FORGOTTEN REALMS
Ed Greenwood
Elminster a Pokolban

(Tartalom)

 

 

LEGENDATAN

Tán nem elég pokol az életed, hogy még a könyvekben és varázslatokban is azt keresed, és különös varázslókkal hálsz?

Resaugiir Ravendarr,
egy gazdag amni kereskedő szavai
a lányához, Daluthrához
a Megtört Bátor Szívek című darabban,
Nargustarus Grithym tollából
(athkadai mű)

 

confutatis maledictus, flammis acribus addictus
etiam sanato vulnere cicatrix manet

 

 

A Birodalmak történelemkutatóinak tudniuk érdemes, hogy Elminster kíntörténete DR 1372-ben, a Vad Mágia évében esett meg, és hogy a leírt események az alábbi időrendben történtek meg:

„A Mágia Halála” (és az ezt megelőző emlékek a 2. fejezetben, kivéve Khelben szárnyalását Vízmélyvára felett, amely DR 1351-ben esett meg) DR 1358-ban történt Közép-Kythornban, az Árnyak Évében.

„A Nyúló Kéz” (az emlék a negyedik fejezetben) DR 1357. Marpenoth 17. napján történt, a Herceg Évében.

„Ide varázslók” (az emlék az 5. fejezetben) DR 1365-ben Alturiakban történt, a Kardok Évében.

„Egy éjszaka Vízmélyvárában” (Mirt emléke a 6. fejezetben) DR 1321. Eleint havának 6. napján történt, a Láncok Evében.

„Az éj elragadja Tamaerilt” (az első emlék a 7. fejezetben), „Resengar is” (a második emlék a 7. fejezetben), „Egy lány kötelessége” (egy emlék a 9. fejezetben) DR 1355-ben történt a korai Flameruleban, a Hárfa Évében.

„Egy kis meglepetés Laurlaetheenek” (egy emlék a 8. fejezet közepén) DR 261. Tarsakh negyedik napjának délutánján történt, a Szárnyaló Csillagok évében.

„A lovagregény érintése” (az emlék a 11. fejezetben) DR 1369-ben történt a korai Mirtulban, a Kesztyű Évében.

„Hárfatű nélkül” DR 778. Uktar 12. napjának éjjelén történt, a Várakozó Háló Évében.

„Amikor a sembiaiak megállnak egy teára” (az emlék a 13. fejezetben) DR 1364. Elesias 4. napjának délutánján történt, a Hullámok Évében (meg kell jegyezni, hogy Szeplőtelen Nouméa nem áll rokonságban Nouméa Drathchulddal, aki akkoriban tanító volt).

„Kicsiny sárkány” (az emlék a 14. fejezetben) DR 1356. Ches havának 16. napján történt, a Féreg Évében.

„A tudósaink bölcsessége” (az emlék a 15. fejezetben) DR 1360-ban történt a késői Mirtulban, a Vártornyok Évében.

„Egyedül biz ne ülj rá Thalon fagyos trónjára” (Laeral emlékei a 16. fejezet végén és a 17. fejezet elején) DR 1357-ben történt Közép-Kythornban, a Herceg Évében (meg kell jegyezni, hogy ez a Laeral nem más mint Laeral Rythkyn, más néven Zúgóvízi Laeral, egy Kobzos varázsló, aki csak névrokona Ezüstkezű Laeral Arunsunnak, a Hetek egyikének)

„Egy istennő könnyei” (az emlék a 19. Fejezet végén) DR 1371-ben történt a kései Eleintben, a Hamis Hárfa évében.

„A Srinshee tűzzel játszogat” (az első Srinshee emlék a 20. fejezetben) DR 241. Nightal 9. napjának reggelén történt, az Ostoba Hippogriff Évében.

„Csókok és szitkok” (a második Srinshee emlék a 20. fejezetben) DR 666-ban, Nyárközép 30-án kora este történt, a Szigorú ítélet Évében.

„Egyik bolond megérdemli a másikat” (a harmadik Srinshee emlék a 20. fejezetben) DR 907-ben, a Kalapács havának 14. napján történt, a Várakozás Évében.

„Az árny eljövetele” (az emlék a 21. fejezet végén) DR 1294-ben, Flamerule 6. napján történt, a Komor Hold Évében.

„Az istennő ostoba bajnokai” (az emlék a 22. fejezetben) DR 1264-ben, Eleint 21. napján történt, az Izzó Acél Évében.

 

 

A KEZDET

Az emlékek csodálatos dolgok.
Mégis tomboló, dühödt tűzként marcangolhatják a gazdájukat, mint megannyi kegyetlen penge. Drágakőbe zárhatom és a tenyerembe foghatom, de az elmémben is őrizhetem, hogy az idő múlásával lassan elhalványuljon, mint a titkos, kedvenc tisztásra vezető keskeny ösvény, melyet lassan benő a magas fű, és végleg eltűnik a szemünk elől.
Mi is az ember, ha nem emlékek összessége?
Mi más melegítené és vidítaná fel az öregeket, akik hosszú múltjuk emlékképei közt kutakodnak?
Mi lehetne nagyobb és kegyetlenebb bűn annál, mint megfosztani egy embert az emlékeitől?
Csakis a csókom által lehetne ezt megtenni, és csakis akkor, ha Mystra úgy kívánná. Egy Nergal nevű lény mégis ezt tette a párommal. Én, Alassra megkértem Nergaltól az árát, és elkárhoztam közben, de nem érdekel, és bármikor megtenném újra.
Bármire képes lennék, még az életem árán is. Thay bolondjai, és mindenki, aki ismer, féljétek pusztító varázslataimat és határtalan haragomat, amely gyakran magával ragad. Ilyenkor hibásan „őrültnek” neveznek, ahelyett, hogy „vakmerőnek” vagy „vérszomjasnak” titulálnának. Szeretem a pusztítást, ezt elismerem, ugyanakkor szeretetteljesen őrködöm és gondoskodom.
Ezt tettem most is. Aki hajlandó elolvasni, hogy mit is szeretek annyira valójában, az megtudhatja, hogy miért áldoznám az életem, és a testem Elminsterért, még akkor is, ha csak annyi varázsereje lenne, mint egy falusi bolondnak. Néhányan felróják majd, hogy olyan titkokat fedtem fel, amelyeket az egyszerű halandók sosem tudhattak volna meg. Két dolgot üzenek nekik: „Valóban azt tettem?” – és – „Nem érdekel!”. Egyesek azt mondták, hogy Mystra és a többi istenség lesújt majd rám ezért, én most mégis itt állok, bűntudat nélkül.
Gyere hát, és tudd meg a titkokat! Jól figyelj minden egyes szóra és okulj! Vagy ne törődj velük, és fordulj meg, hogy hátralévő rövid napjaid teljesen védtelenül éld le! Válassz szabadon!
Én a Vihar Királynő vagyok. Nem fenyegetődzöm. Csak ígérek.

 

 

Első fejezet
TŰZFORRÓ SZIKLÁK

Nem létezik nagyobb istenkáromlás.
Egyetlen isten és ember, egyetlen élőlény sem teheti meg, bármelyik világban létezzen is. Nem szakíthatnak alkotó részeinkre, hogy csak ráncos üresség maradjon vissza Torilban. Fodrozódó, tátongó repedés, melyen a Birodalmak egésze áthullhat, hogy fagyos, marcangoló űr váltsa fel a helyét...
A számtalan önző, makacs és gondatlan bolond ismeretében, akik évszázadokon keresztül felelőtlenül használták a mágiát, kész csoda, hogy mindez nem fordult elő sokkal gyakrabban. Bár kevés vigaszt nyújt ez a gondolat.
A világok felsírtak. A Szövedékből áramló mindent felemésztő fehér forróság belekapaszkodott a bukdácsoló férfi köpenyébe és öreg végtagjaiba és szakállába, amint szembefordult a hangosan zúgó, kavargó áramlatokkal. Ahol Árnyasvölgy zöldellő fáinak kellett volna pompáznia, a feje tetejére fordult minden. Csizmás lábai szinte súrolták az alant – vagy felett? – húzódó vérvörös, naptalan eget. Egyszer, tán kétszer, már látta ezt korábban, és nem vágyott rá, hogy újra átélje.
Mérgező gázkitörések festették meg a vörös horizontot, mint megannyi koszos felhő. Örvényleni kezdtek, és hatalmas, figyelő szemekké álltak össze, majd egy szempillantás alatt szétoszlottak, hogy aztán ismét összeálljanak. Rémálmokba illő, csupasz sziklákkal borított vidék húzódott alant. Szikrák cikáztak a levegőben, és vérengző lángnyelvek csaptak fel, szörnyű árnyékokat vetve a vidékre, ahol mindenféle lények osontak alig észrevehetően. Hatalmas, végtelenbe nyúló, csipkés hegyek ostromolták a vérvörös égboltot. A Tépőfogak Földje, ahogy Azuth oly találón elnevezte. A Gyász Hona volt ez, a horror birodalma, ahol számtalan halandó vesztette életét. Avernus, a Kilenc Pokol legfelső szintje fölött lebegett.
– Mystra – hörögte a bukdácsoló férfi. Életre hívta minden mágikus erejét, hogy harcra készen cikázzanak az ujjhegyein.
Az élet nem ígérkezett könnyűnek Elminster Aumar számára, akár meghallotta a szavait a Szövedék Úrnője, akár nem. Minden mágikus erejére szüksége lesz, hogy befoltozza ezt a repedést, és megmentse szeretett Torilját, mely oly ritkán viszonozta a szeretetét. Megégeti és összezúzza magát a varázslás során, talán bele is bukik, és akkor darabokra tépik. De még ha sikerrel is jár, jutalomképpen alábukik Avernus mélyére, varázslatok nélkül, védtelenül.
Igen, tudta, hogy mi vár rá.
Máris szárnyas alakok indultak a repedés felé, hogy kiröppenjenek rajta, és tovább szakítsák, mielőtt még lezárhatná. Csakis erről az oldalról lehet befoltozni a repedést. Toril megnyugtató egéről nem lehet. Márpedig ha megteszi, olyan gyorsan kimeríti mágikus erejét, hogy íncsiklandó falattá válik az összes Pokolbéli teremtmény szemében.
Márpedig azok a szemek figyelnek. Figyelnek bizony!
Elminster látta, amint egy hatalmas, sötét sárkányszerű alak felemelkedik a távoli hegyek mögül, kiterjeszti bőrszerű szárnyait, meglengeti hosszú farkát, majd emelkedni kezd a vérvörös égbolton. Emelkedni kezd, és felé fordul...
A közelben fényes villámok csaptak ki a repedésből, amint csillogó, fekete ördögök próbálták tovább szélesíteni. Belekapaszkodtak a szélébe, és húzni kezdték, a mélyben megbúvó, láthatatlan ördögök parancsára.
A bukdácsoló varázsló még egyszer utoljára megpillantotta Toril kék egét, majd vakító villámok csaptak szét az ördögök között. A csillogó obszidián és karmazsinvörös testek összegörnyedtek fájdalmukban, amint megégtek, és hamuként hulltak alá a közönyös sziklákra.
– Pokolra veletek! – morogta gúnyosan, majd ökölbe szorította a kezét, és előhívta a testében lakozó ezüst tüzet. Olyan vékony, karcsú lángnyelvet teremtett, amilyet csak tudott. Szinte biztos, hogy megszűnik minden kapcsolata a Szövedékkel és Mystrával, amint bezárul a repedés. Nem lesz képes visszanyerni a mágikus erejét. Ekkor ezüsttűz emésztette el a gyűrűit, a karpereceit, sőt még a köpenyét is, amelyet viselt.
Különös ének és morgás hangjai zakatoltak a fülében, ahogy a kántálás hangjai lassan elültek, és átfolytak a testén, majd kékesfehér lángokként jelentek meg a tenyerében. A haragos tűz elemi erőtől izzott, szikrákat hányt a levegőbe, és szüntelenül erősödött. Az Öreg Mágus köpenye cafatokra rongyolódott. Az ujját ékesítő ősi fémkarikák elporladtak. A kalapját kék lángok emésztették fel, majd tovaterjedtek ősz fürtjeire. Beszívta a tűz minden energiáját. Csizmájába rejtett tőre szétmállott, majd a csizma is. Érzékeny búcsút vett kedvenc pipájától, mielőtt hamuvá vált volna. Utolsó, bizonytalan mozdulatával kicsiny villámokat szórt a levegőbe, hogy megvilágítsa az útját. Megpördült a levegőben, és megkezdte könyörtelen zuhanását a sziklák felé.
A repedés tovább szélesedett, haragos villámokat szórva szerteszét Avernus sötét egén. Felágaskodtak, hogy hullócsillagokként bukjanak alá a mélybe a vérvörös égboltról. A mélybe, ahonnan tucatnyi csillogó, vörös szempár figyelte a halálos tűzijátékot.
Egy hatalmas villám tépte fel az eget a megviselt varázsló mellett, aki megpróbálta befogni a fénynyalábot, hogy a maga hasznára fordíthassa végtelen energiáját.
Az álnok és kegyetlen villám azonban letaszította őt az égről, mintha csak egy szemtelen legyet söpörne félre. A fogai összekoccantak, haja összeborzolódott és tüskévé dermedt, irdatlan fájdalomsikolya a torkára fagyott. A villám megragadta Elminstert és nem engedte. Még a kisujját sem tudta megmozdítani. A tűz megpörzsölte és megfeketítette, a végtagjait gúzsba kötötte, majd áthajította az égbolton.
Amikor ismét ki tudta nyitni a szemét, elhűlve látta, hogy apró villámok szivárognak az orrából. A rés már csak egy távoli tűzcsíknak tűnt a vörös horizonton. A kép hirtelen eltűnt a szeme elől. Egy fekete, szarvalt, világos szemű alak takarta el a látványt. A lény rávigyorgott, majd kitárt karmokkal megindult felé, hogy cafatokra tépje.
– Egy tharguth – motyogta Elminster, amint eszébe jutott az ördögi lény neve. Abishaik inkább, gondolta, amikor még kettőt megpillantott az első nyomában.
Nem maradt több ideje ezen töprengeni, ugyanis az abishai démon már ott is volt a nyakán.
Hatalmas karmaival szinte széthasította a levegőt, méreghegyű farkát támadásra készen begörbítette. Elminster egyenesen a démon szemébe nézett. Érezte a belőle áradó forróságot, és érezte bőre ecetes szagát, amint kitátotta a pofáját. A lény oldalra fordította a fejét, hogy egyetlen harapással kitépje a férfi torkát. Azonban nem a finom húsba, hanem ádáz tűzbe harapott, mely azonnal elemésztette a fejét, és a következő pillanatban megfeketedett tetemként hullott alá a sziklás sötétségbe.
A második abishai túl gyorsan közeledett és már nem tudott kitérni. Elminster viszont oldalra húzódott a gyilkos karmok elől, majd kékesfehér villámot lőtt a harmadik szárnyas démon kitátott pofájába. A lény feje azonnal szétrobbant, a teste hátravetődött a mágikus energiáktól és némán rángatódzva odébb sodródott.
Az Öreg Mágusnak alig maradt több varázslata. Félve idézett meg egy repülés varázst, nehogy a testében kavargó mágikus örvény szétfeszítse. Nem mérlegelhetett sokat, minél előbb vissza kellett jutnia a meredélyre.
Nem kellett hátranéznie ahhoz, hogy tudja, a második abishai ott lohol a nyomában. Az eget most már ellepték a fekete és zöld tharguthok, sőt egyre több vörös lény is feltűnt, a kegyetlen abishaik. A szemük gyilkos vörösen izzott, amint a nyomába eredtek, hogy levadásszák. Haragos hörgésük és örömittas morgásuk egyetlen iszonyatos üvöltésben olvadt össze, mely túlharsogta a repedésben tomboló vihar zaját. És csak egyre fokozódott...és fokozódott...
Elminster Aumar Mystra erős kiválasztottjának számított, mégsem volt az az ádáz és virtuóz harci teremtmény. Világító, kékesfehér csillagként szelte át Avernus sötét egét.
Ekkor hatalmas vörös sárkányok csaptak le a démonokra, és jóízűen falatozni kezdtek belőlük. Tüskés testű vízköpő-démonok és spinagonok cikáztak a tharguthok között. El ekkor hátranézett, és épp látta, amint valami nagy és éhes kibelezi az őt üldöző abishait, majd azonnal odébb is repül, hogy szinte követni sem bírta a szemével.
Egy pillanatra letekintett az alant húzódó tájra. Egy kanyargó csíkot vélt felfedezni, mely csakis egy vérfolyam lehetett. Elkapta a szemét, és ismét előre nézett, hogy tanulmányozza a felbukkanó, roppant szárnyakat. A repülő gyilkos megállt a levegőben és rámeredt. A tekintetük egy pillanatra egymásba fúródott.
El egy magányos ördöggel találta szemben magát, mely lomhán verdesett tollas szárnyaival. Karcsú volt, kecses és halálos, sötét bőre gyönyörűbbé tette bármely halandó nőnél. Bizonyára egy kém, egy magasabb rendű ördög szolgálatában, aki a Kilenc Pokol mélyén rejtőzik.
Mily népszerű lett. Unalmas hely lehet ez az Avernus, ha egy ember varázsló ekkora figyelmet érdemel.
De nem! Félre a büszke és hiú gondolatokkal. Bizonyára a repedés vonzotta ide.
El egyre több szárnyas lényt látott az égbolton, amelyekbe belekapaszkodtak a repedésből kicsapó villámok, ahol két világ találkozott és mart egymásba.
Újabb villám indult felé, de ezúttal készen várta. Kékesfehér nyalábok cikáztak a karjai közt. Magasra emelte mindkét kezét, és fogságba ejtette a villámot. Néma sikolyra nyitotta a száját, amint magába szippantotta az erőt, mely felforrósodott a bensőjében, és fojtogatni kezdte. Ki kellett hátrálnia a villám útjából, hogy remegve, levegő után kapkodva feljebb lebegjen.
Ezúttal azonban alig tántorodott hátra, és a végtagjai izzottak az energiától. A horizonton a démonok ugyanúgy magukba akarták szívni a villám erejét, ahogyan ő tette, de őket egy szempillantás alatt hamuvá oszlatta a fényes energianyaláb.
Egy vörös sárkány kiszúrta magának. Azonnal felhagyott a tharguthok módszeres marcangolásával, és szélsebesen rárontott. Kitátott pofájából tüzet okádott, mely hatástalan a démonok és ördögök ellen, de könnyedén szénné olvaszt egy halandót.
Elminster előredőlt, és magába szippantotta a mindent elemésztő tüzet. Fogait összeszorította, lerázta a rátörő hirtelen fájdalmat és a bensőjében örvénylő mágikus örvénnyel hűtötte le a mérhetetlen forróságot.
Ő győzött. Teste teljesen feltöltődött, remegni kezdett miközben próbálta féken tartani a mérhetetlen energiát, amely felhalmozódott benne. Már nem puszta közvetítője volt csupán az erőnek, hanem a lelke. Próbálta az uralma alá vonni a tomboló erőt, hogy úgy irányíthassa és formálhassa, ahogy akarja, és ne az repessze szét őt.
Vagy a sárkány agyarai. A hatalmas vörös sárkány, amely háromszor akkora volt, mint a legnagyobb sárkány, amelyet Toril földjén valaha látott – még az öreg Larauthornál is nagyobb volt, aki pedig repülő hegyként sötétítette el az eget –, kiterjesztett karmokkal csapott le rá.
Elminster a háta mögé rejtette a kezét, és kicsiny tűzcsóvát lövellt ki az ujjain, hogy a magasba emelkedjen, ahol még a tébolyultan rohamozó sárkány karmai sem érhetik el.
A sárkány süvítve csapott el mellette karmos mancsával, majd felé harapott, de célt tévesztett. Ekkor mennydörgés rázta meg az eget, amint egy mozdulattal behajtotta a szárnyait, hogy megforduljon. Nem maradt ideje, hogy kitérjen a három villám elől, melyek hangos robbanással mélyedtek pikkelyes testébe. A fájdalom túl heves volt ahhoz, hogy kiereszthesse halálsikolyát, mielőtt elpusztult. A szemei lángra lobbantak, majd sűrű, fekete füst szállt fel üres szemgödreiből, amint pörögve aláhullott az éles sziklasír felé.
Mindezek persze nem segítették Elt abban, hogy befoltozza az egyre terebélyesedő repedést, mely könnyező szemként éktelenkedett Avernus egén. Belekezdett egy trágár nótába, miközben feljebb emelkedett a mágikus tűzcsóvák nyomán. Hangosan, de hamisan énekelt, mialatt tántoríthatatlanul közeledett a végzete felé.
Villámok vágódtak ki a repedésből, hogy üdvözöljék a varázslót. Újabb energianyalábokkal fogta be mindet, hogy azután meggörbítse és visszarepítse őket. Az ég szinte kettészakadt, amint a fényes folyam megindult, a közepén Elminsterrel, aki maga elé tartotta a karjait, hogy úgy repüljön bele a vakító fényességbe.
Minden hang elhalt a visszhangzó robajban. Elminster száguldó nyílvesszővé változott az áramló energiafolyamban. A hullámok körbevették, és belekapaszkodtak. Ide-oda dobálták és cibálták, és félő volt, hogy egyszerűen véres masszává zúzzák.
Amikor a mindent elemésztő energia már leégette az ujjbegyeit, mágikus tüzet idézett meg, hogy az uralma alá vonja az erőt, és belekapaszkodhasson az örvénylő perembe, ahol Toril kezdődött. Pörgött, forgott és hajlongott, próbálta irányítani az erőt, hogy összefoltozhassa a kék eget.
Az ördögök folyamatosan üvöltöttek a háta mögött, amint darabjaira tépte őket a tomboló mágikus vihar. Elminster azonban alig hallotta őket. Minden figyelmével arra a világra koncentrált, amelytől épp próbálta elbarikádozni magát, hogy megmenthesse azt. Vetett egy utolsó, nosztalgikus pillantást Árnyasvölgyre, a zöld gyöngyszemre, mielőtt átvetette magát az égbolton, hogy lezárja maga mögött a feltépett sebet.
– A bárdok sosem találnak szavakat erre – lehelte. A vörös és kék égbolt elcsúszott egymáson, miközben halálos harcukat vívták. Elsiklott a tomboló repedés mentén. Velőtrázó fájdalomhullám söpört végig a testén, mint amikor egy végzetes pillanatban egy kard áthatolt a torkán és a hátán bukkant elő...
Ez már régen történt. Egy emlék a sok közül, mely folyamatosan hívogatta, hogy a régmúlt árnyai közt barangoljon. Mindez kezdett egyre csábítóbbá válni, amint a fáradtság egyre inkább rátelepedett Elminsterre az utóbbi napokban...
Ekkor végzett. Az energianyalábok szétterjedtek, hogy befoltozzák a repedést, és elkendőzzék előle Toril gyönyörű kék egét. A robaj elült, és ő pörgő hullócsillagként zuhanni kezdett a mélybe Avernus rubinvörös egéről.
Teljesítette a küldetést. Kába volt és elcsigázott, de tudta, hogy sikerült. Toril megmenekült, de a saját sorsa megpecsételődött.
– Köszönöm, hatalmas Elminster! – köszöntötte fanyarul saját magát, majd képzeletben megemelte a boroskupáját, és úgy várta, hogy a mohó, fekete sziklákra zuhanjon. – Faerűn a legdicsőbb diadalt élte meg, bár senki sem látta, így nem is törődnek vele. Üdv a szemétdombon! – motyogta maga elé.
Utolsó erejével egy kődarabbá változtatta magát, hogy úgy csobbanjon bele az alant húzódó valamibe, ami talán a Vértenger. Hadd fogja fel a meleg, bűzös víz a zuhanását! A medret borító rothadó húscafatok majd elrejtik. Ott talán észrevétlen maradhat addig, amíg összeszedi az erejét, és...
Bár ebből a magasságból még egy kődarab is olyan erővel csapódik a vízbe, mintha egy kovácskalapács alá kerülne. Az iszonyatos becsapódástól levegő után kellett volna kapkodnia, már ha lett volna mivel levegőt vennie. A melegség körülnyalábolta miközben pörögve süllyedt egyre mélyebbre a vízben...
Egy sötét, kígyószerű valami vágódott ki a vörös mélységből, és megragadta. Körbenyalábolta és belé mart, mint a hajcsár kíméletlen korbácsa... és ekkor a felszínre rántotta.
Nos igen, a Pokolban nem pihenhetnek az elkárhozottak. Kezdődjön hát a gyötrelem! Mystra óvj meg! Kérlek!
Vértől nedvesen bukkant ki a tengerből. Ismeretlen mágia tombolt körülötte, és próbált a bensőjébe hatolni. Bénító tűszúrásokként érték az energianyalábok. Remegni és változni kezdett. Átformálódott... önmagává. Emberré vált, lábakkal és karokkal és... szemekkel.
Szemek, melyek vadul forogtak és kápráztak, hasonlóan az agyáig eljutó őrjítő morgáshoz és üvöltéshez, melyek tudatták vele, hogy kinőttek a fülei is. Majd a világ hirtelen megpördült, és minden kitisztult körülötte.
Elminster egy meleg, éles sziklán állt, mezítláb. Megvolt mindkét lábfeje és lába, az öreg, megviselt teste, még a szakálla is. Egy kis mélyedésben állt a magas sziklák között. Bűzös gázfelhő égette a talpát, amint imbolygó szellemkarokként törtek fel a földből, és nyújtóztak a vöröslő ég felé. A talaj hirtelen megremegett. Egy tűzoszlop lövellt fel a közelben, megfeketítve néhány szikladarabot, majd ismét alábukott a mélybe.
El ekkor észrevette, hogy valami álldogál az árnyék mélyén, a szakadék végében. És megmozdul. Átlépett jó pár szikladarabot, és felfedte sárgán izzó szemeit, melyek egy gyilkos kígyó intenzitásával fúródtak az övébe. Azonnal megragadták őt, és fogva tartották, mialatt a lény lustán közelebb lépdelt. Elminsterre villantotta koránt sem kellemes mosolyát, mely sok mindent sejtetett.
A lény felvonta a szemöldökét, melyek így a homlokából eredő szarvak vonalába kerültek, és lágy, sziszegő, szinte már udvarias hangon megkérdezte.
– Nem ismersz meg, hitvány varázsló? Mostanában jobb szeretem ezt a külsőt.
Ekkor a mágia karmai ragadták meg Elminster torkát, elfojtva bárminemű választ, amire készült.
– Tetszik a vaskarom varázslatom? Csak egy kis semmiség a te hatalmas varázslataidhoz képest, de jó szolgálatot tesz... igen, jó szolgálatot!
Az ördög oldalra fordította szarvalt fejét, de lángoló, sárga szemeivel tovább vizslatta a varázslót.
– Még mindig nem ismersz meg? Tényleg kimerültél.
Elminster merengve nézte a hatalmas ördögöt, és azon töprengett, hogy vajon mikor válhatott, legalábbis a lény szemében, a Pokolbéli teremtmények tudójává.
A fogva tartója egy meztelen humanoid volt, selymes, szürkésen pettyezett bőrrel, melybe barnás és sötétszürke árnyalatok vegyültek... pont, mint Avernus árnyékba burkolódzott sziklái.
Csak a nyakán és a bokáján csillogott némi pikkely. Emberszerű homlokáról két ívelt szarv meredt az ég felé, míg a testét beborító köpenyszerű valamiről kiderült, hogy csápok alkotta élő sál. Az egyikük hirtelen kivágódott, mint egy bosszúszomjas angolna, és megragadta Elminster csupasz vállát.
– Tudd hát meg – mondta az ördög vörösbe hajló szemekkel, majd enyhén meghajolt, kényszerítve az elgyötört Öreg Mágust, hogy viszonozza a mozdulatot –, hogy a kitaszított Pokolbéli hercegek leghatalmasabbika, Nergal vendége vagy – az ördög mosolya kiszélesedett, szemei izzó vörös parázzsá változtak. – Üdvözölhetsz!
El próbált megszólalni, de teljesen kiszáradt a torka. Nergal várakozó mosolya önelégülten vigyorrá torzult.
– Konokul ellenállsz, nagy varázsló? Milyen szánalmas. Már tapasztalhattad, hogy a szánalmasan gyenge varázslataim miként változtatnak vissza eredeti formádba, és már a karmaimat is megízlelhetted. A segítségükkel bármilyen varázslat, amit megpróbálsz életre hívni, csak az én kötelékeimet erősítik, melyekkel fogva taralak. Ó, igen! Bár nem látszik, leláncoltalak, és úgy is tartalak, ameddig csak kedvem tartja. A kötelékek összekapcsolódtak az elmémmel. Nem szabadulhatsz a tudtom nélkül.
Nergal ajkai gúnyos vigyorra húzódtak, majd hozzátette.
– Még senkinek sem sikerült áttörnie az elmémet, Elminster, bár szívesen várom a próbálkozásaid! A szabadság elnyerése dicséretes tett az érző lények esetében!
A föld ismét megremegett, és hatalmas tűzoszlop csapott a fejük fölé, elemésztve egy arra repülő apró ördögöt. Nergal visszahúzta a csápját, és perverz örömmel a képén elmosolyodott, mikor Elminster majdnem orra esett, amint a föld megremegett a talpa alatt.
– Dicséretes – folytatta –, de szinte lehetetlen. Régóta tanulmányozom a hőstetteid, Vén Szellemszakáll, és most a hasznukat is veszem. Ó, igen.
A főördög csápjai ekkor mozgásba lendültek, és El vállai fölött kezdtek körözni, mint két hatalmas pók.
– Bizonyára megpróbálsz majd elszökni, esetleg megpróbálsz megsebezni, bár ezek a botlások nem sokban befolyásolják majd a gyötrelmeid. Merthogy belebuksz, azt nem kétlem!
A csápok fájdalmasan lustán megindultak, az ördög pedig barátságosan elmosolyodott.
– Nézz körül: most az én kis meghitt völgyemben vagy, varázsló!
Ezzel Nergal kinyúlt a csápjaival, és ugyanazzal a barátságos mosollyal az arcán, letépte Elminster jobb karját.

 

 

Második fejezet
EGY ÖRDÖG KEGYES IRGALMA

Semmi sem fontosabb a fájdalomnál. Semmi! Szétmarcangolja, elemeire tépi az életet, minden más érzést elnyom, és még egy fővarázslót is a legmélyebb elkeseredésbe taszít.
Márpedig ez a varázsló semmi mást nem érzékelt maga körül, csak fájdalmat. Elminster agya egy hátsó zugában tudta, hogy reménytelenül próbálja megérinteni megcsonkított és égő vállát, ahonnan a csáp lusta kéjjel leszakította a karját. Enyhülni kezdett a fájdalom, és fokozatosan egyre többet érzékelt a környezetéből. Mindenhol Avernus gyötrelmes sziklái meredtek a vérvörös égbolt felé, mint megannyi megégett tetem elszenesedett ujja. A közelben valaki hisztérikusan, végeérhetetlenül üvöltött fájdalmában, Nergal kéjes kacajától kísérve.
Borotvaéles kövek hevertek El csupasz talpai alatt. Nem törődött velük, alig érezte a szúrásukat a testét rázó leírhatatlan kíntól. Ő maga üvöltött.
– A józanság tovább tart, ha kieresztheted a hangodat – jegyezte meg hanyagul a főördög –, bár ez egyes feláldozható szolgák esetében túlzásnak tűnik. Rád viszont szükségem van, úgyhogy énekelj csak tovább.
Gonosz csápok fúrták be magukat a férfi bőre alá...
El megmerevedett, próbált még hangosabban üvölteni, miközben a fájdalom karmai mélyen belehatoltak. Az üvöltés hirtelen elhalt, és El köhögni kezdett, amint megkínzott gyomrából sűrű vér tolult a torkába.
– Még csak egy tőrrel sem próbálsz meg védekezni? – gúnyolódott Nergal. – Semmi varázstrükk, amivel megpróbálnál becsapni? Semmi, egy ilyen hatalmas varázslótól?!
El térdre rogyott, de a lábára tekeredett csápok megtartották. Összegörnyedt, és bénultan lógott félúton a sziklák felett. Ekkor a csápok megfeszültek, és El ép karja három darabra tört.
A törött csontok átszúrták a bőrét, amint a csápok vadul megtekerték a karját. A fájdalomtól szikrázó szemeiben csupán véráztatta tőröknek látta a csontszilánkokat, melyek ide-oda cikáztak a levegőben, miközben az ördög ide-oda rángatta megnyomorgatott tagjait.
– Még csak egy gyermeteg, erőtlen varázslat sem? Semmi varázsgyűrű? – a szavakat újabb iszonyatos fájdalomhullám követte, amint a gyűrűi sorra elmállottak, a nekik otthont adó ujjakkal együtt. – Csalódást okozol, nagy varázsló! Többet vártam tőled! Sokkal többet!
El öklendezni kezdett, így nem láthatta a csápot, amely péppé zúzta az orrát, sem azt, amelyik egy borotva precizitásával hasította fel a bőrt a mellkasán. Az élősködők, melyeket még Mystra helyezett a bőre alá, évszázadokkal korábban, azonnal valamilyen mágikus szikrává alakultak. Vakító fénnyel felizzottak, mire Nergal fájdalmasan sziszegve elhátrált, majd félresöpörte őket egyik csápjával.
Hatalmas robbanás rázta meg a sziklát El lábai alatt, majd egy újabb. Nergal furcsán felnevetett, ami akár a megkönnyebbülés jele is lehetett.
– Varázsfüggők a bőröd alatt. Milyen értékes szolga lehettél. Hízelgő lenne ilyen értéket képviselni. Bár öreg, gyenge és teljesen meztelen, nem érdemli meg, hogy megkínozzák. Remeg, mint egy lemur. De legalább jól elszórakoztat.
A csápok megrázták Elminstert, és az ördög vörös szemei felizzottak.
– Nézz rám, ember, és engedelmeskedj! – dörögte Nergal. – Én vagyok a végzeted, sőt még annál is rosszabb. Te leszel az én karmom, mellyel széttépem Faerűnt, ha már eléggé felkészítettelek. De előbb el kell intézni pár dolgot. Kitépem a szakállad, csupán egyetlen tincset hagyok meg, mellyel végigvonszolhatlak ezen a helyen, hogy lecsupaszítsak rólad mindent, amely emberré tesz...
El még hangosabban, még elkeseredettebben üvöltött.
– Én vagyok Nergal, vén bolond, a Pokol törvényes hercege! Így hát engedelmeskedj nekem! Csak kevesen értékelik a büszke szónoklatokat, úgyhogy jól figyelj a szavaimra! A varázslataim eszméletednél tartanak, bármekkora fájdalom szakadjon is rád. Márpedig gyorsabban elértem, hogy szánalmasan üvölts, mint azt korábban gondoltam. Most hallgass.
Elminster azt vette észre, hogy elhallgatott, pedig a torka még mindig sikolyra nyílt, és a teste folyamatosan remegett, ahogy megpróbálta kiköpni a szájába tolult vért.
Nergal barátságosan rámosolygott.
– Így már jobb – zümmögött az ördög, mintha kedvenc, síró gyermekéhez beszélne. Kiegyenesedett, csápjait dísztollakként a feje fölé emelte, majd fellengzősen beszélni kezdett, mint egy király a trónja tetejéről.
– Bár kitaszítottak és száműztek, én vagyok itt a leghatalmasabb teremtmény, ó igen, erősebb vagyok Tiamat a Száztorkúnál, aki az otthonának tekinti Avernust! Túl büszke és túl képzett vagyok ahhoz, hogy a Kígyókirályt szolgáljam, és túl ádáz ahhoz, hogy elpusztítsanak! Dispater sem hatalmasabb nálam, sem Baalzebul... ezért értékes vagyok. Asmodeusnak szüksége lehet rám.
A csápok mozgásba lendültek, és unottan felemelték széttört terhüket. A bőr több helyen is hangosan felrepedt, ahogy Nergal közelebb húzta a húscafatot, ami Elminsterből maradt. Egészen ördögi pofájába húzta a varázslót, és mélyen a szemébe bámult.
– És azon a napon – dörögte mély, vidám torokhangon a kitaszított ördög. –, nekem jut az édes kegy, hogy a szükség órájában dacoljak Nessus urával. Hogy szembeszálljak vele, és szétzúzzam a trónját, hogy háborút zúdíthassak a Pokolra! És te, kicsi, reszkető ember, te leszel az eszköz, amellyel szert teszek erre az erőre!
A csápok megfeszültek, és El kiköpte a szájában felgyülemlett vért.
– Uuagh! – ennyit tudott csak kinyögni, miközben kétségbeesetten levegő után kapkodott a fojtogató vérömlenyek közepette. A jutalompercek azonban hamar véget értek, és a jeges marok ismét elszorította a torkát.
– Örülök, hogy egyetértesz! – dorombolta Nergal. – Figyelj és tanulj, ember! Én csak egyike vagyok azoknak a hatalmas lényeknek, akik Avernus árnyai közt lapulnak, és várják a napot, amely bizonyosan eljön. A főördögöket meg lehet ölni, de nehéz örökre elpusztítani. Nessus urának is el kell használnia ereje jó részét, hogy beteljesíthessen egy efféle végzetet. Már megtette korábban, de csak büntetésből, amikor valaki elkövette a leghalálosabb bűnt, ami csak létezik: egy másik főördöggel hált, hogy egy fattyút hozzon a világra, akit elrejthet Asmodeus, és főördögként a Pokolba hozhat a Mélység Ura tudta nélkül.
A csápok keményen egy sziklához vágták Elminstert. Könyörtelen kőszilánkok martak a húsába, El meggörnyedt, és némán üvöltött fel a vérvörös égboltra. Az egyik csáp előzékenyen felemelte a fejét, hogy láthassa, miként szakították cafatokra a szikladarabok a belső szerveit. Végignézett magán, de a fájdalomtól már annyira eltompult, hogy Mystra megkopott arcát is alig bírta maga elé idézni.
Nergal a foglya fölé hajolt, és oly kedvesen kezdett magyarázni, mintha egy gyereknek mesélne, aki sehogy sem tud elaludni a hosszú téli éjszakán.
– Lucifuge csak egy nyafogó semmi volt, amikor Asmodeus felfalta! Egyszerűen agyarakká növesztette a fogait! Láttam!
A sikamlós csápok ismét felkapták a sziklákról – összes létező istenek, micsoda idegtépő fájdalom! –, és Nergal szeme elé emelték. Az ördög szemei most élénkvörösen izzottak.
– Lucifert és Bartnát végső végzetükbe taszította, amiért életre hozták azt a gyermeket – folytatta felhevülten Nergal. – Kivégezte őket, és Baalzebul, Lucifer legádázabb ellensége, végignézte az egészet. Majd kipenderítette Baalzebult a palotájából, és áthajította őt a Poklokon, hogy szolgaságba vesse. Csak azért tette, hogy mindannyiunknak megmutassa, hogy képes elpusztítani egy herceget és egy hercegnőt, és sanyargatni egy harmadikat. Baalzebulnak adta Malbolgét, hogy vele kínozhassa Lucifert az utolsó perceiben, majd később visszavette, hogy olyan magasságokba emelje, amely engem illetne!
Nergal hangja hisztérikus üvöltésbe torkollott, és vadul megrázta Elminstert.
– Az enyém lesz, idővel – a harag elpárolgott a főördög hangjából, amint folytatta. – Most, hogy a markomba kerültél, előbb, mint utóbb.
Megvillantotta százfogú mosolyát.
– Meg kéne köszönnöm Mystrának a sok évet, melyek alatt ilyenné formált... olyanná, aki most a hasznomra lehet. Látod, vén Elminster, a végén mégiscsak fontos emberré váltál. Mit mondasz erre?
Bár sűrű vér lepte el a torkát, El nagy nehezen megformálta a szavakat.
– A hasznom egyre csökken... ahogy... rombolod a testem.
Nergal hátraszegte a fejét, és gurgulázva felnevetett. A csápok hegyes dárdákká alakultak, és előrelendültek.
El összeszorította a fogát, és megrázta a fejét, ahogy próbálta féken tartani őket. A főördög hirtelen mélyen a varázsló orrlyukaiba vájta a csápjait. Hátborzongató kaparászás, majd éles reccsenés hallatszott, és még több vér tört a felszínre. Nergal kitépte, és félredobta Elminster nyelvét, majd elemi erővel pofon vágta, amitől kifröccsent a nyállal kevert vér a szájából.
– Rombolni? Ugyan mi szükséged nyelvre, ha telepatikus úton is beszélgethetünk? A szemeid is kiszúrhatom, az összes belső szervedet kitéphetem, megehetem a májadat, ha úgy kívánom. A mágiámmal bármikor visszaadhatom az eredeti formádat. Gondolkozz, szánalmas ember! Ez a Pokol, és itt a főördögök bármit megtehetnek!
El kétségbeesett próbálkozását siker koronázta, és sikerült felvonnia a szemöldökét.
A vörös szempár felizzott, és a csápok vészjóslóan megmozdultak. Felemelkedtek, előrelendültek, majd visszahúzódtak.
Nergal szánalmasan a foglya felé biccentett, majd fagyosan elmosolyodott.
– Hmm, mondjuk úgy, hogy bármit, amit egy másik főördög nem tud meggátolni – ezzel Nergal egy tűhegyes sziklára ejtette a varázslót, aki a mérhetetlen fájdalom és gyötrelem ellenére valahogy ülő helyzetbe küzdötte magát.
Nergal mászkálni kezdett. Fel-alá, mint egy macska, a mozgása mégis inkább egy kígyóéra emlékeztetett.
– Tucatnyian vagyunk kitaszítottak, és nyolcan vagyunk elég erősek ahhoz, hogy kihívjuk Mammont, szemtől szembe, hadsereg nélkül. Nem vagyunk barátok, és Asmodeus úgy látja, hogy a mi érdekünk, hogy éberek és ádázak maradjunk. Riválisok vagyunk, a szakadékokban és Avernus hegyeiben lapulunk. Várjuk a lehetőséget, hogy megdönthessük az uralkodó ördögöket, és elkerüljük az őrjáratokat, mert még az egyszerű rovarok is legyengíthetnek gyilkos mérgükkel.
A főördög hirtelen abbahagyta a mászkálást, és elkínzott foglya fölé tornyosult. Tüskék és karmok türemkedtek ki a bőréből és futottak végig a csápjain, mint megannyi falánk cápa uszonya. Száját ördögi mosolyra húzta, kivillantva éles fogait, melyek időközben agyarakká alakultak.
– Az emberek és az ördögök nem is különböznek annyira. Mi kitaszítottak is csak egyvalamire szomjazunk: hatalomra. Mindig is ezt kerestük, az összes mágiánkkal felvértezve. Az önállóan gondolkodó és cselekvő ördögök olyan könnyedén varázsolnak, mint ahogy ti, emberek lélegeztek. Ráadásul nekünk van egy fegyverünk, ami a Kilenc Urainak nincs: idő. Elég időm és mágiám van, hogy nyugodtan figyeljem és tanulmányozzam a mágiában oly gazdag Torilt.
Nergal keresztbe fonta a karjait, melyen ezernyi csillogó szempár figyelt, és mindegyik Elminsterre szegeződött.
– Mindig is érdekeltek a hatalommal bíró lények. Mindig is figyelemmel kísértem Faerűn apró tolvajait, a sárkányokat és a lich uralkodókat, akik tizedannyi varázserőt birtokolnak, mint ahogy azt magukról képzelik – pofáját földöntúli mosolyra húzta, és ismét elkezdett mászkálni. – Tehát folyamatosan figyelem Faerűn népét, keresem azokat a hatalmasokat, akik hasznosak lehetnek. Téged is régóta figyellek, Elminster Aumar. Te vagy a kulcs, amelyet oly régóta keresek. Nem azért, mert feleolyan erős vagy, mint azt magadról képzeled, nem is azért, mert egy becsületes csatában talán legyőznél egy spinagont, hanem mert te vezethetsz el Mystra mágikus erejéhez. Ő rajtad keresztül cselekszik, és egy kis módosítással minden tudását felhasználhatom a Pokolban... uralmat szereznék az összes mágia felett, és többé-kevésbé azok felett is, akik használják!
Nergal ismét felkacagott.
– A shade-i zűrzavar felkeltette az érdeklődésemet, és így akadtam a nyomodra. Már csak az a dolgom, hogy betörjek az elmédbe, hogy megszerezzem az úrnőd hatalmát, vagy legalább a módját, hogy hogyan hívhatom elő és irányíthatom az erőt.
A csápok ismét felnyalábolták Elminstert a szikláról, és féltve tartották. Ekkor egy újabb csáp emelkedett a magasba, majd lecsapott, és szétrobbantotta Elminster bal szemét, mint egy nyers tojást. Némi kavargó és szédítő káprázás után El ismét látott, de csak homályosan, vérfüggönyön keresztül.
– Látod? Még csak meg sem halhatsz – dorombolta szerelmesen Nergal, mintha a szeretőjének beszélne. – Amint betörök az elmédbe, megkaparintom az ezüsttüzet, valamint az összes varázslatodat, és emlékedet. Az emlékeidből megtanulom, hogyan kell Torilt mágiával irányítani, és a saját birodalmammá teszem. Pokol a Poklon kívül, ami valaha volt.
Izzó vasmarok ragadta meg Elminster állát. A csápok megfeszültek, mint valami vaslánc, és a főördög kiöltötte villás nyelvét, majd előrehajolt, hogy megcsókolja a tehetetlen varázslót.
Nergal ajka jeges volt, égetően jeges, mely belemart Elminster szétzúzott szájába és orrába. Megpróbált mondani valamit, megpróbált elhúzódni, de moccanni sem bírt egészen addig, amíg az ördög vigyorogva el nem engedte.
– Ízleld meg az agyférget, varázsló! A saját varázslatom, mellyel elrabolom az emlékeidet, hogy megtudjam, hogyan hívod elő és irányítod Mystra erejét, és milyen teremtményeket ismersz Faerűnön, akiket a szolgálatomba hajthatok. Természetesen minden egyes emlékkép, amelyet elrabolok tőled, örökre elvész a számodra, vén Elminster. Semmi sem marad belőled, csupán egy megtört, nyáladzó bolond, aki csak arra emlékszik, hogy valaha hatalmas volt... valaha, amíg nem találkozott Nergallal.
A főördög hisztérikusan felnevetett, majd tucatnyi csápot eresztett Elminster testébe, és gyógyító mágiát fecskendezett bele, amitől a meztelen, elgyötört férfi ismét talpra tudott állni. El levegő után kapkodott, de hang nem jött ki a torkán, majd csoszogva odébb vánszorgott. A csápok kegyetlenül ostorozták sebekkel tarkított testét, hogy gyorsabb tempóra ösztökéljék.
Elminster nedves vércsíkot húzott maga után, miként próbált a csápok hatósugarán kívülre kerülni.
MENJ! – hallotta Nergal gúnyos hangját az agyában. – AVERNUS DICSŐSÉGE MEGVÁR. VELED TARTOK, HOGY LÁSSAM, KIK MENEKÜLNEK ÉS REJTŐZNEK EL ELŐLEM... ÉS BELÉD BÚJOK, HOGY MEGLEPJEM AZOKAT, AKIK AZ ÉLETEDRE TÖRNEK. TEHÁT MENJ, AMERRE KEDVED TARTJA, HATALMAS VARÁZSLÓ!
Elminster összerezzent. Bár szétzúzott teste helyrejött, még mindig ezernyi apró seb kínozta. Nem volt elég erős ahhoz, hogy kapcsolatba lépjen Mystrával, vagy bárki mással. Bármit tegyen is, azt azonnal megtudja az agyát fürkésző ördög. A sorsa azon nyomban megpecsételődik, amint Nergal elegendő emléket rabol el tőle... és Toril sorsa is. Igaz, szabadon vonszolhatja a testét Avernus szerte, már ha ez szabadságnak nevezhető. Már eleget látott Nergalból ahhoz, hogy tudja, ugyanolyan élvezettel roncsolja majd szét az agyát, ahogy a testével tette. Nem tehetett egyebet, így nem törődve a fájdalommal, felkúszott egy csupasz taréjra. Ahogy járt, a föld megremegett a talpa alatt. Hatalmas tűzoszlop csapott a magasba, és kaszált el egy arra szálló abishait.
Óvatosan felkapaszkodott a taréjra, majd szétnézett az előtte elterülő sziklás tájon. Spinagonok és abishaik hadakoztak egymással, míg a távoli sziklákon ördögök gyülekeztek.
ŐRJÁRAT, HASALJ LE!
Elminster azonban nem mozdult, folytatta a vizsgálódást. Jó alkalom, hogy próbára tegye Nergal hatalmát felette.
A teste hirtelen vadul megvonaglott, mintha egy kígyó vagy angolna ficánkolna a gyomrában. A következő pillanatban keményen nyekkent a kíméletlen sziklán.
ENGEDELMESKEDJ, HATALMAS VARÁZSLÓ! NE FELEDD, HOGY VANNAK SOKKAL FÁJDALMASABB MÓDSZEREK IS ARRA, HOGY MEGZABOLÁZZALAK!
El összerezzent. Esés közben tüskét formált a tenyeréből, és most próbálta kirántani a sziklából. Elgondolkodott, vajon hogyan maradhat bármi is életben ezen a fekete sziklákkal borította vidéken. Mit esznek az ördögök például? Nyilvánvalóan egymást, de hogyan szaporodhattak el annyira, hogy eltartsák ezt a sok...
AZ ÖRVÉNYEK TARTANAK ÉLETBEN MINKET.
A micsodák?
A POKOL EGY APRÓ TITKA, NEM TUDNI, KI TEREMTETTE ŐKET, MINDIG IS LÉTEZTEK. APRÓ ÖRVÉNYEK, MELYEK VIZET, KÜLÖNBÖZŐ TEREMTMÉNYEKET ÉS EGYÉB DOLGOKAT RABOLNAK EL MÁS SÍKOKRÓL. AZ ÖRVÉNYEKEN, A KINCSEKEN KERESZTÜL KAPJUK AZ ÉLELMET.
Elminster megpróbált lábra állni, de épphogy felemelte a karját, ismét érezte a vonaglást a gyomrában. Újból a földre hanyatlott.
MARADJ LENN! MENJ ARRA!
Ennyit a szabad mászkálásról. El felsóhajtott, ami leginkább egy rekedtes hörgésre hasonlított, és elkezdett kúszni. Egy tűzlabda szelte át az eget, majd a föld ismét megremegett.
Egy vihartépte bástyán állt. A kastély már rég nem létezett. A hóborította kertet bámulta, nézte, amint valami megmozdult, és lerázza magáról a jeges havat, majd egy pikkelyes kéz kiemelkedik alóla...
Egy sötét, melankolikus helyen, ahol csontvázak üldögéltek magas támlájú, árkádos székekben. Kísérteties fény övezte csontos ujjaikat, ahol a mágikus gyűrűk végre kialudtak, miután kiadták minden erejüket, melyet még Alaundo születése előtt plántáltak beléjük...
Az elméjét vizslató erő enyhült valamelyest, és ismét Avernuson találta magát. Haragos hanghullám söpört végig az agyán: A MINDENT ELEMÉSZTŐ TŰZRE! AZ ELMÉD... TOTÁLIS KÁOSZ!
El elvigyorodott, és megpróbált egy tiszta, határozott gondolatot küldeni a bensőjében kutakodó lénynek.
Hát persze! Elvégre varázsló vagyok!
Egy láthatatlan pofon érkezett válaszképpen elméje egy sötét szegletéből. Az ütés ereje beletaszította a lelkében kavargó könnyfolyamba, mely lehetett akár vér is. Üvölteni kezdett, vagy legalábbis megpróbált, és megrázta nem létező fejét...
Elkeseredetten, végső menedékképpen a szíve alatt megbúvó szikla felé fordult, és felmelegítette a kezét a tenyerében cikázó ezüsttűzzel.
Miután lenyugodott, felszállt elméje sötét ködéből, szétoszlatta a sötétség komor rétegeit, és ismét megpillantotta Avernus vérvörös egét. Épp, amikor egy újabb tűzgolyó mart bele a nyughatatlan horizontba.
MIT TETTÉL A...? A TŰZ... AMIT HASZNÁLTÁL. MYSTRA TÜZE. ADD NEKEM!
Elminster nem felelt, kétségbeesetten kúszott a meredély széle felé, nehogy a kényszerítő erő felülkerekedjen rajta, és ismét szembe kelljen néznie Nergallal.
A kitaszított ördög lángoló szemekkel, karba font kézzel állt fölötte. A csápok magasra emelkedtek, csapásra készen.
ENGEDELMESKEDJ EMBER! – Dörgött a hang az agyában. – MUTASD MEG, HOGYAN KELL ELŐHÍVNI AZ EZÜST TÜZET!
El némán, és ismét vakon kúszott tovább. Próbálta felidézni a mindent elfedő sötétséget, az áthatolhatatlan erdei ösvényeket, a pillanatot, amikor a végtelen mocsár közepén bolyongott, amikor a nyirkos katakombák...
Fényesség, és fülsiketítő hangzavar tolult a nyomában. Nergal közelített, El emlékei közt turkált, egymás után tépte fel a rétegeket, mígnem a felejteni képtelen varázsló agyából kiásta azt a részletet, amelyet keresett.
Lángoló harci lobogók a nap alatt, egy réges-régi csatában...
Elminster sorba felforgatta a köveket, hátha tüzet talál alattuk... füstölgő sárkányvér tüzét, mely pillanatokkal korábban került oda egy varázspárbajban...
NEM! NE EZT AZ EMLÉKET! AZ EZÜSTTÜZET, TE SZÁNALMAS FÉREG!
Ezüsttűz. Ott cikázik könnyáztatta ujjain, egy másik csatatéren, ahol egy haldokló elf nőt tart a karjaiban. A nő feje hátrabicsaklott, gyönyörű torka megmozdult, amint az ezüsttűz gomolygó füstként előtört belőle, majd végigszaladt az ujjain, hogy aztán fellángoljon és szétáradjon körülöttük a gyepen...
IGEN! MÉG! MUTASD MEG, HOGYAN MŰKÖDIK AZ EZÜSTTŰZ!
Haragos, tomboló ezüsttűz...
IGEN! MÉG! MUTASS MÉG TÖBBET!
Ezernyi hitetlenkedő, hisztérikusan üvöltő arc, amint az ezüsttűz beborítja és elemészti őket egytől egyig... segítség után kapálódzó kétségbeesett kezek... hosszú, kecses, festett körmű ujjak, melyek csak a semmit markolják...
MÉSZÁRLÁS? ÍGY MŰKÖDIK MYSTRA TÜZE? MUTASD MÉG!
Bár utálok elveszíteni mindent, ami a szerelmemé, az ő Orlugrymról őrzött emléke nélkül megleszek. Igen...
MUTASD, VARÁZSLÓ! MUTASD!
Pörgő, körkörös ezüsttűz, mely ezernyi lőtornyot és botladozó sárkányt vesz körül, és egy felséges női arcot...
[Tisztul a mentális káosz.]
Egy szoknya kavargó fodrai közt halt meg.
A Vörös Varázsló elvigyorodott. Mohó szellemként lépett elő az oszlop mögül. Bár Simbul a világ másik végén van, a tanítványa is megteszi. Ó, igen...
A férfi ismét érezte azt a lágy sóhajt az elméjében. Kellemes, izgató érzés volt, egyáltalán nem hasonlított a szokványos agyfürkésző varázslatokhoz. Nem, ez valami teljesen más volt. Valami ismeretlen... valami, ami elégedettséggel töltötte el. És gyengült, igen, kezdett visszahúzódni.
Egy szonda talán, a magányos, sietős, feketeköpenyes nőtől? Biztosan nem.
Egy pillanatra sem állt meg, nem óvatoskodott... sőt mintha észre sem vette volna, hogy mi van körülötte. Elhaladt a férfi mellett a keskeny folyosón, mélyen a gondolataiba merülten, átölelve saját magát, miközben tovasietett. Biztosan valamilyen személyes küldetés hajtja.
Bármi legyen is az, nem érhet fel az övével. Semmi sem érhet fel azzal, hogy elraboljon valamit Aglarond Boszorkánykirálynőjének a magán-lakosztályából. És miért pont ne egy tanítvány köpenyét?
Orlugrym selymesen elmosolyodott. Gyönyörű ez a tanítvány. Talán szórakozhatna előbb egy kicsit.
Feltartotta a kezét, és egy másik varázslatba kezdett, mint előzetesen eltervezte. A tanítvány megmerevedett és megfagyott, köpenye lágy suhogása elhalt.
– Fordulj meg – utasította gyengéden, majd közelebb lépett –, és kínáld fel magad nekem!
A smaragdzöld szemekben döbbenet és félelem csillant meg, amint szembenézett a férfival. A férfi egy pillanatra megmerevedett, felkészült egy gyors varázslatra, de a nő csak szótlanul méregette, majd nagyot nyelt, és közelebb húzódott. Felemelte remegő ajkait, majd a kezével babrálni kezdte a fűzője csatját.
– Igeeen – suttogta a nő, amint összeért a testük. – Igeeen.
Orlugrym kéjes vigyora megkeményedett, amint a nő szétnyitotta a köpenyét, és feltárta előtte fedetlen kebleit. A férfi végigsiklott a tekintetével a nő bársonyos bőrén, de csak vibráló ezüstöt látott. Ezüstöt, mely hirtelen elvakította.
Elhátrált, és döbbenten meredt a nő arcára, amely megolvadt és átváltozott... kígyószerű vad hajzuhataggá... lángoló szemekké, melyet annyira ismert... melyet minden Vörös Varázsló ismert.
– Miért lettél olyan bizonytalan, Orlugrym? – kérdezte gyengéden a Simbul. Hangjában nyoma sem volt gúnynak. – Egy perce még oly határozott voltál. Semmi másra nem tudtál gondolni, csak erre a bátor hódításra. Légy hát bátor, és ölelj meg engem! Ezzel legalább dicsekedhetnél! Gyere!
Orlugrym megremegett, amint szembenézett a végzetével. Gyengéd kezek ragadták meg az övét. A halálos ajkak szétnyíltak, és elindultak felé, majd halkan duruzsolni kezdtek.
– Csak légy önmagad, Orlugrym! Már ha tudod, hogy ki vagy valójában.
A mellkasuk összeért, és a világ felmorajlott a férfi körül. Rohanó ezüstlángok vették körül, és áramlottak szét a testén. Orlugrym utolsó emléke egy testetlen ajak volt az ezüsttűz közepén, mely mohón közelít felé...
El gyászosan felsóhajtott. Nem is a saját emléke volt, hanem Alassráé, aki megosztotta vele. Ennek ellenére gyötörte a tudat, hogy örökre elveszíti. Az emlékkép egyszerűen kiszabadult az elméjéből, és örökre elmenekült előle. Egyszer régen már érzett effajta ürességet, de hol lehet az az emlék?
Á, igen, itt! Főördög, élvezd az előadást!
Ezüsttűz és kavargó sötétség, mint a köpeny rojtjai, melyet összeborzolnak a lusta hullámok, melyek elől még a nap is elmenekült...
MI EZ?
Elminster tisztán érezte a Nergal hangjában bujkáló csodálatot... vagy inkább zavart.
Zavart. Igen, össze kell zavarni a mágiával, az ezüsttűzzel és Mystrával kapcsolatban... Mystra, most: három isteni eredetű emlékfoszlány, melyek egy delejező pillanatban ivódtak be az elméjébe. Emlékek Khelbenről és az ezüsttűzről.
Féktelen, tomboló ezüst...
IGEN. A MISZTIKUS EZÜSTTŰZ! ENGEDELMESKEDJ, ELMINSTER AUMAR, FEDJ FEL MINDENT ELŐTTEM!
Az éjszaka sötétje elillant, amint Vízmélyvára fővarázslójának köpenye meglebbent a nyomában. Ügyetlen varjúként szállt el a büszke város tornyai és háztetői felett. Őszes szakálla vészjóslón lifegett a szélben, sötét szemei kérlelhetetlen szigorral pásztázták az utcákat, félresikerült mágia után kutatva...
Egyszer csak összerezzent, és vérszomjas nyílvesszőként lőtt ki egy ismerős torony irányába: a Feketepálca Torony felé. Laeral várta ott sugárzó tekintettel, mellyel csakis a fővarázslót jutalmazta meg...
Egy másik éjszaka, évekkel később...
Khelben és Laeral egymás karjaiban feküdtek, és a következő napok teendőiről beszélgettek. Kényelmesen elnyújtóztak, és feltekintettek a nyári csillagokra. A fővarázsló hiú hóbortjai közé tartozott a háló kupolás mennyezete, mely ezernyi tündöklő csillagtól ragyogott. Ezek akkor is feljöttek, ha a valódi eget köd, sötét felhők vagy átláthatatlan hózuhatag takarta.
Aznap éjjel mindketten nyugtalanok voltak. Furcsa viszketés futott végig a testükön, és hatolt a bőrük alá. Khelben megrázkódott, amint a viszketés forró tűszúrásként megérintette, és mindketten vadul vakaródzni kezdtek.
– Az erő igen aktív ma éjjel – szólalt meg Khelben, majd belebámult a sötétségbe. – Mystra ereje vagy inkább a művészete. Mit gondolsz?
– Valami történik az Úrnőnkkel, ez biztos. – felelte Laeral. – Nézz csak magunkra – ezzel megragadta és felemelte a férfi karját. Mindkettőjük keze kísérteties, kékes fényben úszott. Miközben nézték, a fény villogni kezdett, majd kivilágosodott, a következő pillanatban elhalványult, majd ismét erősödni kezdett. A viszkető érzés a fénnyel együtt változott.
– Talán beszéljünk az Úrnővel?
Khelben mindig határozott volt, de most bizonytalannak tűnt. Szíve hölgye megrázta hosszú, göndör fürtjeit, melyek lebegni kezdtek, amint a művészet ereje éledezni kezdett a bensőjében.
– Ne! Csak vészhelyzetben zavarjuk! Majd megkeres minket, ha szüksége lesz ránk – mondta, majd csücsöríteni kezdett érzéki ajkaival, oldalra fordította az arcát, és merengve a férfi szemébe nézett. – Bár mi van, ha a nővéreimmel, vagy Elminsterrel léptünk kapcsolatba?
Khelben tanácstalanul megvonta a vállát.
– Lehet, hogy jó jel. Kétségtelenül ugyanazt érzik, amit mi is, és lehet, hogy többet tudnak nálunk. De lehet, hogy vészjel, és az úrnő a mi erőnket kéri vagy új erővel akar felruházni minket. Nem tudom, hogy mit tegyünk... még sosem kavargott bennem ily hevesen a művészet ereje.
– Bennem sem – értett egyet Laeral, majd közelebb húzta magához a férfit, és megölelte. Szorosan fogták egymást a csillagok alatt, mint két elveszett gyermek, akik a hideg ellen összebújnak, és várják a segítséget.
Olykor még a főmágusok sem tehetnek egyebet, csak várnak.
Ezüst tűzgyűrűk táncolnak egy nyugodt, erdei tó felett, ahová ember még be nem tette a lábát...
NE JÁTSZADOZZ VELEM, EMBER! – Dörgött Nergal haragos, mentális hangja. – HOGYAN MUTATHATOD NEKEM MÁSOK EMLÉKEIT?
Sötét, zavaros ördögi gondolatok özöne.
HONNAN TUDSZ EGYÁLTALÁN EFFÉLE DOLGOKRÓL?
A félelem fagyos hangjai csendültek ki Nergal kavargó gondolataiból. A következő pillanatban a főördög beletúrt Elminster emlékeibe, rájuk rontott, mint egy pusztító, öldöklő sárkány és nem törődött a hátrahagyott káosszal. A boltívek megrepedtek, a mennyezetek leomlottak...
MONDD EL, VARÁZSLÓ! A NYELVED HAZUDHAT, EZÉRT KITÉPTEM, DE ITT NEM REJTHETSZ EL ELŐLEM SEMMIT, ÉS NEM VEZETHETSZ FÉLRE! MONDD EL!
Minden vakító fényességgé, és vörös vérré változott, amint Nergal megérkezett. El vért hányt a sziklákra, melyeken kúszott, de nem igazán érzékelte. A lüktető fájdalomtól a tomboló sárkány képe hol felerősödött, hol elhalványult.
Fájdalom. Belevetette magát, és hálásan merült el benne, mint a hűsítő, nyugtató vízben.
A sárkány azonban utánament, kitátott pofával, kiterjesztett karmokkal...
El egyre mélyebbre hatolt az emlékeiben, összefüggéstelen szavakat üvöltözött, mintha megőrült volna, hogy így barikádozza el magát saját sikolyaival...
NEHOGY MEGŐRÜLJ, VARÁZSLÓ! NE MERJ MEGŐRÜLNI!
Elminster elmosolyodott vad sikolyai közepette. Nem őrülhetek meg? Hát?
Egy gúnyos megjegyzés jutott el hozzá egy másik világból. Az Öreg Mágus azonnal magához láncolta, majd még mélyebbre merült, a sárkánnyal a nyomában:
Csak az egyikünk hagyja el élve ezt a helyet, és az nem én leszek!

 

 

Harmadik fejezet
A MÁGIA HALÁLA

Két varázsló merült mély koncentrációba Elminster árnyasvölgyi tornyában. Különös lángnyelv táncolt köztük az asztal felett.
A láng a puszta légből táplálkozott. Élénk kék színébe bíbor és időnként zöld árnyalatok vegyültek. Úgy tűnt, bármelyik pillanatban kihunyhat, pedig Simbul és Jhessail mindent megpróbáltak. Mélyen előredőltek, az izzadság végigcsurgott az arcukon és kövér cseppekbe gyűlt az állukon. A levegő szinte szikrázott Aglarond királynője, és a művészetben kevésbé jártas másik nő, Myth Drannor Lovagnője között. Árnyasvölgy Bárdja üldögélt a közelükben, és a fürkésző lángnyelvet nézte. Elminster írnoka, Lhaeo ücsörgött az egyik sarokban, rég kihűlt teájával a kezében. Leplezetlen megkönnyebbüléssel sóhajtott fel, amikor a bárd nő arca felragyogott. Ezüstkezű Storm egy pillanatra sem vette le a tekintetét a táncoló lángnyelvről, még akkor sem, amikor megszólalt.
– Igen, ez Sharantyr. Nevet, és kerget valakit.
Jhessail összeráncolta a homlokát.
– Nevet és...? Ugyan kit üldözhet, miközben nevet?
– Elminstert – felelete Lhaeo és Simbul egyszerre. Arcukat ugyanaz a tudálékos grimasz járta át. Jhessail zavartan prüszkölni kezdett meglepetésében, mire mindenki kacajra fakadt a szobában, még a levegő is felkacagott Storm és Simbul között: szellemtestvérük, Syluné is szórakoztatónak találta a jelenetet.
Storm elvesztette a kapcsolatot a nevetgélés közepette. Kétségbeesetten kapott a lángnyelv után, amely időközben bíbor és kék fényben pislákoló szikrákká alakult... melyek semmivé foszlottak. Mélyen felsóhajtott, megrázta a fejét, majd hátradőlt a székében, és elgyötörten masszírozni kezdte a halántékát.
– Remek munkát végeztetek, mindketten, figyelembe véve, hogy a művészet mennyire megbízhatatlanná vált mostanában – mondta végül.
– Mindhárman – javította ki Simbul. – Syluné jelentette a középpontot.
Storm elmosolyodott, amint hűvös ajkak cirógatták meg az arcát.
– Köszönöm, nővérem – lehelte az üres levegőnek.
– Hol vannak? – kérdezte Jhessail, majd előredőlt, és a nő felé tolt egy üveget.
A bárd nő megvonta a vállát.
– Valahol délre és nyugatra tőlünk, inkább nyugatra, talán Cormyrban. Valami hegység közelében, egy kastélyban, vagy erődben.
A Simbul összeráncolta a homlokát.
– A Felső Völgyben? A Viharszakadékban?
Storm rápillantott, és összevonta a szemöldökét.
– Nem, nővérem! Nem keresheted meg őket, nem sodorhatod veszélybe magad! A művészet bármikor cserbenhagyhat, és nem vonhatod rájuk mások figyelmét! Most csak annyit tehetünk, hogy türelmesen várunk.
Shaerl grimaszolni kezdett.
– Udvari hölgyként a legtöbbször még Árnyasvölgyben is csak üldögélsz, és semmit nem csinálsz.
Illistyl felkapta a fejét erre a mondatra.
– Ezt megjegyzem arra az esetre, ha legközelebb ki kell vinni a szennyest. Jól jön egy segítő kéz.
Storm ingerülten felhorkant.
– Fejezzétek be! Szem előtt kell tartanunk a völgy biztonságát. Északról folyamatosan nyugtalanító hírek érkeznek: féktelen viharok és földrengések pusztítanak, istenek járják a földeket, és a mágia elszabadult. A Kobzosok gyülekeznek. Bármi történjen is, biztosak lehetünk benne, hogy a Zhentarim és mások, talán Mulmaster vagy talán Maalthiir a Messzi Hegyekből, kihasználják a káoszt, hogy háborút indítsanak. Készen kell állnunk!
Mind meredten bámultak rá, kivéve Illistylt, aki Jhessailhoz fordult, és gúnyosan megjegyezte.
– Egy kis szórakozásra vágytál ezen a nyáron. Csak kérned kellett, és máris...
Jhessail unottan felsóhajtott, kiválasztott egy megfelelő méretű almát a tálról, és egy hirtelen mozdulattal Illistyl szájába nyomta.
A tanítványa megpróbált felsikítani, de csak fuldokló hörgésre futotta az erejéből, melyet a következő pillanatban elnyomott az újabb kacagás.
NE JÁTSZADOZZ VELEM, VARÁZSLÓ! SZÓVAL EGYSZER ELTŰNTÉL. IGAZÁN LENYŰGÖZŐ! DE EZ SEM A SAJÁT EMLÉKED! MYSTRA SZOLGÁI OSZTOZTAK BENNE. HOGYAN SZEREZHETED HÁT MEG?
Hatalmas sötét szemek néztek alá titokzatosan a csillagos égről... a Titkok Úrnője, és csak az övé...
Elminster lelassított a merülésén, hogy elidőzzön a csillagfényes éjszakában.
Az üldöző sötét karom, Nergal is lelassított. Megengedett magának egy halovány mosolyt, miután megfékezte tomboló dühét. Legyen hát, hadd játszadozzon az ember varázsló!
Pár percig.
Tehát Mystrától származnak ezek az emlékek. Ahogy az ezüsttűz is. Legyen hát, hadd emlékezzen Mystrára! A Pokol jövőbeli Ura hamarosan tisztán látja majd minden titkát.
Ez például...
Árnyasvölgy egén sorra aláhulltak a csillagok. De nem csak ott, Vízmélyvárában szintén láthatták az erkélyeken üldögélő emberek ugyanazokat a csillagokat, és izgatott hangjukba egyre mélyebb aggodalom vegyült... a város egyik tornyának magasan fekvő hálótermében, ahol a trükkös mágia csillagokkal fedte el a mennyezetet...

* * * * *

Storm egy maréknyi frissen vágott, illatos gyógynövénnyel a kezében sietett át a konyhán. Hirtelen megmerevedett, és elnyomott egy szitkot. Sietett. Egy haldokló Kobzos könyörgése feltartotta, ráadásul nem ismert varázslatot, mellyel felgyorsíthatta volna a jól elkészített ragu élvezetét.
Pedig a völgy derék asszonyai hamarosan megjelennek a gyerekeikkel egy kis esti mesélésre. Árnyasvölgy Bárdját gyönyörű estéji ruhában kívánják látni, nem pedig véráztatta, kardoktépte rongyban.
Miért jutott pont most az eszébe az emlék, amikor Elt keresték? Talán Alassra és Jhessail teszik próbára? Sokáig nem fogja elfelejteni azt az emléket, de miért pont most tört rá?
Értetlenül összeráncolta a homlokát magányában, pedig sosem volt egyedül.
– Nővérem? – szólította meg az üres levegőt.
Syluné lágyan megérintette az arcát és a vállát.
Igen – érkezett a kísérteties telepatikus hang –, nekem is eszembe jutott az az este, de nem tudom, miért.
– Ó, szerelmem! – rebegte remegve Laeral, és szorosan átölelte Khelbent hálótermük csillagai alatt. – Érzem a fájdalmát. Milyen szörnyű érzés lehet, ha teljesen megfosztanak a művészet erejétől!
– Igen – Laeral érezte, hogy Vízmélyvára fővarázslója megfeszül a karjaiban, de hihetetlen önuralmának köszönhetően elnyomja a vállait ostromló remegést. Mindenekelőtt az ő félelmét akarta eloszlatni, azzal az önfeláldozó gyengédséggel, mellyel ő viszonozta a férfi szerelmét. – Senkinek sem kívánnám ezt a sorsot, még Thay vörösköpenyeseinek vagy Manshoon kígyóinak sem, az Úrnő mégis őt választotta, szerelmem. Ő a legerősebb közülünk. Hatalmas erők munkálkodtak ellene a múltban is, súlyos sebeket szerzett, most mégis itt van, hogy elmesélje nekünk.
– Ha valaki a Birodalmakban képes elviselni Mystra erejének terhét, és képes ellenállni a kísértésnek, hogy a magáévá tegye, sőt hagyja, hogy az erő irányítsa őt, az csakis Elminster lehet.
Khelben megrázkódott, és falfehér arccal fordult Laeralhoz. Szemei kikerekedtek, és félelemmel teltek meg.
– Az én feladatom, hogy átvállaljam tőle mindazt, amire képes vagyok, és erőt gyűjtsek, itt. Ha a művészet átveszi az irányítást felette, és dühöngő őrültté válik, az én feladatom lesz, hogy elpusztítsam őt.
Szorosan ölelték egymást a hatalmas ágyban, miközben megállíthatatlanul potyogtak a könnyeik. Egyikük sem talált szavakat, amivel megvigasztalhatták volna a másikat.
FIGYELMEZTETNI AKAROD A BARÁTAIDAT, ELMINSTER? – HÖRDÜLT FEL NERGAL. – TÉNYLEG AZT KÉPZELED, HOGY EZEK A GONDOLATOK ELJUTHATNAK HOZZÁJUK, ÉS ÉRTESÍTHETED ŐKET? ADD FEL OSTOBA! SEMMI SEM JUTHAT KI AZ AGYADBÓL, CSAKIS RAJTAM KERESZTÜL! ÉN VAGYOK A KAPU, AMELY SOSEM NYÍLIK MEG. ADD FEL A REMÉNYT, ÉS ENGEDELMESKEDJ! NEM MENEKÜLHETSZ A SÖTÉTSÉGBŐL. ÁRULD EL A TITKAID, VARÁZSLÓ, MIELŐTT MÉG ELVESZTEM A TÜRELMEM, ÉS DARABOKRA TÉPLEK.
Áramló ezüsttűz...
IGEN! MUTASS TÖBBET! MUTASD, SZÁNALMAS EMBER! ENGEDELMESKEDJ NERGALNAK! MUTASD, KÜLÖNBEN AZ ELMÉDBE VÁJOM A FÉLELEM JEGES KARMÁT!
Félelem a varázslástól, félelem az őrülettől...
IGEN! ENGEDELMESKEDJ NERGALNAK!
A sötét szobában reszkető lánghoz hasonló félelem. Sötét szobában, ahol a mágia elszabadult a kecses ujjakról, és csődöt mondott...
Illistyl nagy levegőt vett, és ismét megpróbálkozott a varázslattal. Semmi sem történt, már megint. Mindkét keze remegett. Még sosem hagyta cserben a mágia. Persze egyszer vagy kétszer csődöt mondott, de olyankor mindig ő hibázott, amelyet később, több gyakorlással ki tudott javítani. Most viszont minden varázslata kiszámíthatatlanná vált.
A félelem fémes ízét érezte a szájában. Nem volt mellette Simbul, Storm is messze járt, egyedül Tündérfa Illistyl tartózkodott a Ferde Torony rideg, fagyos kőtermében.
– Mi történik itt? – vonta kérdőre a birodalmakat. Melle reszketett a félelemtől. – Mit vétettünk, hogy cserben hagy bennünket a mágia?
Az ajtó ekkor megremegett, a fakeret fájdalmasan felnyögött, majd beszakadt. Illistyl felsikoltott.
– Ó, istenek, nézzetek le rá! – rontott be a szobába Jhessail, maga után húzva haragosan tekergő köpenyét. – Muszáj játszadoznod a művészet erejével? Az őrök fele elvesztette a páncélját, és most alsóneműben rohangálnak fel-alá!
Illistyl felnézett rá, és kacajra fakadt... amely könnyekké olvadt, majd ismét vad nevetéssé. Jhessail anyaian átölelte a tanítványa vállait, és próbálta megnyugtatni.
– Jól van, jól van – csitította. – Árnyasvölgy még fennmaradt. Rosszabb is lehetne.
Illistyl ziláltan levegőt vett.
– Hogyan? Még a legegyszerűbb varázslatokra is képtelen vagyok – zokogta.
Jhessail felsóhajtott.
– Nos, a mágia cserbenhagyhat bennünket, az istenek köztünk járhatnak, és...
Illistyl vadul kapaszkodott mentora derekába.
– Ne mondd ezt – sziszegte –, még csak ne is gondolj rá! Jhess, én félek! Félek!
Ezüstfa Jhessail gyengéden tartotta a fiatalabb varázslót, és lágyan megszólalt.
– Mindannyian félünk, kicsim. Még az istenek is. Elminster mindig ezt mondta, ha sírtam: Egy ideig sétálj együtt a félelemmel. Ismerd meg, és kerekedj fölé!
Illistyl csak szipogott válaszképpen, és még szorosabban kapaszkodott a másik nőbe.
– Ő is eltűnt. Jhess, hol van Elminster?
Jhessail érezte, hogy a nedvesség lassan elönti a szemét.
– Nem tudom – felelte, és egymásba kapaszkodtak, hogy megnyugtassák egymást a sötétben, majd bizonytalan hangon folytatta. – Mind félünk. Félünk, mert nem tudjuk, hogy mi történt. És mégis épelméjűek maradtunk.
Illistyl elhúzódott tőle, és meredten rábámult.
– A varázslók épelméjűek? Te megőrültél!
Jhessail harsányan felkacagott, majd támaszképpen belekapaszkodott a tanítványába, és együtt nevettek tovább.
Váratlanul rohanó léptek zaja szűrődött be a folyosóról, és Mourngrym lépett be a terembe, őrökkel a nyomában.
– Mi történt, hölgyeim? – kérdezte kivont karddal.
– Kiderült, hogy a varázslók épelméjűek – zihálta Jhessail –, nevetséges!
– Gyakran gondolom így – felelte Árnyasvölgy lordja, és eltette a kardját –, de amíg Elminster itt volt, sosem mertem szóvá tenni.
Illistyl bólintott.
– És most, hogy elment, ki tudja hová... – hangja suttogásban halt el.
Mourngrym a nőre pillantott.
– Azt hiszem, ha sokáig álldogálok itt, a húgyhólyagom kifakad. Ha épelméjűek lennétek, ismernétek ezt a félelmet – motyogta a férfi, majd értetlenül nézte, amint a két nő vad kacajban tör ki.
Nem végtelen a türelmem, ember. Azt hiszed, hogy efféle emlékekkel elodázhatod a sorsod? Mystra mágiájának a kulcsát keresem, és nem a szánalmas emlékeidet, amikor a mágia összekuszálódott, bármennyire sokat is jelentett számodra.
Megpróbálok mindent felfedni, Nergal. Sok minden összekuszálódott, amikor Mystra elment, és rám hagyta az erejét. Csak most értem meg igazán, hogy mit is birtokoltam. Higgy nekem!
TÚL KÖNNYEDÉN HITEGESZT, MÁGUS! NE VÁRAKOZTASS!

* * * * *

– Lord? – Darthusk egy pillanatra megtorpant, mielőtt a kardja elérhette volna Mourngrym Amcathra torkát.
Árnyasvölgy lordja összeráncolt homlokkal lépett hátra. Megrázta a fejét, mintha el akarna űzni belőle valamit, majd belebámult a semmibe.
Darthusk egy kézmozdulattal jelzett, mire a teremben lévő összes őr abbahagyta a vívóleckét, és némán, aggódva nézték a lordot. Ez valamiféle Zhent trükk, vagy...
Mourngrym ismét megrázta a fejét, majd megtörölte az arcát az övén függő kendőbe.
– Különös – mondta tömören, majd felemelte a kardját –, de olyan élénk volt. Egy tovatűnő emlékkép két úrnőnkről, akik nevetgélnek, majd elesnek. Felmentem megnézni, hogy mi az a zaj, és...
Ismét megrázta a fejét, és merengve folytatta.
– Elnézést, Darthusk. Mágia! Különös!
– Igen, lord – hagyta rá az őr, majd összeérintették a pengéiket, hogy újra kezdjék a gyakorlást. – A mágia mindig különös. Én mindig is olyan kardnak láttam a mágiát, amely mindkét végén lángol, és a használóját ugyanúgy megégeti, mint az ellenséget. Kész csoda, hogy a varázslók nem végzik lángoló, sikoltozó tűzcsóvaként a Kilenc Pokol fenekén!
Mourngrym ismét megmerevedett, és Darthuskra hunyorított.
– Mit... nem érdekes. – megütötte az őr pengéjét, majd vad párbajba kezdtek. A pengék szikrákat hánytak körülöttük, és ismét hangos csatazaj töltötte be a termet. Mourngrym megrázta a fejét, és felhorkant. – Elégni a Kilenc Pokol fenekén, igen. Használok mágiát, ha kell, de sosem bízom meg benne. Soha!
Az őr és a lord szeme összetalálkozott a köröző pengék között, és egyszerre kiáltottak fel:
– Soha!

* * * * *

[lángoló reményvesztettség... tomboló láng a Pokol mélyén, egy túlontúl intelligens varázslóval a közepén]
MI EZ, GYARLÓ EMBER? MI EZ A TŰZ, AMELYET MEGPRÓBÁLSZ ELREJTENI ELŐLEM? AZT KÉPZELED, HOGY A TŰZ MEGSEBEZHET ENGEM?
Nemi Soha!
Ne húzd az időt! Mutass többet belőle! Őröket láttam kivont kardal, és fényt. Nos?
[gyorsan kavargó emlékek]
Fényesség, rég bezárt ajtók nyílnak ki, megviselt őrök lépnek hátra, csillogó karddal a kezükben, szétválnak, hogy beléphessünk...
A fénybe...
ÉPP IDEJE!
A művészet kékesfehér fényébe, Mystra kieresztett erejének folyamába...
MUTASD!
Kékesfehér fény, és hullámzás... egy kőtorony, ahol egy öregember varázsol...
A varázslat eddig mindig sikerült. Egy egyszerű fényvarázs volt csupán. Csodás dolog egy parasztgyerek számára, aki még sosem látta, miként gyúl fény egy olyan helyen, ahol korábban mindig sötét volt... és büszke siker egy varázslótanonc számára. Bár a varázslat maga egyszerű.
Szarupenge „Viharvarázs” Taern, Ezüsthold Királyi Őrmágusa hirtelen felpattant féktelen dühében, majd visszaült a helyére. Gondolatban ismét végigjárta a tiszta, pontos mozdulatokat. Nem, nem hibázott. A varázslatnak működnie kellett volna.
Elmondott egy fürkésző varázslatot, de nem érzékelt rendellenességet. Csak a szokásos energiamezőket, és pajzsokat észlelte. A fürkésző varázslat működött, ami azt jelenti, hogy semmi sem gátolja vagy szívja el a művészet erejét. Minden normálisnak tűnt, még a fáklyák is nyugodtan lobogtak a falon. A varázslat mégsem sikerült.
Talán valaki, aki láthatatlan és észlelhetetlen, ellopta vagy eloszlatta a művészet erejét, bár ez nem valószínű, vagy valami történt Mystrával vagy vele, amiért Mystra másként tekint rá... vagy megőrült. Remek lehetőség, egytől egyig, merengett elkeseredetten.
Taern letérdelt a varázslói kápolna kövére, és esdeklőn imádkozni kezdett Mystrához. Érezte, hogy fekete szakadék nyílik alatta, és tehetetlenül belezuhan. Mit tett? Mi történt vele?
Még mindig a kövön térdelt, amikor az egyik titkos ajtó kinyílt. Az ajtó Alustriel, Ezüsthold Nagyasszonyának a magán-lakosztályába vezetett.
Viharvarázs Taern annyira belefeledkezett az imába, hogy fel sem nézett, csak amikor egy gyengéd kéz megérintette a vállát. Ekkor elhallgatott, és elhűlve hallgatta a lágy szavakat.
– Formáld búcsúvá az imád, és köszönj meg mindent az Úrnőnek – mondta Alustriel. – Örökre eltávozott.
Taern értetlenül és döbbenten nézett fel, hogy lássa, amint rekeszthetetlen patakokban folynak Ezüsthold királynőjének a könnyei. A hatalom kékesfehér aurája lengte be a nő hosszú haját, és sütött a szemeiből.
– Úrnőm? – nyúlt felé Taern. – Mit jelentsen ez?
Alustriel megfogta a férfi kezét, és Taern érezte a lüktető erőt, a nagy erejű művészetet, amihez foghatót még nem érzett korábban.
– Nem a te hibádból nem sikerült a varázslat. Elveszett, mint a művészet egésze Faerűnön, amikor Mystra eltávozott.
– Mystra... halott? Elpusztult?
– Elpusztult, igen – Alustriel letérdelt a férfi mellé, nem kímélve hosszú, díszes ruháját. – Amíg itt vagy lent, Viharvarázs, csatlakozhatnál hozzám, hogy együtt imádkozzunk Azuth-hoz, hogy vezesse az élőket.
– Az élő varázslókat? Mint te meg én? – Taern teljesen kifehéredett, a fekete szakadék már mindent elnyelt körülötte, és csak azok a kecses, női kezek tartották vissza attól, hogy belezuhanjon. Kezek, melyek kékesfehér fénnyel ragyogtak.
Alustriel elmosolyodott a könnyein keresztül, és lágyan felelt.
– Csak egyet. Azt, aki Mystra erejét hordozza. Ott kavarog a belsejében, és csak abban reménykedhetünk, hogy nem csábul el, és nem használja fel. És azt, aki utána következik, akinek fel kell emelkednie, és meg kell erősödnie, hogy átvehesse Mystra helyét és erejét. Szükségük van az imánkra, és minden segítségünkre.
Taern mindennél jobban vágyott rá, hogy bárcsak ne lenne ennyire öreg és fáradt, bárcsak még előtte állnának múltja dicső napjai. A tanítványai még nem álltak készen. Még nem alkalmasak a harcra.
Alustriel átölelte a férfit, és megcsókolta a homlokát.
– Nyugalom, Taern! Az Úrnő megérintett, és amíg nem halványul el az ereje, belelátok az elmédbe. Helyesen cselekedtél, és most nem a varázserődre, hanem a bölcsességedre lesz szükség.
Taern érezte, hogy az erő nyugtatólag szétárad a testében abból a pontból, ahol a királynő megcsókolta. Csodálattal és tisztelettel nézett fel a nőre, és ismét azt kívánta, bárcsak fiatalabb lehetne.
Alustriel megnyugtató, szerető tekintete fogva tartotta.
A férfi színe egy pillanat alatt visszatért, és megdörzsölte kipirult arcát. Ha a nő olvasni tud a gondolataiban, akkor... Taern csak még jobban szerette, amikor a nő megfogta a kezét, és az ajkához emelte, és nem nevette ki.
SZERELEM ÉS SZERETKEZÉS. TI EMBEREK, CSAK ERRE TUDTOK GONDOLNI?
Igen. Ugyanolyan energikusan tervezünk és harcolunk, és árulunk el másokat, mint a főördögök.
Ne gúnyolódj, Elminster Aumar! A hatalmamban vagy! Csak össze kell szorítanom a markomat, hogy véged legyen! Örökre!
Ígéretek, ígéretek.
Ne merj egyenrangúként beszélni velem, ember! Fogytán a türelmem! Mutass még több isteni mágiát! Azonnal!
Fájdalom! Fájdalom Avernuson, miként egy csáp karommá keményedik, és átfúrja egy kúszó ember mellkasát, aki levegő után kapkod fájdalmában. Friss vér buggyan a felszínre... majd szivárog vissza, amint a kihúzott karom begyógyítja a sebet maga után. A meztelen férfi arccal a földre borul, teste rázkódik a gyengeségtől és a fájdalomtól...
Gyengeség, istenek és mágia...
ENGEDELMESKEDJ, NYOMORULT EMBER!
Gyenge isteni mágia. Igen, emlékezzünk vissza rá...
– Szégyellem, hogy ezt kell mondanom – suttogta Nouméa olyan halkan, hogy halandó meg sem hallhatta –, de örülök, hogy az Úrnő nem engem választott. Elbuktam volna, magammal rántva mindenkit.
Egy sötét barlangban állt, amelyet csak egy ezüstös-szürkés fényű, kúp alakú oszlop világított meg. A vékony oszlop telepatikusan válaszolt a szavaira.
Ezért nem téged választott. Az Úrnő bölcs... volt. De ne szégyenkezz, Lányom! Eltérő természetünk, eltérő sorsot jelöl ki mindannyiunknak.
– Most mi lesz, Uram?
Az ezüstkúp villant egyet.
Minden marad a régiben. Senki sem tudhatja meg, hogy mi történt. Ez tűnik a legokosabbnak.
– Tűnik?
Se végtelenül bölcs, se mindentudó nem vagyok, Felséges Úrnő. Csak akkor bizonyosodhatom meg róla, miután megérintettem Elminster elméjét. Lehetséges, hogy meg kell majd ölnöd, ha a testében kavargó mágia eltorzítja. Gyere velem, hatoljunk be együtt Elminster agyába! Egyesülj velem!
A Felséges Úrnő a kúpra meredt.
– Egyesülni, Lord Azuth?
Lépj a helyembe, és maradj végig a kúpban. A Bukás óta csak ez maradt számomra. Meg kell védenem téged valahogy, ha Elminster... megváltozott volna.
Nouméa összerezzent. Sosem hitte volna, hogy félelem vegyülhet egy isten hangjába, különösen az ő bölcs és rendíthetetlen istenébe, a Varázslás Uráéba.
Egy gyors lépéssel belemerült az ezüstkúpba, ami még megmaradt a Hatalmasból. Azuth azonnal kiterjesztette mentális csápjait, és a távoli Árnyasvölgybe irányította, egy enyhén dőlő kőtoronyba.
Tele vagy trükökkel, nemde? Mint egy csalárdsággal teli kancsó. Szinte már olyan ördögi vagy, mint mi. Jól tudod, hogy azt keresem, amire Mystrából emlékszel. Ugye tudod? Ugye?
[kínzó tűz, fájdalom]
Igen.
[idegtépő fájdalom]
MUTASD HÁT MEG, HOGY MIT HAGYOTT AZ ELMÉDBEN, VAGY ÖRÖMMEL TÉPEM SZÉT AZ AGYAD, BÖLCS ÖREG ELMINSTER!
Ahogy parancsolod, hatalmas Nergal.
GÚNYOLÓDNI MERÉSZELSZ?
[féktelenül ostorozó lángnyelvek]
[fájdalom]
Nem én, ördög. Az istenekre, nem én!
A könnycseppek sűrű patakokban hullanak alá az égből. A Titkok Úrnőjének a könnyei, a baljós napot megelőző éjszakán, amikor elveszítette minden hatalmát, és tehetetlenül nézte, miként hagyja cserben a mágia egész Faerűnt...
Kellemesen meleg nap volt... de valami nagyon nem stimmelt a Birodalmakban.
Chessentában a Sceptanar üvöltött dühében, mikor is három leghatalmasabb varázslója képtelen volt uralni egy alakváltó varázslatot. A Sceptanar rendszeresen megváltoztatta az udvari hölgyek külsejét: egzotikus árnyalatba vonta a bőrüket, hogy magasabbnak és vonzóbbnak látszanak, és olykor különleges képletekkel látta el őket, hol kígyószerű farokkal, hol hosszú karmokkal, hol fátyolszerű szárnyakkal. Aznap reggel azonban szörnyen félresikerültek a varázslatok. A hölgyek valóban megváltoztak, folyamatosan növekedtek, félelmetes szörnyalakot öltöttek, és szüntelenül üvöltöttek a fájdalomtól. A Sceptanar leghatalmasabb varázslói mind odasereglettek, és az összes létező módon próbálták visszaalakítani őket. Azonban egyetlen varázslat sem semlegesíthette az átváltozást.
Sőt, ahogy teltek a napok, egyre több pletyka kezdett keringeni a Birodalmakba lépő istenekről. A Sceptanar kezdett nagyon megijedni.

* * * * *

– Úrnőm? – Taem hangját aggodalom keményítette meg, és félig felemelkedett a székéből.
Alustriel egy mágiától csillogó, és egzotikus olajoktól illatozó medencében fürdött, de hirtelen megmerevedett, és zihálni kezdett. Egyenesen felült, kicsiny hullámokat gerjesztve a vízfelszínen. A fejéhez kapott, és ütögetni kezdte, mintha tüzet fogott volna.
– Úrnőm! – kiáltotta most már Taern. – Jól vagy?
Alustriel felemelte a kezét, hogy lecsitítsa a férfit, majd megkérdezte.
– Taern, nem villantak be emlékképek az agyadba, pont ebben a pillanatban? Kettőnkről, arról az éjszakáról, amikor úgy tűnt, a művészet cserbenhagy minket?
Taern szemei kikerekedtek, és megrázta a fejét.
– Amikor megéreztem benned Mystra erejét? – lehelte elhűlve. Nem törődött a hallgatódzó őrökkel, sem a tapintható izgalommal, amely szétáradt köztük. – Sosem felejtem el azt az estét, Úrnőm! Az igazat megvallva, most hogy mondod, magam előtt látom, de eddig nem! Csak a főkönyv és a pénz járt az eszemben, amiről beszélgettünk.
– És Azuthról vagy a Felséges Úrnőről, vagy valami Chessentáról?
Tarén megrázta a fejét.
– Nem – felelte merengő hangon. – Miért kellene?

* * * * *

[képek kavarognak a Pokol vérvörös homályában]
Aglarondban Simbul megtiltotta a mágia használatát a Thay hódítók ellen. Arra kérte a népét, hogy inkább a kardjukban bízzanak. Amikor a Vörös Varázslók villámokkal támadtak Aglarond harcosaira, villámok helyett virágokat, kristálygömböket és sárfalat idéztek csak meg. Az egyik vörös varázsló végső kétségbeesésében úgy próbált elmenekülni, hogy repülés varázslatot mondott egy hajóra, amely azonban rothadó sajttá változott, és egyszerűen szétmállott alattuk. Mindannyian elmerültek a fagyos Dhurg-tengerben. Csak páran jöttek fel a felszínre, de ők is a Simbul varázslataival találták szemben magukat.
Ezüsthold városában egy egyszerű fényvarázs ledöntötte egy torony tetejét. A döbbent varázsló maga Alustriel nagyasszony volt.
Vízmélyvárában egy varázslótanonc ártatlan trükkje sikerült félre. Elbájolt egy kedves kiskutyát, hogy csalogassa hozzá az utcán sétáló gyönyörű lányokat. A tréfa katasztrófába torkollott, ugyanis akit a kutya megérintett, azon nyomban szörnyeteggé változott. Kígyóvá, kakassá, százlábúvá. Amikor az egyikük prüszkölő sárkánnyá alakult, a kutya eliszkolt. A közelben tanyázó varázslók azonnal a sárkányra támadtak, hogy még idejében végezzenek vele. A varázslás ismét csődöt mondott, és meteoresőt zúdítottak a városra. A szürke gránitépületek felizzottak a forróságtól (bár ez a bordély tulajdonosának épp kapóra jött), és mély kráterek keletkeztek az utcákon. A sárkánynak sikerült elmenekülnie, és bevette magát a Vízmélyvára-hegységbe. Ott azután Feketepálca Khelben visszaváltoztatta a reszkető nemes hölgyet eredeti alakjába. Azonban még az ő művészete is csorbát szenvedett. Ruha helyett élénk kék tollak fedték a hisztérikus nő testét.
Calimportban két rabszolganő vívott halálra menő korbácspárbajt, hogy szórakoztassák az őket fogva tartó szultánokat, és hogy eldöntsenek egy mocskos fogadást. Már mindketten a végsőkig kimerültek, zihálva próbáltak talpon maradni, testük minden egyes porcikája csillogott az izzadságtól. Az egyik varázsló úgy döntött, hogy egy apró varázslattal megsegíti a gazdája rabszolgáját. A rejtett varázslat azonban félresikerült, és ahelyett, hogy felgyorsította volna a nő mozdulatait, dühöngő vörös sárkánnyá változtatta. A felséges szörnyeteg egy pillanat alatt kilapította a két szultánt, a varázslót, és még jó néhány szolgát, majd a hátára vette ellenfelét, és elrepült vele az északkeleti Lépdelő Ormok felé.
A mágia Birodalmak-szerte elszabadult. Még a Felső Völgyben, a gyengülő mágia örvénylő káoszában is félelmetes változások történtek. Talán az istenek akarták így, talán Mystra kifinomult műve volt... talán puszta véletlen. Dárdás Haledar sosem tudta meg.
DÁRDÁS HALEDAR? MIT ÉRDEKELNEK ENGEM ANNAK A DISZNÓFÉSZEK TROLNAK A HARCOSAI? KÜLÖNBEN IS, MYSTRA MIT TÖRŐDÖTT VELE?
Ő volt a... ő egy istennő. Törődött vele. Ha nem érzel felelősséget a birodalmad iránt, ha nem gondoskodsz róla, mindig csak kitaszított maradsz, egyszerű hódító. De sosem válsz uralkodóvá, Nergal! Csakis addig maradhatsz fenn, amíg a világ vagy sík, amelyre behatoltál, meg nem találja a módját, hogy eltávolítson!
NE MERJ KIOKTATNI SZÁNALMAS EMBER! [brutális mentális csapás] Én NEM GONDOLKODOM!
[fájdalom; a fájdalom ziháló, tehetetlen, kifacsart szolgája]
MOST NEM KÁRÁLSZ, ELMINSTER? MÉG MINDIG BIZSERGETI A SOK JÓ TANÁCS A NYELVEDET? MUTASD MEG A KÖVETKEZŐ EMLÉKET, AMIVEL MYSTRA FELRUHÁZOTT! SEMMI TRÜKK, SEMMI KÉSLEKEDÉS! MUTASD AZONNAL!
[sötét pillantás]
Bámuló sötét fej...
Egy lebegő, sötét gömb a cikázó árnyak között...
Árnyak, melyek elillannak a fáklyafényben, egy ősi kőboltozat, és egy szoba, melynek egyikre sem volt szüksége...
Khelben felsóhajtott, és elhúzódott a tükörsima, halálfekete kristálygömbtől. Mozdulatát egy hasonló, női sóhaj követte.
A termet kellemesen megvilágították a csillagok, melyek időjárástól és napszaktól függetlenül állandóan ragyogtak a kupolás mennyezeten.
Megrázta a fejét, és ismét a fejénél háromszor nagyobb kristálygömbre nézett.
– Semmi.
Laeral vigasztalóan megsimogatta a vállát.
– Nyugalom, édesem! Nem a te hibád. A mágia a Birodalmak egészén elszabadult, és irányíthatatlanná vált.
Khelben Arunsun felállt ültéből, és járkálni kezdett a teremben.
– Nem erről van szó, szívem. A művészetem kitartott, ez biztos. Kapcsolatba léptem Lhaeoval, az Öreg Mágus írnokával, de fogalma sincs, hogy hol lehet Elminster.
Khelben megrázkódott.
– Azt gyanítja, vagy inkább reméli, hogy Myth Drannor Lovagjai közül valaki mellette van. Talán az a kószanő, Sharantyr. Vele nem tudok kapcsolatba lépni, és már nem emlékszem rá. Csak egyszer vagy kétszer találkoztunk, és mindig olyanok voltak vele, akiket jobban ismertem.
Laeral a férfi mögé surrant, és masszírozni kezdte megfáradt vállait.
– Őszintén szólva én erre számítottam, és meg lennék lepve, ha te másra. Nem tehetünk egyebet, csak várunk, és reménykedünk.
Komoly tekintettel méregette a férfit, aki az ura, szerelme és mestere volt egyben.
– Nagyobb gondok miatt aggódsz. Mi van a háttérben? Szeretném megtudni, ha nincs ellenedre.
Khelben megfordult, és átkarolta a nőt. A válla felett egy hullócsillag szelte át a kupola sötét, végtelen egét.
– Megpróbáltam kapcsolatba lépni Azuth-tal és az Úrnővel. Éreztem a jelenlétüket. Itt vannak a Birodalmakban, közöttünk. Azuth ereje ég ugyan, de csak haloványan, egy lángnyelv pislákol csupán, ahol korábban tűz lobogott, de nem tudtam elérni őt. A művészete ereje folyamatosan gyengül, miközben használja. Alacsonyabb rendű lényeken segít, mint mindig is tette, és egészen addig fojtani fogja, amíg teljesen ki nem merül, és egy emlék marad csupán.
Laeral a férfiéba fúrta gyönyörű, sötét szemeit.
– Mégsem ez zavar igazán. Az Úrnő talán?
Khelben viszonozta a pillantást, és komoran bólintott.
– Fogollyá vált. Mágia tartja fogva, és szívja ki az erejét. Olyan mágia, amilyet még sosem éreztem korábban, és nem is értem igazán.
Laeral rettegve hallgatta Khelben szavait.
– Ugyan ki tarthatná fogva Faerűnon a Hatalmas Mystrát?
– Egy másik isten, természetesen – mosolyodott el keserűen Khelben.
TEHÁT MÉG MINDIG HIÁNYOD MIATT AGGÓDÓ BARÁTAIDAT MUTATOD NEKEM. MILYEN MEGHATÓ. LEGYEN HÁT, VARÁZSLÓ: MUTASS OLYAN EMLÉKET, MELYEKBEN A BARÁTAID MEGPRÓBÁLJÁK FELHASZNÁLNI A MÁGIKUS EREJÜKET, HOGY MEGTALÁLJANAK. TALÁN VÉGRE ELJUTUNK VALAHOVÁ EBBEN AZ EMLÉKCSATÁBAN, AMELY ANNYIRA LENYŰGÖZ TÉGED...
Ahogy akarod!
NE GÚNYOLÓDJ VARÁZSLÓ! [mentális csapás]
Sosem gúnyolódom, ördög, [mentális válaszcsapás]
[fájdalom, döbbenet] HOGY MERÉSZELSZ!?
Én nem, Lord Nergal! Mystra!
[zavar... félelem] ÁLTALAD... BENNED ÉL?
Most nem, de képes rá, és ha megbolygatod a megfelelő... bocsáss meg, a rossz emlékeket, akkor eljön, és véget vet az erőfeszítéseidnek.
[félelem, harag] NEM ITT NEM KEREKEDHET FÖLÉM. A POKOLBAN AZ ÖRDÖGÖK URALKODNAK.
Hát persze! Szép a trónod, egyébként!
[a harag vörös tüze] SZÓVAL SOSEM GÚNYOLÓDSZ?
Soha! Emlékezz erre!
[sötét pillantás] Fedd fel az emlékeid, ELMINSTER AUMAR!
– Csak az istenek tudják, hogy mostanra hol lehetnek – mondta Storm halkan. – Szerintem Elminster nyugatra ment, de tucatnyi titkos kaput is választhatott. Faerűn bármelyik pontjára eljuthat egyetlen lépéssel... vagy egy másik síkra.
– Örömteli gondolat – felelte Shaerl cinikusan. – Utasítsam Mourngrymet, hogy szervezze át a völgy védelmét, arra az esetre, ha a titkos, láthatatlan de védtelen kapukon hódító seregek törnének át?
– Nyugi, kislány! – csitította Jhessail, és megpaskolta a karját. – Igyál egy kis tűzpárlatot! – ezzel elétolt egy rubinvörös likőrrel teli flaskát. Illistyl megragadta, amint a flaska elhaladt előtte, mire Jhessail kérdőn felvonta a szemöldökét. Illistyl hetykén viszonozta.
– Na de hölgyeim! – sóhajtott Storm, és levette a lábát az asztalról. – Muszáj féltékeny macskaként civakodnunk?
Illistyl megvonta a vállát.
– Mindig ezt csináljuk – állapította meg vidáman.
Shaerl felnevetett. A következő pillanatban a többiek is csatlakoztak. Árnyasvölgy Úrnője késő este hozta el a két varázslónőt Storm házába. Megvárta, amíg a férfiak, beleértve az urát, Lord Mourngrymet is, lefeküdtek. Általában délutánonként gyűltek össze egy kis csevelyre, de az utóbbi időben nem tudtak aludni. Véletlenül találkoztak össze, amikor hálóruhában rótták a torony folyosóit.
Ezüstkezű Storm is ébren volt, amikor hívták. Miközben közeledtek, hallották, hogy Storm beszélget valakivel, de amikor beléptek a terembe, nem láttak senkit. A bárd magányosan üldögélt, egy néma lanttal az ölében.
Elénekeltek pár könnyed éneket, elmeséltek pár új pletykát, majd rátértek Elminster váratlan eltűnésére.
Illistyl meglepetten látta, hogy kövér könnycseppek ülnek Storm szemében. A bárd keveset beszélt, de mérhetetlen szomorúsága sötét árnyékként borult a szobára, és beburkolta a többieket is. Illistyl is érezte fojtogató jelenlétét, és sehogy sem tudta lerázni magáról. Szemét körbejáratta az asztalon, míg végül megállapodott Stormon, és kifakadt.
– Storm, mi a baj? Szeretnék segíteni, de azt sem tudom, hogy...
A szavak a torkára fagytak, amikor egy hatalmas, koromfekete denevér repült be az ajtón, végigsiklott az asztal felett, majd megállapodott a kandallónál és furcsán tekergőzni kezdett. Lassacskán egy magas, sovány nő termett előttük, szakadt ruhában. Haja és szemei vadul táncoltak, arcáról ádáz büszkeség sugárzott.
– Nővérem! – köszöntötte Storm mosolyogva. – Iszol egy kis tűzpárlatot?
Simbul megrázkódott, mint a macska a hirtelen ijedség után.
– Később – mondta, és leült. – Miután megpróbáltam megtudni, amire mindketten kíváncsiak vagyunk.
– Mindannyian – javította ki halkan Storm. – Kiküldtem utánuk két megbízható embert. Két Kobzost – a szoba sarkában álló hárfa húrjai mintha megremegtek volna.
Simbul végigjáratta tekintetét az asztalon, mindenkinek biccentett, majd szó nélkül varázslásba kezdett.
A szobában egyre nőtt a fezsültség. A gyertyák lángja apró fénypontokká zsugorodtak. Simbul feketén, mozdulatlanul ült az erő középpontjában. Vállai megremegtek, ziláltan lihegni kezdett, majd a gyertyák ismét fellángoltak. A szobában ismét világos lett, Illistyl azonban továbbra sem érezte biztonságban magát, amint Simbul kétségbeesett, zaklatott arcát nézte.
Aglarond Boszorkány királynője végignézett rajtuk, és csak ennyit mondott:
– Szükségem van a segítségetekre! Kapaszkodjunk össze, és újra megpróbálom!
A nők szó nélkül engedelmeskedtek. Simbul becsukta a szemét, és koncentrálni kezdett. A szoba ismét elsötétedett.
– Gondoljatok Sharantyrra – suttogta –, idézzétek fel az arcát, a hangját és a mozgását! Őrá kell koncentrálnunk, mert Elminster védve van a fürkésző varázslatok ellen!
Mind felidézték Shart. Jhessail becsukta a szemét, arcán nyugalom tükröződött. Illistyl és Shaerl azonban grimaszt vágott, miközben erősen koncentráltak. A köteléken keresztül érezték Simbul erejét, aki behatolt a gondolataikba, az érzéseikbe és a vágyaikba.
Az erő kavarogni kezdett a szobában. Ekkor Simbul kiterjesztette fürkésző csápjait. Mint a halász, aki az átláthatatlan, sötét vízbe veti a horgát, úgy vetette bele magát az űrbe, ahová a társai nem követhették.
Hosszú, feszült várakozás után Simbul megrázta magát, mint az esőáztatta kutya.
– Még mindig nem elég. Minden olyan zavaros és féktelen. Syluné... kérlek.
Három csodálkozó szempár nézte döbbent csendben, amint a Simbul és Storm ujjai szétválnak. A füstös levegőből két karcsú, halovány kéz jelent meg, és öltött egyre határozottabb alakot. A kísértetkéz megragadta a két eleven kezet.
Ekkor gyengéd suttogás törte meg a csendet.
– Itt vagyok, nővérem! Próbáld újra!
Shaerl, Illistyl és Jhessail rémült pillantást váltottak, majd a Simbul és Storm között ülő kísértetre meredtek. Szó nélkül becsukták a szemüket, és ismét Sharantyr keresésére indultak.
Egy egész örökkévalóság telt el. A gyertyák leégtek. Toril lassan körbefordult alattuk. Nem érzékelték, egy emberként lélegeztek, miközben kutattak.
Valaki felnyögött, és a kör megszakadt.
Storm már csak a puszta levegőt markolta, a Simbul pedig arccal az asztalra rogyott, és feldöntötte a flaskát.
– Storm? – szólalt aggódva Shaerl, és félig felemelkedett a székéből. – Jól van...
– Kimerült – felelte alig halhatóan a bárd, és hátradőlt a székében –, ahogy én is. Csak kevesen ismerik ezt a varázslatot, szerencsére, különben őrült varázslók rohangálnának Faerűn szerte.
Jhessail felemelte a flaskát, és Stormnak nyújtotta. A bárd egy ideig csak bámulta, majd kinyitotta, a szájához emelte, és nagyot kortyolt belőle. Amikor visszatekerte a kupakot, és visszaadta, szinte üres volt az üveg.
– Storm – szólalt meg ezúttal Illistyl, bizonytalan hangon. – Ez...
– Ő a nővérünk, Syluné – felelte Storm halkan. – Igen, és amit tettünk, az többet ártott neki, mint bármelyikünknek.
A társaira szegezte sötét tekintetét, és hozzátette.
– Most már tudtok róla. Vegyétek magatokra egy újabb titok terhét, a völgy érdekében!
A három szempár rezzenéstelenül viszonozta a tekintetét, és a három eltökélt arc egyszerre bólintott rá.
Simbul megmozdult. Nem tudta felemelni a fejét, így az asztallaphoz intézte a szavait.
– Maradt még abból a tűzpárlatból?
Miután elült a nevetés, Illistyl gyengéden felnyalábolta Faerűn talán leghatalmasabb boszorkányát, felültette, és megtörölgette izzadt szemöldökét. Simbul köszönetképpen elmosolyodott, majd megszólalt.
– Azt hiszem, tudjátok, hogy elbuktunk. Rossz híreim vannak.
Jhessail és Shaerl komoran meredtek rá.
– Mondd! – mondta egyszerűen Árnyasvölgy Úrnője.
– A művészet a Birodalmak egész területén elszabadult – felelte egyszerűen Simbul. – Képesek vagyunk megidézni a mágiát, de teljesen elvesztettük felette az uralmat. A mágia elszabadult, és nem tudjuk megfékezni.
A félelem kérlelhetetlen hullámai futottak végig az arcán, és a tűzpárlatért nyúlt.
– Egyetlen varázsló, sőt fővarázsló sem bízhat többé a varázslataiban Faerűnön.
Illistyl, Shaerl és Jhessail összenéztek, majd Illistyl és Shaerl egyszerre tették fel ugyanazt a kérdést.
– Az összes istenekre, miért?
Storm a közeli gyertya lángját bűvölte a tekintetével, úgy válaszolt.
– Pont azért, az istenek miatt. Letaszították őket, hogy a Birodalmak területén küzdjenek meg egymással, közöttünk. Mystra is itt van. Ezért ment el Elminster.
– Letaszították? – suttogta Illistyl. – Kicsoda? Kinek van ekkora hatalma?
Storm széttárta a karját.
– Az ősi írásokban csak úgy emlegetik, a Főisten. Akik ismerik, ma úgy emlegetik, a Rejtőzködő – ekkor sejtelmesen elmosolyodott. – Ha találkoztok vele, kérdezzétek meg az igazi nevét, és a szándékait. Sok halandó és istenség szeretné tudni.
Illistyl mély, szaggatott levegőt vett, majd elmosolyodott.
– Azonnal nekilátok! – ezzel a palackért nyúlt. Amikor letette, jóval üresebbnek tűnt.
Shaerl rosszallóan csóválni kezdete a fejét.
– Nyugi kislány, különben nekünk kell visszavinnünk a toronyba!
– Gyerünk – állt fel Jhessail –, elég kárt okoztunk már ma éjjelre! Velünk ellentétben, Stormnak aludnia kell.
Storm köszönetet rebegett elgyötört tekintetével, Jhessail pedig kitessékelte a társaságot az ajtón.
A gyertyák mind kihunytak, de a két nővér még mindig az asztalnál üldögélt, távolba révedő szemekkel.
Végül Storm törte meg a csendet.
– Láttál vagy éreztél valamit, amikor Shart kerested? Bármit?
– Nem – felelte Simbul, és üres tenyerébe pillantott. – Semmit. Úgy viselkedtem, mint a legrosszabb tanítványom. Magányosan és tehetetlenül hánykolódtam a sötétben.
– Én három dolgot láttam, nővéreim – érkezett a váratlan szellemhang. – Tüzet, könnyeket és csillagokat. Fent voltak, azt hiszem, bár minden teljesen összekuszálódott. A mi csillagaink voltak.
Storm felemelte a fejét, felfedve könnyekkel teli szemét.
– Köszönöm, Syluné – rebegte –, ez azt jelenti, hogy nem haltak meg.
– Egyelőre – suttogta Syluné szellemhangon. – Egyelőre.

* * * * *

Storm megmerevedett az üst felett, a kését is majdnem beleejtette.
– Megint itt van! – suttogta – Mi történik, nővérem?
Syluné egy pillanatra ellibbent a tűz fénykörében, láthatóvá téve ezüstös alakját, majd ismét eltűnt a homályban.
– Nem tudom, de kapcsolatba léptem Illistyllel és Jhess-szel, és mindketten nyugtalanok. De nem tudom, miért. Lehet, hogy az Úrnő üzent?
Az Árnyasvölgyi Bárd merengve összeráncolta a homlokát.
– Még sosem volt ennyire sejtelmes korábban!
Nővére szellemalakja elmosolyodott, majd eltűnt szem elől. Storm ismét csak a rézüstöt bámulhatta.
– Remélem, ez nem válik új szokásává! Majd később gondolkodunk ezen. Most vedd fel a ruhádat, Hárfák Úrnője! Küldetésed ösvényei megnyíltak előtted!
Ezüstkezű Storm megtörölte a kezét, majd szitkozódni kezdett, mikor észrevette, hogy a ruháját mocskolta össze. Nem törődött vele, átvetette vállain a nedves ruhát, majd tűzött egy virágot a mellére. Kedves kis dísz Mystrának, a későbbiekre. Úgy tűnt, mostanában mindennel várni kell...
HARAG, KICSINY VARÁZSLÓ? CSAK ÚGY IZZIK BENNED A HARAG, HEVESEBBEN, MINT MIKOR ELŐSZÖR SÚJTOTTAM LE RÁD, ÉS LÁNCOLTALAK LE.
MIÉRT?
Később, ördög. Később elmondom.
NEM, MOST MONDD EL!
[fájdalom]
[sikoly, mely zokogásba fullad; kavargó képek]
NE TÖRJ MEG, EMBER! TUDOM! HOGY ERŐSEBB VAGY ENNÉL! A SZÍNJÁTÉKOT ÉS AZ ALÁZATOT HAGYD MEG AZ ÖRDÖGNEK, AKIKET ELTIPROK!
TE ENGEDELMESKEDJ! SZÓ NÉLKÜL ENGEDELMESKEDJ! ÉRTED?

* * * * *

Khelben hirtelen felkapta a fejét.
– Hallottál valamit? Egy távoli kiáltást. Valamiféle parancsszót.
– Parancsszót, drága Arunsunom? – dorombolt játékosan Laeral a férfi fülébe. – Nem, de ha még egyszer így félrerántod a fejed, amikor ennyire közel tartom az ollót, akkor nem a hajadat vágom le, hanem a füledet!
Khelben ingerülten csettintett az ujjával, mire az olló felemelkedett. Laeral a kezében remegő ollóra, majd párjára pillantott.
– Befejezhetem vagy Vízmélyvára Fővarázslója úgy akar kimenni utcára, hogy az egyik felén van haja, a másikon meg nincs?
– Vízmélyvára Fővarázslója – ismételte el a szavakat a férfi kimérten, a semmibe révedő tekintettel. – Gondban van, és nem tudja, hogy miért. Tedd el az ollót és, szüntess meg minden mágiát, csak érezz! – Valami nincs rendben!
Az olló egy asztalon landolt, a fénygömbök kialudtak, és sötétség borult a szobára. Khelben ki tudta venni Laeral alakját, aki csillogó szemekkel, szoborként állt a szoba közepén, és erősen koncentrált, hogy felfedezze, mi zavarhatta meg a fővarázsló gondolatait egy röpke pillanatra... oly észrevétlenül...
Ekkor berobbant az ajtó, és egy tanítvány rontott be rajta, majd megállt a küszöbön, kirekesztve a beszűrődő fényt.
– Uram és Úrnőm! – kezdte – Bocsánatért esdeklem! Éppen...
– Hajat vágtunk? – kérdezte könnyedén Laeral, midőn sorba kigyulladtak a fény gömbök a szobában. – Igen – enyhén elmosolyodott, majd folytatta. – Szóval, Kareece, mi remegtette meg a Birodalmakat annyira, hogy az azonnali segítségünkre van szükség?

* * * * *

Hallok, ördög! Mystrára mondom, hallok!
NE HÍVD ŐT, ELMINSTER! KIISMERTEM A JÁTÉKAIDAT, BIZONYÁRA ELŐKÉSZÍTETTÉL EGY KÉT VARÁZSLATOT, AMELYEKKEL RIASZTHATOD ŐKET. PRÓBÁLKOZZ CSAK. BELEBUKSZ, HIDD EL. DE EGYVALAMIT NE FELEDJ: A TÜRELMEM VÉGES.
[mentális csapás; fájdalom]
IGEN, EMLÉKEZZ CSAK, SZÁNALMAS EMBER!
Régebbiek, az emlékeimnek régebbieknek kell lenniük... de amelyeket felfedem, azokat örökre elveszítem.
IGEN, ÁTADOD NEKEM, ÉS TE ÖRÖKRE ELVESZTED ŐKET! MÁR NEM IS VAGYUNK OLYAN HATALMASOK, UGYE?
[ördögi nevetés fülsiketítő visszhangjai]
Igen, voltak már jobb napjaim is, és éjszakáim. Sokkal jobb éjszakáim!

 

 

Negyedik fejezet
SZERETNI EGY ISTENT

A szag elviselhetetlen volt. Csont és vér mindenfelé. Vér bugyogott föl a földből, és folyt szét apró patakokban a sziklák között. A bűzös gáz a legapróbb repedésekbe is bekúszott. Egy alak mozgott a gázfelhő közepén. Egy meztelen, magányos alak kúszott lefelé fájdalmasan egy domboldalon, mint egy megnyomorított rák, amely nem tudja, merre tart.
Elminster ujjbegyeit már rég feltépték az éles sziklák, de rendületlenül kúszott előre. A mentális csapások nem hagyták pihenni, céltalanul, minden ízében remegve hajszolta magát előre. A darazsak sűrűn váltották egymást, beledöftek a testébe, nagyot kortyoltak a véréből, majd a bőre alá rakták a lárváikat, mielőtt tovaröppentek volna. Mivel csak egy keze maradt, amire támaszkodhatott, nem tudta elhessegetni őket. Ha sikerült is elűznie egyet, rögtön mások röppentek a helyére, és döftek szabadon maradt testrészeibe, mielőtt odakaphatott volna.
A sziklás síkság egy szakadékba torkollott, melyből sűrű füstfelhő szállt fel. Háromembernyi, kígyószerű férgek buggyantak ki a füstfelhőkből, és estek le, majd iszkoltak el a sziklák között. Úgy tűnt, érzik a vér szagát, ezért eliramodtak onnan, és megindultak a halvány, amorf tömeg felé: lemurok falatoztak a férgekből, akik saját végtagjaikba martak.
Inspiráló látvány, nem mintha Elminstert érdekelte volna, hová is tart a halál és kegyetlenség eme komor földjén. Veszély bujkált mindenhol. A távolban tűzoszlopok lövelltek a hegyormok fölé. Időnként spinagonok, sőt még náluk is ádázabb teremtmények emelkedtek a szakadék fölé, hogy mohón pásztázzák az alant zajló véres tumultust. Valamivel a talaj fölött hullámzott valami, ami állkapcsok, karmok és szemek bizarr fonatának tűnt, melyeket mályvaszínű húskötegek kötöttek össze. Egy kampós lándzsa rántotta le az alant várakozó ördög karmaiba. A tusa csak egy pillanatig tartott, és a furcsa repülő lény ismét a levegőbe emelkedett, csak valahogy nagyobbnak és nehezebbnek tűnt.
Felemelkedett, és Elminster felé sodródott. Megpillantotta a varázslót, majd megindult felé. Még lejjebb ereszkedett, kitátotta számtalan állkapcsát, tudván, hogy a zsákmánya úgysem menekülhet sehova.
Az Öreg Mágus elkeseredetten nézte a jelenetet. Vajon Nergal megvédi-e, vagy hagyja, hogy a lény szétmarcangolja, és csak a fejét menti meg.
A bizarr lény tovább közeledett, zöld nyálcsíkot húzva maga után. Tucatnyi aranyló szempár fúródott El szemébe, mohón, várakozón. Nem kell sokat várni a válaszra...
IDE-ODA KERINGENEK AZ EMLÉKEID KÖZT, MELYEKET PAJZSKÉNT EMELTÉL ELÉM, DE SEHOL SEM TALÁLOM AMIT KERESTÉL.
HOL ŐRZÖD AZ EZÜSTTŰZ TITKÁT? HOL VANNAK A VARÁZSLATOK ÉS VARÁZSKÖNYVEK, A GYŰRŰK, PÁLCÁK ÉS A TÖBBI MÁGIKUS ERŐVEL ÁTHATOTT TÁRGY, AMIKET HASZNÁLHATNÉK? HOL?
A főördög ismét kutatni kezdett, sorba félrehajította az egyes emlékeket. Türelmetlenül küzdötte át magát Elminster emlékezetének boltíves járatain.
Egy elf királynő áll egy szikla tetején. Az esti szél belekapaszkodik kardtépte, véráztatta ruhájának foszlányaiba. Miközben komoran nézi a naplementét, egy mogorva törpe széles, páncélozott vállaira helyezi karcsú kezét. A törpe megszorítja a nő kezét, majd a hasába temeti a fejét, és zokogni kezd. Harci bárdja véresen leng szőrös, megfáradt csuklóján...
GRRR! ÉVSZÁZADNYI HASONLÓ SZEMÉT HALMOZÓDOTT FEL AZ AGYADBAN! MIT TÖRŐDÖM ÉN A HALANDÓKKAL, AKIK AZÓTA MÁR RÉG ELPORLADTAK, ÉS A BIRODALMAKKAL, MELYEK RÉG ELBUKTAK?!
Egy csillogó szemű fiatal boszorkány első sikeres varázslatát ünnepli. Arca fáklyaként ragyog. Megsimogatja lich mesterének aszott csontváz testét, majd megöleli, és csókokkal halmozza el...
A SZÉPSÉG SZERETETE, NEM IGAZ? ENGEM A GYENGESÉG GYÖNYÖRKÖDTET. EGY RÉS, MELYEN ÁTFÚRHATOM MAGAM, EGY FOGÁS, MELYET MEGRAGADHATOK, IGEEEN...
Komor képű harcosok támaszkodnak a csatabárdjaikra és pallosaikra. Gyűlölettel telve nézik az elvonuló varázslókat, Elminsterrel a soraikban. Az egyik harcos enyhén megmozdul. Az egyik csuklyás alak megfordul, és felé nyújtja kinyitott tenyerét. Egy zölden izzó pecsét kel életre a harcos előtt, és ledermeszti mozdulat közben. A varázslók tovább sétálnak, a harcosok gyűlölettel telve nézik őket...
Nergal ide-oda bolyongott a poros sötétségben, ahol az apró dolgok elmerültek, a nagyok pedig szunnyadtak. Az ördög folyamatosan morgott dühében. El rejtőzködő tudata nem engedte közel magához, az emlékek hol elbújtak, hol árnyékba húzódtak előle.
FELELJ, EMBER! AZT HISZED, HOGY ELBÚJHATSZ A SAJÁT ELMÉDBEN?
Egy másik világban agyarak és karmok martak belé, felhasították a bőrét, és fogva tartották. El felüvöltött, legalábbis megpróbált, majd visszahúzódott a boltívek alá, amint a fájdalom vörös lángjai fellobbantak.
Nergal felhördült féktelen dühében, mire kékes tűz szelte át a sötétséget. Azonban ahol fájdalmas nyöszörgésnek és üvöltésnek kellett volna felhangzania, énekhangok csendültek. A karmok és állkapcsok ismét eltűntek.
El homályosan érzékelte, hogy könyörtelen, éles sziklákra zuhan.
FELELJ, ELMINSTER! ENGEDELMESKEDJ HÍVÁSOMNAK, ÁTKOZOTT!
Átkozott vagyok, valóban. Itt kúszok szánalmasan, miközben az emlékeim elillannak, kicsúsznak a kezemből, hogy soha többé ne emlékezzem rájuk...
IGEN. SÍRJ ÉS ÜVÖLTS, VARÁZSLÓ! SÍRJ ÉS ÜVÖLTS!
[satuszerű agyszondák, melyek állkapocsként zárnak össze]
ELŐBB AZONBAN MUTASD MEG, MYSTRA MIKÉNT OSZTOTTA MEG VELED AZ EMLÉKEIT. HOGY KERÜLTEK AZ AGYADBA? HOGYAN? HADD LÁSSAM! MUTASD! AZONNAL!
Sötét szemek úsznak az álmok tengerében. Látomások öntik el, melyek felébresztik a szundikáló Öreg Mágust. Egyenesen felül a hálótermében, szemeiből kékesfehér lángnyelvek szivárognak. A lángok visszatükröződnek a mellette fekvő alak szeméből, a mosolygó Storméból, a korai időkben, majd Aglarond tüzes Boszorkánykirálynőjéből, a későbbiekben. A nő haja ellenségre váró, mohó ezüstpengeként tekeredik karcsú vállai köré, hisz...
IGEN, IGEN! AZ ASSZONYAID, ÉS MEGVÁLSZ TŐLÜK! ENGEDJ BE, VARÁZSLÓ! NEM LÁTOM AZ ARCODAT, MIUTÁN MEGÉRINTETTE AZ ELMÉDET. MUTASD MEG!
[vakító, kékesfehér tűz]
ÁÁÁH! HOGY MERÉSZELED?!
[mentális csapás, vörös fájdalom, fekete kín, omladozó bíbor romok]
HAGYD ABBA AZ ÜVÖLTÉST! GONDOLOD, TE VAGY AZ EGYETLEN ÖNIMÁDÓ HALANDÓ, AKIKNEK SZÉTZILÁLTAM AZ ELMÉJÉT?
[kelletlen gyógyítás]
HAGYD ABBA, VAGY MEGTAPASZTALOD A HARAGOM!
Nem játszom! Látni akartad, Mystra miként érinti meg az elmémet! Csak megmutattam. A tűz halhatatlan!
CSAK ÁLMODBAN JÖN EL, ÉS AZ EMLÉKEKET CSAK AZUTÁN LÁTOD, MIUTÁN ELMENT? HAH! NE AKARJ ÁTVERNI! KÖZVETLENÜL KELL ÉRINTKEZNI VELED, KÜLÖNBEN IRÁNYÍTHATATLANNÁ VÁLSZ.
A legtöbb esetben így is van. Amikor közvetlenül beszélünk, csak pillanatképeket kapok, nem konkrét emlékeket, amiket érdemes lenne megosztani.
SEMMI TÖBB? SOHA?
[futó pillantás]
AHA!
[zavaros képek gyors forgataga]
Á, MI VOLT EZ?
[az ördöggel a hátán elmerül a fénybe... Mystra fényébe, a régmúltba, Elminster fiatal korába...]
A csillagok közt úszó szemek ránéztek. Elminster levegő után kapkodott, amint a tűz és jég ajkak megcsókolták, majd a vállára siklottak, és gyengéden beleharaptak. Ezüsttűz tört fel a sebből. Ott lobogott a nő hajában, a kezei közt, és királyi köpenyében, mely végtelenül lengett mögötte.
Kékesfehér csillagként sodródtak a levegőben, magasan Athalantar felett; pörögni kezdetek, és El megpillantotta a lenti lámpások villogó fényeit.
– Mily dacosan zsenge vagy, El, örökkön örökké innék belőled! Adj még, Kiválasztottam! Adj még Mystrának!
– Boldogan! – dörmögte a csillogó szemű, fiatal, ruganyos Elminster.
Miközben a tűzben forogtak, idegen emlékek özönlöttek El agyába. Képek kavarogtak és csaptak össze a leomló tornyok és harcoló sárkányok kaotikus forgatagában. A sziklák megremegtek, és büszke ormokká emelkedtek. Gőgös varázslók világították meg az eget a varázslataikkal...
TEHÁT AKKOR ÁRAMLANAK ÁT AZ EMLÉKEI, AMIKOR EGYESÜLTÖK? BIZTOSAN JÓ OKA VAN RÁ VAGY EGY GYENGE ISTENT SZOLGÁLSZ!
[könnyezve hull alá a fényből a sötétségbe, elveszetten, magányosan]
HAGYD EZT ABBA! LEHET, HOGY SZERETTÉL EGY ISTENNŐT, ÉS ÉLETBEN MARADTÁL, DE HA ÁTVERSZ, MEGHALSZ! MUTASS TÖBBET AZ EZÜSTTŰZRŐL, AMINT BELÉD ÁRAMLIK! IGEN! MUTASS!
[mentális csápok lendülnek előre kíméletlenül, és élénk emlékeket ragadnak meg]
[remegő könnyek, engedelmesség]
Lágy nyári csillagok ragyogtak Myth Drannor egén. El merengve sodródott a levegőben, és nézte a csodás, fénylő tornyokat. Hamarosan ledőlnek, ha a Starym féle megtévesztés, túlzott büszkeség és a veszélyes viszály ellenőrizetlenül folytatódik. Ez a rengeteg szépség mind odavész...
Mint korábban Netheril, hallatszott a bizsergető hang El elméjének mélyén. A levegő kékesfehéren felizzott körülötte. Ez a dolgok rendje, elsőszámú Kiválasztott.
– Szentséges Mystra! – suttogta Elminster. A tűz elmélyült, és kékesfeketébe csapott át, ezernyi csillagtól pettyezve. Az istennő legtitkosabb formája. – Végtelenül örülök, hogy látlak! Bús voltam és magányos.
Én is! Azok a szemek. Bármikor elmerült volna bennük, örökre, ha megnyílnának, és beszippantanák. Vigasztaljuk meg egymást, a testünket és az elménket!
Ezüsttűz örvénylett a lebegő férfiban, majd izgatottan fellobbant, amint összetalálkozott a nagyobb lánggal, mely megszülte őt. A csillagok karokat és ajkakat formáltak, majd sötét dicsfényként odébb táncolt, amint áramlani kezdtek a képek. A két elme egyesült. Az ezüstláng fellobbant, és egyre gyorsabban áramlott egyikből a másikba. Elminster Aumar boldogan felordított, mint egy büszke harsona, és a saját nevét kiáltotta, hogy belekapaszkodhasson... Igen, eljött...
[fehér, haragos, mindent lehengerlő tűz, mely vakítóan fehér dicsfénnyé szökik fel]
A tűz hirtelen kialudt, és Elminster éles sziklákon vonaglott, egy vérvörös égbolt alatt. Nyers, artikulálatlan üvöltés rázta meg a Pokol levegőjét a háta mögött.
Alacsonyabb rendű ördögök emelkedtek a levegőbe, mint a barlangjukat elhagyó óriási denevérek. A fájdalomüvöltés irányába indultak, hogy megnézzék a hatalmasabb lény bukását.
A gyenge, beteg, egykarú öregember egy repedésbe gurult. Magára húzta egy rég elpusztult ördög hamulepte csontjait. A groteszk, szarvalt koponya rávillantotta halhatatlan vigyorát. Ha a szerencse vagy Mystra kegye vele volt, akkor már nincs vele Nergal, hogy megvédhesse az elrepülő baatezuk kíméletlen karmai elől.
Igen, ez is bekövetkezett... annak örül, hogy védtelenül magára maradt Avernusban.
Becsukta a szemét, bebugyolálta magát iménti komor gondolatába, majd alámerült azok boltíves járataiba, hogy megkeresse Nergalt. A kitaszított ördög már számtalanszor bebizonyította, mennyire kegyetlen, ráadásul semmivel sem okosabb, mint Faerűn bármelyik zsoldosa. Ha Mystra érintésének egyetlen emlékképe ekkora fájdalmat okozott neki, akkor Mystra Kiválasztottja talán megszabadulhat tőle, még ha gyenge és kimerült.
El óvatosan bebarangolta az elméjét, a bíbor romokat keresve... elméje azon részét, melyet örökre elveszített. A romok egyre csak sokasodtak...
Végre megtalálta Nergalt, vérvörösen izzó, széthasadt emlékei közt. Tüskékkel teletűzdelt, szürke vállai berogytak, csápjai még mindig merevek voltak a friss fájdalomtól, karmos karjaival vakon csapkodott...
[Fájdalom a Pokol tüzére, micsoda fájdalom! Szóval erre képes egy istennő... és egy álnok varázsló...]
El óvatosan letérdelt. Megidézte a lehető legkevesebb ezüsttüzet. Egyik ujjbegyével körberajzolta egy poros, mállott kő körvonalát. A vonal füstölögni kezdett, amint a varázsló kezdte mélyebbre fúrni magát az emlékei közt. Egyre többet tárt fel belőlük, hogy minél messzebb kerüljön remegő fogva tartójától. Be az oszlop mögé, ahol a feledésre váró dolgok találhatók, majd egy másik mögé, ahol a lemondások lakoznak, gyorsan tovább ezen a folyosón, ahol lágy...
MI TÖRTÉNIK? MIT MŰVELSZ HALANDÓ?
Most át ezen a termen, nem szabad válaszolni, le a lépcsőn, gyorsan el a remegő fal mellett, mely mögött a főördög mozgolódik...
MIT MŰVELSZ?
Most nem szabad felelni, futni kell tovább, fényes, hasogató ezüstcsíkot hagyva hátra, le a lépcsőn, majd balra, át az oszlopok között, majd be a boltíven... robbanás, fényes, vörös fény, ott várakozik...
Zárd be a tenyered, rejtsd el az ezüsttüzet, olvadj a kőbe, válj szoborrá! Légy hideg és néma! Válj kővé! Tűnj el, mintha sosem léteztél volna!
A főördögök lépnek és siklanak is egyszerre. Lassú siklás, majd egy nehéz lépés, de ez sem gyors. Közeledik. Lépés. Közeledik. Válj kővé! Lassan jön. Lassan, óvatosan. Most már körültekintőek vagyunk, ugye, Avernus Leghatalmasabbika?
Lépés. Karmok kaparják a követ.
KELJ FEL, ELMINSTER! TUDOM HOL VAGY!
Maradj néma, mint a kő! Nem számít, mekkora fájdalom jön, maradj néma! Hadd vakítsa el a harag!
[jéghideg csáp közelít, lassan de pontosan, betalál]
[gyötrő, kínzó fájdalom]
EZ AZ! NEM TUDSZ ÁTVERNI, SZÁNALMAS, VONAGLÓ EZÜST TŰZLÉNY! NERGAL MÁR AKKOR BÜSZKÉN ÉLT A POKOLBAN, AMIKOR ATHLANTAR MÉG NEM IS LÉTEZETT!
[fájdalom, fájdalom, fájdalom]
[komor elégedettség, Nergal szavai visszhangot vetnek egy széttört elmében, a halandó varázsló nyáladzik kínjában, majd vigyorgó idiótaként, reszkető csontokkal feláll Avernus talaján]
Egy abishai bukott alá kiterjesztett karmokkal és kitátott pofával. Fekete szárnyai halált hoztak...
Bíborvörös tűzgolyó robbant a pofájába, és tépte le a fejét. Bűzös váladékkal terítette be Elminstert, aki rádöbbent, hogy ismét Avernus Pokoli valója veszi körül. Abban a hasadékban állt, amelyben el akart bújni. A fejnélküli abishai teste pont előtte esett le. Az izmai még mindig remegtek, de már nem emelkedett a levegőbe. Ekkor egy hatalmas fekete sárkány szelte át az eget. Repülő spinagonokra vadászott, mint a halrajban halászó cápa. Baloldalt tűz csapott fel az egyik sziklából...
EGGYEL KEVESEBB ABISHAI, AKI SZÉT AKARJA SZEDNI A JÁTÉKSZEREM. LÉGY HÁLÁS, VARÁZSLÓ! MÉG MINDIG NEM ÖLTELEK MEG!
Nem támadtam rád. Az emlékeim olyanok, amilyenek. Magadra vess, ha megérinted őket! Nem tudok változtatni rajtuk! Megérezted, amit egykoron tettem.
LENYŰGÖZŐ! NE CSODÁLKOZZ, HA KIHÍVOD A HARAGOM!
Elminster minden erejével azon küzdött, hogy nyugodt és néma maradjon a hasadékban, és tiszta maradjon az elméje.
EGYESÜL ELMÉTEK, ÉS TUDATOSAN EMLÉKEKET CSERÉLTEK. ÚJRA ÉS ÚJRA MEGERŐSÍTI HŰSÉGED, ÉS EKSZTÁZISBA, FÜGGŐVÉ VÁLSZ, ÉS BÁRMIRE KÉPES LESZEL, CSAKHOGY ÚJRA ÉREZD AZ ISTENI ÉRINTÉST.
Elminster lehajtotta a fejét. Így is nézhetjük, igen.
[ördögi vigyor]
NEM TUDOD EGYSZERŰEN AZT MONDANI, HOGY IGAZAM VAN?
Mystra másképp értékelné mindezt. – Felelte El akkora mentális méltósággal, amennyivel csak tudta.
[karbafont kéz, kihúzott vállak, felszegett áll]
NYILVÁN DACOT TÁPLÁLT BELÉD, VAGY AZÉRT VÁLASZTOTT KI, MERT TELE VAGY DACCAL. EZÉRT VAGYTOK OSTOBÁK MIND A KETTEN!
[váratlan mentális csáp]
[fájdalmas arcrándulás]
[élénk emlékek egymás után]
NINCS TÖBB EGYESÜLÉS MYSTRÁVAL!
Közös gondolat: Ami azt jelenti, hogy megszűnt minden kapocs, mellyel Mystra kárt tehetne a Pokolban a kiválasztottján keresztül.
[megkönnyebbülés]
NA, KISEMBER, TÉRJÜNK VISSZA AZ EZÜSTTŰHÖZ!
Éles fájdalom, majd bénultság. Elminster megtántorodott a hasadékban. Egy nálánál magasabb féreg felágaskodott, és a vállába mart. Nyálkás teste végighullámzott a mellkasán, amint megpróbált belebújni a seben keresztül...
El megvonaglott fájdalmában, és megpróbálta megragadni a szörnyet, de mindenhol csak Nergal ördögi kacaját hallotta.
FÉREGHÁTAS! ILLIK HOZZÁD, ÁLNOK HALANDÓ! KI ABBÓL A HASADÉKBÓL, ÉS KÚSSZ! EZ AZ!
El azon kapta magát, hogy ismét az éles sziklák között botladozik. A féreg teljesen köré tekeredett, és megpróbált belebújni, amitől folyton megbotlott.
A MÁGIÁM ÉLETBEN TART, TISZTELT VENDÉG. BÁR SAJNÁLATTAL KÖZLÖM, HOGY SZENVEDNI FOGSZ.
[gurgulázó nevetés]
A KALAND AZ, KISEMBER, MELYBEN RÁLELSZ. AZ ÉN UTAM AZ ELMÉDEN VEZET KERESZTÜL, ÉS EZENTÚL ÓVATOSABB LESZEK MINT EDDIG. A TIÉD A POKLON VISZ ÁT.
NE FÉLJ, ÉLETBEN TARTALAK. SZÜKSÉGEM VAN AZ EZÜST TŰZRE.
[fájdalom, éles, terjedő fájdalom, amint a féreg befelé fúrja magát]
KELJ FEL! GYÖNYÖRŰ ESZKÖZ A MÁGIA, NEM IGAZ? MOST KERESSÜK FEL KORAI NAPJAID, MYSTRA TEREMTMÉNYE, ÉS KALANDOZZUNK, EGY KICSIT! MUTASD MEG KORAI NAPJAID, AMIKOR MÁSOKKAL KALANDOZTÁL EGYÜTT, HOGY LÁTHASSAM, MYSTRA MIKÉNT FORMÁLT TÉGED!
[baráti arcok, ostromlott kastélyok, száguldó hold, sötét sikátor és kivont kard...]
EZ AZ! MUTASD MEG, ELMINSTER!
[különböző csaták, különböző arcok, az egyikük az előtérbe úszik: egy gondterhelt, kövér, szakállas varázsló, imbolyog a fontos információ súly alatt...]
IGEN, EZ JÓ LESZ! MUTASD MEG!
Halld a szavam, Vangerdahast! Az Úrnő kedvéért, akit mindketten szolgálunk, halld a szavam!
NE MOTYOGJ, VARÁZSLÓ! MUTASD!
[fényesen örvénylő, lassan kibontakozó képek...]
– I-itt, e-rre, leghatalmasabb mágus – dadogta a Termek Őre.
– Igen, igen, igen – hagyta rá ingerülten Vangerdahast. Bár ő maga telepítette a Tekercsek és Könyvek Terme mágikus védelmi rendszerének egy részét, és ő volt az egyetlen udvari személy, aki rendszeresen használta a tartalmát, fogalma sem volt, hogyan lehet egy terem ennyire hatalmas, és központi. Mintha nem lenne elég dolga e nélkül is...
Hirtelen megtorpant, és leesett az álla, attól, amit látott. Gyorsan becsukta, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy az Őr ne vegye észre. A kicsiny, egérszerű férfi nem mert nyíltan vigyorogni, de győztes tekintete mindent elárult.
– Hagyj magunkra – vetette oda az Udvari Varázsló –, és csukd be az ajtót magad mögött!
Nem nézett az elsiető szolga után, egyetlen izma sem rendült, amíg meg nem hallotta a hatalmas bronzajtó dörrenését a háta mögött. Egyedül maradt, a lénnyel.
A lénnyel, amelynek nem kellett volna ott lennie.
Az ősei, harci varázslók generációi, és néhány arra érdemes idegen varázsló számtalan varázslattal látta el a terem falait, padlóját, mennyezetét és a környező szobákat. Furmányos védővarázslatokkal, melyek kiszűrik az összes létező fürkésző és behatoló mágiát. A hosszú évek során a védelmi rendszer áthatolhatatlan hálóvá sűrűsödött, melyet élő ember nem törhet át, csakis több hónapos kemény munkával és az élete kockáztatásával.
Maga Vangerdahast erősítette meg a védőhálót oly aprólékos varázslatokkal, melyeken csakis azok a nagyhatalmú varázslók hatolhatnak át, akik mesterei a kívánság varázslatnak. Több ellenvarázst is elrejtett, melyeket csakis a megfelelő jelszóval lehet kijátszani, ellenkező esetben megbénítják, megőrjítik vagy szétzúzzák a behatoló varázslót. Épp ezért még csak egy egyszerű varázslövedéket sem szívesen lőtt volna ki a padlóból kiemelkedő lényre, nehogy a pulzáló lövedékek egytől egyig visszaverődjenek.
Az Udvari Varázsló végre kiengedte az eddig benntartott levegőt. Óvatosan oldalra lépett, és alaposan szemügyre vette a különös lényt.
Egy torz férfikéz – hosszú ujjakkal, melyeken fehér nyomot hagytak az eltűnt gyűrűk, és melyek fonákán sötét szőrzet díszelgett – emelkedett ki a terem márványpadlójából. A tízszer tíz méteres márványlap több tonnát nyomott. Úgy tűnt, hogy a kéz tulajdonosa a kőtáblában rekedt, mert a kéz sértetlennek tűnt.
Vangerdahast hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy belerúgjon egyet, de Cormyr varázslói nem öregedhetnének és hízhatnának meg, ha efféle butaságokat tennének. Ehelyett inkább körbejárta a termet, és meggyőződött róla, hogy minden más a helyén van. Körözni kezdett a mozdulatlan kéz körül, de nem lett okosabb.
Ekkor az Udvari Varázsló kifakadt. Utasította az ideges Őrt és a komor képű Bíbor Sárkány őröket, hogy ürítsék ki az egész szárnyat, és egészen a Bronzbohóc Terméig húzódjanak vissza. Szótlanul álldogált, amíg az engedelmes szolgák lábdobogása el nem halt.
Ekkor elsuttogott egy szót. Egy védővarázslatot aktivált, amely felfedi a rejtőzködő kémeket. Egyáltalán nem lepte meg, hogy semmit sem talált. Rálépett egy bizonyos padlólapra, majd megérintette a nyakában függő titkos gyűrűt és kimondta azt a szót, melyről eddig remélte, hogy soha többé nem kell kimondania életében.
Hirtelen egy magas, feketeköpenyes alak jelent meg, egy hasonló mintájú padlólapon. A szakállát vakargatta, és egyáltalán nem tűnt boldognak.
– Igen? – vakkantotta.
Vangerdahast enyhén meghajolt a vendége előtt.
– Elnézésedet kérem, Lord Khelben! Légy üdvözölve Suzailban, Cormyr királyi palotájában!
– Bár furcsának tűnhet, Vangy, tudom, hogy hol van a palota – morgott Khelben. – Elfogadom a bocsánatkérésedet. A vendégszereteted lehengerlő. És még lenyűgözőbbé válik, ha elárulod, hogy miért hívtál ide – szája hamiskásan felkunkorodott. – Egy jó magyarázat talán Laeral dühét is lelohasztja, amiért oly hirtelen kellett eljönnöm. Hangsúlyozom, „talán”, úgyhogy ehhez tartsd magad.
Vangerdahast nagy levegőt vett, majd Khelben szemébe nézett.
– A Tekercsek és Könyvek Terme előtt állunk. Annak idején te is levédted pár, még mindig aktív védővarázslattal a termet. Valami azonban behatolt. Remélem fényt tudsz deríteni az esetre.
A Feketepálca felvonta sötét szemöldökét, majd a súlyos duplaajtó felé fordult, és kacifántos kézjeleket rajzolt a levegőbe.
Némi nyomasztó csend után az ajtók darabokra törtek, majd elporladtak. A fémport elnyelte a két különleges padlólap körül kavargó levegő.
– Hogyan...?
– Az egyik varázslat, amit évekkel ezelőtt tettem az ajtóra. Egyetlen ajtó sem állhatja az utamat ezen a helyen.
Most Vangerdahast vonta fel a szemöldökét.
– Ó! Miért tetted?
Khelben megvonta a vállát.
– Mind másképp intézzük az ügyeinket – ezzel a terem közepén ágaskodó emberi kézre mutatott. – Az például Elminster műve.
– Micsoda! – horkant fel az Udvari Varázsló. – Biztos vagy benne?
Khelben válasz helyett rálépett egy bizonyos pontra a padlón, és mormogni kezdett. A következő pillanatban fényesen vibrálni kezdett a levegő. Beletette a kezét a különös izzásba, és amikor a ragyogás elhalványult, egy hatalmas, díszes palack jelent meg vízmályvára Fővarázslójának a kezében.
– Kétségtelen, már láttam ezt a varázslatot korábban. Valaki aktiválta az egyik csapdát. Talán egy olyan helyen, ahol találkozik Simbullal.
– Tehát ez egy Vörös Varázsló – mormogott Vangerdahast –, illetve volt.
Khelben bólintott majd nagyot húzott a palackból. Nem vesződött holmi kupával.
Vangerdahast komoran méregette a palackot. Vajon hány meglepetést tartogat még a számára a terem védőhálója? Tétovázva kérdezte meg.
– És hogyan lehet megszabadulni tőle?
Khelben megnyalta az ajkát, és ismét felemelte a palackot.
– Azt hiszem, tudod, hogyan kell megidézni őt – felelte. – Még ha nem is akarod.
Vangerdahast megvonaglott, mintha valami megcsípte volna. Kilépett a már nem létező ajtón, felemelte az egyik kezét, és mormogni kezdett.
Khelben meredten nézte, ezúttal azonban nem mosolygott.
Egyszer csak egy fénygyűrű rajzolódott ki az egyik padlólapon. A következő pillanatban egy alak jelent meg a közepén.
Magas, karcsú nő volt. Egyesek soványnak tartották volna, mert a bordái kirajzolódtak, amint körbefordult. Zabolátlan, ezüst hajfürtök cikáztak a teste körül, mint kosárnyi feldühített kígyó. Ránézett a megidézőjére. Vangerdahast nagyot nyelt szorult helyzetében.
Simbul, Aglarond Boszorkánykirálynőjének haragos szemei csupán pár lépésre izzottak az övétől. Nem viselt ruhát, és egyáltalán nem tűnt vidámnak.
– Vangerda... – kezdte veszélyesen mély és lágy hangon. Kék mágikus lángocskák gyúltak a bal tenyere felett, és a terem felé fordult.
Az arckifejezése azonnal megváltozott. Boldogan felkurjantott, majd nesztelen léptekkel a padlóból kiemelkedő kéz felé sietett.
Lehajolt, hogy közelebbről megvizsgálja – a két férfi egy ideig nézték, majd elfordultak, megköszörülték a torkukat, és visszanéztek a nőre –, majd tapsolt egyet, és boldogan felszisszent.
– Adrelgus! Hát elég bolond voltál, hogy megpróbálj megölni.
Megpördült, és csípőre tett kézzel nézett a két varázslóra.
– Erre érttette El, hogy „egy kis ajándék, amely feléd nyúl!”
Ismét összecsapta a tenyerét, majd mormogott pár szót. A kéz eltűnt, a padló pedig olyan simává vált, amilyen mindig is volt.
A Simbul vidáman feléjük intett, csábosan meglengette a fürtjeit, majd csettintett egyet, és ő is eltűnt.
A két varázsló önfeledten bámulta azt a pontot, ahol az előbb még a nő állt, majd megköszörülték a torkukat, és egymásra néztek.
– Ha valaha fogságba esel, ne hagyd, hogy egy nő fogjon el – mondta Khelben szárazon –, legalábbis ne ő!
Vangerdahast önkéntelenül arra a helyre nézett, ahol előbb még a kéz volt. Semmi jel nem mutatta, hogy nemrég még egy Vörös Varázslót tartott fogva.
– Vajon hány kastély és palota tulajdonosa hiszi azt Faerűn-szerte, hogy a tulajdona biztonságos, miközben ilyen könnyedén be lehet hatolni? – kérdezte elkeseredetten Vangerdahast.
Khelben elnyomott egy mosolyt a szája szegletében.
– Ó, meg lennél lepve – felelte halkan.
NEM ÉS NEM! [dühkitörés] NE OLYAN VARÁZSLÓKAT MUTASS, AKIKET TE TANÍTOTTÁL. AZT MONDTAM, A KORAI IDŐKET!
HA NEM MYSTRA SZÜLT VAGY TEREMTETT MEG, AKKOR VISZONT TÉGED VÁLASZTOTT. VIGYÉL VISSZA ABBA AZ IDŐBE, AMIKOR MÉG NEM SZÜLETTÉL MEG. MUTASD MEG, MYSTRA MILYEN EMLÉKEKET ADOTT ARRÓL, AMIÉRT TÉGED VÁLASZTOTT.
OSTOBA VARÁZSLÓ.

* * * * *

Cormyr Udvari Varázslója állta Filfaeril királynő ádáz tekintetét, mely haragtól izzott. De hát pontosan erre számított. Köszönöm, istenek.
– Bölcsen tetted, hogy értem küldtél, Felség! – mondta a varázsló komoran.
A királynő rezzenéstelen arccal bólintott, majd az ajtónálló őrökre, a várakozó úrhölgyekre, a Vangerdahast mögött álldogáló két harci varázslóra, majd végül az ajtóra mutatott.
– Felséges Úrnő – bátorkodott az egyik őr, mire egy felsőbbrendű, szigorú pillantás lett a jutalma, és egy királyi legyintés, mellyel száműzték a teremből. Ezzel kezdetét vette a néma, de gyors kivonulás.
Vangerdahast mozdulatlan maradt egészen addig, amíg a csendes alakok mind ki nem szivárogtak, és magukra maradtak.
– Úrnő? – sóhajtott fel végül.
– Vangy – szakadt fel ezúttal a királynő sóhaja. – Hívj Faerilnek vagy Feenek, vagy „ostoba szukának”, de ne nézz rám úgy, mintha egymagam romba döntöttem volna a birodalmat! Mégis mi lehetne fontosabb annál, hogy leleplezz egy összeesküvést a trón ellen?
– Úrnő – a férfi közelebb lépett a nőhöz, és megfogta a kezét. – Nem tudom. Épp úton voltam, hogy feleljek a hívásodra, amikor... amikor eszembe jutott valami.
A nő hitetlenkedő, kérdő arckifejezése világosan beszélt helyette.
Vangerdahast kesernyésen elmosolyodott, majd folytatta.
– Még nem vénültem meg teljesen, Faeril. Nagyon fontos emlékről van szó: a Feketepálcáról és Aglarond királynőjéről, pont ebben a teremben. Nem tudom miért jutott az eszembe. Hirtelen és oly élénken tört rám, mintha átéltem volna az egészet.
A királynő szemei összeszűkültek.
– Khelben és Simbul, itt? Mikor volt ez, pontosan? Vangerdahast nehézkesen felsóhajtott.
– Úrnő, semmi köze a mostani áruláshoz. Majd később elmesélem, miután elmondtad, hogy milyen összesküvésről van szó. Nem Lady Kessenter áll a háttérben véletlenül?
– Honnan tudtad? – hüledezett a királynő.
Az Udvari Varázsló krákogni kezdett.
– Úrnő, hadd emlékeztesselek, hogy varázsló vagyok!
A felsőbbrendű, királyi harag azonnal visszatért a nő szemeibe.
– Tudtad, és nem mondtad el nekem!?
Vangerdahast gondosan ügylet rá, hogy ezúttal ne sóhajtson fel, és ne is forgassa gúnyosan a szemeit.
– Úrnő... – kezdte óvatosan.

* * * * *

– Nosss, Aglarond Királynője, végre a markomba kerültél. Csak egy parányi hiba, de félek, ez az utolsóóó!
Az ördög kajánul vigyorgott, majd hatalmas denevérszárnyaival letaszította a királynőt az égről. Az éles sziklákra zuhant. A tucatnyi mohón vigyorgó démon azonnal megragadta és kéjesen marcangolni kezdték. Teljesen lemeztelenítették, pont, amikor az ördög korbácsa lesújtott.
Mystra! Hol a tűz! Simbul sikoltozott és zokogott a démonok karmai közt. A fájdalom elviselhetetlen volt, olyannyira, hogy szinte már nem is érezte. A karmok mélyen a húsába hasítottak, feltépték a torkát, és hátrafeszítették a fejét. Véres, szabdalt felsőteste lassan egy vonalba került a vérvörös égbolttal.
– Nosss, milyen íze lehet a halandónak, akit megérintett egy isten – dörögte az ördög, és kitárta természetellenesen hosszú, fekete karját.
A kifeszített Simbul tehetetlenül nézte, amint a kíméletlen, karmos kéz megragadja a mellkasát. Semmit sem tehetett, csak kétségbeesetten ordított. Karmok mélyedtek a testébe. Az ördög húsa meleg volt.
Érezte saját égett bőrének a szagát. A füsttől köhögni kezdett, mely jobban zavarta, mint a friss fájdalom. A köhögés valamelyest enyhült, és felszakadt belőle fájdalmas üvöltése.
– Ne! Ne! Neeee!
Az üvöltés hatására duruzsoló, csillogó drágakövek és kristálydarabok szökkentek a levegőbe. Ezüstkezű Alassra zihálva riadt fel álmából, és meredt a hálóterme mennyezetére.
Se ördög, se vérvörös égbolt... egyedül feküdt az ágyában, izzadtságban úszva. A keze teljesen kifacsarodott a takaró alatt, de egyébként érintetlen volt. Semmi és senki nem volt körülötte, csak a hűsítőn kavargó levegő. Mégis szinte lángolt a teste, mintha lázas lenne...
Nem, a tűz a mellkasában dohogott! Simbul fényt gyújtott a szobában, és végigtekintett magán: sötét, alvadt vér borította az egész testét... de nem elég sok, hogy elrejthesse a mellkasán éktelenkedő szörnyű sebet.
Mély vágás volt, melyet élete végéig viselni fog, hacsak mágiával el nem tünteti. Úgy látszott, hogy valamiféle hosszú, éles karomtól származik.
A dühtől, félelemtől és fájdalomtól remegve felült, és megérintette a sebet. Valódi volt.
Állkapcsa megfeszült dühében, majd az ágya szélébe ültetett két drágakőért nyúlt. Mindkettő erős mágiától vibrált. Az első kő megnyugtatta, hogy a seb nem fertőződött el, míg a másik elvégezte a szükséges gyógyító munkát.
Miután a fájdalom elült, Aglarond királynője hátraszegte a fejét, és megrázta sűrű fürtjeit, melyek karcsú kígyókként nyaldosták a vállát.
– Thayi Tharammas, és az ostoba rémálom varázslatai! Csakis erről lehet szó! – dünnyögte maga elé.
A gyógyító kő kialudt, és a királynő végre felkelt az ágyból. A haragos Simbul végigrobogott a sötét folyosókon. A súlyos ajtók szinte reszketve tárultak ki előtte.
Az álmos őrök kővé dermedtek, és levegőt is alig mertek venni, amint dühös uralkodójuk elviharzott mellettük. Gyűrűk, varázspálcák, palástok és köpenyek úsztak hozzá a levegőben. Harcra készült. Elmormogott egy varázsszót, mire a folyosó végén kivágódott egy ajtó, beengedve a csípős, holdvilágos fuvallatokat.
– Na – üdvözölte a hűvös éjszakát zordan, majd kilépett az erkélyre. –, most legalább biztosan tudom, hogy melyik Vörös Varázsló nem éri meg a hajnalt!
Erős mágikus energiák cikáztak a kecses ujjak között. A köpenyes királynő beleolvadt egy töredezett árnyékba. Egy ideig még reszketett a holdfényben, majd örvényleni kezdett, és eltűnt a keleti horizonton.

* * * * *

[a kavargó Pokol sűrűjében egy Öreg Mágus nagyot sóhajtva visszasüpped, és üres, törött tenyerébe néz.]
Ostoba varázsló, igen!

 

 

Ötödik fejezet
IDE VARÁZSLÓK

– Kövessen kérem, főmágus – motyogta a szolgálólány, majd megpördült arany és fehér selyemruhájában, láthatóvá téve a felfelé vezető lépcsőt.
A csoszogó harci varázsló kiegyenesedett, majd furcsa grimaszt vágott, melyet biztosan kedves mosolynak szánt. Kezével elegánsan intette a nőnek, hogy ő menjen előre.
A szolgálólány megőrizte a nyugodtságát, felnyalábolta hosszú ruháját, és elindult felfelé a lépcsőn. A vézna, öreg varázsló hosszasan nézte. Végtére is ő volt Vangy legújabb tanítványa. Egy Ezüstkorona...
VARÁZSLÓKAT LÁTOK, DE ELMINSTER NINCS KÖZTÜK, SE AZ EZÜSTTŰZ. ISMÉT REJTEGETSZ ELŐLEM VALAMIT, VARÁZSLÓ.
ÚJBÓL FIGYELMEZTETLEK. A TÜRELMEM NEM VÉGTELEN!
Hamarosan én is megjelenek, Nergal, érdekes titkokkal .
[vigyor]
ÚGY BESZÉLSZ, MINT EGY ALKUDOZÓ KERESKEDŐ. AJÁNLOM, HOGY ELÉGEDETT LEGYEK, FÉREG!
Azon igyekszem, hogy másokat kielégítsek. Folyton.
ÉN PEDIG AZON, NEHOGY VÉGET VESSEK SZÁNALMAS ÉLETEDNEK! FOLYTON.
Egy Ezüstkorona. Hmm. Mintha bármit is számított volna. Sok-sok évvel korábban történt, hogy egy szolgálólány, olyan gyönyörű, mint ez itt, ugyanez előtt az öreg harci varázsló előtt szelte hasonlóképpen egy kastély lépcsőit. A jelenet egy másik toronyban történt, és a nő azóta már csak por.
Bolifar Geldert félresöpörte az emléket, és ügyelt, nehogy az oldalt némán elsiető szolgák meghallják a sóhaját. Bolifar szorgalmas volt, óvatos, és keményebben dolgozott, mint a magas rangú cormyri varázslók többsége.
Elég sokat pöffeszkedett a régi idők dicsőségén. Az emlékek azonban nem töltik meg az üres markot, mint kedvenc tőrünk ismerős markolata vagy a kimondott varázsszó kavargó ereje. Ideje megmászni a lépcsőket.
A lépcső tetején egy nehéz vaskapu várta, félig nyitva. A vasreteszek karnyi vastagságúak voltak, és alattomos tüskékkel vértezték fel őket. Mintha sárkányokat kellett volna távol tartamuk valamitől.
Egy szolgálólány várta az egyik elágazásnál, és próbálta megőrizni a higgadtságát, miközben óvatosan elhúzódott a két párductól, melyek előrelendültek. Teljes hosszában megfeszítették a láncaikat, és mohón méregették.
Egy vigyorgó, sötét szemű férfi tartotta a láncok másik végét. A Királyi Vadak Ura legalább annyira félelmetesnek tűnt, mint a két párduc, melyekkel sétálgatott.
Bolifar jól láthatóan felé biccentett, mire a létező legenyhébb szemöldökrándulás volt a válasz. Csak egy apró inzultus, de mindenképpen érdemes tájékoztatni Vangerdahastot az esetről. Nem egészséges, ha az állatidomárok többre becsülik magukat, a magas rangú harci varázslóknál.
A lépcső keresztezte a termet, ahol a párducok tanyáztak, és vészjóslóan lengették a farkukat. A csontos varázslót valahogy kisebb lelkesedéssel méregették, mint telt idomú, kecses vezetőjét. A szolgálólány újabb lépcsősorra fordult, és szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy maga mögött tudhatja a fenevadakat. Bolifar Geldert szó nélkül követte, és erősebben markolta a zsákját. Próbált nyugodt maradni, nem akart sietni, pedig jól hallotta, hogy az idomár lazábbra engedte a láncokat. Az első párduc, amely ebbe a harci varázslóba meri meríteni a karmait, az utolsó is lesz egyben.
Újabb járatot kereszteztek, de itt nem vártak rájuk újabb vadállatok, csak két tisztelgő őr, és több siető szolga. Az összes istenekre, hát nem olyan termet kért magának, amely távol esik „az alig használt felső járatoktól”?
Az utolsó lépcsősor tetején egy zárt ajtó állta az útjukat. A fém keservesen nyikorogni kezdett, amint a szolgálólány elfordította a kulcsot. A névtáblát díszítő kő azonnal életre kelt az érintése nyomán, és vörösen izzani kezdett. A nő a varázslóhoz fordult, és a kezébe nyomott egy kulcsot, amely felmelegedett a mellényében a sok lépcsőzéstől. Ezután szó nélkül megfordult, és leviharzott a lépcsőn.
Bolifar merengve nézett utána. Komótosan megfordult, és belökte az ajtót, majd belépett a sötétségbe. Bár még sosem járt abban a toronyszobában, ideálisnak tűnt ahhoz, hogy papírra vesse a jelentését.
Vangerdahast sokáig várt, jóval tovább, mint ameddig a türelme engedte. Roppant körültekintően kell leírnia mindazt, amit a Cordallar nemesi családon belül, a korona elleni összeesküvésről megtudott. A Vénülő Pörölyvarázs biztosan fel-alá járkál a szobájában, és dühöng, mint egy tengeri vihar.
Bolifar bánatosan belevigyorgott a meleg, hívogató sötétségbe, amely csak még sötétebbé válik, amint Vangy kifakad. Itt kell ácsorognia egy lépcsősor tetején, ahelyett, hogy jól megszokott udvari szobájában üldögélne. És csupán csak azért, mert előállt a gyanújával, mely szerint több harci varázsló is részt vesz a Cordallar Ház puccs kísérletében.
HAH! JELENTÉKTELEN INTRIKA A POKOL ÁRMÁNYAIHOZ KÉPEST, DE MÁGIÁT SEJTEK. NE VEZESS FÉLRE, VARÁZSLÓ! NEM TESZEM. AZ EMLÉKEK MÁR SZINTE TELJESEN KIBONTAKOZTAK...
Vangerdahast ismét nagyot ásított. A legközelebbi gyertyához nyúlt, és a mutató és hüvelykujja közé fogta a lángot.
A fájdalom teljesen felébresztette. Hagyta, hogy a füst a mennyezet felé kunkorodjon, majd hátralépett, és a terem végébe nézett. A magas, karcsú alak nem mozdult: Sardyl türelmesen üldögélt megszokott székében, és szép lassan elszenderedett.
Későre járt. Sok idő telt el, túl sok. A szolgák már biztosan azon pletykálkodnak, hogy az Udvari Varázsló hírnöke és írnoka vajon mit keres ilyen sokáig a mágus magán-lakosztályában. Nem mintha Ezüstkorona Sardyl nem bízott volna meg teljes mértékben Vangerdahastban, és viszont.
– Ébredj, kislány! – ezzel gyengéden végigsimított az ujjával az arcán. Sokkal lágyabban, mint amire a szolgák valaha is képesnek tartanák a Vénülő Pörölyvarázst.
Sardyl azonnal kinyitotta a szemét, és kérdőn meredt a férfira.
Vangerdahast türelmetlenül bólintott egyet. Idegesítette a lassú és körülményes Geldert.
– Hozd ide őt! – vakkantotta Vangy majd felállt, és átvágott a szobán. Fáradt volt, így messze elkerülte a kötetekkel és tekercsekkel terhelt asztalát, és a hívogató ágy felé fordult. – Ne adj neki több időt! Beérem annyival, amennyit eddig leírt – dünnyögte, egyik ásítást nyomva el a másik után.
Az írnok szó nélkül felállt, majd visszament a toronyszobába, ahová nem is olyan régen felvezette Gelbert mágust. Vangy megfordult, és nézte, ahogy a nő távozik. Bár a varázsereje egyelőre ahhoz is kevés, hogy legyőzzön egy egyszerű őrt, már most tapintatosabb és bölcsen hallgatagabb, mint sok magas rangú harci varázsló... és megbízhatóbb!
Hmm. Bizalom. Mindig is hiánycikk volt Cormyrban.
ÓH-ÓH! TESTI VÁGY VAN KILÁTÁSBAN?
[mentális szemöldökvonás]
Ördög, prűdnek tüntetsz fel... bár ez haladás, azt hiszem.
A lépcső tetején még mindig zárva volt az ajtó. Sardyl kétkedve felvonta a szemöldökét, majd felemelte a karját, és megérezte az enyhe bizsergést, mely jelezte, hogy nem tévedett.
– Bolifar – suttogta halkan. Tudta, milyen kicsike a toronyszoba.
Nem érkezett válasz. Sardyl gondterhelten összeráncolta a homlokát, maga mögé pillantott a lépcsőre, hogy meggyőződjön róla, hogy senki sem figyeli, majd elmondta egy ritka varázslat szavait, melyet még a harci varázslók is alig ismertek.
A védővarázslat egy villanás kíséretében leoldott, ő pedig belépett a szobába.
A lámpa halványan pislákolt, kellemesen megvilágítva a szőnyeget, széket, aszalt és falitérképet. Minden a helyén volt, de senki sem tartózkodott a szobában. Bolifarnak, és a komplett író felszerelésének, a tintának és a pergamenlapoknak egész egyszerűen nyoma veszett.
A szobában nem volt sarok, ahová elbújhatott volna. A mennyezet teljesen csupasz volt. Sardyl bizonytalanul beljebb lépett. Lassan körbefordult, de semmi használhatót nem fedezett fel. Az ablakok zárva voltak, ráadásul belülről reteszelték el őket. Behatolásnak semmi jelét nem látta. Ahogy Bolifar Geldertnek sem.
Ezüstkorona úrhölgy gondterhelt arccal hátrált az ajtó felé. Elrebegett egy mágiát felfedő varázslatot, de a térkép szokásos, több rétegű mágikus kisugárzásán kívül mást nem talált. A mágikus térképet még jóval a születése előtt alkották meg. Talán még a nagyszülei ideje előtt.
Ahogy ott álldogált az ajtóban, valahogy úgy érezte, hogy nincs egyedül.
Kikerekedett szemekkel mondta el újabb varázslatát, amely a láthatatlan lényeket leplezi le. Megint csak nem talált semmit. Arca kifehéredett, és elkomorult. Kisietett a szobából, majd mágikusan lezárta, sőt saját, jellegzetes pecsétjével is ellátta. Megpördült, és leviharzott a lépcsőn, egyenest Vangerdahast szobájába.
Á, MYSTRA FUVALLAT ÁRA! MUTASS MÉG TÖBBET!
Hát persze!
– Ha igaz, amit Ezüstkorona úrhölgy állít – morogta a bölcs nyersen, miközben próbálta az álom utolsó cseppjeit is kidörzsölni a szeméből –, akkor azért másztam meg több száz lépcsőt, hogy ne lássak semmit.
Tett két bizonytalan lépést, majd felpillantott az utolsó lépcsősorra. Cormyr leghatalmasabb varázslója állt a tetején, egy zárt ajtó előtt.
– Semmi nyoma? – kiáltott fel a bölcs. – Úgy értem, nem lehet, hogy a férfi egyszerűen kijött valahogy? Több mint ezer szoba van ebben a szárnyban, és...
Az Udvari Varázsló megfordult, és a bölcsre meredt.
– Alaphondar, tudjuk a dolgunkat – mondta egyszerűen. – Nem hívtalak volna ide, ha előbb nem vizsgáltam volna meg mindent alaposan. A varázslataimmal megtaláltam volna, ha élne, és Faerűnön lenne. Hacsak nem védi valamilyen nagy erejű mágia – ezzel a harmadik jelenlevőhöz fordult. – Ez a te pecséted, kislány?
– Igen, uram – felelte Sardyl, és a zár fölé helyezte a mutatóujját. – Feltörjem?
– Hagyd, majd én! – ezzel rá oly jellemző módon legyintett egyet, hogy lépjen hátra, majd elhadart egy varázslatot, melyet még se az írnok, se a bölcs nem hallott korábban. Hallották az ajtón túlról a mágikus energiák robaját, hallották a visszhangot, amint az energiahullámok visszaverődtek a szemközti falról, majd hirtelen minden elcsendesült.
Sardyl és Alaphondar kíváncsian meredt az udvari varázslóra. Vangerdahast oldalra billentette a fejét, úgy fülelt a terjedő csendre. Elég hosszú idő telt el, mire megmozdult, és belökte az ajtót.
A toronyszoba pontosan abban az állapotában volt, ahogy Sardyl ott hagyta.
– Ki gyújtott lámpást? – ráncolta a homlokát Alaphondar.
– Bolifar, minden bizonnyal – felelte Sardyl. A bölcs más választ várt, ezért Vangerdahastra nézett, de az Udvari Varázsló nem válaszolt. Az ablakok foglalkoztatták.
Egy pillanatra a spaletták fölé tartotta a tenyerét, majd megfogta a kallantyút, és kitárta őket. A rég nem használt fa nyikorogni kezdett, és beszorult. Sűrű por szállt fel a párkányról, és rátelepedett a varázsló arcára. Vangerdahast prüszkölni kezdett, mint egy megvadult bika, és kibámult az ablakon. A bölcs és Sardyl időközben felzárkózott mellé, és együtt néztek le a mélybe, a meglepetten felfelé meredő őrök szemébe.
Vangerdahast hagyta, hogy az őrök jól megnézzék az arcát, de nem szólt semmit. Már évek óta nem használták a spalettákat. Ha valaki kinyitotta volna őket, azt azonnal jelentették volna. Komoran bólogatni kezdett, bár nem remélt vérnyomokat a földön, sem a tetőről lelógó tárgyakat. Pontosan azt látta, amire számított.
Visszalépett az ablaktól, és imbolyogni kezdett, mint egy jól megrakott szenes kocsi, amely beakadt a keskeny utcasarkon.
– Nem változott semmi a szobában azóta, amióta itt jártál? – fordult végül Sardylhoz. – Bármi. A legapróbb részlet vagy benyomás.
A formás nő elegánsan körbefordult, majd elfintorította az orrát, és összeráncolta a homlokát.
– A szőnyeg... mintha viseletesebbnek tűnne – majd megvonta a vállát. – Bár ez hogy lenne lehetséges?
Egyik férfi sem felelt. Vangerdahast azonnal a szőnyeg fölé hajolt, alaposan megnézte, majd felemelte a szélét, hogy megnézze alatta a padlót. A bölcs is letérdelt, és ütögetni kezdte az eddig rejtett kőlapokat, hátha hátrasiklik valamelyik vagy szétnyílnak.
Pár hiábavaló perc elteltével felegyenesedett, és Vangerdahastra nézett.
– Nos, szőnyegek nagymestere?
Vangerdahast nem fecsérelte mosolyra az erejét a gyenge vicc hallatán.
– Ahogy egy Obarsky hercegnő mondta egyszer egy ennél sokkal értékesebb ajándékra, ez csak egy rongy – mondta komoran. – Harminc vagy negyven darabnak kell lennie belőle szerte a kastélyban. Nyolcvan éve szőtték Wheloonban. 1306-ban vásárolták, amikor elkészült az Oroszlán Torony, és mindent átköltöztettek. Totális káosz volt minden.
Vangerdahast érezte, hogy két társa értetlenül mered rá, így hozzáfűzte.
– Igen, itt voltam 1306-ban. Az idő jó volt akkor, sőt a megelőző öt évben is, azt hiszem. Hálás lennék, ha máshol elégítenétek ki a hitetlenkedéseteket, és nem törődnétek a varázslók agg korával.
– Titkos átjárók? – próbálkozott Sardyl.
– Túl sok fantasy könyvet olvasol gyermekem – feddte meg a mestere. Alaphondar, aki pontosan ugyanezt a kérdést akarta feltenni, hangos csattanással csukta be a száját.
Az Udvari Varázsló lesújtó pillantást vetett a bölcsre, majd körbemutatott a termen.
– Nézz körül: a kövek masszívak, nincs semmi, ami mozgathatná őket. Sem a mennyezeten, sem a padlóban. Az oldalfalakban pedig nincsen elég hely a titkos ajtóknak vagy járatoknak. A fal csak azért kanyarodik, mert az valójában a torony külső fala – ujjait ekkor egyik szütyőjére csúsztatta, látványosan hezitált, majd végül csak belenyúlt.
Egy apró üveggömböt húzott elő belőle. Kimondott egy varázsszót, mire fény kezdett örvényleni a belsejében.
– Bezárt mágia? – kérdezte Alaphondar, és közelebb hajolt.
Vangerdahast bólintott.
– Csupán egyetlen varázslatot tárol, melyet csak egyszer lehet felhasználni, egy adott helyen. Amint kimondom a varázslatot, többé sosem aktivizálódik ugyanez a varázslat ebben a szobában.
– Ez egy...?
Az Udvari Varázsló nem felkelt. Ehelyett az ablakhoz lépett, becsukta és bezárta a spalettákat, majd rájuk helyezte a tenyerét.
– Hamarosan egy személyt látunk majd. Azonosítsátok, ha tudjátok, és örökre jegyezzétek meg a vonásait, ha nem ismeritek fel – nem kellett Sardylra néznie, anélkül is érezte a kérdését – Megpróbálom megidézni a képmását annak a személynek, aki utoljára jött be vagy hagyta el ezt a szobát, mágikus helyváltoztatás segítségével.
Miközben beszélt, az üveggömb aranyszínűvé változott, majd darabokra tört. Az ezernyi üvegszilánk zümmögve pergett ki az ujjai közül.
A levegő csillámlani kezdett a terem közepén, majd hullámzani kezdett, és köddé sűrűsödött. A szürke pamacsok táncolni kezdtek, megnyúltak, és lassan határozott formát öltöttek. Egy nő, illetve egy nő felsőtestének a képe jelent meg előttük. A jelenés elszántnak, már-már mohónak tűnt. Felemelte vékony karját, majd gyors táncba kezdett az ujjaival. Sardyl még sosem látott ilyen elegáns varázslást. A ködalak egyszer csak eltűnt, csupán két fénylő csillag maradt utána.
El kellett telnie egy kis időnek, mire Sardylnak feltűnt, hogy a nő nem viselt semmit, csak gyűrűket és nyakláncot. Majd hallotta, amint Vangerdahast gurgulázva nagyot nyel, amely rá egyáltalán nem jellemző.
Sardyl jól ismerte a gesztus jelentését. Még idejében pördült meg, hogy lássa a fájdalmat Vangerdahast lágy arcán. Az Udvari Varázsló abban a pillanatban annak látszott, ami valójában volt: egy öregember, aki a könnyeivel küszködik. Ez volt minden, amit le tudott olvasni az arcáról. A következő pillanatban ismét megkeményedtek a vonásai.
A férfi kihívóan nézett a nőre, aki egy szót sem szólt, ellenben vigasztalón megfogta a karját – Alaphondar sosem merte volna –, és hagyta, hogy a szemei kérdezzenek helyette.
– Amedahast – felelte mogorván –, Cormyr fővarázslónője a Draxius uralom idején. Ez volt a szobája. Ő volt az utolsó, aki helyváltoztató mágiát használt itt. Ez nem is csoda, ha figyelembe vesszük a védővarázslatokat.
A varázsló a falhoz lépett, alaposan megszemlélte a térképet, majd megérintette a monogramot a sarkában.
– Igen, itt a jele. Több mint... hétszáz nyárral ezelőtt rajzolta.
Alaphondar még egyszer körbenézett a szobában, és megrázta a fejét. Valóban túl kicsi ahhoz, hogy bárki vagy bármi is elbújhasson előlük.
– Ha Bolifar valóban itt maradt a szobában, és nem ment le utánad a lépcsőn akkor talán az ablakon át távozott, szellem alakban – találgatott óvatosan.
Vangerdahast tagadólag megrázta a fejét.
– Nincsenek lyukak a spalettákon, és a levegő sem szivároghat be alattuk. Láttad a porfelhőt, amikor kinyitottam? Nem! Valami sokkal baljósabb dolog történt itt! Érzem!
Az írnok helyeslőn bólogatni kezdett. Ő is ugyanolyan erősen érezte, mint amikor korábban itt járt. Valami belengte a szoba légkörét. Valami éber...
Alaphondar ingerülten megvonta a vállát, majd elköszönt.
– Ideje lefeküdnöm. Láttam a semmidet, és holnap sok dolgom van ahhoz, hogy itt álldogáljak egész éjjel. Az istenek vigyázzák az álmodat, bár az életemre mondom, nem érdemled meg!
Amint a bölcs elment, a varázsló és az írnok egymásra nézett, majd ismét a szobára koncentráltak, és megpróbálták megtalálni azt, aminek egész egyszerűen ott kellett rejtőznie.
Vangerdahastnak kezdett elege lenni saját tehetetlenségéből. Elmondott egy mágiafürkésző varázslatot, melyet elsősorban a térképre és a lámpára irányított. Csalódottan felsóhajtott, és a falnak dőlt. A térkép a jó öreg varázslatokat tartalmazta csak míg a lámpa egy közönséges lámpásnak bizonyult csupán. A szőnyeg is csak a régmúlt idők mágiáját hordozta magán.
Úgy tűnt, hogy Bolifar Geldert egész egyszerűen eltűnt a szobából. Megmagyarázhatatlanul. A „megmagyarázhatatlan” Vangerdahast értelmezésében mindig mágiát jelentett.
– Igaza volt a bölcsnek, hogy lefeküdt – mondta halkan. – Gyere, kislány. Zárjuk le a szobát, és menjünk! Reggel rengeteg időnk lesz, hogy folytassuk a hasztalan kutatást.
Sardyl csak bólintott, de nem szólt semmit. Mint általában.
MÉG MINDIG NEM FEDEZTELEK FEL, VARÁZSLÓ. MÁGIÁRA TANÍTOD VANGERDAHASTOT, MIELŐTT MEGOLDANÁ AZ ÜGYET, IGAZ? SZÜKSÉG VAN ERRE A MESÉRE EGYÁLTALÁN?
[mentális csapás, izzó, vörös fájdalom, lángnyelvek a sötét járatokban] Ha felhagynál ezzel, gyorsabban kibontakoznának az emlékek.
[figyelmeztető ördögi hörgés]
[új képek villannak fel]
Fényes rézcsíkok húzódtak a kastély falain a festmények és vastag faliszőnyegek között. A fémről visszaverődő fény megvilágította az arcát, majd onnan visszaverődött a mozdulatlanul álldogáló őrökre. A párosával álldogáló katonák arca kifejezéstelen maradt amint az Udvari Varázsló és az írnoka elhaladtak mellettük.
– Aludd ki magad! – mondta halkan a varázsló, hogy csak a nő hallhassa. – Reggel ismét Bolifar holléte miatt aggódhatunk. Használj varázspajzsot éjszakára!
Sardyl bólintott, majd meghajolt a férfi előtt. Sápadtnak tűnt, hatalmas sötét szemei kikerekedtek, amint a könnyeivel küszködött.
Vangerdahast nem szólt, csak vigasztalón a nő vállára tette a kezét.
Ezüstkorona gyengéden kisiklott a keze alól, és besurrant a hálószobájába.
Az Udvari Varázsló kőszoborként állt a folyosón, és hallgatta, amint az írnoka bezárja az ajtót, és gondosan elreteszeli. A következő pillanatban felhangzott a varázspajzs jellegzetes dallamos zümmögése.
Vangerdahast elégedetten bólintott, majd elmondta saját védővarázslatát. Egy ökölnyi nagyságú szem jelent meg a válla felett, mely minden apró részletre ügyelt körülötte. Az őrök döbbenten nézték a jelenést, amint a varázsló a magán-lakosztálya felé indult, a mágikus szemmel a nyomában.
A szem semmi veszélyeset nem érzékelt, és ő maga sem vett észre semmi rendkívülit, amint belépett a szobájába. Gyorsan biztosította a helyet saját védővarázslataival, majd a varázstermébe vonult és az íróasztalához lépett. Nem vesztegette az idejét, még csak lámpást sem gyújtott, azonnal belekezdett egy nagy erejű varázslatba, hogy felkutassa Bolifar Geldertet.
A nagy erejű varázslat azonban nem sikerült, totális sötétségbe fulladt a keresés.
Vangerdahast némileg értetlenül nézte a kavargó por- és füstfelhőt, amely a varázslatából maradt. Ismét felsóhajtott, aznap éjjel már vagy századszor, és egy szekrényhez lépett, amelyet csak igen ritkán használt. Egy csuklyás valami rejtőzött benne.
A szekrényajtót védő varázslat elegendő fényt bocsátott ki ahhoz, hogy megragadja és félredobja a csuklyát. Egy beszélő kő állt egy emelvényen. Egy egészen egyszerű, faragott kődarab volt, még távolról sem hasonlított a sembiai vagy calimshani mágusok igényes és divatos kristálygömbjeihez. Abban a pillanatban azonban Vangerdahast szemernyit sem törődött ezzel a hiányossággal. Hat őr is megesküdött rá, hogy Bolifar felment a lépcsőkön, és nem jött le.
Ezért a rejtély kulcsa mindenképpen abban a kicsiny toronyszobában kell, hogy legyen, valószínűleg egy az övénél ősibb és hatalmasabb mágia formájában. Ahhoz, hogy megtalálja a választ, kapcsolatba kell lépnie valakivel, aki még találkozott Amedahasttal életében, valakivel, aki tudja, hogyan beszélt, hogyan gondolkodott, hogyan élt.
A varázsló ismét felsóhajtott, és beletúrt sűrű szakállába. Akárhogy is erőltette az agyát, csakis egyetlen személy jutott az eszébe, aki, ha az istenek is úgy akarják, eléggé ismerhette a nőt ahhoz, hogy...
A sarokban heverő szőnyeg megmozdult, összegyűrődött, majd felágaskodott, mint valami ádáz fenevad. Vangerdahast odapillantott, majd elhúzódott a beszélő kőtől, felkapott egy varázspálcát az asztaláról, és a hullámzó szőnyegalakra irányította.
A szőnyeg szemrehányóan tekintett vissza rá, majd lassan alakot öltött: egy magas, ösztövér, fehér szakállú férfi jelent meg előtte, viseletes köpenyben. Csípőre tett kézzel, felvont szemöldökkel mérte végig Vangerdahastot. Még a Cormyr legeldugottabb zugában élő palavésők is azonnal felismerték volna Árnyasvölgy Öreg Mágusát, Elminstert.
– Fejlesztened kellene a védővarázslataidat! – feddte meg egykori mentora Vangerdahastot. – Most is ugyanolyan könnyedén átjutottam rajtuk a szőnyegen keresztül, mint korábban.
Vangerdahast szemei összeszűkültek.
– Valóban? És miért?
Elminster felvonta a szemöldökét.
– Hogy meglátogassam Amedahast-t, ha tudni akarod – felelte már-már vigyorogva. – A szőnyeged az ágya mellett fekszik.
A harci varázslók feje vadul forgatni kezdte a szemeit.
– Tudhattam volna! – motyogta, majd járkálni kezdett a szobában. Egy pillanatra megtorpant, nagy levegőt vett, hogy legyűrje a lelkében támadt haragot, mely mindig rátört, ha Elminster könnyed mosolyával találta szemben magát, és ingerülten folytatta. – Szükségünk...gem van a segítségedre egy rejtélyes eltűnéssel kapcsolatban.
– Az örökös? A királyi ékszerek? Azoun második legjobb gatyapőce? Vagy talán a szolgálólányokról van szó?
Vangerdahast komor pillantást vetett Elminsterre.
– Egy harci varázsló – felelte halkan. – Remek ember. Gyere! – ezzel elindult. Vissza sem nézett a szőnyegre vagy a beszélő kőre. Elminster megvonta a vállát, és követte.
ELÉG LASSAN JUTUNK EL A MÁGIÁIG, VARÁZSLÓ. MIRE KÉSZÜLSZ?
Megpróbálom felfedni az emlékeimet, ördög. Rengeteg emlékem van, mélyen eltemetve. De hamarosan erős mágiához érünk. Csak hallgass és figyelj.
El másodszor is körbejárta a szobát, majd lehajolt, és szaglászni kezdett. Négykézlábra ereszkedett, és úgy kezdett szimatolni, mint egy kisgyerek, aki vadászó farkasnak képzeli magát. Hosszú szakállával alaposan felseperte a padlót, mikor végre megszólalt, összeszűkült szemekkel.
– Sok gondot okoznak a patkányok? – a padlólapokhoz intézte a kérdést.
– Nem. Itt nincsenek patkányok. Vagy a döglöttekre gondolsz a falakban? – nézett le értetlenül Vangerdahast a padlón kúszó varázslóra. – A falakon kívül csak levegő van, semmi más. Miért? Mit érzel?
– Dögszagot. Enyhe dögszagot – ekkor El hirtelen talpra ugrott, és éles hangon megkérdezte. – A lány azt mondta, hogy a szőnyeg megváltozott?
Vangerdahast igenlőn bólintott.
El is bólintott, majd egy kibontakozni készülő mosoly első fodrai jelentek meg a szája szegletében.
– Semmi kétség, semmi kétség – dünnyögte.
A cormyri varázsló szemei összeszűkültek.
– Mit derítettél ki vagy mire gyanakszol?
– Egy prémszörny állt lesben a padlón. Megette a szőnyeget a varázslóval együtt. A csontjai, a tintás üveg és az ehhez hasonló dolgok hamarosan átfolynak rajta. Ezek a szörnyek akaratlagosan bocsátják ki az efféle bűzös szagokat.
– Egy prémszörny? Megtaláltam volna – mutatott keserűen a padló felé Cormyr Udvari Varázslója –, és most sincs itt. Alaposan megvizsgáltam a szőnyeget. Közönséges rongyszőnyeg volt. Találj ki más magyarázatot, Öreg Mágus!
– A gyilkos azelőtt helyezte el itt, mielőtt ez a Bolifar megérkezett volna, és azután vitte ki, hogy a lány elszaladt, hogy értesítsen téged.
– Valaki, aki olyan könnyedén hurcolja a prémszörnyet, mintha egyszerű szőnyeg lenne vagy képes arra kényszeríteni, hogy kövesse? Ez a képzelet határa...
Vangerdahast félbehagyta a mondatot, és tátott szájjal állt tovább. A vér lassan kifutott az arcából.
– Kaulgetharr Drell – mondta kimérten. – A Királyi Vadak Ura. Van egy prémszörnye. Egyszer láttam, hogy vágóhídi maradékkal eteti. Varázsszóra engedelmes vadászkutyakánt követi.
El elmosolyodott, és széttárta a karját.
– Nos, engem várnak a saját feladataim Árny...
Vangerdahast hirtelen közbevágott.
– Várj!
Az Öreg Mágus kérdőn felvonta a szemöldökét, mire a cormyri varázsló gyorsan folytatta.
– Az írnokom, Sardyl mágikusan lezárta az ajtót. Drell nem juthatott be csak úgy...
Maradék arcszíne is elhagyta. Vangerdahast hirtelen nagyon öregnek és elgyötörtnek tűnt, mint a megszáradt ezeréves pergamen.
– Sardyl – motyogta maga elé – Ő is benne van?
Elminster megvonta a vállát.
– Talán..., de nem feltétlenül. A prémszörny és a gazdája nem így jutottak be – ezzel a térképre mutatott. – A térkép Amedahast egyik portálja. Valójában minden térképe egy mágikus kapu. Nem tudtad?
Vangerdahast halálra váltan meredt a másik varázslóra.
– Átnézhetsz és hallgatózhatsz a térképen keresztül – tette hozzá Elminster szigorú mosollyal az arcán. Ujjait boszorkányszerűen begörbítette, és a térképhez lépett, mintha magához hívott vagy húzott volna valamit.
A térkép felcsillámlott. Egy férfi bukkant ki rajta, elegáns, nyitott ingben, és rojtos nadrágban és csizmában. Mérgesen vicsorgott, és Elminster fölé tornyosult. Egyik kezében tőrt szorongatott, mellyel azonnal lesújtott. A döfések hangos patadobogásként dörögtek a kicsiny szobában, amint az idegen újra és újra lesújtott az Öreg Mágusra.
Elminster unottan felvonta a szemöldökét.
– Elég volt? – kérdezte közönyösen, miközben a tőr újra és újra belemerült a mellkasába, teljesen ártalmatlanul.
Az alak megmerevedett. A penge kiesett a kezéből, hozzáütődött a csizmája orrához, majd lepattant, és elterült a fal mellett.
– Baerune Cordallar – szólalt meg Vangerdahast vészjósló hangon – fedd fel az embereid és a céljaid vagy örök szenvedésben lesz részed, szörnyalakban!
A nemes nem mozdult, csak a szemeit forgatta, mint a csapdába esett vadállat.
Elminster előrelépett, megérintette Cordallar homlokát, majd mormogni kezdett.
– Három másik ember ugyanilyen vonásokkal. Egyikük nő. A rokona. Egy kegyetlen férfi kecskeszakállal, kellemes vonásokkal. Két másik férfi, egyikük Arabelből, a másikuk Marsemberből. Ambiciózusak, de kevés közük van ehhez az ügyhöz. Később akarták felhasználni őket, csaléteknek. A nő eszelte ki a tervet, de ez a férfi volt a kulcs. Neki kellett volna elvennie Alusair hercegnőt..., hogy később megölhesse a nővérét, Tanalastát.
Vangerdahast felhördült, mely haragos morgássá erősödött. Baerune szemeit elöntötte a teljes kétségbeesés. Próbált megszólalni, de csak nyöszörgésre futotta az erejéből.
– Hány merényletet követtek el a trón ellen az elmúlt tíz napban? – kérdezte Elminster szinte már boldogan. – Most már igazán mennem kell!
Vangerdahast nagy levegőt vett, majd így felelt.
– Köszönöm – mondta egyszerűen. – Ismét tartozom neked – váratlanul összeráncolta a homlokát. – Honnan tudtál a térképről?
Elminster elmosolyodott.
– Ha úriember lennék, nem mondanám el. Amedahast nagyon... gyönyörű volt. Gondoskodom a vadak uráról, mielőtt elmegyek. Ez a térkép az egyik hátsó öltözőjébe vezet.
– Látod a térképen keresztül? – kérdezte izgatottan Cormyr Udvari Varázslója. Türelmetlenül a térképhez lépett, és megbámulta Amedahast rajzát a királyságról.
Baerune Cordallar durván megrándult a varázsló mozdulatára, de nem tehetett semmit, csak vadul forgatta a szemeit.
– Nem – felelte El lágyan, majd belépett a térképbe, és eltűnt. – Pontosan emlékszem, hogy hol van a másik térkép. Az öltöző valaha a sajátom volt.
Vangerdahast utolsó emléke az Öreg Mágusról nem egy légiesen könnyed kézmozdulat volt, hanem a jól megszokott cinikus mosoly. Mint mindig.
ERŐSEN FIGYELEK, DE SE MYSTRÁT NEM LÁTOM, SE AZ EZÜSTTÜZET. CSAK ELMINSTER ÚJABB DIADALÁT.
[apadó harag]
TE MYSTRA KIVÁLASZTOTTJA VAGY. AGYAD VALAMELYIK ZUGÁBAN OTT KELL LENNIE A TITKAINAK!
ÚGYHOGY FEDD FEL, AMIT KERESEK VAGY HALJ MEG!
Egyszer mindannyian meghalunk. Ölj meg, ha ennyire a szíveden viseled a sorsom!
AKKOR ÖLLEK MEG, HA MÁR MEGSZEREZTEM AZ EZÜSTTŰZ TITKÁT, KIVÁLASZTOTT. HA NEM BOSSZANTASZ TOVÁBB, LEHET, HOGY GYORS HALÁLOD LESZ.
Ezer köszönet!
FOLYTASD, HALANDÓ!
[mentális csapás]
[örvénylő fájdalom, a féreg tovább fúrja magát]
[gyógyító tűz, a féreg elég]
NEM ÉLETVESZÉLYES, FOLYTASD!

* * * * *

– Vangy – mordult fel a csillogó páncélba öltözött hercegnő, miközben felhúzta a kesztyűjét –, ajánlom, hogy fontos legyen! Egy összeesküvéssel kell szembe néznem, és...
Az Udvari Varázsló közönyösen felvonta dús szemöldökét.
– Gondolod, még nem hallottam róla? Alusair, hol hordod az eszed? A gatyapőcödben, mint a lovagok az oldaladon?
A hercegnő rámeredt, majd vad kacajban tört ki.
– Szép volt, varázsló! Csak ne kezdj el azon viccelődni, hogy mit hord az önfejű hercegnő a gatyapőcében, rendben? Az anyám sok mindenen ment keresztül mostanában.
Vangerdahast szigorú szemekkel nézett vissza a lányra.
– Ezzel is tisztában vagyok. Ellentétben egyes oly fontos kislányokkal, én törődöm vele.
Alusair unottan megforgatta a szemeit.
– Vangy – szándékosan használta a csúfnevet, mert tudta, hogy a varázsló mennyire utálja –, a királynő erősebb bármelyikünknél. Akkora szüksége van a törődésre, mint egy sárkánynak egy újabb pikkelyre. És most, miért van szükséged rám? Héj! Mit művelsz?
Az Udvari Varázsló kifűzte a hercegnő gallérját, majd szétnyitotta. Alácsúsztatta az ujjait, és az alatta lévő bőrmellénnyel kezdett el matatni.
Alusair értetlenül ráncolta a homlokát.
– Na de varázsló! Még nem hallottál az udvarlásról? Egy kedves pillantás, pár negédesen elsuttogott szó esetleg egy pohár bor...
– Alusair Nacacia – mordult fel Vangerdahast –, viselkedj! Szabadítsd ki a nyakad, és vedd elő a függőt, amelyet adtam! – ezzel mérgesen nézett a nő mellkasát fedő páncélra, melynek éles Bíbor Sárkány mintázata felsértette a kezét. – A mellvért miatt nem férek hozzád.
Az Acél Hercegnő elvigyorodott.
– Nem véletlen. A legtöbb férfi karddal vagy tőrrel közelít hozzám.
– Okosan teszik – mormogta a varázsló.
Alusair hangosan felkacagott a megjegyzés hallatán.
Vangerdahast feszülten pillantott a háta mögé. A Bíbor Sárkányok lopva betekintettek a terembe, hogy harcos hercegnőjük vajon miért nyitja szét a páncélját, és kínálja fel védtelen torkát az Udvari Varázslónak.
– Na – fakadt ki Vangy, és egy új függőt tűzött a régire –, ez majd megvéd bizonyos furmányos varázslatoktól. Úgy gondolom, hogy legújabb merénylőink ezúttal ezekkel próbálkoznak majd. Ez...ez...
– Varázsló? – Alusair nyugtatóan megfogta a férfi karját. Még sosem látta ennyire feszültnek és komornak. Öregnek tűnt, és mintha félt volna. Félt... és szégyellte magát.
– Vangy – suttogta a nő, majd megrázta a férfit. – Mi történt? Mi aggaszt?
Az Udvari Varázsló egy morgás kíséretében kitépte magát a szorításból, és hátrált egy lépést.
– Semmi, ami miatt aggódnod kellene! Varázslók ügye!
– Értem. Ha egy lovag két karddal a hátában lép be az előcsarnokba, az biztosan a harcosok ügye.
– Alusair – mondta tonnányi lelki tehertől sújtottan –, hagyjuk ezt, kérlek! Nem segíthetsz! Senki sem segíthet!
Alusair egy percig némán nézte a varázslót, majd megszorította a kezét, megfordult, és kitrappolt a szobából. A szomszéd teremből még áthallatszott a hangja.
– Jalance, csatold be, kérlek! És ezúttal próbáld meg a szíjon tartani az ujjaid!
Többen is felnevettek, majd távoztak. Vangerdahast most már végleg magára maradt, a könnyeivel küszködve.
– Ments meg Mystra! – suttogta – Képtelen vagyok rá. Öreg vagyok. Még fiatal korom derekán sem éltem volna túl öt percnél többet Avernuson. Nekem itt a helyem Cormyrban, ahol egy ideig még szükség van rám. Ó, Mystra és Azuth, bocsássatok meg! Bocsáss meg, Elminster!
Körbenézett a szobában, és egy másodpercre megpillantotta a második emlékkép elmosódott szélét. A Pokol borotvaéles sziklái éhesen meredeztek a vérvörös égbolt felé. Egy meggyötört alak kúszott a földön. Törött lábaiból fehéren meredtek ki a hegyes csontszilánkok. Egy nyáladzó, vérző, síró arc tűnt fel. Egy ismerős arc. Egykori mestere, Elminster arca.
Árnyasvölgy Öreg Mágusa fogságba esett a Pokolban. Varázserejét elvesztette vagy nem tudja használni, és most az elméjével próbál kapcsolatba lépni mindenkivel, akiről azt hiszi, hogy segíthet neki. Már csak ez maradt számára.
Vangerdahast megrázta a fejét, majd tett két gyors lépést a szobában. Azok a szemek... egy mozdulattal kiűzte a képet az elméjéből. A Pokol egy alacsonyabb rendű teremtményének a tekintetéből tépte ki, aki minden bizonnyal Elminstert figyelte. Ez viszont azt jelenti, hogy El halott vagy félholt. Meg kell győződnie róla. Tennie kell valamit, hogy segítsen az öreg varázslón. Valamit... de mit?
– Mystra, Varázslók Anyja – kezdett bele egy ősi imába. – Mit tegyek?
Csend volt rá a válasz.
– Mit tegyek? – kétségbeesett kiáltása végighullámzott a terem falain, és odavonzotta az értetlenkedő szolgákat és Bíbor Sárkányokat.
Amikor beléptek a terembe, az még mindig visszhangzott, de az Udvari Varázslónak már nyomát sem látták.

 

 

Hatodik fejezet
ÚJABB FORRÓ NAP AVERNUSON

Úgy tűnt, mindig is ott kúszott, végtelen gyötrelmek közepette. Céltalanul bolyongott a Pokolban, az emlékei közt turkáló főördöggel az elméjében.
HMM. SEHOL A VÁRT HASZON VAGY SZÓRAKOZÁS. TÖBBET VÁRTAM, ÉS TÖBBET ÍGÉRTÉL. MUTASS TÖBBET! MUTASD MEG, MI FORMÁLT ILYENNÉ EZÜSTTŰZLÉNY! DE GYORSAN, MIELŐTT MÉG LEGYŐZ A KÍSÉRTÉS, HOGY SZÓRAKOZTATÓBBÁ TEGYEM A DOLGOT!
[nyomakodó agyféreg, mentális tűzcsapás]
[fájdalomüvöltés, zavaros képek, sikertelen szökési kísérlet]
Komor férfi vág át karddal a kezében az esőtől csöpögő fák alatt. Köpenyét szorosan maga köré tekerte, melyet egy ezüstrózsa ékesít. Éber tekintetét időnként ezüsttűz járja át.
IGEN! EZ AZ! MÉG TÖBB EZÜSTÖT! MUTASD MEG AZ ÉGETŐ EZÜSTÖT! MUTASD!
Ezüst hárfatű hullámzik valaki mellén, aki az árnyékban menekül a vadul csaholó kutyák elől. Az üldözők káromkodnak, közel vannak már...
NE TÁNCOLJ EL ELŐLEM, VARÁZSLÓ! MUTASD MEG, HOGYAN MŰKÖDIK AZ EZÜSTMÁGIA, DE NE MUTASS MEG MINDEN NYAVAJÁS EZÜSTTÁRGYAT, AMELY MÁGIÁT HORDOZ! AZ AGYAD OLYAN MINT EGY KÖNYVTÁR, MELYBEN AZ ÖSSZES KÖNYVET SZÉTTÉPTÉK, ÉS MOST RÁM HAJIGÁLOD A PAPÍRFECNIKET!
MUTASD MEG AZ EZÜSTÖT ÉS A MÁGIÁT, EGYBEN! AZONNAL!
Egy vékony, fekete, ezüstnyelű pálca lengedezik egy kövérkés varázsló kezében. Sóhajtozva szeli át a fényes márványpadlójú termeket, melyek legfelső színes üvegei egy bíbor sárkányt formálnak. Cormyr Bíbor Sárkányát.
– Nagyra becsült Vangerdahast – mormogja egy hang felülről –, a királynőnek szüksége van rád, méghozzá azonnal.
A varázsló felpillant a láthatatlan beszélőre, és megszaporázza a lépteit.
NE EZT A CSOSZOGÓ BOLONDOT MUTASD! ŐT ÉN MAGAM IS FIGYELEM!
Újabb varázsló tűnik fel. Magasabb és komorabb az ábrázata, mint az előzőnek. Átvág egy ágyakkal telezsúfolt szobán, ahol fiatal lányok öltözködnek villámsebesen. Köpenyek, selyemövek, csizmák és harisnyakötők forgataga mindenütt. Rájuk sem néz, pedig nekik vakkantja oda az utasításait. Meg sem áll, állhatatosan követi a kék gömböt, amely lassan lebeg előtte a levegőben.
KHELBENT IS ISMEREM. MI A CÉLOD EZZEL, ELMINSTER? ISMÉT CSAK AZ IDŐMET VESZTEGETED, ÉS ÚJABB GYÖTRELMEKRE VÁGYSZ?
A két szakállas alak ingerült arckifejezéssel merül alá egy szivárványszínű kútba...
Egy kecses női kéz nyúl át magabiztosan a kékes holdfényen, és érinti meg Khelben Feketepálca Arunsun feketeköpenyes vállát. A varázsló megmerevedik, arcára csodálat és megértés ül ki. A kéz apró csillagokká olvad, melyek táncolni kezdenek, és kilenc csillagból álló kört formálnak.
Khelben tiszteletteljesen térdre ereszkedik, szemei a semmibe révednek. A kilenc csillag körözni kezd, és hétté olvad, majd eggyé. Nem is csillag igazán, inkább egy kékesfekete szem, melyben apró foltok cikáznak. Játékosan kacsint egyet, majd eltűnik...
NEM! ELÉG VOLT MYSTRÁBÓL! MI EZ AZ EGÉSZ, MIT TAKARGATSZ EZEK MÖGÖTT A TELJESEN HASZONTALAN EMLÉKFOSZLÁNYOK KÖZÖTT? MUTASD MEG MI KAVAROG AZ AGYADBAN!
[kavargó képek, félresöpörve]
EZ MÁR JOBB! ÉN MAJD ELDÖNTÖM, HOGY MIT AKAROK LÁTNI!
[világos képek bontakoznak ki]
EZ ÉRDEKESNEK TŰNIK. EZT MEGNÉZEM!
A hír futótűzként futott végig a városon. A Farkasok Szövetsége belovagolt a városba, az élükön magával a Farkassal, akinek dagadt a melle legújabb diadalától. Sikerült legyőzni Amn seregeit a távoli Harsonavárnál és a Tekergő Árnál. A komorképű hadvezért lovak hosszú sora követte, páncélokkal, érmékkel és egyéb földi javakkal megrakottan: selyem, fűszerek, borok és különböző távoli, egzotikus tárgyak. Mulatozás következik majd, mely enyhíti a halott bajtársak feletti gyászt, és feledteti a fárasztó lovaglást és a súlyos sebeket.
Mindez tökéletesen megfelelt a Papucs lányainak.
Mirt a kegyetlen, ezernyi ellenség gyilkosa, szokásos útvonalán haladt végig a Kikötői Negyed kanyargó utcáin, egy csapatnyi megfáradt vitéz harcos élén. Harcosok élén, akik alig két nappal azelőtt, hogy a Vízmélyvára Kastélyba lovagoltak volna, farkasszemet néztek a halállal. Sikerült valamennyire regenerálódniuk, hogy most kedvenc kocsmájukba, a Vörös Papucsba menjenek mulatni.
A Farkas türelmetlenül üldögélt a nyeregben, amíg a sebesülteket az önkéntes ápolókhoz szállították, a Déli Negyedbe. Három megbízható kapitány elment, hogy friss lovakat, élelmet és innivalót vásároljanak. Mások szobákat béreltek a szövetség tagjainak. Mirt csak ekkor szállt le a nyeregből, bőrruhája tiltakozó nyikorgása kíséretében. Merev lábakkal tántorgott be a Vörös Papucsba, hogy kirendelje első kancsó borát.
ÁH! MÉG TÖBB SZERELEM ÉS GYENGÉDSÉG! GYENGESÉG! EZ A VARÁZSLÓ CSAK ILYEN EMLÉKEKKEL VAN TELE?
FELESLEGES IDŐPOCS... VÁRJ! EZ NEM LEHET A SAJÁT EMLÉKED! MYSTRÁTÓL KELLETT MEGKAPNOD! HA KÖVETEM AZ EMLÉKET, TALÁN RÁAKADOK MÁS EMLÉKEKRE IS, ÉS TALÁN, NESSUSRA, TALÁN TALÁLOK VALAMI HASZNOSAT.
A Vörös Papucsot jól ismerték egész Vízmélyvárában, a Ragyogás Városában. Sok éjszakai pillangó látogatott ide, főként az olcsóbb fajtából: öregek és fiatalok, kövérek és soványak, csinosak és erősen festett különcök egyaránt. Azok a nők, akiket a kereskedők úgy hívtak „az éjszaka hölgyei” a város elegáns negyedében mozogtak. A Vörös Papucs azonban nem ilyen hely volt.
Amint a nap alábukott a horizonton, és az éjszaka vette át az uralmat, megjelentek a kéjhölgyek is. Egyedül, párban, esetleg hármasával közeledtek. Illatos árnyakként jöttek elő emeleti szobáikból, főleg a Kikötői Negyedből, de estenként távolabbi házakból is. A szövetség megjelenésének a híre elindította a „vadászidényt”, ahogy a tengerészek nevezték. Mindenhol parfümök, szőrmék, selyem- és szaténruhák tobzódtak. A kocsmában hordószámra folyt a bor, és a hangulat kezdett a tetőfokára hágni.
ÚGY TŰNIK AZ EMBEREK FOLYTON MULATNAK... BÁR ÉN IS AZT TENNÉM, CSAKHOGY HA AVERNUSON SOKAT NYAMMOGSZ A KAJA FÖLÖTT, TE MAGAD VÁLSZ ELEDELLÉ. HMM...
A sebekkel tarkított, kemény harcosok nevetgéltek, óbégattak és egész este kockáztak. Egyesek, vagy a bortól, vagy a fiatalos lendülettől hajtva táncra hívták a lányokat a zsúfolt asztalok között. Mások felosontak az emeleti szobákba vagy kisettenkedtek a közeli sikátorokba, még mielőtt beállt volna a teljes sötétség.
A tumultus közepén a Farkas némán, éberen üldögélt, és a boroskancsóját dédelgette. Nem szállt be a mulatozásba, és a hölgyek bájait is elutasította. A társait azonban felcsigázta a kavalkád, és Mirt meg is engedte az embereinek, hogy aznap estére felejtsék el a kötelességeiket, és vessék bele magukat az éjszakai életbe.
A nagydarab, héjaszerű vezér éberen, óvatosan üldögélt az asztalánál, kezét egy pillanatra sem vette el kardja markolatától. Elég volt szemének egyetlen villanása, hogy az emberek tudják, aznap nem barátkozik senkivel.
Így telt az éjszaka. A Papucs törzsvendégei szép lassan megérkeztek, hogy bekapcsolódjanak a mulatozásba. A sör és a bor mértéktelenül fogyott. Idővel a városi őrök és a csibészek, az egyszerű járókelők és a tengerészek is befutottak. Megálltak a fal mentén, az ajtó közelében, és kíváncsian figyelték a vigadalmat. Mirt végignézett rajtuk, néhányuknak biccentett, de nem beszélt eggyel sem. A kevésbé rámenős éjszakai pillangók is a fal mellé húzódtak, és csak álldogáltak szemérmesen, de reménykedve. Egyiküket-másikukat felkérték táncolni, esetleg ráakadtak a partnerükre, és távoztak egy kis időre. A legtöbbjük azonban csak álldogált, vágyakozón.
Mirt kifejezéstelen arccal mérte végig őket, egyre üresebb kancsója mögül. Lehettek fiatalok vagy öregek, magasak vagy alacsonyak, soványak, vagy teltek már számtalanszor látta őket, vagy a fajtájukat. Előbb vagy utóbb kiválaszt közülük egyet, hogy vele üsse el az est hátra levő részét. Még nem tudta, hogy melyiküket, mert egyelőre egyikük sem ébresztette fel az érdeklődését. Nem sietett. A farkasok csak ritkán pihenhetnek. Ekkor észrevett egy új jövevényt. A kecses nő több hangosabb és rámenősebb csitri mögött lépett be a kocsmába. Ők is a falnál álltak meg, az árnyékban, mégis kiszúrta, mert jóval egyszerűbb volt a megjelenése, mint a többieknek.
Egyszerű, szürke ruhát viselt. Nem festette ki magát, nem gesztikulált és nem kacsintgatott kihívóan senkire. Mirt egyenesen a szemébe nézett. Először mintha megijedt volna tőle a nő, a következő pillanatban azonban nyugodtan viszonozta a pillantását.
Mirt ekkor vette csak észre, hogy jóval idősebb a többi lánynál. Egy harcos tántorgott el mellette, a nő azonban higgadtan félrehúzódott. Kampószerű orr ült az arcán, mely jobban illett volna egy férfihoz, mint a szürkészöld szemű női archoz, mely oly intenzíven viszonozza a tekintetét. Nem tűnt izgatottnak, de nem volt se gúnyos, se teljesen érdektelen. Inkább enyhén kíváncsi, enyhén... sejtelmes. Mindez egy nyugodt maszk mögé rejtve.
Mirt habozás nélkül felállt. Sorra elutasította a merészen tapogató kezeket, és a nyájasan doromboló könyörgéseket. Pár lépés múlva a háttérben álldogáló nőknél termett. Némelyikük szégyenlős volt vagy annak akart tűnni. Egyesek még túl fiatalok voltak, akiket elnyomtak idősebb és tapasztaltabb riválisaik. Az, akit keresett, még nem állt le beszélgetni senkivel. A lányok többsége úgy vélte, hogy a nő a falka valamelyik tagjának a felesége, így őt keresi, és nem is közéjük való.
Mirt közeledtére elkerekedett a lányok szeme, és új reménnyel telt meg.
– Mirt! – suttogta tucatnyi izgatott torok. – Mirt a Farkas!
Hangos suhogás töltötte meg a levegőt, amint igazgatni kezdték a frizurájukat, vagy próbálták még jobban kivillantam formás lábaikat. A szürke ruhás nő azonban meg se rezdült. A szemében furcsa fény villant, de az arckifejezése nem változott.
A lányok meglepetten és csalódottan félrehúzódtak, amint a Farkas szándékai világossá váltak előttük. A férfi megállt, az övére tette a kezét, és némán felvonta a szemöldökét.
A nő valóban idős volt a Vörös Papucs közönségéhez. Biztos, hogy még sosem látta korábban.
A nő sem szólalt meg, csak bólintott egyet válaszképpen. Mirt közelebb lépett, és gyengéden megfogta a nő kezét, mintha régi ismerősök lettek volna a Piergeiron Kastély táncmulatságán, nem pedig két vadidegen egy lepusztult kocsmában. A Farkas nyakában függő amulett néma és hideg maradt: nincs mágia a közelben.
– Merre? – Mirt csak ennyit kérdezett, amint kiléptek a kocsmaajtón.
Az árnyékokból azonnal sötét alakok bontakoztak ki, majd rögtön vissza is léptek, amint megpillantották a férfi oldalán, harcra készen függő kardot.
– Erre – érkezett a hűvös válasz. – Nincs messze – lassan elindultak a fölöttük magasodó kastély felé. Mirt nem sietett, egyre kíváncsibbá lett.
– Milyen messze, széphölgy? – kérdezte semleges hangon.
– Nem vagyok úri hölgy, uram – hangzott a kemény válasz. – Két arany lesz. Egy az ajtóm előtt... egy reggel.
Mirt meglepetten vonta fel a szemöldökét.
– Nem régóta csinálod – állapította meg.
– Magas az ár? – kérdezett vissza kihívóan a nő, de ugyanolyan nyugodtan sétált tovább.
– Nem erről van szó – vonta meg a vállát Mirt. – Azt mondta, hogy reggel. Ez túl hosszú idő egyetlen vendéggel.
– Nem csinálom régóta, uram.
Mirt megtorpant, és szembefordult a nővel, aki megpróbált elhúzódni előle, de a férfi erősen tartotta a karját.
– Meggondoltad magad, uram? – kérdezte kimérten.
Mirt megrázta a fejét, felemelte a karját, és rajzolt egy jelet a levegőbe. A két férfi, akik követték, viszonozták a jelet. Az egyikük némán tisztelgett a kardjával, majd megfordultak.
– Nem – felelte Mirt. – Az embereim. Nem követnek tovább.
– Miért... nem, nem kell válaszolnod – visszakozott a nő. – Meg is érkeztünk. Az arany?
Mirt szó nélkül kinyitotta a nő karjába fűzött tenyerét. Egy aranyérme csillogott benne.
ÉS MÉG MINKET NEVEZNEK ÖRDÖGNEK AZ EMBEREK! MI LEGALÁBB NEM LEPLEZZÜK, HOGY MENNYIRE GONOSZAK VAGYUNK.
Csak nem azt akarja mondani Nergal, hogy a Pokolban nincs csalás és ármány?
NOCSAK, FELÉBREDT A KIS GYÓGYULT! NOS... ÉLVEZD AZ UTAZÁST! ISMÉT MESSZE ELKALANDOZTAM AZ EMLÉKEIDBEN, BÁR KEZDEM ELFELEJTENI, HOGY MIÉRT.
Á, működik a varázslatom!
[haragos horkantás, mentális csapás, fájdalomüvöltés, ördögi kacaj]
OSTOBA EMBER, MUTASD TOVÁBB...
– Még mindig fenn vagy, széphölgy? – kérdezte Mirt valamivel később, az éjszaka közepén. A nő elfordult az ablaktól, melyből a tenger fölött vitorlázó holdat nézte, letett valami hosszú, vékony, csillogó tárgyat az asztalra és visszabújt az ágyba.
– Igen – felelte lágyan, miközben befészkelte magát a takaró alá. Mirt átkarolta és magához húzta, hogy felmelegítse. Pár perc múlva a nő megnyugodott, elernyedt és békésen feküdt mellette. Mirt a haja esését kezdte vizsgálni a holdfényben.
– Hogy hívnak? – kérdezte váratlanul.
– Nalitheen – felelte furcsa feszültséggel a hangjában.
– Én Mirt vagyok – mondta Mirt. A nő egy perc elteltével felkacagott.
– A lányok fele is így hívott a Papucsban – hozzásimult a férfihoz, és mozdulatlanná dermedt. – Farkasnak hívnak. Ezrek gyilkosa. Azt hittem, hogy sokkal... vadabb vagy.
Mirt megvonta a vállát.
– Miért? Ha felbőszítenek a csatatéren tombolom ki magam – felköhögött, és belebámult az éjszakába. – Néhány emberem kegyetlen, igen, és azok is maradnak. Néhányan hencegnek, de hát még fiatalok.
– Már vendégül láttam néhányukat – vallotta be Nalitheen érzelemmentes hangon.
– Azok, akik sokat harcoltak, sosem ártanának neked – paskolta meg Mirt a nő vállát. – A legtöbb, amit egy nő adhat egy harcosnak az, hogy békésen alhat, és nem kell attól rettegnie, hogy tőrrel a bordái közt ébred.
– Tudom – felelte a nő halkan. – A férjem is harcos volt. Két évvel ezelőtt ölték meg a az Izzó Tőr gázlónál. Boroldnak hívták. Vízmélyvára felé tartott. Zsoldosok ölték meg, akik a város ezüstrúdjait akarták elrabolni. Ő volt az egyik őr. Az összes emberét levágták, és a Lordok rendkívül feldühödtek. – magyarázta, majd erőtlen, keserű hangon hozzátette. – Dühösek voltak az ezüst elvesztése miatt.
Mirt szótlanul feküdt tovább, és a sötétségbe bámult. Újabb szomorúság vegyült korábbi, mély bánatához. A Farkasok Szövetsége rabolta el azt az ezüstöt, az amni kereskedők kérésére. Ha Borold vezette aznap az őröket, akkor Mirt a kegyetlen ölte meg. Erős férfi volt, borzas pofaszakállal és szemöldökkel. Elég gyors volt ahhoz, hogy megsebezze Mirtet, mielőtt meghalt. Mirt megmozdult, majdnem megszólalt... annyira keserű volt Nalitheen hangja.
– A kardlengető férfiak nem is sejtik, hány asszony marad utánuk éhesen, és örökre magányosan. Sokan meg sem tudják, hogy magukra maradtak vagy hogyan vesztették el az urukat – fejezte be halkan a nő.
– De hogyan hallottál a... Borold haláláról? – kérdezte Mirt.
– Elmondták. A harcosok a palotában. Behívattak, és nekem adták a fizetségét. Nem tudom, ők honnan tudják vagy hogy igaz-e egyáltalán – vonta meg a vállát. – Negyven aranyérmét adtak a férjem életéért.
– Akkor miért árulod a tested? – kérdezte lágyan Mirt. – Ó, bocsáss meg, a magány miatt?
Nalitheen ismét megvonta a vállát.
– Van két lányom. Enniük kell. Most, hogy Borold már nincs, magammal nem is törődöm. Sokáig azt képzeltem, hogy egyszer majd felbukkan az utcán, énekelve, ahogy régebben szokott. De most már tudom, hogy nem fog. Soha többé!
Egy ideig csendben feküdtek egymás mellett, majd Mirt ismét megkérdezte, ezúttal durvábban.
– De miért árulod a tested?
Nalitheen megfordult a férfi karjában, hogy szembe kerüljön vele.
– Mi másom van? – kérdezte egyszerűen. – Tudok főzni, de száz meg száz jobb szakács van nálam a városban. Nem értek a kézimunkához, és nem vagyok elég erős ahhoz, hogy a kikötőben rakodjak. Minden mást céhen belül űznek a városban, és még arra sincs pénzem, hogy belépjek valamelyikbe. A segédfizetés pedig nem elég két gyerekre, akkor sem, ha én éhezem.
Mirt végigtáncolt az ujjaival a nő bordáin.
– Tovább már nem fogyhatsz, igaz?
Nalitheen felkacagott.
– Borold is ezt mondogatta. Mindig keveset ettem.
– Nem panaszkodom – vigasztalta Mirt, és együtt kacagtak. Kis idő múlva elhallgattak, és Mirt hamar elaludt. Nalithleen a férfi karjaiban feküdt, és az éjszakát nézte. Maga is meglepődött, hogy milyen könnyedén elaludt.
TI AZTÁN SOKAT FECSEGTEK. HA NEM VESZŐDNÉTEK ANNYIT, HOGY EGYMÁS KARJAIBA UDVAROLJÁTOK MAGATOKAT, TÖBB IDŐTÖK MARADNA A GYILKOLÁSRA ÉS A FOSZTOGATÁSRA.
Köszönöm, Nergal, de néhányan már Faerűnon is rájöttek erre, ahogy láthatod.
[horkantás]
MUTASS TÖBBET, VARÁZSLÓ! EGYRE GYORSABBAN FOGY A TÜRELMEM!
Észrevettem.
[ördögi kacaj, tovaszálló képek]
Mikor Mirt felébredt és oldalra hengeredett, már hajnalodott. Az ágy üres volt mellette. Azonnal a kardja után kapott, és maga mellé fektette. Ezután gyorsan és csendesen felöltözött, majd kinyújtóztatta a tagjait, mint egy macska.
Nalitheen két nyújtózkodás közben lépett be a szobába, két gőzölgő fémedénnyel a kezében, melyek bikanyelvből készült zöldséges húslevesnek tűntek. Megtorpant az ajtóban, mikor észrevette a teljesen felöltözött férfit.
Ő mezítláb volt, mellén szétnyílt a köpenye, mely valaha gyönyörű báli ruha lehetett. Csupán a derekán tartotta egy gyenge csat. Pillanatnyi zavara után valami mosolyfélét erőltetett az arcára, és a férfi kezébe nyomta az egyik edényt, majd leült az ágy szélére, és szorosabbra vonta magán a köpenyt.
– Tehát elmész? – emelte a férfira különös fényben égő szemeit.
Mirt lassan bólintott.
– Muszáj. A szövetség tovább indul délután, miután megvettük a szükséges felszerelést. – belekortyolt a levesbe, és elégedetten felhorkant. – Ez aztán a kényeztetés, köszönöm!
Nalitheen egyenesen a szemébe nézett.
– Ahogy te is elkényeztettél múlt éjjel – felelte. Mirt viszonozta a nő pillantását, majd kiitta a levest, és felkelt. Egy aranyérmét ejtett az edénybe, amint visszaadta.
– Még valami – mondta Mirt. Nalitheen kíváncsian pillantott rá a még mindig gőzölgő levese mögül.
– Mutasd meg a lányaid! – kérte szinte könyörögve Mirt.
Nalitheen egy pillanatra megfeledkezett a forró levesről, úgy meredt rá, majd bólintott, és egy elfüggönyözött részhez vezette a szoba végébe.
Egy ajtót rejtett, mely zárva volt. Nalitheen kifejezéstelen arccal nyomta a függönyt Mirt kezébe, majd előhalászott egy kulcsot az egyik padlódeszka alól, és a zárba illesztette. Kinyitotta az ajtót, felfedve egy felfelé vezető lépcsőt.
Nalitheen intette neki, hogy menjen előre, így Mirt megindult a félhomály felé. A lépcsőfokok fájdalmasan nyikorogtak a súlya alatt. Egy kicsiny szobába vezettek, az eresz alá. A hajnal első sugarai ekkor törtek utat maguknak, rózsaszínű fénybe burkolva a kicsiny szobát. Két álmoskás, kócos kislány meredt rá hatalmas, csodálkozó bogárszemekkel.
– Naleetha és Boroldira – mutatta be őket Nalitheen a háta mögül. Mirt észrevette, hogy megváltozott a nő hangja. Sokkal keményebben csengett, mint eddig. Megpördült, és döbbenten nézett farkasszemet a nekiszegezett tőrrel. – Boroldé – tette hozzá tompán, és a tőr felé biccentett.
Mirt egy hosszú pillanatig állta a nő izzó tekintetét, majd lassan hátat fordított neki, és ismét a gyerekekre nézett.
– Hölgyeim – szólította meg őket, majd meghajolt, mintha királyi személyiségek lennének. – Én Mirt vagyok, a Farkas. Kérlek, bocsássatok meg nekem, amiért megzavartam az álmotokat. Naleetha, Boroldira, örülök, hogy megismerhettelek titeket – szélesen elmosolyodott, majd Nalitheenhez fordult, a mosollyal az arcán.
– Köszönöm – mondta egyszerűen. Ellépett a tőr mellett, mintha ott sem lett volna, és komótosan lelépdelt a létrán. Lassan lemászott Nalitheennel a nyomában, és a bejárati ajtóhoz ment.
Ott megállt és visszafordult. Nalitheen a legalsó lépcsőfokon állt, és még mindig a tőrt markolta. Könnyek csillogtak a szemében.
– Tedd el a tőrt, széphölgy – mondta lágyan Mirt. – Nincs rá szükség.
Nalitheen lassan, tehetetlenül megrázta a fejét, és hagyta, hogy a tőr a padlóra hulljon a kezéből. Némán utána nézett, mire hosszú haja eltakarta az arcát.
– Mióta tudod? – kérdezte halkan Mirt.
– Ő-ők mondták, hogy ki ölte meg – suttogta Nalitheen, majd könnyes szemmel, dühtől remegve felnézett rá. – Azt mondták, hogy Mirt a kegyetlen ölte meg. Vártalak. Két hosszú éven át vártalak, magányosan sírva minden éjjel. Végig azon gondolkodtam, vajon elég közel jössz-e hozzám, hogy beléd döfhessem ezt a tőrt.
– És most? – kérdezte Mirt mozdulatlanul.
– A múlt éjjel más volt – végigsiklott a lépcsőfokon, majd a végénél megpördült, és sírva fakadt. – Mióta tudtad? Mióta tudtad, hogy ki vagyok, és... hogy megölted a férjemet?
– Múlt éjjel tudtam meg. Amikor elmesélted, hogyan halt meg – felelte őszintén.
– És mégis maradtál?
– Fizettem – vágta rá Mirt gyengéden, majd hozzá tette. – Ez durva megjegyzés volt, de rád bíztam az életem. Akkor is, és most is.
Lassan kivonta a kardját. Nalitheen összerezzent, de nem húzódott el. Mélyen egymás szemébe néztek, majd Mirt felfordította a kardhüvelyt, és kirázott belőle egy szütyőt. Az érmék hangosan egymásnak koccantak, amint a nő kezébe ejtette őket.
– Ez a tiéd és Naleetháé és Boroldiráé – magyarázta lágyan. – Sajnálom! Visszajövök, és még többet adok. Megígérem!
Nalitheen némán, meredten bámult rá, az érmékkel a tenyerében. Mirt lehajolt, lehelt egy csókot a homlokára, majd eltette a kardját és leakasztotta a köpenyét egy faszegről.
– Az istenek áldjanak meg a jóságodért, Mirt – suttogta Nalitheen. Inkább elgyötörtnek, semmint keserűnek tűnt a hangja. Összerezzent, megrázta a fejét, majd lehunyta a szemét és az ajtófélfának támaszkodott.
– Ez nem adomány – mondta hevesen a Farkas, majd megfordult, hogy kilépjen a napfényes utcára. – Visszajövök!
Ó, MILYEN MEGHATÓ! AZ A SZÁNALMAS „BECSÜLET”, HA NEM TÉVEDEK VAGY HŰSÉG, VAGY EGYÉB HASONLÓ GYENGESÉG, ÉS MÉGIS... LABIRINTUSSZERŰ ELMÉK, MINT EZ IS.
NEM PIHENHETSZ, FOGOLY! NERGAL SZÓRAKOZÁSRA VÁGYIK. MUTASS MÉG VALAMIT!

* * * * *

– Megsértesz, disznó! – mondta a calishite-i férfi erős akcentussal. Bár Velzraedo Hlaklavarr Calimportból nem volt kevésbé sovány, mint a másik, aki egy karosszékben terpeszkedett asztalra tett lábakkal, lényegesen elegánsabban öltözködött. Miközben a szakállát legyezgette, a calishite-i elátkozta Mirt felmenőit, kétségbe vonta a tisztaságát és ápoltságát, megkérdőjelezte az étrendjét és a szokásait, végül ítéletet mondott az anyjáról, és felhánytorgatta a tevékhez fűződő rokoni szálait. – Ha lennél oly kedves, és felszabadítanád a széket, melyet oly otrombán birtokba vettél – tette hozzá gúnyosan vigyorogva. – Az a szék engem illett, Velzraedo Hlaklavarrt Calimportból, az Álarcos Vezír Első Ujját!
Mirt csak egy kedves böfögéssel válaszolt, mely előszörre is mélyen megbotránkoztatta a selyembe öltözött, parfümtől bűzölgő fickót.
– Óh – mondta az ujjbegyeinek, és egy fikarcnyit sem mozdult a Bátor Túzok legjobb asztalától –, úgy fest, nem kellett volna összekeverni a mustárt és a birsalmát... legalábbis az én gyomromban nem. Nem bírom megállni. Úgy tűnik, a puszta jelenlétem megőrjíti az idelátogató töketlen...
Nem tudta befejezni a mondatot, mert a fickó ráüvöltött dühében. Előkapta tucatnyi ezüstpengéjű dobótőrei egyikét az övéből. Bíborba bujtatott karja csak úgy szelte a levegőt, egészen addig, amíg az asztallapon nem csattant, az orra mellett.
A calishite-i méretes hátsója és díszes csizmája a levegőbe emelkedett a szék erejétől, melyet Mirt, az Uzsorás, rúgott a gyomrába. A hirtelen támadt néma csendben minden vendég jól hallhatta Velzraedo Hlaklavarr fájdalmas nyöszörgését, és szaggatott zihálását.
Mirt lustán kivette a kést a fickó ernyedt ujjai közül, félrepöckölte vele a fejét díszítő turbánt, majd megöntözte tar koponyáját egy kevéske tűzborral.
A folyadékot egy ütés követte, mire a calishite-i fickó megrándult, karjai elernyedtek, és eszméletlenül terült el. A nyelve élettelenül lógott rá az asztalra.
Mirt felpillantott a hat marcona harcosra, akik a követet kísérték. Rájuk mosolygott, Valzreado dobótőrét pörgetve az ujjai közt.
– Mindannyiunkat agyonnyom a sajnálat súlya, de hát összeesett. Biztos a benti levegő teszi... kellemetlen, kellemetlen. Félek, hogy bármit tennék is, nem tudnék javítani ezen az állapoton. Talán hamarabb magához térne Ő Ujjassága, ha máshová vinnétek. Hmm?
A kísérők alaposan végigmérték Mirtet, kezüket pengéik markolatára csúsztatták, majd körbepillantottak a kocsmán, ahol jó tucatnyi, felfegyverzett, durva férfi üldögélt az asztaloknál, harcra készen. A boros palackokat dobásra emelték, és sötét láng lobogott a szemükben. Még a felszolgáló lányok is keményebben markolták meg az agyagkorsókat a kelleténél.
A legnagyobb termetű és bajszú kísérő Mirtre nézett, és enyhén meghajolt.
– Talán van némi igazság abban, amit mondasz, kereskedő. Máshová visszük a gazdánkat, békében, és sosem feledjük a jóságod és az arcod.
– Ahogy én sem a tiéteket – mondta Mirt fagyos mosollyal az arcán. – Két tucat istenhez fohászkodom majd, hogy mielőbb találkozzunk. Én készen állok majd.
A kísérő megdermedt egy pillanatra, hogy viszonozza a rideg pillantást, majd lassan felnyalábolta az eszméletlen követet, és társai karjaiba nyomta. Ezután kivonultak a kocsmából. A két hátsó alak még visszanézett, zord, harcos kifejezéssel az arcukon. A vendégek több különböző kézjellel kívántak kellemes utat nekik, pont mielőtt még az utcai forgatag elragadta volna őket.
Kővért Beldrigarr, a városi őrség tagja zihálva, szélesen vigyorogva rontott be a kocsmába.
– Okoztak valami gondot ezek a calishite-iak?
Tucatnyi teljesen kifejezéstelen fej kezdett jobbra-balra lengeni jelezve, hogy nem.
Kővért komoran elvigyorodott.
– Gondoltam, hogy nem. Ketten pont az orrom előtt akartak levágni egy szolgát, ráadásul azt a követet már egy ideje figyeljük, mert hamis érmékkel fizetett az Alkonyvitorlában!
A Túzok tulajdonosa káromkodni kezdett, és beletúrt a pult alatti tálkába. Kihalászott belőle egy maréknyi érmét, és vizslatni kezdte őket.
Az őr kuncogva rázogatni kezdte a fejét, és lehuppant Mirttel szemben.
– Nos, Öreg Farkas. Gondolhattam volna, hogy itt tal... héj, mi a baj?!
Mirt az Uzsorás, a kikötő leghírhedtebb kötekedője egész testében remegni kezdett, és furcsa grimaszba rándult az arca. A Calishite-i követ dobótőre kiesett a kezéből, és az asztalon csattant.
Kővért elhúzódott a pengétől, mintha vipera lenne.
– Mérgezett? – dünnyögte, majd Mirtre nézett, majd vissza a pengére.
– Ne-nem – mondta szaggatottan az Uzsorás. – Nem, valami meg... megérintette az elmémet – felemelte egyik reszkető kezét, és megérintette a fejét. – Pont itt.
– Mágia! – bömbölte az őr, és felpattant a székéből. – Két percen belül láncra verem azokat a calishite-i...
– Ne! – nyöszörgött Mirt, és kinyújtotta a karját. – Nem ők voltak. Nem. Nem hiszem, hogy tudnának Nalitheenről és a lányairól – ráncai elmélyültek, és mocorogni kezdett. – Legjobb, ha megnézem őket. Talán bajban vannak, és az istenek jelet küldtek nekem – feltápászkodott a székéből, dobott pár érmét a fogadósnak, majd hozzátette.
– Tölts tele minden korsót, rendben?
Hálás diadalüvöltés kísérte ki a Túzokból, de ez most valahogy nem vidította fel.

* * * * *

Puha vállakat tapintott.
Az ezüstszínű hajzuhatag meglebbent, és uralkodói szemek mélyedtek az övébe.
– El tudod képzelni, mekkora butaság volt ez, Árnyasvölgyi Elminster? – kérdezte haragosan Aglarond királynője. – Egy szemvillanás alatt megölhettelek volna.
– Egész életemben ostoba dolgokat műveltem, és mindig a veszély ösvényeit róttam – felelte negédesen az Öreg Mágus. – Nem áll szándékomban leszokni erről, bármilyen gyönyörű is legyen a hölgy, aki dorgálni próbál. Sikerült mosolyt fakasztani utolsó mondatával.
– Úgy bókolsz, mint egy thayi – jegyezte meg Simbul, valóságos tőrdöfésként irányítva a szavait.
– Ők tőlem tanultak bókolni, úrhölgy – vágott vissza méltóságteljesen Elminster. – Bár nem tanulták meg a leckét, ha elég ostobák voltak ahhoz, hogy erőszakkal közeledjenek egy ilyen hatalmas, szenvedélyes és bölcs királynőhöz.
Az ezüst hajkorona megrezzent, amint a lágy szavak szikrákként záporoztak rá.
– És mi van, ha szeretem az erőszakot, öregember?
– Akkor ajánld fel nekem! – tárta szét a karját a varázsló, foltozott, mocskos köpenye alatt. – Mystra megedzett, hogy számtalan csapást elviseljek. Légy rossz némber, és tégy próbára!
A nő elmosolyodott, mire ezüstfénybe borult a szoba.
– Azt hiszem, ezt élvezni fogom – mondta Simbul, csak úgy a levegőbe. Lepöckölte a fejéről a koronát, és hagyta, hogy az egyik sarokba guruljon. Elindult a férfi felé, és megtáncoltatta formás szemöldökét. – Most akkor rossz legyek, vagy jó?
– Úrnőm – dorombolt vissza az öreg varázsló –, könyörgöm, hadd döntsem ezt el én!
VARÁZSLÓ, EL TUDOD KÉPZELNI, MENNYIRE UNTATNAK AZ EMBEREK FLÖRTJEI? HA MONDJUK ÁTGÁZOLNÁL RAJTA EGY PARIPÁVAL VAGY VÉLETLENÜL TRÁGYÁVAL, VAGY ROTHADÓ GYÜMÖLCCSEL ÖNTENÉD LE, ÉS UTÁNA EL KELLENE TŰRNÖD A HARAGJÁT, AZT ÉLVEZNÉM. DE A NEGÉDES SZAVAKAT... GONDOLOD, HOGY MI ÖRDÖGÖK, MIT SEM TUDUNK ERRŐL?
EGYÉBKÉNT NEM ÚJDONSÁG, HOGY SOKRA TARTOD MAGAD A NŐK TERÉN, BÁR MELYIK HÍMNEMŰ VARÁZSLÓ NE TENNÉ?
FOGYTÁN A TÜRELMEM. AZT HISZEM, IDEJE EGY KIS LECKÉNEK!
MÁRPEDIG A POKOLBAN, FÁJDALOMMAL TANÍTUNK!

* * * * *

– Faerűn minden lakója meghajol Aglarond királynőjének szépsége előtt – fogalmazott óvatosan a tantrasi kincstárnok. A félelem kövér izzadságcseppjei ott reszkettek a halántékán. Ugyan ki merné „Boszorkánykirálynőnek” nevezni szemtől-szembe? Vagy „Simbulnak”? Ki merne bármit is tenni a jelenlétében, mikor egyszer olyan, mint egy doromboló kiscica, míg a másikban kastélyokat romba döntő szédítő fergeteg?
A Simbul mezítláb ült a trónján. Egyszerű köpenyt viselt, mely a vállától a derékövig nyitva volt, majd újra szétnyílt combjai felső harmadánál. A tantrasi küldött tökéletes bizonyossággal meggyőződhetett róla, hogy egyetlen grammnyi súlyfelesleg sincs Aglarond uralkodóján. Tisztán látta, miként hullámzik minden egyes izma és ínszalagja, miközben fészkelődik, követni tudta a mozgásukat le egészen a... Szentséges Sune! Fékezd meg a gondolataim...
– Ésszerű kérés – motyogta Simbul, hogy csak a küldött hallja. – Csak hogy tudd, nem bántanak álmodozó gondolataid, de sietek, így nincs időm végigjátszani a hivatalos hercehurcát. Mondd el gyorsan, mit kíván Tantras a birodalmunktól! Gyorsan és nyíltan beszélj!
– Amit... szóval... azért jöttem... – kezdte meggyőzően a küldött. Hirtelen harag öntötte el a királynő arcát. A vér azonnal kifutott a férfi arcából. Szája megállíthatatlanul remegni kezdett.
Simbul felemelte, és begörbítette a kezét, majd legyintett egyet, mintha félre akarná söpörni a tantrasit.
A férfi ekkor döbbent rá, hogy valószínűleg csak másodpercei vannak hátra az életből. A fal mellett sorakozó aglarondi udvaroncok megmerevedtek, elnémultak és közelebb húzódtak, hogy jobban láthassák miként ér véget az idegen szánalmas élete.
A követ kétségbeesetten felnyögött, majd körbenézett, hogy hová futhatna, bár azon nyomban be is látta, hogy semmi értelme nem lenne, mégis...
Túl késő. Simbul felszegte az állát, szinte már dacosan, arcizmai megfeszültek, szemei sötét tűzben izzottak.
Váratlanul felpattant a trónról, és elfordult a reszkető küldöttől. Tett pár macskaszerű lépést a trón körül, miközben folyamatosan a levegőt markolászta.
Mi volt ez? Mialatt ez az idióta ott reszketett és dadogott előtte, valami harmadszor is megérintette az elméjét. Halovány, alig érzékelhető érintés volt, mégis minden idegszála megfeszült, és az ezüsttűz türelmetlenül kavarogni kezdett a bensőjében. Ez eddig mindig valami rosszat jelzett, és mindig nyugtalanná vált tőle. Legszívesebben levetkőzött volna, hogy a legkülönbözőbb alakokban szárnyaljon, hogy sárkányként és sasként vagy akár pegazusként szelje át Faerűn egét, hogy megtaláljon... valamit. Valamit, de nem tudta, hogy mit.
Ezüstkezű Alassra némán, mozdulatlanul állt, leszámítva a testén végigfutó borzongást. Kezét ökölbe szorította, körmei már a húsába martak és vékony vércsíkok kezdtek szivárogni a sebekből. A padlót bámulta, mintha a pillantásával át tudná fúrni... Ekkor felsikoltott az egyik udvaronc, miként füst kezdett szivárogni a padlólapból, melyet Simbul oly vehemensen ostromlott tekintetével.
A tantrasi küldött összehúzta magát, csendesen zokogott, küszködve próbálta megőrizni maradék higgadtságát. Saját félelme jeges árjában fuldokolt. Legszívesebben sikoltva elrohant volna, át a zárt ajtókon és fegyveres őrökön, hogy minél előbb a hajójához érjen. Pillanatokon belül halálra sújtja Aglarond Boszorkánykirálynője, legújabb dühkitörése közepette. Vagy „őrülete” közben, ahogy egyesek nevezik.
A fal mellett állókat is megérintette a rettegés szele. Amikor a tantrasi ezt észrevette, végleg összeroppant. Velőtrázó sikolyt hallatott, amely még egy bansheet is megszégyenített volna, majd felpattant és az ajtó felé kezdett rohanni.
Amint a sikolya a tetőfokára hágott, Simbul felnézett, és döbbenten megdermedt. A terem szinte teljesen kiürült, csak a leghűségesebb szolgái maradtak, az ajtó közvetlen közelében. Mind őt nézték, halálra vált arccal.
– Mi... ó! – szakította félbe saját magát a Boszorkánykirálynő, amikor az egyik falitükörben megpillantotta magát. Ezüsttűz szivárgott a szemeiből és a szájából. Kék villámok cikáztak az ujjai közt.
– Mystra – mormolta hangosan –, ez véresen komoly! Vagy élet-halál ügyről van szó valahol, és megpróbálnak értesíteni, gondolom, vagy tényleg kezdek megbolondulni, ahogy az emberek tartják.
Lustán megmozgatta a csípőjét, majd felkacagott, és biztatón az ajtóban álldogáló boszorkányok felé intett.
– Szükségem van rá! Ez gyengeség, melyet nem táplálhatok tovább! Thorneira! Phaeldara! Hozzátok vissza azt az óbégató tantrasi bolondot! Szedjétek rendbe, ha már nem szalonképes! Hozzatok elém követeket és szerződéseket és pereket, melyeket meg kell oldani! Még nincs itt az ideje, hogy pihenjünk, és lakomázzunk!
A boszorkánytanoncok eloldalogtak, bizonytalan mosollyal az arcukon. Simbul magára maradt a ragyogó teremben, és üres tenyerét bámulta. A villámok eltűntek ugyan, de a felszín alatt még mindig ott örvénylett a tűz.
Mi vagy ki okozhatta ezt a felkavaró érintést? Olyan távoli volt, olyan különös... mint egy vadászkürt hívó hangja a Pokolból...
Aglarond Boszorkánykirálynője visszament a trónhoz, és a jégkádban heverő mentás-vizes palackért nyúlt. Ha ez is egy olyan csapás, melyek egész életében sújtották, akkor biztos, hogy hamarosan sokkalta erősebben jelentkezik majd, ha most figyelmen kívül hagyja a jelzést. És a „hamarosanból” „azonnal” lesz, mégpedig akkor, amikor az a legalkalmatlanabb.

* * * * *

Elminster hátraszegte a fejét, úgy üvöltött fájdalmában, amint az apró ördögök letépték a körmeit, és lakmározni kezdtek véres ujjaiból.
A HALANDÓKNAK FIZETNIÜK KELL AZ ARCÁTLANSÁGUKÉRT, HOGY VESZTEGETNI MERÉSZELIK AZ IDŐMET.
Nergal telepatikus hangja mintha egy sóhaj, vagy egy ásítás nyomait hordozta volna. Haragja most csak rövid ideig tartott, és csak egy kis fejfájást hagyott hátra. A vér ugyan még mindig szivárgott Elminster orrából és a füleiből, és felgyülemlett a torkában, de ezúttal nem vesztette el az eszméletét, tudta, hogy hol van.
Bár erről az áldásról lemondott volna. A végtelen öldöklés, mely maga volt Avernus, háborítatlanul folyt tovább. El és az apró ördögök összegabalyodva hemperegtek a véres, csontokkal borított sziklán, amely nem lehetett más, csakis egy lakmározó hely. Abból a magasságból belátta az előtte elterülő torz sziklákat. Három sárkány szelte át az eget, ördögök egész seregétől kísérve, akik meg akarták ölni a hatalmas hüllőket. Az sem érdekelte őket, hogy a sárkányok tucat számra szaggatták szét őket, ördöghússal permetezve be az alant húzódó tájat.
EZUTÁN A LÁBUJJAIDAT ESZIK MEG, MAJD A KEZED ÉS A LÁBFEJED. AZ ENGEDETLENSÉGET MÉG A HATALMAS ELMINSTER ESETÉBEN IS BÜNTETNI KELL! TAPASZTALD MEG MILYEN AZ, AMIKOR ÉLES SZIKLÁKON RÁNGATNAK VÉGIG AZ UJJAIDNÁL FOGVA!
El nem fárasztotta magát azzal, hogy feleljen. Minden erejével arra koncentrált, hogy elhitesse a fogva tartójával, hogy kezd megőrülni, és elterelje a figyelmét a testébe oly lágyan beszivárgó gyógyító ezüsttűzről. Ki kell rekesztenie a gyógyulás kellemes érzését az elméjéből, hogy Nergal ne bukkanhasson rá arra, amit oly hőn áhít.
Ekkor valami hatalmas, sötét és rémisztő emelkedett fel a sziklaperem fölé. Az apró ördögök azonnal szétspricceltek. Elminster meztelenül, véres ujjbegyekkel nézett szembe az ősdémonnal. Semmi, csak Avernus bűzös gőzei választották el tőle.
Lusta, kegyetlen mosoly terült szét ragadozó pofáján. Éles agyarai kivillantak, sötét szemeiben öröm csillant.
Kilenc átok, ez játszani akar! Lehet, hogy lassan, kíméletlenül széttépnek.
A hatalmas démon komótosan elrugaszkodott a szikláról, farkát egy alattomos macskához hasonlóan begörbítette, és Elminster elé huppant.
Nergal! – kiáltott fel, Elminster. Minden félelmét próbálta belesűríteni a kiáltásba. – Segíts, de gyorsan, különben elveszted a játékod, az ezüsttüzet és az emlékeket! Bárki küldte is azt a démont, tudomást szerez a terveidről!
A harag vörös lángnyelvei lobbantak fel agya egy hátsó zugában.
HOGY MERÉSZELSZ...?
Ó! SZÓLJ HÁT, EMBER! KIÁLTS, ÉS KEZED EMELD VARÁZSLATRA! NE MERJ ELSZÖKNI!
A másodpercek hosszú, zavaros percekké nyúltak. Villanások és csillámlások látszottak a sötét oszlopok között, miként Elminster próbálta kihozni belőlük a legtöbbet. Nergal is próbálta előreverekedni magát a varázsló szétzilált elméjében, próbált erőt gyűjteni, az előtte álló összecsapáshoz. A foglya pedig mindezt látta, természetesen.
Mélységes harag öntötte el és táplálta Elminstert, ezen végső erőszak láttán. Nergalt el kell pusztítani! Nem csupán egy bizonyos árnyasvölgyi varázsló miatt, hanem az eddig tönkretett emlékek miatt is. Nergal túl sok mindent tudott meg Faerűnről, túl sok mindenkit ismert meg. Ezzel a tudással fontos személyeket tudna irányítani, általuk pedig egész birodalmakat vonhatna az uralma alá.
Nergalt meg kell ölni, még mielőtt mások is megismernék a tudását vagy elolvasnák az elrabolt emlékeket... de hogyan?
Ez a kérdés zakatolt Elminster agyában akkor is, amikor az ősdémon lesújtott. A testén átáramló nagy erejű mágiától rosszul lett, és remegni kezdett. Az energiahullámok kiszakadtak a testéből, Nergal hisztérikus kacajától kísérve. Véres nyála átáramlott a démon testébe, ahol szétrobbant a gyomrában.
El széles ívben hátrarepült, de a Pokolbéli mágiából szőtt védőpajzs megóvta a véres húscafatoktól, melyek Nergal győzelmét jelezték a démon felett. Egymás után dördültek el a pusztító varázslatok, melyek akár magát a sziklát is képesek lettek volna kettérepeszteni. A démonból nem maradt semmi, csak füstölgő hamu. El sértetlenül tántorgott odébb a pusztítás színhelyéről.
El kell pusztítani Nergalt. De hogyan?

 

 

Hetedik fejezet
AZ ÉJ ELRAGADJA TAMAERILT

A félig gyógyult csúszómászó, Elminster, a fájdalomtól remegve és elcsigázva imbolygott...
IGEN, ESS EL! MIT ÉRDEKEL ENGEM, HOGY ÖSSZETÖRÖD AZ ARCODAT, VAGY SEM? NE VÁRAKOZTASS TOVÁBB VARÁZSLÓ! AZÉRT ÉLSZ, HOGY MEGMUTASD AZ EMLÉKEIDET, ÚGYHOGY MUTASS TÖBBET! DE NE FELEDD, HOGY NE FECSÉRELD TOVÁBB AZ IDŐMET! EDDIG CSAK EGY DOLGOT TANULTAM TŐLED, TÜRELMETLENSÉGET.
[pislákoló emlékek, mint az enyhe reggeli szélben lengedező fekete selyemsál fodrai...]
Flamerule negyedik napja volt, a Hárfa Évében. Vízmélyvára tiszta, királykék egén apró, távoli fáklyákként ragyogtak a csillagok. Kellemesen meleg szellő csiklandozta meg a tornyokat és a háztetők kőoroszlánjait. Az egyik épület réz és fekete csont erkélyajtaját nyitva hagyták, hogy az esti fuvallat besurranhasson.
Neszezés hallatszott az erkélyről. Egy sötét alak takarta ki a csillagok fényét, és surrant be selymesen a sötét szobába.
Egy éber őrszem lebegett némán a hálószoba félhomályában. Észrevette az árnyat. Mindent jól látott a sötétben. A behatoló egy szürke bőrruhába öltözött maszkos férfi volt, egy hosszú, vékony karddal a kezében. A holdfény megcsillant a csupasz pengén, amint az idegen körbekémlelt az üres hálóteremben.
Minden nyugodt volt. Bármit keresett is, nem volt ott. Az alak egy rövid ideig hallgatódzott az egyik ajtónál, majd óvatosan kinyitotta. Egy sötét öltözőszobára nyílt, ahol denevérekként lógtak alá a különböző ruhák a mennyezetről. Nem értük jött.
Az árny becsukta az ajtót, majd egy másik, jóval nagyobbhoz lépett. Furcsa bizsergés lengte be ezt az ajtót, mely csak fokozódott, amint hozzáért kesztyűs ujjával, és félig belökte.
Egy lépcsőt látott, mely egy hatalmas előtérbe lejtett. Teljesen sötét volt, kivéve azt a kékes sugárzást, melyet az ajtóban álldogáló páncélos alak sugárzott. Egy hatalmas pallost szorongatott a markában, és az árnnyal ellenkező irányban bámulta a sötétséget.
Álldogált? Nem, inkább lebegett. Nem voltak lábai, melyek összekötötték volna a páncél darabjait a padlóval. Nem volt karja, mely összetartotta volna az alkarját és a vállát fedő vérteket. A holdfény átsütött a sisakon, és az alatta lévő nyakpajzson.
A holdfény felerősödött a behatoló mögött. A páncél lassan elfordította lebegő sisakját, és felemelte a kardját.
Az álarcos idegen megremegett, majd óvatosan visszahúzta az ujját, és becsukta az ajtót. Felemelte a kardját, hátrált két lépést, és várt.
Csend. A holdvilág kezdett felerősödni a hálóban. Az árny még egyszer körbenézett a szobában, bepillantott az ágy alá is, nem rejtőzik-e ott valaki. Senkit sem látott. Senki sem mozdult, egyetlen hangot sem hallott, leszámítva az éjszaka dallamos neszeit.
Ideje távozni. Három hatalmas szökelléssel ismét az erkélyen termett, és elvegyült az árnyékok között. Elég vért onthat még, máshol.
AJÁNLOM, HOGY MUTASS NAGY EREJŰ MÁGIÁT, NYAMVADT VARÁZSLÓ... VAGY SZÉNNÉ ÉGETEM AZ ELMÉDET, MINT EGY FÁKLYÁT, ÉS NEM VESZTEGETEM TOVÁBB AZ IDŐMET!
Látsz majd mágiát, Nergal... és annyi vért és kegyetlenséget, hogy még téged is kielégít.
MEG AKARSZ NYUGTATNI, VAGY KI AKARSZ ELÉGÍTENI?
[csend]
RETTEGJ EMBER! MUTASD AZ EMLÉKEID VAGY PUSZTULJ AZON NYOMBAN!
[hevesen kavargó képek]
Halk nevetés szűrődött fel lentről. Értelmes szavak, és varázslatok nem hatolhattak át a védőpajzson, Tamaeril mégis beszédfoszlányokat hallott. Úgy tűnt, a szolgák jókedvűek aznap este.
Tamaeril felállt, hogy kinyissa az ajtót, és belehallgasson, de meggondolta magát és visszaült. Fáradtan elmosolyodott. Hát nem hallott már elég beszélgetést életében? Suttogásokat a sötét sikátorokban, csörgést és csattogást a piacon és fagyos vitákat nemesi családjának kereskedelmi irodáiban. Az elmúlt kilenc évben szüntelen nagy hatalmú szavakat hallott Vízmélyvára egyik titkos lordjaként.
Talán a Bladesemmer család egyik fiatal sarja tért haza az Északi Negyed egyik táncmulatságáról.
Ha ilyen korán hazaértek, akkor minden bizonnyal rávetik magukat a szolgálókra. A később érkezőket általában a férfi szolgák szállították haza egy hordszéken, és a legtöbbször az első udvaron keresztül. Ők általában háborgó gyomorral tértek haza, a túl sok tűzbortól megrészegülten.
A korábbi időkben, amikor még szigorúbb Bladesemmerek voltak uralmon, az efféle tivornyák megengedhetetlenek voltak. Az idő azonban mindent megváltoztat, és ezúttal magával ragadta ezeket a szigorú fivéreket, nagybácsikat és kuzinokat, Tamaeril férjével a soraikban. A fiatalabbak többet nevettek, és kevesebbet sajnálkoztak. Nem akarták felhalmozni a családi aranyat, és nem ragaszkodtak az ősi hagyományokhoz és birtokokhoz. A világ tehát fordult egyet, és ki, vajon ki ő, hogy változtasson ezen?
Bár nemesi család szülötte, és Vízmélyvára egyik Lordja volt – bár ezt a titkot csak kevesen ismerték – a kor arra kárhoztatta, hogy varázslatokkal védett otthonában rostokoljon, és tanácsokat osztogasson, támogasson vagy elutasítson döntéseket, melyeket végül úgysem az ő ítéletei alapján hoztak meg.
Tamaeril hátradőlt a székében, és visszaemlékezett az egykori partikra és kérőkre. Előredőlt, hogy elérhesse az asztalon pihenő karcsú ivókupát, melynek ezüstös borításán megcsillant a gyertyafény. Felemelte vén kezeivel, és megnézte benne agg tükörképét.
Alig négy nappal ezelőtt beszélt vele Mirt, hogy kerekedjenek fel egy utolsó kalandra.
– Egy utolsó dobás, tőlünk, vén kockáktól – Mirt sehogy sem tudott megmaradni lordi székében, és többször is felvetette már az ötletet, de Tamaeril eddig sosem érezte azt a sürgető, leküzdhetetlen izgalmat a hangjában. Talán...
Ekkor fagyos, fehér fény villant a kupa mögött... ott, ahol nem lett volna szabad fénynek lennie. Tamaeril lejjebb eresztette a boros kupát, hogy jobban lássa.
Egy növekvő, fehéren villogó ovális gyűrű rajzolódott ki a levegőben, egy tűzgyűrű, mely nem bocsátott ki hőt. Egy kapu! Egy portál, mely távoli helyekkel köti össze a szobát, talán egy másik, érdekesebb síkkal. Egy veszélyforrás, mely semmilyen körülmények között nem ölthetne alakot a védővarázslatok gyűrűjében!
Tamaeril letette a kupát, és felállt. A keze egy díszes tőr felé indult, de már öreg volt és lassú.
Túl lassú a kecses kardhoz képest, mely elészökkent a portálból. Túl lassú ahhoz, hogy kitérjen a kesztyűs kéz elől, mely játszi könnyedséggel mélyesztette belé a pengét. A fém hangtalanul merült el benne, az érintése oly hideg volt, hogy azonnal kiszippantotta a levegőt öreg tüdejéből. Hitetlenkedve és értetlenül hallotta a cuppanást, amint a kard hegye belefúródott mögötte a szék bőrtámlájába.
Az álarcos gyilkosra nézett. Az illata és felépítése alapján fiatal férfi lehetett, szürke bőrruhában. Rideg, gyűlölettel teli mosollyal nézett le a nőre.
Elengedte a kardot, amely a székhez szegezte az áldozatát, és a másik kesztyűje kézelőjéből elővett pár ezüstdarabot.
– Nem ismersz meg, Tamaeril úrnő? – kérdezte lágyan, szinte már dorombolva. Tamaeril biztos volt benne, hogy még sosem hallotta azt a hangot korábban. – Meg vagyok lepve! A nők semmit sem tudnak. Pedig te úrnő vagy, és Lord. Márpedig Vízmélyvára Lordjai mindent tudnak, úgy hallottam. Mindent – tette hozzá gúnyosan.
A kesztyűs kéz megindult a melle felé, a halált egyre nagyobb közelségbe hozó kard felé. Tamaeril tehetetlenül nézte, amint a férfi egy kicsiny ezüsttűvel közelít felé, egy hárfa alakú tűvel.
Egy hárfa! Óvatosan rátűzte a ruhája szegélyére, vigyázva, nehogy felsértse vele a bőrét. Tamaeril elmosolyodott a helyzet iróniáján, nem törődve vele, hogy az erőfeszítéstől még gyengébb lett, és még közelebb került a hívogató halálhoz. Vér folyt az ölébe, majd végig a combján, beszennyezve kedvenc ruháját...
– Min mosolyogsz, Tamaeril úrnő? – hallatszott ismét az a kellemes hang, melybe ezúttal csipetnyi düh vegyült. – Talán szórakoztatónak találsz?
Tamaeril nyelt egyet, majd rövid csend után rádöbbent, hogy nem tud beszélni.
Időközben az álarcos alak kicsit lenyugodott. Mikor újra megszólalt, a hangja ismét lágy volt és fegyelmezett. Hátralépett, hogy megnézze, hogyan áll a nőnek a hárfatű, majd elégedetten biccentett.
– Meg kell halnod, hogy vezekelj a családom ellen elkövetett bűnökért. Bár nem tettél semmi rosszat, Lord vagy, így megakadályozhattad volna. De nem tetted, ezért meg kell halnod! Talán gyorsabban, mint szerettem volna, de gyakorolnom kell még a „bosszút”. Ahogy a bárdok mondják: az édes bosszút.
A kesztyűs kéz ismét mozgásba lendült, amint a gazdája közelebb lépett.
– A bárdok azt is mondják, hogy valaha gyönyörű nő voltál – mondta elismerően, majd felkapta a kupát az asztalról, és meglötykölte a bort. Ismét hátralépett, a portál hideg lángnyelvei felé, és onnan folytatta. – Most is szép vagy, hogy visszatért a színed. Elnézést a ruháért... de bizonyára nem szeretnéd, ha mások hordanák, miután eltávoztál, nem igaz? Nem lenne jó, ha egy közembert vagy egy kitaszítottat – hangja hirtelen megkeményedett – látnának Tamaeril úrnő ruhájában.
Tamaeril gyilkosa egyetlen kortyra kiitta a bort.
– Persze megvárom, míg biztosan meg nem halsz. Addig is, van valami, amiről szeretnél beszélgetni?
Tamaeril tehetetlenül ült a székben, életereje mind jobban elszállt. Most éppen egy merész vércsík formájában, mely a bokáján csurgott végig. Beszélgetni... mintha nem lenne még elege a beszélgetésekből. És mégis, Lord vagy és megakadályozhattad volna. Egy fikarcnyit sem volt hatalmasabb, mint bármelyik másik Lord, és... még gyakorolnom kell a bosszút. Ez az álarcos alak annyi Lordot fog megölni, amennyit csak tud!
A Lordok jártasak a művészetben vagy értenek a kardforgatáshoz. Sőt, sokkal jobban, mint ő maga, de már mindannyian vagy öregek, vagy nagyon elfoglaltak. Vagy mindkettő. Csak arra vágynak, hogy békésen aludhassanak a mágiával és fegyveres őrökkel őrzött hálótermeikben. Vajon hányat fog még megölni ez az álarcos alak, mielőtt abbahagyja?
Egy halk, vékonyka hang szólalt meg az elméjében: Abbahagyja egyáltalán? Egy utolsó kaland, próbálta meggyőzni Mirt. Nos itt van, bár nem önként választotta, a Szerencse Úrnőjének szeszélye folytán talált rá... a kaland, az „utolsó”.
Tamaeril fanyarul elmosolyodott, pedig a szempilláit már ostromolni kezdték a legvégső szendergés árnyai. A varázslatai még megmaradtak, bár egyikkel sem tudja megsebezni a gyilkosát. Pedig fel kell használnia őket Mirt és Durnan és a többiek, sőt a fiatal és kemény Piergeiron életéért...
Tamaeril beszélni próbált, miközben az elméjével még kiadott egy mentális parancsot. A széke mögött kinyílt egy ajtó válaszképpen, melyet nem láthatott, és amelyet már nem is lát többé.
– K-ki... – próbált beszélni, és újabb vércsíkok gördültek végig a mellkasán.
Az álarcos férfi ismét felemelte a kupát.
A véreb megérezte a vér és az idegen férfi jelenlétét. Megszimatolta Tamaeril félelmét, és habozás nélkül előjött az ajtó mögül. Pofáját haragos harci üvöltésre tátotta, majd elrugaszkodott, hogy kitépje az idegen torkát. Borgul könnyedén söpörte félre a férfi védekező karját izmos mancsaival.
Mindketten a földre huppantak Tamaeril előtt, aki megpróbálta megragadni a pengét, mely a székhez szegezte. A karja azonban megremegett, és visszahullott az oldala mellé. Ekkor összeszedte maradék mentális erejét, és próbálta megérinteni az elméjével a borospalack üvegkupakját. Enyhén megemelkedett. Ez az!
Borgul állkapcsai az ivókupán csattantak. Az álarcos gyilkosnak az utolsó pillanatban sikerült a kutya pofájába csúsztatnia, mielőtt a földre hengeredtek volna. Ekkor kimondott egy varázsszót, mire számtalan apró fényfolt villant fel. Borgul elnémult és megmerevedett, a férfi pedig, akit szét akart tépni, talpra kecmergett.
A hatalmas véreb kiterülve, mozdulatlanul hevert, tehetetlenül nézte, amint az álarcos idegen lassan Tamaeril felé fordul.
– Vannak még háziállataid, úrnő? Valami, amit megölhetek a szemed láttára? Nos, szóhoz sem jutsz?
Tamaeril a férfira emelte elgyötört tekintetét.
– Fiatalember – hörögte fájdalmasan. A mellkasa sípolva emelkedett és süllyedt, amint a tüdeje megtelt vérrel –, tudni szeretném, hogy... ki... vagy... és... miért, miért... – ekkor köhögő görcs kapta el, feje lebicsaklott, és vörös könnyek lepték el a szemét.
Ismét meghallotta gyilkosa lágy szavait.
– Áruljam el, hogy ki vagyok? Amikor úgy küldhetlek a halálba, hogy sohasem tudod meg? Úgy vélem, drága Tamaeril, ezt az örömöt nem adhatom meg neked. Kérlek, fogadd el legmélyebb bocsánatkérésemet! – ezzel kegyetlenül felnevetett, amibe a haldokló nő keservesen beleremegett.
Tamaeril küszködve felemelte a fejét, és a gyilkosra szegezte opálos tekintetét. Az elméjével megragadta az üvegdugót, és a fejével együtt mozgatta a szobán át. Csak egyetlen pillanatnyi ideje lesz, ha a férfi észreveszi. Nem nézhet oda, csak a legutolsó pillanatban.
Tamaeril szándékosan megremegett, nem volt nehéz abban az állapotban, de a mozdulatot kísérő fájdalomhullámtól majdnem elájult, majd oldalra fordította a fejét, mintha fájdalmában megvonaglott volna. Ott volt, ott lebegett centikre a szolgálók csengőjétől. Segíts meg istenem!
Tamaeril visszafordult a férfi felé. A gong megszólalt.
A férfi elmosolyodott.
– Ó, úrnő, hívj csak segítséget! Azt akarom, hogy így lássanak, és hű követőid a művészetem áldozatául essenek! Minden cseppjét ki akarom élvezni! Köszönöm! – ekkor surrogó hang hallatszott a háta mögül.
Megpördült, de a kegyetlen, keskeny mosoly nem hervadt le az arcáról. Mágikus lövedékek hagyták el az ujjbegyeit, és égették szénné a nő ébredező énekesmadarát. Arca felragyogott, amikor papucsos léptek zaja szűrődött be a folyosóról.
Tamaeril felemelte a kezét, és elmormolta egy saját fejlesztésű trükk varázsszavait: az első saját varázslatát, melyet mentora, egy bizonyos Elminster felügyelete alatt alkotott, valamikor évtizedekkel korábban. A drága szőnyeg felpúposodott gyilkosa talpa alatt, kibillentve az egyensúlyából. A férfi a villogó portál felé zuhant, de egyik kezével sikerült megkapaszkodni a nő mellkasából kiálló kard markolatába.
Amikor nagy nehezen visszanyerte az egyensúlyát, kifakadt féktelen dühében.
– Elég volt, vén banya! – dörögte. Előrelendült, majd kirántotta a kardját, de előtte még kegyetlenül megforgatta a sebben.
Tamaeril felsikoltott, majd kétrét görnyedt, és vért köpött. Vaktában tapogatódzó ujjai véletlenül ráakadtak arra, amit keresett. Remegő kézzel fogta meg a nyakában függő amulettet. Alig érzékelte, hogy a gyilkosa a portál felé hátrál. Az ajtó ekkor kivágódott, és a védővarázslat fényei bevilágították a helyiséget. A szolgálólány hisztérikusan felsikoltott, mire futó lábdobogás volt a válasz.
Az amulett megnyugtató, halvány kékeszöld fénnyel izzott. A fájdalom elillant, amint Tamaeril belebámult, és elmerült benne. Nem is érezte a testébe vágódó mágikus lövedékeket, sem azt, hogy a levegőbe emelkedik a becsapódások erejétől. Ülő helyzetbe hullott vissza támlás székébe, és utolsó cseppnyi erejével még elrebegett egy figyelmeztetést társának és barátjának, Mirtnek: Vigyázz, Mirt! Álarcos... megöli a hordókat... művészetben járatos... megölt, Tamaeril...
Tamaeril, Vízmélyvára legidősebb Lordja büszke elégedettséggel adta át magát a megnyugtató halálnak. A kristálykupak szilánkokra tört, amint a padlóra hullott. A szoba egy pillanatra elnémult, majd Tamaeril kedvenc macskája gyászos vonításba kezdett.
[valahol a Pokolban a bukott ember saját vérétől mocskosan, éhesen, mégis puffadtan, kitikkadva, mégis nedvesen terült el a sziklákon, és süllyedt a feledés várakozó homályába...]
NE AKARJ ÁTVERNI, ÁLNOK EMBER! MI LENNE, HA ISMÉT KIPRÓBÁLNÁNK AZ AGYFÉRGET? MINTHA ÉPP VALAMIFÉLE MÁGIÁT AKARTÁL VOLNA MEGMUTATNI NEKEM, MIKÖZBEN VÍZMÉLYVÁRA LORDJAI SORRA MEGHALTAK, HA JÓL EMLÉKSZEM...
[mentális csapás, egy képzeletbeli olló kegyetlenül összezárul, örvénylő képek]
Mirt az Uzsorás, akit hajdanán csak úgy neveztek, Mirt a kegyetlen, körbenézett a megfeketedett varázsló hálótermében, és nagyot nyelt.
– Az összes istenekre! – dörögte kivont karddal a kezében. – Hát hová tartunk, ha Vízmélyvára Lordjait a saját szobáikban ölhetik halomra? Ráadásul egy varázslót!
Vicsorogva nézett körül a szobában, mint egy dühödt ragadozó. Az övén fityegő megviselt harci balta mintha magától talált volna utat a markába.
– Maradj a közelemben, kislány! – horkant fel ismét. – Nem védhetlek meg, ha nem érhetlek el, mondta egyszer egy herceg vagy valami ilyesmi az ágyasának, mielőtt szétloccsantottam a koponyáját... nem jut eszembe hol is történt. A szentségit, tényleg öregszem!
– Ejnye, uram! – dorgálta meg Asper lágyan, majd előhúzta kecses kardját, hátát nekivetette a férfiénak, és elszántan pásztázni kezdte a szobát. – Emlékszel Randa Morn balladájára: „Annyira vagy öreg, amennyire annak hiszed magad!”
Mirt felhorkant, majd szaggatottan felkacagott.
– Igen, igen, emlékszem. De most maradj csendben! Hallani akarom a lépteit, ha netalán tán valaki ki akarna belezni!
Némán álltak hát tovább Resengar félhomályban úszó, rendetlen hálószobájában. A varázslót, aki Vízmélyvára Lordja és Mirt barátja volt, Tejszakállúnak hívták (szemtelen tanítványai csak Öreg Kopasznak).
Resengar mindössze pár centire feküdt Mirt koszos csizmája mellett. Szemei élettelenül fúródtak a csillagokkal díszített mennyezetbe. Kezeit védekezőn maga elé emelte, mintha el akart volna űzni egy ellenséget. Száját hitetlenkedő kiáltásra nyitotta. Valaki azonban egy második szájat nyitott a torkán. A széles sebből még mindig szivárgott némi vér a padlót takaró vastag szőrmére.
Miközben révetegen bámulta, Asper remélte, hogy a varázsló egyszer csak felkel, megrázza hosszú szakállát, szárazon felköhög, ahogy mindig is szokta és elnézést kér, amiért orra bukott. A percek sorban teltek egymás után, de Resengar nem mozdult. Az élettelenül bámuló szemek végérvényesen elvesztették a fényüket. Resengar nem köhécsel többé.
Mirt a félszeg, mindig aggodalmaskodó varázslót szerette a legjobban a Lordok közül, persze Durnan után. Aznap este egy üveg bor mellett találkoztak volna, hogy ősi meséket hallgassanak a varázslótól, várták volna, hogy a még öregebb bor lassan átvegye felette a hatalmat, és álomba döntse, hogy azután némán távozzanak Asperrel. Mint mindig.
Többé viszont már nem. Valaki levágta Tejszakállú Resengart, ráadásul a saját hálószobájában, a legszentebb termében, számtalan nagy erejű védővarázslattól övezve. Valaki, aki egy ezüst hárfatűt hagyott hátra a varázsló mellkasán. Resengar, aki még csak a saját jelét sem hordta soha, nemhogy egy idegen jelvényt, biztosan nem rendelkezett hárfatűvel.
Valakinek meg kell fizetnie ezért. Méghozzá vérrel kell fizetnie, ha Mirt a kegyetlenen múlik. Észre sem vette, hogy hangot adott a gondolatainak, csak mikor meghallotta Asper csitító hangját.
– Igen, uram. Melletted állok mindenben.
Mirt a lány felé fordult, és rámosolygott, de könnycseppek csillantak öreg, haragos szemeiben. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, felfedezte a lány megértő, együtt érző pillantását, és gyorsan elkapta a fejét.
– Na – horkant fel ismét –, akkor kezdjük a keresést! Úgy nem jutunk semmire, ha egész nap itt ácsorgunk!
– Asper halványan elmosolyodott, amint az ura eldobogott a terem sötét végébe, karddal a kezében. Valaha oroszlán bátorságú, bivalyerős harcos volt, számtalan csatamezőn forgatta félelmetes csatabárdját és hosszúkardját, melyekkel képes volt a páncélt és a csontot egyetlen csapással kettészelni. Legalábbis az öreg harcosok így beszélik, a fogadókban.
Az emberek úgy nevezték, Mirt a kegyetlen. Bármerre vetődött is, mindenhol rettegés övezte az útját. Ő volt a Farkas, az emberei pedig a Farkasok Szövetsége. A Farkasból idővel Öreg Farkas lett; Mirt megöregedett, megőszült... és meggazdagodott. Többé már nem háborúzott. A pénzét, melyet a kardja erejével szerzett kölcsönbe adta Vízmélyvárában, tisztességes kamattal. Akik megpróbálták átverni, rövid úton rádöbbentek, hogy a kardja nem is lassult le annyira, és hogy megtanult pát mágikus trükköt is az évek során.
Ha az adósai nem tudtak fizetni, még többet kölcsönzött nekik, ennek vagy annak a részesedése fejében. Sok régi bajtárs sorsát változtatta meg ekképpen, és juttatta őket kegyes végzethez, akik egyébként éhen haltak volna, vagy otthontalanul megfagytak volna valami szeles sikátorban. Mirt mindig elmondott egy imát távozó lelküknek, majd kifizette a temetés költségeit, és szétosztotta a vagyonukat a leszármazottaik között. Ami a részesedése maradt – kunyhók, üzletek, hajók – azt mindig kivásárolta, és a sajátjaként kezelte.
Mirt az Uzsorás tehát nem az ellenségei kárára gazdagodott meg, és olyan szeretetre tett szert, amekkorára egy Uzsorás csak szert tehet. Szeretetre? Igen, Vízmélyvára egyik Lordja egyre több kedvességet tett öreg korára, de egy kiemelkedett mind közül.
A Szürke Griff Lakban, amely valaha Mirt bandájának a székhelye volt, mindig szívesen látták a város hajléktalan lányait. Mirt mindig sok aranyat áldozott azért, hogy a lányoknak rendes neveltetésben legyen részük, a tanulmányaikat is finanszírozta, sőt illő hozományt biztosított a számukra, amikor férjhez mentek.
„Mirt Szüzei” mindig a legfinomabb selymekben mutatkoztak, amikor az utcára léptek. Tizenhét évesen megkapták a testsúlyukat ezüstben és aranyban, és megkezdhették önálló életüket. Néhányan boldogan maradtak a Szürke Griff Lakban, páran azonban beálltak kovács, tengerész vagy harcos tanoncnak. Az Öreg Farkas tehát bebizonyította, hogy a szíve legalább olyan lágy, mint amilyen mély a zsebe.
Akik jól ismerték, szemet hunytak a zsörtölődései és prüszkölései felett, és azért tisztelték, amilyen valójában volt. Idővel elhízott a boros kupák és a bőségesen megrakott asztalok mellet, de sosem vált meg a kardjától, és mindig éberen figyelt minden részletre.
Asper ránézett az urára, és ráncokat látott a borostás áll felett, méretes pocakja férfiasan dudorodott, őszbe hajló haja kócosan lengedezett. A haragot is látta azonban, amely a szemeiben bujkált, miközben kivont karddal fordult körbe a szobában, de ettől csak még jobban szerette.
Mindig is szerette, attól a pillanattól kezdve, hogy sok-sok évvel korábban felragadta egy gazdátlanul rohanó ló halálos patái alól, miközben az emberei felgyújtották a várost, melyben addig élt.
A kemény, harcedzett katonák csodálkozva nézték, amint a vezérük az ölébe veszi a síró kislányt. A Farkas szorosan a mellkasához szorította a gyermeket, majd megragadta a féktelen ló kantárszárát, megállította, a nyergébe pattant, és elhagyta a felforgatott várost.
Mint mindig, aznap éjjel is nőket vitt az ágyába, de előbb megfürdette a kicsit, gyengéden lefektette, és durva nótákat énekelt neki lágy hangon, mint attól a naptól kezdve minden éjjel, hogy minél békésebben aludjon.
„Asper”, csak ennyire emlékezett. Mindig is csak Asper maradt a számára. Amikor harcba indult, a lányt finoman, de szorosan a hátához szíjazta. Hatalmas fémpajzsot vetett át a hátán egyik vállától a másikig, hogy megvédje a lányt a sérülésektől, holott a páncél alatt menthetetlenül megütötte magát minden egyes alkalommal.
Lótejen nevelte, és különböző gyenge gyümölcsborokon, gyümölcsökön és sajton, amit csak nyújtani tudott neki. Asper később rászokott a kenyérre és a félignyers sült húsra, valamint az erős borokra, melyeket Mirt a hadjáratai során zsákmányolt a meghódított városokból. A sebhelyes, lármás harcosok lelkesen tanították a késdobálás és parittyázás művészetére, és rajzolni is megtanították a tábortüzek fényénél. Sokat nevetett, és idővel megkedvelte a férfit, aki megnevettette.
Sorra teltek a telek, és Mirt hadjáratai kezdtek elmaradozni. Asper egy idő után már nem számolta a csatákat, és kezdett egyre elkeseredettebbé válni, ahogy a harcosok sorra kidőltek mellőle. Kínoktól szenvedve lehelték ki a lelküket, és kifacsarodva, vérbe fagyva hevertek a csatamezőkön. Mirt is megöregedett és lelassult, így végül a lármás Vízmélyvárában kötött ki, hogy átadja magát a borgőzös tivornyáknak.
Asper is egyre nagyobb lett. Mirt szebbnél szebb ruhákkal ajándékozta meg, és egy nap esetlenül meglepte egy baldachinos ággyal. Mindig megvigasztalta, ha rémálmoktól zaklatottan ébresztette fel álmából. Mogorván eldörmögte, hogy az csak álom, majd visszakísérte a szobájába. Időnként még a lányának is nevezte.
Tehát ő volt Mirt Első Szüze, bár a férfi sokkal inkább lányaként tekintett rá, mint szeretőjeként. Asper sosem hagyná el a férfit. Boldogan halna meg érte, ha az istenek úgy kívánnák. Bármit, bármit, megtenne, hogy elűzhesse a férfi szemébe kiült keserű könnyeket. De Resengar holtan hevert előttük, és ő semmit sem tehetett, hogy visszahozza az életbe.
Mirt befejezte zaklatott trappolását a szobában, és letérdelt öreg barátja mellé. Alaposan megvizsgálta a testet, az éktelen sebet és a vért.
Óvatosan megfogta az ezüst hárfatűt.
Asper időközben sírva fakadt, és nem is érzékelte a könnyein keresztül, hogy mi történik körülötte.
Váratlanul erős, ismerős kezek karolták át a vállát.
– Mosolyogj, kislány! – dörmögte a fülébe Mirt. – Emlékezz az örökké vigyorgó Resengarra, aki folyton azzal az ostoba trükkel ugratott, amire oly büszke volt. Tudod, amikor a csillagok gyűrűt... Amikor Mystra visszaemlékezik Resengarra, mindig efféle dolgokra emlékszik majd, és... és mosolyogni fog, higgy nekem!
Asper önkéntelenül elmosolyodott. Ó, Mirt! – gondolta, az istenek rám mosolyogtak, amikor az apámmá és az urammá tettek, és idővel talán a férjemmé, egyszerre!
– Nem! – suttogta Mirt elhűlve. – Istenekre, nem! Tamaeril! – Asper megpördült és rámeredt, a könnyeket azonnal kisöpörte a szeméből. – Tamaeril! – kiáltott fel Mirt elkeseredetten. Legyőzötten. A csatabárd és a kard élettelenül lógott a kezeiben.
– Uram? – suttogta Asper tétován. Mirt egy pillanatra az árnyékokba bámult, majd lassan a lány felé fordította a fejét, mintha valami távoli helyről térne vissza. Szemeiben rémület bujkált.
– Tamaeril halott – közölte nyersen. Ismét harag gyúlt a szemeiben, és felszegte az állát. – Valaki módszeresen gyilkolja Vízmélyvára lordjait – mondta fagyosan, vészjósló tekintettel. – Valaki, aki képes áthatolni az áthatolhatatlan mágikus védőrúnákon – ezzel tehetetlenül körbemutatott a szobán. – Valaki, aki Kobzos vagy rájuk akarja terelni a gyanút. Lehet, hogy egy szolga, de lehet, hogy egy agyszívó. Maszkot visel, csak ennyit tudok – hirtelen megrázta magát, mintha álmából kelne, majd öles léptekkel megindult az ajtó felé. – Gyere, kislány!
– Hová? – kérdezte Asper, és kiment utána a halálszobából.
– Megkeressük Piergeiront. Figyelmeztetni kell a Lordokat – ezzel az Öreg Farkas lerobogott a lépcsőn Resengar ovális bejárati ajtajához, és eltűnt a sötét sikátorokban.
– Tamaeril? Tamaeril Bladesemmer? – kérdezte suttogva Asper, miközben nekivetette a vállát Mirt hátának, és kikémlelt a sötétbe a résnyire nyitott ajtón.
– Igen. Üzent nekem, mielőtt meghalt volna – Mirt kirúgta az ajtót, eltakarta a csatabárdját, és kicsapott vele az éjszakába. Mindenhol csend honolt, semmi sem mozdult. Félrelökte a köpenyt, majd lekuporodott, és kilépett az utcára. – Gyorsan! Kuporodj le! – suttogta a lánynak.
– Uram! – suttogta vissza Asper aggódva. – Nem kellene hazamennünk segítségért, páncélért és jobb fegyverekért, mágiáért? Előkelő Lord vagy! Veszélyben vagy!
Mirt farkasszerűen elmosolyodott.
– Az istenek tudják, mennyire unatkoztam már az utóbbi időben. Vállalom a veszélyt, kislány! Ha a Lordokat öldöklő gyilkos tudja, hogy Lord vagyok, akkor találjon csak rám! Azt akarom, hogy rám találjon, mert... ha rám talál, az azt jelenti, hogy rátaláltam!
A kard egy kicsit megemelkedett a kezében, vérre szomjasan.
– Azon nyomban meg kell találnom ezt a gyilkost! – tette hozzá, és Asper önkéntelenül megrázkódott kissé. A következő pillanatban eltűnt szem elől, elnyelte a sötétség. Asper összezárta remegő ajkait, felemelte a pengéjét, és követte. Mint mindig.

 

 

Nyolcadik fejezet
ÚJABB GYÖTRELMEK

Elminster előrebukott az éles sziklákon, ismét totális kimerültségbe süppedt... és a fájdalom vérvörös karmaiba.
Mintha egy örökkévalóság óta tántorgott és dülöngélt volna, gyomra émelygett, gondolatai irányíthatatlanul, vadul kavarogtak, szunnyadó emlékeit felkavarta az elméjében tomboló főördög, aki szárnyas paripaként vágtatott...
NEKED VAN A LEGFEJLETTEBB ELMÉD, AMELYET EMBERNÉL EDDIG LÁTTAM. – merengett Nergal selymesen lágy mentális hangon. A kegyetlenséget kecses lepelbe bújtatta...
Ez a vájkálás akár örökké eltarthat, és én már kezdem unni.
Elminster ülő helyzetbe küzdötte magát, és nekidőlt egy vérrel sűrűn borított sziklának. A halott ördögök koponyacsontjai megcsörrentek a talpa alatt.
Hogyan tovább?
ÚGY, KEDVES MÁGUSOM, HOGY MOSTANTÓL KOMOLYAN VESSZÜK A KUTATÁST. NE VESZTEGESD TOVÁBB AZ IDŐMET! NEM ÉRDEKELNEK A RÉGI KALANDOK ÉS ROMÁNCOK! MYSTRA EREJE KELL! TUDOM, HOGY HASZNÁLTAD, ÉS AZ EMLÉKEIDBŐL ÉN IS MEGTANULHATOM, HOGYAN IRÁNYÍTSAM! ADD ÁT TEHÁT A TUDÁST, EMBER... ENGEDELMESKEDJ ÉS KÚSSZ TOVÁBB!
Nem lehetne vagy csak engedelmeskedni, vagy csak kúszni?
[sötét lándzsák vágódnak előre, éles fájdalom, kavargó emlékek, éktelen fájdalom, visítás, visítás melybe mindent túlszárnyaló ördögi kacaj vegyül]
EZT MÁR AZ ELEJÉTŐL FOGVA MEGTEHETTEM VOLNA VELED, EMBERI FÉREG!
[mentális csapás, vad visítás]
HAH! EZT KELLETT VOLNA TENNEM AZ ELEJÉTŐL FOGVA!
[töredezett emlékek fényes, kavargó káosza, ide-oda pattogó darabkák]
...a mezők felett látta távolodó, hajlott, szürke alakját. Rendületlenül haladt tovább, egyre kisebb lett, mígnem eltűnt szem elől.
Összerezzent, felsóhajtott, és elfordult a mezőtől.
[az emlékek elhalványulnak, örökre kitörlődnek a főördög féktelen haragja nyomán]
A harcos a lándzsájára támaszkodott, és végignézett a gyülekező keselyűkön, és a halomban fekvő holttesteken.
A holtak sora messze kígyózott attól a ponttól, ahol állt, végig a dombokon, és a mögötte húzódó síkságon: száz és száz lélek, és még annál is több. Davalaer a sírásra és gyászra gondolt, melyet a csata híre kelt majd a völgyben, pedig győztek. Túl sokan távoztak el örökre, túl sokan nem térnek haza soha.
Igen, mély gyász lesz úrrá a házakon. Davalaer keservesen felsóhajtott, és a testekre nézett.
– Idővel elfelejtik mindezt, és valahol, valamikor, megtörténik újra.
ÁH! AZ AGYAD TELE VAN ILYEN HOMÁLYOS PILLANATOKKAL! MIT TÖRŐDÖM ÉN A GYENGE ÉS OSTOBA EMBEREK KÖNNYEIVEL?
[elhajított emlékfoszlányok...]
HOGYAN REJTHETED EL ELŐLEM, AMIT KERESEK, AMIKOR A MÁGIA A HATALMAD LÉNYEGE ÉS AZ ÉLETED ÉRTELME? HOGYAN? HOGYAN?
[vörös szemek pásztázzák a beomlott termeket, az emlékfoszlányok törött üvegszilánkokként hevernek a padlón]
MYSTRA! EZ AZ! SEGÍT AZ ISTENED!
[az izzó ördögi szemek lángra lobbannak]
MUTASD MEG MAGAD, ISTENNŐ!
[sötétség, csend, kavargó por]
BÚJJ ELŐ, OSTOBA NÉMBER!
[sötétség, nyugalomba süppedő emlékfoszlányok]
ELMINSTER AUMAR, MUTASD MEG MYSTRÁT! FEDD FEL MYSTRA EMLÉKEIT! MUTASD MEG!
[alázatosan, meggyötörten, kínlódva]
Igenis...
– A starymok felfuvalkodott, ostoba hólyagok – mondta tárgyilagosan Laurlaethee Shaurlangar úrnő –, de egyvalamiben igazuk van. Beszennyezzük és elátkozzuk magunkat, ha befogadjuk a bűzölgő embereket. Ezért hívtalak meg ide téged, a Srinshee oktalan játékszerét. Elegendő srindym mérget csempésztem az éjborba, melyet oly ínyencen szopogattál, hogy egy tucatnyi, ambiciózus varázslót megöljön.
A férfi, akit Elminsternek neveztek maga mögé pillantott, majd oldalt sasszézott, és bepillantott egy drapéria mögé. Mindezt oly természetes kecsességgel tette, amit a Nép bármely harcosa megirigyelhetett volna.
Az elf úrnő könnyeden felkacagott.
– Magunk vagyunk, elátkozott. Nincs szükségem szemtanúkra, sem őrökre, hogy kordában tartsanak egy haldokló bunkót. Egy büszke harcos nemzetség sarja vagyok, meg tudom védeni magam.
Elminster rezzenéstelen arccal vizslatta a székben ücsörgő elf gyönyörűséget. Laurlaethee még elf mércével mérve is törékeny nő volt. Állva is csak alig ért feljebb Elminster derekánál. Zafírként csillogó szemekkel viszonozta a férfi pillantását. Félelemnek még csak a legapróbb jelét sem mutatta. El alig észrevehetően elmosolyodott, majd megkérdezte.
– Mégis megtetted... miért?
– Gyűlöletből – vágta rá az úrnő, majd légies kecsességgel felállt a székéből. – Miattad és a hozzád hasonlók miatt. A vademberek miatt, akik meg akarják szerezni azt, amit ésszel fel nem foghatnak. Ha a Srinsheet nem kerítette volna hatalmába a vágy, akkor még mindig azon szenvednél, hogyan idézz meg egy egyszerű trükköt... mielőtt egy halálos lándzsa hegyén találnád magad.
– Ez valóban súlyos dolog – hagyta rá Elminster. – Szomjas fenevad lévén, aki persze jártas az illemszabályokban, azon morfondíroztam, hogy vajon kaphatnék-e még egy pohárka bort. A srindym valahogy feldobja egy kicsit.
A zafír szemek fellángoltak.
– Ő védett meg!
– Az Úrnő – helyesbített Elminster.
– Az áruló! – fakadt ki Laurlaethee, majd az egyik sarokba robogott, ahol kisebb-nagyobb kristály gömbök pörögtek halkan csilingelve a levegőben. – Előbb a...
– Úrnő, hadd figyelmeztesselek saját ostobaságodra – mondta nyugodtan Elminster, bár egy kissé megemelte a hangját. – Tán úgy tűnhet, hogy a Srinsheeről beszélek. Nem. Nem tud a találkozónkról, és nem nyújt védelmet. A saját varázslatom oltalmaz.
A nő elmosolyodott, amitől tökéletesen szép elf arcvonala csúnyán megtört.
– Komplett idiótának nézel, igaz? Semmiféle hatalmad nincs, amit ne ettől vagy attól az elftől oroztál volna el. Ki az az „ő”, aki védelmez, ha nem egy elf?
– Mystra istennő, akit szolgálok – felelte Elminster, majd oly pimaszul várta a nő válaszát, mint akinek semmitől sem kell tartania.
– Hah! – horkant fel Laurlaethee, majd megtorpant a kristálygömbök előtt, és a vendégére nézett, akit meg akart ölni. – Minden erő azoktól ered, akiket mi tisztelünk. Az igaz istenektől! Ha ez a „Mystra” létezik is, akkor is csak egy név és agy arc, akit kineveztetek magatoknak, de valójában hozzánk tartozik, a Kiválasztott Néphez!
– Ha ez így van – Elminster szemeiben mosoly bujkált, mely azonban sosem ült ki az arcára –, és a mágiám győzedelmeskedett a tiéd felett, akkor az azt jelenti, hogy az istenség, melyet mindketten követünk, engem választott helyetted.
– Hallgass, majomember! – kiáltott fel a nő. – Terülj el, és halj meg! Hogy merészeled megszentségteleníteni a házam csendjét, a saját füleimről már nem is beszélve, egy ilyen képtelenséggel!?
Hirtelen begörbítette az ujjait, mire a levegő felszikrázott és megfagyott Elminster körül. De csak egy pillanatra. El elmosolyodott, majd megindult a nő felé.
Laurlaethee döbbent, merev, arcából kifutott a vér, szemei fellángoltak. A levegő furcsán remegett a közeledő ember körül. A nő szemei kikerekedtek, és hátrált egy lépést.
Elminster könnyedén kikerülte a kristálygömböket, és ment tovább előre. A nő hisztérikusan kántálni kezdett, ujjaival varázsjeleket rajzolt a levegőbe. A levegő apró, ezüstlándzsákkal és tekergőző, félig láthatatlan sárkányokkal telt meg... a férfi azonban csak jött tovább.
– Vissza, vadember! – kiáltott fel az elf úrnő rémülettel telve. – Vissza, különben...
Ekkor egy gyűrű villant az ujján, majd eltűnt. Kezek emelkedtek ki a padlóból, és a mennyezetről, és nyúltak a férfi felé, de ártalmatlan hamuvá porladtak, mielőtt még elérhették volna.
Laurlaethee összeszorította a fogait. Újabb gyűrűk villantak. Hangos kántálásba kezdett, majd megvágta egyik tenyerét egy éles gyűrűvel. A vércseppek lángra kaptak, és megdermedtek a levegőben kettejük között.
Elminster elmosolyodott, és átlépett rajtuk. Szeme sem rebbent, amikor a vércseppek felrobbantak.
Laurlaethee úrnő egy sarokhoz ért. Egész testében remegett a félelemtől. Újabb szavakat kántált, mire a szoba megremegett. A varázslat szemmel láthatóan teljesen kimerítette... de hatástalan maradt a férfival szemben.
Karcsú vállai hozzáértek a virágmintás falhoz. A Shaurlanglar család utolsó sarja megremegett, majd becsukta a szemét. Nem akarta látni, hogy mit tesz a következő pillanatban.
Egyetlen szempillantás leforgása alatt kirántotta az ágyékánál rejtőző kicsiny tőrt, majd a mellkasához emelte. Amint a penge a szívébe hatol, a férfira köpi a vérét, és oly erős átkot mond rá, melyet egyetlen varázslattal sem lehet kivédeni. Laurlaethee Shaurlanglar nem akart olyan erdőben élni, ahol vademberek uralkodnak. Márpedig ez következik...
Tudta, hogy hova kell döfnie, de sosem gondolta volna, hogy ennyire fagyos érzés lesz.
Ennyire fagyos, ahogy a vér kibuggyan, és... és... győzelem!
Melegség öntötte el, lelke szárnyalni kezdett, mint egykoron, amikor szeretett Touorja gyengéden átölelte.
Kinyitotta a szemét, és egyenesen a gyűlölt férfival találta szemben magát. Tenyerét a mellkasára tapasztotta és begyógyította a halálos sebet. Ujjai lassan elindultak lefelé a mellkasán, és megfogták a kezét.
Letérdelt, és megcsókolta a kezét.
– Úrnő – kezdte síri hangon, még mindig térdelve. – Azért jöttem ide, hogy barátot szerezzek, nem azért, hogy megöljek egy ellenséget. Számít az, hogy milyen istent imádunk, ha jót teszünk egymásnak? Remélem, újból meglátogathatlak..., és akkor nem lesz okod rá, hogy ezt használd ellenem.
Villámgyorsan felegyenesedett, és a nő tenyerébe ejtett valamit: a vértől ragacsos pengét. Laurlaethee elhűlve nézte, amint a vér eltűnik róla, és felcsillan a tiszta ezüst.
Összezárta a tenyerét, és felemelte a kicsiny tőrt. Keze megremegett, amiért szégyenkezni kezdett. A férfi rezzenéstelen arccal állt előtte, kartávolságon belül. Nem mozdult, csak a nő szemébe fúrta a tekintetét.
Laurlaethee Shaurlanglar elhajította a tőrt, és zokogni kezdett. Még soha életében nem zokogott annyira keservesen, szinte már elvakították a könnyei. A vízfüggönyön keresztül homályosan látta, hogy a férfi átvág a szobán, leghatalmasabb varázslatai romjai közt, és kilép az erkélyre, melyen át korábban megjelent.
Az ember, akit Elminsternek nevezetek ott megállt, visszanézett, és üdvözlésre emelte a kezét. Ősi rituálé volt, mellyel az idősebbeket tisztelik meg az elfek.
A mozdulat hatására az összes hatástalanított varázslat életre kelt, és ragyogva táncolni kezdett a nő körül. A szoba beleremegett a varázslatok együttes erejébe, mely most felszabadult. El kordában tartotta a mágikus energiákat, megtáncoltatta azokat, majd egyetlen legyintéssel szertefoszlatta mindet. Az elveszett gyűrű visszatért az ujjára, energiával telítetten, minden varázslata visszatért az elméjébe, kiontott vére visszaáramlott a testébe. Laurlaethee elhűlve meredt a férfira. Senki sem képes erre. Senki.
– Mystra kegyes – suttogta Elminster. A szavak felerősödtek, mire a nő fülébe értek. – Béke és jókedv legyen veled, Shaurlanglar úrnő! Egyikünk sem haragszik rád.
Ezzel eltűnt. Az ősöreg elf az arcához emelte a kezét, és letörölte a könnyeit. Évszázadok óta, hosszú, hosszú büszke évszázadok óta először érzett csodálatot valami iránt.
Megfordult, és megnézte magát a szoba egyetlen, hatalmas tükrében. Még a ráncai is eltűntek. Fiatalabb lett! Oldalra fordult, és mindkét orcáját megvizsgálta a tükörben. Fiatalabb, erősebb és magasabb lett... hátravetette a fejét, és nevetni kezdett. Ezúttal nem törődött vele, hogy lágy nevetése vad kacajba torkollott. Levetette a ruháját, majd mezítelenül a borospalackhoz lépett, és beleszagolt. Meg sem lepődött azon, hogy minden méreg kiszállt belőle. Laurlaethee megrázta a fejét, elmosolyodott, majd áthajolt az erkélykorláton és nézte a csiripelő madarakat. Hideg szellő csapott fel az árnyékok közül, és vágott be a korlát mögé, de ő meg sem rezzent, nem érzékelte a hideget.
A csodálat melegen tartja a testet.
APRÓ NYAMMOGÓ ISTENEK, HÁT NEM GYÖNYÖRŰ? BELEREMEG A SZÍVEM, DE A GYOMROM HÁBOROG! A POKOL TÜZÉRE, EMBER, NE TÉGY PRÓBÁRA! EZ MYSTRA MŰVE VOLT, HA NEM TÉVEDEK. RAJTAD KERESZTÜL, ÉS VÉGSŐ SORON AZ ÉN PARANCSOMRA.
Valóban.
HALLGASS! SZÓLOK, HA SZÜKSÉGEM LESZ A TANÁCSODRA. ELKERÜLHETED A KÍNZÁST, HA MOST AZONNAL MEGMUTATOD, HOGYAN HASZNÁLOD MYSTRA EREJÉT, KÖZVETLENÜL, ÉS SZÁMOMRA HASZNOSAN! A PUSZTÍTÓ ERŐT, NEM HOLMI VIRÁGSZIRMOKAT VAGY EFFÉLE VACKOT!
Parancsod számomra óhaj!
ÉS NE JÁRASD FELESLEGESEN A SZÁDAT, OSTOBA VARÁZSLÓ! TEDD, AHOGY PARANCSOLTAM! AZONNAL!
[élénk emlékek folyama, mint az aláhulló csillagok, melyek egyre nagyobbak és fényesebbek... lassulnak... az egyik felragyog, és elnyomja a többit]
Kék tűz futott végig az ajtó mentén, lezárva azt. Ősi mágia lengte be a romos csarnokot, és zárta el Faerűn elől. A leghatalmasabbak vívták itt a párbajaikat évszázadokon át. A kemény kőfalak megolvadtak és megfolytak, magukba szívták a mérhetetlen kétségbeesést... valamint a félelmet, és a figyelő, tehetetlen fogságba esett szellemek szikrázó feszültségét.
Mosoly szelte át a magas, hihetetlenül sovány küzdő arcát. Nem hordozott sem kegyetlenséget, sem barátságot.
– Gondolod, hogy egyedül jöttem? – kérdezte a lich.
Az egyik függő cseppkő a háta mögött megremegett, alászállt, és felvette egy szemzsarnok alakját. Lustán előrébb lebegett, csápjait vészjóslón meglengette, miközben apró pálcikákat rágcsált tucatnyi szájában. Egy denevérszárnyú vízköpő röppent elő a közeli árnyékból, egy fekete lánggal izzó pallost forgatva. Egy hatalmas kígyó siklott elő valahonnan, és felemelte hatalmas, de gyönyörű, emberszerű fejét. Egy obszidián fekete elf nő állt mellette, mágikus tőröket pörgetve a csuklója körül.
A szörnyek egyszerre indultak meg a magányos kihívó ellen: egy nem annyira magas és vékony ember ellen. Nem tűnt harcosnak, sőt egész gyámoltalannak látszott.
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Érdekes társaság – állapította meg nyugodt hangon. – Szívesen meghallgatnám, hogyan verődtetek össze – leült egy közeli kőhalomra, lábát kényelmesen keresztbe rakta, majd elővette a pipáját. – Nos?
– Megőrültél? – bámult rá a lich.
A mágus pipadohányt szórt a tenyerébe, majd gondosan betömködte a pipájába.
– Talán – felelte flegmán, miközben a halál tárt karokkal közelített felé, hogy örökre körbefonja. – Meglep?
A lich nem válaszolt, ehelyett hadarni kezdett.
– Mystra és a Mitikus Mágus előtt kérem, hogy ebben a párbajban az ellenfelem minden ereje szálljon belém! Támadás!
Bár a lich súlyosan megsértette a Halálcsarnok szabályait azzal, hogy szövetségeseket hozott, és nem hagyta felszólalni az ellenfelét a harc előtt, az ember csak ült tovább nyugodtan, és rágyújtott a pipájára. Az sem nagyon zavarta, hogy az ellenséges szörnyek felsorakoztak előtte, biztos halállal fenyegetve.
Amint az első varázslat elérte, a halálzsarnok villámvarázslata, az egész csarnok kékesfehér tűzbe borult, és diadalittas, női énekhang harsant. A sötételf végtagjai lángra kaptak, és elenyésztek. A vízköpő kavargó füstté olvadt, feketén izzó kardja apró szilánkokra repedt. A hatalmas kígyó megperzselődött, mint egy sülő kolbász, és összeaszalódott a porban. A szemzsarnok halálos tekintete lassan kialudt.
Amint utolsó szövetségese is kilehelte a lelkét, a hitetlenkedő lich felhorkant.
– Hogy...?
– Mystra az üdvözletét küldi – felelte nyugodt hangon az ücsörgő ember. Lusta füstkarikát fújt ellenfele irányába, majd flegmán megkérdezte. – Ez azt jelenti, hogy nem akarod elmesélni a szövetségetek történetét?
A lich tébolyult sikolya éppúgy nem hordozott szavakat magában, mint Mystra korábbi éneke. Fekete és vörös lángnyelvek csapódtak ki az ujjaiból, és indultak a terem végében pipázó alak felé.
Elminster rezzenéstelen arccal nézte a közeledő lángnyelveket. Amint elérte a varázslat, megvonaglott fájdalmában, amitől a pipája felrepült a levegőbe. Füst áramlott ki a szájából, mikor megszólalt.
– Mystra azt akarja, hogy válaszoljak.
Becsukta a száját. Amikor újból kinyitotta, Faerűn összes kékesfehér tüze kiáramlott belőle, megtisztítva a halálcsarnok másik végét a lichtől, és minden egyébtől, egyetlen eszelős pillanat alatt...
Kékesfehér, és fényes...
ÁÁÁ! HRGGGÁÁH!
[gyötrő, fájdalomtól izzó vörös szemek, remegő szarvak és csápok, melyek tehetetlenül vergődnek elviselhetetlen kínjukban, és lassan elhalnak]
[óvatos pillantás, lassan előbújik az árnyékokból, hogy vessen egy pillantást a túl sok szétmarcangolt emlékre, melyek közepén ott őrködik egy főördög]
ÓHHH! UHHH! [a fájdalom hirtelen megszűnik, a merev csápok életre kelnek, a szétszabdalt szarvak begyógyulnak]
NESSUS BÓDÍTÓ TÜZÉRE!
Nergal?
HA AZT GONDOLNÁM, HOGY EZT SZÁNDÉKOSAN TETTE, VARÁZSLÓ, EGYENKÉNT TÉPNÉM KI A VÉGTAGJAID, ÉS APRÓ DARABOKKÉNT TÉPNÉM SZÉT A TESTED!
Csak megmutattam, amit látni akartál.
VALÓBAN. BÁR SEMMI HASZNÁLHATÓT NEM LÁTTAM. RITKÁN TÖR FELSZÍNRE EKKORA PUSZTÍTÁS, HA KITÁTOM A SZÁM!
Azt hiszem, ellent kell mondanom...
NE ÖRÜLJ, KISEMBER! HAMAROSAN ISMÉT MEGKÍNOZLAK!
[felkel a romok közül, enyhén megtántorodik, majd a csápok előrelendülnek, a fény ismét kigyúl, és kezdetét veszi a kutatás]
TEHÁT ILYEN EGY ISTENNŐ TÜZE. LEGKÖZELEBB FIGYELMEZTESS, HA HASONLÓ MEGLEPETÉS KÉSZÜL!
Nem tudom, hogy téged mi lep meg, ördög.
VALÓBAN? ÉN SEM. [komor mentális mosoly] NOS, MAJD EGYÜTT KIDERÍTJÜK, HOGY...
Spinagonok bukkantak elő a vérvörös égboltból. Rávetették magukat egy nagydarab lényre. Harci villával és éles karmaikkal estek neki. A lény felordított, szétcsapott köztük hosszú csápjaival, majd rájuk rivallt.
– Ki merészel ...?!
Az alacsonyabb rendű ördögök összerezzentek, és kimenekültek a mélyedésből.
Nergal utánuk nézett, de csak az egyiküket tudta elkapni. Az ellenséges ördög tehetetlenül visítozott a karmaiban, miközben Nergal szépen, komótosan kitépte a végtagjait. Egyik csápjával szétfeszítette a lény állkapcsát, nehogy megharapja, ettől azonban elnémult. Nergal csalódottan megrázta a fejét.
Legyenek bár egy ellenség katonái vagy csak egyszerű, vakmerő gyilkosok, jó figyelmeztetés volt. Teljesen elmerült az emberi gondolatok tengerében, és védtelenül felkínálta magát. Avernus nem minden teremtménye elég okos ahhoz, hogy messze elkerüljenek egy főördögöt. Néhányan úgy gondolhatják, hogy szerencsét próbálnak a sebesült, erőtlen Nergallal, nem is beszélve a meztelen, kúszó-mászó emberről, Elminsterről. A mágus néhány hasadékkal odébb járt a gomolygó füst közepén, és egyenesen Tasnyavagy Oomrith vagy Skeldagon vagy valaki más karmaiba tartott.
Nergal egy jobban védhető helyre röppent. Óvatosnak kell lennie. Egy csapatnyi nupperibos bújt meg egy beugróban. Az ördög sokat sejtetően rájuk mosolygott, mire egymást letiporva iszkoltak el. Nergal megnyugodott, és visszatért Elminster elméjének sötét járataiba.
Visszatért Elminster fiatal korába, Hastarlba, ahonnan az emlékek láncolatán át megtudhatja, miként tett szert a varázsló Mystra erejére, és miként szerezte meg az uralmat felette. Miként tett szert a titkos mágiára, melyet Nergal rövidesen megszerez magának.
Ördögi kacaj harsant az egyik járatban. A hang megremegtette az egyik szétrombolt csarnokot az Öreg Mágus szemei mögött. Tüskék nőttek, hogy kevésbé vonzó falattá tegyék Elminstert.
A félbetépett lemurok cseresznyepiros vérétől csillogó végtagok bágyadtan elernyedtek a tál alakú ágyban.
– Nos – dörögte a végtagok gazdája. Apró lángnyelvek csaptak ki az ajkai közül és fakadtak széles mellkasán –, Nergalnak új játékszere van. Elég érdekes lehet, ha Nergal lemondott a szokásos vadászatairól miatta. Elég érdekes ahhoz, hogy Tasnya megszerezze magának.
Áthengeredett a lemurok tetemein, elhúzódott a szárazföldi ingolák borotvaéles állkapcsai elől, melyek oly sok kellemes fájdalmat és élvezetet okoztak neki. Tucatnyi női ördög hevert az ágy előtt. Rávillantotta egyikükre izzó tekintetét, aki izgatottan nyalta meg buja ajkait emberi nyelvével, és várta a csábító küldetés szavait.
Tasnya nem is hagyta cserben a szolgáját, bár hangja ironikusan csengett.
– Kimennél, hű Sressa, és megnéznéd Nergal dolgait? Sebesítsd meg, ha tudod, és hozd elém az embert, sértetlenül. Tasnyának hasznára vannak a halandó varázslók..., és a tomboló főördögök, akik vissza akarják szerezni.

 

 

Kilencedik fejezet
KI GYILKOLJA VÍZMÉLYVÁRA TITKOS LORDJAIT?

Tüskékkel borítottan, meggyötörten kúszik...
[képek egy kövér, ziháló férfiról, és egy karcsú lányról, amint a sötét éjszakában rohannak]
AZ EGÉSZET MEG AKAROD MUTATNI? AJÁNLOM, HOGY TELE LEGYEN HASZNOS MÁGIÁVAL A TÖRTÉNETED, ELMINSTER, KÜLÖNBEN OLYAN FÁJDALMAS EMLÉKEKKEL AJÁNDÉKOZLAK MEG, MELYEKET NEM FELEDSZ EL EGYHAMAR!
NE MONDD, HOGY EZT HALLOTTAD MÁR KORÁBBAN..
[csend]
Nos?
Csak követem a parancsodat, ördög, és csendben maradok.
HMM. BELÜL OLYAN SÖTÉT VAGY MINT EGY ÖRDÖG, NEM IGAZ?
[mosolygó csend]
FOLYTASD, VARÁZSLÓ!
– Az alagúton megyünk – dörmögte Mirt. – Nincs kedvem az udvaroncokkal bájologni.
– Sosem teszed – felelte Asper. Mirt felmordult. Nehéz léptekkel rohant végig a sötét sikátorokon, és nem maradt elég levegője az ostoba fecsegésre. Most az egyszer.
Asper tisztán hallotta a zihálását, mely szűnni nem akaró sípszóként hasított a levegőbe. Az Öreg Farkas hanyagul lóbálta a kardot a kezében, miközben meglepően gyorsan szaladt. Asper ott loholt a nyomában, és élénken fürkészte az árnyakat, hátha felfedezi a támadót, melyről remélte, hogy sosem kerül az útjukba.
Mirt nem óvatoskodott. Dühöngő bikaként rohant végig az utcákon, a Vízmélyvára-hegység felé, melyen a kastély állt. Rendíthetetlenül söpört végig a sikátorokon, átgázolt a szeméthalmokon, és fennhangon morgott, mely semmi jót nem ígért annak, aki az útjába mert állni. Mint ahogy máskor sem.
Keresztezték a Gyöngy sort, ahol majdnem feldöntöttek egy városi őrt. Mirt befordult egy mellékutcába, Asper pedig átbújt az egyik őr hóna alatt, és követte a férfit.
Mirt matatni kezdett az övével.
– Fogd! – ezzel Asper kezébe nyomta a kardját.
– Legalább háromszor hallom ezt a szót naponta – lihegte Asper. Megfordult, hogy szemben találja magát a rohamozó őrökkel. És az urának is pont most kell könnyítenie magán. De mégsem...
Mirt a szokottnál is vadabb hörgéssel vetődött a legközelebbi őr bokájára. A szerencsétlen őr felsikoltott rémületében, amint a nagydarab Mirt felemelte, mint egy gyereket, és a társaira hajította. Hatalmas csattanással terültek el az utca kövén, mire Asper enyhén összerezzent.
Mirt visszafordult a lányhoz. Egy vékony ezüstláncot tartott a kezében, mely az övétől eredt. Egy kulcs fityegett rajta, melyet a gatyapőcében rejtegetett. A következő pillanatban elfordult, és egy falhoz sietett.
– Hah! – horkant fel. A kulcson megcsillant a hold ezüstös fénye, amint elengedte, és visszafordult a lányhoz. – Gyere! Befelé!
Meg sem várta a választ, elfordult, és odébb rúgta az egyik őr tapogatódzó negyedes botját.
– Nincs időnk ezekre a bolondokra! – dörögte, és felkapta az őrt, majd nekicsapta a falnak.
Asper elvetődött mellette, bele a tátongó sötétségbe. Mirt megragadta a nő vállát, és követte. Gondosan odébb rúgta a földre vitt őr karját, nehogy beszoruljon az ajtóba.
– Talán később – motyogta ördögi vigyorral az ajkán. Egészen közel hajolt az őr arcához, belevigyorgott a képébe, majd becsapta maga mögött az ajtót.
– Hol vagyunk, uram? – suttogta lágyan, de sürgetőn Asper. Mirt felkuncogott.
– Shyrrhr házában – felelte –, ne mozdulj, kislány! Keresek egy lámpást. – Ügyesen kikapta a lány kezéből a kardját, mintha tökéletesen látna a sötétben.
– Nincs rá szükség – hallatszott egy nyugodt hang a sötétből. – Van nálam egy – egy ajtó nyílt szinte nesztelenül, majd felvillant egy lámpás fénye. – Üdvözöllek... Mirt?
– Igen – hallotta Asper az ura hangját. – A védelmi rendszer még mindig működik, ahogy látom.
Egy magas, gyönyörű nő állt előttük papucsban, és arannyal átszőtt, smaragdzöld hálóingben. Egyik kezében a lámpást tartotta, a másikban valami pálca félét. Kedvesen mosolygott.
– Ismét a régi trükkök, Öreg Farkas?
Mirt hanyagul visszacsúsztatta a kulcsot a gatyapőcébe.
– Ismerd meg Aspert, Asper, ő Shyrrhr úrnő. Tudom, hogy párszor már láttátok egymást az udvarban, úgyhogy mellőzzük az udvariaskodást. Azonnal a palotába kell sietnünk, Sheer.
Shyrrhr kíváncsian felvonta a szemöldökét.
– Gyertek! – mondta végül, és átvezette őket számos ajtón, majd le egy csigalépcsőn. – Mintha nem önmagad lennél, Mirt – tette hozzá később, amint egyre mélyebb, és hűvösebb járatokba értek – Nem szívesen engedlek el. Nincs minden rendben a palotában.
Mirt szigorúan nézett a bronzhajú nőre, mintha a tekintetétől értelmet nyernének a gondolatai.
– A palotán kívül sem – dörmögte Mirt. – Városi őrök követtek idáig.
Shyrrhr dallamosan felkacagott.
– Te mindig jól elszórakoztatsz, Öreg Farkas. Ne vedd sértésnek, Asper!
– Nem vettem, hölgyem – felelte Asper.
A lépcső egy kőfolyosóba torkollott. Shyrrhr leemelt egy lámpást az egyik polcról, és Asper kezébe nyomta.
– Ő mindig elejti – mondta, és Mirtre nézett, miközben meggyújtotta. – Siess! Az istenek óvjanak!
– Ahogy téged is – viszonozta Asper.
Shyrrhr intett, majd visszament a lépcsőn.
– Az őröket majd elintézem – szólt még utánuk.
– Tamaeril Bladesemmer és a varázsló, Resengar meghaltak az éjjel. Légy óvatos! Vigyázz magadra! – figyelmeztette Mirt.
Shyrrhr visszafordult, zöld szemei szinte izzottak.
– Mindig vigyázok – mondta lágyan. – Köszönöm a figyelmeztetést, Mirt. Mondj el mindent, ha alkalmad nyílik rá – ismét megfordult, és eltűnt a szemük elől.
Asper összeráncolta a homlokát.
– Azt hiszem, legurítottál pár üveg bort a házában, de sosem árultad el neki, amit akart.
Mirt fagyosan elmosolyodott.
– Ő Piergeiron legjobb ügynöke, de nem Lord, ha érted, mire gondolok. Ugyanakkor nem lennék meglepve, ha őt látnám az oltár előtt térdelni, ha Piergerion ismét meg akarna nősülni.
Ismét elvigyorodott, és elindult a járatban.
– Mostantól jól figyelj! A kövek nem egyformák – nagy levegőt vett, és trappolva elindult. – Tartsd magasra a lámpást, és imádkozz, hogy időben érkezzünk!
TÖBB, MINT ELEGET VÁRTAM EGY CSEPPNYI MÁGIÁRA. TÖBB ÉS JOBB KELL! SZÓRAKOZTATÓ VAGY VARÁZSLÓ, DE FECSÉRLED AZ IDŐMET!
Egyéb halaszhatatlan elfoglaltságod van, Lord Nergal?
[dühödt hörgés, mentális csapás]
[kínzó fájdalom]
[ördögi vigyor, elégedettség]
Torgent már öreg volt ahhoz, hogy ő védje a Lordot. Szürke szakálla őszbe csapott, vállai megereszkedtek, az erő kiszállt belőlük az évek során. Viszont még mindig ugyanolyan büszkén állt, mint fénykorában, és soha senki sem látta, még csak ásítani sem, őrség közben.
Három fiatalabb társa összességében sem volt annyi idős, mint ö, mégis ő hallotta meg elsőként a csizmás lábak puha dobogását a föld alatti járatban.
– Készüljetek, fiúk! – jelzett Torgent. – Valaki közeledik!
Kézi nyílpuskák feszültek meg lövésre készen, Torgent pedig maga elé kapta a pajzsát, és felemelte a kardját. A hatalmas vasrácsos kapu mögé helyezkedett, hogy szembenézzen bárkivel, aki felbukkan előtte. A hatalmas Vízmélyvára sorsa az ő kezében nyugszik, és ő ezért kész bármire.
– Állj meg, és fedd fel magad, önként és őszintén! – hadarta el a szokásos szöveget. Mély hangja visszhangot vert a járatban, és két alak bontakozott ki a nyomában. Egy nagydarab, nehézkes alak, és egy kisebb, kecsesebb másik. Mindketten kivont karddal közelítettek.
– Torgent! Én vagyok az Mirt! Lady Asperrel vagyok – kiáltotta messziről Mirt, és robogott tovább a kapu felé. – Azonnal Piergeironhoz kell mennünk, úgyhogy mondd meg a kölyköknek, hogy eresszék le e nyílpuskát, és nyissák ki a kaput, amilyen gyorsan csak tudják!
– Mirt! Jó, hogy látlak, Öreg Farkas! – kacagott Torgent, és félretette a fegyvereit. A vasrács megremegett és felnyögött, ahogy két oldalról nekifeszültek, hogy felnyissák.
– Nem annyira öreg, kölyök! – dörmögte Mirt, majd átgurult a vasrácsok alatt, és megragadta Torgent kesztyűs kezét. – Hol van most Piergeiron?
Torgent zaklatottnak tűnt még mosolygás közben is. Lehajolt, hogy felsegítse Aspert.
– Hölgyem – mondta, és automatikusan meghajolt. Felnézett, és elkomorult az arca.
– A Lord a Belső Fogadóteremben van, erős őrizetben. Örülök, hogy itt vagy! Mostanában nem régi önmaga – a többi őr egyetértően mormogni kezdett, miközben visszazárták a vaskaput. – Éjjel-nappal rajta van a páncél, leeresztett sisakrostéllyal. Sosem volt bőbeszédű, de mostanában különösen keveset beszél. Csak „igen”, „nem” meg „legközelebb” és „elég”, ez minden, amit mond. Örülnék, ha elmondanád, hogy mi történt.
Mirt komoran ráncolta a homlokát.
Aspernek újabb emlékkép jutott az eszébe – Mirt a nyeregben ült, még zsoldosként, és arra készült, hogy megfizessen egy áruló tethyri nemesnek.
Mirt pengéje enyhén megemelkedett. Az egyik fiatal őr ösztönösen a sajátjához kapott.
– Elmondom, amit tudok, ha lesz rá alkalmam – mondta Mirt, és elindult. – Köszönöm, Tor. Ismerem a járást – ezzel elcsattogott a kaputól. Asper könnyedebb, táncos léptekkel követte.
Torgent ádáz mosollyal az arcán fordult vissza a kapuhoz.
– A kardomra esküszöm, ma éjjel látunk valamit! Ma belátunk a dolgok mögé. Ez az ember átjut még ott is, ahol más csak kőfalnak ütközik, és visszahuppan! Heves pillanatok következnek, ahogy a vendégünket ismerem! – ezzel visszaült a helyére, és egy vidám, harci nótát kezdett fütyülni.
A fiatalabb őrök összenéztek, megvonták a vállukat, és elvigyorodtak. Lopva Mirt és Asper után néztek, de egyikük sem tett megjegyzést a lány szépségére. Ez mintha egy kissé zavarta is volna Torgentet.
MÁGIÁT, ELMINSTER! HOL VAN MÁR A MÁGIA?
Hamarosan, ördög, hamarosan!
TÚL SOKSZOR HALLOM EZT A SZÓT, MÁR KEZD VERSET ÖLTENI.
Ez az Nergal. Akarod hallani az egész balladát?
[undor]
MUTASD TOVÁBB AZ EMLÉKEKET, VARÁZSLÓ! NEM ÉRDEKEL AZ ÉNEKED!
[meglepettség, csillogó, fényes emlékek]
Titkos folyosókon át mentek, hogy elkerüljék az őröket és a szolgákat. Alig találkoztak valakivel, de Mirtet ismerték, ráadásul tudta az összes jelszót, és magánál tartotta a Lordok jellegzetes gyűrűjét, így könnyedén eljutottak a Belső Fogadóteremhez.
Az őrök fegyverrel a kezükben fogadták őket, és egy tapodtat sem tágítottak előlük, amíg a kapitányuk engedélyt nem kért a belépésükre. Nagy sokára jött csak ki a teremből, és fagyos hangon közölte.
– Lord Piergerion mindkettőtöket fogad. Bár nem szívesen! Tegyétek le a fegyvereiteket, és bemehettek!
Mirt megvonta a vállát, és letette a pengét. Több másik is lapult a ruhája alatt. Asper sem akadékoskodott, udvariasan, a markolatánál fogva nyújtotta át az egyik őrnek.
– Szívélyes fogadtatás – mondta Mirt gúnyosan, és viszonozta a kapitány jéghideg, haragos pillantását. Ha nem lett volna ő is Vízmélyvára egyik Lordja, esélye sem lett volna rá, hogy az Első Lord közelébe férkőzzön. Bár az őrök nem tudhatták igazi kilétét.
Ha nem lettek volna Lordok, a barátai még mindig élnének, és most nem kellene Piergeiront figyelmeztetnie.
Mirt a komor hangulatával harmonizáló arckifejezéssel lépett be a Belső Fogadóterembe. Piergeiron egy lámpás alatt ücsörgött, teljes lovagi páncélban.
– Lelépni! – vetette oda Mirt a kapitánynak.
Az őr meg se rezzent. Mégis kinek képzeli magát ez a hájas Uzsorás? Talán ő Vízmélyvára összes Lordjának a feje?
Piergeiron parancsoló kézmozdulata azonban megerősítette Mirt parancsát.
Mirt intett Aspernek, hogy tartsa szemmel Piergeiront. Ő maga alig várta meg, hogy becsukódjon a kapitány mögött az ajtó, előkapott egy kést az ingujjából, és egy villámgyors mozdulattal elmetszette a vészcsengő zsinórját.
Asper felszisszent ijedtében.
Mirt Piergeironra vetette magát, megmarkolta a sisakját, és feltépte a rostélyt, miközben mindketten a földre zuhantak.
– Sejtettem – horkant fel Mirt, amikor a riadt, barna szemekbe nézett. – Ki vagy te, és mit tettél Piergeironnal? – meg sem várta a választ, Asperre nézett, és folytatta. – Csavard a feje fölé a karját! Vigyázz, nehogy tőrt rántson!
Alig ütközött ellenállásba. Könnyedén letépte az idegen fejéről a sisakot, és egy, még Aspernél is fiatalabb lányt talált alatta.
– Ki a... Aleena? – dörögte Mirt, és egy újabb tőrt szorított a rémült lány torkához.
– I-igen – hebegte falfehéren, remegő ajkakkal a lány. Felszegte az állát, és dühösen meredt a férfira. – Megpróbáltad megölni az apámat? – kérdezte egy középkorú férfi öblös hangján: Piergeiron, Vízmélyvára védelmezőjének a hangján. Meglehetősen furcsán hangzott azokról a törékeny ajkakról.
Mirt értetlenül összeráncolta a homlokát, majd legördült a lányról, és intett Aspernek, hogy húzódjon hátrébb.
– Nem, dehogy is! – horkant fel. – Mi történt? Gyere, kislány, gyorsan mondj el mindent! Több Lord is meghalt ma éjjel. Mi történt az apáddal, és miért hordod ezt a páncélt? Piergeiron sosem használna fel csalétekként, hogy elkapja a gyilkost, aki egyszer már célt tévesztett.
Aleena szomorúan bólogatni kezdett.
– Apám nincs olyan állapotban, hogy bármit is engedélyezhessen vagy jóváhagyjon. A Feketepálca Toronyban fekszik, alszik. Valaki majdnem megölte három nappal ezelőtt.
Mirt megborzongott.
– És minket nem is értesítettek! Hogy van?
Aleena megvonta a vállát. Szemei benedvesedtek a felszínre igyekvő könnycseppektől.
– Életben van. Laeral hét üveg gyógyító folyadékot öntött le a torkán. Már... többször átesett ezen. Ó, Mirt... – ezzel Mirt mellkasára dőlt, és keservesen zokogni kezdett. A férfi átölelte, esetlenül megveregette a hátát, majd segélykérően Asperre nézett.
Asper felkapta a legközelebbi üveget, és töltött belőle egy pohárral.
Mirt egy hálás pillantással megköszönte, és Aleena szájához emelte. A lány megrázta a fejét, és eltolta a poharat.
– Már így is túl sokat ittam – Mirt megvonta a vállát, és maga ürítette ki.
– Annyira félek! – zokogta Aleena. – Csak ücsörgök itt, és várom, hogy megjelenjen a gyilkos... még csak meg sem tudom érinteni ezt a kardot! Ez apám szent kardja, akkor sem használnám, ha úgy vívnék, mint a legjobb harcosok.
Asper átkarolta Aleena vállát, odébb tessékelte, leültette, majd mellé térdelt, és átölelte. A pazar lovagi páncél érintése idegen, és rideg volt.
Aleena könnyes szemekkel tekintett rá.
– Sa-sajnálom hölgyem, nem szép dolog idegenek előtt sírni – motyogta révetegen. – Aleena vagyok, Piergeiron lánya. Megtudhatnám a neved?
Asper barátságosan elmosolyodott.
– Asper vagyok, Mirt az uram. Azért jöttünk, hogy figyelmeztessük az apádat: két Lordot is megöltek az éjjel, ha nem többet. Tamaeril Bladesemmer halott, de halála előtt még kapcsolatba tudott lépni Mirttel. Megüzente, hogy egy álarcos alak, aki át tudta törni a mágikus védelmét betört a szobájába, és könyörtelenül meggyilkolta. Ezt megelőzően Resengart a varázslót ölte meg a saját hálószobájában. Tudsz esetleg másokról is?
Aleena megrázta a fejét.
– Még azt sem tudom, hogy ki Lord és ki nem. Laeral elárulta, hogy Mirt az, mielőtt ide küldött.
Mirt csak bámult maga elé, a félig üres palackkal a kezében.
– Laeral küldött ide? Miféle ostobaság ez?
Aleena ismét felszegte az állát.
– Lord, én ezt teszem Vízmélyváráért, ahogy te is teljesíted a kötelességedet. Nem maradhat üresen a trón, mert akkor ez a férfi vagy férfiak és a támogatóik tudnák, hogy nyertek. Akkor pedig mi történne a Ragyogás Városával? Hadsereg támadna ránk, esetleg egy flotta? Így megelőzhetjük a vérengzést.
– Azt mondtad, férfiak? – Mirt vadul ráncolta a homlokát, és figyelmen kívül hagyta a lány többi szavát. – Hányan támadtak az apádra?
Aleena megvonta a vállát.
– Senki sem tudja. Egy teleportáló gyűrűvel jött át a Feketepálca Toronyba, amelyet még Khelbentől kapott valamikor. Khelben más síkokra ment, de én nem tudom, hogy mit csinál. Laeral és én ápoltuk az apámat. Miután megtettünk minden tőlünk telhetőt, Laeral azt mondta, hogy jöjjek ide, vegyem fel apám páncélját, és tegyek úgy, mintha ő lennék. Belegyeztem, úgyhogy felöltöttem a páncélt, Laeral pedig elmondott egy varázslatot, amelytől – egy pillanatra elmosolyodott, de rögtön elkomorult az arca – olyan lesz a hangom, mint az apámé. Azt mondta, vicces lesz.
Mirt elvigyorodott.
– Kétszer is meggondolnám, hogy megöleljelek-e, ha lent van a rostélyod. És most mi legyen?
Aleena széttárta kesztyűs kezeit.
– Nem tudom. Aludni sem tudok, annyira aggódom az apámért. Belefáradtam, hogy kinek kell lakolni és miért, hogy ki tartozik kinek és mivel! Nem tudom, hogy apám hogyan képes erre nap mint nap! Már nem bírom ezt sokáig – megtörölte csöpögő orrát. – Lassan kezdek beleizzadni a páncélba, és akik ismerik az apámat, hamarosan rájönnek, hogy furcsa a szagom.
Mirt és Asper felnevetett.
– Igen, egyre jobban érződik, most, hogy levetted a sisakod – mondta Asper. – Menjünk a Feketepálca Toronyba, és beszéljünk Laerallal. Lehet, hogy az egyik szál végére értünk.
– Igen, menjünk! – értett egyet Mirt. – Vedd fel a sisakot! Legalább megfürdesz, ha mást nem.
Aleena elmosolyodott.
– Hogy jöttél rá ilyen gyorsan?
Mirt megvonta a vállát.
– Abból, ahogy ültél. Abból, ahogy az őrnek intettél. Abból, hogy nem sértődtél meg az otromba viccen, melyről tudnod kellett volna, hogy elsütök, amikor üdvözöllek... és abból, amit Torgent mondott.
– Torgent?
– Az egyik őr. Ma éjjel Shyrrhr alagútjának a kapujában őrködik. Ha védelemre van szükséged a palotában, nála nem találsz megfelelőbb embert. Keress egy öreg, fehér bajszú férfit. Elmondta, hogy keveset beszélsz, és mostanában egész nap a páncélodban vagy, hogy valami nincs rendjén, mintha nem Piergeiron lenne a páncélban. Az emberek meg tudják állapítani ezt. Mellesleg – vonta meg a vállát –, ha tévedtem volna, az apád az adósom. Nem szokásom idegen hölgyekre vetni magam.
– Újabban? – vonta fel a szemöldökét Asper. – Nem vezet innen alagút a Feketepálca Toronyba?
– De igen – vágta rá egyszerre Mirt és Aleena, és felnevettek.
– Gyertek! – mondta a pocakos Uzsorás, és elindult egy oszlop felé. – Erre.
– Erre? De itt... – akadékoskodott Aleena, Mirt azonban mindentudón rámosolygott.
– Bízz bennem! Rengeteg járat van a palotában. Talán nem akarsz ráijeszteni az ajtó előtt álló mogorva kapitányra? Lesz egy-két meleg perce, amikor felfedezi, hogy eltűntél.
Aleena ingatni kezdte a fejét.
– Apám figyelmeztetett, hogy vigyázzak veled, de sosem hittem volna, hogy...
– Sosem hiszik – motyogta Mirt, miközben megnyílt előttük egy keskeny járat. – Hölgyeim, vigyázzanak a fejükre...
A sarokban gubbasztó éhes egér alig vett három gyors lélegzetet, mikor a titkos ajtó már be is zárult, és valami megrezdült a levegőben.
Hideg lángnyelvek csaptak fel. Egy álarcos alak ugrott ki belőlük, kivont karddal a kezében. A szoba üres volt, és sötét. Gyorsan körbenézett, majd visszalépett a lángok közé. A tűz felvillant majd eloszlott, ismét sötétségre kárhoztatva a szobát.
Az egér kirohant rejtekéből, hátha hagyott ott valami ehetőt az idegen, de nem talált semmit. Nem úgy, mint a régi időkben. A dolgok már nem voltak olyanok, mint régen, merengett az egér, álmosan, komoran. Talán ez a világ rendje.
A POKOL URÁRA, VARÁZSLÓ, HOL VAN AZ AZ ÖRDÖGVERTE MÁGIA?
[csend, az agyféreg feltartóztathatatlanul fúrja magát előre a sötét csarnokokban]
– Erre – zihált Mirt, és mélyen lehajolt. – Innen nyílik az út...
– Úgy bizony! Amely ráadásul igen veszélyes egy Lord számára. De Faerűn már csak ilyen veszélyes hely.
Az örömittas hang közvetlenül Mirt füle mellett csengett. Az Öreg Farkas a korát és termetét meghazudtoló gyorsasággal reagált. Azonnal felkapta a kardját, és hátrébb ugrott.
A lesben álló gyilkos szitkozódni kezdett, amint álnok pengéje csak az üres levegőt szelte át.
Mirt kardja azonban célt ért, és mélyen belevágott a gyilkos húsába. Visszahúzta a pengét, véres vércsíkot húzva maga után, és félresöpörte a fájdalmasan nyöszörgő idegen kardját. Egymásnak feszültek, acél az acél ellen. Mirt a szabad, gyertyát tartó kezével beleöklözött a gyilkos sebesült karjába. Ellenfele felüvöltött és megremegett, majd elhátrált. Mirt ekkor berohant a folyosóról a szobába.
Asper Aleena háta mögül szólongatta feszült hangon.
– Még élek – dörmögte Mirt –, és egy álarcos alakkal táncikálok.
– Én következem – mondta Asper. – A legutóbbi kegyetlen gyilkost megölted, aki ránk támadt, emlékszel?
– Hah – mordult fel Mirt válaszképpen. Minden erejét beleadva lesújtott a támadó pengére. Az ütés ereje biztosan lebénította a támadót, a kardja hangosan csattant a kövön.
A kesztyűs, álarcos alak meglengette a kardját, mintha tüzet akarna eloltani vele, majd elhátrált, megpördült és futásnak eredt a folyosón.
Mirt azonnal utánavetette magát. Legnagyobb szerencséjére ez a járat normál magasságú volt.
– Ki ez? – kérdezte Asper, és ő is futásnak eredt.
– Nem tudom – felelte Mirt, majd átugrott pár lépcsőfokot. Már majdnem elérte a menekülő alakot, de annak sikerült valahogy kartávolságon kívül maradnia. – Valaki, aki tudja, hogy ki vagyok, és hogyan találjon rám. Mi a neved? A hölgy kérdezi!
A férfi zihálva rohant előttük, átvágott egy termen, és egy bűzölgő szennyvíz csatornánál lyukadt ki. Mirt kárörvendőn vigyorogva vetette rá magát.
Ekkor valami megcsillant a levegőben. Az álarcos alak belevetette magát egy felvillanó, fagyos fehér tűzkörbe. A lángnyelvek lustán pörögni kezdtek, alig pár centire a folyosó falától. Egy kapu, hála az isteneknek.
Mirt hirtelen megtorpant. Nem törődött a szemtelen patkánnyal, aki vacsorának nézte a csizmáját. Körbenézett a csarnokban. Több csatorna is csatlakozott a teremhez, az egyik fal mentén szennyvíz csatorna futott. A mennyezeten apró, pókhálószerű repedések futottak végig. Mindent fehér lángnyelvek nyaldostak. Nem tudott továbbmenni semerre.
Mirt lenézett a patkányra, majd vissza a kapura, végül lefelé vágódott a kardja.
Asper pont akkor robbant be a csarnokba, mikor a kard egy kört leírva visszalendült eredeti pozíciójába. A lány ügyesen kikerülte a pengét, és még sikerült lefékeznie a fehéren izzó lángnyelvek előtt.
– Mitől félsz? – kérdezte vigyorogva, és a portál felé biccentett. – Nem nagyon tévedhetünk el, és úgysem tudunk továbbmenni, semerre. – Az Öreg Farkas szótlanul eltolta maga elől a lányt, felszúrta a levágott patkányt, majd a lángokba tartotta.
Éles villanás látszott, majd a sülő hús sistergő hangja és bűzös illata töltötte be a termet, melytől az épp betörő páncélos alak visszahőkölt, és kihátrált. Aleena undorodva legyezgetni kezdett a sisakrostélya előtt, majd eltakarta a szemét a vakító villanás elől. A lángok fellobbantak, zsugorodni kezdtek, majd eltűntek... csak egy kis füst maradt utánuk, és a szénné égett, büdös csatornapatkány.
– Ez te is lehettél volna – állapította meg Aleena hányingerrel küszködve.
Asper felszegte az állát. Ijedtségnek a legkisebb jelét sem mutatta, csak harag tükröződött az arcán.
– Lehet, hogy már a Pokol mélyén van – mondta keserűen. – Vagy a szomszédos járatban... bár ezt már sosem tudjuk meg.
LENYŰGÖZŐ ELMINSTER! NEVETNEM KELL! MOST PEDIG MUTASS EGY KIS MÁGIÁT!
Valahol Vízmélyvárában egy fiola csattant egy asztalon. Elégedett sóhaj hallatszott. A következő pillanatban egy kesztyűs kéz jelent meg, és felvett egy ezüst hárfatűt az asztalról. Az alak kuncogni kezdett, majd pörgő hideg lángnyelveket idézett meg a semmiből. A bőrruhás alak átlépett rajtuk, és eltűnt.
MÁGIA, IGEN, DE ISMÉT EGY OLYAN EMLÉK, AMIT MYSTRÁRÓL KAPTÁL. MÉG MINDIG NEM LÁTTAM AZT, AMIT KERESEK.
Lassan kibontakozik a történet, Lord Nergal.
[száguldó tiszta emlékek]
Ahogy öregedett, a hajnal előtti pillanatok egyre fárasztóbbakká váltak. Durnan vacogott a hidegben, miközben öltözködött, és egy újabb rettenetes hosszú napra készült. A Tátongó Portál volt az élete, és őszintén szerette, de azokban a sötét, hajnali órákban legszívesebben valahol teljesen máshol lett volna. Valahol, ahol az öreg, fáradt fogadósoknak nem kell hajnalban felkelniük, ahol meleg napsugarak simogatják sajgó lábait és ahol valaki más már régen begyújtotta a kandallót, és elkészítette a finoman gőzölgő reggelit, és ahol...
Éles sikítás hasított bele a reggeli levegőbe. Durnan felpattant, majdnem kiugrott félig felhúzott nadrágjából. Tamsil, lentről a söntésből! Ügyetlenül talpra kecmergett, félre dobta a ruháját, felkapta a kardját, és kirobbant a sötét folyosóra.
Vad, meztelen vágtájában eszelősen kalimpált egy csengővel, amíg ki nem esett a kezéből, és torkaszakadtából üvöltött, hogy elriasszon bárkit, aki a lányára támadt. Tam már elég idős, és telt idomú volt ahhoz, hogy felkeltse bármely tolvaj figyelmét, aki azt képzeli, hogy a fogadósok is alszanak...
Durnan átsiklott egy ajtón, karddal és tőrrel a kezében, de nem látott ellenséget.
Tamsil, és az anyja, Mhaere kikerekedett szemekkel, rémülten néztek rá. A felsége egy nyílpuskát tartott a kezében. A húr még mindig remegett, elárulva, hogy nemrég lőtte ki mindkét lövedéket.
Nem látott se holttestet, se nyöszörgő sebesültet... viszont törött cserépdarabok, és friss vér nyomait fedezte fel.
– Jól vagytok? – kérdezte Durnan. – És hol van a...? – ezzel a padlót beborító törmelékre mutatott.
Mhaere elmosolyodott.
– Elment. Egy álarcos férfi, karddal a kezében. Egy...
Nagy levegőt vett. Látszott rajta, hogy korántsem olyan nyugodt, mint mutatja. Fejét hátraszegte, vett pár nagy levegőt, majd visszanézett a férjére, és olyan nyugodtan kezdett beszélni, mintha a várható időjárást ecsetelné.
– Egy bőrruhás, ismeretlen alak volt, egyedül. Hirtelen egy ovális kapu, olyan, mint az úrhölgyek olvasószemüvege, jelent meg a levegőben. Fehér, hideg, nem meleg, lángok vették körül. Egy alak ugrott ki belőle, és azonnal Tamsilra támadt. Tymorának hála, épp egy vizeskancsó volt a kezében, amint láthatod, és a képébe vágta.
Durnan lassan körbejáratta a tekintetét a csatatéren, és elgondolkodva bólogatni kezdett.
– Erre te előkaptad a pult mögül a nyílpuskát, és rálőttél – állapította meg.
– A mellkasába és a vállába – felelte büszke elégedettséggel a hangjában Mhaere –, de beleugrott a lángokba, és eltűnt.
Durnan dühös párducként vágott át a szobán, és hajolt le, hogy felvegyen valamit a padlóról.
– Elejtett valamit – mondta döbbeneten, és egy ezüst hárfatűt vett fel a földről.
– Papa – szólalt meg magas, vékony hangon Tamsil –, nem akarok még egyszer találkozni azzal az emberrel. Hogy akadályozhatjuk meg, hogy még egyszer idejöjjön?
– Az egyetlen mód, ahogy meggátolhatsz egy ellenséget valamiben... – kezdte Durnan, és meredten bámulta a hárfatűt. – Meg kell találni, és meg kell ölni!
MYSTRA EMLÉKEI EGÉSZ ÉRDEKESSÉ TESZIK EZT A TORILT. BÁR TOVÁBBRA SEM LÁTOM A MÁGIÁT, AMELYET KERESEK, NEMDE BÁR?

 

 

Tizedik fejezet
A KOBZOSOK HOLDFÉNYNÉL VADÁSZNAK

Vízmélyvára elsőszámú varázslónője az ezüst hárfatű fölé hajolt. Varázslatai kísérteties, kavargó fényében mormogott valamit.
– Na, mindjárt kiderül, hogy...
A hárfatű ekkor felrobbant. A szoba kifehéredett, haragos villámok cikáztak mindenfelé, Laeral pedig rongybabaként odébb repült a robbanás erejétől.
Egy bizonyos Öreg Farkas felpattant ültéből, amikor az egyik villám, melynek meg kellett volna ölnie Alkendt, elolvadt, és erőtlenül felborított egy rézedényt. Az edény pont a lábaihoz gurult, de nem maradt ideje lehajolni érte, mert Laeral teste egyenesen nekicsapódott, és mindketten hanyatt vágódtak. Lángnyelvek lobbantak fel körülöttük, miközben vadul pörögtek a padlón, majd ugyanolyan hirtelen ki is hunytak.
Az edények, szétforgácsolódott bútordarabok, és egy fájdalmasan nyöszörgő varázslónő alól Mirt a mennyezetre pillantott, ahol észrevett egy lebegő, fényes gömböt: Laeral őrszemét. Miután magába szívta az elszabadult mágikus energiák többségét, lassan kezdett ismét láthatatlanná válni. A nyomában láthatóvá váltak a plafonon a korábbi hasonló balesetek szénfekete, égett nyomai. A látvány nem nyugtatta meg igazán. Mindazonáltal a Feketepálca Torony stabilan állt a lábán.
– Kislány? – kérdezte, miközben próbált kikecmeregni alóla. – Jól vagy?
Egy sor fájdalmas átok volt a kérdésére a válasz. Gyengéden megfogta Laeral karját, és egy kicsit megemelte, hogy ki tudjon csúszni alóla. – Mi történt?
– Csapda – zihálta Laeral. Oldalra hengeredett, majd valahogy térdre emelkedett. – Mágikus csapdát raktak a hárfatűre, hogy megölje azt, aki megpróbálja varázslattal felfedni a titkát. Egyetlen Kobzos sem tenne ilyet. Valaki félre akar vezetni bennünket. Azt akarják elhitetni velünk, hogy egy Kobzos ölte meg Resengart.
– Nem lep meg – bólogatott Mirt egyetértően. Asperre és Aleenára nézett, hogy ők hogyan boldogulnak. Laeral időközben orra bukott mellette.
Lángok csaptak fel a testéből, amint a padlóra hanyatlott. Mirt felordított, és segítségért kiáltott. Miközben a hátára fordította a varázslónőt, Asper kitárta az ajtót, és megkongatta a bejáratban lógó jelzőcsengőt.
Mirtnek csak a legkisebb flaskájában volt víz, és azzal próbálta eloltani a nő orra és álla körül táncoló zöldessárga lángnyelveket, melyek látszólag a semmiből emelkedtek ki. Mágikus tűz, természetesen, Mystrának hála. Bárhogy igyekezett is, nem tudta eloltani. Bár nem terjedt át rá, megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor megjelentek a Torony varázstanoncai.
Azonnal félresöpörték őt onnan, és kísérteties kántálás, gyanús mormogás és hangos parancsszók töltötték be a szobát. Miután meggyőződtek róla, hogy Aspernek, Aleenának és Mirtnek kutya baja, a tanoncok a legtávolabbi székekbe ültették őket, és rájuk parancsoltak, hogy ne merjenek megmozdulni.
Valójában egyikük sem akart csinálni semmit. Hálásan ültek le, és várták, hogy elüljön tompa émelygésük. A tanoncok időközben újabb székeket hoztak be: Laeral három társa hosszú kérdezősködés elé néz.
Ekkor egy magas alak jelent meg a zűrzavar közepén. Aleena hangos páncélcsörgés közepette felpattant, és felé rohant.
– Finoman, 'Leen – jajdult fel Piergeiron, látva felé rohanó lányát. A szitkozódó tanoncok megpróbálták visszafogni Aleenát, Piergeiron pedig a legközelebbi székbe botorkált. Fájdalmas, sápadt arccal huppant le.
– Mi a helyzet, kis tigris? – kérdezte Mirt, és mélyen a férfi szemébe nézett.
Vízmélyvára egyetlen nyilvánosan ismert Lordja furcsán csillogó zöld szemekkel, zihálva dőlt hátra a székében.
– Talán túlélem – ekkor a lánya végre odaért, és csókokkal halmozta el az arcát. Piergeiron két kézzel kapaszkodott a karfákba, és összerezzent.
– Gyenge vagyok, mint egy újszülött – rebegte, és visszaküldte Aleenát a saját székébe. – Most pedig elmondanák az óvó istenek, vagy valamelyiktek, hogy mégis mi folyik itt?
Mirt felemelte a karját, hogy megelőzzön mindenkit, aki esetleg mondani akarna valamit, és a mellette álló tanoncra nézett. Mind a négyük kapott egy-egy őrszemet, akik egyáltalán nem tűntek barátságosnak.
– Hogy van Lady Laeral?
– Nem tisztem, hogy ezt elmondjam, zsol... – kezdte borotvaéles hangon, majd hirtelen félbehagyta a mondatot, amint egy karcsú kéz megragadta hátulról, amit egy higgadt, megnyugtató szempár követett.
– Talán én is túlélem – mondta Laeral fanyar mosollyal az arcán. – Ravasz kis varázslat bújt meg a Kobzosok varázslatai alatt, vagy legalábbis amire azt hittem, hogy Kobzos mágia – barátságosan Piergeiron felé biccentett, majd Mirthez fordult. – Azt hiszem, valami fontosat akartál mondani.
Mirt bólintott, majd Piergeironra nézett.
– Mondd el, mik a legutolsó emlékeid, mi történt, mielőtt ide kerültél volna!
A lovag nagy levegőt vett, hátrahajtotta a fejét és az égett mennyezetre pillantott, majd elkezdte a mondókáját.
– Elbájolt valaki, aki teljesen észrevétlenül tört rám. Behatolt az agyamba, az érintése alapján egy férfi lehetett. Telve volt haraggal és izgalommal. Kiszedte belőlem az összes Lord nevét, külsejét és lakhelyét.
Halk borzongás futott végig a körben ülőkön és állókon.
– Még gunyorosan meg is köszönte – emlékezett vissza –, majd elém állt, és kitárt karokkal meghajolt, mint egy udvaronc. Azután előrántott egy kardot a háta mögül, és belém döfte. Álarcot viselt, de azt hiszem, hogy nem vette le. Emlékeznék rá. A penge áthaladt rajtam...
Aleena rémülten felszisszent, mire apja bátorítóan rámosolygott, és folytatta.
– ...és belefúródott a széktámlába. Ez megtörte a bűbájvarázst. Ráordítottam, és felálltam. Megpróbálta elvágni a torkomat, de sikerült előrántanom a kardomat...
Aleena azonnal felé nyújtotta a szent fegyvert, a markolattal, a hüvelyébe zárva.
– ...úgy tűnt, nemakar párviadalba keveredni. Elrebegett egy varázslatot, apró, égető lövedékeket hajított az arcomba. Ettől térdre rogytam, ő pedig átrohant a szomszédos szobába. Mire nagy nehezen odacsúsztam, csak annyit láttam, hogy a csizmás lába eltűnik egy kapuban.
– Egy ovális tűzkapuban? – kérdezte Asper. – Hideg lángnyelvek, melyek azonnal eltűnnek?
– Igen. A barátod? – mosolyodott el erőtlenül Piergeiron.
Asper lesújtó pillantást vettet rá, amitől csak felerősödött a férfi mosolya.
– Bocsáss meg kisasszony, ez nem volt szép tőlem, és megsértettelek. Tartok tőle, hogy a vicceim egyre kezdenek otrombábbak lenni.
– Ide nézz, lovagsrác! – mordult fel Mirt, és magához intette az egyik tanoncot. A varázslónövendék rámeredt, de addig nem mozdult, amíg Laeral nem intett neki, hogy engedelmeskedhet. Mirt kelletlenül rámosolygott, majd kivette a kezéből az ezüst hárfatűt, és megmutatta Piergeironnak. – Ez az ügy megkérdőjelez bizonyos barátságokat.
– Igen, a Kobzosok mindig a barátaink voltak – meredt rá az Első Lord. – Eddig legalábbis.
– Már jó ideje tart – folytatta Mirt, és Laeralra nézett. – Hívd Elminstert a palotába, távol a védővarázslataidtól, és minket is vigyél oda! Azonnal!
Vízmélyvára varázslónője egy cseléd engedelmességével és fürgeségével pattant fel, és ment ki a teremből. A tanítványai értetlenül néztek eltűnő alakja után, majd vissza Mirtre, és ismét a nő után.
– Elminster – suttogta valamelyikük őszinte csodálattal és áhítattal a hangjában.
NOCSAK, TE VOLTÁL A MEGVÁLTÓ VARÁZSLÓ? KÁR, HOGY MÉG MINDIG NEM LÁTOM A MÁGIÁT, AMIT ÍGÉRTÉL.
[mentális csapás]
[fájdalom]
[mentális csapás]
[gyötrő fájdalom]
[mentális csapás]
OSTOBA EMBER! AZT HISZED ÖRÖKKÉ NYUGODTAN HALLGATOM A MESÉIDET?
[mentális csapás]
A világ másik végén, mélyen Myth Drannor alatt egy sírboltban, szellemalakok villogtak a félhomályban, mint megannyi ember nagyságú gyertya.
Két sötétebb alak állt közöttük, nyugodtan. Egy férfi és egy nő.
– Mára elég volt, attól tartok – mondta vonakodva Elminster, és megemelte a botját. – Megtöltöttétek az elmémet régi varázslatokkal és elfeledett legendákkal. És azt hiszem, eléggé kimerültetek a pletykáimtól.
– Nem, ember – vágta rá gyorsan a legközelebbi baelnorn. – Csak ti ketten hoztok híreket a világokról, csak ti ketten emlékeztek ránk. Kezdünk magányossá válni – ezzel Ezüstkezű Stormra nézett. – Jó volt újra dalokat hallani! Csodás a hangod.
– Igen – helyeselt több szellem is kísérteties hangon.
Árnyasvölgy Bárdja rájuk emelte a tekintetét, és elmosolyodott.
– Köszönöm, de nem hiszem, hogy felérnék Cormanth pompás énekeseivel...
– Ugyan már – szólt közbe a sír egy másik szellemőre. – A varázslatainkkal bármikor felidézhetjük a régi idők dallamait, de mi az új dalokat hiányoljuk, és a hús-vér énekest, aki nekünk játszik. A kedvességed sok örömet okoz nekünk, sok...
Hirtelen szikrák jelentek meg és kezdtek pattogni Elminster homlokán.
– Mi történik? – kérdezte az egyik szellem, majd felemelte a karját, mely hirtelen veszélyesen izzani kezdet. – Segíthetünk?
Elminster a földre nézett, és megrázta a fejét.
– Nem barátaim. Új veszély közeleg! Visszatérünk, amint tudunk, de most mennünk kell! Viszlát!
Kék szikrák keltek életre Ezüstkezű Storm előtt. Nem maradt ideje felocsúdni, máris ellepték. A világ hirtelen végtelen folyammá tágult körülötte, és elmerült a csillogó kékségben.
Lábai ingatag talajt érintettek. A kék csillagok lassan kihunytak, és egy rothadó gyümölcsöktől és ételszagtól bűzös, füstös helyen találta magát.
– Egy sikátorban vagyunk, Piergeiron kastélya közelében – magyarázta Elminster, amint a nő a kardjáért nyúlt. – Laeral üzent nekem.
– És? – kérdezte egyszerűen a nő, majd csípőre tette a kezét, és hetykén nézett a varázslóra.
– Ideje bevetni a fürkésző varázslatokat, kislány! Keress meg egy hárfatűt, amelyet meghamisítottak vagy valamilyen varázslattal megbűvöltek! Valószínűleg egy férfiról van szó, aki jól bánik a pengével. Maradj életben, amíg hozzád nem teleportálok! – lehelt egy csókot Storm arcára, majd megfordult, és ellibbent az egyenetlen macskaköveken. A bárd összeráncolt homlokkal, pislogva nézett utána.
A hatalmas, tágas bejárat furcsán elhagyatottnak tűnt. A magánszárnyba vezető ajtó viszont zárva volt, és két nagydarab, titánszerű katona őrködött előtte, sisakban és csillogó páncélban.
Az Öreg Mágus habozás nélkül eléjük lépett, és benyúlt közöttük, hogy kinyissa az ajtót... és majdnem elvesztette az egyik karját, amint az alabárdok lecsaptak.
Az egyik őr végig neki szegezte a fegyverét, amint hátrébb lépett egy kicsit, majd koránt sem barátságos hangon megszólalt.
– Senki sem léphet be engedély nélkül.
Elminster unottan felsóhajtott.
– Van engedélyem, jóurak. Álljatok félre Árnyasvölgyi Elminster útjából! Sietek, és jó okkal!
– Elminster? – az őr hangját átjárta a kétkedés gúnyos hulláma. – Én meg a Nagy Pasa és Vezír vagyok, Calimshan leghatalmasabb embere!
– Ki vagy valójában? – kérdezte a másik őr, és vészjóslón megemelte a fegyverét. – És ki adott engedélyt a belépésre? Rövid azoknak a listája, akiket nem ismerünk arcról, és nem hiszem, hogy te rajta lennél – kicsit hátrébb lépett, ahonnan könnyedén elérhette a vészcsengőt. – Nos?
– Valóban Elminster vagyok – felelte nyugodtan a csapzott szakállú férfi –, és bárhová beléphetek Vízmélyvárában. Még Lord Ahghairontól kaptam engedélyt, sok-sok évvel ezelőtt.
– Hah! – horkant fel az első őr. – Azt várod, hogy ezt el is higgyük?
– Nem érdekel, hogy mit hiszel el, és mit nem – felelte kedvesen az öregember –, de ha sokáig tartotok fel, akkor elküldelek oda, ahová amúgy is kerültök, és megtanuljátok, hogy ne akadékoskodjatok egy főmágussal.
Az első őr győztesen kihúzta magát.
– Fenyegetni mered Vízmélyvára Udvari Őrét, ráadásul a palotában? Miért...
Kegyetlenül lesújtott az alabárddal az öregre, de a világ hirtelen megváltozott körülötte.
Valahol egészen máshol a két őr egy poros, sötét helyen egymásra meredt a fegyvereik mögül, majd lassan remegni kezdtek a félelemtől.
Mindketten pontosan tudták, hogy hova kerültek: a dicsőségteremben álltak, a Hősök Csarnokának bejáratában, a Holtak Városában, a harcosok temetőjében, Vízmélyvárában.
Elminster dühösen vágott át a termeken, a mágia vad energiahullámai ott cikáztak körülötte. Úgy fújta el az útjába akadó őröket és szolgákat, mint a tavaszi port. Egyre öregebb őrökkel találkozott, ahogy egyre beljebb ért az épületben. Többen is felismerték, és tisztelegve félreálltak az útjából.
– Piergeiron – vetette oda két őrnek, akik az útját állták. Gyorsan kinyitották az ajtót, és intettek neki, hogy bemehet.
– Nem, Lord, nem tudom – mondta Laeral határozottan. – Túl sok mágia halmozódott itt egymásra, régi, elfeledett mágiák. Ha meg tudnám érinteni, ráhelyezhetnék egy követővarázslatot, amelyet csak kevesen tudnak feltörni...
A fejek rögtön felé fordultak, amint Elminster csatlakozott a kicsiny társasághoz. Egy lámpás körül gyűltek össze, a Torony varázstanoncainak a gyűrűjében.
– Lord Elminster, légy üdvözölve – hajolt meg Asper.
A szavak hallatán Aleena és Durnan felesége úgy meredtek a varázslóra, mintha több tűzokádó feje nőtt volna hirtelen.
– Talán tudom a megoldást – szólalt meg az Öreg Mágus. – De gyorsan kel cselekednünk! Storm a csalink, és nagy veszélyben van! Aki részt akar venni a csatában, az jöjjön közelebb, érintsen meg, és fogjon erősen! Tanoncok, vissza a Toronyba!
A varázstanoncok köre megingott.
– Tegyétek, amit Elminster mond! Azonnal! – utasította Laeral metsző hangon a tanítványokat.
Az Öreg Mágus nem várta meg, amíg a tanítványok kimennek. Mágikus tűz lobbant. A szoba hirtelen kiürült. Csak Mhaere és Tamsil maradt a szobában, és Durnant bámulták, aki magányosan álldogált a lámpánál.
Mhaere a férjére meredt.
– Te nem mentél – állapította meg kérdő hangsúllyal.
Durnan hozzá lépett, és átölelte őt és Tamsilt.
– Nem hoztad magaddal a nyílpuskát. Mi történne, ha a gyilkos idejönne, miután elmentünk?
Szabad kezével kirántotta a kardját, amely megcsillant a lámpafényben.
– Bármi történjen is, mindent megteszek, hogy ne veszítselek el titeket!
ÁHH! CSÖPÖGŐS SZENTIMENTALIZMUS MINDENHOL! EZ A FÉRFI ZAVART, ZAVART! MILYEN BOLOND ÁLDOZZA FEL AZ ÉLETÉT A SZERELEM OLTÁRÁN?!
Az emberi faj bolondjai, Nergal. Mi ilyenek vagyunk, ahogy te a Pokol teremtménye vagy.
GRR! HALLGASS, FOGOLY!
Hirtelen máshol teremtek, sötét, fagyos helyen. Por szállingózott körülöttük, és a kövek nehéz szaga belemászott az orrukba. A föld mélyén voltak.
Piergeiron megpaskolta a páncélját, halálra rémítve a lányát, majd elmormogott egy varázsszót. A páncél halványkék fénnyel izzani kezdett.
Ennek, és Laeral fényének köszönhetően meg tudták állapítani, hogy hol vannak. Egy hatalmas csarnokban álltak, mely teljesen üres volt, leszámítva a szálldogáló port. Több árkádos átjárót is felfedeztek, melyek mind egy-egy sötét járatba vezettek.
A Laeral tenyeréből sütő fény szinte már vakítóvá erősödött. Vízmélyvára varázslóasszonya megérintette Piergeiron fejét.
A férfi felhorkantott, megremegett, és odébb tántorgott.
Laeral megszédült, és térdre rogyott. Aleena azonnal mellette termett, de Asper gyorsabbnak bizonyult.
– Asszonyom? – kérdezte lágyan.
– Jól vagyok – felelte nyugodt hangon Laeral. – Piergeironnak egészségesnek és erősnek kell most lennie. Csak egy kicsit meggyengültem, ennyi.
– Aleena – suttogta Asper –, maradj mellette! Vigyázz rá, és ha erre jönne egy álarcos alak, sikíts, ahogy a torkodon kifér!
Piergeiron lánya sorba végignézett Mirten, Elminsteren és az apján, mindenkitől begyűjtött egy helyeslő biccentést, mire megkönnyebbülten felsóhajtott.
Mirt mellbe bökte Piergeiront, és felmordult.
– Gondolom, tudod, hogy hol vagyunk.
Piergeiron éppen egy karokból szőtt kabát képét nézte, melyet egy közeli átjáró falába vájtak.
– Azt hiszem, tudom, és sejtem is, hogy miért.
Nagy levegőt vett, hogy elmagyarázza, de ekkor Storm velőtrázó sikolya törte meg a csendet, valahonnan mélyen a járat belsejéből.
Asper reagált elsőként, mint mindig, és sötét fellegként iramodott meg. Piergeiron hamar utolérte, szent kardjával a kezében, melyet időközben életre keltett, és most lágyan világított. Elminster is ott loholt a nyomukban, messze maga mögött hagyva a ziháló Mirtet.
Végigrohantak egy alagúton, majd két poros, pókhálókkal teli csarnokon, majd egy újabb üres termen, melynek egyetlen lakója, egy riadt pók kétségbeesetten menekült el előlük. A negyedik, kivilágított teremben két alak rajzolódott ki előttük, amint egymásba gabalyodnak. Az egyikük álarcot viselt. Vértől csillogó kardja durván kitüremkedett Storm hátából. A felnyársalt nő gyötrő kínok között próbált előre lépni, hogy megérinthesse a férfit.
Az álarcos gyilkos észrevette az érkezőket, és felemelte a másik kezét. Egy támadásra éhes varázslat mohó energiahullámai cikáztak az ujjai közt.
– Sssambranath – kezdte tiszta hangon egy varázslat szavait, melynek értelmében a csarnok valamelyik fele vadul cikázó villámok áldozatául esik. – Naerth...
Storm vért köpött a férfi arcába, mire az köhögni kezdett, és megszakadt a kántálás. A kard időközben már majdnem markolatig merült a bárdnő mellkasába, és annyi ereje sem maradt, mint egy csecsemőnek. Reménytelenül kapott az álarc után. Az álarcos gyilkos elhátrált, de a kardot nem engedte el, a varázslata viszont végérvényesen megszakadt.
Nem úgy Elminsteré. Az Öreg Mágus kiugrott egy oszlop mögül megtorpant, és belekezdett egy igen körülményes varázslatba. A terem hirtelen felcsillámlott, majd elcsendesedett.
Elminster elhaladt Asper mozdulatlan teste mellett, aki két lépés közben dermedt meg, és a pengével összekapcsolt két bőrruhás alakhoz lépett. Elmondott egy újabb bonyolult varázslatot, majd megtámasztotta Ezüstkezű Stormot, és óvatosan húzni kezdte.
A nő kidülledt, semmibe révedő szemekkel, gyötrelmes arccal siklott le a kardról. Elminster összerezzent, ahogy a hús megindult az acélon, de húzta tovább. Tudta, hogy minél tovább tartja fenn az ősi illuski varázslatot, annál több fájdalmat kell elviselnie. Ez azonban semmiség lehet ahhoz képest, amit Stormnak kell elszenvednie. Ő maga akarta, hogy idejöjjön, ő idézte elő a nő sorsát, akit a saját lányaként nevelt fel két másikkal együtt, persze hosszú évekkel korábban.
Az összes istenekre, elfelejtette, mennyire fájdalmas is ez.
Az Öreg Mágus összeszorította a fogát, megrántotta Árnyasvölgy Bárdját, mire két újabb lépésnyit haladt a pengén. Elhagyta a szoborrá merevedett Mirtet, aki kivont pengékkel és széttárt karokkal egyensúlyozott két szökellés között.
Elminster térdre rogyott, egyre jobban küszködött a belsejét marcangoló fájdalom ellen. Ó Mystra, hányszor tette már meg ezt ezért a lányért? És ő őérte? Óvatosan lefektette a nőt, és feltépett mellkasára helyezte a gyógyító varázslathoz szükséges komponenseket. Mikor elkészült, végre megszűntette a varázslatot.
A világ ismét hangos kavalkáddá változott. A fogait kocogtató fájdalom is azonnal elillant. Legalábbis az övé.
El hagyta, hogy Storm megnyomorgassa a csuklóját, mikor kínzó fájdalommal a szemeiben felpillantott rá. Majd nagy levegőt vett, és végre kieresztette gyötrelmes sikolyát, melybe Elminster mennydörgésszerű, határozott parancsa vegyült. Amint Asper, Mirt és Piergeiron az álarcos alakra vetették magukat, harci kürtként harsant az Öreg Mágus hangja: „Ne öljétek meg! Egyelőre.”
NESSUS TÜZE! EGY TEREM TELE OKOSKODÓ EMBEREKKEL! LÁTHATOM MEGHALNI ŐKET?
Nem, de hallhatod, amint nagy erejű mágiáról beszélgetnek, hangsúlyozom, nagy erejű.
HAH! MAJD HA AVERNUS FAGY!
A férfi kétségbeesetten kapálódzott előttük, a levegőben lebegve. Többé már nem fedte álarc az arcát. Békaszerűen szétterült Elminster varázslatának a markában, és dühös szitkokat szórt az alatta és előtte álldogálókra.
Kezdett kifogyni a szitkokból, mint ahogy az alant állók is a kérdésekből. Az eddigi büszke válaszaiból kiderült, hogy ő Amril Zoar, egy nemesi család sarja, akiket réges-régen száműztek Vízmélyvárából. Felvértezte magát mágiával és egy mágikus karddal, melyet egy férfitól kapott, aki ezüst hárfatűt viselt, hogy megölje a város összes Lordját, mielőtt azok szövetkezhetnének ellene.
Évekig tervezgette az akciót, amikor a kémei véletlenül ráakadtak egy könyvre. Ahghairon, „Vízmélyvára Alapítójának” egyik kötete volt, melyben részletesen leírta, hogyan kell „tűzgyűrű” mágikus kaput létrehozni. Ezek a kapuk valójában az ősi, rég elrejtett kapuk lenyomatai voltak, melyeket még Feketeköpenyes Halaster rejtett el Vízmélyvára pincerendszerében, évtizedekkel korábban. Ezeket a lenyomat kapukat csak az eredeti kapuk közelében lehet megidézni, viszont – és ettől Mirt hirtelen mindent megértett – képesek áthatolni sok új keletű védelmi varázslaton. Miután elsajátította a lenyomat kapuk művészetét, Amril a sajátjaként használta egykori mentora ezüst hárfatűjét, és elindult, hogy megölje a Lordokat.
Mirt felnézett a lebegő férfira, és síri hangon megszólalt.
– Jól van, elég! Öljük meg! Majd beszélünk a holttestével a társairól, és őket is megöljük!
– Ne! – hallatszott a háta mögül. Storm közeledett feléjük sápadtan, de oly kecsesen és légiesen, mintha sosem járta volna át acél a testét. – Többet kell tudnom erről az emberről, aki megtanította ezt a különös mágiát.
Elminster a fogolyra meredt.
– Mi történt a tanároddal, és hogy hívták?
Amril Zoar fagyosan pillantott rá, majd így felelt.
– Sosem kérdeztem a nevét. Egy lovag ölte meg Vízmélyvárában, aki apám életére tört, és az enyémre. Az apámat megölte, de a mentorom kiváltotta az életem a sajátjával.
Elminster leeresztette a karját, mire a békaszerűen kiterült fogoly lejjebb ereszkedett, de még mindig nem tudott megmozdulni.
Mirt közelebb lépett hozzá, csatabárdjával a kezében, és Piergeironra nézett.
Az Első Lord bólintott.
– Vízmélyváráért, Tamaerilért és Resengarért.
A csillogó fejsze felemelkedett.
Ekkor egy bőrruhás alak ugrott Mirt elé, felemelt karokkal.
– Ne! – kiáltott rá Storm. Könnycseppek csillantak a szemében. – Ne öld meg! A szemei elárulták az indítékait, és lehetetlen küldetésre vállalkozott. Adjuk át a Kobzosoknak!
Mirt értetlenül ráncolta össze a homlokát. Amril kardjára nézett, mely a földön hevert, Storm vérében fürödve, majd vissza Árnyasvölgy Bárdjára.
– Miért? – kérdezte egyszerűen.
– Úgy gondolta, hogy igazságot szolgáltat azzal, ha megöli a Lordokat – felelte Storm. – Kik vagyunk mi, hogy különbnek hisszük magunkat?
Mirt ráncai megszaporodtak, hangszálai rezegni kezdtek, valami hörgésféle készült feltörni belőle, majd lassan hátrált egy lépést, leeresztette a csatabárdját, és enyhén meghajolt Storm előtt.
– Asszem az a ficsúr szeret gyilkolászni, bárd – mondta fagyosan Mirt. – De elég ebből. Vedd el tőle Ahghairon könyvét... nem akarom, hogy valamelyik rokona vagy az idomított kutyája meglepjen, amikor békésen alszom otthon!
Storm egyetértően bólintott.
– Ha nem változik meg sürgősen, akkor rátalál a halál. Általam – szögezte le lágyan Storm.
– Legyen hát! – zárta le a dolgot Piergeiron, szinte már unottan. – Vigyétek minél messzebb Vízmélyvárától! – Ekkor lepillantott arra a valamire, amit már egy ideje az ujjai közt pörgetett. – Egy ezüsthárfa. Azt hittem, hogy a Kobzosoknak egy ezüsthold és egy ezüsthárfa a jele.
– Az ezüst hold az anyám jele volt... a családja Ezüsthold városából származik – magyarázta Storm –, de a Kobzosoknak jobb magyarázata van rá. Mirt?
Mirt elmosolyodott. Átkarolta Aspert, és felmordult.
– A hárfa a Kobzos. A hold nem szükségszerűen része a jelnek, mert ahogy a szólás tartja: A Kobzosok holdfénynél vadásznak.
NOS, LÁTTUNK PÁRCSEPPNYI MÁGIÁT, DE SEHOL AZ EZÜSTTŰZ, AMIT KERESEK, ÉS AMIT FELHASZNÁLHATOK. MÁR UNOM A KÍNZÁSOKAT, VARÁZSLÓ, ÚGYHOGY MOST NEM BÁNTALAK. DE NE LÉGY OSTOBA ÉS NE KÉPZELD, HOGY ELFELEJTEM EZT, ÉS ILYEN KÖNNYEN MEGÚSZOD!
HAMAROSAN RÁDÖBBENSZ MAJD!
Mirt azon kapta magát, hogy a holdfénytől ezüstös plafont bámulja.
– Nem! – zihált rekedten. – Istenek, nem!
Még mindig ruhában volt. Kardja markolata a keze ügyében nyugodott. Amril Zoar kardja még mindig Storm vérétől csöpögött... Már majdnem elfeledte a részleteket, de most minden tisztán kirajzolódott előtte, egy ismerős arccal a háttérben: Elminster. Vagy inkább, ami Elminsterből maradt.
Egy elkeseredett, háborgó elme, mely valahogy kisebb, mint volt, keservesen könyörög egy összetört testben.... egy bűzölgő kőhalom közepén, vérvörös égbolt alatt. Avernus. Csak az lehet.
– Ha felkészültem a halálra, és nyughelyet keresek magamnak – magyarázta Mirt kivont kardjának, melyen megcsillant a holdfény –, nem a Pokolban akarom kezdeni. Remélem, ez világos.
Egy állatias morgás kíséretében felpattant az ágyból, belebújt a csizmájába, és letrappolt a lépcsőn. Lehet, hogy erről az útról sosem tér vissza, és átkozott legyen, ha úgy megy el, hogy nem látja...
Asper meztelenül robbant ki a hálószobájából. Haja borzas volt, egyik kezében kardot, a másikban a csizmáit szorongatta.
– Tolvajok? – lihegte, és majdnem orra bukott nagy igyekezetében. – A Lordok hívnak?
– Rosszabb. Elminsternek van szüksége rám.
– Elminsternek? Miért?
– Mert fogságba esett és folyamatosan kínozzák a Pokolban – felelte az Öreg Farkas –, ahová nem merek lemenni.
– Ne, Mirt! – sírt Asper. Arcából egy szempillantás alatt kifutott minden vér. – A Pokolba ne! Még csak a közelébe sem jutsz, mire az ördögök rád rontanak, és... és...
Asper elhajította a csizmát, és megragadta a férfi karját.
– Egyetlen barátért sem érdemes meghalni, ha... a haláloddal nem segítesz rajta!
Mirt dühösen meredt a lányra, szemei fáklyákként izzottak. Megpróbálta lerázni magáról a lány kezét, de ő macskaként kapaszkodott bele.
– Igen, ez igaz. Most, hogy Khelben és Laeral eltűntek, és csak az istenek tudják hova, csupán egyetlen fegyverem maradt, melyet időben felhasználhatok az ördögök ellen.
Asper arcát elöntötték a könnyek.
– Mi? – kérdezte zokogva.
Mirt összeszorította az állkapcsát, kiszabadította magát a szorításból, meglengette a kardját, és az ajtó felé indult.
– Feketeköpenyes Halaster. Meg kell találnom őt, a Mélyhegy gyomrában! Rá kell beszélnem, hogy verekedje át magát a Poklon, és hozza hozzám Elminstert! Minél gyorsabban, hogy még életben találja az Öreg Mágust – ezzel felkacagott. Száraz, hátborzongató kacaj volt ez.
– Mirt, ne! – Asper szinte már sikoltott. Az ujjperceit kezdte harapdálni, miközben keservesen zokogott. – Nem teheted! Halaster őrült! Neked...
...muszáj – fejezte be helyette a mondatot. – Akár meghalok ma éjjel, akár nem, mi vagyok valójában, ha nem segítek egy öreg barátnak? És miért éltem akkor?

 

 

Tizenegyedik fejezet
RÉGI ÖRDÖGÖK, ÚJ TRÜKKÖK

Csupasz, hegyes faágak nyúltak a vérvörös égbolt felé, mint megannyi kétségbeesetten markolászó ujjhegy. Elminster Aumar rájuk emelte megviselt tekintetét, és felsóhajtott. Legalább tudott mozogni, és új emlékeket raktározhatott el rövid, biztos halálba vezető útja során. Mindez persze mély, és örökkön tartó vigaszt jelentett a számára.
El véres térdein kúszott előre a sziklákon, újonnan nőtt tüskéi idegenül bizsergették a hátát. Remélte, hogy az olajos, zöldesfekete tüskék feleannyira sem vonzóak az ördögöknek, mint saját magának. Megpróbált nem gondolni a maga után húzott vastag vércsíkra. Eddig már kétszer kellett a hátára hengerednie, hogy felnyársalja a lábánál falatozó férgeket, és a számát sem tudta, hányszor kapta el gyomortépő hányinger a mindent betöltő látványtól és hangoktól.
A különböző ördögök folyamatosan tépték és marcangolták egymást a feje felett. Kivájták egymás szemét, és kitépték a belső szerveiket, melyeket hanyagul az alant elterülő sziklákra szórtak. Elminster tovább kúszott, miközben kényszeredetten mosolygott magában saját kinézetén. Volt, hogy hollófekete hajú, ringó csípőjű csitri képében mutatkozott, mely ugyanúgy nem a saját alakja volt. Nem volt hát oka panaszra. Nem mintha a sziklák meghallgatták volna a megtört főmágus panaszait, amikor az egyéb teremtmények átkainak sem szenteltek figyelmet.
A talaj megremegett egy komoly, föld alatti robbanás következtében. El bele sem mert gondolni, micsoda halálcsapdák jöhetnek létre ilyenkor. Újabb sistergő tűzgolyó szelte át az eget.
A szerencséje előbb-utóbb cserbenhagyja ezen a sziklás, tűzoszlopokkal és sűrű füsttel tarkította helyen, ahol az ördögök állandóan könnyű prédára vadásznak vagy csak egyszerűen pusztító körútra indulnak, mint most, amikor egy hadseregnyi abishai indult útnak, hogy darabokra tépjen néhány nupperibot.
Előbb. Ezredszerre csúszott el, és esett hasra az éles sziklákon, amikor egy hatalmas, nyílhegyszerű farkvég emelkedett fel előtte. Fényes fekete színben pompázott, és akkora volt, mint a feje. Vajon mekkora lehet a test, amelyhez csatlakozik? Az utolsó pillanatban kapta el a fejét a lesújtó, borotvaéles farok elől. Az mégis érintette, és az ütéstől a tomporára huppant. Elég mélyen felhasadt a fejbőre, de szerencsére közel a feje búbjához, így az első vércsíkok nem vakították el.
Micsoda szerencse! Ezt a gondolatot erőltette agya előterébe, hogy elterelje Nergal figyelmét, arról, amire készült. Életre hívott némi ezüsttüzet, hogy elállítsa a vérzést, majd felemelte a fejét, hogy megnézze, mi támadta meg.
– Nos – dorombolta valami, ami csakis egy újabb kitaszított ördög lehetett. – Lássuk csak, mink van itt!
Három hosszú, kígyószerűen tekergő csáp emelkedett fel a kövek közül, ahol összetekeredve megbújtak, és csatlakoztak egy obszidián, buja, női felsőtesthez. A vállaiból vörös szegélyű, fekete denevérszárnyak eredtek. Hosszú nyaka végén szarvalt fej ült, melyből kiöltötte villás nyelvét, de ettől eltekintve vonzó, emberszerű teremtmény volt. Leszámítva a tényt, hogy a felé nyúló kezek kampós, héjaszerű, karnyi hosszúságú karmokban végződtek.
A három kígyócsáp egyszerre csapot le a sziklákra, mindent elsöprő rohamra indítva az ördögöt. A tekergőző fej már csak egylábnyira volt Elminstertől. Lángoló, világosbarna szemek fúródtak a megfáradt ember kékesszürke szemeibe... és a gyönyörű ajkak mosolyra húzódtak.
– Egy kifacsart ember, ha nem tévedek... miért formáltak át? Jobb, ha előbb megtudom ki vagy, mielőtt megfőzlek vacsorára vagy a magam igénye szerint átformállak...
A kígyóördög megmerevedett, haragosan felszisszent, majd görcsösen rángatni kezdte a szárnyait és megvonaglott. Agyszondát eresztett Elminster elméjébe, és felfedezte Nergalt.
[növekvő, viruló vörös nap, a kígyóelme tovább nyomul]
[a csápos óriás szembefordul a behatolóval, és erőt gyűjt]
– Ho-hó, egy nagy erejű varázsló... rengeteg emlék, izgalmasak és hasznosak, csak meg kell találnom a megfelelő emléket... de állj, van itt valami, ami ismerő...
MALACHLABRA!
„Nergal!”
HALJ MEG KÍGYÓSZUKA!
„Itt az ideje, hogy a férgek eledele légy, ó Semmi Nagy Ura!”
[mentális villám, hárítva, hatalmas fájdalom, Elminster fájdalmasan üvölt, miközben a falak ledőlnek, a plafon beszakad, a termek összeomlanak... egy, két, három mentális lövedék, hárítva és visszalőve... El folyamatosan üvölt]
„Ember... mi is a neved... Elminster! Elminster Aumar, szövetkezz velem!”
Abishaik röppentek odébb, amint a kígyóördög felágaskodott, és tűzcsóvát lehelt Avernusra. Visszafordult, és belevájta egyik irdatlan karmát a földön fekvő, tehetetlen alakba. A férfi sikolya vértől habzó hörgésbe fulladt. Még a férgek is elhúzódtak a szétmarcangolt hústömeg, a himbálódzó végtagok és a feltörő gázok elől.
Kicsit távolabb, a talaj megrázkódott. Malachlabra diadalittasan felüvöltött. Még mindig kacagott, karmait az ég felé nyújtva, amikor megérkezett Nergal válasza.
A vörös lég megremegett, bíborfolyam fakadt belőle, és meggörbült egy pillanatra. Iszonyú, mindent elemésztő bíbortüzet kezdett okádni a kígyóördögre.
Majd, felrobbantak, természetesen.
Leszakadt karmok repültek el a nyálkás lény mellett, mely csakis Elminster lehetett. Kövek záporoztak rá, és ördögvér borította be a testét. Széttépett kígyószeletek vonaglottak mindenfelé, amint földet értek. Ahol az előbb még Malachlabra volt, ott most csak füst gomolygott, és feketésvörös váladék borította be a sziklákat.
Amint Nergal nevetése végigviharzott Elminster elméjén, a sokfogú, bizarr végtagú, hullámzó testű lény megvonaglott. Megkezdte kaotikus átváltozását. Az átváltozott varázsló zihálva hánykolódni és vonaglani kezdett a véres sziklákon. Sárgásfehér, nyálkás férgek ágaskodtak fel éhesen. A gyötrelem vérvörös fellegébe burkolódzott El nem érzékelte a húsába maró állkapcsokat.
SZÓVAL ALAKOT TUDSZ VÁLTANI, KISEMBER? HMM, HMM. ÚJABB TITOK, MELYET IDEJE MEGOSZTANOD VELEM. ELŐBB-UTÓBB ÚGYIS MINDENT MEGTUDOK, DE A FAGYOS TYXRE MONDOM, ISZONYÚAN NEHÉZ KISZEDNI BELŐLED MINDEN EGYES APRÓ RÉSZLETET!
[A csápos lény ellenállhatatlanul nyomul előre a vérfolyamban. A sötét és omladozó termekben az alakváltás emlékeit kutatja.]
Apró, ezüst tűzcseppek jelennek meg, ahol nagyon kellenek. Elminster Aumar gyötrelmes arccal vonaglik a sziklákon, és próbálja elhessegetni a férgeket. Miután Nergal megunta, hogy El elméjében barangoljon, a hosszú, repedezett test megremegett, és ismét emberi végtagjai nőttek.
El felordított, és hagyta, hogy egy villanásnyi ezüsttűz elégesse a testére tapadt férgeket. Az undorító lények egy szemvillanás alatt semmivé váltak ő pedig nyöszörögve a sziklákra rogyott. Hadd higgye csak Nergal, hogy az alakváltás az én érdemem, és nem Malachlabráé! Ez talán eltereli a figyelmét az ezüsttűzről. ..
[Egy szarvalt fej tekinget minden irányba, egy elmében, ahol a vörös folyók apadni látszanak. Csápok gázolnak a vérben, amint ide-oda tekintgetve halad előre.
– Halj meg, gonosz varázsló! – kegyetlen lándzsák marnak a hátába gyilkos lángnyelvekként. El átkokat szór, de hangja elhal, amint vér tolul a szájába, és csak egy véres köpetre futja az erejéből. Lándzsahegyek fúrják át a testét, és taszítják át két lőrés között. Zuhanni kezd, egyre mélyebbre, a bűzölgő várárok felé.
Üdvrivalgás hangjai hangzanak fel, de vészkiáltásokká alakulnak, még mielőtt elérné a vízfelszínt. Valahol máshol fog landolni.
A varázsgyűrűje megtette a dolgát. A csontjai gumiból vannak, a bőre viszket. A teste nedves, üres és beteg... és képlékeny és folyamatosan változik, miközben levegő után kapkod. Nézi a földet, és a tajtékzó vizet, amint kinyújtja érte a karjait...
Alig egy embernyire a vízfelszíntől, a feketeköpenyes varázsló fekete csillaggá változik. A fekete sugárzás megdermed egy pillanatra. Akik látják, felmordulnak. A csillag oldalra lebeg, majd felvillan és eltűnik szem elől...

* * * * *

Kénes buborékok csapnak fel a fekete, bűzölgő pocsolyákból. Darazsak szállnak le az alámerült foglyokra, és mélyesztik beléjük kíméletlen fullánkjaikat, hogy a vérüket vegyék, a mérgükért cserébe.
Ekkor egy örvény kavarja fel a pocsolya nyugalmát. Hatalmas, fekete nyálkától csöpögő bordák bontakoznak ki, mellettük különös, azonosíthatatlan függelékek, melyek messzire repülnek a zavaros, koszos vízből. Fekete és vörös felhő száll fel az örvény szívéből. Lassan pörögni kezd, majd egyre gyorsabban, míg végül alakot ölt, és megjelenik...
– Malachlabra, a Pokol hercegnője, Dispater lánya – mormogta a távolról figyelő Tasnya. Gyorsan elhessegette a képet, mielőtt még a kígyódémon érzékelhette volna, hogy figyeli őt. – Csökönyös bolond. Mint Nergal.
Elmosolyodott saját éleslátásán, majd megfordult, hogy kitépje egyik szolgálója torkát. A többiek szétspricceltek, nehogy társuk sorsára jussanak, a véres ágy felett gubbasztó apró ördögök azonban rendületlenül ostorozták Tasnyát, az általa kifejlesztett tüskés korbácsokkal. Hát igen, szerette a fájdalmat.

* * * * *

ISMÉT MEGPRÓBÁLSZ ÁTVERNI, EMBER! AZT HISZED, ENNYIRE OSTOBA VAGYOK?
[csend]
IGEN, JOBB, HA MOST CSENDBEN MARADSZ! TŰZ ÉS VÉR, HOGYAN TALÁLSZ MEG BÁRMIT IS EBBEN AZ AGYNAK NEVEZETT VEREMBEN? MINDEN GONDOLATNAK VAN EGY MELLÉKSZÁLA, MINDEN EMLÉKET KÉT-HÁROM MÁSIK FED ÁT. ÚGY TÁNCIKÁLSZ ELŐTTEM MINT EGY ÖRDÖGÖCSKE, ÉS MINDIG AZT AZ EMLÉKET TOLOD A KÉPEMBE, AMELYIKRE SEMMI SZÜKSÉGEM! AZ UTOLSÓ CSEPPJÉIG KIÉLVEZEM LASSÚ HALÁLOD, MIUTÁN MEGSZEREZTEM, AMIT KERESEK! EGYENKÉNT TÉPEM KI A LÁGY RÉSZEID, MELYEKNEK MÉG CSAK A LÉTEZÉSÉRŐL SEM TUDSZ!
[unott merengéssel átitatott csend]
TUDOM, HOGY MOSOLYOGSZ AZ ÖRDÖGÖK IDOMTALAN KEGYETLENSÉGÉN, SZÁNALMAS EMBERI FÉREG, DE AZ NEM TUD MOSOLYOGNI, AKI ÉJJEL-NAPPAL ÜVÖLT FÁJDALMÁBAN... SZÓVAL MUTASD AZ EMLÉKEKET!
Levesestányérok gőzölögtek előttük a kopott asztalon. A két ezüsthajú nő azonban még csak rájuk sem pillantott, annyira kacagtak az új sembiai „lovagregényen”.
– „Veszélyesen megvillantak a szemei,” – a hisztérikus röhögőgörcs határmezsgyéjén egyensúlyozó hang elcsuklani látszott – „és varázslövedékeket szórt a földöntúli jelenésre...”
A másik nő gúnyosan felhorkant, majd harsány kacajjal a torkán társa nyomdokaiba lépett.
Stormnak sikerült elsőként úrrá lennie féktelen jókedvén. Aznap ő vállalta magára a „Felolvasó” szerepét, így hát ismét megragadta a könyvet. Hátrasöpörte szemébe lógó hajfürtjeit, és nővére remegő vállaira nézett.
– Hagyd abba a nevetést, még be kell fejeznünk a történetet!
– A megtört szívek és cikázó varázslatok mellrezegtető eposzát! – fakadt ki Syluné két gyöngyöző kacaj között. – Melyben a vakmerő pengék a gonosz szívébe mélyednek, félresöpörve az útjába álló erényöveket!
Storm szemrehányóan nézett rá.
– Nem erről szól! – tiltakozott, de a nevetés újabb hullámai megcsiklandozták az ajkát. – Azt írja „az út mentén sorjázó”, ebben biztos vagyok – még arra is vette a fáradságot, hogy visszalapozzon a könyvben.
Syluné ismét kuncogni kezdett, és a tenyerébe temette az arcát, majd intett Stormnak, hogy folytassa.
Storm megigazította az orra hegyére biggyesztett díszes, keret nélküli szemüveget (az okuláré mindig a Felolvasót illette, bár már mindketten évszázadokkal korábban elfelejtették, hogy miért), és megköszörülte a torkát.
Syluné engedelmesen felemelte a fejét, majd azonnal a mennyezetre pillantott, hogy elkerülje Storm tekintetét.
Storm furcsa pillantást vetett rá, majd felemelte a könyvet, és ismét olvasni kezdett.
– „A derék, izmos, kékesfekete paripa felnyerített, mint egy hatalmas rézharang, amint a teljes páncélban csörömpölő lovag átvetette magát az erkély korlátján és a magas nyeregbe huppant... orral a ló fara felé. Az eldeformálódott páncél hangosan felnyikordult, az eldeformálódott lovag még hangosabban felordított, melytől a félelmet nem ismerő harci paripa felágaskodott, majdnem levetette a gazdáját a nyeregből, majd rohamra indult a hálószoba fala mentén. A megriadt hercegnő értetlenül ült fel, és még épp látta, hogy...”
– Elég! – zokogta nevetve Syluné, majd kisebb vágtába fogott a hintaszékével. Storm jókedvűen nézte, amint a szék elindul az asztal felé, majd nekinyomja Syluné legújabb testét az asztal sarkának.
Syluné kacaja akkor sem lankadt, mikor a szék felbillent, ő pedig arccal előre a kanálra dőlt. A kanál magasra repült, a tetőgerendák közé, majd alábukott. Storm flegmán elkapta, majd megfeddte a nővérét.
– Lennél szíves nem eldobálni az evőeszközöket? Nem egy királyi asztalnál eszünk, ha nem tudnád!
Syluné még hevesebben rázkódott a nevetéstől. Hátravetette magát, a hintaszékkel együtt. A szék ezt persze úgy értelmezte, hogy vad vágtába kell fognia.
Storm tehetetlenül körbeforgatta a szemeit, majd a plafonra nézett és beszélni kezdett hozzá.
– Nem nagy kérés, de lehet, hogy túlontúl nagy... ha érted, hogy mire gondolok.
A plafon persze mindent pontosan értett. Ekkor egy kicsiny, fényes valami bukott alá a poros gerendák közül. Storm elkapta, és a tenyerébe fektette. Egy papírbéka volt az, amelyet egy Kobzos tanonc készített három évvel azelőtt. Biztosan feldobta, mielőtt távozott.
Miközben Storm a papírbékát nézte, az örömét szomorúság váltotta fel. Tavaly télen temette el a Kobzos maradványait a teshi földeken. Csak ez a kis béka maradt után, semmi más.
– Nővérem, el kell mennem – mormogta Syluné. Hirtelen minden jókedv elszállt a hangjából. – Alustriel majd elmondja, hogy miért.
Storm a nővérére nézett: Syluné feje lehanyatlott, szemei élettelenül, meredtek a semmibe, majd arccal a levesestálba bukott.
– Ne az én levesembe! – kapott a haja után kétségbeesetten, és túl későn, Storm.
Ülő helyzetbe húzta a nőt, majd óvatosan az asztalra tette a békát, mintha az lenne a legértékesebb dolog a világon. Gondosan letörölgette Syluné kifejezéstelen, leveses arcát, majd a karjaiba kapta, mintha pillekönnyű párna lett volna, és felvitte a hálószobájába.
Árnyasvölgy Bárdja felsóhajtott, majd Syluné kezébe helyezte a könyvet, arra az esetre, ha nem lenne ott, amikor visszatér, majd kiment a házból, hogy körülnézzen imádott völgyén. Magával vitt egy flaska almabort, és azon merengett, őt vajon mikor szólítják csatába...
NEM! NEM! IDŐPOCSÉKOLÁS! SZÉP NŐK, DE MI HASZNOM BELŐLÜK? MÁGIÁT AKAROK, ÁTKOZOTT EMBER! HOGY VEZETHETSZ FOLYTON FÉLRE? HOGYAN?
[erősen elnyomott dühödt hörgés]
EZÚTTAL NEM ÜVÖLTÖZÖM. ISMÉT ELMERÜLÖK AZ ELMÉDBEN, DE EZÚTTAL OLYANOKAT KERESEK, AKIKET TISZTELSZ, DE NEM ÁLLSZ ILYEN KÖZEL HOZZÁJUK. ÉS MI MÁS VÍVNÁ KI A TISZTELETEDET, HA NEM A PUSZTA HATALOM? MÁGIA, MELLYEL KIRÁLYSÁGOKAT LEHET URALNI! MÁGIA, MELYET KERESEK!
[lángoló szemek törnek be a sötét termekbe, és tépik szét az emlékeket, félredobják, és újakat keresnek...]

* * * * *

– Ki-királynő? – hebegte a fiatal lány, félelemtől remegő arccal. Annyira reszketett, hogy mozdulni sem tudott. Bárhol máshol szívesebben lett volna, mint abban a kertben, ahol virágokat kellett ajánlania Aglarond királynőjének.
Az anyja hulla fehér arccal nézett rá.
Simbul, a boszorkány, aki Vörös Varázslókat szaggatott ízekre, tornyokat döntött le, és hegyeket remegtetett meg a varázslataival, haragosan pillantott fel. Haragja tovább mélyült, karja mintha életre kelt volna, sőt tucatnyi élet költözött belé, melyek útra keltek, hogy halálra sújtsák a kislányt, aki virágot mert ajándékozni neki.
Halk, szipogó hang térítette vissza Aglarond Boszorkánykirálynőjét a valóságba. Lenézett, és egy a félelemtől reszkető, zokogó kislányt látott maga előtt.
Simbul megborzongott. Sosem szabadna megtörténnie, hogy egy kislány ilyen rémületet éljen át. Magára erőltette legédesebb mosolyát, majd letérdelt, és a kislányhoz szólt.
– Köszönöm – lehelte, majd királyi csókot hintett a gyermek homlokára. – Mindig szívesen látlak a kertben – tette hozzá, majd felhúzta a térdelő lányt, és az anyjának is küldött egy biztató mosolyt.
A körülöttük álló udvaroncok szemmel láthatóan megkönnyebbültek. A kislány nyílveszőként lőtt ki a királynő karjából, és futott anyja biztonságos menedékébe.
Simbul legidősebb udvaronca végül vette a bátorságot, és megszólalt. – Haragra gerjedtél, Felség?
– Igen, egy régi emlék miatt – bólintott Simbul.
– Á – horkant fel az őr, és hátra lépett. Egy olyan nőnek, aki több száz Vörös Varázslót ölt meg a hosszú évek alatt, kétségtelenül rengeteg kellemetlen emléke lehet, melyek váratlanul rátörhetnek.
Ez így is volt, csakhogy az emlék, mely nem hagyta nyugodni Aglarond királynőjét, amint a kert belseje felé fordult, nem a sajátja volt. Még mindig hallotta a nővérei felhőtlen kacaját egy lovagregény felett... az emlék új volt a számára, de régi, és meggyötört kép volt másvalaki emlékezetében. De kiében?
Kinek az elméje érinthette meg ilyen lágyan? Kié?

 

 

Tizenkettedik fejezet
HÁRFATŰ NÉLKÜL

Egész egyszerűen leugorhatott volna a rideg ablakpárkányról, ki az esős éjszakába, le az udvar kövére. Alustriel kifehéredett ujjpercekkel szorította a kőpárkányt. Mégis mi tartotta vissza?
A büszkeség. Ez a parányi dolog ékelődött közé és villámgyors végzete közé. Gyors halála lett volna, de dicstelen. Szégyenben maradt volna, és ezt nem engedhette, hiszen Irlar mindig is pont ezt akarta elérni. Ismét lenézett a mélybe. Az éjszaka időközben elfedte a köveket, melyeket már órák óta bámult. A sötétben még könnyebb lenne. Csak reggel találnák meg a testét. „Igen, leugrott” – a nagybátyja csak ennyit mondana. Oldalra köpne, majd elfordulna és intene a szolgáknak, hogy égessék el a testet.
Nem hagyom, hogy ezt gondolja rólam! – makacsolta meg magát Alustriel.
Elfordult az ablaktól, és végignézett a várószobán. Irlar hamarosan eljön hozzá. A folyton nevető Lord, kinek maró gúny bujkál a szemeiben.
Feleségül vette a férfi, de nem szerelemből – bár a házastársi kötelességek gyakorlását biztosan rákényszeríti még az éjjel – hanem a nevével együtt járó földért és vagyonért. A vagyonért, melyről lemondhat, és melyet nem élvezhet. A nagybátyja gondoskodott róla.
Thamator bácsi. A Farkas, ahogyan a férfiak nevezték, akik nem mertek elé állni féktelen tombolásai alkalmával. Mindenki tudta róla, hogy páratlan harcos a csatamezőn, és mindenki tudta, hogy Kobzos. Alustriel beleborzongott legutóbbi találkozásuk emlékébe. A férfi lakosztályában vacsoráztak, majd borozgattak – Alustriel első ízben kóstolt efféle kellemesen égető nedűt –, és egy idő után ártatlanul megkérdezte, hogy vajon mikor válik belőle is Kobzos.
Thamator ráemelte színtelen tekintetét.
– A Kobzosoknak adtam az asszonyom, kislány. Az asszonyom, és a meg nem született fiamat, aki vele halt. És a rengeteg barátot, akik követték őket a halálba. Nekik adtam a jobb karomat harminc éven keresztül, és a barátaimat, ha kellett. Te mit tudsz adni nekik?
Az utolsó mondatot már nyílt megvetéssel hajította a lányra. Alustriel csak állt előtte némán, falfehéren, majd élénkvörösen. A férfi észrevette a lány színváltozását, és folytatta.
– Nem vagy harcos. Szép vagy, de ez nem elég indok a Kobzosoknak. Abban sem hiszel, hogy egy isten áll mind felett, így papnőként sem szolgálhatnád őket, legalábbis jó papként nem. Nesztelen vagy ugyan, de nem vagy elég erős és gyors, hogy lophass, és nem tudsz hazudni sem.
A Kék Torony ura dühösen róni kezdte a szoba talaját, majd szembefordult a lánnyal.
– Sok pénzt áldoztam arra, hogy valamilyen varázslót faragjanak belőled. Az a Thurduil nevű varázsló mondta, hogy van érzéked a mágiához. Nyolc év! Nyolc hosszú évig apasztottad az erszényemet, főleg az aranyaimat. És mit értem vele? Tüsszentésre tudsz ingerelni egy szolgát! Egy ócska trükkre vagy csak képes, amit utánad csinálok egy csipetnyi borssal! Persze Gaerd megpróbált megtanítani neked jó pár hasonló trükköt. Ő mester, a hiba nem benne van.
Thamator szemei hegyes kardhegyként villantak.
– És még azt akarod tudni, hogy mikor válsz Kobzossá? – kérdezte fortyogó gúnnyal a hangjában. Alustriel nem tudta elszakítani róla a tekintetét, nézte, amint leül a székébe, és lágyan megjegyzi.
– Tűnj a szemem elől egy időre! Ugyanolyan ostobaságokat fecsegsz, mint az anyád – arca egy pillanatra megrándult, tán fájdalmában, tán szánalmában. Egy komor árny lépett le az arcáról, selymes és kérlelhetetlen, mint a kő.
Alustriel sarkon fordult, és kiviharzott a szobából. Arcán kövér könnycseppek gördültek végig. Hiún törölgetni kezdte őket...
Két nappal korábban Irlar egy csapat vidám, teljes vértbe és fegyverbe öltözött katona élén érkezett. Amikor megkérte a kezét, a nagybátyja még arra sem vette a fáradtságot, hogy megkérdezze őt. Csak felküldött hozzá egy szolgát egy üzenettel: „Engedelmeskedj!” mindezt az egész ház előtt. Még mindig beleremegett a szörnyű emlékbe.
Irlar! Ugyanaz a férfi, aki egyszer leköpte egy Szökőnapi ünnepségen. „Tisztulj előlem, boszorkány! Kobzos!” Alustriel sosem feledi azt a napot. És a férfi furmányos kérdéseiből ítélve, ő sem. Ha magára ölthetné a Kobzosok ezüsthold és – hárfa jelvényét, melyet a nagybátyja szerint nem érdemel meg, Irlar eliszkolna előle, mint egy kisgyerek, aki szellemet látott. Vagy ha elég erős mágiával rendelkezne, mellyel egyszerűen félrelökhetné, ha közeledni akarna hozzá, akkor a félelme megmérgezné mohó vágyait. Valójában azonban gyenge, védtelen jutalom volt csupán, és a férfi tudta ezt.
Nem kerekedik fölé ilyen egyszerűen! A zenés borozgatás alatt a férfi gúnyosan megjegyezte, hogy még az éjjel felkeresi a hálószobájában, hogy megismerje mi vár rá, miután összeházasodtak. Majd kajánul hozzátette, hogy a mágiája majd megóvja, ha addig fajulna a helyzet. Legszívesebben kiordította volna magából minden dühét és bánatát. Csapdába esett, mint egy erdei vad. Csupán apró, kicsiny örömei maradtak. Semmit nem felelt a férfi sértegetéseire, csak mosolygott szelíden, ahogy csak tudott, hátha kizökkenti a férfit. Irlar egy idő után felnevetett, inkább szaggatottan felugatott, majd gőgösen elfordult.
A mágiája. Alustriel lepillantott karcsú, üres ujjaira, melyek fehéren világítottak a félhomályban. Csupán gyenge gyertyafény szűrődött be az ablakon a szomszédos szobából. Tüsszentésre tudja ingerelni az embereket. Irlar ebből is viccet űzött, amikor nem volt hajlandó megmutatni neki. Egy másik trükkel hangokat tudott előcsalni a levegőből, de csak korlátozott mértékben: maga elé tudott idézni egy hárfahúrt, az összes létező hanggal és hangszínnel, és olyan hangerőn szólaltatta meg, ahogy az elképzelte. A hangforrás helyszínét is meg tudta választani, a közvetlen közelitől akár százlépésnyi távolságig is. Gaerd korábban azt mondta neki, hogy még nem vált Kobzossá, és addig titkolja el mindenki elől ezt a képességét, amíg tökéletesen el nem sajátítja. Így tett.
Tíz napja történt, hogy a varázslómester felügyelete alatt kék szikrát csiholt a mutatóujjából, és a párlépésnyire lévő pénzérméhez irányította. Nem járt fájdalommal, csupán furcsa bizsergést érzett, de kizárólag akkor tudta megidézni a szikrát, ha izgatott volt, megijedt valamitől vagy dühös volt. A varázslattól mindig elgyengült és megizzadt. Pompás mágia.
Ez volt minden mágikus fegyvere. Megfordult, és bement egy kicsiny helyiségbe, ahol a varázslat komponenseit tárolta. Ártalmatlan összetevők ehhez-ahhoz. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapott egy vasreszelékkel teli fiolát, és szoknyája egy titkos zsebébe csúsztatta. Talán megvakíthatja vele Irlart. Nem volt ereje felemelni a fiola mellett heverő díszes tőrt. Tudta, hogy a férfi kinevetné, és pofon vágná.
Ekkor kaparászó hangokat hallott a másik szobából. Irlar közeledett.
Irlar Bane szolgálja volt. Egy parányi bélyeg lapult az egyik gyűrűje alatt melyet folyton tekergetett. Azt tervezte, hogy az éjjel elviszi őt egy templomba, ahol el kell árulnia Mystrát Bane-ért cserébe, és le kell mondania minden mágiáról, melyre valaha is szert tehetne. Abban sem kételkedett, hogy a sötét oltáron tenné magáévá, hogy születendő gyermeküket feláldozhassa a sötét istenségnek...
A hideg átfutott a hátán, még a fogai is összekoccantak. Megharapta az ajkát, ellazította remegő lábait, majd erőltetett nyugalommal átment a másik szobába... hogy szembenézzen a végzetével. Lehet, hogy a nagybátyja sosem lesz büszke rá, de akkor sem hagyja, hogy ostoba csitriként, egy semmiként eladja. Halk sóhajt hallott, amiből azonnal tudta, hogy valaki elmetszette a harangzsinórt, nehogy fellármázhassa a házat, hogy segítséget kérjen.
Méltóságteljesen felszegte az állát, és az ajtó felé fordult. Szándékosan leemelte a leplet az ablak melletti kőasztalon álló lámpásról. A hirtelen támadt fényben a férfi éppen a helyére csúsztatta a réz ajtórudat, majd meglepetten hátrafordult. Döbbent tekintete egy pillanat alatt elégedett mosollyá szelídült, amint észrevette, hogy a nő egyedül van a szobában.
– Örülök, hogy látlak, drága Alustriel – kezdte gúnyosan, majd kiéhezve nézett rá. Arra számított, hogy a nő megrémül tőle.
Pánik és hányinger lett úrrá Alustrielen. Nyugodt arccal próbálta viszonozni a férfi pillantását. Nem mert megszólalni, félt, hogy cserbenhagyja a hangja. Irlar felbátorodott a tétovázását látva, és elindult felé.
– Mondd csak, valóban olyan szörnyű a házassági ajánlatom? – kérdezte – Vagy talán annyira jelentéktelen dolog, hogy még csak a szemed sem rebben tőle? – Alustriel némán elmosolyodott a szavak hallatán, pedig valójában közelebb állt a síráshoz. Nyugtalanító, ravasz mosolynak szánta, de megremegett. A férfi fesztelenül elvigyorodott. Miért is aggódott volna?
Mindketten tudták, mennyire védtelen. Alustriel lassan letakarta a lámpást, és közben próbálta összeszedni magát. Ismét.
– Üdvözöllek, uram – szólalt meg végül. Erőt merített gyerekkori taníttatásainak ismerős frázisából.
– Reméltem, hogy így lesz – felelte győztesen Irlar. Egy hirtelen mozdulattal elé szökkent, és átölelte, majd hevesen megcsókolta, mint egy büszke hódító.
Alustriel hátrált egy lépést. A férfi követte, ügyelve, hogy a testük szorosan egymáshoz tapadjon. Alustrielben egyre növekedett a harag, amitől felgyorsult a szívverése és a légzése. Irlar mindezt az izgalom jelének vette, és a keze útnak eredt. Vakmerőn a csípőjét és a melleit célozta meg, enyhén hátralökve a nőt.
Alustriel a magasra dúcolt ágy felé menekült. A lelkében tomboló elhatározástól zaklatottá vált a légzése, mely ismét félrevezette, és még tovább bátorította a férfit. Lefeküdtek a puha szőrmetakaróra. Szemét becsukta, hogy ne lássa, amint a férfi az övére tapasztja a száját. Egyedül a hárfa varázslatra koncentrált. Tökéletesnek kell lennie.
Sikerült. Irlar megmerevedett, amint meghallotta a dallamokat. Távolról szólt, talán egy másik szobából. Kezdett hangosabbá válni. Alustriel tettetett cirógatással ölelte magához Irlart, miközben agyával csakis a varázslatra koncentrált. A láthatatlan hárfajátékos közeledett. Irlar elhúzódott tőle, és durván megszorította a karját.
– Mi... Ki ez? – sziszegte, és hevesen megrázta a nőt.
– A nagybátyám – suttogta hamis sürgetéssel a hangjában. – Egy titkos folyosón! Ide jön. Csak akkor játszik, ha beszélni akar velem!
Irlar szitkozódva felhorkant, legördült róla, és tőrt rántott. Alustriel ezt a pillanatot választotta. Szíve majd kiesett a helyéről, úgy vert, miközben a szoknyája fodrai közt letekerte a fiola fedelét.
Irlar oldalra fordult, és felszisszent.
– Hol? – mordult fel a nem létező titkos átjárót keresve.
Alustriel habozás nélkül a szemébe hintette a fiola tartalmát. Csettintett egyet az ujjaival, melynek nyomán kékes szikra pattant, amely táncolni kezdett a vasszilánkok között.
Irlar fájdalmasan felordított, és a szeméhez kapott.
Alustriel érezte az orra előtt elsüvítő pengét, mely vakon szelte a levegőt. Hátra és oldalra hengeredetett, végig az ágy szélén. Mint mindig, a varázslat most is kimerítette, és remegni kezdett. Talpra ugrott, és futni kezdett, de majdnem orra esett a szoknyájában. Próbált minél távolabb kerülni a mohó pengétől.
Irlar hangosan szitkozódva eredt a nyomába. Vadul, vakon vagdalkozott a tőrrel, miközben egyre közelebb ért az ajtóhoz. Alustriel hamar felismerte, hogy nem lesz elég ideje kireteszelni az ajtót. A sötétben láthatatlan asztala mögé slisszolt, és ráhangolódott a hárfa varázslatra, próbálta felerősíteni a hangját, mintha közeledne a titokzatos hárfajátékos. Irlar tovább követte. Folyamatosan szitkozódott, de a hangja már inkább rémült volt, semmint dühös. Alustriel is elrebegett egy imát Tychének, amikor beütötte a sípcsontját az alacsony asztalkába, és megbotlott. Sikerült azonban a tenyerével megtámasztania magát, így nem vágódott el. Azonnal felkapta, és pajzsként maga elé tartotta, de a hirtelen mozdulattal levert egy mentolos-vizes palackot és két ivótülköt az asztalról.
Irlar a zaj irányába mozdult, továbbra is vadul kaszálva a tőrrel. Megcsúszott az egyik ivótülkön, és égnek emelte a karját, hogy megtartsa az egyensúlyát. Alustriel előrelépett, és teljes erejével lesújtott az asztallal a tőrt tartó kézre, ahogy azt a nagybátyja harcosaitól látta.
Irlar felordított, a tőr pedig a földön heverő palack mellett landolt.
Bőszen a nőre ordított, majd ép kezével megragadta az asztallapot. Alustriel makacsul kapaszkodott bele, de a férfi kitépte a kezéből, és áthajította a szobán. Fájdalmas nyekkenéssel csapódott a szemközti falnak.
Alustriel ismét elkeseredett menekülésbe kezdett.
– Szuka! – rivallt rá elvakultan Irlar. – Ezért megöllek!
Alustriel tudta, hogy a férfi komolyan is gondolja. Korábbi vágya, hogy Bane templomába vigye őt, már csak távoli, homályos emléknek tűnt. Már csak a vére elégítheti ki. A férfi tovább nyomult. Nekiment egy újabb asztalnak, de nem törődött vele. Levert róla mindent, az összes szobrot és üvegcsét, de egy pillanatra sem állt meg. Alustriel hallotta, amint egy üveg szinte már lustán végiggurul az asztalon, majd leesik a földre.
A következő pillanatban már az ajtaja reteszét rángatta kétségbeesetten. A retesz engedett, amire egy eszeveszett üvöltés volt a válasz. Valami titkos ösztöntől hajtva Alustriel lebukott. Épp időben, a következő pillanatban ugyanis egy üvegcse csapódott az ajtónak, és szilánkesővel szórta meg, majd bűzfelhőbe burkolta. Az elsőt újabb követte, majd egy harmadik is. Megpróbált oldalra hengeredni nehéz, fodros szoknyájában, hogy valami fegyvert keressen vagy kiutat, pedig tudta, hogy egyikre sincs esélye.
Ekkor éles süvítés hasított a levegőbe, és Alustriel fájdalmasan konstatálta, hogy Irlar megtalálta a lovagló korbácsát.
Le kell vennie a szoknyát! Lekuporodott, és tépni kezdte magáról a ruhadarabot. Irlar egy dühöngő őrült módjára hadakozott a sötét levegővel, hátha véletlenül rátalál a nőre.
Egyre közelebb ért hozzá, de Alustrielnek végül csak sikerült kibújnia a nehéz szoknyából. A férfi meghallotta a ruha suhogását, és felordított. A korbács azonnal útnak indult. Alustriel felkapta a szoknyát, hogy azzal védje magát, a korbács falánk nyelve azonban a karjába mart.
Égető fájdalom hasított belé, de ekkor már érkezett is a következő csapás, majd az újabb. Szerencséjére Irlar megvadultan, vakon csapkodott csak így a csapások nem voltak pontosak. Alustriel kúszott-mászott a drága szőnyegeken, de nem tudott elmenekülni a férfi elől. Sikerült bekúsznia egy asztal alá, de Irlar brutálisan arcon és mellbe rúgta, így kénytelen volt kigurulni alóla, és várni, hogy a férfi közelebb araszoljon hozzá.
Alustriel zokogni kezdett. Ismét az asztal felé indult, és a korbács ezúttal elhibázta. Amennyire csak tudott lelapult, és megpróbálta rendezni a gondolatait.
Irlar tüsszögni kezdett fölötte. Alustriel fenntartotta a varázslatot, majd a férfi folyamatos tüsszögése közben halkan megemelte az asztalt a vállaival, és a férfinak rontott. Irlar az egyik szekrénynek esett, és kiejtette a kezéből a korbácsot. Alustriel elhátrált előle, és ismét az ajtó felé vette az irányt. Az maradt az egyetlen esélye.
Kétségbeesetten markolta meg a reteszrudat, de nagy igyekeztében nem tudta kirántani, beszorult. Hátrapillantott a válla felett, és látta Irlar körvonalát, amint az ablakon beszűrődő gyertyafény megvilágította: az asztalnak támaszkodott, és a lámpást takaró leplet kereste. Nem húzhatja le, különben meghal! Ha elég fény lesz a szobában, könnyedén elkaphatja...
Biztosan visszatért a látása. Amint a keze megérintette a leplet, Alustriel rohamra indult, és a férfira vetette magát. A harcosnak sikerült idejében lerántani a leplet a lámpásról, és a hirtelen támadt fényben észrevette a nőt. Felé csapott a ronggyal. Alustriel elhajolt, de felkapta a lámpást, és kihajította az ablakon. Nem érdekelte, hogy szétfröcsköli az olajat, csakis az számított, hogy ismét sötét legyen a szobában.
Azonban túl közel került az ablakhoz, így Irlar kivehette a körvonalát a beszűrődő fényben. A férfi odébb taszította, hogy elegendő helye legyen, és keményen megüthesse. A csapás az arcát érte, amitől megtántorodott, és megszédült. Mintha eltört volna az álla... micsoda iszonyatos fájdalom! Irlar győztesen lépett felé, hogy kiszorítsa belőle a szuszt.
Alustriel elmenekült előle, mintha egy örökkévalóság óta kergetőztek volna! Egy hirtelen ötlettől vezérelve megtorpant, lekuporodott, majd a férfi gyomrába vágta a fejét, és rohamra indult.
Irlar teljesen ledöbbent a hirtelen támadástól, ráadásul elkábította a fájdalom. A háta az alacsony ablakpárkánynak ütközött, amitől elvesztette az egyensúlyát, és vadul előre rúgott. Alustriel kíméletlenül ágyékon ütötte, majd megfogta a lábát, megtekerte és meglökte... és a férfi eltűnt a szeme elől.
Iszonyatos csattanás hallatszott az udvarról. Lord Irlar nekicsapódott a köveknek, majd felpattant, egyszer. Egy perc múlva őrök rohantak az udvarra, kiáltozni kezdtek, és fáklyákat gyújtottak. Alustriel egy ideig az ablakban maradt, nagy levegőt vett, és nézte az alant zajló eseményeket. A hárfa vidám dallamba kezdett, és fürge hangjegyek kezdtek táncolni a feje körül. Nem törődve a ruházatával, kiment a szobából, lement a lépcsőn, majd befordult a nagybátyja ajtajához vezető folyosón. Az ajtó már nyitva volt, és Thamator karddal a kezében robbant ki rajta.
– Ki vagy? – kiáltotta bele a sötétségbe, miközben a hárfa hangjai körülölelték.
– Továbbra is Kobzos akarok lenni – mondta Alustriel meglepően nyugodt hangon.
– Te, kislány? Muszáj az éjszaka közepén felébresztened az ostoba trükkjeiddel? Más nem akarsz lenni? – kérdezte furcsa hangon, mely elárulta, hogy valaki máson jár az esze, egy régi emléken. A kardja izzani kezdett, és az egyre élénkebb sugárzásban Alustriel látta, hogy a csodálkozástól leesik a férfi álla.
Tépett ruhájára és a korbácsütésektől véres és cikkcakkos testére esett a tekintete. Tett egy lépést előre, és hitetlenkedve meredt rá.
– Mégis mi a fészkes fene...
Ekkor lábdobogás törte meg a csendet, majd feltűnt egy fáklya a folyosó végén. Fényes sisakok és lándzsák csillogtak a fényben, aggódó arcoktól kísérve.
– Uram! – kiáltotta az egyik őr izgatottan. – Lord Irlar! Az udvaron fekszik, mintha kiesett volna az ablakon!
– Igen – törte meg Alustriel a hirtelen támadt döbbent csendet. – Kiesett – majd nem törődve a rá szegeződő pillantásokkal, hozzá tette –, miután kilökték.
Egyenesen nagybátyja szemébe nézett, és folytatta.
– Nem akartam Bane arája lenni, és házasodni sem volt kedvem.
Újult méltósággal fordított hátat a férfiaknak, és ellibbent előttük. Nagybátyja cikornyás szitkai elhalkultak mögötte, amint visszament a szobájába. Az öreg hangja döbbenten, és valahogy elégedetten csengett.
Ideje megkérdezni Gaerdet, hogyan lehet Kobzossá válni. Alustriel végigmérte magát, megvonta a vállát, és egy másik folyosóra irányította sebesült, sajgó lábait. Miért ne most rögtön? Miért csak a nagybátyját ébressze fel?
Amint odaért, Gaerd ajtaja kinyílt, és a varázsló álmosan rámosolygott. Álmosan, de kétségtelenül mosolygott.
Egy kristálygömböt tartott a kezében, melyben Alustriel ablaka látszódott, belülről. Mintha csapdába ejtették volna a képet. A mágus hellyel kínálta, és büszkén mosolygott rá. Egy ezüsthárfa szólt lágyan az asztalon... Alustriel elmosolyodott, amint felismerte a dallamot.

 

 

Tizenharmadik fejezet
MEGLEPETT NERGAL

Az álmok tengerében hánykolódva Elminster lassan ráébredt, hogy mindez valóság. Vörösesfekete, lángnyelvekkel szabdalt bűzölgő felhőben lebegett vagy zuhant. Időnként a düh fényes villámai vágódtak ki belőle, és fúrták át a testét. Nergal elméjén zuhant keresztül.
FELÉBREDTÉL, EMBERI FÉREG? ISMÉT AZ IDŐMET VESZTEGETTED, KÖSZÖNÖM!
[mentális villám csap le az emberre újra és újra, míg már összegörnyed fájdalmában, és ekkor még hevesebben kezdi döfködni]
MIT IS GONDOLJAK ERRŐL? LENYŰGÖZŐ!
[vigyor]
VÉLETLENÜL MEGÖLSZ EGY EMBERT, HOGY AZTÁN ÁTVEDD ISTENED JUTALMÁT.
[zihálás]
ELVESZTETTEM A TÜRELMEMET, SZOLGA... ISMÉT. DARABOKRA TÉPLEK, KÉSZÜLJ FEL RÁ! ELEGEM VAN, HOGY ÚGY TÁNCOLOK, AHOGY TE AKAROD! FELKUTATOM ÉS ELVESZEM AZ EMLÉKEIDET, AMELYEKET KERESEK! HALJ MEG, VARÁZSLÓ!
[fényes villámok záporoznak tűzesőként a botladozó, ordítozó, halványuló emberi alakra, elemésztve őt]
ADD IDE, OSTOBA! ADD IDE, AMIT KERESEK!
[fényes tűzkör szorul kíméletlenül hurokként Elminster halványuló, végtag nélküli, csonka esszenciája köré]
ADD NEKEM AZ EZÜSTTÜZET!

* * * * *

Egy fej emelkedett fel a végtelen térben, ahol csillagok hullanak szakadatlan, meglengetve hatalmas kékesfekete hajzuhatagát.
– Valami nem stimmel.
A Szövedék ismét megremegett. Mystra szemei ezüstösen felizzottak.
– Elminster! Öreg Csavargó! Mi történik?
Kinyúlt az ismerős, ravaszkás melegség felé, a pimasz szeszély felé, mely mindig kacsintással és gyengédséggel felelt... de most semmit sem talált.
– Elminster!
A mágia istennője összeszedte minden erejét, és kutatni kezdett.
Fájdalom... áramló ezüsttűz... a Pokolban!
A tanára, erejének gyökere, a legbiztosabb köteléke a Mystrához, aki őelőtte létezett – veszélyben van!
– Nem! – Fény csillant a csillagok között, és a végtelen tér megremegett.

* * * * *

A Titkok Úrnőjének összes oltára kék lángba borult Faerűn-szerte, de a tűz nem égetett meg semmit és senkit, csak nyughatatlan éberségre intette a híveit. A varázskönyvek mágikus pecsétjei feltörtek és a kötetek kinyíltak. A rúnák felizzottak, saját tükörképüket festve meg a levegőben. A sárkányok hörögve életre keltek, és ellenséget vagy vendéget keresve tekergették a fejüket.
Öröknyár erdejének egyik tisztásán Dethaera Matchlass épp élete első Mágikus Tűz rituáléjának lenyűgöző folyamában hömpölygött. Hirtelen támadt fénysugárban szárnyalt, jóval a döbbent hittársai feje felett. Zokogott a fájdalomtól és a végtelen örömtől, amint a hatalmas varázslatok sorban kibontakoztak az elméjében.
Myth Drannor zöldellő mélyén egy magányos, ferde torony romokba dőlt.
Vízmélyvárában egy kislány akadály nélkül átsétált az Ahghairon Torony eddig áthatolhatatlan védelmi rendszerén. Az ajtaja kitárult előtte. Kíváncsian belépett, hogy soha többé ne jöjjön ki onnan.
Luskanban a Mitikus Társaság egyik fővarázslója éppen egy ügyetlen növendék végítéletét készült kimondani, amikor oroszlánfejet öltött. Döbbent rémületében bömbölni kezdett. Varázstudománya egy pillanat alatt semmivé foszlott.
Suzailban Vangerdahast egy alig leplezett Kobzos ügynök mellett haladt el a Bíbor Sárkány palotában, amikor megdermedt. A nő már majdnem kilépett a rejtekéből, hogy segítsen a megremegő férfin, de az öreg varázsló elindult, majd bement egy szobába. Egy szék és egy íróasztal, egy ruhafogas és egy tükör volt a helyiségben. Az asztalra támaszkodott, próbálta kitalálni, miért változott tűzfolyammá a vére, és véletlenül belenézett a tükörbe. Nem saját magát látta benne, egy nő képe köszönt vissza rá, bölcs szemekkel, de gyönyörűen fiatal vonásokkal. Vangerdahast ziláltan felsóhajtott, pislantott egyet, mire a tükör összetört. Komoran fordult el tőle. Megértette, hogy itt az idő.
Avernusban egy tűzgolyó süvített tova, hogy felemésszen pár megfeketedett ormot. Hirtelen elfordult. Egy magas, karcsú nő bontakozott ki előtte a levegőben, fényesen, mint egy jelzőtűz.
Száznyi mélyedésben, és ezernyi hegyoldalon kapták fel a fejüket az ördögök, és dermedtek meg egy pillanat alatt. Szárnyra kaptak, és megpillantották a magányos emberi nőt a levegőben. Akkora volt, mint tucatnyi ördög, és saját kékesfekete haját tekerte köpenyként a teste köré.
– Hol van? – gördült végig a hangja egész Avernuson.
Pokoldémon vezérek rezzentek össze és horkantak fel. Az alacsonyabb rendű ördögök megremegtek. Akik épp a levegőben voltak, megtorpantak, de a fekete korbácsok továbbhajtották őket. A behatoló csak állt, és nézte őket.
Harci villák és lándzsák hatoltak a testébe, lángoló tőrök kaszabolták az öltözékét. Ahol sűrű patakokban kellett volna kiömlenie a vérnek, csak fekete, csillagokkal pettyezett lyukak tátongtak. A lebegő nő szemei ezüstszínben izzottak.
– Hol van? – kérdezte ezúttal erélyesebben. – Mit tettetek vele?
Éhes, tátott pofájú sárkányok érkeztek szélsebesen. Főördögök hajszolták őket, akik ezer, sőt tízezer számra lepték el az eget, eltakarva a vérvörös égboltot.
Páran belemélyesztették Mystrába a fegyvereiket, de a tekintetétől azonnal ezüstfüstté olvadtak. Pokoli varázslatok hálózták be. Megragadta a fonalukat, átformálta őket, majd visszahajította. Még több ördög pusztult el.
Elpusztultak, százával tűntek el örökre, mintha sosem léteztek volna. A gyülekező sereg alatt megrázkódott a talaj, amint a mélyben lakozó főördögök riadtan tekintettek fel, és gyors parancsokat osztogattak. Pokoldémonok emelkedtek fel Avernus sziklái közül, szárnyas ördögseregek élén.
Életre kelt a Pokol. Az égbolton villámok cikáztak, a füstölgő ormok tüzet lövelltek a magasba. A milliónyi ördög között ott tündökölt Mystra. Rájuk nézett és ölt a tekintetével, rájuk nézett és ölt, mígnem már három sornyi teremtményt pusztított el egyszerre. A testek sűrű, sötét esőként hullottak alá Avernusra, eltömítve a hömpölygő vérfolyamokat.
Hátborzongató harsonák harsantak. Sötét harci szekerek szelték át az eget. Szárnyas szörnyek seregei áramlottak ki belőlük, iszonyatos hidrák, melyeket csak ritkán látni Avernuson.
Mystra tovább mészárolta őket. Fényes ezüst tűzsugár állt szemben egy egyre sűrűsödő véres fekete halálgömbbel. Maga a levegő is megrázkódott körülötte, és széttört, mint egy üvegpohár. Repedések nyíltak a harcoló istennő körül. Amikor már mindenhol Faerűn tiszta egét látta maga körül, tudta, hogy mennie kell, mert különben elveszíti Torilt. A Pokol széttépésével, és Elminster megmentésével várnia kell. Másképp, máshogy kell véghezvinnie.
Csakúgy, mint korábban hűséges kiválasztottja, Mystra arra koncentrált, hogy bezárja a Toril és Avernus közt keletkezett repedést. Elminstertől eltérően ő kisiklott az utolsó repedésen, egy ajándékot hagyva maga után.
Avernus vérvörös ege ezüstösen, majd kékesfehéren felizzott. Az összes levegőben lévő ördög egy pillanat alatt darabokra szakadt.
Fekete, füstölgő vér áztatta el a talajt. Mystra sosem tudta meg, hogy majdnem megfullasztotta a férfit, akiért jött. Egy ördögi szolganő bukkant ki az öldöklés kellős közepéből, és ölelte át védőn a kúszó Elminstert... amikor a következő pillanatban darabokra szakadt, a varázslónak a haja szála sem görbült. Nagy nehezen talpra kecmergett, és még látta a halványuló ezüstfény utolsó sugarát.
– Mystra – suttogta – Úrnő... mindez, miattam?
Zokogva zuhant vissza a holtak közé. Ameddig a szem ellátott, az eget mindenhol sötét robbanások töltötték meg. Számtalan Pokoldémon érkezett Nessusból, a dühös Asmodeus parancsára, hogy öljék meg a magányos behatolót, aki már nem is volt Avernus egén. A Pokol megrázkódott a mélyében fortyogó dühtől. A lángok magasra csaptak. Az égbolt egy újabb örökkévalóságig vérvörössé változott.

* * * * *

Azuth.
Egy furcsa tér kavargó sötétjében, mely nem egy sík volt, inkább Candlekeep mágiája hozta létre, a Varázslatok Ura fényes kígyóként siklott egyik rúnáról a másikra, melyek oszlopokként emelkedtek a térben. Új lángra gyújtott egyet, enyhén átalakított egy másikat, megváltoztatta egyik-másik erejét, mindezzel más irányba terelve a varázslókat, hogy...
A tűzként, mágiával átitatottan tekergőző lény vérében felhangzó hang oly halk volt, hogy először a képzelet szüleményének vélte.
Magasságos, szükségem van a segítségedre. A mentális hang ezúttal tiszta volt és erős. Mystra kereste.
– Most már jól hallak, Úrnő. Miben segíthetek?
A tér hirtelen megtelt ezüsttűzzel. Kékesfehér fénygolyó gördült a horizont felé, mintha egy távoli partot keresne. Egy szempár, sötét és csillagos, mint a nyári éjszaka, köszöntötte karnyi távolságból.
Azuth alig bírta megállni, hogy át ne ölelje, és meg ne ízlelje az istennő szerelmét. Mindig hatalmába kerítette az érzés, amikor csak találkoztak. Így üdvözölte egymást a hatalmuk.
– A leghatalmasabb kiválasztottunk Avernusban ragadt, és a Pokol felkelt ellenem. Vissza kell hoznunk, de hogyan?
A döbbent Azuth egy fiatal, fehér köpenyes varázsló alakját vette fel. Hatalmas, sötét szemeivel Mystrára nézett.
– Biztos vagy benne, ugye? – Mystra egy éles villanás kíséretében megosztotta az istennel mindazt, ami vele történt, az Elminsterrel való érintkezést... és megmutatta, hogy mennyire sebezhetővé vált leghatalmasabb kiválasztottjuk. A Varázslatok Ura összeráncolta a homlokát.
– Nos?
Azuth megrezzent.
– Hatalmas Úrnő, most, hogy a Pokol felbolydult, nem közelíthetünk erőszakkal. A lopakodás is kizárt egy ideig. Ha életben marad, egy gyors mentőakció kivitelezhető, de ne feledd, bárkit is küldünk, lehet, hogy örökre elveszítjük! Ha túl is éli valaki a Poklot, akkor is a legtöbb esetben megőrülnek.

* * * * *

TEHÁT MYSTRA NEM TALÁLT MEG, ÉS VISSZA AKARJA KAPNI AZ ÖLEBÉT. MÉG AZ ISTENNŐK IS TÚL MELEGNEK TALÁLJÁK A POKOL VENDÉGSZERETETÉT, ÉS ÜRES KÉZZEL TÁVOZNAK. SOSEM KAP VISSZA!
AZ ENYÉM VAGY, KICSI, LELÁNCOLT VARÁZSLÓ!
AZ ENYÉM, MÉG AKKOR IS, HA A SIRÁNKOZÓ AGYFOSZLÁNYOD TOVÁBBRA IS MEGPRÓBÁLJA ELREJTENI ELŐLEM, AMIT KERESEK!
MÁR NEM SOK MARADT BELŐLED, AMI ELLENÁLLHATNA NEKEM, IGAZ?
LÁSSUK CSAK, HÁTHA FELFEDHETJÜK A MÁGIA FELETTI URALMADAT, HA MEGNÉZZÜK, HOGYAN TANÍTOTTAD A TANÍTVÁNYAIDAT!
Ezernyi csillogó üvegszilánk szállt be a szobába. Elminster felsóhajtott, és a csészéje fölé helyezte a tenyerét.
– Halj meg, átkozott varázsló! – az ablakban álló varázsló begörbítette az ujjait, és gyilkos villámokat lőtt áldozatára.
Villogva, sisteregve szelték át a levegőt, és az Öreg Mágus orrától pár centire lepattantak valamiről. El nyugodtan nézte a visszapattanó villámokat, és közönyösen nyugtázta, hogy a sikoltozó Vörös Varázslónőt saját varázslata repíti ki az ablakon.
– Lhaeo – mondta Elminster nyugodt hangon. – Az ablak, már megint. Egy törekvő thayi, mint mindig.
– Igen – érkezett egy keserű hang a kertből. – A rózsáim. Miért mindig a rózsáimba esnek? Félhektárnyi liliom és gyep van a kertben, mégis mindig a rózsák közé esnek, és teljesen tönkreteszik. Összetörik...
– Most én következem – emlékeztette El lágyan. Beledugta a hüvelykujját a teáscsészébe, és felkészült a varázslatra.
– Nem kell ezt tennem, ugye tudod – motyogta Lhaeo. – Egész rakás pénzt kereshetnék, ha elmennék sírásónak Voonlarba.
– Egy királyságot irányíthatnál nem is olyan messze innen, kölyök – felelte El a mennyezetnek.
– Ne csábíts! – horkant fel Lhaeo. – Üvegszilánkok hevernek mindenhol, a rózsák eltöredeztek és kiégtek, és egy tucatnyi sembiai hölgy jön teára. Nem tudnál most megölni, és akkor túl lennék az egészen?
– És akkor holnap mivel szórakoznék? Ti hercegecskék mindig csak magatokra gondoltok, és nem törődtök a gyenge, öreg varázslókkal, akik több ezer éve védik a világot...
– Ó egek! Csak egyvalami rosszabb az ömlengő pletykáknál: a felfuvalkodott varázsló! Már megetted a szendvicsek felét, és még meg sem érkeztek a vendégek!
– Ez a legkevesebb, amit megtehettem, miután gondosan levágtad a héját – felelte sértődötten.
Lhaeo felállt, és benézett a törött ablakon.
– Ez a másik! Elmész egy másik síkra, és egy újabb őrült ötlettel térsz vissza! Olyan vékonyra vágod a tökéletesen elkészített, héjatlan tojásos szendvicsemet, hogy akár át is köphetnék rajta. Miféle bolond csinál ilyet?
– Átköphetni rajta, remélem csak teoretikus értelemben – felelte rosszallóan Elminster, és felvonta a szemöldökét.
– Át is köptem rajta – mondta Lhaeo. – Ki kellett próbálnom, ha már egyszer eszembe jutott.
Elminster hitetlenkedve felmordult, és az előtte heverő szendvicsekre pillantott.
Lhaeo becsmérlőn felmordult.
– Nem sok időt töltesz a konyhában, mi?
Ekkor egy kövér rézbéka kinyitotta a száját és az egyik szemét, és megszólalt: „Bong.”
– Itt vannak – mondta Lhaeo, majd legyintett egyet a kezével, mire az üvegszilánkok szépen, csillogón pörögve újra összeálltak üvegtáblává.
– Produkáljuk magunkat a hölgyek előtt? – vonta fel gúnyosan a szemöldökét Elminster.
Az üveg válaszképpen haragosan megroppant.
Elminster ügyet sem vetett rá, két ujjával furcsa mintákat rajzolt a levegőbe, majd megszólalt.
– Lépjetek be, és legyetek üdvözölve, szép hölgyek. Tekintsétek menedéknek szerényen berendezett hajlékomat. Egyvalamire emlékezzetek, miközben bebarangoljátok a termeket: amihez nem nyúltok hozzá, attól nem sérülhettek meg. Teával a most kéken világító ajtó mögött szolgálhatjátok ki magatokat.
Kék köd kezdett kavarogni a terem távolabbi végében, majd kivágódott az ajtó.
Valami nagy, csipkés, és első ránézésre hárommellű vágott át a ködfelhőn, még mielőtt Elminster egy barátságos mosolyt erőltethetett volna az arcára.
– Á, szóval TE vagy a HATALMAS Elminster! MICSODA megtiszteltetés, MICSODA öröm, hogy találkozhatom veled! A selgaunti barátaim ANNYIRA irigyek lesznek! Egy IGAZI FŐVARÁZSLÓ a saját szobájában mindenféle könyvek, mókás kalapok, koponyák, ÜVEGCSÉK és békék és... az egész annyira izgalmas! NEM IGAZ, lányok?
Engedelmes „Igenis, Úrnő” jelszó hallatszott a bejáratból, de Lady Calabrista nem várta meg a választ.
– Tudnod kell, jóuram, hogy OLY hosszú utat tettünk meg, csakhogy lássunk TÉGED, és csakis a LEGKIVÁLÓBB lányokat hoztam magammal! SOSEM vesztegetném a drága idődet, csakis a LEGJOBBAKKAL! Ó, igen, a VÉGSŐKIG elégedett leszel az iskolám, vagy ha mondhatom így, az általam nevelt lányokkal. Lányok? LÁNYOK! Ne ácsorogjatok az ajtóban, gyertek be, hogy a NAGY Elminster megnézhessen titeket!
A teáscsésze ekkor megszólalt Elminster előtt.
– Mintha egy tharsulti rabszolga-kereskedőt hallanék – a hang felettébb gyanúsan Lhaeo hanglejtésére hasonlított.
– Ó Calabrista ÚRNŐ, ANNYIRA éhes lehetsz egy ilyen grandiózus utazás után – jegyezte meg mosolyogva Elminster!
A teáscsésze szörcsögni kezdett, de El nem törődött vele.
– KÉRLEK, gyere közelebb, és foglald el a LEGKÉNYELMESEBB székemet, és szolgáld ki magad az ÍNYCSIKLANDÓ szendvicsekkel! Gondolom, a lányok sem akarnak kimaradni a jóból...
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, a hosszú uszályú ruha, és a sisaknyi nagyságú hajköltemény tulajdonosa egy rózsaszínű, selyemkárpitú, aranyozott támlájú fotelba gyömöszölte magát, amely aznap reggel még egy hatalmas rothadó gomba volt a Kobzosdombon. Gyorsabban rakta meg a tányérját szendvicsekkel, mint ahogy a nyári esőcseppek elérik a kitikkadt talajt. Egy karcsú alkoholos palack csusszant le az egyik polcról, és libbent Lady Calabrista könyökéhez, hogy teletöltse az ott díszelgő csúcsos poharat, meghökkent kacajt csalva ki a nőből.
Négy selyembe öltözött gyönyörűség libbent be a terembe, és pukedlizett illendően. A tanáruktól legmesszebb található négy székben helyezték kényelembe magukat. A szépségük a legszebb királyi festményekével vetekedett, de mosolyuk gúnyos élt hordozott. Petyhüdten üldögéltek, enyhe unalommal az arcukon. Hamarosan a hideg futkos majd a ruhájuk alatt, melyet nagy műgonddal választottak, hogy lenyűgözzék a vendéglátójukat. Elminster elnézte a csillogó fülbevalókat, a lágyan surrogó selyempapucsokat, a szemkápráztató gyöngysorokat, és hirtelen neki is Tharsult jutott az eszébe.
– Gyertek közelebb, lányok! NE legyetek szégyenlősek! A nagy emberek nem vesztegetik szégyenlős lányokra az idejüket. Elminster, ezek a szendvicsek a LEGCSODÁLATOSABB falatok, amiket az utóbbi időben ízleltem! Mégis miből készültek?
– Csigából, szép hölgy – felelte Elminster legcsábosabb mosolyával. – Természetesen a legfinomabb meztelen csiga pástétommal bolondítottam meg őket, amelyet csak találni lehet ezekben az erdőkben, a végén pedig meghintettem egy kevéske bors és citrom páclével.
– Természetesen – visszhangozta Lady Calabrista némiképp elhűlt, réveteg hangon. Elminster gyorsan a teáscsészéje fölé kapta a tenyerét, hogy elnyomja gúnyos zsörtölődését. Négy karcsú kacsó állt meg a levegőben, majd húzódott vissza tétován, érintetlenül hagyva a szendvicses tálat.
Az Öreg Mágus kérdőn felvonta a szemöldökét.
– AZÉRT ÍZLETESEK! A vízmélyi nemesek mindennél többre becsülik! És ha az istenek ránk mosolyognak, és kivételes szerencsében részesítenek, akkor... – hirtelen előredőlt, körözni kezdett a kezével a szendvicsek felett, majd lecsapott egy barna kenyérre, melynek a közepéből épp egy csiga próbált kimenekülni. Nem jutott messzire, El összeszorította a szendvicset, majd gyorsan a szájába gyömöszölte, és keményen ráharapott – ...egy élő csigát találsz benne. Ez pedig semmihez sem fogható!
Miközben beszélt, a csiga kidugta zöld fejét a szája szélén, kérdőn körbetekintett, majd eltűnt, amint a varázsló lenyelte. Elminster gonoszul vigyorgott magában, miközben nagyokat nyelt. Ez a kis illúzió mindig megtette a hatását.
– A-azt hiszem jobb, ha most rátérünk jövetelünk lényegére – hebegte Lady Calabrista – befolyásos, és nem utolsó sorban gazdag sembiai urak beíratták a lányaikat az iskolámba, hogy derítsem ki, vajon AZ ISTENEK MEGAJÁNDÉKOZTÁK-E őket a mágia iránti fogékonysággal... fogékonysággal melyet, büszkén állíthatom, anélkül tudok előhívni belőlük, hogy feláldoznám őket a sötét istenek és gonosz tüzek oltárán vagy egyéb áldozatokat mutatnánk be... vagyis AZT AKAROM MONDANI, hogy ezek a lányok, a LEGJOBBAK, nem hoznak szégyent senkire, aki jártas a MŰVÉSZETBEN! Befolyásos emberek KÉRÉSÉRE eléd hoztam őket, hogy vizsgáld meg a képességeiket, és, őőm, támogasd őket.
– Bölcsen tetted – mondta El –, mindjüket támogatom.
– Támogatod? Anélkül, hogy... ezek szerint a mágikus képességeik ennyire FÉNYESEN csillognak előtted?
– Igen, úrnőm – felelte udvarias mosollyal El, majd megkocogtatta a teáscsészéjét (amely halk csuklásba kezdett) –, fényesen. Kétségtelen. Ha TE nem feledkeztél volna bele ennyire a tanításukba, előtted is világosan kirajzolódna. Bocsássatok meg szép hölgyek, amiért úgy beszélgetünk rólatok, mint a jószágról vagy a selyemruhákról vagy a porcelán csillogásáról... Engem nem a varázstudományotok érdekel, hanem a gondolkodásmódotok és a jellemetek, és a szívetek mindennapos rezdülése. Talán most itt elkezdhetnénk a tanulást. Én...
Ezernyi csillogó üvegszilánk szállt be a szobába. Elminster felsóhajtott, és a csészéje fölé helyezte a tenyerét, ismét.
– Halj meg, átkozott varázsló! – az ablakban álló varázsló begörbítette az ujjait, és gyilkos villámokat lőtt áldozatára.
Villogva, sisteregve szelték át a levegőt, és az Öreg Mágus orrától pár centire lepattantak valamiről. A riadt sikolyok, a hullámzó gyöngyfüzérek, és Lady Calabrista kétségbeesett kísérlete közben, hogy bebújjon a szék támlája mögé, miközben túlontúl sok fátyolos alsóneműt villantott meg a világnak, El nyugodtan nézte a visszapattanó villámokat. Azok azonban lepattantak a győztesen vigyorgó Vörös Varázslónő védőpajzsáról, és szabálytalan vonalban cikázni kezdtek a teremben. Az asztalon egy bizonyos teáscsésze táncolni kezdett, a székek ismét gombákká változtak, a béka pedig kinyitotta a száját, és elnyomott egy hangos „Bong”-ot, egyértelműen kérdő hangsúllyal.
Négy sembiai grácia három másodperc alatt kispriccelt a szobából. Elminster magához vett egy szendvicset, és kényelmesen hátradőlt a székében. Érdeklődve figyelte utolsó vendégét, aki falfehéren, remegő ajkakkal vett elő egy pálcát addig láthatatlan rejtekéből, és egy varázsszóval életre keltette.
Fehér csóva csapott ki belőle. Egy vad pillanatra beborította a thayi varázslónőt, majd ablakostul kirepítette a kertbe, egy füstölgő lyukat hagyva csak utána.
A fiatal sembiai nő meredten, leplezetlen könnycseppekkel meredt a művére.
Halk, erőtlen hang hallatszott valahonnan kintről.
– A rózsáim!
– Jól vagy, Lhaeo? Nem gondoltam volna, hogy ennek a méregzsáknak mindent elemésztő tűz rejtőzik a pálcájában...
– Nem én voltam – felelte El írnoka –, még mindig teáscsésze voltam. Ez egy Vörös Varázsló volt, pontosabban varázslónő.
Az Öreg Mágus szemöldöke az egekig szökkent.
– Kettő, egy délután? Vámot kellene szednem – Elminster lassan a fiatal lány felé fordult. – Szeplőtelen Nouméa a neved, igaz? – a lány bólintott, így El folytatta. – Nouméa, hol szerezted az emésztő tűz pálcáját? Nem biztonságosak, ugye tudod?
A lány egy döbbent pillanatig rámeredt, majd megszólalt.
– Biztonságos! BIZTONSÁGOS? Azok után, hogy ilyen villámcsapásnak tetted ki a tanítványodat, hogy úgy ránk ijessz, ahogy még sosem féltem életemben? Csak azért, hogy próbára tegyél? Miért...
Elminster elvigyorodott, majd Lhaeo arca jelent meg az ablakban, hasonló kifejezéssel az arcán.
– Jól boldogulsz majd – mondták kórusban. – Igen, jól boldogulsz majd. Ülj le, tedd az asztalra a lábad, és egyél meg egy csigás szendvicset! Valójában sajtos mustáros szendvics, ecetes uborkával. Sok mindenről kell beszélgetnünk.
Nouméa egy hosszú percig némán meredt rájuk. Végül levetette magát egy gombára, és rácsapta az asztalra magas sarkú, aranyozott topánkáját.
– Nos – kezdte, és felvonta szigorú, de ájtatos szemöldökét –, nem valami szíverősítőről volt szó?

 

 

Tizennegyedik fejezet
ÖRDÖGI ALKU

A csápok megfeszültek, az ördög feje előrelendült. A spinagon nyakából fekete, füstölgő vér tört fel, miközben kínok közt vergődött. Feje messzire szállt a sziklák közé.
Nergal undorral fordult el. Már a gyilkolás sem okozott örömöt. Avernus felbolydult. Pokoldémonok lovagoltak sárkányokon, cornugon seregekkel a nyomaikban, mindenfelé hegyes farkú osyluth hordák lopakodtak, hogy kémkedjenek. Háromszor is csak a gyors átváltozásnak köszönhette, hogy életben maradt, de előbb utóbb szembetalálkozik egy sereggel, amelyik a valódi vezérnek ad jelentést.
Ugyanilyen balszerencsés lenne, ha összetalálkozna a Hazugságok Urának egyik kémjével, egy gróffal, herceggel vagy kancellárral, akik Avernus teremtményei után kutatnak.
Mindez egy öreg, gyenge, éles nyelvű varázsló miatt, aki még mindig képes ellenállni, és egyszerűen nem tudják kiszedni az elméjéből a kívánt információt. Egy varázsló miatt, aki ebben a pillanatban is Avernus szikláit rója, a tragédia keskeny mezsgyéjén egyensúlyozva. Ez persze katasztrofális lehet Nergalnak is. Amíg összeköttetésben áll az ember elméjével, még egy amnizu is könnyedén képes nyomon követni.
Legjobb lenne, ha láncra verné a férget, és felvenné egy Pokoldémon alakját, akit ő maga ölt meg. Mondjuk Gorkorét vagy Jarleilét vagy Tharthammonét. Igen, Tharthammon jó lesz: egy lassú, mogorva, hallgatag, de hatalmas Pokoldémon. Még a hercegek sem igen mertek megszólalni, amikor rájuk vetette sötét pillantását.
Viszlát csápok, és lássuk a hatalmas szárnyakat, és roppant testet, mely négyszerese volt Nergalénak. Ideje hazahívni az elkóborolt elmeszolgát.
A faerűni bolondot.
HÉJ, FÉREG! HOGY FEST A POKOL?
[bűnös ezüstös forgatag – ezüst tűz? EZ EZÜSTTŰZ VLT? De lassan...]
Ellenszenves.
Á, ISMÉT LÁTSZ?
Most nem vérzik a szemem.
[morgás]
FELELŐTLENÜL JÁTSZOL A TÜRELMEMMEL, VARÁZSLÓ...
Egy erinyes szállt alá, és gyógyított meg. Nézd meg az emléket, ha nem hiszed el.
MI?
[hisztérikus mentális vágta, süvöltve tovaszálló emlékek, feszült figyelem, majd dühös káromkodás valami Pokolbéli nyelven]
ENGEDELMESKEDJ, ELMINSTER! NE MÁSZKÁLJ TOVÁBB! KERES EGY BARLANGOT VAGY EGY HASADÉKOT, AHOL ELBÚJHATSZ, ÉS MARADJ ITT! MAJD ÉRTED JÖVÖK.
Nem szeretném, ha sokáig nélkülöznöm kéne a táraságod.
A SAJÁT NYELVED FOG HALÁLRA DÖFNI, HALANDÓ! CSAK KERESS EGY HELYET, AMÍG VISSZA NEM TÉREK! ELEGEM VAN MÁR AZ IDŐHÚZÁSBÓL! JÓL TUDOD, HOGY MIT KERESEK, MÉGSEM VAGY HAJLANDÓ ODAADNI AZ EMLÉKEKET ARRÓL A SZUKÁRÓL... CSAK A VÁGY ÉLTED TÉGED?
Nem, de az a kedvencem.
[morgás]
OKOS BESZÉD...
AZT HISZEM EDDIG NEM MEGFELELŐ MÓDON PRÓBÁLTAM KIDERÍTENI, HOGYAN HASZNÁLOD AZ ERŐT. AZ EMBEREK KÖZVETLENNEK TŰNNEK, DE TI VARÁZSLÓK, LEHET, HOGY OLYANOK VAGYTOK, MINT MI ITT A POKOLBAN: ÁRMÁNYKODTOK, A HÁTTÉRBŐL VARIÁLTOK ÜGYNÖKÖKÖN KERESZTÜL, AKARATLANUL VAGY MÁSKÉPP...
Elég sok emlékem van az ármánykodásról... zaklatott évszázadok, ami azt illeti.
[szitkozódás]
MÁR MEG SEM LEPŐDÖM. KEZDJÜK...
[mentális csapás, izzó szempár lódul előre, mellőzött sikolyok, gyorsan suhanó képek...]

* * * * *

Fáklyafény csillant a mályvaszínű nyálkán, amint a csápos fej oldalra fordult.
– Lássuk, mi van itt!
– Mhulker – szólt oda neki Baergrim a háta mögül. – Még mindig te vagy az, ugye? Az a valami nem hatalmasodik el rajtad, igaz?
– A gazdámnak vannak bizonyos... szükségletei – mondta az agyszívó-fejű varázsló sértődötten. – Talán valami különös ok miatt sietsz, hogy minél hamarabb és mélyebben hallhass meg a Mélyhegy gyomrában, vagy ez a hely is megfelelő?
– Sehol sem akarok meghalni, köszönöm – felelte fanyarul a harcos. – Csak emlékeztetni akartalak, hogy ez Halaster a tébolyult fészke, és itt semmi sem az, aminek látszik. Úgy értem, ha a nőt leláncolták, akkor miért nem jött még ide semmi, hogy végezzen vele?
A varázsló szaggatott levegőt vett, majd elhúzta a járatot elfedő gyöngyfüggönyt. Egy szobába jutottak, ahol egy békaszerűen kifeszített nőt láttak egy emelvényen. Szemeiben rettegés honolt, és kétségbeesetten próbált megszólalni, ami lehetetlen volt a hatalmas szájpecektől, amely a fél arcát elfedte.
– A gazdám csak az agyát akarja – mondta a varázsló. – A többi a tiéd lehet, miután végeztem.
Baergrim megtorpant, és egy tapodtat sem ment közelebb az emelvényhez. Aggódó pillantást vetett a másik két Pengére: egy Eltragar nevű cserzett bőrű harcosra, és egy karcsú, kopott bőrruhás nőre. Mheriyam a tolvajnő ideges volt, mindkét kezében tőrt szorongatott, arca fehérré változott félelmében. A három Penge egymás mellett állva nézte, amint a varázsló megközelíti az emelvényt. Zölden izzó fénykör övezte a talapzatot, és hasonló árnyalatú rúnák virítottak a nő karján.
A varázsló vetett egy gyors, gúnyos pillantást a körre, majd átlépett rajta. Amint vigyorogva a nő fölé hajolt, az vadul dobálni kezdte a fejét egyik oldalról a másikra, megcsörgetve a láncokat. Bármennyire küzdött is, nem tudta kikerülni a tekergőző csápokat...
– Mhulker! – kiáltott fel hirtelen Baergrim. – Mhulker! Gyere vissza! A szájpecek elfedi a fél arcát, és az orrát is. Nem kap levegőt, akkor pedig nem lehet ember!
A csápok egy pillanatra tétováztak, a láncok megcsörrentek, a fénykör lüktetni kezdett az emelvény körül, majd tűzcsóva csapott fel.
Amint a tűzcsóva kihunyt, és a Pengék ismét tisztán láttak, rémülten vették észre a feléjük botorkáló alakot. Mheriyam torkaszakadtából felsikoltott.
Mhulker lábai és medencéje bicegett feléjük. A felsőteste teljes egészében hiányzott, csupán feketén pergő hamu maradt belőle.
Három penge villant egyszerre, de senki sem tett egyetlen lépést sem az emelvény felé. Amint Mhulker bizarr maradványa a földre roskadt, az emelvény körül kavargó füst és villogó fény egy emberré állt össze.
Egy kopasz, fehér szakállú, öreg férfi állt az emelvény mögött, gyűrött, barna köpenyben. Szeme ridegsége szemernyit sem enyhült, amint karba fonta a kezét a mellkasán, és üdvözlésképpen elmosolyodott.
– Halaster! – sikoltott fel rémülten Mheriyam, majd megfordult, és vad rohanásba kezdett. – Feketeköpenyes Halaster!
Baergrim és Eltragar meg sem várták a figyelmeztető szavakat. Már rég a járatban loholtak, kemény versenyt vívva, hogy ki ér ki elsőként. Fagyos, kegyetlen kacaj kísérte el őket.
Amint a hisztérikusan trappoló csizmák hangja végleg elült, az örült varázsló ismét női kart varázsolt magának, és ismét hozzáláncolta az emelvényhez. Ismét közeledett valaki, és hát a régi trükkök a legjobbak.
A következő pillanatban a szerencsétlen nő ismét kiterülve feküdt az emelvényen, és esdeklőn nézett a fél arcát elfedő szájpecekre, amely ismét elfedte a száját és az orrát. Egy cseppnyi esélyt azért kell adni a túlélésre, ha valaki elég éber...
A leláncolt nő dühösen mérte végig a gyöngyfüggönyön belépő idegent. Az ő valódi alakjában mutatkozott: kopasz, fehér szakállú öreg férfiként, gyűrött, barna köpenyben. A falnak támaszkodott, karba fonta a kezét, és mosolygott.
– Feketeköpenyes Halaster, ha nem tévedek.
Halaster nem vetette le női álcáját, miközben válaszolt.
– Igen, és ki vagy te?
Az ujjából kivágódó mágikus energianyaláb átreptette az idegent a termen, és leoldotta az álcáját. Egy kövér, barátságtalan férfi terült el a földön, fájdalmas arccal.
Halaster legördült az emelvényről, és közben visszaváltozott eredeti alakjába. Készen állt, hogy azonnal megölje a jövevényt. Inkább mégse, előbb meg kell tudnia, hogyan jött rá valódi kilétére. Utána majd, igen, majd utána...
Kék villámok cikáztak fenyegetően az ujjai közt, amint megállt a fekvő férfi fölött. Az arca...
– Mirt? Mirt Vízmélyvárából? A hóbortos Mystra szerelmére, mit keresel itt? – Halaster úgy játszadozott a villámokkal, hogy a kereskedő jól láthassa, majd folytatta. – Kérdeztem valamit. Válaszolj gyorsan, különben meghalsz... nem állhatok itt örökké, hogy felkészülhess egy gyors támadásra.
Az Öreg Farkas kiköpött egy méretes véres nyálcsomagot, majd felelt.
– Meg-megtaláltalak. Tudtam, hogy sikerül – szemei hirtelen kékesfehér lángnyelvekké változtak, majd a nagydarab férfi, vagyis nő, ugyanis időközben karcsú karjai és lábai és formás csípője nőtt, felemelkedett a levegőbe, és lebegni kezdett Halaster előtt.
Halaster felemelte villámoktól bizsergő kezét, és felhorkant.
– Ki, vagy mi, vagy?
– Hívj Mystrának – mondta a vendége olyan átható hangon, hogy Halaster a lelke mélyéig beleremegett.
Hirtelen azon kapta magát, hogy térdel, egész testében remeg, és a könnyeivel küszködik...
Erős, magabiztos de selymes kezek érintették meg. Az érintés hatására mágikus energiahullám söpört végig rajta, mely félresöpörte az elméjére telepedett sötét leplet egy pillanatra, amitől hálásan és áhítatosan meredt a nőre.
– Ne hálálkodj – mordult rá az őrült varázslóra a mágia úrnője –, beszélnünk kell!
– Miért?
– Szükségem van egy gyors szolgálatra – felelte Mystra. – Nehéz küldetés, pont egy őrültnek való.
Halaster ajkai csálén oldalra billentek, mintha elmosolyodott volna.
– Ha túlélem, visszaadod az elmém épségét?
– Ha tudom.
– Felruházol elég mágiával, hogy legyen esélyem?
– Igen. Háromszor akkora hatalmad lesz, mint amekkorának valaha is parancsoltál – bólintott Mystra.
– Emiatt őrültem meg, azt hiszem – merengett fennhangon Halaster. – Elvállalom.
Most Mystra próbálkozott meg valami mosolyfélével.
– Akarod tudni, hogy mi a küldetés?
– Nem, de azét mondd meg – vonta meg a vállát a férfi.
– Vissza kell hozni egy férfit a Kilenc Pokolból, élve. Amennyire csak lehet, sértetlenül. Egy behatolóról van szó, nem egy Pokolbéli teremtményről.
– Rendben. Ki az?
Egy arc, egy név és egy titkos név villant Halaster agyába. Megtántorodott, és a halántékához kapott.
– Elminster – suttogta elhűlve. – Úrnő, ő nem a tiéd?
– De igen, ahogy te is az lehetsz.
– Ú-úrnő, engem már megérintett Shar – suttogta félve Halaster.
Mystra türelmetlenül vetette hátra a fejét. Apró, lüktető csillagok áramlottak ki hosszú, hullámzó fürtjei közül.
– Tudom. Érints meg!
Feketeköpenyes Halaster nagyot nyelt. Felállt, és félénken kinyújtotta a karját. Felsikoltott, és egy pillanatra megvakult a mérhetetlen erőtől, amely belé áramlott. Mintha egy falnak csapódott volna, és minden egyes csontja szilánkokra roppant volna. A következő pillanatban minden kékesfehér tűzbe burkolódzott, és Halaster önkívületi állapotban kacagni kezdett, amint az erő szétáramlott a testében. Messzire irányította, idegen síkokra és végtelen terekbe, elsuhant a mohón utána kapó árnyak mellett... de lehet, hogy az erő irányította őt.

* * * * *

EZ MEG MI? SOK EMBER, VALAMI FIESZTA, SISTERGŐ VARÁZSLATOK... IGEN.
Bár a harang már kilencet jelzett, a mulatozás még javában folyt. Nevetés, hamis énekszó, baráti kiáltások olvadtak végeérhetetlen zsivajjá. A dalnokok már rég feladták, hogy bárki is odafigyeljen a játékukra, és inkább csatlakoztak az iszogató tömeghez. Éppen a kőpadlón csattanó üres kupák szolgáltatták a legszebb muzsikát.
Csermely Sabrast mosolyogva nézte, amint a szolgák megpróbáltak kivinni egy reménytelenül részeg nőt egy gigantikus ezüst tálcán. Ifjabb Lady Hawklin egy nap talán megtanulja, hogyan hányja le magát elegánsan rubinborral, de nem ezen az éjszakán, bár kétségtelenül lelkesen gyakorolta.
Jó barátja, Andemel állt meg Sabrast mellett, és elkeseredetten felsóhajtott.
– Így elpocsékolni ezt a jó bort. Bár a lány is szép lehetne... zöldben.
– Elpocsékolnál annyi elf mentát? – vonta fel a szemöldökét Sabrast. – Ha azt vesszük, hogy hat arany egy üveg, akkor a rubinbor is elég drága, de...
– De ha igazán nagylelkűek lennénk – folytatta Andemel Graevan sunyin –, akkor nem foglalkoznánk a költségekkel.
– Ha igazán nagylelkűek lennénk – vágott vissza Sabrast –, akkor egy hónap alatt tönkremennénk. Nagyjából akkor, amint a királyi kölcsönök elfogynak. Nagy kár, hogy a becsületes kereskedők nem kapják számolatlanul az arannyal teli ládákat, hogy fedezzék kereskedői hóbortjaikat!
Andemel nem felelt, ehelyett elindult kedvenc, félhomályos beugrója felé. Átlépett a függönyön, és meglepetten tapasztalta, hogy mindkét tartóoszlopot elmozdították. Ráadásul Azoun vadonatúj kő mellszobra díszelgett az egyik sarokban. Ezek folyton átépítik a kastélyt? – ráadásul a cormyri adófizetők pénzén! De lehet, hogy nem. Andemel megfordult, hogy megkérdezze a barátját.
– Ezek után kit tartanál „becsületes kereskedőnek” Suzailban?
– Bocsáss meg, akkor fogalmazzunk úgy, hogy „közszármazású”.
– Ez már jobb – bólintott rá Andemel. – Sok mindent megbocsátok a gőgös nemeseknek, mindaddig, amíg efféle hiú estélyeket rendeznek. Láttad azt a csitrit abban a villogó ruhában? Amikor kialudtak a lángok a ruha elején, azt hittem megfulladok. Hogy maradnak rajta azok a smaragdok? – elismerően csóválni kezdte a fejét, amint visszaemlékezett. – Még mindig itt van, ugye? Megkérdezem, hogy nem akarja-e megnézni a Graeven kert csodáit.
– Hát, barátom, öreg róka vagy már, de ő még öregebb – felelte Sabrast.
– Micsoda? Mágia? Alig látszik húsz évesnek, ha van annyi egyáltalán!
– Igen, mágia. Egész ügyesen elrejtette a szakállát, nem igaz?
– Szakállát? Sabrast, mit iszol?
– A legkiválóbb tűzbort, barátom – felelte Sabrast. Kilépett a függönyön mögül, hogy zsákmányoljon egy egész tálnyi fokhagymás vajba mártott kagylót. A szolga meglepetten meredt rá, de szó nélkül odébbállt. – Andemel, egyszer már találkoztál azzal a lángoló ruhájú lánnyal, és ha jól emlékszem egy hétig szitkozódtál, és remegtél a dühtől. Az a lány nem más, mint Elminster a varázsló.
– Micsoda? Sabrast, te... komolyan beszélsz. Ó, istenem!
– Mit gondolsz, hogyan tudja meg a cormyri pletykákat? Gondolod, hogy naphosszat gubbaszt egy kristálygömb fölött, amikor személyesen is beletúrhat az elmédbe?
– De... – Andemel Graeven mester döbbenten hebegett. Csak most jutott el a tudatáig, hogy milyen közel került ahhoz, hogy elcsavarja a fejét Faerűn legöregebb és leghatalmasabb mágusának. – De...
Újabb szolgahad haladt el a függöny előtt, egy hangosan horkoló nemessel a vállukon. A míves ezüsttálca fájdalmasan nyöszörgött a súly alatt, talán még a szolgákon is túltett. Az oldalt lelógó szőrös kar talán Lord Blesterhez... vagy talán Lord Staglarhoz tartozhatott. Senki más nem volt ilyen kövér az udvarban.
Sabrast berántotta a függönyt.
– Legalább annyira vágyom szemtelen csitrik látványára, mint a részegen hortyogó kövér nemesek hazaszállítására. Időnként elgondolkodom rajta, hogyan működhet a királyság, ha a Blesterhez hasonló alakok vezetik a királyi tanácsüléseket. Áh, elég ebből! Azzal csaltál ide Andemel, hogy valami érdekeset akarsz mondani. Remélem, nem arról van szó, mennyire csábos volt Elminster abban a lángoló ruhában!
Graeven mester belefészkelte magát a kényelmes fotelba, majd egy kellemes kis dohányzóasztalra rakta ezüstvégű csizmáját.
– Nem emlékszem, hogy olyan nehéz lett volna elcsalni téged, Csermely uraság, de valóban valami fontosat akarok megosztani veled. Hallottam valamiről, amit úgy hívnak, „Istenharagja Pajzs”.
– „Istenharagja Pajzs?” Mi az?
Andemel bekapott egy csigát, majd magyarázni kezdett.
– Ha ellopják egy szállítmányodat, kocsistól, mindenestől vagy ha leég a raktárépületed, akkor az isten haragszik rád, igaz? Ezért adsz kemény ötven aranyat Baerusinnak, hogy óvjon meg az istenek haragjától egy hónapig vagy egy hétig vagy ameddig megegyeztek. Ha mégis eltűnik a szállítmányod vagy leég a raktárod, akkor több ezer aranyat fizet kártérítésül. Ő a fedezeted, az „Istenharagja Pajzsod”. Ha minden jól megy, márpedig éberen figyeli a szállítmányaidat és a raktáraidat, hogy minden rendben menjen, akkor megtartja az ötven aranyat.
Sabrast elgondolkodva összeráncolta a homlokát.
– Hmm. Mintha lopna, de mégsem. Az őrök drágák, különösen, ha nem akarjuk, hogy a riválisunk túlfizesse őket. Az efféle pajzsok vagy fedezetek mindig drágák. Ráadásul ha elbukik, akkor az igen sokba kerül Baerusinnak.
Andemel bólogatni kezdett.
– Pontosan, épp ezért vettem is magamnak egy pajzsot, egészen...
A beugró függönye ekkor kivágódott, és a legújabb stílusban nyírt, aranykarikákkal díszített bajusz és szakáll nyomakodott be rajta.
– Á! – hangzott a vidám felismerés hangja, megelőzve a dadogó szolgát, aki bejelentette – Raurild Sarpath mester!
Raurild egy félreérthetetlen mozdulattal elhessegette a szolgát, de előtte még megajándékozta egy arannyal, majd szorosan behúzta maga mögött a függönyt.
– Andemel, hát élsz! Az isteneknek hála! Ezernyi köszönet Tymorának! Épp az imént hallottam a tegnap esti tűzről az üzletedben...
Andemel Graeven mester nyugtalanul fürkészte a beugró sötét sarkait, nehogy kémlelő nyílások rejtőzzenek valahol... szerencsére egyet sem talált.
– Sss! Oghma szent nevére, legyünk pontosak! A tűz nem tegnap este ütött ki, hanem ma éjjel, pár órával ezelőtt.
Sir Sabrast Windriver kihasználta a hirtelen beállt csendet, csuklott egy nagyot, majd töltött magának még egy pohár bort. Rubinbort, természetesen.
– Raurild, elég későre jár már. Csak nem elengedett a feleséged?
Raurild Sarpath mester fanyar grimaszt vágott.
– Igen, valahogy úgy. Azt mondta, jót tesz az üzletnek, legalábbis amíg keveset iszom. Tehát itt vagyok.
– A feleséged dönti el, hogy elmehetsz-e egy összejövetelre, vagy sem? – kérdezte hitetlenkedve Andemel.
– Igen, úgy valahogy – felelte Raurild. – A feleségem dönthet az apróbb ügyekben. Az igazat megvallva ragaszkodik is ehhez. A nagyobb ügyekben azonban én döntök.
– Nagyobb ügyekben? Mint például? – vonta fel a szemöldökét Sir Sabrast.
– Nem tudom – mosolyodott el szerényen Raurild. – Csak tizenhat éve vagyunk házasok, még nem merültek fel nagyobb ügyek.
Sabrast és Andemel féktelen kacajban tört ki. Miután a lovag egy kicsit lenyugodott, töltött egy pohár bort, majd odanyújtotta Raurildnak, pont, amikor egy újabb arc bukkant fel a függöny mögül, azonnal lelohasztva a jó hangulatot. A feszültség egy szempillantás alatt tapinthatóvá vált. Ebben persze nagy szerepe volt a négy, állig felfegyverzett Bíbor Sárkánynak is. Megragadták, és szélesre tárták a függönyt, hogy teret adjanak két villogó buzogányt tartó hivatalnoknak, és Suzail olajos hajú, sovány adószedőjének. Különleges királyi fegyverek voltak. Semlegesíteni tudtak jó néhány varázslatot, az érintésük bárkit lebénított, és csakis a birodalmak legképzettebb és legtapasztaltabb harcosai tudták forgatni őket. Immult Murauvyn megvillantotta a lehető legkeskenyebb mosolyt, melyre ember képes lehet.
– Á, Csermely Sabrast! – szólalt meg lágyan Murauvyn. – Micsoda öröm végre szemtől szemben találkozni! Alig lehet megtalálni a hatalmas Suzailban. Előre figyelmeztettek, és igazuk lett. Végül csak találkoztunk. Az udvar üdvözletét hozom, és a kérésüket, hogy szolgáltasd be azt a harminchatezer aranyat, amit a múlt évben elfelejtettél befizetni a Cormyri Királyi Kincstárba!
Csermely Sabrast nyomban elfehéredett, amint magán érezte a tekintetek súlyát, különösen Andemelét és Raurildét.
– Attól tartok most nincs nálam ekkora összeg – jegyezte meg könnyedén. – Ezek az új testhez álló tunikák... nincs bennük elég hely több ezer arany számára...
Murauvyn ingerülten félbeszakította.
– Sir Sabrast, az ügynökeim hiába próbálták beszedni az összeget a Rézsisak utcai villádban, a Saranger sétányon lévő istállódnál, az Ambel soron fekvő városi birtokodon, a Waervar utcai irodádban, a Kápolnadűlőn megbúvó romantikus rejtekedben, a Csillagfény utcában felépített kunyhóban, melyben az első asszonyod lakik...
– Ohmm – krákogott Sir Sabrast.
– ...a második asszonyodnak otthont adó Undelmring utcában...
– Öhmm, hmm – Sir Sabrast erejéből csak valami zavart hörgésfélére futotta. – Az a...
– ...a Szürke Tölgynél lévő vidéki birtokodon, a Moonever kikötőjében horgonyzó hajódon, a Vízköpők Torkában megbúvó vadászházadban és, ó igen, a harmadik asszonyodnak otthont adó házban, Waymootban. Eddig már tizenhat hajód futott be Suzailba, és még húsz várható; legalább két hajónak volt ugyanaz a neve és a típusa, de eltértek mind méretben, mind korban. Az ügynökeim azt is jelentették, hogy a hajóidról rejtélyes módon hiányoztak az azonosításhoz szükséges zászlók, amikor kikötöttek Marsemberben. Így nem tudták megvizsgálni a rakományt, amely természetesen tovább növeli az adód mennyiségét, nem is beszélve a személyes jellegű üzleteidről, amelyek szintén érdekelhetnek minket. Én most csak az általam felsorolt ingatlanok éves földadójának a névértékéről beszélek, pedig az egyik ügynököm jelentése szerint legalább negyven házad van a városban, és vagy száznyi földed. Hogyan lehetséges, hogy annyi földterülettel, amellyel bármely királyság igényeit kielégíthetnéd, folyamatosan elfeledkezel beszolgáltatni Azounnak azt, ami kétségtelenül az övé.
Andemel és Raurild elkerekedett szemekkel hallgatták, micsoda gazdagság fekszik barátjuk kezében, és feszülten figyeltek, vajon mit mond vagy tesz most Sabrast. Önkéntelenül is elléptek Sabrast mellől, nehogy az Udvar gyanújának a legkisebb árnyéka is rájuk vetüljön. A Csermely Ház feje így magára maradt, és egyedül álldogált a pazar thayi szőnyeg kellős közepén.
Sir Sabrast az egyik nemrég elmozdított oszlopnak támaszkodott, és magabiztosan elmosolyodott.
– Kedves Murauvyn – kezdte nyugodt hangon –, úgy fest, teljesen megfeledkeztél a negyedik, ötödik és hatodik asszonyomról, a Csipke és Gyöngy ajándékbolt hálózatomról Sembia szerte, és a terebélyes családom szükségleteiről. A legidősebb fiam, Falorian, azon fáradozik, hogy megalapítsa a saját hajózási vállalatát Selgaunton kívül, a középső fiam, Arastor, lassan a legnagyobb építkezővé válik a Nyugati Kapunál, a legkisebb pedig, Bralzaer zsoldos bandát alapított Impilturban, Bralzaer Vakmerő Baziliszkuszai néven. Van hat lányom, akik napi négy-öt ruhát nyűnek el, hogy gazdag sembiai férjet találjanak maguknak. Beteg feleségem pedig, akiről bizonyára hallottál, minden pénzt gyógyszerekre költ, amit csak ember és hobbit csak javasolni tud, hogy... hát gyakorlatilag életben maradjon. El tudod képzelni mennyi aranyat költenek el egyetlen nap alatt?
Fölényesen elmosolyodott, majd hozzátette.
– Ha nekik egy lyukas garast sem adok, akkor neked miért adnék bármit is?
A hirtelen beállt döbbent csendben Raurild tüsszentett egy nagyot. Másképp nem tudta leplezni a rátörő nevetést. Az adószedő fagyos pillantást vetett rá, majd gyilkos tekintettel fordult vissza az engedetlen és pimasz lovaghoz.
– Sir Sabrast – szólalt meg kimérten, a rideg Precept Immult Murauvyn –, az Udvart nem érdekli, hogyan bánsz a családoddal. Az viszont igen, hogy nem szolgáltatod be az adót. Olyannyira, hogy Cormyr udvari varázslója felhatalmazott, hogy bármely, tetszés szerinti ingatlanodat lefoglaljam a mérhetetlen adósságod fejében, miután letöltötted az egyhónapos kényszermunkát, amelyre a fizetőképtelen adósok kötelezhetők. A nyomorgó ember szerepét játszod, így nekünk ehhez méltón kell eljárnunk.
Sir Sabrast ellépett az oszloptól, gondosan elfedte a kezén lévő gyűrűket, majd megkérdezte.
– És ha megtagadom a tulajdonom és a személyem fölötti követeléseiteket?
A teremben lévő másik oszlop ekkor megremegett és elhomályosult. A villogó buzogányok a levegőbe emelkedtek, a bíbor Sárkányok azonnal a fegyvereik után kaptak. Hamar elernyedtek azonban, amint megpillantották az oszlopból kibontakozó ismerős arcot: Vangerdahast, Cormyr Udvari Varázslója vált ki az oszlopból.
– Csermely Sabrast – az öreg, kövér varázsló szavai végtelen nyugalmat és magabiztosságot árasztottak –, ne feledd, hogy bármilyen varázslat vagy egyéb támadás további egy évvel hosszabbítja, meg a szolgálataidat! Békaként, a trágya palotában.
Miközben Vangerdahast szónokolt, a másik oszlop, aminek az imént még Sabrast támaszkodott kavargó káosszá változott. A következő pillanatban gyönyörű fiatal nővé formálódott, aki látszólag egy lángoló ruhát viselt.
A Bíbor Sárkányok szájtátva nézték, amint a lángok kihunynak, és a Cormyri Királyi Sereg pofás tetoválása rajzolódott ki a testén. A gyönyörű szűz hintett egy csókot Andemelnek, majd megremegett, és egy szakállas, hajlott orrú, szürke köpenyes öregemberré változott.
– Elminster! – horkantak fel a harcosok.
– Csak a palota egyik oszlopa – mondta szárazon Árnyasvölgy Mágusa. – Üdv Vangy, derék vitézek, és jó kereskedők! Ez talán valami magán buli?
Vangerdahast metsző pillantást vetett Elminsterre. Ha tehette volna, biztosan kettévágja a tekintetével.
– Elminster – kezdte vészjósló hangon –, mit keresel itt?
– Kifizetem Sabrast tartozását, megfelelő kamattal, biztosíthatlak, és szeretnélek barátságosan megkérni titeket, hogy gondoljátok végig a kényszermunkára vonatkozó elképzeléseiteket.
Precept Murauvyn szólásra nyitotta a száját, megnyalta az ajkát, majd tanácstalanul Vangerdahastra nézett.
– Mégis miért tennéd? – kérdezte megenyhült hangon az udvari varázsló.
Ekkor élénk fénysugarak öntötték el Azoun mellszobrát, és minden figyelem odafordult. A szobor megremegett, egy röpke pillanatra hárfává változott, majd aranykupacokká és üveges fedelű, drágakövekkel telezsúfolt ládákká esett szét.
– Lehet, hogy nyavalyás csirkefogó, de sok tudatlan cormyrihoz hasonlóan én is hálával tartozom neki a korábbi tetteiért.
– És ha nem fogadom el a fizetséged? Akkor mi van? – kérdezte ingerülten Vangerdahast.
– Ez esetben sajnos nem áll módomban tovább védeni a palota bizonyos kincseit, akkor pedig, attól tartok, hogy visszaváltoznak eredeti alakjukba – felelte könnyedén Elminster.
– Elminster – horkant fel Vangerdahast –, te fenyegetsz engem?
Árnyasvölgy varázslója mélységesen megdöbbent.
– Szent Mystra kegyelmére, dehogyis – dorombolta –, csak baráti tanácsot adok a következményeket illetően! A kincsek egy része igen dühös lesz, ha felébred.
– Dühös? Felébred? Elminster, szörnyekkel töltötted még a palotát?
– Tán én tehetek róla, ha Cormyr uralkodói folyton olyan kincsekre fenik a fogukat, amelyeket nem tudnak biztonságosan hazahozni és elhelyezni?
– Elminster, elég a ködösítésből. Miféle szörnyek lapulnak a palotában az irányításod alatt?
Árnyasvölgy Mágusa ismét magára öltötte a lángoló ruhájú gyönyörűség alakját, és pajkosan az egyik Bíbor Sárkányra kacsintott.
– Sárkányok – mondta, és a plafonra emelte ártatlan tekintetét.
– Sárkányok?
– Csak három – vagy négy? És kicsik – duruzsolta El.
A terem fagyos csendbe burkolódzott. Elminster belekarolt Sabrastba, és édesen hozzátette.
– Megyek, és nyomban megmondom a kancellárnak, hogy elfogadtad Sir Sabrast késői, de nagylelkű fizetségét, rendben?
Vangerdahast becsukta a szemét, nagyot nyelt, majd kiszáradt torokkal krákogni kezdett.
– Bort... sok bort.
Amint a nő kisiklott a függöny résén, csettintett az ujjával, mire borral telt flaskák kezdtek záporozni az udvari varázslóra.
Árnyasvölgy Mágusa arról már nem tehetett, hogy a harmadik flaska, melyet Raurild sután megpróbált elkapni, kiszakadt, és beborította a borral. Az ily módon megvakult férfi nem tudott félreugrani a következő flaska alól, amely a fején landolt, és szintén kiszakadt, lespriccelve Vangerdahastot és Precept Murauvynt, és mindenki mást a beugróban.
Rubinvörös borral, természetesen.
A POKOL ÖSSZES TÜZÉRE, MI SZÜKSÉG EZEKRE AZ ÉRTELMETLEN OSTOBASÁGOKRA? MÁGUS, HOGY ÉLHET VALAKI ÉVEKIG ÚGY, HOGY SEMMIT SEM CSINÁL, CSAK AZ IDEJÉT VESZTEGETI?
[mentális csapások vad sorozata]
[egy varázsló beleüvölt a repedt, szétszabdalt sötétségbe; mozdulatlan csend]
[ördögi elégedettség]

 

 

Tizenötödik fejezet
HALASTER MEGÉRKEZIK

Fekete karmok hasítottak bele a remegő, meghunyászkodó fehér húsba.
ITT VAGY HÁT! ISMÉT JÁTSZADOZOL VELEM?
Izomtól duzzadó karok csaptak le a teremtményre, mely akár ember is lehetett, kíméletlenül megrázták, oly vadul, hogy véres testrészek szakadtak le róla.
[fájdalmas nyöszörgés]
HAH! MICSODA HENCEGŐ VARÁZSLÓ VAGY!
[varázslat villan, mágikus lánc csörren]
[égő hús, iszonyatos fájdalom]
HAH! EZ FÁJT MI? IGEN JOBBAN VARÁZSOLOK, MINT A HALANDÓK. NÉZD CSAK, SAJÁT NYAKÖRVED ÉS LÁNCOD LETT! JÓ KUTYA VAGY.
[nevetés]
Mit tettél velem?
PÓRÁZRA KÖTÖTTELEK, HOGY A TÖBBI ÖRDÖG NEHOGY MEGEGYEN... VAGY MÉG ROSSZABBAT TEGYEN VELED.
Rosszabbat?
[fanyar csodálkozás]
IGEN. HA... NA MINDEGY. NE BESZÉLJÜNK ILYEN DOLGOKRÓL! MEGPRÓBÁLOD KICSALNI BELŐLEM A POKOL TITKAIT, MI? HALANDÓ, MÉGIS MI AZ ÖRDÖGÖT JÁTSZADOZOL?
[mentális kacaj]
Pont azt.
Egy pillanatra fenyegető csend borult Avernus egyik kiszögellésére, majd Nergal vad kacajra fakadt.
EMBER, AZT HISZEM, HIÁNYOZNI FOGSZ!
Máris elmész?
[mentális morgás]
OSTOBA! TE VAGY A VARÁZSLÓK BOHÓCA, NEM IGAZ? HASRA, KUTYA, ÉS GYERE VISSZA, HADD GYÓGYÍTSALAK MEG EGY KICSIT! NEM AKAROM, HOGY A VÉRED FELKELTSE MÁSOK FIGYELMÉT.
Hová megyünk?
MÁSHOVA.
[bömbölő nevetés]
ELMINSTER, A VÉGÉN MÉG MEGÖLSZ!
Hmm. Csak metaforikus értelemben, persze.
IGEN, IGEN! OSTOBA EMBER!
Egy hegyes szikla némán felemelkedett a főördög mögött, és végzetes, sötét alakként fölé kunkorodott...
Nergal engedte, hogy a gyógyító tűz megnyalogassa a romokban heverő embert. Megfeszítette az elméjét, és Pokolbéli teremtménnyé változtatta az embert: egy duzzadt, koszos, sárgásfehér nupperibóvá. Szélesen elmosolyodott, és hagyta, hogy Elminster fuldokolva rángatóddzon a tüskés lánc végén. Friss vér serkent, amint El új teste nekifeszült a tüskéknek.
Nergal megrántotta a láncot, kegyetlenül nekicsapva foglyát egy közeli sziklának. El kétségbeesetten kapaszkodott a láncba nehogy kitörje a nyakát. Az életéért küzdött, miközben a főördög hátravetett fejjel, torkaszakadtából kacagott.
Egy hirtelen mozdulattal a hegyes szikla előrevágódott, és felnyársalta a nevető Pokoldémont, mint egy nyársra tűzött nyulat.
Nergal felüvöltött.
A felnyársalt és lángba borult Pokoldémon kétségbeesetten kapott az ég felé, hatalmas szárnyaival fájdalmasan csapkodni kezdett, és hisztérikusan próbált előre lendülni. Megpróbálta letépni magát a lándzsáról, mely kékesfehéren felizzott, és újra és újra belemart a főördögbe.
Mire a főördög végre kiszabadult a szikladárda öleléséből, szemmel láthatóan kisebb lett, és vadul rángatódzott minden egyes lépésnél. Kisebb robbanások rázták meg. A kő belészakadt darabkái zúzták szét a beleit. Vér és belsőségek záporoztak mindenfelé. Nergal kétrét görnyedve, rángatódzva rogyott le Avernus szikláira. Alakja elmosódott, csupán fájdalmasan ordító, rángatódzó csápok maradtak utána.
A kő, mely átdöfte a főördögöt, ismét megmozdult. Meggörbült, hogy megérintse a talajt, miközben folyamatosan hömpölygött. A vége megvastagodott és kiegyenesedett, majd megnyúlt... kiszakadt a sziklából és kilépett a Pokol talajára.
Egy ősz hajú, kopasz varázsló magasodott az Elminster nevű, leláncolt élő kupac fölé. Szemei kékesfehéren izzottak, és hasonló árnyalatú hálót bocsátott a megbéklyózott Elminsterre.
A háló hozzáért a lánchoz, végigfutott a vonalán, majd szétszakadt. Halaster elmondott egy szitkot, és újabb varázslatba kezdett.
Három varázsszót mondott el csupán, amikor hirtelen hatalmas kőhalom emelkedett fel mögötte a hegygerincről. Egy pillanatra megállt a levegőben, majd rázúdult a varázslóra, akit egy meglepett kiáltás kíséretében temetett maga alá. A kövek fülsiketítő robajjal vették ostrom alá Avernus szikláit, ahol valahol legalul ott hevert Halaster, némán és mozdulatlanul.
– A Pokolban csak egy lehetőséged van, ember – bőgte Nergal, és felemelkedett a hegygerinc mögül. Szemei vörösen izzottak, és további négy hatalmas sziklát szorongatott a csápjaival. – Jobb, ha kihasználod!
A kőkupac, melyet Halasterre zúdított, megmozdult, majd még egyszer, végül szétrobbant, kékesfehér tüzet okádva a belsejéből.
Nergal elvigyorodott, és fekete és vérvörös lángnyelvekkel viszonozta. Vadul lecsapott a kőhalomra. A szikladarabok halálos szilánkokká morzsolódtak roppant ereje alatt.
A kínoktól gyötört féreg, amivé Elminster vált, megpróbált odébb kúszni. Forró szilánkok hullottak a testére, és ették bele magukat, ahol érték.
A kékesfehér lángnyelv tőrként állt ki Nergal tűzvarázslatának a közepéből. Hirtelen szétpattant, ezernyi villámra hasadt, és lefejezte az ördögöt.
– Hah! – kiáltott fel egy fej, amely az egyik csáp végén nőtt ki. – Azt hiszed, megölhetsz, varázsló? Így használod a villámvarázst?
Kétszer akkora, és kétszer annyi villám vágódott vissza Halasterbe. A sziklák egyszerűen semmivé foszlottak a talpa alatt, és Mystra küldötte a levegőbe emelkedett. Testéből kékesfehér tűz szivárgott, miközben a mágia erejétől vadul pörögve visszahullt a forró, szétmálló sziklákra. Megrázta magát, és talpra kecmergett.
– A véredet veszem, ördög! – dörögte Halaster, és felemelte jobb kezét, melyen fényes villámok cikáztak.
– Én pedig a tiédet! – hörögte Nergal, majd skorpiófarkat növesztett magának.
Halaster szabadjára engedte a varázslatát: villámokkal összekötött, szenteltvízbe mártott gyilkos lándzsák indultak útnak. Mélyen az ördögbe fúródtak, aki torkaszakadtából üvöltött az iszonyatos kínok között.
Sötét, füstölgő csontok emelkedtek ki a földből Halaster talpa alatt, olyanok, amilyennel ő támadta meg az ördögöt a harc kezdetén. És ugyanúgy, mint akkor, a lándzsák most is célba találtak.
Halaster rekedten felüvöltött, amint átdöfte a Nergal egyik csápjából alakult hegyes, vékony csontdárda. Az ördög lerázta magáról az őrült mágus varázslatát, majd undorító kacajjal kísérve a levegőbe emelte őt.
A csontdárda kétszer akkora volt, mint maga az ember, akin áthaladt. A lábai közt hatolt be a testébe, végigfúrta magát a belein és a tüdején, majd a nyakán robbant ki, oldalra taszítva Halaster fejét. Tucatnyi sebből szivárgott a kékesfehér tűz, miközben a tébolyodott varázsló Elminster tekintetét kereste.
– Saj-sajnálom – hörögte rekedten – Én... megpróbáltam.
Kékesfehér lángnyelv csapott fel, és emelte le Halastert a csontdárdáról. Apró tűzgolyó tűnt fel az égen, és kezdett őrült pörgésbe. Nergal felemelte karmos kezét, hogy félresöpörje, de a gömb hirtelen összetöpörödött, és vakító fehérré vált. Beszippantotta Halastert, mint egy rongybabát... villant egyet, majd eltűnt.
Elminster és Nergal az üres, vérvörös eget bámulta. Egyszerre néztek végig a megfeketedett, füstölgő sziklákon, hátha felfedeznek egy pattogó, kékesfehér csillagot, amely azt jelentené, hogy Halaster életben maradt.
Semmi ilyesmit nem láttak.
Nergal felkacagott, kezdetben megkönnyebbülésből, később önfeledten.
AZ UTOLSÓ REMÉNYED IS ELSZÁLLT, ELMINSTER... VAGY VAN MÉG HASONLÓ MENTŐCSAPATOD? MÁGUSOK, AKIK ANNYIVAL TARTOZNAK NEKED, HOGY MÉG AZ ÉLETÜKET IS KÉPESEK FELÁLDOZNI ÉRTED?
[fásult csend]
GONDOLOM, NINCS. NOS, AKKOR HADD MERÜLJEK EL ISMÉT AZ ELMÉDBEN, ÉS HADD KUTASSAM FEL ÁRMÁNYKODÁSAID EMLÉKEIT – DE EZÚTTAL URALKODÓKAT ÉS MÁGUSOKAT ÉS KALANDOZÓKAT AKAROK LÁTNI, NEM HOLMI ARRA VETŐDŐ CSITRIKET... MÁGIÁT KERESEK, EMLÉKSZEL? EMLÉKSZEL?
[mentális csapás, vérvörös fájdalom, gyorsan száguldó tiszta emlékek, melyek elhalványodnak, majd ismét felragyognak, és képpé állnak össze...]
– Uram – zokogta könnyes szemmel Simbul. – Nem maradhatok tovább. Azok az ostoba thayiak ismét le akarják rohanni a földemet. Szükség van rám.
Elminster elmosolyodott.
Ezüstkezű Storm, a bárdnő elgondolkodva üldögélt mellettük, és próbálta megélezni öreg, viharvert hosszúkardját. Csak ő és Simbul ismerték eléggé a férfit, hogy észrevegyék a szemében bujkáló szomorúságot.
– Persze, mint mindig – mondta egyszerűen El. Váratlanul előrelépett, és megölelte a nőt.
A reggeli nap fényesen és tisztán sütött át Árnyasvölgy fái közt. A levelek vidám árnyékokat vetettek a Kobzosdomb meredek oldalára. Storm pengéje visszaverte a sugarakat, amint megforgatta új éllel csillogó pengéjét a levegőben.
Elminster bizalmas szavakat suttogott Simbul hajába a maga öreg, mély hangján. Simbul is suttogva felelt, senki más nem hallhatta, hogy miről beszélgetnek. Storm ügyelt rá, hogy még véletlenül se hallja meg őket. Ő már csak ilyen volt.
A két hatalmas főmágus félig felé fordult, amikor szétváltak. Storm egy röpke pillanatra látta a hatalmas kék követ, amelyet Elminster a Simbul tenyerébe ejtett.
– Ez egy vándorkő – hallotta a férfi szavait. – Ezzel azonnal ott teremhetsz, ahol éppen vagyok, ha hirtelen szükséged lenne rám. Most menj! A búcsú sajnos nem válik könnyebbé az évek múlásával.
Simbul a fűzőjébe rejtette a követ, majd hevesen megcsókolta Elminstert. Nem szólt többet, megpördült és a levegőbe ugrott. Fekete köpenye búcsúzóul meglibbent, majd egy hatalmas fekete sólyom emelkedett a levegőbe, és kanyarodott élesen keleti irányba.
Az Öreg Mágus percekig némán, mozdulatlanul nézett a tovaszálló nő után. Amikor a fák ágain trónoló madarak rákezdtek reggeli énekükre, Storm a hüvelyébe csúsztatta a kardját, és a férfihoz lépett.
Egyikük sem szólalt meg, csak megfogták egymás kezét, és együtt indultak el a lefelé vezető ösvényen.
Pár lépést tettek csak meg, mikor Elminster megtörte a csendet.
– Nem bánod, ha sírok? – kérdezte El.
– Persze, hogy nem! Azt hiszem, sokkal gyakrabban kellene sírnod – felelte Storm, és lágyan megcsókolta az arcát.
– Romantikus – mormogta némiképp gúnyosan El.
– Romantikus – mondta Storm is, majd belekarolt a férfiba. El felmordult, de nem húzódott el tőle. A nőnek nem kellett ránéznie, hogy tudja, mekkora könnycseppek peregnek le a férfi arcán.
MILYEN ÉDES! MÉG TÖBB MÉZES MÁZAS ENYELGÉS. SÍRJ CSAK KICSI VARÁZSLÓ, SÍRJ! EZEK AZ EMLÉKEK BIZONYÁRA MEGNYUGTATNAK, BÁR NEM ÉRTEM, MIÉRT. ÉN ŐRJÖNGENÉK. TÚL SOK IDŐT VESZTEGETTÉL A NŐKRE – CSAK BŐGJ, AZTÁN HALADJ TOVÁBB, ÉS HAGYJ EZZEL A „SZERELEM” DOLOGGAL! NEM LÉTEZIK OLYAN, HOGY SZERELEM!
Az ördögöknél nem, de én nem vagyok ördög, Nergal.
DE JÓ ÚTON HALADSZ, HOGY AZZÁ VÁLJ, ELMINSTER, HIGGY NEKEM.
Ó, talán rá kellene szoknom?
[ördögi kacaj]
KEZDJÜK, VARÁZSLÓ! MÁR MEGINT HÚZOD AZ IDŐT! ADD FEL, OSTOBA! SENKI SEM MENT MÁR MEG! MUTASD MEG, AMIT KERESEK VAGY LEGALÁBB AZT, HOGY MI TÖRTÉNT, MIUTÁN KIBŐGTED MAGAD!
Ahogy akarod.
[aláhulló fényes emlékek]
Fiatal volt, karcsú és gyönyörű. Tarth felsóhajtott, és megpróbálta nem őt bámulni.
Ezüstösszürke hajzuhatag hullott alá és takarta be a karját, keskeny csípőjét és a hosszú lábait. Egy vasfa lelógó ágának támaszkodott, és egy agyagpipát szívott. Merengve méregette a férfit hatalmas, arannyal pöttyözött kék szemeivel.
– Á örvendek! – köszöntötte sután Tarth, és a botjára támaszkodott. Számtalan, rég elfeledett sírboltot fosztott már ki a Sárkányöbölben, poros és veszélyes könyvek tucatjait lapozta már végig, de még sosem került ilyen közel, ilyen gyönyörű holdelf nőhöz.
Óvatosan meghajolt, és elmosolyodott. A nő bájosan viszonozta. Tarth elveszett azokban a gyönyörű, egzotikus szemekben. Megköszörülte a torkát, szólni próbált.
– Na-nagy utat tettem meg, szép hölgy, hogy ideérjek. Meg tudnád mondani, hogy merre van a bölcs Elminster tornya?
Az elf szűz kedvesen bólintott.
– Menj tovább egyenesen, ott lesz a kis tavon túl – mondta rekedtes, de csicsergő hangon, majd kuncogni kezdett.
Tarth önkéntelenül, tátott szájjal bámulta.
A lány kinyújtotta hosszú, karcsú kezét, és a kezébe nyomta a pipát.
– Ezt... kölcsönvettem. Visszaadnád neki?
Tarth kábán bólintott. A lány szemmel követhetetlen mozdulatokkal a fára szökkent, és eltűnt szem elől. Tarth egy ideig a füstölgő pipát nézte, majd felnézett a fák ágai közé, megvonta a vállát, és tovább indult.
HO-HÓ! CSAK NEM MÁGIÁT LÁTHATOK HAMAROSAN? VAGY EZ VALAMI ÚJABB TRÜKK, VARÁZSLÓ?
[csend]
MÉG MINDIG KÍNOK KÖZT SZENVEDSZ? SZOMORÚ.
A keskeny ösvény letért Árnyasvölgy fő útjáról. Se tábla, se jelzőkő nem mutatta, hol is van, de egyértelmű útbaigazítást kapott. A fiatal varázsló hosszasan méregette a járólapokat a fűben, mielőtt rájuk lépett.
Tarth két omladozó kunyhó mellett haladt el, majd átvágott egy réten, a távolban emelkedő Öreg Koponya felé. Egy békés tó csillogott bal kéz felől. A madarak vidáman csiripeltek, a mókusok játékosan ugrándoztak. Kürtfa Tarth, vagy „Villámfa”, ahogy sokan ismerik, lassan, óvatosan ment végig a kerti úton. Most már látta, hogy mi várja az út végén: egy zömök, ferde torony.
Tarth fenyegetőn maga elé tartotta a botját, de remélte, hogy nem kell majd használnia. Úgy érezte, hogy az utóbbi időben csökkent az ereje. Murbrand Elveszett Gyűrűje csillogott a másik kezén. Remélte, hogy azt sem kell majd használnia. A rengeteg kutatás és kísérletezés ellenére még mindig nem tudta biztonságosan irányítani az erejét.
Hatalmas szikladarab feküdt az út mellett, ahol a járdáról leágazott egy letaposott fű- és mohaösvény a kis tóhoz. A teteje teljesen sima volt, mintha a hosszú évek alatt csak azt használták volna széknek a vendégek. Most éppen egy sima, hajlott pipa hevert rajta, pont ugyanolyan, mint a másik. Magányosan eregette a füstkarikákat, magától.
Tarth meredten bámulta. Ez valami csapda? Talán az Öreg Mágus váltott alakot, hogy elkerülje a kíváncsiskodókat? A fiatal varázsló úgy döntött, hogy magával viszi. Elég sok veszélyt megélt már, és mindig életben maradt, hogy elmesélhesse a kalandot. Végülis ez csak egy pipa. Legalábbis remélte. Megérintette a forró, sima pipát, és majdnem visszahúzta a kezét.
Az ujjai bizseregni kezdtek, amint kivárt. Egy madár repült el felette, a percek kezdtek kényelmetlenül hosszúra nyúlni. Tarth óvatosan felvette a pipát, és gyorsan körülnézett. Semmi veszély, semmi riadó. Csak egy pipa, ugyanolyan, mint a másik.
Két, magától pöfékelő pipa. Tarth messze maga előtt tartotta őket, nehogy belélegezze a füstöt, és tovább ment a hívogató torony felé.
Egy kicsiny, egyszerű ajtó fogadta. A könyökhajlatába csúsztatta a botot, majd szabad kezével a kopogtató kilincs felé nyúlt.
Az ujjai még el sem érték a kallantyút, amikor az ajtó nesztelenül kinyílt.
Tarth óvatosan lépett be. Vett pár mély lélegzetet, hogy lenyugtassa magát, majd beljebb lépett, és belebámult a sötétségbe.
– Ne állj meg a küszöbön, beengeded a legyeket! Lépj beljebb, és fedd fel, hogy miért kerestél fel, varázsló! – érkezett a királyi hang, valahonnan belülről.
Tarth nagyot nyelt, és beljebb lépett.
– Ho-honnan tudod, hogy tudok varázsolni? – kérdezte. Későn vette észre, hogy a szavak kibuggyantak a száján, és már nem tudta visszavonni őket.
– Rá van írva a homlokodra, természetesen – érkezett a rideg válasz. – Még nem vetted észre? – valami mormogás féle hallatszott. – Biztosan kalandozó vagy. Azok sosem törődnek a környezetükkel. Na mindegy... gyere be. Nem túl bonyolult: tedd az egyik lábad a másik elé, a bottal tartsd meg az egyensúlyod, majd vakmerőn a hátul maradt lábadat rakd a másik elé, és kész is!
Tarth követte az utasítást, és egy könyvekkel és tekercsekkel telezsúfolt poros, sötét teremben találta magát. Egy öreg, kócos szakállú, köpenyes alak ücsörgött egy különösen stabil könyvkupac tetején. Szúrós szemeit Tarthba mélyesztette.
Egyik kezében egy kicsiny madarat tartott. A madár is végigmérte a jövevényt, majd becsmérlőn felcuppogott.
– A pipáim – nyújtotta ki az öreg varázsló a másik kezét. – Gondolom, találkoztál Aelruéval.
Tarth szó nélkül átnyújtotta a pipákat. A mágus ujjai egy pillanatra hozzáértek az övéhez, és megérezte a varázsló nyers erejét. Ámulva álldogált a rendetlen szoba közepén, miközben a varázsló halkan duruzsolt valamit a madárnak, egy ismeretlen nyelven. Az állat csicseregve válaszolt, majd elrepült a szoba sötét végébe.
Mikor eltűnt a szemük előle, az öregember felnézett.
– Teát? – kérdezte szinte már durván. – Mintha kiszáradtál volna – meg sem várta a választ, felkiáltott. – Lhaeo! Teát, két személyre!
Egy régi hordóra mutatott, amelyen Thayról és a Keleti Végről készült térképek pihentek. A mágikus tinta halványan világított a félhomályban.
– Tedd félre őket, és ülj le! Az elfecsérelt időnek semmi haszna – mondta mogorván a varázsló. – A neved?
Tarth megmondta a keresztnevét, majd körülnézett, hogy hová tehetné a térképeket, de nem talált alkalmas helyet. Az öreg varázsló felsóhajtott, majd legyintett egyet, mire a térképek kisiklottak Tarth kezéből, és eltűntek egy tekercskupac mögött. Ezzel egy időben, a két pipa, melyek eddig a mágus vállai felett pöfékeltek, kialudtak és a levegőbe emelkedtek, ahol eltűntek szem elől.
Tarth gyorsan lehuppant, és a vállának támasztotta a botját.
Elminster bemutatkozásképpen felé biccentett.
– Árnyasvölgyi Elminster – mondta. – Mi dolgod velem, kölyök?
Tarth nagyot nyelt, és megpróbálta leplezni a félelmét.
– Szeretném továbbfejleszteni a képességeimet a művészetben – kezdte halkan. – Ha hajlandó vagy rá, és elfogadhatónak találod a fizetséget, akkor a következő holdciklusban nálad tanulnék meg mindent, amit csak tudok.
A híres varázsló felvonta a szemöldökét, és hosszan, elgondolkodva méregette a fiatal varázslót fagyos tekintetével. Tarth kezdte kényelmetlenül érezni magát, de nem fordította el a tekintetét. Végül az Öreg Mágus lomhán bólintott.
A következő pillanatban egy gőzölgő teáscsésze ereszkedett alá a sötétségből Tarth orra előtt. Remegő kezekkel kapott utána.
Fizetséget említettél – hallatszott ismét az a királyi, parancsoló hang. – Nagy gondot jelentene, ha pontosítanád?
– Ez az! – nyújtotta ki a kezét Tarth. – Murbrand Elveszett Gyűrűje!
Néma csend borult a szobára. A várt döbbenet azonban elmaradt. Elminster mélykék szemei nyugodtan fúródtak az övébe. Újabb csésze tea libbent elő a sötétségből, és fészkelte be magát Elminster tenyerébe. A varázsló egyetlen pillantást sem vetett a forró csészére, a jövevényt nézte, várakozón.
Tarth izgatottan beszélni kezdett, hogy megtörje a kellemetlen csendet.
– Myth Drannor elveszett mágikus kincseinek egyik legértékesebb darabja! Bárdok énekének és a birodalmak ősi történeteinek főszereplője! Egy...
– Egy mágikus tárgya, melynek az ereje egyelőre meghaladja a képességeidet – fejezte be szárazon Elminster. Tarth leverten bámult az Öreg Mágusra.
– Igen, így van – ismerte el –, bár csak nagy nehézségek árán tudtam megszerezni. Annyira viszont járatos vagyok a művészetben, hogy megállapítsam, hogy ez a leghatalmasabb varázstárgy, amit valaha láttam.
– Értem – mondta Elminster, és érdeklődve méregette Tarth-t a csészéje pereme fölött, miközben a teáját szürcsölgette. A csend kezdett egyre hosszabbra nyúlni.
Tarth hagyta, hogy a karja ernyedten a combjára hulljon.
– Nos? – kérdezte félénken. Az öregember tekintete vészjósló és haragos volt. Hirtelen teljes bizonyossággal érezte, hogy Elminster egy szempillantás alatt megölhetné, és elvehetné tőle a gyűrűt. Fogva tartották azok a furcsa, szinte már kárörvendőn nevetgélő szemek. A halál nézhet ki így...
– Megfelelő? – hallotta a saját, nyugodt hangját Tarth.
– Igen és nem – érkezett a válasz. – Értékes varázstárgy, igen. De nincs rá szükségem. Tartsd meg! – fancsali mosoly jelent meg El szája szegletében. – Egyszer talán elég hatalmad lesz, hogy használni tudd! Talán szükséged is lesz rá!
Tarth az ujján csillogó gyűrűre nézett, és egy pillanatra felrémlett benne a romok alól kivillanó csontos kéz, melyen találta. A kéz és a gyűrű egykori tulajdonosának a teste egy hatalmas kőtömb alatt feküdt, Myth Drannor egy poros kriptájában, mélyen a föld alatt.
Tarth nem akarta sokáig magánál tartani a gyűrűt. Nagyot nyelt, majd egy gyanú fészkelte be magát az agyába.
– Akkor mit akarsz tőlem?
– A tanításodért cserébe? A varázsbotodat, természetesen – felelte nyugodt, száraz hangon.
Tarthnak egy pillanatra elakadt a lélegzete. A tükörsima, árnyhegyű bot volt a legértékesebb tárgya világ életében.
Még az első tanára adta neki évekkel korábban, a távoli Amphailban. Az öreg Nerndel művészete gyenge volt és felejthető, de nyomatékosan figyelmeztette őt, hogy sose engedje ki a kezéből a botot. „Ez egy nagy erejű varázstárgy – mondta Nerndel. – Jól vigyázz rá! Téged talán boldogabbá tesz, mint engem.”
– A botomat? Nem. Nem válok meg tőle. Soha! – szögezte le Tarth.
– Az ajtó pont előtted van. Ahogy bejöttél, ugyanúgy ki is találsz – felelte nyugodt hangon Elminster.
– Nem! – csattant fel Tarth. – Nem, nevezz meg egy másik árat! Ha már eljöttem eddig... – kétségbeesetten előrehajolt. – Kérlek. Egy szolgálat, esetleg? Nem létezik nagyobb ár annál, mint ha arra kérsz egy varázslót, hogy váljon meg a varázsbotjától. És mi hasznát venné egy fővarázsló egy ilyen botnak?
– Ennél sokkal fontosabb, hogy neked mi hasznod ebből a botból? – kérdezett vissza Elminster.
– Mire gondolsz?
– Minél többet használod, annál gyengébbé válik, nem igaz?
Egy pillanatnyi tétovázás után Tarth lassan beismerően bólintott.
– A te művészeted is egyre gyengébbé válik, Kürtfa Tarth, minél többet hagyatkozol a bot erejére.
– Tudod a vezetéknevem!? – hüledezett Tarth.
Elminster elmosolyodott.
– Igen. Valamikor a múltban a fiatal Nerndel, neked öreg Nerndel, elmondta, hogy kiválasztotta az utódját. Egy tehetséges ifjút. Megkért, hogy figyeljek oda rád, ha erre vetődnél.
– Akkor... akkor tanítasz? – remény csillant Tarth szemében.
– Igen, egy szolgálatodért cserében.
– Megtarthatom a botomat?
– Nem ezt mondtam. A szolgálatod abból áll, hogy meg kell semmisítened a varázsbotot. Azt hiszem, eleget támaszkodtál az erejére, hisz túlélted Myth Drannor veszélyeit, és sikerült megszerezned azt a gyűrűt. Ideje a saját erődre hagyatkoznod, anélkül, hogy a pusztító tűz erejére támaszkodnál. El kell végezned egy szigorú rituálét, hogy elpusztíthasd a varázsbotot.
– És ha megtagadom?
– Akkor menned kell – felelte lágyan az öreg varázsló –, bármerre, amerre túlzott önbizalmad hajt, mígnem egyszer egy tolvajbanda gyorsabb nem lesz nálad vagy egy goblin meg nem lep, miközben alszol! Aki ilyen nyíltan mászkál ekkora hatalommal a birtokában, annak sosem lesznek barátai, és egyetlen társaságban sem lesz maradása. Ha mégis megpróbálod, hamar egy hideg sír mélyén találod magad, és másvalaki játszadozik majd a ki csecsebecséddel!
– Eddig jól boldogultam – vágott vissza Tarth ingerülten. – Meg tudom védeni magam.
– Valóban? – érkezett a halk válasz. – Mégis miféle védelemmel vértezted fel magad, mielőtt elém merészkedtél?
Tarth néma csendben ült tovább, a félelem jeges folyama egyre jobban szétáramlott a testében. Az Öreg Mágus kérlelhetetlen szemei a velejéig hatoltak.
Tarth végül megrázta a fejét, és megadón széttárta a karját.
– Csak a varázslataimmal.
– És a botoddal, természetesen – tette hozzá nyomatékosan El. – Na, fiú. Kihűl a teád. Megegyeztünk vagy elmész?
– Ha elpusztítom a botot – megpróbált nem ránézni –, megígéred, hogy hatalmasabb varázslóvá teszel, és utána szabadon elmehetek?
– Igen, megígérem – bólintott Elminster. – De ne feledd: csak akkor lelhetsz szabadságra és igazi hatalomra és boldogságra, ha elpusztítod a botot!
Tarth vonakodva bólintott, miközben vadul kavarogtak a gondolatai.
– Akkor megegyeztünk – mondta, majd gyorsan hozzátette. – Csatlakoznom kell a kalandozó társaimhoz, de pár nap múlva visszatérek.
Elminster rábólintott.
– Rendben. Ne hagyd ott a részedet! – mondta, majd elmosolyodott. Tarth viszonozta a sovány mosolyt, majd kiitta a csészéjét.
– Köszönöm a teát – mondta udvariasan, majd felállt, sűrű porfelhőt röpítve a levegőbe.
– A tea a legkevesebb, amit megköszönhetsz – mondta az Öreg Mágus, majd intett a kezével. A két üres csésze megfontolt lassúsággal emelkedett a levegőbe, és tűnt el a sötétben. Tarth búcsúzásképpen biccentett, majd egy árnyalatnyival gyorsabban indult az ajtó felé, mint szerette volna. Az ajtó nesztelenül kinyílt előtte. Nagyot sóhajtott, de nem nézett hátra, így nem láthatta, hogy Elminster elvigyorodik a háta mögött.
[sóhajtás]
NEM SIETED EL.
Ha sietnék, nem lenne hatásos. Csakúgy, mint egyes dolgok a Pokolban.
OKOS, MINT MINDIG. SZOLGA. VIGYÁZZ, NEHOGY A SAJÁT NYELVED SEBEZZEN MEG!
[csend, már-már gúnyosan kavargó képek]
Valaki kopogott Sarlin ajtaján. Sarlin a Legnagyobb azonnal felpattant, hogy kinyissa az ajtót. Nehéz idők jártak mostanában, és nagy szüksége volt a pénzre.
Kürtfa Tarth állt az ajtóban, napbarnított arccal, csillogó gyűrűvel az ujján. Szemei valahogy öregebbnek tűntek, mint korábbi találkozásuk alkalmával. Bizonyára sokat kalandozott.
– Mit akarsz, Tarth – kérdezte mogorván Sarlin.
– Üzletet ajánlok. És ezúttal semmi trükk – mondta, miután alaposan végigmérte a gonosz varázslót.
Sarlin nem mosolyodott el, csak biccentett.
– Rendben. Mi az?
Tarth maga elé kapta a sima, sötét botot.
– Azt akarom, hogy készíts még egy ugyanilyen botot.
Sarlin kétkedve ráncolta a homlokát.
– Ez évekig is eltarthat – kezdte. – Tudod...
– Csak egy ehhez hasonló bot kell, de olyan tökéletes másolat, hogy még a Birodalmak leghatalmasabb varázslója se tudja megállapítani, hogy nem igazi. Nem kell az eredeti bot hatalma, de legyen képes fényt árasztani és megszüntetni, ha kell.
– Drága lesz – vonta fel a szemöldökét Sarlin némi gondolkodás után.
– Hajlandó vagyok ezzel fizetni érte – mondta, majd felemelte a gyűrűs ujját. – Ez Murbrand Elveszett Gyűrűje.
– Tényleg? – meredt rá kidülledt szemekkel Sarlin.
– Tényleg – biztosította Tarth. Sarlin kinyújtotta a tenyerét, Tarth pedig beleejtette a gyűrűt. A gonosz varázsló hosszasan nézegette, alaposan megvizsgálta a rúnákat, melyeket még Murbrand vésett rájuk évtizedekkel korábban. A gyűrű kétségtelenül valódi, hacsak a könyvek nem hazudnak. Egy nagy erejű gyűrűt tartott a kezében. Sarlin egész beleborzongott a gondolatba.
Ez azonban nem vallott rá. Visszaadta a gyűrűt, és kelletlenül megjegyezte.
– Fontos lehet számodra ez a bot.
– Aki tudja használni, annak majdnem olyan értékes, mint ez a gyűrű – bólintott Tarth.
– Már ha tudod, hogy kell használni a gyűrűt – vigyorgott Sarlin. – Add ide a botot, és ha elkészültem, kicserélem a két varázsbotot a gyűrűre! Négy nap múlva gyere vissza!
– Olyan hamar? – kételkedett Tarth.
– Mester vagyok, ne feledd! – emlékeztette Sarlin.
– Igen. Akkor megegyeztünk?
– Meg – bólintott Sarlin.
MOST JÖHET A VÉGKIFEJLET... KÜLÖNBEN ISZONYATOS KÍNOKKAL FIZETSZ, MÁGUS...
– Készen állsz, kölyök? – kérdezte könnyeden Elminster. Tarth kifejezéstelen arccal bólintott. Az Öreg Mágus intett. – Akkor kezdd!
Tarth a kör közepére állt, melyet Elminster készített elő, valahol Árnyasvölgy mellett, egy erdő mélyén. A bot egy magas, lapos kövön feküdt, mellette egy éles kés.
Tarth hideg verítékben úszva állt a bot fölé. A bölcs varázsló nehéz pillantása mázsás súlyként nyomta a vállait. A fiatal varázsló felsóhajtott, megrázkódott, majd belekezdett a rituáléba, amelyet Elminster tanított neki. Egy lágy, kimért kántálással kezdődött. Tarth pontosan elmondta a rituálé szavait, majd megragadta a kést.
Közben a botra tévedt a szeme. Ezzel a sötét, sima, fényes bottal vívta ki a „Villámbot” nevet magának Arabeiben. Gúnynévként ragadt rá, de idővel hírnevet szerzett vele. Most mindezt hátrahagyja, Elminster akaratának behódolva. Tarth ismét felsóhajtott, legyűrte a rátörő haragot, és késsel a kezében belekezdett a kántálásba. A könnyed varázsszavak gyűrűjében a kés felvillant, és halványan izzani kezdett. A pengéhez emelte a másik kezét, és egy határozott vágással kifakasztotta a vérét.
Hideg bizsergést érzett, amint szivárogni kezdett a vére. Hátralépett, és markolatig belevágta a földbe a pengét, miközben egy új varázsszót rebegett el kántálás közben. Amikor visszalépett a kőhöz, már javában csöpögött a vér a kezéből.
Még mindig kántált, és közben úgy irányította a vércseppeket, hogy a botra hulljanak.
– Bölccsé váltál, de ez önmagában még kevés – szólalt meg Elminster. – A szabadsághoz a hősök vérére is szükség van. Ezért a véredet kell hullatnod, varázsló!
Tarth a hátában érezte az Öreg Mágus átható pillantását, miközben próbálta a botra irányítani a vérét. Azok a cseppek, amelyek a kőre vagy a gyepre hullottak, ott maradtak, amelyek azonban a varázspálcára, eltűntek.
Elminster figyelmeztette, hogy bármi történjék is, egy pillanatra se hagyja abba a kántálást. Így hát Tarth tovább motyogott, még akkor is, amikor a bot fényesen izzani kezdett előtte. Halvány, arany-vörös fény siklott végig rajta, majd fényes fehérbe csapott át. Tarth hátralépett, ahogy Elminster tanította, felemelte a hangját és felgyorsította a kántálás tempóját. Nem kellett odanéznie, anélkül is tudta, hogy már nem vérzik. A varázslat begyógyította a sebet. A bot pár centire felemelkedett a kőről, és halkan zümmögni kezdett, miközben egyre világosabbá vált.
Most a könnyeire volt szükség. Tarth ismét közelebb lépett a bothoz, és felidézte az elmúlt évek kalandozásait, melyeket a bottal a kezében élt meg. A bot mágiája jelentette a védőpajzsot számára. Hiányozni fog.
Az emlékek árfolyamként törtek rá, és hangja enyhén elbicsaklott. Valóban hiányozni fog. Könnyek lepték el a szemét, amint felidézte a bot megnyugtató érintését a nehéz csaták után. Időnként élő személyként gondolt rá.
Most már patakokban folytak a könnyei. A bot fölé hajolt, ahogy Elminster utasította, hogy megöntözze a botot.
A varázsbot válaszképpen pulzálni kezdett. A zümmögés lassanként énekké alakult. A bot lassan, fenségesen felemelkedett, és függő helyzetbe fordult. A levegő felizzott körülötte, mígnem fényes aura vette körül. Tarth lenyűgözve és reménykedve folytatta a kántálást.
A bot a kő fölé emelkedett, felvillant majd elhalványult, felvillant majd elhalványult, míg végül szinte teljesen kihunyt.
Tarth mögött, a kör szélén, Elminster ráncolni kezdte a homlokát. Keresztbe fonta a karját, úgy nézte tovább a rituálét.
A bot most már sokkal gyorsabban pulzált. Időnként teljesen kialudt, hogy a következő pillanatban ismét fényesen felvillanjon. Az énekhang egyszer csak elhalt, a bot összeomlott, és hamuként hullt a kőre.
Tarth bizonytalanul abbahagyta a kántálást. A hirtelen támadt csendben némiképp dühösen fordult az Öreg Mágushoz.
– Ennyi? Ez pazarlás!
Elminster szomorkásan elmosolyodott.
– Az volt a pazarlás, ó a művészet fiatal mestere, hogy egy ilyen csekélységre pazaroltad el a gyűrűt – mondta majd csettintett, mire valami megvillant a kőlap fölött.
Egy sötéten csillogó, felettébb ismerős bot lebegett felette. Tarth botja volt, az eredeti, melyet egy közeli Mystra templom egy titkos termében rejtett el, az általa ismert legerősebb védővarázslatok őrizete alatt. Most viszont ott lebegett előtte. Szájtátva meredt rá.
– Az eredeti bot, ifjú hős – mondta lágyan Elminster. – Még a mágiában is az őszinteség a legjobb dolog! De ez egy olyan lecke, amit mindenkinek magának kell megtanulnia! Gondolkodj el ezen, ha elég öregnek és bölcsnek érzed magad rá! – miközben beszélt, a bot lassan leereszkedett a kőre, és a kés is kiemelkedett a földből, és a bot mellé lebegett. Elminster kérdőn széttárta a karját, Tarth szemébe nézett, majd eltűnt, magára hagyva a fiatal varázslót.
Tarth kővé dermedve nézte a páfrányost, ahol az előbb még Elminster állt. Majd lassan, remegve körbefordult. Egyes egyedül maradt az erdő mélyén.
Az út, melyen idejöttek, hívogatón várakozott előtte. Tarth merengve nézte a zöldellő fák között kanyargó keskeny csapást, és a szája hirtelen kiszáradt. Tett egy gyors lépést a csapás felé, majd visszanézett. A botja ott hevert a kőlapon. Egy röpke pillanatig tétovázott, majd visszarohant, és felkapta.
A bot ismerős érintése azonnal megnyugtatta. Tarth nagyon is jól ismerte: kétségtelenül az ő botja volt, melyet Elminster hozott oda a mágiája segítségével. Felemelte, meglengette, mintha lesújtana egy láthatatlan ellenségre, majd öles léptekkel elindult a csapáson.
Szaladni kezdett, de közben végig ott zörögtek Elminster szavai a fülében. Egy lecke, amit mindenkinek magának kel megtanulnia... gondolkodj el ezen, ha elég öreg és bölcs leszel... Tarth zihálva torpant meg. Hirtelen nehéznek érezte a varázsbotot. Kövér izzadságcseppek gördültek a szemébe.
Pislogni kezdett, míg ismét tisztán nem látott mindent. Néma csendbe borult minden, csak a saját zihálását hallotta. Felidézett egy varázslatot, mely azonnal messzire repíthette volna az erdőből, de elhessegette. Lenézett a botra, és megfordult. Lassan, eltökélten indult a kör felé.
A kés még mindig ott feküdt a kőlapon. A tisztás üres volt és nyugodt. A kör közepére sétált, és megállt. Hangosan, szaggatottan lélegzett. Hosszasan, szeretőn nézegette a botot, minden ízében átérezte a súlyát és az erejét. Felsóhajtott, és a kőhöz lépett. Jó időbe tellett, mire el tudta engedni, és a kőre helyezte a botot.
Kifehéredett ajkakkal állt ott, némán és mozdulatlanul. Egy örökkévalóság után előrelépett, és belekezdett a rituáléba. Kézbe vette a kést, és folytatta a szigorú szertartást. Nem vette észre, hogy Elminster megjelent a háta mögött.
Az Öreg Mágus elmosolyodott, és helyeslőn bólogatni kezdett.
A bot ismét a levegőbe emelkedett. Ezúttal oly szabadon záporoztak Tarth könnyei, hogy már nem is látta tőlük a botot. Kínzó hiányérzet öntötte el, mely csak egyre erősebben mart a lelkébe, amint a bot pulzálni kezdett.
A kő fölé emelkedett. Az ének felerősödött. Hirtelen vakító fényárban tört ki. Tarth felsikoltott, megszakítva a kántálást. Tehetetlenül térdre rogyott, majd oldalra dőlt a fűre, és elsüllyedt...
[morgás]
MEDDIG TART MÉG, VARÁZSLÓ? MÉGIS MIKOR FEJEZED MÁR BE?
Hideg szellő futott végig a szemöldökén. Puha kezek ragadták meg... először kettő, majd három – a vén bölcs talán újabb karokat növesztett?
Tarth kinyitotta a szemét. Tiszta kék eget, és pajkosan táncoló leveleket látott maga előtt. A hátán feküdt, de nem tudta, hogy hol. Frissen főzött tea kellemes illata fészkelte be magát az orrába. Valahonnan a közelből érkezett az illat.
– Ismét köztünk, kölyök? – hallatszott Elminster ismerős hangja. Tarth az Öreg Mágusra meredt, és válaszolni próbált. Hang azonban nem jött ki a torkán, döbbenten meredt az elé táruló látványra.
Az Öreg Mágus egy sziklán gubbasztott, gőzölgő teáscsészével a kezében. Toldozott-foltozott alsóneműként szolgáló gyapjúköpenyt húzott viseletes csizmája fölé. Egy karcsú, szürke szemű nő ült mellette, és érdeklődve figyelte Tarth-t. Két gőzölgő csészét tartott a kezében, és Elminster megszokott varázslói köpenye volt az egyetlen öltözéke.
– Üdv – mondta mély, kellemes hangon.
– Villámbot Tarth – vigyorgott Elminster, majd lovagias tetszelgéssel bemutatta a nőt. – Ismerd meg a botodat: ő Lady Nimra. Valamikor Kilenckezű Nimrának hívták, egy kedvelt varázslata után – ha lehet, még szélesebbre húzta a mosolyát. – Az elmúlt években az ő erejét szipolyoztad, hogy fejleszd a művészeted. Ezért arra kényszerítettelek, hogy adj vissza neki valamit az erődből, mielőtt elpusztítottad volna teljesen. Na de eleget beszéltem. Meleg vacsorával várlak benneteket a toronyban, ha odataláltok. Azt hiszem, sok mindent kell megbeszélnetek.
El Tarth döbbent arcába nézett, és jóízűen felnevetett.
– Na, kölyök, nem mindennap adatik meg egy varázslónak, hogy fesztelenül beszélgessen a saját varázsbotjával! Most használhatod a zabolátlan nyelved – mondta Elminster, majd egy legyintés kíséretében eltűnt.
A nő szótlanul nyújtotta oda az egyik csészét Tarthnak.
Az ifjú varázsló remegő kézzel vette el, ügyelve, nehogy magára borítsa az egészet, majd megköszörülte a torkát.
– Őöö... üdv – kezdte zavartan. Lassacskán valami mosolyféle jelent meg az arcán...
ÁHH! ISMÉT SZERELEM? TI EMBEREK!
Valamivel később, Tarth ismét Elminster társaságában üldögélt, a könyvekkel és tekercsekkel telezsúfolt szobában.
– Mióta tudsz róla? – kérdezte az ifjú varázsló, és felmutatott a mutató ujjával. Lady Nimra Elminster hálószobájában aludt, pont felettük.
– Nimrát egy riválisa börtönözte be egy varázspálcába, mintegy hétszáz évvel ezelőtt, még Myth Drannorban – magyarázta kimérten Elminster. – Nem szabadítottuk ki, mert az iszonyatos, nagy erejű szörnyek, amelyek korábban a hatalma alatt voltak, kiszabadultak. Felkutatták és megölték volna, ha az eredeti formájában mutatkozik. A bebörtönzése biztosította számára a legjobb álcát.
– Mi történt ezekkel a szörnyekkel?
– Az évek alatt elpusztították őket. Nerndel is többet megölt közülük – ecsetelte az Öreg Mágus.
– Nerndel mester? Hogy került hozzá a bot? – kérdezte a döbbent Tarth.
– Ő volt Nimra riválisa – vigyorgott Elminster –, ő börtönözte be. Úgy tervezte, hogy később kiszabadítja, és utána nőül veszi, én azonban elbájoltam a botot, hogy bárhol megtaláljam, és hogy addig ne lehessen kiszabadítani Nimrát, amíg a riválisa életben van. Ráadásul megfosztottam Nerndelt azoktól a varázslatoktól, melyekkel bebörtönözte őt. Most már összefonódott a sorsod a nőével, ifjú mester.
– Összefonódott? – kérdezte értetlenül Tarth.
– Igen. Nimra hat szolgálattal tartozott Nerndelnek. Az első az volt, hogy tanítsa őt. A második értelmében végre kellett hajtania egy rituálét. Eközben varázsbot formájában csapdába esett, és nem teljesítette az első szolgálatot. Addig nem szabadulhat fel a varázslatok alól, amíg nem fejezi be az első feladatát, a tanítást. A te tanításodat, hisz te vagy Nerndel örököse.
– Én? – kérdezte kábán Tarth. – És most mi lesz?
– Ez rajtatok múlik – vonta meg a vállát Elminster. – Az évek során önként szolgált téged, bár te erről mit sem tudtál, és azt hiszem, kedvel téged. Lehet, hogy sokáig egy irányba visz majd az utatok.
– Egy irányba? – merengett Tarth, és felpillantott a mennyezetre. – De hogy viszonyuljak hozzá? Mit mondjak neki? Kérjem számon rajta a hátralévő szolgálatokat? Ha ezt teszem, mit gondol majd rólam? Félnem kell tőle... megtámad majd?
Elminster negédesen elmosolyodott, és széttárta a karját.
– Ebben az ügyben csak magadra számíthatsz. Már bebizonyítottad, hogy képes vagy megtalálni a helyes utat.
Tarth a varázslóra meredt, majd összeszűkültek a szemei.
– Azt ígérted, hogy a következő holdciklusban tanítani fogsz. Mondd meg hát, amit tudni akarok!
– Megegyeztünk, igen, de attól tartok, hogy nem nagyon segíthetek, Tarth. Nem tudom a választ a kérdéseidre.
– Te vagy a legbölcsebb tudós! – makacskodott Tarth. – Aki mindenre tudja a választ!
Halk lépéseket hallottak a lépcső felől. Tarth oldalra kapta a fejét, és a mosolygó Lady Nimrára meredt. Belenézett a nő tiszta, kék szemeibe, és elveszett bennük.
– Csak a bolondok tudják mindenre a választ – mondta csendesen Elminster, majd eltűnt, kicsiny porfelleget hagyva maga mögött.
– Nos, Tarth mester – kezdte Nimra lágyan, miközben leült az Öreg Mágus helyére –, a kérdéseidre saját magadnak kell választ találnod, és neked kell meghoznod a döntéseidet, és viselned a következményeit. Végső soron ez a varázslók élete.
Tarth bólintott, és megköszörülte a torkát.
– Ah...ő...üdv – kezdte vidáman.
Nimra jóízű kacajra fakadt...
EZ NEKED „NAGY EREJŰ” MÁGIA? KEZDED TÚLFESZÍTENI A HÚRT, KICSI VARÁZSLÓ!
HOGY TETSZENE, HA ÉS IS AZT TENNÉM A LÁNCODDAL? ÉS LÁNGRA IS LOBBANTOM EGYÚTTAL?! HA?
[vad, velőtrázó sikoly, lassan elhalkul]
Ó NEM! ILYEN KÖNNYEN NEM! EGY KIS GYÓGYÍTÁS, MAJD EGY KELLEMES ÉBRESZTŐ, ÉS ÚJRA KEZDŐDHET A KÍNZÁS!
[harsogó ördögi kacaj, erősödő sikoly]

 

 

Tizenhatodik fejezet
EGY ÖREG MÁGUS SZERELMÉÉRT

Dühödt csápok nyúltak a koszos, meztelen leláncolt hústömeg felé, mely egy ember volt valójában... majd kelletlenül visszahúzódtak.
FELETTÉBB DÜHÍT, HOGY AZ EMLÉKEID TÖBBSÉGÉNEK, AMELYEKET MEGMUTATTÁL, MYSTRA SZÁMÁRA VAN JELENTŐSÉGE... VAGY A SZÁMODRA. MIÉRT VAN EZ, ELMINSTER? TÁN AZÉRT, MERT MYSTRA CSAK AZOKAT AZ EMLÉKEKET ADJA ÁT NEKED, AMELYEKRŐL AZT AKARJA, HOGY LÁSD VAGY AMELYEKRE TE VÁGYSZ?
A kegyének és a szerelmének köszönhetően olyan dolgokat ismerhetek meg, amelyeket magamtól nem tudnék, de vágyom rájuk. Mirt tetteit, például. Szükségét éreztem, hogy megismerjem a jellemét, hiszen a Kobzos társam.
Á, TEHÁT HOZZÁM HASONLÓAN, TE IS TÁVOLRÓL FIGYELED AZ EMBEREKET.
[morgás]
NEM TITKOLOM HOGY EGYRE DÜHÖSEBB VAGYOK, MIKÖZBEN AZ AGYADBAN VÁJKÁLOK HASZTALAN, MINTHA EGY BIZONYOS KAVICSOT KERESNÉK A SZIKLÁN AVERNUSON, ÉS SEHOGY SEM SIKERÜL RÁBUKKANNOM A MÁGIÁT HORDOZÓ EMLÉKEKRE. AZ EMLÉKEKRE, MELYEKRE SZÜKSÉGEM VAN.
AZ AGYADBAN KELL LENNIÜK, KÜLÖNBEN NEM LEHETNÉL AZ, AKI VAGY. TÁN MYSTRA A KULCS. NEM HISZEM, HOGY A RÖVID IDELÁTOGATÁSA ALKALMÁVAL MEGVÁLTOZTATOTT VOLNA... ÉREZNÉM. TEHÁT AZ EMLÉKEIDNEK MEG KELL MARADNIUK... ÉS A KINCSEK KÖZT KELL KERESNEM.
MUTASS EGY EMLÉKET MYSTRÁRÓL! NEM SZÁMÍT, HOGY MIT! MOST MÁR ÉRZEM A KÜLÖNBSÉGET, ÉS KÖVETNI TUDOM AZ ÖSVÉNYT. HA HOSSZÚ ÖSVÉNYRE VEZETSZ, FÁJDALOMMAL FIZETSZ ÉRTE! VEZESS ODA, AMIT KERESEK, ÉS TOVÁBB ÉLHETSZ! EGYSZERŰ ÜZLET, NEM?
Meglehetősen.
Ml EZ A FURCSA HANGSZÍN? EGYVALAMIT NE FELEDJ: A KEZEMBEN TARTALAK! ÉN DIKTÁLOK... ÉS BÜNTETEK. EZT NE FELEDD!
Nem teszem, hidd el.
FENYEGETNI MERSZ, EMBER?
Sosem fenyegetődzöm, csak ígérek.
[morgás]
ÉN IS ÍGÉREM VALAMIT. HA MEGTALÁLOM, AMIT KERESEK, HOSSZÚ SZENVEDÉSBEN LESZ RÉSZED.
MÉG MINDIG AKARSZ ÍGÉRGETNI NEKEM?
Már nem.
[parázsló ördögi pillantás, körbefordul, majd ismét beveti magát a sötét árkádok közé, és kétségbeesett hullócsillagkánt süvít végig az emlékképek között...]

* * * * *

Az égbolt szürkébe váltott Aglarond fölött, palaszürkébe, mint a nehéz lovagi páncélok. Simbul morcosan nézett fel az égre kedvenc erkélyéről. Letett maga mellé egy pohár valamit, melyet folyamatosan bombázott a legkülönbözőbb varázslatokkal, hogy egy ősi bor különleges ízét csalja elő belőle, melyet még El szerzett a letűnt Myth Drannorból. Egyetlen ruhadarabja, egy karperec villogni kezdett, jelezve, hogy az udvarnokmester megunta a követek és udvaroncok szórakoztatását, és el akarja kezdeni VÉGRE a délutáni trónülést.
Simbul visszarobogott a magán-lakosztályába. Leakasztott egy aranyszínű sárkányokkal díszített bíbor köpenyt, majd hanyagul magára kanyarította. Aglarond Boszorkánykirálynője nem sokra becsülte az efféle értékes csecsebecséket. Végigment egy hátsó folyosón, ellibbent egy közönyös őr mellett, majd átugrott egy korláton, és egy alvó macska mellett landolt. Nem törődött a felébredt állat dühös fujtatásával, továbbsietett, és rátért a trónterem oldalbejáratához vezető vastag szőnyegre. Köpenye teljesen szétnyílt körülötte.
Az ajtóban álló őr már jó ideje szolgálta Simbult, így csak egy röpke pillantásra méltatta a királynő testét. Félretette a pallosát, majd lecsatolta az övét, és odanyújtotta a királynőnek, aki egy vakító mosollyal üdvözölte, majd belé karolt, és megpörgette a folyósón.
– Csatold fel! – utasította a férfit a következő pörgés közben. Az őr felcsatolta, mire a királynő ünnepélyesen tisztelgett előtte, majd szélesre tárta az ajtót, és eltűnt.
Az őr ekkor lehajolt, hogy felhúzza lecsúszott nadrágját, és csak ekkor tudatosult benne, hogy a tartalék övét vette fel aznap, ami azt jelenti, hogy Aglarond Boszorkánykirálynőjének egy kard és egy tőr fityeg az oldalán, egy doboz kocka, egy zsinórra fűzött sajtdarab – mellyel egy szemtelen egeret akart kicsalogatni a rejtekéből –, és egy csomag pasziánsz kártya társaságában, melynek a hátlapján Thay gyönyörűségei díszelegnek, és érintésre három másodpercre megjelennek a levegőben.
Thaergar az Ajtónálló elvigyorodott. A királynőt minden bizonnyal lenyűgözi majd, ha mindezt észreveszi. Hála istennek.
Legalábbis bízott benne.

* * * * *

Hívtam őket, de a barátaim nem jöttek vagy nem tudták átverekedni magukat a Pokol seregein. Elvesztem. Kegyetlenség és hiúság a részemről, hogy magammal rántom azokat, akik tovább élhetnének Torilban, és szolgálhatnák azt, ahogy én is tettem. Egyedül kell megvívnom ezt a csatát.
Márpedig harc lesz, mert nem adom meg magam olyan könnyen. Harcolni fogok. Mentálisan nem győzhetem le Nergalt, mert a markában vagyok, és fizikai fájdalommal egy szempillantás alatt szétzúzhatja az elmémet. Kapkodó, meggondolatlan és túlságosan elbizakodott – egy akaratos kölyök, bizonyos értelemben – és fel sem érhet az emlékeimhez és a tapasztalatomhoz, mert legyen akármilyen öreg, mindig csak ugyanazt csinálta, és sokkal kevesebbet tapasztalt, mint egyes vén varázslók. De ezt ő is tudja. Ezért vagyok még mindig életben. Több vagyok egy egyszerű játékszernél, több egy trófeánál, amivel eldicsekedhet a többi ördög előtt, több egy csalinál, aki odavonzza a riválisait, hogy aztán lecsaphasson rájuk. Egy raktár vagyok a számára, amit át akar kutatni, a mágikus legendák forrása, melyek után áhítozik... és a forrása valaminek, amit nem mer beismerni magának: az érzések és gyönyörű képek, a borzalmas pillanatok és a gyengédség... az élet forrása. Ez az, amire vágyik. Ha szórakoztatom, kínozni kezd, és arra kényszerít, hogy olyan emlékeket fedjek fel neki, amelyekről tudja, hogy nem viszik közelebb a mágikus tudáshoz, az ezüsttűzhöz, vagy Mystra titkaihoz. Szüksége van rájuk.
Boldogan megadnám neki, hogy emberibbé tegyek egy ördögöt a Pokolban, hogy jobban megértse Toril lényegét, ha nem lenne ez az agyféreg, amely ellopja az emlékeimet, és amelytől meg kell szabadulnom.
Tehát meg kell küzdenünk egymással! Háború lesz, melyet Elminster nem nyerhet meg, de meg kell nyernie! Minden egyes emlékkel kevesebb leszek, üresebb, míg Nergal több. Egyre inkább Elminsterré válik. Az emlékeken keresztül kell legyőznöm valahogy! Be kell fészkelnem magam az elméjébe, és ott kell legyőznöm!
Ehhez azonban meg kell mutatnom azt, amit eddig oly gondosan őriztem. Mindent. Mystrát, ó nem!
Másrészt viszont, miét ne? – mondja a bűvész. A végén úgyis megszerez mindent. Nem állíthatom meg, csak irányíthatom, hogy mit és mikor tudjon meg. Igen, ebben rejlik a győzelem kulcsa, hogy milyen sorrendben fedem fel az emlékeket. Az elrabolt nők talán nem ugyanezt tették az elrablóikkal évszázadokon keresztül? Azzal kerítették a hatalmukba a gazdájukat, hogy okosan adagolták a bájaikat.
Én sokkal gyengébb vagyok, így tisztelgek az ellenfelem előtt, és folytatódhat a harc.
Át kell még gondolnom ezt. Időre van szükségem. Megmutatok egy újabb emléket, amelyet Mystrától kaptam, hogy nyerjek egy kis időt. Visszavonulok a sátramba, és tanácskozom a hadvezéreimmel, akik mind Elminster.
Remélem, kitalálunk valamit.

* * * * *

Phaeldara a trón szokásos villogását nézte. Drágakövek csillogtak hullámzó, bíbor hajában. A gyönyörű nő méltóságteljesen kihúzta magát, és megszólalt.
– Hölgyek és urak, a türelem olyan erény, melyet mindenkinek gyakorolnia kellene. Különösen ebben a palotában. Én...
– Mi történt, Aglarond szeretett nővére? Az emberek tán nincsenek tisztában a feladatommal? – szólalt meg Simbul vidám hangon, figyelmen kívül hagyva a terem végében felhangzó elkeseredett sóhajokat. – Vagy a... nyugtalanságommal?
Phaeldara megkönnyebbülten fordult meg, és motyogott valamit a fülébe, amikor összeölelkeztek.
– Aligha. Azt hiszem, hogy Thay bolond vörösköpenyesei érzik. Menj, látogasd meg az Öreg Mágust, és... csillapítsd az étvágyadat.
– Incselkedsz velem, Phaele? – vigyorgott a királynő.
– Nem – mondta sötét fellegekkel a szemében a varázslónő. – Ma reggel megpróbáltam kapcsolatba lépni Elminsterrel, hogy rábírjam, hogy látogasson meg téged, miután fejbe verted Lord Tvorvinmt azzal a tálcával. Nem tudtam elérni.
Simbul minden idegszála megfeszült. Phaeldara óvatosan hátrébb húzódott, amint a királynő szemei üvegessé váltak. A levegő lassan szikrázni kezdett körülötte. A szikrák repedésekké szélesedtek, amint Aglarond uralkodója még több mágikus erőt vont az irányítása alá. A repedések lassan ezüstös villámokká olvadtak.
Félelem és döbbenet söpört végig az udvaroncok sorain. Valami nagyon nem stimmelt.
A kard és a tőr a királynő oldalán füstölni kezdett. A hüvelyt rögzítő kapocs felszikrázott, és szertefoszlott. A széles öv hangos reccsenéssel szakadt le a derekáról, és hullott a padlóra, ahol nem talált nyugalmat, mert a mérgesen hullámzó köpeny utánarepült, és messzire pofozta. A nő, aki az uralkodójuk volt, meztelenül állt előttük, csak haragos ezüstlángnyelvek borították a testét.
– Ó, istennő, nem! – hallották szaggatott hangját. Az arca megfeszült, és esdeklőn kérdezte. – Ó, Mystra, mehetek?
A hosszú ezüstfürtök vadul ostromolták a vállait, mintha féktelen orkán tombolt volna a teremben. Fejét büszkén felszegte, és egyenesen a magas mennyezetre meredt. A repedező boltívek egyszer csal aláhullottak, és Simbul megmozdult.
– Thorneira! Evenyl, ide! Udvarnokmester, hozd ide az Álarcost! Phael, szükségem van a drágaköveidre, mindre!
A magas varázslónő azonnal kibontotta a mágiával telített drágaköveket a hajából.
– Tessék, királynő – nyújtotta oda őket.
Simbul előrehajolt, hogy elvegye őket, közben hintett egy lágy csókot a varázslónő orcájára, de közben egy pillanatra sem vette le szigorú tekintetét a teremről.
– Evenyl, öld meg azt a férfit! – mutatott rá valakire. – Ő egy thayi kém! – meg sem várta, hogy mi történik elfordult, és egy másik férfira mutatott. – Ő azért jött, hogy hamisan vádoljon egy riválist. Tagadjátok meg a kérését. Phaele, a trón a tiéd, de ha a thayi követek túl nagy számban jönnénk, akkor hagyd, hogy az Álarcos beszéljen helyettem, te pedig menj el Rashemenbe, és hozd el az ő követeiket, szemtanúnak!
– Királynő? Elhagyod a trónt? – kérdezte egy oktalan udvaronc.
A férfi feje hangos reccsenés kíséretében bicsaklott oldalra. Tisztán visszhangzott a teremben, annak ellenére, hogy a thayi férfi támadó varázslatokkal próbálta elintézni a gyengéd Evenylt.
Az udvaronc arca bevörösödött, mintha valaki keményen pofon vágta volna. A királynő halálos pillantást vetett rá, majd lassan, kimérten folytatta.
– Mindig Thorneira, Thalance, Phaeldara, Evenyl és az Álarcos beszélnek a nevemben, és ez most is így lesz, amíg távol vagyok! Olyan alázatosan és félve engedelmeskedjetek nekik, mint nekem!
„Különben”, nem mondta ki, de mindenki tisztán hallotta a teremben. Bármilyen válaszra is készült a remegő udvaronc, elnyomta a sorba kivágódó ajtók zaja.
A legkülönbözőbb dolgok repültek be rajta: övek és csizmák, karperecek és mellvédek, nyakláncok, gyűrűk és mágiától duzzadó varázspálcák. A szoba izzani kezdett a felgyülemlett mágikus energiáktól, és az udvaroncok remegve húzódtak el a tróntól a terem legtávolabbi sarkába.
Aglarond gyönyörű, meztelen királynője széttárta a karját, és várta, hogy a mágikus arzenál ruhaként a testére simuljon.
– Megmentek egy embert, aki többet ér mindannyitoknál – hangja hirtelen megremegett és a könnyeivel küszködött –, és annyival de annyival többet, nálam!
Örvénylő ezüstlángok és száguldó kékesfehér csillagok vették körül Anyagtalanná vált és eltűnt.

* * * * *

Az ajtók kinyíltak, és Phaeldara fenségesen elindult. Thaergar az Ajtónálló kifejezéstelen arccal, kihúzott háttal állt. Némiképp meglepődött, amikor a varázslónő megfordult, és szembe nézett vele.
– Azt hiszem, ez a tiéd – mondta fagyosan a nő, és megvillantotta előtte a csomag kártyát. A férfi nem tudta nem észrevenni, hogy a sajtdarab pont Salambra a Nőstényfarkas, a surthai táncosnő hasán figyelt. Némán figyelt és hallgatott, nem tudta, mit tegyen.
– Vedd el, férfi – mondta furcsa rezgéssel a hangjában, amit a férfi még nem hallott korábban.
Thaergar meglepetten nézett a nő szemébe, amely könnyekkel volt tele.
– Vedd el, és imádkozz a királynőért! – suttogta, és a férfi kezébe nyomta a kártyát.
Döbbenten ugyan, de Thaergar engedelmeskedett.
A varázslónő futásnak eredt a folyosón, köpenye úgy lobogott mögötte, mint a nyári szélviharban reszkető ruha a szárítókötélen.
Thaergar nézte, amint eltűnik a szeme elől, majd felsóhajtott. Ez egy olyan nap.
Egy hosszú percig mozdulatlanul állt, majd tett két gyors lépést, lehajolt, és az egérlyukba dugta a sajtot, hátha harcba hívják Aglarondért, és nem jöhet vissza a helyére. Soha többé.

* * * * *

NO LÁM, NO LÁM, MI VAN ITT?
Mintha jobb kedved lenne, Nergal.
VÉGRE MÁGIÁT LÁTOK, VARÁZSLÓ! MARADJ CSENDBEN, HADD MERÜLJEK EL BENNE, HOGY KIÉLVEZHESSEM!
[fényesen villogó képek]
Az utolsó oldal nyughatatlan, folyton változó, szinte már gúnyosan lángoló rúnái nagy kihívást jelentettek.
Laeral Rythkyn, más néven „Zúgóvízi Laeral”, hogy nehogy véletlenül összekeverjék a Laerallal, Vízmélyvára varázslónőjével, a szokásos alaposságával vizsgálta a varázskötetet. Az izgatottsága minden egyes új oldallal és eltelt nappal növekedett. Az alaposság és az elővigyázatosságnak köszönhetően válhatott az Északi Területek legfiatalabb, nagyhatalmú varázslójává. Az alaposságnak és az elővigyázatosságnak köszönhetően olvasott el, gyakorolt be, használt és fejlesztett tovább minden egyes varázslatot.
A kötet minden egyes lapja egy-egy új, ismeretlen de hasznos, cikornyás varázslatot tartalmazott. Öregnek tűntek.
Ahogy előre haladt a könyvben, minden egyes varázslat erősebbnek bizonyult az előzőnél. Az utolsó oldalt lángoló, varázslattal fedett rúnákkal írták, melyek folyton változtak, amint valaki rájuk pillantott, nehogy ki lehessen olvasni. Különleges varázslatnak kell lennie.
ASM SZAKÁLLÁRA... TASNYA KARMÁRA... LÁTOK VÉGRE EGY KIS MÁGIÁT?
Csend legyen ördög, hamarosan meglátod.
[morgás]
MUTASD! MUTASD MOST AZONNAL!
A varázskönyv egy beomlott kriptában nyugodott évszázadokon keresztül, valahol Everlund alatt. Laeral találta meg egy sötét, pókhálós helyen, miközben Kobzos társainak segített elpusztítani pár szellemet. Egész télen érintetlenül hevert az asztalán.
Túlságosan is lefoglalta a tanítványa, Blaskyn tanítása, hogy minél előbb elsajátítsa a pusztító varázslatokat, melyekkel hírnevet szerezhet magának. Blaskyn tehetségesnek bizonyult, képes volt új varázslatokat létrehozni, és apróbb változtatásokat eszközölni. Hamarosan kész lesz rá, hogy egyedül barangoljon a Birodalmakban. Ezért Laeral magára hagyta, hogy tökéletesen gyakorolja be a varázslatok mozdulatait, és hogy teljesen önállóan alkosson meg egy varázslatot. Így maradt ideje, hogy elővegye a könyvet, és ő maga is tanuljon valamit.
VÉGRE NEVEK ÉS HELYEK... ÉS ÚGY FEST, MÁGIA. FOLYTASD, VARÁZSLÓ!
[lustán kibontakozó képek]
Laeral aznap már legalább negyvenedszer nézett rá a rúnákra. A gondolataiba merülten ráncolta a homlokát, és rágcsálta szája bal szegletét. Apró, táncoló lángnyelvek, mondta Blaskyn a rúnákról és valóban azok is voltak. Laeral átnyúlt a lustán doromboló macskája fölött, és leemelt egy megviselt könyvet a polcról. Egy varázstrükköt keresett, melyet még tanonc korában talált ki.
Hamar megtalálta. Egy egészen egyszerű varázstrükk, melyet legalább ötven varázsló ismert Vízmélyvára ezen oldalán. A varázstrükk segítségével illúziót vagy betűket tudott kirajzolni a lángnyelvekből, ha volt a közelben egy gyertya, fáklya vagy tábortűz. Laeral szíve nagyot dobbant izgalmában. Felhúzott egy védőgyűrűt, majd megidézte a trükköt, és a lángoló rúnákra irányította.
A rúnák tánca egy pillanatra megállt, mintha megfagytak volna, majd ismét mozogni kezdtek, de ezúttal egy tisztán kivehető írássá álltak össze. Thorassi, azaz ősi közös nyelven íródott, és a következőképpen szólt:

 

„Egyedül biz ne ülj rá
Thalon fagyos trónjára
Hacsak nem magad vágysz
A mágia páratlan hatalmára.
Ülj ott egy éjen át
S a művészet erejével láss
S légy bölcsebb mágus hát
Mint a Birodalmakban bárki más”

 

Laeral elégedetten csücsörített az ajkaival. Egy részletes versike, mellyel már számtalanszor találkozott a különböző kötetekben és könyvtárakban. Bár kétségtelenül ez volt a legrégibb és legtitkosabb változat. Ráadásul volt egy számára eddig ismeretlen része, mely pontos útmutatót adott a trónhoz. A trón nyilvánvalóan a Nagy Erdőben van, valahol Alander, az Elveszett Csúcsok közelében.
REMÉLEM, NEM CSAK AZ IDŐMET VESZTEGETEM, FÉREG! NEM TŰRÖK TÖBB FÉLREVEZETÉST, LEGYEN AZ BÁRMILY SZÓRAKOZTATÓ!
Nem vesztegeted az idődet, Nergal... egyébként meg sietsz valahova?
[morgás, pofon, fanyar ördögi mosoly]
– Legalább azt mondd meg, hogy hová mész, hátha a hatalmas Elminster vagy egy király vagy valaki más keresni fog! – makacskodott Blaskyn.
Laeral rámosolygott a varázslóra, majd megvonta a vállát. A fiú utóbbi időben mutatott viselkedése alapján kevésbé kell aggódnia a torony biztonsága miatt, amíg távol lesz, sokkal inkább Zúgóvíz városának szép, fiatal szüzei kerülhetnek veszélybe.
Laeral mosolyogni kezdett saját magán. A művészetét leszámítva ő is egyike volt azoknak a fiatal lányoknak. És szép is volt, ha hinni lehet egyes véleményeknek.
Az utóbbi években végig megbízott Blaskynban, és soha nem történt semmi rossz.
– Egy legendát hajszolok, Blaskyn mester.
– Mint mindig – jegyezte meg a férfi, és szertartásosan meghajolt, mint egy ezüstholdi udvaronc.
Laeral fintorogni kezdett, majd hosszabb magyarázatba kezdett.
– Thalon Trónját keresem. Ez egy kőtrón, amelyet Thalon fővarázsló alkotott meg, még Myth Drannor felemelkedése előtt.
– Bárki, aki egy éjszakán át rajta ül, nagyobb mágikus hatalomra tesz szert, mint bármelyik élő mágus – idézte Blaskyn dallamos hangon. – Négy különböző könyvben olvastam, csak a te könyvtáradban!
Cinikusan felszegte a fejét, és folytatta.
– Az eltelt évek során számtalan varázsló olvashatott a trónról. Gondolod, hogy maradt még belőle valami?
Laeral egy vállrándítással felelt.
– A mágusoknak a tudást kell hajszolniuk – idézte könnyedén a régi mondást.
– Úgy fest, a varázslók ezzel takaróznak, amikor mások dolgába ütik az orrukat – sóhajtott fel Blaskyn, majd ártatlanul a mennyezetre pillantott.
– A tiédet is beleértve... fiatal lány bandukol a holdfényes Boszorkánydombon...
Blaskyn elvörösödött, egy pillanatig némán meredt a nőre, majd megszólalt.
– Egyébként említi a versike, hogy egyedül kell ráülni arra a trónra?
– Nem, Blaskyn mester – rázta meg a fejét Laeral –, nem jössz velem! Most nem – mondta, majd egy sötét lovagi páncélhoz lépett. Egész fenyegetőnek tűnhetett volna, ha nem állt volna rajta vastagon a por. – Itt van rád szükségem – mondta a nő, majd Blaskyn kezébe nyomta a sisakot. – Fogd! Menj a faluba, intézd az ügyeimet, és gyűjts híreket! – Blaskyn értetlenül meredt a harci sisakra, és kérdő pillantást vetett a nőre.
– A Rejtőzködés Sisakja. A páncél többi része csak egyszerű vért (ez persze nem volt igaz, de hát egyetlen varázsló sem fedi fel szívesen a titkait). Megvéd a fürkésző és gondolatolvasó varázslatoktól. Parancsszóra elbújhatsz az árnyékokban, és eltűnhetsz a fürkésző tekintetek elől. Használd, ha nagy erejű ellenség törne rád! Ha megbecsülöd az életed, és a művészeted, akkor bújj el, ne hadakozz! A varázskönyveket, amiket eddig megmutattam, szabadon használhatod. A többit úgysem találod meg.
Blaskyn elmosolyodott, és biccentett, hogy érti.
– Értem. Elég lesz az is, amit a rendelkezésemre bocsátasz. Nem kell félned, nem kutatom át a tornyot, amint kiteszed a lábad. És később sem – mondta, majd hamiskás mosollyal az arcán a plafonra pislantott. – Ha mágikusan lezárom a felső szobákat, fogadhatok vendégeket? Olyanokat, akik nem annyira jártasak a művészetben?
Laeral ismét fintorogni kezdett.
– Egyszerre csak egyet, remélem. És semmi részeg tivornya. Egy mágiával átitatott helyen végzetes és látványos következményei lehetnek.
Blaskyn ismét bólintott, de a korábbi könnyedség elillant a szeméből.
– Ismét megkérdezem: biztos, hogy egyedül akarsz menni?
– Nem leszek egyedül. Ezt magammal viszem – kacagott Laeral, és felemelte a mellette heverő varázspálcát. – Ez a legértékesebb varázstárgyam, mindig magammal viszem.
Blaskyn rosszallóan megrázta a fejét.
– Épp te mondtad, hogy aki túlságosan is megbízik a varázstárgyaiban, az elbizakodottá válik – emlékeztette a nőt.
Laeral viszonozta a férfi komor tekintetét, majd lágyan válaszolt.
– Ne bízz túlságosan a mágiádban Blaskyn, amíg távol vagyok! Fontold meg a szavaid és a tetteid, mert a művészet ereje önmagában nem repít át a veszélyeken.
– Újabb bölcsesség? – sóhajtott fel Blaskyn. – Jobb, ha elindulsz, mielőtt elalszom.
Laeral megvillantotta jellegzetes keselyű pillantását, majd elővett egy tekercset, mely egy dombra repíti, ahol a Dessarin folyó kilép a Nagy Erdőből.
– Úgy tervezem, hogy nem maradok távol sokáig – szólalt meg végül Laeral.
– Elvész a mágus, ki tervekben bízik, mert az istenek mindig a rossz irányba kuszálják a szálakat – idézett fel egy ősi bölcsességet Blaskyn, és győztesen vigyorgott a nőre.
HMM. KEZD ELEGEM LENNI AZ EMBERI BÖLCSESSÉGEKBŐL! AJÁNLOM, HOGY EZ A TÖRTÉNET MEGÉRJE A FÁRADTSÁGOT!
Igen.
IGEN?! CSAK ENNYIT TUDSZ MONDANI? A HATALMAS ELMINSTER TÁN KIFOGYOTT A BÖLCSESSÉGEKBŐL?
Majd meglátjuk.
[sötéten izzó vörös szemek, tapogatódzón meginduló éles karmok]
HA EZ VALAMI TRÜKK...
[csend, gyorsan kibontakozó képek]
A sűrűsödő félhomályban hatalmas fekete kardként emelkedett ki az omladozó torony a fák gyűrűjéből. Laeral élesen méregetni kezdte, majd elmondott egy újabb varázslatot. Megvárta, míg megjelenik a védőköpeny, majd átlépett két oszlopcsonk között, amelyek valaha a nehéz kaput tarthatták.
A néhai gyalogutat szétszabdalták a kérlelhetetlenül felszínre törő vastag gyökerek. Egyetlen madár sem csiripelt az ágakon, és a várakozó halál szaga lengett be mindent. A művészete biztosította ugyan, hogy nem vár rá mágikus csapda, de ha ólálkodik még itt valamilyen szörny, amely a tornyot őrzi, akkor annak itt kell lennie valahol.
A mohalepte szikla hirtelen felállt a kapuban. Laeral aktiválta a repülés varázslatát, és a levegőbe emelkedett.
Az életre kelt szikla érdeklődve figyelte a lebegő nőt. Emberi feje volt gyönyörű, női vonásokkal. Zöldesszürkés árnyalatban csillogott, és körülbelül egymagas lehetett Laerallal. A fejhez azonban egy masszív kígyótest csatlakozott. Egy kígyósámán meredt rá.
– Milyen fiatal és milyen szép – sziszegte –, ide jöttél meghalni?
– Nem ez a célom – felelte nyugodtan Laeral, és felkészült, hogy azonnal cselekedjen, ha kell. – Ki parancsolt ide, és mi dolgod velem?
– Thalon parancsolt ide, hogy őrizzem ezt a helyet, és megöljek mindenkit, akinek a művészete nem elég kifinomult, hogy átjusson rajtam – felelte villogó szemekkel.
A szájából kivágódó villám túl gyors volt, így a varázslónő nem tudta teljes egészében kikerülni. Védő energiaháló nyelte el a villámot, de Laeral nem bocsátkozott mágikus harcba, meg akarta őrizni az erejét. Ehelyett gyorsan emelkedni kezdett, és megcélozta a torony egyik sötéten tátongó ablakát.
Szomorkás sziszegés szállt utána a levegőben.
– Nem azt találod a trónnál, amire számítasz – mondta a kígyósámán. Hangjában furcsa tónus rezgett, mintha megkedvelte volna az idegent.
A varázslónőnek nem maradt ideje ezen merengem. Már majdnem beröppent egy nyitott ablakon, amikor keményen nekiütődött egy láthatatlan falnak.
Ha gyorsabban repült volna, akár a nyakát is kitörhette volna, morfondírozott Laeral, miközben hányt pár bukfencet a levegőben. Lerázta magáról a pillanatnyi kábulatot, majd óvatosan egy másik ablak felé indult... majd egy újabb felé. Az összes ablakot különös, láthatatlan fal védte, fal, melyet képtelen volt felfedezni a fürkésző varázslatával. Márpedig ott voltak. Egyetlen kivétel volt csupán, de annyi mágikus energia villogott körülötte, hogy a csapdák hatástalanítása kiszívta volna a mágikus ereje jó részét.
Óvatosan leereszkedett hát, és inkább a torony bejárati ajtaját választotta. Az ajtó maga már rég elkorhadt, csak egy sötét lyuk tátongott a helyén, mely hívogatón nyújtózott felé. Nem lengte be mágia, legalábbis nem fedte fel a fürkésző varázslat.
Ideje a hőst játszani, gondolta Laeral, majd rögtön eszébe jutott a ballada második sora: ideje a bolondot játszani. Nagy levegőt vett, és belépett a toronyba.
Mindent vastag porréteg fedett, mely morcosan felkavarodott a léptei nyomán. Hideg volt, sötét és még a levegő is megdermedt. Semmi sem mozdult. Ismét a levegőbe emelkedett, és néhány centivel a föld felett siklott tovább. Ha Tymora rámosolyog, biztonságosabb lesz a levegőben.
Világító porszemcsék kísérték el az útján. Teremről-teremre siklott lassan, óvatosan. Az egyik szobában leszakadt a mennyezet. Megsárgult emberi csontok lógtak ki a súlyos kődarabok alól. Ujjai hiábavalóan markolták a levegőt, szétzúzott állkapcsa néma halálsikolyra nyílt. Laeral ellibbent felette, és ha lehet, még éberebben figyelt.
Kicsivel távolabb egy lyukhoz ért, ahogy számította. Kifacsart, poros karókkal átdöfött csontvázak hevertek az alján – ahogy számította. Nem időzött a halálgödör felett, repült tovább, és várta, vajon miféle csapda leselkedik azokra, akik repülnek.
Egy boltíves átjáróhoz ért. Tucatnyi nyílpuska lövedék szögezett egy óvatlan tetemet a fagerendákhoz. Az inak még mindig ott lengedeztek a lövedékek szárán.
Laeral megállt a bejárat előtt, és levette a köpenyét, majd meglibbentette maga előtt.
Egy lövedék indult útnak láthatatlan rejtekéből, kíméletlenül átfúrta a köpenyt, majd az egyik fagerendába fúródott.
Laeral ismét meglengette a köpenyt, de nem jött több lövedék. Pajzsként a karjára tekerte a köpenyt, majd átvetődött az átjárón. Lekuporodott, és oldalra hengeredett. Okosan tette, mert a feje felett kivágódó rozsdás penge így elkerülte.
Laeral megkönnyebbülten, de aggódva felsóhajtott. Vajon mikor kerül az útjába egy olyan csapda, mely megfosztja majd minden mágikus eszközétől? Sajnos az észrevétlen csapdák ugyanolyan halálosak, mint azok, amelyekről tudunk, gondolta fanyar humorral. De legalább nem fogytam ki a bölcsességekből, mosolygott magában.
NESSUS TÜZÉRE, NEM BIZONY! KISEMBER, VAN ENNEK VALAMI ÉRTELME?
[csend]
[lusta ördögi morgás, parázsló szemek]
Az alsó szinten minden szoba üres volt, kivéve a csontvázakat. Teljesen lecsupaszították őket, elvették az összes felszerelésüket és a ruhájukat is.
Az alsó szintet törmelék borította mindenhol, viszont egy tiszta lépcsősor vezetett felfelé. Egy koponya vigyorgott rá a legalsó lépcsőfokon. Laeral visszamosolygott rá, majd átlibbent felette. Védekezésül maga elé emelte a botját, hogy hárítani tudja az esetlegesen kivágódó pengéket vagy lövedékeket.
A lépcső egy idő után elfordult. A levegő hirtelen megtelt karmolászó emberi és szörnykezekkel, melyek belekapaszkodtak, és tépni kezdték a haját, és karmolászni kezdték a testét.
Laeral élesen elfordult, és nekidörzsölte a vállát az oldalfalnak. Áthengeredett a hátán, majd gyorsan továbbrepült. Egy csontos kéz kapaszkodott bele a hátába, végigszaladt a gerincén, fel a vállára, ahonnan azonban leesett. A botjával félresöpört egy szörnykezet az útjából, majd szabad kezével letépte a torkát markolászó csontvázkezet. Lélegzetvételnyi ideje sem maradt, máris egy újabb csuklót kellett eltörnie, amely vakmerőn az arcába mászott a hajából. A vicsorgó varázslónő a lépcső felé lendült, hogy agyonzúzza a lábára akaszkodott pókszerű karmokat.
Még idejében észrevette a veszélyt. Mindenki ugyanúgy cselekedett volna a helyében, így biztosan valami csapdát rejt a lépcső. Meggondolta magát, és nem lépett le, inkább a levegőben maradt, és átrepült a lépcső fölött.
A csizmája orra hozzáért az egyik lépcsőfokhoz, mire tűhegyes acélrudak csaptak fel belőle. Az egyik fagyos acélrúd súrolta a karját, és pontosan telibe talált egy karmolászó mancsot.
Laeral ismét felhorkant, és egy újabb csontvázkezet tépett ki a hajából. Messzire hajította, majd megpördült a levegőben, és lerázta a lábára akaszkodott mancsokat. „Kúszó karmok”, így nevezték őket.
A varázslók hosszú évszázadok óta használták őket fontos helyek védelmére. Vajon kiheveri-e valaha a rengeteg zúzódást és véraláfutást, melyeket az elmúlt percekben gyűjtött össze? – merengett Laeral.
Végre átjutott a kritikus szakaszon, és a csontvázkezek nem követték többé. Letépte a combjáról az utolsó mancsot, és keményen a falhoz csapta. A csontos ujjak darabokra törtek, és leperegtek a földre.
Újabb boltíves átjáróhoz ért. Ezúttal alulról és fölülről is érkeztek a gyilkos pengék. Laeral elkeseredetten hajlongott a levegőben. Kezdett leizzadni. Sikerült kitérnie a rozsdás pengék elől, de pontosan egy száguldó nyílpuska lövedék útjába vetődött. Kétségbeesetten facsarta ki a testét, és csak hajszál híján kerülte el a lövedéket.
De elkerülte. Tovább repült, és belibbent egy hatalmas, magas, sötét terembe. A bejáratban megállt, és óvatosan az utolsó lépcsőfok fölé lebegett. Életre hívott egy fénygömböt, és beküldte a terembe, hogy átvizsgálhassa a mennyezetet, a faliszőnyegekkel túlterhelt falakat és az eldugott, sötét sarkokat.
A szoba teljesen üres volt, leszámítva az évszázadok alatt elrothadt faliszőnyeg gyászosan fityegő maradványait, és a kőszéket, melyet egyetlen hatalmas sziklából faragtak ki. Az egyik lyukas faliszőnyeg mögött egy mélyedés húzódott, tele megsárgult emberi koponyákkal.
Egy újabb csapda, semmi kétség. Laeral visszahívta a fénygömböt, miközben lázasan gondolkodott a következő lépésén.
Hirtelen halvány ragyogás vette körül. Kellemetlen, rekedtes, reszelő hang szólalt meg a háta mögött.
– Üdv, varázsló! Ki vagy, és honnan jöttél?
Laeral megpördült, majd megszüntette a repülésvarázslatot, és a lépcsőre huppant. Szembenézett az ellenfelével.
Magas volt és vékony, félig csontváz, félig aszott hús... egy fekete köpenybe öltözött lich ált előtte. Két jéghideg, fehér lángnyelv izzott üres szemgödreiben. Mosolygott, miközben ajkai hangtalanul mozogtak. Ujjai kecsesen táncoltak a levegőben a több évtizednyi gyakorlásnak köszönhetően.
Laeral felsóhajtott... ezen a helyen minden ennyire elcsépelt? Gyorsan leakasztott egy kicsiny tárgyat az övéről. Az ezüstös pajzs dagadni kezdett, és villámgyorsan betakarta a karját.
Éppen időben. A lich varázslata telibe kapta, de egy éles villanás és hangos csattanás kíséretében lepattant a pajzsról.
Újabb varázslat követte az elsőt. A pajzs ezt is felfogta, de az élőhalott varázsló varázslata felemésztette a pajzs erejét. A lich lassan, ellenállhatatlanul megindult felé. Ügyet sem vetett a testét ostromló varázslatokra.
Laeral behátrált a terembe. Eddig csak olyan ellenfelekkel találkozott a toronyban, melyekkel a tanoncokat szokták riogatni. Lehet, hogy az a hely valóban annyira ősi, hogy amikor megépítették, még ezek a csapdák és szörnyek jelentették a leghatásosabb védelmet?
Ismét felhangzott a rekedtes hang.
– Megnémultál, kicsi szűz? Elpazaroltad a pajzsodat egy egyszerű alvás és bűbáj varázslatra, és még csak vissza sem támadtál. Egy szavad sincs hozzám? Micsoda mágus az, aki nem akar beszélgetni!
A lich felemelte a karját, és egy dupla villámot lőtt ki ellenfelére. Laeral az egyik ága felé lendült, majd átugrotta. Haja vadul lengedezett a levegőben, miközben a sistergő halál elhúzott alatta, majd levegő után kapkodva a padlóra huppant.
Az élőhalott varázslót egyáltalán nem lepte meg, hogy célt tévesztett a támadása.
– A trón miatt jöttél?
Laeral nem válaszolt, spórolt a levegővel, hogy ellencsapást indíthasson, miközben ellenállt egy újabb bűbájvarázsnak, és semlegesített előbb egy telekinézis varázslatot, mellyel az élőhalott beljebb akarta lökni a terembe, majd egy kisebb trükköt, mely sűrű könnyekre fakasztotta, elhomályosítva a látását. Tovább hátrált, lassan, mikor hirtelen lángnyelvek burkolták be.
Az égett haj szúrós, kellemetlen szaga csapta meg az orrát, de állandó védőpajzsa megóvta a komolyabb sérüléstől. A pajzs kezdett kimerülni, ezért oldalra lépett, de még mielőtt az utolsó lángnyelvek kihunytak volna, a lich csontos ujjai ismét cikázni kezdtek. Laeral kétségbeesetten tapasztalta, hogy a mágikus ereje lassan elillan.
Gyorsan újabb hideg tűzpajzsot húzott fel maga köré. Így érezheti magát az íjász célpontja a tűzvonalban.
Miközben a lich közelebb araszolt, Laeral előhúzta egyetlen varázspálcáját. Acélos tekintettel meredt az élőhalott varázslóra, és sistergő varázslövedékekkel sorozta meg.
Mind célba talált, de a lény rendületlenül nyomult tovább. Laeral ismét tüzelt, és a lövedékek ellepték a feketén hömpölygő köpenyt. A lich lomhán felemelte a kezét, és hasonló lövedékekkel viszonozta a támadást.
– A neved, mágusnő? – kérdezte ismét száraz, gúnyos hangon.
Laeral nem felelt. Összeszorított fogakkal koncentrált. Előhúzott egy tőrt a csizmaszárából, majd kiegyenesedett. Egyik saját varázslatára készült. Elhajította a tőrt, melyet röptében körbefolyt a művészete hálója. A pörgő tőr növekedni kezdett, és karddá duzzadt, mire elérte a célpontját.
A hosszú, fényes penge a lich vállába fúródott. Csont reccsent, és porfelhő szállt a levegőbe. A lich vékony, csontos karja leszakadt, és a mély porba hullt.
A lich azonban csak közeledett tovább, mintha mi sem történt volna.
– Ha ez így folytatódik – mondta lakonikusan – nem tudom megvédeni a trónt, és te győzöl.
Laeral éretlenkedve meredt rá. Mégis milyen gyerekmeséből került ez ide? Gyorsan oldalra szökellt egy villám elől, és előkészítette az ellenvarázst.
A lich egy pillanatra megingott, karjai tekergőző kígyóvá változtak, majd földöntúli életereje legyűrte a mágiát, és egy mosollyal felelt a támadásra... no meg egy villámmal.
Laeral azonnal reagált, mire a villám megtorpant félúton, majd visszakanyarodott a gazdája felé. A csontos ujjak hisztérikus táncba kezdtek, de nem volt elég ideje befejezni a varázslatot, így a kékesfehér lángnyelvek élettelen testébe martak.
A lich füstölni kezdett, és térdre rogyott. Felemelte hosszú mutatóujját, és még utoljára kieresztette rekedt hangját.
– Íme... a trón! – lehelte, majd elemeire hullott, és csontkupacként a porba hanyatlott. A szemeiben izzó lángnyelvek végleg kialudtak.
Ez túl könnyű volt, gondolta Laeral, és egy szellemszolgával beletúrt a csontokba. Semmi sem történt, mozdulatlanul hevertek tovább.
Ekkor előhúzott egy újabb kicsiny tárgyat az övéből, mely egy kalapáccsá duzzadt. A szellemszolga kezébe nyomta, majd utasította, hogy zúzza szét vele a lich koponyáját. Ismét semmi válasz.
A teremre ráült csendben Laeral előhúzott egy tekercset, és táncoló fényeket idézett meg. A villogó fényben alaposan körülnézett a teremben. A csend türelmetlenül nehezedett rá.
Tett egy bizonytalan lépést a trón felé. Üres és néma maradt minden. A kalapácsra irányította mágikus energiáit: lesújtott vele a trónra, majd a trónt övező járólapokra és a trón feletti mennyezeti kövekre. Semmi sem történt. Megvárta, amíg a kalapács ereje elszáll, és magától semmivé foszlik.
A csend várakozón telepedett rá.
Felsóhajtott, és életre hívott egy fürkésző varázslatot. Arra számított, hogy a trón izzani kezd a ráhelyezett rengeteg varázslattól. Összeráncolta a homlokát, és azt mérlegelte, hogy vajon elhasználja-e utolsó repülés varázslatát, arra az esetre, ha beszakadna alatta egy veremcsapda.
Nem volt jelentősége, mert ekkor hatalmas robaj kíséretében leszakadt a mennyezet.

 

 

Tizenhetedik fejezet
FELIZZIK A POKOL

EZ TETSZIK, VARÁZSLÓ! LÁTNI AKAROM, MÁGIA IDE VAGY ODA! MUTASD!
Ahogy akarod, [felvillanó képek]
Laeral a kövek alatt feküdt. Hatalmas kőlapok szakadtak le a mennyezetről, beborítva őt-magát, és körülötte mindent. A hatalmas porfelhő lassan kezdett tisztulni.
Idegtépő fájdalom lüktetett a jobb lábában, és végig a bal oldalán. A kövek biztosan eltörték pár csontját.
A fülsiketítő robaj végighullámzott a járatokon, és lassan elhalt. A feje felett két kőlap sátorszerűen egymásnak ütközött, megvédve őt attól, hogy a kövek agyonnyomják... eddig legalábbis. Kikandikált egy repedésen, és a táncoló fények felfedték az üres trónt.
Laeral lecsökkentette a fény intenzitását, ami nem volt túl nehéz feladat nyomorúságos állapotában. Némán feküdt, és az ajkát harapdálta. Végérvényesen beszorult, mozdulni sem tudott. Hosszú, kegyetlen halála lesz.
Lomhán számolgatni kezdte, vajon mennyi ideig maradhat még életben. Egyetlen hiba, csak egy... és egy gyors lecke: a halál biztos kézzel ragadja el a mágusokat is.
Kérlek Mystra, legyen vége gyorsan!
Laeral összegyűjtötte maradék mágikus erejét, hogy telepatikusan megüzenje távoli tanítványának, hogy hol találja a varázskönyveket és a mágikus tárgyakat, és örökre elköszönjön tőle. A varázslat kioltotta az utolsó táncoló fénygömböt is. Vérfagyasztó sötétség borult rá.
Ekkor új hang vegyült a terem csendjébe.
Fagyos, ismerős kacaj. Ismét fénygömbök világították meg a termet, de ezeket valaki más idézte meg. Blaskyn lépett ki az árnyékokból, a Rejtőzködés Sisakjával a hóna alatt. Vadul felkacagott, és a mentorára nézett.
Laeral azonnal résnyire csukta a szemét és megmerevedett. A fiú már a kezdetektől jártas volt a pusztító varázslatokban.
– Tehát így végződik a taníttatásom – zengte Blaskyn győztesen –, a trón mágikus ereje az enyém lesz!
Elment Laeral mellett, majd az ismerős mosollyal az arcán a kőtrón felé indult.
Hirtelen megtorpant, és megfordult.
– Nála volt a legértékesebb varázspálcája – motyogta, majd gyors kézjeleket rajzolt a levegőbe.
Laeral becsukta a szemét, és némán dühöngött. A fiú sokkal nagyobb mestere a mágiának, mint azt láttatni engedte.
Laeral érezte, hogy a nehéz kődarabok felemelkednek összetört testéről... telekinézis varázslat. A kövek nesztelenül, lágyan siklottak le róla... kiszabadult a börtönéből.
Hihetetlen akaraterejének köszönhetően meg tudta állni, hogy kényelmesebb és kevésbé fájdalmas pozícióba helyezkedjen. Halottnak kell tettetnie magát, különben valóban hamarosan az lesz.
Érezte, hogy a pálca kicsúszik félig nyitott tenyeréből.
– Sértetlen? Remek! – hallotta közvetlen közelről Blaskyn hangját. Laeral továbbra is megőrizte az álcáját, bár a fájdalom kezdett elviselhetetlen mértéket ölteni. – Hmm! A gyűrűi!
Érezte, amint egykori tanítványa lehúzza a gyűrűket az ujjáról, és szitkozódik a rájuk került vér miatt.
Fürge ujjak kutatták át a testét, és találtak rá a csizmájába rejtett tőrökre, és a mellénye alatti rejtekhelyre, ahol egy pálcát tartott. Hallotta a tovagördülő köveket, majd Blaskyn szitkozódó hangját.
– Eltört. Akkor csak ez marad – ezzel Blaskyn durván letépte régóta viselt, szeretett nyakláncát.
– Ez is mágikus, az biztos – motyogta maga elé Blaskyn.
Laeral továbbra is mozdulatlanul feküdt, miközben a férfi végigkutatta a testét. Már csupán a fejében tárolt varázslatai maradtak, és egy kicsiny varázstárgy, mélyen a hajfürtjei közé rejtve. Bár hamarosan azt is megtalálja, és magára hagyja, hogy meghaljon. Az ujjak a lábát mardosó sérüléshez értek, és érzéketlenül megnyomorgatták, miközben rejtett kincsek után kutattak. Micsoda fájdalom! Laeral nem bírta tovább, és megrázkódott.
Blaskyn kíméletlenül felrántotta az állát, és addig pofozgatta, amíg ki nem nyitotta véraláfutásos szemeit. Tekintete találkozott egykori tanítványa fagyos, kegyetlen tekintetével.
Blaskyn elmosolyodott.
– Még mindig élsz? Elég időd marad, hogy elmondd, hol vannak a rejtett kincseid, és talán valami... másra is marad időnk!
Laeral összerezzent. Az ujjak tovább kutattak, de ezúttal vágytól izzón tapogatták végig a lábát. A kivillanó törött csontvégek összekoccantak, amint a férfi durván megrázta a nőt. Laeral ki akarta ordítani magából a fájdalmat, de csak halk zokogásra futott az erejéből. Blaskyn felkacagott a hang hallatán, majd a földre ejtette egykori mentorát.
A fájdalom vörös ködként telepedett az agyára, de homályosan még látta, amint Blaskyn a trónhoz sétál, megfordul, gúnyosan felé int, majd győztes vigyorral az arcán leül.
Hirtelen megváltozott az arckifejezése. A mosoly azonnal az arcára fagyott. A trón izzani kezdett, egyre erősebben. Laeral némán nézte, amint fehér lángnyelvek söpörnek végig a férfi végtagjain.
Blaskyn húsa elolvadt, a bőre rászáradt a hirtelen kivillanó fehér csontokra. Üvölteni kezdett fájdalmában.
Laeral szemébe nézett, aki látta, miként gyúlnak lángra és égnek ki a férfi szemei. A szemfehérje megfeketedett és visszahúzódott, hogy két izzó fénygömb vegye át a helyét.
Blaskyn kétségbeesetten üvöltözni kezdett, miközben az arca és az ajkai összezsugorodtak.
– Laeral! Úrnő! Segíííts!
A fogai kirepültek aszott szájából. Hangja száraz köhögésbe fulladt. Teste megremegett és megmerevedett. Képtelen volt felállni a lángoló trónról.
Csend borult a teremre. Ami valaha a tanítványa volt, valami kevésbé tudatos lénnyé alakult. Laeral kényelmesebb pózba küzdötte magát, és várta, vajon életben maradt-e Blaskyn.
Egy idő után az összeaszott test mosolyogni kezdett. Az ajaktalan száj szavakat formált.
– Ááá, remek test! Jobb, mint a nőé, bár nem sok mágiát tanított meg ennek. Azért megteszi.
Ami valaha Blaskyn volt, lassan felállt. A varázspálcája, a tőrei és minden egyebe a földre hullott. A gyűrűi csörömpölve gurultak a sötét sarokba.
A beesett arc Laeral fölé hajolt.
HA HA! EZ LEGALÁBB OLYAN ÉRDEKES, MINT A VÍZMÉLYVÁRI NEMESEK SZÍNJÁTÉKAI A FESZTIVÁLOKON!
Igen, ráadásul ez igaz.
VALÓBAN? BE TUDOD BIZONYÍTANI?
Megbízom Mystrában.
[haragos horkantás]
LEGALÁBB AZ EGYIKÜNKNEK MEG KELL... KÜLÖNBEN SOSEM SZEDEM KI BELŐLED A MÁGIÁT. FOLYTASD!
Igenis.
– Ez a bolond ki akart kérdezni, mielőtt a magáévá tett volna, hogy aztán megöljön – a fagyos hang leginkább a megölt lichre emlékeztetett, nem pedig Blaskynra. – Én Thalon vagyok, és nincs szükségem kérdésekre, hogy felfedjem a titkaid. Itt helyben megsütlek. Megeszlek, és a húsodból minden tudásod átköltözik belém. A koponyádat a többi közé teszem – ezzel a polcra mutatott –, oktalan bolondok, akik elkísérték a mágikus hatalom után áhítozó varázslókat. „Egyedül biz ne ülj rá”, és a többi...
Az ösztövér arc végigmérte, és bólogatni kezdett.
– Mindig a fiatal és erős varázslók testét használtam fel, de a tiéd gyengébb és sebzettebb, mint ezé a bolondé.
Miközben beszélt a kúszó karmok megrohamozták Laeralt. A csontvázkezek letépték a ruháját, és odébb görgették a köveket. Száraz csontok kúsztak be meztelen teste alá, és ágakat és gallyakat cibáltak elő valahonnan alóla, meglehetős fájdalmat okozva neki.
A kíméletlen bánásmód közben az izzó szempár végig fagyosan, rezzenéstelenül bámulta.
– Ez a bolond vágyott a testedre, Laeral – érkezett az üres, de gúnyosan vidám hang.
Nekem azonban több hasznom van belőle, ha megsütlek és megeszlek. Sok idő telt el azóta, hogy... remélem az arundoon szósz még jó.
Thalon megfordult, majd lehajolt, és felvette Laeral nyakláncát a földről.
– A bolond azt sem tudta, hogy mi ez – mondta, majd a nyakába akasztotta. – Köszönöm, varázsló. Bár már csak egy gömb maradt, de hosszú évek óta most viselhetem először a Lövedékek Nyakláncát. Azóta... de ezt neked nem kell tudnod – ezzel megfordult, és a lépcső felé indult. A járása minden egyes lépéssel biztosabbá, simulékonyabbá vált.
– Ne menj sehova... azonnal visszajövök – zengett a fagyosan vidám hang.
Laeral megremegett, és összerezzent a rátörő fájdalomtól.
A véget nem érő, néma kaparászás tovább folytatódott. A hihetetlen fájdalomtól már az ájulás kerülgette, mégis felemelte a karját, és kivette a fülbevalóját. A legutolsó mágiája. A tenyerébe szorította, és visszahanyatlott a törmelék közé.
Különös, hátborzongató hang hallatszott a lépcső felől. A lich dudorászott. A fehér, kegyetlen arc felbukkant, és rámosolygott.
Valami hideg folyadék folyt végig a lábán. Thalon locsolta le valamivel.
– Arundoon szósz – magyarázta közönyösen az élőhalott fővarázsló –, kiváló állapotban, hála a mágikus tároló palacknak. A maradékot elteszem egy biztonságos helyre... legközelebbre. Amikor visszajövök, megcsókoljuk egymást, Laeral. Az lesz az utolsó csókod, attól tartok, mert sárkánytüzet lehelek beléd, és megsülsz. A bárdok még mindig énekelnek az égető csókról? Én írtam nekik a verset, bár az igazi jelentése elsikkadt az évek alatt.
Thalon egy pillanatra elmélázott a nő fölött.
– Sok mindenről elfeledkeztek velem kapcsolatban a Birodalmakban. Ezzel a fiatal testtel, és a te tudásoddal, hogy kik a legjobb mágusok, és hol találhatók, megváltoztatom mindezt. Egyik varázslótól a másikig járok majd, és mindjük tudását megszerzem. Köszönöm a lehetőséget, Laeral. Nagylelkűségre vall.
Laeral kétségbeesetten küzdött, hogy eszméleténél maradjon. A férfi csalódottnak tűnt.
– Semmi könny? Semmi könyörgés? Valami reakcióra számítottam.
Laeral erőtlenül elmosolyodott, amint felemelte a kezét.
– Ezt kapod! – sziszegte összeszorított fogakkal, amint újabb fájdalomhullám söpört végig rajta, majd felkiáltott. – Alahabad!
A fülbevaló gyermeki fémkézzé alakult a levegőben. Thalon mellkasának vágódott, hátralökve az élőhalott varázslót.
Laeral látta, hogy a lich megremeg, a kicsiny kéz pedig megragadja a nyaklánc utolsó mágikus gömbjét, amely a leghatalmasabb varázstárgya volt hosszú éveken keresztül. A gömbre irányította minden mágikus energiáját, és elfordította a fejét.
HAH! A BOSSZÚ! MUTASD EMBER, MUTASS TÖBBET!
Azonnal. Egész életem azzal telt, hogy mutogattam az embereknek...
Becsukta a szemét, így a mindent beborító húscafatok nem vakították el. A mennyezet és a törmelék beleremegett a robbanásba. Az esőként aláhulló porréteg fekete köpenyként takarta be. Újabb fájdalom. Kicsiny lándzsák ostromolták az oldalát: a Blaskyn testéből megmaradt csontszilánkok, állapította meg elgyötörten.
Mozdulatlanul feküdt. A rázkódás elült. Vékony, hanyatló sikoly vette át a helyét. Csalódottan felerősödött, majd lassan végleg elhalt.
Ideje, hogy te szenvedj egy kicsit, gondolta érzéketlenül Laeral, majd elragadta a sötétség.
MI? NEM LÁTHATOM A KÁRÖRÖMÉT AZ ELPUSZTÍTOTT ELLENSÉGE FÖLÖTT? TI EMBEREK OLYAN GYENGÉK VAGYTOK!
Nyugalom, Nergal, és figyelj...
[morgás, türelmetlen csend]
Valamivel később a hideg és a fájdalom életre lehelte. A trónra nézett. Még mindig fehéren izzott, de már nyomát sem látta a lichnek. A trón előtt hevert, melyet keresett.
Összeszorított fogakkal kúszott a trón felé. Törött lába hasztalan siklott utána. Folyamatosan vinnyogott, és idővel zokogni kezdett, amint átküzdötte magát a szúrós ágakon, és az éles csontdarabokon. Csigalassúsággal haladt előre, és hirtelen megrémült, hogy vajon oda ér-e időben.
HA EZT AZ EMLÉKET MYSTRÁTÓL KAPTAD, AKKOR ÉLETBEN KELLETT MARADNIA, NEM IGAZ?
Hagyd, hogy kibontakozzon a történet, ördög! Légy egy kis türelemmel, különben elveszíti a zamatát!
A ZAMATÁT!
[horkantás]
MOST MÁR TUDOM, HOGY EGY EMBER AGYÁBAN VAGYOK!
Eddig nem voltál biztos benne?
Csak nagy sokára érte el a botját. Óvatosan megfogta. Remegő ujjakkal tekerte le az egyik végéről a zárógyűrűt, és rázott ki belőle egy kicsiny fémfiolát.
A fogával letépte a fedelét, és mohón megitta a hideg, édes folyadékot. Megkönnyebbülten dőlt hátra, és hagyta, hogy a gyógyító varázsfolyadék átjárja a testét, és erővel töltse fel.
Amikor már elég erősnek érezte magát, letekerte a bot másik végét is, és megivott még egy fiola varázsfolyadékot. Amint a fiola kiürült, beleharapott az ajkába, és gyötrelmesen kiegyenesítette törött lábát. A fájdalom egy pillanatra fellángolt benne, majd átadta a helyét a tompa zsibbadásnak.
Öregesen megrázta a botot, mire egy tekercs siklott ki belőle.
– A leghatalmasabb mágiám – mondta fennhangon majd dühösen hozzátette. – Blaskyn, te ostoba!
Felolvasta a tekercs legszélső rúnáit: egy gyógyító varázslat szavait. Mikor teljesen rendbe jött, megidézett egy fényvarázst, és alaposan átvizsgálta a termet. A trónhoz még csak véletlenül sem ért hozzá.
Nem talált varázskönyveket, valószínűleg a trón alatt vannak. Vetett egy pillantást a némán vibráló, hívogató trónra, majd megrázta a fejét. Halovány, szinte észrevehetetlen mosoly jelent, meg a szája szélén.
Egy nap tán új ellenséget küld utána a trón, ha nem pusztítja el azon nyomban. De Thalon elpusztításával várnia kell még. Laeral kigöngyölte a második, belső varázslatot. Egy teleportálás varázslatot, mely a tornyába repíti. Felolvasta a tekercset, és búcsú nélkül hagyta el a baljós termet.
LÁTOK MA MÉG MÁGIÁT, EMBER? ÉLETBEN AKARSZ MARADNI?
[csend]
HAH! MUTASD A VÉGÉT!
[morgás]
Zúgóvízi Laeral meztelenül, mocskosan, mágikus erő és tanítvány nélkül, de mosolyogva állt a varázstermében.
„A művészet erejével láss, s légy bölcsebb mágus, mint bárki más...” – szól a vers. Hát Laeral most már tisztán látta, hogy az irányíthatatlan erő és a művészet feletti fanatikus hatalom mit tesz a főmágusokkal.
Felsóhajtott, és hanyagul áthajította a batyuját (szakadt köpenyéből zsákot hajtott, és abba tette a zsákmányolt varázstárgyakat) a szobán.
Élete legfontosabb célja most éppen a kertje végében leledzett: egy hűs patak, melyben lemoshatja magáról a port és a koszt, a csontszilánkokat és az isten tudja még mit, amely beleragadt Thalon ragadós arundoon szószába.
Levágtatott a lépcsőn, ellibbent a tiszta köpenyei mellett, és az évekkel korábban írt, poros tekercsekkel teletűzdelt lyukacsos asztalához lépett. Kivett egyet, amelyről azt hitte, hogy soha többé nem lesz rá szüksége, és olvasgatni kezdte, miközben egy újabb lépcsősorra lépett, és lesétált a kerti ajtóhoz.
A tekercs elillant a kezéből, nyomában táncoló fénygömbök jelentek meg, kimondta az ajtónyitó varázsszót, majd egy üveg borral a kezében kilépett az éjszakába, hogy lemossa magáról a szószt. Magához ölelte a palackot, és belevetődött a vízbe.
Holnap új tanítványt kell keresni... hol is van az a lista, amelyet Orliph a Kobzos állított össze? Tucatnyi név volt rajta, ráadásul egyik-másik egész érdekesnek tűnt.
Á, igen! Csettintett egyet, mire egy tekercs bukkant elő az árnyékokból. Lustán szétnyílt az orra előtt, és úgy fordult a levegőben, hogy az egyik táncoló fénygömb fénye pont ráessen.
Laeral teljesen elmerült és kinyújtózott a hűs vízben. Elégedetten mormogni kezdett, ahogy a ragadós nyálka leolvadt a testéről. Hátracsapta nedves haját, és a listára meredt.
A jeges félelem kúszó karomként futott végig a gerincén. Biztos volt benne, hogy legalább húsz név volt a listán. Most azonban csak egyet látott rajta: Thalon.
Lebiggyesztette az ajkát. Ennyi. A trónnak pusztulnia kell. Holnap.
HAH! ISMÉT ÁTVERTÉL... MÁGIÁT ÍGÉRSZ, MEGLENGETED ELŐTTEM A NAGY EREJŰ VARÁZSLATOKAT, UTÁNA PEDIG SEMMI SEM TÖRTÉNIK!
ELÉG AZ IDEGENEKBŐL. SOKAKAT TANÍTOTTÁL, ÉS TUDOM, HOGY MYSTRA FIGYELEMMEL KÍSÉRTE A DOLGAID! MUTASD MEG, MIT LÁTOTT...
[sodródó képek, felvillannak, majd oldalra vágódnak, miközben egyre mélyebbre ás...]

* * * * *

Az abishaik az örvényt rejtő völgy peremén gubbasztottak. Ez az örvény már jó ideje nem köpött ki semmit. A lándzsájukon lobogó zászló még új volt, és büszkén hirdette, hogy ez Tiamat a Sokfejű területe. Az abishaik többsége kifelé fordult, és a körülöttük lévő füstölgő sziklákat kémlelték, a hamarosan eljövendő veszélyt figyelve. Csak a legnagyobb és legöregebb vörösirhájúak bámultak bele az örvény kavargó káoszába.
A „Pokol Szemei”, ahogy egyesek nevezték őket. Valójában vakon horgászó karmok voltak csupán, akik különböző teremtményeket, drágaköveket, mágikus tárgyakat, vizet vagy bármi mást halásztak ki az örvényből. Az örvények elragadtak bizonyos dolgokat a távoli világokból, és a Pokolba köpték őket. Az örvények látták el táplálékkal Avernust, és gondoskodtak a szórakoztatásáról... és okozták a problémáit. Időnként ismeretlen, kivédhetetlen varázslatok jöttek át, és szörnyek melyek könnyedén öltek, hogy aztán ők is könnyedén pusztuljanak...
Ez az örvény bizonyos időszakonként mekegő, riadt birkákat és csillogó pikkelyű halakat ontott ki magából, mióta csak felfedezték. A birkákat mindig azonnal lefejezték, nehogy elcsatangoljanak, bár időnként hagyták, hadd rohangáljanak egy kicsit, csak úgy a móka kedvéért. Ez nem olyan örvény volt, amely romos köveket, különös, rothadó tetemeket vagy mágikus tárgyakat köpött volna ki magából, melyekre érdemes lett volna odafigyelni.
A vörösirhájúak izgalomra vágytak. Egy idő után a birkák kibelezésére is rá lehet unni.
Nem számítottak rá, hogy az örvény kiköp magából egy kékesfehér tűzbe burkolódzott üstököst... még kevésbé számítottak rá, hogy női feje lesz, feketén izzó szempárral, és ezüstösen lángoló hajjal.
Simbul tudta, hogy a pálcái nem maradhatnak meg sokáig Avernus haragos füst- és tűzfellegeiben. Végül is fából készültek. Előkapott egyet, majd tüzelt, újabbat vett elő, és ismét tüzelt. Addig ontotta a halált maga körül, míg elfogyott egy-egy pálca ereje, és elővehetett egy újabbat. Az őrködő abishaik rég darabokra szakadtak, még mielőtt felfoghatták volna, mit is szabadított rájuk az örvény. Simbul nem foglakozott velük. Sűrű füstfelhőbe burkolódzott, és tovasiklott Avernus sziklái fölött. Abishai maradványok záporoztak a sziklákra a nyomában, az egykor büszkén lengő lobogók cafatjai közt.
El! Hol vagy szerelmem?
[néma válasz, figyelmeztetés, hogy egy ördög foglya; az ördög felkapja a fejét, és körbekémlel, megszakad a kapcsolat]
Valahol arra! Nincs ideje lopakodni. Még Simbul is forrónak találná a Pokol tüzét. Végső soron ő csak Mystra dühödten tomboló poklának egy parazsa, és még az Úrnőnek is menekülnie kellett a Pokol teremtményei elől. Gyors és kemény csapás, ez volt Simbul leghatásosabb, és leginkább kedvére való módszere.
Tűzgolyók hasították át a vérvörös, csillagtalan eget a távolban. Egy sárkányszerű lényt látott alábukni egy csúcs mögött, amint egy pillanatra oldalra pillantott.
A talaj hatalmas, éles szélű hasadékká nyílt alatta. Spinagonok menekültek be hisztérikusan egy vadászó fekete abishai horda elől.
Kígyószerű farkak villantak, szárnyak lebbentek és kegyetlen karmok csattantak. Simbul egyenesen átrepült köztük, nem lassított, kíméletlenül szétzúzott mindent, ami az útjába került. A nyomában maradt szétmarcangolt és megégett tetemekre azonnal lecsaptak az arra tévedő ördögök.
Az abishai tetemek csípős szaga és az ördögök vérének a bűze megült körülötte, amint elsuhant egy karomszerű orom mellett. Magasabb rendű ördögök álltak a szétmarcangolt táj felett – hatalmas, iszonyatos baatezuk. Kiterjesztették óriási denevérszárnyaikat, amint megpillantották őt, és várakozón nézték. A leghatalmasabb mind közül a levegőbe emelkedett, hogy ő mérje az első, és halálos csapást a nőre.
A Boszorkány királynő még véletlenül sem lassított, amint a roppant démon elé állt. Hatalmas szárnyai eltakarták az eget. Kitárta erős karjait, és kivillantotta iszonyatos agyarait. Vigyorogva várta legújabb áldozatát. Simbul egy villámot görgetett maga előtt, mely mohón a lény mellkasába harapott, aki csak nevetett a gyenge varázslaton.
Még akkor is kacagott, amikor Simbul akarata darabokra tépte, és egy döbbent cornugon képébe hajította törött állkapcsát, és egy másikéba a koponyáját.
– Szívesen maradnék – rikoltotta a nő áldozata vérének bűzfelhőjéből –, de sajnos dolgom van. Talán máskor... hamarosan.
Ismét fürkészni kezdett, és azonnal fel is fedezte szerelmét, és a dühöngő főördögöt. Már várt rá. Gyorsan megtörte a kapcsolatot, mielőtt még az ördög elméje elérhette volna őt. Oldalra billent, élesen elkanyarodott, hogy Elminster irányába forduljon.
Ha egy kicsit gyorsabban tudna áttörni a Pokol bűzfellegén, talán idejében odaérne...

* * * * *

NEM JÓ!
Nergal elengedte Elminstert, és hagyta, hogy egy pillanatra szabadon pislogjon és vinnyogjon Avernus bűzös zsivajában. Felemelte a fejét, és a vérvörös égboltot kémlelte.
– Közeledik – horkant fel –, és Orochal még csak le sem lassította. Miféle nővel hálsz, varázsló, aki képes gond nélkül széttépni egy Pokoldémont?
A féregszerű lénnyé változtatott Elminster nem felelt, csak nyöszörgött valamit. Nergal lenézett rá, majd vissza az égboltot átszelő kicsiny sötétségre, amely egyre csak közeledett... és közeledett...
Nergal felemelte karmos kezét, és elmondott egy nagy erejű varázslatot, illetve egy több varázslatból álló kombinációt, melybe egész testével beleremegett. Sok energiájába és egy régóta őrzött értékes amulettjébe került: egy megolvadt kristálygömbbe, mely egy másik ördög vérét tartalmazta. Nergal ennek ellenére mosolygott. A varázslat Avernus egy másik, távoli pontjára repítette. Ezzel egyidőben Elminster Aumar is máshová került, méghozzá annak az ördögnek az ölébe, akinek a vérét őrizgette. A következő pillanatban Simbul tűzgolyóként rontott rá a sziklára és egy sistergő villámmal darabokra zúzta a meredélyt, ahol az előbb még az ellensége állt. A gyilkos villám visszaverődött, és a levegőbe hajította.
Csak mosolygott a dolgon. Azonnal átlátta, hogy az ördög elrepítette Elminstert valahova, miközben saját magát biztonságba helyezte valami távoli helyen. Nem igazán érdekelte. A bosszú várhat. Azért jött, hogy hazavigye az Öreg Mágust.
Az agya lázasan fürkészte a tájat... ott volt valahol. Lefékezte vad pörgését, majd megfordult és másik irányba kezdett robogni. Nem törődött az időközben elemésztett mágikus energiákkal.
Az ördögök Avernus-szerte felhagytak addigi teendőikkel, és felkerekedtek, hogy megnézzék az új jelenést.

* * * * *

Tasnya kiemelkedett vérrel telt ágyából. Kígyószerű ördög volt, több, tüskés mellel. Az abishaik, amelyek megpróbálták leteperni felordítottak, amint átfúrta őket a tüskéivel. A halálsikolyuk kellemes zene volt a füleinek, és megédesítette a vérüket.
– No lám, no lám – dorombolt Tasnya –, lássuk csak mi ez itt!
A magatehetetlen csomag, mellyel Nergal oly jól szórakozott az utóbbi időben, megérkezett. Csak figyelemelterelés vagy csel lehet. Egy varázslattal oldalra söpörte, így El véresen csattant egy távoli sziklán. Nergal biztosan fürkésző vagy robbanó varázslatot helyezett rá.
A következő pillanatban nem evilági tűzcsóva hasította át az eget, egy fővarázslóval a belsejében.
Tasnya a Kínok Úrnője megpördült. A kapálódzó, visítozó abishaik bizarr köpenyként tapadtak a testére. Felemelte a kezét, hogy életre keltse a körülötte hullámzó vérfolyamot, és vércsóvaként csatába küldje.
Az égre csapott, hogy elkapja a rohamozó nőt, majd tekergő, zsugorodó spirállá szilárdult.
Simbul elfordult, hogy kitérjen előle, majd ismét elfordult.
Tasnya éhes farkasként elvigyorodott, majd egy varázslatot lőtt ellensége arcába.
A varázslat lepattant egy ellentétes varázslatról. Villám hasított a levegőbe. A föld megremegett, amint a vércsóva szilánkokra hasadt, és felnyársalta az abishaikat.
Tasnya felvonta a szemöldökét, és felült a vértócsában. Hosszú, lándzsaszerű tüskékkel várta ellenfelét. Egyetlen varázslat sem hatolhat át a védelmén. A vércsóva rideg kúpként tartja fogva a nőt, és nem engedi, hogy elmeneküljön. Az egymást ostromló tomboló mágikus energiák gyűrűjében Tasnya Pokolbéli teste nekifeszült a törékeny, rohamozó embernek.
– Test a test ellen, fog a fog ellen, karom a karom ellen – mormogta várakozón. Még több élvezetre, és még több mágiára számított.
A levegő megremegett, amint Simbul rárontott a kajánul várakozó főördögre. Újabb és újabb varázslatok villantak, és haltak el az ördög éledező mágikus hálójában. Csillogó vérfolyamok csaptak fel, és rántották le a várakozó tüskék felé...
Az ádáz boszorkány csak egyvalamit tehetett. Nem törődve vérző ujjaival és beszakadt körmeivel, egyenesen letépte magáról a páncélját, és pajzzsá formálta maga előtt a fémdarabokat. Vadul kavargó páncéldarabok süvítettek a tüskék felé. Felületükön Simbul nagy erejű mágiája villogott a becsapódás pillanatában.
A boszorkány felsikoltott. Egy vele egyvastagságú tüske áthatolt a pajzson, és feltépte az oldalát. Meztelenül és véresen csapódott egy sziklának, majd gurult végig az éles köveken. Összeszorított fogakkal gurult, és pattogott. Utolsó varázslata összeomlott, és ellenfele égető vérfolyama mindent beborított körülötte.
A szintén sikoltó főördög időközben elhallgatott mögötte. Semmi sem maradt belőle, csupán apró lángnyelvek egy elszenesedett vértócsa közepén. A ragadós, megfeketedett csont- és kőkupacot rendületlenül aprították a páncéldarabokból életre keltett éles kardok. A kíméletlen pengék fáradhatatlanul vagdalták az érzéketlen köveket.
– Elment, hogy máshol újra életre keljen, ha elég erős a mágiája hozzá – motyogta maga elé Simbul. Nem törődött a testét mardosó fájdalommal. Elminsternek nagyobb szüksége lesz a nyakában lógó gyógyító amulettekre, ha...
...megtalálja valahol. Semmi sem volt a sziklán, ahová vértócsaként odacsattant. Éhes férgek próbálták befúrni magukat a tócsába.
Simbul felsóhajtott.
– Gyere délután a Pokolba, és biztos, hogy sokan emlékeznek majd rád!
A vakmerőbb ördögök lustán körözni kezdtek a csatatér fölött, hátha láthatnak valamit.
A Simbul elmondott egy varázslatot, amely visszaváltoztatta a fáradhatatlanul hadakozó pengéket páncéllá. Talán maga köré aggathatná őket rideg, ellenséges acélként, és úgy repülhetne tovább, hogy ezúttal ő ölelje magához az ellenséget.
Ugyanakkor nem akarta mindenáron megfeketedett vértócsaként végezni. Simbul végighordozta a tekintetét a sziklákon, és a tetejükön gubbasztó ördögökön.
– Asmodeus – kiáltotta a levegőbe –, talán megegyezhetünk. Te átadod nekem az embert, élve és sértetlenül, én pedig megölöm az összes főördögöt, akitől meg akarsz szabadulni. Megegyeztünk?
A szikla szórakozottan megremegett meztelen és véres talpa alatt. Amint a remegés elért a peremen gubbasztó több száz ördöghöz, rémülten röppentek fel, és menekültek minden irányba.
A magányos Simbul még egyszer összegyűjtötte minden mágikus erejét és felszerelését.
– Rendben – motyogta, miközben lehajolt, hogy felvegyen egy törött páncéldarabot –, ha meggondolnád magad...

* * * * *

HO-HO! EZ AZTÁN A SZERETŐ, FÉREG! HAMAROSAN EGY ÚJABB ELLENSÉGEMHEZ KÜLDELEK... MIUTÁN ELMERÜLTEM EBBEN A SZAFTOS EMLÉKBEN...
[sikoly]
HAH! NEM IS OLYAN JÓ DOLOG GÚNYOLÓDNI VELEM, IGAZ-E? VÉGRE TALÁN VALAMI OLYASMIHEZ JUTOTTAM, AMIT NEM AKARSZ MEGMUTATNI? HMM... HMM...
[gurgulázó ördögi kacaj]

 

 

Tizennyolcadik fejezet
FELÉBRED A POKOL

A spinagon kiégett koponyával bukott alá a meredély széléről. Füst szivárgott üres szemgödreiből. Nergal nem akart nyomot hagyni maga után, és a kém már elvégezte a feladatát.
A Pokoldémont figyelte, amely valójában nem is démon volt... a szárnyai a hátára lapultak, nem használta őket. Simbul gondosan elrejtette a páncélját, de azzal nem törődött, hogy ezáltal milyen alakot öltött. Ha az abishaik nem támadják meg a Pokoldémont, amely valahogy nem is tűnt annak, ő már elégedett lesz.
Útban volt, hogy lecsapjon a kitaszított ördögre, Harhoringra, aki akarata ellenére megkapta a csomagot, aki nem más volt, mint Elminster. Nergal egy füstös ördögi combcsonttá változtatta a varázslót, hogy jobban elvegyüljön a csontveremben, melyet Harhoring az otthonának tekintett. A Pokol jövőbeli uralkodója nem akarta, hogy a Csontok Ura észrevegye Elminster jelenlétét, amíg összeköttetésben állt vele.
Nergal vicsorogni kezdett, és tucatszorra gondolkodott el rajta, hogy miért is akar használhatatlan emlékeket kipréselni abból az emberből. Már megint csak idegen emberek kedvességét mutatta meg neki a varázsló, de semmi hasznosat nem tudott meg a nagy erejű mágiák használatáról. Ennek a férfinak tán végtelenül sok ilyen haszontalan emléke van?
Mégis meddig képes egy halandó megtáncoltatni egy ördögöt?
Harmadszor próbálkozott olyan emlékhez férkőzni, melyben Elminster mágiára tanít valakit vagy ő maga tanul másoktól vagy éppen elrejt egy mágikus tárgyat. Az ember elméje azonban megremegett és összeomlott a haragja előtt, ahogy kell... és mégis amikor abbahagyta az ostromot, öntelten, hogy ráakadt valamire, üres maradt a tenyere. Hogy csinálja ezt ez az ember? A teste gyenge, nincsenek varázslatai, kivéve a testében bujkáló ezüsttüzet. Számtalanszor tépte már szét és gyógyította meg, és még többször változtatta át valami mássá... Mégis keményen küzdött, nem engedte, hogy Nergal megtörje az elméjét. Minden emlék, melyet megmutatott neki, örökre kitörlődött az emlékezetéből. Ennek ellenére viccelődött, és gúnyolódott... észnél volt.
Észnél, legalábbis amennyire azt egy főördög meg tudja állapítani egy emberről...
A Pokol tüze égesse el, nem adja fel! Túl sokat vesződött vele, eredménytelenül. Ha kell, egyenként fosztja meg Elminstert az emlékeitől, és előbb utóbb ráakad a keresett mágiára. A mágiára, mellyel a Pokol Uralkodójává válhat!
Hadd ölje halomra a riválisait Simbul, miközben ő egy új agyféreggel tör utat magának szerelme elméjében. Hatalmas erőfeszítésébe telik majd megmentenie egy nyáladzó bábút.
Nergal szétmorzsolta a korábbi agyférget, és egy újat akart létrehozni. Óvatosan kezdett bele a varázslatba, mert nem akarta, hogy Simbul, vagy Harhoring felfedezze a jelenlétét.
Megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor az ismerős, sötét boltívek kirajzolódtak az elméjében. Újra Elminster agyában volt... és nem vette észre, hogy az áldozata kihasználta a rövid időt, amíg Nergal nem volt az agyában, és meggyógyította magát az ezüsttűzzel. Fizikailag El ismét teljesen éppé vált, bár gyenge maradt és megviselt.
ÜDV, ELMINSTER, ÁRNYASVÖLGY FŐVARÁZSLÓJA – üdvözölte gúnyosan a varázslót.
Üdv, Nergal, a Pokol Ura! – érkezett a hasonlóan gúnyos válasz.
A harag vörös lángjai azonnal fellobbantak a csápos ördögben, de erőt vett magán, és inkább mélyebbre fúrta magát Elminster emlékei közt. Ezúttal gyengéden, mint egy cirógató szerető, nem úgy, mint egy rombolni készülő hódító.
KEZDJÜK ELÖLRŐL, EMBERI DISZNÓ!
[mentális csapás, fájdalom, őrült ördögi vigyor, széttépett emlékek, félredobva, újabbakat tépve szét]
AHA! MI VAN ITT?
[kavargó képek]
A kancellár szemei feketén csillogtak. Akár egy holló is lehetett volna a lőrések mellett, amint a nő felé fordult.
– Már hallottunk hazugságot a szádból, asszony – mondta fagyos hangon. – Mondd el az igazat, de gyorsan, különben úgy döntök, hogy nem érdemes több időt vesztegetni rád. Egy gyors mozdulattal megragadta Silaril haját, majd durván húzni kezdte, és térdre kényszeríttette. Jéghideg gyűrűivel végighorzsolta az arcát, miközben kirántotta a kardját a hüvelyéből.
– Elegem van a cikornyás szavaidból, asszony! Elég türelmes voltam!
Rideg acél feszült a nő torkának. Silaril próbált továbbra is rezzenéstelen és néma maradni, de nem tudta lecsillapítani ziháló mellkasát.
A kancellár tisztán látta a nő félelmét, és lassan, fagyosan elmosolyodott.
– Most pedig az igazságot akarom hallani! Ha nem beszélsz, vagy hazudni próbálsz, megízleled a kardomat! Elfogyott a türelmem.
EZ MEG MI VOLT? SAJNOS A VÉGE ELVESZETT. MI FŐÖRDÖGÖK AKKORA HATALOMMAL BÍRUNK, HOGY SOKSZOR AKKOR IS TÖNKRETESSZÜK A DOLGOKAT, AMIKOR GYENGÉDEK AKARUNK LENNI. AZ OKOS EMBERI VARÁZSLÓKAT, PÉLDÁUL.
Megértettem a finom célzást, Nergal. Van valami különleges óhajod, amit látni szeretnél?
NEM, MÁGUS, ELÉG SOKÁIG VEZETTÉL, ÉS MEGLEHETŐSEN HASZONTALAN ÖSVÉNYEN VITT AZ UTAM. AZT HISZEM, MOSTANTÓL A VEZETÉSED NÉLKÜL BARANGOLOK AZ EMLÉKEID KÖZT... ÉS AZT NÉZEK MEG, AMIT AKAROK. ÍGY MEGSPÓROLOK EGY RAKÁS MELLÉBESZÉLÉST EGY OLYAN EMBERTŐL, AKINEK AZ ÉLETE EGY HAJSZÁLON FÜGG.
[csend]
[ördögi kacaj]
[kavargó képek]
Valahol a Kősivatagban Manshoon felemelte a fejét, és komoran visszanézett oda, ahonnan jött. A rothadó hús szaga megült a levegőben. Fintorogni kezdett. Eszébe jutott az első félelmetes találkozás a zombikkal, egy kriptában, valamikor régen... Az ember sosem felejti el azt a szagot.
[ördögi sóhaj, eldobott emlékek, újabbak szakadnak szét]
IGEN... EZ AZ!
A koponya az egészet végignézte, és időnként biccentett.
ÁGRHH! SEMMI SEM MARADT...
[újabb emlékek villannak fel büszkén]
A szemzsarnok a társára nézett.
– Le tudjuk győzni Manshoont a varázstűzzel?
A másik szemzsarnok könnyedén a levegőbe emelkedett. Ha lettek volna vállai, talán megvonta volna őket.
– Nézd milyen könnyedén az irányításunk alá vontuk! – mondta megvetően! – Nagy hatalmú zsarnok és mágus, ahogy az emberek tartják róla, de elvakította a hatalom utáni vágy és a győzelmi kényszer. Egy satnya, eltorzult lény. Ezen még a varázstűz sem segítene.
A másik szemzsarnok pislantott egyet.
– Igazad van.
LENYŰGÖZŐ, ELMINSTER! FIGYELMEZTETÉS, GONDOLOM LENYŰGÖZŐ!
HA MINDENÁRON BELE AKARSZ AVATKOZNI A KUTATÁSOMBA, AKKOR MUTASD MEG A HETEK EGYIKÉT! MUTASD STORMOT!
[karomszerű ollók zárulnak össze kíméletlenül; sötét tűz lobban, lángnyelvek gyúlnak és csapnak le haragosan]
[fájdalom]
[elégedett horkantás]
[fájdalom]
MUTASD, VARÁZSLÓ!
Holdfény csillant a pompás, meztelen vállakon, amint Ezüstkezű Storm felemelte a karját, és Elminster szájára tapasztotta.
– Hagyd abba a fecsegést, és aludj! – mondta szigorúan, és az ágyra lökte a férfit.
El tiltakozásul hebegni kezdett, és próbálta meggyőzni a nőt, hogy roppant fontos mondanivalója van.
Storm a férfi ajkára tapasztotta a sajátját, bedugta a nyelvét a szájába, és elismételte.
– Aludj! Még ha az ellenkezőjét is akarom.
Elminster úgy gondolta, jó ötlet, ha elmerül a káoszban, mely többé már nem okozott fájdalmat meggyötört elméjének. Talált egy sötét vermet, ahol sűrű por és pókháló borította az elhanyagolt emlékeket. Összegömbölyödött, és hagyta, hogy Torilhoz hasonlóan Avernus lassacskán elhomályosuljon előtte.
NEM, NE ALUDJ! EZ NEM ELÉGÍTETT KI. MEG AKAROD MUTATNI NYOMORULT ÉLETED MINDEN EGYES UTOLSÓ CSÓKJÁT? TÚLFESZÍTED A HÚRT!
[iszonyatos mentális csapás, éles fájdalom, szétzúzott emlékek]
NOS, VARÁZSLÓ? BESZÉLJ!
[fájdalom, gyötrelmes küzdelem, hogy meg tudjon szólalni]
Minden egyes emlék, amit megmutatok, örökre elvész számomra, ördög. Nem lenne okos dolog, ha megmutatnám az utolsó emlékképeimet.
ÉS TE OKOS EMBER VAGY?
[csend]
NA?
[konok csend]
[ördögi kacaj söpör végig a remegő elme minden egyes sötét sarkán]
– Ez nevetséges! – forrongott Rathan, miközben hangos páncélcsörgés kíséretében lerobogott a lépcsőn. – Fel és le! Miért nem képesek felmenni a kapuig, és felfedni magukat ezek a gyáva nyulak, mint a gyerekmesékben? Sokkal jobbat tenne a fájós lábaimnak!
– Majd megmondom nekik – felelte Torm mosolyogva. – Biztos vagyok benne, hogy ez csak egy félreértés, és a jövőben is minden erre járó Zhent kötelék tiszteletben tartja majd a gyulladt bütyködet.
Rathan csak egy haragos horkantással felelt. Az övén fityegő tűzboros flaskáért nyúlt, de elejtette. A palack buckázott párat a lépcsőn mire sikerült elkapnia, de ekkor jól beverte a könyökét egy kidomborodó kődíszbe.
A tűzbor különösen fájdalmas, ha az ember szemébe kerül. A szerencse istennőjének a papjai ennek megfelelően sűrűn imádkoztak, amikor tűzborral volt dolguk. Rathan időlegesen megvakult, megtántorodott, ráadásul a flaska elszabadult dugójával bajlódott, ahelyett, hogy a korlátba kapaszkodott volna. Érzésre lépdelt tovább, és próbálta eltalálni a kanyargó lépcső ívét. Sajnálatos módon eltévesztette.
A fal kíméletlenül keménynek bizonyult, és már-már diadalittasan állt a férfi útjába. A lépcső is keményre csiszolódott az évek során, és igen meredeken lejtett. Rathan üvölteni kezdett fájdalmában. Lepattant a falról, kettőt-hármat pattogott a lépcsőn, gellert kapott a központi oszlopon, a külső falnak csapódott, majd magatehetetlen labdává zsugorodott. Tymora általában bátorítja a híveit, hogy kockáztassanak, de Rathan Thentraver nem volt se sovány, se energikus férfi. A páncélja inkább csak a szemet nyűgözte le, semmint az ellenséges kardokat... főként nem a kérlelhetetlen kőfalat.
Hangos kiáltással kezdte meg meredek zuhanását, melyet elnyomott a páncél éles csörgése, és a hatalmas test dübörgése. Ahelyett, hogy némán, érzéketlenül fogadta volna a sorsát, Rathan megpróbálta kiüvölteni magából lelke minden haragját.
Torm gyorsan reagált, de ő sem kerülhette el a falak gyengéd érintését. Megpróbált felugrani lezúduló barátja elől, de visszapattant a mennyezetről, és pont a dühös, páncélos golyó útjába került. Kisodorta a lábát, amitől hanyatt vágódott, és sűrű káromkodások felhőjébe burkolódzva csatlakozott a pattogó emberi labdához.
Tymora mosolya egy Zhentil kapitányt vonzott a váróterembe. Nyílpuskás emberei lemészárolták a torony őrségét, és messzire kergették a túlélőket. Egyértelmű parancsot kapott.
– Nyissátok ki a kaput! – dörögte a kiáltozó, nevetgélő emberek és a toporzékoló lovak zsivajában.
Az emberei felemelt fegyverekkel engedelmeskedtek. Egy csigalépcső fogadta őket, szerencsére őrök, vagy csapdák nélkül. A legmerészebb harcos belépett, és belebámult a sötétségbe.
– Na? – kérdezte a kapitány.
– Van itt valami – felelte összeráncolt homlokkal a harcos. – Valami tumultus...
– Valami tumultus? Mégis miféle tumultus? – förmedt rá a kapitány.
Rathan ekkor fordult be az utolsó fordulón, és fékezhetetlen harci paripaként robbant a váróterembe. Egyenesen a kapitánynak vágódott, és ledöntötte a lábáról, mint egy magatehetetlen pálcikaembert. A harcosok szétszóródtak, amint vad morgás harsant a tumultus belsejéből. Vércsík tűnt fel a padlón, mire az ajtóban álló harcos megjegyezte;
– Hát ilyen tumultus, kapitány – mondta, majd felemelte a nyílpuskáját, és megközelítette a pörgő hús- és páncéllabdát.
A kisebbik golyó, Torm, kigurult az ajtón, és a harcos lábának csapódott. A nyílpuska elsült, és eltalált egy közeli Zhentil harcost, de a nyílpuskás sem járt jobban, feje nagyot koppant a kemény kőpadlón.
Torm szitkozódva, zihálva tápászkodott fel.
– Na, hogy van a bütyköd, Öreg Hordófej?
Rathan hosszú, cikornyás káromkodással felelt. Tymora sajnos nem volt jelen, így Torm pislogott helyette.
EZ IGAZÁN LENYŰGÖZŐ VOLT! SEMMI HASZNA, DE LEGALÁBB LENYŰGÖZŐ!
[elsüllyedő emlékek]
– Remélem, sosem tudod meg, uram! – felelte földöntúli szemekkel Tessaril. Éles reccsenés hallatszott, belülről.
ÚJABB RECCSENÉS? HMM. A VÉGE ELVESZETT. ÚJABB CSITRI, FÜSTÖS SZEMEKKEL. CSAK TÖREDÉKEK MARADTAK... DE EZ NEM AZ Ő ARCA ISMÉT?
– Most akkor várunk – mondta Tessaril. – Akartok enni valamit, mielőtt elfoglaljuk a Zhentil Erődöt?
ÁGGRH! ISMÉT CSAK EGY TÖREDÉK. MEGESKÜDTEM VOLNA, HOGY TÖBB IS VAN...
Ha óvatosabban bánnál az emlékeimmel, többet láthatnál. Valóban több is volt... de csak „volt”, végleg kitörölted!
NE MONDD MEG, HOGY MIT CSINÁLJAK, KISEMBER! NERGAL ÚGY KERESGÉL, AHOGY AKAR!
[mentális csapás, fájdalom, sebesen rohanó képek]
Jót kacagtak, majd Cormyr Udvari Varázslója kérdőn felvonta a szemöldökét, és hitetlenkedve megkérdezte.
– Shandrilnak hívják ezt a kis szüzet?
– Igen. Nem tudta, hogy senki sem meri megtámadni Manshoont a saját fészkében, így odament, és megtámadta.
ISMÉT A VARÁZSTŰZ SZOLGÁJA. NEKED IS VAN VARÁZSTÜZED, IGAZ?
[csend]
ELMINSTER! ELMINSTER!
Sajnálom, ördög, de a fájdalomtól nem hallottalak...
OKOSAN JÁTSZOL, EMBER, OKOSAN! DE SEBAJ, A SEGÍTSÉGED ÉS AZ OKOS MEGJEGYZÉSEID NÉLKÜL KUTATOK TOVÁBB!
[kavargó képek]
HAH! A SAJÁT EMLÉKEIDET AKAROM LÁTNI, VALAMI VILÁGOS, HOSSZÚ HASZNOS EMLÉK... VALAMI A HÉT NŐVÉR HATALOMRA KERÜLÉSÉRŐL! MUTASS EGY ILYEN EMLÉKET, AZONNAL!
STORM EGÉSZ JÓL BEVÁLT A MÚLTKOR. A SZERETŐD VOLT, IGAZ? MUTASD STORMOT, MAJD VALAKI MÁST!
A kifacsart Zhentarimok halma megrázkódott, majd a véres, sebesülten ziháló Storm bukkant ki alóluk.
IGEN! MUTASS TÖBBET! NEM PUSZTÍTOM EL AZ EMLÉKET! KÉPES VAGYOK RÁ!
Csend borult a bukott mezejére.
[morgás]
CSAK EGY RÉSZÉT TETTEM TÖNKRE. VAN... DE MI EZ? MEGINT AZ A SHANDRIL SZUKA?
– Csatlakoznod kell a Kobzosokhoz, kislány – mondta komoran Elminster.
Shandril felnézett rá, szemében valami varázstűzféle csillogott.
– Kell? Miért?
Az Öreg Mágus megvonta a vállát, és körbemutatott a körülöttük lévő füstölgő halmon.
– Valahogy meg kell tanulnod, hogyan kerüld el ezt.
ÁHH! VÉGRE TANÍTASZ, DE MI HASZNOM BELŐLE?
[félredobott emlékek]
– Nem pazarlom rájuk a varázslataimat! Akaszd fel őket, hadd szórakozzanak a lakók!
– Az erkélyről nézed, mint mindig, Uram?
– Nem. Más dolgom van. Az egyik halálos ítélet olyan, kint a másik. Van, ami sokkal jobban szórakoztat...
KI VOLT EZ?
Manshoon, egy varázsló, akinek nem becsülték meg eléggé az erejét. Valaha ő volt a Zhentil Erőd baljós ura.
ÉS KIK EZEK A POJÁCÁK? MÁR LÁTTAM ŐKET KORÁBBAN...
Kalandorok. Myth Drannor Lovagjai.
LEHET, HOGY A MÁGIÁRÓL BESZÉLGETNEK?
Ezek csak ivásról, gazdagságról, nőkről, verekedésről és mágiáról beszélgetnek. Egy az öthöz az esélyed...
HMM. JOBB ESÉLYEK, MINT AMIT EDDIG ADTÁL.
[a kiválasztott emlékkép felragyog]
Torm köhintett egyet.
– Öhöm – kezdte teátrálisan. – Az óvó istenekre, urakra és hölgyekre, egészségedre! Csodás nap ez. Rathan a Hatalmas ismét nyeregbe száll, és én vele tartok. Már vagy száz napja, hogy utoljára karddal (inkább vívótőrrel, mint utóbb kiderült) a kezemben keltem útra, hogy rád erőszakoljam ezt a papot. Férfiasan ellenálltál a prédikációinak, ami sziporkázó jellemedet dicséri. Ez felbátorít rá, hogy kihívjalak egy küzdelemre az istened nevére, vagy bármire... még egyszer!
– Tartsd meg magadnak ezt a lovagi beszédet – felelte élesen Rathan. – Itt én vagyok a szónok!
– Ilyen apró zászlóval nem – felelte Torm álnokul, kartávolságon kívülről.
[ördögi horkantás]
VICCES! NAGYON VICCES! VAN MÉG EBBŐL A KETTŐBŐL?
[csend, új képek kerülnek előtérbe]
– Átkozott fúriák és vízköpők – dohogta dühödt gúnnyal a hangjában Torm. – A hitvesi ágyat kértem, és jól megfizettem az árát! Egy szóval sem mondtad, hogy kell, hogy legyen hitvesem! Bezzeg Vízmélyvárában hat aranyért eljegyezhetsz egy lányt egyetlen éjszakára!
Rathan diszkréten köhintett egyet a kocsmáros háta mögött, majd halkan mormogni kezdett.
– Valamit elfelejtesz, derék vitéz: Vízmélyvárában vagyunk. A vádaskodásod egy kicsit sántít.
Az ingerült kocsmáros Rathanhoz fordult, és ráförmedt.
– Ha kifizeted a szobát, te lehetsz a jegyese, és osztozhattok a szobán!
Rathan kérdő pillantást vetett Tormra, akinek kikerekedtek a szemei.
– Ne. Ezt ne!
A kocsmáros hátrapillantott, hogy megnézze, mi váltotta ki ezt a különös reakciót. Rathan rezzenéstelen arccal felemelte a buzogánya markolatát, és fejbe vágta vele a kocsmárost. A férfi krumpliszsákként dőlt a földre. Rathan ártatlan arccal állt felette.
– Ha kivisszük az istállóba, akkor elfoglalhatom az ágyad... te meg az övét, és akkor végre meglenne a hitvesed! – javasolta Rathan Tormnak.
– Nem – felelte vészjóslón Torm – Soha! Láttam a feleségét... neki kellene az istállóban lennie! – a barátja váratlanul hisztérikusan gesztikulálni kezdett, mire döbbenten meredt rá. – Mi van?
Rathan összerezzent, amint a kíméletlen lábos lesújtott. Tymora zömök papja meggyőződhetett róla, hogy a harag még egy kétszáz kilós, bibircsókos nőt is vonzóvá tehet, mielőtt megpördült és elszállt volna. Mivel jó pár kilóval könnyebb volt, a nő nem érhette utol. Egészen a lovak vályújáig menekült, ahol azonban elcsúszott valamin...
HAH! HAH! ÉLVEZET NÉZNI EZT A KÉT BOLONDOT! VAN MÉG BELŐLÜK?
Máshol, Lord Nergal. Az árnyasvölgyi emlékeim közt. Csak...
Ó, NEM.
NEM.
AZ ÉLVEZETEK VÁRHATNAK. NEM HAGYOM, HOGY AGYAD LEGHÁTSÓBB, LEGSÖTÉTEBB KAMRÁIBA VEZESS! MAJDNEM ÁTVERTÉL, EMBER... DE CSAK MAJDNEM! MARADJ CSENDBEN, ÉS NE MOZOGJ! MOSTANTÓL EGYEDÜL KERESGÉLEK.
[kavargó képek egy halmaza összeomlik, és eltűnik – egy kép azonban kiemelkedik belőle, és felvillan]
Cormyr királya a csatamezőn állt, és komor képpel rázogatta a fejét.
– Az út tisztán kirajzolódik előttem – mondta a mellette álló embernek, és csücsöríteni kezdett az ajkával. – A sírba vezető egyenes, keskeny út. Cormyr Udvari Varázslója diszkréten köhintett, majd bölcsen megjegyezte.
– Királyom, az út, amit látsz mindenki előtt kirajzolódik. A királyok egyszerűen csak nem látnak messzebb annál, amiről a legtöbben tudomást sem vesznek. Lehet, hogy egy kellemesebb látvány vonja el a figyelmüket.
– Á! – horkant fel Azoun, és meglengette a kardját. – Értem! A támadó hordák, a házakat leromboló sárkányok, és az égből aláhulló halálvarázsok – ez az a kellemesebb látvány?
– Igen – bólintott Vangerdahast –, és a festmények a budoárok plafonjain.
Ha Azoun király pillantása egy fokkal metszőbb lett volna, az Udvari Varázsló vékony szeletekben hanyatlott volna a földre.
A varázsló azonban viszonozta a pillantást, amint találkozott a pillantásuk. Elminster tán úgy találta volna, hogy megszabadította őt félelmeitől.
A TANÁRA VOLTÁL, UGYE? KÍVÁNCSI VAGYOK, HOGY KITŐL TANULTAD A MÁGIÁT, LESZÁMÍTVA AZ ISTENNŐDET, TERMÉSZETESEN. MEGOSZTANÁD VELEM AZ EMLÉKEIDET?
Ha ragaszkodsz hozzá...
NEM! NEM, VARÁZSLÓ. CSAK ÜLJ TOVÁBB CSENDBEN! ÉN MAJD MEGTALÁLOM ŐKET! ÍGY NEM IDEGESÍTEM FEL MAGAM, ÉS NEKED SEM KELL SZENVEDNED. HALLOD?
Ahogy akarod, ördög.
[elégedett, ördögi mosoly, felvillanó, majd tovasuhanó képek]
– Az élet olyan, mint egy kúszó féreg, nem igaz? – kérdezte a fővarázsló.
[düh]
ENNYI AZ EGÉSZ? KI VOLT EZ? ELMINSTER?
Nem, Nergal, ez egy másik arrogáns fővarázsló volt, nem én.
EZT TUDOM, OSTOBA! FELELJ!
Én csak csendben üldögéltem, és hagytam, hogy egyedül keresgélj.
[dühödt morgás]
KETTÉTÖRLEK NYAVAJÁS EMBER!
Már megtetted korábban, és nem tetszett az eredmény. Hogyan akarsz uralkodni a Pokolban, ha ilyen határozatlan vagy?
NE GÚNYOLÓDJ, ELMINSTER, HACSAK NEM AKARSZ ÖRÖKKÉ KÍNOK KÖZT GYÖTRŐDNI!
Bizonyos értelemben már azt teszem. Gondolkodj el ezen, és ne pofázz annyit!
[morgás, mentális csapás, elmébe hasító villámok, keserves fájdalomüvöltés, ördögi elégedettség, ropogó tűzből tovaszálló parazsakként kavargó friss emlékek]
– Szent... táncoló... hobgoblinok – tagolta lassan Asper, elcsukló hangon.
EZ MEG KI VAGY MI VOLT! EL... Á, MINDEGY EZÉRT MEGFIZETSZ, EMBER! ESKÜSZÖM, EZÉRT...
ÁÁÁ! KEZDŐDIK!

* * * * *

Embernagyságú szarvak törtek a vérvörös égbolt felé. Megfeketedett spinagon koponyákkal díszített, kegyetlenül csillogó végük befelé fordult, hogy farkasszemet nézzenek egymással. A fejhez csatlakozó test akár egy hatalmas kecskéé is lehetett volna, feketén csillámló szemeiből azonban gonosz, éber intelligencia sütött. Harhoring legnagyobb bánatára azonban az arcát eltorzította Asmodeus örökké tartó átka.
A Pokolban nem volt nehéz kivívni a Legfőbb Úr ellenszenvét, azonban csak a legritkább esetben sújtott valakit örökké tartó szenvedéssel. Egyedül csak a Tülkös Ördög mászkálhatott szabadon közülük, megőrizve a szabadság leghalványabb illúzióját. Kínokkal átitatott szabadság volt ez, Asmodeus örök emlékeztetője.
Férgek vájták a testét, ki- és befúrták magukat duzzadt gyomrába. Nem ölhette meg őket, hiszen saját beleiből keltek életre. A vér és a bűzös váladék megállás nélkül szivárgott az undorító sebekből. Harhoring éles karmai és gyilkos varázslatai ártalmatlan füstként illantak tova az átok nemzette férgek bőréről. Csak az idegen ördögök és a foglyul ejtett szörnyek tudták megölni a férgeket, melyek folyamatosan emésztették Harhoringot, aki ettől napról napra gyengébb lett. Csak a csodával határos vadászatainak, és a mágia már eszelős birtoklásának köszönhette, hogy életben maradt. Tudta, hogy Asmodeus folyamatosan figyeli, és jót derül rajta. Nem csoda, hogy szinte mindig gyilkos hangulatban tengődött.
Harhoring most éppen a ritka kivételek egyikét élvezte. Egy hegycsúcson gubbasztott, mely a saját vérétől volt mocskos. Egy sárkány belsőségeit marcangolta, akit sikerült egy varázslattal egy hegyoldalnak vezetnie. Eddig már háromszor kellett Pokoldémonokkal megküzdenie, akik maguknak követelték a szörny szívét és agyvelejét. Az odasereglett spinagonokkal és abishaikkal már rég nem foglalkozott. Hadd falatozzanak a sárkány lemorzsolódó húsdarabkáiból és pikkelyeiből.
Napok óta ez volt az első igazi lakomája, és komoly támadásra számított. Mivel a hatalmas sárkányt nem tudta elmozdítani, ott kellett maradnia, ha enni akart, így viszont nyílt célponttá vált. Harhoring azonban előkészített pár varázslatot, és folyamatosan éberen figyelt. A Pokolban nem lehet hibázni. És igen! Valami közeledett, iszonyú sebességgel, és egy cseppet sem törődött vele, hogy lopakodjon vagy megpróbálja elfedni magát. Sötét, néma ördögi nyílvesszőként szelte át Avernus egét...
Harhoring ez egyszer kihasználta éles látását. Új ellenség közeledett vagy egy régi, új köntösben. Pokoldémonnak tűnt, de nem használta a szárnyait, inkább a hátára lapította, és kilőtt nyílvesszőként közeledett. Más furcsaság is akadt rajta: mintha ezernyi apró lába lett volna, melyek a teste körül lengedeztek...
Harhoring mosolyogva várta, kivillantva sárkányvértől csöpögő agyarait, és kieresztette első varázslatát.
Savkarmok spricceltek a levegőbe. A halálos folyam szétspriccelt, amint a különös idegen beleszállt. Páncéldarabok fogták fel a varázslat erejét, és villogva olvadni kezdtek a savtól.
A rohamozó idegen egy ember nőnek tűnt. Ruhát nem viselt, saját, csápszerűen eleven hajkoronája öltöztette. A hajfürtök varázspálcákat és varázsgyűrűket szorongattak, és célra tartottak!
Harhoring második varázslata telibe találta. Csillag alakba rendeződött hosszú tüskéket idézett meg, melyek felrobbantak, kieresztve halálos hegyüket. A meztelen nőt azonnal beborította saját vére, amint tucatnyi tüske vágódott a testébe, és zuhanni kezdett...
A Pokol tüzére! Pont a sárkány még mindig finoman gőzölgő beleibe zuhan! Mi lesz, ha túléli, és tovább harcol? Mi marad akkor az ebédből?
Az élelem miatti aggodalmából, no és persze kéjes élvezetből, Harhoring megidézett egy vérkampót, és erősen megrántotta. A varázskampó majd belekapaszkodik a nőbe, feltépi nyamvadt testét, majd a lábaihoz rántja a kínlódó lényt.
A kampó célba talált. A nő feje hátrabicsaklott. Az izmok kidülledtek a torkán, és a vérvörös égboltra eresztette iszonyatos fájdalomüvöltését. Majd átugrotta a kettejük közti távolságot. Furcsa repülése támadássá változott valahol félúton. Arca elkomorult, és Harhoring gyilkos pillantását vette fel.
Mágikus hullámok cikáztak a boszorkány körül, mikor belecsapódott az ördögbe. A Tülkös Ördög lángoló töviseket növesztett, hogy fokozza teste amúgy is borotvaéles érintését.
Már épp formálódni kezdtek a tövisek, amikor a nő lángoló kezekkel beleszállt.
Harhoring ekkor megismerte a legkínzóbb fájdalmat, melyet azóta nem érzett, hogy Asmodeus megérintette. Vérvörös, velőtrázó kín! A Csontok Ura felüvöltött fájdalmában, amint a nő átfúrta a testét, és kitépte magából az élő dárdát, még nagyobb kínokat okozva ezzel saját magának.
A nő fém harci villákká alakította a kezeit, és mélyen a kecskeszerű ördögbe döfte őket. Egy álnok kampó jelent meg a végükön, hogy kiszélesítsék a sebet, és mélyebbre hatolhassanak a fémrudak. A remegő és ziháló Harhoring lángoló vért köpött a nőre, amint az egyik fémtövis átfúrta a testét, és még több lángot okádott, miközben megpróbálta ellökni magától makacs ellenfelét. Görcsösen rángatódzva tépte le magát a vasvilla gyilkos ágairól.
A boszorkány kegyetlenül beakasztotta a fémkampókat a lény belső szerveibe, amint az megpróbálta lehúzni magát róluk. A rántás erejétől a nő oldalra repült, de keményen tartotta a kampókat. Az üvöltő ördög élesen körbefordult a nagy lendülettől.
Átbukott a csúcs peremén, és sikoltozva zuhant a mélybe. Nagyot csattant az éles sziklákon, szanaszét repítve a belső szerveit. A gyomrát mardosó férgek mohón vetették rá magukat hívogató rekeszizmára.
A sziklákon hánykolódó, remegő ördög elátkozta Asmodeust, amiért a kitaszítottak nem idézhettek meg seregeket, hogy a segítségére siessenek. Avernus összes vérére, segítségre van szüksége! Azonnal!
A fémkampók halványan csillámlani kezdtek, és lassan visszaalakultak emberi kezekké. A karja köré tekert némi nedves ördögi belet, és szabad kezével belekezdett egy varázslatba.
Harhoring továbbra is a sziklákon fetrengett, és megpróbált felülni, a törött csontjait mardosó fájdalom ellenére. Valahogy el kell mondania utolsó varázslatát.
ÚGY FEST HARHORING NEM KÉPES TÚL NAGY ELLENÁLLÁSRA. HMM. AZT HITTEM, HOGY Ő AZ EGYIK LEGERŐSEBB KÖZTÜNK, KITASZÍTOTTAK KÖZÖTT.
GYERE, VARÁZSLÓ: IDEJE MEGISMERNED AVERNUS EGY ÚJABB SZEGLETÉT!
[az agyféreg megpihen, sötét, nagy erejű varázslat kelt életre]
Kékesfehér lángnyelv söpört végig a kecske-ördög belén, majd végigfutott a komor, remegő boszorkányon és átugrott a bukott, legyőzött ördögre.
– Hol van, ördög? – kérdezte Simbul, és a halál karmai megindultak a Csontok Ura felé. – Mit tettél az emberemmel?
Értetlenség vegyült az ördög haragos tekintetébe. Felemelte remegő karját, és a nőre szegezte, hogy kilője rá utolsó, elkeseredett varázslatát. Beszélni kezdett, de válasz helyett egy varázslat szavait formálta... de ekkor elérte a nő vérvarázsa.
A robbanás darabokra szaggatta Harhoringot. Véres húscafatok borították be a környező sziklákat. Simbul meredten állt, miközben sűrű cseppekben hullt rá a ragacsos vér. A csontok ropogása elnyomta csalódott sóhaját. Elveszett a nyom, ismét magára maradt. Elminster ismét eltűnt, Avernus valamely távoli szegletébe.
– Valaki sok ördögöt akar holtan látni – mondta magának fennhangon. – Bár hatékonyabb módja is van ennek annál, hogy egy magányos varázslót vessenek oda csalinak.
Végigpillantott véráztatta testén. Pár páncéldarab még mindig ott keringett körülötte. Megrázta a fejét, majd sötét szárnyakká változtatta a maradványokat. Lassabb módját kell választani az embervadászatnak, ha túl akar élni még egy ilyen csatát.
– Ideje, hogy egy kicsit megremegjen a Pokol – motyogta, majd a vérvörös ég felé röppent.

* * * * *

– Láttad ezt? – dörögte egy nyers hang.
– Igen – felelte a legközelebbi Pokoldémon. – Újabb betörés, de ez komolynak tűnik. Egyetlen ember varázsló sem képes megölni Orochalt, a buja Tasnyáról és a gyilkos vadászról, Harhoringról nem is beszélve. Hárman is a tűz áldozataivá váltak, miközben egyiküknek sem lett volna szabad.
– Valóban. Hívd a sereget! Gyúljon lángra Avemus... és ez a boszorkány kerüljön a nyársamra!
– Parancsodra – hajolt meg a Pokoldémon. Habozás nélkül szárnyra kapott, és elillant. A Pokolban ritka volt az efféle remek szórakozás. Senki sem akarta kihagyni.

* * * * *

Tűzlabdák csaptak fel az üstből. Szarvalt fejek fordultak a gongszerű hang irányába.
– Láttátok? – kérdezte egy hang, melytől megremegett a talaj, és félelem költözött a jelenlevők lelkébe.
– Igen, Rettegett Nagyúr – sziszegték többé-kevésbé kórusban, aggodalommal telve.
– Fegyverbe – érkezett a parancs. – Nem hibázhattok!
Minden eddiginél hevesebb lángnyelvek csaptak ki az üstből. Egy pillanatra vad kavalkád bontakozott ki, amint az ördögök egymást túlszárnyalva akarták elhagyni a remegő épületet.

* * * * *

NO LÁM, NO LÁM! A BOSZORKÁNY KIRÁLYNŐD FELKELTETTE A MÉLYBEN A HATALMASOK FIGYELMÉT. A SZOLGÁK FEGYVERBEN, A RÉGI MÁGIA ELŐKERÜLT, NERGAL PEDIG BOLDOG...
Ismét csak jó szolgálatot tesznek a satnya emberek?
OKOS, OKOS! MINDIG MEG KELL ÁLLAPÍTANOM, HOGY ELMINSTER ESZES, HOGY ELMINSTER GÚNYOS MEGJEGYZÉSEKRE KÉPES, HOGY ELMINSTER FELDOBJA A HANGULATOT EGY EPÉS BEKÖPÉSSEL. EGY PILLANAT ALATT VÉRES MASSZÁVÁ LAPÍTHATLAK!
Mégsem teszed. Miért?
MERT EGYETLEN MÁSIK ÖRDÖGNEK SINCS OLYAN SZOLGÁJA, AKI EGY ISTENSÉG SZEMÉLYES KIVÁLASZTOTTJA, ÉS AKI MAGÁBAN HORDOZZA AZ ISTENI ERŐ EGY CSEKÉLY SZIKRÁJÁT. A TÖBBI ÖRDÖG HÍZELEG VAGY FENYEGETŐDZIK, VAGY MEGPRÓBÁLJA A BEFOLYÁSA ALÁ VONNI A HALANDÓKAT A POKLON KÍVÜL, DE ÉN A TESTEDET ÉS AZ ELMÉDET IS URALOM. BÖLCS VAGY, NAGY HATALMÚ, ÉS NYILVÁNVALÓAN HASZNOS.
ÉS MÉGSEM TANULTAM TŐLED SEMMI HASZNOSAT! EDDIG!
És...
ÉS MÁR NEM VÁROK SOKÁIG. BEHÓDOLSZ NEKEM VAGY OLYAN KÍNOK KÖZT HALSZ MEG, AMIT EL SEM TUDSZ KÉPZELNI!
MÁR HA MALACHLABRA NEM KAPARINT MEG ELŐBB!
[kérdő pillantás, mentális homlokráncolás]
IGEN, TÚLÉLTE A KIS HARCUNKAT, DE EL KELLETT BÚJNIA A HATALMAS NERGAL ELŐL... ÍGY NEKEM KELL ELMENNEM HOZZÁ. ILLETVE KÜLDÖK NEKI KÉT KIS AJÁNDÉKOT. TÉGED, ÉS A BOSSZÚÁLLÓ SZERELMEDET.
[gyöngyöző ördögi kacaj]

 

 

Tizenkilencedik fejezet
TOMBOL A POKOL

A vértócsa körüli cseppek és éles sziklák káosza tele volt kúszó férgekkel. Valami más is lakozott bennük azonban, valami összetört, alaktalan, megfeketedett dolog, amely Elminster névre hallgatott volna, ha lett volna szája, amellyel bemutatkozhatott volna. Csak nagyon lassan, óvatosan merte gyógyítani magát. A férgek megállás nélkül harapdálták és szívták az erejét, miközben mozdulatlanul feküdt a sötét árnyékok mélyén.
A sötét lény nem vette észre Elminster érkezését. Túlságosan lefoglalta egy bonyolult varázslat.
Lebegő, villogó fénygömböket és harangokat idézett meg. Sötét foltok reszkettek és törtek szét a belsejében, mint valami sejtelmesen kavargó sötét füstgomolyag.
A lény bosszúsan felszisszent, majd még több mágikus energiát irányított a fénygömbökbe.
– Engedelmeskedj Malachlabrának! – sziszegte ádázul, és a gömbök legmélyére fókuszált. – Az ember varázslót mutasd, ne a saját barlangomat!
Ekkor hatalmas robaj rázta meg a falakat és a nyugodt vértócsát. Izzó harag lobbant a világosbarna szemekben, és Malachlabra a titkos járatra emelte a tekintetét, mely jól elrejtett barlangjába vezetett. A járatot sűrűn beborították egy sárkány véres maradványai, aki botor módon azt hitte, hogy tökéletes fészekre bukkant.
A robaj lassan elült. Dispater lánya egy morgás kíséretében a hasára fordult, és három kígyószerű farkával felkorbácsolta a vértócsa hullámait. Ha lehet, még erőteljesebben bámulta a fénygömbök belsejét.
Ismét csak sötét árnyak kezdtek kavarogni benne. Éles sziklák rajzolódtak ki egy vérrel telt medencében, majd egy kígyószerű obszidián lény, amely nyugodtan feküdt a medence alján, és egyenesen belebámult a...
A mágia vakító szikrák kíséretében robbant szét, mint minden hasonló fürkésző varázslat, ha valaki saját magát pillantja meg benne. Malachlabra, a Pokol hercegnője, Dispater lánya ordítva ugrott hátra.
– Ilyen gyenge lenne a mágiám? Vagy valami eltorzítja az erőmet? A látógömb eddig mindig működött!
Hatalmas denevérszárnyak libbentek, amint kinyújtózkodott, és sikamlós obszidián hús emelkedett ki a meleg vérfürdőből. A nagy mellekről kövér cseppekben hullott alá a vér, és folyt végig a formás derékon, végig a medence mellett, ahová három kígyószerű farok csatlakozott. Malachlabrának buja női felsőteste volt, de emberi mércével mérve túlságosan is hosszú volt a nyaka. A homlokából eredő két szarv egyenesen groteszk hatást tett, nem is beszélve a szájából kivillanó villás nyelvről, mellyel bőszen sziszegett, miközben azt tervezgette, hogyan vágjon vissza Nergalnak.
A bunkó, ostoba és öntelt Nergalnak, aki túlságosan is megbízott saját erejében és eszében. A folyton kémkedő Nergalnak, aki állandóan mások ügyeibe avatkozott, hogy, így vagy úgy, a saját javára fordítsa az eseményeket. Valami érthetetlen oknál fogva a rettegett Asmodeus jogos utódának képzelte magát! Nos, majd...
A lény figyelmeztetés nélkül vetette Malachlabrára magát. Alig egy farokhossznyira volt már csak, amikor tucatnyi dühödt, kékesen izzó villámmá változott.
A kígyóördögnek nem maradt ideje megnézni, hogy mi idézte elő a villámokat. Egyenesen belevágódtak, jeges fájdalommal töltve meg a testét. Sziklák omlottak a hátára, és lenyomták a vérrel telt medencébe. Elhomályosult a látása.
Kétségbeesetten kapálódzni kezdett a farkaival, teljesen vakon, bízva benne, hogy csak eltalál velük valamit. Nehéz, döngő puffanás tudatta vele, hogy sikerrel járt.
Nessus tüzére, ez a fájdalom elviselhetetlen! A reszkető Malachlabra ekkor támadásra kész, hatalmas karmokkal találta szemben magát...
Nem akart hinni a szemének: egy ember boszorkány állt a véres sziklák közt, hatalmas denevérszárnyakkal a vállain. Ujjai gyorsan cikáztak, bonyolult mintákat rajzolva a levegőbe.
– Érzem a jelenlétét! – sziszegte a nő villogó szemekkel. – Mit tettél vele, ördög?
Az idegen azonban meg sem várta a választ. A varázslata nyomán újabb villámok formálódtak a levegőben, és indultak meg a női ördög felé.
Malachlabra kétrét görnyedt, úgy visított a fehér tűzben. Elkeseredetten próbálta megidézni saját varázslatát, miközben csak zokogott a szokatlan fájdalomtól... ekkor elragadta a mágikus örvény.
A következő pillanatban Avernus füstös, spinagonokkal teli felszínén találta magát, nem mesze a titkos barlangtól, ahonnan kimenekült. Próbálta elhessegetni a gyűlöletét és a fájdalmát, és azon merengett, vajon hogy lehetne legyőzni ezt az új ellenfelet. Hogyan juthatott el egyáltalán hozzá egy egyszerű ember...?
A harmadik villámcsapás letaglózta az ördögöt. Arccal a sziklákra borult, és csak egy hajszál választotta el a haláltól.
– Még nem végeztünk, ördög! – hallotta a boszorkány hangját a háta mögül. – Legalábbis én nem!
Jeges, éles penge csapott le a koponyájára. Áthatolt a kemény csonton, és az orrán bukkant ki. Annyi ideje sem maradt, hogy kinyissa a száját, és felordítson fájdalmában, elhessegetve a szeme előtt táncikáló szikrát.
Összeszedte maradék mágikus erejét, átküldte a tudatát abba a kis szikrába, és elillant...
– Halj meg, ördög! – sziszegte Ezüstkezű Alassra.
Simbul mágikus kardja eltűnt, hátrahagyva saját fájdalmát. Hátravetődött, amint magas tűzoszlopok csaptak fel a talajból. Az iszonyatos hő hátrálásra késztette Simbult.
A kígyódémon teste magatehetetlenül tekergődzött a tűz kellős közepén. Összezsugorodott, és eltűnt.
Újabb tűzoszlop csapott fel, ezúttal a háta mögött, megégetve egyik szárnyát. Simbul megvonaglott a hirtelen fájdalomtól, majd megpördült, hogy szembenézzen az újabb veszéllyel, és közben megszüntette a szárnyait.
– Nézz fel, ember, mielőtt meghalsz! – hallatszott a jeges parancs.
Aglarond királynője ez egyszer engedelmeskedett.
Egy Pokoldémon, amekkorát még sosem látott korábban, lebegett fölötte a levegőben, két másik kíséretében. A távolban seregnyi erinyes tűnt fel. Tucatnyi robbanás rázta meg a környező sziklákat, tüskés ördögöket köpve a levegőbe. Kegyetlen vigyorral a pofájukon fordultak az idegen felé, és indultak támadásra. Az egyikük ádázul hörgött, teste megremegett. Lábai megnyúltak, és három kígyószerű farokká változtak, a teste kecsesen formálódni kezdett...
Újabb tűzoszlop emelkedett a levegőbe, magával rántva Simbult. Egy hasadékba repült, ahol a szikla pereme fölött tisztán látta, hogy seregnyi gülüszemű, alaktalan húscafat indult felé: lemurok, a Pokol agyatlan, féregszerű élő söpredéke. Rémület ült ki üres arcukra, de csak sötétség tükröződött a szemükben. Tunya karokkal nyúltak felé, majd éles korbácsütés hullámzott végig rajtuk. Az abishai felügyelők kihasználták a pillanatot, és a tűz közepén magányosan álldogáló emberre támadtak.
Simbul szárnyai lassan eltűntek. Letérdelt, és keresztezte a csuklóit, a megadás jeleként.
– No csak, ez könnyebben ment, mint gondoltam! – dörögte a Pokoldémon. – Maradj, ahol vagy, ember, amíg leláncollak!
Apró szikrák csaptak a levegőbe Simbul két csuklója közt, amikor a bőre alá beültetett fémpikkelyek összeértek. Miután elpusztította Tasnyát, a bőre alá plántálta a karpereceit, és felruházta őket ruházata maradék erejével. Eljött az ideje, hogy kihasználja leghatalmasabb mágiája valódi erejét, melyet valaha alkotott.
Aglarond királynőjének a szemei összeszűkültek. Rohamosan fogyott a varázsereje, és túl sok ellenséggel került szembe. Legfőbb ideje volt életre hívni a Vérgyűrűt.
Megremegett, és esdeklőn nézett az ereszkedő Pokoldémonra. A lény lustán kioldott egy alvadt vérrel borított láncot. Simbul eközben távoli teremtményeket szólított meg... akik feleltek a hívására.
Hirtelen megjelent valami a levegőben, a Pokoldémon előtt. Egy hatalmas gömblény volt az. Kivillantotta számtalan éles fogtól hemzsegő mosolyát, óriási középső szemében harag és félelem tükröződött. Koronaként fonta maga köré tucatnyi kocsányon lógó szemét. A Pokoldémon először megdöbbent, majd elmosolyodott a szánalmas illúzió láttán. Egyetlen szemzsarnok sem garázdálkodhat sokáig szabadon a Pokolban. Tucatnyi szem szegeződött a Pokoldémonra.
– Okos, nagyon okos, ember! – hízelgett, majd elérte a szemzsarnok első varázslata. Megmerevedett, majd megfeketedett... és megkezdte halálos utazását az éles sziklák felé.
De ez csak egy volt a számtalan ellenségből. Lemurok nyomultak be a hasadékba, démonok lepték el az eget.
Hirtelen új teremtmények jelentek meg a térdelő boszorkány mellett. Két ember varázsló nézett körül döbbenten, majd előkapták a varázspálcáikat. Nem látták egymást, sőt a Simbult sem. Csak ördögöket láttak mindenhol.
Az egész kavalkád közepén ott térdelt Simbul, aki becsukta a szemét, és utasította a szemzsarnokot, hogy támadja meg a másik két Pokoldémont is, majd egy új teremtmény felé irányította a mágikus erejét: egy sárkányt hívott...
Több évtizednyi fáradságos, fájdalmas és vakmerő erőfeszítésbe tellett a Vérgyűrű megalkotása. Csak olyan teremtmény kerülhetett a gyűrűbe, amely egy seb vagy egy ciszta formájában magában hordozta a Simbul vérét, melyet a boszorkány egy-egy véres csata alkalmával plántált beléjük. Akár évszázadokba is beletelhet, mire újra létrehozza a Vérgyűrűt... ha túléli ezt a kis kirándulást a Pokolban...
Egy démonszolga csapott le. Ravaedrin a Zhentarim felkiáltott, amint észrevette. Elmondott egy gyors varázsszót, mire az egyik tűzoszlop savgejzírré változott. A rohamozó lény egyenesen belecsattant, sisteregve szétolvadt, halálos savesővel terítve be a közeli ördögöket.
Simbul túloldalán álló Vörös Varázsló, Kaladras Yarlamm látta a varázslat hatását, de nem tudta, hogy ki idézte elő. Megtetszett neki, és elengedte az egyik démont marcangoló villámot, hogy átváltoztassa a legközelebbi tűzoszlopot. Csupán párméternyire volt tőle egy csapatnyi...
Éles halálsikoly csapott a levegőbe, amint egy démon varázslata egy tüskés ördög karmaiba taszította a varázslót. Az ördög léhán kitépte a torkát, és leszakította a fél arcát hatalmas karmaival.
Még ugyanabban a másodpercben egy Pokoldémon apró cafatokra szakadt a szemzsarnok gyilkos varázslata nyomán. Nem nagyon örülhetett azonban a diadalának, mert a következő pillanatban élettelen vérpamaccsá változott a kíméletlenül vagdalkozó tőrök erdejében.
Az utolsó Pokoldémon, amely még mindig a villám szorításában vonaglott, a harc kellős közepén térdelő nőre szegezte gyűlölettől izzó tekintetét. Ő okozta ezt az egész felfordulást. Őt kellett volna láncra verve vagy apró véres cafatokban az uruk elé vinniük. Garauder Pokoldémon az utóbbit favorizálta volna inkább. Ennek megfelelően meglengette hatalmas szárnyait, és gyilkos zuhanásba kezdett.
Nem vette észre a háta mögött felbukkanó sárkányt. Kitátotta roppant pofáját, és lesújtott karnyi agyaraival. A Pokoldémon fel sem fogta, hogy mi vetett véget vértől tocsogó, csodás elképzeléseinek.
Simbul egyre fáradtabban irányította a sárkányt. Háromszor is átvezette a démonszolgák csapatán, majd utasította, hogy szálljon le, és gördüljön végig a túlélők visítozó táborán. Aglarond Boszorkány királynője számba vette maradék erejét. Bár számolatlanul hullottak a lemurok a sárkány tombolása nyomán, legyengült, és nem maradt esélye a túlélésre, ha marad, és tovább harcol.
Mystra megvéd, El!
Nem kapott választ a mentális üzenetre. Csak egy gyenge, halovány fény villant, mely azonnal el is illant a sötét, borzalmas homályban. Jól ismerte ezt a mentális jelet.
Ezüstkezű Alassra akaratlanul könnyezni kezdett.
– Elminster! – kiáltotta könnyektől és fájdalomtól reszketve. – Tarts ki, szerelmem! Visszajövök!
A varázslat, mely kirepíti Avernusból, aktivizálódott. Mystra ereje utat nyitott ott, ahol az egyszerű varázslók képtelenek rá.
Utolsó varázslatával Simbul magával rántotta a Pokolból a sárkányt, és az életben maradt varázslót. Visszaküldte őket, oda, ahonnan elragadta őket. Nem érdemlik meg, hogy ebben a Pokoli csapdában tépjék szét őket. Nem érdemlik Elminster sorsát.
NA, ENNYIT A HŰSÉGRŐL – ÉS A REMÉNYEIDRŐL! A SZUKA KIRÁLYNŐD ELMENEKÜLT, VISSZA A NAPSÜTÖTTE FÖLDEKRE, ÉS TÉGED ITTHAGYOTT, HOGY TOVÁBB SZENVEDJ, ELMINSTER! HAMAROSAN MEGTÖRSZ, VARÁZSLÓ! HAMAROSAN MINDENT MEGMUTATSZ NEKEM, AMIT TUDSZ, ÉS AMIRE CSAK EMLÉKSZEL, ÉS KÖNYÖRÖGNI FOGSZ A HALÁLODÉRT! KÖNYÖRÖGNI FOGSZ A KEGYELMEMÉRT, VINNYOGNI FOGSZ ELŐTTEM, ÉS ÖRÖKKÉ TUDNI FOGOD, HOGY NERGAL A VÉGZETED!
[vad, ördögi kacaj]
ADDIG IS MUTASS EGY KIS MÁGIÁT, VALAMI HASZNOMRA VALÓT, KÜLÖNBEN LETÉPEM VALAMELYIK VÉGTAGODAT, ÉS KÖZBEN VÉGIG ESZMÉLETEDNÉL TARTALAK, HOGY ÁTÉLD AZ ISZONYATOS KÍNT! MUTASS VALAMIT!
Rendben, de hosszú történet lesz. Türelmesnek kell lenned, és végig kell várnod az egészet, hogy megértsd, mit is látsz valójában.,.
IGEN, IGEN, ÉRTEM, HOGYAN VERTÉL ÁT EDDIG, HOGYAN HITEGETTÉL MIND HATALMASABB FELFEDEZÉSEKKEL, MIKÉNT KELL ÉLETRE HÍVNI EZT VAGY AZT A MÁGIÁT... CSAK HOGY A VÉGÉN EMBERI ROMÁNCOKAT, NEGÉDES BESZÉDEKET, ÉS EGYÉB TELJESEN FELESLEGES DOLGOKAT MUTASS. MUTASS MÁGIÁT, ÉS AKKOR ÉLHETSZ TOVÁBB! VERJ ÁT ISMÉT, ÉS AKKOR MEGHALSZ! ELÉG EGYSZERŰ?
Igen. Kezdjük ott, amikor Tamaerilt elragadta a sötétség.
KEZDD, AHOL AKAROD, DE EZÚTTAL A JÓ UTAT VÁLASZD: A LEGUTÓBBI TALÁLKOZÁSODAT MUTASD MYSTRÁVAL! EZ AZ UTOLSÓ ESÉLYED!
[kavargó képek, melyek dicsőséget villantanak fel a mentális szem előtt]
A csillogó fények mintázata megváltozott, és a jobb orcája mellé rendeződött.
– Be kell vallanom, hogy egy kicsit kényelmetlenül érzem magam, Elminster – mondta Mystra.
– Látom – felelte Elminster, de egy pillanatra sem lassította le mágikus röptét. – Kérlek, Úrnő, egy pillanatig se habozz! Ne zavarjanak az érzéseim... beszélj nyíltan! Nem tudsz megsérteni!
A csillogó fények közelebb húzódtak, és felsóhajtottak.
– Nos rendben. A szeretője vagy a nőnek, aki előttem viselte ezt a nevet és hatalmat. Azt akarta, hogy te légy a vezetőm és a tanárom, és te azzá is lettél. Kiváló mesterem voltál. A büszke, akaratos, üres fejű Éjfél nincs többé.
A fénypontok most körbetáncolták a férfi fejét, gyengéden simogatva a bőrét.
– Mégis zavarba ejtesz, csodálattal töltesz el, és... megrémítesz. Taszítasz egy kicsit. Nem vágyom rá, hogy alakot öltsék, és egyesüljek veled, ahogyan ő tette korábban. Persze megtettem már korábban, de a kéjes érzés mögött mindig úgy éreztem, hogy ő figyel, és bírál. Hogy te figyelsz és bírálsz. Te, Elminster a bölcs és öreg, aki őt szolgálta, és tele van az emlékeivel.
– A régi dolgok nyugtalanságot ébresztenek bennem. A Szövedék megremegett, és idegen mágia szőtte be magát Torilba. Én nem a régi Mystra vagyok. Én, én... engem alázatossá tesz, amit értem tettél, illetve azért, aki előttem volt... amikor veszélyben vagy, felébred bennem, és én azonnal odasietek, hogy megmentselek téged, hogy megóvjalak, hiszen te vagy a legértékesebb mind közül. Azt akarom, hogy mindig megbízható szolgálóm maradj... sőt több annál, a barátom. Ugyanakkor látom, mennyire megváltoztál az évszázadok alatt, miközben Mystrát szolgáltad. Én nehezebben bízom meg benned. Talán könnyebb lenne, ha leránthatnám a leplet a titkaidról, ha felfedhetném az emlékeidet a hatalmamról. Senki más nem tanulhatná meg időben, és nem hiszem, hogy rossz szemmel néznéd. Egyszerűen meg kell tennem.
Egy hosszú percig csak a szél zúgását lehetett hallani. Aztán ismét megszólalt a nő, anyáskodó hangon, mint aki tudja, hogy megsértett egy gyermeket.
– Milyen érzéseket kelt ez benned?
Elminster belebámult a csillagos éjszakába, majd nagy sokára megszólalt.
– Elszomorít. Nem vagyok sem dühös, sem kelletlen. Réges-régen, amikor király lehettem volna Athalantarban, megesküdtem Mystrának, hogy szolgálom őt. Semmivé válok, ha megszegem az eskümet. Évszázadokkal több időt kaptam, hogy tapasztaljak, mint a legtöbb ember, és nem sajnálom egyetlen percét sem. Ha a szükség vagy a szeszélyed úgy találná, hogy kiszippantsd a lényemet, és kővé változtass, hogy egy tó fenekén heverjek az elkövetkező évszázadokban, állok elébe. Ha az boldoggá tesz, hogy elveszed az emlékeimet, örömmel átadom őket. Bármit megteszek, amit csak kívánsz! Boldogan, szeretettel!
– Úgyhogy tedd, ami a legjobb, úrnő! Mindig azt teszed – mosolyodott el Elminster.
Akkor látott először könnyező fénypontokat. De végül is a legtöbb varázsló sosem lát ilyet.

 

 

Huszadik fejezet
IMA ÉS TALÁNY

Nergal a hatalmas egyáltalán nem volt boldog. Hasztalan hajszolta az árnyékokat kedvenc kiszögellése alatt, és azon merengett, ezúttal vajon miféle ostoba játékot űz vele az a nyomorult ember. Az istennő azt mondta neki, hogy megtisztítja az elméjét minden olyan emléktől, ami hasznos lehet a főördögnek. Mire jó ez?
De hát miért jó hátba szúrni egy ráncos öregasszonyt Vízmélyvárában? Ugyan mennyi használható mágiához jutott?
Egy varázslattal messzire pöckölte a varázslót a barlangtól. Nem akarta, hogy bárki is megtalálja, főleg nem Malachlabra, akinek éppen hogy sikerült elmenekülnie. Elminster ismét szabadon járhatott, amerre csak akart. Most éppen egy meredek, sziklás domboldalon bukdácsolt. Ismét úgy tetszett, mintha gyógyítaná magát, így Nergal fokozott figyelemmel kísérte minden egyes mozdulatát. Bár gyengeséget és tehetetlenséget mutatott, Nergal biztos volt benne, hogy valamilyen módon időnként előhívja az ezüst-tüzet, de sehogy sem tudott rájönni, hogyan.
Ekkor két abishai röppent fel egy szikláról, elkaptak egy arra repülő spinagont, és darabokra tépték. A kitaszított ördög nagyot ásított, majd visszatért a barlang árnyaihoz.
Az egyre tébolyultabb varázsló egy újabb hosszú agyfürkészésre invitálja, de ezúttal makacs Pokolkutya módjára végigmegy az úton. Meglepi a varázslót, és talán, talán sikerül végre megtörnie az elméjét. Elminster vezetése nélkül nem tudja bebarangolni a varázsló tekervényes elméjét. Megpróbálta, de kudarcot vallott. Nem csoda, hisz az emberek elméje leginkább egy pöcegödörre hasonlít.

* * * * *

Csillagok ragyogtak lankadatlanul a feje felett a mennyezeten. Ő teremtette őket, természetesen. Rég meg akart kérdezni egy varázslatot a férfitól, de eddig még nem tette meg. Egy varázslatot, amely örökre elvész, ha a férfi meghal.
Simbul hanyatt feküdt Elminster árnyasvölgyi tornyának legfelső szobájában, a kerek ágy közepén. Szomorúan nézte a csillagokat, melyek lassan összeolvadtak, és könnycseppekké változtak.
– Mystra! – suttogta a szobának – Mentsd meg őt! Ó, istennő, ha szeretsz...
Nagy nehezen felkelt az ágyról, a falhoz csapta a szakadt rongyszőnyegeket, és letérdelt a kemény kőpadlóra. Két régi gyertyacsonk állt a padlón, a saját megolvadt viaszburkukba ragadva... egy réges-régi ima nyomai. Elminster meztelenül térdelhetett a gyertyák közt, csakúgy, mint ő most, és Mystrához imádkozhatott.
Ezüstkezű Alassra most újból meggyújtotta a gyertyákat. Egy aprócska trükkel, és az elméjében tomboló tűzzel lobbantotta lángra őket. Amint a lángok megnyúltak, föléjük hajolt, hogy a könnycseppjei pont a lángokba hulljanak, és éles hangon megszólalt.
– Mystra Anya, minden mágia és mágus Úrnője, hallgasd meg az imámat és a könyörgésem! Bármit megteszek, bármit! Feláldozom az életem, a mágiám, a birodalmam, az egészségem, a szépségem vagy az ép elmém, ha most elegendő mágikus erővel ruházol fel, hogy megmenthessem az én Elminsterem! Ó, Mystra, halld meg az imám!
A két gyertya hirtelen kialudt, egyetlen füstcsík nélkül. Simbul minden egyes szőrszála égnek ált, amint az erő hirtelen szétáradt a testében. Csak az a kék lángnyelv jelentette az egyetlen fényforrást a szobában, amely a saját szájából lövellt ki. Tüzet lehelt.
Hetek Harcosa, érkezett Mystra hangja a semmiből, Itt vagyok, és engedelmeskedem a könyörgésednek. Halld, hogy mit kell tennünk...

* * * * *

Valami mozgott a sziklák és a satnya fák között. A koronájukat folyton lezúzták az arra elrepülő ördögök, így csupán töredezett tüskék meredeztek az ég felé.
Elminster ismét teljesen felépült, de gondosan ügyelt rá, hogy lassan, görnyedten botorkáljon a sziklák között, és mindig lelapult, amikor arra szállt egy ördög. Nem tudta, hogy Avernus melyik pontján jár éppen, de sejtette, hogy távol van az általa ismert kivezető kapuktól. Szinte az összes kapu jól őrzött erődítményekben rejtőzött. Csupán kettő volt nyílt terepen, az egyik egy vérzuhatag mötött – egy vérrel telt vízesés valahol az Arikan szakadéknál –, a másik Tabira Oszlopánál. Egy engedetlen démonszolgát láncoltak oda hajdanán, aki kegyelemért könyörögve halt meg. A csontjai még mindig ott virítottak az oszlopon, és csak az juthatott ki a kapun, aki megérintette az egyik csontot és elmondta a megfelelő varázsszavakat.
Ezekre legalább még emlékezett. Most már csak annyi a dolga, hogy meztelenül és varázslatok nélkül megtalálja a vérzuhatagot vagy az oszlopot, megölje az őröket, bármik legyenek is azok, és...
Valami ismét megmozdult a sziklák között. Akár egy nő is lehetett volna, ha a nők négy méter magasak és vörös bőrűek lennének, és a melleik helyén lófejeket viselnének. A bizarr mellek rávicsorítottak, amint a tulajdonosuk kilépett a sziklák mögül, és elzárta az útját. Formás lábai hasított patában végződtek, és tüskés végű farok indult a tomporából. Denevérszárnyai egyetlen hatalmas, eleven vitorlaként magasodtak a feje fölé. A vonásai is emberiek voltak leszámítva félelmetes agyarait, és pupilla nélküli, fehér szemeit.
Figyelmeztetően felemelte karmos kezét, majd mély, rekedtes hangon megszólalt.
– Ki... mi vagy te?
– Embernek tűnök – felelte Elminster.
A lény felvonta a szemöldökét, és mohón megnyalta hatalmas agyarait.
– Ne! – figyelmeztette Elminster, és összegyűjtötte magában az ezüst tüzet, ha a következő pillanatban szüksége lenne rá. – Ezt nem akarod. Én Nergalé vagyok, és bármely támadás ellenem, azonnal idehívja őt. Egy ízetlen, falatnyi ember nem ér annyit.
A fogva tartója neve dühödt szisszenést váltott ki a női ördögből, aki visszamászott a sziklák közé.
El folytatta az útját a domboldalon, de pár lépést tett csak meg, amikor ismét meghallotta az ördög hangját.
– Nincs mágikus erőd?
Elminster lassan megfordult, és széttárta a karját.
– Nincs. Úgy nézek ki, mint akinek van?
– Annyira éhes vagyok – érkezett a panaszos hang. – Nergal majd túlteszi magát a veszteségen.
Ezzel az ördög rávetette magát.
El villámgyorsan leguggolt, majd békaszerűen oldalra ugrott. Az ördög az üres sziklákon landolt, és köpködve, hörögve fékezte le magát.
Az egész domboldal csupasz volt, leszámítva a nagyobb sziklákat, és a csenevész fákat, ahonnan az ördög előbújt. El felpattant, és abba az irányba kezdett vágtázni. Érezte a háta mögött a szárnyak kaffogását, és oldalra vetődött, egy árbocszerű szikla mögé.
Az ördög közvetlenül a füle mellett suhant el, de ismét eltévesztette.
– Maradj veszteg, ember, és akkor könnyű halálod lesz!
– Csábító ajánlat – felelte gúnyosan El, és ismét kibújt a gyilkos karmok alól. – Majdnem sikerült!
Az ördög dühösen felszisszent, majd a levegőbe emelkedett, hogy onnan kapja el. Elminster időközben bemenekült a lény barlangjába: egy sötét hasadékba, melyet elborítottak a régi, lerágott csontok. Felpillantott, és látta, hogy kisebb-nagyobb szikladarabokból valamiféle mennyezetfélét eszkábáltak, így az egyetlen kijárat a háta mögött nyílt, amelyet azonban eltorlaszolt a nőstény ördög irdatlan teste.
Beljebb nyomult, az egyre sűrűbb sötétségbe.
– Az enyém vagy – kacagott diadalmasan a kitaszított lény.
El addig hátrált befelé, ameddig a szűkülő sziklafalak engedték. Az egyetlen fényforrást az ördög fehéren világító szemei nyújtották. A melleit helyettesítő lófejek élénken csattogtatták a fogaikat, miközben az ördög egyre közelebb ért. Szélesen kitárta a karjait, hogy még véletlenül se menekülhessen el a zsákmány.
– Csak hogy feltehessek egy eredeti kérdést – szólalt meg El. – Ki, vagy mi vagy te?
– Marane a nevem – felelte az ördög, és tovább közeledett. – Marane a Falánk!
Elminster minden izma megfeszült, és lehajolt. Gyorsan és titokban kell kieresztenie az ezüsttüzet, hogy a fürkésző Nergal ne láthassa, hogy mit csinál, tehát szinte össze kell érnie a testüknek. Ez azonban veszélyes. Valahogy ki kell kerülnie a nőstény démon agyarait, a lófejekről nem is beszélve. Ekkor kifordult egy kő a talpa alól, és majdnem hanyatt vágódott.
Marane felszisszent, de nem kapott felé.
El felpillantott, és fényes foltokat vett észre. Megvilágították az ördög testét, amint fölé tornyosul, és gondosan visszahelyezte a követ a helyére.
– Mik azok a fényfoltok? – kérdezte érdeklődést tettetve, miközben úgy fordult, hogy a válla hozzáérjen az ördög formás lábához.
– Mágikus tárgyak – dörögte az ördög. – Az áldozataimtól zsákmányoltam az évek során. Nagy kár, hogy veled nem szaporíthatom a gyűjteményt. De elég ebből!
Marane megfordult, és egyenesen El szemei felé lendítette hosszú karmait...
El felemelte a karját az ördög lába mentén, és szabadjára engedte az ezüsttüzet.
– Szerintem is – mondta, miközben a lény teste megremegett, majd felugrott, és a mennyezetbe verte a fejét.
Füst szivárgott Marane szájából. Bénultan hanyatlott a földre, szemei tompán meredtek a semmibe. Ekkor felvillant egy kép El agyában, és gyorsan felidézte a szeme felé közeledő karmos kezet. Megpróbált nem gondolni arra, amit csinál, tapogatódzni kezdett a sötétben, míg végül megtalálta a követ, amely az előbb odébb gördült. Habozás nélkül belenyúlt a fényfoltok közé.
Egy pálcát tapogatott ki. Megragadta, majd hagyta, hogy a halványuló izzás felfedje előtte a varázspálca parancsszavát és természetét: egy villámbot, Mystrának és Tymorának hála. Ismét összegyűjtötte a bensőjében az ezüsttüzet, ha szüksége lenne rá, majd Marane szájába nyomta a pálcát, és kimondta a parancsszót.
Kékesfehér tűz borította be a kicsiny fészket. Az ördög végtagjai kapálódzni kezdtek, és égett hús szaga töltötte e a barlangot. Marane megvonaglott, majd zsugorodni kezdett.
HO HO! MÁGIA KELL NEKEM!
Nergal mentális üvöltése szinte megsüketítette Elt. Az Öreg Mágus komoran elmosolyodott, majd két kézzel turkálni kezdett a varázstárgyak között. Hagyta, hogy a különböző parancs- és varázsszavak őrült kavalkádja átjárja az elméjét. Próbált találni valami... valami hasznosat.
Tűzokádó gyűrűk, pálcák, melyek felemésztik az élő húst, karperecek, melyek... egy pillanat! Ez az!
Remegő kezekkel emelte ki, és tartotta maga elé. Felvillantott egy ezüst lángnyelvet az elméjében, hogy Nergal ne tudja kiolvasni a gondolatait. Igen, ez tökéletes. Egy karhosszúságú, tökéletes kidolgozású fekete jogar: Netherese, Telamont Tanthul Árnyékmester alkotta meg réges-régen. Két, három vagy akár hat kezet tudott létrehozni egyből. Három kezet, vagy szívet vagy lábat vagy bármi mást, de csakis csontból és húsból. Így lehet felduzzasztani a seregeket vagy meggyógyítani a megcsonkított áldozatokat...
Kisietett a barlangból. Végig tűzben tartotta az elméjét, miközben eldugta egy szikla alá a jogart, egy jellegzetes fa mellett. Majd azonnal visszarohant a fészekbe, és Marane csinos agyarait kezdte méregetni.
Nergal ekkor érkezett meg, és szállt le a barlang bejáratában.
El eloszlatta a tüzet, és előtérbe engedte izgatottan kavargó gondolatait.
Ennek elégnek kell lennie! Jöjjön csak ide Nergal, és hamuvá égetem! Most, hogy beléjük tápláltam az összes ezüsttüzet, egyetlen ördög sem állhat ellen nekik Avernuson! Ó istenek, képes vagyok rá!
A hatalmas és rettenetes Nergal egy egész csáperdőt irányított a barlangba. Megragadta Elminstert, és a sziklafalnak vágta. A varázsló majdnem elvesztette az eszméletét, de Nergal nem hagyta, hogy a földre csússzon, ismét megragadta, és kirántotta a fényre. A csápok közt cikázó szikrákból a mágus tudta, hogy Nergal szép lassan összegyűjti minden mágikus erejét.
SZÉTROPPANTHATNÁM A KOPONYÁDAT, MINT EGY ROHADT ALMÁT, EMBER! MONDJ EGY OKOT, HOGY MIÉRT NE TEGYEM!
Az ezüsttűz kiáramlik a testemből, és téged is megöl.
NEM MONDOD... VALÓBAN?
Igen, jobb, ha békén hagyod a fejem és a nyakam.
RENDBEN, mondta Nergal, miközben ádázul vonaglott.
Elminster csak az ezüsttűznek köszönhette, hogy nem ájult el a fájdalomtól. Csak homályosan érzékelte, hogy az ördög könyökből kitépte mindkét alkarját, két fityegő csontcsonkot hagyva csak a helyén.
Előhívta az ezüsttüzet, hogy erőt merítsen belőle, vad őrjöngést színlelt, rugdalódzni kezdett, majd pedig hadonászni csonka karjaival. Elegendő ezüsttüzet engedett szabadjára, hogy Nergal felszisszenjen, és elhúzódjon. Ezután El a kitaszított ördög sebeibe nyomta csonka karjait, mint egy kisgyerek, aki dühében vadul kapálódzik egy bottal. A következő pillanatban Nergal vadul felhorkant, és egy kemény ütéssel egy közeli sziklának repítette Elminstert. A fájdalomtól többször is összegörnyedt.
– Ostoba varázsló – hörögte két roham között.
„Ostoba ördög”, gondolta El az elméjében izzó ezüsttűz fénykörében. Beléd fúrtam csonka karjaim, és csontszilánkokat hagytam hátra. Mélyen a gyógyuló sebeid alatt. Bár ez nem ér fel Alassra Vérgyűrűjével, azért megteszi. Majd meglátod! Ismét hagyta, hogy lelohadjon a tűz, és Nergal dörgő hangja ismét majdnem megsüketítette.
ISMÉT MAGADBAN SUTYOROGSZ, HOGY MILYEN OKOS VAGY! ELÉG EBBŐL! EZ AZ EMLÉK, MEG EZ IS, MEG AZ, MIND AZT MUTATJÁK MEG, HOGY MILYEN VARÁZSLATTAL MARADHATSZ ÉLETBEN! ÍGY... MEGTEHETEM EZT!
[hegyes csápok fúródnak az emberi testbe, majd megtekeredik... zaftos húscafatok szakadnak le...]
[üvöltés, elviselhetetlen fájdalom Ne ördög, ne! Kérlek ne!]
EZ AZ! FOLYTASD! KÖNYÖRÖGJ, DE ÉN NEM HALLGATLAK MEG! HAHAHAA!
[ördögi kacaj, haragos és örömteli üvöltés, csapkodó csápok, melyek széttépik mindazt, ami még megmaradt]
A magas, ismét egy Pokoldémon alakját felvevő ördög lenézett az apró, erőtlenül csúszó-mászó húsdarabkákra, melyek valaha egy embert alkottak. Nergal vonakodva felsóhajtott, majd a csápjaival felnyalábolta őket, és egy gyógyító varázslattal újra összeforrasztotta a darabkákat. Hamarosan egy ernyedt, megtört testet tartott a kezében.
ÉLJ TOVÁBB, OSTOBA VARÁZSLÓ! MAJDNEM TELJESEN SZÉTTÉPTELEK, DE TE OLYAN JÁTÉKSZER VAGY, AMILYEN A TÖBBIEKNEK NINCS! RÁADÁSUL... ÉRDEKES VAGY!
TUDOM, HOGY MIT MŰVELSZ! ÚJRA ÉS ÚJRA TUDATOSAN FÉLRELÖKSZ AZ ELMÉDBEN, ÉS SZÁMOMRA ÉRTÉKTELEN EMLÉKEKET MUTATSZ MEG, MIKÖZBEN ELREJTED AZOKAT, AMELYEKET KERESEK.
ENNEK MOST VÉGET VETEK! MOSTANTÓL MINDIG LESÚJTOK AZ ELMÉDRE, AMIKOR CSAK MEGPRÓBÁLSZ FÉLREVEZETNI. MÁR MEGSZEREZTEM A LEGTÖBB VARÁZSLATODAT... NEM TUDSZ ELLENÁLLNI NEKEM! MOST OLYAN EMLÉKEKET KERESEK, MELYEKBEN A NÉPED FONTOS SZEMÉLYEI ELLEN HASZNÁLOD A HATALMADAT. NEM MÁGUSOK, HANEM URALKODÓK ÉS BEFOLYÁSOS SZEMÉLYEK ELLEN, AKIKRE ODAFIGYELNEK.
[horkantás]
VELEM ELLENTÉTBEN.
[egyre mélyebbre ásó agyféreg...]
– Érdekes – mondta a Srinshee, miközben a mutatóujját végighúzta az álla vonalán. – A cormanthoriak leginkább attól rettegnek, hogy kigúnyolják a hatalmukat, majd attól, hogy elveszítik a vagyonukat és a mágiájukat. Te attól félsz, hogy nem tudsz segíteni a barátaidon, és emiatt meghalnak. Te bölcsebb vagy és szomorúbb, mint a legtöbb elf a városban. Te több barátot és társat vesztettél el, mint a cormanthori fiatalok. Csak mi, idősebb elfek érezzük át a könnyeid súlyát. Mégis van benned valami... a hatalom gerince, amely folyton figyelmeztet, ha vihar közeleg.
Ekkor odébb táncolt az ujjaival, és a gyönyörűen kimunkált ruhája V-alakú kivágása alá bújtatta őket, majd előrántott egy kicsiny tőrt. A férfira emelte a tekintetét, majd ártatlanul megszólalt.
– Bocsáss meg! Ez nem támadás, de tudnom kell – kiválasztott egy megfelelő helyet a férfi alkarján, odaérintette a tőr hegyét, majd lassan végighúzta a rajta a pengét. Vér serkent, majd néhány szikra pattant.
A Srinshee hebegett valamit, majd odanyúlt a sebhez. A hirtelen kitörő ezüstsugárzás hátralökte, majd felsikoltott, amint ezüst lángnyelvek burkolták be.
Elminster gyorsan a sebre tapasztotta a tenyerét, és bocsánatkérőn mormogni kezdett valamit.
A Srinshee azonban közbevágott a füstölgő ruhafoszlányok közül.
– Nem, ember, az én hibám volt. Megpróbáltam ellopni az ezüsttüzet a sebből. Mystra erősebben él benned, mint gondoltam.
EZ MINDEN? ILYEN EGYSZERŰEN ELLIBBENTED ELŐLEM? MI VAN, HA EGYSZERŰEN CSAK KIHASÍTOK EGY EMLÉKET A FEJEDBŐL? NE SIKOLTOZZ!
MAGADNAK KÖSZÖNHETED! LÁSSUK CSAK, MI VAN ITT...
Elminster felnézett a könyvből, és értetlenül ráncolta a homlokát. Mi történt?
Egy fényfolt rajzolódott ki a levegőben...
Felpattant, félrelökte a könyvet, és kézbe vette legújabb, leghatalmasabb varázspálcáját.
A fényfolt időközben megnyúlt, már olyan magas volt, mint ő maga, és vakítóan villogott. Arany színben játszott, és egész egyszerűen áthatolt a védelmi falán! Mi lehet...
A fény egy kard pengéjéről sütött. Kecses, gyönyörű, mágikus elf penge, egy karcsú női kézben... a Srinshee!
– Auluua! – szólalt meg Elminster, és meglengette maga előtt a pálcát, végszükség esetére. – Te vagy az?
Az aprócska elf szűz rámosolygott, bár az arca szomorú volt, és sötét árnyékok borították.
– Egyedül te hívsz így, El. De jó is újra hallani!
Elengedte a kardot, és a férfihoz rohant. A penge nem esett a padlóra, a levegőben maradt, és ott lebegett mögötte. Aranyszínű fénycsíkok indultak ki a hegyéről, és kúsztak a mennyezet felé.
– Ez a Hatalom Pengéje? – ráncolta a homlokát El.
Ekkorra azonban a nő már odaért hozzá, és a karjaiba vetette magát. Könnyes szemekkel nézett fel rá, és a férfi egy szempillantás alatt elfeledkezett a kardokról és a mágiáról.
– Szoríts magadhoz – suttogta könnyes hangon a nő –, és csókolj meg! Csókolj meg, és legyen átkozott Mystra és az összes büszke elf!
Patakokban törtek ki a könnyei, amint a férfi lehajolt, és az ajkára tapasztotta a száját. A törékeny nő szája izzott a vágytól, ujjai karmokként mélyedtek a féri karjába és vállába. Egyesült az elméjük: a nő vihar korbácsolta sötét, vágyakozó és kétségbeesett hullámai, és El barangoló, meleg, megnyugtató...
Vér serkent El szájából, ahol a nő megharapta. A Srinshee hátravetette a fejét, és suttogni kezdett.
– Jól figyelj! Figyelj, mert űz az idő és az istennők!
– Mindig is talányok és titkok közt éltél. Hallgatlak. Beszélj! – felelte komor arccal El.
Az elf szűz vad mosollyal az arcán pofon legyintette a mágust. A rosszkedve egy varázsütésre elillant, és sutyorogni kezdett a férfi fülébe.
– Egy időre el kell tűnnöm... lehet, hogy hosszú időre. Lehet, hogy soha többé nem látsz, és nem ölelsz meg. Mystra a kegyeibe vett. Az ezüsttűzőn keresztül mindig beszélni tudok majd veled. Mindig fülelj a zenéjére, és hívj bármikor, én válaszolok! Most pedig csókolj meg még egyszer, te átokfajzat! Lehet, hogy ez az utolsó csók melyet...
[pofon]
[zavart képek kavalkádja lassan elhomályosul, és eltűnik]
TEHÁT EZ A KIS TITKOD, AMELYET EDDIG REJTEGETTÉL ELŐLEM! EGÉSZ IDŐ ALATT BESZÉLGETTÉL VELE, IGAZ? A POKOLBA HÍVTAD A BARÁTAIDAT, HOGY KÜZDJENEK MEG ELLENEM. EGYESEK ÁLNOK TERVEKET SZÖVÖGETTEK MÍG MÁSOK NYÍLTAN BETÖRTEK AVERNUSRA, ÉS VÉGIGSÖPÖRTEK RAJTA, HOGY KISZABADÍTHASSANAK! MOST IS SERÉNYEN DOLGOZNAK, IGAZ? FÉREG!
Nem, Lord Nergal! Figyelj rám: többé már nem tudok beszélgetni a Srinsheevel!
[gyanakvó pillantás]
Figyelj jól! Az igazat látod!
Ó! MEGHALT, IGAZ?
Nem tudom. Sokat beszélgettünk egymással, amikor magányosak voltunk... évszázadokon keresztül. Az Istenek Bukásáig, amikor Mystra rám ruházta az erejét. Akkor sok minden kiégett bennem... és ez volt az egyik dolog. Amíg a Srinshee nem jön el hozzám, és valamilyen mágia segítségével nem érint meg, addig nem tudok beszélni vele.
SZINTE MÁR SAJNÁLLAK, EMBER. SZINTE..
[őrült harag... teljes értetlenség lép a helyébe]
EZT MIÉRT MONDTAM? MIÉRT ÉREZTEM ÍGY?
[mosolygó csend]
NEM, ELMINSTER, NEM VÁLOK GYENGÉVÉ ÉS SZENTIMENTÁLISSÁ! CSÓKOLJ MEG VALAKI MÁST! ENGEM A MÁGIKUS LEGENDÁK ÉRDEKELNEK! GONDOLATOK ÉS EMLÉKEK ÉRDEKELNEK, MELYEKET FELHASZNÁLHATOK A POKOLBAN. EZT JÓL TUDOD! MUTASS VALAMIT!
Persze. Pontosan ezt teszem: mágiát mutatok neked, megmutatom, miként kell használni.
HAH! MÉG AMNIZUNÁL IS JOBBAN KÖDÖSÍTESZ! UNDORODOM TŐLED, EMBER!
Újabb érdem, amire büszke lehetek. Gyűjtöm őket.
MIT ÉRNEK A EFFÉLE ÉRDEMEID, OSTOBA EMBER, HA ELFELEJTED ŐKET... ÉS MINDEN MÁST? HAMAROSAN MINDEN EMLÉKED KINYEREM AZ ELMÉDBŐL, ÉS NEM MARAD BELŐLED SEMMI, CSAK EGY NYÁLADZÓ BÁBÚ!
Fenyegetések.
[mentális csapás]
Erről eszembe jut valami...
[mentális villanások, meghatározott időpontban felvillanó emlékek, megfelelő kép kiválasztva]
– Halueve Starym – szűrte a szavakat a feketeköpenyes alak. – Bölcs dolog ez?
Az elf, aki előtt három sercegő serpenyő lebegett, megfordult, és dühösen felmordult. – Á! Az ember, aki elkárhoztatta a jó Cormanthort! Ne beszélj nekem a bölcsességről, Jóság Gyilkosa!
– Rendben – hagyta rá Elminster Aumar, és közelebb lépett. – Akkor beszélgessünk az ostobaságról. A tiédről. Mindenki ostoba, aki azt hiszi, hogy ördögöket idézhet meg, és utána a hatalma alá vonhatja őket.
FELKORBÁCSOLOD A POKOL TÜZÉT? MÁR MEGTETTÉK KORÁBBAN, EMLÉKSZEL?
Igen. És azóta is.
FOLYTASD!
Halueve Starym mosolya vigyorrá szélesedett.
– Ne beszélj nekem az ostobaságról, ember! Tűnj el, amíg még megvannak a lábaid, amiken eloldaloghatsz! Ördögöket küldhetek rád, hogy hámozzák le a végtagjaidat, miközben alszol! – elnyomott egy lágy de gonosz mosolyt, majd gúnyosan hozzátette. – Te pedig aludnál tovább, gyengén, tehetetlenül! – bár nem tett egyetlen varázslásra utaló kézmozdulatot sem, lángnyelvek jelentek meg a két varázsló között, és körbetáncolták Halueve Starymot. – Menj, Elminster! A művészeted annyira gyenge, hogy a puszta gondolatommal szétzúzhatnálak... és ha tovább hergelsz, meg is teszem! Menj, amíg még ilyen kegyes vagyok hozzád!
Az erő felhalmozódott Elminsterben, és apró, ezüst szikrák jelentek meg a szemei előtt. Minden idegszála megfeszült.
Ne menekülj el, EL! Aktivizált egy varázslat, mely elpusztítja a húsod a véred és az elméd! Ne tégy semmit, csak állj egy helyben, és hárítsd el a varázslatot a saját erőddel... az ezüsttűz majd megteszi a dolgát! Vigyázz a jobb oldali serpenyővel! Az egy éber ördög.
Auluua! Elminster szíve nagyot dobbant. Ott vagy még?
Halványan.
[mosoly]
Fogadd ezt a csókot, mielőtt elmegyek...
Melegség öntötte el a testét, édes víz és lágy szellő és simogató napsugarak érintették meg, becézgető mágikus...
A halálos varázslat kizökkentette kellemes merengéséből. Nekifeszült a mágikus pajzsának, és darabokra tépte.
Gúnyos mosolyt villantott Starymra.
– Hmm, hmm, hmm – dünnyögött. – Sok hűhó, pikk-pukk, és még mindig itt vagyok! Úgy tűnik a varázslatod mégsem annyira erős! Talán Halueve Starymot jobban becsaptad vele, mint Elminstert. Eleget ittál már belőlem?
Az elf megremegett dühében, begörbítette az ujjait, és ellőtt egy varázslatot, melyet még teljes mágikus vértben is kockázatos használni. A szoba megremegett, még mielőtt kiszívhatta volna Elminster vérét.
Ezüsttűz indult útnak, hogy beteljesítse Halueve Starym végzetét. Elminster a jobb oldali serpenyőt célozta meg az első lövedékkel. Próbálkozását siker koronázta, amikor a mágikus tárgy elnyújtott, fájdalmas üvöltés kíséretében darabokra hullott...
NA, EZ LEGALÁBB ELVEZET A FIATALKORODBA... ÉS AZT HISZEM, MYSTRA KÖZELÉBE. LÁTOM NEM FÉLSZ ÖRDÖGÖKET ÖLNI!
Az első pár évszázadom eltelte után nem sok mindentől ijedtem meg, Nergal. Most meg már semmitől!
MAJD MEGLÁTJUK, EMBER! MAJD MEGLÁTJUK!

 

 

Huszonegyedik fejezet
TŰZFORRÓ BOSSZÚ

A kalandozó csapat Mélyhegy gyomrába merészkedett, és még azelőtt a sötét, zajos terembe tévedtek, mielőtt az őrületnek vége szakadt volna. Csupán egyetlen gyors pillantást vetettek a csupasz kőpadlón vinnyogó, vonagló alakra, és olyan gyorsan elszeleltek, amennyire csak tudtak.
Halaster segítségül hívta Mystra minden ráruházott erejét, hogy meggyógyítsa a hatalmas sebet, melynek meg kellett volna ölnie őt. Az a hatalmas, iszonyatos csontdárda szétmarcangolta az összes belső szervét. Ez mégis csekélység volt ahhoz képest, hogy Nergal elátkozta az összes varázslatát. Mélyhegy ura életben maradt ugyan, de nem maradt ereje, hogy megfizessen Nergal kegyetlenségéért. Egy teljes napig, talán tovább szenvedett a fagyos, poros kőpadlón, a testét marcangoló torzulásoktól: denevérszárnyai, pikkelyei és karmai nőttek, majd húzódtak vissza.
Tüskék, szarvak és torz mellek emelkedtek ki a bőre alól, majd végigszánkáztak a testén, mint a felkorbácsolt hullámok. Az iszonyatos kínok közt Halaster megesküdött, hogy visszatér a Kilenc Pokolba. Visszatér, és bosszút áll Nergalon, még ha az életébe kerül is, Elminster ide vagy oda.
Végül véget ért a gyötrelem. Feketeköpenyes Halaster remegve, verítékben úszva feküdt a földön. Hajdani varázsköpenye szakadt fodrai szorosan a testéhez tapadtak. Felemelte a fejét, és belebámult a poros sötétségbe.
– Eljött – mondta fennhangon, miközben legyűrte az utolsó fájdalomhullámot is –, a bosszú ideje!
Még hosszú ideig nem mozdult, pedig már kezdett vacogni a hideg kőpadlón. Mozdulatlanul feküdt, és felidézte magában Nergal minden egyes mozdulatát, szavát, reakcióját, a főördög pontos külalakját... és hogy milyen varázslatokat vethet be ellene.
Még mindig nem mozdult. Sorba vette a megfelelő varázslatok hátrányait és hatásait, és hogy hogyan lehet őket a leghatékonyabban használni Avernuson. Végül fagyosan elmosolyodott, és ismét megszólította a sötétséget.
– Úgy fest, Feketeköpenyes Halasterből jó ördög lenne – vigyorgott.
A mosoly lassan lelohadt az ajkáról, és lágyabban folytatta.
– Mystra Úrnő, szükségem van a segítségedre! A küldetés, melyre a nevedben készülök, meghaladja jelenlegi erőmet! Beszélhetnék veled?
A kőpadló egy csapásra felmelegedett alatta. Valami csiklandozó érzést érzett belülről, és már nem volt többé az a verítékben úszó, nyomorult féreg, mint korábban. Ismét erős volt, egészséges és éber. Mintha meleg, anyai karok ölelték volna át.
Feketeköpenyes Halaster ekkor olyasmit tett, amire évszázadok óta nem volt példa: az oldalára fordult, felhúzta a térdét, és elaludt.
Az ezt követő meleg, gondtalan időszakban anyai mellbimbókat szopogatott, és felfedte minden baját és gondolatát. Cserébe megkapta a szükséges varázslatokat, és a bölcs tanácsokat, melyekkel felül kerekedhet bármely varázspárbajban... egyszer csak a hátán lebegett, és átrepült a semmiből ott termett gyertyalángok között. A lángok felmelegítették, de nem égették meg...
Feketeköpenyes Halaster egy teremben találta magát, valahol Mélyhegy gyomrában. Ismerte a helyet, de ritkán látogatott oda: Mystra egyik kápolnája volt. Egyedül volt, és ismét ébren. Két gyertyaláng villogott egy oltár felett, de gyertyák nem tartoztak hozzájuk. Erősnek érezte magát. A mágikus energiák haragos tűzként tomboltak benne. Nagyobb erő halmozódott fel benne, mint életében valaha. Minden kért varázslat ott sorjázott az elméjében, új, lenyűgöző varázslatokkal megtoldva. Egyszerű fekete köpenyt viselt, hasonló színű övvel és csizmával kiegészítve. Új volt mind, a legfinomabb kelméből, a legjobb szabás szerint. Nem voltak gyűrűi, sem jelvényei, semmilyen éke. Sőt, valaki még a szakállát is levágta.
– Úrnő – mondta az oltárnak. – Köszönöm! Teljesítem a küldetést!
Elfordult az oltártól, és tett kilenc lépést. Kilépett a megszentelt hely bűvköréből, és belekezdett egy varázslatba, mely a Pokolba repíti.
Mielőtt még felidézhette volna a célpontját Avernuson, minden kékesfehérré vált körülötte. Mintha zuhanni kezdett volna, pedig semmi erre utaló jelet nem látott. A kékség eloszlott, és Halaster egy vérvörös égbolt alatt találta magát, pár centivel a megfeketedett, éles sziklák fölött. Rálépett Avernus talajára, de nem hallotta a halk sistergést, mely követte őt az oltártól a Pokolba.
A láthatatlan jelenés megremegett kissé. Sokkal nagyobb düh munkált benne, mint a férfiban. Aglarond Boszorkány királynője visszatért a Pokolba.
Egy összetört ember botorkált céltalanul Avernus kősivatagában. Alvadt vércsomók tapadtak csonka karjaira. Időnként megbotlott, és ilyenkor vörösesfekete lángnyelvek csaptak ki a szeméből. Az útjába kerülő spinagonok és abishaik reszketve tértek ki az útjából. Még az agyatlan lemurok és férgek sem mertek a közelébe kúszni.
Időnként kinyitotta a száját, és az agyában tomboló ördög hangján ordított fel. Máskor disznószerűen röfögött vagy dallamos madárhangokat eregetett. Az alacsonyabb rendű ördögök mesze elkerülték. Nem akartak osztozni másvalaki kínjaiban.
Elminster nagy nehezen visszabotorkált azokhoz a fákhoz, ahol Nergal elszopogatta Marane csontjait, és ahol többször is a sziklákhoz vágta első agyférgét. Lassan, óvatosan életre keltette az ezüsttüzet, hogy elhomályosítsa a gondolatait. Az emlékei lágyan kavarogni kezdtek, mint az őszi szélben lengedező száraz falevelek. Az ördög vad élvezettel vetette bele magát azokba az új emlékekbe... és nem vette észre, hogy Elminster felemelt egy bizonyos követ, kiemelt alóla egy oda rejtett varázstárgyat, és összetapadt hajába rejtette bal füle mögött.
A jogar fémes tapintása megnyugvással töltötte el. Felállt, és újult magabiztossággal botorkált tovább. Sikerült megkaparintania Netheresét, Telamont Tanthul Árnyékmester mágikus ereklyéjét, mely képes testrészekből testeket kiónozni, ezáltal hadseregeket létrehozni.
Gyorsan félresöpörte ezeket a gondolatokat is, elkendőzte őket némi ezüsttűzzel, és hagyta, hogy Nergal tovább robogjon egy emlék hosszú fonala mentén.
HO-HÓ, KISEMBER, VALAMI ÉRDEKESHEZ ÉRTÜNK. ÉRZEM, HOGY AZ ÉRTÉKES EZÜSTTŰZ FELGYÜLEMLIK BENNED! IGEN! TOVÁBB... MUTASD!

* * * * *

– Rettegett Geryon Nagyúr – szólt a legfiatalabb és legtörekvőbb Pokoldémona, majd egy fényfoltra mutatott a távoli sziklák felett. – Ott!
A Főherceg elmosolyodott, bár fekete sisakja csak egy halovány szájrándítást láttatott a körülötte lévő ördögökkel.
– Köszönöm, Albitur. Tiéd az első csapás – ezzel a hatalmas tüskés farok meglibbent.
Az összegyűlt Pokoldémonok hátrébb léptek. Geryon vagy ideges volt, vagy izgatott... akik életben akartak maradni, azoknak nem számított, hogy éppen melyik érzés tört felszínre.
A Pokol Ura megmondta, hogy nem kell évekig vagy egy örökkévalóságig várniuk. A Hatalmas Asmodeus megjósolta, hogy Halaster hamarosan visszatér, és elegendő hatalmat kap az istennőjétől, hogy veszélyt jelenthessen a Pokolra. Mint mindig, Asmodeusnak ezúttal is igaza lett.
Albitur meglengette sötét szárnyait, majd hadba parancsolta a seregébe tartozó cornugonokat és Pokoldémonokat. Végigsiklottak egy mérges gázzal telt barlangon, majd felröppentek egy kiszögellés fölé, ahol hegyes csontagyarak törtek az ég felé. Habozás nélkül a magányos alakra rontottak. Egyetlen hang nélkül támadtak, csupán a szárnyaik közt zúgó szél hangját lehetett hallani.
Negyven vagy tán még több ördög szállt szembe egy magányos emberrel, de Geryon egyetlen alattvalója sem vigyorgott, és nem kötöttek fogadásokat. Vajon hány ördöggel érhet fel egy istennő segítsége?
Az ember jól látta a közeledő halált. Felemelte a karját, és bonyolult kézjeleket rajzolt a levegőbe.
Az ördögök villámokat köpve csaptak le. Hatalmas tűzoszlopok emelkedtek a magányos alak körül, amint az ördögök tűzfalakat emeltek.
A levegő hirtelen megtelt fej nagyságú sziklákkal az ördögök fölött. A sziklaeső letaglózta a sereget, és az ördögök holtan hulltak alá. Az egyiküket pont tarkón talált egy nagyobb szikla. Tőből letarolta a fejét, vérző, habos masszát hagyva maga után.
Halaster imbolyogni kezdett a villámok közepette. A rángások azonban mintha erősítették volna, semmint megsebesítsék.
Az ördögök ismét lecsaptak. Meglengették tűhegyes farkukat, de belerepültek egy apró ezüstöklökkel telt felhőbe. A kezek ütötték, karmolták, tépték és marcangolták az égő ördögi húst.
Megvakított ördögök zuhantak a sziklákra. Vinnyogtak és vonaglottak kínjukban, férgek ezreit vonzva oda.
Tűzoszlopok csaptak fel Halaster körül, és az egyikük arccal a földre taszította. A tűzfüggöny mögött tucatnyi Pokoldémon és cornugon vagdalkozott hisztérikusan, és olykor annyira egymásbagabalyodtak, hogy erőszakkal kellett kitépniük magukat egymás szorításából. Vagdalkozó, rugdalódzó feketésvörös hústömeg vette körül a varázslót.
– Lassan apró cafatokra tépik – mormogta egy Pokoldémon Geryon oldalán.
Mielőtt még a Vad Úr figyelmeztetően felemelhette volna a kezét, vakító villanás szelte át a vérvörös eget. A varázslót ellepő tumultus szétrobbant. Azok, akik nem repültek messzire, szétszaggatva, hanyatt vágódtak, és füstölgő koponyával területek el.
– Qarlegon – mondta nyugodt hangon a Főherceg.
A nevezett Pokoldémon engedelmes vadászebként röppent fel. A seregébe tartózó cornugonok szó nélkül követték.
Több mint hatvanan tartoztak ebbe a seregbe. Lassan minden oldalról körülvették Halastert, és hálószerűen csaptak le rá. A vezérük ott lebegett fölöttük, és folyamatosan irányította őket.
Halaster felnézett a módszeresen közeledő démonokra, és aktivizált egy láncvillámot. A villám felizzott, de azonnal ki is hunyt. A mágikus eredetű lények természetes pajzsa hatástalanította.
Quarlegon legyintett, mire a démonok egyként lendültek támadásba.
Halaster kétségbeesetten próbált elmondani valami használható varázslatot, de Geryon és a körülötte állók már azelőtt összerezzentek, mielőtt még az első varázsszavakat elmondhatta volna. A levegő megremegett körülöttük, és összeütődtek a szarvaik.
– Mi volt ez? – kérdezte az egyik ördög, és visszahuppant eredeti helyére.
– Nagy erejű mágia – felelte feleslegesen egy öreg, sebhelyes Pokoldémon. – Mintha maga Asmodeus lett volna.
A fiatalabb ördögök meghajoltak, és védőjeleket rajzoltak a levegőbe a név hallatán. A magányos ember varázslóra meredtek, és ráncolni kezdték a homlokukat.
– Nem ő volt – mondta az egyikük, mire a többiek bólogatni kezdtek.
A démonok ezúttal egy lényként szálltak alá, döftek Halaster testébe, majd felröppentek, és magára hagyták a vérző testet. Fent újból összeálltak, és újabb elsöprő támadásra indultak.
Ismét felröppentek, láthatóvá téve a megtépázott embert, akinek az egyik karja tőből leszakadt. Néhányan kacagni kezdtek a férfi fájdalmas nyöszörgésén.
A harmadik támadásra már ezüsttűz volt a válasz. Sajnos gyengébb volt az előzőnél és csak féltucatnyi démon hullt alá fej nélkül, míg tucatnyian vágódtak hanyatt vagy menekültek el. Negyedszerre is lecsaptak, és ezúttal Halaster már nem kelt fel.
A Geryon társaságában ücsörgő Pokoldémonok már éppen fellélegeztek, amikor újabb ezüstfehér hullám áradt szét a csatatéren. Az ördögök kétségbeesetten próbáltak visszavonulni, de nem menekülhettek a gyilkos villámok elől. Két tucatnyi ördög halt meg egyetlen szempillantás alatt.
– Ki... – horkant fel egy Pokoldémon.
– Találd ki! – vetette oda Geryon. – Perstur, Agamur!
A két Pokoldémon engedelmesen a levegőbe emelkedett. Lassan, megfontoltan közeledtek az új, egyelőre láthatatlan ellenség felé. Egy villámfelhő takarta el őt, bárki legyen is az. Villámkarok nyúltak ki a felhőből, és nyalábolták fel a szétmarcangolt embert. Vakító fény burkolta be Feketeköpenyes Halastert, oly éles, hogy a Pokol teremtményeinek el kellett fordulniuk. Mire elhalványult a fény, a varázsló eltűnt.
– Ismét az istennő lenne? – kérdezte hitetlenkedve az egyik Pokoldémon.
A villámfelhő hátrált valamelyest, és Qarlegon serege óvatosan körbezárta. Bárki, vagy bármi volt is az új jövevény, egy függőleges, ovális, kék lángnyelv burkolta be. Ráadásul úgy tűnt, nem akarja, hogy körbevegyék.
– Már láttam ezt a formát. Mystra használta – horkant fel az öreg, sebhelyes Pokoldémon.
A jelenés háromszor is kisiklott a zárgyűrűből. A démonok háromszor is megpróbálták körbe venni, és egy sziklafalhoz terelni, melyből hegyes kődárdák meredtek ki, és amely egy barlangnak adott otthont.
– Ez Barbathra barlangja volt valaha, igaz? – kérdezte egy Pokoldémon. Geryon és az öreg, sebhelyes démon egyszerre bólintottak, majd a Vad Úr hozzátette. – Most Yarsabras tanyázik benne.
Mintha csak végszóra tenné, a kutyafejű, kitaszított ördög kirontott a barlangból, és meglengette számtalan karmát, melyek valóságos pengefalat alkottak.
A rejtélyes behatoló kecsesen elhajolt a karmok elől. A tapasztaltabb démonokat egy elf táncosra emlékeztették a mozdulatok.
Yarsabras egyenesen az üldöző ördögök soraira rontott, hogy szétmarcangolja őket, és hogy őt is széttépjék. A hű szolgák még a legbékésebb időkben sem szívlelték a kitaszítottakat... márpedig ezek nem voltak békés idők. A tűzburkolta idegen felröppent, és villámokkal szórta meg az üldöző ördögöket.
– Ez egy nő – állapította meg az öreg Pokoldémon, amint észrevette a sebesen cikázó, kecses ujjakat.
– Mindig is éles volt a szemed, Grimvold! – bólintott elismerően Geryon. – Istennő, vagy halandó?
A sebhelyes öreg démon összeráncolta a homlokát.
– Halandó, azt hiszem. Alacsonyabb rangú, mint az istenségek.
A Vad Úr ismét bólintott.
– Különös – szólalt meg egy másik Pokoldémon, kicsikét magasabbról szemlélve az eseményeket. – Korábban már lecsapott egyszer, de akkor magányos ördögöket ölt. Most megpróbálja kordában tartani Qarlegon seregét. Miért?
Értetlen bólogatásokat kapott csak válaszként.
– Képes kaput nyitni? – kérdezte valaki.
– Ezért vagyunk itt – felelte nyugodt hangon Geryon. – Ha kiadom a parancsot, mindannyiunknak meg kell idéznünk a seregünk, hogy elpusztítsunk bármilyen kaput.
– Ne! – kiáltott fel Grimvold, és elmondott egy rövid varázslatot közvetlenül a Főherceg mellett.
Néhányan odébb húzódtak, arra számítva, hogy Geryon halálra sújtja az arcátlan démont. A Vad Úr azonban semmit sem tett. A sebhelyes démon mágiával felerősített, mennydörgő hangon kiabálni kezdett.
– Quarlegon! Vidd onnan a sereged! Menjetek a hasadék felé! Most, különben meghaltok!
– Nessus összes tüzére! – horkant fel egy démon. – Mit képzelsz, ki vagy te, Vén Sebhelyes?
– Miért? – kérdezte egyszerűen másvalaki, amint többen is értetlenül néztek fel.
– Figyeljetek jól! – mondta Grimvold, majd a horizontra mutatott. – Ott.
Alig maradt idejük odapillantani, mielőtt a jelenés rájuk szabadult volna, illetve a hegyoldalon összeverődött ördögökre.
Valami hatalmas közeledett Avernus egén. Hatalmas sötét ököl, amely nem más volt, mint egy egész hegycsúcs. A gigantikus szikladarab enyhén oldalra fordult, mielőtt lezúdult volna a hegyoldalra.
– Tűz fölöttünk – kiáltotta egy Pokoldémon. – Ez...
– Ezt a mágiát hallottuk korábban – mondta halkan Geryon, majd megérintette Grimvold vállát. – Figyelmeztetted őket – sóhajtott fel.
A becsapódás elemeiben rázta meg Avernust, és mindannyian elvesztették az egyensúlyukat. A hegycsúcs fülsiketítő robajjal gurult végig a hegyoldalon, majd darabokra robbant. Három hatalmas szilánk lezúzta a hegyoldalt koronázó kődárdákat, majd örökre maga alá temette Quarlegon megmaradt seregét.
– De legalább agyonnyomta az idegent is – jegyezte meg egy kellően ostoba cornugon. – Ezt semmi sem élhette...
Ő volt az első, akit széné égetett egy kastély nagyságú sziklaszilánk, mely utat vágott magának Geryon seregén, és füstölgő masszává változtatta a Pokol teremtményeit.
A Főherceg és Grimvold összenéztek, de egyikük sem mozdult a helyéről.
– Elment – szólalt meg a Vén Sebhelyes. – Ez volt a végső csapás.
Geryon egyetértően bólintott, majd keresztbe fonta roppant karjait a mellkasán.
– Elment, hogy megkeresse Nergalt, és az ember szolgáját.
– Sereget toborzunk? – kérdezte Grimvold.
A Vad Úr fagyosan elmosolyodott.
– Nem. Hadd hadakozzon csak egymaga Nergal, „a Pokol jogos örököse”. Avernus mindenkit szívesen lát.
Az öreg Pokoldémon elmosolyodott az ősi mondás hallatán. A két öreg ördög egymás mellett álldogált a hegytetőn. A gyenge szellő a halál fanyar illatát sodorta az orrukba. Mindketten mély levegőt vettek, és elmerengtek a régi szép időkön, amikor mindent harc és vér és kín töltött be.

* * * * *

Simbul magányosan álldogált egy tű alakú szikla fölött, valahol Avernuson. Hosszú, ezüsthaja megfestette a vérvörös égboltot. Még mindig gyenge volt a varázslattól, mellyel egy egész hegycsúcsot zúdított a Pokolra, hogy elpusztítsa az ellenségeit, alig pár pillanattal azután, hogy kimenekítette Halastert a démonok karmaiból. Bár ezernyi ördögöt ölt meg egyszerre, mindez semmit sem jelent, ha közben Nergal kicsúszik a kezéből. Fürkésző csápjai folyamatosan vizslatják Avernus minden egyes zugát, hátha... ott van valami!
Némi tétovázás után szabadjára engedte a kékesfehér lángnyelvet. Üdv, ördög. Most aztán Pokolbéli fogadtatásban lesz részed. Itt van Aglarond királynője, finom kis husika...

* * * * *

Haragos kék lángok csaptak fel. Nergal megvonaglott a levegőben, amint beborították a testét a lángok. ÁÁÁ! FÁJDALOM! üvöltötte mentálisan és fizikailag egyszerre. Gyors varázslatba kezdett, még mielőtt lezuhant volna.
Helymágia: a következő pillanatban ő és Elminster már egy másik helyen voltak. Egy sötét, csendes, nedves barlangba kerültek, mesze Avernus tomboló kavalkádjától.
[vészjóslón csattogó karmok]
VARÁZSLÓ, MUTASS MÉG ÉLÉNK KÉPEKET, DE NE HAGYJ KI SEMMIT! BÁRMIT IS AKART MEGÖLNI MINKET, ITT NEM TÖRHET RÁNK!
Ó? Fogadunk?
SZÍVESEN. AZ ÉLETÜNKKEL, TERMÉSZETESEN.
[elismerés és szemrehányás, némán feltáruló képek]
Elminster felpillantott a mélykéken és sárgás rézszínűen csillogó rúnákból. Bár lágy arckifejezést öltött, a szemei hűen tükrözték a szimbólumok fémes természetét.
– Későre jár... a gyertyák már majdnem leégtek. Ide hallom gondolataid. Könnyíts a lelkeden.
Torm biccentett, elnyomott egy mosolyt a szája szegletében, majd letelepedett egy halom kétes kinézetű tekercs tetejére. Sűrű porfelhő burkolta be, melynek takarásában magára erőltette Elminster szenvedő arckifejezését, a tenyerébe temette az arcát, majd az Öreg Mágus hangján megszólalt.
– Csak pár szóra barátom! Beszélgessünk egy kicsit!
MOST LE LEGYEK NYŰGÖZVE, ÉS TANULJAM MEG A LECKÉT? ÉH JÁTSZOM A TE SZEREPED EBBEN A JÁTÉKBAN, ÉS MOST TE GÚNYOLSZ KI ENGEM, AHOGY EZ A TORM TETTE VELE? NOS, A TERVED BEVÁLT, EMBER! LE VAGYOK NYŰGÖZVE!
LEHET, HOGY TETSZENI FOG AZ EREDMÉNY.
FELFEDEZTEM EGY RÉGI EMLÉKET, MELYBEN MYSTRA ARRA KÉR, HOGY TANÍTSD A HÉT NŐVÉRT, MOST MEGNÉZEM, HOGYAN TANÍTOTTAD ŐKET, MÁR AMI MÉG MEGMARADT AZ EMLÉKEKBŐL, ÉS MEGTUDOM, ŐK HOGYAN TETTEK SZERT A TUDÁSRA.
[élénk emlékképek]
NEM, NE MUTASD MEG! EZÚTTAL EGYEDÜL ÁSOM KI ŐKET. NEM AZT AKAROM LÁTNI, AMIT TE MUTATSZ MEG!
HA AZ UTAZÁS NETALÁNTÁN FÁJDALMAS LENNE, NE FELEDD, HOGY KINEK KÖSZÖNHETED, SZÁMÍTÓ KIS NYÁPIC!
Nem valami bölcs dolog, ördög, de majd megtanulod, hogy a nehéz...
KÖSZÖNÖM, HOGY AGGÓDSZ, SZOLGA. TE CSAK KÚSSZ TOVÁBB!
[mentális villám, remegés, türelmetlenül csapkodó csápok, amint a gazdájuk befúrja magát...]
Alig maradt belőlem valami. Nem gondolkodom... nem, nem emlékszem. Szinte semmire. Kiürültem, mindenem átszállt ebbe az ördögbe. Én... szinte semmi vagyok. Az összes mágikus tudásom odaveszett, az ismerős arcok és nevek, még a szégyenletes tettek is, melyeket még saját magamtól is eltitkoltam. Már csak a mélyen eltemetett, elfeledett legutolsó emlékek maradtak meg. A végső kis titkok. Az a rengeteg elszenvedett év, és mégis oly nehezen válok meg tőlük...
El, te mindig egy önző barom voltál!
Mystra, ne hagyj cserben! Ments meg. Kérlek!
[felvillanó képek]
Elminster szája hirtelen kiszáradt.
– Istenem, mennyire gyönyörű! – lehelte önkéntelenül.
A fürkésző kő egy magas, karcsú nőt mutatott neki, aki fekete és bíbor selyemben közeledett az ösvényen. Fényes, éjfekete haja szinte világított a napsütésben. A bőre fehér volt és selymes, az arca... szavakkal leírhatatlan. Remény csillant a férfi lelkében, és hagyta, hogy a szíve felé szökelljen. Oly régóta volt már magányos.
Ekkor forrni kezdett a vére.
Szeresd, természetesen, de ne vessz el benne! El fog árulni!
A Srinshee egyre kevesebbet beszélt vele mostanában, pedig ő annyi mindent akart mondani neki. Most azonban...
Elminster szorosabban markolta meg a botját.
– Valóban? – motyogta maga elé. – Akkor miért nem...
Nem. nem, El! Esélyt kell adnod neki! Mystra kívánsága, és azt hiszem, így a legjobb. Szeresd, tanítsd, de ne add neki a szíved! Érd el, hogy tiszteljen és imádjon! Ez megkönnyíti majd a dolgodat, amikor úgy dönt, hogy többé már nincsen szüksége rád, és a maga útját kezdi járni.
– Honnan veszed ezt? – fakadt ki Elminster, és beleöklözött a kőlap szélébe. A szarvalt koponya megremegett, és a néhai korona szilánkjai messzire repültek.
Majd később, El. A szíved hölgye megérkezett.
– Én... a Kilenc Pokolra, Nergal sóvárog...
HAH! TÉNYLEG OLVASTAD AZOKAT A KÖNYVEKET, IGAZ?
– ...a fene vigye el az összes gyorsléptű tanoncjelöltet! Én...
A hollófekete hajú nő kecsesen kitárta az ajtót, még mielőtt a férfi elhessegethette volna a lebegő kristálygömböt. A nő vetett rá egy fancsali pillantást, majd hamiskásan elmosolyodott, és közelebb lépett a férfihoz. Keresztbe fonta a karját nem mindennapi mellein, és sokat sejtetően a férfi szemébe nézett.
– Úgy tudom, hogy tanítványt keresel – dorombolta.
Elminster beletúrt dús szakállába, és meglepetést tettetett.
– Ó, és miből jutottál erre a következtetésre?
– Mystra mondta – felelte a gyönyörűség. – Tegnap, amikor az oltár előtt térdeltem.
Elminster elengedett egy mosolyt.
– Nos, akkor bizonyára keresek is – sóhajtott fel –, bár ezúttal egy alacsony, házsártos törpére számítottam, nem... egy újabb gyönyörű nőre, de... azt hiszem... mi is a neved?
– Symgharyl Maruel – egy pillanatra tétovázott, elvörösödött, majd hátraszegte a fejét, és büszkén folytatta. – A bűvészversenyeken Árnybűvésznek nevezem magam. A legutóbb láttam a tűzlabdákból készült koronádat. Igazán lenyűgözött, lord Elminster.
– Lord Elminster? Remélem nem. Hívj „Öreg Mágusnak” vagy „El”-nek, vagy akár „Hosszúszakállnak”. Nos, Lansharra, mit akarsz, én, hogy szólítsalak? Már ha tanár és tanítvány leszünk, mondjuk úgy, tíz, tizenkét évig?
Minden szín kifutott a lány arcából. Nagyot nyelt, lehajtotta a fejét, és óvatosan megkérdezte.
– Honnan tudod az igazi, titkos nevem?
Elminster vidáman elmosolyodott, majd ártatlanul széttárta a karját.
– Mystra velem is beszélget.
SOSEM HAGYOD ABBA? NŐK, NŐK, NŐK... HA NEM LETTÉL VOLNA TE IS AZ EGY RÖVID IDEIG, AZT HINNÉM, HOGY TELJESEN BELÉJÜK BOLONDULTÁL.
NEM LÁTOK MÁGIÁT, VARÁZSLÓ! REMÉLEM NEM HITEGETED MAGAD AZZAL, HOGY TÜRELMESEBB LETTEM? UGYE NEM?
Torilban Mystra jelenti a mágiát.
IGEN... IGEN? OHÓ! AKKOR MUTASD!
Máris!

 

 

Huszonkettedik fejezet
A KIÜRÜLT ELMINSTER

A hang, melyet annyira szeretett, mintha a tűzből bugyogott volna elő.
– Miért Aglarond? Tán unod már a régi, megszokott helyek fürkészését, Mystra Kardja?
A szakállas, feketeruhás férfi abbahagyta a mászkálást, és a lángokba bámult.
– Auluua? – kérdezte. – Tanító?
– Mindkettő – lobbantak fel a lángok. – Magányos vagyok, Athalantar hercege. Múlnak az évek, én meg csak ücsörgök éjszakánként, és várok... de sosem hívsz.
Elminster legszívesebben a tűzhöz rohant volna, hogy átölelje a... semmit. Lángnyelvek siklottak végig az arcán, amint a kandalló fölé hajolt, és hirtelen könnyezni kezdett. A kövér cseppek éles sistergés kíséretében párologtak el.
– Megég a csizmád, El! – mondta a Srinshee, ezúttal lágyabb, játékosabb hangon. – Lépj hátrább, és hagyd abba a sírást. A végén még én is zokogni kezdek.
Elminster kelletlenül követte az utasítást, és tovább bámulta a lángokat.
– Hogy-hogy eljöttél hozzám? – kérdezte némiképp döbbenten.
– Te hívtál... az előbb, miközben motyogtál. Amikor azt mondtad, hogy „Ez az öldöklő varázslónő méltó párja a Srinsheenek” a méltó párom, valóban!
El elvigyorodott, és átvágott a szobán, majd vad gesztikulálás közepette hevesen magyarázni kezdett.
– Az bizony. Figyelj: küldöttek vívnak varázscsatát az aglarondi palotában, és ez az udvaronc-tanonc, ez a Simbul, akiről sosem hallottunk korábban, mindjükre lesújt a varázslataival... háromszor!
Izgatottan kirohant a szobából, majd megfordult, és visszarobogott.
– Nem könnyű lenyűgözni a Vörös Varázslókat, ennek a csitrinek mégis egész jól sikerült. Ahelyett, hogy megadták volna magukat, Ilione királynő békét köt Thay-val. Szinte már szövetségesekké válnak! A mágusok mindenhol erről a féktelen nőről és a halálos varázslatairól beszélnek. Kosszarv Ilblurt emlegetik, aki hallotta, hogy Netheril és Englezaer a boszorkánymester, és a két varázsvadász, Ammarask és Brastimeir a vakmerő mind elbuktak ellene! Aglarond túl erőssé válik. Meg kell állítani ezt a Simbult!
– A hírek valóban igazak, de volt idő, bátor oroszlán, amikor nagyra értékelted az erős varázslónőket! Vagy talán már elfelejtetted a jó Cormanthort, és Myth Drannort?
– Nem, de Mystra arra kért, hogy dédelgessem a mágiát. Nem nézhetem tétlenül, hogy egy törekvő varázsló, legyen akár nő akár férfi, egymás után kaszabolja le a varázslókat, és pillanatok alatt kioltson ekkora tudást!
– Akkor miért nem vértezted fel magad hatalmas varázslatokkal, és sújtottál le erre a Simbulra eddig? Talán félsz?
– Lehet, hogy bolond vagyok, de hogy félnék? – horkant fel Elminster. – Csak attól félek, hogy túl messzire mennék, ha megtenném. Amikor csak elhatározom, hogy kihívom Simbult, mindig meghallom Mystra hangját: „Előbb gondold végig alaposan...”
– És?
– Eddig túlságosan lefoglaltak a fontosabb ügyek, és Mystra szolgálata. Most azonban úgy fest itt az ideje, hogy lesújtsak erre a Simbulra... miután alaposan megvizsgáltam a tetteit, ahogy Mystra utasította, természetesen.
– Úgy látom, már elhatároztad, hogy meg kell halnia, Mystra Kardja. Bár lehet, hogy ez nem is olyan egyszerű, mint ahogy elsőre látszik: nem gondoltál még arra, hogy ez a varázslógyilkos legyőz? Veszélyes, akár meg is ölhet.
Elminster széttárta a karját.
– Bármikor legyőzhettek és megölhettek volna. És mit ér az életem? Csak egy apró része vagyok az egésznek, amely a többséget szolgálja.
A lángnyelvek mosolyt formáltak, mosolyt, melyet oly jól ismert, hogy ismét fojtogató könnyek törtek rá.
– Lassan elmegyek, El, úgyhogy jól figyelj rám: ha elmész Aglarondba, készülj fel életed legkeményebb varázspárbajára! Nyílt elmével menj, és készülj fel rá, hogy meglepnek!
Szikrák és hamu szállt a levegőbe egy nagy puffanás kísértében. A tűz kialudt, és sötétbe borult a szoba.
ÁÁÁ, ÉS MEGLEPTEK! TE BIZTOSAN MINDENT MEGTETTÉL, HOGY A JÓ FAERŰNT ÉRDEKES HELLYÉ FORMÁLD A VARÁZSLÓK SZÁMÁRA... DE MÉG MINDIG NEM LÁTOM A TITKOS MÁGIÁT, AMELYET KERESEK, NEMDE BÁR?
[suhanó fényes képek]
– A pletyka úgy terjed, mint az ugatva vágtázó kutya. Az igazság ellenben csendben kúszik csak a nyomában.
Elminster felsóhajtott, majd helyeslőn biccentett.
– Szép mondás, Thauntar. A varázslók azonban halottak, mégpedig elég sokan.
A félszemű harcos megvonta a vállát túlságosan nagy páncélja alatt, majd folytatta.
– Próbálom úgy nézni az igazságot, ahogy az Úrnő tanította. Megértem, hogy több mindent hallottál, mint ami valójában igaz. A békekötés nem jelent szövetséget, csak nem hadakoznak tovább egymással. Aglarond elérte, hogy életben maradjon – egy pár évig legalábbis –, míg Thay lehetőséget kapott az ármányra és intrikára. Beszivároghatnak a palotába, és hosszú távon minimális ráfordítással kebelezik majd be Ilione birodalmát.
Elminster csak egy vállrándítással felelt.
Thauntar felemelte egyik rozsdás kesztyűjét, és folytatta.
– Ráadásul azután kötötték ezt a békeszerződést, miután ez a Simbul megölt három thayi küldöttséget.
– Igen, és miért tette? Tán durván bántak vele?
– Miért, talán a thayiak nem durvák mindenki mással? De többről van itt szó: a küldöttek mindegyike varázsló volt, és arra készültek, hogy mindenkit megöljenek a palotában, miután befészkelték magukat.
– Azt hallottam, hogy Simbul minden varázslót megöl, aki csak az útjába akad... alig tudom elhinni, mennyi mindenkit ölt már meg ilyen rövid idő alatt!
– Simbul, és jól figyelj a szavaimra, csak azt öli meg, aki Aglarond ellen támad.
– Ugyan kérlek, cormyri varázslók?
– Ma éjjel érkezik egy küldöttség Chessenta városából, thayi varázslók lapulnak a soraikban. Cormyr tehát önkéntelenül segíti a kémeket.
– Köszönöm a tanácsaid, bölcs Thauntar – adta meg magát Elminster. – Megyek, és megnézem magam ezt a varázsló gyilkost.
– Mindig az a legjobb – értett egyet a harcos. Biccentettek egymás felé, majd összeölelkeztek, és megpaskolták egymás vállát. Intettek egymásnak, majd elváltak... az egyikük fényes szikrákká változott, és elillant, míg a másikuk nehéz, viseletes csizmájával indult meg a domboldalon.
GONDOLOM, EZT AZ IZMOS HARCOST IS SZERETTED!
Nem, de Mystra igen.
ÉS?
Nincs és. Meghalt.
HAH! KÁRBAVESZETT A FIGYELME ÉS AZ IDEJE!
Nem éppen. Mystra nem egyszerű eszközöknek tekinti az embereket, nem a pillanatnyi hasznukat nézi. Inkább virágokként kezeli őket, akiket gondozni kell a kertjében. Minden évben szebben pompáznak, és egyre nagyobb lehetőségek rejlenek bennük.
[ördögi horkantás, poros pókhálókként széttépett emlékek, fájdalmasan ziháló varázsló]
NE VESZTEGESD AZ IDŐMET, ELMINSTER!
Moreyeus Szája megremegett félelmében, amint a karcsú, zilált hajú nő megvillantotta a békés tárgyalást jelző kézjelet. Egyszerű mályvaköpenyt viselt, amely egy sállal, nem pedig övvel volt megkötve a derekánál. Nem viselt fegyvert, és mezítláb álldogált a palota udvarának gyepén.
– Aglarond üdvözöl – mondta szórakozott mosollyal az arcán. Haja fényesen ragyogott, szemeiben azonban sötét sejtelem tükröződött. – Minden igaz barátot szívesen látunk itt.
Az arannyal és gyűrűkkel teletűzdelt Száj mögött némán álldogáltak a szintén királyi díszbe öltözött követek és szolgák. Egyesek leplezetlenül remegtek, míg mások a fegyvereik vagy bűvös talizmánjaik után kaptak. Néhányan sűrű verítékben úsztak.
A nő melegen, szinte már anyaian rájuk mosolygott, és elindult felfelé az ösvényen. Kecses volt és felséges. Inkább egy uralkodó benyomását keltette, semmint egy tanoncét. Csupán néhány halovány szikra, melyek ruhája fodraiban játszottak, jelezte felgyülemlő mágikus erejét: egy védőpajzs, mely elhárít minden álnok, hátulról jövő támadást. Senki sem hitegette magát, hogy a szikrák csak véletlenül csillantak meg előttük. Azt beszélték, hogy Aglarondban még a levelek sem mertek lehullani Simbul engedélye nélkül.
Az ösvény liliomágyakkal övezett kicsiny tavak közt vitt. Időnként kiugrott belőlük egy-egy naphal, hogy szúnyogra vadásszon a levegőben. Az út árnyékos fasorok közt vitt, és a palota egyik oldalbejáratába torkollott. A követek sorra beléptek Simbul meleg mosolyától kísérve. A nő is belépett a nyomukban, majd gondosan porrá zúzta a követek egy részét valamiféle mohó pusztító varázslattal.
A túlélők éktelen sikoltozásba kezdtek.
Az egyik fa mögött kuporgó Elminster is varázslásba fogott. Megidézte saját képmását, majd fellebegett a levegőbe.
– Gyilkos! – kiáltotta. – Fordulj meg, és nézz szembe a végzeteddel! Túl sokáig öldököltél. Párbajra hívlak!
A gyilkos ezüstlövedék, mely azonnal megölt volna bármi nemű élőlényt, még azelőtt villant, hogy a nő megfordult volna.
– Távozz, Thay álnok teremtménye!
– Nem vagyok Thay barátja – felelte a lebegő, feketeruhás, szakállas férfi.
– Ha segítesz nekik, a szememben thayi vagy. Aglarond összes ellensége thayi, függetlenül attól, hogy hová tartoznak – vágott vissza a nő.
– Gyere elő és harcolj! – vicsorgott Elminster. – Álnok gyilkos!
– Lehetséges kémeket és álnok viperákat hívtam be a királynő palotájába – mondta Simbul, és a háta mögött krákogó, köhögő emberekre nézett, akik vakon csépelték a levegőt a sűrű füstben. – Én felelek értük. Én határozom meg, hogy kivel és mikor harcolok. Nincs kedvem az ostoba párbajokhoz. Tűnj el innen!
Elminster gúnyosan rávigyorgott válaszképpen. Lassan elfordult, és nyílpuskaszerűen megcélozta a nőt a karjaival. Egy pillanatra sem vette le a szemét róla. Fényes villámok lövelltek ki az ujjbegyéből. A következő pillanatban az egyik lőtorony hangos robbanás kíséretében a kertbe omlott.
A nőnek elakadt a lélegzete. Elminster tovább vigyorgott, és ledöntött még három tornyot.
Simbul szemei szinte már lángoltak. Összekulcsolta két tenyerét a feje fölött, és sistergő villámokkal szórta meg az idegent.
Egy gigantikus villám telibe kapta az illúzióalakot, és messzire repítette, ki a kertből. Elminster megremegett a fa takarásában, és fájdalmasan felhorkant.
– Haha! – kiáltotta diadalmasan Simbul.
Válaszképpen a torony, amely mellett állt, lángba borult, és olvadó kőmasszaként a kertbe folyt.
– Harcolj velem, vagy ledöntöm a palotát! – zengte mögötte az ajtónyitó gong. Simbul hisztérikusan megpördült, és szétzúzta szerencsétlen rézgongot.
Újabb torony omlott le, és egy őr sisakja gurult ki belőle, egyenesen Simbul lábaihoz.
– Ez egy verseny, hogy hogyan temessük el Ilione trónját? – kérdezte szemrehányón a sisak.
Simbul szemei lángokat vetettek féktelen haragjában. A haja vadul tekergőzött a teste körül, amint a levegőbe emelkedett.
– Hol az a kígyó!
A levegő hirtelen megtelt fürkésző, hálószerű energianyalábokkal... és ott, egy fa mögött felfedezte az éppen varázsolni készülő alakot.
Simbul azonnal halálos függönyt eresztett rá, mely meggátolt bármiféle varázsugrást a térben. Ezután kimondta a varázsszót, mely azonnal a kezébe repítette a szobájában lapuló mágikus jogarokat.
Miközben a derekára csatolta őket, fényes pengék marcangolták szét a halálos függönyt, pattogó szikrákat szórva a levegőbe. Az egyik ilyen szikra tűzlabdává dagadt, és egyenesen beleszáguldott a domboldalon álló kunyhókba. A robbanás megremegtette a talajt, és a tűz mohón terjedt szét egy pillanat alatt.
Simbul elfordult a pusztítás láttán, és könnyes szemekkel ordította ki magából minden haragját. Két jogart tartott a kezében, melyek szétnyitották ellenfele alatt a talajt. A férfit elragadta a mágikus erő, és végigsodorta a kerten.
Csak igen kevés varázsló merné egyszerre használni azt a két pálcát. A belőlük kiáramló mágikus nyalábok megégették Simbul kezét. Heves hullámokban söpört végig a testén a féktelen erő, szinte már megfojtotta. Előrelendült a levegőben, és felsikoltott.
– Máshol vívjuk meg ezt a csatát, ember! Összekötöm magunkat egy varázslattal, és Vízmélyvárába teleportálok vagy Candlekeep egy titkos termébe!
A nő körül keringő haragos energianyalábok lelassultak.
– Hol? – kérdezte a kihívója.
– Crommor Agyaránál. Ismered?
– Ott találkozunk, gyilkos! – hangzott a válasz, pont mielőtt egy váratlan villám lecsapott volna a nő köpenyére. Bénító, vakító fehér tűz vette körül Simbult.
Ismerős szavak hozták vissza Simbult a valóságba, és repítették át a Letűnt Csillagok tengerén, át egészen az Agyarig. Mindig akkor jött ide, amikor ki akarta tombolni magát, vagy csak magányosan akart heverészni a csillagok alatt. Ezúttal nem üdvözölték a napnyugta hűs szellői, sőt a teste felhevült a mindent beborító, villogó mágikus gömbben.
Mystrára, ez a férfi gyors! Felállított egy párbajgömböt, melyet még Myth Drannorban használtak! Csupán egyetlen ilyet látott korábban, és az...
Hirtelen kőlándzsák nőttek ki a talajból a talpa alatt. Mohón nyújtózkodtak az áldozatuk felé. Simbul gyorsan kántálni kezdett, hogy visszaküldje őket kőágyukba. Az egyik visszahúzódó kőtüske felhasította a lábát. Fájdalmasan huppant le a zord kőre, a saját vértócsájába.
A talaj megremegett alatta, valami távoli robbanás eredményeként. Úgy látszik, a kihívójának sem tetszettek túlságosan a dárdák. A Simbul elmosolyodott, és a csöpögő vérét használta fel a következő varázslatához, hogy odarepüljön, ahol egy másik ember vérzett. Miközben repült, kinyitott egy kicsiny reteszt az övén, és kivett belőle egy kicsiny kristályt.
A mágikus energiahullámok vad robajjal zárták körbe, mint valami ketrec. Ott állt szemtőlszemben a kihívójával, a ketrecben, melyben egyetlen varázslat sem működik. A nő mágiája éppen ráfonódott az Agyar egyik magányos fájára, amely most keservesen megnyekkent, miközben a ketrec bezárult körülöttük. A levegő hamarosan megtelik szálló faforgáccsal...
A jogar tőrré változott a nő kezében, és a férfi bordái felé vágott vele. A penge célt ért, mire a horgas orrú férfi keményen ágyékon rúgta a Simbult, aki a levegőbe emelkedett a rúgás erejétől. Remegő kézzel kapaszkodott meg egy faágban, de a tőr kirepült a kezéből.
A férfi ügyesen elkapta, még a levegőben. A nő időközben a földre rogyott, és levegő után kapkodott. Elminster habozás nélkül rávetette magát.
Forogni kezdetek a földön. A nő mágiája egyre hangosabban zengett körülöttük, miközben a férfi vágásra emelte a tőrt. Simbul torkát célozta meg.
A nő kétségbeesetten felemelte a karját, hogy védje magát. A penge megvillant, és felhasította a tenyerét.
Mystra, micsoda fájdalom!
Simbul felzokogott, és megpróbálta lelökni magáról makacs ellenfelét, hogy kihúzhassa magából a kínzó tüskét...
Hirtelen legördült róla a teher. Mindent elemésztő tűz áramlott ki a tenyeréből, és megolvasztotta a tőr pengéjét.
Elminster meredten bámulta Simbul ujjai közt folydogáló ezüst tüzet. A seb begyógyult, mire Simbul megrázta a kezét, mintha kiűzhetné belőle a fájdalmat.
– Te... te Mystrát szolgálod! – nyögte ki nagy nehezen Elminster.
A nő felnézett rá a hirtelen ezüstbe váltó hajfürtjei alól.
– Persze – mondta nyugodtan. – Van, aki nem?

 

 

Huszonharmadik fejezet
LÁNGOLÓ POKOL

Visszhangzó sötétség, üres labirintus...
Félek. Nem...nem tudok gondolkodni. Hol az elmém... hol vannak az emlékeim? Hol vagyok egyáltalán? Semmim sem maradt. Semmi, csak a félelem. Félek. Magamra maradtam. Sötét, kavargó... fagy. Minden fény elszökött. Félek.
ÁÁ! EZÜSTTŰZ! VÉGRE! ENNYI AZ EGÉSZ? AZ ISTENNŐD MINDEN EGYES TITKOT ELLOPOTT TŐLED, AMIT KERESTEM? PORRÁ ZÚZLAK! EZER ÉVIG KÍNOZLAK. ÜVÖLTENI FOGSZ, MIKÖZBEN A LEMUROK FELFALJÁK A TESTEDET, MAJD VISSZAÖKLENDEZIK, HOGY ÚJRA ÉS ÚJRA MEGEHESSENEK! MEG FOGLAK... ÁÁÁ! EMBEREK!
Itt vagyok Nergal. Itt, Nergalban. Csak a csontjaimban élek, semmi sem maradt belőlem. Semmi. Az ördög győzött.
MÉGIS, HOGY LEHETNE MÁSKÉPP SZÁNALMAS EMBER?
[kárörvendő mosoly]
BÁR AZ ISTENNŐD ELRABOLTA AZ EZÜSTTÜZET ÉS A TITKAID, DE LEGALÁBB AZ EMLÉKEIDET MEGSZEREZTEM. SZÁZ MEG SZÁZÉVNYI TUDÁS ARRÓL, HOGY MELYIK MÁGIÁT HOL TALÁLNI, ÉS HOGY KELL ÉLETRE KELTENI. ISMEREM A KAPUKAT...
NEM MEREK FAERÜNRE MERÉSZKEDNI, DE HÁNY ÉS HÁNY OKTALAN EMBERT VONHATOK AZ IRÁNYÍTÁSOM ALÁ, AKIK NAGY HATALOMMAL BÍRNAK, ÉS AZ ELKÖTELEZETTJEID. VELÜK VÉGIGSÖPÖRHETEK FAERŰNÖN, ÉS MÉG TÖBB MÁGIÁHOZ JUTHATOK...
[Avernus kavargó képei, sutba vetett óvatosság]
KEZDJÜK MINDJÁRT A KIS JÁTSZÓTÁRSAD MEGÖLÉSÉVEL! GYERE, MENTSD MEG ŐT, ELMINSTER!
[mágikus energianyalábok vágódnak ki Nergalból, sziklák záporoznak egy magányos, elgyötört emberre]
HAHÁÁÁ!
[Ezüst hajkorona libben. Hatalmas villám zúz porrá egy sziklatömböt. Haragtól izzó szempár villan a porfelhő közepén. Ádáz sziszegés söpör végig Avernuson, és jut el a fülükbe.]
– Ott vagy hát, ördög! Ízleld meg, miként bánok Thayval!
[Oly gyors és fényes mágia villan, hogy Nergal alig eszmél. Azonnal verdesni kezd hatalmas denevérszárnyaival, és... ekkor felrobban a Pokol. Az ördög tehetetlenül pörög a levegőben, az összetört emberrel az egyik markában.]
A POKOL TÜZÉRE, ERŐS NÉMBER! NOS, CSUPÁN ANNYIT KELL TENNÜNK...
Nézd meg alaposan. Mennyire kecses még féktelen dühében is. Lenyűgöző...
IGEN, IGEN, ANNYIRA... MIT MŰVELSZ, EMBER? SUTTOGSZ A FÜLEMBE, AMIKOR...
[fényes tűz, ördögi fájdalomüvöltés, a két test ismét megpördül a levegőben, ezüsttűzben izzó szempár kíséri őket]
ELÉG! MÁSHOL FOLYTATJUK, HADD VEREKEDJE ÁT MAGÁT AZ EGÉSZ POKLON!
Vörös villám nyalábolta fel őket. Hirtelen kihunyt, és Avernus egy másik sarkában tette le őket. Nergal megragadta Elminster vállát karmos kezével, és előkapott egy láncot a semmiből.
Ismét feltűnt a vörös villám.
– Mögöttünk van – morogta Nergal. – Mindent elpusztít, ami az útjába áll. Sorra felkeressük a riválisaim fészkét, és a végére egész Avernus elpusztul!
Féktelen kacajra fakadt, és ismét máshova teleportáltak. Vörös füst és villám kavargott a lábuknál.
A kitaszított ördög hátrapillantott, és elismerően ingatni kezdte a fejét, vagy félelmében.
– Összetört ördögök buknak alá az égről – motyogott tovább Nergal. – Nem tart már soká, mire Nessus Ura felfigyel rá. Akkor bizony nem szeretnék a kis szeretőd helyében lenni!
Újabb villám, majd sötétség. Elminster nyakig elmerült egy szemétgödörben. A nyakára erősített láncot kezdte rángatni eszeveszetten, amely megakadályozta, hogy megfulladjon...
ISMÉT NYUGODT HELYEN VAGYUNK. HOL IS TARTOTTUNK?
Á, IGEN, EGYIK VARÁZSPÁRBAJ A MÁSIK UTÁN! EZ IS JOBB, MINT A LEGUTÓBBI EMLÉK: AZ ÁLLHATATOS ISTENNŐK KEZÉBEN FORMÁLÓDÓ, ÁLNOKNAK TŰNŐ CSÁBOS TANONCOK...
Hmm. Azt hiszem, nem kellene annyira elhamarkodottan és élesen, mint jelenleg.
[elutasító morgás, mentális csapás]
KÉSŐBB OKOSKODJ VARÁZSLÓ! MOST MUTASD EMLÉKEIDET!
[felvillanó kép]
MI EZ A BIZSERGÉS BENNEM? HOL VAGYOK...
Mélyen a bensődben vagyok, ördög. Már mindent megszereztél. Elminster ott van az elmédben. Én... én...
Nézd őt, ördög. Mennyire fenséges, amint hátraszegi a fejét, és félelem nélkül néz végig a Poklon, hogy ránk találjon. Hogyan törhet el vagy hajlíthat meg bárki is egy ilyen csodálatos pengét? Ő jelenthetne mindent számodra! Ő lehetne a harcosod a Pokolban, elpusztítana mindenkit, aki az utadba áll. Olyan hevesen szeretne, ahogy most gyilkol...
ASMODEUS NYELVÉRE, EMBER! SZINTE MÁR KÍVÁNOM, HOGY...
Jusson eszedbe az ajka, a kellemesen babusgató ezüst haja...
IGEN! IGEEEN!
Emlékezz az ölelésére, az elsuttogott szavaira...
IGEN, IGEN! Ő KELL NEKEM!
Igen, nézd meg újra azt az emléket, melyben...
Ismét hátrarepülünk, és a Pokol megremeg körülöttünk, amint Simbul tőrként a saját húsába döfi a két jogart, melyek kilehelik utolsó erejüket, és eltűnnek. Simbul megremeg, térdre rogy a füstölgő ördögtetemek és összezúzott tornyok között. Mi meg akarjuk ragadni, közel akarjuk húzni magunkhoz, hogy átöleljük, és meggyógyítsuk...
Harag villan a szemekben.
– Te! – sikoltja a nő, elemi erővel a hangjában.
Nergal megismeri a fájdalmat.
ÁÁÁUHH! NESSUS TÉPJEN SZÉT, SZUKA! ÉN...ÉN...
Szerettek. Sokkalta jobban szeretlek, mint a Pokol tüzét.
IGEN!
[félredobott gyilkos villám]
IGE... NEM! MIT MŰVELSZ VELEM, EMBER? TŰNJ AZ ELMÉMBŐL!
Simbul következő varázslata halálos tűzesőt zúdít a Pokol teremtményeire.
Megpördül, mint egy táncos, és lesújt az Avernus megtépázott szikláin gyülekező ördögökre.
Fekete és vörös hús olvad szét. Iszonyatos fájdalomüvöltés harsan kórusban.
Nergal megremeg, és egy közeli kiszögellésbe kell kapaszkodnia, hogy elviselhesse a rátörő fájdalmat.
NEM TUDOM MEGÖLNI! ANNYIRA TISZTA, ANNYIRA GYÖNYÖRŰ! MEG KELL KAPNOM, MEG KELL... ALASSRA, ITT VAGYOK!
A Pokol jövőbeli Ura a levegőbe emelkedik, és hívogatón kitárja hatalmas denevérszárnyait.
ITT VAGYOK KIRÁLYNŐM!
Simbul tenyeréből kivágódó villám oly erős, hogy ledönti a lábáról, és hátraveti őt. Esés közben a villám után küldi a gondolatait, hogy behatoljon az ördög elméjébe, miközben az ezüsttűz belemar a testébe.
[Egy gyors pillantás Avernusra, majd egy magányos női alak emelkedik fáklyaként a vérvörös égboltra. Lángoló haja vad hálóként fonja körül a testét. Az ördögök megremegnek és felordítanak, majd eltűnnek szem elől. A távoli hegycsúcsok megrázkódnak, és forró tüzet okádnak magukból.]
Ezüsttűz mar bele a forró sötétségbe...
*Megjöttem, EL*
Szeretlek. Ebben az ördögben vagyok, teljes egészében. Csodás vagy, Mystra!
[csodálkozás] *Természetesen.*
Nergal megállás nélkül üvölt a testét marcangoló tűzben. A kegyetlen Simbul hagyja, hadd szenvedjen. Csak azért nem pusztítja el örökre, mert Elminster csapdába esett az ördög testében, de fokozatosan halványul, mint a tűz...
Ne, ne hagyj itt!
NE, NE HAGYJ ITT! NE TŰNJ EL... MIT BESZÉLEK?
KI INNEN, FÉREG! TŰNJ AZ ELMÉMBŐL, EMBER! MEGFERTŐZÖL! TŰNJ EL!
[Nergal életre hívja minden erejét, egyetlen vöröses-fekete hullámban, mely elég erős ahhoz, hogy legyőzze még a Simbul tombolását is. Ekkor kilő. Képek kavarognak értelmezhetetlen káoszban, fényfoltok villannak összetört üvegszilánkokként, emlékek, és nevetés és könnyek áramlanak át a szennygödörben gubbasztó alakba. A meztelen férfi megvonaglik, és öklendezni kezd, miközben a Pokol valósággal szétszakad körülötte.]
NA, BOSZORKÁNY MOST TE KÖVETKEZEL!
[Feketésvörös villámok csapódnak ki a hatalmas ördög testéből, és szelik át a vérvörös égboltot, mint vérre szomjazó hatalmas karmok.]
Becsapódás, enyhe tántorgás, de a gyönyörű nő talpon marad...
– Ez a legtöbb, amire képes vagy, ördög? – nyílnak szólásra a véres ajkak. A karcsú ujjak megmozdulnak, és tűz tör elő belőlük...
Kékesfehér lángnyelvek indulnak útnak. Nergal felüvölt...
[vörös villám, és hisztérikus szárnyalás]
EZ KICSÚSZOTT A KEZEMBŐL. HOL VAN ASMODEUS? HOL VANNAK A POKOL ŐRZŐI? VAGY TÁN MINDENKIT MEGÖLHET?
A POKOL TÜZÉRE! KÉPES LESÚJTANI RÁM RAJTAD KERESZTÜL!
[hatalmas, sötét mentális villámcsapás, mely gyilkos fénnyel repül át a járatokon...]
[...és pattan vissza, hogy Nergalba csapódjon]

* * * * *

A zokogó, reszkető ördög megfordult a sötétben, miközben semmivé foszlottak a láncai.
– Sajnálom – mondta a meztelen, mocskos ember az oldalán, majd meglengette a karjaiból maradt csonkokat. – Elég szoros kapocs köt össze minket, hogy ez működhessen.
Egy hirtelen mozdulattal Elminster megérintette a füle mögé rejtett mágikus tárgyat, majd fagyos ridegséggel felidézte a megfelelő szavakat: Tanthul akaratának és az én parancsomnak megfelelően, érintsd meg a csontszilánkjaimat... mégpedig azonnal.
Nergal csak egyetlen futó pillantást vethetett a szolgájára, mielőtt Elminster csontszilánkjai eredeti méretükre nőttek a testében, apró cafatokra tépve őt.
[énekhang, vad, üvöltő zene, vörös tűz, hitellenkedő ördögi szempár, kihunyó élet... megnyugvás]
A magányos, megnyomorított Elminster térdre rogyott, és keservesen zokogni kezdett Avernus egy sötét barlangja mélyén. Az idegen elme, mely egy örökkévalóságig tombolt az övében, eltűnt...
Gonosz dolog elveszíteni bármit, amit ilyen jól ismer az ember.

* * * * *

[vörös, idegölő fájdalom, mely lassú kínok közt enyhül csak, de lassan visszahúzódik, és feltűnik némi fény...]
– A tűz emésszen el mindent! – átkozódott Nergal. Mindig teljesen legyengült, amikor újra alakot kellett öltenie a kavargó füstből. Bizonytalanul körbenézett a törmelékkel teli barlangban, és nagy nehezen felfedezte a fekete követ, mely mindig ott volt, amikor kijátszotta a halált. Újabb nagy erejű mágia ment veszendőbe, ráadásul egy ostoba óvatlanság miatt.
– Ez meleg volt – suttogta. Még ahhoz is gyenge volt, hogy felmorduljon. – Sosem uralkodom a Pokolban, ha lebecsülöm az embereket.
– Milyen igaz – jegyezte meg egy kedves hang a háta mögött.
Nergal, a Pokol törvényes hercege megpördült, amilyen gyorsan csak új, gumiszerű lábaitól tellett.
Egyenesen Aglarond Boszorkány királynőjére esett a tekintete, aki alig egy karnyújtásnyira lebegett előtte.
Mosolya egy farkaséra emlékeztetett, szemei két sötét lángnyelvet idéztek.
– Pusztulj el ördög, örökre – sziszegte, és kiterjesztette a karjait. Ezüst tűzzel átitatott szentelt víz záporozott a Pokolbéli teremtményre. Nergal a Simbul karcos hangját hallotta utoljára életében.
– Bárcsak újra és újra megölhetnélek, azért, amit a szerelmemmel tettél!

* * * * *

Egy sötét, pikkelyes kéz letette a benne lévő, füstölgő serleget.
– Milyen lenyűgöző! – jegyezte meg Asmodeus, női ördögökből formálódott trónjából.
Nessus Ura lustán kinyújtotta a karját. Halálos mágia serkent az ujjai közt, és kúszott át ökölbe szorított tenyerébe. Mikor a tenyere már megtelt vele, megrázta a csuklóját, és Avernusra küldte az erejét. A varázslat majd megöli a zokogó nőt, aki a meggyötört varázsló fölött gubbasztott, és minden figyelmét lekötötte, hogy átadja neki az életerejét.
Asmodeus elmosolyodott. Milyen ironikus...

* * * * *

A sodródó csillagok gyűrűjében Mystra eltolta a bömbölő férfit a melleitől. Feltartotta a fejét, hogy megmutassa neki a leghatalmasabb ördögöt, aki kajánul vigyorgott, miközben halálos mágia töltötte meg a tenyerét.
– Most! – utasította az istennő.
Feketeköpenyes Halaster furcsa, cuppanó hangot hallatott, fekete láng gyúlt a szemében, majd ádázul felhorkant.
– Asmodeus! Hódolj be!
A Pokol Ura felkapta a fejét a hang hallatán... tekintetük összetalálkozott a világok és síkok és a kavargó káosz kellős közepén.
Halaster megvillantotta fanyar mosolyát, és kimondta a varázsszót, melyet Mystra tanított neki. A tébolyult varázsló minden őrültsége átáramlott Asmodeusba, eltorzítva pompás testét.
Az ördög döbbent, vészjósló szemei kikerekedtek, és arany tüzet okádtak. Szája hitetlenkedő sikolyra nyílt. A legyőzhetetlen varázslat végigsöpört az elméjén.
Mystra lezárta a kapcsot a végtelen tér, és Nessus között. Asmodeus hunyorogni kezdett a félhomályban, majd szippantott egyet a serlegéből. Mire is készült? Valami érdekesre...

* * * * *

Mystra lágyan lefektette a feketeköpenyes varázslót az ágyára, Mélyhegy gyomrában. Barátságosan megveregette az őrködő éjsárkány pofáját, majd visszatért a végtelen térbe, ahol Azuth várt rá.
Amint egyesültek, Mystra felsóhajtott, elmosolyodott, majd megjegyezte.
– Szeretem a boldog végkifejletet.
Mielőtt megcsókolta volna a nőt, Azuth összeráncolta a homlokát, és lágyan megszólalt.
– Ez gondot jelenthet a jövőben.

* * * * *

Avernuson kihunytak a fekete lángok, melyek valaha Nergalt jelentették. Egy lemur kapta fel a fejét, és indult meg a szag irányába. A féktelen tombolás, mely megfeketítette a köveket, melyeket annyiszor megfeketítettek már korábban, végre elült. Egyelőre.

 

 

Huszonnegyedik fejezet
EGY KIS FELFORDULÁS AGLARONDBAN

– Hadd üdvözöljem Thorneira Thalancet, Aglarond Királyi Helytartóját – zengte ünnepélyesen az Álarcos, és az előtérbe tolta a gyönyörű ruhában pompázó nőt.
Phaeldara felpillantott a trónból.
– Nem, még három pillanatig nem az. És nem azt mondta az Uralkodó Fúria, hogy csak helytartónak hívjuk magunkat, és ne használjuk ezeket a címeket, amelyektől azonnal kétségbe esnek a követek és a hírnökök?
– Pont azért teszem – felelte az Álarcos, és enyhén felkuncogott. – Három pillanat, édesem! Már legalább két pillanat óta fel kellett volna állnod a trónról!
Az udvaroncok és a követek közelebb húzódtak, hogy minden egyes szót és tréfát tisztán halljanak.
Phaeldara kecsesen felállt, majd Evenylhez fordult, aki egy közelben lebegő padon üldögélt.
– Nőt sértettek meg valaha ennyire? – kérdezte.
A negyedik egykori helytartó felemelte a kezét, és számolni kezdett az ujjain.
– Hadd gondolkodjam. Volt...
Ekkor robbanás rázta meg a tróntermet. A helytartók megpördültek, a fal mellett sorjázó udvaroncok izgatottan mormogni kezdtek. Mind azonnal elhallgattak, amint megpillantották a jelenést.
Aglarond Boszorkány királynője állt a terem közepén, anyaszült meztelen – meztelenül, megviselten szorongatott valamit a karjaiban.
Haja úgy tekergett körülötte, mintha önálló életet élne. Szeme két sötét, halálos csillagra emlékeztetett, amint körbenézett a teremben. Ha zavarta is, hogy meztelen testét csak mocsok és vér borítja, semmi jelét nem mutatta.
Egy sovány, szakállas, mocskos férfit tartott a karjaiban, akinek csupán csonkok lógtak a karjai helyén. Feje oldalra billent, élettelenül fityegett a nő ölelésében, mint egy tehetetlen rongybaba. A királynő megfogta a fejét, és óvatosan visszatette a vállára, majd elmosolyodott, és a döbbent helytartókra nézett.
– Csak, hogy mondjak valamit – kezdte Aglarond Boszorkánykirálynője –, visszajöttünk.
Válaszképpen újabb robbanás rázta meg a termet, és feketés lángnyelvek jelentek meg mögötte. Az udvaroncok visítva lapultak a falhoz. Bűzös kénszag töltötte meg a levegőt, és denevérszárnyú, szarvalt ördögök váltak ki a lángokból. Kitárták hosszú karmaikat, hogy megragadják Simbult és különös terhét.
– Geryon, a Pokol főhercege küldött minket, hogy vigyünk vissza a Pokolba, hogy örökkön örökké ott szenvedj – dörögte az egyik ördög.
Simbul elsuttogott egy varázsszót. Villámok vágódtak ki a padlólapból, melyen az ördög állt. Felcsaptak egészen a mennyezetig, majd vissza. Halk sikolyok harsantak, és a következő pillanatban már csak füst, és élettelen ördögi tetemek látszódtak a padlón.
A Boszorkány királynő elmosolyodott az eredmény láttán.
Ekkor újabb ördögök bukkantak elő a lángokból. Ők már nem vigyorogtak olyan öntelten.
– Tényleg azt gondoljátok, hogy a saját fészkembe ilyen könnyedén elintézhettek? Itt nem vagyok egyedül!
Feltartotta a tenyerét, melyből kékesfehér lángnyelvek csaptak fel. A mögötte álló helytartók is hasonlóképpen cselekedtek, hogy még több kék lángot keltsenek életre.
– Ők sem, boszorkány! – kiáltotta az egyik udvaronc, akinek vad mágikus hullámok cikáztak az ujjai közt.
– Úgy van! – kiáltotta egy másik, és levetette a köpenyét. – Thayért!
– Igen – hallatszott egy harmadik hang. – Hadd bukjon el a királynő és Aglarond egyazon napon, Thay legnagyobb dicsőségére!
Az egyik korosodó udvaronc izzó szemekkel rántotta elő a tőrét, és a magát leleplező Vörös Varázsló torkába mélyesztette. A termet azonnal megtöltötték a kiáltások, és a varázslatok sistergő hangja.
A trón melletti ajtó kivágódott. Thaergar az Ajtónálló rontott be egy új, csillogó karddal a kezében. Tátott szájjal meredt a tumultusra, majd megragadott egy tőrt, és célba vette vele a jelző gongot.
A következő pillanatban magasra emelte a kardját, és rohamra indult.
Vörös lángnyelvek csaptak fel előtte, és a padlóra taszították. Épp idejében pillantott fel, hogy lássa, amint egy hatalmas, vörös ördög Phaeldara fölé tornyosul, egy harci villával az egyik, és egy tüskés ostorral a másik kezében.
– Szép hús – dörögte, és a nő elé nyúlt.
Thaergar az Ajtónálló és Phaeldara a Pokoldémonra meredt, majd a mögötte tomboló Vörös Varázslókra és ördögökre, és a sistergő, halált osztó varázslatokra.
– A fenébe – mormogták egyszerre.

* * * * *

A levegő megremegett az asztal fölött. Apró, ezüst és kék szikrák pattantak ki a puszta légből, és kezdtek feszes körben keringem.
A fényük felkeltette egy alak figyelmét, aki döbbenten meredt rájuk.
A következő pillanatban egy szék csapódott a falnak, amint a férfi hátralökte, és a korát meghazudtoló fürgeséggel vágott át a szobán. Egy kopott pajzshoz lépett, és kihúzott mögüle két rozsdás tőrt. Az egyik egy pálcává, a másik egy jogarrá változott, amint hozzájuk ért. Mindkettőt az örvénylő csillagokra irányította, majd Cormyr Udvari Varázslója megszólalt.
– Mystra szent nevére, ezek meg hogy jutottak át a mágikus pajzson? És mi ez egyáltalán?
Válaszképpen a csillagok kicsit lejjebb ereszkedtek, és ezüstzuhatag formájában a padlóra zúdultak. Egy szellemalak rajzolódott ki belőlük: egy lélegzetelállítóan gyönyörű elf nő, aki alig tűnt kilenc évesnek, holott a szemei oly bölcsességet sugároztak, mely csak az istenekben lakozik... de legalábbis egy kiválasztottban, aki jó pár évszázadot megélt már.
Vangerdahast leeresztette a pálcát és a jogart.
– Ki vagy... te? – hebegte rekedten.
– A legtöbben csak Srinsheenek hívnak – felelte –, mindkettőnkre szükség van Aglarond tróntermében. Azonnal.
– Aglarondban? Miért?
– Ott van Elminster összetörten egy csata kellős közepén, és a segítségünkre van szüksége... és Mystra szólít, hogy menjünk – tette hozzá, majd kinyújtotta a kezét.
Vangerdahast egy pillanatig meredten bámulta, majd túláradó szenvedély öntötte el az arcát, és lelkes kisgyerekként szaladt át a szobán.
– Igen! – harsogta villogó szemekkel. – Igen!

* * * * *

A harcosok kivont karddal a kezükben robbantak be a trónterembe. Mindenfelé halálos varázslatok cikáztak, az öldöklő ördögök kéjes, míg a haldoklók véres hörgése töltötte be a levegőt.
Pusztító tűz csapott fel a sikoltozó udvaroncok között. Páran nekiestek egy Vörös Varázslónak, aki válaszképpen füstölgő hamuvá porlasztotta őket.
A rémült tömeg közepén egy szolgálólány egyensúlyozott egy ezüsttálcával, melyet el is ejtett, amikor az egyik ördög felhasította a mellénye elejét. Kinyújtotta karcsú kezét, átdöfte a hatalmas Pokoldémon testén, amely azon nyomban kék lángnyelvekké olvadt.
Egy közelben álldogáló Vörös Varázsló elhűlve nézte a cseléd mozdulatait, amint a következő útjába kerülő ördög felé nyúlt, majd bosszúsan felszisszent.
– Most már aztán elég!
Kettős villanás látszott, és a szolgálólány és az ördög is eltűnt szem elől... Mystra helyén azonban megjelent kilenc táncoló csillag, melyek egy kék lángnyelv körül köröztek.
A Vörös Varázsló még fel sem ocsúdhatott előző döbbenetéből, mikor a lángnyelv kialudt, a csillagok pedig a padló felé röppentek. Amint hozzá értek egy-egy padlólaphoz, egy-egy meglepett alak termett a helyükön. Értetlenül bámultak bele a csata forgatagába.
– Feketepálca Khelben! – suttogta elhűlve a Vörös varázsló, – és a Hetek! Mind itt vannak! – bizonyára megbocsátják majd neki, hogy elfelejtette megemlíteni Vangerdahastot, és a törékeny elf nőt, akik a két utolsó csillagból pattantak ki...
A következő pillanatban Khelben lesújtott három ördögre kíméletlen villámaival. A rossz helyen álldogáló Vörös Varázslónak minden gondja örökre megoldódott.
Vízmélyvára Fővarázslója szinte tombolt féktelen dühében. A magasba dobta a pálcáját, mely megállt a levegőben, és izzani kezdett a hatalmas mágikus energiáktól. A teremben cikázó összes villám és tűzsugár elhalt a pálca körül keringő ártalmatlan mágiafelhőben. A levegő kitisztult, és mindenki tisztán kivehette a terem közepén térdelő Simbult, aki Elminstert védte a testével. Felemelte a tenyerét, és ezüsttüzet küldött a nővérei felé. Ők azonnal gyilkos lángnyelvekké formálták, majd útjukra engedték őket: az összes ördög azonnal semmivé foszlott, akihez csak hozzáértek.
– Nővérem – szakadt fel Dove-ból. – Mit művelsz? Mystra bocsássa meg...
– Most még nem – szakította félbe Aglarond Boszorkány királynője. – Figyelj!
Ekkor Khelben lebegő pálcájára mutatott.
A csapdába ejtett nagy erejű varázslatok ezüst energiahálóvá alakultak. Gyorsan növekedett, és lassan betöltötte az egész termet. A Srinshee elvegyült a szálak közt, és meglovagolta őket. A háló egyre nagyobb és fényesebb lett, szinte már vakítóan csillogott.
– A Szövedék! – kiáltotta Simbul. Kitárta a karját, és az ajtóban gyülekező árnyékokra mutatott. – És az ellenségeink!
Nem, nem árnyak voltak, hanem a Szövedékhez hasonlatos sötét háló. Idegen varázslók léptek a terembe. Pálcákat és varázsbotokat lengettek, és ütemesen kántáltak: „Shar! Shar!”
– Anti-Szövedék? – kérdezte hitetlenkedve az egyik udvaronc. – Létezhet ilyen?
A férfi mellett álldogáló, sötét köpenyes udvaronc álnok mosolyt vetett rá, majd megragadta a nyakát egy csáppal.
– Létezik bizony – vigyorgott boldogan a haldokló emberre. – És mi árnyak benne látjuk a fényt!
A nők, férfiak és ördögök számolatlanul hullottak az egymásnak feszülő varázslatok erdejében. A mágia szédítő sebességgel pusztított. Egyszerre három ördög vetette magát Simbulra, hogy letépjék a fejét. Az egyikük átszúrta a nő torkát, hogy elnémítsa készülő varázslatát. Mindenki megfeledkezett a földön heverő mocskos, remegő férfiról, akitől oly brutálisan elszakították Simbult. Egy közeli robbanás felrázta az ájult alakot. Körülnézett a véres csatatéren, és megrázta a fejét... undorában vagy kétségbeesésében, nem tudni. Mindenesetre kúszni kezdett. Kifacsart tetemek mellett vitt az útja, miközben a mennyezet kődarabkái folyamatosan záporoztak rá. A terem falai megrepedtek és megroppantak a gigászi varázslatok erejétől.
Miközben Simbul keményen küzdött az ördögökkel, a Shar varázslók fekete villámokkal ostromolták a padlót a kúszó ember körül, füstölgő kődarabokkal temetve be őt. A férfi tudomást sem vett róla, csak kúszott tovább rendületlenül, mint Avernus mohó férgei.
– Ki... – kiáltott fel az egyik Shar varázsló. – Állítsátok meg!
A figyelmeztetés túl későn érkezett a sötétség hódolói számára. Elminster Aumar, aki egykoron Athalantar hegyvidékén pásztorkodott, előrebukott. Megviselt, fájdalommal telt arca az ezüsttálcára hullott, melyet maga Mystra hagyott ott.
Éktelen robaj söpört végig a termen. Mindenki ledermedt, és a hang irányába nézett. Még a varázslatok is kihunytak, és a haldoklók is elhallgattak. A mérhetetlen erejű mágia hangját hallották, mely most kiszabadult. A mágia hangját, melyet Mystra hagyott hátra a Kiválasztottjának.
Egy újra ép és egészséges varázsló állt a kék lángnyelv kellős közepén. Vakító fehéren izzott, csak a körvonalát festették meg kék hullámok.
Ellépett a tálcáról, és imbolyogni kezdett a mágikus energianyalábok közt, melyek megremegtették az egész termet.
Pusztító sugarak csaptak ki Elminster ujjbegyeiből és szemeiből. Megérintették, és örökre elemésztették az összes ördögöt és Vörös Varázslót, malaugrymot és Sharr varázslót a trónteremben.
Az Öreg Mágus a terem végében gyülekező sötét hálóra irányította a kezét. Vakító kékesfehér lángnyelvek lövelltek ki a tenyeréből.
A robbanás letépte az épület azon végét, és beengedte a ragyogó csillagok fényét. Elminster ugyanolyan áhítattal nézte a pusztítást, mint mindenki más a teremben. A hirtelen beállt néma csendben a mennyezet megroppant, és lomhán beomlott.
Zömök, halálos kődarabok záporoztak az alant állókra. Ha a Hetek és a Feketepálca nem aktivizálták volna oly gyorsan a védő varázslataikat, mindenki meghalt volna a teremben.
Így azonban halálos kövek helyett csupán vastag porréteg, és súlyos csend ereszkedett rájuk.

* * * * *

Az éjszaka már kezdett átcsapni vörös hajnalba, mire a felfordult trónteremre végre nyugalom ült. Az udvaroncok, a tetemek és Mystra küldöttei mind eltűntek. A trónterembe akadálytalanul besütöttek a még fent lévő csillagok, hisz a mennyezet darabjai szanaszét hevertek a padlón.
Elminster és Simbul egymást átölelve álldogált. Három helytartó kicsivel odébb üldögélt, és királynőjük parancsára vártak. A negyedik helytartó hiányzott mellőlük, de gondosan ügyeltek rá, hogy még véletlenül se idézzék fel az arcát és a nevét. Lesz még idejük a gyászra.
– Ó szerelmem – törte meg a csendet Simbul –, amikor azt hittem, hogy elveszítelek...
– Most már semmi baj – szakította félbe lágyan El, majd megcsókolta a nő orrát, szemöldökét és fülét. –, megfogadom, hogy ezentúl több időt töltök veled, és hagyom, hogy Faerűn a beavatkozásom nélkül boldoguljon.
– Ezt én is megfogadom – helyeselt Aglarond királynője, és megcsókolta a férfit.
– Helyes – sziszegte egy hang egy közeli törmelékhalom alól.
Phaeldara és Thaergar az Ajtónálló egy náluknál háromszor nagyobb kőlap alá szorultak. A harcos törött mágikus kardja, és a csata hevében a falról leakasztott pajzs tartotta fel a kőlapot, mely így nem zúzta agyon őket. A roppant súlytól azonban nem tudtak kiáltozni.
– Mind a ketten tartsátok ezt be!
– Igen – jegyezte meg Thaergar, majd összerezzent, amint Phaeldara megmozdult eltört karja mellett. – Teljes... mértékben... egyetértek.
A három helytartó valahogy meghallotta erőtlen hangjukat, mire kiabálni kezdtek, hogy odahívják Elminstert és Simbult.
Miközben a többiek a megfelelő varázslat szavait kántálták, mellyel kiszabadíthatják őket, a törmelék alján heverő két alak, mintha más hangokat is hallott volna.
Különös, vidám kacaj, mely csakis a mágia istennőjétől és istenétől származhatott, nem is olyan messze...