Robert Graves
Homérosz leánya
(Tartalom)
Ajánlom, természetesen, Selwyn Jepson-nek
Midőn gyermekségem tovatűnt, s a napok sem látszottak már örökké tartónak, hanem tizenkét órára, vagy még kevesebbre zsugorodtak, komolyan kezdtem elmélkedni a halálról. Nagyanyám temetési menete – melyet Drepanon nőlakosságának többsége pólingmadáréhoz hasonló panaszszóval kísért- döbbentett rá saját halandó voltomra. Hamarosan férjhez megyek, gyermekeim lesznek, elhízom, megöregszem, megcsúnyulok – s nemsokára meg is halok. Mi ma. ad utánam? Semmi. Mi vár rám? A semminél is rosszabb: örökös félhomály, amelyben az ősök árnyai denevérként csapongva bolyonganak ide-oda valami kietlen lapályon; s bár ismerik a múlt és jövő minden titkát, tilos azokat felhasználniuk; s noha olyan emberi szenvedélyek töltik el őket, mint a féltékenység, élvezetvágy, gyűlölet és kapzsiság, még sincs erejük, hogy éljenek is velük. Milyen hosszú egy nap, mikor valaki halott?
Néhány nappal később nagyanyám jelent meg álmomban. Háromszor indultam feléje, hogy átöleljem, de mindháromszor kitért előlem. Mélyen meg voltam sértve.
– Miért nem vársz meg, nagyanya, amikor meg akarlak csókolni? – kérdeztem.
– Ilyenek a halandók, amikor meghalnak, kedveském – felelte. – Izmuk nem mozgatja már húsukat és csontjukat, amely a máglya kegyetlen lángjai közt hamuvá lesz, a lélek pedig álomként röppen el. Ne hidd, hogy kevésbé szeretlek, csakhogy anyagtalan vagyok.
Papjaink arról biztosítanak, hogy a Boldogok Szigetein némely hősök és hősnők, az istenek leszármazói irigylésre méltó halhatatlanságot élveznek. Merő képzelődés ez, melyet az elbeszélők maguk sem hisznek. Egy felől bizonyos vagyok: nincs valóságos létezés azon kívül, amelyet ismerünk, vagyis a nap, a hold, a csillagok alatt folyó életen kívül. Ami halott, az halott, még hogyha italul vért is áldozunk az árnyaknak abban a reményben, hátha ez a múlékony újjászületés ábrándjába ringatja őket. És mégis...
És mégis itt vannak Homérosz énekei: Ő kétszáz évvel ezelőtt, tán még ennél is régebben halt meg, s mi mégis úgy emlegetjük, mintha ma is élne. Azt mondjuk, hogy Homérosz megénekel valamely eseményt, nem pedig hogy megénekelte azt. Sokkal valóságosabban él, mint akár Agamemnon és Akhilleusz, Aiász és Kasszandré, Helené és Klütaimnésztra, vagy a többiek, akiket a trójai háborúról szóló hőskölteményében megörökített. Mindezek csupa árnyalakok, létet csak dalai lehelnek beléjük, csupán e dalokban rejlik az élet ereje, az enyhülést, az irgalmat, a könnyek hullását előidéző hatalom. Homérosz most is él, és akkor is él majd, ha minden kortársam régen meghalt s feledés borul már rájuk. Sőt hallottam már olyan istentelen jósolgatást is, hogy magát Zeusz Atyánkat is túléli, csak éppen a három Sors-istennőt nem.
Ezeken elmélkedtem tizenöt esztendős koromban. Mélabú fogott el, s szemrehányással illettem az isteneket, amiért nem teremtettek halhatatlannak. És irigyeltem Homéroszt. Ez persze fura dolog egy kislány esetében. Házvezetőnőnk, Eurükleia gyakran csóválta fejét, ha merev, csüggeteg arccal üldögéltem a palotában, ahelyett, hogy a korombeliekhez hasonlóan kellemesen szórakoztam volna. Nem is adtam neki választ, csak azt gondoltam: „Kedves Eurükleia, legfeljebb tíz-húsz éved van még hátra, mivel se több, mialatt erőd mindegyre csökken, csúzos fájdalmaid viszont növekszenek, s mi lesz azután? Milyen hosszú a nap annak, aki halott?”
A halállal való ilyetén foglalatosságom menti, vagy legalábbis magyarázza nemrégiben föltett csakugyan szokatlan szándékomat, hogy Homérosz palástja alatt síron túli életet biztosítok magamnak – bárcsak a dicső istenek, kik mindent látnak és kiket tisztelni sohasem szűnök, sikerrel koszorúznák vállalkozásom, s födöznék fondorlatomat! A dalnok Phémiosz szent esküvéssel fogadta, hogy közkinccsé teszi majd költeményemet: ezzel fizeti ugyanis vissza annak a véres délutánnak raja háramló adósságát, amidőn saját életem kockáztatásával mentettem meg őt a kétélű kardtól.
Ami rangomat és családfámat illeti: hercegnő vagyok a kevert fajtájú elümaisz népből, amely a méhek látogatta nagy Erüx hegységben s annak környékén él. A hegy a háromszög alakú Szicília legnyugatibb sarkán uralkodik, s nevét ama hangafűtől vette, amelyen számtalan méh lakomázik. Mi, az elümaisz nép azzal dicsekszünk, hogy a civilizált világ legtávolabbi nemzete vagyunk. Ez az állítás azonban nem vesz figyelembe néhány virágzó görög gyarmatot Hiszpániában és Mauretaniában, melyek azóta keletkeztek, hogy a Phoinikia-belieket ne is említsük. Ez utóbbiak bár nem görögök, és barbár emberáldozatoknak hódolnak, mégis némi igényt tarthatnak a civilizált nevezetre, s biztonságosan élnek Karthágóban, Utikában s egyebütt az afrikai parton.
Most pedig néhány szóban eredetemről is számot kell adnom. Apám férfiágon egyenesen a hős Aigiszthosztól származtatja magát. Aigiszthosz Szicíliában született mint Krimisszosz folyam-isten és a Trójából elűzött Aigiszthé nevű nemes hölgy fia. A hagyomány szerint Priamosz király hívására hajózott Trójába, amidőn a mükénéi Agamemnon ostrom alá fogta a várost. Trója sorsa persze a bukás volt, Aigiszthosz azonban az akháj dárdák között is szerencsésen elkerülte a halált. Rokona, a dardaniai Aineiász ébresztette föl álmából, mikor az ellen betört Trójába, s mészárolni kezdte az álomittas lakókat. Ő azonban ezalatt a Szíküóni Kapun egy csapat trójai élén egészen Abűdoszig hatolt el. Ez az Abűdosz erősség a Hellészpontosznál, ahol (amint mondják) anyjától nyert látnoki intés értelmében három jól felszerelt hajója horgonyzott készenlétben. Aineiász hasonlóképpen megmenekült. Az akháj hadakon át vágott magának utat Ida hegyéig, ott elrendezte, hogy dardaniai harcosait a Perkóté öblében tartózkodó hajóhad fölvegye, s ezzel elindult Aigiszthosz nyomában.
Friss szél hajtotta Aigiszthoszt az Aigínai-tengeren át délnyugat felé, Aphrodité szigetén, Küthérén túl, majd nyugati irányban a szikan vizeken, míg csak meg nem pillantotta az Etna örök lánggal égő csúcsát, mely tőlünk számítva Szicília átellenes oldalán emelkedik. Itt partra szállt, és vizet vett, mielőtt hajóhadával délnek fordult volna, hogy a Pelorusz-fokot megkerülje, öt nappal később feltűntek az Egadi szigetek, s ő az Erüx hegy árnyékában boldogan kormányozta hajóit a partoktól körülölelt Reithron öbölbe, ahol egykor megszületett. Kefe jégmadár szárnyalt el a hajók tatja fölött. A tengereket csillapító Thetisz istennő e kedvező jósjele láttán Aigiszthosz mindhárom hajóját fölgyújtotta az istennő tiszteletére. Előbb azonban gondosan partra szállította az egész rakományt, a kötélzetet, ércet és minden egyéb tárgyat, mely a szárazon hasznára lehetett. Ennek a mintegy négyszáz évvel ezelőtt bemutatott áldozatnak emlékezetére neveztek el engem szüleim Nauszikaának, ami annyit jelent, hogy „A hajók felégetése”.
Más görög telepesek mindaddig nem vetették meg lábukat Nyugat-Szicíliában. Akkoriban néhány krétai gyarmat kivételével egy szikan nevű ibériai nép lakta az egész szigetet. A hegy oldalán meghúzódó megerősített városuk, Erüx lakói közül többen össze is barátkoztak Aigiszthosszal és édesanyjával. Aigiszthosz a Trójából elhozott ércedényekből, háromlábú állványokból, bronzfegyverekből álló értékes ajándékokkal járult uralkodójuk elé, aki nevelőatyja volt, hogy közbelépjen a trójai menekültek érdekében. S jóllehet az Erüxben lakó szikanok, mint természettől fogva mogorva és öntelt nép, nem rejtették véka alá gyanakvásukat, az uralkodó végül is meggyőzte tanácsadóit, hogy engedélyezzék Aigiszthosznak, hadd építsen várost a hegység csúcsának közelében. Aigiszthosz a Hüpereia, vagy „Felső város” nevet adta neki, és nagy mennyiségű juhot, kecskét, szarvasmarhát és sertést vásárolt a szikanoktól. Ütjában Latium felé nemsokára Aineiász is megérkezett hat másik hajóval, s baráti érzésének azzal adta bizonyságát, hogy segédkezett Aigiszthosznak a városfalak befejezésében. Ő vetette meg a csúcson az Aphrodité templom alapjait is. Eme szerelmi intézményről kevés mondandóm van, noha Aineiász, mint Aphrodité fia, voltaképpen kegyes tettet hajtott végre. Hüpereia lakossága eleinte jószomszédi viszonyban élt az Erüxbeliekkel, akik megmutatták nekik a hegység valamennyi kincsét, s akiket viszonzásul ők bevezettek a kovácstudomány és ácsmesterség rejtettebb finomságaiba- és mellesleg arra is megtanítottak, hogyan kell az árboc derekára erősített emelvényről megszigonyozom a fokot és kardhalat. Minthogy a két nép egyként tiszteltes Elumaiszt, a szikan hegyistennőt – akit a mi népünk Aphrodité személyével azonosít, bár ő inkább hasonlít az arkadiai Alphito istennőhöz –, mostanság már Elümaisz néven ismernek bennünket. Homérosz fiai azzal magyarázzák a hasonlatosságot, hogy tizedik hőstettének végrehajtása után Héraklész magával hozta Elümaisz egyik papnőjét, és Árkádiában telepítette le őt.
Az így kialakult Elümaisz néphez mintegy hét nemzedék múltán ismét új elem járult: a Phókaia-beli. Peloponnészosz büszke akháj városai, amelyek Trója romlását kitervelték, abban az időben mar romokban hevertek. Barbár dórok, kiket Héraklész fiainak neveztek kegyetlen fegyvereiket forgatva kegyetlen szívvel keltek át a korinthoszi földszoroson, várat, vár után égették porrá s gazdag legelőikről és búzaföldjeikről az akhájokat észak hegye! vidékeire szorították. Fogyatkozott szambán dicstelenül most is élnek ott még. Hellasz korábbi lakói azonban – a pelaszgok, az iónok, az Aiolie-beliek-, mind kik a szabadságot szerették, és hajóik is voltak, sebesen összeszedték kincseiket, vitorlát bontottak, hogy új házat keressenek a tengeren túl, főleg Kisázsia partjain, ahova kereskedő-útjaikon korábban is gyakran eljutottak. E kivándorlók között akadtak a Parnasszosz hegye mellől való Phókisz-beliek, annak az íjász Philoktétésznek leszármazol kinek nyílvesszei a trójai Parisz királyfit leterítették. Vezetőjük két athéni nemes volt. Phókaia nevű új városuk, mely Khiosz mögött a szárazföldön keletkezett, ötvenevezős kereskedőgályáiról vált nevezetessé. Ezek a Földközi-tengeren keresztül-kasul nyugat fele egészen Héraklész Oszlopaiig és északnak egészen a Pó folyó torkolatáig merészkedtek el. Geruón, a dél-hiszpániai Tartésszosz ura igen megkedvelt néhány becsületes phókaiai kereskedőt. Felszólította őket, hogy telepedjenek meg országában, s megígérte, hogy várost rakat számukra Ezek örömmel egyeztek bele, hazavitorláztak, mert el akartak hozni asszonyaikat, gyermekeiket, otthoni javaikat és istenszobraikat, abban a jó reményben, hogy midőn a következő nyáron partra szállanak, a város már magasan rakott falakkal várja őket.
Ám a dicső istenek másként rendelkeztek. Az északkeleti szélvihar kitérítette az útból és Libüa lótuszevő naszamón népe közé sodorta a telepesek mirtuszággal díszített orrú hajóit. A hétből ötöt megmentettek ugyan, ezek azonban annyira nem állottak már a tengert, hogy az élénk déli fuvallat kihasználásával inkább Szicíliának vették útjukat. Ez volt ugyanis a legközelebbi szárazföld, mely javításukat lehetővé tette. Noha minden hajófenékben magasan állt a víz, és bár élelemkészletük mind tönkrement, mégis biztonságban értek el az Erüx hegyéig. Emberveszteség nélkül kötöttek ki Reithron öblében. Úgy vélték, hogy ez Poszeidón isten útmutatása, és inkább ezen a környéken kell letelepedniük, mint Tartésszoszban. Mivel hajóik orrán a mirtuszág nem engedte meg, hogy visszaforduljanak, esedezve járultak Hüpereia ura elé, ő viszont nagylelkűen megbocsátotta nekik mindazt a rosszat, amelyet őseik a trójaiak ellen vétettek. Mindazonáltal azt beszélik, hogy az egyik hajó parancsnoka és legénysége megpróbált Kisázsiába visszavitorlázni, de másfél mérföldet sem tehettek meg, mikor Poszeidón a hajót sziklaszirtté változtatta: most is ott áll a víz fölött mindenki szeme láttára. Az emberek „A Rossz Tanács Szirtjének” hívják, Poszeidón viszont azzal fenyegetőzött – teszik hozzá –, hogy az Erüx csúcsát dönti minden más szökni próbálkozó fejére.
Majd a Hüpereia-beliek kis települést létesítettek az Erüx északi dombvonulatain, és ősanyjukról Aigiszthének nevezték el. A Homérosz említette trójai folyók mintájára két patakának is a Szimoeisz és Szkamandrosz nevet adták. Erüx urának jóváhagyásával szentélyt emeltek Aineiász atyja, a Dardania-beli Ankhíszész szellemének, akiről azt beszélték, hogy Hüpereia építése idején itt halt volna meg. A Phókaia-beliek szikan munkások segélyével és a szikan stílus felhasználásával a telepet csakhamar várossá fejlesztették, annak urául pedig Hüpereia egy hercegét jelölték ki. A zabolátlan szikanok azonban, kiknek rosszul esett legelőik és vadászterületeik újabb elbitorlása, egy pillanatig sem késlekedtek, hogy lesből öldössék az újonnan jötteket. Erüx szikan uralkodója, Eurümedón pedig azzal a kijelentéssel tagadott meg minden közbelépést, hogy ő sohasem egyezett bele Aigiszthé phókaiai megszállásába. Honfitársainak titkon még segítséget is nyújtott. Ez persze csak fokozta a viszályt Erüx és Hüpereia között. Fegyveres összetűzéseik csakhamar szabályszerű háborúkhoz vezettek, végül azonban Eurümedón teljes vereséget szenvedett. A Hüpereia-beliek elfoglalták Erüxet. Az „Elümaisz Szövetség Atyja” néven saját uralkodójukat Erüx, Hüpereia és Aigiszthé fejévé kiáltották ki, s meghagyták a városi tanácsoknak, hogy támogassák a három törzs közt létrejövő házasságkötéseket. Vérünk tehát kevert, közérintkezési nyelvünk azonban ióniai görög, némi aioliéi beütéssel. S noha hazánk messze esik, minden tekintetben kiválóbb nép vagyunk, mint a peloponnészoszi dórok, akik szurtosan tanyáznak a Homérosz dalaiban megénekelt gyönyörű városok romjai közt.
Hazánk földje termékeny, vizei halban bővelkednek – különösen sok bennük a tonhal, melynek kemény húsa legfőbb táplálékunk. Ha valamiért szomorkodhatunk, az annyi csupán, hogy a szikan nép többsége makacsul elutasítja a mi Elümaisz Szövetségünkhöz való csatlakozást. A szikan nép zabolátlan, termetes, keménykötésű, bárdolatlan, tetovált, nem vendégszerető, szapora törzs, amely sem a vándort, sem a kérelmezőt nem tiszteli, s családonként barmaival együtt vadállatok módjára hegyi barlangokban tanyázik. Nem ismernek maguk fölött sem királyt, sem valamely istenséget – kivéve Elümaisz istennőt, akit jövőbe látó termékeny emse alakjában tisztelnek. Egyetlen törvényüknek is csak saját hajlamaikat tekintik. Sőt mi több: nem erjesztenek szeszes italt, nem használnak fegyverül sem vasat, sem bronzot, soha nem merészkednek a tengerre, nem tartanak vásárokat, s bizonyos időszakokban még az emberi hús megízlelésétől sem riadnak vissza. Ezekkel a megvetésre méltó vadakkal – akiket szégyenkezve nevezek rokonainknak – nem élünk sem békében, sem háborúban. Bölcs utazók csak jól felfegyverzett csoportokban szelik át földjüket, s rendszerint ebeiket küldik előre, hogy jelezzék az erdők közt vagy szorosokban esetleg nekik állított csapdát.
Annyi szerencsénk mindenesetre volt, hogy nem estünk a szikéi nép betörésének útjába. Ez röviddel a Phókaia-beliek érkezése előtt következett be. A szikelek illíriai nép, egészen más fajta, mint a szikanok. Tutajokon keltek át a messzinai szoroson, s nagyszámú fürge nép létükre, miután a krétaiak és akhájok alapította ottani telepeket sorjában bekebelezték, hamarosan birtokukba kerítették Közép- és Dél-Szicíliát. A felénk portyázó valamennyi fegyveres bandát súlyos veszteséggel vertük vissza, ezek ugyanis távolról sem olyan keménykötésűek, mint a szikanok, s nem is olyan félelmetesek. Hallgatólagos megegyezés folytán a szikelek azóta határaik mögött maradnak, s békében hagynak minket. Legfőként az Euboia és Korinthosz vidékén lakó görögökkel vannak kapcsolatban. Az északi partkiszögelléseken vagy odébb, az apró szigeteken található néhány phoinikiai kereskedő-állomás mindeddig nem zavart minket, mert amint atyám mondja: „Üzletünk üzletet szül.” Mostanában aztán görög települések jöttek létre tőlünk keletre és Itália csizmájának orrán – ez viszont nagyon kedvünkre van.
Hadd közelítsek azonban inkább a mi időnkhöz. Dédnagyapám, Nauszithoosz, Eurümedón leányának fia, tanácsba hívta az Elümaisz népet, hadd vitassák meg azt a látomást, mellyel egy álma ajándékozta meg. Úgy látta, mintha jobbján és balján szárnyaló fehér tollú sirályok kíséretében az Erüx ormáról sasmadár suhanna alá és a tenger vizét súrolná. A jósok a látomást isteni intésként magyarázták arra, hogy hagyja el Hüpereiát, telepedjék meg a két öböl közé benyúló földnyelven, és a tengert válassza táplálójának. Pásztorai, juhászai, kondásai védelmére, a szikan rablók fosztogatásai ellen Nauszithoosz erős hadat hagyott, majd Hüpereia lakóinak túlnyomó részét a Reithrontól két mérföldnyire délnek fekvő sarló alakú félszigetre vezette. Itt építette föl Drepanon városát. A helyi hagyomány szerint az ősi Kronosz isten ezen helyen hajította tengerbe azt a gyémánt sarlót, amellyel atyját, Üranoszt megfosztotta férfiasságától. Néha komoran suttogták az öregek: „Egyszer még felszínre hozza valami háló; Apollón végzete az, hogy apja, Zeusz ellen használja majd.”
Drepanon pompás hely volt Nauszithoosz új városa számára. A félsziget nyaka a szikanok támadásai ellen fallal volt elkeríthető. A jóslatban megjelölt két kikötő egyike az északnyugati, másik a délkeleti viharok ellen nyújtott a hajóknak menedéket. Mivel pedig az Aigiszthében lakó Phókaia-beliek, akiket Nauszithoosz felszólított a vállalkozásban való részvételre, nem feledték el tengerésztudományukat, az uralkodó hamarosan ötvenevezős hajókat indított hosszú utakra, minden irányban. Elümaisz fő kiviteli cikkei akkor is, most is a bor, sajtfélék, méz, gyapjú, szárított tonhal és kardhal, valamint más élelmiszerek voltak. Ugyanígy ciprusfából faragott összecsukós ágyak, melyeknek készítésében kiválóak vagyunk, a legfinomabb gyapjúszálból szőtt hímzett kelmék, saját párlóinkból való só. Áruinkat ciprusi rézre, hiszpán ónra, kalübiai vasra, krétai borra, korinthoszi festett edényre, afrikai szivacsra és elefántcsontra, valamint egyéb fényűzési cikkre cseréljük be. Két homokpartos kikötőnk nagy előnynek bizonyul, mert bármikor változni látszik az idő, át lehet evezni egyikből a másikba, és a hajók a hullámverés elől partra vontathatók. Egyszóval jólét és gazdagság vesz körül. S minden nép örömmel fogad bennünket, mert tisztességes emberekként s nem kalóz mód kereskedünk velük. Mindazonáltal Reithron kikötőjét most ritkán használjuk, mert támadások ellen alig védhető, s utóbb el is iszaposodott. Évente azonban áldozatot mutatunk ott be Aphroditének és Poszeidónnak. A szomszédos síkságon pedig marháinkat legeltetjük.
Apám, Alphefosz, a király, egyik szövetségesének, Hiéra urának lányát vette feleségül. Hiéra a legnagyobb az Egadi szigetek között. Anyám négy fiút és egy lányt, vagyis engem szült neki. E történet kezdetekor legidősebb bátyám, Láodamász már Ktimené férje volt. Felesége Bukinnáról származott, mely az Egadi szigetcsoporthoz tartozik. Haliosz, az utána következő, akit atyám haragja elűzött otthonról, a Minüában lakó szikelek földjére költözött. Klütonéosz, a harmadik, akkor borotválta le első férfiúi díszét és öltött fegyvert magára. Én három évvel voltam idősebb, mint Klütonéosz, s még hajadon – szabad akaratomból, nem pedig kérők híján, bár be kell vallanom, hogy nem vagyok sudár termetű s különösképpen szép sem. Negyedik fivérem, Télegonosz, kit anyánk már érettebb korában szült, még a nők lakosztályában élt, dióval gurigázott, vagy tarka falovát sarkantyúzta, s ha nem viselkedett jól, Ekhetosz királlyal, a kegyetlen szörnyeteggel ijesztgették. Abban az eposzban, melyet nemrég fejeztem be, szüleim úgy szerepelnek, mint a Drepané-beli Alkinoosz király és hitvese, Arété királyné, az a királyi pár, amely az Aranygyapjú történetében Iászónt és Médeiát fogadta. Azért választottam ezeket a neveket, mert egyrészt Alkinoosz annyit jelent, mint „makacs”, márpedig atyám szeret a makacsságával büszkélkedni, másrészt pedig Arété (ha a második „é”-t röviden ejtjük) kitartást jelent, az viszont anyám fő erénye – végül pedig mert drámám tetőpontján én Médeia szerepét voltam kénytelen játszani. Ennyit hát egyelőre.
A borostyán nyakék
Egy baljós estén, három esztendővel ezelőtt, amidőn Láodamász bátyám még csak rövid ideje volt házas, fújni kezdett a déli szél, melyet mi Notosznak nevezünk, és az Erüx hegy homlokán súlyosan ült meg a hatalmas felleg. Ennek folytán, amint az történni szokott, lekókadtak a növények, hajam elvesztette göndörségét, mindenki ingerlékeny és civakodó lett, légióként Ktimené sógornőm. Éjszaka, mihelyt az étkezőcsarnokra néző felső emeleti fülledt hálószobájukban egyedül találta magát Láodamásszal, szemrehányásokkal halmozta el tétlenségéért s vállalkozó kedvének hiányáért. Ktimené hosszan fejtegette saját hozománya roppant értékét, majd azt kérdezte férjétől, vajon nem restelli-e napjait halászattal és vadászattal tölteni, ahelyett, hogy merész kalandozásokkal túl a tengeren vagyonra tenne szert.
Láodamász elnevette magát, s könnyedén annyit felelt, hogy a felesége pusztán magára vessen, hiszen férjét csak üde szépsége tartja idehaza.
– Ha gyönyörtadó tested egyszer megunom, feleség, bizony elvitorlázom, amilyen messze csak hajó vihet, Kolkhisz földjéig, vagy a Napisten istállóiig, ha kell, de annak még nem jött el az ideje.
– Csakugyan – felelte Ktimené bosszúsan. – Abból, ahogyan éjjelente figyelmességeiddel zaklatsz, nem az látszik, mintha öleléseimet egyhamar megunnád. De a hajnal első sugarára odébb állsz, és már csak kutyáid, vadkanölő dárdád és íjad érdekelnek. Nem is látlak többé alkonyodásig, amikor falsz mint a farkas, vedelsz mint a delfin, eljátszol néhány fortélyos játszma sakkot, majd újból eltámolyogsz az ágyig, és forró medve-cirógatásaiddal kiszorítod belőlem a lelket.
– Nem nagy véleménnyel volnál felőlem, ha nem felelnék meg férji kötelezettségemnek.
– Kötelességét a férj nemcsak az ágyban teljesíti. Olyan volt ez, mint mikor a hosszú karú ökölvívónak rövid balkezeseivel sikerül keményen támadó alacsony ellenfelét távol tartania, mígnem az átsiklik a magas fickó védő karja alatt, és gyomorszájon vágja. Láodamász meghökkent, de mindjárt bebizonyította, hogy ő sem kezdő a közelharcban.
– Azt óhajtod, hogy egész nap a ház körül ténferegjek – kérdezte –, s meséljek neked, amíg fonogatsz, gombolyítsam a fonalat, s szaladjak, ahová küldesz? Mindaddig Drepanonban óhajtok maradni, amíg csak le nem kötelezel azzal, hogy teherbe esel – ha ugyan nem vagy meddő, mint nagynénéd és édesnénéid. Amíg azonban itt tartózkodom, bizonyára férfiasabb időtöltés zergére vagy vadkanra vadászni, mint reggeli és ebéd közt azzal ütni agyon az időt, amivel a legtöbb korombeli és rangombeli ifjú, vagyis: ivással, kockával, tánccal, pletykával a piacon, horgászással a parton zsinórral és horoggal, vagy korongdobással az udvarban. Vagy tán inkább azt kívánnád, hogy fonjak, szőjek magam is, mint Héraklész Lüdiában, amikor Omphalé királynő bűbájt bocsátott rá?
– Nyakéket akarok – mondta hirtelen Ktimené. – Gyönyörű borostyán nyakéket a hüperboreoszok földjéről, dudoros aranyszemcsékkel a drágakövek között és a farkukkal egymásba fonódó két kígyót ábrázoló aranycsattal.
– Ne mondd! És hol kapható ez a kincs?
– Eurümakhosz anyjának van már. Dümász, a hajóskapitány pedig lányának, Proknénak, Nauszikaá barátnőjének ígért egyet, mikorra legközelebbi útjáról a fövenyes Püloszból megjön.
– Azt óhajtanád talán, hogy lesben álljak, amikor Motüa mellett hazafelé vitorlázik, s bukinnai módra raboljam el neked a nyakéket?
– Nem akarom megérteni hazámat célbavevő tréfádat – ha ezt tréfának képzeled. Nem, ne merészelj megcsókolni! Borzasztó ez a szél, és fáj a fejem. Eredj, feküdj le egyebütt. A hajnal, remélem, enyhültebb kedélyállapotban talál majd.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy feleségemtől nem búcsúzhatom csókkal ma este? Vigyázz, vissza ne küldjelek apádhoz hozományostul, mindenestül!
– Hozományostul, mindenestül? Az nem lesz könnyű. Hiszen abból a kétszáz rézöntecsböl és húsz bála vászonból, melyet apám a Bukinna mellett legénység nélkül sodródó szidoni hajóból mentett ki...
– Azt mondod, sodródó hajóból? Apád ősi bukinnai módon legyilkolta a legénységet – amint azt valamennyi szicíliai kereskedőtelepen igen jól tudják.
– ...rézöntecsből és húsz bála vászonból, ismétlem, majdnem a felét a libüai kereskedelmi vállalkozásba fektetted. Benzoé-levelet, aranyport, strucctojást akartál cserébe, de kétlem, hogy valaha is viszontlátsz belőlük valamit.
– Az asszonyok sosem hiszik, hogy ha egy hajó felvonja a horgonyt és vitorlát bont, valaha is révbe ér.
– Nem a hajó tengerbírását vitatom, csak a parancsnoka tisztességét. Elég bolond voltál, amiért Eurümakhosz barátod tanácsára megbíztál benne. Nem először esnék meg, hogy egy libüai megszegi az adott szavát, ha pedig valaki azt beszélné, hogy Eurümakhosz a csalásban való részvétele fejében jutalékot követel, el is hinném.
– Ide figyelj – mondta Láodamász –, ez a vita aligha tesz jót a főfájásodnak. Hadd hozzak egy kis vizet és puha kendőt, s borogasd a homlokodat. Ez a déli szél mindnyájunkat tönkretesz.
Amit azonban kedveskedésnek szánt, felesége gúnynak vette. Némán és ernyedten hevert, amíg férje ágyáig vitte az ezüstedényt, akkor azonban hirtelen felült, kikapta a kezéből, és végigöntötte rajta a vizet.
– Hadd hűtse le azokat a forró combjaidat, Priaposzl – sikította.
Láodamász nem vesztette el nyugalmát, s nem ragadta torkon, amint sok hevesebb férfi tette volna. Sose láttam, hogy nőre kezet emelt volna, még ha egy pimasz rabszolga lány megfenyítéséről is volt szó. Csupán baljóslatú pillantást vetett Ktimenére.
– Jól van – mondta –, megkapod a nyakéket, ne félj! Vajha kevesebb bánatot hozna a házunkra, mint amennyit a Thébai-beli Eriphűlé nyakéke okozott a homéroszi énekben!
A szegekkel kivert ládához lépett, kinyitotta, s néhány olyan tárgyat vett ki belőle, amely az övé volt: arany serleget, strucctollas sisakot, ezüstből és lazuritból készült csatot, egy pár új bíborvörös lábbelit, három inget, drágaköves markolata tőrt, melynek vésett elefántcsont hüvelyén oroszlánok királyi szarvast hajszoltak, s végül egy Szkriphoszból származó finom fenőkövet. Feltette a sisakot, csíkos gyapjúköpenyét a padlóra terítette, s ráhelyezte kincseit. Majd belakatolta a ládát, a kulcsot visszaakasztotta az ágya fejénél a szögre, felkapta a bugyrot, s a kilincs után tapogatózott.
– Hová viszed ezeket a dolgokat? Tudni akarom. Rakd vissza mindet azonnal! Mondani akarok valamit.
Láodamász ügyet sem vetett rá. Bugyrával a vállán kilépett a szobából.
– A varjak vájják ki a szemed, eszeveszett! – kiáltotta Ktimené.
A civódás éjféltájban zajlott le. Hálószobám a szomszédjukban volt, s mivel könnyű lázaim idején, mint éppen akkor is, hallásom különösen élessé vált, minden szavuk elhatolt hozzám. Sebesen magamra kaptam alsószoknyám, Láodamász után rohantam, s elkaptam a köntöse ujját.
– Hová indulsz, bátyám? – kérdeztem.
Sötéten nézett rám. Aznap este édes vörös bort ivott, s noha járása határozottnak tűnt, láttam, hogy magánkívül van.
– A varjak elébe, húgocskám – felelte bánatosan. – Ktimené az ő gondjukra bízott.
– Kérlek, ne törődj azzal, amit ma éjjel a feleséged mond – kérleltem. – A Notosz fúj, ezenfelül a hónapnak ebben a szakában soha sincs a legjobb állapotban.
– Borostyán nyakéket akar dudoros aranyszemcsékkel és egymásba fonódó arany kígyókat ábrázoló csattal. A hüperboreoszoktól való világosabb borostyánkő legyen, a mi sötétebb fajtánk nem elégíti ki, jóllehet olyan bíbor árnyalatú, mint amilyen egyetlen másban sem fordul elő.
El akarom hozni, amit kíván, hadd lássa, hogy se tunya nem vagyok, se gyáva.
– Honnét? A varjaktól?
– Vagy a csókáktól... Nem tűrhetem, hogy megint úgy gyalázzon, amint ma is tette. Ahány szolgáló, bizonnyal valamennyi fülelt, s az eset hamarosan bejárja a várost. Ha Eurümakhosz és barátai fülébe kerül, bolondnak mondanak, amiért nem vertem szíjjal végig rajta.
– Zsémbes vagy beteg asszonyt korbács még soha nem gyógyított ki.
– Igazad van. S ha más módon szeretném Ktimenét, talán másként is vélekedném. Azért hagyom csak el, mert kímélni kívánom kezemet az erőszaktól.
– S mennyi időre?
– Amíg elhozom a nyakéket. Két-három hónapi különválás talán mindkettőnknek jót tesz.
– Hallottam, amikor Eriphűlé nyakékét emlegetted – ez baljós beszéd. Ha csak nem ajánlasz föl áldozatot házi tűzhelyünk istennőjének, valamint Aphroditének, egész házunk veszedelemben forog. Ne indulj úgy útnak, hogy hibás lábbal lépsz ki. Fordulj meg, s tedd dolgaidat vissza a ládába.
– És nemde kérjek bocsánatot Ktimenétől? Nem, már nem fordulhatok meg. Valami istenség hajt előre. Jó éjt, húgom! Majd találkozunk, amikor találkozunk.
Eriphűlé története ama híres Thébai-ciklusba tartozik, amelyet Homérosz Fiai szoktak előadni. Ez az utálatos asszony az argoszi Amphíaráosz hitvese volt, de Aphrodité nyakéke miatt, mely viselőjét ellenállhatatlanul széppé varázsolta, Thébainál halálba küldte férjét.
Láodamász lassan baktatott le a lépcsőn. Hallottam, amint a kapuőrzőre mordul, hogy vegye le a kapuról a reteszt. Tüstént kihajoltam az ablakon, s a holdfényben megláttam, amint a kikötő felé tart, ahol egy nagy rhodoszi gálya pihent kötelein. Arra gondoltam, hogy felébresztem atyámat. Tudtam azonban, hogy háromnapos láz után csak most merült üdítő mély álomba, nem mertem olyasmivel zavarni, ami csekély jelentőségűnek bizonyulhat. Ktimené maga is annak vélte. Láodamász, mondta magában, nem fogja visszavonni az apjára szórt sértő megjegyzéseket, s meg sem hallgatná bocsánatkérését, amiért kijött a béketűrésből. Így hát jó lelkiismerettel falnak fordult, s hamarosan mély álomba merült.
Ébren hevertem a hold fényében. Aztán hallottam, hogy a távolban nótára gyújtanak, mint mikor egy csapat férfi tódul ki valami bolthelyiségből. A felcsattanó részeg nevetések közt is felismertem Eurümakhosz átható vihogását.
Minden rendben – gondoltam. – Eurümakhosz még fönt van. Mennyire ki nem állhatom! De legalább meggátolja a bátyámat, hogy elhamarkodva vagy ostobán cselekedjék.
A palota
Midőn másnap reggel meghallottuk, hogy a szél hirtelen fordulását kihasználva a rhodoszi hajó eltűnt és Láodamásznak ugyancsak nyoma veszett, sebten felkerestem Poszeidón templomát ahol nemsokára Eurümakhosznak kellett havonta szokásos áldozatul bemutatnia egy vörös szőrű bikát. Meg akartam kérdezni, hogy mit tud a dologról.
– Egyáltalán semmit, kedves hercegnőm. Honnét is tudnék? – válaszolta egykedvűen, miközben az áldozati szekerére támaszkodott, s egyenesen a szemem közé nézett, talán hogy zavarba hozzon.
– Honnét? Mert az éjjel Láodamásszal együtt a kikötőben voltál. Kérlek, ne is próbáld tagadni! Hallottam vihogásodat, amikor a rhodosziak azt a trágár dalt énekelték ősükről, Hermészről, meg a csúszós kecskebőrről.
– Ez épp azelőtt lehetett, amikor jó éjt kívántam nekik.
– Miért nem ügyeltél rá illő gonddal? Kapatos volt és boldogtalan. Bajtársi kötelességed parancsolta volna.
– Nem sok jóindulatot mutatott irányomban. Úgy mondják: a barátsághoz két ember kell, de egy is végét vetheti. Úgy látszik, a libüai vállalkozás sikertelensége kiforgatta az eszéből. Az éjjel dühösen megvádolt, hogy összejátszottam a hajóskapitánnyal, elloptuk Ktimené rézkincsét és vásznát, s aztán azt híreszteltük, hogy a hajó elsüllyedt a Szürtiszek táján. Mikor eszébe juttattam régi barátságunkat, s arra céloztam, hogy bizonyára megbabonázták, ha ilyen példátlan ostobaságot fecseg, egyszerre elviselhetetlenül goromba lett. Így aztán, mintsem hogy ökleinek használatára biztassam, s ezzel beveressem az orrát – hiszen még józan állapotban is sokkal jobb ökölvívó vagyok nála –, önmérsékletemmel elégedetten sarkon fordultam, és elmentem lefeküdni. Ma reggel meglepetés volt számomra, hogy a rhodoszi bíborkalmárok elhajóztak. Gondolod, Láodamász is velük tartott?
Eurümakhosz sohasem tudott őszinte lenni hozzám. Ezt gondoltam róla akkoriban: Minthogy kérőimnek egyike, s az egyedüli, akit atyám férjemül óhajtana, feltéve persze, ha kellő menyasszony-váltságot ajánl, Eurümakhosz nem szeretné hibáit túlságosan korán elárulni előttem. De én mindig utáltam az olyan embert, aki rossz szándékát mézesmázos szavak mögé bújtatja, és elég hiú azt hinni, hogy nem látok át rajta.
– Ha tengerre szállt – válaszoltam szigorúan –, atyám nem a legjobb véleménnyel lesz rólad.
– Lehet, valóban nem – amíg csak ugyanazokkal a szavakkal, mint neked is, elő nem adom, ami történt. Akkor aztán kétségtelenül kész lesz hinni nekem.
Mialatt így beszélt, házi rabszolgáink egyike apám üzenetét hozta, hogy láza elmúlt, s Eurümakhosz nagyon lekötelezné, ha mindjárt az áldozat bemutatása után megtárgyalhatná vele a két éjszakai őrálló ügyét.
– Miféle őrállókét? – kérdeztem a szolgától.
– A kikötő hajnali őrségéét – válaszolta. – Váltásuk az előbb jelentette, hogy kábult álomban hevernek a vitorlaszín mögött. Két vászon és a három legjobb bübloszi kötéltekercs eltűnt.
– Ejha, Eurümakhosz – mondtam. – Ezt mire véled?
Jól szemügyre vettem, de arca kifejezéstelen maradt.
– Minden bizonnyal szokatlan hír, nemde? – sürgettem őt tovább. – A rhodosziak híresek szigorú kereskedői tisztességükről, s nem látom át, hogy miért tennék azt kockára mindössze két vitorla és egy vagy két tekercs kötél miatt?
– Van valami abban, amit mondasz, szeretetreméltó Nauszikaá! – felelte ő simulékonyan. – Talán hirtelen szükségük volt a szerelékre, s nem várhatták be, amíg a révkapitányság elé járulhatnak, így segítettek hát magukon. Elkábították az őröket, hogy azok ne üthessenek zajt, utána pedig elhajóztak.
– Ebben az esetben megfelelő fizetséget hagytak volna hátra érc vagy bor alakjában.
– De nem tették, ha Láodamász velük ment, s útiköltsége fejében vállalta, hogy visszatértekor rendezi az adósságot, íme, itt a vörös tulok szalaggal a homlokán. Bocsásd meg, ha sietek. Szolga, jelentsd a királynak, hogy örömmel hallom egészségének jobbulását, s mihelyt bemutattam az áldozatot és megvizsgáltam a belső részeket, megbeszélem vele az őrállók ügyét.
– Minden jót a beszélgetéshez – vetettem oda, miközben pimaszul hátat fordított.
Láodamász távozása eleinte nem látszott túlságosan komoly ügynek, bár a tulok belső részeinek jós jelei igen fenyegetők voltak. Az állat elég egészségesnek mutatkozott, de előrehaladott belső bajban szenvedett. A révkapitányságon tárgyalás közben megerősítették, hogy a rhodoszi hajóparancsnok, aki három évvel ezelőtt ugyanannak a kereskedőnek egy másik hajóján mint első tiszt látogatott el Drepanonba, becsületes és tapasztalt tengerész. A vitorlák és a kötélzet fejében a fizetség egy szép napon majd csak megtörténik, s nem okvetlenül a parancsnok vagy valaki a legénységből tett kábítószert az őrök italába. Könnyen lehet, hogy valamelyik elümaisz pajtásuk űzött tréfát velük. Láodamász bizonyára jó kezekben van, és minthogy most áprilisban vagyunk, legkésőbb július felé hazaérkezik, és hozza is a Ktimenének ígért borostyán nyakéket. Apám neheztelt, amiért legidősebb fia búcsút sem vett, és anélkül indult útnak, hogy láza elmúltát bevárja – hiszen Haliosz bátyám öt évvel ezelőtt bekövetkezett száműzetése még mindig sajgott szíve mélyén. Mindazonáltal elegendőnek vélte, ha csak annyit mond Ktimenének, hogy ez lecke lehet neki, s máskor nem kell a ]f- férjet türelmének határán túl is ingerelnie. Ktimené azzal védekezett, hogy Láomadász a hibás, mert gúnyt űzött főfájásából, sértegette Bukinna nemes népét, s részeg fecsegésével ébren tartotta őt, holott egyéb vágya sem volt, mint férje kebelén nyugtatva fejét, álomba merülni.
A civakodásnak ez a változata szemtelenül egyoldalú volt, mégsem óhajtottam megcáfolni. Phütalosz viszont, anyám idős atyja, ki egyik veje javára lemondott Hiéra trónjáról, s most nálunk tett-vett mint birtokaink tiszteletbeli jószágkormányzója, azt állította, hogy Ktimené joggal ítélte el Láodamász tunyaságát.
– Civilizált országban a vadászat egyetlen mentsége az – morogta –, ha a vadállatokat meg akarjuk gátolni gabonaföldjeink és szőlőskertjeink feldúlásában. A húshozam itt teljesen mellékes. Búzamezőink azonban oly jól vannak kerítve, viszont a vadállomány annyira csekély a közelünkben, hogy Láodamász távoli erdőségeket kénytelen végigcserkészni, és gyakran még csak egy nyulat sem hoz haza. Az sem áll, hogy a vadhúsra kétségbeejtő szükség volna a házban. Hát hiányt szenvedtünk-e valaha hízott sertésben vagy ízes fiatal marhában? Másrészt azonban, ha a fickó kalandra éhes, hadd menjen rabszolgavadászatra Daunia vagy Szardínia vidékére, ahogyan én is tettem az ő korában.
Ha egy még homályos helyzetről kell véleményt mondani, anyám soha nem nyitja szóra a száját. Mivel pedig nem volt még bizonyos, vajon Láodamász a rhodoszi hajóra szállt-e, ezúttal is néma maradt. Klütonéosz azonban imát intézett Zeuszhoz fivére szerencsés hazatéréséért, majd engedélyt kért Ktimenétől, hogy Láodamász Argosz és Lailapsz nevű két kutyáját megjárathassa, amibe Ktimené savanyú mosollyal bele is egyezett.
– Bátyám bizonyára hajóra szállt – mondta neki Klütonéosz –, hiszen ha csak valahová vadászni ment volna a dombok közé, eszébe sem jutott volna elhagyni a kutyáit.
Egy hónappal később a rejtély még homályosabbá lett. Az egyik hajóskapitány jelentette ugyanis, hogy Szküroszon túl fekvő utolsó kikötőjében beszélt a rhodoszi gálya parancsnokával. Láodamász azonban nem volt a fedélzeten, vagy legalábbis a rhodoszi mit sem említett felőle. Meglehet, partra tették Akragaszbán, ahol Aphroditének van híres szentélye, vagy valamely más közbeeső kikötőben. Akkor Eurümakhosz anyjának hirtelen eszébe jutott, hogy a kérdéses nap hajnalán, miközben a rhodoszi hajó még Drepanon kikötőjében horgonyzott, a déli öböl belső vizében egy húszevezős gályát pillantott meg, amely építésmódja és kötélzete szerint Phoinikiabelinek látszott. Láodamász talán kievezett hozzá, s megalkudott volna vele az útra? Majd egy másik asszonyszemély: Ktimené szolgálója, Mélántho, aki a tetőzeten aludt, szintén azt állította, hogy látta a hajót vontatókötélbe vett csónakkal. De mikor nyomatékosan kértek tőle magyarázatot, miért nem említette előbb ezt a fontos körülményt, egyebet sem tudott ismételgetni, csak: „Nem akartam kellemetlenséget. Hallgatni arany.” Ez a hír is egy csomó haszontalan új találgatás okozója lett. Láodamász miatt azonban mindaddig senki sem aggódott komolyan, míg október vége felé az időjárás meg nem változott, és téli kikötőbe vonuló hajóink meg nem kapták évi kátránymázukat.
Ktimené szenvedélyes- bánatának és önsajnálatának nehezét nekem kellett elviselnem. A háztartási kötelességek közepette gyakran együvé sodródtunk, s ő úgy tett, mint aki a szolgálóknak nem tárhatja ki a szívét anélkül, hogy azok meg ne vádolnák Láodamásszal szemben tanúsított nyerseségéért, ami igaztalan volna, vagy a férje hibáztatásáért, ami nem lenne illő. Amint mondta, csupán én ismerem a körülményeket. Különben is joggal választhat titkolt bánata letéteményeséül, hiszen Láodamász eltűnéséért főként én vagyok a hibás!
– Csakugyan? – kiáltottam föl tágra nyílt szemmel, és felkaptam a fejem. – S ezt honnét veszed, sógornő?
– Ha akkor nyugodtan a szobádban maradsz, ő abban bizakodik, hogy a szélben recsegő ajtók és ablaktáblák zaja elnyeli szóváltásunkat. De fontoskodó részvéted elűzte őt. Ha viszont fölkeltetted volna az egyik kapuőrt, s megmondtad volna, hogy szegődjék bátyád nyomába, s bármit is tesz, jelentse Mentor bácsinak, vagy valamely más felelős személynek, most reménytelen vágyakozásomban nem kellene kisírnom utána a szememet.
– Igen, mindnyájan hibásak vagyunk – suttogtam szelíden, pedig tudtam jól, hogy a hálószoba ajtaja mellett az- átjáróban alvó szolgálók azon az éjjel nem csupán annyit hallottak meg a vitából, mint amennyit jómagam, de később beférkőztek Ktimené legteljesebb bizalmába is. Mindazonáltal Láodamász kedvéért elnéző voltam. Ktimené nem velejéig gonosz, gondoltam. Betegségek kínozzák – és ama ritka esetekben, amikor magam is rosszul vagyok, nem viselkedem-e éppen ilyen esztelenül?
Ktimené örökös panaszai még kevésbé tették előttem kívánatossá a férjhezmenetelt, mint annak előtte. Amennyire csak a jólneveltségem engedte, minél többet igyekeztem a házon kívül maradni. Hímzésemmel lementem a kertbe, ahová Ktimené ritkán jött utánam, mert rettegett a pókoktól. Valahányszor pedig az időjárás a szobába kényszerített, szolgálók védőfalával vettem körül magamat.
Hadd írjam itt le palotánkat. Eposzom céljaira sokkal fényűzőbben rendeztem be, mint ahogyan a valóságnak megfelel: bronz küszöbbel, aranyos ajtókkal, ezüst kapuoszlopokkal s mindkét oldalán őrt álló arany kutyákkal láttam el. Így ékítettem házunk bronzfalait lazúrkő szegélydísszel. Továbbá arany fiú-szobrokkal, kiknek begörbített tenyerébe gyantás fenyőfabélből készült fáklyákat helyeznek. És így tovább. De ez a szépítés semmibe sem kerül. Ugyanígy nem kerül pénzbe, ha magamat sudár, szép, édes beszédű leánynak rajzolom, vagy házi személyzetünket húsz asszonyról ötvenre növelem. Általában véve mégis ragaszkodtam az igazsághoz. Nem vagyok született hazudozó, s az üres kitalálást zavarónak vélem. Néha azonban tudatosan túlzók, mint bárki más, mert az egyes részleteket idomítanom, alakítanom, megcserélnem, összébb vonnom, vagy tágítanom kell, hogy az eposzi hagyományba beleüljenek. Valójában a lehetőséghez képest szorosan tartottam magamat saját tapasztalataimhoz, s valahányszor a feltett tárgy tudásom körén kívül eső események és helyek leírására kényszerített, könnyedén átsiklottam rajtuk, vagy inkább jól ismert dolgokat ábrázoltam. Például az eposzom fő színhelyét alkotó Ithaka, Zakünthosz, Számé és a csoportjukhoz tartozó többi sziget tekintetében – minthogy soha nem láttam őket, helyzetükről vagy külsejükről nem is kaphattam pontos beszámolót – szükségmegoldás gyanánt beértem az Egadi szigetekkel, amelyek jóval kisebbek ugyan, de ismerősebbek előttem. Ithaka a valóságban Hiéra. Drepanonból ugyan nem látható, mert Bukinna, melynek én a Számé nevet adtam, elzárja a szem elől, az Erüx csúcsáról nézve mégis roppant nemes vonalúnak tűnik a messzi nyugati szemhatáron. Aigúsza szigetének a Zakünthosz nevet adtam. Az Utászban említett egyéb szigeteket: Neritónt, Kroküleiát, Aigilipszet pedig mellőztem, minthogy csupán négy Egadi sziget van, viszont Dúlikhion szerepéhez a negyedikre, az alacsonyan fekvő és jó búzatermő Motüára volt szükségem. Mindez nem sokat számít. Akik majd költeményem hallgatása közben úgy találják, hogy az nem felel meg saját földrajzi ismereteiknek, tiszteletben tartják Homérosz hírnevét, s vagy azt hiszik, hogy az ő idejében bizonnyal valami földrengés változtatta meg Ithaka, Számé és a többi sziget külső alakját, vagy pedig elnevezésük lett más.
Amint mondtam, palotánk többé-kevésbé olyan, mint ahogyan eposzomban bemutatom – bár a főépület bejárati kapuja valójában bronzszegekkel kivert tölgy, viszont a kapuoszlop faragott kőből, a küszöb .kőrisfából készült. Csupán egyetlen cédrusból faragott fáklyatartó fiúszobrunk van, s azt meglehetősen durván csiszolt arany lombdísz födi. Az ajtó melletti kutyákat vörös egyiptomi márványból faragták. A falak burkolata olajfa lemez, karmazsinvörös szegélyzettel. Palotánk észak-dél irányban nyílik, és három részből áll. A főépület emeletes, hornyolt tető védi, rajta cserépcsatornák, melyek a téli esők vizét az étkezőcsarnok egyik sarkában levő kútba vezetik. Midőn a nyári aszály véget ér, a kővel kirakott mély kútba alárohanó víz mindig hatalmasan zúg. Atyám trónterme és a többi lakószoba a földszinten található. Hálószobáink ezek fölött vannak, a főkapu pedig az étkezőcsarnokba nyílik. A trónterem mögött a konyha alatt nagy, hűvös pince terül el – mi raktárnak használjuk. Tömör ajtajának kulcsait anyám övéhez erősített karikán viseli – házvezetőnőnk, Eurükleia kezében azonban ott vannak a másodlatok.
Az étkezőcsarnokot kövezett árkádok veszik körül, a tágas középső terület döngölt föld. Itt fogadjuk vendégeinket, s a kecskelábú asztalok mellett zsámollyal vagy támlás padokkal kínáljuk őket. Ajtó vezet a külső vagy áldozati udvarba, mely szintén árkádokkal rendelkezik, s legfőbb éke a Zeusznak és a többi olümposzi istennek szentelt oltár. Ennek az udvarnak nyugati falához magános pihenői számára atyám boltíves kerek szobát építtetett. A keleti oldalon a főkijárat – fölötte a vendégszobával – az utcára visz. A két udvar közt emelkedő magas őrtorony uralkodik fölötte. A boltíves szoba közelében a palotát egész hosszában körbefutó keskeny folyosóra ajtó nyílik a falban. A folyosóról mellékbejárat vezet az étkező-csarnokba. Egy másik pedig a főépület szolgálati helyiségébe. Ugyanígy ajtók nyílnak a gyümölcsösre is.
Szicíliában a miénk a legtermékenyebb gyümölcsös. Enyhe teraszok alakjában emelkedő több holdnyi területét tüskesövény védelmezi. Körte, szeder, cseresznye birsalma, berkenye, faeper, gránátalma, sokfajta szőlő, valamint füge érik benne különböző időszakokban. Persze, nincs itt egész éven át tartó szüret, mint ahogyan költeményemben állítom, vagy amint Mentor bácsi szokott büszkélkedni iddogálás közben. Dinnyeföldet is hasítottunk ki, magyorócserjést ültettünk, valamint zöldséges- és veteményeskertet a káposzta, répa, retek, murok, cékla, papsajt, mezei mustár, kömény, vöröshagyma, póréhagyma, kel, kontyvirág, paszternák, zeller, bormustár, cikória, bazsalikom, majoránna, fodormenta, endívia, kömény és spárga részére. (Most látom, hogy a köményt kétszer is említettem. De hát nagyon hasznos növény!) A gyümölcsös végében két forrás fakad. Egyikük öntözésre szolgál, a másik pedig az áldozati udvar alatt folyik át, és a főbejárat közelében bukkan elő. Ez a városi lakosság legfőbb ivóvíz kútja – egész nap csapatostul keresik föl korsóikkal és vödreikkel. A ház mögött istállók és pajták emelkednek. Ezeken túl terül el körülbelül egy holdnyi olajfaligetünk.
Hiéra szigete legnagyobb részben a mi tulajdonunk, jóllehet névlegesen anyám nemzetsége uralkodik rajta. Kitűnő fajta vörös-tarka marhákat nevelünk ott. Az Erüx hegyén számos juhnyájunk mellett nagy sertéskondákat és marhacsordákat legeltetünk. Méhészetünk számtalan szárnyas lakója ugyanazokat a legelőket használja. Télen a kasokat Drepanonba szállítjuk, hogy a méhek melegben legyenek. Ha számba vesszük hát a föld és tenger termékeit, még házunk szolgái is jobban táplálkoznak, mint az Égei-tenger kopár szigeteinek sok királyi sarjadéka. (Búza és árpa hiányában az ottaniak főtápláléka a pirított aszfodéloszgyökér és papsajt; meg évadja idején a hal; továbbá a füge; egy kevés olívaolaj; végül kecskehús.)
Nem csoda, ha ellenségeink irigylik jólétünket. Az sem csoda, hogy amikor Ktimené rosszkor támadt óhaja a borostyán nyakék után szerencsétlenséget zúdított ránk, atyám lázongó alattvalói csekély hűséget vagy szeretetet tanúsítottak házunk iránt, s mint a hangyák rohanták meg, hogy fölfaljanak.
Apámról az a hír járja, hogy szűkmarkú. Ez nem igaz. Az istenek bizonnyal nem panaszolhatják, hogy sajnálja tőlük az áldozatot. Házanépe sem, hogy szűkösen táplálnák vagy rosszul ruháznák őket. Apám szorgalmas és erélyes. Elítéli a pazarlást. Azt hiszi, hogy az előrelátás hiányát az istenek szegénységgel büntetik. Lenézi azt, aki fényes ajándékkal halmoz el idegeneket főleg a magamutogatásért, nem pedig viszonzás reményében. Ő vezette be Nyugat-Szicíliába a len termesztését, sőt a főbejárat mellett kisebbfajta takácsüzemet is rendezett be. Büszkék is vagyunk kelméink finomságára. Ha valaki feszesre húzza a vásznunkat és ferde szögben tartja, végiggördül rajta az olaj, egyetlen cseppje sem szívódik az anyagba. Apám férfiban-asszonyban gyűlöli a lustaságot, még esős időben is mindig talál elegendő munkát rabszolgái számára, s azt hiszi, hogy a korai házasság serkenti a szorgalmat..
Ez a kérőim ügyét juttatja eszembe. Alig töltöttem be tizenhatodik évemet, apám máris bejelentette az Elümaiszi Tanácsban – mely a tizenkét nemzetség rendszerén alapszik –, hogy mostantól kezdve szívesen látja a kezemért tett ajánlatokat, de persze az uralkodóházzal kötendő rokoni kapcsolat csupán jelentős árért vásárolható meg. Válaszul Aigüptiosz, az egyik phókaiai tanácstag megjegyezte, hogy az elümaisz menyasszony szokás szerint oly hozományt hoz a vőlegény családjába, amely tisztes bánásmódot biztosít neki, ez a hozomány továbbá sokkal nagyobb értékkel bír, mint bármely egyéb kiegészítő ajándék, melyet a kérő megfelelőnek vélne arra, hogy kára nélkül a menyasszony atyjának adományozzon. A javasolt újítást, mondta, amely megcseréli a menyasszony és vőlegény szerepét, jelen esetben kétségkívül igazolnák az apám részéről sugalmazott előnyök. Ám ha széles körben ezt a szokást követnék, vajon nem vezetne-e oda, hogy előkelő ifjú hölgyek egyazon szintre kerülnek közönséges ágyasokkal, akiket ennyi meg ennyi marháért, vagy ezek márkás rézben való ellenértékéért vásárolnak meg, s így a feleség nevezetén kívül minden egyéb jogtól vagy kiváltságtól meg lennének fosztva. Egy Antiphosz nevű szikan tanácsbeli továbbá megjegyezte, hogy Ktimené sógorasszonyom szintén hozománnyal került a házunkba, sőt anyám is. Nem volna-e helytállóbb és nagylelkűbb, ha a király ezt a szokást terjesztené ki a szóban forgó esetre is?
Apám azt vetette ez ellen, hogy javaslatában nem lát helytelent, és ez nem is vall a bőkezűség hiányára. A házassági szokások változnak, mondta. Nemrég az apa nem is rendelkezhetett a lányával, ez az anyai nagybácsi előjoga volt – ezt az előjogot az Egadi szigeteken lakó szikanok ma is gyakorolják. A hozomány ennek az elavult szokásnak kellemetlen maradványa, és semmi keresnivalója a mi patriarkális gazdálkodási rendszerünkben. Nem, nem, bármely jó családból való ifjú, aki inkább az én lányom kezére pályázik, mintsem valamely szegényebb és kevésbé befolyásos ház leányáéra, bizonyára előnyösnek találja egyrészt, hogy a cél elérése érdekében, tekintélyes áldozatot hozzon, másrészt, hogy őt a legnagyobb tiszteletben részesítse, amikor majd a felesége lett.
– Volnál-e szíves, uram királyom, bővebben is nyilatkozni a nevezett előnyökről? •- kérdezte gunyoros mosollyal Antiphosz herceg. – Nauszikaá nem a saját jogcímén örökösnő; azonkívül négy fivére van, s nemde legalábbis hármójuk közt kívánnád megosztani vagyonodat?
– E tekintetben nem óhajtok kötelezően nyilatkozni – kiáltott fel apám, és dobbantott. – A Nauszikaá hercegnővel kötendő házasság előnyei, noha közvetettek, minden bizonnyal megalapozottak.
Antiphosz apja, Eupeíthész azzal vetett véget a vitának, hogy ha egy évvel idősebb, egy arasszal magasabb, továbbá valamivel teltebb leszek, a bennem máris mutatkozó szépség kétségtelenül tucatszámra vonzza majd a kérőket, s azok mind versenyezni fognak, hogy melyikük ajánl gazdagabb ajándékot értem. Mindaddig azonban a jövőmet illető vitát némileg korainak véli.
Bejelentésének vegyes fogadtatása felingerelte atyámat, én pedig úgy éreztem magam, mint a piacra dobott keszeg, amelyre nem akad vevő. Máris hallható a kiáltás: „Hajítsátok vissza a tengerbe, hadd nőjön még!” Néhány barátnőm kegyetlenül ki is gúnyolt másnap. Az egyik felkért, nevezném meg esküvői áramat. Ha elfogadható, mondta, szülei mindenképpen rábeszélhetek, hogy csodapásztoruk számára feleségül megvásároljanak. Észrevettem, hogy édesanyám bánja; amiért a kérdést egyáltalán a nyilvánosság előtt szellőztették, bár túlságosan tartózkodó volt, hogy ezt be is ismerje. Mindenesetre jótállóit azért, hogy kikérik véleményemet, mielőtt végleg férjet választanak számomra, és hogy én bármely jelöltet elutasíthatok, ha igazolni tudom a frigyet illető kifogásaimat. Időközben majd tengeri bíborból megszövi menyasszonyi köntösömet, én pedig arannyal és karmazsinnal hímzett mintákkal díszíthetem, annak bizonyságául, hogy engedelmes lánya vagyok atyámnak. Ennek megfelelően anyám gondoskodott is a köntösről, én pedig az igyekezet minden jele nélkül szorgalmaskodtam a hímzéssel. Minden három befejezett díszítmény közül titokban legalább egyet fölfejtettem, persze ha senki nem látta.
Drepanon hamarosan megtudta, mit értett atyám „közvetett előnyökön”. Mikor az év vége felé Eurümakhosz jelentkezett, s engedélyt kért a nekem való udvarlásra, Poszeidón gazdag mellékjövedelmet hozó megüresedett helyettes papságát nyerte el, s házasságunk esetére megígérték neki a szigetközi kizárólagos hajózási jogot. Midőn három másik kérőm: Antinoosz, Múliosz és Ktészipposz is megjelent a színen, hasonló kedvezésben vagy ígéretben részesült. Egyikük sem állította, hogy szerelmes volna belém, s egy kicsit mindannyian tartottak csípős nyelvemtől, melyre nem tettem féket, ha atyám hallótávolságon kívül tartózkodott. Természetesen a négy közül kimondottan egyiket sem kedveltem, még csak nem is tiszteltem.
– Mindamellett jobb, ha nem vonzódsz túl szenvedélyesen a férjedhez – mondta anyám. – Egy férjnek sohasem kell pontosan tudnia, hogyan is áll a feleségével, jóllehet mélységesen bizakodnia kell a hitvesi ágyhoz való asszonyi hűségében. Amikor atyád megvásárolta az Apeiré-beli Eurümedúszát, rájöttem például, hogy erős kísértésben kellett lennie, ne tegye-e vajon ágyasává, hiszen a rabszolgakereskedők túlzottan magas árat – négy ökör ára helyett húszat – követeltek érte, atyád pedig szinte alku nélkül megfizette, mégsem merte kihívni haragomat, s ezért csak arra szorítkozott, hogy hébe-hóba atyailag megveregette a lány arcát vagy hátát. Bizony, gyermekem, aki férjével szerelembe esik, az el van veszve. Emiatt romlott el a viszony Ktimené és Láodamász közt, amint arra te is rájöttél. Ktimené neki ajándékozta a szívét, majd féltékeny lett a zergékre és bölényekre, mert férje egész áldott nap azokra vadászott. Láodamász nem szerette a feleségét és házasságukat is apád rendezte el –, de annál jobb nevelésű, semhogy ezt bevallja. Ktimené hát kétségbeesett haragra gyúlt, – először saját magára, aztán reá. Bárcsak fordítva lehetett volna, s bár á Láodamász szenvedélye lett volna erősebb az övénél!
„Odüsszeusz távozása”
Elmúlt a tél leszüreteltük és kisajtoltuk az olajbogyókat, a juhok megbárányoztak, a kecskék megellettek, megkezdődött a sajtkészítés idénye, Libüa felöl átröpültek fölöttünk a fecskék, a fürjek, a kakukkmadarak, a Szerelem istennője fellépkedett szent hegyére, méhek lepték el a gyümölcsfáinkat, tonhal és kardhal szigonyozására ifjak eveztek ki a vízre, ágyunkon nem volt már szükségtakaróra, s befutott az első kalmárhajó. Reménykedve vártuk Láodamászt, vagy biztató üzenetet, vagy legalábbis valamiféle híradást tőle. Ám hónapokig egyetlen szó sem érkezett, jóllehet Szicília valamennyi kikötője értesült már aggodalmunkról. Akkoriban futott be egy kalmár az itáliai Kűriéből. Vésett kőedényt, daidaloszi ékszereket akart nekünk eladni, mert ez az ipar még virágzott városában, Kréta egykori gyarmatán. Nagydarab ember volt, knósszoszi stílusban hímzett virágokkal díszített ruhát viselt. A homlokán huncutkák göndörödtek ami szolgálóimat kuncogásra késztette. Partra lépése után rögtön azt kívánta, hogy vezessék a palotába Ott fojtott izgalommal üdvözölte atyámat, majd ebed után – mivel vendég és vendéglátó részéről is neveletlenség, ha a lakoma vége előtt bókoknál egyebet is váltanak – a következőket mondotta:
– Íme jó hírem van számodra, uram királyom, eltűnt fiadról, Láodamász hercegről. Múlt ősszel találkoztam vele az épeiroszi theszprótoszok között. Jó egészségben volt, hála az isteneknek! Úgy látszik, a phoimkiai hajó amellyel Drepanonból elvitorlázott, a sziklás Korkürtszón túl viharba került és zátonyra futott, neki azonban sikerült a halál torkából megmenekülnie. A hajótoké ugyanis leszakadt a köteléről, s minthogy erősen belekapaszkodott, mindaddig felszínen tartotta őt, amíg csak a fehérsörényű hullámok el nem csitultak, s ő kezét evezőként használva partra nem vergődött. Kórküria uralkodója hangosan kinyilvánította, hogy fiad minden bizonnyal Thetisz úrnőnk pártfogoltja, és királyi módon látta őt vendégül. Hamarosan kiderítették, hogy közös ősatyjuk van: Zakünthosz, az egykori trójai uralkodó, Aigiszthé hercegnő dédapja. Az uralkodó nem csupán kincsekkel halmozta el Láodamászt, de ajánlólevelet is adott neki egy másik távoli rokonához, Phaidónhoz, a theszprótoszok uralkodójához, aki nem kevésbé bőkezűnek bizonyult. Ilyenformán fiad jelentős mennyiségű aranyat és ezüstöt, borostyánkövet, fegyvereket, elefántcsont csecsebecséket, serlegeket, üstöket és háromlábakat szerzett magának – elegendőt, mondhatná bárki, hogy tizedíziglen is gazdaggá tegye utódait. Találkozásunk idején éppen Zeusz galambjóslatának tanácsáért esdekelt Dódóné tölgyeinél. Több ízben fizettem neki egy-egy pohárral, ő pedig, uram, figyelmedbe ajánlott, s biztosított, hogy választékos ízlésű elümaisz alattvalóid közt áruim biztos piacra lelnek. Reméli, hogy az első fügeszüret táján haza is térhet, de nem hamarább, mert a jóshely óvta – ki tudja, mi okból? – a gyors hazatéréstől. Nem, uram, a roncsról még ruháit sem sikerült megmentenie: mindössze ágyékkötőt viselt, nyakán pedig korallereklyét – Kórküria vendégszerető népe így bukkant rá a parton, félholtan, sótól kérges fürtökkel. Elképzelhető, milyen megkönnyebbülést jelentett atyámnak ez a híradás – örömében szinte gyermeki mód verte össze tenyerét. Klütonéosz boroskancsóba temette arcát, s addig ivott, amíg kótyagos nem lett. Sietve hívtak elő engem is, és megbíztak, hogy a jó hírt vigyem meg Ktimenének, aki ekkor már-már szinte alig evett-ivott. Idejének legnagyobb részét ágyban töltötte, és olykor hisztériás sírógörcsök vettek erőt rajta. Ritkán vittem üzenetet készségesebben s kaptam érte elragadtatottabb köszönetet – s ritkán hittem kevésbé a hír igaz voltában. Úgy látszott, hogy semmi sem elég jó a Hürié-beli kalmárnak: atyám összehívta az össznemzetségi tanácsot, és közölte, hogy aznap este jótevőnk tiszteletére az étkezőcsarnokban ünnepséget rendez. A tizenkét nemzetség mindenike több személlyel képviseltesse magát. Egy tucat birkát, nyolc sertést és két fiatal bikát áldoznak fel, bőven lesz kenyér és bor. Démodokosz pedig, a leghíresebb szicíliai költő, a vak Homérosz egyik vak Fia, vállalta, hogy elénekli a trójai háborút.
Legalább száz vendég vett részt az ünnepélyen, s mindahányan ünnepi köntösben. Míg az áldozati udvarban az állatokat leölték, megnyúzták és megsütötték, öröménekek zengtek föl Zeusz tiszteletére. A vaksága mellett fogatlan Démodokosz ezüst szögekkel kivert széken ült, hátát az egyik árkád oszlopának vetette. Antilop szaruból készült kéthúros lantja keze ügyében függött egy szegen. Hogy az énekek szüneteiben felüdíthesse magát, Pontonoosz, a pohárnok, berakásos asztalkán boroskancsót és kenyereskosarat helyezett el kezeügyében. Tisztes távolságban az öregtől viasszal fényesltett kecskelábú bükkfa asztalokat állítottak fel félkörben, valamennyin fényesre sikált rézedénnyel, amelyben ürühús, sertéssült és marhapecsenye gőzölgött. Most újból eszembe ötlött, milyen ízléstelenül étkeznek a férfiak; tőrrel hasogatják szeletekre s tömik a szájukba a húst, miközben a zsír csuklójukra és állukra csorog! Csak néhányan használták arra a kenyeret, hogy tisztára törölközzenek, a többi nem is zavartatta magát. Pontonoosz szorgalmasan töltögette a bort, éles szeme észrevett minden üresen letett serleget vagy kancsót. Ezek voltak a legszebb serlegeink. Mindig is attól tartok, hogy egy-egy lakoma végeztével valaki véletlenül magával visz egyet, noha mind viseli a palota belerajzolt vagy bevésett jegyét (ami őzet széttépő vadászebet ábrázol), s így könnyen nyomára lehet jutni. Egynémelyikük ezüst, némelyikük arany, másokat alabástromból vagy riolitból faragtak, végül három vagy négy egyiptomi fajansz.
A Hürié-beli kalmárt, aki Mínósz király fivére, Szarpédón leszármazottjának mondta magát, tüntették ki a díszvendégnek kijáró húsrésszel, egy fel nem vagdalt egész marhabélszínnel, valamint legjobb vörös borunkkal hegyikristály serlegben. Miután felhajtott egy-két pinttel ebből a vízzel csak mértékkel hígított felséges italból, mellét verve, homlokára koppintva kiáltott fel, hogy elfeledkezett egy csomó szerető üdvözletről, amelyet Láodamász küld nejének, szüleinek és testvéreinek, valamint Drepanon kiválóbb polgárainak. Tisztelettel teljes némaság közepette adta át ezeket, s jóllehet a kifejezések nem vallottak Láodamászra, mégis örömet szereztek. Azt is közölte még, hogy Láodamász Élisz vidékéről, a fövenyes Püloszból szándékszik hazavitorlázni.
Nekünk nőknek is megüzenték most, hogy elkészült saját lakománk, így hát a földszinti ebédlőbe sereglettünk. A férfiak büszkék arra, hogy minden alkalommal sokat esznek: lakomákon mintegy udvariasságból úgy kapkodják be az ennivalót, mintha éhhalál fenyegetné őket. Mi nők feleannyi étellel-itallal beérjük, mégsem vagyunk kevésbé szívósak. Személy szerint ki nem állhatom azt a jó családból való lányt, bármilyen falánk legyen is, aki ruháját borral vagy mártással önti le. Ha pedig valamelyik szolgálóm, amint mondani szokták, a vályút túrja az orrával, a legnehezebb kézimalmunkhoz küldöm gabonát darálni, mihelyt a következő étkezést jelentik.
A férfiak bevallották, hogy nem tudnak megbirkózni az eléjük tálalt étkek sokaságával. Kézmosás céljából a rabszolgák türülközőt, szivacsot, valamint melegvizes edényeket hordtak körül, melyekbe némi ecetet is öntöttek. Mások az asztalokat szedték le, s a megkezdett fogásokat az áldozati udvarban várakozó tömegnek hordták ki. Ekkor zendített rá Démodokosz. Odüsszeusz Trójába távozik volt énekének címe – ezt választotta a Phókaia-beliek tiszteletére, mivel, amint mondják, ősük: Autolükosz, Odüsszeusz nagyapja a phókiszi Parnasszoszon élt, ahol Apollón jóshelye, Delphoi áll. Démodokosz a múzsákat hívta segélyül, kiket a rideg északi vadonból Apollón vezetett le, és fogadott be Delphoi büszke csarnokaiba. Ezután Helené királynő kérőinek Spártába való érkezését ecsetelte.
Ez volt a szöveg, s Démodokosz még két táncosnőt is hozott magával, akik a zene ütemére akrobatikus számokat mutattak be, és némajátékkal festették alá a drámai eseményeket.
Midőn Helené, Léda gyönyörű leánya eladósorba lépett, Hellász valamennyi hercege gazdag ajándékkal sietett nevelőatyja, Tündareosz palotájába, vagy pedig követeiként rokonait küldte el oda. Megjelent ott Thébainál aratott friss diadalaival az argoszi Diomédész és vele Aiász Aiakidész, valamint Teukrosz; Idomeneusz, Kréta királya; Patroklosz, Akhilleusz unokafivére; az athéni Menesztheusz és sokan mások. Autolükosz unokája, Odüsszeusz szintén megérkezett – de üres kézzel, mert tudta, hogy semmi esélye a sikerre –, hiszen jóllehet a két fivér, Kasztór és Polüdeukész is azt óhajtotta volna, hogy Helené az athéni Menesztheuszhoz menjen feleségül, kezét természetesen az akhájok közt leggazdagabb Meneláosz herceg nyeri majd el, akit itt Agamemnon, Tündareosz hatalmas veje képviselt.
Tündareosz király egyetlen kérőt sem utasított vissza, másfelől azonban semmi felkínált ajándékot sem fogadott el, mert attól tartott, hogy bármelyik herceg javára mutatott részrehajlása a többit hátrányos helyzetbe hozná. Odüsszeusz egy szép napon azt kérdezte tőle:
– Ha megtanítalak, hogyan kerüld el az összetűzést, viszonzásul segítenél-e, hogy Pénelopé unokahúgodnak, Ikariosz lányának kezét elnyerhessem?
– Áll az alku! – kiáltott fel Tündareosz.
– Akkor – mondta Odüsszeusz – tanácsom a következő: követeld, hogy Helené kérői tegyenek esküt, mégpedig arra, hogy a megválasztandó férjet bárki ellen megvédik, aki annak szerencséjét irigyelné.
Tündareosz belátta az eljárás bölcs voltát. Lovat áldozott, s miután ízekre vagdalta, a vérző részek mellé állította a kérőket,. s elismételtette velük az Odüsszeusz fogalmazta esküvést. A ló darabjait a máig is „Lósírdomb” néven ismert helyen földelték el.
Nem lehet tudni, vajon maga Tündareosz választotta-e ki a férjet, vagy pedig Helené mutatta ki óhaját, miközben koszorút helyezett fejére. Mindenesetre Meneláoszhoz ment feleségül. Férje viszont Tündareosz halála és a dioszkúroszok istenné nyilvánítása után Spárta királya lett. Házasságuk azonban kudarcra volt ítélve: még évekkel azelőtt egy áldozat kapcsán Tündareosz oktalan módon megfeledkezett Aphroditéről, s az istennő bosszút esküdött, hogy a király mindhárom leányát – Klütaimnésztrát, Timandrát és Helenét – házasságtöréssel teszi majd hírhedtté.
Vajon, kérdezte Démodokosz, Zeusz és nagynénje, a titánok közül való Themisz, miért terveitek ki a trójai háborút? Azért-e, hogy Helené hírnevet szerezzen, amiért Európát és Ázsiát egymásra uszította? Vagy hogy felmagasztalják a félistenek nemzetségét, és ugyanakkor ritkítsák a földanya színét taposó népes törzseket? Indokaikat sajnos örök homály takarja: de döntésük már akkor megtörtént, amidőn Péleusz és Thetisz menyegzőjén Erosz felmutatta „A legszebbnek!” feliratú aranyalmát. Héra, Athéné és Aphrodité külön-külön mind magának követelte azt, Zeusz azonban nem óhajtott dönteni a köztük támadt vitában, s megbízta Hermészt, vezesse az istennőket Ida hegyére, ahol Priamosz király rég eltűnt fia, Parisz lesz majd a döntőbíró.
Parisz éppen az Ida hegység legmagasabb csúcsán, a Gargarosz hegyén legeltette nyáját, amidőn Héra, Athéné és Aphrodité kíséretében Hermész jelent meg előtte. Hermész átnyújtotta neki a viszály almáját és Zeusz következő üzenetét:
– Mivel te, Parisz, éppoly csinos vagy, mint amennyire jártas a szívbeli ügyekben, Zeusz azt rendeli, döntsd el, melyik a legszebb e három istennő közül, s annak nyújtsd az aranydíjat.
Parisz kétkedve vette át az almát.
– De egyszerű pásztor létemre isteni szépség ügyében hogyan legyek döntőbíró? – kérdezte. – Mindhármuk között egyformán osztom hát fel a gyümölcsöt!
– Nem, nem lehetsz engedetlen a Mindenható Zeusszal szemben! – kiáltott fel Hermész. – Arra sincs hatalmam, hogy tanácsot adjak. Folyamodj csak természetes eszedhez.
– Ám legyen! – sóhajtott Parisz. – Mindenekelőtt arra kérem a veszteseket, hogy majd ne nehezteljenek reám. Emberi lény vagyok csupán, aki a legostobább hibákra képes.
Mindhárom istennő beleegyezett, hogy aláveti magát döntésének.
– Így kell-e róluk ítélnem, ahogyan éppen vannak – kérdezte Parisz Hermészt –, vagy pedig meztelenül?
– A verseny feltételeit te szabod meg – felelte ravasz mosollyal Hermész.
– Ez esetben volnának talán szívesek levetkőzni? – kérdezte Parisz.
Hermész felkérte az istennőket, hogy eszerint cselekedjenek, és udvariasan hátat fordított.
Aphrodité hamarosan elkészült, Athéné azonban azt követelte, hogy tegye le híres varázsövét is, mert az méltánytalan előnyt biztosít neki, hiszen viselője iránt mindenkit szerelemre gerjeszt.
– Helyes – mondta dacosan Aphrodité. – Megteszem azzal a kikötéssel, ha te is leveszed sisakodat – nélküle ugyanis ocsmány látványt nyújtasz.
– Ha megengedik – szólt közbe Parisz, és figyelmeztetésül összeverte tenyerét –, a versenyzőket egyenként bocsátanám ítélet alá, hogy így a zavaró vitákat elkerüljük. Parancsoljon errébb, isteni Héra! A két másik istennő lesz szíves egy pillanatra magunkra hagyni.
– Lelkiismeretesen vizsgálj meg – mondta Héra, miközben lassan körbe fordult, és megmutatta csodálatos alakját –, és jusson eszedbe, hogy ha engem ítélsz a legszebbnek, egész Ázsia urává és az élők közt a leggazdagabbá teszlek.
– Engem nem lehet megvesztegetni, Úrnőm... Nos, igen, köszönöm. Mindent láttam már, ami kell. Parancsoljon, isteni Athéné!
– Itt vagyok – mondta Athéné, és eltökélten lépett előre. Minthogy azonban nem kevésbé volt szerény, mint szűzies, igyekezett testéből annyit elrejteni az aigisz mögé, amennyit csak lehetett. – Ide figyelj, Parisz – folytatta –, ha elég okos vagy, és a díjat nekem juttatod, minden csatában diadalmassá teszlek, s emellett a világ legbölcsebb embere leszel.
– Szerény pásztor vagyok, nem harcos – felelte Parisz, akit némileg bosszantott az aigisz közbeékelése. – Úrnőm igen jól tudja, hogy Lüdia és Phrügia tájain béke uralkodik, és Priamosz király uralmát senki sem vitatja. Mégis ígérem, hogy pártatlanul vizsgálom meg igényét az almára. Most pedig ismét felöltheti köntösét és sisakját. Aphrodité, készen van-e?
Aphrodité Parisz mellé surrant. Ez elvörösödött, hiszen az istennő oly közel volt, hogy nárdus- és rózsaillatot árasztó teste majdnem érintette őt.
– Alaposan végy, kérlek, szemügyre, semmit el ne mulassz... Mellékesen, mihelyt megpillantottalak, így szóltam Hermészhez: „Szavamra, itt megy Phrügia legcsinosabb férfia! Miért vesztegeti az életét pásztorkodással ebben a vadonban?” Nos miért, Parisz? Miért nem költözöl le a városba, ahol civilizáltan élhetsz? Mit veszítesz azzal, ha feleségül veszel olyasvalakit, mint a spártai Helené, aki majdnem olyan szép, mint én, és nem is kevésbé szenvedélyes? Meggyőződésem, hogy mihelyt csak találkoztok, ő lemond otthonáról, családjáról, mindenről, csak hogy kedveseddé lehessen. Nyilván hallottál már róla!...
– Máig semmit, úrnőm. Roppant hálás lennék, ha leírná előttem.
– Helené szőke, arcbőre pedig hamvas, hiszen hattyútojásból kelt ki. Zeuszt vallhatja atyjául, szereti a vadászatot és a birkózást, már gyermekkorában háború robbant ki miatta, s midőn eladósorba került, kérői között szerepelt Hellász valamennyi hercege. Jelenleg Meneláosznak, a felséges Agamemnon király fivérének hitvese, de ez nem tesz semmit – ha óhajtod, a tied lehet.
– Hogy volna ez lehetséges, ha egyszer férjes asszony?
– Egek! Micsoda ártatlanság! Sosem hallottad még, hogy isteni hivatásom az ilyen ügyek nyélbeütése? Azt tanácsolnám, vedd magad mellé vezető gyanánt fiamat, Eroszt, és járd be Hellászt. Ha egyszer aztán Spártába értél, ő majd arra ösztönzi Helenét, hogy hanyatt-homlok beléd szeressen.
– Úrnőm, megesküdnél-e erre? – kérdezte Parisz izgatottan.
Aphrodité ünnepélyesen megesküdött a Sztüx folyóra, és Parisz gondolkodás nélkül neki ítélte az aranyalmát.
Ítéletével magára zúdította Héra és Athéné csillapíthatatlan haragját, akik kart karba öltve távoztak, hogy kiterveljék Trója romlását. Aphrodité pedig huncut mosollyal párját ritkító arcán azon törte a fejét, hogyan teljesítse ígéretét.
– Erüx hegység lakói, Elümaisz népe! – kiáltott fel Démodokosz –, nincs a világon hatalmasabb istennő a mi Aphroditénknél!
Ez a kiváltképp részrehajló kijelentés nem volt kedvemre. A versengés a legszebb, nem pedig a legbölcsebb vagy legerősebb istennő címéért folyt – Homérosz elbeszélése szerint pedig, midőn a trójai síkságon Aphrodité egyszer mégis harcba merészkedett, egy egyszerű halandó kezétől megsebzetten kellett menekülnie.
Démodokosz visszaakasztotta a szegre lantját, majszolni kezdte a kenyeret, s olykor hörpintett a borból. Apám fontoskodva köhécselt.
– Nagyon érdekes történet – mondta –, s az előadás is szép, tiszteletreméltó Démodokosz. Az églakók, akik mindkét szemedtől és mind a harminckét fogadtól megfosztottak, cserébe pompás hanggal és kimeríthetetlen emlékezettel ajándékoztak meg. De valld be, ez-e a teljes igazság? Alig hiszem, hogy a trójai háborút Priamosz negyvennyolcadik vagy negyvenkilencedik fiának szökése egy spártai királynővel idézhette volna elő, hiszen ebbe Hellász és Kisázsia majdnem valamennyi városa belekeveredett, és egy vagy más módon legalább százezer ember vesztének oka lett. Még akkor sem történik így, ha Parisz megkísérelte volna Spárta trónjának elfoglalását. Mondd csak: mennyire értékelnél marhában vagy ércben egy olyan asszonyt, akinek kilenc évi házasság után sem sikerült Meneláosznak fiat szülnie, s még közismerten házasságtörő családból is származott? Meneláosz férji jogainak elvesztését tíz vagy legföljebb húsz fontnyi arannyal is meg lehetett volna váltani.
– Úgy mondom a történetet, ahogyan az elődünktől, az isteni Homérosztól szállott miránk – felelte kurtán Démodokosz.
– Persze a nők – tartott ki véleménye mellett apám – súlyos helyi viszályok okozói lehetnek, főleg ha örökösnők, és a velük való házasság tulajdonjog átruházásával jár. Egyrészről mégsem hihetem, hogy Helené kérői tengeren túli hadjáratra szánták volna el magukat Meneláosz kedvéért, akinek vőlegényül való kiszemelése már eleve nem volt kétséges, másrészről, hogy Parisz atyja és fivérei inkább tíz esztendeig vállalták velük szemben Trója védelmét, mintsem Helenét visszaszolgáltassák.
– Valamennyi polgárháború dinasztikus háború, uram királyom, és minden tengeren túli háború kereskedelmi háború – helyeselt a terebélyes Hürié-beli. – És Trója, amelyet a mi krétai elődeink, egynémely phrügiai bennszülöttek és a keleti Hellászból való aiakídák közösen alapítottak, a maga korában Ázsia legfontosabb városa volt. Trója uralkodott a Hellészpontoszon, s így ellenőrizte az arany, ezüst, vas, cinóber, hajófa, vászon, kender, szárított hal, olaj, kínai jade a Fekete-tenger felé s azon túl irányuló gazdag kereskedelmét. A Szkamandrosz síkságán évente nagy vásárt rendeztek, ahová a világ minden tájáról özönlöttek a kereskedők. Valamennyien ajándékkal kedveskedtek Trója urának, aki viszonzásul a vásár lezajlása idején védelmében részesítette őket, valamint élelmet és ivóvizet biztosított számukra. A trójai uralkodók azonban, akik phrügiai származásúak voltak, megakadályozták, hogy a görög vagy krétai kalmárok közvetlenül kereskedjenek a Fekete-tenger népeivel. Egy nemzedékkel későbben Láomedón, Priamosz atyja igyekezett megakadályozni, hogy a Minüa-beli Argó hajó tovahajózzon a Kolkhisz templomában őrzött aranygyapjú megszerzése végett, noha annak mégis sikerült átsiklania. Homérosz Fiai arról is beszámolnak, hogy Héraklész, aki a legénység egyik tagja volt, később partra szállt Phrügiában, szövetségeseket gyűjtött, Tróját rohammal vette be, s kapzsiságáért és konokságáért megbüntette Láomedónt. – Szóról szóra így van! – kiáltott fel atyám. – A történet oly világos, mint ott az ajtón a fényesre csiszolt gomb. Azok a krétaiak és görög aiakídák, akik együtt építették föl Tróját abból a célból, hogy kereskedelmi érdekeiket védje a Fekete-tengeren, zárva találták a Hellészpontosz bejáratát, mert Priamosz király a szorosok ellenőrzésére Szeszta és Abüdosz környékén megívhatatlan erődöket emelt. Miután sikertelenül tiltakoztak nála, akháj szövetségeseik segítségét kérték megtorlás foganatosítása céljából, s. ugyanakkor a vállalkozás sikeres volta esetére ígéretet tettek a városból származó zsákmány megosztására. Mükéné nagy királya, Agamemnon vállalkozott a hadjárat vezetésére, s csatlakozásra beszélte rá Odüsszeuszt is, mert ez utóbbi uralkodott az ióni szigeteken, Zakünthosz ősapámnak, a Tróját megalapító krétaiak egyikének lakóhelyén. Következésképpen Hellé spártai istennő templomában gyűlést tartottak, lóáldozatot mutattak be, és fogadalmat tettek a feldarabolt ízekre. Megesküdtek, hogy a nevét viselő tengerszorost – Hellészpontoszról beszélek – szabaddá teszik a görög hajózás számára. Nem hiszem, hogy akárki tapasztalt ember kétségbevonná érveimet. Most pedig arra kérlek, Démodokosz, hogy miután bőségesen megnedvesítetted torkod és ínyedet, folytassad énekedet.
– Alpheidész király – viszonozta Démodokosz –, mivel lefitymálod mesémet Parisz látogatásáról a spártai udvarnál, s az ezt követőleg Phoinikiában véghezvitt tetteiről, engedd meg, hogy ma este mellőzzem ezt az éneket, s rátérhessek Odüsszeusz Trójába való kevésbé vitatott áthajózásának előadására.
– Nem, nem! Csupán énmiattam a ciklus egyetlen sorát se hagyd el, kérlek! – kiáltott fel atyám. – Úgy tartom, persze, hogy a Parisz spártai viselkedéséről szóló történet nem is tanulságos, nem is felemelő: miként udvarolta körül Helenét hangos sóhajok és szerelmetes pillantások közben, mialatt ajkával gyakran érintette a serleg peremét, amelyből Helené ivott! Férfiaknak és nőknek nem volna szabad együtt étkezniük, legföljebb családi ünnepeken, nemde, ti is így gondoljátok?... És mint mázolta oda az asztalfőn kiömlött borba, hogy „Szeretem Helenét!”, és Aphrodité Meneláosz szeme előtt hogyan borított fátylat a szégyenletes cselekedetre! Olyan történet ez, melyet fiatal nők érzékeny füle számára kell előadni? Szó sincs róla! Még akkor sem, ha Parisz tettei elnyerték volna büntetésüket! Ő azonban tíz évig élvezte Helené szerelmét, valójában mindaddig, amíg szépsége – ahogyan az a negyvenediket megért nőknél van – hervadozni nem kezdett. Majd Akhilleusz, a legnagyobb élő bajnok megölése révén halhatatlan hírt szerzett. Miután pedig dicső harcban elesett, hőst megillető temetésben részesült! Nem, nem! Szíveskedjetek megfontolni, urak és nemes férfiak! Engedjétek előterjesztenem megfontolt véleményemet, mely szerint Helené soha el sem ment Trójába!
Apám egyszerű gondolkozású gyakorlati ember, amikor pedig ilyen kötekedő kedvében volt, édesanyám mindig lehetetlennek találta a vele való vitát. Kedvem lett volna hát bemenni az étkezőcsarnokba s ilyenformán szólani:
– Édesapám, itt nem lehet „megfontolásról” beszélni. Értsd meg, kérlek, hogy a homéroszi költeményt lantkísérettel éneklik, a célja tehát mulattatás, nem több, sem kevesebb. Az erkölcsi vagy történeti oktatás egészen más dolog: azt papok vagy idős tanácsurak adják elő a napi tevékenység után estefelé köréjük gyülekező ifjaknak. Ily alkalmakkor nem érintik a lant húrjait, semmi vallásos tilalom sem érvényesül: az ifjak ésszerűen kérdeznek, és ésszerű válaszokat is kapnak. Homérosz Fiai természetesen tudják, hogy mit várnak el tőlük. Legalább néhány száz éve hivatásos énekmondók ők, és csakugyan kevés olyan történetük van, mely ne foglalkoznék a szerelem okozta bajokkal. Hallgatóik ezt is várják: szerelmi dalokat és harci énekeket. Micsoda gyönyörű szórakozást nyújtana egy kereskedelmi háborút tárgyaló hősköltemény!
Könyvvitel istennője, te, rézkincsek tömegét zengd, Dupla szövet szaporult rőfjét s bálában a lóbőrt; Pénzre mohó Priamosz felerész-vámját az akhájra Mint veti, mert egyedárura éhes a kolkhiszi földön.
A szégyenkezés azonban visszatartott. Egyébként is szemrehányásom süket fülekre lelt volna. Kínos csönd támadt, s egy idő múltán a némileg bosszús Démodokosz átugrott mintegy ezerötszáz sort, és Odüsszeusz felszólítását kezdte előadni.
Íme, mit mondott el nekünk:
Odüsszeusz, Ithaka uralkodója, Ikariosz lányát, Pénelopét vette feleségül, de csak miután Spárta Apheté nevű útján győzedelmeskedett a kérők futóversenyében.
– Egy, kettő, három! – számolt hangosan Ikariosz, majd ahelyett, hogy „Indulj”-t kiáltott volna, csupán összecsattintotta a tenyerét.
Erre Odüsszeusz kivételével valamennyi kérő futásnak eredt, s erre rögtön ki is zárták őket a versenyből. Odüsszeusz viszont, akit előzőleg figyelmeztettek, megállt a helyén, s mivel így ő maradt az egyetlen kérő, görbe lába ellenére is fáradság nélkül nyerte a vetélkedést. Azt beszélik, hogy a kedvezés fejében Ikariosz a Spártában való maradásra akarta rávenni Odüsszeuszt, s midőn ez a kérést elutasította, a hitvesi párt tovavivő kocsi nyomába eredt, s visszatérésre próbálta őket rábeszélni. Odüsszeusz, aki mindeddig megőrizte türelmét, Pénelopéhez fordult:
– Vagy saját szabad elhatározásodból jössz Ithakába – mondta –, vagy pedig ha inkább atyádhoz ragaszkodsz, szállj le, hadd hajtsak tovább egyedül.
Válaszul Pénelopé lebocsátotta fátylát. Ikariosz belátta, hogy Odüsszeusz jogosan járt el, s távozni hagyta lányát. Ugyanakkor azon a helyen, ahol az eset történt, felállíttatta a Szerénység képmását, melyet még ma is mutogatnak Spártától mintegy négy mérföldnyire.
Odüsszeuszt azonban a jóslat így figyelmeztette: „Ha Trójába hajózol, csak az attól számított huszadik esztendőben térsz haza – akkor is egymagad és nyomorúságban.”
Ezért tehát királyi köntösét piszkos rongyokkal cserélte föl. Agamemnon, Meneláosz és Palamédész úgy bukkantak rá, amint tojáshéj alakját formázó nemezsüvegben szamarát és ökrét közös igába fogva szántott, s tovahaladtában sót dobált a háta mögé. Közben úgy tett, mintha nem ismerné előkelő látogatóit. Palamédész erre kiragadta Pénelopé karjából a csecsemő Télemakhoszt, és a tizedik barázda megvonására felkészülten előre induló fogat útjába helyezte. Hogy meg ne ölje egyetlen fiát, Odüsszeusz gyorsan megfékezte állatait, s miután emlékeztették a ló vérző tagjaira tett esküjére, kénytelen-kelletlen csatlakozott a hadjárathoz.
– Remélem, ez a történet megnyeri tetszésedet, uram királyom – mondta zsémbes hangulatban Démodokosz, miközben körös-körül felhangzott a taps.
– A hangod kellemes – felelte atyám –, de nem állhatom meg, hogy valamit meg ne jegyezzek. A ciklusnak ez a része is kevéssé meggyőző. Ha Odüsszeusz ígérete megszegésének igazolása végett elmeháborodást kívánt színlelni – történetednek viszont csak ezt az egy értelmét tulajdoníthatom –, miért nem járt el még felelőtlenebb módon? Végül is a leszegényedett földművelők ökröt és szamarat gyakran fognak közös igába – saját szememmel láttam, amint egy nincstelen szikan ekéje előtt ökre mellé saját asszonyát fogta be –, a nemezkucsma pedig bölcs viselet a szántóvetőnek, ha fúj az északkeleti szél. Ha Odüsszeusz helyében én vagyok, sertést és kecskét fogtam volna be, s hóbortosan bagolytoll-ruhát, arany fejéket és kígyóbőr nadrágot viseltem volna – ha, ha, ha! Reszkettem a szégyentől, mikor meghallottam, hogy a tiszteletreméltó Démodokosszal ily hetyke és fölényes hangnemben lehet beszélni.
– Aztán az is alig jele az elmebajnak, ha valaki tíz -egyenes barázdát szánt. Miért nem hajtotta a fogatát folyton táguló vad csigavonalban? Ez sokkal meggyőzőbb lenne. Meséd szintén az előnyére változott volna, így nem is annyira nevettető, mint ahogyan egy Homérosz-fitól el lehet várni.
– Uram királyom – mondta Démodokosz, és mosolya, amennyire szíve bátorsága engedte, mintegy vigyorrá torzult –, vajon nem rossz lóra tettél-e? Dicső elődöm, aki ezt az éneket szerezte, sehol sem állítja, hogy Odüsszeusz őrültséget színlelt volna. Ő a misztériumokba beavatottak nemezsüvegét viselte annak jeléül, hogy jövendölni kíván, ezért minden ténykedése jelképes jelentőséggel bír. Az ökör és a szamár Zeuszt és Kronoszt, vagy a nyarat és telet jelenti, amint tetszik, a sóval bevetett minden egyes barázda pedig egy-egy elvesztett évet. Odüsszeusz annak a háborúnak hiábavalóságát akarta bizonyítani, amelynek támogatására hívták. Palamédész azonban, aki felsőbbrendű jóserővel rendelkezett, felkapta a csecsemő Télemakhoszt, s a tizedik barázdánál megállította vele az ekét, mert ezzel ábrázolta, hogy a döntő csatát – ezt jelenti ugyanis „Télemakhosz” – a tizedik évben fogják megvívni. S ez így is történt.
Taps és nevetés üdvözölte apám sarokba szorítását. Ő füle hegyéig elvörösödött, de azzal mutatta ki jóérzését, hogy Démodokosz részére jókora sertéssültet metszett le, tele ropogós bőrrel, s miután azt a felszolgáló odavitte, aranyfogantyús új somfa botot ígért neki egyrészt léptei támaszául, másrészt kitüntetései számának szaporítására. Démodokosz elfogadta ugyan a pecsenyét, soha többé nem akart azonban palotánkban énekelni vagy előadni – önérzete tiltotta ezt. Sőt a városiak közül egyesek a minket később ért szerencsétlenségeket az ő gonosz indulatának tulajdonították •- Apollón ugyanis minden Homéroszfinak megadta az átokmondás képességét. Mégsem hiszem azonban, hogy miután elfogadta a bocsánatkérés jeléül felajánlott ajándékot, Démodokosz megátkozott volna bennünket. Mi aztán Démodokosz kísérőjével, Phémiosszal maradtunk, aki néhány évvel előbb érkezett Déloszról, s a nagy mester lábánál még egyre bővítgette tudását. Ő tanított meg engem kalkhiszi betűkkel írni és olvasni. Mindeddig Phémiosz szemére nem borult homály. A szokott kór csupán akkor sújt egy Homérosz-fit, midőn haja már őszbe vegyül és amidőn – ahogyan ők mondják – a nedvek áramlása megszűnik.
Ami a Hürié-belit illeti, atyám ragaszkodott ahhoz, hogy a tizenkét nemzetség mindenike valamely értékes tárggyal – legyen az edény, háromláb, gazdag öltöny vagy ehhez hasonló – ajándékozza meg azt. Ő maga vállalta, hogy az összegyűjtendő ajándékok elhelyezésére cédrusfa-ládát, továbbá személyes hálája jeléül arany serleget nyújt át. Mint Elümaisz királyának, a nyújtott védelem és igazságosztás fejében, joga volt ilyen óhajt a nemzetségfők elé terjeszteni. Noha hatalmát rossz szemmel nézték, mégis mindig engedelmeskedtek neki, ő viszont jóváhagyta, hogy költségeiket a köznépre kivetett adókkal fedezzék.
Három napra ezután a látogatásával igen elégedett Hürié-beli elvitorlázott, noha atyám a serlegről valahogyan megfeledkezett. Edényeit és daidaloszi ékszereit a piactéren jelentős haszonnal bocsátotta áruba, és búcsúbeszédével minden árust nevetésre ingerelt:
– Szórja önökre áldását az Ég Királynője, önök pedig továbbra is okozzanak örömet feleségüknek és leányaiknak!
Többé soha nem láttuk. Meg kell mondanom, hogy Drepanonban csupán mi ketten: anyám és én nem hittük el meséjét, de mégsem szóltunk, hogy Ktimenét el ne csüggesszük, hiszen ő hamarosan visszanyerte étvágyát és jó kedélyét, s dalolva járt-kelt fel s alá a házban.
– Szeretném tudni, milyen hosszú lesz a nyakláncom – mondta Klütonéosz öcsémnek. – Gondolod, hogy akkora-e, amekkorát Eurümakhosz anyja visel?
– Tisztelt sógornőm – felelte bosszankodva Klütonéosz –, noha Láodamász három könyöknyit is hozna neked, a nyakláncra irányuló óhajod okozta gond és búbánat minden szépségtől megfosztja azt szememben. Helyedben fogadalmi ajándékul adnám Apollónnak, aki vállalkozott Eriphűlé gyűlöletes nyakékének őrzésére is, és ezzel meggátolta, hogy hiú nők között újabb bajokat idézzen elő.
– Szó sem lehet róla! – kiáltott fel Ktimené -. Láodamász hálátlannak hihetne.
Eltöprengtem Aphrodité diadalán, s úgy döntöttem, hogy vak az ő hatalma és bajt hozó, hiszen nevetségessé teszi s minden szégyenérzetüktől megfosztja áldozatait. Saját mulatságomra egy történetet szerkesztettem egybe. Alapul hozzá az Eurümakhosz anyjának korai házaséletében megtörtént botrányos esetet választottam.
Egy napon az istennő azt mondta férjének, Héphaisztosznak, az istenek kovácsának, hogy saját szentélyének meglátogatására a küproszi Paphoszba indul.
– Jól teszed – felelte Héphaisztosz. – Én pedig felhasználom távollétedet, és meglátogatom lémnoszi templomomat.
Tudta azonban, hogy felesége megrögzött hazudozó, ezért még aznap éjjel visszatért, és az istennőt a thrák hadistennel, Arésszal egy ágyban lelte. Kovácsműhelyébe sántikált, ott gyémántból két pókhálónál vékonyabb, teljességgel láthatatlan hálót kovácsolt. Ezek egyikét az ágy alá erősítette, másikát fönt a gerendához függesztette, majd csendben egymáshoz illesztette a széleiket, és a szendergő pár körül áttörhetetlen ketreccé egyesítette őket. Aztán hangos szóval tanúul hívta isteni társait a szégyenletes házasságtörésre, és válást követelt Zeusztól. Aphrodité, bár igyekezett pirulását rejteni, titokban mégis örvendett, mert Hermész és Poszeidón láthatták, milyen szépséges ő minden lepel nélkül is, és mennyire kész megcsalni férjét. Héra és Athéné azonban már a hír hallatára is utálattal fordultak el, és megtagadták, hogy részt vegyenek a szemérmetlen nézelődésben. Aphrodité azonban dacos képet vágott a dologhoz, s kijelentette, hogy a Moirák osztották neki isteni feladatul az emberek szerelemre gerjesztését és a szerelem űzését – ugyan ki kárhoztathatná ezért? Aphroditét barátnői, a Khariszok azonnal megfürdették, és megkenték illatos olajjal, áttetsző, puha vászonköntösbe burkolták, és fejét rózsakoszorúval ékítették. Oly ellenállhatatlanul bűbájos lett, hogy nem csupán Héphaisztosz bocsátott meg neki ott helyben, de valahányszor elfoglaltsága akadt a kovácsműhelyben, Hermész és Poszeidón is napról napra felváltva látogattak Aphroditét Mikor Zeusz az Olümposz folyosóin találkozott vele henye ringyónak nevezte. Erre ő dühösen viharzott el, leült Athéné szövőszékéhez, és kézügyességét próbálgatta a szövésben. Athéné azonban rajtakapta, s mivel a szövés a Moirák által rábízott isteni feladatnak számít, felháborodottan kérdezte:
– Mit gondolnál, ha én alattomban a te szégyenletes hivatásodat űzném? Rendben van, kedves kartársnő, csak szőj tovább! Többé soha nem teszem kezem a szövőszékre. S remélem, hogy halálra unod majd magad!
Később azon gondolkoztam el: vajon megengedhetők-e hasonló tréfák az églakókkal kapcsolatban. Úgy döntöttem, hogy igen, de csak akkor, ha az istent vagy istennőt a közszeméremmel vagy jómodorral ellentétben tisztelik: ha ez az imádat Aphrodité házasságtöréseit, Hermész hazugságait és tolvajlásait, Árész vérszomjasságát örökíti meg, s hóbortos halandók mindezt saját erkölcstelenségük igazolására idézgetik! Az olümposziak ellen érzett megvetésében Homérosz még nálam is jóval messzebb megy, s úgy mutatja be őket, mint akik puszta szeszélyből rónak büntetést vagy szórnak kegyet az emberekre, ahelyett hogy érdemeik szerint jutalmaznák őket – egymás közt pedig botrányosan civódnak. Sőt mi több, az Iliászban Zeusz azért küld álmot Agamemnónra, hogy lóvá tegye, noha az mindig áhítattal viseltetett iránta. Az. istenek gyűlésének sugallatára Athéné árulás elkövetésére bírja Pandareoszt. Héra viszont szerelmi bűbájjal fordítja el Zeusz figyelmét a trójai ütközetről. Az olümposzi istenek kegyetlenül kikacagják a kovács-isten sántaságát, noha annak oka csak az volt, hogy odaadóan kiállt anyja mellett mostohaapjának szégyenletes durvaságai ellen.
Az ilyen történeteket nyíltan a vallással ellentétesnek találom, s ha palotánkban ilyeneket adnak elő, fülem és elmém is bezárul előttük. Apám egy ízben kinevetett ezért, és elmagyarázta, hogy Homérosz távolról sem vallástalan: éppen ellenkezőleg az Iliászban ő a barbár dórok újfajta teológiáját csúfolja ki. Mert ezek a Héraklész-fiak letaszították trónjáról a nagy Rheia istennőt, akit valaha a Világ Úrnője gyanánt ismert el mindenki, jogarát pedig az égboltozat istenének, Zeusznak ajándékozták, akit viszont az uralmuk alatt levő törzsek imádta istenségekből összeállított égi család, vagyis az argoszi Héra, az euboiai Poszeidón, az athéni Athéné, a phókaiai Apollón, az arkadiai Hermész és így tovább, fejévé tettek meg. Homérosz, magyarázta apám, titkon a korábbi istennőt tisztelte, és fájt neki az az erkölcsi zűrzavar, amelyet kegyhelyeinek megszüntetése okozott, ezért rajzolta meg a szégyentelen, kegyetlen, áruló, buja, hencegő görög vezérek alakjában a dór törzsfők torzképét.
Történelmileg igaza lehet atyámnak, amikor bírálja Helené trójai szökésének homéroszi változatát. Ám az a Zeusz, Héra, Poszeidón, Athéné és Apollón, akit szívem mélyén imádok, s akit ő az áldozati oltárnál tisztel, mind emelkedett elméjű, igazságos és bizalomgerjesztő istenség. Számomra Hermész bátor hírnök és a lelkek irányítója, nem pedig tolvaj, Árész is csak a jó ügy védelmében kel harcra, Aphrodité pedig...
Atyja lánya
Nem sokkal ezután apám tízevezős gályát bocsáttatott vízre, mert meg akarta látogatni szarvasmarháinkat Hiéra szigetén. Alig haladt azonban fél mérföldnyit, mikor napnyugat felöl közeledő nagy rhodoszi hajót pillantott meg. A tenger nyugodt volt, és a kormányos gyászos kántálásának ütemére matrózai hosszan, egyenletesen eveztek. Atyám köszöntötte a parancsnokot, s mikor mindketten meggyőződtek arról, hogy a másik nem kalóz – manapság senki sem lehet eléggé óvatos –, egymás oldalához húztak, s ajándékot és jókívánságokat váltottak. A rhodoszi hajó vegyes rakománnyal Szardínia felé tartott. Görögországi utolsó kikötőhelyükön, a fövenyes Püloszban a vállalkozásban való részvétel céljából két higgadt kalmár szállt a hajóra. Apám kimondhatatlanul örvendett a pülosziakkal való találkozásnak, és szorongva kérdezősködni kezdett Láodamászról. Azok csak a fejüket rázták.
– Ha bármikor ősz óta ilyen fontos személyiség látogatta volna meg városunkat – jelentették ki –, minden bizonnyal hallottunk volna felőle.
Mikor apám megemlítette a Hürié-beli hajós elbeszélését, közölték, hogy a fövenyes Püloszban találkoztak a fickóval, és nagyon gyenge véleményt alkottak a jelleméről.
– Síkos, mint a tintahal – mondották –, és hazug, akár egy lériai rabszolga. A bora vizezett, az edényei hibásak, ezüstrúdjainak belseje ólom.
Ez nagy csapás volt atyámra. Le is mondott a Hiérába tervezett látogatásáról. Olyan levert lelkiállapotban tért haza, amilyenben még sohasem láttam. Itthon viszont újra sötét perceinek egyikében lelte Ktimenét, aki körmeit harapdálta, és mindegyre egy népdal szavait sóhajtotta: „Hol késik az én kedvesem? – Búm már nem érzi meg sosem?”
Igen, bevallom, Aphrodité fogas kérdés elé állítja az emberiséget. Elismerem félelmetes erejét, mint ahogyan elismerem az Alvilág Urának, Hádésznak hatalmát is. De nem kell-e inkább elítélnem Helenét, Klütaimnésztrát, Pénelopét férjük nászágyának beszennyezéséért, amivel nemük szégyenévé váltak, mint hogy mosolyogva azt mondjam: – Hűséges tisztelői voltak Aphroditének, s azért vetették meg a házasság és az otthon kötelékét, hogy annál jobban tiszteljék őt? A libüai naszamónoszok, a pontonooszi moiszünoikhinoszok, a Baleári Szigetek gümnaszoszai és az ezekhez hasonló kevert népek erkölcsileg állhatatosan imádhatják őt, de egyetlen törvénytisztelő hellén sem tehet ilyet.
Mindamellett a rákövetkező napon fiatal nősténykecskét áldoztam Aphroditének, Szárcsontjait borókahasábokon égettem el, s fogadalmat tettem, hogy az első adandó alkalommal áldozattal járulok hegyi templomához. Ő a fogolymadarak tavaszi megjövetele és a szüret közé eső időszakban ott tartózkodik. Minthogy azonban hegyének csúcsa a tél túlnyomó részében hideg és felhős, később, amint mondják, fehér galambok vonta szekerén Libüába távozik. Papnői és heréltjei akkor keresik fel a síkságon meleg kolostorukat, és cédrusfa-ládába zárva viszik magukkal az istennő képmását, a szent galambdúcokat s az arany lépet, melyről azt állítják, hogy magának Daidalosznak fogadalmi ajándéka Élűmének. A következő hat hónapban aztán odalent oly szűzi életet folytatnak, mint Artemisz vagy Athéné szolgálói. Az istennőnek az Erüxre való évi felmenetelét és azt követő alászállását a hatalmának való maga-átengedés vad jelenetei kísérik, különösképpen a szikanoknál. Apám mindent elkövetett a tivornyák megszüntetésére, hiszen bosszantó bizonytalanságot okoznak apasági ügyekben, de nem sok sikerrel. Télen az istennő csak valamely veszélyes szerencsétlenség esetén tér meg a hegyre, s szólítja fel visszatérésre papnőit, heréltjeit, képmását, lépjét, galambját. Akkor aztán költséges áldozatokkal engesztelik meg, mialatt a heréltek elragadtatott üvöltözés közben véresre verik egymást. Utálom az egész színjátékot.
Apám abba a boltíves szobájába vonult vissza, ahol különös nyoszolyát épített magának. Az ágy mennyezettartója ugyanis arannyal, ezüsttel és elefántcsonttal kirakott élő olajfa. A szoba elméletileg sírboltnak számít. Egyszer egy esztendőben, tél közepén, mikor a szokásos trónüresedésre kerül a sor, atyám leborotválja fejét, belép a szobába, elfogyasztja az eltávozottak étkeit, és úgy tesz, mint akit megöltek. Teljes díszben fekszik egy vörös takaró alatt, mialatt a nemzetségünk kebeléből választott fiatal király ellejti a hónapok táncát, és egyetlen nap tartamára elnyeri a jogart.
Apám most bezárta az ajtói, kezét ökölbe szorítva sétált néhányszor fel és alá, majd elkeseredetten vetette magát az ágyra, s becsukta a szemét. Megkértem egyik szolgálómat, hogy néha leskelődjék be az ablakon, és jelentse, mit művel, mert balsejtelem kínzott, noha a szolgálónak erről mit sem szóltam.
Néhány óra múltán apám ismét megjelent, átment dolgozószobájába, és értem küldött.
– Mit tegyek, Nauszikaá? – kérdezte. – Néhanapján vagy a család legértelmesebb tagja (kivéve persze édesanyádat), és úgy érzem, mintha valamely isten sugallaná, hogy nekem tanácsot adj.
Aztán elbeszélte találkozását a püloszi kalmárokkal, és várta megjegyzéseimet. Mielőtt válaszoltam volna, mélyet sóhajtottam.
– A hír nem lep meg, apám. Orcátlan Hürié-beli vendéged hazudott – amint azt annak idején is megmondhattam volna. Édesanyám szintén megmondhatta volna – talán meg is tette. Vessük el ezt az egész történetet, mely csak a sikeresebb üzlet érdekében kitalált mese volt, s gondoljunk csupán Láodamász lehetséges sorsára. Most már bizonyosnak látszik, hogy a rhodoszi kapitány nem vette föl a hajójára.
– Nem vagyok ezen a véleményen. Eurümakhosz helyesen mutatott rá, hogy a rhodoszi a vitorláinkkal és kötélzetünkkel való elhajózással, ha erre Láodamász nem ad nevemben engedélyt, nem kockáztatta volna jóhírét.
– De ha Láodamásztól engedélyt nyert, lett-e volna szükség az őrök elkábítására?
Apám türelmetlenül söpörte félre a kérdést, mintha csak valami dongó szállt volna reggeli mézeskenyerére, és rögtön álláspontot változtatott.
– Na jó. De mi van azzal a szídóni hajóval, amelyet a nők láttak? Láodamász oda is kievezhetett.
– Akkor miért nem hiányzott egyetlen csónak sem a kikötőből?
– Úszhatott is. Jó úszó...
– Apám, kérlek, folyamodj józan eszedhez, melyre oly joggal vagy büszke! Úszhatott-e az egész batyunyi kinccsel a hátán?
Apám elhallgatott.
– Az első újság a szídóni hajóról – folytattam én – csak Láodamász eltűnése után egy vagy két hónappal bukkant föl.
– Azt akarod-e mondani, hogy Eurümakhosz anyja hazudott? Miért hazudott volna? Miért hazudnék Mélántho? Hiszen Ktimené saját szolgálóleánya, és húz a házhoz.
– Bárcsak tudnám, atyám – vontam meg a vállam.
– De a szívem azt súgja, hogy összejátszanak.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte indulatosan. De még a pillám sem rezdült.
– Azt, hogy Láodamász el sem vitorlázott – feleltem.
– Elég a tréfából, leányom. Mindenki tudja, hogy elhajózott.
– Mindenki tudja, hogy Helené Trójába szökött Parisszal. Mindenki – téged kivéve! Aki tudásával egymaga marad, arról még nem bizonyos, hogy nincs igaza. Láokoón sem maradt hazugságban, amidőn azt közölte a hitetlenkedő trójaiakkal, hogy a faló fegyveres ellenséggel van tele.
Ettől hirtelen megtorpant.
– Úgy, hát akkor Láodamász valamerre a szárazföldnek indult? Talán hogy lázadó Haliosz bátyádhoz csatlakozzék a szikelek földjén? Lehet, de nem valószínű, Miért nem találkozott vele senki útközben?
Újból vállat vontam.
– Hadd mondjam el, atyám, hogy Athéné istennő milyen gondolatot sugallt nekem! Láodamász soha nem távozott el Drepanonból!
Kutatóan nézett reám, mintha eszem épségét féltené, majd kiment, s becsapta maga mögött az ajtót. Az ajtófélfáról tőr formájú nagy vakolatdarab hullott alá.
Az északi kikötőben éppen most vetett horgonyt egy harmincevezős taphoszi hajó, amely kalübiai vasöntecsekből álló rakományával a dél-itáliai Temesza rézbányái felé tartott. Parancsnoka, a taphoszi uralkodó unokafivére, meglátogatott minket a palotában. Miután rangját megillető fogadtatásban részesült, atyám szokása szerint megkérdezte, nem hozott-e valami hírt Láodamászról.
Hírt nem hozott, de tanácsadásban annál bőkezűbbnek mutatkozott.
– Nyilvánvaló, uram királyom, hogy fiad távolléte úgy rágja lelkedet, akár az egerek csodás elümaisz sajtjaitok egyikét. Csupán egyetlen utat látok számodra járhatónak. Először: indítsd el családod egyik felelős tagját a fövenyes Püloszba, amely a borostyánkő-kereskedés központja. Fiadnak természetesen ide kellett utaznia, hogy nyakéket vásároljon. Ha a pülosziak nem tudnak róla, akkor gyászold el öt, mint tengerbe veszettet, térj vissza, s építs neki híréhez méltó síremléket. Azután küldd vissza durcás menyedet a menyasszony-váltsággal együtt apja házába, hadd menjen ott újból férjhez. Miért tartod itt a palotában, uram királyom, e vég nélkül való sopánkodás és gyász közepette? A vak is láthatja, hogy Ktimené úrhölgy nyomasztóan hat kedélyedre, valamint csodálatra méltó udvartartásodra.
– Csakugyan – ismerte el atyám –, és még unokákkal sem ajándékozott meg.
– Nos hát – folytatta hévvel a taphoszi –, ki indulhat a fövenyes Püloszba? Fiad, Klütonéosz? Bár még fiatal, máris éles eszű. Vagy az ő hiányában, ügyes sógorod, Mentor?
– Magamon kívül senkiben sem bízom – felelte atyám –, hogy mindennek kellően utánajárna. De miként távozhatnám el én?
– Minden uralkodó azt hiszi, hogy jelenléte elengedhetetlen. De egy rövid szabadság neki is jót tesz, népének sem árt. Miért ne csatlakoznál hozzánk, mikor legkésőbb húsz nap múltán Temeszából hazafelé tartunk? Amint látod, szívesebben választom a hosszabb visszautat, mert így elkerülöm a Messzinai Szorost, amely egyrészt veszélyes a hajózásra, másrészt jól ismert kalózfészek. Még ebben a hónapban partra tehetünk a fövenyes Püloszban. Mit szólnál ehhez?
Atyámat mindez arra a hirtelen elhatározásra ösztökélte, hogy bízza a királyságot Mentor nagybátyám kormányzására, és vitorlázzék el a fövenyes Püloszba. Figyelmeztetéseim ellenére még mindig makacsul hitt a Hürié-beli kalmár meséjének első felében – amely, bevallom, eléggé hihető volt –, s arra a következtetésre jutott, hogy Láodamásznak Kórkürián át kellett a Theszprót-földre jutnia. De mi történt ezután? Váratlan nehézségekbe ütközött? Pheidón király megfosztotta volna kincseitől? Talán még rabszolgának is eladta volna?
– Ha minden hírforrás csődöt mond – közölte atyám a Taphosz-belivel –, felkeresem Delphoit, és megkérdezem Apollón jóshelyét. De talán a Zeuszé Dódónéban még megbízhatóbb kettejük közül.
Atyám kevéssé hitt az isteni papnők jósképességeiben, de jól tudta, hogy Delphoi és Dódóné az egész hellén föld híreinek és pletykáinak gyűjtőhelye. Ha bármi is megtudható a Láodamász hollétéről, azt ő mind meghallja az áldozópapoktól vagy a hírvivő-testület értelmes tagjaitól. Atyám anyánkat, Klütonéosz öcsémet, Mentor nagybátyámat, Phütalosz nagyapát és engem családi tanácsra hívott össze – Ktimenét azonban nem.
– Hadd valljam be az igazat – közölte. – Nem bírom elviselni a Ktimené hosszas bújának és fájdalmának látványát. Sírásra és remegésre ingerli, csupa részvétből, szinte már a palota falait is. Gyakran az életét féltem, gyakran azonban dühbe gurulok, s szeretném visszaküldeni Bukinnára a kapott hozománnyal, vagy annak napi és kereskedelmi kiváltságokban számított ellenértékével együtt. De ezt mégsem teszem – nem akarnám Láodamászt büntetni, amikor visszatér. Látnotok kell, hogy nem vagyok hajlandó elfogadni borúlátó véleményetek, s nem azt mondom: ha visszatér.
Két héttel később a taphoszi újból befutott réz-terhével, melyhez atyám hozzátette a maga értékes árurakományát vászonból, mézből, csukó-ágyakból, majd jókedvűen ő is a fedélzetre lépett. Majdnem az egész város jókívánságai kísérték útján, bőkezű áldozatokat mutattak be a tengert kormányzó és utasokat oltalmazó isteneknek. Klütonéosszal együtt felhágtunk az Erüx derekáig, onnét figyeltük, miként tűnik el Motüa szigete mögött, mintegy nyolc mérföldnyire délnek, élénk nyugati szél dagasztotta vitorlája. Midőn visszatértünk a palotába, anyám félrevont.
– Gyermekem – mondta –, apád közölte velem, amit Athéné szólott a te nyelveddel, vagyis hogy Láodamászt halottként kellene gyászolnunk. Nem hamis ez a jóslat. Három nappal ezelőtt álmomban én is láttam őt, vértől és tengervíztől csöpögve közeledett felém. Tőr meredt elő lapockái közül, és szánalmasan állott meg előttem. Majd az étkezőcsarnok felé mutatott, s felkiáltott: „Hadd álljanak ők bosszút értem, anyám! Hadd álljanak bosszút Philoktétész íjával!” „Honnét tudjam, hogy valóban Láodamász vagy-e, fiam?” kérdeztem. Ő így felelt: „Édesanyám, midőn reggel felébredsz, fehér galamb alakjában röpülök majd be egyik ablakodon, és szállók ki a másikon.” És így is lett. Ne beszélj senkinek erről, még Mentor fivéremnek se, még Klütonéosz fiamnak se. De tökéld el magad, hogy fölleled gyilkosait, hadd álljunk példás bosszút rajtuk. Minden gyermekem közt csak neked van bölcsebb eszed, mint szíved.
– Ha csakugyan hittél a látomásnak, anyám – feleltem nem nagy elragadtatással a gyöngédebb érzelmekre való képtelenségemre tett célzás miatt –, miért engedted, hogy apám e haszontalan vándorútra induljon a fő vény és Pülosz felé?
Anyám elkomolyodott.
– Apád nagyon önfejű, és bár házasságunk első percétől kezdve megszokhatta, hogy mindig igazat mondok, nem szereti beismerni, hogy jobban tudhatok nála valamit. Ezenfelül, soha nem tette még lábát a hellén szárazföldre, talán ez az utolsó lehetőség számára, hiszen már túl jár az első ifjúságán. Elbeszéltem neki a látomást, mivel azonban te függetlenül tőlem majdnem azonos következtetésre jutottál, s mivel saját szemével nem látta a galambot, azzal vádolt meg, hogy cselt szőttem itthontartása végett. „Eredj hát, uram, mondtam, s minél hamarább megtérsz, annál tovább élünk valamennyien.” Leányom, a veszedelem a küszöbünk előtt áll. Bízom abban, hogy nem követsz el meggondolatlanságot. Ezalatt pedig Ktimené hadd melegedjék reménykedése parazsánál, amennyit abból még össze tud kaparni.
Három nap telt el, s én a helyi légkör rejtett, de általános változására lettem figyelmes. Nem a köznép soraiban, nem is néhány valódi barátnőmnél, mint amilyen Dümász kapitány leánya, Prokné, valamint Hiéra-beli unokahúgaim; nem is hűséges szolgálóink közt, élükön Eurükleiával, aki egykor szárazdajkám volt, most pedig háztartásunkat vezeti. Legjobban úgy írhatnám le, mint valami kifejezetten megvető tartózkodást némely előkelőbb család leányainak üdvözlésében, és túlzott szívélyességet a fivéreik és apjuk viselkedésében, mintha csak olyasmit tudnának, ami titok előttem. Nyaranta a dombok közt az elümaisz gyermekek bújócskát játszanak, melynek neve „A bika kincse”. Ez abból áll, hogy mindnyájan a „Bika” néven ismert és valamely repedésben vagy barlangban elrejtőzött fiú keresésére indulnak. Aki megleli, lemarad, hogy elnyerhesse a rejtett kincset, s fölfedezését nem közli a többiekkel. Hamarosan azonban majd egyikük, majd másikuk bukkan rá a Bika rejtekhelyére, míg végre mindnyájan ismerik a titkot, kivéve azt az egy boldogtalant, aki vigasztalanul bolyong az elhagyott domboldalon, így éreztem én most magamat.
Rosszkedvemben szívesen keresem fel takácsműhelyünket, mert a vetélőt a magas szövőszéken nyugodtan ide-oda mozgató asszonyok látványa csillapítólag hat a kedélyemre. Most itt is szokatlan hangulatot tapasztaltam. Az asszonyok közül többen is abbahagyták a munkát, a bejárat körül csoportosultak, és izgatottan sugdolóztak. Mihelyt azonban a saroknál befordulni láttak engem, visszasompolyogtak a szövőszékükhöz, s úgy tettek, mintha szorgosan dolgoznának. Vetélőik úgy lebbentek előre és hátra, mint a nyárfa szélben csapongó levelei.
– Jó napot, szorgalmas vászonszövők – nyújtottam el gunyorosan a hangom. – Remélem, arról az, emberfejű halról tárgyaltok, melyet ma reggel a márnahálókkal vontak föl. Magam is láttam a csodát: uszony helyett karja van, és phoinikiai nyelven beszél – legalábbis mindenki azt hiszi, mert senki közülünk, még én sem értettem akár egy szavát. Ott hevert hadarva és hadonászva, hadonászva és hadarva, míg végül is belekékült. Akkor aztán jó hangosan korbáccsal fenyegettem meg, mert phoinikiai haltól vagy elümaisz szövőnőtől egyként megkövetelem: fogja be a száját, amikor én jelenek meg a színen. A szörnynek volt annyi esze, hogy engedelmeskedett!
Halálos csend támadt. Asszonyaink mind félnek tőlem, azt hiszik, hogy gyakran, állok valamely istenség befolyása alatt. E talán jó alappal bíró félelmet aknázom ki, amidőn az előbbihez hasonló értelmetlenségeket mondok nekik. Jóindulatú leánytársaság ez, de a legcsekélyebb dologtól is megzavarodnak, s ilyenkor munkájuk minőségben és mennyiségben is gyöngül, mint ahogyan a tejhozam is, ha róka tör a tejelő anyajuhok közé, vagy láncról elszabadult ebek veszik üldözőbe őket.
– Merre van Eurümedúsza? – kérdeztem. Eurümedúsza, a csinos, fiatal munkavezető osztotta széjjel a kendert, vigyázott a szövőnők kényelmére, felelt a szövőszékek állapotáért, és szemét a szövésmintán tartotta. Mi a szövőszékeket mindig egy alapminta előállítására csoportosítottuk – aminőre állandó kereslet mutatkozott Libüában vagy Itáliában –, hogy így Eurümedúsza könnyebben észrevegye a hibát, és ösztökélhesse az elmaradozókat. Ez alkalommal egyszerű kockamintát kezdett meg, melyben minden századik fehér szál után öt bíborszínű és két skarlátvörös következik. Anyám Apeiréi Eurümedúszának csúfolja őt, ami „hozzá nem értőt” jelent, de jóllehet nehezen tanult bele feladatába, az egész műhelyben mégis nagyon népszerű.
Persze Eurümedúsza távolléte semmi különöset sem jelentett: csupán egy kancsó ivóvizet meríteni távozott, mert nyomasztó volt a meleg.
– Keverd egy kis borral, Eurümedúsza – mondottam, mikor visszatért –, s ossz ki egy-egy kortyot a sok kuka nő közt. Aztán szólj Gorgónak, a libapásztornak, mondjon el egyet azokból a régi szikan mesékből, s űzze ki fejükből az emberfejű phoinikiai halat, amely akkora rémületet keltett ma reggel.
Eurümedúsza borostömlőt hozott elő, s parancsom szerint járt el. Mindnyájan udvariasan ittak az egészségemre, és mosolyogtak, de láttam, hogy pillantásuk még mindig riadt.
Besántikált az ősz hajú Gorgó. Leültem, s úgy figyeltem, ősünkről, Aigiszthoszról és Trójából Szicíliába való érkezéséről mesélt. Midőn az Etna lábánál partra szállt, hogy tartályait megtöltse ivóvízzel, egy sötét barlangba merészkedett, ahol Polüphémosz, a Küklópsz, az ott lakó halhatatlan kovácsok egyike, ejtette foglyul, s a lángoló hegy gyomrába hurcolta. Polüphémosznak és társainak valószínűleg embervérre volt szüksége a Zeusz számára kovácsolt villám megedzéséhez. A ravasz Aigiszthosz azonban pramnioszi borral részegítette le őket, majd levonta s szegekkel bélelte ki saruikat (köztudomás szerint valamennyi Küklópsz talpa fölötte érzékeny), aztán. megpróbált menekülni. A kovácsok felrántották saruikat, s űzőbe vették, a fájdalom azonban megállásra késztette valamennyit, így Aigiszthosz biztonságban jutott el hajóihoz, s tovább vitorlázott napnyugat felé, mígnem Reithronba ért. Szívét muzsika gyanánt gyönyörködtette a Küklópszok üvöltözése.
Az aprócska, vékony madár-mód mozgékony Gorgó az aggodalom perceiben leeresztette, majd a döntő fordulatnál kiáltássá fokozta hangját, s oly ügyesen mesélte el történetét és utánozta a szereplőket, hogy az elbűvölt szövőnők újabb, mesét követeltek. Kétkedve pillantott körül, de amikor beleegyezően bólintottam, őséről, Szikanoszról és ennek az egy szemű Konturanosz barlangjában átélt kalandjairól kezdett regélni. Ez utóbbi óriás volt, mégpedig akkora, hogy botjával lyukat tudott ütni az égbolton. Hasmánt feküdt az Erüxre, két roppant lábát síkságainkra nyújtotta ki, maga mögé hatalmas kezét az Egesztai-tengerbe merítgette, s százával fogta ki belőle a tonhalakat. Midőn tizenkét társa élén a barlangba lépett, Szikanosz vendégbaráti fogadtatásra várt, Konturanosz azonban egyenként agyonverte és felfalta őket, kivezető útjukat viszont olyan torlasszal zárta el, melyet csupán ő tudott megmozdítani. A roppant követ naponta kétszer hengerítette el: mikor hajnalban nyáját a mezőre hajtotta, és alkonyatkor, amidőn hazaterelte azt. Harmadnap éjszaka Szikanosz tűzben hegyesre pörkölte Konturanosz pásztorbotját, és azzal vakította meg, majd úgy menekült, hogy a vezérkos hasáról lecsüngő gyapjúba kapaszkodott, midőn azt másnap kora reggel Konturanosz legelni engedte ki. Konturanosz őrjöngő haragra gerjedt Szikanosz ellen, és midőn az Hiéra felé úszott, két roppant sziklát hajított utána, persze minden eredmény nélkül.
Ezeket a Drepanontól mintegy három mérföldnyire délnyugatnak a tengerből kiálló sziklákat ma is mutogatják. Azt az óriási sziklaüreget, melyet szikan pásztoraink használnak, s ahová néha kirándulni járunk, Konturanosz barlangja néven emlegetik. Az egyik asszony megkérdezte, hogy oly hatalmas óriás miként lakhatott a mi palotánknál nem is nagyobb barlangban? Mire Görgő megmagyarázta, hogy egy bizonyos gomba elfogyasztása bűvös erőt kölcsönzött neki nagyságának tetszése szerint való csökkentésére.
– Mennyire elbűvölsz bennünket, Görgő! – mondta később Eurümedúsza. – Milyen kár, hogy Homérosznak csak fiai vannak, s nincsenek leányai is! Ha lennének, és meséidet versbe öntenek, s aztán azokat édes lantszó mellett elő is adnák, micsoda elragadó mulatság származnék belőle!
Csakugyan milyen kár – gondoltam. A Homérószfiak oly féltékenyek kiváltságaikra, hogy csupán a szövetségük tagjait engedik hercegek előtt éneket mondani. Nem is mer senki versenyre kelni velük. De ha férfiak énekelhetnek férfiaknak, nők miért ne énekelnének nőknek? Athéné, aki a szellem minden művészetének megteremtője, maga is nő. A múzsák, minden költészet sugallói, ugyancsak nők. És Pűthó, ki feledhetetlen verssorokba szövi jóslatait, szintén asszony.
Akár hiszik, akár nem, e szokatlan fohászom ott helyben meghallgatásra talált! Máris hallottam, amint ajkam a következőket mondja:
Készül a nap, mikor asszonyi ajkon is indul az ének, S zengő lantja dalára babért ad a déloszi bíró.
Jelentős fordulat volt ez életemben, talán a legjelentősebb – noha a jelenlevők közül senki sem vette észre, hogy versben beszélek, s hozzá még jósolok is. A köznépnek nincs ítélőképessége. Ha Athéné istennő sisakosan, kezében aigiszát emelve haladna át áldozati udvarunkon, azt gondolná-e valaki, hogy mindnyájan engesztelésére rohannának? Semmi ilyent sem tennének! Magam elé képzelem, amint így szólnak: „Kicsoda egyáltalán ez a kemény arckifejezésű fehérszemély ebben a rojtos kecskebőr köntösben? És vállára csatolva miért visel kerek pajzsot, rajta azzal az undok ábrázattal? S micsoda pimaszság, hogy tollas sisakot hord, mintha férfi volna! Bizonyára azok közül a vad és buja libüai naszamónok közül való – milyen hajó is hozhatta idáig? Ismeri-e valaki? Reméljük, hogy szabadossága nem támaszt majd botrányt a piactéren!”
Felsóhajtottam megvetésemben, majd sarkon fordultam, s Klütonéosz keresésére indultam. Nem volt nyoma sem a házban, sem a gyümölcsösben, így hát gondolatokba merülten a város felé indultam. Ott bukkantam rá, amint Argosszal és Lailapsszal a sarkában egymagában lépdelt tova.
– Az Erüxre vivő úton jártam – mondta. – Argosz nyulat vert föl, azt hajkurászta ide-oda a búzatáblák közt. Lailapsz csak néhány lépéssel járt mögötte. Egyszerre szederbokrokból és egertövisből álló cserjéshez értek, s ott nyomát vesztették. Aztán a sűrűből nőstényróka ugrott elő, s nagyszerű hajrára csábította őket fel a dombon, mígnem egy kőfejtésnél eltűnt a föld alatt. Nem jártunk hát szerencsével. A kutyák mégis élvezték a hajszát – manapság kevés testmozgásban van részük.
– Mondd csak, Klütonéosz – halkítottam le a hangom, mert egy csoport földműves közeledett –, mióta atyánk elvitorlázott, vettél-e észre valamely változást a nép viselkedésében?
Klütonéosz megtorpant.
– Jó, hogy említed, csakugyan vettem észre – válaszolta. – Bizonyos barátságtalanságot, amely már-már a mogorvasággal határos. Természetesen némelyek mindig kísértésbe esnek, hogy az uralkodó távollétében félvállról vegyék a dolgokat, és elhanyagolják kötelességeiket. Mentor bátyánk jó szívvel viseltetik családunk iránt, minthogy azonban a Tanács számos tagjánál alacsonyabb rangú, nem üli meg kellő biztonsággal a trónust. Ezenkívül kissé lágyszívű, és ellenőrző körútjain nem annyira alapos, mint apánk. Tegnap véletlenül meghallottam, mennyire gorombán feleselt neki vissza Melantheusa, midőn arra utalt, hogy a kecskéket így vagy úgy meg kellene gátolni a friss nyárfák kérgének lerágásában. Mentor bácsi udvarias jó napot-tal távozott, Melantheusz szinte még morgással sem válaszolt köszöntésére. Én azonban odaléptem, dárdanyéllel a szemtelen fickó nyaka közé sóztam, és felkértem, hogy változtasson magaviseletén.
– S erre mit válaszolt?
– Komoran annyit morgott, hogy Drepanonban Aigilaeusz a legidősebb rangbeli trójai herceg, ő az elümaisz hadak vezére, rá kellett volna bízni a kormányzói tisztet, s apánk hibázott, mikor holmi magántermészetű viszály miatt mellőzte. Erre megint elnáspángoltam a hülyét. Csak néhány évvel volnék legalább idősebb...
– Nem érzed-e, mintha valami veszedelem fenyegetné a házunkat? – faggattam továbbra is.
– Miféle veszedelem?
– Éppen ezt szeretném tudni. Melantheusz gorombaságából rossz jeleket olvasok ki, hiszen túl gyáva ahhoz, hogy biztos támasz nélkül ilyen hangon beszéljen. Uralmunk bármennyire is szilárd alapon állónak látszik, az egész város mégis mintha lázadástól bűzlenék.
– S ki lázadna?
– Antinoosz herceg. Ő, nem pedig agg apja: Eupeithész áll azoknak a Phókaia-belieknek az élén, akik örökké orr ólnak a trójai Aigiszthosz-háznak való alávetettségük miatt. Úgy tetszik azonban, hogy a mozgalom esze unokafivére, Eurümakhosz. Akarva, vagy nem akarva, ennek a kettőnek a háta mögött csoportosul egy csomó fiatal ember, sőt még néhány trójai is – többek között Aigilaeusz. Egyikükben sem bízom – kivéve talán a Halitherszész fiait. Ehhez mit szólsz?
– Hogy az a túlzott udvariasság, amellyel úgynevezett kérőid mostanában kezelnek engem, összeesküvést gyaníttat.
– Drága Klütonéoszom, Athéné istennő gyakorta világosan figyelmeztet, hogy mit tegyek, vagy mit ne tegyek. Éppen mostan járt erre juhászunk, Philoétiosz lányának alakjában, s így szólt: „Úrnőm, holnap a kalüdóniai vadkanra indulnak a vadászok. Előérzetem gyászt sugall.”
– Magyarázd meg, kérlek, a célzást.
– Részt veszel-e a holnapi vadkanhajtáson?
– Igen. Éppen most kért föl rá Amphinómosz, aki roppant becsületes fickó.
– Eurümakhosz unokatestvéréről beszélsz?
– Róla.
– Eurümakhosz nyilván fedőpajzsul használja őt.
– Nézd el butaságomat, Nauszikaá, és beszélj érthetőbben.
– Arra célzok, hogy a vadászat folyamán, melynek meghívottal közt Eurümakhosz, Antinoosz és valamennyi Phókaia-beli előkelőség szerepel, a vadkannak szánt egyik gerely majd téged ver át, amint az a hírhedt kalüdóniai vadászaton egy bizonyos Eurütiónnal történt. A gerelyt elhajító Péleusz később azt állította, hogy ő a vadkant vette célba, Péleusz társasága azonban mindig veszedelmes volt. Elnézésből saját testvérét, Phókiszt is megölte a dobókoronggal – ha ez is csakugyan véletlenség volt.
– Akkor hát utasítsam vissza a meghívást? – vakarta meg fejét Klütonéosz. – Mondjam azt, hogy lázam van?
– Azt tanácsolom: lépj merészen Amphinómosz elé, és rokonai jelenlétében ennyit mondj neki: „Amphinómosz barátom, a jósnő arra intett, hogy csak akkor vegyek részt a holnapi vadászaton, ha védelmed alá helyezem magamat. A jósnő szerint a nap számomra nem szerencsés. Megesküszöl-e, hogy ha egy hibásan irányított gerely átjárná testemet, megbosszulod magad annak házán, aki elhajította?” Amíg beszélsz, figyeld az arcokat.
Klütonéosz, noha nem rendelkezett tapasztalattal és nyilvánosság előtt nem volt biztos önmagában, soha nem húzózkodott semmi nehéz feladattól, összeszedte minden bátorságát, úgy vonult be Amphinómosz udvarába, mintha csak dárdát akarna hajítani az istenek képmása felé, óhaja pedig úgy hangzott, mint a hadüzenet. Amphinómosz a bűntudatnak semmi jelét sem mutatta. Nyugodt hangon jegyezte meg azonban, hogy ostobaság volna figyelembe nem venni a jósnő tanácsát, s mivel a holnapi nap nem szerencsés, jobb ha Klütonéosz odahaza marad, és engesztelő áldozatot mutat be az alvilági isteneknek. Antinoosz azonban kerülte Klütonéosz tekintetét, miközben Eurümakhosz kihívóan meredt reá.
– Megelőztél egy életem ellen szőtt összeesküvést – mondta később Klütonéosz. – Hálaadó áldozattal kell köszöntenem Athénét figyelmeztetéséért, s ugyancsak meg kell engesztelnem az alvilágiakat.
– Athéné megérdemli a háládat – feleltem. – Légy tovább is résen. Míg csak apánk haza nem tér, viselkedj óvatosan, ne járj vadászni egyedül, és ne fogadj el meghívást lakomára. Tudjuk, hogy gerendák zuhantak le, mert szú rágta meg őket, dulakodások is kezdődtek, ahol ismeretlen kezektől elhajított serleg és szék röpült hanyagul szerteszét, s ártatlan nézők halálát okozta.
– Csak nem gondolod – kérdezte Klütonéosz –, hogy valami hasonló baleset történhetik meg a palota bán? Személyzetünk nemde megbízható?
– Egynéhány kivétellel. Leginkább a következők nyugtalanítanak: Amióta Haliosz a szikelek földjére költözött, téged csupán két személy választ el a tróntól: Láodamász és apánk. Tudják-e tehát az összeesküvők, hogy Láodamászt biztonságosan félreállították az útból – nem ölték meg remélhetőleg, csak eladták a phoinikiai rabszolgakereskedőknek –, és abban reménykednek, hogy apánkat valaminő szerencsétlenség éri, mihelyt lábát újból kikötőnk talajára helyezi?
– Egyáltalán nem kellett volna elhajóznia. Üzenetet kellene neki küldenünk.
– Messze van a fövenyes Pülosz, a szelek pedig szeszélyesek – figyelmeztettem Klütonéoszt. – Különben is az a szándéka, hogy a theszprótok királyának, Pheidonnák udvarában tudakozódik. Légy türelemmel, öcsém, vigyázz, és bízz az istenekben.
Visszaballagtunk a palotához, és gyöngéd pillantások kíséretében vettünk búcsút a kapunál. Eurükleia vizet forralt, és Klütonéosz fürödni indult. Én félpohárnyi bort ittam, hogy megerősítsem magam a boldogtalan Ktimené ágyánál teendő újabb látogatáshoz. Ö, századízben is végighallgatni a siránkozó, unalmas hangon előadott örökös bizalmas közléseket, panaszokat, szemrehányásokat!
Nagymosás
Nem tudtam aludni. Előző este a nyílt tengeren látványos vihar zajlott le, mely a halászflottát is a kikötőhöz láncolta, és a levegő még egyre égzengéssel volt terhes. Késő délután óta a Notosz lassan erősbödve ismét fújni kezdett – ebben a hónapban harmadszor vagy negyedszer –, s most mindent diribdarabra tépett, ajtókat csapkodott, leverte a fákról az éretlen gyümölcsöt, és szaggatta a tetők cserepét. Hajnalra záport várhattunk, bár nem eléggé hathatósát ahhoz, hogy helyrehozza a szél okozta károkat. Nálunk a Notosz kétféle: forró és hideg. A hideg elviselhetőbbnek tetszik, de éppoly könyörtelenül elperzseli a virágot és a veteményt.
Megkíséreltem számbavenni kilátásainkat arra az esetre, ha Antinoosz és Eurümakhosz fegyveres felkelést támaszt, Aigilaeusz pedig azon való haragjában, hogy apám mellőzte, támogatná őket. Vajon tudnók-e tartani saját félszigetünk csúcsát – akár ha a támadást megelőzően figyelmeztetést kapunk s erősítés is érkeznék Hiéra és Bukinna szigetlakói, Hüpereia pásztorai és Erüx, Aigiszthé és Drepanon elszórt király hívei részéről? Valószínűtlennek látszott. Mihelyt az ellenség a palotáig ér, főkapunkat fagerenda segélyével csakhamar bedöntenék, és tüzes nyílvesszőket lőnének a roppantul gyúlékony nyitott emeletekre. A köznép magától értetődően a mi pártunkon áll, hiszen atyám mindig egyenlő kézzel osztott igazságot, védelmezte szabadságaikat, és meggondolt munkaadónak mutatkozott. A nép azonban közismerten lassú a cselekvésre, s mivel csak bot, fából faragott szénavilla és hasonló a fegyverzete, a roppant pajzsokkal, hosszútollú sisakokkal és halálosan éles harci eszközökkel rendelkező férfiak könnyen hunyászkodásra késztetik. Szolgálóimat megerőszakolnák-e? Ilyen dolgok a való életben is megesnek, nem csupán a régi mesékben. Ezt a kellemetlen kérdést, ami azt illeti, néhány hónappal ezelőtt megvitattam már Proknéval. Én azon erősködtem, hogy egy erős elhatározású nő megerőszakolása ennek akarata ellenére szinte lehetetlen, ha csak a férfi nem veri előbb eszméletlenre. Aigüptosz ötven fia közül, midőn atyjuk megparancsolta, hogy kövessenek el erőszakot a Danaidákon – mondtam –, csupán az az egy látta meg a másnap reggelt, aki elég bölcs volt tiszteletben tartani menyasszonya szüzességét. Most azonban érvelésem nem hangzott olyan meggyőzően, mint annak előtte.
Nyugtalan szendergésemből éjféltájt riasztott fel valami, ami az ágyamnál álló székhez ütődött. A szél alább hagyott, s jól hallottam a partokon megtörő tenger zúgását. Jó volt ébren lenni, mert éppen arról álmodtam, miként csap le egy sas a ludakra (melyeket Gorgó külön pajtában nevel számomra, és keverttel etet), és szemem láttára miként szaggatja őket darabokra. Kiugrottam az ágyból, és a kertre néző ablakhoz szaladtam. Valaki bizonyára megkísérelte magára vonni a figyelmemet. Valamelyik ittas kérőm lenne? De senki sem mutatkozott. A gyümölcsfák holdfényben fürödtek.
A padlón kődarab köré tekert báránybőr csíkot leltem, melyet szépiahal tintájával rajzolt ábrák borítottak. Egy nő hajókat gyújtott föl, miközben fecske csicsergett a fülébe. Ragyogó napfényben szekér és egy csapat mosóasszony várakozott. Volt még ott három tanácskozó skorpió – fejük fölött egy krétai szekercével. Könnyedén el lehetett olvasni: Prokné – vagyis a fecske – azt tanácsolta, hogy reggel vigyem ruhát mosni a szolgálóimat. Ő majd vár engem, Nauszikaát, „aki hajókat gyújt föl”, Periboia forrásainál – a szekér annyit jelentett, hogy a várostól némi távolságra találkozunk –, s ott ő majd beszámol a három gyilkos szándékú személy, vagyis a skorpiók kieszelte tervről a királyi hatalom kézrekerítésére. Prokné nem tanult meg írni, de üzenetét elég érthetően sikerült közölnie... Úgy látszott, hogy a helyzet megítélésében nem sokat tévedtem!
Hirtelen hűvös légáramlat csapott meg. Észak felől fekete felleg támadt, kioltotta a hold világát, s nehéz esőcseppek kezdték verdesni a gyümölcsfák poros leveleit. Hamarosan újból álomba merültem.
Virradat után körülbelül egy óra tájban megmostam az arcom, s lementem, hogy elfogyasszam a rozskenyérből, olajból, savanyított tengeri köményből, szeletekre vágott kolbászból, forralt borból és mézes süteményből álló reggelit. Anyám guzsallyal a kézben álmos szolgálói közt ült a tűzhely mellett, s hosszú fehér ujjainak fürge csavarintásával bíborszínű gyapjút font.
– Jó reggelt, anyám. Láttad-e kedves Mentor bácsimat?
– Láttam, gyermekem, Útban van, hogy részt vegyen a drepanoni tanács rendkívüli ülésén. Ha szaladsz, még utoléred.
Nem esett nehezemre beérnem. Bicegésének lassúsága arra mutatott, hogy néni örvendett az ülésnek.
– Mentor bácsi! – mondottam. – Rendelkezésemre tudnál-e ma bocsátani egy öszvérfogatot? A változatosság kedvéért az idő szépnek ígérkezik, a szennyes viszont nagy halomban várja a mosást. Hacsak nem látunk neki most, nem lesz felvenni valónk. Az egész elmúlt hónapban ebben az egy tunikában jártál – felismerem szegélyén a borfoltokat –, Klütonéosz pedig arról panaszkodik, hogy ilyen piszkos öltözetben szégyell nyilvánosság előtt mutatkozni. Mi elümaiszok örökké híresek voltunk, amiért kedveljük a tiszta fehérneműt.
– A mosás kire tartozik?
– Valójában a Ktimené gondja, ő azonban az éjszakából annyit tölt sírással, hogy soha nem képes munkához látni, mielőtt a nap útjának egy harmadát megtette volna az égen. Ha nem én megyek el a Forrásokhoz, ugyan ki megy?
– De hát a lányok egymagukban is elintézhetik a mosást, nem? Jobb szeretem, ha a ház körül vagy, s a szemedet a takácsműhelyen és a tejgazdaságon tartod.
– Nem, Mentor bácsi, a lányokra nem bízhatom a ruhát, hiszen sok közte a finom gyapjúholmi. Egy délelőtt több kárt tennének benne, mintsem egy esztendő alatt ki lehetne javítani. Néhány szép régi ágytakarónk már több telet is megért mosás nélkül, s mészportól meg a fáklyák kormától piszkos. Aztán ott van egy csomó köntös, melyet atyám akkorra tartogat, mikor férjhez megyek – ha egyáltalán férjhez megyek. Hacsak az elszakadozott hímzést ki nem javítjuk, eléggé szegényes hozomány lesz mind. De hogyan találjam meg a megfelelő színeket, ha előbb nem mossuk ki őket?
– Jól van hát – sóhajtott. – Szólj az istállófiúknak, hogy jól kaparják le a szekeret – utoljára trágyát hordtak –, és fogják be az öszvéreket. Hajtóra van-e szükséged, vagy magad is elboldogulsz az állatokkal? Nagy hiány van munkásokban a mezőn.
– Köszönöm, Mentor bácsi, de tudok hajtani.
– Akkor hát isten veled, és munkás jó napot kívánok!
– Isten veled! Én meg békés tanácsülést neked.
Mulatságosan savanyú ábrázatot vágott. Megcsókoltam mindkét arcát, majd elszaladtam, hogy anyámtól az enyéim mellé még hat szolgálót kölcsönözzek.
– Hármat kaphatsz. A többit a szövőműhelyből vedd kölcsön, nem hiszem, hogy Eurümedúsza különösebben bánná, örvend, hogy ezt a munkát magadra vállalod, bár kétlem, tudod-e, milyen óriási. Szólj Eurükleiának, rakja meg az ételes kosarat, és töltse meg a borostömlőt. Vedd ezt az edény illatos olajat. Gondolom, meg akartok fürödni az öbölben, utána kenjétek be magatokat.
Megköszöntem, és megkerestem Eurükleiát.
– Gyorsan, csomagolj eleséget nekünk, édes dajkám. Kenyeret, húst, sajtot, savanyúságot, gyümölcsöt és salátát a kertből – nem, salátát magam is tudok szedni...
– És egy kecsketömlő vörös aszúbort. Periboia Forrásaihoz készülünk!
A Források az én szikan dédanyámtól kapták a nevüket. Az ő fia volt Nauszithoosz. Reithronon túl fakadnak, és vizük különösképpen lágy. A mosás legnagyobb részét hatalmas kőteknőkben végezzük, a patakot ezeken vezették át. A szennyfoltok eltávolítása végett a ruhát először fahamu, habkő és vizelet keverékével dörzsöljük, aztán úgy lépdelünk rajtuk, mint amikor dézsában szőlőt taposnak. A makacs foltokat lapos fasulykolókkal távolítjuk el, miután a ruhát sima kőlapokra teregettük. A kényesebb gyapjúholmit, hogy össze ne menjen és a színét is megtartsa, gyöngén sós melegvízben mossuk. Szárítóhelyünk az öböl kavicsos része, amely összegyűjti a nap egész melegét. Ha az idő kedvez, a nagymosás kitűnő mulatság. Ha zivatar kerekedik, a Najádok Barlangjának nevezett üregbe menekülhetünk. Mélyén szövőszék formájú, álló és csüngő cseppkövek vannak, valamint egy sor ősi kőedény, amelyet a szikanok a najádok részére esetenként étellel-itallal töltenek meg.
– Hohó! – kiáltotta Eurükleia, miközben a raktár felé sietett. – Vagyis most te indulsz mosni Periboia Forrásaihoz? Olyan sürgős a dolog? Erős a gyanúm, hogy a sűrűből gyermekkel térsz haza.
Nem találtam nagyon ízlésesnek a tréfát, nem is válaszoltam rá. Eurükleia a gyermektelen Periboia királynő történetére célzott, aki egy napon a korinthoszi tengerparthoz közel eső patak mellé vezette mosóasszonyait, és ott nyolcnapos csecsemőre bukkant, amint azt egy ládában a hullámok éppen partra sodorták. Elbújt a sűrűségben, majd a mosóasszonyoknak azt mesélte, hogy ott hozta világra a gyermekét, akit korinthoszi módra Oidipaisznak, vagyis „a dagadó hullám fiának” nevezett el – noha a Homérosz-fiák Oidipuszraz vagyis „dagadt lábra” változtatták a nevet. Ez az Oidipaisz foglalta el később Thébait. Némelyek azt beszélik róla, hogy apját megölte, anyját pedig feleségül vette, de ez szemérmetlen és nem is valószínű történet.
Összegyűjtöttem a nőket, felkapaszkodtam a szekérre, amelyben gondosan fel volt halmozva minden: az élelmiszeres kosár, az olajos edény, a sulykoló fák, a szennyes; majd ostorommal meglegyintettem az öszvéreket, és tovacsörömpöltünk. A nők nevetgélve és danolászva szaladgáltak kétoldalt. Az égen egyetlen felhő sem mutatkozott, a levegőt pedig lehűtötte az eső.
Reithron negyed mérföld széles és egy mérföldnél hosszabb partok közé szorult öböl. Mögötte lóherés rétek terülnek el, itt-ott olajfaligetek foltjaival, melyek igen alkalmasak kirándulásra. Távolabbi végén fakadnak Periboia Forrásai, melyek a palota tulajdonát képezik. Vizük az öbölbe ömlik.
Kifogtam az öszvéreket, s legelni csaptam ki őket – alkonyodáskor egy darab kenyér visszacsalogatja valamennyit –, a lányokkal pedig gallyat szedettem, hogy tüzet gyújtsunk a kövek fölhevítésére. Ebből a célból edényben parazsat hoztunk. Következett a második reggeli: kenyér, hideg sült olajbogyó és vöröshagyma. Erre nem sok időt vesztegettünk. Mihelyt a kövek izzani kezdtek, a sekély teknők vizébe merítettük őket, hogy a gyapjúholmiknak vizet melegítsünk. Jó két órát, talán még többet is dolgoztunk ezekkel és a finomabb darabokkal. Egyszerre meghallottam, hogy a nevemen szólítanak. Proknét láttam felénk sietni.
– Micsoda meglepetés – kiáltotta –, nem is sejtettem, hogy ma kijöttök mosni. Apám egyik csikóját töri be a Najádok Barlangjánál. Nem akarod-e megnézni? Pányva végén járatja körbe-körbe az állatot, de az még nagyon eleven és makacs.
– Amíg a gyapjúholmi nincs készen, nem jöhetek. De már nem tart soká. Segíts egy kicsit, Prokné! Jó?
– Szívesen! – felelte, s egy ideig némán folytattuk a mosást. Akkor megparancsoltam az asszonyoknak, hogy a lepedőket, az egyszerű tunikákat és az ünnepi köntösöket kezdjék mosni, mi ketten pedig odébb mentünk. Alig voltunk hallótávolságon kívül, máris megkérdeztem:
– Kedvesem, megpróbáljam-e kitalálni a három skorpió nevét?
– örömömre szolgálna. Akkor eskü alatt is vallhatnám, hogy soha nem említettem őket. Hiszen csak bólintanom kell, vagy a fejemet kell ráznom, amikor kérdezel.
– Akkor hát hadd találgassak: Antinoosz, Eurümakhosz, és az a ferde szájú faragatlan Ktészipposz.
Prokné élénken bólogatott.
– Aigilaeusz is benne van a cselszövésben?
Kezét lebegtette, s előretolta alsó ajkát, ami azt jelentette: „Nem éppen.”
– Ki hozta neked a hírt?
– Véletlenül hallottam meg. Gyapjúpászmákat szedegettem le házunk mellett a szederbokrokról és galagonyafákról – örvendek, ha járkálásra ürügyem akad –, s éppen egy bokor mögött álldogáltam, amikor a második és harmadik skorpió oda jött, s lehevert a pázsit szélén. Amíg beszélni nem kezdtek, észre sem vettem érkezésüket, akkor pedig már késő volt menekülni, így hát csöndben álldogáltam, mintha lábam földbe gyökerezett volna. Hallottam, amint Eurümakhosz, vagyis hát a második skorpió azt erősítgette, hogy végre eljött az idő, és bosszút állhatnak édesapádon.
– Ó, Prokné, miért enyhíted Eurümakhosz keserű szavait? A királyt minden bizonnyal nagyon gonosz nevekkel illethette.
– Igen – pirult el Prokné. – „Fösvény” és „fukar”, meg „pióca” volt köztük a legkevésbé hízelgő. Azt tanácsolta továbbá, hogy mivel a király minden számba vehető legényembert felhívott a te udvarlásodra, aztán méltatlan sietséggel Hellászba hajózott, helytartó gyanánt pedig Mentor nagybátyádat hagyta hátra, akinek semmi alattvalói tisztelettel nem tartoznak, inkább Aigilaeusznak, mert illendőség szerint az. elümaisz jogart az ő kezébe kellett volna adni... Már elfeledtem, hogyan kezdődött ez az ékesen szóló mondat! Eurümakhosz azonban azt javasolta, hogy az említett legényembereknek ki kellene mutatniuk helytelenítésüket ama mód iránt, amellyel a király a nemzetségeket kezeli: például amiért magánhaszna jutalmazása gyanánt közajándék adásra kényszerítette őket a Hürié-beli kalmárnak – már amennyiben arcátlan hazugságok haszonnak minősíthetők –, sőt attól az elégtételtől is megfosztotta őket, hogy lássák, amint az ígért aranyserleget az ajándékhalomhoz teszi. Arra is panaszkodott, hogy a király nem gondoskodott számodra a szokásos hozományról, és hízómarhák, háromlábak, üstök, finom művű kardok, arannyal kivert hüvelyek, ezüst italkeverők és hasonlók helyett kereskedelmi kiváltságokat, papi hivatalokat, egyéb kézzel meg nem fogható ajándékokat ajánlott föl.
– S hogyan mutassák ki helytelenítésüket a nemzetségek?
– Eurümakhosz és Antinoosz szerint óriási mulatság lenne, ha az egész társaság összegyülekeznék a palotában, és valamennyien kérőknek jelentenék ki magukat. Tetszésük szerint akarnak elbánni a palota csordáival, nyájaival, boraival – letáboroznak a két udvarban, és kényszerítik Mentor urunkat, hogy rangjukat megillető tisztelettel bánjék velük.
– Aztán?
– Aztán, amint én értem, azt remélik, hogy Klütonéosz fivéred tettlegességre ragadtatja magát, hiszen érzékeny és akaratos fiatal fickó, s mihelyt kardja után kap, azonnal megölik. A kis Télegonosz baleset következtében hal meg – felfordul a csónak, és ő a hullámzó vízbe zuhan. Ezután Antinoosz feleségül vesz téged, és fényes hozományt követel. Eurümakhosz Ktimenét nyeri el – Láodamász örökségével megtetézve. Apádat a fövenyes Püloszból való visszatértekor a Motüa-szorosban lesben álló hajó csalja tőrbe, örökös híján gazdag földbirtokát felosztják, és eladják a legtöbbet ígérőknek. Saját javukra mindent kiterveltek tehát.
– Látom. És ki lesz az elümaisz nép új uralkodója?
– A jogart Aigilaeusznak ígérték, azzal a feltétellel, hogy nem ellenzi gonosz cselszövényüket.
– Igaz barátnőm vagy, Prokné! Ugye rajtam kívül ezt másnak nem mondottad el?
– Még anyámnak sem.
– Ö, ha biztosan tudnám, mit tegyek! Csak volna valami bajnoki korban levő megbízható barátom! Mentor bácsi a béke embere, Phütalosz nagyapa túlságosan öreg. Klütonéosz még igen fiatal... Apád pedig, amint mondod, mintegy öt nap múlva Elbára vitorlázik...
– Jóllehet házatok hűséges barátja, ha maradna is, ugyan mit tehet?
– És te, Prokné?
– Ez még kérdésre szorul? Úgy szeretlek, mint senkit a világon. Az utolsó csepp véremig bízhatsz bennem.
– Ezt akartam hallani, noha már hallottam előbb is. Tán most, Tia Athéné valami különösen ravasz tervet sugalmazna nekem...
– Apám integet. Mennem kell azonnal. Isten veled, édes barátnőm.
Elnéztem, mint szalad át a lóherén, majd lassan visszaballagtam a mosólányokhoz. Dél volt, de némi erőfeszítéssel egy órán belül végezhetünk a fehérneművel. Apám mindig azt tartotta, hogy a szolgák jó munkára ösztökélésének egyetlen -módja – a fenyítéssel való fenyegetéstől eltekintve – az, ha az ember velük együtt dolgozik és példát mutat. Ezért hát rövidesen magam is szorgalmasan szökdeltem a teknőkben a lepedők fölött, és sulykoltam őket a fával. A családias csevegést úgy hagytam elfolyni a fülem mellett, mint ahogyan lábamnál folyt el a víz. Közben némán kérleltem Athénét, adná jóindulatának biztos jelét!
A jel nem is késlekedett. Apró madarak csoportja gyűlt össze, s civakodott a morzsák fölött, melyet reggelink után kiráztunk a kosárból. Hirtelen sasmadár csapott alá, szétzavarta a hívatlan vendégeket, és karmai közt magával ragadta egyiküket, hogy kényelmesen elfogyassza. Szívem nagyot dobbant, és az istennő dicséretére himnuszba fogtam. Az éneket átvették az asszonyok is. Hangunk kellemesen csengett.
Megvizsgáltam a már kimosott lepedőket és tunikákat, egy-kettőt átmosás céljából félretettem, majd segítettem az asszonyoknak kiteregetni a többit az öbölben. Estig megszárítja mindet a nap. Aztán összecsaptam a tenyeremet:
– Lányok! – kiáltottam. – Úgy látszik, magunkban vagyunk, meztelenül fürödhetünk tehát a Reithron vizében, s utána kergetőzhetünk, hogy derekunból elmúljék a merevség, s jó étvágyunk legyen az ebédhez. Mindnyájan alaposan megdolgoztatok, hazamennünk pedig éppen csak napszállta előtt kell.
Ez mindenkit jókedvre derített. Lementünk a partra, ahol mindeddig mostunk minden irányban hosszan és alaposan körülnéztünk, majd megoldottuk övünket, leraktuk ruhánkat, és ide-oda lubickoltunk a hűvös vízben.
– Ö, mennyire meghíztál, Glauké – kiáltotta egyik szolgálóm, és a szövőnő gömbölyded hasára mutatott. – Szégyelld magad, hiszen a menyegződ csak egy hónap múlva lesz! Mikor történt? Aphrodité felmenetelekor?
– Ezért megnyuvasztalak! – felelte Glauké. – Hát nem tudod megkülönböztetni a tisztes kövérséget a nem tisztességestől? Én csak finom halat, kenyeret és fügét tartogatok ott bent.
– Gyere ide, hadd tapogassam meg. Nem, fiam, nem csapsz be! Itt több van, mint ami valaha is bement a szádon. Ki a boldog apa?
Harsány nevetés közben birkóztak, visítoztak, egymás haját cibálták. Vállánál fogva Glauké hamarosan víz alá kényszerítette ellenfelét.
– Szóval azt hiszed, hogy én is Melantho barátnőd módjára viselkedem! – sikítozta. – Igaz?
– Engedd el, Glauké! – parancsoltam. – A tréfa túlságba ment már!
Szolgálóin krákogva és köpködve bukkant felszínre, s úgy viselkedett, mint akit végleg legyőztek. Az első óvatlan pillanatban azonban Glaukét rögtön hanyatt lökte egy tócsába. Mindezt pusztán jókedvükben – egyik sem neheztelt a másikra. Glaukét mégis félrevontam.
– Mit is mondtál az előbb? – kérdeztem.
– Semmit, úrnőm.
– Nem igaz, Glauké. Egy pillanatra felbosszankodtál, s többet árultál el, mint amennyi szándékodban volt. Láttam, mert bűntudatosan pillantottál körül, vajon nem hallotta-e meg valaki?
– Én nem haragszom Melanthóra.
Ekkor Athéné a következő szavakat sugallta nekem:
– Azt hiszem, ti, szövőnők éppen őt szapultátok, amikor tegnap reggel a műhelyben jártam!
– Én nem fecsegtem, úrnőm.
– Mondd meg az igazat, Glauké, mert ha nem, veszem a sulykolót, s addig verem az arcod, amíg saját anyád is azt kérdi: „Ugyan ki lehet ez?”
– Az istenekre esküszöm, hogy nem pletykáltam. Csak odafigyeltem.
– Helyes. És mit hallottál?
– Merem mondani, csupa kitalálást. Valótlannak kell lennie. Úrnőm tudja, mennyi hazugságot hordanak össze a piacon.
– Csakugyan tudom. De feltétlenül hallani akarom, mi ez a botrányos ügy. Melantho a mi főgulyásunknak, Melantheusznak a lánya, s hozzá Ktimené úrnő szolgálója. Köteles vagyok jóhírét megvédeni.
Kikényszerítettem Glaukéból a valót. Úgy látszik, egy forró nap déli pihenője idején Mélánthót a déli kikötő távolabbi végén egy csónakházból látták kisurranni, és noha senki sem tudja, vajon élvezte-e ott valakinek társaságát, három nappal később mégis értékes arany karkötőt viselt.
Azt állította, hogy a házuk mögött, a veteményes táblán találta, amikor salátát ment szedni. Melantheusz pedig megengedte, hogy viselje.
– Kié a csónakház? – kérdeztem Glaukét.
– Nem tudom bizonyosan.
– Nos, mit beszélnek, hogy kié? A piaci pletykák mindig tele vannak részletekkel.
– Kérem, úrnőm...
– A sulykoló kéznél van! Mit beszélnek?
– Hogy úrnőm kérője, Eurümakhosz úr a tulajdonos.
– Nagyon jó, Glauké. Akárcsak te, én sem hiszem el ezt a mesét, de mindig jó tudni, mit beszélnek az emberek. – Vidám nevetést kényszerítettem ki magamból, s így kiáltottam: – Lányok, kifelé! Mossátok le forrásvízzel a tajtékot, aztán kenjétek be magatokat. Olajom van, a fésűskagyló héja pedig kitűnő kaparó eszköz.
Így hát visszatódultunk a forrásokhoz, megmosakodtunk, bekentük és végigkapargattuk magunkat. Rendbe hoztuk a hajunkat is, s megterítettünk az ebédhez. A bor erős volt, s noha alaposan fölvegyítettem, a lányok mégis tüzbe jöttek. Bár annyit ettek, mint kacsák a heretáblán, most mégis táncolni kívántak.
– De nem azonnal – mondottam. – Ez a pihenő ideje. Ha azonban megígéritek, hogy amíg ennek a botnak az árnyéka elér addig a kőig, csendben maradtok, akkor a labdatáncban én is részt veszek.
Engedelmesen lefeküdtek valamennyien, s el is szunnyadtak. Én ébren maradtam. Azt figyeltem, miként vánszorog lassacskán ár árnyék a kő felé, s gondolataimon próbáltam úrrá lenni. Vajon hát Mélántho és Eurümakhosz között titkos kapcsolat volna? Már néhány hónap óta kell tartania, ha Eurümakhosz rábírhatta, amit nyilvánvalóan meg is tett, hogy elénk tálalja azt a szidóni hajóról szóló mesét. De miért? Eurümakhosznak mi haszna származott ebből a hazugságból? És anyja ugyan miért támogatta? A választ már sejtettem is. Az volt a közvetlen kérdés, hogyan nézzünk szembe a veszélyes és tűrhetetlen helyzettel. Magamban ismét az istennőhöz fohászkodtam. Bátorságra kapva emelkedtem talpra, és költöttem föl a lányokat.
Ismét lerohantunk a vízhez, kacskaringós mintát tapostunk a fehér puha fövénybe, és rákezdtünk a mi híres trójai labdatáncunkra, melynek során a kanyarulatoknál bonyolult mozgásokat hajtunk végre, énekszóra fordulunk be vagy lépünk ki, és minden dallamváltáskor egy másik lánynak hajítjuk oda a labdát. Minden pompásan ment, mígnem én a meglepett Glaukénak dobtam a labdát, ő túl magasra szökkent, hüvelykjével találta el, és nagy ívben a vízbe röpítette.
Reithronnál áramlás van, melyet részben az őt tápláló patak, részben a hold járása okoz. Az apály és dagály közt a mélységkülönbözet egy rőfnyi is lehet. Néztük, mint sodródik mély vízre a labda. A lányok kiabáltak bosszúságukban, mert úszni egyikük sem tudott.
Elég jól úszom, és éppen azon a ponton voltam, hogy ledobom a tunikám, mert parafára varrott és piros karikákkal díszített fehér bőrlabdánkat vissza akartam szerezni, midőn a kiabálás általános visítozássá fokozódott, és a lányok elmenekültek. Csupán Glauké maradt, és rettegve kapaszkodott belém. Megfordultam, és elképedésemre ruhátlan fiatal férfit pillantottam meg, amint a lejtős parton felém támolygott. Egyik kezében olajfaág takarta el szemérmesen teste kényes részeit, másik kezének felfelé fordított tenyerét könyörgő mozdulattal nyújtotta előre. Bizonyára ebédelő helyünkhöz közel a sűrűben rejtőzködött eddig.
Pillanatnyi csönd következett, amelyet csak Glauké kuncogása és reszkető felkiáltása tört meg:
– Ö, itt jön úrnőm gyermeke! A fiú, akiről Eurükleia megjósolta, hogy a tengerparti sűrűségből magával hozza majd!
Meg tudtam volna fojtani az ostobát.
A fiatalember szemlátomást ki volt merülve, semmiképpen nem kellett tartanunk tőle. Tíz izmos nő sulykolóval a kézben nem alábecsülendő harci erő. Nyugodtan állva maradtam tehát, s hagytam, hadd közeledjék, boruljon előttem arcra a homokban, s a könyörgés jól ismert módján karolja át a térdem. Ő azonban tisztes távolban megtorpant, két könyökére támasztotta fejét, s úgy bámult rám hosszasan.
Ugyan ki lehet – töprengtem –, akit Athéné így elibém küldött?
A meztelen krétai
Mi sem lehetett kifogástalanabb a meztelen fiatalember közeledésénél.
– Asszonyom – mondta szokatlan, de dallamos görög hangsúlyozással –, bocsáss meg! Minthogy szemem a fáradtságtól és tengervíztől egyaránt homályos, nem tudhatom, vajon kellő tájékozást nyújt-e, hogy istennő, vagy halandó lény vagy-e. Ha istennő vagy, akkor csupán Artemisz lehetsz, a Vadász, hisz termeted karcsú, izmos, királyi. Ha azonban halandó vagy, csupán irigyelhetem az ilyen eszményi teremtés szülőit! A sűrűség mögül figyeltem táncod – minden lépésed, minden mozdulatod maga volt a tökély. Úgy ragyogtad túl társnőidet, miként a hold a csillagokat. De szüléidnél is véghetetlenebbül boldog lesz az a férfi, aki bőséges ajándékok révén meggyőzi őket, hogy vejüknek fogadják majd! E nagy szerencsének puszta gondolata is mélyebbé teszi jelen állapotom nyomorúságát. Tekints rám: szegényebb vagyok az egynapos csecsemőnél. Annak legalább van saját bölcsője és meleg pólyája, melyre szerető rokoni kéz hímezte nemzetségi jegyét. Nekem még ágyékkötőm sincs, hogy elrejtse ruhátlanságomat: bátorságomon és két erős karomon kívül a tenger mindent elragadott tőlem.
Szünetet tartott, hogy szavai hatását megfigyelje. Futó mosollyal nyugtáztam őket, mert beszéde és modora arról tanúskodott, hogy előkelő család sarja lehet. Ezenkívül, noha testén megduzzadt horzsolások és zúzódások nyoma látszott, és só verte ki, válla és combja atlétára vallott. Göndör szőke haja vörösbe játszott, s mindez a templomi falfestmények Apollónjára emlékeztetett.
– A tenger meghagyta ékesen szóló nyelvedet is – jegyeztem meg –, s ezt egyáltalán nem tartom megvetendőnek.
– Akkor minden visszatetszés félelme nélkül engedd bevallanom – folytatta szemlesütve –, hogy mialatt porban heverek előtted, mintegy vallásos áhítat tölt el. Még sosem láttam ily hamvas szépséget, mint sudár alakod és egyenes tartásod. Artemisz minden bizonnyal ilyen, midőn szüzei társaságában Erümanthosz hegyén lejti táncát, bár halál vár arra, aki megpillantaná. Kabult és kiéhezett voltomban nehezemre esik érzéseimet kifejeznem, de hadd hasonlítsalak ahhoz a fiatal pálmafához, mely Déloszban Apollón oltáránál egyenesen nyúlik a magasba – az oltárt maga az isten emelte zergék szarvából –, hiszen ott a tengeri szellő éppen így játszik a pálma zsenge lombjaival, mint ahogyan itt borzolgatja hosszú selymes hajadat.
– Tehát jártál már Déloszban? – kérdeztem jókedvűen. – Avagy ez csupán másodkézből szerzett bók, melyet valamelyik Homérosz-fitól kölcsönöztél, mivelhogy ők választották székhelyül Apollón szent szigetét?
Még senki nem hasonlított engem fiatal pálmafához, bizonyára mert nem vagyok sem magas, sem sudár, és a hajam, jóllehet hosszú, nem tartozik legelőnyösebb tulajdonaim közé. Ez az idegen távolról sem volt együgyű. Kérőim mindig arra indultak, amit ők biztos talajnak véltek, vagyis fogaimat, orromat, homlokomat, bokámat és ujjaimat bámulták – hízelgek is magamnak azzal, hogy mindezek kiállják a próbát.
– Persze hogy jártam Déloszon. Boldogabb időkben hadizsákmányom ajánlottam ott föl Létó isten ikreinek. Midőn első ízben esett tekintetem ama szent pálmacsemetére, földre hullattam az aranyat és ezüstöt, és szépségétől elragadtatva némán állottam meg. Oly messzire esőnek látszott a halandó léttől, oly tele határtalan erénnyel, hogy kérgét sem mertem érinteni, hiszen a puszta elragadtatástól eszméletlenül eshettem volna össze. Ugyanez az érzés tölt el most is. Ezért merem térdedet átkarolni, s magam könyörgő rabszolgádul ajánlani.
– Mi hozott Szicíliába?
– Csupán az istenek tudják – vonta meg vállát –, hogy miért mentettek meg mindössze egyetlen embert büszke hajónk roncsairól, s vetették őt itt partra lábad elé, inkább holtan, mint elevenen. Vajon elméjükben valamely hősi feladat járt volna, melyet érdekedben végre kell hajtanom?
Szívem újra megdobbant, mégis oly tartózkodóan feleltem, ahogyan csak tudtam.
– Ki tudja? Abban sem vagyok még bizonyos, vajon védelmembe vehetlek-e? Meddig rejtezkedtél ebben a sűrűben?
– Kora reggel óta. Hajónkat két nappal ezelőtt érte villámcsapás mintegy mérföldnyire a parttól.
– Tied volt a hajó?
– Könnyű volna ezt állítanom, de a balszerencse alig lehetne mentség kérkedő hazugságomra. Nem, korinthoszi volt ez a testes, jól felszerelt gálya, mely Libüából tartott hazafelé. Annak pedig keserves története van, hogyan kerültem én a fedélzetre. Csupán annyit mondhatok erről, úrnőm, hogy a rövid, de heves vihar kevéssel sötétedés után tört ki. Neked magadnak is látnod kellett. A középfedélzeten aludtam, elsőnek arra riadtam föl, hogy fülem mennydörgések morajától cseng, éles kénszag csap az orromba, és ruhátlan testem hideg tengervíz önti el. Átvetettem magam a hajó peremén, s amilyen gyorsan csak tudtam, tovaúsztam, hogy a vízbe azonnal alámerülő roncs magával ne rántson. A víz fel-felbukkanó fejekkel volt tele – amint a folytonos, villámlobogásban elő-előtűntek, olyannak látszottak, mint kacsák a tavon. Süvöltve hullott a zápor. Egy ideig vadul csapkodtam magam körül. Szívem el-elszorult alámerülő bajtársaim elfúló kiáltásaira. Emlékszem, hogy így könyörögtem Poszeidónhoz: „Ments meg, Földrázó, és áldozatot áldozatra nyersz tőlem, mindent megkapsz, ami bármily drágán elérhető, még ha erőszakot is kell elkövetnem engesztelésedre!” Szavaimat a bordámat ért lökés szakította félbe, a lelket is majd kirázta belőlem. Azt hittem, elérkezett a vég: húsom a rákoké, csontjaim a mélységé lesznek. De alámerültömben kétségbeesetten kaptam a fejem fölé, s valami gömbölyded és kemény került a kezembe: hajónk árboca, illetve – villámcsapástól feketén – négy ölnyi belőle, rajta néhány kötéldarabbal. Csak az ég tudja, hogyan sikerült ez istenek-küldte gerendán magam lovaglóülésbe helyeznem. Hajnalig mégis a víz színén tartott. Akkor tőlem nem messze sodródó üres hordót pillantottam meg. Közelében pedig a hajókabin létráját. A kötelek segélyével sikerült a létrát az árbochoz csatolnom, és valami tutajfélét szerkesztenem belőle, amelyen félig vízben, félig fölötte heverhettem. Semmim se volt, amit vitorla gyanánt kifeszíthettem volna, ezért kézzel-lábbal igyekeztem a távoli part felé evezni. Delfinek játszadoztak körülöttem, egy kormorán suhant el mellettem, és amint lecsapott a hal után, tollazata megnedvesedett. Egyetlen hajó sem jött elég közel, hogy jelezhessek neki. Így sodródtam nyomorultan hajnaltól alkonyaiig.
– Múlt éjjel pedig – bólintottam beleegyezően – a délről jövő vihar fogott el.
– Valóban, hallottam, mint csapkodja a sziklás partot a felkorbácsolt tenger, s valahányszor az árboc egy-egy hullám tarajára emelkedett, a holdfényben ijesztően fehérlő hullámtörés vonala mindegyre közelebb látszott siklani. Megújítottam Poszeidónnak tett fogadalmamat. Egy óriás hullám azonban – minden hullámok anyja és nagyanyja – rohanva csapott le rám, letépte a hordót és létrát, s messzire sodorta tőlem. Engem egyenesen a hullámtörésbe röpített. Elengedtem tehát az árbocot, megkapaszkodtam egy kiálló sziklafokban, és partra kecmeregtem. Már fogózót is biztosítottam magamnak, a visszaözönlő víz mégis elsodort. Úgy éreztem magam, mint március havában a tintahal, melyet a halászok nyakánál fogva könyörtelenül kirángatnak védelmező sziklarepedéséből, miközben szívókáin ott tapadnak még a kavicsdarabok. Jobb tenyeremről nagy bőrdarab szakadt le – nézd csak –, a sajgás ellenére is sikerült azonban újból kiverekednem magam a vízből, távol a fűrészes szikláktól. Ahogyan a hullámtarajokat egymás után megnyergeltem, a zajlás hosszú szabályos csatarendjén folyvást rés után kutattam. Végül megpillantottam, amit kerestem, és arrafelé úsztam. A víz hidegebbnek tűnt, mintha valami folyó torkolata lenne. Kétségbeesett karcsapásokkal értem el a rést, és partok-övezte csöndes öbölben találtam magamat. Egyetlen rőfnyit sem bírtam volna már úszni, noha az életem függött tőle. Alámerültömben azonban fövényt éreztem lábam alatt, s köhögve, tengervizet okádva, kábultan botladoztam előre. Elértem a partperemig, hüvelykről hüvelykre kúsztam fel rajta, míg csak a sűrűig nem értem. Ott az olajfa és a vele azonos törzsből sarjadt olajfüz között védett zugra bukkantam. Elkapartam a hullott leveleket, lefeküdtem, majd újból betakaróztam velük. Szinte azonnal elaludtam, s csak az imént ébredtem föl. Udvariatlanság a kérelmező neve, nemzetsége, hazája után érdeklődni, mielőtt a vendégszeretet törvényében megszabott fogadtatásban nem részesült.
– Biztonságban vagy közöttünk – nyugtattam meg –, s késedelem nélkül részed lesz ételben-italban.
Elragadtatva ölelte át térdem, s a hála töredezett szavait mormolta.
– Ha valami helytelent szóltam volna, istennőm, vajha az északkeleti szél söpörné semmibe sértő szavaimat! – mondta azután kérő hangon.
A nők közelebb tódultak. Midőn pedig úgy döntöttem, hogy kegyet gyakorolok az idegennel, szánakozó és bátorító kiáltásokat is mertek hallatni.
Az idegen elbocsátotta térdemet, hátratekintett, s udvariasan mosolyogni próbált.
– Hölgyeim – szólt –, noha értékelem jóságukat, s bár éhség és szomjúság kínoz, nem merészelem megbántani szemérmességüket. Eléggé szégyenkezem pucér tomporomat ily nyilvánosan mutogatni, felállanom azonban még rosszabb lenne. Amott az az ócska zsák, mely bizonyára szennyesüket tartalmazta, ruhátlanságom elfedésére talán megfelelne.
Valaki átnyújtotta neki a zsákot, s ő mielőtt felemelkedett volna, tapintatosan a csípője köré csavarta.
– Lányok – mondottam szaporán –, vigyétek a kérelmezőt a Forráshoz, hadd mosakodjék meg, aztán keressetek ki számára köpenyt és tunikát a jobbak közül. Már valamennyi száraz. Ugyancsak hozzátok az olajos edényt és kaparót. Ha pedig tisztesen felöltözött, vezessétek vissza hozzám.
Az idegen ragaszkodott ahhoz, hogy fürdésekor az asszonyok hátrább vonuljanak – ami jóérzésre vallott. Midőn pedig apám egyik hímzett tunikájában és Láodamász bíborszínű köpenyében újból megjelent, úgy éreztem, mintha életemben nem láttam volna még ilyen vitézi jelenséget, bárha izmos törzséhez képest lába némileg rövidnek mutatkozott. Persze az istenhez hasonlóan szép férfi is lehet álnok vagy tökkelütött.
Marhasültből, kenyérből, borból álló lakomát tettünk eléje. Bőségesen falt – és ó, milyen mohón harapta fehér fogaival a húst, és hogyan nyelte a bort sima torkával!
Mikor elkészült, megkérdeztem:
– Ki vagy, fiam – mert bizonyára nemes származású lehetsz –, és merre fekszik hazád? Minden zavar elkerülése végett jó volna mindjárt tudomásomra hoznod, vajon kerültél-e valaha összeütközésbe népemmel, az elümaiszokkal?
– örvendetes módon soha – felelte. – Te és kitűnően szoktatott szolgálóid az első elümaiszok, akikkel találkozni szerencsém van. A legnyugatibb műveit népnek ismerlek azonban benneteket, és hallottam arról a kiváló hírnévről, melyet erélyetek és jóhiszemüségtek révén a világ tengeri nemzetei között magatoknak kivívtatok. Én magam Krétáról származom, a nevem Aithón, Kasztór fia. Távolnyugati valódi krétai vagyok, aki emberölés miatt menekszik. önvédelemből öltem meg Tarrha király álnok fiát, s ezért a Tanács nyolc év számkivetésre ítélt – ebből országról országra vándorolva hetet már letöltöttem. Viszonzásul én is megkérdezhetem-e a nevedet, jótevőm?
– Nauszikaá vagyok – feleltem –, az elümaisz nép uralkodópárjának egyetlen leánya. Attól tartunk, hogy legidősebb bátyám, Láodamász a tengerbe veszett, és atyám nemrég a fövenyes Püloszba hajózott, mert híreket remélt ott kapni róla. A helytartói tisztet Mentor, anyai nagybátyám gyakorolja. Idehaza egyetlen felnőtt fivérem van, Klütonéosz, sihedernél alig több még, kisöcsémet, Télegonoszt pedig még az asszonyok gondozzák. Ide figyelj! Ha pártfogásom élvezed, annak az a feltétele, hogy itt-tartózkodásod idején fenntartás nélkül engedelmeskedsz nekem.
– Magától értetődik – egyezett bele Aithón. – Megmentetted életemet, mely így most a tied, s addig kormányzód, ameddig méltónak véled. Melyek a parancsaid?
Hallgattam a válaszadás előtt, s ő megadóan hajtotta meg fejét. Tudta valahogyan, hogy nehéz helyzettel kell szembenéznem.
– Mindenekelőtt – mondottam – nem velünk térsz haza, hanem eszélyes távolságban kell bennünket követned. Addig kíséred szemmel a szekeret, amíg el nem érjük a földnyelv nyakán amott áthaladó megerősített falat. Drepanon városa a túlsó oldalon terül el két öböl között. A kapu közelében emelkedik Poszeidón temploma. A kövezett piacra néz, melyet mindkét oldalon hajójavító és építő műhelyek szegélyeznek. Ott van továbbá az evezőgyár, sok tengerészeti raktár, két kötélverő üzem, mindenféle sürgés-forgás -és pletykálkodás. Ezt a pletykálkodást akarom mindenáron elkerülni. Ne gondold, Aithón, hogy szégyellném, ha társaságodban látnának, helyzetem azonban máris végtelenül kényes. Nemzetségünk számos fiatal férfia kérte meg már kezemet apámtól. Őszintén szólva azonban kérőim közül a legbefolyásosabb is erős ellenszenvet kelt bennem, viszont mindeddig más irányban sem támadt vonzalmam. Ha most bevezetnélek a városba, a látvány keltette feltűnés engem is, téged is zavarba hozna. Kötélverők kiabálnák át a hálófoltozókhoz: „Ni csak! Ni csak! Ki ez a csinos magas idegen Nauszikaá hercegnő oldalán?” Majd így folytatnák: „Vajon hol szedte .föl? Látta-e már valaki közületek? Esetleg fohászaira valamely isten szállt alá az Olümposzról – mindenki tudja, hogy a hercegnő senki halandót nem talál méltónak magához –, vagy ami kevésbé valószínű: Nauszikaá megmentett valamely hajótörött tengerészt, a szekérnyi holmiból egy s más ruhát kölcsönzött neki, s most anyja és nagybácsija elé vezeti.” „Ez itt jövendőbeli férjem” – jelenti be majd. „Most adtam oda neki óvatosan őrzött szüzességemet, mert teljes szívemből szeretem.” „Ügyes fogás az apja távollétében, mi?” Kérlek, Aithón, ne pirulj el, én sem teszem. Meg kell értened, hogyan működnek a bugris agyak errefelé. Mindannyiukat gyűlölöm. S kérlek, ne hidd, hogy kedvemre lenne a meggondolatlanság. A fiatal nő legnagyobb kincse tisztességének jóhíre, én pedig mindig kínosan ügyeltem arra, hogy az enyémet kifogástalanul megőrizzem. Ha pedig elegendő szerencsém lesz, hogy leányt szülhessek, neki is ugyanezt kell tennie, hacsak nem akarja eljátszani szeretetemet. Aithón mosolygott.
– Legyen így, hercegnő – mondotta. – Kérlek, közöld további parancsaidat. Csellengjek-e a városkapunál tele panasszal, hogy rablók vertek főbe bottal, s mindent elfelejtettem? S most bolyonganom kell, míg ismerősre bukkanok, aki meg tudja mondani nevem és városom.
– Nem rossz ötlet – feleltem –, de nem kívánt bonyodalmakhoz vezethet. Valamely elvetemült idegen hajóparancsnok mint szökött rabszolgát követelhetne magának, és ki tudna neki ellentmondani? Te bizonyára nem, ha még azt is tagadod, hogy saját nevedre emlékszel. Nem! Ide hallgass! A városkaputól nem messze kert terül el. Annak közepében nyárfaligeten haladunk át, mely Athénének van szentelve (én viszont az ő papnője vagyok). Mélyén kútra bukkansz, tölgyvedrén kötéllel. Mögötte csicseriborsó és bükköny táblája húzódik. A kert királyi birtok, és senki nem merné bántani azt, aki a ligetben akar áhítatoskodni. Várakozz tehát a kútnál, amíg érzésed szerint mi a palotáig értünk, amely a földnyelv csúcsának közelében emelkedik. Eredj akkor bátran a kapuőrség elé, és közöld, hogy személyes üzenetet hozol a királynőnek. Bármelyik apró gyermek elvezet a palotához, hiszen messze a város legnagyobb és legelőkelőbb épülete. Nagyapám faragott követ használt hozzá. Valamennyi többi épület, még Poszeidón temploma is, vakolt lécezéssel szikani stílusban készült faszerkezet. Mintha már régóta ismernéd, menj be az áldozati udvarba, haladj át az étkezőcsarnokon, majd a két vörösmárvány eb között lépj be a trónterembe. Ezek a ruhák elég jók ahhoz, hogy egyetlen rabszolga se merjen megállítani. Mentor nagybácsim kétségtelenül a trónszéken üldögél majd, és borozgat. Főhajtással tiszteled meg őt, de lépj egyenesen anyám elé. Lábzsámollyal ellátott magas elefántcsont széke a tűzhely közelében áll az oszlopnál. Ő kerekes munkakosarával oldalán tengeri bíbort sző, vagy talán finom hímzőmunkát végez, öleld át térdét, s szólj úgy, amint nekem szóltál. Jóindulatában rejlik sikered legfőbb reménye. Bosszankodnám, ha a városi Tanács kezébe jutnál – nem valami irgalmas gyülekezet, hacsak apám nincs jelen, hogy megfékezze őket –, és magadat hirtelen azon vehetned észre, hogy rabszolgaként árvereznek el a legtöbbet ígérőnek.
– Árverés tárgyának lenni oly balsors, mely máig nem sújtott. Adná Zeusz, hogy soha ne is sújtson. Úgy cselekszem, ahogy mondod, jótevőm, és vajha kegyúrnőd, Athéné támogatna ebben.
Mikor mindezt így elrendeztük, szóltam az asszonyoknak, hogy a fehérneműt szépen hajtogassák össze, rakják föl a fűvel kibélelt szekérre, és. szedjék össze a dolgainkat. A labda átsodródott a Reithronon, és Glauké hosszú olajfűzággal ki is halászta a torkolatnál. Ezután Aithón segített megfogni és felszerszámozni az öszvéreket. Felkapaszkodtam, megcsördítettem az ostort, a szekér pedig tovagördült a réten, mígnem ismét elértük a part menti utat.
Visszapillantottam Aithónra, s azt gondoltam: Milyen különös nap volt ez – tele jelekkel és csodákkal. .. Úrnőm, nemes Athéné, ezerszer köszönöm, hogy meghallgattad imámat. Vajon Aithón-e az a férfi, akit férjemül óhajtasz? Félig-meddig már szerelmes is vagyok bele – de talán csak mert saját személyes pártfogoltam, és bízik bennem... (Láodamász is így szerette ebét, Argoszt, mert érkezésekor úgy csóválta a farkát és kushadt le előtte, mintha isten volna.) S azért küldted-e vajon, hogy házunkat megmentse a romlástól?
Egy másik különös esemény is történt. A két öszvér minden látható ok nélkül megtorpant, s noha ostorral is végigsuhintottam rajtuk, legalább húsz lépést hőköltek, s úgy állottak meg reszketve. Szóltam Augénak, hogy tartsa a zablát, amíg leszállók, s megnézem, mi riasztotta meg őket. Semmi. Az út üresen nyúlt el, még egy fehér kő, vagy libbenő rongy sem volt rajta ijesztőnek – hacsak nem az árokban heverő ócska, piszkos kecskebőr tarisznya, melyet ólálkodó kutyának vélhettek.
Egy ideig csöndben álltam. Majd az asszonyok elképedésére karomat mintegy imára terjesztettem szét. Aztán összehívtam őket, és barátságosan, bár szigorúan a következőket mondtam:
– Hűséges szolgálóim, kedves játszótársak! Az öszvérek Athéné láttára kövültek meg. Ragyogó fényben az út mentén az istennő jelent meg, de csupán papnője láthatta. Jósjelentésű verssel szólt hozzám. Ennek lényege a következő: „Nauszikaá hercegnő, ha szolgálóid bármelyike egyetlen szót is fecseg családja, barátja vagy ismerősei előtt a krétai bajnokról, akit szükségedben segélyedül küldöttem, megvakítom a némbert, és felső ajkát sűrű sötét szőrzettel borítom! Most pedig, gyermekem, közöld az idegennel, hogy megmásítottam utasításaidat. Egyetlen lépést se tegyen jólépült városotok, Drepanon felé, hanem még napvilágnál forduljon a szárazföldnek, s kövesse az Erüx városát övező utat, mely kelet felől kanyarodik föl a hegyre. Atyád kondását a Hollókő körül leli majd a tápláló tölgyeknél, ahol a nagy sertéscsordák makkolnak. Megparancsolom, hogy a hűséges szolga vegye őt pártfogásába. Aithón bízza magát Eumaiosz gondjaira, és lakozzék az ő tanyáján, míg csak meg nem izened neki, amit majd én sugalmazok elmédnek. Mindenekelőtt azonban le kell vetnie ama fényes ruházatot, amelyről a királynő rögtön felismeri, hogy a palota tulajdona, és arra a következtetésre jut, hogy vagy lopott, vagy pedig szerelmi ajándékként nyert holmi. Azután csinos alakját tehénpiszokkal kell bekennie, s ugyanazzal az ócska zsákkal felöveznie, amelyért az én sugalmazásomra esedezett. Nevét és hazáját sem szabad a kondások előtt fölfednie. Mint névtelen torzonborz koldust óhajtom őt az elümaisz uralkodók palotájába bevezetni.”
Aithónt láthatólag meglepte a váratlan isteni parancsszó, de kérdezés nélkül tudomásul vette. Én pedig kioktattam, hogyan érheti el Hollóköt, s egyben azt tanácsoltam, hogy jó erős botot is vágjon védelemül Eumaiosz vad komondorai ellen. Majd felszedettem vele az elhajított tarisznyát, melybe kenyérhéjat, sajthulladékot tettünk, s hozzá az ürücomb nyaktőjét. És így csakugyan koldusnak látszott.
Senki nem volt az átváltozás tanúja, s nemsokára bottal a kézben hitvány útonálló vánszorgott át a fűzfaligeten s intett búcsút nekünk. Nem volt kedvemre, hogy Aithónt ilyen gyönge állapotban küldjem a hosszú hegymászásra. Ő azonban fiatal volt és merész, gyomra finom étellel tele, nekem pedig biztonsága érdekében húznom kellett az időt. Ha Eurümakhosz és társai rájönnek, hogy Aithón száműzött krétai nemes, hozzá még emberölésben is vétkes, aki semmi akadályt sem ismer, hogy védelmemre érdemesnek mutatkozzék, élete egy fabatkát sem ér. Sokkal jobb lesz, gondoltam, ha nem is gyanított szövetséges gyanánt tartalékban marad. Szolgálóimban pedig bízhattam. Azt hitték, hogy mivel folytonos kapcsolatban állok az istenekkel, titkos erőkkel rendelkezem, recsegésével egyikük sem kockáztatta volna meg a vakságot vagy a sűrű fekete bajuszt..
Sokáig biztattam és veregettem az öszvéreket, amíg újból útnak eredtek. Szapora, de tekintettel a lányokra, nem túlságosan gyors ügetéssel hajtottam őket. Megkerültük Athéné ligetét, s a kapuőrség bebocsátott a városba. A hajóműhelyek körül jövetelünk nem keltett különösebb feltűnést. Végül a palota elé hajtottam, összevertem tenyerem az istállófiú után, és beszaladtam, hogy megkérdezzem, mi történt a nap folyamán.
A trónteremben Mentor bácsi búsan üldögélt egy lócán, s midőn megpillantott, könnyezni kezdett.
– Mi történt? – kiáltottam. – Remélem, nem jött halált vagy betegséget jelentő rossz hír? Vagy tán a szikelek támadtak volna határainkra? Mentor bácsi, miért nem a trónszéken ülsz?
– A hírek csakugyan rosszak, húgom! Bár Artemisznek hála, sem halálról, sem betegségről nem érkezett jelentés, szikelek vagy phoinikiaiak, de egyéb idegenek sem fenyegetnek, a helyzet mégis rossz. Ez az ellenség belülről dolgozik. Midőn ma megjelentem a drepanoni tanácsban, barátságtalan pillantások és gonosz szavak fogadtak. A nemzetségfők a helytartói tiszt átadását követelték azon a címen, hogy az uralkodó távollétében az elümaisz jogar mindig a nemzetség legtiszteletreméltóbb tagját illeti meg. Megtagadtam az óhaj teljesítését, míg csak erre országos gyűlés nem kötelez, mert végre is a király maga ruházta rám a helytartói hivatalt. Aztán a tanácsteremből távoztamban Antinoosz tudomásomra hozta, hogy atyád óhajával megegyezően ő és még több kérőd hamarosan látogatást tesznek a palotában, s elvárják, hogy az étkezőcsarnokban sült. hús és bőséges bor képében fölterített lakomát kapnak. És hogy a mulatozásnak így kell folynia napról napra, egy hónapig vagy kettőig, akár még tovább is, amíg a társaságból férjet nem választunk neked. Azt is hozzátette, hogy az elümaisz törvény értelmében a választást én vagyok köteles megejteni, mert anyád és én az egadi törzsből származunk, és – amint az uralkodó maga is elismerte – szigeteinken a nagybátya rendelkezik az .unokahúggal. Kedvesem, lehet hogy kényelmes ember vagyok, adódnak azonban esetek, amikor sarkamra állok, s meg nem moccanok. Kereken elutasítottam, hogy atyád beleegyezése nélkül én válasszak számodra férjet.
– Hálás vagyok ezért, Mentor bácsi. Szóba hozta-e Antinoosz Ktimené ügyét?
– Igen. Orcátlanul azt kívánta, hogy vegyem úgy, mintha Láodamász meghalt volna, s küldjem haza atyjához Bukinnára. Ismét csak nemmel feleltem, mert Ktimené maradásra határozta magát, s kérelmező gyanánt máris a házitüzhely mellé telepedett. Ha most elűznénk, átkot idéznénk a házra. Különben is, mit tartozik rájuk, hogy Ktimené megy-e, marad-e? Furcsa módon Eurümakhosz engem támogatott ebben a kérdésben, s így Antinoosz engedett. De te nem is látszol meglepettnek, Nauszikaá...
– Nagy dolognak kell lennie manapság, Mentor bácsi, hogy meglepjen. Nos, mit javasolsz, mit tegyünk?
– Először is mondd meg, odaadtad-e szíved ez ifjak valamelyikének?
– Semmiképpen sem. A legkevésbé ostobák a legutálatosabbak, s fordítva: a legkevésbé utálatosak a legbutábbak. Ha szerelemből mehetnék férjhez, választásom feltétlenül valaki idegenre esnék.
– Akkor hát el vagyok tökélve, hogy mindaddig markolom a jogart, amíg csak ki nem csavarják a kezemből. Ha kérőid átlépnék a küszöbünket, könnyű frissítőkkel kínálom meg őket, majd udvariasan felkérem, hogy vonuljanak vissza. Ha pedig dacolnak, akkor az ügyet a Halhatatlanok térdére helyezem.
– Meg vagyok győződve, Mentor bácsi – feleltem –, hogy a Halhatatlanok máris érdeklődnek ügyünk iránt, és ha vigyázunk, hogy szóval vagy tettel ne sértsük őket, áttörhetetlen pajzsok falával védelmeznek majd minket.
Ravaszul pillantott rám, én azonban kifejezéstelen szemmel néztem vissza.
– Remélem, igazad lesz, gyermekem, mert én máris a vér és égő, füstölgő gerendák szagát érzem. De nem kell mindjárt rosszra gondolnunk. Holnap előhozatom apád gyorskocsiját, és felkeresem Aigiszthé elöljáróit. Ők talán más véleménnyel lesznek, mint a drepanoniak.
A mohó kérők
Szemtelen kérőim – mintha Mentor bácsi parancsa lett volna – mindjárt másnap üzenetet küldtek a Hollókőhöz főkondásunknak, Eumaiosznak, valamint főjuhászunknak, Philoétiosznak, aki Konturanosz Barlangja körül legeltette nyáját. Utasították őket, hogy késedelem nélkül nyolc kövér disznót és egy tucat hízott ürüt hajtsanak ki levágás céljából. Minthogy a becsületes szolgák semmi cselt sem gyanítottak, leküldték, amit rendeltek tőlük, Melantheusz pedig, a gulyás, önként hozzácsapott egy pár java tulkot. Éppen az áldozati udvarban dolgozó néhány asszonyt ellenőriztem, amikor az állatok a palotához érkeztek. A derékaljak rendbehozatalára szánt nap volt ez. Évente egy ízben a vászonhuzatokból kiszedjük az összecsomósodott gyapjút, s a sárgás-fehéres rakást hosszú botokkal addig paskoljuk, amíg felbolyhozódik. Aztán újratöltjük a huzatokat, s a csomókat egyenletesen osztjuk el, hogy a felület mindenütt sima, puha és rugalmas legyen, majd a szegélyek takaros behajtogatása után újra összevarrjuk a végeket. Nem kellemes feladat. A gyapjúpor az orrba hatol, s tüsszentésre ingerel, ha pedig szél kerekedik, mint ahogyan most is történt, és a gyapjút szeszélyesen széjjelfújja az udvarban, a kedélyek hamar felpaprikázódnak. Elrendeltem, hogy amíg végzünk, a kaput reteszeljék be. Egyszerre azonban heves kopogást és rekedt kiáltásokat hallottam.
– Nyissátok ki! Nyissátok ki Mentor őnagysága nevében!
Sóhajtottam, s intettem a kapuőrnek. Az levette a zárórudakat. Emberek és állatok zűrzavaros tömege tódúlt befelé: Melantheusz a tulkokkal, Eumaiosz fia a hízókkal, Philoétiosz unokafivére az ürükkel, sarkukban pedig rendetlen csoportban háziszolgák. Ez utóbbiak egyike sem hordta a palota jelvényét. Am a legilletlenebb módon danolásztak és nevetgéltek, szemüket meresztették körbekarikába, és trágár tréfákat kiáltoztak szolgálóim felé! Haragos szélroham csapott be az udvarba, a gyapjút minden irányba szerteszórta, és kisded fehér vihart kavart az áldozati oltár előtt.
– Csukjátok be azt az átkozott kaput – sikítottam, mert a kapuőr még egyre nyitva tartotta egy hízónak, amely megriadt, és ismét kimenekült.
– Kinek a gondjára van bízva ez a söpredék? – folytattam. – Melantheusz, mit akarsz azokkal a tulkokkal? Elment a szépeszed? Apollón ünnepe csak napok múlva esedékes. Zárd be a kaput azonnal, te kapus, ha mondom. Ne törődj azzal a megszökött hízóval! Nincs elég eszed? Tönkremegy a drága gyapjú, nem látod?
Melantheusz tovasurrant, mintha a hízó megkerítésére indulna, Eumaiosz fia azonban előlépett, megérintette homlokát, és igen tisztességtudóan bocsánatot kért a szégyenletes szél bebocsátása miatt, azt azonban, amint megjegyezte, még Zeusz atyánk sem tudja féken tartani, hanem csakis a három süket Sors-istennő.
– Mi a csodának küldte nekünk tiszteletreméltó apád ezeket a hízókat? – kérdeztem szelídebb modorban. Mi elümaiszok a kondásokat mindig a „tiszteletreméltó” jelzővel illetjük, mivel, a szikan disznópásztorok kocáik viselkedése alapján jósolni tudnak, és Eumaiosz, ki ugyan születésénél fogva ióni, még a szikanoknál is szikanabbá fejlődött.
– Hírhozó érkezett Mentor urunktól – felelte –, aki hat legkövérebb hízónkat kérte tőlünk. Tiszteletreméltó atyám éppen Aigiszthébe ment volt, ezért megkérdeztem: minő jó hír megünneplésére készülünk? Vajon gazdag ajándékkal szomszéd város követsége érkezett-e? Vagy meglehet, váratlanul a király szállt volna partra Láodamász herceg kíséretében? A hírhozó azonban közölte, hogy az állatok a te menyegzői ünnepségedre kellenek, úrnőm, így hát engedelmeskedtem. Philoétiosz unokafivérének itt mellettem ugyanezt mondták.
– Valaki elbolondított benneteket, barátaim. Legjobb, ha a sertéseket azonnal visszaterelitek, mihelyt kipihentétek magatokat. Addig is azonban hajtsátok ki valamennyit, s hátsó lábuknál fogva kössétek a karókhoz. Az egészből annyi a veszteség, hogy a sok járás ok nélkül elvett a súlyukból. És ez a tulkokra is érvényes. Vezessétek ki őket azonnal! összerondítják a frissen felsöpört udvart.
Majd a gazdátlan szolgákhoz fordultam:
– Mi dolgotok itt, fickók? Szintén ezt az esztelen tréfát űzték veletek? Nos hát, se ma, se holnap nem megyek férjhez, egyetlen rákövetkező napon sem, míg csak a király haza nem tér. Magam jelentem ezt ki, s nyilván tudom, mit beszélek, nemde? És figyeljetek rám: Némelykőtök úgy viselkedik, mintha ez Aphrodité szentélye volna főünnepének reggelén, az én tiszta lelkű és jól nevelt lányaim pedig templomi kéjhölgyek lennének. Jegyezzétek meg, hogy faragatlanságotok visszaüt uratokra, akit szolgáltok. Most pedig el innét mindannyiatokkal – annak a két fickónak kivételével, aki Aigilaeusz uraság jelvényét viseli! Ti ketten, kérlek, várakozzatok itt, és mikor az udvar újra üres és a kapu elreteszelve, elvárom, hogy összeszedjétek a goromba belépésetek miatt szerteröpült gyapjút.
Eumaiosz fia másodízben is megérintette homlokát.
– Bocsánatodért esedezem, úrnőm, attól félek azonban, hogy ha a hízókat Mentor uraság egyenes parancsa nélkül hazahajtom, tiszteletreméltó atyám legsúlyosabb fütykösével látja majd el a hátam baját. Te, úrnőm, nyilván nem óhajtod, hogy verést kapjak.
– Nagybátyám holnapig távol van. Tiszteletreméltó atyádhoz hasonlóan ő is Aigiszthébe ment. Ez is arra bizonyíték, hogy a parancs nem tőle származott. Ha pedig kételkedsz szavamban, inkább óhajtanád-e megkérdezni a királynét?
A fiú lábát váltogatta, és láthatóan kényelmetlenül érezte magát.
– Ha úrnőmnek úgy tetszik, inkább Klütonéosz herceget kérdezném meg. Tiszteletreméltó atyám és én minden nőnél jobban tiszteljük úrnőm anyját, s úrnőmet nem kevésbé, de a sertésekre vonatkozó parancsok mindig a nemesi ház férfi tagjaitól érkeznek – ami semmi tiszteletlenséget sem jelent részünkről.
– És semmi sértést részünkről •-• mondtam. – Bízz meg valakit a csürhe felügyeletével, te pedig eredj a toronyszobába. Ott találod Klütonéosz herceget, amint épp a palota egyik pajzsának rajzát javítgatja – bár meghaladja az értelmemet, hogy miért nem bízza ezt a feladatot képzett festőre.
Ismét a behatolt szolgákhoz fordultam.
– Mire vártok még? Azt mondtam, hogy távozzatok.
– Parancsunk az, hogy uraink számára lakomát készítsünk itt – felelte merészen egy göndör szakállú magas ember, aki Antinoosz herceg jelvényét viselte, s közben megtapogatta övében az éles áldozati kést.
– Csakugyan? Nos. hát az én parancsom ennek éppen az ellenkezője: ki innét, de gyorsan! Zavarjátok a délelőtti munkát.
A szolgák habozva pillantgattak egymásra. Én a kapusnak tapsoltam.
– Kapuőr – szóltam –, hívd Medónt, a hírnököt, és kérd föl, hogy tisztítsa meg az udvart. Ezek a fajankók nem hallgatnak rám, raja talán hallgatni fognak.
Néhányan a szolgák közül megrohanták a farakást, és rözsenyalábokat rángattak ki belőle. Ha közbelépek, a dolgok csak rosszabbodnak. Ezért semmi figyelemre sem méltattam ténykedésüket, s folytattam a gyapjúporolás irányítását, míg csak Eumaiosz fia vissza nem tért Klütonéosszal. Klütonéosz kezét a festésből kifolyólag cinóbervörös foltok tarkították, és elsőként kiejtett szavainak fényében ez a véletlen kellemes jelentőséggel hatott rám.
– Figyelmeztetlek, gazfickók, akik mészároskéssel övetekben törtetek be palotánkba, hogy midőn eljön az ideje, embereim és én ejtjük meg a mészárlást, nem pedig ti és gazdáitok!
Szuszogva és ásítozva akkor lépett be Medón, kit alig ébresztettek fel álmából, kedvenc időtöltéséből. Magasra emelte a fehér pálcát, amely tollas saruihoz hasonlóan személyének sérthetetlenségét jelezte, és hosszú, ékesen szóló beszédbe fogott. Az elümaisz nép dicséretéül szánt bevezetővel kezdte: kiemelte bátorságát, tisztességét, kitartását, szelídségét, jó modorát, ősei hőstetteit, az istenek népünkre szórt áldásait, vezetőink bölcsességét, nemzetségeink összetartását, hercegnőink szépségét, a piaci csendháborítások, civódások roppant ritkaságát. Aztán részletesen kitért saját királyi hírnöki hivatalára, a béke fenntartásának reá bízott szent feladatára, valamint az őt ért meglepetésre, amikor tudomására hozták, hogy egyes áldozati állatok önként óhajtják nyakukat a kés alá hajtani.
Vajon a tárgyra tér-e valaha? – elmélkedtem. Hamarosan nyilvánvalóvá lett azonban, hogy semmi ilyen szándéka sincs, csupán időt akar nyerni. A szolgák gazdái rövidesen megérkeznek, s akkor a vita új és érdekesebb szakaszába lép.
Felkértem tehát Medónt, hogy hagyja abba, s utolsó ízben szóltam az emberekhez.
– Fiúk – mondottam –, ha most elhagyjátok az udvart, uraitok megfenyítenek parancsaik nemteljesítéséért. Ha azonban nem hagyjátok el, akkor olyan biztosan, mint ahogy Nauszikaá a nevem, rezes korbácsokkal az Erínüszek vesznek űzőbe benneteket, s valamennyiötöket a halálba hajszolnak, meneküljetek akár ezer mérföldön át. A királyi tűzhely papnője vagyok, s ha Üranosz eme lányait hívom, ők mindjárt mögöttem csoportosulnak.
Itt kikaptam a pálcát Medón kezéből, s fenyegető lassúsággal közeledtem a szolgák felé, mialatt többször is mosolyogva pillantottam hátam mögé, mintegy biztatásul a láthatatlan Erínüszeknek. Antinoosz szakállas szolgája összefonta karját, és nem mozdult helyéről, én azonban nagyot sújtottam fejére, és keményen lágyékon rúgtam.
– Ö, ó! – kiáltott fel, és fájdalomtól görnyedten támolygott odébb.
Egyetemes rohanás kezdődött a kapu felé, melyen előzőleg Eumaiosz fia és Philoétiosz unokafivére állataikat beterelték. A két kövér tulok megriadt, és bőgve rohant a menekülők után, ami nagyban növelte a mulatságot. Nem sok időbe telt, és kiürítettem az udvart, a kaput pedig saját kezűleg reteszeltem be.
– Kedves társnőim, hadd szedjük össze a szétszóródott gyapjút! – rendelkeztem jókedvűen.
Elfojtották vidámságukat, és mindnyájan engedelmeskedtek, kivéve Melanthót, aki morcosan üldögélt a padon, mintha semmit sem hallott volna. Magas, jó alakú lány volt, járása akár egy hercegnőé – nem mint az enyém. Tartásának szépsége olyan becsvágyat ébresztett benne, amelynek hasznosításához nem volt elég esze.
– Rossz véged lesz, leányzó – jósoltam neki. – Ahogyan mondják: Ami a csónakházban kezdődik, a víz mélyén végződik. „Ahogyan mondják” közmondásnak számított, s én úgy tettem, mint akit megtévesztett a többi leány vihogása. – Mi ez a vidámság? – kérdeztem szigorúan. Melantho lehajolt, hogy elkapjon egy forgolódó gyapjúcsomót, szeméből azonban gyűlöletet és félelmet olvastam ki.
– Ellenségeink végül is kimutatják foguk fehérét, kedves öcsém – vontam félre Klütonéoszt –, én azonban bízom, hogy megvéded becsületemet és a házunkét is. Apánk helyett kell m.ost cselekedned. Az az érzésem ugyanis, hogy Mentor bácsit feltartják Aigiszthében, így hát te maradtál a palotában az egyedüli férfi – persze nagyapa kivételével, ő azonban süket és emlékezete is ki-kihagy.
Klütonéosz gyöngéden átölelt, s én máris visszatértem a gyapjúval való foglalatosságomhoz, midőn hátunk mögül, közelről újra Medón emelt hangja hallatszott:
– Úrnőm, engedd meg, hogy több kiváló kérődet jelenthessem, kik szépséged, valamint a király többször ismételt meghívása következtében gyülekeztek össze népünk valamennyi nemzetségéből. Bőséges vendéglátás, reményében érkeztek ide, és bíznak abban, hogy minden, egyes kérő érdemének gondos számbavétele után, választásod majd egyikükre esik, és az illető elnyeri a menyegzői ágyadat megosztónak kijáró koszorút.
Ott álltak hát kérőim sűrű tömegben, arcukon azoknak a csínytevő kölyköknek a mosolyával, akik betörtek az éléskamrába, ott azonban megfontolt házvezetőnővel találják szemben magukat.
Melantheusz vezette be őket hátul a kertkapun. Száztizenketten voltak, eggyel sem kevesebben: ötvenhat Phókaia nemzetségbeli, huszonnégy szikan, húsz vegyes nemzetségbeli és tizenkét trójai. Észrevétlen főhajtással üdvözöltem őket, majd Klütonéosz felé bólintottam.
– Öcsém -mondtam –, légy jó, és mint királyi háztájunk ideiglenes feje hozd itt e hirtelenkedő nemes ifjak tudomására, hogy jóllehet bejelentés nélkül, szokatlanul nagy számban és különös időpontban jelennek meg, mégis szívesen látott vendégek palotánk szokott étkezésein. Vagyis a borókabort, kenyeret, sajtot és olajbogyót annak rendje és módja szerint felszolgáljuk nekik, ha van türelmük addig várakozni.
– Testvérnéném szavai az enyémek is – mondta hangosan Klütonéosz, és rezzenéstelenül pillantott maga elé.
– Hercegnő – nyújtotta el a szót fölényes mosollyal Antinoosz –, csakugyan oly fiatal és tapasztalatlan volnál, hogy ne tudd, mit várunk el tőled? Midőn a kezedért versengők ily hízelgően nagyszámú csoportban jönnek, pecsenyével és legjobb borotokkal kell kínálnod őket.
– Kondásaink, gulyásaink és pásztoraink nem kaptak parancsot, ennélfogva nincs sütni való húsunk. S ha értenék is ahhoz, hogy finom bort fejtsek le számotokra, az csak pazarlás lenne néhány falat sajtra és kenyérre. A borókabor egészséges ital, s hozzá még gazdaságos is.
– De ha szemem nem csal, több mint tucat hízott állatot láttam a kapu előtt az oszlopokhoz béklyózva.
– Ö, igen! De ezek nem áldozati barmok.
– Valóban apád lánya vagy! – kiáltott fel Antinoosz.
– A királyné is mindig ezt állította, s minthogy bölcs az a gyermek, ki saját atyját ismeri, nem fogom őt rossz hírbe hozni azzal, hogy törvényes leszármazásom tagadjam. Arra kérlek tehát, hogy távozzatok. A király ünnepélyesen megígérte – és erre tanúm a királyné –, hogy a kérők ügyében oly aprólékos gonddal veszi számba saját hajlamaimat, mintha jóslatról lenne szó. Apám azóta családi ügyben keletre hajózott, de még ha itthon volna is, látogatásotok nem igazolja a lakoma költségeit. Be kell vallanom ugyanis, hogy a jelenlevők ábrázatának futó vizsgálata is arra indít, hogy egyikőtök ajánlatát se fogadjam el. Arcotok csupán szemtelenséget, hiúságot, mohóságot, gúnyolódást és lázongást fejez ki. Mégis mivel, ahogyan mondjátok, az apám leánya vagyok, és mivel Klütonéosz apám fia, egyikünk sem utasíthatja el a vendégbarátság szokott kívánalmait. Ha megfelelően éhesek vagytok, hogy megelégedjetek azzal, amit megérdemeltek, menjetek át az étkezőcsarnokba, és foglaljatok helyet az árkádok alatt az asztaloknál. Mihelyt végeztem ezzel a derékalj-töméssel, minden óhajotoknak megfelelek. Klütonéosz, kérlek, keresd meg Eurükleiát, s kérdezd meg, van-e elegendő sajtja mintegy két tucat testes fiatalember részére. Phémiosz pedig esetleg énekelhet nekik.
Hátat fordítottam a társaságnak, s folytattam a munkát.
– Micsoda kis méregzsák! – kiáltotta Ktészipposz,. s eszébe sem jutott, hogy lehalkítsa a hangját. – S ha. meggondoljuk: száznál is többen versengünk azért az örömért, hogy arcunkat hosszú körmei összekaparják!
– Az öröm pusztán az enyém lenne! – vetettem oda vállamon át, amint mellettem az étkezőcsarnok felé sereglettek.
Beláttam, hogy képtelenek vagyunk erőt szegezni a betolakodók ellen, büszkeségem azonban meggátolt abban, hogy az ostoba helyzetbe való belenyugvásnak a legcsekélyebb jelét is mutassam. Mikor pedig Melantheusz a kapuhoz ment, levette a reteszt, és be akarta szólítani a szolgákat, odarohantam, és helyére toltam.
– Hadd figyelmeztesselek, Melantheusz – mondottam –, hogy ha dacolsz parancsommal, és ismét beengeded á vágóállatokat, hazatértekor a király nem késlekedik felkoncoltatni, majd négy felé vágatni téged, és tagjaidat a kutyák eledeléül vettetni.
– Aigilaeusz herceg parancsára cselekszem – felelte ő azonnal –, akit a drepanoni tanács helytartóvá választott.
– Csakugyan? Akkor hát vezesd elém, hacsak nem kívánod, hogy hazugként vesszőzzenek meg.
Melantheusz elsietett, s rögtön hozta is már Aigilaeuszt, egy alacsony, morcos, sötét ábrázatú embert, aki születésén, dús sörényén, és a boröntő játékban való bizonyos ügyességén kívül miben sem jeleskedett. A boröntés lakomázóknak való játék: a serlegben maradt -bort sorjában minden vendég tíz lépés távolságból vízmedencében úszó apró ezüst edények felé loccsantja. A nyertes az, aki közülük a legtöbbet süllyeszti el. Apám azonban « palotában senkinek sem. engedi meg a boröntést, akár előkelőség, akár vendég, akár rabszolga az illető, mert •az eredmény csak lefröcskölt ruhák és falak, valamint a jó bor pocsékolása.
– Mi az, rokon? – üdvözöltem őt. – Boröntőt jöttél játszani az uralkodó távollétében? Ha tartod magad a borókaborhoz, és nem mozdulsz a csarnok közepéből, számíthatsz külön engedélyemre. Előbb azonban közöld ezzel a gaz Melantheusszal, hogy az odakünt megbéklyózott állatoknak ott is kell maradniuk, amíg kipihenik magukat, s visszaterelhetők a legelőkre, mert tévedésből hajtották ide őket.
– Semmi ilyet nem közlök vele! – vörösödött el Aigilaeusz. – Az állatokat fel kell áldozni, s miután mi a hajat és a szárny csontokat az isteneknek ajánlottuk, fenntartjuk magunknak az örömet, hogy pecsenyéjüket elfogyasszuk. És jegyezd meg, ha én boröntőt játszom, azt csak a legjobb borral teszem.
– Ha szabad kérdeznem, kicsoda az a „mi”?
– A kérőid, hercegnő.
– Vigyázz, Aigilaeusz! Valamely képzelt sérelmen érzett bosszúságod elhomályosította elmédet. Mihelyt Drepanonban partra száll, atyám fölkutat, és leüti a fejed...
– Ha valaha is partra száll – vetette közbe.
– De ha nem is, rokon, kétlem, hogy ez akármennyit is javítana a helyzeteden. Antinoosz és Eurümakhosz megegyeztek már, hogy rászednek. Mi történik, ha a Klütonéosznak szánt gerely a vadkanhajtáskor süvöltve a te lapockáid közé fúródik, és majd a Phókaia-beliek bitorolják a jogart, melyet maga Zeusz helyezett trójai ősünk, Aigiszthosz kezébe? Parancsold vissza nemzetséged lázongó tagjait, amíg nem késő!
– Úgy látszik, sok mindent tudsz – gúnyolódott.
– Athéné eléggé kegyes, hogy bizalmasává tegyen – feleltem.
Aigilaeusz határozatlanul várakozott, majd királyinak szánt hanghordozással elkiáltotta magát:
– Melantheusz, parancsold a szolgáknak, hogy készítsék elő áldozatunkat.
– Helyes, rokon – mondtam. – Úgy döntöttél, ahogyan döntöttél. De a rablás trójai hercegnél sem kevésbé elítélendő, mint a legolcsóbb szikéi rabszolgánál.
A szolgák ismét zajongva tódultak be az állatokkal. Ezután Leodész, Zeusz papja és kérőim egyike a tulkokat a Mennydörgőnek és Poszeidónnak, a fennmaradó állatokat Hérának, Apollónnak, Hermésznek és a többieknek ajánlotta – de kifejezetten kihagyta Athénét, mintha csak benne való bizakodásomat gúnyolta volna. Ez mély megelégedéssel töltött el, mert Athéné az elképzelhető legjobb szövetséges, aki mindig kész megsértődni. Zeusz, noha erősebb, hajlamos a hanyagságra vagy szórakozottságra, és amint mondják: az ő, malmai lassan őrölnek.
Sietve és nagy összevisszaság közepette varrtuk össze az utolsó derékaljakat, mert az udvar csakhamar megtelt az égő hasábok kavargó füstjével és a sütés-főzés sürgölődéseivel. Klütonéosz keresésére indultam.
– Megtettem, ami tőlem telt, néném – mondotta. – Anyánk tanácsára értesítettem a drepanoni tanács írnokát, hogy holnap reggelre ismét hívja össze őket. Még nem vagyok elég idős ahhoz, hogy tagjaként jelentkezzem, Halitherszész azonban azt mondja, hogy az uralkodó, vagy az általa kinevezett helytartó távollétében a tanácsot bármely királyi herceg összehívhatja. Erélyesen fogok tiltakozni palotánk megszállása ellen. Közben a csirkefogók arra kényszerítették Pontonooszt, a pohárnokot, hogy bort hozzon nekik, noha kifejezetten figyelmeztettem, hogy csak tőlem fogadjon el parancsot. Eumaiosznak fiával, Philoétiosznak pedig unokaöccsével üzentem meg, hogy több állatot ne hajtsanak le, hacsak nem kapnak saját pecsétemmel ellátott írásos rendelkezést.
– Jelenleg alig tehetsz egyebet. Más kérdés, vajon a tanács módosítja-e határozatát. Tiltakozásodat mégis jegyzőkönyvbe kell vétetni, már csak atyánknak adandó elégtétel kedvéért is.
– Pszt! Phémiosz hangol. A ciklus utolsó éneke, Odüsszeusz visszatérése hangzik el.
Phémiosz előadásmódja nem volt sem olyan drámai, sem olyan meggyőző, mint a Démodokoszé. Hangja azonban fiatalosabbnak és zengőbbnek mutatkozott. Elülső fogai sem hullottak ki még, s ez tisztább kiejtésre vezetett, magabiztossága pedig minden előadással növekedett. Véleményem szerint céhében egy nap ő lesz a leghíresebb. Részben ezért is bíztam reá elbeszélő költeményemet.
A Múzsa szokványos segélyül hívása után először meséje tartalmát mondta el: Aphrodité haragját ecsetelte a görög vezérek ellen, akik megtámadták és felégették Trója szent erősségét, és kedvencének, Parisznak megöletése révén csapást mértek a hű szerelmesekre mindenütt a kerek világon. Majd azt, hogy e harag miként nyert kifejezést Odüsszeusszal szemben való különösen kegyetlen viselkedésében. Minthogy a tenger istennője volt, akárcsak a szerelemé, némely esetben beérte azzal, ha ellenségei hajóit megrongálta, őket pedig, mint ahogyan Aiászt is, tengerbe veszejtette. Másokat kedvezőtlen szelekkel távoli földrészekig sodort, ahonnét évek kellettek, amíg visszavergődhettek, mint ahogyan a spártai Meneláosszal is történt. Megint másokat a gonosz széljárással annyira elgyötört, hogy lemondtak feleségük és gyermekeik viszontlátásáról, s külországi folyamok mellett leltek magunknak lakóhelyet, mint Guneosz Libüában, Elpenór pedig Épeiroszban. Szokott bosszúja szerint mindazonáltal megengedte a győztes bajnok hazatértét, de csupán azért, hogy trónszékén felesége szeretőjét lelje, akit az asszony ültetett oda, mint az a görög hadak társvezéreivel, az argoszi Agamemnónnal és a krétai tdomeneusszal történt. Diomédészre és Odüsszeuszra, akik minden görögnél többet tettek haragja kiérdemlése végett, kettős büntetést rótt ki: fáradságos hazatérést hajótörés és hasonló veszedelmek után, majd feleségük hűtlenségének erre következő felfedezését. Csakhogy Odüsszeusz szenvedései sokkal keményebbek voltak és tovább is tartottak, mint a Diomédészé. Amíg Diomédész felesége, Aigialeia csupán egyetlen szeretőt tartott, Odüsszeusz úgy találta, hogy az ágyához oly hűségesnek vélt Pénelopé ötvennél is több saját alattvalójával folytatott kicsapongó és válogatást nem ismerő szerelmet, fiát, Télemakhoszt viszont rabszolgának adták el, senki sem tudta, hova!
Phémiosz megállt, hogy megnedvesítse torkát, Klütonéosz pedig tapsolni kezdett.
– Jól énekeltél, Phémiosz – mondta hangosan –, Démodokosz után te vagy a legjobb dalnok! Remélem, részletesen is tárgyalod majd azokat a gazfickókat, akik Odüsszeusz palotájában tanyáztak, s kondásait és pásztorait arra kényszerítették, hogy a vágóállatokat leöljék számukra. Ugyan fennmaradt-e hírhedt nevük, hogy szégyenpírt idézzen leszármazottaik arcába? És ők voltak-e azok, akik összeesküdtek a jogszerinti hercegnek a szldóni rabszolgapiacra hurcolása végett, hogy ezzel elfordítsák tőle az ithakaiak szívét?
Antinoosz káromkodva ugrott talpra, Eurümakhosz azonban visszafogta.
– Klütonéosz kérdése nagyon is találó •- vigyorgott. – Lássuk, hogyan válaszol rá Phémiosz?
Phémiosz nyelt egyet, és nyugtalannak látszott, mindamellett józan volt, és gyors ítélőképessége sem hagyta el.
– Elődöm, Homérosz kevés felvilágosítással szolgál e tekintetben – mentegetőzött. – Emlékeznetek kell azonban, úgy hiszem, hogy Pénelopé ötven szerelmese, az; Odüsszeusz uralma alatt levő sziget vezető polgárai, Aphrodité varázshatalmát nyögték, mert az istennő kölcsönadta övét Pénelopének. Jóllehet akkorra már kövér volt, visszataszító és gyermekáldásra régóta alkalmatlan, mégsem állhatták neki ellen. Köréje gyűltek, mint a kutyák, mikor a szuka üzekedhetnék, és mindenikük csak arra várt, mikor hívja őt fekvőhelyéhez. Zavarónak találták Télemakhosz jelenlétét. Érezték, csipkelődései élét, s ez fájt nekik. Mégsem kívántak gyilkossá lenni, s ezért arra kérték, hogy vitorlázzék el. Majd amikor sem elutazni, sem csendben maradni nem akart, olyan rabszolgakereskedőnek adták el, aki vállalta, hogy meggondolt gazdát talál számára. Jobb lett volna, ha Télemakhosz, bármily kellemetlen is volt ez az okos királyfinak, nem fordít figyelmet a palotában uralkodó helyzetre, és idejét vadászattal tölti. Most azonban, ha megengeditek, folytatom.
– Helyes, Phémiosz! – mormogta Klütonéosz. – Ha te így átallsz házunk elleneihez, botod és tollas sarud mégsem védelmez meg örökké.
Phémiosz Odüsszeusz közismert történetét adta elő: hogyan hajózott el Thrákiába, melynek környéke sok merész szövetségest adott Priamosz királynak, s miként fosztotta ki Iszmarosz városát. Ostoba legénysége nem sietett az aranyból, ezüstből és fogoly asszonyokból álló zsákmányt a hajókra hordani, hanem a parton időzött, ahol ürüt, kövér marhát vágtak és nehéz borokat ittak. A dombok közül harci szekéren és gyalogosan más thrákok sereglettek bajba jutott szomszédaik segítségére, és áttörlek a görögök sorait. Odüsszeusznak még szerencséje volt, hogy telt hasú, de üres markú embereit újra behajózhatta. Vásznait nemsokára vihar tépte ronggyá, s Odüsszeuszt a szél az útjába eső Peloponnészosz alulsó csúcsához, a Malea-fokhoz sodorta. Szűnni sem akart, csak midőn Odüsszeusz kilenc nap múltán Libüa partjait pillantotta meg, ahol a lótuszevő naszamónok élnek. Ott néhány embere, amikor ivóvíz szerzése végett a szárazföld belsejébe küldte őket, szökést kísérelt meg. Ezeket vasba verette, s ismét tengerre szállott. Aphrodité akkor vihart küldött rá, és egész hajóraját elsüllyesztette. Pantellaria vagy Xosszüra lakatlan szigetén él, melyet szép napokon messze dél felé mi is látunk az Erüx csúcsáról. Egyedül Odüsszeusznak sikerült partra úsznia. Kagylón, aszfodéloszgyökéren, tengeri madarak tojásán éldegélve ott töltötte a következő hét esztendőt. Állával a térdén napról napra a parti fövényen üldögélt, s leste a puszta szemhatárt, de kétségbeesett jeladásaira a kevés elhaladó hajó közül egyik sem figyelt föl. Végül egy taphoszi harmincevezős kötött ki – nem kereskedés végett, mert a sziget lakatlan volt, nem is vízért, hiszen néhány véletlen esőtócsa kivételével vizet sem lehetett rajta lelni, hanem mert partra akarták tenni a legénység egy tagját, akit gyűlöletesnek véltek az istenek szemében. Beleegyeztek, hogy helyébe Odüsszeuszt vegyék föl matróznak, mert úgy tettek, mintha Taalsorsa rokonszenvet ébresztene bennük. Italian át az Adria felső részéig vitték magukkal, ahol hüperboreoszi borostyánkövet szándékoztak vásárolni – és áruló módon eladták őt Kirké istennő papnőjének, aki Aiaié szigetén Aiolosz jóshelyének őrzője volt. A papnő arra kényszerítette, hogy mindenes szolgája legyen, és ágyát is megossza vele. Mindezt hamarosan éppolyan visszatetszőnek találta, mint magányos fogságát Pantellaria szigetén – a papnő ugyanis csúnya volt és telhetetlen.
Végül is Odüsszeusz üzenetet küldött Zeusz papjának Dódónéba, ez pedig elrendelte szabadon bocsátását. Kimerültségtől félholtan egy Theszprótoi-beli hajó hozta el őt onnan. Dódónéban azt a tanácsot nyerte, hogy engesztelje meg Aphroditét, mégpedig birodalmának kiterjesztése révén. Ezért evezőt vett a vállára, s a szárazföld belsejébe hatolt, míg csak egy olyan faluig nem ért, melynek lakói, minthogy sosem hallottak még sós vízről, az evezőt cséphadarónak nézték. Miután a helybeli parasztoknak elbeszélte Aphrodité születését a tenger habjaiból, nyilvános áldozatot mutatott be neki. Miközben bocsánatáért esedezett, kedvező jósjelt nyert párosodó verebek alakjában. Aztán hazasietett Ithakába, ahol egy íj segítségével, mely egykor Apollón tulajdona volt, bosszút állt Pénelopé ötven szeretőjén. Egy menyegzői versengés keretében valamennyiüket megölte ugyanis, feleségét pedig szégyenszemre visszaküldte apósához, íkariosz királyhoz. Valaha Teiresziász, a látnok azt jósolta, hogy a halál a tengerről közelíti meg Odüsszeuszt, és így is történt. Télemakhosz érkezett meg híradás nélkül. Miután megszabadult a rabszolgasorstól, széltében-hosszában bolyongott, hogy apját föllelje. Holdfénynél ért partot, és Odüsszeuszt Pénelopé egyik szeretőjének vélte. Raja-vadász szigonyával még ott a homokon keresztülverte öt.
Phémiosz beszámolója a mészárlásról rövid volt és nagyvonalú. Szerettem volna hallani, hogyan tudott Odüsszeusz ötven kardforgatót egymás után lenyilazni. Az íj meghúzása és a célra emelt nyílvessző elröpítése időt vesz igénybe. És amíg így tán négyet vagy ötöt le is terített ellenfeleiből, időközben mit csináltak bajtársaik? Ha bátor emberek, körülfogják, s akár fegyvertelenül is legyűrik puszta számbeli fölényükkel. Ha gyávák, legalább harminc vagy negyven elmenekül. Nem elég annyit mondani, hogy Odüsszeusz a legravaszabb ember és a legjobb íjász. A dicséret részletes bizonyítást igényel.
Aznap este megvitattam Klütonéosszal Odüsszeusz íjának kérdését, és következtetéseink olyan ötletet sugalltak, melynek valóra váltását lázasan óhajtottam volna. Itt a palotában nekünk is volt egy hírneves íjunk. Mindeddig szántszándékkal nem említettem. De tény, hogy amikor a Phókaia-beliek Aigiszthét építették, amint azt a történet elején leírtam, nemzetségük egy másik csoportja érkezett meg az itáliai Krimisszából. Tulajdonunkban volt az az íj is, melyet az Oita hegyén bekövetkezett halálakor Héraklész hagyományozott ősüknek, Philoktétésznek, s amely közvetlenül Trója eleste előtt Pariszt is halálra sebezte. Philoktétészt ugyanis elűzték saját városából, a Thesszalia-beli Meliboiából, és úgy tudom, feleségének szeretője tette ezt – mindezeket a történeteket egy bordában szőtték, csak azt nem tudom, miért nem nyilazta le ott mindjárt első látásra? –, erre aztán Dél-Itáliába hajózott, s ott Petelia és Krimissza alapját vetette meg. A krimisszaiak magukkal hozták az íjat Aigiszthébe, és hűségjel gyanánt ősömnek, Hüpereia királyának adták. Azóta is kincstárunkban függ.
A tanácsülés
A lakoma napszálltakor fejeződött be. Jóllakott, borgőzös és elvétett boröntésektől befröcskölt kérőim tántorogva távoztak. Az áldozati udvarban megrántottam Antinoosz köntösének ujját. Ezt ő tévesen kedveskedésnek vette, de én hamarosan kiábrándítottam.
– Antinoosz uram – mondottam –, úgy szólítalak meg, mint e részeg rangbeli ifjak főkolomposát, és a királyi házunk ellen terveit szemtelen cselszövény kezdeményezőjét. Ha, amint mondják, szándékotokban áll naponta idejönni, hogy csarnokainkban zabái játok, két dolgot kell tisztáznom, noha jelen állapotodban a legegyszerűbb görög mondatot is nehezedre esik figyelemmel követned. Először: mi gondosan megszámoljuk az általatok felfalt kövér állatokat és kiürített boros vödröket, az elümaisz törvény viszont arra kötelezi a rablót, hogy zsákmányát visszaszolgáltassa – ismétlem: nem egyszer, de négyszeresen. Másodszor: a palotabeli szolgák parancsot kaptak, hogy a legcsekélyebb támogatást is megtagadják tőletek, éppen ezért piszkos asztalaitok rendbetétele saját szolgáitokra vár. Kérlek, mielőtt még aludni hazatámogatnak, adj nekik megfelelő utasítást.
Arcomba böffentett. Én szemközt köptem. Pillantásom azonban olyan dühtől lángolt, hogy erőszakos kézzel nem merészelt érinteni. Ismét böfögni próbált, de mintegy félpint bort és néhány falat megemésztetlen húst hányt ki.
– S ehhez mit szólsz? – mutattam undorral a bemocskolt küszöbre.
– Megtarthatod – csukladozott. – írd le a számlából.
Visszamentem a trónterembe, ahol a szövőszék mellett, megszokott nyugalmával ült anyám.
– Nauszikaá, szívem – mondotta –, szeretném, ha felmennél, és megvigasztalnád Ktknenét. Ablakánál álldogált, így hallgatta végig Phémiosz énekét, s amikor az előadta, mint üldögélt Odüsszeusz állával térdén azon a lakatlan szigeten, s nézte mereven a szemhatár töretlen vonalát, összerogyott, haját tépte, és arcát kezdte karmolni. Most meggyőződése, hogy Laodamászt hasonló sors érte, s arról beszélt, hogy hajót bérel, s Trójától kezdve Tartésszoszig minden ismert parti szigetet bejár, hátha reábukkan.
– Mondd, anyám, nem gondolod-e, hogy valami komoly dolog történt Mentor bácsival?
– Ugyan, dehogy! Nyilván föltartották az Aigiszthé . felé vezető úton, mert így akarják meggátolni, hogy a két városi tanács között viszályt idézzen elő. E pillanatban bizonyára fogoly Eurümakhosz kezében. Nincs bilincsben, nincs megaláztatásnak kitéve, pusztán csak őrizetben van, mert félnek attól, hátha elveszíti nyugalmát, és fegyveres ellenállásra készteti híveinket. Mentór bátyád türelmes, de mint tudjuk, hogy ha belátja az aigiszthéi elöljárókkal való tanácskozása lehetetlenségét, dühe vadul s kétszer oly gyilkosan tör ki, mint más türelmetlenebb emberé, mint mondjuk szeretett atyádé. Igen, leányom, értem a helyzet kínosságát. Még sincs az a benyomásom, mintha ellenségeink sietnének a dolgokat dűlőre vinni. Az a szándékuk, hogy előbb kifosszanak, majd megalázzanak. Egyébként, noha semmi okát nem látom, hogy te, mint jelenlétük ürügye: másként bánj velük, mint rablókkal és betolakodókkal szokás, Klütonéosznak mégis azt tanácsoltam, hogy egyikük ellenében se vonja ki kardját, nyíltan ne is sértegesse őket. Tudom, egy lelkes fiúnak nehéz a markolatról elvennie a kezét. Ha azonban kardot ránt, elveszett. Azt állítják majd, hogy önvédelemből ölték meg. Légy türelmes, az istenek oltalmaznak minket. Most, kérlek, eredj Ktimenéhez.
Mindent megtettem, amit tudtam, szerencsétlen sógornőm érdekében. Elmondtam, milyen csalódott lesz Láodamász, ha visszatérésekor majd ilyen soványnak és sápadtnak találja megnyúlt arcú, karikás szemű feleségét!...
– Ez annak beismerését jelentené, hogy akkor éjjel nem volt igazad – sugalmaztam neki ravaszul. – Ha viszont kövéren, vidáman és könnytelen szemmel pillant meg, tisztelni fog miatta, s a jövőben minden kötekedést elkerül. Nem tudom ugyanis elképzelni, hogy otthonától távol ezek a -kalandok nagyon kellemesek lennének.
Ez új szemponton érzett örömében hevesen átölelt.
– Szóval megváltozott a véleményed, és azt gondolod, hogy ő hibázott? – kérdezte.
– Nem kívánok állást foglalni férj és feleség vitájában, legkevésbé, ha családom közvetlen tagjairól van szó – feleltem –, de nyilvánvaló, hogy házasságotok annyi hónapja után sem értett meg téged.
Ez kielégítette őt, s én tartózkodtam annak hozzáfüzésétől, hogy én viszont annál jobban megértettem Ktimenét. Tudtam róla, hogy lusta, kislelkű és hiszti. Csak nemrégiben közölte Klütonéosszal, hogy egyetlen helyes tett az lett volna az életben, ha gyermekeket hoz a világra, s aztán kellő felnevelésük végett átengedi őket anyámnak – amennyiben fogamzásra képes lenne, ám úgy látszik, nem az. Szívem mélyéből visszakívántam őt Bukinnára, még egy rövid látogatásnyi időre is. örökös siránkozása nélkül is elég gond volt a fejünkön.
Klütonéosz közölte velem, hogy a drepanoni tanács beleegyezett a gyűlésbe – ez bizonyos szempontból jó jel, noha alig reméli, hogy bármely elégtételt is nyújtsanak majd neki. A gyülekezés helye, mint rendesen, Poszeidon temploma, az a fehérre meszelt nagy faépület, melynek faragott oszlopai vannak. A tanácsterem padjai csiszolt kőből készültek, a falfestmények pedig nemzeti történelmünk főbb eseményeit ábrázolják Aigiszthosz születésétől Drepanon alapításáig. A füstös belső szentélyben áll Poszeidon fügefa-szobra: arca cinóberrel van kifestve, törzsét először zománccal borították, majd apróra tört lápisz lazuli porával szórták be, a két keze aranyozott. Hosszú szürke parókát visel, s kétélű bárdot tart a kezében. Kívül vannak a törvénylátó helyek, ahol apám napjának nagy részét peres ügyek eldöntésével tölti, aztán bosszúsan és fáradtan rendszerint későn érkezik haza ebédre.
Mintegy negyven különböző korú tanácstag gyűlt már össze, amikor Klütonéosz a kérelmezők megszaggatott köntösében olajágat lengetve belépett, és leült az ajtóhoz legközelebb eső padra. A tanács elnöke, a phókaiai Aigüptiosz a nyolcvanadik évét is elhaladta már. Gyermekként tanúja volt a templom építésének. Házunk jóakaró barátjának tartottuk őt, jóllehet unokáinak egyike kérőim között szerepelt. Tétova mosollyal üdvözölte Klütonéoszt.
– Nos, fiam – mondta –, évkönyveinkben az első .eset, midőn egy ilyen ifjú herceg hívja össze a tanácsot.
A kezdeményezés azonban teljesen törvényszerű, és én üdvözlöm állampolgári bátorságodat. Tán jó hírt hozol kalandvágyó Láodamász bátyádról? Vagy tán dicső királyunk véget vetett utazásának, hajója orrát megfordította, mint ahogyan a sas merész röpte után szemközt a nappal visszatér sziklafészkére? Nem? Félek, arcod kevés Örömet árul el, te viszont a kérelmezők köntösét viseled. Nos hát akkor valamely a közre tartozó egyéb ügyet akarsz előterjeszteni. Bármi legyen is az, kedves hercegem, kívánom, hogy az istenek teljesítsék szíved óhaját.
Klütonéosz odahagyta ülőhelyét, és a tanácsterem közepére lépkedett. Peiszénor, a város hírnöke, ki eredetét Hermészig vezette vissza, fehér pálcát nyújtott át neki annak jeléül, hogy félbeszakítás nélkül mondhatja el beszédét. Erre Klütonéosz tisztelete kifejezése gyanánt meghajolt a Vének felé, majd hangos, csengő hangon megszólalt:
– Tiszteletreméltó Aigüptiosz, királyi házunk kipróbált szövetségese – kezdte –, nem kívánom időtöket ama csekély ékesenszólásra vesztegetni, melyet magaménak mondhatok. Ügyem csak annyiban tartozik a közre, amennyiben ti is beleegyeztek, hogy azzá legyen – ez mentségem és ez rongyos köntösöm, valamint az olajág magyarázata. Kettős sérelem ért bennünket, és legalábbis az elsőről rokonszenvezően vettetek már tudomást. Atyám, a király a fövenyes Püloszba hajózott abban a reményben, hogy sikerül megállapítania Láodamász bátyám hollétét, aki egy esztendővel ezelőtt rejtélyes módon eltűnt. Mintha pedig ez nem lenne elegendő bánat, egy csoport tétlen fiatalember arra használja fel a király távollétét, hogy Nauszikaá nénémet nem kívánt figyelmességével zaklassa, és Mentor urunkat, a helytartót sértegesse. Tolongó tömegben érkeztek meg tegnap, sem a nemet nem óhajtották feleletként, sem a nekik, mint váratlan látogatóknak felkínált egyszerű étket a vendégszeretet jeleként elfogadni. Ehelyett levágták tulkainkat, sertéseinket, ürüinket, töltöttek maguknak borunkból, zajongva verték el a délutánt étkezőcsarnokunkban, majd napszálltakor anélkül tántorogtak haza, hogy legalább a kiöntött bort és hányadékot feltörölték volna. Mentor nagybátyám útban Aigiszthé felé most ugyancsak eltűnt. Ott óhajtotta voliia ugyanis kikérni a városatyák véleményét abban a törvényes kérdésben, amely a tiszteletreméltó tanács két nappal ezelőtt hozott határozatából keletkezett. Az a véleményem, hogy éppen a tanács egy vagy több tagja tartja őt őrizetében.
– Kedves fiam, be tudsz-e bizonyítani egyet is e képtelen állításokból? – kérdezte Aigüptiosz. – Komolyan azt kívánod-e mondani, hogy Mentor nagybátyádat közülünk valaki elrabolta és őrizetben tartja? A tegnap esti lakomáról pedig egészen mást hallottam. Nagyrabecsült hivataltársaim, Antinoosz és Eurümakhosz – akik iránt a legnagyobb tisztelettel kell viseltetned, hiszen a király maga fogadta el mindkettőjüket testvérnénéd kérőjéül, és különleges kiváltságokkal halmozta el őket – minden körülményt megvilágítottak előttem. Állítják, hogy atyád bánatos könnyek között vett tőlük búcsút, több ízben is megcsókolta, s arra kérte őket, hogy konyháját tetszésük szerint vegyék igénybe, „ősi egadi szokás szerint – mondta – kedves Mentor sógoromra hagyom, hogy Nauszikaá hercegnő férjhezmeneteléről gondoskodjék. Abban sem óhajtom szabad válogatását gátolni, hogy bármelyik kérőt, akár titeket, két rangbeli ifjút is a többi fölé emeljen. Hadd jöjjön tehát udvarlás végett a palotába Drepanon, Erüx, Aigiszthé, Haliküé és birodalmam valamennyi kisebb településének minden számbavehető legényembere, hadd egyék, igyék a lég jobbakból ott, míg csak, remélem, hamarosan, egyikükre választás nem esik. Bármi legyen Mentor döntése, eleve jóváhagyom.”
– Aigüptiosz uram – vetette ellen Klütonéosz –, ha atyáin csakugyan ezeket a szavakat intézte a megnevezett személyekhez, minden bizonnyal egészen más értelemben beszélt tiszteletreméltó anyámmal, szűz húgommal, nemes Mentor nagybátyámmal és csekélységemmel. Arra intett, hogy távollétében legyünk takarékosak, ne vendégeskedjünk többet, mint amit a tisztesség megkíván, és halasszunk későbbre minden fontos döntést.
– No, de ha valaki egymásnak ellentmondó rendeleteket hagy hátra, a törvény szemében a későbbiek az érvényesek! Előttünk pedig két tanú áll esküre készen, hogy apád előbbi szándékát még a horgony felvonása előtt megváltoztatta.
Klütonéosz úgy érezte magát, mint a hálóba kerített fiatal vadkan, amely körül csaholnak az ebek, s vadászok is közelednek már fénylő gerelyeikkel. De sem udvariasságát, sem bátorságát nem veszítette el.
– Szabad volna-e arra céloznom, Aigüptiosz uram – mondta –, hogy ez a két férfiú elmulasztja megbecsülni tiszteletreméltó ősz fürtjeidét, és szégyentelenül becsap. Mentor nagybátyám, kinek eltűnésére semmi magyarázatot sem nyújtasz, tiszteletreméltó anyám, testvérnéném és sógornőm valamennyien jelen voltak, midőn a király elhajózott. Közülünk senki nem látta, amikor félrevonta volna Antinoosz és Eurümakhosz uraimékat, hogy megcsókolja őket, és a fülükbe sugdosson. Senki más sem tehette ezt, mert mindkét rarfgbeli férfiú feltűnő módon hiányzott a kikötőben síró tömegből. Ö, bárcsak atyám ismét közelünkben lehetne! Hiszen ez tűrhetetlen merénylet a korona méltósága ellen, amelyet nem csupán azért kell rossz néven vennetek, uraim, mert mint bízott tanácsadóira, reátok magatokra is visszahat, hanem mert már kis híján általános botrány. Nem tartotok-e az isteni bosszúállástól, ha majd az eset az olümposziak tudomására jut? Itt ezennel a mindenható Zeusz és nagynénje: a tanácsokat a civilizált világon összehívó és feloszlató Themisz istennő nevében ünnepélyesen felkérlek: lépjetek közbe az ügyben, és vegyétek tudomásul az igazat! Ha maga a tanács mint testület volna felelős a fosztogatásokért, mint ahogy felelős, amiért Mentor nagybátyámat megfosztotta a helytartói tisztségtől, sokkal nyugodtabbnak erezném magam. Az eset ugyanis nyilvános elintézést kívánna, végül ti sem bújhatnátok ki a kártérítési kötelezettség alól, hiszen az Elümaisz Országgyűléshez fellebbeznénk, s részletesen sorolnék fel minden kárunk, és veszteségünk, így azonban martalócok kezébe estünk, akik ellenállhatatlan erővel jelentkeznek, és jóllehet főkolomposaik e tiszteletreméltó tanács tagjai, semmi olyan szervezethez sem tartoznak, melyet felelősségre vonhatnánk. Bocsássátok meg tehát érthető elkeseredésemet!
Könnyekben tört M, a fehér bot pedig a földre zuhant.
A tanács többsége láthatólag meghatódott, s a részvét moraja hallatszott, de senki sem merészelt megszólalni, míg csak Antinoosz a középre nem lépett, s fel nem emelte a botot.
– Fogadd szerencsekívánataimat, Klütonéosz! – mondotta. – Született szónok vagy, csak az a kár, hogy ügyed nem megalapozott, s puszta rosszindulatra épüL Színlelt bánatod megtévesztette egy-két gyöngéd idegzetű hivataltársam szívét. Hát miénk-e a szégyen, ha nővéred makacsul vonakodik kinyilvánítani egyik vagy másik kérőjét illető tetszését? Még azt sem merheti állítani, hogy túlságosan csekély választékot tárunk elébe. Maga Mentor uram is betege már ennek az egész dolognak, s minthogy képtelen őt kötelessége teljesítésére bírni, elhajózott a maga Hiéra szigetére, s megesküdött, hogy mindaddig ott marad, amíg a hercegnő a tőle elvárt választást megejti. Mondd meg az igazat, Klütonéosz: nem ígérte-e meg tiszteletreméltó anyádnak Nauszikaá hercegnő, hogy azonnal férjet választ, mihelyt azt a bíborszín menyegzői köntöst bevégzi? És vajon nem tény-e, hogy az általa a lehető leglassúbb ütemben hímzett minden három díszítmény közül kettőt-kettőt mindig felfejtett, és hogy jelenben egyáltalán megszűnt kézimunkázni?
– Kitől szedted föl ezt a családi hírt, Antinoosz uram? •- ugrott talpra kiáltva Klütonéosz. – Talán Eurümakhosztól? Eurümakhosz pedig a sötét szemű Melanthótól szerezte a csónakházban?
– Ö, ó! – hangzott többfelöl is. Minden szem Eurümakhoszra szegeződött, aki kötelességének érezte, hogy szólásra emelkedjék.
– Fogalmam sincs – mondta nyájasan –, ki lehet •az a sötét szemű Melantho, hacsak, amint a neve jelzi, nem a ti marhapásztorotok, Melantheusz leánya. Persze, hogy Melantheusz a hír forrása, én pedig, amint eltaláltad, továbbadtam itt álló kartársamnak. De csónakházról szó sem volt. A leányzó talán vitorlát foltoz?
Aigüptiosz erre rendreutasította Klütonéoszt, s figyelmeztette, hogy ameddig Antinoosz kézben tartja a botot, jogosult megszakítás nélkül beszélni.
Klütonéosz bocsánatot kért, Antinoosz pedig így folytatta:
– Uram, mutass engedékenységet e fiatalember iránt, aki még nincs tisztában az eljárással, s kinek önuralma nem erősebb, mint a tényekre való emlékezése. Hadd ismételjem meg, hogy mi kérők a palotába a király egyenes kívánságára látogatunk el, és az a szándékunk, hogy mindennap eljövünk, míg csak Nauszikaá hercegnő ki nem mondja régen várt válaszát – jóllehet az majd a száztizenkettöből száztizenegyünknek csalódást okoz. Jobb lenne, ha ő voltaképpen nem tenné tovább próbára türelmünket, és nem is bizakodnék az Athéné által raja halmozott figyelemreméltó ajándékokban: mint szépsége, okossága, kézimunkában való ügyessége és a saját akaratjának a rokonság tiltakozása ellen való érvényesítésében mutatkozó különleges leleménye. Ebben a tekintetben egyetlen mondabeli papnő sem múlja felül őt: sem Poszeidon menyasszonya: Tűrő, sem Zeusz jegyese: Alkméné. Mindazonáltal ez a feltűnően eszes lány saját csapdájába esett: mindaddig, míg azzal tart bennünket bolonddá, hogy „egy napon, nemsokára”, mi továbbra is igénybe vesszük az atyja által akkor fölajánlott vendégszeretetet, amidőn Eurümakhosztól és tőlem csókkal búcsúzott el. Ez viszont nagy és fölösleges kiadást jelent.
Klütonéosz a bot után nyúlt, s minthogy mostanra már teljesen visszaszerezte az uralmat érzései fölött, lassan és nyugodtan kezdett beszélni:
– Nemcsak egyedül testvérnéném vonakodik a kényszerű házasságtól, hanem édesanyám, a királyné is, akinek az ehhez hasonló ügyekben engedelmességgel tartozom, s aki joggal hivatkozhatik arra, hogy Drepanonban mindenkinél jobban tájékozva van a király szándékairól; ugyanúgy Mentor nagybátyám, a helytartó, akinek magatartását Antinoosz hamis fényben tünteti fel; végül én magam és valamennyien vérlázítónak tartjuk ezt az összeesküvést, s nem akarjuk, hogy ránk kényszerítsék. Kérlek, uraim, jegyezzétek meg elmétekben véleményünket, hogy atyám visszatértekor tudomást szerezhessen róla: vagyis, hogy a testvérnéném állítólagos kérőinek cselekménye – akik közt némelyek romlottak, némelyek mohók, némelyek esztelenek, némelyek pedig Aigüptiosz uram unokájához hasonlóan pusztán meggondolatlanok – tiszta rablás, amelyért az elümaisz törvény négyszeres kárpótlást rendel. Antinoosz és tettestársa: Eurümakhosz ezt a cselszövést három nappal ezelőtt sütötte ki egy fügefa alatt, melyen Athéné baglya gubbasztott és figyelt. Saját felfogásuk szerint ők még Nauszikaá testvérnénémnél is ügyesebbek. De nem Nauszikaá, hanem ők estek saját vermükbe. Bohóckodásuk (ha manapság nevetségesnek látszik is) valójában többe fog kerülni, mint akárki is sejtené itt a tanácsban. Antinoosz uram, Eurümakhosz uram és te is, Ktészipposz uram, ha legcsekélyebb szégyen, vagy az istenek iránt érzett tisztelet is rejtőzik szívetekben, kerüljétek a palotát, és mulatozzatok másutt, játsszatok boröntőt saját édes vörös borotokkal, és hányjátok ki túltömött gyomrotok fölöslegét valamely más padlón! Ha azonban nem éreztek szégyent, sem tiszteletet az istenek iránt, akkor egyétek-igyátok tele magatokat, amint elhatároztátok, én pedig kérni fogom Zeuszt, akit tisztelek, hozza közelebb a számadás napját, amikor ősi házunk valamennyi ellenségét végleg elpusztítjuk. Uraim, hogyan értelmezitek a következő jósjelet? Tegnap, midőn Nauszikaá hercegnő Periboia Forrásánál a mosóasszonyokat ellenőrizte, sas csapott alá, és nagy pusztítást vitt végbe a palota kenyerén lakomázó szemtelen verebek közt. Minden jelenlevő látta a látványt, és ámuldozott.
Az agg Halitherszész emelkedett szólásra, és fölvette a botot.
– Drepanon férfiai! Ha ezt a jósjelet csakugyan látták (és a beszámolót ellenőrizni egyszerű), abból csupán egyetlen dolog olvasható ki: a verebek az uralkodó költségén mulatozó kérők. Meg kell fékezni őket – hiszen ezek a jelek inkább figyelmeztetések, mint jóslatok, és a tapasztalt ember kellő időben elháríthatja a bajt –, mielőtt a sas lecsap és pusztítást okoz közöttük. A jeleket mindig tekintetbe kell venni. Tavaly egy este különös látványban volt részem: a szikláról fiatal zergebak csuszamodott a tengerbe, és a viharos hullámzásban keservesen küszködött, hogy partra vergődjék. A közvélemény szerint a zerge biztosabb lábú annál, hogysem lezuhanjon, lehet azonban, hogy csupán a folytonos esők miatt meglazult szirt engedett. Sajgott a szívem, amiért magas korom és a goromba tenger miatt nem segíthettem a nyomorult teremtményen, így elmélkedvén ezt kérdeztem magamtól: „Vajon melyik fiatal ember élete forog veszélyben?” Reggelre pedig eltűnt Láodamász herceg.
– Halitherszész uram – válaszolt Eurümakhosz –, mint valamennyi jós, naponta te is félszáz jelet pillantasz meg, és azokat, amelyek hónapokkal vagy évekkel később jóslatokká csavarhatók, mint jövőbe látásod bizonyítékát adod elő. A többiről könnyedén megfeledkezel. Madarakat mindig lehet látni, amint céltalanul röpködnek a levegőben vagy a fákon, és igen nagy részük ragadozó madár. Ha valahányszor egy pacsirta megrebbenti a szárnyát, vagy a sas verebet reggelizik, akkor a következő hónap folyamán azon kellene töpregenem, vajon minő veszedelem fenyeget, és így az élet lehetetlenné válnék. Aztán a menyétek, a nyulak, a rókák vagy zergék viselkedése – se végé, se hossza az állatjóslatoknak. Ugyan nézzétek csak az oszlop mögött szégyentelenül viselkedő két ebet! Siess haza, öreg, hiszen a jósjel neked szól, győződj meg, vajon unokáid nem keveredtek-e komolyabb bajba? Előbb azonban hadd figyelmeztesselek, ne biztasd erőszakra ezt az önfejű fiatal bakot, ezt a Klütonéosz herceget, a királyi családtól kapandó csinos ajándék reményében. Ha fesledező szarvacskáit megkísérli rajtunk, a király vendégein kipróbálni, erőnket vesszük igénybe, s azon találod magad, hogy gyilkosságra való felbujtás miatt szívettépő bírság fizetésére ítélnek Egyébként minél többet prédikálsz, annál kevésbé tisztelünk – ez éppen annyi, mintha az északkeleti szélbe kiabálnál. Antinoosz és én igénybe kívánjuk venni az uralkodó vendégszeretetét, s ebben mi sem akadályozhat meg: sem a herceg gyermeteg fenyegetőzése, sem a te unalmas jóslataid!
Klütonéosz utoljára vette kézbe a fehér botot.
– Uraim! – mondta. – .Kérő tiltakozásomat az istenek és Drepanon színe elé terjesztettem... Most pedig bölcs döntéseteket várom, melyhez – minthogy még nem számíthatom magam közétek – nincs szükségetek szavazatomra. Ha megtagadjátok, hogy eljárjatok az ügyben, akkor az Elümaisz Országgyűléshez fordulok. Előbb azonban hadd foglaljam össze pontról pontra az ügyet...
Éppen csak elkezdte mondókáját, mikor a padok felöl morgásra és morajra lett figyelmes. Mentor nagybácsim lépett be, meghajolt a tanács télé, és elfoglalta szokott helyét. Jelenléte megerősítette és felbátorította Klütonéoszt, aki növekvő ékesszólással folytatta beszédét. Mikor végzett, Mentor nyúlt a fehér bot után, és a következőket mondotta:
– Uraim, egyeseket közületek talán meglep, hogy engem itt lát. Tegnap a királyi kocsiban éppen Aigiszthé felé hajtattam, amidőn hírnök tartott fel azzal a közléssel, hogy sürgősen várnak birtokomon, Hiéra szigetén, ahol marhacsordáinkat görcsszerű járvány támadta meg, és a parttól nem messze hatevezős hajó várakozik rám, s rögtön odáig szállít. Nem gyanakodtam cselvetésre, megszakítottam tehát utamat, és hajóra szálltam. Midőn azonban Hiérán partra tettek, és én aggódva sógorom házához rohantam megtudakolni, vajon hány tehén hullott el, mosolyogva felelte, hogy valamennyi állat jó egészségben van. Őt azonban már értesítették – nem tudtam megállapítani, kinek a révén –, hogy várhatja érkezésemet. Állítólag menekülnöm kellett Drepanonból, mert figyelmeztettek: ha a városban maradok, az számomra a halállal egyenlő! Megkönnyebbülten és bosszankodva vettem ismét utamat az öbölnek, láttam azonban, hogy a hatevezős, melynek legénysége Eurümakhosz uram házijelvényeit viselte, már eltűnt. De mert életem ellen hangzottak el bizonyos fenyegetések, ha elhagynám Hiérát, a helybeli halászok semmi pénzért sem akartak visszahozni Drepanonba. Az éjszakát tehát sógoromnál töltöttem, virradatkor azonban eltávoztam, hogy ide jövök vissza, ahol dolgom van. Hiérán tartok egy saját csónakot is, melyet most görgőkön vízre bocsátottam, felállítottam az árbocot, vitorlát bontottam, és két óránál kevesebb idő alatt áthajóztam... Szoros figyelmeteket kérném, uraim! Jóllehet szemétekben már nem vagyok helytartó, minden becsületes elümaisz szemében, aki tiszteli a királyt és engedelmeskedik neki, mégis annak számítok. Mikor pedig meg akarom látogatni Aigiszthét, jaj annak, aki erőszakkal akar ebben megakadályozni. Minthogy a cselvétés kudarcot vallott, fel fogom kérni az Aigiszthé-belieket, kutassák ki érdemben, miért támadtátok az uralkodó által választott és távozásának reggelén nyilvánosan kihirdetett helytartót, és aztán miért hagytátok jóvá a cselszövényt, amely engem Hiéra szigetére akart vitetni. A kérőknek Klütonéosz öcséin által előterjesztett ügye tekintetében pedig tiszta szívemből őt támogatom. Nem mintha harcba kívánnék szállni unokahúgom úgynevezett kérőivel. Semmi mást nem teszek, csak ismét felkérem őket a távozásra, s mindenkit figyelmeztetek, hogy megaláztatásom a király visszatérésekor a halállal lesz egyenlő, mert a tréfa túlságosan messzire ment. Valamennyien vidám, fiatal legényemberek, s cselekedeteik komoly jelentőségét kevesen értik meg közülük. Ez azonban nerc így áll veletek, korosabb férfiak, családapák, akik szemet hunytok királyotok palotájának durva megrohanása, javainak eltulajdonítása és családjának sértegetése fölött. Klütonéosz beszéde alatt elhagyta-e ajkatokat a rokonszenv egyetlen kifejzése? Merészelte-e bár egy is közületek a kérők eljárását annak ítélni, ami – vagyis rablásnak fényes nappal, árulásnak és lázadásnak?
– Ugyan, ugyan, Mentor uram! – mondta Aigüptiosz. – Kemény szavak ezek. Nyilván sértve érzed magad, amiért a rád osztott tisztesség, melyet csak pár napig élveztél, törvénytelennek bizonyult, de azért ne zavard össze a dolgokat. A tanács aligha vehet tudomást holmi ismeretlen személyek részéről elkövetett otromba csínyről. Gyökerénél, gondolom, az a vélemény rejlik, hogy Hiérabeli lévén, tevékenységednek pillanatnyilag Hiéra a legjobb terület. Ezenfelül úgy látszik, mintha a kérők, köztük – bevallom – unokáim egyike is (ki, remélem, győztes jelöltnek bizonyul) csakugyan jogosan járnak el. A tanács két tagja – kik ellen egyszerre kibírhatatlan gyűlöletedről teszel tanúságot – igazolta, hogy távozásának reggelén a király meghívta...
Minthogy a kérők sokan voltak, és Drepanon majdnem valamennyi családjához tartoztak, a gyűlés a várt módon zajlott le. Az idősebb tanácstagok kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy sem rokonaikkal szembeszáll janak, és úgy vélték, hogy ha száztizenkét fiatalember lakomára gyülekezik össze, bizonyára megfelelő okuk van erre.
Kérőim egyike, Leiokrítosz, mondta a záróbeszédet.
– Végezzünk már ezzel az értelmetlenséggel! Micsoda vihar kavarodott egy vacsora miatt! A király kerek egy évig mindennap rendezhet hasonló lakomát, és alig veszi észre roppant nyájai és gulyái > csökkenését. Ő azonban a világ legfukarabb embere, s azt óhajtja, hogy leánya sajtot, kenyeret és borókabort szolgáljon fel a kérőknek, s ugyanakkor még óriási móringot is igényel a szerencsés kérőtől. Zárd be a tanácskozást, Aigüptiosz uram, hadd menjünk dolgunkra! Ha Klütonéosz ragaszkodik ahhoz, hogy a házassági szerződésnél apja jelenléte is szükséges, nincs egyéb dolga, mint hogy hajóra száll, és visszahozza őt a fövenyes Püloszból. Mentor és Halitherszész uraim elrendezhetik a dolgot egymás között, noha mélységesen kétlem, hogy Klütonéosz kérkedése ellenére is lesz-e elég bátor elhagyni Drepanont. Jer, Antinoosz, jer, Eurümakhosz, jer, Ktészipposz, itt az idő, hogy a palotába induljunk a mai lakomára. A királyi pásztorokat figyelmeztettük, hogy több állatot tereltessenek le.
Klütonéosz keservesen ballagott le a tenger partjára, ahol a tajtékos vízben kezet mosott, és sugallatért könyörgött Athénéhez. Az istennő, mint azelőtt is, gyorsan segített. Mentort küldte a keresésére, s mikor Klütonéosz megfordult, már ott is állt előtte.
– Drága öcsém – kiáltott Mentor –, azért jöttem, hogy megmondjam, mennyire büszke vagyok, amiért rájöttem arra, amit mindig is, reméltem. Te ugyanis nem vagy se gyáva, sem ostoba, de örökölted apád önfejűségét s anyád szenvedélyes igazságszeretetét és tisztességességét. Ne is törődj hát a kérőkkel, mohóságukkal és becstelenségükkel: ezek mind ostobák, akiket gazfickók vezetnek, és az istenek pusztítják el majd őket. Úgy kell tenned, mint aki megfogadja Leiokrítosz tanácsát: eredj a palotába, gyűjts felszerelést mintegy a Hellászba teendő útra – bort, árpakását, sajtot és így tovább. Én mindent megteszek, hogy az apádhoz és hozzám hű köznép soraiból legénységet toborozzak. Az ellenségeidre szórt mai sértéseid után minden további jelenléted Drepanonban, még magában a palotában is, tele van veszedelemmel.
– Miért „mintegy a Hellászba teendő útra”? Azt gondolod, nem kell-e valóban is elhajóznom a fövenyes Püloszba?
– Pontosan azt.
– De akkor hová? Csak nem azt akarod mondani, hogy szökjem meg családomtól?
– Nem. Azt akarom, hogy azonnal fegyveres segítséget keress. S csupán egyetlen terület maradt még, ahol meglelni remélheted, mert amint hallottam, a kérők elküldték képviselőiket Aigiszthébe és Erüxbe, s megmételyezték ellenünk a polgárok lelkét. Erüx városa máris úgy határozott, hogy helytartói megbízatásom alkotmányellenes. Meg kell keresned Haliosz bátyádat, akit Minüában a szikelek hadvezérükké választottak, s hozzá kell folyamodnod. Bizonyára még apád egykori kemény eljárásán érzett haragja sem akadályozza meg abban, hogy szeretett édesanyjának és húgának, Nauszikaának segélyére ne siessen. Nauszikaát kislány korában a hátán hordozta, és keserű könnyeket ontott, mikor el kellett hagynia.
– És te, Mentor bácsi? Te nem törődsz a fenyegetéseikkel, holott nem kevésbé nyíltan sértegetted őket, mint én?
Mentor vállat vont.
– Úgy hiszem, tudom, mi az a kötelesség, amellyel királyomnak tartozom – mondta szilárd hangon.
Klütonéosz hajóra száll
Klütonéosz nehéz szívvel tért vissza a palotába. Úgy találta, hogy a kérők fölötte örvendeznek, amiért az események ilyen fordulatot vettek. Közülük többen attól tartottak ugyanis, hogy a tanács döntő módon közbelép. A külső udvar árkádjai alatt heverésztek, apró korongokat dobáltak, vagy ostáblát játszottak, miközben szolgáik a kecskéket nyúzták, vagy a hízott disznókat perzselték az oltár körül. Antinoosz vidám mosollyal őgyelgett ideoda, s megragadta Klütonéosz kezét.
– Drága hercegem – kiáltotta ragyogó arccal –, milyen boldog vagyok, hogy csatlakozol hozzánk! Amott Poszeidón templomában úgy sisteregtél és pöfögtél, mint a fövő fazék. De most, miután a tanács mint komolytalant elutasította panaszaidat, megértőnek kell lenned, s be kell látnod, hogy igaz okkal vagyunk mi itt. Persze, persze: a szónoklás kimeríti azt, aki nem egész életében gyakorolja, s merem állítani, hogy most harapnál valamit. Az ebédet nemsokára felszolgálják, s gondom lesz rá, hogy válogatott falatokban legyen részed. Mellékesen szólva, meglepetten hallom, hogy a király keresésére indulsz. Jóllehet senkinek eszébe sem juthat el nem ismernie, hogy itt saját jogainkkal élünk, az utazás újdonságai eloszlatják majd tűnődéseidet. Ha pedig nehezedre esnék megfelelő hajót lelni, keress fel engem, kérlek – talán sikerül szereznem egyet.
Klütonéosz nem szorította vissza Antinoosz kezét, csak visszahúzta a sajátját.
– Roppantul tévedsz, ha azt gondolod – mondta csökönyösen –, hogy a legkevésbé is szándékom veletek együtt enni és inni, hisz ez annyit jelentene, hogy szemet hunyok az apám ellen elkövetett szégyentelen rablás fölött. A tanács nem mondta ki a legutolsó szót, ezt ti is jól tudjátok. Ezenfelül bizonyosak lehettek, hogy ha elérkezem a fövény és Püloszba, a király nem írja számlátok javára, amit ott elmondok, ha pedig hajószerzés tekintetében nehézségekbe ütközöm, te vagy az utolsó, akihez segélyért vagy tanácsért fordulok.
– Ha viszályt óhajtasz – mondta Antinoosz – , örömömre szolgál, hogy lekötelezhetlek. Kezem eltaszításával nem növelted a hosszú életet illető kilátásaidat.
A többi kérő is gúnyolódni kezdett Klütonéosszal.
– Elég merészen arról beszél – ordította Ktészipposz –, hogy a fövenyes Püloszba vitorlázik, valahogy mégis azt gondolom, hogy másféle utazást forgat a fejében. Útjának célja talán Korinthosz, ahol Médeia királynő hagyta hírhedt gyógyszeres ládikáját. Az a terve, hogy elhoz magával egy hólyagot tele halálos méreggel, s miközben annyira eláztunk, hogy észre sem vesszük, azt a kavaróedénybe csorgatja.
– Hermészre, igazad van! – szólt bele Leiokrítosz. – De milyen kár volna, ha, Láodamászhoz hasonlóan, Klütonéosz sem térne vissza soha! Akkor aztán a legkisebb porontyot kellene keresésére indítanunk, s a palota gondja csak nőkre maradna. Ha pedig ő is vízbe pottyanna, akkor fel kellene osztanunk a birtokot és kockát vetnünk az egyes részekért. Éh a gyümölcsösre vetettem szemet, mert kettős célt szolgál: lehet gyümölcstárló és testgyakorló hely. Héraklészre, hercegem, a kancácskáitok kitűnő ugrók. Saját kezűleg törted-e be őket?
Leiokrítosz tréfálkozása megerősítette félelmemet, hogy visszatértekor merényletet kísérelnek meg atyám elpusztítására, és arra is, hogy családunk egész férfiágát kiirtsák.
Klütonéosz válaszadás nélkül lépett be a házba, és félrevonta Eurükleiát.
– Tizenkét korsó borra volna szükségem, dada – mondta – , nem a legjobbra, hanem az utána következő fajtára. Továbbá tizenkét tömött bőrzsákra – mindenikben húsz mérő őrölt árpakása legyen. Mentor urunk kívánságára apámat indulok visszahívni a fövenyes Püloszból. Vedd tudomásul: míg csak el nem hagytam a kikötőt, senkinek egy szót se szólj erről, még anyámnak sem!
Eurükleia könnyekben tört ki.
– Drága fiacskám, te is? – zokogta. – Védtelenül hagysz magunkra? Ugyan mi akadályozza meg ezeket az arcátlan fiatal urakat, hogy fel ne koncoljanak bennünket álmunkban és ki ne rabolják a palotát? _
– Mentor bácsi itt marad védelmetekre. Ő a tanács tagja és a királyné fivére, s amíg ő az úr a házban, ki merne bántani benneteket? A jószág talán megszenvedi a dolgot, nagyapa azonban rajta tarthatja a szemét, s a munkásaink is hűségesek, öreg pásztoraink szintén, Melantheuszt kivéve.
– Ö, ez a gaz Melantheusz! – kiáltott fel dajkánk. – Ma reggel tarkón kellett ragadnom, s úgy rúgnom ki a raktárból. Úgy sétált oda be, mintha az övé lenne. És a leánya, Melantho – az aztán a valódi ringyó! A legrosszabb az egészben, hogy példája több más lányt is elrontott már. Tegnap ott iddogáltak az árkádok alatt, a férfiak kezét fogdosták, csókolóztak, a lábukat engedtek nyomogatni az asztal alatt. Az ablakból néztem. Egy idő múlva a mellékajtón kisurrantak a kertbe, és cicázni kezdtek a kérőkkel a buja fűben. Szavamra, gyönyörű viselkedés ez rangbéli fiatalembereknél, akik állítólag testvérnénédnek teszik a szépet, s közben a szolgálóit rontják meg. És ki neveli fel a fattyaikat, akiket ma}d megszülnek? Mintha a világ dőlne össze körülöttünk. Szóltam a cicázásról a királynénak, egyetlen megjegyzése csak ennyi volt: „Szegény leányok, múlékony élvezetet találtak maguknak. Aphrodité hatalmas istennő, ki tud ellenállni neki? Ezek a lányok már nem gyermekek: tudják hogy helytelenül cselekszenek. Most aztán már késő. A megtört szüzességet nem lehet helyrefoltozni.” O, gyermekem, milyen helytelenül teszed, ha nem mondod el anyádnak, hová készülsz.
– Megígértem Mentor bácsinak, hogy senkinek nem mondom el, még neki sem.
Ebben a pillanatban léptem be én, aki az ajtó mögött hallgatóztam.
– Klütonéosz – mondottam –, játssz nyílt kártyákkal, s én is úgy teszek. Minthogy magában egyikünk sem mérkőzhetik meg ezekkel a bajokkal, bizalmunkba kell egymást fogadnunk. Édes Eurükleia, hagyj magunkra. Nem szeretném, ha olyan titkot hallanál, amelynek rejtegetése összetörné a szíved.
Eurükleia szipogva távozott, én pedig tovább sürgettem Klütonéoszt:
– öcsém, csakugyan a fövenyes Püloszba készülsz-e, amint híre jár? Ha igen, az nagy butaság lenne. Ha azonban más irányban vitorlázol, csak annyit mondanék, hogy kéz kezet mos.
– Tudsz-e adni cserébe valamely titkos értesülést? Homlokomat ráncoltam.
– Nem vagyunk alkudozó kereskedők – mondtam. – Hanem testvérek, akik elé roppant nehézségek meredeznek. Ha csak tökéletesen nem bízunk egymásban, elvesztünk. Felelj nekem: mi történt volna Mükénében, ha Oresztész és húga, Elektra egymással kapcsolatban nem lévő külön terveket szőnek a bitorló Aigiszthosz elpusztítására? Ha gyávának, bolondnak, vagy titkot tartani képtelennek hiszel, mondd ki nyíltan, s akkor tudom, hogy s mint állok.
Klütonéosz bocsánatot kért.
– Persze hogy bízom titoktartásodban – mondta hévvel –, és persze hogy meg akarom osztani veled titkaimat, Most azonban az volt a fontos, hogy Eurükleia ne gondolhassa, mintha jobban megbíznék benned, mint édesanyánkban, akinek meg sem merem mondani, hogy Halioszhoz akarok folyamodni Minüában. Csak ő segíthet rajtunk. Sem Mentor bácsi, sem én nem tudjuk elgondolni, ki más tehetné.
– Magam is gondoltam arra, hogy Halioszhoz forduljunk – feleltem –, de csak mint végső menedékhez. Idegen katonákat, különösképpen szikeleket behívni veszedelmes példa gyanánt szolgálna. Még ha sikerrel jár is, azt a benyomást kelti, mintha családunk fegyverek erejével, és nem odaadásuk révén kormányozná elümaisz népét, ez pedig csak megerősítené lázadó cselszövényeikben a Phókaia-belieket. Mellesleg, jóllehet vágyom Halioszt ismét karomba zárni, s noha ő szerető engedelmességgel tartozik anyánknak, mégsem felejtheti el a távozásakor reá kimondott átkot. Bizonyos módon az is ront a dolgon, hogy a halász barbár meggyilkolásában ártatlan volt. A szegény fickót Ktészipposz ölte meg, amint arra egy-két hónappal ezelőtt rájöttem.
– És ez igaz volna? Akkor miért nem jelentetted?
– Megkíséreltem, de mihelyt Haliosz nevét említettem, apánk oly haragra lobbant, hogy lehetetlen volt folytatnom. Azt kérdeztem magamtól: „Minek sót hinteni a félig gyógyult sebre? Haliosz már nem hontalan vándor, elvette Minüa uralkodójának lányát, és a trón várományosa lett. Nyilván eléggé boldog, s ma már úgy gondolkozik és cselekszik, mint egy szikéi, és nem mint egy elümaisz.” Különben is .hiányzott a megdönthetetlen bizonyíték, hogy Ktészipposz ölte meg a halászt. Csupán egy haldokló asszony vallomására támaszkodhatom, akit jelek szerint Ktészipposz vesztegetett meg, hogy Haliosz ellen valljon. Amit tudtam, mindent elmondtam anyámnak, s ő is ezen a véleményen van, hogy mit sem tehetünk az igazságtalanság orvoslására.
– Azt gondolod hát, hogy ne menjek?
– Milyen hamar érnél el Minüába?
– Evezővel-vitorlával két nap alatt, ha csak a szél nem változik. Nyolcvan-kilencven mérföldet kell megtennünk. Ha ellenszéllel kell küzdeni, az út visszafelé jóval hosszabb.
– Mivel valószínűtlen, hogy Haliosznak módjában állana rövid- idő alatt hajórajt összeszednie, jobb, ha szárazföldön térsz vissza. Megjelenésed nagy meglepetés lesz. Haliosz, bármi egyebet is tesz, nem mulaszthatja el, hogy a határig kíséretet ne adjon melléd, ha pedig tengeri úton jössz, a legénység bevádolhat a Tanácsnál, hogy az ellenséggel tárgyalsz. Egy héten belül haza várlak, s abban reménykedem, hogy Athéné tovább is kedvez nekünk. Jer a szárazföldi úton, és találkozzunk az Eumaiosz tanyáján. Ha nem találsz meg sehol a környéken, sirass megr vagy halott vagyok, vagy pedig meggyaláztak.
– Mit hozzak neked Minüából?
– Szikéi betöréssel való fenyegetést arra az esetre, ha csak a kérők nem távoznak azonnal a palotából és nem adnak teljes kártérítést.
– És ha Haliosz nem hajlandó ilyen fenyegetéssel élni?
– Nem fog vonakodni.
– Mi lesz a hajóval – amennyiben sikerül egyet szereznem, noha az egyáltalán nem bizonyos? Miután Minüába értünk, milyen parancsot adok a legénységnek?
– Ezt rád bízom, de legalább – két-három napig maradjanak távol Drepanontól, mielőtt még ideérkezel.
Klütonéosz szívós, de hajlítható. Saját elképzelései nem voltak, csupán felháborodása fűtötte, s miután úgy látta, tervem megegyezik a Mentor bácsiéval, szívesen cselekedett tanácsaim szerint. A közvetlen feladatok – honnét kölcsönözzön hajót és szedje össze a legénységet; távollétében kire lehet bízni Argosz és Lailapsz megjáratását; milyen ajándékokkal kedveskedjék Haliosznak és így tovább – oly mélységesen lekötötték, hogy el is feledte megérdeklődni bizalmam titkos okát, vagy hogy miként fogom felhasználni az ő és a hajó visszatérése közt levő időt. De én becsületesen óhajtottam eljárni: úgyis elég hamar találkozik majd a krétai Aithónnal. Mindaddig azonban céltalannak látszott, hogy fejét olyan tervekkel terheljem, melyek még az enyémben sem fogalmazódtak meg tisztán.
Klütonéosznak váratlan szerencséje akadt. Noémonnak, egy nemzetségünkből való rangbeli fiatalembernek volt igénybevehető hajója. Ez a hosszú lábú, sápadt orcájú fiú belém szeretett, s azt képzelte, hogy – a déli kikötő elhagyott részén horgonyzó hajó Klütonéosznak való kölcsönzése és a dolognak Antinoosz és Eurümakhosz előtt való eltitkolása révén – kimutatja hűségét házunk iránt, valamint irántam, és majd a bajok múltán jó viszonyba kerül velünk. Szerencsétlenségére azonban nem vette figyelembe intésemet, hogy kerülje a palotát – jóllehet azt mondta Mentor bácsinak, hogy kész megfizetni minden ételért-italért, s pusztán abban a reményben jön, hátha alkalma van néha megpillantani engem az ablaknál. Némi szánalmat, sőt hálát éreztem Noémon iránt, kinek a nyúléhoz hasonlatos kiálló nagy szeme volt: a férjem azonban sohasem lehetett volna. Ünnepélyes esküt tettem ugyanis Hekaténak, az alvilági istennőnek, akit maga Zeusz is tiszteletben tart, hogy soha semmi körülmények között sem megyek olyan férfihez, aki hívatlanul lép házunkba és visszaél vendégszeretetünkkel.
Végül is a kívánt hajó rendelkezésünkre állott. Eurükleia készletezte fel, Mentor bácsi szerződtette a legénységét. A titkot oly jól megőriztük, hogy néhány órával később, mialatt a kérők az árkádok alatt ricsaj óztak, Klütonéosz kisurrant a kerti kapun, a kikötőbe sietett, akadálytalanul hajóra szállt, s evezői és vitorlái segélyével délkeleti irányban hamarosan jó messzire jutott. Ellenségeink csupán későn vették észre távollétét, ami némi meglepődést keltett bennük. Antinoosz és Eurümakhosz azzal kecsegtették magukat, hogy senki még csak egy négyevezőst sem merészel kölcsönözni neki, de ha megfenyegetik a legénységet, a hajót mindenképpen a kikötőben tarthatják. A legkevésbé azt óhajtották, hogy a király tudomást szerezzen az otthoni állapotokról. Mi lenne, ha az uralkodó fegyveres segítséget toborozna a fövenyes Püloszban, és tekintélyes büntető haderővel térne vissza? Előbb úgy tervezték, hogy rögtön legyilkolják, mihelyt gyanútlanul partra teszi a lábát. Most aztán meg kell másítaniuk a tervet. Nyíltan mégsem tehettek szemrehányást Noémonnak, mert ezzel elárulták volna magukat. A kérők többségének ugyanis marháink és borunk e vakmerő zálogolása puszta tréfa volt csak a túlságosan gazdag király számlájára, aki kiadott ugyan egy általános meghívást, de eltávozásakor elfeledte visszavonni. Ilyenformán Noémon nem is tudta, hogy kemény csapást mért ellenségeinkre. Ezek úgy határozták, hogy a parton végig őröket állítanak, s parancsba adják, hogy mihelyt a királyt megpillantják – s őt tengeri csikót ábrázoló hajóorráról és bíborcsíkos vitorlájáról felismerik – azonnal füstjeleket adjanak. Majd sietve hajókat állítottak ellene lesbe Motüánál.
Anyám másnap reggel gúnyosan üdvözölt. Majd elbocsátotta a szolgálókat, és így szólt:
– Ki biztatta Klütonéoszt erre a kalandra? Te-e vagy Mentor? Vagy talán mindketten?
Minthogy még soha nem sikerült anyámat megtévesztenem, így feleltem:
– Mentor bácsi rendezte a dolgot, és megígértette Klütonéosszal, hogy senkinek sem szól. Még neked sem és nekem sem.
– Feltehetően Eurükleiának sem!
– Eurükleiának az árpakásáról és borról kellett gondoskodnia.
– De nyilván nem a fövenyes Püloszba ment? – sóhajtott anyám.
– Miért mondod, hogy „nyilván”?
– Merészelne-e apád szeme elé kerülni anélkül, hogy üzenetet vinne tőlem? Mellesleg pedig, értesüléseim szerint, a Mentor szegődtette kormányos csak partmenti ismeretekkel bír. Klütonéosz nem merészkedett volna be az ióni tengerszorosba, hacsak nincs olyan kormányosa, aki tucatszor is bejárta már. Attól való félelme pedig, hogy engem bizalmába fogadjon, annyit jelent, hogy nem óhajt bajt okozni, ha tőlem kér jóváhagyást apja által esetleg tilalmazott tettére. Valójában Minüába utazott, nemde?
Bólintottam.
– Nos – sóhajtott anyám –, csupán apád iránt érzett hűségem akadályoz abban, hogy bátorságát dicsérjem.
Anya semmit sem szólt Mentor bácsinak. Mentor bácsi pedig mostanában két szikéi rabszolgából álló testőrség kíséretében járt. Mindketten erősen vonzódtak hozzá, és övükben trancsírozó-kést viseltek. A kérők óvakodtak őt a szikelek jelenlétében sértegetni. Egy-két nappal később azonban Eurümakhosz noszogatására Aigilaeusz bemerészkedett a trónterembe, kezébe vette a királyi jogart, és felült a trónra. Anyám azonban felugrott a szövőszék mellől.
– Kifelé rögtön a királyi trónból, te fiú! – kiáltotta élesen. – Ez nem közönséges szék! Csak kapjalak ott még egyszer.
Hozzárohant, nyakon teremtette, és lábánál fogva rángatta le. Mivel nyugodt, szépséges királynői anyámat azelőtt soha nem látta még haragosnak, Aigilaeusz felhorzsolt gerinccel a márványpadlóra terült, és annyira meglepődött, hogy rögtön feltápászkodott, és eloldalgott. Szégyenkezése meggátolta, hogy szerencsétlen kalandját társainak elmesélje, ettől fogva azonban a trónus nem kevésbé látszott előtte rettenetesnek, mint az a kígyóktól körülrajzott tüzes szék, amelyben Thészeusz (az a másik dölyfös bitorló) szenvedi a pokol királynője, Perszephoné által raja rótt örök kínokat.
Ez volt a kérők által vadkan vadászatnak szentelt nap. Egy roppant agyarast jeleztek Drepanontól mintegy két mérföldnyire a hegyi sűrűben, a kérők tehát jókor keltek, hogy űzőbe vehessék. Nem szükséges részletesen elbeszélnem a hajtást – kivéve talán azt, hogy miután Antinoosz ez alkalomra kölcsön vette Argoszt és Lailapszot, az utóbbinak hasát a vad felhasította, midőn bátran megragadta volt az orránál – bárcsak maga Antinoosz lett volna! Minthogy pedig a kontárok elsietve vetettek hálót a cserjésre, a vadkan kitört, és nagy kárt okozott a vetésben és a szőlőkben – szerencsére nem a palota földjein –, mígnem pásztorunk, Philoétiosz, aki egy szűk ösvényen véletlenül akadt össze vele, ügyes gerelydobással le nem aratott minden dicsőséget.
A kérők szolgái időközben az áldozati udvarban megfőzték a szokásos roppant ételmennyiséget. A véletlenül hallott beszédtöredékekből megtudtam, hogy mivel az utóbbi időben Eumaiosz elutasított a hízókra vonatkozó minden követelést, a szolgák parancsot kaptak, hogy erőszakkal szerezzék meg azokat. Ma reggel verekedésre is került a sor Philoétiosszal, aki kereken megtagadta uruk vagy kecskék további kiszolgáltatását. Unokaöccsét ebből az alkalomból súlyosan megsebesítették a fején. Semmit sem hallottam az Eumaiosz tanyáján tartózkodó vándorról, mégis bizonyosra vettem, hogy Aithón engedelmeskedik utasításaimnak, és okosan távol tartja magát mindentől. Született harcos, bajnok volt ugyanis, aki ha kedve támad, a szolgák hadát puszta vesszővel is megfutamítja. És az ő tiszta pillantása és izmos karja...
Aprólékosan megvizsgáltam magam, s úgy döntöttem, hogy alaposan és mélyen beleszerettem, másként hogyan bizakodhatnám ennyire erejében és bátorságában? Minthogy mindeddig hasonló tapasztalatban nem volt részem, némileg furán kezdtem érezni magam: nem voltam ugyan bizonytalan magam felől, de zavar fogott el. Mióta Aithón élete és becsülete váratlanul éppannyit kezdett jelenteni nekem, akár a sajátom, mintegy két lélekkel rendelkeztem (hogy a képzelet nyelvén beszéljek): egy belsővel és egy külsővel, így jó volt arra gondolnom, hogy határozottan bántam vele, s hogy ezentúl is így kell eljárnom; hogyha tehát Athéné megszerzi számunkra a győzelmet elleneinken, s ha beleegyezem, hogy a felesége legyek, soha nem nézhet le, amiért szerelmem ennyire leplezetlen volt iránta. Ha minden jól megy, hamarosan ismét találkozunk, s akkor meggyőződhetem, vajon erejéről alkotott első benyomásom nem volt-e csalékony.
Elmélkedésemet az áldozati csarnok felöl hangzó kiáltozás szakította félbe. A vadászok tódultak befelé. A toronyba menekültem előlük. Eurümakhosz belegázolt abba az iszapos pocsolyába, amelyet a vadkan használt fetrengő helyének, most hát sártól fekete lábbal durván behatolt a női lakrészbe, és lábfürdőt kívánt. Anya a gyümölcsösben volt, és Doliosznak, a kertésznek adott utasításokat. Mentor bácsi lenn volt az utcán, s egy sereg megvételre ajánlott öszvért vizsgálgatott. Így Ktimenét kivéve a házbeliek közül éppen senki sem volt a házban. Én dolgára küldtem volna Eurümakhoszt. Ktimené azonban, aki, gondolom, hálás volt Eurümakhosznak, amiért fellépett az ő érdekében, megkérte Eurükleiát, hogy hozzon meleg vizet, és lássa el őt. Eurükleia ismerte saját helyét a házban, nem is vitatta a parancsot, de látható kelletlenséggel engedelmeskedett. Vödörnyi hideg vizet töltött a nagy réztálba, s egy szolgálót a konyhába küldött ugyanannyi forróért. Mikor mindez elkészült, Eurümakhosz letelepedett a székre, s mindkét lábát a tálba helyezte.
– Nagyon hallgatag vagy, öreg hölgyem – csúfondároskodott.
– Kevés a mondanivalóm, ifjú nemes-uram.
– És duzzogsz is.
– S hibáztatsz ezért? – mondta Eurükleia, miközben kézbe vette a kefét, megfogta Eurümakhosz lábát, és a sarat kezdte róla lesikálni.
– Hej! – kiáltotta amaz. – Hadd abba! Elevenen akarsz megnyúzni? Micsoda kefe ez?
– A disznóbőr-tisztító kemény kefe. Azt akarod, hogy női szivaccsal súroljalak?
Eurükleia hirtelen felsikoltott, elengedte Eurümakhosz lábát, és alsó ingének szegélye után kapott, majd vádoló ujjal mutatott egy ügyesen odavetett foltra. Eurümakhosz lábfeje a tál oldalához koppant. Az felborult, s a szobát mocskos lé öntötte el. Eurümakhosz torkon ragadta dajkánkat.
– Csak egy szót merj szólani! – mormogta fenyegetően.
Ktimené, aki az ablaknál álldogált, félreértette a helyzetet.
– Szavamra, Eurükleia! – kiáltotta. – Megbolondultál? Így kell rangbeli férfit köszönteni? Először úgy dörzsölöd a lábát, hogy még a. bőrét is leszeded, most meg úgy engeded el, hogy a tál is felborul. Vigyázz jobban, mert ősz fürtjeid ide, vagy oda, bizony megkorbácsoltatlak.
– S hacsak be nem fogod azt a fogatlan szádat – ordította Eurümakhosz –, a korbácsnál is rosszabb vár rád, a gerendán találod magadat lógni.
– Titoktartó leszek, uram, a jövőben – pityergett Eurükleia, mintha halálra ijedt volna. – Olyan néma leszek, mint a hal, vagy a föld.
– Mindenben számíthatsz, uram, a szolgálatkészségére – visszhangozta Ktimené. – Eurükleia, azonnal hozz friss meleg vizet és puha kendőt!
Az történt ugyanis, hogy Eurükleia a foltban saját keze munkájára ismert, az ingben meg annak a háromnak egyikére, amelyet Láodamász vitt magával eltűnésekor. De miként kerülhetett Eurümakhosz birtokába? Gyilkosságról lenne szó?
Kikényszerített ígéret nem ígéret, Eurükleia tehát késedelem nélkül közölte velem, amit megtudott. Azt is megkérdezte, vajon anyát és Ktimenét szintén értesítse-e?
– Ktimenére nem kell titkot bízni – mondtam. – És talán inkább várjuk meg Klütonéosz visszatértét, mielőtt anyámmal is közlünk valamit. Enyhítenünk kell a csapást.
– Azt gondolod hát, hogy Láodamászt...?
Szánalmasan bólintottam.
– Csak követeljen még fürdőt Eurümakhosz! – kiáltotta dajkám. – Hálót és bárdot kerítek, s lemészárolom, mint Klütaimnésztra Agamemnónt. Szívem szinte hörög bensőmben, mint a nősténykutya, amelynek kölykeihez idegen közelít.
– Nem, drága Eurükleia, a vérbosszú Klütonéoszra és reám hárul. Ha haboznánk, bátyám szelleme könyörtelenül kísértene minket. E mostani bajokat is bizonyára ő idézte a palotára. Majd szólítunk, ha segítségedre lesz szükségünk.
A én fehér emse
Amint arra Mentor bácsit figyelmeztettem: a palotából való észrevétlen kisurranásra a legalkalmasabb időpont nyáron éjfél után egy óra, amikor a kapuőrön kívül mindenki alszik; valamint ebéd után egy óra, amikor a kapuőrt is beleértve mindenki délutáni pihenőjét élvezi. Mi a délutánt választottuk. Anyának megmondtam, hová készülök és miért. Szeretettel megcsókolt, és nem tett megjegyzést, egynek kivételével:
– Ktimenének azt kell mondani, hogy forrólázzal fekszel.
– Ha csak Haliosz segítene! – mormogta Mentor bácsi, amint az olajfák védelme alatt megkerültük az istállókat. Mindketten vastag cipőt húztunk, s piszkos munkára válogattuk ruhánkat is: daróc volt, melynek szürkeségét semmi fénylő vagy csillogó dísz nem enyhítette. Mentor bácsi kardját is hozta s tarisznyában élelmiszert, öltözékem, alatt én is tőrt rejtegettem.
Észrevétlenül sikerült elérnünk magánkikötőnk hídját. A csónak készenlétben állott, s mi áteveztünk a déli kikötőn a távolabbi tenger nyúlványig, mert így elkerültük a városkaput. Aztán a szárazföld belseje felé tartottunk, és hála Athénének, a mocsarakon átvezető úton egyetlen lélekkel sem találkoztunk. Balkézt hamarosan elhagytuk Erüx városát, s máris a Hüpereia, majd tovább az Aphrodité templomához vivő lassan emelkedő ösvényt tapostuk. A nap égető forrósággal sütött, mégsem fordulhattunk vissza, noha az izzadság egyre gyöngyözött homlokomon, s patakokban folyt alá porral födött arcomon.
– Mentor bácsi – mondottam végül –, midőn Klütonéosz és én apró gyermekek voltunk, mindig mesével biztattál minket. Kedvenc történetem arról a királyról szólt, aki nem akart meghalni. Meséld el újból.
– Ilyen melegben? És dombnak fel, amikor úgy lihegek, mint kutya a hajtás végén?
– Viszem a tarisznyát, ha teljesíted a kérésem. Szeretnék azokra a napokra gondolni, amikor még nem nyomasztott ennyi gond.
– No jó, rendben van. Nem, kedvesem, a tarisznyával is elbánok. Hamarost a jó illatú fenyők közé érünk, s akkor már nem is nagyon bánom... Igen, a királyt Ulisszesznek hívták, s a monda szerint Autolükosz unokája, valamint a Phókaia-beliek egyik őse volt.
– Éppen mint Odüsszeusz.
– Éppen mint Odüsszeusz – helyeselt Mentor bácsi –, s ezért egyesek Odüsszeuszt összekeverik Ulisszesszel. Így szól a történet, amelyet én Aigiszthében a misztériumok papjaitól hallottam annak a táncnak magyarázatául, amelyet ott a nyár derekán lejtenek:
A phókiszi Autolükosz felülmúlhatatlan mester volt a tolvajlásban. Hermész ugyanis hatalmat adott neki, hogy bármilyen általa eltulajdonított állatot szarvasból szarvatlanná, vagy feketéből fehérré varázsolgasson, vagy megfordítva, így hát jóllehet szomszédja, Szíszüphosz, Korinthosz uralkodója észrevette, hogy csordái mindegyre kevesbednek, miközben az Autolükoszéi szaporodnak, hónapokig nem tudta őt hűbéri kötelessége megszegésében vétkesnek nyilvánítani. Ezért aztán egy szép napon. valamennyi szarvasmarhájának patájára 3 betűs jelet vésetett alulról, mások szerint ezt a felírást: „Autolükosz lopta el.” Azon az éjjel Autolükosz szokása szerint ismét kivette a maga részét, reggel azonban a patanyomok végig az úton kellő bizonyossággal szolgáltak Szíszüphosznak ahhoz, hogy a tolvajlásra tanúkat szerezzen. Felkereste hát Autolükosz istállóit, jelölt patájuk révén azonosította az ellopott marhákat, s miközben hívei a rablóval veszekedtek, ő sebesen megkerülte a házat, s mialatt odakünt folyt a heves vita, elcsábította Antikleiát, Autolükosz leányát és az argoszi Láertész feleségét. Ez szülte neki Ulisszeszt. Fogantatásának módja magyarázza meg a részéről rendszerint tapasztalt fortélyosságot, valamint a neki adott „Hüpszopüplón” csúfnevet, melynek jelentése „A magas kapu”.
Nos, egy szép napon Zeusz Aigínával, Ászóposz folyam-isten leányával esett szerelembe, s akháj herceg alakjában titokban megszöktette. Ászóposz búsan indult keresésére. Elsőnek Korinthoszban állapodott meg, és megkérdezte Szíszüphosz királyt, vajon nem tud-e lánya hollétéről?
– De tudok – felelte Szíszüphosz –, de a hír fejében kiapadhatatlan forrást kell teremtened fellegváramban.
Ászóposz beleegyezett, és Aphrodité temploma mögött felfakasztotta a Peiréné Forrását/
– Öt mérfölddel nyugat felé az erdőségben leled meg leányodat Zeusz karjaiban – mondotta Szíszüphosz –, és mellékesen megjegyzem, hogy győzhetetlen fegyverzetét elfeledte magával vinni.
Ászóposz azonnal keresésükre indult, és Zeuszt éppen a csábítás műveletében lepte meg, s rögtön szégyenletes menekülésre késztette. Látótávolon kívül azonban Zeusz sziklatömbbé változott, s míg csak Ászóposz el nem rohant mellette, mozdulatlan maradt. Majd visszalopózott az Olümposzra, s erődje biztonságából villámaival hajigálta meg őt. Szegény fickó a kapott sebek folytán még mindig sántít, és a folyóágyban gyakran találhatók széndarabok. Zeusz később parancsot adott fivérének, Hádésznak, hogy cipelje le Szíszüphoszt az alvilágba, s az isteni titkok elárulása miatt szabjon ki rá örökké tartó büntetést. Csakhogy a rettenthetetlen Szíszüphosz rábeszélte, hogy mutassa meg neki bilincsei használatának módját, majd gyorsan összecsattintotta azokat, és maga ejtette rabul Hádészt. Hádész így néhány napig Szíszüphosz házának fogságában találta magát – ami különös helyzet volt, mivel senki meg nem halhatott, még ha le is fejezték, vagy darabokra is szaggatták. Végül is az érdekeiben fenyegetett Árész, a hadisten érkezett meg, sietve kiszabadította Hádészt, s helyette Szíszüphoszt verte bilincsbe.
Szíszüphosz azonban más fortélyt is tartott készenlétben. Mielőtt leszállt volna az alvilágba, feleségének, Meropénak megtiltotta, hogy eltemesse. Mikor pedig megérkezett Hádész palotájához, egyenesen Perszephonét kereste, és panaszt tett, mert temetetlen személyként semmi keresnivalója sincs a királynő birodalmában, őt a Sztüx folyó túlsó oldalán kellett volna hagyni.
– Hadd térjek vissza a felvilágba -• könyörgött –, hogy gondoskodhassam temetésemről, s megtoroljam az irányomban tanúsított közönyt. Jelenlétem itt szabálytalan. Három nap múltán szolgálatodra állok.
A rászedett Perszephoné teljesítette kérelmét, de alig találta magát Szíszüphosz ismét a nap sugaraiban, rögtön elfeledkezett ígéretéről. Végül is Hermészt hívták, hogy visszavigye.
Ulisszesz Szíszüphosz hűséges fiának bizonyult, mert az apja által becsapott istenek és emberek szakadatlan gyűlölködése ellenére sem akart meghalni. Midőn a Parnasszosz hegyén vadászott, Apollón vadkan képében rontott neki, s akár Adonisznak, neki is felhasította combját. Jóllehet Ulisszesz halálig viselte a heget, sőt még nevét is innét vette – mert Ulisszesz annyit jelent, mint „sebzett comb” –, sebét vadfokhagymával gyógyította meg, melyet egyetlen pártfogójától, dédapjától, Hermésztöl kapott ajándékba. Hermész tanácsára száműzöttekből és kalandorokból csapatot toborzott, hajóra szállt velük, s elmenekült Hellászból. Azt remélte, hogy sikerül gyarmatot alapítania valamely olyan vidéken, amely nincs az olümposziak uralma alatt. Több szigetet is érintettek. Elsőnek Ögügié szigetét, melynek királynője, Kalüpszó roppant barlangba csalogatta Ulisszeszt, s a halhatatlanság almáját ajánlotta föl, ha lefeküdnék vele. Ulisszesz megtette. De nem ült fel Kalüpszó cselének, s jóllehet elfogyasztotta az almát, evett a fokhagymából is, ezzel pedig ellensúlyozta Kalüpszó halálos bubáját. Innét magas északra, a kimmeriosz nép szigetére vitorláztak, hol éj és nap egyetlen szürkületbe olvad, és hatalmas jéghegyek, amint ott mondják, úszkálnak a ködös tengeren, s a hajók összezúzódnak közöttük. Horgonyt vetettek a Távol Kapuknál, ahol az emberevők királyának leánya, Kharübdisz, hívta őt ágyába. Akkor este ki is szívta volna a vérét, és azon nyersen fel is falta volna, de megérezte leheletén a fokhagymát, és elállott tervétől.
Innét a Siralom Szigetére hajóztak, melynek királynője, Kirké, megvendégelte őt, -majd botjával megérintette, hogy disznóvá változtassa. A fokhagyma ellenében azonban varázslata hatástalan maradt. Innét aztán a Szirének Szigetére mentek, ahol a holtak csontvázai közt édes hangon madár-asszonyok énekelnek. Ő azonban viasszal dugta be saját és bajtársai fülét. Majd Aiolié Szigetére értek, hol az emberi lelkek szélként lebegnek. Itt a királyné, aki vendégül látta őt, megkísérelte lelkét hatalmába keríteni, és egy zsákba rejteni, a fokhagyma azonban újra megmentette őt. Innét aztán az Ebek Szigetére jutott, ahol a kedves Szkülla, aki őt szerelmeséül választotta, hirtelen hat fehér nyüszítő vörös fülű kutyává változott, és habzó szájjal vette űzőbe. A fokhagyma azonban eltérítette a nyomáról az ebeket. Végül ugyancsak a fokhagyma mentette meg Inótól, a Fehér istennőtől, aki hajója peremén csábító hableány alakjában üldögélt, majd kendőjét Ulisszesz nyaka köré fonta, s levonta őt tengermélyi barlangjába. Ulisszesz azonban foga közt tartotta a fokhagymát, és nem fulladt meg. Útja alatt hét ízben kerülte el a halált, és mindahányszor engesztelésül kecskét áldozott Zeusznak. Most a távol-nyugati Ógügiéba érkezett, ahol Lampetié nimfa terelgeti a Nap Szent Csordáit. Mint valaha Héraklész, ő is elhajtotta ezeket, és baj nélkül távozott, noha haját alvás közben Lampetié az ágy oldalához kötötte, és bátyját, Eurütiónt hívta, hogy fejezze le. Csakhogy a fokhagyma büvereje folytán haja magától megoldódott. Az eltulajdonított csordát végül Ulisszesz az isteneknek áldozta föl együttesen, s erre ők csodálatukban felszólították, hogy élve foglaljon közöttük helyet az Olümposzon, ha már a sors így döntött, hogy soha meg ne haljon.
Miközben ismét a régi történetet hallgattam, meglepődve tapasztaltam, hogy gyermeki képzeletem mennyire átalakította azt, hiszen egymással összekeverte és ismerős helyekhez kötötte a személyeket. A Távol Kapuk például Képhalodion kikötőjének és erősségének feleltek meg Aigiszthé fölött a tengerparton, ahová egyszer királyi körútja alkalmával atyám magával vitt. Kirké palotája a mienk volt, csak valahogyan. Eumaiosz sertéstanyájának közepén. A Nap Szent Gulyája az a foltos marhacsorda lehetett, melyet apám oly sokra becsült, s amelyet egyszer kalózbanda akart Reithron közelében kézrekerítem. Aiolié Szigete Oszteodész volt, mely északnyugatra magányosan áll a tengerben, és szép időben az Erüx csúcsáról látható. Mivel nincs rajta víz, csak fókavadászatra és rákfogásra alkalmas. Végül Kalüpszó Szigetének Pantellariát képzeltem, melyet kiváltképp tiszta napokon messze délen lehet látni félúton Libüa felé. – Milyen a vadfokhagyma? – kérdeztem.
– Mint a rendes, csak sárga virága van.
– Én pedig örökké hófehérnek és jó szagúnak képzeltem, mint az áprilisi cikláment. Miért vált oly híressé a varázslatokban?
– Bizonyára aranyos színénél fogva, de meg azért, mert más növényektől eltérően gyorsabban nő, mikor a hold fogyóban van, és legyűri mindazoknak az élet-halál istennőknek bubáját, akikkel Ulisszesz találkozott. A szardínahal, melyet a hold szintén nem befolyásol, hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, mája ezért hathatós a szemmelverés és boszorkányság ellen.
– Bizonyos vagy abban, hogy ezt a történetet mindig így beszélted el nekem?
– Egészen bizonyos. S ha mostantól fogva tíz éven át kellene elismételgetnem, alig bukkanhatnál egy-egy felcserélt szóra. Ez inkább mítosz, és nem vénasszonyos fecsegés, mint aminő Konturanoszról szól.
– Nem értem.
– Szóval a mítosz-kutatók szerint egy bizonyos korinthoszi király, amikor uralma véget ért, vonakodott meghalni. Régi időkben minden évben új királyt választottak, s uralma végeztével vadkanagyarral férfiatlanították meg, és a hold-istennőnek, Hérának áldozták fel. Ez a korinthoszi Ulisszesz azonban dacolt a hagyománnyal, és nyolc évig egyfolytában uralkodott. Megalapította az évenként megismételt Korona Letételét. Ez az, amikor atyád díszöltözetben hever egy napig, és kecskét áldoznak Zeusznak, valamint sertést az alvilági isteneknek. Utjai a hét szigeten is csak a haláltól való hétszeres menekülésnek jelképe. A nyolcadik év végén Ulisszesznek le kellett volna szállania az alvilágba, mint atyja, Szíszüphosz is tette, de isteni kegyelem folytán túlélte életének természetes határát. Erre mondják, hogy az istenek halhatatlanságot ajándékoztak neki. Mindazonáltal az ősi szokás megünneplésére minden kilencedik évben kecske helyett tarka bikát áldozott Zeusznak. Atyád is így tesz. Hálátlan módon azt szerettem volna, ha ezzel a magyarázgatással nem rontja el a történetet.
– Ki nem állhatom a jelképeket és példázatokat. Egyébiránt, mi történik akkor, Mentor bácsi, ha a király elmulaszt kellő időben megjelenni a Korona Letételén?
– Helytartó foglalja el a helyét, bár ezt nem tekintik szerencsésnek, így hát apádat harminc napon belül visszavárhatjuk, hacsak...
– Hacsak mi?
– Ő, Nauszikaá, néha azt gondolom, egyikünk sem éli túl ezt a megpróbáltatást.
Komoran kapaszkodtunk fölfelé. Gyakorta megpihentünk, mert a hágó háromezer lábnál csak valamivel volt kevesebb. Ritkán mászok hegyet, Mentor bácsi pedig kocsibaleset folytán egyik lábára sántít. Senkivel sem találkoztunk azonban. Az elébünk táruló látvány viszont, tele az Ulisszesz látogatta helyekhez hasonló szigetekkel, csodálatos volt. Hiéra, amely egy ideig Aigúsza vállán lovagolni látszott, most teljesen elvált tőle, és tisztán rajzolódott ki a nyugati szemhatáron.
Ittunk egy útszéli forrásból, s ettünk is valamit, és a csúcs keleti végénél máris megpillantottuk Hüpereiát, mely bár falai miatt városnak számít, mostanában csak néhány családnak ad szállást. Pár száz lábbal alább fekszik Hollókő, Arethúsza Forrása és Eumaiosz tanyája, melyet rendkívül göröngyös ösvényen lehet megközelíteni. Micsoda vad ugatással üdvözölt mind a négy komondora! Mentor bácsi kiabálni kezdett Eumaiosznak, hogy hívja vissza a kutyákat, majd mikor látta, hogy azok vadul rohannak felénk, ledobta botját, s lenyomott maga mellé egy sziklára.
– Csendben ülj, mint a szobor – mondta –, másként darabokra szaggatnak.
Szerencsére Eumaiosz fölismerte a Mentor bácsi hangját. Éppen kikészített disznóbőrt metélt két hosszúkás darabra, s végeikbe lyukat fúrt, hogy bocskort szabjon magának. Rögtön ledobta, és a kijáraton át a kutyák után rohant, fenyegette, és kővel dobálta őket. Jóllehet visszasomfordáltak, és engedelmesen oldalogtak el, mégis mennyire féltem! Eumaioszt tudvalevőleg mostanában naponta felkeresték a kérők küldöttei: ő pedig nem óhajtotta kutyáit leszoktatni arról, hogy szikan-rablókként fogadják azokat. A négy állat mindegyike borjúnyira nőtt, s olyan fogaik voltak, mint a farkasoknak. Eumaiosz mogorván kért bocsánatot. Majd a kutyákkal megszagoltatott bennünket. Azok belátták, hogy jó barátokkal van dolguk, elfogadták a tarisznyánkban levő élelmiszert, s a farkukat csóválták hozzá.
A tanya tágas volt. Egyik nyerskő fala meredek szakadék mentén húzódott, a többieket vadkörte ágak koszorúja övezte, és még egy sűrű tölgyfa-rácsokból kötözött külső kerítés is védelmezte. Az udvar bensejében Eumaiosz tucatnyi tágas pajtát emelt, ahol az emsék és malacok éjszakáztak, mialatt a kanokat a kőfal és a tölgyfa kerítés között elterülő térségre terelték. Midőn Eumaiosz arra kért, hogy lépjünk be otthonába, szívem hirtelen vadul dobogni kezdett, mert azt reméltem, hogy újból megpillantom Aithónt, s attól is féltem, hogy tán már nem tartózkodik ott.
A kunyhó bűzös, sötét, ablaktalan helyiségnek bizonyult. A kecskelábú asztalon, a széken, s a szalmával felhintett padlón ágy gyanánt használt két faládán kívül nem is volt bútorozva. Eumaiosz felesége belehalt egyetlen fiúgyermekük születésébe (ez a legény terelte le hozzánk a hízókat), nem is látszott semerre női kéz nyoma. Eszembe ötlött, hogy a háború tizedik esztendejében a hellén tábor Trója előtt ugyancsak elhanyagolt állapotban lehetett, hacsak a csetepaték folyamán foglyul ejtett nők nem álltak neki rendet teremteni, és nem takarították el a légyhívogató hulladékot, nem ültettek virágot és jó illatú cserjéket a sátrak köré, nem fényesítették ki az érctárgyakat, nem seperték föl ,a padlót, nem készítettek ablakrámákat, melyeket aztán a szél távoltartása és a fény bebocsátása végett olajozott pergamennel vontak át. Ezek a mi disznópásztoraink tetőtől talpig bőrbe öltözködtek – hűvös időben báránybőr ruhát és báránybőr ágytakarót használtak, úgy ettek, mint a disznók, úgy aludtak, mint a disznók, és inkább röfögtek, mint beszeltek –, mindazonáltal egyszerű és mélyreható bölcsességgel rendelkeztek, és lényegesen emberibb gondolkodásról tettek tanúságot, mint amely Drepanon rangbéli férfiai közt uralkodott.
Eumaiosz apám leányát üdvözölendő éppen meghajolt előttem, midőn a homályban a hátam mögött elhaladt valaki, és nagy recsegéssel egy nyaláb gallyat dobott a földre. Szinte a levegőbe ugrottam, hamar megfordultam azonban, és Eumaiosz fiát ismertem föl, aki ölnyi szalmát emelt ki az egyik ágyból, végigszórta a gallyakon, majd ócska, kopott kecskebőrrel terítette le, s felkért, hogy foglaljak rajta helyet. Igen örvendtem, hogy megtehetem, holott a bolhák azon nyomban elevenen kezdtek felfalni, és hercegnő létemre még csak nem is vakarózhattam.
– Nos, uram! – dörzsölgette bütykös kezét Eumaiosz –, mit szólnál társaságunkban némi szalonnához, kenyérhez és borhoz?
– Ebédidőben nem rossz dolog az ebéd – nevette el magát Mentor bácsi.
– De Kerdóra mondom, hajszálon múlt, hogy a kutyáktól megmenekedtetek. Ha meg nem őrzitek hidegvéretek, hamarosan elintéztek volna téged is, uram, de a kis hercegnőt is – aztán engem tettek volna felelőssé mindezért. Mintha nem volna bajom amúgy is elegendő: a király Láodamász herceg keresésére indult, Klütonéosz herceg a király felkutatására, azok az átkozott uraságok pedig cselt szövögetnek, lesben állnak, és hazatértükkor végeznek mindkettőjükkel...
– Honnét tudod? – kérdezte a bácsi élesen.
– A vén fehér emse árulta el már néhány napja – válaszolta Eumaiosz. – Aztán itt vannak ezek a csirkefogók, akik nevedben egyre a legjobb hízóimat követelik, s ha vonakodom, azzal fenyegetnek, hogy elmetszik a torkom! Ennyi is elég, hogy megőszítsen. A te halálodat is eltervezték már, uram!
– Ezt meg honnét tudod? – kérdezte ismét Mentor bácsi.
– A vén fehér emse mondotta. De hadd meséljek el valami valóban figyelemre méltót. Valamelyik nap kolduló vándor érkezett ide, akit a kutyák meg sem ugattak – bizonyára jó barátot sejtettek benne, noha a kutya buta teremtmény. A vén fehér emse azonban mihelyt megpillantotta, feltápászkodott a pocsolyából, és odanyújtotta a nyakát, hadd vakarja meg.
– öreg hölgy! – szóltam hozzá szikan nyelven, amint azt elvárja –, ki ez a koldus, akit annyira kedvelsz?
– Gyilkos ez! Féktelen ember! Választott bajnokom ő! – felelte a maga módján.
– Itt van-e még a koldus?
– A tölgyesben jár a kanokkal – mondta Eumaiosz. – Sőt mi több, teknőchéjból és egy döglött hermelin beleiből lantot szerkesztett, s annak kíséretével énekel nekik valami idegen nyelven. Nem akarja bevallani nekem nevét és hazáját, és mivel azt gyanítom, hogy talán valamely isten – Hermész, esetleg Apollón –, nem is merészelem azok elárulására sürgetni.
– És mit mond róla most a vén fehér emse? – kérdezte Mentor bácsi, miután Eumaiosz elsietett, és előhozta a kecskebőr borostömlőt, a borostyánfából faragott keverőt és a nyírfa ivópoharakat.
– Azt, amit előszörre, uram.
– Meghívod-e őt is a pompás lakomára?
– Engedelmeddel, urain, már elküldtem evégett a fiamat.
Ritkán éreztem magam ennyire emelkedett hangulatban. A madárjóslat rangbéli családból származott, és huzamos gyakorlattal bíró papok által birkák belső részéből végzett jóslat mind igen jó. Az én ereimben azonban szikan vér is csörgedezik, és a szikanok azt beszélik: „A vén fehér emse meg tudja mondani, hogy merről fúj majd a szél, és sohasem téved.”
Távoli lantpengetést és sok váratlan fordulattal ékes édesen zengő mélabús dalt hallottunk. Jóllehet épp annyira keveset tudtam a krétai nyelvből, mint bármely más szicíliai nő, szerelmi énekre ismertem benne, és ajkamba haraptam, hogy visszafojtsam felindulásomat. „Nauszikaá!” mondtam magamnak, „légy óvatos! Ne áruld el magad. A helyiség homályos, és ha hátradőlsz, arcod árnyékban marad. És legalább a hangodra vigyázz!”
Aithón belépett, s elég okos volt, hogy mielőtt Mentor bácsit üdvözölte volna, mindössze udvariasan fejet hajtott irányomban. Piszkos, rongyos, korom-szennyezte tunikát hordott, melyet Eumaiosz adott neki kölcsön, erre borult cserzetten szarvasbőr köpenyege.
– Eumaiosz fia közölte velem, uram – mondta –, hogy Drepanon helytartójához, a hírneves Hiéra-beli Mentorhoz van szerencsém szólani. Az általam viselt közönséges ruhák ne tévesszenek meg személyemet illetően. Hazámban rangbéli ember vagyok. Jóllehet az églakók most azért fenyítenek, mert túlságosan boldog életet éltem, mégis abban bizakodom, hogy az istenek nemsokára feloldják átkukat, és visszahelyeznek elefántcsontszékembe, melyből kivettettem.
Mentor bácsi jobbját nyújtotta Aithónnak, majd bemutatta nekem. Aithón mélyen meghajolt, én is könnyedén főt hajtottam. E pillanatban Eumaiosz bocsánatot kért, és kiment, hogy folytassa a bocskor készítését. Nem óhajtotta Mentor bácsit azzal bosszantani, hogy fölötteseinek társalgására fülel.
Aithón helyesnek vélte, ha közli magáról a valót.
– A nevem Aithón, Kasztor fia – mondta. – A krétai Tarrhából származom. Anyám ágyas, kit magas áron kalózoktól váltottak meg. Ő maga hiérai születésű és rangbéli család gyermeke. A neve Erinna, és atyám jobban szerette, mint törvényes hitvesét...
Mentor bácsi felengedett, és ünnepélyesen átölelte őt.
– Lehetséges volna-e? – kiáltott fel. – Unokahúgocskám, Erinna, akit szídón kalózok raboltak el, mikor labdájával a parton játszadozott, életben lenne még?
Igen, mikor Aithón néhány hónappal ezelőtt utoljára kapott felőle hírt, életben volt, és jó egészségnek örvendett.
Egyszerre minden elragadó színben tűnt föl – kivéve tán, hogy Aithónt többé nem tekinthettem személyes tulajdonomnak, aki nekem köszöni életét és biztonságának kilátásait. Most már elismert rokonnak számított, s én attól tartottam, hogy a bácsi védelmező gyanánt majd az én helyembe lép.
– Mesélj még magadról, kedves unokafivérem – mondtam roppantul felbátorodva.
– Atyám – folytatta ő – ugyanolyan tisztelettel bánt velem, mint törvényes fiaival. Mikor azonban elhalálozott, ez utóbbiak felosztották a birtokot, és sorsot húztak maguk között, nekem és anyámnak csak néhány szántót s egy düledező kunyhót hagytak meg. Mindazonáltal ökölvívásban, birkózásban és íjászatban való ügyességem révén gazdag feleségre tettem szert/és hamarosan mint nálam szegényebbekre és kevésbé előkelőkre nézhettem le féltestvéreimre. Mikor egyik sógornője bűbájossága folytán feleségem koraszülésben elhalt, bánatomban tengerre szálltam, és a phoinikiai partvidéket fosztogattam, hogy megbosszuljam az anyám ellen elkövetett vétket. Három portyámról sértetlenül és roppant zsákmánnyal tértem meg, s jóllehet gyűlöltem a rabszolgakereskedést, sosem tétováztam gazdag nőket foglyul ejteni (bár udvariasan bántam velük), és váltságdíj fejében kiszolgáltatni. Egy szép napon Tarrha uralkodójának fia felszólított, hogy vegyek részt egy nagyszabású partraszállásban Aszkalónnál. Szerencsétlenségünkre túlnyomó erők vertek el bennünket a város alól. Tucatnyi sebesült bajtárssal tértünk haza, s ugyanannyit hagytunk fogolyként az ellenség kezében. Tarrha uralkodója a vereségért engem kísérelt meg felelőssé tenni, én azonban bátran kimondtam, ami a szívemen feküdt, s megvádoltam a fiát, amiért az Aszkalónbelieket feleségük és leányaik meggyalázásával, a félisten Héraklészt pedig kincstára kirablásával sértette meg. Azért is hibáztattam, mert elmulasztott harcosokat hagyni utóvédül a hajóknál, valamint főbenjáró bűnnek jelenteni ki a szolgálatban történő borivást – amely óvóintézkedéseket én magam megtettem. „A parancsnokságom alatt álló hajók legénységük egyetlen tagját sem veszítették el” jelentettem ki, „és nagy mennyiségű rézrúddal, kalcedónnal és malachittal tértünk haza”. Valahány hajóparancsnok mind támogatott beszédével, így hát a királyfi a legfelsőbb neheztelésben részesült. Azon az éjszakán egy sötét fasorban elállta az utamat. Kicsavartam kezéből a kardot, és hasba döftem. Jóllehet az esetnek nem volt tanúja, azzal vádoltak, hogy én voltam a támadó. Bár a tanács jóindulattal volt irányomban, mégsem kívánta megbántani a királyt, ezért nyolc évre száműzött. Egy esztendőt az Aigüptosz folyam torkolatánál levő akháj településen töltöttem – ez az a folyóvíz, amely Egyiptomot elválasztja a Zsidó Birodalomtól –, s ott azt állítottam, hogy küproszi vagyok. Később az egyik Egyiptommal vívott határmenti csatározásban elfogtak, akkor a fáraó hadseregében lettem zsoldoskapitány. Hat évvel később egy libüai út tartamára elvállaltam egy Phoinikiaibeli kereskedőhajó parancsnokságát. Mindazonáltal mihelyt a hajó vitorlát bontott, a tulajdonosok rájöttek, hogy egy és ugyanaz az Aithón vagyok, aki valaha feldúlta Aszkalónt és elrabolta rézrúdjaikat. Megfosztottak hát finom ruházatomtól, helyébe rongyokat aggattak rám, és evezőt nyomtak a kezembe. Megtudtam, hogy rabszolgául akarnak eladni. Kréta déli partja mentén hajóztunk tova, Tarrha is messze elmaradt a tat mögött – ó, hogy fájt a szívem dombjainak szeretett körvonalai láttán! –, a Szicíliát Afrikától elválasztó tengerszorosban azonban viharzó tenger és nehéz idő fogadott. A sudárvitorla kettérepedt és tovaröppent, s miközben a hajó orrát szélirányba igyekeztünk fordítani, az erős hullámzás megrongálta a gerendázatot, s a víz gyorsabban ömlött be, mintsem kimeregethettük volna. Feladtam már a menekvés minden reményét, midőn váratlanul egy gyorsjáratú korinthoszi jelent meg és ötven lábnyira szél iránt megállott, mert összeütközéstől féltében nem merészelt közeledni. „Süllyedünk! Süllyedünk!” – kiáltozták a maguk nyelvén a Phoinikiai-beliek. „Van-e ott görög hajós?” – ordított a korinthoszi kapitány. „Ha van, ugorjék a tengerbe, és kapja el a kötelet!” Hosszú tarcskötelet erősített az árboc talpához, és kihajította a szélbe. Erre keresztülugrottam a palánkon, kitartóan szeltem a habokat, megragadtam az életmentő kötelet, és máris a fedélzetre vontak. Akkor a korinthoszi megfordult, s hagyta alámerülni a phoinikiait.
Arra vártam, hogy Aithón majd elmondja a történet hátralevő részét is, ahogyan én már hallottam – mint érte villámcsapás a hajót, s hogyan sodródott ő partra Reithronnál. Tudta azonban, hogy nem szeretném, ha Mentor bácsi zavarbaejtő kérdéseket tenne föl, s ezért inkább valami mesét talált ki arról, miként akarta a korinthoszi kapitány is rabszolga gyanánt eladni őt, és fele útján Motüa felé a part mentén miként kötött ki vízért, mialatt őt szorosan megkötözve az evezőpad alatt hagyták.
– Erős fogaim segítségével sikerült elrágnom kötelékeimet – folytatta Aithón –, majd partra úsztam, és a dombok felé vettem utamat. Az istenek göröngyös ösvényre vezérelték lépteimet, míg csak el nem értem e nemes kondás kunyhóját. Mentor uram, én valaha gazdag ember voltam, s jóllehet elszegényedtem, a tarló nyomán mégis tudsz talán a termésre következtetni. Nos, megmenekültem a tengerbefúlás veszedelmétől és a halálnál is szörnyűbb rabszolgasorstól, és most itt állok szolgálatodra, szeretett rokon. Ha a merész szív, a vívó kemény karja és a nyilazó szeme jelen balszerencsétek közepette hasznodra és nemzetségiek nőtagja, Nauszikaá hercegnő hasznára lehet, tudjátok, hogy fordulnotok kihez kell. Eumaiosz tett említést nekem a könyörtelen gazokról, akik királyi házatok romlására szőnek összeesküvést.
Mentor bácsi hirtelen elhatározásra jutott.
– Aithón – mondta –, vonásaid a mi nemzetségünk vonásai. Bátorságod a mi bátorságunk. Büszkeséged a mi büszkeségünk. Engedelmeddel és húgom engedelmével azt javasolnám, hadd közöljem a kérőkkel, hogy téged Nauszikaá hercegnő férje gyanánt sógorom, a király küldött ide a fövenyes Püloszból. Továbbá, hogy Nauszikaá is beleegyezését adja, én is beleegyezem a házasságba. Ennélfogva nincs többé ürügyük arra, hogy csarnokainkban tanyázzanak. E bejelentés, te magad is jól tudod, pusztán gyakorlati célt szolgál. Jóllehet csakugyan boldog lennék, ha azt tudnám, hogy a király elfogad vejének, semmi ilyennel sem biztathatlak. Ezenkívül azt is megígérte unokahúgomnak, hogy kedve ellenére férjet nem erőltet rá, s vajon ki tudja, húgom is osztozik-e a rólad alkotott kedvező véleményemben? Ezért hozzá kell fűznöm, hogy már elküldtél Krétára a menyasszony-váltságért, de amíg az meg nem érkezik, a házasság nem mehet teljesedésbe. Ha minden sikerül, ez módot ad, hogy egyelőre elodázzuk gondjainkat. Most azonban távoznom kell, a Nauszikaá húgomat gondjaidra bízom, míg csak Klütonéosz öcsém meg nem érkezik találkozónkra. Ez ma este történhetik meg öcsém Minüába hajózott abban a reményben, hogy bátyjától, Haliosztól fegyveres segítséget szerez.
– Szívesen vállalom a megbízást. Milyen utasításokat kell követnem?
– Ha a kérők óhajom szerint cselekszenek, hímzett köntöst és cinóbervörös lábbelit küldök fel ide, hogy jöveteledkor kedvező benyomást kelthess. Ha nem, maradj tovább itt rejtekben, amíg csak helyettük fegyvert és páncélt nem juttatok hozzád. Mikor pedig Aithón kíséretében jár-kélsz, Nauszikaá, rózsa helyett inkább vadfokhagymát tűzz hajadba, és fokhagymával dörzsöld be Aithón tenyerét is, hogy Hermész védelmezze őt. Bárminő híradást is küldök, minél hamarább tudassátok velem, miféle üzenetet hozott Haliosztól Klütonéosz. Messétek késsel fakéregre, s adjátok oda Eumaiosz fiának, ő pedig rejtse tarisznyájába a sajt és kenyér mellé. S bizakodjunk mindnyájan az églakókban.
– Várj, maradj még. Megfeledkeztél az ebédről.
– Nem várhatok. A tarisznyában maradt még annyi ennivaló, hogy útközben falatozhatom. A lábam már nem fáradt, úgy fog velem alásuhanni a meredeken, mintha Hermész szárnyas saruit viselném.
Gyöngéden megcsókolt, megrázta Aithón jobbját, majd kiment, mert közölni kívánta Eumaiosszal, hogy biztonságom érdekében a kunyhóban fogok tartózkodni, és a hollétemről a család tagjain kívül senkinek sem szabad tudnia.
Addig néztem, amíg el nem tűnt szem elől, és könnyedén felsóhajtottam. Midőn a kunyhóba visszatértem, Eumaioszt könnyek közt találtam, de nem akarta elárulni, miért sír.
Nyilak Haliosztól
Aznap este, miután a búsan röfögő és visítozó malacokat beterelték külön-külön óljaikba, a kanokat pedig karámjukba, Etunaiosz, a fia, Aithón és én úgy egy órányit vacsora előtt négyesben kortyolgattuk a bort. Az állatok zsivaja fokozatosan alábbhagyott, míg csak el nem pihentek éjszakára. A vacsora pompás volt. Eumaiosz ugyanis a szívrepesztően visító legszebb ötesztendős kövér fehér kant választotta ki, hogy tiszteletemre levágja. Kondásai a tűzhely mellé vonszolták, ahol máris nagy halom száraz tűzifa lángolt. Eumaiosz a kan sörtéjéből lemetszett egy maroknyit, a tűzbe hajította, és imát rebegett a halhatatlanokhoz családunk rövidesen bekövetkező újraegyesüléséért és – amint tapintatosan megjegyezte – „a hercegnő házassága kapcsán előállott vita” szerencsés bevégződéséért. Majd feje fölött fütyköst csóvált meg, úgy sújtott vele a kan nyakszirtjére, hogy az eszméletét veszítse. Fia ezután felmetszette a disznó torkát, szakértően megperzselte és lekaparta, majd feldarabolta a levágott állatot. Minden egyes részről lehasított egy szeletet, azt hájba göngyölgette, árpadarával hintette meg, és Kardo istennőnek szánt áldozat gyanánt a lángok közé hajította. Miután az egyenesre állított fenyőtörzsből készült tőkén a húst apró négyszögletű darabokra vagdalták, fanyárssal a kézben mindannyian a tűz köré guggoltunk, hogy megsüssük az ízes pecsenyét. Eumaiosz pedig elmesélte Aithónnak élete folyását, melyből néhány töredéken kívül azelőtt semmit sem hallottam.
– Bizonnyal nem születtem uraságodnál alacsonyabb sorban – kezdte –, az istenek féltékenységét azonban már jóval ifjabb koromban magamra vontam. Atyám, Ktésziosz két kisebb ión város, Szürakón és Ortügia fölött uralkodott. Ez utóbbi Szicíliától keletre a nagy öblön túl levő szigeten épült, az előbbi ennek közelében a szárazföldön. Nagyon egészséges vidék ez, mely nyájakban, csordákban, árpában és szőlőben is bővelkedik. Még nem töltöttem be hatodik évemet, midőn egy phoinikiai kereskedőhajó Ortügiába hozta ízléses egyiptomi árukból álló rakományát. Dajkám, aki rabsorban lévő phoinikiai volt, beleszeretett a hajó első tisztjébe. A férfi elcsábította a csinos, jó alakú teremtést, és vállalta, hogy hazaviszi Szídónba, sőt ha megfelelő hozományról tud gondoskodni, feleségül is veszi, így hát egy este, mialatt anyámmal egy borostyánkő és arany nyakéken alkudozott, amely anyámnak nagyon megtetszett, és ahány szolgáló mind köréjük gyűlt a mulatság nézésére, kegyetlen dajkám kézen ragadott, és kisurrant a palotából. Az étkezőcsarnokban, ahol éppen lakoma zajlott le, elhaladt velem néhány ételmaradékkal megrakott asztal mellett. Mivel apám és lakomavendégei a tanácsteremben tartózkodtak, felkapott három értékes ivópoharat, a keblébe rejtette őket, és azzal az ígérettel, hogy ha csendben maradok, megmutatja nekem a phoinikiai vitorlást, sietve magával vitt a kikötőbe. Boldogan lépegettem mellette, alig értünk azonban a fedélzetre és figyelmemet alighogy lekötötte egy gyönyörű kis játékszer: egy fejét és farkát mozgató ékszerrel kirakott ló, a hajó máris felvonta horgonyát, és én fogságban leltem magamat. Hogy ne kiáltozhassam, még be is tömték a számat. A dajka pedig, aki mindeddig túlzott odaadással bánt velem, arcul ütött, és így szólt: „Most pedig, elkényeztetett és nyűgös poronty, megismered majd a keserű szolgaságot, mint ahogy én is megismertem.” Jóllehet csak gyermek voltam, annyit mégis tudtam, hogy így válaszoljak: „Dajkám, sohasem tettem rosszat neked, s az istenek majd bosszút állnak értem!” Emiatt oly kegyetlenül elnáspángolt, hogy a kapitány lépett közbe. Ő vett gondozásába. Alig .egy hete voltunk még a nyílt tengeren, midőn egy szélroham oldalára döntötte a hajót, a gonosz nő pedig elvesztette egyensúlyát, a fedélzetről a hajófenékbe zuhant, és bezúzta koponyáját.
– Így hát teljesen magamra maradtam. A szídón kapitány pedig egy rhodoszi kalmárnak adott el, aki nagy jutalom reményében a rákövetkező évben visszavitt Ortügiába, hiszen apám egyetlen fia voltam. Apám azonban időközben elhalt, a trón egyik unokafivérem kezébe került, ez az istentelen gazfickó viszont megesküdött, hogy én nem az elveszett herceg vagyok, hanem valami trónkövetelő, és kereken megtagadta, hogy anyámat fölengedje a hajóra. Erre a rhodoszi szerény ár ellenében eladott Drepanon uralkodójának, Nauszikaá hercegnő nagyapjának, aki jóakarattal bánt velem, és saját gyermekeivel együtt a palotában nevelt föl. Jóllehet szívből szerettem a legidősebb hercegnőt és ő is engem, rabszolga létemre nem törekedhettem túllépni helyzetem korlátait. Mikor aztán elég idős voltam kenyeremet megkeresni – ahelyett, hogy sarkamban a kutyákkal, finom tunikában és köpenyben, illatos olajtól sima hajjal a palotában tétlenkedjem –, munkaruhát kellett öltenem, el kellett felednem finom neveltetésemet, és az uralkodó szikan kondásától meg kellett tanulnom a sertésgondozás mesterségét. Ez elismerten kitűnő foglalkozás, ezenkívül mindig számíthattam az öreg király és királyné barátságára. Mivel pedig feleségül vettem a főkondás – most már régen halott – leányát, állását is örököltem. Olykor azonban eszembe jut, hogy hercegnek születtem, s karddal és pajzzsal véghezvitt tettekről álmodozom. Mielőtt felkerültem ide, Nauszikaá kiváló atyjának társaságában hadi gyakorlatokban vettem részt, s talán még ma is van bennem elegendő erő és ügyesség, hogy kitűnjek a csatában. Mindazonáltal tavaly végleg szertefoszlott apai örökségem visszaszerzésének megmaradt utolsó reménye is. A korinthosziak kihasználták a trónöröklési vitákat, elfoglalták Szürakónt és Ortügiát, majd megalapították saját büszke új városukat, Szürakuszait, és harmincevezős gályákkal védelmezik.
– Öreg barátom – szólt Aithón –, az a csapás, amelyet a disznóra mértél, sisakos vitézt is éppoly gyorsan Hádészhez küldött volna.
Mikor a sült húst lehúztuk a nyársról, Eumaiosz hét nyírfatányért szedett elő, s megtetézte valamennyit. Az elsőt nekem, a másodikat Aithónnak, a harmadikat saját magának, a negyediket a fiának, az ötödiket Meszauliosznak, annak a szikéi rabszolgának, akit egy szénégetőtől olcsón vásárolt meg, mivel látszólag máris halálán volt, de akit ő hegyi füvekkel és jó táplálékkal hamarosan meggyógyított. A hatodik és hetedik fatányért a hegyi nimfáknak és a pásztori Hermésznek tette félre, akik minden tavaszi napéjegyenlőség idején tartják meg együtt ünnepüket Hüpereia barlangjaiban. Meszauliosz nagy. mennyiségű árpakenyeret osztott szét, s ha nem lettek volna a bolhák, jobb étkezést nem is kívánhattam volna. A bolhák azonban elevenen faltak föl engem, s elképesztett az a kilátás, hogy az egész éjjelt a kunyhóban kell töltenem. Láttam, hogy Aithón majdnem annyira szenved, mint én, s ez némi vigaszt nyújtott. Végre Meszauliosz eltakarította az ételt, és Eumaiosz kijelentette, hogy ideje nyugovóra térni. Jóllehet hideg, szeles idő járt, és az eső zuhogva csapott be a füstnyíláson és hosszan sistergett a parázson, úgy döntött, hogy semmiképpen sem volna illő, ha bármelyik férfi is a társaságomban maradna, még ha függönyt is szerelnénk föl. Saját ágyát ajánlotta föl fekvőhelyül, legjobb gyapjúköpenyét takaró gyanánt, megmutatta, hogyan reteszeljem el az ajtót a behatolók ellen, majd ünnepélyesen szép álmokat kívánt, kivezette a többieket, és a tűz meg a bolhák társaságában magamra hagyott. Ők a kapu mellett egy előreugró szikla védelmébe húzódtak, ahol ágfából készült széles ágyon szalmát terítettek szét. Sorjában vállalták az őrködést, mert szikan rablók kóborolhatnak a környéken, jóllehet Eumaibsz kutyái mindenképpen riasztották volna őket. Irigyeltem Aithónt! A tűzhely csábítóan hat a bolhákra, s hacsak nem vitt magával a kunyhóból egyet-kettőt, bizonyára elég jól aludt. Eumaiosz és emberei föl sem vették már a bolhacsípést, vérük megszokta a mérget, de talán bőrük is edzett volt ahhoz, hogy a férgek átharapják.
Egy percet sem tudtam aludni. A tűz mellett üldögéltem a kisszéken, vakaróztam, s fekete kínzóimat igyekeztem fehér bőrömön összefogdosni. Különös módon agyamat simán gördülő szépséges hexameterek árasztották el arról, hogyan látogatta meg Odüsszeusz Aialét és találkozott Athénével, aki megajándékozta a vadfokhagymával – ez utóbbit persze úgy írtam le, mint a cikláment, nem pedig mint az ismert fűszert. „Könnyű költőnek lenni” gondoltam, „egyetlen éjszakán akár egy egész éneket meg tudnék írni!” Hatvan sornál mégis megálltam, s jól emlékezetembe véstem őket. Ha többel próbálkozom, bizonyára mindet elfeledem, így kezdődött az én nagy eposzom, jóllehet nem alakult még ki agyamban. Mikor ezt később elmeséltem, Eumaiosz Kérdő istennőnek tulajdonította, aki egyként ösztönzi a költésze. tét és a jóslatokat, s ugyanakkor a kanászok pártfogója is, én azonban a bolháknak köszönhettem, amiért ébren tartottak. Mihelyt a füstnyíláson át a hajnal első jelei mutatkoztak, hátralöktem a zavart, kiléptem a hűvös tanyaudvarra, és néhány lépésnyire felkapaszkodtam a kőfalra, hogy Klütonéosz érkezését figyeljem, hiszen nemsokára jönnie kellett a Haliküébe vezető kanyargós nyugati országúton. Csupán rövid ideig várakoztam, máris megriasztott, ahogyan szorosan mögöttem állva nevemen szólított. A kutyák jól ismerték, ezért nem jelezték érkezését szokott vérfagyasztó zenebonájukkal. Eumaiosz hívta most Meszaulioszt, hogy bort, kenyeret és fatányéron hideg pecsenyét hozzon. Visszamentünk a kunyhóba, felszítottuk a tüzet, és megreggeliztünk. Mivel azonban Klütonéosz mindössze csak annyit említett útjáról, hogy a vihar elől egy útmenti szentélyben húzta meg magát, s mivel én is tartózkodtam minden kérdezősködéstől, noha nyilván égtem a kíváncsiságtól, hogy mielőbb meghalljam az újságot, Eumaiosz kiment, hogy sertései után nézzen.
– Jó hírt hozol? – kérdeztem, miután becsuktam utána az ajtót.
– Jót – válaszolta Klütonéosz nem sok lelkesedéssel. – Találkoztam Haliosszal, és megígérte a segítségét. Beszéljem azonban el, ami történt. Mihelyt elértük a Lilüboia-fokot, hátba kapott a szél, és a következő nap délutánján Minüába jutottunk. A szikéi kikötői őrség természetesen gyanakodott – öt év óta minden bizonnyal a mienk volt az első elümaisz hajó, amely befutott oda –, mihelyt azonban meghallották, hogy Haliosznak hozok sürgős üzenetet, magatartásuk megváltozott. Haliosz az uralkodónak görög stílusú palotát épített, nagyon hasonlít a mienkre, csak kisebb. Amikor megérkeztem, csinos rabszolgaleányok fürdettek meg, kentek meg olajjal és hoztak számomra tiszta fehérneműt. Majd széket helyeztek a fényezett olajfa asztal mellé, és különféle halat és vadat, hosszú marhagerincet, mártásokat és édességeket, végül aranyos serlegben bort szolgáltak fel. Mellékesen megjegyezve a gerincet szolgáltató üsző szarvait a szikéi hold-istennő, Kardo tiszteletére megaranyozták. Ez a Kardo bizonyára azonos az Eumaiosz Kerdójával. Végre megjelent Haliosz, leült velem szemben, úgy tett, mintha nem ismerne meg, és roppant udvariasan egy szót sem szólt, mielőtt be nem fejeztem az étkezést, de áthatóan lieyelt Jó színben volt, és gazdagnak látszott. Az volt a benyomásom, hogy a Minüa-beliek nagyobb tiszteletben részesítik, mint amilyent bármely görög valaha is elvezett odahaza. Az étkezés véget ért. Az egyik lány ezüst tálban meleg vizet hozott, megmostam bezsírosodott kezemet és vászonkendővel megtöröltem.
– Ki vagy, uram? – kérdezte azután tartózkodóan Haliosz – Köpenyed királyi származásra vall, fegyverzeted ugyanerre. Értesültem, hogy üzenetet hozol számomra még nem hallottam azonban küldőjének nevet.
– Haliosz bátyám, hát nem ismersz meg? – kiáltottam. – Öcséd vagyok, Klütonéosz, ki édesanyád és Nauszikaá húgod megbízásából jöttem ide.
– Arckifejezése megenyhült, bíbor köpenyét szeme elé vonta, hogy elrejtse könnyeit. Azután hogylétedről érdeklődött. Közbevetőleg meg kell mondanom, hogy, Haliosz teljesen elszikelesedett, s ha nem volna olyan magas termetű, senki sem tartaná elümaisznak. Amidőn először odaérkezett, különös szerencsével járt. Az uralkodótól ugyanis azt kívánta a tanács, hogy a Minüa alapítójának tiszteletére rendezett ősi verseny játékok alkalmából nevezzen meg trónöröklésre kijelölt vőt. Ámde a két jelentkező kérő egyikének fél szemét birkózás idején nyomták ki, a másiknak viszont a fülét metszették el kardvívás közben. Ráadásul Kardo jóshelye kijelentette, hogy Minüában csupán ép férfiak uralkodhatnak, továbbá hogy az istennő által kijelölt trónörökös nyugat felől közeleg olyan bánattal szívében, amelyet mindenáron el kell csillapítani. A papnő Halioszra gondolt, aki szerint ez a jóslat csakugyan titkos tudáson, nem pedig jól megszervezett hírszerző rendszeren alapult.
– Ha híreid olyan kedvezőek volnának, mint ahogy állítod.- dörmögtem –, a történet kevésbé fontos részleteit a végére hagynád. Mit mondott vagy ígért Haliosz?
– Mélyen felsóhajtott, mikor beszéltem neki ügye érdekében tett hűséges közbenjárásodról s atyánk vonakodásáról, hogy hallgasson rád.
– Apám – mondotta – nem csupán barbár bűntettre, de hamis esküre is képesnek vélt, hiszen Zeuszra és Themiszre esküdtem meg, hogy ártatlan vagyok. Majd miután megátkozott, elűzött otthonról. Ezért hát miféle fiúi kötelességgel tartozom neki, hacsak személyesen nem jön feloldani az átkot és jóvátenni mindent? Irányodban mégis mély szeretetet érzek; édesanyámért és kishúgomért életem is szívesen adnám.
– Miután ezt mondta, behívatta hadnagyát, s parancsot adott, hogy hozzon elő harci tegezekben száztizenkét új bronzhegyű nyílvesszőt, tegzenként nyolc-nyolcat. Ezeket ünnepélyesen átnyújtotta, és így szólt:
– Figyelmeztesd a kérőket e szikéi nyilak jelével, melyek mindenike egy-egy szívnek van szánva, hogy ha rögtön el nem hagyják a palotát és az elrabolt dolgokat négyszeresen vissza nem térítik, egyikük sem szabadul meg élve. Magam fogok ellenük tengerre szállni.
– Neked is küldött ajándékot, ezt a Káriából való elefántcsont fésűt – figyeld meg rajta a piros szfinxeket! Anyánknak pedig ezt a vésett tükröt. Saját ajándékom hímzett takarók, ezüst keverőedény és egy vadászgerely – mindezt a hajón hagytam. Haliosz saját kocsiján hozott el egészen Haliküé határáig.
– Mekkora hajóhadat szándékszik segítségünkre küldeni?
– Feltettem neki a kérdést, de őszintén bevallotta, hogy ez csak üres fenyegetőzés. Nincs szikéi hajó, amely megmérkőznék a drepanoni ötvenevezősökkel, kivéve ha az esély kettő egy ellen az ő javukra. Megfelelő nagyságú hajóhadat nem tud kiállítani, hacsak nem hívná segélyül partmenti szövetségeseit és nem ígérne részesedést a drepanoni zsákmányból, miután kifosztotta a várost – de ezt én aligha akartam.
– Más szóval, ott vagyunk, ahol voltunk.
– Úgy látszik. Ha csak fenyegetései nem ijesztik meg kérőidet, ami szintén lehetséges.
– Klütonéosz! Távollétedben fontos dolog törtérit. Talán eléggé jelentősnek bizonyul ahhoz, hogy a kérőknek ne tégy említést a nyilakról. Holnap ebéd tájban a bácsi bejelenti, hogy máris férjhez ad egy anyai részről való unokafivérünkhöz, aki váratlanul érkezett meg a fövenyes Püloszból.
Elképedten bámult rám. Amit azonban Aithónról és rólam hallott, hitetlenségét érdeklődéssé, érdeklődését izgalommá növelte – jóllehet elhallgattam a reithroni első találkozásunk történetét, bár csupán azért, mert Aithón kissé másként számolt be a bácsinak kalandjairól, és nem szerettem volna, ha szavahihetőségére a kétely árnyéka borul.
– Meglehet, hogy erről a krétairól ugyanolyan jó véleményem lesz, mint a bácsinak – mondta végül Klütonéosz. – De mi lesz, ha összeszövetkezik Antinoosszal és Eurümakhosszal? Mi lesz, ha a kezedről való lemondás árán váltja meg hazajutása lehetőségét?
– Ott van a tölgyek alatt – mondtam. – Eredj, és döntsd el magad, vajon kétszínű ember-e? A vén fehér emse, elárulhatom, a legjobb véleménnyel van róla.
Kis idő múltán Klütonéosz annak a reményének kifejezésével tért vissza, vajha a házassági megállapodás köztem és Aithón között ne bizonyulna puszta formaságnak, hiszen még nem találkozott olyan emberrel, akit első látásra ennyire megkedvelt volna.
Ez meghökkentett.
– Igen, roppant megnyerő! – siettem hozzáfűzni. – De azt várnád-e, hogy a barátok nélkül szűkölködő, toprongyos koldus, a rabszolga-hajó szökevénye, aki idegen földön ér partot és ott két gazdag férfiú rokon gyanánt köszönti, az adott körülmények között más lehessen? Valószínűnek tartanád-e, hogy kimutatná a hibáit, bármik lennének is azok: harapós természet, henyeség, kegyetlenség, féltékenység? Ilyen körülmények közt hogyan ítélhessem meg őt, mint lehetséges jövendőbelimet? Gondolkozz gyakorlati ésszel, Klütonéosz! Biztosítalak, hogy nem kapzsi és nem áruló természetű. Ha ezt vélném róla, bizonyára tiltakoztam volna, hogy Mentor bácsi ilyesmire használja fel. Azt is elismerem, hogy az általános mérték szerint csinos és jó alakú. Eltekintve azonban családunk néhány tagjától, elsősorban apánktól, ismersz-e még olyan jóképű férfit, aki egyúttal nem hiú vagy ostoba-e? Ne siess úgy, öcsém! Ezt a tervet pusztán időnyerés végett találtuk ki, s nem azért, hogy becsülésedre méltó férjet leljünk számomra. Aithón maga is megérti ezt. Elismerem, a vén fehér emse roppant hízelgő dolgokat tud róla mondani.
– Ezzel szemben Aithón roppant hízelgő dolgokat mondott rólad.
– Gyakorolja magát, hogy belejöjjön a szerepébe. Azt hiszem továbbá, hogy úgy kell tennem, mintha bizonyos mértékben viszonoznám gyöngéd érzelmeit.
– Vagyis nem kedveled?
– Óvjanak az istenek, hogy ilyen gyanú támadjon benne! Jóllehet, ha talán véletlenségből kikottyantanád, mégsem hinne neked. Az olyan férfiak, mint Aithón, elvárják hogy minden nő beléjük szeressen, még akkor is, ha sertésszagtól bűzlenek és borzas hajuk szalmaszállal van tele.
– Szeretném rendes ruhában és fegyverzetben látni. Ragyogó látványt nyújthat.
– Reméljük, hamarosan alkalma lesz magát teljes díszben bemutatnia szolgálatunkban.
– Úgy véled, hogy Eumaiosz és a fia megbízható?
– Mindhalálig. Mihelyt értesülünk a bácsitól, hogy a kérők milyen választ adtak, Eumaioszt többé-kevésbé bizalmamba fogadom. Természetes, hogy itteni találkozásunk és e sok jövés-menés zavarba ejti.
– Milyen kilátások lehetnek arra, hogy a kérők elfogadják Aithónt jövendőbelidnek?
– Nem kételkedem, hogy egyesek közülük hazamennek. De a többség marad. Eurümakhosz, Antinoosz, Ktészipposz és pártjuk mélyebben elkötelezték magukat, hogysem visszavonulót fújjanak. És, drága Klütonéoszom, azzal a mindennél közvetlenebb kérdéssel kell szembenézned: hogyan ölöd meg Eurümakhoszt anélkül, hogy túlerőben lévő esélyesekkel keveredj küzdelembe?
– Miért éppen Eurümakhoszt? Miért nem azt a gaz Ktészipposzt, akinek hazugságai miatt került Haliosz száműzetésbe?
– Mert Eurümakhosz gyilkolta meg Láodamászt! Midőn a megfoltozott ingről meséltem, Klütonéoszt alig lehetett visszatartani, hogy bosszút állni azonnal le ne rohanjon a hegyről. Ezért hát nyugalmas sétára vittem magammal a tölgyekhez és Arethúsza Forrásához. Sürgettem, hogy leplezze el haragját, másként Aithón azt hihetne, hogy valami kellemetlenséget mondtam neki. Klütonéoszban volt annyi jóindulat, hogy kedvemben járjon, így hát nemsokára lant hangjaira kerekedtünk táncra, Aithón rabságra jutott édesanyjától tanulta el nemzeti dalainkat, ha a tánclépéseket nem is. Később ő és Klütonéosz gerellyel dobtak célba, végül megfogtunk három zöld hátú bogarat és futóversenyt rendeztünk velük. Kék színű pillangók és vörös Atalanta-lepkék röpdöstek körülöttünk. A meleg sziklákon gyíkok sütkéreztek. Az ég oly derült és tiszta volt, hogy messze, messze dél felé jól kivehettük Kalüpszó Szigetét. Igen boldog délelőttöt töltöttünk így együtt. A kutyák fülüket az esetleges támadók ellen hegyezve ülték körül a tölgyeket, és ez a biztonság érzését kölcsönözte mindannyiunknak. Távoli hang bömbölt fel hozzánk.
– Mentor uraság parancsa szerint, hat kövér sertésre van azonnal szükség.
– Jertek fel, és vigyétek! – kiáltott vissza Eumaiósz.
– Nem merünk az átkozott kutyáid miatt. Siettem közbelépni.
– Jobb, ha nem hagyod azokat az embereket még közelebb jönni, Eumaiósz! – mondottam. – Tégy úgy ez egyszer, mintha elhinnéd, hogy csakugyan a bácsi rendelte le a disznókat. A fiád letereli őket, s add oda neki ezt a híradást, íme! De rejtse el jól a tarisznyában.
Átadtam neki a kéregdarabot, melyre a következő szavakat karcoltam: „Segítséget ígérnek.” Ha többet írok, azzal csak elbátortalanítom Mentor bácsit.
– Várjatok, küldöm a sertéseket – kiáltotta tehát Eumaiósz, és elment, hogy kiválassza a hat legrosszabbat a koniából.
Aithón fűzfahasábokat vágott számomra, ezeknek lágy héjára kezdtem karcolgatni éjszakai verssoraimat – hasábonként négyet-négyet, és menetközben még javítgattam is rajtuk. Bátran mondhatom, hogy az engem figyelő kondások között nagy feltűnést keltettem – mindannyian boszorkánynak néztek. Éppen befejeztem, és szunyókálni szerettem volna egy fa alatt, mikor Eumaiosz fia váratlanul visszaérkezett, reszkető ajakkal üdvözölt, és visszaadta a reá bízott üzenetet.
Ide-oda forgattam a kéregdarabot, hátha választ tartalmaz, de semmi hasonlót nem láttam rajta.
– Milyen választ küldött Mentor uraság? – kérdeztem.
Fejét rázta, és csak pityergett, miközben könnyeit szennyes bütykeivel törölgette. Eumaiosz sebesen pergő szikan nyelven vallatta.
– Nauszikaá hercegnő – mondta aztán bánatosan –, sírnom kellett tegnap éjszaka, amikor a jóslat arra intett, hogy nemes nagybátyádat élve nem fogom többé látni. Ellenségei ott álltak lesben a hegy lábánál, ahol a fenyők édesen illatoznak. Szikla mögül előhajított gerely verte át széles vállai között. Lelkét Hermész vitte magával, miközben szárnyas bokája a hegy oldalát súrolta. Antinoosz volt a gyilkosa, noha csatlósai esküsznek «rra, hogy még odahaza volt a reggelinél, amikor Melantheusz felfedezte a holttestet.
Klütonéosz, Aithón és én némán bámultunk egymásra. Mindhárman külön-külön ugyanazt a véres bosszút forgattuk elménkben.
A gyászünnepség
Kiben bízhatunk? És kinél számíthatunk fegyveres segítségre, ha már a békés módszerek kudarcot vallottak? Aithón, Klütonéosz, Eumaiosz és Eumaiosz fia – bár az utóbbi a fütykös forgatásán kívül egyébhez nem ért, végül Philoétiosz, aki mivel fiatal korában katonai kiképzésben részesült, harcosként ma is még hasznavehető, vagyis öten száztizenkét kérő és egy csomó szolga ellenében. Nem tűnt valami soknak.
– Ha szabályos ütközetet vívnánk – mondta hűvösen Aithón –, elismerem, hogy kevés kilátásunk lehetne. De az öldöklés egészen más ügy. Mészárlás esetén több százzal is felérhetünk, jóllehet a fejek leütésével, vagy a tetemet átdöfő dárda kiszabadításával járó ismételt testi megerőltetés egy időn túl megviseli az embert, így volt például aznap is, röviddel fogságba esésem előtt, miden több mint negyven egyiptomit öltem meg. A menekvők szétszórt oszlopát üldöztük a peluszioni országúton, és csak kardom élével kellett nyakszirtjükhöz sújtanom. De a karom belefájdult, mielőtt végeztem volna. Persze nehéz ilyen számottevő győzelmet aratnunk, hacsak nem tudjuk védtelenül meglepni az ellenséget, olyan zárt helyen, ahonnét nincs egérút. Drága rokonaim, mivel ötünk közül hasonló tapasztalatfal senki sem rendelkezik, engedjétek, hogy parancsnokotok én lehessek, és a hadjáratot a legapróbb részletekig kitervelhessem. Szükségem lesz mindannyiotok szolgálataira – különösen a tiedre, Nauszikaá hercegnő, bele kell egyeznetek azonban, hogy kiadott parancsaimnak vita nélkül engedelmeskedtek. Másként nem ígérhetek teljes sikert.
– Egy pillanatig tétováztam, amikor azt hallottam, hogy i Aithón – hála? rabom, néma sakkfigurám, engedelmes eszközöm – magabiztosan parancsolómnak, megmentőmnek és szigorú diktátoromnak javasolja önmagát. A változás túl hirtelen történt, semhogy üdvös lehessen. Ő most már persze Mentor bácsi rokonának számított, s akárcsak Klütonéosz, köteles volt könyörtelenül szemet szemért követelni. S jóllehet tengerparti ruhamosástól az Athéné nagy ünnepségéig (akinek papnője vagyok) sok mindent meg tudok szervezni, a háborúviselés történetesen nem a mesterségem – amint Rektornak halála előestéjén Andromakhét is figyelmeztetnie kellett erre. Nem láttam más választást a beleegyezésnél. Klütonéosz viszont lelkesen helyeselt. Aztán előhívtuk Eumaioszt, és bizalmunkba avattuk. Én vittem a beszéd fonalát.
– Eumaiosz – mondottam –, most jött el annak az ideje, mikor alkalmad nyílik, hogy osztogatni kezdd azokat a kemény ütéseket, amelyekre oly büszke vagy. De oly hallgatagnak kell lenned, akár a bíbic, és oly engedelmesnek, mint bármelyik ebed. Klütonéosz herceg és én nagy csata előtt állunk, mely megbosszulja mindazt a rosszat, amit Láodamász bátyánk meggyilkolásától kezdve egészen szeretett nagybátyánk leöléséig elszenvedtünk. A királyi erőket anyai rokonom, az itt álló , Aithón uraság vezeti majd – kizárólag emiatt küldöttem őt álruhában hozzád...
Klütonéosz csak bámult, hiszen még mindig nem volt tisztában azzal, hogy már megérkezésének percétől fogva én voltam Aithón pártfogója.
– ...hogy távoltartsuk tőle a veszedelmet mindaddig – folytattam –, amíg erős jobbjára szükségünk nem lesz. Klütonéosszal együtt olyasmit bízunk Aithón úrra, amit bárkinél jobban, egyedül ő vihet véghez Szicíliában, és vezéredként ajánljuk figyelmedbe. De maradj békén és mit se szólj, amíg ki nem dolgozza tervét, melyet mind együtt hajthatunk végre. Most pedig arra kérlek, esküdj meg Kérdő nevére, hogy merész, hűséges és fáradhatatlan leszel.
Soha nem láttam még emberi arcon ilyen ünnepélyes örömöt ragyogni. Eumaiosz szilárd hangon mondta el az esküt, majd fiatal kant áldozott az istennőnek, és a húst az utolsó darabig elégette, hogy ezzel elnyerje kegyét. Komor együttérzéssel figyeltük.
Ezután Klütonéosz elbeszélte Aithónnak minüai útját, és megmutatta a tegezeket. Aithón kihúzott egy vesszőt, ujjbegyén egyensúlyozta, megvizsgálta a tollak beleillesztését és a szakállas hegy minőségét.
– A szikéi, aki ezeket a nyilakat feltollazta és megvasalta, értette a mesterségét – jelentette ki. Majd megkérdezte Klütonéoszt: – Még mindig szándékodban van-e ellenségeiteket Haliosz nevében megfenyegetni?
– Ez volt a fogadalmam.
– Javunkra tarts is ki mellette. Mert ha a nyilakat csupán jelkép gyanánt mutatod föl, a kérők figyelembe sem veszik, hiszen tudják, hogy Haliosz gyenge a tengeren, és eszükbe sem ötlik, hogy ha egy íj és ívhúr van kéznél, azonnali halál vár rájuk.
Boldogan kacagtam.
– Aithón – mondtam –, terved úgy illik az enyémhez, mint a kettészelt körte egyik fele a másikhoz. Midőn néhány nappal ezelőtt Odüsszeusz visszatérését hallgattam, azon töprengtem, miként tudott egyetlen íj segítségével annyi kérőt legyőzni. De Klütonéosszal megtárgyaltuk a kérdést – nemde öcsém? –, és Athéné istennő megajándékozott pusztulásaik látomásával.
Ezután Philoktétész íjáról beszéltem és arról, hogyan akartam hasznát venni. Mire Aithón egyszerűen így felelt:
– Úgy látszik, az istenek éppen olyan tevékenyek ebben az ügyben, mint mi magunk. Hálásan kell fogadnunk nekünk nyújtott minden segítségüket, különösen az Athénéét. Ő mindig felülkerekedik Árészen, a hadistenen, mert ez utóbbi a nyers erőben bizakodik, és megveti a hadicseleket. . . Miért ne mennél le, hercegnő, még előttünk Drepanonba és közölnéd édesanyáddal, hogy Klütonéosz megjött? Eumaiosz fia elkísérhet. Továbbá küldj el Philoétioszért, s miután feltárod neki mindazt, amit Eumaiosznak is feltártál – ha így véled helyesnek –, helyezd őt is parancsnokságom alá. A gyászszertartás kétségen kívül ma délelőtt lesz, mert mint ahogyan Pátroklosz szelleme tette az Iliászban, a meggyilkolt szelleme azt követeli, hogy a tetemet késedelem nélkül égessék el. Így hát, mihelyt a távoli máglya füstjét fölfelé türemleni látom – szívemben a mély bánattal, amiért a búcsúszertartáson nem lehetek jelen –, máris tudom, hogy holnap lemehetett a hegyről, kikémlelhetem a helyzetet, megszabhatom terveimet és titokban felvehetem veletek- a kapcsolatot. Harmadnap, mire te és én minden lehető előkészületet megtettünk, Klütonéosz Eumaiosz kíséretében a megbeszélt helyre szállítja ezeket a pompás nyílvesszőket. Mire aztán megkezdődhetik a küzdelem.
– Ne olyan sebesen, rokon – mondtam. – Klütonéosznak először be kell mutatnia a nyilakat és átadnia a figyelmeztető üzenetet. Fel kell szólítania azokat a kérőket, akikben maradt még valamelyes szégyen és tartanak még a halhatatlan istenektől, hogy gyilkosság vádjával terhelten bilincsbe verve vigyék Eurümakhoszt és Ktészipposzt a tanács színe elé. Ha engedelmeskednek, a király nevében ígéretet tehet dőreségeik megbocsátására. Ha azonban vonakodnak, és így nyíltan vállalják a bűntettet, az más dolog. Akkor a halál nyilai rájuk bocsáthatók. Ha e hóbortos fiatalokat tisztelettel és kímélettel kezeljük, isteneknek tetsző dolgot cselekszünk.
– És eljátsszuk a meglepetés előnyét – szakított félbe Klütonéosz. – Valamennyien vétkesek, egy sem kivétel.
Aithón az én véleményemben osztozott.
– Nem, nem, rokon! – mondta hevesen. – A bűnnek fokozatai vannak, és annál jobb, ha az ellenségeink közül kevésbé bűnös gondolkodásúakat rá tudjuk beszélni, hogy a gyilkosok és lázadók ellenében a mi pártunkra álljanak. Ami viszont a meglepetés előnyeit illeti, azokat sem Nauszikaá hercegnő, sem én nem akarnók eljátszani. Mutasd be a nyilakat, és ők csupán a fenyegető szikéi betörésre, nem pedig részünkről lehetséges közvetlen támadásra gondolnak – a mi erőinket amúgy is hajlamosak alábecsülni. Közben azonban szeretném, ha megmutatnád nekem a palota alaprajzát – rakd ki itt a pázsiton kavicsból, míg csak ajtajait, ablakait úgy nem ismerem, mintha sajátom volna, írd le nekem ellenségeiteket, külön-külön minden egyes embert, hogy akár sötétben is rájuk ismerhessek. Sorold föl a palota valamennyi erőforrását, így nyeri meg a csatákat, mielőtt megvívták volna őket. Én béna koldusként fogok megjelenni, hogy a kérők megvessenek, mint valami náluk lomhább és lustább személyt.
Hamarosan meggyőztük Klütonéoszt, hogy nincs igaza. Egy órával később pedig Eumaiosz fia ugyanazon az úton kísért vissza engem Drepanonba, amelyen idáig jöttem. A csónakot még mindig az öbölben találtuk. Eumaiosz fia hamarosan a mi magánkikötö-hídunkhoz evezett velem. Hála Athénének, érkezésünket senki sem vette észre.
A palota irányából állandó panaszszó hangzott, s olykor-olykor sikollyá erősödött. A kertkapun át léptünk be. Midőn Ktimenébe botlottam, úgy tettem, mintha akkor keltem volna föl az ágyból.
– Most már elég jól érzem magam – mondottam. – Altatót vettem be, és elmúlt a lázam.
– Nem hallod-e a siránkozást? – kérdezte Ktimené, és zokogásban tört ki.
– Éppen az ébresztett föl – válaszoltam. – Ki halt meg? Remélem, nem valami barátunk vagy rokonunk?
– Mentor bátyád – kiáltott fel fakó hangon –, akit az Erüxre tartó útján véletlenül elhajított dárda ölt meg! Ágyán kiterített teteme a főkapu előtt fekszik. Megmostuk, és meg is kentük már.
– Bocsáss meg! – szóltam, és kötelességszerűen kitéptem egy maréknyi hajamat, és mindkét arcom meghasogattam. – Meg kell keresnem a királynét, hogy vele együtt gyászoljak.
Jóllehet szokottnál sápadtabb volt, anyám éppoly nyugodtnak látszott, mint egyébkor. Intett, hogy lépjek közelebb, és ritka csókjainak egyikével illetett. Ez sírásra késztetett. A könnyeim még ritkábbak, mint az ő csókjai.
– Mi van a lázaddal, kedvesem? – kérdezte. – Remélem, jól tettem, hogy egyik déltől a másikig teljesen magadra hagytalak?
– Éppen erre volt szükségem, anyám – feleltem. – És amint látod, noha a lábam kissé remeg, azért ismét jól érzem magam.
Minthogy a szolgálók odafigyeltek, Klütonéosz hazaérkezéséről nem tehettem említést, de mikor biztosítottam, hogy a bosszú hamarosan utoléri nagybátyám ismerétien gyilkosát, édesanyám megértette, hogy híreim kedvezők.
– Ostoba módon elájultam, miközben fivéremet gyászoltam – mondotta –, s ezért jöttem ide, hogy magamhoz térjek. Nemsokára azonban ismét kimegyek. Jobban tennéd, ha elég jól érzed magad, hogy a siratóból kiveszed a részed, másként megszólanak. Ktimené nagy élvezetet lelt benne.
Úgy tettem, ahogyan javasolta. A tetemet hímzett köntös és kék meténgből font koszorú takarta. Arcán kegyes kifejezés honolt. A halottas ágy körül díszes boros és olajos edények álltak – ezeket majd melléje helyezik a sírba. Mézáldozatot is láttam ott – ez a háromfejű Kerberosz megengesztelésére volt hivatva. Az előfokon uszadékfából máris magas máglyát halmoztak föl, s miután szinte egy óra hosszáig sirattam, a gyászmenet elhaladt a takácsműhely mellett. Az élen a férfiak haladtak, mint főgyászolók. Őket mi, asszonyok követtük és fuvolák hangjára gyászdalt énekeltünk. Nyolc izmos rabszolga vitte a bácsi halottas ágyát, melyet végül vízszintesen a máglya tetejére helyeztek. Melléje kerültek az áldozati állatok – kakas, fekete bárány és kedvenc kutyája –, továbbá vértje, fegyverei, végül egy berakásos ostábla, mivel ő volt Drepanon ostábla-játszó bajnoka. Remegő gyönge hangján süket agg nagyapám, Phütalosz mondta el a búcsúbeszédet. -Fia nagylelkűségéről, bátorságáról és a halál félelmetes váratlanságáról beszélt, minthogy azonban még nem volt tisztában a történtekkel, nem kívánt bosszút a szívtelen gyilkosok ellen. Ezután Halitherszész fáklyát érintett az olajjal megöntözött máglyához. Én ismét egy maréknyi hajamat hajítottam a tűzbe, és minden szégyenkezés nélkül zokogtam. Olyan erős tengeri szél szította a lángokat, hogy a hőség elől harminc lépést kellett hátrálnunk. Mihelyt a lángok elemésztették a tetemet, vízzel öntöztük az izzó parazsat, kikapartuk az elszenesedett -csontokat, borral és olajjal mostuk meg, majd nagy bronz urnába helyeztük őket. Ezt nagyapának adtuk, aki meghökkenten vette át az adományt. Az urnát majd át kell vinni Hiérára, hogy ott egy halom alatt eltemessék. Ezután a tisztulásunkat szolgáló folytonos éneklés közben bánatosan tértünk vissza a palotába.
Egyetlen kérő sem volt annyira pimasz, hogy a torra hívás nélkül megjelenjék, mi pedig csupán a tanács idősebb tagjainak küldtünk meghívót. Megérkezésükkor az alvilági istenek engesztelésére tűzáldozatot mutattunk be. Mindenfelől bánatos szólamok hangzottak el a kegyetlen sorsról, amely ilyen nemes életnek vetett véget.
– Nagyon sajnálatos – mondta Aigüptiosz –, hogy mindeddig lehetetlennek bizonyult kikutatni a dárda tulajdonosát. Talán nyilvános nyomozást kellene elrendelnünk.
– Amíg nyakon nem csípjük a gazfickót – mormogta Halitherszész –, egy bizonyos árny fog Drepanonban kikötőtől kikötőig kísérteni. Azt javasolom, uraim, hogy, járjunk el minél hamarabb.
– Bizonyára valamely szikan rabló vagy bosszúszomjas rabszolga műve volt – folytatta Aigüptiosz. – Nincs elümaisz, aki szándékosan ilyen aljas gyilkosságra vetemednék, vagy ha balesetről van szó, letagadná tanúságtételét.
– Uram, Aigüptiosz – mondta Halitherszész –, irigylem szívbéli ártatlanságodat. Lelki szemeim előtt azonban vérpatakok csorognak annak az árnynak megengesztelésére. Bárcsak családotoknak egyetlen tagja se lenne jelen, amikor a nyíl kiröppen.
– Brekegsz, mint tavasszal a kecskebéka – felelte Aigüptiosz bosszúsan. – Ints kérlek a borosztogatónak, töltse meg újból serlegeinket. Hiszen szunyókál is már.
A másnapi megrendezésre kerülő temetési versenyekről kezdtek tárgyalni. A most már vitathatatlanul helytartó Aigilaeusz azt javasolta, hogy a mérkőzés az Athéné Barlangjánál elterülő réten legyen, mégpedig: futóverseny, magasugrás, súlydobás, ökölvívás és birkózás. Elvárták, hogy nagyapám értékes díjakat tűzzön ki.
Mikor édesanyám hálószobájában .magunkra maradtunk, elmeséltem Klütonéosz Haliosznál tett látogatását és a Haliosz fenyegető üzenetét. Ő azonban kurtán félbeszakított.
– Lányom, ezek a dolgok nem tartoznak rám. Évekkel ez előtt apátok döntött egyik szeretett fiam ügyében. Megesküdtem, hogy nevét soha többé nem említem, és szavatartó feleség vagyok. Ha amint mondod, a Minüa-beliek hadseregparancsnoka ajándékkal tisztelte meg az elümaisz királynét, az utóbbi köszönetét fejezi ki. De itt az ügy befejeződik. – Majd némi szünet után hozzáfűzte: – Drágám, ha az intést nem veszik figyelembe, jóvá tehet-e majd valamit ő? Nem tennéd-e bölcsebben, ha hagyod még egy kicsit kérőidet sertéspecsenyével és marhasülttel töltekezni, mintsem hogy azok a műveletlen szikelek fölégessék és kirabolják palotánkat? Ez a lehetőség alig kerülhette el figyelmedet, ebből pedig az következik, hogy valaminő kiegészítő tervre alapozod szándékaidat. Kiben bízol? Bizonyára tapasztalt és értékes nemesember az illető: férfi a férfiak között. Te csupán nő vagy, Nauszikaá, Klütonéosz csak ifjú még. Szegény öreg édesapám pedig már fél lábbal a sírban van – titokban már halotti leplét szövögetem, nem hiszem, hogy a jövő telet túlélné. Ha lenne még valaki olyan, aki védelmünkre akarna kelni, már réges-rég jelentkezett volna. S te mégis elfojtott izgalommal úgy ülsz itt, mintha csak szeretett Láodamászom váratlanul újból megjelent volna, de ez, jaj, soha nem következik be. Eurükleia hiába próbálta előlem eltitkolni a dolgot. Most már én is tudom, hogy meggyilkolták. Azt is tudom, hogy égsz a vágytól megbosszulni őt is, drága Mentor fivéremet is. S még tudok egy dolgot: mert jóllehet fonva-szőve egész nap csak itt üldögélek, azért mind az öt érzékem használatának teljes birtokában vagyok, és látom, noha esküvel fogadtad, hogy az otthonunkra rátört kérők egyikét sem választod férjedül, életedben először most szerelembe estél. Viszont mivel elveidhez hű leány vagy, aki nem hagyja magát esztelenségekre csábíttatni, nem is ül egyszerre két lovon, arra kell következtetnem, hogy a szeretett férfi, aki vállalta második terved kivitelét, nem tartozik ismerőseim közé. Talán nemsokára be is mutatod nekem ezt a bátor idegent.
Nincs értelme anyám előtt titkolózni. Jóslatmondó kisujja úgyis mindent elárul neki.
– Úgy van, édesanyám – mondtam –, elvághatod, hogy holnap tiszteletét teszi. Amint tudod, soha nem mennék férjhez olyanhoz, aki ellen kifogásod van.
– De vajon fel tud-e ajánlani akkora menyasszonyváltságot, amely atyádat kielégíti? – pillantott rám kutatóan.
Egyenest a szemébe néztem.
– Minden bizonnyal, anyám! Noha koldus, előteremti a váltságot – családunk megmentését.
Egy szempillantásnyi kétely töltötte el, vajon nem. szerettem-e bele valamely szikan rablóvezérbe, vagy hasonló, hozzám méltatlan emberbe? De hamarosan visszanyerte belém helyezett bizalmát.
– Ez mindenképpen elegendő, feltéve, ha nemes szándékú – felelte gyorsan.
– Mint közeli rokonod, édesanyám, megfelel a mértéknek. Bocsáss meg ezért nekem, és amidőn az én koldusom megérkezik, gondolj arra, hogy ha nem lép közbe a gonosz halál, Mentor bátyád már úgy nevezte volna őt meg előtted is, a kérők előtt is, mint eljegyzett jövendőbelimet.
Anyám vállat vont.
– Minthogy gondosan kitervelted mindezt – mondotta –, minden további kérdezősködés nélkül a kezedben hagyom az ügyeket. Ha segítségemre lesz szükséged majd felkeresel, és megígérem, hogy apád nemtetszésének megkockáztatásán kívül minden lehetőt megteszek érted. Jer, hadd csókoljalak meg még egyszer. Jó gyermek vagy, s hálás vagyok az isteneknek, hogy fiúkon kívül, akik sok bánat és baj okai, leányt is szülhettem, s az ő viselkedéséből inkább csak örömet merítek.
Mikor ejtett ki anyám csak egyetlen dicsérő szót is reám ezelőtt? Mindig meggondolt volt és nagylelkű, most. is növekvő reményt öntött belém, és megszabadított az engem hatalmában tartó egyetlen aggodalomtól: attól a. félelemtől, hátha megbántódik, ha rájön, hogy tudta nélkül kalandos terveket szövögetek. Bizalma tanújele gyanánt meg sem kérdezte a titokzatos idegen nevét, akire házunk védelmét akartam bízni, sőt vele való rokonsága fokát sem. De azért bizonyára órákig eltöprengett a kérdésen.
– Édesanyám – mondtam, mielőtt lementem volna, a földszintre –, Eumaiosz és fia megesküdtek, hogy utolsócsepp vérükig velünk küzdenek. Nem akarnád-e Philoétioszt hasonló esküre bírni? Eddig bizonyára rájött, hogy mi forog kockán, de mióta drága nagybátyám nincs többé közöttünk, jobb, ha ez a kívánság tőled származik, s nem tőlem vagy Klütonéosztól.
– Előre elmondhatom a válaszát: „Csupán annyit kell megengednetek, hogy a palota szolgáinak becsülete végett megölhessem Melantheuszt, és én örömmel leteszem az esküt.”
Philoétiosz válasza pontosan ez volt.
Másnap megtartották a temetési játékokat. A halott iránt való tiszteletből Ktimenével együtt én is megjelentem. Ktimené különösen viselkedett.
– Nauszikaá, kedvesem – fordult hozzám egészen vidáman –, arra a következtetésre jutottam, hogy amennyiben a király nem hoz hírt a férjemről, a legokosabb lesz a halálát feltételezni. Te mit gondolsz? Pompás búcsúszertartást rendezünk neki, síremléket emelünk, s mikor ez megtörtént, tisztes módon felszáríthatom könnyeimet. Egyévi gyász elegendő. Múlt éjjel pedig egy madárfejű szirén kapaszkodott meg ágyam rácsozatán, s így szólt: „Ktimené, Láodamász nincs többé. Te még fiatal vagy. Add meg, ami neki jár, aztán menj újból férjhez.” A király hadd szolgáltassa vissza teljes egészében hozományomat, és én beleegyezem, hogy visszatérjek atyámhoz Bukinnára.
– De, miért a hirtelen változás, Ktimené? – kérdeztem. – Talán új bánatunknak volna köze hozzá?
– Hogy őszinte legyek, igen! – tört ki elvörösödve. – Látom, amint az istenek rosszindulata folytán családotok lassanként folyvást apad. Haliosz száműzetésben. Szeretett férjem, Láodamász nyomtalanul eltűnik. A király a fövenyes Püloszba vitorlázik, és a város hírekkel telik meg, hogy sorsa a soha vissza nem térés. Őt követi Xlütonéosz, ez az önfejű fickó, aki nem átallotta nyílt tanácsülésen sértegetni az elümaisz vezetőket. Anyai •nagybátyádat megfosztják a helytartói tiszttől, és mivel valamely isten lesújtott reá, Hádészhez száll. Átok van •ezen a palotán, s te magad is alig mozdítod elő jószerencsédet, mikor vonakodsz férjet választani.
Ktimené magatartása annyira felháborított, hogy szívem legfőbb érzelme a megdöbbenés volt. Arra a következtetésre jutottam, hogy valaminek történnie kellett. Mivel azonban Ktimené oly ostoba, hogy kérdeznem sem kell, és azonnal elárulja a titkát, óvatosan csak ennyit mondtam:
– Valóban, Ktimené, talán igazad van. Magam sem érzem már bizonyosnak abban, hogy szeretett Láodamászunk visszatér-e még közénk. Csakugyan nyomorult helyzet, ha egy hozzád hasonlóan fiatal és szép asszony, aki már tapasztalta egy ízben a házasélet örömeit, a hűség láncaival érzi magát ahhoz a kettős ágyhoz bilincselve, melyet a halál hideg érintése hűtött ki. Nálam másként á«ll a dolog. Minthogy nem voltam még feleség, teljes megelégedéssel pihenek saját keskeny ágyamban, míg csak nem bukkanok egy olyan nemes férfiúra, akit annyira tudok szeretni, mint tisztelni, s amennyire te tisztelted és szeretted Láodamászt. De nézd, a pályabírák már a futóversenyre jelölik ki a terepet.
Az egyik futóverseny éppen olyan, mint a másik. Kilenc pályabíró széles körben áll föl, és a vászonruhát viselő versenyzőknek ezen a körön kívül kell futniuk, másként kizárják őket a versenyből. Rendszerint néhány hibás rajt után úgy vágtatnak a célpont felé, mintha indiai tigris rohanna a sarkukban. Egyikük nyer, egy csomó érv és tiltakozás következik, végül is odaítélik a díjat. De ez nem a szokott verseny volt. A néhány versenyző mind kérőim közül került ki, az általuk folytatott renyhe életmód azonban képtelenné tette őket a gyors futásra. Sőt mi több: vetélkedésük valódi sértés volt a halottra és szégyen a városra. Közülük mintegy tucatnyi még azt a fáradságot sem vette, hogy lerakja köpenyét, úgy imbolyogtak a pálya mentén, miközben gyermekes csínyeket követtek el – lökdösődtek, gáncsot vetettek, rikoltoztak, egymásba kapaszkodtak, ugrabugráltak. Mikor elérkeztek a nyolcadik pályabíróhoz, körben a földre guggoltak, majd vihogva és kuncogva egy sisakban sorsot húztak. A nyertes azután odasétált a célhoz, és magának követelte a díjat, a szép rézedényt.
Következett a távolugrás. Odaadó kérőm, Noémon szakértő volt ebben, s az őt leginkább megközelítőt is jó három lépéssel ugrottá túl. Itt azonban Antinoosz tevékenykedett pályabíróként, s valahányszor Noémon elugrott, azonnal felkiáltott:
– Hibás! A lábad a vonal elé tetted, így a díj Ktészipposznak jutott.
Akkor jött a súly dobás, melyet a többi számnál komolyabban vettek, mivel az itt kifejtett ügyességet a sok evés inkább előmozdította, mintsem gátolta. A nézők közt megpillantottam a meglepően siralmas külsejű Aithónt. Megemelte az egyik súlyt, majd fejét rázva ismét földre helyezte, ami mindazonáltal nem annyit jelentett: „Ö, milyen erősnek kell a versenyzőknek lenniük, hogy ekkora követ elhajítsanak!”, hanem: „Nálunk, Krétán, a súlyok háromszor ekkorák!” Arcán a legkülönbözőbb érzések tükröződtek, miközben a birkózóversenyt, ezt az újabb botrányt figyelte. Eurümakhosz viadalra szólított egy Démoptolémosz nevű ifjút, s úgy tett, mintha szerelemben volna vele, vagyis egy járomfogásokban, válldobásokban és hasonlókban bővelkedő tisztes küzdelem kigúnyolásaként orcátlanul trágár jelenetet mutatott be: megpróbálta megcsókolni Démoptolémoszt, szerelmesen harapdálta a fülét, és lovaglóülésben reátelepedett. Utálkozva fordítottam hátat, és odébb mentem, Ktimené azonban addig nevetett, míg csak könnyek nem csorogtak végig az arcán.
Egyedül az ökölvívást volt érdemes nézni, mert Ktészipposz elveszítette önuralmát, és csépelni kezdte ellenfelét, Polüboszt, egy szikan eredetű békés fiatalembert.
– Állj meg! – kiáltotta Polübosz. – Játék ez, nem csata!
Amikor Ktészipposz mégsem hagyta abba a gorombáskodást, Polübosz hirtelen felrántotta a térdét, és ágyékon találta a másikat. Ez véget vetett a küzdelemnek, de általános verekedést idézett elő az eredményre fogadást kötött Phókaia-beliek és szikanok között.
Akkor a pályabírók megtisztítottak egy sík terepet, és gyásztáncot hirdettek Mentor tiszteletére. Lantjával a kezében az agg Démodokosz totyogott elő, és egy csoport nemrég fegyver alá került ifjú bemutatta az útvesztőtáncot, amely az emberi feltámadásba vetett reményt fejezi ki. Lépteik csodálatos pontossága és tartásuk kecsessége ír volt megsebzett honleányi büszkeségemre. Elismerem, mi elümaiszok nem vagyunk atléták, noha tengeri tudományban senki sem tesz túl rajtunk, de ha Haliosz és Láodamász jelen lehettek volna, hogy előadják a mi híres labdatáncunkat, melynek felülmúlhatatlan mesterei voltak, szökkenéseik és labdafogásaik ámulatba ejtették volna Ailhónt.
Ami Ktimenét illeti, valaki nyilvánvalóan házasságot ígért neki – és éppen olyan nyilvánvaló, hogy ez a férfi Eurümakhosz. Ha egyszer Klütonéoszt és apámat félreállították, Antinoosz feleségül vesz engem és megkapja a birtok harmadrészét, Eurümakhosz, mint Láodamász özvegyének férje olyan helyzetbe kerül, hogy a második harmadot követelheti. A harmadik harmad Aigilaeuszhoz kerül, mint legifjabb öcsém, Télegonosz, a trón várományosa helyett uralkodó helytartóhoz, amíg úgy nem döntenek, hogy öcsémet vízbe fojtsák. Nem csoda, ha Ktimené oly hangosan nevetett Eurümakhosz birkózási jeleneteinél. Elméletemet mindjárt próbára is tettem.
– Nem gondolod-e, hogy Eurümakhosz roppant mulattató? – kérdeztem. – Mellékesen megjegyezve, úgy látszik, megváltoztattad róla a véleményedet. Tavaly azzal vádoltad, hogy százalékot fogadott el attól a libüai kalmártól, aki nagy csomó pénzzel becsapott téged.
– Ö, de Eurümakhosz bebizonyította, hogy semmi köze a libüai csalárdsághoz – felelte. – Sőt segítségét ígérte egész hozományom visszaszerzésére a birtok terhére. Most egészen másként vélekedem róla.
– És milyen jó külsejű – mondtam –, és mennyire ügyes!
– Mindezek után csak nem mint jövendőbelidre gondolsz reá? – kérdezte Ktimené hirtelen ijedelemmel...
Ö, Ktimené, Ktimené! A Ktimenéhez hasonló nők teszik tönkre a világot.
Aithón koldulni kezd
Aznap reggel Eumaiosz és. Aithón egy fél tucat áldozati sertést terelgetett le a hegyről. A hegy lábánál annál a híres útkereszteződésnél állottak meg, ahol nagy kőmedencébe vízesés zuhog alá. A kömedencét a három oltárral és az őket körülvevő ősi égerfákkal együtt maga ősünk, Aigiszthosz szentelte a nimfáknak. Utazók ritkán mulasztják el, hogy némi ajándékot, akár csak virágot vagy vadon termett gyümölcsöt ne hagyjanak itt. Eumaiosz néhány rőzsetűzön sütött sertéscombot ajánlott fel a nimfáknak engesztelésül. Imáit néhány illetlen sértéssel Melantheusz szakította félbe, aki ugyanannyi kövér kecskét hajtott felfelé.
– Hú! – kiáltott fel Melantheusz – micsoda bűz! Mi ez? Valahányszor erre terelem a kecskéimet, szerencsétlenségemre mindig ennél a keresztútnál kell találkoznom veled és sáros, röfögő, csupa-bolha társaiddal?
– Az volna erre az orvosság – felelte Eumaiosz, de meg nem fordult –, ha korábban kelnél. Tanyád nincs ide messze, és ha velem egyidőben indulsz útnak, két órával, sőt többel is megelőzöl.
– Ki melletted az a büdös bicegő kétlábú? – kérdezte Melantheusz gorombán.
– Szegény ördög. A hegyen bukkantam rá, s az utat mutatom neki a városba.
– Vak vezet világtalant és zsák a foltját megtalálta. Ez már isteni törvény. Remélem, nem akarod ezt az éhenkórászt a palotába is bevinni?
– Miért ne? Olyan sok ennél is éhenkórászabb gyülekezik ott, hogy eggyel több mit sem számít. Azoknak pedig mind megvan a saját kamarájuk, tele sajttal és tonhallal, s így semmi mentségük sincs, amiért napról napra gazdánk számlájára falják a pecsenyét. Közben pedig ez a szegény fickó éhes, béna és hontalan.
– Az elümaisz nemesség színe-virágával merészeled összehasonlítani ezt az alakot? Ha munkát akar, küldd csak hozzám. Munkáskéznek mindig szűkében vagyok, és ha zöld takarmányt sarából a gidáknak, kitakarítja a pajtákat s általában hasznossá teszi magát, néhanapján megkereshet egy-egy tányér darát. De az ilyen csavargó úgy fél a munkától, mint a tűztől, szívesebben vándorol végig a part mentén, piszkos vállával minden ajtófélfát megtámaszt, és távozásának ára fejében ételmaradékot kunyorál. Ismerem a fajtáját. Ha bekopogtat, és senkit sem lel odahaza, ruhát, lábbelit, sőt értékesebb holmit is elcseneget. Figyelj arra, amit mondok: ha beereszted a palotába, lábzsámolyok fognak feléje röpülni, s örvendhet, ha néhány törött bordával megússza.
Miután így szólt, Melantheusz sebesen Aithón felé rúgott, és csípőcsontján találta el. Aithónnak volt annyi Jelek jelenléte, hogy nem ütött vissza, csupán felnyögött, a horzsolást dörzsölgette, és bajusza alatt mormogott, ahogyan egy valódi koldus tett volna. Eumaiosz a nimfákhoz fohászkodott.
– Zeusz leányai! – kiáltott föl –, ha uram, a király valaha is áldozott oltáraitokon hájba göngyölt combokat, ajándékozzatok neki gyors hazatérést, és mentsetek meg engem az idegenek zsarnokságától és szolgatársaim sértéseitől!
– Mielőtt azonban visszatérne – válaszolta Melantheusz –, Drepanonban sok változásnak leszünk tanúi. Földjeit olyanok közt osztják széjjel, akik méltóbbak nála azok megművelésére. A trónját más foglalja el. Családja kihal. Ami téged illet, bárdolatlan kondás, új uraimnak tett hűséges szolgálatom fejében rabszolgának igényellek majd, és miután megsikáltattalak, csapzott hajadat megfésültettem és hófehér ágyékkötővel öveztettelek, annyiért adlak el, amennyit a szídóni rabszolgakereskedők adnak érted. Mindig akad bolond, aki bolondot, és kiváló bolond, aki kiváló bolondot akar megvásárolni. A kedvemért addig is jól vigyázz az irhádra.
„Eumaíosz nem méltatta feleletre. A vén fehér emse már megnyugtatta, hogy Melantheusz hamarosan szörnyű halált hal. Majd Melantheusz sietve a palotába hajtotta kecskéit. Eumaiosz és Aithón pedig lassabban követték.” Végignézték a föntebb leírt versenyeket, majd elvegyültek a visszatóduló tömegben, s ez lehetővé tette, hogy Aithón anélkül terelje be a sertéseket a városkapun, hogy fölhívja magára a figyelmet. Már a palotához közeledtek, amikor Eumaiosz megszólította.
– Tovább akarsz-e menni, vagy pedig készítsem őket elő jöveteledre?
– Nem kockáztathatom meg, hogy kihajítsanak – -válaszolta Aithón. – Mivel pedig Melantheusz látott veled együtt, helyesebb, ha jótállasz értem, bár attól félek, hogy-ezzel bajba keverhetlek.
– Előbb szabaduljunk meg a disznóktól – mondta Eumaiosz –, aztán azt tesszük majd, amit az istennő sugall.
– Micsoda kecses orra van annak a kutyának ott – mondta Aithón, amint a trágyadomb mellett haladtak el. .- Kitűnő vadászeb lehet. De miért engedik, hogy egy szemétrakáson heverésszék és turkáljon?
– Szegény Argosz! Mióta Klütonéosz herceg elment, senki nem járatja meg. Gazdátlan kutyánál csak az apátián árva magányosabb.
Ebben a pillanatban Argosz fülét hegyezte, vidáman csaholni kezdett, és elrohant. Megfordultak, és Klütonépszt látták dárdával a kezében feléjük sietni, noha Argosz kitörő ugrándozásai és hízelkedései mindegyre megakadályozták ebben.
– Híreim vannak a királytól – súgta oda mentében Eumaiosznak. – Várjatok itt, amíg értetek küldök.
Klütonéosz belépése az étkezőcsarnokba sarkában Argosszal nagy feltűnést keltett. Ő azonban utat tört magának a kérők tömegén át, és csupán Halitherszész köszöntése végett állt meg, aki távollétének idejére magára vállalta a palota ügyeinek általános gondját.
– Mi az, fiam, ilyen hamar megjöttél? – kiáltott fel Halitherszész. – Találkoztál-e felséges atyáddal?
– Nem is jutottunk el a fövenyes Püloszig – felelte Klütonéosz. – Holnap mindent elmesélek, ma azonban fáradt vagyok, és bánkódom drága nagybátyám halálán. Bocsáss meg, nemes Halitherszész!
Besietett a házba, és megcsókolta anyánkat, aki mindjárt hálószobájába vezette.
– Nos? – kérdezte.
– A király nemsokára itthon lesz. A hajót Szürakuszaiban javíttatta ki, és négy napon belül megérkezik. A hírt Minüából kaptam mindjárt azután, amikor Nauszikaá lefelé indult a hegyről. Antinoosz azonban őrszemeket rendelt végig a parton egészen a szikéi határig, és a Motüa-szorosban egy ötvenevezős áll ellene lesben, így hát nincs veszteni való időnk. Estefelé, mikor az udvar ismét kiürül, elküldöm hozzád Aithónt... És, drága anyám, szívem szakad meg a fájdalomtól meggyilkolt bátyád miatt. Megesküdtem Kérdő nevére, hogy megbosszulom.
– Te elfogadod-e őt – ugye Aithón a neve? – kérdezte gyengéden. – Nem gondolod-e, hogy túlságosan is vad férfi ahhoz, hogy elvegye Nauszikaát?
– A helyzet aligha kíván szelídséget.
– Félek, igazad van. Most pedig szaladj, kérd meg Eurükleiát, hogy készítsen forró fürdőt és keressen elő tiszta fehérneműt.
Klütonéosz megfürdött, Eumaioszért egy szolgálót küldött, majd újból elfoglalta helyét Halitherszész mellett. Noémon jött oda, hogy megérdeklődje, hol fekszik a hajó.
– Motüában horgonyoz – felelte Klütonéosz –, egy léket kell rajta befoltozni. Holnap, holnapután itt lesz. Mélységes hálával tartozom, amiért kölcsönadtad.
Ezután Halitherszész hangos szóval jóslatot mondott, noha a ricsajban csupán Klütonéosz hallotta.
– Különös látomásom volt egy szarvastehénről, amely az éppen távollevő oroszlán barlangjában ellette meg kicsinyeit. Látom is az oroszlánt sikertelen útja után hazatérni. Nem is sejti, megérkeztekor milyen látvány tárul éhes szeme elé...
– Jó volna, ha az oroszlánod barlangja közelében a vadászok nem feszítettek volna hálót – mondta szomorúan Klütonéosz.
– Ez az oroszlán minden hálót szerteszaggat.
– Bárcsak Athéné szólna a te száddal, Halitherszész uram!
Majd belépett Eumaiosz, és Klütonéosz maga mellett mutatott neki helyet. Egy felszolgáló fatányéron azonnal húst és kosárban kenyeret hozott számára. Szorosan Eumaiosz mögött bicegett Aithón, de á két udvart összekötő ajtó kőrisfa küszöbénél nem merészkedett tovább, ott ült le oszlopnak vetve a hátát. Klütonéosz felvett egy egész kenyeret és egy szelet marhahúst, és Eumaiosz kezébe nyomta.
– Add oda annak a nyomorult társadnak – mondta.
– Szólítsd föl, hogy járja körül a társaságot, és kéregessen többért.
– Minthogy csak balszerencséje miatt s nem foglalkozására nézve kéregető, attól félek, szégyenleni fogja.
– Mondd meg neki, hogy a koldus nem engedheti meg magának a szégyenlősséget.
Aithón elfogadta az ajándékot, s úgy kezdett falni, mint aki majd meghal az éhségtől. Phémissz ezalatt Meneláosz lakedaimóni királyról énekelt: hogyan kereste föl tanácsért Próteuszt, a vizek jóslatmondó agg emberét, aki a homokos Pharosz szigetén uralkodik, és fókabőrbe burkolózva mint feküdt le a fókák közé. A toronyablakból hallgattam, midőn a már kapatos Ktészipposz rekedt hangon félbeszakította az éneket, és odakiáltott nekem:
– Hej, kisasszonyom, mondd csak, nem volna-e kedved szintén lefeküdni a fókák közé?
Magyarázatul hozzá kell ehhez fűznöm, hogy a Phókaia-beliek „fókák”-nak nevezik magukat. Phémiosz letette a lantját, és valamennyi szem reám szegeződött.
– Nem fáj a fogam ilyesmire, Ktészipposz uram! – feleltem lassan és tagoltan. – Velük összehasonlításban egy pajtányi szikan sertés édes illatot áraszt és jámborul viselkedik. És bár az erős illatszerrel meglocsolt ruha elnyomná a fókaszagot, szemérmetlenségüktől és erőszakosságuktól mégsem óvhatna meg.
Erre a napra azt a célt tűztük magunk elé, hogy szítsuk elleneink soraiban az egyenetlenséget. Ez a visszavágásom tehát igen sikeresnek bizonyult. A Phókaiabeliek rovására a szikanok majd meghaltak nevettükben. Phémiosznak végre mégis sikerült befejeznie énekét – Homérosz fiai ugyanis méltóságukon alólinak tartják, hogy szószátyár zaj közepette énekeljenek –, és Aithón is körbejárt, hogy ételmaradékot kolduljon a kérőktől. Némelyek lustán kérdezgették eredete felől, mire Melantheusz is közbeavatkozott.
– Uraim, a kondás, aki ezt a hívatlan ünneprontót idehozta, talán többet tud mondani róla.
– Miért hoztad ide, ember? – kérdezte Eumaioszt Antinoosz. – El akarod rontani a lakománkat? Vagy szolgálatkészen segítségünkre akarsz lenni a királyi kamrák üresre evésében? Köszönjük, nem kell segítség! Egyébiránt kicsoda az illető?
– Jó házból származhatsz,. uram – válaszolta vakmerően Eumaiosz –, de bizonyára rossz nevelést kaptál, másként tudnád, hogy nem erény a gazdagokat és szerencséseket segíteni, hiszen őket szívesen látják, bárhol is jelenjenek meg. Vendéglátóik ajándékot vagy viszontszolgálatot várnak el cserébe. A kéregető előtt azonban minden kapu bezárul, kivéve az igazak nagylelkűségét. E hajótörött kereskedőt abban bizakodva vezettem ide, hogy Klütonéosz herceg megszánja őt. S te kicsoda vagy, hogy nagylelkűségét bíráld, vagy hogy vendége nevét kívánjad tudni?
– Csak nyugalom, tiszteletreméltó sertéspásztor! – avatkozott bele Klütonéosz. – Ne törődj az ilyen ízetlen tréfálkozással. Ha pedig te, Antinoosz, a kéregetőnek szelnél egy kevés húst és kenyeret, megkérném atyámat, hogy számládból majd vonja le azt.
– Nem teszek én ilyesmit.
– Ezt a választ vártam – mondta Klütonéosz. – Minden Phókaia-beli egyforma: habár annyira is telve volna étellel-itallal, hogy az életét kellene féltenie, s egy kéregető esedeznék a tányérján levő maradékért, ő inkább meghal, miközben újabb falat húst gyömöszöl le a torkán, semhogy a szegény fickót megmentené az éhhaláltól.
– Vigyázz, Klütonéosz! – bömbölte Antinoosz. – Ha annyit adnék neki, amennyit szeretnék, kezdve ezzel – és egy lábzsámolyt halászott ki az asztal alól és fenyegetően meglengette –, legalább három hónapig nem mozdulna többet.
A szikan és trójai kérők azonban hamarosan megtöltötték Aithón tarisznyáját, s ő biztonságban vissza is térhetett volna a helyére, ha Athéné nem sugalmazza neki, hogy újból próbára tegye Antinooszt.
– Nosza – kérte –, ebben a nagy gyülekezetben nem lehetsz, uram, az egyetlen szűkmarkú. Ruházatod és magatartásod tanúsága szerint egyike vagy itt a leggazdagabbaknak, és tőled kétszer annyit vártam, mint szomszédaidtól. Magam előkelő származású küproszi vagyok. Hét esztendővel ezelőtt több tucat rabszolgám volt, és mindama fényűzésben is részesültem, amit csak ember megkívánhat. Azokban a napokban a kéregetők csapatostul tódultak kapum elé, és ott soha senkit el nem utasítottak. Úgy tetszett azonban Zeusznak, hogy portyázó hadjáratra küldjön a déli tengerekre, s mielőtt egy hónap eltelt volna, fogoly gyanánt az egyiptomi Kanoposzban leltem magam, onnét pedig csak sok évi kegyetlen szenvedés után hajóztam hazafelé. Hogy továbbra is megalázzon, a Mennydörgő azt rendelte a szeleknek, hadd térítsenek ki utamból, süllyesszék el hajóm partjaitoknál, sántuljak meg, és így legyek kénytelen ajtóról ajtóra kéregetni.
– Hát csakugyan azért küldte ránk Zeusz azt az istencsapását, hogy bűzével elűzzön bennünket? – kiáltotta mérgesen Antinoosz. – Vissza a küszöbre, kutya, vagy majd én adok neked Küproszt és Egyiptomot!
– Bocsáss meg, uram, ha fényes ruházatodból helytelenül következtettem nagylelkűségedre – vonult vissza lassan Aithón. – Az arcolvasásban jártas szakmabeli koldus aligha követ el ilyen hibát. Az tudta volna, hogy te még saját rabszolgáid egyikének sem adsz soha egy csipetnyivel is több sót. Én azonban kezdő vagyok e nyomorú mesterségben.
Antinooszt szíven döfték a szavak. Felkapta a zsámolyt, és Aithón felé hajította. El is találta a vállán, ő azonban, mint aki legyet kerget el, csak megrándult egy kissé, és ismét elfoglalta helyét a küszöbön. Onnét viszont beszédet mondott.
– Kiváló elümaisz férfiak, kérlek, figyeljetek rám! Aki saját tulajdonát védelmezi, vagy megtámad egy ellenséges várost, elvárhat néhány ütést. Ez a mindennapi munkához tartozik. De még soha úgy meg nem aláztak, mint ma! A valaha jobb napokat látott nemesember eléggé gyűlöletesnek érzi már azt is, ha kenyeret kell kéregetnie, hát még ha ehhez durvaság és verés is járul. Ha van olümposzi isten, aki bosszúra érdemesít egy kéregetőt, most őt hívom segítségül!
– Ülj ott, és egyél csendben, gazfickó – bömbölt rá Antinoosz –, hacsak nem akarod, hogy lábadnál fogva vonszoljanak ki a palotából és elevenen megnyúzzanak.
Tiltakozás moraja követte az udvariatlan fenyegetést, és egy Amphinómosz nevű fiatal trójai, ugyanaz, aki Klütonéoszt vadkanvadászatra hívta, keresztülment az udvaron, és Antinoosz szemébe mondta:
– Uram, helytelenül cselekedtél, amikor vendéghez vágtad a zsámolyt. Gondold csak el, hátha isten rejtőzik öltözete mögött? Azt mondják, hogy az istenek be-bejárják a földet, hogy lássák, vajon kellően viselkednek-e annak lakói. Egykor Zeusz maga látogatott el Árkádiába, hogy meggyőződjék, igazak-e az emberekről hozzá eljutott hírek, és miután úgy találta, hogy nincs bennük túlzás, büntetésül özönvizet bocsátott a földre.
– Újabb özön borítja el ezt az udvart, mégpedig vérőzön, uraim – vetette közbe Halitherszész –, ha nem változtattok viselkedéseteken.
Miután pedig anyám meghallotta, hogy a kéregetőt ért oktalan sérelemmel házunk jóhírét így bemocskolták, utálkozva kiáltott fel:
– Ö, ha imáim meghallgatást nyernének, holnap ilyenkorra kevesen maradnának belőlük!
Ezután pedig leleményes üzenetet küldött Eumaiosznak, és a rabszolga nyilvánosság előtt a következőképpen adta azt át neki:
– Tiszteletreméltó kondás! A sok földet bejárt kéregetővel, akivel te barátságot kötöttél, egyik vendégünk durva módon bánt. Ő azonban talán hallott valamit Láódamász fiamról. Jöjjön be hát a trónterembe, hogy kérdéseket intézzek hozzá.
Ez egyrészt ürügyül szolgált arra, hogy egyedül beszélhessen Aithónnal – hiszen kitalálta, hogy ő az a kéregető, akit neki említettem –, másrészt látszólagos megnyugtatásul Eurümakhosznak, hogy a gyilkosság tekintetében Eurükleia befogta a száját.
Eumaiosz továbbadta Aithónnak az üzenetet.
– A királyné bizonyára elhatározta – tette hozzá. –, hogy meleg tunikát és köpenyt juttat neked, még ha nincsenek is számára biztos híreid. Mindig szívesen lát a palotában nemes születésű, bár balsorsűzte embereket.
– Véletlenül azonban – kapta föl ügyesen a végszót Aithón – hallottam némi híresztelést, mely szerint Láodamászt valahol belső Krétán látták volna. A királynő el tudja dönteni, hogy ez így igaz-e vagy sem, mert én magam az ifjú herceggel sohasem találkoztam. Kérd meg őt mégis, hogy fékezze türelmetlenségét. Büszke leszek, ha a lakoma végeztével elébe járulhatok, de jelenleg biztonságosabbnak érzem ezt a küszöböt. Ha átmerészkedem a csarnokon, ki tudja, nem támadnak-e rám a nemesurak nemcsak zsámollyal, de karddal is? Itt viszont nem vagyok sem a csarnokban, sem odakünt.
– Ahogy tetszik – szólt Eumaiosz. – Asszonyom bizonyára elnézi a késedelmet. – Majd Klütonéoszhpz fordult. – Hercegem, vissza kell térnem a kondához. Vigyázz magadra. Kívánsz-e még valamit tőlem?
– Igen, tiszteletreméltó kondás! – válaszolt Klütonéosz emelt hangon. – Kora reggel le kell terelned a kondában még megmaradt legkövérebb hízóidat, mert holnap húgom, Nauszikaá hercegnő koronát tesz annak fejére, akihez férjhez kíván menni. Ez lesz minden napok között a legszebb. És kerülj el Philoétiosz lakóháza felé, s közöld vele, hogy tereljen ide nyolc hízott üszőt. Az istenek vezéreljenek.
Ez a kijelentés, melyben Klütonéosz és én megegyeztünk, óriási izgalmat keltett a társaságban. Klütonéosz azonban egykedvűen üldögélt, és a feléje zsibongó kérdésekre mindegyre csak így válaszolt:
– Ki tudja, melyikőtöket választja majd a néném! Éjszakáját ama nagy istennővel való tanácskozásnak szenteli, akinek szolgálatában áll.
Jóllehet a napvilágból már egy óránál is kevesebb volt, és szokásuk szerint a kérők az alkony leszálltakor azonnal távoztak, a lakoma még messze volt a befejezéstől.
Egy Arnaiosz nevű korinthoszi származású hivatásos koldus lakozott abban az időben Drepanonban. Az alkalmi munkás elnevezésével illette magát. A piacon kóborolt ide-oda, s könnyű módozatok után lesett, hogy megtömhesse a gyomrát. Hajlandó volt disznókra vigyázni, hogy be ne tévedjenek a templomba, kutyákra, lovakra ügyelni, szerelmes leveleket kézbesíteni, úgy tenni, mint aki a fogásnál segédkezik, amikor a halászhajók befutnak, a tapsot vezetni, mikor valaki nyilvánosság előtt fellépett – mintha mindez csak annyi lett volna, mint egyenesen kiköpni, vagy (bocsánat) szemtelen csattanással egyet szellenteni. Az írosz nevet ragasztották rá, ami a szivárvány, az istenek hírhozója s írisz nevének hímnemű alakja, s ő .volt a város tréfáinak céltáblája. Most aztán Antinoosz a tréfa kedvéért elküldte hozzá a szolgáját azzal az üzenettel, hogy egy másik kéregető egész zsákkal szerzett magának pompás élelmet a palotában, és hogy a kérők nagyon jó véleménnyel vannak róla. Irosz döngő léptekkel vonult be – nagytermetű, noha hájas és lomha alak volt – azzal a céllal, hogy elkergeti Aithónt.
– Pusztulj arról a küszöbről, lusta gazfickó! – üvöltötte. – Jelenléted itt mindenkit zavar. Nem érted meg, hogy Antinoosz úr miért tagadta meg tőled az ételt? Azért, mert ő az én pártfogóm, ismer engem, és bízik bennem.
– Nem sértettelek meg soha, idegen – felelte Aithón –, nem is irigylem, akárki is kívánna bármi alamizsnát vetni neked, ha olyan szerencsétlen vagy, akárcsak én. A küszöbön mindkettőnknek jut hely. Maradj hát békén, másként még bajod eshetik.
– Bajom eshetik-e? – kiáltotta Irosz éles fejhangon.
– Szeretném tudni, kinek a keze révén? Az öklömre nézz, s lehetőleg kerüld is el, ha azokat a fehér fogaidat a szádban szeretnéd megőrizni! Micsoda? Elfogadod a kihívást? Akkor tűrd fel rongyaidat, állj elő, és küzdj meg velem.
– Készen állok, hogy szétmorzsoljalak, ha az életet olyan kevésre becsülöd – mondta ernyedten Aithón.
Antinooszt majd felvétette az öröm, amiért ilyen jelenetet sikerült rendeznie.
– Ide, barátaim! Birkózás! Verseny! Ez mindenen túltesz! Mulattatásunkra az istenek különleges közjátékot rendeznek. A küproszi és Irosz ökölvívásra hívták ki egymást. Biztosítalak, érdemesebb ezt a küzdelmét végignézni, mint a ma reggeli birkózást. Csináljunk kört! Gyorsan!
Phókaia-beli csatlósai talpra ugrottak, és körbefogták kettejüket.
– Mi legyen a díj? – kérdezte Antinoosz. – Azoknak a töltött kecskebendőknek egyikét javaslom, melyek most a tűzön pirulnak, s hozzá a kizárólagosságot a csarnokban való kéregetésre.
Mindenki elfogadta a javaslatot, csupán Aithón kiáltott közbe:
– Uraim! Noha békés ember vagyok, sokat megtennék, hogy elnyerjem a díjat, így hát én is beleegyezem. Csupán Antinoosz őurasága esküdjék meg, hogy megóvja a küzdelem tisztaságát. Nem szeretném, ha csatlósainak bármelyike is fellökne vagy megakasztana, miközben végzek ezzel a hájtömeggel.
– Zeuszra esküszöm – mosolygott Antinoosz –, hogyha társaim valamelyike is beleavatkozik Irosz küzdelmébe, félholtra verem őket.
– Ugyanaz érvényes reám is – vágott közbe Klütonéosz. – Én vagyok itt a házigazda, s amit kimondok, az úgy van.
Aithón szorosra vonta rongyait, és állást foglalt Irosszal szemben. Ez annyira megrémült, hogy a szolgáknak kellett őt a szorítóba vonszolniuk. Aithónban két gondolat küzdött: kiverje-e belőle a lelket egyetlen csapással, vagy csupán leüsse. Végül is a szelídebb eljárást választotta (főleg az emberöléssel járó sok kellemetlenség és költség miatt, bármi jelentéktelen is az áldozat) – meglendítette tehát bal öklét, jobbjával bevitt egy lengő ütést, Iroszt állkapcson találta, s az úgy esett össze, mint a leterített ökör. Vérét és fogait köpdöste, és kínjában a földet rugdalta. Aithón lábánál fogva keresztülráncigálta a küszöbön, s a külső udvar legközelebbi falához támasztotta.
– Ülj le ide, és ne engedd be a kutyákat és a disznókat – mondta. – És kérlek, többé ne játszd a kolduskirályt, mert szétzúzom az arcod másik felét is.
Gunyoros tetszésnyilvánítások közepette sántikált előre, hogy Antinoosz kezéből átvegye a kecskebendőt. Amphinómosz őszinte szerencsekívánatait fejezte ki, é& aranyserlegből ivott egészségére.
– Jó szerencsédre, idegen! – mondta hangosan. – És hogy hamar hivatást cserélj.
Aithón felé nyújtotta a serleget, ez pedig bizonyos szánalommal pillantott reá.
– Neked pedig azt kívánom, uram – mondotta halk hangon –, hogy társaságot cserélj. Szavad nyílt, a szíved meleg. De életed rövid lesz, hacsak nem figyelsz kívánságomra.
– Jövendőmondó lennél?
– Tapasztalt ember vagyok, ami körülbelül ugyanaz. A játékok idején pedig olyan híresztelést hallottam, mintha a király úton volna hazafelé.
– .De hiszen holnap Nauszikaá hercegnő kihirdeti, döntését.
– Holnap esetleg túl késő már. Mi lesz, ha a király ma este megjő?
Aithón ivott a serlegből, majd italáldozatot öntött Mentor bácsi árnya tiszteletére. Amphinómosz odébb ment, és komoran rázogatta a fejét. Aithón abban reménykedett, hogy lesz elég esze felfogni célzásai értelmét.
Hirtelen morajjal az egész társaság felemelkedett. Édesanyám jelent meg a főbejáratnál, és csendre intő kézzel ott megállt. Édesanyámat mindenki szereti, vagy tiszteli, a legtöbben félnek tőle. Keveset beszél, és ritkán cselekszik, de ha megteszi, bölcs dolog figyelni rá.
– Uraim! – kezdte. – Közismerten türelmes és engedékeny vagyok. Mostanáig úgy gondoltam rátok, mint egy csapat felelőtlen fiúra, és rakoncátlan viselkedéseteket abban a bizonyosságban tűrtem, hogy az okozott károkat talán mégis helyrehozzátok. Bizonyos gaztetteket mégsem tűrhetek el. Megengedhetetlen például, hogy bántalmazzatok egy kéregetőt, aki élelemért jön a palotába. Klütonéosz, miért haboztál kidobni azt a férfiút, aki a zsámolyt elhajította?
– Nem volt hozzá erőm és hatalmam, anyám! – védekezett Klütonéosz. – A jelenlévők közül senki sem támogatott volna.
– Az istenek azonban igen, fiam – felelte anyám. – Ennyit bizonyára te is tudsz, nemde? Még egy dolog van, uraim! Lányom úgy döntött, hogy holnap megnevezi azt, akihez feleségül akar menni, de roppantul tévedtek, ha azt hiszitek, hogy ezek az előkészületek teljesen egyoldalúak. Mint Nauszikaá anyjának igyekeznem kell, hogy bőkezű lakomában legyen része. A hagyomány és szokás szerint a kérőknek kell saját sertéseikkel, ürüikkel és marháikkal leendő apósuknál megjelenniük, nem pedig napról napra ingyen étkezést elvárniuk. Ezenkívül gazdag ajándékokat illik felajánlaniuk, így hát késedelem nélkül küldjétek szolgáitokat az ajándékok után, ha pedig valaki szolga nélkül jeleni volna meg itt, maga induljon értük. Ezután majd leányomnak bemutatom az ajándékokat és a ajándékozók jegyzékét. Túlságosan felhevült állapototok, valamint a toronyablaknál való , megjelenésekor kevéssel előbb feléje szórt sértéseitek veszik el a hercegnő kedvét attól, hogy egyelőre ismét mutatkozzék közöttetek.
Halk zúgolódással mindnyájan engedelmeskedtek, és félórával később anyám az elképzelhető legszebb menyasszonyi ajándékok gyűjteményével rendelkezett. Az Antinooszé hosszú bíborvörös vászonból készült köntös volt, melyet tizenkét, különféle állatokat és madarakat ábrázoló arany kapocs fogott egybe. Az Eurümakhoszé a Ktimené által mohón áhított borostyánkő és arany nyakék. Voltak ott még gyöngyből való fülönfüggők, elefántcsont fésűk, arany párták, agáttal kirakott ezüst karperecek és – Amphinómosz ajándékaként – egy, kígyópikkelyeket utánzó figyelemre méltó öv. Anyám méltósággal mindent megköszönt nekik, majd visszatért a házba, mire a kérők énekbe és táncba kezdtek, majd boröntőt játszottak.
A sötétedés is még ennél találta őket. Így hát Klütonéosz háromlábú serpenyők után küldött. Ezeket kéthárom szolgáló hozta be és táplálta száraz fenyőforgáccsal nevetgélés és tréfálkozás közben.
– Nem fiatal nőknek való ez a hely – mondta Aithón feléjük bicegve. – Bízzátok csak rám ezt a dolgot, s. menjetek vissza úrnőtökhöz az emeletre.
A lányok egyike Melantho volt.
– Oktatni merészelsz engem, undorító vén koldusfajzat? – kiáltotta. – Úgy látszik fejedbe szállt a bor. Tisztulj innét tüstént, és tedd szabaddá a helyet uraid számára.
– Beszámoljak rólad a királynénak, mikor elébe járulok? – kérdezte Aithón.
Melantho megrettent, -és a többi lánnyal együtt tovaillant. Ez felbosszantotta Eurümakhoszt, aki a kertbe akarta őt vinni magával.
– Hé, te ember – szólította meg. – Mi volna, ha megfogadnálak árkolási és csemeteültetési munkára? Mit szólsz hozzá? Elég erősnek látszol mezei munkára. Vagy pedig a koldulás kevésbé fárasztó módja a kenyérkeresetnek?
– Eurümakhosz uraság. – viszonozta Aithón –, boldog lennék, ha egy napon kihívhatnálak arató- vagy szántóversenyre. Jól tudom, ki fáradna el hamarább. Vagy éppúgy kihívnálak, hogy küzdjünk meg egymás oldalán egy ezred Phoinikia-beli zsoldossal, s utána számoljuk össze a holttesteket. Azt is tudom, melyikünk ölne meg többet. Te, Eurümakhosz uram, kérkedsz és erőszakoskodsz, de csak azért véled magad kiváló férfinak, mert bátorságodat nem tették még próbára.
Eurümakhoszt elfutotta a méreg.
– Úgy látszik, azt hiszed, hogy amiért leütötted azt a szószátyár Iroszt, úgy beszélhetsz velem, mint rabszolgákkal szokás. Vedd, ez a tied!
Egy zsámolyt röpített Aithón feje irányában. Aithón félreugrott, a lövedék pedig Pontonooszt, a pohárnokot találta, aki éppen Amphinómosz serlegét akarta megtölteni. A pohárnok nyögve esett össze, a kancsó kihullott a kezéből, miközben a szikanok és trójaiak haragosan ócsárolták Eurümakhoszt, amiért egy koldussal civódik és tönkreteszi az esti mulatságot. Aithón kitűnően járt el, mert nevetségessé tette a cselszövény két vezérét és rést ütött a többiek egységén.
– Uraim – verte most meg a földet dárdája végével Klütonéosz –, elég volt! A gyülekezet féktelenné válik. Javaslom, induljatok valamennyien haza, hogy a bor gőzét az álom kiverje fejetekből. Holnap van a döntő nap, és józanul kell szembenéznünk vele.
– Nagyon bölcs indítvány – helyeselt Amphinómosz. – Búcsúpoharamat emelem mindenkire. Igyunk barátságunkra, a hosszú életre, és öntsünk italáldozatot Klütonéosz herceg csodálatraméltó, bár szerencsétlen nagybátyja árnyának tiszteletére.
Ez megtörtént. A kérők aztán tántorogva távoztak a sötét úton lefelé.
Virágok és fuvolák nélkül
Klütonéosz és Aithón kettesben maradt a sötétedő udvarban.
– Jer, Klütonéosz öcséin – mondta Aithón –, el kell távolítanunk ezeket a falra aggatott fegyvereket. Abban nem akadályozhatjuk meg a kérőket, hogy kardot ne hozzanak magukkal, de a kard csupán közelharcban használható, és remélem sikerül elkerülnünk a kézitusát. Ha gerelyre, dárdára, pajzsra tesznek szert, előnyünket már az első meglepetés után elveszítjük.
– Mi lesz a sisakokkal?
– Mennek a többivel. Gyanút keltene, ha semmi egyebet nem hagyunk itt, csupán a sisakokat.
– Gyanú mindenképpen támad, hacsak talán azt nem jelenteném be, hogy anyám parancsára távolítottuk el a fegyvereket „mint óvóintézkedését a vérontás elkerülésére, amennyiben Nauszikaá választása megbocsátható féltékenykedést keltene”.
– A mese elég hatásos is lenne. De azt hiszem, hogy jobb volna, ha holnap kora reggel néhány asszony mintegy menyegzői előkészületül meszelni kezdené a falakat. Mikor meszelnek, a fegyvereket mindig leszedik.
– Mindjárt utasítom Eurükleiát. – Mikor pedig Eurükleia az udvarba lépett, így folytatta: – Dajkám, azt javaslom, hogy menyegző előtt meszeljük ki ezeket az árkádokat. A fegyvereket tehát le kell szednünk. Azok is alapos tisztogatásra szorulnak, de mindenképpen jó, ha nincsenek kézügyben. Mint az este is, néném kérői megint összecivódhatnak, és még kipróbálják egymáson őket.
– Hát tőlem csak próbálják az undok teremtések! De ne kezdj most tenni-venni késő éjszaka idején. Ideküldöm a lányokat segíteni.
– A lányokat? -Nem! Értékes fegyvereket nem lehet rájuk bízni. Odaadtam sisakomat Melanthónak, hogy fényesítse ki, persze a földre ejtette, és behorpasztotta. De nem is szeretem, ha szolgák lábatlankodnak körülöttem, amikor olyasmit csinálok, ami az ő dolguk volna. Azt akarom hát, hogy amíg a fegyvereket átcipelem a raktárba, reteszeljétek el a női lakosztály bejáratát.
– Sötét van a folyosón.
– Ez a koldus majd világít a fáklyával. Viszontszolgálattal tartozik a neki juttatott élelemért. Add, kérlek, a raktár kulcsát.
– El ne, f éledd visszaadni, fiam!
Eurükleia kizárta a lányokat. Aithón és Klütonéosz pedig leszedte a gerelyekből, dárdákból, pajzsokból és sisakokból álló egész gyűjteményt, és átcipelte a folyosón. Kemény munka volt, mert váratlan kalóztámadás esetére az egész ház felszerelésére elegendő fegyvert tartottunk kéznél. Eurükleia megvárta, amíg befejezik, majd Klütonéosz elindult, hogy Argoszt éjszakára ólba zárja. Eurükleia visszahúzta az ajtó reteszét, és előhívta a lányokat. Megparancsolta, hogy takarítsák el a lakoma maradványait, söpörjék fel a padlót és töröljék le az asztalokat. Anyám sohasem engedte meg, hogy az asztalok reggelig úgy maradjanak, bármilyen későn is távoztak a vendégek. Maga jött le felügyelni, és székét a szokott helyére tétette – oda, ahol a kecskebendőket sütötték.
Parancsára Eurükleia megszámolta az ivóedényeket, és rájött, hogy hiányzik a két legszebb aranyserleg – az a kettő, amely Leiokrítosz és Ktészipposz előtt állott. Anyám alig láthatóan elmosolyodott.
– Úgy látszik -. mondta –, Leiokrítosz és Ktészipposz úgy döntött, hogy valószínűleg egyiküket sem választják vőmül. A serleget zálogként akarják kezükben tartani, míg a menyegzői ajándékot vissza nem kapják. Bizony, roppant körültekintő nemesurak ezek!
Melantho észrevette a parázstartókból hamut lapátolgató és a parazsat új tüzelővel élesztő Aithónt. Felkapott egy lángoló fáklyát, és fenyegetően kiáltott rá:
– Még mindig itt vagy, hogy bosszants és sértegess minket? Tisztulj innét, gazfickó, ha nem akarod magad megperzselt farral az utcán találni.
Anyám sarkon fordult.
– Azonnal dobd el azt a fáklyát, te lotyó! – kiáltott rá haraggal –, mert mindjárt a te hátsórészed perzselődik meg. – Majd Aithónhoz fordult: – Nem te vagy-e az, aki eltűnt fiamról hírt hoztál?
– Csupán híresztelést, királyné – felelte alázatosan Aithón –, s azt is csak a te fülednek szántam. Ezek a lányok itt esetleg kiszínezve adnák tovább menyednek, és soha nem bocsátanám meg magamnak, ha fölösleges reményt keltenék benne. Senki se tévesszen össze olyan emberrel, aki haszonszerzésből hazugságot kohol. Még. akkor se, ha éhezném...
– Jer, Eurükleia – szakította félbe anyám –, hozd ide azt a támlás padot, és terítsd le báránybőrrel bölcs vendégem számára. Aztán küldd ide Nauszikaá hercegnőt, sőt Klütonéosz herceget is. Szeretném, ha hallanák a híreszteléseket, és eldöntenék, van-e bennük vajon valóság. De senki mást ne hívj! Úgy látszik, a szolgálók végeztek is már. Jó éjszakát hát, leányok, ágyba veletek! Jó éjt, Eurükleia! – tette még hozzá hirtelen.
Nemsokára mind a négyen a tűzhely körül ültünk. Ritkán éreztem magam ennyire kényelmetlenül. Mindannyian arra vártunk, hogy anyám megszólaljon. Ő egy idő múltán csak ennyit kérdett Aithóntól:
– Szóval semmi híred Láodamász fiamról?
– Semmi, királyné, annak kivételével, amit fiadtól és~ lányodtól felcsipegettem. Bocsásd meg, kérlek, e cselfogásomat azért, hogy négyszemközt szólhassak veled, s engedd meg, hogy rokonodként vehessek részt gyászodban.
– Ki vagy?
– Atyám tarrhai nemesember. Anyám Erinna unokahúgod, akit kalózok raboltak el.
Anyám sokáig méregette őt. Végre feléje nyújtotta kezét.
– Megvan nálad a családi alsó ajak – mondta. – Nauszikaá lányomnál is megtalálható. Talán ezért is kedvel: saját arcát látja a tiedben, és természetesen csodálja is. Minthogy pedig ez a vonás nyugodt célratörést jelképez, reméljük, nincs ellenedre, hogy feleségül vedd őt. Aithón olyan vörös lett, mint a kettébehasított gránátalma. Az én arcom meg elsápadt, gondolom. A váratlan javaslat rettenetesen hatott rám. Ha anyámon kívül akárki más teszi, foggal, körömmel esem neki.
– Királyné, rokon, prófétanő – felelte Aithón, miután néhányat nyelt –, hacsak nem tréfálsz velem, hogyan köszönjem ezt meg? Valóban, szívem úgy talál a szívéhez, mint ajka az enyémhez: csupán szerencsénk különböző. Mióta szemem első ízben pihent meg a bűbájos Nauszikaán, alig gondoltam egyébre, mint hogyan tüntessem el a különbséget az ő gazdagsága és saját rongyaim között.
– Aithón – mondta anyám gyöngéden –, mindig számíthatsz jóindulatomra és támogatásomra. Ennek ára •az, hogy bosszút álljunk Láodamász és Mentor árnyaiért.
– Saját rokonaim ők – felelte Aithón. – Mivel pedig Krétai nevelést kaptam, halálos végéig viszem a vérbosszút.
Krétáról mesélt nekünk, mely a tenger széltében-hosszában a leggyönyörűbb és a legsűrűbben lakott sziget. Nem kevesebb mint kilencven városa van. Öt különböző népfaj lakja, és mind a saját nyelvét beszéli: az akhájok, a pelaszgok, a phoinikiai eredetű Küdónia-beliek, a dórok a maguk három nemzetségével, akik ennek megfelelően Demetert, Apollónt és Héraklészt imádják, és a Tarrhabeli valódi krétaiak. Drepanon, mondta Aithón, nyugati fekvésénél, tengeri hírnevénél, magas falainál és termékeny talajánál fogva ellenállhatatlanul Tarrhára emlékeztet. Tarrha városa volt az, büszkélkedett Aithón, ahová a gyermek Apollón és Artemisz jöttek megtisztulni, miután megölték Pűthót, a sárkányt, ki anyjukat, Létót akarta elpusztítani. A tarrhaiak ezeknek az istenségeknek tiszteletére művelték évszázadok óta az íjászatot, melynek elismert mesterei.
– És te? – kérdezte anyám.
– Mihelyest fegyvert öltöttem, Apollón szolgálatába álltam – felelte Aithón. – A beavatottak bizonyos szertartások közben varjútövissel tisztítottak meg, majd szaruból készült íjat adtak a kezembe. Azt a feladatot kaptam, hogy lőjek át tizenkét sorba helyezett kettős harcibárd visszagörbülő éle között, majd hogy nyílvesszőm fúrja át egy surranó kígyó torkát. Mindkettő lehetetlen feladatnak tetszik, a beavatott azonban Apollón nevében hibátlanul véghez viszi. – Klütonéosz ámulata láttán Aithón ezt is megmagyarázta. – A be nem avatott az eszében bizakodik. Tekintettel van az íj erősségére, a nyílvessző súlyára, a szélre, a fény játékára, mely megtéveszti a távolságot felbecsülő pillantást, a célba vett tárgy sebességére és irányára. Esze segélyével azonban csak közönséges célpontot talál el. A beavatott azonban a legkisebb és leggyorsabb céltárgyba is beletalál, mert nem eszét használja, hanem a halhatatlan Apollón sugallata segíti.
– Még mindig nem értem.
– Dobtál-e már ijedtedben követ a reád rohanó vad molosszosz kutya felé, és találtad-e el pontosan az orrán? Ha igen, valamely isten lakozott benned. . . Egyszer Ghaza közelében húsz filiszteus rohant el századunk arcvonala előtt, hogy bekerítsenek. Sietségemben eltévesztettem vezetőjüket. De Apollónhoz fohászkodtam, és a fennmaradó tizenkilencet egymásután lenyilaztam, pedig a rohanó páncélos ember nem könnyű célpont.
Mindnyájan hitetlenkedve pillantottunk rá, ő azonban zavartalannak látszott.
– Bár azt mondják, hogy minden krétai füllent – folytatta –, ki merte valaha is vitatni mesteríjász voltunkat?
Hosszú csend következett, s azt végre anyám törte meg.
– Itt a lefekvés ideje, gyermekeim – mondotta. – Nem akarom hallani, hogy hármasban mit terveztetek ki, kívánom azonban, hogy házunk becsületére és szeretett árnyaink megelégedésére történjék. Számodra, Aithón, összecsukható kerevetet, takarókat, lepedőt és lúdtollal tömött párnát küldetek mindjárt.
– Köszönöm, királyném. Megszoktam azonban a kemény fekvőhelyet, és minden ilyen figyelmesség feltűnést keltene.
– Végy legalább lábfürdőt.
– Ha Eurükleia elkészítené...
– Eurükleia azt teszi, amit parancsolnak. Jó éjt. Jer Nauszikaá!
Bementünk a lakásba. Eurükleia méccsel világított Klütonéosznak az ágyig, rendesen összehajtogatta helyette a tunikáját, majd visszatért, hogy megmossa Aithón lábát. Majdnem egy óra hosszat beszélgettek rólam, és Aithón megnyerte Eurükleia szívét.
– Drágám – tört be hálószobámba roppant izgalommal –, Aithón egyáltalán nem koldus, hanem álruhás krétai nemesember, s hozzá nagyon derék és tehetséges. Hozzám intézett bizalmas kérdései azt mutatják, hogy őrülten szerelmes beléd. Ö, vajha csak elfogadott kérőid egyike lenne! Attól félek, a király soha nem adná beleegyezését egy ilyen házassághoz, még ha saját érzelmeid ezt is...
Itt félbeszakította magát, és gyöngéden rám mosolygott.
Elég kellemetlen volt, amikor Klütonéosz és Mentor bácsi elhatározta, hogy Aithónhoz ad feleségül. Még kellemetlenebb, mikor anyám rájött, hogy szeretem és azt nyilvánosan ki is jelentette. Midőn azonban Eurükleia is ebben a hangnemben kezdett beszélni, majd megfulladtam a méregtől.
– Remélem, dajka – förmedtem rá –, hogy bármilyenek voltak is a kérdések, kitérő válaszokat adtál ennek a krétai kalandornak. Kezdesz megfeledkezni helyzetedről. Rabszolgák egymás között latolgathatják uraik ügyét-baját – ki akadályozhatja meg ebben őket? –, de tiszta elvetemültség, ha idegeneknek bizalmas benső ügyeket árulnak el.
– Szívecském, hát így kell beszélni azzal az öreg asszonnyal, aki a térdén ringatott, aki felszárította könnyeidet, amikor orra buktál, aki megtanított százszorszépfüzért kötni? Semmi olyat nem mondtam ennek a remek krétainak, amit ne akartál volna tudomására hozni. Különben is lábmosás közben egyszerre fölismertem, hogy édesanyád rokonságából való. Valamennyinek egyformán magas lábfeje és hosszú második lábujja van. Gondold csak meg: kiderül, hogy a szegény Erinna fia! Gyakran elmeséltem, hogyan rabolták el őt. Évekbe került, amíg kihevertem a csapást és a bánatot. Aithón az unokafivéred, gyermekem. Figyeld csak meg az alsó ajkát!
– A varjuké legyen az alsó ajka! – kiáltottam. Aztán mikor láttam, mennyire megsebeztem érzéseit, nyaka köré fontom a karomat, és szipogni kezdtem. – Ö, dajkám, olyan nyomorult vagyok. Hozzámehetek-e valaha is? Hogy a kérőket megbékítsem és megmentsem házunkat a romlástól, megígértem, hogy megnevezem jövendőbelimet. Ők azon vannak, hogy a menyegzőt holnap este meg kell ünnepelni. Hacsak valamely isteni közbenjárás folytán apám addig nem tér haza, hogyan teljesedhetnék be szívem kívánsága?
Eurükleia meg veregette a vállam, és a hajamat simogatta.
– Miért ne jelentenéd ki, hogy őt választod férjedül?
– Ne beszélj butaságot. Soha bele nem egyeznének.
– Akkor hát, szívem, amit Médeia cselekedett Drepanében, azt kell tenned most Drepanonban.
Homlokomat ráncoltam.
– Tavalyelőtt nyáron adta elő Démodokosz az Aranygyapjút – sürgetett Eurükleia –, bizonyára emlékszel még reá.
– Ö, drága Eurükleia, az istennő szól hervadt ajkaddal! Persze! Pontosan ezt kell tenni!
A történet így hangzik:
Mikor Médeia lászón kíséretében elmenekült Kolkhiszból, menedéket Drepanéban lelt, ahol Alkinoosz volt a király. Az üldözésére küldött kolkhiszi hajóhad parancsnoka azt követelte, hogy adják ki őt is, az aranygyapjút is, amelyet lászónnal kettesben raboltak el. Alkinoosz a válaszadást másnapra halasztotta. Ekkor Arété királyné, aki megsajnálta Médeiát, arra kérte férjét, venné figyelembe a Médeiára váró kegyetlen halált, ha visszavinnék Kolkhiszba. Alkinoosz azt felelte, hogy nem ígérhet semmit, de érdemében dönti el a kérdést. Mindazonáltal Arété meggyőzte őt, hogy így foglalja össze Médeia szökésének törvényes következményeit: „Ha Médeia még szűz, akkor vissza kell térnie Kolkhiszba. Ha nem, lászón mellett maradhat.” Arété sietve megrendezte a szerelmesek frigyét a Makrisz Barlangjában, mikor pedig másnap reggel Alkinoosz kihirdette az ítéletét, ők már férj és feleség voltak. A kolkhisziak erre megvétően tovavitorláztak lászón és Médeia viszont tovább mentek Korinthoszba, s annak királya és királynője lettek.
Suttogás és meztelen talpak sustorgása hallatszott a folyosón. Eurükleia bosszúsan emelkedett föl.
– Mi az? – kérdeztem.
– Gondolom, Melantho és szajha társnői rendeznek találkát szeretőikkel. Hallottam, hogy miután pihenni tértél, a főkapu gerendáit titokban félrehúzták. Az étkező udvaron át akarnak a kertbe jutni, mert a mellékbejáraton nem csupán keresztrúd, de lakat is van.
– Mit akarsz csinálni?
– Rajtafogom őket. S megkérem a királynét, holnap korbácsoltassa véresre valamennyit.
– Nem! Bízd azt rám, Eurükleia. Még rád támadnának.
Kilopóztam a hálóból, és észrevétlen távolságból követtem a lányokat le a lépcsőn. Éppen akkor érkeztem az étkező udvarba, amikor az utolsó is eltűnt a kertben. Akkor becsuktam és elreteszeltem mögöttük a kaput. Hirtelen tűzfény lobbant fel. Aithón vetett néhány száraz szilánkot és fenyőforgácsot a tűzre.
– Állj meg, ahol vagy, ha nem akarod, hogy betörjem a koponyád! – suttogta. Felém szökkent, és megcsóválta súlyos dorongját.
Elnevettem magamat. Aithón is nevetett, és megragadta mindkét kezemet.
– Milyen szép vagy a tűz fényénél! – mondotta.
– Igen, a tűzfény kegyesebb a nap fényénél. – egyeztem vele. – De miért juttatod eszembe sápadt arcszínemet és szabálytalan vonásaimat? •
– A tűz okozta erős árnyék – magyarázta zavartalanul – kiemeli orrod és arccsontod finom vonalát...
– Amely annyira hasonlít a tiédre – mondtam, és kiszabadítottam a kezemet.
– Hogy beszédünk tárgyán változtassunk, kicsoda lépett ki az ajtón? – kérdezte.
– Egy csapat hóbortos fehérnép, élükön Melanthóval, aki olyan goromba volt hozzád. Udvarlóik a fák tövében várakoznak. Nem tudom elképzelni, mi jót remélnek ezzel a viselkedésükkel. Udvarlóik esetleg megígérték, hogy ágyasként ismerik el őket, és birtokunk kiosztásakor tartásdíjat rendelnek számukra, vagy pedig ha készséges tanítványnak mutatkoznak a szerelem művészetében, szent kéjhölgyek gyanánt fogadják be őket Aphrodité templomába. Tiszteletre méltó mesterség ez, és kezdőknek kétségtelenül izgalmas is. De az évek telnek-múlnak, és bizonyára vágyakozva gondolnak majd a szövőszékre, a guzsalyra, a seprűre.
– Nem tudtam elaludni. Úgy forgolódtam marhabőr nyoszolyámon, mint a tűzön piruló kecskebendő.
– Aggódsz a holnapi nap miatt? Tapasztalt harcosnak hittelek pedig.
– A holnapi csatára gondolsz? Ó, nem amiatt. Mióta a tervet megállapítottuk, nem is gondoltam rá többet, bár csak az istenek tudják, mihez kezdünk, ha győzelmet: arattunk! Az a benyomásom, hogy vagy el kell menekülnünk az országból, vagy szembe kell szállnunk az egész elümaisz haderővel! De ki bánja? Miattad nem tudok aludni, hercegnő! Azt hihetned, hogy csupán elméletileg szónokoltam Reithrónnál, amikor szépségedet dicsértem. Csakugyan volt is valami erőltetett a szavam járásában, hiszen a szónoklat nyilvános, és nem bensőséges tulajdonságokkal bír. Mégis szerelem volt az első látásra, csupán szolgálóid jelenléte és saját félelmem, hogy felbosszantalak, akadályozott meg annak oly szenvedélyes kinyilvánításában, mint ahogyan most teszem. Kedvesem, te vagy szemem fénye, szívemben a vér, tüdőmben a lélegzet.
Erős karját körém fonta, de én ellöktem, s nem hagytam kétséget afelől, hogy ezt komolyan is gondolom.
– A nevem nem Melantho – lihegtem –, hanem Nauszikaá.
– Parancsolj velem.
– Akkor eredj föl azon a lépcsőn a toronyszobába, ahol Klütonéosz alszik, hívd le ide.
– Miért?
– Hívd csak ide!
Klütonéosz hamarosan lebotorkázott. Gyermekesen dörzsölgette a szemét, és egyáltalán nem volt elragadtatva, amiért a nehéz nap után fölébresztettük álmából. Az ő korában levő fiúknak annyi alvás kell, amennyi csak beléjük fér.
– Öcsém – mondtam –, Aithón és én ma éjszaka egybekelünk. Vállalod-e, hogy kiadj engem?
– Ilyen sietséggel, néném? – hökkent meg.
– Ilyen sietséggel. Nem, még nem csábított el, ha ez járna az eszedben.
– De az eljegyzés, a menyasszony-váltság?
– Adja oda neked tarisznyáját, benne a még langyos kecskebendővel. Ez minden vagyona. Egy kérő sem adhat többet annál, mint amivel bír.
– És a menyegzői ruha?
– Hadd viselje a halott legjobb köntösét. Éppen illik rá, a halott árnyának pedig hízelegni fog ez. Most pedig, öcsém, elég az ellenvetésből. Az általam felhozható egyetlen elfogadható ok, amiért a kérők egyikét sem választom, csak az lehet, ha már férjnél vagyok. Ha pedig egyszer férjhez mentem, akkor nincs ürügy további ittmaradásukra.
– S apám mit szól ehhez, mit gondolsz?
– Ha Aithón győzelemre vezet bennünket, örömmel fogadja. Ha veszít, senkinek sem tehetnek szemrehányást az esküvőért, mert mindnyájan halottak leszünk, te és Aithón a kérők kezétől, én a sajátomtól.
– De anyánk? Bizonyos vagy, hogy beleegyezik? Bár mitsem kívánok jobban, mint hogy téged Aithón menyasszonyának lássalak, mégsem mernék szembeszállni vele.
– Nem tagadhatja meg beleegyezését, ha Aithón annak fejében javasolja az azonnali esküvőt, hogy megmenti az országot.
Anyánk azonban némán állott az ajtóban Eurükleia mellett, s végighallgatta a társalgás legnagyobb részét.
– Klütonéosz – mondta –, ébreszd föl az embereket az áldozati udvaron. Parancsold meg nekik, hogy hozzák elő a megszokott engesztelő áldozatot Hérának, Artemisznek és a Moiráknak. Nem szükséges megmondanod nekik, hogy miért van szükség az állatokra. Csipkebokorfáklyánk – az van még egy-kettő a toronyban. Virágok és hasonlók? Nem: a holtak tisztelete tiltja, hogy három nap leforgása előtt használatba vehessük őket. Cukrozott birs akad még egy doboznyi az éléskamrában. A Nimfák Forrásából szerettem volna engesztelő vizet meríteni. De nem számít, később is megengesztelhetjük őket. Egyelőre saját forrásvizünk is megteszi.
– És Ktimené? – kérdezte Klütonéosz.
Mindig csak Ktimené. Persze, rá aligha bízhatjuk a titkot. De nem ébred-e föl vajon á jövés-menéstől, a Moiráknak áldozott sertések visításától, a menyegzői karénektől, bármily halkan is énekelnök?
Végül is úgy döntöttünk, hogy eljegyzési tanúnak kérjük föl. Felszaladtam hát az emeletre, és megkopogtattam hálószobája ajtaját. Nem felelt. Beléptem, és nevén szólítottam. Erre sem jött felelet. Óvatosan ágya felé indultam, és kinyújtott kézzel meg akartam érinteni a vállát. Az ágynemű még meleg-volt, de az ágyban senki sem feküdt. Mikor ismét leérkeztem, senki nem tudott más magyarázatot találni, mint hogy – bár szégyenletesnek látszik – Ktimené a szolgálókkal együtt ment le a kertbe ugyanolyan célból, mint ők. De nem volt időnk henye találgatásokra.
Eljegyzésünk anyám, Klütonéosz és Eurükleia jelenlétében atyám trónjának lábánál történt meg. Menyasszony-váltság fejében Aithón ünnepélyesen átnyújtotta Klütonéosznak a kecskebendőt tartalmazó kopott ócska tarisznyát, A lányok és a férfiszolgák tágra nyílt szemmel állottak körülöttünk. Olyan fogadalmak kíséretében eskettük hallgatásra őket, hogy inkább meghaltak volna, semmint megszegjék azokat. A személyzet a kapu mellett levő forrásból merített vízzel Aithónt is, engem is külön-külön szertartásosan meglocsolt. Majd esküvői ruhát adtak ránk, és zöld lombbal koszorúztak meg. Mit bántam, hogy menyasszonyi ruhám hátulján még egy jókora darab hímzés hiányzott? Klütonéosz sietve levágta az állatokat – a disznók visítását a járókelők a Mentorért végzett engesztelő áldozat zajának vehették –, én pedig Athénének szóló búcsú gyanánt megint egy fürt hajamat vetettem a tűzbe, hiszen szűzi papnője nem lehetek többé, noha most sem imádtam kevésbé, mint azelőtt. Aztán Aithónnal megosztottam a cukrozott birscikkelyt, melyet Aphrodité kedvéért fogyasztottunk el, majd a parázstartóknál meggyújtottuk a csipkebokorfáklyakat. Édességeket kínáltunk körbe, miközben a jelenlevők menyegzői himnuszokat énekeltek – persze halkan, olyan halkan, hogy nesz se hatoljon el a kertig. Majd mézes bort ittunk. Végül a szolgálók fáklyavilágnál az étkezőcsarnokba kísértek, megcsókoltak, és lábujjhegyen eltávoztak.
Mécsessel a kezében Aithón lépett be utánam, s egy parázstartó mellett bukkant rám reszketve. Megoldotta övemet, karjába kapott, és meztelenül fektetett végig azon a báránybőrökkel takart fehér ökörbőrön, amely ágyául szolgált.
Egyikünk sem beszélt. Sohasem sejtettem, hogy Aphrodité milyen ellenállhatatlanul erőszakos istennő, aki elveszi híveinek eszét, mert kínt és kéjt, szerelmet és gyűlöletet, örömet és dühöt kever össze a szenvedélyek lángolásában, mely minden szégyenkezést, minden elmúlt emléket és minden jövendő gondot megemészt. Mégis küzdöttem az istennő ellen, mert eszembe jutott a szegény bolondos Ktimené, és elhatároztam, hogy megóvom női büszkeségemet. Aithónnak nem szabad megtudnia, hogy az egész világon a legjobban őt szeretem, magamnál is jobban, minden létezőnél jobban – Athéné istennő kivételével, akihez némán erőért könyörögtem.
Szürkületkor magára hagytam Aithónt, és visszatértem a házba, hogy felébresszem Eurükleiát. Ő leszaladt, összeszedte Aithón menyegzői öltönyét, a tüskebokorfáklyák elszenesedett csonkjait és az ünnepség egyéb maradványait. Ennek végeztével odaállította a lányokat az árkádok meszelésére, amint már megegyeztünk. Ezalatt én ismét saját keskeny ágyamban késő délig aludtam, és az aranygyapjúról álmodtam. Aithón viszont nászágyunkban maradt, és rólam álmodott.
A bosszú napja
A reggel nyomasztó volt. Aithón a nálunk meszelőkefének használt szamárkórókötegek sustorgására és a lányok fojtott kacagására ébredt. Átment az áldozati udvarba, és halkan imádkozott a krétai Zeuszhoz: „Uram, a legszebb éjszaka után elérkezett a döntő nap. Kettőt engedj nekem: szerencsés szót attól, akivel elsőnek találkozom és szerencsehozó jelet az égből!”
Vajon elhiszitek-e? Alig mondta ki e szavakat, a felhőtlen kék égboltozat felől távoli mennydörgés hallatszott. Zajára szikéi rabszolganőink egyike, aki a súlyos kézimalmon búza és árpa keverékét darálta, felkapta fejét, és kimondta a szerencsés szavakat is. Ehhez el kell mondanom, hogy ez a mellbeteg asszony az utolsó volt egy hatos csapatból, és be kellett fejeznie a közvetlen virradat előtt raja kiosztott munkát. A többiek még egy szundításra már visszabújtak szalmazsákjaikra. Valamennyi szolgálónknak meg kell tennie alkalomadtán egy fordulót a kézimalomnál – kitűnő testgyakorlat ez, mint atyám mondja. „Lassú rabszolga az, és nemsokára beteg is lesz, aki napi izzadsággal nem távolítja el szervezetéből a rossz nedveket.” Apollón papjai viszont azt mondják: „Mindent mértékkel” – csakhogy mióta kérőim kínoznak bennünket, a szokatlan kenyérfogyasztás tízszer olyan hosszúra nyújtotta és sokkal fárasztóbbá tette a munkát a kézimalomnál, mint annak előtte. A szerencsés szavak viszont így hangzottak:
– Zeusz atyánk, ugyan kinek jelenti a mennydörgés jóváhagyásodat? Méghozzá tiszta égből! Vajon valamely bajba jutott nemes férfi imádkozott-e hozzád és talált kegyes kedvedben? Ha igen, akkor hallgass meg egy szegény szikéi rabszolganőt, és teljesítsd egyben az ő óhaját is! Könyörülő Zeusz, vess véget ma ennek a szemérmetlen lakmározásnak a palotában! A malom agyonőrli életemet és megszakasztja a derekamat. Bárcsak ezek a mohó kérők soha többé ne ehetnék a belőle hulló lisztet! Aithón szíve nagyot dobbant kebelében.
– Ijas Apollón! – imádkozott hangos szóval –, akinek szolgája vagyok, légy kegyes hozzám bosszúd ünnepén!
Ez volt ugyanis az isten győzelmének évfordulója Pűthó fölött, ezért választottuk saját bosszúállásunk napjául is.
Közben Klütonéosz elvette dárdáját a fegyvertartóról, és Argosszal a sarkában elindult Apollón nyilvános áldozati ünnepélyére. Eurükleia szorgalmasan meszeltetett a lányokkal. Mihelyt végeztek egy fallal, küldte is már őket vizet meríteni, a padokra bíbor abroszt teríteni, az asztalokat ivóedényekkel, kétfülű serlegekkel, fatányérokkal telerakni, és a padlóra frissen metszett borókafenyőt hinteni. Nemsokára Eumaiosz három ragyogó hízót terelt be, s szemben találta magát Philoétiosszal, aki egy ürüt és Hiéráról átszállított kövér kecskéket hajtott.
– Tiszteletreméltó barátom, a királyné látni óhajt – köszöntötte őt.
Philoétiosz éppen arra érkezett vissza, hogy Melantheusz ismét Aithónt szidalmazza.
– Még mindig itt vagy láb alatt, te bajcsináló? – -üvöltözött. – Nem koldultál-e elég élelmet tegnap, hogy ma is folytatnod kell? Ugyan hová dugod el az egészet? Ne mondd, hogy egyetlen éjjel felfaltad a teljes kecskebendőt a többi maradékkal együtt! Ide figyelj, fickó! Csak még valami rossz tréfa, és ökölre megyünk.
Úgy képzelem, hogy Irosznál keményebben ütök. Philoétiosz azonban közbelépett.
– Ez az ember a királyné védelme alatt áll – mondotta –, mert sikerült felvidítania őt a Láodamász hercegről hozott hírrel. Ha igaznak bizonyul, bajaink hamarosan véget érnek. A király és ő hamarosan elzavarja ezeket az átkozott gazembereket, és te is megkapod, amit érdemelsz, áruló!
Majd Aithónhoz lépett, és megszorította a kezét.
– Az én nevem Philoétiosz, szolgálatodra – mondta. Melantheusz kisomfordált az udvarból. Philoétiosz nem olyasvalaki volt, akivel ujjat kívánt volna húzni. Úgy egy órával később Klütonéosz érkezett meg a palotába, nyomában a kérőkkel, akik köpenyüket a padokra hajították, és nem késlekedtek az Eumaiosz és Philoétiosz odaterelte barmok feláldozásával. Mivel éhesek voltak, utasították szolgáikat, hogy a májakat, veséket, agyakat és hasonlókat velőscsontokra rakva süssék meg egy óriási vegyes rostonsült alakjában, ehhez pedig bort és jó sok kenyeret óhajtottak. Árpával, babbal, veteménnyel keverten sertéskörmök, az üszők patái és nyelvei bárányfejek és pacalszeletek rotyogtak két nagy fekete kondérban a tűzön. A fennmaradó húst gránátalmafa-nyársakon és ötágú pirítós-villákon sütögették. Eumaiosz, Philoétiosz és Melantheusz tevékenykedtek felszolgálók gyanánt, mert a többi szolga-még az istállókban és a kertben dolgozott. Az ebédidő nem érkezett még el.
– Kéregető, jer és ülj velem egy asztalhoz! – kiáltotta oda Klütonéosz Aithónnak. Asztalát a küszöbre, közvetlenül a főbejárat külső felén helyezték volt el, ahol a vörös kőből faragott ebek őrködnek. Klütonéosz aranyserleget töltött tele vörös borral Aithón számára, majd hangosan így folytatta: – Bízhatsz bennem, küproszi, hogy megvédelek minden sértés vagy bántalom ellen, bár e hívatlan vendégek olykor elfelejtik, hogy palotában, és nem falusi kocsmában lakomáznak, és úgy is viselkednek. Halljátok-e, uraim?
Majd intett Eumaiosznak, aki erre mindenki más előtt gőzölgő edényben Aithónnak kínálta a pörköltet. Megvető moraj támadt, melyet az eléggé kapatosan érkezett Antinoosz szakított félbe.
– Nos – mondta –, gondolom, egy kevéssé még el kell viselnünk Klütonéosz herceg hetvenkedését. Nem hinném ugyanis, hogy a Moirák nagyon hosszú életet mértek ki számára.
Ktészipposz pukkadozott nevettében.
– Bajtársak – kiáltott fel aztán –, a mi szabadalmazott koldusunknak már annyi ennivalót szolgáltak fel, amely egy kovácsmesterekkel tele műhely jóllakatására is elegendő. Mivel pedig Klütonéosz herceg előzékenységet tanúsít e kiváló idegen iránt, nem szándékozom hátrább maradni példája követésében, íme az én ajándékom! Ha pedig a struccéhoz hasonló gyomra nehezen emészthetőnek ítélné, akkor adja tovább Gorgőnak, a libapásztornak, vagy valamely más arra érdemes alacsony személynek.
Melantheusz levesestálat tartott eléje, ő kihalászta belőle az egyik üsző patáját – minthogy pedig forró volt, kesztyű gyanánt egyik legjobb bíbor térítőnket használta –, és azt Aithón felé hajította. Olyanfajta zord mosollyal az ajkán, aminő szarvat viselő férfiak Szardíniából behozott bronzképmásain látható, Aithón félrehajolt. A dobás őhelyette a falat találta. Klütonéosz dárdája után kapott.
– Szerencséd, Ktészipposz – tört ki –, hogy a pata elvétette a vendégemet! Ha kellő időben le nem hajlik, dárdám máris f elnyársalt volna, mint a szopós malacot. Türelmemnek is van határa, és ha tovább feszíted, megpattanhat. Bizonyára úgy határoztátok, hogy megöltök. Mégis vigyázzatok, mert előbb még közületek egyet-kettőt magammal viszek Hádészhez. Aigilaeusz uram, rajtam kívül te vagy itt a legnemesebb származású trójai, segítened kell a rend megőrzésében. Midőn a tanács arra jelölt ki, hogy a király távollétében helytartóként működj, vajon arra is felhatalmazott-e, hogy elnézd, amint a fiát sértegetik?
– Ktészipposz csak vidám kedvében van – felelte vigyorogva Aigilaeusz. – Ne is törődj goromba tréfáival.. hiszen azok csak élénk és nemes természetéről árulkodnak. Hadd emlékeztesselek, rokon, hogy a te személyes meghívásodra mulasztottunk el részt venni a város Apollón tiszteletére rendezett ünnepségén, és csupán a bevezető imáknál és áldozatoknál lehettünk jelen. Megígérted, hogy Nauszikaá hercegnő ma kereken kijelenti, kihez szándékozik férjhez menni, mint ahogyan jó néhány éve már sürgetjük őt ennek megtételére. Mihelyt ezt megteszi, a lakomák sora véget ér, és természetesén nem ismétlődhetnek még ezek a kellemetlen jelenetek, melyeket nálad nem kevésbé ítélek el, de amelyekért főleg téged tartalak felelősnek.
Kérőim közül csupán egy, a szikan Theoklümenosz vette észre, hogy az árkádok alatt semmi fegyver nem függ, sőt az egyetlen fal kimeszelése sem téveszthette meg őt. Kutató pillantást vetett Klütonéoszra, aki figyelmeztetőül dárdája végét kézmagasságnyira emelte a padlótól, és a mellékajtó felé mutatott. Theoklümenosz remegve emelkedett föl ülőhelyéről.
– Szemem elsötétült – mondta. – Az udvar árnyakkal telik meg, és a levegőben gyász hangjait hallom, Bocsássatok meg, bajtársak, ha itthagylak, és a piactéren Apollónhoz emelem szavamat.
Szaladva sietett át az udvaron. Mindenki csak bámult.
– Szavamra – csuklott egyet Antinoosz –, ez a legsikerültebb kifogás, amit valaha -is hallottam! Ilyesmivel takarózni, ha az asztalnál rájön a baja és összerondítja magát...
Felharsanó nevetés nyomta el visszataszító beszéde többi részét.
Egy ideig fel és alá jártam hálószobámban. Doliosz, a kertész Ktimenének a magas fűben elrejtett holttestébe botlott a gyümölcsös egyik sarkában, közel a dinnyetáblához. Megparancsoltam, hogy ne szóljon senkinek, a testet pedig hagyja ott, ahol van, s ezt azzal indokoltam, hogy mindaddig nem láthatunk a temetési szertartáshoz, amíg be nem jelentettem döntésemet. Egyből megmondhatom, hogy sosem tudtuk meg, ki és miért ölte meg Ktimenét. Teljes széltében metszették át a torkát, és látszott, hogy valaki a rejtekhelyre vonszolta. Saját véleményem szerint Ktimené szerelmi viszonnyal gyanúsította Melanthót Eurümakhosszal, ezért csatlakozott a lányok csoportjához, a félhomályban azonban ezek közül senki sem sejtette a kilétét. Így tehát követhette Melanthót, és midőn meggyőződött a gyanú alaposságáról, vagy saját maga vágta el a torkát, vagy pedig Eurümakhosz (aki gyilkosságtól soha nem riadt vissza) végzett vele. Végül is mindegy. A hajsza a borostyán nyakék után a szerelem nélküli Hádészig vitte le Ktimenét, hogy ott Láodamász bátyámhoz csatlakozzék.
A hír hűvös haraggal töltött el. Bementem az üres trónterembe, és közvetlenül a főbejárat mögött észrevétlen leültem egy székre, ahonnét mindent hallhattam.
Parancsom szerint Philoétiosz és Eumaiosz segítették Pontonooszt abban, hogy a serlegek és ivócsészék folyvást csordultig tele legyenek. Midőn a részeg kacagásokból végre nyilvánvaló lett, hogy itt a cselekvés ideje, kisurrantam, és Eurükleiát szólítottam.
– Eurükleia, a raktár kulcsát, kérlek! – mondtam. Velem jött, és jól emlékszem, hogy miután a szíjat leoldotta a csomóról, kizárta és felnyitotta az ajtót, a sarokvasak bosszúra szomjas élességgel csikorogtak – majdnem olyan hangosan, mint a szent bika, amely kerített legelőjén tilosba merészkedőket pillant meg. Ezt jó jel gyanánt értelmeztem. Döntő jelentőségű napokon az ember lehetőleg az isteni akarat valamennyi jelére figyel – vigyáznia kell azonban, hogy félre ne vezesse őt az a kétértelműség, melybe az églakók szándékaikat szeretik takargatni.
Felemeltem a Klütonéosz által ide rejtett tizennégy jól megtömött szikéi tegezt, megkerestem a ládát, mely a palotában űzött dobójáték érckorongjait tartalmazta, majd reszkető kezem a szeg felé nyújtottam, melyen az ősrégi rajzolatokkal díszített aranyosan csillogó, magas, hajlított tok függött. Most, hogy apja elhajózott Elba felé, szeretett barátnőm, Prokné, szerencsémre a palotába jött lakni – neki és Eurükleiának együttes erővel sikerült felemelniük a hosszú nehéz korongos ládát, miközben én az aranyos tokot és az ölnyi tegezt cipeltem. „Jertek!” – mondtam, és nagyon lassan, körül sem tekintve libasorban átlépdeltünk a néma tróntermen egyenesen a zsúfolt étkező udvarba. Az árkádok tetőzetét tartó főpillérnél maradtam állva, és legnagyobb meglepődésemre teljesen higgadtnak éreztem magamat.
A kérőket kellemesen lepte meg, hogy menyegzői viseletemben és virágkoszorúsan láttak – ez volt ugyanis a temetéstől számított harmadik nap –, ezért késük nyelével az asztalt verdestek, és vidám kiáltásokban törtek ki. Ezt, mielőtt letettem volna terhemet, könnyed főhajtással viszonoztam.
– Uraim – szóltam hozzájuk –, Klütonéosz herceg úgy határozott, hogy nem választ nekem olyan férjet, aki a királynak esetleg nem tetszenék, a választást tehát bölcsen reám bízta. Mivel ezt kellemetlen feladatnak találtam, Athéné istennőhöz fohászkodtam, aki az elmúlt éjjel megjelent álmomban, és a következőképpen beszélt: „Gyermekem, válaszd a legbiztosabb kezű és legélesebb szemű férfit mindazok közül, akik belső udvarotokban az asztal körül ülnek. Minthogy pedig holnap íjász Apollón ünnepe, jusson eszedbe Philoktétész íja!” Van-e ennél nyilvánvalóbb? Homérosz leírja, miként vívott nyílversenyt Lükia birtokáért íszandrosz és Hippolokhosz, és bár a díj itt kisebb, mégis, mint vetélytárs, szerelmemért száznál több előkelő férfi küzd érte.
E szavakat beretvaélesen ejtettem ki.
– Nem csupán unalmas volna – folytattam –, ha annyi vetélytárs vívna egyazon íj segélyével, de félnék az elsőség kérdésében támadó vitáktól is. Ezért a részvétel korlátozása céljából egyszerű ügyességi próbát eszeltem ki. Klütonéosz öcsém az udvaron át tizenkét pecket tűz ki sorban egymás mögött, és egyetlen kérő sem hajíthat el többet egyetlen korongnál. A legtávolabbi peckeket eltaláló három versenyzőnek áll jogában részt venni a nyilazó versengésben is. Ők majd a kercék élei közt röpítik ki nyilaikat. A rendelkezésünkre bocsátott íj családi örökség: ez Philoktétész íja, a leghíresebb hősi ereklye egész Szicíliában. Héraklész saját tulajdona volt, s akkor hagyományozta Philoktétészre, amikor Oita hegyén halotti máglyájára lépett. Ugyanezzel a fegyverrel sebezte meg Philoktétész Pariszt először kezén, majd jobb szemén – a trójai háború lényegében ezzel ért véget.
Beszédem jókora zűrzavart okozott, hiszen azt váriak, hogy az apám részéről elfogadott kérők közül választom majd ezt vagy amazt. Most azonban, ha a gyülekezet egységesen jóváhagyja az ügy eldöntésére részemről ajánlott módozatot, akkor az eredményt is támogatniuk kell, és kénytelenek változtatni a terveiken. A fiatalabbak viszont, akiknek menyasszonyi ajándéka nem volt különösebben szép, úgy látták, itt az alkalom helyzetük megjavítására, és teli torokból nyilvánították beleegyezésüket. Klütonéosz azonnal csákányt ragadott, és hosszú árkot húzott az udvar döngölt földjébe. Aztán annak mentén a peckeket három-három lépés távolságban egyenes sorban a földbe szúrta, és sarujával keményen megtaposta körülöttük a talajt. Végül vonalat húzott, ahonnét a kérőknek el kellett hajítaniuk a korongot.
– Kezdhetitek, uraim! – mondta, és visszalépdelt székéhez.
Antinoosz, jóllehet kapatos volt, ravasz ellenvetést gondolt ki. Emlékeztetett bennünket, hogy Apollón egykor véletlenségből koronggal ölte meg a gyermek Hüakinthoszt, és arra hivatkozott, hogy istenkísértés volna Apollón saját ünnepén nyilvános korongdobálást rendezni.
– Valamelyikünket Hüakinthosz végzete érné még utol. Nem értek azonban egyet azzal, hogy egy nyílverseny unalmas lehetne. Ami pedig az elsőbbséget illeti, kórformában versenyezhetünk érte úgy, hogy ennél a borosedénynél kezdjük, és a nap járása szerint folytatjuk, amint a bort is töltik. Jelek szerint elég nyílvesszőnk van. Cél gyanánt hadd függesszünk egy korongot ott az áldozati udvarra vezető ajtóra.
Ez annyit jelentett, hogy az övé és társaié lesznek az első lövések, és az előző nap temetési játékaiból ítélve, az egész versengés bohózattá fajul.
Klütonéosz elkeseredett tiltakozásom ellenére is hagyta, hogy kedve szerint tegyen. Kivette kezemből az aranyos tokot, felnyitotta annak csatjait, és tisztelettel elővette az íjat. Történetesen mindeddig sose láttam ezt az álltában embernyi magas, rettenetes külsejű fegyvert, és minden bizonnyal a valaha is élt legnagyobb krétai zerge kovácsolt bronzzal összeillesztett szarvpárjából készült. Mikor a raktárban járt, Aithón egyszer már megvizsgálta, és a pontos hosszúságnak megfelelő, a közönséges ívhúrnál pedig négyszerié erősebb, mindkét végén meghurkolt sodrott lenfonalat szerzett be hozzá.
Az élő zerge szarva bizonyos hajlékonysággal bír, az évek folyamán persze némileg megmerevedik, és évszázadok múlásával oly kemény lesz, mint a szarvasagancs.
Leodész jelentkezett elsőnek. Mint Zeusz ifjabb papja, ő vezette a most bemutatott áldozatokat, ennélfogva neki jutott a díszhely a roppant edény mellett, melyből a bort méregették. Mielőtt Eumaiosz a korong felerősítésével foglalkozott, Leodész felemelte az íjat.
– Hej, Philoétiosz – kiáltotta Klütonéosz –, reteszeld el kívülről azt az ajtót, valaki még váratlanul belép, és sebet kap!
Philoétiosz körülment a folyosón, és teljesítette a parancsot.
Leodész megállt a küszöbön, és nekigyürkőzött az íjnak, melyet kézzel-lábbal igyekezett felajzani, de csak a saját derekát sikerült megrándítania.
– Barátaim – nyögött fel –, legyőzött ez a betörhetetlen fegyver, és borban vagy marhahúsban tízet ajánlok egy ellen, hogy senki sem bír vele. Elég kemény ahhoz, hogy a legerősebb szívet is megszakassza. Nauszikaá hercegnő újabb tréfát űzött velünk..
Az íjat az ajtóhoz támasztotta, a nyilat melléje fektette, maga pedig lihegve foglalt ismét helyet.
– Micsoda esztelenség! – tett neki szemrehányást Antinoosz. – Ha Philoktétész fel tudta ajzani, leszármazottai is megtehetik, nemde? Sohase hittem abban a babonában, hogy a régi időkben nálunk erősebb és bátrabb emberek éltek. Az íj egy kissé merev, annyi az egész. Melegre és némi zsírozásra van szüksége. Na, és te holdvilágtalan éjszakán születtél – ezért anyádat hibáztasd –, s ennek folytán csuklódban és válladban nincs elegendő erő, továbbá ostáblán és boröntésen kívül más testgyakorlatot nem űzöl.. . Nagyon helyes, tartani szándékozom a fogadást: két bikaborjút és két boros edényt húsz ellenében, hogy véghezviszem a feladatot! Melantheusz, tégy a tűzhöz tepsiben disznóhájat melegedni. Ha megzsíroztuk az íj mindkét szárát, meglátjátok, mint nyeri vissza ruganyosságát. A kor merevít, a háj puhít.
Melantheusz engedelmeskedett, s ezt követőleg kéthárom Antinoosz-párti is sorjában megkísérelte az íjat felajzani, de a legcsekélyebb siker nélkül. Meg kell itt említenem, hogy az íjászat nem tartozik az elümaisz erényekhez. Kérőim legnagyobb részének kezében életében sem járt még harci íj. Időközben előre megbeszélt jelre Eumaiosz és Philoétiosz feltűnés nélkül eltávozott az oldalajtón. Eumaiosz a főkapuhoz sietett, ahol néhány hűséges lovászunk és kertészünk várakozó csapatával a fia állt őrt.
– Mikor csatazajt hallotok a csarnok felől – mondta neki –, támadjátok meg a kérők szolgáit, és űzzétek ki őket az áldozati udvarból. Csapjatok olyan lármát és dörömbölést, mintha egész hadsereg lennétek, és hallassatok fenyegető kiáltásokat a király nevében.
Philoétiosz Eurükleiához rohant.
– Zárd be a lányokat a szállásukon, és tartsd ott őket – mondotta.
Eumaiosz azután ugyanazon az ajtón tért vissza, ezt .azonban Philoétiosz egy keresztgerenda és néhány rőf bübloszi kötél segélyével kívülről bereteszelte, majd a tróntermen át ő is visszatért a csarnokba.
Most Eurümakhosz kapta ki Noémon kezéből az íjat, de jóllehet lassan körbeforgatta a tűz melegében, és jól megkente hájjal, ő sem ért el másoknál több sikert.
– Hádész átka legyen rajta! – kiáltotta. – Igaza van Leodésznek: bárki szívét vagy derekát megszakasztja.
Antinoosz felnevetett.
– Ha jobban meggondolom – nyújtotta el a szót –, Apollón ünnepén a nyíl felajzása még nagyobb hiba, mint a korongdobálás. Munkái idején Héraklész sok kiváló hőstett véghezvitelére használta ezt az íjat – íjászversenytársak lévén azonban, ő és Apollón mindegyre összetűztek. Sőt ellenségeskedésük egyszer nyilvános dulakodássá fajult, midőn a háromlábú széket Héraklész kirángatta Apollón papnője, Herophílé alól, és magával hurcolta, hogy saját jóshelyet alapítson. Zeusz atyánknak kellett villámával szétválasztania őket. Azt hiszem, Apollón maga merevítette meg ezt az íjat – talán mert bosszankodik, amiért nyilvános ünnepségeit odahagytuk. Halasszuk hát holnapra a versenyt, és engeszteljük meg az istent azoknak a kövér kecskéknek feláldozásával, amelyeket Philoétiosz terelt ide nekünk. A holnapi nap már nem bír különleges szentelt jelleggel, és a legkiválóbb fog győzni. .
Kegyes és találékony beszédéért Antinoosz nagy tapsot aratott. Azt hiszem, az volt a terve, hogy az íjat, mely most a főbejárattól némi távolságra egy báránybőrön hevert a tűz mellett, majd magával viszi, és másnap reggel nagy, de könnyebb íjjal cseréli ki.
– Apollón, Apollón, légy kegyes hozzánk! – kiáltotta.
Minden borosserleget és ivócsészét ismét színültig töltöttek, s valamennyien italáldozattal tisztelték meg az istent, mielőtt az edényt fenékig ürítették volna. Ekkor Aithón leborult, és átfogta Klütonéosz térdét.
– Kegyedet kérem, herceg! Ha hazatérek Küproszrai (vajha minél előbb!), barátaim és rokonaim megkérdezik: „Miket cselekedtél? Miket láttál?” Miután elmesélem majd kalandjaimat, amelyek Egyiptomban, Palesztinábani és Libüában értek, remélem, hogy még hozzáfűzhetem: „Azután utam Drepanonba vitt, ahol a phókiszi Philok- tétész híres íját őrzik, mely a trójai háborúnak is végét vetette. A királyfi elővette e csodát hajlított aranyos tokjából, melyre Héraklész hőstettei vannak kivésve, és megengedte, hogy magam is kipróbáljam.” Engedd meg, könyörgöm, hogy e reménység teljesülhessen – jóllehet, mivel sok vitéz barátodhoz hasonlóan nem vagyok phókiszi származású, az íj felajzása talán meghaladja erőmet.
Ez volt a jel egy színlelt összetűzésre köztem és Klütonéosz között. Mikor megadja Aithónnak a kért kegyet, nekem feléje kellett fordulnom és így szólanom: „Miért hagyod, hogy ezt a szent ereklyét egy koldus piszkos ujja mocskolja be? Viszályt akarsz előidézni? Tedd vissza azonnal az íjat a tokba, és zárd el a raktárba!” Erre Klütonéosznak a következőt kellett kiáltania: „Minden jogom megvan, hogy arra bízzam az íjat, akire akarom, és zokon veszem közbeavatkozásodat. Eredj a lakosztályodba, nézz a dolgod után, s arra vigyázz, hogy a lányok is azt tegyék. Mai feladatodat elvégezted, itt pedig én vagyok az úr. Eumaiosz, hozd ide az íjat!”
Eléggé meggyőzően mondhattuk szerepünket, mert nagy nevetés támadt, ami orkánná erősödött, amikor Eumaiosz tétovázva felvette az íjat, és az udvaron át Klütonéoszhoz vitte. Klütonéosz színlelt megvetéssel nyújtotta át Aithónnak.
Toppantottam egyet, és kirohantam, s mintegy mérgemben bevágtam magam mögött az ajtót.
– Valakinek a szemét ma éjjel kikaparják – gúnyolódott Ktészipposz –, hadd lássék, ki az úrnő a palotában!
Aithón szeretettel fogta meg az íjat, mérlegelte és megforgatta, mintha ősi kidolgozását bámulná. Titokban Apollónhoz és Héraklészhez fohászkodott, arra kérte őket, hogy hagyjanak fel vitájukkal, s együttesen vezéreljék nyílvesszőit. A kérők egymást taszigálták, és vigyorogtak.
– Jelek szerint ért az íjakhoz – talán gyűjti őket a vén csavargó. Vagy talán íjkészítő műhelyt akar nyitni.
– Uraim – mondta szelíden Aithón –, milyen csodálatos íj ez felajzatlanul is. De mennyivel csodálatosabb, midőn felhúrozzák.
Felvette a len-ideget, majd gyors parancsoló mozdulattal megragadta az íj szarvát, lassan és erőlködés nélkül meghajlította, mígnem a hurok a rovátkába csusszant. Mindössze annyi fáradságába került, mintha egy zenész feszített volna lantjára új húrt. Majd hátradőlt, hüvelykjével megpengette az ideget, hogy az fecskecsicsergéshez hasonló hangot adott, aztán a nyílvessző után nyúlt, és szinte célzás nélkül süvöltve röpítette az udvaron át a kapura szegzett korong irányába. Pontosan a cél közepébe talált, a nyíl pedig keresztülhatolt a vastag tölgyfadeszkán. Aithón, könnyed nevetéssel fordult Klütonéoszhoz.
– Hercegem, én ragaszkodom nénéd ígéretéhez. Az íjat felhúroztam, a feketébe találtam, így tehát én vagyok a férje. Elismered-e igényem jogosságát?
– Nyilván elismerem.
– Helyes. Most pedig más célt kell eltalálnom. A jelenlevők közül valaki áruló módon meggyilkolta nemzetségem egy tagját, a nemes Mentort. Azért jöttem, hogy megbosszuljam: szemet szemért, fogat fogért. Antinoosz, készülj a halálra!
Antinoosz éppen egy kétfülű kancsót emelt ajkához, amikor a nyílvessző egyenest ádámcsutkájába hatolt és a nyakszirtjén jött ki hátul, összeesett. Keze-lába görcsösen rángatózott. Feldöntötte az asztalt, melyről a kenyér és hús a padlóra szóródott. Orrából-szájából sugárban ömlött a vér, és telefröcskölte a drága étkeket.
A rémület kiáltása harsant végig az árkádok alatt, Aithón azonban már a második vesszőt is az íjra helyezte, s bárki ellenszegülőt lelőni készen várakozott. Eurümakhosz vadul pillantott végig az árkádok falán, s hirtelen rájött, hogy a fegyverek s pajzsok hiányoznak. Gyorsan összeszedte magát.
– Barátaim – kiáltott hangos szóval –, ez a küproszi mesternyilazó, és legalább négyet-ötöt megöl közülünk, mielőtt letepernök. És azt sem tagadhatjuk, hogy a vérbosszú értelmében jogában állott lelőnie Antinooszt. Továbbá, ha a hercegnő beleegyezik, hogy ennek az idegennek a felesége legyen, mi ne álljunk útjába, hanem széledjünk haza valamennyien, hiszen maga Athéné istennő rendelte el e vetélkedést.
Beleegyező és tiltakozó kiáltások hangzottak vegyesen.
– Uraim – szólt aztán Klütonéosz –, kérlek, hallgassatok meg. Antinoosz azért halt meg, mivel meggyilkolta Mentor bácsimat, akit a király távolléte idejére helytartóvá nevezett ki. Köztetek azonban még két nyilvánvaló gyilkos tartózkodik. Az első Eurümakhosz, aki ledöfte Láodamász bátyámat – és ez volt mindeme bajok kezdete –, majd testét a tengerbe süllyesztette, amint bátyám lelke a királynénak azt elpanaszolta. A második: Ktészipposz, aki abban a gyilkosságban bűnös, amelyért Haliosz bátyámat jogtalanul száműzték, vagyis egy halász gyomrának barbár felmetszésében. Noha a két gyilkos bármelyike váltságdíjul ajánlaná egész örökségét, az sem volna elegendő a házunknak okozott kárért. Uraim, kötözzétek meg haladéktalanul, és hurcoljátok a tanács elébe őket, így megmenekültök a vérontás felelősségének vádja alól, mely az árkádok alatt tartózkodók mindenikének feje fölött lebeg. Jer, Aigilaeusz, jer Leodész, jer Amphinómosz – úgy fordulok hozzátok, mint az apám ellen szított lázadás három legbékésebb résztvevőjéhez –, mit szóltok ehhez?
Nem feleltek.
– Jól van hát, barátaim! – harsogta ismét Eurümakhosz. – Elutasítja ajánlatunkat, és lázadással vádol, ami ha bebizonyosul, főbenjáró vétek, öljük meg hát minden áron, és ezzel végeztünk a dologgal! Kard ki, pajzsul az asztalokat használjátok!
Karddal a kézben Aithónnak szökkent, a nyíl azonban jobb mellbimbóján találta, összeesett, és zuhantában asztalokat, székeket rántott magával.
– Most pedig Ktészipposzt! – kiáltotta Klütonéosz.
– Halálával véget is vethetünk az öldöklésnek.
De már késő volt. Amphinómosz, mint Eurümakhosz első unokafivére, nem tudta bosszúvágyát elfojtani. Szorosan a fal mentén Aithón felé szaladt, aki Ktészipposzt kereste tekintetével, és fedetlenül hagyta hátát. Klütonéosz azonban közeledni látta, és feléje hajította dárdáját. Amphinómosz a dárdával testében elzuhant, a fegyvertelenül maradt Klütonéosz azonban attól való féltében, hogy karddal végeznek vele, nem mert előre rohanni dárdája visszaszerzése végett.
– Tartsd föl őket, amíg dárdát, sisakot, pajzsot hozok!
– mondta tölcsért formálva kezéből fojtott hangon Aithón fülébe.
Eumaioszt magával vonszolva a főbe járó felé rohant. Az asztalok közt tört utat magának, ahol a beszeszelt kérők civakodtak, mert némelyek együttes rohamra buzdították barátaikat Aithón ellen, mások viszont megadást javasoltak. Philoétiosz követte őket.
– Ki óhajt még a Tartaroszba jutni? – kiáltotta bele Aithón a zsivajba. – És ki még a Sztüx partjaira? Csak tessék, uraim! Itt a bolondok lehetősége a végső kimúlásra! De akinek kedves az élete, az maradjon húsz lépésnyire Philoktétész íjától. Az kerülje az oldalsó ajtót.
Általános visszavonulás kezdődött az udvaron át, és a döntés talán a megadás mellett szólt volna, ha Eumaiosz fia, akit a zaj beavatkozásra késztetett, az áldozati udvarban meg nem támadja a kérők szolgáit.
– Jó hír! – üvöltötte. – Látták a király hajóját. Rövidesen kiköt, és mindenkin bosszút áll.
Noémon, akit féltékenysége majdnem megőrjített, mikor látta, hogy Aithónnak sikerül az íj felhúrozása, és így férjem gyanánt ismerik el, összeterelte bajtársait.
– El vagyunk veszve! – kiáltotta. – A király nem tesz majd különbséget bűnös és ártatlan között, hanem lázadókként köttet fel valamennyiünket. Gyorsan le kell győznünk ezt a magányos íjászt, még ha vesszőitől néhányan el is hullnak. Akkor aztán azzal fenyegetjük meg őket, hogy felgyújtjuk a palotát, ha csak a király bűnbocsánatot nem ad. Kapjon fel mindenki egy asztalt, és mikor azt számolom, hogy „Egy, kettő, három!”, rárohanunk!
Noémon azonban csak kettőig számolhatott, mert nyitott száját nyíl fúrta át, és ő örökre elnémult. Dárdákkal és pajzsokkal Klütonéosz és Eumaiosz is megérkezett, s állást foglaltak Aithón mindkét oldalán. Philoétiosz teljes fegyverzetben az oldalajtó őrizetére rohant. Klütonéosz még egy bátor kísérletet tett az öldöklés elkerülésére.
– Ez számotokra az utolsó lehetőség, uraim – kiáltotta. – Ha elmulasztjátok, tizennégy tele tegez Haliosz bátyám átkaival feltollazott nyílvessző vár itt, hogy lesújtson rátok, mint a kutyákra. Tegyétek kezeteket fejetekre, úgy lépjetek egyenként elém, és hagyjátok magatokat megkötözni. Ktészipposz kivételével mindenkinek szabadságot ígérünk.
– Soha – üvöltötte Ktészipposz. Leodész azonban felemelte kecses kezét.
– Barátaim – mondta –, a harc egyenlőtlen, és amíg Ktészipposz életben van, gyilkost rejtegetünk magunk között. Megadásra szólítalak fel mindnyájatokat, mert mihelyt meghalunk, vége a szerelemnek, becsületnek és a világ minden gyönyörűségének.
Aigilaeusz Melantheusszal tanácskozott, aki vállalkozott, hogy megszerzi az oly kétségbeejtően szükségelt fegyvereket. Fel is ment a toronyba, kiugrott az utcára nyíló elsőemeleti ablakon, és a konyha bejáratához szaladt. Berohant, átküzdötte magát egy sor folyosón egészen a raktárig, ahol leánya és annak esztelen társnői segédkeztek neki nagy csomó dárda, gerely és pajzs kivonszolásában. Mindezt aztán a toronyhoz hurcolták, ott pedig Aigilaeusz felvonta az ablakon át, hogy a nemzetségéhez tartozók között szétossza. Hamarosan tizenkét fegyveres trójai ajkán harsant fel, hogy „Nem adjuk meg magunkat!” – és pajzsot pajzs mellé feszítve állottak csatasorba.
Klütonéosz mellét verte dühében.
– A zárban feledtem a raktár kulcsát! – kiáltotta. – Melantheusz pedig megkerülte a házat. Siess, Eumaiosz, gátold meg, hogy többet is hozzon! Te is, Philoétiosz! Aithónnal együtt tartjuk az ajtót, amíg visszajöttök.
Philoétiosz és Eumaiosz berohant a házba, és akkor csípték el Melantheuszt, amikor másodszorra hatolt be a raktárba. Ráugrottak, földre döntötték, kezét-lábat gúzsba kötötték egy darab kötél .segélyével, melynek szabad végét keresztüldobták a gerendán, s úgy húzták vele magasba. A kötél végét egy oszlophoz erősítették, majd rálakatolták az ajtót, zsebretették a kulcsot, és visszatértek az udvarba. Melantheusz tehetetlenül lógázott a kötélen.
Aithónt aggodalom fogta el. Arra számított, hogy olyan jelentős veszteséget okoz az ellenségnek, amiért az kénytelen megadni magát. Ehelyett azonban Aigilaeusz kiáltotta oda neki:
– Küproszi, tedd félre azt az íjat. Ha megadod magad, esküszöm, hogy megkímélem az életedet, és arany ajándékok kíséretében juttatlak vissza szigetedre. Ha tovább harcolsz, veszve vagy.
Most különös dolog történt. Fecske röppent be az árkádok alá, körülszárnyalta Aithónt, és csicseregve pihent meg feje fölött a szemöldökfán. Aithón, aki néha rendelkezik azzal az adománnyal, hogy ért a madarak nyelvén, felismerte Mentor szellemét, aki Athéné nevében győzedelmet ígért neki.
Az ellenség az udvaron át közeledett. Gyors egymásutánban Aithón hármukat is megsebezte a lábán. Ordítottak fájdalmukban, és eldobták fegyverüket. Mindazonáltal a trójaiak pajzs-fala mögé meghúzódott Phókaiabeli kardvívók egyre előbb tódultak. Egyetlen sorozatban dárdák is röpültek az ajtó védői felé. Valamennyi célt tévesztett, mialatt Aithón nyilai és a viszonzásul eldobott dárdák három ellenséget terítettek le, köztük Démoptolémoszt is. Ez azonban nem törte meg a rohamot. Az ellenfelek tovább törtettek előre. Philoétiosznak kedvezett a jó szerencse, dárdájával gyomron találta és megölte Ktészipposzt.
– Ez a fizetség az üsző patájáért – ordította. Kétségbeesett közelharcban Aithón puszta ököllel mért ütést Aigilaeuszra, és szétzúzta halántékát. Klütonéosz Leiokrítoszt döfte át. Az ellenség megingott. Aithón krétai diadalkiáltást hallatott, erre futásnak eredtek. Leodész, aki legtöbb kérőmnél becsületesebben viselkedett, kísérletet tett a megadásra, és. átkarolta Aithón térdét.
– Késő! – kiáltotta Aithón, és azzal a karddal ütötte le a fejét, mely az elébb Aigilaeusz kezéből hullott ki.
Ha Prokné nincs mellettem, aligha tudtam volna elviselni az izgalmat. Szükségben nincs neki párja. Egész idő alatt ablakomból nyújtogattuk nyakunkat kifelé. Az árkádok teteje meggátolt abban, hogy Aithónt és Klütonéoszt láthassuk, sőt azt sem tudtuk, vajon élnek-e még, sértetlenek-e? Midőn azonban két bajnokunk életnagyságban átrohant a nyitott udvaron, Proknéval együtt hálát adtunk Athénének teljes győzelmünkért. És azt figyeltük, amint most már a halottak kardhüvelyéből kirángatott pengék segélyével könyörtelenül végeznek a kérőkkel.
– Nincs kegyelem! – kiáltotta Aithón.
Szívem hirtelen elszorult, mert a húsz-harminc nyomorult, részeg, tehetetlen férfi között megpillantottam Phémioszt, a dalnokot. Lantja a vállán átvetve függött, s ő a félelemtől tébolyodottan verdeste az oldalajtót. Nyilván azért akart erre menekülni, hogy a nagy oltárnál keressen menedéket. Minthogy azonban nem lelt kivezető útra, vadul nézett maga köré, és engem pillantott meg.
– Ments meg, hercegnő! – kiáltotta éles hangon. -• Hét nemzedéknyi átkot hoz erre a házra, ha Apollón saját ünnepén gyilkolják meg benne Homérosz egyik fiát!
Igaza volt. Kiabáltam Klütonéosznak és Aithónnak, hogy kíméljék Phémioszt. Klütonéosz akaratosan rázta meg a fejét. Aithón felém se pillantott. Kimásztam az ablakon, lecsuszamodtam az árkádok tetőzetén, és négykézláb az udvarra pottyantam. Noémon holtteste fékezte esésemet, összeszedtem, magamat. Phémiosz elé ugrottam, és szélesre táVtam a karom. Aithón vérszomjtól részegen rohant felénk.
– Aithón, vigyázz!
Ezúttal azonban kiáltásom megtörte a rajta uralkodó varázst. Kardját, pajzsát elhajította, lábamhoz borult, s úgy bálványozott, mintha istennő volnék. A többi három folytatta rettenetes feladatát: a menekvők űzőbe vételét és a sebesültek torkának átmetszését.
Homérosz leányai
Óriási szerencse járt kezünkre nem csupán abban, hogy megkíméltük Phémiósz életét, de hogy megmenekültünk attól a becstelenségtől is, amit Medónnak, a hírnöknek megölése jelentett. volna, hiszen ez esetleg védő istenének, Hermésznek soha nem szűnő gyűlöletét idézte volna reánk. Medón abba az ökörbőrbe burkolózott, amely nászágyul szolgált Aithónnak és nekem, és egy berakásos ülőpad romjai alatt hevert. Klütonéosz fölismerte a szárnyas sarukat, és kiszabadította Medónt, aki nevelője volt, és mindig szívélyesen bánt vele. Így hát Phémiosszal együtt átkísértük az áldozati udvarba, ahol a nagy oltár, tövében kuporogtak, amíg mi az árkádokat és a tornyot kutattuk át bujkáló szökevények után, de egyet sem leltünk. A legutolsónak egy Elpenór nevű maradt életben, aki a szeszt kialudni a torony tetejére húzódott. Amidőn meghallotta a mieink kiáltozását a lépcsőn felfelé, ijedtében talpra ugrott, a falon keresztül az utca kövezetére bukott, és szörnyethalt.
Úgy látszott tehát, hogy száztizenkét kérőm mindenikét sikerült lenyomoznunk – kivéve a bölcs Theoklümenoszt, ezt a holttestek megszámlálásakor állapítottuk meg.- Pontonooszt, mert átpártolt az ellenséghez, szintén utolérte a vég. Nehéz volt elhinnem, hogy a mieink nem sebesültek meg számos helyen, sisakjuktól sarujukig annyira tele voltak fröcskölve vérrel. Mégis valamennyien sértetlennek bizonyultak – ha nem számítjuk Klütonéosz felhorzsolt csuklóját és Eumaiosz felsértett vállát. A tetemek halomban hevertek, mint a hálóból a fövényre ürített halak, de a nap kegyetlen sugaraiban még csak nem is tátogtak.
– Nos, mi figyelmeztettük őket – mondtam, és megvető fintorral toltam előre egadi alsó ajkam. – Több ízben is figyelmeztettük őket.
Mi egyebet mondhattam volna? De hiszen anyám még tegnap is ugyanezeket a szavakat használta, amikor a kis Télegonosz és két játszótársa egyszer addig bosszantották Argoszt, amíg az beleharapott a lábukba. Haragosan elnevettem magam az ide nem illő kijelentésre. Klütonéosz is elnevette magát, majd Aithón is csatlakozott hozzánk, s nemsokára valamennyien úgy kacagtunk, mint a hisztériás lányok, és álünnepélyességgel ismételgettük: „Nos, több ízben is figyelmeztettük őket.”
Megvizsgáltam az udvarban körös-körül heverő törött székeket, padokat és asztalokat, a széjjelszórt ételt, a bemocskolt bíbor térítőket, az elnyúlt tetemeket.
– Meg kell kérnünk Eurükleiát – mondtam –, hogy néhány szolgálót küldjön ide. Ezt a helyet ki kell takarítani.
Emiatt ismét harsogó, lihegő csuklásokkal kellett nevetnünk.
– Talán azt is be kellene vallanunk, hogy egy-két dolgot összetörtünk – tette hozzá Klütonéosz két lélegzetvétel között. Ez minden idők legsikerültebb tréfájának tetszett, noha ma már nem hangzik olyan mulatságosnak.
Végre összeszedtem magamat, és anyám keresésére indultam. Most az egyszer nem dolgozott, és arcán könnyek csorogtak alá.
– Szegény bolondos fiúk – mondta. – Sohasem tudták, mikor kell megállni. És jó fele részük házvmk híve volt, ez a nagy kár. Az a baj, hogy nem volt modoruk, de hát manapság alig rendelkezik valaki jó modorral. Mindenkinél inkább az anyjukat hibáztatom ezért.
– Mit kezdjünk Melanthóval és azzal a néhány másik lánnyal, aki előhozta a fegyvereket, édesanyám?
– Kérdezd meg a nevüket Eurükleiától, mikor pedig felsöpörték az árkádokat és lemosták a bútort, legjobb lesz, ha Klütonéosz elviszi valamerre és felkoncolja őket. Semmi értelmét sem látom, hogy tovább éljenek.
– Persze eladhatnék őket Phoinikiában a rabszolgapiacon.
– Szerető atyád pontosan ugyanígy beszélt volna, hogy lágyszívűségét kereskedelmi érdek mögé rejtse. Nem, gyermekem: a férfiak azért haltak meg, hogy kiengeszteljék bátyád és nagybátyád szellemét. Ezeknek a nőknek azért kell meghalniuk, hogy Ktimené szellemét engeszteljék ki. Királyi igazságosztást gyakorlunk mi itt.
Eumaiosz és Philoétiosz a raktárba ment, hogy lebocsássa Melantheuszt és éles késsel darabokra szabdalja. Elsőnek az orrát metszették le, aztán a fülét, majd kezét és lábát, míg csak úgy meg nem nyestek, mint az almafát szokás januárban. Időközben Aithón, Klütonéosz, majd Eumaiosz fiának vezérletével a kertészek a holttesteket Is kihordták. Saját honfitársaik lévén, nem fosztották ki, hanem a főkapu fedett előcsarnokában rakták szép rendben le őket. Kiderült, hogy néhányuk még lélegzik, ezeket Eumaiosz fia verte főbe dorongjával. Midőn Eurükleia bemerészkedett, hogy megtekintse az öldöklést, éles diadalkiáltásban tört ki. Aithón csendesítette le.
– Nem szerencsés dolog, öreg hölgy, holtak fölött ujjongani, viselkedésük bármilyen gyalázatos is volt. Az udvar fölött sűrűn röpdösnek árnyaik. Ha felmostuk a vért, sok ként hozz, és gyújtsd meg a tűzön, hogy valamennyit elűzze.
A bűnös szolgálók Eurükleia mögött somfordáltak be. Rettegve látták tükröződni sorsukat Klütonéosz szemében. Klütonéosz úgy rendelkezett, hogy a lányok segédkezzenek a kertészeknek a holttestek kicipelésében, majd szivaccsal mossák le az asztalokat, székeket és padokat, sikálják fel az árkádok padlóját, a bíbor térítőket viszont áztassák be a teknőbe. Az udvar döngölt földjét megfestő vért ásóval kaparták föl és kosarakkal hordták ki a kertészek. Közvetlen ezután következett az áldozati udvar kitakarítása: Eumaiosz fia és társa attól való féltükben, hogy elmenekülnek és felriasztják a várost, doronggal verték ott agyon a szolgákat. A vérnél nincs jobb trágya – mi mindig félretesszük az áldozati oltár lemosó vizét –, és a birsek és gránátalmák a velük aznap vederszám megitatott sötétvörös vizet három hónappal később roppant terméssel hálálták meg.
Klütonéosz nem tudott szembenézni a lányok felkoncolásának feladatával. Szűz létére még megőrizte a női test iránt érzett ösztönös megilletődését, és a mieink mind nagyon csinosak voltak. Ezenkívül három-néggyel közülük még tréfálkozó viszonyban is volt.
– Aithón, öld meg helyettem őket! – kérlelte.
– A királyné neked parancsolta.
– Nem merek anyámmal engedetlenkedni, de nő vérét sem tudom ontani.
– Akkor akaszd fel őket, s mondd azt, hogy a kard által való pusztulást túlságosan megtisztelőnek találtad részükre.
– Szívesebben mondom, hogy megsérült csuklóm akadályoz a további kardforgatásban.
Klütonéosz megkötözte a lányokat, elvezette őket a külső udvarba, egy hajókötél végét meghurkolta, s valamennyit kényszerítette, hogy beledugja a fejét. A kötél másik végét disznóhájjal kenték meg, keresztüldobták apám boltíves szobájának mestergerendáján. Klütonéosz jelére Eumaiosz, Philoétiosz és társaik sarkukat jól megvetették a talajon, és gyorsan meghúzták a kötelet, míg csak az áldozatot lassan a magasba nem vonták vele. Midőn már elfeketült, leengedték, és a következő fehérszemély szenvedte el ugyanazt a sorsot.
Belőlem hiányzott a kíváncsiság vagy vadság, hogy végignézzem a jelenetet. Láttam azonban Klütonéoszt kijönni a kertből, ahol azelőtt adta ki az ebédjét. Mert még mindig sápadt volt és émelygett.
– Valamennyi rugdalózott – suttogta –, de csak rövid ideig.
– Rosszul vagy?
– Nem, de amint az étkező udvaron átjöttem, a kéngőzök felkavarták a gyomromat.
Fodormentával ízesített szíverősítő bort itattam, s egy darab száraz kenyeret is elrágattam vele. Alapos mosakodás és fehérneműváltás után jobban érezte magát. Hirtelen Aithón jelent meg. Frissen fürdött, s halhatatlan isten módján viselte menyegzői köntösét. Ismét egészen a régi volt. Gyöngéden karon fogott.
– Mielőtt folytatnók a háborút, tanácskozzunk a királynővel – javasolta. – Bizonyára tudja, mi a legközelebbi teendőnk.
Anyám latiunkra örömében elmosolyodott.
– Nos, gyermekeim – szólt –, miután családi árnyaink megelégedésükre elegendő vért ittak már, talán befejezhetjük a menyegzőt is. Látom, mindketten illő ruházatot viseltek, nem engedhetjük azonban meg magunknak, hogy a hangszeres muzsika vagy a táncok mellőzésével felingereljük Aphroditét, vagy semmibe vegyük a közvéleményt. Hívjátok elő hát Phémioszt, s mondjátok, hogy ajzza föl lantját, s mindenki öltsön ünneplőt.
– Nem, nem, édesanyám – tiltakozott Klütonéosz. – Mostanra már az öldöklés híre bizonnyal eljutott a városba, és szinte rögtön új csatát kell vívnunk!
Eumaiosz azonban őröket állított végig az út mentén, de még a gyümölcsös mögött is, hogy mindenkit megakadályozzon a palota elhagyásában, vagy annak megközelítésében. Ezek még Theoklümenoszt is foglyul ejtették.
Utasítást adtam, hogy vigyék el a felakasztott nőket, majd a jelenlevő valamennyi férfival és nővel ellejtettük menyegzői táncunkat az áldozati udvarban – boldogan, hogy azt is magunkénak mondhattuk. Eurümedúsza és Prokné fuvolázott, Phémiosz teljes erejéből pengette lantját, és a nászdal hangjai lehatoltak a piactérig és a hajójavítókig.
– Aha! – jegyezte meg a vitorlafoltozó a háló javítónak. – Mibe fogadjunk, hogy végül is Antinooszhoz ment feleségül? Azt mondják, ő hozta a legértékesebb menyasszony-váltságot, és Nauszikaá hercegnő esze csak. a vagyonon jár, semmi máson, akár az apjáé.
Mihelyt a tánc bevégződött, és borral, kaláccsal üdítettük fel magunkat, Klütonéosz ismételten és még erélyesebben óvott minket.
– Rokonaim és barátaim, ha itt elidőzünk, újabb ostromot kell kiállanunk. Ne ringassátok tévhitbe magatokat. Ma előnyös helyzetből küzdöttünk, és az istenek a mi oldalunkon álltak. Nem számíthatunk azonban folyamatos pártfogásukra, a palota sem védhető meg tucatnyi emberrel az egész városi véderő ellen. Tüzes nyilaikkal rövidesen felgyújtják a főépületet, és mindannyiunkat kifüstölnek. Amíg van még idő, meneküljünk hát el Eumaiosz tanyájáig, ahonnét mindig visszaverhetjük őket, míg a király felmentésünkre nem jön.
– Ott maradok, ahol vagyok – felelte anyám szigorúan –, s megtiltom, hogy bármelyikőtök is magamra hagyjon. Amióta csak a király útra kelt, mi a legkifogástalanabb módon viselkedtünk, és a történtekért nem kell megkövetnünk ellenségeinket. Medón, siess a városba, és hívd össze a tanácsot. Mondd, hogy Klütonéosz hercegnek sürgős közlendője van, és nyomodban máris érkezik. Klütonéosz, kísérd el Aithónt Poszeidón templomába, és ott engedd, hogy Medón szóljon a nevedben. Ő jelentse be röviden, hogy mivel a tanács vonakodott intézkedni, te voltál kénytelen nénéd kérőit a palotából eltávolítani, s eközben nagy részük súlyos sebet szenvedett, sőt egyesek – köztük a tanács kinevezte új helytartó is – meghaltak. Tegye még hozzá, hogy unokafivéred, a krétai Aithón váratlanul partra szállt, és ő hozott neked fegyveres segélyt. Ebből majd arra következtetnek, hogy Aithónt atyád küldte, mégpedig hatalmas krétai zsoldoscsapat élén. Ha olyan gyávák, mint ahogyan feltételezem, kétséget nem hagyóan udvarias fogadtatásban részesülsz. Medón aztán felhívhatja őket halottaik kikérésére, szóval se említse azonban, hogy senki sem élte túl a csatát.
Engedelmeskedtünk neki.
Medón beszéde megriasztott és elképesztett minden jelenlevő tanácsbelit – az agg Halitherszész kivételével.
– Nem óvtalak-e, uraim? – kérdezte egyre.
Aithón és Klütonéosz bántatlanul érkeztek vissza a palotába. Alig hagyták el azonban a tanácsot, Eupeithész, Antinoosz apja azt javasolta, hogy a városi véderő azonnal álljon fegyverbe és fejlődjék föl – ő maga vezeti őket a krétai behatolók ellen.
A majdnem háromszáz főnyi őrség katonai menetben vonult fel az úton. Mihelyt azonban elérték a főbejáratot és felfogták az öldöklés mértékét, általános jajkiáltás tört fel soraikban, és rémülten torpantak meg. A mi kisded csapatunk közvetlenül az áldozati udvarba vonult föl, és Aithón parancsára pajzsot pajzs mellé feszítve mozdulatlanul állt, mint egy nagy hadsereg elővédje.
Midőn gazdag ruházatáról Eupeithész fölismerte Antinoosz holttestét, ábrázatát düh torzította el. Magasra emelt karddal esküdött örökös bosszút családunk ellen. Én, anyám és Phütalosz nagyapa társaságában, a torony lapos tetején őrködtem. Nagyapa, hogy a többiektől el ne maradjon, sisakot húzott kopasz fejére, sőt egy dárdát is elvett a dárdatartóról. Jóllehet hetvenen felül járt és köszvény kínozta, valaha kitűnő harcosnak számított.
– Dicső Athéné, te kormányozd dárdámat! – fohászkodott, és remegő jobbjának minden erejéből alásújtotta azt.
A torony három emeletnyi magas, a dárda tehát mielőtt Eupeithész bronz álladzóját eltalálta volna, akkora sebességre tett szert, hogy éle teljesen áthatolt a koponyáján, és ott helyben megölte.
Anya sajnos elmulasztotta megszemlélni agg apjának dicső tettét. A tengerre szögezett tekintettel állt, és szeme csillagként ragyogott.
– Nézd, nézd, édes gyermekem! – kiáltotta, és megragadta csuklómat. – Az ég kegye folytán megmenekültünk! Nézzétek, elümaiszok – ott két mérföldnyire, vagy még közelebb! Nem ismeritek-e azt a csíkos vitorlát? A királyotok közeleg, hogy helyreállítsa a rendet és jóváhagyja tetteinket.
Igen: apám hajója közeledett – utána pedig egy etümaisz harmincevezős és egy elümaisz ötvenevezős. Medón tanácsára a városi őrség nem támadta meg a mi feltételezetten hatalmas erőinket. Ehelyett felszedték a halottakat, és dárdáikat hordágy gyanánt használva, némán visszavitték őket a városba.
Apám hajója hazafelé vezető útján alig evezett be a Motüa-szorosba, Antinoosz ötvenevezőse lesből máris lecsapott rá. A harc a mieink ellen mindaddig tartott, míg csak a hátszél segélyével meg nem érkezett a harmincevezős, amely hátbakapta az ellenséget. A harmincevezős Noémon hajója volt, melyet Haliosz Minüában visszatartott, és most szikéi harcosainak színe-javával együtt ő maga állott a fedélzeten. Már nem tudok visszaemlékezni az erre kitört ide-oda hullámzó harc részleteire. Apámat rögtön leütötték, és a vízbe dobták. Haliosz ugrott a tengerbe megmentésére.
– Áldjanak meg a halhatatlan istenek, bárki is vagy, idegen! – mormogta atyám, mihelyt visszanyerte eszméletét, és megragadta a féltő gonddal fölébe hajló szikéi törzsfő kezét.
Ezzel viszont akaratlanul is eltörölte a legidősebb fiára egykor kimondott igaztalan átkot. Ezután nemsokára partra szálltak Motüán, és egymás oldalán mutattak be áldozatot az Egyesítő Athénének.
Amikor a hajók a rakparthoz simultak, nagy tömeg munkásnép tódult elő, s apámat örömkiáltásokkal köszöntötte, de egyetlen előkelő férfi sem mutatkozott. Ez meglepte. Egyszerre óriási siránkozás támadt a városkapuken túl, ahová a holttesteket szállították, hogy közös máglyán égessék el őket. Mélységes nyugtalansággal érkezett a palotáig, s nem is sejtette, mi várhat rá. Közeledtét azonban megláttuk a toronyból, és Klütonéoszt meg Aithónt küldtük megnyugtatásul eléje.
– Apám, megvédtük házunk becsületét – mondta Klütonéosz.
– Jól tettétek, fiam! Ez pedig kicsoda? – nézett gyanakvón Aithónra.
– Nauszikaá férje, a nemes Aithón Tarrho városából.
– Csakugyan? – vörösödött el mérgében apám. – És ki adta őt férjhez beleegyezésem nélkül?
– Én, a szükség parancsára. A királyné és a helytartó szívük szerint beleegyeztek.
– Ha!... És a meny asszony-váltság?
– Egy kecskebendő, apám. És több akónyi vér. Apám már emelte kezét, hogy arcul üsse, de miután Halioszra pillantott, meggondolta a dolgot.
– Ezt a rejtélyt nem tudom megfejteni, fiam – mondta egyenletes hangon. – Hol van Mentor?
– Halott.
– Azt mondod, halott?
– Halott. Sírjában fekszik. Vőd véres bosszút állt érte.
Ekkor érkezett oda anyám, keblére ölelte Halioszt, s apámmal együtt mindkettőjükkel hosszú sétára indult. Menet közben szárazon és körültekintően mindenről beszámolt, ami történt. Minthogy a történet az ő szájából hangzott el, el is hitték, noha hihetetlennek látszott, hogy mindössze egyetlen férfi, egy ifjú és két ősz hajú szolga megmérkőzhetett több mint kilenc tucat fiatal elümaisz bajvívóval.
Apám röviden és nagylelkűen üdvözölt engem.
– Jól tetted, lányom, hogy választásod mindaddig halogattad, amíg ennyire kedvemre való férjre bukkantál.
Apám soha azelőtt nem ismerte be, ha tévedett. Én pedig megragadtam az alkalmat, hogy a következőt mondjam:
– Anya, elmesélted-e Haliosznak, hogy az őt hamisan gyilkossággal vádoló gazfickó megölésének dicsősége az öreg Philoétioszt illeti?
Apám megcsókolt.
– Kislányom – sóhajtotta –, ha tudnád, hogy bátyád száműzésével, amiről azt gondoltam, az igazság érdekében van, milyen kegyetlen büntetést róttam magamra, nem gúnyolódnál velem.
Aznap este a vacsoránál így szólt:
– Te, Aithón fiam és te, Klütonéosz lázadó alattvalóim felkoncolásával nehéz jogi kérdést támasztottatok. Ha valaki megöli polgártársát, akkor néhány év leforgására száműzik, és csak ritkán merészkedik visszatérni. Ti ketten azonban száztizenegy polgártársatokat öltétek halomra, így hát vagy a száműzetés aránytalanul könnyű büntetés a bűnhöz képest, s ezért mint gonosztevők halált érdemelnétek, vagy pedig olajfa-koszorút azért, mert visszahoztátok a békét ebbe a háborgó királyságba, és az igaz istenekbe vetett bizalom példáját mutattátok fel. Ha megengeditek, alszom egyet a kérdésre, és ítéletemet reggel hirdetem ki, mint ahogyan a költeményben szereplő drepanéi Alkinoosz is cselekedte.
– Arété királyné – fordult Aithón mosolyogva anyám felé –, újra lágyítsd meg szívét irányunkban.
Az ítélet az olajfa-koszorúnak, és nem a hóhér kötelének bizonyult. Haliosz tanácsára apám védelmi szerződést kötött Minüa uralkodójával, s ez lényegesen megerősítette a trónját. Hogy zúgolódásra ne adjon okot, a halott kérők menyasszonyi ajándékát mind visszaküldte azok családjának. Nem követelt továbbá négyszeres váltságot a levágott állatokért és megivott borért, hanem csak egyszerűen állatot állatért, pintet pintért – persze az eltulajdonított serlegekkel és Eurümakhosz által a Láodamász poggyászából ellopott vagyontárgyakkal egyetemben. Felkotortattuk a kikötőt, és ott leltük meg Láodamász holttestét. Mint ő maga mondotta volt el anyánknak: tőr markolata állt ki két lapockája közül. A halottat az eltűnt vitorlákba burkolták, a hiányzó kötelekkel kötözték körül, és kövek segélyével süllyesztették alá.
*
Amikor mindennapi életünk bizonyos mértékben ismét a régi kerékvágásba került, félrevontam Phémioszt.
– Mit vagy hajlandó fizetni – kérdeztem – ezért az új életért, amelyet nekem köszönhetsz?
– Régóta töprengek már, hogy mikor kell erre a kérdésre felelnem – válaszolta. – A felelet a következő: Elfogadom az általad szabott árat, noha félek, magas lesz.
– Ennyire értékes életért különlegesen magasnak kell lennie. Különben, engem is megölhettek volna, miközben megmentettelek. Nos, ide figyelj, a dolog a következőképpen áll. Mivel te is Homérosz-fi vagy, viszont csupán a ti céhetek jogosult fellépni a hellén udvarokban, azt kívánom: vedd pártfogásodba, add elő és terjeszd el azt az epikus költeményt, melynek szerzője én vagyok, amelyen máris dolgozom, és amelyet – ha Athéné tovább is megihlet – két-három év alatt befejezek. Az Odüsszeusz visszatérése első verssoraival kezdődik – amikor „a hős” felkeresi a lótuszevőket. Onnét a mese más fordulatot vesz. Valószínűleg magába foglalja Ulisszesz kalandjait is (akiről egyesek azt képzelik, hogy Odüsszeusszal azonos), és Pénelopé kérőinek felkoncolásával végződik. Meglehetősen értem, hogyan sikerült azt Odüsszeusznak egymagában véghezvinnie. Az Iliászt, amelyet csodálok, férfi találta ki férfiaknak. Ezt az eposzt, az Odüsszeiát, nő találja ki nőknek. Értsd meg, hogy én vagyok Homérosz legutoljára született gyermeke, egy leány. s jól figyelj: Mihelyt befejezem a költeményt és a szépia tintájával leírom bárány bőrre, kívülről meg kell tanulnod, és (ha szükséges) javítanod a szerkezetén, ahol botlik, vagy lankad. Egy szép napon majd visszaküldelek Déloszba, te pedig magaddal viszed költeményemet Ázsia valamennyi udvarába. Ha pedig hercegek és hercegnők – de különösképpen hercegnők – majd dicsérik, ajándékokkal halmoznak el érte és azt kérdezik: „Phémiosz, aranyszájú dalnok, hol tanultad e csodálatos történetet?”, akkor így kell felelned: „Az elümaioszok nagyra becsülik elődöm énekeit. Ott élnek ők a civilizált világ legnyugatibb peremén, és én az Odüsszeiát az elümaisz udvarban tanultam.” Vigyázok majd, hogy semmi olyasmit ne tartalmazzon, ami elárulná eredetének helyét, de a történet során mégis megörökítse a saját nevemet, az Aithónét, a tiédet.
– És ha visszautasítom, hercegnő?
– Akkor gonoszabb sorsot remélhetsz a Melantheuszénál is. Légy okos, és esküdj meg Athénére és Apollónra.
Végül is megesküdött. Talán azért, mert nem tartott képesnek a magam elé tűzött roppant feladat teljesítésére. Mintha bizony bármely vállalkozásomban is csődöt mondtam volna valaha!
*
Bevallom, Phémiosz roppant becsületesen járt el, mikor néhány évvel később több mint tizenkétezer verssornyi kéziratot nyújtottam át neki – nem bárány bőrön ugyan, hanem egyiptomi papirusztekercseken, melyeket Aithón ejtett zsákmányul Kanoposz kifosztásakor. Akárhogyan is, Phémiosz hivatásos dalnok, én pedig csak valami feltolakodó fehérszemély – írás közben sokszor keményen össze-összekoccantunk. Mindazonáltal -több ízben is utánaengedtem, amikor kifogásolta, hogy ez vagy az a verssor hibás. De nem mindig.
Gyűlölte, ha az Iliászból olyan vonatkozásban kölcsönöztem részleteket, amelyeket ő helytelennek minősített. Dühbe gurult, amikor rájött, hogy Homérosznak a Patroklosz holtteteme lemosásához melegített vízről írt sorai most Odüsszeusz meleg fürdőjének leírására szolgálnak, és hogy Hektór Andromakhéhez intézett búcsúbeszédét részben Télemakhosz szájába adtam, amikor megtiltja anyjának a férfidolgokba való avatkozást. Phémiosz szívtelennek nevezett, amiért a megelőző annyira tragikus, vagy a második annyira megindító részletet oly tiszteletlenséggel kezelem.
– Szívtelen vagyok-e, csakugyan? – vágtam vissza lángoló szemmel. – Akkor talán viselkedj kissé alázatosabban, nehogy azon vedd észre magad, hogy rabszolgának adtak el egy tanyára a szárazföld belsejében. Szereted-e a zabkását, a lefölözött tejet és a rongyokat?
Erre mindjárt behúzta érzékeny szarvacskáit, és petyhüdt ábrázatán könnyek pörögtek alá. Mindez persze csak nevetséges fenyegetőzés volt, és ha olyan ember előtt történik, mint Démodokosz, az a szemem közé kacag.
Mégis csodálom Phémioszt, amiért segített kibogozni olyan cselekményrészleteket, ahol Athéné nem nagyon jött segítségemre. Leghevesebb vitánk a nők túlsúlyát és Athéné mindenütt-valósagát illeti az eposzban – nemkülönben azt az elsőbbséget, amely hírneves nőknek jut Odüsszeusznak a holtak árnyainál tett látogatása kapcsán. Pedig én ott csupán Tűro, Antiopé, Alkméné, lokaszté, Khlórisz, Léda, Iphimedeia, Phaidra, Prokrisz, Ariadné, Maira, Klümené és persze Eriphűlé nevét említem, s hagyom, hogy Odüsszeusz leírja őket Alkinoosznak.
– Drága hercegnőm – mondta Phémiosz –, csalódsz, ha csakugyan azt hiszed, hogy ezt a költeményt úgy juttathatod tovább, mintha férfi munkája lenne. Egy férfi Agamemnon, Akhilleusz, Aiasz, vagyis Odüsszeusz egykori bajtársai árnyának biztosítaná a főhelyet. Továbbá más még korábbi hősöknek, mint Mínósz, Orion, Titüosz, Szalmóneusz, Tantalosz, Szíszüphosz és Héraklész. Feleségüket és anyjukat pedig, ha egyáltalán szólana róluk, csak mellékesen említené. Végül pedig legalább egyetlen istenséget is beiktatna, aki Odüsszeuszt egyik vagy másik esetben segíti.
Elfogadtam érveit. Ez magyarázza meg, miért találkozik Odüsszeusz elsőnek azzal a bajtársával, aki Kirké házának tetejéről zuhant le – én az Elpenór nevet adtam neki –, és miért süti el azt a szelíd tréfát, hogy Elpenór szárazon hamarább érkezett meg Perszephoné Ligetébe, mint vízen. Ezért hagytam továbbá Alkinooszt kérdezősködni Agamemnon, Akhilleusz és a többiek után, és engedtem Odüsszeuszt kíváncsiságának eleget tenni. Sőt Phémiosz kedvéért a Mentor bácsi Ulisszesz-meséjének felhasznált részeiben Hermészre bíztam a vadfokhagyma átnyújtását. Az eredeti változatban ugyanis mindezt Athéné javára írtam.
Midőn úgy változtattam meg az Odüsszeusz visszatérése mondáját, hogy a saját elümaisz kérőim Pénelopé udvar lói gyanánt szerepeljenek, magamat is óvnom kellett a botránytól. Mi lenne, ha valaki fölismerné a történetet, és arra a gondolatra jutna, hogy atyám távollétében én, a feddhetetlen Nauszikaá játszottam a szabadszerelemre hajlamos szajha szerepét? Így hát költeményemben Pénelopé az egész húsz éven át hűséges maradt Odüsszeuszhoz. Mivel pedig a változtatás annyit jelentett, hogy Aphrodité ezúttal nem állhatott a szokásos módon bosszút, nem őt, hanem Poszeidónt kellett Odüsszeusz ellenségévé tennem, aki Trója bukása után akadályokat gördít hazafelé vezető útjába. Ezért aztán ki kellett hagynom a Pénelopé száműzetéséről, a cséphadarónak vélt evezölapátról és Odüsszeusznak a Télemakhosz szigonya által okozott haláláról szóló történeteket.
Mikor ezeket az elhatározásaimat közöltem Phémiosszal, meglehetős rosszmájúan mutatott rá, hogy mivel Poszeidón a görögök oldalán küzdött a trójaiak ellen, s mivel Odüsszeusz sohasem mulasztotta el tiszteletét kifejezni neki, ellenségeskedését valamely adomával kellene elhihetővé tennem.
– Helyes – válaszoltam. – Odüsszeusz megvakított egy Küklópszot. Ez viszont Poszeidón fia lévén, bosszúért könyörgött hozzá.
– Drága hercegnőm, az Etna kovácsműhelyében dolgozó valamennyi Küklópszot a Földanya Üranosznak, Poszeidón nagyapjának szülte.
– Az enyém kivételes Küklópsz – vágtam vissza. – Ez Poszeidónt vallotta atyjának, és Konturanoszhoz hasonlóan birkát őrzött egy szikan barlangban. Polüphémosz, vagyis a „hírneves” nevet adtam neki – hadd higgyék hallgatóim fontosabb személyiségnek, mint minő valójában.
– Az ilyen megtévesztés összegabalyítja a költemény szövedékét.
– Pénelopét viszont ragyogó példakép gyanánt állítom az olyan asszonyok elé, akiknek férje hosszabb útra indul – ez pedig megbocsáthatóvá teszi a megtévesztést.
Kétségkívül sok ostoba hibát követtem el, melyet jó lenne kijavítani. Például, amikor megírtam Odüsszeusz menekülését Polüphémosztól, a hajó orrához is kormányt képzeltem, akár a farához. Félrevezetett ugyanis a hajósaink szájában gyakran megforduló lovas szólamod, hogy „hányja a fejét”, s ezért bár nem láttam: orrkormányt is képzeltem oda. Arra is rájöttem azóta, hogy élő fából nem lehet száraz anyagot termelni, mint ahogyan Odüsszeusz teszi Ögügié szigetén, és hogy a sas még csodatettekben sem fogyasztja el röptében a zsákmányt, s hogy két-három embernél több kellene ahhoz, hogy tucatnyi nőt ugyanazzal a kötéllel fölakasszon. Sajnos azonban egy szárnyára bocsátott költeményt nem lehet többé beérni, vagy visszahívni. Igazából Phémioszt nem hibáztathatom, amiért nem figyelmeztetett ezekre a hibákra. Ezek ugyanis mind az általa más okokból bírált fejezetekben fordulnak elő, én viszont kenyérrel és vízzel fenyegettem őt, ha egyetlen szót is merne változtatni bennük.
Abból is nehézségeim támadtak, hogy Eurükleiát előbb „Eurünomé” néven neveztem, de erről megfeledkeztem, és később valódi nevén emlegettem, így hát végül is úgy tettem, mintha ketten volnának. A vérengzésről szóló beszámolómban arról is megfeledkeztem, hogy Pénelopé kérői felfegyverkezhettek volna azzal a tizenkét hosszú szekeréével, amelyek között Odüsszeusz nyilazott, és mint buzogánnyal apró darabokra apríthatták volna őt és embereit.
De minden bizonnyal olykor Homérosz is hasonló módon tévedett, s azzal is büszkélkedem, hogy történetem eléggé érdekes, és ez elfödi hibáit Phémiosz hallgatóinak szeme elől – még akkor is, ha Phémiosz meg van hülye, vagy ha a lakoma rosszul van elkészítve, vagy ha a jó vörös bor hamar kifogy.
(1895)
Az angol Robert Graves, korunk egyik legérdekesebb írói egyénisége, 1895-ben született Londonban. Végigharcolta az első világháborút – ez idő alatt három verseskötete lát napvilágot. Már mint ismert költő, 1926-ban fejezi be tanulmányait Oxfordban. Anglia egyik legjelesebb lírikusa, erőteljes, minden ízében modern költészetével világviszonylatban is az élvonalban halad. Határokon túli óriási népszerűségét mégsem verseinek, hanem regényeinek, és elsősorban történelmi (vagy talán helyesebben: áltörténelmi) regényeinek köszönheti. Első nagyobb lélegzetű és mindmáig egyik legértékesebb prózai műve, világháborús emlékezései, a Good Bye to All That (1929). A harmincas évektől kezdve jelennek meg történelmi regényei: 1934-ben a kétkötetes Én, Claudius és Claudius, az Isten, amely a magyar olvasóközönség előtt is ismertté és népszerűvé tette Graves nevét, 1938-ban a Count Belisarius. Az előbbi a császárkori Róma, az utóbbi a bizánci birodalom légkörével ismerteti meg az olvasót. Ezt követi – többek között – a Wife to Mr. Milton, a The Golden Fleece (1944), a King Jesus (1946).
1955-ben jelenik meg az azóta számos kiadást megért Homérosz leánya. Robert Graves – miközben a Penguin sorozat számára a Görög Hitregék Szótárán dolgozott – ebben a regényében abból a ma már többé-kevésbé elfogadott feltételezésből indul ki, hogy amennyiben az Iliász csakugyan Homérosz műve is, az Odüsszeia már semmiképpen sem az, hiszen, mint kimutatták, jóval az Iliász létrejötte után születhetett. Graves úgy bonyolítja regényének cselekményét, mintha az Odüsszeia i.e. VIII. században keletkezett volna, és így a mai Szicília partjain akkortájt élő görög közösség mindennapi életét tükrözné. Magát a történetet az Odüsszeiában szereplő Nauszikaá hercegnő (Alkinoosz királyának és Arété királynőjének leánygyermeke) szájába adja az író. Nauszikaá Homérosz leányának nevezi magát. A klasszikus ókorban ugyanis Homérosz fiai néven ismerték a nagy tiszteletben tartott vándor dalnokokat, akik leszármazásukat büszkén vezették vissza egészen Homéroszig. A regényben Nauszikaá hercegnő meséli él a vele és családjával történt eseményeket, és elmagyarázza, miért használta föl ezeket egy Homérosznak tulajdonítható hősköltemény megírására – úgy, ahogy mi az Odüsszeiát mai formájában ismerjük.
Robert Graves évtizedek óta Mallorca szigetén él. Itt írja verseit, regényeit, élvezetes esszéit, görög mitológiai tanulmányait. Ugyanakkor – 1961 óta – Oxfordban a költészet professzorának rangos tisztségét tölti be.