volt, olyan gyorsan húzódott el az átjárótól, amilyen gyorsan csak tudott. Csak ezután nézett vissza a sziporkázó fények lágy falára, ami szilárdnak tűnve töltötte be az ajtó helyét.
– Rendben... vagy? – Elmara szólt, még mielőtt a kérdés értelmén elgondolkodott volna.
Gralkyn leporolta a vállait. – Nem... nem tudom. Minden jónak tűnik... már az a bizsergés is megszűnt. – Begörbítette néhány ujját, amikor Ithym vállat vonva övéhez nyúlt és kihúzott belőle egy apró tőrt és a fénnyel teli ajtó felé röpítette. Hirtelen apró villámok csaptak ki a fénytömegből, oly fényesek, hogy mindenki félrekapta a fejét és felszisszent fájdalmában, a fegyver eltűnt, még apró szilánkok sem maradtak belőle, hogy a földre eshetnének. Amikor újra képesek voltak tisztán látni, akkor újra a lágy, de áttörhetetlen fényfalat látták az ajtó helyén.
Tarthe savanyú képpel nézett. – Hát – szólalt meg – nem maradt olyan visszaút, amit szívesen próbálnék meg. Akkor... előre.
Mind megfordultak és körülnéztek. Egy lágyan ívelő erkélyen álltak, mintha az egy hatalmas kör belsejében lenne. A derékmagas kőkorlát mögött a semmit látták csak. Hatalmas, nyílt sötétség. Végignéztek a falakon és homályosan még több erkélyt láttak, némelyik magasabban, némelyik alacsonyabban, de mind üresen.
Tartlie megvonta a vállát. – Nos, mágus?
Elmara felemelte egyik szemöldökét. – A tanácsomat vagy egy varázslatomat kéred?
– Tudsz idézni nekünk egy fénygömböt és mozgatni a levegőben? – mutatott Tarthe az előttük lévő sötétségbe, de vigyázott rá, hogy ne nyúljon túl a korláton.
Elmara bólintott. – Tudok, – mondta csendesen – de miért kellene? Olyan érzésem van... mintha valami várakozna. Egy csapdához hasonlít, ami csak arra vár, hogy varázsoljak.
Tarthe felsóhajtott. – Egy varázslótoronyban vagyunk! Csak természetes, hogy lógnak a levegőben varázslatok és csapdák is vannak... és természetesen veszélyes dolog mágiát használni itt! Azt hiszed, hogy egyikünk sincs ezzel tisztában?
Elmara vállat vont. – Én... erős mágia hálóz be mindent körülöttünk. Nem tudom mi történhet, ha megbontom a szálakat. Csak azt szeretném, ha ennek mind tudatában lennétek és készen állnátok, hogy félreugorjatok, ha... a legrosszabb jön ránk. úgyhogy még egyszer megkérdem: kellene?
Tarthe szinte felrobbant dühében. – Mire fel ez a végtelen kérdezősködés arról, hogy mi helyes és kellene-e ezt vagy azt csinálnod? Van hozzá hatalmad – hát használd! Mikor hallottál már más mágusokat kérdezősködni ha arról volt szó, hogy varázsolni kellene valamit?
– Nem elég gyakran. – mormolta az egyik harcos és Tarthe megfordult, hogy laposan ránézzen.
A harcos vállat vont és széttárta karjait. – Eh, Tarthe, – ellenkezett – én csak a saját világnézetemről beszélek.
– Hmmm. – morgott Tarthe. – Vigyázz, nehogy valaki erőteljesen megváltoztassa a világnézeted... arra hatva, amivel nézel és nem arra, amit látsz.
– Elég volt. – szólt közbe Elmara felemelve kezeit. – Idézek fényt. Tartsd fejben, Tarthe, hogy az eredmény nem feltétlenül lesz kellemes. Álljatok hátrébb.
Valami kicsit és fényeset vett elő az övén lógó erszények egyikéből, feltartotta és valamit mormolt. Az növekedni látszott a kezében és Elmara elengedte, hogy az felemelkedhessen és az arca előtt lebegjen, forogva változott át lüktető fénygömbbé. Fénye tűnődő arckifejezést kölcsönzött a mágusnak.
Mire a gömb már akkora volt, mint El feje, addigra megállt és nyugodtan függött előtte a levegőben. A varázsló belenézett. A gömb engedelmesen, hangtalan siklással a levegőben elindult és átlebegett a korlát felett, ki a sötétségbe. A homály függönyként vált szét előtte, megmutatván a hatalmas terem valódi méreteit. Mielőtt még elérte volna a nagy, gömbszerű szoba távolabbi falát, fények jelentek meg itt is és ott is, melyeket nem Elmara alkotott. A Pengék lassan meglátták egész környezetüket. Az övékéhez hasonló erkélyek függtek a falon mindenfelé, ahol azelőtt a sötétség rejtegette őket alattuk és felettük. Belül a gömbszerű tér hatalmas volt – jóval nagyobb, mint amekkora Ondil tornya kívül.
– Nagy istenek! – csodálkozott az egyik harcos.
A mellette álló pap mormolt valamit. – Szent Tyche, légy velünk.
Négy ezidáig sötét, de lassan kivilágosodó fény lebegett a hatalmas kamra közepén. Hármuk akkora volt, mint két ember, a negyedik – kisebb – közöttük függött.
A legközelebbi gömb egy mozdulatlan sárkányt tartott. Teste összetekeredett, hogy beleférjen a fénygömbbe, vörös pikkelyei tisztán látszottak. Úgy tűnt alszik, bár szemei nyitva voltak. Erősnek, egészségesnek, büszkének látszott – és mintha várakozna. A legtávolabbi gömbben egy olyan lény volt, amit csak mesékből ismertek: egy csuhás, emberszerű figura csillogó, lila bőrrel és kifejezéstelen, fehér gömbszemekkel, szája helyén rövid csápok erdeje. Mozdulatlanul állt a semmiben lebegő fényben, üres kezein egyel kevesebb ujj, mint amennyi az embereknek van. Egy agyszívó! A harmadik gömböt részben elrejtette a sárkány összetekeredett teste... de a Pengék éppen eleget láttak, hogy az a bizonyos fémes ízű félelem hidegen végigkússzon rajtuk. A gömb sötét lakójának gömbszerű testét egy hatalmas szem és agyaras száj foglalta el, melyek körül számtalan kis szemkocsány állt ki belőle: egy beholder. Elátkozott fajtája állítólag számos kis birodalmat ural Calimshantól keletre. A Zsarnoki Szemlélők mindenkit rabszolgává tesznek, aki területükön él vagy belép oda.
Elmara figyelmét azonban a negyedik, kisebb gömb foglalta le. Mélyén egy nagy könyv lebegett, melyet két testetlen, emberi csontkéz tartott nyitva. Amikor Elmara a fényes kék csillogásba bámulva hunyorított – itt minden mágikus volt, mágus-látása szinte használhatatlanná vált –, látta a vékony hálót, melynek szálai összekötötték a gömböket és teljesen átszőtték a két kezet a könyvvel. Biztosan újjáélesztett őrzők azok a csontok... ahogyan a szörnyetegek is.
– Szóval elfordulunk az eddigi legnagyobb kihívástól és életben maradunk vagy elmegyünk azért a könyvért és dicsőséges halált halunk? – kérdezte fintorogva Ithym.
– Mi haszna egy könyvnek? – kérdezett vissza egy harcos félelemmel teli hangon.
– Ja. – értett egyet egy másik. – Faerunban nincs is másra szükség, csak még több halálos varázslatra, amivel a mágusok eljátszadozhatnak.
– Ugyan. – vetette közbe Gralkyn. – Az a könyv lehet tele imádságokkal valamelyik istenhez vagy egy kincshez vezető út van leírva benne vagy...
A harcos Dlartarnan savanyúan nézett rá. – Csak megismerek egy varázskönyvet, ha látok egyet. – morogta.
– Nem azért jöttem idáig, – mondta Tarthe recsegő hangon – hogy most meghátráljak. Már ha van egyáltalán olyan visszavezető út, ami nem öl meg mindannyiunkat. Ráadásul nincs kedvem üres kézzel visszalovagolni az utolsó fogadóba, hogy minden flaskahuszár gyávának nézzen, aki csak kilovagol, levadászik néhány nyulat a vadonban és hazamegy úgy, hogy kipróbálatlan pengéje a hüvelyében rozsdásodik.
– Na ez a harci szellem... – értett egyet Ithym, majd suttogva fűzte hozzá – ...ami mindannyiunkat megöl.
– Elég! – vágott közbe Elmara. – Itt és most két választásunk van: megpróbálunk találni egy kivezető utat vagy harcolunk ezek ellen a dolgok ellen. Hogy ne legyenek kétségeitek: azok a gömbök varázslattal vannak a könyvhöz és a kezekhez csatolva.
– Az egyik halál már közel van. – a harcos Tharp szólt mély, ritkán hallott hangján. – A másikat később is megkereshetjük.
Az egyik pap megmarkolta szent szimbólumát. – Tyche bátorságot és igazságot szolgáltat a dicsőséghez. – mondta Tyche Keze élesen.
– Tempus szerint egy kalandozó felemelt fejjel harcol és nem áll félre, amikor erős ellenféllel találkozik. – értett egyet Tempus Kardja. A papok egymásra néztek és torz vigyorral húzták elő fegyvereiket.
A tolvaj Gralkyn sóhajtott. – Sejtettem, hogy ha két harcimádó pappal mászkálok, az hamar bajba fog sodorni.
– És nem is csalódtál, – mondta Tarthe – amiért sokat köszönhetsz. Szóval most még nyugalom van és megbeszélhetünk valami stratégiát ezek ellen a bebábozódott bestiák ellen és nem akarok több szót hallani arról, hogyan próbáljunk meg elbújni előlük!
Volt egy kis csend miközben a Pengék kedvetlenül egymásra vigyorogtak vagy tétova tekintettel bámultak, mind próbálva – hiábavalóan – elrejteni szemeikben csillogó félelmüket.
Elmara csendes nyugalommal szólalt meg. – Egy mágus házában vagyunk és mint Mystra követője, én vagyok közülünk a legközelebb a varázslósághoz. Úgy helyes, hogy enyém legyen az első támadás, – nyelt egyet és a többiek látták amint megremeg izgalmában és félelmében. – minthogy én kívánom a leginkább a győzelmet az ellen... amivel most szembenézünk.
– Mi vagy te Elmara? A Magiszter egy bolond képében vagy talán Calimshan Legfensőbb Varázslónője egy kiránduláson? Vagy egyszerűen csak az a gyengeelméjű idióta, akinek a szavaid alapján néznélek? – kérdezte Dlartarnan savanyú képpel.
– Tartsd a szád! – figyelmeztette Tarthe. – Ez most nem a vita ideje!
– Amikor már meghaltam, – beszélt vissza a harcos sötéten – akkor már egy szúrásnyi idővel elkéstem, hogy élvezzem az utolsó vitámat... és én szeretném kiélvezni, még most.
– Lehetek gyengeelméjű idióta, – mondta Elmara nyugodtan – de eleget ültetek a félelmeiteken, hogy legyen időm gondolkodni... és nem tehetsz róla, hogy elismered az erőfeszítésem ostoba voltát, de akkor is ez a legjobb út, amire ráléphetünk.
Többen is ellenkeztek egyszerre – és azután egyként hallgattak el. Eltorzult arccal néztek ki a gömbökre, a fiatal mágusra és utána vissza a gömbökre.
– Ez őrültség... – mondta végül Tarthe – de ugyanennyire biztos vagyok benne, hogy csak ebben reménykedhetünk.
Zavart csend válaszolt; kicsit megemelte hangját és megkérdezte – Van valakinek ellenvetése? Vagy beszéljünk még róla?
A szavak mögött lógva maradt csendben Ithym kicsit megrázta a fejét. Mintha csak ez lett volna a jel, a két pap is fejrázással válaszolt, majd egyenként mindenki – Dlartarnan utolsóként.
Elmara körülnézett. – Akkor hát megegyeztünk? – A Pengék csendesen bámultak rá, mire hozzátette – Hát jó; akkor itt van szükségem mindenkire, aki eldobható fegyverekkel bír – de ne tegyelek semmit, amíg jelet nem adok, bármi történjék is.
Egy intéssel az erkély egyik végébe terelte őket, míg maga a másik végbe állt. – Előbb még idéznem kell néhány varázslatot. – mondta. – Valaki tartsa szemmel azokat a fényeket és szóljon, ha a munkám megváltoztatna valamit.
Egy ideig mutogatott és mormolt, miközben furcsa porokat szórt a levegőbe és kis tárgyakat húzott elő öltözékéből, erszénykéiből és természetesen viseletes csizmáiból is.
A várakozás csendjében a Pengék figyelték fiatal mágusukat, amint újabb jeleket rajzol a levegőbe; mind röviden felvillant majd elhalványodott, amint belekezdett a következőbe. Fények söpörtek át rajta és tűntek el. Bár feszülten koncentráló arckifejezése egy pillanatra sem változott meg, társaival együtt ő is észrevette, hogy a négy gonoszan figyelő gömb minden varázslata befejeztével mintha fényesebben ragyogna. Az ajtóban maguk mögött hagyott fényfal szikrái felbolydultak és egyre gyorsabban mozogva örvénylettek, de nem mutattak hajlandóságot arra, hogy kilépjenek az átjáróba.
Végül El csizmáihoz lehajolva hat egyenes, alkarhosszú pálcát vett elő. Kettőt a végüknél egymáshoz illesztett, azok elcsavarodtak és összeakaszkodva egyé váltak. Ugyanígy hozzáillesztve a többit, Elmara kezében hamarosan egy hosszú, vele egyforma magas bot volt.
Megrázta próbaképpen, hogy nem esik-e darabokra, de az illesztések erősen tartottak. Azután egy képzelt ellenfél felé döfött vele. Dlartarnan felhorkant; játéknak látszott.
Elmara a kő korlátnak támasztotta a játékbotot és elindult a többiek felé, közben a kezeit törölgette. – Én kész lennék. – mondta éles pillantásokkal szemlélve a várakozó gömböket. Kezei kicsit remegtek.
– Hasonlóképpen. – válaszolt Ithym.
Tarthe keskenyen mosolyogva tette hozzá – Nem szeretnéd elmondani, hogy miféle varázslatokat idéztél... még mielőtt a vérontás elkezdődne?
– Nincs annyi időn beszélgetni; a mágia nem tart örökké. – válaszolta Elmara. – De hogy tudjátok: tudok repülni, a lángok nem sebeznek meg – még a sárkánytűz sem, bár kétlem, hogy a mágus, aki leírta a varázslatot szembenézett egyel is mielőtt ezt kijelentette – és a varázslatokat, melyeket rám irányítanak, vissza tudom küldeni a használójukra.
– Ezt mindet meg tudod csinálni? – Tharp hangja hirtelen óvatossá vált.
– Nem minden nap. – válaszolta Elmara. – A varázslatokat egy dwaeodembe szőttem bele.
– Micsoda öröm! – mondta Gralkyn könnyed, gunyoros hangon. – Ez mindent megmagyaráz... most már sokkal okosabban fogok meghalni.
– A varázslatokat egy körülöttem lévő pajzs kapcsolja össze. – válaszolta Elmara csendesen. – Ehhez egy bűvös tárgyat fel kellett áldoznom – és ez elszívja az életemet is, lassan, de menthetetlenül, minél tovább tartom fenn.
– Akkor elég az ostoba beszédből. – vágott közbe élesen Tarthe. – vezess minket harcba, mágus.
Elmara bólintott, nyelt egyet és egy mozdulattal eltakarta arcát, mintha egy harcos lenne, aki éppen lecsukja sisakja rostélyát – a harcosok sokatmondó mosollyal néztek össze – felkapta botját és fellépett a korlátra.
Kiugrott a nyílt térbe – és eltűnt szem elől.
A Pengék ijedten néztek össze, majd egyként hajoltak át a kőkorláton. Messze lent Elmara kitárt karokkal siklott a semmiben, testével kicsit billegve, mintha madárként próbálgatná a levegőt. Röpte élesen felfelé kanyarodott alig egy karnyújtásnyira egy erkélytől és elindult vissza, a Pengék felé. Arca fehér volt és feszült; látták, hogy nyel egy nagyot és mintha kicsit elzöldült volna, amikor botját elengedve karjait és ujjait bonyolult mozdulatokra bírta. A bot mellette repült, követve a lágy kanyarokat és a finom siklást, ahogy Elmara megfordult és felfelé, majd a terem messzebb lévő fala felé tartott, egy varázslatba kezdve bele. Mintha kétszer is varázsolt volna... és végül megállt a Pengékkel szembefordulva, karjai a feje felett, kezei körül két szellemszerű fénykör táncolt. Azután az erkélyen állók látták, de nem hallották, amint egy szót kiált. Az egész terem megreszketett és a fények elugorva kezétől eltűntek.
A középen lebegő gömbök mozogni kezdtek. A Pengék harciasan feltartott fegyverekkel a kezükben figyelték, ahogy a fénygömbök körbesiklanak a termen – és bennük a lények mozgolódni kezdenek. Mintha csak egy hosszú álomból ébredtek volna fel, körülnéztek. A Pengék egyike szívből jövő átkot suttogott. A tolvajok lebuktak a korlát mögé és onnan nézték őrült társukat, aki a levegőben állva újabb varázsba kezdett.
Hangtalan villanás jött. Az agyszívó elsütötte egy varázslatát azt kutatva, hogyan szabadulhatna ki a fénygömbből, de az ellenállt neki. A csápos lény összegörnyedt fájdalmában. Elmara megdermedt, majd rámutatott és az agyszívó börtöne pörögve indult el a termen keresztül a sárkányt magába záró gömb felé. A hatalmas féreg farkával csapkodott, vállait rázta és csendesen üvöltött, próbálva összetörni maga körül a fényt. Állkapcsai közül tűz csapott ki, ahogy elkapta az erkélyről figyelő emberek tekintetét. Gyűlölet csillant szemeiben és valószínűleg morgott is.
Azután a két gömb egymásnak ütközött és a világ meghasadt.
A Pengék felüvöltöttek, amikor a valaha is látott legélesebb fény a szemeikbe villant. Hátratántorodtak, amikor az erkély megrázkódott alattuk és úgy érezték, hogy belevakulnak a két gömb robbanásába. Egyedül Asglyn, Tempus Kardja számított valamiféle varázsviharra és hunyta le szemeit időben, hogy utána lássa az agyszívót a sárkány agyarai között küszködni, varázslatokat köpködve mígnem az állkapcsok összezárultak.
A lila test maradványai sötét esőként zuhogtak ki kitátott állkapcsok közül, ahogy a sárkány felüvöltött dühében. A harmadik gömb már a sárkány felé száguldott, a beholder szemkocsányai izgatottan rezegtek, ahogy felkészült a harcra.
Asglyn Elmarára pillantott és arca helyén egy izzadó maszkot látott, szája összeszorítva az erőlködéstől, ahogy a beholder gömbjét vezérli keresztül a légen. Azután sietve újra lehunyta szemeit, pont mielőtt a két fénygömb egymásnak csapódása okozta robbanás megvakította volna. A villanás azonnal jött és hője megcsapta a pap arcát. Amikor újra kimerte nyitni szemeit, látta a lángok koszorúzta beholdert, ahogy a sárkány szárnyaival a levegőben tartva magát feléje nyúl hatalmas karmaival. A beholder számtalan szeméből fényes sugarak indultak a féreg felé. A sárkány válaszüvöltése jelezte, hogy haragjába növekvő félelem vegyül.
Asglyn körülnézett. Gralkyn szinte közvetlenül előtte térdeit lebukva a korlát mögé és kezeivel fedte el szemeit. Tarthe fejét rázva próbálta kitisztítani a látását.
– Fel, Pengék! – sziszegte a pap sürgetőleg és hirtelen elhallgatott, mert Elmara hangja szólalt meg a fejében.
– Dobjatok mindent, ami szúr vagy vág a Zsarnok szemeibe, olyan gyorsan, ahogy csak az istenek megengedik nektek!
Asglyn meglendítette nehéz kalapácsát – kedvenc fegyverét, mely már több, mint száz harcon át szolgálta őt – és minden erejét latba vetve eldobta. Az pörögve szállt célja felé, hogy gondosan kiszámított ívben csapódjon be a beholder középső, nagy szemébe, de a pap már nem nézte, hogy célba talál-e; pofozgatva, rázogatva próbálta magukhoz téríteni morgó társait és reménykedett, hogy valahogyan meg fognak menekülni.
Elmara következő varázslata pengék örvényét idézte elő a semmiből. Azok pörögve-forogva villantak át a légen a beholder lengő szemkocsányai felé, mint számtalan tűzlégy. El látta, amint több szem is leválik vagy tejes folyadékká változva elsötétedik mielőtt a Zsarnoki Szemlélő megpördült és füstté változtatta a többi pengét egy sugárral, ami egy bizonyos ifjú mágus felé indult.
Félreugrott – és visszapattant a sárkányszárnyak, pikkelyes vállak, karmok lebegő szemkocsányok forgatagába. A sárkány felüvöltött kínjában, de El nem látta mitől.
A sárkány ismét tüzet köpött. Ahogy az imént, a hatalmas lángnyelvek félrecsapódtak egy láthatatlan pajzsról a Zsarnok körül. Azonban a pajzs nem jelentett akadályt a karmoknak és a faroknak. Egy hatalmas farkcsapástól a küszködő beholder átrepült a termen, nem messzire az erkélytől, melyen a Pengék álltak, s pörgő-forgó-suhogó fegyvereik útjukra indultak, így a szörnyeteg örvénylő acélba csapódott. Fájdalmában és haragjában felvisítva a beholder megállt és baloldalán minden szeme az erkély felé fordult.
Csillogó és szikrázó sugarak villantak fel és a Pengék rémülten kiabálva rohantak az erkély másik vége felé. Az megrázkódott alattuk és a korlát nagy része semmivé foszlott, elolvasztotta a Zsarnoki Szemlélő dühe.
Bár egyetlen varázslat sem tépett bele az emberekbe, a villanások és a sárkányláng fénye szinte megvakította őket. Mágia ugrott előre és mászott végig az erkélyen mielőtt visszaugrott volna a gömbszerű szörnyetegre; Elmara utolsó varázslata dolgát végezte.
Azok a Pengék, akik még elég jól láttak, még több acélt dobtak a Szemlélőre, de az erkély körül pattogó mágiában nagy részük szikrákká és szilánkokká vált vagy egyszerűen semmivé foszlott. A pengék ködén keresztül a dühében őrjöngő sárkány csapott egyet szárnyaival és megrohanta a beholdert, el akarván pusztítani a dolgot, ami annyi szenvedést okozott neki. Ahogy közeledett, újra lángot lehelt maga elé. Az elfeketedő lény megpördült saját tengelye körül és megmaradt szemkocsányai a hatalmas féregre mutattak. Mágikus sugarak döftek előre és a sárkány felsikoltott. A belolder kicsit fentebb emelkedett, hogy a lendületétől tehetetlenül tovaszáguldó sárkányt kikerülje. Az óriásgyík olyan erővel csapódott a falnak, hogy a Pengéket a rázkódás leverte lábukról A Zsarnok halálsugarai könyörtelenül csaptak le ismét a sárkányra.
A bestia valamivel kisebbnek tűnt, amikor végre sikerült egy szárnycsapással elszakadnia a faltól, testéből füst szállt fel. Leszakadt erkély maradványok zuhanta le, ahogy a sárkány továbblendült, sikolya a szörnyű és nyers agónia hangja volt. Azután sírása elhalkult. A félelemtőt dermedt Pengék látták, ahogy a sárkány testének darabjai eltűnnek, mintha csak egy kandallóba dobott jégszobor lenne. Gyorsan kimúlt, vére lüktetve forrt el semmivé válva, ahogy a kegyetlen erők lecsaptak a maradványokra. A villogó mágia mögött a Pengék homályosan látták Elmara lebegő alakját, amint karjait lengetve sietve varázsol.
Amikor a sárkány az elforró vér és a megfeketedő pikkelyek utolsó fellángolásában végleg eltűnt, a beholder gonosz lassúsággal fordult a mágus felé, hogy középső szemének széles sugarával befogja – a sugárral, ami minden mágiát elszív.
Ahogy a varázsrabló sugár elérte, Elmara karjaival csapkodva zuhanni kezdett. A férfiak hallották, ahogy felzokog félelmében. A beholder utána fordult, hogy egyszer és mindenkorra végezzen vele, mint ahogy azt a sárkánnyal tette. Miközben a Pengék utolsó fegyvereiket, pajzsaikat és még néhány csizmát is dobtak rá, felhangzott a szörnyeteg kegyetlen nevetésének mennydörgése.
Sugarak csaptak le újra. A haragos fényeken keresztül a Pengék meglátták Elmarát, amint egyik kezével a beholder felé csap, mintha egy korbácsot fogna. Botja hirtelen önálló életre kelt.
A szörny megrázkódott a támadástól és sebesen körbefordult. A Pengék kétségbeesetten buktak le az erkély felé tartó sugarak elől, de Elmara varázslata kitartott és visszatükrözte a halálos fényeket azok küldőjére.
Tarthe és Asglyn vállt vállnak vetve állt a korlát maradványain, nyugodtan és tehetetlenül, már minden fegyverüket eldobták. Hunyorogva nézték, ahogy Elmara egy tőrt húz elő övéből és üvöltve ront a Zsarnokra, mint valami bosszúszomjas nyílvessző. Szemek mozdultak és felrobbanó fénynyalábok törtek előre. A repülő mágust oldalra vetette a velük járó erő és kezében a tőr hirtelen fellángolt.
Kínjában kezét rázva dobta el, de még szinte ugyanazzal a mozdulattal nyúlt felöltője elejéhez. Megjelent egy újabb tőr – nem, csak egy öreg kard törött csonkja – Elmara kezében. Kikerülve a levegőben tekergő és csapkodó sugarakat újra a beholder felé száguldott.
Várakozó varázslatok keltek hirtelen életre a penge körül kinyújtott kezében, tekeregve és fellángolva, ahogy Elvara lecsapott vele – és kicsiny acélfoga úgy mélyedt bele az egyik kemény test-lemezbe, mintha csak forró gőzbe vágott volna vele.
A belolder felsikoltott, mint egy rémült kurtizán és elugrott a varázslónőtől. El egyedül maradt a semmi közepén állva, ahogy a Zsarnok vakon nekiszáguldott a legközelebbi falnak, kínjában morogva.
Elmara egy pálcát rántott elő övéből és utánaszáguldott. A pálcával egyenesen bedöfve a szervkocsányok közé megérintette a gömbszerű restet épp csak a sziszegő, csapkodó állkapcsok felett. Azután elrúgta magát és szabadon lebegett. Mögötte a beholder elkezdte előbbi cselekedetét visszafelé, hátrébb lebegett és újra előreszáguldva ismét a falnak csapódott. Azután visszadobódott oda, ahol Elmara az imént megérintette pálcájával.
Lebegett ott egy pillanatig – azután ismét nekivágódott a falnak, majd szinte mozdulatra pontosan megismételte ugyanazt. A figyelő Pengék csodálkozva nézték, hogy a szörnyeteg újra és újra a falnak száguld.
– Meddig fogja folytatni? – kérdezte Tarthe csodálkozva.
– A beholder arra ítéltetett, hogy újra és újra a terem falának zúzódjon, amíg teste darabokra nem esik. – mondta Asglyn görcsösen. – Nem sok mágus meri használni ezt a varázslatot.
– Ezt nem kétlem. – vágott közbe Ithym mellettük. Azután felnyögött és a hatalmas terem közepére mutatott.
Elmara visszaszerezte botját és belebegett az utolsó, kisebb fénygömb közepébe. Az egyik csontkéz a szemei felé ugrott, de ő félrecsapta. A másik már repült felé hátulról; látták, ahogy csontos ujjak mélyednek a nyakába miközben késve megpördül.
Elmara félredobta botját és egy varázslat szavait köpte, egyik kezével a szükséges mozdulatokat hadonászta. A csontkéz kényelmesen folytatta útját, miközben a lány a varázslatot szőtte – és az imént félreütött kéz már ismét az arca felé száguldott, két csontos ujj összezúzva, használhatatlanul lógott rajta.
Tarthe feszülten sóhajtott. Elmara küzdött, egy kéz a torkán és fejét rángatja, hogy kikerülje a másik kéz szeme felé kaparászó ujjait. Arca elsötétedett, de a Pengék úgy látták, mintha fényes porszemek csapnának ki testéből és vennék körbe lassan, egyre csillogóbban.
Azután minden hang nélkül mindkét csontkéz aláhullott a semmibe és a fénylő gömb körülöttük elhalványodott, majd teljesen eltűnt. Ahogy a mágia megszűnt, a Pengék hallották Elmarát levegőért kapkodni a hirtelen csendben – és az első szín-szikrák a mögöttük lévő szobából elrepültek a vállaik felett.
A Pengék meglepetten vetődte félre. A sokszínű áradat, ami elborította Gralkyn testét, most kiömlött a mögöttük lévő szobából, át az átjárón és nyugodt szalagként kígyózva haladt tovább a terem közepén lebegő varázslónő felé.
– Elmara! Vigyázz! – Tarthe kiáltott, hangja szétterjedt és megtört a falakon.
Elmara ránézett, meglátta a fényeket és nézte őket egy darabig. Azután intett egyet és visszafordult a lebegő könyvköz.
A terem másik részén a csapdába ejtett beholder újra és újra a falnak indult, nedves puffanások jelezték, hogy még végzi dolgát, miközben Elmara belenézett a könyvbe.
Amint ujjai megérintették a lapokat, a fényszikrák hangos sóhajjal törtek előre. Elmara felszisszent, amikor körbevették.
A Pengék látták, ahogy a könyv kicsusszan mozdulatlan kezéből és lassan becsukódik. Egy csillogó fémszalag nyúlt ki a fedőlapok valamelyikéből és vette körbe a könyvet. Egy villanás, s a könyv lezárult.
A lebegő varázslónő körüli fények kezdte kialudni, egyesével, míg mind eltűnt. Elmara a magasban lebegve megrázta magát és elmosolyodott. Frissnek, vidámnak és minden kíntól mentesnek tűnt ahogy végigfuttatta egyik ujját a vaspántokon, követve a rúnaírást, mely a fémet borította. A Pengék hallották izgatott kiáltásait. – Ez az! Ez az! Végre!
Hasára kötötte a könyvet a kötéllel, amit a dereka körül viselt és összeszedett lentről annyi fegyvert, amennyit csak tudott, mielőtt visszarepült volna az erkélyre. Társai ijedten és valami újonnan támadt tisztelettel néztek rá egy hosszú pillanatig, mielőtt előreléptek, visszavették pengéiket, majd hirtelen vadul megölelték vékony testét izzadtság áztatta ruhájában.
– Remélem, hogy megérte mindezt. – mondta röviden Dlartarnan a könyvre nézve és közben kardjának ismerős súlyát próbálgatva. Azután fintorogva elfordult és elindult asz átjárón keresztül, melyen át kiléptek az erkélyre. – Remélem, hogy én is találok valami hasonló értéket – mondjuk egy maréknyi drágakövet vagy...
Hangja elcsuklott és zavartan leengedte kardját. Az ajtó másik oldalán nem az először látott kis, sötét szoba várta, hanem egy nagy, fényes terem, amit még sohasem látott.
– Még több bűvésztrükk! – mordult fel megpördülve. – Most mit fogunk csinálni?
Tarthe megvonta vállait. – Talán keresünk egy másik erkélyt. Ithym, nézz be abba a terembe – anélkül, hogy betennéd oda a lábad vagy bármi mást – és mondd el, hogy mit látsz.
A tolvaj bebámult egy ideig, majd vállat vonva fordult vissza. – Egy kripta, azt hiszem. Az a hosszú kőtömb egy szarkofág, vagy én vagyok sárkány. Van ott még legalább két másik ajtó és azok mögött a paravánok mögött ablakok... annak kell lenniük: a fény úgy változik, mintha felhők úsznának el a nap előtt és nem mozdulatlan, mit az idézett fény.
Egy darabig mindannyian az ovális álfalakra bámultak és a mögöttük lévő függönyökre, melyek hátsó megvilágításban fénylettek. A szoba csendesen és üresen, életjelek nélkül várakozott.
– Ondil sírja. – jegyezte meg Tharp a végzet hangján.
– Igen, de egy kivezető út is egyben, ha más nem marad. – válaszolt Tarthe nyugodt hangon, szemei körbejártak. Tekintete Elmarára esett, aki csendesen állt közöttük és látszólag hitetlenkedve megrázta fejét. Látta a történteket, de még nem volt biztos benne, hogy el is hiszi azokat. Tatán a kiöregedett kalandozók ijesztően hihetetlen kocsmameséi mégis igazak...
– Gyerünk és próbáljunk ki egy másik erkélyt. – javasolta Gralkyn. – Legalább négyet elérek – vagy még többet, ha El kötelet röpít a korlátjaikhoz.
– Ja, valahogy ki kellene jutnunk, – mondta Ithym. – vagy máskülönben az ivókban senki sem fogja megtudni, hogy a varázslónőnk elpusztított egy beholdert, egy agyszívót és egy sárkányt – csak hogy némi olvasnivalót szerezzen magának!
Ahogy Gralkyn átugrott a korlát maradványain és könnyedén talpra érkezett az alattuk lévő erkélyen, mögötte a nevetés már kicsit kezdett elvadulni.
EGY KÉK LÁNG
A legijesztőbb dolog amit egy varázsló életében láthat, miközben tornyokat rombol le, ördögi lényeket idéz és folyókat terel új mederbe? A kék láng, fiú. Ha valaha is láttad a kék lángot, akkor láttad a legijesztőbb dolgot, amivel egy mágus találkozhat – és a legszebbet is.
– Aumshar Urtrar, Mágus Mester
mondta egy tanoncának Nyárközép idején
A Síró Hold Évében
A végzet hideg keze ismét kezdett összezáródni a bátor Pengék körül. Mindannyian érezték ezt. Már kilenc erkélyt próbáltak meg és valahogy minden ajtó ugyanabba a csendes sírboltba vezetett. Várakozó gödörként feküdt az útjukban, türelmesen és elkerülhetetlenül.
– Mágia! – köpött Dlartarnan, letelepedve az egyik erkélyen és meztelen kardjára támaszkodva. – Mindig mágia! Miért nem mosolyognak le egyszer az istenek egy kardsuhintásra vagy egy egyszerű tervre?
– Emlékezz! – mondta Asglyn élesen. – Tempus mindennél többre becsüli a kard becsületét, ahogy azt te is tudod, és feltételezem, hogy bármely istennél jobban tudja, Darl, hogy ez egyben a legnagyobb ugrás a sír felé!
– Igen. – értett egyet Tyche papja. – Szent Úrnőm kedveli azokat, akik keveset panaszkodnak és előretörnek, bármi történjék is, ezzel kísértve jó szerencséjüket.
– Elég volt. – mordalt fel a harcos. – Hogy örüljenek az isteneitek, gondolom az lenne a legjobb, ha én mennék be elsőként a kriptába. Ez biztosan boldoggá teszi mindkettőjüket.
Ezután egyetlen további szó nélkül felkelt és elindult a mögöttük lévő terembe, az acél megcsillant kezében.
A többi Penge összenézve a vállát vonogatta, majd követték.
Dlartarnan már átvágott a sírbolton a közelebbi ajtóhoz és kardjával feszítgette azt. – Ez zárva van, – morogta és súlyát a pengének vetve tovább próbálkozott. – de ha...
Hangos reccsenés jött az ajtó felől. Kék tűz tört elő mögüle, röviden fel és le futkározva a kereten. Füst szállt fel a megfeketedett testből, ami valaha még Dlartarnan of Belanchor volt és most elterült a padlón. A harcos hamvai apró szürke örvényekkel ugrottak félre az összeszakadó csontok elől. A koponya még gurult egy darabig, majd sokatmondó vigyorral állt meg előttük. Kábultan bámultak le a maradványokra.
– Tyche vigyázza lelkét. – suttogta Tyche Keze remegő ajkakkal. Mintha csak válaszolna, Dlartarnan eltorzult, félig megolvadt kardja kiesett az ajtóból. Oly sikollyal, mintha egy zokogó fiatal szűz lenne, nekicsapódott a padlót borító köveknek és szilánkokra tört.
Elmara megingott, majd sápadtan térdre esett. Ithym finom keze a vállán megremegett.
– Talán egy varázslat, hogy megpróbáljuk kinyitni a másikat? – javasolta Gralkyn vékony hangon.
Asglyn bólintott. – Van egy parancsszavam, amely szolgálhatja – mondta csendesen – Tempus akaratát.
Lehajtotta fejét és imádkozni kezdett, majd előrenyújtott kézzel az ajtóra mutatott és egy szót mormolt utoljára.
Hangos reccsenés hallatszott. Az ajtó megrázkódott, de nem tört be. Por ereszkedett le a plafonról itt is és ott is, a padlón pediglen egy hosszú repedés jelent meg fülsértően éles roppanástól kísérve. A Pengék hátrálni kezdtek, végig azt figyelve, ahogyan a repedés a sírtól az ajtóig futott. Asglyn futni kezdett, arca félelemtől fehér, amikor hirtelen tűz csapott ki a lábaiból.
Neee! – kiáltotta rémülten keresztülrohanva a termen. Tempusss! – Üvöltő lángok csaptak fel a kupolás mennyezetig és mire eltűntek, Tempus papja is elment velük együtt.
A kábult csendet Tarthe törte meg. – Vissza... ki erről a helyről. Ez a mágia a sírból jön!
Tharp volt a legközelebb az átjáróhoz, ami visszavezetett az erkélyre, így alig egy lélegzetvételnyi idő kellett és már indult is kifelé az ajtón – de félúton megdermedt, ajkai remegtek, ahogy valami láthatatlan erő lecsapott rá. A Pengék elborzadva figyelték, ahogy a harcos csontjai kiszakadnak testéből és véres szökőkutakat hagyva maguk után a mennyezet közelében eltűnnek. A maradványok csonttalan kupacként; estek össze és vér záporozott mindenfelé, miközben Tharp sisakja és vértje csörögve padlót ért.
Az öt életben maradt penge rémülten nézett egymásra. Elmara felnyögött és lehunyta szemeit, arca sápadt – de nem kevésbé volt fehér Tarthe sem, amikor segítő kezet nyújtva átkarolta a vállát. Othbar, Tyche keze nagyot nyelt, mielőtt megszólalt. – Ondil elpusztít bennünket a varázslataival. Élőhalott lét vagy bukott mágia fog végezni velünk, ha nem a jó irányban indulunk tovább.
Tarthe bólintott, arca elkeskenyedett félelmében. – Mit tehetünk? Te és Elmara többet tudtok a mágiáról, mint a többiek.
– Talán ássuk ki magunkat? – kérdezte Elmara gyengén. – Az ajtókat és az ablakokat biztosan lefedte varázslatokkal, amik csak arra várnak, hogy elpusztítsanak minket. Még ha nem is gyanította volna, hogy valaki megpróbálja magát kiásni innen, akkor is fel tud kelni a sírjából, hogy varázslatokat dobáljon ránk.
– És mi történik, ha felkel? – kérdezte Gralkyn félelemmel telve. Ithym zordan bólintott és visszhangozta a kérdést.
– Megtámadjuk mindennel, amink csak van. – válaszolt erre Tarthe. – Varázslattal és pengével egyaránt.
– Hagy varázsoljak előbb egyet. – mondta Otlibar. Arca szörnyen elfehéredett és hangja remegett. – Ha működik, akkor Ondil a sírjához lesz kötve egy ideig, képtelenül a mágia használatára... és akkor megpróbálhatunk kimenni.
– Hogy egész hátralévő életünkben varázslatokat és fenevadakat küldözgessen utánunk? – Ithym zord arckifejezése mit sem változott.
Tarthe megvonta vállát. – Legalább lesz esélyünk, hogy pengéket és varázslatokat gyűjtsünk ellene és visszajöjjünk, ha ezt teszi. Elő a fegyverekkel és én megpróbálkoznék ezekkel a kövekkel alattunk. Othbar, szólj, ha készen vagy.
Tyche papja letérdelt az imádsághoz, kérlelve az Űrnőt, hogy emlékezzen hosszú és hűséges szolgálatára. Azután egy apró késsel megszúrta egyik tenyerét és a lehulló vércseppeket másik kezével fogta fel, közben kántált valamit, amit a többiek nem értettek.
Egy pillanattal később lazán maga mellé ejtett kezekkel a padlóra rogyott. Gralkyn önkéntelenül tett előre egy lépést – majd visszahátrált amikor valami szellem-fehér emelkedett ki suttogva a pap testéből. Csendben gomolyodott elő, egyre magasabb és vékonyabb lett – mígnem Othbar szellemi mása állt előttük. Nyugodtan a négy túlélő Pengére mutatott, majd az ablakokra. Azok rémülten figyelték, ahogy Otlibar árnya a szarkofághoz sétál és annak fedélkövére helyezi tenyereit.
– Mi? Ő...? – Ithym összerázkódott.
Tarthe a test fölé hajolt. – Igen. – Amikor felegyenesedett, a harcos arca idősebbnek látszott. – Tudta, hogy a varázslat az életét követeli majd, gondolom abból, amit mondott. – mondta Tarthe remegő hangon. – Menjünk.
– Az ablakokon át? – kérdezte Ithym könnyekkel a szemében, ahogy a sírnál álló szellemalakra nézett.
– Azt az utat mutatta. – mondta Tarthe komolyan. – Köteleket.
A két tolvaj levette bőrzekéjét és alóla letekerte a mellkasuk köré csavart kötelet. Elmara megfogta a kötelek egyik végét és a két tolvaj forogva távolodott tőle, mígnem a két hosszú eszköz a földre hullott. Ithym felkapott két kötélvéget és gyorsan összekötötte őket.
A két tolvaj felélénkülve ugrott az egyik ablakhoz és kinéztek rajta, hogy biztosan nincs-e ott valami látható, ami rájuk ugorhat. Ithym kezébe vette a dupla kötéltekercset és Gralkyn megragadta az egyik kötélvéget.
A kötélvéget a kovácsoltvas álfalakhoz érintette, majd a függönyhöz. Azután felbátorodva kesztyűs kezével is megérintette azokat. Semmi sem történt.
A sötétítőként használt, ovális álfalak repülő sárkányokat, sziklákon álló varázslókat és felnyerítő pegazusokat ábrázoltak. Gralkyn egy vállvonással a legközelebbit, egy pegazust ábrázolót választott és széles mozdulattal tárta ki azt sarokvasain. A többiek gyengén ellenkeztek, de semmi sem történt. Egy pengével szétválasztotta a mögötte lévő függönyöket – ezzel felfedve a kazettás ablakot és mögötte a tiszta eget az alatta elterülő vadonnal. A tolvaj óvatosan próbálta pengéjével kinyitni az ablakot, közben csapdát kutatva. – Ez nem nyitható. – mondta. – Az üveget szilárdan berögzítették.
– Akkor törd be. – mondta erre Ithym.
Gralkyn vállat vont, hátralendítette pengéjét és keményen lecsapott. Az üveg szilánkokra robbant, darabjai csilingelve hullottak a kőpadlóra.
Hirtelen fény jelent meg a levegőben az üveg helyén és örvényleni kezdett, előbb lassan... azután gyorsabban...
– Hátra! – kiáltott Elmara riadtan. – Gyertek hátrébb!
Az életre kelt varázslat fénye fellángolt, mielőtt még szavait tett követhette volna – és az ijesztő hatalom ereje kirántotta a tolvajokat kötelestől, mindenestől az apró ablakon, végtagjaikat a falon zúzva össze, mintha rongybabák lennének, melyeket valaki egy túl kis lyukon akar keresztülszuszakolni. Ithym még utoljára kétségbeesetten felsikoltott – hosszan, nyersen és távolodóan – mielőtt összezúzta magát a köveken.
Tarthe összerázkódva sóhajtott és fejét ingatva az ifjú mágushoz fordult. – Csak ketten maradtunk. – A lány derekára kötött könyv felé bólintott. – Nincs ott semmi, ami segíthetne?
– Ondil mágiája lepecsételte. Nem szívesen próbálnám meg feltörni a varázslatokat itt, az erődjében... legalábbis amíg Othbar itt van. – Elmara a csendes, mozdulatlan szellemalakra nézett, amely zárva tartotta a szarkofágot – és felfedezte, hogy körvonalai halványodnak. Rámutatott. – Főként, hogy a lich próbál kitörni a szarkofágból.
Tarthe ránézett a szellem szikrázó karjaira. – Mennyi időnk van még?
Elmara megvonta a vállát. – Ha tudnám, akkor én lennék Ondil.
Tarthe meglengette kardját. – Ne élcelődj ilyesmivel! Hogy értessem meg veled, hogy nem akarok valami varázslat hatására Ondil rabszolgájává válni?
Elmara rábámult és lassan bólintott. – Bölcs következtetés.
Tarthe szemei elkeskenyedtek és egy tőrt húzott elő, mereven nézett az ifjú varázslónőre. Azután elfordult tőle és bedobta a fegyvert a Tharp vesztét okozó ajtónyílásba. Az pörögve tűnt el szem elől – több száz örvénylő és villogó penge között, melyek a semmiből bukkantak fel.
– A mágia még él. – mondta Tarthe nehézkesen. – Megpróbáljuk kiásni magunkat?
Elmara elgondolkodott egy pillanatig, majd megrázta fejét. – Ondit túl erős. Csak úgy törnek meg a varázslatok, ha elpusztul.
– Akkor harcolni fogunk. – mondta Tarthe zordan.
– Igen. – válaszolt Elmara – És előtte fel kell téged készítenem.
– Oh? – Tarthe egyik szemöldöke és kardja egyszerre emelkedett fel, ahogy a varázslónő felé lépett.
Elmara sóhajtott és karnyújtásnyira tőle megállt. – Még tudok repülni. – mondta. – Ha a tornyot Ondil mágiája tartja fent, akkor neked is képesnek kell lenned rá, ha sikerül elpusztítanunk... máskülönben lezuhansz a toronnyal együtt és összezúznak a romok.
Tarthe nyelt egyet, azután bólintott és vállára támasztotta kardját. – Akkor varázsolj.
Elmara éppen végzett, amikor hirtelen fény villant mögötte.
Körbefordult – éppen időben, hogy még lássa Othbar szellemét semmivé foszlani az addig lenn tartott szarkofágfedő mellett. Újra felsóhajtott. – Ondil megtalálta a kivezető utat. – mormolta. Hirtelen bólintott egyet, mintha egy kérdésre válaszolna, amit csak ő hallott és kezei ijesztő sietséggel mozdultak egy varázslatra.
Tarthe bizonytalanul nézett rá és kardját felemelve megkockáztatott egy lépést előre. A kőszarkofágban egy egyszerű, fekete fakoporsó hevert, látszólag új – és rajta három kicsi, vaskos könyv.
– Ne érj hozzájuk, – szólt rá Elmara élesen. – csak ha kész vagy megcsókolni egy lichet!
A harcos visszalépett, pengéje még mindig készenlétben. – Kétlem, hogy bármikor felkészülnék valami ilyesmire. – mondta szárazon. – Mert te nem?
– Legyen, aminek lennie kell. – válaszolt a varázslónő kurtán. – Állj vissza a fal mellé, olyan messzire, amennyire csak tudsz.
Meg sem nézve, hogy a harcos engedelmeskedett-e szavainak Elmara a koporsóhoz lépett és egyik kezét határozottan az egyik könyvre tette.
A fekete fakoporsó teteje eltűnt. Emberfeletti sebességgel valami magas, vékony és csuklyás talárba öltözött dolog ugrott ki nyughelyéről, a varázskönyvek szétszóródtak körülötte.
Jeges kezek nyúltak Elmara felé és ha elérték, az élő hús elfonnyadt érintésüktől.
Ahelyett, hogy elhúzódott volna, Elmara előredőlt és keskeny mosollyal Ondit foszladozó arcába nézve kimondta varázslatának utolsó szavát. A lich azon kapta magát, hogy a semmit szorongatja – addig a rövid pillanatig, amíg a mennyezet egy része a koporsóval együtt őt is maga alá temetve le nem zuhant.
A varázslónő Tarthe mellett jelent meg újra, válla a falnak vetve, szemeit a koporsón tartva. Por és visszhang forgott körülöttük, Elmara megtapogatta összeszáradt csatklóját és a lehullott köveket figyelte, amint azok lassan visszaemelkednek a helyükre, a mennyezetbe. Tarthe ránézett, azután a szarkofágra, majd vissza a mágusra. Arcán ijedelem tükröződött – de mellette, egy ideje először, remény is.
Valami poros és összezúzott dolog emelkedett ki a szarkofágból amikor a kövek elfogytak és kicsit ingadozva szentbefordult velük. Lassan felemelte egyik ezüstössé vált csontú karját. Koponyája nagyrészt hiányzott, de állkapcsa még megvolt és valamit motyogott, ahogy próbált törött csontú karjával feléjük mutatni. Hideg fény lángolt fel az egyik szemüregben, ami még egészben volt. A törött koponya kicsit elmozdult, ahogy a lich Tarthéra nézett – és Elmara elsuttogott egy szót, amitől a mennyezet ismét leomlott.
Ezúttal semmi sem emelkedett fel és Elmara óvatosan előrelépett, hogy belenézzen a nyitott koporsóba.
Az alját vastag por borította, összetört csontok hevertek egy valaha finom mívű talárt és a három varázskönyvet fogva közre. Néhány csont megpróbált megmozdulni. Egy tönkrezúzott kar emelkedett fel nyugtalanul, hogy Elmarára mutasson – aki hidegvérrel odanyúlva megragadta és meghúzta.
Amikor kivette a koporsóból a kaparászó és markolászó kezet, a földhöz vágva rátaposott. Addig ugrált rajta, míg a csontok teljesen szét nem törtek. Azután egyéb nyugtalan maradványokat keresve újra belenézett a koporsóba. Még kétszer rántott ki és taposott meg csontokat – és táncát figyelve Tarthe harsogó nevetésben tört ki.
Elmara megrázta fejét és benyúlt a koporsóba. Megérintette a varázskönyveket és egy utolsó varázslat szavait mormolta. A könyvek csendesen eltűntek.
Mögötte Tarthe nevetése hirtelen félbeszakadt. El megpördült sarkán és egy mosolygó, taláros férfit látott árnyékként megjelenni és fokozatosan szilárddá válni egy eltorzult fémtárgy... Tharp sisakja felett.
Kegyetlen mosoly volt és tulajdonosa Elmara felé fordult. Az felhorkant egy örökre hamuvá vált arc emlékétől. A máguslord volt, aki egy sárkányon lovagolva felégette Heldont!
– Ó igen, Elmara... vagy inkább Elminster Aumar, Athalantar Hercege? Tharp a kémem volt a Bátor Pengék között, már a kezdetektől fogva. Nagyon hasznos voltál te is, megtaláltál minden rejtett mágiát és aranyat. Igen, a máguslordok köszönnek mindent, főként az aranyat... van, akinek semmi sem elég, tudod. – Elmosolyodott, amikor Tarthe egy felé dobott tőre csattanva érte a falat mögötte.
Egy pillanattal később lángok üvöltöttek fel a teremben és Tarthe Maermir, a Bátor Pengék vezére a falnak vágódott, Elmara hallotta, ahogy nyaka hangos reccsenéssel eltörik. A máguslord lenézett a lángoló holttestre és gúnyosan elmosolyodott. – Nem lehettél annyira ostoba, hogy azt hidd, ott jelenek meg, ahol állok. Vagy mégis? Nos hát...
Elmara szeme elkeskenyedett és egy egyszerű szót mondott. Egy falnak csapódó test hangját hallotta és a máguslord varázs-képe eltűnt.
Egy pillanattal később egy férfi jelent meg az egyik fal tövében összeesve. Hűvösen nézett fel Elmarára, aki már belekezdett egy erősebb varázslatba. – Köszönöm, hogy elpusztítottad Ondilt. Élvezni fogom, hogy kiegészítem a mágiámat az övével. Tartozom neked, máguska... így aztán az én feladatom és örömöm, hogy megszabadíthatom magunkat az idegesítő támadásaidtól egyszer s mindörökre! – Egyik ujján felvillant egy gyűrű és a világ lángba borult.
Kezei még mindig a haszontalan, törött varázslat mozdulatait próbálta mutatni, amikor Elmara az ablakon kívül találta magát, melyen korábban a két tolvaj kiesett, lángnyelvek tekeregtek körülötte, felkiáltott fájdalmában és a lángok körbenyaldosták, miközben zuhant lefelé és tehetetlen volt ellenük, míg fel nem idézte még élő repülés-varázsát. Ondil könyve a gyomrának nyomódott és úgy tűnt, a lángok nem érhetik, de fülében hallotta égő hajának ropogását.
Alant hevert a két tolvaj összezúzódott teste és egy nagy, megfeketedett terület, ahol a göröngyök még mindig füstölögtek – ennyi maradt Briost, a legfiatalabb Penge testéből és a lovakból, amiket őrzött. Lihegés jött fentről és Elmara akaratát megfeszítve előrevágódott a levegőben, közvetlenül a föld felett repült, megfeketedett ruhájából füst szállt utána. Repülés közben felsírt, de nem égett sebei fájdalmától.
* * * * *
A kis, nyitott hajóban egy férfi és egy nő utazott. A vén, őszülő férfi a tatban állt és nyugodtan kormányozott a vastag alkonyi ködben.
Végignézett a sasorrú nőn, aki a hajócska elejében állt és csendesen megkérdezte – A templomba, ifjú hölgy?
Elmara bólintott. Fényszemcsék szikráztak és folytak át folyamatosan a nagy csomagon – felfedve annak tartalmát –, amit mindkét kezével mellkasához szorítva tartott. Az öreg azt is jól megnézte magának, majd elfordult és jelentőségteljesen a vízbe köpött.
– Hallgass meg, lányom. – mondta elengedve a kormányrudat, a kis hajó megingott egy pillanatra. – Nem sokan mennek oda, de még kevesebb az, aki vissza is jön a kikötőhöz. Néhányan örökre eltűnnek. Másokra rálelünk olvadt csontok és egy kupac hamu formájában, a szerencsésebbek megvakulnak vagy eszüket vesztve motyognak a semmibe reggeltől napestig.
A fiatal, sasorrú lány megfordult és egy darabig kifejezéstelen arccal bámult rá. Azután lassan megvonta vállait. – Ez egy olyan dolog, amit meg kell tennem. Kötve vagyok. – Előrenézett a ködbe és csendesen hozzátette – Ahogy mindannyian, úgy tűnik.
Az öreg vállat vont válaszul, ahogy Mystra Táncának szigete kibukkant a nyúlós ködből előttük, nagy, sötét tömeg a víz felett.
Figyelték, ahogy közeledik és egyre csak növekszik. Az öreg könnyedén fordult a hajóval. Kicsivel később lágyan megálltak az öreg kikötőben és az idős férfi megszólalt. – Mystra Tánca, ifjú hölgy. Oltára egy domb tetején van, ami ott rejtőzik a másik mögött – mutatott előre. – Jövök, ahogy megbeszéltük. Mystra mosolyogjon rád.
Elmara meghajolt felé és kilépett a hajóból, négy aranyat hagyva az öreg kezében. A révész csendesen letelepedett hajóján és figyelte, ahogy a lány határozott léptekkel elindul a dombon felfelé. A lemenő nap fénye már halványodott és a lilás alkony gyorsan közeledett Faerun egén.
Csak amikor Elmara eltűnt a gerinc mögött, akkor fordította meg hajóját. Erősen nekidőlt a kormányrúdnak. A hajó lassan eltávolodott a kikötőtől és tulajdonosa hírtelen elvigyorodva köpött egyet a vízbe.
A vigyor rémisztően kiszélesedett, ahogy az öreg arc romlott zabkásaként elfolyósodott és növekvő agyarak döfték át a bőrt. A hús szétszakadt az alóla előbukkanó túl éles arccsontoktól és az arc halk csattanással esett a hajó padlatára és az előtűnő pikkelyes, vigyorgó pofa halkan megszólalt – Kész, mester, – Garadic tudta, hogy Ilhundyl figyeli.
* * * * *
Elmara az oltár előtt állt meg: egy sima, sötét kőtömb a domb tetején. A szél sóhajtozott körülötte. Szívből jövő imába kezdett és a szél elállni tűnt néhány lélegzetvételnyi időre. Amikor befejezte kicsomagolta Ondil varázslatainak Könyvét – a fémszalag még mindig fénylett rajta – és óvatosan a hideg kőre fektette.
– Minden Rejtélyek Szent Hölgye, kérlek fogadd ajándékom. – mormolta Elmara bizonytalanul, nem tudván mit is kellene mondania. Állva figyelt és várakozott, felkészülve rá, hogy akár egész éjszaka így maradjon, ha kell.
Alig néhány pillanat telt el és hideg futott rajta végig. Két szellemszerű, nőies kéz emelkedett ki a kőből. Megragadták a könyvet és visszasüllyedtek. Hirtelen fény támadt a könyvből és magas, éneklő hang csendült.
Elmara felnyögött és eltakarta szemeit. Amikor újra látott, a kezek és a könyv eltűntek, csak a szellő érintette az oltárt, mint amikor rátalált.
A fiatal papnő sokáig állt még az oltár előtt, különös ürességet és fáradtságot érezve – bár békét is. Lassan eljön az ideje, hogy válasszon egy ösvényt visszafelé... de most csak arra volt képes, hogy ott álljon. És emlékezzen.
Heldon lakói, a törvényen kívüliek a Kastély előtti meredélyen, a Bársonyos Kezek egy sikátorban fekve és a Bátor Pengék... oly sok halott. Elmentek, hogy találkozzanak isteneikkel és ő ismét egyedül maradt...
Emlékeiben elveszve Elmara csak véletlenül vette észre a fényes csillogást az oltár mögött, a domb alján.
Előrelépett:. A csillogás egy vékony nőalakból áradt, mely kétszer olyan magas volt, mint ő. Megjelenése uralkodói volt köpenyében, ahogy ott állt a tiszta levegőben lebegve. Szemei sötét tavak, elmosolyodott, ahogy felemelte karját és intett egyet. Azután megfordult és elindult az ellenkező irányba, a levegőben lépkedve a domboldal felett. Elmara követte a szélfútta lejtőn, azután körbe egy másik dombon és tovább. A kikötővel ellentétes oldalon jutottak ki a kavicsos partra, de a csillogó alak megállás nélkül tovább sétált – nem! – a hullámzó víz felett folytatva útját.
Elmara a víz szélét nézve lelassított. Szürke hullámok mosták vég nélkül a kavicsokat, majd vonultak vissza. A víz csillogott, ahol Mystra elsétált felette. A hullámoktól érintetlenül egy fényes ösvény feküdt előtte a vízen. Az istennő messze járt már, megállás nélkül haladva a hullámok felett.
Elmara hirtelen felbátorodva rálépett az ösvényre és csizmái szárazak maradtak. Finom köd vette körül, de lábai nem érintették a vizet... a hullámokon sétált! Bátran sietett tovább.
Mélyen begyalogoltak a tenger fölé, messze maguk mögött hagyva a szigetet. A szél hűvös nyugalommal vezette a part felé a hullámokat. Elmara annyira sietett, hogy hamarosan már nehezen vette a levegőt, de futni nem mert a mozgó hullámokon... bár még nem sikerült közelebb jutnia a csillogó alakhoz.
El éppen kezdett csodálkozni azon, hogy vajon hová tartanak, amikor egy hűvös, tiszta hang szólalt meg előtte. – Bedőltél nekem.
A csillogó figura elhomályosodott és gyorsan halványodott a sötét víz felett. Elmara rohanni kezdett, de a fényes ösvény előtte egyre sötétebb és sötétebb lett, majd az alakkal együtt eltűnt – El már nem a vízen járt, hanem jeges mélységbe merült.
Küszködve felbukkant, a hideg víz torkára és orrába mászott, ahogy felköhögött... és egy hullám csapott az arcába. Kiköpte a vizet és próbált fennmaradni, így a következő rohan felkapta és vitte egy darabon.
Mögötte a sziget csupán egy sötét folt volt a rohanó, szürke tengeren. Egyedül volt a jeges vízben, éjszaka, távol minden parttól...
* * * * *
Ahogy a szellő susogva járta útját a dombtető felett, hirtelen örvénylő, szikrázó fény jelent meg a semmiből és pislogón világító köddé növekedett. Közepéből egy magas, sötét köpenyes alak vált ki.
Odament a csupasz kőoltárhoz, lenézett rá, majd hűvösen megszólalt. – Emelkedj!
Egy sóhaj és zizegés jött a kőből előtte, majd gyöngyszín fénykötegek szivárogtak ki belőle a gyorsuló szél által lengetve kicsit. A fény örvénylett, megvastagodott és egy áttetsző alak lett meg belőle – egy nő, a kezében egy könyvvel. Odanyújtotta a könyvet a köpenyes férfinak, aki gyors mozdulattal kapta azt ki kezei közül. Apró villámok játszottak a könyv körül, majd elhaltak. A férfi elégedetten ölelte magához.
A szellemszerű arc közelebb hajolt. Ijesztő suttogása szinte zokogás volt. – Most már hagysz pihenni, Mágusok Leghatalmasabbika?
Ilhundyl bólintott. – Egy időre. – mondta kurtán. – Menj!
A szellem árnyalakja hullámzott a kőtömb felett, mintha a szél csapkodná és újra megszólalt halovány hangján. – Ki volt ez a fiatal mágus és mi az ő sorsa?
– Halál a sorsa és természetesen egy senki volt. – mondta Ilhundyl és hangjából tisztán kivillant a haragos él. – Menj!
A lich felnyögött és visszasüllyedt a kőbe; utoljára két esdeklően feltartott karja tűnt el.
Ilhundyl nem törődött velük, a súlyos könyvet méregette kezében és mosolygott a szeles éjszakában a harmadik dombtetőn, ahol csupán nyomai maradtak Mystra összetört Igaz Oltárának. Ha bármit is megtanult varázslói éveinek törtetése alatt az az volt, hogy a Mágia Úrnője legnagyobbra a mágikus hatalmat értékeli. Ilhundyl büszkén viselte az „Örült Mágus” nevet, amit az emberek a háta mögött suttogtak. Hamarosan azonban ő lesz a leghatalmasabb, a Magiszter Faerunban – és akkor túl elfoglaltak lesznek a sikoltozással ahhoz, hogy suttogjanak vagy ellene tegyenek.
A éjszakába bámulva felsóhajtott. Kék láng emelkedett fel a másik dombtetőn heverő törött kövek közül, pislákolva, de egyre fényesebbre növekedve... és nagyobbra is.
Ilhundyl ajkai hirtelen kiszáradtak. Egy nő, kétszer olyan magas, mint ő maga, állt ott és nézett rá. A kék láng magas, fejedelmi úrnője, szemei sötétek és semmi jót nem tükröztek, ahogy beléjük nézett.
Hirtelenjött félelem fojtogatta. Ilhundyl egy sietős szót mormolva egy jelet rajzolt a levegőbe és a szikrázó fény újra körbevette, elvitte őt...
* * * * *
Elmara felnyögött, gyengén köhögött és kinyitotta szemét. A hajnal újra rátalált Faerunra... és úgy tűnt, hogy benne őrá is. Félig a vízben, félig a homokon feküdt, a hullámverés végtelennek ható robajával maga körül. A víz habos ujjai felfutottak a partra körülötte. El figyelte egy darabig, betegnek és gyengének érezte magát. Megpróbált felkelni. A homok mintha magához ragasztotta volna, de sikerült térdére és karjaira támaszkodnia... egészben és sértetlenül, úgy tűnt, csak kicsit kótyagosan.
A part elhagyatott volt, hideg, sós szagú szél futott végig rajta és El megborzongott. Nem volt rajta semmi, kivéve az Oroszlánkardot, ami még mindig a nyakában lógott egy szíjon. Elmara sóhajtott és talpra küzdötte magát. Nem volt jele házaknak, kikötőnek vagy akár csak egy sövénynek a környéken... csak megdőlt fák, halovány fűcsomók és bokrok voltak ott, ahol a homok véget ért és az élő világ kezdődött.
Lépett egyet előre, majd hirtelen megdermedt. A homokba előtte valaki egy szót vésett: „Athalantar”.
El lenézett a szóra a homokban, majd csupasz lábaira és ismét megborzongott. Köhögött, megrázta fejét és felemelt fejjel elindult a felkelő nap felé, el a víztől.
* * * * *
Egy helyen, ahol éjjel-nappal védelmező varázslatok csillogtak, mélyen a Varázslóság Kastélyában egy férfi leült olvasni.
– Garadic! – szólt hűvösen és felhajtotta italát.
A pikkelyes szolga vonakodva lépett ki az árnyékokból és hirtelen felbátorodva kinyitotta Ondil Varázslatainak Könyvét, mely egy kis olvasóasztalon hevert a mestere székétől messzebb lévő falnál. Az állandóan ugráló védővarázslatok ott forgolódtak a könyv és az olvasóasztalka körül egyaránt, de sem villám, sem más halálvarázs nem jött ki belőle. A felütött oldal üres volt.
– Hozd ide! – jött a következő hideg parancs.
Amikor az asztalka már magas, párnázott széke előtt állt, Ilhundyl letette a smaragdboros kupát és félreintette a pikkelyes lényt. Ő maga lapozott a következő oldalra.
Az üres volt és krémfehér, mint a légypapír használat előtt. Tovább lapozott. A következő is ugyanolyan volt... és a következő... és a következő... minden oldal üres volt! Ilhundyl megdermedt, arca fagyott maszk.
Egy szót mondott halkan, mire a teremben az összes fény elhalványult. A padló egy kis ideig csillogott, majd súrlódó hang jött, ahogy az egyik kő kiemelkedett belőle, felfedve egy lyukat. Oly gyorsan, mintha csak erre várt volna, egy kíváncsiskodó csáp emelkedett ki a láthatatlan mélységből. Óvatosan, szinte finoman megérintette a könyvet, majd megragadta – csak hogy csalódottan visszaejtse és újra lemerüljön a lyukba. Ez azt jelentette, hogy a könyvön nem volt rejtett írás, kapuvarázs vagy más kapcsolódó mágia, amely rejtett helyekre vagy tekercsekhez vezetne el. A könyv üres volt.
Hirtelen harag támadt Ilhundylban. Fekete dühében felemelkedett székéről és kirohant a teremből a közeledtére maguktól félrecsúszó kapukon és szétváló függönyökön keresztül. Dühös menete fél kastélynyival arrébb fejeződött be, egy nagy, szikrázóan tiszta kristálygömb előtt. Az egy fekete tartón állt, egyedül a számos lámpással megvilágított szobácskában.
Belenézett a kristályba. Lángok tekeregtek és szikrák pattogtak benne, az ő dühéből táplálkozva. Ilhundyl a kristályba bámult, ahogy a benne lévő lángok egyre nagyobbra növekedtek, végül már karmokként kapargatták a gömb külsejét, amikor a varázsló felkiáltott. – Kicsontozom! Ha ő csinálta, akkor felemelem a levegőbe és összezúzom a csontjait, mint egy tojáshéjat, de úgy, hogy könyörögjön a halálért! Senki nem trükközhet velem! Senki!
Egy idéző szót köpött és félúton a Kastély másik vége felé, ahol elrejtőzött az árnyékok közé, a szárnyas és pikkelyes Garadic sietve indult el a leggyorsabb úton mestere felé.
Ilhundyl a kristályba bámulva felidézte elméjében a fiatal, sasorrú arcot. A lángok örvényleni kezdtek, átalakultak és kitisztultak. A mágus összeszedte akaratát, hogy egy pengét küldjön, ami térdből levágja majd a lábakat és a kis féreg majd sikoltozhat, amíg Ilhundyl odaér – és valódi okot ad neki a sikoltozásra!
De amikor a kristálygömb kitisztult, a rá nyugodtan néző arc nem azé volt, akit Ilhundyl keresett. Meglepetésében levegő után kapkodott.
A ráncos, szakállas arc a szokásos finom merészséget tükröző, nagyvonalú mosolyával nézett rá, üdvözlésképpen bólintott és megszólalt. – Jó napot, Ilhundyl. Látom szereztél egy új varázskönyvet.
Ilhundyl a Magiszter felé köpött. Nyála sziszegve vált köddé, ahogy elérte a kristálygömb felszínét. – Az oldalak üresek... és te tudod ezt!
A Magiszter mintha kicsivel szélesebben mosolygott volna. – Igen... de az ifjú mágus, aki Mystrának felajánlotta, nem tudja. Azt mondtad neki, hogy ne nézzen bele és ő szót fogadott. Szomorú, hogy az ilyen becsület és bizalom lassan kihal a világból... ugye, Ilhundyl?
Calishar Őrült Mágusa felhorkant és egy varázslatot idézett a kristályba. A gömb belsejében a világ felfénylett és táncolni kezdett, fényesen visszatükröződve Ilhundyl arcáról, de a Magiszter csak még szélesebben mosolygott – azután az Őrült Mágus varázslata visszacsapott rá és dühöngeni kezdett a teremben. Garadic félreugorva kerülte el, hogy a tomboló hatalom teljes erejével nekiszáguldjon, ettől a falnak csapódott és visítozva próbálta magát fenntartani szárnyaival.
– A hirtelenkedés, Ilhundyl, már sok ostoba fiatal mágustanonc életét követelte. – mondta a Magiszter nyugodtan.
Ilhundyl kétségbeesett, dühös sikolya visszaverődött a kamra falairól – azután gyilkos fényekkel szemeiben megfordult és tüzet idézett. Garadicnak annyi ideje sem maradt, hogy előbbi visítását befejezze.
* * * * *
A mesemondó az Unikornis Szarvának halványan megvilágított ivójában énekelt, amikor a fiatal, sasorrú nő fáradtan belépett. Az útszéli fogadó birkatenyésztő gazdák legelői között állt Athalantar nyugati szélén; hogy elérje egész nap gyalogolt, inni csak patakvizet talált, enni semmit.
A fogadós, hallotta, ahogy az utazó gyomra hangosan megkondul és előzékenyen köszöntve indult felé. – Egy asztal és valami pörkölt megfelelő lesz, fiatalasszony? Vagy inkább némi sült és bor...?
A fiatal nő bólintott, szinte mosoly jelent meg zord ajkain. – E-egy csendes sarokasztal jó lenne, ha van. Sötét és magányos.
A fogadós is bólintott. – Van ilyenem... erre, hátul...
Az utazó ezúttal elmosolyodott és hagyta magát egy asztalhoz vezetni. Sötét öltözete kopott volt, viseltes, de modora azt mutatta, hogy ismeri a könyveket és a nemesi társadalmat, így a fogadós nem kért tőle érméket előre a szolgáltatásért, még meg is lepődött, amikor a sovány nő egy elégedett sóhajjal lerúgta csizmáit és egy aranyat gurított felé az asztalon.
– Csak szólj, ha ennek társaságra lenne szüksége. – mormolta a fogadósnak és az biztosította, hogy minden úgy lesz, ahogyan ő kívánja.
* * * * *
A bor – rubinvörös törpe-itóka, ami végigégeti útját lefelé – jó volt, a sült kiváló és az énekszó kellemes. A kövezett padló hideg volt, így Elmara felvette imént lerúgott csizmáit, maga köré kanyarította köpenyét és nekidőlt a falnak. Az egyetlen kis mécsest az asztalon elfújta.
A sötétségbe burkolózva megpihent, hallgatta a mesemondó énekét nőstény sárkányokról és bátor lovaghölgyekről, akik áldozatképpen kiláncolt fiatal férfiakat mentettek meg. Jó volt újra melegen és tele gyomorral, még ha a holnap biztosan csak veszélyt és halált hoz (remélhetőleg valaki másnak és nem neki), amikor eléri Athalantar határát.
Igen, folytatnia kell. Mystra ezt kéri.
A mesemondó lágy hangján El olyan szavakat hallott, melyek miatt nem tudott tovább gondolkodni azon, hogy vajon Mystra mennyire csalódott benne, s előredőlve feszülten figyelni kezdett. A balladát Elmara még nem hallotta azelőtt; reményteli dal, mely Uthgrael, Athalantar Királyának bátorságát hirdette. Hallgatván a nagyúrhoz intézett, tiszteletteljes szavakat El azon kapta magát, hogy hirtelen könnyek öntik el szemeit. Majd a lágy hang megváltozott, hirtelen megvastagodott, mígnem krákogás lett belőle, Elmara megpróbált keresztülnézni könnyeinek fátylán és felhorkant.
A dalnok saját torkát szorongatta és szemeiben félelem szikrázott, ahogy székén ülve vonaglott. Egy férfire nézett, aki egy közeli asztalnál állt fel székéről – fennhéjázó és gazdagon öltözködő férfiak asztalától, akik a dalnok sorsán nevettek. Közöttük asztalt üres üvegek, serlegek és tömlők erdeje borította. Elmara pálcákat és tőröket látott öveikbe szúrva... varázslók.
– Mit csinálsz? – a kérdés egy másik asztalnál ülő, kövér kereskedőtől jött.
A mágus, aki az előző asztal mellett állt kinyújtott karral, most lassan ökölbe szorította kezét és tovább préselte a szuszt a dalnokból mielőtt odafordult volna a kérdezőhöz. – Nem engedhetjük meg annak a halottnak, hogy Athalantarban kimondják a nevét.
– Nem vagy Athalantarban. – ellenkezett egy férfi egy másik asztalnál, közben a dalnok tovább szenvedett tehetetlenül.
A varázsló megvonta a vállát és hűvösen körülnézett. – Athalantar máguslordjai vagyunk és hamarosan ez a vidék is a birodalmunkhoz fog tartozni. – mondta kifejezéstelenül.
Elmara látta a fogadóst kijönni a konyhaajtón egy gőzölgő tállal és megdermedni a máguslord szavai hallatán.
A varázsló mosolyogva nézett végig a közönségen. – Elég ostoba itt bárki is, hogy megpróbáljon megállítani?
– Igen. – szólt ki Elmara csendesen a sarokból, s közben megtörte a fojtogató varázst. Kezei már másra mozdultak, mikor oldalra húzódott, a mélyebb árnyak közé. A máguslordok asztaltársasága – El gyanította, hogy valójában kicsiny hatalmú tanoncok és azért vannak itt, hogy egy karavánt biztosítsanak vagy más kisebb munkát végezzenek – a sötétségbe bámult és próbált a szemébe nézni. Befejezte varázslatát. Előrelépett és szavait az álló varázslóhoz címezte. – Akik hatalmas mágikus erőknek parancsolnak, azoknak sohasem kellene olyanok ellen használniuk azt, kik nem bírnak ilyesmivel. Egyetértesz?
Tévedsz. – vigyorodott el a máguslord és varázslatra emelte kezeit.
Elmara felsóhajtva rámutatott. A varázsló felhorkantott, ahogy varázslata szavai félbeszakadtak és a torkához kapott.
– A saját varázslatod. – közölte Elmara a fuldokló varázslóval. – Nagyon hatásosnak tűnik... talán mégiscsak én tévedtem?
Szavai hatására a hat torokból szinte egyszerre szólt haragos kiáltás, ahogy a nagyképű és meglepett máguslordok székeikről felugrálva pálcáikhoz kaptak, leverve ezzel számos flaskát és poharat. Elmara figyelte a guruló üvegeket és kimondta a szót, ami egy várakozó varázslatot hívott életre.
Pálcák emelkedtek és haragos kezek formáztak jeleket a levegőben. Szavakat köpött, színes porokat és apró tárgyakat vett elő a hat mágus, hogy leteperjék magányos ellenfelüket.
És nem történt semmi.
Elmara az egész ivóhoz intézte szavait. – Megakadályoztam ezeken az embereket abban, hogy mágiát használjanak... legalábbis egy időre. Élveznék egy jó varázsharcot, de nem szeretném lerombolni vele ezt a fogadót. Ha kedvetek lenne foglalkozni velük...?
Kábult csend ereszkedett le. Azután székek tolódtak hátra, emberek nyúltak tőreikért – és a máguslordok menekültek. Vagy legalábbis megpróbálták. Csizmáik vitték őket, melyek sohasem nézték, hogy hová lépnek velük és puha öklöket emeltek a tanoncok, melyeket sohasem használtak még verekedésre. Az egyik varázsló tőre egy kereskedő arcába villant, a sebesült férfi üvöltve rántotta elő saját fegyverét és jó hasznát vette.
A mágus teste felborított székek közé rogyott és ismét csend ereszkedett a teremre, csak egy máguslord halt meg; a többi ájultan feküdt a padlón.
Először a fogadós mondta ki a szavakat, amire a többiek is gondoltak. – Ez túl egyszerű volt, de ki marad életben közülünk, amikor a többi mágus idejön és bosszút áll?
– Igen... csigákká változtatnak és eltaposnak a csizmáikkal!
– Tűzgolyókkal robbantják szét a fogadót és minket is benne.
– Talán, – mondta Elmara – de csak akkor, ha eljár néhány nyelv. – Felemelt kezekkel nyugodtan egy varázslatot idézett, majd odalépve a varázslókhoz megérintette azokat. Az emberek sietve kotródtak félre útjából; látszott, hogy gyors és halálos problémának tekintik a varázslókat.
Amikor befejezte egy szót mormolt el és hirtelen hét kő jelent meg ott, ahol az imént még testek feküdtek. Még egy mozdulat és a kövek is eltűntek, csupán kis vértócsákat hagyva maguk mögött.
Egy közelben álló kereskedő Elmarához fordult. – Kövekké változtattad őket?
– Igen. – mondta és hirtelen elmosolyodott. – Láttad... és a kövekből is lehet vért fakasztani. – Néhány bizonytalan kuncogás jött és El a mesemondóhoz fordult. – Tudsz már lélegezni annyira, hogy énekelj?
A férfi bizonytalanul bólintott. – Miért?
– Ha megtennéd, szeretném hallani a történet folytatását Uthgrael Királyról.
A dalnok bólintott. – Szívesen... Hölgyem?
– Elmara. – mondta ki nevét. – Elmara Aumar, a heldoni Elthryn leszármazottja.
A dalnok úgy nézett rá, mintha három feje lenne, mindegyiken egy-egy koronával. – Heldon kilenc téllel ezelőtt hamuvá vált. – El nem válaszolt, de egy pillanattal később a dalnok felbátorodott. – De mondd; hová küldted azokat a köveket?
Elmara vállat vont. – Jó messzire, a tengerbe, Mystra Táncának közelébe, ahol a víz mély. Amikor a varázslatom megszűnik és visszanyerik eredeti alakjukat, akkor fel kell úszniuk a felszínre, hogy életben maradjanak. Remélem nagy és erős tüdejük van.
Csend ereszkedett közéjük ezekre a szavakra. A dalnok próbálta ezt megtörni azzal, hogy újra belekezdett a Szarvas Balladájába, de hangja rekedt volt. Félbehagyta hát másodszor is és széttárta karjait. – Tudnál vámi, Elmara Úrnő, holnapig?
– Természetesen. – válaszolt Elmara leülve az éppen felállított asztalhoz, amelynél azelőtt a varázslók telepedtek le. – Hogy vagy?
– Élek, hála neked. – mondta csendesen a dalnok. – Fizethetem a vacsorádat?
– Csak ha megengeded, hogy én fizessem az innivalót. – válaszolta Elmara. Egy lélegzetvételnyi idő múlva összekuncogtak.
* * * * *
Elmara az első kettő mellé tette a harmadik üveget is, üresen. Sajnálkozva ránézett és megkérdezte – Maradt még életben herceg?
A dalnok vállat vont. – Belaur, természetesen, bár őt mostanában „királyként” emlegetik. Nem tudok többről, de felteszem, lehetséges. A legnagyobb probléma mostanában, hogy a máguslordok nyíltan uralkodnak, úgy parancsolgatva, mintha mind királyok lennének. Az egyetlen szórakozásunk, hogy figyeljük őket és próbálunk túljárni az eszükön. Nem megyek vissza túl gyakran.
– Miért? – kérdezte Elmara a pohara aljában lötyögő utolsó kortyokra bámulva. Csalóka egy ital.
– Nem egy biztonságos vidék azoknak, akik nyíltan a máguslordok ellen beszélnek – és így van ez a dalnokokkal is, kiknek finom meséit nem igazán kedvelik a varázslók és fegyvereseik.
A mesemondó gondosan kiürítette saját poharát. – Athalantarba nem jönnek mostanában varázslók látogatóba... hacsak nincs meg a hatalmuk hozzá, hogy minden máguslordot elintézzenek. Miért mész oda? Ha bármilyen mágikus hatalommal bíró személy jön erre, azt a máguslordok kétségtelenül uralomra törő veszélynek tekintik és együtt indulnak ellene!
Elmara csendesen nevetett. – Egy büszke mágus bárhová eljuthat, mi?
A dalnok bólintott. – És sebesen. – Szemei elkeskenyedtek. – Furcsán nézel, Hölgyem... Merre indulsz holnap?
Elmara ránézett. A tűz visszfényt vetett hirtelen elsötétedő szemeiben és mosolya veszélyesen görbült. – Athalantar felé, természetesen.
NEHÉZ VÁLASZTÁS, KÖNNYŰ VÉG
Az élet útjának megválasztása luxus, ami csak keveseknek adatott meg Faerunban. Talán a gyakorlat hiánya az, ami miatt ezek közül is sokan átkozottul elvétik a választást.
– Galgarr Thormspurr,
Maligh Tábornagya
Egy Harcos Szerint
A Kék Pajzs Évében
A baj első jele az üres út volt.
A fény áztatta reggel ezen órájában a Narthil felé vezető útnak tömve kellett volna lennie recsegő-ropogó szekerekkel, fel-felhorkantó kocsihúzó ökrökkel és számos, szamarat hajtó kölyökkel, szántóvetőkkel és munkásokkal, talán még néhány lovas futár is lehetne közöttük. Ehelyett Elmara egyedül találta magát az úton, ahogy maga mögött hagyta az utolsó emelkedőt is. Ráadásul útját egy nagy kapu akadályozta. Hastarlban töltött napjai idejében még nem voltak kapuk az Athalantarba vezető utakon – legalábbis biztosan hallotta volna valamelyik fáradt kereskedőtől, akik minden útközben történt apróság miatt panaszkodtak.
A kapu mögötti árnyékban pihenő őrök talpra ugrottak és alabárdjaik után nyúltak. Ezek Athalantar fegyveresei, vagy különben ő egy máguslord. Unottnak és kegyetlennek látszottak.
Elmara megigazította zsákját, hogy elrejtse a kezébe vett apró varázstárgyakat és megindult a kapu felé.
– Állj, te nő! – kiáltott rá az őrök kapitánya. – Ki vagy és mivel foglalkozol?
Elmara a tiszt szemébe nézett a kapun keresztül és udvariasan válaszolt. – Az elsőhöz nincs közöd, a második pedig; mágiával foglalkozom.
A fegyveresek hátrébb léptek, unottságuk egy pillanat alatt elszállt. alabárdok villantak meg a kapu felett átnyújtva, hogy feltartsák a magányos nőt. A kapitány összevonta szemöldökét olyan tekintettel, amitől a gyengébbek megfordultak és elfutottak.
– Nem szívesen fogadjuk azokat a mágusokat, akik nem a királyt szolgálják, – mondta a kapitány. Miközben beszélt, emberei lassan oldalra tartottak, hogy megkerüljék a kapu oszlopait. Fegyvereiket készenlétben tartották, hogy acélos körbe vegyék a nőt.
El nem foglalkozott velük. – És miféle király az?
– Belaur Király, természetesen! – csattant fel az őrkapitány és Elmara érezte, hogy egy alabárd hideg hegye nyomódik hátához a bal lapockája alatt.
– Térdre, most! – csattant fel megint a kapitány. – Megvárjuk a helyi lord mágust és majd ő eldönti, mi legyen veled. Jobb lesz, ha tiszteletteljesebb hangot ütsz meg vele, mint velünk.
Elmara szélesen elmosolyodott és felemelte egyik üres kezét. Kis mozdulatot téve válaszolt. – Oh, várok.
Először mögötte szólaltak meg az elfúló lélegzet hangjai és a bordáit próbálgató alabárdhegy is eltűnt. Körben a fegyveresek mind botladoztak, kiabáltak vagy hánytak, fehér arccal térdre esve. Egyikük még talpon volt, rogyadozva tartott a kapu felé, alabárdja kiesett ernyedt kezéből.
– Mit-mit csinálsz? – nyögte a kapitány, arca eltorzult a kíntól. – Mágia...?
– Egy apró varázslat, amitől úgy érzed, mintha egy kardot toltak volna át a torkodon. – válaszolt a fiatal, sasorrú lány nyugodtan. – De ha zavar...
A kapitány hirtelen szúró fájdalmat érzett a gyomrában és valami felvillant előtte. Lenézett – hogy lásson egy csillogó acélpengét a hasából kiállni, saját, sötétvörös vére végigcsurgott rajta. Fuldoklott, gyenge kézzel kapott a pengéhez, gyomrát iszonyatos fájdalom járta át – és a kard a kínnal együtt eltűnt.
A harcos csodálkozva bámult le sértetlen bőrzekéjére. Szemeit lassan, vonakodva a nő tekintetére emelte, aki kedvesen mosolygott rá és felemelte a másik kezét.
Az őrkapitány elsápadt, kinyitotta száját, hogy mondjon valamit, állkapcsa megremegett és elmenekült. Alig néhány pillanat múltán az egész őrség követte. Elmara halvány mosollyal ajkain figyelte őket, majd elindult az úton a fogadó felé.
* * * * *
Az ajtó feletti cégér Myrkiel Pihenőjét hirdette és kereskedők mondták neki, hogy ez a legjobb (szinte az egyetlen) fogadó Narthilban. Elmara is kellemesnek találta és leült egy székre a hátsó falnál, ahonnan láthatta a bejövőket. Ételt rendelt a fogadósnőtől és megkérdezte, hogy használhatna-e egy szobát egy rövidke ideig. Egy egész aranyat ajánlott fel, ha nyugalma lehet ott.
A fogadósnő kicsit megemelte szemöldökét, de szó nélkül elvette az érmét és egy szobát mutatott neki, melyen ajtó is volt. Amikor Elmara az „Oh, egy őrzőért vasból!” című verset hümmögve visszatért székéhez, olvasztott vaj, kenyér és nyúlpaprikás várta.
Jó volt. Majdnem teljesen végzett vele, mikor a Pihenő ajtaja kivágódott és fegyveresek rontottak be kihúzott karddal. Közöttük egy dühös tekintetű férfi lépett be, díszes talárja csupa vörös és ezüst.
– Hé, Asmartha! – csattant fel a nemes öltözetű férfi. – Ki ez a törvényen kívüli, akit itt rejtegetsz? – egy gőgös mozdulattal a sarokban ülő fiatal nő felé bólintott. A fogadósnő egy dühös tekintetet vetett Elmara felé, de a sasorrú lány csak nyalogatta az utolsó falatokat egy nyúlcsontról és nem törődött semmi mással.
Intve fegyvereseinek, fogy maradjanak körülötte, a taláros férfi peckesen indult Elmara asztalához. A többi vacsorázó gyorsan félrehúzta székét, hogy ne legyen útban – de csak annyira, hogy azért még mindent halljanak.
– Lenne egy szavam veled, paraszt!
Elmara ránézett egy másik csontra. Méregette egy darabig, majd félretette és egy másikat választott. – Lehet több is. – mondta nyugodtan és folytatta az evést. Többfelől is elfojtott nevetés hangja jött – félbeszakítva a finom ruházatú férfi hűvös és nyugodt tekintete által, ahogy sarkain fordulva végigmérte az ivóban ülőket.
– Úgy értelmeztem, hogy mágusnak nevezed magad, – mondta hűvösen az ülő nőnek.
Elmara letette ezt a csontot is. – Nem. Azt mondtam, mágiával foglalkozom. – válaszolt, de még mindig nem nézett fel. Néhány hosszú pillanat múltán, amikor egy újabb csontot kezdett rágcsálni, nyilvánvalóvá vált, hogy nem kíván többet mondani.
– Hozzád beszélek, paraszt!
– Igen, észrevettem. – értett egyet Elmara. – Folytasd. – Felvett egy újabb csontot, de úgy látta, hogy az már túl csupasz egy második rágcsáláshoz és visszaejtette. – Kérek még sört. – kiáltotta és keresztülnézett a fegyvereseken. Újra vidámság hangjai szóltak többfelől is.
– Raztan, – szólt a taláros férfi hidegen. – szúrd le ezt a neveletlent.
Elmara ásítva dőlt hátra székén, ezzel megmutatva hasát, hogy Raztan el se téveszthesse. A fegyveres pengéje olyan simán csusszant át rajta, hogy a férfi egyensúlyát vesztve arccal az asztalon lévő tányérba esett. A hirtelen csendben mindenki hallotta, amint a kard hegye elvásik a falon a nő mögött. Elmara nyugodtan félretolta a tányérját és kiválasztott egy fogpiszkálót az előtte lévő tartóból.
– Varázslóság! – köpött ki az egyik fegyveres és suhintott egyet pengéjével Elmara arcán keresztül. Vér nem fröccsent – és a kard olyan szabadon suhant át a sasorrú arcon, mintha az levegőből lenne. A figyelők vigyorogtak.
A taláros férfi lebiggyesztette ajkait. – Látom ismered a vasból való őrző varázslatát. – mondta kifejezéstelenül.
Elmara mosolyogva bólintott, majd tett egy köröző mozdulatot egyik ujjával. A kivont kardok körülötte eltorzultak és szürke kígyókká váltak. A rémült fegyveresek figyelték, ahogy az ék alakú fejek feléjük fordulnak és ívesen hátrafeszülnek, hogy megtámadják a kezeket, melyek fogva tartották őket! A fegyveresek szinte egyszerre dobták el kígyóikat és ugrottak hátra. Valaki megcélozta az ajtót és hirtelen több csizmás láb dobogása hangzott fel, ahogy társai követték. Elmara körül az őrök fegyverei – újra a régi pengék – csattanva értek földet.
A taláros férfi sápadtan hátrébb húzódott. – Beszélhetnénk, – dölyfös hangjában bizonytalanság csendült. – s ha egy...
Elmara mindkét kezét felemelve bonyolult mintát rajzolt a levegőbe és a férfi megfordult, hogy kirohanjon az ajtón. Félúton megállt, megingott és a figyelők hallották, hogy félelmében felmordul. Hirtelen veríték ütközött ki homlokán és mozdult volna tovább... de nem tudott. Elmara felkelt és a megfagyott ember elé sétált. Rémült szemek figyelték jövetelét.
– Ki uralkodik itt? – kérdezte.
A férfi szó nélkül rámorgott.
Elmara felemelte egyik szemöldökét és vele együtt egyik kezét is.
– K-kegyelem. – könyörgött a férfi.
– Nincs kegyelem mágusoknak. – mondta Elmara csendesen. Ezt már régen megtanultam. – Elfordult. – Megkérdem újra: ki uralkodik itt?
– Én-ah... Narthil Belaur Királyhoz tartozik.
– Köszönöm, uram. – mormolta Elmara udvariasan és elindult vissza a székéhez.
A taláros férfi hirtelen kiszabadulván a mágikus szorításból megtántorodott és majdnem elesett, három gyors lépést tett az ajtó felé, majd megpördült és egy varázslatot morgott, tőre megvillant a kezében. A figyelők felhorkantak. A taláros varázsló pengéje és az eldobott kardok egyként ugrottak fel és repültek Elmara háta felé halálos acélviharként. Anélkül, hogy megfordult volna, Elmara elmormolt egy halk szót. Az acél hegyek épp csak egy pillanatnyi távolságra attól, hogy életét vegyék megfordultak és visszarepültek a mágus felé.
– Nem! – kiáltott fel a varázsló és rémülten kapott az ajtókilincs felé. – Mit...
A pengék halálos esőként értek célba felemelve a férfi testét és az ajtóig repítve azt. Végül a földre rogyott, rúgott még egyet, a pengék fényes erdőt alkottak hátában.
Elmara felvette kabátját és zsákját. – Látjátok? A kegyelem fogyóeszköz. És nincs a mágusok között, ahogy én tanultam, bizalom sem. – mondta és elindult az ajtó felé.
A figyelő arcok némelyike a fogadó ablakainak nyomódott, ahogy Elmara nyugodtan kisétált az útra és menet közben úgy bámulta a boltok ablakait, mintha pénze és ideje is lenne elköltenivaló. Nem sokáig sétálgathatott, mire felhangzott egy hosszú kürtjel észak felől – a kicsiny Narthil Erődből. Az erőd kapuja kivágódott és paták klappogása hallatszott. Egy idős férfi lovagolt ki rajta ünnepélyes köpenybe öltözve és mögötte két teljes vértezetet viselő fegyveres, dárdákat szorongatva. Elmara figyelte, ahogy felé fordulnak. Számszeríjnak jelét sem látva vállat vont és visszafordult a fogadó felé.
Az utca gyorsan megtelt bátor falusiakkal. – Ki vagy, ifjú leány? – kérdezte egy sebhelyes orrú férfi.
– Egy barát... Mystra vándor papnője Athalantarból. – válaszolta Elmara.
– Máguslord? – kérdezte egy másik férfi haragosnak tűnő hangon.
– Egy renegát máguslord? – feltételezte egy nő mellette.
– Sohasem voltam máguslord. – válaszolta Elmara a nagykeblű, viseletes ruhájú nő felé fordulva, aki úgy tátogott, mintha egy beszélő hal lenne. – Hogy mennek a dolgok itt, Narthilban, jóasszony?
Megilletődve szavaitól a nő előbb dadogott egy kicsit, majd keserűen válaszolt. – Rosszul, lányom, mióta Athalantar kutyái idejöttek és beköltöztek az erődbe. Azóta kérdés nélkül dézsmálják az élelmünket és lányainkat!
– Ja. – értettek egyet többen is.
– Kegyetlenebbek, mint a legtöbb harcos? – kérdezte Elmara kezével az erőd felé intve.
A nő vállat vont. – Nem olyan kegyetlenek, mint... büszkék. A fiatalok nem is ágaskodnának vagy idegesednének fel annyira mindenen, ha el kellene tölteniük tíz napot nálam vagy bármely más nőnél rendtevéssel és takarítással!
– 'gyázzatok! – szólalt meg egy férfi figyelmeztetőlelt, és Elmara körül az emberek visszahúzódtak, ahogy a három lovas odaért. A fiatal nő nyugodtan állva várta őket.
Előtte megállítva hátasát az ezüst százszorszépekkel hímzett lila köpenyt viselő idős férfi elkényelmesedett a nyeregben és bemutatkozott. – Nevem Aunsiber, Narthil helytartója. Ki vagy te, aki varázslatot használsz a birodalom törvényes fegyverszolgái és máguslordjai ellen?
Elmara udvariasan bólintva üdvözölte. – Valaki, aki jobban szeretné, ha a varázslók segítenék a népet és nem uralkodnának felette... aki jobban szeretne egy olyan királyt, aki békét, állandóságot és élelmet jelent a népének és nem csupán adókat, kizsákmányolást és kegyetlenséget.
Korántsem meglepően, egyetértő mormogás hangzott fel a tömegből itt is, ott is. A helytartó szúrósan nézett végig a tömegen, oldalra lépve nyughatatlan hátasával. Hangja gúnyolódva szólt. – Egy álom.
Elmara lehajtotta fejét. – Az... és nem az egyetlen.
Az idős férfi lenézett a magas nyeregből. – És mi a többi, ifjú álmodozó?
– Csak egy van. – válaszolt Elmara halkan. – Bosszú. – Felemelte kezeit, mintha varázslatra készülne – és az öreg arca elfehéredett. Intett kísérőinek, megfordította lovát annak ideges horkantásai közepette és galoppban az erőd felé indult. Néhány huhogás és biztató kiáltás jött a tömegből, de Elmara szó nélkül megfordult és visszament a fogadóba.
– Mit mondott? – kérdezte egy férfi, amikor belépett az ajtón.
Egy közelben ülő nő előredőlt és hangosan válaszolt. – Nem hallottad? Bosszú.
Azután meglátták, hogy Elmara is a teremben van és csend zuhant rájuk, az egész helységet betöltő, nyugodtan lógó csend. El nagyvonalúan a nőre mosolygott és a pulthoz ment. – Itt van már a söröm? – kérdezte nyugodtan és még jobban elmosolyodott, amikor meghallotta, hogy legalább egy férfi el merte nevetni magát mögötte.
* * * * *
Briostnak nem volt jó napja. Amikor a futár megérkezett kirobbant a nagy tanácsteremből. Egy tanonc, aki egy épp csak tökéletesített varázslattal hallgatózni próbált, bűnösen felsóhajtott; mestere arca haragtól volt sötét.
– Menj és gyakorold a tűzlabdát – csattant fel Briost. – vagy amit csak akarsz. Elhívtak a király dolgában. Valami őrült vándor varázsló ostoba módon megölte Seldinor összes tanoncát egy fogadóban Narthiltól nyugatra – és ő „túl elfoglalt”, hogy bosszút álljon. Úgyhogy én megyek, hogy fejét vegyem annak az idiótának a máguslordok dicsőségére!
* * * * *
A kéz, amely felrázta Elmarát könnyed volt, de erős. Myrkiel Pihenőjének legjobb ágyában ébredt fel és nézett a fölé hajoló nőre. A nő csak egy maga köré tekert takarót viselt. – Leányom, leányom, – sziszegte El felé a sötétben. – jobb, ha most gyorsan elmégy innen az erdőbe. Azt mondják, hogy fegyveresek jönnek érted!
Elmara nyújtózkodva ásított. – Köszönetem, jóasszony. Van egy kis forró almaborod és némi kolbászod?
A fogadósnő rábámult. Valami mosolyféle suhant át az arcán és kisietett, csupasz lábai fehéren világítottak a félhomályban.
* * * * *
Az út rázkódott a paták alatt a hajnal előtti szürke félhomályban. Athalantar tizenhat lovagja sötéten és halálosan csillogó vértezetekben tartott nyugat felé, csatába. Közöttük egy parancsnoki sisakot viselő férfi a mellette lovaglóhoz fordult.
– Gyanítom, hogy elmondod, mágus, – parancsolta – hogy miféle sürgető kényszer miatt kell fél éjszakán át lovagolnunk.
– Bosszút állni megyünk, Herceg. – csattant fel Eth Máguslord. – Ennyi elég vagy meg akarod még kérdőjelezni parancsaimat?
Gartos Herceg fontolgatta a dolgot egy darabig mielőtt megszólalt. – Nem... a bosszú a legjobb ok a háborúra.
Kiáltás jött szemből és a lovak lelassítottak. – Maradjatok az úton, átkozottak! – parancsolta Gartos fáradtan, ahogy a lovagok hátasai nyugtalanul horkantgatva táncoltak körülötte. A lovagok csapata kelletlenül állt meg.
– Mi van? – üvöltötte.
– A Narthil kapunál vagyunk, Herceg Uram... és nem áll ott őrség.
– Sisakot le! – csattant fel Gartos. – Elő a pengékkel! – és uralkodói mozdulattal intett egyet. A lovagok azonnal követték a parancsot és megugratták lovaikat. Egy lélegzetvételnyi idő múlva bevágtattak Narthilba.
A hajnalszínezte út üres volt és sötét; nem csillant fény egyetlen ablakban sem. Az elöl haladó lovagok lassítottak és bizonytalanul néztek körbe. A falu aludni látszott, de mindenki hallotta, ahogy a lovagok lezuhantak lovaikról, mikor azok nekimentek az utcán kifeszített köteleknek, nem is voltak kötelek... és nyílvesszők sem... és senki sem hívta ki őket. Hacsak...
Egy magányos figura sétált feléjük az úton: egy fiatal, sovány nő leírhatatlan öltözékben és egy bögre gőzölgő almabort tartva egyik kezében. Nyugodtan megállt előttük és figyelt. A lovagok sétába lassították lovaikat és lassan körülfolyták a lányt.
Elmara azon kapta magát, hogy egy harcviselt lovag szemeibe néz, aki csodálatos vértezetet viselt és mellette egy hideg szemű férfi lovagolt köpenyben, akiről levilágított, hogy „máguslordnak” nevezi magát.
– Jó reggelt. – szólt csendesen kortyolva egyet a bögréből. – Kik azok, kik fegyverekkel jönnek Narthilba, amikor a becsületes népek még alszanak?
– Én kérdezek és te fogsz válaszolni! – csattant fel a harcos, lovát oldalra fordította, hogy előre dőlve Elmara fölé magasodjon. – Te ki vagy?
– Valaki, aki láthatja a büszke mágusokat és kegyetlen fegyvereseiket elbukni. – válaszolta Elmara és az „elbukni” szóra varázslata életre kelt. Csillogó hatalom szilánkjai ugrottak szét körülötte minden irányba. Ahol fémet értek ropogó, kék lángokká váltak – és a vértezetet viselő vagy pengét szorító emberek kiestek a nyeregből.
Egy rövid pillanatig a világ csupa fénynek és üvöltésnek tűnt, tele síró lovakkal, melyek terhükről szabadulva dörgő patákkal megugrottak és Elmara már csak két lovassal nézett szembe, akik fehér arccal ültek a nyeregben és egy sietve alkotott védelmező varázslat csillogott körülöttük.
– Én következem. – mondta Elmara csillogó szemekkel. – Ki vagy?
A harcos lassan, rosszindulatúan előhúzta kardját és Elmara mágikus rúnákat látott felvillanni és tovább csillogni az acélon. – Gartos Herceg Athalantarból – mondta büszkén. – A férfi, aki megöl, varázslónő, és ez olyan bizonyos, minthogy a nap Narthil egére emelkedik majd. – Ahogy a harcos beszélt, a mellette csendesen ülő máguslord kezei gyorsan mozogni kezdtek, de a következő pillanatban szemei elkerekedtek: Elmara hirtelen eltűnt.
Azután Eth Máguslord lova hátrálni és prüszkölni kezdett és valami súly jelent meg mögötte. Éppen megfordult volna, amikor egy kéz könnyeket csalva szemeibe az arcára csapódott és egy másik torkon ütötte.
Hörögve és levegőért kapkodva Eth Máguslord kifordult a nyeregből és érezte, hogy valami kiszakad az övéből mielőtt a sötét föld közelebb ugrott, hogy keményen eltalálja a fejét és elvegye tőle a Birodalmakat, örökre...
Elmara leugrott a lóról, mikor a varázsló kiesett a nyeregből; Gartos nagyon gyors volt. Érezvén, hogy Elmara mágiája hová vitte őt már lendült is kardja, kettészelve a levegőt a máguslord magasított nyerge felett.
Elmara földet érve még előbbi ugrása lendületével oldalra vetődött és a pálcára nézett, amit az imént zsákmányolt. Ah, ott! Paták dübörögtek felé, ahogy felnézett és előremutatott a pálcával óvatosan ejtve ki a belevésett szót. Fény villant és szisszent ki a pálca végéből, a két mágikus lövedék Gartos Herceg arcába csapódott. Feje hátracsuklott és kínjában üvöltve csapott a levegőbe, miközben lova továbbvitte. Elmara ugrott, gurult és felemelkedett. A mellette elszáguldó páncélos figurára mutatott a pálcával és néhány halk szót mondott.
A herceg kiesett a nyeregből, hatalmas csattanással ért földet és egy gurulás után csendesen feküdt tovább. A ló elszáguldott a kelő nap felé.
El leeresztette a pálcát és gyorsan körülnézett maradék ellenfeleit kutatva. Egyet sem találva a fekvő harcoshoz ment. Gartos a hátán feküdt, arca kíntól és haragtól sötét.
– Lenne még néhány kérdésem, harcos. – mondta Elmara. – Mi hozott harcosokat Athalantarból Narthilba?
Gartos dühösen morgott, de nem szólt. Elmara megemelte szemöldökét és figyelmeztetően felkapta kezeit, mintha egy varázslatba kezdene.
Gartos figyelte ujjai mozgását és felmordult. – T-tartsd meg magadnak a varázslatodat. Azt a parancsot kaptam, hogy találjam meg azt, aki tanoncokat ölt meg az Unikornis Szarvában nyugatra innen... te?
Elmara bólintott. – Én kábítottam és küldtem őket el; talán még élnek. Kitől kaphat a birodalom hercege parancsot?
A harcos ajkai megremegtek dühében. – Még a király is engedelmeskedik az idősebb máguslordoknak... és a király tett herceggé.
– Miért?
A férfi fektében megvonta vállait. – Megbízott bennem... és azt akarta, hogy parancsolhassak a fegyvereseknek anélkül, fogy valami fiatal máguslord ellenemre tehessen.
Elmara bólintott. – Ki volt ez a varázsló veled?
– Eth Máguslord... a figyelőm, akit a máguslordok rendeltek mellém, hogy biztosítsa, nem teszek Belaur Királynak olyat, ami ellenükre lenne.
– Úgy beszélsz, mintha Belaur rab lenne.
– Az. – válaszolt Gartos egyszerűen és Elmara látta, hogy elfordítja tekintetét, mintha keresne valamit.
– Mondj többet erről az Eth Máguslordról. – mondta El előrébb lépve és kihúzva övéből a pálcát. Jobbnak látta tovább beszéltetni a harcost, hogy ne legyen ideje egy támadást fontolgatni.
Gartos megint vállat vont. – Keveset tudok; a máguslordok nem beszélnek sokat magukról. „Kőkarom” volt a neve; fiatalabb korában varázslatokkal elpusztított Egy Ámbraszín Hulkot... de ez minden, amit... Thaerin!
A harcos kiáltására mágikus fény lüktetett fel. Elmara sietve megfordult – éppen időben, hogy lássa a rúnákkal televésett kardot felé száguldani a levegőben.
Félreugrott. A harcos felüvöltött. – Osts! Indruu hathan halorl! – és a penge megfordult a levegőben, újra El felé száguldott.
Elengedte a pálcát és kétségbeesetten maga elé emelte kezeit – és a penge keresztülvágva azokat testébe mélyedt. Elmara sikoltott. A hajnali ég forogni kezdett körülötte, ahogy hátratántorodott, vér fröccsent, Elmara beszélni próbált. Az útra rogyott és nagyobb kín áradt szét benne, mint amekkorát valaha is ismert.
Hideg nevetést hallott Gartos felől, ahogy elborította a sötétség és akaratának minden erejét latba vetve küzdött, hogy belekapaszkodjon valamibe... bármibe... Utolsó leheletével felsóhajtott – Mystra, segíts...
* * * * *
Gartos herceg talpra küzdötte magát. Belül gyenge és beteg volt, s nem érezte a lábait... de úgy tűnt, azok engedelmeskedtek neki. Morogva tett néhány bizonytalan lépést és leült, vértezete csörömpölt. Narthil forgott körülötte.
– Nyugalom. – mormogta fejét rázva. – Nyugalom... – Emberei mozdulatlanul feküdtek a porban, ló nem volt a láthatáron. – Thaerin. – morogta. – Aglos! – Gartos kinyújtott kézzel figyelte, ahogy a penge kiszabadítja magát a halott nőből és felemelkedik, sötéten és véresen lebegett várakozó kezébe. Fiatal boszorkány, hogyan is gondolhattad, hogy elintézed Athalantar máguslordjait? Lecsatolta gallérját, félredobta és megszorította alatta az amulettet, szemeit lehunyva koncentrált Ithboltar Máguslord arcának emlékére...
Kemény ujjak söpörték félre. Szemeit kinyitva a fogadósnő fehér, rémült arcába bámult, amint az egy tőrt döfött a torkába és rántott félre keményen. Vér spriccelt. Gartos Herceg nyelni próbált, nem tudott, s felemelte pengéjét. A csillogó rúnák táncoltak szemei előtt, elbűvölték, mielőtt az örök sötétségbe zuhant...
* * * * *
– Gartos elintézi ezt a varázslónőt. – mondta Briost keményen és halvány mosoly suhant át arcán. – Eth majd tesz róla, hogy így legyen.
– Megbízol Eth képességeiben? – kérdezte Undarl. A varázslók egy asztal körül ültek és a máguskirály magas székére néztek. Annak tűzvörös gyűrűje hirtelen valami belső fénnyel villant fel.
Briost vállat vont azt kérdezve magában (immáron nem először), hogy vajon miféle hatalom rejlik a gyűrűben. – Képesnek bizonyult... többször is.
– Ez is egy próba, ugye? – kérdezte izgatottan Galath.
– Természetesen. – válaszolt Briost türelmes, száraz hangon. Miért, gondolta magában, kell lennie egy buzgó ölebnek is ezeken a gyűléseken? Valami munkát kellene találni Galathnak ezekre az estékre – tekercshajtogatást, talán, vagy ruhatisztogatást? Bármi elképzelhető, ha távol tartja...
Galath buzgón előredőlt. – Tett már jelentést?
Nasarn a Csuklyás felhorkant és hűvösen nézte az asztalt. – Ha minden tanonc, akit megbízunk egy feladattal jelentést tenne, akkor egész nap a gügyögésüket hallgathatnánk... és egész éjszaka! – Sohasem pislogó szemeivel, élesen metszett orrával és poros, sötét színű talárjában úgy ült ott, mint valami prédára váró keselyű.
Undarl bólintott. – Nem feltételezem, hogy egy máguslord társai zargatására vesztegetné hatalmát és csevegésre; csak komolyabb dolgok esetén jön jelentés... például, ha a behatoló mágus egy másik birodalom kémének bizonyul vagy egy betörő sereg vezetőjének.
Galath zavartan dőlt hátra és vette el tekintetét a máguskirály nyugodt arcáról. Többen is megmosolyogták, ahogy az asztalt bámulta. Briost nyíltan ásított egyet miközben megigazította sötétzöld talárjának egyik ujját és kényelmesebb helyzetbe fészkelődött. Alarshan, talán az egyetlen, aki népszerűbb volt közöttük, szintén ásított és Galath szomorúan bámulta tovább az asztalt.
– Lelkesedésed hitelt érdemel, Galath. – mondta faarccal Sárkánylovas Undarl. – Ha Eth segítséget kér vagy valami történik vele, akkor téged foglak kijelölni, hogy helyükre tedd a dolgokat Narthilban.
Galath gyorsan és büszkén felegyenesedett láthatóan kicsit meginogva, ami elfojtott vidámságot csalt több máguslord arcára. Briost a szemeit forgatva a mennyezetre nézett és csendesen megkérdezte, hogy Galath tudja-e hogyan kell kinyitni egy varázskönyvet vagy, ha megajándékozzák eggyel, akkor nem-e meghámozza azt, mint egy krumplit?
A kövek nem válaszoltak... de hát századok óta Athalgard nagytermében voltak és megtanultak türelmesen hallgatni.
* * * * *
A kin égette, átfutott rajta és azzal veszélyeztette, hogy elsöpri. Az elfeketedő semmiben El akarata fehér fényébe kapaszkodott. Ki kell tartania valahogy...
Újabb fájdalomhullám emelkedett, ahogy a bűvös penge megmozdult és csúszni kezdett lágyan – oh, olyan lágyan, a saját vérétől! –, ki a testéből, csupán ürességet hagyva maga után... Faerun nem láthatja így, forró vére kiömlik belőle a napra... de nem tud tenni semmit, semmit, hogy elállítsa a vérzést. Kezei megmozdultak egy kicsit, gondolta, ahogy próbált a sebhez nyúlni, de a fények és hangok körülötte már halványodtak és egyre jobban fázott. Süllyedt, süllyedt a semmibe, ami körülvette, elszívta életerejét... és hideg, mint a jég.
Elmara nyögve próbálta összeszedni akaraterejét. A fehér fény, amit még mindig képes volt felidézni halványan pislákolt előtte, mint boszorkánytűz az éjszakában. Előrelökte magát, bele a fénybe, belekapaszkodott és az körülvette, mígnem fehér lángok között lebegett.
Csökkent a fájdalom. Valaki megmozdította, óvatosan arrébb gurítva... egy pillanatra pánikba esett, ahogy a mozdulat megrengette a fehérséget és ő majdnem kizuhant belőle... akaratával belekapaszkodott, míg az újra körül nem vette.
Valami – egy hang? – visszhangzott körülötte, örvénylett és messziről sikoltott, mint egy trombita, de nem sikerült kivennie a szavakat... ha voltak egyáltalán. A semmi körülötte sötétedni látszott és El vadul kapaszkodott a fénybe. Mely mintha most fényesebbé vált volna és El újra hallotta a hangot a távolban meglepetten felkiáltani majd elhalkulva félelemtől dadogni, vagy a csodálkozástól?
Egyedül lebegett a fénytengerben... és az előtte lévő gyöngyszín ködből kiúszott valami, hogy magához ölelje. Sárkánytűz! Dühöngő lángok kereteztek egy jól ismert utcát és Elmara megpróbált felkiáltani.
Elthryn Herceg állt a lángoló Heldon közepén, a tűz visszatükröződött fényes, fekete csizmáiról és az Oroszlánkardot tartotta, egészben és visszaverve a lángokat. Megfordult, hosszú haja örvénylett, s Elmarára nézett. – Türelem, gyermekem.
Azután füst és lángok örvénylettek közöttük és bár apja nevét kiáltotta kétségbeesetten, nem látta őt többé, csak egy nagy termet, melyben gazdagon díszített talárokba öltözött, kegyetlen mágusok hajoltak egy díszes tál fölé, melyet aranyból vert, szárnyas nők tartottak. Egyikük Sárkánylovas Undarl volt, a máguskirály, aki elpusztította Heldont. Egy másik mágus dühösen tekergő ujjakkal húzta el kezét a víz felett. – Hol van? – morogta... és mintha egy pillanatra meglátta volna Elmarát. Szemei összeszűkültek, majd elkerekedtek – te a terem forogni kezdett és eltűnt a fényben, s Elmara hirtelen Mystra szemeibe bámult, aki a levegőben állt előtte, mosolyogva, karjai ölelésre tárva.
Sietségében botladozva Elmara felé futott a láthatatlan földön. Könnyek szöktek szemébe. – Mystra úrnő! – zokogta. – Mystra! – Az istennő körül a fény sötétedett és a Rejtélyek mosolygó úrnője elhalványult... elhalványult...
– Mystra! – kétségbeesetten nyúlt előre, könnyek mosták el a sötétedő képet. Zuhant... zuhant... a semmibe ismét, fázva és tehetetlenül, egyedül, Mystra fénye eltűnt.
Haldoklott. Elmara Aumar már biztosan halott és csak a szelleme vándorol, míg el nem halványul... de nem! A sötétben lebegve Elmara távoli fénypontot látott szikrázni és fellángolni – azután felé rohanni, fényesen és pörögve. Csodálkozásában és félelmében felkiáltott, ahogy a vakító fényesség ráugrott és ismét elborította. Mystra mosolya mintha mindenhol ott lett volna körülötte, melegen, kényelmesen és végtelenül bölcsen.
A vékonyodó ködön keresztül Elmara újabb látomást látott: feláll térdeléséből, ahogy Mystrához imádkozott és egy asztalhoz lép, melyen egy nagy, díszes kötésű könyv hever kis varázstárgyaktól övezve. Leül, felüti a varázskönyvet és tanulni kezd... köd vette körül és amikor ismét kitisztult, Elmara látta magát varázsolni és figyelni, amint egy tűzgolyó kel életre előtte. Tűzgolyó? Ennek a varázslatnak a mágusok az urai, nem a papnők...
A fényes köd megjelent, majd újra szétvált, táncoló tüzet fedve fel, mely lángolt végtelenül és mozdulatlanul, a semmiben. El belenézett. A tűz mágikus volt... és ismerős. Az ugráló, nyaldosó lángokba bámult... és igen! Ezek azok a varázslatok voltak, melyeket korábban memorizált és csak arra vártak, hogy felszabadítsa őket!
Igen, mondta egy meleg és hatalmas hang mindenhonnan, majd hozzátette, Figyelj. A tüzek egyike hirtelen megmozdult, sziszegett és tekergett, mint egy haragos kígyó. Váratlan fénnyel szikrázott fel – túl fényesen, hogy tovább nézze, amikor a hang újra megszólalt, Csináld és tartsd!
A tűz fellángolt és eltűnt, csupán a fehér ködöt hagyva maga urán borostyánszínben ragyogva. Elmara hirtelen jobban érezte magát, mintha félelme és fájdalmai elhalványultak volna... ugyanakkor az elméjére telepedett tompa súly könnyebbé vált, mintha egy varázslat lépett volna ki belőle.
Újra, szólt Mystra elme-hangja. Újabb lángok szikráztak fel, kinyíltak, majd eltűntek. Elmara erősebbnek érezte magát és mintha a fájdalom még inkább múlóban lett volna, ahogy a most aranyszínre váltott Mystra-ködben sütkérezett.
Most csináld egyedül, mondta a hang és El megremegett ijedtében és idegességében. Valahogy tudta, hogy a hang széttépheti elméjét... de a lángok újra megjelentek és ugráltak, ahogy akaratával vezérelte őket. Fényesebben, most... igen! Így és... sikerült!
Aranyszín fény fordult ki a ködből előtte, ahogy a varázstűz szétoszlott. Elmara még erősebbnek érezte magát, mintha a tompaság fedte kín elhagyta volna, leesett róla, mint egy rongyos kabát, amit átvág egy penge... és elméjében újra megjelent a varázslatok égető súlya.
Mystra megtanította neki, hogyan változtathatja memorizált varázslatait gyógyító energiává és irányítsa a nyers erőt, hogy az saját felépüléséért dolgozzon. A borostyánszínben fénylő elme-ködben lebegve El felsóhajtott a folyamat szépségét és bonyolultságát látva... a fagyos sötétség távolinak tűnt. Úgy találta, hogy meg tudja különböztetni a varázslatokat egymástól, ha elegendő ideig néz a lángokba. Lebegett és koncentrált, a kín maradéka, mint egy sajgó kabát körülötte, amikor kiválasztotta a leghasználhatatlanabb varázslatot.
Elhasználni egy rövid pillanat műve volt és a fájdalom tovább csökkent. Élni fog!
Ezzel a gondolattal együtt El azon kapta magát, hogy emelkedni akar – és már mozgásban volt, lágyan lebegve felfelé az aranyfényű ködben a fény felé...
Hirtelen lecsaptak rá a zajok és a fények. A szeme előtt úszó arany ködön keresztül látta a reggeli felhőket a kék égen – sötétebben és közelebbről pedig ügyefogyottan, tátott szájjal bámuló arcok gyűrűjét maga körül. El felismerte Asmartha, a fogadósnő ideges arcát és rámosolygott.
– I-igen. – szája tele volt vérrel – Élek.
Többen is felsikoltottak és az arcok gyűrűjéből hápogó hangok jöttek. El halványan elmosolyodott... és szíve megdobbant, amikor a fogadósnő mosolyát viszonozva lenyúlt egyik erős kezével, hogy megérintse.
– Látom. – mondta a nő, hangja csodálkozástól rekedt. – Halott voltál... felnyitottak, mint egy levágott disznót... de most egészben vagy. Az istenek valóban léteznek... kell, hogy létezzenek. Láttalak meggyógyulni, itt, előttem. Az istenek itt voltak!
Asmartha arcát szinte kettészelte széles, vad nevetése és könnyek csurogtak végig arcán. Óvatos ujjakkal végigsimított El arcán és megrázta fejét. – Sosem láttam még hasonlót. Melyik isten mosolygott rád, hölgyem?
– Mystra. – mondta Elmara. – Nagy Mystra. – Ülő helyzetbe küzdötte magát és hirtelen erős karok jelentek meg a vállainál, hogy segítsenek neki. – A Rejtélyek Úrnőjének papnője vagyok. – mondta El a fogadósnőnek – és amikor hirtelen belécsapott a felismerés még hozzátette – Bár még tanulnom kell.
– Hölgyem?
– Ha máguslordokkal és fegyveresekkel akarok harcolni szemtől szemben, – mondta El halkan – akkor magam is mágussá kell válnom.
– Nem vagy varázslónő?
Elmara megrázta a fejét. – Még nem. – Talán sohasem leszek, gondolta hirtelen, ha nem találok egy varázslót, aki tanít... és hol a fenében fog olyat találni, akiben megbízhat? Nem Athalantarban, ahol minden varázsló máguslord... és nem Calishar vidékén. Kell még lenni varázslóknak a körülöttük lévő birodalmakban, igen, de hol kezdje a keresést?
M-Braer. Természetesen. Elmegy a Nemes Erdőbe és felkéri tanítójának. Bármit is mond, az olyan válasz, amiben megbízhat. – Mennem kell. – mondta El talpra vergődve.
A világ forogni kezdett körülötte és El megingott, de Narthil egyik lakója elkapta a vállánál és segített állva maradni. – A máguslordok megtalálnak a varázslataikkal. – mondta Elmara sietve. – Minden pillanat, amit itt töltök, veszélyt hoz rátok. – Mély levegőt vett, majd még egyszer és visszanyúlt a ködbe, hogy elhasználjon még egy varázslatot.
Asmartha hátrébb lépett, amikor El felmordult és csillogó fehér fény támadt körülötte. A fény elhalványult és a fogadósnő látta, ahogy a fiatal lány már önerőből is képes megállni véráztatta ruhájában és sápadt, megviselt arcával.
– A zsákom. – mormolta és elindult a fogadó felé. A fogadósnő sietve mellé lépett, hogy megtámassza, ha elesne, de Elmara elmosolyodott és visszautasította – Már jól vagyok... és boldogabb, mint általában. Mystra lemosolygott rám.
– Na ezt most elhiszem. – mondta a zömök nő, ahogy a Pihenő felé tartottak. Az ajtó bevágódott mögöttük.
* * * * *
Elmara úgy ment el, ahogy jött; egyedül, csomagjával a vállán, északkeletnek tartva a mezőkön. A fogadósnő figyelte, amíg el nem tűnt a láthatáron, remélve, hogy nem éri baj. Valaha Asmartha egy kalandozó életről álmodott, hogy megnézi Faerun összes mesés vidékét és elfekkel barátkozik... és ott megy egy lány, akinek mindez sikerült.
A fogadósnő rámosolygott egy távoli dombgerincre, ahogy vendége pöttömnyire zsugorodott alakja eltűnt mögötte. Megrázta fejét. Talán az istenek elég szélesen mosolyognak az óvatlan kislányra, hogy életben maradjon a máguslordok ellen vívandó csatájában és egy nap visszajöhessen Narthilba elég időt töltve ott, hogy elmesélje egy kövér és idősödő fogadósnak merre járt és mit látott... de jobban szerette volna, ha semmi sem történik.
Asmartha sóhajtva végigsimított köpenyén és visszament a Pihenőbe. Jobb lesz, ha rávesz néhány férfit, hogy húzzák félre azokat a testeket, mielőtt az éj leszálltával az egész utca bűzleni kezd és a vadak bemerészkednek Narthilba.
* * * * *
És így, Narthil egyik zúgolódó jóembere azon kapta magát, hogy a halott herceg fölé hajol. Kinyúlt, hogy eltulajdonítsa a harcos fegyverét – és felszisszent, félelmében hátraugorva. A kard magától megrázkódott. Az acélt borító rúnák lüktetve felfénylettek, majd világítani kezdtek. Azután a penge felemelkedett a földről, mintha láthatatlan kezek mozgatnák, egy pillanatig a levegőben lógott a rémült falusi előtt, majd elrepült, lassan és lágyan suhanva a levegőben, heggyel előre és egyenesen, mint egy kilőtt nyíl Északkeletre indult, a dombok felé.
A férfi figyelte egy darabig, nyelt egyet és egy imát intézett Tempus, a Harcok Ura felé. Miféle világ lesz ebből, ha már a kardokban is mágia van? Egyébként meg, mi jót talált az a fura penge ebben a dögevőben itt? A falusi lenézett. A halott harcos vak szemekkel bámult a napra. A falusi megrázta fejét, tenyerébe köpött és megragadta Athalantar Hercegének lábait. Hmmm... a penge elment – de ezek a csizmák...?
Senki sem látta, de a bűvös penge maga mögött hagyott egy újabb dombgerincet északkelet felé tartva. Egy varázslat a távolból kötelezte, hogy újra megízlelje a vért, melyben utoljára fürdött, egy fiatal varázslónő vérét, aki egyenlőre még ismeretlen a máguslordok számára. Egy nő, aki fegyvereseket, hírnököket és máguslordokat egyaránt elintézett, ahogy Athalantar egyik hercegét is – és ezért meg kell halnia. A penge tovább repült, a vérszagot követve.
ELÉG VARÁZSLAT A HALÁLHOZ
Gondolkozz el ezen, idegesítő mágusféle: még a leghatalmasabb főmágusnak sincsenek elég erős varázslatai, hogy kijátssza a halált. Néhányakból lich lesz... élőhalott. A többiek sírban végzik és poraik nem lesznek többek a mellettük fekvő porainál. Úgyhogy amikor legközelebb eltalálsz valami szántóvetőt a tűzlabdáiddal, akkor jusson eszedbe: mi mind csak a halálhoz elég varázslatot uralunk.
– Ithil Sprandorn,
Saskar Lord Mágusa
mondta a rab varázsló Thorstelnek
A Figyelő Fa Évében
A Lánguralom ideje meleg és nedves volt a Vérvirágok Évében és ha az istenek takarékoskodnak az esővel ősszel, akkor bőséges aratás jön majd a Csillám Folyó mentén.
Phaernos Bauldyn, a Sétáló Fa Ágainak tulajdonosa előredőlve figyelte a nyugati dombok mögött lemenő nap utolsó sugarainak fényét. Szépséges föld ez... bár jobban örülne, ha nem varázslók uralnák, akik mindenhová parádéval mentek és úgy kezelték a népeket, mint állatokat és rabszolgákat... vagy még rosszabbul.
Sóhajtott. Amíg nem elég bátrak vagy bolondok ahhoz, hogy szembeszálljanak a Nemes Erdő elfjeivel vagy magukra nem haragítanak valami istent, hogy az helyben lecsapja őket, addig nincs módja, hogy Athalantar megszabaduljon a mágusoktól. Phaernos bámult még egy darabig, újra felsóhajtott és visszafordult gyertyájához. Odakint egyre sötétebb lett. Régóta megszokássá vált mozdulattal kinyúlt és a kis viaszcsonkkal meggyújtotta az ajtó feletti lámpást. Ahogy a gyertyát visszahúzta és elfújta, meglátott az ajtaja felé tartani valakit az úton: egy magányos lány, magas, sötét hajú és ázott, ruhái folyóvíztől súlyosan lógtak rajta.
– Beleestél, leány? – kérdezte előrébb lépve és segítő kart nyújtva.
– Úsznom kellett a folyóban. – válaszolt, majd felemelte egyik karját és elmosolyodott. Vékony volt és beesett szemű, de kékesszürke tekintete élesen villant ki sasorra fölül.
Phaernos bólintva fordult vissza, hogy bevezesse a lányt. – Egy ágyat éjszakára?
– Ha megszárítkozhatom a tűz mellett. – válaszolta. – De kevés a pénzem. Te vagy a ház ura?
– Én. – válaszolta Phaernos kitárva a széles első ajtót. Vendége megbámulta a bent felszögelt régi pajzsokat és csodálkozni látszott.
– Mér' kérded? – kérdezte, ahogy beléptek a félhomályos ivóba. Néhány tanyasi és falusi ülte körül a tüzet, levesesbögréket és söröskorsókat emelgetve. Felnéztek, kevés érdeklődéssel.
– Fizethetek varázslatokkal, – mondta a lány nyugodtan.
Phaernos hirtelen elcsendesedve félrehúzódott. – Nem igazán vesszük hasznát a mágusoknak errefelé. Ezen a vidéken a legtöbb varázsló csak saját magának segít a hatalmával.
– Akkor el kellene venni tőlük a mágiát.
– És miből gondolod, hogy bárki is képes erre, leány? – szólt közbe az egyik iszogató szántóvető a tűz mellől.
– Csak elég gyorsan el kell venni az életüket és akkor nem igazán marad erejük varázsolni, úgy vettem észre. – mondta a nő nyugodtan. – Nem vagyok a máguslordok barátja. – A csendet, amely szavait követte nem törte meg más, csupán a folyóvíz csepegése a ruhájából.
Ezután senki sem zavarta – vagy beszélt hozzá. Phaernos szótlanul a konyhába vezette és egy lócára mutatva a tűz mellett hozott neki egy kabátot. A konyhalányok rongyokat hoztak, hogy megszárítkozzon és ételt, de azután dolgukra mentek. Elmara örült a békének; kimerült volt már. Két dombnyira Narthiltól használt egy egyszerű varázslatot, ami elvitte őt a legtávolabbi látható dombtetőre onnan, ahol éppen állt. A mágia kiszívta az erejét és hirtelen nagyon kimerültté vált. A folyó átúszása sem segített ezen – ráadásul utána túlságosan fázott, hogy becsomagolja magát köpenyébe és a szabadban aludjon.
Elmara megszárítkozott, belebújt a kabátba és elbóbiskolt. Máguslordokról álmodott, akik farkasok alakjában üldözik vonítva, éles karmaikat és agyaraikat meresztgetve.
Jóval később óvatos érintésekre ébredt; a fogadós hajolt fölé. Vendége riadtan nézett fel rá, mintha a következő pillanatban fel kellene ugornia, hogy harcoljon vagy meneküljön.
Phaernos kifejezéstelenül nézett le rá. – A ház zárva van éjszakára és az iszogatók is hazamentek már... te vagy az egyetlen vendég, aki itt alszik ma éjjel. Mond meg a neved és hogy mit értettél az alatt, hogy... mágiával fizetsz. – szavaira két nő közelebb húzódott, hogy hallgatózzon.
– Elmara vagyok – mondta a vendég – egy messziről jött utazó. Nem vagyok mágus, de ismerek néhány varázslatot. Nem akarsz egy nagyobb pincét raktárnak?
Phaernos egy darabig csendesen nézett rá, majd valami mosolyféle kezdett megjelenni az arcán. – Egy nagyobb pöcegödör jól jönne.
– Azt is meg tudom csinálni, vagy mind a kettőt, – mondta Elmara felkelve a lócáról – ha itt alhatok ma éjszaka.
Phaernos bólintott. – Rendben, hölgyem... ha velem jössz, akkor mutatok egy ágyat, ahol a máguslordok nem találnak rád.
A nő élesen ránézett. – Mit tudsz rólam?
A fogadós vállat vont. – Semmit... de egy barát megkért rá, hogy figyeljek Elmarára, ha erre jönne.
– Ki volt ez a barát?
– Braer néven emlegetik. – válaszolta a fogadós nyugodtan a lány szemeibe nézve.
El elmosolyodott és megnyugodott, vállait fáradtan mozgatta meg kicsit. – Előbb mutasd azt a gödröt meg a pincét. – mondta. – Megtörténhet, hogy még napkelte előtt el kell mennem.
Phaernos szótlanul ismét bólintott és együtt kimentek. Amint az ajtó becsapódott mögöttük, a két konyhalány összenézett – és szinte egyszerre mutatták Tyche védelmező szimbólumát kezeikkel, mielőtt visszafordultak volna munkájukhoz.
A reggel száradni kiakasztott dolgok között találta Elmarát és csomagjára dobva egy batyu feküdt. Kolbász volt benne, szárított hal és sűrű kenyér. Elmosolyodott, gyorsan felöltözött és kiment, hogy a fogadóst az ajtó előtt találja egy széken aludni, térdén egy régi kard feküdt.
Lenyelve a torkában megjelenő fojtogató érzést Elmara lesétált a lépcsőkön és kilépett a konyhaajtón, elindult a pöcegödör mellett a fák felé. Talán bölcsebb dolog lett volna nem beszélni máguslordokról és varázslatokról múlt éjjel... de ázott volt és kimerült.
Jobbnak tűnt minél messzebbre lenni a Sétáló Fától, mielőtt lábra kelne a szóbeszéd egy varázslónőről. A fák között marad, amíg csak lehetséges, mielőtt visszamegy a legelőkre és északra fordul, Far Torel felé. Vigyázott rá, hogy az úttól látótávolságon kívül maradjon. Phaernos szerint számos fegyveres menetelt arra mostanában és gyülekezett – hogy megtámadja az elfeket a Nemes Erdőben, amit remélt és félt is egyaránt.
Elmara kételkedett, hogy a máguslordok az életüket kockáztatnák, ahogy a fogadós remélte. Nem, sokkal valószínűbb, hogy megparancsolják az erdő felégetését és hogy a fegyveresek használják nyílpuskáikat, ha egyetlen elf is előjön és megpróbálja eloltani a tüzet. Sóhajtva folytatta útját. Lehet, hogy évekig tart Athalantaron átmennie rejtőzködve, mint egy árny, elkerülve a varázslókat és nagyképű fegyvereseiket, miközben mindent kitanul, amit csak lehet a máguslordokról. Ha valaha is bosszút áll majd szüleiért, akkor valami módot kell találnia rá, hogy az idősebb máguslordok némelyike fontos ügyben a határvidékekre utazzon, így kevesebb lesz a figyelő szem és halálukat feltüntetheti akár ellenséges máguslordok vagy törtető tanoncok művének is.
Talán el tudna csábítani egy máguslordot, hogy az megbízzon benne és eltanuljon tőle mindent, mielőtt megöli. Elmara sóhajtott, elgondolkodva megállt egy pillanatra, majd folytatta útját. Nem csupán az ötlettől emelkedett meg a gyomra, halvány sejtelme sem volt róla, hogy hogyan csábíthatna el... egy varázslót, aki annyi lányt kaphat meg, amennyit csak akar és nem pazarolna rá többet, mint egy elsikló tekintetet. Egy alakváltoztató varázslatot felfedeznének és ő nem volt egy igazi szépség. Lelassította megszokottan gyors lépteit és megnyalta ajkait azt a kacér mozdulatot próbálva utánozni, amit egyszer Hastarlban látott az egyik örömlánytól, majd visító, tehetetlen nevetés tört ki belőle az érzés hatására, fejét rázva arra gondolt, hogy nézhet ki.
Rámászni a máguslordokra, mint egy tolvaj és... Igen, ezt legalább tudta hogyan csinálná, bár ezzel a könnyebb testtel, a mellek és a csípő miatt más az egyensúly is és ereje is kisebb volt, mint férfiként. Ismét ki kellene tanulnia sok mindent.
Hamarosan, gondolta hirtelen. Ha Far Torel egy felfegyverzett tábor, akkor vannak járőreik és figyelőik is... és biztosan rátalálnak majd, ha óvatlanul a nyílt mezőkön megy. Másrészről ha lopakodva jár és meglátják, akkor sokkalta gyanúsabbá válik, mint egy nyíltan közeledd utazó. Itt az ideje, hogy besétáljon és megölelje a végzetét, gondolta Elmara és szárazon elmosolyodott. Puszta megszokásból körülnézett és ez újra megmentette az életét.
Egy csillogó rúnákkal televésett kard repült utána, egy kard, amit sohasem fog elfelejteni. Felnyársalásának iszonytató emléke elméjébe villant és a félelem acélos ízét is újra a nyelvén érezte. Elkiáltotta a szavakat, melyeket sohasem fog elfelejteni. – Thaerin! Ostal Indruu hatban halarl!
A penge remegve megállt, oldalra fordult és bizonytalanul bevágódott a fák közé. Elmara figyelte, ahogy egy ritkásabb helyre ért, gondolatai kétségbeesetten versenyeztek egymással, majd a fegyver lassan megfordult, amíg csillogó hegye újra felé nem fordult.
Amikor a penge az arca felé fordult, Elmara belekezdett az egyetlen Mystrához szóló imába, amiben még bízott, hogy beválhat.
– Namaglos! – kiáltotta az utolsó szót kétségbeesetten – és a penge szikrázó szilánkokra robbant közvetlenül előtte. Elmara megkönnyebbülten összerázkódott és térdre esett, könnyek futottak le arcán. Dühös sietséggel törölte le őket és elcsukló hangon újabb imába kezdett.
Tyche is lemosolygott rá, úgy látszott. Nem volt a közelben máguslord. A pengét még valószínűleg Narthilból küldték utána vagy egy varázsló még messzebbről, talán Athalgardból. Bárhonnan is jött, nem figyelték mágikusan és intelligens lény sem volt az érzékelő varázslat hatásán belül.
El mindkét istennőnek köszönetet mondott, mert így látta helyesnek, majd felállt és óvatosabban folytatta útját. Talán nem ártana keresnie egy rejtekhelyet, ahol imádkozhat Mystrához varázslatokért.
* * * * *
Othglar jelentőségteljesen az éjszakába köpött, fájó hátát megvakargatta a cölöpön, majd hirtelen türelmetlenséggel morogva talpra állt és rúgott néhányat a levegőbe, hogy kiűzze a merevséget lábaiból. Ezek a varázslók mind őrültek – ki a fene mer Athalantarban megtámadni majd négyezer pengét? Itt kint, a hideg, istenek háta mögötti helyen, többmérföldnyi fárasztó menetelésre Hastarltól és a folyó menti útjelző cölöpöktől.
Othglar megrázta fejét és a köves meredély szélére menve lenézett. Alant, a völgyben tábortüzek fénylettek. Arcán tükröződött, hogy mennyire nyomasztóan ismerősek neki ezek a tüzek, bordáit vakargatva köpött még egyet, majd alabárdját egy fának támasztva kicsatolta övét.
Éppen gondosan locsolta a völgy elképzelt fáit, amikor valaki visszahozta neki alabárdját, keményen a fülére suhintva vele. Othglar teje félrecsapódott és ő hangtalanul dőlt előre a sötétben.
Egy vékony kéz támasztotta vissza az alabárdot oda, ahol volt, ahogy felhangzott lentebbről az őr guruló leérkezése valahová.
A kéz tulajdonosa maga köré tekerte sötét köpenyét a hideg ellen védekezve és előrebámult ugyanarra a látványra, ami Othglart sem fogta meg. Elmara mágus-látása csupán négy kis kékes fénypontot mutatott – talán varázslatokkal elbűvölt gyűrűk vagy tőrök. Semmi sem volt a közelben vagy legalábbis nem mozgott.
Jó. Megszámolta a tábortüzeket és hangtalanul sóhajtott. Éppen elég fegyveres lehetett itt, hogy háborút indítsanak az elfek ellen, ami romba döntheti Athalantart és a Nemes Erdőt egyaránt. Cselekednie kell... és ez azt jelentette, hogy a leghatalmasabb, leghosszabb és legveszélyesebb imádságot fogja elmondani, amit csak ismer.
Óvatosan négykézláb mászva korábban Elmara talált egy üreget lentebb a domboldalon, egy olyan helyet, ahol ha valaki az őrhelyre jön, akkor nem botlik meg benne azonnal. Most ott térdelt levetkőzve; mindent ami fémet tartalmazott magában vagy maga körül, azt a zsákjába gyűrte és a csomagot letette hátrébb.
A tábortüzek felé fordulva lágyan elsuttogta kérését Mystrához, kicsit széttette csupasz lábait, hogy jobb legyen az egyensúlya és belekezdett a varázslatba.
Felvette legkevésbé kedvelt tőrét, megszúrta vele mindkét tenyerét és vízszintesen maga elé tartotta a tőrt, vérző tenyerei közé szorítva.
Ahogy a varázslat megidézését mormolta, érezte, hogy vér fut le az alkarján a könyökéig és ereje kiszáll testéből, ahogy a mágia kiszívja.
Gyengeségében remegve Elmara magasabbra emelte a tőrt, hogy a rajta megcsillanó holdfényben lássa azt elsötétedni és megrepedezni. Amikor az rozsdás szilánkokra esett szétmorzsolta ujjai között és elégedetten leült. Hajnal előtt minden fém közte és az Erdő között használhatatlan rozsdakupaccá válik. Ez majd ad némi gondolkodnivalót a máguslordoknak. Ha arra jutnak, hogy ezt elf mágia tette, akkor a Nemes Erdőt nem fogják megtámadni.
Ökölbe szorította kezeit és felnézett holdra, miközben egy újabb imádságba kezdett, hogy meggyógyítsa sebeit. Nem tartott sokáig, de a fáradtságtól tompán fejezte be. Visszafordult a csomagjához. Legalább a köpenyét és a csizmáit felveszi és eltűnik innen, ahogy csak lehet, mielőtt...
– Ohó! Mit találtam, eh?
A hang durva volt, de vidám, lehalkítva, így nem hangzott messzire. – Heh! – kuncogott, ahogy gazdája kinyúlt a fák alatti sötétségből és megragadta a karját. – Most már értem, hogy Othglar miért nem sietett jelentést tenni... gyere ide kislány és adj egy csókot.
Elmara érezte, ahogy átölelik. A láthatatlan ajkak, melyek az övére szorultak egy szúrós vaskarikával voltak átdöfve, s amikor újra lélegzethez jutott, nem húzódott el. Bármi áron is, de vissza kell tartania a férfit, hogy ne riadóztasson.
– Oh, igeeen. – mormolta próbálva utánozni a hangsúlyt, amit az a lány használt oly sok idővel ezelőtt Hastarlban. – Ő elaludt és olyan egyedül maradtam...
– Ho-ho! – kuncogott fel a fegyveres ismét. – Az istenek lemosolyogtak rám ma este! – Karjai még inkább Elmara köré fonódtak.
El leküzdötte magában a feltörő pánikrohamot és dorombolt – Csókolj meg újra, Nagyuram. – Miközben a durva ajkak az övéit keresték, Elmara egyik karját a kötélszerű izmok köré fonta, megrázkódott a szörnyű sör ízétől, amit a fegyveres utoljára ihatott – és megtalálta, amit keresett: a tőrhüvelyt az övre akasztva. Kiszabadította a pengét és fogva tartva a férfi ajkait fejére sújtott a markolattal, amilyen erősen csak tudott.
A fegyveres hallatott valami meglepett hangot és beesett a bokrok közé. A tőr markolata nedves volt és ragadós; Elmara hányingerrel küzdve dobta el a fegyvert. Elgurítani a férfit a szikla széléig nehéz volt, ráadásul még fel sem öltözött. – Nagyszerű voltál. – sziszegte az eszméletlen férfi fülébe és lelökte.
Megvárta, míg meghallja a test robaját, ahogy lent egy fa lombjába csapódik, majd magára kanyarította köpenyét és hátára vette csomagját.
Felrángatta csizmáit és óvatosan elindult a mohaszőnyegen. Azután eltűnt a sötétségben arra, amerről jött és remélte, hogy nem helyeztek ki újabb őrhelyet vagy küldtek ki egy őrjáratot, mióta itt van. Maradt még néhány varázslata, ha igen, de ereje nem, hogy használja is őket. Nem mert a letáborozott seregen keresztülvágni, hogy elérje az erdőt – az elf járőrök valószínűleg megölnék, mielőtt elmondhatná, hogy kicsoda, még ha valamely isteni csoda folytán baj nélkül vágna is át a táboron.
Nem, a legjobb lesz, ha visszamegy a kis tavacskához és onnan kezdi keresni Braert. Valahol nyugat felé van innen...
Fáradtságtól botladozva Elmara folytatta lassú útját az éjszakában azon gondolkodva, hogy milyen messzire juthat, mielőtt végképp kimerül. Érdekes lenne látni...
* * * * *
A padláson töltött második napjának végére El még mindig olyan gyengének érezte magát, mint egy újszülött kiscica. Kétszer is visszaesett a létráról, mire sziszegve felküzdötte magát, alkarja zúzódástól vagy talán töréstől kínozta. Már meggyógyította, de a Mystrához szóló imádság annyira kimerítette, hogy hosszú álomba merült.
Még nem érezte magát késznek a mozgásra. – Mystra, figyelmezz rám – mormolta és újra tompaságba süppedt...
* * * * *
– Az istenekre!
Az ijedt hang kiáltása ébresztette. Elmara elfordította a fejét.
Egy meglepett farmer szakállas feje bámult rá karnyújtásnyiról, kezében gyertyás lámpa remegett. Elmara küzdött, hogy ne nevessen fel az arckifejezésén; valószínűleg talált egy ifjú leányzót a saját padlásfeljárójában, aki csupán egy köpönyeget és egy pár csizmát viselt. Elég jól veszi a dolgot, gondolta El.
Amikor tehetetlenül felvihogott kezével gyorsan a szájához kapott és nyitva találta azt. Gyorsan becsukta és olyan hanggal köszörülte meg torkát, mint amilyet a Heldon feletti legelőn fel-felkiáltó birkák használtak. Újabb vihogás tört ki belőle.
A farmer rápislogott, tisztán látszott, hogy vidámságát ugyanolyan meglepőnek találja, mint öltözékét. – Uh... izé... aghumm. Jó estét, uh... leányom.
Jó szerencsét a tanyának és minden lakójának. – köszönt El udvariasan, oldalra fordulva, hogy szembenézzen vele. A farmer arca elvörösödött, vonakodva félrenézett és lesietett a létrán.
Ja igen... ezek. Elmara térdre emelkedett, maga köré kanyarította köpenyét és lenézett a padlás széléről. A farmer úgy nézett fel rá, mintha azt várná, hogy hirtelen átalakul valamiféle erdei macskává és ráugrik. Felkapott egy villát és bizonytalanul megemelte.
– K-ki vagy te, leány? Hogy jötté ide? Nincs... nincs... semmi bajod?
A sovány, sasorrú lány halványan lemosolygott rá. – A máguslordok ellensége vagyok. Rejts el, ha akarsz.
A farmer rémülten nézett rá, nyelt egyet és kihúzta magát. – Biztonságban lehetsz, amíg én itt vagyok. – azután még esetlenül hozzátette – Ha van valami, amit én... vagy az embereim... tehetnek... uh, nem merünk harcolni velük, a mágiájukkal...
Elmara lemosolygott rá. – A menedék és a barátságos szó nekem elég. Ez az, ami a legtöbbünknek hiányzik Athalantarban.
A férfi olyan boldogan és büszkén vigyorgott volna, mintha El most ütötte volna lovaggá. – Maradj csak, Hölgyem. – mondta habozva.
– Ne mondd el senkinek, hogy itt vagyok! – sziszegte Elmara.
A farmer nyomatékosan bólintott és kiment. Nem sokkal később egy bögre friss tejjel, egy kenyérvéggel és egy darab sajttal tért vissza.
– Nem látott meg senki? – kérdezte Elmara, arca a padlás szélénél.
A farmer megrázta fejét. – Azt hiszed fegyvereseket vagy máguslordokat szeretnék látni az udvaromban, amint éppen leégetik azt, amit nem hasítottak szét és mágiával kényszerítenek szóra? Ne félj, te lány!
Elmara köszönetet mondott. A férfi nem láthatta, amint a köpeny alá rejtett kézben csillogó tűz elhalványodik. – Az istenek őrizzenek ma éjjel. – mondta sietve és visszahúzódott.
A férfi lépett egyet és zavarában meghajolt egy kicsit. – És téged is, lány. Tégedet is. – Felemelt kézzel intett neki, ahogy a férfiak szokták mezőn, egyikkel a másik után és kisietett.
Amikor elment, Elmara összébb fogta maga körül köpenyét és kibámult a padlásablakon fénylő szemekkel. A holdat nézte, ahogy az magasra tör az égen és arról gondolkodott... sokféléről.
Még hajnal előtt továbbállt – mindenesetre.
* * * * *
Gyorsan haladt nyugat felé, ahogy próbált minél messzebbre kerülni a helytől, ahol utoljára látták. Far Torelt kiürítették, a fegyveresek visszatértek a déli, biztonságosabb állomásokra. Úgy tűnt, hogy a máguslordok felhagytak az elfek vérének kiontásával... legalábbis ez alkalommal. Ez a hír elégedetté tette a vándorló Elmarát, lábán a hólyagokat csak akkor gyógyította meg, amikor már nem bírt tőlük járni.
Keresztül az országon, főként hajnalban és alkonyat idején ment. Amikor északra, Heldon felé fordult, egyszercsak fegyveresek táboraira bukkant és egy kupac tanoncra, akikkel néhány jelentősebbnek tűnő máguslord foglalkozott – és egy fáradt szemle után úgy döntött, hogy nyugatnak fordul, a Kísértetvölgy felé, hogy abból az irányból próbálja meg elérni a Nemes Erdőt. Sohasem gondolta volna, hogy a máguslordok elleni harc magában foglal majd egy ekkora sétát...
* * * * *
Az egyik nap estéjén újra harcot talált. Felkapaszkodott egy dombra és bátran átbújt egy kerítésen tátongó, frissnek tűnő lyukon. A mögötte lévő legelő üres volt, de nem így a következő domb zsúfolt teteje. Egy nagyobb csapat fegyveres állt széles körbe egy magányos alakot – egy köpenyes nőt – és számszeríjaikból rálőttek.
Egy farmer állt egy erős botra támaszkodva a két mező találkozását jelző kapunál. Ajkai remegtek dühében, ahogy a jelenetet figyelte, szemei szinte lángoltak. Dühös oroszlánként fordult Elmara felé, ahogy az közelebb ért és botját feltartva állta útját.
– Fordulj vissza, leány! – figyelmeztette. – Azok a kutyák vérszagra jöttek és nem törődnek vele, hogy kit ölnek meg. Nem merészelnék ezt, ha fiatalabb volnék, de az istenek és a múló évek mindent elvettek tőlem az eszemen és ezen a tanyán kívül.
A dombon álló nő ismerte a varázslóságot; a felé repülő vesszők oldalra csapódtak valami láthatatlan pajzsot érve és kis tűzlabdákat idézett, hogy elégesse a felé ugró nyilak némelyikét. Vállai remegtek a kimerültségtől és amikor kisöpörte arcából hosszú, összegubancolódott haját, a mozdulat fáradtságot tükrözött. A fegyveresek kifárasztották.
Elmara az öreg mellé lépve megpaskolta annak karját – és elszántan kilépett a mezőre a fegyveresek gyűrűje felé tartva. Egy nyílvessző a vállán érte a varázslónőt. Az felsikoltott és zokogva térdre esett a vérző sebet szorongatva, ahol a nyílvessző átfúrta.
– Vigyétek! – csattant fel a fegyveresek kapitánya a gyűrűn kívülről, egyik míves kesztyűjével intve.
A fegyveresek odarohantak, de a varázslónő valamit mormolt, miközben egyik véres kezével jeleket rajzolt a levegőbe. A fegyveresek lelassítottak, majd az egyikük összeesett, mintha nem lennének csontjai. Azután egy másik követte. Majd a harmadik és a negyedik.
– Vissza! – üvöltött a kapitány. – Vissza, mielőtt mindenkit elaltat! – Amikor a fegyveresek nyugtalanul újra felvették a gyűrű alakzatot, több társukat is a földön hagyva, a parancsnok végignézett rajtuk és felüvöltött. – Lőjétek le! Íjakat fel!
A varázslónő párás szemekkel, tehetetlenül figyelte, ahogy az íjakat felhúzzák, megtöltik és felemelik körülötte.
Elmara sietve ült le a poros földre és sietve kimondta az egyik legerősebb imájának szavait, óvatosan időzíteni próbált.
– Lőj!
A kapitány kiáltására a fegyveresek elengedték nyilaikat és Elmara lángoló szemekkel előrehajolt, hogy lássa varázslatát létrejönni. Hirtelen a kapitány állt a kör közepén és a varázslónő térdelt a parancsnok helyén. Egy adag vessző puffanva célba talált. Néhányuk átütötte a pazar vértezetet és a felemelt sisakrostély által nem fedett arcot is eltalálták. A parancsnokot számos nyílvessző rögzítette helyére amikor megrázkódva felüvöltött, felemelte kezét – azután lassan arcra bukott és csendesen fekve maradt.
A fegyveresek még lélegzet után kapkodtak, amikor Elmara sietve elmondott második imájának is hatása lett. A mezőn minden létező vértezet tompa vörös színben ragyogott fel és az emberek sziszegtek, morogtak, majd kiáltoztak miközben próbálták letépni magukról páncéljaikat.
Egyre forróbban és forróbban ragyogtak. A férfiak most már sikoltoztak. Az égő haj, bőr és fém átható szaga töltötte be a mezőt, ahogy a fegyveresek minden vértezetüket letépve, üvöltözve és majdnem meztelenül futottak kétségbeesetten minden irányba.
Elmara megfordult és visszasétált a farmerhez. Az erre megfeszült és mint valami védelmező fegyvert szorította botját a mellkasához, de állva maradt és nem futott el.
– Most már te is elbánhatsz velük. – mondta nyugodtan El, majd visszanézve a sikoltozó fegyveresekre hozzátette – Attól tartok tönkretettem a termés egy részét.
A levegőből elővett egy félmaroknyi drágakövet és a meglepett öreg kezébe nyomta, majd megölelte őt. Az öreg egyik nagy és szőrös fülébe belemormolt – Jó embernek látszol. Próbálj meg életben maradni; szükségem lesz a szolgálataidra, amikor ez a föld az enyém lesz. – Elengedte az öreget és elfordult.
Darrigo Trumpettower a megfagyott könnyekként szikrázó drágakövekkel kezében állt és egy fiatal, sasorrú lány után nézett.
A sovány nő a rongyos köpenyében nyugat felé tartva sétált át a mezőn. A vérző varázslónő mögötte lebegett, mintha egy láthatatlan és súlytalan ágyon feküdne.
Csupán egyetlen fegyveres próbálta megállítani, sietve felcsévélte számszeríját és betöltötte, majd a vállához emelte. Érezte a kezet, ami félrecsapta az íjat, de már nem érezte a botot, ami földre sújtotta vagy bármi mást ezután. A nyílvessző a nap felé ugrott és senki sem látra, hogy elérte azt vagy sem.
Darrigo Trumpettower lángoló szemekkel állt a halott fegyveres felett és morgott. – Legalább valamire büszke leltetek, mielőtt meghalok. Gyertek, farkasok! Gyertek és vágjatok le egy öregembert, hogy legyen majd mivel dicsekednetek!
* * * * *
Eljött az ideje annak az imának, amelyet mindig is ki akart próbálni de sohasem talált rá megfelelő alkalmat. Mystra törvényei szigorúak voltak: papnői nem szólíthatják meg őt saját jutalmuk érdekében Braer is figyelmeztette, hogy milyen kevés jó származhat ebből. Mos úgy érezte, hogy ennek is eljött az ideje.
A vérzést elállító litániát nem használta valami gyakran, így időre volt szüksége hozzá. Leszállt már az éj a Kísértetvölgyre amikor Elmara karjaiba vette a varázslónőt és kimondta utolsó használható imájának szavait, azt, amely az egyetlen általa ismert menedékbe viszi mindkettőjüket, a barlangba a legelők felett, mely Heldon romjaira néz.
Ahogy a holdfény-áztatta dombok eltűntek és hirtelen ismerős, földes sötétség vette körül őket, Elmara fáradtan elmosolyodott. Sohasem hallott még máguslord nőről, sem arról, hogy a fegyveresek szívesen támadtak volna egyre is. Ha ez a varázslónő életben marad, akkor ő lehetne El tanítója és szövetségese, akire szüksége van Athalantar felszabadításához.
– Egyedül nem tudom elintézni a máguslordokat. – mormolta magában végül elfogadva a tényt. – Az istenek odafent tudják, hogy még egy bűvös karddal is nehezen bánok el.
* * * * *
Jóval később Elmara bánatosan felsóhajtott. A varázslónő még nem ébredt fel és begyógyított bőre szinte lángolt El ujjai alatt. Talán mérgezett lehetett a vessző? El imájától a lövedék semmivé foszlott, a vérzés elállt és a seb összezárult... valójában azonban keveset tudott a gyógyító bűbájról – a Mystra által meghallgatott imák között sok volt, amitől nem érhettek hozzád és sok, melytől ellenfeleid darabjaikra hullottak, de szerényen bánt a segítő és gyógyító varázslatokkal.
A nő kabátjaik halmán feküdt eszméletlenül. Lázas bőrét izzadság áztatta, időről időre mormolt valamit, amit El nem értett és kezét-lábát időnként megmozdította. Bőre – kivéve ajkait – csontfehér volt.
Elmara próbálkozásai, hogy összeszedje akaratát és gyógyulásra kényszerítse vele a varázslónő testét, mind kudarcba fulladtak. El képes volt a memorizált varázslatokat gyógyító energiákká alakítani a saját részére... de Mystra nem tanította meg neki, hogyan segíthetne ezzel másokon is.
A varázslónő haldoklott. Kitarthat reggelig vagy talán egy kicsivel tovább is, de... talán mégsem. Elmara még a nevét sem tudta. A nő teste nyugtalanul újra megmozdult, izzadtság áztatta, mely visszatért, akárhányszor is söpörte le El.
Elmara a megmentett nőre nézett és megsimogatta homlokát. Többet kell tennie, különben egy tetem lesz a társa reggelre. Egy hirtelen ötlettel a nő erszényéért nyúlt – melyben ott csengett egy jó maréknyi arany – kimászott a barlangból és egy farkasriasztó varázslattal pecsételte le bejáratát.
Volt egy Chauntea kegyhely Heldontól délre. Tatán elegendő pénzért a Tanyák és Mezők úrnőjének papjai abbahagyják az ültetést és megpróbálkoznak a gyógyítással. Azt nem is remélte, hogy képesek lesznek majd tartani a szájukat a barlangról és benne a két nőről; bármi történjék is. Úgyhogy találnia kell egy új rejteket.
Bosszúsan felsóhajtva lement a legelőkön csak annyira sietve, amennyire mert a sötétben. Azokból a napokból, amikor még itt játszadozott, lábai könnyen megtalálták a legkönnyebb utat a fák között is. Vajon mennyi idő telt el azon napok óta?
Azután kilépett a fák közül, Heldon romjai közé – hirtelen megállt. Fényeket látott maga előtt: fáklyák égtek ott, ahol nem kellett volna, nem mozdultak, mintha valamit kutató emberek tartanák őket, de magasra emelve, mintha mindig is itt lángoltak volna. Mit történhetett Heldon hamvaival?
A fáradtság elszállt és Elmara a mélyebb árnyak közt maradva, óvatos csendben osont előre. Egy sánckerítés futott előtte, hosszú és sötét fal, mely elzár – mit? Végignézve rajta egy sisakos fejet látott ott, ahol a kerítés elfordult.
Óvatosan hátrébb húzódott és végignézve idejövetelének útvonalán talált egy sziklatömböt, amit sokszor mászott meg gyermekkorában. Elrejtőzve a kerítés tövében egy varázslatot idézett, mely csendes, lebegő árnyalakká változtatta, s elindult a falak felé.
Ebben a formában gyorsan siklott előre és nem kellett a zajokkal törődnie. Körbesietett a falakon. Egy négyzetes területet fogtak közre és két kapu volt rajtuk. Az egyik alatt éppen elegendő méretű rés volt, hogy árnyalakként átbújjon rajta... és bejutott. A fal sötétjébe lebegett és sietve körülnézett. Ez a varázslat nem marad fenn sokáig és semmi kedve nem volt harcolni a kifelé vezető útért isten tudja mennyi fegyveressel.
És voltak itt fegyveresek szép számmal: két barakk, legalábbis első látásra... látszólag csak favágókat védelmeztek. Mindenhol kivágott farönkök hevertek felhalmozva; Elmara savanyú ábrázattal rázta meg fejét. Ha most egy dühös elf-mágus lenne, akkor egy tűzgolyót dobna a fáklyák világította táborba, hogy jó kis poklot csináljon belőle. Talán valakinek csak sugallnia kellene az ötletet.
Később. Most dolga van, mint mindig. Ahol sok fegyveres gyülekezik, ott biztosan feltűnik Tempus, Helm, Tyr vagy Tyche papja is, talán mind a négyen... de Tempus biztosan képviselteti magát.
Az árny tovasiklott a barakkok mögött keresve azt a fatönkbe állított kardot, mely oltárként szolgálhat. Ah... ott. De hol van a pap? Elmara ellebegett a következő épületig. Bent egy egyszerű szoba volt, melyben kopott vértezeteket akasztottak ki – Tempus trófeái, nem kétséges – és a mosdatlan férfi alattuk hortyogott sörszagúan. Ha ez a pap, gondolta, akkor küldetése sikertelenségre lett ítélve és jobb lenne eltűnnie innen és megkeresnie Chauntea kegyhelyét, míg varázslata tart.
De előbb... volt egy nagyszerű épület az egész közepén. Kétségtelenül a helyi máguslord rejtekhelye, ahonnan most halk nevetést és beszélgetést hallott; talán átiszogatták az éjszakát... és a pap is ott van.
A házat őrizték ugyan, de unalomból és a benti vigalom miatti neheztelésből az egyik őr hamarosan úgy döntött, hogy megoszt néhány viccet társával. Egy árnyék siklott csendesen át ott, ahol az imént állt és be az ajtón. Azután szellemként suhant át függönyökön és szolgák árnyékán, hogy egy nagy, zajos terembe jusson.
Mágikus fény lebegő gömbje egészítette ki a nagy teremben elhelyezett gyertyák világát és mindenhol gazdag köpönyegekbe és ékkövekbe öltözött férfiak és nők beszélgettek. Az egész ittas társaság párnákon és kanapékon heverészett annyi bor volt bennük, hogy hisztérikus vihogás közepette már túl Hangosan beszéltek arról, hogy mit is fognak tenni az elkövetkezendő napokban és órákban és hogyan kívánják azt megtenni.
Elmara mágus-látásával az egész termet kék fényben ragyogónak látta, de egy kisebb szoba, mely félig látható volt a terem hátsó részében lévő, többnyire nyitott ajtók egyike mögött, fényesebben csillogott. Nem akarván megkockáztatni, hogy az árnyalakot valamilyen védelmi varázslat elvegye tőle vagy hogy meglássa valaki a szobából, akinek elegendő hatalma van ahhoz, hogy felfedje az álcázó varázst, El a lakoma legszélén siklott végig a hívogató ajtó felé.
A szoba gazdagon bútorozott volt és annyira tele varázslattal, hogy mintha vastag kék köd borította volna. Gyorsan átlopakodott a szőnyegen és egy boltíven keresztül egy szobába jutott, melyet szinte teljes egészében elfoglalt egy nagy ágy.
Namármost, ha én egy mágus lennék sok-sok elrejtenivaló mágiával, akkor hová...? Az ágy alá, természetesen.
A magas ágy lelógó takarója nem volt akadály egy árnynak és alatta a hely egy kisebb szoba méreteivel vetekedett. A kék csillogás itt szinte vakító volt, egy ládából és két nagy táskából áradt az ágy alatt. Ahogy Elmara közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye őket, árny-varázslata semmivé foszlott és négykézláb dobbanva a poros szőnyegre esett. Megdermedt, nyugtalanul hallgatózott – de nem jött hangja riadónak vagy hogy valaki a szoba felé közelített volna.
A kisebbik táskában talán ékkövek és érmék vannak; ha találhat bárhol is gyógyitalt, akkor az biztosan a nagyobbik táskában vagy a ládában lesz. Kellett lennie valamennyinek, ha a Hastarlban hallott dolgok igazak. A máguslordok ezekkel akarják elnyerni az emberek háláját vagy megalkudni velük a szolgálataikért... nélkülük pediglen a mágusok a papok és javasasszonyok kegyeire lesznek bízva, akiknek lehetnek gyógyító erőik, hogy ugyanezt tegyék – velük.
Vajon melyikben vannak? Elmara előhúzta tőrét és a még mindig hajában hordott tolvajkulcsok egyikét. Néhány fordítás és próba után az egyik táska zára kattant egyet. Lefeküdt a padlóra a táska mellé és óvatosan megemelte tetejét a tőre hegyével.
Semmi sem történt. Óvatosan felemelte fejét, hogy belenézzen – és csak érméket látott. Bah!
A ládán dolgozott, amikor valaki bejött a szobába – nem, két ember, egy vihogó férfi és még valaki. Egy kéjlány, kétségtelenül. Az ajtó becsapódott és helyére került egy zárnyelv is.
Az ágy megreccsent Elmara feje felett. A földre lapulva beszívta ajkait és abbahagyta a lakat babrálását. Túl hangosan kattanhat, amikor kinyílik.
Nem kellett sokáig várnia – amikor a férfi felnevetett egyik saját élcén, éppen elég zajt ütött, hogy elnyomja a lakat kattanását. Tartalmát a szőnyegre pakolni, amíg a pár fölötte az ágyon hempergett, hosszú és izzasztó munka volt, de Elmara fáradozásait siker koronázta. A láda egyik oldalánál, egy talár alatt, mely kéken izzott El mágus-látásában, egy sor fétishenger hevert, a dugó mindegyiken le volt pecsételve viasszal és felcímkézve. Egyikük a repülés hatalmát adta, a többi mind gyógyital volt. Igen!
Egy diadalmas mosoly kíséretében El a csizmájába rejtette a hengereket és óvatosan visszapakolt a ládába, kicsit hosszabban elidőzve a varázskönyvnél, és végül lecsukta a láda tetejét. Nem; most az a dolga, hogy eltűnjön innen amilyen gyorsan csak tud és lehetőleg feltűnés nélkül.
Nem lesz egyszerű. Nem remélte, hogy varázsolni tudna egy máguslord alatt fekve – még ha az a máguslord éppen el is merült a szenvedélyben – anélkül, hogy az meghallaná.
Azután mordulást hallott a feje felett és szavakat – Ahhh, igen, az istenekre! Most pedig kifelé, te lány, kifelé! Dolgoznom kell és aludnom. De ne feledd, később érted megyek! – Kinyílt a zár, majd az ajtó és utána ismét hallotta mindkettőt becsukódni.
Elmara nyugtalanul feküdt az ágy alatt. Volt néhány támadó varázslata – de egy tüzes gömbnek kis hasznát veszi, ha túl akarja élni a harcot ebben a kis szobában... és persze ha nem akar riadóztatni egy erődnyi fegyverest.
Van egy kisebb is; tűzvillanás. Hmmm.
Idáig jutott, amikor az ágytakaró lepel szétnyílt előtte és egy térdelő férfi dugta be a fejét, hogy szemrevételezze kincseit.
Meglepetten bámult Elmarára, aki mindkét kezével előrenyúlva megragadta füleit és magához húzta a férfi fejét.
– Üdvözlet. – Dorombolta, majd néhány szót mormolt és megcsókolta.
Ahogy elvette ajkait a férfiétól láng ugrott a meglepetéstől gyengén küzdő mágus felé. Az felnyögött, rángatózva megragadta Elmarát, majd a padlóra rogyott, fogai összekoccantak, ahogy arcával a földet érte.
Füst szállt fel a halott férfi szájából és füleiből, miközben El elétolta a ládát az ágy alatt, nyitva. Amikor megtalálják azt fogják hinni, hogy valami odabent elintézte.
Elmara hűvös nyugalommal mászott ki az ágy alól. Az ajtó zárva volt. El letérdelt és újra kivette a ládából a varázskönyvet. Gyorsan átfutva rajta megtalálta a varázslatot, amit keresett.
Nagyon hasonló volt az imához, amit Braer tanított neki. A nyitott könyvvel maga előtt letérdelt és buzgón imádkozni kezdett a Rejtélyek Úrnőjéhez.
Mintha fény ragyogott volna fel benne – és hirtelen kint állt a legelőn a varázskönyvvel a kezében. – Köszönet, Mystra. – mondta a csillagoknak és elindult.
* * * * *
A teknőcleves fűszeres illata belengte a barlangot. Miközben azon igyekezett, hogy le ne égesse, Elmara gyenge szavakat hallott maga mögött.
– Ki-ki vagy te?
Megfordult és most először látta a varázslónőt teljesen éberen. Nagy, beesett szemekkel nézett rá. A varázslónő remegő kézzel félresöpört arcából egy rakoncátlankodó hajtincset. Valaminek kellett lennie azon a nyílvesszőn. A nőnek még a varázsitalok segítségével is sokáig tartott felépülnie.
Elmara tovább kevergette a levest egy hosszú csonttal – nagyjából ennyi maradt a szarvasból, melyet varázslatokkal terített le néhány napja – és válaszolt. – Elmara Athalantarból... Mystra követője. A nagy szemek úgy kapaszkodtak tekintetébe, mint egy utolsó lehetőségbe, melyen gazdájuk élete múlik és El még hozzátette – És a máguslordok ellensége, míg ők vagy én meg nem halok.
A nő kiengedett egy hosszú, remegő lélegzetet és hátát a barlang falának támasztva felült. – Hol... mi ez a hely?
– Egy barlang Athalantar északi részén, – mondta El. – Idehoztalak több, mint tíz napja, miután megmentettelek a fegyveresektől a Kísértetvölgyben. Hogy kerültél oda, a nyílvesszők gyűrűjébe?
A varázslónő megrázkódott. – Én... nemrég érkeztem Athalantarba és találkoztam a járőröző fegyveresekkel. Elmenekültek, összeszedték társaikat és utánam jöttek, hogy megöljenek. Mondtak néhány szót, amiből azt vettem ki, parancsot kaptak, hogy öljenek meg minden varázslót, akivel találkoznak és nem máguslord. Fáradt voltam és óvatlan... így legyőzhettek.
Elmosolyodott és kinyújtotta egyik kezét Elmara felé. – Köszönetem. – mondta, szemei nagyok és sötétek csontfehér arcán. – Myrjala Talithyn vagyok, az ardeepi Elvedarrból. Ott „Sötétszeműnek” hívnak.
Elmara bólintott. – Levest?
– Kérek. – mondta Myrjala visszaülve a falhoz. – Vándoroltam – mondta lassan. – álmomban és... sokfélét láttam.
Elmara kivárt, de a varázslónő nem mondott többet, úgyhogy belemerített egy ivókulacsot – az egyetlent, ami volt neki – a levesbe, lesöpörte külsejéről a cseppeket és átnyújtotta Myrjalának. – Egyáltalán mi hozott Athalantarba?
– Idelovagoltam, hogy elf területeket látogassak meg az Unikornis Síkon, amikor először találkoztam fegyveresekkel és megölték a lovam. Azután gyalog mentem tovább, amíg oda nem értem, ahol te is rám találtál. – válaszolt Myrjala körülnézve. – Hol vagyok most?
– Heldon romjai felett. – mondta egyszerűen Elmara levest nyalogatva ujjairól.
Myrjala bólintott, hosszan kortyolt a gőzölgő levesből és megrázkódott annak hőjétől. Azután Elmarára emelte nagy, kerek szemeit. – Az életemmel tartozom neked. Mit adhatnék cserében?
Elmara saját kezeire nézett; azok remegtek az izgalomtól. Azután felnézett és szinte kirobbant belőle a szó. – Taníts. Ismerek néhány varázslatot, de papnő vagyok és nem mágus. Ki kell tanulnom a varázslóságot, hogy ismerjek olyan mágiát, amivel harcolhatok a máguslordok ellen.
Myrjala sötét szemöldöke megemelkedett El utolsó szavaira, de csak annyit mondott – Mondd el, hogy mit tanultál meg ezidáig.
– Megtanultam megölni az ellenfeleimet és hogy hogyan használhatom ellenük saját haragjukat... Tudok tüzet teremteni és irányítani, egyik helyről a másikra ugrani, felvenni egy árnyalakot és elbomlasztani vagy uralni az acélt, de nem ismerek semmiféle bölcs varázs-stratégiát egy hidegfejű ellenféllel szemben vagy a varázslók legtöbb mágiájának hatásait, vagy hogy hogyan lehet a legjobban egy varázslatot együtt használni egy másikkal...
Myrjala bólintott. – Sokat tudsz... a legtöbb mágus sohasem ismeri fel, hogy hiányoznak efféle képességei. És ha valaki rá merészel mutatni ezen hibára, akkor köszönet helyett inkább feldühödve legyilkolják az illetőt.
Ismét ivott a levesből mielőtt hozzátette – Rendben, tanítalak. Van, aki jobban is tudna; sok vad varázsló van Faerunban. Amikor majd megbízol bennem elmondhatnád, hogy miért akarod megölni az összes máguslordot ezen a vidéken.
Elmara gondolatai egymással versenyeztek. – Ah, – kezdte – Én...
Myrjala felemelte egyik kezét, hogy megálljt intsen. – Később. – mondta egy mosoly kíséretében. – Amikor már kész vagy elmondani. – Grimaszolt egyet és hozzátette – És amikor megtanultad, hogy mennyi só kell a levesbe.
Felszabadultan nevettek össze.
NINCS NAGYOBB BOLOND
Tudd meg hát, fiú, és emlékezz rá: nincs nagyobb bolond egy varázslónál. Minél hatalmasabb egy mágus, annál nagyobb bolond, mert aki mágiával foglalkozik, az álmainak világában él és álmokat üldöz... és végül az álmok túlnőnek rajtunk.
– Khelben „Feketebotos” Arunsun
Szavak Leendő Tanoncokhoz
A Kardok és a Csillagok Évében
Tűz született, örvénylett ki a dühöngő életbe ott, ahol egy pillanattal azelőtt csupán az üres levegő volt. Gyorsan növekedett és kettévált a hatalmas barlangban, mígnem El feszült arcát két hatalmas tűzgolyó világította meg. A kettő egyszerre kezdett üvölteni, haragjuk méreteikkel együtt növekedett. El az egyik örvénylő pokolról a másikra nézett, az izzadtság úgy folyt le arcán, mint víz a sziklákon. A barlang másik végében Myrjala állt mozdulatlanul, kifejezéstelenül figyelve. A két tűzlabda még nagyobbra növekedett, mintha örvénylésük a levegőből nyerné az energiát.
– Most! – suttogta El, sokkal inkább önmagának, mint tanítójának és remegő kezeit összeérintette.
Hirtelen a két tűzgömb megmozdult, egymás felé pörögtek a barlangon keresztül. Anélkül, hogy tekintetét levette volna a lángokról Elmara óvatosan hátrébb tépett, majd még egyszer. Jobb kicsit távolabb lenni, amikor a két tüzes gömb – összeér.
Vakító fény villant, ahogy a megkínzott lángnyelvek minden irányba szétfröccsentek; a barlang megrázkódott a hatalmas robbanás erejétől. Hőség hulláma borította be Elmarát és a robbanás ereje leverte lábáról, forogva repült hátra – a semmibe. A dühöngő hangok elüvöltöttek mellette és lassan elhaltak. El mozdulatlanul lebegett a levegőben és a robbanás visszhangokat vert körülötte. A magas mennyezetből por és apró sziklák szálltak alá.
– Myrjala? – kérdezte idegesen a sötétséget. – Tanítóm?
– Jól vagyok. – válaszolt egy nyugodt hang közvetlenül mellette és El érezte, hogy megfordul a levegőben, az idősebb varázslónő sötét, feszült szemeibe nézve, aki mellette lebegett a semmiben. Myrjala meztelen teste ugyanolyan poros és izzadt volt, mint a sajátja; körülöttük a barlang még mindig kényelmetlenül meleg volt.
Myrjala előredőlve megérintette El karját. Ereszkedni kezdtek. – Hogy mindkettőnket megvédjem, először köréd kellett varázsolnom egy pajzsot, majd magam is belépnem a védelmébe; bocsáss meg, ha megleptelek volna.
El intett, ahogy leereszkedtek a barlang földjére. – Én kérek bocsánatot, – mondta – hogy túlságosan felerősítettem a lángokat ezen a helyen.
Myrjala mosolygott és ő is intett egyet. – Felkészültem rá. Tökéletesen követed a tanácsaimat... ez olyasmi, ami sok tanoncnak egy évben kétszer ha sikerül.
– Szereztem tapasztalatot a tanácsok követésében, mint papnő. – mondta Elmara megállva a még meleg padlón.
Myrjala vállat vont. – Annyit talán, mint bármely kalandozó-papnő. Volt egy célod és magad választottad a felé vezető utat. – Lehajolt, hagy felvegye a földről levetett köpenyét és megdörgölte vele az arcát. – Az igazi engedelmességet azok tanulják meg, akik éveket töltenek el valamely végeérhetetlen feladattal és kevés reménnyel arra, hogy valaha be is fejezik, miközben kisemberek kicsinyes parancsait követik. Olyanokét, akik minden szükséges hatalom nélkül rendelkeznek egy zsarnok korbácsával vagy nyelvével.
– Ez a te tapasztalatod? – kérdezte El kötekedően, mire Myrjala a szemeit forgatta.
– Többször is. – válaszolta. – De ne akard elterelni a figyelmem a tanításodról. Olyan jól irányítasz varázslatokat, mint néhány főmágus, de még nem uralod mindet. – előredőlt buzgó beszédében. – Aki igazán uralja a varázslatait, az érzi mindet külön-külön, mint valami élőlényeket és így képes pontosan meghatározni a hatásukat, eredeti és váratlan módokon egyaránt használni azokat, vagy esetleg mások bűbájait megváltoztatni. képes vagyok megmondani, hogy egy tanonc mikor kezdi érezni a varázslatait... s mi több, te már elérted ezt a bensőségesebb kapcsolatot szinte varázslataid felénél.
Elmara bólintott. – Nem szoktam így beszélni a mágiáról... de értem mit mondasz. Kérlek folytasd.
Myrjala bólintott. – Amikor imádkozol Mystrát hívod, hogy hatalmat adjon. Látom ezt minden mágiában, de ez egy érzelem az istennő és a nyers energiafolyam iránt, nem a mágia felépítésének és irányításának uralma.
– És hogyan érhetem el ezt az uralmat minden varázslatom felett?
– Mint mindenre, erre is csak egy mód van. – mondta Myrjala vállat vonva. – Gyakorlás.
– Igen, „gyakorolj, amíg bele nem betegedsz”. – mondta El száraz mosollyal kísérve szavait.
– Most már érted. – válaszolt Myrjala. Az ő mosolya sokkal élőbb volt. – Akkor lássuk hogyan teremtesz egy villámláncot és követed vele a fénygömböt, amit idézek... a zöld érintetlen és ha borostyánszínben izzik fel, akkor eltaláltad.
Elmara felmordult és lemutatott porborított testén az izzadtságcsíkokra, – Nincs pihenés?
– Csak a halál után. – válaszolt Myrjala szomorúan. – Csak a halál után. Próbálj meg nem gondolni ilyesmire, amikor a legtöbb mágus... akkor már túl késő.
* * * * *
– Miért jöttünk ide? – kérdezte Elmara a fagyos, nedves sötétségben. Myrjala a vállára tette kezét megnyugtatásképpen.
– Tanulni. – csak ennyit mondott.
– Pontosan mit? – kérdezte El ránézve a feliratokra, melyeket képtelen volt elolvasni és az üveges, furcsa formájú kőtömbökre, melyeken felfelé álló szarvak hemzsegtek. Bármilyen szokatlanok is voltak itt a formák, felismert egy kriptát, ha benne állt.
– Hogy mikor ne szórj varázslatokat és mikor ne a pusztítanivalót kutasd, – válaszolt Myrjala, hangja visszhangzott a hatalmas kamra sarkaiból. Hirtelen fény kelt táncra és felörvénylett a teste körül – és amikor elhalt, Myrjala is eltűnt vele.
– Tanítóm? – kérdezte El jóval nyugodtabban, mint ahogy belül érezte. A sötétségből jött egyfajta válasz: a feliratok, melyek csupán sötét vonalak voltak a padlón és a falakon, most smaragdszín fénnyel teltek meg. El feléjük fordult azon gondolkodva, hogy ki tud-e majd bogozni egyáltalán valami jelentést ezekből az ismeretlen betűkből – azután hirtelen megérintette a félelem, amikor fénykígyók indultak el az írásból és sűrűsödve örvénylettek egy...
Elmara sietve előkészítette leghatalmasabb varázslatát – majd megállt, feszülten várakozott.
Előtte egy férfi szelleme kezdett kialakulni a levegőben magas, vékony és fenséges, a ládákat is borító felfelé álló szarvakkal telehímzett talárban. A semmiben állt a rúnákkal televésett kőpadló felett, szemei mint két smaragd lángnyelv hatalmas, mélységes bölcsességgel telve állapodtak meg Elmarán és egy hang szólalt meg a fejében. – Miért jöttél ide és zavartad meg nyugalmamat?
– Hogy tanuljak. – válaszolt gyorsan El, nem eresztve le karjait.
– A tanoncok ritkán érkeznek készenlétbe helyezett gyilkos varázstatokkal. – szólt a hang. – Ez inkább azokra jellemző, akik lopni jönnek. – Függőleges, smaragdszín fényoszlopok ugrottak elő hirtelen a teremben és a mennyezetről összekeveredett csontok ereszkedtek alá a zöld oszlopokba és azután bennük lebegtek kényelmesen. Egy tucat vagy még több koponya bámult Elmarára. Rájuk nézett, majd vissza a szellemre.
– Ez maradt a tolvajokból, akik idejöttek?
– Csakugyan. Azért jöttek, hogy dicső kincseket kutassanak még Netheril idejéből... de az egyetlen kincs itt én vagyok. – A hang abbahagyta és a szellem kicsit közelebb lebegett. – Megváltoztatja ez a látogatásod célját?
– Valaha tolvaj voltam, de ide nem azzal a reménnyel jöttem, hogy a tudáson kívül bármit is elvigyek. – válaszolta Elmara.
– Hagyom, hogy megtartsd azt. – mondta a hideg hang.
– Meghagyod a tudásom? El tudod venni?
– Természetesen. Thyndlamdrivarrban tanultam mágiát... és nem úgy, ahogyan a mai mágusok teszik, varázslatokat szemezgetve kriptákból és ostoba tanítóktól úgy, ahogy a gyerekek almát lopnak a gazda kertjéből.
– Ki vagy te? – suttogta El, miközben a lebegve táncoló koponyákat bámulta.
– Most Ander a nevem. Mielőtt ebbe az állapotba kerültem, Netheril egyik fővarázslója voltam... de a város, melyben éltem és a művek, melyeket írtam úgy látszik eltűntek az idő múlásával. Oly sok igyekezet... tudok neked egy értékes leckét adni, tanonc.
El megdermedt. – Mi lett belőled?
– Túlléptem a halálon művészetem hatalma által. Az efféle beszélgetésekből sejtem – így tudásomat akár igaztalan szavak is felhőzhetik –, hogy a mai varázslók többsége csupán arra képes, hogy megtartják testüket és csak addig élhetnek tovább ebben a rothadó formában, míg szét nem esnek. Azt hiszem, „lich” néven emlegetik ezeket?
Elmara bizonytalanul bólintott. – Igen.
A szellem zöld szemei mintha fényesebben ragyogtak volna. – Az én időmben testünk mesterei voltunk és így szilárdabbá válhattunk vagy olyanná, amilyennek most látsz és akaratunkkal átléphettünk egyik formánkból a másikba. Hosszú gyakorlással arra is képesek voltunk, hogy egyik kezünket megszilárdítsuk, míg testünk többi része láthatatlanná vált.
– Meg lehet ezt tanítani?
A smaragdszín szemekben mintha vidámság táncolt volna. – Igen, azoknak, akik túl akarnak lépni a halálon.
– Miért – kérdezte halkan Elmara. – akar bárki is túllépni a halálon?
– Hogy örökké éljen... vagy hogy befejezzen egy feladatot, mely meghatározta napjait, ahogy a te bosszúd a máguslordok ellen... vagy...
– Te tudtad ezt rólam?
– Képes vagyok olvasni a gondolataidban, amikor ilyen közel vagy. – válaszolta Netheril szellemvarázslója.
Elmara hátralépett, felemelte kezeit, mire az élőhalott varázsló sóhajtott egyet elméjében.
– Nem, nem... hagyd azt a kicsinyes varázslatot. Nem akarlak bántani.
– Gondolatokkal és emlékekkel táplálkozol? – kérdezte El hirtelen támadt gyanúval.
– Nem. Életerővel.
El még egy lépést tett hátra és könnyed érintést érzett a vállán. Megfordult és egy lebegő koponya örök vigyorába bámult, mely az orrától csupán néhány ujjnyira lebegett. Egy halk kiáltással ugrott hátra. A varázsló újra felsóhajtott.
– Nem az intelligens lények életerejével, idióta. Azt hiszed, hogy nincsenek elveim, csak mert csontokat és halált látsz magad körül? Mi olyan gonosz a halálban? Ez olyasmi, amely mindannyiunkkal megtörténik.
– Akkor milyen életerővel? – kérdezte El.
– Be van börtönözve egy lény annak a falnak a másik oldalán... mélységivadék a neve. Megszüli azokat a lényeket, melyeket felfalt... stirgét stirge után, ez esetben.
– Hol az ajtó, mely ezekhez a szörnyekhez vezet? – kérdezte El még mindig gyanakodva.
– Ajtó? Mi szükségem lenne ajtókra? A falak nem jelentenek számomra akadályt.
– Miért mondod ezt el nekem?
– Ah, így beszél egy élő varázsló, aki félelemmel és bizalmatlansággal viseltet a többi iránt, féltékeny a hatalomra és úgy félti a tudást, mint ékköveket, melyeket el kell rejtenie a többiek elől... Miért ne mondanám meg? Te érdekes vagy, én pedig magányos. Miközben beszélgetünk, én megismerek mindent, amit csak akarok az elmédből, így nem számít, hogy miről is beszélünk valójában.
– Mindent tudsz rólam? – suttogta El körülnézve, Myrjalát keresve a teremben.
– Igen... minden titkodat és félelmedet. Nyugodj meg. Nem osztom meg ezt másokkal és megtámadni sem akarlak. Valószínűtlennek tűnhet, de látom, hogy nem akarsz lopni tőlem vagy mágiával támadni rám.
– És akkor mit szándékozol tenni velem?
– Hagylak elmenni. Ígérd meg, hogy visszatérsz tíz éven túl vagy hamarabb és újra beszélsz velem. Addigra elméd tele lesz friss emlékekkel és tanulnivalóval számomra.
– M-megpróbálok visszajönni. – mondta El bizonytalanul. Bár félelmén már uralkodott, csak az istenek tudhatják, hogy élni fog-e még akkor vagy képes lesz-e mágiát használni... és nem valamelyik máguslord eltorzított rabszolgája lesz.
– Ezt bármely halandó megígérheti. – mondta Ander és közelebb lebegett. – Fogadd el tőlem ezt az ajándékot, mert nem rombolni jöttél.
Egy fényes oszlop ereszkedett le Elmara előtt és benne egy nyitott könyv függött, egy kerek könyv. Ahogy El az oldalon lévő rúnákat nézte, azok mintha újraformálták volna magukat, míg el nem tudta olvasni őket. Egy varázslat volt, mely teljesen és maradandóan átalakítja a varázsló nemét. El nyelt egyet. Szinte kezdett hozzászokni, hogy női formában él, de... Az oldal a szemei előtt kiszakította magát a könyvből. Akaratlanul is felkiáltott ezen pusztítás láttán, de a szellem csupán egy nevetéssel válaszolt.
– Mi szükségem lenne nekem erre a varázstatra? Bármilyen szilárd formát felvehetek, amit csak akarok! Vedd el!
El tompán felemelte kezét és benyúlt a fénybe a lapért. Amint megfogta, újra sötétség vette körül, a smaragd ragyogás, a szellemvarázsló és a csontok mind eltűntek.
A csendes teremben csupán ő maradt, saját mágus-tüzének halvány fénye és a kezében tartott, kerek papírlap. Egy darabig csak körbebámult, azután óvatosan összetekerte az oldalt és ruhájába tűzte.
Hátrahőkölt, amikor csendes kuncogást hallott elméjében és megszólalt az iménti hang. Emlékezz Anderre és térj vissza. Megkedveltetek, ember-nő. El sokáig állt csendesen és mozdulatlanul, mielőtt megszólalt volna. – És én is téged, Ander. Vissza fogok jönni, hogy meglátogassalak. – Odasétált, ahol Myrjala eltűnt. – Tanítóm? – hívta. – Tanítóm?
Minden sötét volt és csendes. – Myrjala? – kérdezte bizonytalanul és a névre fény szikrázott fel előtte. Benne meglátta tanítója sötét és barátságos szemeit egy pillanatra, majd a fény felörvénylett és érte nyúlva kirántotta Elt a kriptából.
* * * * *
– Ez nagyon fontos a számodra. – mondta El a Kísértetvölgy egyik legnyugatibb dombjának csupasz tetején állva.
– És még inkább számodra. Mind közül ez a legnagyobb próbád. – válaszolt Myrjala. – És ha sikerrel jársz, akkor többet tehetsz Faerunért, mint amit a legtöbb mágus képes. De figyelmeztetlek: ez a feladat legalább egy évig eltart majd és elszívhatja az életerőd egy részét.
– Mi a feladatom?
Myrjala az alattuk lévő meredély felé intett egyik kezével – csupasz kövek, gaz és a régvolt tűz után maradt fák elszenesedett törzsei borították.- Adj új életet ennek a helynek onnan kezdve, ahol ez a forrás feltört addig, ahol becsatlakozik a Darthilba fél napi járásra innen.
El rábámult. – Keltsem életre varázslatokkal?
Tanítója bólintott.
– Hogyan kezdjem?
– Ah. – kezdte Myrjala a levegőbe emelkedve. – Próbálkozz, javítsd ki a hibáidat és a legjobb rész az, amikor újra megpróbálkozol vele. Ezen a helyen találkozunk egy év múlva.
Fényesség lángolt fel körülötte és eltűnt.
El becsukta száját, mely most már használhatatlan ellenkezésre és kérdésekre nyílt, azután újra kinyitotta és csendesen dünnyögte – Az istenek mosolyogjanak rád, Myrjala. – Lenézett a csupasz domboldalra. Az utak megismerése lesz a feladat kezdete.
* * * * *
A sárkány karmai körbevették Elmarát. Ő nyugodtan figyelte, amint összezárulnak körülötte és nem tett ellene semmit... a hatalmas karmok elhalványodtak és eltűntek, mielőtt megérintették volna. Azután a sebesedő szél elfújta a varázslat utolsó ködfoszlányait is és El Myrjalával nézett szembe a kopasz dombtetőn egy esős, szélsöpörte napon Eleintben, az Eltűnő Sárkányok Évében. Alacsony felhők versenyeztek egymással a tompa, szürke égen.
– Miért nem támadtál meg? – kérdezte tanítója megemelt szemöldökkel. – Tanultál valami más módot, hogyan törj meg egy sárkánykarom varázslatot?
Elmara széttárta karjait. – Nem jutott eszembe olyan mód, mellyel nem sebeztelek volna meg – mondta – a fejemben lévő varázslatokkal tudtam, hogy támadnom kellene a túlélésért... de azt is, hogy ezzel elveszíthetek egy tanítót... vagy ami még rosszabb, egy barátot.
Myrjala El szemébe nézett. – Igen. – értett egyet csendesen és köröző mozdulattal meglengette egyik kezét.
A két nő hirtelen egy üregben termett a domb szélvédett oldalán, ahol letáboroztak. Egymással szemben álltak a magától lángra kapó tábortűz két oldalán.
El néha elcsodálkozott azon, hogy milyen keveset tud tanítója életéről és erejéről, bár időről időre rádöbbent milyen hatalmas is lehet a varázslónő, akit Faerunban „Sötétszeműnek” neveznek. Most is volt valami furcsa megérzése, ahogy Myrjalát nézte a tűz felett.
Az idősebb varázslónő a tűzbe bámult, szemeiben szomorúság csillant. – Amit a meredélyben csináltál, az csodálatos volt... sokkal jobb, mint az én művem, amikor én kaptam ezt a feladatot. Hatalmasabb vagy mágikus hatalomban, mint Myrjala most. – Sóhajtva tette hozzá – Most pedig el kell indulnod és kalandoznod, hogy újabb módjait ismerd meg a varázslatok használatának és azok megváltoztatásának, melyeket már valóban magadévá tettél... Így uralhatod igazán képességeidet, hogy ne kelljen örökké egy mágus-mentor árnyékában maradnod.
Leplezetlen könnyek csillantak Myrjala szemeiben, ahogy találkoztak Elmara rémült tekintetével. – Máskülönben – fűzte hozzá lassan – a napok és évek eljárnak felettünk és mindketten csak gyengébbek leszünk tőlük... és mindörökké egymás szoknyáját szorongatnánk segítségért ahelyett, hogy saját útjainkat járva növekednénk tovább.
Elmara csendben állva nézett rá.
– Mágusnak lenni magányos hivatás – szólt ismét Myrjala nagyvonalúan. – és ezért kell így lenni. Hallod amit mondok és egyetértesz?
Elmara megremegve ránézett és sóhajtott. – Szóval elválunk egymástól – suttogta – és egyedül kell folytatnom... és szembeszállnom a máguslordokkal.
– Még nem állsz készen a bosszúra. Élj és tanulj még előbb. Keress meg, amikor úgy érzed, hogy készen állsz megküzdeni a Szarvas Trónért és én legjobb tudásom szerint segítelek majd. Ha most nem válunk el, – válaszolta Myrjala halkan. – akkor semmit sem fogsz nyerni ezután, pedig neked ez kell.
Hosszú, súlyos csend borult a tábortűzre, majd El vonakodva bólintott. – Van egy titok, amit nem mondtam el; nem akarom, hogy ez továbbra is közöttünk heverjen. Ha már el kell válnunk, akkor nem helyes elrejtenem előled az igazságot.
Kioldotta csuhája köteleit és hagyta azt leesni. Myrjala figyelte, ahogy Elmara meztelenül áll a tűz fényében és elmormolja a szavakat, melyek a kripta óta emlékezetében éltek – és a teste megváltozott. Myrjala hagyta maga mellé esni kezeit, melyeket azért emelt fel, hogy gyorsan varázslatot szőjön, ha szükség lenne rá. A tűz fölött a meztelen férfira nézett.
– Ez az igazi énem – mondta a sasorrú férfi lassan. – Elminster vagyok, Elthryn fia... Athalantar hercege.
Myrjala higgadtan nézte, szemei még sötétebbek lettek. – Miért vetted fel egy nő alakját?
– Mystra változtatott át, hogy elrejtsen a máguslordok elől, mivel már tudtak kilétemről... és azért, azt hiszem, hogy egy nő szemével is megismerjem a világot. Amikor beszéltem magamról, egy lányt ismertél meg... tartottam tőle, hogy az eredeti alakom megharagított volna és megtörte volna a bizalmadat bennem.
Myrjala bólintott. – Megszerettelek, – mondta csendesen. – de ez... megváltoztat néhány dolgot.
– Én is megszerettelek. – mondta Elminster. – Ez az egyik oka... hogy nő maradtam. Nem akartam megváltoztatni, amit megosztottunk egymással.
Myrjala körbejárva a tüzet megölelte. – Elminster – vagy Elmara, vagy bárki légy is – gyere és együnk, utoljára együtt. Semmi sem változtathatja meg az együtt töltött időt.
* * * * *
Sötét volt már és a tűz is leégett. Myrjala csupán egy árny volt a lángok mellett, ahogy fejét felé fordítva csendesen kérdezte – Hová fogsz menni?
Elminster megvonta a vállát. – Nem tudom... talán nyugatra, Calisharba.
– Calishar? Légy óvatos Elminster... – hangja elcsuklott az ismeretlen név miatt, ahogy nehezen megformázta – ...Ilhundyl, az Őrült Mágus területe van arra.
– Tudom. Ezért megyek. Van ott egy kis dolgom. Nem szívesen élek végig egy életet úgy, hogy nem fejezek be mindent, amit elkezdek.
– Sokan tesznek így.
– Nem vagyok sok és nem fogok így tenni. – A tűzbe bámult egy ideig. – Hiányozni fogsz, Hölgyem... vigyázz magadra.
– Az istenek tartsanak meg, Elminster. – Mindketten könnyekben törtek ki és egymás felé nyúltak.
Amikor a következő reggelen elváltak egymástól, mindketten könnyeztek.
* * * * *
Ilhundyl kieresztette az oroszlánokat a labirintusba, amikor meglátta a birtokháborítót – de azok üvöltés közben dermedtek meg, ahogy a behatoló varázslatai elkapták őket. A bestiákat lebénító sasorrú mágus lassítás nélkül ment tovább megtalálva útját az illúzió falak között és a kapu-csapdák körül, míg végül már a Nagy Kapu előtti teraszos részen tartott egyenesen a rejtekajtó felé. Ilhundyl ajkai elkeskenyedtek és olyan szavakat mondott ki, melyekről sohasem gondolta, hogy használnia kell majd.
Kőszobrok fordultak el recsegve. Illesztékeikből por szállt alá, amikor villámok ugrottak ki tenyereikből. A kék villámok a sasorrú férfi felé ugrottak, aki nem foglalkozott velük. A villámok valami láthatatlanba csapódtak bele a sétáló férfi körül és ártatlanul recsegve lehaltak.
Ilhundyl egyik hosszú-ujjú kezével az asztalon dobolt. Azután felemelte a másik kezét, tett egy bizonyos mozdulatot és néhány szót mormogott. Gólemek léptek ki a Varázslóság Kastélyának szilárd falából és indultak a közeledő varázsló felé. Ahogy közeledtek, a magányos birtokháborító egy varázslat szövegét kántálta. A sasorrú idegen előtt a levegő hirtelen tele lett örvénylő pengékkel. Fémesen villogó felhőként indultak, hogy darabokra szeljék a kolosszusokat – melyek elszántan és nehézkesen haladtak tovább az acélviharban.
Ilhundyl kifejezéstelen arccal figyelte a jelenetet, majd előredőlve megszólaltatott egy csengőt az asztalán. Amikor egy fiatal, egyenruhás nő sietett be ideges arccal, akkor ő nyugodt és hűvös hangon szólt hozzá. – Rendelj minden íjászt a falra a Nagy Kapunál. Bármi áron le kell szedniük az idegent.
A nő kisietett és közben a gólemek a behatoló közelébe értek, egyik súlyos karjukat már emelték, hogy szétkenjék vele a férfit, mint rothadó szőlőt a kövön. A varázsló felemelte kezeit. Láthatatlan erők szelték a köveket, elválasztva egy lábfejet a lábtól és lassan, de ijesztően gyorsuló erővel az egyik gólem elesett.
A Varázslóság Kastélya megrázkódott és Ilhundyl dühöngve kelt fel székéből éppen időben, hogy lássa a második gólemet az első maradványaira zuhanni.
Az istenekbe ezzel a behatolóval! Már veszélyesen közel volt a falakhoz. Hol vannak azok az íjászok? Azután nyílvesszők zuhogtak a teraszra fekete esőként és az Őrült Mágus látta, ahogy az idegen megtántorodik, körbefordul és teletűzdelve elzuhan.
Ilhundyl mosolya az arcára fagyott, amikor a sikoltó test hirtelen ismét lábra állt. Egy vessző találta el a fején, ami lazán oldalra csuklott és a tetem megpördülve ismét elzuhant, csak hogy megint felálljon és az iménti nyílvessző is eltűnjön. Két újabb lövedék talált célba és a test összecsukló lábakkal körbefordult – hogy újra felkeljen...
– Állj! – üvöltött fel Ilhundyl. – Ne lőjetek! – Keze lecsapott a csengőre tudván, hogy már késő. Mire parancsait meghallhatták volna, az íjászok már meghaltak. Ellenfele valami varázslatot használt, ami kicserél két embert egymással, mint egy dupla teleportáció!
Ez olyan varázslat volt, amit még meg kell tanulnia... ennek a fiatal mágusnak életben kell maradnia. Vagy legalábbis úgy kell meghalnia, hogy varázskönyve egészben maradjon.
Ilhundyl kiment a szobából és le a Szélbarlangba, ahol lágy üvegformák voltak számtalan lyukkal teletűzdelve, melyeken keresztül a szél fütyülő dallamot énekelt. A mágus legyőzéséhez mindkét Szárnyas Kezére szüksége lesz, de ezt meg kellett tenni bármi áron. Még többet is tehet...
Alig néhány sietős lépés választotta el az északi toronyba vezető átjárótól, amikor az egyik szarvakkal ékesített vértezet csörömpölve leugrott állványáról és fegyvereit magasra emelve felé indult. Ilhundyl néhány halk szó kíséretében megforgatta egyik ujján a gyűrűt és egy varázslatot idézett néhány gyorsan elmorgott kifejezéssel. Sav csapott előre ujjai közül lilás gömbként, mely növekedett előre haladtában. A sziszegő gömb nekicsapódott a vértezetnek és szét hullott körülötte a padlón. Füst emelkedett fel a kövekről, ahogy a sav átrágta magát rajtuk; az olvadt fémtömeg, mely valaha egy vértezet volt, most egy egyre szélesedő árokba zuhant, porrá és szilánkokra törve.
Egy újabb vértezet közeledett az átjárón keresztül a következő teremből. Ilhundyl felsóhajtott ezen gyermetegség láttán és elengedte második – egyben utolsó – savgömbjét is. Ezúttal egy villanás is jött, ahogy a lilás lángok eltaláltak valamit a levegőben és visszaugrottak Calishar urára. Ilhundylnak csupán egy hátralépésre volt ideje, mielőtt elborította a sav.
Füst szisszent és Ilhundyl hangtalanul összerogyott, sokkal inkább gőzzé és porrá omolva, mint csontok kupacává. A galéria távolabbi falánál megjelent az Őrült Mágus és megvetően megszólalt – Ostoba! Azt hiszed te vagy Faerunban az egyetlen mágus, aki képeket és megtévesztő varázslatokat használ?
Császári mozdulattal intett egyet, mire a jobb oldalán hirtelen kőtüskék jelentek meg a levegőben. Előremutatott és a tüskék engedelmesen röppentek a vértezet felé. Még mielőtt elérhették volna, egy erő félrecsapta őket – hogy eltalálják a sokívű üvegformákat. Ilhundyl szélszobrai szilánkokra estek és az Őrült Mágus szemei fellángoltak dühében.
– Azokat hét hónapig tartott megalkotni! – üvöltötte. – Hét hónapig!
Borostyánszín sugarak ugrottak ki a fővarázsló előrenyújtott kezeiből a vértezetes figura felé. Célpontja hirtelen semmivé foszlott és sugarak csak üres helyét lelték és mögötte a terem falát. A kövek mintha elgőzölögtek volna, amikor a sugarak hozzájuk értek, majd a nagy lyukon át változatlan modorban haladtak tovább az északi torony távoli falai felé. Odakint egy láthatatlan őr kiáltott fel és riadóztatta társait.
Calishar dühöngő ura még mindig az általa okozott pusztítást nézte, amikor egy vértezetes figura jelent meg kicsivel mögötte és jobbra, ahol azelőtt a kőtüskék tettek hasonlóképp – és páncélos ökle lesújtott, keményen puffanva az üres levegőben. A látható Ilhundyl hangtalanul a padlóra rogyott és eltűnt. Egy pillanattal később az Őrült Mágus újra megjelent a galéria távolabbi részében és vak dühében üvöltött. – Hogy merészeled...?
Szófolyamot morgott, ami hatalomtól forgott, visszhangzott és a Varázslóság Kastélya megrázkódott körülötte. Hatalmas tüskék lökődtek fölfelé a padlóból, alulról döfve át a vértezetes figurát, majd mennydörgésszerű robajjal hatalmas kőtömbök váltak ki a mennyezetből és lapították ki a birtokháborítót. Ahogy leérkezésük pora könnyedén végiggurult a padlón, a falak megnyíltak. Mögülük három halott kinézetű beholder lebegett ki, szemkocsányaik ellenfelet kutatva előre-hátra lebegtek. A mennyezetről egy csapóajtó mögül csillogó ketrec ereszkedett le láncokon és kinyílt, ahogy varázs-csillogása elhalványodott, hat zöld szárnyas kígyó robbant ki belőle. Dühösen csattogó állkapcsokkal söpörtek végig a galérián, közben kőtömbök fordultak el kelletlenül, hogy mágikus jeleket fedjenek fel.
A kegyetlen tekintetű Őrült Mágus felemelte kezeit, hogy még több pusztítást idézzen a lassan elcsendesedő teremre. Az élőholt Zsarnoki Szemlélők rosszindulatúan lebegtek körbe, semmit sem találva, amire rászórhatnák halálos sugaraikat, a repülő hüllők pedig izgatottan száguldoztak a levegőben. Egyikük Ilhundyl felé indult és ő egy elmormogott szóval a levegőbe fagyasztotta. Csend szállt le ismét. Talán tényleg sikerült elpusztítania az idegent.
Az Őrült mágus újabb varázslatot mondott, hogy felemelje a kőtömböket az összetört vértezetről. Azok engedelmesen felemelkedtek és oldalra lebegtek. Ilhundylnak tátva maradt a szája. Rémülten figyelte, ahogy a kőtömbök, az élőhalott beholderek, a kígyók és az üvegszilánkok egy lassú spirálban forogni kezdenek előtte.
– Hagyd abba! – kiáltott Ilhundyl és legerősebb zúzó-varázsát hívta elő. A spirál mozgása megakadt egy lélegzetelállító pillanatra... és újra elindult gyorsulva, amíg a különböző dolgok sebesen örvényleni kezdtek a teremben.
Ilhundyl elhátrált, évek óta először érezte a félelem hideg ízét. Még több szélszobor tört össze, ahogy a vihar köveket vagy élőhalott beholdereket ütött nekik. Szilánkjaik emelkedve csilingeltek, ahogy csatlakoztak a spirálhoz és átsöpörtek a galérián Ilhundyl felé.
Az Őrült Mágus ismét hátrált, majd megfordulva futni kezdett, kezei szinte villámlottak a sietve elmutogatott varázs-mozdulatoktól. Egy pillanat alatt futó Ilhundylok töltötték be a termet, bonyolult táncot lejtve kerülgették egymást. A forgószél mindet felkapta. Az egyik test szinte azonnal a falnak csapódott, meggyűrődött, mint egy rongybaba és eltűnt. Egy újabb Ilhundyl jelent meg hirtelen a galéria egyik magas erkélyén és egy csillogó kristályt idézett a lenti viharba. A drágakő felvillant – és a fényben minden örvénylő tárgy eltűnt, üresen hagyva a termet. Csupán az üvegszilánkok egy része maradt meg a szobortartókon.
Ilhundyl lenézett rájuk és hűvös hangon mondta – Leplezd le magad.
A sasorrú mágus kiolvadt a semmiből – az erkélyen mellette, védelmező varázspajzsain belül!
Ilhundyl visszahőkölt, eszeveszetten csapongtak gondolatai, hogy miféle varázst használhatna ellenfelével szemben ilyen közelről. – Miért jöttél ide? – sziszegte.
Az idegen hideg tekintete az övébe kapcsolódott. – Átvertél remélve, hogy a halálba küldhetsz. Akárcsak Athalantar máguslordjai, te is félelem és kegyetlen mágikus hatalom által uralkodsz arra használva varázslataidat, hogy megcsonkítsd az embereket... vagy valamely állati formába börtönözd őket.
– Valóban? Mit akarsz tőlem?
– Ez a kérdés helyénvalóbb lett volna mielőtt megtámadtál. – válaszolt Elminster szárazon. – A pusztulásod. Minden mágussal végzek, aki úgy viselkedik, mint te.
– Akkor nagyon, nagyon sokáig kell még élned – mondta lágyan Ilhundyl. – és nekem ez nem érdekem.
Három szót ejtett ki, ujjai táncoltak – és villám ugrott ki egy pajzsból, mely távolabb volt felfüggesztve a galéria falára. Fényesen recsegő, sokszálú hálója megrengette az erkélyt. Ilhundyl mágikus pajzsaiba lökte akaratának erejét, ahogy a villámok táncolva köpködtek körülötte, s félrehúzta azokat, hogy kitegye ellenfelét a haragos energiáknak. A pajzs széle hátrébb húzódott és ahogy egy villán körbenyalta, Elminster megtántorodott.
Calishar ura felüvöltött mámorában és felemelte bal kezét, hogy kiengedjen egy mágikus lövedéket a középső ujján lévő gyűrűből. Nem tudta elvéteni ezt a dühítő fickót előtte, csupán három lépésnyire tőle. Kiszabadította életrabló lövedékét – és az visszafordult!
Ilhundyl felsikoltott, ahogy saját varázslata a bőrébe tépett és botladozva próbált a boltíves átjáró felé menekülni, ami kivezetett az erkélyről. Elminster keze megérintette a kőpadlót – és az erkély törötten hajolt le és csapódott a falnak. Ilhundyl az erkéllyel együtt zuhant le kétségbeesetten sikoltva egy szót.
A padlattól alig néhány lábnyira mágiája életre kelt; a csonttörő zuhanás lassú ereszkedéssé vált. A kavarodásban egyik férfi sem vette észre a csillogó szempárt, amely a galéria egyik végében jelent meg és nyugodtan figyelte harcukat.
Ilhundyl a fal felé fordulva újra felemelte kezét. Felvillant egy másik gyűrű. A fal lassan egy súlyos kezet növesztett és Elminster felé nyúlt köves ujjaival. Elminster válaszul egy varázslatot köpött és a kéz szétrobbant, kőszilánkokat röpítve El felé, melyek lesodorták a törött erkélyről. Végigcsúszva a padlón újabb üvegszobrot tört össze.
Ilhundyl egy varázslatot üvöltött Elminster felé döfve ujjával, A herceg érezte, amint felemelkedik az üvegszilánkok közül és átrepül a termen. Kitárta karjait egy széles, söprő mozdulattal és egy pillanattal azelőtt, hogy csonttörő erővel nekicsapódott volna, a fal eltűnt. A mennyezet csikorogva kezdett leomlani. Ilhundyl felbámult egy pillanatra a mozgolódó kövekre, majd rohanni kezdett és közben egy újabb varázslat szavait motyogta.
A Varázslóság Kastélyán kívül Elminster lelebegett a földre, majd újra fel és jobbra. Amikor lábai a terasz kövét érintették az északi torony felé fordult, azután hirtelen éles fájdalmat érzett, ahogy valami láthatatlan a bordái közé vágott.
Olyan volt, mint a terjedő tűz! El hátraugrott, kínjában összegörnyedve és védekezésül felkapva kezeit. A láthatatlan penge következő mozdulatával egyik ujjának hegyét vágta le. Most már látta az élét; sötét vonal a saját vérével festve. Ilhundyl jelent meg a mágikus penge mögött, vigyorogva csapott le újra Elminster kezeire.
– Kezek nélkül az ember kevés varázslatot idézhet. – nevetett az Őrült Mágus kegyetlenül csapkodva tovább. Elminster lebukott és kitért, közben egy varázslatot sziszegett, mire az idézett penge egy vad és elkínzott sikollyal fényes szikrákra esett szét.
A robbanás tehetetlenül félregurította, feje zúgott. El vonaglott és nyögött. Egy-két lélegzetvételnyi ideig a herceg semmi másra nem volt képes, mint kínjában rángatózva feküdni a terasz kövein.
Ilhundyl összerázkódva szorította csuklóját és akaratával űzte el a fájdalmat kezéből. Amikor újra uralkodni tudott remegő ujjain, varázspajzsot emelt maga köré és elindult előre. Kíntól elkeskenyedett ajkai megfontoltan hideg mosolyra görbültek.
Amikor elég közel volt, hogy megérintse a remegő idegent, az Őrült Mágus belekezdett leghatalmasabb és legbonyolultabb varázslatába – és előredőlt, hogy egyik ujját Elminster fülébe akassza.
Ha a lélekrablás sikeres, akkor megkapja az idegen minden tudását és varázslatát. Belépve a tehetetlen férfi elméjébe Ilhundyl lelebegett a szikrázó fájdalom mentén, melyet talált, az akarat után kutatott, hogy megtörje. Hirtelen érezte, hogy akarat-szondáját felfedezik és kitaszítják. Fejét hátrarántva felszisszent fájdalmában, de nem szakította meg a kapcsolatot... még. Órákba is beletelhet, míg újra memorizálja a varázslatot és ha közben rabja meghal, akkor semmit sem ért el vele – vagy felgyógyul és újra kezdődik a harc.
Hirtelen zuhanni kezdett a sötét semmibe ellenfele elméjében és fehér lángokból szőtt pengék jelentek meg körülötte mindenhol, hogy magát a belső énjét tépjék szét. Ilhundyl sikoltva zuhant hátra, ezzel megszakítva a közöttük lévő kapcsolatot. Az istenekre, ez a fájdalom! Megrázta fejét, hogy kitisztítsa és csak sárga ködöt látva arrébb mászott.
Amikor kitisztult a látása megfordult... látta, amint Elminster térdre küzdi magát és saját vérében matat, hogy végül felvegyen egy gyűrűt a kövekről, amely az ujjaival együtt lett levágva. Ilhundyl dühösen sziszegte el egy egyszerűbb varázslat szavait és hátralépett, hogy végignézze ellenfele halálát.
A varázslat létrejött. Csontszerű karmok hasítottak a valóságba Elminster körül – egy tucat vagy még több, tépve-szakítva mindent tűhegyesen.
Ilhundyl elmosolyodott, ahogy varázslata tette a dolgát... azután szája ismét tátva maradt. Elhalványodnak! A karmok elpárologtak a levegőben, életben hagyva a véres emberroncsot.
– Mi jöhet még? – kérdezte dühösen az Őrült Mágus egész Faeruntól és előrelépett.
– Végzet. – mondta egy halk hang mögötte. Ilhundyl megpördült.
Egy sötét szemű nő növekedett ki a bejárati ajtóból, könnyedén kilépve a sötét fából. Magas volt és karcsú, sötétzöld köpennyel vállain. Ívelt szemöldöke alatti fekete, csillogó szemei találkoztak a varázsló tekintetével... és Ilhundyl a saját halálát látta bennük. Az Őrült Mágus még varázslata közepén tartott, amikor fehér tűz – fényesebb, mint amit valaha is látott – ugrott felé a vékonyujjú kezekből.
Ilhundyl tehetetlenül nézett a szépséges és kegyetlen arcra. Azután az üvöltő lángok végigsöpörtek rajta és a csontfehér arc mögötte a kék éggel sötétségbe zuhant elhomályosodó tekintete előtt.
Szemeibe csepegő vérén keresztül Elminster látta, ahogy az Őrült Mágust egy üvöltő pillanatban elsöpri valami.
– Mi-miféle varázslat volt ez? – nyögte El.
– Nem varázslat, hanem varázstűz. – mondta Myrjala hűvösen. – És most állj fel, te bolond, mielőtt Ilhundyl összes haragosa idejön, hogy széthordják amit csak érnek. Addigra el kell tűnnünk.
Megfordult és a Varázslóság Kastélyát is beborította ugyanazokkal a mindent felzabáló lángokkal. A Nagy Kapu eltűnt és a termek mögötte lángolva összedőltek.
Elminster talpra küzdötte magát, vért köpött. – De a mágiája! Elveszett, most, min...
Myrjala visszafordult hozzá. A vékony kezek, melyek egy pillanattal előbb még mágikus tüzet fújtak, most egy vastag, ütött-kopott könyvet tartottak. Elminster kezébe nyomta; a kíntól ő majdnem újra elesett. – A fontosabb munkái itt vannak... most már mennünk kell!
Elminster szemei elkeskenyedtek, ahogy a nőre nézett; valahogy másnak tűnt a hangsúlya. De talán csak az ő fülével történt valami a harcban... fáradtan bólintott.
Myrjala megérintette arcát és hirtelen valahol máshol voltak: egy visszhangzó barlangban. Halványan csillogó kék és zöld gombák borították a falakat itt is, ott is.
Elminster megtántorodott, de visszanyerte egyensúlyát, a varázskönyvet markolta. – Hol... vagyunk?
– A rejtekhelyeim egyikén. – mondta Myrjala éberen körülnézve. – Ez valaha egy elf város része volt. Nimbral alatt vagyunk, ez egy sziget a Nagy Tengeren.
Elminster körülnézett, majd le, a kezében tartott könyvre. Amikor vizenyős szemeit a nőre emelte, mindketten furcsán néztek. – Ismerted?
Myrjala szemei hihetetlenül elsötétedtek. – Sok mágust ismerek, Elminster. – mondta szinte figyelmeztetően. – Sokat vándoroltam... és nem éltem volna ennyi ideig sem, ha ostobán kihívok minden főmágust, akiről csak hallok.
– Még nem akarod, hogy Athalantarba menjek. – mondta Elminster lassan, szemei a nő szemeibe kapcsolódtak.
Myrjala megrázta a fejét. – Még nem állsz rá készen. A mágiád még mindig nyers, kegyetlen és kiszámítható... bukásra ítéltetett, amint nagyobb erő lép fel ellene.
– Akkor taníts bölcsességre. – mondta Elminster és megingott.
A nő elfordult. – Elváltak az útjaink, emlékszel?
– Figyeltél. – mondta Elminster kétségbeesetten a karcsú hátnak. – Követtél... miért?
Myrjala lassan visszafordult hozzá. Könnyek csillantak meg szemeiben. – Mert... szeretlek. – suttogta.
– Akkor maradj velem. – mondta Elminster. A könyv elfeledve hullott ki kezéből és minden erejére szüksége volt, hogy előrelépjen és meggyötört karjait a nő köré fonja. – Taníts.
Myrjala habozott, a sötét szemek mintha mélyen a férfi lelkébe néztek volna.
Azután szinte összerázkódva bólintott.
Győzedelmes láng ébredt sötét szemeiben, ahogy ajkaik egymáshoz értek.
* * * * *
Mirtul száraz, szeles hónap volt a Vándorló Leucrotta Évében – főként keleten, a forró és poros vidékeken.
Elminster hunyorítva állt egy szélmarta sziklán és messze lent varázslókirályok egy kastélyát nézte. Hogy elérjék, legalább tíz napja lovagoltak Myrjalával, a rabszolgák napon bűzölgő holttesteit hagyva maguk után.
És itt voltak végre a gyilkosaik. Sasszem-varázsán keresztül Elminster véres korbácsokat látott emelkedni és újra lecsapni az udvarban, felnyitva az utolsó rabszolgák testét. Minden élő elmenekült már, de a varázslónő tovább korbácsolta a férfiakat és nőket, gonosz mágiával tartva bennük az elhalványuló életerőt.
Dühében El saját mágiájával csapott le. A varázslatok fényes hálóként szálltak a levegőben és Elminster lelépett a szikláról, hogy kövesse őket. A levegőben tartott a kastély felé, amikor az kezdett összedőlni. Megállt és dühösen figyelt a por, a sikolyok és a zűrzavar felett lebegve.
Valami kiemelkedett az egyik törött ablakon át, taláros férfiak lovagoltak rajta. Elminster egy mágikus lövedéket idézett, hogy lecsapjon rájuk. Az elbájolt repülő eszköz fényes robbanással tört össze; a rajta ülő férfiak zuhanó rongybabákként estek vissza a romok közé. Nem emelkedtek fel újra. A kövek megálltak és zuhanásuk zajai lassan elhaltak. Amikor a por leülepedett Elminster zord arccal megfordult és a levegőben sétálva Myrjala felé indult, hogy találkozzon vele a magaslaton.
A nő felemelte sötét tekintetét a romokról és halkan azt kérdezte – És ez volt a legbölcsebb, legkevésbé felelőtlen dolog, amit csak tenni lehetett?
Harag csillant Elminster szemeiben. – Igen, ha ettől kétszer is meggondolja majd a következő ostoba banda, hogy efféle bukott mágiát használjon.
– Nos, néhány varázsló biztosan folytatni fogja. Őket is legyilkolod?
Elminster megvonta a vállát. – Ha szükséges. Ki fogja megakadályozni?
– Te magad. – Myrjala újra a kastélyra nézett. – Nem emlékeztet valakire Heldonból? – kérdezte csendesen, de nem nézve fel a fiúra.
Elminster már nyitotta száját, hogy leszidja – azután csendben ismét becsukta, figyelve, ahogy a nő könnyed nyugalommal lelép a sziklacsúcsról és elsétál a levegőben. Tekintete a romokra szállt és hirtelen megrázkódott szégyenében. El elfordult tettétől – azután tehetetlenül ismét lenézett rá. Nem ismert egyetlen varázslatot sem, mellyel újra felépíthette volna.
* * * * *
Meleg éjszaka volt a Lánguralom havának kezdetén a Kiválasztott Évében. Elminster izzadtságban fürödve ébredt, a hátára fordult, hogy vadul a holdra bámuljon. Myrjala felült mellette az ágyban, haja körbefolyta vállait, szemében aggodalom. – Kiáltottál. – mondta.
Elminster felé nyúlt és ő megölelte, ahogy egy anya öleli rémült gyermekét.
– Athalantart láttam. – suttogta El az éjbe bámulva. – Hastarl utcáin sétáltam és bármerre néztem, mindenhol vicsorgó varázslókat láttam. És amikor rájuk néztem holtan rogytak össze... rémülettel az arcukon...
Myrjala szorosan ölelte és nyugodtan szólalt meg. – Úgy hangzik, mintha készen állnál felvenni a harcot Athalantarral.
Elminster megfordult, hogy ránézzen. – És ha túlélem a máguslordokat... akkor mi lesz? Ez az eskü vezérelt mindig... utána mit kezdek az életemmel?
– Miért? Természetesen uralkodsz Athalantar felett.
– Most, hogy a trón elérhető távolságba került, – válaszolt lassan Elminster – egyre kevésbé kívánom.
A köréfonódó karok ölelése szorosabb lett. – Az jó. – mondta Myrjala csendesen. – Belefáradtam, hogy azt várjam, mikor növekedsz fel végre.
Elminster dermedten nézett rá. – Túlnövekedni a vak bosszún? Feltételezem... akkor miért tartottál velem mindenen keresztül?
Myrjala nyugodtan nézte a férfit a sötétben, szemei nagyok és rejtélyesek. – Athalantarért. Halott édesanyádért és apádért... és mindenkiért, aki Heldonban élt és nevetett, mielőtt a sárkány jött. Az Unikornis Szarvának vendégeiért és azokért ott, Narthilban... és a törvényen kívüli bajtársaidért, akik a Szarv Dombok között haltak meg.
Elminster ajkai elkeskenyedtek. – Megtesszük. – mondta csendes elhatározással. – Athalantar megszabadul a máguslordoktól. Mystra előtt esküszöm: megteszem vagy meghalok közben.
Myrjala semmit sem mondott, de El érezte, hogy mosolyog.
Király
ÉS EMBER A PRÉDA
Hatalmas tornyaikban reszketnek, nem bírnak a félsszel,
mert az ember, ki mágusokat öl, kint jár ma éjjel.
– Bendoglaer Syndrath,
Barrowhill Énekese
a Halál Minden Mágusra című balladából
Az Elhajlott Érme Évében
Eleasias nedves hónap volt abban az évben. A negyedik egymás utáni viharos éjjelen Myrjala és Elminster hálásak voltak, hogy elrejtőzhettek az eső elől Launtok egyik sáros sikátorában egy kocsmában.
– Ez volt az utolsó követ Athalantarból, akit elintéztünk. Az uraik már biztosan tudnak rólunk. – mondta Myrjala némi elégedettséggel hangjában, miközben kupáikkal letelepedtek az egyik sarokban.
– Akkor máguslordokra fel. – mondta Elminster jelentőségteljesen összedörzsölve kezeit. Előredőlt. – Gyakran figyelmeztettél, hogy ne támadjak mindig két tűzlabdával... szóval miért ne terjeszthetnénk el néhány nyughatatlan szóbeszédet és akkor hátradőlve nézhetnénk végig, ahogy megölik egymást azért, hogy ki üljön a legszebb varázslótoronyban?
Myrjala megrázta a fejét. – Amíg hátradőlve ülünk, addig ők képesek elpusztítani egész Athalantart miközben egymást fojtogatják. Kortyolt egyet a söréből, felszisszent és sötéten nézett kupájára. – Ráadásul ez csak akkor működne, ha előbb elpusztítanánk a leghatalmasabbakat, a máguslordok vezetőit... addig csak a pojácákat és a legóvatlanabb bolondokat téveszthetjük meg.
– Akkor hát, mi a következő lépés? – kérdezte Elminster hosszan kortyolva italából.
Myrjala megemelte egyik formás szemöldökét. – Ez a te bosszúd.
Elminster letette kupáját és lenyalogatta a habot bajuszának kezdeményeiről. Myrjala kérdőn nézett, de társa elmerült gondolataiban.
– Sohasem hittem volna, hogy ezt fogom érezni, – szólalt meg végül lassan – de Ilhundyl és a rabszolgatartók után... de elegem van a bosszúból. – Felnézett. – Szóval hogyan csináljuk? Megtámadjuk Athalgardot és megpróbálunk megölni annyi máguslordot, amennyit csak tudunk, mielőtt még rádöbbennek, hogy valaki kihívta őket?
Myrjala megvonta vállait és a kupának mondta. – Van, akit izgalomba hoz a pusztítás, de legtöbbjüknél nem tart sokáig az öröm. Az isteneket a többi sem érdekli... ha egy mágus varázslatokat szór, akkor esetleg belefuthat valakibe, aki ugyanezzel foglalkozik, csak kicsivel jobban csinálja.
Tekintetét Elminsterre emelte. – Ha megpróbálkozol azzal, hogy tűzlabdákat dobálsz a máguslordokra, előbb gondolj bele, hogy hány falu pusztulhat el közben – és mind Athalantarhoz tartozik, a birodalomhoz, melyért harcolsz. Nem fognak engedelmesen egyesével kiállni ellened, mindegyik a saját sorára várva.
Elminster felsóhajtott. – Akkor hát lopakodás és hosszú évek munkája lesz belőle. – Kortyolt kupájából. – Mondd meg nekem mit gondolsz, hogyan kellene csinálnunk? Kettőnk közül te vagy az idősebb; úgy teszek, ahogy mondod.
Myrjala megrázta a fejét. – Már rég eljött az ideje, hogy magadra is gondolj, Elminster; tanítódként néztél rám, nem többként, de a harcban a szövetségesed vagyok.
El a nő komoly arckifejezését nézte, majd lassan bólintott. – Igazad van, mint mindig. Nos hát... ha el akarjuk kerülni a hatalmas varázscsatákat, akkor a máguslordokat olyan helyzetekbe kell belecsalni, hogy magányosan bánhassunk el velük és ne tudják segítségül hívni a társaikat. Csapdákat kell állítanunk... és ha csak mi ketten megyünk ellenük, akkor előbb-utóbb hatalmas mágikus párbajokban fogjuk végezni. Ha lángokat szórunk egymásra a máguslordokkal, akkor hamar tűz üthet ki.
Myrjala bólintott. – Akkor hát? – kérdezte csendesen.
– Szövetségesekre lesz szükségünk a harchoz. – válaszolta Elminster. – De ki legyen az? – Dermedt csendben nézték egymást az asztal felett.
Myrjala felemelte fém kupáját és jelentőségteljesen nézte rajta tükörképét. – Többször is mondtad már, hogy igazságos ítéletet akarsz a máguslordoknak. – mondta óvatosan. – Mi lenne igazságosabb, mint a Nemes Erdő elfjeinek, Hastarl tolvajainak és a Helm lovagjainak a segítségét kérni? Az ő birodalmuk is, amiért harcolsz.
Elminster már kezdte volna fejét rázni, de végül mégsem tette, csak szemei szűkültek össze. – Igazad van. – mondta halkan. – Miért vagyok mindig olyan vak?
– A figyelem hiánya; mondtam már régebben is. – válaszolt Myrjala fagyosan és amikor El megsértve nézett rá, ő elvigyorodott és nemes ujjait a férfi egyik kezébe csúsztatta. Egy pillanat sem telt el és Elminster visszamosolygott rá.
– Mágiával rejtőzködve kell átutaznom a birodalmon, hogy beszéljek velük, – mondta lassan átgondolva a dolgot. – mert téged nem ismernek. – Sört kortyolt. – Mivel egy máguslord észrevehet és nem bölcs dolog minden kártyát egyszerre kijátszani, te jobb, ha látótávolságon kívül maradsz.
A sötét szemű varázslónő bólintott. – Viszont ha a máguslordok túl hamar rád találnak, akkor jobb, ha melletted vagyok – természetesen nem a saját alakomban –, hogy harcba szálljak, ha szükséges.
El rámosolygott. – Most már biztosan nem akarok elválni tőled. Meg tudnánk nyerni a birodalom népét is az ügynek? – kérdezte, majd megválaszolta saját kérdését. – Nem, elmenekülnének, mielőtt még egyetlen varázslat is elindulna feléjük. Ha meg mégis felkelnének, akkor annyi rom maradna utánuk, mintha a dühöngő máguslordok csak úgy szétszórnák a varázslataikat... és akár győzünk vagy veszítünk, százával halnának meg, mint a vágnivaló juhok.
Myrjala bólintott. – Először az elfeknél gyakoroltad a mágiát... ők tűnnek a legfontosabb szövetségesnek.
El rámeredt. – Ők csak segítséget nyújtanak, élelmet szereznek és újraformálnak dolgokat a mágiájukkal, s nem lövöldöznek harci varázslatokat.
Myrjala megvonta vállait. – Ha csak olyan szövetségeseket akarsz, akik melletted állva harci varázslatokat dobálnak, akkor a birodalom nagy része el fog tűnni, mire befejezed. Olyan népet kell találnod, mely kipótolja a hiányosságaidat... és az ő döntésük, hogy segítenek vagy nem akarnak semmit sem megváltoztatni. Tudnod kelt, hogy melletted állnak-e vagy sem, mielőtt a többiekhez fordulsz. Mi több, tudod, hogy hol találod az elfeket... kisebb az esélye annak, hogy egy máguslord közben észrevegye a jelenléted, mint Hastarlban vagy a Szarv Dombok között.
Elminster bólintott. – Való igaz. Mikor kezdjük?
– Most. – mondta Myrjala fagyosan.
Egymásra vigyorogtak. Egy pillanattal később két kupa esett egy üres asztalra. A kocsmáros megdermedt a zajra, majd megfordult és odasietett. Mogorván szedte össze a két kupát a csupasz asztalról. Csörögtek.
Belenézett mindkettőbe. Aljukon egy-egy ezüstérme hevert. Elvigyorodva vállat vont és tenyerébe öntötte a sörhabtól ragadós érméket. Az érmékkel bűvészkedve visszaindult a pult felé. A varázslók pénze ugyanolyan, mint másoké... és ugyanolyan gyorsan cserél gazdát, a többi nem számít...
* * * * *
El megállt, amikor egy kis dombra ért a Nemes Erdőben, letérdelt és elmormolt egy imát Mystrához, majd leült a lapos kőre a tavacska mellett. Varázs-pajzsa szinte azonnal felszikrázott, ahogy valami láthatatlan – egy elf, ez kétségtelen – próbálta megnézni, hogy ki is ő. El felállt, végignézett az avaron, a kéklevelű fákon és az árnyékokon, melyek a dombocska közelében voltak. – Örülök, hogy találkoztunk! – kiáltotta vidáman és visszaült.
Türelmes csendben várakozott oly sokáig, melytől még talán egy elf is ideges lett volna. A fák alatti félhomályból egy csendes elf lépett ki zöld foltokba öltözve, kezében felhúrozott íj. Arca nyugodt volt, de szemei nem tükröztek barátságot.
– A máguslordokat nem látjuk szívesen errefelé. – mondta és egy nyilat illesztett az íjára.
Elminster nem mozdult. – Mágus vagyok, de nem máguslord. – válaszolta nyugodtad.
Az elf nem eresztette le íját. – Ki más ismerheti ezt a helyet? – Miközben beszélt, hét másik elf íjász lépett ki a fákból körülöttük. Előretartott nyilaik hegye élénk kék fénnyel ragyogott – túl sok mágia még a legerősebb pajzsnak is.
– Több, mint egy évig itt éltem – válaszolta Elminster – és mágiát tanultam.
Az ezüstös szenek megszigorodtak. – Nem úgy van az. – jött a lágy hangú válasz. – Beszélj igazat ember, ha élni akarsz!
– Itt éltem, amint az imént mondottam és hat elf tett nekem esküt, hogy segít amikor megpróbálom elpusztítani a máguslordokat.
Az elf szeme elkeskenyedett. – ígértem effélét, de egy nőnek és nem egy férfinak.
– Én vagyok az a nő. – mondta keményen Elminster és ülve maradt a szavait követő vidám nevetés közepette is.
Azután végignézett a vigyorgó arcokon. – Hatalmasabb mágiát használtok bármely mágusnál és nem hiszitek el, hogy egy varázsló képes megváltoztatni alakját, hogy akarata szerint nő vagy férfi legyen.
Az elf szemei csillogtak. – Nem képes... nem fogja megtenni. – jött a válasz. – Az emberek nem csinálnak ilyesmit, hacsak nem egy éjszakai szórakozás vagy kétségbeesett menekülés okán. Nem a természetük, hogy önmagukban erősek legyenek.
Elminster lassan kitárta üres kezeit. – Mondjátok meg Braernek – Baerithrynnek – hogy most erősebb vagyok, mint voltam... és hogy valamivel több varázslatot uralok.
Az elf szemei újból felcsillantak, mielőtt oldalra fordította fejét. – Menj – mondta az egyik íjásznak. – és hozd közénk Baerithrynt. Ha ez az ember az, akinek mondja magát, akkor Baerithryn tudni fogja... és, elmondja nekünk, amit tudnunk kell róla. – Az íjász megfordult és visszaolvadt a fák alatti gombapöttyözte félhomályba.
El bólintott és a kristálytiszta tavacska mélységeibe bámult. Egy pillanatig mintha egy figyelő szempárt látott volna felnézni rá... de nem, semmi sem volt ott. Nyugodtan ült, nem foglalkozott a fáradhatatlanul rá meredő nyilakkal, amíg varázs-pajzs fel nem szikrázott újra. Hagyta lehullani a pajzsot és szinte azonnal érezte azt a könnyed, tollpihe-szerű érintést az elméjében. Azután a vizsgálódó érintés megszűnt és a fák alól Braer lépett előre ugyanúgy nézve ki, ahogy El utoljára látta őt.
– Az idő okozott rajtad némi változást, Elmara. – mondta szárazon.
– Braer! – ugrott talpra El és lerohant a lejtőn, hogy megölelje idős tanítóját, aki arcon csókolta, mintha még mindig az a lány lenne, majd kiszabadította magát a fiú karjaiból. – Nyugalom, Herceg! Az elfek sokkalta kifinomultabbak... és kényesebbek is, mint az emberek.
Együtt nevettek és a figyelő elfek eltették nyilaikat. Braer élesen nézett Elminster szemeibe – majd bólintott, mintha látott volna bennük valamit. – Azért jöttél, hogy segítsünk a máguslordok ellen. Ülj le és mondd el vágyaidat.
Amikor visszamentek a kőhöz, El hirtelen legalább egy tucatnyi, csendesen figyelő elf között találta magát. Végignézett rajtuk, de nem talált válaszmosolyt a sajátjára és mély lélegzetet vett. – Nos, – kezdte... de nem jutott tovább.
Az elf, aki először szólította meg, felemelte egyik kezét. – Először is, Herceg, tudd, hogy Braer és én megígértük neked, hogy megtesszük, amit tőlünk kérsz... de vonakodunk másokat is veszélybe sodorni a Népből. Az erdőn kívül az elfeket túl könnyű megölni és amikor meghalunk, akkor népünk utolsó itt élő tagjai tűnnek el Faerun ezen távoli szegletéből. Az emberek – még a mágusok is – úgy szaporodnak, ahogy a sok növény sarjad tavasszal. Az elfek ritkább virágok... és jóval értékesebbek is. Ne számíts menetelő hadseregre vagy egy tucat elf mágusra, akik mögötted repülnek a csatába.
Elminster bólintott és Baerithrynre nézett. – Braer, te is ugyanígy érzel?
Az idős tanító lehajtotta fejét. – Nem szívesen menetelnék Hastarl felé a napfényes ég alatt úgy, hogy fegyveresek armadája és sárkányokon lovagoló máguslordok várnak ránk... mi nem így harcolunk. Mire gondolsz?
– Arra, hogy embereket kellene megvédened – elsősorban engem és egy másik mágust, de van még néhány lovag és Hastarl utcanépe – a máguslordok gyilkos varázslataitól... talán néhány kereső és jósvarázstól is. Védj minket és mi harcolunk.
– Mekkora a hatalmad? – kérdezte az egyik íjász. – Sok máguslord van és ostobaság lenne támogatni egy támadást Athalgard ellen... csak hogy dühös mágusokkal találjuk szemben magunkat, miután egyet vagy kettőt legyőztél.. és elbukjunk.
– Nem túl sok idővel ezelőtt elpusztítottam a főmágust, aki Calishar felett uralkodott. – válaszolta El nyugodtan.
– Több mesét is hallottunk már arról, hogyan érte a vég... még a máguslordok is a saját művüknek mondják pusztulását, s a szóbeszédek szerint többeknek kellett együttműködniük ehhez. – szólt most egy másik elf. – Tisztelettel, szeretnénk a saját szemünkkel meggyőződni hatalmadról.
El nem sóhajtott. – Miféle próba jár a fejetekben?
– Ölj meg nekünk egy máguslordot. – mondta keményen az egyik elf és egyetértően mormoló kórus válaszolt neki.
– Bármelyik máguslordot?
– Az egyiket – a neve Taray – figyeli az erdőt és vadállat formáját veszi fel, hogy vadásszon. A gyilkolás szeretetéből öl és nem csupán zsákmányát támadja meg, hanem bármely lényt, mellyel az erdőben találkozik. Úgy tűnik, hogy van valamilyen védelme varázslataink és nyilaink ellen. Ha el tudod őt pusztítani, a Nép nagy része hálás lesz neked... és több segítséget is kaphatsz talán, mint egy maroknyi megígért íj és elleplező varázslat.
– Vigyetek oda, ahol Taray vadászni szokott és én elpusztítom. – ígérte Elminster. – Mire szeret vadászni?
– Emberre. – válaszolt csendesen Braer, ahogy elindult a lejtón le, az erdőbe. A többi elf mindenféle ceremónia nélkül követte. Elminster a szemeit forgatta, de azért próbált velük lépést tartani miközben érezte, hogy növekvő izgalommal várja az elkövetkezendő eseményeket. Az Oroszlánkard ismerős súlya ismét a mellkasát verdeste, ujjai megkeresték és hevesen megragadták. Végre – oly sok idő után – elkezdődhet Athalantar megtisztítása...
* * * * *
– Engedjétek szabadon! – parancsolta a máguslord, serlegében a bor alját kavargatva.
– Uram. – mondta a szolga egy meghajlás kíséretében és elsietett. Taray figyelte, ahogy kiment és elmosolyodott. Ő volt az a máguslord, aki legmélyebbre hatolt az erdők és füves dombok ezen nagyszerű vidékén... kedves vadászterület. Ha Murghom is ilyen lenne, akkor sohasem kellene az átkozott téllel küzdenie.
Az ablakhoz lépett, hogy lássa a távoli Luthkant környékéről származó rémült házalót az udvaron át a bozótosba menekülni. Néha a rabjaira vadászott, mintha azok szarvasok lettek volna, lóhátról és dárdákkal ejtve el őket. Megvetette a vértezetet, de mindig védelmező varázslatokkal lovagolt ki. Ma úgy érezte, mintha rohanni vágyó ragadozó lenne. Felveszi majd az alakját egy oroszlánnak, talán, vagy... igen, egy erdei macskának! „Párduc”, így nevezték otthon.
Taray letette az üres serleget, ledobta talárját és meztelenül ment be varázs-kamrájába, hogy kitanulja az alakváltó varázst. Ez adhat még egy kis időt a menekülő férfinak.
* * * * *
A varázslat összegömbölyödött és kényelmesen lángolt elméjében. Taray ugyanazt a növekvő izgalmat érezte, mint amit vadászatkor mindig. Meghajolt a fal-üvegben lévő tükörképe felé. – Taray Hurlymm a távoli Murghomból, máguslord és kegyetlen férfi. – mutatta be magát egy képzelt lakomatársaságnak önelégülten vigyorogva. Tükörképe visszavigyorgott és ugyanolyan elégedetten nézett, mint ő. Kacsintva tett egy mozdulatot, amitől vállának kötélszerű izmai megfeszültek. Nézte őket egy darabig, majd felkapott egy talárt és ujjaival koppantott egy fali gongon. A szolga lassú volt; Taray emlékeztette magát, hogy kínálja meg egy karommal, amikor visszatér, hátha a félelem csepegtet bele egy kis gyorsaságot is.
– Ügyelj rá, hogy lakoma várjon, amikor visszatérek – mondta. – holdkeltekor. És legalább négy nő is, akiket még sohasem láttam és osztozni akarnak velem a vacsorán.
Elbocsátotta egy intéssel, figyelte, ahogy meghajol és elsiet. Nos... legyen ő a ma éjszaka ötödik ágyasa és tanítsunk neki egy kis félelmet. Egy ágyban lenni egy férfival, aki képes változtatni az alakját, ennek megvannak a maga örömei – és a maga veszélyei is.
Taray elvigyorodott és lement a kertbe vezető lépcsőkön. Minden vadászatot itt szeretett kezdeni, a Vadúr figyelő szobra alatt. Mint mindig, most is az üvöltő fejre akasztotta talárját és lassan kimondva a varázslat szavait sétálni kezdett a virágok borította ösvényeken, várta a pillanatot, amikor teste lebegni kezd, izmai megmozdulnak és átalakul. A pillanat eljött. Fogai agyarakká növekedtek, combjai leereszkedtek és megvastagodtak, vállai is erőteljesen megváltoztak, végül egy hatalmas fekete párduc ugrott el a kert végének magas füvéről.
A kertajtóból figyelő szolga megrázkódott. A máguslord szerette levadászni és felfalni a férfiakat, akiket nem kedvelt... és a nőkkel másképp bánt. Biztos volt benne, hogy a mágus azért hagyta ott Hastarl intrikáit és költözött ide, a távoli Dalniirba, mert itt tud vadászni. Az a házaló már halálra volt ítélve, ahogy minden favágó és vadász is, akivel mestere találkozik. Remélte, hogy senki nem áll az útjába és hosszú, fárasztó üldözése lesz.
A szolga felsóhajtott és bement, hogy parancsot adjon az esti lakoma előkészítésére... utána a déli szárnyba, hogy személyesen válassza ki a nőket, akik meghalnak ma éjjel. Nem egyszer látta már az ágyat és a szőnyeget vértől iszamosan és csíkokra hasítva... néha egy megrágott lábbal együtt vagy valami mással, amit a szolgáknak hagyott ott, hogy megtalálják. Elborzadva halk imát mormolt, hogy bármely isten néz is le rá most, rendezze el, hogy Taray Hurlymm találkozzon ma a végzenével.
Az emberek sokkal nagyobb odaadással imádkoznának, gondolta miközben felállt térdeiről, ha az istenek adnának valami bizonyságot arról, hogy meghallgatják őket. Ma éjjel, például.
Sóhajtott. Az a házaló már halálra ítéltetett.
* * * * *
A finom Calishite selyeming átázott az izzadtságtól; sötéten és simán ragadt testére, ahogy fáradtan felmászott egy lejtőn a tüskés bokrok közé kényszerítve magát, levegőért kapkodva. A férfi nem volt valami jó formában... és most, poros izzadtságtól sárosan a máguslord még kevésbé kedvelte a külsejét.
A férfi külseje miatt rendelte el Taray, hogy a kereskedő az első helyre kerüljön. És a különlegessége miatt; az olyan távoli helyekről, mint Luthkant ritkán jönnek kereskedők Athalantarba és még ritkábban fordulnak elő Hastarl falain kívül. Ez az egzotikus zsákmány azonban már nem úgy tűnt, mint aki még ezek után is képes némi testmozgást jelenteni... kimerülten botladozott, lélegzete felgyorsult és szinte zokogott.
Nem sokkal a rémült férfi mögött, egy dombgerincen végiglopakodva Taray kezdett unatkozni. Ideje ölni egy kicsit.
Besurrant a bokrok közé, egy fényes szőrű, gyors és halálos fekete párduc! Saját erejétől izgatottan átugrott egy szűk, de mély vízmosást, mancsai alól tépett rögök spricceltek szét egy feszült pillanatra a túloldalon... és már el is tűnt a túloldalon a bozótosban.
Kirobbanva fedezékéből ráüvöltött a luthkanti férfira, aki félelmében sikoltva kapott övére akasztott késéhez. Lélekjelenlétében levegőbe suhintott, haszontalanul.
Csak ez az egyetlen foga van a férfinak? Nos, akkor... Taray megfordult, fényes szőrkabátja megfeszült és rohanni kezdett a férfi felé, száraz levelek zizzentek, ahogy erős mancsaival felcsapta őket.
A Calishite férfi kitért oldalra, szemei kerekek és arca fehér a rémülettől. Széles ívben suhintott Taray orra felé – majd megfordult és futni kezdett.
Taray egy mélyről jövő morgással jutalmazta és követte. A férfi hallotta a morgást és megpördült, a kétségbeesetten szorongatott penge megvillant kezében. Taray felé ugrott, szája hatalmasra tárva az első játékos harapáshoz, de a férfi rémült vadsággal kirúgott – és a máguslord éles fájdalmat érzett. Felüvöltött és visszakozott, majd forgószélként fordult újra szembe áldozatával.
Az istenek átkozzák meg ezt a fickót! A kereskedő pengéket rejtett a csizmáiba. Gonosz kis vasak; az egyik rávillant, ahogy a férfi talpra ugrott – a másik nedves és sötét volt Taray vérétől.
A máguslord ismét felmordult és bevetette magát a magas fűbe. Sárkány a kapuknál! Manapság már abban sem bízhatsz, hogy a kövér Calishite kereskedők becsületesen fognak küzdeni! Nos, nem sokáig leszel még képes ilyesmire, tette hozzá gondolatban, miközben a párductest lebegve ismét átalakult. Egy rövid látogatás a luthkanti embernél egy savköpő kígyó képében és már nem kell törődni a férfi fegyvereivel, kezdődhet a munka élvezetesebb része. A kígyó felemelkedett, tekergőzött egy kicsit, majd megrázkódott, ahogy a máguslord hozzászokott az új formához.
Egy fekete holló, mely észrevétlenül követte a párducot, most a föld felé tartott és átváltozott, mielőtt még elérte volna a füves talajt.
Valami hatalmas és sötét emelkedett fel onnan, ahol földet ért, denevérszerű szárnyakat tárt szét és egy hosszú farok tekergőzött mögötte... egy fekete sárkány emelkedett fel a letaposott fűről, a sziszegő kígyó fölé hajolva.
A kígyó köpött egyet. Füstölgő sav borította be a sárkány orrát és lecsöppent róla; a fekete sárkányokat nem sebzi a sav. A sárkány lassan elmosolyodott és kitátotta száját. A sav, ami kiömlött rajta elborított egy fát és mögötte a kígyó összeégetve rángatózott a megkínzott fűben, kínjában a levegőbe dobálva gyűrűit. A sárkány előrelépett lassan, súlyosan... és szinte gúnyosan.
Valahonnan szemből, a fák közül kétségbeesett sikoly hallatszott, ahogy a Calishite kereskedő meglátta a sárkányt. Azután harsogó hangok jöttek, ahogy menekülve beküzdötte magát a fák és a vastag bokrok közé.
A kígyó megnövekedett és bőre elsötétedett, szárnyak emelkedtek ki az oldalából. Ahogy alakja kezdett kiteljesedni, egy pillanatra egy emberi kéz és száj jelent meg rajta. Egy gyűrű villant fel a kézen, miközben a száj kiáltott – Kadeln! Kadeln! Segíts meg! Megegyeztünk, segíts meg!
A sárkány előretartott karmokkal tört a kígyó felé, hogy elpusztítsa mielőtt az teljesen felveszi egy másik fekete sárkány formáját. Még egy lépés, még egy... és Elminster a sárkány formájában előrecsapott fekete karmaival, hogy feltépje a formálódó pikkelyeket. Vér fröccsent és a sárkánnyá-váló-máguslord felüvöltött fájdalmában.
Elminster előrenyújtotta fejét, hogy a másik sárkány nyakát átharapva örökre véget vessen a vadászatoknak – de hirtelen egy mágus jelent meg a még mindig növekvő sárkány mögött, ahol egy pillanattal előbb csak a letaposott fű terpeszkedett. Elminster egy pillanatra a mágus sötéten csillogó szemeibe nézett, majd felüvöltve elhátrált. Az már egy varázslatot idézett; nem volt idő alakváltásra.
Elminster csapott egyet szárnyaival, hogy leverje lábairól a férfit és ezzel megtörje a varázslatot, de faágak álltak az útjába. Még mindig azért küzdött, hogy kiszabadítsa magát és ráharapjon az újonnan jött ellenfélre, amikor valami kicsapott a varázsló kinyújtott kezéből. Tűz üvöltött fel és nyalta körbe lángjaival.
El kínjában megpördült és csapott egyet hosszú farkával, amiről a varázsló kénytelen volt a földre vetni magát, hogy elkerülje az ütést. El felmordult és előreugrott.
Ez a test túl súlyos és esetlen volt, de a hatalmas szárnyak ereje elegendőnek bizonyult hozzá. Figyelmét a repülésre fordította, mígnem a szél zúgva rohant el a fülei mellett és El megfordult, hogy visszasüllyedjen a föld közelébe. Felkészült a megfelelő pillanatra, hogy savat köpjön.
A másik sárkány szinte teljesen felvette tormáját, de kínjában botladozva próbált előretörni, végtagjai összeakadtak a fák között. Elnek először a tűzdobáló varázslóval kell foglalkoznia!
Elminster dühös üvöltéssel zúgott célpontja felé, fogai megvillantak a napfényben.
A varázsló kezei bonyolult mintákat rajzoltak a levegőbe, majd diadalmas mosollyal hátraugrott... és El hirtelen félni kezdett. Próbálta kiterjeszteni szárnyait és elvitorlázni, de képtelen volt rá. Megbénították!
Tehetetlenül csapódott a fák közé, óvta magát az ütéstől, ahogy csak tudta. A szél a fülébe üvöltött és meglátta végzetét. Előtte egy fényes fal csillámlott, örvénylő színek növekedtek benne; a mágia halálos szivárványa jelent meg az útjában. El csupán szemeit tudta megmozdítani, hogy rémülten a halálát figyelő máguslordra nézzen.
– Segíts meg, Mystra! – suttogta, ahogy az örvénylő színek felé futottak.
* * * * *
Kadeln Olothstar, Athalantar máguslordja hidegen felnevetett. – Ah, hogy szeretem a jó harcot! És még inkább a mágusfélékkel szemben! Köszönetem, Taray!
A sárkány tehetetlenül száguldott a mágikus fal felé. Kadeln felkapta egyik kezét, hogy szemét elfedje a villanás elől. Hatalmas robbanásra számított, ahogy a termetes bestia becsapódik a varázslatába és elpusztítják egymást.
Megérkezett. A világ megrázkódott és vakító villanás csapott a szemébe még szorosra zárt ujjain át is. Kadeln keményen a hátára esett és átkokat köpködött az istenre, amelyik a kemény gyökeret pont a dereka alá tette. Azután addig pislogott, amíg újra tisztán nem látott és felállt. Törött fatörzsek és füstölgő fű vette körül, közel-távol sehol egy sárkány... és a rémült Calishite kereskedő botladozva közeledett szakadt selymekbe öltözve, egy tőrrel remegő kezében.
Hah! Talán még Taray szórakozását is elveheti ma éjjelre! Kadeln ajkai keskeny, kegyetlen mosolyra húzódtak és felemelte egyik kezét, hogy halálra zúzza a férfit, csak egy kisebb varázslat kell hozzá. Hirtelen sötét alak olvadt ki előtte a levegőből – Taray, tépetten és vértől ázottan.
– Félre az útból, Hurlymm. – mondta Kadeln hűvösen, de a másik máguslord mintha meg sem hallotta volna. Hmmm... történhet valami baleset vele itt és akkor nem marad szemtanú, hogy elmondhassa Kadeln tetteit. Vagy mégis bölcsebb dolog lenne félreállítani ezt a vérszomjas idiótát és talán egy erősebb és okosabb máguslordot ültetni a helyére a tanácsban?
Kadeln döntött és megkerülte a még mindig dermedten álló máguslordot. Ismét felemelte kezét, hogy egy gyilkos varázslatot köpjön a zokogó kereskedőre. Ahogy ellépett mellette, társa sötét rongyai mintha megfeszültek volna. Kadeln Olothstar jó ideje volt már a máguslordok között és most odafordult, hogy megnézze miféle alakot vesz fel a másik – csak szükség esetére, hogy tudja.
Hideg, kékesszürke szemek úsztak előre az olvadt formából, hogy találkozzanak a tekintetével. Egy csőrszerű orr és egy száj, mely minden vidámság vagy melegség nélkül mosolygott.
– Üdvözlet, Máguslord: – ezt mondta a száj és egy sötét kar ütötte félre Kadeln felemelt kezét. A sötét alak másik karja előreugrott és a száját fogta be. – Elminster vagyok. Apám, Elthryn Herceg és anyám, Amrythale Hercegnő nevében halálra ítéllek.
Kadeln kétségbeesetten dadogta egy varázslat szavait, mikor az idegen két ujját a máguslord szájába nyomta. Tüzes gömb gurult le a férfi torkán és nem talált helyet, hogy terjeszkedjen.
Egy pillanattal később Kadeln Olothstar lángolva robbant szét, még a napot is túlragyogva... azután az utána maradt füsttel együtt lassan eltűnt. Csend zuhant Elminster köré – melyet tompa puffanás követett, ahogy a rémült Calishite kereskedő egy kétségbeesett nyögéssel ernyedten összeesett.
A hölgy, aki a legközelebbi dombgerincen ért földet röptéből, egy grimaszt vágott a vér borította Elminster láttán. Ő felnézett és gyorsan felemelte egyik kezét, hogy szükség esetén támadjon – azután megnyugodott és azt kiáltotta – Köszönetem – ismét – az életemért.
Myrjala mosolyogva indult felé és kitárta karjait. – Mire valók, egyébiránt, a barátok?
– És most hogyan csináltad? – kérdezte Elminster előrelépve, hogy megölelje. A nő valamit suttogott és egy jelet rajzolt a levegőbe egyik kezével – a máguslord maradványai eltűntek. Elminster lenézett, megrázta a fejét, majd Myrjala köré fonta karjait és megcsókolta.
– Hagyj lélegzethez jutni, ifjú oroszlán. – mondta Myrjala, mikor sikerült kicsit hátrébb húznia tejét. – Hogy válaszoljak; egy olyan varázslatot használtam, amit annyira kedvelsz, hogy még a nép is beszél róla. Taray volt a sárkány, aki a falba csapódott és te az ő helyén jelentél meg.
– Már megint szükségem volt rád. – mondta Elminster a sötét és rejtélyes szemekbe nézve.
Myrjala rámosolygott. – Sokkal többet kell még tenni Athalantarért, Ó Hercegem... és ehhez egészben van rád szükségem.
– Én... kezdem elveszíteni a kedvemet a máguslordok legyilkolásához.
Myrjala még szorosabban ölelte meg. – Megértelek és csak még jobban tisztellek ezért, El... de ha már egyszer belekezdtünk, akkor végig kell csinálnunk... máskülönben csak annyit értünk el, hogy megváltoztattuk az arcát és a nevét annak, aki Athalantar népének sorsa felett dönt. Csak annyit akarsz tenni, hogy megbosszulod édesanyádat és apádat?
Amikor Elminster felnézett, szemei szigorúan fénylettek. – Ki lesz a következő máguslord, akit megölünk? – csattant fel.
Myrjala majdnem elmosolyodott. – Seldinor. – mondta és elfordult.
– Miért pont ő?
Myrjala visszafordult. – Voltál nő. Ha elmondom legutóbbi cselszövését, akkor meg fogod érteni miért. Jobban, mint a legtöbb fiatal férfi, aki varázslónak mondja magát.
Elminster mosolytalanul bólintott. – Tartottam tőle, hogy valami ilyesmit fogsz mondani.
Hirtelen mindenhol elfek voltak körülöttük, mintha csak a fákból léptek volna ki. Braer Elminster szemeibe nézett. – Ki ez a mágushölgy?
Myrjala megelőzte a válasszal. – Al hond ebrath, uol tath shantar en tath lalala ol hond ebrath.
El ránézett. – Mit mondtál?
– Egy oly igaz barát, mint a fák és a vizek. – fordította le Myrjala lágyan, tekintete sötét.
Az elf, aki először hívta ki Elminstert a tavacskánál, most megszólalt. – Büszke szó, hölgyem, valakitől, aki él és meghal, míg a fák és a vizek örökké kitartanak.
Mvrjala odafordult, most olyan magas és fenséges volt, mint az elfek. – Elcsodálkoznál, ha tudnád meddig élek, Ruvaen, ahogy korábban már mások is elcsodálkoztak rajta a népedből.
Ruvaen mereven hátrébb lépett. – Honnan tudod a nevem? Ki...?
– Béke. – szólt közbe Braer. – Az efféle dolgokat jobb személyesen megbeszélni. Most terveznünk kell és felkészülnünk az eljövendőre. A feladat elvégeztetett. Elminster nem egyedül végezte el, de egy helyett két máguslord halt meg. Van valakinek ellenvetése?
Csak a csend válaszolt és Braer szótlanul Ruvaen felé fordult.
Az íjász ránézett, bólintott és Elminsternek mondta – A Nép az oldaladon fog harcolni Athalantarért, ha megtartod az ígéretedet, melyet nekünk tettél, amikor megesküdtünk.
– Megtartom. – mondta Elminster és kinyújtotta kezét.
Egy hosszú pillanat múltán Ruvaen is előrenyúlt és keményen megragadták egymás alkarját, ahogy harcostársak között szokás. Körülöttük a Nemes Erdő elfjei izgatottan kiáltoztak – a leghangosabb ünneplés volt ez már hosszú ideje, amit Athalantarban az elfek megengedtek maguknak.
* * * * *
Öreg, bölcs szemek figyelték az elfeket és a két embert egy kristály mélyén. Mit lehetne tenni?
Igen, mit? A fiú csupán egy a sok varázslat-szövő, dicsőségtőt csillogó szemű ifjúból, de a nő... Nem látott ekkora hatalmat, mióta... szemei elkeskenyedtek és megvonta a vállát.
Nincs itt az ostoba emlékek ideje. Sohasem jön el az az idő.
Figyelmeztetni kell mindenkit és utána – de nem. Nem. Hagy pusztítsák el előbb ezek az ifjak Seldinort.
AMIKOR MÁGUSOK HÁBORÚZNAK
Csillag rohan, hogy nekicsapódjon a partnak
De az első, egyike a soknak
Tüzet idéz és nekidobja az ajtónak
Mert ezen az éjjelen a mágusok háborúznak.
– Angarn Dunharp
az Amikor Mágusok Háborúznak című balladából
A Kardok és Csillagok Évében
Levelek roppantak és erre a lágy hangra Helm megpördült, keze a kardmarkolaton. Egy fa mögül a csendes elf harcos lépett ki, akit Ruvaen néven ismert meg. Nehéz, szürke köpenye örvényleni látszott körülötte. Egy másik elf is volt vele. Nyugodt arcuk valahogy sötétebb hangulatot tükrözött a szokásosnál.
– Mi újság? – kérdezte Helm egyszerűen. Sem az elfek, sem a lovagok nem szerették fecsérelni a szavakat.
Ruvaen mutatott valamit, ami éppen elfért a kezében, valami tiszta, ívelt és színtelen dolgot. Mint egy ökölnyi gyémánt. Kis mohacsomók lógtak rajta. Helm ránézett és kimondatlan kérdésre emelte szemöldökét.
– Egy távolbalátó kristály. Ember varázsló használta. – mondta Ruvaen kifejezéstelenül.
– A máguslordok. – mondta Helm zordan. – Hol találtátok?
– Egy kis völgyben nem messze innen. – mondta a másik elf az erdő félhomályába mutatva.
– Az egyik embered rejtette a moha alá. – tette hozzá Ruvaen. – Amikor nem használta.
Helm Stoneblade hosszan sziszegve engedte ki a levegőt. – Szóval ismerik minden tervünket és most a markukba röhögnek.
A két elf nem érezte szükségét a válasznak. Ruvaen széles mozdulattal tette Helm bőrkeményedéses kezébe a kristályt és megérintette a lovag vállát. – Fentebb várunk a fák között... ha szükséged lenne ránk.
Helm bólintott, majd lenézett a kristályra a kezében. Azután újra felemelte fejét, hogy az erdőbe bámuljon. Ki ment leggyakrabban az erdőbe, hogy könnyítsen magán, abba az irányba?
Sebhelyes arca megváltozott, megkeményedett. Helm tunikájába rejtette a kristályt, megfordult és rövid, ugató hangot hallatott. Emberei egyike, éppen egy szarvast darabolva nem messze onnan, felnézett. Tekintetük találkozott a fák között, Helm bólintott és a férfi ugyanazt a hangot adta ki.
Hamarosan mind együtt voltak: egy tucatnyi lovag, akiket magával hozott a Nemes Erdőbe. Azok, akik még mertek pengét ragadni a máguslordok ellenében. Az elf misztikumok pajzsai mögé rejtőzve ők alkották az első vonalát a kardoknak és íjaknak, melyek visszatartották a favágókat attól, hogy egy újabb és nagyobb Athalantart vágjanak a fák közé.
A Tündérnép mágiája elrejtette őket az Athalantart uraló varázslók elől, de nem volt használható egy varázs-harcban... a nagyobb elf varázslatok szövevénye visszatartotta a máguslordokat, legalábbis ezidáig. Ez időt adott Helmnek, hogy megtervezzen egy felkelést a hatalom ellen – csak a hatalom és nem az istenek adta szerencse ellen –, ami megtörheti a varázslók uralmát és visszaadja azt a szabad Athalantart, amit annyira szeretett oly sok évvel ezelőtt. Szóval harcoltak, éjszaka és gyors pengékkel, majd újra eltűntek a fák között, vagy varázslatoktól kínozva haltak meg a hosszú évek során. Helm pedig egyre kétségbeesettebbé vált... ifjúkora Athalantarja lassan elhalványodott.
A nehéz telek és a barátok halála megkeményítették szívét és türelemre tanították. Ez a kristály itt, megváltoztatta a dolgokat. Ha a máguslordok ismerik nevüket, hogy mennyien vannak, terveiket és táboraik helyét, akkor gyorsan lecsaphatnak, most vagy soha... nem maradt esélyük többre, mint a farkasokat etetni vagy jeltelen sírokba feküdni.
Csendben várt, kifejezéstelen arccal, amíg legnyugtalanabb embere – Anauviir, természetesen – meg nem szólalt. – Igen, Helm, mi van?
Helm szótlanul Halidar felé fordult és felmutatta a távolbalátó kristályt. Halidar arca elfehéredett. Talpra ugrott, megpördült, hogy meneküljön – majd lélegzet után kapkodva visszafordult Helmhez. Az öreg lovag mozdulatlanul állt amíg az áruló lassan lecsúszva rajta az erdő földjére rogyott. Anauviir tőre fúrta át Halidar torkát épp csak egy kicsivel becstelen szája alatt. Helm szótlanul lehajolt, hogy kihúzza, megtörölgette és visszaadta gazdájának. Halidar mindig gyors volt... és Anauviir mindig gyorsabb nála. Helm feltartotta a kristályt, hogy mind lássák.
– A máguslordok figyeltek minket. – mondta kifejezéstelenül. – Talán már évek óta. – Az arcok elsápadtak körülötte. – Ruvaen, – hívta az elfet Helm magasra tartva a kristályt. – hasznát tudod venni?
Néhányan felkapták a fejüket, de mind tudták, hogy nem fognak többet látni ágaknál és leveleknél, amikor a csendes, dallamos hang megszólal. – Megfelelően használva kiégetheti egy máguslord elméjét.
Helyeslő mormolás támadt és Helm feldobta a kristályt az ágak közé. Nem esett le.
Kezét még mindig a magasba tartva Helm végignézett az emberein. Koszosak, sötét tekintetűek és fegyveresek, mint valami zsoldos testőrök, akiket a pénzes és kövér emberek szoktak felbérelni, hogy nagyobbnak mutassák magukat. Azok zordan néztek vissza rá. Helm mindegyiküket kedvelte. Ha lenne még negyven ilyen pengéje, mint ezek itt, akkor máguslordok ide vagy oda, ő kivésne magának egy új Athalantart. De nincs. Negyven amúgy is kevés lenne, gondolta, de nem először. Nem – negyvenegynéhány...
– Nyugalom, lovagok. – jött váratlanul Ruvaen hangja az ágak közül.. – Egy férfi közeledik, aki beszélni akar veletek. Jó szándékkal érkezik.
Helm meglepetten nézett fel. Az elfek sohasem engedtek be embereket ilyen mélyen az erdőbe rajtuk kívül... És akkor valami megjelent egy közeli fa mögött. Anauviir ugyanakkor látta meg, mint Helm és sziszegve egyik tőréhez kapott. Ahogy a sötét figura előrelépett, a mágia ködje elhalványodott körülötte.
Az idős lovagnak tátva maradt a szája.
– Jó téged látni, Helm. – mondta egy hang, amiről sohasem gondolta, hogy újra hallja még az életben.
Olyan sokáig nem is hallott róla... a fiú biztosan meghalt az egyik máguslord kezétől... de nem... Helm nyelt egyet, megtántorodott, majd féltérdre ereszkedett, intve társainak, hogy tegyenek hasonlóképp. Csodálkozás hangjai támadtak körülötte.
– Ki ez, Helm? – kérdezte élesen Anauviir, pengéje maga előtt és a vékony, sasorrú jövevényre nézett. Csak egy varázsló vagy egy főpap képes így kilépni az üres levegőből.
– Állj fel, Helm. – mondta Elminster csendesen, karját nyújtva az idős lovagnak.
Helm az embereihez fordult. – Térdeljetek le, ha Athalantar igaz lovagjainak tartjátok magatokat... ő Elminster, Elthryn fia. Athalantar utolsó szabad hercege.
– Egy máguslord? – kérdezte valaki kételkedve.
– Nem. – mondta Elminster csendesen. – Egy varázsló, akinek a segítségetekre van szüksége a máguslordok elpusztításához.
Mozdulatlanul állva bámultak rá – amíg egytől-egyig elkapták Helm haragos tekintetét és letérdeltek.
Elminster kivárt, amíg az utolsó térd – Anauviir térde – is megérintette a levelek borította földet. – Álljatok fel. Most semminek sem vagyok a hercege és szövetségesekre van szükségem, nem udvartartásra. Elég mágiát tanultam, hogy elintézzem bármelyik máguslordot, azt hiszem... de tudom, hogy ha bármelyik máguslord bajba kerül, akkor hívhat egy újabbat... és néhány lélegzetvételnyi idő alatt legalább negyvenet kell megölnöm.
Örömtelen kuncogás jött és a lovagok akaratlanul is előrébb léptek. Helm látta az arcukon és maga is érezte: évek óta először, a reményt.
– Negyven máguslord viszont túl sok nekem – folytatta Elminster – és túl sok fegyveresnek parancsolnak. Az elfek már beleegyeztek, hogy mellettem harcolnak az elkövetkező napokban, hogy örökre megtisztítsuk ezt a földet a máguslordoktól... és remélem, hogy találok még más szövetségeseket is Hastarlban.
– Hastarl? – vakkantotta Anauviir meglepetten.
– Igen... tíz napon belül meg akarom támadni Athalgardot. Minden, ami hiányzik ehhez, csupán néhány jó penge. – Végignézett a sebhelyes, borotválatlan harcosokon. – Velem vagytok?
A lovagok egyike komoly arccal nézett vissza rá. – Honnan tudjuk, hogy ez nem csapda? Vagy ha mégsem az, akkor elég erősek-e a varázslataid, fogy ne bukj el, ha már bent vagyunk és nincs mód visszakozni?
– Ugyanígy gondoltam magam is, – jött Ruvaen hangja a fejük fölül. – s végül ez az ember bizonyított. Ma megölt két máguslordot innen távolabb... és egy másik mágus is mellette áll. Nem tartok attól, hogy mágiájuk haszontalan lenne.
– És nézzétek, – tette hozzá Helm hirtelen. – jómagam azóta ismerem a herceget, hogy a máguskirály sárkánya elpusztította a szüleit. Előttem tett esküt – akkor még csak egy fiú volt –, hogy egy napon minden máguslordot holtan fog látni.
– Eljött az ideje. – mondta Elminster acélos hangon. – Támaszkodhatok Athalantar utolsó lovagjaira?
Mormogás jött válaszul. – Ha lehetne – kezdte kelletlenül Anauviir. – még egy kérdés... hogyan fogsz megvédeni minket a máguslordok varázslataitól? Szívesen fogadnám a lehetőséget, hogy lecsapjak néhány mágust és fegyverest... de hogyan fog bármelyikünk is elég közel jutni hozzájuk, hogy egyáltalán lehetősége legyen erre?
– A elfek veletek együtt indulnak háborúba. – jött újra Ruvaen hangja. – Mágiánk elrejt vagy megvéd, ahogy csak tud, így végül képesek lesztek karnyújtásnyira megközelíteni ellenfeleiteket. – Erre már egyetértő hangok is keltek, de Helm előrelépett és felemelt kézzel csendre intette őket.
– Vezetlek titeket, de ebben mindenki szabadon dönthet... Egyedül a halál biztos, akármilyen nagy szavakat kanyarítunk is köré. – Az idős lovag jelentőségteljesen maga elé köpött és hozzátette – Gondoljátok végig: a halál eljön akkor is, ha nemet mondunk és gyáván rejtőzködünk tovább az erdőben. A máguslordok legyőznek, egyesével, ha kell... Rindol, Thanask; ti ismertek mindenkit, aki elbukott... és nem telik el tíz nap, hogy a fegyveresek elkezdjenek átkutatni minden barlangot és bozótot, ahová elbújhatunk. Egy vagy legfeljebb két nyár alatt levadásznak minket. Az életünknek mindenképpen vége... miért ne töltenénk azzal az utolsó perceit, hogy megpróbálunk magunkkal vinni néhány máguslordot is?
Többen is bólogattak és felemelték fegyvereiket. Helm örömtelen vigyorral fordult Elminsterhez.
– Rendelkezz velünk, Herceg.
El végignézett rajtuk. – Velem vagytok? – kérdezte, válaszul bólintások és néhány elmormolt igen jött.
Elminster előredőlve folytatta. – Mindannyian Hastarlba kell menjetek. Párban vagy kis csoportokban és nem mind együtt, hogy ne keltsetek feltűnést vagy ne öljön meg mindenkit egy gyanakodó máguslord. A fal mellett, a folyó felső részénél van egy gödör, melyben testeket szoktak égetni; a kereskedők gyakran táboroznak a közelében. Ott gyűljetek össze tíz napon belül és várjatok rám vagy egy emberre, aki Farl néven mutatkozik be. Öltözzetek kereskedőknek vagy házalóknak; az elfeknek van mentaboruk, amit áruként magatokkal vihettek... – elvigyorodott, majd szárazon hozzátette – Próbáljátok meg nem mindet meginni, mielőtt Hastarlba érnétek.
Ezúttal valóban vidáman nevettek fel.
– Van egy ellátmányszállító útvonal Heldontól keletre. – mondta Helm izgatottan. – Egyszer megvitattuk, hogy megéri-e a kockázatot egy támadás... ruhákat és hátasokat és igásállatokat és kocsikat hozhat!
– Rendben! – mondta Elminster, tudván, hogy ha akarná sem tudná visszatartani őket. Kiéheztek a harcra és ez csillogott szemeikben; egy láng, mely égni fog amíg ők – vagy a máguslordok – mind meg nem halnak. Mohó kiáltások jöttek erről is és arról is. Helm mindannyiuknak a szemébe nézett, majd kivonta öreg kardját és a levegőbe döfött vele.
– Athalantarért és a szabadságért! – kiáltotta, hangja gyűrűzve terjedt szét a fák között. Húsz penge ugrott elő villanva és húsz torokból visszhangzottak szavai válaszként. És azután mind eltűntek, dél felé futottak a fák között. Helm futott legelöl, kardjaik előhúzva.
– Köszönetem, Ruvaen. – mondta Elminster a feje feletti leveleknek. – Figyelsz rájuk, míg dél felé haladnak, ugye?
– Természetesen. – válaszolt a dallamos hang. – Ezt a harcot nem hagyhatja ki sem elf sem ember, ha hűséges Athalantarhoz... és azt is figyelnünk kell, nem-e van még másik áruló is a lovagok között.
– Igen. – mondta Elminster szomorúan. – De én ezt nem hiszem. Eleget beszéltünk. Megyek. – Röviden egy jelet szőtt egyik kezével és eltűnt.
A két elf leereszkedett a fáról, hogy megnézzék az egyik lovag gyújtotta tábortüzet, mely mintha nem teljesen aludt volna ki. Ruvaen dél felé nézett, megrázta fejét és felállt az utolsó füstfoszlányait eregető tűzhely mellől.
– Sietős népség. – mondta a másik elf, ő is megrázva a fejér. – Semmi jó nem származik a forró sietségből.
– Jó nem. – értett egyet Ruvaen. – És ők fogják uralni ezt a világot, mielőtt a mi napunk leáldoz. Számtalanul és óvatlanul.
– Milyen lesz akkor a Birodalom, kérdem én? – válaszolt erre a másik elf sötéten dél felé a fák között, amerre az emberek elrohantak.
* * * * *
Nyolc nappal később az aranyszín esti nap két hollóra világított le Hastarl falain belül egy gyenge facsemetén ülve. Az ágak meghajlottak és táncoltak súlyuk alatt egy pillanatig – majd hirtelen eltűntek. Két pók mászott le a fáról és be egy bizonyos fogadó falának repedésein.
Az utcák szintje alatti borospince mindig elhagyatott volt nappal – ami jól jött a két póknak, hogy egy dohos sarokba másszanak, óvatos távolságot tartva egymástól... és hirtelen két alacsony, zömök és himlőhelyes, idősödő asszony állt ott egymással szemben. Végignéztek egymás kócos, fehér haján, rothadó ruháján és petyhüdt, jó húsban lévő testén – és szinte egyszerre kezdtek vakarózni.
– Gyönyörűen nézel ki, drágám. – szólt Elminster kajánul.
Myrjala arcát vakargatva kotkodácsolta a választ. – Ez a legédesebb dolog, amit valaha is mondtál, leányom.
Együtt bicegtek át a pincén, az istállókba felvezető lépcsőt kutatva.
* * * * *
Seldinor Stormcloak mereven ült le vastag, nehéz könyvei közé, melyek a tekercsekkel együtt elborították a kis kamra polcait. Két napja próbálta mágikusan beleépíteni egy ember nő levágott ajkait – mindent, ami a legutóbbi parasztlánykából maradt, miután kedvét lelte benne – az előtte álló, befejezetlen gólembe. Már képes volt összefűzni az ajkakat a lilásszürke bőrrel a lyuk körül, melybe a fogakat helyezte, igen... Azonban a mozgásra képessé tenni őket már más jellegű probléma volt. Miért most, annyi sikeres gólem megalkotása után? Miféle átok csapott ebbe itt?
Sóhajtva levette lábait az asztalról és talpra ugrott. Ha lógva hagyja a húsmozgató varázslatot és csak akkor veszi le róla, amikor villámot küld a lényen át... nos lássuk. Felemelte kezeit és a sok gyakorlás gyors biztonságával kezdte szavalni a varázslat bonyolult szövegét.
Csillogó fények jelentek meg és ő mohón előredőlve várta, hogy az ajkak egybeforrjanak az arctalan fej nyers húsával. Azok megremegtek. Seldinor szélesen elmosolyodott amikor visszaemlékezett, hogy mikor történt ez utoljára... éppen gazdájuk életéért könyörögtek...
Létrehozta legkülönlegesebb varázslatát – mely egy tegnap este alkotott lábatlan familiáris elméjét adja a gólemnek. A tehetetlen lény néma rémülettel bámult ketrecéből egy pillanatig, mígnem a varázs kioltotta szeméből a fényeket. Most, ha minden jól ment, akkor...
Az ajkak megmozdultak az egyébként üres arcon és halványan mosolyra húzódtak, mire Seldinor boldogan elvigyorodott. – Mester. – szólt a gólem.
Seldinor diadalittasan állt előtte. – Igen? Ismersz engem?
– Elég jól. – jött a leheletfinoman elsuttogott válasz. – Elég jól. – És a gólem karjai ijesztő sebességgel csaptak előre, hogy megragadják a torkát. Levegőért küzdve és egy kétségbeesett varázslatot mutogatva, Seldinornak még volt ideje egy utolsó, rémült pislogásra, amikor egy mágikus szempárt látott megjelenni a gólem üres arcán és rákacsintani. Azután a gólem eltörte a nyakát – és egy pillanatra megmutatva iszonytató erejét, vérzuhatagtól kísérve letépte a varázsló fejét...
* * * * *
Öreg, bölcs szemek figyelték, ahogy Seldinor feje átível kis kamráján. A szemek tulajdonosának ajkai elégedetten elkeskenyedtek. Elbocsátólag intett a távolbalátó kristály felé és elsétált. Ideje volt felkészülni a veszélyre most, hogy leggyűlöltebb ellenfele ilyen stílusosan ment el...
Kuncogva egy szót suttogott, mellyel kordában tarthatta az őrzőként felállított villámvarázsokat és megragadta a kopogtatót egy ajtón a masszív falépcsők tetején. Az ajtó kinyílt érintésétől és két pálcát húzott elő a mögötte tátongó sötétségből, elrejtette azokat a tunikája belsejébe varrt zsebekbe, majd egy kis, becsomagolt ruhadarabot húzott elő. Óvatosan kibontotta és fejére húzta; egy kis sapka számos pöttöm ékkővel díszítve. Visszament a kristályhoz, lehunyta szemeit és összegyűjtötte akaratát. Apró fények mozdultak meg és kezdtek rohangálva szikrázni a drágakövek hálójában.
A fények előre-hátra futkostak az ékköveken, mikor az idős ajkak hangtalan szavakat formáztak és a ráncos kezek nem látható jeleket rajzoltak... és a sapka láthatatlanná vált. Amikor teljesen eltűnt, a varázsló kinyitotta szemeit. Pupillái fényesen ragyogó vörösben szikráztak.
Érzéketlenül a távolba bámulva az idős férfi megszólította a kristályt. – Undarl. Ildryn. Malanthor. Alarashan, Briost. Chantlarn.
Minden kimondott név után egy kép jelent meg a feje felett. Felnézve hat mágust látott, ahogy kezeiket kristályaikra teszik és belebámulnak. Most már a kezében voltak. Lassan és hidegen elmosolyodott, amikor érezte koronájának mágiáját kinyúlni, hogy megragadja a hat másik akaratot.
– Beszélj, Ithboltar. – szólt az egyik varázsló hirtelen.
– Mi történt, Hideg? – kérdezte egy másik jóval nagyobb tisztelettel.
– Társaim, – kezdte csendesen, majd hozzátette – tanoncaim. – Mindig hasznos emlékeztetni őket. – Veszélyben vagyunk két idegen mágus miatt. – Elméjéből kiemelkedett a fiatal, sasorrú férfi és a magas, vékony nő képe.
– Kettő? Egy fiú és egy nő? Időskorodra ütődött lettél, Hideg? – kérdezte Chantlarn gúnyosan.
– Önmagad kérdezd, bölcs ifjú mágus. – mondta Ithboltar, szavai lágyak és kiszámítottak. – Hol van most Seldinor? És Taray? Vagy Kadeln? És azután gondolkozz.
– Ki ez a kettő? – kérdezte egy másik mágus jóval udvariasabban.
– Riválisok Calimshanból, talán, vagy a tanítványai Azoknak, Akik Megmenekültek Netherilből és a távoli délre költöztek... bár a nőt már láttam egyszer vagy kétszer a nyugati földeken lovagolni.
– Én pedig láttam a fiút. – szólt közbe hirtelen Briost. – Narthilban... és azt hittem, hogy elpusztult.
– És most megölnek minket, egytől-egyig. – mondta Ithboltar bársonyosan nyugodt hangon. – Abbahagyod az ugatást, Chantlarn? Össze kell fognunk ellenük, mielőtt még többen elbuknak közülünk.
– Ah, Öreg... újabb dühödt védelmezése a birodalomnak? – Malanthor hangja elkeseredett volt. – Nem várhat holnapig? – A többiek látták, hogy saját válla felett hátranéz és rámosolyog valakire, akit innen nem láthattak.
– Ismét elkápráztattad valamelyik tanítványodat, Malanthor? – horkantott fel Briost.
Malanthor egy vad grimasszal ellépett a kristálytól.
– Akkor hát holnap. – mondta gyorsan Ithboltar. – Beszélni fogok mindőtökkel. – Fejét rázva megszakította a kapcsolatot. Mikor váltak a tanítványai, akik valaha mohón szerették volna akaratuk igájába hajtani a világot, ilyen önimádó és gerinctelen bolondokká? Mindig is óvatlanok és idegesítőek voltak, de most...
Vállat vont. Talán tanulnak majd a hibáikból a jövőben, amikor a két idegen folytatja, amit elkezdett, de most már legalább segítheti Athalantar varázslóit a trónért vívott harcukban... ellenfeleik nem fogják őket gyanútlanul és egyedül találni. És az isteneket leszámítva senki és semmi sem képes ellenállni Athalantar mágusai összeadott hatalmának a kripták innenső oldalán. És úgy tűnik, hogy az istenek nem sokat foglalkoznak a Szarvas Trónnal mostanság.
* * * * *
– Igen. – mondta halkan Elminster. – Ebben az épületben. – Braer és egy másik elf csendesen bólintott és előreléptek, hogy megérintsék El vállait. Ahogy ő szellemi formát vett fel, hallotta két elfet mormolni, olyan védelmi mágiát szőve, amilyen erőset még sohasem látott.
Egyedül ők voltak képesek hallani a hangját, így köszönetet tudott mondani, mielőtt lelépett a tetőről és az alant lévő ablakhoz repült a holdfényben. Egy egyszerű amulett csillant meg mágus-látásában, de tapasztalt szeme többet is észrevett. Egy csapdát, amit Farl még korábban szerelt fel. Egy súlyos hentesbárd csap le az ablakpárkányra lépő óvatlanokra. Elminster ködszerű alakja átlebegett az egészen és már bent is volt a szobában. Akaratlanul is az ablak egyik oldala felé mozdult, hogy a hold ne világítsa meg a körvonalait és hogy az altatóméreggel bekent hegyű kis nyílvessző el ne röppenjen, amikor az ablak előtt a padlóra lép.
Az etfek teljesen láthatatlanná tették anyagtalan formáját; Elminster átlebegett a szobán az ismerős horkantások felé. Egy szekérnyi méretű, alacsony mennyezetű ágy felől jöttek a hangok. A herceg megemelte egyik szemöldökét a fényűzés láttán. Farl biztosan egész jól kijött valahogy.
Újabb csapda volt valahol a szőnyeg alatt. El átlebegett felette és kényelmes ülő helyzetbe igazította magát az ágy lábánál. Az alvók lerúgták magukról takaróikat a meleg éjszakában és jól láthatóan feküdtek előtte. Farl a hátán, egyik kinyújtott keze a vékony nő feje alatt, aki összegömbölyödve feküdt az oldalán: Tassabra.
Elminster hosszan nézte a lányt. Szépsége, éles esze és kedvessége mindig elbűvölte. De... mindannyiunknak választania kell néha és ő azt választotta, hogy abbahagyja a tolvajéletet. Legalább a lány és Farl megtalálták együtt a boldogságot és még nem haltak meg a Holdkarmok pengéitől.
Persze meghalhatnak a következő éjszakákon is, miatta. Elminster felsóhajtott és kimondott egy szót, amitől ők is láthatják és hallhatják majd az ifjú mágust és megszólalt. – Jó veled találkozni, Farl. És veled is, Tass. – Farl horkantásai megszakadtak, ahogy Tass nyugtalanul mozdulva minden átmenet nélkül felébredt. Keze a párnája alá csúszott és az oda rejtett tőrt kereste.
– Nyugodj meg. – mondta Elminster. – Békével jöttem. Eladar vagyok, visszajöttem, hogy rávegyelek Athalantar megmentésére.
Mostanra Farl is felébredt. Felült és tátott szájjal levegőért kapkodott, ahogy előredőlve Tass egy apró sikolyt engedett meg magának és mindketten rábámultak. – Eladar! Ez valóban te vagy! – Előrébbcsúszott az ágyon, hogy megölelje, de karjai átsuhantak az ülő szellemalakon. – Mi?
– Egy látomás... csak egy kép. – mondta neki Farl megemelve egy pengét. – El, tényleg te vagy?
– Igen, tényleg én vagyok az. – mondta El. – Ha egy máguslord lennék, akkor gondolod, hogy csak úgy ücsörögnék itt?
Tassabra összehúzta a szemöldökét. – Mágus lettél? – Átnyúlt a szellemalakon. – Hol vagy valójában?
– Itt. – válaszolt El. – És igen, valami mágusféle vagyok most. Azért vettem fel ezt az alakot, hogy át tudjak sétálni a ti... ah, barátságos kis csapdáitokon.
Tassabra a csípőjére tette a kezeit. – Ha tényleg itt vagy, El, – kezdte komoly arccal – akkor tedd magad szilárdabbá! Érezni akarlak! Hogyan csókoljak meg egy árnyékot?
Elminster elmosolyodott. – úgy legyen. De a saját biztonságotok érdekében húzzátok ki belőlem a kezeiteket.
Így tettek és El néhány szót mormolt – és hirtelen lehuppant az ágyra, szilárdan és súlyosan. Tassabra buzgón ölelte meg, lágy bőrével a sötét bőrruhának simult. Farl mindkettejüket egyszerre ölelte meg szorosan. – Az istenekre, El, hiányoztál. – mondta rekedten. – Nem hittem volna, hogy még láthatlak valaha.
– Merre jártál? – kérdezte Tassabra végigfuttatva kezét Elminster arcán és haján, feltérképezve az évek hozta változásokat.
– Mindenfelé Faerunban. – válaszolt El. – Mágiát tanultam, hogy elpusztíthassam a máguslordokat.
– Még mindig reménykedsz...?
– Három hajnal sem telik bele és befejezem. – mondta csendesen el. – Ha segítetek.
Mindketten rábámultak. – Hogyan? – kérdezte dermedten Farl. – Időnk nagy részét azzal töltjük, hogy megpróbáljuk elkerülni a kegyetlen támadásokat, melyeket a varázslók intéznek ellenünk. Nem is remélhetjük, hogy ki tudnánk állni akár csak egyetlen támadás erejéig is ellenük.
Tassabra keserűen bólintott. – Jó életünk van itt, El, a Holdkarmok nincsenek többé. Igazad volt; csak a máguslordok eszközei voltak. Együtt vezetjük a Bársonyos Kezeket és a kereskedelem többet hoz, mint az ablakokon benyúlkálás valaha is.
Elminster egy gondolatot küldött Braer felé és tudta, hogy ismét elfedték. Elkapott egy válaszul küldött üzenetet. – Kedves leányzó. – a másik elftől jött még mielőtt Elminster újra a pár felé fordította volna a figyelmét.
– Láttok most engem? – kérdezte. Fari és Tass szinte egyszerre rázta meg a fejét.
– És meg sem tudtok érinteni... még varázslatokkal sem. – mondta nekik Elminster. – Erős szövetségeseim vannak; el tudnak fedni titeket ugyanúgy, ahogyan engem rejtenek el most előletek. Meglophatjátok a máguslordokat anélkül, hogy félnetek kellene a mágiájuktól!
Farl szipákolt, szemei felcsillantak.
Azután ugyanazok a szemek elkeskenyedtek. – És kik ezek a szövetségesek?
Elminster egy gondolatot pöckölt Braernek: Szabad?
Hagyd ezt ránk, jött a gyors válasz. Alig néhány pillanattal később meghallotta surranni maga mögött az ágytakarót. Tass levegő után kapkodott, Fart keze a penge markolatára simult, amit az imént tett vissza a párnája alá.
El tudta, hogy mindkét elf megjelent mögötte, majd meghallotta Braer dallamos hangját. – Bocsássátok meg ezt a belépőt, Uram és Hölgyem. – mondta az elf. – Nem szokásunk hálószobákba betörni, de fontosnak érezzük ezt a lehetőséget a birodalom felszabadítására. Ha velünk harcolnának, azt megtiszteltetésnek vennénk.
El látta, hogy barátai hevesen pislogni kezdenek; az elfek valószínűleg eltűntek. Hallotta, hogy az ágy függönyei visszaesnek a helyükre. Tass némi erőfeszítéssel csukta be tátogó száját. – Megtiszteltetésnek? – kérdezte Farl csodálkozva. – Az elfek megtiszteltetésnek vennék, ha velünk harcolhatnának?
– Elfek. – mormolta Tassabra. – Igazi elfek!
– Igen. – mondta Elminster mosolyogva. – És a mágiájuk segítségével elintézhetjük a máguslordokat.
Farl megrázta a fejét. – Szeretném... az istenekre is, akarom... de az a sok fegyveres...
– Nem fogtok egyedül harcolni. – válaszolta erre El. – Amikor harcra kerül a sor, mellettetek fognak állni a Szarvas Trón Lovagjai.
– Athalantar elveszett lovagjai? – csodálkozott Tass.
Farl hitetlenül rázta meg a fejét újra. – Még több gyerekmese! Én... csupán egy álomnak tűnik az egész... te ezt komolyan gondolod... – Újabb fejrázás, hogy kitisztítsa a fejét és egy kérdés – Az elfek és a lovagok követnek téged?
– Hűségesek Athalantarhoz – mondta El csendesen – és válaszoltak egy hívásra, mely Athalantar utolsó hercegétől jött.
– Ki az?
– Én. – mondta Elminster szárazon. – Eladar, a Sötét valójában... Elminster, Elthryn Herceg fia. Athalantar hercege vagyok.
Farl és Tass rábámultak, majd lassan és közben megrázkódva Farl nyelt egyet. – Nem hiszem el. – suttogta – De el akarom hinni! Egy lehetőség, hogy szabadon éljünk és ne kelljen a varázslóktól félnünk Athalantarban...
– Rendben van. – mondta Tass keményen. – Számíthatsz ránk, El... Eladar. Herceg.
Farl rábámult. – Tass! – sziszegte. – Miket beszélsz? Meg fognak ölni!
Tassabra Farl felé fordította fejét és ránézett. – És akkor mi van? – kérdezte csendesen. – Sikeresek voltunk itt... de ezt a sikert egy pillanat alatt képes eltörölni bármelyik máguslord akarata.
Felkelt. A holdfény megvilágította meztelen testét, de úgy viselte a felsőbbrendűséget, mint valami nagyszerű ruhát. – Mi több, – folytatta. – elégedettek lehetünk azzal, amit eddig tettünk... de Farl, egyszer az életben szeretnék büszke lenni valamire! Tenni valamit, amit az emberek tisztelni fognak, bármi történjék is! Tenni valamit, ami... számít. Ez lehet az egyedüli esélyünk erre.
Kinézett az ablakon, sóhajtott, amikor meglátta az elfeket egy közeli háztetőn és akár el is mosolyodhatott, ahogy azok intettek neki. Ünnepélyes mozdulattal – érezve, hogy szíve megdobban az izgalomtól – visszaintett és hirtelen hevesen elfordult az ablaktól. – És mi lenne jobb ok, mint hogy Athalantarnak szüksége van ránk? Szabadok lehetünk!
Farl bólintott, lassan egy mosoly növekedett az arcára. – Igazat beszélsz. – mondta csendesen és Elminsterre nézett. – El, számíthatsz a Bársonyos Kezekre. – tisztelgésképpen megemelte pengéjét; az felvillant, ahogy a holdfény átugrotta acélos élét. – Mit kell tennünk?
– Holnap este – kezdte El – szükségem lesz rátok. Tass felvehetné a kapcsolatot a lovagokkal... ehhez az lenne a legjobb, ha örömlánynak öltözne és úgy menne ki a falon kívülre. A tábor az égetőgödörnél van. Azután egész éjszaka szükségem lesz a Kezekre, hogy az elfekkel együttműködve... ellopják a varázstárgyakat és azokat a kis dolgokat, amelyek a varázslatok létrehozásához szükségesek. Csontok, porok, rozsda, fémszilánkok, levelek és ágak, tudod... a máguslordoktól. Az elfek elrejtenek és elmondják mit kell elvenni.
Mindhárman egymásra vigyorogtak. – Ez jó szórakozásnak ígérkezik. – mondta Farl csillogó szemmel.
– Remélem az lesz. – válaszolta Elminster. – Nagyon remélem.
* * * * *
– Megtámadtak már minket, Öreg? – Malanthor hangsúlya és felemelt szemöldöke gúnyt fejezett ki. – Vagy lemaradtam róla? Némi időt az árnyékszéken töltöttem ma reggel.
Ithboltar mosolya keskeny volt és fagyos. – A veszély valós és az is marad. Jobban tennéd, ha elfelejtenéd egy időre az arroganciádat, Malanthor. A büszkeség általában katasztrófához vezet, különösen a mágusoknál.
Egy idős ember elkezdi látni a dolgokat, majd álmainak árnya elfedi előle a valóságot. – válaszolta Malanthor élesen. – Ha már közhelyekkel dobálózunk.
Ithboltar vállat vont. – Csak légy biztos benne, hogy előkészítetted a varázslataidat, pálcáidat és a hasonlókat a mágus-ellenfelek ellen a következő napokra.
– Megint megtámadták Athalantart? – Chantlarn hangja fagyos volt, ahogy belépett a terembe. – Seregek a kapuk alatt, meg ilyesmi?
– Attól tartok. – mondta Malanthor végigsimítva egyik szemöldökén és egy hisztériás matróna hangját utánozva. – Attól tartok.
– És én is hasonlóképp. – mondta erre Chantlarn szívből jövően. – Hogy vagy ma reggel, Ithboltar?
– Idióták vesznek körül. – mondta savanyúan az idős varázsló és visszafordult a varázskönyvhöz, ami előtte hevert az asztalon. A két fiatalabb máguslord vidáman összenézett.
* * * * *
– Hogy nézek ki? – kérdezte Tassabra felemelve karjait és körbefordulva. Apró rézharangok csilingeltek itt is, ott is a bőrből készült hálón, mely inkább megmutatta, mintsem elfedte testét. Rubinszín selyemszalagok mutatták hivatását minden szemnek; még magas szárú csizmái is vérvörösen ragyogtak.
Elminster megnyalta ajkait. – Sohasem kellett volna elmennem innen. – mondta szomorkásan és a lány boldogan felnevetett.
El heves szemforgatás közepette a lány vállaira terítette a rubinvörös kabátot. Ahogy gyanította, az merész kivágásokkal volt díszítve és csipkével körítve. Tass lépett egyet, csupasz térde kibukkant a kabát alól.
– Úgy kell kinézned, mint aki nem tudott eleget keresni Hastarl falai között és ezért megy a kereskedőkhöz. – ellenkezett El. – Nem az a cél, hogy az egész város a nyelvére vegyen!
Tass lebiggyesztette ajkait. – Arról volt szó, hogy szórakozunk is, emlékszel?
El sóhajtva nyújtotta neki a karját. A lány szemei elkerekedtek, majd megfogta a fiú fejét és mohón megcsókolta. Ajkaik már majdnem összeértek, amikor Elminster elsuttogta a szót, ami örvénylő fények közepette eltüntette őket a szobából. Egy szemétkupacokkal teli sikátorban jelentek meg újra, a városfal közelében.
Tass rajta lógott, megbökte az orrát és kötekedve mondta – Sohasem csókoltam még így azelőtt!
– Legyen ez az első, Hölgyem. – mondta El meghajolva, miközben alakja elhalványodott. – Üdvözletem Helmnek... minden tiszta?
Tass bólintott. – Persze... csodálatos ez a varázslat.
– Nem, leányom; évekig tartó mágiatanulás kell ahhoz, hogy megfelelően használhasd... és a teleportációhoz hasonlóképp. Tyche mosolyogjon rád... próbáld nem megöletni vagy összetöretni magad a szerelmes férfiak elől menekülve, amíg megtalálod Helm lovagjait.
Tass egy nagyon csúnya mozdulatot tett a fiú felé és kisétált a városra telepedő alkonyati fénybe.
Elminster utánanézett és megrázta a fejét. Remélte, hogy amikor legközelebb találkoznak, akkor nem csak a holttestét látja majd. Sóhajtva elfordult. Még sok tennivalója volt aznap éjjel.
* * * * *
Tass kecsesen húzódott félre egy újabb utána kapó kéz elől. – Előbb az érmék, nagyuram! – csattant fel.
Sajnálkozó kuncogás jött válaszul. – Három ezüst, húgom?
– Három ezüstért csak a húgodat kaphatod meg. – értett egyet Tass továbblépve. Folytatva útját a gyülekező árnyakat fürkészte az arc után, melynek képét Elminster hagyta az elméjében. Hát nem éppen nemesnek nézett ki ez a Helm Stoneblade.
– Néhány kard Sarthrynból, Hölgyem? – szólította meg egy tüskés hang.
Szúrósan nézett a hang irányába. – Mit kezdenék egy karddal, ember?
– Esetleg kivágnád vele a nyelved, te lány? – jött egy másik hang némi csodálkozással. Tass megfordult, hogy a tábortűz felett a hang tulajdonosára nézzen – és megdermedt. Ez az az ember. Gyorsan körülnézett a kardokat olajozó és élesítő, rosszul öltözött férfiakon. Hát persze... mi jobb módja lenne, hogy bevigyék a fegyvereket és ne harcosoknak látszanak?
– Te vagy az, akihez jöttem. – mondta nyugodtan Helm felé lépve. A rongyos harcos felnézett rá, azután vissza le – és a kezében tartott penge kígyóként csapott előre, hogy a mellkasánál megdermedjen. Tass megállt és ijedtében nyelt egyet. Sohasem látott még ilyen gyorsan mozduló pengét – az acél pedig hidegen és keményen feszült a bőrének.
– Vissza! – parancsolta a férfi. – És mond ki vagy és ki küldött.
Tass óvatosan hátralépett és szétválasztotta kabátját, hogy csípőre tudja tenni a kezét. Az egyik férfi félrehajtotta a fejét, hogy jobban lásson, de Helm tekintete a kezein maradt, a penge nem mozdult.
– Elminster nevében beszélek... vagy Farl nevében. – mondta Tass nyugodtan.
A penge megvillant a tűz fényében, ahogy lágyan leereszkedett. – Nos, – morogta Helm felvéve a földről flaskáját és a lánynak nyújtva – ha eldöntötted, hogy melyik, akkor beszélgethetünk.
* * * * *
– A máguskirály valahol máshol legyen. – suttogta Farl, arca izzadtságtál csillogott. – Vagy inkább meg sem születtem volna. – Remegett.
– Nyugalom. – mondta Elminster. – Megcsináltad és ez a fontos.
– Akkor is, – sziszegett vissza Farl. – ki tudja, hogy nem hagyott-e hátra valamilyen varázslatot, amivel megismeri a kinézetem... és később utánam jön.
A mellette álló elf csendben megrázta a fejét. Elminster egy bólintással válaszolt. – Megbíztam, hogy nézzen meg mindent, amit csak ez az Undarl használni tud.
Farl megvonta a vállát, de sokkal megkönnyebbültebbnek látszott, amikor egy adag drágakövet, üvegcsét és apró erszényt nyomott El markába. – Tessék. Valamit az ágyába rejtett, de nem találtam módot rá, hogy kivegyem és nem hoztam magammal a fejszémet.
– Majd legközelebb. – válaszolta El nemtörődöm hangon és néhány pillanat múltán Farl rávigyorgott.
– Volt ott több tolvajkodó tanonc is, akik megpróbáltak átmenni Undarl védelmén, hogy varázstekercseket lopjanak és azokat otthagytam nekik. Még mindig nem értem, hogy nem láttak meg... az árnyékomnak átkozottul jónak kell lennie. – Megdermedt. – Hogy... hogy csinálták ezt a Kezeim?
Elminster megvakargatta az orrát. – Az az önfejű lány... Janath, így hívod?... nekirohant egy szolgának és megölte mielőtt elgondolkodott volna egy kicsit.... de az elf árnyéka felkapta a testet és a folyóba dobta. Egyébiránt minden rendben ment, ahogy terveztük.
– Ki maradt még?
– Ithboltar tornyát békén hagyjuk. – szólalt meg mellettük Myrjala csendesen. – Így csak Malanthor maradt a számodra.
Farl bólintott. – rendben... hol van Tass?
Elminster elvigyorodott. – Rávettem, hogy cserélje le a rubinvörös ruháját...
– Fogadni mertem volna rá. – mondta Myrjala és Farl szinte egyszerre, majd egymásra nézve felnevettek.
– ...így ő egy kicsivel később kezdett. – folytatta Elminster lágyan, mintha nem is szakították volna félbe. – Alarashan tornyában van most; az árnyéka még semmiféle problémáról nem üzent.
Farl megkönnyebbülten sóhajtott és talpra ugrott. – Akkor gyerünk Malanthorhoz.
Myrjala megemelte egyik szemöldökét, majd intett Elminsternek, hogy idézze meg az első varázst. El engedelmesen előrelépett és a város sötét tetőire mutatott. – Látod ott azt a bástyát? Be fogunk röptetni az egyik ablakon... a kisebbiken; az az árnyékszéké. A többinél biztosan vannak varázslatok és csapdák.
– Beröptettek? – kérdezte Farl és a szemeit forgatta. – Még nem igazán szoktam hozzá, hogy egy hatalmas mágus vagy, El... vagy egy herceg, ha már itt tartunk.
– Semmi probléma. – mondta Myrjala csillapítólak. – Még maga El sem szokott hozzá egyikhez sem.
– Micsoda meglepetés. – mondta Farl szárazon és a tető szélére lépett. Mögötte a két mágus összenézett.
* * * * *
Farl a gyűrűért nyúlt. Ez túl egyszerű volt. – Elfogyott a bor. – panaszkodott egy csinos női hang a függöny mögötti fürdőből.
– Akkor hozz még. – válaszolt a máguslord a fürdő másik végéből. – tudod, hol van.
Víz csapott ki. Farl ujjai a gyűrűn – és egy nedves ujjú kéz nyúlt ki a függöny mögül... és megfogta Farl bütykeit. Ő elkapta a kezét és megpördült! A lopás ideje elmúlt. A nő élesen felsikoltott. Igen, már régen elmúlt.
Farl hallotta a máguslord meglepett átkozódását, ahogy az árnyékszék felé futott. – Vegyetek ki innen! – üvöltötte egy alacsony székre támaszkodva. – Most!
Vizes hangok kórusa csattogott mögötte és egy férfi kántált sietve.
Farl kétségbeesetten átkozódott. – Elminster! – kiáltotta egy asztal mögé ugorva. Azután bizsergést érzett a lábaiban. Meglátva a körülötte táncoló fényeket felnyögött és átesett az árnyékszék ajtaján. Maradj csendben, egy elf hang szólalt meg az elméjében. Farl megremegett és úgy tett. Mi más lehetősége maradt még?
– Védett! – köpött ki a máguslord hitetlenkedő hangon. – Egy varázslat védte tolvaj a hálószobámban! Hát mi lett ebből a birodalomból?
Keresztülvágott a szobán, kis kék villámok játszadoztak az ujjai körül. – Remélem kapok néhány választ, mielőtt meghalna... Nanatha, hozz nekem is abból a borból!
Oh, az istenek segítsenek meg, imádkozott magában Farl arcát a padlóra szorítva. El, hol vagy? Ha tudtam volna...
Hirtelen fény villant és egy undorodó sóhaj jött. – Pont a csészében. – szólalt meg El hangja. – Nem egy kis helység, de én pont a csészében kell, hogy megje...
– Te meg ki a Kilenc Lángoló Pokol vagy?
Malanthor megdöbbent; nem egy, hanem két idegen volt az árnyékszékén és jele sem volt, hogyan kerültek oda. Megrázta a fejét és úgy döntött, hogy nem vár válaszra. Kék villámok ugrottak előre az ujjaiból. Eltalálták a sasorrú férfit – állj! Ez volt az egyik, akiről Ithboltar dadogott! – és visszafordultak a máguslord felé, mielőtt még bármit is tehetett volna, célba találtak. Malanthor felnyögött, ahogy testét a villámok hátrataszították, tehetetlenül megfordítva és átdobva őt egy sámlin. Nanatha újra felsikoltott.
– Alabaertha... shomgolnar. – lihegte a szőnyegen rángatózva kínjában. Chantlarn magas árat fog kérni a segítségért, de ideje volt kihasználni az egyezséget, máskülönben meghal!
– Myr? – kérdezte El. – Készen állsz?
– Várom. – jött a halk válasz. – Van egy erre tartó őrjáratunk.
– És ezért vagyok látható? – kérdezte El hirtelen rádöbbenve, hogy a varázsló azonnal meglátta.
El kilépett a csészéből úgy döntve, hogy inkább nem nézi meg, hogy miféle nyomot hagy maga után és elindult arra, ahol a máguslord eltűnt. Egy üveg suhant át a szobán a fejét véve célba; El lebukott és az a vállát megérintve összetört mögötte a falon.
– Igen, ezért. – válaszolt nyugodtan Myrjala. – Legközelebb elég lesz egy pohárnyi is, rendben?
El a rémült nőre nézett, aki az üveget dobta – ezek a máguslordok mindig meztelenül sétálgatnak? Nem, vizes volt, ahogy a férfi is. Akkor valószínűleg fürdöttek. Megfordult és látta, amint Myrjala megérinti Farlt.
– Visszajövök. – mondta Elnek és mindketten eltűntek, El visszanézett a nőre, majd arra, ahol a máguslord éppen próbálta talpra küzdeni magát.
– A szüleim haláláért, – szólt lágyan. – halj meg, Máguslord! – és egy varázslat süvöltött ki belőle. Ezüstszín gömbök töltötték be a szobát és kezdtek egyenként felrobbanni, a helység megrázkódott, a máguslord sikoltani próbált.
Elminster megfordult és egy önelégült tekintetű, bajuszos férfival találta szembe magát, aki mosolyogva éppen rámutatott egy pálcával. A világ elsötétedett és elvörösödött. El halványan egy éles reccsenést hallott, saját testét, ahogy a falnak csapódva összetört egy tükröt. Hallotta a csontjai ropogását, ahogy félig összetörve a padlóra zuhant és fény vette körül...
Chantlarn a máguslord elégedetten bólintott és odaballagott, hogy megnézze az idegent. Talán van ott valami értékelhető mágia... egyetlen pillantást sem vesztegetett a zokogó tanoncra vagy a sámli füstölgő maradványaira, ahol Malanthor megfeketedett csontjai még mindig remegve kínlódtak.
– Elminster? – A hang az ajtó felől jött csendesen, de határozottan nőiesen. Chantlarn megfordult és hallotta, ahogy a beszélő felnyög. A másik támadó, akire Ithboltar figyelmeztette őket! Keskenyen elmosolyodott és felemelte pálcáját az arcra célozva. A pálca felvillant és Chantlarn kinyitotta a szemét. Nem kellett volna lövöldöznie valakire, aki ilyen közel van, vagy... most rajta volt a nyögés sora.
A nő még mindig az átjáróban állt, szemei haragtól izzottak. A mágia még csak meg sem érintette! Chantlarn nyelt egyet és újra célzott. A nő egyenesen átnyúlt a lángokon, hogy megérintse. Chantlarnnak egyetlen kétségbeesett kiáltásra maradt ideje mielőtt teste kirepült az erkélyre. Még magasan az udvar felett lebegett, amikor saját szájába vette a pálca végét és a kényszerítő varázzsal küzdve újra elsütötte.
A véres robbanástól a pálca is megsemmisült, a benne lévő lövedékek szétszóródtak minden irányban. A lángoló varázserőből legalább annyi jutott a kastély falaira, mint az éppen megérkező, rémült őrjáratra.
A tanonc újra felsikoltott. Myrjala ránézett a könnyáztatta arcra, majd visszafordult Elminsterhez egy varázslatot mormolva. Kékesfehér fény lobbant fel kezei körül és nyúlt ki, hogy elborítsa az összetört testet. Myrjala intett és El ernyedten a levegőbe emelkedett. A kékesfehér fény még csillogóbbá vált.
Nanatha félelmében felnyögve hátrált el. Myrjala ismét felé fordult... és elmosolyodott. A bénult tanonc figyelte, ahogy alakja elfolyósodik és újraformálja magát – a máguskirállyá. Sárkánylovas Undarl végigmérte csupasz testét hideg tekintetével és gúnyosan tisztelegve intett egyet... amikor újra fel mert nézni, mindketten eltűntek.
Ropogó hang jött a szoba másik végéből. Nanatha éppen időben nézett oda, hogy lássa Malanthor füstölgő csontjait összeesni egy hamukupac közepén. Az idő éppen megfelelőnek látszott arra, hogy elájuljon – és így is tett.
* * * * *
– Rendbe fogsz jönni, szerelmem. – suttogta lágyan Myrjala.
El próbált bólintani... de úgy érezte, hogy ellebeg valahová a távolba a nagyvonalúan gördülő hullámokon, melyek megakadályozták, hogy mozogjon.
– Feküdj csak. – mondta Myrjala egyik kezét a homlokára téve. Az ujjai hűvösek voltak... Elminster elmosolyodott és megnyugodott.
– Meg... takarítottad a csizmáimat? – sikerült kérdeznie.
Myrjala felnevetett, öröme azonban zokogásban folytatódott, ami elárulta aggodalmát.
– Igen, – mondta, amikor végre visszanyerte a hangját. – és mást is csináltam. Felvettem a máguskirály alakját és hagytam, hogy Malanthor tanonca lássa. Most azt hiszi, hogy az egész Undarl műve volt.
– Egyik máguslord a másik ellen. – mormolta El elégedetten. – Hallak...
Egy, pillanattal később már biztos volt, hogy nem hallja. Elaludt, mély és gyógyító álomba zuhanva, melytől nyugodt maradt akkor is, amikor Myrjala könnyei előretörtek és megölelte. – Majdnem elveszítettelek. – zokogta, könnyei patakzottak. – Oh, El, mit csinálnék akkor? Miért nem lehet a bosszúd valamivel kisebb?
ATHALANTARÉRT
Egy királyság nevében
sokfélét megteszünk.
A szerelem nevében
sokkal többet nyerünk.
– Halindar Droun, Beregost Dalnoka
az A Könnyek Sohasem Szűnnek című balladából
A Tovaszálló Hold Évében
A máguslord szavaitól Tassabra az ajkába harapott. Megdermedt, ujjai csupán centikre voltak a csillogó karszalagtól.
– Magammal hoztam – folytatta Alarshan Máguslord szinte vidáman, ahogy a remegő Nanathára kacsintott. – a lányt aki arról a nőről beszélt. A nő a máguskirályként fedte fel magát... és Undarl elbocsátólag intett a lánynak, mielőtt elment és magával vitte a másikat is.
– Ez nem hangzik túl hihetően. – a hűvös és öreg hang a távolbalátó kristályból most hangosabb volt. – Hozd elém.
Alarshan intett a fejével. – Természetesen, Öreg. – mondta és megragadta Nanatha csuklóját. – Itt van.
Megérintette a kristályt, egy szót mormolt és mindketten eltűntek. Tassabra megkockáztatott egy pillantást az asztal széle felett, de csak az üres levegő volt ott, ahol az előbb még két ember állt.
Egyedül volt. Felsóhajtott, majd vállat vont és zsákjába söpörte a karszalagot egy jogart, amit már korábban kinézett magának. Elfordult – azután vissza és egy manóvigyorral ajándékozva meg a kristályt, azt is zsákjába tömte.
– Itt minden készen van. – mondta vidáman és érezte, ahogy egy varázslat bizsereg végig rajta és elf árnyéka hazaviszi...
* * * * *
Az eltűnő hold utolsó sugarai hullottak a kövezett udvarra, ahogy Hathan átment rajta a torony felé, ahol varázskamrája várta. Azoknak az idióta tanoncoknak jobb lesz, ha már készenlétben állnak a kör körül, mire odaér... A távolbaugró varázslatok mindig kockázatosak voltak, még a három törekvő vadember és okos kis terveik nélkül is...
Hatban menet közben felhorkant és hirtelen megállt. Arca elsápadt és megpördülve a Szarverőd legmagasabb tornyára nézett erősen koncentrálva. Sohasem hallotta még azelőtt az Öreg hangját ilyen erőteljesen; valami történt.
Magasan, a torony egyik sötét kamrájában csillogó víz fröccsent. Fényes tükröződése végigtáncolt Sárkánylovas Undarl, Athalantar máguskirályának feszült arcán.
A griffek a varázslataival küszködtek a vízben. Ha sikerülne kereszteznie őket ezekkel a megidézett óriásrákokkal, akkor csak néhány varázslat kell és megkapja, amit akar. A fattyú egy repülő, páncélozott gyilkos lesz, amit az ő akarata ural majd... és akkor megtette az első lépést azon túl, amit családja varázslói valaha is elértek. Az istenek tudták, hogy kezdett belefáradni a várakozásba. Undarl sóhajtva ült vissza székébe, hallgatva, ahogy a víz ki-kicsap a medencéből.
Nem mert több időt tölteni itt azzal a gyíkimádó Seldinorral és a többi Hataloméhes ostobával... Undarl megdermedt, ahogy Hathan üzenete megjelent az elméjében. Hangos volt, mert legidősebb tanonca lentről, az udvarból küldte, izgalom és egy kis félelem bujkált benne. Biztosan meg fog tőle fájdulni a feje. A máguskirály meghallgatta, majd udvariasan utasította a másik mágust, hogy térjen vissza saját feladataihoz és megszakította a kapcsolatot.
Ahogy kiment, a bestiák mögötte elfeledve küzdöttek tovább a varázserővel. Undarl lesietett egy sötét lépcsőn egy bizonyos pontig, ahol kezét a falra téve egy szót mormolt el. A fal halovány robajjal tárult fel; Undarl benyúlva az üregbe megragadta a vas kilincset. Az felcsillant a sötétben és felismerve az érintését szélesre tárt egy kis ajtót. Mögötte az üreg saját halvány fényétől ragyogott és Undarl négy pálcát vett ki belőle. Az övébe tűzte a pálcákat és benyúlt egy erszénybe, ami a láda oldalán lógott. Kivett belőle egy maroknyi drágakövet, majd bezárta a ládikát és két gyors mozdulattal visszacsukta a félretolódott falrészt is. Folytatta útját lefelé.
Egyik fiatalabb tanonca felnézett a tekercsről, amit éppen átmásolt. – Mester? – kérdezte bizonytalanul.
Undarl szó nélkül ment tovább és ellépett egy mozdulatlan, négykarú vízköpő mellett, hogy a mögötte lévő lépcsőkre hágjon. Azok egy poros, ritkán használt erkélyre vezettek, ahol egy csupasz kőedény állt, körülötte különös drótok és íves fémtárgyak lógtak tiszta üvegtárgyak szomszédságában. Undarl megállt a kőedény előtt, beleszórta a maroknyi drágakövet és egy jelet rajzolt köréjük egyik ujjával, ami csillogó nyomot hagyott a levegőben. Hosszú, bonyolult szöveget kezdett mormolni.
A tanonc félig felemelkedett székéről, hogy jobban lássa mit csinál mestere és ijedten felnyögött, amikor a varázslat kezdett alakot ölteni.
Undarl keskenyen elmosolyodott és otthagyta az erkélyt. Három szobával arrébb talált egy másik tanoncot, aki a földön feküdt. Mellette egy kulcs, amit nem akart kiejteni a kezéből, másik markában egy számára tiltott tekercset szorongatott. Sokkal jobb így neki.
A varázslat, ami korok álmát hozza, addig fog megmaradni, amíg Undarl meg nem szünteti, a kőedény összetörik és ezzel megszakad a rárajzolt jel vagy a mágia elszáll a drágakövekből – és ez csak jónéhány ezer tél múltán fog megtörténni. Undarl kivételével mindenki végtelen állandóságba zuhan majd, egy álomba, ami megállítja bennük a változást, míg körülöttük a világ megöregszik. Undarl belépett a Sárkánylovas Tornyába.
Talán hagyja őket a saját fejük után menni és távol marad a tornyától egy időre, hogy lássa, amint Seldinor vagy valamelyik másik törtető riválisa ráveszi magát, hogy belépjen a toronyba és elkapja a csapdája. Egyszerű lenne úgy rendezni a dolgokat, hogy a varázslat, amelyik megtörheti az állandóságot elpusztítsa őket, mielőtt még bármilyen védelmet képesek lennének megidézni.
Undarl elégedetten ment le a csigalépcsőn és ki az udvarra. A lebegő, üres vértezetek tisztelgésre emelték alabárdjaikat, ahogy az ajtó felé tartva elment közöttük. – Anglathammaroth! – kiáltotta. – hozzám!
Egy lépéssel később eltűnt. Amikor két lélegzetvételnyi idő múlva a hatalmas árny beborította az udvart, már csak néhány semmivé foszló fényszilánkot talált. Vert egyet szárnyaival és a mennydörgésszerű hang végiggördült a Szarv dombokon. A lény felröppent, megfordult és délkelet felé szárnyalt.
* * * * *
A kenyér meleg, édes illata átcsapott a fegyveresek feje felett. A levegőbe szagoltak és szélesre tárták a pék ajtaját. Egyenesen Shandathe felé tartottak, aki éppen a hűlő cipókkal teli lapát fölé hajolt. Egyikük megragadta a karját; a lány rájuk nézett és felsikoltott.
Férje kilépett a konyhaajtón. Két dühös lépéssel, küszködő felesége mellett termett és hirtelen megdermedt két pengével a torkán.
– Hátra! – parancsolta az egyik fegyveres a pengék másik vége felől.
– Mit csi...
– Csend! Hátrébb! – kiáltott rá egy másik fegyveres felkapva egy cipót a közelebbi lapátról. – És ezt is elvisszük.
– Shandathe! – üvöltötte a pék, ahogy a két acélhegy egy lépéssel hátrébb kényszerítette.
– Maradj, szerelmem! – zokogta a lány, ahogy a fegyveresek durván kirángatták az ajtón. – Maradj vagy megölnek!
– Miért csináljátok ezt? – kiáltott utánuk Hannibur vadul.
– A király látta feleséged és megtetszett neki. Vedd megtiszteltetésnek. – mondta az egyik fegyveres kegyetlen vigyorral. Egy másik fegyveres hátulról keményen a pék fejére ütött egyik súlyos, kesztyűs kezével. Hannibur még eltátotta száját, hogy utánuk kiáltson, azután arccal előre a padlóra zuhant...
* * * * *
– Használd. – mondta Farl vigyorogva. – A csatorna jelenti az egyetlen utat a kastély falai alatt.
– Nem ismered a titkos átjárókat? – mordult vissza Helm végignézve a mocskos falakon. Ürülék lebegett el előtte; megtörölte orrát, ahogy az egyik lovag is mögötte.
– De igen. – válaszolt Farl szinte kedvesen. – Csak attól tartok, hogy a máguslordok is. Akik használni akarták azokat az utakat, azok többnyire valamelyik varázsló kísérleti nyulaiként végezték. Elég sok próbálkozót veszítettünk már így.
– Nem kétlem, felvágott nyelvű. – mondta Helm fanyarul és próbálta szárazon tartani a kardját. A szenny örvénylett mögötte, ahogy előretört a mellkasáig érő csatornalében. Szerette volna tudni, hogyan éreznék magukat az elfek, akik távol maradtak ettől és éppen elrejtő mágiájukat űzik valami szárazabb helyen...
– Megérkeztünk. – mondta Farl előremutatva a sötétségbe. – Azok a kapaszkodók azért vannak, mert az a lyuk ott hat csúszdából nyílik, amiken keresztül a szennylé lejön és minden tavasszal tisztítani kell őket. Emlékezz, Anauviir, Briost Máguslord szobái a baloldali csúszdákon keresztül érhetőek el... ez a kéz...
– Köszönöm, tolvaj. – vicsorgott Anauviir. – Meg tudom különböztetni a balt a jobbtól.
– Nos, ti lovagok vagytok. – Mondta Farl vidáman. – És ha Hastarl nemesei alapján ítéllek meg...
– Hová vezet a többi csúszda? – szakította félbe Anauviir. Helm elvigyorodott társa arckifejezésén.
– Két szobát a tanoncok használnak, – válaszolt Farl. – de most reggel van. Valószínűleg éppen a reggeli ételt és fürdőt készítik elő mestereiknek... és az utolsó csúszda valami használaton kívüli olvasóterembe vezet, aminek üresnek kellene lennie... Helm és én a következő lyuknál megyünk fel, ami Alarashan Máguslord szobáiba vezet. Elminster Herceg megígérte, hogy megmutatja magát, amint a kastély ébredezni kezd, hogy őt támadják meg és ne minket... Van kérdés?
– Ja. – mondta az egyik lovag a vízbe köpve. – Hogy képesek Hastarl tolvajai bármit is ellopni? Csak a süketekhez törtek be?
* * * * *
A tanonc megengedett magának egy apró sikolyt és Alarashan megdermedt. Okos lányokat remélt, de Undarl ráerőltette ezt az idióta fiút... kétségtelenül egy kém, reménytelen volt mágikus téren. Amikor nem tört el semmit, akkor buzgón elrontott minden varázslatot és...
A máguslord az árnyékszékek felé nézett. Ortran az egyiken ült, nadrágja a bokája körül és...
Alarashan felhorkantott. A tanoncát félrelökte valami – valaki! – alulról. Közelebb lépett és kihúzott egy pálcát az övéből, ahogy Ortran teste oldalra zuhant és a véres penge visszahúzódott a magányt jelképező lyukba.
Alarashan célzott a pálcával, azután megállt. Mi akadályozná meg, hogy az a valaki pengét döfjön az arcába, amikor megmutatja magát a lyuk fölött? Nem, hagyjuk az illetőt kibontakozni és lőjük csak le, amikor megjelenik... Leguggolt, várt.
Mögötte a fal egy része lágyan oldalra csúszott. Alarashannak még volt ideje megpördülni, hogy lássa a titkos járatot – amiről egyáltalán nem tudott – feltárulni és egy bunkósbotot lecsapni a vállára ellenállhatatlan erővel. A pálca kiesett kíntól lángoló kezéből.
* * * * *
Briost nem vesztegette idejét meglepődésre, amikor a szennyes vértezetbe öltözött férfi magasra emelt karddal kiugrott az árnyékszékről. Felemelte egyik kezét és elsüttette a gyűrűjét, majd finoman oldalra lépett, hogy helyet adjon a haldokló férfinak, amikor az a padlóra zuhan.
A második támadónak már sikerült meglepni a máguslordot. A gyűrű másodszor is felszikrázott. Valami villant az elzuhanó férfi válla felett – az istenekre! Az eldobott tőr majdnem eltalálta Briost szemét. A máguslord oldalra vetődött és hirtelen fájdalom lángolt fel az arcában. A tőr tovább repült és ő felállt, hogy szembenézzen a mellékhelységből kitóduló emberekkel. Arcán valami nedvességet érzett.
Odakapott egyik kezével, hogy megnézze mi az és ekkor döbbent rá, hogy nincs ideje efféle mozdulatokra...
És addigra, ahogy a pengék minden oldalról lecsaptak rá, már túl késő volt.
* * * * *
A távolbalátó kristály felvillant. Ithboltar elnézett felette és felsőbbrendűen intett egyik ujjával a rémült tanoncnak, hogy üljön le. Nanatha sietve ült le, miközben az Öreg, a máguslordok legnagyobb tanítója újra a kristályába nézett.
Az előzékenyen újra felvillant. – Egyikük... sem... – morgolódott Ithboltar és előredőlt, hogy megérintsen valamit az asztal alatt, amit Nanatha nem látott. Kimondott egy lágy szót és a szoba megrázkódott egy hatalmas harang hangjától.
– Megtámadtak minket. – sziszegte haragosan az Öreg, ahogy egy kórusnyi harangszó visszhangja gördült végig a falakon. – Briost? Briost, válaszolj! – Előredőlt a kristály fölé, mormolt valamit – szemei hirtelen elkerekedtek azon, amit a kristály mélyén látott és eszeveszett sietséggel nyúlt be talárja alá, még el is szakította azt. Nanatha látta elővillanni a beesett mellkast borító fehér, göndör szőrt, ahogy Ithboltar megtalálta a keresett dolgot – egy drágakövekkel díszített sapkát. Ahogy fejébe nyomta, ritkás haja minden irányba állt alatta. Máskor a tanonc biztosan felvihogott volna a fővarázsló nevetséges kinézetén – de nem most. Most túlságosan megrémült... attól, hogy belegondolt mi lehet az, amitől még az Öreg, a máguslordok leghatalmasabbika is megijed.
Ithboltar sebesen rajzolta a kristály fölé egy varázslat jeleit – amiről remélte, hogy sohasem kell majd használnia – és a szoba örvényleni kezdett az összetörő kristály csilingelő zajától kísérve. Nanatha levegőért kapkodott.
Ithboltar szobájában hirtelen öt meglepett máguslord jelent meg.
– Mit csi...?
– Hogy hoztál id...?
– Miért...?
Ithboltar egyik feltartott kezével elhallgattatta őket. – Együtt van esélyünk ez ellen a fenyegetés ellen. Egyenként legyőznének.
* * * * *
A harangok újra megkondultak és fegyveresek ugrottak talpra hevesen átkozódva. – Ez még sohasem történt meg. – ellenkezett Riol, ahogy csizmáival a kövön csattogva elsietett a lépcsők félé.
– Hát akkor most megtörtént. – mordult rá mögötte Sauvar, az Első Kard. – És mérget vehetsz rá, hogy ami megijeszt egy kupac máguslordot, az csak valami olyasmi lehet, amitől nekünk is meg kellene ijednünk!
Riol válaszra nyitotta száját, de valaki kinyúlt egy sötét oldalátjáróból és kardot tolt bele. A penge megcsillant, ahogy kibukkant Riol tarkóján; Sauvar már nem tudott megállni, majdnem belerohant és meglepett nyögéssel pördült hátra.
– Ki a fene vagy...? – kezdte kérdezni.
– Tharl Bloodbar, Athalantar lovagja. – jött a fagyos válasz egy szakállas öregembertől, akinek vértezetét mintha a csatatereken elszórt maradványokból rakták volna össze. Valójában ez így is volt. – Neked Sir Tharl.
A fényes penge újfent villant egyet, szikrázva csapta félre Sauvar fegyverét és ismét ugrott – az Első Kard csatlakozott a padlón fekvő társához. A lépcsőn feldübörgő csizmák hangja elhalt és az idős lovag tüzes szemekkel vigyorgott le a fegyveresekre. – Na jól van... ki lesz a következe hős, aki buzgón meg akar halni?
* * * * *
Jansibal Otharr hosszan sóhajtott illatos kipárolgásai közepette. – Az istenekre, miért kell ennek pont most történnie?
Gyorsan befejezte teendőit az árnyékszéken, kicsit előrehajolt, hogy hosszan az ágyán fekvő nőre nézzen, és még egyet sóhajtva felöltözött. Tudta milyen büntetést kap, ha valamelyik máguslord felfedezi, hogy egy kis szórakozás kedvéért nem törődik a riadóztató harangszóval.
– Maradj, – parancsolta. – de nehogy túlidd magad a borból, Chlasa. Hamarosan visszajövök. – felkötötte ékköves hüvelyű kardját és kisietett.
A fáklyafényes átjárón túl, a nemes látogatóknak fenntartott rész az esetlegesen ott sürgölődő szolgákat leszámítva többnyire üres volt. Most siető egyenruhás testőrök özönlötték el és közöttük Thelorn Selemban ment, leggyűlöltebb riválisa. Thelorn egyenesen felé tartott, keskeny pengéje kivonva.
Jansibal arca elsötétedett és saját kardjához kapott, hogy kézbe vegye, még mielőtt Selemban eléri őt. Egy ilyen káoszban bármilyen „baleset” megtörténhet.
Thelorn szemeiben vidámság csillant, ahogy odaért. – Jó estét, szerelmem. – mondta könnyedén, tudta, hogy az Otharr ház egyetlen sarját az dühíti fel a legjobban, ha a Csókos Lánykában történtekre emlékezteti.
Jansibal üvöltve rántotta elő kardját – de Thelorn addigra már gúnyosan nevetve otthagyta és éppen lefelé rohant mögötte a lépcsőkön. Torz, vicsorgó mosoly jelent meg Jansibal arcán és utána sietett. Igen, történnek balesetek, főként hátulról...
* * * * *
– Mi történik? – Nanue Trumpettower riadt szemekkel tette le poharát. Ah, gondolta Darrigo, a lányka egy illatos kis virág... az ifjú Peeryst pocsékló kezében...
Az idős farmer talpra állt. – Nos, – mordult fel – ezek a riadóharangok, az őröknek szólnak. Csak kiné...
– Nem, bátyó. – vágott közbe Peeryst nagyvonalúan és kivonta kardját. – Én nézem meg... és viszem a pengémet is. Vigyázz Nanuéra, amíg visszajövök!
Csillogó szemekkel félretolta Darrigót anélkül, hogy megvárta volna a választ. Igen, ráugrik minden lehetőségre, hogy bizonyítson a felesége előtt, gondolta Darrigo. Azután kinyúlt, hogy megállítsa a szélesre tárt ajtót, mielőtt még nekicsapódna az asztalnak, amit a máguslordok annyira kedvelnek.
Szinte azonnal felhangzott a meglepett kiáltás. Darrigo fegyvereseket látott nekirohanni az ifjúnak és az megpördült. Peeryst nem volt egy szerencsés alkat; arccal előre találta meg a falat és felnyögött.
Darrigo felmordult. Hát persze, hogy vérzett az idióta túlságosan is kifinomult orrából, amikor felkelt... és persze a kis Nanue is biztosan rögtön ugrik, hogy kirohanjon és megnézze mi történt kicsi szíve virágával... Ezt bizonyítván Nanue sietett el mellette, szoknyája a kezében és buzgón sikoltozik.
Darrigo utánanézett és egy finoman öltözött nemest látott meg, aki felemelt pengével tartott Nanue felé. – El az útból, te lány! Nem hallottad a riadót? – Nanue félelmében zokogva esett vissza az ajtóba. A férfi pengéje felsértette karját és szoknyáján vér futott végig. Ez elég volt Darrigónak.
Két lépéssel Peeryst mellett termett és egyik kezével elvette a kicsiny kardot unokaöccsétől, a másikkal pedig Nanue felé intett. – Kötözd be a sebét. – üvöltötte a fiatal reménységnek, majd a siető nemes után indult.
– De... hogyan? – kiáltott utána Peeryst kétségbeesetten.
– Használd az ingedet, ember! – kiabált vissza Darrigo.
– De, de... ez új és...
– Akkor a nadrágodat, tökfej. – Darrigo hármasával vette a lépcsőket sietségében.
Már fújtatott és botladozott, mire leért a lépcsőn, de sikerült utolérnie a rohanó nemest. Célpontja felemelt karddal nézett körül, mint aki éppen készül azt beletemetni abba a másik kicicomázott fickóba a terem túlsó végében. Darrigo megcsapta a tarkóját pengéjével. A kényes kardocska szerencsére nem törött ketté. A piperkőc megfordult, parfümje kipárolgásai örvénylettek körülötte.
– Meg merészelsz érinteni, öreg? – A nemes pengéje egyenesen Darrigo torkának indult, mielőtt az bármit is válaszolhatott volna.
A vén farmer üvöltve csapta félre a nemes fegyverét és vállal előre megindult felé. – Megsebzel egy Trumpettower lányt, ugye? Ráadásul fegyvertelent! Nem hiheted, hogy még sokáig fogsz élni!
Jansibal még időben hátraugrott és az öreg díszes kardja az orra előtt sziszegett el. Az előbbi nevetési kényszere hirtelen eltűnt... ez a szürkeszakáll komolyan gondolja!
Ekkor tiszta nevetés csendült fel mögötte: az az átkozott Thelorn! Jansibal üvöltve ugrott oldalra, hogy kikerülje az öreget és védtelen hátát ne pont riválisának mutassa.
– Öregeket támadsz meg, Jansibal? A fiatalabbak már kezdenek kifárasztani? – érdeklődött Thelorn. Hirtelen támadt haragjával Jansibal Darrigo felé lendült. Pengéik összecsendültek egyszer, kétszer, háromszor... és Jansibal finoman hímzett köpenye a földre hullott, mindkét pöttöm kapcsa levágva.
Az öreg megajándékozta egy örömtelen mosollyal. – Arra gondoltam, hogy talán könnyebben mozogsz, ha megszabadítalak némi felesleges súlytól. – mondta és újra támadott.
Jansibal meglepetten bámult rá, de a kis penge újra felvillant és ő kétségbeesett védekezésre kényszerült. Thelorn ismét felnevetett, élvezvén riválisa megilletődöttségét. Jansibal üvöltve támadott vissza és az öreg pengéje szinte véletlenül átcsúszva védekezésén keskeny vonalat hagyott maga után az orrán és arcán.
Jansibal meglepetten felnyögött és elhátrált. Darrigo utána, mire a piperkőc megfordult és elfutott a sötét termen át, el ellenfeleitől. Az öreg megemelte egyik szemöldökét. – Elfutsz egy kihívás elől? És még te hiszed magad mentesnek?
Jansibal Otharr nem válaszolt, csak levegő után kapkodva megállt futás közben. Egy pillanattal később már Darrigo is látta, hogy miért. Egy penge csúszott ki Jansibal hátából, sötéten a nemes vértől. A penge megrázkódott, egy csizmás láb emelkedett fel és a piperkőc lassan térdre esett, majd csendes kupacként előredőlt.
– Ez Athalantar egyik nemese? – kérdezte a rongyos harcos, aki a penge másik végén állt. – Már jóval előbb ki kellett volna takarítanunk ezt a helyet!
Thelorn Selemban előrelépett a bámuló Darrigo mellett. – És te ki vagy? – dobta oda a kérdést.
Helm Stoneblade végigmérte a nemes mellkast kivillantó selyemingét és a karmolászó sárkányokkal telehímzett ujjast.
– Athalantar egyik lovagja, – mordult tel. – de úgy látom jobban tettem volna, ha szabóként töltöm az időmet.
– Egy lovag? Miféle ostobaság ez? Athalantarban nincsenek... – szemei elkeskenyedtek. – Hűséges vagy Belaur királyhoz és a máguslordokhoz?
– Attól tartok, nem, fiú. – mondta Helm előrelépve. Legalább tíz, nevetséges vértezetekbe öltözött harcos volt mögötte.
Thelorn Selemban kivonta pengéjét. Az megcsillant a fáklyák fényében, miközben izgatottan megszólalt. – Ne gyere tovább, lázadó, vagy meghalsz.
– Ez biztosan a nagy szavak napja. – válaszolt Helm nyugodtan előrelépve. – lássuk jobb vagy-e fegyverforgatásban, mint amilyen az illatos barátod volt...
– Barát? – horkantott Thelorn. – Nem volt a barátom... annak ellenére, amit hallottál. Maradj ott vagy...
– Vagy felém suhintasz a kardoddal?
Helm hangja gúnytól volt terhes, de a gúny elhalványodott, amikor Thelorn megfogott valamit a nyakában, ajkaihoz emelte és azt morogta – Vagy ezzel fogom elpusztítani a követőidet. Azt mondtam...
Darrigo Trumpettower ekkor jutott elhatározásra és két gyors lépéssel az ifjú nemes mellett teremve a fülébe döfte pengéjét.
Thelorn hörgött, elejtette kardját és dadogott valamit, mielőtt elzuhant.
Darrigo a zordarcú férfire nézett a test felett. – Helm? – kérdezte hitetlenkedve. – Helm Stoneblade?
– Darrigo! Vén oroszlán! Jó veled találkozni!
Egy pillanattal később összeölelkeztek, kardjaikat a vén harcosok könnyedségével tartották ki oldalra.
– Azt hallottam, hogy törvényen kívüli voltál... mit csináltál, Helm?
– Fegyvereseket öltem, – válaszolt a lovag. – de a máguslordok legyilkolása sokkal szórakoztatóbb, úgyhogy mostanában erre tértem át. Csatlakoznál hozzám?
– Nem bánnám, ha megengeded. – vigyorgott Darrigo Trumpettower. – Mutasd az utat.
Helm a szemeit forgatta. – Ti, nemesek. – mondta fanyalogva és megindult...
* * * * *
A máguslordok az Öregre bámultak, azután egymásra. Bizonytalanul bólintottak és gyanakodva méregették egymást. Csak akkor hagyták abba, amikor Ithboltar varázs-kamrájának távolabbi végében az egyik ablak apró szilánkokra robbanva betört.
A nyíláson egy kétembernyi magas mágus alakja jelent meg fehér szakállal és lángoló koronával a fején. Céltudatosan indult feléjük a levegőben, kezében egy vele egyforma magas botot tartva. A bot teljes egészében csillogott, mozgás közben fénypaszományokat húzva maga után. Minden mágus szinte egyszerre kiáltotta el varázslatait és mintha maga a levegő hasadt volna meg.
Az Öreg kamrájának vége eltűnt, csak az Athalgard belső udvarára alászálló por maradt belőle. A máguslordok mögött Ithboltar kristálya észrevétlenül életre kelt.
* * * * *
El hagyta a Tass hozta kristályt elsötétedni. – Szépen csináltad, Myr... mindegyikük elpocsékolt egy hatalmas varázslatot.
Myrjala bólintott. – Még egyszer nem tudjuk így elkapni őket... és együtt vannak, távol a szobáiktól, ahol a lovagok és Farl emberei elintézhetnék őket.
El vállat vont válaszul. – Akkor a nehezebbik úton megyünk tovább.
* * * * *
A fegyveresek tucatjával özönlöttek fel a lépcsőn. Tass nem volt igazán jó a nyílpuska használatában, de ebben az emberáradatban nehéz volt nem eltalálni valamit. Az egyik elf varázslatra tárta karjait és az elöl futó fegyveresek megbotlottak, szemükhöz kaptak és vakon nekirohantak a falnak. A mögöttük jövők megállni képtelenül taposták meg az elzuhanó testeket. Átkozódás jött és az egyik tolvaj kihajolt rejtekéből, hogy egy tőrt döfjön egy sisak alá. – Megtámadtak! – Egy másik tolvaj okozott gurgulázó sikolyokat valahonnan a lépcső teteje felől. Egy lélegzetvételnyi idő sem kellett hozzá, hogy a lépcsőfeljáró megteljen suhogó pengékkel és halálsikolyokkal. Farl egyre szélesebb vigyorral az arcán figyelte a jelenetet.
– Hogy tudsz ezen mosolyogni? – kérdezte Tassabra az egymást gyilkolászó emberek felé intve.
– Minden halott egyel kevesebb őr, aki üldözhet minket, Tass. Ezek elől az emberek elől bujkálunk évek óta és most úgy csaphatunk le rájuk, hogy nem kell tartanunk a máguslordok figyelő varázslataitól. Ráadásul egymást vágják le... csak egymást okolhatják a halálukért. Hagyd, hogy élvezzem.
Braer halványan elmosolyodott, de csendben maradt. A magas elf is hasonlóképpen érzett, bár ebbe nem szívesen folyt bele. Bármi legyen is ezután, kaptak néhány jó pengét, ami kettéhasíthatja a máguslordok hatalmát ma éjszaka. Nem... a mai napon, mostanra...
Braer kinézett a nagy ablakon a szürke égre és a hajnalra... és felsóhajtott. Egy figyelmeztető varázslat, amit még három nappal ezelőtt hozott létre, most kisült és egy kiáltást küldött elméjébe. Sietve hátralépett; ahogy harcostársai meglepetten felé fordultak intett nekik, hogy hagyjanak neki helyet.
– Az én harcom is elkezdődött, attól tartok. – mormolta és növekedni kezdett, fehér teste elsötétedett. Szárnyak emelkedtek ki a hátából és ezüstös pikkelyek verték vissza szikrázva a fáklyák fényét. Egy sárkány vett mély lélegzetet, mielőtt kirobbant az ablakon. Üveg és fa szilánkjai szóródtak szét és egy hosszú farok csapott egy utolsót, mielőtt eltűnt volna az épületen kívül.
Tassabra tátott szájjal bámulta a szárnycsapásokat és a sárkány, amely az imént még Braer volt, az égre lendült. A lány elfordította fejét, hogy még utoljára megpróbáljon a hatalmas szemekbe nézni, a sárkány pedig visszanézett rá és szemforgatva kisiklott a látóteréből.
Farl maga felé fordította a lányt egy erős öleléssel. – Még sohasem látott ilyesmit. – magyarázta a körülöttük állóknak. Az egyik elf – Delsaran, ha Farl jól emlékezett a nevére – előbbre lépett és óvatosan végigsimított a lány haján.
* * * * *
Sárkánylovas Undarl arcát harag felhőzte, ahogy Anglathammaroth sebesen Athalgard felé szárnyalt a birodalom felett. Valami hiba történt. Máguslordok Harcolnak máguslordok ellen és lázadó tömeg szállta meg a kastélyt... hát nem tudják azok a bolondok, hogy a köznép azonnal megtámadja a gyűlölt uralkodókat, amint azok valamilyen gyengeséget mutatnak? Ez történik, ha a törekvő varázslócskák azt tehetik, amit csak akarnak... ha nem lett volna ott Ithboltar, akkor Undarl biztosan rövidebbre fogta volna a pórázt!
A máguskirály dühösen felüvöltött, ahogy a fekete sárkány Hastarl felé siklott, majd hirtelen elakadt a szava amikor meglátta, hogy egy sárkány emelkedik a kastély fölé és tart feléjük!
Egy ezüst sárkány... Undarl szemei elkeskenyedtek. Ez csak valamelyik máguslord trükkje lehet, aki tudta, hogy a máguskirály sárkányháton fog visszatérni... egy csapda csak neki. Undarl keskenyen elmosolyodott és belekezdett legerősebb varázslatába. Fekete és fagyos halálgömbök vágódtak ki előrenyújtott kezeiből, növekedve, ahogy elindultak a levegőben.
Az ezüst sárkány félresiklott és a halál lángjai semmivé foszlottak. A máguskirály hitetlenkedve bámulta hűlt helyüket, majd egyik pálcáját előkapva előremutatott. Maró, zöld fénysugár tépett az ezüst pikkelyek közé és Undarl egy elégedett vakkantással a körözve távolodó ellenfél után küldte saját sárkányát.
* * * * *
– Az istenekre! – esküdözött a fuvaros. A népek körülötte hitetlenkedve néztek és rémült sikolyok hangzottak fel itt is és ott is. Valaki térdre esett és dadogva imádkozni kezdett; többen inkább futás közben imádkoztak. Rohantak, minél távolabbra a két hatalmas bestiától, akik körözve üvöltöttek a kastély felett a hajnal első sugaraiban fürödve.
Mágia villant és a fuvaros keserűen felüvöltött. Hát persze, hogy az egyik egy máguslord és nem törődik vele, ha halált zúdít a polgárokra – de ki lehet a másik? Egy ezüstszínű féreg! A fuvaros dermedten állt és bámulta, ahogy a fekete sárkány bodorodó savfelhőt köp. Ez úgy fog leesni, mint valami tüskés eső... a kikötőre. Azt kívánta, bárcsak máshol lehetne, valami biztonságosabb helyen.
De hol? Nem volt hely, amit a két feldühödött féreg ne tudna lerombolni... nincs hová futni. A Fuvaros tehetetlenül nézett végig a házakon és a boltokon maga körül, ahogy egyre több sikoly hangzott fel az ablakok mögött. Lent az utcán már mindenki futott. Ismét körülnézett, majd vissza az égre. Vállat vont. Ha már a futás sem biztonságos, akkor akár itt is maradhat, ahonnan mindent jól lát. Úgysem fog még egyszer ilyesmit látni... még ha túléli is, hogy elmondhassa másoknak. Ő itt volt és végignézte az egészet.
* * * * *
A fekete sárkány felüvöltött. Baerithryn a Nemes Erdőből nem vesztegette lélegzetét a válaszra. Varázsolni készült, ahogy szűk spirálban az égre emelkedett, egy pillanatra maga alá rántva farkát, hogy elkerülje varázsló halálos csapásait.
– Állj meg és harcolj! – kiáltotta felé Undarl. Egy pillanattal később egy varázslövedék eltalálta az ezüst farkat és a sárkány összerántott szárnyakkal hullott alá, a varázsló diadalmas nevetésétől kísérve.
Valami felszikrázott körülötte a levegőben, de Undarl nem érzett fájdalmat. Egy elhibázott varázslat, gondolta és az egészet elintézte egy vállrándítással és Anglathammaroth segítségével utána siklott. Ha karmai beletépnének az ezüst szárnyakba, akkor a csata azonnal véget érne.
A fekete féreg vállai megfeszültek. Undarl mindig elcsodálkozott erején, amikor a szél a fülébe sikoltott. Igen, csak most az egyszer sikerüljön!
Az ezüst sárkány eszeveszetten csapkodott szárnyaival, próbálva elkerülni Anglathammaroth közeledését. Undarl üvöltött hátasának, hogy forduljon, forduljon és ne hagyja elmenekülni ellenfelüket... de a kisebb és könnyebb ezüstszín féreg egy éles fordulattal felcsapott és alájuk került. El fognak repülni mellette...
Anglathammaroth erőszakosan fordult; csak a gyeplő tartotta nyeregben a máguskirályt. A fekete sárkány mancsai hátrahúzódtak, ahogy próbált legalább egy karommal a másik szárnyaiba tépni, de az ívesen kikerülte. Teljesen eltűnt alóluk! Ahogy Hastarl háztetői közeledtek Undarl felüvöltött dühében és újra elsütötte a pálcájába rejtett varázslatot, az ezüst sárkány fejére célozva. A sárkány tekintete büszkén és szomorúan találkozott az övével; tudta, hogy nem fogja elvéteni.
A zöld színű varázslövedék előreugrott – és villant egyet, amikor nekicsapódott a láthatatlan gátnak Undarl körül... az istenekre!
A máguskirály felüvöltött tehetetlen félelmében, ahogy a lövedék visszafordult és nekiugrott. Mintha egész Faerun felrobbant volna körülötte. A gyeplő és a hevederek elszakadva csaptak arcába és vállaira. Kínjában üvöltve kifordult a nyeregből és még élesebb fájdalmat érzett, amikor az ujjasába tűzött egyik pálca felrobbant, semmit sem hagyva bal karjából... Azután a világ kegyesen elsötétedett és Sárkánylovas Undarl nem gondolt többet kék égre, varázslatokra és egymással küzdő sárkányokra vagy háztetőkre odalent...
A fekete sárkány a rémület nyers hangján sikoltott fel, ami visszaverődött a város falairól és mindenkit felébresztett, ha volt még alvó ember Hastarlban. A féreg rángatózva tekergette testét, de háta eltörött és a nyereg helyén tátongó hatalmas sebből sötét vérzuhatag ömlött a szélbe. Az érzéketlen szárnyak tehetetlenül remegtek és megfordulni képtelenül Anglathammaroth Athalgard felé siklott.
Az ütközés ereje megrázta a várost. Tépetten, saját fájdalmától össze-összerándulva Braer látta, ahogy a hatalmas fekete szárnyak úgy törnek össze, mint az eltaposott bogaraké és Atlalgard erődjének egyik tornya mennydörgésszerű robajjal dől az udvarra. Az alatta átfutó fegyvereseknek még maradt idejük egy-egy halálsikolyra, mielőtt a kövek leértek volnia. Braer lehunyta szemeit, hogy ne lássa a pusztítást.
A kín hirtelen eluralkodott rajta. Braer érezte, hogy mágiája elhalványodik; tépett és vérző teste átalakult. Ahogy a hatalmas szárnyak visszahúzódtak a vékony hátba, zuhanni kezdett.
A tetők már nagyon közel voltak; nem maradt ideje imádkozni. – Mystra Anyánk... – sikerült kinyögnie azért küzdve, hogy kinyissa szemeit. Füstszerű érintést érzett a lábainál és valami elkapta, lassan leeresztve. A rohanó szél lelassult körülötte és könnyek vakították el. Braer dühösen kipislogta őket és felnézett, hogy lássa ki mentette meg.
Hatalomtól csillogó, sötét szemek néztek vissza rá egy arcból, mely közelhajolt az övéhez. Elminster társa, Myrjala volt az és...
Braer szemei elkerekedtek, ahogy felismerte. – Hölgyem?
* * * * *
Sötét volt és hideg Athalgard nyirkos pincéiben. Itt, a csatornák alatt, a kő falakon víz gyöngyözött és a dolgok zavartalanul pihenhettek, amíg hirtelen tűz lángolt fel közöttük. Véres és formátlan húscsomó Lebegett az egyik ilyen pince közepén; minden, amit Sárkánylovas Undarl a testéből hátrahagyott a túlélésért küzdött és azért, hogy újraépítse magát. Sokáig küszködött a máguskirály, mire sikerült egy kart növeszteni a vállból, ami a háttal és a fejjel együtt megmaradt. Azután újra megfeszítette akaratát, hogy lábakat növesszed magának.
Többször is elindult igaz alakja felé, de akkor mindig újult erővel támadott saját testére – hogy egy magasabb és fenségesebb Sárkánylovas Undarl születhessen. A fájdalom csak növelte akaraterejét... Győzni látszott... Képes anyagot szőni az akaratából, csak idő kellett hozzá.
Kinyúlt a második kar is, majd kezet és ujjakat növesztett. Undarl küzdött, hogy irányítsa annak akaratlan rángatózását, de nem bírta. Még nem. Adjatok nekem, istenek, csak még egy kis időt...
* * * * *
A máguslordok éppen hevesen vitatkoztak, amikor Elminster mint egy bosszúszomjas szellem emelkedett ki Ithboltar kristálygömbjéből. A mennyezet kövei itt is, ott is leszakadtak és a büszke varázslók sietve léptek hátrébb alóluk. El szigorú tekintete az Öregre szegeződött, s közben már az utolsó óvatos szavait suttogta egy hatalmas varázslatnak.
Befejezte – és a szoba kőpadlója fülsüketítő reccsenéssel hasadt kétfelé. Ithboltar sapkájáról a drágakövek, mint pöttöm tűzgolyók repültek szét minden irányba.
Ithboltar megtántorodott és a fejéhez kapva felsikoltott.
A máguslordok némelyike látta, ahogy Elminster eltűnik a kristálygömbben, de többségük haragos és hitetlenkedő tekintetét az Ithboltar sapkájának maradványaiból spirálban örvénylően kiemelkedő erők szikrázása vonta magára. Füst szállt fel tántorgó tanítójuk szemeiből és a fejdíszből kilépő hatalmas erők lüktetve örvénylettek egyre gyorsabban.
Sietős kántálás töltötte be az összetört helységet, ahogy az örvény megrázkódott, hatalom hullámai gördültek ki belőle, melyek egymásnak és a falnak csapták a varázslókat... és a fejdísz felrobbant, pusztító fehér sugarakat szórva minden irányba. A máguslordok szikrázva tűntek el és jelentek meg újra, ahogy a mágikus zavarok hatásai megjelentek.
A jelenetet egy erkélyről figyelve az udvar másik oldaláról, Myrjala elmormolta saját varázslatának utolsó szavait. Egy véres és zilált Elminster jelent meg mellette a semmiből.
Együtt bámulták tovább a megkínzott szobát. Ithboltar fejetlen teste megingott, még tett egy bizonytalan lépést előre, majd összerogyott. Az egyik máguslord a fal mellett térdelve motyogott, egy másikból pedig csak csontok és hamu füstölgő kupaca maradt.
A többi varázsló a menekülésért küzdött, kezeik eszeveszetten rajzoltak a levegőbe a varázsjeleket. Az örvénylő káosz erőt gyűjtött és halálos sugarakkal díszítve egyre gyorsabban száguldott körbe a szobán, mint egy haragos ciklon. Robaj, mint egy végtelen és mély mennydörgés, emelkedett ki belőle, hogy visszaverődjön Athalgard falairól és tornyairól. Az egész kastély rázkódott.
Myrjala megdermedt, majd egy toló mozdulatot tett egyik kezével. Egy szempár, melyet az imént idézett, siklott át az udvar felett parancsára. – A sapka – mormolta. – a szobában kell, hogy tartsa őket.
Az örvény nekicsapódott a mágusoknak – és keresztülrohant rajtuk, hogy Ithboltar varázskamrájának hátsó falába rohanjon. Amikor hozzáért az öreg kövekhez, a torony megrázkódott... és idegőrlő lassúsággal a meggyötört szoba falai összedőltek. Ithboltar tornyának felsőbb szintjei titáni roppanással indultak lefelé.
Fülrepesztő robbanás jött onnan, ahol valaha a varázskamra lehetett és kőlavina zúdult ki a torony oldalából. A zuhanó kövek között az egyik máguslord rongybabaként ütődött jobbra-balra, amíg le nem érkezett. Még mindig küzdött gyengén egy utolsó varázslat szavaival, amikor teste a köveknek csapódott. Egy ijedtségében kővé vált szolga arcát bepettyezte a máguslord vére, ahogy az egyik közeli torony egy alsóbb ablakából figyelte a jelenetet. Ami a máguslord testéből maradt, az még egyszer felugrott a zuhogó kőesőben... azután eltűnt néhány pislogó szikra kíséretében, ahogy a varázslata mégiscsak létrejött. Túl későn.
Már teljesen elborították az eldőlő torony kövei, amikor az udvar megrázkódott. Apró kövek, szemét és por ugrott a magasba, hogy helyet adjanak a mágikus fény sugarainak. Valami felrobbanhatott a kastély alatt.
Ithboltar tornyának torzója megingott és végleg romba dőlt. Több helyen is lángok csaptak fel az udvarról az eszüket vesztve rohangáló fegyveresek között. Athalantar összezavarodott katonái a füstben és porban botladozva suhogtatták alabárdjaikat, mintha a levegőben valami láthatatlan ellenféllel küzdenének. Valahol nyers sikoly csapott a magasba és robajló zajok közepette elhalt.
– Gyere. – mondta Myrjala megfogva Elminster egyik kezét és fellépve az erkély korlátjára. Elminster követte és ugyanolyan természetességgel lépett ki a levegőbe, mint a nő. Kezek csapódtak össze és lassan leereszkedtek a zűrzavaros udvarra. Még mindig néhány lábnyira voltak a kövektől, amikor az egyik sarok mögül egy tucat fegyveres rohant ki.
Az őrkapitány meglátta útjában a két varázslót és lelassított, kezét felemelve jelzett embereinek. – Mi történt itt? – kiáltotta feléjük.
Elminster megvonta a vállát. – Énszerintem Ithboltar elrontott néhány szót egy varázslatban.
A tiszt rábámult, utána az összedőlt toronyra és szemei elkeskenyedtek. – Nem ismerlek! – kiáltotta élesen. – Ki vagy te?
Elminster elmosolyodott. – Elminster Aumar vagyok, Athalantar Hercege, Elthryn fia.
Az őrkapitány eltátotta a száját. Láthatóan erőlködve nyelt egyet és elfúló hangon kérdezte – Maga... csinálta ezt?
Elminster a legkedvesebb mosolyát vette elő, majd az útjába álló alabárdokra nézett. – És ha én tettem?
Felemelte egyik kezét, mellette Myrjala már előbb megtette ezt. Kis fények villantak fel és kezdtek táncolni egymás felé fordított tenyereik között.
A fegyveresek kiáltozni kezdtek félelmükben... és egy pillanattal később már mindannyian szinte repültek, nagy sietségükben eldobálták alabárdjaikat, még mielőtt befordultak volna a sarkon.
– Távozhattok. – mondta Myrjala nagyvonalúan a hirtelen kiürült udvarnak. Azután felnevetett és egy pillanat elteltével Elminster is csatlakozott hozzá.
* * * * *
– Nem tudjuk tovább tartani! – Egy fejsze vágta le róla a sisakot és ütött egy enyhébb sebet a fején, melyből most vér folyt a szemébe. Anauviir kétségbeesetten kiáltott Helmnek, mielőtt kitörölte.
Az idős lovag visszaüvöltött. – Olyat mondj, amit én még nem tudok!
Mellette a kivörösödött arcú Darrigo Trumpettower fújtatva suhintott egyet a nehéz pengével, amit egy halott kezéből vett ki. Az öreg farmer Helm védelmében forgatta kardját és élete árán is megvédte őt. Úgy tűnt, hogy ezt az árat hamarosan meg is kell majd fizetnie.
A túlélő lovagok vállt vállnak vetve álltak Athalgard külső udvarának vértől iszamos kövein. Fegyveresek támadták őket minden irányból. Kiözönlöttek a kapukon, a barakkokból és az őrtornyokból. Néhány szedett-vedett vértezetű öregember csak nem fog ellenállni ekkora számú őrségnek.
– Nem tudjuk tartani! – kiáltott egy lovag kétségbeesetten ellökve magától egy fegyverest és fáradt mozdulattal annak arcába zúzva.
– Maradj és harcolj! – kiáltott rá Helm, nyers és durva hangja az udvar fölé emelkedett. – Még ha elbukunk is, minden fegyveres, akit magunkkal viszünk, egyel kevesebb katonát jelent a birodalom ellenében! Harcoljatok és haljatok jó halált Athalantarért!
Egy Első Kard átnyúlt Darrigo védelmén és felnyitotta az öreg arcot pengéje hegyével. Helm ráugrott, kardja a férfi válla és előtte a mellvért felé tartott. Hagyta továbbszaladni fegyverét és az feltépte ellenfele nyakát. – hol vagy, Herceg? – mormolta, miközben levágott egy újabb fegyverest. Igen, Athalantar lovagjai már nem tudnak sokáig kitartani...
* * * * *
Belaur Királynál szokása szerint addig tartott az esti lakoma, amikor a köznép már általában a reggelijét keresi. Jól teleette magát helyben habosított krémbe mártott friss hallal, majd a szarvashúshoz fordult és a forralt, fűszeres borhoz. Amikor már úgy érezte majd szét reped, akkor visszavonult királyi hálókamrájába, hogy kialudja terhét. Most felébredt, nyújtózkodott egy nagyot és ruhátlanul kisétált a kicsivel publikusabb hálószobába. Remélte, hogy ott a szokásos mentabor és valami melegebb, élettelibb szórakozás is várja majd.
Az a nap egy különös álomból ébresztette, mely tele volt robajokkal és rázkódó érzésekkel. Nem csalódott elvárásaiban. Kifejezetten kellemesnek találta a gigantikus, díszesen hímzett ágyon fekvő két nő látványát. Egyikük a Holdkarmok valahavolt vezetője, „Kígyóderekú” Isparla volt, kényelmesen és veszélyesen hevert a párnák között. A nő rámosolygott, nyaka körüli és a csípőjét borító ékszerekkel olyan volt, mint egy gyémántokkal ékesített macska. Mellette ott remegett az új lány, akit Belaur még az este látott egy pékség előtt. Így ruhátlanul az újonc sokkal kívánatosabb volt, mint gondolta. Csupáncsak a varázsláncok voltak rajta, amelyeket a máguslordok adtak neki, hogy engedelmesebbé tegye velük rabjait. Az eseményre valaki kifényesítette a bilincseket, így a lány csuklóin, bokáin és nyakán a fém csillogása Isparla ékköveivel vetekedett.
Belaur vadul vigyorogva nézett a lány szemeibe. Azután felkapott egy serleget az asztal sima és fényes tetejéről. Elégedettségét egy hosszú, mélyről jövő morgással fejezte ki, ahogy az ágy felé indult, doromboló oroszlánnak hatott, ahogy befészkelődött a két lány közé és elgondolkodott, hogy melyik élvezetet válassza. Az új kincset... vagy tartsa őt későbbre és kezdje az ismertebb örömökkel?
Isparla egy mély, torokból jövő dorombolással üdvözölte és testét az övéhez dörzsölte. A király Shandathe arcát nézte, aki haragosan, de nyugodtan feküdt láncai között, azután Belaur elmosolyodott és elfordult tőle. Kegyetlenül megmarkolta a drótra fűzött ékszereket és megrántotta azokat. Kígyóderék felszisszent fájdalmában, ahogy a kövek a bőrébe vájtak és még közelebb húzódott. Belaur száját a lány ajkaihoz közelítette, felkészülve a harapásra. Még legutóbbról emlékezett a Isparla meleg, sós vérének ízére...
Hirtelen fény és éneklő hang jött. Belaur meglepetten kapta fel a fejét és a rámeredő szemekbe nézett. Athalantar máguskirálya állt az ágya mellett. Gyors pillantást vetett a szoba még mindig elreteszelt ajtajaira és vissza a máguslordra mielőtt felkiáltott. – Miféle játékot űzöl, varázsló?
– Megtámadtak minket. – kiáltott vissza Undarl a királyra. – Gyere! Kelj fel és ki innen, ha élni akarsz!
– Ki merészelte...?
– Később lesz még időnk megkérdezni őket. Most mozogj vagy lerobbantom a fejed a vállaidról... nekem úgyis csak a korona kell!
Haragtól elsötétedett arccal Belaur kimászott az ágyból, heves sietségében mindkét lányt lelökve a saját oldalán, és lekapott egy kardot, ami a falon lógott. Egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy a máguskirály hátába döfje-e, aki éppen egy festmény felé tartott, amit félrefordítva feltárul egy titkos út az öreg kastélyba. Undarl Belaur testőrségének leggyorsabb kezű emberénél is sebesebben fordult meg és húzódott félre a kinyújtott penge hegye elől. Hangja hideg, tiszta és rosszindulatú volt: – Még csak ne is gondolj rá! – Közelebb hajolt és bizalmasan suttogva tette hozzá: – A mindennapi túlélésed függ a mágiámtól.
A penge a király kezében kígyóvá változott, ami hátracsapta fejét és rásziszegett miközben gyűrűit a csuklójára tekerte.
Ahogy rémülten bámulta, a kígyó újra kiegyenesedett és pengévé változott még egy utolsót villanva gúnyosan. Belaur elborzadt, majd lassan felemelte tekintetét, hogy belenézzen a mágus hideg szemeibe és sikerült bólintania. Azután engedelmesen elindult az átjáró felé, amikor Undarl arra mutatott.
* * * * *
– Tudod, hogy ezt egyedül kell csinálnom. – mondta Elminster csendesen, ahogy a sötét átjárónál megálltak.
Myrjala a karjára tette egyik kezét és rámosolygott. – Nem leszek messze. Hívj, ha szükséged van rám.
El az Oroszlánkard csonkjával tisztelgett neki és elindult az átjáróban felváltva apja kardjának maradványait egy sokkalta használhatóbb pengére.
Athalantar utolsó hercegének fejében nagyon kevés varázslat maradt és kezdett elfáradni. Rongyos tunikájában és nadrágjával, kezében kivont karddal nem volt egy megszokott látvány, ahogy Athalgard hatalmas fogadótermén át a trónterem felé tartott. A szolgák – és nem volt kevés – lehajtották fejüket és úgy léptek el útjából, mintha évek óta csak azt gyakorolnák, hogy hogyan adjanak utat egy tántorgó harcosnak. Az udvaroncok többnyire megbámulták, majd félrenéztek és kisiettek egy ajtón vagy átjárón.
Hátra sem nézve Elminster kényelmesen, de céltudatosan haladt előre. Az őrök felhorkantak, amikor meglátták, de El megidézett néhány varázslatot mielőtt elvált Myrjalától. Az őrök felkészültek a harcra... majd hirtelen megdermedtek és mozdulatlanná merevedtek a mágiától, amíg a fiú elsétált közöttük.
El hét fegyvereshez ért, akik egy nagy, boltozatos és duplaszárnyú ajtót őriztek. Egy varázslatot idézett, ami csendhozó mágiaköpenybe burkolózott, ellenfeleit elaltató teremtményeket hívott.
Az ellene emelt pengék nyugodt csendben estek a padlóra, majd tulajdonosaik is követték őket. El nyugodtan átlépett az ajtónállókon, résnyire nyitotta az egyik ajtószárnyat és becsusszant.
A magas szoba falai zászlókkal voltak teleaggatva és egy galéria vette körbe. A terem egyetlen berendezési tárgya a magas trónszék volt, amihez egy oszlopokkal közrefogott sötét erdőzöld szőnyeg vezetett közvetlenül az ajtótól.
A Szarvas Trón. Mi mindenen kellett keresztülverekednie magát ehhez a székhez és körülötte egy felszabadult, máguslordoktól mentes birodalomhoz, emlékeztette magát. Férfiak és nők álltak odabent, mindenhol körülötte. A király visszatértére és a kora délelőtti kihallgatásra váró udvaroncok és kereskedők.
Elminster nem törődött rosszalló tekintetükkel és többet is kikerült, akik az útjában álltak a zöld szőnyegen.
A Szarvas Trónhoz vezető lépcsőket egy hegynyi lemezvértes férfi őrizte akkora harci kalapáccsal a kezében, mint ő maga. Türelmesen állt és sisak nélküli, kopaszra borotvált feje csillogott a fáklyafényben. Hűvösen nézett a betolakodóra, szürke bajsza megremegett. – Ki vagy te, gyerkőc? – kérdezte hangosan és lépett egyet előre. A kalapács készen várakozott egyik vállára fektetve.
Athalantar Hercege, Elminster. – jött a nyugodt válasz. – Állj félre, ha teheted.
A harcos felhorkant. El lelassította lépteit és pengéjével intett a fegyveresnek, hogy álljon félre. Az őr egy örömtelen, hitetlenkedő mosollyal ajándékozta meg és ott maradt, kalapácsát figyelmeztető jelleggel meglengette.
El megajándékozta a harcost egy törékeny mosollyal és előrelendült. Az félrecsapta pengéjét a kalapáccsal, úgy kicsavarva csuklóját, hogy visszahúzva a fegyver hátsó tüskéje felnyithatta volna a fejét. Elminster lágyan hátralépett és valamit mormolt, felemelve szabad kezét, mintha valami fényest és törékenyt akarna eldobni.
Az kiugrott a nemes mozdulattal kitárt ujjak alól és a trónszék őre pislogva rázta fejét, mintha valamivel nagyon nem értene egyet. Azután a szőnyeg melletti fényesített kövekre zuhant. Elminster nyugodtan elsétálva mellette leült a Szarvas Trónra és térdére fektette pengéjét.
Mormogás gördült felé a kábult tömegből, azután hirtelen elhalt és valami fény kelt életre fent. A lüktető lilásfehér fény közepében a máguskirály jelent meg az üres galérián – legalább fél tucatnyi, felhúzott nyílpuskát tartó fegyveressel maga körül.
Sárkánylovas Undarl karjai lecsaptak. Válaszul hét nyílvessző röppent a trónon ülő alak felé.
A fiatal idegen nyugodtan figyelte, ahogy a vesszők valami láthatatlant találva el előtte törötten csapódnak oldalra és esnek le.
A máguslord egy varázslat mozdulataiba kezdett, amikor a rangidős fegyveres felkiáltott. – Íjakat fel!
Elminster gyors mozdulatokra emelte kezeit. A figyelő udvaroncok látták, ahogy a trón körül a levegő hirtelen felszikrázik és táncolni kezd. El tudta, hogy ülőhelyébe nem rejtettek mágiát; akkor nem tudta volna gátját emelni a felé röppenő nyílvesszőknek.
A máguskirály felnevetett és utasította a fegyvereseket, hogy aki még nem eresztette szabadjára nyílvesszőjét, az most tegye meg. Elminster talpra ugrott.
Az egyik oszlop mellett álló kövér kereskedő körül a levegő megtelt szikrákkal és a férfi hirtelen átváltozott egy magas, vékony nővé csontfehér arccal és nagy, sötét szentekkel. Egyik kezét védekező mozdulatra emelte és a Szarvas Trón felé ugró nyílvesszők lángra kapva semmivé foszlottak.
A rangidős fegyveres megfordult és Myrjalára mutatott. – Lőjétek le! – parancsolta és két íj szinte egyként kattant.
A trónt megkerülve és eldöntve, hogy melyik varázslatát használja majd, ha elég messzire kerül Undarl mágiasemlegesítő varázslatától Elminster meglátta, ahogy a lövedékek tanítója és szerelme felé suhannak a tróntermen át. Élénk kék fénnyel csillogtak mágus-látásában.
Rémülten bámult; a varázslatok dühös fényekként haltak el körülöttük. Undarl hidegen felnevetett, ahogy egy hirtelen villanás a varázslónő körül jelezte a varázspajzs megsemmisülését. Egy pillanattal később újabb villanás jött és egy belsőbb pajzs is megszűnt létezni. Myrjala megtántorodott és a nyílvesszőhöz kapott, amely tompa puffanással állt meg a mellkasában és elfordította, így a második vessző az oldalába fúródott – elesett. Undarl harsogó nevetése mindent betöltött. Elminster lefutott a lépcsőkön elfeledve saját biztonságát. Még három lépésnyire volt a földön fekvő testtől, amikor az éles villanás kíséretében eltűnt.
A zöld szőnyeg, ahol az imént feküdt, most üresen maradt. Elminster lángoló szemekkel fordult el és egy varázslatot köpött. Már csak egy egyszerű szót kellett voltra elkiáltania, amikor a diadalmas mosollyal a szemébe néző máguskirály elhalványodott és eltűnt.
Elminster varázslatát azonban már nem lehetett megállítani. Tűz viharzott keresztül a galérián, a fegyveresek rángatózva és botladozva sikoltottak felhevülő vértezeteikben. Néhány számszeríj esett át a korláton és az egyik fegyveres követte őket megfeketedett vértezetben. Lángoló ruhájában egy kereskedőre esett és a földre vitte. Sikolyok hangzottak fel, ahogy az udvaroncok megiramodtak az ajtók felé.
Azok hirtelen szélesre nyíltak és több felé rohanó kereskedőt félrelökve Belaur Király lépett a trónterembe. Egy nadrágot leszámítva teljesen meztelen volt. Arca elfelhősödött a haragtól és egy kivont kard csillant meg a kezében.
A nép visszahátrált, majd szétspriccelt, amikor meglátta, hogy ki jön mögötte. A máguskirály hidegen mosolyogva lépett be és kezei már egy újabb varázslatot szőttek. Elminster elfehéredett és egy szót köpött. A levegő felvillant és a terem trónszékes része megrázkódott, de semmi más nem történt... leszámítva, hogy egy kis por szállt alá a mennyezetről.
Undarl felnevetett és leeresztette kezeit. Mágikus pajzsa kitartott.
– Most az én terepemen vagy, Herceg... te ostoba! – villogta. Azután eltátotta száját és az arckifejezése teljesen megváltozott – majd egy nyögéssel előredőlt.
Mögötte, kése a markolatig véres, egy bizonyos pék állt haragtól remegő szemöldökökkel. Hannibur Athalgardba jött, hogy megkeresse a feleségét. Az udvaroncok megbámulták. Hannibur lehajolt, hogy elvágja a máguslord torkát, de Undarl keze egy bonyolult mozdulattal előrecsapott.
A levegő lüktetett és elfolyósodott, a pék felemelt pengéje pediglen eltörött. Szilánkjai halálos sugarakban fröccsentek szét minden irányba; a máguslord körül egy védelmező varázsketrec fénylett fel.
Elminster a máguskirályt nézte és egy kifinomult varázsszövegbe kezdett. Egy második védelmező ketrec, vastagabb és nagyobb, zárta magába az elsőt. A máguskirály egyik könyökére támaszkodott és kínterhes arccal kapott az övéhez.
Hannibur lebámult a céltudatos máguslordra és utána a pengéjére, melynek csupán néhány visszamaradt fényecske jelezte valahavolt létét. Dühében megrázta a fejét és elfordult. Csak két lépésnyire volt a legközelebbi udvaronctól. Egy gyors mozdulattal kiszabadította a meglepett férfi kardját felékszerezett hüvelyéből. Úgy tartva, mint egy játékot, a pék lassan körbefordult, hagy felmérje a szobát, mint egy nehézvértezetes lovag, aki ellenség után kutat. Azután kérlelhetetlenül nézett végig a zöld szőnyegen a király felé.
Egy udvaronc némi habozás után lépett és kihúzta tőrét az övéből. Elminster egy halk szót ejtett ki és a férfi mozgás közben megdermedt. A megbénított udvaronc egyensúlyát vesztve arccal előre a padlóra esett. Egy második és egy harmadik udvaronc, akik szintén a fegyvereik felé nyúltak, most hátrébb léptek. Hirtelen mintha már nem látták volna jelentőségét, hogy megvédjék királyukat.
Elminster újra leült a Szarvas Trónra és figyelte haragos nagybátyját, ahogy közelít. A magas szék megfelelő helynek tűnt a várakozáshoz.
Belaur Király dühös volt, de nem olyan elvakultan, hogy Elminster kardjának rezdületlenül tartott hegyébe rohanjon. Rosszindulatú óvatossággal tört előre, saját fegyvere magasra tartva, készen arra, hogy félresöpörje vagy akár eltörje a másik acélt. – Ki vagy te? – üvöltötte. – Takarodj a trónomról!
– Elminster vagyok, Elthryn fia... akit azzal a ketrecbe zárt kígyóval ölettél meg. – válaszolt Elminster fagyosan. – És ez a szék legalább annyira engem illet meg, mint téged. – Leugrott a lépcsőkről és kardja felvillant, hogy találkozzon Belaur arcával.
EGY TRÓN ÁRA
Mennyibe kerül egy trón? Néha csak egyetlent életbe, amikor egy erős birodalom királyának betegség, öregség vagy egy szerencsés penge veszi életét. Néha a trón egy királyságban minden életet magának követel. Leggyakrabban azonban néhány törtető fickó életét kéri és általában ez a legjobb egy Birodalomnak.
– Thaldeth Faerossdar
Az Istenek Útja
Holdnyugta Évében
Kardjaik hangosan csendülve csaptak össze. Mindkettejüket hátravetette a fájdalmas találkozás és Elminster gondosan kiejtett néhány szót, melyek hatására csillogó, fehér fényfal vette körül őket. Olyan volt, mint villámló fantompengék örvénye.
Belaur felhorkant. – Még több mágia?
– Ez az utolsó, amit halálod előtt szabadjára engedek. – válaszolta nyugodtan Elminster és előbbre lépett.
Villámló és szikrázó pengékkel találkoztak, ahogy mindketten próbáltak áttörni egymás védelmén. Fogaik összeszorítva, vállaikon hullámzanak az izmok. Belaur harcos volt sok esztendeig és bár elhízott némileg, azért még farkasként küzdött. Kihívója ellenben fiatalabb, kisebb és könnyebb volt, gyorsan védekezett és támadott, míg Belaur saját súlyát használta ki. A fiatal herceget csak a gyorsasága tartotta életben, félrehajolt, kitért és lebukott a vérét kereső penge elől, ahogy a király dühödt acélesőt zúdított rá.
Amikor Elminster karja már érzéketlen volt tudta, hogy ellenfele arra kényszerítheti, amerre akarja. Hátralépett és jobbra körözött. Belaur vadul vigyorogva utána fordult, de Elminster megpördült és a trón felé futott.
– Hah! – kiáltott diadalmasan Belaur és előretört. Csupán néhány lépésnyire volt már, amikor Elminster kiugrott a trón mögül és egy tőrt dobott a király felé.
Belaur pengéje villanva ütötte félre a forogva közeledő halált. A sértetlen király még csak le sem lassult a támadástól. Diadalmasan felkiáltott és támadott, hogy levágja ellenfelét.
Elminster kétségbeesetten védekezett, kitérve és ezzel újra a trón elé kerülve. A király utána ugrott, de gyorsabb ellenfele félrecsusszant a penge elől. Belaur felhorkanva egy tőrt húzott ki az övéből és mértéktelen dühvel dobta a másik után. Elminster félrehajolt – túl lassan. A tőr felhasította arcát és továbbpörgött a levegőben... és Belaur már megint rajta volt, pengéje villámlott.
El majdnem elkésett a védekezéssel. A találkozástól úgy érezte, eltörik a csuklója és megrázta, hogy kiűzze belőle a fájdalmat. Azután mindkét kézzel megragadta kardját és épp időben döfött vele felfelé, hogy kivédje a király következő támadását. Belaur ugráló pengéje mintha mindenhol ott lett volna.
A Szarvas Kard, Elminster hallotta már a nevét – egy új penge, amit a máguslordok bájoltak el. El kezdte elhinni ezt a szóbeszédet. Fegyvereik újra találkoztak és az acél sikoltva szórta tele a levegőt szikrákkal.
A két férfi egymás szemébe nézett a keresztbetett pengék között, de mindketten visszautasították a meghátrálást. Belaur vállai izzadtságtól fényesen megfeszültek... és Elminster pengéjét lassan hátra és körbe kényszerítette az idősebb férfi ereje. Belaur izgatottan üvöltött fel, amikor sikerült a két pengét Elminster nyakához közelítenie és abból vér csordult. Elminster levegőért kapkodva hirtelen hátravetette magát. Ahogy a két penge elvillant a feje felett, lábait szorosan Belaur lábai köré tekerte.
Egyensúlyát vesztve a király keményen zuhant a kövekre, könyökeit komolyan megütve ezzel. Az összeakadt pengék messzire csúsztak a padlón, ahogy Elminster kiszabadította magát egy rúgással. Az oldalukon feküdtek, egymással szemben. Belaur már fordult is és Elminster torka után nyúlt. Ellenfele próbálta félreütni a súlyos kezeket és a két férfi birkózott egy darabig. Azután a király ismét erősebbnek bizonyult.
Kemény ujjak ragadták meg a torkát. Belaur arcába köpve Elminster küszködve próbálta hátrébb húzni fejét. A király öklével El homlokára csapott és jobb fogást talált a herceg torkán. El dühödten karmolászta a szőrös kezeket és rugdosva próbálta magát kiszabadítani a csúszós köveken. Csupán annyit ért el ezzel, hogy magával húzta a királyt is. Belaur diadalmas kiáltással tovább szorította. Elminster tüdeje kezdett égni a légszomjtól és a világ lassan forogni, halványodni kezdett.
Kétségbeesetten kaparászó kezei ismerős formát találtak – az Oroszlánkard! A sötétedő világban maradásért küszködve Elminster előrántotta apja kardjának kiélezett csonkját és végighúzta azt Belaur torkán. Lehunyta szemeit, ahogy a király forró vére elöntötte. Azután ellenfele gurgulázva és felnyögve elengedte a torkát.
Végre újra kap levegőt! Elminster talpra ugrott és megrázta a fejét, hogy kitisztítsa. Gyengén köhögött és körülnézett, hogy nincs-e fegyveres a közelben.
Egy udvaronc lépett vissza éppen a mágikus gáttól, felszisszenve az örvénylő pengék által kezére rajzolt hálószerű sebtől Egy másik férfi, aki szintén megpróbálhatott áttörni a gáton, most arccal lefelé mozdulatlanul feküdt a földön. A herceg megrázta a fejét és elfordult.
Amikor lélegzetre és egyensúlyra lelve letörölte Belaur vérét az arcáról, Elminster látta, hogy az udvaroncok többsége a falig hátrált a galéria alatt. Némelyikük kihúzta kardját, de egyikük arcán sem tükröződött mohó vágyakozás a harc után. A király még hallatott valami utolsó nedves és ropogó zajt... Azután csendesen feküdt tovább arccal előre a saját vérében. Elminster egy mély, remegő lélegzetet vett és az Oroszlánkarddal a kezében elfordult. Hosszúnak tűnt az út a zöld szőnyegen Sárkánylovas Undarl felé, akinek biztosan sikerült már meggyógyítania magát valami varázslattal és most Elminster ketrecét próbálta megtörni.
Egy varázslat villant a bebörtönzött varázsló felől, majd visszaugrott rá. A máguskirály összerázkódott. Elminster keskenyen elmosolyodott és megindult a ketrec felé. Annak energiái szikrázó villámokként tértek vissza hozzá, amíg remegni nem kezdett.
Undarl kezei olyan gyorsan mozogtak, amilyen gyors máguskezeket El még sohasem látott, de ő már alig karnyújtásnyira volt. Az Oroszlánkard tompán reccsenve találta el a gyorsan mormogó ajkakat. Undarl fuldokló hangot hallatott és Elminster zokogva rántotta vissza a megtört fegyvert, csak hogy újra és újra és újra lecsapjon vele.
– Elthrynért! Amrythalért! – kiáltotta Athalantar utolsó hercege. – Athalantarért! És értem... az istenek sújtsanak le rád!
Pengéje alatt a hús elfolyósodott és hullámzani kezdett. Hirtelen rádöbbenve ennek jelentőségére El hátraugrott. A vér, ami fegyveréről lecsöppent... fekete volt!
El rémülten bámult a máguslordok mesterének maradványaira. Undarl meginogva felkelt, tett egy botladozó lépést és bizonytalanul Elminster felé kapott – egy kézzel, amely hirtelen karmokat növesztett és bőrén pikkelyek jelentek meg. Kín torzította arca megnyúlt és pikkelyes orrot növesztett, ahogy a varázsló előrezuhant. Egy hosszú, villás nyelv csapott végig a köveken és a rángatózó testet hirtelen táncoló fényszikrák vették körül. A fények közepette a pikkelyes lény lassan elhalványodott és eltűnt, csupán egy sötét vértócsát hagyva maga után.
Elminster lebámult oda, ahol az imént még legnagyobb ellenfele feküdt és hirtelen elborította a fáradtság... állni is alig bírt... A herceg a padlóra rogyott, a csonka penge csendülve esett ki kezéből. A körülötte csillogó pengeörvény semmivé foszlott.
Csend zuhant a trónteremre. Hosszú pillanatokig senki sem mozdult, majd az egyik udvaronc habozva kilépett az oszlopok mögül és kivonta vékony díszkardját. Óvatosan előrelépett, majd még egyszer... és felemelte fegyverét, hogy lesújtson a fekvő idegenre.
Acél villant a torkánál és a király kardja élesen verte vissza a fáklyák fényeit, ahogy a pék körülnézett a trónteremben. – Vissza! – mordult fel Hannibur. – Mindenki!
A kereskedők és az udvaroncok a zilált figurára néztek. A Szarvas Kardja bizonytalanul meglendült, ahogy Hannibur döntésre jutott... és hirtelen fény szikrázott fel a szobában. A bámuló arcok arra fordultak, csak hogy újra elakadjanak a lélegzetek.
A nyitott dupla ajtón átsétált a fény forrása; egy magas, vékony, fenséges hölgy csontfehér arccal és sötét szemekkel. Kézen fogva egy másik nőt vezetett; egy ijedt, mezítlábas és bő köpenybe burkolt lányt, aki felsikkantva futott előre, amint meglátta a péket. – Hannibur! Hannibur!
– Shan! – üvöltött fel amaz és a Szarvas Kardja elfeledve csörrent meg a padlón. Zokogva borultak egymás ölelő karjaiba.
Mintha fény csillant volna fel a fenséges külsejű nő teste körül, ahogy az ölelkező párra mosolygott és nyugodtan Elminster felé indult a véráztatta szőnyegen. Intett egyik kezével és a levegő énekelve szikrázott fel mindkettejük körül. Az általa idézett fényben állva a tünemény istennőnek látszott, ahogy felemelt fejjel körülnézett a teremben azokkal a sötét, rejtélyes szemekkel. Aki a sötét tekintetbe nézett, az csendesen térdre esett és tehetetlenül bámult tovább. Myrjala lassan teljesen körülnézett és mindenki behódolt akaratának.
Azután megszólalt és a teremben minden férfi és nő haláláig esküdözött, hogy egyedül csak hozzá beszélt.
– Ez egy új nap hajnala Athalantarban, – mondta. – Látni akarom azokat az embereket, akiket szívesen fogadtak ebben a teremben Uthgrael uralma idején. Hozzátok a trón elé őket még mielőtt az éj leszáll! Ha Belaur és máguslordjai bármelyiküket is életben hagyták, akkor itt megtelelő fogadtatásra kell lelniük! Egy új király hívatja őket!
Myrjala csettintett ujjaival és tekintete elsötétedett. Az emberek hirtelen mozgolódni kezdtek, kényszerű sietséggel lökdösődve tartottak az ajtók felé.
Amikor újra csettintett ujjaival, már csak Hannibur és Shandathe volt a teremben. Könnyeiken keresztül mosolyogtak rá és fordultak a díszes ládika felé, ami ekkor jelent meg a levegőben.
Myrjala felnézett, elmosolyodott és egy flaskát véve ki a ládikából intett nekik, hogy maradjanak. Elminster mellé térdelve kidugaszolta a flaskát és a fény elhalványodott körülöttük.
* * * * *
Az utcák hamar megteltek emberekkel, néhányan még mindig szaglottak a sietve otthagyott vacsorától. Vonakodva léptek be Athalgard kapuin és járták körbe a külső udvart, ahol néhány ismeretlen harcos küzdött a máguslordok fegyveresei ellen és bezsúfolódtak a trónterembe. A gyermekek mindent megbámultak, a boltosok harciasan néztek körbe és az öregek csillogó szemmel támaszkodtak botjaikra vagy a fiatalabbak karjaira.
Egyaránt büszkén és csendesen nyomakodtak be a trónterembe, fintorogva kerülték ki a vért és a fegyveresek eltorzult, megfeketedett testét. A legtöbben hasonlóan viselkedtek Belaur király félmeztelen látványára is.
Egy fiatal, sasorrú idegen ült a trónon és mellette egy fenségesen magas, sötét tekinteni nő állt. A férfi úgy nézett ki, mint egy kimerült vándor és a Szarvas Kardja keresztbefektetve pihent a térdein – de a nő királynői méltósággal nézett végig az embereken.
Amikor a trónterem már annyira zsúfolt volt, hogy a nyomakodó testek előretaszították Shandathét a csillogó mágikus gát felé, Myrjala megfelelőnek látta az időt. Előrelépett és a fáradt külsejű férfi felé intett. – Athalantar népe, üdvözöljétek Elminstert, Elthryn Herceg fiát! Fegyverjogon vette át apja helyét a trónon... megkérdőjelezi-e bárki is jogos trónkövetelését? – Csak a csend válaszolt. Myrjala ismét körülnézett. – Beszéljetek vagy térdeljetek le az új király előtt!
Volt néhány kellemetlen mormogás, de senki sem szólalt fel hangosan. Néhány pillanattal később Hannibur a pék letérdelt és lehúzta maga mellé Shandathét. Azután egy kövér borkereskedő követte példájukat, majd egy lovász... és végül a teremben mindenki letérdelt.
Myrjala elégedetten bólintott, egy hosszú feladat ért most véget.
A trónon ülve Elminster felsóhajtott. – Végre vége. – Hirtelen könnyek özönlötték el arcát.
Myrjala elnézett a tömeg felett a hátul lévő idős arcok felé – majd üdvözlésre emelte egyik kezét.
– Mithtyn, – szólított meg egy szakállas öreget. – hírvivő voltál Uthgrael udvarában. Te vagy a tanú rá, hogy senki sem szólt Elminster trónhoz való joga ellen.
Az öreg bólintott és a kevés használattól száraz hangon szólalt meg. – úgy legyen, Hölgyem... de ki vagy te? Ismersz engem, pedig meg mernék esküdni rá, hogy sohasem láttalak még.
Myrjala mosolyogva válaszolt. – Akkor másképpen emlékszünk. Te magad mondtad egyszer, hogy nem hitted volna, hogy tudok táncolni.
Mithtyn szemei elkerekedtek és elsápadt. Azon kapta magát, hogy tátva maradt a szája, nyelt egyet és ijedten hátrébb lépett. Azután remegve újra térdre esett.
Myrjala rámosolygott. – Emlékezz és ne félj, vén hírnök, nem akarlak bántani. Kelj fel és nyugodj meg.
Visszafordult a trónhoz. – Ahogy megegyeztünk, El?
Elminster a könnyein átmosolyogva bólintott. – Ahogy megegyeztünk.
Myrjala is bólintott és lesétált a zöld szőnyegen a terem közepéig. Hastarl emberei úgy vált szét előtte, mintha dárdákkal ösztönözték volna őket. – Álljatok félre! – mondta szinte kedvesen. – Adjatok helyet!
Az emberek egymást hátrataszítva tisztultak félre... és amikor már egy nagyobb terület szabaddá vált, Myrjala csettintett ujjaival és kitárta egyik kezét.
Az üres hely hirtelen megtelt. Vagy húsz izzadó és véres harcos jelent meg a varázslónő körül, fegyvereik harciasan megemelve.
– Nyugalom! – mondta Myrjala. Hirtelen mintha magasabbnak látszott volna és fehér fény játszott körülötte lüktetve. A harcosokat a hangja ereje tartotta mozdulatlanul. Azok csendben álltak és csodálkozva néztek körbe és egymásra.
– Lássátok, Hastarl népe! – szólt ismét Myrjala. – Olyan emberek állnak itt, akik hűségesek maradtak Athalantarhoz... emberek, akik szabadságot akarnak a birodalomnak és véget vetettek a máguslordok kegyetlen uralmának. Ők Athalantar lovagjai és nevezzük meg vezetőjüket. Helm Stoneblade, Athalantar igaz lovagja!
Elminster felemelkedett a trónról és Myrjala mellé sétált. Egymásra néztek és bólintottak, majd a férfi bement a harcosok közé. Pengék ugrottak felé, de senki sem csapott le.
Elminster egyenesen Helmhez ment. – Meglepődtél, öreg barátom?
Helm szótlanul bólintott. Portól, izzadtságtól sáros arcára kiült a csodálkozás és vele egy kevés ijedtség is. Elminster rámosolygott, majd végignézett a tömegen. – A fegyverek és az örökség jogán – szólt fennhangon. – a Szarvas Trón az enyém! Jól tudom, azonban, hogy nem nekem való. Valaki, aki inkább alkalmas az uralkodásra, itt áll előttetek, Hastarl népe! Athalantar népe! Térdeljetek le és hódoljatok az új királyotoknak! Helmnek, Athalantarból!
Helm és az emberei még meglepettebben bámultak. Egy rekedtes éljenzés jött valahonnan és halt el ugyanazzal a lendülettel. Még itt Hastarlban is – ahol a máguslordok szorítása a legerősebb volt – hallottak az emberek a határvidéki lázadóról.
Elminster könnyekkel a szemében ölelte meg Helmet. – Megbosszultam apámat. A birodalom a tiéd.
– De... miért? – kérdezte Helm hitetlenkedve. – Miért adod fel a trónt?
Elminster felnevetett és megint egymás szemébe néztek Myrjalával. – Mágus vagyok és büszke vagyok rá. A varázslóság... nos, jó. Ehhez értek és ez az én utam. Nem lenne időn a birodalom dolgaival foglalkozni és nem lenne türelmen az intrikákhoz. – Mosolyogva tette hozzá – Mi több; szerintem éppen elég ideig uralkodtak Athalantar felett varázslók.
Egyetértő mormolás jött mindenhonnan a teremből, amikor hirtelen az ajtók kitárultak és egy csapat útonálló jött be rajtuk kivont pengékkel Farl és Tassabra vezette be a Bársonyos Kezek tolvajait. El vidáman intett feléjük, Helm pedig megrázta a fejét, mintha csak előre látná az elkövetkező napok összes gondját-baját. Sóhajtott egy hatalmasat és mintha csak nem tudná megállni, elmosolyodott.
– Van még valami, amit szeretnénk, mielőtt elmegyünk. – szólt közbe Myrjala közéjük lépve.
Helm harciasan nézett szembe vele. – Igen, Hölgyem?
– Egy lakoma, természetesen. És ha úgy gondolod, akkor idézhetek egy varázslatot, ami kikényszerít ebből a teremből minden hideg vasat, hogy senkinek se kelljen fegyverektől vagy nyilaktól tartania ezen az éjszakán.
Helm rábámult. Azután hirtelen hátrarántotta a fejét és kirobbant belőle a nevetés. – Hát persze, – mondta, amikor ismét szóhoz jutott. – ez a legkevesebb.
Mithtyn tolakodott feléjük a tömegben egy fiatal szolgálót vezetve, aki remegve tartotta kezében Athalantar koronáját egy párnán. Elminster elmosolyodott, felkapta a fejdíszt a párnáról és Helm fejére tette. – Térdre, Athalantar népe, – kiáltotta. – Helm Stoneblade, Athalantar Ura, a Szarvas Trón Királya előtt! – Robajló hang gördült végig a termen, ahogy El és Myrjala kivételével mindenki egyszerre térdelt le.
Helm lehajtott fejjel mosolygott rájuk és tapsolt egyet. – Álljon fel mindenki! – kiáltotta. – Hozzatok asztalokat, ételt és bort! Hívjátok ide az összes dalnokot a városból és kérjétek meg őket, hogy hozzanak magukkal vidámságot! – Emberei eldobálták fegyvereiket, örömükben felüvöltöttek és a terem hirtelen megtelt boldogan kiáltozó emberekkel. Az embertömeg hullámzottak Elminster előtt... és hirtelen azon kapta magát, hogy megint elborítják a könnyek. – Anyám... Apám... – suttogta, de senki sem hallotta meg a kavalkádban. – Helyesen cselekedtem.
Hirtelen Myrjala meleg és kényelmes karjait érezte maga körül és letörölte könnyeit. Nagyszerű érzés szabaddá válni.
* * * * *
Több étel tűnt el, mint amit Helm lehetségesnek tartott. Körbevigyorgott a mormogó népekre a trónteremben... és vigyora még szélesebb lett, amikor lenézett a trónszék elé és látta, ahogy embereinek többsége a zöld szőnyegen táncol Hastarl vidám leányaival. A fáradt dalnokok csak játszottak és játszottak. A táncolók között Elminster sötét szemű varázslónője adta a tánc ütemét sorban végigtáncolva mindenkin. Még mindig frissnek és kipihentnek látszott, mintha királynő lenne, aki reggel belép egy terembe.
Odalent egy rongyos és mocskos harcos hajolt éppen Myrjala keze fölé, hogy utána megpörgesse és továbblépjen a szárád bonyolult ritmusára. Ahogy ellépett mellette összeszedte bátorságát és megszólalt. – Hölgyem, nem akarok ellenségeskedést... de miért nem térdeltél le az új király előtt?
– Nem térdelek le ember előtt, Anauviir. – válaszolt Myrjala mosolyogva. – Ha tudni szeretnéd miért, akkor kérdezd meg reggel Mithtynt.
A varázslónő otthagyta a harcost, aki azon csodálkozva, hogy honnan tudhatta a nevét elfordult. Az ünneplő tömegben a vén hírnököt kereste.
Az öreg a többi idősebb emberrel együtt az oszlopoknál állt és a táncot figyelte. Meglátta, ahogy Myrjala lágyan felé suhan a táncolók között és elsápadva megfordult, hogy elsiessen, de a körülötte állók nyakukat nyújtogatva tömörültek össze. Nem volt merre mennie.
Myrjala keményen megragadta Anauviir kezét. – Miután nekem ígérted ezt a táncot nem gondolhatod, hogy csak úgy itt hagysz? Megbántottál, bátor Mithtyn! Ma éjjel nem menekülsz meg tőlem!
Kuncogás és félig féltékeny, félig biztató szavak jöttek a körülöttük állók felől, ahogy a varázslónő táncba húzta a vonakodó öreget. Amikor később visszaballagott helyére, akkor kihúzta magát és megfiatalodva mosolygott.
Elminster fáradt volt és fájt a torka... de Tassabra keményen a táncolók közé perdítette és gondosan vezette tovább minden lépésnél. Amikor a szélesen vigyorgó Farl melléjük ért olyan erősen vágta hátba barátját, hogy az majdnem orra bukott és csak a kacérkodó udvarhölgyek tartották állva.
El úgy érezte, hogy botladozó lábaiból lassacskán minden erő elszáll, de egy újabb mohón csillogó szemű hölgy perdült elébe és várta, hogy kezét nyújtsa.
Lábai kezdtek ugyanúgy fájni, mint a torka és izzadtság csorgott végig hátán a már rég átázott ing alatt... a zene csak szólt tovább és megint buzgó hölgyek vették körül. Fejét rázva elnézett az örvénylő vállak és nevető arcok között egy magas, uralkodói tekintetet keresve. Azután megtalálta és bár félszáz táncoló ember volt közöttük, Myrjala hangja suttogásként ért füleibe. – Élvezd! Hajnalban találkozunk.
– De mit csinálsz addig? – kérdezte Elminster a puszta levegőtől.
Néhány örvénylő fordulat után Myrjala hirtelen mellette termett és rákacsintott El nézte, ahogy Helm felé táncol és kirángatja Isparla karjai közül, majd felé fordítja fejét. – Eszembe jutott valami! – mondta Myrjala, ahogy a táncoló tömegen keresztül kivezette a szobából a királyt. Helm megrázta fejét és vigyorogva vont vállat.
Elminster a nő hangjában csillogó kacagáson csodálkozva bámult utánuk a tömeg feje felett – és magatehetetlen nevetés tört elő belőle. Még mindig rázta a vidámság, amikor lágy kezek húzták egy ajtó felé, mely mögött heverők, bor és mohó ajkak várták, hogy megosszák vele javaikat...
* * * * *
A hajnal első sugaraitól kísérve botladozott vissza Elminster a trónterembe. Feje nehéz volt és szája száraz. Valami baj lehetett az egyensúlyával és még mindig rongyos ruháit próbálta eligazgatni magán, amikor szemei találkoztak Myrjala meglepett tekintetével. A nő úgy állt a Szarvas Trón előtt, mintha átaludta volna az éjszakát; ruhája és fenséges megjelenése változatlan. – Megfelelően mondott köszönetet Athalantar? – kérdezte szinte gúnyosan.
Elminster szúrósan nézett rá. Ruhájával babráló ujjai valami selymessel találkoztak és kihúzta övéből az egyik hölgy fátylát. Fejét rázva Myrjala felé nyújtotta. – Akarod, hogy megmagyarázzam? – kérdezte elesetten.
A nő felnevetett. – Megbetegedtél a sok tervtől és hazugságtól...? Senkinek sem kell királynak lennie, hogy áttáncoljon, igyon-egyen és szeretkezzen egy éjszakát.
Elminster hatalmas sóhajjal nézett végig a trónterem falán függő ősi pajzsokon és zászlókon. Tekintete nagyon lassan vándorolt vissza a nőre a távoli emlékekről.
– Akkor kapjunk lóra – mondta felélénkülve. – és tűnjünk el innen, mielőtt Helm felébred.
Myrjala bólintott és előrelépett, hogy karját az övébe kulcsolja. Együtt mentek ki a trónteremből.
A hatalmas és homályos istálló csendes volt a reggeli etetés előtt. Myrjala nyugodtan kiválasztotta a két legjobb lovat és utasított egy álmos szemeket meresztő istállófiút, hogy nyergelje fel őket.
– Itt és most... – ellenkezett az dermedten. – Azokat... – elakadt a szava, amikor a nyugodt szemekbe nézett. A nő varázslatot formáló kezeire nézett és nyelt egyet. – Azonnal, Hölgyem... egy szempillantás alatt készen lesznek.
Myrjala szárazon elmosolyodott és Elminsterhez fordulva csettintett ujjaival. Tele nyeregtáskák jelentek meg a lábai mellett. Elminster kérdőn nézett.
– Jogot formáltam rá, – mondta szerényen egy ártatlan mosoly kíséretében. – hogy elvigyem ezeket kora reggel. Emberek adták, akik királyságokat hódítanak meg és megetetik a népet.
Elminster felkapta az egyiket és átkozottul nehéznek találta... érmék csendültek meg benne. Azoknak kellett lenniük, vagy sohasem volt tolvaj. Óvatosan kioldotta a csatot és feltárta a táska tartalmát. Tele volt arannyal.
Myrjala ártatlan mosollyal tárta ki kezeit. – Mennyi aranyat költhet el egy király? Szükségünk van egy kevésre, hogy legyen mit ennünk a következő kalandunk...
– És hol, ha szabad megkérdeznem? – vágott közbe Elminster, ahogy egyik kezének ujjait a szíjak alá dugva könnyedén felugrott az egyik lóra.
– Ez a kaland sem fejeződött még be teljesen, attól tartok. – Myrjala hangjában figyelmeztetés csendült. Elminster elgondolkodva nézett rá, de a nő szó nélkül kivezette saját lovát az istállóból.
Kimentek és a reggeli ködben Mithtynt találták botjára támaszkodva. A vén hírnök nyelt egyet és sikerült elmosolyodnia. – Valaki szeretne mindkettőtöknek köszönetet mondani. Attól tartok, nincsenek ehhez megfelelő szavaim... de nem hagyhattalak egyetlen szó nélkül ellovagolni!
Myrjala egy apró bólintással válaszolt. – Köszönjük, Mithtyn. De úgy látom valamit mondani akarsz még... tudni szeretném, mi az, ha te is úgy gondolod.
Mithtyn felnézett rá és hadarva kezdett bele mondandójába. – Alaundo jóslata, Hölgyem! Még sohasem tévedett és azt mondta, hogy az Aumar vér túléli majd a Szarvas Trónt! Ez csak azt jelentheti, hogy Athalantar nem maradhat fenn egy Aumar király nélkül... és ti ellovagoltok!
Elminster kedvesen mosolygott a haragos öregre. – Amíg én élek, addig az Aumar vér is megmarad. Hagyd felvirágozni ezt a birodalmat az elkövetkező napokban.
Mithtyn semmit sem mondott erre, zavart arccal mélyen meghajolt. Mindketten felemelt kézzel köszöntek el tőle és csendesen kilovagoltak az utcára. Ahogy mentek, a kelő nap rózsavörös fénybe borította a háztetőket. A vén hírnök csendben nézett utánuk.
Megálltak egy emelkedő utca tetején. A sasorrú ifjú az öreg temető felé nézve mondott valamit a magas Hölgynek és előremutatott. A hírnök nézte őket, próbálta kivenni, ahogy a királyságát feladó herceg mit akar közölni társával... és csak egy ruhacsomót tudott kivenni.
Az ott... egy kabát egy alvó férfira és egy nőre terítve. Mithtyn zavarában megköszörülte a torkát, de azután felismerte őket. Az a Farl nevű, mosolygós fickó volt az egyik, a másik pedig a szépséges kishölgy, aki vele jött. Igen, Tassabra a neve. És mögöttük ülve valaki egyenesen rá nézett! Egy elf! Egy magas, csendes elf férfi, a térdén egy fa bot keresztbefektetve... Mithtyn nagyot nyelt, ijedt tisztelgésre emelte kezét és választ kapott rá.
Azután az elf elfordította a fejét. Mithtyn követte tekintetét és látta, hogy az ifjú herceg és a varázslónő – ha most ezt akarta, hát nevezzük így – eltűnik egy büszke ház sarkánál. Mithtyn megrázkódott, könnyes szemekkel fordult vissza a kastélyhoz. Tudta, hogy semmi hasonlóan fontos dolog nem fog már történni vele hátralévő napjaiban és az efféle tudás igencsak nyomasztó tud lenni kora reggel.
Talán megkönnyebbül majd egy jó rántottától és néhány bögre forralt bortól. És persze attól, hogy elmondja a feleségének. Mithtyn reménykedett – már hosszú ideje –, hogy megéri még a napot, amikor lánya elég idős lesz és megérti a maga teljes valójában, amit mondani akar neki. Valószínűleg erről a reggelről is mesélni fog majd.
Ahogy átvágott az udvaron Helm egyik lovagja jött szembe és habozva adta elő, amit Myrjala úrhölgy tánc közben mondott neki előző este. Mithtyn a férfi szemébe nézett és rádöbbent, hogy neki is kell valaki, akinek elmondhatja. Sokkal jobban érezte magát, amikor a lovaggal a konyha felé indultak.
* * * * *
– Most merre? – kérdezte Elminster, amikor a várostól nyugatra Myrjala megállt egy dombocskánál. Körülnézett; Hastarlból erre jövet nem vette észre, hogy ez egy sírdomb. Egy kő oszloptalp állt egy alacsony fal mellett; futófű nőtte be és a mellette álló fák ágai olyannyira lehajoltak, hogy még ilyen közelről is szinte teljesen elrejtették szem elől.
– Az egész bosszúd alatt sem szerezted meg a máguslordok egyetlen varázslatát sem. – válaszolt Myrjala. – Tudom, hogy a máguskirály hol tartotta mágiája egy részét... varázskönyveket, gyógyitalokat és kész varázstárgyakat halmozott fel arra az esetre, ha a város ellene fordulna. Itt, ennél az öreg Mystra kegyhelynél tartja őket, ahová a tolvajok nem merik betenni a lábukat, mert félnek a halott varázslók szellemeitől.
– Őrzik? – kérdezte harciasan Elminster, ahogy a fák között leugrottak a lovakról.
– Hát persze, ostoba! – mordult fel egy hang mögötte.
Elminster megpördült – és látta, ahogy hátráló lovának teste elfolyósodik, eltorzul és átváltozik... Undarl, Athalantar máguskirályának jól ismert alakjává. Myrjala hátasa rémülten sikoltott fel és robajló patákkal menekült.
Elminster elakadó lélegzettel kapott övéhez, hogy leakasszon valamit egyik megmaradt varázslatához. Undarl torz vigyora azonban azt mondta, hogy már nem lesz ideje használni is azt. A máguslordok ura már felemelt kézzel mormolt egy varázst, de Myrjala örvénylő köpenyében közéjük ugrott. Undarl villámai hangos reccsenéssel csapódtak félre előrenyújtott kezei előtt és ártalmatlanul elhaltak.
A máguskirály felsikoltott haragjában. Amikor dühétől ismét szóhoz jutott, ráüvöltött a nőre. – Te! Már megint te! Dögölj meg! – Szavai egy varázslat szövegének elsziszegésébe csaptak át és lángoló hálót rajzolt a levegőbe ujjaival. Az üvöltő tűzháló visszacsapódott Myrjala mágikus pajzsáról. Elminsternek nem maradt varázslata, hogy felvegye a versenyt ilyen erős mágiával; csak állt tehetetlenül Myrjala mögött.
Az Undarl idézte tűzháló haragos vörösre vált. A máguskirály még egyet csapott vele Myrjala felé az elhaló lángokkal a levegőben és egy nevet kiáltott, mely visszhangot vert a romok között.
A kiáltásra vad üvöltés volt a válasz. Valami nagy és sötét emelkedett ki a fák közül a máguskirály mögött... egy vörös sárkány! Kitárta denevérszerű szárnyait és kegyetlenül csillogó szemekkel felsziszegett. Azután vállai megfeszültek és a levegőbe ugrott a harcolók felett. Tüzet lehelt a párosra, a lángok fülkínzó üvöltéssel borították be Myrjala pajzsát... de nem tudták áttörni.
A varázslónő mondott valamit hosszan és esetlenül, mire a sárkánytűz megkettőződött és először elsötétedett, majd kék lett és végül izzó fehér. Elminster mágus-látásában egyre vakítóbban fénylett; Myrjala valami iszonytatóvá formázta át. A lángok visszafordultak és haragos szélrohamként borították be a sárkányt. El még látta, ahogy a hatalmas szárnyak rémülten csapkodnak a tekergőző lángnyelvek között, majd egy földrengető robbanástól elesett és a sárkány cafatokra szakadt.
Pikkelyek és megfeketedett húsdarabok záporoztak Athalantar utolsó hercegére, ahogy próbálta magát talpra küzdeni. Undarl üvöltve csapott le újra lángjaival, gyenge pontot keresve a varázslónő pajzsán. A tűz robajlott és üvöltött.
Myrjala mozdulatlanul állta a haragvó lángok csapkodását és egy szót mondott nyugodtan. Mágikus pajzsának széle növekedni kezdett és hosszú, dárdaszerű hegy jelent meg rajta. A varázs-dárda Undarl felé nyúlt, hegye hatalmas energiáktól lüktetett.
A varázsló megvetően nevetett, miközben karjai meghosszabbodtak és csápokká növekedtek. A kígyószerű végtagok vége megkeményedett és vérvörös, hosszú karmokká vált. A dárda-pajzs hegye elérte és ártalmatlanul hatolt át rajta. Undarl nevetése hisztérikussá növekedett és arca megnyúlt. Kezein a karmok felvették valódi alakjukat és mindegyiken egy kis száj jelent meg.
– A varázslatom meg sem érinti! – kiáltott fel meglepetésében Myrjala.
A mágus hátrahajtotta fejét és egyre hisztérikusabb röhögése visszhangot vertek a kegyhely köveiről. – Hát persze, hogy nem! Nem vagyok esendő kis halandó, hogy a varázslataid eluralkodhassanak rajtam... számtalan világ árnyékai között járhatok. Sokan hitték már magukat hatalmasabbnak nálam és rádöbbentek saját ostobaságukra mielőtt elpusztultak!
Undarl egyre nagyobb, csápos feje behajolt a varázslónő pajzsa mögé és tekergőző nyúlványokkal csapott előre. Myrjala felsikoltott, amikor az egyik csáp letépte keze egy részét – de sikolya megszakadt, amikor a varázsló most sárkányszerű fejével tüzet köpött rá és a lángok akadálytalanul hatoltak át a védelmén. A varázslónő eltűnt a vörös viharban és a lángok szele szétszórta hamvait. Elfeketedett csontok zuhantak Elminster elé.
– Nem! – sikoltott Elminster a sárkányszerű lény fejére ugorva, mely az imént még a máguskirály volt. A szemeibe karmolt és eszeveszetten rugdosta.
Undarl lerázta magáról és a fiú a földre zuhant. A pikkelyes fej hátrahúzódva készült megsemmisítő lángvihart zúdítani rá is, mire ő kétségbeesetten gurult félre és ugrott talpra a sziszegő agyarak mellett.
Undarl lángja ártalmatlanul csapott az ég felé, ahogy Elminster az előrántott Oroszlánkard-csonkkal újra és újra lecsapott a lágy torokra. Ahogy máguskirály félrerántotta fejét, vérre éhes karmai lecsaptak és felhasították a fiú arcát és hátát. Elminster még pont időben kapta el a sárkány-lény nyakát, hogy a fennmaradásért küzdve a fej mögé lendüljön. A gyilkos karmok próbálták levakarni, de ő pengéjét az egyik aranyszín szembe mélyesztette.
Undarl felüvöltött és megrázkódott, a fiú nem bírta tovább tartani magát. Az újonnan növekedett pikkelyes farok hatalmas ívben suhanva csapta félre Elminstert. Ő talpra küzdötte magát és gyorsan elvarázsolta utolsó villámát – ami egy sárkány ellen semmit sem és, legfeljebb megkarcolja néhány pikkelyét. Elminster azonban nem a sárkányt vette célba, hanem a lény szeméből kiálló kardmarkolatot.
A villám felszikrázott és a sárkány-lény egy utolsót szisszenve elernyedt. Hatalmas robajjal dőlt rá a kegyhely romjaira, agyát megfőzte a gyenge varázslat. Füst göndörödött elő a bestia füleiből és lecsukódó szemeiből.
Elminster zokogva szórta rá összes megmaradt harci varázslatát. Az utolsókat rángó sárkány teste darabokra szakadt és megfagyott. A megkínzott tetem felett állva megpróbált uralkodni remegő ajkain és kimondta egyetlen megmaradt harci varázslatának szavait. Apró, tüskés mágialövedékek szaggatták szét Undarl maradványait, míg csak cafatok maradtak belőle és vér... vér mindenütt.
Még mindig zokogva Elminster Myrjala maradványai felé fordult. Elbukott, miközben őt védelmezte. Próbálta megölelni az elporló csontokat, de csak hamu szállt fel kaparászó kezei nyomán... és nem maradt ott semmi.
– Nem! – zokogta kétségbeesetten térdre esve Mystra kegyhelye előtt az egyre fényesebb napsütésben. – Nem!
Remegve felállt és a kelő napra kiáltott. – A mágia csak halált hoz! Nem akarom uralni többé!
A föld felrobajlott, megrázkódott szavaitól és valami kicsúszott a lába alól. Elminster lenézett... és megfagyott ereiben a vér. Körülötte szerelme hamvai csillogva örvényleni kezdtek és a kegyhely kövei felé lebegve átalakultak... Myrjala!
Mézbarna haj omlott a kövekre, ahogy a csontfehér test megjelent rajtuk. A haj úgy hullámzott, mintha valami érzékelhetetlenül lágy szellő játszana vele, majd leomlott és felfedte tanítója fenséges arcát. A nagy, sötét szemek felnyíltak és ránéztek.
Elminster elakadt lélegzettel állt, ahogy Myrjala megszólította. – Kérlek, Elminster... soha ne mondd ezt, kérlek. A kedvemért.
Elminster eltompulva ismét térdre esett és remegő kézzel nyúlt ki, hogy megérintse a fenséges vállat. Szilárdak voltak és lágyak, ahogy a kezek is melyek felemelkedtek és arcát megfogva lehúzták. Az égett szőr szaga mindent betöltött körülöttük, ahogy Elminster riadtan hátrarándult egy újabb trükköt gyanítva. A varázslónő mély szemeibe nézett.
Tekintetük hosszan kapcsolódott össze és El tudta, hogy Myrjala fekszik előtte. Beszívta arcán lecsorgó könnyeit és remegő hangon válaszolt. – M-megígérem. Azt hittem, meghaltál... halott voltál, elhamvadtál! Hogyan lehetséges ez?
Tűz ébredt és dühöngött mélyen a sötét szemekben. Halványan, mint egy szellem, egy mosoly suhant át a nő arcán. – Mystra számára minden lehetséges.
Elminster lebámult rá és végül felismerte, hogy ki – mi – is valójában tanítója.
Valódi félelemmel próbált elhúzódni. Szomorúság árnya suhant át a sötét szemeken, de azután a tekintet megszigorodott és akárcsak a nyaka körüli karok, mozdulatlanságra kárhoztatta. Mystra istennő fogvatartotta a fiú szemeinek sötét rejtélyességével. – Sok idővel ezelőtt azt mondtad, hogy meg tudnál szeretni. – Hirtelen kihívás csillant a szemeiben.
Fehér arccal és szótlanul Elminster lassan bólintott.
– Akkor mutasd meg, hogy mit tanultál. – mondta lágyan az úrnő és hideg, fehér tűz lángolt fel körülöttük.
Elminster érezte, hogy ruhái és vele minden hamuvá ég, ahogy felemelkedtek a levegőbe a robajló lángok közepette. Mélyen alattuk egyre kisebb lett a sírdomb és vele együtt a kegyhely romos kövei is. Azután ajkaik összeértek és a világ Elminster körül felrobbant az erőtől, ami elborította belülről...
* * * * *
A szekér szokás szerint akkorát nyikordult, hogy még a halottakat is felébreszthette volna. Bethgarl ásított egyet, ahogy a város felé vezető útra fordította a rozzant járművet és megindult a lejtőn... ahogy mindig is szokta.
– Ébredj, Hastarl! – mormogta magában. – Bethgarl Nrearns jön, híres sajtkufár. Szekere megrakva malomkőnyi, fehér tömbökkel és lá... – valami mozgás vonta magára a figyelmét baloldalt egy öreg sír-kegyhely felől. Bethgarl odanézett és azután fel – és következő ásítása a torkán akadt.
Egy magasba emelkedő kékesfehéren fénylő gömböt látott – bámult –, ami olyan vakító volt, hogy alig tudta rajta tartani a szemét... de mégis rajta tartotta és két lebegő alakot látott a gömb közepén. Egy férfit és egy nőt, akik... Bethgarl bámult, megdörgölte könnyező szemeit és újra odanézett, majd leugrott a szekérről és maga mögött hagyva azt félelmében sikoltva rohant vissza arra, amerről jött.
Az istenekre, tényleg nem kellene többet ennie abból a vacakból! Ammuthe figyelmeztette, hogy megülheti a gyomrát... ó istenek, miért nem hallgatott rá?
* * * * *
Kielégülten lebegtek egymás karjaiban egy öreg és hatalmas fa árnyékába rejtőzve el a magasan szárnyaló napkorong melege elöl.
A fehér lángok eltűntek és Mystra most csupán egy bágyadt nőnek tűnt. Fejét Elminster vállán pihentetve szólalt meg. – Az utad innen egyedül visz tovább, Elminster. Minél többet vagyok emberi formában, annál inkább kiszáll belőlem a hatalmam és lassan elfogyok. Háromszor haltam meg, mint Myrjala... itt, Ilhundyl kastélyában és Athalgard tróntermében... és ezek legyengítenek.
Elminster lenézett a sötét szemekre. Ahogy válaszra nyitotta száját, a nő ajkaira tett ujjával lecsendesítette és folytatta. – Nem kell egyedül maradnod; ahogy nekem is szükségem van hősökre. Férfiakra és nőkre, akik hűségesen követnek és megtartják a Művészetem hatalmát. Nálad is büszkébb vagyok rá, hogy a Kiválasztottam vagy.
– Bármi, Úrnőm. – sikerült Elminsternek szóhoz jutnia. – Parancsolj velem!
– Nem. – Mystra szemei elmélyültek. – Ezt neked kell felvállalnod, szabad akaratodból... és mielőtt túl gyorsan válaszolnál tudd, hogy a szolgálatodat sok ezer évre kérem. Nehéz út... hosszú végzet. Látni fogod Athalantart is az egész népével és büszke tornyaival együtt a porba omolni és elhalványodni az emberek emlékezetében.
A sötét szernek a fiú tekintetét keresték és Elminster félelmet érzett. Szemeibe nézve az istennő folytatta. – A világ meg fog változni körülötted és olyan feladatokat bízok majd rád, melyeket nehéz lesz végrehajtani. És melyek miatt kegyetlennek vagy érzéketlennek is tűnhetek majd. Sok helyen nem fognak szívesen fogadni... és a te jelenléted félelmet kelt majd másokban.
Kicsit oldalra lebegett a fiútól és mindkettejüket megfordította, mígnem egymással szemben lógtak a levegőben. – Nem foglak hibáztatni, ha visszautasítasz. Már most is sokkal többet tettél, mint amire a legtöbb halandó egy élet során. – Szemei felszikráztak. – Mi több, mellettem harcolva megbíztál bennem, sohasem árultál el vagy kerested módját, hogy kihasználj. Ezt az emléket örökké kincsként fogom őrizni.
Elminster újra elsírta magát. Könnyein keresztül rekedten erőszakolta ki magából a szavakat. – Úrnő, könyörgöm... rendelkezz velem! Két értéket is adtál... szeretetedet és célt az életemnek! Mi többet kívánhat magának bárki is? Megtisztelsz, ha szolgálhatlak... tégy engem, kérlek, Kiválasztottá!
Mystra elmosolyodott és a világ felragyogott körülöttük. – Köszönöm neked, – mondta kedvesen. – Most akarod kezdeni vagy szeretnél még egy kis időt, hogy saját utadat járd?
– Most. – mondta Elminster hirtelen megszilárdítva akaratát. – Nem akarok várni, hogy kételkedni kezdjek... legyen most.
Mystra bólintott, szemeiben izgatottság csillogott. – Ez fájni fog. – mondta zordan és előrelebegett, hogy testük újra összeérjen.
Ahogy ajkaik találkoztak villám ugrott ki az istennő szemeiből és a fehér lángok visszatértek, fülsüketítően üvöltve körülöttük. Elminster úgy érezte, a csontjait is elégetik és sikoltani próbált a kíntól, de nem kapott levegőt. Olyan volt, mintha széttépnék és elsöpörnék az emelkedő lángok...
* * * * *
– Miket beszélsz te itt! – Ammuthe kezdte dühbe lovallni magát menet közben. Csodálatos haja örvénylett a levegőben, ahogy fejét oldalra fordította. – Mindig csak képzelegsz. Elegem van a férjem álmodozásából, amik olyan élénkek, mint a horkolása! Köszönetet mondtam érte az isteneknek és csendesen tűrtem! De ezúttal... otthagytál egy egész szekérnyi sajtot, hogy valaki rátehesse a mancsát! Ez már túl sok, te felelőtlen ember! Most már nem csak a nyelvem fog csípni, ha egyetlen apró darab saj...
Ammuthe kirohanása megszakadt, ahogy felbámult a kegyhelyre a dombon. Újult félelemtől remegve Bethgarl megengedett magának egy elégedett kis ugrást, ahogy felesége felsikoltott és megpördülve a karjaiba hullott.
Bethgarl hátratántorodott, de keményen tartotta a nőt. – Nem úgy van ám. – mondta halkan, miközben a Mystra kegyhely felett lebegő, tényes gömbre bámult. – Összeszedjük a sajtot, ahogy mondtad... ne egyek az asztalunknál még egyszer, ha nem látsz belőle pénzt, ahogy mondtad... most viszont, kedves feleségem, kezdek megéhezni...
– Az istenekre Bethgarl! Fogd be a szád és fussunk!
Ammuthe kiszakította magát a férfi karjaiból és úgy tett, ahogy kiáltotta. Bethgarl egy sóhajjal hagyta elmenni és a nő lobogó hajjal rohant le az ereszkedő úton. Bethgarl figyelte, leküzdötte hirtelenjött kényszerét, hogy felnevessen és visszafordult a szekérhez. Az egyik sajt leesett a fűbe. Gondosan leporolta, visszatette és megfogta a gyeplőt. Hastarl felé fordította a szekeret és nem törődött az őt hívó kiáltásokkal maga mögött.
Ahogy elhaladt a kegyhely mellett felnézett a fénygömbre és kacsintott egyet. Azután nagyot nyelt. Hideg izzadtság csurgott végig a hátán és küzdenie kellett hirtelen újra feltámadt félelme ellen. Óvatosan, minden sietség nélkül megindította a szekeret a dombról lefelé. Meg mert volna esküdni rá, hogy a fehér lángok között egy sötét szempár jelent meg – és visszakacsintott rá!
Amikor elérte a domb alját, Bethgarl visszanézett. A fehér tűzgömb még mindig lüktetett és csillogott. Megrázkódva újra Hastarl felé kényszerítette a lovakat és bátran meredt előre, a kapukra. Úgy tűnt, hogy sok izgatott nép van ma reggel az utcákon...
Nem jön vég a halállal, csak a lélegzet akad el néhány pillanatra és egy új kezdetre ébredsz. Mindig egy új kezdet... ezért lesz a világ egyre népesebb. Emlékezz hát; nincs végzet, csak kezdet. Egyszerű, nem? Ráadásul ízléses is.
– Tharghin „Háromcsizmás” Ammatar
A Legnagyobb Bölcsek Beszédei
Az Elveszett Sisak Évében
Elminster visszalebegett valahonnan messziről és azon kapta magát, hogy ruhátlanul, füstölgő végtagokkal fekszik egy hideg kövön. Ahogy az utolsó szürke füstfonatok is bodorodva tovalebegtek, Elminster lenézett; teste változatlan és sértetlen volt. Egy árny vetült rá és ő elfordította a fejét. Mystra térdelt mellette meztelenül és fenségesen. Elminster megfogta az egyik kezét és megcsókolta.
– Köszönöm. – mondta vadul. – Remélem jól szolgállak majd.
– Sokan mondták már ezt – válaszolt Mystra szomorúan. – és néhányan még hittek is szavaikban.
Azután elmosolyodott és megragadta a férfi karját. – Tudd hát, Elminster, jobban hiszek benned, mint előtted sokakban. Éreztem, hogy az Oroszlánkard bűbáját elfújja a sárkányláng azon a napon, amikor Undarl elpusztította Heldont és megnéztem mi történik. Egy ifjút láttam, aki bosszút esküdött minden kegyetlen varázsló és azok mágiája ellen. Egy fiút láttam, aki eszével, erejével és belülről fakadó kedvességével hatalmassá válhatott. Így hát figyelni kezdtem és tetszettek a döntései és az, amivé válni kezdett... egészen addig, amíg a templomomba nem jött végül. És ott még arra is maradt bátorsága, hogy bölcs szavakkal vitatkozzon velem a mágia hordozóinak erkölcseiről... én pedig tudtam, hogy Elminster lehet ezen világ leghatalmasabb mágusa, ha én vezetem tovább az úton. Megtettem... és te El, kedves férfi, boldoggá tettél és megleptél minden reményemen és sejtésemen felül is.
Egymás szemeibe néztek és Elminster tudta, hogy sohasem fogja elfeledni azt a nyugodt, mély tekintetet, melyben végtelen vadság mellett bölcsesség és szeretet csillogott. Függetlenül az évek számától, melyek ugyanígy benne rejlettek.
Azután Mystra elmosolyodott és lehajolt, hogy egy csókot leheljen az orrára, haja mézbarna folyamként bontotta el a fiú mellkasát és arcát. El belélegezte bőre különös, csípős illatát egy pillanatra és megremegett a megújult vágytól, de Mystra felkapta fejét és délkeletre nézett. – Szeretném, ha délkeletre, Cormanthor felé mennél és kitanulnád a mágia alapjait. – mondta lágy hangon.
Elminster megemelte az egyik szemöldökét. – A mágia alapjait? Akkor eddig mit használtam?
Mystra hirtelen elmosolyodva lenézett rá. – Így, hogy tudod mi vagyok, így is mersz hozzám beszélni... ezért is szeretlek Elminster.
– Nem, hogy mi vagy, – merte suttogni Elminster. – hanem, hogy ki vagy.
Mystra arcán felfénylett égy újabb mosoly miközben folytatta mondandóját – Hatalmad van, igen, de fegyelem nélkül vagy anélkül, fogy igazán átéreznéd az erőket, melyeket használsz. Lovagolj délnek, azután keletnek Cormanthorba, az elf városba... szükség lesz rád ott, mire odaérsz. Állj be tanoncnak bármelyik főmágushoz a városban, a melyik elfogad tanoncának.
– Igenis, Úrnő. – ült fel mohón Elminster. – Nehéz lesz megtalálni a várost?
– Nem, ha én vezetlek. – válaszolta Mystra mosolyogva. – De még nem kell rohannod. Ülj le velem ma éjszaka és beszélgessünk. Sok dolgot szeretnék neked elmondani... és még az istenek is magányosak lesznek egy idő után.
Elminster bólintott. – Addig maradok ébren, amíg csak tudok!
Mystra ismét elmosolyodott. – Soha többé nem lesz szükséged alvásra. – mondta szinte szomorúan és csinált egy bonyolult mozdulatot.
Egy pillanattal később egy por borította üveg jelent meg közöttük. Mystra lesimította az üveg nyakáról a port az egyik kezével, fogával pedig úgy tépte ki a dugót, mint valami falusi fogadó felszolgálója. Mélyet kortyolt belőle és átnyújtotta Elminsternek.
– Kék lédig. – mondta, ahogy Elminster megérezte a hűs nektárt a torkában. – Egy bizonyos kriptából Netheril idejéből.
Elminster megemelte egyik szemöldökét. – Honnan is? – mondta szárazon, majd elveszett az istennő csilingelő nevetésének ködében.
Olyan hang volt ez, kincsként őrzött emlékei között az elkövetkezendő években és gyakran gondolt vissza rá...
Így történt hát, hogy Elminster Cormanthorba lett vezérelve, a Dal Tornyaiba, ahol Eltargrim megkapta koronáját. Tizenkét telet töltött ott vagy még többet, számos hatalmas mágustól tanulta meg érezni a mágiát és meghajlítani azt, hogy akaratával irányítsa. Valós erejét csak kevesek előtt leplezte le – de feljegyezték, amikor Mythal megjelent és Cormanthor neve Myth Drannor lett; Elminster volt az egyike azoknak, kik azt a hatalmas mágiát kieszelték és véghezvitték. Elkezdődött ezzel „Messzejáró” Elminster hosszú története is.
Antarn a Bölcs
A Faeruni Főmágusok Hatalmának Nemes Történetéből
nagyjából a Bot Évében