Robert Graves
Claudius, az isten
és felesége Messalina
(Tartalom)
Tiberius Claudius Caesar
római császár vészterhes uralkodásának története,
írta maga Claudius;
beszámoló arról, mint gyilkolta őt meg a hírhedt Agrippina [Nero anyja],
s miképpen avatták istenné
Két év telt el, mióta befejeztem hosszú beszámolómat arról, hogy én, Tiberius Claudius Drusus Nero Germanicus, a nyomorék, a dadogó, a család bolondja, akit becsvágyó és véreslelkű rokonai közül egyik sem tartott érdemesnek arra, hogy kivégzésével bajlódjék, megmérgezze, öngyilkosságra kényszerítse, elhagyatott szigetre száműzze vagy halálra éheztesse – ugyanis így tették el sorra láb alól egymást –, hogy én miképpen éltem egytől egyig túl őket, még őrült unokaöcsémet, Gajus Caligulát is, és egy napon a palotaőrség őrmesterei és tizedesei váratlanul császárrá kiáltottak ki.
[Kr. u. 41] Ennél a drámai pontnál fejeztem be történetemet, ami igen rossz ítélőképességre valló cselekedet a magamfajta hivatásos történész részéről. A történésznek nincs joga a legizgalmasabb pillanatban abbahagyni beszámolóját. Legalább egyetlen lépéssel kellett volna tovább vinnem történetemet. El kellett volna mondanom, milyen véleménnyel volt a hadsereg többi része a palotaőrség igen alkotmányellenes cselekedetéről, mint vélekedett a szenátus, milyen érzéssel fogadtak egy oly keveset ígérő uralkodót, mint amilyen én vagyok, volt-e vérontás, és mi lett a sorsa Cassius Chaereának, Aquilának, a Tigrisnek – mindhárman testőrtisztek –, unokahúgom férjének, Viniciusnak és Caligula többi gyilkosának. De nem, legeslegutoljára arról az igazán lényegtelen gondolatsorról írtam, ami áthaladt agyamon, amikor ünnepeltek s kényelmetlenül ülve két testőrtizedes vállán, körbe-körbe vittek a palotaudvaron. Caligula arany tölgykoszorúja félrecsapottan ült a fejemen.
Azért nem fűztem tovább a történetet, mert nem is annyira közönséges történelemként írtam, hanem inkább mint valami vitairatot – védekezést, amiért eltűrtem, hogy a római világ uralkodójává tegyenek. Emlékeznek talán, ha olvasták a történetemet, hogy mind atyám, mind nagyatyám meggyőződéses köztársaságiak voltak, és én rájuk ütöttem; Tiberius nagybátyám és Caligula unokaöcsém uralkodása csak megerősítette monarchiaellenes álláspontomat, ötvenéves koromban kiáltottak ki császárrá, és ilyen korban az ember nem változtatja meg könnyen politikai meggyőződését.
Így voltaképpen azért írtam, hogy megmutassam, mennyire hiányzik belőlem minden uralkodási vágy, és milyen erős közvetlen szükségszerűség kényszeríttet arra, hogy engedjek a katonák szeszélyének: ha visszautasítom, nemcsak a magam halálát okozom, de feleségemét, Messalináét is, akibe fülig szerelmes voltam, és meg nem született gyermekünkét is. (Vajon miért is érzi az ember oly fontosnak a meg nem született gyermeket?) Főleg és különösen nem akartam, hogy az utókor ügyes opportunistaként bélyegezzen meg, aki hülyének tettette magát, meglapult és kivárta az időt, amíg nem értesült a császárja elleni palotai ármánykodásokról, és aztán merészen előjött mint utódjelölt. Történetemnek ez a folytatása védekezésként szolgáljon azért az elferdült irányvonalért, amelyet tizenhárom éves uralkodásom alatt követtem. Remélem, meg tudom magyarázni látszólag következetlen cselekedeteimet uralkodásom különböző fokain azáltal, hogy megmutatom, miképp viszonylanak bevallott elveimhez, amelyektől, esküszöm, sohasem tértem el akarattal. Ha nem tudom megmagyarázni, akkor legalább remélem, meg tudom mutatni azt a szokatlanul nehéz helyzetet, amibe kerültem, és olvasóimra bízom a döntést, milyen más kiút vagy kiutak maradtak volna számomra.
Nos, hadd vegyem fel a fonalat ott, ahol elejtettem. Először is hadd ismételjem meg: Róma részére a dolgok sokkal rosszabb fordulatot vehettek volna, ha Herodes Agrippa, a zsidó király történetesen nem lett volna itt látogatóban. Ó volt az egyetlen férfi, aki igazán megőrizte hidegvérét Caligula meggyilkolása alkalmával, és megmentette a palatinus-dombi színház egész közönségét attól a mészárlástól, amelyre a germán házizászlóalj készült. Furcsa, de olvasóim szinte történetem utolsó oldaláig nem találkoztak egyetlen közvetlen utalással sem Herodes Agrippa meglepő történetére, pedig az igen sok ponton kapcsolódott az enyémbe. De viszont ha kalandjaihoz méltóan foglalkozom véle, akkor túlságosan fontos alakot csináltam volna belőle a történetben, amelyet el kellett mondanom. Történetem állandóan abban a veszélyben forgott, hogy túlzsúfolódik kétes fontosságú anyaggal. Jó volt, hogy így döntöttem, mert Herodes Agrippa igen fontos szerepet kap a továbbiakban, és most minden túlságos bőbeszédűségtől való félelem nélkül elmondhatom élettörténetét Caligula meggyilkolásáig, hogy aztán folytassam párhuzamosan az enyémmel, amíg a halál utol nem éri. Ily módon a drámai egység nem fog úgy meggyengülni, mintha történetét két könyvre teregettem volna szét.
Nem azt mondom, hogy drámai történész vagyok: mint látták, meglehetősen unom az irodalmi formalizmust. De valóság, hogy az ember képtelen Herodesről írni anélkül, hogy történetét ne helyezze bizonyos színpadias megvilágításba. Mert Herodes maga is így élt mint a főszereplő a drámában –, és színésztársai véges-végig még csak hangsúlyozták szereplését. Az ő drámája nem a legtisztább klasszikus hagyományok irányában mozgott, noha életét végül is a klasszikus tragikus stílusban fejezte be – a szokványos isteni bosszú a fennhéjázás szokványos görög bűnéért –, nem, túlságosan sok nem görög elem is volt benne. Mert például az az isten, aki bosszúval lesújtott rá, nem a művelt olympusi közösséghez tartozik: a legfurcsább istenség, akit bárhol kiterjedt tartományaimban vagy azokon túl találni lehet; olyan isten, akinek nem létezik képmása, akinek nevét meggyőződéses hívei tilalom miatt nem ejthetik ki a szájukon – noha tiszteletére levágják előbőrüket, és sok más furcsa és barbár szertartást gyakorolnak –, s aki állítólag egyedül él Jeruzsálemben egy ősrégi, kékre festett borzbőrrel szegélyezett cédrusládában, és nem hajlandó a világ más istenségeivel érintkezni, vagy akár elismerni az ilyenek létezését. Ezenkívül Herodes történetében túlságosan sok vígjátéki elem keveredett el a tragikussal ahhoz, hogy megfelelő tárgy lehetne az aranykor bármelyik görög drámaírója számára. Képzeljék el például az utánozhatatlan Sophoclest, amint szembenéz a problémával: miképpen foglalkozzék komoly költői ihlettel Herodes adósságaival! De mint említettem, most el kell mondanom önöknek bizonyos terjedelemben azt, amit eddig nem mondtam el, és talán legjobban teszem, ha itt rögtön befejezem a régi történetet, mielőtt belemelegednék az újba.
Így hát végre megkezdődik:
HERODES AGRIPPA TÖRTÉNETE
Herodes Agrippa, ezt tudniuk kell, nem volt vérrokona vagy más rokona a nagy Marcus Vipsanius Agrippának, Augustus tábornokának, aki elvette Augustus egyetlen leányát, Júliát, és általa unokaöcsém, Gajus Caligula és unokahúgom, Agrippinilla nagyapja lett. Nem is volt Agrippa szabadosa: noha ezt is sejthetnék, mert Rómában a rabszolgák szokása, hogy felszabadításuk után felveszik korábbi gazdájuk nevét is. Nem, nem így történt: nevét a nemrég meghalt Agrippának emlékére nagyatyjától, Nagy Herodes zsidó királytól kapta. Mert ez a figyelemre méltó és borzasztó öregember éppen annyira köszönhette trónját Agrippának, mint Augustus pártfogásának, aki hasznos keleti szövetségest látott benne.
Herodes családja eredetileg Edomból származott, az Arábia és Dél-Judea közti dombosvidékről. Nem volt zsidó család. Nagy Herodest, akinek anyja arab volt, Julius Caesar tette meg Galilea kormányzójává ugyanabban az időben, amikor apja Judea kormányzója lett. Tizenöt éves volt csak akkor. Szinte tüstént bajba keveredett, mert zsidó polgárokat minden tárgyalás nélkül kivégeztetett, miközben elnyomta a rablóbandák garázdálkodását körzetében, és emiatt a Szanhedrin, a zsidó legfelsőbb törvényszék elé került. Itt fennhéjázóan viselkedett, bíboröltönyben, fegyveres katonák kíséretében jelent meg a bírák előtt, de előre látván az ítéletet, titkon elhagyta Jeruzsálemet. Szíria római kormányzója, akihez most védelemért fordult, rábízta egy Libanon környéki körzet kormányzóságát. Hogy rövid legyek, ez a Nagy Herodes, akinek apját közben megmérgezték, nagyapám Antonius és dédnagybátyám Augustus (vagy Octavianus, ahogy akkor nevezték) közös parancsára a zsidók királya lett, és harminc évig uralkodott szigorúan és dicsőséggel az Augustus jóvoltából egyre növekvő tartományai felett. Nem kevesebb, mint tíz nőt vett el feleségül egymás után, köztük két unokahúgát is; végül több sikertelen öngyilkossági kísérlet után halt meg, talán a legfájdalmasabb és legundorítóbb betegségben, amit az orvosi tudomány ismer. Sohasem hallottam, hogy ennek a betegségnek más neve is volna, mint Herodes-baj, vagy hogy bárki más is szenvedett volna ebben őelőtte. Tünetei: iszonyú éhség, utána hányás, rothadó gyomor, hullaszerű lehelet, kukacok a szeméremtestében és állandó vizes folyás a beleiből. Ez a betegség elviselhetetlen aggodalomba ejtette, és amúgy is vad természetét őrültté lobbantotta. A zsidók azt mondták, hogy ez istenük büntetése Herodes két vérfertőző házassága miatt. Első felesége Mariamne volt, a híres Makkabeus zsidó családból, és Herodes szenvedélyes szerelemmel szerette. De egyszer, amikor elhagyta Jeruzsálemet, hogy nagyapámmal, Antoniusszal a szíriai Laodiceában találkozzon, titkos utasítást adott kancellárjának: ha áldozatul esne ellenségei ármánykodásainak, akkor végezzék ki Mariamnét, nehogy Antonius kezébe kerüljön; ugyanezt a parancsot adta ki valamivel később, amikor Augustusszal találkozott Rhodusban. (Mind Antonius, mind Augustus nagy kéjencek hírében állottak.) Amikor Mariamne értesült ezekről a titkos parancsokról, természetesen zokon vette őket, és mondott egyetmást Herodes anyja és nővére jelenlétében, amit bölcsebb lett volna elhallgatni. Mert ezek féltékenyek voltak Mariamne Herodes feletti hatalmára, és amint az visszatért, elismételték előtte szavait, s ugyanakkor megvádolták, hogy távollétében dacból és bosszúból házasságtörést követett el – szeretőjeként a kancellárt nevezték meg. Herodes mindkettőjüket kivégeztette. De utána olyan végtelen kétségbeesés és bánkódás vett rajta erőt, hogy lázba esett, amely majdnem megölte; és amikor magához tért, annyira komor és vad lett a kedélye, hogy a leghalványabb gyanú alapján még legjobb barátait és legközelebbi rokonait is kivégeztette. Mariamne legidősebb fia a Herodes-féle dühkitörések sok áldozatának egyike volt: őt és öccsét egyik féltestvérük azzal vádolta meg, hogy apjuk élete ellen szövetkeztek. Röviddel kivégzésük után a vádaskodót is megölette. Augustus szellemes megjegyzéssel kísérte ezeket a kivégzéseket. „Szívesebben lennék Herodes disznaja, mint Herodes fia.” Mert Herodes zsidó vallású lévén, nem ehetett disznóhúst, és így disznai kényelmes öregkort érhettek meg. Ez a szerencsétlen herceg, Mariamne legidősebb fia, volt az apja barátomnak, Herodes Agrippának. A kisfiút Nagy Herodes azonnal Rómába küldte, amint árvává tette négyéves korában, hogy Augustus udvaránál nevelkedjék fel. Herodes Agrippa és jómagam pontosan kortársak voltunk, és igen összemelegedtünk drága barátom Postumus, Agrippa fia révén, akihez Herodes Agrippa természetesen vonzódott. Herodes igenszép fiú volt, egyike Augustus kedvenceinek, amikor az a fiúk kollégiumába jött, hogy golyózzék, részt vegyen a békaugrásban, vagy lapos kövekkel kacsázzék. De milyen kis gazfickó volt! Augustusnak volt egy kedvenc kutyája, egyike azoknak a nagy bozontosfarkú templomőrző kutyáknak az Etna melletti Adranumból, amely senki másnak a világon nem engedelmeskedett rajta kívül, hacsak Augustus nem mondta neki határozottan: „Engedelmeskedjél ennek és ennek, amíg újra nem szólítalak!” A bestia ilyenkor teljesítette a parancsot, de boldogtalan, vágyakozó pillantásokkal nézett Augustus felé, amint az elment. A kis Herodes valahogyan rávette a kutyát, amikor az szomjas volt, hogy igyon egy edény igen erős bort, és olyan részeggé tette, mint valamilyen öreg frontkatonát leszerelése napján. Aztán kecskecsöngőt akasztott a nyakába, bozontos farkát sáfránysárgára festette, lábát pedig bíborpirosra, disznóhólyagot kötött lábához és libaszárnyakat vállához, s így engedte szabadon a palotaudvarban. Amikor Augustusnak hiányzott kedvence és kiáltozni kezdett „Typhon! Typhon, hol vagy?” és ez a szokatlan külsejű állat ténfergett be a kapun feléje, elkövetkezett egyike a római történelem úgynevezett aranykora, legvidámabb pillanatainak. De ez a Saturnus isten tiszteletére rendezett Minden Bolondok ünnepén történt, így Augustusnak jó arcot kellett vágni a tréfához. Herodesnek volt egy szelíd kígyója is, amelyet megtanított egérfogásra, és az iskolában köntöse alatt rejtegette, hogy barátait mulattassa, amikor a mester hátat fordít. Annyi bajt okozott, hogy végül is elküldték, tanuljon velem, öreg fehérszakállas nevelőmtől, tarsusi Athenodorustól. Athenodoruson is próbálkozott természetesen iskolásfiús mókáival, de ezeket Athenodorus olyan jókedéllyel fogadta, és én annyira nem rokonszenveztem velük, mert szerettem Athenodorust, hogy nemsokára abbahagyta. Herodes ragyogó fiú volt, csodálatos emlékezőtehetséggel és különös érzékkel a nyelvek iránt. Athenodorus egyszer így szólt hozzá:
– Herodes, egy napon – előre látom – szólítani fognak, hogy szülőfölded legmagasabb méltóságát elfoglald. Ifjúságod minden óráját erre a felszólításra való készülődéssel kell töltened. A te tehetségeddel végül is olyan hatalmas uralkodó lehetsz, mint nagyatyád, Herodes.
Herodes így válaszolt:
– Ez mind nagyon szép, Athenodorus, de nagy és gonosz családom van. El sem tudod képzelni, milyen orgyilkos társaság ez; ha egy teljes évig utaznál, akkor sem találkozhatnál ennyi gazemberrel, és amióta nagybátyám nyolc évvel ezelőtt meghalt, úgy tudom, cseppet sem javultak meg. Nem számíthatok arra, hogy akár hat hónapig is éljek, ha kénytelen vagyok visszatérni hazámba. (Ezt mondta különben szegény apám is, amikor itt nevelkedett Rómában Asinius Pollio házában, és nagybátyám, Alexander is, és igazuk volt.) Nagybátyám, Judea királya voltaképpen az újjászületett Herodes, de bűneiben inkább kicsinyes, mint fenséges, és két nagybátyám, Fülöp és Antipas, két ravasz róka.
– Egyetlen erény megvéd a sokrétű bűn ellen, hercegem – szólt Athenodorus. – Gondold meg, hogy a zsidó nemzet fanatikusabban ragaszkodik az erényhez, mint a világ bármely más nemzete: ha erényesnek mutatkozol, egy emberként fognak mögötted állni.
Herodes így felelt:
– A zsidó erény nem nagyon egyezik a görög-római erénnyel, ahogy te tanítod, Athenodorus. De hálás köszönet prófétai szavaidért. Számíthatsz rá, hogy amint trónra kerülök, igazán jó király leszek, de amíg a trónuson vagyok, nem engedhetem meg magamnak, hogy erkölcsösebb legyek, mint családom többi tagja.
Herodes jelleméről mit is mondjak? Az emberek – így tapasztaltam – többnyire se nem erényesek, se nem aljasak, se nem jószívűek, se nem rossz szívűek. Kissé ilyenek, kissé olyanok; egyik tulajdonság sem hosszan tartó bennük: nemtelen középszerűségek. De néhány ember mindig hű marad egyetlen szélsőséges jellemhez: ezek az emberek hagyják a legerősebb nyomot a történelemben, és én négy csoportba osztályoznám őket. Először a kőszívű gazfickók csoportjába, akik között Macro, Tiberius és Caligula testőrségének parancsnoka volt a kimagasló példa. Ezután jönnek az erényes emberek, hasonló kőszívvel, akikre Cato, a censor, az én mumusom volt a legjobb példa. A harmadik csoport az aranyszívű erényes embereké, mint az öreg Athenodorus és szegény meggyilkolt bátyám, Germanicus. És legutoljára és legritkábban is találhatók az aranyszívű gazfickók, és ezek közül Herodes Agrippa volt az elképzelhető legjobb példa. Az aranyszívű gazfickókból, ezekből az anti-Catókból válnak a legértékesebb barátok. Az ember nem vár tőlük semmit. Teljesen elvnélküliek, amit maguk is elismernek, és csak tulajdon előnyüket nézik. De menj hozzájuk kétségbeesett bajban és mondd: „Az isten szerelmére, tedd meg ezt és ezt nekem”, majdnem bizonyosan megteszik – nem mint baráti szívességet, hanem azt mondják, mert beleillik tulajdon ferde terveikbe; és tilos köszönetet mondani nekik. Ezek az anti-Catók játékosok és költekezők, de ez még mindig jobb a zsugoriságnál. Azonkívül állandóan gyilkosok, részegek, aljas üzletemberek és kerítők társaságában mozognak, de azért az ember sohasem látja, hogy az ital erős hatást tenne rájuk, és ha előkészítenek egy gyilkosságot, biztos lehetsz afelől, hogy az áldozatot nem fogják nagyon gyászolni, és inkább a gazdag csalókat csapják be, mint az ártatlanokat és nyomorgókat, és nem feküsznek le egyetlen nővel sem akarata ellenére. Herodes maga is állandóan azt hajtogatta, hogy ő valójában ilyen gazfickó, amire én mindig így feleltem: „Nem, voltaképpen és alapjában véve erkölcsös férfi vagy, aki a gazfickóság maszkját viseled.” Ez aztán feldühösítette. Néhány hónappal Caligula halála előtt is ilyesfajta beszélgetésünk volt. Végül is így szólott: „Mondjam meg, milyen vagy te magad?” „Nem szükséges”, szóltam, „én vagyok a palota hivatalos bolondja.” „Nos”, mondta ő, „vannak bolondok, akik bölcsnek teszik magukat, és bölcsek, akik bolondságot tettetnek, de a te eseted az első, amikor egy bolond tetteti magát bolondnak. És egy napon majd meg fogod látni, barátom, milyen erkölcsös zsidóval van dolgod.” Amikor Postumust száműzték, Herodes Castorhoz csatlakozott, Tiberius nagybátyám fiához, és a város legkicsapongóbb ifjú kéjencei lettek. Állandóan ittak, és ha a róluk terjesztett történetek igazak, akkor éjszakájuk legnagyobb részét ablakokon való ki- és bemászkálással töltötték, és megverekedtek tiszteletre méltó házak éjjeliőreivel, féltékeny férjekkel és dühös apákkal. Herodes jókora összeget örökölt hatéves korában nagyapjától, de rögtön elverte, amint a kezébe jutott. Rövidesen kénytelen volt kölcsönkérni. Először is nemes barátaitól, mint például tőlem is, kért kölcsön olyan közönyös, könnyed modorban, ami nehézzé tette számunkra, hogy a visszafizetést követeljük. Amikor hitelét ilyen módon kimerítette, gazdag lovagoktól kért kölcsön, akiknek hízelgett, hogy segíthetnek rajta, mert olyan jóban volt a császár egyetlen fiával; és amikor ezek is békétlenkedni kezdtek a visszafizetés miatt, Tiberius szabadosainak udvarolt, akik a császári számadásokat vezették, és megvesztegette őket, hogy a kincstárból adjanak neki kölcsönt. Mindig volt valami kész története pazar kilátásairól – ezt vagy azt a keleti királyságot ígérték meg neki, vagy több százezer aranyat fog örökölni egy öreg szenátortól, aki már éppen a halálán van. De végül is harminchárom éves korában, vagy e körül, találékonysága végéhez jutott; ekkor Castor meghalt (felesége, az én nővérem, Livilla mérgezte meg, mint ahogy néhány évvel későbben megtudtuk), és kénytelen volt szembenézni hitelezőivel, akik azt követelték, hogy adósságaira kezest szerezzen. Személyesen Tiberiushoz fordult volna segítségért, de Tiberius kijelentette, hogy soha többé nem kívánja látni halott fia barátait, „félve, nehogy nagy szomorúsága új erőre kapjon.” Ez csak azt jelentette természetesen, hogy azzal gyanúsította őket, részük volt az élete elleni összeesküvésben, mert Sejanus, a főminisztere elhitette vele, hogy Castornak ezen jár az esze.
Herodes Edomba menekült, ősei otthonába, és egy romba dőlt sivatagi erődítményben bújt meg. Azt hiszem, ez volt első látogatása Kisázsiában gyermekkora óta. Ebben az időben nagybátyja, Antipas volt Galilea és Gilead kormányzója (vagy tetrarchája, ha így jobban tetszik). Mert Nagy Herodes tartományait felosztották három életben maradt fia között; ezek: Antipas, fivére Archelaus, aki Judea és Samaria királya lett és öccse, Fülöp, aki Básán tetrarchája lett. Ez az ország Galileától keletre, a Jordán két oldalán terült el. Herodes most rávette hűséges feleségét, Cyprost, aki csatlakozott hozzá a sivatagban, hogy lépjen közbe érdekében Antipasnál. Antipas nemcsak Herodes nagybátyja volt, hanem sógora is, minthogy feleségül vette Herodes gyönyörű húgát Herodiast, egy másik nagybátyjának elvált feleségét.
Cypros eleinte nem akart ebbe beleegyezni, mert a levelet Herodiashoz kellett volna intéznie, aki teljesen befolyása alatt tartotta Antipast, és Cypros nemrégen összeveszett Herodiasszal, az utóbbinak római látogatása alatt, és megesküdött, hogy többé szóba sem áll vele. Cypros ellenkezett, azt mondta, szívesebben marad a sivatagban a barbár, de vendégszerető rokonok között, mintsem hogy megalázkodjék Herodias előtt. Herodes öngyilkossággal fenyegetőzött, hogy leugrik az erődítmény faláról, és el is hitette Cyprosszal, hogy őszintén beszél. Én persze meg vagyok győződve arról, hogy nem élt még ember, aki kevésbé lett volna hajlamos az öngyilkosságra, mint Herodes. Cypros így végül is megírta a levelet Herodiasnak.
Herodiasnak nagyon hízelgett Cypros beismerése, hogy az összeveszésben nem volt igaza, és rábeszélte Antipast: hívja meg Cyprost Herodesszel együtt Galileába. Herodest kis fizetéssel helyi elöljáróvá tették Tiberiasban, a fővárosban, amelyet Antipas épített a császár tiszteletére. De nemsokára összeveszett Antipasszal, ezzel a mihaszna, zsugori alakkal, aki túlságosan erősen éreztette vele lekötelezett voltát. „Hiszen öcsém, végeredményben nekem köszönheted a mindennapi kenyeredet és italodat is” – mondta Antipas egy este a lakomán Tyrusban, ahová Herodest és Cyprost is meghívta, hogy együtt töltsék az ünnepet. – „És nem is értem, miképp merészelsz vitába szállni velem?” Herodes ugyanis megcáfolta egyik állítását a római jogra vonatkozóan.
– Antipas bácsi, pontosan ilyenfajta megjegyzést vártam volna tőled.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Antipas mérgesen.
– Azt, hogy vidéki mamlasz vagy, éppen olyan rosszmodorú, mint amennyire nem ismered azokat a törvényeket, amelyek a birodalmat kormányozzák, és éppen olyan tudatlan vagy jogilag, mint amilyen zsugori a pénzeddel.
– Agrippa, részeg vagy, hogy így merészelsz vélem beszélni dadogta Antipas igen elvörösödve.
– De nem attól a bortól, amelyet te szolgáltatsz fel, Antipas bácsi. Ennél én sokkal többre értékelem a vesémet. Hol az ördögben tudsz szert tenni ilyen mocskos kotyvalékra? Sok ügyesség kellett hozzá, hogy megtaláld. Talán a rég elmerült hajó raktárából vették ki, amelyet tegnap emeltek ki a kikötőben? Vagy talán az üres hordók üledékét forró tevehúggyal öblítetted ki, és azután a keveréket beöntötted gyönyörű arany keverőedényeidbe?
Ezután persze Cyprosszal és a gyerekekkel együtt le kellett sietnie a kikötőbe, és felugrani az első kifelé induló hajó fedélzetére. Ez történetesen Északra, Antiochiába, Szíria fővárosába vitte őket, és Herodes itt jelentkezett a tartomány kormányzójánál, Flaccusnál, aki anyám, Antónia kedvéért igen kedvesen bánt vele. Mert meglepetten fogják hallani, hogy anyám, az erényes asszony, aki csökönyösen üldözött minden könnyelműséget és rendetlenséget a háztartásában, igen megszerette ezt a semmirekellőt. Bizonyos perverz csodálattal csüngött nagyvonalú modorán. Herodes gyakran felkereste anyámat tanácsért, és őszinte megbánást tettetve, részletesen beszámolt könnyelműségeiről. Anyám mindig nagyon megbotránkozott leleplezései fölött, de bizonyára jókat mulatott rajtuk, ragaszkodása hízelgett neki. Herodes sohasem kért tőle pénzt kölcsön, vagy legalábbis szóval nem, de anyám önként nagyobb összegeket szokott volt felajánlani neki az ígéret ellenében, hogy a jövőben jól fog viselkedni. Valami keveset vissza is kapott. Ez voltaképpen az én pénzem volt, Herodes tudta is, s utána fel szökött keresni és hálásan megköszönni, mintha én lettem volna a kölcsönadó. Egyszer céloztam is anyám előtt arra, hogy talán kissé túlságosan bőkezű Herodesszel kapcsolatban, de ő méregbe jött: ha már a pénzt el kell pocsékolni, szívesebben látja Herodes rendes módján elpocsékolva, mintha kétes hírű barátaimmal mindenféle lebujokban én kockázom el. (Nekem ugyanis el kellett titkolnom egy nagy pénzküldeményt, amellyel bátyámnak, Germanicusnak segítettem a Rajna menti lázadókat lecsillapítani; úgy tettem hát, mintha szerencsejátékon vesztettem volna.) Emlékszem, egyszer megkérdeztem Herodest, nem teszik-e türelmetlenné anyám hosszú előadásai a római erényekről? Így felelt:
– Végtelenül csodálom anyádat, Claudius, nem szabad elfelejtened, hogy valójában bárdolatlan edomita vagyok, tehát nagy kitüntetés számomra, hogy a legelőkelőbb vérű és legmakulátlanabb jellemű római matróna tart nekem előadást. Ezenkívül ő beszéli a legtisztább latint egész Rómában. Többet tanulok édesanyádtól egyetlen előadása alatt az alárendelt mondatok helyes elhelyezéséről, a jelzők pontos megválogatásáról, mintha drága tanfolyamot végeznék valamelyik hivatásos nyelvésznél.
Ez a szíriai kormányzó, Flaccus, katonakorában apám alatt szolgált, és így megtanulta csodálni anyámat, aki mindig elkísérte apámat a hadjárataira. Apám halála után megkérte anyám kezét, de ő kikosarazta, kijelentvén, hogy jóllehet szereti mint igen drága barátját, és a jövőben is szeretni fogja, dicső férje emlékének tartozik azzal, hogy soha többé ne menjen férjhez. Flaccus ezenfelül sokkal fiatalabb volt nála, és kellemetlen szóbeszédre adott volna alkalmat, ha a házasság létrejön. Egészen Flaccus haláláig igen melegen leveleztek hosszú éveken keresztül. Flaccus négy évvel előbb halt meg anyámnál. Herodes tudott erről a levelezésről, és megnyerte Flaccus jóindulatát gyakori utalással anyám nemeslelkűségére, szépségére és kedvességére. Maga Flaccus nem volt erkölcsi nagyság: azzal lett híres Rómában, hogy Tiberius egy lakomán ivóversenyre hívta ki, és versenyzett is az uralkodóval, egy nap és két éjszaka poharat pohár után ürített ki vele együtt. Császára iránti udvariasságból a második nap hajnalán engedte, hogy az utolsó győztes kupát Tiberius ürítse ki, de Tiberius szemmel láthatólag kimerült, míg Flaccus a szemtanúk szerint még néhány óráig jól bírta volna, így Flaccus és Herodes igen jól megfértek egymással. Szerencsétlenségére Herodes öccse, Aristobulus szintén Szíriában élt, és a két testvér nem szívelte nagyon egymást; Herodes egyszer valami pénzt szerzett öccsétől azzal, hogy befekteti számára egy indiai kereskedelmi vállalatba, de később közölte vele, hogy a hajók elsüllyedtek. Kiderült azonban: a hajók nemcsak hogy nem süllyedtek el, hanem el sem indultak. Aristobulus panaszkodott Flaccusnak erről a csalásról, de Flaccus kijelentette, Aristobulus biztosan téved, ha azt hiszi, hogy bátyja tisztességtelenséget követett el; ő nem akar állást foglalni az ügyben, döntőbírói szerepre meg különösen nem vállalkoznék.
Aristobulus mindazonáltal állandóan figyelte Herodest, tudva, hogy nagyon kell neki a pénz és gyanítva, hogy valamilyen szélhámosság útján meg fogja azt szerezni: akkor majd könnyű lesz tőle kizsarolni adóssága kiegyenlítését.
Egy-két év múltán határvita támadt Sidon és Damaszkusz között, és a damaszkusziak tudva, hogy Flaccus mennyire hallgat Herodes tanácsára ilyen ügyek elintézésében – egyrészt Herodes figyelemre méltó nyelvtudása, másrészt ama képessége miatt, amelyet kétségkívül nagyatyjától, Herodestől örökölt, hogy meg tudta rostálni a keletiek által előadott ellentétes tanúvallomások értékét –, titkos küldöttséget menesztettek Herodeshez, nagy pénzösszeget ajánlva neki, már elfelejtettem, mennyit, ha rábeszéli Flaccust, hogy őmellettük döntsön. Aristobulus rájött erre, és amikor az ügy elintéződött – Damaszkusz nyert, hála Herodes rábeszélő erejének –, felkereste Herodest és közölte vele: mindent tud, hozzátéve, hogy most elvárja a tartozás kiegyenlítését. Herodes oly rettentő méregbe jött, hogy Aristobulus szerencsés volt, amikor ép bőrrel tudott menekülni előle. Aristobulus látván, hogy ijesztéssel nem tudja rávenni őt az adósság visszafizetésére, elment Flaccushoz és közölte vele, nemsokára arannyal telt zacskók fognak érkezni Herodeshez Damaszkuszból. Flaccus a városkapuban elfogta a küldeményt, aztán Herodest idézte maga elé, aki ilyen körülmények közepette nem tagadhatta, hogy a határvitában teljesített szolgálatai jutalmaképpen kapta azt. De merész arcot vágott a dologhoz, és kérte Flaccust, ne tekintse az ügyet megvesztegetésnek, mert amikor véleményt mondott az ügyről, teljesen ragaszkodott az igazsághoz, amely, szerinte, csakugyan Damaszkusz oldalán volt. Közölte azt is Flaccusszal, hogy a sidoniaiak is próbálkoztak nála, de ő elutasította küldöttségüket, mondván, nem tehet semmit az érdekükben, mert nincs igazuk;
– Feltételezem, hogy Sidon nem ajánlott fel annyi pénzt, mint Damaszkusz – gúnyolódott Flaccus.
– Kérlek, ne sérts meg – felelte Herodes erényesen.
– Nem tűröm, hogy az igazságot egy római bíróságon úgy adják és vegyék, mint valami árucikket – mondta Flaccus teljesen kétségbeesve.
– Te magad ítélkeztél az ügyben, Flaccus uram – mondta Herodes;
– És te nevetségessé tettél engem tulajdon törvényszékemen dühöngött Flaccus. – Végeztem veled! Tőlem mehetsz akár a pokolba is, de a legrövidebb úton!
– Félek, hogy ez a taenarumi úton fog történni – mondta Herodes –, mert ha most meghalok, egy fillérem se lesz, amellyel a hajóst kifizessem. (Taenarum a Peloponnesus legdélibb foka, ahonnan rövid út visz a Pokolba anélkül, hogy a Styx folyón át kellene kelni. Ezen az úton vonszolta Herkules a Cerberus kutyát a felsőbb világba. Taenarum takarékos bennszülöttei halottaikat a szokásos szájba tett pénzdarab nélkül temették el, tudván, hogy nem kell fizetniük Charonnak az átkelésért.) – De Flaccus – folytatta Herodes –, nem szabad így dühbe gurulnod ellenem. Tudod már, miképpen van ez, nem gondoltam, hogy rosszat teszek. Igen nehéz a magamfajta keleti embernek, még csaknem harmincévi városi nevelés után is, megérteni a ti nemes római kételyeiteket az effajta ügyekben. Én az ügyet ebben a megvilágításban látom: a damaszkusziak ügyvédnek fogadtak fel védelmükben, s az ügyvédek Rómában hatalmas tiszteletdíjakat kapnak, és sohasem ragaszkodnak annyira az igazsághoz ügyeik előadásában, mint ahogy én tettem. Tagadhatatlanul használtam Damaszkusznak azáltal, hogy világosan terjesztettem eléd az ügyet, így mi rossz van abban, ha elfogadom a pénzt, amit egészen önként küldtek nekem? Nem mintha a nyilvánosság előtt hirdettem volna magamról, hogy befolyásom van nálad. Hízelgett nekem és meg is lepődtem, amikor ők erre céloztak. Ezenkívül, mint ahogy Antónia úrhölgy, ez a szokatlanul okos és gyönyörű nő gyakran hangsúlyozta előttem...
De nem használt már az sem, hogy Flaccus anyám iránti szeretetére hivatkozott. Flaccus huszonnégy órát adott Herodesnek, és azt mondta, hogy ha ez idő elmúltával nem lesz útban kifelé Szíriából, akkor haladéktalanul megindítja ellene a bűnvádi eljárást.
Herodes megkérdezte Cyprost:
– Hát most hova a fenébe menjünk?
– Addig, amíg nem kívánod, hogy megalázzam magam – felelte Cypros lehangoltan – oly levelekkel, amiknek megírása helyett inkább nyomban meghalnék, én nem törődöm azzal, hová megyünk. India elég messze van? Ott nem érnek utol a hitelezőink?
– Cypros, királynőm, túléljük ezt a kalandot is, mint ahogy túléltünk sok mást, és dús, gazdag öregkort fogunk megérni együtt. És ünnepélyes szavamat adom neked, hogy még vissza fogom adni a kölcsönt nővéremnek, Herodiasnak, mielőtt végeztem vele és férjével. Majd akkor te fogsz nevetni.
– A ronda ribanc! – kiáltott fel Cypros valódi zsidó felháborodással. Mert, mint mondtam, Herodias nemcsak puszta vérfertőzést követett el, amikor férjhez ment egyik nagybátyjához, hanem el is vált tőle, hogy férjhez mehessen gazdagabb és hatalmasabb nagybátyjához, Antipashoz. A zsidók bizonyos engedményeket tehettek a vérfertőzéssel kapcsolatban, mert a nagybácsi és unokahúg közötti házasság általános szokás a keleti királyi családok körében – különösen az örményeknél és a parthusoknál –, és Herodes családja nem volt zsidó származású. A válást azonban minden tisztességes zsidó a legnagyobb utálkozással fogadta (éppen úgy, mint azelőtt minden tisztességes római), és szégyenletesnek tartotta mind a férjre, mind a feleségre, és senki, akit valamilyen kényelmetlen szükségszerűség nem kényszerített a válásra, nem gondolt volna rá mint első lépésre egy újabb házasság felé. Herodias azonban elég hosszú ideig élt Rómában ahhoz, hogy az ilyen meggondolásokon nevessen. Rómában minden valamirevaló ember előbb vagy utóbb elválik. (Senki sem nevezne például engem ledérnek, pedig már három feleségemtől váltam el és talán a negyediktől is el fogok válni.) így Herodias roppant népszerűtlen volt Galileában.
Aristobulus felkereste Flaccust és így szólt:
– Szolgálataim elismeréseképpen, Flaccus, légy nagylelkű, és add nekem azt az elkobzott damaszkuszi pénzt. Majdnem megfelelne annak az összegnek, amellyel Herodes tartozik nekem – tudod, az a hajócsalás, amelyről néhány hónappal ezelőtt beszéltem neked.
– Aristobulus – mondta Flaccus –, semmilyen szolgálatot nem tettél nekem. Szakítást idéztél elő köztem és legtehetségesebb tanácsadóm között, aki kimondhatatlanul hiányzik nekem. Kormányzati fegyelem szempontjából el kellett küldenem, és tisztességérzetem nem engedi, hogy visszahívjam; de ha azt a megvesztegetést nem leplezted volna le, senki sem tudott volna róla, és én még mindig megtanácskozhatnám Herodesszel a bonyolult helybeli kérdéseket, amelyek egyenesen kétségbeejtenek egy olyan egyszerű gondolkozású nyugatit, amilyen én vagyok. Ez a vérében van. Én voltaképp sokkal többet éltem Keleten, mint ő, de ő ösztönösen tudja az igazságot oly ügyekben, ahol én csak otrombán találgatok.
– Rólam megfeledkezel? – kérdezte Aristobulus. – Talán én betölthetem Herodes helyét.
– Te, kis ember? – kiáltotta Flaccus megvetően. – Benned nincs meg a herodesi vonás. És ami még több, sohasem fogod megszerezni. Ezt éppen olyan jól tudod, mint én.
– És a pénz? – kérdezte Aristobulus.
– Ha nem Herodesé, még kevésbé a tied. De hogy elkerüljem az ellenérzést kettőnk között, a pénzt vissza fogom küldeni Damaszkuszba. – Ezt csakugyan meg is tette, a damaszkusziak azt hitték, hogy megőrült.
Néhány hónap után Aristobulus kegyvesztett lévén Antiochiában, elhatározta, hogy Galileában telepszik le, ahol birtoka is volt. Ezt csak két napi járóföld választotta el Jeruzsálemtől, ahová szeretett ellátogatni minden fontosabb zsidó ünnepségen, vallásosabb hajlamú lévén, mint családja többi tagja.
De nem akarta magával vinni minden pénzét Galileába, mert ha történetesen összevesz nagybátyjával, Antipasszal, esetleg nagy sietve kénytelen távozni, és ezáltal Antipas még gazdagabb lenne. Ezért úgy határozott, hogy egy antiochiai bankháznál levő pénzének legnagyobb részét egy római bankba utaltatja át, és írt nekem, mint a család megbízható barátjának, felhatalmazván, hogy pénzét fektessem be ingatlanba vagy földbirtokba, ha erre alkalom kínálkoznék.
„Herodes nem tudott visszatérni Galileába; összeveszett nagybátyjával Fülöppel is, Básán tetrarchájával, amikor apjának egyik birtokát akarta Fülöptől visszaszerezni; Judea és Samaria kormányzója pedig egyik hitelezője, Pontius Pilátus volt. Herodes legidősebb nagybátyját, a királyt ugyanis eltávolították néhány évvel előbb rossz kormányzása miatt, és királyságát római tartománnyá nyilvánították. Herodes nem óhajtott huzamosabban letelepedni Edomban – nem imádta a sivatagot –, és arra kevés esélye volt, hogy Egyiptomban a nagy alexandriai zsidó kolónia szívesen fogadja. Az alexandriai zsidók igen szigorúan veszik vallásuk betartását, szinte szigorúbban, ha lehetséges, mint jeruzsálemi rokonaik, és Herodes hosszú római tartózkodása alatt rendetlen szokásokat vett fel, főleg a táplálkozás kérdésében. A zsidókat ősi törvényhozójuk, Mózes, úgy tudom egészségi okokból eltiltotta különböző közönséges húsételek fogyasztásától: nemcsak egyszerűen a disznóhústól – ezt talán még alá lehetne támasztani –, de különböző vadaktól, a nyúltól és más tökéletesen egészséges húsoktól is. És amit esznek, azt bizonyos módon kell leölni. A vadkacsát, amelyet röpített kővel ejtettek el, vagy a kappant, amelynek nyakát kicsavarták, vagy a szarvast, amelyet nyíllal lőttek le, tilos nekik enni. Minden állatnak, amelyet meg akarnak enni, előbb el kell vágni a nyakát és hagyni kell, hogy elvérezzen. Ezenkívül minden hetedik napot teljesen a pihenésnek kell szentelniük: még házi cselédeiknek is tilos munkára emelni a kezüket, még főzni vagy fűteni sem szabad. És vannak nemzeti gyászünnepeik ősrégi sorscsapások emlékére, amelyek gyakran egybeesnek római ünnepségekkel. Herodes számára lehetetlen volt, mialatt Rómában élt, hogy egyidejűleg szigorúan hithű zsidó és az előkelő társaság népszerű tagja legyen, s így inkább a zsidók megvetését viselte el, mint a rómaiakét. Elhatározta, hogy nem próbálkozik Alexandriában és nem fecsérel több időt a Közép-Keletre, ahol úgy látszik, minden ajtó bezárult előtte. Vagy visszavonul Parthiába, ahol a király szívesen fogja venni, mint hasznos ügynököt a szíriai római tartomány elleni tervezgetéseiben, vagy pedig visszatér Rómába és anyám védelme alá helyezi magát; talán lehetséges majd kimagyarázni a Flaccusszal történt félreértést. Elvetette Parthia ötletét, mert odamenni teljes szakítást jelentene eddigi életével, és különben is jobban bízott Róma hatalmában, mint Parthiáéban; különben is meggondolatlanság lenne az átkelést megkísérelni az Eufráteszen Szíria és Parthia határán, amikor nincs pénze a határőrök megvesztegetésére, akik szigorú parancsot kaptak, hogy ne engedjenek át politikai menekülteket. Végül is Rómát választotta.
És odaért-e biztonságban? Nyomban hallani fogják. Még annyi készpénz sem volt nála, amennyivel tengeri utazását megfizethette volna – Antiochiában nagylábon élt és sok adósságot csinált, s noha Aristobulus felajánlott neki annyit, amennyivel Rhodusba elért volna, nem akarta megalázni magát azzal, hogy elfogadja a kölcsönt. Ezenkívül nem is mert olyan hajóra ülni, amely az Oronteson megy keresztül, félve, hogy a kikötőben hitelezői letartóztatják. Hirtelen eszébe jutott valaki, akitől valami keveset szerezhetne, mégpedig, édesanyjának egy volt rabszolgája, akit végrendeletében anyámra Antóniára hagyott, anyám pedig felszabadította és hozzásegítette egy gabonabizományos cég alapításához Akko tengerparti városban, valamivel délre Tyrustól; százalékot fizetett anyámnak keresményéből, és meglehetősen jól ment a sora. De Akkóba menet a sidoniaiak területén kellett volna áthaladnia, és Herodes csakugyan elfogadott a sidoniaiaktól is ajándékot, nemcsak a damaszkusziaktól, így nem kockáztathatta meg, hogy a kezükre kerüljön. Egyik megbízható szabadosát küldte el tehát a kölcsönért Akkóba, és ő maga Antiochiából álruhában menekült el kelet felé; erre az irányra senki sem gondolt volna, és így elkerülte az üldözést. Amint a szíriai sivatagba ért, nagy kört írt le dél felé egy lopott tevén, elkerülve Básánt, Fülöp nagybátyja tetrarchiáját és Petraeát (vagy ahogy egyesek hívják, Gileádot, a termékeny Jordánon túli területet, amely felett szintén nagybátyja, Antipas uralkodott) és érintette a Holttenger túlsó sarkát. Baj nélkül Edomba érkezett, ahol vad rokonai melegen üdvözölték, és ugyanabban a sivatagi erődítményben várt szabadosára, hogy megérkezzék a pénzzel, ahol már egyszer meghúzta magát. A szabadosnak sikerült a kölcsönt megszereznie – húszezer attikai drachmát; s minthogy az attikai drachma valamivel többet ér egy római ezüstnél, ez körülbelül kilencszáz aranyat tett ki. Legalábbis ilyen váltót adott cserébe az összegért, és a szabados meg is érkezett volna a húszezer drachmával, ha az akkói kereskedő nem von le belőle kétezerötszázat. Azzal vádolta ugyanis Herodest, hogy néhány évvel ezelőtt ennyivel becsapta őt. A becsületes szabados félt, hogy gazdája dühös lesz rá, amiért nem hozza el a teljes összeget, de Herodes csak nevetett és így szólt:
– Számítottam arra, hogy ez a kétezerötszáz megszerzi nekem a húszezer többi részét. Ha ez a zsugori fickó nem gondolta volna, hogy ügyes fogást csinál, amikor a váltómat felhasználja a régi tartozás fedezésére is, álmában sem jutott volna eszébe, hogy pénzt adjon nekem kölcsön. Mert végeredményben is tudnia kell, milyen helyzetben vagyok.
Így Herodes nagy lakomát adott a törzsbelieknek, aztán óvatosan Anthedon kikötője felé közeledett, a philistaeabeli Gaza város közelében, ahol a tengerpart nyugatra kezd kanyarodni Egyiptom felé. Cypros és a gyerekek itt vártak rá álruhában egy kis kereskedőbárka fedélzetén, amelyen Antiochiából elindultak, és amely vállalkozott arra, hogy Itáliába viszi őket Egyiptom és Szicília érintésével. Éppen szeretetteljesen üdvözölték egymást az így boldogan újra összekerült család tagjai, amikor egy római őrmester és három katona jelent meg a csónakban a hajó oldalánál – letartóztatási paranccsal Herodes ellen. A helybeli katonai kormányzó írta alá a parancsot, amiért Herodes nem fizette vissza a császári magánkincstárnak tizenkétezer arany tartozását.
Herodes elolvasta az okmányt, és megjegyezte Cyprosnak:
– Ez aztán kellemes meglepetés! A kincstárnok negyvenezer aranyra rúgó tartozásomat tizenkétezerre csökkentette. Ha Rómába érünk, okvetlen ragyogó lakomát kell adnunk a tiszteletére. Igaz, hogy sokat tettem érte, mióta itt vagyok Keleten, de azért huszonnyolcezer arany túlságosan nagylelkű ellenszolgáltatás.
– Bocsánat, herceg – vágott közbe az őrmester –, de igazán nem gondolhatsz római lakomákra, amíg nem beszéltél az itteni kormányzóval az adósság ügyében. Parancsa van, hogy ne engedjen tovább, amíg nem fizetted meg teljesen.
– Persze, hogy megfizetem – mondta Herodes. – Egészen kiment a fejemből. Semmiség az egész. Most evezz vissza, és mondd meg a kormányzó úr őkegyelmességének, hogy teljesen szolgálatára állok, de a kincstárral szembeni adósságomra való kedves figyelmeztetés kissé kényelmetlenül érintett. Éppen most találkoztam hűséges feleségemmel, Cypros hercegnővel, akit több mint hat hete nem láttam. Családos ember vagy, őrmester? Akkor meg fogod érteni, mennyire vágyunk egy kis egyedüllétre. Két katonádat a fedélzeten hagyhatod őrségül, ha nem bízol bennem. Gyere vissza a csónakkal háromnégy óra múlva, akkor szívesen kiszállunk. Ezt pedig fogadd el hálám jeléül.
Száz drachmát adott az őrmesternek, mire az az őröket visszahagyva minden további ellenkezés nélkül partra evezett. Egy-két óra múltán már beállt a szürkület, mire Herodes elvágta a köteleket, amelyek a hajót a parthoz fűzték, és nekivágott a tengernek. Úgy tett, mintha észak felé vitorlázna, Kisázsiának, de hamarosan megváltoztatta irányát és délnyugatra fordult. Alexandriába igyekezett, ahol – úgy gondolta – szerencsét próbálhat a zsidókkal.
A két katonát, akiket a matrózok kockajátékra csábítottak, váratlanul lefogták, összekötözték. De Herodes kiszabadította őket, amint biztos volt benne, hogy nem üldözik, és kijelentette: minden baj nélkül partra teszi őket Alexandriában, ha okosan viselkednek. Csak azt kötötte ki, hogy megérkezésük után egy-két napig tegyenek úgy, mintha katonai testőrei lennének, és viszonzásul megígérte, hogy megfizeti nekik az útiköltséget vissza Anthedonba. A katonák sietve beleegyeztek, borzadva a gondolattól, hogy tengerbe vetik őket, ha ellenkeznek.
Meg kellett volna említenem, hogy Cyprost és a gyerekeket egy Silas nevű, negyven-ötven év körüli szamaritánus, Herodes leghűségesebb barátja segítette ki Antiochiából. Komor külsejű, zömök, hatalmas, négyszögletesre vágott fekete szakállú férfi volt, egykor csapatparancsnokként szolgált a bennszülött lovasságnál. Két kitüntetést is kapott a parthusok elleni harcokban. Herodes több alkalommal felajánlotta, hogy kijárja neki a római polgárságot, de Silas mindig elhárította magától ezt a kitüntetést azon az alapon, hogyha rómaivá válik, állat római módra kell borotválnia, és ebbe ő sohasem menne bele. Silas állandóan jó tanácsokat adott Herodesnek, melyeket az sohasem fogadott meg, és amint Herodes nehéz helyzetbe került, így szokott szólni:
– Ugye megmondtam neked? Csak hallgatnod kellett volna a tanácsomra.
Igen büszke volt szókimondására, és bizony nagyon hiányzott belőle minden tapintat. De Herodes mindent eltűrt Silastól, mivel tudta: jóban, rosszban feltétlenül kitart mellette. Silas volt egyetlen társa Edomba való első menekülése alkalmával, és most megint, ha Silas nincs, a család nem menekült volna meg Tyrusból azon a napon, amikor Herodes megsértette Antipast. Antiochiában is Silas szerzett álruhát Herodesnek, hogy elmenekülhessen hitelezői elől, s közben megvédte Cyprost és a gyermekeket, s hajót talált számukra. Silas olyankor volt legjobb és legvidámabb hangulatában, amikor a dolgok igen rosszul álltak, mert tudta, hogy Herodesnek szüksége lesz szolgálataira, és alkalma lesz majd így szólni: „Drága barátom, Herodes Agrippa, ha szabad így nevezni, teljesen a szolgálatodra állok, de ha megfogadtad volna tanácsomat, ez sohasem történt volna meg.” A jólét korszakaiban egyre komorabb és komorabb lett, mintha sajnálattal emlékeznék a szegénység és a megvetettség régi rossz napjaira és még megpróbálná visszatérésüket előidézni, állandóan figyelmeztetve Herodest: ha ebben az irányban halad (bármi irány volt is az), végül is tönkrement emberként fogja végezni. A dolgok azonban most elég rosszul álltak ahhoz, hogy Silasból a legvidámabb útitárs váljék. Tréfálkozott a matrózokkal, és hosszú, bonyolult történeteket mesélt a gyermekeknek harci kalandjairól. Cypros, aki rendszerint nem nagyon bírta Silas unalmas társaságát, most szegyeiké magát neveletlenségéért aranyszívű barátja előtt.
– Engem a szamaritánusok elleni zsidó előítélettel neveltek fel – mondta Silasnak –, és meg kell bocsátanod, hogy ily hosszú évekbe tellett, amíg ezen az előítéleten túl tudtam magam tenni.
– Nekem is bocsánatot kell kérnem tőled, hercegnő – felelte Silas –, bocsánatot, úgy értem, szabadszájúságom miatt. De már ilyen a természetem. Bátorságot kell magamnak venni, hogy kimondjam: ha zsidó barátaid és rokonaid általában kevésbé fennhéjázóak és kissé jobbszívűek volnának, én is jobban szeretném őket. Egy unokatestvérem egyszer üzleti ügyben Jeruzsálemből Jerikóba utazott. Az út mentén egy szegény sebesült és ruhátlan zsidóra akadt, amint az a forró napon feküdt. Banditák rabolták ki. Unokatestvérem kimosta sebeit, amennyire tudta, bekötözte, s azután öszvérén a legközelebbi kocsmába vitte, ahol előre kifizette élelmét és lakását néhány napra – a kocsmáros ragaszkodott hozzá, hogy mindent előre megkapjon –, aztán Jerikóból visszafelé jövet felkereste és visszasegítette otthonáig. Nos, ez semmi sem. Mi szamaritánusok már ilyenek vagyunk. Ez szinte természetesen hozzátartozott unokatestvérem napi munkájához. De a móka az, hogy három vagy négy jómódú zsidó – köztük egy pap is –, akikkel unokatestvérem szembetalálkozott, mielőtt a sebesülthöz ért volna, látták azt feküdni az útszélen, de minthogy nem volt rokonuk, nyugodtan otthagyták, és továbblovagoltak, bármennyire nyögött és bármily kétségbeesetten kiáltozott is segítségért. A fogadós is zsidó volt. Közölte unokatestvéremmel, hogy teljesen megérti az utazók tartózkodását a sebesülttől : ha kezük között meghal, rituálisan tisztátalanok lettek volna a hulla érintésétől, ami igen kényelmetlen lett volna nekik és családjuknak. A pap, magyarázta a fogadós, valószínűleg útban volt Jeruzsálembe, hogy a templomban imádkozzék. Ő kockáztathatta volna meg legkevésbé ezt a veszélyt. Nos, hála Istennek, én szamaritánus vagyok és szókimondó ember. Kimondom, amit gondolok. Én...
– Drága Cyprosom – vágott közbe Herodes –, nem roppant tanulságos ez a történet? És ha az a szegény fickó szamaritánus lett volna, nem lett volna annyi pénz nála, hogy a banditáknak érdemes lett volna kirabolni őt.
Alexandriában Herodes Cypros, a gyermekek és a két katona kíséretében felkereste az ottani zsidó kolónia legfőbb elöljáróját, illetve alabarcháját, ahogy ők nevezték. Az alabarcha felelt Egyiptom kormányzójának hitsorsosai jó magaviseletéért. Neki kellett gondoskodni arról, hogy adójukat pontosan fizessék, és tartózkodjanak az utcai verekedésektől a görögökkel és más közrend elleni kihágásoktól. Herodes nyájasan köszöntötte az alabarchát, és nyomban nyolcezer arany kölcsönt kért tőle, viszonzásként felajánlva, hogy befolyását a császári udvarnál felhasználja az alexandriai zsidók érdekében. Azt mondta, Tiberius császár levélben felszólította, jöjjön tüstént Rómába, hogy keleti ügyekben őt tanácsokkal lássa el, minek következtében nagy sietve hagyta el Edomot, ahol unokatestvéreinél volt látogatóban, és alig tudott pénzt venni magához útiköltségre. Az alabarcha a római „testőröket” komoly bizonyítéknak vette Herodes elbeszélésére, és meggondolta, csakugyan megérné, hogy egy befolyásos barátjuk legyen Rómában. Újabban zavargások történtek, amelyeket zsidók kezdeményeztek, és komoly kárt okoztak a görögöknek. Tiberius esetleg hajlamosnak mutatkozna arra, hogy tetemes kiváltságaikat megnyirbálja.
Alexander alabarcha családom régi barátja volt. Ő volt az intézője egyik nagy alexandriai birtokunknak, amelyet nagyapám, Marcus Antonius hagyott anyámra végrendeletében, és Augustus meg is engedte anyámnak, hogy a birtokot átvegye nagyanyám, Octavia kedvéért, noha a végrendelet végrehajtását különben letiltotta. Anyám ezt a birtokot hozományként vitte apámhoz, amikor hozzáment feleségül, azután Livilláé lett, aki Tiberius fiához, Castorhoz vitte hozományként, amikor feleségül ment hozzá; Livilla azonban hamarosan eladta, mert fényűző életet élt és szüksége volt a pénzre, így hát az alabarcha nem vezette azt tovább. Ezután közte és családom között lassanként abbamaradt a levelezés, de azért anyám felhasználta minden befolyását Tiberiusnál, hogy Alexandert jelenlegi méltóságába emelje. Esetleg még most is jóindulattal viseltetett irányában, az alabarcha mégsem volt biztos abban, mennyire számíthat támogatására, ha valamilyen politikai bajba keveredik. Nos, tudta, hogy Herodes valamikor a család bizalmas barátja volt, és szívesen kölcsönadott volna neki, ha biztos lett volna abban, hogy Herodes még mindig jóban van velünk; de nem tudott teljesen megbízni benne. Kérdezgetni kezdte Herodest anyámról, és Herodes, aki igen tisztán látta előre a helyzetet, s elég okos volt ahhoz, hogy ne ő említse anyám nevét először, azt felelte, hogy anyám a legjobb egészségben és hangulatban volt, amikor utoljára írt. Mintha véletlenül történt volna, magával hozott egy igen baráti hangú levelet, amelyet Antiochiából való eltávozása előtt kapott, és amelyben anyám a családi újságokat megírta. Ezt átadta az alabarchának, hogy olvassa el, s arra ez még nagyobb benyomást tett, mint a testőrség. A levél azonban annak a reménynek kifejezésével fejeződött be, hogy Herodes most végül letelepedett és belekezd a hasznos politikai életbe nagyra becsült barátja, Flaccus munkatársaként; az alabarcha viszont éppen most hallotta antiochiai barátaitól, hogy Flaccus és Herodes összevesztek, és azonkívül nem volt biztos abban, hogy Tiberius csakugyan megírta ezt a meghívó levélét – amelyet Herodes nem is adott oda neki elolvasni. Nem tudta eldönteni, adjon-e kölcsön, vagy sem. Amikor azonban éppen a kölcsön mellett döntött, az egyik elrabolt katona, aki tudott egy keveset héberül, így szólt:
– Adj nekem nyolc aranyat, alabarcha, és én megmentek számodra nyolcezret.
– Mit akarsz, katona? – kérdezte az alabarcha.
– Azt akarom mondani, hogy ez a férfi csaló, és az igazságszolgáltatás elől szökik. Mi nem vagyunk testőrei, hanem két elrabolt ember. Császári letartóztatási parancs van ellene nagy összegű római tartozása miatt.
Cypros mentette meg a helyzetet azzal, hogy az alabarcha lábához hullott, és zokogni kezdett:
– Azért a barátságért, amely atyámhoz, Phasaelhez fűzött, kegyelmezz meg nekem és szegény gyermekeimnek. Ne juttass koldusbotra és teljes tönkremenésre. Drága férjem semmi csalást nem követett el. Annak a lényege, amit elmondott neked, tökéletesen igaz, noha talán kissé kiszínezte a részleteket. Csakugyan útban vagyunk Róma felé, és hála bizonyos nemrégen történt politikai változásnak, igazán remek kilátásaink vannak ott; és ha kölcsönadsz annyi pénzt, hogy kisegítesz jelenlegi nehézségeinkből, atyáink istene ezerszeresen meg fog jutalmazni. Az adósság, amely miatt drága Herodesemet majdnem letartóztatták, meggondolatlan ifjúkorának öröksége. Amint Rómába érkezünk, tisztességes módot keres majd arra, hegy visszafizesse. De ha szíriai ellenségei kezére kerülne, ez nemcsak az ő, hanem a gyermekek és a magam romlásához is vezetne.
Az alabarcha Cypros felé fordult, akinek hűsége Herodeshez szerencsétlenségei közepette szinte könnyeket csalt a szemébe, és megkérdezte kedvesen, de óvatosan:
– Betartja-e férjed a Törvényt?
Herodes látta, hogy felesége habozik, mire rögtön válaszolta helyette:
– Nem szabad elfelejtened, uram, hogy vér szerint edomita vagyok. Nem lehet józanul annyit elvárni egy edomitától, mint egy zsidótól. Edom és a zsidóság vértestvérek ugyan közös ősünk, Izsák pátriárka által, de mielőtt bármelyik zsidó gratulál önmagának, hogy Isten olyan különlegesen kedvez nemzetének, emlékezzék arra, hogy Ézsaut, az edomiták ősét, miként semmizte ki előjogaiból és atyai áldásából Jákob, a zsidóság őse. Ne légy oly kemény velem, alabarcha. Légy barátibb, mint az öreg Jákob volt, egy kétségbeesett és szegény edomitával, mert különben olyan igaz, mint ahogy az én Uram Istenem él, hogy megfulladsz a legközelebbi kanál piros lencselevestől, amelyet a szádba veszel. Mi elvesztettük kiváltságainkat, ti nyertétek el őket és velük együtt Isten különös kedvezését, s ellenszolgáltatásképpen oly nemeslelkűséget követelünk tőletek, amilyennek mi mindig tanújelét adtuk. Emlékezzél Ézsau nagylelkűségére, amikor Penielben véletlenül találkozott Jákobbal és nem ölte meg.
– De betartod-e a Törvényt? – kérdezte az alabarcha, aki Herodes kitörésének hatása alá került, és tudta, hogy nem képes megcáfolni történelmi hivatkozásait.
– Körül vagyok metélve éppen úgy, mint a gyermekeim, és úgy én, mint egész házam betartottuk a Törvényt, amelyet ősöd, Mózes előtt kinyilatkoztattak; olyan szigorúan tartottuk be, amennyire nehéz helyzetünk, mint római polgároké és tökéletlen edomita lelkiismeretünk megengedte.
– Az istenességnek nincs két módja – mondta az alabarcha mereven. – Vagy betartja valaki a Törvényt, vagy megszegi.
– Én mégis olvastam, hogy az Úr egyszer megengedte Naamannak, a megtért szíriainak, hogy imádkozzék Rimmon templomában gazdája, a király oldalán – mondta Herodes – és, ugye, Naaman a zsidók igen jó barátjának bizonyult?
Végül is az alabarcha így szólt Herodeshez: – Ha kölcsönadom neked ezt a pénzt, meg fogsz-e esküdni az Úr nevére – Akinek Legyen örökké Dicsőség –, hogy betartod az Ő Törvényét, amennyire benned képesség van erre, és szeretni fogod a Népet és semmi bűnt nem fogsz Ellene elkövetni?
– Esküszöm az Ő Legszentebb nevére – mondta Herodes –, és legyen feleségem Cypros és ez a néhány gyermek itt a tanúm, hogy ezentúl teljes lelkemmel és teljes erőmmel fogom őt tisztelni, és szüntelen szeretni és védeni fogom a népét. Ha valaha akarattal istenkáromlást követek el, úgy azok a férgek, amelyek nagyapám, Herodes élő testén táplálkoztak, táplálkozzanak az enyémen is és egyenek meg egészen.
Ilyenformán megkapta a kölcsönt. Később mondta is nekem:
– Bármire a világon megesküdtem volna, csakhogy megkaphassam ezt a pénzt, annyira kellett.
De az alabarcha még további feltételeket is szabott. Először is, hogy Herodes most csak az összeg felét kapja, négyezer aranyat, illetve ennek az összegnek megfelelőjét ezüstben, és a többit majd Itáliába való érkezése után veheti fel. Ugyanis még most sem bízott teljesen Herodesben. Hátha arra gondol, hogy Marokkóba vagy Arábiába szökik a pénzen.
A másik feltétel az volt, hogy Cypros vigye a gyerekeket Jeruzsálembe, hogy jó zsidókat neveljen belőlük az alabarcha sógorának, a főpapnak gyámsága mellett. Ebbe Herodes és Cypros annál szívesebben egyeztek bele, minthogy tudták: nincs jóképű fiú vagy kislány az előkelő római társaságban, aki biztonságban lehetne Tiberius természetellenes szenvedélyeitől. (Barátomtól, Vitelliustól például elvették egyik fiát és Capriba vitték, állítólag azért, hogy szabadelvű nevelésben legyen ott része, és az ocsmány, perverz alakok, spinterek közé tették, úgyhogy a fiú egész természete elferdült. A „spinter” név élete végéig ráragadt; ocsmányabb férfit keveset ismertem nála.) Nos, elhatározták, hogy Cypros csatlakozik Herodeshez Rómában, amint a gyerekeket jól elhelyezte Jeruzsálemben.
Herodes azért ment Alexandriába kölcsönt kérni az alabarchától, mert szabadosa Akkóból magával hozta Sejanus bukásának a hírét. Alexandriában a hírt teljesen megerősítették. Sejanus Tiberius nagybátyám legmegbízhatóbb minisztere volt, de összejátszott nővéremmel, Livillával, és elhatározták, hogy megölik Tiberiust, és magukhoz ragadják a monarchiát. Anyám fedezte fel az összeesküvést, és figyelmeztette rá Tiberiust. Tiberius aztán unokaöcsém, Caligula és Macro, a kőszívű gazfickó segítségével rövidesen csapdába ejtette Sejanust. Ekkor fedezték fel, hogy Livilla hét évvel korábban megmérgezte férjét, Castort, és így Castor végeredményben nem volt apjának árulója, mint ahogy Sejanus beállította, így természetesen Tiberius szigorú parancsa, hogy Castor barátai nem jelenhetnek meg előtte, visszavontnak volt tekinthető; anyám támogatása pedig most értékesebb volt, mint valaha. Ha nem kapja ezt a hírt, Herodes nem pocsékolta volna idejét, és nem alázkodott volna meg a kölcsönkérési kísérlettel az alabarchánál. A zsidók nagylelkűek, de igen óvatosak. Kölcsönadnak szükségbe jutott hitsorsosaiknak, ha azok nem tulajdon hibájukból vagy bűnükből kifolyólag kerültek nyomorúságba, és minden kamat felszámítása nélkül adnak kölcsön, mert ezt törvényük így írja elő: egyetlen jutalmuk az erény tudata. De nem adnak semmit kölcsön a nem zsidónak, még ha az éhhalállal küzd is, még kevésbé olyan zsidónak, aki „kikerült a hitközségből”, ahogy ezt nevezik, azáltal, hogy idegen országokban nem zsidó szokásoknak hódol – hacsak nem bizonyosak afelől, hogy nagylelkűségüknek meglesz a kézzelfogható ellenszolgáltatása.
Anyám és én nem tudtunk Herodesnek Itáliába való visszatéréséről, míg csak egy napon sebtiben írt üzenet nem jött tőle, amelyben bejelentette látogatását és azt, hogy számít segítségünkre sorsának nagy válságában. „Ha pénzt akar”, mondtam anyámnak, „a felelet az lesz, hogy nincs pénzünk.” És csakugyan, akkoriban nem volt kidobni való pénzünk, mint ahogy első könyvemben elmondtam. De anyám így szólt:
– Igen alacsonyrendű dolog így beszélni, Claudius. Mindig mamlasz voltál. Ha Herodesnek pénzre van szüksége, mert bajba jutott, nekünk igazán kötelességünk valahogyan pénzt felhajtani: tartozom ezzel drága édesanyja, Berenice emlékének. Furcsa, idegen vallási szokásai ellenére Berenice egyik legjobb barátnőm volt. És milyen ragyogóan tudta háztartását vezetni!
Anyám jó hét éve nem látta Herodest, aki nagyon hiányzott neki. De ő igen hűséges levélíró volt, egymás után írt anyámnak minden bajbajutásáról, mégpedig olyan mulatságos módon, hogy élvezetesebb kalandoknak látszottak, mint amilyeneket az ember a görög könyvekben olvashat, nem pedig valódi bajoknak. Legvidámabb levelét talán Edomból írta, röviddel azután, hogy elhagyta Rómát. Megírta, hogy édes, drága, bolondos felesége, Cypros hogyan beszélte le arról, hogy az erődítmény faláról leugorjék. „Teljesen igaza volt”, írta Herodes, „túlságosan magas volt a fal”. Egyik legutóbbi, levele, amelyet szintén Edomból írt, ugyanazt a hangulatot árasztotta; azalatt írta, míg a pénzt várta Akkóból. Elmondta, mennyire szégyelli magát, amiért olyan mélyre süllyedt erkölcsileg, hogy el kellett lopnia egy perzsa kereskedő hátastevéjét. Mindazonáltal – írta szégyenkezése nemsokára az erény érzetévé változott, amiért olyan jelentős szolgálatot tett a tulajdonosnak: az állat úgy látszik hét gonosz szellem állandó lakhelye, mindegyik rosszabb az előbbinél. A kereskedő bizonyára végtelenül megkönnyebbült, amikor egy reggel arra ébredt, hogy megszállott tevéje eltűnt nyereggel és kötőfékkel együtt. A legrémítőbb utazás volt a szíriai sivatagon keresztül, a teve mindent elkövetett, hogy megölje minden kiszáradt patakmedernél vagy szűk szorosnál, amelybe értek, sőt még éjszaka is odalopózott, hogy összetapossa alvó testét. Alexandriából újra írt nekünk, közölvén, hogy a barmot Edomban szabadon eresztette, de az elkísérte őt gonosz tekintettel a szemében egészen le a partig. „Esküszöm neked, legnemesebb és legbölcsebb Antónia úrhölgy, legrégebbi barátom és legnagylelkűbb jótevőm, hogy inkább a szörnyű tevétől való borzalom, mint a hitelezőimtől való félelem késztetett arra, hogy megszökjem a kormányzó elől Anthedonból. A teve bizonyára ragaszkodott volna ahhoz, hogy megossza velem a börtönkuckót, ha engedtem volna, hogy letartóztassanak.” Volt utóirat is: „Unokatestvéreim Edomban végtelenül vendégszeretően viselkedtek, de nem szabad azt hinned, hogy igen költekezőek lettek volna. A takarékosságot annyira viszik, hogy csak három alkalommal vesznek fel tiszta fehérneműt – amikor megesküsznek, amikor meghalnak – és amikor kirabolnak egy karavánt, amely tiszta fehérneműt szállít; ez nem kerül pénzbe. Egész Edomban nincs egyetlen kallómalom.” Herodes természetesen a lehető legkedvesebb beállításban adta elő összeveszését – vagy mint ő nevezte –, félreértését Flaccusszal. Hibáztatta gondatlanságát, és dicsérte Flaccust mint talán kissé túlságosan emelkedett erkölcsű férfiút kétségkívül túlságosan magas erkölcsi színvonal a népek számára, akiket kormányoz: alattvalói kissé különcnek is tartják.
Herodes most elmondta története minden részletét, amit kihagyott a levelekből, semmit sem titkolt el, vagy alig valamit, mert tudta, ez a legjobb viselkedés anyámmal szemben; és különösen azzal ragadta el – bár persze anyám úgy tett, mintha szörnyen megdöbbenne –, hogy rabolta el a két katonát, és miképpen próbálta becsapni az alabarchát. Leírta ezenkívül utazását Alexandriából egy veszélyes viharban, amikor a kapitány és jómaga kivételével öt napon és öt éjszakán keresztül mindenki tengeribetegségben fetrengett. A kapitány minden percét siránkozással és imádkozással töltötte, Herodesre bízva, hogy egyes-egyedül irányítsa a hajót.
Aztán így folytatta: Amikor végre nagyszerű hajónk orrában álltam, amely szüntelenül hánykolódott, és a lábadozó legénység sok-sok köszönetét és dicséretét hallgattam, és megláttam végre ragyogva elnyújtózni előttem a nápolyi öblöt a partjain tündöklő sok gyönyörű templommal és nyaralóval és a fölötte tornyosuló hatalmas Vezuvval, amely békésen pipázott, mint valami házias kémény – bevallom, sírva fakadtam. Rájöttem, hogy hazajövök a legelső és legdrágább hazámba. Eszembe jutottak szeretett római barátaim, akiktől oly hosszú ideig távol éltem és legfőképpen Te, legműveltebb, leggyönyörűbb és legnemesebb Antónia – és természetesen Te is, Claudius –, és hogy milyen boldogság lesz újra üdvözölnünk egymást. De először, ez világos volt, valahogyan rendbe kellett hozni magamat. Igazán nem illett volna koldusként vagy támogatást kérő szegény védtelenként jelentkezni kaputoknál. Amint parthoz értünk és én beváltottam az alabarcha utalványát, amelyet egy nápolyi bankra állított ki, azonnal írtam a császárnak Capriba, s kihallgatásért könyörögtem. Igen kegyesen megadta, kijelentvén, mennyire örül, hogy szerencsésen megérkeztem, és másnap igen sókat ígérő beszélgetésünk volt. Kénytelen vagyok kijelenteni, sajnos, hogy kissé mulattatnom kellett – mert meglehetősen komor hangulatban találtam – egynémely ázsiai történettel, amelyeknek elmondásával nem sérteném meg a Te szemérmedet. De tudjátok, hogy van ez a császárral: igen gyors észjárású és igen megértő. Nos, amikor elmondtam egy különlegesen jellemző történetet ebben a stílusban, így szólt:
»Herodes, szívem szerint való ember vagy. Szeretném, ha vállalkoznál egy nagy felelősséggel járó megbízatásra – egyetlen unokám, Tiberius Gemellus nevelésére, aki itt él nálam. Mint halott apjának bizalmas barátja, bizonyára nem tagadod meg, és bízom benne, hogy a fiú vonzódni fog hozzád. A fiúcska sajnos, makacs, szomorkás kis emberke, és nyílt szívű, élénk, idősebb társra volna szüksége, akihez alkalmazkodhatna.«
– Éjszakára Capriban maradtam – mesélte tovább Herodes –, és reggelre jobb barátok voltunk a császárral, mint valaha. Nem vette figyelembe orvosai tanácsát, és egész éjszaka velem ivott. Már-már azt gondoltam, hogy szerencsém végre újra eljött, amikor az az egyetlen hajszál, amelyen Damokles kardja oly régen függött szerencsétlen fejem felett, jónak látta leszakadni. Levél érkezett a császárhoz attól a hülyétől, Anthedon kormányzójától, jelentve, hogy elfogató parancsot adott ki ellenem, mert nem fizettem meg tizenkétezer arany adósságomat a császári magánkincstárnak, és hogy ármányosan kikerültem a letartóztatást, elszöktem, elraboltam helyőrsége két katonáját, akik eddig nem tértek vissza, tehát valószínűleg meggyilkolták őket. Biztosítottam a császárt, hogy a katonák élnek, és hogy tudtomon kívül bújtak el a hajómon. Erősítgettem, hogy nekem nem adtak át semmilyen elfogatási parancsot. Talán őket küldték ki a paranccsal, mondtam, de elhatározták, hogy elmennek egy kicsit mulatni Egyiptomba. Mindenesetre megtaláltuk őket a raktárban rejtőzve, amikor már fele úton voltak Alexandria felé. Biztosítottam a császárt: tüstént visszaküldtem őket Anthedonba, hogy megbüntessék őket.
– Herodes Agrippa – mondta az anyám szigorúan –, ez tudatos hazugság, és én igen-igen szégyellem magam miattad.
– De nem annyira, mint ahogy én szégyellem magam azóta, drága Antónia úrhölgy – mondta Herodes. – Hányszor mondtad már nekem, hogy a tisztesség a legjobb politika. De Keleten mindenki hazudik, és az ember természetesen leszámítja kilenctized részét annak, amit hall, s ugyanezt várja el hallgatóitól is. Pillanatnyilag akkor elfelejtettem, hogy újra visszatértem abba az országba, ahol becstelenségnek tartják akár egy hajszálnyira is eltérni a szigorú igazságtól.
– És hitt neked a császár?
– Remélem egész szívemmel – felelte Herodes –, s megkérdezte, mi van az adóssággal? Közöltem vele, hogy a kölcsönt rendes formában és jó biztosíték alapján kaptam a magánkincstártól, és ha elfogató parancsot adtak ki ellenem emiatt, akkor az csak az áruló Sejanus műve lehet: tüstént beszélek a kincstárnokkal és elintézem vele az ügyet. De a császár így szólt: „Herodes, ha az adósságot nem fizeted meg teljesen egy héten belül, nem leszel unokám nevelője”. Tudjátok, milyen szigorú a magánkincstár adósaival. Oly közönyösen, amennyire csak tudtam, azt feleltem, hogy biztosan megfizetem három napon belül, de a szívem olyan volt, mint az ólom. És így azonnal írtam Neked, drága jótevőm, arra gondolva, hogy talán...
Az anyám újra ezt mondta:
– Nagy, nagy hiba volt tőled, Herodes, hogy a császárnak ilyeneket hazudtál.
– Tudom én, tudom én – mondta Herodes mély megbánást tettetve. – Ha a helyemben lettél volna, te kétségkívül megmondtad volna az igazat, de nekem hiányzott a bátorságom. És mint mondtam, ez a hét év Keleten, távol Tőled, nagyban csökkentette az erkölcsi érzékemet.
– Claudius – mondta az anyám hirtelen eltökéltséggel –, miképpen tudnánk gyorsan tizenkétezret előteremteni? Mi is van abban a levélben, amelyet Aristobulustól kaptál ma reggel?
Érdekes véletlenképpen aznap reggel kaptam Aristobulustól levelet, amelyben felkért, hogy pénze egy részét – tízezer aranyat ingatlanba fektessem, ami abban az időben olcsó volt a pénzszűke miatt. Anyám elmesélte Herodesnek a dolgot.
– Aristobulus! – kiáltotta Herodes. – Honnan a csodából tudott ő összehozni tízezer aranyat? Az a lazaerkölcsű fickó bizonyára felhasználta Flaccusra való befolyását, hogy megvesztegetést fogadjon el a bennszülöttektől.
– Ebben az esetben az a véleményem – mondta anyám –, hogy igen ocsmányul viselkedett veled szemben, amikor bejelentette régi barátomnak, Flaccusnak, hogy a damaszkusziak ajándékot küldenek neked, amiért olyan jól adtad elő az ügyüket. Többre tartottam Aristobulust ennél. És talán most igazságos is lesz, ha ezt a tízezer aranyat felhasználjuk, mint ideiglenes – jegyezd meg, Herodes, ideiglenes – kölcsönt, hogy újra talpraállítsunk téged. Nem lesz nehéz előteremteni a hátralevő kétezret, ugye Claudius?
– Elfelejted, anyám, hogy Herodesnek még mindig megvan az alabarchától kapott nyolcezer aranya, hacsak nem költötte el már. Jobb dolga lesz, mint nekünk, ha odaadjuk neki Aristobulus pénzét.
Herodest figyelmeztettük, hogy az adósságot három hónapon belül mindenképpen fizesse meg, különben a bizalmunkkal él vissza. Nekem semmiképpen sem tetszett az ügy, de még mindig jobb megoldás volt, mintha a palatinus-dombi házunkra kellett volna a kölcsönt betábláztatni, ugyanis ez lett volna az egyetlen kiút. Azonban minden váratlanul jól sikerült. Nemcsak hogy tüstént megerősítették Herodes kinevezését mint Gemellus nevelőjéét, amint visszafizette a tizenkétezer aranyat a magánkincstárnak, hanem két nappal a lejárat előtt megfizette az Aristobulus-féle kölcsönt teljesen, és ezenkívül egy korábbi ötezer aranyas adósságát, amelyre már nem is számítottunk. Mert Herodes, mint Gemellus nevelője, rengeteget mozgott Caligula társaságában, akit a hetvenöt éves Tiberius fiává fogadott és utódjának jelölt ki. Tiberius igen szűken tartotta Caligulát pénzzel, és Herodes, miután megnyerte Caligula bizalmát néhány nagyszerű lakoma, szép ajándék és hasonlók által, Caligula félhivatalos pénzszerző ügynöke lett. Nagy összegeket kért kölcsön legnagyobb titokban – olyan gazdag emberektől, akik jóba akartak lenni az új uralkodóval. Nem hitték ugyanis, hogy Tiberius még sokáig fog élni. Amikor Caligula Herodes iránti bizalma így bebizonyult és a pénzügyi körökben általánosan tudtak róla, igen könnyen tudott nemcsak Caligulának, hanem önmagának is kölcsönt szerezni. Hét év előtti ki nem fizetett adósságai legtöbbnyire elintéződtek a hitelezők halála által: a gazdagok sorát ugyanis igen megritkította a sok felségsértési per Sejanus és Macro alatt, aki Sejanus utódja volt és aki alatt ez a folyamat folytatódott. A többi adósságát illetően Herodes elég nyugodt volt: senki sem merészelt olyan férfiút beperelni, akinek olyan nagy a befolyása az udvarnál, mint neki. Nekem egy negyvenezer aranyas kölcsönből tudott fizetni, amelyet Tiberius egy szabadosa által szerzett. Ez a szabados rabszolga korábban Caligula idősebb bátyjának, Drususnak volt az őre, amikor azt halálra éheztették a palotapincékben. Felszabadítása óta roppant meggazdagodott az elsőrendű rabszolgákkal való kereskedésen – a beteg rabszolgákat olcsón vette meg és ő maga gyógyította ki őket kórházában –, és félt, hogy Caligula császár korában bosszút áll majd rajta, amiért Drusust megkínozta; de Herodes vállalkozott arra, hogy megpuhítja Caligula szívét.
Herodes csillaga így napról napra fényesebben ragyogott, és több ügyet a legnagyobb megelégedésre intézett el Keleten. Például írt barátainak Edomba és Judeába – és bárki, akinek most baráti hangon írt, igen örült és hízelgőnek találta ezt –, és megkérdezte őket, vajon tudnának-e bizonyítékokat szolgáltatni arra, hogy az a kormányzó, aki Anthedonban le akarta őt tartóztatni, rosszul végzi a munkáját. Szinte meglepően sok bizonyítékra tett így szert, és a bizonyítékokat egy levélben foglalta össze, amely mintha Anthedon vezető polgáraitól érkezett volna; ezt aztán Capriba küldte. A kormányzó elveszítette megbízatását. Herodes visszafizette adósságát az akkói kereskedőnek, de ötezer drachmát levont. Megmagyarázta, ez az ötezer drachma, amit visszatart, az az összeg, amelyet a kereskedő néhány évvel ezelőtt Cypros hercegnőtől kért kölcsön és nem fizetett vissza. Ami Flaccust illeti, Herodes anyám kedvéért nem is kísérletezett azzal, hogy bosszút álljon rajta; és Flaccus nemsokára meghalt. Úgy döntött, hogy Aristobulusnak nagylelkűen megbocsát, tudva, hogy az nemcsak szégyelli magát, hanem igen kétségbe is esett, amiért oly rövidlátó volt, hogy ellentétbe került ilyen hatalmassá vált fivérével. Aristobulus igen hasznos lehet, ha egy kicsit megszelídül. Herodes Pontius Pilátuson is megbosszulta magát, aki annak idején kiadta a parancsot, hogy Anthedonban tartóztassák le. Felbiztatta samariai barátait, hogy az új szíriai kormányzónál, Vitellius barátomnál tiltakozzanak Pilátus durvasága ellen, amellyel az a polgári zavargásokat elintézi, és vádolják meg zsarolással. Pilátust Rómába idézték, hogy a vádakért Tiberius előtt feleljen.
Tavasszal egyszer, amikor Caligula és Herodes nyitott hintón kihajtottak Róma környékére, Herodes vidáman megjegyezte: „Épp itt az ideje, hogy az öreg harcos megkapja aranyozott fakardját.” Az öreg harcos alatt Tiberiusra gondolt, a fakard pedig azt a leszerelési kitüntetést jelentette, amit kiérdemesült gladiátorok kapnak az arénában. És hozzátette: „És bocsásd meg, drága barátom, a hízelgés látszatát, de igazi meggyőződésem: te sokkal jobban fogsz szerepelni a játékok játékában, mint ő valaha.”
Caligula el volt bájolva, de sajnos Herodes kocsisa meghallotta a megjegyzést, megértette és elraktározta emlékezetében. A tudat, hogy hatalmában áll gazdáját tönkretenni, arra bátorította fel ezt a fafejű fickót, hogy arcátlanságokat kövessen el vele szemben; ezt történetesen egy ideig Herodes észre sem vette. Végül azonban a kocsis néhány igen finom hímzett kocsitakarót ellopott és eladta egy másik kocsisnak, akinek gazdája némi távolságra élt Rómától. Jelentette aztán, hogy a takarók véletlenül tönkrementek, mert kilyukadt egy kátrányos hordó az istállópadláson, s a kátrány rácsöpögött. Herodes ezt el is hitte, de egy napon, amikor véletlenül sétakocsikázásra indult azzal a lovaggal, akinek kocsisa a takarókat megvette, egyszerre a lába köré csavarva látta meg őket. Így kiderült a tolvajlás. A lovag kocsisa azonban a tolvajt idejében figyelmeztette, és az tüstént el is szökött, hogy elkerülje a büntetést. Eredeti terve az volt, hogy szembeszálljon Herodesszel, ha az leleplezi, és azzal fenyegetőzzék, hogy elmondja a császárnak, amit kihallgatott. De elvesztette bátorságát, amikor elkövetkezett a pillanat; hirtelen rájött: Herodes képes arra, hogy megölje őt, ha zsarolni próbálja, és tanúkat szerez majd, hogy a gyilkos ütést önvédelemből tette. A kocsis egyike volt azoknak a zavaros fejű embereknek, akik mindenkit bajba kevernek, de legfőképpen önmagukat.
Herodes tudta, hogy ez a fickó hol bujkálhat Rómában, és megkérte a városi tiszteket, tartóztassák le minél előbb. Meg is találták, és bíróság élé állították lopással vádoltan, de ő ragaszkodott szabadosi kiváltságához, hogy az uralkodóhoz fellebbezhessen, mielőtt az eljárás megkezdődne. Hozzátette: „Van valami közölnivalóm a császárral, ami személyes biztonságát érinti. Egyszer hallottam valamit, amikor egy kocsit hajtottam Capua felé.” Erre fegyveres őrséggel Capriba küldték, és a bírósági tisztviselő jelentést írt a császárnak az ügyről.
Abból, amit eddig elmondtam Tiberius nagybátyám jelleméről, azt hiszem, sejtik már, mit tett, amikor elolvasta az elöljáró jelentését. Noha tudta, hogy a kocsis valószínűleg Herodesnek valamilyen felségsértő megjegyzését hallgatta ki, mégsem akarta azonnal pontosan tudni, miről van szó; Herodes nyilván nem az a fajta ember, aki nagyon veszélyes kijelentéseket tenne egy kocsis füle hallatára, így kihallgatás nélkül börtönben tartotta a fickót, és kitanította a fiatal Gemellust, aki tízéves lehetett, hogy figyelje élesen nevelőjét, és mondjon el néki (mármint Tiberiusnak) mindent, aminek felségsértési jelentősége lehet. Herodes közben aggódni kezdett, amiért Tiberius halogatja a kocsis kihallgatását, és megbeszélte a dolgot Caligulával. Megállapodtak abban, hogy Herodes akkor nem mondott semmi olyat, amit ne lehetne kimagyarázni. Ha Herodes maga sürgeti Tiberiust, hogy folytassa le a vizsgálatot, akkor a császár inkább el fogja hinni, hogy a fakardot szó szerint értette. Mert Herodes azt fogja mondani, hogy Sárgalábúról, a híres gladiátorról beszéltek, aki azóta már vissza is vonult, s hogy ő egyszerűen gratulált Caligulának vívnitudásához.
Herodes aztán észrevette, hogy Gemellus igen gyanúsan viselkedik – hallgatózik, és a legfurcsább időkben felbukkan a lakásán. Világos volt előtte, hogy Tiberiustól ered a dolog. Tehát még egyszer felkereste anyámat, elmagyarázta az egész esetet, és könyörgött neki, hogy az ő érdekében sürgesse a kocsis kihallgatását. Azt hozta fel indokul, hogy szeretné az ember szigorú megbüntetését lopása és hálátlansága miatt is, hiszen csak egy évvel ezelőtt szabadította fel őt egészen önként. Semmit sem szólt a férfi szándékolt leleplezéséről. Anyám úgy tett, ahogy Herodes kérte. Irt Tiberiusnak, és a szokásos hosszú késedelem után megérkezett a válasz. Most is a birtokomban van a levél, tehát idézhetem szóról szóra, mert ez egyszer Tiberius rögtön a tárgyra tért.
„Ha ez a kocsis Herodes Agrippát hamisan akarja bevádolni valamilyen felségsértő kijelentéssel, hogy ezáltal leplezze saját gonoszságát, úgy eléggé megbűnhődött bolondsága miatt, hiszen már régen raboskodik az én nem valami kellemes börtöncelláimban, Misenumban. Már arra gondoltam, hogy szabadon bocsátom azzal az intelemmel, hogy a jövőben ne fellebbezzen hozzám, amikor valamelyik alsóbíróság már-már elítéli valamilyen kis bűnügy, például lopás miatt. Túlságosan öreg és túlságosan elfoglalt vagyok ahhoz, hogy ilyen hülye fellebbezésekkel foglalkozzam. De ha kényszerítesz, hogy kivizsgáljam az ügyet, és kiderül, hogy a felségsértő kijelentés csakugyan megtörtént, Herodes sajnálni fogja, hogy felhozta az ügyet, mert az az óhaja, hogy a kocsist szigorúan megbüntessék, igen szigorú büntetést fog hozni tulajdon fejére.”
Ez a levél még jobban aggasztotta Herodest, még erősebben kívánta, hogy az ember ügyét tárgyalják, mégpedig az ő jelenlétében. Silas, aki Rómába jött most, lebeszélte erről, idézve a közmondást: „Ne pepecselj Camarinával.” (A szicíliai Camarina közelében egy pestises mocsár volt, amelyet az ottani lakosok egészségügyi okokból kiszárítottak. Ez védtelenné tette a várost minden támadással szemben: el is foglalták és elpusztították.) De Herodes nem akart hallgatni Silasra; az öreg fickó már igen fárasztóvá vált ötévi töretlen jólét után. Nemsokára hallotta, hogy Tiberius, aki Capriban tartózkodott, kiadta a parancsot, hogy nagy villáját Misenumban, ahol később meghalt, hozzák rendbe az érkezésére. Azonnal elintézte, hogy lemegy erre a környékre Gemellusszal mint Caligula vendége, akinek villája volt a közeli Bauliban; anyám is elkísérte őket, aki, mint emlékezni fognak rá, mind Caligulának, mind Gemellusnak nagyanyja volt. Bauli elég közel van Misenumhoz, a nápolyi öböl északi partján, így mi sem volt természetesebb, mint az, hogy az egész társaság együtt elment tisztelegni Tiberiushoz megérkezése alkalmából. Tiberius mindnyájukat meghívta másnap ebédre. A börtön, ahol a kocsis senyvedett, a közelben volt, és Herodes rábeszélte anyámat, kérje meg Tiberiust mindnyájunk jelenlétében, intézze el az ügyet még aznap délután. Engem is meghívtak Bauliba, de lemondtam, mert sem nagybátyám, Tiberius, sem az anyám nem bírták valami jól társaságomat. A történet részleteit azonban szemtanúktól hallottam. A kitűnő lakomát csak a bor hiánya rontotta el. Tiberius most követte orvosai tanácsát, és teljesen tartózkodott az italtól, így tapintatból és elővigyázatosságból senki sem kérte kupája megtöltését, miután kiürítette, a kiszolgálók pedig nem töltöttek önszántukból. A bortól való tartózkodás mindig rosszkedvre hangolta Tiberiust, de anyám mindazonáltal merészen felhozta újra a kocsis ügyét. Tiberius közbevágott, mintha véletlenül tenné, és másról kezdett beszélni, s nem is tett újabb kísérletet egészen étkezés utánig, amikor az egész társaság kiment sétálni a helybeli versenypályát körülvevő fák alá. Tiberius nem gyalogolt: őt hordszéken vitték, és anyám, aki öregkorára is erős volt, mellette sétált, így szólt:
– Tiberius, szabad újra beszélnem veled a kocsisról? Most már igazán itt az ideje, hogy ezt az ügyet elintézzük, és azt hiszem, mindnyájan megkönnyebbülnénk, ha oly jó lennél és még ma elintéznéd egyszer s mindenkorra. A börtön odaát van, és néhány perc alatt túllehetnénk az egészen.
– Antónia – válaszolta Tiberius –, már céloztam rá, hogy jobb volna elejteni a dolgot, de ha ragaszkodol hozzá, megteszem, amit kívánsz. – Aztán hívta Herodest, aki hátul sétált Caligulával és Gemellusszal, és így szólt:
– Most kihallgatom kocsisodat, Herodes Agrippa, mivel sógornőm, Antónia úrhölgy annyira óhajtja, de az isteneket hívom tanukul, hogy amit teszek, nem a magam kívánságára teszem, hanem mert kényszerítettek.
Herodes alázatosan megköszönte a leereszkedést. Tiberius ekkor Macrót hívatta, aki szintén jelen volt, és utasította, hogy tüstént hozza eléje a kocsist kihallgatás végett.
Úgy látszik, Tiberius előző este néhány szót beszélhetett bizalmasan Gemellusszal. (Caligula egy-két évvel később kényszerítette Gemellust, hogy számoljon be erről a beszélgetésről.) Tiberius megkérdezte Gemellust, van-e valami jelentenivalója nevelője ellen, Gemellus azt felelte, nem hallott felségsértő szavakat és nem volt tanúja hűtlen cselekedeteknek, de mostanában igen keveset látja Herodest, aki állandóan Caligulával van, és őt egyedül hagyja, hogy könyvekből tanuljon, ahelyett, hogy személyesen tanítaná. Tiberius ekkor kérdezgetni kezdte a fiút, vajon Herodes és Caligula nem beszélgettek-e kölcsönökről az ő jelenlétében? Gemellus gondolkozott egy ideig, aztán azt mondta, egy ízben Caligula megkérdezett Herodestől valamit egy P.O.T.-kölcsönre vonatkozólag, és Herodes így felelt: „Később majd elmondom, a kis korsóknak nagy a fülük.” Tiberius azonnal sejtette, mi lehet a P.O.T.-kölcsön. Biztosan oly kölcsön, amelyet Herodes szerzett Caligula számára, és amelyet csak post obitum Tiberii – vagyis Tiberius halála után – kell visszafizetni. Tiberius ezután elküldte Gemellust, miután kijelentette, hogy a P.O.T.-kölcsönnek nincsen semmi jelentősége, és most már a legteljesebben megbízik Herodesben. De egyik megbízható szabadosát nyomban a börtönbe küldte, aki aztán a császár nevében utasította a kocsist, hogy mondja meg, milyen megjegyzését hallgatta ki Herodesnek. A kocsis szóról szóra elismételte, és a szabados elmondotta Tiberiusnak. A császár gondolkozott egy ideig, aztán visszaküldte a szabadost a börtönbe, hogy kitanítsa a kocsist, mit kell mondania, ha ügye tárgyalásra kerül. A szabados kívülről megtanultatta vele a pontos szöveget, aztán értésére adta, hogy ha rendesen adja elő, akkor szabadon bocsátják, sőt pénzjutalmat is kap.
Így aztán rögtön ott a versenypályán megkezdődött a tárgyalás. Tiberius megkérdezte a kocsist, bűnösnek tartja-e magát a kocsitakarók ellopásában. Azt felelte, hogy nem bűnös, minthogy azt Herodes maga adta neki ajándékba, de később megbánta nagylelkűségét. Ennél a pontnál Herodes közbe szeretett volna vágni, valamit akart mondani utálkozva hálátlanságáról és hazudozásáról, de Tiberius kérte, hogy maradjon csendben, és megkérdezte a kocsist:
– És mit tudsz mondani védelmedre? A kocsis így felelt:
– Még ha loptam volna azokat a takarókat, mint ahogy nem loptam, az is megbocsátható cselekedet lett volna, mert a gazdám áruló. Egy délután, röviddel letartóztatásom előtt, hintót hajtottam Capua irányába, a hintóban unokád, a herceg ült és gazdám, Herodes Agrippa. Gazdám így szólt: „Csak jönne már el a nap, amikor az öreg harcos végre meghal és rád hagyja a monarchiát! Mert akkor a fiatal Gemellus nem fog semmiben sem megakadályozni. Könnyű lesz őt eltenni láb alól, és nemsokára mindenki boldog lesz, legfőképpen jómagam.”
Herodes annyira megrökönyödött ettől a vallomástól, hogy hirtelenében nem is tudta, mit szóljon, kivéve azt, hogy egy szó sem igaz belőle. Tiberius Caligulát kezdte kérdezgetni, és Caligula, aki nagyon gyáva volt, aggódva és ijedten nézett Herodesre segítségért, de amikor látta, hogy azt nem kaphatja meg tőle, nagy sietve azt mondta: Ha Herodes csakugyan tett volna ilyen megjegyzést, ő nem hallotta. Emlékszik arra a kocsikázásra, igen szeles idő volt. Ha ilyen áruló szavakat hallott volna, semmi esetre sem tűrte volna el, hanem azonnal jelentette volna császárának. – Caligula igen kétszínű volt barátaival szemben, ha az élete forgott veszélyben, és Tiberius minden szavától félt; annyira így volt ez, hogy azt mondták róla: „Rosszabb gazdának még sohasem volt nála jobb rabszolgája.” De Herodes merészen szólt:
– Ha fiad, aki mellettem ült, egyetlen szót sem hallott abból az áruló megjegyzésből, amit állítólag tettem – és senkinek sincs jobb füle nála a téged sértő megjegyzések meghallására –, akkor a kocsis semmi esetre sem hallhatta, minthogy háttal ült nekem.
De Tiberius már döntött, így szólt Macróhoz: „Bilincseld meg ezt az embert.” Aztán hordszékeseihez: „Indulhattok!” Elindultak, otthagyva Herodest, Antóniát, Macrót, Caligulát, Gemellust és a többieket. Ezek elképedten és kételkedve bámultak egymásra. Macro nem tudta, kit kell megbilincselnie, úgyhogy amikor Tiberiust körülvitték a pályán és újra visszaérkezett a tárgyalás színhelyére, ahol az egész társaság még mindig úgy állt, ahogy otthagyta őket, Macro megkérdezte: „Bocsánat, Caesar, de melyik férfit tartóztassam le?” Tiberius Herodesre mutatott és így szólt: „Őt gondoltam.” De Macro, aki nagyon tisztelte Herodest, és remélte, hogy megmásítja Tiberius elhatározását, ha úgy tesz, mintha félreértené, újra megkérdezte: „Csak nem Herodes Agrippára gondolsz, Caesar?” „Senki másra nem gondolok” – dörögte Tiberius. Herodes előrerohant, és majdnem a földre vetette magát Tiberius előtt, de nem merte megtenni, tudva, hogy Tiberius nem szereti, ha úgy bánnak vele, mint egy keleti uralkodóval. De kétségbeesetten széttárta karját és kijelentette, hogy ő Tiberius leghűségesebb szolgája; és teljesen képtelen arra, hogy beismerjen akár csak egy áruló gondolatot, amely keresztülfutott volna agyán. Ékesszólóan beszélni kezdett barátságáról Tiberius halott fiával, aki hozzá hasonlóan szintén alaptalan árulási vád áldozata lett, s akinek pótolhatatlan elvesztését azóta is gyászolja, és arról a szokatlan megtiszteltetésről, amelyben Tiberius részesítette, amikor megtette unokája nevelőjévé. De Tiberius a maga hideg, ravasz módján ránézett, és így szólt: „Ezt a beszédet elmondhatod majd védelmedre, nemes Socratesem, amikor kitűzöm ügyednek tárgyalását.” Aztán így szólt Macróhoz: „Vidd át a börtönbe. Felveheti azt a láncot, amelyet ez a tisztességes kocsisember otthagyott.”
Herodes egy szót sem szólt többet, kivéve az anyámhoz, megköszönve nagylelkű erőfeszítéseit az ő érdekében. Elvezették a börtönhöz, a hátán összebilincselt kézzel. Ebben a börtönben sínylődtek azok a félrevezetett római polgárok, akik az alsóbb bíróságok ítéleteit megfellebbezték Tiberiushoz. Itt sínylődtek ezen a piszkos, egészségtelen helyen, rosszul táplálkozva, ágyat sem kaptak, amíg Tiberiusnak nem volt rá ideje, hogy elintézze az ügyüket. Némelyikük már évek óta várt erre.
Miközben a börtönkapuk felé kísérték, Herodes meglátta Caligula egyik görög rabszolgáját a kapu előtt. Úgy látta, hogy a rabszolga liheg, mintha rohant volna, és egy vizeskorsót tartott a kezében. Herodes azt remélte, Caligula küldte oda jelezni, hogy még mindig a barátja, de nem meri nyíltan bejelenteni barátságát, félve, hogy megsérti Tiberiust. Odakiáltott a fiúnak: „Thaumastus, az istenekre kérlek, adj egy ital vizet.” Igen meleg szeptember volt, és mint mondtam, ebédre alig kaptak bort. A fiú előre jött, mintha utasították volna erre a szolgálatra; Herodes, visszanyervén önbizalmát, megfogta a kancsót, és a tartalmát utolsó cseppig kiitta, mert bor volt benne, nem víz. Így szólt a rabszolgához:
– Kiérdemelted egy rab háláját ezért az italért, és ígérem, hogy majd ha újra szabad leszek, jól megfizetek érte. Gondom, lesz rá, hogy gazdád, aki semmi esetre sem olyan ember, hogy cserbenhagyná barátait, bocsásson szabadon abban a pillanatban, mihelyt ugyanezt elintézte nekem, és aztán bizalmi állást kapsz az én házamban.
Herodes be tudta tartani ígéretét, és Thaumastus végül is első komornyikja lett. Még most is él, amikor e sorokat írom; Herodes fiának szolgálatában áll, minthogy Herodes maga már halott.
Amikor Herodest bevezették a börtönudvarra, történetesen sétaóra volt. Ebben a börtönben a rabok csak akkor beszélgethettek egymással, ha engedélyt kaptak erre őreiktől. Minden ötös csoport mellé egy-egy őrt osztottak be, aki minden mozdulatukat figyelte. Herodes megérkezése nagy izgalmat keltett ezekben az unott és ernyedt emberekben, mert egy keleti herceg, aki valódi tyrusi bíboröltönyt visel, még sohasem fordult meg a börtönben. Herodes nem üdvözölte őket, hanem megállt Tiberius távoli villájának tetejére bámészkodva, mintha valami üzenetet látna ott sorsára vonatkozóan.
A rabok között volt egy idősebb germán törzsfő, akinek története, mint kiderült, a következő: A germán segédcsapatok tisztje volt Varus alatt, amikor a Rajnán túli tartomány még Rómáé volt, és katonai szolgálataiért római polgárságot kapott. Amikor Varust árulással lépre csalták és hadseregét a híres Hermann lemészárolta, ez a törzsfőnök, noha ő nem szolgált (vagy legalábbis ezt állította) Hermann hadseregében, s nem is segítette elő terveiben, mégsem tett lépéseket, hogy bebizonyítsa további hűségét Róma iránt, hanem ősi falujának törzsfőnöke lett. A háborúk folyamán, amelyeket bátyám, Germanicus vezetett, családjával együtt elhagyta a falut. Az ország belsejébe vonult, és csak akkor tért vissza, amikor Germanicust visszahívták Rómába és úgy látszott, hogy a veszély elmúlt. Oly szerencsétlen volt azonban, hogy a rómaiak elfogták az egyik folyón túli kirohanás alkalmával, amelyet időről időre azért rendeztek, hogy a katonákat hozzászoktassák a harchoz, s hogy emlékeztessék a germánokat: a tartomány egyszer újra a miénk lesz. A római tábornok halálra korbácsoltatta volna, mint katonaszökevényt, de ő azt állította, hogy sohasem volt hűtlen Rómához, és most római polgári jogával élve a császárhoz fellebbezett. (Időközben azonban teljesen elfelejtette a táborokban megtanult latin tudását.) Ez a germán megkérdezte őrét, aki értett egy keveset germánul, mondja meg neki, ki az a szomorú, szép fiatalember, aki ott áll a fa alatt. Kicsoda? Az őr azt felelte, hogy egy zsidó, és a maga hazájában igen fontos személyiség. A germán engedélyt kért, hogy Herodesszel beszélhessen, kijelentvén, hogy soha életében nem találkozott a zsidó faj egy tagjával sem, de úgy tudja, hogy a zsidók észben és bátorságban még a germánoknál sem alacsonyabb rendűek: az ember sokat tanulhat egy zsidótól. Hozzátette, hogy ő maga is igen fontos ember a maga hazájában, „Ez a hely lassanként egész egyetem lesz” – mondta az őr vigyorogva. – „Ha a két külföldi úriember bölcselkedni akar egymással, én mindent el fogok követni, hogy tolmácsként megfeleljek. De ne várj túl sokat germán tudásomtól.”
Mármost, mialatt Herodes ott állt a fa alatt, arcát öltönyébe rejtve, mert nem akarta, hogy a kíváncsi rabok és őrök lássák könnyeit, különös dolog történt. Egy bagoly szállt a fölötte levő ágra és ráejtette piszkát. Igen ritkán történik, hogy egy bagoly fényes nappal megjelenjen, de csak egyedül a germán vette észre a madár cselekedetét, mindenki más annyira el volt foglalva Herodesszel.
A germán az őr által udvariasan köszöntötte Herodest, és azzal kezdte, hogy valami fontos közlendője volna számára. Herodes felfedte az arcát, amikor az őr beszélni kezdett, és érdeklődve válaszolta, hogy csupa fül. Mert hirtelenében azt hitte, üzenet jött Caligulától, és nem vette észre, hogy az őr csak az egyik rab tolmácsa.
Az őr így szólt:
– Bocsáss meg, uram, de ez a germán úriember tudni szeretné, vajon észrevetted-e, hogy egy bagoly épp az imént lepiszkolta az öltönyödet? Én mint a germán úriember tolmácsa szerepelek. Ő római állampolgár, de latin tudása egy kicsit berozsdásodott az ő nedves éghajlatuk alatt.
Herodes csalódottsága ellenére is mosolygott. Tudta, hogy a rabok, nem lévén semmi dolguk, rengeteg időt töltöttek egymás ugratásával, és néha az őrök, akik éppúgy unták kötelességüket, segítettek nekik, így nem nézett fel a fára és nem is vizsgálta meg öltönyét, hogy lássa, vajon a férfi tréfál-e vele. Így felelt:
– Már ennél furcsább dolgok is történtek velem, barátom. Egy flamingó nemrégen berepült a hálószoba-ablakomon, tojást tojt az egyik cipőmbe, aztán újra kirepült. A feleségem nagyon izgatott lett. Ha egy fecske, egy veréb vagy akár egy bagoly tette volna ezt, nem sokat törődött volna az esettel. De egy flamingó, ez már...
A germán nem tudta, hogy mi az a flamingó, tehát nem törődött a kitéréssel, és így folytatta:
– Tudod-e, mit jelent az, hogy egy madár a fejedre vagy válladra ejti a piszkát? Az én hazámban mindig nagyon szerencsés előjelnek tekintik. S minthogy egy olyan szent madár, mint a bagoly tette azt, és közben tartózkodott minden rosszat jelentő rikácsolástól, az előjel igazán a legnagyobb örömet és reményt kell hogy keltse benned. Mi chaucusok mindent tudunk, amit tudni kell a baglyokról. A bagoly a mi totemünk, és ő adja nemzetünk nevét. Ha a chaucusok közül való volnál, azt mondanám, hogy maga Manus isten küldte ezt a madarat, jelezni, hogy hála ennek a bebörtönzésnek, amely csak rövid ideig fog tartani, a legnagyobb méltóságra fogsz emelkedni hazádban. De úgy tudom, zsidó vagy. Megkérdezhetem, uram, hazád istenének nevét?
Herodes, aki még most sem tudta, hogy a germán komolysága valódi vagy csak tettetett, komolyan felelt:
– A mi istenünk neve túlságosan szent ahhoz, hogy kiejtsük. Mi zsidók kénytelenek vagyunk körülírással beszélni róla, sőt a körülírások körülírásával.
A germán úgy látta, hogy Herodes bizonyára gúnyolódik vele, mire így szólt:
– Ne gondold, kérlek, hogy ezt valami jutalom reményében mondom neked. De látva, hogy a madár ezt teszi, úgy éreztem, szerencsét kell kívánnom neked a jó előjelhez. De még valamit meg kell mondanom, mert igen ismert madár jós vagyok hazámban: amikor legközelebb újra meglátod ezt a madarat, legyen bár ez a legnagyobb jóléted idején, de ha közeledben leszáll és rikácsolni kezd, akkor tudni fogod, hogy a boldogságod napjai leáldoztak, és életed hátralevő napjainak száma nem lehet több, mint ahányat a bagoly rikácsol. De legyen ez a nap igen távol!
Herodes közben már teljesen összeszedte magát, és így szólt a germánhoz:
– Azt hiszem, öregúr, hogy a legbájosabb zagyvaságot beszélted itt összevissza, amit csak hallottam Itáliába való visszatérésem óta. Őszintén köszönöm, hogy fel akartál vidítani, és ha valaha is szabad emberként hagyom el ezt a helyet, mindent el fogok követni, hogy téged is kiszabadítsalak. Ha éppen olyan jó társaság vagy lánc nélkül, mint láncra verten, néhány kellemes estét fogunk együtt eltölteni, iszunk majd, nevetünk és mókás történeteket mesélünk egymásnak.
A germán sietve elpárolgott.
Időközben Tiberius váratlan parancsot adott ki szolgáinak, hogy csomagoljanak össze, és még aznap délután visszahajózott Capriba. Azt hiszem, attól félt, hogy anyám megpróbálja rábeszélni, hogy eressze szabadon Herodest, amit nehezen tagadhatott volna meg, annyira le volt kötelezve neki Sejanus és Livilla ügyében. Anyám most belátta, hogy egyelőre semmit sem tehet Herodesért, kivéve talán azt, hogy a börtönéletet oly könnyűvé tegye számára, amennyire csak lehet: megkérte hát Macrót, hogy kövessen el mindent ez irányban, ha le akarja őt kötelezni. Macro kijelentette, ha Herodesszel jobban bánik, mint a többi rabbal, bizonyára magára haragítja Tiberiust. Anyám így felelt:
– Attól eltekintve, hogy a szökését lehetővé tedd, kövess el, kérlek, mindent a kedvéért, és ha Tiberius történetesen megtudja a dolgot s megharagszik, ígérem neked, hogy a felelősséget magamra fogom vállalni.
Nagyon rosszul esett neki, hogy szívességet kell kérnie Macrótól, akinek apja még a családunk rabszolgája volt. De nagyon vonzódott Herodeshez, és szinte mindenre képes lett volna érte. Macrónak hízelgett anyám könyörgése, és megígérte, hogy olyan őrt választ ki Herodes mellé, aki jól fog vele bánni, és a börtön kormányzójává olyan kapitányt nevez ki, akit anyám személyesen ismer. Ezen felül még azt is elintézte, hogy Herodes a börtönkormányzóval étkezzék, és engedélyt kapjon arra, hogy kíséret mellett naponta ellátogathasson a helybeli fürdőbe. Kijelentette, ha Herodes szabadosai külön élelmet és meleg ágyneműt hoznak neki mert a tél közeledett –, ő elintézi, hogy ne támasszanak nehézségeket, de a szabadosok mondják azt a kapusnak, hogy mindezt a kormányzónak viszik, így Herodes börtönélménye nem volt túlságosan fájdalmas, bár nehéz vaslánccal mindig a falhoz láncolták, amikor az őre nem volt a közelében. Igen aggasztotta persze Cypros és a gyermekek sorsa, mert semmiféle hírt nem kaphatott a külvilágból. Silas, noha nem volt része abban az élvezetben, hogy megintse Herodest, amiért nem hallgatott tanácsára (mármint hogy ne pepecseljen a camarinai mocsárral), elintézte, hogy szabadosai pontosan és elővigyázatosan szállítsák be az élelmet és a többi szükségletet a börtönbe; különben is mindent elkövetett az érdekében, ami hatalmában állott. Végül őt magát is letartóztatták, amikor levelet próbált csempészni a börtönbe, de óvadék mellett szabadon engedték.
A következő év elején Tiberius elhatározta, hogy Capriból Rómába megy, és utasította Macrót, hogy a rabokat mind küldje oda, mert dönteni akar ügyükben megérkezése után. Herodest a többivel együtt Misenumból elvitték a testőrtáborban levő börtönbarakkokba a Városon kívül. Emlékezni fognak rá, hogy Tiberius, amikor meglátta a Város falait, egy rossz előjel miatt visszafordult. Kedvenc szárnyatlan sárkánya ugyanis kimúlt; Tiberius visszasietett Capriba, de meghűlt és csak Misenumig jutott el. Arra is emlékezni fognak, hogy amikor halottnak tartották és Caligula már büszkén lépdelt fel-alá a villa előcsarnokában a csodáló udvaroncok tömegében és villogtatta a császári gyűrűt, az öregúr felébredt lázálmából, és hangosan eleségért kiáltozott. De halála és Caligula utódlása hírét egy futár már elvitte Rómába. Herodes szabadosa, az, aki pénzt vitt neki Akkóból, véletlenül találkozott a hírnökkel a városon kívül, aki vágtatás közben mindenfelé kiáltozta a hírt. A szabados berohant a táborba, belépett a börtönbarakkokba és izgatottan rohanva Herodes felé, héberül kiáltozott: „Az oroszlán meghalt.” Herodes ugyancsak héberül gyorsan kikérdezte, és olyan szokatlanul elégedettnek látszott, hogy a kormányzó odajött, és követelte, közöljék vele, milyen hírt hozott a szabados. Ez a börtönszabályok megszegése, és többé nem szabad előfordulnia. Herodes magyarázta, hogy semmi az egész, csak az egyik edomita rokonának fiúörököse született; de a kormányzó ragaszkodott ahhoz, hogy megtudja az igazat, mire Herodes végül megmondta: „A császár meghalt.”
A kormányzó, aki ebben az időben már igen jó barátságba került Herodesszel, megkérdezte a szabadost, igaz-e az újság. A szabados kijelentette, hogy egyenesen a császári hírnöktől hallotta. A kormányzó tulajdon kezével levette Herodes bilincsét, és így szólt:
„Ezt meg kell ünnepelnünk, kedves barátom, Herodes Agrippa, mégpedig a tábor legjobb borával!” Éppen a legvidámabban lakomáztak, Herodes remek hangulatban volt, és mondta a kormányzónak, micsoda kitűnő ember ő, és milyen jól viselkedett, s hogy mindnyájan milyen boldogok lesznek most, hogy Caligula a császár amikor egyszerre megjött a hír, hogy Tiberius mégsem halott. Ez nagyon megijesztette a kormányzót. Azt hitte, hogy Herodes előre kitervezte ezt a hamis hírt, csak azért, hogy őt bajba juttassa. „Vissza azonnal a bilincsekbe!” kiáltotta dühösen. „És ne várd többé, hogy újra higgyek neked!” így Herodes kénytelen volt felemelkedni az asztaltól és mogorván visszamenni a cellájába. De amint emlékezni fognak, Macro nem sokáig hagyta, hogy Tiberius élvezze életre kelését, hanem egyszerűen visszament a császári hálószobába, és megfojtotta egy párnával. Most újra megérkezett a hír, hogy Tiberius halott, most már végleg halott. De a kormányzó egész éjszaka vasra verten tartotta Herodest. Nem akart ugyanis semmit kockáztatni.
Caligula azonnal szabadon akarta ereszteni Herodest, de elég különösképpen éppen az anyám akadályozta meg ebben. Baiaeben volt, Misenum közelében. Megmondta neki, hogy amíg Tiberius temetése véget nem ér, illetlenség lenne bárkit szabadon bocsátani, akit ő záratott be felségsértéssel vádoltan. Sokkal jobb benyomást keltene, ha Herodesnek megengednék ugyan, hogy visszatérjen római házába, de ott szobafogságban tartanák. Ez meg is történt. Herodes hazament, de az őre elkísérte, és elvárták tőle, hogy rabruhát viseljen. Amikor a Tiberius emlékére elrendelt hivatalos gyász véget ért, Caligula üzent Herodesért, hogy borotválkozzék meg, öltsön tiszta ruhát, és ebédeljen másnap vele a palotában. Úgy látszott, hogy Herodes viszontagságai végre befejeződtek.
Nem hiszem, hogy megemlítettem volna Herodes nagybátyjának, Fülöpnek három évvel azelőtt történt halálát; özvegyet hagyott maga után – Salomét, Herodes leányát –, állítólag Kelet leggyönyörűbb asszonyát. Amikor Fülöp halálhíre Rómába érkezett, Herodes azonnal beszélt azzal a szabadossal, aki keleti ügyekben legbizalmasabb embere volt Tiberiusnak, és rábeszélte, hogy tegyen meg valamit neki. A szabadosnak emlékeztetnie kellett Tiberiust, hogy Fülöpnek nincsenek gyermekei, és indítványoznia kellett, hogy a básáni tetrarchiát ne adják oda a Herodes család valamely másik tagjának, hanem adminisztratív célokból ideiglenesen csatolják Szíria tartományhoz. A szabados azonban semmi esetre se emlékeztesse Tiberiust a tetrarcha külön adójövedelmére, amely százhatvanezer aranyat jelentett évente. Ha Tiberius megfogadja a tanácsát és utasítja, hogy írja meg Szíria kormányzójának: a tetrarchia most az ő fennhatósága alá tartozik, csempésszen be egy utóiratot, amelynek értelmében a tetrarcha jövedelmét hagyják felgyűlni addig, amíg Fülöp utódját ki nem nevezik. Herodes fenntartotta Básánt és jövedelmét saját céljaira, így amikor ezen a lakomán Caligula hálásan megjutalmazta Herodest hűségéért azzal, hogy neki adta a tetrarchiát minden bevételével együtt és megtetézte a királyi címmel, Herodes egyszeriben igen gazdag ember lett. Caligula ezenkívül elhozatta a súlyos láncot, amelyet Herodes a börtönben viselt, és „pontos másolatával ajándékozta meg láncszemről láncszemre a legtisztább aranyból. Néhány nap múltán Herodes, aki nem felejtette el, hogy elintézze az öreg germán kiszabadítását és a kocsis elítéltetését hamis eskü miatt, ami azzal járt, hogy majdnem halálra korbácsolták, boldogan hajóra szállt Kelet felé, hogy átvegye új királyságát. Cypros elkísérte, még boldogabban, mint ő. Férje bebörtönzése alatt szörnyű állapotban volt, betegeskedett, még enni vagy inni sem volt hajlandó jobbat, mint amit férje a börtönben kapott, mert a világ leghűségesebb felesége volt. Herodes fiatalabbik öccse, Herodes Pollio házában húzta meg magát férje fogsága alatt.
A boldog pár, Herodes és Cypros, az elmaradhatatlan Silas társaságában, útban Básán felé, Egyiptomba hajózott. Alexandriában kiszálltak, hogy tisztelegjenek az alabarcha előtt. Herodes oly kis feltűnéssel akart bemenni a városba, amilyennel csak lehetett, mert nem akart újabb zavargásokat okozni a zsidók és görögök között, de a zsidók szinte megbolondultak a zsidó király látogatása fölött való örömükben, egy olyan zsidó királyé fölött, aki a császár kedvence. Sok-sok ezren, ünnepi ruhában jöttek elé a kikötőbe, kiáltozták: „hozsanna, hozsanna!”, örömdalokat énekeltek, és így kísérték a városnak abba a negyedébe, amelyet „Deltának” neveznek. Herodes mindent elkövetett, hogy lecsendesítse a tömeg lelkesedését, de Cypros olyan élvezetesnek találta a különbséget e között az Alexandriába való érkezés és az előbbi között, hogy kedvéért sok minden kilengést eltűrt. Az alexandriai görögök dühösek és féltékenyek voltak. A város egyik ismert hülyéjét vagy inkább tettetett hülyéjét, Babát, aki a város főbb terein szokott volt koldulni, és pojácáskodásával a közönség nevetését és rézpénzeit érdemelte ki, felöltöztették mókás királyi ruhába. Ellátták ezt a Babát a katonai kíséret karikatúrájával is, katonái kolbászkardokat és malacfő-sisakokat viseltek és parádéztatták Babát a „Deltában”. A tömeg ordított. „Marin! Marin”, ami azt jelenti: király, király! Tüntettek az alabarcha háza előtt és testvére, Philo háza előtt is. Herodes meglátogatta a görögök két vezetőjét és tiltakozott. Csak ennyit mondott: „Nem fogom elfelejteni a ma történteket, és azt hiszem, eljön az idő, amikor ti is megbánjátok.”
Alexandriából Herodes és Cypros folytatták útjukat Jaffa kikötőjébe. Jaffából Jeruzsálembe mentek, hogy meglátogassák gyermekeiket, és a templomban lakjanak mint a főpap vendégei, akivel Herodesnek igen fontos volt megállapodni. Kitűnő benyomást keltett, amikor a vasból való börtönláncát felajánlotta a zsidó istennek, felakasztva a templomkincstár falára. Azután átkeltek Samarián és Galilea határán – anélkül azonban, hogy tisztelgő üdvözletet küldtek volna Antipasnak és Herodiasnak –, és így elérkeztek új otthonukba, Caesarea Philippibe, ebbe az angyali városba, amelyet Fülöp épített fővárosnak a Hermon-hegy déli lejtőjén. Itt átvették a Fülöp halála óta felgyűlt királyi bevételt. Salome, Fülöp özvegye, mindent elkövetett, hogy meghódítsa Herodest, felhasználta legnagyszerűbb fogásait, de hasztalan. Herodes meg is mondta neki:
– Tagadhatatlanul nagyon szép vagy, nagyon bájos és nagyon eszes, de ne felejtsd a közmondást: „Ha új házba költözöl, vidd magaddal régi tűzhelyedet.” Básánnak nem lehet más királynője, mint az én drága Cyprosom.
Elképzelhető, hogy amikor Herodias értesült Herodes nagy szerencséjéről, szinte megvadult a féltékenységtől. Cypros most királynő, míg ő maga csak egyszerű tetrarcha felesége. Ugyanezt az érzelmet akarta Antipasban is felkelteni, de Antipas lusta öregember volt, és teljesen megelégedett helyzetével; ámbár csak tetrarcha, de mindenesetre igen gazdag tetrarcha, és igazán nem fontos neki, hogy milyen cím vagy címek alatt ismerik. Herodias nyomorult fickónak nevezte – miképpen várhatja tőle, hogy továbbra is tisztelje őt? „Ha meggondolom – mondta –, hogy öcsém, Herodes Agrippa, aki nem is olyan régen mint üres zsebű földönfutó jött ide, hogy a te jóindulatodra támaszkodjék a betevő falatjáért, és aztán csúnyán megsértett és Szíriába menekült, ahonnan romlottsága miatt elűzték, aztán majdnem letartóztatták Anthedonban adósságai miatt, hogy később Rómában börtönbe csukják, mert elárulta császárát – ha meggondolom, hogy egy ilyen múltú ember, ez a költekező fráter, aki a kifizetetlen számlák hosszú sorát hagyta maga után mindenütt, ahová ment – hogy most ez az ember király legyen és megsérthessen bennünket! Kibírhatatlan! Ragaszkodom hozzá, menj azonnal Rómába, és kényszerítsd a császárt, hogy legalábbis egyenrangúvá tegyen Herodesszel.”
– Drága Herodiasom – felelte Antipas –, nem beszélsz bölcsen. Nagyon jól megvagyunk itt, ahol vagyunk, és ha javítani akarunk helyzetünkön, esetleg kihívjuk a balsorsot magunk ellen. Augustus halála óta mindig veszélyes volt Rómába utazni.
– Nem fogok beszélni vagy aludni veled újra – mondta Herodias –, amíg szavadat nem adod, hogy elmész.
Herodes hallott erről a jelenetről Antipas udvarában tartózkodó egyik ügynökétől, és amikor röviddel ezután Antipas elindult Rómába, gyorshajón levelet küldött Caligulának, igen nagy jutalmat ígérve a kapitánynak, ha Antipas előtt ér Rómába. A kapitány felvont annyi vitorlát, amennyit csak mert, és éppen hogy megnyerte a jutalmat. Amikor Antipas jelentkezett Caligula előtt, a császár már kezében tartotta Herodes levelét. Azt írta benne, hogy mialatt Jeruzsálemben volt, komoly vádakat hallott nagybátyja, Herodes Antipas ellen. Eleinte nem hitt nekik, „de aztán megvizsgálta az ügyet, és sajnos, minden igaznak bizonyult. Nem elég, hogy nagybátyja áruló levelezést folytatott Sejanusszal, amikor Sejanus és Livilla összeesküdtek, hogy magukhoz ragadják a monarchiát – hiszen ez rég ismert történet –, de újabban levelezett Parthia királyával, akinek segítségével széles körű lázadást akart szervezni Róma ellen a Közel-Keleten. Parthia királya felajánlotta neki Samariát, Judeát és Herodes királyságát, Básánt is, hűtlensége jutalmaképpen. Vádja igazolására Herodes megemlítette, hogy Antipasnak hetvenezer teljes páncélöltözete van palotája páncélraktárában. Különben mit jelentene ez a titkos készülődés a háborúra? Nagybátyja békehadserege csak néhány száz főből áll, egyszerűen díszőrség. A páncélokat bizonyára nem azért halmozta fel, hogy római csapatokat fegyverezzen fel velük.
Herodes igen ravasz volt. Jól tudta, hogy Antipasnak semmi háborús terve nincs, és hogy csak a külsőségek iránti szeretete miatt halmozta fel a sok páncélt. Galilea és Gileád sokat jövedelmeztek, és Antipas, noha zsugori volt mint házigazda, szeretett pénzt költeni drága tárgyakra: úgy gyűjtötte a páncélöltözeteket, mint ahogy gazdag emberek Rómában szobrokat, képeket és berakásos bútorokat gyűjtenek. De Herodes tudta, hogy ez a magyarázat nem fog eszébe jutni Caligulának, aki előtt már gyakran beszélt Antipas zsugoriságáról, így, amikor Antipas a palotába érkezett és tisztelgett Caligula előtt, majd gratulált trónra lépéséhez, Caligula hidegen köszöntötte és azonnal megkérdezte tőle:
– Igaz, tetrarcha, hogy hetvenezer páncélöltönyöd van a palotád páncélraktárában?
Antipas megijedt, de nem tagadhatta: mert Herodes elég elővigyázatos volt, hogy ne túlozzon. Valamit motyogott arról, hogy a páncélokat személyes élvezetére gyűjti.
– A kihallgatás máris véget ért – mondta Caligula. – Ne hozz fel gyenge kifogásokat. Majd holnap meggondolom, hogy mitévő legyek veled.
Antipasnak vissza kellett vonulnia, szégyenkezve és aggodalmaskodva. Aznap este Caligula megkérdezte tőlem vacsora közben:
– Hol is születtél te, Claudius bácsi?
– Lyonban – feleltem.
– Ugye egészségtelen hely? – kérdezte Caligula, egy arany boroskupával babrálva.
– Igen, azt mondják, hogy a legegészségtelenebb hely összes tartományaidban. Én is Lyon éghajlatát hibáztatom azért, amiért csecsemőkoromban elítélt mai haszontalan és tétlen életemre.
– Igen, már egyszer hallottam, hogy ezt mondtad – szólt Caligula. – Antipast majd oda küldjük. Az éghajlatváltozás biztosan jót tesz majd neki. Túlságosan erős a napsütés Galileában az ő tüzes vérmérsékletéhez.
Másnap Caligula közölte Antipasszal, tekintse magát megfosztva tetrarchai rangjától; a hajó máris várt rá Ostiában, amely Lyonba viszi száműzetésbe. Antipas filozofikusan fogta fel az ügyet – a száműzetés jobb a halálnál –, és annyit el kell ismernem, hogy Herodiasnak, aki elkísérte Galileából, egy szóval sem tett szemrehányást soha.
Caligula levelet írt Herodesnek, megköszönvén az oly jókor történt figyelmeztetést, és hűsége jutalmaként neki adta Antipas tetrarchiáját és jövedelmét. De tudva, hogy Herodias Herodes nővére, azt mondta neki, hogy az öccse kedvéért megengedi: bármilyen birtokát megtarthatja és visszatérhet Galileába, ha akar, hogy ott öccse védelme alatt éljen. Herodias túlságosan gőgös volt ahhoz, hogy ezt elfogadja, és közölte Caligulával: Antipas mindig igen jól bánt vele, nem hajlandó tehát elhagyni őt a szükség órájában. Hosszú beszédbe kezdett, hogy megpuhítsa Caligula szívét, de az félbeszakította. Herodias és Antipas másnap reggel együtt indultak el Lyonba. Palesztinába többé nem tértek vissza.
Herodes a leghatártalanabb hála hangján köszönte meg Caligula ajándékát. Caligula megmutatta nekem a levelet. „Micsoda férfi!”, írta Herodes. „Hetvenezer öltözet páncél, és mindez személyes élvezetére szolgál! Naponta kettő, majdnem száz évig! De szinte kár egy ilyen férfit arra ítélni, hogy Lyonban sínylődjék. El kellene küldened, hogy egyes-egyedül törjön be Germániába. Atyád mindig azt mondta, hogy a germánokkal csak egy módon lehet elbánni: ki kell őket irtani. És itt van szolgálatodra egy tökéletes kiirtó – annyira imádja az összecsapást, hogy felhalmoz hetvenezer páncélt, egytől egyig testreszabottat.” Jól mulattunk a levélen. Herodes azzal végezte, hogy tüstént vissza kell jönnie Rómába, szóval is megköszönni Caligulának: a toll és papír nem elégséges azt kifejezni, amit érez. Öccsét, Aristobulust ideiglenes régensnek nevezi ki Galileában és Gileádban, majd Silas gondosan figyel rá, és fiatalabbik öccse, Herodes Pollio lesz Básán ideiglenes régense.
Visszajött Rómába Cyprosszal együtt, hitelezőinek megfizette minden adósságát, és állandóan hangoztatta, hogy többé sohasem fog kölcsönt kérni. Caligula uralkodásának első évében nem is támadt említésre méltó nehézsége. Még amikor Caligula összeveszett anyámmal Gemellus meggyilkolása miatt – amiről Herodes különben nem nagyon beszélte le –, és mint első könyvemben leírtam, anyám kénytelen volt öngyilkosságot elkövetni, Herodes annyira biztos volt abban, hogy Caligula bízik hűségében, hogy anyám barátai között ő volt majdnem az egyedüli, aki gyászba öltözött és elment a temetésére. Halála, azt hiszem, meglehetősen érintette, de Caligulának így magyarázta a dolgot:
– Hálátlan nyomorult volnék, ha nem tisztelegnék jótevőm szelleme előtt. Az a tény, hogy kifejezted elégedetlenségedet nagyanyai beavatkozása miatt olyan ügybe, amelyhez semmi köze nem volt, valószínűleg a legmélyebb fájdalommal és szégyennel tölthette el Antónia úrhölgyet. Ha én úgy erezném, hogy hasonló viselkedéssel én is kiérdemeltem elégedetlenségedet – de persze ez képtelenség –, én is egész biztosan úgy tennék, ahogy ő tett. Gyászom tisztelgés a bátorsága előtt, amikor elhagyta azt a modern világot, amely korszerűtlenné tette az ilyenfajta nőket.
Caligula elég jó arcot vágott a dologhoz, és így szólt:
– Nem, Herodes, jól cselekedtél. A sérelem engem ért és nem téged.
De amikor agya teljesen összezavarodott a betegsége után, és bejelentette istenségét, majd lecsapatta az istenszobrok fejét, hogy a magáét tegye helyükbe, Herodes aggodalmaskodni kezdett. Mint sok-sok ezer zsidó uralkodója, nagy bajtól tartott. A baj első jele Alexandriából jött, ahol ellenségei, a görögök sürgették Egyiptom kormányzóját, hogy állíttassa fel a császár szobrait a zsidók zsinagógáiban éppúgy, mint a görög templomokban, és hogy a zsidók éppen úgy, mint a görögök, a bíróság előtt az esküt Caligula isteni nevére tegyék le. Egyiptom kormányzója, aki Agrippina ellensége volt és egyben Tiberius Gemellus párthíve, úgy határozott, legjobban akkor bizonyítja be Caligula iránti hűségét, ha végrehajtja a császári parancsot, amely eredetileg csak a város görög lakosságára vonatkozott. Amikor a zsidók nem voltak hajlandók Caligula istenségére esküdni, vagy szobrait bebocsátani a zsinagógákba, a kormányzó kinyilatkoztatta, hogy a város összes zsidói idegenek és betolakodók. Az alexandriaiak ünnepeltek örömükben, és pogromot kezdtek a zsidók ellen. A gazdag zsidókat, akik a város többi részében éltek jómódban és előkelően a görögök és rómaiak szomszédságában, a Delta-negyed szűk és zsúfolt utcáiba hajtották. Több mint négyszáz kereskedő házát kirabolták, s őket magukat meggyilkolták vagy megcsonkították. Az életben maradottakat számtalan sértéssel árasztották el.
Annyi halál és annyi rombolás történt, hogy a görögök mentegetni akarták cselekedeteiket, és küldöttséget menesztettek Caligulához Rómába, megmagyarázni, hogy amikor a zsidók nem voltak hajlandók imádni őfelségét, a fiatalabb és kevésbé fegyelmezett görög polgárok saját kezükbe vették a bosszút. A zsidók ellenküldöttséget menesztettek az alabarcha fivére, Philo vezetésével; erről a kiváló zsidóról az hírlett, hogy Egyiptom legjobb filozófusa. Amikor Philo Rómába ért, természetesen meglátogatta Herodest, akihez most rokoni kapcsolatok is fűzték, mert Herodes, miután visszafizette az alabarchának azt a nyolcezer aranyat, a kétévi tízszázalékos kamattal együtt – ami által az alabarchát zavarba is hozta, mert zsidó létére törvény szerint nem fogadhatott el kamatot oly kölcsön után, melyet hitsorsosának nyújtott –, azzal is tanújelét adta hálájának, hogy Berenicét, legidősebb életben maradt leányát eljegyezte az alabarcha legidősebb fiával. Philo megkérte Herodest, hogy lépjen közbe érdekében Caligulánál, de Herodes azt mondta, nem akar beleavatkozni a küldöttség ügyébe: ha a dolgok komolyra fordulnának, mindent elkövet majd, hogy csökkentse a császár haragját, amelytől bizony tartani lehet – egyelőre többet nem mondhat.
Caligula meghallgatta a görög követség mondanivalóját, de amint Herodes előre látta, a zsidókat mérges fenyegetésekkel küldte el, kijelentvén, hogy hallani sem akar többé Augustus ígéretéről arra vonatkozólag, hogy szabadon imádhatják istenüket: „Augustus – ordította – már régóta halott, rendeletei elavultak és képtelenek. Én vagyok az istenetek, itt nem lesz más isten, csak én!”
Philo a többi követhez fordult, és így szólt héberül: „Örülök, hogy ide jöttünk, mert ezek a szavak egyenesen kihívják az Élő Istent, és most már biztosak lehetünk, hogy ez a bolond nyomorúságosan el fog pusztulni.” Szerencsére egyetlen udvaronc sem értett héberül.
Caligula levelet írt Egyiptom kormányzójának, közölvén vele, hogy a görögök kötelességüket teljesítették, amikor erőszakkal tiltakoztak a zsidók hűtlensége ellen, és ha a zsidók továbbra is ragaszkodnak engedetlenségükhöz, ő maga jön el egy hadsereg élén, hogy kiirtsa őket. Közben az alabarchát és a zsidó kolónia többi elöljáróját börtönbe vetették. Caligula hangsúlyozta, ha az alabarcha nem volna rokonságban barátjával, Herodes Agrippával, úgy testvérével, Philóval együtt kivégeztetné. Herodes csak annyit tehetett meg akkor az alexandriai zsidókért, hogy Egyiptom kormányzóját elcsapatta. Rábeszélte Caligulát, hogy fogassa el, amiért Agrippina ellensége (tehát Caligula anyjának ellensége), és azonnal száműzze a kisebb görög szigetek egyikére.
Herodes ezután így szólt Caligulához, akinek ekkor már fogytán volt a pénze:
– Utána kell néznem, mit tudok tenni Palesztinában, hogy valami pénzt teremtsek elő magánkincstárad számára. Öcsém, Aristobulus közli velem, hogy tűzevő öreg nagybátyám, Antipas még gazdagabb volt, mint hittük volna. Most, hogy nekivágsz brit és germán hódításaidnak (és mellesleg, ha történetesen Lyonon haladsz keresztül, légy szíves add át üdvözletemet Antipasnak és Herodiasnak); Róma igen sivárnak fog mutatkozni a hátramaradottak számára. Jó alkalom, hogy eltávozzam, és újra meglátogassam királyságomat. De amint meghallom, hogy hazaindultál, én is visszasietek, és remélem, meg leszel elégedve azzal, amit érdekedben tettem.
Csakugyan igen nyugtalanító hír érkezett Herodeshez Palesztinából. Aznap szállt hajóra Kelet felé, amikor Caligula akart elindulni esztelen katonai kirándulására; valójában azonban közel egy évbe tellett, amíg Caligula igazán elindult.
Caligula elrendelte, hogy egyik szobrát a jeruzsálemi templom szentélyében helyezzék el, abban a titkos belső szobában, amelyben állítólag a zsidók istene lakik cédrusládájában, és amelybe évente csak egyszer látogat el a főpap. Továbbá elrendelte, hogy szobrát a legbensőbb szentélyből ünnepnapokon ki kell vinni, és a külső udvaron zsidók és nem zsidók egyaránt istentiszteletre járuljanak a szobor elé. Vagy nem tudott róla, vagy nem törődött a zsidóknak mély, vallásos áhítatával, amellyel istenük felé fordultak. Amikor Judea új kormányzója, Pontius Pilátus utódja a rendeletet felolvasta (Pilátus különben öngyilkosságot követett el Rómába érkezésekor), olyan zavargások törtek ki, hogy a kormányzó kénytelen volt a városon kívül levő katonai táborba menekülni, ahol valósággal megostromolták. Ennek híre Caligulát Lyonban érte utol. Végtelenül felháborodott, és levelet írt Szíria új kormányzójának, Vitellius barátom utódjának, megparancsolva neki, állítson fegyverbe jókora haderőt szíriai segédcsapatokból, s ezekkel és a parancsnoksága alatt álló két római ezreddel vonuljon Judeába, és kardheggyel kényszerítse a zsidókat parancsa végrehajtására. Ez a kormányzó, akit Publius Petroniusnak hívtak, igazi régivágású római katona volt. Nem vesztegetett sok időt az előkészületekkel, hanem tüstént levonult Akkóba. Innen írt levelet a főpapnak és a zsidók vezéreinek, közölve velük a parancsot, amit kapott, és azt is, hogy a parancsot végre fogja hajtani. Herodes közben szintén beavatkozott a játékba, noha, amennyire lehetett, háttérben maradt. Titokban tanáccsal segített a főpapnak. Ajánlatára Judea kormányzóját és a helyőrséget Petroniushoz küldték Akkóba. Ezeket az előkelőbb zsidók tízezer főnyi küldöttsége követte, akik fellebbezni jöttek templomuk tervbe vett megszentségtelenítése ellen. Nem jöttek harcias szándékkal, de megmondták, hogy mindenesetre inkább meghalnának, mintsem hogy ily szörnyű igazságtalanságot elviseljenek őseik földje ellen, amelyet átok sújtana, és sohasem térne magához. Kijelentették, hogy politikai hűséggel tartoznak Rómának; sohasem lehetett panasz ellenük hűtlenség vagy adónemfizetés miatt, de szövetségüknek alapvető feltétele, hogy Atyáik Istenét imádhassák, aki a múltban mindig megvédte őket (addig, amíg engedelmeskedtek az Ő Törvényének), s aki szigorúan megtiltotta nekik bármilyen más isten imádását.
– Én nem értek vallási kérdésekhez – válaszolta Petronius. Lehet, hogy úgy van, ahogy ti mondjátok, és lehet, hogy nincs úgy. Az én hűségem a császárhoz nem oszlik politikai és vallási részre. Az én hűségem feltétlen hűség. Én az ő szolgája vagyok, és bármi történjék is, engedelmeskedni fogok parancsainak.
– Mi a mi Urunk Istenünknek hűséges szolgái vagyunk és bármi történjék is, engedelmeskedünk parancsainak – felelték erre a zsidók.
Ilyenformán zsákutcába jutottak. Petronius most levonult Galileába. Herodes tanácsára nem szálltak vele szembe, hanem, bár itt volt az ideje az őszi vetésnek, a földeket fel sem szántották, és mindenki gyászruhában, hamuval beszórt fejjel járt. Az ipar és kereskedelem szünetelt. Új küldöttség jött Petronius elé a samarai Caesareába, Herodes öccsének, Aristobulusnak vezetése alatt. A követek újra közölték, hogy a zsidóknak nincsenek háborús szándékaik, de ha továbbra is ragaszkodik a császári parancs végrehajtásához, egyetlen istenfélő zsidó sem fog többé, értelmet találni az életben, és az ország tönkremegy. Ez Petroniust nehéz helyzetbe hozta. Szeretett volna Herodestől segítséget vagy tanácsot kapni, de Herodes, belátva tulajdon helyzetének bizonytalanságát, már elhajózott Róma felé. Mit tehetett egy olyan katona, mint Petronius, aki mindig kész volt szembeszállni a csatákban a felsorakozott ellenséggel vagy az ellenséges katonák rohamra vezetett ordítozó ezreivel, mikor ezek a tiszteletre méltó, gyönge, öreg férfiak jöttek hozzá, eléje nyújtották a nyakukat, és így szóltak:
– Mi nem ellenkezünk. Hűséges adófizetői vagyunk Rómának, de vallási kötelességünk Atyáink Istenéhez köt, akinek Törvényei szerint élünk csecsemőkorunk óta; ölj meg, ha úgy tetszik, mert úgysem tudjuk élve elviselni Istenünk káromlását.
Petronius ekkor igen becsületes beszédet tartott. Közölte velük, hogy mint rómainak, kötelessége betartania a hűségesküt, amit császárának tett, és hogy engedelmeskedik neki mindenben; a zsidók láthatják, hogy a rendelkezésére álló fegyveres erőkkel képes lenne végrehajtani a kapott parancsot. Mindazonáltal megdicsérte őket állhatatosságukért és azért, hogy minden erőszakos cselekedettől tartózkodnak. Bevallotta, hogy noha hivatalos minőségben, mint Szíria kormányzója, tudja, mi lenne a kötelessége, de mint emberséges és józan férfi, szinte lehetetlennek tartja végrehajtani azt, amivel megbízták. Nem rómaira valló cselekedet fegyvertelen aggastyánokat megölni pusztán azért, mert ragaszkodnak őseik istenének imádásához. Megígérte, újra ír Caligulának, és ügyüket a lehető legkedvezőbb megvilágításban terjeszti elé. Több mint valószínű, hogy Caligula halállal fogja ezért megjutalmazni, de ha élete feláldozásával oly sok ezer szorgalmas és békés tartománybeli életét megmentheti, akkor szívesen hajlandó erre. Kérte őket, szedjék össze magukat, és reméljék a legjobbakat. Első dolguk legyen, amint megírta ezt a levelet, amit tüstént meg is fog tenni, hogy fogjanak hozzá újra földjeik műveléséhez. Ha ezt nem tennék, éhínség következne, utána fosztogatás és pestis, és a dolgok még az eddiginél is sokkal rosszabbra fordulnának. Beszéde közben történetesen váratlanul viharfelhők gyűltek össze nyugat felől, és erős záporeső támadt. Abban az évben a szokásos ősi esőzés elmaradt és most már szinte nem is lehetett remélni, hogy még megjön; ilyenformán szokatlan szerencse előjelének vették, és a gyászoló zsidók tömegei szétoszlottak, dicsőítő- és öröménekeket zengve. Az esőzés tartós volt, és csakhamar az egész föld újjáéledt.
Petronius betartotta a szavát. Megírta Caligulának, milyen eltökéltek és konokok a zsidók, és kérte, gondolná meg újra elhatározását. Kijelentette, hogy a zsidók legteljesebb tisztelettel viseltetnek császáruk iránt, de erősítgetik, hogy szörnyű átok sújtana le földjükre, ha bármilyen szobrot emelnének templomukban – akár dicső császáruk szobrát is. Erősen kiszínezte kétségbeesésüket, amely abban nyilvánult, hogy még a földjüket sem művelték meg, és arra célzott, hogy most csak két elintézés lehetséges: az első, felállítani a szobrot és romba dönteni az országot, ami rengeteg adójövedelem elmaradását jelentené, vagy pedig visszavonni a császári határozatot, és biztosítani egy nemes nép örök háláját. Könyörgött császárának, hogy legrosszabb esetben halassza el a szobor felszentelését aratás utánig.
De még mielőtt ez a levél Rómába érkezett volna, Herodes Agrippa máris dolgozni kezdett a zsidó Isten érdekében. Nagy szeretettel üdvözölték egymást Caligulával a hosszú távollét után. Herodes magával hozott egy nagy ládát tele arannyal, ékszerrel és más kincsekkel. Egy részét saját kincstárából, más részét Antipaséból hozta, míg a többit, azt hiszem, az alexandriai zsidók ajánlották fel neki. Meghívta ezután Caligulát a legdrágább lakomára, amit valaha adtak a városban: soha nem hallott csemegéket szolgáltak fel, köztük öt nagy pástétomot, amelyet tisztán pacsirtanyelvvel töltöttek meg, csodálatosan finom halakat, amelyeket nagy, vízzel telt hordókban hoztak a messze Indiából, és sültnek egy olyan állatot, mint a fiatal elefánt, de szőröset és eddig soha nem ismert fajtájút: ezt egy befagyott kaukázusi tó jegében találták, és hóba burkolva hozták Örményországon, Antiochián és Rhoduson keresztül. Caligula elképedt a lakoma nagyszerűségén, és elismerte, hogy sohasem volna meg benne a találékonyság ilyet elkészíteni, még ha meg is engedhetné magának. Az ital éppen olyan jó volt, mint az étel, és Caligula a lakoma folyamán olyan élénk és jókedvű lett, hogy kevesellte tulajdon nagylelkűségét Herodesszel szemben a múltban, azt mondta, említésre sem méltó az egész, és megígérte neki, kérjen bármit tőle, ami hatalmában áll, teljesíteni fogja.
– Kérj tőlem bármit, legdrágább Herodesem – mondta –, és a tied lesz. Tulajdon istenségemre esküszöm, hogy meg fogom tenni.
Herodes szabadkozott, hogy nem azért adja ezt a lakomát, mert valamilyen kegyet akar kicsikarni Caligulától. Kijelentette, hogy Caligula már annyit tett őérte, amennyit a világ egyetlen uralkodója sem tett valamelyik alattvalója vagy szövetségese érdekében, sem a történelem, sem a hagyomány teljes egésze nem jegyez fel ehhez hasonlót. Kijelentette, már több mint megelégedett: nem kér semmit, legfeljebb engedélyt arra, hogy kismértékben tanújelét adhassa hálájának. Caligula azonban tovább is töltögetett magának a kristály boroskorsóból, s továbbra is sürgette: „Nincs valami különleges, amit akarsz, valami újabb keleti királyság? Chalcis talán, vagy Iturea? Ha akarod, a tiéd.”
– Legkegyesebb, legnagylelkűbb és legistenibb Caesar – mondta Herodes. – Ismétlem, nem kívánok a magam számára semmit. Csak remélem, továbbra is kiváltságom marad, hogy téged szolgálhatlak. De máris eltaláltad gondolatomat. Semmi sem kerüli el a te meglepően gyors és kutató szemedet. Valójában van valami, amit szeretnék tőled kérni, de ez az ajándék közvetlen csak neked lesz jó. Az én jutalmam közvetett lesz – a dicsőség, hogy én lehettem tanácsadód.
Caligula kíváncsisága nőttön-nőtt.
– Ne félj, Herodes, kérj, amit akarsz. Nem esküdtem-e meg, hogy megadom, és nem vagyok-e a világ istene?
– Ebben az esetben – mondta Herodes – egyetlen kívánságom, ne gondolj többé arra, hogy felállíttatod szobrodat a jeruzsálemi templomban.
Igen hosszú hallgatás következett. Magam is jelen voltam ezen a történelmi lakomán, és nem emlékszem, hogy valaha is kényelmetlenebbül éreztem volna magam, mint akkor, amikor izgatottan vártam, mi lesz az eredménye Herodes merészségének. Mit tehet most Caligula? önmagára, Caligula istenre esküdött meg rengeteg tanú jelenlétében, hogy teljesíti a kérést, de ugyanakkor miképp vonhatja vissza elhatározását, hogy megalázza a zsidók istenét, aki a világ minden istene közül egyedül továbbra is szembeszállt vele?
Végül Caligula megszólalt. Halkan, majdnem kérve beszélt, mintha Herodesre számítana, hogy kisegíti tanácstalanságából.
– Nem értem, legdrágább Herodes, miként képzeled, hogy ennek a kívánságnak a teljesítése az én hasznomra válik?
Herodes az egészet részletesen kitervezte, mielőtt leült volna az asztalhoz. Jól színlelt komolysággal felelte:
– Azért, Caesar, mert ha a te szent szobrodat beállítanánk a jeruzsálemi templomba, az egyáltalán nem emelné dicsőségedet. Ó, éppen ellenkezőleg! Tudod-e, hogy milyen szobor az, amelyet most a templom legbensőbb szentélyében tartanak, és hogy milyen szertartásokat végeznek körülötte a szent napokon? Nem? Akkor hallgass meg, és tüstént megérted, hogy amit gonosz dacosságnak tartottál hitsorsosaim részéről, az nem egyéb, mint hűségből fakadó vágy, hogy téged ne érjen sérelem, felség. A zsidók Istene, Caesar furcsa fickó. Azt mondják róla, hogy „istenellenes Isten”. Mélyen gyökerező gyűlölettel viseltetik szobrok ellen, különösen felséges tartású és gyönyörű művészi munkából született szobrok ellen, amilyenek a görög istenszobrok. Hogy a többi istenek elleni gyűlöletét szimbolizálja, elrendelte, hogy templomának legbensőbb szentélyében állítsanak fel egy durva, nevetséges szamár alakot. Hosszú füle van, óriási foga és roppant nagy nemi szerve. És minden szent napon a papok a legcsúnyább, legdögletesebb módon lepiszkolják ezt a bábut, aztán kocsin körülhordozzák a belső udvaron, hogy az egész hitközség hasonló módon piszkolja le. Az egész templom olyan büdös, mint valami roppant pöcegödör. A szertartás titkos. Nem zsidónak tilos részt venni benne, és a zsidók maguk is átoknak teszik ki magukat, ha beszélnek róla. Ugye most már mindent értesz? A vezető zsidók rettegnek, hogy ha a szobrodat felállítják a templomban, szörnyű félreértés keletkeznék; a köznép vallási fanatizmusában a legszörnyűbb sértéseknek tenné ki szobrodat, miközben azt gondolná, hogy ezáltal imád téged. De, mint mondtam, a természetes szemérmesség és a szent hallgatási parancs megakadályozza őket abban, hogy megmagyarázzák Petronius barátunknak, miért halnának meg inkább, mintsem hogy beleegyezzenek parancsod végrehajtásába. Nagy szerencse, hogy én itt elmondhatom neked azt, amiről őnekik hallgatniuk kell. Én csak anyai oldalról vagyok zsidó, ami talán megment az átoktól. Különben is teéretted kockáztatok meg mindent.
Caligula mindezt a legteljesebb hiszékenységgel lenyelte, még magam is félig meggyőzve éreztem magam Herodes komolyságától. Caligula mindössze ennyit szólt:
– Ha a hülyék ugyanolyan őszinték lettek volna velem, mint te, legdrágább Herodesem, mindnyájunkat sok bajtól kíméltek volna meg. Ugye nem hiszed, hogy Petronius végrehajtotta már utasításomat?
– Miattad remélem, hogy nem – válaszolta Herodes.
Erre Caligula rövid levelet írt Petroniusnak: „Ha szobromat már felállítottad a templomban, mint ahogy parancsoltam, hagyd ott, de gondoskodj arról, hogy a szertartásokat fegyveres katonák a legszigorúbban ellenőrizzék. Ha nem, oszlasd fel hadseregedet, és felejtsd el az ügyet. Herodes Agrippa király tanácsára arra a meggyőződésre jutottam, hogy a kérdéses templom egyáltalában nem alkalmas az én szent szobrom felállítására.”
Ez a levél keresztezte Petroniusét. Caligula fel volt háborodva, amiért Petronius megkísérelte, hogy a puszta emberségesség alapján elhatározásának megváltoztatására bírja, így válaszolt: „Minthogy úgy látom, többre értékeled a zsidók megvesztegetését, mint az én császári akaratomat, azt tanácsolom, öld meg magad gyorsan és fájdalommentesen, mielőtt minden idők számára elrettentő példát csinálok esetedből.”
Történetesen Caligulának ez a levele elkésett – a hajó elvesztette főárbocát Rhodus és Ciprus között és napokig vesztegelt –, úgyhogy Caligula halálhíre előbb érkezett Caesareába. Petronius majdnem keblére ölelte egész Judeát nagy megkönnyebbülésében.
Így végződött Herodes Agrippa történetének első része, a továbbiakat majd hallani fogják, miközben folytatom a magam történetét.
Ilyenformán visszaérkezünk ahhoz a ponthoz, amikor engem két testőrtizedes körülvitt a vállán a palota nagyudvarán, a germán házizászlóalj körülvett, és dárdáját felszentelte szolgálatomnak. Végül is szóltam a két tizedesnek, hogy tegyenek le, és négy germánnak, hogy hozzák hordszékemet. Miután ez megtörtént, közölték velem: úgy határoztak, hogy a városon kívüli testőrtáborba visznek, ahol minden esetleges gyilkossági kísérlettől biztonságban leszek. Már újra tiltakozni akartam, amikor a tömeg legvégén valami színt láttam felvillanni. Egy bíborujjas kar furcsa, kerek mozdulatokkal integetett felém, ami emlékezetembe idézte iskolás napjaimat, így szóltam a katonákhoz:
– Azt hiszem, Herodes Agrippa királyt látom. Ha beszélni akar velem, eresszétek azonnal hozzám.
Amikor Caligulát meggyilkolták, Herodes nem volt nagyon távol. Utánuk ment a színházból, de az egyik összeesküvő félrevonta, és úgy tett, mintha arra kérné, járjon közbe az érdekében Caligulánál. Herodes így nem volt magának a gyilkosságnak tanúja. Pedig, ahogy én őt ismerem, valamilyen fogással bizonyára megmentette volna Caligula életét. És most, amikor meglátta a holttestet, igen határozottan adta tanújelét hálájának. Átölelte a véres tetemet, gyengéden felkarolva bevitte a palotába, s ott lefektette a császári ágyba. Még orvosokért is küldött, mintha nem halt volna még meg és esélye lenne a felépülésre. Aztán egy másik kapun kiment a palotából, azt megkerülve a színházba sietett, és itt rávette Mnestert, a színészt, hogy mondja el híres beszédét. Ez a beszéd nyugtatta meg az izgatott germánokat, és akadályozta meg őket abban, hogy bosszúból gazdájuk haláláért lemészárolják a közönséget. Aztán visszarohant a palotába. Amikor ott meghallotta, hogy mi történt velem, merészen belépett az udvarra, hogy megtudja, nem lehet-e szolgálatomra? El kell ismernem, hogy Herodes ferde mosolyának megpillantása – egyik szájszöglete fölfelé, a másik lefelé hajlott – meglehetősen felháborított.
Első szavai így hangzottak:
– Gratulálok, Caesar, megválasztásodhoz! Élvezd hosszú ideig azt a nagy tisztességet, amelyre ezek a derék katonák emeltek, és hadd legyen enyém a dicsőség, hogy én vagyok első szövetségesed.
A katonák lelkesen ünnepeltek. Aztán közel jött hozzám, és erősen megszorítva a kezem, komolyan kezdett beszélni föníciaiul, tudva, hogy ismerem ezt a nyelvet abból az időből, amikor Karthágó történetét tanulmányoztam, de amelyet egyetlen katona sem értett. Nem adott alkalmat arra, hogy közbevágjak:
– Figyelj ide, Claudius! Tudom, miképpen érzel. Tudom, voltaképpen nem akartál császár lenni, de mindnyájunk érdekében, éppen úgy, mint a magadéban, ne légy hülye! Ne engedd kisiklani kezedből azt, amit az istenek önszántukból adtak neked. Sejtem, hogy mire gondolsz. Valami bolond ötleted lehet, hogy hatalmadat átadod a szenátusnak, amint a katonák szabadon eresztenek. Ez őrület lenne. Jelt adna a polgárháború kitörésére. A szenátus juhnyáj, de van három-négy farkas közöttük, akik abban a pillanatban, hogy leteszed a hatalmat, megkezdik a küzdelmet egymás között a birtoklásért. Ott van Asiaticus, hogy rajta kezdjem, nem is említve Viniciust. Mind a ketten benne voltak az összeesküvésben, így valószínűleg hajlandók bármilyen kétségbeesett cselekedetre, mert félnek a kivégzéstől. Vinicius máris Caesarnak tartja magát, mert elvette unokahúgodat, Lesbiát. Vissza fogja hívni a száműzetésből, és kettesben igen komoly erőt jelentenek majd. Ha nem Asiaticus vagy Vinicius, akkor valaki más lesz, valószínűleg Vinicianus. Te vagy az egyetlen elfogadható császár Róma számára, és a katonák mind mögötted lesznek. Ha valami képtelen előítélet miatt nem vállalod el a felelősséget, úgy ezzel mindent romba döntesz. Ez az egész mondanivalóm. Gondolkozz rajta, és őrizd meg lélekjelenlétedet!
Aztán megfordult, és odakiáltott a katonáknak:
– Rómaiak, nektek is gratulálok. Nem lehetett volna bölcsebb a választástok. Új császárotok bátor, nagylelkű, bölcs és igazságos. Oly teljesen megbízhattok benne, mint ahogy megbíztatok dicső bátyjában, Germanicusban. Ne engedjétek magatokat elbolondítani a szenátustól vagy bármelyik ezredestől. Tartsatok ki Claudius császár mellett, ahogy ő kitart majd mellettetek. A legbiztosabb hely most az ő számára a ti táborotok. Éppen most tanácsoltam neki, hogy jutalmazza meg bőkezűen hűségteket. – Ennyit mondott, és eltűnt.
Hordszékemben gyors ütemben táboruk felé vittek. Amint az egyik elfáradt és lassította iramát, azonnal másik állott a helyébe. A germánok ordítozva előrerohantak. Teljesen zsibbadtan ültem; nem vesztettem el a fejem, de életemben még sohasem voltam olyan nyomorúságos hangulatban, mint most. Herodes elment, és újra reménytelennek láttam a jövőmet. Éppen a Szent Úthoz értünk, a Palatinus-domb lábánál, amikor küldöncök érkeztek sietve, hogy megállítsanak, és tiltakozzanak az ellen, hogy magamhoz ragadtam a hatalmat. A küldönc két néptribun volt (ez a tisztség a köztársaság középső korszakából maradt fenn, amikor a néptribunok védték meg a köznép érdekeit a nemesség önkényes túlkapásai ellen: személyük sérthetetlen volt, és noha nem volt semmi kormányzati hatalmuk, kikényszerítették a nemesektől a vétójogot a szenátusnak minden olyan intézkedése ellen, amely nem tetszett nekik. De Augustus és két császári utódja már felvette a néptribuni címet minden hatalmával együtt, úgyhogy az igaziak, jóllehet még mindig megválasztották őket, és bizonyos működést ki is fejtettek a császár irányítása mellett, eredeti fontosságukat elvesztették). Valószínűnek látszott, hogy a szenátus nemcsak azért küldte őket, hogy mutassa, egész Róma mögötte áll a tiltakozásban, de azért is, mert személyük sérthetetlensége megvédi őket bármilyen erőszaktól embereim részéről.
Ez a két néptribun, akiket nem ismertem személyesen, nem viselkedett valami feltűnő bátran, amikor megálltunk, hogy beszéljünk velük, és azt a szigorú üzenetet sem merték elismételni, amelynek átadásával, mint később megtudtam, megbízták őket. Caesarnak neveztek (ehhez a címhez akkor még nem volt jogom, minthogy nem voltam a Julius-nemzetség tagja), és igen alázatosan így szóltak:
– Bocsánat, Caesar, de igen leköteleznéd a szenátust, ha azonnal elmennél a Házba: sürgősen tudni szeretnék terveidet.
Én eléggé hajlandó voltam menni, de a testőrök nem eresztettek. Csak megvetést éreztek a szenátus iránt, és most, hogy megválasztották saját császárukat, eltökélték magukat: nem engedik el szem elől, és ellenállnak a szenátus minden kísérletének akár a köztársaság visszaállítására, akár egy másik császár kinevezésére. Dühös kiáltozások hallatszottak. „Menjetek a fenébe!” „Mondjátok meg a szenátusnak, törődjenek a maguk dolgával, és mi is a magunkéval törődünk majd!” „Nem engedjük, hogy új császárunkat is legyilkolják.” Kihajoltam hordszékem ajtaján, és így szóltam:
– Kérlek, adjátok át tiszteletteljes üdvözletemet a szenátusnak, és közöljétek, hogy pillanatnyilag képtelen vagyok kedves meghívásuknak eleget tenni. Már van egy másik meghívásom, egy korábbi, a palota testőrségének őrmesterei, tizedesei és közlegényei meghívtak, hogy élvezzem vendégszeretetüket a testőrtáborban. Az egész életem nem érné meg, hogy ezeket a hűséges katonákat megsértsem.
Így hát tovább mentünk. „Micsoda remek pofa az új császár”, röhögték a katonák. Amikor elértünk a táborba, még hatalmasabb lelkesedéssel fogadtak. A testőrhadosztály mintegy tizenkétezer gyalogosból és a beosztott lovasságból állott. Most már nemcsak a tizedesek és őrmesterek kiáltottak ki császárnak, hanem a kapitányok és ezredesek is. Amennyire lehetett, lebeszéltem őket, miközben megköszöntem nekik jóakaratukat. Kijelentettem, nem egyezhetem bele, hogy császáruk legyek, amíg a szenátus ki nem nevez, hiszen a szenátus joga a választás. A főhadiszállásra vittek, ahol számomra eddig merőben szokatlan tisztelettel vettek körül, de szinte fogolynak éreztem magam.
Ami a gyilkosokat illeti, amint elintézték Caligulát és megszöktek az üldöző germánok és Caligula szolgái elől, akik szintén bosszúkiáltásokkal üldözték őket, leszaladtak Vinicius házába, amely nem volt messze a Piac tértől. Itt a három városi zászlóalj ezredesei vártak rájuk. E zászlóaljakon kívül Rómában csak a helyőrség és a császári testőrség volt. Ezeknek ezredesei nem vettek cselekvőlég részt az összeesküvésben, de megígérték, hogy csapataikkal a szenátus rendelkezésére állnak, amint Caligula meghal, és a köztársaságot visszaállították. Cassius most erősködött, hogy valaki azonnal ölje meg Caesoniát és engem: mi ketten túlságosan közel álltunk Caligulához, semhogy túlélhetnénk. Egy Lupus nevű ezredes vállalkozott a feladatra. A testőrparancsnok sógora volt. Felment a palotába, kivont karddal a kezében végigjárta a sok üres szobát, és végül elérte a császári hálótermet, ahol Caligula holtteste feküdt véresen és szörnyűén, ahogy Herodes otthagyta. De most Caesonia ott ült az ágyon, Caligula fejével az ölében és egyetlen gyermeke, a kis Drusilla Caligula, ott ült az ágy mellett. Amikor Lupus belépett, Caesonia zokogva beszélt a holttesthez: „Férjem, férjem, miért nem hallgattál tanácsomra?” Amikor meglátta Lupus kardját, és arcába nézett, tudta, hogy sorsa megpecsételődött. Odanyújtotta a nyakát. „Suhints erősen” mondta. „Ne hibázz, mint a többi orgyilkos.” Caesonia nem volt gyáva. Az ezredes lesújtott, és a fej lehullott. Aztán felragadta a kis patkányt, aki feléje rohant, harapva és karmolva. Megfogta a lábánál, és fejét nekivágta egy márványoszlopnak. Koponyája azonnal összeroppant. Mindig undok dolog egy gyermek meggyilkolásáról hallani, de higgyen szavamnak az olvasó: ha ő ismerte volna a kis Drusillát, apja kedvencét, ő is legszívesebben azt tette volna vele, mint Lupus.
Azóta sokat vitatkoztak azon, mit jelentett az, amit Caesonia a holttestnek mondott. A kijelentés mindenesetre homályos. Egyesek azt állítják, hogy arra célzott, Caligulának meg kellett volna fogadni a tanácsát, amikor indítványozta Cassius megöletését; gyanította ugyanis Cassius terveit. Akik így magyarázzák a dolgot, egyben Caesoniát hibáztatják Caligula őrületéért, kijelentvén, hogy ő zavarta meg az eszét legelőször, amikor szerelmi bájitalt adott be neki, hogy teljesen magához kapcsolja. Mások szerint, és ki kell jelentenem, én egyetértek velük, az asszony csak arra a tanácsra gondolt, amikor kérte Caligulát, hogy mérsékelje azt, amit Caligula „rendíthetetlen szigorúságának” nevezett, és viselkedjék emberségesen és józan halandóként.
Lupus ezután engem akart felkutatni, hogy bevégezze feladatát. Ekkor azonban már felhangzottak a kiáltások: „Éljen Claudius császár!” Megállt annak a teremnek ajtajában, ahol a gyűlés folyt, de amikor meglátta, hogy milyen népszerű lettem, elment a bátorsága, és csendben ellopódzott.
A Piac téren az izgatott tömeg nem tudta, rekedtre ordítsa-e magát, ünnepelve a gyilkosokat, vagy rekedtre bömbölje magát, vérüket kívánva. Az a hír is szárnyra kelt, hogy Caligulát nem is gyilkolták meg, az egész csak körülményesen megrendezett tréfa volt, és Caligula csak arra vár, hogy örömüknek adjanak kifejezést halála felett, hogy aztán általános mészárlásba kezdjen. Bizonyára erre gondolt Caligula – mondogatták –, amikor megígérte, hogy aznap éjszaka teljesen új mutatvánnyal szolgál, amelynek címe: „Halál, rombolás és a pokol rejtélyei.” Óvatosság vett erőt a népen, és hűségesen ordítozni kezdett. „Keressétek meg a gyilkosokat! Bosszuljátok meg a mi dicső Caesarunk halálát!” Ekkor Asiaticus, ez a tekintélyes fellépésű konzulviselt férfi, aki Caligula bizalmasa volt, fellépett a szónoki emelvényre, és beszélni kezdett:
– Gyilkosokat kerestek? Nos, itt vagyok én is. És gratulálni akarok nekik. Csak azt sajnálom, hogy nem én adtam neki a halálos döfést. Caligula aljas teremtés volt, és nemesen cselekedtek, amikor megölték. Ne legyetek hülyék, Róma férfiai! Mindnyájan gyűlöltétek Caligulát, és most, hogy meghalt, újra szabadon lélegezhettek! Menjetek vissza otthonaitokba, és ünnepeljétek halálát borral és itallal.
A helyőrség három-négy százada a közelben állt, és Asiaticus így szólt hozzájuk:
– Számítunk rátok, katonák, hogy megőrzitek a békét. A szenátus újra kezébe kerítette a hatalmat. Róma újra köztársaság. Engedelmeskedjetek a szenátus parancsainak, és szavamat adom nektek, hogy minden egyes katona jóval gazdagabb lesz akkor, amikor a dolgok egy kicsit lecsillapodtak. Nem szabad, hogy fosztogatás vagy zavargás legyen. Minden élet vagy vagyon elleni bűncselekményt halállal büntetünk.
A nép hangulata erre újra megváltozott, ünnepelni kezdték a gyilkosokat, a szenátust és magát Asiaticust.
Vinicius házából az összeesküvés szenátortagjai elindultak a szenátusba, ahol a konzulok gyorsan összehívtak egy gyűlést; ekkor érkezett rohanva Lupus a Palatinus-dombról a hírrel, hogy a testőrség engem választott császárrá, és sietve magával visz a táborba, így küldték a fenyegető üzenetet a két néptribunnal, akiket katonai lovakra ültettek, és utasítottak, hogy érjenek utol engem, s az üzenetet úgy adják át, mintha az ülésező szenátus küldené: már beszámoltam arról, miképpen vesztette el a fenyegetés az élét. A többi összeesküvő és a testőrtisztek Cassius vezetésével elfoglalták a citadellát a Capitolium-dombon, és otthagyták a városi őrség egy zászlóalját.
Szerettem volna szemtanúja lenni a szenátus e történelmi ülésének, amelyen nemcsak az összes szenátorok vettek részt, hanem rengeteg lovag és más római, akiknek ott semmi dolguk nem volt. Amint megérkezett a hír, hogy sikerült elfoglalni a citadellát, mindnyájan elhagyták a szenátus épületét, és a közeli Jupiter-templomba vonultak, mert azt biztosabb helynek tartották. Ezt a ténykedésüket azzal mentegették maguk előtt, hogy a szenátus épületét hivatalosan „Julius-épületnek” nevezték, és hogy szabad emberek nem gyűlésezhetnek annak a dinasztiának dedikált helyen, amelynek önkényuralma alól végre oly szerencsésen megmenekültek. Amikor kényelmesen elhelyezkedtek az új helyen, mindenki egyszerre kezdett beszélni. Egyes szenátorok kiáltozni kezdték, hogy a caesarok emlékét el kell pusztítani, szobraikat összetörni, templomaikat lerombolni. A konzulok azonban felemelkedtek és rendet kértek. „Uraim, csak egymás után!” mondták. „Egyszerre csak egyet intézzünk el.” Egy Sentius nevű szenátort kértek fel szólásra, mert ő mindig készen volt valami szónoklattal, amit hangosan és rábeszélően el tudott mondani. Remélték, hogy amint valaki rendes szónoki formában kezd el beszélni, ahelyett, hogy összevissza kiáltoznának és szomszédaikkal veszekednének, a Ház hamarosan belefog voltaképpeni munkájába.
– Uraim – kezdte Sentius –, szinte hihetetlen! Ráébredtek-e, hogy végre szabadok vagyunk, nem vagyunk többé őrült önkényurak rabszolgái? Ó, bízom benne, hogy mindnyájatok szíve erősen és büszkén dobog most, mint az enyém, noha ki merné megjósolni, milyen hosszú ideig fog ez az áldott állapot tartani? Mindenesetre élvezzük, amíg lehet, legyünk boldogok. Csaknem száz év telt el azóta, hogy ebben az ősi, dicső városban ki lehetett jelenteni: „Szabadok vagyunk!” Ilyenformán természetesen sem én, sem ti nem tudjátok felidézni, milyen lehetett azokban a régi időkben kiejteni ezeket a nagyszerű szavakat, de mindenesetre pillanatnyilag a szívemet feszíti a túláradó boldogság. Milyen boldogok az elernyedt, öreg férfiak, akik rabszolgaságuk hosszú élete után utolsó leheletükkel ma ezeket az édes szavakat mondhatják: „Szabadok vagyunk!” Milyen tanulságos a fiatalemberek részére, akik számára a szabadság puszta szólam, tudni, mit jelent az, amikor hallják az egyetemes boldog felkiáltást: „Szabadok vagyunk!” De uraim és ti többiek, emlékeznünk kell, hogy csak az erény egyedül tudja megőrizni a szabadságot. Az önkény gonoszsága és átkos hatása az is, hogy megfélemlíti az erényeseket. Az önkényuralom hízelgésre és aljas félelemre tanít. Önkényuralomban szalmaszálak vagyunk a szeszélyek forgószelében. Első önkényurunk Julius Caesar volt. Az ő uralma óta nem volt a nyomorúságnak egy fajtája sem, amit ne tapasztaltunk volna. Mert Julius óta a császárok, akiket kiválasztottak, hogy felettünk uralkodjanak, egyre rosszabbak lettek. Mindegyik egy magánál kissé rosszabbat nevezett meg utódjául. Ezek a császárok ádáz haraggal gyűlölték az erényt. A legrosszabb mind közül ez a Gajus Caligula volt – szelleme ismerje meg a kínszenvedések összességét! –, az istenek és emberek ellensége. Ha egy önkényúr igazságtalan egy férfival szemben, azt a férfit meggyanúsítja, hogy neheztel ezért, még ha semmi jelét sem adja. Bűnvádat koholnak ellene, és elítéltetik a visszavonás reménye nélkül. Ez történt tulajdon sógorommal, ezzel az értékes, tisztességes lovaggal. De most ismétlem, szabadok vagyunk. Most már csak egymásnak vagyunk felelősek. Ez a Ház újra az őszinte beszéd és őszinte vita otthona. Valljuk be, gyávák voltunk, rabszolgák módjára éltünk, kibírhatatlan katasztrófákról hallottunk, melyek szomszédainkat érték, de addig, amíg ránk le nem csaptak, némán hallgattunk. Uraim, szavazzuk meg a hatalmunkban álló legnagyobb kitüntetést az önkényurak gyilkosainak, különösen Cassius Chaereának, aki az egész hősi ügy legfőbb mozgatója volt. Az ő neve dicsőbb kell hogy legyen még Brutusénál is, aki megölte Julius Caesart, vagy névrokonáénál, ama Cassiusénál is, aki ott állt e mellett a Brutus mellett és szintén lesújtott; mert Brutus és Cassius cselekedetükkel polgárháborút kezdtek, amely az országot a legmélyebb megaláztatásba és nyomorúságba taszította. Míg Cassius Chaerea cselekedete nem vihet bennünket ilyen katasztrófába. Mint igazi római, a szenátus szolgálatára állott, és megajándékozott bennünket azzal a drága szabadsággal, amelyet oly sokáig megtagadtak tőlünk.
Ezt a gyerekes beszédet lelkesen megtapsolták. Valahogyan senki sem gondolt arra, hogy Sentius Caligula leghírhedtebb hajbókolója volt, sőt még meg is szolgálta a gúnynevet: „öleb”. De a közvetlenül mellette ülő szenátor hirtelen észrevette, hogy Sentius ujján ott van egy aranygyűrű, ékkövében Caligula képmásával. Ez a szenátor Caligula másik ölébe volt, de minthogy igen szeretett volna kitűnni köztársasági erényeivel, lerántotta a gyűrűt Sentius ujjáról, és a kövezetre vágta. Mindenki részt vett a gyűrű széttiprásában. Ezt a heves jelenetet félbeszakította Cassius Chaerea belépése; Aquila, a Tigris, két másik testőrtiszt, aki a gyilkosok között volt és Lupus kísérte. Belépve a szenátusba, Cassius egyetlen pillantást sem vesztegetett a zsúfolt padok között ünneplő szenátorokra és lovagokra, hanem odalépett egyenesen a konzulokhoz, tisztelgett és megkérdezte: „Mi a jelszó ma?” Az ünneplő szenátus tagjai úgy érezték, életüknek ez a legnagyszerűbb pillanata. A köztársasági időkben a konzulok voltak a haderő közös főparancsnokai, hacsak diktátort nem neveztek ki, aki fölöttük állott. De most már több mint nyolcvan éve annak, hogy utoljára kiadták a napi jelszót. Az idősebbik konzul, az ölebfajta egy másik példánya jól felfújta magát és így válaszolt: „A jelszó ma, ezredes, a jelszó ma: Szabadság!”
Tíz percbe tellett, míg az ünneplés annyira elcsendesedett, hogy a konzul hangját újra hallani lehetett. Ekkor felemelkedett, s kissé izgatottan bejelentette, hogy a szenátus nevében utánam küldött hírnökök visszatértek, közölték, hogy kijelentettem, nem tudok engedni hívásuknak, és megmagyarázta, hogy erőszakkal visznek a testőrtáborba. Ez az újság elképedést és zavart okozott a padokban, szeszélyes vita következett, amely azzal végződött, hogy barátom, Vitellius indítványozta, küldjenek el Herodes Agrippa királyért: Herodes kívülálló, de szoros kapcsolatban van a római politika fordulataival, nagy hírű ember mind Nyugaton, mind Keleten, ő talán elfogadható tanácsot ad majd. Valaki helyeselt Vitelliusnak, hangsúlyozva, hogy Herodesnek nagy befolyása van rám, a császári testőrség tisztjeire és ugyanakkor jóindulattal viseltetik a szenátus iránt, amelynek soraiban számos személyes barátja van. Ilyenformán küldöncöt menesztettek Herodesért, hogy amint lehet, jöjjön közéjük. Azt hiszem, Herodes előre elrendezte ezt a meghívást, de nem vagyok bizonyos benne. Mindenesetre nem mutatkozott túlságosan igyekvőnek, sem túlságosan habozónak. A hálószobájából leküldött egy szolgát, közölje a hírnökkel, hogy néhány percen belül kész lesz, de pillanatnyilag nincsen felöltözve. Nemsokára lejött, igen erősen árasztva maga körül egy pacsuli nevű keleti illatot, amely állandó tréfaforrásul szolgált a palotának: állítólag ellenállhatatlan hatással volt Cyprosra. Caligula, amint ezt megérezte volt Herodesen, hangosan szaglászni kezdett és így szólt: „Herodes, te hitvesimádó öregember! Milyen jól hirdeted házassági titkaidat!” Herodes – megértik, ugye? – nem akarta, hogy megtudják, milyen hosszú időt töltött a Palatínus-dombon, mert különben gyanítanák, hogy állást foglalt. A palotát valójában szolgának öltözve hagyta el, elkeveredett a Piac téri tömegben, és éppen akkor jött haza, amikor a meghívás odaérkezett. Ezt az illatot alibiként használta, és úgy látszik el is fogadták. Amikor megérkezett a templomba, a konzulok megmagyarázták a helyzetet, és ő úgy tett, mintha meglepődne azon, hogy engem császárrá választottak, és hosszan hangsúlyozta belpolitikai semlegességét. Ő pusztán szövetséges király és Róma megbízható barátja, s így engedélyükkel maradni fog, bármilyen is a kormányforma.
– Mindazonáltal – folytatta –, minthogy úgy látszik, szükségetek van tanácsomra, hajlandó vagyok őszintén beszélni. A köztársasági kormányforma bizonyos körülmények között igen értékes állapotnak tűnik fel előttem. Ugyanezt merném állítani a jóindulatú monarchiáról. Véleményem szerint senki sem állíthatja keményen és mereven, hogy az egyik kormányforma lényegesen jobb, mint a másik. Mindegyik kormányforma alkalmazhatósága a nép vérmérsékletétől, az uralkodó vagy uralkodók tehetségétől, az állam földrajzi kiterjedésétől és hasonlóktól függ. Csak egy általános igazságot lehet leszögezni, ezt: egyetlen józan ember sem adna ennyit (itt pattintott az új javai) bármilyen kormányformáért, akár demokratáért, arisztokratáért vagy autokratáért, amely nem számíthat az állam fegyveres erőinek támogatására. Annak az államnak fegyveres erőire, amely fölött állítólag uralkodik. És így, uraim, mielőtt bármilyen gyakorlati tanácsot próbálnék adni nektek, engedjetek meg egy kérdést. A kérdésem ennyi: mögöttetek áll-e a hadsereg?
Vinicius ugrott fel, hogy feleljen neki.
– Herodes király – kiáltotta –, a városi zászlóaljak hűségesek az utolsó emberig. Látod, három ezredesük itt van köztünk ma. Nagy fegyverraktárunk is van és rengeteg pénzünk, amellyel fizethetünk bármilyen további fegyveres erőt, ha erre szükség mutatkozik. Sokan vagyunk itt olyanok, akik kétszer ennyi csapatot állíthatnánk ki tulajdon rabszolgáinkból, és boldogan szabadítanánk fel őket, ha a köztársaságért kellene küzdeniük.
Herodes nyíltan eltakarta a száját, hogy lássák, nevetését leplezi.
– Barátom, Vinicius uram – mondotta. – A tanácsom: meg ne próbáljátok. Mit gondoltok, hogyan fognak harcolni kapusaitok, pékjeitek és fürdőszolgáitok a testőrség ellen, a birodalom legjobb katonái ellen? Azért említem a testőrséget, mert ha a ti oldalatokon volna, bizonyára legelőször említették volna. Ha azt gondoljátok, hogy egy rabszolgából katonát csinálhattok olyképpen, hogy mellére páncélt tesztek, dárdát adtok a kezébe, kardot kötöztök a hasára és így szóltok hozzá: „Na fiam, most harcolj” – hát kérlek, ismétlem, meg se próbáljátok! – Aztán újra a szenátus teljes egészéhez szólott: – Uraim, közlitek velem, hogy a testőrség császárrá kiáltotta ki barátomat, Tiberius Claudius Drusus Nero Germanicust, a volt konzult anélkül, hogy előre kikérte volna beleegyezésteket. Én úgy látom, a testőrség kissé habozott, amikor arról volt szó, hogy megengedje neki a hívástokra való megjelenést. Azonban azt is látom, hogy ezt az üzenetet nem a szenátus teljes egésze küldte, hanem a szenátus egy nem hivatalos töredéke, két vagy három szenátor; s hogy csak egy kis csapat izgatott katona – egyetlen tiszt sem volt köztük – vette körül Tiberius Claudiust, amikor az üzenetet megkapta. De ha egy másik küldöttséget indítanátok el rendes megbízatással, a testőrtábor tisztjei talán azt tanácsolnák Tiberius Claudiusnak, hogy fogadja a küldöttséget a szenátust megillető tisztelettel, és a tisztek bizonyára a parancsnokságuk alatt álló katonák ünnepi hangulatát is kicsit lehűtenék. Azt ajánlom, hogy ugyanezt a két néptribunt küldjétek el újra, és ha akarjátok, kész vagyok velük menni, és én beszélek vele – természetesen teljesen tárgyilagos hangon. Úgy hiszem, elég befolyásom van barátomra, Tiberius Claudiusra, akit kisfiú kora óta ismerek – egy és ugyanazon tiszteletre méltó nevelő tanított bennünket –, és elég kapcsolatom van a tábor tisztjeivel – gyakori vendége vagyok tiszti kaszinójuknak –, és biztosítalak benneteket, uraim, van olyan fontos nekem a ti jó véleményetek, hogy kész legyek az ügyet mindenki számára kielégítően elintézni.
Így körülbelül négy órakor aznap délután, amikor erősen kitolódott ebédemet fogyasztottam a testőrtáborban, az ezredesek étkezőjében, miközben társaim minden mozdulatomat, ha tiszteletteljesen ugyan, de erősen figyelték, egy kapitány érkezett a hírrel, hogy küldöttség jön a szenátusból, és Herodes Agrippa király, aki szintén itt van, megelőzően négyszemközt szeretne velem beszélni.
– Hozzátok be Herodes királyt ide – mondta a legidősebb ezredes –, Őfelsége a barátunk.
Herodes rövidesen belépett. Egy-két ezredest nevén szólított, néhánynak meg is veregette a vállát, aztán igen kimérten és formálisan megkérdezte:
– Beszélhetnék veled négyszemközt, Caesar? – szólt és vigyorgott.
Engem zavart, hogy Caesarnak szólított, és felkértem, szólítson a nevemen.
– Nos, ha nem te vagy a Caesar, igazán nem tudom ki lehetne válaszolt Herodes, és az egész szoba vele együtt nevetett. Herodes most megfordult:
– Kedves barátaim, köszönöm nektek. De ha jelen lettetek volna ma délután a szenátus gyűlésén, akkor nevettetek volna csak igazán! Soha életemben nem láttam a meghibbant lelkesedésnek ilyen kavarodását. Tudjátok, mit gondolnak? Komolyan meg vannak győződve arról, hogy polgárháborút kezdenek, és kihívnak benneteket, a testőrséget; nem támogatja őket ebben senki, csak a városi zászlóaljak, néhány városi őr és tulajdon háztartásbeli rabszolgáik, akik majd katona-maskarába öltöznek. Az egészet persze a cirkusz gladiátorai vezetnék. Remek, mi? Voltaképpen megmondhatom a császárnak, amit mondani akarok, a ti jelenlétetekben is. Két néptribunt küldtek ide hozzád követségbe, mert látjátok, nincs egy sem közöttük, aki személyesen ide merne jönni: fel akarják kérni a császárt, hogy vesse alá magát a szenátusnak, és ha erre nem hajlandó, akkor ők majd kényszerítik. Hát ehhez mit szóltok? Eljöttem velük együtt, miután megígértem a szenátusnak, hogy a császárnak előzőleg néhány érdekmentes szót szólok, tehát tárgyilagos tanácsot adok. Most tehát betartom ígéretemet. – Caesar, a tanácsom az, légy durva velük! Lépj rá a férgekre és nézd, mint fetrengenek.
– Barátom, Herodes király – szóltam mereven –, úgy látszik, elfelejted, hogy római vagyok, és még a császári hatalom is alkotmányunk szerint a szenátustól függ. Ha a szenátus olyan üzenetet küld nekem, amelyre udvariasan és beleegyezően válaszolhatok, ezt meg fogom tenni.
– Legyen úgy, ahogy te akarod, de azért nem fognak jobban bánni veled. Alkotmányosan, mi? Természetesen meg kell hajolnom előtted, mint aki jobban értesz a régiségekhez, de van-e az „alkotmány” szónak valami gyakorlati jelentősége is manapság?
Ezután bebocsátották a két néptribunt. Ezek gépies, unott hangon elismételték, amit a szenátus rájuk bízott. Felkértek, hogy ne ragadtassam magam erőszakra, hanem minden további késlekedés nélkül engedjek a szenátus hatalmának. Emlékeztettek azokra a veszélyekre, amelyektől ők és én megmenekültünk az utolsó császár alatt, és kértek, ne cselekedjem semmi olyat, ami újabb általános katasztrófát idézhetne elő.
A veszedelmek említése, amelyek elől Caligula alatt megmenekültünk, háromszor hangzott el a szobában, mert az első férfi elhibázta, a második kisegítette, és akkor az első elmondta újra elejétől végig. Igen, mondtam kissé ingerülten, ez a vers már egyszer előfordult és idéztem Homeros mondását, amely oly gyakran ismétlődik az Odysseában:
Örvendjünk, hogy a vésztől végleg megszabadultunk –
Sok társunk odalett, míg hozzánk hű a szerencsénk.
Herodes roppantul mulatott ezen. Komikusan szavalta: „Sok társunk odalett, míg hozzánk hű a szerencsénk”. Aztán odasúgta az ezredesnek: „Hiszen erről van szó. Voltaképpen csak a maguk piszkos bőrének megmentésével törődnek.”
A két néptribun elvörösödött, és tovább hápogta az üzenetet mint két ijedt kacsa. Ha a legfelsőbb hatalomról, amelyet alkotmányellenesen adtak nekem, lemondok, akkor a szenátus ígéri, hogy a legnagyobb kitüntetéseket szavazza meg nekem, amiket szabad nép csak adhat, de persze feltétel nélkül fejet kell hajtanom hatalmuk előtt. Ha azonban ellenkezőleg, nem vagyok hajlandó megjelenni a Házban, ellenem küldik a Város fegyveres erőit, és amint elfogtak, ne is számítsak kegyelemre.
Az ezredesek olyan fenyegető tekintetekkel és dörmögéssel vették körül a két néptribunt, hogy azok gyorsan magyarázni kezdték: ők csak azt ismétlik el, amit a szenátus adott a szájukba, és személy szerint biztosítani akarnak arról, hogy véleményük szerint én vagyok az egyetlen megfelelő ember az uralkodásra. Ne felejtsük el, hogy mindkét minőségükben, mint a szenátus képviselői és mint néptribunok, személyük sérthetetlen, ezért kérnek, ne bánjunk velük méltatlanul. Aztán így szóltak:
– És a konzulok bizalmasan még egy második üzenetet is bíztak ránk arra az esetre, ha az első üzenet nem tetszik neked.
Kíváncsi voltam, mi lehet ez a második üzenet.
– Caesar – felelték –, utasítottak, mondjuk meg neked, ha csakugyan el akarod fogadni a monarchiát, fogadd el mint a szenátus ajándékát és nem mint a testőrségét.
Erre aztán nyíltan felnevettem. Első eset volt, hogy Caligula meggyilkolása után akár csak mosolyogtam is. Megkérdeztem:
– Van egy harmadik üzenet is arra az esetre, ha nem tetszik a második?
– Nem, több már nincs, Caesar – felelték alázatosan.
– Nos – mondtam, még mindig igen jó hangulatban –, mondjátok meg a szenátusnak, nem hibáztatom őket azért, mert nem akarnak újabb császárt. A legutolsóból valahogyan hiányzott az a képesség, hogy megszerettesse magát népével. Másrészt viszont a császári testőrség ragaszkodik ahhoz, hogy császárt csináljon belőlem, a tisztek már fel is esküdtek nekem, és kényszerítettek, hogy ezt elfogadjam. Ilyenformán mit tehetek? Adjátok át a szenátusnak tiszteletteljes üdvözletemet, mondjátok meg a Háznak, hogy nem fogok semmi alkotmányelleneset – itt sokatmondóan Herodesre néztem – tenni, és bízhatnak bennem, hogy nem csapom be őket. Elismerem hivatottságukat, de ugyanakkor emlékeztetnem kell őket arra, hogy nem tudok szembeszállni katonai tanácsadóim kívánságával.
Így hát a néptribunokat elengedték, akik igen örültek, hogy élve megszabadultak. Herodes így szólt:
– Rendben volt, de sokkal jobban tetted volna, ha keményebben beszélsz, ahogy én tanácsoltam; ezzel csak késleltetted a dolgokat.
Amikor Herodes elment, az ezredesek közölték velem, elvárják tőlem, hogy minden testőrnek százötven aranyat fizessek jutalomképpen, ötszáz aranyat pedig a kapitányoknak. Hogy mennyit fizessek az ezredeseknek, azt rám bízzák. „Megelégednétek fejenként tízezer arannyal?” tréfáltam. Megállapodtunk kétezerben, aztán felkértek, nevezzek ki egy parancsnokot a Caligula által kinevezett helyébe, aki részt vett az összeesküvésben, és most nyilván ott van a szenátus gyűlésén.
– Válasszátok meg azt, akit akartok – mondtam közönyösen. Erre megválasztották a legidősebb ezredest, Rufrius Polliust.
Ekkor kimentem a szónoki emelvényre, és bejelentettem elhatározásomat a katonák megjutalmazására vonatkozóan, és a katonák századonként felesküdtek nekem. Felkértek, jelentsem be, hogy ugyanazt a jutalmat kapják a Rajna mentén, a Balkánon, Szíriában, Afrikában és a birodalom más részein állomásozó ezredek. Erre annál is inkább hajlandó voltam, mert tudtam, hogy mindenütt rengeteg zsolddal tartozik a birodalom, kivéve a rajnai csapatokat, amelyeket Caligula a gallusoktól ellopott pénzzel fizetett ki. A felesketés órákba tellett, mert ha csoportonként is, de minden katonának el kellett ismételni az esküt, és tizenkétezren voltak. Ezután a helyőrség tagjai jöttek a városba, és ragaszkodtak ahhoz, hogy ők szintén felesküsznek, majd a császári tengerészet matrózai jöttek csapatosan Ostiából, hogy ugyanezt tegyék. Se vége, se hossza nem volt az ügynek.
Mikor a szenátus megkapta üzenetemet, elnapolták az ülést éjfélig. Ezt az indítványt Sentius tette, és az a szenátor támogatta, aki lehúzta a gyűrűt az ujjáról. Amint ezt megszavazták, a két férfiú visszasietett házába, összecsomagolt néhány holmit, és kihajtatott a városból vidéki birtokára. Rájöttek, milyen bizonytalan a helyzetük. Elérkezett az éjfél, a szenátus összeült, de milyen üres volt a Ház! Alig száz tag volt jelen, és ezek is roppant ijedten viselkedtek. A városi zászlóaljak tisztjei azonban jelen voltak, és amint az ülést megnyitották, egyenesen megkérték a szenátust, adjon nekik egy császárt, ez egyetlen reménye a Városnak.
Herodesnek teljesen igaza volt. Vinicius volt az a férfiú, aki elsőnek ajánlotta fel magát a császári méltóságra. Úgy látszik, kevesen támogatták, kivéve patkányszerű unokatestvérét, Vinicianust és néhány más szenátort, a konzulok azonban egyenesen lefitymálták. A monarchiára vonatkozó indítványt még a Ház elé sem terjesztették. Amint Herodes szintén előre látta, ezután Asiaticus lépett fel jelöltként. De Vinicius felemelkedett, megkérdezte, vajon van-e jelenlevő, aki ezt az indítványt komolyan venné? Veszekedés, majd verekedés kezdődött. Viniciusnak megeredt az orra vére, le is kellett feküdnie, amíg a vérzés el nem állt. A konzulok csak nagy nehezen teremtettek rendet. Azután megérkezett a hír, hogy az őrség és a tengerészet csatlakozott a testőrséghez éppen úgy, mint a gladiátorok is. (Az imént ugyanis elfelejtettem említeni a gladiátorokat.) így Vinicius és Asiaticus visszavonta a jelöltséget. Senki más nem jelentkezett. A gyűlés felbomlott aggódóan suttogó kis csoportokra. Hajnalban Cassius Chaerea, Aquila, Lupus és a Tigris lépett be. Cassius beszélni próbált. Azzal kezdte, hogy a köztársaság ragyogó visszaállítását emlegette. Erre a városi zászlóaljak tisztjei dühösen kiáltozni kezdtek:
– Feledkezzetek el a köztársaságról, Cassius! Elhatároztuk, hogy császárunk lesz, és ha a konzulok nem adnak hamarosan császárt, mégpedig jó császárt, akkor többé nem is látnak bennünket. Elmegyünk a táborba, és csatlakozunk Claudiushoz.
Az egyik konzul idegesen felelt, miközben Cassiusra nézett támogatást kérve:
– Nem, még nem egyeztünk meg teljesen a császár kinevezésében. Legutolsó határozatunk – amelyet egyhangúlag megszavaztunk – a köztársaság visszaállítása volt. Cassius nem azért ölte meg Caligulát, hogy egyszerűen leváltsa a császárokat – ugye Cassius? –, hanem hogy visszaadja nekünk ősi szabadságunkat.
Cassius a szenvedélytől halálsápadtan ugrott talpra, és így kiáltott:
– Rómaiak! Én magam nem vagyok hajlandó több császárt tűrni. Ha másik császárt választanának meg, nem haboznék ugyanúgy tenni vele, mint ahogy Gajus Caligulával tettem.
– Ne beszélj hülyeséget – mondták a városi tisztek. – Egy császár nem árt, ha jó császár. Milyen jól éltünk mindnyájan Augustus alatt.
Cassius így szólt:
– Akkor jó császárt fogok nektek adni. Nektek adom császárul Eutychust.
Emlékeznek, Eutychus egyike volt Caligula vidám „cserkészeinek”. Mint Róma legjobb kocsiversenyzője, ő hajtotta a zöld színek lovait a cirkuszban. Cassius emlékeztette őket azokra a fáradalmakra, amelyekre Caligula kényszerítette a városi csapatokat Eutychus kedvéért. Istállókat kellett építeniük Eutychus versenylovai számára és azokat tisztogatni, és közben Eutychus szemtelenül ellenőrizte az egészet.
– Úgy látom, jólesik térdre borulnotok s feldörzsölnötök a piszkot és ocsmányságot is az istállópadlóról a császár egyik kedvenc kocsihajtójának parancsára?
Az egyik ezredes fitymálva szólt:
– Igen nagy hangon beszélsz, Cassius, de azért mégiscsak félsz Claudiustól. Ismerd el!
– Én félek Claudiustól? – ordította Cassius. – Ha a szenátus felszólít, hogy menjek el a táborba és hozzam el a fejét, boldogan megteszem. Nem is értelek benneteket. Teljesen elképeszt, hogy miután négy éven keresztül egy őrült uralkodott felettetek, most hajlandók vagytok a kormányhatalmat egy hülye kezébe letenni.
De Cassius nem tudta meggyőzni a tiszteket. Szó nélkül elhagyták a szenátust, összegyűjtötték embereiket a Piac téren, és a századzászlók alatt elvonultak a táborba, hogy felesküdjenek nekem. A szenátus, vagy inkább ami megmaradt a szenátusból, most egyedül maradt és védtelenül. Mindenki szemrehányásokkal kezdte illetni társait, és már nem is tettették, hogy hűségesen ragaszkodnak a köztársaság ügyéhez. Ha legalább egyetlen ember bátornak mutatkozott volna, kevésbé szégyenkeztem Volna hazám miatt. Már régen kételkedtem a régi Rómáról szóló bizonyos ősi mondák, igaz voltában, amelyeket a Livius-fajta történészek elmondanak Értesülvén erről a jelenetről a szenátusban, még kedvenc passzusomban is kételkedni kezdtem, amely leírja a régi szenátorok bátorságát az Allia-folyó melletti katasztrófa után, amikor a kelták közeledtek a város felé és minden remény elveszett a falak megvédésére. Livius elmondja, hogy a katonakorú fiatalemberek feleségestül és gyermekestül miképpen vonultak vissza a citadellába, miután ellátták magukat fegyverrel és eleséggel, eltökélten, hogy az utolsó leheletükig kitartanak. De az öregemberek, akik csak bajt okoztak volna az ostromlottaknak, hátra maradtak és várták a halált, szenátori öltönyeiket viselve és hivatalos székeikben ülve házaik oszlopcsarnokában, hivatalos elefántcsont-jelvényüket keményen kezükbe szorítva. Amikor kisfiú voltam, az öreg Athenodorus kívülről betanultatta velem, és azóta sem felejtettem el: „A patríciusok házai nyitva állottak, és a beözönlő ellenség az igaz csodálat érzésével nézte az oszlopcsarnokokban ülő alakokat, nemcsak megjelenésük emberfeletti fenségétől meghatva, hanem felséges magatartásuktól és arcuk komolyan ünnepélyes kifejezésétől: isteneknek látszottak, így álltak csodálva, mintha isteni szobrokat néznének, amíg csak a monda szerint egyikük gyengéden simogatni nem kezdte az egyik patrícius, Marcus Papirius szakállát. – Abban az időben általában hosszú szakállt viseltek. – Ez felemelkedett, és elefántcsontbotjával főbe sújtotta. A csodálat szenvedéllyé változott, és Marcus Papirius volt az első patrícius, akire lesújtott a halál. A többit lemészárolták úgy, ahogy ültek a székben.”
Livius tagadhatatlanul kitűnő író. Erényre akarta rábeszélni az embereket az ihletett, de történelmietlen mesékkel Róma elmúlt napjainak dicsőségéről. De nem, nem volt különleges sikere ebben a rábeszélésben, kezdtem eltűnődni a dolgon.
Még Cassius, Lupus és a Tigris is összevesztek most. Tigris esküdözött, hogy inkább megöli magát, mintsem hogy tisztelegjen előttem mint császár előtt, és lássa a rabszolgaság visszatérését.
– Nem gondolod komolyan, amit mondasz, és nincs itt még az ideje az ilyen beszédnek – mondta Cassius.
A Tigris dühösen kiáltott:
– Még te is, Cassius Chaerea? Te is cserbenhagysz bennünket most? Azt hiszem, túlságosan ragaszkodol az életedhez. Azt állítod, hogy te tervezted ki az egész gyilkosságot. De ki mérte az első ütést? – te vagy én?
– Én! – mondta Cassius tüstént. – És én elölről támadtam rá, nem pedig hátulról. Ami pedig azt illeti, hogy szeretem az életemet, a bolondon kívül kicsoda az, aki nem szereti? Semmi esetre sem fogok megválni tőle szükségtelenül. Ha követtem volna Varus példáját azon a napon, a teuton erdőkben, több mint harminc évvel ezelőtt – ha megöltem volna magam akkor, mert úgy látszott, hogy minden remény odaveszett, ki hozta volna vissza a nyolcvan életben maradottat, és ki tartotta volna fel a germánokat addig, amíg Tiberius meg nem érkezett felmentő hadseregével? Nem, aznap én csakugyan szerettem az életet. És most igazán lehetséges, hogy Claudius végül is úgy határoz, hogy lemond a monarchiáról. A feleletéből el lehet képzelni egy ilyen szándékot: olyan hülye, hogy bármire képes, és ideges, mint egy macska. Amíg határozottan meg nem tudom, hogy nem teszi meg, ragaszkodom az élethez.
Ekkor már a szenátus feloszlott, és Cassius, Lupus meg a Tigris egyedül vitatkoztak az elhagyatott előcsarnokban. Amikor Cassius körülnézett és látta, hogy egyedül maradtak, kacagásban tört ki.
– Hülyeség – mondta –, hogy éppen mi veszekszünk itt. Tigris, gyere reggelizni. Te is Lupus. Gyere, Lupus.
Én is reggeliztem, alig egy-két órai alvás után, amikor közölték velem, hogy a konzulok és az állhatatos köztársaságpárti szenátorok, akik részt vettek az éjféli gyűlésen, most megérkeztek a táborba, hogy tisztelegjenek előttem és gratuláljanak. Az ezredesek ironikusan adtak kifejezést megelégedésüknek: „Túlságosan korán jöttek, most várjanak.” A kevés alvás igen ingerlékennyé tett. Kijelentettem, hogy a magam részéről nem vagyok olyan hangulatban, hogy fogadjam őket. Csak az olyan férfiakat szeretem, akik bátran kitartanak véleményük mellett. Megpróbáltam elfelejteni a szenátorokat, és tovább ettem a reggelimet. De Herodes, aki mintha mindenütt egyszerre lett volna jelen ez alatt a két nap alatt, megmentette az életüket. A germánok, akik lerészegedtek és kötekedő hangulatban voltak, felkapták dárdáikat, és már-már lekaszabolták a szenátorokat, akik előttük térdepeltek, kegyelemért kiáltozva. A testőrség nem mutatott hajlandóságot a beavatkozásra. Herodesnek reám kellett hivatkoznia, hogy a germánokat észre térítse. Bejött reggelizőszobámba, miután a megmentett szenátorokat biztonságba helyezte, és kissé szemrehányó hangon így szólt:
– Bocsáss meg, Caesar, de nem vártam volna, hogy a szenátus eltiprására vonatkozó tanácsomat ilyen komolyan veszed. Kissé gyengédebben kell bánnod a szegény fickókkal. Ha bármi baj történik velük, honnan tudsz összegyűjteni újra egy ilyen csodálatosan szolgalelkű bandát?
Most már egyre nehezebb volt számomra ragaszkodni köztársasági meggyőződésemhez. Milyen komikus helyzet. Én magam, az egyetlen igazi monarchiaellenes, kénytelen voltam elfogadni a monarchiát! Herodes tanácsára magam elé idéztem a szenátust a palotába. A tisztek már nem támasztottak nehézséget az elé, hogy elhagyjam a tábort. Az egész testőrhadosztály velem jött kíséretképpen, kilenc zászlóalj vonult előttem, három pedig utánam, utánunk a többi csapatok, legvégül pedig a palotaőrség. Ekkor igen kínos esemény történt. Cassius és a Tigris, miután megreggeliztek, csatlakoztak a felvonuláshoz, és a palotaőrség élére álltak, közöttük pedig Lupus haladt. Én semmit sem tudtam erről, mert igen távol voltak hordszékemtől. A palotaőrség, amely hozzászokott ahhoz, hogy engedelmeskedjék Cassiusnak és a Tigrisnek, arra következtetett, hogy az új testőrfőparancsnok, Rufrius utasítására cselekszenek, noha voltaképpen Rufrius megüzente Cassiusnak és a Tigrisnek, hogy megfosztotta őket a parancsnokságtól. A nézők elámultak, és amikor megtudták, hogy azok ketten egyenesen szembeszállnak a paranccsal, botrányt rendeztek. Az egyik néptribun odarohant hozzám, és közölte velem a történteket. Én egyáltalában nem tudtam, hogy mit tegyek, vagy mit szóljak. De nem hagyhattam szó nélkül cselekedetüket, hiszen Rufriusnak és rajta keresztül nekem is ellenszegültek.
Amikor a palotába értünk, megkértem Herodest, Vitelliust, Rufriust és Messalinát (aki a legnagyobb örömmel üdvözölt), hogy beszéljék meg velem azonnal, mitévő legyek. A csapatok mind összegyülekeztek a palota előtt – Cassius, Lupus és a Tigris még mindig köztük, hangosan, magabiztosan beszélgettek egymással, de a többi tiszt mind elhúzódott mellőlük. Azzal nyitottam meg a tanácskozást, hogy megjegyeztem, jóllehet Caligula unokaöcsém volt, és megígértem apjának, drága bátyámnak, Germanicusnak, hogy meg fogom védeni és szeretni fogom, szívem legmélyén nem tudom hibáztatni Cassiust a gyilkosságért. Caligula ezer és egy módon kihívta a gyilkosságot. Hozzátettem még, hogy Cassiusnak olyan katonai minősítése van, amilyen egyetlen tisztnek sincs a hadseregben, és ha biztos lennék abban, hogy olyan magas szempontok vezették cselekedetében, mint mondjuk a második Brutust, kész lennék arra, hogy megbocsássak neki. De mi volt az igazi indoka? Rufrius szólalt meg először:
– Cassius azt mondja most, hogy a szabadság nevében sújtott le, de valójában a saját emberi méltóságán esett sérelmet torolta meg. Caligula állandóan gúnyolta és izgatta azáltal, hogy komikus és illetlen csúfneveket adott neki.
Vitellius így szólt:
– Ha valóban hirtelen és erős harag fogta el, mentséget lehetne rá találni, de az összeesküvést napokon át tervezték, sőt azt hiszem, hónapok óta beszéltek róla. A gyilkosságot hidegvérrel követték el.
– És elfelejted-e – szólt Messalina –, hogy nem közönséges gyilkosságot követett el, hanem megszegte legünnepélyesebb esküjét, amely szerint feltétlen hűséggel tartozik császárának? Emiatt nem szabad engedni, hogy életben maradjon. Ha tisztességes férfi lett volna, máris kardjába dőlt volna.
– És elfelejted-e – szólt Herodes –, hogy Cassius elküldte Lupust, hogy gyilkoljon meg téged és Messalina úrhölgyet? Ha szabadon engeded, arra következtet majd, hogy félsz tőle.
Hívattam Cassiust, és így szóltam hozzá:
– Cassius Chaerea, te hozzászoktál a parancsok teljesítéséhez. Én most főparancsnokod vagyok, akár tetszik ez neked, akár nem, és teljesítened kell parancsaimat, akár tetszik, akár nem. Határozatom a következő: ha úgy tettél volna, mint Brutus, megöltél volna egy önkényurat a köz érdekében, noha szeretted személy szerint, tőlem kapnád az első tapsot; noha elvárnám tőled, minthogy megszegted ünnepélyes hűségesküdet e cselekedet által, hogy meghalj tulajdon kezedtől. De te kitervezted a gyilkosságot (és merészen végre is hajtottad, amikor a többiek hátramaradtak), mert személyes bosszú hajtott, és ilyen indokok nem szolgálják meg az én dicséretemet. Ezenfelül úgy tudom, hogy minden felhatalmazás nélkül elküldted Lupust, hogy gyilkolja meg Caesonia úrhölgyet, feleségemet Messalina úrhölgyet és magamat is, ha megtalál. Én emiatt nem részesítelek abban a kiváltságban, hogy öngyilkos lehessél. Úgy foglak kivégeztetni, mint egy közönséges bűnözőt. Elszomorít, hogy ezt kell tennem, hidd el nekem. Hülyének neveztél a szenátus előtt, és azt mondtad barátaimnak, hogy nem érdemlem meg a kegyelmet kardjaiktól. Őszintén sajnálom, hogy nem vehetem figyelembe azokat a nagy szolgálatokat, amelyeket Rómának tettél a múltban. Te voltál az, aki megmentetted a rajnai hidakat Varus legyőzése után, és az én drága bátyám egyszer úgy ajánlott be nekem, mint a legkitűnőbb katonát, aki alatta szolgált. Bárcsak boldogabban végződhetett volna ez a történet. Nincs több mondanivalóm, ég veled.
Cassius szó nélkül tisztelgett, és kivitték, hogy találkozzék a halállal. Kiadtam a parancsot Lupus kivégzésére is. Igen hideg nap volt, és Lupus, aki levetette katonai köpenyét, hogy ne legyen véres, remegni kezdett, és panaszkodott a hidegre. Cassius szégyellte magát Lupus miatt, és szemrehányóan szólt: „Egy farkas sose panaszkodjék a hideg miatt” (Lupus latinul farkas), de Lupus sírt, és úgy látszik, nem hallotta. Cassius megkérdezte a katonát, aki a hóhéri tisztet ellátta, vajon van-e valami gyakorlata ebben a mesterségben.
– Nem – válaszolta a katona –, de a polgári életben mészáros voltam.
– Nagyon jól van – nevetett Cassius. – És megtennéd nekem most a szívességet, hogy az én kardomat használnád rajtam? Ezzel öltem meg Caligulát.
Egyetlen ütésre lehullott a feje. Lupus nem volt ilyen szerencsés: amikor utasították, hogy nyújtsa előre a nyakát, olyan félénken tette, és elhúzódott az ütéstől, úgyhogy az homlokára hullott. A hóhérnak többször kellett sújtania, mielőtt végezhetett volna vele.
Ami a Tigrist, Aquilát, Viniciust és a többi gyilkost illeti, rajtuk nem bosszultam meg magam. Ők is részesültek abban a közkegyelemben, amelyet azonnal kihirdettem, amint a szenátus megérkezett a palotába. Kegyelmet adtam minden szóval vagy tettel elkövetett bűnre, ami aznap vagy a megelőző nap történt. Hajlandó voltam arra is, hogy Aquilának és Tigrisnek visszaadjam korábbi rangjukat, feltéve, hogy hűséget esküsznek nekem. Itt tiszteletet kell adnom Tigrisnek mint szavatartó embernek. Megesküdött Cassiusnak és Lupusnak, hogy inkább meghal, mintsem hogy nekem mint császárnak tisztelegjen, és most úgy érezte, hogy becsületbeli adóssága van a szellemeiknek. Bátran megölte magát, mielőtt Cassius és Lupus temetési máglyáját meggyújtották, és testét az öveikkel együtt égették el.
Annyi tennivalóm volt a Caligula által hátrahagyott kavarodás eltisztogatása során – hiszen közel négy évig tartott a garázda uralom –, hogy a fejem kóvályogni kezd, ha csak rágondolok. Valójában a főérv, amellyel igazoltam magamat azért, hogy nem tettem meg, ami szándékomban volt, nevezetesen nem mondtam le a monarchiáról, mihelyt a Caligula meggyilkolása által okozott izgalom elült, éppen ez a teljes és tökéletes kavarodás volt: nem ismertem Rómában senkit magamon kívül, akinek meg lett volna a türelme hozzá, még ha tekintélye lett volna is, hogy vállalkozzék a nagy tisztogatás kemény és háládatlan munkájára. Tiszta lelkiismerettel nem adhatom át a felelősséget a konzuloknak. A konzulok közül még a legkitűnőbbek sem lettek volna képesek oly fokozatos újjáépítési program kidolgozására, amelyet öt vagy tíz év alatt lehet végrehajtani. Gondolkodásuk nem terjedt túl tizenkét hónapos hivatali idejükön. Vagy azonnali ragyogó eredményekre törekszenek, túlságosan gyors iramban erőltetve a dolgokat, vagy nem tesznek semmit. Ez a feladat egy tíz évre kinevezett diktátorra vár. De még ha találtunk volna is megfelelő tulajdonságokkal rendelkező diktátort, bízhattunk-e abban, hogy helyzetét nem erősíti-e meg a Caesar név felvételével, és nem lesz-e önkényuralkodóvá?
Komor haraggal emlékeztem arra a gyönyörűen tiszta kezdetre, amely Caligulának rendelkezésére állott: teli közkincstár és császári magánkincstár, tehetséges és megbízható tanácsadók és az egész nemzet jóakarata. Nos, a sok rossz között a legjobb választás az volt, ha én magam maradok hatalmon, legalábbis egyelőre, remélve, hogy amint lehetséges, leváltanak. Jobban bízhattam magamban, mint a többiekben. Minden erőmet összpontosítani fogom az előttem álló munkára, és a dolgokat bizonyos rendbe kényszerítem, mielőtt bebizonyítom, hogy köztársasági beállítottságom őszinte, és nem puszta szóbeszéd, mint Sentius és a többiek meggyőződése. Közben olyan császáriatlan leszek, amennyire csak lehetséges. De máris felmerült az a kérdés, hogy ideiglenesen milyen címek megszavazását engedhetem meg a számomra. Oly címek nélkül, amelyek a megfelelő hatáskörrel járnak, senki sem mehet jól előre. Él fogom fogadni, ami szükséges. És segítőtársakat is fogok találni valahol, valószínűleg inkább a görög hivatalnokok és vállalkozó szellemű városi üzletemberek körében, mint a szenátus tagjai között. Van egy okos latin közmondás: „Olera olla legit”, ami azt jelenti: „A cserép mindig megtalálja a maga növényét.” Valahogyan csak elvergődöm majd.
A szenátus meg akart szavazni nekem minden címet, amelyet elődeim valaha is viseltek, csak hogy megmutassák, mennyire megbánták köztársasági lázukat. Amennyit lehetett, visszautasítottam. Elfogadtam a caesari címet, amelyhez bizonyos módon jogom volt, hiszen a Caesarok véréből származom nagyanyám Octavia, Augustus nővére révén, és rajtam kívül több igazi Caesar nincs. Elfogadtam, mert ennek a névnek súlya volt az olyan külföldi népeknél, mint az örmények, parthusok, germánok és marokkóiak. Ha politikai akarnoknak tartottak volna, aki új dinasztiát próbál alapítani, felbátorodtak volna, hogy zavart okozzanak a határvidéken. Elfogadtam továbbá a néptribuní címet, ami személyemet sérthetetlenné tette és jogot adott arra, hogy a szenátus határozatai ellen vétót emeljek. Ez a személyi sérthetetlenség fontos volt számomra, minthogy el akartam törölni minden törvényt és rendeletet, amely büntetéssel sújtja a felségsértést, és éneikül igazán nem lettem volna biztonságban a gyilkosok előtt. De visszautasítottam a „Haza Atyja” címet és az „Augustus” elnevezést, nevetségessé tettem a kísérleteket, hogy istenné emeljenek, sőt közöltem a szenátussal, nem kívánom, hogy vezérnek, Imperátornak nevezzenek. Ez, hangsúlyoztam, ősidők óta a csatamezőn teljesített sikeres szolgálat jutalma, és nem jelenti pusztán a hadsereg legfőbb parancsnoki méltóságát. Augustust Imperátorrá választották Actiumnál és másutt aratott győzelmeiért. Tiberius nagybátyám egyike volt egész történelmünk legsikeresebb tábornokainak. Elődöm, Caligula ifjúi becsvágyból engedte meg, hogy Imperátornak nevezzék, de még ő is úgy érezte, kötelessége megszolgálni ezt a címet a csatamezőn, ezért indult el, hogy átkeljen a Rajnán, ezért támadta meg a brit csatorna vizeit. Katonai műveletei, ha véletlenek voltak is, azt jelképezték, hogy megérti, milyen felelősséggel jár az imperátori cím. „Eljöhet a nap, uraim”, írtam a szenátusnak, „amikor szükségesnek érzem, hogy seregeim élén kivonuljak a csatamezőre, és ha az istenek támogatnak, meg fogom szolgálni ezt a címet, s igen büszkén fogom viselni, de addig kérlek benneteket, ne szólítsatok így a tehetséges tábornokok iránti tiszteletből, akik a múltban csakugyan megszolgálták.”
Annyira tetszett nekik ez a levelem, hogy aranyszobrot szavaztak meg nekem – sőt három aranyszobrot –, de én vétót emeltem az indítvány ellen két alapon. Először, mivel nem tettem semmit, hogy megszolgáljam ezt a kitüntetést, és másodszor a roppant költségek miatt. Megengedtem azonban nekik, hogy megszavazzanak három szobrot a város fontosabb pontjain; de a legdrágább közülük ezüstből készült és nem is tömör ezüstből, hanem üres szobor volt, gipsszel töltve. A másik kettő márványból, illetve bronzból készült. Azért fogadtam el ezt a három szobrot, mert Róma már annyira zsúfolt volt a szobroktól, hogy ez a két-három már nem tett sok különbséget, és érdekelt modellt ülni egy igazán jó szobrász előtt most, hogy a világ legjobb szobrászai a rendelkezésemre állottak.
A szenátus azt is elhatározta, hogy Caligula emlékét minden hatalmában álló módon megcsúfolja. Megszavazták, hogy meggyilkolásának napját nemzeti hálaadás ünnepévé nyilvánítsák. Újra vétót emeltem, és eltekintve attól, hogy megsemmisítettem Caligula rendeleteit, amelyek szerint istentiszteletet kellett bemutatni neki és Panthea istennőnek (ezt a nevet adta ugyanis szegény unokahúgomnak, Drusillának, akit meggyilkolt), semmi más cselekedetre nem ragadtattam magam emléke ellen. Hallgatni róla, ez volt a legjobb politika.
Herodes emlékeztetett rá, hogy Caligula nem tett semmit Tiberius emlékének megszégyenítésére, holott igazán jó oka lett volna rá, hogy gyűlölje; és mégis csupán attól tartózkodott, hogy istenné avassa, és abbahagyatta a diadalív építését, amelyet emlékére megszavaztak.
– De mit csináljak Caligula szobraival? – kérdeztem.
– Ez elég egyszerű – mondta Herodes. – A városi őröket utasítsd, hogy holnap hajnali kettőkor, amikor mindenki alszik, szedjék össze a szobrokat, és hozzák ide a palotába. Amikor Róma holnap felébred, a talapzatokat üresen találja, vagy talán már ott áll helyükben az a szobor, amelyet eredetileg elvittek, hogy helyet csináljanak a másiknak.
Megfogadtam Herodes tanácsát. A szobrok kétfélék voltak istenek szobrai, akiknek fejét Caligula levétette s helyükbe tétette sajátját, és azok, amelyeket magáról csináltatott nemesfémekből. Az első fajtát, amennyire lehetett, helyreállítottam eredeti állapotába, a többieket pedig összetörettem, beolvasztattam, és pénzt verettem belőlük. A nagy aranyszobor, amelyet templomába helyeztetett, beolvasztása után közel egymillió aranyat eredményezett. Nem hiszem, hogy megemlítettem volna erről a szoborról, hogy papjai akik közé legnagyobb szégyenemre én is tartoztam – mindennap felöltöztették olyan ruhába, amilyet Caligula aznap viselt. Nemcsak a rendes polgári vagy katonai ruhákba kellett öltöztetni az imperátori rang jelvényeivel, hanem olyan napokon, amikor történetesen Venusnak, Minervának, Jupiternek vagy a Jóság Istennőjének képzelte magát, fel kellett öltöztetni a különböző isteni jelvényekkel együtt.
Hízelgett hiúságomnak, hogy képmásom rákerült a pénzekre, de ebben az örömben az előkelő római polgárok is részesültek a köztársaság alatt, így hát ezért nem kell engem hibáztatni. A pénzre vert képmások azonban mindig csalódást okoznak, mert profilban készülnek. Senki sem ismeri jól tulajdon profilját, és bizony megdöbbentő, amikor meglátja, hogy valójában ilyennek látják őt azok, akik mellette állnak. Az ember tulajdon arcát szemközt nézve jól ismeri a tükörből, eltűri, sőt valahogy meg is szereti. De ki kell jelentenem, hogy amikor megláttam az aranypénz első mintáját, amelyet a pénzverde mesterei vertek a számomra, mérges lettem, és megkérdeztem, vajon karikatúrának szánták-e? Megdöbbentett aggódó arckifejezésem, kicsiny fejem a hosszú nyakamon és az ádámcsutka, amely úgy áll ki majdnem, mint egy második áll. De Messalina így szólt:
– Nem, drágám, te csakugyan ilyen vagy, voltaképpen inkább hízelgő, mint az ellenkezője.
– És igazán tudsz szeretni egy ilyen férfit? – kérdeztem. Megesküdött, hogy az egész világon nincs arc, amely oly drága volna neki. Így tehát megpróbáltam hozzászokni a pénzhez.
Caligula szobrain kívül pazarló életének sok arany- és ezüsttárgya maradt meg a palotában és másutt is, ezeket is be lehetett olvasztani. Például az arany ajtógombok és ablakkeretek és az arany- és ezüstbútorok a templomban. Valamennyit elvitettem. A palotában is nagy tisztogatást rendeztem. Caligula hálószobájában megtaláltam a méreggel telt ladikot, amely Liviáé volt és amelyet Caligula igazán jól kihasznált, amikor mérgezett édességeket küldött azoknak, akik végrendeletükben őt nevezték meg örökösül, s amikor mérget öntött néha oly vendégeinek tányérjára, akiknek figyelmét valamilyen előre megbeszélt módon elterelte. (Beismerése szerint legjobban élvezte az arzénnal megmérgezett emberek haldoklását.) Az egész ládát levittem magammal Ostiába a tavasz első langyos napján, és Caligula egyik kéjutazó bárkáján körülbelül egy mérföldnyire elevezve a parttól beledobtam a vízbe. Néhány perc múltán a döglött halak ezrei úszkáltak a tenger felületén. Nem mondtam meg a matrózoknak, mi volt a ládában, és néhányan kapkodni kezdtek a felszínen lebegő halak után, hogy hazavigyék megenni. De ezt halálbüntetés terhe alatt megtiltottam.
Caligula párnája alatt megtaláltam két híres könyvét, az egyikre véres kard, a másikra véres tőr volt festve. Caligulát állandóan követte egy szabadosa, aki ezt a két könyvet vitte, és amikor valamit hallott valakiről, ami nem tetszett neki, így szólt a szabadosához: „Protogenes, írd be ennek a fickónak a nevét a tőr alá” vagy „írd a nevét a kard alá”. A kard kivégzést jelentett, míg a tőr alá azok kerültek, akiket öngyilkosságra szólított fel. Az utolsó nevek a tőrkönyvben a következők voltak: Vinicius, Asiaticus, Cassius Chaerea és Tiberius Claudius – vagyis jómagam. Ezeket a könyveket saját kezűleg elégettem. És Protogenest kivégeztettem. Nemcsak, hogy utáltam ennek a komorarcú, vérszomjas fickónak látását, aki mindig elviselhetetlenül szemtelen volt velem szemben, hanem azt is megtudtam, hogy szenátorokat és lovagokat megfenyegetett, hogy beírja a nevüket valamelyik könyvbe, ha nem fizetnek neki nagyobb összeget. Caligula emlékezőtehetsége ebben az időben már olyan rossz volt, hogy Protogenes könnyen elhitette vele: a neveket csakugyan ő diktálta.
Amikor kihallgattam Protogenest, erősködött, hogy ő sohasem fenyegetőzött ilyenformán, és sohasem írt be nevet a könyvbe, ha Caligula nem parancsolta. Ezen az alapon aztán felmerült a kérdés, milyen jogi forma előzze meg a kivégzést. Igen könnyű lett volna, hogy valamelyik ezredesem tisztességtelenül jelentse egy reggel: „ezt és ezt hajnalban kivégezték, híven tegnapi utasításodhoz”. Ha semmit sem tudtam az ügyről, akkor pusztán az ő szava állott az enyém ellen, hogy nem adtam ki ezt a parancsot. És én mindig hajlandó vagyok elismerni, hogy emlékezőtehetségem nem túlságosan jó. Így újra bevezettem az Augustus és Livia által kezdett gyakorlatot, hogy minden határozatomat és utasításomat azonnal írásba foglaltam. Hacsak valamelyik alantasom nem mutatott általam aláírt parancsot valamilyen erős fegyelmezési cselekedetre, amelyet elvégzett, vagy bármilyen fontos pénzügyi műveletre, vagy egy újításra, amit behoztam, az ilyen eljárásról nem szabad elismerni, hogy én állok mögötte, és ha nem helyeslem a cselekedetet, magukra kell venniük a felelősséget. Végül is ez a gyakorlat, amelyet főminiszteréim is átvettek alantasaikkal való együttműködésükben, olyan természetessé vált, hogy az ember alig hallott beszédet a kormányhivatalokban munkaidő alatt, kivéve, ha az egyes osztályok vezetői tanácskoztak, vagy ha városi tisztviselők látogatását fogadták. Minden palotaszolga viasztáblát hordozott magánál arra az esetre, ha valami különleges rendeletet kell leírni. Minden esetleges álláskeresőt, kérvényezőt vagy hasonlót figyelmeztettek, hogy adjanak írást a palotába való belépésükkor, pontosan körülírva, hogy mit akarnak és miért; és ritka kivételektől eltekintve nem volt szabad ügyüket sürgetni vagy élőszóval megindokolni. Ez sok időt megtakarított, de a minisztereimet meglehetősen alap nélkül felfuvalkodott fickóknak tartották.
Mindent el fogok mondani minisztereimről. Tiberius és Caligula uralma alatt a birodalmi ügyek valódi intézése egyre inkább a birodalmi szabadosok kezébe jutott, akiket nagyanyám, Livia eredetileg titkári kötelességek ellátására képzett ki. A konzulok és a városi elöljárók, noha független hatóságok voltak és csak a szenátusnak feleltek kötelességük elvégzéséért, egyre inkább a szabadosok tanácsára támaszkodtak, amelyet azok a császár nevében adtak, különösen bonyolult pénzügyi és jogi okmányokkal kapcsolatos ügyekben. Megmutatták nekik, hová üssék pecsétjüket, vagy hová írják nevüket, miután az okmányokat már előkészítették számukra, és ők bizony ritkán bajlódtak azzal, hogy a tartalmukkal megismerkedjenek. Aláírásuk a legtöbb esetben puszta formalitás volt, és semmit sem tudtak az adminisztrációs részletekről, ha összehasonlítjuk tudásukat a titkárokéval. Ezenkívül a titkárok egy újfajta kézírást fejlesztettek ki, tele rövidítésekkel, hieroglifákkal és sebtében írott betűkkel, amelyeket rajtuk kívül senki sem értett meg. Tudtam, lehetetlen hirtelen változást várni a világ és a titkárság viszonyában, így pillanatnyilag inkább erősítettem, mint gyengítettem a titkárság hatalmát, megerősítve Caligula szabadosai közül azoknak kinevezését, akik tehetségesek voltak. Megtartottam példának okáért Callistust, aki egy személyben a császári magánkincstár és a közkincstár minisztere volt, hiszen Caligula az utóbbit is magánkincstárként kezelte. Callistus tudott a Caligula elleni összeesküvésről, de nem vett részt benne. Hosszú történetet mondott el arról, mint utasította nemrégen Caligula, hogy mérgezze meg az ételemet, de ezt ő nemesen visszautasította. Nem hittem el. Először is Caligula sohasem adta volna ki ezt az utasítást, mert a mérget, mint rendszerint, saját kezűleg tette volna ételembe; másodszor pedig Callistus nem mert volna engedetlenkedni. Mindazonáltal elsiklottam efölött, mert igen szerettem volna kincstárnoki minőségében megtartani, és az egyetlen ember volt, aki igazán ismerte a jelenlegi pénzügyi helyzet hogyanjait és miértjeit. Azzal biztattam, hogy véleményem szerint nagyszerűen működött, amikor Caligulát ilyen sokáig ellátta pénzzel, és számítok rá, hogy a jövőben aranyszerző képességeit Róma megmentésére fogja felhasználni az elpusztítása helyett. Felelőssége egészen odáig terjedt, hogy ő irányított minden közpénzzel kapcsolatos jogi vizsgálatot. Megtartottam Myront mint igazságügyminisztert, Posidest mint katonai kincstárnokot és Harpocras lett a cirkuszi játékok és általában a közszórakozás minisztere; Amphaeus a polgárok névjegyzékét kezelte. Myron mindenkori feladata volt ezenkívül elkísérni engem, amikor a nyilvánosság elé mentem, megvizsgálni az üzeneteket, a kérvényeket, amelyeket átadtak nekem, és kiválogatni a fontosakat és sürgősen elintéznivalókat a lényegtelen és haszontalan kérések szokásos áradatából. Egyéb minisztereim a következők voltak: Pallas, akit magánkincstáram vezetésével bíztam meg, testvére Felix, a külügyminiszter, Gallon a kereskedelemügyi miniszter és fia Narcissus, akit a magánlevelezés és a belügyek miniszterévé tettem. Polybius volt vallásügyi miniszterem – mert pontifex maximus voltam –, és ő segédkezik történelmi munkámban is, ha valaha időm lesz erre. Ez az utolsó öt az én szabadosom volt. Csődöm korszaka alatt kénytelen voltam elbocsátani őket szolgálatomból, s könnyen kaptak hivatalnoki munkát a palotában; így bevezetődtek a titkári teendők rejtélyeibe, sőt már olvashatatlanul is tudtak írni. Mindnyájukat az új palotában helyeztem el, kidobva a gladiátorok, kocsivezetők, inasok, színészek, művészek és a többi lézengők seregét, akiket Caligula ott elhelyezett. A palotát mindenekfölött a kormányzati munka székhelyévé tettem. Én magam a régi palotában laktam, meglehetősen szerényen, Augustus példáját követve. Fontos lakomákra és külföldi fejedelmek látogatásakor Caligula lakosztályát használtam az új palotában, ahol Messalina is kapott egy szárnyat saját használatára.
Amikor kineveztem minisztereimet, megmagyaráztam nekik, elvárom tőlük, hogy amennyire lehetséges, támaszkodjanak saját kezdeményezésükre ; nem várhatják el tőlem, hogy mindenben én igazgassam őket, még ha tapasztaltabb volnék is. Nem voltam Augustus helyzetében, aki, amikor átvette az ügyek ellenőrzését, nemcsak hogy fiatal és tevékeny volt, hanem az igen tehetséges tanácsadók tömegére is számíthatott, olyan kitűnő emberekére, mint Maecenas, Agrippa, Pollio, hogy csak hármat nevezzek meg. Meghagytam nekik, hogy mindig tehetségük legjavát adják a munkába, és ha bármikor nehézséggel találkoznának, lapozzák fel „Augustus Isten Római Rendeletei”-t, a Lívia által Tiberius uralkodása alatt kiadott nagy emlékmunkát, és lehetőleg szorosan ragaszkodjanak az ott talált formákhoz és precedensekhez. Ha oly esetek fordulnának elő, ami ebben a felbecsülhetetlen értékű feljegyzés-gyűjteményben nem található, természetesen kérjenek tőlem tanácsot. Elvárom azonban, hogy amennyire lehet, kíméljenek meg a fölösleges munkától. Legyetek merészek – mondtam –, de azért ne vigyétek túlzásba a dolgot.
Bevallottam Messalinának, aki segített nekem a miniszteri kinevezésekben, hogy köztársasági lázam heve kissé lanyhult: napról napra jobban rokonszenvezem Augustusszal, és tisztelem emlékét. És nagyanyámat, Líviát is tisztelem személyes utálatom ellenére is. Kétségkívül csodálatosan módszeres agyveleje volt, és ha, mielőtt visszaállítanám a köztársaságot, a kormánygépezetet csak fél olyan jól tudnám megszervezni, mint amilyen az alatta és Augustus alatt volt, igen elégedett lennék magammal. Messalina mosolyogva felajánlotta, hogy ez alkalommal eljátssza Lívia szerepét, ha én vállalkozom Augustuséra. „Absit omen” kiáltottam fel, és mellemre köptem a jó szerencse kedvéért. Kijelentette, hogy tréfán kívül benne is van valami Livia tehetségéből az emberek jellemének megérzésére, összegezésére és annak eldöntésére, hogy milyen állásban lennének megfelelőek. Ha szabad kezet akarok neki adni, szívesen intézné nevemben az összes társadalmi kérdéseket, és így mint a Közerkölcsök Igazgatójának semmi dolgom nem volna. Mélységes szerelemmel szerettem Messalinát, ezt tudniuk kell, és a miniszterek választásában ítélőképességét igen jónak és fortélyosnak találtam, de azért haboztam, hogy ilyen nagy felelősséget átadhatok-e neki. Könyörgött, engedjem, hogy képességének valamilyen erőteljesebb bizonyítékát adja. Felajánlotta, hogy nézzük át együtt a szenátori rend névsorát: meg fogja mondani nekem, hogy véleménye szerint ki maradhat szenátor. Elhozattam a névsort, és elkezdtük a rostálást. Be kell vallanom, ugyancsak elképedtem azon az alapos tudáson, amellyel felismerte az első húsz megemlített szenátor képességeit, jellemét, magánéletének és közéletének történetét. Bármilyen módon is ellenőriztem adatait, olyan pontos volt, hogy szívesen teljesítettem kérését. A magam véleményére csak néhány kétes esetben adtam, amikor ő nem törődött sokat azzal, hogy a név rajta maradjon-e az összeállításon vagy sem. Miután Callistuson keresztül megvizsgáltam egyes tagok pénzügyi rátermettségét, és megítéltem szellemi és erkölcsi tulajdonságaikat, körülbelül a nevek egyharmadát töröltük, s az üresedéseket a rendelkezésre álló legjobb lovagokkal töltöttük be és azokkal a volt szenátorokkal, akiket Caligula frivol okokból törölt a rend tagjai sorából. Egyik jelöltem a törlésre Sentius volt. Nemcsak azért éreztem szükségét, hogy megszabaduljak tőle, mert olyan buta beszédet mondott a szenátusban s utána oly gyáván viselkedett, hanem azért is, mert a két szenátor közül ő volt az egyik, aki elkísért a palotába Caligula meggyilkolása idején, és azután elhagyott. A másik egyébként Vitellius volt, de ő most biztosított arról, azért sietett el, hogy Messalinát megtalálja és biztonságba helyezze; gondolta, Sentius ott marad és vigyáz rám. Erre persze megbocsátottam neki. Vitelliust helyettesemmé tettem arra az esetre, ha megbetegednék vagy bármi baj történne velem. Sentiustól mindenesetre megszabadultam. Lefokozása okául azt hoztam elő, hogy nem jelent meg a szenátusnak azon a gyűlésén, amelyet a palotába hívtam össze. Nem is jelenhetett meg, hiszen vidéki birtokára menekült Rómából anélkül, hogy távollétéről a konzulokat értesítette volna; hosszabb ideig elmaradt, és így nem részesült az általam adott közkegyelemben. A másik vezető szenátor, akit lefokoztam, Caligula lova, Incitatus volt, „akinek” három év múlva a konzuli méltóságot is be kellett volna töltenie. Levelet írtam a szenátusnak, kijelentvén, hogy nincsenek panaszaim e szenátor erkölcsei vagy képességei ellen, de már nincs annyi pénze, amennyi egy szenátornak kell. Mert a Caligula által elrendelt tartásdíját egy rendes katonai ló napi adagjára mérsékeltem, elküldtem inasait, és közönséges istállóba tettem, ahol a vályú fából, nem elefántcsontból volt, és a falakat freskók helyett egyszerű mész takarta. Mindazonáltal nem választottam el hitvesétől, Penelope kancától. Ez igazságtalanság lett volna.
Herodes figyelmeztetett, védekezzem állandóan az orgyilkosok ellen, mert a szenátori rend revíziója és a további revízió, amelyet a lovagi rendben végeztünk, rengeteg ellenséget szerzett nekem. Az amnesztia igen jó – mondta –, de a nagylelkűség ne legyen túlságosan egyoldalú. Vinicius és Asiaticus, így mondta, már most is cinikus megjegyzéseket tesznek: új seprű jól seper, Caligula és Tiberius is tettetett jóindulattal kezdték uralmukat, és valószínűleg végül én is éppen olyan önkényúr leszek, mint elődeim. Herodes azt tanácsolta, hogy egy ideig ne lépjek be a szenátus épületébe, és ha mégis megtenném, tegyek meg minden óvintézkedést az orgyilkosok ellen. Ez megijesztett. Nehéz volt eldönteni, milyen óvintézkedés elégséges, így hát egy teljes hónapon keresztül nem tettem be a lábam a szenátusba. Addigra döntöttem a megfelelő óvintézkedés ügyében: engedélyt kértem és kaptam, hogy a Házba fegyveres kísérettel lépjek, amely négy testőrezredesből és Rufriusból, a testőrparancsnokból állott. Rufriust ezenkívül felvettem a szenátori rendbe, noha nem volt meg a szükséges pénzügyi képesítése; felkérésemre a szenátus engedélyt adott, hogy felszólaljon és szavazzon bármikor, amikor az én társaságomban jön be. Messalina tanácsára ezenkívül mindenki, aki a palotában vagy másutt elém került, először vizsgálaton esett át, hogy nincs-e nála elrejtett fegyver. Még a nők és gyermekek sem kerülhették el a testi motozást. Nem tetszett nekem az ötlet, hogy nőket megmotozzanak, de Messalina ragaszkodott hozzá, mire én beleegyeztem azzal a feltétellel, hogy a motozást szabados nők, nem pedig katonák végezzék. Messalina ragaszkodott ahhoz is, hogy fegyveres katonák legyenek jelen a lakomáimon. Augustus idejében ezt önkényúrra valló cselekedetként fogadták volna, és én bizony szégyelltem magam, amikor láttam a katonák sorát a fal mellett, de viszont nem vállalhattam kockázatokat.
Keményen dolgoztam, hogy visszaadjam a szenátusnak önbecsülését. Az új tagok kiválasztásában Messalinával igen gondosan megtudakoltunk mindent családi történetükről, valamint személyi képességeikről. Mintha a szenátori rend idősebb tagjai felkérésére tettem volna, de valójában az én ötletem volt, megígértem, nem választok senkit, akinek apai ágon nincs négy római polgár őse. Meg is tartottam ezt az ígéretet. Az egyetlen feltűnő kivételt Félix esetében tettem, aki külügyminiszterem volt és később szenátori rangot kapott tőlem. Pallas nevű szabadosom öccse volt, és azután született, ahogy apjuk már megkapta a szabadságát; így hát ő sohasem volt rabszolga, mint Pallas. De még itt sem szegtem meg a szenátusnak tett ígéretemet. Felkértem a Claudius-ház egyik tagját – nem igazi Claudiust, hanem egy oldalág tagját, akik eredetileg Campaniából költöztek a városba, polgárjogot kaptak és engedélyt, hogy felvegyék a Claudius nevet –, hogy Felixet fogadja fiává, így hát Felixnek legalábbis elméletben megvoltak a szükséges ősei. Mégis féltékeny morgás volt a Házban, amikor bemutattam. Valaki így szólt: „Caesar, őseink idejében ilyet nem csináltak.”
– Nem hiszem, uram, hogy jogod lenne ilyen módon beszélni válaszoltam mérgesen. – A te családod sem olyan nemes, hallottam, hogy ükapám idején ócskavasat árultak az utcán, sőt azt is hallottam, hogy mérlegük sem volt egészen megbízható.
– Hazugság – ordította a szenátor. – Becsületes fogadósok voltak.
A Ház kinevette. De én kötelességemnek éreztem, hogy még szóljak valamit:
– Amikor ősömet, Vak Claudiust, az etruszkok és samnitok legyőzőjét, az első hírneves római írót több mint háromszáz évvel ezelőtt cenzorrá nevezték ki, ő beengedte a szabadosok fiát a szenátusba, éppúgy, mint én. A mai Ház számos tagja ősöm ezen újításának köszönheti itteni jelenlétét! Vagy szívesen lemondanának rangjukról?
A Ház ezután melegen üdvözölte Felixet. A lovagok között sok lusta léhűtő volt, mint már Augustus idején is. De én nem követtem Augustus példáját, és nem engedtem őket lustálkodni. Kiadtam a rendeletet, hogy bármely férfi, aki visszahúzódik a közhivatalok viselésétől, amikor erre felkérik, rögtön törlendő a rend tagjai sorából. Három-négy esetben be is tartottam a szavam.
Caligula magániratai között a palotában megtaláltam azokat is, amelyek két unokaöcsém, Drusus és Nero s anyjuk, Agrippina bűnperére és kivégeztetésére vonatkoztak. Caligula úgy tett, mintha az egészet uralkodása kezdetén nagyszerű gesztusként elégetné, de nem tette meg, és az unokaöcsém, unokahúgom és sógornőm ellen jelentkezett tanúk és a szenátorok, akik megszavazták halálukat, állandóan rettegtek bosszújától. Én gondosan átforgattam ezeket az okmányokat, és az említett férfiak közül az életben maradottakat magam elé idéztem. Az okmány, amely egy bizonyos férfira vonatkozott, előkerült, és én az ő jelenlétében felolvastam, aztán átadtam neki saját kézébe, hogy az előtte égő tűzben égesse el. Megemlíthetem itt a titkosírással készült levéltárt is a kiemelkedő polgárok magánéletéről, amelyet Tiberius elvett Líviától Augustus halála után, de nem tudta elolvasni. Később én megfejtettem a titkosírást, de az okmányok már annyira elavultak, hogy olvasásuknál nem annyira politikai, mint inkább történelmi érdeklődés vezetett.
Két legfontosabb feladatom most az állam pénzügyeinek fokozatos átszervezése és Caligula legvisszataszítóbb rendeleteinek visszavonása volt. Egyiket sem lehetett azonban sietve elvégezni. Hosszan tanácskoztam Callistusszal és Pallasszal rögtön kinevezésük után az állami pénzügyekről. A tanácskozáson Herodes is részt vett, mert alighanem minden élőnél jobban értett a kölcsönök szerzéséhez és az adósságok kezeléséhez. Az első kérdés arra vonatkozott, miképpen lehet a közvetlen kiadásokra készpénzt szerezni. Mint elmondtam, azt a megoldást találtuk, hogy az aranyszobrokat, a palota aranydíszeit és Caligula templomának arany bútorzatát beolvasztottuk. Herodes azt ajánlotta, hogy az így szerzett pénzt oly módon gyarapítsam, hogy a capitoliumi Jupiter nevében kölcsönözzek a többi istenektől. Az istenek templomi kincstáraiban az elmúlt száz-egynéhány év alatt sok drága fém gyűlt össze a haszontalan és fitogtató felajánlásokból. Legtöbbnyire olyanok ajándékai voltak, akik mint sikeres közéleti férfiak akarták magukra irányítani a figyelmet. Cselekedetüket nem az igazi kegyesség szelleme vezette. Példának okáért a kereskedő, miután sikeres vállalkozásban vett részt Keleten, megajándékozta Mercurius istent egy aranyból készült bőségszaruval, vagy a szerencsés katona felajánlott egy arany pajzsot Marsnak, míg a sikeres ügyvéd megajándékozta Apollót egy arany háromlábbal – tripoddal. Nyilvánvaló, hogy Apollónak nincs szüksége két- vagy háromszáz arany tripodra, és ha apja, Jupiter, szükséget szenved, biztosan szívesen kölcsönad néhányat, így hát beolvasztottam és pénzzé verettem annyit ezekből az áldozati ajándékokból, amennyit csak el tudtam venni a templomoktól az adakozók családjának megsértése nélkül vagy anélkül, hogy történelmi vagy művészi értékű tárgyakat pusztítanék el. Mert a Jupiternek adott kölcsön ugyanaz volt, mint a kincstárnak adott kölcsön. Megegyeztünk ezen a tanácskozáson abban is, hogy a bankároktól is kell kölcsönt szerezni. Csábító nagyságú kamatot fogunk nekik ígérni. Herodes azonban azt mondta: legfontosabb most a közbizalom helyreállítása, mert ez visszakényszeríti a forgalomba a pénzt, amelyet az ijedt üzletemberek felhalmoztak. Kijelentette, hogy jóllehet igen takarékos politikára van szükség, a takarékossággal is lehet túlozni. Nem szabad zsugoriságnak magyarázni. „Amikor elfogyott a pénzem a szegény korszakaimban – mondta Herodes –, mindig szinte elvből minden megmaradt pénzemet személyi díszekre, gyűrűkre, öltönyökre és gyönyörű új cipőkre költöttem. Ez aztán emelte hitelemet, és újra tudtam kölcsönt kérni. Ugyanezt tanácsolnám neked is. Egy kis aranyfüst példának okáért igen sokat segít. Mondjuk, küldj el néhány aranyművest, hogy aranyozza be a cirkusz céloszlopait. Mindenki igen gazdagnak erezné magát, és alig kerülne többe 50-60 aranynál. Más ötletem is támadt, amikor megláttam, hogy viszik felfelé a dombon azokat a nagy szicíliai márványdarabokat, amelyekkel Caligula templomának belsejét akarták díszíteni. Remélem, nem folytatod a munkát ezen a templomon? Nos, hát miért nem használod fel a márványlapokat, hogy a cirkusz korlátját kirakd velük? Gyönyörű márvány, és bizonyára roppant feltűnést keltene.”
Herodes mindig az ötletek embere volt. Szerettem volna, ha állandóan mellettem marad, de azt mondta, hogy ez lehetetlen. Egy királyságot kell kormányoznia. Mondtam neki, ha csak néhány hónappal tovább marad Rómában, királyságát olyan naggyá teszem, mint nagyapja, Nagy Herodes idejében volt.
De hadd térjek vissza a tanácskozásra. Megegyeztünk, hogy kincstári kölcsönt bocsátunk ki, s hogy először csak a legszokatlanabb Caligula-féle adókat vonjuk vissza: mint a bordélyházak, vizeldék, kufárok megadóztatása, a mosóvíz megadóztatása, és így tovább. A rendeletben, amelyben bejelentettem ez adók eltörlését, megígértem, hogy amint megfelelő pénz befolyik, még további adókat is el fogok törölni.
Hamarosan népszerű lettem. Caligula eltörölt törvényei között voltak azok, amelyek „Caligula istenség” kultuszára vonatkoztak, felségsértési rendeletei és olyanok, amelyek a szenátus és a nép bizonyos előjogait megvonták. Kinyilatkoztattam, hogy a „felségsértés” szó mától fogva nem jelent semmit. Nemcsak hogy az írott felségsértést nem fogják bűnügyi kihágásnak tartani, de még az annak magyarázható cselekményeket sem. E téren még Augustusnál is szabadelvűbb voltam. Rendeleteim kinyitották a börtönkapukat a legkülönbözőbb rendű és rangú polgárok százai előtt. De Messalina tanácsára mindenkit megfigyelés alatt tartottam addig, amíg nem győződtem meg arról, hogy a felségsértési vagy hazaárulási vád nem foglal-e magában súlyosabb természetű bűnöket is. Mert a felségsértési vád elég gyakran csak letartóztatási forma volt: a bűn lehetett gyilkosság, okmányhamisítás vagy hasonló. Az ilyen eseteket nem bízhattam a rendes hatóságokra. Kénytelen voltam ezeket magam megvizsgálni. Mindennap a piactérre mentem a Hercules-templom elé, és egész délelőtt ilyen ügyeket tárgyaltam szenátor-kollégáimmal mint tanácsbírákkal. Egyetlen császár sem engedett fel kartársakat a tribunálra hosszú évek óta, amióta Tiberius Capriba ment. Meglepetésszerűen ellátogattam más bíróságokra is, és mindig a tanácsbírák padján ültem le. A jogi precedensekre vonatkozó tudásom igen hiányos volt. Nem mentem keresztül a közhivataloknak azon a szokásos ranglétráján, amelyen minden római nemes keresztülment, aki a harmadosztályú elöljárói rangtól egészen a konzulságig emelkedett, közben pedig külföldön teljesített katonai szolgálatot; és a három legutóbbi év kivételével igen sok időt töltöttem Rómán kívül. A törvényszékekre pedig ritkán látogattam el. Így hát inkább józan eszemre, mint jogi precedensekre kellett támaszkodnom, és állandóan küzdenem kellett az ügyvédek fogásai ellen, akik kihasználva tudatlanságomat, megpróbáltak belebonyolítani jogi hálóikba.
Mindennap, amikor a palotából a piactérre mentem, elhaladtam egy stukkó-épület előtt, amelyen hatalmas betűkkel ez állt:
Törvényszéki és Jogi Intézet
Alapító és igazgató Telegonius Macarius (Róma és Athén),
a nagy műveltségű és ékes beszédű szónok és jogász.
Ez alatt hatalmas négyszögletű táblán a következő hirdetés volt olvasható:
Telegonius útmutatást és tanácsot ad mindenkinek, aki oly pénzügyi vagy személyi nehézségekbe kerül, amelyek miatt a polgári vagy büntetőbíróságok előtt meg kell jelennie; kimondottan enciklopédikus tudása van minden római rendeletről, határozatról, parancsról, kinyilatkoztatásról, jogi döntvényről és a többi, akár érvényes még, akár felfüggesztették. Félórai előzetes bejelentés után a művelt és ékesszóló Telegonius megrendelőjének pontos és jogilag megcáfolhatatlan véleménnyel fog szolgálni a föld bármilyen jogi ügyében, amit eléje vagy kitűnően képzett hivatalnoki kara elé terjesztenek. Nemcsak a római jogot, de a görög, egyiptomi, zsidó, örmény, marokkói és parthus jogot is ismeri – Telegoniusnak mindez a kisujjában van. A senkihez nem hasonlítható Telegonius nem elégszik meg az ügy jogi nyersanyagának előkészítésével, hanem a befejezett árut adja: nevezetesen gyönyörűen megfogalmazott szónoki előadásmóddal szolgál s megfelelő hanghordozással és mozdulatokkal. Az esküdtszék szívének megindítása az ő módszerével biztos. Kapható nála a ragyogó szónoki formák és szólamok kézikönyve, amely minden alkalomra és estre megfelel. Telegoniusnak egyetlen megbízója sem kapott marasztaló ítéletet vagy vesztett el pert a bíróságok előtt – hacsak ellenfele véletlenül a szónoki bölcsességnek és ékesszólásnak ugyanebből a forrásából nem ivott. Polgári árak, pontos kiszolgálás. Néhány üresedés tanítványok számára.
„A nyelv hatalmasabb, mint a tenger.” (Euripides.)
Lassanként kívülről megtanultam ezt a szöveget, mivel oly gyakran láttam, és most, amikor a védelem képviselője vagy a vádé ilyen kifejezésekkel fordult hozzám: „De hiszen, Caesar, bizonyára emlékszel Marcus Porcius Cato sommás törvénykönyve negyedik fejezetének tizenötödik alfejezetére?” Vagy: „Egyet fogsz velem érteni, Caesar, hogy Andros szigete, ahonnan megbízóm származik, nem bünteti az okmányhamisítókat szigorúan, ha bizonyítani lehet, hogy inkább öreg szüleik jóléte forgott szemük előtt, mint személyes hasznuk”, vagy hasonló hülye beszéddel, ilyenkor csak mosolyogtam és így feleltem:
– Tévedsz, uram, egyáltalában nem vagyok tudatában, én nem vagyok a legműveltebb és legékesszólóbb Telegonius, aki pontos és jogilag megcáfolhatatlan véleménnyel szolgál a föld bármilyen jogi ügyében. Én pusztán ennek a törvényszéknek a bírája vagyok. Folytasd, de ne pocsékold az időmet. – Ha tovább is okvetetlenkedtek, így szóltam: – Nincs értelme. Először is nem akarok felelni és nem fogok felelni. Nem kényszeríthetsz rá. Szabad ember vagyok, ugyebár – valójában én vagyok a legszabadabb Rómában. Másodszor pedig, ha felelek most, az istenekre kívánnád, bár ne feleltem volna.
Telegonius különben, úgy látszik, virágzó irodát tartott fenn, és én egyre nagyobb mértékben kezdtem haragudni működésére. Utálom a jogi szónoklatokat. Ha valaki nem tudja röviden és világosan előadni ügyét, felhozva a szükséges bizonyítékokat és tartózkodva minden felesleges beszédtől származásának nemes voltáról, a szegény rokonok számáról, akiket el kell tartania, a bíró kegyelmes szívéről és bölcsességéről, a végzet kegyetlen játékairól, az emberi sors változékonyságáról és ilyen áporodott buta fogásoktól: a törvény legszigorúbb büntetését érdemli meg képmutatása és amiatt, hogy a köz idejét pocsékolja. Elküldtem Polybiust, vegye meg Telegonius hirdetett kézikönyvét, és áttanulmányoztam. Néhány nappal később egy alsóbb bíróságon voltam látogatóban, amikor az egyik vádlott belekezdett a Telegonius által ajánlott ragyogó szónoki formák egyikébe. Engedélyt kértem a bírótól, hogy beleavatkozzam.
Ő megengedte, és én így szóltam:
– Hagyd, uram, így nem jó. Hibáztál a szónoki lecke felmondásában. Telegonius így írja elő a szónoklatot. Várj csak: „Ha lopással vádolnak” – igen, itt vagyunk –, és elővettem a kézikönyvet:
„Tudomást szerezvén szomszédom káráról, és eltelvén iránta sajnálattal, milyen erdőség és völgyek, milyen szeles és barátságtalan hegyek, mily nedves és komor barlangokon keresztül nem zarándokoltam, keresvén az elveszett bárányt (vagy elveszett tehenet, lovat, öszvért), amíg végre – még elmondani is fárasztó – kimerültem. Amikor fájós lábbal és csalódottan hazatértem, megtaláltam (itt el kell takarni a szemet a jobb kézzel és meglepett arcot vágni): hol másutt, mint tulajdon aklamban (istállómban, csűrömben, hombáromban), ahol távollétemben tartózkodott!”
– Uram – mondtam –, ligetet mondtál, amikor völgyet kellett volna mondanod, kihagytad a lábfájást és a kimerültséget. Amikor kimondtad a „megtaláltam” szót, nem vágtál meglepődött arcot, csak butát, így bizony elítélünk. De te vagy a hibás, magadra haragudj, ne Telegoniusra.
Minthogy igazságszolgáltatási kötelességemnek naponta több órán át tettem eleget, még a vallási ünnepeket sem kivéve, s a nyári és téli törvénykezési időszakot összeolvasztottam, hogy az igazságszolgáltatás szakadatlan legyen, és egyetlen bevádolt ember se legyen kénytelen több napot tölteni a börtönben – mindezért megértőbb bánásmódot vártam el az ügyvédektől, bírósági tisztviselőktől és tanúktól, mint amilyet kaptam. Teljesen nyilvánvalóvá tettem, hogy egy perben a főszereplő meg nem jelenése vagy késése az ellenfél oldalára hangol engem. Oly gyorsan próbáltam elintézni az ügyeket, amennyire csak lehetséges volt és – igen igazságtalanul – az a hírem támadt, hogy elítélem a vádlottakat anélkül, hogy alkalmat adnék nekik rendes védekezésre. Ha egy bűnténnyel vádolt férfitól egyenesen megkérdeztem: „Lényegében igaz a vád?” és ő zavartan motyogni kezdett: „hadd magyarázzam meg, Caesar, én nem vagyok teljesen bűnös, de...” rögtön közbevágtam és kinyilatkoztattam: „Ezer arany pénzbüntetés”, vagy: „Szardínia szigetére száműzöm”, vagy csak egyszerűen: „Halál”, aztán odafordultam az ajtónállóhoz: „Kérem a következőt”. A vádlott és az ügyvédje természetesen kétségbe voltak esve, hogy nem tudtak elbájolni mentő körülményeik hangzatos előadásával. Volt egy eset, amelyben a vádlott római polgárnak adta ki magát és tógában jelent meg, de a felperes ügyvédje tiltakozott, és kijelentette, hogy valójában külföldi, tehát köpenyt kellene viselnie. Ebben az ügyben nem volt döntő fontosságú, hogy az illető római polgár-e vagy sem. Így hát elhallgattattam az ügyvédet, elrendelvén, hogy a vádbeszédek alatt köpenyt, védőbeszéd alatt tógát viseljen. Az ügyvédek emiatt nem szerettek, és egymás közt azt mondták, hogy nevetségessé teszem az igazságszolgáltatást. Lehet, hogy igazuk volt. Nagy általánosságban igen rosszul bántak velem. Némely délelőtt, amikor nem tudtam elintézni annyi ügyet, amennyit szerettem volna, és már régen elmúlt az ebédidő, nagyon békétlenkedtek, ha elnapoltam a tárgyalást másnapra. Igen neveletlenül rám kiáltottak, hogy jöjjek vissza, ne tartsam fel a tisztességes polgárokat, amikor igazságot akarnak kapni; sőt néha megfogtak öltönyömnél vagy lábamnál, mintha erőszakkal meg akarnák akadályozni, hogy elhagyjam a törvényszéket.
Én nem bátortalanítottam el a bizalmaskodást, feltéve, hogy nem volt bántó, és rájöttem, a könnyed légkör a bíróságnál felbátorítja a tanúkat, hogy nyíltan beszéljenek. Ha bárki haragosan és hangosan kiáltott rám, amikor szerencsétlenül vélekedtem valamiről, nem vettem zokon. Egy alkalommal a védelem képviselője megmagyarázta, hogy megbízója, egy hatvanöt éves férfi, nemrég nősült meg. Felesége is tanú volt az ügyben, és láttam, egészen fiatal nő. Megjegyeztem, hogy ez a házasság törvényellenes. A Poppaeus-Papius-féle törvény értelmében (történetesen ismertem ezt a törvényt) hatvan éven felüli férfinak tilos volt ötvenen aluli nőt elvenni: annak a jogi feltevésnek alapján, hogy egy hatvanon felüli férfi nem alkalmas a gyermeknemzésre. Egy görög epigrammát idéztem:
„Nősül az agg, természet ellenére,
S korcsai nőnek, vagy szarvak fejére.”
Az ügyvéd egy pillanatig gondolkozott, aztán így rögtönzött:
„Az a bolond aggastyán: tenmagad
A természetnek hamis tisztet ad,
Erős vén erős fiák atyja lesz
Csenevész ifjú sarja csenevész.”
Ez annyira szellemes és találó volt, hogy megbocsátottam a költő-ügyvédnek, amiért hülyének nevezett, és a szenátus következő gyűlésén ennek értelmében változtattam meg a Poppaeus-Papius-törvényt. A legkomolyabb haragomat, amely elfogott a törvényszéken, egy olyan bírósági tisztviselő idézte fel, akinek kötelessége lett volna a tanúk megidézése és az, hogy pontosan meg is jelenjenek. Egy csalási ügyben tartottam kihallgatást, de bizonyítékok híján kénytelen voltam elnapolni a tárgyalást, a koronatanú ugyanis Afrikába menekült, nehogy őt is bűnrészességgel vádolják. Amikor az ügyet újra tárgyalásra tűztük ki, hívtam ezt a tanút, de nem volt jelen. Megkérdeztem a tisztviselőt, megidézte-e ezt a férfit a törvényes módon?
– Természetesen, Caesar!
– Akkor miért nincs itt? Nincs mentség az elmaradásra, kivéve olyan súlyos betegség esetén, amely lehetetlenné teszi, hogy élete veszélyeztetése nélkül a törvényszék elé hozzák.
– Teljesen egyetértek veled, Caesar, de a tanú nem is beteg. Úgy tudom, nagyon beteg volt, de ezen már túl van.
– Mi baja volt?
– Egy oroszlán összevissza marcangolta, és később vérmérgezést kapott.
– Csoda, hogy felépült.
– Dehogy épült fel – mondta ez az alak. – Meghalt. Azt hiszem, a halál mégiscsak mentség az elmaradásra.
Mindenki nevetett. Én olyan méregbe jöttem, hogy hozzávágtam az írótáblámat, elvettem polgárjogát, és Afrikába száműztem.
– Menj és vadásszál oroszlánokra! – kiáltottam. – Remélem, szépen összemarcangolnak és vérmérgezésed is lesz.
Hat hónap múltán azonban megkegyelmeztem neki, és visszahelyeztem hivatalába. Ezentúl nem tréfálkozott velem.
Illő, hogy ennél a pontnál beszámoljak a legerősebb felháborodásról ellenem a törvényszéken. Egy fiatal nemest nők ellen elkövetett természetellenes cselekedetekkel vádoltak. A panasztevők a prostituáltak céhének tagjai voltak. Ez nem hivatalos, de jól vezetett szervezet, amely meglehetősen ügyesen megvédte tagjait a csalóktól és erőszakoskodóktól. A prostituáltak maguk nem nagyon emelhettek vádat a nemes ellen, így hát felkerestek egy férfit, aki ellen ez a nemes tett valamit, és bosszúra vágyott – a prostituáltak mindent tudnak – és felajánlották: tanúkat szereznek, ha vádat emel; a prostituáltak tanúvallomását ugyanis elfogadták a törvényszéken. Mielőtt ezt az ügyet tárgyalni kezdtem volna, üzentem Calpurnia barátnőmnek, annak a csinos, fiatal prostituáltnak, aki velem élt, mielőtt feleségül vettem Messalinát, és olyan gyöngéd és hűséges volt hozzám nyomorúságomban: megkértem, beszéljen azokkal a nőkkel, akik tanúskodni fognak, tudja meg négyszemközt, vajon csakugyan úgy bánt-e velük a nemesember, mint ahogy a vád állítja, vagy pedig csak megvesztegették őket, és ezért vallanak így? Calpurnia néhány nap múlva megüzente, hogy a nemes csakugyan igen brutális és visszataszító módon viselkedett, és a nők, akik a céhnél panaszt emeltek, tisztességes lányok, sőt egyikük jó barátnője.
Lefolytattam a tárgyalást, megeskettem vallomásukra a prostituáltakat, elvetve a védőügyvéd semmisségi panaszát, amelyben arra hivatkozott, hogy a prostituáltak esküje úgy közmondás szerint, mint valójában nem ér semmit, sőt az esküjüket jegyzőkönyvbe vétettem. Amikor az egyik leány elismételte a vádlott valamelyik nagyon ocsmány és undorító megjegyzését, a jegyző megkérdezte: „Ezt is leírjam, Caesar?” És én így feleltem: „Miért ne?” A fiatal nemes olyan méregbe jött, hogy pontosan azt tette, amit én azzal a tisztviselővel: fejemhez vágta írótábláját. De míg én célt tévesztettem, ő talált. A tábla éles sarka sebet ejtett az arcomon és felvérezte. De én mindössze ennyit szóltam: „Örülök, uram, hogy még mindig maradt benned valami szégyenérzet.” Elítéltem, és fekete pontot tettem a neve mellé, tehát semmilyen közhivatalra nem pályázhatott többé. Házassága révén azonban Asiaticus rokona volt, aki megkért néhány hónappal később, töröljem a kis fekete pontot, mert fiatal rokona újabban megjavult. „A kedvedért eltüntetem”, feleltem, „de azért látszani fog”. Asiaticus ezt a megjegyzésemet később butaságom bizonyítékaképpen emlegette baráti körében. Azt hiszem, nem tudta megérteni, hogy a hírnév, valakinek a neve olyan, mint egy agyagedény. Anyám szokta mondani: „Az agyagedény megreped; a hírnéven foltot ejt egy ítélet. Az agyagedényt aztán összekötözik, összeillesztik, és olyan lesz, mintha új volna; a hírnevet megjavítják a hivatalos kegyelem által. Egy megjavított, összeragasztott agyagedény vagy egy megjavított hírnév jobb, mint egy repedt edény vagy egy meghurcolt név. De az edény, amely még sohasem repedt meg, és a hírnév, amelyen még sohasem esett folt, sokkal, de sokkal jobb.”
A tanító mindig különös fickónak tűnik tanítványai szemében. Vannak bizonyos állandó kifejezései, amiket azok észrevesznek, és vihogni kezdenek, ha bármikor kiejti. Mindenkinek a világon vannak ilyen kedvenc szólamai vagy fogásai a beszédben, de ha valamilyen módon nem felsőbbség – tanár, katonatiszt vagy bíró – az illető, senki sem veszi észre. Az én esetemben sem vette észre senki, amíg császár nem lettem, de azután világhíresek lettek. Csak meg kellett jegyeznem a törvényszéken: „minden rosszindulat és kedvezés nélkül”, vagy (jogi titkáromhoz fordulva az ítélet indokolása után): „ugye kérlek, így van?” vagy: „amikor az ember elhatározta magát, akkor az ügy olyan, mintha le volna szegezve”, vagy idéztem a régi epigrammát:
„Ahogy a gonosztevő
Vét, oly módon vesszen ő”
vagy a családi káromkodásunkat: „ezer fúria és kígyó!” – rögtön felbömbölt a röhögés körülöttem, mintha valami nagy hülyeséget vagy nagyon szellemes dolgot mondtam volna.
Bírói működésem első éveiben bizonyára a nevetséges hibák százait követtem el, de mégis elintéztem az ügyeket, és néha magam is meglepődtem azon, hogy milyen ragyogó megoldásokat találok. Volt egy eset, emlékszem, amikor a védelem egyik tanúja, egy nő, tagadta, hogy bármiféle rokonságban volna a vádlottal, aki pedig a vád állítása szerint voltaképpen a fia. Amikor közöltem vele, hogy hiszek neki, és mint pontifex maximus azonnal összeesketem őket, nagyon megijedt attól, hogy esetleg vérfertőzést kényszerítenek rá, és rögtön beismerte, hogy hamisan esküdött. Kijelentette, azért tagadott mindent, hogy pártatlan tanúnak higgyék. Ez az eset nagy hírt szerzett nekem, amelyet azonban rögtön elvesztettem egy ügyben, ahol az árulási vád egyben okmányhamisítást jelentett. A vádlott Caligula egyik szabadosának szabadosa volt, és mentő körülményeket nem lehetett felhozni bűnére. Meghamisította gazdája végrendeletét annak halála előtt – hogy ezért felelős volt-e vagy sem, nem lehet bizonyítani –, és gazdájának feleségét és gyermekeit nyomorba döntötte. Én nagyon dühös lettem rá, amikor története feltárult előttem, és elhatároztam, hogy a legszigorúbb büntetéssel sújtom. A védelem igen gyenge volt. A vádat nem tagadta, csak telegoniusi szószátyárkodással árasztotta el. Már rég elmúlt az ebédidőm, hat óra óta egyhuzamban ültem az elnöki székben, Mars papjainak szomszédos székházából isteni ételszag áradt. Ezek a papok jobban esznek, mint bármilyen papi társaság: Marsnak mindig vannak áldozatai. Már egészen elgyengültem az éhségtől, így szóltam legidősebb tanácsbírámnak: „Légy szíves, vedd át az ügyet, és mérd ki a legmagasabb büntetést, hacsak a védelem nem hoz fel olyan bizonyítékot, amiről eddig nem volt szó.”
– Csakugyan a lehető legszigorúbb büntetésre gondolsz? – kérdezte.
– Hogyne, bármi legyen is az – válaszoltam. – Ez a férfi nem érdemel kegyelmet.
– Parancsod teljesítve lesz, Caesar – válaszolta.
Így előhozták a hordszékemet, és részt vettem a papok ebédjén. Amikor aznap délután visszatértem, a vádlott két kezét levágták és a nyakába akasztották. Ezt a büntetést szabta ki Caligula az okmányhamisításra, és eddig még nem törölték a büntetőtörvénykönyvből. Mindenkinek az volt a véleménye, hogy igen kegyetlenül cselekedtem, mert a bíró közölte a bírósággal, hogy ez az én ítéletem, nem az övé, noha alig volt az én hibám.
A szenátus beleegyezésével visszahívtam az összes felségsértés miatt száműzötteket. Köztük voltak unokahúgaim, Agrippinilla és Lesbia, akiket Afrika partvidékén egy kis szigetre száműztek. Persze semmi esetre sem hagytam volna őket száműzetésben, de nem szívesen hívtam vissza Rómába. Mindketten igen csúnyán viselkedtek velem szemben, és mindketten vérfertőzést követtek el bátyjukkal, Caligulával – akarattal-e vagy kényszer hatására, nem tudom –, és házasságtöréseik sok közbotrányt okoztak. Messalina volt az, aki közbevetette magát nálam érettük. Most már belátom, igen kellemes hatalomérzetet adott ez neki. Agrippinilla és Lesbia mindig fitymálóan bántak vele, és most, mikor értesültek arról, hogy Messalina nagylelkűségének köszönhetik visszatérésüket, azt gondolták, kényszerítve lesznek megalázkodni előtte. Abban az időben azt hittem azonban, hogy Messalinát csak jó szíve vezette. Unokahúgaim így visszatértek, és rájöttem, hogy a száműzetés egyáltalában nem törte meg őket, noha finom, érzékeny bőrüket az afrikai nap erősen lebarnította. Caligula parancsára szivacshalászattal kellett megkeresniük kenyerüket. Gyöngyhalászok módjára a tenger alatt úszva szedték össze a szivacsot. Agrippinilla mindazonáltal csak annyi megjegyzéssel kísérte tapasztalatait, hogy nem volt teljesen időpocsékolás. „Elsőrendű úszó lettem. Ha bárki meg akar gyilkolni, jobb, ha nem kísérletezik a megfullasztással.” Úgy oldották meg a szégyenteljesen rabszolgalány színű karjuk, nyakuk és arcuk által keltett benyomás nehézségeit, hogy némely nemes barátjukat rávették a napbarnított divat átvételére. A dióolaj kedvenc toalettvíz lett. Messalina barátnői azonban megtartották természetes rózsaszín és fehér bőrüket, és a barnabőrűeket csak így emlegették: „a szivacshalászok”. Lesbia igen felületesen mondott köszönetet Messalinának, nekem pedig alig köszönte meg visszahívását. Határozottan kellemetlen volt. „Tíz nappal tovább tartottál ott, mint szükséges lett volna”, panaszkodott. „És a hajó, amelyet értünk küldtél, tele volt patkányokkal.” Agrippinilla bölcsebb volt: mindkettőnknek igen hálás köszönőbeszédet tartott.
Megerősítettem Herodes básáni, galileai és gileádi királyságát, és hozzátettem Judeát, Samariát és Edomot, úgyhogy tartományai oly nagyok voltak, mint nagyatyjáé. Az északi részt kikerekítettem a Szíriához tartozó Abilenével. Ünnepélyes szövetséget kötöttünk, amelyet a Piac téren roppant néptömeg jelenlétében esküvel erősítettünk meg, feláldoztunk egy disznót, ami ősi szertartás az ilyen alkalmakkor. Azonkívül a római konzulság tiszteletbeli méltóságával ruháztam fel: ezt még egyetlen fajtájabeli férfi sem kapta meg. Azt jelképezte, hogy a közelmúlt válságban a szenátus hozzá fordult tanácsért, minthogy nem talált bennszülött rómait, aki képes lett volna világos és pártatlan gondolkozásra. Herodes kívánságára a kis Chalcis királyságot öccsére, Herodes Pollióra ruháztam: Chalcis az Orontestől keletre, Antiochia közelében terül el. Aristobulus számára nem kért semmit, így az nem is kapott semmit. Ezenkívül boldogan szabadon bocsátottam Alexander alabarchát és fivérét, Philót, akik még mindig az alexandriai börtönben ültek. Míg ennél a tárgynál tartok, megemlíthetem, hogy amikor az alabarcha fia, akihez Herodes hozzáadta leányát, Berenicét, meghalt, Berenice férjhez ment nagybátyjához, Herodes Pollióhoz. Petroniust megerősítettem szíriai kormányzóságában, és külön levélben megdicsértem azért a józan viselkedéséért, amelyet a szobor-ügyben tanúsított.
Megfogadtam Herodes tanácsát a márványlapokkal kapcsolatban, amelyeket Caligula templomának díszítésére akartak felhasználni: igen kitűnő hatást keltettek a cirkusz körül. Aztán magáról az épületről is döntenem kellett, amely még drága díszeitől megfosztva is igen szép volt. Eszembe jutott, hogy igazságos volna az Iker Istenekkel, Castorral és Poluxszal szemben, ha a templomot hozzákapcsolnám az övékhez. Ez tisztességes kiengesztelés volna azért a sértésért, amely Caligula részéről érte őket, amikor a templomukat saját templomának oszlopcsarnokává tette. Caligula nyílást vágatott a falban két szobruk között, ez volt a főbejárat saját templomába, és a két isten ajtónállóként szerepelt. Nem lehetett mást csinálni, mint újra felszentelni az egészet. Megfelelő napot jelöltem ki a szertartás számára, és madárjóslat révén megszereztem az istenek jóváhagyását is; mert mi megkülönböztetést teszünk madárjóslás és beszentelés között, hiszen a beszentelést az emberi akarat határozza el, míg a madárjóslás révén kiderül a szóban forgó istenség ellenzése vagy helyeslése. Július tizenhatodikát választottam, azt a napot, amelyén a római lovagok babérkoszorúval a fejükön pompás tisztelgő lovasfelvonulást rendeznek az Ikrek előtt: Mars templomától a város főutcáján keresztül lovagolnak, és nagy kört leírva visszatérnek az Ikrek templomához, ahol áldozatot mutatnak be. Ez a szertartás a Regillus-tavi csata emlékére történik, a csatát ugyanezen a napon vívták meg több mint háromszáz évvel ezelőtt. Castor és Pollux személyesen jöttek a római hadsereg segítségére lóháton, amikor a rómaiak kétségbeesetten küzdöttek a tóparton a latiumiak nagyobb hadereje ellen; azóta tekintik őket a lovagok különleges védőszentjeiknek.
A madárjóslatot egy erre a célra szentelt kis tabernákulumban tartottam a Capitolium-domb tetején. Az isteneket szólítottam, és hosszas számítás után kijelöltem az égboltnak azt a részét, ahol megfigyeléseimet végezhetem, mégpedig azt a részt, ahol az égi Ikrek konstellációja fekszik. Alig tettem így, amikor halk rikácsoló hangot hallottam a magasból, és a kért előjel feltűnt. Két hattyú volt, abból az irányból repültek, amelyet kijelöltem, szárnyuk zaja egyre erősebb és erősebb lett, ahogy közeledtek. Tudtam, hogy ezek Castor és Pollux álöltözetben, mert mint tudják, ők és nővérük, Heléna ugyanabból a tojásból keltek ki, amelyet Léda rakott, miután Jupiter hattyú formájában udvarolt neki. A madarak egyenesen elhaladtak a templomuk felett, és nemsokára eltűntek a távolban.
Kissé megelőzöm az események sorrendjét, az ünnepség leírása által. A tisztulás szertartásával kezdődött. Mi papok és segédeink ünnepélyes felvonulást rendeztünk a templom körül babérágakkal a kezünkben, amelyet szenteltvízbe mártottunk, és lengettük az ágakat, szentelt vízcseppeket szórva mindenfelé. Még annyira is elmentem, hogy vízért a Regillus-tóhoz küldettem, ahol különben Castornak és Polluxnak egy másik temploma is áll. A felajánlásban megemlítettem, hogy honnan került ide a víz. Égettünk jó aromájú növényeket és ként is, hogy a gonosz szellemeket távol tartsuk, és állandóan fuvolaszó hallatszott, hogy elfojtson bármely rossz előjelű szót, amit valaki kiejthet. Ez mindent szentté tett abban a körzetben, ahol jártunk, vagyis mind az új hozzácsatolt részben, mind magában a templomban. A nyílást befalaztattuk: én tettem le az első követ. Azután áldozatot mutattam be. Olyan áldozatokat választottam ki, amelyekről tudtam, hogy tetszeni fognak az isteneknek – egy-egy makulátlan ökör, bárány- és disznó-ikerpárt. Castor és Pollux nem főistenségek: félistenek, akik keverék származásuk miatt felváltva a mennyországban és az alvilágban lakoznak. Ha hősök emlékének áldoz az ember, akkor az áldozat fejét lehúzza, de ha istenekről van szó, akkor felhúzza, így az Ikreknek áldozva ősi szokást követtem, amely már rég elfelejtődött: felváltva az egyik fejet fel, a másikat pedig lehúztam. Sohasem láttam kedvezőbb előjelű beleket.
A szenátus győzelmi ruhát szavazott meg nekem ez alkalomból; az ürügy egy kis hadjárat volt, amely nemrégen fejeződött be Marokkóban, ahol zavargás tört ki azután, hogy Caligula legyilkoltatta Ptolemaeus királyt, az én unokatestvéremet. Én nem voltam felelős ezért a marokkói hadjáratért, és jóllehet szokás volt a főparancsnoknak győzelmi jelvényeket megszavazni a hadjárat kapcsán, noha el sem hagyta a várost, mégsem fogadtam volna el a megtiszteltetést, ha a következőkre nem gondolok: úgy döntöttem, furcsának látszana, hogy egy főparancsnok templomot szentel be annak a két görög félistennek, akik Rómáért küzdöttek, olyan ruhában, amely bevallása annak, hogy sohasem volt valóban főparancsnok. Azonban diadalmi öltönyömet és koszorúmat csak a szertartáson viseltem: az ötnapos ünnepség többi része alatt a szokásos bíborszegélyű szenátori tógát viseltem.
Az első három napot színházi előadásoknak szenteltük a Pompejus-színházban, amelyet újra felavattam erre az alkalomra. A színpad és a nézőtér egy része leégett Tiberius uralma alatt, de ő újjáépíttette, és újra Pompejusnak ajánlotta fel. Caligula azonban nem szerette látni Pompejus címét („A nagy”) a feliratban, és így a templomot önmagának ajánlotta. Én most visszaadtam Pompejusnak, noha feliratot helyeztettem el a színpadon, amely elismeréssel emlékezik meg Tiberiusról, amiért a tűz után újjáépíttette, és nekem is elismerést ad azért, hogy újra Pompejusnak ajánlom fel: ez az egyetlen középület, amelyen valaha is megengedtem, hogy a nevem szerepeljen.
Sohasem tetszett nekem az az egyáltalán nem római gyakorlat, amely Augustus uralmának vége felé kapott lábra, hogy előkelő férfiak és nők megjelennek a színpadon, bemutatni színészi és táncművészi képességeiket. Nem is értem, Augustus miért nem volt szigorúbb ebben a vonatkozásban. Azt hiszem, mert nem volt törvény a gyakorlat ellen, és Augustus eltűrte a görög újításokat. Utódja, Tiberius, nem szerette a színházat, bárki volt is a színpadon, nagy időpocsékolásnak és a léhaságok, a bűnök melegágyának tartotta. Caligula azonban nemcsak hogy visszahívta a hivatásos színészeket, akiket Tiberius száműzött a városból, de igen erősen felbátorította az előkelő műkedvelőket, hogy szerepeljenek, és gyakran ő maga is megjelent a színpadon. Ebben az újításban én főleg azt tartottam illetlennek, hogy ezek az előkelő műkedvelők igen tehetségtelenek voltak. A rómaiak nem születtek színésznek. Görögországban az előkelő férfiak és nők szinte természetszerűleg vesznek részt a színházi előadáson, és mindig beválnak. Én azonban sohasem láttam római műkedvelőt, aki jó lett volna. Róma csak egyetlen nagy színészt termelt ki, Rosciust, de ő is csak végtelen szorgalmának és igyekezetének köszönheti szokatlan tökéletességét ebben a művészetben. Sohasem tett egyetlen mozdulatot sem a színpadon, amelyet újra meg újra igen gondosan ki ne próbált volna jó előre – amíg csak természetes gesztusnak nem látszott. Egyetlen rómainak sem volt meg eddig a türelme, hogy belehamisítsa magát egy görögbe. Így hát ez alkalommal külön üzenetet küldtem minden nemesnek és nemes asszonynak, aki valaha megjelent a színpadon Caligula uralma alatt, megparancsolva, hogy ha nem akarnak megharagítani, lépjenek fel két színdarabban és egy közjátékban, amelyet kiválasztottam a számukra. Nem engedem meg, hogy hivatásos színész segítsen nekik. Ugyanakkor hívattam Harpocrast, a szórakozások miniszterét, és közöltem vele, akarom, hogy szedje” össze nekem a legjobb hivatásos színészeket, akiket Rómában talál, és próbálja meg az ünnepségek második napján megmutatni, milyennek kell lennie az igazi színművészetnek. Az előadás ugyanaz lesz; de ezt titokban tartottam. Kis szemléltető leckém igen jól sikerült. Az első napi előadások szánalmasak voltak, olyan famozgás, olyan félszeg belépések és eltávozások a színpadról, a komorságnak olyan hiánya a tragédiában és a humornak a komédiában, hogy a közönség hamarosan türelmetlen lett, köhögött, mozgott és beszélgetni kezdett. Másnap aztán a hivatásos társulat olyan ragyogóan szerepelt, hogy azóta egyetlen előkelő férfi vagy nő sem mert megjelenni a nyilvános színpadon.
Harmadik napon a főelőadás a pyrrhusi kardtánc volt, a kisázsiai görög városok bennszülött tánca. A kisázsiai városok előkelő ifjai adták elő, akiket Caligula azzal az ürüggyel hozatott el, hogy szeretné táncukat látni; voltaképpen túszként akarta őket tartani, hogy biztosítsa szüleik jó magaviseletét, mialatt Kisázsiába ellátogat és szokásos módszerével pénzt szerez. Mikor megtudta, hogy megérkeztek a palotába, Caligula meg akarta nézni őket, és már éppen egy dalt akart velük elpróbáltatni, amelyet a tiszteletére megtanultak, amikor Cassius Chaerea odajött, és megkérdezte az aznapi jelszót; és ez volt a jel a meggyilkolására, így most a fiúk nagyobb örömmel és ügyesebben is táncoltak, tudatában annak a sorsnak, amely elől megmenekültek; távozásuk előtt hálaéneket adtak elő előttem. Mindegyiküket római polgársággal jutalmaztam meg, és ajándékokkal megrakodva néhány nap múlva hazaküldtem őket.
A negyedik és ötödik nap előadásait a cirkuszban tartottam, amely igen jó hatást keltett aranyozott céloszlopaival, márvány korlátjaival. Volt néhány előadás az amphitheatrumokban is. Tizenkét kocsiversenyt tartottunk és egy teveversenyt, ami mulatságos újdonság volt. Az amphitheatrumokban megöltünk háromszáz medvét és háromszáz oroszlánt, és a gladiátorok szép kardvívást mutattak be. A medvéket és oroszlánokat Caligula Afrikából rendelte röviddel a halála előtt, és pontosan az ünnepségre érkeztek meg. Őszintén megmondtam a népnek:
– Ez az utolsó nagy vadállat-mulatság, amelyet egy ideig látni fogtok. Megvárom, hogy az árak lemenjenek, mielőtt újabbakat rendelnék. Az afrikai kereskedők képtelen magasra hajtották az árakat. Ha nem akarják újra leszállítani őket, akkor áruikat más piacra vihetik. – Azt hiszem azonban, jól meg fogják gondolni a dolgot.
Ez hatottba tömeg kereskedelmi érzékére, és hálás ünneplésben is részesített, így hát ezzel végződött az ünnepség, kivéve azt a nagy lakomát, amelyet utána a palotában a nemesek és nemes asszonyok számára adtam és a nép néhány megbízottjának. Több mint kétezer embert szolgáltak ki. Nem voltak túlzott finomságok, de jól kigondolt lakoma volt, jó borral, kitűnő sültekkel, és nem hallottam, hogy valaki panaszkodott volna a pacsirtanyelv-pástétomok, antilopcombok és az osztrigás tojásomlettek hiánya miatt.
Rövidesen határozott álláspontot tudtam elfoglalni a gladiátor-játékok és a vadállat-vadászatok ügyében. Először a vadállatokéban. Hallottam egy Thessaliában gyakorolt játékról, amelynek az a kettős előnye volt, hogy izgalmat okozott és kevésbe került, így bevezettem Rómában mint a szokásos leopárd- és oroszlánvadászat pótlékát. Fiatal, vad bikákkal játszották. A thessaliaiak kis lándzsákat döftek a bika oldalába, amikor kijött a ketrecből, ahová bebörtönözték – nem azért, hogy súlyos sebeket ejtsenek rajta, csak hogy felizgassák. Vad rohanással vágtatott ki, és ők ügyesen elugrottak az útjából. Teljesen fegyvertelenek voltak. Néha úgy csapták be, hogy színes posztót tartottak testük elé: amikor a bika rárohant a posztóra, ők az utolsó pillanatban elrántották, anélkül hogy maguk elugrottak volna. A bika mindig a mozgó posztóra támadt. Vagy ha rájuk támadt, előreugrottak, és egyetlen ütéssel kivégezték, vagy pedig egy pillanatra törzsére léptek, majd ügyesen leugrottak. A bika lassanként kimerült, és ők egyre merészebb tréfákra ragadtatták magukat. Volt egy férfi, aki háttal állt meg a bikának, fejét lehajtva a lába közé és amikor a bika támadott, szaltó mortálét ugrott a levegőbe, és talpra esett a bika vállán. Szinte mindennapos látvány volt, amint egy féri körüllovagol a porondon egy bika hátán egyensúlyozva. Ha a bika nem fáradt ki hamar, vágtatásra késztették körül az arénában azáltal, hogy úgy ültek rajta, mintha ló volna, egyik szarvát a bal kezükben fogva és a farkát ráncigálva a jobb kezükkel. Amikor megfelelően kifulladt, a játékvezető birkózott vele, megfogta mindkét szarvánál, és lassan földre kényszerítette. Néha a bika fülét foga közé vette, hogy úgy is segítsen magán. Igen érdekes látvány volt, és a bika gyakran megdöfte és megölte azt a férfit, aki túlságosan merész volt vele. A játékot az tette olcsóvá, hogy a thessaliaiak, ezek az egyszerű vidékiek, aránylag kis összegeket kértek munkájukért, és az is, hogy a bika élve maradt, s fel lehetett használni a következő előadáson is. Okos bikák, melyek tudták, hogyan akarják őket becsapni, s ezt el is kerülték és fölényesen játszottak, hamarosan igen népszerűek lettek. Volt egy Rozsdás nevű, amely a maga módján majdnem olyan híres volt, mint Incitatus, a ló. Tíz kínzóját megölte tíz ünnepség folyamán. A tömeg lassanként a bikaviadalt jobban megszerette minden más mutatványnál, a kardvívás kivételével.
A gladiátorokról úgy döntöttem, hogy őket azok közül a rabszolgák közül toborzom, akik Caligula és Tiberius uralma alatt a felségsértési perekben gazdájuk ellen tanúskodtak, és halálukat idézték elő. A két bűn, amelyet legjobban gyűlölök, az apagyilkosság és az álnokság. Az apagyilkosságra behoztam az ősi büntetést: a bűnözőt véresre korbácsolják, aztán zsákba varrják egy kakassal, egy kutyával és egy viperával együtt, amelyek a szenvedélyt, a szemérmetlenséget és a háládatlanságot jelképezik, s végül a tengerbe vetik. Ha a rabszolgák álnokul elárulják a gazdáikat, én ezt az apagyilkosság egy fajtájának tartom, így tehát kényszerítem, hogy addig küzdjenek, amíg az egyik fél meg nem hal vagy súlyosan meg nem sebesül. Én sohasem adtam az ilyen gladiátoroknak felmentést, de addig kényszerítettem a küzdelemre a következő játékokon, míg vagy meg nem haltak, vagy teljesen nyomorékká nem váltak. Egy-kétszer előfordult, hogy egyikük halálos sebesültnek tettette magát, mikor pedig csak kis sebet kapott, és úgy fetrengett a homokban, mintha képtelen volna tovább küzdeni. Ha rájöttem, hogy csak tetteti magát, kiadtam a parancsot, hogy vágják el a torkát.
Azt hiszem, a nép sokkal jobban élvezte az általam kapott szórakozásokat, mint a Caliguláét, mert sokkal ritkábban látta. Caligula olyan szenvedélyesen szerette a kocsiversenyeket és a vadállat vadászatokat, hogy majdnem minden második nap ünnepnap lett. Ez a közönség idejének pocsékolása volt, és a közönség sokkal hamarabb megunta, mint ő maga. Én a naptárt megtisztítottam százötven Caligula-féle új ünneptől. Egy másik határozatot az ismétlésekkel kapcsolatban hoztam. Szokás volt, hogy ha egy ünnepség szertartásánál hiba történt, még ha igen kis hiba volt is, és a legutolsó napon történt, az egész ünnepséget újra kellett lefolytatni. Caligula idejében ezek az ismétlések egész vígjátéki modorban történtek. A nemesek, akiket arra kényszerített, hogy játékokat rendezzenek az ő tiszteletére, de persze saját zsebükre, tudták, hogy sohasem menekülnek meg egyetlen előadással: minden bizonnyal fog találni valami hibát a szertartásban, és ismétlésre kényszeríti őket, kétszer, háromszor, négyszer, ötször, sőt akár tízszer is. Így hát megtanulták, hogyan lehet kiengesztelni azáltal, hogy nyilvánvalóan előre elhatározott hibát követtek el az utolsó napon, és így ő nagy kegyképpen csak egyszer ismételtette meg a mutatványt. A parancsom szerint, ha egy ünnepséget meg kellett ismételni, az ismétlés sohasem tarthatott tovább egyetlen napnál, és ha akkor is hiba történt, nem lehetett tovább ismételni, így aztán nem is történtek hibák: látták, hogy nem szeretem. Elrendeltem továbbá, hogy születésnapomat nem szabad hivatalosan megünnepelni, és tiszteletemre nem szabad gladiátor-játékokat bemutatni. Kijelentettem, rosszul esik nekem, ha emberéletet áldoznak, ha akár csak a gladiátorokét is, hogy így kíséreljék meg elnyerni az alvilági istenek jóindulatát egy élő ember iránt.
De nehogy megvádoljanak, hogy megfosztom a várost az élvezeteitől, néha egy délelőtt váratlanul bejelentettem, hogy aznap délután a Mars-mezőn játékok lesznek. Megmagyaráztam, nincs semmi különös ok a játékok megtartására, kivéve, hogy éppen alkalmas a nap, és minthogy nem tettem különleges előkészületeket, az egészet a jó szerencsére bízzuk. Sportula vagy jó szerencse játékoknak neveztem, s csak egyetlen délutánt töltöttek be.
Megemlítettem éppen az imént, mennyire gyűlölöm a rabszolgákat, akik elárulták gazdáikat. De rájöttem, ha a gazdák nem viselkednek elég apailag a rabszolgáikkal, akkor nem lehet elvárni ezektől, hogy fiúi kötelességérzetet erezzenek gazdáik iránt. Elvégre a rabszolgák is emberek. Olyan törvényekkel védtem meg őket, amelyekről itt adok egy példát. Az a gazdag szabados, akitől Herodes egyszer kölcsönt kért, hogy visszafizesse az anyám és az én pénzemet, erősen megnagyította a beteg rabszolgák részére berendezett kórházat, amelyet most Aesculapius szigetén a Tiberisen helyezett el. Hirdette, hogy kész bármilyen állapotban levő beteg rabszolgát megvenni, de opciót adott a volt tulajdonosnak az újra megvásárlásra, az eredeti vételár háromszorosán belül. Gyógyítási módszere igen szigorú, hogy ne mondjam, embertelen volt. Úgy bánt a beteg rabszolgákkal, mint az állatokkal. De igen nagy és virágzó üzlete volt, mert a legtöbb úr nem tudott bajlódni beteg rabszolgákkal a háztartásában, akik a többi rabszolgát eltérítik kötelességük teljesítésétől, és ha fájdalmaik voltak, mindenkit ébren tartottak nyögésükkel. Inkább eladták őket, amint kiderült, hogy a betegség hosszú lesz. Ebben persze követték Cato censor aljas takarékossági elveit. Én azonban beszüntettem ezt a gyakorlatot. Kihirdettem, hogy minden beteg rabszolga, akit eladtak egy kórháztulajdonosnak, felgyógyulása után szabaddá válik, nem kell visszatérnie gazdája szolgálatába, és a gazdának kártalanítani kell a kórháztulajdonost. Ha egy rabszolga megbetegedik, ezentúl gazdája vagy köteles otthon gyógyítani, vagy kifizetni az ápolás költségeit a kórháznak. Az utóbbi esetben felgyógyulása után felszabadult, mint azok a rabszolgák, akiket már eladtak a kórháztulajdonosnak, csak arra köteles, hogy hálából az elkövetkező háromévi készpénzkeresetének felét a kórháznak adja. Ha bármelyik gazda inkább megölné a rabszolgáját, minthogy otthon kigyógyíttassa vagy kórházba küldje, akkor gyilkosság bűntettét követi el. Ezután személyesen megvizsgáltam a szigeti kórházat, és az igazgatót utasítottam a legsürgősebb reformok végrehajtására, táplálkozásban, egészségügyi viszonyokban és elhelyezésben.
Noha, mint mondtam, Caligula százötven ünnepét kidobtam a naptárból, elismerem, három új ünnepséget vezettem be, amelyek mindegyike három napig tartott. Kettőt szüleim tiszteletére, hoztam be. A szüleim születésnapján kezdődtek. Emiatt két kisebb ünnepséget, amely véletlenül egybeesett születésnapjukkal, más üres napokra helyeztem át. Szüleim emlékére dalokat kellett énekelni, én pedig saját költségemen gyászlakomát rendeztem. Apám germániai diadalait már a Via Appián győzelmi ívvel tették emlékezetessé és a Germanicus címmel, amely örökölhető volt: magam is erre a nevemre voltam a legbüszkébb. De úgy éreztem, hogy emlékét ily módon is fel kell frissíteni. Caligula magas kitüntetéseket adott anyámnak, köztük az „Augusta” címet, de amikor összeveszett vele és öngyilkosságra kényszerítette, a kitüntetéseket aljasul visszavette: leveleket írt a szenátusnak, amelyben felségsértéssel vádolta meg s a többi istenek elleni sértésekkel, rosszindulatú és zsugori élettel és azzal, hogy a törvényekkel ellentétben jövendőmondókat és csillagjósokat tartott a házában. Mielőtt az anyámból újra tisztességes módon Augustát csinálhattam volna, a szenátus előtt be kellett bizonyítanom, hogy teljesen ártatlan volt ezekben az ügyekben: hogy, bár határozott felfogású volt, ez végtelen kegyességgel párosult, és noha takarékos, egyben nagylelkű is, hogy sohasem volt rosszindulatú senkivel szemben, és soha életében nem tanácskozott jövendőmondókkal vagy csillagjósokkal. A szükséges tanúkat is előhoztam. Köztük Briseist, anyám ruhatári kiszolgálónőjét, aki az én tulajdonomba került, amíg csak öregkorában meg nem ajándékoztam a szabadsággal. Néhány évvel korábban tett ígéretem beváltásaképpen Briseist így mutattam be a Háznak:
– Uraim, ez az öregasszony valamikor hűséges rabszolgám volt, és szorgalmas és hűséges életéért a Claudius-család szolgálatában először nagyanyám, Livia szobalányaként, aztán anyám, Antónia öltöztetőnőjeként – nemrégiben megajándékoztam szabadságával. Némelyek, még tulajdon háztartásom tagjai is arra céloztak, hogy voltaképpen anyám rabszolgája volt: felhasználom ezt az alkalmat, hogy ezt a célzást rosszindulatú hazugságnak minősítsem! Az apám rabszolgájaként született, mikor apám még gyerek volt; halála után bátyám örökölte őt, és úgy került hozzám. Nincsenek más urai vagy úrnői. Tanúvallomásában teljesen megbízhatnak.
A szenátus egészen elképedt szavaim melegétől, de mindenesetre ünnepelt, hogy kedvemben járjon; nekem csakugyan tetszett az ünneplés, mert az öreg Briseis életében ez volt a legdicsőségesebb pillanat, és a taps legalábbis annyira szólt neki, mint nekem. Sírni kezdett, és alig lehetett hallani, amint dadogva dicsőítette anyám jellemét. Néhány nap múltán a palota egyik remek szobájában meghalt, szép temetést kapott.
Anyám ellopott címeit visszaadták, és a nagy cirkuszi játékokon hintóját bevették a szent felvonulásba, mint szegény sógornőm, Agrippina kocsiját. A harmadik ünnepséget nagyapám, Marcus Antonius tiszteletére hoztam be. Egyike volt legragyogóbb római hadvezéreinknek, és sok emlékezetes győzelmet aratott a Keleten. Egyetlen hibája abban jelölhető meg, hogy hosszú társasviszony után összeveszett Augustusszal, és elvesztette az actiumi csatát. Nem tudtam belátni, miért ünnepeljék meg dédnagybátyám, Augustus győzelmét, és a nagyapámét nem. Annyira nem mentem, hogy istenné avattam volna nagyapámat, akit sok hibája alkalmatlanná tett az Olympus számára, az ünnepség azonban katonai tulajdonságainak hódolt, és kibékítette azoknak a római katonáknak a leszármazottait, akik oly szerencsétlenek voltak, hogy Actiumnál a vesztes oldalon harcoltak.
Nem feledkeztem meg bátyámról, Germanicusról sem. Az ő tiszteletére nem rendeztem ünnepségeket, mert úgy éreztem, hogy szelleme ezt nem helyeselné. Az ő rangja és képességei mellett a legszerényebb ember volt, akit valaha is ismertem. De tettem valamit, amiről biztosan éreztem, hogy örülne neki. Nápolyban, amely görög kolónia, ünnepséget rendeztek, és az ott kiírt görög vígjáték-pályázatra benyújtottam Germanicus művét, amelyet halála után az írásai között találtam. A címe: „Követség” volt, igen szellemesen íródott, valamelyest Aristophanes stílusában. A cselekmény szerint két görög testvér, akiknek egyike városuk haderejének parancsnoka volt a perzsák ellen viselt háborúban, a másika pedig perzsa szolgálatban álló kereskedő, történetesen ugyanabban az időben érkeztek meg egy semleges királyi udvarba mint követek. Mind a kettő a király katonai támogatását akarta megnyerni. Felismertem vidám emlékeket arról a vitáról, amely egyszer a két cheruscus törzsfő, Flavius és Hermann, a két fivér között történt, akik ellenkező oldalon harcoltak az Augustus halála óta bekövetkezett germán háborúban. A darab vidám vége elmondta, hogy az ostoba király mind a két testvért megsegítette. Gyalogságát a perzsák, lovasságát pedig a görögök segítségére küldte. Ez a vígjáték a bírák egyhangú ítélete alapján megnyerte a díjat. Fel lehet tételezni, hogy ebben bizonyos részrehajlás nyilvánult meg, nemcsak Germanicus szokatlan nagy népszerűsége miatt, hanem azért is, mert tudták, hogy én a császár, adtam be a darabot a pályázatra. De nem lehetett kétség afelől, hogy az összes pályamunkák között a legjobb volt, és előadása idején rengeteg tapsot aratott. Emlékeztem rá, hogy Germanicus, amikor Athénba, Alexandriába és más híres görög városokba látogatott, görög ruhát hordott. Én ugyanezt tettem a nápolyi ünnepségen. Köpenyt és magas cipőt viseltem a zenei és drámai előadásokon, és bíborkabátot, arany koronát a torna versenyeken. Germanicus díja egy bronz tripod volt: a bírák aranyat akartak megszavazni különös kitüntetésképpen, de visszautasítottam azon az alapon, hogy fényűzés volna. A bronz a szokásos fém a háromláb számára. Germanicus nevében Apollónak ajánlottam a helybeli templomban.
Most már nem maradt más hátra, mint hogy betartsam nagyanyámnak, Líviának tett ígéretemet. Becsületszavam kötött, hogy minden rendelkezésemre álló befolyással csikarjam ki a szenátus beleegyezését istenné avatásához. Nem változott a véleményem arról a kegyetlen és aljas módszerről, amellyel a birodalom ügyeinek ellenőrzését kezébe ragadta és meg is tartotta valami hatvanöt évig; de mint már megjegyeztem: szervezőképessége iránti csodálatom napról napra nőtt. A szenátusban nem volt nagy ellenzéke a kívánságomnak, kivéve Vinicianust, Vinicius unokaöccsét, aki ugyanazt a szerepet játszotta, amit Gallus huszonöt évvel ezelőtt, amikor Tiberius indítványozta Augustus istenné avatását. Vinicianus felemelkedett és megkérdezte: pontosan milyen alapon teszem ezt a példa nélküli indítványt, s hogy az égiek milyen jelt adtak arra vonatkozólag, hogy Lívia Augustát a halhatatlanok szívesen fogják látni mint állandó társukat. Én felkészültem a feleletre. Közöltem vele, hogy nem sokkal halála előtt nagyanyám kétségkívül isteni felvilágosítás segítségével magához hívatta először unokaöcsémet, Caligulát, aztán engem, és titokban közölte velünk, hogy császárok leszünk. Ennek ellenében megesketett rá, hogy mindent el fogunk követni, ami a hatalmunkban áll, hogy istenné avassuk, amikor az uralom a kezünkbe kerül; rámutatott arra, hogy a polgárháborúk utáni nagy reformmunkából legalább oly nagy részt vett ki, mint Augustus. Igazán igazságtalan, hogy Augustus örökös áldást élvez a mennyekben, mialatt ő alászállott a komor pokolba, hogy ott Aeacus ítélkezzék felette, s azután eltűnjék ott a tömegben. Elmondtam nekik, hogy Caligula, amikor ezt az ígéretet tette, még kisfiú volt, és két idősebb bátyja élt, így igen figyelemreméltó, hogy Lívia tudta, hogy ő és nem a másik kettő lesz a császár; mert azokat nem bírta rá ilyen ígéretre. Caligula mindenesetre megígérte ezt, de megszegte, amikor császár lett; és ha Vinicianus biztos jelet akar arra vonatkozólag, hogy miként éreznek ebben, az ügyben az istenek, megsejtheti Caligula halálának véres eseményeiből.
Aztán megfordultam, hogy a Ház teljes egészéhez szóljak:
– Uraim, nem tartozik rám annak eldöntése, vajon nagyanyám, Livia Augusta méltó-e a nemzeti istenné avatásra szavazataitok által, vagy sem. Csak ismételni tudom, hogy megesküdtem az életemre, ha valaha is császár leszek – ez ugyan, elismerem, akkoriban igen valószínűtlennek és képtelennek látszott, noha Livia meg volt róla győződve –, mindent el fogok követni, hogy rábeszéljelek benneteket, emeljétek a mennyekbe, ahol újra ott állhat hűséges férje oldalán, aki most legközelebb áll a capitoliumi Jupiterhez, a legelőkelőbb istenhez. Ha visszautasítjátok az indítványomat, én megismétlem minden évben ebben az évszakban, amíg csak bele nem mentek: addig, míg életben maradok, és amíg ebből a székből szólhatok hozzátok.
Ez volt a vége kis beszédemnek, amelyet előkészítettem, és azon vettem észre magam, hogy rögtönzött toldalékkal szolgálok.
– És igazán az a véleményem, uraim, hogy Augustus érzelmeit is tekintetbe kell venni ebben az ügyben. Több mint Ötven éven keresztül ő és Livia napról napra kéz a kézben együtt dolgoztak. Alig volt valami, amit Livia tudomása vagy tanácsa nélkül tett volna, és ha valaha is saját kezdeményezésére cselekedett, nem lehet mondani, hogy mindig okosan járt el, vagy hogy nagy sikere lett volna az ilyen vállalkozásokban. Igen, valahányszor szembe került olyan problémával, amely meghaladta ítélőképességét, mindig Liviát hívta. Nem akarok annyira menni, hogy azt állítanám, nagyanyámból teljesen hiányoztak azok a hibák, amelyek együtt szoktak járni olyan különleges tulajdonságokkal, mint az övéi: én talán jobban ismerem őt, mint bárki más. Hogy ezen kezdjem, teljesen szívtelen volt. A szívtelenség súlyos emberi hiba, és nem bocsátható meg, ha gyengeséggel, mohósággal, rendetlenséggel és tehetetlenséggel párosul; de amikor határtalan életerő, szigorú rendérzék és közerkölcsiségi érzék járul hozzá, a szívtelenség egészen másként hat, isteni jellemvonássá válik. Voltaképpen sok istenben nincs meg olyan nagymértékben, mint nagyanyámban. Aztán, hogy tovább menjek, az akaratereje teljesen olympusi volt hajthatatlanságában, és ámbár sohasem bocsátott meg tulajdon háztartása valamelyik tagjának, ha kötelességmulasztásban volt bűnös, vagy ha közbotrányt okozott oktalan életmódjával, nem szabad elfelejtenünk, hogy önmagának sem bocsátotta volna meg mindezt. Mennyit dolgozott! Minthogy éjjel-nappal munkálkodott, uralmának hatvanöt éve valójában százharminc évet tett ki. Hamarosan odajutott, hogy tulajdon akaratát egynek tekintette Rómáéval, és bárki, aki ellenállt, áruló volt a szemében, még Augustus is. És Augustus, ha néha a maga akaratát akarta is végrehajtani, rájött, hogy ez az egyesítés indokolt; s noha hivatalos szempontból Lívia pusztán magántanácsadója volt, mégis magánleveleiben ezerszer elismerte, hogy teljesen rábízza magát Livia isteni bölcsességére. Igen, használta, az „isteni” szót, Vinicianus: ezt döntő fontosságúnak tartom. És elég idős vagy ahhoz, Vinicianus, hogy emlékezz rá: bármikor, amikor történetesen távol volt egy időre Líviától, Augustus nem volt ugyanaz a férfi, mint az ő társaságában. És azzal is lehetne érvelni, hogy jelenleg a mennyországban a római nép sorsának figyelése a feladata, ami nagyon nehéz lehet egykori segítőtársa távollétében. Tagadhatatlan, hogy Róma nem virágzott halála óta úgy, mint életében, kivéve azokat az éveket, amikor nagyanyám, Livia uralkodott fián, Tiberius császáron keresztül. És nem jutott-e még eszetekbe, uraim, hogy Augustus szinte az egyedüli férfiistenség, akinek nincs a mennyországban életpárja? Amikor Herkulest a mennyekbe emelték, azonnal hozzáadták Hebe istennőt.
– És Apolló? – vágott közbe Vinicianus. – Arról sem hallottam soha, hogy Apolló megnősült volna. Ez igen béna érvnek tűnik fel a szememben.
A konzul rendreutasította Vinicianust. Világos volt, hogy a „béna” kifejezést sértő szándékkal mondta. De én már hozzászoktam a sértésekhez:
– Mindig úgy tudtam, hogy Apolló isten vagy azért marad agglegény, mert nem tud választani a kilenc múzsa között, vagy pedig nem engedheti meg magának „azt, hogy nyolcat megsértsen a kilencediknek feleségülvételével. Ő különben is örökké fiatal, éppen úgy, mint a múzsák, és egészen nyugodtan a végtelenségig kitolhatja a választást; mert a múzsák mind szerelmesek belé, ahogy az a hogyishívják költő mondja. De talán Augustus végre rá fogja bírni, hogy teljesítse kötelességét az Olympusszal szemben azáltal, hogy a kilenc tisztességes leányzó valamelyikét feleségül veszi, és nagy családot alapít – „oly gyorsan, mint amennyi idő alatt a spárga felforr”.
Vinicianust elhallgattatta a feltörő kacagás, amely a „felforrt spárgát”, Augustus egyik kedvenc kifejezését követte. Neki más ilyen kifejezései is voltak, „Egy macskát többféleképpen lehet megölni” és „Törődj a magad dolgával, majd én az enyémmel” és „Majd teszek róla, hogy május negyvenedikén elintézzék” és „A térd közelebb van, mint a sípcsont” (ami azt jelentette, hogy az ember elsősorban azzal törődik, ami személyesen érinti). És amikor bárki vitatkozott vele irodalmi tudásról, így szokott szólni: „Egy retek esetleg nem tud görögül, de én tudok.” S bármikor buzdított valakit arra, hogy egy kellemetlen állapotot türelmesen viseljen el, így szokott szólni: „Nyugtassuk meg önmagunkat ezzel a Catóval.” Abból, amit már elmondtam önöknek Catóról, az erényes férfiról, könnyen meg fogják érteni, hogy mire gondolt. Azon kaptam rajta magam, hogy gyakran használom Augustus kifejezéseit, talán mert beleegyeztem abba, hogy felvegyem nevét és viseljem hivatalát. A legjobban jött az a mondása, amelyet szónoklat közben használt, amikor belekavarodott egy mondatba – ez gyakran fordul elő velem is, minthogy úgy rögtönzött beszédekben, mint történetírásban, ha nem figyelek oda, hajlamos vagyok arra, hogy hosszú, nagyot akaró mondatokba keveredjek –, mint ahogy most is teszem például, ugyebár? Nos, mindenesetre arról van szó, hogy Augustus, amikor így belegabalyodott, Nagy Sándor módra elvágta a gordiusi csomót, így szólván: „A szavak cserbenhagynak, uraim, semmi sem tudná kifejezni érzésem mélységét ezzel kapcsolatban.” Megtanultam ezt a szólamot, és állandóan ezzel menekültem meg. Felemeltem a kezem, behunytam a szemem, és szavaltam. „A szavak cserbenhagynak, uraim, semmi sem tudná kifejezni érzésem mélységét ezzel kapcsolatban.” Aztán néhány pillanatig elhallgatok, és megtalálom beszédem elvesztett fonalát.
Minden további késlekedés nélkül istenné avattuk Líviát, és megszavaztuk, hogy szobrát Augustus mellé tegyék Augustus templomába. Az istenné avató szertartáson nemesi családok ifjai adtak elő harci lovasjátékokat, amelyet mi trójai játéknak nevezünk. Megszavaztuk továbbá, hogy a cirkuszi játékokon a körmenetben egy elefántok által vont hintóval tisztelegjünk emlékének; ebben a megtiszteltetésben csak Augustusszal osztozott. A Vesta-szüzeket utasítottuk, hogy áldozatokat mutassanak be neki templomukban, és ahogy a jogi esküben minden római most Augustus nevét használta, ezentúl minden római nő nagyanyám nevében esküdött. Nos, betartottam ígéretemet.
Minden meglehetősen nyugodt volt Rómában. Pénz bőven folyt be, mire újabb adókat törölhettem el. Minisztereim nagy megelégedésemre vezették az ügyeket. Messalina igen szorgalmasan nézegette át a római polgárok névsorát. Rájött, hogy számos szabados római polgárnak nevezi magát, és olyan előjogokra tart igényt, amelyekre nincs jogcíme. Elhatároztuk, hogy minden ilyen csalót a legnagyobb szigorúsággal büntetünk, elkobozzuk vagyonukat, újra rabszolgákká tesszük őket, hogy mint városi utcaseprők vagy útépítők dolgozzanak. Annyira bíztam Messalinában, hogy megengedtem, pecsétem másolatát használhatja minden levélben és ítéletében, amelyet a nevemben hoz ezekben az ügyekben. Hogy Rómát még nyugodtabbá tegyem, feloszlattam a klubokat. Az éjjeliőrök nem tudták felvenni a harcot a fiatal fenelegények bandáival, akik nemrégen tömörültek ilyenekbe Caligula „cserkészeinek” mintájára; éjszakánként ébren tartották a tisztességes polgárokat botrányos hercehurcáikkal. Voltaképpen az elmúlt száz év alatt mindig voltak ilyen klubok Rómában – ezt az újítást Görögországból vettük át. Athénban, Corinthusban és a többi görög városban a klubtagok mind fiatal nemesek voltak, és ugyanígy volt Rómában is Caligula uralkodásáig, amikor ő divatot teremtett színészek, gladiátorok, kocsiversenyzők, zenészek, és ilyenek felvételéből. Az eredmény még botrányosabb és szemérmetlenebb viselkedés és még több kár volt. Ezek a fickók néha még házakat is felgyújtottak, és igen gyakran sértettek meg békés polgárembereket, akik történetesen az utcán voltak késő éjszaka, esetleg orvost vagy bábát keresve, vagy más életfontosságú ügyben. Parancsot adtam ki, amelyben feloszlattam a klubokat, de tudva, hogy ez magában véve nem elég a kiirtásukra, az egyetlen hatásos lépéshez folyamodtam: megtiltottam igen magas pénzbírság terhe mellett, hogy bármilyen épületet klubháznak használjanak, és törvénytelennek nyilvánítottam a főtt és sült ételek eladását ugyanazon a helyen, ahol készítették. Ezt a rendeletet kiterjesztettem az italok árusítására is. Naplemente után tilos volt a kocsmákban inni. Főképpen az a tény buzdította fel az ifjakat a gazságokra, hogy összegyűltek klubtermeikben, ettek-ittak, s amikor már igen vidám hangulatba jutottak, kimentek a hűvös éjszakai levegőre, szemérmetlen énekeket énekeltek, járókelőket támadtak meg, viadalra hívták ki az éjjeliőröket, és összeverekedtek. Ha kénytelenek otthon étkezni, nem valószínű, hogy ilyesmi előfordul.
Tilalmam hatásosnak bizonyult, és a nép nagy tömegeinek igen tetszett; bárhova mentem mostanában, mindenütt lelkesen üdvözöltek. Tiberiust sohasem köszöntötték oly közvetlenül a polgárok, mint engem, sem Caligulát, kivéve uralkodásának első néhány hónapjában, amikor csupa nagylelkűség és kedvesség volt az élete. Jó ideig észre sem vettem, mennyire szeretnek. Egy napon azonban az a hír terjedt el a városban, hogy útközben Ostia felé megtámadott a szenátorok egy csoportja, akik rabszolgák segítségével legyilkoltak. Az egész város kétségbeesetten siratni kezdett, tördelték a kezüket, törölték a könnyet a szemükből, és küszöbükön ültek, nyögve; de azok, akiknek felháborodása nagyobb volt, mint szomorúsága, a Piac térre rohantak azt kiáltozva, hogy a testőrök árulók, s hogy a szenátusban csupa apagyilkos ül. Hangos fenyegetőzések hallatszottak, és még arról is beszéltek, hogy felgyújtják a szenátus épületét. A hírnek semmi alapja sem volt, kivéve azt, hogy csakugyan útban voltam aznap délután az ostiai kikötő felé, hogy megvizsgáljam a gabonakirakodót. Közölték velem, hogy rossz időben igen sok gabona elvész a hajó és a szárazföld között, és meg akartam tudni, miképp lehetne ezt elkerülni, Kevés nagyvárost átkoztak el olyan rossz kikötővel, mint Rómát Ostiával. Amikor a szél erősen fújt nyugat felől, és nagy hullámok verdestek a partot, a gabonaszállító hajóknak hetekig lehorgonyozva kellett várniuk, mert nem tudták rakományaikat partra szállítani. A hírt, azt hiszem, a bankárok terjesztették, noha gyanúmra nem tudok bizonyítékkal szolgálni: fogás volt, hogy hirtelen készpénzkeresletet teremtsenek. Állandó szóbeszéd tárgya volt, hogy ha meghalnék, azonnal polgári ellentétek törnének ki, véres harcok fejlődnének ki az utcákon az uralkodójelölt vetélytársak emberei között. A bankárok ilyen ideges állapotot teremtve előre látták, hogy az ingatlantulajdonosok, akik nem szeretnek ilyen felfordulásba belekerülni, természetesen el akarnának sietni Rómából abban a pillanatban, amint halálom híre a fülükbe jut. Bizonyára megrohannák a bankokat, hogy felajánlják földjüket és házukat azonnali arany-készpénzfizetés ellenében, mélyen a voltaképpeni áron alul. És valóban ez is történt. Herodes azonban megint megmentette a helyzetet. Felkereste Messalinát, és ragaszkodott hozzá, hogy nevemben adjon ki parancsot, további intézkedésig, a bankok azonnali bezárására. Ez megtörtént. A pánikot azonban nem lehetett elfojtani, amíg hírt nem kaptam Ostiában a városban történtekről és nem küldtem el négy-öt munkatársamat tisztességes férfiakat, akiknek a szavában a polgárok megbíznak –, hogy menjenek gyorsan a Piac térre, jelenjenek meg a szónoki emelvényen, és tanúskodjanak, hogy az egész hír kitalált dolog, bizonyára az állam valamely ellensége terjesztette bűnös, önző szándékból.
A gabonakirakodás eszközeit igen rossznak találtam Ostiában. Voltaképpen az egész gabonaellátás kérdése igen nehéz kérdésnek bizonyult. Caligula az állami gabonaraktárakat éppoly üresen hagyta maga után, mint a kincstárat. Csak azáltal tudtam az évszakon keresztülvergődni, hogy rábeszéltem a gabonakereskedőket, veszélyeztessék a hajóikat inkább, de rossz időben se szüntessék be a gabonaszállítást. Természetesen, komoly kárpótlást kellett nyújtanom a veszteségért, amely hajóban, emberanyagban és gabonában érte őket. Eltökéltem magam arra, hogy tüstént megoldom a kérdést, mégpedig úgy, hogy Ostiát biztonságos kikötővé teszem még rossz időben is, és mérnököket hívattam, hogy vizsgálják meg a körülményeket, és készítsenek valamilyen tervet.
Az első nagyobb külföldi bajom Egyiptomban kezdődött. Caligula hallgatólagosan beleegyezését adta az alexandriai görögöknek ahhoz, hogy minden lehető és lehetetlen módon nehezítsék meg az alexandriai zsidók életét, amiért nem hajlandók az ő isteni személyét imádni. A görögök nem viselhettek fegyvert az utcán – ez római előjog volt –, de mégis rengeteg erőszakos cselekményre ragadtatták magukat. A zsidók, akiknek nagy része adóbeszedő volt, s emiatt népszerűtlen a szegényebb görög polgárok szemében, naponta veszélynek és megaláztatásoknak voltak kitéve. Minthogy kevesebben voltak a görögöknél, nem tudtak megfelelő ellenállást tanúsítani, vezetőik pedig börtönben ültek. Azonban írtak palesztinai, szíriai, sőt parthusi fajtestvéreiknek is, elpanaszolván bajukat és könyörögvén nekik, küldjenek titokban támogatást pénzben, fegyverben és emberben. A fegyveres felkelés volt az egyetlen reménységük. Bőségesen érkezett segítség, és a zsidó felkelést Caligula megérkezésének napjára tűzték ki Egyiptomban, amikor a görög lakosság ünnepi ruhában fog tolongani a kikötőben Caligula üdvözlésére, s az egész római helyőrség kivonul – díszőrségnek, s így a várost védtelenül hagyja. Caligula halálhíre a felkelést idő előtt és kevésbé hatásosan robbantotta ki. Egyiptom kormányzója megijedt, és azonnal erősítést kért tőlem, Alexandriában magában ugyanis igen kisszámú volt a római haderő. A következő napon azonban levelet kapott tőlem, amelyet két héttel korábban írtam; ebben bejelentettem, hogy császárrá választottak, és utasítottam az alabarcha és a többi zsidó vének szabadon bocsátására, közöltem vele, hogy Caligula vallási rendeleteit fölfüggesztem és azt a rendeletét is, amelyben a zsidókat bünteti, egészen addig az ideig, amíg nem értesítem a kormányzót, hogy a rendeleteket teljesen eltöröltem. A zsidók majdnem a bőrükből bújtak ki örömükben, és még azok is, akik eddig nem vettek részt a felkelésben, úgy érezték, hogy császári kedvezésemet bírják, és megbosszulhatják magukat a görögökön. Meglehetős sokat megöltek a legmegrögzöttebb zsidóverők közül. Időközben válaszoltam Egyiptom kormányzójának, utasítottam, vessen véget a zavargásoknak, fegyveres erővel, ha szükséges; de kijelentettem, hogy figyelembe véve előző levelemet, amelyet azóta már megkaphatott és annak hatását, azt hiszem, nem lesz szükség fegyveres erősítésre. Megírtam neki, lehetséges, hogy a zsidók nagy és kihívó sértések hatására cselekedtek csak, és remélem, hogy józan emberekhez illően nem folytatják az ellenségeskedést most, amidőn tudják, hogy sérelmeik az orvoslás útjára jutottak.
Ennek hatására a zavargások megszűntek, és néhány nap múltán, miután megbeszéltem a dolgot a szenátussal, végleg visszavontam Caligula rendeleteit, és visszaadtam a zsidóknak mindazokat az előjogaikat, amelyeket Augustus alatt élveztek. De sokan a fiatalabb zsidók közül még mindig az igazságtalanság hatása alatt álltak, és keresztülvonulgattak Alexandria utcáin ilyen felírású zászlók alatt: „Most a mi üldözőink veszítsék el polgári jogaikat!”, ami képtelenség volt, és „Egyenlő jogot minden zsidónak a birodalom egész területén!”, ami már nem is volt olyan képtelenség. Kiadtam a következő rendeletet:
„Én, Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus, Pontifex Maximus, néptribun, másodszori konzuljelölt, a következő határozatot hoztam:
Ezennel szívesen teszek eleget az általam nagyra becsült Agrippa király és testvére, Herodes király kérésének, hogy a zsidóknak szerte a Római Birodalomban ugyanazokat a jogokat és kiváltságokat biztosítsam, amelyeket megadtam, illetve inkább visszaállítottam az alexandriai zsidók részére. Nemcsak azért kedvezek a többi zsidóknak, hogy a fent említett királyi kérelmezőknek szívességet tegyek, hanem mert méltóknak tartom őket ezekre a jogokra és kiváltságokra: mindig bebizonyították, hogy a római nép hűséges barátai. Nem tartanám azonban igazságosnak, hogy bármelyik görög város (mint ahogy kérték) megfosztassék bármilyen jogtól vagy kiváltságtól, amelyet Augustus császártól (most Augustus istentől) kapott, úgy, mint ahogyan az alexandriai zsidó kolónia megfosztatott jogaitól elődöm által. Ami igazság a zsidók számára, az igazság a görögök számára is és viszont. Ezért elhatároztam, hogy az összes zsidóknak mindenütt a birodalomban megengedem, tartsák meg ősi szokásaikat – amennyiben ezek nem jutnak ellentétbe a birodalmi ügyek intézésével – anélkül, hogy bárki is megakadályozza őket ebben. Ugyanekkor felszólítom őket, ne használják fel az itt nyújtott kedvezést úgy, hogy megvetően viseltessenek más fajok vallási hitével vagy gyakorlatával szemben; elégedjenek meg tulajdon törvényük betartásával. Jelen határozatomat kőtáblákba kell vésni, erről az összes királyságok, városok, tartományok, községek kormányzói gondoskodjanak úgy Itáliában, mint külföldön, akár római tisztviselők, akár szövetséges hatalmak, és ezeket a táblákat ki kell tenni, hogy a lakosság olvashassa, egy teljes hónapon keresztül valamilyen szembeötlő nyilvános helyen, olyan magasságban, ahonnan a szavak a földről jól olvashatók.”
Egy este bizalmasan beszélgettem Herodesszel és így szóltam: – Tény, hogy a görög ész és a zsidó ész teljesen másképpen dolgozik, és szinte természetes, hogy ellentétbe jut. A zsidók túlságosan komolyak és büszkék, a görögök túlságosan hiúk, és nagyon szeretik a nevetést; a zsidók túlságosan erősen ragaszkodnak a régihez, a görögök pedig túl nyughatatlanok, állandóan valami újat keresnek; a zsidók túlságosan magabízóak, a görögök pedig lazák. De bár merném állítani, hogy mi, rómaiak, megértjük a görögöket – ismerjük hibáikat és lehetőségeiket, és igen hasznos szolgákká tudjuk őket tenni –, sohasem merném állítani, hogy megértjük a zsidókat. Meghódítottuk őket magasabb rendű katonai erőnkkel, de sohasem éreztük magunkat az ő uraiknak. Elismerjük, hogy megtartják fajuk ősi erényeit; fajuk sokkal régebben vert gyökeret a történelemben, mint a mienk, és mi elvesztettük ősi erényeinket, s így meglehetősen szégyelljük magunkat előttük.
– Ismered Deucalion árvizének zsidó változatát? – kérdezte Herodes. – A zsidó Deucaliont Noénak nevezték, és három nős fia volt, akik az árvíz elülte után újra benépesítették a földet. A legidősebb volt Sem, a középső Ham és a legfiatalabb Jáfet. Hámot megbüntették, amiért kinevette apját, amikor az véletlenül lerészegedett és minden ruháját levetette. Ham emiatt arra ítéltetett, hogy a másik kettőt szolgálja, akik illendőbben viselkedtek. Ham az afrikai népek őse, Jáfet a görögöké meg az itáliaiaké és Sem a zsidóké, szíriaiaké, föníciaiaké, araboké, edomitáké, kaldeusoké, asszíroké és hasonlóké. Van egy ősi prófétai mondás: hogyha Sem és Jáfet valaha is egy fedél alatt élnek, állandó összetűzés lesz a tűzhelynél, az asztalnál és a hálószobában. Ez mindig igaznak bizonyult. Alexandria remek példa. És ha egész Palesztinát megtisztítanánk a görögöktől, akik nem valók oda, sokkal könnyebb lenne kormányozni. Ugyanez áll Szíriára is.
– Nem egy kormányzó számára – mondtam mosolyogva. – A rómaiak nem tartoznak Sem családjához, és görög támogatásra számítanak. Akkor tőlünk, rómaiaktól is meg kellene szabadulnotok. De egyetértek veled annyiban, hogy kívánom, bár sohase hódította volna meg Róma a Keletet. Sokkal bölcsebben tette volna, ha uralkodását elhatárolta volna Jáfet leszármazottjainak szövetségére. Sándor és Pompejus felelősek ezért. Mindketten a „Nagy” címet kapták keléti hódításaikért, de nem hinném, hogy egyikük is igazi jótéteményt adott volna ezzel hazájának.
– Mindez elintéződik önmagától egyszer, Caesar – mondta Herodes elgondolkozva –, ha türelmünk lesz.
Ezután elmondtam Herodesnek, hogy lányomat, Antóniát, aki már szinte házasságra érett, el akarom jegyezni a fiatal Pompejusszal, a nagy Pompejus leszármazottjával. Caligula elvette a fiatal Pompejus címét, kijelentve, hogy túlságosan nagyszerű egy ilyen korú fiú számára, és különben is a világon most csak egyetlen „Nagy” van. Én éppen most állítottam vissza ezt a címet és a többi címet is, amelyet Caligula elvett a római családoktól, olyan emlékezetes címerekkel együtt, mint a Cincinnatus-féle hajfürt. Herodes nem kockáztatott meg több véleményt erről a tárgyról. Nem jöttem rá, hogy újabban kizárólag Sem és Jáfet jövőbeli politikai viszonyai foglalják el a gondolkodását, minden más kizárásával.
Amikor Herodes beültetett a monarchiába, és ténykedésemet megfelelő irányba terelte – biztos vagyok benne, hogy önmaga előtt így látta a helyzetet –, s viszonzásképpen sok mindent kapott tőlem, kijelentette, hogy végül is el kell búcsúznia, hacsak nincs valami igen fontos dolog, aminek elintézését kérném tőle és amit rajta kívül senki sem tudna elvégezni. Nem tudtam semmilyen ürügyet találni tartóztatására, és kénytelen lettem volna minden további hónapért további területekkel fizetni neki, ilyenformán egy búcsúlakoma után, amely megfelelően pompás volt, útjára bocsátottam. Azon az estén, bevallom, mindketten meglehetősen becsíptünk, és könnyeztem távozása gondolatára. Felidéztük együttes iskolásnapjainkat, és amikor úgy látszott, senki sem figyel oda, áthajoltam hozzá, és régi gúnynevén szólítottam:
– Bandita – mondtam csendesen –, mindig biztos voltam abban, hogy király leszel, de ha bárki közölte volna velem, hogy én leszek a császárod, őrültnek neveztem volna.
– Kicsi Majomfigura – felelte hasonló fojtott hangon –, bolond vagy, mint ahogy mindig is mondtam neked. De bolond szerencséd is van, és a bolond szerencséje tartós. Olympusi isten leszel, míg én csak halott hős. Igen, ne pirulj el, így fog történni, ámbár nem kérdéses, hogy melyik közülünk a kitűnőbb ember.
Oly jó érzés volt Herodest a régi hangnemben hallani. Az elmúlt három hónap alatt állandóan a legkimértebb, legtartózkodóbb hangon beszélt hozzám, sohasem mulasztotta el, hogy Caesar Augustusnak nevezzen, és mindig kifejezte legmélyebb csodálatát véleményem iránt, még ha gyakran sajnálattal volt is kénytelen beismerni, hogy nem ért egyet vele. „Kicsi Majomfigura” (Cercopithecion) volt a játékos gúnynév, amelyet Athenodorus adott nekem. És most kértem, hogy bármikor Palesztinából ír nekem, hivatalos levele mellé, amelyet minden új címével fog aláírni, tegyen oda egy nem hivatalosat, amelynek „Bandita” legyen az aláírása és ebben írja meg a magántermészetű újságokat. Azzal a feltétellel egyezett bele, hogy én hasonló hangnemben fogok válaszolni, aláírva magam mint „Cercopithecion”. Amikor a megegyezést kézfogással pecsételtük meg, keményen a szemembe nézett, és így szólt:
– Majomfigura! Akarsz még valami kitűnő tanácsot? Ezúttal teljesen ingyen adom.
– Igen, drága Banditám, mondd csak!
– A tanácsom, öregúr, ennyi: sohase bízzál senkiben! Sohase bízzál leghálásabb szabadosodban, legbizalmasabb barátodban, legdrágább gyermekedben, szerelmes feleségedben vagy a szövetségesben, akihez szent eskü fűz. Csak önmagádban bízzál. Vagy legalábbis bízzál bolond szerencsédben, ha tisztességesen nem tudsz önmagádban bízni.
Hangja komolysága áthatolt az agyamat kábító borgőz vidám fellegén, és felkeltette az érdeklődésemet.
– Miért mondod ezt, Herodes? – kérdeztem élesen. – Nem bízol-e feleségedben, Cyprosban? Nem bízol-e barátodban, Silasban? Nem bízol-e fiadban, Agrippában? Nem bízol-e Thaumastusban és szabadosodban, Marsyasban, aki megszerezte a pénzt Akkóban és élelmiszert vitt be a börtönbe? Nem bízol-e bennem, a szövetségesedben? Miért mondtad ezt? Ki ellen akarod, hogy védekezzem?
– Ugyan, ne törődj azzal, amit mondok, Majomka! – nevetett fel Herodes bután. – Részeg vagyok, reménytelenül részeg. A legfurcsább dolgokat mondom, amikor részeg vagyok. A férfi, aki ezt a közmondást csinálta: „Borban az igazság”, maga is jól be lehetett csípve, amikor kitalálta. Tudod-e, hogy a múltkor egy lakomán így szóltam szolgámhoz: „Na, figyelj ide, Thaumastus: én nem akarok többé dióval töltött sült szopósmalacot enni! Hallod-e?” „Parancsára, felség”, válaszolta. Pedig ha van a világon egyetlen étel, amit nagyon szeretek, az a szopósmalac sülve és dióval töltve. Mit is mondtam neked az imént? Hogy sohase bízzál a szövetségeseidben? Ugye, milyen mulatságos? Egy pillanatra elfelejtettem, hogy maketten szövetségesek vagyunk.
Így aztán nem is firtattam tovább a dolgot, de másnap eszembe jutott, amint az ablakban álltam, és Herodes hintája után néztem, amely Brundisium irányába elindult; töprengtem, mire gondolhatott, és kényelmetlenül éreztem magam.
Herodes nem volt az egyetlen király ezen a búcsúlakomán. Fivére, Herodes Pollio Chalcisból szintén ott volt, és Antiochus, akinek számára visszaállítottam Commagene királyságát Szíria északkeleti határán, amelyet Caligula elvett tőle, és Mithridates, akit most a Krím királyává tettem, és rajtuk kívül Kis-Örményország királya és Osroëne királya, akik mind a ketten Caligula udvarában lebzseltek, gondolván, hogy biztosabb Rómában lenni, mint odahaza a királyságukban, ahol Caligula összeesküvéssel gyanúsíthatja őket. Én az egész társaságot együttesen küldtem haza.
Legjobb lenne talán Herodes történetét kissé továbbkísérni, és beszámolni arról, mi történt Alexandriában egy sorsdöntőbb alkalommal, mielőtt visszatérnék a római eseményekhez és ahhoz, hogy mint folytak a dolgok a Rajna mellett, Marokkóban és a többi végeken. Herodes még nagyobb pompával és dicsőségben tért vissza Palesztinába, mint legutóbb. Jeruzsálembe érkezése után levette a templomi kincstár faláról azt a vasláncot, amelyet hálaáldozatképpen odaakasztott, és helyébe tette azt a hatalmas aranyláncot, amelyet Caligulától kapott: most, hogy Caligula meghalt, senkit sem sértett ezzel. A főpap igen tiszteletteljesen üdvözölte, de a szokásos bókok után szemrehányást tett Herodesnek azért, hogy legidősebb lányát férjhez adta a fivéréhez: ennek nem lehet jó vége. Herodes azonban nem volt az az ember, aki irányítani hagyja magát papi személyiségektől, bármilyen fontos és szent legyen is az illető. Megkérdezte a főpapot, akit Jonathánnak hívtak, vajon véleménye szerint ő, Agrippa király, nem tett-e nagy szolgálatot a zsidók istenének, amikor lebeszélte Caligulát arról, hogy megszentségtelenítse a templomot, és amikor engem rábeszélt, hogy visszaállítsam az alexandriai zsidók előjogait, és hasonló jogokat adjak a zsidóknak az egész világon? Jonathan azt felelte, hogy mindez igen szép cselekedet volt. Erre Herodes elmondott egy kis tanítómesét. Egy gazdag ember egy napon koldust látott meg az útszélen, aki azt kiáltotta, hogy adjon neki alamizsnát, mert unokatestvére. A gazdag így szólt: „Sajnállak, koldusember, és mindent elkövetek érted, amit lehet, minthogy az unokatestvérem vagy. Holnap, ha elmégy a bankomba, tíz zacskó arany fog ott rád várni, mindegyikben kétezer aranytallér.” „Ha az igazat mondod”, szólt a koldus, „akkor az isten jutalmazzon meg!” A koldus elment a bankba, és csakugyan odaadták neki a sok aranyat. Milyen boldog volt és milyen hálás! De a koldus egyik fivére, egy pap, aki nem tett érte semmit, amikor nyomorúságban volt, másnap felkereste a gazdag embert és így szólt: „Mi az, ezt tréfának tartod? Megesküdtél, hogy szegény unokatestvérednek húszezer aranyat adsz, és el is hitetted vele, hogy ezt megtetted. Nos, én elmentem hozzá, hogy segítsek az aranyat megszámolni, és rögtön az első zacskóban találtam egy aranyat, amely nem tallér volt, hanem valami parthusi aranypénz. Gondolod, hogy parthusi pénzzel itt lehet fizetni? Tisztességes dolog egy koldust így becsapni?”
Jonathánt nem lehetett meghatni ezzel a tanítómesével. Megmondta Herodesnek, hogy a gazdag ember ostoba volt, ha ajándékát elrontotta egy parthusi arannyal, ha csakugyan készakarva tette. És kijelentette, Herodesnek nem szabad elfelejtenie, hogy a legnagyobb király is csak eszköz az isten kezében, és olyan mértékben kap tőle jutalmat, amilyen hűséggel őt szolgálja.
– És a főpapok? – kérdezte Herodes.
– A főpapokat is megfelelően megjutalmazza azért, mert hűségesen teljesítik iránta való kötelességüket, amelyhez hozzátartozik minden olyan zsidó megintése, aki eltér a vallási szabályoktól. Máskülönben a főpap nem méltó arra, hogy szent öltönyt vegyen magára és évente egyszer belépjen abba a csodálatosan szent terembe, ahol Ő lakozik mérhetetlen hatalmával és dicsőségével.
– Nagyon jól van – mondta Herodes. – Ha én eszköz vagyok az Ő kezében, akkor ezennel megfosztalak téged méltóságodtól. Az idei nagy ünnepen másvalaki fogja viselni a szent öltönyt. Valaki olyan, aki tudja az alkalmas időt és évszakot a fenyegetések megtételére.
Ilyenformán Jonathánt letették méltóságáról, és Herodes kinevezte az utódját, aki egy idő után szintén megsértette Herodest, amikor kijelentette, nem illendő dolog, hogy főlovászmestere szamaritánus: egy zsidó királynak legyenek zsidó alkalmazottai. A szamaritánusok nem Ábrahám atya magjából származnak. Ez a főlovászmester senki más nem volt, mint Silas, és Silas kedvéért Herodes megfosztotta méltóságától a főpapot és Jonathánt akarta visszahívni. Jonathan visszautasította, látszólag hálásan, kijelentvén, megelégedett azzal, hogy egyszer öltötte magára a szent öltönyt, s hogy másodszori főpapi felavatása nem lehetne olyan szent szertartás, mint az első. Ha az isten hatalmat adott Herodesnek, hogy őt megfossza méltóságától, akkor ez biztosan büszkeségének volt büntetése; és ha az isten most megbocsátó hangulatban van, ő ennek igen örül, de nem meri megkockáztatni, hogy másodszor is megsértse. Felajánlotta ezért, hogy a főpapi méltóságot adják fivérének, Matthiasnak, akinél kegyesebb és istenfélőbb férfiút alig lehetne találni Jeruzsálemben. A király beleegyezett.
Herodes Jeruzsálemben lakott, a Bezetha nevű városrészben, vagyis az újvárosban; ami meglepett engem, mert hiszen most több fényűzően épített görög-római stílusú városa volt, amelyeknek bármelyikét fővárosává tehette volna. Mindezekbe a városokba időről időre igen szertartásosan ellátogatott, és udvariasan bánt a lakossággal, de kijelentette, hogy Jeruzsálem az egyetlen város a zsidó király számára, hogy ott éljen és uralkodjék. Végtelen népszerűségre tett szert Jeruzsálem lakóinak körében, nemcsak a templomnak adott ajándékaival és a város szépítésével, hanem a házadó eltörlésével is, amely évi bevételét százezer arannyal csökkentette. Teljes évi bevétele mindazonáltal még éneikül is félmillió” aranyat tett ki. Ami még jobban meglepett, az volt, hogy most naponta imádkozott a templomban, és a legszigorúbban betartotta a Törvényt: mert emlékeztem, milyen megvetéssel szokott volt beszélni a „szent zsoltárénekesről”, istenfélő öccséről, Aristobulusról, és magánleveleiben, amelyeket hozzácsatolt a hivatalos jelentésekhez, nem volt semmi jele erkölcsi megváltozásának.
Egyik levele majdnem teljes egészében Silasszal foglalkozott. Ez volt a tartalma:
„Majomka, öreg barátom, a legszomorúbb és egyben legkomikusabb történetről kell beszámolnom: Silasról lesz szó, hűséges Achatesemről, aki Bandita barátodnak, Herodes Agrippának volt elválaszthatatlan barátja. Tanult és művelt Majomka, a sok különös történelmi tudásod alapján megmondhatod-e nekem, vajon ősöd, a kegyes Aeneas valaha is unta annyira hűséges Achatesét, mint ahogy én újabban unom Silast? A Vergilius-magyarázók erről nem tudnának felvilágosítani? Tény mindenesetre, hogy elég ostobán Silast neveztem ki főlovászmesternek, amint ezt neked meg is írtam. A főpap nem helyeselte a kinevezést, mert Silas szamaritánus. A szamaritánusok egyszer igen nagyot vetkeztek a zsidók ellen, akik babilóniai fogságukból visszatértek Jeruzsálembe. Minden éjszaka lerombolták a falakat, amelyeket a zsidók nappal építettek, és a zsidók ezt nem tudják nekik megbocsátani. Én annyira mentem, hogy a főpapot megfosztottam méltóságától Silas miatt. Silas már ekkor is igen fontoskodó lett, és mindennap frissebb bizonyítékát adta híres szókimondásának és merész őszinteségének. Az a tény hogy a főpapot letettem méltóságáról, még jobban felbátorította. Szavamra, az udvar látogatói néha nem tudták kiismerni magukat, ki a király és ki a főlovászmester. De ha célzást tettem Silasnak, hogy túlságosan kihasználja barátságunkat, dühös lett és drága Cyprosom szemrehányást tett, amiért nem bánok kedvesen vele, és emlékeztetett arra, hogy mi mindent nem tett érettünk. Újra kedvesnek kellett hozzá lennem, és szinte bocsánatot kellett tőle kérnem háládatlanságomért.
Legrosszabb szokása az volt, hogy váratlanul régi kalandjaimról és bajaimról kezdett beszélni, méghozzá kevert társaságban, s a legkellemetlenebb részletekkel szolgált arról, miképpen mentett ki ebből vagy abból a veszélyből, milyen hűségesnek bizonyult, mennyi kitűnő tanácsát nem fogadtam meg, s hogy ő sohasem akart más jutalmat, mint a barátságomat, akár jól ment a sorom, akár rosszul – mert a szamaritánusok ilyenek. Nos, ez egyszer túlságosan kitálalt. Tiberiasban voltam, a galileai tó mellett, ahol valamikor Antipas alatt bíróként szerepeltem. Sidon vezető férfiai velem lakomáztak. Emlékszel talán arra a nézeteltérésre köztem és a sidoniak között, amikor Flaccus tanácsadója voltam Antiochiában? Csák Silasra kellett bízni, hogy az ilyen szokatlanul fontos politikai lakomán a lehető legrosszabbul viselkedjék. Alig kezdődött el a lakoma, így szólt Hasdrubalhoz, Sidon kikötőfőnökéhez, Fönícia egyik legbefolyásosabb emberéhez: »Ugye ismerem az arcodat? Ugye Hasdrubal a neved? Persze, persze igen. Te tagja voltál annak a küldöttségnek, amely körülbelül kilenc évvel ezelőtt felkereste Herodes királyt, s felkérte, hogy a Damaszkusszal történt határvitában Flaccusra való befolyását Sidon érdekében használja fel. Jól emlékszem rád, tanácsoltam Herodesnek, ne fogadja el ajándékaitokat, mert veszélyes egy vitában mindkét féltől megvesztegetést elfogadni: biztosan bajba jut. De ő csak kinevetett. Persze, ő már ilyen.«
Hasdrubal tapintatosan kijelentette, hogy egyáltalában nem emlékszik erre az esetre, Silas bizonyára téved. De Silast nem lehetett elhallgattatni. »Hát csak nem lehet ilyen rossz az emlékezőtehetséged?« – erősködött. »Hiszen emiatt kellett Herodesnek tevehajcsárnak öltözve elmenekülnie Antiochiából. Az öltözéket én szereztem neki – feleségét és gyermekét hátra kellett hagynia, én csempésztem őket egy hajóra, amelyen megmenekültek –, és kénytelen volt nagy kerülő úton Szírián keresztül Edomba menni. Lopott tevén menekült. Nem, ha kérdezed, megmondhatom, hogy nem én loptam a tevét, hanem maga Herodes Agrippa király.«
Ez igen felmérgesített, és végeredményben a történet főbb tényeit nem lehetett tagadni. De mindent elkövettem, hogy beburkoljam a könnyelmű romantika fátylával, elmondtam, hogy sivatagi vérem egy napon miként tüzelt fel, meguntam a római életet Antiochiában, és elhatalmasodott rajtam a vágy, hogy kilovagoljak a sivatagba és meglátogassam rokonaimat Edomban; de tudva, hogy Flaccus visszatartana – rám volt utalva politikai tanácsaimért –, kénytelen voltam titokban távozni, így elintéztem Silasszal, hogy családom Anthedon kikötőben találkozzék velem kalandom végén. Igen, élvezetes pihenés volt. Anthedonban császári futár ért utol, aki nem talált Antiochiában, és levelet hozott Tiberius császártól, amelyben meghívott Rómába, hogy tanácsadójaként szerepeljek, mert kár az eszemet a tartományokban elpocsékolni.
Hasdrubal udvarias érdeklődéssel hallgatott végig, csodálva hazugságaimat, mert majdnem olyan jól ismerte a történetet, mint Silas. Megkérdezte: »Szabad tudakolnom, felség, ez volt az első látogatásod Edomban? Úgy hallom, az edomita igen nemes, vendégszerető és bátor fajta, és bizonyos primitív szigorúsággal megveti a fényűzést, és könnyelműséget, amit inkább tudok csodálni, mint követni.”
Annak a hülye Silasnak újra be kellett avatkozni: »Ó, dehogy, Hasdrubal, nem ez volt az első látogatása Edomban. Én voltam az egyetlen kísérete – kivéve Cypros úrhölgyet, mert akkor még csak úrhölgy volt, és a két idősebb gyereket – az első látogatása alkalmával. Ez akkoriban történt, amikor Tiberius fiát meggyilkolták. Herodes király emiatt kénytelen volt római hitelezői elől elmenekülni, és Edom volt az egyetlen biztos rejtekhely. Rettentő összegű adósságokba keveredett annak ellenére, hogy ismételten figyelmeztettem, eljön majd a leszámolás napja. Őszintén szólva utálta Edomot, és már öngyilkosságra gondolt; de Cypros úrhölgy megmentette azáltal, hogy megalázta büszkeségét, és igen alázatos levelet írt sógornőjének, Herodiasnak, akivel haragban volt. Herodes királyt meghívták ide Galileába, és Antipas király pontosan ebben a városban az alsófokú törvényszék bírájává tette. Évi bevétele nem haladta meg a hétszáz aranyat.«
Hasdrubal már ki akarta nyitni a száj át, hogy meglepetésének és hitetlenségének adjon kifejezést, amikor Cypros hirtelen a segítségemre sietett. Amiatt nem haragudott, hogy Silas rólam anekdotázik, de amikor felidézte azt a levelet, amelyet Herodiasnak kellett írnia, nos, az már más kérdés volt. »Silas – mondotta –, túlságosan sokat beszélsz és többnyire hülyeségeket és valótlanságot. Légy szíves, tartsd a szád.«
Silas nagyon elvörösödött, és újra Hasdrubalhoz szólt: »Szamaritánus természetem, hogy megmondjam az igazat, bármilyen kellemetlen is. Igen, Herodes király sok minden megpróbáltatáson ment keresztül, mielőtt megkapta királyságát. Némelyiket egyáltalában nem is szégyelli. Példának okáért a jeruzsálemi templomkincstár falára felakasztotta azt a vasláncot, amellyel egykor Tiberius parancsára megbéklyózták. Árulásért került börtönbe. Ismételten intettem, ne tartson magánbeszélgetéseket Gajus Caligulával a kocsisa füle hallatára, de mint rendesen, figyelembe se vette figyelmeztetésemet. Később Gajus Caligula megajándékozta a vaslánc színaranyból készült pontos változatával, és nemrégen Herodes király ezt az aranyláncot akasztotta fel a templomkincstárban, s levette a vasláncot, amely, úgy látszik, nem csillogott eléggé.« Elfogtam Cypros tekintetét, és megértő pillantást váltottunk. Szóltam tehát Thaumastusnak, hogy menjen hálószobámba, ahol a vaslánc az ágyammal szemben függött a falon, és hozza le. Ezt megtette és én a vasláncot, mint valami ritkaságot, körülmutogattam az asztalnál; a sidoniak rosszul leplezett zavarral vizsgálgatták. Ezután magamhoz hívtam Silast: »Silas, – így szóltam – nagy kitüntetésben foglak részesíteni. Elismerésképpen szolgálataidért irántam és az enyéim iránt és azért a nagyszerű szókimondásért, amelynek mindig tanújelét adtad még a legelőkelőbb vendégek jelenlétében is, ezennel neked adományozom a vasláncrend jelvényét; adja isten, hogy sokáig viselhesd. Csak te meg én vagyunk ennek az igen kiváltságos rendnek egyedüli tagjai, és én örömmel adom át neked a rend jelvényeit. Thaumastus, bilincseld meg ezt a férfit, és vidd a börtönbe.«
Silas annyira megrökönyödött, hogy egyszerűen torkán akadt a szó, és úgy vezették el, mint bárányt a vágóhídra. Humoros, hogy ha Rómában nem lett volna olyan túlságosan csökönyös, és elfogadta volna a római polgárjogot, amelyet felajánlottam neki, nem állott volna módomban ezt a tréfát megcsinálni vele. Bizonyára fellebbezett volna hozzád, és amilyen puhaszívű ember vagy, megkegyelmeztél volna neki. Nos, kénytelen voltam ezt megtenni, mert különben a sidoniak soha többé nem tiszteltek volna. Úgy látszik, igen mély benyomást tettem rájuk, és a lakoma további része remekül sikerült. Ez néhány hónappal ezelőtt történt, és Silast börtönben hagytam – Cypros nem könyörgött érte –, hogy okuljon a leckéből; elhatároztam azonban, hogy idejében szabadon bocsátom, mert azt akartam, hogy születésnapi lakomámon, amelyet tegnap tartottam, részt vegyen. Elküldtem Thaumastust Tiberiasba, hogy látogassa meg Silast börtönében, így kellett szólnia: »Valamikor a reménység és megnyugvás hírnöke voltam a mi urunk királyunknak, Herodes Agrippának, amikor belépett a börtönkapun Miseniumban; most itt vagyok, Silas, mint a te reményednek és megnyugvásodnak hírnöke. Ez a korsó bor a jele. A mi kegyes uralkodónk meghív téged a lakomára Jeruzsálembe három nap múlva, és megengedi, hogy azon annak a rendnek a jelvénye nélkül jelenj meg, amelyet ő rád ruházott, íme fogd meg és nyisd meg. És az a tanácsom, Silas barátom, hogy sohase emlékeztesd az embereket azokra a szolgálatokra, amelyeket a múltban tettél nekik. Ha hálás és tisztességes emberek, nem lesz szükségük az emlékeztetésre, ha pedig hálátlanok és tisztességtelenek, akkor úgyis hiábavaló az emlékeztetés.«
Silas azóta, a hosszú hónapok alatt állandóan sérelmein töprengett, és már égett a vágytól, hogy valakinek beszélhessen róluk a börtönőrön kívül, így, szólt Thaumastushoz: »Tehát ez Herodes király üzenete, ugye? És hálás legyek, mi? Milyen új kitüntetésben akar részesíteni? Meg akar tenni a korbácsrend tagjának? Tisztességes emberrel bánt-e már oly rosszul baráti kéz, mint ahogy Herodes királyé bánt velem? Azt hiszi, hogy azok a szörnyű nyomorúságok, amelyeket elszenvedtem itt a magánzárkában, megtanítottak arra, hogy tartsam a szám, amikor indíttatva érzem magam, hogy megmondjam az igazat, és megszégyenítsem hazudozó tanácsadóit és hízelgő udvaroncait? Mondd meg a királynak, hogy még nem törtem meg, és ha kienged, akkor az alkalmat még őszintébb és még merészebb szókimondó beszéddel fogom megünnepelni: el fogom mondani az egész nemzetnek, mily sok veszélyen és nyomorúságon mentünk együtt keresztül, miképpen mentettem meg én mindig a helyzetet, miután ő majdnem reménytelenné tette mindkettőnk számára azáltal, hogy nem fogadta meg intelmeimet idejében, és hogy milyen nagylelkűen jutalmazott meg mindezért egy nehéz lánccal és egy sötét börtönodúval. Nem, sohasem fogom elfelejteni ezt a bánásmódot. Amikor meghalok, még a lelkem is emlékezni fog rá, és emlékezni fog azokra a dicső tettekre is, amelyeket az érdekében elkövettem. »Igyál!« – mondta Thaumastus. De Silas nem akart inni. Thaumastus vitatkozni próbált ezzel az őrülttel, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy a már elmondott üzenetet küldi nekem, és a borból nem volt hajlandó inni. Silas ilyenformán még mindig börtönben ül, és teljesen lehetetlen szabadon bocsátani, ebben Cypros is egyetért velem.
Az a bizonyos dorisi história nagy mulatságomra szolgált. Emlékszel, mit mondtam neked a búcsúlakomán, amelyen mindketten annyira berúgtunk, és szamaritánus módra szókimondók lettünk: tebelőled isten lesz, Majomka, bármit is teszel, hogy megakadályozd. Az ilyet nem lehet megakadályozni. Ami pedig a dióval töltött szopósmalac-sültet illeti, azt hiszem, már tudom, mire gondoltam. Most olyan jó zsidó vagyok, hogy soha-soha nem veszek szájamba tisztátalan eleséget – vagy legfeljebb olyankor, amikor arab szakácsomon, a figyelő holdon és rajtam kívül nem látja senki. Még akkor is tartózkodom a tisztátalan ételektől, amikor meglátogatom föníciai szomszédaimat, vagy görög alattvalóimmal étkezem. Ha írsz, adj hírt a ravasz öreg Vitelliusról és azokról az állandóan rosszban sántikáló gazfickókról, Asiaticusról, Viniciusról és Vinicianusról. Magasröptű bókkal teli üdvözlésemet már hivatalos levelemben elküldtem bájos Messalinádnak. Nos, tehát, isten veled, és gondolj továbbra is szeretettel és jó véleménnyel (jobb véleménnyel, mint amilyent megérdemel) csirkefogó öreg játszótársadra, a
Banditára.”
Megmagyarázom most a Dorisban történt esetet. A szíriai Doris nevű helységben a fiatal görögök rendeletem ellenére szert tettek valahogyan egyik szobromra, és betörve egy zsinagógába, felállították a déli szögletében, hogy ott imádják. A dorisi zsidók azonnal Herodeshez folyamodtak mint természetes védelmezőjükhöz, Herodes pedig személyesen kereste fel Petroniust Antiochiában, hogy tiltakozzék. Petronius igen szigorú levelet írt a dorisi hatóságoknak, utasítva őket, hogy tartóztassák le a bűnösöket, és késedelem nélkül küldjék el hozzá, ő majd gondoskodik a büntetésükről. Petronius megírta, hogy a bűn kétszeres – nemcsak a zsidók ellen irányul, akiknek megszentségtelenített zsinagógáját nem lehet most istentiszteletre felhasználni, de ellenem is, akinek a vallási türelemről kiadott rendeletét szemérmetlenül megszegték. Volt egy furcsa megjegyzés is levelében: az én szobrom számára a zsinagóga nem megfelelő hely, hanem valamelyik saját templomom. Úgy látszik, azt gondolta, hogy azóta már engedtem a szenátus kéréseinek, és ezért udvarias lesz, ha levelében biztosra veszi istenné avatásomat. De én igen keményen ragaszkodtam ahhoz, hogy nem leszek isten.
Elképzelhetik, az alexandriai görögök most mindent elkövettek, hogy kegyeimbe jussanak. Követséget küldtek hozzám, amely gratulált trónra lépésemhez, és felajánlották, hogy a város költségén építenek nekem egy gyönyörű templomot, vagy ha ezt visszautasítom, legalább építenek egy könyvtárat, amelyben kizárólag Itáliával foglalkozó művek lesznek. Ezt fel is szerelik, és nekem ajánlják, mint a legkiválóbb élő történetírónak. Arra is engedélyt kértek, hogy évente a születésnapomon nyilvános felolvasást tarthassanak két történelmi művemből: Karthágó történetéből és Az etruszkok történetéből. Mindegyik munkámat elejétől végig felváltva fogják olvasni kitűnően képzett előadóművészek, az előbbit a régi könyvtárban, az utóbbit pedig az új könyvtárban. Tudták, hogy ez hízelegni fog nekem. Amikor elfogadtam a kitüntetést, úgy éreztem magam, mint a halva született ikrek szülei érezhetik magukat, amikor valamivel a születés után a kis kihűlt tetemek, amelyek a temetői kosárban várják az elhantolást, egyszerre csak váratlanul kipirosodnak, tüsszentenek egyet, és kórusban ordítani kezdenek. Végeredményben is életem legjavából húsz esztendőt fordítottam ezekre a könyvekre, és végtelenül sokat küszködtem, hogy megtanuljam azokat a nyelveket, amelyek szükségesek voltak adataim összegyűjtéséhez és ellenőrzéséhez; és tudomásom szerint eddig még senki a világon nem vett magának annyi fáradságot, hogy elolvasta volna. Amikor azt mondom: „senki a világon”, akkor két kivételt kell tennem. Herodes elolvasta Karthágó történetét – az etruszkok nem érdekelték – és kijelentette, hogy rengeteget tanult belőle a föníciaiak jelleméről; de azt mondta, nem hiszi, hogy sokan lennének, akiknek érdeklődése hasonlítana az övéhez. „Túlságosan sok a hús ebben a lében” – mondta – és „túl kevés a fűszer és hagyma.” Arra célzott ezzel, hogy míg sok, sőt rengeteg benne az adat, kevés benne az elegáns stílus. Akkor mondta ezt nekem, amikor még magánember voltam, ilyenformán hízelkedésről szó sem lehetett. Titkáraimon és adatgyűjtőimen kívül kizárólag csak Calpurnia olvasta el végig mind a két könyvemet. Jobban szerette a jó könyveket, mint a rossz színdarabokat, mondotta, az én történelmi műveim jobban mulattatták, mint a sok jó színdarab, amit látott, és az etruszkokról szóló könyvet jobban szerette a karthagóinál, mert olyan helyekkel foglalkozott, amelyeket ő ismert. Fel kell talán jegyeznem, hogy amikor császár lettem, bájos nyaralót vettem Calpurniának Ostia közelében, megajándékoztam elég bőkezű évjáradékkal és jól képzett rabszolgákkal. De sohasem látogatott meg a palotában, és én sem kerestem őt fel, félve, hogy Messalina féltékeny lenne. Egy jó barátnőjével, Cleopatrával, ezzel az alexandriai nővel élt együtt, aki szintén prostituált volt; de most, hogy Calpurniának sok pénze lett, egyikük sem folytatta a mesterséget. Békés természetű leányok voltak.
De mint említettem, csakugyan nagy büszkeséggel töltött el az alexandriaiak ajándéka, mért végül is Alexandria a világ szellemi fővárosa és ugye, Alexandria vezető polgárai úgy szóltak hozzám, mint a legjelentősebb élő történészhez? Igen sajnáltam, hogy idő hiányában nem látogattam el Alexandriába valamelyik felolvasás meghallgatására. Aznap, mikor a küldöttség megérkezett, egy hivatásos előadóért küldtem, és felkértem, hogy négyszemközt olvasson fel nekem néhány bekezdést mindkét történelmi műből. Oly kifejező erővel és oly gyönyörű hangsúlyozással olvasott, hogy egy pillanatra elfelejtettem, én vagyok a szerző, és hangosan tapsolni kezdtem.
Pillanatnyilag minden érdeklődésemet, sőt időmet a rajnai végek ügye kötötte le. Tiberius uralkodásának vége felé az észak-germánok az uralkodó henyélésének hallatára felbátorodtak, és többször betörtek a folyó túlsó oldalára, amit mi alsó tartománynak nevezünk. Kis csapatok úsztak át éjszakánként az őrizetlenül hagyott partszakaszokon, hogy megtámadjanak elhagyatott házakat vagy tanyákat, meggyilkolják a lakosokat, és magukkal vigyék az ott talált aranyat és ékszert. Hajnalban aztán visszaúsztak. Nehéz lett volna ezt megakadályozni, még ha embereink állandóan éberen őrködtek is volna – amit legalábbis Északon semmi esetre sem tettek –, mert a Rajna mérhetetlenül hosszú folyó, és igen nehéz az őrzése. Egyetlen hatásos eszköz az ilyen támadások megakadályozására a bosszú lett volna, de Tiberius megtagadta az engedélyt minden nagyobb méretű büntetőexpedícióra, így írt: „Ha keselyűk zavarnak, égesd fel a fészkeiket, de ha csak szúnyogok idegesítenek, ne törődj velük.” Ami a felső tartományt illeti, talán emlékeznek rá, hogy Caligula galliai útja idején magához hívatta Gaetulicust, a négy felsőtartományi ezred parancsnokát, és egy alaptalan összeesküvési vád miatt kivégeztette; ezután roppant hadsereggel átkelt a folyón és néhány mérföldet előrehaladt, de a germánok sehol sem állottak az útjába, mire ő hirtelen megijedt és visszarohant. A férfi, akit Gaetulicus utódjául kinevezett, a Lyonban állomásozó gallus segédcsapatok parancsnoka, Galba volt, Livia egyik bizalmasa. Livia már ifjúkorában kiszemelte ezt a férfit, és ő bebizonyította, hogy Livia nemhiába bízott benne. Bátor katona és kitűnő elöljáró volt, keményen dolgozott, magánéletét pedig példaképpen lehetett odaállítani mindenki elé. Már hat évvel ezelőtt konzul lett. Amikor Livia meghalt, ötszázezer aranyat hagyott rá; Tiberius, Livia végrendeletének végrehajtója azonban kijelentette, hogy az bizonyára tévedés. Az összeget számmal írták, nem szóval, és ő úgy döntött, hogy a végrendelkező csak ötvenezer aranyat hagyományozott. Minthogy Tiberius Livia egyetlen örökösének sem fizetett, ez akkor nem számított valami sokat, de amikor Caligula császár lett, és a Livia által hagyományozott összegeket teljes egészükben kifizette, Galbának balszerencséjére Caligula nem tudott Tiberius csalásáról. Galba nem sürgette a teljes ötszázezret, és talán jól is tette, mert ha sürgette volna, Caligulának eszébe jutott volna az eset, amikor fogytán volt a pénze, és ahelyett, hogy olyan fontos megbízást adott volna neki a Rajna mentén, valószínűleg megvádolta volna azzal, hogy részese Gaetulicus összeesküvésének.
Galba kinevezésének igen furcsa a története. Egy napon Caligula nagy felvonulást rendelt el Lyonban, és amikor befejeződött, maga elé szólította az összes tiszteket, akik részt vettek benne, és arra kezdte őket oktatni, milyen szükséges, hogy jó testi erőben maradjanak. „Egy római katona” mondta, „legyen olyan szívós, mint a bőr és kemény, mint a vas, és az összes tisztek járjanak elő jó példával. Kíváncsi vagyok, hányan bírjátok ki azt az egyszerű erőpróbát, amelynek most kiteszlek benneteket. Gyertek, barátaim, fussunk egy keveset Augustodunum irányában.” Hintóba ült, amelybe egy pár tüzes galliai csikó volt befogva. Kocsisa megpattintotta ostorát, és elindultak. A már különben is izzadó tisztek nehéz fegyvereikkel és páncélzatukkal utána rohantak. Caligula csak annyira hajtatott, hogy el ne tűnjenek a szeme elől, de nem engedte, hogy lovai sétáljanak, félve, hogy a tisztek majd követik a példát. És csak haladt előre tovább. A futók vonala kinyúlt. Sokan elájultak, és az egyik holtan esett össze. A huszadik mérföldkőnél megállt. Csak egyetlen ember állta ki a próbát – Galba. Caligula így szólt: „Inkább visszafelé is futnál, vagy szívesebben ülnél mellettem?” Galba lihegett ugyan, de azért tudott felelni: mint katona nem szokott érzelmeire, hallgatni, megszokta, hogy parancsoknak engedelmeskedjék, így Caligula hagyta, hogy gyalog menjen vissza, de másnap már kinevezte. Agrippinillának nagyon megtetszett Galba, amikor Lyonban találkozott vele: hozzá akart menni feleségül, jóllehet Galbának már volt felesége, egy Lepidus-házbeli hölgy személyében. Galba teljesen meg volt elégedve feleségével, és olyan hidegen viselkedett Agrippinilla irányában, amennyire csak Caligula iránti hűsége megengedte. Agrippinilla azonban csak egyre erőszakoskodott, és nagy botrány tört ki azon az estélyen, amelyet Galba anyósa adott, és amelyre Agrippinilla hívatlanul elment. Galba anyósa az összes nemesek és nemesasszonyok előtt csúnyán leszidta, mint szemérmetlen kéjvágyó némbert, és öklével az arcába csapott. Galbának rossz sorsa lett volna, ha Caligula másnap nem dönt úgy, hogy Agrippinilla is részes az ellene készülő összeesküvésben, és a már fentebb elbeszélt módon nem küldi el őt száműzetésbe.
Amikor Caligula visszamenekült Rómába, megrémülve attól a hírtől, hogy a germánok átkeltek a Rajnán (ezt a hírt a katonák találták ki tréfaként), seregeit mind egyetlen pontban gyűjtötte össze. A folyó nagy része őrizetlenül maradt. A germánok azonnal értesültek erről, éppúgy, mint Caligula gyávaságáról. Felhasználták az alkalmat, hogy erőszakkal átkeljenek a Rajnán, berendezkedtek a területünkön, s ott kárt okoztak. Ezeket a germánokat chattusoknak nevezték, ami hegyimacskát jelent. A macska volt a törzsjelük, vagy totemállatuk. Erődítményeik voltak a Rajna és a felső Weser közti dombvidéken. Germanicus bátyám mindig elismerte róluk, hogy ők a legjobban küzdő harcosok Germániában. Megtartották beosztásukat a csatában, majdnem úgy engedelmeskedtek fölötteseiknek, mint a rómaiak, éjszakánként beásták magukat, előőrsöket állítottak – mindezeket az óvintézkedéseket a többi germánok nem nagyon használták. Galbának több hónapba és meglehetősen sok veszteségbe került, míg vissza tudta őket űzni a folyó túlsó partjára.
Galba szigorú fegyelmező volt. Gaetulicus igen tehetséges katonának bizonyult, de éppen olyan elnézőnek. Aznap, amikor Galba megérkezett Mainzba, hogy átvegye a parancsnokságot, a katonák éppen a Caligula tiszteletére rendezett ünnepi játékot nézték. Egy vadász igen nagy ügyességgel legyőzött egy leopárdot, és a katonák mind tapsolni kezdték. Az első szavak, amelyek Galba ajkáról elhangzottak, amikor belépett a tábornoki páholyba, ezek voltak: „Tartsátok kezeteket a köpenyetek alatt, emberek! Most én vagyok a parancsnok, és nem tűrök semmi polgári dolgot.” Ezt fenn is tartotta, és ahhoz képest, hogy ilyen szigorú parancsnok volt, nagy népszerűségre tett szert. Ellenségei zsugorisággal vádolták, ami igazságtalan, hiszen csupán szerény és takarékos ember volt, nem szerette a fényűzést maga körül, és alantasaitól pontos elszámolást kért a kiadásokról. Amikor Caligula meggyilkolásának hírét vették, barátai kérték, hogy csapatai élén vonuljon Rómába, minthogy most ő az egyetlen alkalmas ember arra, hogy kezébe vegye a birodalom vezetését. Galba így válaszolt: „Rómába vonuljak, és a Rajnát őrizetlenül hagyjam? Milyen rómainak tartotok ti engem?” és így folytatta: „Különben is úgy hallom, ez a Claudius keményen dolgozó, szerény férfi. És noha úgy látszik, némelyetek bolondnak tartja, én haboznék bolondnak nyilvánítani a császári család bármely tagját, aki sikeresen túlélte Augustus, Tiberius és Caligula uralmát. Azt hiszem, jelen körülmények között a választás jó, és én szívesen esküszöm fel Claudiusnak. Azt mondjátok, hogy nem katona? Annál jobb! A haditapasztalatok nem jelentenek mindig áldást egy főparancsnokban. Augustus isten – nagy tisztelettel beszélek róla – öreg korában hajlamos volt arra, hogy tábornokainak túlságosan részletes utasításokat és tanácsokat adjon: a legutóbbi balkáni hadjárat nem tartott volna olyan sokáig, ha Augustus nem akarta volna újra megküzdeni a front mögül azokat a csatákat, amelyeket negyven év előtt vívott meg. Claudius, azt hiszem, kora miatt szintén nem fog személyesen hadba vonulni, viszont nem is fogja a tábornokait befolyásolni olyan dolgokban, amelyekhez nem ért. De ugyanakkor tanult történész, és úgy értesülök, van érzéke az általános stratégiai elvekhez, amit sok főparancsnok, még aki több hadjáratban is volt, megirigyelhetne tőle.”
Galbának ezt a megjegyzését később egyik alantas tisztje elmondta nekem, mire én személyes köszönőlevelet írtam a rólam való jó véleményéért. Közöltem vele, számíthat rám, hogy tábornokaimnak szabad kezet fogok adni a hadjáratokban, amelyekre utasítom őket. Pusztán azt döntöm el, vajon a hadjárat hódító legyen-e vagy pedig csupán büntető jellegű. Az előbbi esetben az erőszakot emberséggel kell vegyítem – az elfoglalt falvakban és városokban minél kevesebb kárt tenni, éppen úgy, mint ahogy érintetlenül kell hagyni a veteményeket, a helybeli isteneket nem szabad megalázni, és tilos minden mészárlás a csatában, mikor az ellenség már biztosan megtört. A büntető hadjárat esetében azonban semmi kegyelmet nem szabad mutatni, a lehető legtöbb kárt kell tenni veteményekben, szántóföldeken, falvakban, városokban, templomokban, és le kell mészárolni a lakosságnak azt a részét, amelyet nem érdemes rabszolgaként elcipelni. Meghatározom továbbá, hogy legfeljebb mennyi tartalékot lehet igénybe venni, hogy a római katonák közül mennyinek szabad az életét kockáztatni. Én előre el fogom határozni, miután magával a tábornokkal megbeszéltem, hogy pontosan mi legyen a támadás célja, és megkérdem tőle, hány napra vagy hány hónapra van szüksége az elintézéshez. Minden stratégiai és taktikai intézkedést rábízok, és csak akkor élek azzal a jogommal, hogy átvehetem a hadjárat személyes parancsnokságát s magammal hozhatom a szükséges megerősítéseket, ha a megbeszélt időn belül a tábornok nem tudja munkáját elvégezni, vagy pedig ha túlságosan sok római katona esik a hadjárat áldozatául.
Arra gondoltam ugyanis, hogy Galbát elküldöm a chattusok ellen. Ezt büntető hadjáratnak szántam. Nem akartam a birodalmat a Rajna természetes s kézenfekvő határán túl tovább terjeszteni, de amikor a chattusok és az északi törzsek emberei, az istaevonok nem tartották tiszteletben a határokat, kénytelen voltam a római tekintélynek a lehető legkeményebb módon súlyt adni. Germanicus bátyám állandóan azt mondogatta, hogy a germánok tiszteletét csak egyetlen módon lehet megkapni: ha az ember brutálisan bánik velük, s hogy ez az egyetlen nemzet a világon, amelynél ezt megkockáztatná. A hispaniaiakat például meg lehetett hatni a hódító udvariasságával, a gallusokat a gazdagságával, a görögöket azzal, hogy tiszteli a művészeteket, a zsidókat erkölcsi megközelíthetetlenségével, az afrikaiakat pedig nyugodt, méltóságteljes magatartásával. De a germánokra semmi ilyen nem hat, mindig a porba kell kényszeríteni őket, és újra odadobni, ha felemelkednek, s még akkor is le kell sújtani rájuk, ha kínlódva fekszenek a földön. „Míg a sebek fájnak, tisztelni fogja azt a kezet, amely a sebet ejtette.”
Ugyanakkor, amikor Galba elindult, egy másik büntető hadjárat is készült az istaevon germán betörők ellen, ezt Gabinius, a négy alsó-rajnai ezred parancsnoka vezette. Gabinius tábornok vállalkozása sokkal jobban érdekelt engem Galbáénál, mert célja nemcsak büntető volt. Mielőtt elrendeltem volna, áldozatot mutattam be Augustus templomában, és bizalmasan közöltem az istennel, hogy azt a feladatot próbálom bevégezni, amelyre bátyám, Germanicus nem volt képes, és amely iránt ő maga is, tudom, érdeklődik: Vissza akarom szerezni Varus harmadik és utolsó elveszett ezredsasát, amely több mint harminc év után még mindig germán kézen van. Emlékeztettem őt, hogy bátyám, Germanicus az első ezredsast az ő istenné avatása utáni évben szerezte vissza, a másodikat pedig az ezt követő hadjárat alkalmával; de Tiberius visszahívta, mielőtt megbosszulhatta volna Varust az utolsó döntő győzelemben, és mielőtt visszaszerezhette volna a még mindig hiányzó ezredsast. Kértem tehát az istent, vegye kezébe fegyvereimet, és állítsa vissza Róma becsületét. Amint az áldozat füstje felszállott, úgy tűnt fel nekem, mintha Augustus szoborkeze áldásra emelődött és fenséges feje bólintott volna. Lehetséges, hogy csak a füst játszott varázslatot szememmel, de én kedvező előjelnek tartottam.
Voltaképpen biztos voltam abban, hogy tudom pontosan, hol rejtették el a germánok az ezredsast, és büszke voltam arra a módra, ahogyan ezt megtudtam. Elődeim is véghezvihették volna, ha eszükbe jut, de nem jutott, Mindig öröm bebizonyítani magam előtt, hogy egyáltalában nem vagyok olyan hülye, amilyennek mindenki gondol, s hogy valójában sok mindent jobban tudok elintézni, mint mások. Eszembe jutott, hogy házizászlóaljamban, amelyet Germania legkülönbözőbb részeiből összeszedett hadifoglyokból állítottak össze, bizonyára vannak néhányan, akik tudják, hol rejtették el a sast; mikor azonban ezt a kérdést egy szemle alkalmával Caligula feltette nekik, s ugyanakkor felajánlotta, hogy az értesülésért megajándékozza őket szabadságukkal és sok pénzzel, a germánok minden arcizma megmerevedett; úgy látszott, senki sem tud semmit. Én a rábeszélésnek egészen más módját kíséreltem meg. Szemlére rendeltem valamennyit, és igen kedvesen szóltam hozzájuk. Azt mondtam nekik, hogy hűséges szolgálatuk jutalmaképpen példa nélküli nagylelkűségre ragadtatom magam: visszaküldöm őket Germániába – a drága, drága Vaterlandba, amelyről éjszakánként olyan borongós, melodikus dalokat énekeltek –, visszaküldöm őket egytől egyig, amint huszonötéves szolgálatukat betöltötték. Minthogy legtöbbjük már több mint huszonöt éve szolgál, majdnem valamennyien indulhatnak. Szeretném őket hazaküldeni arannyal, fegyverrel, lovakkal és hasonlókkal megajándékozottan, de sajnos ezt nem tehetem, még azt sem engedhetem meg nekik, hogy átvigyenek magukkal a Rajnán bármit, amit római szolgálatuk alatt szereztek. Ennek az akadálya a még mindig hiányzó ezredsas. Amíg ez a szent embléma nem kerül vissza, a római becsület zálogban marad, és igen rossz hatást keltene a Városban, ha én a puszta szabadságon kívül mással is megajándékoznám azokat a férfiakat, akik ifjúkorukban részt vettek Varus hadseregének lemészárlásában. Mindazonáltal az igazi hazafiaknak a szabadság többet ér, mint az arany, és én biztos vagyok benne, hogy ők olyan szellemben fogadják ezt az adományt, amilyenben én adom. Nem kérem tőlük, mondtam, a sas hollétének elárulását, mert kétségkívül ennek titokban tartására megesküdtek isteneiknek; és nem kérnék fel senkit arra, hogy megvesztegetés kedvéért esküszegést kövessen el, mint ahogy elődöm kérte őket. Két napon belül, ígértem nekik, az összes huszonöt éve szolgáló veteránok hazaindulhatnak Rajnán túli hazájukba.
Ezzel a szemlét befejeztem. A következménye az volt, amit előre láttam. Ezek a veteránok még kevésbé szívesen gondoltak a Germániába való visszatérésre, mint a Carrhaenél a parthusok által elfogott rómaiak, akiket harminc év múltán Marcus Vipsanius Agrippa haza akart hozatni Rómába. Azok a rómaiak Parthiában letelepedtek, megnősültek, családot alapítottak, meggazdagodtak, és teljesen elfelejtették múltjukat. Ezek a germánok pedig Rómában, noha formailag rabszolgák voltak, igen könnyű, élvezetes életet éltek, és honvágyuk egyáltalában nem volt őszinte érzés, csak puszta ürügy a könnyes meghatódásra, amikor kissé berúgtak. Testületileg felkerestek, és könyörögtek, hadd maradhassanak még szolgálatomban. Sokan közülük apák, sőt nagyapák voltak, a palotában dolgozó rabszolganőkkel éltek házasságban, és hozzá még elég jómódúan. Caligula időről időre szépen megajándékozta őket. Dühösnek tettettem magam, hálátlanoknak és aljasoknak neveztem őket, amiért egy olyan felmérhetetlen értékű ajándékot, mint a szabadság, visszautasítanak, és kijelentettem, nem kívánom, hogy tovább szolgáljanak. Kegyelemért könyörögtek és engedélyért, hogy legalább családjukat magukkal vihessék. Megtagadtam ezt a kérést is, újra az ezredsasra hivatkozva. Egyikük, egy cheruscus, felkiáltott:
– Az egésznek azok az átkozott chaucusok az okai. Ők esküdtek meg, hogy nem árulják el a titkot, és mi, ártatlan germánok, szenvedünk miattuk.
Nos, ezt akartam. Az egész társaságot elküldtem, kivéve a nagy- és a kis chaucusok törzsének tagjait. (A chaucusok Észak-Germániában laknak, a holland tavak és az Elba közötti vidéken; a hadjáratokban Hermannt támogatták.) Ezekhez így szóltam:
– Nem akarok tőletek, chaucusoktól, a sas felől érdeklődni, de ha van köztetek, aki nem tett esküt a titoktartásra, mondja meg nekem nyomban.
A nagy chaucusok, akik a nemzet nyugati felét alkották, mind kijelentették, hogy nem tettek ilyen esküt. El is hittem nekik, mert a második sast, amelyet Germanicus bátyám szerzett vissza, az ő templomukban találták meg. Nem valószínű, hogy egyetlen törzs két sast kapott volna, amikor Hermann győzelme után a zsákmányon osztozkodtak. Ezután a kis chaucusok vezetőjéhez szóltam.
– Nem kérdem tőled, hol van a sas, vagy hogy melyik istennek esküdtél titoktartást. De talán elmondhatod nekem, hogy melyik városban vagy faluban történt az eskütétel. Ha ezt közlöd velem, nem ragaszkodom tovább ahhoz, hogy hazatérjetek szülőföldetekre.
– Ha megmondanám, Caesar, máris megszegném eskümet.
Most egy régi fogást alkalmaztam, amelyről történelmi tanulmányaim folyamán olvastam: egyszer, amikor egy bizonyos föníciai bíró ellátogatott kerülete egyik falvába, hogy megtudja, hova rejtett el egy tolvaj egy ellopott aranykupát, kijelentette a tolvajnak, nem tartja lopásra képesnek, és ezért szabadon bocsátja. „De gyere, uram, tegyünk egy baráti sétát, és te majd megmutatod nekem a ti érdekes falvatokat.” A férfi elvezette a falu valamennyi utcájába, egy kivételével. A bíró hamarosan rájött, hogy az egyik ház ebben az utcába a gyanúsított szeretőjéé; az aranykupát meg is találták a padláson. Hasonlóképpen én így szóltam:
– Nos, akkor nem is kérdezgetlek tovább – aztán odafordultam a törzs egy másik tagjához, aki lapuló viselkedése után ítélve, szintén tudhatott a titokról, és társalgó hangon megkérdeztem tőle:
– Mondd kérlek, területetek mely városaiban vagy falvaiban vannak germán Herkuleseteknek szentelt templomok?
Valószínűnek tartottam, hogy a sasokat ennek az istennek ajánlották. A kérdezett hét helységet sorolt fel, amelyet feljegyeztem.
– Ennyi az egész? – kérdeztem.
– Nem emlékszem többre – felelte. Most a nagy chaucusokhoz fordultam:
– Hihetetlen, hogy egy olyan fontos területen, mint Kis-Chaucia, összesen hét templom legyen. Hiszen az a terület a Wesertől egészen az Elbáig terjed.
– Persze, hogy igazad van, Caesar – felelte a megszólított –, bajtársam nem említette meg a híres brémai templomot a Weser keleti partján.
Ilyenformán írhattam meg Gabiniusnak: „Azt hiszem, a harmadik sast megtalálod valahol elrejtve a brémai germán Herkules-templomban a Weser keleti partján. Ne fecsérelj sok időt eleinte az istaevonok megbüntetésére: vonulj át zárt rendben a területükön és az ampsivariusokén is, mentsd meg a sast, és csak hazatértedben égesd fel a falvakat és mészárold le a lakosságot.”
Mielőtt elfelejteném, egy másik kupalopási történetet is el akarok mesélni, ez éppen ide illenék. Egyszer számos tartományi lovagot meghívtam vacsorára – és hinnék-e, egyikük, egy marseille-i férfi, magával vitte az aranykupát, amelyet eléje tettek. Szót sem szóltam neki a dologról, de újra meghívtam másnap vacsorára, csakhogy ezúttal kőkupát helyeztettem eléje. Ez nyilván megijesztette, mert másnap reggel visszakerült az aranykupa, egy körülményesen magyarázkodó és bocsánatkérő levéllel együtt, amelyben kifejtette, bátorságot vett magának kölcsön venni két napra a kupát, hogy egy ötvösművésszel lemásoltathassa mintáját: örökössé akarta tenni az őt ért roppant megtiszteltetés emlékét azáltal, hogy egy hasonló kupából igyon naponta élete végéig. Válaszképpen elküldtem neki a kőkupát, és kértem, viszonzásképpen adja nekem az aranykupa aranymásolatát, hogy engem emlékeztessen erre a bájos esetre.
Egy májusi napot jelöltem ki Galba és Gabinius indulására. Addig haderejüket galliai és itáliai sorozással hat ezredre emeltem két-két ezred maradt az alsó-rajnai és a felső-rajnai tartományban –, közöltem velük, hogy legfeljebb kétezer embert szabad veszteniük, s július elsejére be kell fejezniük feladatuk végrehajtását, és vissza kell térniük a Rajna túlsó oldalára. Galba célja három chattus város, amelyet eredetileg akkor építettek, amikor még az ország római hatalom alatt állott – Novaesium, Gravionarium és Melocavus –, amelyek párhuzamosan fekszenek a Rajnával, körülbelül száz mérföldnyire befelé Mainztól.
Megelégszem annak megállapításával, hogy mind a két hadjárat sikerrel járt. Galba százötven falut égetett fel, ezer és ezer hold veteményt pusztított el, rengeteg germánt megölt, fegyverest és fegyvertelent egyaránt, és június közepéig már a három fent említett várost is kifosztotta. Körülbelül kétezer, mindkét nembeli foglyot ejtett, köztük sok előkelő nőt és férfit, hogy túszok legyenek a chattusok jó viselkedésének biztosítására. Ezerkétszáz embert veszített, akik közül sokan meghaltak, és sokan örökre nyomorékok maradtak. Az ezerkétszázból négyszáz volt római. Gabiniusnak jutott a nehezebb feladat, de ő nyolcszáz főnyi veszteséggel oldotta meg. Egy utolsó percben küldött tanácsomat megfogadta, és ennek értelmében nem indult egyenesen Brémának, hanem betört az angriváriusok területére, akik a kis chaucusoktól délre élnek, és innen egy csapat lovasságot küldött Bréma ellen, remélve, hogy elfoglalja a várost, mielőtt még a chaucusoknak eszébe jut, hogy a sast valamilyen biztosabb helyre szállítsák. Minden tervszerűen sikerült. Gabinius lovassága, amelyet személyesen vezetett, pontosan ott találta meg a sast, ahol én gondoltam, és annyira meg volt elégedve önmagával, hogy összehívta haderejének többi részét, és végigvonult Kis-Chaucián, egymás után felégetvén a germán Herkules fatemplomait, míg egy sem maradt belőlük. A termőföldek és falvak pusztítását nem végezte olyan módszeresen, mint Galba, de visszatérése az istaevonok országán keresztül sokáig emlékezetes maradt ezen a vidéken. Ő is kétezer foglyot ejtett.
A sas megmentésének híre egyidejűleg érkezett Rómába Galba jelentésével, hogy a chattus városokat kifosztotta. A szenátus nyomban megszavazta nekem az imperátori címet, amelyet ezúttal nem utasítottam vissza. Arra gondoltam, megszolgáltam azáltal, hogy megtudtam a sas rejtekhelyét, s hogy nekem jutott eszembe a meglepetésszerű lovasbetörés, és végül, hogy úgy készítettem elő a hadjáratot, hogy merőben váratlanul érte a germánokat. Senki sem tudott róla semmit, amíg alá nem írtam a parancsot, hogy a galliai és az itáliai katonák három napon belül induljanak útnak a Rajna felé.
Galba és Gabinius győzelmi jelvényeket kaptak, diadalmenetet is engedélyeztem volna számukra, ha hadjáratuk nem lett volna annyira büntető jellegű. Rávettem azonban a szenátust, hogy Gabiniusnak adja meg a Chaucius örökölhető nevet, győzelme emlékére. A sast ünnepélyes felvonulás vitte Augustus templomába, ahol áldozatot mutattam be, és köszönetet mondtam isteni támogatásáért: felajánlottam neki annak a templomnak fakapuit, amelyben a sast megtalálták – Gabinius a kapukat elküldte nekem ajándékként. A sast magát nem tudtam Augustusnak felajánlani, mert a bosszúálló Mars templomában már régen megvolt a helye a másik két megmentett sas mellett. Később odavittem, felajánlottam az istennek, s a szívem csak úgy dagadozott a büszkeségtől.
A katonák balladát csináltak a sas megmentéséről. Ez alkalommal azonban nem „Augustus úr három bánata” című eredeti balladához fűzték hozzá, hanem újat költöttek: „Claudius és a sas” címen. Egyáltalán nem volt hízelgő rám nézve, de mégis tetszett néhány versszaka. A ballada beszámolt arról, hogy tökéletesen bolond vagyok némely dologban, és a legnevetségesebb dolgokra vagyok képes – lábammal keverem a főzeléket, fésűvel borotválkozom, és amikor fürdőbe megyek, a bedörzsölésre szánt olajat megiszom és a frissítőül felszolgált borral dörzsölöm be a testemet. Mindazonáltal csodálatosan nagy tudásom van, ismerem minden csillagnak nevét az égen, betéve tudok minden verset, amit valaha írtak, és a világ minden könyvtárának valamennyi könyvét elolvastam. Ennek a bölcsességnek volt aztán a gyümölcse, hogy egyedül én tudtam megmondani a rómaiaknak, hol van az oly sok éve hiányzó sas, amelyet semmiképpen sem lehetett visszaszerezni. A ballada első fele drámai beszámolót ad császárrá választásomról és három szakaszát idézem is, hogy valami fogalmat alkothassanak róla.
Függöny mögé bújt el Claudius, a bolond,
Gratus, szárnyát vadul rángatva széjjel, beront.
„Te légy a vezérünk” szól Gratus merészen,
„Lessük parancsodat mi mind tettre készen.”
Szól a merész Gratus: „Légy vezérünk mától!
Oh, bölcs Claudius, ne rettegj, légy bátor!
Egy sast, egy büszke sast kell majd megmentened,
Augustus, az Isten, egy lesz ebben veled.”
A bölcs Claudius szomjas, mint a vöcsök,
Tintát ivott tehát, volt egy jó nagy köcsög.
„Baglyot mondtál? Vagy sast? Mit is beszélsz szentem?
Azt hiszem, mindkettőt mihamar megmentem.”
Augusztus elején, húsz nappal azután, hogy megszavazták nekem az imperátori címet, Messalina gyermeket szült. Fiú lett, és életemben először részesültem az apaság minden büszkeségében. Fiamért, Drussillusért, akit valami húsz évvel ezelőtt, tizenegy éves korában vesztettem el, egyáltalában nem tudtam felmelegedni, és alig volt valami apai érzésem leányom, Antónia iránt, noha jószívű gyerek volt. Ennek oka, hogy házasságom Urgulanillával, Drusillus anyjával és Aeliával, Antónia anyjával (mindkettőjüktől elváltam, amint a politikai helyzet ezt lehetővé tette) erőltetett házasság volt: egyikükbe sem voltam szerelmes. Messalinát pedig szenvedélyesen szerettem; és azt hiszem, soha vagy legalábbis nagyon ritkán udvaroltak olyan elszántan és oly sok imával a mi római istennőnknek, Luciának, aki a gyermekek születésére vigyáz, mint ahogy én a kedvében jártam Messalinának terhessége utolsó két hónapjában. Remek, egészséges csecsemő volt, és egyetlen fiam lévén, szokás szerint felvette valamennyi nevemet. Kiadtam azonban a rendeletet, hogy általában Drusus Germanicusnak szólítsák. Tudtam, ennek jó hatása lesz a germánokra. Az első Drusus Germanicus, aki ezt a nevet rettegetté tette a Rajnán túl – több mint ötven évvel ezelőtt –, az apám volt, a második a bátyám huszonöt évvel későbben, magam is Drusus Germanicus vagyok, és vajon nem szereztem-e vissza az utolsó elrabolt sast? Egy további negyedszázad után kétségkívül a kis Germanicusom meg fogja ismételni a történelmet, és újra lemészárol néhány ezer germánt. A germánok olyanok, mint a gizgaz a földek szélén, gyorsan nőnek, és állandóan pusztítani kell őket acéllal és tűzzel, nehogy végleg elszaporodjanak. Amint néhány hónapos lett a fiam, s én felvehettem anélkül, hogy baja esnék, állandóan a karomban hordozgattam körül a palotában, és mutogattam a katonáknak. Ők majdnem annyira szerették, mint én. Emlékeztettem őket arra, hogy az első a Caesarok között, a nagy Julius óta, aki Caesarnak született, nem pedig csak örökbefogadás révén került a családba, mint Augustus, Marcellus, Gajus, Lucius, Postumus, Tiberius, Castor, Nero, Drusus és Caligula. Itt azonban büszkeségem tévedésre csábított. Caligula, eltérően bátyjaitól, Nerótól és Drusustól, két-három évvel azután született, hogy apja, az én bátyám Germanicus, Augustus örökbefogadott fia lett (Augustus pedig Caesar, hiszen Julius örökbefogadta), ilyenformán Caligula született Caesar volt. Az a tény tévesztett azonban meg, hogy Caligulát Tiberius csak huszonhárom éves korában fogadta örökbe.
Messalina nem táplálta a kis Germanicusunkat, mint ahogy én kívántam volna, hanem dajkát keresett a számára. Azt mondta, túl sok dolga van ahhoz, hogy a gyerekkel foglalkozzék. De egy gyermek dajkálása szinte a legerősebb biztosíték az újabb terhesség ellen, és a terhesség még erősebben érinti a nő egészségét és mozgási szabadságát, mint a dajkálás. Így Messalina rossz szerencséjére újra teherbe esett, annyira rövid idő múltán, hogy csupán tizenegy hónap telt el Germanicus és leányunk, Octavia születése között.
Azon a nyáron az aratás igen gyenge volt, és a közraktárakban annyira megcsappant a gabona, hogy azt az ingyen gabonamennyiséget, amelyet a szegényebb polgárok már szinte jogos követelésnek tartottak, igen kis napi adagra szállítottam le. Még így is csak úgy tudtam fenntartani az ingyen gabonaosztást, hogy a legkülönbözőbb forrásokból szereztem be gabonát. A nép szíve a hasában nyugszik. A tél közepén, mielőtt újabb készletek nem érkeznek Egyiptomból és Afrikából (ahol szerencsére az új aratás különösen jól sikerült), gyakori volt a zavargás a város szegényebb negyedeiben, és sok forradalmi mendemonda keringett.
Közben mérnökeim elkészültek a megrendelt jelentéssel arról, miképpen lehet Ostiából biztonságos téli kikötőt alkotni. E jelentés első látásra igen lehangolónak bizonyult. A mérnökök szerint tíz évre és tíz millió aranyra van szükség az építkezéshez. Emlékeztettem azonban magam, hogy ha ezt a munkát egyszer bevégezzük, örökké fog tartani, soha többé nem merül fel a gabonahiány veszélye, legalábbis addig nem, amíg Egyiptom és Afrika a mienk. Úgy éreztem, ez a vállalkozás méltó Róma tekintélyéhez és nagyságához. Először is meglehetősen nagy földterületet kell kiásni, és a kiásott területen igen erős kőfalakat kell építeni körös-körül, mielőtt a tengert beléje eresztenénk a belső kikötő felől. Ezt a kikötőt viszont két roppant nagy móló által kell megvédeni, amelyet persze beépítenénk messze a mély vízbe a kikötőbejárat két oldalán; köztük egy sziget marad, amely víztörőként szolgál, amikor a szél nyugat felől fúj és a Tiberis torkolatán nagy hullámok söpörnek végig. Ezen a szigeten a híres alexandriaihoz hasonló hatalmas világítótornyot kell építeni, amely a hajókat vezérli a legsötétebb és legviharosabb éjszakákon. A sziget és a két móló fogja képezni a külső kikötőt.
Amikor a mérnökök elhozták nekem terveiket, így szóltak:
– Megtettük, amire utasítottál, Caesar, de persze a költségek lehetetlenné teszik a kivitelezést.
Meglehetősen élesen válaszoltam:
– Tervet kértem tőletek és számítást, és ti oly kedvesek voltatok, hogy mindkettővel szolgáltatok, ezért sok köszönet illet meg; azonban nem mint pénzügyi tanácsadókat alkalmazlak, és nagyon kérlek, ilyen dolgokba ne is avatkozzatok bele.
– De Callistus, a kincstárnokod... – kezdte az egyik.
– Igen, persze, Callistus beszélt veletek. Ő nagyon vigyáz a közpénzre, és jól is teszi. De a takarékosságot túlzásba is lehet vinni. Ez végtelenül fontos ügy. Azonkívül nem lennék meglepve, ha megtudnám, hogy a gabonabizományosok beszéltek rá ilyen lehangoló jelentés elkészítésére. Minél kevesebb a gabonatartalék, annál gazdagabbak ők. Rossz időért imádkoznak, és a szegények nyomorúságán tollasodnak meg.
– Ó, Caesar – kezdték erényes kórusban –, el tudod hinni rólunk, hogy meg hagyjuk magunkat vesztegetni a gabonabizományosoktól?
Láttam azonban, hogy célzásom talált:
– Én rábeszélést említettem, nem pedig megvesztegetést. Ne vádoljátok meg önmagátokat szükségtelenül. Most pedig figyeljetek ide. Én eltökéltem magam, hogy végrehajtom ezt a tervet, bármennyibe is kerül: ezt értsétek meg. És mondok még valamit: távolról sem fog annyiba kerülni, és nem fog annyi időbe telni, mint ahogy ti gondoljátok. Három napon belül részletesen letárgyaljuk ezt a kérdést.
Titkárom, Polybius tanácsára megnéztem a palotai levéltárat, és ott csakugyan találtam egy részletes tervet, amelyet Julius Caesar mérnökei kilencven évvel ezelőtt szintén a kikötő rendezésére készítettek. A terv majdnem megegyezett a most elkészülttel, de az előirányzott idő és pénz csak négy év és négymillió arany volt. Engedményt téve kis emelkedésnek a munkabérekben és az árakban, a tervet mégis végre lehet hajtani feleannyiért, mint amennyit mérnökeim mondtak, és négy év alatt, nem pedig tíz év alatt. Bizonyos szempontból a régi terv (elvetették mint túlságosan drágát!) jobb volt az újnál, jóllehet a szigetet kihagyta. Részletesen áttanulmányoztam a két tervet, összehasonlítva az egymástól eltérő részeket, majd magam is ellátogattam Ostiába Vitellius társaságában, aki sokat tudott a mérnöki tudományokról, mert meg akartam győződni, hogy történt-e lényegesebb változás Ostiában Julius Caesar ideje óta. Amikor a tanácskozás megkezdődött, annyira jólértesült voltam már, hogy a mérnökök semmiképpen sem tudtak becsapni – például azáltal, hogy kisebbre becsülték azt a földmennyiséget, amelyet száz ember egy nap alatt ki tud ásni, vagy pedig azáltal, hogy kijelentették, a kikötő kiásásánál sok sziklát is ki kell mozdítani helyéből. Én majdnem annyit tudtam erről a kérdésről mérnöki szempontból is, mint ők. Nem közöltem velük, honnan tudom mindezt, úgy tüntettem fel, mintha történelmi tanulmányaim során tanultam volna meg a mérnöki tudományokat, és hogy néhány látogatás Ostiában elég volt ahhoz hogy az egész problémát átlássam, és levonjam a magam következtetéseit. Kihasználtam megrökönyödésüket azzal, hogy kijelentettem, ha a munka megkezdődött, és ők bármilyen kísérletet tesznek a késleltetésre, testületileg leküldöm őket az alvilágba, hogy Charonnak építsenek új hidat a Styx-folyón. A kikötőépítő munkálatokat azonnal meg kell kezdeni. Rendelkezésükre bocsátók akár harmincezer munkást és ezer katonai előmunkást a szükséges anyagokkal, szerszámokkal és szállítóeszközökkel, de a munkához hozzá kell fogni.
Ezután Callistust hívattam magamhoz, és értesítettem elhatározásomról. Amikor rémülten széttárta a karját és kétségbeesetten az égre tekintett, mondtam neki, hogy hagyja abba a színjátszást.
– De Caesar, honnan vesszük ehhez a pénzt? – kérdezte szelíden.
– A gabonabizományosoktól, te hülye – feleltem. – Szerezd meg nekem a fontosabb gabonabizományosok nevét, és én kezeskedem, hogy előteremtem a szükséges pénzt.
Egy órán belül a város hat leggazdagabb gabonabizományosa előttem volt. Jól rájuk ijesztettem.
– Mérnökeim jelentik, uraim, hogy ti megvesztegettétek őket, hogy kedvezőtlen jelentést tegyenek az ostiai tervről. Én ezt igen komolyan fogom fel. Végeredményben ez összeesküvés polgártársaitok élete ellen. Megérdemlitek, hogy a vadállatok elé vesselek benneteket.
Könnyezve és esküdözve tagadták a vádat, és könyörögtek, tudassam velük, milyen módon bizonyíthatnák be hűségüket.
– Ez igen könnyű dolog: nyomban egymillió aranyat kitevő kölcsönt akarok ostiai tervemhez, amelyet rögtön visszafizetek, amint a pénzügyi helyzet megengedi.
Úgy tettek, mintha valamennyiüknek együttesen nem lenne fele ennyi vagyona. Én jobban tudtam. Egyhónapi határidőt adtam nekik a pénz előteremtésére, és figyelmeztettem őket, ha nem teremtik elő, mindnyájukat a Fekete-tenger mellé száműzöm.
– És emlékezzetek rá – szóltam –, hogy amikor ez a kikötő elkészült, az én kikötőm lesz, ha használni akarjátok, hozzám kell fordulnotok engedélyért. Azt tanácsolom, legyetek jóba velem.
A pénzt öt nap múltán megkaptam, és Ostiában a munka tüstént megkezdődött munkásbarakkok építésével és a munkarészletek kiadásával. Ilyen alkalmakkor, el kell ismernem, igen jó érzés uralkodónak lenni: az ember fontos dolgokat keresztül tud vinni azáltal, hogy az ostoba ellenkezést egyetlen parancsszóval elintézi. De állandóan emlékeztetnem kellett magamat arra a veszélyre, hogy ha császári hatalmamat túlzott mértékben használom fel, elzárom az utat a köztársaság visszaállítása felé. Mindent elkövettem, hogy a szólásszabadságot és az egészséges közszellem létrejöttét felbátorítsam, s nehogy személyi szeszélyeimet római törvényekké alakítsam át. Igen nehezen ment. Bármily komikusan hangzik, de kiderült: a szólásszabadság, az egészséges közszellem és a köztársasági idealizmus szintén csak tulajdon szeszélyeim. És noha eleinte elvből hozzáférhetővé tettem magam mindenki számára, nehogy császári fennhéjázással vádoljanak, és polgártársaimmal minden alkalommal barátságosan, sőt közvetlenül társalogtam, hamarosan rájöttem, hogy kénytelen vagyok távolságot tartani. Nem azért volt ez főleg, mert nem volt időm állandóan barátian elcsevegni mindenkivel, aki ellátogatott a palotába: inkább azért, mert polgártársaim, néhány kivétellel, szégyenletesen fogadták irántuk való rokonszenvemet. Közvetlenségemre vagy ironikusan udvarias tartózkodással válaszoltak, mintha azt akarnák mondani: „te nem csaphatsz be minket ezzel, és nem csábíthatsz hűségre”, vagy pedig szemtelenül vihogtak, mintha azt akarnák mondani: „miért nem viselkedsz úgy, mint egy igazi császár?”, vagy pedig teljesen hamis bajtársi szellemmel mintha azt mondanák: „Ha felségednek tetszik hozzánk leereszkedni és elvárod, hogy hangulatodhoz mi is alkalmazkodjunk és bizalmaskodjunk veled, ám legyen. De ha hirtelen tartózkodó akarsz lenni, a következő pillanatban szívesen hasravágódunk.”
A kikötőben beszélgetve egy napon Vitellius így szólt hozzám:
– Egy köztársaság sohasem remélheti, hogy oly hatalmas méretű közműveket alkosson, mint egy monarchia. A világ összes nagy közművei királyok vagy királynők akaratából születtek meg. Babilon falai és függőkertjei. A halicarnassusi mauzóleum. A piramisok. Ugye, sohasem voltál Egyiptomban? Fiatal katonakoromban ott állomásoztam, és ti istenek, azok a piramisok! Lehetetlen szavakba kényszeríteni azt az igézetet, amellyel ráfeküsznek mindenkire, aki látja őket. Az ember először otthon, gyerekkorában hall róluk, és megkérdi: „mik a piramisok?” és a felelet így hangzik: „roppant nagy kő sírok Egyiptomban, gúla alakúak, minden dísz nélkül: egyszerű fehér kövek borítják.” Ez nem hangzik igen érdekesen. A képzelet a „roppant nagy”-ot nem teszi nagyobbá, mint valamelyik általa ismert nagy épület – mondjuk Augustus temploma odaát vagy a Julius-bazilika. És aztán Egyiptomba ellátogatván, az ember nagy távolból látja ezeket a sivatagon túl, mint kis fehér sátrakat, és így szól: „Ez aztán igazán semmi különös.” De ó, egek! Állj mellettük néhány óra múltán, és tekints fel rájuk! Caesar, mondom neked, hihetetlenül, képtelenül nagyok. Az embert testi rosszullét fogja el, ha arra gondol, hogy emberi kéz építette ezeket. Az Alpesek első megpillantása semmi ehhez képest. Oly fehérek, oly simák, oly könyörtelenül halhatatlanok. Az emberi magasratörésnek oly roppant emlékművei...
– És egyben az ostobaságé, az önkényeskedésé és kegyetlenségé – vágtam köbe. – Cheops király, aki a Nagy Piramist építtette, tönkretette gazdag országát, kiszívta a vérét, és otthagyta kimerültén, lihegve. És mindezt csak azért, hogy kielégítse tulajdon képtelen hiúságát, és hogy talán hatalmával emberfeletti benyomást keltsen az istenekben. És milyen gyakorlati célt szolgált ez a piramis? Azért készült, hogy az örökkévalóságon keresztül otthont adjon Cheops holttestének? És én olvastam, hogy a képtelenül hatalmas síremlék régóta üres. A betörő pásztorkirályok felfedezték a titkos bejáratot, kirabolták a belső sírtermeket, és a gőgös Cheops múmiájából esti pásztortüzet csináltak.
– Ha láttad volna a Nagy Piramist – mosolygott Vitellius –, nem beszélnél így! Üressége még fölségesebbé teszi. Ami pedig a használhatóságát illeti? Hiszen roppantul fontos a gyakorlati élet szempontjából. A csúcsa útmutatást ad az egyiptomi parasztoknak, amikor a Nílus évenként megismétlődő árvize visszahúzódik és újra ki kell jelölni földjeiket a termékeny iszapföldeken.
– Egy magas oszlop éppen olyan jól megtenné a szolgálatot – mondtam –, és két magas oszlop a Nílus két oldalán még jobban megtenné, és a költség alig volna valami. Cheops őrült volt, mint Caligula; jóllehet, őrültsége nyilván megállapodottabb volt, mint Caliguláé, aki szeszélyesen, ötletszerűen csinált mindent. A nagy város, amelyet Caligula az Alpokra akart építeni, sohasem készült volna el, még ha száz évig él is.
– Szarka volt – jegyezte meg Vitellius. – A piramisépítéshez akkor jutott legközelebb, amikor felépíttette azt a hatalmas hajót, és ellopta az óriási vörös obeliszket Alexandriából. Bizony. Szarka és majom.
– Furcsa, mintha úgy emlékezném, hogy valaha istenként imádtad ezt a szarka-majmot.
– És én hálásan emlékszem arra, hogy a tanácsot és a példaadást tőled kaptam.
– A mennyek bocsássanak meg mindkettőnknek – mondtam. A capitoliumi Jupiter temploma előtt beszélgettünk, amelyet éppen az imént tisztítottunk meg szertartásosan, mert nemrégiben egy rossz előjel hozó madár telepedett meg a tetején. (Bagoly volt, abból a fajtából, amelyet mi lángbagolynak nevezünk, mert megjelenése megjósolja, hogy az épületet, amelyre rászállt, tűz fogja elhamvasztani.) Ujjammal a völgyön túlra mutattam. – Látod-e? Az ott része a leghatalmasabb emlékműnek, amelyet valaha építettek, és ámbár oly uralkodók, mint Augustus és Tiberius hozzátettek és karbantartották, először egy szabad nép építette. És nem kétlem, legalább oly sokáig fog tartani, mint a piramisok, nem beszélve arról, hogy végtelenül nagy hasznára volt már eddig is az emberiségnek és lesz a jövőben is.
– Nem tudom, mire mutatsz, mintha a palota felé néznél.
– A Via Appiára mutatok – válaszoltam ünnepélyesen. – Építése dicső ősöm, Appius Claudius, a Vak, censorsága idején kezdődött meg. A Római Út a legóriásibb emlékmű, amelyet az emberi szabadságnak emelt egy nemes és nagylelkű nép. Keresztülvág hegyeken, mocsarakon és folyókon. Szélesnek, egyenesnek és keménynek épült. Várost várossal, nemzetet nemzettel köt össze. Sok tízezer mérföld hosszú, és mindig zsúfolt a hálás utasokkal. És míg a Nagy Piramis néhány száz lábnyi magasságával és szélességével megigézi az utasokat és hallgatásba burkolja őket – noha semmi több egy nemtelen holttest kirabolt sírjánál, és valójában az elnyomásnak és nyomorúságnak emlékműve, úgyhogy láttára kétségkívül az ember még mindig mintha hallaná a munkavezetők korbácsának csattogását és a szegény munkások nyögését, amint a roppant kődarabokat helyükre teszik... – de ebben a váratlan ékesszólási rohamomban elfelejtettem mondatom kezdetét. Abbahagytam, rosszul éreztem magam. Vitellius segített ki kínos zavaromból. Széttárta karját, behunyta szemét és szavalni kezdett: „A szavak cserbenhagynak, uraim, semmi sem tudná kifejezni érzéseim mélységét ezzel kapcsolatban!” Mind a ketten elnevettük magunkat. Vitellius volt egyike annak a néhány barátomnak, akik mindig kedves közvetlenséggel bántak velem. Sohasem tudtam, vajon igazi-e az a közvetlenség vagy mesterséges. De ha mesterséges volt, olyan jól utánozta a valódit, hogy valódinak fogadtam el. Talán sohasem kételkedtem volna benne, ha a Caligula iránti bámulatát nem játszotta volna meg olyan kitűnően, és ha Messalina topánkájának esete nem fordult volna elő. Ezt is elmondom.
– Egy pillanatra álljatok meg, elvesztettem a topánkámat. – Vitellius gyorsan megfordult, felvette, mély meghajtással odaadta.
– Claudius, úgy-e nem leszel féltékeny, ha az Ékszeres Topánka-renddel felruházom ezt a bátor katonát, a mi drága barátunkat, Vitelliust? Igazán olyan udvarias és lekötelező.
– De drágám, nincs szükséged a topánkádra?
– Nem, hűvösebb mezítláb járni ilyen napokon. És oly sok más topánkám is van.
Vitellius így elvette a topánkát, megcsókolta, és öltönyébe dugta, ott is tartotta állandóan, és előhúzta egyszer, hogy megcsókolja, amikor érzelgős, bizalmas beszélgetést folytattunk Messalina szépségéről, eszéről, jelleméről és arról a kiváltságos szerencséről, hogy a férje lehetek. Mindig nagy melegséggel töltötte el a szívem, sőt néha könnyekig meghatott, ha Messalinát dicsérték előttem. Állandóan csodálkoztam a gondolaton, hogy ennyire szerethet egy ilyen béna, pedáns, dadogó öreg fickót, amilyen én vagyok, pedig esküdözött, hogy igazán szeret; megnyugtattam magam azzal is: senki sem vádolhatja, hogy anyagi érdekből jött volna hozzám. Esküvőnk idején csőddel küszködtem, az pedig igazán nem juthatott eszébe, hogy valaha császár lesz belőlem.
Az ostiai kikötő egyáltalában nem volt egyetlen nagy közművem. A szibilla verse, amelyet elmondott nekem, mikor álöltözetben meglátogattam Cumaeban tíz évvel azelőtt, hogy császár lettem, megjósolta, hogy „Rómának vizet és télre kenyeret” fogok adni. A téli kenyér Ostiára utalt, a víz pedig azt a két hatalmas vízvezetéket jelentette, amelyet építettem. Furcsa dolog ez a jóslatokkal. Megszületik az ilyen jóslat kisfiú korban, és az ember annak idején igen sokat foglalkozik vele. De azután köd száll le; a dolog teljes feledésbe merül, amíg egyszer hirtelen el nem oszlik a köd, és a jóslat be nem teljesül. A szibilla-vers csak akkor jutott eszembe, amikor a vízvezetékek és a kikötő is elkészültek. De azért mégis azt hiszem, hogy egész idő alatt valahol ott rejtőzött ez a jóslat hátul a fejemben, mintha az istenek súgták volna szüntelen, hogy vállalkozzam ezekre a nagy dolgokra.
A vízvezetékekre nagy szükség volt. A rendelkezésre álló víz semmiképp sem elégítette ki a város szükségleteit, pedig Rómának több vize volt, mint a világ bármely városának. Mi, rómaiak imádjuk a friss vizet. Róma a fürdők, halasmedencék és szökőkutak városa. Ámbár Rómát most nem kevesebb mint hét vízvezeték szolgálta, a gazdag emberek valahogy szerét ejtették, hogy a közrendelkezésre álló víz legnagyobb részét tulajdon szükségleteikre fordítsák, s engedélyt kaptak arra, hogy magánvízgyűjtőjüket összekössék egyenesen a főgyűjtőmedencékkel – magánuszodáikba mindennap friss vizet kellett tölteni, és hatalmas kertjeiket öntözni kellett úgyhogy a szegényebb polgárok közül sokan kénytelenek voltak nyáron a Tiberis egészségtelen vizét inni, és azzal főzni. Coccejus Nerva, az erényes öregúr, akit Tiberius nagybátyám jószellemként tartott maga mellett, és aki végül öngyilkosságot követett el – ez a Nerva, akit Tiberius a város vízellátásának a felügyelőjévé tett, azt tanácsolta neki, mutassa meg nagylelkűségét, és adjon a városnak nagyságához méltó vízellátást; és emlékeztette, hogy őse, Appius Claudius, a Vak, örök hírnévre tett szert, mert az Aqua Appiát, a város első vízvezetékét, nyolcmérföldnyi távolból hozta Rómába. Tiberius vállalkozott Nerva tanácsának végrehajtására, de elhalasztotta a munka megindítását, aztán szokásához híven, újra elhalasztotta, és végül Nerva meghalt. Ekkor szégyellni kezdte magát, és kiküldte mérnökeit, hogy keressenek megfelelő forrásokat a híres Vitruvius által lefektetett törvények szerint. Az ilyen forrásoknak bőven kell feltörniük a földből, mégpedig szüntelenül és mindig egyforma mennyiségben, tisztának, édesnek kell lenniük, nem szabad, hogy eldugaszolják a csöveket. A víznek oly magasságból kell erednie, hogy a boltíveken nyugvó csatorna lejtését beleszámítva, az utolsó gyűjtőmedence elegendő magasságban legyen ahhoz, hogy a vizet Róma legmagasabb házába is el lehessen vezetni. A mérnökök messzire mentek, míg megfelelő vizet találtak a várostól délkeletre fekvő dombokon. Két bővizű, kitűnő forrás, a „Kék-forrás” és a „Curtius-forrás” van a sublaqueumi út harmincnyolcas mérföldkövének közelében, ezeket együtt lehet vezetni a városba. Aztán itt van az Új-Anio folyó, amelyből ugyanezen út negyvenkettedik mérföldkövénél lehet vizet venni, de a másik oldalon; ez magába fogadhatna egy másik folyót, a Herculaneumot, szemben a Kék-forrással. Jelentették, hogy ezekből a forrásokból fakadó vizek minden szempontból kielégítőek, és közelebb semmi forrás nincs. Tiberius elkészítette a két vízvezeték tervét, megcsináltatta a költségelőirányzatot, de nyomban úgy döntött, hogy nem engedheti meg magának a roppant nagy kiadást, és rövidesen ezután meghalt.
Caligula rögtön trónra lépése után, hogy megmutassa, mennyivel nagylelkűbb és mennyivel inkább szívén viseli a köz javát, mint Tiberius, rögtön belefogott a Tiberius-féle tervek végrehajtásába, hiszen ezeket a mérnökök jól és részletesen készítették el. Lázasan fogtak neki a munkának, de amint kincstára üresedett, nem tudta fenntartani, és a nehezebb részekről (a nagy íves hidakról, ahol magas boltíveken fut a csatorna, a mély lapályokról és völgyek felett) a munkásokat a könnyebb útszakaszokra vitte át, ahol a csatorna domboldalakon vagy síkságon haladt keresztül. Még mindig dicsekedhetett, hogy mérföldekkel mérten, milyen gyorsan halad a munka, és alig kellett költenie. A nagyívű hidak, amelyektől visszariadt, nem készültek el. Volt száz láb magasnak tervezett boltív is. Az első vízvezeték, amelyet később Claudiusról neveztek el, negyvenhat mérföldnyinek terveződön, amelyből tíz mérföld ilyen boltíveken vezet. A második, az Új-Anio, ötvenkilenc mérföldre terveződött, amelyből tizenöt mérföld vagy még több vezet boltíveken keresztül. Amikor Caligula összeveszett Róma népével, mert a cirkuszban zavarogni kezdtek és ő félelmében elmenekült a városból, az összeveszést felhasználta ürügyül, hogy minden munkát abbahagyjon a vízműveken. Elvette onnan a munkásokat, más feladatokkal bízta meg őket, mint például templomának felépítésével és irtással Antium (a szülővárosa) körül, hogy az új fővárosát ott építhesse fel.
Így rám jutott a feladat, hogy megkezdjem a munkát ott, ahol Caligula abbahagyta, jóllehet a legnehezebb részekbe kellett belefognom. Ha csodálkoznak, hogy az Új-Anio-csatorna annak ellenére, hogy a Herculaneum folyót a Claudius-csatorna elejénél fogadta magába, mégis nagy kerülőt írt le ahelyett, hogy a Claudius-csatorna ívein haladhatott volna: a felelet, hogy az Uj-Anio sokkal magasabb szintről ered, és túlságosan gyors volna a folyása, ha közvetlenül a Claudius-csatornába vezetnék. Vitruvius féllábnyi lejtőt indítványoz háromszáz lábnyi távolságon, és az Uj-Anio magassága nem engedte volna meg, hogy a Claudius-csatornába vezessük, még ha magasabb íveket is használtunk volna, csak a város közvetlen közelében, miután tizenhárom mérfölddel több utat tett meg. Hogy a víz tiszta maradjon, a csatorna tetejét befedtük, néhány helyen nyílásokat hagytunk, hogy a repedéseket elkerüljük. Meglehetősen sűrűn gyűjtőtartályokat iktattunk be a csatornába, amelyeken a víz áthaladt és a piszkot lerakta. Ezek a tartályok már az öntözés révén is kifizetődtek, a szomszédos birtokosok olyan földeket is művelhettek segítségükkel, melyeket eddig nem lehetett kihasználni.
A munka kilenc évbe került, de minden fennakadás nélkül dolgozhattak rajta, és amikor elkészült, Róma fő csodái közé tartozott. A két csatorna a praenestei kapun ért be a városba, felül az Uj-Anio, alul pedig a Claudius-csatorna, itt hatalmas kettős boltívet kellett építeni; hogy két főúton áthaladhasson. A végcél az a hatalmas víztorony volt, amelyből kilencvenkét kisebb víztoronyba osztották szét a vizet. Rómában már eddig is százhatvan ilyen kis víztorony volt, de két csatornám voltaképpen megkettőzte Róma vízellátását. A vízügyek felügyelőjének becslése szerint a Rómába beözönlő víz egyenlő egy harminc láb széles, hat láb mély folyammal, amely óránkénti húszmérföldes sebességei folyik. A szakértők és a közönség megegyezett abban, hogy az enyém a legjobb minőségű víz, kivéve a Marcius-csatornát, a legfontosabb létező vízművet, amelynek ötvennégy víztornya van, és körülbelül százhetven éve működik.
A felelőtlen vízlopást igen szigorúan büntettem. A régi időkben, mielőtt Agrippa kezébe nem vette az egész vízrendszer átszervezését (ő maga is két csatornát épített, az egyik legnagyobb része a Tiberis bal partja alatt haladt), a vízlopás úgy történt, hogy készakarva lyukat ütöttek a főcsatornába, vagy megvesztegették a csatornaőröket, hogy ezt tegyék, és aztán a kárt véletlen szerencsétlenségnek tüntették fel. Volt ugyanis egy törvény, amely szerint mindenki nyugodtan szedhetett vizet, ha az a csatornarepedésekből ömlött. Újabban hasonló praktikák keltek lábra. Én átszerveztem a csatornaőrök és a csatornamunkások csapatát, és kiadtam a parancsot, hogy minden rést, lyukat, repedést azonnal ki kell javítani. Gyakran történt azonban másfajta lopás is. A főcsatornából kisebb csöveken egyes magánosok víztornyába is folyt víz. Ilyen víztornyokat a gazdagabb családok vásároltak maguknak, s természetesen nagyobb mértékben járultak hozzá a vízdíjhoz. Ezeket a magántornyokba vezető csöveket ólomból készítették megállapított méretekben úgy, hogy vízszintes helyzetben az előírottnál ne folyhasson ki több víz belőlük. Az ólom azonban igen lágy fém, és ha rudat dugtak a csőbe, és ezenfelül ezt még lejtősre állították, sokkal több víz ömlött a víztoronyba. Néha az erőszakosabb vagy szemtelenebb családok kicserélték a szabályos csöveket a saját csöveikkel. Elhatároztam, hogy ennek véget vetek. Az új csöveket bronzból öntettem, hivatalos pecséttel láttam el, és úgy alakítottam át a főcsatornát, hogy ezeket a csöveket nem lehetett lejtősebbre állítani, mert akkor letörtek. Felügyelőim különben az összes városi és magánvíztornyokat rendszeresen látogatták, és mindent ellenőriztek.
Megemlíthetem még harmadik, ugyancsak nagyszabásúnak mondható közmunkámat, a Fuscius-tó lecsapolását. Ez a tó, amely Rómától körülbelül hatvan mérföldnyire fekszik keletre mocsarak között, mintegy húsz mérföld hosszú és tíz széles, bár nem nagyon mély. A tó levezetését már régóta tervezték. Ennek a vidéknek lakói, akiket marsusoknak neveznek, egyszer kérvényt intéztek Augustushoz ebben az ügyben, de ő illő meggondolás után elutasította kérésüket azon az alapon, hogy a feladat túlságosan nagy munkát jelent, és a várható eredmény nem tenné kifizetődővé. Most újra felmerült a kérdés; felkeresett néhány gazdag földbirtokos, és felajánlották, hogy a munkálatok költségének kétharmad részét viselik, ha vállalkozom az elvégzésére. Viszonzásképpen azt kérték, hogy nagyobb földterületeket adományozzak nekik a mocsaraknak és magának a tónak a helyén. Ajánlatukat elutasítottam, mert eszembe jutott, ha ilyen sokat hajlandók fizetni a tótól és mocsártól elhódított földért, akkor ez valószínűleg sokkal többet ér. A kérdés igen egyszerűnek látszik. Csak egy három mérföld hosszú csatornát kell vágni a tó délnyugati sarkától, hogy így a víz beleömöljön a Liris-folyóba, amely a domb túlsó oldalán folyik. Elhatároztam, hogy azonnal belefogunk a munkába.
A munka uralkodásom első évében kezdődött meg, de hamarosan kiderült, hogy Augustusnak igaza volt, amikor nem kísérelte meg. A domb átvágásának munkája és költsége sokkal nagyobb volt, mint ahogy mérnökeim számították. Gyakran roppant összefüggő sziklatömegekre bukkantak, amelyeket darabról darabra kellett lehasogatni, és a sok hordalék eltorlaszolta a csatornát, azonkívül a dombban sok forrás is fakadt, amely hol itt, hol ott tűnt fel, és akadályozta a munkát. Hogy valahára is elkészüljek, kénytelen voltam harmincezer munkást dolgoztatni. De én nem voltam hajlandó meghátrálni, utálom abbahagyni azt, amibe belekezdtem. A csatorna épp a minap készült el, tizenhárom évi munka után. Nemsokára megadom a jelet a zsilipek felhúzására, és a tó vize beleömlik majd a folyóba.
Herodes elutazása előtt azt ajánlotta, hívassak magamhoz egy valóban jó görög orvost, az egészségem ügyében. Hangsúlyozta, milyen fontos Róma számára, hogy vigyázzak testi épségemre. Újabban nagy kimerültség jelei látszanak rajtam, mondta, nem is csoda, hiszen állandóan oly rengeteget dolgozom. Ha valamiképp nem rövidítem meg a napi munkaóráim számát, vagy pedig nem hozom magam olyan állapotba, hogy jobban el tudjam viselni a megerőltetést, nem számíthatok hosszú életre. Igen rossz kedvem lett, mondtam: ifjúkoromban egyetlen görög orvos sem tudott meggyógyítani, bár rengeteg vizsgált; de biztosítottam arról is: nemcsak hogy túlságosan elkéstünk egészségem rendbehozatalával, hanem voltaképpen hozzászoktam összes gyengéimhez és testi hibáimhoz, szinte részemmé váltak; különben sem szeretem a görög orvosokat.
Herodes vigyorgott.
– Ez az első eset életemben, hogy egyetértesz az öreg Catóval. Emlékszem az orvosi tudományról írott értekezésére, amelyet fiának ajánlott, megtiltva neki, hogy valaha is görög orvossal megvizsgáltassa magát. Ehelyett imádságot, józanságot és káposztaleveleket ajánlott. Kijelentette, ez a három jó orvosság minden testi betegség ellen. Nos, manapság elég ima száll fel Rómából az egészségedért, hogy hatalmas atlétává légy, ha az imádságok meghallgatásra találnak. A józanság pedig, ugye, minden rómaival veleszületik. Lehetséges volna, Caesar, hogy elfelejtkeztél a káposztalevelekről?
Ingerülten forgolódtam a kereveten:
– Nos, melyik orvost ajánlod? A kedvedért eggyel megvizsgáltatom magam, de nem többel. Largus jó lesz? Ő most a palotaorvos. Messalina azt mondja, hogy igen ügyes.
Elgondolkozva felelt rá:
– Ha Largus tudott volna gyógyszert betegségeid ellen, már régen önként felajánlotta volna. Nincs értelme, hogy hozzá fordulj. Ha csak eggyel vagy hajlandó magad megvizsgáltatni, akkor hívasd el Xenophont Cos szigetéről.
– Micsoda? Apám öreg tábori orvosát?
– Nem. A fiát. Bátyáddal, Germanicusszal volt az utolsó hadjáratában, hiszen emlékszel rá, aztán Antiochiában telepedett le. Ott kivételes sikerei voltak, és nemrégiben Rómába jött. A nagy Asclepiades mottóját használja: Gyógyíts gyorsan, biztosan és kellemesen. Nincsenek nála heves hashajtók és hánytatok. Beosztott étkezés, testgyakorlás, masszázs és néhány egyszerű növényi orvosság. Erős lázból kigyógyított a sárga sisakvirág levelének párlatával, aztán általánosságban rendbe hozott, tanácsot adott ugyanis arra, hogyan étkezzem, és így tovább. Azt is mondta, ne igyam olyan sokat, és milyen fűszerektől tartózkodjam. És ha arról van szó, remek sebész. Tudja pontosan, hogy a testben hol fekszik minden ideg, csont, izom, ín, ér. Azt mondta, hogy a bátyádtól tanult anatómiát.
– Ugyan, Germanicus nem volt anatómus.
– Nem is, de nagy germánölő volt. Xenophon a csatamezőkön szedte össze tudományát: Germanicus szolgáltatta a tananyagot. Egy sebész nem tudja kitanulni az anatómiát Itáliában vagy Görögországban. Vagy Alexandriába kell mennie, ahol nem tiltott dolog a hullaboncolás, vagy pedig a hódító hadseregek nyomába kell szegődnie.
– Szóval eljön, ha elküldök érte, ugye?
– Melyik orvos nem jönne el, ha te hívod? Mindig elfelejted, hogy ki vagy? De persze, ha meggyógyít, jól meg kell fizetned.
– Ha meggyógyít!
Elküldtem Xenophonért. Azonnal megszerettem, mert szakmai érdeklődése irántam, mint eset iránt, el felejtette vele, hogy császár vagyok, életének és halálának ura. Ötven év körüli férfi lehetett. Az üdvözlés és néhány szükséges bók után röviden, szárazon beszélt, szorosan ragaszkodva a tárgyhoz.
– A pulzust. Köszönöm. A nyelvet. Köszönöm. Bocsánat. (Felemelte a szempillámat.) Kis szemgyulladás. Meg lehet gyógyítani. Majd adok valamit, azzal kell borogatni. A szempilláknál más zavar is van. Állj most fel. Igen, gyermekparalízis. Ezt persze nem tudom meggyógyítani. Túlságosan késő. Meg lehetett volna csinálni a növekvés abbamaradása előtt.
– Hiszen akkor magad is gyermek voltál – mondtam mosolyogva. Úgy látszott, hogy nem is hall:
– Koraszülött voltál? Igen? Gyanítottam. Malária is?
– Malária, bárányhimlő, gyomorbaj, orbánc, görvélykór. Az egész csapat „jelent” kiált, Xenophon, kivéve az epilepsziát, a vérbajt és a megalomániát.
Annyira leereszkedett, hogy kissé elmosolyodjon. – Kérlek, vetkőzz le! – mondta. Levetkőztem.
– Túlságosan sokat eszel, Caesar, és túl sokat iszol. Ezt abba kell hagyni. Szokd meg, hogy sohase kelj fel az asztaltól anélkül, hogy ne vágynál még valami kevésre. Igen, a bal láb is nagyon fejletlen. Nincs értelme, hogy testgyakorlást rendeljek. Majd a masszírozás segít. Felöltözhetsz.
Még néhány bizalmas kérdést tett fél, és mindig olyan módon, amely mutatta, hogy tudja előre a feleletet, de a rend kedvéért meg kell kérdeznie. „Éjszakánként a párnádra nyáladzol, ugye?” Szégyenkezve vallottam be, hogy így van. „Váratlan dühkitörések? Az arcizmok önkéntelen rángatódzása? Zavar esetén dadogás? Időnkénti hólyaggyengeség? Néha hirtelen kihagy az emlékezeted? Izommerevség, úgyhogy gyakran hidegen és mereven ébredsz fel még meleg éjszakákon is?” Még azt is elmondta nekem, hogy miket szoktam álmodni. Elképedten kérdeztem:
– Magyarázni is tudod őket, Xenophon? Ez neked biztosan könnyű dolog.
– Igen – felelte tárgyilagosan. – De törvény tiltja. Nos, Caesar, elmondom, hogy mi a bajod. Még jó sok éved van hátra, ha érdekel, hogy leéljed őket. Túlságosan keményen dolgozol, de ettől nem tudlak visszatartani. Azt ajánlom, olvass minél kevesebbet. A kimerültség, amiről panaszkodol, főleg a szem megerőltetéséből ered. Ha lehetséges, olvastass fel magadnak mindent a titkáraiddal, írj minél kevesebbet. A főétkezés után pihenj egy órát. Ne rohanj rögtön a törvényszékre, amint lenyelted az édességet. Valamiképp időt kell szorítanod naponta kétszer egy-egy húszperces masszázsra. Szükséged lesz persze jól kiképzett masszőrre. Az egyedüli jólképzett masszőrök Rómában az én rabszolgáim. A legjobb köztük Charmes. Különleges utasításokkal fogom ellátni a te eseteddel kapcsolatban. Ha az előírásaimat nem teljesíted, ne várj teljes gyógyulást, ámbár az orvosság, amelyet felírok számodra, észrevehetően meg fogja javítani állapotodat. Például az a vad, undok görcs a gyomorban mindig fel fog lépni, ha elhanyagolod a masszírozást, vagy ha nagy sietve nehéz ebédet vagy vacsorát eszel, vagy pedig igen idegesen vagy izgatottan étkezel, persze a görcs akkor megjelenik minden orvosságom ellenére. De kövesd utasításaimat, és egészséges ember leszel.
– Mi az az orvosság? Nehéz hozzájutni? Egyiptomba vagy Indiába kell küldeni érte?
Xenophon kis száraz nevetést engedett meg magának:
– Nem, nem kell olyan messzire küldeni, csak a legközelebbi ugarig. Én az orvostudomány Cos-féle iskolájába tartozom. Cos a szülőföldem, s én magának Aesculapiusnak vagyok a leszármazottja. Cosban a betegségeket gyógyszereik szerint osztályozzuk. Ezek a gyógyszerek rendszerint növények, amelyekből ha sokat eszik az ember, éppen azokat a tüneteket idézik elő, amelyek kevés fogyasztás mellett meggyógyítanak. Így, ha három-négy éves kora után egy gyermek ágyba vizei és más gyengeelméjűségi jeleket mutat, amelyek szintén kapcsolatosak az ágybavizeléssel azt mondjuk: ennek a gyermeknek gyermekláncfű betegsége van. A gyermekláncfű, ha nagy mennyiségben fogyasztják, pontosan ezeket a tüneteket idézi elő, viszont gyógyítja őket, ha keveset adnak be a levéből. Amikor beléptem ebbe a szobába, és észrevettem fejed rángását, kezed remegését és kissé dadogó, érdes hangú üdvözlésedet, rögtön rájöttem: „tipikus földitök betegség”, mondtam magamban. „Földitök, masszázs és diéta.”
– Közönséges földitök?
– Úgy van. Én majd felírom, miképpen kell elkészíteni.
– És az imádságok?
– Micsoda imádságok?
– Hát nem írsz elő különleges imádságokat, amiket el kell mondani, amikor az ember megissza az orvosságot? Az összes eddigi orvosok, akik meg akartak gyógyítani, imádságokat írtak elő, amelyeket az orvosság keverése és felhajtása közben kellett mondanom.
Xenophon meglehetősen mereven válaszolt:
– Az a véleményem, Caesar, hogy te mint pontifex maximus és a római vallás eredetéről írott könyv szerzője, inkább vállalkozhatsz a gyógyítás teológiai részének megoldására, mint én.
Láttam, hogy hitetlen, mint oly sok görög, így nem is erősködtem tovább, és ezzel be is fejeződött a kihallgatás: kérte, eresszem el, a betegei várják otthon az előszobájában.
Nos, a földitök meggyógyított. Életemben először ismertem meg azt az érzést, milyen az makkegészségesnek lenni. Xenophon tanácsát betűről betűre megfogadtam, és azóta alig éreztem magam rosszul. Természetesen béna maradtam, és néha dadogok és rángatom a fejemet megszokásból, ha felizgatom magam. Váratlan emlékezet-kihagyásaim azonban elmúltak, kezem alig remeg, és még most is, hatvannégy éves koromban, ha szükséges, jó napi tizennégy órai munkát tudok elvégezni, és utána nem érzem magam teljesen kimerültnek. Az éles gyomorgörcs néha még megmutatta a foga fehérét, de csak olyan körülmények között, amelyektől Xenophon óvott.
Meg lehetnek győződve, hogy jól megfizettem Xenophonnak a földi tökért. Rábeszéltem, hogy költözzék a palotába, mint Largus kartársa. Largus a maga módján jó orvos volt, több gyógyászati könyvet is írt. Xenophon először nem akart jönni, nagy magánpraxisra tett szert néhány hónapi római tartózkodása alatt, évi háromezer aranyra becsülte az értékét. Felajánlottam neki hatezret – Largus fizetése csak háromezer volt –, és amikor még tovább is habozott, így szóltam:
– Xenophon, ide kell költöznöd, ragaszkodom hozzá. És ha életben tartottál tizenöt évig, és nem volt sok panaszom, Cos kormányzói hivatalos levelet fognak kapni, hogy az a sziget, ahol te az orvostudományt tanultad, nem köteles adót fizetni a birodalmi kormányzónak, és katonatoborzás sem lesz többé a szigeten.
Erre aztán beleegyezett.
Ha tudni akarják, hogy kihez imádkozott szabadosom, amikor az orvosságot készítette, és kihez imádkoztam én, amikor bevettem: nos, Carnához, ehhez az öreg szabin istennőhöz, akit mi, Claudiusok mindig imádtunk a regillusi Appius Claudius óta. Az imádság nélkül kevert és bevett orvosság számomra oly balszerencsésnek és használhatatlannak tűnt fel, mint egy menyegző vendégek, áldozat és zene nélkül.
Míg el nem felejtem, fel kell jegyeznem két fontos egészségi tanácsot, amelyet Xenophontól kaptam. Ezt szokta mondani:
– Bolond az az ember, aki fontosabbnak tartja az illendőséget és a jó modort az egészségénél. Ha szelek bántanak, sohase tartsd őket vissza, ezzel nagyon ártasz a beleidnek. Ismertem valakit, aki majdnem megölte magát azzal, hogy nem engedte ki a szeleket magából. Ha valamilyen okból nem tudod elhagyni a szobát – mondjuk, ha áldozatot mutatsz be, vagy éppen a szenátushoz intézel beszédet –, ne félj a böfögéstől, vagy attól, hogy a szeleket alul kiereszted. Inkább legyen a társaságnak kissé kellemetlen, mintsem hogy magadban tegyél maradandó kárt. És tovább megyek. Amikor meghűltél, ne fújd állandóan az orrod. Ez csak szaporítja a váladékot és gyulladásba hozza az orr finom szöveteit. Engedd, hadd folyjon; töröld, de ne fújd az orrod.
Mindig megfogadtam Xenophon tanácsát, legalábbis az orrfúvásra vonatkozóan: hűléseim távolról sem tartanak olyan sokáig, mint régen. – Természetesen a karikaturisták és a szatirikus versek költői hamarosan kifiguráztak, mert állandóan csöpög az orrom, de ezzel nem sokat törődtem. Messalina azt mondta, igen okos, hogy ennyire vigyázok magamra: ha váratlanul meghalnék vagy komolyan megbetegednék, mi történnék a Várossal és a birodalommal, hogy önmagáról és kisfiúnkról ne is beszéljen?
– Kezdem bánni, hogy olyan jószívű voltam – mondta Messalina egy napon.
– Azt akarod mondani, hogy unokahúgomat, Lesbiát, nem kellett volna visszahívni száműzetéséből?
Bólintott:
– Honnan sejtetted, hogy erre célzok? És mondd, drágám, miért jár Lesbia oly gyakran hozzád olyankor, amikor én nem vagyok ott? Miről beszél? És miért nem tudatod velem, amikor ott van? Látod, nincs értelme, hogy titkolózz előttem.
Biztatóan mosolyogtam, de kissé félszegül éreztem magam:
– Semmi titkolódzni valóm nincsen. Komolyan semmi. Emlékszel, hogy körülbelül egy hónappal ezelőtt visszaadtam neki a birtokok utolsó részét is, amiket Caligula elvett tőle. Tudod, a calabriaiakat; úgy döntöttünk, ugye, hogy nem adjuk vissza neki, amíg nem látjuk, hogy ő és Vinicius miként viselkednek? Nos, mint mondtam, amikor visszaadtam, zokogni kezdett, azt mondta, eddig háládatlan volt, esküdözött, hogy most másképpen fog élni, és legyőzi büszkeségét.
– Nagyon megható, komolyan. De most hallok először ilyen drámai jelenetről.
– Ugyan! Határozottan emlékszem, hogy az egészet elmondtam neked egyszer, reggeli után.
– Biztosan csak álmodtál. Na és, tehát mi is történt? Mondd el; jobb későn, mint soha. Amikor visszaadtad a birtokokat, őszintén szólva furcsállottam, hogy megjutalmazod, amiért oly szemtelen volt velem. De nem szóltam. A te dolgod volt, nem az enyém.
– Nem értem. Megesküdtem volna, hogy elmondtam neked. Az emlékezetem, úgy látszik, néha igen szokatlanul kihagy. Nagyon sajnálom, drágám. Nos, visszaadtam neki a birtokokat egyszerűen azért, mert azt mondta, hogy éppen nálad volt, tiszta szívből bocsánatot kért tőled, és te azt mondtad neki: „Megbocsátok neked, Lesbia, eredj, mondd meg Claudiusnak, hogy megbocsátottam.”
– Ó, milyen piszok hazugság! Felém se nézett. Biztos vagy benne, hogy ezt mondta neked? Vagy az emlékezeted újra csal?
– Nem. Szó sincs róla. Biztosan így történt, mert különben nem adtam volna neki vissza a birtokokat.
– Tudod, hogy mit szól ehhez a törvény? Ha valaki csal egy dologban, akkor csal mindenben. Ez remekül illik Lesbiára. De még nem mondtad el, miért jár hozzád. Mit akar kicsikarni tőled?
– Tudtommal semmit. Csak egyszerűen meglátogat néha, igen barátságosan, újra mondja, milyen hálás nekem, és megkérdi, nem lehet-e valamiben a segítségemre? Sohasem marad olyan sokáig, hogy zavarna, és mindig megkérdi, hogy érzed magad. Amikor azt mondom, hogy dolgozol, rögtön kijelenti, hogy álmában sem akarna zavarni, és bocsánatot kér, amiért engem zavar. Tegnap azt mondta, azt hiszi, hogy még mindig gyanakszol rá. Mondtam, hogy nem. Fecseg erről-arról néhány percig, megcsókol, amint az a jó unokahúghoz illik, aztán elmegy. Egészen jólesnek a látogatásai. Határozottan emlékszem, hogy beszéltem erről veled.
– Soha. Az a nő egy kígyó. Azt hiszem, ismerem a tervét. Beférkőzik a bizalmadba, természetesen hűséges unokahúgként, aztán elkezd ellenem áskálódni. Először csak nyugodtan, kis célzásokkal, aztán egyre nyíltabban, amilyen mértékben nekimerészkedik. Valószínűleg csodálatos történetet fog költeni arról a kettős életről, amit én élek. Azt fogja mondani, hogy a hátad mögött valóságos kéjelgő életet élek – gladiátorokkal, színészekkel és hasonló fiatalurakkal. És te persze hinni fogsz neki, mint jó nagybácsihoz illik. Ó, istenek! Milyen undok macskák a nők! Fogadok, máris megkezdte az áskálódást, ugye?
– Dehogy. Eddig a legkisebb célzást sem tette, de én különben sem engedném. Senkinek sem hinnék, aki azt mondaná, hogy hűtlen vagy hozzám akár testben, akár szóban. Még akkor sem hinném el, ha te magad mondanád. Kielégít ez?
– Bocsáss meg, drágám, amiért ilyen féltékeny vagyok. Ilyen a természetem. Gyűlölöm a gondolatot, hogy hátam mögött más nőkkel barátkozol, akár rokonokkal is. Nincs nő, akiben megbíznék, ha veled egyedül marad. Olyan együgyű vagy. És én majd kikutatom, milyen mérges fogásokra készül Lesbia. De nem akarom, hogy tudjon gyanakvásomról, ígérd meg, nem sejteted vele, hogy rájöttél hazugságára, amíg nincs komolyabb bizonyítékom ellene.
Megígértem. Kijelentettem, hogy most már nem hiszek Lesbia megjavulásában, és ezentúl beszámolok neki minden vele való társalgásomról. Ez kielégítette Messalinát, és mondta is, hogy most már nyugodt lélekkel folytatja munkáját.
Hűségesen jelentettem Messalinának Lesbia minden megjegyzését. Én nem láttam fontosnak, de Messalina jelentőséget talált sok megjegyzésében, és főleg egybe kötött bele, amelyet én egészen ártatlannak találtam. Lesbia egy Seneca nevű szenátorról mondott valamint. Seneca középfokú elöljáró volt, és egyszer kiérdemelte Caligula féltékenységét ékesszólásával, amikor egy ügyet a szenátus elé terjesztett. Bizonyára meggyilkolták volna, ha én nem lépek közbe. Azt a szolgálatot tettem neki, hogy lekicsinyeltem szónoki képességeit, így szóltam Caligulához: „Ékesszóló? Seneca nem ékesszóló. Igen művelt, és jó emlékezőtehetsége van. Apja nagy sereg szónoklatot írt képzeletbeli alkalmakra, a szónoki iskolák számára. Gyerekes dolog. És sok olyat írt, amit ki sem adott. Seneca, úgy látszik, szóról szóra betanulta apja összes szónoklatait. Most olyan szónoki kulcsa van, amely minden zárba beleillik. Ez nem ékesszólás. Semmi sincs mögötte, még erős egyéniség sem. Megmondom neked, milyen. Olyan, mint a homok mész nélkül. Igazi szónoki hírnevet ilyen anyagból nem lehet felépíteni.” Caligula az én szavaimat ismételte el, amikor legközelebb Senecáról beszélt: „Pusztán iskolai gyakorlat. Apja kiadatlan műveinek felmondása. Homok mész nélkül.” így aztán Seneca életben maradt. Most Messalina megkérdezte:
– Meg vagy győződve arról, hogy Lesbia említette meg Senecát, mint becsületes és nem túlságosan nagyra törő férfit? Nem te említetted először?
– Nem.
– Akkor meg lehetsz győződve arról, hogy Seneca a szeretője. Egy idő óta már tudom: titokban szeretője van, de oly ügyesen intézi az ügyeit, hogy nem tudtam meggyőződni róla, Seneca-e a szeretője, vagy férjének unokaöccse, Vinicianus, vagy pedig Asinius Gallus, Pollio unokája. Mindnyájan ugyanabban az utcában laknak.
Tíz nap múltán közölte: most már tökéletesen bizonyítani tudja, hogy Lesbia házasságtörést követett el Senecával, férjének, Viniciusnak nemrégiben történt távolléte alatt. Tanúkat is hozott, akik megesküdtek, hogy látták, amint Seneca éjszakának idején álöltözetben eltávozott házából, követték Lesbia házáig, ahova egy oldalajtón lépett be; hirtelen ki világosodott Lesbia hálószobájának ablaka, majd újra sötét lett. Három-négy óra múltán látták Senecát kijönni és hazatérni, még mindig álöltözetben.
Világos, hogy Lesbia nem maradhatott többé Rómában. Az unokahúgom, tehát fontos közszereplő. Egyszer már száműzték házasságtöréssel vádoltan, és én csak azzal a feltétellel hívtam vissza, hogy a jövőben tisztességesen viselkedik. Elvártam családom valamennyi tagjától, hogy erkölcsi jó példával járjon elöl. Senecát is száműznöm kellett. Nős ember volt és szenátor, s ámbár Lesbia gyönyörű nő, gyanítottam, hogy olyan jellemű férfinál, mint Seneca, a házasságtörésnek inkább a becsvágy az indoka, mint a szenvedély. Lesbia egyenes leszármazottja Augustusnak, Líviának és Marcus Antoniusnak; Germanicus lánya, a néhai császár húga és a jelenleginek unokahúga ; ezzel szemben ő csak egy jómódú tartománybeli tanárember fia, és Hispániában született.
Valahogy nem vitt rá a lélek, hogy én beszéljek Lesbiával; megkértem Messalinát, hogy tegye meg helyettem. Úgy éreztem, hogy Messalinának több neheztelnivalója van, mint nekem. Ezenfelül újra jóba akartam Messalinával lenni és megmutatni: mennyire fájlalom, hogy alkalmat adtam neki a féltékenység leghalványabb árnyékára is. Boldogan vállalkozott a feladatra, hogy megmossa Lesbia fejét háládatlanságáért, és közli vele büntetését. Dél-Itáliába, Reggióba száműztem ugyanis, ugyanabba a városba, ahol nagyanyja, Júlia meghalt a hasonló bűntettért szenvedett száműzetésben. Messalina később jelentette, hogy Lesbia igen arcátlanul viselkedett, de végül beismerte a Senecával elkövetett házasságtörést, kijelentve, hogy a teste az övé, azt tehet vele, amit akar. Amikor közölte vele a száműzetést, teljesen kikelt magából, és mind a kettőnket megfenyegetett; így szólt: „Egy reggel a palota cselédsége belép majd a császári hálószobába, és mindkettőtöket átvágott nyakkal fog találni... Mit gondolsz, a férjem családja miképpen fogja elviselni ezt a sértést?”
– Puszta szavak, drágám – mondtam. – Nem veszem őket komolyan, de azért jó lesz, ha gondosan figyeltetjük Viniciust és pártját.
Azon az éjszakán, amelyen Lesbia Reggióba indult, hajnaltájban arra ébredtünk Messalinával, hogy ajtónk előtt váratlan kiáltozás és dulakodás támadt a folyosón: „Fogjátok meg! Gyilkos! Orgyilkos! Fogjátok meg!” Kiugrottam az ágyból, szívem hevesen dobogott a hirtelen ijedségtől, és felkaptam egy széket, hogy azzal védekezzek, rákiáltva Messalinára, hogy maradjon mögöttem. De bátorságomat nem tehettem próbára. A támadót már elfogták.
Megparancsoltam a testőrségnek, hogy maradjon fegyverben az éjszaka további részén, és visszafeküdtem az ágyba, bár bizonyos időbe tellett, amíg el tudtam aludni. Messalinának nehezebben ment a dolog. Alig tudtam megnyugtatni. Úgy megijedt, hogy majdnem eszét veszítette. Hol nevetett, hol sírt. „Ez Lesbia műve”, zokogta. „Biztos vagyok benne.”
Reggel aztán elém hozták az orgyilkos-jelöltet. Bevallotta, hogy Lesbia szabadosa, azonban a palotai szolgák egyenruhájába öltözött, és úgy tudott belopódzni. Kijelentette, hogy nem akart meggyilkolni. Az egész az ő hibája, mert rosszul ismételt el bizonyos szavakat a misztérium végén. „Micsoda misztérium?” kérdeztem.
– Megtiltották, hogy elmondjam, Caesar. Csak annyit árulok el, amennyit merek. Ez a legszentebb az összes szent misztériumok között. Csak a múlt éjszaka vettek be. A föld alatt történt. Bizonyos madarat áldoztunk fel, és én megittam a vérét. Két magas szellem jelent meg csillogó arccal, és egy tőrt meg egy porszórót adtak nekem, megmagyarázva, hogy mit szimbolizálnak ezek az eszközök. Bekötötték a szemem, új ruhába öltöztettek, és azt mondták, maradjak csendben. Varázsszavakat mormoltak, és felszólítottak, hogy kövessem őket a pokolba. Erre vezettek és arra vezettek, lépcsőn fel és lépcsőn le, utcákon és kerteken keresztül, leírva azt a furcsa látványt, amiben részem lenne, ha látni tudnék. Csónakba szálltunk, és fizettünk a csónakosnak. Maga Charon volt. Azután a pokol partján kiszálltunk. Megmutatták, illetve szavakkal leírták az egész poklot. Őseim szellemei beszélgettek velem. Hallottam Cerberust ugatni. Végül levették a kötést a szememről, és odasúgták: „Most a halál istenének előcsarnokában vagy. Rejtsd el ezt a tőrt öltönyödben. Menj ezen a folyosón, fordulj be jobbra, a végén lépcsőt találsz, azon menj fel, aztán fordulj balra egy másik folyosón. Ha valami őr megszólít, mond csak a jelszót. A jelszó ennyi: »Sors.« A halál istene és istennője a folyosó végén szobájukban alszanak. Az ajtajukban két másik őr van, de ezek nem olyanok, mint a többiek. Nem tudjuk, hogy mi a jelszavuk. De az árnyékban lopóddz egészen a közelükbe, és hirtelen szórd a szemükbe ezt a szent port. Aztán bátran nyisd ki az ajtót, és öld meg az istent és az istennőt. Ha sikerül vállalkozásod, az örök áldás és boldogság hónában fogsz élni a végtelenségig, nagyobbnak fognak tartani Herkulesnél, nagyobbnak Prometheusnál, sőt nagyobbnak magánál Jupiternél is. Nem lesz többé halál. De miközben mégy, állandóan ismételgetned kell azt a varázsigét, amit eddig mi ismételtünk. Mi is ezáltal tudtunk biztonságban eljutni idáig. Ha elmulasztod ezt, ha hibázol a varázsigében, minden eddigi fáradságunk hiábavaló. A varázslat elmúlik, és valahol másutt fogod találni magad. Előre meg sem tudjuk mondani, hová kerülhetsz, ha eltéveszted a varázsigét.” Megijedtem. Azt hiszem, csakúgyan eltévesztettem a varázsigét, mert amikor felemeltem a kezem, hogy kiszórjam a port, hirtelen azon vettem észre magam, hogy Rómában vagyok, a te császári palotádban, és testőreiddel birkózom hálószobaajtód előtt. Hibáztam. Minden összeomlott. A halál még most is úr. Majd valami merészebb, valami keményebb férfi fogja a nagy tettet végrehajtani.
– Lesbia cinkosai igen okosak – suttogta Messalina. – Milyen tökéletes terv.
– Ki avatott be a misztériumba? – kérdeztem a férfit. De nem akart felelni, még kínvallatás alatt sem, és a főkapu őrségétől sem tudtam meg semmit, mert újonnan odaállított emberek voltak. Nyugodtan beeresztették, hiszen palotai egyenruhát viselt, és tudta a jelszót. Nem hibáztathattam őket. Két másik, palotai egyenruhába öltözött férfival érkezett oda, akik jóéjszakát kívántak neki és elsétáltak.
Hajlandó voltam elhinni a férfi meséjét. De ő továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy nem árulja el, ki vezette be ezekbe az állítólagos misztériumokba. Amikor közöltem vele igen kedvesen, hogy ez nem volt igazi misztérium, csak nagy körültekintéssel megrendezett beugratás, és ezért az eskü nem köti: elvesztette a fejét, sértéseket ordítozott felém. Hiába, ki kellett végeztetni. Sokat töprengtem, de végre egyetértettem Messalinával, hogy a közbiztonság okából Lesbiát is szükséges kivégeztetni. A testőrlovasság egy különítményét küldtem utána, és másnap a testőrök elhozták magukkal a fejét. Igen nagy kín volt kivégeztetni drága Germanicus bátyám leányát, miután halálakor megesküdtem, hogy úgy fogom szeretni és védelmezni gyermekeit, mintha a magaméi volnának. Azonban azzal a gondolattal nyugtattam meg magam, hogy ő ugyanígy cselekedett volna a helyemben. A kötelességet mindig előbbre helyezte személyes érzelmeinél.
Ami Senecát illeti, közöltem a szenátussal, ha csak valamilyen komoly okból nem akarják az ellenkezőjét, szeretném: szavazzák meg a Korzikába való száműzetését. A száműzetés megtörtént; harminc órát kapott Róma és harminc napot Itália elhagyására. Seneca nem volt népszerű a szenátusban. Korzikában lesz alkalma rá, hogy a sztoikusok filozófiáját gyakorolja – hiszen azt mondta, meghódítottam a sztoicizmus számára egy elejtett megjegyzésemmel, amelyben dicsértem a sztoikusokat. A hízelgés, amire ez a fickó képes, igazán émelyítő volt. Egy-két év múltán, amikor titkárom és miniszterem, Polybius elvesztette a bátyját, akit nagyon szeretett, Seneca, noha Polybiust csak igen felületesen és fivérét egyáltalában nem ismerte, hosszú és gondosan megfogalmazott levelet küldött neki Korzikából, és a városban ki is adatta „Polybius megnyugtatása” címen. A megnyugtatás és részvétnyilvánítás ürügye alatt nyájasan megdorgálta Polybiust, amiért enged személyes bánatának fivére halála miatt, amíg én, a Caesar élek, jó egészségnek örvendek, és továbbra is kegyeimben tartom. „Amíg Caesarnak szüksége van Polybiusra”, írta Seneca, „Polybiusnak nincs joga összeroppanni, éppúgy, mint az óriásnak, Állasnak sincs, aki az istenek parancsára a világot a vállán hordozza.”
„Caesarnak önmagának, aki annyi mindent megtehet, éppen ezért sok dolog tilos. Az ő őrködése őriz meg minden otthont; az ő munkássága idézi elő a jólétet. Az ő szorgalma teremti meg a polgári boldogságot; az ő kemény munkája teszi lehetővé az ünnepségeket. Attól a pillanattól kezdve, hogy a Caesar átengedte magát az emberiségnek, megrabolta önmagát önmagától, és mint a csillagok, amelyek örökösen járják szüntelen pályájukat, ő se engedte meg magának soha, hogy pihenjen, vagy hogy személyi dolgait intézze. És valahogyan, Polybius, a te sorsod hozzákapcsolódott az ő dicső sorsához, és te sem foglalkozhatsz személyi dolgaiddal, nem foglalkozhatsz magántanulmányokkal. Amíg Caesaré a világ, nem vehetsz részt örömben, fájdalomban vagy bármilyen más emberi érzésben. Teljesen a Caesaré vagy. És nem hangoztatod-e szüntelen, hogy Caesar drágább neked az életednél? Miképpen jogos tehát panaszkodnod a sorsra, amíg a Caesar él és egészséges?” Még sok minden volt az én csodálatos, szeretetteljes kedvességemről, kegyelmemről, és egy teljes bekezdést adott a számba, mintha én mondtam volna valamit arról, miképpen lehet legnemesebben elviselni egy fivér halálát. Mintha hivatkoztam volna nagyapám, Marcus Antonius fájdalmára, fivére, Gajus elveszésekor, Tiberius nagybátyám fájdalmára, apámért, Gajus Caesar fájdalmára, a fiatal Luciusért és tulajdon fájdalmamra, Germanicus bátyám elvesztése felett, és aztán elmondottam, miképpen viseltük el mindnyájan ezeket a csapásokat. Ennek a mézesmázos irománynak nem volt semmi más hatása, mint hogy megnyugodtam: a világon senkinek nem ártottam ezzel a száműzetéssel – legfeljebb talán Korzika szigetének.
Az alexandriai görögök utasítást küldtek a még mindig Rómában tartózkodó követeiknek, hogy gratuláljanak germán győzelmeimhez, panaszkodjanak a zsidókra, mert újra arcátlanul viselkednek (a zavargások ugyanis kiújultak a városban), kérjenek engedélyt tőlem, hogy újra felállíthassák az alexandriai szenátust, és ajánlják fel újra, hogy Alexandriában templomot építenek nekem, előkelő papi rendet is alapítanak hozzá. Több más kisebb kitüntetésben is akartak részesíteni ezen a legmagasabbon kívül, többek közt két aranyszobrot akartak felállítani, az egyik „Claudius Augustus békéjét”, a másik „Germanicust, a győztest” ábrázolta volna. Az utóbbit elfogadtam, mert főként apámnak és bátyámnak volt ez kitüntetés, akik sokkal fontosabb győzelmeket arattak az enyémnél, s hozzá személyesen, és mert a szobor arcvonásai az övék lett volna és nem az enyém. Bátyám ugyanis megtévesztésig hasonlított apámra, ebben mindenki egyetért. Mint már ez szokásos, a zsidók ellenkövetséget küldtek, gratuláltak győzelmeimhez, és megköszönték a nagylelkűségemet, hogy vallásszabadságukról körlevélben értesítettem a tartományokat, és bevádolták az alexandriai görögöket, hogy az új zavargásokat ők idézték elő, amikor a szent napokon ocsmány dalokkal és táncokkal zavarták meg istentiszteletüket a zsinagóga előtt. Itt adom pontos feleletemet az alexandriaiaknak, hogy megmutassam, miképpen intéztem el most az ilyenfajta kérdéseket:
„Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus, Imperator, Pontifex Maximus, néptribun, megválasztott konzul, üdvözletét küldi Alexandriának.
Tiberius Claudius Barbillus, Artemidorus fia, Apollonius Leonides fia, Chaeremon, Marcus Julius Asclepiades, Gajus Julius Dionysius, Tiberius Claudius Phanias, Potamon fia, Pasion, Sabbion fia, Dionysius, Ariston fia, Tiberius Claudius Apollonius, Gajus Julius Apollonius és Apollonius fia, Hermaiscus, városotok követei, átadták nekem üzeneteteket, és hosszan beszéltek előttem Alexandria városáról, felidézve azt a jóindulatot, amelyet, mint tudjátok, a múltban hosszú éveken keresztül mindig éreztem irányotokban; mert ti természetesen hűségesek vagytok Augustus Házához, aminek számos bizonyítékát adtátok. Különösen közvetlenül családom és a városotok között volt baráti kapcsolat: csak bátyámra, Germanicus Caesarra kell hivatkoznom, akinek irányotokban való jóindulata kézenfekvőbb volt bármelyikünkénél: ellátogatott Alexandriába, és személyesen szólt hozzátok. Ez okból örömmel elfogadtam azokat a megtiszteltetéseket, amelyeket nemrég ajánlottatok fel nekem, ámbár – mint tudjátok – általában nem szeretem a megtiszteltetéseket.
Elsőnek megengedem, hogy születésnapomat »Augustus-nap«-ként megünnepeljétek, mint ahogy kérelmetekben leírtátok. Azután megengedem, hogy a megállapított helyeken nekem és családom más tagjainak szobrokat állítsatok, mert látom, mindig arra törekedtetek, hogy emlékeket állítsatok a Házamhoz való hűségeteknek. A két aranyszobor közül, amelyet barátom, Barbillus ajánlatára terveztek, a »Claudius Augustus békéje« című szobor felállítását visszautasítom, minthogy embertársaimat talán sértené; a szobrot Róma istennőnek lehet ajánlani. A másikat a megfelelő születésnapokon olyan módon hordozhatjátok körmeneteitekben, ahogy akarjátok. Megfelelően feldíszített trónusról is gondoskodhattok. Beleegyezem továbbá, hogy négylovas versenypályát állítsatok fel tiszteletemre a határokon: egyet Taposirisban, Lybiában, egyet Pharosban, Alexandriában, a harmadikat az alsó-egyiptomi Pelusiumban. De kérnem kell, hogy imádásomra ne nevezzetek ki főpapot, és templomot se építsetek tiszteletemre, mert nem akarom embertársaim érzéseit sérteni, és teljesen világos előttem, hogy végig a történelmen keresztül kápolnákat és templomokat csak isteneknek építettek.
Ami pedig az általatok annyira sürgetett és fontosnak tartott kiváltságokat illeti, íme határozataim: minden alexandriai, aki trónra lépésem előtt hivatalosan nagykorú lett, általam is megerősítve érezheti magát polgárságában minden kiváltsággal és előjoggal együtt, csak az olyan képmutatók kivételek, akik noha rabszolgaanyától születtek, magukat szabadon születettnek tüntetik fel. Szívesen megerősítem mindazokat a kedvezéseket, amelyekben elődeim részesítettek benneteket. És azokat is megerősítem, amelyeket régebben királyaitoktól és polgármestereitektől kaptatok, és Augustus isten később jóváhagyott. Kívánom, hogy Augustus isten alexandriai templomának papjait sorshúzás útján válasszátok, mint canopusi templomának papjait is. Azt a terveteket, hogy a városi hatóságok vezetőit háromévenként válasszátok, igen józannak tartom. Az elöljárók ugyanis óvatosabban fognak viselkedni hivataluk ideje alatt, tudva, hogy a hivatali idő leteltével számadásra kötelezhetők. Ami a szenátus újra felállítását illeti, nem tudom így hirtelen, hogy mi volt a szokás a Ptolemaeusok alatt, de éppoly jól tudjátok, mint én, hogy az Augustus Ház uralkodása idején nem volt szenátusotok. Minthogy ez teljesen új terv, és nem vagyok benne biztos, előnyös lesz-e számotokra és számomra, írtam a polgármestereteknek, Aemilius Rectusnak, hogy vizsgálja meg az ügyet és jelentse, vajon létesítsünk-e szenátori rendet, és ha igen, milyen módon.
Ami azt a kérdést illeti, hogy ki viselje a felelősséget a nemrégen történt zavargásért – vagy hogy őszintén beszéljek: a háborúért köztetek és a zsidók között –, nem akartam dönteni, noha a követeitek, főképpen Theon fia Dionysius, nagy szenvedéllyel és ékesszólással szónokoltak a zsidó ellenfelek jelenlétében. Komoly felháborodásomat azért fenntartom magamnak az ellen a fél ellen, aki az újabb zavargásokat előidézte; és kérlek, értsétek meg, ha egyik fél sem hagyja abba ezt a romboló és dacos ellenségeskedést, kénytelen leszek megmutatni, mire képes egy jóindulatú uralkodó, amikor igazságos haragra gerjed. Én még egyszer kérlek benneteket, alexandriaiak, viselkedjetek baráti türelemmel a zsidók iránt, akik szomszédaitok voltak Alexandriában oly hosszú időn keresztül, és ne sértsétek meg érzéseiket, amikor ősi szertartásaik szerint istenüket imádják. Engedjétek, hadd gyakorolják nemzeti szokásaikat éppen úgy, mint Augustus idején, mert én megerősítettem ezt a jogukat, miután pártatlanul meghallgattam a vita mindkét részvevőjét. Másrészt viszont kívánom, hogy a zsidók ne akarjanak további kiváltságokat kapni, és sohase küldjenek hozzám külön követséget, mintha ti és ők különböző városokban laknátok valóban hallatlan eljárás –, és nem akarom, hogy nyilvános játékokon, atlétikai és más versenyeken részt vegyenek. Elégedjenek meg azzal, amit eddig kaptak, élvezzék ki minden előnyét annak a nagyvárosnak, amelynek nem ők az eredeti lakosai, nem szabad, hogy további zsidókat hívjanak a városba Szíriából vagy Egyiptom más részeiből, mert különben sokkal erősebben fogok gyanakodni rájuk, mint eddig. Ha nem fogadják meg ezt az intelmemet, minden bizonnyal megbosszulom magam rajtuk, amiért egy világszerte elterjedhető járvány magjait elhintik. Addig tehát, amíg mindkét fél tartózkodik az ellenségeskedéstől, és türelmesen és jóakarattal együtt él, továbbra is olyan barátságos érdeklődéssel fogom Alexandria ügyeit kísérni, mint amilyet családom mindig is érzett a múltban.
Tanúsítanom kell, hogy barátom Barbillus most ismét milyen lankadatlan buzgalommal védte érdekeiteket, éppen úgy, mint barátom Tiberius Claudius Archibus. – Ég veletek.”
Ez a Barbillus ephesusi csillagász volt, akinek tudományában Messalina teljesen megbízott. Én magam is elismerem, hogy igen kitűnő ember volt, és jóslatai pontosságában rögtön a nagy Thrasyllus után következett. Indiában tanult és a chaldeusok között. Alexandria érdekeit azért viselte annyira a szívén, mert sok évvel ezelőtt, amikor Tiberius kiűzte Rómából és Itáliából az összes csillagjósokat és varázslókat, Thrasyllus kivételével, ő Alexandriába menekült, és az ottani vezetőemberek nagy vendégszeretettel fogadták.
Néhány hónap múltán levelet kaptam Herodestől, amelyben formálisan gratulált győzelmeimhez, fiam születéséhez és ahhoz, hogy germán győzelmeimmel kiérdemeltem az imperátori címet. Mellékelte szokásos magánlevelét.
„Milyen nagy harcos is vagy te, Majomfigurácska! Csak egyszerűen rátetted a tollat a papírra, elrendeltél egy hadjáratot, és íme, zászlók lobognak, kardok repülnek ki hüvelyükből, fejek gurulnak a füvön, városok és templomok borulnak lángba! Milyen szörnyű pusztítást vinnél véghez, ha egy nap elefántra szállnál, és személyesen vonulnál harcba! Emlékszem, hogy drága édesanyád valamikor nem nagyon reményteljesen beszélt rólad mint a brit sziget eljövendő meghódítójáról. Miért ne? Én magam nem gondolok katonai győzelmekre. Béke és biztonság, ez minden, amit kívánok. Erősen dolgozom, hogy tartományaimat ne érhesse kellemetlenül egy elképzelhető parthus betörés. Cypros és én meg a gyerekek boldogok vagyunk, jól érezzük magunkat. A gyerekek most tanulják, hogy lehet belőlük jó zsidó. Gyorsabban tanulnak, mint én, mert fiatalabbak. Hja, mellesleg, nem szeretem Vibius Marsust, új szíriai kormányzódat; félek, hogy nemsokára szembekerülünk egymással, ha mindenbe beleüti az orrát. Sajnáltam, amikor Petronius hivatali ideje véget ért. Remek ember. A szegény Silas még mindig börtönben ül. A lehető legkellemesebb börtöni elszállásolásban van része, és megengedtem, hogy írószerszámokat kapjon, hogy megörökíthesse háládatlanságomat. Természetesen papiruszt nem kap, csak viasztáblát, úgyhogy amikor az egyik panasz végére ér, le kell törölnie, mielőtt egy másikba kezdene.
Igen népszerű vagy itt a zsidók között, és mindenki megértette a szigorú kifejezéseket az alexandriaiak ellen, amelyeket belevettél leveledbe: a zsidók jól tudnak olvasni a sorok között. Hallottam öreg barátomtól, Alexander alabarchától, hogy Alexandria különböző kerületeiben kiszegezték egy-egy másolatát a polgármester következő ajánlásával:
»Lucius Aemilius Rectus hirdetménye.
Minthogy az egész nép nagy számánál fogva nem vehetett részt ennek a legszentebb és legkegyesebb levélnek a felolvasásán, amelyet a városhoz intéztek, szükségesnek találtam kiszögezését, hogy minden egyes olvasó csodálhassa a mi Caesar Augustus istenünk nagyságát, és megmutathassák hálájukat azért, hogy oly jóindulattal viseltetik a város iránt. Augusztus tizenegyedik napján, Tiberius Claudius Caesar, Augustus Germanicus Imperator uralkodásának második évében.«
Istent csinálnak belőled, akárhogy is tiltakozol. De azért törődj az egészségeddel, a kedélyeddel, egyél sokat, aludj jól, és ne bízzál senkiben.
A Bandita”
Herodes iskolásfiús kötekedése, amellyel kihangsúlyozta, hogy milyen könnyen jutottam hozzá az imperátori címhez, érzékeny ponton érintett. Az a tény, hogy emlékeztetett anyám megjegyzésére, szintén hatással volt rám, ez viszont babonás pontomon érintett. Egyszer sok-sok évvel ezelőtt az anyám megharagudott rám, amikor az az ötletem támadt, hogy három új betűvel növelem a latin ábécét. „Három teljesen lehetetlen dolog van a világon: az első, hogy a nápolyi öblön keresztül üzletek húzódjanak, a második, hogy te meghódítsd a brit szigetet, a harmadik pedig, hogy általános használatba kerüljenek lehetetlen új betűid.” Pedig az első lehetetlenség már megvalósult – azon a napon, amikor Caligula felépítette híres hídját Bauliból Puteoliba, és a hidat telerakatta boltokkal. A harmadik lehetetlenséget azon a napon valósíthattam meg, amelyen nekem tetszett, egyszerűen engedélyt kellett volna kérnem a szenátustól. Miért ne sikerülhetne a második is?
Néhány nappal később levél érkezett Marsustól, „sürgős és bizalmas” felirattal. Marsus tehetséges kormányzó volt és tisztességes férfi, noha nem kellemes társaság – tartózkodó, hideg, állandóan gúnyolódó, és semmilyen emberi gyengesége vagy hibája nem volt. Kinevezését hálából kapta tőlem, mert több mint húsz évvel ezelőtt, amikor ezredparancsnok volt Keleten, letartóztatta Pisót és Rómába szállíttatta, hogy bátyám, Germanicus meggyilkolásáért felelősségre vonhassák. Marsus most így írt: „...Szomszédom, barátod Herodes Agrippa király, úgy tudom, megerősíti Jeruzsálemet. Bizonyára tudsz erről, de én csak azért írok, hogy közöljem, ez az erődítmény, amikor elkészül, bevehetetlenné teszi a várost. Nem kívánom hűtlenséggel vádolni barátodat, Herodes királyt, de mint Szíria kormányzója igen komolyan veszem az ügyet. Jeruzsálem uralkodik az Egyiptomba vezető út felett, és ha felelőtlen kezekbe kerül, Róma komoly veszélybe jut. Herodes állítólag parthus betöréstől fél: ez ellen azonban már remekül megvédte magát, amikor titkos szövetséget kötött királyi szomszédaival a parthus határokon. A betörés különben teljesen valószínűtlen. Kétségkívül helyesled a föníciaiakhoz való baráti közeledését: óriási adományokkal lepte meg Beirut városát, most pedig amphitheatrumot épít ott, nem beszélve az oszlopcsarnokokról és a nyilvános fürdőkről. Igen nehezen tudom megérteni, hogy miért udvarol a föníciaiaknak. Egyelőre azonban Tyrus és Sidon vezetőemberei mintha nem nagyon bíznának benne. Talán jó okuk van erre. Én nem tudom. Megkockáztatván, hogy megharagszol rám, továbbra is jelenteni fogom a politikai eseményeket, amelyek tartományomtól délre és keletre történnek.”
Igen kellemetlen olvasmány volt, és eleinte haragot éreztem Marsus iránt, amiért megzavarja Herodesbe vetett bizalmamat, de amikor meggondoltam a dolgot, ez az érzés hálává változott. Nem tudtam, mit gondoljak Herodes felől. Egyrészt bíztam abban, hogy betartja barátságunkra tett esküjét, amelyet különben a Piac téren nagy nyilvánosság előtt mondott el, másrészt viszont egész kézenfekvően valamilyen tervet forral, amelyet bármely más ember esetében árulásnak minősítenék, örültem, hogy Marsus nyitva tartja a szemét. Nem szóltam a dologról senkinek, még Messalinának sem, Marsusnak pedig csak ennyit írtam: „Megkaptam leveled. Légy óvatos. Küldj további jelentéseket.” Herodesnek ravaszul írtam.
„Valószínűleg meg fogom fogadni tanácsodat a britekre vonatkozólag, drága Banditám, és ha csapataim élén betörök a szigetre, feltétlenül elefánt hátára ülök. Ez lesz az első elefánt, amit azon a vidéken majd látnak, és kétségkívül mindenütt csodálatot fog kelteni. Örülök, hogy családodban minden jól megy. Ne aggódj amiatt a parthus betörés miatt velük kapcsolatban. Ha hallod, hogy azon a vidéken baj van, azonnal Lyonba küldök Antipas bátyádért, hogy hetvenezeregyedik páncélját felöltve hozzon mindent rendbe. Cypros nyugodtan alhat éjszakánként, te pedig abbahagyhatod Jeruzsálem megerősítését. Ugye nem akarjuk, hogy Jeruzsálem túlságosan erős legyen, mi? Tegyük fel, hogy bandita unkatestvéreid Edomból váratlanul rád törnének, és valahogyan bejutnának Jeruzsálembe, éppen az előtt, hogy az utolsó bástyát befejezted – nos, sohase tudnánk őket újra kiűzni onnan még faltörő kosokkal, hajitógépekkel és más egyebekkel sem – és mi történik akkor az egyiptomi kereskedelmi úttal? Sajnálom, hogy nem szereted Vibius Marsust. Hogyan halad a Beirutban épülő amphitheatrumod? Megfogadom tanácsodat, és csakugyan senkiben sem fogok bízni, kivéve talán drága Messalinámat, Vitelliust, Rufriust és végül iskolatársamat, a Banditát, aki hiába vádolja magát haszontalan természettel, én sohasem fogom ezt neki elhinni, és mindig szeretettel, úgy fogom aláírni magamat leveleimben, mint az ő
Majomfigurácskája.”
Herodes a szokásos csapongó modorban válaszolt, mintha egyáltalán nem törődne az erődítményekkel. De tudhatta, hogy játékos hangulatú levelem nem olyan játékos, mint amilyennek látszani akar; azt is kitalálhatta, hogy Marsus mindent megírt nekem róla. Rövid levelemre Marsus is röviden válaszolt, jelentve, hogy az erődítményekben abbahagyták az építési munkát.
[Kr. u. 42]Második konzulságom márciusban, vagyis újévkor kezdődött, de a hivatalról két hónap múltán lemondtam a sorrendben következő szenátor javára; túlságosan sok dolgom volt ahhoz, hogy a konzulsággal együtt járó különböző szertartásokat elvégezzem. Ebben az évben született leányom, Octavia, ekkor tört ki a Vinicianus-Scribonianus-féle fölkelés, és ekkor szereztem meg a birodalom új tartományaként Marokkót. Először röviden el fogom mondani, hogy mi történt Marokkóban. A mórok újra fellázadtak egy igen tehetséges új, Salabus nevű vezér alatt, aki már a megelőző hadjáratban is vezette őket. Paulinus, a római haderő parancsnoka mélyen behatolt az országba egészen az Atlas-hegységig, de nem tudott megütközni Salabusszal, ezzel szemben sok vesztesége volt kisebb csetepatékban és éjszakai rajtaütésekben. Parancsnokságának tartama letelt, és vissza kellett térnie Rómába. Utóda Hosidius Geta lett, akit elindulása előtt kioktattam, nehogy valahogyan megengedje, hogy Salabusból egy második Tacfarinas legyen. (Tacfarinas numida vezér volt, aki Tiberius alatt három római tábornoknak babérkoszorút szerzett azzal, hogy látszólag döntő csatákban megverette magát velük, de mindig újra megjelent újjászervezett hadserege élén, amint a római haderő kihúzta a lábát. Égy negyedik tábornok aztán véget vetett ennek: elfogta és megölte magát Tacfarinast.) így szóltam Getához:
– Ne elégedj meg részleges sikerekkel. Keresd meg Salabus főhaderejét, törd le egészen, aztán öld meg vagy fogd el Salabust. Kergesd végig akár egész Afrikán, ha kell. Ha Afrika belsejébe menekül, ahol állítólag az embereknek a hónuk alatt nő ki a fejük, nos, oda is kövesd. Könnyen rá fogsz ismerni, hiszen ő a nyakán viseli a fejét. Nem akarom hadjáratodat igazgatni. Csak egy tanácsot adok. Ne ragaszkodj oly túlságosan a régi katonai törvényekhez és szokásokhoz, mint Augustus tábornoka, Aelius Gallus, aki úgy vonult Arábia meghódítására, mintha Arábia egy második Itália vagy Germania volna. Embereit megrakta a szokásos árkászeszközökkel és nehéz páncélzattal, ahelyett, hogy kecskebőrtömlőket és külön adag gabonát adott volna velük. Nem, ő még ostromgépeket is vitt magával. Amikor kólika támadta meg a katonákat, és azok forralni kezdték a rossz vizet, amit a kutakban találtak, hogy így ne ártson meg, Aelius meglátta és felkiáltott: „Micsoda! Forraljátok a vizet? A fegyelmezett római katona nem forralja a vizét. És száraz trágyával fűteni? Ki hallott ilyet? A római katona fát gyűjt vagy nem rak tüzet.” Persze, hadereje legnagyobb részét elvesztette. Marokkó belseje is veszélyes vidék. Taktikádban és felszerelésedben mindig alkalmazkodj ahhoz az országhoz, ahol harcolsz.
Geta szó szerint megfogadta a tanácsomat. Megkergette Salabust Marokkó egyik végétől a másikig, kétszer is megverte, és másodszor majdnem elfogta. Salabus azután az Atlas-hegységbe menekült, átkelt az azon túl fekvő kietlen sivatagba, megparancsolva embereinek, hogy a hágókat védjék, mialatt megerősítést szerez szövetségeseitől, a sivatagi nomádoktól. Geta egy különítményt hagyott a legfontosabb hágónál, legkeményebb embereivel átkelt egy másik, sokkal rosszabb hegyiúton, és kötelességtudóan keresni kezdte Salabust. Annyi vizet vitt magával, amennyit csak emberei és öszvérei vinni tudtak, majdnem minden más felszerelést otthagyott. Remélte, hogy valami vizet talál, de Salabus kanyargó nyomát körülbelül kétszáz mérföldön követte a sivatagi homokban, ahol már a legszívósabb növény sem tud megélni. A víz fogytán volt, emberei gyengültek. Geta leplezte aggodalmát, de rájött, még ha azonnal visszafordul és felad minden reményt, hogy Salabust elfogja, akkor sincs elég vize, hogy biztonságban visszajusson. Az Atlasz-hegység száz mérföldnyire van tőle, és csak isteni csoda segíthet rajta.
Rómában, amikor szárazság pusztít, tudjuk, miképpen kell rábeszélni az isteneket, hogy küldjenek esőt. A városon kívül Mars templomában őrzünk egy fekete követ, amelyet eredetileg az etruszkoktól raboltunk el. A neve Csepegő Kő. Ünnepélyes felvonulásban érte megyünk, behozzuk a falakon belül, ahol vizet öntünk rá, vallásos énekeket énekelünk, és áldozatot mutatunk be. Mindig eső van utána – kivéve, ha nem volt valami kis hiba a szertartásban, ami gyakran megesik. Geta azonban nem vitt magával csepegő követ, így nem tudta, mit csináljon. A nomádok hozzászoktak, hogy néha napokig víz nélkül élnek, és ezenkívül tökéletesen ismerik a vidéket. Egyre jobban fenyegetni kezdték a római haderőt, s azokat a katonákat, akik valahogyan elbolyongtak a főcsapattól, elfogták és megölték.
Getának volt egy fekete tisztiszolgája, aki éppen ebben a sivatagban született, de eladták rabszolgának a móroknak. Nem tudta, hol vari legközelebb víz, mert gyermekkorában adták el. De így szólt Getához:
– Tábornok, miért nem imádkozol Ga-Ga Atyához?
Geta megkérdezte, ki ez a személyiség. A fekete felvilágosította, hogy ez a sivatagok istene, aki szárazságok idején esőt ad. Geta így szólt:
– A császár felhatalmazott, hogy taktikámat alkalmazzam ahhoz a vidékhez, ahol harcolok. Közöld velem, miképpen lehet Ga-Ga Atyát megszólítani, és én rögtön érintkezésbe lépek vele.
A tisztiszolga azt mondta neki, vegyen egy kis csöbröt, ássa el jó mélyen a homokba, de úgy, hogy a pereme kilássék. A csöbröt aztán töltse meg sörrel, miközben így szól: „Ga-Ga Atya, sört ajánlunk neked!” Aztán a férfiak töltsék meg ivócsészéiket minden rendelkezésre álló vízzel a tömlőikből, csupán annyit hagyjanak, amennyi arra elég, hogy bemárthassák az ujjúkat, és vizet szórhassanak a homokba. Aztán mindenki igyon és táncoljon, imádja Ga-Ga Atyát, szórja szét és igya meg minden csepp vizét. Geta közben így énekeljen: „Küldj esőt, mint ahogy mi kiöntjük ezt a vizet! Megittuk utolsó csepp vizünket, atyánk. Semmi sem maradt. Mit akarsz, mitévők legyünk? Igyál sört, Ga-Ga Atya, és adj vizet nekünk, gyermekeidnek, különben meghalunk!” Mert a sör igen erős hajtószer, és ezeknek a nomádoknak ugyanolyan teológiai fogalmaik vannak, mint a régi görögöknek, akik úgy képzelték, hogy Jupiter vizei, amikor esik az eső. A görögben majdnem teljesen ugyanaz a szó jelenti a mennyboltot és az éjjeliedényt. A nomádok úgy képzelték, hogy istenük vizelni fog, ha sört itatnak vele. A vízcseppek szórása, ez az egyszerű permetezés arra emlékezteti, miképpen esik az eső, ha netán elfelejtette volna.
Geta kétségbeesésében összehívatta kimerült csapatait, és megkérdezte, nincs-e történetesen valakinél sör. A jó szerencse úgy akarta, hogy a germán segédcsapatoknál volt egy-két liternyi a tömlőkben. Jobban szeretik, mint a vizet, ezért hozták magukkal. Geta elvette tőlük. Azután minden megmaradt vizet egyenlően szétosztott, a sört azonban fenntartotta Ga-Ga Atyának. A csapatok táncoltak, megitták a vizet, és az előírt cseppeket szétpermetezték a homokon, mialatt Geta az előírt formulát ismételgette. Ga-Ga Atya (neve nyilván vizet jelent) annyira meghatódott attól a megtiszteltetéstől, amelyben ily sok vadidegen részesítette, hogy az ég azonnal beborult, esőfelhők gyűltek, és megeredt a záporeső, amely három napig tartott, és minden mélyedésből szép kis tavacskát formált. A hadsereg megmenekült. A nomádok a bőséges esőt arra magyarázták, hogy Ga-Ga Atya feltétlenül kedvez a rómaiaknak, ezért alázatosan előjöttek, és felajánlották szövetségüket. Geta ezt visszautasította addig, amíg Salabust nem adják át neki. Salabust erre rövidesen összekötözve a táborba hozták. Geta és a nomádok megajándékozták egymást, és szövetséget kötöttek. Geta ezután minden további emberveszteség nélkül visszavonult a hegyekhez, ahol Salabus embereit, akik még mindig tartották a hágót, hátbatámadta, és az egész csapatot elfogta vagy lemészárolta. A többi mór csapat, látva, hogy vezérüket fogolyként hozzák vissza, minden további küzdelem nélkül megadta magát, így néhány liter sör megmentette több mint kétezer római életét, és új tartományt szerzett Rómának. Elrendeltem, hogy a hegyeken túli sivatagban templomot építsenek Ga-Ga Atyának, és Marokkónak előírtam, hogy évente száz kecsketömlő legfinomabb sört áldozzon az Atyának. Marokkót különben most két tartományra osztottam, nyugatira és keletire. Getának győzelmi jelvényeket adományoztam, és felkértem volna” a szenátust, hogy szavazza meg neki örökölhető címképpen a Maurus (Marokkói) nevet, ha nem élt volna vissza hatalmával azáltal, hogy Salabust az én megkérdezésem nélkül megölette. Katonailag nem volt lényeges ez a kivégzés, pusztán hiúságból rendelte el.
Az előzőek során már említettem leányom, Octavia születését. Messalinának most a szenátus és a nép igen kedvében járt, mert köztudomású lett, hogy a közerkölcsiség feletti felügyeletet kérésemre ő gyakorolta. Elméletben ugyan csak tanácsadómként szerepelt, de mint említettem, megkapta a pecsétem másolatát, hogy azzal szentesítsen okmányokat. Bizonyos határok között rábíztam a döntést, hogy mely lovagokat vagy szenátorokat fokozzon le társadalmi kihágások miatt, és hogy kiket nevezzen ki az így megüresedett helyekre. Most arra a fáradságos munkára is vállalkozott, hogy eldönti, melyik jelölt alkalmas a római polgárságra. A szenátus meg akarta neki szavazni az Augusta címet, és erre ürügyül Octavia születését használta fel. Bármennyire szerettem is Messalinát, nem hittem, hogy már megérdemelte volna ezt a megtiszteltetést: ezért érdemes dolgoznia, hogy az élete derekán majd megkaphassa egyszer. Még csak tizenhét éves volt, míg nagyanyám, Livia csak halála után szolgálta meg ezt a címet, anyám pedig igen öreg korában, így tehát visszautasítottam a nevében. De az alexandriaiak engedélyem nélkül aranypénzt verettek, amelynek egyik felén az én arcképem, a másik felén Messalina teljes képe volt, Demeter istennőnek öltözve, egyik tenyerén két kis alakot tartott, ezek kisfiát és kislányát jelképezték, a másik tenyerén pedig a termékenység szimbólumát, egy gabonakalászt. Ez hízelgő játék volt Messalina nevével – a latin messis szó aratást jelent. Messalina el volt bájolva.
Egy este félszegen közeledett hozzám, nem szólt semmit, csak felkandikált az arcomba, és végre kis ötölés-hatolás után nagy zavartan megkérdezte:
– Igazán szeretsz engem, legdrágább férjem? Megnyugtattam, hogy jobban szeretem mindenkinél a világon.
– És mit mondtál nekem a minap, mi a szerelem templomának három főoszlopa?
– Azt mondtam, hogy a szerelem temploma kedvességen, őszinteségen és megértésen nyugszik, vagy inkább idéztem Mnasalcus filozófust, mert övé a mondás.
– Akkor be fogod igazolni a legnagyobb kedvességet és megértést, amire irántam való szerelmed csak képes. Az én szerelmem most csak őszinteséggel szolgálhat. Egyenesen a tárgyra térek. Ha nem túlságosan nehéz a számodra – lehetséges volna-e, megtudnád-e tenni, megengednéd-e, hogy egy időre külön hálószobában aludjak? Nem mintha kevésbé szeretnélek, mint te engem, de minthogy alig kétévi házasság alatt két gyermekünk van, nem kellene várnunk egy kicsit, mielőtt megkockáztatnánk egy harmadikat? Igen kényelmetlen dolog a terhesség: minden reggel rosszul vagyok, fáj a fejem, elromlik az emésztésem, és úgy érzem, most egy ideig nem lennék erre képes. És hogy őszinte legyek, ettől a félelmemtől eltekintve is, valahogyan nem vágyom rád olyan szenvedélyesen, mint azelőtt. Esküszöm, éppúgy szeretlek, mint valaha, de most inkább mint legdrágább barátomat és mint gyermekeim atyját, és nem annyira, mint szeretőmet. Ha az embernek gyerekei vannak, azok sok mindent elhódítanak az érzelmeiből, azt hiszem. Én nem titkolok előtted semmit. Ugye hiszel nekem?
– Hiszek neked, s szeretlek. Megsimogatta az arcomat.
– És én nem vagyok olyan, mint egy közönséges nő, ugye, akinek más dolga sincs, mint hogy gyerekeket szüljön, amíg teljesen ki nem merül. Én a feleséged vagyok, a császár felesége – segítek neked császári munkádban és ez – ugye – fontosabb mindennél? A terhesség roppant nagy akadály a munkában.
– Természetesen, drágám – mondtam kissé lehangoltan –, persze, ha csakugyan így érzed, én nem vagyok az a fajta férj, aki bármit is ráderőszakolna. De igazán szükséges, hogy ne aludjunk együtt? Legalább társaság kedvéért nem aludhatnánk ugyanabban az ágyban?
– Oh, Claudius – mondta a síráshoz közel. – Már így is elég nehéz volt elhatározni magam, hogy erre megkérjelek, hiszen annyira szeretlek, és a legkevesebb fájdalmat sem akarom neked okozni. Ne tedd még nehezebbé. És most, miután őszintén megmondtam, mit érzek, nem volna szörnyű számodra, ha együtt alszunk, és te vad szenvedélyt érzel irányomban, és én nem tudnám azt tisztességesen viszonozni? Ha visszautasítanálak, ha megborzadnék tőled, ez még jobban tönkretenné szerelmünket, mintha akaratom ellenére odaadnám magam neked. És biztos vagyok benne, nagyon bánkódnál, ha bármi is elpusztítaná az irántad érzett szerelmemet. Nem, hát nem tudod belátni, mennyivel jobb lenne mindkettőnknek, ha nem aludnánk együtt addig, amíg nem vágyom rá? Tegyük fel, mondjuk, hogy ne legyek kitéve kísértésnek, átköltöznék az új palotában berendezett lakosztályomba. A munkám számára kényelmesebb, ha ott lakom. Felkelhetek reggel, és egyenesen a papírjaimhoz mehetek. Ez a terhesség rossz hatással volt rám. Nagyon elmaradtam a polgárjelöltek megrostálásával.
– És mit gondolsz, mennyi ideig akarsz távol maradni?
– Majd meglátjuk idővel – mondta, és gyengéden megcsókolta hátul a nyakamat. – Micsoda megkönnyebbülés, hogy nem vagy mérges. Hogy mennyi ideig maradok távol? Nem is tudom. Hát oly sokat számít? Végeredményben is a nemiség nem oly lényeges része a szerelemnek, ha a szerelmeseket valami közös eszme köti össze, a szépség vagy a tökéletesség eszméje. Egyetértek Platóval ebben. Ő a nemiséget egyenesen a szerelem akadályának tekintette.
– Na igen, de Plato a homoszexuális szerelemről beszélt – emlékeztettem, miközben igyekeztem, hogy a hangom ne legyen nagyon szomorú.
– Nos, drágám – mondta könnyedén –, én férfimunkát végzek, éppúgy, mint te, így hát voltaképpen ugyanarról van szó. Ami pedig a közös eszméket illeti, másképp nem tudnánk dolgozni, nem tudnánk vonszolni ezt a taposómalmot, ha nem törekednénk politikai tökéletességre. Nos, hát elintéztük? Igazán drága, drága jó Claudius leszel, és nem ragaszkodsz ahhoz, hogy megosszam veled az ágyamat? – a szó szoros értelmében persze csak? Máskülönben továbbra is a te hűséges Messalinád vagyok, és kérlek, ne felejtsd el, milyen borzasztóan nehéz és kínos volt ezzel előhozakodnom.
Mondtam neki, hogy annál jobban szeretem és becsülöm őszinteségéért. Természetesen teljesítem kérését, de még természetesebb, hogy türelmetlenül várom az időt, amikor ugyanazt a szenvedélyt fogja érezni irántam, amit régen érzett.
– Ó, ne légy türelmetlen! – kiáltott fel. – Ez annyira megnehezíti a dolgomat. Ha türelmetlenkednél, úgy érzem, hogy rossz vagyok hozzád, és valószínűleg olyan érzéseket tettetnék, amik nincsenek meg bennem. Lehet, hogy kivétel vagyok, de a nemiség nem jelent sokat nekem. Gyanúm szerint sok asszony megunja, anélkül, hogy megunná férjét. De azért én mindig gyanakodni fogok a többi nőkre. Ha más nővel kezdenél viszonyt, azt hiszem, megőrülnék a féltékenységtől. Értsd meg, nem attól félek, hogy valaki mással alszol és nem velem, hanem attól, hogy végül jobban fogod szeretni, mint engem, és nem fogod-e pusztán testi kényelmed szempontjából fontosnak tartani. Esetleg még el is válhatnál tőlem. Tudod, ha néha-néha egy csinos szobalánnyal lefeküdnél, vagy valamilyen kedves, tiszta nővel, de olyan alacsony rangúval, hogy én nem is lehetnék féltékeny rá, én igazán örülnék, hogy jól mulatsz vele. És ha utána valaha is újra együtt aludnánk, nem is tartanánk lényegesnek. Ilyen dolog igazán nem választhat el bennünket egymástól. Egyszerűen úgy gondolnánk rá, mint egészségi óvintézkedésre, mint valami hashajtóra. Még azt sem várom el tőled, hogy megmondd a nő nevét, sőt voltaképpen jobban szeretném, ha meg sem mondanád, de meg kell ígérned előbb, hogy nem kezdel olyannal viszonyt, akire méltán lehetek féltékeny. Ugye, állítólag Líviának volt ilyen érzése Augustusszal kapcsolatban?
– Igen, igen. De Lívia sohasem szerette igazán Augustust, ezt meg is mondta nekem. Persze, itt sokkal könnyebb volt a dolog. Ő maga választott ki fiatal nőket a rabszolgapiacon, és éjszakánként titokban férje hálószobájába csempészte őket. Úgy tudom, többnyire szíriaiakat.
– Nos, remélem, hogy ezt már nem követeled tőlem. Végül is, én is ember vagyok.
Ilyen módon játszott velem Messalina igen ügyesen és kegyetlenül, így használta ki vak szerelmemet. Még aznap este átköltözött az új palotába. Én hosszú ideig nem szóltam egy szót sem, remélve, hogy vissza fog hozzám térni. Ő azonban nem szólt semmit, csak gyengéd viselkedésével jelezte, hogy milyen nagy a megértés kettőnk között. Nagy kegyként néha beleegyezett abba, hogy velem aludjék. Hét évbe tellett, míg egyszer hallottam valamit suttogni, hogy mi történt újpalotabeli lakosztályában, amikor öreg, bolond férje távol dolgozott, vagy nyugodtan horkolt ágyában a régi palotában.
Ez felidézi Appius Silanus volt konzul sorsát, aki Caligula uralma alatt Hispánia kormányzója volt. Talán emlékeznek rá, hogy Lívia ezzel a Silanussal való házassággal jutalmazta meg Aemiliát, amiért elárulta Postumust: Aemilia Augustus dédunokája volt, akit kisfiú koromban majdnem feleségül vettem. Aemiliától Silanusnak három fia és két lánya született, most már mindnyájan felnőttek. Agrippinillát és kisfiát kivéve, ők voltak Augustus egyedüli életben maradt leszármazottjai. Tiberius rokoni kapcsolatai miatt veszélyesnek tartotta Silanust, és több más szenátorral és Vinicianusszal együtt felségsértéssel vádolta meg. Mindazonáltal nem gyűjtöttek elég bizonyítékot vagy álbizonyítékot, és az ijedtségen kívül semmi bajuk nem történt. Tizenhat éves korában Silanus a legszebb ifjú volt Rómában, és most, ötvenhat évesen még mindig jóképű, remekvágású férfi. Haja éppen hogy őszülni kezdett, szeme élénk, járása és testtartása az ereje teljében levő férfié. Aemilia rákban meghalt, és ő özvegyen maradt. Egyik leánya, Calvina, Vitellius egyik fiához ment férjhez.
Egy napon, röviddel Octavia születése előtt Messalina így szólt hozzám:
– Tudod, kire volna igazán szükségünk Rómában? Megmondom. Appius Silanusra. Szeretném, ha visszahívnád, és állandóan a palotában tartanád tanácsadóként. Igen értelmes, kár hogy tehetsége elpocsékolódik Hispániában.
– Igen, nem is rossz terv. Én is nagyra becsülöm Silanust, és a szenátusban talán nincs nála befolyásosabb férfiú. De miképp beszéljük rá, hogy költözködjék hozzánk? Nem telepíthetjük le a palotában, mint egy új titkárt vagy könyvelőt. Jelenlétére valami megtisztelő ürügyet kell találnunk.
– Már gondoltam erre, és ragyogó ötletem támadt. Miért ne kerüljön rokonságba a családdal azáltal, hogy feleségül veszi anyámat? Anyám szeretne újból férjhez menni, hiszen csak harminchárom éves. És minthogy a te anyósod, Silanus számára ez nagy megtiszteltetés lenne. Ugye, jó ötlet?
– Hát, ha el tudod intézni anyáddal...
– Már megkérdeztem. Azt mondta, semminek sem örülne jobban.
Silanus így Rómába jött, feleségül vette Domitia Lepidát, Messalina anyját; az új palotában kaptak tőlem lakosztályt, a Messalináé szomszédságában. Hamarosan rájöttem, hogy Silanus igen zavartan viselkedik társaságomban. Valójában mindent megtett, amire kértem, mint például, hogy meglepetésszerűen látogassa az alsóbb fokú bíróságokat és ellenőrizze az igazságszolgáltatást, vagy hogy a szegénynegyedek lakóviszonyait tanulmányozza, vagy látogasson el a nyilvános árverésekre, amelyeken az állam által elkobzott holmikat adják el, és nézzen utána, hogy az árverezők nem csapják-e be a népet – de úgy látszott, hogy képtelen a szemembe nézni, és került minden bizalmaskodást velem. Én eléggé zokon vettem. De végül is nem várhatják tőlem, hogy sejtsem az igazságot: Messalina csak azért hívatta el Hispániából Silanust, mert kislánykorában szerelmes volt belé, és csak azért házasította össze édesanyjával, hogy annál könnyebben a közelébe férkőzzék, és hogy megérkezése óta állandóan arra akarja rávenni, hogy vele aludjék. Ha az ember meggondolja! Tulajdon mostohaapja és nálam öt évvel idősebb, akinek unokája nem sokkal fiatalabb magánál Messalinánál! Természetesen furcsán viselkedett velem szemben, minthogy Messalina azt mondotta neki, hogy az én parancsomra költözött át az új palotába, és én magam ajánlottam, hogy az ő szeretője legyen! Megmagyarázta: én nem akarom, hogy ő unatkozzék, mialatt nekem viszonyom van Júliával, aki egykor unokaöcsémnek, Nerónak volt a felesége, és akit egykor Helénának neveztünk, hogy megkülönböztessük a többi Júliától, de most Heluónak hívjuk, annyira elhízott. Silanus nyilván elhitte ezt, de mereven visszautasította, hogy menyével aludjék, bármilyen szép is. Még ha a császár akarja, akkor sem, mert ő ugyan szerelmes természetű, de nem istentelen.
– Tíz napot adok, ezalatt dönts! – fenyegetődzött Messalina. Ha tíz nap múltán is visszautasítanál, megmondom Claudiusnak. Tudod, milyen hiú lett azóta, amióta császárrá választották? Nem örülne, ha megtudná, hogy megveted a feleségét. Egész biztosan megöletne, ugye, anya?
Domitia Lepida ugyanis jelen volt ennél a beszélgetésnél. Teljesen Messalina hatása alá került. Silanus mindent elhitt neki. Tiberius és Caligula alatt szerzett tapasztalata titkos császárellenest formált belőle, noha nem törődött soha sokat a politikával. Teljesen elhitte, hogy senki sem kerülhet az állam élére anélkül, hogy ne kerüljön a kegyetlenség és a kéjelgés hatása alá. A kilencedik napon még nem engedett Messalinának, de olyan ideges kétségbeesésbe lovalta bele magát, hogy mint kiderült, már elhatározta meggyilkolásomat.
Titkárom, Narcissus, tanúja volt Silanus feldúlt lelkiállapotának. Aznap este, amikor elhaladt mellette a palota folyosóján, Silanus értelmetlenül morgott valamit: „Cassius Chaerea – öreg Cassius tedd meg – de ne egyedül”. Narcissus pillanatnyilag el volt foglalva valamilyen kérdés megoldásával, hallotta a szavakat, de valahogyan nem gondolt értelmükre. Azonban mégis megragadtak emlékezetében, és mint gyakran történik ilyen esetekben, este, mikor lefeküdt, álmában megjelentek a szavak, és egy borzasztó képpé tágultak ki. Cassius Chaerea átadja véres kardját Silanusnak, aki rám ront és összevagdal. Az álom oly erős és élénk volt, hogy Narcissus kiugrott ágyából, és hálószobámba sietett, hogy mindent elmondjon. Az ijedelem hatására, ahogy hirtelen felébresztettek éppen hajnal előtt, és ahogy remegő hangon elmondták nekem ezt a lidércképet – én egyedül aludtam és nem valami jól –, teljesen elöntött a hideg veríték. Világosságot gyújtottam, a lámpák százait gyújtattam meg, és azonnal Messalináért küldtem. Ő is megborzadt, bizonyára azt hitte, hogy rájöttem a dolgaira. Nagyon megkönnyebbülhetett, amikor elmondtam neki Narcissus álmát. Hirtelen megrázkódott.
– Nem, csakugyan ezt álmodta? Ó, egek! Én ugyanerre a szörnyű lázálomra próbálok emlékezni már hét napja minden reggel, de sohasem sikerül! Mindig sikoltozva ébredek fel, de nem emlékszem, miért sikoltozom. Biztosan igaz. Persze, hogy igaz. Ez isteni figyelmeztetés. Hívasd el Silanust, és a vallomásra beszéld rá.
Kirohant a szobából, hogy egyik szabadosával üzenetet küldjön. Most már tudom, mit üzent Silanusnak: „A tíz nap letelt. A császár felszólít, hogy nyomban jelenj meg előtte, és adj magyarázatot.” A szabados nem értette, hogy a tíz nap mire vonatkozik, de átadta az üzenetet, miután Silanust felköltötte álmából. Silanus felkiáltott: „Jöjjek? De mennyire jövök!” Gyorsan felöltözött, valamit öltönye redői közé rejtett, és aztán vad, lázban égő szemmel kirohant a szobából a küldönc előtt. A szabados azonban nem vesztette el lélekjelenlétét. Megállított egy rabszolgafiút: „Villámgyorsan rohanj a tanácsterembe, és mondd meg az ottani testőröknek, hogy motozzák meg Appius Silanust, amikor megérkezik.” A testőrök megtalálták az elrejtett tőrt, és letartóztatták. Én ott rögtön megtartottam ügyének bűntárgyalását. Persze lehetetlen lett volna kimagyarázni a tőrt, de azért megkérdeztem tőle, tud-e valamit felhozni mentségére. Csak artikulátlan hangon üvöltött, engem elátkozott, mint szörnyeteget és Messalinát, mint nőstény farkast. Amikor megkérdeztem tőle, miért akart megölni, csak így szólt: „Add vissza a tőrömet, kényúr, hadd fordítsam tulajdon mellem ellen!” Elítéltem, kivégeztettem. Szegény fickó meghalt, mert nem volt annyi esze, hogy megszólaljon.
Silanus kivégzése bátorította fel Vinicianust, hogy megszervezze felkelését. Amikor aznap délelőtt jelentettem a szenátusnak, hogy Silanus meg akart gyilkolni, de testőreim megakadályozták ebben, és én már ki is végeztettem, a szenátus felhördült elképedésében, utána pedig kétségbeesett suttogás kezdődött. Ez volt az első eset az uralom átvétele óta, hogy szenátort végeztettem ki, és senki sem tartotta Silanust képesnek erre a tettre. Úgy érezték, hogy végre megmutatkozik igazi jellemem, és újabb rémuralom kezdődik. Visszahívtam Silanust Hispániából, mintha nagy megtiszteltetésben részesíteném, de valójában egész idő alatt meg akartam gyilkolni. Akárcsak Caligula! Természetesen nekem fogalmam sem volt erről az érzésről, sőt még egy kis tréfát is megkockáztattam, kijelentvén, mily hálás vagyok Narcissusnak, amiért még álmában is annyira őrködik biztonságom felett.
– Ha Narcissus meg nem álmodja ezt, én nem küldtem volna Silanusért, és így ő sem ijedt volna meg annyira, hogy elárulja magát. A tervét nyugodtabb, előnyösebb körülmények között próbálta volna keresztülvinni. Alkalma volt arra, hogy meggyilkoljon, hiszen az utóbbi időben annyira bizalmamba férkőzött, hogy sohasem motozták meg, mikor elém került.
A szenátus megtapsolt, de nem nagy lelkesedéssel. Vinicianus ezt mondta barátainak később:
– Tehát a nemes Appius Silanust kivégzik pusztán azért, mert a császár görög szabadosa rosszat álmodott? Eltűrhetjük-e, hogy egy olyan gyengeelméjű teremtmény uralkodjék felettünk, mint ez a káposztafejű Clau-Clau-Claudius? Mi a véleményetek?
Megegyeztek abban, hogy erős, tapasztalt császárra van szükség, nem pedig olyan befolyásolható, gyenge legényre, mint én vagyok, aki nem tud semmit, nem tanult semmit, és többnyire egészen bolondul viselkedik. Emlékeztetni kezdték egymást kirívóbb tévedéseimre és különcségeimre. Eltekintve azoktól, amelyeket már felemlítettem, felhozták például azt a határozatomat, amelyet néhány nappal előbb az esküdtszék átszervezése ügyében hoztam. El kell mondanom, hogy Rómában körülbelül négyezer esküdtszéki szolgálatra kijelölhető férfi volt, akiknek kötelességük részt venni a tárgyalásokon, amikor hívják őket; az ellenszegülőket súlyos pénzbírsággal büntetik. Az esküdtszéki szolgálat igen fáradságos és népszerűtlen volt. Az esküdtek névsorát egy első osztályú elöljáró állította össze, de idén a megnevezetteknek több mint a fele valamilyen ürüggyel ki akarta magát húzni. Kérésüket azonban húsz eset közül tizenkilencben elutasították. Az elöljáró a végleges névsort átadta nekem, megjelölvén azoknak neveit, akik felmentést kértek, de nem kaptak. Történetesen észrevettem, hogy azok között, akik önként jelentkeztek esküdtszéki szolgálatra, volt valaki, akiről tudtam, hogy hét gyermek atyja. Szóltam az elöljárónak. „Húzd ki ezt a nevet. Augustus alatt hozott törvény értelmében az ily sokgyermekes apának nem kell esküdtszéki szolgálatot teljesítenie.” „De Caesar, hiszen nem akarja kivonni magát.” – „Persze, persze”, mondtam, „esküdt akar lenni, épp ezért húzd ki.” Én persze arra gondoltam, hogy ha ez az ember valami miatt eltitkolta, hogy nem köteles esküdtszolgálatot teljesíteni, ami alól minden tisztességes ember ki akarja magát vonni, akkor ferde szándékai lehetnek. A tisztességtelen esküdtek rengeteg pénzt szednek össze megvesztegetésekből, hiszen köztudomású, hogy egy érdekelt esküdt meg tudja változtatni a többi közönyös esküdt véleményét is, és szótöbbség dönti el az ügyet. Az elöljáró azonban buta volt, és egyszerűen elmesélte szavaimat. „Esküdt akar lenni, tehát húzd ki”, hogy ezzel is bizonyítsa, milyen hülye vagyok.
Vinicianus és a többi elégedetlenkedő arról a szokatlan elhatározásomról is beszélt, hogy minden ember, aki a törvényszéken előttem megjelent, rendeletemre kénytelen volt a szokásos bevezető beszámolót szüleiről, rokonairól, házasságáról, pályafutásáról, vagyoni viszonyairól, foglalkozásáról és így tovább személyesen előadni, ahelyett hogy ügyvédet szerződtetett volna erre a célra. Hogy ebben a határozatomban milyen szándék vezetett, azt hiszem nyilvánvaló. Az ember sokkal többet tud meg valakiről, ha személyesen jelenik meg előtte és maga beszél, mintha az ügyvédje hosszú szónoklatot tartana róla. Tárgyalás előtt igen fontos tudni, hogy a vádlott lassú eszű-e vagy okos, dicsekvő-e vagy szerény, öntelt-e vagy félénk, tehetséges-e vagy zavaros fejű. Ebből a továbbiakat is jobban meg lehet érteni. De Vinicianus és barátai szerint a vádlottal szemben igazságtalanságot követtem el: megraboltam ügyvédjének ékesszólásától. Császári túlkapásaim közül legjobban az ezüsthintó ügye döbbentette meg őket. Egy napon történésen az aranyművesek utcáján haladtam át, és az egyik bolt előtt vagy ötszáz polgár tolongott. Kíváncsi voltam, miért zsúfolódnak ennyien össze, és szóltam embereimnek, hogy oszlassák szét a tömeget, hiszen egészen elzárják az utcát. Ennek megtörténte után rájöttem, hogy a boltban egy ezüsttel teljesen beborított hintót állítottak a kirakatba, csak a hintő testének pereme volt arany. A kerékagy is ezüsttel volt bevonva, s arany kutyafejben végződött, ametiszt szemmel. Elefántcsont, arany és ezüst borította dúsan az egész kocsit. A hintő két oldalát jelenetek díszítették a cirkuszi kocsiversenyekről, a kerekeket pedig arany szőlőlevelek tették ragyogóvá. Ezt a csodás hintót százezer aranyért akarták eladni. Valaki megsúgta nekem, hogy egy gazdag szenátor rendelte meg, és már ki is fizette, de megkérte az aranyművest, hogy néhány napra állítsa ki a valódinál sokkal nagyobb áron, mert szeretné, ha mindenki tudná, milyen sokba kerül. Ez valószínűnek is látszott. Az aranyművesek nem építenek ilyen drága holmit arra a halvány esélyre számítva, hogy valamelyik milliomos majd megveszi. Mint a közerkölcsök legfőbb ellenőre teljesen fel voltam jogosítva arra, amit tettem. Kényszerítettem az aranyműveseket, hogy jelenlétemben kalapáccsal és vésővel vegyék le az aranyat és az ezüstöt és súlyértékben adják el a kincstár egyik szakemberének, akit elhívattam. Az ezüstből és aranyból pénzt veretek. Hangos tiltakozó kiáltások hallatszottak, de én elhallgattattam őket: „Egy ilyen súlyú kocsi tönkretenné a kövezetét, kissé meg kell könnyíteni.” Körülbelül sejtettem, hogy ki a tulajdonos: Asiaticus, aki úgy érezte, most már nincs értelme titkolni roppant gazdagságát, amelyet elrejtett Caligula mohó szeme elől azáltal, hogy kis letétek százaira osztotta fel, amelyeket különböző bankokban barátai és szabadosai nevére helyezett el. Jelenlegi fitogtatása és fennhéjázása egyenesen kihívta volna a közelégedetlenséget. Milyen roppant költséggel tökéletesítette a Lucullus-kertet, amelyet most vett meg! Kertjéről már azt mondták, hogy szépségben rögtön a Sallustius-kertek után következik. De Asiaticus így dicsekedett: „Mire befejezem a Lucullus-kert átépítését, a Sallustius-kertek nem fognak gizgazos ugarnál különbnek látszani.” Olyan gyümölcsfákat, virágokat ültetett, olyan szökőkutakat és halastavakat építtetett oda, amilyeneket Róma még sohasem látott. Arra gondoltam, hogy nélkülözések idején senki sem látna szívesen egy vidám, nagyhasú szenátort, amint ezüsthintóban, aranyos díszek közepette hajtat. Az ember nem is ember, ha nincs kedve néhány ezüst- vagy arany díszt letörni. Most is meggyőződésem, hogy akkor helyesen cselekedtem. De az a tény, hogy egy művészi munkát tönkretettem, barbárságként hatott. Az aranyműves híres művész volt, ő készítette Caligula számára a nagy aranyszobrot is. Vinicianus és barátai jobban elítéltek emiatt a „barbárságom” miatt, mintha a tömegből kiemeltettem volna tíz polgárt és kalapáccsal agyonverettem volna őket, hogy húsukat a mészárosok mérjék ki. Maga Asiaticus nem mutatta ingerültségét, sőt igen gondosan eltitkolta, hogy a hintó tulajdonosa, Vinicianus azonban jól kihasználta a bűnömet, így szólt:
– Legközelebb le fogja húzni hátunkról a ruhát, és a pamutot újra fonálba gombolyítja, hogy azután eladhassa a takácsoknak. Ez az ember őrült. Meg kell szabadulnunk tőle.
Vinicianus csak szította az elégedetlenkedőket. Sejtette, gyanakszom rá, amiért annak idején ellenjelöltemként császárnak ajánlkozott, és most vigyázott nagyon, nehogy valamivel megsértsen. Ezenfelül tudhatta, hogy kár kísérletezni meggyilkolásommal. Még mindig túlságosan népszerű voltam a testőrség körében és annyira elővigyázatos, hogy állandóan katonai őrség kísért, mindenkit megmotoztak rejtett fegyverek után, minden étkezésnél a főkóstoló óvott a megmérgezéstől, a háztartásom pedig oly hűséges és éber volt, hogy a legnagyobb ügyességgel is nehezen sikerült volna valakinek végezni velem, és aztán ép bőrrel megmenekülni. Nemrégiben két sikertelen kísérlet fordult elő, két lovag akart meggyilkolni, akiket megfenyegettem, hogy nemi eltévelyedéseik büntetéseképpen kizárom őket a lovagrendből. Az egyik a Pompejus-színház kapujában leselkedett rám. Nem volt rossz ötlet, de az egyik katona meglátta, amint kézbe vette botja végét, amely valójában kis dárda volt. Rárontott, és leütötte abban a pillanatban, amikor a dárdát már-már felém hajította. A másik gyilkossági kísérlet Mars templomában történt, ahol áldozatot mutattam be. A fegyver ez alkalommal egy vadászkés volt, de a merénylőt azonnal leszerelték a közel állók.
Egyedüli mód elpusztításomra voltaképpen egy nagy haderő, de hol lehet olyan haderőt szerezni, amely a legkisebb reménnyel is felveheti a küzdelmet az én csapataimmal? Vinicianus azt hitte, erre a kérdésre is tudja a feleletet. Majd Scribonianus segít neki. Ez a Scribonianus a kis Camilla első unokatestvére volt; Camillát nagyanyám, Livia, réges-rég megmérgezte azon a napon, amikor el kellett volna jegyeznünk egymást. Amikor Karthágóban voltam egy évvel bátyám halála előtt, Scribonianus igen sértően viselkedett velem szemben, mert éppen kitüntette magát egy Taqfarinas elleni csatában, amelyben én nem vehettem részt. Apja, Furius Camillas, aki akkor az afrikai tartomány kormányzója volt, kényszerítette, hogy nyilvánosság előtt bocsánatot kérjen tőlem. Kénytelen volt engedelmeskedni, mert Rómában az apa szava törvény, de sohasem bocsátott meg nekem, és azóta is két-három alkalommal igen kellemetlenül bánt velem. Caligula alatt egyike volt a legundokabb kínzóimnak. Majdnem minden csapda, nyakamba zúdított víz, a kéziratomra öntött tinta az ő keze műve volt. Elképzelhetik, hogy amikor Scribonianus, akit Caligula nemrégen kinevezett a dalmáciai római csapatok parancsnokává, meghallotta, hogy császárrá választottak, nemcsak féltékenykedett és utálkozott, de aggódni is kezdett élete biztonságáért. Tűnődni kezdett, vajon amikor megbízatása lejár és vissza kell térnie Rómába, én olyan ember vagyok-e, aki megbocsátom a sértéseit? És ha így történik, megbocsátásomat nem lesz-e nehezebb eltűrni, mint haragomat? Elhatározta, hogy a főparancsnoknak kijáró szokásos tiszteletet megadja nekem, de közben mindent elkövet, hogy hűségre hangolja önmaga iránt az alatta szolgáló katonákat. Amikor aztán itt lesz az ideje, hogy visszahívjam, ugyanazt fogja nekem írni, amit Gaetulicus írt egyszer Tiberius császárnak a Rajna mellől:
– Számíthatsz hűségemre, ameddig megtartom parancsnokságomat.
Vinicianus jó barátja volt Scribonianusnak, és állandóan levélben értesítette a Rómában történtekről. Amikor Silanust kivégezték, Vinicianus így írt:
„Rossz újságom van számodra, drága Scribonianusom. Claudius, miután Róma méltóságát porba döntötte butaságával, tudatlanságával, bohóckodásával, és azáltal, hogy mindenben a görög szabadosok egy bandájára, egy költekező zsidó semmirekellőre, Vitelliusra, akivel együtt szokott inni, és Messalinára, kéjenc és becsvágyó feleségére támaszkodik, most elkövette első fontos gyilkosságát. A szegény Appius Silanust visszahívták Hispániából, egy-két hónapig ott tartották a palotában lógósnak, aztán egy hajnalon hirtelen kirántották az ágyából, és azonnal kivégezték. Claudius bejött a Házba tegnap, és még tréfálkozott is az eset felett. Az összes tisztességes és józan emberek a városban egyetértenek abban, hogy Silanust meg kell bosszulni, és abban is, hogy ha megfelelő, vezér akad, az egész nemzet tárt karokkal fogja fogadni. Claudius mindent egészen felforgatott, és az ember szinte Caligulát kívánja vissza. Balszerencsénkre pillanatnyilag a testőrség mellette áll, és csapatok nélkül nem tudunk semmit csinálni. Már sok merényletet kíséreltek meg ellene, de olyan gyáva, hogy még egy kutyakölyköt sem lehet motozás nélkül a palotába vinni. Tőled várjuk a megmentésünket. Ha Róma ellen vonulnál a Hetedik és a Tizenegyedik ezreddel és a rendelkezésedre, álló helyi haderővel, azt hiszem, minden bajunknak vége lenne, ígérj a testőrségnek éppoly nagy jutalmat, mint amilyent Claudius ad nekik, és azonnal átpártolnak hozzád. Megvetik mint mindenbe beleavatkozó civilt; az első és kikényszerített nagylelkűsége óta a születésnapján egyetlen aranyat adott a katonáknak fejenként, hogy abból igyanak az egészségére. Amint partra szállsz Itáliában – a szállítási nehézségeket könnyen át lehet hidalni –, csatlakozunk hozzád egy önkéntes haderővel, és a rendelkezésedre bocsátunk minden pénzt, amire szükséged van. Ne habozz! Most van itt az ideje, mielőtt még a dolgok rosszabbra fordulnának. Rómába érhetsz, mielőtt Claudius megerősítésért küldhet a Rajnához. Különben sem hiszem, hogy kapna megerősítést, ha küldene is érte. Úgy tudom, a germánok bosszút forralnak, és Galba nem az az ember, aki elhagyja rajnai őrhelyét, amikor az veszélyben forog. És Gabinius sem jön, ha Galba marad, hiszen mindig együtt dolgoznak, így a forradalom vértelennek ígérkezik. Nem akarok azzal hatni rád, hogy személyes biztonságodra hivatkozom, mert tudom, hogy Róma becsületét minden személyes érdek fölé helyezed. De azért jó, ha tudod, hogy Claudius néhány nappal ezelőtt így szólt unokabátyámhoz, Viniciushoz: »Nem felejtek el régi ügyeket. Amikor egy bizonyos kormányzó visszatér a balkáni állomáshelyéről, jegyezd meg, vérrel fog fizetni mindazért, amit ellenem tett.« És még valamit. Ne legyen lelkiismeret-furdalásod, hogy a tartományt védtelenül hagyod. Az ezredeknek nem kell sokáig távol lenniük, és hozhatnál magaddal sok túszt, nehogy a tartománybeliek távolléted alatt fellázadjanak. Dalmácia különben sem határvidéki tartomány. Tudasd velem tüstént, hogy velünk tartasz-e, és hajlandó vagy-e nagy ősödéhez, Camilluséhoz hasonló dicső nevet kiérdemelni azzal, hogy Róma második megmentője leszel.”
Scribonianus elhatározta, hogy megkockáztatja a dolgot, írt Vinicianusnak, hogy százötven hajóra volna szüksége, azokon kívül, amelyek máris rendelkezésére állnak Dalmáciában. Egymillió aranyra is feltétlen szüksége van, hogy rá tudja beszélni a két ezredet – mindegyikben ötezer kitűnő katona – és húszezer dalmatát, akit besoroz, hogy megszegjék a nekem tett esküt, így Vinicianus és összeesküvő társai – hat szenátor és hét lovag, tíz lefokozott lovag és hat lefokozott szenátor – szép csendben elhagyták Rómát azzal az ürüggyel, hogy vidéki birtokaikra utaznak. A lázadásról az első hírt abból a levélből kaptam, amelyet Scribonianus küldött nekem. Gazfickónak és hülyének nevezett, utasított, mondjak le minden hivatalomról, és vonuljak vissza a magánéletbe. Közölte: már jól bebizonyítottam képtelenségemet annak a feladatnak elvégzésére, amelyet a szenátus egy zavaros és sajnálatos pillanatban rám ruházott, és hogy ő, Scribonianus, nem tekinti többé magát lekötelezve irántam, sőt harmincezer emberrel Itáliába hajózik, hogy visszaállítsa a rendet és tisztességes kormányzatot adjon Rómának s a világ többi részének. Ha lemondok a monarchiáról levele vétele után, életem megmarad, és ugyanabban a kegyelemben lesz részem az enyéimmel együtt, amit bölcs rábeszélés hatása alatt uralomra jutásomkor politikai ellenfeleimnek is megadtam.
A levél elolvasása után először is hatalmasat kacagtam. Ó, egek, mily élvezetes volna újra visszavonulni a magánéletbe, nyugodtan és könnyen élni rendes kormányzat alatt Messalinával, a könyveimmel és a gyermekekkel! Persze, kétségkívül lemondanék, ha Scribonianus jobban tudna kormányozni, mint én. S milyen remek lenne szépen henyélni a székemben, hogy úgy mondjam, és figyelni, hogy valaki más birkózik azzal a lehetetlen feladattal, amelyre én önként sohasem vállalkoztam, és amely roppant fáradságosnak, kellemetlennek és háládatlannak bizonyult, olyan rossznak, hogy szavakkal le sem tudom írni! Olyan volt, mintha Agamemnon király előugrott volna, amikor Laokoon és két gyermeke a két hatalmas kígyóval birkózott, amelyeket egy dühös isten küldött ellenük, hogy elpusztítsa őket, és így kiáltott volna: „Hé, eresszétek azokat a ragyogó teremtéseket, majd én megbirkózom velük! Ti nem vagytok méltóak arra, hogy ellenük küzdjetek. Hagyjátok őket békén, mert bajotok lesz!” De megbízhatom-e Scribonianusban, hogy, betartja szavát, és megkegyelmez életemnek és családoménak? És vajon az ő kormánya lesz-e olyan rendes és tisztességes, mint ahogy ő állítja? És mit szólna a testőrség az ügyhöz? És vajon Scribonianus csakugyan olyan népszerű-e Rómában, mint ahogy ő gondolja? Hajlandók volnának-e a kígyók otthagyni Laokoont és gyermekeit, hogy helyettük ennek az Agamemnonnak a testére tekerődjenek?
Nagy sietve összehívtam a szenátust, és így szóltam hozzájuk: – Uraim, mielőtt felolvasnám nektek ezt a levelet, közölnöm kell, hogy hajlandó vagyok a benne hangoztatott követeléseket teljesíteni, és igen szívesen venném azt a nyugalmat és biztonságot, amit kissé szigorú hangon megígért nekem. Az egyetlen ok, ami rávenne arra, hogy visszautasítsam ennek a Furius Camillus Scribonianusnak indítványát, csakis az az igen erős érzés lehet a részetekről, hogy utána az ország inkább rosszabb állapotba kerülne, mint jobba. Elismerem, hogy a múlt évig szégyenletesen tudatlan voltam a kormányzat művészetében és a jogi és katonai ügyvitelben, és ámbár naponta tanulok valamit, iskoláztatásom még csak alig kezdődött meg. Nincs korabeli előkelő úr, aki ne tudna megtanítani egy sereg technikai köznapiságra, amelyet egyáltalában nem ismerek. De ennek oka rossz egészségem, és az a rossz vélemény, amellyel az én ragyogó és részint már istenné avatott családom volt szellemi képességeim felől kisfiú koromban. Nem az okozta, mintha nem lettem volna hajlandó teljesíteni kötelességemet a hazámmal szemben. És ha nem is vártam, hogy felelős hivatalba emelkedem majd, igyekeztem önképzéssel tökéletesíteni magam, és azt hiszem, szorgalmamat e téren nem vonjátok kétségbe. Bátor vagyok azt állítani, hogy családom tévedett, és sohasem voltam gyengeelméjű. Ezt Augustus isten is kijelentette röviddel azután, hogy meglátogatta Postumus Agrippát a száműzetési helyén, és a nemes Asinius Pollio is hasonlót hangoztatott az Apolló-könyvtárban három nappal halála előtt. – Ő azonban azt tanácsolta, hogy öltsem magamra a butaság álarcát, mint az első Brutus, így védekezvén bizonyos személyiségek ellen, akik bizonyára eltennének láb alól, ha túlságosan sok értelemnek adnám tanújelét. Feleségem, Urgulanilla, akitől vad természete, hűtlensége és általában durvasága miatt elváltam, végrendeletében külön kiemelte, hogy meggyőződése szerint nem vagyok bolond. Ha kívánjátok, ezt meg is tudom mutatni nektek. Lívia Augusta istennő utolsó szavai a halálos ágyán, vagy talán így kellene mondanom: „röviddel apotheozisa előtt” így hangzottak hozzám: „Hogy én valaha is bolondnak neveztelek téged!” Elismerem, hogy nővérem, Livilla, anyám, Antónia Augusta, unokaöcsém, a néhai Gajus császár és elődje, Tiberius nagybátyám nem változtatták meg rossz véleményüket. Az utóbbi kettő ezt még meg is örökítette leveleiben. Nagybátyám, Tiberius megtagadta a helyet köztetek azon az alapon, hogy minden beszéd, amit én mondhatok, csak türelmeteket teszi próbára és az időtöket pocsékolja. Unokaöcsém, Gajus Caligula már helyet adott nekem köztetek, mert nagybátyja voltam, és ő nagylelkűnek akart látszani. De elrendelte, hogy minden vitában én legyek az utolsó szónok. Egyszer felhívott benneteket arra, hogyha bármelyiketek ki akar menni az ülések alatt, a jövőben legyen olyan illedelmes és tartsa vissza magát, és mászkálásával ne terelje el a figyelmet fontos beszéd közben – például a saját beszéde közben –, hanem várjon addig, amíg a konzul jelt nem ad az általános pihenőre azáltal, hogy Tiberius Claudius Drusus Nero Germanicust (engem úgy ismertek akkor) szólítja, hogy mondja el a véleményét az ügyről. Nos, emlékszem, megfogadtátok tanácsát, fel sem tételeztétek, hogy esetleg érzéseim vannak és azokat sértitek, vagy pedig azt gondoltátok, annyiszor sértettek már meg, hogy most olyan páncélba vagyok burkolva, mint Tiberius szárnyatlan sárkánya; vagy talán egyetértettetek unokaöcsémmel abban, hogy csakugyan gyengeelméjű vagyok. Mindazonáltal, ha meggondoljuk, hogy két isten, Augustus és Lívia ellenkező véleményen voltak, akkor a halandók véleménye igazán keveset nyom a latban. Persze, hogy az említett istenek így vélekedtek rólam, ez, sehol sincs írásban feljegyezve, hitelt kell adnotok szavaimnak. Én istenkáromlásnak tartanám mindenesetre, ha bárki kétségbe vonná ezt. Nem mintha az istenkáromlás manapság bűntény volna – mi ezt megváltoztattuk. De legalábbis rossz modorra vall, és esetleg veszélyes is, ha az istenek történetesen meghallják. Ezenfelül unokaöcsém és nagybátyám mindketten erőszakos halállal haltak meg, nem gyászolták őket, és beszédeiket és leveleiket nem idézik olyan tisztelettel, mint Augustus isten megnyilatkozásait. A maguk idejében oroszlánok voltak, uraim, de most már meghaltak, és a zsidó közmondás szavaival élve, amelyet Augustus isten oly szívesen idézett – a nagy Herodes királytól vette kölcsön, akinek szellemi képességeit éppen annyira tisztelte, mint ahogy én tisztelem unokájáét, Herodes Agrippa királyét –, egy élő kutya sokkal többet ér, mint egy halott oroszlán. Nem vagyok oroszlán – és ti tudjátok is ezt. Véleményem szerint azonban nem bizonyultam rossz házőrző kutyának. És azt mondani, hogy a nemzeti ügyeket felháborító rosszindulattal és ügyetlenséggel vezettem és hogy gyengeelméjű vagyok, véleményem szerint nem annyira engem sért, mint inkább titeket, hiszen ti kényszerítettétek rám a monarchiát, és azóta is igen gyakran, igén sokszor gratuláltatok sikereimhez, és nagy tisztességekkel jutalmaztatok, beleértve a Haza Atyja címet. Ha az atya gyengeelméjű, a gyermekei bizonyára örökölték ezt a vonását.
Ezután felolvastam Scribonianus levelét, és kíváncsian körülnéztem. Beszédem alatt mindenki végtelen kényelmetlen arcot vágott, noha senki sem csinált mást, mint tapsolt, felháborodott, vagy meglepetést mutatott beszédemnek ama részeinél, ahol úgy látszott, hogy ezt elvárom. Ti olvasók kétségkívül azt gondoljátok, amit ők is kétségtelenül gondoltak: „Milyen furcsa, hogy ilyen beszédet mond egy forradalom előestéjén! Miért hozza fel Claudius ezt a régi dolgot, amelyet talán már egészen el is felejtettek, az ő állítólagos gyengeelméjűségét? Miért tartja szükségesnek, hogy emlékeztessen bennünket arra, hogy családja valamikor hülyének tartotta, miért olvas fel bekezdéseket Scribonianus leveléből erre vonatkozólag, és miért alacsonyítja le magát azáltal, hogy vitába száll az állítással?”
Igen, csakugyan gyanús volt, mintha valójában tudnám, hogy gyengeelméjű vagyok, és csak magammal akarnám elhitetni, hogy nem vagyok az. De én tudtam, mit teszek. Valójában igen ügyesen és okosan beszéltem. Először is végtelen őszinte voltam, és a váratlan őszinteség mindig megteszi hatását. Emlékeztettem a szenátust, milyen ember vagyok – tisztességes és hűséges, nem nagyon okos, de önző sem –, és milyen emberek ők maguk – okosak, de önzők, nem tisztességesek, nem hűségesek, sőt még csak nem is bátrak. Cassius Chaerea intette volt őket, hogy ne adják át a monarchiát egy gyengeelméjűnek, és ők nem vették figyelembe tanácsát, mert rettegtek a testőrségtől – pedig az egész nem is sikerült olyan rosszul. A jólét visszatérőben volt Rómában, az igazságszolgáltatás is rendbe jött, a nép megelégedett, csapataim győzelmesek, nem játszottam az önkényurat, és mint ahogy mondtam nekik az ezután következő vita során, talán messzebbre jutottam el béna lábammal sántikálva, mint a legtöbb férfi két izmos lábával, mert éppen minthogy túlságosan tudatában voltam gyenge képességeimnek, nem engedtem magamnak gyakori pihenőket, sem az iram lassítását. Másrészt viszont meg akartam nekik mutatni beszédemmel, hogy minden teketória nélkül elküldhetnek, ha akarják, és amikor hiányosságaimról oly kevés méltósággal és oly nagyon őszintén beszéltem, voltaképpen arra akartam rávenni őket, hogy ne legyenek bosszúállók velem szemben, amikor újra magánember leszek.
Több hűséges beszéd hangzott el, persze meglehetős óvatos kifejezésekkel, mert a szónokok féltek Scribonianus bosszújától, ha kényszerítene a lemondásra. Csak Vinicius beszélt keményen.
– Uraim, úgy érzem, sokan szívünkre vettük a szemrehányást, amelyet a Haza Atyja, ha oly gyengéden is, tett nekünk. Bevallom, szívből szégyellem magam, amiért rosszul ítéltem meg trónra lépése előtt, és képtelennek tartottam azoknak a hivataloknak ellátására, amelyeket azóta oly nemesen betöltött. Most már szinte hihetetlen számomra, hogy szellemi képességeit bármelyikünk is és valaha is lebecsülte volna; az egyetlen magyarázat, hogy ő maga tévesztett meg bennünket, először is nagy szerénységével és aztán azzal az igénytelen viselkedésével, amelyet a néhai császár uralma alatt tanúsított. A közmondás: „egyetlen halász sem mondja, hogy büdös hala van” hazugnak bizonyult Caligula uralma alatt, amikor egyetlen bölcs ember sem kiáltott mást a kosarában levő halról, nehogy Caligula féltékeny legyen. Valerius Asiaticus eltitkolta vagyonát, Tiberius Claudius eltitkolta az eszét. Nekem nem volt mit eltitkolnom, csak az utálatomat az önkényuralom iránt, de ezt is eltitkoltam, amíg a cselekvés ideje el nem érkezett. Igen, mi mindnyájan „büdös halat” kiáltottunk. Caligula most halott, és Claudius alatt az őszinteség újra elfoglalta helyét közöttünk. Most én leszek őszinte. Unokaöcsém, Vinicianus vadul és gyűlölettel beszélt előttem Claudiusról mostanában, és azt ajánlotta, hogy el kell mozdítani a helyéről. Én mérgesen összeszidtam, de nem jelentettem az ügyet a Háznak, minthogy a felségsértési törvény nincs már érvényben, és végeredményben ő unokaöcsém. A szólásszabadságot mindig érvényesíteni kell, főleg rokonok esetében. Vinicianus nincs most itt velünk. Eltávozott a városból. Félek, hogy Scribonianushoz csatlakozott. Bizalmas barátai közül hatan nincsenek itt, mint látom. Biztosan vele mentek. De mit jelent hét elégedetlen ember – hét ember ötszáz ellen? Egy figyelemre sem méltó kisebbség. És vajon az ő elégedetlenségük nem pusztán személyi becsvágyból származik-e?
– Unokaöcsém cselekedetét három szempontból ítélem el. Először, mert háládatlan, másodszor, mert hűtlen, harmadszor, mert buta. A háládatlansága: a Haza Atyja megbocsátotta neki, amiért engem támogatott, amikor a monarchia jelöltje voltam, és azóta is nagy türelemmel tűrte arcátlan beszédeit ebben a Házban. Hűtlensége: megesküdött, hogy engedelmeskedni fog Tiberius Claudius Caesarnak, mint az állam fejének. Ennek az eskünek a megszegését csak azzal a valószínűtlen esettel lehetne menteni, ha Caesar megszegné esküjét, hogy igazságosan fog uralkodni és mindig a közjó érdekében fog eljárni; Caesar nem szegte meg esküjét. A Caesar elleni hűtlenség tehát káromlása azoknak az isteneknek, akikre Vinicianus megesküdött, és ellenséges cselekedet az állammal szemben, amely megelégedettebb, mint valaha, Caesar uralkodásával. Butasága: bár lehetséges, hogy Scribonianus néhány ezer emberét hazugsággal és megvesztegetéssel rá tudja beszélni arra, hogy betörjön Itáliába, és esetleg még néhány katonai sikert is arathat, ennek a tiszteletre méltó Háznak egyetlen tagja hiszi-e valójában, hogy erről az emberről elrendeltetett, hogy a mi uralkodónk legyen? Hiszi-e valaki, hogy a testőrség, a mi legfontosabb haderőnk, valaha is csatlakozni fog hozzá? A testőrök nem buták, tudják, mikor megy jól a soruk. A szenátus és a nép sem buta, tudják, hogy Claudius alatt szabadságot és jólétet élveznek, amelyet közvetlen elődeik mindig megtagadtak tőlük. Scribonianus nem tudja ráerőszakolni magát a Városra azzal az ígérettel, hogy orvosolni fogja a Város sérelmeit; és majd nagy zavarba jön, ha látja, hogy nincsenek is orvoslásra váró sérelmek. Én úgy látom az ügyet, uraim, hogy ez a készülő lázadás személyi féltékenységből és személyi becsvágyból indul ki. Most nemcsak azt kívánják tőlünk, hogy elcseréljünk egy császárt, aki minden módon megszolgálta csodálatunkat és engedelmességünket, egy másikra, akinek képességeit alig ismerjük, de céljait viszont gyanítjuk, hanem ezenkívül még a véres polgárháborút is megkockáztatjuk. Mert feltéve, hogy a Caesart rá lehetne beszélni a lemondásra, vajon a hadseregek szükségképpen elismernék-e Scribonianust parancsnokuknak? Több előkelő férfiú van, aki inkább képes és Alkalmas az uralkodásra, mint Scribonianus. Mi tart vissza más parancsnokokat, akiknek négy teljes létszámú ezredük van szemben Scribonianus kettőjével, attól, hogy szintén császárnak jelentkezzenek és Róma ellen vonuljanak? És még ha Scribonianus kísérlete sikerülne is, mi lesz Vinicianusszal ebben az igen valószínűtlen esetben? Megelégszik-e azzal, hogy térdet hajt a fennhéjázó Scribonianus előtt? Vajon nem azzal a feltétellel ajánlotta-e fel támogatását, hogy a birodalmat megosztják egymás között? És ha így van, nem készülhetünk-e el egy másik halálos párbajra, amilyet egyszer Pompejus vívott Julius Caesar istennel és később Marcus Antonius vívott Augustus istennel? Nem, uraim, ez az az eset, amikor hűségünk, hálánk és érdekünk kéz a kézben együtt megy. Hűségesen támogatnunk kell Tiberius Claudius Caesart, ha rá akarunk szolgálni az ország hálájára, az istenek helyeslésére és önmagunk megelégedésére későbben, amikor Vinicianus és Scribonianus meghaltak az árulók halálával, amelyre oly bőven rászolgáltak.
Ezután Rufrius beszélt:
– Szerencsétlennek tartom, hogy ebben a Házban csak meg is említették a testőrség hűtlenségének lehetőségét. Mint parancsnokuk visszautasítom azt az ötletet, hogy akár csak egyetlen testőr képes volna megfeledkezni császára iránti kötelességéről. Emlékezzetek, uraim, hogy a testőrség hívta először Tiberius Claudius Caesart, aki most a Haza Atyja, hogy vegye át a hadseregek legfőbb parancsnokságát, és hogy ez a Ház egy időre nem volt hajlandó megerősíteni a testőrség választását, így aztán nem jól hangzik egy szenátor szájából annak a hangoztatása, hogy a testőrség esetleg hűtlen lehet. Nem. Amint ők voltak az elsők, akik Tiberius Claudius Caesart császárrá kiáltották ki, úgy ők lesznek az utolsók is, akik cserbenhagyják. És ha hír érkezik a táborba, hogy a szenátus bárki másnak akarja felajánlani a legfensőbb parancsnokságot, abban az esetben, uraim, azt tanácsolom nektek, tüstént erősítsétek meg ezt a Házat padokkal, kövekkel és miegymással, vagy pedig szó nélkül oszlassátok fel az ülést, és tűnjetek el minden irányban.
Így aztán egyhangúlag bizalmat szavaztak nekem, a szenátus pedig felhatalmazott: írjak levelet Scribonianusnak, közöljem vele, hogy megfosztottam a parancsnokságtól, és utasítom, térjen azonnal vissza Rómába számadásra. De Scribonianus nem kapta meg a levelem. Már halott volt.
El fogom mondani, hogy történt a dolog. Miután véleménye szerint sikerült nagy népszerűségre szert tennie csapatai körében azáltal, hogy meglazította a fegyelmet, sok szórakozást engedett meg a katonáknak, és saját költségére felemelte a boradagot, díszszemlére rendelte a Hetedik és Tizenegyedik ezredet a helyi cirkuszba, és közölte velük, hogy élete veszélyben forog. Felolvasta nekik Vinicianus levelét, vagy legalábbis legnagyobb részét, és megkérdezte tőlük, kitartanak-e mellette, amikor fel akarja szabadítani Rómát az önkényuralom alól, amely rohamosan olyan szeszélyessé és kegyetlenné válik, mint amilyen Caliguláé volt „A köztársaságot vissza kell állítani!” kiáltotta. „Csak köztársaságban lehet az igazi szabadságot élvezni.” A közkatonák pénzt szagoltak a hanglejtésében, szerették a pénzt, és igazságtalanságnak tűnt fel szemükben, hogy egy ilyen nagylelkű tábornokot feláldozzanak a haragnak vagy féltékenységnek. Hangosan éltették, éppúgy, mint Vinicianust, aki valamikor a Tizenegyedik ezred parancsnoka volt. Megesküdtek, hogy mindkettőjüket követik, ha szükség van rá, akár a világ végére. Scribonianus tíz aranyat ígért nekik, amit azonnal kifizet, negyven aranyat Itáliába való érkezésükkor és további százat, amikor győztesen bevonulnak Rómába. Kifizette az embereknek fejenként a tíz aranyat, aztán visszaküldte őket a táborba azzal az utasítással, legyenek készenlétben a közelgő hadjáratra. Nemsokára hívni fogja őket, amint a szállítóhajók megérkeznek Itáliából és a bennszülöttek toborzása befejeződött. Scribonianus azonban nagy hibát követett el, amikor lebecsülte emberei hűségét és eszét. Igaz, bele lehetett őket lovalni ideiglenesen egy felháborodott lelkiállapotba őérette, és ilyenkor szívesen elfogadtak pénzt is, ha hangulatba jöttek, de nyíltan megszegni katonai esküjüket, ez már más kérdés volt. Ezt nem lehetett olyan könnyen megvenni. Követnék akár a világ végéig is, de nem Rómáig, a világ közepéig. Többre lett volna szükség, mint tíz aranyra fejenként ahhoz, hogy rávegye őket, szálljanak hajóra Itália felé azzal az ígérettel, hogy további negyvenet kapnak megérkezésükkor. Elhagyni tartományukat és betörni Itáliába, lázadást jelentett, és a sikertelen lázadás büntetése halál – halál a csatában, vagy halál a hóhér kardjától –, talán halálra korbácsoltatás vagy keresztre feszítés által, ha a császárnak úgy tetszik, hogy példát mutasson esetükből.
Tiszti gyűlést hívtak össze annak megvitatására, vajon kövessék-e Scribonianust vagy sem. Megnyilvánult némi rokonszenv irányában, de valami nagy lázadási kedv nem látszott. Mindenesetre a köztársaság visszaállítását senki sem kívánta. Scribonianus közölte a tisztekkel, hogy számít támogatásukra, és célzást tett arra, hogy kiszolgáltatja őket a közkatonák igazságos felháborodásának, ha nem hajlandók csatlakozni hozzá egy olyan dicső ügy érdekében, mint az ősi római szabadság visszaállítása. Elhatározták, hogy egy ideig játszanak vele. Küldöttséget menesztettek hozzá, amely közölte vele, hogy még nem egyeztek meg egymás közt, de tudatni fogják közös elhatározásukat – ha megbocsát lelkiismeretes habozásukért – azon a napon, amikor a hadsereg behajózik. Scribonianus visszaüzente, tegyenek, amit akarnak, neki rengeteg tehetséges embere van, akikkel betöltheti helyüket, de figyelmezteti őket, ha nem volnának hajlandók csatlakozni hozzá, készüljenek el halálukra. A tiszti gyűlésnél egy fontosabb gyűlés is volt titokban, ezen a zászlóhordozók, őrmesterek, tizedesek vettek részt, mindnyájan már több mint tizenkét évet töltöttek szolgálatban, és a legtöbben dalmát nőt vettek feleségül, minthogy szolgálatukat kizárólag Dalmáciában teljesítették: egy római ezredet szinte sohasem helyeztek át egyik tartományból a másikba. A Hetesek és Tizenegyesek voltaképpen állandó otthonuknak tekintették Dalmáciát, és nem volt más érdekük, mint hogy itt a lehető legkényelmesebben berendezkedjenek és tulajdonaikat megvédjék.
A Hetesek ezredsasának hordozója így szólt a gyűlésen: – Fiúk! Csak nem szándékoztok követni a tábornokot Itáliába? Ugye nem? Igen bolond kalandnak tűnik fel az én szememben, eltekintve az ezred becsületének ügyétől. Mi hűséget esküdtünk Tiberius Claudius Caesarnak, ugyebár? Tisztességes férfinak bizonyult, ez is igaz, ugye? Lehetséges, hogy haragszik az öreg Scribonianusra, de ki tudja, melyiküknek van igaza. Miért nem hagyjuk, hogy intézzék el a bajukat egymás közt? Én hajlandó vagyok harcolni germánok, mórok, parthusok, zsidók, britek, arabok, kínaiak ellen – küldjétek bárhova, ahova akartok –, ez a kötelességem mint katonának. De nem vagyok hajlandó harcolni Itáliában a testőrcsapatok ellen. Úgy tudom, a császár igen népszerű a körükben, és különben is véleményem szerint nevetséges, hogy ők és mi egymás ellen harcoljunk. Nem lett volna szabad a tábornoknak bennünket erre felkérni. Részemről én még nem költöttem el ajándékát, és nincs is szándékomban elkölteni. Indítványozom, hagyjuk abba az egészet.
Mindenki egyetértett. A fiatal katonák azonban és az eldurvultak – az öreg katonák, akik elromlottak a hosszú szolgálat során – annyira felizgultak a könnyen kereshető pénz reményétől és attól, hogy majd mennyit fosztogathatnak, hogy az őrmesterek és tizedesek gyűlése most arról tárgyalt, miképpen lehetne a lázadást megakadályozni anélkül, hogy rossz helyzetbe kerüljenek. Valakinek igen jó ötlete támadt. Harminc évvel ezelőtt ugyanezek az ezredek fellázadtak, de egy hirtelen támadt vihar lehűtötte a forrongó indulatokat, mert a babonás katonák rossz ómennek tartották. Miért ne lehetne egy újabb rossz előjelet teremteni, hogy a lázadók elveszítsék bátorságukat? Ebben aztán megegyeztek.
Öt nap múltán rendelet érkezett Scribonianustól, hogy az ezredek teljes fegyverzettel és minden felszereléssel együtt vonuljanak le a kikötőbe, felkészülve arra, hogy nyomban Itáliába hajózzanak. A Hetesek és Tizenegyesek ezredsashordozói egyidejűleg jelentették parancsnokaiknak, hogy aznap reggel nem tudták feldíszíteni ezredsasukat a szokásos babérágakkal. A babérágak, amint felkötötték, nyomban leestek, és egyben el is hervadtak! Aztán a századjelvényhordozók szintén megrökönyödötten előrohantak, újabb csodát jelenteni: a századjelvényeket nem tudták kihúzni a földből, ahová bedugták!
A tisztek igen örültek ezeknek a szörnyű előjeleknek, és jelentést tettek Scribonianusnak. Scribonianus méregbe gurult, és a Tizenegyesek táborába rohant:
– Azt mondjátok, hogy a századjelvényeket nem lehet megmozdítani, ti hazugok? Mert gyáva banda vagytok, annyi bátorság sincs bennetek, mint egy kutyában. Nézzetek ide! Ki mondja; hogy a századjelvényeket nem lehet megmozdítani?
Odament a legközelebbi századjelvényhez, és rántott egyet rajta. Rántotta és döfködte és erőlködött és az erek kiduzzadtak homlokán, de meg se tudta mozdítani. Valójában az történt, hogy a gyűlés éjszakáján kőbe ágyazták a rudakat és aztán jól ledöngették földdel.
Scribonianus látta, hogy minden elveszett, öklével az égboltozatot fenyegette, aztán lerohanva a kikötőbe, beleugrott magánhajójába, és utasította a legénységet, hogy azonnal bontsanak vitorlát. Itáliába készült, azt hiszem, hogy Vinicianust balsikeréről értesítse. Ehelyett azonban legénysége Lissa szigetén, Corfu közelében partra tette, gyanítva, hogy tervei balul ütöttek ki, és nem akartak többé vele összeköttetésben lenni. Egyetlen szabados maradt csak vele, és látta, amint öngyilkosságot követ el. Vinicianus is, amint egy-két nap múltán hírt kapott az eseményekről, öngyilkos lett, hasonlóan legtöbb lázadótársához, így hát a lázadásból nem lett semmi.
Nem akarom olyan színben feltüntetni a dolgot, mintha nem lett volna tíz aggodalmas napom a szenátusban mondott beszéd és Scribonianus bukási hírének megérkezése között; nagyon nyugtalan voltam, és ha Xenophon nincs, azt hiszem, régi ideges bajom igen komoly formában kiújult volna. De ő ezzel és azzal elaltatott, sokat masszíroztatott, és a maga száraz módján biztatott, ne féljek a jövőtől; átvezetett ezen a válságon egészségem minden komolyabb megrendülése nélkül. Homerosnak két sora jutott eszembe, amelyet mindenkinek elmondtam, akivel csak találkoztam:
„Ó, az oly férfiúnak állj ellent minden erőddel,
Kit sűrű vére szalaszt verekedni, holott oka nincs rá.”
Még Rufriusnak is ezt adtam jelszóul egy napon. Messalina gúnyolódni kezdett, de már készen voltam a felelettel:
– Homerosnak is nagyon tetszett ez a mondás, újra és újra felhasználta. Egyszer az Iliasban és kétszer-háromszor az Odysseában.
Messalina kitartása nagy megnyugvás volt éppúgy, mint a polgárok és katonák hűséges ünneplése, amikor bárhol megjelentem a nyilvánosság előtt, és természetesen a szenátus bizalma is megnyugtatott.
A Hetes és Tizenegyes ezredet azzal jutalmaztam meg, hogy a szenátust felkértem, nevezze el őket „A hűséges Claudius-ezredeknek”, és Messalina erősködésére (Vitellius megegyezett vele abban, hogy ez nem alkalom a kegyelemre) kivégeztettem a lázadás életben maradt főbb embereit. Azonban nem végeztettem ki őket azonnal, mint ahogy Silanusszal tettem, mindegyik rendes törvényszéki tárgyaláson esett keresztül. Az eljárás, amit bevezettem, abból állott, hogy hivatali széken ülve felolvastam a vádat, mialatt a két konzul kétoldalt állt mellettem. Aztán visszatértem szokásos székembe, ekkor a konzulok előhozatták a maguk hivatali székét, és levezették a tárgyalást mint annak bírái. Történetesen erős hűlésben szenvedtem, amely különben sem erős hangomat suttogássá csökkentette. De Narcissus, Polybius és a testőrség ezredesei voltak körülöttem, és ha keresztkérdéseket akartam feltenni a vádlottnak vagy a tanúknak, átadtam valamelyiküknek kérdéseimet írásban, vagy a fülükbe súgtam azokat. Narcissus volt a legjobb szócső, emiatt a többieknél többször használtam fel. Ez félreértésre is adott okot. Később ellenségeim azt állították, hogy a vád képviseletét saját kezdeményezésére végezte – botrányos dolog, hogy egyszerű szabados római nemeseket vádolhasson! Narcissus csakugyan igen független és fölényes modorban beszélt, és beismerem, én is együtt nevettem rajta a többiekkel, amikor Scribonianus hűséges szabadosa felülkerekedett a szócsatában.
Narcissus: Te szabadosa voltál Furius Camillus Scribonianusnak? Jelen voltál halálánál?
A szabados: Igen.
Narcissus: Bizalmába fogadott a tervezett lázadással kapcsolatban? Tudtad, kik a szövetségesei?
A szabados: Azt akarod mondani, hogy nem voltam méltó a bizalmára? Hogyha voltak neki szövetségesei, mint ahogy mondod, ebben az állítólagos lázadásban, akkor én elárulnám őket?
Narcissus: Semmit sem akarok mondani. Egyszerűen tények felől kérdezlek.
A szabados: Akkor egyszerű feleletet adok. Nem emlékszem.
Narcissus: Nem emlékszel?
A szabados: Utolsó szavai így hangzottak: „Bármit is mondtam neked ebben az ügyben, felejtsd el. Hadd szálljanak sírba titkaim velem együtt.”
Narcissus: Nos, tehát arra következtethetek, hogy mégis a bizalmába fogadott?
A szabados: Következtess, amire akarsz. Nem érdekel. Haldokló gazdám parancsa az volt, hogy felejtsem el. Én elfelejtettem.
Narcissus (dühösen a terem közepére lépve és eltakarva előlem a tanút): Herkulesre mondom, igen tisztességes szabados! És mondd, jóember, mit csináltál volna, ha Scribonianusból császár lett volna?
A szabados (hirtelen elérzékenyüléssel): A háta mögé álltam volna, jóember, és befogtam volna a szám.
Tizenöt lázadó nemest vagy volt nemest végeztek ki, de köztük csak egyetlen szenátort, Juncust, aki elsőrangú elöljáró volt, de én lemondattam, mielőtt elítélték volna. A többi szenátor még letartóztatása előtt öngyilkos lett. Eltérően a szokástól, nem koboztam el a kivégzett lázadók birtokait, de engedtem, hogy örököseik mindenütt megkapják, mintha tisztességesen öngyilkosok lettek volna. Három-négy esetben, ahol a földbirtokok igen erősen el voltak adósodva, az örökösöket még pénzzel is megsegítettem. Mondogatták, hogy Narcissus megvesztegetéseket fogadott el, hogy bizonyos lázadók ellen a bizonyítékokat elsikkasszák. Ez egyszerű kitalálás. Én magam végeztem Polybius támogatásával az előzetes vizsgálatot, Narcissusnak tehát nem állott volna módjában eltüntetni a bizonyítékokat. Messalina azonban hozzájuthatott az okmányokhoz, és néhányat elrejthetett, de nem tudom, megtörtént-e ez vagy sem. De sem Narcissus, sem Polybius nem juthatott, az okmányokhoz, ha én nem voltam jelen. Azt is mondták, hogy szabadosokat és polgárokat kínvallatással arra akartunk kényszeríteni, hogy egyes vádlottak ellen bizonyítékkal szolgáljanak. Ez sem igaz. Néhány rabszolgát kínvallatásnak tettek ki, de nem azért, hogy gazdáik ellen valljanak, hanem egy bizonyos szabados ellen, akit hamis esküvel gyanúsítottam. Az a mendemonda, hogy én szabadosokat és polgárokat megkínoztattam, valószínűleg onnan ered, hogy Vinicianus rabszolgáit felszabadította, amint megtudta, hogy a lázadás megbukott, mert ezáltal akarta megakadályozni, hogy kínpadra kerüljenek, és ellene valljanak. A felszabadítási okmányukat tizenkét hónappal korábbra állította ki. Ez jogtalan eljárás volt, vagy legalábbis az így felszabadított rabszolgákat még mindig kínpadra lehetett vonni Tiberius egy törvénye alapján, amelyet éppen az ilyen fogások megakadályozására hozott. Egy úgynevezett polgárt kínpadra húztak, amikor kiderült, hogy nem volt polgár. Juncus ügyének tárgyalásán kijelentette, hogy a börtönben ütötték-verték, kínozták. Sok kötés volt a testén, arca összevissza volt vagdosva, de Rufrius kijelentette, hogy állítása hazugság. Akkor sérült meg, amikor nem akarta engedni, hogy letartóztassák. Meztelenül kiugrott hálószobája ablakán Brindisiben, és szúrós bokrokon keresztül akart elmenekülni. Két testőrkapitány megerősítette ezt.
Juncus mindazonáltal megbosszulta magát Rufriuson.
– Ha meg kell halnom, Rufrius, akkor te is velem jössz. – Aztán hozzám fordult: – Caesar, szeretett testőrparancsnokod éppen úgy gyűlöl és megvet téged, mint én. Paetusszal én kerestem őt fel Vinicianus megbízásából, megkérdezni tőle, hogy a dalmát haderő megérkezése után nem volna-e hajlandó a testőrséget áthozni a mi oldalunkra? Ő vállalkozott erre egy feltétel alatt, hogy ő, Scribonianus és Vinicianus felosszák egymás közt a birodalmat. Tagadd ezt, Rufrius, ha mered.
Nyomban letartóztattam Rufriust. Először nevetéssel próbálta elütni a vádat, de Paetus, az egyik vádlott lázadó lovag szintén alátámasztotta Juncus vallomását. Rufrius végül megtört, és kegyelemért könyörgött. Kegyelemből megengedtem, hogy saját kezűleg végezzen önmagával.
Néhány nőt is kivégeztettem. Nem láttam be, miért védjen egy nőt a büntetéstől a neme, ha csakugyan bűnös egy lázadás előkészítésében, különösen ha olyan nőről van szó, aki nem él szigorú házasságban, hanem lazább házasságot köt, megtartja birtokait, így hát ura semmire sem kényszerítheti. A nőket megbilincselve vitték a kivégzés helyére éppúgy, mint férjeiket, de általában sokkal bátrabban néztek szembe a halállal, mint a férfiak. Az egyik asszony, Arria, Paetus felesége, de Messalina jó barátnője, aki különben szigorú házasságban élt urával, kétségkívül kegyelemért folyamodhatott volna, de nem, ő meg akart halni Paetusszal együtt, Paetusnak megengedtem, hogy öngyilkos legyen, mielőtt még formális vádat emelnének ellene, jutalmul azért, hogy Rufrius ellen vallott. De gyáva volt, és nem tudta rávenni önmagát, hogy kardjába dőljön. Arria kikapta kezéből a kardot és nagy erővel önmagába döfte. „Nézz ide, Paetus!” mondta haldokolva, „nem fáj”.
A legelőkelőbb személyiség, aki a lázadásban való részvétel miatt meghalt, unokahúgom, Júlia (a kövér Heléna) volt. Örültem, hogy végre jó ürügyem van, hogy megszabadulhatok tőle. Ő árulta el Sejanusnak a férjét, szegény unokaöcsémet, Nerót, ezáltal előidézve száműzetését és korai halálát. Tiberius később azzal mutatta ki megvetését, hogy férjhez adta Blandushoz, egy közönséges, otromba lovaghoz. Heléna féltékeny volt Messalina szépségére éppúgy, mint hatalmára: ő elvesztette a maga nagy szépségét, mert olyan szenvedélyesen szeretett enni, és lusta volt, tehát szörnyen elhízott. Vinicianus egyike volt azoknak a patkányszerű embereknek, akik ugyanúgy szeretik a terjedelmes bájú nőket, mint ahogy a patkányok szeretik a kövér falatokat, és ha császár lett volna, mert az akart lenni, tudva, hogy Rufrius és Scribonianus egyesült erővel sem tudnak megbirkózni vele, a kövér Heléna lett volna a császárné. Vinicianus árulta el őt Messalinának, ezzel bizonyítva hűségét.
Ilyenformán még mindig császár voltam, és összeomlott a reményem, hogy gyorsan és biztonságban visszatérhetek a magánéletbe. Kezdtem mondogatni magamnak, Augustus őszinte lehetett azokban a beszédekben, amelyekben időről időre ígérgette, hogy nemsokára visszaállítja a köztársaságot, s hogy még Tiberius nagybátyám sem hazudott oly nagyot, mint gondoltam, amikor lemondásról beszélt. Igen, magánembernek könnyű hithű köztársaságinak lenni, és így szólni: „Ugyan, hiszen mi sem könnyebb, mint egy nyugodt pillanatot kiválasztani, lemondani, s átadni a kormányt a szenátusnak!” A nehézséget a magános polgár csak akkor értheti meg, ha császár lesz belőle. „Nyugodt pillanatban”, ebben a szólamban rejlik a nehézség: nincsenek nyugodt pillanatok. Mindig vannak kisebb-nagyobb zavaró tényezők. Az ember meglehetős őszintén mondja: „talán hat hónap múltán, talán egy év múltán” – de a hat hónap elmúlik, az év is elmúlik, és még ha némely zavaró tényezőt el is hárítanak, alighanem rögtön újak ugranak előtérbe. Elszántam magam, hogy átadom a kormányzatot, amint a Tiberius és Caligula után itt maradt általános zűrzavart eloszlatom, és mindent elkövettem, hogy a szenátus visszanyerje önbecsülését – az embernek nem lehet szabadsága önbecsülés nélkül – azáltal, hogy úgy kezeltem őket, mint felelős törvényhozó testületet. De mégsem tisztelhettem jobban a szenátori rendet, mint ahogy megérdemelte. A rendelkezésre álló legjobb képességű embereket raktam oda, de igen nehezen lehetett letörni a császári kegyet kereső szolgalelkűség hagyományát. Nem hittek jóindulatomnak, és illetlenül súgtak egymásnak mindenfélét, ha természetes rokonszenvvel bántam velük, és néha, mikor hirtelen elfogyott a béketűrésem, és rájuk kiáltottam, egyszerre elhallgattak, remegni kezdtek, mint egy csapat rossz iskolásfiú, aki túlságosan igénybe vette a tanító bácsi türelmét. Nem, még nem hagyhattam abba. Elméletben végtelenül szégyelltem magam, hogy kénytelen voltam kivégeztetni egy rosszul sikerült monarchiaellenes lázadás vezetőit, de gyakorlatban mi mást tehettem volna?
Sokat töprengtem ezen a kérdésen. Nem Plató írta-e, hogy az ember csak egy józan mentséget hozhat fel arra, hogy uralkodik, mégpedig azt, hogy ezáltal megakadályozza, hogy nála gyengébb képességű emberek uralkodjanak felette? Ebben van valami. De én éppen ellenkezőleg attól féltem, hogy ha én lemondanék, helyemet valami tehetségesebb ember foglalná el (noha azzal hízelegtem magamnak, hogy nem szorgalmasabb) – például Galba vagy Gabinius, a két rajnai parancsnok –, úgyhogy a monarchia még erősebb lenne, mint valaha, és a köztársaságot sohasem lehetne visszaállítani. Mindenesetre, a pillanatnyi nyugalom még nem érkezett el. Újra munkához kellett látnom.
A lázadás és hatása megzavarta a közügyek intézését, és néhány hónappal hátravetett terveimben. Hogy időt nyerjek, több fölösleges ünnepet megszüntettem.
[Kr. u. 43]Amikor az újév elérkezett, megkezdtem harmadik konzulságomat, Vitellius kartársaként, de két hónap múlva Asiaticus javára lemondtam. Ez volt életem egyik legfontosabb éve – brit hadjáratom éve. De mielőtt erről írnék, néhány itthoni dologról is beszámolót kell adnom. Elérkezett az idő, hogy leányom, Antónia férjhez menjen az ifjú Pompejushoz, ehhez a tehetséges fiatalemberhez, aki látszólag szeretett engem. Nem engedtem azonban, hogy a szertartást nagy nyilvános ünnepléssel tegyék emlékezetessé – csendben, otthon ünnepeltük meg. Nem akartam, hogy azt higgyék, vőmet a császári család tagjának tartom. Voltaképpen nem is szerettem, ha családomra mint császári Házra gondolnak, nem voltunk keleti dinasztia – mi voltunk a Julius Claudius-ház, nem jobbak vagy rosszabbak, mint a Corneliusok, Camillusok, Serviusok, Júniusok vagy bármely más vezető család. Azt sem akartam, hogy kisfiámat jobban tiszteljék minden más nemes születésű kisfiúnál. A szenátus engedélyt kért, hogy születésnapját közköltségen rendezett játékokkal ünnepeljék meg, de ezt visszautasítottam. Mindazonáltal az elsőrendű elöljárók saját kezdeményezésükre megünnepelték első születésnapját nagyszerű látványosságokkal és lakomával, amit saját zsebükből fizettek. Ezt a szokást aztán átvették utódaik is. Udvariatlanság lett volna meg nem köszönni jóakaratukat velem szemben, és a játékok nagyon tetszettek Messalinának. Mindössze annyit tettem a fiatal Pompejusért, hogy első elöljárói tisztjét öt évvel a szokásos idő előtt viselhette, s hogy városi gondnokká neveztem ki a latin ünnepek alatt. Pompejus anyai nagyanyja révén a nagy Pompejus leszármazottja volt, és így örökölte a családi maszkokat, szobrokat és felvehette ezt a nevet. Büszke voltam, hogy Caesar nevét össze tudom kapcsolni oly sok emberöltő után a Pompejuséval. Julius Caesar közel száz évvel ezelőtt felajánlotta nagyanyám, Octavia kezét a nagy Pompejusnak, de ő visszautasította és összeveszett Juliusszal. Octavia később férjhez ment Marcus Antoniushoz és leányomnak, Antóniának dédnagyanyja lett, Antóniát pedig most férjhez adom Pompejus ükunokájához.
Az állami pénzügyek még mindig nehézségekkel küzdöttek, minden erőfeszítésem ellenére. Az aratás a világon mindenütt rosszul sikerült továbbra is, és sok pénzt kellett arra fordítanom, hogy igen drágán távoli piacokon búzát szerezzek be. Többek között beszüntettem a rengeteg nyugdíjat, amit Caligula egyes kedvenceinek, kocsiversenyzőknek, színészeknek még mindig folyósítottak. Callistus ezt sohasem említette meg nekem, a nyugdíjasok valószínűleg megvesztegették, hogy hallgasson róluk.
Igen fontos elhatározásra jutottam. Augustus ideje óta a közkincstárt elvették a rendes kincstári hivatalnokok felügyelete alól, akik a legalacsonyabb rangú elöljárók voltak, és átadták az elsőrangú elöljáróknak. Gyakorlatban azonban ezek az elsőrangú elöljárók éppen csak azokat a pénzeket vették fel vagy fizették ki, amire a császártól utasítást kaptak, és a kincstár számadásait a császár szabadosai vezették. Úgy határoztam, hogy visszaadom a kincstárt az eredeti kincstári hivatalnokoknak, akiket eddig más módon foglalkoztattak – Lombardiát kormányozták, kikötő-illetéket szedtek Ostiában és így tovább – és alkalmat adok nekik arra, hogy teljesen megértsék az állam pénzügyeit. Pillanatnyilag a kincstári számadásokat, amelyeket rajtam kívül senki sem ellenőrzött, kizárólag Callistus és hivatalnokai intézték. De nem akartam, hogy ezek az elöljárók kihasználják helyzetüket és megrabolják a kincstárt – sajnos, jobban lehetett bízni a szabadosokban, mint az előkelő férfiakban, így hát csak azokat a férfiakat tettem megválaszthatóvá erre az állásra, akik hivatali idejük alatt hajlandók voltak saját költségükön közjátékokat rendezni: úgy gondoltam, nem valószínű, hogy gazdag emberek megrabolnák az államot. A fiatalemberek, akiket kiválasztottam, hivatalba lépésük előtt egy teljes éven keresztül naponta eljöttek az új palotába, és tanulták a kincstárkezelés titkait. Kinevezése után mindegyik kapott egy osztályt a kincstárban, mindnyájan álam tartoztak – engem pedig természetesen még mindig Callistus képviselt –, az osztályvezető hivatalnok pedig, egy szabados, mint tanácsadója és titkára működött. A terv jó eredményre vezetett. A szabadosok és az elöljárók ellenőrizték egymást. Utasítottam Callistust, hogy az egyes osztályok és minisztériumok közötti közleményeket tilos titkosírással megszerkeszteni, rendes görög és latin írást kívánok minden állami ügyben, mert azt akarom, hogy az új elöljárók mindenről tudomást szerezhessenek.
Ugyanebben a szellemben akartam fokozni az elöljárók és kormányzók kötelességérzetét. Példának okáért ragaszkodtam ahhoz, hogy a szenátorok, akiket újévkor sorshúzással választottak arra, hogy a tartományokat vezessék (a hazai tartományokra gondolok, nem pedig a határvidékekre, amelyeknek katonai kormányzóit én magam neveztem ki mint hadseregfőparancsnok), hogy ezek a szenátorok ne lebzseljenek Rómában, mint szokásuk volt egészen júniusig vagy júliusig, amikor kellemes időben lehetett hajóra szállni, hanem már április közepén induljanak útnak.
Messalinával gondosan átnéztük és megrostáltuk a polgárok névjegyzékét, ahova igen nagy számban teljesen érdemtelenek csúsztak be. Mindezt a munkát főként reáhagytam, és ő a nevek ezreit törölte ki és tízezreit írta be. A római polgárság roppant nagy előnyt adott szabados tartománybeli és külföldi felett, és addig, amíg nem volt túlságosan tág vagy szűk a kerete, hanem helyes arányban maradt a római tartományok népességének tömegével – mondjuk egy polgár minden hatodik vagy hetedik emberre –, a nagy politikát sokkal biztonságosabbá tette. Csak ahhoz ragaszkodtam, hogy az új polgárok jómódú emberek legyenek, jó hírük legyen, tisztességes szülőktől származzanak, tudjanak latinul beszélni, ismerjék a római jogot, vallást és erkölcsöt, s hogy öltözködjenek és viselkedjenek e tisztséghez méltóan. Felvettem minden olyan jelentkezőt, akinek megvolt a szükséges előfeltétele, és akit egy jó nevű szenátor ajánlott. Elvártam azonban tőle, hogy képességeihez mérten ajándékot ajánljon fel a közkincstárnak, amelyből most már a legkülönfélébb módokon előnyökhöz jut majd. Olyan személyek, akik nem tudtak támogatókat szerezni, titkáraim által közvetve fordultak hozzám, és Messalina aztán megvizsgálta az ügyüket. Akiket ő ajánlott, minden további kérdés nélkül felvettem. Akkor még nem jöttem rá, hogy Messalina igen súlyos összeget követel tőlük pártfogásáért, és hogy szabadosaim, főleg Amphaeus és Polybius, akiket ideiglenesen ezzel bíztam meg, szintén rengeteget kerestek a polgárjogok áruba bocsátása révén. Sok szenátor hallott erről, és suttyomban szintén pénzt fogadott el, sőt néhányan ügynökeik útján óvatosan hirdetni is kezdték, hogy „jutányosabb áron” mérik a polgárságot, mint egyes más szenátorok, akik szintén benne vannak a polgárjog-árusító szakmában. Én akkor semmit sem tudtam ezekről a praktikákról. Azt hiszem, a szenátorok úgy hitték, hogy én magam is keresek az üzleten, Messalina szerepel ügynökömként, és így majd nekik is szemet hunyok.
Beismerem, tudtam, hogy titkáraim elfogadnak pénzeket az ügyfelektől. Ezt egy napon szóvá is tettem előttük:
– Megengedem – szóltam –, hogy elfogadjatok ajándékokat, de megtiltom, hogy szolgálataitokat áruljátok. Nem akarlak benneteket azzal megsérteni, hogy megvesztegetéssel rá tudnak venni hamisításokra, vagy bármilyen más tisztességtelenségre, és nem látom be, miért ne kapnátok jutalmat azért, amikor szívességet tesztek egyeseknek azzal, hogy ügyüket előbb intézitek el. Ha száz pályázó van valamire, és nincs sok választani való a pályázók között, viszont csak tíz lehet nyertes – nos, bolondnak tartanálak benneteket, ha nem azt a tízet választanátok, amelyik leginkább hajlandó arra, hogy meghálálja. Hűséges barátom és szövetségesem, Herodes Agrippa király szeret idézni egy zsidó közmondást – vagy inkább zsidó törvényt, amely közmondássá vált: „Ne kössétek be a nyomtató ökör száját.” Ez helyes és igazságos. De nem akarok tisztességtelen kalmárkodásról hallani, és ha rájövök, hogy bármelyik ökröm a nyomtatás helyett inkább azzal törődik, hogy minél több gabonát megzabáljon, azonnal abbahagyatom vele a nyomtatást, és vágóhídra küldöm.
Új testőrparancsnokom Justus volt. Összehívtam a testőrezredeseket, hogy ők maguk ajánljanak jelöltet a főparancsnoki állásra, és erre szívesebben vettem volna valaki mást, mint Justust, de alávetettem magam a választásnak. Justus katona létére szeretett beleavatkozni a politikába. Egy napon például felkeresett, és közölte velem, hogy az általam polgárokká tett férfiak közül sokan nem veszik fel a nevemet, ami pedig hűségük bizonyítéka lenne, és végrendeletüket nem változtatják meg az én javamra, pedig ezt is meg kellene tenniük hálából. Máris elkészítette ezeknek a háládatlan és hűtlen férfiaknak a névsorát, és megkérdezte, akarom-e, hogy vádakat koholjon ellenük? Azzal hallgattattam el, hogy megkérdeztem, vajon rekrutái megszokták-e változtatni végrendeletüket az ő javára, és fel szokták-e venni az ő nevét? Justus nem röstellte a fáradságot, hogy erről a háládatlanságról értesítsen, de sem ő, sem más nem közölte velem, hogy Messalina a polgárjog árusításán kívül nagy pénzeket kap, amiért befolyásol elöljárók, kormányzók és katonai parancsnokok kinevezésében. Egyes esetekben nemcsak a pénzt csikarta ki, hanem – ezt akár rögtön elmondhatom – ragaszkodott ahhoz, hogy a férfi le is feküdjék vele az üzlet megpecsételéseképpen. Az egészben az volt a legszégyenletesebb, hogy tudtomon kívül engem is belekevert ebbe, közölve velük, hogy meguntam és kidobtam őt, de megengedtem neki, hogy bárkit ágytársul válasszon, ha ágytársaitól szép pénzeket csikar ki azokért a kinevezésekért, amelyeknek eladásával őt bíztam meg! Mindazonáltal abban az időben semmit sem tudtam erről, és azzal hízelegtem magamnak, hogy működésemet közbecsülés kíséri, s az egész nemzet szeretetét és háláját bírom.
Tudatlan önbizalmamban különleges ostobaságot is elkövettem: Messalina tanácsára hallgattam a monopóliumok ügyében. Nem szabad elfelejteniük, milyen ügyes volt ő, milyen együgyű vagyok én, s mennyire rábíztam magam. Szinte bármire rá tudott beszélni. Egy napon így szólt hozzám:
– Claudius, gondoltam valamire, mégpedig arra, hogy a nemzet sokkal nagyobb jólétben élhetne, ha a törvény eltiltaná a versengést a vetélytárs kereskedők között.
– Mire gondolsz, drágám?
– Hadd adjak magyarázatot egy hasonlat révén. Tegyük fel, hogy kormányzati rendszerünkben nem volnának minisztériumok és osztályok. Tegyük fel, hogy minden miniszter és titkár kedve szerint mozoghatna az osztályok között. Tegyük fel, hogy Callistus berohanna az irodádba egy reggel és kijelentené: „Én érkeztem előbb ide, és ma délelőtt Narcissus tárcáját akarom viselni.” Aztán Narcissus érkezne meg, és a történtek után berohanna Félix osztályába, és egy tegnap abbahagyott külpolitikai ügy elintézésébe fogna. Ugye, ez nevetségesen hangzik?
– Nagyon nevetségesen. De nem látom, mi köze van ennek a kereskedéshez?
– Majd én megmagyarázom. Az a baj a kereskedőkkel, hogy nem tudnak kitartani egyetlen feladat vagy munkakör mellett, és vetélytársaikat sem engedik így valamihez ragaszkodni. Egyikük sem törődik azzal, hogy a köz jólétét szolgálja, mindegyik a lehető legkönnyebb pénzkeresési utat keresgéli. Egy kereskedő pályája kezdetén az apjától örökölt borbehozatali céget vezeti egy ideig, aztán hirtelen ráveti magát az olajüzletre, és a környék valamelyik rég bevezetett olajcégénél olcsóbban árul mindent. Esetleg megbuktatja a másik céget, vagy megveszi, hogy aztán később átmenjen a fügeszakmába, a rabszolgaszakmába, és közben vagy őt kergetik csődbe, vagy ő kerget csődbe másokat. A kereskedelem állandó harc, és a néptömeg szenved miatta éppúgy, mint ahogy a háborúban a nem harcolók szenvednek.
– Csakugyan ez a véleményed? Gyakran igen lemennek az árak, amikor az egyik kereskedő a másikkal verseng, vagy amikor csődbe megy és végkiárusítást rendez.
– Ezen az alapon azt mondhatod, hogy néha azok, akik nem vesznek részt a harcban, mindenféle értékes hulladékot összeszedhetnek a csatamezőn – eldobott lábbelit, összetört harckocsi részeit, amelyekből új kocsit lehet építeni. De mennyiben ellensúlyozza ez felégetett tanyáikat, összetaposott véleményeiket?
– Ilyen gonoszak volnának a kereskedők? Mindig azt gondoltam róluk, hogy az állam hasznos munkásai.
– Igen hasznosak lehetnének, de igen nagy kárt okoznak azzal, hogy nem tudnak együttműködni, sőt őrületesen féltékenyek egymásra. Elterjedt például az a hír, hogy kereslet fog mutatkozni színes frígiai márvány, szíriai selyem, afrikai elefántcsont vagy indiai bors iránt, és félve attól, hogy elszalasztanak valami alkalmat, úgy megrohanják a piacot, mint egy sereg veszett kutya. Ahelyett, hogy megmaradnának a maguk szakmája mellett, hajóikat állandóan új izgalmak vizeire irányítják, hajóskapitányaiknak megparancsolják, hogy hozzanak haza annyi márványt, borsot, selymet vagy elefántcsontot, amennyit csak tudnak, és az árral ne törődjenek. A külföldiek persze erre felemelik az árakat. Kétszáz hajórakomány borsot vagy selymet hazahoznak igen nagy költséggel, amikor eredetileg csak húszra volt szükség, és a többi száznyolcvan hajót jobban fel lehetett volna használni olyan cikkek behozatalára, amelyek iránt csakugyan mutatkozik kereslet, és ezeket méltó áron lehetne eladni. Kézenfekvő, hogy a kereskedelmet ugyanúgy központi ellenőrzés alá kellene helyezni, mint a hadseregeket, a törvényszékeket, és éppen úgy egy központból kellene irányítani, mint mondjuk a vallási életet.
Megkérdeztem tőle, miképpen ellenőrizné a kereskedelmet, ha alkalmat adnék neki erre.
– Nos, ez elég egyszerű. Monopóliumokat adnék.
– Caligula is monopóliumokat adott, és az árak csak úgy repültek felfelé.
– Ő eladta a monopóliumokat a legmagasabbat kínálónak, és természetesen az árak felmentek. Én nem tenném ezt. Az én monopóliumaim nem volnának olyan nagyok, mint Caliguláé. Ő egyszerre eladta a világ fügekereskedelmi jogát egyetlen embernek. Én azonban egyszerűen kiszámítanám, hogy egy normális évben egy bizonyos cikkben milyen nagy a kereslet, és aztán abban a cikkben a monopóliumot az elkövetkező két évre egy vagy több cégnek adnám. Mondjuk, kizárólagos behozatali és eladási jogot adnék a ciprusi borra vonatkozólag egy bizonyos cégnek és hasonló jogot az egyiptomi üvegre egy másik cégnek, így járnék el a balti borostyánkővel, a tyrusi bíborral és a többi cikkekkel. Ha így veszed ellenőrzés alá a kereskedelmet, nincsen versengés, tehát a külföldi nyersanyag-kereskedő és iparos nem hajthatja fel az árakat, minthogy a mi kereskedőnk egyeduralkodó a piacon, és olyan árat szab meg, amilyet akar. Azok a kereskedők, akik nem tudnak monopóliumot szerezni, vagy megállapodást kötnek a monopóliumtulajdonosokkal, ha ezek hajlandók átadni valamit a piacból, vagy pedig új iparágakat és cikkeket kell felfedezniük. Ha úgy lenne, ahogy én akarnám, minden rendbe jönne, mindennel el lennénk látva, és az állam nagyobb jövedelmet venne be a kikötő-illetékből, mint valaha.
Elismertem, hogy a terv igen józannak látszik, és egy jó hatása bizonyára lenne: sok kereskedő és sok hajó felszabadulna a gabonakereskedelem céljaira. Nyomban felhatalmaztam egy sereg monopólium engedélyezésére, pillanatra sem gyanítva, hogy ez a ravasz nő kizárólag azért beszélt rá, mert tudta, milyen hatalmas összegekkel fogja megzsarolni a kereskedőket. Hat hónap múltán a monopólium-gazdálkodás egész nevetséges magasságba hajtotta fel az árakat, a kereskedők áthárították Messalina megvesztegetésének költségeit a fogyasztókra. A Város nyughatatlanabb lett, mint az ínséges teleken szokott lenni. Állandóan rám kiáltottak az utcákon, a tömeg békétlenkedett, és nem tehettem mást, mint hogy egy nagy emelvényt építtettem a Mars-mezőn, és egy öblös hangú testőrkapitány segítségével a fontosabb cikkek árait megállapítottam az elkövetkező tizenkét hónapra. Az árakat a megelőző tizenkét hónap árainak középarányosai alapján határoztam meg, és természetesen a monopóliumtulajdonosok nyomban felkerestek a palotában és könyörögtek, változtassam meg az árakat, mindegyik elmagyarázta külön-külön, hogy szegény ember, és hogyha ilyen alacsony árak maradnak, a szűkölködő családjukkal együtt éhen pusztulnak. Mondtam nekik, ha nem fizetődnek ki a monopóliumok, lemondhatnak más kereskedők javára, akik jobban értenek az üzlethez, aztán figyelmeztettem, távozzanak gyorsan a palotából, mert különben államellenes magatartással fogom őket vádolni, és ledobatom őket a capitoliumi szikláról. Nem tiltakoztak többé, de úgy akartak legyőzni, hogy cikkeiket teljesen kivonták a forgalomból. Azonban, amint hírt kaptam arról, hogy valamelyik cikk eltűnt a piacról, azonnal monopóliumot adtam egy újabb cégnek.
Mostanában igen sokat törődtem a Város élelmiszerellátásával. Itáliai birtokaim intézőjét utasítottam, hogy a város környékén minél több földet rendezzen be zöldségtermelésre a városi piac számára. Főleg káposztát, hagymát, salátát, zöldborsót, babot és más téli főzeléket termeltettem. Orvosom, Xenophon világosított fel arról, hogy Róma szegényebb negyedeiben a téli hónapokban a gyakori járvány zöldségfélék hiányából ered. Minél nagyobb mennyiségben termeltettem tehát zöldséget, és mindennap hajnaltájban a lehető legolcsóbb áron piacra dobattam. Előmozdítottam a disznó-, csirke- és általában az állattenyésztést, és néhány év múlva külön kiváltságokat vívtam ki a szenátustól a városi mészárosok és kocsmárosok számára. A szenátusban némi ellenkezésre találtam. A szenátorok maguk jól el voltak látva élelemmel vidéki birtokaikról, és nem sokat törődtek a nép táplálkozásával. Asiaticus így szólt:
– Hideg víz, kenyér, bab és káposzta éppen elég a munkásemberek számára. Miért kell őket elrontani borral és hússal?
Tiltakoztam Asiaticus embertelensége ellen, és megkérdeztem, vajon ő jobban szereti-e a hideg vizet a chiusi bornál és a káposztát a nyúlpecsenyénél? Kijelentette, hogy őt gazdag táplálékon nevelték fel, s most egyszerre nem tudna átnyergelni silányabb táplálkozásra, de kétségkívül szívós férfi lenne, ha ez sikerülne neki, és szerinte káros a szegény embereknek többet adni, mint amennyi megakadályozza, hogy éhen haljanak.
– Hozzátok fordulok, uraim – mondtam remegve haragomban –, hogyan élhet egy férfi önbecsülő életet, ha nem eszik néhanapján húst?
Vártam a választ.
A Ház ezt mulatságosnak találta, én azonban nem. Ugyanez történt, amikor a borárusokról vitatkoztunk.
– Támogatni kel! a borkiméréseket – mondtam. – Megfigyelhetjük, hogy akár az elmúlt öt év folyamán hány boros zárt be. A tisztességes borkereskedő házakra gondolok, nem pedig az olyan züllött kocsmákra, ahol meleg ételt és bort adnak el – és micsoda bort! Szörnyű italt, ólomsóval és mézzel keverve – és a szomszédban mindjárt a bordélyház tele beteg nőkkel, a falakon pedig ocsmány képek. Hiszen öt évvel ezelőtt negyedmérföldnyi körzetben palotám körül legalább tizenöt – ugyan mit beszélek –, legalább huszonöt borkimérés volt, és most nincs több, mint három vagy négy. És jó bort adtak el. Ott volt a Fiaskó, a Bacchus, a Veterán, a Két Fivér, az Agrippa Dicsősége, a Hattyú (a Hattyú még mindig nyitva van, de a többiek eltűntek; a legjobb bort a Két Fivérben lehetett kapni). A Philemon és Baucis is megszűnt, pedig milyen kedves hely volt. Mennyire szerettem...
Mily nagyon kinevettek! Mindnyájan dúsan megrakott pincével rendelkeztek, és valószínűleg soha életükben nem voltak borpincében, hogy egy ital bort vegyenek. Dühös tekintettel hallgattattam el őket. Így szóltam:
– Talán emlékeztek rá, hogy öt évvel ezelőtt unokaöcsém, a néhai császár szeszélye úgy akarta, hogy csődbe mentem, és kénytelen voltam barátaim támogatásából élni. Ezek között egyetlen sem volt közületek. Csak igazi barátok voltak, mint néhány hálás szabados, egy prostituált lány és egy-két öreg rabszolga. Ezért jártam én a nyilvános borpincékbe bort venni, pincémet éppen árverezték a házammal együtt, amelyből csak néhány szobát foglalhattam el. Tehát tudom, mit beszélek. És remélem, ha történetesen bármelyiktek majd egyszer egy császár szeszélyének áldozata lesz, és nyomorúságban találja magát, emlékezni fog erre a vitára, és sajnálni fogja, hogy nem szavazta meg a rendes mészárosüzletek támogatását a városban és az olyan tisztességes borkimérésekét, mint a régi Hattyú, a Korona és a Fekete Kutya, amelyek még mindig dolgoznak ugyan, de nem sokáig maradnak életben, ha nem segítek rajtuk. Pokolba a hideg vízzel és a babbal! És uraim, ha csak egy mosolyt látok arcotokon átsuhanni beszédem közben vagy azután, személyes sértésnek fogom venni.
Valóban nagyon felháborodtam, csak úgy remegtem mérgemben, és láttam, hogy halálfélelem lopódzik a szívükbe. Minden további nélkül megszavazták az indítványt.
Sikerem pillanatnyilag örömmel töltött el, de később nagyon szégyelltem magam, és még elrontottam a dolgokat azáltal, hogy bocsánatot kértem ingerlékenységem miatt. Azt gondolták, hogy ezzel gyengeségemnek és félelmemnek adom tanújelét. Nos, ki akarom jelenteni, hogy nem használtam fel császári hatalmamat, hogy legszentebb elveimmel, az egyenlőség, az igazság és az emberi önbecsülés elveivel ellentétben kényszerítettem volna valamire a szenátust. Csak egyszerűen felháborodtam Asiaticus és a többi szívtelen ember gonoszságán, akik úgy bántak embertársaikkal, mint a sárral a lábuk alatt. Én nem fenyegetőztem, csak dühös voltam. De szavaimat ellenségeim később ellenem fordították, hiába kértem bocsánatot, és hiába írtam a következő levelet, amelyet a városban köröztettem.
„Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus, Imperator, Pontifex Maximus, néptribun, harmadik hivatali megbízását szolgáló konzul, üdvözli Róma szenátusát és Róma népét.
Tudatában vagyok bizonyos hibáimnak, amelyek engem jobban bántanak, mint esetleg titeket, mert az ember többet bánkódik az önmaga által okozott baj felett, mint amit mások okoztak neki, különösen ha a kívülálló okokat nem tudja befolyásolni, mert azok olyan hatalmasok, hogy nem is lehet hibáztatni őket, olyanok például, mint a villámlás, a betegség, a jégeső vagy egy bíró szigorúsága: azokra a dühkitöréseimre gondolok, amelyek egyre gyakrabban erőt vesznek rajtam, mióta magamra vállaltam a kormányzás terhét. Példának okáért a minap üzentem Ostia polgárainak: eljövök megnézni, miképpen haladnak az új kikötő ásatási munkálatai, a Tiberisen hajózom le, körülbelül délben érkezem, és ha bármilyen panaszuk van munkáshadseregem viselkedése ellen, szívesen meghallgatom őket. De amikor Ostiába értem, egyetlen csónak sem jött elém, és a városi vezetőség nem várt a kikötőben. Méregbe jöttem, elküldettem a város vezető embereiért, beleértve a polgármestert és a kikötőfőnököt. Igen vadul rájuk rivalltam, kérdezve, hogy miért vagyok olyan megvetendő és értéktelen a szemükben, hogy még egy matróz sem áll készen, aki kikötné hajómat, amikor megérkeztem; most már az sem lepne meg, ha illetéket szednének tőlem, amiért egyáltalán partra szálltam náluk. Micsoda hálátlan banda Ostia lakossága, ha semmibe sem veszi azt a kezet, amely táplálja őket? Mindazonáltal egyszerű magyarázattal szolgáltak: üzenetem nem jutott el hozzájuk. Ők is bocsánatot kértek, és én is bocsánatot kértem, és újra a legjobb barátok lettünk, de én jobban szenvedtem dühkitöréseim miatt, mint ők, mert nekik nem volt semmi lelkiismeretfurdalásuk, amikor lehordtam őket, én viszont szégyelltem, hogy sértegettem az ostiaiakat.
Hadd valljam be tehát, hogy vannak ilyen dühkitöréseim, és kérlek benneteket, tűrjétek el őket. Sohasem tartanak sokáig, és nem ártalmasak: háziorvosom, Xenophon azt mondja, hogy agyondolgozom magam, és a dühkitörés éppen olyan eredménye a túlerőltetésnek, mint az álmatlanság. Az utóbbi időben éjfél után nem tudok aludni. A vidéki szekerek recsegése, zakatolása, mikor piaci árukkal megrakodva a városba érkeznek, ébren tartanak egészen hajnalig, néha mégis oly szerencsés vagyok, hogy egy órácskát tudok aludni. Ez az oka annak, hogy ebéd után a törvényszéken sokszor annyira álmos vagyok.
Egy másik hiba, amelyet be kell vallanom, a gúnyolódási hajlam. Ezt nem magyarázhatom meg túlerőltetéssel vagy betegséggel, csak annyit mondhatok, hogy minden rosszindulatúnak látszó gúnyolódásom mindig bizonyos mértékben lapos, és nem egyszerű ingerültség okozza vagy az a körülmény, hogy az illető megmagyarázhatatlan okból nem tetszik nekem. Alapja mindig olyan sértés az illető részéről, amelyre okot nem adtam, és amelyért bocsánatkérést nem kaptam. Példának okáért, amikor legelső alkalommal ellátogattam a törvényszékre, hogy a felségsértéssel vádolt emberek tárgyalásait vezessem, észrevettem ugyanazt a hangos bírósági tisztviselőt, aki annak idején mindent elkövetett ellenem, mikor unokaöcsém, a néhai császár uralkodása idején igazságtalanul okmányhamisítással vádoltak, így kiáltott fel annak idején: »Az arcára van írva bűnössége. Miért késlelteted a tárgyalást, Caesar? Ítéld el azonnal!« Ugye természetes, hogy erre emlékeztem? Így kiáltottam rá a fickóra, amikor nagy hajlongva és bárgyún kedveskedő arccal közeledett felém: »Arcodra van írva bűnösséged. Távozz innen, és soha többé ne mutasd magad római törvényszéken!«
Mindnyájan ismeritek a régi patrícius mondást: Aquila non captat muscas. A sas nemes jellem és nem fogdos legyeket, ami azt jelenti, hogy nem foglalkozik kis ügyekkel, s nem pazarolja idejét arra, hogy jelentéktelen kis senkiken bosszút álljon. De hadd idézzem ennek a közmondásnak a kibővítését, amelyet nemes bátyám, Germanicus Caesar alkotott sok évvel ezelőtt:
»Captat non muscas aquila; at quaeque advolat ultro faucibus augustis, musca proterva perit.«
Véssétek mindezt emlékezetetekbe, és nem lesz köztünk félreértés, meg fog maradni az a kölcsönös szeretet egymás iránt, amelyre mindketten annyiszor hivatkoztunk.
Az istenek legyenek veletek.”
(A két sor fordítása így hangzik: „A sas nem fogdos legyeket, de ha egy szemtelen légy zümmögve belerepül a sas fenséges torkába, azzal be is fejezte életét.”)
Appius Silanus kivégzése lázadásra szolgált ürügyül. Hogy megmutassam, nem viseltetek ellenséges érzéssel családja iránt, elintéztem, hogy legidősebb fia, Marcus Silanus, Augustus ükunokája, aki Augustus halála évében született, négy év múltán konzul legyen. Ezenkívül megígértem Appius legfiatalabb fiának, Lucius Silanusnak, aki apjával együtt költözött hozzánk Hispániából, hogy eljegyzem vele leányomat, Octaviát, amint a kicsike meg tudja érteni az eljegyzési szertartást.
Britannia északi fekvésű, de éghajlata, noha nagyon nedves, távolról sem olyan hideg, mint az ember gondolná. Rendes csatornázással és a mocsarak kiszárításával igen termékennyé lehetne tenni. Őslakói alacsony, sötét hajú emberek, körülbelül Róma alapítása idején pusztultak ki, amikor a kelták délkeletről betörtek. Csupán kis töredékük él még néhány megközelíthetetlen hegyi vagy mocsaras vidéken, a többi jobbágy lett, és vére elkeveredett a hódítókéval. A kelta kifejezést általánosabb értelemben használom, hogy összefoglaljam vele azt a sok nemzetet, amely feltűnt Európában az elmúlt néhány század folyamán, és amely az indiai hegyektől északra fekvő távoli vidékről vándorolt nyugati irányba. Egyes szakemberek szerint erről a vidékről nem a nagy vándorkedvük, sem valamely erősebb törzs nyomása űzte el őket, hanem egy lassú, roppant méretű természeti katasztrófa: az a hatalmas termékeny földdarab, amely eddig eltartotta őket, lassanként kiszáradt. Ha ennek a szónak igazi jelentősége van, akkor a kelták közé számítom Gallia, Germania és a Balkán sok nemzetét, sőt még az acháj-görögöket is, akik egy ideig a felső Duna völgyében telepedtek meg, mielőtt lenyomultak volna délre, Görögországba. Igen, a görögök viszonylag új jövevények Görögországban. Elfoglalták a bennszülött pelasgusok helyét, és ezáltal kiszorították a pelasgusok krétai kultúráját. Új isteneket is hoztak magukkal, akik között a legfontosabb Apolló volt. Ez nem sokkal a trójai háború előtt történt. A dór-görögök, még ennél is később jöttek – nyolcvan évvel a trójai háború után. Más kelták elárasztották a két gallus földet és Itáliát. A latin nyelv az ő nyelvükből ered. Ugyanez idő tájt foglalták el Britanniát is a kelták. Ezek a kelták, akiknek nyelve rokon a primitív latinnal, magas, homokszín hajú, hosszú combú, fennhéjázó, ingerlékeny, de nemes fajta voltak, tehetségesek minden művészetben, a finom szövésben, fémmunkában, zenében és költészetben. Még ma is a civilizációnak ugyanabban az állapotában élnek Észak-Britanniában, amelyet Homeros tett halhatatlanná a görögökkel kapcsolatban. A mai modern latinok remekül tanulmányozhatnák a Homeros-korabeli görög szellemet és életet Észak-Britannia keltái között.
Négy-ötszáz évvel később másik kelta nemzetség jelent meg Észak-Európában, mégpedig azok a törzsek, amelyeket mi galatáknak nevezünk. Elfoglalták Macedóniát, és Nagy Sándor halála után bevonultak Kisázsiába, ahol a róluk elnevezett Galatiában élnek. Észak-Itáliába is betörtek, itt megtörték az etruszkok hatalmát, lehatoltak egészen Rómáig, legyőztek bennünket, és felgyújtották városunkat. Ugyanez a nemzet foglalta el Gallia és a szomszédos területek legnagyobb részét. Ezek a galaták is tehetséges emberek, ha nem is oly kiválóak a művészetekben, mint a korábbi kelták, egységesebb szelleműek és jobb katonák. Középtermetűek, hajuk barna vagy fekete, álluk kerek, orruk egyenes. Róma felégetése idején néhány galata törzs betört Britanniába, Kentbe, a sziget délkeleti részén keresztül, és kényszerítették magasabb, szőkébb fajrokonaikat, hogy legyező módjára haladjanak előttük, úgyhogy ezek most csak Észak-Britanniában és a szomszédos Hiberniában találhatók önálló törzsekben, Britannia többi részében csak mint jobbágyok élnek. A galatákat, akik Britanniába mentek, britekként (brython: festett férfi) ismerték, mert arcukon és testükön kékre festett kaszt-maszkokat viseltek. Az egész sziget tőlük kapta nevét. Újabb kétszáz év múltán azonban egy harmadik kelta fajta jelent meg Közép-Európa felől, előrehaladva a Rajna völgyében. Ezeket mi belgáknak nevezzük. A csatorna partján telepedtek le, és úgy ismerik őket, mint a gall föld legkiválóbb harcosait. Keverékfajta, rokon a galatákkal, de sok benne a germán vér is, világos hajuk van, nagy álluk és sasorruk. Ők is Kenten keresztül árasztották el Britanniát, és a sziget egész déli részét elfoglalták, kivéve a délnyugati partját, ahol még mindig a britek és gael jobbágyaik éltek. A belgák szoros kapcsolatban maradtak a csatornán túli rokonaikkal (királyuk a csatorna mindkét partján uralkodott), kereskedtek faj testvéreikkel, és még fegyveres segítséget is küldtek nekik, amikor Julius Caesar ellen viseltek háborút – éppen úgy, mint ahogy a délnyugati brythonok fenntartották a kapcsolatot rokonaikkal, a Liger-menti galatákkal.
Ennyit a Britanniában lakó fajokról. Most be kell számolni kapcsolataikról Rómával. Britannia száznyolc évvel ezelőtt Julius Caesar alatt kapta első ízelítőjét a római kardból. Caesar számos brit harcosra akadt ellenségeinek, a belgáknak és a galatáknak soraiban, és elhatározta, meg fogja tanítani a szigetet is arra, hogy tisztelje Róma hatalmát. Nem remélhette, hogy békés állapotokat tud teremteni gall földön, amíg a brit sziget biztos mentsvára legelszántabb ellenségeinek és minden felszabadító kísérletnek kiindulópontja. Ezenkívül politikai okokból is emlékezetes győzelmet akart elérni, hogy Pompejus diadalait ellensúlyozza. Hispániái és galliai győzelmei Pompejus szíriai és palesztinai sikereinek feleltek meg, míg hadjáratát a távoli britek ellen össze lehet hasonlítani Pompejus győzelmeivel a Kaukázus távoli népei felett. És mindenekfölött pénzre volt szüksége. A Loire-vidéki és a csatorna menti kereskedők – véleménye szerint – igen kitűnően megéltek Britanniából, és Julius meg akarta szerezni a piacot a maga számára, persze azonkívül, hogy komoly hűbéradót vet ki a szigetlakókra. Tudta, hogy sok az arany Britanniában, mert a brit aranypénzek a gallföldi forgalomban is igen elterjedtek. (Mellesleg igen érdekes ennek a pénznek a története is. Az eredeti minta Macedóniai Fülöp aranypénze volt, amely a Dunán és a Rajnán keresztül jutott Britanniába, de útközben a felülete annyira elkopott, hogy a hintó két lova közül csak egy maradt meg. Apolló babérkoszorús fejéből pedig csak a babérkoszorú látszott.)
Britannia voltaképpen nem különösen gazdag aranyban, és noha délnyugati cinkbányái valamikor igen fontosak voltak – a karthagóiak innen szerezték be ónszükségletüket – és még mindig működtek, Róma ónszükségletének legnagyobb része az északnyugati hispaniai partvidékről, Gallaeciából származik. Ezüstöt, rezet és ólmot is lehet találni a szigeten, igen fontos a délkeleti partvidék vasipara, jó minőségű igazgyöngyöt is találni a partvidéken, de azért nem lehet összehasonlítani a keleti igazgyöngyökkel. A hullámok által kivetett borostyánkövet kivéve, nincs sok sárga borostyánkövük, ez a balti vizekről származik, de igen szép fekete borostyánkövük van. Nagy a kivitelük más értékes cikkekben, mint rabszolgában, állatbőrökben, pamutban, viaszban, háziállatokban, kék festékben, fonott kosarakban és gabonában. Juliust legjobban az arany és a rabszolga érdekelte, noha tudta, hogy a szigetről kapott rabszolgák nem lesznek elsőrangú minőségűek – a brit sziget női egyáltalában nem elbájolóak, de viszont igen vadak, a férfiak pedig a legfelsőbb osztályúakat kivéve, akik igen jó kocsisok – semmire sem alkalmasak, csak a legdurvább földmunkára. Nem számíthatott arra, hogy köreikben jó szakácsokat, aranyműveseket, zenészeket, borbélyokat, titkárokat vagy ügyes kurtizánokat talál. Egy-egy rabszolgáért Rómában nem kaphatott többet negyven aranynál. Kétszer tört be Britanniába, a gaelekhez, britekhez és belgákhoz hasonlóan délkelet felől. Az első alkalommal a britek hevesen szembeszálltak vele és olyan jól harcoltak, hogy eltekintve néhány túsztól a kentiek közül, Julius Caesar keveset ért el. Mindössze tíz mérföldnyire haladt a sziget belseje felé. Másodszor azonban, tapasztalatain okulva, erős csapattal szállt partra – húszezer harcossal az első kirándulás tízezer harcosával szemben. Rutupiaeból indult, ez a pont igen közel van a gall part kiszögelléséhez, a Temze partjai mellett, és így ért Londinium közelébe. A cattuvellanusok, e belga törzs területe felé igyekezett. A törzs királya több kisebb törzs királya felett is uralkodott s sziget déli és keleti részén. Fővárosa Londiniumtól északkeletre huszonöt mérföldnyire feküdt. A „város” alatt természetesen a szónak nem görög-római értelmére gondolok, hanem egy nagy kunyhótelepülésre, amelyben néhány kőviskó is akad. Cassivellaunus, a törzs királya szervezte meg az ellenállást Julius ellen, és hamarosan rájött, hogy míg lovassága és szekérosztagai fölényben vannak a gallus lovasság fölött, amelyet Julius magával hozott, gyalogsága nem tudja felvenni a versenyt a római gyalogsággal. Úgy döntött, legjobb lesz, ha teljesen lemond a gyalogságról, és lovasságával és harci kocsijaival tartja fel a római hadsereget. Julius belátta, hogy nem küldhet előre kisebb zsákmányoló csapatokat, legfeljebb ha a csapat nagy, és lovasság is megy vele. A brit harckocsisok tökéletesítették a meglepetést és általában a gyors harc technikáját. Ameddig a római hadsereg zárt rendben haladt előre, nem sok pusztítást végezhetett, mert a szántóföldek és tanyák felégetése nem volt fontos, és a briteknek mindig volt elég idejük asszonyaikat és gyermekeiket a jószággal együtt biztonságba helyezni. Ezért helyeztek oly nagy súlyt a britek arra, hogy az előcsapatokat, a hátvédeket és általában a főcsapattól kiküldött kisebb egységeket tönkretegyék, és a rómaiakat zárt rendben való haladásra kényszerítsék. Azonban, amint Julius áthaladt a Temzén, rögtön szövetségesekre talált a cattuvellaunusok által nemrég megvert törzs harcosaiban. Ezek a trinovansok voltak, akik Londiniumtól délnyugatra telepedtek le. A trinovansok egyik hercege, akinek apját Cassivellaunus gyilkolta meg, még a hadjárat kezdete előtt Julius Caesarhoz menekült, és vállalkozott arra, hogy ha Julius betör a cattuvellaunusok földjére, ő az egész keleti partvidéket Julius támogatására hozza. Ezt az ígéretét betartotta, és Juliusnak most biztos főhadiszállása lett a trinovansok földje. Amint itt az összes előkészületeket megtette, csapatot küldött Cassivellaunus fővárosa ellen.
A király tudta, hogy kevés reménye van a győzelemre, ha nem kényszeríti valahogyan visszafordulásra Julius Caesart. Üzenetet küldött szövetséges alattvalóinak Kentbe, kérve őket, szervezzenek haderőt, és támadják meg Julius Caesar katonai bázisát a trinovansok földjén. Caesar itthagyta tartalékjait, itthagyta fegyverkészletének jó részét; ha ezt a helyet elfoglalják, akkor kénytelen visszafordulni. Julius egyszer már visszafordulásra kényszerült, röviddel partra szállása után, amikor hírt kapott arról, hogy a vihar tönkretette néhány hajóját, amelyet elfelejtett partra vontatni. Visszafordult, kijavíttatta a hajókat, ami tíz napjába tellett, és ezalatt a britek újra megszállták a Caesar által egyszer már elfoglalt helyeket, és azokat megerősítették. Ha a kentiek hajlandók megtámadni Julius Caesar katonai bázisát, amelyet csak kétezer gyalogos és háromszáz lovas véd, és be is veszik, utána könnyű a flottát is elfogni. Ebben az esetben Julius csapdába kerül, és az egész sziget fölkelne a rómaiak ellen. Még a trinovansok is cserbenhagynák új szövetségesüket. A kentiek csakugyan tömegtámadást intéztek a katonai bázis ellen, de visszaverték őket. E vereség hírére Cassivellaunus összes szövetségesei békeköveteket küldtek Julius Caesarhoz. Ő azonban most a király főhadiszállása ellen vonult még gyorsabb iramban, és a várost egyszerre kétfelől támadta meg. Az erődítmény nagy földgyűrűből állott, amelyet mély árkok és erdők védtek, és általában bevehetetlennek tartották. Ide gyűltek a törzs összes olyan tagjai, akik fiatalok vagy túl öregek voltak a küzdelemre. Roppant mennyiségű jószágot tereltek össze az erődítmény homokfalai közé, ezek mind Julius kezére jutottak, több száz fogollyal együtt. Cassivellaunus, noha seregét nem verték még meg, kénytelen volt békéért folyamodni. Julius könnyű feltételeket szabott neki, mert a nyárból már kevés volt hátra, és szeretett volna minél előbb visszajutni Galliába, ahol lázadás volt kitörőben. A cattuvellaunusokat egyszerűen arra kényszerítette, hogy egy sereg előkelő férfit és nőt adjanak neki túszul, évente hűbéradót küldjenek Rómának, és ígérjék meg, hogy nem támadják meg a trinovansokat. Cassivellaunus kifizette Juliusnak a hűbéradó első részletét, átadta a túszokat, túszokat adtak különben az összes többi törzsek királyai is, kivéve a triovansokat és a keleti partvidéki szövetségeseiket, akik önként ajánlkoztak Julius Caesar támogatására. Julius visszament gall földre a foglyaival és a zsákmányolt jószággal. A jószág egy részét eladta a triovansoknak, hogy így kevesebb baja legyen a szállítással.
A lázadás két év múlva tört ki Galliában, s Juliust annyira lekötötte, hogy nem tudott harmadik hadjáratot indítani Britannia ellen, noha Cassivellaunus beszüntette a hűbéradó fizetését, amint hírt kapott a lázadásról, sőt, csapatokat küldött a lázadók támogatására. Nemsokára megkezdődtek a polgárháborúk, és ámbár ezeknek befejezése után Britannia elfoglalásának kérdése néha-néha felmerült, mindig volt ok az elhalasztására, többnyire valami aggodalom a rajnai fronton. Sohasem lehetett megfelelő számú katonát nélkülözni. Augustus végül úgy döntött, hogy nem érdemes a birodalom határait a csatornán túl kiterjeszteni. Ehelyett megelégedett Gallia, a rajnai tartományok és a Rajnán-túli Germania apám által elfoglalt részeinek civilizálásával. Amikor Hermann fölkelése után elvesztette Germániát, még kevésbé akarta gondjai közé Britanniát is beiktatni. Ezt a véleményét nagyanyámhoz, Líviához írott egyik levelében is megörökítette, amelyet születésem évében írt. Levelében azt fejtette ki, hogy politikai szempontból addig nincs értelme Britanniát elfoglalni, amíg a gallok meg nem érnek a római polgárságra és nem lehet bennük megbízni, hogy nyugodtan maradjanak akkor is, ha a római haderő távol van.
„Mindazonáltal az a véleményem, legdrágább Líviám, hogy Britanniát végül is határvidéki tartománnyá kell tenni. Veszélyes dolog meghagyni függetlenségét ennek a szigetnek, amely annyira közel van Galliához, és amelynek lakossága olyan vad és nagyszámú. Ha a jövőbe tekintek, Britanniát olyan civilizáltnak tudom elképzelni, mint amilyen Dél-Gallia most, és véleményem szerint a szigetlakók, akik fajrokonaink, sokkal jobb rómaiak lesznek, mint amilyeneket valaha is a germánokból formálni tudunk – a germánok tanulékonyságuk és egészséges voltuk ellenére arra, hogy megtanulják művészeteinket, mégis idegenebbek még a móroknál vagy zsidóknál is. Nem tudom ezt az érzésemet mással magyarázni, mint hogy túlságosan gyorsan tanulnak. Ismered a közmondást: »Gyorsan tanul, gyorsan felejt.« Bolondnak tartasz talán, hogy úgy írok a britekről, mintha máris rómaiak volnának, de érdekes eltűnődni a jövő felett. Nem arra gondolok, hogy húsz vagy akár ötven év múltán történik ez meg, de ha ötven évet adunk a gallusoknak arra, hogy megérjenek a római polgárságra, és körülbelül húsz évet számítunk Britannia teljes leigázására, akkor talán száz év múltán Itália szoros kapcsolatban lesz a brit szigettel, és lehetséges (ne mosolyogj, kérlek), hogy brit nemes uraknak helyük lesz a római szenátusban. Közben ragaszkodnunk kell a kereskedelmi terjeszkedés politikájához. Cymbelinus király, aki a sziget legnagyobb részének az ura, szívesen fogadja a gall-római kereskedőket, még a görög orvosokat is, különösen a szemorvosokat, mert a britek, országuk mocsaras volta folytán, sokat szenvednek szembetegségben. Római pénzverői szép ezüstpénzt vertek számára, csak az aranypénze barbár. A király különben jó viszonyban van galliai kormányzóinkkal. A brit kereskedelem az elmúlt néhány év folyamán sokat fejlődött. Azt mondják, hogy Cymbelinus camulodunumi udvaránál éppen annyit beszélnek latinul, mint brit nyelven.”
Itt idézhetem Strabo történészt, aki Tiberius uralkodása elején megjegyzi:
„Már a mi időnkben egyes brit hercegek kiérdemelték Caesar Augustus barátságát követségeik és kedves figyelmességeik révén, még a capitoliumi Jupiter-templomnak is küldtek kegyeleti ajándékokat, és egész szigetüket szinte a rómaiak második hazájává tették. Igen szerény vámilletéket fizetnek galliai kivitelük és behozataluk után, ez utóbbi legnagyobbrészt elefántcsontból, karkötőkből, nyakláncokból, borostyánkőből és üvegneműből áll.”
Strabo ezután felsorolja a kiviteli cikkeket, aranyat, ezüstöt, vasat, állatbőrt, rabszolgát, vadászkutyát, gabonát és jószágot. Strabo – azt hiszem, Lívia befolyására – a következő eredményre jut:
„Így nem szükséges, hogy a rómaiak helyőrségekkel lássák el a szigetet, legfeljebb egy gyalogezredre és egy nagyobb lovasosztagra volna ehhez szükség, hogy a hűbér megfizetésére kényszerítsék őket, a helyőrség fenntartása azonban legalább annyiba kerülne, amennyi hűbér befolyna, ezenfelül a hűbér kivetése szükségessé tenné a vámilleték leszállítását, nem beszélve az egész vállalkozásban rejlő katonai veszélyekről.”
Legalább egy gyalogezredről beszélni túlságosan szerény volt. Strabo, nyugodtan írhatott volna négy gyalogezredet, és még akkor is szerény lett volna a becslés. Augustus sohasem vetette fel a hűbéradó-fizetés beszüntetését mint a cattuvellaunusok szószegését, és nem tiltakozott Cymbelinusnál a trinovansok leigázása miatt. Ez a Cymbelinus Cassivellaunus unokája volt, negyven évig uralkodott, és uralkodása legutolsó éveit családi bajok árnyékolták be. Úgy látszik, ez már az idősebb uralkodók közös sorsa. Legidősebb fia megpróbálta megkaparintani az uralmat, és emiatt kiűzték a királyságból, mire a Galliában tartózkodó Caligulához menekült, és támogatást kért tőle Britannia meghódításához, megígérvén, ha Caligula őt apja trónjára segíti, gondoskodik arról, hogy egész Britannia elismerje Róma fennhatóságát. Caligula azonnal értesítette a szenátust, hogy a sziget behódolt előtte, és aztán Boulogne-ba vonult hatalmas hadsereg élén, mintha azonnal neki akarna látni a sziget meghódításának. De félt attól, hogy a gonosz vizéről híres csatornába fullad, vagy pedig megölik a csatában, vagy elfogják és fonott kosárban elégetik áldozatul a brit isteneknek. Kijelentette hát, hogy Britannia e herceg személyében már megadta magát, a hódító hadjáratra ilyenformán nincsen szükség. Ehelyett Neptunust támadta meg, utasítva csapatait, hogy támadják meg a tenger hullámait, szurkálják össze a vizét dárdákkal, vagdossák össze a hullámokat kardokkal, szórjanak bele hatalmas köveket, és aztán harci zsákmányként gyűjtsék össze a tengerparti kagylókat. Erről a nagy csatáról beszámoltam megelőző könyvemben, éppúgy, mint arról, hogy a királyfit láncra verten magával cipelte Rómába, ahol megünnepelte hármas győzelmét – Germania, Britannia és Neptunus felett –, az ünnepség után pedig kivégeztette a királyfit büntetésül a ki nem fizetett hűbér, Cymbelinus trinovans hódítása és amiatt, hogy Tiberius uralkodásának nyolcadik évében egyes brit csapatok gall földön a rómaiak ellen harcoltak.
Cymbelinus ugyanabban a hónapban halt meg, mint Caligula, és kitört a polgárháború. A legidősebb életben maradt királyfi, Bericus lett a király, de őt sem a tulajdon törzsbeliek, sem a szövetséges törzsek emberei nem tisztelték. Két öccse, Caractacus és Togodumnus egy év múltán fellázadt ellene, és menekülésre kényszerítette, Bericus Rómába jött és tőlem kért segítséget, éppúgy, ahogy bátyja Caligulától. Én nem ígérhettem semmit, de megengedtem neki, hogy családjával és a kíséretében levő néhány brit nemessel Rómában telepedhessen le.
Togodumnusnak, aki most Caractacusszal együtt uralkodott, a kereskedők elmondották, hogy nem vagyok katona, hanem gyáva, vén bolond, aki könyveket ír. Erre arcátlan levelet írt nekem, követelve, hogy azonnal küldjem vissza neki Bericust és a többi szökevényt a királyi hatalom tizenhárom szent és mágikus jelvényével együtt, amiket Bericus magával vitt. Ha Togodumnus udvariasan írt volna, bizonyára tőlem is udvarias választ kap, és a királyi jelvényeket mindenesetre visszaküldöm neki, mivel tudom, hogy egy cattuvellaunus királyt nélkülük nem lehet illőképp megkoronázni, így azonban röviden válaszoltam, hogy nem szoktak ilyen tiszteletlenül hozzám fordulni, és ezért semmiben sem állok rendelkezésére. Még arcátlanabb válaszában kijelentette, hogy hazudok, mert hosszú időn keresztül mindenki, még tulajdon családom is tiszteletlenül bánt velem, s minthogy nem voltam hajlandó neki engedelmeskedni, a kikötőiben visszatartja az összes római tulajdonban levő hajókat legénységükkel együtt, és csak akkor adja ki, ha követeléseit teljesítem. Ezután már csak a háború volt hátra. A gallusok szörnyen megvetettek volna, ha most is habozom. Herodestől teljesen függetlenül szántam el erre magam, noha az ő gúnyolódó levele történetesen egybeesett elhatározásommal.
Más okom is volt a háború megindítására. Az egyik, hogy eljött az idő, amelyet Augustus előre látott: ki akartam terjeszteni a római polgárságot a civilizáltabb gallus szövetségeseink nagy részére, azonban Észak-Galliában állandóan megakadályozta a civilizáció fejlődését a druida-kultusz, egy mágikus vallás, amelyet még mindig életben tartottak a druida kollégiumok Britanniában. Bármit is tettünk a druidák ellen Észak-Galliában, Britanniából állandóan támogatták őket. A fiatal gallusok Britanniába mentek a mágikus műveltséget megszerezni, éppoly természetesen, mint ahogy a fiatal hispaniaiak Rómába jönnek jogot tanulni, a fiatal rómaiak Athénban ismerkednek meg a filozófiával, vagy az ifjú görögök Alexandriába utaznak, hogy a sebészetet megtanulják. A druidizmust nem lehetett könnyen összeegyeztetni a görög vagy római vallással, minthogy emberáldozattal és halottidézéssel járt, és emiatt a druidák, ámbár nem voltak harcosok, csak papok, állandóan lázadást szítottak ellenünk. A háború másik oka az volt, hogy Cymbelinus uralkodásának aranykorszaka véget ért. Togodumnus és Caractacus küzdelemre készültek északkeleti szomszédaikkal és két alattvaló törzzsel a déli partvidéken, így az egészséges kereskedelmi kapcsolatunk Britanniával hosszabb időre megszakadt volna, ha közbe nem lépek. Most már számíthattam az északkeleti és déli szigetlakókra, hogy ne említsem a csatornakörnyéki kereskedőket, így igazán úgy láttam, hogy nem szabad elszalasztani az alkalmat.
Azt hiszem, helyénvaló rövid beszámolót adnom itt a druidizmus főbb vonásairól, erről a vallásról, amely úgy látszik, a kelta vallás és az ősi primitív hitek összeolvadásából keletkezett. Nem szavatolok azért, hogy a részletek igazak, mert sok ellentétes értesülést is kaptam.
A druida vallást nem szabad írásba foglalni, és szörnyű átokkal fenyegetik azt, aki elárulja akár kisebb misztériumait is. A beszámolómat hitehagyott előkelő druidák állításaira alapozom, de ezek között nincs druida pap. Felszentelt druidával még nem történt meg, hogy akár kínpadon is eláruljon valamit a titkos misztériumokból. A druida szó „tölgyfaembert” jelent, mert ez a szent fájuk. Szent évszakuk a tölgyfa rügyezésével kezdődik, és lombhullatásával végződik. Van egy Tanarus nevű istenük, akinek szimbóluma a tölgyfa. Ő az, aki villámcsapással odavarázsolja a tölgyfára a lelógó fagyöngyöt, amely az egyedüli orvosság a boszorkányok szemverése és minden betegség ellen. Napistenük Mabon, az ő szimbóluma a fehér bika. Fontos isten Lúg, a gyógyítás, a költészet és a művészetek istene, az ő szimbóluma a kígyó. Mindezek azonban voltaképpen egyetlen személyiségnek megnyilvánulásai. Ez az élet és halál istene, akit különböző megnyilvánulásaiban imádnak, mint az egyiptomi Osirist. Mint ahogy Osirist évenként megfullasztja a vizek istene, úgy ezt a hármas istenséget is évente megöli a sötétség és a víz istene, nagybátyja, Nodons, és életre kelti húga, Sulis, a gyógyítás istennője, aki Isisnek felel meg. Nodons roppant nagy, tizenkét láb magas hullámban jeleníti meg önmagát, amely meghatározott időközökben elárasztja legfőbb nyugati folyóját, a Severn torkolatát, és harminc mérföldnyire behatolva a szárazföldre, véleményeket, szántóföldeket és kunyhókat pusztít el. A druida vallást nem a törzsek gyakorolják, mint ilyenek, mert ezek harci egységek királyok és nemesek parancsnoksága alatt, hanem tizenhárom titkos társaság, amelyet különböző szent állatok után neveztek el. Egy-egy titkos társaságnak bármelyik törzsbeli ember tagja lehet, mert a titkos társasági tagságot az határozza meg, hogy ki melyik hónapban született. Nekik ugyanis tizenhárom hónapos évük van, és minden hónapnak megfelel egy titkos társaság. Vannak köztük Hódok, Egerek, Farkasok, Nyulak, Vadmacskák, Baglyok és így tovább. Mindegyik társaságnak külön mondája van, és mindegyiket egy-egy druida vezeti. A fődruida uralkodik az egész felett. A druidák nem vesznek részt a küzdelemben, és egy-egy titkos társaság tagjai kötelesek egymás megmentésére sietni, még akkor is, ha történetesen ellenséges törzshöz tartoznának.
A druida vallás misztériumai az emberi lélek halhatatlanságába vetett hit körül csoportosulnak, és hitük támogatására sok természetes hasonlattal szolgálnak. Egyike ezeknek például a nap huszonnégy óránként ismétlődő születése és halála. Ilyen például a tölgyfalevelek évente ismétlődő születése és halála is, ugyanezt látjuk a gabona életében. Azt mondják, hogy amikor valaki meghal, nyugatra megy, mint a lenyugvó nap, hogy az Atlanti-óceán bizonyos szent szigetein éljen, amíg el nem jön az idő arra, hogy újra megszülessen. A brit szigeten mindenütt szent oltárok vannak, amiket „dolmen”-nek neveznek. Ez a dolmen voltaképpen nagy lapos kő, amelyet két vagy több függőlegesen álló otromba kőoszlopra vízszintesen ráfektetnek. Ezeket használják fel a titkos társaságok felvételi szertartásain. A felavatás egyszerre élet és újjászületés. A jelölt a kövön fekszik, és aztán furcsa áldozat történik. Valamilyen mágikus módon a druida, aki az áldozatot végzi, úgy tesz, mintha levágná a férfi fejét, és azt úgy véresen megmutatja a tömegnek. A fejet azután újra ráhelyezi a nyakra, és az állítólagos holttestet a dolmen alá helyezik, mintha a sírba tennék, ajkában fagyönggyel. Innen aztán sok imádság és varázslat után az új ember feltámad, mintha mélyből előbukkanó gyermek volna, és jelképes szülei kioktatják az új életre. Ezeken a dolmeneken kívül vannak mereven a magasba meredő kőoltárok phallikus szertartások számára, mert a kelta Osiris ebben a vonatkozásban is emlékeztet az egyiptomira.
A titkos társaságban elért rangot az határozza meg, hogy az ember hány áldozatot mutatott be az isteneknek, hány ellenséget ölt meg a csatában, és az, hogy miképpen szerepelt az évente rendezett vallásos játékokon mint kocsiversenyző, birkózó, költő vagy hárfás.
A rangjukat maszkok és fejdíszek mutatják, amelyeket a szertartások alatt viselnek, valamint kékre festett testük mintái. A druida papok olyan fiatal férfiak közül kerülnek ki, akik a titkos társaságokban magas rangot értek el, és akik iránt bizonyos isteni kedvezés nyilvánul meg. Ezután húszévi kemény tanulás következik a druida kollégiumban, de nem minden jelölt tud átmenni a szükséges harminckét fokozaton. A tanulás első tizenkét éve alatt sorra beavatják az összes többi titkos társaságokba, közben meg kell tanulnia kívülről roppant nagy mennyiségben mitológiai elbeszélő költeményeket, jogot, zenét és csillagászatot kell tanulmányoznia. A következő három év az orvostudományé. Ezután három éven át égi jeleket, a jelek mibenlétét, jelentését és varázslatot tanulnak. A papjelölteknek hihetetlenül szigorú próbákat kell kiállniuk.
Itt van például a költő-vizsga. A jelölt egész éjszaka egy koporsószerű ládában fekszik teljesen meztelenül. A láda jéghideg vízzel van teli, és ebből a vízből a jelöltnek csak az orra áll ki. A mellére súlyos köveket raknak. Amikor már bent fekszik a jéghideg vízben és a kövek nyomják a mellét, közlik vele a vizsga tárgyát. Valamilyen témát adnak fel neki, és erről valamelyik nehéz barbár versformában meglehetősen hosszú költeményt kell költenie. Másnap reggel, amikor kilép sírjából, el kell énekelnie azt a költeményt, saját hárfakíséretére. Természetesen elvárják, hogy a kísérő zenét is ő szerezze.
Egy másik vizsga alkalmával a jelölt a druidák teljes testülete előtt vizsgázik, az öreg druidák verses rejtvényeket adnak fel neki, amelyek egytől egyig a druida szent költeményének valamelyik lényegtelen és nehezen érthető részére vonatkoznak. A jelöltnek természetesen versben kell felelnie. Mindezeken kívül elvárják tőle, hogy tudjon mágikus ködöket és szeleket elővarázsolni és általában mindenféle varázslatokat végezni.
Magam is összeismerkedtem egyszer egy druidával. Megkértem, mutassa meg tudását. Három száraz borsószemet kért, és kinyújtott kezem tenyerére rakta, így szólt:
– Kezedet mozdulatlanul tartva, el tudod-e fújni a középső borsót anélkül, hogy a másik kettő megmozdulna?
Próbáltam, de természetesen nem sikerült. Amint fújtam egy nagyot, mind a három borsó lerepült a tenyeremről. A druida felvette, és most már tulajdon tenyerére rakta egy sorba. Ezután mutatóujjával és kisujjával tenyeréhez szorította a két szélső borsót és a középsőt lefújta. Mérges lettem, hogy úgy bolonddá tettek.
– Bárki képes erre – mondtam –, ez nem varázslat.
Újra kezembe nyomta a borsókat, és felszólított, hogy akkor csináljam utána. Hozzáfogtam, hogy megcsináljam, de legnagyobb elképedésemre és mérgemre nemcsak hogy nem volt elég levegő a tüdőmben, hogy nagyot tudjak fújni – úgy éreztem, hogy a tüdőmet valami hatalmas erő összeszorítja –, hanem amikor újra ki akartam nyújtani behajtott ujjaimat, arra is rájöttem, hogy erre sem vagyok képes. Két ujjam görcsösen hozzátapadt tenyeremhez és körmeim fokozatosan belemélyedtek húsomba, úgy, hogy alig bírtam elfojtani egy fájdalmas felkiáltást. Izzadtam, aztán kiütött rajtam a hideg verejték.
– Hát olyan könnyű megtenni? – kérdezte a druida.
– Akkor nem, amikor egy druida van jelen – feleltem megadó hangon. Erre megérintette csuklómat, mire a görcs elengedte ujjaimat.
A jelölt utolsó előtti vizsgája a legnehezebb. Az év leghosszabb éjszakáját egy hintázó kövön ülve kell töltenie, a követ „vészes széknek” nevezik, és a sziget nyugati részén mély szakadék fölött lóg ég és föld között. A jelöltet ott gonosz szellemek látogatják, és egész éjszaka beszélgetnek vele, s különböző módon próbára teszik, hogy elveszítse egyensúlyát. Nem szabad felelnie, szüntelen imádkoznia kell és zsoltárokat énekelnie az istenekhez.
Ha ezen a megpróbáltatáson is átesik, következik az utolsó nagy próba: nagy kupából mérgezett italt iszik, halál-transzba kerül, ellátogat a Holtak Szigetére, és onnan látogatásának oly bizonyítékait hozza magával, amelyek meggyőzik a vizsgáztató druidákat, hogy az Élet és Halál istene papjává fogadta őt.
A druidák három osztályra oszlanak. Vannak akik keresztülmentek minden vizsgán és próbán, ezek az igazi druidák, aztán jönnek a bárdok, akik a bárd-vizsgán megfeleltek, tudják a mitológiát, a szent verseket, tudnak zenét szerezni és költeni, de orvostudományban, varázslatban és jóslásban nem feleltek meg. Ezután következnek azok, akik épp az utóbbi vizsgákat tették le sikeresen, de a bárd-vizsgát nem tudták letenni. Ezek az ovatesek. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki alávesse magát a végső vizsgának, amelybe, úgy tudom, öt jelölt közül három belehal, így legtöbben megelégszenek a bárdi vagy ovatesi ranggal.
A druidák a törvényalkotók, a bírák és a vallási élet intézői. A legnagyobb büntetés, amellyel a bűnösöket sújtani tudják: a tilalom. A bűnöst eltiltják a vallásos szertartások látogatásától. Ez a kiközösítés voltaképpen a legsúlyosabb halálos ítélet, minthogy csak az remélheti, hogy újjászületik halála után, aki részt vesz a szertartásokon. A druidáknak mindenható hatalmuk van a sziget felett, és csak bolondok szállnak velük szembe, ötévenként nagy vallásos tisztogatást végeznek: hasonlóképpen a mi ötévenként megismétlődő cenzusainkhoz – és ilyenkor nemzeti vétkeik kiengeszteléseképpen élő emberáldozatokat égetnek el nagy, vesszőből font, ember alakú kosarakban. Az áldozatok: banditák, gonosztevők, vallási titkok elárulói és olyanok, akiket a druidák megvádoltak, hogy törvénytelenül, titkos varázslattal próbálták önző érdekeiket szolgálni, és közben valamiképpen kárt okoztak másoknak.
A druidák ebben az időben törvényen kívül helyeztek mindenkit, aki római hitre tért, vagy házassága révén kapcsolatba került egy római családdal. Erre a kiközösítésre véleményem szerint joguk van, de az a tény, hogy ilyen embereket élve elégetnek, vérlázító. Ezért meg kell őket leckéztetni.
Két különlegesen szent helyük van. Az első Anglesey (Mona) szigete a nyugati partokon. Ez a druidák téli főhadiszállása, a szent tölgyfák nagy ligetei közepette, itt égetik állandóan a szent tölgyfatörzset. Ez a tűz, amely eredetileg villámlástól származott, a legszentebb valami. A holttesteket csak ezzel a tűzzel szabad elégetni, ha újjászületésüket biztosítani kívánják. Távoli helyekről idezarándokolnak az emberek, hogy a legkülönbözőbb fortélyok segítségével a druidáktól kért szent tüzet hazaszállítsák. A másik szent hely egy óriási kőtemplom Britannia közepe táján, amely hatalmas, egy- és háromoszlopos oltárakból alkotott koncentrikus körökből áll. Ez az Élet és a Halál istenének temploma. Itt tartják vallási játékaikat újévtől, amelyet a tavasz kezdetétől számítanak, egészen nyár derekáig. Vörös hajú fiatalembert választanak ki az isten megszemélyesítésére, és csodálatos ruhákba öltöztetik. A játékok tartamára azt teheti, amit akar. Minden rendelkezésére áll, ha kedve támad bármilyen ékszerre vagy fegyverre, a tulajdonosuk kitüntetésnek tartja, ha odaadhatja neki. A leggyönyörűbb lányok a játszótársai, és a versenyző atléták és zenészek mindent elkövetnek, hogy a kedvében járjanak. Röviddel nyárközép előtt azonban a fődruidával (aki a Halál istenének képviselője) elmegy egy tölgyfához, amelyen fagyöngy nő. A fődruida fölmászik a tölgyre, és aranykéssel levágja a fagyöngyöt, nagyon vigyázva, hogy annak egy darabkája se hulljon a földre. Ez a fagyöngy a tölgyfa lelke, és a fa rejtélyesen, pillanatok alatt kiszárad. Fehér bikát áldoznak. A fiatalembert ezután lombos tölgyágakba burkolják és a templomhoz viszik, amelyet úgy építettek, hogy nyárközép hajnalán a nap a kövek között egyenesen a főoltárra süt. Itt hever már a fiatalember szorosan összekötözve. Amikor a nap teljesen megvilágította a fiatalember testét, a fődruida a fagyöngy-ág kiélesített végével feláldozza. Nem tudtam kideríteni, mi történik végül is a testtel, amely hosszú ideig ott marad az oltáron, és a széthullásnak, a romlásnak semmi jelét sem mutatja. Sulis papnője jön érte ősszel, és hazaviszi magával egy nyugati városba, amelyet Sulis vizeiről neveztek el (sok gyógyforrás van a város környékén), és itt állítólag újra életre keltik. A fiatalember, illetve ekkor már isten, azután hajón a nyugati szigetre megy, ahol Nodons él, és vad küzdelem után legyőzi őt. A téli viharok ennek a küzdelemnek hangjai. A jövő évben az isten újra megjelenik a következő áldozat személyében. A kiszáradt és hervadt lombú tölgyfa most már a szent tüzet táplálja. Az őszi búcsúünnepségeken mindegyik titkos társaság feláldozza a maga szent állatát. Ezek is ember alakú hatalmas kosarakba kerülnek. Ilyenkor égetik el a szertartáshoz szükséges maszkokat és fejdíszeket is. Ebben a templomban történik az új druidák felavatása is bonyolult szertartások által. Állítólag újonnan született csecsemőket is feláldoznak a szertartások közben. A templom egy nagy necropolis közepén áll, a temetőváros sírjaiban a magas rangú druidákat temetik el.
A briteknek vannak harci isteneik és istennőik is, de kevés a kimutatható kapcsolat köztük és a druidák vallása között. Ezek különben éppen eléggé hasonlítanak a mi Marsunkra vagy Bellonánkra ahhoz, hogy feleslegessé tegyék a bővebb beszámolót róluk.
Galliában a druidizmus központja Durocassinus volt, egy város, amely Párizstól nyugatra, a csatornától valami nyolcvan mérföldnyire feküdt. Itt továbbra is bemutatták az emberáldozatokat, mintha a római civilizáció egyáltalában nem létezne. Képzeljék el, hogy a druidák fel szokták vágni emberáldozataik holttestét, akiket Tanarus istennek feláldoztak – és oly természetesen megvizsgálják beleiket a bennük rejlő előjelek miatt, mint ahogy én szoktam megvizsgálni egy feláldozott ürü vagy csirke beleit! Augustus meg sem kísérelte a druidizmus eltiprását. Egyszerűen megtiltotta a római polgároknak, hogy ilyen társaságokba lépjenek, vagy hogy részt vegyenek druida szertartásokon. Tiberius parancsot adott ki, amelyben feloszlatta Galliában a druida rendet, de ezt a parancsot – mindenki tudta – nem kell szó szerint venni, kizárólag arra irányult, hogy a római tisztviselők ne szentesíthessék a druidák Nagy Tanácsa által kimért büntetéseket.
A druidák továbbra is sok bajt okoztak nekünk Galliában, noha sok törzs már teljesen szakított velük, és római vallásra tért. Elhatároztam, hogy amint meghódítom Britanniát, üzletet kötök a fődruidával: megengedem, hogy Britanniában továbbra is gyakorolják a druida vallást, persze a druidáknak nem szabad Róma ellen lazítaniuk, de ennek ellenében kezeskedjék a fődruida, hogy nem vesz fel gallus jelölteket a druida rendbe, és megtiltja a brit druidáknak, hogy a csatornán átkeljenek Galliába. Papok nélkül a vallás hamarosan ki fog halni Galliában, ahol megtiltok minden emberáldozattal járó druida szertartást, és gyilkosság miatt kivégeztetek mindenkit, aki ilyen szertartáson részt vesz. Végül persze Britanniában is ki kell majd irtani a druidizmust, de erre most még nem lehet gondolni.
Sokat tanulmányoztam Julius Caesar két brit hadjáratát, és világos lett előttem, hogy ha a viszonyok nem változtak meg erősen száz év alatt, akkor könnyű legyőzni a briteket taktikánk kis megváltoztatásával. Meglehetősen nagy haderőre lesz azonban szükség. Igen nagy hiba nekifogni egy hadjáratnak két ezreddel, amelyet aztán jól elvernek, miközben négy ezred munkáját próbálja elvégezni, és utána erősítéseket kérni hazulról, miáltal az ellenség lélegzetvételhez jut. A legjobb a lehető legnagyobb hadsereggel megindulni, és gyorsan, keményen lecsapni az ellenségre.
A brit gyalogság széles, rövid kardokkal és kis bőrpajzsokkal van felszerelve. Férfi férfi ellen vannak olyan jó katonák, mint a rómaiak, sőt talán még jobbak is, de harcoló értékük egyenes arányban fogy számuk növekedésével, nálunk pedig fordított a helyzet, minél több római katona van együtt, annál jobban harcol. A harcban egy század brit harcos nem veheti fel egyenlő eséllyel a küzdelmet egy ugyanolyan számú fegyelmezett római csapattal. A római dárda, a rövid, tőrszerű kard és a hosszú pajzs, amelyet össze lehet kapcsolni a szomszéd pajzsokkal, remek felszerelés a közelharcban. A brit fegyvereket egyéni harcra szánták, amiatt a harcosnak nagy térre van szüksége. Amint kézitusára és közelharcra kerül a sor, a britek kardja semmit sem ér, a kis bőrpajzs pedig nem megfelelő védelem a dárda ellen.
A brit nemesek harcikocsikon küzdenek, mint a görög hősök Trójánál és mint a korai római törzsfők. A harcikocsi most természetesen eltűnt a civilizált háborúból, és kizárólag mint a magas katonai rang vagy a győzelem jelvénye maradt fenn. A harcikocsi helyét elfoglalta a lovasság, minthogy a lótenyésztés erősen fejlődött. A brit harcikocsikat erős és kitűnően képzett kis pónik húzzák. Ha lejtőn rohannak, akkor is egyetlen rántással meg lehet őket állítani, és villámgyorsan jobbra vagy balra fordítani. Minden harcikocsi önmagában egy harci egység. A kocsis és egyben a parancsnok a nemes úr, vele van két harcos és két-három futár, akik késsel a kezükben éppoly gyorsan futnak, mint a pónik. A futárok az ellenséges harcikocsik szíjait igyekeznek elvágni. Egy harcikocsi-osztag, ha teljes sebességgel hajtják, rendszerint megtöri a szemben álló gyalogság ellenállását, ha merőlegesen keresztülhajt rajta. De ha a szemben álló gyalogoszlop igen kemény diónak látszik, a harcikocsiosztag egyszerűen elvágtat a gyalogság mellett, a harcosok dárdákat hajítanak a gyalogosokra, aztán gyorsan megfordulnak, és egy pillanat múlva hátulról támadnak. Amikor ezt a műveletet többször megismételték, a harcikocsik biztos helyre vonulnak vissza, és a harcosok, leszállva a kocsiról és megerősítve más gyalogos osztagokkal, döntő támadásra indulnak. Ha ez a támadás nem sikerülne, újra felszállnak a harcikocsikra, és most már ezt a gyorsan mozgó harcnemet a visszavonulás megkönnyítésére használják fel. A brit harcikocsi, mint Julius megjegyezte, csakugyan egyesíti önmagában a lovasság gyorsaságát a gyalogság tömörségével. Természetesen a harcikocsi-szakaszok és -századok nagy művészei a különböző formákban való fejlődésnek, és természetesen a britek is a fegyelmezetlen harcosoknak abban a hibájában szenvednek, hogy nekiesnek a fosztogatásnak, mielőtt még az ellenséget teljesen szétszórták volna. Új taktikai tervet kellett kigondolnom, hogy elbánjak a brit harcikocsi-csapatokkal, amelyekkel Julius gall lovassága nem tudott megbirkózni – talán az ellenség ötletét kellett volna átvennie, és a lovasságot könnyű gyalogsággal keverten kellett volna harcba küldenie. Arra persze számíthattam, hogy minden gyalogsági küzdelmet megnyerek.
Úgy láttam, hogy a birodalom legfeljebb négy ezred gyalogságot, négy ezred gyarmati segédcsapatot és ezer lovast tűd erre a hadjáratra fordítani. Hadseregparancsnokaimmal való tanácskozás után három ezredet visszahívtam a Rajnától, mégpedig a Kettest, a Húszast és a Tizennégyest, a Dunától pedig a Kilencest. A hadjárat vezetésével Galbát bíztam meg Getával mint vezérkari főnökkel, és úgy terveztem, hogy áprilisban indulnak harcba. Sok huzavona volt azonban a megfelelő számú hajó építésével, és amikor ezzel elkészültünk, Galba megbetegedett. Elhatároztam, hogy bevárom felgyógyulását, azonban július közepén még nagyon gyenge volt, és ekkor legnagyobb sajnálattal láttam, hogy tovább nem várhatok. A parancsnokságot átadtam egy veteránnak, aki kitűnő taktikus hírében állott és a hadsereg egyik legbátrabb embere volt: Aulus Plautiusnak, első feleségem, Urgulanilla egyik távoli rokonának. Hatvan felé közeledő férfi volt, tizennégy évvel ezelőtt volt konzul, és az öreg katonák úgy emlékeztek rá, mint Germanicus bátyám egyik legtehetségesebb alvezérére, akit katonái, a Tizennégyesek istenítettek. Mainzba utazott, hogy átvegye a brit hadjáratra kiszemelt ezredek parancsnokságát. A Galba betegsége által okozott késedelem már azért is káros volt, mert a készülő betörés híre, amit áprilisig nagy titokban tartottunk, most átszivárgott a csatornán, és Caractacus és Togodumnus lázasan készülődtek a védelemre. A Kilencedik ezred már néhány héttel korábban a Dunától Lyonba ért, ahol két Alpesen inneni és egy Alpesen túli gall segédcsapat már régóta várakozott. Parancsot küldtem Aulusnak, hogy a Rajna, mentén vonuljon fel ezredével, induljon Boulogne-ba, útközben a germán segédcsapatokat is csatolja seregéhez, és keljen át a csatornán az ott rendelkezésére álló hajókon. A lyoni haderő ugyanakkor érkezik Boulogne-ba. Váratlan nehézség támadt azonban. A rajnai ezredeket nem lehetett rábeszélni, hogy induljanak el. Nyíltan megmondták, hogy nagyon jól érzik magukat ott, ahol vannak, és a brit hadjáratot veszélyes és szükségtelen vállalkozásnak tartják. Azt mondták, a rajnai védelem távozásukkal igen meggyöngül – pedig én a helyőrséget megerősítettem nagy gall segédcsapatokkal és azáltal, hogy egy teljesen új ezredet alkottam, a Huszonkettest –, és hogy Britannia meghódítása Augustus isten akarata ellen van, hiszen ő a birodalom stratégiai határait a Rajnánál és a csatornánál jelölte meg.
Én magam már Lyonban voltam ebben az időben – július közepén –, és személyesen a Rajnához mentem volna, hogy rábeszéljem az embereket kötelességük teljesítésére, de a gall segédcsapatok és a Kilencedik ezred körében a nyugtalanság jelei mutatkoztak, így Narcissust küldtem a Rajna mellé mint megbízottamat. Bolond cselekedet volt ez, de bolond szerencsém itt is kisegített. Nem jöttem teljesen rá, mennyire népszerűtlen Narcissus. Általában az volt a vélemény, hogy mindenben a tanácsára hallgatok, és valósággal az orromnál fogva vezet. Narcissus Mainzba érkezésekor igen fölényesen üdvözölte Aulust, és felkérte, rendelje díszszemlére az embereit a tribunal elé. Amikor ez megtörtént, ő felmászott a tribunálra, kidüllesztette mellét, és a következő beszédbe kezdett.
„Császárunk, Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus nevében. Emberek, parancsot kaptatok, hogy Boulogne-ba vonuljatok, és ott hajóra szállván, támadjátok meg Britanniát. Békétlenkedtetek és nehézségeket támasztottatok. Ez nagyon rút dolog! Esküszeges a császárral szemben. Ha a császár hadjáratot rendel el, nektek engedelmeskedni kell, és nem békétlenkedni. Azért jöttem ide, hogy észre térítselek benneteket...”
Narcissus nem úgy beszélt, mint a megbízottam, hanem mintha ő maga volna a császár. Természetesen ettől a katonák ingerültek lettek. Kiáltozni kezdtek: „Menj le a tribunálról, te görög inas!” „Nem vagyunk arra kíváncsiak, amit te akarsz mondani!” De Narcissus igen jó véleménnyel volt önmagáról, és szemrehányó szónoklat áradatába kezdett.
– Igen – mondta –, csak görög vagyok és szabados, de úgy látszik, jobban tudom a kötelességemet, mint ti, római polgárok.
Valaki hirtelen felkiáltott: „Io Saturnalia”, és minden ingerültség hatalmas kacajba robbant ki. „Io Saturnalia” – ez a kiáltás hangzik el a bolondok ünnepén, amelyet évente Saturnus tiszteletére tartunk. Az ünnepség alatt minden felfordul. Mindenki azt mondhatja és azt teheti, amit akar. A rabszolgák gazdáik ruháit viselik, és úgy parancsolgatnak nekik, mintha rabszolgák volnának. A nemest lealacsonyítják, és az aljast felmagasztalják. Most mindenki átvette a kiáltást: „Io Saturnalia!” „Io Saturnalia!” „Ma a szabados a császár!” A rend felbomlott, és képtelen tréfák kezdődtek, amelyekben először csak a kapitányok, de aztán néhány törzstiszt és végül maga Aulus Plautius is részt vett, igen józan meggondolás alapján. Aulus markotányosnőnek öltözött fel, és egy nagy fakanállal a kezében ugrált. Négy-öt őrmester felmászott a tribunálra, és úgy tettek, mintha Narcissus szerelmét akarnák, vetélytársak lennének, és most verekednek. Narcissus megijedt, és sírva fakadt. Aulus segítségére sietett, fakanalával hadonászva. „Ti gonosz emberek!” sikoltozta vékony hangon, „hagyjátok szegény férjemet békében! Ő kedves, tiszteletre méltó ember!” Lezavarta őket az emelvényről, aztán átölelte Narcissust, és a fülébe súgott. „Bízd ezt csak rám, Narcissus. Olyanok ezek, mint egy csapat gyerek. Járj most a kedvükben, és később azt teheted velük, amit akarsz!” Kézen fogva vonszolni kezdte Narcissust, és így szólt: „Szegény férjem nincs teljesen magánál, látjátok – nem szokta meg a tábori bort és a ti durva viselkedéseteket. De ha kis ágyamban eltölt velem egy éjszakát, újra jól fogja magát érezni, ugye, kicsi drágám?” Fülön fogta Narcissust. „Most hallgass rám, kicsi férjem. Ez a Mainz ronda egy hely. Itt az egerek vasat rágnak, a kakasok ezüst trombitával fújják az ébresztőt, és a darazsak dárdát viselnek oldalukon.”
Narcissus úgy tett, mintha meg volna ijedve, de meg is volt ijedve. A katonák azonban hamarosan megfeledkeztek róla. Most már más játékokra került sor. Amikor a jókedv csillapodni kezdett, Aulus felvette tábornoki öltönyét, a trombitásért küldött, és vigyázzt fúvatott. Perceken belül rend lett, feltartotta a kezét és így szólt:
– Katonák! A bolondünnepből kivettük részünket, jól mulattunk, de most a trombitaszó véget vetett a mulatságnak. Térjünk hát vissza a munkához és a fegyelemhez újra. Holnap madárjóslat lesz, és ha kedvező előjelek mutatkoznak, el kell készülnötök arra, hogy elhagyjuk a tábort. Boulogne-ba kell mennünk, akár akarjuk, akár nem. Ez a kötelességünk. És Boulogne-ból Britanniába kell mennünk, akár akarjuk, akár nem. Ez a kötelességünk. És ha ott leszünk, nagy csatát fogunk vívni, akár akarjuk, akár nem. És a briteknek életük legszörnyűbb vereségében lesz részük, akár akarják, akár nem. Ez az ő balszerencséjük. Éljen a császár!
Ez a szónoklat megmentette a helyzetet, nem is békétlenkedtek többé. Narcissus elhagyhatta a tábort további megaláztatás nélkül.
Tíz nappal később, augusztus elsején, a születésnapomon, a haderő hajóra szállt. Aulus egyetértett velem abban, hogy a csapatokat három részben kell küldeni, két-három órai időközben, mert az egyik rész partraszállása a brit haderőket teljesen lekötné oda, és azalatt a többiek a partvidék valamelyik védtelen pontjára hajózhatnak, és ott szállhatnak partra. De történetesen az első csapat sem talált ellenállásra partraszálláskor, mert eljutott a hír Britanniába, hogy a rajnai csapatok nem hajlandók harcolni, és már különben is túlságosan későnek tartották az időt ahhoz, hogy ebben az évben háborút kezdjünk. Az egyetlen figyelemre méltó esemény az átkelésnél a hirtelen szélvihar volt, amely az első csapat hajóit a második hajói közé sodorta, de ekkor igen szerencsés előjel történt, egy fénysugár látszott, amely keletről nyugatra haladt, éppen abban az irányban, amelyben a csapatok hajóztak, így mindenki, aki nem szenvedett tengeribetegségben, magához tért, és a partraszállás győzelmi hangulatban ment végbe. Aulus feladata az volt, hogy a sziget egész déli részét szállja meg és stratégiai határa nyugaton a Severn-folyó, keleten a Wash-öböl legyen, így Cymbelinus király volt tartományaiból új római gyarmat lesz. Felhatalmaztam, hogy minden volt törzsnek, amely önkéntesen elfogadja a római fennhatóságot, a szövetséges alattvaló kiváltságait adja. Minthogy hódító háború volt és nem egyszerű büntető hadjárat, a lehető legnagyobb nagylelkűséget kell mutatnia a legyőzőitek irányában, s csak arra kell vigyázni, hogy ezt gyengeségnek ne vegyék. Birtokokat nem szabad szükségtelenül elpusztítani, gyermekeket, öregeket nem kell meggyilkolni, és nőkön nem szabad erőszakot tenni. Utasítottam, hogy szóljon így az embereihez:
– A császár hadifoglyokat akar és nem hullákat. És minthogy most már tartósan itt maradtok ebben az országban, azt tanácsolja nektek, hogy minél kevesebb kárt tegyetek benne. A bölcs madarak nem rondítanak tulajdon fészkükbe, meg olyan fészekbe sem, amelyet más madaraktól szereztek.
Hadjáratának legfőbb célja a catuvellaunusok fővárosa, Camulodunum volt. Ha ezt elfoglalja, a keleti vidék lakosai bizonyára felajánlják majd szövetségüket, és akkor erős katonai bázist építhet ki a sziget közepének és délnyugati részének meghódítására. Mondtam neki, ha egy-kétezernél több embert veszít, vagy ha kétségesnek látszik, hogy a hadjáratot a tél beállta előtt be tudná fejezni, üzenjen azonnal értem, és én segítségére sietek tartalékjaimmal. Az üzenetet a szokásos tűzjelekkel közvetítse Galliába, ahonnan aztán Itáliába közvetítik úgy, hogy ha a tűzjeles emberek nyitva tartják szemüket, Boulogne-ból a hír néhány óra múltán odajut hozzám Rómába. Tartalékaimat nyolc zászlóalj testőrségből, az egész testőrlovasságból, négy század nubiai lándzsásból és három század baleári parittyásból állítom össze. Ezeket Lyonban fogom készenlétben tartani.
Lyonban szerettem volna maradni a tartalékokkal, de kénytelen voltam visszatérni Rómába. Vitellius, akit helyettesítésemmel megbíztam, azt írta, hogy hihetetlenül nehéznek találja a munkát, az igazságügyi munkával máris kéthavi hátralékba jutott, és alapos oka van arra, hogy igazságügyminiszteremet, Myront különböző bűnös üzelmekkel gyanúsítsa. Ugyanaznap egy másik kellemetlen hírt kaptam Marsustól, mire úgy éreztem, hogy egy napot sem szabad késlekednem, azonnal vissza kell indulnom Rómába. Marsus így írt:
„Szíria kormányzója, Vibius Marsus tisztelettel köszönti a császárt közelgő születésnapja alkalmából, és jelenti, hogy a gyarmat megelégedett, jómódú, rendezett és hűséges. Ugyanakkor bevallja, hogy kissé nyugtalanítja egy nemrégiben történt esemény Tiberias városában, a Galileai-tó partján, és kéri a császárt, utólagosan hagyja jóvá ez ügyben tett intézkedéseit.
Az antiochiai főhadiszállásra nem hivatalos jelentés érkezett, hogy Herodes Agrippa király titkos gyűlésre hívta össze a következő szomszédos uralkodókat: Antiochust, Commagene királyát, Sampsigeramust, Osroëne királyát, Cotys alsóörmény királyt, Pontus és Cilicia királyát, Polemót, Iturea királyát, Sohemust és Herodes Polliót, Chalcis királyát. Elhatározták, ha a gyűlés híre kiszivárogna, azt a magyarázatot adják, hogy Herodes Agrippa király és Cypros királyné húszéves házassági évfordulójának megünneplésére gyűltek össze. Engem nem hívtak meg, mint a te képviselődet, noha minden diplomáciai szokás és minden illendőség ezt diktálta volna. Hadd ismételjem meg, hogy ennek a szokatlan királygyűlésnek a híre nem hivatalos, sőt hogy úgy mondjam, föld alatti utakon jutott el hozzám. Iturea királya, Sohemus megbetegedett, de kancellárját küldte el maga helyett. A többi király mind engedelmeskedett Herodes hívásának. Azok, akiknek az útjuk természetszerűleg Antiochián vezetett volna keresztül (tehát az összes említettek, Herodes Pollio királyon és Sohemus királyon kívül) és akik ha Galliában tartózkodnak, kétségkívül kötelességszerűen tisztelegtek volna előttem mint a te képviselőd előtt, inkább kerülő utat választottak, rangrejtve utazva, többnyire éjszakának idején. Csak bizonyos ügynökeim éberségének köszönhetem, akik Chalcistól keletre a szíriai sivatagban tartózkodnak, hogy megtudtam: a királyok már útban vannak.
Magam is azonnal Tiberiasba siettem vezérkarom kíséretében, remélve, hogy meglepetésszerűen rajtaütök a gyűlésen. Herodes Agrippa király azonban úgy látszik, értesült közeledésemről. Tiberiasból elém hajtatott fogatán, hogy üdvözöljön. A hetedik mérföldkőnél találkoztunk. Nem egyedül jött, öt királyi vendége is elkísérte, akik közül a legutolsó, Pontus királya csak néhány perccel előbb érkezett volt. Herodes király cseppet sem volt zavarban, kilépett hintójából, és felém sietett, hogy a lehető legmelegebben üdvözöljön. Felkiáltott, mennyire örül, hogy végül mégis el tudtam jönni azután, hogy két meghívólevelére nem válaszoltam, és megjegyezte, ez csakugyan szokatlan esemény – hét keleti uralkodó találkozása a hetedik mérföldkőnél. A mérföldkövet márványoszloppal cserélteti ki ennek a találkozásnak emlékére, és nevünket és címeinket aranybetűkkel fogja rávésetni. Kénytelen voltam udvariasan válaszolni és elfogadni meséjét, hogy két meghívót küldött már nekem, sőt meg is kellett esküdnöm, hogy amint rájövök, ki az az ellenség, aki a leveleket elfogja, a törvény teljes szigorával fogom büntetni. A többi király is kiszállt, és formálisan üdvözöltük egymást. Commagene királya, akit Rómából ismertem, azt mondta: Herodes király meghívását talán valamelyik alantasom tartotta vissza, pusztán tapintatból. Kérdeztem, mire céloz, mire azt felelte: úgy tudja, feleségem nemrég halt meg, és emléke nyilván még túlságosan élénken él bennem ahhoz, hogy elfogadjam valakinek a meghívását egy szép, derűs és boldog házasság huszadik évfordulójának megünneplésére. Mondtam, feleségem már négy éve halott, mire ő felsóhajtott: »Oly régen? Mintha csak tegnap láttam volna. Milyen bájos asszony volt!« Ezután egyenesen megkérdeztem Pontus királyát, miért nem áll meg Antiochiában, hogy engem köszöntsön. Pirulás nélkül felelte: számított arra, hogy a lakomán úgyis találkozik velem.
Nem tudtam a hat király közül egyet sem megingatni. Remekül uralkodtak magukon, és egyetlen áruló megjegyzést sem tettek. Az ünnepi lakomát, amelynél nagyszerűbbet még sohasem láttam, néhány óra múlva felszolgálták. Közben vezérkari tisztjeimet sorra elküldtem a meghívott királyokhoz, azzal az üzenettel, ha jóban akarnak maradni Rómával, legjobb volna azonnal visszatérni országukba, amint az illem azt megengedi, és addig is ne vegyenek részt titkos tanácskozáson királyi szomszédaikkal. Hogy rövid legyek, a lakoma igen későn ért véget, a vendégek kimentették magukat, és már másnap hazatértek. A tanácskozás elmaradt. Én távoztam legutolsónak, és a királytól igen szívélyesen búcsúztam el. Mindazonáltal, amikor visszatértem Antiochiába, ott egy aláírás nélküli levél várt rám: »Megsértetted vendégeimet, és viselned kell a következményeket: mától kezdve ellenségem vagy.« Azt hiszem, a levelet Herodes Agrippa király írta.
Legmélyebb tiszteletem erényes és gyönyörű feleségednek, Valéria Messalina úrhölgynek.”
Minél többet tanulmányoztam ezt a jelentést, annál jobban zavart. Úgy látszott, hogy Herodes a brit hadjáratot és egy olyan nagy haderőnek a távollétét, amelyet különben még meg is kell erősíteni, arra akarja felhasználni, hogy felkelést szítson Keleten, aminek Jeruzsálem megerősítése csak egyik előjele volt. Nagyon aggódni kezdtem, de nem tehettem mást, mint hogy gyors győzelemért imádkoztam Britanniában és értésére adtam Herodesnek: Marsus állandóan értesít a kisázsiai és elő-ázsiai ügyek állásáról. Herodesnek írt levelemben eltúloztam a brit hadjárat sikereit – abban az időben ugyanis Aulus még nem találkozott jelentősebb ellenséges haderővel: a britek ugyanazzal a taktikával harcoltak, mint amilyennel őseik Juliust zavarták, amikor átvonult Kenten –, és azt hazudván, hogy a hadjárat úgyis csak büntető jellegű, közöltem vele, hogy véleményem szerint az ezredek néhány hónapon belül újból átkelnek a csatornán.
Ez volt az első hazugság, amit Herodesnek mondtam, és minthogy csak egyszerűen leírtam a papírra, ahelyett hogy személyesen mondtam volna el neki, el is hitte, így írtam:
„...És mondd, Bandita, nem tudsz semmi fontosabbat a megígért keleti Uralkodóról, akiről elrendeltetett, hogy halála után a legnagyobb isten legyen, aki valaha járt a földön? Állandóan hivatkozásokra találok. A törvényszéken éppen a minap fordult elő egy »hivatkozás«. Azzal vádoltak meg egy zsidót, hogy botrányt okozott a városban. Állítólag egy Mars-papra támadt, az öklét rázta, és így kiáltott: »Amikor az Uralkodó megjeleníti önmagát, akkor vége az olyan embereknek, amilyen te vagy. Templomaitokat összerombolják, és elpusztultok a romok alatt, ti kutyák! És ez az idő már nincsen nagyon messze.« Amikor vallattuk, mindent tagadott, és minthogy ellentétes bizonyítékok voltak csak, megelégedtem azzal, hogy száműztem – ha száműzetésnek lehet azt nevezni, amikor egy zsidót visszaküldenek Judeába. Nos, Caligula önmagát tartotta ennek a beígért uralkodónak, és bizonyos szempontból a jóslat, ahogy nekem elmondták, valóban úgy látszott, mintha reá célozna. Nagyanyámat, Líviát szintén félrevezette valami, amit Thrasyllus csillagjós mondott arról, hogy halála éve egybeesik a megjósolt személyiség halálával. Lívia nem jött rá, hogy a jóslatban istenről és nem istennőről volt szó, sem arra, hogy ennek az istennek az első megnyilvánulása Jeruzsálemben kell hogy történjék – Caligula ott volt gyermekkorában –, noha később Róma felett fog uralkodni. Mondd, a zsidó szent könyvekben van róla szó? Ha igen, pontosan micsoda? Úgy tudom, hogy tudós rokonod, Philo, szakember ebben a kérdésben. Éppen a minap beszélgettem erről Messalinával, és megkérdezte tőlem, vajon ezt a különleges meggyőződést örökölte-e valaki az én most már istenné avatott nagyanyámtól, Lívia Augustától és bolond unokaöcsémtől, Caligulától? Mondtam neki: én nem örököltem, esküszöm, bármennyire is ilyen istenséggel akart elátkozni Herodes Agrippa. – És mondd, öreg Bandita, te hogy állsz? Hátha rád célzott a jóslat? Nem, ha meggondolom, mégsem te vagy, annak ellenére, hogy te aztán igazán kapcsolatba jutottál Jeruzsálemmel. A megígért Uralkodó egyben igen szent ember. Ezen felül Thrasyllus egész biztosan tudta halála évét, Tiberius uralkodásának tizenötödik évében, ekkor kellett Líviának is meghalnia – és ő csakugyan akkor halt meg. Tudomásom szerint Thrasyllus sohasem tévedett évszámokban. De viszont ha Thrasyllusnak igaza volt, miért nem hallottunk még erről a halott királyról? Caligula ismerte a jóslat egy részét, eszerint ez a király barátaitól elhagyatva hal meg, s barátai később megisszák a vérét. Furcsa módon ez is bebizonyosodott az ő esetében: egyik gyilkosa, Bubo, hiszen emlékszel, megesküdött arra, hogy meggyilkolja és bosszúból megissza vérét, és csakugyan bemártotta ujjait a sebekbe, amelyeket ejtett rajta, és aztán szárazra nyalta az őrült. De Caligula kilenc évvel később halt meg, mint azt a jóslat előírta. Igen hálás lennék neked, ha értesítenél, mit tudsz minderről? Hátha két-három jóslat van, és azok összekeveredtek. Vagy talán Caligula nem jól tudta a részleteket? A jóslatról egy Martina nevű gyilkos nőtől hallott, attól, aki részt vett szegény Germanicus bátyám meggyilkolásában Antiochiában. De hallom, Egyiptomban régen forgalomban van az a jóslat, mint Jupiter Ammon orákulumának kijelentése.”
Miért írtam ezt? Voltaképpen tudtam, hogy Herodes tartja magát ennek a megjósolt Uralkodónak. Herodias és Antipas mondták el nekem, amikor galliai tartózkodásom alatt meglátogattam őket száműzetési helyükön. Nem engedhettem meg visszatérésüket Judeába, noha tudtam, hogy ártatlanok a Caligula elleni összeesküvésben, de megengedtem nekik, hogy elhagyják Lyont, és szép nagy birtokot adtam nekik a hispaniai Cadizban, amelynek éghajlata jobban hasonlít hazájuk éghajlatához. Megmutatták Herodias lányának, Saloménak egy levelét. Salome most első unokatestvérének, Herodes Pollio fiának a felesége.
„Herodes Agrippa napról napra vallásosabb. Régi barátainak azt mondja, hogy csak politikai okokból tetteti magát hithű zsidónak, és titokban még mindig a római isteneket imádja. De én tudom, hogy ez csak képmutatás. Végtelenül lelkiismeretesen tartja be a Törvényt. Az alabarcha fia, Tiberius Alexander, aki kitűnő családja nagy szégyenére és fájdalmára elhagyta a zsidó hitet, elmondta nekem, hogy mialatt a múltkor Jeruzsálemben volt, félrevonta Herodest, és így szólt hozzá: »Hallom, hogy van egy arab szakácsotok, aki kitűnően ért a szopósmalac-sült elkészítéséhez. Lennél olyan jó meghívni engem valamelyik este? Lehetetlen ehető vacsorához jutni Jeruzsálemben. Herodes elvörösödött, és dadogni kezdett. Azt mondta, beteg a szakácsa! Az igazság viszont az, hogy már régóta elküldte ezt a szakácsot. Tiberius Alexander egy másik furcsa történetet is mesélt Herodesről. Hallottatok már arról a mulatságos jelenetről, amikor két elrabolt katonával mint testőrrel ellátogatott Alexandriába, és kölcsönt kért az alabarchától? Kiderült, hogy az alabarcha később felkereste tudós testvérét, Philót, aki a görög filozófiát akarja összeegyeztetni a zsidó szentírással, és így szólt: »Öcsém, Philo, azt hiszem bolond voltam, de kölcsön adtam meglehetősen nagy összeget Herodes Agrippának. Viszonzásképpen megígérte, hogy védeni fogja érdekeinket Rómában, és a Mindenható Istenre megesküdött, hogy védeni fogja népét, és amennyire tudja, be fogja tartani Törvényét.« Philo megkérdezte: »Honnan bukkant elő ilyen hirtelen Herodes Agrippa?« Az alabarcha megmondta: »Edomból. Vörös öltönyt viselt, és úgy lépdelt, mintha király volna. Hiába, bármennyire is tudom régebbi könnyelműségeit és aljasságait, úgy érzem, hogy nagy szerepet fog játszani nemzeti történelmünkben. Kiváló képességű férfiú és most, hogy végleg a mi ügyünknek szentelte magát...« Philo hirtelen nagyon elkomolyodott és Ézsaiás prófétát kezdte idézni: »Ki ez, ki jő Edomból, veres ruhákban Bocrából, aki ékes öltözékben, ereje sokaságában büszke? ... A sajtót egyedül tapostam, és a népek közül nem volt velem senki, és megtapodtam őket búsulásomban, és széttapostam őket haragomban: így freccsent vérük ruháimra, és egész öltözetemet bekevertem. Mert bosszúállás napja volt szívemben és megváltottaim esztendeje eljött.« Philo már rég meg volt győződve arról, hogy a Messiás eljött. Erről több kötetet is írt. Szegény öreg teljesen megbolondult. És most, hogy Herodes ennyire hatalmas lett és oly hűségesen betartotta a Törvény szerinti életre tett ígéretét és annyi szolgálatot tett az alexandriai zsidóknak, Philo teljesen meg van győződve, hogy Herodes a Messiás. Maradék kételyét azután az a felfedezés oszlatta el, hogy Herodes családja, noha edomita, Juda legutolsó királyától, a fogság előtti Zedekiástól származik, vagyis Zedekiás fiától. (Ez a Zedekiás valahogy kicsempészte a városból újszülött fiát, és biztonságban eljuttatta edomita barátaihoz, mielőtt Nabukodonozor elfoglalta a várost.)
Philo, úgy látszik, elhitette Herodessel, hogy csakugyan ő a Messiás, és hogy nemcsak arra szemelték ki, hogy felszabadítsa a zsidókat az idegenek igája alól, de arra is, hogy Sem összes gyermekeit egy hatalmas szellemi birodalomba egyesítse a Seregek Urának uralma alatt: ez az egyetlen magyarázat újabb politikai működésére, ami bevallom, igen idegessé tesz a jövővel kapcsolatban. Komolyan mondom, túlságosan sok vallás van a levegőben. Rossz jel. Arra emlékeztet, amit te mondtál, amikor azt a misztikus hülyét, Keresztelő Jánost lefejezték. – A vallási fanatizmus az őrültség legveszedelmesebb fajtája.
Túlságosan sokat írtam, de megbízom benned, Anyám drágám, hogy Tőled semmi sem kerül ki. Kérlek, égesd el ezt a levelet, amint elolvastad.”
Marsustól több hírt nem kaptam és Herodestől se kaptam választ Britanniába indulásomig. Aulus ugyanis kénytelen volt értem üzenni. Herodes biztosan látni” fogja a sorok között, hogy gyanakszom rá, bár nem említettem Marsust vagy az ünnepséget Tiberiasban. Abban a nyugodt tudatban indultam el, hogy Herodes legalább egyelőre óvatosabban és lassabban fogja terveit kovácsolni. Ezenfelül megerősítettem az alexandriai helyőrséget, és utasítottam Marsust, hogy minden szíriai görög tartalékost hívjon be, és jól képezze ki őket. Ügynökeivel elterjesztheti, hogy a parthusok támadásra készülnek. Ezt tegye úgy, mintha saját kezdeményezésére tenné, senkinek ne mondja meg, hogy az én parancsomra jár el.
Aulus, amint már elmondtam, semmi ellenkezésre nem talált, amikor partra szállt Britanniában. Rutupiaeban erős tábort épített katonai bázisként, amelyet az ezredek veteránjaival fegyverezett fel, itt partra vonta hajóit, és óvatosan haladt előre Kenten keresztül, Julius második hadjáratának útvonalát követve – azt az útvonalat, amelyet minden sereg felhasznált a múltban is. Eleinte még kevesebb ellenállással találkozott, mint Julius, a stouri átkelésnél sem kellett az ellenséggel megküzdenie. Kelet-Kent királya, Caractacus és Togodumnus vazallusa az utolsó percben úgy döntött, hogy az előkészített állásokat nem erősíti meg. Alvezérei visszavonták hadseregüket Camulodunumba, amikor hallották, hogy támadásunkra ebben az évben már nem kerül sor, és saját csapata nem volt elég erős ahhoz, hogy a siker reményével bocsátkozzék a folyó megvédésébe. Békés szándékkal, ajándékokat felajánlva járult Aulus elé, s aztán szövetséget és barátságot esküdött Rómának. Kelet-Sussex királya, akinek országa Kenttől nyugatra fekszik, néhány nap múltán ugyanilyen szándékkal állított be a táborba. A Stour- és a Medway-folyó, a következő természetes akadály között Aulus kevés komoly ellenállással találkozott. Néha megjelentek kis harcikocsi-csapatok, és zavaró támadásokkal próbálkoztak. Az úton sok helyütt kidöntött fákból és tövises bokrokból akadályt építettek, az akadályokat pedig a harcikocsi-osztagok védték. Aulus kiadta a parancsot elővédparancsnokának, hogy amint ilyen akadályt lát meg, küldjön ki egy lovasosztagot, és fogassa el a védőket. Ez lassította az előrehaladást, viszont emberéletben nem esett kár. A kentiek legnagyobb része visszavonult a Wealdba – erre a sűrű erdős területre, ahonnan nagyon nehéz lett volna kiűzni őket. Az oldalvédek azonban most már egyre nagyobb harcikocsi-osztagok felbukkanásáról tettek jelentést; ezek állandóan kényszerítették az oldalvédeket, hogy a főcsapathoz csatlakozzanak. Aulus tudatában volt annak, hogy a kentiek hangulata kizárólag attól függ, vajon győztes lesz-e a cattuvellaunusok felett. Ha győz, akkor a kentiek békésen előjönnek, és elfogadják Róma fennhatóságát, ha pedig veszít, akkor vad dühvel mindent elkövetnek majd, hogy elvágják visszavonulásának útját. Katonai bázisát akkor sem vehetik be, mert azt jól megerősítette.
Amikor a Medway gázlós részeihez ért, ahol Julius második hadjárata folyamán minden veszély nélkül átkelt, meglátta az ellenséget, amely igen nagy számban szállta meg a hónapokkal korábban elkészített állásokat. Caractacus és Togodumnus hűbéres hercegeikkel együtt vezették a hatvanezer főnyi védősereget. Aulus csak harmincötezer ember felett rendelkezett most. A szűk gázlót a britek szinte teljesen használhatatlanná tették: a partokkal párhuzamosan mély csatornákat ástak benne. A legközelebbi gázló jó napi járóföldre volt, és a hadifoglyok vallomása szerint szintén nagyon megerősítették. Az alsófolyáson nem lehetett átkelni, ott a folyó járhatatlan mocsarak között hömpölygött. A folyó túlsó oldalán nyugodtan vártak a britek. Aulus emberei rögtön munkához fogtak, hogy a csatornákat betömjék, de mindenki látta, ha ilyen iramban dolgoznak, két-három napba telik, míg megkísérelhetik az átkelést. Az ellenséges partot két erős bástya védte, és a britek, akik most a munkásokra nyilaztak, egy harmadikat is építettek hátul. Naponta kétszer hatalmas dagály árasztotta el a folyó torkolatát – a világnak ezen a részén ez igen mindennapi valami, de a Földközi-tenger vidékén sohasem fordul elő, kivéve ha nagy viharok vannak –, ez is erősen hátráltatta Aulus munkáját. Ő azonban a dagályra úgy számított, mint szövetségesére. A harmadik napon éppen hajnal előtt, amikor beállott a dagály legmagasabb foka, a germán segédcsapatokat átúsztatta a nyugodt vízen; a germánok mind kitűnő úszók. Fegyverüket hátukra kötözték, és mind a háromezren átúsztak. A briteket teljes meglepetésként érte támadásuk. Mindazonáltal ahelyett, hogy a felriadt embereket tábortüzük mellett megtámadták volna, egyenesen a lovakhoz rohantak, és megkezdték a harcikocsik pónijainak lemészárlását; két-háromezerrel végeztek, mielőtt tulajdonosaik rájöttek, hogy mi történik. Aztán a második sánc mögött helyezkedtek el, és kitartottak az erős brit támadások ellen, mialatt a Kilencedik ezred két zászlóalja átküzdötte magát a vízen mindenféle hamarjában összeeszkábált csónakokon. A küzdelem igen vad volt, és a többi brit osztag, amelyet a folyam magasabb részein helyeztek el védelemre, szintén csatlakozott a brit főcsapathoz. Aulus látta, hogy mi történik, és a Ketteseket egy bizonyos Vespasianus(1) vezérlete alatt elküldte, hogy az erdők mögött vonuljanak el észrevétlenül felfelé, és valamelyik, most már őrizetlenül hagyott átkelési ponton vonuljanak át a túlsó oldalra. Vespasianus megtalálta a megfelelő helyet négy-öt mérföldnyire felfelé, és egy katonát kötélen átúsztatott a folyón. Ezt a kötelet mind a két oldalon hozzáerősítették egy-egy nagy fához. A Ketteseket jól kiképezték erre a műveletre, és egy-két órán belül valamennyien átkerültek a folyó túlsó oldalára. Rengeteg kötelet kellett felhasználni, mert nem akarták megkockáztatni, hogy húsz-harminc erősen felfegyverzett ember alatt a kifeszített kötél elszakadjon. Amint átjutottak, a folyó alsófolyása felé siettek. Útközben ellenséggel nem találkoztak, és egy óra múltán váratlanul megjelentek az ellenség védtelen jobb oldalán. Összekapcsolták pajzsaikat, ordítottak, és átvágták magukat a bástyán, egyetlen támadással több száz britet megölve. A germánok és a Kilences ezred zászlóaljai csatlakoztak a Kettesekhez, és noha túlerővel álltak szemben, egyesült erővel a megzavart és összekavart, de még mindig bátor ellenséget lassan hátrafelé szorították. A folyó partja most megtisztult a britektől, és Aulus a nap hátralevő részét azzal töltötte, hogy egy pallóhidat létesített a folyó felett. Igen késő éjszaka készült csak el, közben beállt a dagály, úgyhogy az egész sereg csak másnap reggel kelhetett át.
A britek a közeli dombos vidéken húzták meg magukat, és délután kemény csata kezdődött. A gallus gyalogság, amely az előző napi küzdelemben nem vett részt, vezette a támadást. A védekezés azonban kitartó volt, és hirtelen nagy csapat harcikocsi tört át a középen bal felől, és egyenesen a vezető gallus ezred elé került, és dárdazáporával sok kárt tett a gallusok soraiban. Amikor az a harcikocsi-csapat, amelyet Caractacus személyesen vezetett, elért a jobbszárnyra, merészen visszafordult, és most már a második gallus ezred előtt haladt el, ugyancsak dárdaesőt zúdítva a gallusokra, és sértetlenül ki is jutott a két ezred közül. A gallusok képtelenek voltak a domb bevételére, és Aulus látva, hogy a brit harcikocsik és a lovasság a jobbszárnyra összpontosítják erejüket és már-már támadnak az összezavart gallusok ellen, lovasságának egyharmadát vágtában a fenyegetett helyre küldte azzal, hogy bármi áron is tartsanak ki. Elindult a lovasság, és Aulus utána küldte az egész római gyalogságot, a Kettesek kivételével. Aulus hátrahagyta a Ketteseket, hogy támogassák a gallusokat, ha a britek ellentámadásba mennének; Getát a germán gyalogság egy részével és a lovasság másik osztagaival a balszárnyra irányította, majd erős támadást indított a jobbszárnyon. A brit harcikocsik nem tudták megállítani előhaladásukat, noha lovasságunk súlyos veszteséget szenvedett, mielőtt a vezető ezred, a Tizennegyedik, leváltásukra nem érkezett. Caractacus ekkor a domb pereme mögött hirtelen megfordította csapatát, hogy harcikocsijaival balszárnyunkat támadja meg.
Geta volt a csata hőse. Hétszáz lovasával mozdulatlanul állta a közel kétezer harcikocsi kétségbeesett támadását. Ötszáz germán, akik a hajnali támadás alkalmával oly ügyesen megsebesítették a pónikat, most elkeveredtek a gyalogsággal, és igen jól felhasználták késeiket. Nélkülük Getát legyőzték volna. Geta maga gyalog harcolt, és majdnem elfogták, de Caractacus végül visszavonult, száz összetört harcikocsit hagyva maga mögött. Ekkor már a remekül képzett római gyalogság támadását megérezték a britek a jobbszárnyon. A gallusok keményen dolgoztak, és egyszer hirtelen kiáltozni kezdték, hogy Togodumnust halálos sebesülten viszik el a harcmezőről. A britek elvesztették a fejüket. Soruk hullámzani kezdett, majd megtört, és a balszárny felé tódultak, ahol váratlanul Geta embereire bukkantak, akik egy kis erdőn keresztül törtek előre. Geta támadott, és amikor a csata véget ért, a csatamezőnek egyedül ezen a részén több mint ezerötszáz brit holttestet találtak. A britek össszesen négyezer halottat veszítettek. Mi kilencszázat, akik közül kétszázan gallusok voltak. Hasonló volt az arány a súlyos sebesültek számát illetően is. A halottak között volt Bericus, a háború okozója, aki Geta oldalán harcolt, és a csata során meg is mentette Geta életét, majd megsebesült és meghalt. Aulus legközelebbi fontos akadálya a Temze volt, amelyet Caractacus most éppen úgy megerősített, mint annak idején a Medwayt. A megvert britek titkos ösvényen átmentek a folyótorkolat iszapfövenyén apály idején. Elővédünk követni próbálta őket, de eltévedt, és kénytelen volt visszavonulni. A most következő csata szinte az előbbinek megismétlése volt, minthogy annyira hasonló körülmények között harcoltak. Ez alkalommal Crassus Frugi, a fiatal Pompejus apja ment a folyó felső folyása felé, hogy ott átkeljen. Utat tört magának a londiniumi hídnál, amelyet egy század fiatal, halálra szánt brit nemes tartott. Megesküdtek, hogy az utolsó emberig harcolnak. A germánok újra átúsztak dagály idején a folyón. A brit védelem ez alkalommal gyengébb volt, és sokat is vesztett. Mi azonban csak háromszáz embert veszítettünk, viszont kétezer hadifoglyot ejtettünk. Londiniumot könnyen bevettük, és a zsákmány nagy volt. A győzelmet azonban elrontotta közel ezer gallus és germán harcos elvesztése, akik elővigyázatlanul üldözték a megvert ellenséget a mocsaras vidéken, és valamennyien ottpusztultak.
Aulus most átjutott a Temzén, de az ellenség ellenállása hirtelen megerősödött, a sziget déli, nyugati és középső részéről érkező újabb csapatokkal. Togodumnus halála, mint kiderült, komoly előnyére vált a briteknek. A cattuvellaunus sereg legfőbb parancsnoksága most már nem oszlott kétfelé, és Caractacus, ez a tehetséges hadvezér, akit a druidák nagyon szerettek, most szenvedélyesen fordulhatott a szövetségeseihez és vazallusaihoz, hogy segítsenek megbosszulni nemes bátyja halálát. Minthogy a római veszteség a megbeszéltnél nagyobb volt, és nem lehetett állítani, hogy az ellenség ellenállási megtört, Aulus most igen bölcsen elküldte nekem a megbeszélt üzenetet. Hajón vitték Boulogne-ba az üzenetet, itt meggyújtották az első máglyát, és rövid idő múlva az üzenet átkelt az Alpeseken, és Róma felé sietett.
Azon a napon kaptam meg, amikor végre döntő bizonyítékot szereztem Myron csalásaira és okmányhamisításaira. Minisztereim és titkáraim jelenlétében megkorbácsoltattam, aztán kivégeztettem. Kifáradtam a nehéz és kellemetlen naptól, és vacsora előtt Vitelliusszal kockáztam, hogy elűzzem rossz hangulatomat. Egyszer csak Posides eunuch, hadügyminiszterem, izgatottan berohant a hírrel:
– Caesar, a tűzjel! Hívnak Britanniába!
– Britanniába? – kiáltottam. A kockásdoboz a kezemben volt, és gépiesen még egyszer megráztam, aztán ledobtam a kockát, mielőtt az észak felé tekintő ablakhoz siettem volna. – Hadd lám mondtam. Tiszta este volt, és még az én gyenge szememmel is megláttam a harminc mérföldnyi távolban levő hegytetőn pislákoló vörös fényt. Visszatértem az asztalhoz, ahol Vitellius ragyogó arccal nézett rám:
– Hát ehhez mit szólsz mint előjelhez? – kérdezte. – Fél órán keresztül valósággal üldözött téged a balszerencse, és most, amikor elkiáltottad magad, hogy Britannia, Venust dobtál.
Csakugyan: a három kocka szép háromszögben feküdt és mindegyik hatot mutatott! A Venus esélye kétszáztizenhat egy ellen, így elnézhetik nekem, ha örülni kezdtem. Semmi sem olyan fontos, mint a jó előjel a hadjárat megkezdése előtt, de nem szabad elfelejteni azt sem, hogy Venus nemcsak a kockajáték védnöknője, de Aeneas anyja is volt, így hát nekem is ősöm nagyanyámon, Octavián, Augustus nővérén keresztül, és a Julius-ház sorsának pártfogója, a Julius-háznak pedig én tagja vagyok. A háromszög jelentőségét is azonnal láttam, mert ilyen alakú Britannia a térképen.
Most, hogy gondolkozni kezdek rajta, töprengek, vajon nem Vitellius volt-e az, nem pedig az istennő, aki mikor hátat fordítottam, a kockákat oly szépen elrendezte? Engem lehet talán legkönnyebben becsapni a világon, legalábbis a közvélemény ezt tartja. Ha ezt tette, jól tette, mert Venus a legkitűnőbb hangulatban indított el hódításaimra. Aznap imádkoztam hozzá éppúgy, mint Augustushoz és Marshoz, és megígértem nekik, ha segítenek győzni, mindent megteszek nekik, amit kérnek tőlem. „Kéz kezet mos”, emlékeztettem Venust, „és igazán elvárom tőled, hogy mindent elkövess az érdekemben”. Nekünk, Claudiusoknak, szokásunk, hogy Venushoz bizalmasan és tréfásan szóljunk. Állítólag örül ennek, mint ahogy a dédanyák, főleg oly dédanyák, akikről az hírlik, hogy ifjúkorukban nagyon vidámak voltak, néha felbátorítják kedvenc dédunokáikat, hogy ne beszéljenek velük olyan udvariasan, hanem inkább kortársakként kezeljék őket.
Másnap Ostiából Marseille-be indultam vezérkarommal és ötszáz önkéntessel. A szél kellemesen fújt dél felől, és szívesebben utaztam a tengeren, mint zötyögő kocsin. Végre az annyira hiányzó alváshoz is hozzájutok. Az egész Város lejött a kikötőbe minket búcsúztatni, és mindenki túl akart tenni a másikon jókívánságokban és hűségének kifejezésében. Messalina átölelte a nyakamat, és zokogott. A kis Germanicus is velem akart jönni. Vitellius megígérte Augustus istennek, hogy templomkapuit bearanyoztatja, ha győztesen térek vissza.
Öt háromevezősoros, kétfőárbocos nehéz hadihajón indultunk el. A horgonyt egy órával hajnal után behúztuk, és nekivágtunk a tengernek. Nem volt elpocsékolni való időm, így utasítottam a kapitányt, minél több vitorlát feszítsen ki, és a nyugodt tengeren rövidesen jó tízcsomós sebességgel haladtunk előre. Késő délután megláttuk Planasia szigetét Elba közelében, ahol szegény barátom, Postumus élt száműzetésben, és még most is látni lehetett azt a néhány elhagyott épületet, ahol őrei laktak. Százhúsz mérföldet, vagyis utunk egyharmadát tettük meg. A szél még mindig tartott. A hajó himbálása nem volt hatással a gyomromra, és visszavonultam fülkémbe, hogy jól kialudjam magam. Aznap éjszaka elhaladtunk Korzika mellett, de éjféltájban a szél elállt, és most már teljesen az evezőkre kellett támaszkodnunk. Jól aludtam. Hogy rövid legyek, másnap rossz időbe jutottunk, lassan is haladtunk előre, mert a szél fokozatosan nyugat-északnyugati irányt vett fel.
A gall partokat csak a harmadik nap hajnalán láttuk meg. A tenger most szokatlanul hullámos volt, úgyhogy az evezők hol mélyen elmerültek a vízben, hol pedig a puszta levegőt ütötték. A négy testvérhajónk közül már csak kettőt láttunk. Beeveztünk a parti vizekre, és lassan közeledtünk a kikötő felé. Délben elérkeztünk Marseille-be. Marseille előtt szörnyű szélvihar támadt ránk, és noha a legénység minden erejét megfeszítve evezett, egyáltalán nem tudtunk előrehaladni, sőt lassan közeledtünk a sziklák felé. Már csak háromszáz lábnyira voltunk a pusztulástól, mikor a vihar kissé lecsendesült, és ki tudtunk evezni. Néhány perc múlva azonban újból bajba jutottunk, és ekkor helyzetünk veszélyesebb lett. Egy hatalmas fekete szikla előtt kellett elhaladnunk, a szél üvöltött, a tenger fehér hullámtaréjokban vicsorgatta felénk fogát, és a kapitány azt mondta, hogy ha ez a szikla elkap bennünket, akkor hajónkat összetöri, bennünket pedig teljesen összemorzsol. A Pantheon minden istenéhez imádkoztam most megmentésünkért. Később mondták: a matrózok, akik hallották imámat, esküdöztek, hogy életükben nem hallottak még ilyen gyönyörűen imádkozni, ez adott nekik új reménységet. Főleg Venushoz imádkoztam, és könyörögtem neki, beszélje rá nagybácsiját, Neptunust, legyen egy kicsit elnézőbb, mert Róma sorsa nagyrészt hajónk megmaradásától függ. Kértem, emlékeztesse Neptunust, hogy nekem nincs részem elődöm istentelen háborúságában ellene, sőt ellenkezőleg, a tenger istenét mindig nagy tiszteletben tartottam. A kimerült evezősök nyögtek és hörögtek és a mesterük kötéllel a kezében rohant fel-alá átkozódva és új erőt korbácsolva beléjük. Valahogyan átverekedtük magunkat – nem is tudom, hogyan –, és amikor örömujjongás jelezte, hogy átjutottunk a veszélyen, az evezősöknek fejenként húsz aranyat ígértem, amint partra szállunk.
Örültem, hogy nem vesztettem el önuralmamat. Ez volt az első tapasztalatom a tengeri viharból, és hallottam, hogy a világ legbátrabb férfiai is összetörnek, amikor azzal a gondolattal kell szembenézni, hogy a tengerbe fulladnak. Azt suttogták, hogy maga Augustus isten is szörnyű gyáva volt a viharban, és csak méltóságérzete tartotta vissza attól, hogy sikoltozzék és tépdesse a haját. A tengeren mindig szerencsétlenül járt, kivéve a tengeri csatákat, és egyszer azzal bosszulta meg magát egy nagy tengeri viharért, hogy Neptunus szobrát kizárta egy fontos ünnepi körmenetből. Ettől kezdve ritkán szállt hajóra, de háromszor-négyszer még megtette, és olyankor is majdnem zátonyra futott.
A mi hajónk ért elsőnek Marseille-be és szerencsére a négy testvérhajó közül egy sem pusztult el, noha kettő kénytelen volt visszafordulni, és befutni egy távolabbi kikötőbe. A föld remek biztonság volt a talpam alatt Marseille-ben. Elhatároztam, hogy többé sohasem utazom tengeren, ha szárazföldi út lehetséges, és azóta egyszer sem szegtem meg ezt az elhatározásomat.
Amint megtudtam, hogy Britanniában sikeresen partra szálltak a csapatok, még Rómából utasítást küldtem, hogy a tartalékok vonuljanak fel Boulogne-ba. Megparancsoltam Posidesnek, hogy minden katonai szükségletet tartson készenlétben hajókkal egyetemben, mert lehet, hogy szükség lesz rájuk a hadjáratban. Marseille-ben húsz gyors kocsi várt rám és vezérkaromra – Posides ezt elintézte – és gyakori leváltással Lyonba vágtattunk, ahol a második éjszakát töltöttük, onnan pedig éjszaka a Saone mentén napi nyolcvan-kilencven mérföldes sebességgel robogtunk tovább. Többre nem voltam képes, mert az állandó rázkódás nagyon felidegesített, és elrontotta a gyomromat. A harmadik éjszakán, Chalons-ban, háziorvosom, Xenopnon ragaszkodott hozzá, hogy a teljes másnapot pihenésnek szenteljem. Mondtam, nem engedhetek meg magamnak ennyi időpocsékolást, mire ő kijelentette, ha nem pihenem ki magamat, ne reméljem, hogy Britanniában komoly hasznára válók a hadseregnek. Veszekedtem vele, megpróbáltam meggyőzni, de Xenophon még az ingerültségemet is a kimerültség egy újabb jelének vette és kijelentette, vagy ő az én háziorvosom, vagy legyek önmagam háziorvosa. Az utóbbi esetben lemond megbízatásáról és visszatér Rómába, hogy folytassa orvosi gyakorlatát. Az előbbi esetben pedig azt tanácsolja, pihenjek, engedjem el magam teljesen, és vessem alá magam egy jó masszázsnak. Erre bocsánatot kértem, és magyarázgatni kezdtem, hogy utam megszakítása most olyan ideges aggodalmat okozna, hogy azon semmilyen testi gyógyszer nem segítene. Hogy az én esetemben pihenést tanácsolni annyi, mint egy égő ruhában rohanó férfit felkérni, hogy őrizze meg hidegvérét. Végül aztán megalkudtunk, hogy nem folytatom utamat hintóban, de nem is maradok Chalonsban. Könnyű hordszéken hat tagbaszakadt rabszolga fog szállítani, és így legalább harminc mérföldet megteszek az előttem fekvő ötszázból. Indulás előtt és érkezés után alávetem magam olyan masszázsnak, amilyennek ő akarja.
Nyolc napba tellett, míg Lyonból Troyes-n, Rheimsen, Soissonon és Amiens-en keresztül Boulogne-ba értem, mert Rheims után Xenophon újra hordszékbe kényszerített. Közben sem voltam azonban tétlen. Emlékezetemben felvonultattam a múlt nagy csatáit – Julius, Hannibál, Nagy Sándor csatáit és különösen azokat, amelyeket apám és bátyám Germániában vívott –, és töprengeni kezdtem, vajon képes leszek-e széles körű tudásomat a gyakorlatban is gyümölcsöztetni. Büszke voltam rá, hogy bármikor, amikor a szemtanúk beszámolóiból el lehetett készíteni egy csata vázlatát, én meg tudtam csinálni, és teljesen magamévá tettem azokat az általános taktikai elveket, amelyek felmerültek, amikor egy kis fegyelmezett haderőnek egy félig civilizált nagy hadsereggel kellett szembeszállni.
Amiens-ben, amint kora reggel álmatlanul feküdtem, megpróbáltam elképzelni a csatateret. A brit gyalogság valószínűleg egy erdőszélen tartózkodik, az előtte fekvő lapályon pedig a lovasság és a harcikocsi-osztagok helyezkednek el. A római gyalogságot rendes harci formában vonultatom fel, a segédcsapatokat a szárnyakra teszem, a testőrség pedig tartalékban marad. Az elefántok nagy megrökönyödést fognak kelteni a britek körében, minthogy a szigeten még sosem láttak ilyen állatot. De itt igen kellemetlen gondolatom támadt.
– Posides – kiáltottam aggodalmas hangon.
– Igen, Caesar – kiáltotta Posides felugorva ágyáról, még szinte félálomban.
– Ugye, az elefántok Boulogne-ban vannak?
– Igen, Caesar.
– Mikor parancsoltam meg neked, hogy vitesd oda őket Lyonból?
– Amikor hírt kaptunk a csapatok partraszállásáról, Caesar, azt hiszem, augusztus hetedikén.
– És ma huszonhetedike van.
– Igen, Caesar.
– De az egekre kérlek, akkor hogyan szállítjuk át azokat az elefántokat? Különleges elefántszállító hajókat kellett volna építeni.
– A hajó, amely az obeliszket Alexandriából Rómába vitte, most Boulogne-ban van.
– De hiszen azt hittem, még mindig Ostiában tartózkodik.
– Nem, Caesar, már megérkezett Boulogne-ba.
– De ha csak hetedikén indítottad útnak, még nem érkezhetett meg. Nem lehet közelebb, mint a Biscayai-öböl. Emlékezz csak vissza. Három hétbe tellett, amíg Egyiptomból Rómába érkezett, és még hozzá jó időben.
De Posides csakugyan tehetséges miniszter volt. Kiderült, hogy amint elhatároztam, hogy az elefántokat is felhasználom a tartalékhaderőben és felküldtem őket Lyonba – azt hiszem májusban volt –, rögtön arra gondolt, hogy az elefántokat át is kell szállítani a csatornán, és anélkül, hogy egy szót is szólt volna nekem, az obeliszkhajót átalakíttatta elefántszállító hajóvá – ez volt az egyetlen hajó, amelynek nagysága megfelelt – és előreküldte Boulogne-ba, ahova hat héttel később be is futott. Ha parancsra várt volna, az elefántokat hátra kellett volna hagyni. Az obeliszk-hajóval különben érdemes bővebben foglalkozni. Mindenki tudta, hogy a világ legnagyobb hajója. Kétszáz láb hosszú és megfelelően széles. A fő részeit cédrusfából készítették. Caligula uralkodásának első néhány hónapjában építtette, hogy Egyiptomból elhozzon egy nyolcvan láb hosszú vörösgránit obeliszket, hatalmas nagy alapköveivel együtt. Az obeliszk eredetileg Heliopolisból került néhány évvel azelőtt Augustus alexandriai templomába. Caligula most saját emlékére akarta felállítani az új cirkuszban, amelyet a Vaticanus-dombon épített. Hogy megértsék, milyen roppant nagy volt ez a hajó, el kell mondani, hogy hetven láb hosszú főárboca nyolc láb vastag volt az alapjánál.
Amikor Boulogne-ba értem, örömmel állapítottam meg, hogy a csapatok hangulata jó, a hajók készen állnak, és a tenger nyugodt. Minden késedelem nélkül hajóra szálltunk, és átkelésünk a csatornán oly kellemes és eseménytelen volt, hogy Rutupiaeba érkezésünkkor hálaáldozatot mutattam be Venusnak és Neptunusnak, köszönetet mondva az utóbbinak váratlan kegyéért és az előbbinek kedves közbenjárásáért. Az elefántokkal nem volt baj. Indiából kerültek hozzánk, nem Afrikából, és az indiai elefántok sokkalta nagyobbak, mint az afrikaiak. Ezek különlegesen szép példányok voltak, Caligula azért vásárolta őket, hogy a Caligula isten tiszteletére rendezett díszmenetekben részt vegyenek. Azóta úgy használtuk fel őket, hogy Ostia kikötőjében indiai hajtójuk irányításával hatalmas darab fákat és köveket szállítottak. Meglepetéssel vettem észre, hogy az elefántokon kívül tizenkét tevét is elhoztak. Ez már Posides ötlete volt.
Rutupiaeban már várt rám Aulus üzenete. Jelentette, hogy a britek egy nappali és egy éjjeli támadást vezettek tábora ellen, amelyet Londiniumtól északra állított fel és erősített meg, de mind a két támadást aránylag kevés veszteséggel visszaverte. Mindazonáltal állandóan új ellenséges segítőcsapatok érkeznek, még oly messziről is, mint Dél-Wales, és a kentiek, akik visszavonultak a Wealdba, állítólag üzentek Caractacusnak, hogy amint Aulust visszavonulásra kényszeríti, ők előjönnek az erdőből, és elvágják visszavonulásának útját. Kér tehát engem, hogy amint lehet, csatlakozzam csapataihoz. Beszéltem néhány súlyos sebesülttel, akiket Aulus a katonai bázisra küldött. Mind megegyeztek vele abban, hogy a brit gyalogságtól semmit sem kell tartani, de a harcikocsi-osztagaik olyanok, mintha egyszerre százfelé tudnának harcolni, és olyan nagy számban voltak már, hogy a főcsapattól a gyalogosokat legfeljebb két-háromszázadmagukkal lehet előre vagy oldalra küldeni. Seregem felkészült az előnyomulásra. Az elefántok hatalmas köteg tartalékdárdákat és más hadiszereket vittek, a tevék hátán azonban furcsa gépezeteket láttam, amik felkeltették kíváncsiságomat.
– Császári elődöd találmánya ez, Caesar – magyarázta Posides –, vettem magamnak a bátorságot, hogy hatot elkészíttettem belőlük Lyonban, amikor júliusban ott voltunk és teveháton Boulogne-ba küldtem őket. Ezek a harcigépek különlegesen alkalmasak a civilizálatlan törzsek elleni háborúban.
– Nem is tudtam, hogy a néhai császár katonai találmányokkal is foglalkozott.
– Azt hiszem, Caesar, ez a típusú harcigép igen hatásos lesz.
Posides szélesen vigyorgott, és láttam, hogy valami ravasz tervet forral, amelyet titokban tart. Így szóltam hozzá:
– Xerxesnek volt egy Hermotimus nevű hadügyminisztere, ő is eunuch volt, mint te. Valahányszor megengedték neki, hogy egyedül oldjon meg egy taktikai problémát, mint mondjuk egy bevehetetlennek látszó város bevételét, vagy átkelést egy hihetetlenül veszélyes és veszélyeztetett folyón csónakok nélkül, a probléma mindig megoldódott. De ha Xerxes vagy bárki tanáccsal vagy mással beleavatkozott a tervbe, Hermotimus mindig kijelentette, hogy a probléma most már túlságosan bonyolult neki, kéri, bízzák másra a megoldást. Te egy második Hermotimus vagy, és nehogy kihívjam a balszerencsét, nem szólok bele a dolgodba. Előrelátásod az obeliszkhajóval kapcsolatban kiérdemelte bizalmamat. Értsd meg, hogy nagy tetteket várok tevéidtől és harcigépeidtől. Ha csalódást okozol nekem, nagyon meg fogok rád haragudni, és hazatérésünk után valószínűleg odavetlek prédául a cirkuszi párducoknak.
Még mindig vigyorogva felelt:
– És ha győzelemhez segítlek, akkor mi lesz?
– Akkor minden kitüntetéssel elhalmozlak, amit csak adhatok neked. Mondd, van a varázslózsákodban még sok más ilyen újdonság? Ezek a tevék, ezek az elefántok, és ezek a fekete lándzsások, akiket Afrikából hozattál, máris inkább valami nagy mars-mezei látványosság benyomását keltik, és nem háborúét.
– Nem, Caesar, ezenkívül már nincs semmi említésre méltó, de azt hiszem, a britek jól el fogják tátani a szájukat, és a beléptidíjakat majd utólag busásan beszedhetjük tőlük.
Előrehaladtunk Rutupiaeból, ellenállás nélkül. Az átkelési pontokat a folyókon Aulus utasítására a Tizennégyesek osztagai védték meg számunkra. Amikor áthaladtunk, ők is hozzánk csatlakoztak. Egyetlen ellenséges britet sem láttam Rutupiae és Londinium között, ahol szeptember ötödikén egyesült a haderőm Auluséval. Azt hiszem, ő éppen annyira örült nekem, mint én neki. Legelőször azt kérdeztem, milyen a katonák hangulata. Azt felelte, hogy ő csak feleannyi segédcsapatot ígért nekik, mint amennyit én hoztam, és meg sem említette az elefántokat, úgyhogy erőink teljes meglepetésnek számítanak. Megkérdeztem tőle, mit gondol, hol fogunk megütközni az ellenséggel, mire megmutatott nekem egy háromdimenziós térképet agyagból, amely a Londinium és Camulodunum közti vidéket ábrázolta. Rámutatott egy helyre, körülbelül húsz mérföldre Londiniumtól; Caractacus ezt a helyet erősítette meg, és valószínűleg itt lesz a csata. Erdős domboldal volt, amely nagy patkóként vette körül az utat, a patkó mindkét végét megerősítette és egy harmadik erődítményt épített a középpontra. Az ellenség balszárnyát a dombon túl mocsaras mezőség és mély patak védte. Jobbszárnyon a dombhát északnak-fordult, és három-négy mérföldön keresztül megtartotta kányát, de a fák és tövises bokrok oly sűrűn nőttek arrafelé, hogy hiábavaló is lett volna ezen az oldalon támadással kísérletezni. Minthogy Camulodunum felé egyedül ezen az úton lehet közeledni, és minthogy én az ellenség hadseregével minél előbb meg akartam ütközni, igen gondosan tanulmányoztam a taktikai problémát. Hadifoglyok és katonaszökevények tájékoztattak az erdei védekezésről, amelyet a britek, úgy látszik, igen kitűnően előkészítettek. Nem szívesen gondoltam arra, hogy szembe támadjak. Ha a középen levő erődítmény ellen vonulunk anélkül, hogy a két szárnyat és a kétoldalt levő erődítményt megsemmisítenénk, mindkét oldalról veszélyes támadásnak lehetnénk kitéve. De ha először a két oldalsót támadnánk meg, ez sem volna nagy segítség, minthogy azután az erdőben újabb földbástyák és más akadályok ellen kellene küzdenünk.
A haditanácson, amelyre meghívtam Auluson kívül az összes vezérkari tiszteket és ezredparancsnokokat, mindenki egyetértett abban, hogy nincs más hátra, a központi erődítmény ellen kell támadni elölről. Balszerencsénkre az erdő és a folyó között a domb lankái nagyon alkalmasak voltak a harcikocsik hadmozdulataira. Aulus tömegtámadást indítványozott rombusz-alakzatban. A rombusz eleje egyetlen ezredből állna, két hullámból, mindegyik hullám nyolc ember mély lesz. Azután két ezred jönne ugyanolyan formációban mint a vezető, aztán, három ezred, most már egymás mellett. Ez volna a rombusz legszélesebb része, és ide vezényelnénk az elefántokat is a szárnyak védelmére. Azután két ezred következne és végül egy ezred. A lovasságot és a gyalogság többi részét tartalékban hagyjuk. Aulus megmagyarázta, hogy ez a rombusz-formáció védelmet nyújt az oldaltámadás ellen. Nem lehet a vezető ezredet anélkül megtámadni, hogy a következő ezred dárdatüzet ne bocsátana az ellenségre, sem a második vonal ellen anélkül, hogy a harmadik vonal ne támadjon. A harmadik vonalat pedig az elefántok védik. Hogyha hátulról jönne kemény harcikocsi-támadás, akkor az ottani ezredek megfordulnak, és ugyanez a kölcsönös támogatás jönne működésbe.
Kijelentettem, hogy a rombusz szép alakzat, és már sok csatában sikeresen alkalmazták a köztársasági időkben, de a britek számban annyira túlerőben vannak felettünk, hogy amint bevonultunk a patkó közepe felé, egyszerre támadhatnak meg minden oldalról és így az alakzat bizonyára feloszlana, és a kölcsönös védelmezés nem sikerülne. Kijelentettem továbbá, hogy nem szívesen hallom a veszteség-előirányzatot. A rombusz-alakzatnál előirányzott veszteség egytized részét is sokallom. Vespasianus most a régi közmondást idézte kissé türelmetlenül, hogy nem lehet rántottat csinálni anélkül, hogy a tojásokat feltörné az ember, és megkérdezte, vajon nem akarok-e több veszteséget, és egyszerűen visszatérek-e gall földre, s ha ezt teszem, mit gondolok, mennyire fognak tisztelni seregeim?
– Ugyan, ugyan. Egy macskát nemcsak csontkanállal lehet agyonverni úgy, hogy közben a csontkanál is eltörjön – feleltem.
Öreg, tapasztalt harcosok módjára fölényesen vitatkoztak velem, sok katonai szakkifejezést fűzve szavaikba, mintha teljesen tudatlan lennék. Végül dühösen kitörtem.
– Uraim, mint ahogy Augustus isten szokta mondani: „Lehetséges, hogy egy retek nem tud görögül, de én tudok.” Negyven éve tanulok taktikát, és ti nem taníthattok meg semmire. Ismerem ennek a játéknak minden egyes részletét. De értsétek meg, én nem vagyok hajlandó ezt a játékot úgy játszani, ahogyan ti kívánjátok. Mint a Haza Atyjának kötelességem is van fiaimmal szemben. Nem vagyok hajlandó három-négyezret belőlük feláldozni egy ilyenfajta támadásra. Sem apám, Drusus, sem bátyám, Germanicus nem gondoltak volna arra, hogy ilyen erős ellenfelet így szembetámadjanak.
– Mit tettek volna nemes rokonaid, Caesar, ilyen esetben? Mi a véleményed? – kérdezte Geta, talán kissé ironikusan.
– Találtak volna valami kiutat.
– De itt nincs kiút, Caesar. Ebben már egyetértettünk.
– Ismétlem, akkor kerestek volna kiutat.
– Az ellenség balszárnyát Gém Király, jobbszárnyát pedig Galagonya Királynő védik. A hadifoglyok szerint ők ezzel dicsekednek – mondta Crassus Frugi.
– Kicsoda az a Gém Király? – kérdeztem.
– A mocsarak ura. Mitológiájuk szerint a csata istennőjének unokatestvére. Holló képében jelenik meg az istennő, és a lándzsavégekre száll. A legyőzőiteket beűzi a mocsarakba, ahol unokaöccse, Gém Király megeszi őket. Galagonya Királynő szűz, aki tavasszal fehérbe öltözik és katonáit azzal segíti, hogy az ellenséget töviseivel elriasztja.
Ilyen tövises bokrokon vagy tövises fákból épített akadályokon igen nehéz átjutni. De a királynő most a jobbszárnyukon nem mesterséges akadállyal segít rajtuk. Előőrseink jelentik, hogy ez a tüskés bozót áthatolhatatlan.
– Igen, Caesar, félek, rá kell szánni magunkat, hogy elölről támadjunk – mondta Aulus.
– Posides – kiáltottam hirtelen –, voltál-e valaha katona?
– Soha, Caesar.
– No, hála az isteneknek, most legalább ketten vagyunk. Tegyük fel, hogy vállalkozom a lehetetlenre, és a lovasságunkat keresztülviszem az ellenség jobbszárnyán, az áthatolhatatlan tüskebozóton keresztül, vállalkozol-e arra, hogy a testőrséget átvezeted a balszárnyon, az áthatolhatatlan mocsáron keresztül?
– A könnyebbik szárnyat adtad nekem, Caesar – felelte Posides. – Történetesen egy ösvény vezet keresztül a mocsarakon. Egyenként lehet ott haladni, de az ösvény mégiscsak ösvény. Találkoztam Londiniumban tegnap egy utazó hispaniai szemorvossal, aki a mocsaras vidék által okozott szembajokat gyógyítja. Most is a táborban van. Azt mondja, remekül ismeri a mocsarat és az ösvényt is. Cymbelinus halála óta vámot kell fizetni ezen az úton, és mindig megszámolják, mennyi pénz van egy utazónál, és aszerint kell vámot szedni. Unja, hogy mindig megkopasztják, ezért megy ezen a kerülőúton. Korán reggel a mocsarat majdnem mindig köd borítja, és azt mondja, könnyű észrevétlenül keresztülhaladni rajta. Körülbelül félmérföldnyire vezet az ösvény a domb mögött. Lehetséges, hogy a britek őrséget hagytak ott, hiszen Caractacus előrelátó tábornok, de azt hiszem, ezekkel majd csak megütközök, és annyi embert átviszek a mocsáron, amennyit csak akarsz.
Elmondta tervét, amelyet én helyeseltem, noha sok tábornok fejcsóválva hallgatta, aztán én is elmondtam, mi a tervem a másik szárnyon való áthatolásról. Tervem nagyon egyszerű volt. Egyetlen fontos tényről feledkeztek meg, miközben állandóan a rombusz-alakzatról beszéltek, mégpedig arról, hogy az indiai elefántok képesek áthatolni a legsűrűbb tüskebozóton is, és a tüskéket semmibe se veszik. Mindazonáltal, nehogy kétszer mondjam el történetem, többet már nem is beszélek erről a haditanácsról és arról, hogy mit határoztunk el ott. Rögtön a csatáról számolok be, amely Brentwoodban folyt le szeptember hetedikén; ez a nap régóta emlékezetes számomra, mert ugyanazon a napon verte meg Germanicus bátyám Hermannt a Weser mellett. Ha életben maradt volna, csak ötvennyolc éves lenne, tehát nem sokkal idősebb Aulusnál.
Elindultunk Londiniumból a Camulodunumba vezető úton. Elővédünket brit előőrsök zavarták, de semmi komoly ellenállással nem találkoztunk, amíg el nem értük Romfordot, azt a falut, amely hét mérföldnyire fekszik Brentwoodtól. Itt a Rom-folyót erősen megszállták. Egész délelőtt fenntartott bennünket az ellenség, közben kétszáz britet megöltünk, és százat foglyul ejtettünk. Mi csak ötven embert vesztettünk, de köztük két kapitányt és egy zászlóaljparancsnokot, úgyhogy bizonyos értelemben a britek jártak jobban. Aznap délután már megláttuk a brentwoodi dombot, és a víz partján ütöttünk tábort éjszakára.
Madárjóslást végeztem. A csata előtt a szent csirkéknek mindig tésztát adunk, és megnézzük, hogyan eszik meg. Ha nincs étvágyuk, akkor a csata máris szinte elveszettnek tekinthető. A lehető legjobb előjel az, ha a csirkék, amint a csirkék papja kinyitja a ketrecajtót, minden csipogás és szárnycsapkodás nélkül rárohannak az eleségre, és olyan mohón esznek, hogy a csőrükből nagy tésztadarabok hullanak le. Ha a lehulló tészta olyan zajt okoz, amit emberi fül is meg tud hallani, ez az ellenség teljes legyőzését jelenti. És csakugyan ebben a nagyszerű előjelben volt részünk. A csirkék papja nem mutatta meg magát a csirkéknek, hanem velem együtt a ketrec mögött állva egyszerre kinyitotta az ajtót, abban a pillanatban, amikor én a tésztát eléjük dobtam. Egy hang nélkül kirohantak, és rávetették magukat a tésztára, olyan vad mohósággal dobálva szét a kis darabokat, hogy szinte ujjongtunk örömünkben.
Előkészítettem egy, véleményem szerint nagyon az alkalomhoz illő szónoklatot. Kissé Liviusra emlékeztetett, de úgy éreztem, hogy az alkalom történelmi fontossága ilyet kíván meg. Így hangzott:
– Rómaiak, ne mozduljon meg nyelvetek, és hangotok ne bömböljön hiába, dicsérve a rég múlt napokat, mint az aranykorszak napjait, és lekicsinyelve a jelen korszakot, amelynek dicsőségeit nekünk kell kivívnunk. A görög hősök Trója előtt, akikről a dicső Homeros dalolt, ha hiszünk a vak költő szavainak, állandóan azt mondták maguknak: büszkék vagyunk, hogy bátrabb és erősebb férfiak vagyunk, mint összes őseink, akik valaha is csatába indultak.
– Ne legyetek túlságosan szerények, rómaiak! Járjatok emelt fővel, düllesszétek ki melleteket! Olyan férfiak állanak ma csatában veletek szemben, akik erősen hasonlítanak őseitekre, mint a sas a sasra, vagy a farkas a farkasra – vad, büszke, ideges, durva fajta, oly fegyvereket forgatva, amelyek hosszú évszázadok óta elavultak, harcikocsi-pónikat hajtva, ókori fajtát, és siralmas harci taktikához ragaszkodva, amely csak az eposzok lapjaira való, nincsenek ezredekbe szervezve, törzsek, klánok és nemzetségek csoportjaiban harcolnak – oly bizonyos, hogy vereséget szenvednek a ti fegyelmezett karotoktól, mint amilyen biztos, hogy a vad bölény elhullik, amikor fejét lehajtva rohan az ügyes vadász felé, aki vadászhálóval és lándzsával várja. Holnap, amikor összeszámoljuk a halottakat, és a komor hadifoglyok hosszú sora elhalad az iga alatt, nevetni fogtok azon, ha ma csak egy pillanatra is elvesztettétek önbizalmatokat, ha agyatokat csak egy pillanatra is elhomályosította a távoli múlt sok dicső győzelme. Nem, bajtársak, ezeknek a primitív hősöknek a testét a ti kardjaitok oly vadul és mohón fogják lemészárolni a csatamezőn, mint ahogyan a szent csirkék vetették rá magukat a szent tésztára, amelyet én, a ti tábornokotok, eléjük hajítottam.
– Néhányan közületek, hallottam, kétségkívül lustaságból, nem pedig félelemből vagy kötelesség-nemtudásból haboztatok, amikor parancs jött erre a hadjáratra, és ürügyül felhoztátok, hogy Augustus isten örökre a Rajna és a Csatorna vizét jelölte ki a birodalom határául. Ha ez igaz volna, mint ahogy én be fogom nektek bizonyítani, hogy nem igaz, akkor Augustus isten nem volna méltó rá, hogy imádjuk. Róma hivatása, hogy az egész világot civilizálja. És a világon hol találnátok fajt, amely méltóbb arra, hogy civilizálják, mint a brit faj. Az a furcsa és egyben kegyes feladat jutott nekünk osztályrészül, hogy őseinknek e vad leszármazottait Róma engedelmes fiaivá változtassuk, hogy Róma, a mi drága Városunk és Anyánk engedelmes fiai legyenek. Mik voltak a szavai nagyapámnak, Augustus istennek, amiket nagyanyámhoz, Augusta istennőhöz írt? „Ha a jövőbe tekintek, úgy látom, hogy Britannia éppolyan civilizált lesz, mint amilyen most Dél-Gallia. És véleményem szerint a szigetlakók, akik fajrokonaink, sokkal jobb rómaiak lesznek, mint amilyeneket valaha is tudtunk csinálni a germánokból... És egy napon (ne mosolyogj, kérlek) a brit nemes urak is helyet fognak kapni a római szenátusban.”
– Máris bátran viselkedtetek ebben a hadjáratban. Már kétszer megvertétek az ellenséget. Megvertétek ellenségemet, Togodumnus királyt, és megbosszultátok a sértéseket, amelyek részéről értek. Most harmadszor megint győzni fogtok. Haderőtök hatalmasabb, mint valaha, bátorságotok nagyobb, és soraitokban erősebb az egység. Ti is isteneitek szent templomait véditek. A római katona, legyen a csatamezeje a Kaukázus jeges sziklás vidéke, az Atlas-hegységen túli sivatag forró homokja, Germania sűrű erdősége vagy Britannia füves rétjei, mindig, mindig arra az isteni Városra gondol, amelytől nevét, értékét és kötelességérzetét kapta.
Több bekezdést készítettem ugyanebben a magasröptű stílusban, de furcsa dolog, hogy ennek a szónoklatnak egyetlen szava sem hangzott el. Amikor felmásztam a tribunálemelvényre és a kapitányok egyszerre elkiáltották magukat: „Üdvözlégy, Caesar Augustus, a Haza Atyja, császárunk!” és a katonák átvették a kiáltást dörgő tapssal kísérve, én szinte összecsuklottam. Gyönyörű, magasröptű beszédem teljesen kiment a fejemből, és csak kinyújtottam a kezem és könnyben úszó szemmel vágtam ki:
– Rendben van, fiaim, rendben van. A csirkék azt mondják, hogy minden jóra fordul. És mi nagy meglepetést készítettünk a számukra, és úgy fogjuk őket verni, hogy soha életükben nem felejtik el, mármint a britek, nem a csirkék. (Roppant nevetés támadt, persze én is hangosan nevettem, hogy azt higgyék, akarattal tréfáltam.)
– Na most már ne nevessetek rajtam, fiúk – kiáltottam –, nem tudjátok, mi történt a kis fekete fiúval az egyiptomi történetben, amikor apja az esti imát mondta tévedésből a reggeli helyett? A krokodilus megette. Hát ti is vigyázzatok. Nos, lassanként öregember leszek, de ez életemnek legbüszkébb pillanata, és kívánom, bárha szegény bátyám, Germanicus itt volna, hogy velem örüljön. Emlékszik-e valaki közületek az én dicső bátyámra? Azt hiszem, nem sokan, mert huszonnégy évvel ezelőtt meghalt. De mind hallottátok, hogy Róma történetének legnagyobb tábornoka volt. Holnap van Hermann, a germán törzsfőnök feletti dicső győzelmének az évfordulója, és azt akarom, hogy ti megfelelőképpen hódoljatok emlékének. A jelszó ma éjszaka: Germanicus! és a csatakiáltás holnap: Germanicus! és azt hiszem, ha elég hangosan kiáltjátok a nevét, meg fogja hallani az alvilágban, és tudni fogja, hogy emlékeznek rá azok az ezredek, amelyeket szeretett, és amelyeket oly kitűnően vezetett. Talán elfelejteti vele azt a nyomorult sorsot, amelyben része volt ágyban halt meg, megmérgezték, mint tudjátok. A Huszadik ezredé a kitüntetés, hogy a támadást vezesse. Germanicus mindig mondta, hogy noha a táborban ti Húszasok vagytok a legrendetlenebbek, a legittasabbak és a legveszekedősebb banda az egész római hadseregben, a csatamezőn oroszlánként harcoltok. Kettesek és Tizennégyesek! Titeket Germanicus a hadsereg gerincének nevezett. A ti kötelességetek lesz holnap megerősíteni a gallus szövetségeseket, akik a hadsereg bordájaként fognak szerepelni. A Kilencedik jön utoljára, mert Germanicus mindig azt mondta, hogy ti Kilencesek vagytok a leglassúbb ezrede, de egyben a legbiztosabb is. Ti testőrök különleges szolgálatot kaptok. Nektek van a legjobb dolgotok és a legmagasabb zsoldotok nyugalom idején, így tehát igazságos, ha a többi csapatokkal szemben ti kapjátok a legnehezebb és legkellemetlenebb feladatot. Mindössze ennyit akartam mondani. Legyetek jó fiúk, aludjatok jól, és szolgáljátok meg holnap apátok háláját!
Addig éljeneztek, míg egészen be nem rekedtek, és tudtam, hogy Polliónak volt igaza, nem pedig Liviusnak. Jó hadvezér nem mondhat el előre betanult szónoklatot a csata előestéjén, mert még ha jól fel is készül, ajka elkerülhetetlenül azt mondja, amit a szíve súg neki. Ennek a beszédnek egyik hatása az volt, hogy a Kilenceseket „kilences teknősbékáknak”, a Húszasokat „részeg oroszlánoknak” nevezték el, és amikor egy Tizennégyes találkozik egy Kettessel, így köszönnek egymásnak: „Szervusz, hátgerincbajtárs!” A gallus segédcsapatokat mindenki „bordának” nevezi.
Könnyű köd ereszkedett a táborra, de röviddel éjfél után felbukkant a hold, ami igen nagy szolgálatot tett, felhős időben semmiképpen sem birkózhattunk volna meg a mocsarakkal. Éjfélig aludtam, Posides ekkor a megbeszélés szerint felébresztett, átnyújtott egy gyertyát, és a tábortűzből lángoló fenyőágat vett ki. Meggyújtottam vele a gyertyát, és Egeria nimfához imádkoztam. Ő a jóslás istennője, és az ősrégi időben a jó Numa király minden alkalommal kikérte tanácsát. Ez volt az első alkalom, hogy én végeztem ezt a családi szertartást, de bátyám, Germanicus, nagybátyám, Tiberius és apám, nagyapám és dédapám és az ő ősei mindig elvégezték a csata előtti napon éjfélkor, s ha a másnap győzelmet tartogatott számukra, a nimfa állandóan ugyanazt a biztató előjelet adta. Az elképzelhető legszélcsendesebb éjszaka lehet, mégis amint elhangzanak az imádság utolsó szavai, a gyertyaláng hirtelen kialszik, mintha két ujj között elfojtották volna.
Sohasem mertem teljesen hinni ebben a misztériumban. Arra gondoltam, hogy talán természetes okai vannak – kis szellő, huzat vagy esetleg valamelyik jelenlevő észrevétlen sóhajtása. Alig lehet elvárni Egeria nimfától, hogy elhagyja szülőhelyét, a Nemi-tó melletti ligetet, és egy pillanatnyi felhívásra Germania közepére, Észak-Hispániába vagy az Alpesek túlsó oldalára repüljön – ugyanis a feljegyzések szerint mindezeken a helyeken megadta már a kedvező előjelet – egy Claudius imájára, így a gyertyámat a sátor legbelső végébe helyeztem s annyira elfüggönyöztem, hogy semmi huzat ne érhesse, aztán tíz lépést hátrálva, Egeriához szóltam ünnepélyes hangon. Rövid imádság volt szabin nyelvjárásban. Szövege erősen megváltozott a szájhagyomány folyamán, mert a szabin, amely eredetileg a patríciusok nyelve volt, már régen elfajult Rómában. Én azonban történelmi tanulmányaim folyamán megtanultam szabinul, és az imádságot eredeti formájához meglehetősen híven tudtam elmondani. És csakugyan, alig mondtam ki az utolsó szót, amikor a gyertya, melyet lázas érdeklődéssel figyeltem, hirtelen kialudt. Azonnal újra meggyújtottam, hogy lássam, talán rossz a kóc vagy pedig Posides mesterkedett a viasszal; de nem. Újra élénken égett, míg végre a kóc ki nem esett abból a kis viasztócsából, amely a gyertya legaljának helyén maradt. Ez egyike annak a néhány valódi misztikus élménynek, amelyben életem folyamán részem volt. Különben nincs nagy tehetségem a misztériumokra. Germanicus bátyám ezzel szemben állandóan víziók és jelenségek áldozata volt. Megjelent neki a félistenek, nimfák és szörnyek legtöbbje, amelyekről a költők énekeltek, s amikor Ázsia kormányzója volt és ellátogatott Trójába, ragyogóan jelent meg előtte Cybele istennő, akit trójai őseink imádtak.
Aulus lelkendezve sietett be:
– Előőrseink jelentik, hogy az ellenség visszavonul a Weald-pataktól. Mit csináljunk, Caesar? Azt ajánlom, azonnal küldjünk át egy ezredet. Nem tudom, mi az ellenség terve, de holnap mindenképpen át kell kelnünk a patakon, és ha már ma küzdelem nélkül átengedik nekünk, ezzel időt és embert takarítunk meg.
– Küldd át a Kilenceseket, Aulus, szereld fel őket hidász-szerszámokkal. Holnap remélem, nem kell annyit küzdeniük, mint a többieknek, és így nem is kell annyit aludniuk. Remek hírt hoztál. Portyázó járőröket kell kiküldeni, hogy kutassák ki az ellenség hollétét, és azonnal küldjenek hátra jelentést.
A Kilenceseket gyorsan felkeltették, és a Weald-patakhoz küldték. Nemsokára megjött a jelentés, hogy az ellenség félig visszavonult a hegyhátra, ők pedig húsz pallóhidat helyeztek el a patakon, és most további parancsra készen állnak.
– Itt az ideje, hogy a testőrség elinduljon – mondta Posides.
– Megbízható az a szemorvos? Mit gondolsz? – kérdeztem.
– Én megyek előre, Caesar. Ez az én tervem, és ha elbukom, nem kívánok életben maradni.
– Rendben van, add ki a parancsot, hogy öt percen belül induljanak.
Posides erre megcsókolta a kezem – én megveregettem a vállát és kiment. Néhány perc múlva láttam az első testőrszázadot csendben kivonulni a tábor keleti kapuján. „Ne tarts lépést” vezényeltem nekik, nehogy ütemes lépéseik dobogását az ellenséges előőrsök meghallják. Minden katona rongyokba burkolta fegyvereit, nehogy összeütődjenek és zörögjenek. A pajzsukat hátukra akasztották, és a közepére krétával nagy fehér kört rajzoltak, így aztán érintkezésben tudtak maradni egymással a sötétben anélkül, hogy kiáltani kellett volna. A fehér körök igen jól kiváltak a sötétből: Aulus észrevette, hogy a szarvasok a sötét erdőségben azoknak a kis fehér szőrpamacsoknak a segítségével követik egymást, amely a farukon van. A szemorvos három-négy mérföldnyi hepehupás, mocsaras, csúszós területen vezette át őket, míg végre bejutottak a voltaképpeni mocsárba. Szörnyen bűzlött, mindenféle undok bogarak és csúcsómászók ugráltak körülöttük, és hogy a titkos ösvény elejéhez jussanak, a testőröknek lágyékig elmerülve kellett gázolniuk a hínáros, iszapos mocsárban. De a szemorvos nekivágott, hamarosan megtalálta az ösvényt, és az utat mindvégig nem tévesztette el.
Az ösvény túlsó végén, a kis fenyőerdő szélén brit előőrs őrködött, és amint a hold felbukkant, a figyelő brit harcosok olyat láttak és olyat hallottak, ami szívüket a legnagyobb rémülettel és elkeseredéssel töltötte el. Óriási madár, hosszú, csillogó csőrrel, roppant szürke testtel és tizenöt láb hosszú lábakkal bukkant ki egyszerre a ködből, dárdavetésnyi távolban, és lassan feléjük lépdelt, közben néha-néha megállt, rekedten bömbölt, szárnyait csattogtatta, és szörnyűséges csőrével tollait piszkálta, majd újra felbömbölt. Gém Király! Az őrök rémülten hátráltak, remélve, hogy a jelenség újra köddé válik, de az lassan közeledett tovább is feléjük. Végül úgy látszott, mintha észrevette volna tábortüzüket. Dühösen mozgatni kezdte a fejét, és kitárt szárnyakkal rohant feléjük, közben egyre hangosabban bömbölve. A britek felugráltak, és hanyatt-homlok menekülni kezdtek, hogy életüket megmentsék. A Gém Király egészen kiüldözte őket a mocsárból, aztán megfordult, és néha egy-egy elégedett bömbölést hallatva lassan sétált a mocsárban.
Az esetben, ha azt hiszik, hogy tiszteletükre csakugyan Gém Király jelent meg – mert ha Egeria oly, furcsán meg tudott jelenni, miért ne bukkanna fel Gém Király –, meg kell magyaráznom a dolgot. A Gém Király egy gallus katona volt, aki a Marseille-től nyugatra fekvő nagy mocsaras vidékről származott. Itt a pásztorok gólyalábakon szoktak járni, hogy ne kelljen nagy kerülőt csinálni. Posides ennek a katonának a kosárfonókkal könnyű vesszőkből nagy madártestet csináltatott, amit aztán szürke rongyokkal beboríttatott. Karjaihoz kosárfonatból szárnyat erősítettek, persze ezt is befedték; a fej és a csőr könnyű bőrből készült, jól a fejéhez erősítették, úgyhogy fejével mozgatni tudta. A madár két szeme helyét foszforral kenték be, ami világított a sötétben. A bömbölő hangot ötletes vízisíp adta, amelyet állandóan a szájában tartott. A katona ismerte a gémek szokásait, és remekül utánozta a hosszú gólyalábakkal, amelyeket szorosan lábához erősítettek. A szemorvos és Posides ezt a katonát előrevezette a titkos ösvényen, amíg csak a brit előőrsök fel nem tűntek. A testőrség hatszáz lábnyira hátramaradt, és Posides hátraüzent, hogy álljanak meg. Most addig várt, amíg a madár újra visszafelé nem lépdelt; ekkor már tudva, hogy tiszta a levegő, hátrarohant a testőrökhöz. Néhány perc múlva a másik kijáratot is elfoglalták. Nyolcezer ember lassan, egyesével haladt át egy úton, így öt órába tellett, míg mindnyájan átjutottak a mocsáron. Ekkor már hajnalodon, de a köd még nem szállott fel, úgyhogy a dombtetőről nem vették észre őket.
Hajnal előtt egy órával áldozatot mutattam be Marsnak, aztán vezérkarommal megreggeliztem. Reggeli közben még néhány apróságot megbeszéltünk. Ekkor már tudtuk, hogy a testőrség legnagyobb része elfoglalta a megbeszélt helyet – bizonyára hírt kaptunk volna, ha a mocsárban valami baj történik velük – és bíztunk a győzelemben. Geta hiányzott. A Nyolcadik ezred egyik gyalogos zászlóalját, egy lovasszázadot, a germán segédcsapatokat és az elefántokat körülbelül két mérföldnyire a balszárnyunkra vitte. Vőm, a fiatal Pompejus a nubiai fekete lándzsások és a baleári parittyások elérteikéit a patakon. A baleári harcosok sátorköteleket, sátorszögeket, különböző árkász és műszaki szerszámokat vittek magukkal, a nubiai feketék pedig bennszülött dobjaikat és hosszú lándzsáikat.
Kitűnő reggeli volt, éppen megfelelő mennyiségű bort ittunk – annyit, amennyitől jól éreztük magunkat, de ami nem tett szelesekké és elbizakodottakká –, és a komoly megbeszélés szüneteiben sokat tréfálkoztunk. Legtöbbet a tevéken mulattunk, hiszen szegény állatokról már annyi tréfát csináltak. Én Herodes Agrippát idéztem, aki azt mondta, hogy a teve a természet hét csodáinak egyike. Ezt a kitüntetést a szivárvánnyal, a visszhanggal, a sirokkóval, a négerrel, a tűzhányóval és a kakukkal osztja. De ő a legnagyobb csoda a hét között.
Kiadtam a parancsot a hadseregnek, hogy keljen át a patakon, és foglalja el a kijelölt állásokat. Az összes ezredek összes trombitásai egyszerre zendítettek rá az indulóra, amit egy mérföldre is lehetett hallani. A domb felől visszhangzóit a harci kürtök rivallgása és a kiáltozás. Ez hirtelen meglepett. Noha természetesen tudtam, hogy a csatákat ellenség nélkül nem lehet megvívni, mégis úgy gondoltam egész éjszaka erre a csatára, mint egy tervrajzra a térképen, egy csendes, hallgatag ügyre, amely abból állt, hogy négyszögek, körök és oválisok tologatják egymást ide-oda, a római négyszögek és oválisok feketék, a britek pedig fehérek. Amikor a trombiták felharsantak, ezt a tervrajzot le kellett fordítani, át kellett értékelni emberek, lovak, harcikocsik és elefántok jegyében. Éjfél óta nem aludtam, és azt hiszem, arckifejezésem és mozgásom elárulta, milyen szörnyű idegizgalomban és hajszában élek. Xenophon ugyan bátorságot vett magának, és indítványozta, pihenjek néhány percig reggeli után, és csak akkor induljak el, amikor az ezredek már elfoglalták állásaikat. Mintha nem lett volna elengedhetetlen, hogy a pataknál császári páncélomban és bíboromban várjam és üdvözöljem az összes ezredeket és figyeljem átkelésüket! Ha Xenophon akármilyen halkan ki merte volna ejteni ajkán ezt a szót, hogy masszázs, azt hiszem, megöltem volna.
Előrelovagoltam egy nyugodt, öreg kancán, senki máson, mint Pénelopén, a volt polgár és majdnem-konzul Incitatus ló özvegyén. „Férje” nemrégen eltörte polgári lábát a versenypályán, és kiszenvedett. A köd még meglehetősen sűrűn terjengett. Alig lehetett tíztizenöt lépésnyire látni. És micsoda szörnyű bűzt árasztottak a tevék!
Jártak már szántóföldön, amikor köd volt és valahol egy vén kecskebak legelészett? Jó időben a szél és a nap eloszlatja a szag legnagyobb részét, de a köd mintha hozzákényszerítené a földhöz, úgyhogy szinte elképzelhetetlen a bűz! Ezek pedig hímtevék voltak, amelyeket cirkuszi mutatványokra hozattam – a nőstény tevék túlságosan drágák –, és dögletes bűzt árasztottak. Ha van valami, amit a lovak gyűlölnek, akkor az a teve szaga, de minthogy egész lovasságunk messze volt a túlsó szárnyon, ez ránk nem volt káros hatással, és a jó öreg Penelope már hozzászokott a cirkuszi illatokhoz. Az átkelés rendben történt, és az ezredek a nagy köd ellenére a túlsó parton tökéletes rendben álltak fel. Fegyelmezett ezred bonyolult gyakorlatokat is el tud végezni vaksötétben – a testőrség gyakran éjszaka gyakorlatozik a Mars-mezőn.
Szeretném, ha úgy látnák a csatát, ahogy a britek látták, mert akkor jobban meg tudják érteni haditervemet. A legjobb brit gyalogság a lópatkó alakú védelmi vonal szélén és közepén elhelyezett erődítményeket tartja megszállva. Mindegyik földerődítményből vagy talán inkább földhányásból egy út vezet hátra az erdőségen keresztül a hátul elterülő sík vidékre. Az erődítményeket homoksáncok kötik össze egymással, és a mögöttük levő erdő annyira tele van britekkel, hogy nem volna értelme megtámadni a homoksáncot valahol a két erődítmény között. Hajnal előtt éppen a középső erődítmény közepéből egyszerre csak kivágtat egy nagy osztag harcikocsi. A parancsnok Cattigern, Caractacus sógora, a trinovansok királya. Egy másik osztag a britek jobbszárnyáról rohan előre, ezt maga Caractacus vezeti. A két osztag, sőt nagysága után ítélve inkább hadosztály a központi erődítmény két oldalán helyezkedik el. Caractacus dühös, és szemrehányásokat tesz Cattigernek, mert éppen most értesült, hogy a trinovans gyalogság, amelyet a Weald-patak védelmére jelölt ki, éjszaka visszavonult. Cattigern dühös, amiért így- beszélnek vele egész törzse előtt. Hidegen megkérdi Caractacust, vajon gyávasággal akarja-e vádolni a trinovansokat. Caractacus tudni szeretné, mi más mentségük van helyük elhagyására. Cattigern megmagyarázza, hogy vallási okokból vonultak vissza. Parancsnokuk köhögési rohamot kapott a ködtől, és vért köhögött. Ezt igen szerencsétlen előjelnek tartották, és a patak nimfája iránti tiszteletből nem mertek tovább ott maradni. Ezért engesztelő áldozatot mutattak be – a parancsnok két póniját –, aztán visszavonultak. Caractacus kénytelen elfogadni ezt a magyarázatot, de nem leplezi elégedetlenségét. Pillanatnyilag még semmit sem tud arról, hogy a mocsár túlsó végén felállított őrség is elhagyta a helyét, de már aggasztó híreket hallott a Gém Király megjelenéséről ezen a vidéken, ami nagyon ijesztő, mert hiszen a Gém Király a legendás idők óta nem jelent meg. Felhangzanak kürtjeink, és a britek kiáltozással, kürtszóval válaszolnak. Brit előőrsök rohannak vissza a hírrel, hogy az ellenség egész serege átkelt a patakon.
A hajnal kissé eloszlatta a ködöt, és az erdőség teljes félköre látszik a lankákkal együtt, amelyek a patakig lejtenek, de ezerezerkétszáz lábnyira már a ködtenger megint elborít mindent. Caractacus csak a lankákig lát el, még nem tudja, milyen irányból fejlődik fel a római támadás fővonala. Újabb előőrsöket küld ki, hogy derítsék fel a helyzetet. Ezek húsz perc múlva visszajönnek a hírrel, hogy az ellenség végre elindult. Az úton haladnak, a központi erődítmény felé, zárt rendben. Caractacus harcikocsi-hadosztályával a jobbszárnyra siet, és idegesen várja, hogy az első római századok feltűnjenek a ködből. Egy brit jön, s jelenti, hogy mielőtt a harcikocsik előtűntek volna, az erdőségből tompa kalapácsütések zaja hallatszott, mintha a római katonák sátorkarókat vertek volna a földbe. Kiküldtek rögtön egy osztagot, hogy vizsgálja meg, mi okozza ezt a kopácsoló hangot, de az osztag nem tért vissza. Caractacus türelmetlenül kiáltja:
– Sátorkaróktól nem fogunk megijedni!
Végre tisztán hallatszik a közeledő ezredek robaja, fegyvercsörgése és a tisztek éles kiáltozása. A Húszasok első százada előtűnik a ködből. A britek felbömbölnek. Cattigern hadosztályával átvágtat a balszárnyra. A rómaiak hirtelen megállnak. Furcsa látvány tárul a britek elé. Roppant magas, hosszú nyakú, púpos állatok tűnnek fel, és jobbra-balra galoppoznak a ködben, azon az oldalon, ahol Cattigernnek támadni kellene. A britek aggodalmaskodnak, és varázsigéket mormolnak a furcsa varázslat ellen. Most Cattigernnek kellene támadnia, de nem tudja biztosan, vajon nem színlelt-e a római előnyomulás, hiszen mindössze ötszáz embert lát. Lehet, hogy a fő támadás valahol másutt történik. Vár. Caractacus lovasküldöncöt küld utasítással nyombani támadásra. Cattigern ki is adja erre a parancsot. És akkor különös dolog történik. Amint a harcikocsik sora bele vágtat a ködbe, oda, ahol a varázslatos vadállatok feltűntek, a pónik megőrülnek. Nyihognak, röhögnek, vicsorítják a fogukat, megállnak egy helyben, és nincs az a korbács, nincs az a kardlap, amely előrehaladásra tudná kényszeríteni őket. Világos, kézenfekvő, hogy bűzös a köd. Különös, ijesztő szaga van.
Mialatt Cattigern hadosztálya a legteljesebb zavarban van, a pónik ugrálnak, ágaskodnak, és a harcosok ordítoznak, átkozódnak, és megpróbálják fegyelmezni őket – felharsannak a római kürtök, és a Húszasok két zászlóalja, a Kettesek két zászlóaljától követve egyszerre rájuk ront a ködből, és a levegőt betölti a fülsiketítő ordítás: Germanicus! Germanicus! Dárdaeső dárdaesőt követ. Most Caractacus támad. Az ő hadosztályára nem hatott a varázslat, és háromezer harcikocsijával lerobog a római tömegre, amely megállt azon az oldalon egy helyben, és oldalai teljesen védtelenek. De ezt a szárnyat a bűzös ködnél is hatalmasabb varázslat védi. A háromezer harcikocsi teljes sebességgel robog, és már lándzsavetésnyi távolságra ér, amikor hirtelen hat iszonyatos dörrenés hallatszik, és utána egy pillanattal hat borzalmas felvillanás. Égő szurokgolyók röpülnek a levegőben. A megrémült britek jobbra térnek ki, de közben már ólomdarabok süvítenek feléjük a baleári parittyásoktól, akik eddig nyugodtan meghúzták magukat a mennydörgő és villámló gépek mögött. A harcikocsi-alakulat majdnem teljesen szétzüllött, de Caractacus roppant erőfeszítéssel újra kézbe fogja, és újabb támadásra vezeti. Most hátba akarja támadni a rómaiakat, mert a könnyű szellő arrafelé teljesen eloszlatta a ködöt, és látni, hogy ott nincsen semmiféle mennydörgő és villámló varázslat, sem ólomgolyókat parittyázó csapat. Újra robog, és újabb katasztrófa vár rá. Mintha láthatatlan erő tenné, harcikocsi harcikocsi után borul fel, és zúzódik pozdorjává. A lejtő oly meredek, a harcikocsik oly közel és oly sebesen haladnak egymás után, hogy senki sem tud lelassítani vagy megfordulni anélkül, hogy szomszédja vagy az utána következő belé ne fusson. A tömeg vakon tovább rohan előre, és elöl az összetört kocsik halmaza egyre nő. Ropognak az összezúzódó harcikocsik, jajgatnak, nyögnek, átkozódnak a sebesültek, kísértetiesen nyerítenek kínjukban a pónik, és egyszerre a nagy zajból szörnyű dobpergés hallatszik, és feltűnik egy nagy csapat magas, koromfekete férfi, hófehér hosszú lándzsát lóbálva. Rávetik magukat a kavarodásra, és hosszú, fehér lándzsájuk halált osztva cikázik a britek tömegében. Röhögnek, ordítoznak, és nincs brit férfiú, aki védekezni merne, mert gonosz szellemnek tartja őket. Caractacus elmenekül a mészárlásból. Az ő harcikocsija volt a felborultak között az első, de messzire esett, nem történt baja. Jobbfelé rohan, és közben őt is elbuktatja a titokzatos erő: a térdmagasságban kifeszített, többszörösen összefűzött sátorkötél, amelyet a hosszú fű leple alatt sátorkarók között kifeszítettek. A rohamalakulat utolsó formációi, a nyugati vidékről való belga harcikocsik harcosai most rájöttek, hogy elöl mi történt, ötszáz harcikocsi közel kétezer emberrel élesen jobbra fordult. Caractacus rájuk ordít, és megmenti őket. A hadosztály többi része elpusztult, mert a Tizennégyesek és a Kilencesek két-két zászlóalja kétoldalról a nubiaiak segítségére siet.
Caractacus a megmaradt harcikocsikat visszavezeti a dombra, és utasítja a belga parancsnokot, hogy siessen Cattigern segítségére a túlsó szárnyon. Ő maga a központi erődítményhez hajtat, mert észreveszi, hogy az oldalkapu nyitva van, és tudni akarja, hogy miért. Amikor odaér, látja, hogy a katonaság eltűnt onnan. Közben Cattigern bátran küzd a harcikocsikról leszállt harcosok és az őket támogató gyalogság élén. Megsebesül. Harcikocsi-osztagai eltűntek. Öccse vezette a menekülést vissza a központi erődítményhez, át az erdei úton, el a messzi sík vidéken. Caractacus visszatérve a központba a feléje vágtató harcikocsik zaját hallja. Húszasaink és Ketteseink fokozatosan visszaszorítják Cattigern katonáit, közben szüntelenül megtartva mértani alakzatukat. A belga harcikocsisok szintén menekülnek. Caractacus megpróbálja feltartani őket, de nem figyelnek rá, és most már ő is belátja, hogy a csata elveszett, megfordítja harcikocsiját, és elefántcsont kürtjével két hosszú jelt ad az általános visszavonulásra. Reméli, hogy néhány mérföldnyire utoléri a menekülőket a camulodunumi úton, ahol majd összeszedi őket. Római kürtök harsannak most fel, és ahogy harcikocsija előbukkan az erdő túlsó oldalán, jobbról nyolc zászlóalj római gyalogság közeledik feléje. A testőrség. Balra elefántok és utánuk a római lovasság. Most vágták keresztül magukat a tüskebozóton, és szintén feléje közelednek. Kocsisa a lovak közé vág, azok eszeveszett iramba kezdenek, és megmenekül.
Caractacus távozásával a csata véget ért. A testőrség elvágta a britek visszavonulási útját az erdőből, és az ottmaradt gyalogság alig állt ellen. Az erdei úton lovasságot küldtünk a brit jobbszárny erődítményének elfoglalására, de feleúton egy csapat brit lándzsásra bukkantak. Ezek a britek nem vesztették el fejüket, volt annyi lélekjelenlétük, hogy elvágják az erdei úton kifeszített kötelékeket, és így a tüskés bozóttal felszerelt előre elkészített gát lezuhant az útra. A három erdei út tele volt ilyen gátakkal, amelyek homoksánctól homoksáncig értek, és így megakadályozták az előrehaladást. Persze a britek arra számítottak, hogy legrosszabb esetben az ellenkező irányban hátrálva kell majd ezeket a gátakat leejteni. Mire a lovasság áttörte magát az egyik gáton, a visszavonuló britek a másikat eresztették le, és előresiettek, hogy az erődítmény katonaságát értesítsék a katasztrófáról. A jobbszárny erődítményének teljes brit megszálló serege el is menekült nyugati irányba. A másik erődítmény egy óra múltán megadta magát. Ekkor Cattigern már súlyosan megsebesült, és katonáinak ellenálló ereje teljesen megtört.
Nyolcezer hadifoglyot ejtettünk, és négyezer-hétszáz hullát számoltunk meg a csatatéren. A mi veszteségünk jelentéktelen volt: háromszáznyolcvan halott, hatszáz sebesült, akik közül csak százötven lett képtelen a további harcra. Lovasságunkat és elefántjainkat előreküldtük Camulodunum irányába, nehogy a menekülők újabb akadályokat létesítsenek az úton. Chelmsfordnál utolérték Caractacust, ahol meg akarta szervezni a Chelmer folyó védelmét. Az elefántok megpillantása azonban elég volt ahhoz, hogy a britek minden irányban szétszaladjanak. Caractacus újra elmenekült. Ekkor már feladta a reményt, hogy meg tudja védeni Camulodunumot. Kétszáz harcikocsijával, amelynek harcosai tulajdon törzsének emberei voltak, nyugatra fordult, és eltűnt a helyszínről. Elhatározta, hogy szövetségesei, a dél-walesi törzsek védelmére bízza magát.
A csatatéren az összetört harcikocsikból és fegyverekből hatalmas győzelmi máglyát raktunk, és elégettük hálaáldozatképpen Mars tiszteletére. Azon az éjszakán az erdő túlsó oldalán ütöttünk tábort. A katonák a csatamezen bolyongtak kincseket keresve. Aranyláncokat, aranyozott páncélokat, ezüst sisakokat találtak. Én csak egyet tiltottam meg nekik, az elfogott asszonyok ölelését – az erdőségben ugyanis a nők százai küzdöttek férjük oldalán. – A Tizennegyedik ezred három katonája még aznap este meghalt, mert megszegte parancsomat. Amikor az éj leszállt, kiütött rajtam a sok izgalom utóhatása, és amikor éppen vezérkarommal vacsoráztam, életem legszörnyűbb gyomorgörcse vett erőt rajtam. Mintha egyszerre száz kardot döfködtek, forgattak volna a gyomromban. Olyan rémülten és elkínzottan ordítottam fel, hogy minden jelenlevő azt hitte, megmérgeztek. Xenophon segítségemre sietett, késével felmetszette ruhámat, haskötőmet, letérdelt mellém, és gyomromat mindkét öklével gyúrni kezdte, mialatt én tovább ordítottam fájdalmamban. Végül legyőzte az iszonyatos görcsöt, becsavartatott forró takarók közé, és ágyamba vitetett, ahol életem egyik legnyomorúságosabb éjszakáját töltöttem. Szokatlanul tökéletes győzelmem volt azonban az orvosság, amely valóban meggyógyított. Mire három nap múltán Camulodunumba értünk, már újra magamhoz tértem. Elefántháton utaztam, mint egy indiai fejedelem.
Camulodunum közelében barátságos hadsereg előőrsei jöttek elém. Az északi britek voltak, akik felkelést szerveztek támogatásomra aznap, amikor meghallották, hogy Londiniumba érkeztem. Együtt megtámadtuk, és elfoglaltuk a várost, amelyet néhány öregember és egy sereg nő igen bátran védelmezett. Itt Róma nevében szövetséget esküdtem az észak-britek királyának, Kelet-Kent királyának és Kelet-Sussex királyának, elismerve azt a támogatást, amelyben hadjáratom folyamán részesítettek. Caractacus birodalmának többi részét római gyarmatnak nyilvánítottam Aulus kormányzósága alatt, és Rövidesen elém jöttek tisztelegni a kiskirályok és törzsfőnökök, köztük azok a kenti vezérek is, akik a Waeldban rejtőztek. Elbúcsúztam Aulustól és hadseregétől, és visszatértem Rutupiaeba a testőrség, az elefántok és az ötszáz önkéntes kíséretében, akik velem együtt indultak el Ostiából, de a csatáról már lekéstek. Hajóra szálltunk, és minden további akadály nélkül Galliába érkeztünk. Britanniában mindössze tizenhat napot töltöttem.
Egyetlen bánatom, azt hiszem, nagy háládatlanság jele. Az egész csata folyamán a Kilencesekkel voltam, és nagy bátorságot érezvén magamban, amikor két zászlóaljuk a nubiaiak segítségére sietett, izgatottan előrevágtattam, hogy részt vegyek a harcban. Közben azonban megmásítottam elhatározásom. Nem akartam a nubiaiak közé keveredni, akikről köztudomású, hogy a csatában gyakran összetévesztik szövetségeseiket az ellenséggel. Megfordítottam Penelopét, és a szárnyra vágtattam. Ott egy brit törzsfőt láttam, amint kirohan az összetörött harcikocsik és rugdalódzó lovak tömegéből, kirántottam kardomat, és utána vágtattam. Már majdnem utolértem, amikor nagy sereg harcikocsi tűnt fel, kénytelen voltam hát megfordulni és visszavágtatni. Most már tudom, hogy az a törzsfő Caractacus volt, és mindössze néhány rövidke másodperc akadályozott meg abban, hogy összemérjem vele fegyveremet! Minthogy lovam és kardom volt, és nála semmi, azt hiszem, könnyen megölhettem volna. És ha ezt megteszem, milyen halhatatlan dicsőséget nyertem volna el! Csak két római tábornokkal történt meg Róma egész története folyamán, hogy a csatamezőn megölhette az ellenséges hadvezért.
Római hadvezérnek csak akkor szavaznak meg teljes diadalmenetet a Haza ellensége fölött aratott győzeleméért, ha az ősi szokás által megkívánt bizonyos előfeltételeknek megfelel. Először is konzuli vagy elsőosztályú elöljárói szolgálatnak kell mögötte lenni, ezenkívül szükséges, hogy a győztes haderő főparancsnoka legyen, nem pedig helyettes parancsnok vagy vezérkari főnök, és mint főparancsnok személyesen kell végeznie a madárjóslatot a csata előtt. A diadalt külföldi ellenséggel szemben kell elérnie, nem pedig lázadó polgárok ellen, a háborút pedig nem egy egykor Rómához tartozó terület visszaszerzéséért kell vívni, hanem a római uralom kiterjesztéséért teljesen új földterület felett. Megkívánják, hogy az ellenséget egyetlen csata során teljesen leverje, és ezzel a hadjárat véget is érjen, szükséges, hogy legalább ötezer ellenséget megöljön, és a római veszteség aránylag kevés legyen, végül pedig oly teljes győzelmet kell aratnia, hogy utána diadalmas csapataival visszavonulhasson anélkül, hogy a meghódított terület veszélyeztetve lenne, és egész seregét viasza kell vinnie magával, hogy Rómában a sereg is részt vegyen a diadalmenetben.
A diadalmenetre a szenátus ad engedélyt, de az mindig féltékeny, és csak hosszas vita után adja meg beleegyezését. Rendszerint Bellona templomában gyűlnek össze a városon kívül, hogy a hadvezér által hazaküldött, babérral díszített jelentést megvizsgálják, és ha alapos okuk van a kétkedésre a hadvezér állításaival szemben, akkor hazahívatják a hadvezért, hogy személyesen válaszoljon a kérdésekre. Ha azonban úgy határoznak, hogy csakugyan jelentős győzelmet aratott, általános hálaadó ünnepnapot rendelnek el, és formális engedélyt kérnek Róma népétől arra, hogy a diadalmenet napjára a győztes hadsereg a Város falai közé jöhessen. A szenátusnak joga van a diadalmenet néhány előfeltételétől eltekinteni, ha a győzelem általában rászolgált a diadalmenetre. Ez igazságos, de sajnálattal kell feljegyeznem, hogy legalább hatvan-hetven diadalmenetet a háromszázötvenből, Romulus napjai óta, arra méltatlan emberek vezettek. Másrészt viszont sok hadvezért megfosztottak befolyásos vetélytársai a jól megszolgált diadalmenettől. Mindazonáltal, ha egy hadvezért ellenségei vagy egyes formaságok jogtalanul elütnek a diadalmenettől, akkor rendszerint nem hivatalos diadalmenetet tart a Városon kívül, amelyen az egész Város részt vesz, úgyhogy ez majdnem felér a valódi diadalmenettel. Az egyetlen különbség, hogy a városi évkönyvben nem örökíthetik meg diadalmenetként, s halála után nem ábrázolhatják őt diadalmi tógában. Róma két égbekiáltóan méltatlan diadalmenetet látott, az egyiket Julius Caesar tartotta, amikor legyőzte a nagy Pompejus fiát, tulajdon rokonait, a másikat pedig egy ősöm, Appius Claudius rendezte, annak ellenére, hogy úgy a szenátus, mint a nép megtagadta tőle ezt a kitüntetést. Rávette egyik húgát, egy Vesta-szüzet, hogy mellette üljön a diadalkocsiban, így a városi elöljárók nem merték lerántani a kocsiról, mert féltek, hogy megsértik a Vesta-szűz szentségét.
Amikor elküldtem jelentésemet, és a diadalmenetért folyamodtam, kétségtelennek látszott, hogy megszavazzák, mert senki sem merné megtagadni kérelmemet, még ha az teljesen alaptalan is lenne olyan alaptalan, mint a Caliguláé volt, amikor hármas diadalmenetet tartott Germania, Britannia és Neptunus legyőzése alkalmából. Néhány mérföldnyire behatolt Germániába, nem talált ellenségre, valami képzelt veszélytől megijedt, és riadtan hazamenekült. Britanniát annyira nem hódította meg, hogy még a csatornán sem kelt át, ami pedig Neptunust illeti, legjobb esetben elnézően annyit mondhatunk, hogy igazán nem számít diadalnak az, ha valaki legyőzi valamelyik nemzeti istenünket. Be akartam azonban tartani az illendőséget, így jelentésemben beismertem, hogy a hadjáratnak általam vezetett része alatt, vagyis a csata egyetlen napján háromszáz hiányzott az előírt ötezer halottból, de a hadifoglyok száma talán elég nagy ahhoz, hogy ellensúlyozza ezt a hiányt, és talán a szenátus figyelembe veszi, milyen kevés emberéletet vesztettünk mi. Megígértem, ha megszavazzák a diadalmenetet, hatszáz hadifoglyot a cirkuszban halálos viadalra küldök, és ezáltal az ellenséges halottak számát ötezer fölé viszem. Megírtam, hogy Rómába nem térhetek vissza március előtt, mert Aulusriak szüksége van az egész hadseregre, hogy hozzászoktassa a briteket állandó jelenlétünkhöz a szigeten. És még akkor sem hagyhatom az új gyarmatot teljesen védtelenül, mert az eddig még meg nem hódított, határon túli törzsek bizonyára támadni fognak. De visszahozhatom magammal azokat a csapatokat, amelyek részt vettek a döntő csatában, mégpedig a Húszasokat, a Tizennégyesek négy zászlóalját, két zászlóaljat a Kilencesekből, kettőt a Kettesekből, egyet a Nyolcasokból, és egyes szövetséges csapatokat is – ha ennyivel beérik. Addig pedig a régi szokáshoz híven nem térek vissza a Városba – Vitellius fog kormányozni a szenátus támogatásával (Galliában maradok, Lyonban lesz a főhadiszállásom, a fellebbezéseket és az ellentéteket egyes törzsek vagy városok között el fogom intézni, a csapatokat meg fogom szemlélni, megvizsgálom a gyarmati védelmet, átnézem a gyarmatok és tartományok számvitelét, és a távolból fogom irányítani a druida rend teljes megsemmisítését).
Jelentésemet rokonszenvesnek találták, és a szenátus jóindulatúan eltekintett az ötezer halottas feltételtől. Engedélyt kért a néptől, hogy megszavazhassa nekem a bevonulást hadseregem élén a Városba. A nép persze boldogan adott engedélyt. A szenátus diadalmenetem költségeire félmillió aranyat szavazott meg közpénzből, és a diadalmenet napjául az újévet, március elsejét jelölte ki.
Galliai utamat nem tette érdekessé semmi jelentősebb esemény, ámbár bizonyos fontos elhatározásokra jutottam a római polgárjog kiterjesztésére vonatkozólag. Nem fogok időt pocsékolni azzal, hogy feljegyezzem az országról való benyomásaimat. Szabályos időközökben jelentések érkeztek Aulustól különböző cattuvellaunus erődítmények bevételéről s csapatai elhelyezéséről; később elküldte a jövő tavaszi hadjárat tervét, hogy hagyjam jóvá, mert amint a csapatok visszatértek a diadalmenetről, el akarja indítani a hadjáratot. Rengeteg gratuláló levelet kaptam gyarmati kormányzóktól, szövetséges királyoktól, városoktól és jó barátaimtól. Marsus azt írta Antiochiából, hogy győzelmem sohasem jöhetett volna jobbkor. Igen mély benyomást keltett Keleten, ahol titkos ellenségek állandóan híreket terjesztettek Róma belső rothadásáról és a birodalom közelgő összeomlásáról, aminek igen nyugtalanító hatása volt a szíriaiakra. De Marsusnak más jelentenivalója is volt. Értesített az öreg parthus király haláláról – ezt a királyt lepte meg Caligula uralkodása idején Vitellius, amikor éppen be akart törni Szíriába, és kényszerítette, hogy fontos túszokat adjon jövőbeni jó magaviselete biztosításaképpen. A trónon fia, Gotarzes követte, a lusta, léha herceg, akinek igen sok ellensége volt a nemesek körében. Aztán így folytatta:
„Ennek a Gotarzesnek van azonban egy öccse, Bardanes, igen tehetséges és becsvágyó herceg. Úgy tudom, Bardanes útban van Parthia felé, hogy megvívjon bátyjával a trónért. Nemrégiben Alexandriában tartózkodott azzal az ürüggyel, hogy meglátogat egy híres orvost, aki gyógyítani tudja a süketséget. Bardanes egyik fülére ugyanis nagyothall. Útja azonban Jeruzsálemen keresztül vezetett, és ügynökeim arról biztosítanak, hogy Herodes tartományait sokkal gazdagabban hagyta el, mint ahogy odament. Azt hiszem, a zsidó arany segítségével ki tudja mozdítani helyéből Gotarzest, a parthus nemeseket mindig meg lehet vesztegetni. Ingyen számíthat Adiabene királyának támogatására – ez az asszír királyság, amelyről, azt hiszem, nem kell veled közölnöm, hogy a Tigris folyamon túl, Ninivétől délre fekszik –, és Osroëne királya is támogatni fogja Nyugat-Mezopotámiában. Emlékezni fogsz, Caesar, arra, hogy Adiabene királya nemrégen visszajuttatta trónusára Parthia királyát, miután a nemesek összeesküvése detronizálta, és ezért a szolgálatáért az aranyággal és a magas tiarával jutalmazták meg. De valószínűlég újság lesz számodra, hogy ez a fontos személyiség titokban a zsidó vallás híve és hogy anyja, aki a családban először tért át a zsidó hitre, jelenleg Jeruzsálemben lakik. Magával vitte Adiabene öt fiatal hercegét, unokáit, hogy azokat zsidó nyelvre, irodalomra és vallásra tanítsák. Mindnyájukat körülmetélték.
Herodes király ilyenformán a következő királyokkal áll összeköttetésben:
Chalcis királya
Iturea királya
Adiabene királya
Osroëne királya
Alsó-Örményország királya
Pontus és Cilicia királya
Commagene királya és
Parthia eljövendő királya.
Parthia koronája természetesen sok elő-ázsiai és más király szövetségét jelenti, így a szövetségi hálózat egészen Indiáig terjed. Herodes királyt ezenkívül a világ minden részén élő zsidók támogatják, nem beszélve az alexandriaiakról, az edomitákról és nabatákról jelenleg pedig Arábia királyát próbálja megkörnyékezni. A föníciaiak is lassanként csatlakoznak hozzá, csak Tyrus és Sidon maradt hideg. Ezekkel a városokkal megszakította a diplomáciai viszonyt, és alattvalóinak halálbüntetés terhe mellett megtiltotta, hogy velük kereskedelmi kapcsolatban legyenek. Tyrus és Sidon kénytelen lesz kiegyezni. Gazdasági létük függ a belső vidékekkel való kereskedelemtől, és kivéve a gabonát, amelyet Egyiptomból hoznak be, és a halat, amelyből rossz időben gyakran igen kevés van, Herodes király kezében tartja egész élelmiszerellátásukat.
Nehéz túlozni a helyzet veszélyeit, és igazán hálásak lehetünk, hogy britanniai győzelmed oly teljes volt, ámbár én szívesen vettem volna, ha a most Britanniában állomásozó ezredek rendelkezésre állnának, hogy gyorsan átszállítsuk őket Keletre, ahol – erről meg vagyok győződve – nemsokára szükség lesz rájuk.
Ha szokásos jóindulatoddal és belátásoddal hajlandó vagy meghallgatni tanácsomat, amelyet e bonyolult körülmények között felajánlok, tanácsom a következő: azt ajánlom, helyezd azonnal vissza trónusára Mithridatest, Örményország volt királyát, aki jelenleg Rómában tartózkodik. Ha nem haragszol meg érte, nagybátyád, Tiberius császár igen nagy hibát követett el, amikor megengedte Parthia néhai királyának, hogy koronáját egyesítse az örmény koronával, és nem bosszulta meg azonnal fegyveresen azt a sértő levelet, amelyet a király írt neki. Ha tehát azonnal hozzám küldöd Antiochiába Mithridatest, én vállalkozom arra, hogy Örményország trónjára juttatom, mialatt Bardanes és Gotarzes Parthia trónjáért küzdenek. A jelenlegi örmény kormányzót meg lehetne vesztegetni, hogy ne tanúsítson túlságosan erős ellenállást, és Mithridates egyáltalában nem tehetségtelen herceg, s a római intézmények nagy csodálója. Bátyja ezenfelül Georgia királya, és komoly hadserege van kaukázusi hegyilakókból. Én érintkezésbe tudok lépni vele, és elintézem, hogy északról törjön be Örményországba, mialatt mi délnyugatról bevonulunk. Ha Mithridatest vissza tudjuk ültetni trónjára, semmit sem kell tartanunk Pontus és Alsó-Örményország királyaitól, akiknek királyságát ezáltal Örményországgal elvágjuk Parthiától, sem Commagene királyától (akinek fia most jegyezte el Herodes király leányát, Drusillát), mert királysága egyenesen Örményország és az én kormányzóságom között fekszik, így kezünkbe kerül az Észak, és amikor Bardanes megvívta a polgárháborút és elűzte Gotarzes királyt (azt hiszem, ez fog történni), legközelebbi hadjáratát Örményország és Mithridates ellen fogja vezetni. Örményország visszaszerzése nem lesz neki valami könnyű dió, ha Mithridatest megfelelőképpen támogatjuk, és Bardanes déli és keleti szövetségeseit nemigen tudja majd rábeszélni, hogy ilyen távoli és kockázatos kalandba bocsátkozzanak. És ha Bardanes nem szerzi vissza Örményországot, nem lesz képes támogatni azokat a birodalomépítő terveket, amelyeket véleményem szerint Herodes Agrippa király a fejében forgat. Ez az első határozott vád, amelyet állítólagos barátod és szövetségesed hűsége ellen felhozok, és tudom, mennyire kiteszem magam esetleges haragodnak, hogy nyíltan előhozakodom vele. Róma biztonságát azonban tulajdon biztonságom elé helyezem, és árulónak tartanám magam, ha elhallgatnék bármilyen politikai értesülést csupán azért, mert esetleg a császár megharagszik rám. Ha már ennyit mondtam, bátorkodom azt javasolni, hogy Herodes király fiát, az ifjabb Herodes Agrippát hívd vissza Rómába diadalmeneted alkalmából. Aztán, ha szükséges, valamilyen ürüggyel továbbra is ott lehet tartani, és így hasznos biztosítéka lesz apja jó viselkedésének.”
Két út állott előttem.
Az első: Herodest azonnal Lyonba rendelni, hogy feleljen Marsus vádjaira, amelyekben, bármennyire is szerettem Herodest, hinnem kellett. Ha bűnös, nem lesz hajlandó eljönni, és ez azonnali háborút jelent, amire nem vagyok felkészülve. A másik megoldás: játszadozni egy ideig, és eltitkolni, hogy nem bízom benne, ennek viszont az a veszélye, hogy Herodesnek még nagyobb hasznára van ez a késedelem, mint nekem. Ha ezt az utat választom, feltétlenül megfogadom Marsus tanácsát Örményországra vonatkozólag. De vajon igaza van-e Marsusnak, amikor a barátságos Örményországot megfelelő védelemnek tartja azzal a roppant hatalmas keleti szövetséggel szemben, amelyet Herodes, úgy látszik, megalapozott?
Herodestől pedig továbbra is érkeztek a levelek. Az elsőben válaszol a megjósolt királyra vonatkozó kérdéseimre. A másodikban igen melegen gratulál győzelmemhez, és elég különösképpen engedélyt kér arra, hogy fiát Rómába küldhesse diadalmenetem megtekintésére. Reméli, nem bánom, ha fiú néhány hónapi szabadságot kap Rómában, mielőtt a nyáron visszatérne Palesztinába, hogy jelen legyen azon a nagy lakomán, amelyet születésnapom megünneplésére Caesareában fog rendezni. A levél a megjósolt királyra vonatkozólag így hangzott:
„Drága Majomfigurácskám, gyerekkoromban csakugyan sokat hallottam a Megígértről, a Megjósoltról, a Messiásról, ahogy mi zsidók nevezzük, és erről még mindig beszélnek jeruzsálemi teológiai körökben. Eddig azonban nem sokat törődtem vele, de most, hogy jelentést szeretnél kapni róla, komolyan megvizsgáltam az ügyet. Kérésedre beszéltem tiszteletre méltó öreg barátunkkal, Philóval, aki valami ígéretét teljesítette, amit az Istennek tett – mindig vagy megfogad valamit, vagy betartja, amit megfogadott, Istenünk igen gyakran hitelezője, de mondhatom, amint teljesíti Philo valamilyen kívánságát, Philo eleget tesz fogadalmának. Philo, tudod, merész, és azt hiszem, képtelen ötlettel egy és ugyanazon személynek veszi a Plató és bölcsésztársai által ideálisan elképzelt istenséget – a változatlan örökkévaló szellemi tökéletességet – a mi szenvedélyes jeruzsálemi törzsi istenünkkel. Azt hiszem, a Plató-féle istent túlságosan hidegnek és elvontnak találta, és egy kis életet akart csöpögtetni beléje, ugyanakkor pedig dicsőíteni akarta tulajdon istenét azáltal, hogy uralmát kiterjesztette az egész világegyetem fölé. Nos, megkérdeztem Philót, mit mondanak a szent iratok erről a beígért személyiségről. Philo igen elkomolyodott, és biztosított arról, hogy fajunk minden reménysége a Messiás eljövetelére összpontosul. A következő részletekkel szolgált:
Ez a Messiás – a király, aki eljön, hogy megváltsa Izraelt bűneitől egyben a mi zsidó Istenünk emberi képviselője. Nem szükségképpen nagy hódító, noha fel kell szabadítania a zsidókat az idegen uralom alól, amely megakadályozza őket vallásuk szabad gyakorlásában. Philo szerint legelőször törvényhozójuk, Mózes jósolta ezt röviddel azután, hogy kivezette őket Egyiptomból H. Ramses idején. Az a könyv, amelyet mi Számok Könyvének nevezünk és Mózesnek tulajdonítunk, a Messiást »Jákob csillagának és jogarának« mondja. Későbbi szent iratok, amelyek körülbelül Róma alapítása idején készültek, úgy beszélnek róla, mint a férfiúról, aki Izrael sokfelé széledt bárányait összegyűjti, és visszatereli palesztinai hazájukba – mert a zsidók már abban az időben is mindenfelé szétszóródtak a kisázsiai és a közép-keleti gyarmatokra. Némelyikük önkéntesen hagyta el Palesztinát, hogy másutt kereskedjen vagy telepedjen le, némelyiket pedig fogolyként vitték el. Philo azt mondja, a zsidó teológusok sohasem tudták eldönteni, vajon ez a Messiás valódi vagy szimbolikus alak-e. A hős Makkabeusok (anyám papi ősei) idején szimbólumnak tekintették. Más időkben nemcsak létező személyiségnek tartották, de a nép még felismerni is vélte nem zsidó felszabadítóink némelyikében, például a perzsa Cyrusban, sőt magában Pompejusban, aki szintén idegen iga alól szabadította fel a zsidókat. Philo kijelenti, hogy mindkét álláspont helytelen: a Messiás még nem érkezett el, ha eljön, zsidó lesz, egyenesen Dávid királytól származik, akinek fia, Salamon építette a jeruzsálemi templomot; egy Betlehem nevű faluban kell születnie, és össze kell gyűjtenie Izraelt, és megtisztítania bűneitől, igen komoly szertartással, amely gyónásból, megbánásból és a megsértett istenség kibékítéséből áll. Jeruzsálem szent lesz egészen a főzőedényekig és a lovak nyakán fityegő csengőkig. Philo még a Messiás születésének dátumát is tudja, mégpedig ötezerötszáz évre teszi a zsidó faj legelső ősétől számítva: de minthogy ennek születéséről és haláláról nem tudunk semmi bizonyosat, ez sem segít sokat.
A szent iratok nem teljesen következetesek a Messiás eljövetelére vonatkozólag. Hol haragos, félelmetes harcosként mutatják be, aki királyi bíborban jár, és hazája ellenségeinek vérében fürdik, hol pedig szelíd, szomorú csavargónak, afféle szegény prófétának, aki bűnbánatot és testvéri szeretetet hirdet. Philo azonban azt mondja, hogy a legvilágosabb és legmegbízhatóbb kijelentés a Salamon Zsoltárai, c. könyvben fordul elő. Itt ima keretében történik róla említés:
»Ó, Urunk, emeld fel királyunkat, Dávidnak fiát, abban az időben, amikor akarod, hogy uralkodjék Izrael, a te szolgád felett; adj neki erőt, hogy összetörje az igazságtalan uralkodókat; hogy megtisztítsa Jeruzsálemet a pogányoktól, akik lábbal tiporják; hogy vésse ki a bűnösöket a te örökségedből; hogy megtörje a bűnösök gőgjét és minden erejüket, mint amikor agyagedényre vasrúddal sújtanak; hogy elpusztítsa a törvény nélküli nemzeteket ajka szavaival; hogy szent nemzetet gyűjtsön össze, és azt istenes életre vezesse. A pogány nemzetek szolgáljanak az ő igája alatt; az egész világ előtt dicsőítse az Urat, tisztítsa meg Jeruzsálemet, és tegye szentté, mint kezdetben volt. A világ végeiről eljönnek mind a nemzetek, hogy lássák a dicsőségét, és megajándékozzák Sión kimerült fiait; hogy láthassák az Úr dicsőségét, amellyel Isten koronázta meg őt, mert ő az igazságos királyuk, akit Isten tanított. Az ő idejében nem lesz igazságtalanság körükben, mert mindnyájan szentek, és királyuk az Isten kiválasztottja.«
Ez a Messiás-legenda természetesen elterjedt mindenfelé Keleten, különböző fantasztikus alakokban, és közben elvesztette minden zsidó jellemző tulajdonságát. Az a változat, amelyet megemlítesz a Messiás fájdalmas haláláról, akit barátai elhagynak és utána megisszák a vérét, azt hiszem, nem zsidó, hanem szíriai. A zsidó változatban ő csak a zsidók királya és nagy vallásos szövetség feje Jeruzsálemben, nem pedig Isten maga. Az istenséget nem sajátíthatja ki, mert a zsidók az egész világ legszívósabb, legkonokabb egyistenhivői.
Kérded, van-e valaki, aki Messiásnak tartja magát mostanában? Újabban nem találkoztam senkivel, aki ezt tenné. A legutolsó, akire emlékszem, valami Józsua vagy József nevű férfi volt, Galilea szülötte. Amikor Antipas nagybátyám alatt Tiberiasban bíró voltam, a műveletlen népség körében sok követője volt, és a tóparton szokott prédikálni nagy tömegeknek. Igen érdekes megjelenésű férfi volt, és ámbár apja csak egyszerű iparosember, Dávid király leszármazottjának vallotta magát. Hallottam, hogy születését botránnyal hozták kapcsolatba: egy Panthera nevű görög katona, aki nagyapám testőrségében szolgált, állítólag elcsábította az anyját, aki a templomban szőnyegszövőnő volt. Ez a Józsua csodagyermek volt (a zsidók között ez gyakran előfordul), és jobban ismerte a szent irodalmat, mint a legtöbb tudós pap. Töprengeni szokott vallási kérdések fölött, és talán csakugyan igaz, hogy az apja görög, mert nem találta megfelelő vallásnak a zsidót, és bírálni kezdte, kijelentvén, hogy nem elégíti ki a közönséges emberi szükségleteket. Naiv módon megpróbálta azt, amit Philo oly körülményesen tett meg, hogy a zsidó kinyilatkoztató irodalmat összeegyeztesse a görög filozófiával. Arra emlékeztet, amit Horatius írt Ars Poeticájában, egy festőről, amint gyönyörű nőt fest, akinek alteste csúnya halfarokban végződik: »Ugye nevetnétek, barátaim, ha ezt látnátok?«
Ha van valami, amit jobban gyűlölök egy elázsiasodott görögnél vagy rómainál, akkor egy elgörögösödött és rómaiasodott ázsiai az, vagy pedig a két kultúra összeolvasztásának megkísérlése. Édesanyád sohasem tudott jó rómait csinálni belőlem, egyszerűen elrontott egy jó ázsiait.
Nos, Józsua, József fia (vagy Panthera fia) szerette a görög filozófiát. Hátráltatta viszont, hogy nem tudott görögül. És keményen kellett dolgoznia, hogy megéljen. Mindazonáltal összeismerkedett egy Jakab nevű emberrel, egy halásszal, akinek irodalmi hajlamai voltak, és a gadarai epikureus egyetem hallgatója is volt. Gadara, amely a tó túlsó oldalán fekszik átellenben Tiberiasszal, ekkor már meglehetősen lezüllött, noha virágzása idején négy nagy embert adott a világnak: Meleagert, a költőt, Mnasalcust, a bölcsészt, Theodorust, a szónokot, akitől, nagybátyád, Tiberius is tanult, és Philót, a matematikust, aki hallatlan pontossággal számította ki a kör kerületének és átmérőjének egymáshoz való arányait. Bárhogyan is volt, Józsua felhasználta Jakab Gadarából származó filozófiai morzsáit és tulajdon Szentírás-ismereteit, hogy új szintetikus vallást alkosson. De a vallás, amely nem támaszkodik valamely tekintélyre, semmit sem ér. Így először titokban, aztán nyilvánosan Messiásnak jelentette ki magát, és úgy beszélt (ezt Mózes is megtette annak idején), mintha Isten szólalna meg az ajkán. Igen szellemes ötletei voltak, kinyilatkoztatásait egyszerű mesékbe öltöztette, amelyeknek erkölcsi tanulságai igen hatottak a népre. Azt állította továbbá, hogy természetfölötti gyógyításra és csodákra képes. Igen sok bajt okozott a zsidó egyházi hatóságoknak, akiket azzal vádolt meg, hogy egyesítik a Törvény szigorú betartását a szegények kihasználásával, vagy legjobb esetben közönyös pusztulni hagyásával. Igen sok érdekes történetet mesélnek róla. Egyszer egyik politikai ellenfele csapdába próbálta csalni, és megkérdezte, vajon a lelkiismeretes zsidó fizesse-e a római birodalmi adót? Ha igennel felel, akkor elveszti a nacionalisták támogatását, ha pedig nemmel, akkor a polgári hatóságoknak jogukban áll őt letartóztatni, így hát teljesen beavatatlannak és tudatlannak tettette magát az ügyben, és mielőtt válaszolt volna, kérte, mutassák meg, mennyi pénzt kell fizetni. Mutattak neki egy ezüstöt, és így szóltak: »Nézd, minden egyes munkás kénytelen ennyit fizetni.« Megkérdezte: »Kinek a feje van ezen a pénzen? Nem tudok latinul.« így szóltak: »Ez természetesen Tiberius Caesar feje«, mire így szólt: »Nos, ha Caesar pénze, fizessétek a Caesarnak, de ne mulasszátok el Istennek megfizetni azt, ami az Istené.« A zsidó törvénnyel kapcsolatban sokszor próbálták megfogni, de mindig készenlétben tartott egy fejezetet vagy versszakot tanítása alátámasztására. Végül azonban lassanként hitehagyott hírébe került, és története azzal végződött, hogy régi barátunk, Pontius Pilátus, Judea és Samaria akkori kormányzója rendzavarás miatt letartóztatta, és átadta a jeruzsálemi legfelsőbb törvényszéknek, hogy ítélkezzék felette. Itt istenkáromlásért halálra ítélték. Amikor arra gondolok, hogy ugyanabban az évben halt meg, mint Lívia istennő, és minthogy követői csakugyan elhagyták, az általa idézett jóslatból mindenesetre ennyi beteljesedett. Vannak most egyesek, akik azt mondják, hogy isten volt, látták, amint lelke halála után felszállt a mennyekbe – éppúgy, mint Augustusé vagy Drusilláé –, azt állítják, hogy Betlehemben született, s hogy általában benne teljesült be ilyen vagy olyan módon minden Messiásra vonatkozó jóslat, de én elhatároztam, hogy egyszer s mindenkorra véget vetek ennek a buta fecsegésnek. Éppen három nappal ezelőtt letartóztattam és kivégeztettem Jakabot, aki, úgy látszik, az egész mozgalom esze, és remélem, nemsokára elfogatom és kivégeztetem a másik vezető fanatikust, akit Simonnak neveznek. Őt már egyszer letartóztatták, de valahogyan kimenekült a börtönből. A baj az, hogy noha a józan emberek kinevetik a halfarokban végződő gyönyörű asszony képét, a tömeg hajlamos arra, hogy látott szájjal megbámulja, s a tenger istennőjét lássa benne, és imádni kezdje.”
Ez a látszólag ügyes levél egyetlen olyan részletet tartalmazott, amely meggyőzött arról, hogy Herodes csakugyan Messiásnak tartja magát, vagy legalábbis a közeljövőben fel akarja használni ennek a névnek roppant hatalmát becsvágyai teljesítésére. Amint kinyilatkoztatja magát, a zsidók az utolsó emberig mind csatlakoznak majd hozzá. Felhívására a világ minden részéről visszajönnek Palesztinába, és előre láttam, neve és híre olyan nagy lesz, hogy az egész semita faj át fog térni erre a hitre, és csatlakozik hozzá, hogy az idegeneket és hitetleneket kiűzzék köreikből. Adiabene királyának és egész családjának zsidó hitre térése csak szalmaszál volt, amely megmutatta, hogy honnan fúj a szél, és nem is olyan pici szalmaszál, mert ezt a királyt „királycsinálóként” ismerték mindenütt, és nagyon tisztelték Parthiában. Következő levelében Marsus jelentette, hogy Commagene királya, aki Caligula kedvence volt, állítólag szintén zsidó lett. (Azt mesélték erről a királyról, hogy ő beszélte rá Caligulát először arra, hogy keleti kényúrként uralkodjék. Caligula minden bizonnyal mindig hozzáfordult, és helyeslést kért, miután valami különösen véres vagy szeszélyes bűntényt követett el.)
A részlet, amely meggyőzött arról, hogy Herodes Messiásnak akarja bejelenteni magát, az a tény volt, hogy Betlehem említésénél elhallgatta: Betlehem a szülőhelye és nem, mint ahogy általában hitték, Jeruzsálem. Édesanyja, Berenice igen részletesen elmondotta ezt a történetet anyámnak. Berenice elindult férje hebroni birtokáról Jeruzsálembe, hogy ott szüljön, amikor hirtelen fájdalmak lepték meg, és felejthetetlenül kellemetlen kalandban volt része útközben egy faluban az ügyetlen bábával és az undok, pénzvágyó fogadóssal. Csak néhány órával Herodes születése után jutott Berenice eszébe, hogy megkérdezze ennek az igen piszkos és kopott falunak a nevét. A bába így felelt: „Betlehem, Benjámin pátriárka szülőhelye és Dávid király szülőhelye és az a hely, amelyről a próféta így szólott: »De te Betlehem Efrata, noha igen kicsiny vagy Juda ezrei között, mégis közületek kerül ki az, aki majdan uralkodni fog Izrael felett.«„ Berenice dühösen attól a bánásmódtól, amelyben részesítették, ironikus hangon kiáltott fel: „A Mindenható Isten küldjön örök áldást Betlehemre!” A bába erre helyeslően bólintott: „Igen, a látogatók mindig ezt mondják!” Ez a történet annyira tetszett anyámnak, hogy amikor megvetését akarta kifejezni valamilyen túlbecsült helységről, Berenice hangját utánozva, felkiáltott: „A Mindenható Isten küldjön örök áldást Betlehemre!” így történt, hogy még mindig emlékeztem nevére.
Ami ezt a Józsuát vagy Jézust illeti – görög követői ugyanis Jézusnak nevezik, és most már róla is azt állítják, hogy Betlehem szülöttje, nem tudom, milyen alapon, hiszen Betlehem nem Galileában van –, kultusza már annyira elterjedt, hogy Rómába is eljutott, és ott titokban terjed. A szertartásaik közé tartozik egy szeretetvacsora, amelyen férfiak és nők vesznek részt, hogy jelképesen igyák a kiválasztott vérét és egyék a húsát. Mondják, hogy ez a szertartás gyakran alkalmat ad rendetlen és hisztérikus jelenetekre, ami nem csoda, ha az ember tudja, hogy a beavatottak legnagyobb része rabszolga és a legalacsonyabb osztályú férfiak és nők. Mielőtt megengednék nekik, hogy leüljenek a lakomához, émelyítő részletességgel meg kell gyónniuk bűneiket az egész gyülekezetnek. Ez sok szórakozást szolgáltat, versengést az önlebecsülésben. Ennek a kultusznak a főpapja – ha ilyen méltóságteljes címmel szabad őt illetnem – egy galileai halász, az a Simon, akiről Herodes írt, akinek fő erőssége, úgy látszik, az a tény, hogy ezt a Józsuát vagy Jézust letartóztatása napján elárulta, megtagadta hitét, de azóta mindezt megbánta. Mert e szánalmas szekta etikája szerint minél nagyobb az eredeti bűn, annál nagyobb a megbocsátás.
Minthogy nem elismert vallás, a jobbfajta zsidók erősen megvetik, mindenféle tiltó rendelkezésbe ütközik, például abba a tilalomba, hogy nem szabad evő- és ivóklubokat alapítani. A kultusz az a veszélyes fajta, amelynek a tilalom csak használ, segít neki a terjeszkedésben. Hitüknek alapja az emberek legteljesebb egyenlősége a zsidó Isten szemében – ez a Józsua most már Istennek számít – és az Isten örökkévaló áldása a bűnösök számára azzal az egyetlen feltétellel, hogy bűnüket megbánták, és elismerték az ő felsőbbségét az összes istenek fölött. Bárki csatlakozhat ehhez a kultuszhoz osztályra, nemre vagy jellemre való tekintet nélkül, így olyanok is, akik nem remélhetik, hogy felveszik őket Isis, Cybele, Apolló és a többi istenek törvényesen megengedett misztériumaiba, vagy azért, mert sohasem volt meg a szükséges társadalmi helyzetük, vagy pedig mert méltatlanokká lettek valamilyen bűn miatt. Eleinte az áttérőnek körül kellett metéltetnie magát, de most már ezt a rituális bevezetést is eltörölték, mert ez a szekta olyan teljesen elszakadt az ortodox judaizmustól, hogy a felvételi szertartás csak egy kis vízszórásból és a Messiás nevének említéséből áll. Egyes esetekben ennek a kultusznak perverz lebilincselő ereje van igen nagy műveltségű emberekre is. A megtértek között szerepel Ciprus egyik volt kormányzója, Sergius Faullus, akinek vonzódása az utcaseprők, rabszolgák és házalók társaságához azt mutatja, hogy ez a kultusz romboló hatással van a civilizált modorra. Levélben mondott le kormányzóságáról azon az alapon, hogy nem tudja lelkiismeretesen betartani az Augustus istenre tett esküt, minthogy az új isten, akihez csatlakozott, ezt megtiltotta neki. Megengedtem neki, hogy lemondjon, de nevét töröltem a szenátori rendből. Később, amikor kérdezgettem erről az új hitről, erősgette, hogy az egyáltalában nem politikai, hogy Jézus igen mély bölcsességű és példás jellemű férfiú volt és hűséges a római uralomhoz. Tagadta, hogy Jézus tanítása a görög és zsidó vallások zavaros keveréke lenne, azt mondta, hogy ez a hit egy fegyelmezett réteg írásban megörökített véleményének származéka, amely szöges ellentétben van a rabbinikusnak nevezett írók babonás formalizmusával, mert több hangsúlyt fektet a testvéri szeretetre isten nevében, mint az isteni bosszúállásra, amely utoléri azokat, akik nem engedelmeskednek a törvénynek; a törvényről pedig az mondja, hogy inkább a szellemét kell betartani és nem a betűjét.
Amint visszatértem Itáliába, teljesítettem Venusnak tett fogadalmamat. Álmomban megjelent ugyanis előttem, és így szólt: „Claudius, lyukas a tetőm, légy szíves, javíttasd ki.” Nemcsak hogy kijavíttattam, hanem igen nagy mértékben átépíttettem azt a híres templomát, amely Eryx hegyén fekszik Szicíliában. Ez a templom ugyanis omladozni kezdett. Papi családot is állítottam belé, ősi szicíliai nemzetség tagjait, és a kincstárból nagy évi jövedelmet biztosítottam számukra. Aricia ligetében Egeria nimfának is szép kápolnát építtettem, és arany ajánlósorokat vésettem rá – gyönyörű női kéz elolt egy gyertyát, míg a gyertyára szabin nyelvjárásban a következő mondat íródott:
„A győzelem sebesen repülő hírnökének, Egeriának ajánlja fel hálául a béna Claudius. Add, hogy gyertyája tövig égjen, árasszon tiszta fényt, és add, hogy ellenségeinek gyertyája hirtelen kialudjék.”
[Kr. u. 44]Újévkor megünnepeltem diadalomat. A szenátus még további öt kitüntetést is megszavazott nekem. Először is a polgári koronát, ez egy arany tölgyfalevél-koszorú, amelyet eredetileg csak az a katona kaphatott, aki a csatában lefegyverzett és megsebesült bajtársa segítségére sietett, akit az ellenség már-már megölt; bajtársát megmentette, az ellenséget levágta. Ebben a megtiszteltetésben igen kevés embernek volt része, mert a szükséges tanú maga a megmentett ember volt, hiszen az ő kötelessége, hogy megmentője fejére ráhelyezze a koronát. Igen nehéz volt rávenni római katonát annak bevallására, hogy ellenséges katonának volt teljesen kiszolgáltatva, és életét kizárólag bajtársa nagyobb erejének és bátorságának köszönheti. Rendszerint inkább arról panaszkodott, hogy a lába megcsúszott, és éppen újra fel akart ugrani, hogy végezzen ellenfelével, amikor ez a becsvágyó fickó gyorsan közbeugrott, és elütötte őt a győzelemtől. Később a kitüntetést olyan ezred- vagy hadseregparancsnokok is megkapták, akik hősiességükkel és katonai bölcsességükkel megmentették a parancsnokságuk alatt álló csapatok életét. Én ezen az alapon kaptam a koronát, és azt hiszem, meg is érdemlem, amiért nem hallgattam törzstisztjeim és vezérkarom tanácsára. A korona abroncsának belső oldalán ez a felírás volt: „Polgártársak életének megmentéséért.” Emlékezni fognak, hogy amikor a palotaőrség császárrá kiáltott ki, kényszerített arra, hogy hasonló koronát viseljek, azt, amelyet Caligula adott magának jutalmul germániai győzelmeiért. Akkor nem volt jogom hozzá, és nagyon szégyelltem magam miatta (bár voltaképpen Caligulának sem volt joga hozzá), így most nagy öröm volt, hogy a korona jogosan az enyém. A második kitüntetés a tengerészeti korona. Ezt tengeri bátorságért adták – például a tengerésznek, aki elsőnek ugrott át az ellenséges hajóra, vagy egy tengernagynak, aki elpusztította az ellenséges flottát. Nekem azért szavazták meg, mert életemet kockáztattam, amikor veszedelmes vihar idején hajóra szálltam, hogy ezzel is hamarabb jussak Britanniába.
A harmadik kitüntetés, amelyben a szenátus részesített, az öröklődő Britannicus cím volt. Kisfiámat most Drusus Britannicusnak vagy egyszerűen Britannicusnak nevezték, és ezentúl én is mindig e néven emlékezem meg róla. Két diadalívet is kaptam győzelmem emlékére, egyet Boulogne-ban, mert onnan indultam ki a hadjáratra, a másikat magában Rómában, a Via Flaminián. A márvánnyal borított diadalívet mindkét oldalon győzelmi jelvényekkel és győzelmemet ábrázoló reliefekkel díszítették, a tetején pedig bronz diadalmi harcikocsi állott. Az ötödik kitüntetés: győzelmem napja örök ünnep lesz, amíg csak Róma áll. Ezen az öt kitüntetésen kívül Messalina is kapott két kitüntetést, az egyik, hogy a színházban az első sorban ülhetett a Vesta-szüzek mellett, a konzulok közvetlen közelében, a másik pedig, hogy feljogosították fedett állami hintő használatára. Messalinának most már mindent megszavaztak, amit nagyanyám, Livia egész életében kapott, de még mindig tiltakoztak az ellen, hogy az Augusta címet is megadják neki.
A nap jóindulatúan és vidáman sütött diadalmenetem napján, amelynek azért is örültem, mert előtte napokig bizonytalan volt az idő. Róma ragyogott. A városi hatóságok és kerületi tisztviselők gondoskodtak arról, hogy olyan frissen, vidáman és tiszteletre méltóan hasson a Város, amint egy város csak hatni tud. A templomok és házak előtt felmosták a köveket, az utcákat olyan tisztára söpörték, mint a szenátus tanácstermének padlója, minden ablakot virág vagy valami tarka tárgy díszített, a kapuk elé pedig nagy halom élelemmel megrakott asztalokat tettek. A templomok mind díszben állottak, a szentélyek és szobrok virágfüzérben ékeskedtek és minden oltáron tömjén égett. Az egész lakosság a legjobb ruháiba öltözött.
Én még nem vonultam be a Városba, az éjszakát a testőrtáborban töltöttem. Hajnalban általános szemlét rendeltem el a csapatok felett, amelyek a diadalmenetben részt fognak venni, és kiosztottam a jutalmat, ami számításaim szerint egy-egy emberre jutott a Britanniában zsákmányolt értékek és rabszolgák eladásából. Ez harminc aranyat jelentett minden egyes közkatona számára, magasabb rangúak persze megfelelően nagyobb összeget kaptak. A jutalompénzt már elküldtem a Britanniában maradt katonáknak, akiket nem lehetett a diadalmenetre elhozni. Ugyanekkor kitüntetéseket is osztottam, nyakláncot a csatamezőn tanúsított bátor viselkedésért. Ezer ember kapott ilyet. Négyszáz aranyérmet az olyan lovasoknak vagy gyalogosoknak, akik megöltek egy ellenséges lovast vagy harcikocsi harcost, negyven súlyos arany karkötőt jelentős teljesítmények jutalmazására – amikor ezeket kiosztottam, felolvastam minden egyes embernél, hogy mivel szolgált rá erre a kitüntetésre. Hat arany olajág-koszorút adtam oly férfiaknak, akik hozzájárultak a győzelemhez, bár nem voltak jelen. (A katonai bázis parancsnoka és a flotta tengernagya kapták például ezt a kitüntetést.) „Corona muralist” azoknak, akik legelőször hatoltak át a bástyán és bejutottak az ellenség táborába, és „töretlen lándzsát” – Posidesnek –, amelyet a polgári koronához hasonlóan életmentésért szoktak megszavazni, és amelyre ő tízszeresen is rászolgált.
A szenátus az én kérésemre diadalruhát szavazott meg minden szenátori rangban levő férfinak, aki elkísért hadjáratomra, tehát minden ezredparancsnokomnak és idősebb törzstisztemnek. Kár, hogy Aulus vagy Vespasianus nem jöhettek, a többiek azonban mind eljöttek. Hosidius Geta és öccse, Lusius Geta, akik a nyolc testőrzászlóaljat vezették Britanniába, megkapták a kitüntetést, azt hiszem, ez az első eset a római történelemben, hogy két fivér ugyanaznap diadalruhát viselt. Lusius Geta lett az új testőrfőparancsnokom, vagy legalábbis ezt a tisztet közösen látta el egy Crispinus nevű férfival, akit távollétemben Vitellius ideiglenesen kinevezett. Mert Justus, az előző parancsnok meghalt. Messalina sürgős üzenetet küldött nekem, amely a csata előestéjén ért el. Arról értesített, hogy Justus különböző testőrtiszteket kérdezgetett, vajon fegyveres fölkelésben támogatnák-e. Teljesen megbízva Messalinában, és félve attól, hogy sokat kockáztatok, ha nem cselekszem azonnal, utasítást küldtem nyombani kivégzésére. Évekbe tellett, míg megtudtam az igazat. Justus értesült arról, hogy mi megy végbe a palotának abban a szárnyában, ahol Messalina lakik. Távollétem ugyanis az ottani állapotokat még rontotta. Justus megkérdezte egyik ezredesét, mitévő legyen, írjon-e nekem azonnal, vagy várja-e be a visszajövetelemet. Az ezredes egyike volt Messalina bizalmasainak, így azt tanácsolta Justusnak, hogy várjon, nehogy a rossz hír elvonjon katonai kötelességeim teljesítésétől. Aztán egyenesen Messalinát kereste fel. Justus halála, amelynek okát rövidesen mindenki megtudta a Városban, általános intelem volt, hogy nem szabad engem beavatni a titokba, amit végül mindenki tudott rajtam kívül – még brit és parthus ellenségeim is! Messalina hihetetlenül ocsmány életet folytatott. Itt azonban nem számolok be részletesen viselkedéséről, mert ekkoriban én még semmiről nem tudtam semmit. Elém jött Genuába, hogy visszatérésemkor üdvözöljön, és olyan melegen köszöntött, hogy ez mindennél jobban boldogított. Hat hónap alatt a kis Britannicus és csecsemő húgocskája nagyot nőttek, és gyönyörű gyerekek lettek.
Be kell látniuk, milyen sokat jelentett számomra ez a nap. Azután a világon semmi sem olyan dicsőséges, olyan nagyszerű, olyan magasztos, mint egy római diadalmenet. Nem hasonlít a barbár urak diadalmenetéhez, akik valamelyik vetélytársukat legyőzték, ezt a kitüntetést egy szabad nép szavazza meg valamelyik tagjának, oly szolgálat jutalmazására, amelyet az egész nép érdekében tett. Tudtam, hogy becsületesen megszolgáltam, hogy végül megcáfoltam azt a rossz véleményt, amelyet a családom táplált rólam mint haszontalan, elmebajos, gyönge fickóról, aki dicső őseinek szégyene. Azon az éjszakán, míg a testőrtáborban aludtam, álmomban Germanicus bátyám jött oda hozzám, átölelt, és ünnepélyes hangon mondta: „Drága öcsém, pompásan viselkedtél, bevallom, pompásabban, mint ahogy valaha is remélni mertem volna. Visszaszerezted a római fegyverek becsületét.” Amikor kofa reggel felébredtem, elhatároztam, hogy megtöröm azt a törvényt, amelyben Augustus elrendelte, hogy diadalmenetben csak a császárnak, fiainak vagy unokáinak lehet része. Ha Aulus folytatja a britanniai hadjáratot, és sikerül neki elvégeznie, amivel megbíztam, vagyis ha a sziget teljes déli részét leigázza, rábeszélem a szenátust, hogy teljesen önálló diadalmenetet szavazzon meg neki. Véleményem szerint az a tény, hogy én voltam az egyetlen férfi, akinek jogában áll diadalmenetet ünnepelni, inkább elvett valamit a dicsőségből, nem pedig fokozta azt. Augustus azért hozta ezt a törvényt, hogy tábornokai ne ingereljék fel a határvidéki törzseket háborúra, remélve, hogy legyőzik őket, és diadalmenetben lesz részük. Bizonyára van más mód ennek megakadályozására, mégsem lehet a diadalmenetet, amelyet azelőtt bárki elérhetett, a Caesarok egyszerű családi szertartásává szűkíteni.
A feldíszítési szertartás után három fogadást tartottam: az elsőt az összes gyarmati kormányzóknak, akiknek ideiglenes római tartózkodására a szenátustól kértem engedélyt, a másodikat a szövetséges királyok nagyköveteinek, a harmadikat pedig a száműzötteknek. Engedélyt kaptam ugyanis a szenátustól, hogy a diadalünnepségek alkalmára az összes száműzöttek visszatérhessenek Rómába. Ez az utolsó fogadás igen szomorú volt számomra, mert a száműzöttek közül sokan igen gyengének, betegnek látszottak, és megindítóan könyörögtek, hogy hívjam őket vissza. Kértem őket, ne essenek kétségbe, mert személyesen fogok megvizsgálni minden esetet, és ha úgy látom, hogy az ítélet megváltoztatása vagy visszavonása indokolt és méltányos, akkor nyomban közbenjárok érdekükben a szenátusnál. Ezt később meg is tettem, és sokan azok közül, akiknek visszahívását nem ajánlhattam, legalábbis engedélyt kaptak arra, hogy száműzetés! helyüket változtassák úgy, hogy a változtatás mindig csak előnyükre szolgáljon. Senecának is helyváltozást ajánlottam, de visszautasította, kijelentvén válaszában, hogy míg Caesar haragja sújtja, nem vágyhat sorsának javítására. Az örök jég, amely az utazók szerint a barbár finnek országát határolja, a szüntelen forróság, amely az Atlason túli sivatag homokját égeti (ahol Caesar győztes seregei dacoltak a természet ellenállásával, és az ismert világ térképét kiterjesztették), a most leigazolt Britannia lázterjesztő mocsarai vagy ennek a távoli és híres szigetnek termékeny alföldjei és völgyei, amelyeket Caesar kiváló katonai zsenije meghódított Rómának, nem, még Korzika pestises éghajlata sem, ahol a szerencsétlen Seneca, ennek az emlékiratnak szerzője már két éve – vagy két évszázada? – sínylődik... nem, ez a jég, ez a tűz, ez a nedvesség és ez a Korzika, amelyben egyesül mind a három: tűz, jég és nedvesség, még ez sem hat a sztoikus száműzöttre, akinek egyetlen gondolata, hogy türelemmel viselje azt a megalázást, amelyben része van, és hogy méltóvá tegye magát Caesar bocsánatára, ha ezt a legfelsőbb ajándékot, annak ellenére, hogy nem várja, a sors mégis megadná neki. Én igen szívesen elküldtem volna őt szülőföldjére, Hispániába, minthogy barátja, az én Polybius titkárom ezt kérte, de ha ő maga ragaszkodik Korzikához, nos, hát legyen Korzika. Narcissus az ostiai kikötő tisztviselőitől megtudta, hogy ez a derék és puritán sztoikus római látogatásáról a következő holmikat vitte vissza magával: ékszerrel kirakott arany boroskupát, selyempárnákat, indiai fűszereket, drága, illatos afrikai szantálfából készült asztalokat és kereveteket elefántcsont berakással, olyan képeket, amelyekben Tiberius is gyönyörködött volna, rengeteg falernumi bort és (noha ez kissé elüt a többitől) valamennyi kiadott művemet.
Tíz órakor elérkezett az indulás ideje. A felvonulás északkeletről érkezett a Városba, a győzelmi kapun. Először a szenátus haladt gyalog, pompázatos öltönyökben, az elöljárók vezetésével. Utánuk a kürtösök különlegesen képzett csoportja, csupa válogatott ember, akik úgy tudták fújni a győzelmi indulót, mintha egyetlen óriási trombita rivallana. Ezek a trombiták hívták fel a figyelmet a hadi zsákmányra, amely szépen díszített társzekereken következett ezután; kétoldalt a germán házizászlóalj császári libériába öltöztetett katonái haladtak. Mi volt a zsákmány? Sok halom arany- és ezüstpénz, fegyverek, páncélok, díszes lószerszámok, ékszerek, aranydíszek, dús ötvözésű kupák, Cymbelinus camulodunumi palotájának bronzbútorai, faragott és festett totemoszlopok, gyöngynyakláncok, drága tollból készített fejdíszek, hímzett druida-öltönyök és számtalan más gyönyörű, értékes vagy furcsa tárgy. E kocsik mögött tizenkét elfogott brit harcikocsi haladt, a legszebbek, amelyeket ki tudtunk választani, ezeket remek pónipéldányok vonták. Minden harcikocsin a kocsis feje fölött tábla volt, rajta a tizenkét meghódított brit törzs valamelyikének neve.
Újabb kocsik jöttek ezután, ezeken festett fából vagy agyagból felépítették az általunk bevett városok és erődítmények modelljét; különböző élőképcsoportok azt ábrázolták, hogy egyes folyami istenek miképpen engedtek csapatainknak; mindegyik csoport mögött hatalmas vászonfestmény ábrázolta magát a csatát. Az utolsó ebben a sorozatban a napisten híres kőtemplomának agyagmodellje volt, amelyről már beszéltem.
Ezután jött a fuvolás csapat lágyan muzsikálva. Majd a fehér bikák következtek, amelyek Jupiter papjainak vezetésével cammogtak a menetben, fel-felbömböltek, és általában igen sok zajt okoztak. Szarvaikat beezüstözték és bearanyozták, testüket piros szalagokkal díszítették, jelezvén, hogy áldozatra szánták őket. A papok késeket, baltákat, aranytányérokat és egyéb áldozati eszközöket vittek a kezükben. A menet következő pontja iránt igen nagy volt az érdeklődés : nem csoda, Rómában még sohasem láttak hatalmas, élő rozmárt. Katonai bázisunk egyik katonája talált rá a tengerparton alvó állatra. A rozmárt brit vadlovak és szarvasok követték, majd egy másik kocsin egy bálna összedrótozott csontváza és egy átlátszó oldalú tartály volt látható, tele hódokkal. Most a nép az elfogott törzsfők fegyvereinek és jelvényeinek tapsolhatott, hogy aztán lehurrogja magukat a törzsfőnököket, akik családjukkal együtt fogságba kerültek. Utánuk már csak alsóbbrendű hadifoglyok következtek. Sajnáltam, hogy Caractacus nincs a diadalmenetben, de Cattigern ott volt feleségével és Togodumnus feleségével és gyermekeivel, Caractacus egyik kisfiával és harminc fontosabb törzsfővel.
Állami szolgák kettesével következtek most, ők bíborpárnákon hordozták azokat az aranykoronákat, amelyeket szövetséges országok királyai vagy szenátusai küldtek nekem hálás tiszteletük jelképeként. Huszonnégy palotaszolga bíborruhában, babérral díszített fascest hordozott. Utánuk jött a szenátus rendeletére készült négylovas ezüst- és elefántcsonthintó, amely kivéve hagyományos alakját és a két oldalára vésett csatajeleneteket és tengeri vihart, meglehetősen hasonlított arra a hintóra, amelyet az aranyművesek utcáján összetörettem túlságosan fényűző volta miatt. Négy fehér ló vontatta, és rajta ült ennek a történetnek szerzője – nem „Clau-Clau-Claudius” vagy „Claudius, a hülye”, vagy „Claudius, a dadogó” vagy talán „Szegény Claudius bácsi”, hanem a győztes és diadalmas Tiberius Claudius Drusus Nero Caesar Augustus Germanicus Britannicus, Imperator, a Haza Atyja, Pontifex Maximus, néptribun, háromszorosan konzulviselt férfiú, akinek megszavazták a polgári és tengerészeti koronákat, a diadalmi jelvényeket, már három megelőző alkalommal is, és sok olyan kitüntetést és megtiszteltetést, akár polgárit, akár katonait, hogy túlságosan fárasztó volna akár leírni is őket. Ez az egzaltált és boldog személyiség arannyal hímzett tógát, virágos tunikát viselt, jobb kezében, amely kissé remegett, babérágat, baljában pedig elefántcsont jogart tartott, amelynek végén arany madár ült. Szemöldökét delphi babér árnyékolta, és ősi szokás felélesztéseképpen arca, karja, nyaka, lába, szóval minden, ami a testéből látszott, élénkpirosra volt festve. A Győztes kocsijában ült kisfia, Britannicus, ordítozva és tapsolva, barátja, Vitellius, aki a Győztes távollétében az államot kormányozta, csecsemőleánya, Octavia a fiatal Silanus karjaiban (jövendőbeli férjéében), Pompejus, a Győztes leányának férje. Silanus és Pompejus vitték a babérral díszített jelentést a szenátusnak. Silanusnak diadalruhát szavaztak és Pompejusnak is, aki szintén ebben a kocsiban ült és a kis Britannicust az ölében tartotta. A kocsi mellett lovagolt a fiatal Pompejus apja, Crassus Frugi, aki már kétszer viselt diadalruhát, az első alkalom akkor volt, amikor Galba legyőzte a germánokat. És nem szabad elfeledkezni arról a rabszolgáról, aki a kocsiban állt, és a Győztes feje fölé ékszerekkel díszített etruszk aranykoronát tartott, a római nép ajándékát. Az ő kötelessége volt időről időre a Győztes fülébe súgni az ősi mondást: „Nézz hátra, kérlek, emlékezz, hogy halandó vagy!” Ez arra figyelmeztet, hogy az istenek féltékenyek lesznek a győztesre, ha túlságosan istenként viselkedik, és elmaradhatatlanul meg fogják alázni. És hogy a nézők esetleges szemverését elkerüljük, a hintó oldalához egy kis phallikus varázstárgyat, apró csengőt erősítettünk.
Ezután jött Messalina, a Győztes felesége új hintájában. Ezt a hintót követték a parancsnokok, akiknek diadalruhát szavaztak meg. Gyalog mentek, éppúgy, mint az olajágkoszorúsok, a kitüntetett ezredesek, kapitányok és őrmesterek, majd a nagy csata bátor harcosai, az elefántok és tevék következtek. A tevék kettesével kocsit vontak, ezeken Caligula hat villámló-mennydörgő gépezete volt, amelyeket Posides olyan jól felhasznált. Ott volt az elmaradhatatlan Gém Király is, hatalmas lábain, aranylánccal a nyakában. Azt mondják, hogy rajtam kívül legtöbbet a Gém Királyt éltették. Utána Posides lépdelt a Töretlen Lándzsával és a hispaniai szemorvos tógában, mert őt római polgárjoggal jutalmazták. A római lovasság és a római gyalogság dübörgött most el zárt rendben, babérral díszített fegyverekkel. A fiatalabb katonák kiáltozták: „ló Diadal” és diadalmi énekeket daloltak, a veteránok ezzel szemben éltek a diadalmenet napjára megengedett szólásszabadságukkal, és szarkasztikus tréfákat csináltak a Győztesről. A Húszasok veteránjai remek nótát faragtak erre az alkalomra:
Claudius tudós volt, ki mindenhez ért,
Több tintát is ontott, mint amennyi vért.
Egyszer harcba indult a brit nép ellen,
(Nem félt a veszélytől ez a nagy szellem)
S noha szíve-lelke csupa harci tűz,
Fegyverei: karó, kötél s tevebűz.
Oh, oh, oh!
Bűz, kötél és karó furcsa fegyverek,
Megrendíti mégis a brit sereget,
Rémült ordítással mind így szóltak: ah!
Életre ordítják a félholtakat.
Oly hangon kiáltott a sok durva száj,
Mint Claudius szokott, ha a hasa fáj.
Oh, oh, oh!
Mondják, hogy a menet végén ocsmány dalokat énekeltek Messalináról, de ott, ahol én voltam, nem hallatszott, még akkor sem hallottam volna, ha a közvetlenül előttem haladók énekelnek valamit, mert a tömeg roppant nagy zajt csapott. A gyalogság után a segédcsapatok következtek, a baleáriakkal és a nubiaiakkal az élen.
Ezzel véget is ért a voltaképpeni felvonulás, de utána nevető, ordítozó tömeg keletkezett, amely tréfás diadalmenetben részesítette Babát, az alexandriai bohócot, aki Rómába jött szerencsét próbálni. Trágyásszekéren ült, amelyhez egy kecskét, egy bárányt, egy disznót és egy rókát kötöttek. Arcát, kezét kékre festették, testét pedig a diadalruha fantasztikus paródiája fedte. Tógája furcsán összeillesztett rongytömegből állott, míg tunikája ócska zsákból készült, amelyet piszkos, színes szalagok szegélyeztek. Jogara káposztatorzsa volt, amelynek végére döglött denevért kötöttek. Leghíresebb bennszülött bohócunk, Augurinus nemrégen hajlandó volt megosztani a csavargók társaságának kormányzását Babával. Babáról azt mondták, hogy igen hasonlít rám, ezért állandóan ő alakította Caesart azokon a vidám mutatványokon, amelyeket a Város mellékutcáiban rendeztek. Augurinus játszotta a Vitellius vagy valamelyik konzul szerepét, vagy ő volt a testőrség egy ezredese, vagy valamelyik miniszterem, ahogy a körülmények megkívánták. Ez alkalommal azt a rabszolgát alakította, ki a koronát Baba feje fölé tartotta (a korona éjjeliedény volt, amelyben Baba feje minduntalan eltűnt), és állandóan kakastollal csiklandozta. Baba zsáktunikája hátul nem is szakadt volt, hanem a derekától lefelé teljesen hiányzott, hátsó felét is kékre festették, merész vörös jelekkel, úgyhogy vigyorgó emberi arcnak látszott. Baba keze egész idő alatt őrülten remegett, fejével pedig az én ideges rángásomat utánozta, közben forgatta a fejét, és amint Augurinus a kakastollal bántotta, ráütött a döglött denevérrel. Egy másik trágyásszekéren ütött-kopott fedél alatt jól megtermett meztelen néger nő feküdt, rézkarikával az orrában, és egy kis rózsaszínű malacot próbált szoptatni. Ennek a vetélytársamnak diadalmenetében is volt zsákmány. Kis talicskákon öreg házalók tolták a zsákmányt, konyhai szemetet, piszkos ágyneműt, tört vasat, lyukas lábasokat és mindenféle fatörmeléket. A hadifoglyok törpék, nagyon kövér, nagyon sovány emberek, albínó nyomorékok, vakok és általában mindenki, akinek rondasága megfelelően szembeötlő volt. A felvonulás többi része is ezt a hangulatot és ezt a találékonyságot fejezte ki. Mondják, hogy a Baba „győzelmeit” ábrázoló modellek és képek a legnagyobb ocsmányságok voltak, amelyeket Rómában valaha is láttak.
Amikor a capitoliumi dombhoz értünk, kiszálltam, és olyan szertartáson estem keresztül, amelyet a szokás megkövetelt, de amely igen nehezemre esett: térden kúszva felmentem Jupiter templomának lépcsőin. A fiatal Pompejus és Silanus támogatott kétoldalt. Ennél a pontnál volt szokás az elfogott ellenséges vezéreket és törzsfőnököket félrevinni, és a templom melletti börtönben kivégezni. Ez a szokás az ősi emberáldozat rítusának maradványa volt: a győzelemért emberáldozattal kell hálát mondani az isteneknek. Én politikai alapon szakítottam ezzel a szokással: úgy határoztam, hogy ezeket a törzsfőnököket élve tartjuk Rómában, és ezzel a többieknek, akik még mindig kitartanak ellenünk Britanniában, megmutatjuk emberséges voltunkat. Maguk a britek feláldozták hadifoglyaikat, de azért képtelenség lett volna azzal tenni emlékezetessé szigetük civilizálására vonatkozó szándékunkat, hogy magunk is primitív barbárságra ragadtatjuk magunkat. Ezeknek a törzsfőnököknek és családjuknak kis kegydíjat fogok kiutalni a közkincstárból, és felbátorítom őket, hogy éljenek nyugodtan, és a jövőben bizakodva rómaiasodjanak el, hogy később, amikor megalakulnak a brit segédcsapatok ezredei, legyenek tisztjeik, akik képesek baráti együttműködésben dolgozni a voltaképpeni római csapatokkal.
Ámbár nem áldoztam fel a törzsfőnököket Jupiternek, a fehér bikák feláldozása nem maradt el, és felajánlottam az istennek az arany hadizsákmány egy részét, amelyet Cymbelinus palotájából hoztunk el, továbbá szent szobrának ölébe helyeztem homlokomról a babérkoszorút. Aztán én, győztes társaim és Messalina részt vettünk a Jupiter papjai által adott lakomán, mialatt a csapatok feloszlottak, és a Város vendégül látta őket. A ház, amelynek asztalát nem tisztelte meg legalább egy diadalmas hős jelenléte, igen szerencsétlennek tartotta magát. Hallottam félhivatalosan előző este, hogy a Húszasok éppen olyan részeg orgiát terveznek, mint amilyenen Caligula diadalmenetekor részt vettek: elhatározták, hogy megtámadják az aranyművesek utcáját, és ha a boltok ajtaját zárva találják, tűzzel és faltörő szerszámokkal fognak behatolni. Először arra gondoltam, hogy az utcát városi őrökkel védem meg, de minthogy ez vérontást jelentett volna, inkább az az ötletem támadt, hogy a csapatok valamennyi tagjának palackját megtöltöm borral, hogy azt az egészségemre megigyák. A palackokat az indulás előtt néhány perccel töltötték meg, és az volt a parancsom, hogy csak akkor kezdjenek inni, ha trombitaharsogás jelzi, hogy az áldozat megtörtént. Minden ezred jó bort kapott, de abba a borba, amelyet a Huszasok kaptak, sok máklé is csurrant. Ittak az egészségemre, és oly jól elaludtak, hogy mire felébredtek, az egész cécónak már vége volt. Sajnálattal kell feljegyeznem, hogy egyikük sohasem ébredt fel. De viszont nem volt semmi komoly rendzavarás ezen a napon, máskor sokkal több haláleset fordult elő.
Este hatalmas nagy fáklyásmenet kísért vissza palotai otthonomba, fáklyások, fuvolások és utánuk az ünneplő és éneklő polgárság roppant tömege. Teljesen kimerültem, és miután lemostam magamról a piros festéket, rögtön lefeküdtem, de az ünnepségek egész éjszaka folytatódtak, és nem hagytak elaludni. Éjfélkor fölkeltem, és Narcissus és Pallas társaságában kiléptem az utcára, fehér tógába, közönséges polgárnak öltözötten. Hallani akartam, mi az emberek véleménye rólam. Elvegyültünk a tömegben. Castor és Pollux templomának lépcsőin sokan ültek kisebb-nagyobb csoportokban, hogy pihenjenek egyet vagy beszélgessenek. Mi is itt foglaltunk helyet. Minden teketória nélkül mindenki megszólított mindenkit, örültem, hogy a szólásszabadság végre visszatért Rómába azután, hogy Tiberius és Caligula oly hosszú időn keresztül elnyomták, örültem ennek, pedig sok minden, amit mondtak, nem volt kellemes számomra. Az általános vélemény az volt, hogy a diadalmenet gyönyörű volt, de még jobb lett volna, ha a polgárok között is pénzt osztok ki, nemcsak a katonák között, és felemelem a gabona fejadagját.
Igen kíváncsian hallgattam, hogy egy sebesült kapitány a Tizennégyesektől, aki közelünkben ült, mit mond. Bátyjával ült, akit úgy látszik, tizenhat éve nem látott. Először nem akart beszélni a csatáról, noha bátyja kérte, és csak Britanniáról mint helyőrségről beszélt, azt gondolta, hogy kis szerencsével igen jó keresetre tehet majd szert. Remélte, hogy rövidesen visszavonulhat lovagi rangban. Igen szép pénzt keresett az elmúlt tíz év folyamán azzal, hogy százada legénységének pénzért szolgálat alól való felmentést adott „és a Rajnánál az embernek nincs alkalma pénzt költeni, mint Rómában”. Végül így szólt. „Őszintén szólva, mi Tizennégyesek nem vagyunk nagyra ezzel a csatával. A császár nagyon megkönnyítette számunkra. Roppant okos ember ez a császár. Tudod, amolyan stratéga, mindent a könyvekből tanul meg. Például az a kifeszített sátorkötél, azt biztosan könyvből vette, és milyen remek az a nagy madár, amelyik bömbölt és a szárnyát csattogtatta. És előre rendelte a tevéket a szárnyakra, hogy az ellenséges pónik megvaduljanak a bűztől. Elsőrangú stratéga. De a stratégiát én nem tartom hadviselésnek. Az öreg Aulus Plautius egyenesen neki akart menni a középső erődítménynek, és nem törődött a következményekkel. Az öreg Aulus, az katona. Véresebb csatában van részünk, ha ő a parancsnok. Mi Tizennégyes tisztek jobban szeretjük a véres csatát, mint az ügyes stratégiai fogásokat. Ezért élünk. A véres csatákért, és ha nagyon sok a veszteségünk, hát az istenekre, ilyen a katonai szerencse, és az életben maradottak számára előléptetést jelent. Most azonban egyetlen előléptetés sem volt. Néhány tizedest öltek meg, ez az egész. Nem, a császár túlságosan megkönnyítette ezt nekünk. Persze én a legtöbbjénél jobban mulattam, embereimmel a harcosok közé keveredtem, és jó csomó britet megöltem. Kaptam is érte kitüntetést, ezt a láncot, hát nem panaszkodhatom. De ha az ezredről beszélek teljes egészében, nem harcolt úgy, mint a két másik csatában a császár érkezése előtt. Medwayben igazi csatát vívtunk, ezt senki sem tagadhatja.”
Egy öreg nő szólt közbe:
– Kapitány, igazán nagyon bátrak voltatok, és mindnyájan hálásak vagyunk és büszkék, de nekem két fiam szolgál a Ketteseknél, és noha sajnálom, hogy nem jöhettek haza, örülök, hogy életben maradtak. Talán ha az az Aulus tábornok vezeti a csatát, akkor mind a ketten holtan feküdnének valahol Britanniában.
Egy öreg gallus egyetértett vele.
– Véleményem szerint, kapitány, nem fontos, miképpen nyernek meg egy csatát, az a fontos, hogy megnyerjék. Két másik tisztet hallottam ma beszélgetni a csatáról, és az egyikük azt mondta: „Igen, nagyon ügyes stratégiai játék, de számomra már túlságosan ügyes: lámpaszaga van.” Én most arra vagyok kíváncsi, megnyert-e a császár nekünk egy nagyszerű csatát vagy nem? Ugye megnyerte? Ez nem kétséges. Akkor pedig éljen a császár.
– Lámpaszaga van? – kérdezte a kapitány. – Nem is rossz. Stratégiai győzelem, de lámpaszaga van. Igen, a császár túlságosan okos és művelt ahhoz, hogy jó katona legyen. Ami engem illet, hálát adok az isteneknek, hogy soha életemben egyetlen könyvet sem olvastam.
Félszegen kérdeztem Narcissust útközben hazafelé:
– Ugye, Narcissus, nem értettél egyet a kapitánnyal?
– Nem, Caesar – felelte –, te talán igen? De tréfán kívül, ez bátor és tisztességes férfi, és minthogy csak kapitány, én a helyedben meg volnék elégedve. Csak nem szeretnéd, ha a kapitányok a hadseregben túlságosan sokat tudnának és gondolkoznának? És tagadhatatlanul elismerte, hogy ezt a csatát te nyerted meg.
– Jó, jó. Vagy teljesen gyengeelméjű vagyok, vagy túlságosan okos – békétlenkedtem.
A diadalünnep három napig tartott. A második napon egyidejűleg volt előadás a cirkuszban és az amphitheatrumban. Először kocsiverseny volt, majd atlétikai verseny s a brit foglyok és medvék harca. Kisázsiai fiúk nemzeti kardtáncot mutattak be. A másik előadáson eljátszották Camulodunum megostromlását és bevételét, aztán csata következett háromszáz cattuvellaunus és háromszáz trionovans között. Harcikocsikon és gyalog küzdöttek. A cattuvellaunusok győztek. A harmadik nap reggelén újabb lóversenyek, aztán a cattuvellaunus széleskardosok mérkőztek meg azokkal a numidiai lándzsásokkal, akiket Geta az előző évben fogott el. A cattuvellaunusok könnyen győztek. Az utolsó előadást a színházban tartották – darabokat, közjátékokat és akrobatatáncokat mutattak be. Mnester remek volt ezen a napon, a közönség háromszor eltáncoltatta vele a győzelmi táncot az Orestes és Pyladesből. Negyedszerre már nem volt hajlandó ismétlést adni. Kidugta fejét a függöny nyílásán és így szólt: „Nem jöhetek ki, uraim. Orestésszel ágyban fekszünk.” Messalina utána így szólt hozzám:
– Drága férjem, kérlek, beszélj igen szigorúan Mnesterrel. Túlságosan független és önálló származásához és foglalkozásához képest, bár el kell ismerni, hogy csodálatos jó színész. Távolléted alatt két-háromszor igen neveletlenül viselkedett velem. Amikor kértem, hogy társulatával próbálja el előttem egyik kedvenc balettemet, hogy egy ünnepségen előadja – tudod, én ellenőriztem az összes játékokat és mutatványokat, mert Vitellius nem bírta a sok munkát, aztán rájöttem, hogy Harpocras, a szórakozásügyi miniszter tisztességtelenül viselkedik, ki kellett végeztetnünk, és utódja túlságosan lassan tanult bele a munkába – nos, igen nehéz volt, sokat kellett dolgoznom, és Mnester ahelyett, hogy megkönnyítette volna számomra a dolgokat, inkább megnehezítette. Azt mondta, nem játszhatja el Ulixest és Circét, mert nincs senki, aki el tudná játszani Circét, és amikor én Minotaurust ajánlottam, kijelentette, hogy Theseus szerepét nem szereti, viszont méltóságán alulinak tartja Minos király szerepét vállalni, ami sokkal kevésbé fontos. Egész idő alatt ilyen nehézségeket támasztott. Egyszerűen nem akart rájönni arra, hogy én a te helyettesed és képviselőd vagyok és egyszerűen meg kell tennie, amire utasítom. Nem büntettem azonban meg, mert gondoltam, hogy te haragudnál ezért. Megvártalak téged...
– Hallgass ide, kicsi görög – mondtam Mnesternek, miután odahívattam magamhoz. – Ez itt a feleségem, Valéria Messalina úrhölgy. Róma szenátusának ugyanolyan jó véleménye van róla, mint nekem. Igen nagy kitüntetésekben részesítették. Távollétem alatt néhány kötelességemet átvállalta, és igen jól teljesítette őket. Most arról panaszkodik, hogy te nem voltál vele hajlandó együttműködni. Értsd meg kérlek, ha Messalina úrhölgy utasít valamire, bármennyire is sérti művészi hiúságodat a dolog, teljesítened kell. Jól jegyezd meg, kicsi görög, bármit parancsol, mindent teljesítesz, minden vita nélkül. Érted? Bármit!
– Engedelmeskedem, Caesar – felelte Mnester túlzott alázattal földre omolva. – És bocsánatot kérek butaságom miatt. Én azt hittem, hogy Messalina úrhölgynek csak bizonyos dolgokban kell engedelmeskednem és nem mindenben.
– Nos, most legalább megérted.
Ezzel végződött diadalom. A csapatok visszatértek Britanniába, én pedig visszatértem a polgári ruhához és római kötelességeimhez. Valószínűleg sohasem fog megtörténni a világon, minthogy biztos, sohasem történt ezelőtt, hogy valaki ötvenhárom éves korában vívta első csatáját, azelőtt soha katonai szolgálatot nem teljesített, nagyon jelentős döntő győzelmet aratott, és utána soha életében nem tért vissza a csatamezőre.
Folytattam reformjaimat Rómában, főleg arra törekedtem most, hogy alantasaimban felkeltsem a közzel szemben érzett felelősségérzetet. Kineveztem a kincstári tisztviselőket, akiknek kiképzésébe már régen belefogtam, és szolgálati idejüket három évben szabtam meg. Töröltem a szenátori rendből Dél-Hispánia kormányzóját, mert nem tudta tisztázni magát a vádak alól, amelyeket Marokkóban szolgáló csapatok emeltek ellene. Azzal vádolták meg, hogy gabonajárandóságuk felét elsikkasztotta. Más csalási vádak is érkeztek ellene, és ki kellett fizetnie százezer aranyat. Ez az ember azután sorra látogatta barátait, és azzal igyekezett megnyerni rokonszenvüket, hogy közölte velük: a vádakat Posides és Pallas koholták, akiket megsértett egyszer, amikor rabszolga voltukra emlékeztette őket. Azonban nem találkozott rokonszenvvel. Egy kora reggel ez a kormányzó házának egész bútorzatát, amely körülbelül háromszáz szekeret megtöltő végtelenül drága és finom holmiból állott, a nyilvános árverési helyre hozta. Ez nagy izgalmat keltett, mert az egész világon páratlan corinthusi vázagyűjtemény volt birtokában. Az összes műkereskedők és műértők odagyűltek, szájuk szélét nyalták, és jó vásárt reméltek. „Szegény Umboniusnak vége”, mondták. „Most itt az alkalom, hogy olcsón megvegyük azokat a tárgyakat, amiket nem akart eladni régen, pedig akkor magasabb árajánlatokat kapott.” De csalódtak. Amikor a lándzsát leszúrták a földbe, ezzel jelezvén, hogy a nyilvános árverés megkezdődött, Umbonius csak szenátori tógáját adta el. Ezután kihúzatta a lándzsát, jelezvén, hogy az árverés véget ért, és éjfél után, amikor a szekereket újra az utcára eresztették, mindenét hazavitte. Egyszerűen meg akarta mutatni mindenkinek, hogy még mindig sok pénze van, és igen kényelmesen él mint magánember. Én azonban nem hagytam ezt a sértést büntetlenül. Abban az évben igen magas adót vetettem ki a corinthusi vázákra, ami alól nem tudott kibújni, hiszen nyilvánosan kiállította, sőt fel is soroltatta őket az árverési hirdetményben.
Ebben az időben történt, hogy komolyabban kezdtem foglalkozni új vallások és szekták kérdésével. Majdnem minden évben új istenek érkeztek Rómába, hogy a bevándorlókat kiszolgálják, és ez ellen általában nem volt kifogásom. Például négyszáz arab kereskedő, aki családjával együtt Jemenből jött, hogy Ostiában letelepedjék, templomot épített törzsi isteneinek. Rendes civilizált vallásuk volt. Emberáldozatról vagy más botrányról nem lehetett hallani, így hát engedélyt kaptak vallásuk szabad gyakorlására. Igen erősen kifogásoltam azonban a rendetlen versengést a különféle vallási szekták között, amelyeknek papjai és térítői házról házra jártak új bárányokat keresvén gyülekezetükbe, és beszédmodorukban alkalmazkodtak az árverési kikiáltók, a bordélyház kurafiai és a csavargó görög csillagjósok modorához. Az a felfedezés, hogy a vallás eladható árucikk, mint az olaj, füge vagy rabszolga, csak a kései köztársasági időkben történt Rómában, és már akkor is lépéseket tettek, hogy ezt a vallás-árulást, sőt ezt a vallás-végeladást beszüntessék. A vallásos hitben szembeötlő hanyatlás következett be Görögország meghódítása után, amikor a görög filozófia elterjedt Rómában. A filozófusok nem tagadták ugyan istent, de olyan távoli elvont valamit csináltak belőle, hogy az olyan gyakorlati emberek, mint a rómaiak, így szóltak: „Nos, az istenek végtelenül hatalmasak és végtelenül bölcsek, de egyben végtelenül távol vannak tőlünk. Rászolgálnak tiszteletünkre, és templomainkban áldozatainkkal kedvükben járunk, de nyilván tévedtünk, amikor azt hittük, hogy közvetlenül jelen vannak, hogy egyéni bűnözők megbüntetésével foglalkoznak, vagy hogy egy várost megbüntetnek egyetlen ember bűnéért, vagy hogy megjelennek körünkben halandó mezben. A költői elképzelést prózai valóságnak vettük. Hitünket és véleményünket tehát meg kell változtatnunk.”
Ez a vélekedés kényelmetlen szakadékot emelt a rendes átlagos polgár és azok közé a távoli eszmények közé, amilyenek például az Erő, Ész, Szépség és Erény, ugyanis a filozófusok ezt csinálták Jupiterből, Mercuriusból, Venusból és Dianából. Valamilyen közbenjáró személyre is szükség lett volna. A szakadék megtelt már új isteni vagy félisteni alakokkal. Ezek rendszerint idegen külföldi istenek voltak, igen határozott jellegzetességekkel, akiket nem lehetett elfilozofálni. Hívni lehetett őket énekkel, és látható emberi formában jelentek meg. Megjelentek a hívők körében, és bizalmasan beszélgettek a szekta minden egyes tagjával. Néhanapján női híveikkel még nemileg is érintkeztek. Híres botrány volt Tiberius nagybátyám uralkodása alatt. Egy gazdag lovag beleszeretett egy tiszteletre méltó férjes nemes asszonyba. Megpróbálta pénzzel levenni a lábáról, és már annyira ment, hogy kétezer aranyat kínált neki egy étien bizalmas együttlétért. Felháborodottan visszautasította, és ezentúl nem is fogadta a köszönését, amikor az utcán találkoztak. A lovag tudta, hogy az asszony Isis híve, akinek temploma van Rómában, és ötszáz arannyal megvesztegette az istennő papját, hogy mondja az asszonynak: Anubis isten szerelmes belé, és szeretné, ha meglátogatná őt. Az asszonynak nagyon hízelgett a dolog, és az Anubis által kijelölt éjszakán elment a templomba, és ott a templom legszentebb szentélyében, magának az istennek a kerevetén az istennek öltözött lovag reggelig élvezte bájait. A buta nő nem tudta tartóztatni magát örömében, elmondta férjének és barátainak, hogy milyen nagy megtiszteltetésben volt része. Legtöbben hittek neki. Három nap múltán az utcán találkozott a lovaggal, és mint szokása volt, el akart haladni mellette anélkül, hogy fogadná köszönését. A lovag azonban elállta útját, bizalmaskodva megfogta a „karját, és így szólt:
– Drágám, megtakarítottál nekem kétezer aranyat. Olyan takarékos asszony, mint te vagy, szégyellhetne magát, hogy ilyen könnyelmű. Ami engem illet, én nem sokat törődöm a nevekkel. Te történetesen nem szereted az enyémet, és imádod Anubisét, így hát a múlt éjszaka kénytelen voltam Anubis szerepét játszani. De hidd el, ugyanolyan volt az élvezet, mintha tulajdon nevemet használtam volna. Most pedig az istenek legyenek veled, megkaptam, amit akartam, és kielégült vagyok.
Még nem volt a földön ilyen megdöbbent és elszörnyülködött asszony. Hazarohant férjéhez, elmondta, miképpen csapták be, miképpen mocskolták be, és esküdözött, ha nem bosszulják meg nyomban, szégyenében megöli magát. A férje, egy szenátor, Tiberiust kereste fel. Tiberius, aki kedvelte őt, Isis templomát leromboltatta, papjait keresztre feszíttette, és magát Isist, illetve szobrát a Tiberisbe dobatta. Maga a lovag azonban merészen így szólt Tiberiushoz:
– Tudod, Caesar, milyen hatalma van a szerelemnek. Semmi sem tud neki ellenállni. És amit én tettem, az legyen intés minden tiszteletre méltó nőnek, hogy ne kacérkodjék furcsa és érdekes külföldi vallásokkal, hanem tartson ki a jó öreg római istenek mellett.
Így hát csak néhány évre száműzték. A férj, akinek házaséletét vagy legalábbis annak boldogságát tönkretette ez az ügy, harcot indított a vallási szélhámosság ellen. Bevádolt négy zsidó térítőt, akik egy nemes asszonyt hitükre térítettek. Azzal vádolta őket, hogy rábeszélték az asszonyt mindenféle ajándékadásra, az ajándékokat azonban nem a jeruzsálemi templomnak juttatták, ahova az asszony szánta, hanem Rómában eladták. Tiberius ezeket is keresztre feszíttette. Mintegy intésül a jövőre, Rómából minden zsidót Szardínia szigetére száműzetett. Négyezren mentek a szigetre, néhány hónap alatt azonban több mint kétezren elpusztultak. Caligula aztán engedélyt adott visszatérésükre.
Talán emlékeznek rá, hogy Tiberius száműzte Rómából és Itáliából a jósokat és csillagjósokat. Ő maga furcsa keveréke volt az istentagadásnak és babonáknak, hiszékenységnek és kétkedésnek. Egyszer vacsora közben kijelentette, hogy az istenek imádását szükségtelennek tarja, fölöslegesnek, hiszen itt van a csillagok biztonsága. Ő az előre elrendelésben hisz. A csillagjósokat, azt hiszem, azért űzette el, hogy egyedül élvezze a csillagjóslás hasznát, mégpedig oly kitűnő ember révén, mint Thrasyllus, aki mindig vele maradt. Amire nem jött rá azonban, az az volt: lehet, hogy a csillagok nem hazudnak, de a csillagjósok, még a legjobbak is, hajlamosak arra, hogy ne mondjanak el őszintén mindent, amit a csillagokból kiolvastak, sőt arra is, hogy néha tévesen magyarázzák a csillagok üzenetét. Én magam nem vagyok kétkedő, sem valami nagyon babonás. Szeretem az ősi formákat, szertartásokat, örököltem hitemet a régi római istenekben, amelyet nem vagyok hajlandó filozófiai boncolgatásnak alávetni. Véleményem szerint minden nemzet a maga módján imádja tulajdon isteneit, és ne vegyen át egzotikus istenségeket. Külföldről az ember csak fűszereket s olyan nyersanyagokat hozzon be, amelyek odahaza nem teremnek meg. Istenbehozatalra semmi szükség nincs. Mint Augustus főpapja el kellett fogadnom őt is istennek, és végül is Romulus félisten csak szegény római pásztor volt, hogy ezen kezdjem, és valószínűleg sokkal kevésbé tehetséges és szorgalmas, mint Augustus. Ha én Romulus kortársa lettem volna, valószínűleg nevettem volna azon az ötleten, hogy őt valaha is félistennek fogják tartani. De az istenség végeredményben tény és nem vélemény kérdése. Ha valakit általában istenként imádnak, akkor isten. És ha egy istent nem imádnak többé, akkor senki. Amíg Caligulát istenként imádták, és hittek is benne, addig csakugyan természetfölötti lény volt. Cassius Chaerea alig tudta megölni, mert olyan isteni légkör vette körül, amelyet bizonyára az egyszerű emberek hite teremtett köréje. Talán sohasem sikerült volna a gyilkosság, ha Caligula nem átkozta volna el önmagát azzal, hogy előre megjósolta meggyilkoltatását.
Augustusi most sok millió ember őszintén imádja. Magam is majdnem olyan nagy bizalommal imádkozom hozzá, mint Marshoz vagy Venushoz. Én azonban élesen megkülönböztetem a történelmi Augustust, akinek gyengéiről és kudarcairól mindent tudok, Augustus istentől, a nép imádatának tárgyától, aki isteni hatalmat kapott. Azt akarom ezzel mondani, hogy bár elítélek mindenkit, aki halandó létére isteni hatalmat tulajdonít önmagának, ugyanakkor azonban, ha csakugyan rá tudja venni az embereket, hogy imádják őt, és hogy tiszta szívből higgyenek benne, és istenné avatásakor nem mutatkoznak helytelenítő égi jelek, nos akkor isten, és annak kell elfogadni. Rómában azonban nem imádták volna soha Augustusi mint fontos istenséget, ha a görög filozófusok nem ástak volna olyan mély szakadékot a hagyományos istenek és a köznép között. A közönséges római polgárok számára Augustus remekül kitöltötte ezt a szakadékot. Úgy emlékeztek rá, mint nemes és kegyes uralkodóra, aki talán erősebb bizonyítékát adta szeretetteljes őrködésének a Város és a birodalom népei fölött, mint maguk az olympusi istenek.
Az Augustusban való hit azonban inkább politikailag volt kényelmes, de nem elégítette ki a vallásos hajlamú, beállítottságú emberek érzelmi szükségleteit, akik szívesebben mentek Isishez vagy Serapishoz biztatásért. A misztériumok mindig erősen hatottak a népre. Én nem tartottam egészségesnek, hogy az egyiptomi misztériumok behatoljanak a mi görög-római civilizációnkba. Ezért vallási életünk megtisztítására és egészségesebb állapotok teremtésére a tizenötös bizottságot kértem fel, amelynek feladata a külföldi vallásokat megvizsgálni, és engedélyt adni, hogy Rómában gyakorolják, vagy pedig kitiltani a birodalomból. Itt volt például Cybele istennő, akit a mi trójai őseink imádtak, és ezért igen alkalmas volt arra, hogy a mi vallási szükségleteinket kielégítse. Ennek az istennőnek az imádását valami kétszázötven évvel ezelőtt vezették be, misztériumait azonban titokban végezték a frigiai eunuch-papok, mert a római polgároknak tilos volt kiheréltetni magukat az istennő tiszteletére. Én most mindezt megváltoztattam. Cybele főpapja római lovag lehetett, annak ellenére, hogy nem eunuch, és előkelő polgárok is csatlakozhattak az istennő híveihez. Megkíséreltem Görögországból Rómába hozni és itt bevezetni az eleusisi misztériumokat, amelyeket Atticában Demeter istennő és leánya, Persephone tiszteletére szoktak tartani; azt hiszem, erről nem kell sokat beszélnem, mert amíg a görög nyelv fennmarad, mindenki fog tudni ezekről a misztériumokról. A misztériumoknak lényege azonban, hiszen ma az ünnepség csak külső pompát jelent, egyáltalában nem köztudomású, és szeretnék beszámolni róla. Sajnos azonban, esküm ezt tiltja. Megelégszem annyival, hogy a túlvilági élet nyilatkozik meg a misztériumokban, ahol örök boldogságot lehet kapni jutalmul a halandó élet erényeiért. Be akartam vezetni Rómába, persze csak szenátorok, lovagok és jómódú polgárok lehettek volna az egyház tagjai. Ez az egyház helyettesítette volna régi isteneink imádását, és előnye az lett volna, hogy az emberekben magukban ébresztették volna fel az erkölcsi érzést, nem kellett volna tehát az embereket törvényekkel és rendeletekkel erényre szoktatni. Sajnos, kísérletem megbukott. Az összes görög szent helyek ellenezték vállalkozásomat. Apolló delphi orákuluma is azt mondta, szörnyű következménye lenne annak, ha Eleusist át akarnák ültetni Rómába. Istentelenség volna-e esetleg azt állítani, hogy a görög istenek védeni akarták az idegenforgalmat, ami országuk fő bevétele volt, amióta a hívők oda zarándokoltak?
Rendeletet adtam ki, amelyben megtiltottam a római polgároknak, hogy zsidó zsinagógákba eljárjanak, és a legmozgékonyabb zsidó térítők közül néhányat kiutasítottam a városból. Erről a cselekedetemről Herodest levélben értesítettem. Válaszában kijelentette, igen bölcsen cselekedtem, ő maga is ugyanazt az elvet fogja követni tartományaiban, vagy inkább az ellenkezőjét: meg fogja tiltani a görög filozófusoknak, hogy tanfolyamokat tartsanak zsidó városokban, és eltilt minden zsidót a templomlátogatástól, ha megtudja, hogy azok valahol másutt görög filozófusokat hallgatnak. Sem Herodes, sem én nem írtunk önmagunkról, vagy az Örményországban és Parthiában történt eseményekről. A helyzet azonban így állott. Mithridates királyt Antiochiába küldtem, ahol Marsus tisztelgett előtte, és két római zászlóaljjal, hat zászlóalj szíriai göröggel Örményországba indult. Márciusban érkezett meg. A parthus kormányzó kivonult ellene, de legyőzték. Ez nem azt jelentette, hogy Mithridates rögtön minden baj nélkül királysága birtokába jutott. Cotys, Alsó-Örményország királya fegyveres támogatást küldött a parthus kormányzónak, és bár az ő seregét is megverték,” az egyes erődítmények parthus helyőrségei nem adták meg magukat, és római ostromgépekkel kellett azokat egymás után bevenni. Mithridates fivére, Georgia királya azonban teljesítette ígéretét, és észak felől betört az Araksz folyónál, júliusban egyesült a két sereg, és bevették Örményország három legfőbb városát: Mufarghint, Ardest és Erzerumot.
Parthiában Bardanes hamarosan jelentős hadsereget toborzott, csapatokat kapott Osroëne és Adiabene királyaitól, és bátyja, Gotarzes ellen vonult, aki udvartartásával Ecbatanában, a méd városban tartózkodott. Tevecsapataival gyorsan rajtaütött Gotarzesen, elűzte a trónról, és rövidesen a parthus birodalom minden kiskirálya és fontos városa behódolt előtte. Az egyetlen kivétel Seleucis városa volt, a Tigris folyó mentén, amely hét évvel azelőtt fellázadt, és azóta is megtartotta függetlenségét. Végtelenül szerencsés körülmény volt számunkra, hogy Seleucis nem volt hajlandó elismerni Bardanes fennhatóságát, mert Bardanes kötötte magát ahhoz, hogy először megostromolja és elfoglalja a várost, mielőtt fontosabb ügyekkel törődnék. Seleucist azonban roppant falaival nem volt valami könnyű bevenni. Noha Barnades elfoglalja Ctesiphont, a Tigris folyó másik oldalán fekvő várost, a folyót nem ellenőrizhette, és a seleucisi flotta élelmet és fegyvereket tudott a városba hozni, amit a Perzsa-öböl nyugati partjain a barátságos arab törzsektől vásárolt, így sok drága időt eltöltött a Tigris mellett, és Gotarzes, aki Bogharába menekült, ott új hadsereget toborzott. Seleucis ostromlása decembertől áprilisig tartott, ekkor Bardanes értesülvén Gotarzes új terveiről, elvonult ezer mérföldnyire északra, keresztül Parthián, míg végül összeakadt Gotarzesszel.
Bardanes hadereje valamivel nagyobb és jobban felszerelt volt bátyjáénál, de a csata kimenetele kétségesnek látszott, és Bardanes tudta, ha győz is, valószínűleg pyrrhusi győzelem lesz – több katonát fog veszíteni, mint amennyinek elvesztését megengedheti magának, úgyhogy amikor az utolsó pillanatban Gotarzes hajlandónak mutatkozott egyezkedni vele, ő belement a tárgyalásba. Gotarzes a tárgyalások végén ünnepélyesen átadta a trónust öccsének, ennek ellenében kérte birtokait a Kaspi-tenger déli partvidékén s a rangjához megfelelő évjáradékot. Bardanes persze mindent boldogan megadott. Közben Adiabene királya és más szomszédos uralkodók kényszeríteni kezdték Seleucist, hogy adja meg magát. Júliusban Marsus Antiochiában már tudta, hogy Bardanes a parthus birodalom feltétlen ura, és roppant seregével nyugat felé tart. Erről nyomban értesített és egy másik kellemetlen újságról is, mégpedig arról, hogy Herodes azzal az ürüggyel, hogy a Caesareában állomásozó görög ezredek őt megsértették, lefegyverezte, és útépítésre meg a városi erődítmények megerősítésére használja őket. És ezenfelül egy még rosszabb hír – a sivatagban nagy csapat zsidó önkéntes áll kiképzés alatt, a kiképzést Herodes testőrségének tagjai vezetik. Marsus így írt: „Három hónapon belül a római birodalom sorsa a Keleten jobbra vagy balra eldől,”
Mindent elkövettem, amit a körülmények között csak el tudtam követni. Azonnal parancsot küldtem az összes keleti kormányzóknak az általános mozgósításra. A flotta egy hadosztályát Egyiptomba küldtem, hogy az Alexandriában várható zsidó fölkelést elfojtsa, egy másikat pedig Antiochiába küldtem Marsus rendelkezésére. Mozgósítottam Itáliában és az Alpeseken túl. De Marsuson, rajtam és külügyminiszteremen, Felixen kívül, akivel kénytelen voltam őszinte lenni, minthogy ő írta leveleimet, senki sem tudta, milyen szörnyű viharfelhők fenyegetnek Kelet felől. És csak mi hárman voltunk, akik valaha is megtudtuk, mert a sors furcsa fordulata folytán a vihar nem is tört ki.
Nincsen drámai érzékem, mint Germanicus bátyámnak, pusztán történész vagyok, és kétségkívül legtöbben általában unalmasnak és prózainak tartanak, de most oly részéhez értem történetemnek, ahol a puszta tények feljegyzése minden irodalmi díszítés nélkül is bizonyára annyira megindítja majd az olvasót, amennyire engem is megindított annak idején. Hadd meséljem el először, milyen felmagasztosult, kábítóan nagyszerű hangulatban érkezett Herodes Agrippa király Jeruzsálemből Caesareába, a lakomára, amelyet születésnapom megünneplésére adott. Olyan hatalmas, titkos büszkeséget melengetett lelkében, hogy az majdnem megfojtotta. A roppant épület alapját, amelyről annyit álmodott, a hatalmas keleti birodalom alapjait végül lerakta a maga pompájában és iszonyú nagy kiterjedésében. Most csak egy szót kell szólnia, és (mint Cypros királynőnek mondta) tündöklően fehér falak szökellnek fel a sötétkék égbolt felé, kristálytető fedi be, angyali kertek, hűvös folyosók, vízililiomoktól terhes sejtelmes tavak veszik körül, csupa illat, csupa szín, ameddig a szem ellát. Bent minden berill, opál és zafír és színarany, és a roppant törvénykező teremben gyémánt trónus fog tündökölni, a Messiás trónusa, akit az emberek nem ismertek fel eddig Herodes Agrippában.
Már kinyilatkoztatta önmagát titokban a főpapnak és az egyházi vezetőknek, és azok mind egyöntetűen földig hajoltak előtte, dicsőítették Istent, és elismerték őt mint a Megígért Messiást. Most már nyíltan kinyilatkoztathatja magát a zsidók és az egész világ előtt, így fog szólni: „A felszabadítás napja itt van, mondja az Úr Kiválasztottja. Jertek, rázzuk le az istentelenek igáját.” A zsidók egy emberként fognak felkelni, és megtisztítják Izrael határait az idegenektől és hitetlenektől. Egyedül Herodes tartományaiban kétszázezer felfegyverzett és kiképzett zsidó vár, és mennyi ezer még Egyiptomban, Szíriában és a Keleten. És a zsidó, amikor Isten nevében küzd, amint a makkabeusok története mutatja, hősies egészen az őrületig. Sohasem ismertem fegyelmezettebb fajtát. Fegyver és páncélzat sem hiányzott. Herodes ahhoz a hetvenezer páncélzathoz, amit Antipas kincstárában talált, további kétszázezret tett, azokon kívül, amiket a görögöktől elvett. Jeruzsálem erődítményei nem teljesek még, de alig fél év alatt a várost bevehetetlenné tudja tenni. Még azután is, hogy utasítottam az erődítési munkálatok abbahagyására, Herodes tovább dolgozott, nagy kőtermeket vájatott ki a templom alatt, és hosszú alagutakat fúratott, amelyek egy, sőt két mérföldnyire a városon kívül végződtek, hogy ostrom esetén a helyőrség meglepetésszerűen kirohanhasson, és az ostromló sereget hátbatámadhassa.
Minden szomszédos királysággal és várossal sok száz mérföldnyi körzetben, Róma-ellenes titkos szövetséget kötött. Csak a föníciai Tyrus és Sidon nem fogadta szívesen közeledéseit, és ez aggasztotta, mert a föníciai tengerésznépre és flottájára szüksége volt a partok megvédéséhez. Most azonban ők is csatlakoztak hozzá. Közös küldöttség érkezett a két városból, és alázatosan közölte. Herodes kancellárjával, Blastusszal: minthogy választaniuk kell, ki ellen harcoljanak, Róma vagy a zsidó nemzet ellen, ők a kisebbik rosszat választották, és most azért jöttek ide, hogy Herodes barátságát és bocsánatát kérjék. Blastus közölte velük Herodes feltételeit, amiket azok végül elfogadtak. Ma ők is ünnepélyesen elismerik fennhatóságát. Herodes feltétele az volt, hogy tagadják meg Astartét és többi istenségeiket, fogadják el a körülmetélkedést, esküdjenek örök engedelmességet a zsidók Istenének és Herodesnek, a Megváltónak, Isten földi megbízottjának.
Milyen szimbolikus cselekménnyel fogja elindítani Herodes dicsőséges uralkodását? Felül trónusára, a kürtök felharsannak, és megparancsolja katonáinak, hogy vigyék eléje Augustus isten szobrát, amelyet a város piacterén állítottak fel, és az én szobromat is, amely mellette állott (babérággal díszítve születésnapom alkalmából), és így kiált a sokasághoz: „így szól az Úr Kiválasztottja: Zúzzatok pozdorjává minden képmást, amelyet partjaimon találtok, mert én féltékeny Isten vagyok.” Aztán kalapáccsal nekimegy Augustus szobrának és az enyémnek, leüti fejünket, és összetöri tagjainkat. A nép nagy örömujjongásba tör ki, mire ő majd így szól: „És szól az Úr Kiválasztottja: Ó, gyermekeim, Sem gyermekei, aki szolgámnak, Noénak volt elsőszülöttje, tisztítsátok meg ezt a földet az idegenektől és hitetlenektől, és legyen a tiétek Jáfet birtoka, mert ütött a megszabadítás órája.” Futótűzként terjed a hír az országban: „A Kiválasztott kinyilatkoztatta magát, és összezúzta a Caesarok képmásait. Ujjongjatok az Úrban. Romboljuk szét a pogányok templomait, és ejtsük foglyul ellenségeinket.”
Az alexandriai zsidók is meghallják majd. Mind a háromszázezren fellázadnak, hatalmukba kerítik a várost, lemészárolják a kis római helyőrséget. Bardanes meghallja Ninivében, és Antiochiába vonul, és Commagene, Alsó-Örményország és Pontus királyai csatlakoznak hozzá csapataikkal az örmény határon. Marsus három római zászlóaljával és két ezred szíriai görögével nem fog tudni ellenállni. Bardanes ezenfelül megesküdött a templomban a főpap előtt, ha Herodes segítségével megszerzi bátyja trónját (amit ugyebár megtett), nyilvánosan elismeri Herodes iránti lekötelezettségét azáltal, hogy minden zsidót, akit a hatalmas parthus birodalomban talál, családostul, jószágostul együtt visszaküld Palesztinába, és örök barátságot esküszik a zsidó népnek. Izrael szétszóródott nyája végre visszatérhet az akolba. Oly nagy létszámúak lesznek, mint homok a tengerparton. Elfoglalják a városokat, amelyekből kiűzték az idegeneket és hitetleneket, s egyesült szent nép lesznek, mint Mózes napjaiban, de nagyobb valaki uralkodik felettük, mint Mózes, dicsőbb valaki, mint Salamon, mégpedig Herodes, a Szeretett, az Úr Kiválasztottja.
Az állítólagos születésnapi ünnepség a caesareai amphitheatrumban kezdődött. Vadállatok, gladiátorok és versenykocsik mind készen álltak az előadásra, holott Herodesnek esze ágában sem volt előadást tartani. A közönség részint szíriaiakból, részint zsidókból állott. Különböző helyeket foglaltak el az amphitheatrumban. Herodes trónusa alattvalói között volt, és mellette előkelő vendégek számára tartották fenn a helyeket. Egyetlen római sem volt jelen, azok mind Antiochiában ünnepelték születésnapomat Marsus elnöklete alatt. Ellenben eljöttek Arábia követei, Iturea királya, Tyrus és Sidon küldöttsége. Adiabene királyának anyja és fiai s Herodes Pollio, családjával. A nézőket a vad augusztusi naptól hatalmas fehér vásznak védték, Herodes ezüsttel és teknősbéka-páncéllal díszített trónja fölött bíborvörös selyem baldachin pompázott.
A közönség betódult, elfoglalta helyét, és várta Herodest. Kürtök harsantak fel, és rövidesen nagy kíséretével együtt megjelent a déli kapuban, és ünnepélyesen haladt keresztül az arénán. Az egész nézőközönség felállt. Herodes ezüstszövésű királyi öltönyt viselt, amelyet csiszolt ezüstkarikák díszítettek. A napfény tündökölve verődött vissza ruhájáról. Fejét arany korona födte, amelyben csak ügy sziporkázott a sok gyémánt, kezében ezüstkard ragyogott. Mellette Cypros lépdelt királyi bíborban, utánuk pedig angyali kislányai jöttek bíborral és arannyal szegélyezett fehér selyemruhácskáikban. Herodes magasan tartotta fejét, ahogy lépdelt, és királyi üdvözléssel mosolygott alattvalóira. Elérte trónusát és leült. Herodes Pollio király, az arábiai követek, Iturea királya elhagyták helyüket, és trónusa lépcsőjére jöttek, hogy üdvözöljék. Héberül beszéltek: „Ó, király, élj örökké!” Tyrus és Sidon küldöttségének ez nem volt elég, mindenáron meg akarták békíteni a királyt, amiért a múltban tiszteletlenül bántak vele. Eléje gyűltek.
A küldöttség tyrusi vezetője a legalázatosabb hangon megszólalt:
– Légy kegyelmes hozzánk, nagy király, megbántuk háládatlanságunkat.
És a sidoni delegáció szószólója:
– Eddigelé emberként tiszteltünk, de most el kell ismernünk, hogy magasabb rendű vagy a halandó természetnél.
Herodes így felelt:
– Bocsánatot nyertél, Sidon.
A tyrusi felkiáltott:
– Ez Isten hangja és nem emberé.
Herodes felelt:
– Bocsánatot nyertél, Tyrus.
Felemelte kezét, hogy jelt adjon a harsonáknak, de hirtelen újra leejtette. Mert azon a kapun, amelyen ő is belépett, egy madár repült be, és most félszeg szárnycsapásokkal ide-oda keringett az arénában. A nép meglepett kiáltásokkal fogadta:
„Nézzétek, bagoly! Bagoly, amelyet elvakított a napfény.”
A bagoly végre megtelepedett egy köteléken Herodes bal válla fölött. Herodes megfordult, és felnézett rá. És ha addig sohasem, most, most végre eszébe jutott az eskü, amelyet Alexandriában tett tizenhárom év előtt Alexander alabarcha, Cypros és a gyerekek jelenlétében, az eskü, amellyel megfogadta, hogy tisztelni fogja az élő Istent, betartja törvényeit, amennyire képes, és eszébe jutott az átok, amit magára kívánt, ha valaha is istenkáromlást követ el. Az első és leghatalmasabb parancsolata Istennek, amelyet Mózesen keresztül eljuttatott népéhez, így hangzott: „NE LEGYEN MÁS ISTENED RAJTAM KÍVÜL”, de amikor a tyrusbeli istennek nevezte őt, vajon Herodes megszaggatta-e ruháit, arcra hullott-e, hogy a mennyország féltékeny dühét eltérítse magáról? Nem, ő rámosolygott az istenkáromlóra és így szólt: „Bocsánatot nyertél, Tyrus.” És a körülötte állók kiáltozni kezdték: „Isten hangja, nem emberé.” A bagoly egyenesen az ő arcába nézett. Herodes elsápadt. A bagoly ötször huhogott, aztán csapdosni kezdett szárnyaival, fölemelkedett, és eltűnt a falak mögött.
Herodes így szólt Cyproshoz:
– A bagoly, amely meglátogatott a misenumi börtönudvaron, ugyanez a bagoly volt – aztán szörnyű ordítás tört fel torkából, majd nyögve odaszólt Helciashoz, aki Silas utódja volt a főlovászmesteri méltóságban: – Vitess ki, kérlek, beteg vagyok. Legyen öcsém, Chalcis királya a játékok elnöke.
– Herodes, királyom és szerelmem, miért nyögsz, mi a bajod? – ölelte át Cypros Herodest.
Herodes rekedt, kísérteties hangon súgta vissza:
– A férgek már rágják húsomat.
Kivitték. A harsonák rikoltoztak. A szobrokat nem hozták be, hogy összetörjék; a zsidó katonák a színházon kívül, akik csak Herodes jelére vártak, hogy beözönöljenek, és megkezdjék a görögök lemészárlását, helyükön maradtak. A játékok befejeződtek, mielőtt megkezdődtek volna. A zsidó sokaság szörnyű jajveszékeléssel ugrált fel helyéről, megszaggatta ruháit, és port hintett fejére. Elterjedt a döbbenetes hír: Herodes haldoklik. Szörnyű kínokban fetrengett, elküldött öccséért, Helciasért és Thaumastusért, s így szólt hozzájuk:
– Barátaim, mindennek vége. Öt napon belül meghalok. Ebben szerencsésebb vagyok, mint nagyapám, Herodes: ő tizennyolc hónapot élt még azután, hogy a fájdalom először jelentkezett testében. Nem panaszkodhatom. Jó életem volt. Csak magamat hibáztatom azért, ami velem történt. Hat napon keresztül Izrael öregjei úgy tiszteltek, mint az Úr Kiválasztottját, és a hetediken bolondul tűrtem, hogy nevét káromolják, és nem tettem semmit ellene. Noha az Ő királyságát akartam a világ végéig kiterjeszteni, megtisztítani, visszahozni az elveszett törzseket, és életem minden egyes napján Őt imádni, mégis ezért az egyetlen bűnért elvetett engem a Mindenható, mint ahogy ősömet, Dávidot elvetette, amikor Uriás miatt megbüntette. A zsidóság most szentebb Megváltóra várhat, aki majd véghez tudja vinni azt, amire én – ez bebizonyult – méltatlan vagyok. Mondjátok meg a szövetséges királyoknak, hogy a boltív tartóköve kiesett, és nem várhatnak most többé segítséget a zsidó nemzettől. Mondjátok meg nekik, hogy én, Herodes haldoklóm, és felszólítom őket, nélkülem ne fogjanak háborúba Róma ellen, mert nélkülem Kelet evező nélküli csónak, hegy nélküli lándzsa, törött íj. Helcias, vigyázz, nehogy a görögöknek bajuk essék. Szedd össze a zsidók között titokban szétosztott fegyvereket, és hordasd vissza Caesarea Philippibe, a fegyverraktárba, és állíts őrséget eléje. Add vissza a görögöknek fegyvereiket, és küldd vissza őket rendes szolgálatukba. Thaumastus, szolgám, vigyázz, hogy minden adósságomat teljesen kifizessék. Herodes öcsém, rád bízom drága feleségemet, Cyprost, lányaimat, Drusillát és Mariamnét, a te feladatod, hogy rájuk vigyázz, és mindenekfölött, hogy lebeszéld a nemzetet minden könnyelműségről. Üdvözöld az alexandriai zsidókat nevemben, kérj bocsánatot számomra, amiért oly magas reményeket csillogtattam meg előttük és aztán – aztán csalatkoztak bennem. Távozzatok most, Isten legyen veletek. Többet nem tudok szólani.
A zsidók gyászuk jeléül gyászruhát öltöttek magukra, és tízezrével feküdtek kétségbeesetten a palota körül, nem törődvén a szörnyű hőséggel. Agrippa a felső szoba ablakából, mert oda állíttatta ágyát, látta őket, és sírva fakadt.
– Szegény zsidók – mondta –, ezer évig vártatok, és most másik ezer évig várhattok, talán kétezerig, míg dicsőségtek napja feltűnik. Hamis hajnal volt ez. Megtévesztettem önmagam, és megtévesztettelek benneteket.
Tollat, papírt hozatott, és levelet írt nekem, amíg még volt ereje írni. Itt fekszik előttem sok-sok levele, és szívfacsarító összehasonlítani az írásokat. A többiek olyan merész és határozott vonalak, egyenesen sorakoznak egymás alatt, ez pedig botladozó, kacskaringós firkálás. Megtörte a fájdalom, levele olyan, mint a bűnösök beismerő vallomása azután, hogy lekerültek a kínpadról, vagy a korbácsoló abbahagyta a kegyetlen verést. Rövid levél:
„Utolsó levelem: haldoklóm. Testem tele van férgekkel. Bocsáss meg öreg barátodnak, a Banditának, aki őszintén szeretett Téged, és mégis titokban el akarta venni Tőled Keletet. Miért tettem ezt? Mert Jáfet és Sem testvérként élhetnek, de mindegyik úr kell hogy legyen a maga portáján. Nyugat Tied lett volna Rhodustól Britanniáig. Megszabadíthattad volna Rómát Kelet minden istenétől és szokásától: akkor és csak akkor térhetett volna vissza köreitekbe az ősi szabadság, amelyet oly sokra értékelsz. Elbuktam. Túlságosan veszélyes játékot űztem. Majomfigurácska, bolond vagy, de irigylem bolondságodat: józan bolondság. Most haldokló leheletemmel kérlek, ne bosszuld meg magad családomon. Fiam, Agrippa ártatlan. Nem tud semmit becsvágyaimról, éppúgy, mint a lányaim. Cypros minden elkövetett, hogy lebeszéljen. Legjobb lenne, ha úgy tennél, mintha nem tudnál semmit. Keleti szövetségeseiddel bánj úgy, mintha még mindig hűséges szövetségeseid volnának. Mit érnek ők, ha Herodes elment? Bíztak bennem, de nem bíznak Parthiában. Ami tartományaimat illeti, alakítsd újra át római gyarmatokká, mint Tiberius idejében. Ne sértsd meg tisztességemet azzal, hogy visszaadod nagybátyámnak, Antipasnak. Fiamat, Agrippát kinevezni utódnak veszélyes, de a kedvemért valamilyen módon tüntesd ki. Tartományaimat ne helyezd szíriai uralom alá, ne uralkodjék fölöttük ellenségem, Marsus. Kormányozd őket te magad, Majomfigurácska. Legyen Felix a kormányzód. Félix egy senki, és nem fog tenni semmit, sem bölcset, sem bolondot. Alig tudok már írni. Ujjaim nem mozognak. Kínlódom. Ne sirass meg: dicső életem volt, és nem bánok semmit, csak egyetlen őrületemet – azt, hogy lebecsültem Izrael örökkön élő Istenének büszkeségét, hatalmát és féltékenységét, és úgy viselkedtem Vele szemben, mint bármelyik bolond filozofáló gadarenei görög. Isten Veled utoljára. Tiberius Claudius barátom, akit jobban szeretek, mint ahogy valaha is képzelted volna. Isten Veled, kis Majomfigurácska, iskolatársam, és ne bízz senkiben, mert körülötted senki sem méltó bizalmadra.
Haldokló barátod, Herodes Agrippa, akinek neve számodra:
a Bandita.”
Mielőtt meghalt volna, magához hívatta Helciast, Thaumastust és öccsét, Herodes Polliót, s így szólt hozzájuk:
– Még egy utolsó kérés. Menjetek Silas börtönébe, mondjátok meg neki, hogy haldoklóm. Mondjátok, hogy a Herodes-betegség támadott meg. Emlékeztessétek arra az esküre, amelyet Alexandriában az alabarcha házában tettem. Kérjétek, bocsásson meg nekem, mondjátok, látogasson meg, és szorítsa meg utoljára barátságosan a kezem. És aztán tegyétek vele azt, amit válasza alapján legjobbnak láttok.
Elmentek a börtönbe, ahol Silast viasztáblájával a térdén találták. Amikor meglátta őket, a viasztáblát hamar a földre dobta. Thaumastus így szólt:
– Silas, ha a táblát megtöltötted vádakkal urad és királyod, Herodes Agrippa ellen, akkor jó, hogy eldobod. Ha elmondjuk neked, milyen állapotban fekszik a király, bizony mondom néked, sírni fogsz. Kívánni fogod, bárha sohasem szóltál volna ellene semmit, bárha nem szégyenítetted volna meg soha a nyilvánosság előtt. Haldoklik. A Herodes-betegség támadta meg, ezzel átkozta el magát egy meggondolatlan pillanatban Alexandriában arra az esetre, ha az örökkévaló ellen fordulna.
– Tudom – mondta Silas. – Jelen voltam, amikor az esküt tette, és utána figyelmeztettem...
– Hallgasd meg a király üzenetét. A király így szólt: „Mondjátok meg Silasnak, milyen kínok között fetrengek, kérjétek meg, bocsásson meg nekem. Szabad. Hagyja el celláját, és jöjjön veletek a palotába. Szeretném, ha barátságban megszorítaná a kezem, mielőtt meghalok.”
Silas mogorván beszélt:
– Ti zsidók vagytok, és én csak megvetett szamaritánus, ilyenformán megtiszteltetésnek kellene vennem látogatástokat. De elmondok nektek ennyit a szamaritánusokról: mi a szólásszabadságot és a tisztességes cselekedeteket minden véleménynél fontosabbnak tartjuk, nem törődünk azzal, hogy zsidó szomszédaink jó vagy rossz véleménnyel vannak-e felőlünk. Ami pedig volt barátomat és uramat, Herodes királyt illeti, ha kínlódik, akkor csak ő a hibás azért, amiért nem hallgatott tanácsomra.
Helcias Herodes Pollio királyhoz fordult:
– Meghal?
– Meg.
Silas nyugodtan folytatta:
– Háromszor megmentettem életét, de ez egyszer nem tehetek érte semmit. Sorsa Isten kezében van. Ami pedig a barátságot illeti, micsoda barát az, aki...
Helcias a cella ajtajában őrködő katonától elragadta a lándzsát, és keresztüldöfte vele Silast. Az egyetlen mozdulatot sem tett, hogy kikerülje a döf est.
Silas abban a pillanatban halt meg, amikor az ötnapi szüntelen kíntól elernyedt Herodes Agrippa király is meghalt. Cypros karjaiban, a zsidó nemzet leírhatatlan szomorúságára és megdöbbenésére.
Most már az egész történet ismeretessé vált. Úgy látszott, mintha Herodes átka az összes zsidókra lesújtana, teljesen elvesztették fejüket, magukba roskadtak. A görögök mérhetetlenül örültek. Az ezredek, amelyeket Helcias Herodes parancsára újra felfegyverzett, a legszégyenletesebb, legundorítóbb módon viselkedtek. Megtámadták a palotát, elfogták Cyprost és lányait, hogy végigvonszolják őket Caesarea utcáin. Cypros elkapta az egyik katona kardját, és megölte magát, de lányait kényszerítették, hogy vegyék fel hímzett fehér selyemruháikat, és menjenek velük. Még arra is kényszerítették őket, hogy hálaadó himnuszokat énekeljenek apjuk halála fölött. Amikor a felvonulás véget ért, az ezredbordélyházba vitték őket, és ott a bordélyház lapos tetején a legszörnyűbb szemérmetlenségeket művelték velük. És nemcsak Caesareában, hanem Samaria görög városaiban is nyilvános lakomákat rendeztek a tereken, és a görögök virágkoszorúkkal fejükön, drága olajoktól illatosan ettek, ittak, örvendeztek. A zsidók egyetlen hanggal nem tiltakoztak, kezüket sem emelték fel tiltakozásul. „Törvényszerű-e azt védeni, akit az Isten elátkozott?” Mert az Isten átkáról azt tartották, hogy az apáról a gyermekekre száll. A két hercegnő hat- és tízéves volt, amikor a lapostetejű házon oly ocsmányul megkínozták őket.
Ma tíz éve halt meg Herodes, s amilyen röviden lehet, elmondom, mi történt azóta Keleten, ámbár a Kelet most már nem fogja érdekelni annyira olvasóimat. Mégis úgy érzem, ezt a fonalat is végig kell vezetnem történetemben. Marsus, amint hírt kapott Herodes haláláról, Caesareába sietett, rendet teremtett ott, majd Samariába ment. Ideiglenes kormányzót nevezett ki Herodes tartományai fölött: Fadus római lovagot, akinek nagy kereskedelmi érdekeltségei voltak Palesztinában, és felesége zsidó nő volt. Én megerősítettem ezt a kinevezést, és Fadus a helyzethez mért keménységgel kormányzott. A fegyvereket, amelyeket a zsidók között szétosztottak, nem adták vissza Helciasnak, a gileádiak megtartották fegyvereiket, hogy védekezzenek keleti szomszédaik, az arabok ellen. A judeaiak és galileaiak nagy része is megtartotta fegyverét, rablóbandákat alakítottak, és igen sokat ártottak az országnak. Fadus azonban Helcias és Herodes Pollio király támogatásával letartóztatta a gileádiak vezéreit, lefegyverezte követőiket, aztán egymás után ártalmatlanná tette a rablóbandákat. Herodes Pollio igen buzgón dolgozott, hogy bebizonyítsa hűségét.
Pontus, Commagene, Alsó-Örményország és Iturea királyai megfogadták Herodes tanácsát, amelyet Pollio hozzájuk juttatott, és újra Róma szövetségesei lettek, kimentve magukat Bardanes előtt, amiért nem jönnek eléje Örményország határára. Bardanes mindazonáltal folytatta nyugati útját, eltökélte magát, hogy visszaszerzi Örményországot. Marsus Antiochiából szigorú figyelmeztetést küldött neki, hogy a háború Örményország ellen háborút jelent Róma ellen is. Adiabene királya erre értesítette Bardanest, hogy nem támogatja a hadjáratban, mert gyermekei Jeruzsálemben vannak, és a rómaiak túszul ott tarthatják őket. Bardanes ekkor hadat üzent neki, és már be akart törni országába, amikor meghallotta, hogy Gotarzes újabb hadsereget szervezett, és újra igényt tart a birodalomra. Visszafordult tehát, és ezúttal a két fivér véres csatát vívott a Charinda-folyó partjánál, közel a Kaspi-tenger déli partjaihoz. Gotarzes vereséget szenvedett, és négyszáz mérföldnyire keletre, a dahák földjére menekült. Bardanes üldözte, de a dahák leverése után nem tudta rábeszélni győztes hadseregét, hogy még tovább vonuljon. Most ugyanis már túljutott a hatalmas parthus birodalom határán. Visszafordult, és a következő évben már éppen be akart törni Adiabenébe, amikor a főurak meggyilkolták. Vadászat közben tőrbecsalták, és megölték. Megkönnyebbültem, amikor eltűnt a színtérről, mert nagy tehetségű, szokatlan életerejű férfiú volt.
Közben Marsus szolgálati ideje letelt, örültem, hogy visszajöhet Rómába, és tanácsosom lesz. Helyébe Cassius Longinust küldtem. Ünnepelt és elismert jogász volt, akitől sokszor tanácsot kértem nehéz jogi kérdésekben, különben pedig unokahúgom, Drusilla sógora volt. Amikor Bardanes halálhíre Rómába érkezett, Marsust nem lepte meg. Úgy látszik, neki is része volt az összeesküvésben. Azt tanácsolta most, hogy küldjem ki Meherdatest, a volt parthus király fiát trónkövetelőnek, aki már hosszú idő óta Rómában él túszként. Azt mondta, el tudja intézni, hogy a főurak, akik megölték Bardanest, szívesen fogadják Meherdatest. Gotarzes azonban egy daha hadsereggel megjelent a színtéren, és Bardanes gyilkosai kénytelenek voltak fejet hajtani előtte. Meherdates tehát Rómában maradt addig, amíg kedvezőbb alkalom nem kínálkozik. Marsus számított arra, hogy ez nemsokára bekövetkezik, mert Gotarzes kegyetlen, szeszélyes, gyáva ember, nem számíthat sokáig főurai hűségére. És Marsus nem tévedett. Két év múltán titkos követség érkezett hozzám a parthus birodalom különböző királyaitól és fejedelmeitől, köztük Adiabene királyától, hogy küldjem el nekik Meherdatest a birodalom királyául. Ebbe beleegyeztem, és igen jó véleményt adtam Meherdatesről. A követek jelenlétében figyelmeztettem, ne játssza az önkényurat, hanem tekintse magát a birodalom első elöljárójának, népét pedig polgártársainak. Parthus király még sohasem gyakorolta az igazságosságot és a kegyelmet. Antiochiába küldtem, Cassius Longinus pedig az Euphrates folyóig kísérte, megmondván neki, hogy innen azonnal nyomuljon be Parthiába, mert ha gyorsan és bátran cselekszik, a trón az övé. Osroëne királya azonban, aki szövetségesnek tettette magát, de voltaképpen Gotarzes pártján állott, lakomákkal, vadászatokkal és szórakozásokkal feltartotta Meherdatest az udvarában, aztán azt tanácsolta neki, hogy menjen kerülő úton Örményországon át, ne kockáztassa meg a közvetlen átvonulást Mezopotámián. Meherdates megfogadta ezt a rossz tanácsot, amely időt adott Gotarzesnek az előkészületekre. Meherdates több hónapot késlekedett, miközben hadseregével a hóborította örmény felföldön áthaladt. Örményországból kijutva levonult a Tigrishez, elfoglalta Ninivét és más fontos városokat. Adiabene királya üdvözölte, amikor a határra érkezett, de rögtön látta rajta, hogy gyenge legény, és elhatározta, hogy a legelső alkalommal elhagyja, így, amikor Gotarzes és Meherdates csatában találkoztak, Meherdatest hirtelen elhagyta Osroëne és Adiabene serege. Bátran küzdött, és majdnem győzött is, mert Gotarzes oly gyáva parancsnok volt, hogy saját katonái kénytelenek voltak őt egy fához láncolni, nehogy elfusson. Végül is Meherdatest elfogták, és a nagylelkű Gotarzes gúnyosan visszaküldte Cassiushoz levágott fülekkel. Gotarzes nemsokára meghalt. A többi már nem érdekes.
Mithridates néhány évig megtartotta Örményország trónját, de aztán unokaöccse, öccsének, a georgiai királynak a fia megölte. Ez aztán fura történet. Georgia királya negyven évig uralkodott, és legidősebb fia unta már a várakozást apja halálára és arra, hogy ő kerül a trónra. A király, ismervén fia jellemét és féltve saját életét, azt tanácsolta neki, szerezze meg Örményországot, amely nagyobb és gazdagabb királyság Georgiánál. A fiú ebbe belement. A király úgy tett, mintha összeveszett volna fiával, mire az Örményországba menekült, s Mithridates védelmére bízta magát. Az örmény udvarban kegyesen fogadták, és a király neki adta lánya kezét. Erre a georgiai királyfi azonnal megkezdte ármánykodásait jótevője ellen. Visszatért Georgiába, úgy tett, mintha kibékült volna apjával, aki ezután alkalmat keresett, hogy összevesszen Mithridatesszel. Ennek megtörténte után hadat üzent, és fiát bízta meg a hadsereg vezetésével. A római ezredes, aki Mithridates politikai tanácsadójaként szerepelt, tanácskozást indítványozott Mithridates és veje között, ebbe Mithridates bele is ment, de a georgiai csapatok orvul megtámadták, amikor már éppen vérszerződést akartak kötni, és megfojtották. Szíria kormányzója, amikor értesült erről a szörnyű cselekedetről, összehívta vezérkarát, hogy eldöntsék, büntető hadjárattal kell-e megbosszulni Mithridátest? A gyilkos ugyanis azonnal elfoglalta áldozata trónját. Az volt azonban a vélemény, hogy minél aljasabb és vérszomjasabb egy keleti király a határvidékeinken, annál jobb nekünk; a római birodalom biztonságának érdeke, hogy szomszédaink ne bízzanak egymásban. Nem kell tehát semmit tenni. A kormányzó azonban, hogy bebizonyítsa, mennyire nem helyesli a gyilkosságot, hivatalos levelet intézett Georgia királyához, felszólítván, vonja vissza csapatait, és hívja vissza fiát. Amikor a parthusok hallottak erről a levélről, jó alkalomnak tartották Örményország visszaszerzésére. Betörtek örményföldre, az új király elmenekült, akkor azonban a parthusoknak vissza kellett fordulniuk, mert a kemény télben embereik sorra elhullottak. A király visszafordult. – De miért folytassam a történetet? Minden keleti história ilyen céltalan tülekedés, ilyen ide-oda lökdösődés, ilyen véres harc véres harc után, míg végre ritkán, nagyon ritkán felbukkan egy vezér, aki célt tud adni a folyamatnak. Herodes Agrippa ilyen vezér volt, de meghalt, mielőtt teljesen be tudta volna bizonyítani zsenijét.
A zsidók Messiás-várását újra felélesztette valaki, Theudas, a gileádi bűvész, aki Fadus kormányzósága idején rengeteg követőt gyűjtött, és felszólította őket, kövessék a Jordán folyóhoz, mert ő ketté fogja választani, mint egyszer Illés próféta tette, és száraz lábbal átvezeti őket, hogy elfoglalhassák Jeruzsálemet. Fadus átküldött egy lovascsapatot, megtámadtatta a fanatikus tömeget, elfogatta Theudast, és levágatta a fejét. (Azóta többen nem vették magukra ezt a címet, noha az a szekta, amelyről Herodes írt nekem, vagyis József fia Józsua, vagy Jézus követői, úgy látszik meglehetősen előrehaladtak már itt Rómában is. Aulus Plaucius feleségét nemrég megvádolták, hogy részt vett a szeretetlakomájukon, de Aulus Britanniában tartózkodott, és a kedvéért elsimítottam az ügyet.) Fadus feladatát Palesztinában megnehezítette a rossz aratás és az a körülmény, hogy Herodes kincstárát majdnem üresen találták. (Nem csoda, ha meggondoljuk, mire és mennyi pénzt költött.) így még gabonát sem tudott vásárolni Egyiptomból. Mindazonáltal jótékony célú bizottságot szervezett a zsidók között, és pénzt teremtettek elő, amivel kihúzták a telet. Azonban a következő aratás is rosszul sikerült, és ha Adiabene anyakirálynője nem adta volna egész vagyonát oda, hogy gabonát vásároljanak Egyiptomban, a zsidók százezrei pusztultak volna éhen. A zsidók az éhínséget Isten bosszújának tartották Herodes bűnéért. A második aratás sikertelensége nem annyira az idő, mint inkább a zsidó földművesek hibája volt, oly lehangoltságban éltek, hogy a vetőmagot, amelyet Fadus utódjától kaptak, megették ahelyett, hogy elvetették volna. A zsidó igen furcsa faj. Cumanus kormányzósága idején nagy zavargások törtek ki. Cumanus kinevezésével, azt hiszem, hibát követtem el, hivatalnoksága rögtön nagy katasztrófával kezdődött. A nagy zsidó ünnepek idején Cumanus egy zászlóalj római katonát helyezett el a templom szentélyében, hogy rendet tartsanak. Az istentisztelet legszentebb része alatt az egyik katona, aki haragudott a zsidókra, leeresztette nadrágját, az imádkozó zsidók felé fordult, és mutogatta nekik hímvesszőjét. „Hej zsidók, nézzetek ide, itt van valami látnivaló.” Ebből zavargás keletkezett, és a zsidók megvádolták Cumanust, hogy ő utasította a katonát erre az utálatos és buta kihívásra. Cumanus természetesen dühös lett, rákiáltott a tömegre, hogy legyen nyugodt, és folytassa rendben az ünnepségét. A zsidók azonban egyre jobban fenyegetőztek. Cumanus úgy érezte, hogy ilyen körülmények között nem elég egyetlen zászlóalj. Hogy megijessze a tömeget, elküldött az egész helyőrségért, ami véleményem szerint nagy hiba volt. Jeruzsálem utcái igen szűkek és kanyargósak, most pedig teljesen megteltek a világ minden részéről összegyülekezett zsidósággal. Felhangzott a kiáltás: „Jönnek a katonák. Fussatok, mentsétek életeteket!” Mindenki rohanni kezdett. Ha valaki elbotlott és elesett, agyontaposták és az utcasarkokon, ahol a menekülők két folyama egymásba rohant, olyan nagy volt a nyomás hátulról, hogy ezreket halálba Toppantottak. A katonák ki sem húzták kardjukat, mégis több mint húszezer zsidó halt szörnyet a pánikban. A katasztrófa olyan iszonyatos volt, hogy az ünnepség utolsó napját meg sem ülték. Ezután a tömeg szétoszlott.
Ugyanekkor utazott a környéken egyik egyiptomi intézőm, aki pénzt szedett össze. Valamilyen üzletet bonyolított le még ezenkívül, és sok drága ékszer volt nála. Útközben egy galileai bandával találkozott, ezek rárohantak és kirabolták; amikor Cumanus ezt meghallotta, a rablás színhelyéhez legközelebb fekvő falvakon állt bosszút (Samaria és Judea határán), nem figyelvén arra a körülményre, hogy a rablók nyilvánvalóan galileaiak voltak a kiejtésük után ítélve, és csak éppen áthaladtak a vidéken. Nagyobb csapatot küldött a falvak kifosztására és a vezető polgárok letartóztatására. Az egyik fosztogató katona valamelyik házban megtalálta Mózes Törvénykönyvét. Lóbálni kezdte a kezében, majd ocsmány paródiáját olvasta fel a szent iratnak. A zsidók az istenkáromlástól elszörnyülködve felhördültek, és rárohantak, hogy elszedjék tőle a törvénykönyvet. Ő azonban nevetve elszaladt, és közben apró darabkákra tépte a könyvet. Oly nagy volt a felháborodás, hogy amikor Cumanus meghallotta, mi történt kénytelen volt ezt a katonát kivégeztetni, hogy a zsidókat kibékítse és a római katonákat meggondoltságra intse.
Egy-két hónap múltán galileaiak jöttek Jeruzsálembe egy másik ünnepségre, és az egyik szamaritánus falu lakossága nem engedte át őket, emlékezvén a fenti esetre. A galileaiak nem tágítottak, és a verekedésben, ami ezután következett, többen meghaltak. Az életben maradt galileaiak Cumanushoz mentek elégtételért, de az nem adott nekik, kijelentvén, hogy a szamaritánusoknak jogukban volt megtiltani nekik az áthaladást. Miért nem kerülték el a falut, miért nem mentek a szántóföldeken át? A bolond galileaiak erre egy híres rablóvezért hívtak segítségül, és megbosszulták magukat a szamaritánusokon: a rablóbanda támogatásával kirabolták falvaikat. Cumanus felfegyverezte a szamaritánusokat, és a samariai helyőrség négy zászlóaljával megrohanta a galileai támadókat, sokakat megölt és elfogott. Később szamaritánus küldöttség kereste fel Szíria kormányzóját, és elégtételt kért tőle, mert egy csapat galileai állítólag felgyújtotta falvaikat. A kormányzó erre lement Samariába, eltökélten, hogy egyszer s mindenkorra véget vet ennek. Elfogta a galileaiakat, keresztre feszíttette őket, aztán lelkiismeretesen utánajárt a zavargások okainak. Rájött, a galileaiaknak joguk volt áthaladni Samarián, és hogy Cumanusnak meg kellett volna büntetnie a szamaritánusokat, nem pedig támogatni őket, és arra is rájött, hogy az első nagy felfordulást nemcsak az a szemérmetlen katona idézte elő, hanem egyik ezredese is, aki hangosan kinevette a zsidókat, és azt mondta nekik: nem kell odanézniük, ha nem tetszik nekik a látvány.
Lelkiismeretesen megvizsgálta az ügyet, és rájött arra is, hogy a falvakat maguk a szamaritánusok gyújtották fel, és kárpótlásul az elpusztult holmik értékének sokszorosát követelték. Mielőtt a tűz kitört volna, a házakból minden értékesebb holmijukat elvitték. Erre Cumanus az ezredest, a szamaritánus vádlottakat és számos zsidó tanút Rómába küldött, hogy én tárgyaljam le ügyüket. A tanúvallomások meglehetősen ellentétesek voltak, de végül én is ugyanarra a következtetésre jutottam, mint a kormányzó. Cumanust a Feketetengerhez száműztem, a szamaritánusokat kivégeztettem, az ezredest pedig, aki nevetett a zsidókon, visszaküldtem Jeruzsálembe, hogy vezessék végig az utcákon, és a zsidók köpdössék le, utána pedig bűne helyén végezzék ki. Nagy bűnnek tartom ugyanis, ha egy törzstiszt, akinek kötelessége vallásos ünnepségen a rend fenntartása, maga szítja a rendetlenséget, és viselkedésével közvetetten húszezer ártatlan ember halálát okozza.
Cumanus száműzetése után eszembe jutott Herodes tanácsa, és Felixet küldtem ki kormányzónak. Ez három évvel ezelőtt történt, azóta még mindig ott dolgozik; nehéz a munkája, mert az ország még mindig izgatott, és tele van banditákkal. Félix feleségül vette Herodes legfiatalabb lányát. Ez a lány azelőtt az egyik szövetséges kiskirály felesége volt, de elhagyta. A másik lány Helcias fiához ment feleségül. Herodes Pollio halott, és a fiatal Agrippát, aki nagybátyja halála után négy évig kormányozta Chalcist, most Básán királyává neveztem ki.
Alexandriában három évvel ezelőtt újabb zavargások törtek ki, amelyek három ember halálával végződtek. Megvizsgáltattam az ügyet, kiderült, hogy újra a görögök okozták a zavargásokat, amikor megzavarták a zsidók istentiszteletét. Szigorúan megbüntettem őket.
Ennyit hát a Keletről, és talán a birodalom más részein történt eseményekről is beszámolhatnék itt, hogy aztán visszatérhessek történetem fő vonalához és Rómához.
Abban az időben, amikor a parthus birodalom fejedelmei Rómába küldtek királyért, aki birodalmukban olyan szerepet játszik, mint nálunk a császár, a nagy germán nemzetszövetség, a cheruscusok is királyt kértek Rómától. Felettük a híres Hermann uralkodott, de családja tagjai megölték, amikor önkényúrként próbálta kormányozni ezt a szabadságszerető népet. Két főgyilkosa, két unokaöccse ezután összeveszett, és hosszú polgárháború keletkezett, amelynek végén az egész cheruscus királyi ház kipusztult, egyetlen kivétellel. Ez Italicus volt, Hermann öccsének, Flaviusnak a fia. Flavius hűséges maradt Rómához abban az időben, amikor Hermann orvul lemészárolta Varus három ezredét, de aztán néhány év múlva Hermann csatában megölte. Italicus Rómában született, és apjához hasonlóan a lovagok nemesi rendjének tagja volt. Ez a jóképű, tehetséges fiatalember római nevelést kapott, de előre látva, hogy eljöhet az idő, amikor elfoglalja a cheruscus trónt, ragaszkodott hozzá, hogy tanulja meg a rómain kívül a germán harcmodort is, tanulja meg jól anyanyelvét, országának törvényeit, vallási mondáit. Testőrségemnek germán tagjai tanították. A sörivásra is megtanították: az olyan germán herceget, aki nem tud udvaroncaival kupát kupa után üríteni, anyámasszony katonájának tartják.
Cheruscus küldöttség jött Rómába, hogy Italicust meghívja a trónra. Megérkezésük délutánján nagy felfordulást rendeztek a színházban. Még egyikük sem volt Rómában. A palotában kerestek fel, megtudták, hogy a színházban vagyok, tehát utánam jöttek. Plautusnak egyik vígjátékát játszották, és mindenki csupa figyelem volt. A köznép részére fenntartott helyekre vezették őket, mégpedig jó magasra, ahol alig lehetett hallani. Amint leültek és körülnéztek, hangosan kérdezgetni kezdték:
– Előkelő hely ez, ahol ülünk?
A színházi szolgák suttogva próbálták megnyugtatni őket.
– Hol ül Caesar? Hol ülnek a főurak? – kérdezték. A szolgák megmutatták az első sort:
– Ott ül Caesar, de csak azért ül olyan lent, mert kicsit süket. Ahol most ültök, az a legelőkelőbb hely. Minél magasabb a hely, annál előkelőbb.
– Kik azok a sötét bőrű emberek ékszeres sapkákban, ott Caesar mellett?
– Parthia nagykövetei.
– Micsoda Parthia?
– Nagy birodalom Keleten.
– Miért ülnek olyan lent? Nem elég tiszteletre méltóak? Vagy pedig a színük miatt?
– Ó, dehogy, nagyon előkelő emberek – mondták a szolgák –, de kérlek, ne beszéljetek olyan hangosan.
– Akkor miért ülnek olyan rossz helyen? – erősködtek a germánok. (Csend legyen! Csend! Maradjatok nyugton, barbárok, nem hallunk! – kezdett tiltakozni a nép.)
– Caesart akarják ezzel megtisztelni – hazudtak a szolgák. Azt mondják, ha Caesart a süketsége arra kényszeríti, hogy olyan alacsony helyen üljön, akkor ők sem akarnak magasabban ülni.
– És ti azt várjátok tőlünk, hogy elmaradjunk udvariasságban ezek mögött a feketeképű senkik mögött? – ordították a germánok.
– Gyertek, bajtársak, menjünk le!
Az előadás öt percig szünetelt, miközben letolakodtak a zsúfolt padsorokon át az első sorokba, és végül felbukkantak a Vesta-szüzek között. Mivel jó szándék vezette őket, nyájas voltam hozzájuk, meghívtam őket a palotába, és vacsora közben beleegyeztem, hogy Italicus legyen a királyuk. Természetesen ezt nagyon szívesen tettem.
Italicust olyan útra való tanáccsal láttam el, ami igen különös módon ellenkezett azzal a tanáccsal, amelyet Meherdatesnek adtam, mielőtt elküldtem az Eufratesen túli hazájába. Mert a parthusok és a cheruscusok a két legellentétesebb nép, amelyét a világon találni lehet. Italicushoz így szóltam:
– Italicus, ne felejtsd el, hogy szabad nemzet felett fogsz uralkodni. Rómainak neveltek fel, és a római fegyelmet szoktad meg. Eszedbe ne jusson honfitársaidtól annyit elvárni, amennyit egy római elöljáró vagy tábornok elvár alantasaitól. A germánokat rá lehet beszélni valamire, de utasítani nem lehet. Ha a római parancsnok így szól alantasához: „Ezredes, végy magadhoz ennyi és ennyi embert, vidd el őket ide és ide, és építs egy ilyen és ilyen hosszú földgátat, amelynek magassága ennyi meg ennyi”, az így felel: „Parancsodra, tábornok.” Minden beszéd nélkül elindul, és a földgát huszonnégy órán belül elkészül. Cheruscusokkal nem lehet így beszélni. A cheruscus alantas tudni akarja majd, miért akarod ezt a földgátat csináltatni, ki ellen készítteted, és arra fog célozni, hogy talán kevésbé fontos és jelentős férfiú is elintézhetné ezt az alantas munkát – hisz a földgát gyávaság jele – és különben is milyen ajándékot adsz neki, ha hajlandó mégis ezt a munkát elvállalni. Hiszen szabad ember, és azt teszi, amit akar. Honfitársaidat, Italicus barátom, úgy kell kormányoznod, hogy sohase adj nekik utasítást, hanem kívánságaidat öltöztesd politikai tanács álruhájába. Hadd gondolják alantasaik, hogy szívességet tesznek neked, és ezáltal önmagukat tüntetik ki, amikor szabad akaratukból valamit megtesznek. Ha kellemetlen és háládatlan feladatot kell elintézni, akkor a feladatot tüntesd fel nagy kitüntetésnek, hogy alantasaid versengjenek érte. És minden munkát, bármennyire kötelességszerűnek is tűnik a szemedben, jutalmazz meg arany karperecekkel, fegyverekkel vagy más ajándékkal, és mindenekfölött légy türelmes, sohase hagyjon cserben béketűrésed.
Elindult hát nagy reményekkel, mint annak idején Meherdates, és a főurak többsége örömmel fogadta. Tudták, hogy ők maguk nem tudnak trónra kerülni, s különben is minden bennszülött trónkövetelőre féltékenyek voltak. Italicus nem ismerte a cheruscus belpolitika szövevényeit, így hát számítani lehetett arra, hogy józan pártatlansággal fog viselkedni. Volt azonban egy kisebbség a főurak között, amelynek minden egyes tagja méltónak tartotta magát a trónra, ezek most ideiglenesen félretették a viszályt, hogy Italicus ellen egyesüljenek. Számítottak rá, hogy Italicus rövidesen nagy baklövéseket fog elkövetni tudatlanságában, de ő nagy csalódást okozott nekik, mert igen jól uralkodott. Erre felkeresték a szövetséges törzsek főnökeit, hogy a római jövevény ellen uszítsák őket. „Germania ősi szabadsága oda van!”, panaszkodtak, „Róma hatalma diadalmaskodott. Kérdünk benneteket, nincs-e a bennszülött cheruscusok között méltó a trónusra? Tűrhetjük-e, hogy Flaviusnak ez az áruló és kémkedő fia erőszakolja rá magát nemzetségünkre?” Ezzel a felhívással nagy hazafias sereget toboroztak. Italicus hívei azonban kijelentették, hogy ő egyáltalában nem kényszerítette iá magát a cheruscusokra, a törzs többsége kínálta fel neki a trónust, ő az egyedüli életben maradt királyi herceg, és noha Itáliában született, jól ismeri a germán nyelvet, szokásokat, harcmodort, igazságosan uralkodik, és apja, Flavius, nemhogy nem volt áruló, hanem épp ellenkezőleg: betartotta Rómának tett barátság-esküjét, nem úgy, mint Hermann. Ami pedig Germania ősi szabadságát illeti, ez képmutató beszéd. A férfiak, akik állandóan ezt hangoztatják, nyugodtan veszélyeztetnék az ősi szabadságot újabb polgárháborúk által.
Italicus nagy csatában legyőzte vetélytársait, és annyira teljes volt győzelme, hogy nemsokára megfeledkezett tanácsomról, türelmetlenkedni kezdett, nem vette figyelembe a germánok hiúságát és függetlenségimádatát, egyszerűen parancsolgatni kezdett a főuraknak. Erre azok nyomban kiűzték az országból. Azután a szomszédos törzsek fegyveres segítségével visszakerült a trónusra, hogy most másodszor is elűzzék onnan. Nem avatkoztam bele, a római birodalom biztonsága Nyugaton és Keleten nagyrészt a meghódított népek belső viszályán nyugszik. Amikor ezeket a sorokat írom, Italicus újra király, de nagyon gyűlölik, noha nemrégen igen sikeres háborút viselt egy nagy ellenséges törzs ellen.
Ekkoriban északabbra is baj volt. Az alsó-rajnai tartomány kormányzója hirtelen meghalt, és az ellenség újra át-átcsapott a folyón. Tehetséges vezérük volt, hasonló ahhoz a numid Tacfarinashoz, aki annyi bajt okozott Rómának Tiberius idején. Tacfarinashoz hasonlóan ő is egyik gyarmati ezredünk szökevénye volt, és meglehetősen kitanulta a római taktikát és stratégiát. Ez a fríz származású Gannascus vezér igen nagy mértékben űzte játékait. Számos könnyű folyami hajót rabolt el tőlünk, és kalózkodni kezdett a flandriai és brabanti partokon. Új kormányzónak Corbulót neveztem ki. Nem szerettem nagyon, de elismertem tehetségét. Tiberius alatt Corbulo az országutak felügyelője volt, és igen szigorú jelentést küldött be az útépítő vállalkozók csalásairól és a vidéki elöljárók hanyagságáról, akiknek feladata lett volna az utakat karbantartani. Tiberius a jelentés alapján súlyos pénzbüntetéseket szabott ki a vádlottakra, eléggé igazságtalanul, mert az utak rossz állapotáért az előző elöljárók is felelősek voltak. Ezeket az útépítő vállalkozókat pedig nemrégiben bízták meg azzal, hogy a legrosszabb útszakaszokat megjavítsák.
Nos, tudtam Corbulóról, hogy szigorú, pontos ember, és az alsó tartománynak szüksége volt valakire, aki helyreállítja a fegyelmet, mert az előző kormányzó nagyon elnézően viselkedett. Corbulo kormányzósága elején megkorbácsoltatott egy katonát, aki borotválatlanul, hosszúra nőtt hajjal, világossárga ruhában állt őrt a szabályos barnásvörös helyett. Nem sokkal ezután Corbulo kivégeztetett két katonát, mert „elhagyták fegyvereiket az ellenség közelében”: árkot ástak, és kardjaikat sátrukban hagyták. Ez aztán annyira megijesztette a csapatokat, hogy helyreállott a legnagyobb fegyelem, s amikor Corbulo hadba indult Gannascus ellen, és bebizonyította, hogy nemcsak jó fegyelmező, hanem tehetséges tábornok is: katonái megszerették, és tűzbe mentek érte. A katonák, legalábbis az öreg katonák, mindig jobban szeretik a megbízható, ügyes tábornokot, bármennyire szigorú is, mint a megbízhatatlant, bármennyire elnéző és emberséges legyen is. Corbulo hadihajókat szerelt fel, üldözni kezdte, és elsüllyesztette Gannascus kalózflottáját, aztán fölfelé vonulva a partokon, kényszerítette a frízeket, hogy adjanak túszokat, és esküdjenek szövetséget Rómának. Alkotmányt adott nekik római mintára, s területükön felépített és helyőrséggel látott el egy erődítményt. Ez mind rendben lett volna, de Corbulo itt nem állt meg, hanem tovább haladt a felső chaucusok országába, amelynek lakosai nem vettek részt a betörésekben. Hallotta, hogy Gannascus egy chaucus szentélybe menekült, s lovascsapatot küldött megkeresésére és kivégzésére. Ez sértés volt a chaucus istenek ellen. Gannascus megölése után ugyanez a lovascsapat Emsbe lovagolt, és ott Corbulo követelését a chaucus törzsi tanács elé terjesztette: ismerjék el azonnal Róma fennhatóságát, és fizessenek évente nagyösszegű hűbéradót.
Corbulo minderről jelentést tett nekem, és én nagyon felháborodtam. Jól tette, hogy Gannascust elpusztította, de összeveszni a chaucusokkal nagy hiba volt. Nincsen annyi csapatunk, hogy ezen a vidéken is háborúba fogjunk. Ha a felső-chaucusok segítségül hívják az alsó-chaucusokat, és a frízek újra fellázadnának, akkor valahonnan nagyszámú csapatot kellene küldenem erre a vidékre, ami lehetetlen, mert Britanniára kell gondolnom, írtam neki, hogy térjen vissza azonnal a Rajnához.
Corbulo akkor kapta meg parancsomat, amikor a chaucusok még nem felelhettek ultimátumára. Dühös volt rám, azt hitte, féltékeny vagyok minden tábornokra, aki vetélkedni akar katonai teljesítményeimmel. Emlékeztette vezérkarát, hogy Geta nem kapott megfelelő kitüntetést Marokkó elfoglalása és Salabus elfogása miatt, és megjegyezte, hogy bár megváltoztattam a régi rendet, és lehetővé tettem jogilag, hogy ne csak a császári család tagjai kaphassanak diadalmenetet, azért mégsem engedtem senkinek, hogy olyan hadjáratot vezessen, amelyért diadalmenetet lehetne szavazni. Az én önkényellenes magatartásom puszta képmutatás, és éppolyan önkényúr vagyok, mint Caligula, csak jobban titkolom. Hozzátette, hogy Róma hírnevét is aláásom, amikor visszavonom azokat a fenyegetéseket, amelyeket nevemben tett. Szövetségeseink ki fognak nevetni, éppen úgy, mint az ő csapatai. Ez azonban csak afféle dühös kifakadás volt. Mégis visszavonulót fújatott, és utána így szólt a csapatokhoz:
– Katonák! Caesar Augustus megparancsolta, hogy vonuljunk vissza a Rajna mögé. Még nem tudjuk, miért határozott így, nem szállhatunk vele vitába, noha bevallom, hogy legalábbis a magam személyére nézve igen csalódtam. Mily szerencsések voltak a római tábornokok, akik a régi időkben harcoltak.
Corbulo a hadjáratáért diadalmi jelvényeket kapott, én pedig magánlevelet írtam neki, bocsánatot kérve tőle sok mindenért. Megírtam, hallottam, hogy első mérgében mivel vádolt. Viszont én is mérges voltam, amikor egy nagy népet minden ok nélkül ellenségünkké tett. Sajnálom, hogy oly kurta visszavonulási parancsot küldtem neki ahelyett, hogy megírtam volna az okokat. Most aztán megmagyaráztam, hogy miért nem lehetett akkor háborút viselni. Corbulo ekkor férfiasan bocsánatot kért tőlem, ünnepélyesen visszavonta azt a vádat, hogy féltékeny vagyok és önkényúr, s azt hiszem, ettől az időtől fogva csakugyan megértettük egymást.
Herodes halála után megünnepeltem brit győzelmen első évfordulóját, és emlékezve azokra a panaszokra, amelyeket diadalmenetem éjszakáján Castor és Pollux templomának lépcsőjén kihallgattam, pénzt osztottam szét a szűkölködő népesség körében – három aranyat fejenként és fél aranyat minden gyereknek, aki még nem volt nagykorú. Volt rá eset, hogy tizenkét és fél aranyat kellett fizetnem egyetlen család gyermekei után, mert több ikerpár volt a famíliában. A fiatal Silanus és a fiatal Pompejus segítettek a pénzosztásban. Ha feljegyzem, hogy ebben az időben már beszüntettem Caligula összes különleges adóját, kártalanítottam azokat az embereket, akiket ő kirabolt, hogy a közmunkák haladtak az ostiai vízműveknél és a Fucinus-tó lecsapolásánál, s hogy tisztességes módon befolyt pénzből ilyen ajándékokat tudtam adni, s a közkincstár mégsem volt üres, nos, akkor el kell ismerniük, hogy szép munkát végeztem ez alatt a négy év alatt.
Barbillus csillagász (akire hivatkoztam az alexandriaiakhoz írott levelemben) bonyolult számításokat végzett és közölte velem, hogy születésnapomon napfogyatkozás lesz. Bevallom, megijedtem, mert a napfogyatkozás a lehető legrosszabb előjel, és ha oly születésnapon fordul elő, amely történetesen Mars ünnepe is, a nép nagyon meg fog rémülni, viszont mindenki, aki merényletet akar elkövetni ellenem, nagy önbizalommal készül terve végrehajtására. Arra gondoltam, hogy ha előre figyelmeztetem a népet a napfogyatkozásra, akkor nem fognak megijedni, sőt tetszeni fog nekik, hogy mindenről előre tudok. A következő nyilatkozatot adtam tehát:
„Tiberius Claudius Drusus Nero Caesar Augustus Germanicus Britannicus, Imperator, a Haza Atyja, Pontifex Maximus, néptribun, háromszoros konzul üdvözli a szenátust, a népet és Róma szövetségeseit.
Barátom, Tiberius Claudius Barbillus, az Ephesus városából való csillagász, múlt évben bizonyos számításokat végzett, amelyek egyeznek az alexandriai csillagászok számításaival, és megállapította, hogy napfogyatkozás lesz az elkövetkező augusztus elsején; Itália egyes részeiben teljes lesz a napfogyatkozás, más részeiben részleges. Nem szeretném, ha emiatt megijednétek, ámbár ez a természetes jelenség a múltban mindig babonás rémületet keltett. A régi időkben hirtelen és előre nem tudott esemény volt, ezért az istenek intő jelének tartották, hogy a boldogság egy időre eltűnik a földről éppúgy, ahogy az életet adó napsugarak egy időre eltűnnek. De most már oly jól ismerjük a napfogyatkozásokat, hogy meg tudjuk jósolni: »ezen és ezen a napon napfogyatkozás lesz«. Véleményem szerint mindenkinek büszkén és megkönnyebbülten kell arra gondolni, hogy a régimódi rémületeket végre legyőztük az értelmes emberi okoskodás erejével.
Tudós barátaink a következő magyarázatot adják: A hold, amely a nap alatt forog tengelye körül, ezenkívül hasonlóképpen a naphoz két mozgást végez. Egy vízszinteset és egy függőlegeset. Előfordul természetesen, hogy a hold pontosan a fejünk fölé kerül, és ugyanakkor fejünk fölött van a nap is. Ilyenkor persze a hold teste elfogja a napsugarakat. A föld lakói földrajzi helyzetükhöz mérten különbözőképpen látják ezt a jelenséget, egyes földrészektől teljesen elfogja a hold a napsugarakat, másoktól pedig csak részlegesen. Ezért beszélhetünk teljes és részleges napfogyatkozásról. Tény, hogy a nap állandóan árasztja magából a fényt, nem pedig mint ahogy a tudatlanok gondolják, csak kedvező állapotban.
A napfogyatkozás tehát olyan természetes jelenség, mint az, amikor az olajlámpát vagy a gyertyát eltakarjuk tenyerünkkel, és ezáltal az egész szobát ideiglenesen sötétbe borítjuk. A mellékelt térkép feltünteti, hol lesz legteljesebb a napfogyatkozás. Felhívom valamennyi elöljárót és felettes hatóságot, hogy az összes sötétbe boruló helyeken tegyen meg minden óvintézkedést a pánik és a sötétség leple alatt történő rablás ellen; gondoskodni kell arról is, hogy a nép a napfogyatkozás alatt ne nézzen a napba, csak legfeljebb gyertyalánggal bekormozott üvegen keresztül. A gyengeszeműek számára igen veszélyes lehet máskülönben.”
Azt hiszem, én voltam az első uralkodó a világ teremtése óta, aki ilyen nyilatkozatot tett, és jó hatása is volt, noha a vidéki emberek még ezt a magyarázatot sem értették meg. A napfogyatkozás a megjósolt időben bekövetkezett, a szokásos ünnepségeket megtartottuk, és ezenkívül külön áldozatot mutattunk be Dianának, a hold istennőjének és Apollónak, a napistennek.
A következő évben kitűnő volt az egészségem, senki sem próbált meggyilkolni, és az egyetlen megkísérelt zendülés igen szomorúan végződött legfőbb kezdeményezője számára. Ez Asinius Gallus volt, Asinius Pollio unokája, és Tiberius első feleségének, Vipsaniának fia attól a Gallustól, akit Tiberius meggyilkolt, mert elvette volt feleségét. Furcsa, hogy egyes emberek mennyire hozzájuk való neveket viselnek. Gallus kakast jelent és Asinus szamarat. Asinius Gallus pedig tőrőlmetszett szamár-kakas volt fennhéjázása, butasága miatt, amilyet egyhónapi utazás alatt sem lehetett volna könnyű még egy emberben megtalálni. Képzeljék el, nem voltak csapatai készenlétben, pénzt sem gyűjtött a lázadás megszervezésére, azt hitte, hogy nemes születése és egyéniségének ereje majd mindent elintéz.
Egy nap megjelent a Piac téren a szónoki emelvényen, és a hamarosan összegyülekezett tömeg előtt az önkényurak aljasságairól kezdett beszélni, hosszan időzve Tiberius nagybátyámmal, aki meggyilkolta apját, majd hangsúlyozta, mennyire fontos, hogy Caesar családját kiirtsák Rómából, és olyannak adják át az uralmat, aki csakugyan méltó rá. Rejtélyes célzásaiból a tömeg megértette, hogy önmagára gondol, nevetni és éljenezni kezdett. Igen gyenge szónok volt, és a szenátus legcsúfabb tagja, csapott vállú, alacsony, nagy hosszú arcú, vörös hajú, kicsi vörös orrú emberke. Mégis Herkules és Adonis összeolvadásának képzelte magát. Azt hiszem, nem volt egyetlen ember sem a Piac téren, aki komolyan vette volna, de azért minden mondatát megéljenezték, mert hallani akarták, milyen képtelenséget mond legközelebb. És csakugyan, amikor befejezte szónoklatát, az egész tömeget fel akarta vezetni a palotába, hogy engem detronizáljon. Követték is hosszú sorban nyolcasával haladva egészen a palota külső kapujától húszlépésnyire, ott hirtelen megálltak, és hagyták, hogy menjen tovább egyedül. A kapuőrök szó nélkül beengedték, hiszen szenátor volt, és ő belépdelt a palotaudvarra, engem átkozva és fenyegetve, míg észre nem vette, hogy egyedül van. (A tömeg néha nagyon tréfás és kegyetlen tud lenni, éppúgy, mint nagyon gyáva és buta.) Hamarosan letartóztatták, és noha az egész ügy roppant nevetséges volt, mégsem tudtam semmibe venni, kénytelen voltam száműzni; elküldtem hát Szicíliába, ahol családi birtokai vannak. „Menj és iázzál a saját legelődön, vagy kukorékolj a saját szemétdombodon, amelyiket akarod, de többé ne hallass magadról!”, mondtam a csúf, izgága emberkének.
Ostia kikötője még távolról sem készült el, és máris hatmillió aranyba került. A legnagyobb műszaki nehézséggel akkor álltunk szemben, amikor sor került a két nagy móló közötti mesterséges sziget megalkotására. Lehet, hogy nem fogják elhinni, de ezt a kérdést én oldottam meg. Emlékeznek Caligula nagy obeliszk-szállító hajójára, amely az elefántokat és tevéket Britanniába vitte, és biztonságban vissza is hozta? Nos, ez a hajó Ostiában horgonyzott. Azóta csak kétszer használták, hogy Egyiptomból színes márványt hozzon a szicíliai Venus-templomnak. A kapitány közölte velem, hogy egyre bizonytalanabb a hajó, olyan rozoga már, hogy nem szívesen kockáztat meg vele még egy utat. Így egy éjszaka eszembe jutott, nem is lenne rossz ötlet megtölteni kövekkel, és elsüllyeszteni, hogy alapul szolgáljon a szigethez. Ezt elvetettem azonban, mert csak negyedrészt tudjuk megtölteni kövekkel, és máris elmerül, és ha a fája elrothad, a kövek széthullanak. Arra gondoltam, milyen jó lenne valami varázslattal az egész hajót kemény sziklává változtatni. És ez a bolond gondolat, amelyhez hasonló sok jut eszembe, amikor teljesen kimerült vagyok, most ragyogó ötletnek adott életet: miért ne próbáljuk megtölteni amennyire csak lehet cementporral, amely aránylag könnyű, és aztán süllyesszük el, a cement majd a víz alatt összeáll.
Ez hajnali két órakor történt, és máris tapsoltam, hogy jöjjön egyik szabadosom, s elküldtem főmérnökömért. Egy óra múltán nagy sietve és remegve megérkezett a város másik végéről a főmérnök. Sápadtságán láttam, biztos el van készülve, hogy valamilyen kötelességmulasztásért ki fogják végezni. Izgatottan kérdeztem tőle, vajon kivihető-e ez az ötlet, és igen csalódottan hallottam, hogy a cement nem áll össze megfelelően a tengervízben. Mindazonáltal tíz napot adtam arra, hogy találjon ki valami módot a megoldásra. „Tíz nap”, ismételtem meg ünnepélyesen, „vagy különben...”
Ő a „vagy különben”-t fenyegetésnek vette, pedig ha nem tudott volna semmit kitalálni, én azt mondtam volna neki, hogy különben fel kell adnunk ötletünket. A félelem meggyorsította észjárását, és nyolcnapos lázas kísérletezés után feltalált egy cementport, amelyik sziklakeményre állt össze, ha tengervízzel jött kapcsolatba. Ez keveréke volt a cumaei cementművek által gyártott rendes cementpornak, és egy furcsa pornak, amelyet Puteoli környékén lehet találni; az obeliszk-hajó formáját most a lehető legkeményebb kőben örökítették meg az ostiai kikötő bejáratánál. Szigetet építettünk föléje, nagy köveket és hasonló cementet használva, ezen emelkedik a magas világítótorony csiszolt acél reflektoraival. A kikötő megépítése tíz évbe és tizenkétmillió aranyba került, és még mindig dolgoznak egyes javításokon. De nagy ajándék a városnak, és amíg a tengereken uralkodunk, nem pusztulhatunk éhen.
Minden jól ment nekem és Rómának. Az ország megelégedett és jómódú, seregei győzedelmesek mindenütt – britanniai hódításaimat Aulus megerősítette egy sereg ragyogó győzelemmel az addig még le nem igázott belga törzsek felett; a vallási élet zavartalanul fejlődött olyan irányban, amilyenben én akartam, és a város legszegényebb negyedében sem volt nagy nyomorúság. Törvényszéki munkámban nagy nehezen utolértem magam, és ettől kezdve vigyáztam, hogy tárgyalásaim száma ne nőjön. Messalina angyalibb volt, mint valaha. Gyermekeim igen szépen, egészségesen nőttek, és a kis Britannicus olyan széppé és erőssé fejlődött, ami különben természetes a Claudiusoknál, ez a családi vonás csak az én esetemben torzult el. Az egyetlen, ami lehangolt, hogy nem tudtam ledönteni a láthatatlan korlátot köztem és a szenátus között. Bármennyire is elismertem a szenátori rendet, és mindent elkövettem, hogy a konzulok érezzék felelősségüket és bizonyos mértékig függetlenségüket, mindig olyan alázatos gyanakvással fogadtak, hogy a végén elkeseredtem. Elhatároztam, hogy feltámasztom az ősi censori tisztséget, amely beolvad a császári birodalom erkölcsigazgatói tisztébe. Ebben a népszerű minőségemben még egyszer reformáltam a szenátust, és az értéktelen tagokat kiselejteztem. A szenátusban kitettem egy hirdetményt, amelyben felkértem minden tagot, gondolja meg: még mindig méltó-e szenátori rangra? Aki úgy érzi, hogy anyagi körülményei nem engedik ezt meg, vagy nincs elegendő tehetsége, mondjon le. Arra is célzást tettem, hogy aki tisztességesen nem vonul vissza, azt kizárással fogom megszégyeníteni. Azzal is siettettem a dolgot, hogy bizalmas értesítést küldtem azoknak, akiket ki akartam selejtezni. Ezáltal száz névvel könnyítettem meg a rendet, a megmaradtakat pedig azzal jutalmaztam meg, hogy családjuknak patríciusi rangot adtam. A patríciusi kör e kiszélesítése azzal az előnnyel járt, hogy több jelöltet vehettem számba a magasabb papi rendek tagválasztásánál, és hogy a megmaradt patrícius családok nem voltak kénytelenek többé állandóan egymás között házasodni. Patríciusokat ugyanis csak Romulus, Lucius Brutus, Julius Caesar és Augustus nevezett ki, és a négy kinevezés alkalmával patríciusi rangba emelkedett családok majdnem teljesen kihaltak. Az ember azt várta volna, minél gazdagabb és hatalmasabb egy család, annál gyorsabban és erősebben szaporodik, de Rómában nem ez következett be.
A szenátus ilyen megtisztítása nem járt valami jó eredménnyel. A viták pusztán vitakarikatúrák voltak. Egyszer, negyedik konzulságom idején, amikor bizonyos jogi reformokat akartam bevezetni, a Ház olyan közönyös, olyan kocsonyásan apatikus volt, hogy elragadott az indulat:
– Ha őszintén helyeslitek, uraim, ezt az indítványt, legyetek oly jók, és mondjátok meg rögtön és egyszerűen. Ha pedig nem helyeslitek, ezt is mondjátok meg rögtön. Vagy ha gondolkodási időre van szükségetek, hát gondolkozzatok, de ne felejtsétek el, hogy őszinte véleményt várok tőletek a vita napján. Igazán nem illik a szenátus méltóságához, hogy a konzul jelölt elismételi szorul szóra a konzulok mondatait mint tulajdon véleményét, és utána mindenki, amikor sor kerül rá, egyszerűen így szól: „Helyeslem az előttem szóló javaslatát” és semmi mást, és amikor véget ért a gyűlés, a naplóban ez álljon: „A vita véget ért.”
Hogy a szenátus tekintélyét emeljem, újra szenátori tartományokká tettem Görögországot és Macedóniát, Tiberius nagybátyám ugyanis birodalmi tartományokká fokozta le őket. A szenátori tartományokat maga a szenátus kormányozta. Felhatalmaztam továbbá a szenátust, hogy rézpénzt veressen a tartományi forgalom számára éppen úgy, mint Augustus idejében tette. Semmi sem ad olyan tekintélyt, mint az ércpénzveretés. Az arany- és ezüstpénzeken az én fejem volt, hiszen végül is én vagyok a császár és a kormányzat legfelelősebb embere, de a szenátus jól ismert „S. C.”-je újra megjelent a rézpénzeken, és a rézpénz a legősibb, a legtöbbet használt és mennyiségben legfontosabb ércpénz.
[Kr. u 46]Amikor elhatároztam a szenátus megtisztítását, ezzel Asiaticus végét idéztem elő. Amint Messalina értesült tervemről, felkeresett és így szólt:
– Emlékszel, hogy a múlt évben töprengeni kezdtél, vajon Asiaticusnak mi oka lehetett arra, hogy lemondjon a konzulságról? Akkor azt a magyarázatot adta, hogy a nép féltékeny rá, és gyanúsnak is tartja, mert már másodszor konzul.
– Igen, azt hittem akkor, és még most is hiszem, hogy nem ez volt az igazi oka a lemondásának.
– Nos, elmondok neked valamit, amit már régen el kellett volna mondanom. Asiaticus egy ideje szenvedélyesen szerelmes Cornelius Scipio feleségébe. Mit szólsz ehhez?
– Ó, igen, Poppaea – nagyon csinos nő, szép egyenes orra van, és oly merészen tud a férfiak szemébe nézni. No és Poppaea mit szól a dologhoz? Asiaticus nem olyan jóképű fiatalember, mint Scipio. Kopasz, kövér, de persze a leggazdagabb ember Rómában, és milyen csodás kertjei vannak.
– Sajnos, Poppaea teljesen belekeveredett az ügybe. Hát hallgass ide. Legjobb, ha őszinte leszek. Poppaea nemrégiben felkeresett tudod, milyen jó barátnők vagyunk, vagy legalábbis voltunk – és így szólt: „Messalina, drágám, nagy szívességet szeretnék tőled kérni, ígérd meg, senkinek sem mondod el, hogy ezt kértem tőled.” Természetesen megígértem. Erre ő így szólt: „Szerelmes vagyok Valerius Asiaticusba, és nem tudom, mit csináljak. Férjem roppant féltékeny, és ha megtudja a dolgot, azt hiszem, megöl. És hozzá még szigorú házasságban élek vele, annak idején nem értettem annyira jogi dolgokhoz, könnyen belementem a házasságnak ebbe a jogi formájába. És tudod, milyen nehéz ilyen körülmények között elválni, ha a férfi nem akar. Azzal kezdődik a dolog, hogy az ember elveszti gyermekeit. Mondd, nem tudnál nekem ebben az ügyben segíteni? Nem tudnád megkérni a császárt, hogy beszéljen a férjemmel, és intézze el a válást? Akkor férjhez mehetnék Asiaticushoz.”
– Remélem, megmondtad, semmi reménye nincs arra, hogy én ilyenbe belemegyek. Igazán, ezek a nők...
– Nos, drágám, természetesen. Mondtam neki, ha soha többé nem említi meg nekem, a barátságunk kedvéért megpróbálom elfelejteni a dolgot, de amint egyetlen suttogást hallok arról, hogy van valami közte és Asiaticus között, azonnal elmondok neked mindent.
– Remek. Örülök, hogy ezt mondtad.
– Nemsokára ezután Asiaticus lemondott a konzulságról, és emlékszel talán, engedélyt kért a szenátustól, hogy meglátogathassa galliai birtokait.
– Igen. Hosszú ideig távol volt, biztosan el akarta felejteni Poppaeát. Dél-Galliában sok a szép nő.
– Nem, szó sincs róla. Én tudom, miben sántikál Asiaticus. Újabban nagy pénzajándékokat ad a testőrkapitányoknak, őrmestereknek és zászlótartóknak. Azt mondja, hálából adja ezt nekik, amiért olyan hűségesek hozzád. Te ezt elhiszed?
– Miért ne? Annyi pénze van, igazán nem tudja, mit csináljon vele.
– Ne légy nevetséges. Senkinek sincs annyi pénze, hogy ne tudjon vele mit kezdeni. Másodszor pedig Poppaeával még mindig rendszeresen találkoznak, amint szegény Scipio elutazik, és együtt töltik az éjszakát.
– Hol szoktak találkozni?
– A Petra fivérek házában. Ők Poppaea unokaöccsei. A harmadik pedig, Sosibius a minap említette, milyen meggondolatlanság volt tőled Asiaticusnak megengedni, hogy olyan hosszú időt töltsön galliai birtokain. Amikor megkérdeztem, mire gondol, levelet mutatott egy galliai barátjától. Barátja az írta, hogy Asiaticus alig tartózkodott birtokain. Sorra látogatta a tartomány legbefolyásosabb embereit, sőt még a Rajna mentén is utazást tett, és igen nagylelkű volt a helyőrség tisztjeivel. Nem szabad elfelejtened, hogy Asiaticus Galliában született, és Sosibius azt mondja...
– Hívasd ide azonnal Sosibiust! – Sosibius volt Britannicus nevelője, elképzelhetik hát, hogy igen megbíztam ítélőképességében. Alexandriai görög volt, de régóta belemélyedt a régi latin szerzőkbe. Annyira otthon volt a köztársasági korszakban, amelyet jobban ismert bármely római történésznél, magamat is beleértve, hogy úgy éreztem, jó hatással lesz kisfiámra. Sosibius megérkezett, és amikor megkérdeztem, igen őszintén válaszolt. Igen, Asiaticust becsvágyó férfinak tartja, és képesnek arra, hogy lázadást tervezzen. Nem emlékszem-e arra, hogy annak idején ellenjelöltnek ajánlkozott ellenem a császárságra?
– Felejtsd ezt el, Sosibius – mondtam –, ezt a két napot kitöröltük a Város történetéből, ennek a két napnak én megkegyelmeztem.
– De Asiaticus benne volt az összeesküvésben néhai unokaöcséd, a császár ellen, és még dicsekedett is ezzel a Piac téren. Amikor az ilyenfajta férfi minden komoly ok nélkül lemond a konzulságról, és elmegy Galliába, ahol máris nagy a befolyása, és még növelni próbálja azáltal, hogy csak úgy szórja a pénzt, és kétségkívül terjeszti, hogy a te féltékenységed miatt volt kénytelen lemondani és amiatt, mert meg akarta védeni gallus honfitársait...
– Egészen világos az ügy – mondta Messalina. – Megígérte Poppaeának, hogy feleségül veszi, és ezt másképp nem teheti, csak ha megszabadul tőled és tőlem. Újra engedélyt fog kérni, hogy Galliába mehessen, fellázítja a bennszülött ezredeket, aztán a rajnai ezredeket is belevonja a lázadásba. A testőrség pedig éppoly szívesen fogja kikiáltani császárnak, mint ahogy veled tette, hiszen ez újabb kétszáz aranyat fog jelenteni fejenként.
– Mit gondolsz, ki lehet még benne az összeesküvésben?
– Először vizsgáljuk meg a Petra fivérek ügyét. Suillius ügyvéd éppen most képviseli őket egy ügyben, és ő egyike a legjobb titkos ügynököknek. Ha bármi mást is tettek azonkívül, hogy Poppaea és Asiaticus rendelkezésére bocsátották hálószobájukat, Suillius rá fog jönni, és amit jelent, az megbízható lesz.
– Nem szeretem a kémkedést, és Suilliust sem szeretem.
– Meg kell védenünk magunkat, és erre Suillius a legjobb fegyver e pillanatban.
Elhívattuk hát Suilliust, és egy hét múltán elküldte jelentését, ami igazolta Messalina gyanúit. A Petra fivérek is részt vesznek az összeesküvésben. Az idősebbik Petra baráti körben látomásáról beszélt, amely ébrenlét és félálom határán jelent meg neki egy reggel, és amit a csillagjósok igen ijesztően magyaráztak. A látomás levágott fejem volt, fehér szőlőlevéllel koronázva. A csillagjósok úgy magyarázták, hogy az ősz végén merényletnek fogok áldozatul esni. Az ifjabbik Petra az összekötő Asiaticus és a testőrség között. Testőrezredes létére könnyen teheti. Valószínűleg részt vesznek az összeesküvésben barátaim, Pedo Pompejus, aki esténként kockázni szokott velem, és Assario, vőm anyai nagybátyja, aki szintén szabadon járhatott-kelhetett a palotában. Suilliusnak az volt a véleménye, hogy őket szemelték ki a merényletre. Békés kockajáték közben könnyen végezhetnek velem. Assario két unokahúga, a Tristonia nővérek, akiknek a Petra fivérekkel volt viszonyuk, szintén ellenem dolgoztak.
Nem tehettem mást, mint hogy megelőzzem a merénylőket, és elsőnek csapjak le. Testőrfőparancsnokomat, Crispinust a testőrség leghűségesebb századával leküldtem Assario baiaei házába, ahol Asiaticust letartóztatták. Bilincsbe verten a palotába hozták. Voltaképpen a szenátus előtt kellett volna ellene vádat emelnem, de nem tudtam, mennyire terjedt már az összeesküvés. Esetleg tüntetnének az érdekében, és nem akartam, hogy ez megtörténjék, Dolgozószobámban hallgattam ki Messalina, Vitellius, Crispinus, a fiatal Pompejus és főbb minisztereim jelenlétében.
Suillius képviselte a közvádat, és az volt az érzésem, amikor Asiaticus szembenézett velem, hogyha egyáltalán rá van írva valakinek az arcára, hogy bűnös, akkor Asiaticus vonásairól ezt le lehet olvasni. El kell azonban ismerni, Crispinus nem mondta meg neki, milyen vádat emeltek ellene – Crispinus maga sem tudta – és ritka az az ember, akit ha hirtelen letartóztatnak, tökéletesen nyugodt lelkiismerettel áll bírái elé. Magam is tudom, mily rosszul éreztem magam, amikor Caligula letartóztatott, s azzal vádolt, hogy okmányt hamisítottam. Suillius szörnyű és könyörtelen vádló volt. Vékony, jeges arcával, fehér hajával, sötét szemével már különben is ijesztő látvány, hosszú csontos mutatóujja pedig úgy szegeződött a vádlottra, mint éles kard. Gyöngéd bókokkal és tréfákkal kezdte, mindnyájan tudtuk, hogy ez előjátéka a szitkozódás viharának. Először barátságosnak tettetett társalkodó hangon megkérdezte Asiaticust, hogy mikor akar újra galliai birtokaira utazni? szüret előtt talán? És mi a véleménye a galliai mezőgazdasági viszonyokról, ha összehasonlítjuk a Rajna völgyével? „De ne fáradj a válasszal”, mondta. „Én igazán nem vagyok kíváncsi rá, hogy milyen a gabona Galliában, vagy milyen hangosan kukorékolnak arrafelé a kakasok, éppoly kevéssé vagyok kíváncsi erre, mint te.” Aztán dicsérte az ajándékokért. Igazán szép dolog, hogy Asiaticus olyan nagylelkűen támogatja a testőrséget. Igaz, esetleg az egyszerű katonák félreértik az ajándékokat. De hát ilyen veszélynek mindig kiteszi magát az ember.
Asiaticus aggódni kezdett, lélegzete sípolt. Suillius néhány lépést közeledett feléje, mint a vadállat-ölő az arénában, akinek néhány nyila már távolról talált: közeledik, mert a bestia megsebesült, és már előveheti vadászlándzsáját.
– Ha meggondolom, hogy valaha is barátomnak neveztelek, hogy ettem az asztalodnál, hogy becsapattam magam kedves modorodtól, nemes származásodtól, attól a kegytől és bizalomtól, amit hamis alapokon kaptál a mi kegyes császárunktól és a tisztességes polgároktól. Vadállat vagy, mocskos, nevetséges bordélyházi szatír! Te, aki ocsmányságba döntőd azoknak a katonáknak hűséges szívét és férfias testét, akiknek Caesarunk szent személyét, Városunk biztonságát és a világ jólétét kellene őrizniük! Hol voltál a császár születésnapi lakomáján, amelyen nem vehettél részt? Beteg voltál-e? Ugye nagyon beteg? Persze, persze. Majd idehozom a törvényszékre néhány betegtársadat, fiatal testőrkatonákat, akik megkapták a betegségedet, te piszok.
És így tovább. Asiaticus halottsápadt lett, homlokán gyöngyözött a hideg veríték. Lánca megcsörrent, amikor szárazra törölte. A törvényszék szabályai szerint nem felelhetett, amíg fel nem szólították a védekezésre, de végre is rekedt hangon kitört: „Kérdezd meg a fiaidat, Suillius! El fogják ismerni, hogy férfi vagyok!” Rendreutasították. Suillius ezután Asiaticus és Poppaea házasságtöréséről beszélt, de alig hangsúlyozta a dolgot, mintha a vádnak ez lett volna a leggyengébb, legkevésbé fontos pontja, pedig éppen ellenkezőleg, Asiaticusnak ettől kellett volna legjobban félnie, így aztán Asiaticus beleesett a csapdába, és általában minden vádat tagadott. Ha Asiaticus bölcs lett volna, beismerte volna a házasságtörést, a többit pedig tagadja. Mindent tagadott azonban, ami által bűnössége bebizonyosodott. Suillius előhívta tanúit, akik legnagyobbrészt katonák voltak. A főtanú, fiatal dél-itáliai rekruta lépett a terembe. Azt hiszem, úgy tanították be Asiaticus felismerésére, hogy közölték vele: kopasz, kövérkés férfi. Mert amikor felszólították, hogy mutasson rá arra a férfira, aki oly természetellenesen ocsmánykodott vele, Pallasra mutatott. Ellenállhatatlan kacagás tört ki. Pallasról mindenki tudta, hogy velem együtt szörnyen undorodott ettől a bűntől, ezenkívül mindenki látta, hogy születésnapi lakomámon elejétől végig ott volt. Nem csoda, ő rendezte a lakomát.
Már majdnem abbahagytam a tárgyalást, és elejtettem a vádat, de aztán eszembe jutott, hátha egyszerű tévedésről van szó, a tanúnak nincs jó arcmemóriája. Különben is a többi vádat még nem cáfolta meg az a tény, hogy nem ismerte fel Asiaticust, hogy feleljen pontról pontra Suillius vádjaira. Ezt meg is tette, de nem tudott kielégítő magyarázattal szolgálni galliai dolgaira vonatkozólag, a Poppaea-üggyel kapcsolatban pedig semmit sem tudott mondani. Azt a vádat, hogy megrontotta volna a fiatal testőrkatonákat, megcáfoltnak vettem. A katonák mereven, gépiesen adták elő vallomásukat, mintha szorul szóra betanulták volna, és amikor újra kérdeztem őket, újra ugyanazt mondták. Igaz, hogy a testőrök mindig így beszélnek, náluk a fegyelem a legfontosabb.
Most mindenkit kiküldtem a szobából Vitellius, a fiatal Pompejus és Pallas kivételével – Messalina már néhány perccel korábban zokogni kezdett és elsietett –, és mondtam nekik, nem ítélem el Asiaticust, amíg meg nem hallgatom véleményüket. Vitellius őszintén megmondta, semmi kétség nem látszik Asiaticus bűnösségével kapcsolatban, és ő éppen annyira szomorú és megdöbbent, mint én vagyok: Asiaticus régi barátja, kedvence volt anyámnak, Antóniának, aki nagyban segítette pályafutásukban mindkettőjüket. Pályafutása csakugyan szép volt, és sohasem maradt hátul, amikor hazafias kötelességet kellett teljesítenie. Egyike volt azoknak az önkénteseknek, akik elkísértek Britanniába, és ha a csatáról lekésett, ennek nem ő volt az oka, hanem a nagy tengeri vihar, így hát, ha most egyszerre megőrült, és elárulta tulajdon múltját, megérdemel annyi kegyelmet, hogy tulajdon kezével vethessen véget életének; természetesen, ha szigorúan vesszük, le kellene dobni a tarpeji szikláról, holttestét pedig szájába akasztott kampóval le kellene hurcolni a Tiberishez, és beledobni. Vitellius közölte azt is, Asiaticus mintegy beismerte bűnösségét azzal, hogy letartóztatása után a következőt üzente: régi barátságuk kedvéért kísérelje meg elintézni felmentését, de legrosszabb esetben eszközöljön ki tőlem engedélyt arra, hogy öngyilkos lehessen. Vitellius hozzátette:
– Tudta, hogy igazságos leszel vele szemben, hiszen mindenkivel szemben az vagy. Így hát miképpen segíthetett volna rajta az én befolyásom? Ha bűnös, elítélik, ha pedig ártatlan, felmentik.
A fiatal Pompejus erősködött, hogy nem szabad megkegyelmezni Asiaticusnak. De talán a saját bőrét féltette, minthogy rokonait, Assariót és a Tristonia nővéreket emlegették mint Asiaticus bűntársait. Ezzel a szigorúsággal akarta bizonyítani hűségét.
Megüzentem Asiaticusnak, hogy a tárgyalást huszonnégy órára felfüggesztem, és azalatt nem lesz bilincsbe verve, sőt szabadon járhat-kelhet. Bizonyára meg fogja érteni ezt az üzenetet. Közben Messalina Poppaeához sietett, közölte vele, hogy Asiaticust nemsokára elítélik, és azt tanácsolta, hogy előzze meg a kivégzést öngyilkossággal. Erről én nem tudtam semmit.
Asiaticus elég bátran halt meg. Utolsó napját ügyeinek intézésével, evéssel-ivással és a Lucullus-kertekben való sétálással töltötte. Utasításokat adott a kertészeknek fákra, virágokra és halastavakra vonatkozólag. Amikor látta, hogy előre megrendelt halotti máglyáját egy szép fasor közelében rakták, nagyon felháborodott, és megbüntette azt a szabadosát, aki ezt a helyet választotta.
– Nem jöttél rá, te hülye, hogy a szél a lángokat a gyönyörű öreg fák lombjai felé hajtja majd? Leég a fasor, és az egész kert elcsúnyul.
Orvosa meleg fürdőbe ültette, felnyitott egy eret a lábán, és így lassan elvérzett. Családjához ezek voltak az utolsó szavai:
– Isten veletek, drága barátaim. Kevésbé utálatos lett volna Tiberius sötét mesterkedéseitől vagy Caligula dühétől meghalni, mint most Claudius gyengeelméjű hiszékenységének áldozatul esni, elárultan attól a nőtől, akit szerettem, és attól a baráttól, akiben bíztam. Most ugyanis meg vagyok győződve arról, hogy Poppaea és Vitellius áldozata lettem.
Két nap múltán Scipiót meghívtam vacsorára, és a lehető legtapintatosabb módon felesége hogyléte iránt érdeklődtem, ezzel arra célozva, ha még mindig szereti Poppaeát, és hajlandó meg is bocsátani neki, én elfeledkezem az ügyről.
– Poppaea halott, Caesar – felelte és arcát kezébe temetve zokogni kezdett.
Asiaticus családja kénytelen volt a Lucullus-kerteket Messalinának ajándékozni, hogy ezzel is bizonyítsa, nem vett részt az összeesküvésben. Noha természetesen akkor ezt nem gyanítottam. Asiaticus halálát a Lucullus-kertek idézték elő. A Petra fivéreket elítéltem és kivégeztettem, a Tristonia nővérek pedig öngyilkosok lettek. Ami Assuriót illeti, úgy látszik, aláírtam halálos ítéletét, de erre nem emlékszem. Amikor szóltam Pallasnak, hogy az ő ügyét is elő kell venni, azt felelte, hogy már kivégezték, és megmutatta nekem az ítéletet, amelyen rajta volt az aláírásom. Az egyedüli magyarázat az, hogy Messalina vagy talán Polybius, aki Messalina eszköze volt, a halálos ítéletet becsempészte egy sereg lényegtelen okmány közé, amelyet nem olvastam el, csak aláírtam. Tudom most, hogy abban az időben állandóan így játszottak velem, szemem ugyanis nagyon elromlott, úgyhogy állandóan felolvastattam magamnak az okmányokat, amelyeket alá kellett írnom. Ők lényegtelen okmányokat olvastak fel nekem, s aztán valami egészen mást írattak alá.
Ebben az időben halt meg Vinicius. Megmérgezték. Hallottam néhány év múltán, hogy nem volt hajlandó Messalinával lefeküdni, és a mérget ő adta be neki. Annyi bizonyos, hogy egy este a palotában vacsorázott, és másnap meghalt. Valószínűleg igaz a mendemonda, így hát Vinicius, Vinicianus és Asiaticus, a három férfiú, aki helyettem császár akart lenni, mind meghalt, és haláluk mintha engem terhelt volna. Pedig tiszta volt a lelkiismeretem. Vinicianusról azt hittem, hogy baleset ölte meg. De a szenátus és a nép jobban ismerte Messalinát, mint én magam, és nagyon gyűlölték. Ez volt a láthatatlan korlát köztük és köztem, és senkiben sem volt annyi bátorság, hogy ezt a korlátot ledöntse azzal, hogy felnyitja a szemem.
Asiaticus ügyéről igen szigorú beszédet mondtam. A szenátus Sosibiusnak és Crispinusnak készpénzjutalmakat szavazott meg szolgálataikért, majd önkéntesen kimondta, hogy a szenátorok csak az én engedélyemmel hagyhatják el Itáliát.
Leányom, Antónia, már néhány éve a fiatalabb Pompejus felesége volt, de még nem ajándékozott meg unokával. Egy este Pompejus távollétében látogattam meg, és feltűnt nekem, hogy az utóbbi időben milyen elégedetlen és rosszkedvű. Igen, elismerte, hogy rosszkedvű és unatkozik, nagyon unatkozik. Azt mondtam, sokkal boldogabb lenne, ha gyermeke lenne, és hozzátettem, véleményem szerint mint fiatal, jómódú nőnek kötelessége, hogy ne is egy, hanem több gyermeke legyen. Ha gyerekek ugrálnak körülötte, sohasem fog unatkozni többé. Erre dühös lett:
– Apa, csak a bolond várná, hogy a szántóföldből gabonakalászok nőjenek ki, ha nem vetettek belé magot. Ne a szántóföldre haragudj, hanem a földművesre. Sót ültet és nem magot.
Elképedtem és szomorúan hallottam, hogy a házasságuk még nem házasság, de ezenfelül vőm a legundorítóbb módon él vissza vele. Megkérdeztem, miért nem szólt még nekem erről, mire azt mondta, félt, hogy nem fogom elhinni, mert sohasem szerettem őt, nem úgy, mint szerettem féltestvéreit. A fiatal Pompejus pedig azzal dicsekedett, olyan jóban van velem, hogy mindenre rá tud venni, és mindent elhiszek neki. Nem is számított arra, hogy meghallgatom, s amúgy sem bírná el a szégyent, hogy a törvényszéken elmondja, milyen ocsmányságokra kényszerítette rá az ura.
Dühös lettem, és bizonygattam, nagyon szeretem, és csak őmiatta történt, hogy a fiatal Pompejusszal olyan kitüntetően bántam. Megesküdtem, ha csak fele igaz annak, amit elmondott, azonnal megbosszulom magam a gazfickón. Nem kell szégyenkeznie, az ügy nem fog törvényszék elé kerülni. Mi értelme van annak, hogy császár vagyok, ha néha, amikor becsületesen el akarom intézni valami személyi ügyemet, nem használom fel kiváltságaimat, hisz ez alig ellensúlyozza azt a nagy felelősséget és munkát, amivel a császárság jár.
– Mikorra várod vissza Pompejust?
– Éjfélre itthon lesz – mondta Antónia –, éjfél után egykor már a hálószobájába megy. Először iszik egy keveset. Kilencvenkilenc százalékban valószínű, hogy azt az undorító Lycidas fiút viszi fel magával az ágyba. Húszezer aranyért vette Asiaticustól, és azóta senki mással nem törődik. Bizonyos szempontból nagy megkönnyebbülés nekem. Elképzelheted, hová fajultak a dolgok, ha örülök annak, hogy ezzel a fickóval alszik és nem velem. Igen, valamikor szerelmes voltam Pompejusba. Furcsa dolog a szerelem, ugye?
– Jól van, szegény Antóniám, elintézzük a dolgot. Amikor Pompejus a szobájában van és lefeküdt, gyújts meg két olajlámpát, és tedd ki ennek a szobának az, ablakába. A többit bízd rám.
Valamivel hajnal előtt Antónia kitette a két lámpát az ablakba, aztán lejött a földszintre, és kinyittatta a főkaput. Én Getával és néhány testőrőrmesterrel bementem a házba, és felküldtem őket Pompejus hálószobájába, mialatt Antóniával lent vártam az előcsarnokban. Antónia minden szolgaszemélyzetét elküldte, kivéve a kapust, aki az én rabszolgám volt. Kicsit sírt, aztán erősen megszorítottuk egymás kezét, s közben aggódva vártuk a dulakodás zaját és a sikoltozást a hálószoba felől. Egyetlen mukkanást sem hallottunk, Geta azonban nemsokára lejött az őrmesterekkel és jelentette, hogy parancsomat teljesítette. Pompejust és Lycidas rabszolgafiút egyetlen lándzsadöféssel megölték. Könnyű volt: szorosan összeölelkezve feküdtek az ágyban.
Íme az első eset, amikor császári hatalmamat személyi sérelem megbosszulására használtam fel. Ha nem lettem volna császár, akkor is mindent elkövettem volna Pompejus elpusztítására. És noha a természetellenes bűnöket üldöző törvény hosszú idő óta elavult, mert az esküdtszékek nem szívesen ítélik el a homoszexuálisokat, Pompejus jogilag is megérdemelte a halált. Csupán azt a hibát követtem el, hogy sommásan végeztettem ki, de ez volt a legtisztább elintézési mód. Amikor a kertész ocsmány hernyót lát, amely a legszebb rózsája szívét rágja ki, nem viszi a hernyót a többi kertész esküdtszéke elé, hanem leveri, és agyontiporja. Néhány hónap múltán hozzáadtam Antóniát Faustushoz, Sulla diktátor leszármazottjához, és ez a derék, tehetséges és szorgalmas férfi igen kitűnő házaséletet élt Antóniával. Két évvel ezelőtt konzul volt. Született egy kisfiúk, de nagyon gyenge volt, és meghalt. Antóniának azóta nem született gyermeke, mert első szülése alkalmával a vigyázatlan bába megsebesítette.
Röviddel ezután kivégeztettem Polybiust, aki ekkor a művészetek minisztere volt, mert Messalina bebizonyította, hogy pénzért árulta a polgárjogokat. Nagy megrázkódtatás volt erre rájönni. Gyerekkorától kezdve képeztem arra, hogy sokoldalú titkárom legyen, és vakon megbíztam benne. Épp ekkor fejeztem be segítségével hivatalos önéletrajzomat, amelyet a szenátus kért tőlem a városi levéltár számára. Olyan családiasan bántam vele, hogy egyszer, amikor a palotakertben sétáltunk, és valami történeti kérdésről beszélgettünk, nem küldtem el magamtól, midőn a két konzul megérkezett a szokásos reggeli tisztelgésre. Ez sértette őket, de ha én nem voltam túlságosan büszke ahhoz, hogy Polybiusszal sétáljak, és hallgassak véleményére, akkor miért oly büszkék ők? Annyi szabadsága volt, amennyit akart, és tudtommal sohasem használta fel rosszra.
Akkor még nem tudtam, de Messalinának Polybiusszal is viszonya volt, és Polybius, noha ismerte Messalinát, és tudta, milyen életet él, oly buta volt, hogy féltékenykedett Mnesterre. Messalina erre persze végzett vele. Többi szabadosaim Polybius halálát komoly intelemnek tekintették, ettől kezdve szövetséget kötöttek egymással, nem vetélkedtek többé, mindent elkövettek, hogy semmit se tudjak róluk. Polybius semmit sem hozott fel védelmére, azt hiszem, azért, hogy a többi szabadost ne keverje bele a dologba, akik minden bizonnyal ugyanúgy éltek, mint ő.
Ami Mnestert illeti, mostanában többször megtörtént, hogy a színházi előadásokon nem vett részt. A közönség persze tombolt ilyenkor. Nagyon buta lehettem, mert bár távolléte mindig egybeesett Messalina egy-egy nagy főfájásával, amely miatt nem tudott eljönni a színházba, sohasem jutott eszembe, hogy a kézenfekvő következtetésre jussak. Többször bocsánatot kellett kérnem a közönségtől és megígérni, hogy ezentúl nem fordul elő. Egy alkalommal így tréfáltam:
– Uraim, nem vádolhattok azzal, hogy a palotámban rejtegetem Mnestert.
Bömbölő kacaj. Mindenki tudta rajtam kívül, hogy Mnester hol van. Amikor visszatértem a palotába, Messalina rendszerint magához hívatott, és én ágyban találtam, elsötétített szobában, nedves ruhával a szemén. Elhaló hangon kérdezte:
– Mit mondasz, drágám, Mnester megint nem táncolt? No, akkor mégsem mulasztottam annyit. Itt feküdtem, kínzott a fejfájás és az irigység is. Egyszer már fel is keltem, hogy felöltözzem, és mégis megnézzem Mnestert, de aztán olyan szörnyen belenyilallt a fejembe, hogy vissza kellett feküdnöm. Milyen volt az előadás nélküle?
– Igazán ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy fellépjen, amikor a műsoron rajta a neve. Nem lehet állandóan így bánni a Várossal – szoktam ilyenkor mondani.
Mire Messalina nyújtózni szokott egyet, és felsóhajtott:
– Nem tudom. Szegény olyan túlfeszített idegállapotban él. Mintha nő volna. A nagy művészek mindig ilyenek. Azt mondja, szörnyű főfájásokat szokott kapni egész hirtelen. És ha ma csak egytizedrészt olyan rosszul érezte magát, mint én, akkor nagy kegyetlenség lett volna ragaszkodni ahhoz, hogy táncoljon. Hidd el, nem lustaságból teszi, imádja munkáját, és kétségbe van esve, amikor cserben kell hagynia a közönséget. Most pedig menj, drágám. Megpróbálok aludni, ha tudok.
Erre aztán lábujjhegyen ki szoktam menni a szobából, és nem is beszéltünk többé Mnesterről, amíg a dolog meg nem ismétlődött. Nekem, be kell vallanom, nem tetszett Mnester olyan nagyon, mint a többieknek. Állandóan Rosciushoz, a köztársasági idők halhatatlan színészéhez hasonlították, aki oly művészi magasságokba jutott el, hogy neve szinte a zsenialitás jelzője lett. Az emberek meglehetősen bután még ma is emlegetik, ha egy nagyszerű bokszolóról, tehetséges építészről vagy műtörténészről beszélnek: „Oly kitűnő, mint Roscius.” Elismerem, sohasem láttam Rosciust játszani. Senki sincs a ma élők között, aki látta volna. Dédapáink véleményére kell támaszkodnunk, akik azt mondták, hogy Roscius nem beleélte magát szerepébe, nem alakította szerepét, hanem egyszerűen királlyá változott, amikor királyt játszott, bohóccá, amikor bohócot, hetvenkedő katonává, amikor hetvenkedő katonát és így tovább. Mnester ezzel szemben modoros volt, tele igen bájos és kecses modorosságokkal, de végeredményben nem volt színész, csak csinos fickó, szép testtel és ügyes rögtönzőképességgel tánc közben.
Aulus Plautius négyévi britanniai tartózkodás után hazajött, és én rábeszéltem a szenátust, hogy diadalmenetet szavazzon meg neki. Nem volt teljes diadalmenet (triumphus), ahogy én szerettem volna, hanem kisebb diadalmenet (ovatio). Ha egy tábornok szolgálatai túlságosan nagyok ahhoz, hogy csupán egyszerű győzelmi jelvényeket kapjon, és valamilyen technikai okból nem kaphat teljes diadalmenetet, akkor ezt a kisebbfajtát kapja. Ha például a háború még nem fejeződött be teljesen, vagy ha mondjuk, nem halt meg elég ellenség, vagy pedig ha az ellenséget nem tartják diadalmenetre méltónak – mint például a Spartacus alatt fellázadt rabszolgák legyőzése esetében, bár Spartacus több bajt okozott nekünk, mint sok idegen nemzet. Aulus Plautius esetében, az ellenvetés szerint, a hódítás nem volt eléggé végleges ahhoz, hogy csapatait visszavonhassa, így hát négylovas harcikocsi helyett lovon jött be a városba, és mirtuszkoszorút viselt babérkoszorú helyett. A felvonulás elején nem a szenátus haladt, elmaradtak a kürtösök is. Különben minden úgy folyt le, mint a teljes diadalmenetben, és hogy megmutassam, nem az én féltékenységem akadályozta meg a teljes diadalmenetet, eléje jöttem, gratuláltam neki, és jobb oldalamra engedtem. Amikor a Capitolium lépcsőin kúszott fel térden, személyesen támogattam. A diadalmi lakomán én voltam a vendéglátó, és a lakoma végén újra a jobb oldalamon haladt, amikor fáklyásmenettel hazavittük.
Aulus nagyon hálás volt ezért, de még hálásabb (mint ahogy később négyszemközt megmondta) azért, hogy elsimítottam felesége botrányát. Felesége ugyanis részt vett egy keresztény szeretetvendégségen. Annak a zsidó szektának a követőit nevezik így, amely azt a galileai Józsuát vagy Jézust tartja a Messiásnak. Aulus örült, hogy ő intézheti el felesége ügyét. Kijelentette, hogy csodálkozik a dolgon, felesége nem tudta követni Britanniába, mert gyenge, vérszegény asszony, és oly sokat volt egyedül, hogy könnyen áldozatul eshetett az ilyen zsidó vagy egyiptomi vallási sarlatánoknak. De jó asszony, jó feleség, és bízik benne, hogy hamarosan kigyógyítja ebből a badarságból. Igaza volt. Két év múlva letartóztattam az összes vezető keresztényeket Rómában és az ortodox zsidó hittérítőket is, és kiutasítottam őket az országból. Ebben a munkámban legfőbb támaszom Aulus felesége volt.
A kereszténység remekül tudott hatni az érzelmekre. Ez a Józsua vagy Jézus állítólag halottaiból támadt fel, ami eddig, a legendákat kivéve, még senkivel sem történt meg. Keresztre feszítették, és utána meglátogatta barátait, evett-ivott velük, bebizonyította, hogy nem látomás, hanem élő valóság, s azután a dicsőség fényében felszállt a mennyországba. Nem lehetett megcáfolni ezt az állítást, mert történetesen a keresztre feszítés után földrengés volt, s az a nagy kő, amely a sírnyílást elfedte, elmozdult helyéről, az őrt álló katona pedig rémülten elmenekült, és amikor később visszament, a hulla már eltűnt. Nyilván ellopták. Ha Keleten egy ilyen történet terjedni kezd, nehéz megállítani, és senkihez sem volna méltó nyilvános rendeletben vitatkozni az ilyen képtelenségen. Mindenesetre Galileában, a keresztények fő fészkében szigorú rendeletet adtam ki, amelyben fejvesztés terhe alatt megtiltottam a sírok felnyitását. No, de nem fecsérelhetek több időt ezekre a nevetséges keresztényekre, vissza kell térnem történetemhez.
Be kell számolnom arról a három betűről, amellyel kibővítettem a római ábécét, a római polgárok megszámlálásáról, egyes ősi vallási szokások felelevenítéséről és különböző fontos rendeleteimről. De talán előbb jobban tenném, ha mindent elmondanék még Britanniáról. Most, hogy Aulus Plautius minden baj nélkül hazaért, Britannia nem fogja nagyon érdekelni olvasóimat. Ostoriust küldtem ki Aulus utódjául, és mondhatom, sokat bajlódik. Plautius befejezte a dél-britanniai dombvidék meghódítását, de mint mondtam, Wales hegyilakói és az északi britek továbbra is be-betörtek az új tartomány határain. Caractacus Dél-Wales királyának lányát vette feleségül, és személyesen vezette a dél-walesi hadsereget. Amint megérkezett Ostorius, bejelentette, hogy lefegyverez minden brit tartományi alattvalót, akinek hűségében kételkedik, ezáltal aztán fő haderejét nyugodtan adatáron túli törzsek ellen küldheti. Ez a bejelentés igen rossz hatást keltett, északi szövetségeseim azt gondolták, hogy a lefegyverezési parancs rájuk is vonatkozik. Váratlanul fellázadtak, és Ostorius Camulodunumban azon vette észre magát, hogy az északkeleti törzsek nagy hadserege fenyegeti. A római katonaság ugyanekkor a sziget közepén vagy nyugati részén tartózkodott, és Ostoriusnak csak gallus és germán katonaság állott rendelkezésére. Mindazonáltal rögtön megkockáztatta a csatát, amelyből győztesen került ki. Az északkeleti törzsek serege békét kért, amit könnyű feltételek mellett meg is kapott, majd Ostorius római ezredeivel észak felé vonult, bekebelezte az egész középső szigetet, és csak a brigantok országának határán állt meg. A brigantok vad és hatalmas törzsszövetség tagjai, és a sziget északi részét lakják egészen a legkeskenyebb részéig, rajtuk túl következik a sziget testének újabb kiszélesedése, az ismeretlen, veszélyes terület, vad hegyvidék, jó néhány száz mérföldnyire a szörnyű vörös hajú goidelek laknak rajta. Ostorius kisebb csapatot küldött a Deel-folyóhoz nyugatra, a folyó völgyében pusztított, és már közeledett az ír tengerhez, amikor meghallotta, hogy a brigantok megmozdultak mögötte. Megfordult, és nagy seregüket megverte, több százat elfogott közülük, valamint öt főnemest és a király fiát. A brigantok királya tízévi békét ígért, ha a foglyokat visszakapja. Ostorius ebbe bele is egyezett, de a királyfit és az öt főnemest túszul magánál tartotta. Most aztán szabadon foglalkozhatott újra Caractacusszal a walesi dombokon. Négy római ezredéből hármat használt fel. Az ország többi részében a gallus és germán segédcsapatok és veteránok állomásoztak, a Kilences ezred kivételével. Camulodunumban a kiöregedett veteránok megalapították az első britanniai római telepet. Amikor értesültem erről, levelet írtam, amelyben megengedtem, hogy templomot építsenek Augustus istennek.
Ostoriusnak három évébe került, míg Dél-Walest és Közép-Walest leigázta. Caractacus bátor ellenség volt, és amikor serege maradékával kénytelen volt visszavonulni Észak-Walesbe, személyes bátorságának példájával feltüzelte az ottani törzseket. Ostoriusnak azonban végre sikerült itt egy utolsó csatában leverni őt. A csata sok római vérbe is került, viszont a brit táborban foglyul ejtette Caractacus feleségét, leányát, sógorát és két unokaöccsét. Caractacus maga északkelet felé vonult vissza, és néhány nap múlva megjelent a brigant királynő udvarában. (A királynő apja, a király meghalt, és ő volt a királyi család egyedüli életben maradt tagja, annak a királyfinak kivételével, aki Ostorius kezébe került, így hát őt választották királynővé.) Rá akarta beszélni az asszonyt, hogy folytassa a háborút, de a királynő okosabb volt, láncra verette Caractacust, és annak bizonyítékául, hogy hű maradt az eskühöz, amit apja tett, elküldte Ostoriusnak. Az viszonzásképpen visszaküldte neki a túszul tartott főnemeseket, akik közül a királynő az egyikhez férjhez ment. Bátyját, a királyfit, a királynő kivégeztette, mert gyáván viselkedett a csatamezőn, nem úgy, mint férje, akit hét sebből vérezve fogtak el, de elfogatása előtt még öt római katonát ölt meg. Ez a királynő, Cartimandua a neve, igen hűséges szövetségesnek bizonyult. Összeveszett férjével, mert az kijelentette, hogy nem köti őt apósa, a néhai király, Rómának tett hűségesküje. Nem tudta azonban rábeszélni a brigantokat, hogy nekem hadat üzenjenek, így lement Dél-Walesbe, és ott új lázadást szított. Caerleoni helyőrségünket váratlanul nagy erővel megtámadták. Az ellenséget visszavertük, de a csatában meghalt a sok közlegényen kívül egy zászlóaljparancsnok és a Kettesek nyolc kapitánya. Nem sokkal ezután két zászlóalj gallus segédcsapat ellenőrző, portyázó úton volt, amikor meglepetésszerűen megtámadták és lemészárolták őket. Ostorius, kimerültén a háromévi szüntelen küzdelemtől, túlságosan szívére vette ezeket az izgalmakat, megbetegedett és meghalt. Szegénynek azért bizonyára kis megnyugvás volt, hogy röviddel halála előtt a szenátus diadalmi kitüntetéseket szavazott meg neki. Ez két évvel ezelőtt történt. Utódjául Didius tábornokot küldtem ki, de a tábornok még útban volt, amikor a Tizennégyeseket csatában megverték, és nagy részüket elfogták.
Cartimandua férje ekkor elhagyta Dél-Walest, és magát Cartimanduát támadta meg, aki kivégeztette férje két öccsét, amikor összeesküdtek ellene. A királynő most Didiushoz fordult segítségért, aki elküldte hozzá a Kilencesek két zászlóalját és két zászlóalj germánt. Ezekkel a csapatokkal és a brigant sereggel megverte férjét, elfogta és vazallusává tette. Férjének nemcsak erre kellett megesküdnie, hanem arra is, hogy hűséges szövetségese lesz a rómaiaknak. Ezután megkegyelmezett neki, és azóta látszólag jó barátságban közösen uralkodnak. Mindenesetre azóta nem volt semmi baj a határokon. Időközben Didius rendet teremtett Dél-Walesben is.
Hadd búcsúzzam el most britanniai tartományomtól, amely sok emberéletbe és pénzbe került, és eddig, a dicsőségtől eltekintve, kevés kárpótlást szolgáltatott. Elfoglalását azonban jó befektetésnek tartom, mert ha igazságosan és okosan bánunk a bennszülöttekkel, idővel értékes szövetségeseink, majd talán értékes polgáraink lesznek. Országuk nemcsak gabonában, fémekben és jószágokban gazdag. A birodalomnak elsősorban férfiakra van szüksége, ha be tud kebelezni egy országot, ahol tisztességes, harcias és szorgalmas fajta él, ez jobb szerzemény, mint bármilyen fűszeres sziget Indiában, vagy aranybányával zsúfolt terület Közép-Ázsiában. Az a kitartás és tisztességes viselkedés, amit Cartimandua királynő és főurai tanúsítottak, és a másik oldalon Caractacus király rettenthetetlen bátorsága: igen megnyugtató jelenség a jövő szempontjából.
Caractacust Rómába hozták, és én ünnepnappá tettem érkezését. Az egész Város kivonult, hogy megnézze. A testőrhadosztályt díszszemlére rendeltem a táboron kívül, én pedig a tábor kapujánál felállított emelvényen ültem. Felharsantak a kürtök, és a távolból kis menet közeledett felém. Először egy osztag elfogott brit katona, utána Caractacus vazallusai, majd szekerek tele fegyverekkel, kincsekkel, nemcsak Caractacus tulajdonával, de mindazzal, amit a háborúk során szerzett, végül Caractacus felesége, leánya, sógora, unokaöccsei, legvégül pedig maga Caractacus, emelt fővel haladva, merően előrenézve egészen addig, amíg az emelvény elé nem ért. Itt méltóságteljesen fejet hajtott, majd engedélyt kért, hogy hozzám szóljon. Megadtam az engedélyt, mire őszintén és nemesen beszélt, olyan feltűnően folyékony latinsággal, hogy komolyan megirigyeltem. Rossz szónok vagyok, mindig belegabalyodom mondataimba.
– Caesar, itt látsz magad előtt láncra verten, amint életemet kérem tőled, miután két hosszú éven keresztül ellenálltam hazád fegyvereinek. Még további két évig is kitartottam volna, ha nem bíztam volna Cartimandua királynőben és abban, hogy tiszteletben tartja szigetünk szent vendégjogát. Britanniában, amikor valaki egy ház vendégszeretetére bízza magát, és ott sót, kenyeret és bort kap, akkor a házigazda kötelezve érzi magát, hogy vendége életéért tulajdon életével feleljen. Egy férfi egyszer apám, Cymbelinus udvarába menekült, s miután megette a sót, felfedte magát mint nagyapám gyilkosát. Apám azonban így szólt: „Vendégem vagy, nem árthatok neked.” Cartimandua, amikor engem láncra vert és ideküldött, jobban megtisztelt téged, mint önmagát, a brigantok királynőjét.
– Önként bevallom hibáimat. A levél, amelyet Togodumnus bátyám írt neked, és amelyről nem beszéltem le, buta és udvariatlan volt. Fiatalok és büszkék voltunk akkor, bíztunk a mendemondákban, lebecsültük a ti római seregetek erejét, tábornokaitok hűségét és a te nagy parancsnoki képességeidet. Ha származásom dicső voltát és tulajdon teljesítményeimet szerénységgel és meggondoltsággal párosítottam volna, kétségkívül barátként léptem volna ebbe a városba, nem pedig fogolyként. És akkor királyi fogadtatásban részesítettél volna engem, mint apám, Cymbelinus fiát, hiszen Cymbelinust Augustus isten szövetségesként tisztelte.
– Hosszú ellenállásomra, háborúimra nem hozok fel mentséget. Amikor megtudtam, hogy be akarod kebelezni királyságomat, természetesen ellened fordultam. Katonáim és fegyvereim voltak. Harcikocsijaim, lovaim és kincseim. Nem csoda, hogy nem egykönnyen váltam meg tőlük. Ti, rómaiak, ki akarjátok terjeszteni hatalmatokat az egész emberiségre, de ebből nem következik az, hogy az egész emberiség azonnal és szívesen fejet hajtson előttetek. Először be kell bizonyítanotok, mégpedig karddal, hogy jogotok van uralkodni. Hosszú háborút vívtunk, Caesar, seregeid törzstől törzshöz, erődítménytől erődítményhez üldöztek, és sok kárt tettem bennük. De most fogoly vagyok, és a végső győzelem a tiéd. Ha megadtam volna magam alvezérednek, Aulus Plautiusnak első összecsapásunk alkalmával, méltatlan ellenfélnek bizonyultam volna, Aulus Plautius nem hívott volna el téged, és így te sohasem ünnepelhetted volna meg jól megszolgált diadalodat. Ezért tiszteld ellenségedet, most, hogy megaláztad, add neki vissza életét, és nemeslelkűségedet sohasem fogja elfelejteni sem a te hazád, sem az enyém. Britannia tisztelni fogja a győztes nagylelkűségét, ha Róma tiszteletben tartja a leigázottak bátorságát. Magam elé hívattam Aulust, és így szóltam:
– Részemről szívesen szabadon eresztem ezt a bátor királyt. Trónját Britanniában nem lehet visszaadni neki, mindenki gyengeség jelének tartaná. De szívesen megengedem, hogy ittmaradjon Rómában mint a Város vendége, megfelelő évjáradékkal; természetesen felszabadítom családját és vazallusait is. Mi a véleményed?
– Caesar – felelte Aulus –, Caractacus tisztességes, bátor, férfias ellenség volt. Nem kínozta és nem végeztette ki a hadifoglyokat, nem mérgezte meg a kutakat, férfias bátorsággal küzdött, és mindig betartotta szavát. Ha szabadon ereszted, büszkén fogok vele kezet, és felajánlom neki barátságomat.
Szabadon eresztettem Caractacust. Köszönete rövid volt.
– Kívánom, hogy minden római polgár szíve olyan legyen, mint a tiéd.
Aznap este családjával együtt a palotában vacsorázott. Aulus is ott volt, és mi öreg harcosok borozgatás közben újra megvívtuk a brentwoodi csatát. Közöltem Caractacusszal, milyen kévésen múlott, hogy nem találkoztunk párviadalban. Felnevetett és így szólt:
– Ó, ha tudtam volna! De ha még mindig szeretnél megküzdeni velem, itt vagyok. Mondjuk holnap reggel a Mars-mezőn, te a lovadon, karddal a kezedben, én pedig gyalog. A korkülönbségünk kiegyensúlyozza a különbséget fegyverkezésünkben. – Egy másik megjegyzése is híres lett azóta. „Nem tudom megérteni, hogy ily dicső Város urai, mint ti vagytok, birtokotokban ily csodálatos márványházakkal, boltokkal, amelyek királyi kincstárakra emlékeztetnek és templomokkal, amilyeneket druidáink álmodnak meg, amikor a Holtak Királyságába tesznek mágikus látogatást álmukban; mondom, mindezek birtokában, nem értem, hogyan kerül szívetekbe a vágy a mi nyomorúságos szigeti kunyhóinkra.”
Rómában minden új ciklus kezdetén engesztelő vagy saecularis játékokat szoktak tartani. Három napon és éjjelen át tartanak az ünnepségek Plútó és Proserpina, az alvilág isteneinek tiszteletére. A történészek egyetértenek abban, hogy az első ilyen ünnepséget Publicola vezette be kétszáztizenöt évvel Róma alapítása után ugyanebben az évben jöttek Rómába a Claudiusok a szabin vidékről. Publicola ősei már azelőtt száztíz évvel megtartották ezt az ünnepséget a delphoi Apolló-templom orákulumának tanácsára. Publicola akkor megfogadta, hogy az ünnepséget minden ciklus elején megtartják, amíg csak a Város fennáll. Az ő ideje óta öt ünnepséget tartottak, de különböző időközökben, mert eltértek a vélemények afelől, hogy mennyi ideig tart egy ciklus. Néha a ciklust természetes ciklusnak vették, vagyis száztíz évnek, az etruszkok ugyanis így számolnak, néha pedig a római polgári ciklust, a száz évet vették alapul, máskor viszont rögtön megünnepelték, amint nyilvánvaló volt, hogy senki sincs életben azok közül, akik a legutolsó ünnepségen részt vettek.
[Kr. u. 46]A köztársaság korában legutoljára hatszázhét évvel Róma alapítása után rendezték meg az ünnepséget. Azóta pedig Augustus ünnepeltette meg. Augustus és a Tizenötös Tanács a játékok első megünneplésétől, a kilencvenhetedik évtől számították ki a ciklust. Elismerem, hogy Augustus vallási reformjairól írott könyvemben helyesnek fogadtam el ezt a dátumot, de csupán azért, mert ha ennél a fontos pontnál bíráltam volna, komoly veszélynek tehettem volna ki magam nagyanyám, Livia részéről. Livia sokkal kisebb dologért is megmérgeztetett embereket. Én magam Publicola ünnepségétől számítva, száztíz éves ciklusok alapján haladva jutottam el a Város alapításától vett hatszázkilencvenedik évig. Ekkor kellett volna valójában megünnepelni, és legközelebb a nyolcszázadik évben, vagyis éppen abban az évben, amelynél most tartok történetem folyamán, uralkodásom hetedik évében.
Mármost minden ciklusban felfedezhető bizonyos sorsszerű jellegzetesség, amelyet a kezdő év eseményei határoznak meg. A megelőző ciklus első évét Augustus születése, a nagy Mithridates halála, Pompejus győzelme a föníciaiak és Jeruzsálem városa felett, Catilina sikertelen forradalma és Caesar pontifex maximusi hivatalba lépése határozta meg. Szükséges-e egyáltalában, hogy hangsúlyozzam ez események jelentőségét? Hogy az elkövetkező ciklusban a római fegyverek számára külföldön mindenütt győzelem rendeltetett el, hogy a birodalom erősen terjeszkedett, a szabadságjogokat elnyomták, és a Caesarok az istenek szócsöveivé váltak? Most elhatároztam, engesztelő áldozatot és engesztelő játékokat mutatok be az elmúlt ciklus bűneiért, és az újat ünnepélyes áldozatokkal vezetem be. Mert ebben az évben szándékoztam befejezni reformtevékenységemet. Aztán visszaadom a most már jómódú és jól szervezett nemzet fölötti kormányzatot a szenátusnak és a népnek, amelytől oly hosszú ideig visszatartották.
Tervemet minden részletével együtt átgondoltam. Nyilvánvaló, hogy az évente választott konzulok és a szenátus kormányzásának nagy hátrányai vannak: az egyéves hivatali idő nem elegendő. A hadsereg sem vette szívesen, hogy főparancsnokát állandóan cserélgették. Tervem röviden abból állott, hogy megajándékozom a nemzetet magánkincstárammal, csak annyit tartok meg, amennyire magánemberként szükségem lesz, továbbá a császári provinciákkal, köztük Egyiptommal is, aztán törvénybe iktatom, hogy a kormányt csak minden öt évben szabad változtatni. Az elmúlt öt év konzuljai a nép bizonyos képviselőivel és a lovagokkal kabinetet alakítanak, amely tanácsolja és támogatja a kellő szertartásokkal megejtett sorshúzás által soraikból kiválasztott főkonzuli a kormányzás munkájában. A kabinet minden egyes tagja felelős lesz minisztériuma ügyeiért a főkonzulnak. Közülük választják ki a határvidéki gyarmatok kormányzóit is, akik szintén a főkonzulnak felelősek. Az évente választott konzulok lesznek majd a főkonzul és a szenátus összekötői, közben elvégzik szokásos kötelességeiket, ők lesznek a fellebbezési bírák; a néptribunok viszont a főkonzul és a nép között közvetítenek. A konzulokat a szenátori rend tagjaiból választják, és nemzeti veszedelmek idején népszavazásra is sor kerül. Számos ügyes biztosítékot találtam ki ehhez” az alkotmányhoz, és meg voltam elégedve magammal, mert gyakorlatban jól kivihetőnek tartottam. Szabadosaim, mint állandó hivatalnokok, továbbra is a hivatalnoki sereg főnökei maradnak, és az új kormány az ő tanácsuk alapján dolgozhat eleinte, így a monarchikus kormányzat előnyei párosulnának a köztársasági szabadság remek légkörével. A hadsereget is ki akartam elégíteni, így az új alkotmány szerint minden ötödik évben minden egyes katona jutalmat kap az öt év alatti győzelmek és az otthoni vagyoni viszonyok arányában. A hazai tartományok kormányzósága magas katonai rangú lovagokra és szenátorokra esik.
Pillanatnyilag senkivel sem közöltem tervemet, de könnyű szívvel folytattam munkámat. Meg voltam győződve arról, hogy amint önkéntes lemondásommal bebizonyítom, hogy sohasem törekedtem önkényuralomra, és hogy a sommás kivégzéseket kényszerűségből rendeltem el: minden kisebb hibámat meg fogják bocsátani, ha szembeállítják azzal a nagy reformtevékenységgel, amelyet végeztem. És senki sem fog többé gyanakodni rám. Így szóltam magamban: „Augustus mindig mondogatta, hogy lemond, és visszaállítja a köztársaságot, de valahogyan sohasem sikerült neki Livia miatt. És Tiberius szintén állandóan ezt hangoztatta, de valahogyan sohasem tette meg, mert félt a gyűlölettől, amelyre kegyetlenkedésével és önkényuralkodásával rászolgált. Én azonban igazán lemondok, semmi sem akadályoz meg ebben. A lelkiismeretem tiszta és Messalina nem Livia.”
[Kr. u. 47]Ezeket a saecularis játékokat nem nyáron ünnepeltük meg, mint a megelőző alkalmakkor, hanem ez évben április huszonegyedikén, a pásztorok ünnepségén, mert Romulus és pásztorai ezen a napon alapították Rómát, nyolcszáz évvel ezelőtt. Követtem Augustus példáját, és az ünnepségeken nemcsak az alvilág isteneihez fordultunk, noha a Tarentum, ahol az ünnepség a hagyomány szerint lefolyt, a Mars-mezőnek egy vulkanikus képződménye, s a régiek szerint egyben a pokol egyik bejárata. A Tarentumot most ideiglenes színházzá alakítottuk át, színes fényekkel világítottuk meg, és az ünnepség középpontjává tettük. Hírnököket küldtem ki néhány hónappal előbb, hogy a birodalom összes polgárait meghívják a régimódi formulával „olyan ünnepségre, amit most élő ember még nem látott soha, és amit most élő ember soha többé nem láthat újra”. A formula némi derültséget keltett, hiszen még sokan éltek azok közül, akik hatvannégy évvel ezelőtt részt vettek az Augustus által rendezett ünnepségen. De ez volt a régi hagyomány szerinti felhívás, és nekem volt igazam, minthogy Augustus nem a megfelelő időben tartotta az ünnepséget.
Az ünnepség első napjának reggelén a Tizenötös Vallási Tanács tagjai a capitoliumi Jupiter-templom és a palatinusi Apolló-templom lépcsőjén minden szabad polgárnak fáklyát, ként és földviaszt adtak, a megtisztítás és megtisztulás eszközeit, azonkívül búzát, zabot, babot, amelynek egy részét feláldozhatták a sors félisteneinek (a párkáknak), más részét pedig az ünnepségen szereplő színészeknek adták. Kora reggel egyszerre mutattak be áldozatot Róma főbb templomaiban Jupiternek, Junónak, Neptunusnak, Minervának, Venusnak, Apollónak, Mercuriusnak, Ceresnek, Vulcanusnak, Marsnak, Dianának, Vestának, Herculesnek, Augustusnak, Latonának, a sors félisteneinek és Plútónak és Proserpinának. A nap fő eseményeként a Capitoliumon fehér bikát áldoztunk Jupiternek és fehér tehenet Junónak. Ezen szinte mindenki részt vett. Innen nagy körmenetben a tarentumi színházba vonultunk, és kardalokat énekeltünk Apolló és Diana tiszteletére. A délutánt kocsiversenyek, vadállatjátékok, gladiátori küzdelmek töltötték ki a cirkuszban és az amphitheatrumban s élőképes játékok Apolló tiszteletére a Pompejus-színházban.
Este kilenckor sok kénégetés és szenteltvíz-szórás után a Marsmezőn három ürüt áldoztam a sors félisteneinek azon a három föld alatti oltáron, amelyet a Tiberis partjába építettek, mialatt a polgárok tömege lóbálta a fáklyákat, búzát, zabot, babot áldozott az isteneknek, és bűnbánó énekeket énekelt az elmúlt idők bűneiért. Az uruk vérével behintettem az oltárt, tetemeiket pedig elégettem. A tarentumi színházban további himnuszokat énekeltünk, és megfelelő ünnepélyes komolysággal folytattuk az ünnepség engesztelő szertartásait. A római legenda részeit adták elő, közben egy balettet, amely a három Horatius fivér harcát elevenítette meg a három Curiatius fivérrel, ami a monda szerint az ünnepség első megtartása alkalmával történt.
A következő napon Róma nemes matrónái Messalinával az élükön összegyűltek a Capitoliumon, és Junónak áldoztak. A játékok éppúgy folytak le, mint a megelőző napon. Háromszáz oroszlánt és száz medvét öltek meg az amphitheatrumban, nem említve a bikákat és a sok gladiátort. Aznap este fekete kant és fekete kocát áldoztam az Anyaföldnek. Az utolsó napon háromszor kilenc gyönyörű fiú és háromszor kilenc gyönyörű lány görög és latin kardalokat énekelt Apolló szentélyében, majd fehér ökröket áldoztak az istennek. Apollónak az volt a jelentősége, hogy az ő orákuluma rendelte el az ünnepséget. A himnuszok védelmet kértek Apollótól, de nemcsak tőle, hanem húgától, Dianától, anyjától, Latonától és apjától, Jupitertől is az egész birodalom minden városa és faluja számára.
Újabb áldozatok, újabb kocsiversenyek, bajvívások, vadállatölések, atlétikai versenyek. Aznap éjjel Tarentumban fekete bárányt, fekete bikát, fekete tehenet, fekete bölényt áldoztam Plutónak és Proserpinának, és az ünnepség elmúlt, hogy száztíz esztendő múlva majd megismételjék. Egyetlen hiba, egyetlen rossz jel nélkül játszódott le. Amikor megkérdeztem Vitelliust, tetszett-e neki az ünnepség, így szólt:
– Elsőrangú volt, adják az istenek, hogy még sokszor ünnepelhesd meg jó egészségben.
Persze felkacagtam, ő pedig bocsánatot kért szórakozottságáért. Róma születésnapját öntudatlanul összetévesztette az enyémmel így magyarázkodott –, de remélte, hogy tévedése előjele annak, hogy nagyon sokáig fogok élni a legjobb testi és szellemi erőben. De Vitellius mindenre képes. Meg vagyok győződve arról, hogy ezt a tréfát hetekkel előre kigondolta.
Az egész ünnepségnek számomra legnagyszerűbb pillanata a harmadik nap délutánján történt, amikor a trójai játékokat mutatták be a Mars-mezőn, és kis Britannicusom, aki mindössze hatéves volt, kétszer olyan idős fiúkkal részt vett a harcokban, s úgy kezelte póniját és fegyvereit, mint egy Hector vagy Caractacus. A nép őt ünnepelte leghangosabban, leglelkesebben. Állandóan hangoztatták, mily szokatlanul hasonlít bátyámra, Germanicusra, és ragyogó győzelmeket jósoltak neki, amint katonakorba jut. Egy dédunokaöcsém is részt vett a játékokban, unokahúgom, Agrippinilla tizenegy éves fia. Lucius Domitiusnak(2) hívják, eddig csak futólag említettem, itt az ideje azonban, hogy részletesebb beszámolót adjak róla.
Domitius Ahenobarbus az én anyai unokatestvérem fia volt, akit Róma legvéresebb lelkű emberének tartottak. A vérszomjúság olyan családi vonás volt náluk, mint a vörös szakáll (Ahenobarbus: rézszakállú), és azt mondták, nem csoda, ha rézből van a szakálluk, mert így illik vasarcukhoz és ólomszívükhöz. Fiatalember korában Domitius Ahenobarbus Keleten szolgált Gajus Caesar alatt, és egy nap úgy ölte meg egyik szabadosát, aki nem akart születésnapi vacsoráján eléggé berúgni, hogy bezárta egy szobába rengeteg sós hallal és száraz kenyérrel, de vizet nem adott neki. Amikor Gajus erről értesült, közölte Domitiusszal, hogy szolgálataira nincs többé szüksége, és nem számítja többé barátai közé. Domitius, miközben Róma felé tartott, az egyik faluban egy kis gyermeket látott maga előtt játszani az utcán. Megsarkantyúzta lovát, és agyontapostatta. Egyszer a nyílt piactéren összeveszett egyik hitelezőjével, egy lovaggal, és verekedés közben hüvelykujjával kinyomta egyik szemét. Tiberius nagybátyám uralkodása későbbi éveiben összebarátkozott Domitiusszal, hiszen feltett szándékkal kereste a kegyetlen és aljas emberek társaságát, mert így, azt hiszem, kissé erényesnek érezte magát a velük való összehasonlításban. Fogadott unokáját, unokahúgomat, Agrippinillát adta hozzá feleségül: házasságukból egyetlen gyermek született, ez a Lucius. Amikor barátai gratuláltak Domitiusnak újszülött fiához, Domitius lebiggyesztette a száját, és így szólt:
– Hülyék! Takarékoskodjatok a gratulációkkal. Ha volna bennetek egy csipetnyi igaz hazafiság, odamennétek a bölcsőhöz, és megfojtanátok a kölyköt azonnal. Nem veszitek észre, hogy mi Agrippinillával kettesben önmagunkban egyesítjük az összes ismert és ismeretlen emberi és embertelen bűnöket, és hogy már eleve elrendeltetett róla, hogy amikor felnő, a legundorítóbb, legszörnyebb gazfickó legyen belőle, aki a szerencsétlen föld hátát valaha is berondította? És ez nem egyszerű sejtelem. Láttátok a horoszkópját? Az ember összerázkódik az undortól, ha csak megnézi.
Domitiust nem sokkal ezután bevádolták, hogy felségsértést követett el, húgával, Domitiával pedig vérfertőző szerelemben él. Ez utóbbi persze nem jelentett semmit Tiberiusnak, puszta formaság volt. Tiberius azonban hamarosan meghalt, és Caligula kiszabadította. Nem sokkal ezután Domitius is meghalt, és vagyona kétharmad részét Caligulára, egyharmad részét fiára hagyta. Amikor Caligula Agrippinillát száműzte, az egyharmadot is elvette, és Lucius szegény árva lett. Nagynénje, Domitia vette ekkor gondozásba. (Nem szabad összetéveszteni nővérével, Domitia Lepidával, Messalina anyjával.) Olyan nő volt, aki csak a gyönyöröknek élt, és a fiatal Luciusszal csupán azért törődött, mert megjósolták róla, hogy császár lesz. Nem akarta magára haragítani a jövendőbeli császárt. Domitia jellemét megvilágítja az a tény, hogy a kisfiú három nevelője egy szíriai volt balett-táncos, egy tiroli volt gladiátor és egy görög borbély volt. A nevelők nem tudtak teljes egyetértésbe jutni a kisfiú tanítása ügyében, állandóan veszekedtek. Egyidejűleg voltak ugyanis ágyasai Domitiának.
Amikor két év múltán Agrippinilla visszatért, oly kevés anyai vonzalmat érzett fia iránt, hogy megmondta Domitiának, szívesen nála hagyná, és jól megfizetne érte, csak ne kelljen vele törődnie. Én közbeléptem, kényszerítettem Agrippinillát, hogy vigye haza fiát, akit nevelői is követtek, mert nélkülük Lucius egy tapodtat sem ment volna. Domitia új szeretők után nézett, Agrippinilla ugyanis még a férjét is elvette tőle, és feleségül ment hozzá. Nemsokára azonban összevesztek, és Agrippinilla újra szabad asszony lett. A következő esemény Lucius életében: meg akarták gyilkolni délutáni alvása közben. Két férfi jött be a főkapun, akit a bóbiskoló kapus nem vett észre. A folyosó üres volt, végül egy hálószoba előtt kis rabszolgagyereket láttak aludni. Biztosan itt lesz, akit keresnek – gondolták, benyitottak, és Luciust alva találták ágyában. Előhúzták tőreiket, és lábujjhegyen közelebb osontak. A következő pillanatban sikoltozva rohantak ki: „kígyó! kígyó!” A ház népe annyira megijedt, hogy nem akadályozta meg őket a menekülésben. Kiderült, hogy egy kobrabőr ijesztette meg őket, amely Lucius párnáján hevert. A kobrabőrt a lába köré tekerve viselte, mert skrofulában szenvedett, és annak ez a gyógyszere. Azt hiszem, elalvás előtt játszott a kobrabőrrel, otthagyta a párnán, és az elsötétített szobában a merénylők igazi kobrának nézték. Azóta többször gyanítottam, hogy a merénylőket Messalina küldte, mert gyűlölte Agrippinillát, de bizonyos okból nem merte bevádoltatni. Mindenesetre elterjedt a hír, hogy Lucius ágyánál két élő kobra őrködik, és Agrippinilla ezt nem cáfolta meg. Kígyó alakú arany karkötőbe foglaltatott egy darab kígyóbőrt, ezt kellett a fiúnak viselnie, és Agrippinilla mindenkinek elmesélte: ezt a bőrt bizonyára egy vedlő kobra hagyta ott a párnán. Lucius viszont a kisfiúk körében azt mesélte, hogy csakugyan kobra vigyáz reá, de az túlzás, hogy két kobra. Ő mindig csak egyet látott. Kedves állat, egy kupából isszák a vizet. Ettől kezdve nem akadt vállalkozó Lucius megölésére.
Lucius éppúgy, mint Britannicus, erősen hasonlított drága Germanicus bátyámra, aki a nagyapja volt, de ebben az esetben gyűlöletes volt a hasonlóság. A vonások majdnem megegyeztek, de azt az őszinte, nemes, nagylelkű és szerény jellemet, amely lerítt Germanicus arcáról, itt ravaszság, aljasság, rosszindulat és hiúság helyettesítette. Az emberek azonban nem vették észre, elvakította őket az az elfajult finomság, amit nagyapja szépségéből egyedül örökölt: nőies szépségben ragyogott, amely a férfiakat ugyanúgy felmelegítette irányában, mint a nőket, és túlságosan ismerte szépsége hatalmát. Mindennap sok időt töltött tükre előtt, s főként hajával foglalkozott, amelyet oly hosszan viselt, mint anyja vagy nagynénje. Fodrász-nevelője úgy gondozta szépségét, oly féltékenyen, mint a Lucullus-kertek főkertésze gondozza a híres barackfákat vagy a fehérhúsú cseresznyefát, amelyet Lucullus a Fekete-tenger mellől hozott. Furcsa volt Luciust nézni a Mars-mezőn, amikor lándzsájával, kardjával és pajzsával katonai gyakorlatokat végzett: mindent pontosan megcsinált, ahogy tiroli vívótanára tanította, és mégsem volt gyakorlat, hanem inkább balett. Amikor Germanicus ilyen korában kint gyakorlatozott, az ember szinte átélte képzeletében a csatát, hallotta a kürtöket, az ordítozást és nyögést, és látta a sok kiömlő germán vért. Lucius mást idézett fel. A képzelet itt színházi tapsvihart, rózsaesőt és aranyzáport festegetett.
De ennyit Luciusról. Sokkal kellemesebb tárgy a római ábécé reformja. Előző könyvemben már beszéltem arról a három új betűről, amelyet szükségesnek tartok modern használatra: a magánhangzó u, a magánhangzó, amely az i és u között áll és körülbelül megfelel a görög üpszilon-nak és végül az a mássalhangzó, amelyet eddig bs-sel vagy ps-sel jelöltünk. Először diadalmenetem után akartam bevezetni, de aztán elhalasztottam a dolgot az új ciklus kezdetéig. A saecularis játékok utáni napon bejelentettem tervemet a szenátusnak, amely szívesen fogadta. Kijelentettem azonban, hogy mivel ez az újítás személyesen érintene mindenkit a birodalomban, nem akarnám elgondolásaimat a római népre kényszeríteni esetleg akarata ellenére vagy elsietve, azt szeretném, ha a dolgot egy éven belül népszavazás alá bocsátanánk.
Közben körlevelet adtam ki, amelyben megmagyaráztam és megindokoltam tervemet. Rámutattam arra, hogy bár az ember úgy tekint az ábécére, mint az év hónapjaira, a számok rendjére vagy a zodiacus jeleire, tehát szent és változhatatlan dolgokra, valójában ez tévedés: a világon minden változtatható és javítható. Julius Caesar megreformálta a naptárt, a konstellációk neveit megváltoztatták, a számok írásában is változásokat hoztunk be, még a csillagok maguk sem halhatatlanok. Homeros ideje óta például a hét Plias egyike, az Electra eltűnt. Ugyanígy van ez a latin ábécével. Nemcsak a betűk vonalait változtatták meg, hanem a betűk jelentőségét is. A latin ábécét a dór görögöktől vettük át a tudós Euander király idején, és a görögök eredetileg Cadmustól kapták, aki magával hozta, amikor megérkezett a föníciai hajóhaddal, a föníciaiak pedig az egyiptomiaktól vették át. Ez az ábécé azonban csak a nevében hasonlít a maira. Tény, hogy az egyiptomi írás kis képekből állott, ezekből lettek a hieroglif jelek, persze hosszú-hosszú idő után. A hieroglif jelek már sokat vesztettek az eredeti egyiptomi írás képszerűségéből, de még jobban megmerevedtek a föníciaiak kezében, akiktől a görögök átvették, és a változásokon is változtattak, végül eljutott a latinokhoz, akik megváltoztatták a változások változásait. Az ősi görög ábécé tizenhat betűből állott csak, de addig tettek hozzá, míg huszonnégy lett, sőt egyes városokban huszonhét. Az első latin ábécé csak húsz betű volt, úgyhogy a három görög nevezetes mássalhangzó és a z betű fölöslegessé vált. Körülbelül ötszáz évvel Róma alapítása után azonban bevezették a g-t a c támogatására, és legújabban a z is visszatért. És véleményem szerint az ábécé még most sem tökéletes. Eleinte talán kissé kényelmetlen lesz, ha az ország megszavazza a változást, mert mindenki még a régi íráshoz szokott, de néhány hónap múltán ugyanúgy megszokjuk majd az új betűket, mint ahogy évente megbarátkozunk azzal, hogy más keltezést írunk leveleink fölé. Aztán felnő az új nemzedék, amely már az új írást tanulta. Nem egészen száz évvel ezelőtt, a naptárreform idején kénytelenek voltak az egyik évet tizenöt hónapra kinyújtani, és aztán a napok számát az egyes hónapokban megváltoztatni, az egyik hónap neve is megváltozott – nos, emiatt lehetett volna panaszkodni, de mégis túlélték az emberek. Most már bizonyára senki sem vágyna arra, hogy visszatérjen a régi szokáshoz.
Nos, mindenki megvitatta a kérdést, de talán senki sem törődött valami sokat vele, vagy legalábbis nem annyit, amennyit én elvártam volna. Amikor végül sor került a szavazásra, igen nagy többség megszavazta az új betűket, de azt hiszem, inkább az én kedvemért, és nem azért, mert megértették, hogy miről van szó. Így hát a szenátus is megszavazta az új betűk azonnali bevezetését, és most már helyet kaptak a hivatalos okmányokban, költeményekben, tudományos értekezésekben, jogi munkákban, árverések hirdetményeiben, szerelmes levelekben és az épületek falára firkáit pornografikus mondatokban.
És most rövid beszámolót adok közműveimről, reformjaimról, törvényeimről és rendeleteimről, hogy úgyszólván rendet teremtsek, mielőtt életem fájdalmas, utolsó fejezetéhez érnék. Mert most fordulóponthoz értem történetemben, amely után ugyan folytattam császári kötelességeim teljesítését, de nem olyan szellemben, mint azelőtt.
Befejeztem a vízművek építését. Új utakat is készíttettem a mérföldek százain, és a megrongáltakat kijavíttattam. Megtiltottam a pénzkölcsönzőknek, hogy előleget folyósítsanak fiataluraknak az örökségükre – undorító szokás volt ez, és egyre gyakrabban történt, hogy ilyenkor az apa nemsokára meghalt, így védtem meg a tisztességes apákat aljas fiaiktól, de fordítva is óvintézkedéseket tettem, nehogy aljas apák kisemmizhessék tisztességes fiaikat az örökségükből. A nőket felszabadítottam apai ági rokonaik pénzügyi gyámkodása alól, és megtiltottam, hogy a hozományt biztosítékképpen le lehessen kötni a férj adósságaira.
Pallas tanácsára új törvényt indítványoztam a szenátusnak, amely szerint minden szabadon született nő, aki rabszolgához ment feleségül anélkül, hogy annak gazdája beleegyezett volna ebbe, maga is rabszolga lett, de viszont, ha a férj tulajdonosa tudtával és beleegyezésével történt a házasság, akkor a nő szabad maradt, csak az ebből a házasságból születendő gyermekek lettek rabszolgák. Ennek az indítványnak mulatságos utójátéka volt. Egy szenátor, akit a következő évre választottak meg konzulnak, történetesen megsértette Pallast néhány évvel ezelőtt, és félt, hogy hivatalba lépése után meggyűlik vele a baja. Hogy kibékítse, indítványt terjesztett elő, amelyben Pallas kitüntetését ajánlotta. Tegyék meg Pallast tiszteletbeli elsőosztályú elöljáróvá, és ajándékozzák meg százötvenezer arannyal, amiért oly nagy szolgálatot tett a Hazának, amikor ezt a rabszolgaházassági törvényt a császárnak indítványozta. Scipio, Poppaea özvegy férje felugrott, és gúnyos beszédbe fogott.
– Igen helyeslem. És indítványozom, hogy az ország háláját fejezzük ki e különleges férfiú előtt. Néhányan műkedvelők, családfakutatók nemrégiben rájöttünk, hogy Pallas egyenes leszármazottja Pallas arcadiai királynak, a kitűnő Euander király ősének, és nemcsak szolgálataiért kell kifejezni előtte a Haza háláját, hanem azért a nagylelkűségért is, amellyel eltitkolta király származását – és a szenátus szolgálatára szentelte magát, mint valami senki, sőt azt is eltűrte, hogy úgy ismerjék, mint a császár titkárát és szabadosát.
Senki sem merte ellenezni ezt az indítványt, én is úgy tettem, mintha komolyan venném, és nem éltem vétójogommal. Nem lett volna szép tőlem Pallasszal szemben. A következő szünetben azonban magamhoz hívattam Pallast, és elmondtam neki, mi történt. Igen elvörösödött, nem tudva, hogy dühös legyen a sértésért vagy örüljön annak, hogy végre elismerik azt a fontos szerepet, amit a közügyek vezetésében játszik.
Megkérdezte tőlem, mit felelhetne, mire én így szóltam:
– Szükséged van a pénzre?
– Nem, Caesar, jómódú vagyok.
– Mit jelent az, hogy jómódú vagy? Gyerünk, hallani akarom, mennyi pénzed van? Mondd meg az igazat, én nem fogok rád haragudni.
– Amikor legutoljára átnéztem számadásaimat, körülbelül hárommillióm lehetett.
– Micsoda? Hárommillió ezüst?
– Nem, arany.
– Ti istenek! És mindhez tisztességesen jutottál?
– Minden fillérhez. Az emberek kérvényt nyújtanak be, hogy valamit el akarnak intézni nálam, és én mindig megmondom: „Semmi ígéretet nem tehetek, nem biztos, hogy el tudom intézni a dolgot.” Erre így szólnak: „Ó, dehogy, dehogy, erre nem is gondoltunk, de kérlek, fogadd el ezt a kis összeget hálából azért, hogy törődsz az ügyeimmel.” A pénzt persze bankba tettem, és kedvesen mosolyogtam. Az egész a tiéd, Caesar, ha szükséged van rá, hiszen tudod.
– Tudom, Pallas, de fogalmam sem volt arról, hogy ilyen gazdag vagy.
– Nincs időm költeni, Caesar.
És ez igaz is volt. Pallas úgy dolgozott, mint egy gályarab. Mondtam neki, majd én vigyázok, hogy a szenátus ki ne nevesse, de azt tanácsoltam neki, fogadja el a tiszteletbeli állást, ám utasítsa vissza a pénzt. Ebbe beleegyezett, mire komolyan közöltem a szenátussal, hogy Pallas igazán beéri azzal a kitüntetéssel, amelyben ők oly kedvesen részesítették, azonban továbbra is eddigi szegénységében kíván élni.
Scipio nem volt egykönnyen leverhető. Indítványt terjesztett be, amelyben engem kért fel, hogy járjak közben Pallasnál, és vegyem rá az ajándék elfogadására. Ezt az indítványt megszavazták. De Pallas persze kitartott, bármennyire is kértem, mire a vígjáték azzal fejeződött be, hogy Scipio egy újabb indítványát szavazta meg a Ház, amely szerint a szenátus gratulál Pallasnak puritánságához. Ezt a gratulációt hivatalosan réztáblákra vésették. Azt hiszem, egyetértenek velem abban, hogy végül is inkább Scipio és a Ház vált nevetségessé, nem pedig Pallas és én.
Az ügyvédek tiszteletdíját legfeljebb száz aranyban állapítottam meg esetenként. Ez a korlátozás olyan emberek ellen irányult, mint például Suillius, Asiaticus vádlója, aki olyan könnyűszerrel tudott rávenni egy esküdtszéket felmentő vagy marasztaló ítéletre, amilyen könnyen egy földműves hajtja be malacait a vásárra. Suillius bármely ügyet elvállalt, nem törődött azzal, mennyire kilátástalan, ha a teljes tiszteletdíját, a négyezer aranyat megkapta. Az a tény, hogy ez az ügyvéd négyezer aranyat kap a munkájáért, legalább annyira befolyásolta az esküdteket, mint Suillius ékesszólása és biztos mozgása a törvényszéken. Néha persze még Suillius sem remélhette, hogy felmentő ítéletre tudja rávenni az esküdtszéket, annyira kézenfekvő volt védence bűnössége. Ilyenkor, nehogy elveszítse hitelét a törvényszék előtt, amire még a jövőben is szüksége lesz, szinte megmondta az esküdtszéknek, hogy ítéljék csak el védencét. Ezt persze oly ügyesen tette, hogy a védenc igen gyakran nem is vette észre. Egyszer azonban botrány tört ki emiatt. Egy gazdag lovag, akit azzal vádoltak, hogy kirabolta egyik szabadosa özvegyét, négyezer aranyat fizetett Suilliusnak, aki azonban a fent leírt módon kiszolgáltatta őt az esküdtszéknek. A lovag felkereste Suilliust, és visszakövetelte tőle négyezer aranyát. Suillius kijelentette, hogy mindent elkövetett, és sajnálja, de nem fizetheti vissza a pénzt – ez veszélyes precedens lenne. A lovag Suillius lépcsőjén lett öngyilkos.
Az ügyvédi tiszteletdíjak leszállítása által az ügyvédek sokat veszítettek az esküdtszék előtti tekintélyükből, az esküdtek ettől kezdve többet adtak a tényekre, mint az ügyvédek badarságaira. Én magam is bizonyos háborút indítottam az ügyvédek ellen. Gyakran, amikor bírói minőségemben hozzákezdtem egy ügy tárgyalásához, mosolyogva figyelmeztettem a törvényszéket.
– Öreg ember vagyok, hamar elfogy a türelmem, ítéletemben valószínűleg arra az oldalra fogok húzni, ahonnan rövid, őszinte és világos beszédet hallok, nem bánom, ha annak a félnek nincs teljesen igaza, inkább kedvezek az ilyennek, mint annak, aki nyert ügyét elrontja szükségtelenül ragyogó színielőadással.
Új ügyvédfajta megjelenését segítettem elő, akiből hiányzott az ékesszólás és a nagy jogi tudás, de aki józan ésszel nézte az ügyeket, ügyesen ki tudta fejteni a lényegüket, és ezt egyszerű, tisztán hallható hangon fejtette ki. A legkiválóbb ezek közt Agatho volt. Mindig hajlandónak mutatkoztam Agatho ellenfeleinek bizonyítékaiban kételkedni és meghallgatni ellenbizonyítékokat, s ezáltal másokat is Agatho példájának követésére ösztönöztem.
Telegonius, „a kitűnő és tanult szónok és jogász” törvényszéki és jogi intézete körülbelül három évvel ezelőtt zárt be. Így történt: A kövér, mindig siető, mindig nagyképű Telegonius megjelent egy nap a fellebbviteli törvényszéken, ahol éppen én elnököltem, hogy egyik ügyét személyesen vezesse le. Az elöljáróság magas pénzbüntetésre ítélte, mivel egyik rabszolgája megölte Vitellius egyik igen értékes rabszolgáját. Kiderült, hogy Telegonius rabszolgája egy borbélyüzletben kibírhatatlan fennhéjázó modorban beszélt, és nagy szónoknak és ügyvédnek adta ki magát. Vita kezdődött közte és Vitellius rabszolgája között, miközben a borotválásra vártak. Vitellius emberét Róma legjobb szakácsának tartották (az enyém után), és legalább tízezer aranyat ért. Telegonius rabszolgája sértő ékesszólással összehasonlította a szónoklás és a szakácsművészet jelentőségét. Vitellius szakácsa nyugodt férfiú létére néhány tárgyilagos megjegyzést tett, mint például, hogy nem lehet párhuzamot vonni a ragyogó művészetek jelentéktelen gyakorlói és jelentéktelen művészetek ragyogó gyakorlói között, és hogy ha nem is alázatot, de legalábbis elismerést vár az olyan jelentéktelen rabszolgák részéről, mint Telegonius embere, akinél ő legalább százszor többet ér. A szónok, aki már hosszabb idő óta sértegette a szakácsot és most nagyon felbőszült, hogy az vissza mert neki felelni, kiragadta a borbély kezéből a borotvát, és elvágta vele a szakács nyakát, így kiáltva: „ Majd megtanítalak téged Telegonius embereivel vitatkozni!” Telegoniust ennek folytán kötelezték, hogy a meggyilkolt szakács teljes értékét fizesse ki, hiszen a rabszolga voltaképpen azért gyilkolt, mert Telegonius minden alkalmazottjába beoltotta azt a tudatot, hogy őket nem lehet vitában legyőzni. Telegonius ellentmondott, nem lehet őt azzal vádolni, hogy akár közvetve is előidézte volna a gyilkosságot; hiszen intézetének ez a jelszava: „A nyelv hatalmasabb a kardnál.” Ez a jelszó egyenesen utasítja az alkalmazottakat, hogy minden vitában a hatalmasabb fegyverhez ragaszkodjanak. Arra is hivatkozott, hogy igen forró nap volt, a szakács pedig súlyosan megsértette a rabszolgát, amikor azt mondta, hogy ő százszor annyit ér. A szakács kihívó magatartásának köszönheti, hogy meggyilkolták. Vitellius következőképpen szólt tanúvallomásában:
– Caesar, én így látom a dolgot. Ez a Telegonius-rabszolga megölte főszakácsomat, egy nyájas, méltóságteljes férfit, aki a maga módján tökéletes művész is volt, ezt biztosan magad is elismered, hiszen annyiszor dicsérted mártásait és tésztáit. Legalább tízezer aranyba kerül, míg találok valakit a helyébe, és még akkor is csak közepes szakácsom lesz, fele olyan jó sem, mint a szegény, akit meggyilkoltak. Gyilkosa, ami még fontosabb, a szónoklást dicsérte, és a szakácsokat becsmérelve oly kifejezéseket használt, amelyek előfordulnak Telegonius kézikönyvében. Telegonius egy másik könyvében azt írta, hogy amikor az érvek és indokok már nem használnak, akkor igenis érdemes és szabad fegyverhez nyúlni.
Telegonius most keresztkérdéseket tett fel Vitelliusnak, és el kell ismernem, igen szépen haladt, amikor a törvényszék egyik véletlen vendége nagy meglepetésben részesített mindnyájunkat. Alexander alabarcha volt, aki Rómában időzvén, kicsit körül akart nézni a törvényszéken. Kis levélkét küldött hozzám az emelvényre:
„Az a személy, aki római és athéni Telegoniusnak nevezi magát, egy Johannes nevű szökött rabszolgám. Alexandriában született az én háztartásomban; anyja szíriai volt. Huszonöt évvel ezelőtt vesztettem el. Meg lehet találni a csípőjén az A betűt egy kör közepén. Ez a háztartásom jele. Alexander.”
Berekesztettem a tárgyalást, és ezalatt embereim kivitték Telegoniust, levetkőztették, és kiderült, hogy csakugyan az alabarcha rabszolgája. Képzeljék el, közel húsz évig római polgárként szerepelt! Minden vagyonát az állam részére kellett volna elkobozni, kivéve azt a tízezer aranyat, ami Vitelliusnak járt, de én megengedtem, hogy vagyona felét az alabarcha tartsa meg. Viszonzásképpen az alabarcha nekem ajándékozta Telegoniust, én pedig átadtam Narcissusnak, használja fel valahogy. Narcissus szerény és alázatos másolómunkával bízta meg.
A római polgárjogot sok mindenkire kiterjesztettem, és az volt a szándékom, hogy azokat a tartományokat, melyeknek lakosai hűségesek, rendesek és jómódúak, polgárjog szempontjából egyenrangúvá teszem Rómával és Itáliával. Az első északgall város, amelynek polgárjogot szereztem, Autun volt.
Ezután történt a római polgárok népszámlálása.
[Kr. u. 48]Gyermekekkel és nőkkel együtt a római polgárok száma most 5 984 072 volt, szemben a 4 937 000 fővel, amennyit Augustus halála idején számláltak össze. Apám halála utáni évben 4 233 000-t számláltak meg. Így röviden leírva, a papíron nem látszik nagyon soknak, de képzeljék csak el: ha minden római polgár egymás után igen gyors menetben el akarna haladni előttem, két évbe tellene, amíg az utolsót meglátnám. És ezek csak a polgárok. Az egész birodalom lakossága több volt hetvenmilliónál, amióta Britannia, Marokkó és Palesztina is római fennhatóság alá került. Ha az egész lakosság el akarna haladni előttem, huszonnégy évig ülhetnék egy helyben, de ezalatt már újabb nemzedék nőne fel, úgyhogy élethossziglan ott ülhetnék, s egyre haladnának előttem alattvalóim, hatalmas folyamban, és közben egyszer sem jelenne meg újra ugyanaz az arc. A számok igazán lidércálmok. Gondoljuk meg, hogy Romulus első pásztorünnepségét nem több, mint háromezer-háromszáz lélek ünnepelte meg! Hol fog az egész végződni?
Azt szeretném kihangsúlyozni ebben a beszámolóban császári ténykedéseimről, hogy legalábbis eddig a pontig, legjobb tudomásom és belátásom szerint minden cselekedetemben a közjó és a közösség érdekeit tartottam szem előtt. Nem voltán meggondolatlan forradalmár, sem kegyetlen önkényúr, sem megátalkodott reakciós: megpróbáltam a nagylelkűséget józansággal párosítani, ahol lehetett, és senki sem vádolhat meg rosszindulattal.
Krisztus után 48-ban Claudius nagyobb beszédben indítványozta a szenátusnak, hogy az autuni körzet gallusainak római polgárjogot adjon, íme a beszéd néhány fennmaradt részlete ízelítőként Claudius hamisítatlan stílusából:
„Előre is kérlek benneteket, uraim, tegyétek túl magatokat az első benyomás megdöbbenésén, amelyet mostani indítványom fog bennetek kelteni. Forradalmi indítvány, és tudom, ellenzéssel fog találkozni. Ezt az ellenérzést talán úgy tudom legjobban eloszlatni, ha emlékeztetlek benneteket, hogy a római történelem folyamán mily sok változás történt alkotmányunkban, s hogy alkotmányunk megszületése óta milyen hajlékonynak bizonyult.”
„Rómát egykor királyok kormányozták, de a monarchia nem volt örökölhető. Idegenek kapták a koronát, sőt külföldiek is: mint például Romulus utódai, a szabin Numa király (a Szabinföld külföldi állam volt, noha Róma közvetlen közelében feküdt) és az első Tarquinius, aki Ancus Martiust követte a trónon. Tarquiniusról nem lehet azt mondani, hogy nagyon előkelő származású lett volna – apja a corinthusi Demaratus, anyja pedig, bár a nemes Tarquinius családból származott, oly szegény volt, hogy rangon aluli házasságra kényszerült –, így Tarquinius, aki nem számíthatott magasabb méltóságok elérésére Corinthusban, ide jött Rómába, és királlyá is választották. Őt és fiát vagy unokáját – a történészek nem tudnak megegyezni ezen a ponton – Servius Tullius követte a trónom, aki római feljegyzések szerint Ocrisiának, egy fogoly nőnek volt a fia. Az etruszk feljegyzések szerint hűséges bajtársa volt az etruszk Caeles Vibennának, akivel megosztotta minden baját: azt mondják, hogy amikor Caelest legyőzték, Servius Tullius Caeles seregének maradványaival elhagyta Etruriát, elfoglalta Caeles dombját, amelyet volt parancsnoka után nevezett el. Aztán etruszk nevét – Mastarnának hívták – Tulliusra változtatta, és megszerezte a római koronát. Igen jó király is lett belőle. Később, amikor Tarquiniust, a Büszkét és fiait gyűlölni kezdték önkényuralmuk miatt, a római nép, kérlek, figyeljetek, megunta a monarchikus kormányzatot, a királyokat felváltották az évenként választott konzulok és elöljárók.” – „Szükséges-e, hogy emlékeztesselek titeket a diktátorságra, amelyet őseink erősebb kormányformának tartottak a konzuli hatalomnál a politikai békétlenség és háborúk nehéz időiben? Vagy hogy emlékeztesselek a néptribunok megválasztására, hogy a köznépet megvédjék a kiszipolyozás és leigázás ellen? Vagy a Tízek Tanácsára, amely egy időre átvette a kormányt a konzuloktól? Vagy pedig arra, amikor a konzuli hatalmat többek között osztották fel? Vagy ezredesek szabályellenes konzuli kinevezésére, ami hét-nyolcszor is előfordult? Vagy arra, hogy közönséges polgárokat nemcsak legmagasabb rendű elöljárókká, de papokká is tettünk? Mindazonáltal nem fogom őseink küzdelmeit és azok következményeit felsorolni. Arra gyanakodnátok esetleg, hogy szerénytelenség volt a történelmi visszapillantás, és csak arra szolgált, hogy dicsekedjek a birodalom határainak nemrég történt kiterjesztésével az északi tengereken túl is.”
„Nagybátyám, Tiberius császár akarata volt, hogy összes vezető gyarmatainknak és fontosabb tartományi városainknak Itáliában képviselői legyenek a szenátusban. És találtak is képviselőket a megfelelő előfeltételekkel úgy vagyonban, mint jellemben. Igen, fogják mondani, de nagy a különbség egy itáliai szenátor és egy külföldi szenátor között. Nos most, amikor magyarázni kezdem, hogy censor létemre miért terjesztem ki a teljes jogú római polgárság kiváltságát egyes tartományokra és gyarmatokra, be fogok számolni előttetek minden meggondolásról, amely ebben az elhatározásban szerepet játszott. Már most is röviden ki kell jelentenem, véleményem szerint a gyarmatiakat nem zárhatjuk ki a szenátusból tisztán azon az alapon, hogy gyarmatiak. A híres és ragyogó Vienna település Galliában nem küldött-e nekünk szenátorokat hosszú idő óta? Drága barátom, Lucius Vestinus viennai, ő egyike a lovagok nemesi rendje legkiválóbb tagjainak, és jelenleg is szolgálatomban áll, hogy adminisztratív teendőim elvégzésében támogasson. (Mellesleg egy szívességet kell kérnem tőletek: szeretném, ha a legmagasabb papi méltósággal ruházhatnám fel Vestinus gyermekeit – bízom benne, hogy később meg fogják szolgálni ezeket a kitüntetéseket, amelyeket most apjuk révén kapnának.) Van azonban egy gallus, akinek nevét nem veszem be ebbe a beszédbe, mert tolvaj gazfickó volt, és még a nevét is gyűlölöm; s konzulságot vitt haza a gyarmatra, mielőtt még a gyarmatiak római polgárjogot kaptak volna. Ugyanilyen rossz véleményem van a fivéréről – oly nyomorult és értéktelen senki, hogy igazán nem méltó a szenátorságra.”
„De most már igazán itt az ideje, Tiberius Claudius Germanicus: áruld el a Háznak beszéded tárgyát: már elérted Gallia határát.”
„...Ez a Ház ne szégyellje magát azokért a nemes urakért, akik most előttem állnak, ha szenátorokká tenném őket. És nem kell jobban szégyenkezniük, mint kitűnő barátom, Persicus szégyenkezik, amikor rájön, hogy őseinek halotti maszkja között az Allobrogicus nevet találja. Ha egy éterietek abban, hogy minden így van, mint ahogy mondom, mit akartok még tőlem? Akarjátok, hogy a térképpel bizonyítsam, ujjamat ráhelyezve egy bizonyos pontra, hogy máris van szenátorotok, aki Dél-Gallia határán túl született, és igazán nem szégyenkeztetek, amikor egy lyoni(3) születésű férfit ide behoztak közétek. Nos, uraim, csakugyan igen félénken merészkedem Dél-Gallia határain túlra. Mindazonáltal ennek a nagy országnak a többi részével is törődnünk kell. Elismerem, hogy a gallusok az azóta istenné avatott Julius Caesar ellen harcoltak tíz éven keresztül, de viszonzásképpen el kell ismernetek, hogy azóta egy teljes évszázadon át, méghozzá veszélyes, zavaros időkben, több kitartó barátságot és hűséget mutattak irányunkban, mint amennyit tőlük remélni mertünk volna...”
[Kr. u. 48]Egy augusztusi reggelen, a népszámlálás évében Messalina korán a hálószobámba jött, és felébresztett. Mindig sok időbe telik, míg összeszedem magam ébredéskor, főleg ha hajnal és éjfél között nem tudtam aludni, és most is így esett. Fölém hajolt, megcsókolt, simogatta hajam, és ijedt, aggódó hangon mondta, hogy szörnyű híre van a számomra. Kábultan és kissé ingerülten kérdeztem, mi a baj.
– Barbillus, a csillagász – tudod, ő sohasem téved, ugye? Nos, tegnap este kértem, nézze meg a csillagokat, mert már két-három éve nem állíttattam össze a horoszkópomat, és ő az éjszaka csakugyan csillagjaimat vizsgálta, és találd ki, most az imént mit mondott nekem?
– Nem tudom. Mondd meg hamar, és hagyj aludni. Rémes éjszakám volt.
– Drágám, nem merészelnélek zavarni, ha nem volna szörnyen fontos. Barbillus így szólt: „Messalina úrhölgy, szörnyű sors vár valakire, aki igen-igen közel áll hozzád. A Saturnus újra rossz befolyást gyakorol. A legrosszabb indulatú helyzetébe jutott. A csapás harminc napon belül bekövetkezik, de nem később szeptember idusánál.” Megkérdeztem tőle, kire gondol, de nem volt hajlandó megmondani. Csak célozgatott, célozgatott, végre úgy kényszerítettem őszinteségre, hogy korbáccsal fenyegettem meg. És találd ki, mit mondott?
– Nem szeretek találgatni, amikor félig alszom.
– Hát nem érted, kérlek, hogy nem akarom egyenesen és durván megmondani? Nos, így szólt: „Messalina úrhölgy, férjed erőszakos halál áldozata lesz.”
– Igazán ezt mondta? Messalina ünnepélyesen bólintott.
Felültem az ágyban, szívem a torkomban dobogott. Igen, Barbillus sohasem tévedett jóslataiban. És ez azt jelenti, hogy az új alkotmány bevezetése után néhány nappal meghalok. Szeptember hetedikére terveztem beszédemet, britanniai győzelmem évfordulójára, de az egészet tökéletesen titokban tartottam mindenki előtt, még Messalina előtt is, aki előtt különben nem voltak titkaim. Most így szóltam:
– Hát nincs kiút? Mondd, nem csaphatjuk be valamiképpen a jóslatot?
– Nem tudom, mit mondjak... Hát mit mondjak? A férjem vagy, ugye?... hacsak... hacsak... figyelj ide, jó ötletem támadt! Tegyük fel, hogy a jövő hónapban nem leszel a férjem.
– De az vagyok. Nem lehet úgy tenni, mintha nem lennék az, ha az vagyok.
– De hát elválhatsz tőlem. Csak egy hónapra. És újra feleségül vehetsz, amikor Barbillus jelenti, hogy a Saturnus jó messzire eltávozott.
– Nem, ez lehetetlenség. Ha elválsz tőlem, a törvény nem engedi, hogy újra feleségül vegyelek. A törvény csak akkor ad erre engedélyt, ha közben már egyszer férjnél voltál.
– Erre nem is gondoltam. De az ilyen formaság ne zavarjon minket. Tegyük fel, hogy férjhez megyek valakihez – bárkihez csak a forma kedvéért. Egy szakácshoz. Egy kapushoz vagy testőrhöz. Természetesen csak a házasság szertartása fog megtörténni. Bemegyünk a nászszobába az egyik ajtón, és kimegyünk a másikon. Ugye, nem rossz ötlet?
Elismerem, hogy van benne valami, de persze, ha már férjhez megy, akkor előkelő, jelentékeny férfiúhoz kell férjhez mennie, mert minden más személy igen rossz benyomást keltene. Először Vitelliust ajánlottam, de ő mosolyogva mondta, Vitellius már amúgy is annyira szerelmes belé, hogy kegyetlenség volna feleségül menni hozzá, és aztán megtagadni tőle a nászéjszakát. Azonkívül elfeledkeztem a jóslatról. Csak nem akarom, hogy Vitellius erőszakos halál áldozata legyen?
Ilyenformán beszélgetni kezdtünk arról, hogy ki lenne a legalkalmasabb férjnek. Csak Siliusra tudtunk gondolni, a konzuljelöltre, Germanicus tábornokának, Siliusnak a fiára. Az apát Tiberius felségsértéssel vádolta, és öngyilkosságba kergette. Én haragudtam az ifjabb Siliusra, mert igen arcátlanul viselkedett velem szemben a szenátusban. Amikor például indítványoztam, hogy a gallusok polgárjogot kapjanak, ő felállt és megkérdezte, miért haragszom ősi szövetségeseinkre, a nemes és kitűnő lyciai görög városokra. Miért nem adom meg nekik is a szabadságot. (Öt évvel korábban bekebeleztem Lyciát az állandó politikai zavargások miatt és a szomszédos Rhodus szigetét is.) Silius furcsállta, hogy az Észak kelta barbárjai teljes jogú római polgárok lehessenek, míg a görögöktől ezt megtagadom. Amikor megfeleltein erre az ellenvetésre, a lehető legkedvesebb modorban tettem azt. Így kezdtem:
– Csakugyan hosszú út vezet a híres Lyciától és Xanthustól, amelyben
„Apolló gyönyörködve füröszti haját”
Galliáig és a roppant sötét Rhône folyóig, a roppant fekete Rhône-ig... amelyről semmi említés nincs a klasszikusokban. De nem hiszem...
Itt vihogás akasztott meg, amelyből nemsokára bömbölő kacaj lett. Kiderült, hogy amikor megismételtem a roppant sötét Rhône-t, és egy pillanatig haboztam, mert szavakat kerestem, Silius hangosan megjegyezte (nekem a rossz fülem volt feléje fordítva, így nem hallottam) :
– Igen, a roppant sötét Rhône folyó, ahol ha a történészek nem hazudnak,
„Claudius gyönyörködve füröszti haját”.
Ezzel persze arra célzott, hogy annak idején Caligula parancsára a Rhône-ba dobtak, és majdnem megfulladtam. Képzelhetik, mennyire felháborodtam, amikor Narcissus megmagyarázta a derültség okát. Nem szólok semmit, ha bizalmas vacsorákon vagy a fürdőben valaki személyeskedő tréfákat enged meg magának, vagy ha a Bolondok Ünnepén erősebb tréfát űznek, de nekem sohasem jutna eszembe személyeskedni a szenátusban, és kigúnyolni valamelyik szenátortársamat. Még jobban dühösített, hogy konzuljelölt tette ezt egy sereg előkelő gallus jelenlétében, akiket én hoztam a szenátusba vendégként, így kiáltottam:
– Uraim, felkértelek, mondjatok véleményt indítványomról, de úgy zajongtok, mintha játékbarlangban lennétek. Kérlek, tartsátok tiszteletben a Ház szabályait. Mit gondoltok, milyen véleményt formálnak majd rólunk ezek a gall urak?
Nyomban halálos csend lett. Mindig ez történt, amikor látták, hogy csakugyan dühös vagyok.
Messalina kijelentette, nagyon szívesen férjhez menne Siliushoz, nemcsak azért, mert neveletlen volt velem szemben, amiért megérdemli a csillagok büntetését, hanem azért is, mert neveletlenségét bizonyára féltékenység okozta; ő már ismeri a férfiakat, Silius tekintetéből kiolvassa, hogy szenvedélyesen szerelmes belé, és hogy azért utál engem, mert féltékeny rám. Jó büntetés volna, ha ilyen körülmények között megmondaná neki, hogy férjhez megy hozzá, és csak az utolsó pillanatban leplezi le a dolgot.
Kiválasztottuk hát Siliust, és még aznap aláírtam egy okmányt, amellyel elküldtem Messalinát házamtól, hogy visszatérjen a szülői házba. Ó, mennyit tréfálkoztunk ezen! Messalina úgy tett, mintha esdekelve kérne, hogy maradhasson, térdre esett előttem, és bocsánatot kért hibáiért. Átölelte sírva gyermekeit, akik nem értették az egészet: „Még ezek a szegény kis drágák is szenvedjenek anyjuk hibáiért, te kegyetlen ember?”
Kijelentettem, hibái megbocsáthatatlanok, túlságosan gyönyörű és túlságosan okos ahhoz, hogy akár még egy órát is velem tölthessen. Példát mutatott a többi feleségnek, és ezzel általános féltékenység célpontjává tett engem.
A fülembe súgta:
– Ha a jövő héten valamelyik éjszaka a palotába jövök, és házasságtörést követek el veled, száműzöl-e? Tudod, nagy a kísértés.
– Igen, száműzni foglak, de kijelentem, hogy magamat is. Hova is menjünk? Mit szólnál Alexandriához? Azt mondják, remek hely a száműzötteknek.
– És ugye a gyerekeket is magunkkal vinnők? Nagyon örülnének.
– Nem hiszem, hogy az éghajlat jót tenne nekik. Attól tartok, hogy őket itt kellene hagynunk nagyanyjuknál.
– Anyám nem ért a gyerekneveléshez, nézd meg, hogy velem milyen szégyent vallott. Ha nem akarod, hogy a gyerekeket is magunkkal vigyük, akkor nem jövök hozzád házasságtörést elkövetni.
– Akkor bosszúból feleségül veszem Lollia Paullinát.
– Én pedig megölöm Lollia Paullinát. Mérgezett süteményt küldök neki, mint ahogy Caligula tette azokkal, akik végrendeletükben ráhagyták vagyonukat.
– Nos, itt van a válási okmány, nincs férjed, szabad asszony vagy, azt teheted, amit akarsz.
– Adj egy búcsúcsókot, Claudius.
– Hector és Andromache híres búcsújára emlékeztet ez engem az Ilias hatodik könyvéből:
Andromache ajakán, jaja, sóhaja elhal. A szája
Nem vesz búcsút örömmel, és feje elfelé fordul,
Szép szeme könnyeket áraszt, bár azt fojtja magába,
Léptei tétova lassúk, és tovaindul a házba.
Hej, ne siess annyira a válással. Először végy néhány leckét a színészetből Mnestertől. Nem alakítod jól az elvált asszonyt.
– Figyelmeztetlek, a magam ura vagyok most. Ha nem vigyázol, Mnesterhez megyek feleségül.
Siliust Róma legszebb nemesének tekintették, és Messalina régóta vágyódott rá. Nem volt azonban könnyű áldozat szenvedélyének. Először is erkölcsös férfi volt, legalábbis erkölcsösnek tartotta magát, aztán Caligula első feleségének húga, egy Silianus családbeli nemesasszony volt a felesége, és harmadszor, noha Messalina testileg roppant nagy hatást gyakorolt rá, tudta, milyen válogatás nélküli nagylelkűséggel osztogatja kegyeit nemeseknek, egyszerű embereknek, gladiátoroknak, színészeknek, testőröknek, sőt még parthus követeknek is, és nem érezte nagy kitüntetésnek, hogy bevegyék ebbe a társaságba, így hát nagy körültekintéssel kellett a halat horogra csalni. Az első nehézség abban állott, hogy Messalina nem tudta rávenni: látogassa meg titokban. Rengetegszer meghívta, de ő sohasem ment el. Végül is a városi őrség parancsnokát, aki szintén szeretője volt, rávette, hogy hívja meg Siliust vacsorára, és aztán bevezette egy szobába, ahol kétszemélyes vacsorára terítettek, és ahol Messalina várt rá. Amint ott volt, nem egykönnyen szabadult meg. Ó, Messalina nagyon okos asszony, először nem szerelemről beszélt, hanem forradalmi politikáról! Emlékeztette meggyilkolt apjára, és megkérdezte, vajon szívesen látja-e, hogy a gyilkos unokaöccse, aki még vérszomjasabb kényúr, a rabszolgaság igáját egyre szorosabbra vonja az egykor szabad nép nyakán. (Ez én volnék, ha nem ismernének rám.) Aztán közölte vele, hogy élete veszélyben forog (mármint Messalináé), mert állandóan szemrehányást tesz nekem, amiért nem állítottam vissza a köztársaságot, s mert ártatlan férfiakat és nőket kegyetlenül meggyilkoltattam. Elmondta azt is, hogy én megvetettem az ő szépségét, szívesebben alszom szolgálókkal és közönséges prostituáltakkal, és csak bosszúvágy vezette, amikor hűtlen volt hozzám. Szörnyű életébe kétségbeesése és magányossága kergette. Tudja, jól tudja, egyedül Silius az a férfi, aki elég erkölcsös és merész ahhoz, hogy segítsen annak a feladatnak elvégzésében, aminek életét szentelte – a köztársaság visszaállításában. Ugye megbocsátja ezt az ártatlan fogást, amivel idecsalta...
Őszintén szólva, nem tudom elítélni Siliust azért, hogy becsapatta magát. Messalina kilenc éven keresztül minden áldott nap orromnál fogva vezetett. Ne felejtsék el, milyen gyönyörű volt, és nyugodtan feltehetik, hogy kevert valamit Silius borába is. Silius természetesen vigasztalni próbálta, és mielőtt rájött volna, mi történt, azon kapta rajta magát, hogy egymás karjában fekszenek a kereveten, és a „szerelem” és „szabadság” szavakat csókokkal, és sóhajokkal vegyítik. Messalina kijelentette, csak most ismeri meg, mit jelent az igazi szerelem, Silius pedig megesküdött, hogy Messalina segítségével az első adandó alkalommal visszaállítja a köztársaságot. Messalina megesküdött, hogy örökké hűséges marad hozzá, ha elválik feleségétől, akiről tudja, hogy titokban hűtlen és azonkívül meddő is – Silius ne tűrje, hogy a családja kihaljon – és így tovább és így tovább. A hal bekapta a horgot.
De Silius óvatos is volt, nemcsak erkölcsös, és nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy fegyveres lázadást szervezzen. Elvált feleségétől, de azt mondta Messalinának, mégis jobb lenne, ha megvárnák halálomat, és csak akkor állítanák helyre a köztársaságot. Akkor majd feleségül veszi őt, örökbe fogadja Britannicust, és így a Város és a hadsereg természetes vezéreként fog rátekinteni. Messalina látta, hogy személyesen kell kezébe venni a dolgok intézését. Engem ezzel a Barbillus-fogással intézett el, és Silius (ha igaz, amit később nekem mondott) semmit sem tudott a válásról, amíg Messalina fel nem kereste a válási okmánnyal. Persze nem mondta el, miképpen jutott hozzá, csak annak örült, hogy most már megesküdhetnek, és boldogan élhetnek együtt, de közben kérte, hogy senkinek se beszéljen erről, amíg ő nem szól.
A Városban mindenki elképedt Messalina válásának hallatára, főleg mert úgy látszott, hogy én nem változtam meg irányában. Továbbra is tisztelettel bántam vele, és ő tovább folytathatta politikai munkáját a palotában. De minden áldott nap egész nyíltan meglátogatta Siliust nagy kísérettel együtt. Amikor célozgatni kezdtem, hogy túlságba viszi a tréfát, közölte velem, hogy Silius nehezen hajlandó beleegyezni a házasságba.
– Félek, hogy gyanít valamit, közben nagyon udvarias és tartózkodó, de belül csak úgy forr benne a szenvedély.
Néhány nap múlva nevetve újságolta, hogy Silius beleegyezett, és szeptember tizedikén el fogja venni feleségül. Megkért, hogy én vezessem le a házasságkötési ceremóniát pontifex maximusi minőségemben, és nézzem végig az egész mókát.
– Isteni lesz elképedt arcát nézni, amikor rájön, hogy becsaptuk. Ekkor már bánni kezdtem az egész ügyet, főleg Silius megtréfálását, ámbár azóta is megsértett a szenátusban egy másik udvariatlan közbeszólással. Rájöttem, nem kellett volna komolyan venni a jóslatot, és csak azért vettem komolyan, mert félálomban voltam, amikor Messalina elmondta. És ha a jóslat csakugyan igaz, úgysem lehet kikerülni egy álházassággal. Eszembe jutott, hogy a jog nem ismer el olyan házasságot, amelyet fizikailag nem pecsételtek meg. Megpróbáltam Messalinát az egészről lebeszélni, de azt mondta, hogy csak féltékenykedem Siliusra, meg hogy nincs humorérzékem, bolondos öreg tréfarontó vagyok és néha unalmas. Erre nem szóltam többet.
Szeptember ötödikén délelőtt lementem Ostiába, hogy megnyissak egy új hatalmas gabonaraktárt. Mondtam Messalinának, hogy csak másnap érek haza. Messalina azt mondta, ő is lejön velem, és már mindent elintéztünk, hogy együtt megyünk, de az utolsó pillanatban erőt vett rajta híres főfájásainak egyike. Nagy csalódás volt, de már nem tudtam terveimen változtatni, Ostiában már előkészültek a fogadásra, és megígértem, hogy áldozatot mutatok be az ottani Augustus-templomban. Azóta, hogy egyszer elvesztettem türelmemet az ostiaiakkal szemben, mert nem fogadtak rendesen, állandóan vigyáztam arra, hogy meg ne sértsem őket.
Kora délután éppen a templomba indultam áldozatot bemutatni, amikor Euodus, egyik szabadosom átadott egy írást. Most Euodus kötelessége volt, hogy megvédjen engem a nagyközönség kérvényeitől, minden írást, okmányt neki adtak át, és csak a valóban fontosak kerültek elém. Néha meglepő, hogy milyen bolondságokat kérnek az emberek a kérvényeikben. Euodus így szólt:
– Bocsáss meg, Caesar, de ezt nem tudom elolvasni. Egy nő adta ide. Talán ez egyszer zavarhatlak.
Legnagyobb meglepetésemre etruszk írás volt, ezen a régi, kihalt nyelven alig négyen-öten beszéltek a világon: „Róma és az életed nagy veszélyben van. Keress fel azonnal. Egy pillanatot se vesztegess.”
Megijesztett, megdöbbentett. Miért etruszkul ír? És kihez menjek? Milyen veszély? Néhány percbe tellett, míg megértettem. Csak Calpurnia lehetett, az a lány, akivel együtt éltem, mielőtt Messalinát feleségül vettem volna. Mialatt Etruria történetén dolgoztam, szórakozásból megtanítottam etruszkul. Calpurnia nemcsak azért írt etruszkul, mert nem akarta, hogy rajtam kívül valaki el tudja olvasni, hanem azért is, mert így tudni fogom, hogy a levél tőle jött. Megkérdeztem Euodust: „Láttad azt a nőt?” Igen, egyiptominak látszott, himlőhelyes volt a homloka, de különben igen csinos. Rögtön felismertem Cleopatrát, Calpurnia barátnőjét, aki vele lakott.
Azonnal le kellett volna mennem a kikötőbe az áldozás után, és ezt nem nagyon halaszthattam el, mert úgy látszott volna, mintha jobban érdekelne két prostituáltat meglátogatni, mint hogy a birodalom dolgaival törődjem. Pedig tudtam, hogy Calpurnia nem az a nő, aki hiábavalóan üzen értem, és miközben bemutattam az áldozatot, elhatároztam, mindenáron meg kell hallgatnom, hogy mit akar mondani. Talán betegnek tettetem magam. Szerencsére Augustus isten segítségemre jött. A feláldozott ürü belei igen rossz előjelet mutattak. Kívülről remek állatnak látszott, de belülről olyan rothadt volt, mint egy régi sajt. Világos, hogy ezek után nem foghatok bele a világ legnagyobb gabonaraktárának megnyitásába. Erre kimentettem magam és mindenki megegyezett abban, hogy helyesen döntöttem. Elmentem saját nyaralómba, és megüzentem, hogy a nap hátralevő részét pihenéssel töltöm, de viszont szívesen elmegyek az aznap estére tervezett lakomára, ha nem lesz hivatalos jellegű. Azután zárt hordszékemért küldettem, és a hátsó kijáraton át Calpurnia nyaralójához vitettem magamat, amely a városon túl, egy dombon épült.
Calpurnia olyan aggódó fájdalommal üdvözölt, hogy rögtön tudtam, valami igen komoly dolog történhetett.
– Mondd meg azonnal – szóltam –, mi a baj?
Sírni kezdett. Sohasem láttam eddig sírni Calpurniát, kivéve azon a nevezetes éjszakán, amikor Caligula parancsára éjfélkor a palotába vittek, és ő azt hitte, ki fognak végezni. Nagy önuralmú, komoly, rendes lány volt, hiányzott belőle a prostituáltak minden ismert vonása. „Olyan igaz volt, mint a római kard.”
– Megígéred, hogy végighallgatsz? De nem fogsz hinni nekem. Majd azt kívánod, hogy kínpadra vigyenek, és megkorbácsoljanak. És nem szívesen mondom el neked, hidd el. De senki sem meri megmondani, hát nekem muszáj. Megígértem Narcissusnak és Pallasnak, hogy megteszem. Jó barátaim voltak azokban az időkben, amikor mindnyájan szegények voltunk. Azt mondták, nem hinnél nekik, vagy bárki másnak, mire én kijelentettem, azt hiszem, nekem elhiszed, mert egyszer megmutattam, hogy igaz barátod vagyok, amikor bajba jutottál. Ugye, neked adtam minden megtakarított pénzemet? Ugye, sohasem voltam mohó, féltékeny vagy becstelen?
– Calpurnia, életemben csak három igazán becsületes, jó asszonyt ismertem, és megmondom neked a nevüket. Az egyik volt Cypros, egy zsidó hercegnő, a másik az öreg Briseis, anyám öltöztetőnője és a harmadik te vagy. Most pedig mondd meg, mit akarsz.
– Messalinát kihagytad.
– Messalina természetesen benne van. Nos, hát igen, négy jó asszonyt ismertem. És én... hogy is mondjam... véleményem szerint nem sértem meg Messalinát, amikor kapcsolatba hozom egy keleti hercegnővel, egy görög szabados asszonnyal és egy páduai prostituálttal. Az ilyenfajta jóság nem függ mindenféle társ...
– Ha Messalinát felveszed a névsorba, engem hagyj ki – mondta dühösen.
– Szegény Calpurnia, ne légy szerény. Őszintén mondtam, amit mondtam.
– Nem vagyok szerény. Én komolyan mondtam, hogy...
– Akkor nem értelek.
Calpurnia nagyon lassan, nagyon kínlódva így szólt:
– Rettentő rossz, hogy fájdalmat okozok neked. De így gondolom a dolgot. Úgy gondolom, ha Cypros tipikus Herodes családbéli hercegnő volt – vérszomjas és becsvágyó és minden erkölcsi gátlást nélkülöző, és ha Briseis tipikus öltöztetőnő volt – lopott, aljas volt, lusta és ravasz, és ha a te Calpurniád tipikus lotyó volt – ha hiú, kéjelgő, mohó lettem volna, és arra használtam volna fel szépségemet, hogy férfiakat kiszipolyozzak, és tönkretegyek, és közben boldog-boldogtalannak lefeküdjek – és ha most a három legaljasabb fajta nőt soroltad volna fel, és minket választottál volna felkínálkozó példaképpen...
– No, akkor mi történik? Mire akarsz kilyukadni? Oly körülményesen beszélsz.
– Akkor, Claudius, igazad volna, ha hozzánk sorolnád Messalinát és így szólnál: „Messalina természetesen közétek tartozik.”
– Mi az, megőrültem, vagy te vagy bolond?
– Én nem.
– Hát akkor mit akarsz mondani? Mit követett el az én szegény Messalinám, hogy ilyen váratlanul és szokatlanul megtámadod? Félek, Calpurnia, hogy mi ketten nem leszünk sokáig barátok.
– Ugye, te reggel hétkor hagytad el Rómát?
– Igen. És mi közöd ehhez?
– Én tízkor jöttem el. Cleopatrával voltam bevásárolni. Benéztem a lakodalomra is. Ugye, kissé korai ilyenkor lakodalmat tartani? Remekül mulattak. Mindenki tökrészeg volt. Csodás mulatság. Az egész házat szőlőlevelekkel, örökzölddel, hatalmas szőlőfürtökkel díszítették fel. Voltak ott hasas boroshordók, szőlőprések. Az esküvőt szüreti mulatság jegyében rendezték meg.
– Micsoda esküvőt? Beszélj érthetően.
– Messalina és Silius esküvőjét. Hogyan, hát téged nem hívtak meg? Ott volt Messalina. Táncolt. A legnagyobb szőlőprés kellős közepén. Rövid, borfoltos, fehér tunika volt rajta, haja szabadon repdesett, és csak egyik mellét födte be. De mit mondjak, szinte tisztességes benyomást keltett összehasonlítva a többiekkel. Azok valami kevés leopárdbőrt terítettek testükre. Bacchánsnők voltak ugyanis. Silius Bacchusnak öltözött. Örökzöld koszorú volt a fején, és valami állatbőr a testén. Még Messalinánál is részegebb volt. A zene ütemére rángatta fejét, és úgy vigyorgott, mint Baba.
– De... de... – dadogtam bután – az esküvőt csak tizedikén tartjuk. Én végzem a szertartást.
– Remekül mulatnak nélküled is. Egy kicsit néztem a dolgot, lementem a palotába Narcissushoz, aki mikor meglátott, így szólt: „Hála Istennek, hogy itt vagy, Calpurnia, te vagy az egyedüli, akinek hinni fog.” És Pallas...
– Nem hiszem. Nem vagyok hajlandó elhinni. Calpurnia tapsolt:
– Cleopatra! Narcissus!
Berohantak, és a lábam elé vetették magukat. Calpurnia rájuk szólt:
– Igaz az esküvő? Szomorúan bólintottak a fejükkel.
– De hiszen én tudok az egészről – mondtam elhaló hangon. Barátaim, nem igazi esküvő ez, csak tréfa, amit Messalinával együtt terveztünk ki. A szertartás végén nem fog lefeküdni vele, az egész ártatlan ügy.
Narcissus földre sütött szemmel beszélni kezdett:
– Láttam. Silius elkapta, felrántotta róla tunikáját és az egész társaság előtt vadul falta csókjaival testét, és ő sikoltozott és kacagott, aztán Silius bevitte a nászszobába, és ott maradtak egy óra hosszat, hogy aztán újra kijöjjenek, és egy kicsit újra táncoljanak... Ugye, Caesar, ez nem ártatlan dolog?
Calpurnia így szólt:
– És ha nem cselekszel nyomban, Caesar, Silius lesz Róma ura. Mindenki, akivel találkoztam, azt mondja: Silius és Messalina megesküdtek az életükre, hogy visszaállítják a köztársaságot, úgyhogy mögöttük van az egész szenátus és a testőrség legnagyobb része.
– Többet akarok hallani, többet, nem értitek, többet! Nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek? Nem tudom, hogy aranyat öntsek-e a kezetekbe, vagy pedig addig korbácsoljalak, amíg a csontjaitok ki nem látszanak.
Többet akartam hallani, nos, hallottam. Többet. De Narcissus csak azzal a feltétellel volt hajlandó beszélni, ha megbocsátok neki, amiért oly sokáig nem leplezte le előttem Messalinát. Azt mondta, amikor először jött rá Messalina dolgaira, és látta rajtam, hogy milyen boldogan élek a magam tudatlanságában, elhatározta, hogy megkímél a csalódás fájdalmától addig, amíg Messalina nem tesz valami olyat, amivel életemet veszélyeztetheti. Remélte, hogy majd csak megjavul, vagy én magamtól rájövök. De az idő múlt, Messalina viselkedése egyre szégyenletesebb lett, és persze egyre nehezebben tudta rászánni magát a leleplezésre. Őszintén bevallja, nem is tudta elhinni, hogy nem tudom azt, amit egész Róma, és ha már erről van szó, az egész birodalom tud, sőt még az ellenségeink is, a határokon túl. Kilencéves házasságunk folyamán szinte lehetetlennek látszott, hogy ne hallottam volna ocsmány orgiáiról, amik mindenkit megbotránkoztattak.
Cleopatra a legszörnyűbb történetet mondta el. Britanniái távollétem idején Messalina párviadalra hívta ki a prostituáltak céhét, felszólítván őket, jelöljék ki bajnokukat, aki megvív vele a palotában. Majd ki fog derülni, hogy melyikük tud több fiatal férfit kifárasztani egyetlen éjszaka alatt. A prostituáltak céhe a híres Scylla nevű szicíliai ribancot küldte el, akit a messinai Scylla örvény után neveztek el. Hajnalban Scylla kénytelen volt beismerni, hogy a huszonötödik ifjú teljes kielégítése után már nem vállalkozhatik egy huszonhatodik fogadására, de Messalina, hogy fölényét bebizonyítsa, tovább versenyzett egészen napfelkeltéig, sőt azután is, már a délelőtti nap sütött, amikor abbahagyta. És ami még rosszabb, Róma nemességének nagy részét meghívta erre a versenyre, sok nemes maga is részt vett a küzdelemben, sőt Messalina rábeszélésére háromnégy patríciusfeleség szintén részt vett benne.
Arcom kezembe temetve zokogtam éppen úgy, mint Augustus ötven év előtt, amikor unokái, Gajus és Lucius hasonló történetet mondtak el neki anyjukról, Júliáról. És pontosan Augustus szavaival mondtam: soha a leghalkabb suttogást nem hallottam, és a legcsekélyebb gyanúm sem volt, hogy Messalina nem a legerkölcsösebb nő egész Rómában. És Augustushoz hasonlóan én is szívesen bezárkóztam volna egy szobába, hogy hónapokig senkit se lássak. De nem engedtek. Eszembe jutott egy mondat abból a zenés vígjátékból, amelyet néhány nappal ezelőtt Mnester társulata adott elő. A darab címét elfelejtettem, de a mondat ott lüktetett a fejemben: „Nem ismerek nevetségesebb és szomorúbb hangot, mint amikor egy öreg férfi siratja feleségét, a rossz útra tért asszonyt.”
Így szóltam Narcissushoz:
– Az első cirkuszi játékokon, amiken részt vettem (Germanicus bátyámmal együtt elnöktársak voltunk), láttam egy spanyol gladiátort, akinek hirtelen tőből lemetszették jobb karját. Közel volt hozzám és tisztán láthattam arcát. Milyen buta arcot vágott, amikor ez megtörtént vele. És az egész cirkusz bömbölt a röhögéstől. Én is mulatságosnak tartottam, bocsássanak meg érte az istenek.
Aztán bejött Xenophon és kényszerített, hogy igyák valamit, mert már-már összeestem. Gyógyítani kezdett. Nem tudom, milyen orvosságot adott be, de az volt a hatása, hogy igen józannak éreztem magam, tárgyilagosan, hidegen tudtam gondolkozni. Úgy éreztem, mintha istenként felhőkön járnék könnyedén. A látásomat is megváltoztatta, mert úgy láttam, mintha Narcissus, Calpurnia és Pallas jó húsz lépésnyire volnának tőlem, nem pedig közvetlen közelemben.
– Hívassátok el Turanniust és Lusius Getát.
Turannius a kereskedelmi ügyeket vezette, Geta pedig, mint mondottam, Crispinusszal együtt a testőrség főparancsnoka volt. Kihallgattam őket, de először megnyugtatásképpen közöltem velük, hogy nem kapnak büntetést, ha az igazat mondják. Mindent megerősítettek, amit Narcissustól, Calpurniától és Cleopatrától hallottam, és még sok mást is mondtak. Amikor megkérdeztem Getát, mondja meg őszintén, miért nem szólt minderről előbb, így felelt:
– Megengeded, Caesar, hogy egy közmondást idézzek, amit te is sokszor használsz: a térd közelebb van, mint a sípcsont. Mi történt elődömmel, Justusszal, amikor tudatni akarta veled, hogy mi megy végbe feleséged lakosztályában?
Turannius ugyanerre a kérdésre felelve az alábbi esetre emlékeztetett: nemrégiben bátor volt panaszt tenni Messalina ellen, mert rendeletére a közraktárból elhordtak azokat a bazalttömböket, amelyekkel a marhapiacot akartuk kikövezni. Messalina a Lucullus-kerteket akarta díszíteni velük. Én akkor megharagudtam rá, és azt mondtam, Messalina mindent az én tudtommal és beleegyezésemmel tesz, és ha a jövőben újból panaszkodni akarna Messalina úrhölgy ellen, akkor forduljon panaszával egyenesen Messalina úrhölgyhöz ... Turannius igazat mondott. Szóról szóra idézte szavaimat.
Calpurnia, aki türelmetlenül izgett-mozgott a háttérben, mialatt Getával és Turanniusszal beszélgettem, most könyörgő tekintettel fogta el pillantásomat. Megértettem, hogy egyedül akar velem maradni. Azonnal kiküldtem a többieket, mire ő komolyan és gyengéden így szólt:
– Drágám, nincs értelme ugyanazt a kérdést feltenni az embereknek. Nyilvánvalóan féltek. Részint, mert tudták, mennyire szerelmes vagy Messalinába, mennyire bízol benne és főleg, mert császár vagy. Nagyon bolondul viselkedtél, a szerencséd is elhagyott, és most valahogyan vissza kell szerezned tekintélyedet. Ha nem cselekszel azonnal, mindnyájunkat halálra ítélsz. Minden perc számít. Azonnal a testőrtáborba kell menned, hogy a császárhű csapatokat magad köré gyújtsd. Nem hiszem, hogy elárulnának téged Messalina és Silius kedvéért. Lehet, hogy egy-két ezredes és kapitány szép pénzért átpártolt hozzájuk, de a tömeg, az hű hozzád. Küldj egy lovashírnököt Rómába azonnal, hogy hirdesse ki, útban vagy hazafelé, és meg fogod magad bosszulni Siliuson és Messalinán. Add ki a parancsot: tartóztassanak le mindenkit, aki az esküvőn részt vett. Ez bizonyára elég lesz a lázadás elfojtására. Még túlságosan részegek lesznek mindnyájan ahhoz, hogy valami baj történjék. De az istenekre kérlek, siess.
– Igen, igen, sietni fogok.
Behívattam Narcissust:
– Megbízol Getában?
– Őszintén szólva, Caesar, nem bízom meg benne egészen.
– És a kíséretében levő két kapitány?
– Azok megbízhatók, de buták.
– Crispinus szabadságon van, kit nevezzünk ki tehát testőrparancsnokul, ha Geta nem megbízható?
– Ha Calpurnia férfi volna, azt mondanám, hogy Calpurniát. De minthogy nem az, azt mondom, hogy engem. Tudom, hogy egyszerű szabados vagyok, de a testőrtisztek ismernek és szeretnek, és úgyis csak egy napról lesz szó.
– Rendben van, Narcissus tábornok. Közöld Getával, hogy orvosa rendeletére holnapig ágyban kell maradnia. Adj tollat és papírt. Várj egy pillanatra. Hányadika van ma? Szeptember ötödike? Itt a kinevezésed. Mutasd meg a kapitányoknak, és küldd őket azonnal Rómába, hogy embereikkel tartóztassák le az egész menyegzői társaságot. Semmi erőszak, kivéve, ha önvédelemről van szó. Tudasd a testőrséggel, hogy jövök, hogy számítok a hűségükre, és hűségüket meg fogom jutalmazni.
Ostia körülbelül tizennyolc mérföldnyire van Rómától, de a katonák másfél óra alatt tették meg ezt a távolságot, gyorshintókon vágtatva. Történetesen a menyegző éppen akkor fejeződött be, amikor megérkeztek. A társaság szétszéledésének oka egy Vettius Valens nevű lovag volt, aki egyike volt Messalina szeretőinek, mielőtt Silius a színpadra lépett, és még mindig bírta Messalina kegyeit. A társaság abba az állapotba jutott, amelybe minden mulatság eljut, amikor az ital első izgalma elmúlik, és mindenki kissé fáradtan bolyong ide-oda a termekben. Az érdeklődés most Vettius Valensre összpontosult. Egy szép, örökzölddel befuttatott tölgyfát ölelt át, amely a ház előtt nőtt, és a tölgyfában rejtőzködő elképzelt dryashoz beszélt. A dryas, úgy látszik, beleszeretett, és olyan hangon, amit csak ő maga hallhatott, találkára hívta a fa tetejére. Végül beleegyezett, hogy feljön hozzá, és barátai vállára kapaszkodva elérte az első nagy ágat. Barátai kétszer is leestek, míg végre felért az ágra, onnan aztán nehezen kúszott feljebb, míg végre eltűnt a fa tetejének lombjai között. Mindenki ott maradt a fa körül, várva, hogy mi fog történni. Vettius híres mókamester volt, így hát mindenki nagy kacagásra készült el. Nemsokára utánozni kezdte a dryas szenvedélyes sikoltásait, aztán cuppantgatott, végül sóhajjal és kis sikoltozásokkal a dryas boldogságának betetőzését érzékeltette. Aztán Vettius elhallgatott. Végre a fa körül ácsorgó társaság szólongatni kezdte: „Vettius, Vettius, mit csinálsz?”
– A világot nézem. Ez a legjobb kilátótorony egész Rómában. A dryas az ölemben ül, és mutogatja nekem az érdekes helyeket. Hát ne szóljatok közbe. Igen, kislányom, az a szenátus. Kis bolond. Azt hitted, azt se tudom? Az pedig Camulodunum! Te biztos tévedsz. Erről a fáról nem látni olyan messze, mint Camulodunum. Biztos csak a testőrtábor lesz. De nem, az istenekre esküszöm, csakugyan Camulodunum. Látom a táborfeliratot, és körülötte kékre pingált ábrázatú britek sétálnak. Mi ez? Mit csinálnak? Nem, nem hiszem. Tudjátok, mi történik? Claudiust istenként imádják. – Aztán az én hangomat utánozva: – Kíváncsi vagyok, miért, uraim. Senki mást nem tudnak imádni? A többi istenek nem voltak hajlandók átkelni a csatornán? Ezért nem illeti őket szemrehányás, én is súlyos tengeribeteg lettem.
Vettius remekül utánozta hangomat, és a közönség sikoltozott a kacagástól. Amikor újra elhallgatott, kiáltozni kezdtek:
– Vettius, Vettius, most már megint mit csinálsz? Most újra az én hangomat utánozva felelt:
– Először is, ha nem akarok felelni, hát nem felelek. Nem kényszeríthettek rá. Szabad ember vagyok, ugye? Sőt valójában a legszabadabb ember Rómában.
– Ó, igen, csak tovább, Vettius!
– Nézzétek, nézzétek! Ezer fúria és kígyó! Eressz el tüstént, dryas. Nem, nem, majd máskor. Most nem tölthetem az időt ilyen ismétlésekkel. Engedj lemenni. Dryas, el a kezeddel.
– Mi történt, Vettius?
– Rohanjatok, mentsétek meg életeteket. Szörnyű látványban volt részem. Nem, álljatok meg. Trogus, Proculus, segítsetek lejönni. De mindenki más meneküljön, ha kedves az élete.
– Micsoda? Micsoda?
– Szörnyű vihar közeledik Ostia felől. Meneküljetek.
És a tömeg csakugyan szétszéledt. Kacagva és sikoltozva az ifjú párral az élen kirohantak a kertből az utcára, néhány pillanattal azelőtt, hogy a katonák nagy vágtatva megérkeztek. Messalina elmenekült, Silius is, de a katonák igen könnyen letartóztattak kétszáz vendéget, és később felszedtek még ötvenet, akik részegen hazafelé dülöngéltek. Messalinát hárman kísérték. Eleinte húszan voltak vele, de amint megjött a hír a testőrök közeledtéről, elhagyták. Gyalog ment keresztül a városon, amíg a Lucullus-kerthez nem ért. Itt aztán kissé kijózanodott. Kicsit töprengett, aztán úgy határozott, hogy nyomban lemegy Ostiába, és kipróbálja szépsége hatását rajtam – eddig még sohasem tévesztette el hatását – és a gyerekeket is magával hozza, mert annál erősebb lesz a helyzete. Még mindig mezítláb volt, és szemérmetlen szüreti ruháját viselte. A tömeg lepisszegte, lehurrogta, amint az utcákon átsietett. Egy szolgálót küldött a palotába, hogy hozzák el neki a gyerekeket, a topánkáját, egy tiszta öltönyt és valami kevés ékszert. Hogy mennyire szerelmesek voltak egymásba Siliusszal, az mutatta, hogy a veszély első jelére elhagyták egymást. Messalina elhatározta, hogy feláldozza Siliust az én dühömnek, Silius pedig elment a Piac térre, hogy folytassa bírói működését, mintha mi sem történt volna. Annyira részeg volt, hogy azt hitte, ártatlannak tettetheti magát, úgyhogy mikor a kapitányok érte jöttek, azt mondta, hogy most el van foglalva, de különben is, mit akarnak tőle. Feleletképpen megbilincselték, és elhurcolták a testőrtáborba.
Időközben csatlakozott hozzám Vitellius és volt konzultársam, Caecina. Röviden elmondtam nekik, mi történt, és mondtam, hogy tüstént Rómába megyek. Kértem őket, támogassanak, és legyenek tanúi annak a tárgyilagosságnak, amellyel a bűnösök fölött ítélkezni fogok. Az orvosság olympusi hatása még mindig tartott. Nyugodtan, folyékonyán és azt hiszem, józanul beszéltem. Vitellius és Caecina eleinte nem válaszoltak, tekintetükben csak elképedés és aggodalom tükröződött. Amikor megkérdeztem tőlük, mi a véleményük a dologról, Vitellius szörnyülködve felkiáltott, mintha azt akarná mondani, „csakugyan ezt mondták neked, mily szörnyű, mily felségsértés”. Caecina követte példáját. A hintó előállott, és Narcissus, akit utasítottam, hogy írjon vádiratot Messalina ellen, és azóta a személyzetet kérdezgette, hogy házasságtöréseiről biztos képet tudjon adni, most előjött, és bátor férfinak és hűséges szolgának mutatta magát, így szólt:
– Caesar! Légy szíves közöld nemes barátaiddal, hogy a mai napra minek neveztél ki, és adj helyet magad mellett. És amíg Vitellius és Caecina urak nem vallanak őszintén színt, és nem hagyják abba az olyan felkiáltásokat, amit se jobbra, se balra nem lehet magyarázni, addig nekem mint testőrparancsnokodnak kötelességem melletted maradni.
Örültem, hogy velem jött. Miközben a város felé hajtottunk, Vitelliusnak Messalina szépségéről beszéltem, gyengédségéről, arról, hogy mennyire szerettem, és hogy milyen ocsmányul becsapott, elárult. Mélyen felsóhajtott, és így szólt:
– Szépségé oly nagy, hogy még a követ is szenvedélyre gerjesztette.
A gyerekekről is beszéltem, és Caecina és Vitellius egyszerre sóhajtottak fel:
– Szegény, drága gyerekek. Nem szabad, hogy szenvedjenek. De véleményt nem mondtak. Legfeljebb Vitellius nyílt meg egy kissé, amikor felkiáltott:
– Még ha ezer-és ezer megbízható tanú is állítja ezeket az ocsmány vádakat, szinte lehetetlen elhinni annak, aki úgy csodálta és szerette Messalinát, mint én. – És Caecina egyetértett, vele: „Ó, milyen gonosz és szomorú világban is élünk!”
Még nagy megrázkódtatás várt rájuk. A félhomályban két hintó közeledett. Az egyikben, amelyet fehér lovak vontattak, Vibidia ült, a legidősebb és legtiszteletreméltóbb Vesta-szűz, nyolcvanöt éves volt és egyike legjobb barátaimnak. Emögött hajtatott egy másik hintő, amelyen messziről világított a nagy sárga L betű. A Lucullus-kertekhez tartozott ez a hintó, és benne Messalina ült a gyerekekkel. Narcissus rögtön átlátta a helyzetet. Jobb szeme volt, mint nekem, és azonnal megállította a kocsit.
– Vibidia Vesta-szűz jön eléd, Caesar – mondta –, kétségkívül esdekelni fog, hogy bocsáss meg Messalinának. Vibidia drága öreg lélek, és én imádom, de az istenek szerelmére, nehogy meggondolatlanságot kövess el. Emlékezz, mily ocsmányul bántak veled,” emlékezz, hogy Messalina és Silius hazaárulók, és emlékezz, hogy kilenc éven keresztül hullott mocsok tisztességes fejedre. Légy udvarias Vibidiával, de ne engedj egy tapodtat sem. Itt a vádirat. Nézz kicsit bele. Olvasd a neveket. Nézz a tizenegyedik vádra – Mnester. Oly könnyű ezt megbocsátani? És Caesoninus, mi a véleményed Caesoninusról? Mi a véleményed az olyan asszonyról, aki ilyen söpredéknek is odaadja magát?
Elvettem tőle a papírt, és miközben Narcissus leszállt, valamit Vitellius fülébe súgott. Nem tudom, mi lehetett, de Vitellius ki sem merte nyitni a száját Narcissus távollétében. Mialatt én lámpafénynél olvastam a vádakat, Narcissus előrerohant az úton Vibidia és Messalina felé, akik szintén kiszálltak, és gyalog közeledtek. Messalina már aránylag kijózanodott. Nyájasan kiáltotta a távolból:
– Szervusz, Claudius. Olyan buta lány voltam! El sem hinnéd rólam.
Ez egyszer süketségem jó szolgálatot tett. Nem ismertem fel hangját, sőt nem hallottam egy szavát sem. Narcissus udvariasan köszöntötte Vibidiát, de Messalinát nem engedte közeledni. Messalina átkozódott, az arcába köpött, és dulakodni kezdett, mire Narcissus utasította a két őrmestert, aki velünk volt, hogy kísérjék vissza hintájába, és vitessék vissza a Városba. Messalina úgy sikítozott, mintha gyilkolnák, és én felnéztem a vádiratból, hogy megkérdezzem, mi történt. Vitellius így szólt:
– Egy nő a tömegből. A hangja után ítélve bizonyára szülési fájdalmakat kapott.
Most Vibidia lassan odajött hintónkhoz. Narcissus persze utána. Ő beszélt helyettem. Közölte Vibidiával, milyen megátalkodott és hírhedt ribanc Messalina, milyen arcátlanság az is, hogy egy kegyes és idős Vesta-szüzet bele akart keverni fertelmes játékaiba.
– Ti Vesta-szüzek, azt hiszem, nem vennétek szívesen, ha a palotából újra bordélyházat csinálnának, mint Caligula idején, ugyebár? Vagy talán helyeslitek, hogy a balett-táncosok és a gladiátorok a pontifex maximus ágyában tartanak bemutatót, mégpedig a pontifex maximus feleségének aktív közreműködésével?
Vibidia megdöbbent. Messalina neki csak annyit vallott be, hogy kissé „túlságba vitte a dolgot Siliusszal”. Aztán így szólt:
– Erről semmit sem tudok. Mindenesetre kérem a pontifex maximust, ne legyen meggondolatlan, ne ontsa ártatlanok vérét, senkit se ítéljen el kihallgatás nélkül, legyen tekintettel családja becsületére és az istenek iránti kötelességére.
– Vibidia, Vibidia, drága barátnőm, igazságos leszek Messalinával, erre számíthatsz.
Narcissus itt közbeszólt:
– Igen, igen, csakugyan az a veszély, hogy a pontifex maximus túlságosan elnéző lesz volt feleségével szemben. Persze nagyon nehéz lesz tárgyilagos bírónak lenni. Éppen ezért, hogy ne nehezítsd meg még jobban a dolgát, felkérlek a nevében, vonulj talán vissza, Vibidia úrhölgy, és foglalkozz Vesta istennő dolgaival, amelyekhez olyannyira értesz.
Ő visszavonult, mi pedig továbbhajtattunk. A Városba érkezésünkkor Messalina újabb kísérletet tett, hogy beszélhessen velem, de az őrmesterek visszatartották. Ekkor megpróbálta Britannicust és a kis Octaviát hozzám küldeni, hogy az életéért könyörögjenek, de Narcissus meglátta, amint felém szaladnak, és visszaküldte őket. Hallgatagon ültem Messalina szeretőinek hosszú névsora előtt. Narcissus a névsornak ezt a címet adta: „Ideiglenes, igen hiányos beszámoló Valéria Messalina hírhedt házasságtöréseiről Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus Britannicus, a Haza Atyja, Pontifex Maximus stb.-vel való házassága első évétől kezdve a mai napig.”
Ötvennégy nevet sorolt fel, de később százötvenötre egészítették ki.
Narcissus kiadta az utasítást, hogy az L betűs hintó térjen vissza a Lucullus-kertekbe. A közlekedési szabályok szerint ilyenkor nem tartózkodhat az utcán. Messalina látta, hogy legyőzték, így engedte, hogy visszavigyék a kertbe. A gyerekeket a palotába küldte, de anyja, Domitia Lepida, akitől pedig az utóbbi időben elhidegült, most bátran csatlakozott hozzá. Különben Messalina egészen egyedül lett volna, a kocsist nem számítva. Narcissus ekkor szólt a kocsisunknak, hogy Silius házához hajtson. Amikor odaértünk, így szóltam:
– Hiszen nem itt lakik, ez az Asiniusok családi háza.
– Dehogy – legyintett Narcissus. – Messalina titokban megvette, amikor Asinius Galhist száműzték, és Siliusnak adta nászajándékba. Gyere be, és nézd meg, hogy mi ment itt végbe.
Bementem, és láttam az orgia maradványait, a szőlőlevél-díszítéseket, a hordókat, a sajtókat, a piszkos tányérokkal, eleséggelteli asztalokat, az összetaposott rózsakoszorúkat, levetett leopárdbőröket és bortócsákat. A ház üres volt, kivéve az öreg kapust és egy halálosan részeg szerelmespárt, akik egymás karjában feküdtek a hálószobában. Letartóztattam őket. Az egyikük egy Montanus nevű vezérkari tiszt volt, a másik pedig Narcissus unokahúga, egy fiatal, kétgyermekes családanya. Ami legjobban elképesztett és elszomorított, az volt, hogy a házat teletömték palotai bútorral, nemcsak olyanokkal, amiket Messalina hozott magával a házasságba, de a Claudius- és Julius-családok ősi kincseivel, köztük őseim szobraival, halotti maszkjaival, mindennel. Mi sem bizonyította jobban szándékát. Újra felszálltunk hát a hintóba, és kihajtattunk a testőrtáborba. Narcissus komoran, lehangoltan ült mellettem, mert nagyon szerette unokahúgát. Vitellius és Caecina most már rájöttek, jobb, ha hisznek a szemüknek, és bosszúállásra uszítottak. Beértünk a táborba, ahol az egész hadosztály Narcissus parancsára a tribunal előtt felsorakozott. Már sötét volt, fáklyák világítottak. Felléptem az emelvényre, és rövid beszédet mondtam. Hangom tiszta volt, de valahogy oly messziről hangzott, legalábbis én úgy éreztem.
– Testőrök! Barátom, a néhai Herodes Agrippa király, aki rábeszélt benneteket, hogy császárotokká válasszatok, aztán a szenátust rábeszélte, hogy törődjenek bele ebbe a választásba, azt mondta legutolsó alkalommal, amikor az életben találkoztam vele, és legutolsó levelében is azt írta, ne bízzak senkiben, senki sem méltó bizalmamra. Én nem fogadtam meg tanácsát a szó legszorosabb értelmében. Továbbra is a legteljesebb bizalommal viseltettem feleségem, Valéria Messalina iránt, akiről most már tudom, hogy ribanc, hazudozó, tolvaj, gyilkos és áruló. Nem azt akarom mondani, testőrök, hogy nem bízom bennetek. Csakis bennetek bízom. Elvárom, hogy kitartsatok mellettem, hogy elfojtsátok a lázadást, amelyet volt feleségem, Messalina és Gajus Silius konzuljelölt együtt terveltek ki az én életem ellen azzal az ürüggyel, hogy újra vissza akarják adni a Városnak régi szabadságát. A szenátus rothadt a sok összeesküvéstől. Olyan rothadt, mint annak az ürünek a bele, amelyet ma délután áldoztam Augustus istennek. Nem láttatok még olyan rothadási. Szégyellem magam, hogy így beszélek, de igazam van, ugye? Segítsetek végezni ellenségeimmel, és ha én újra megnősülök, felhatalmazlak benneteket, hogy egész nyugodtan aprítsatok darabokra, és a fejemmel játsszatok a fürdőben, mint a Sejanuséval. Háromszor voltam nős, és mind a háromszor szerencsétlenül. Nos, mi a véleményetek, fiúk? Mondjátok meg, mit gondoltok? A barátaim nem őszinték hozzám.
– Öld meg őket, Caesar! – Nincs kegyelem! – Fojtsd meg a lotyót! – Halálra velük! – Mi hűségesek vagyunk hozzád! – Fene elnéző voltál! – Átkozottul nagylelkű! – Pusztítsd el őket, Caesar!
Nem, a testőrség véleménye nem volt kétséges. Ha más nem, ezek a fiúk tudtak őszinték lenni.
Így tüstént letartóztattam a férfiakat és nőket, akiket elém hoztak, és elrendeltem száztíz férfi letartóztatását, akiket Messalinával való házasságtöréssel vádoltam, és a négy patríciusnál, akik Messalina kérésére a hírhedt palotai orgián a prostituáltakkal versenyeztek. A tárgyalás három óráig tartott. Persze ez a rövidség annak volt köszönhető, hogy a háromszázhatvan vádlott közül háromszázhuszonhatan beismerték bűnösségüket. Azokat, akiknek egyetlen bűnük abban állott, hogy részt vettek az esküvői orgián, egyszerűen száműztem. Húsz lovag, hat szenátor és egy testőrezredes, akik mind beismerték, hogy házasságtörést követtek el Messalinával, azonnali kivégeztetésüket kérték. Megadtam nekik ezt a kegyet. Vettius Valens megpróbálta kikönyörögni életét azzal az ígérettel, hogy elárulja az összeesküvés szervezőinek teljes névsorát. Közöltem vele, hogy ezt nélküle is össze tudom állítani, és kivégeztettem. Montanus is szerepelt Narcissus listáján, de kijelentette, hogy Messalina kényszerítette a házasságtörésre. Császári parancsot mutatott neki, amelyet én írtam alá és pecsételtem le, és amely elrendelte, hogy Montanus legalább egy éjszakát töltsön Messalina úrhölggyel. Messalina bizonyára felolvasta az okmányt nekem, „vigyáznunk kell a szemedre, drágám”, és aláíratta velem. Erre rámutattam arra, hogy nem kapott császári parancsot, amely kényszerítette volna, hogy részt vegyen az esküvőn, vagy házasságtörést kövessen el barátom, Narcissus unokahúgával. Őt is kivégeztettem. Tizenöt férfi lett öngyilkos ezen az éjszakán, akik nem is voltak benne Narcissus százötven tagú listájában, de akik szintén aludtak Messalinával, és tudták, hogy kivégzés lenne a sorsuk. Három bizalmas barátom, Trogus, Cotta és Fabius lovagok szintén öngyilkosságot követtek el. Azt hiszem, Narcissus tudott bűnösségükről, de nem vette fel nevüket a vádiratra, hanem értesítette őket, hogy rájuk is sor kerül majd.
Mnester ártatlannak vallotta magát. Emlékeztetett arra, hogy személyesen parancsoltam meg neki élőszóval: mindenben teljesítse Messalina parancsát, és ő még akkor is tiltakozott, amennyire lehetett. Még a parancsom után sem szívesen engedett Messalinának. Levetette tunikáját, és megmutatta a korbács nyomát a hátán. „Ezt kaptam tőle, mert természetes szemérmem nem engedte, hogy olyan energikusan hajtsam végre parancsát, ahogy ő akarta volna.” Sajnáltam Mnestert. Egyszer megmentett sok-sok ezer embert a lemészárlástól Caligula meggyilkolása idején. És különben is, mit lehet várni egy színésztől. De Narcissus így szólt:
– Ne törődj vele, Caesar. Nézd meg közelebbről a sebeket. Az igazi korbácsolástól a hús kifordul. Mindenki, aki ért hozzá, tudja, hogy ez nem volt büntető korbácsolás, ez is hozzátartozott a kéjelgéshez.
Mnester erre kecsesen meghajolt, ez volt utolsó meghajlása, és elmondta azt, amit az előadás végén szokott elmondani:
– Ha kivívtam megelégedésteket, ez jutalmam. Ha megharagudtatok rám, kérlek, bocsássatok meg.
Halálos csöndben hallgatták végig, aztán elvezették a vesztőhelyre. Csak két ember volt a nyilvánvalóan ártatlanok kivételével, akiknek megkegyelmeztem, Lateranus, ő ártatlannak vallotta magát az összeesküvésben és Caesoninus. Lateranus ellen nem tudtak elég bizonyítékot felhozni, és minthogy Aulus Plantius unokaöccse volt, megkegyelmeztem neki. Caesoninust nem végeztettem ki, mert olyan undorító ocsmány fickó volt, hogy nem akartam házasságtörő társait megsérteni azzal, hogy velük együtt végeztetem ki. Caesoninus Caligula idején éppúgy prostituálta magát, mint bármelyik utolsó ribanc. Nem tudom, mi történt vele ezután, Rómában többé nem látták. Elejtettem a vádat Narcissus unokahúga ellen is, ennyivel tartoztam neki.
A bacchánsnők, akiken most sem volt semmi a leopárdbőrön kívül, kábultan, dideregve topogtak előttem. Felakasztattam őket, idézve Ulixes beszédét az Odysseában, amikor bosszút állt Penelope gonosz szolgálónőin:
„...Engedjünk-e ezeknek
Oly szép végzetet, mint a dicső harcoknak a kardja?
Ocsmány szajhasereg, akinek még szégyene sem volt
Mocskot szórni dicsteli házunk ősi nevére.”
Homérosi módra akasztattam fel őket, tizenkettőt egy sorban, hatalmas hajókötélre, amelyet két fa között feszítettek ki. Lábujjhegyük alig volt néhány hüvelyknyire a földtől.
És Silius? És Messalina? Silius nem próbált védekezni, és amikor kikérdeztem, őszintén elmondta, miképpen csábította el Messalina. Tovább kérdeztem:
– De miért, azt szeretném tudni, miért? Igazán szerelmes voltál belé? Csakugyan önkényúrnak tartottál engem? Valóban vissza akartad állítani a köztársaságot, vagy csupán császár akartál lenni? Így felelt:
– Nem tudok magyarázatot adni, Caesar. Talán megbabonázott. Addig beszélt, amíg meg nem győzött, hogy önkényúr vagy. És terveim oly homályosak voltak. Sok barátommal beszélgettem a szabadságról, és tudod, miképpen van ez, amikor az ember a szabadságról beszél. Minden olyan gyönyörű, minden olyan egyszerűnek látszik. Az ember azt várja, hogy minden kapu kitárul, minden fal lehull, és minden torok éljenez.
– Tovább akarsz élni? Bízzalak rá a családodra, hogy őrizzen meg, mint egy felelőtlen gyengeelméjűt?
– Meg szeretnék halni, Caesar.
Messalina levelet írt nekem. Közölte, hogy éppen úgy szeret, mint valaha, és reméli, nem veszem komolyan tréfáját. Orránál fogva vezette Siliust, mint ahogy megbeszéltük, és ha túlságba vitte a tréfát azáltal, hogy szörnyen berúgott, ne legyek buta, és ne haragudjak rá, vagy ne legyek féltékeny. „Semmi sem tesz egy férfit oly gyűlöletessé és csúffá egy nő szemében, mint a féltékenység.” A levelet az emelvényen adták át nekem, de Narcissus csak annyit engedett válaszolni, amit minden kérvényezőnek válaszolni szoktak: „Leveledet megkaptuk, és alkalomadtán áttanulmányozzuk.” Narcissus hangsúlyozta, hogy amíg nem látom tisztán Messalina teljes életét, addig nem szabad semmit sem írnom neki. Nem szabad beleringatni magam abba a hitbe, hogy talán mégsem oly nagyon bűnös, és nem kell kivégeztetni, csak életfogytiglan száműzni.
Messalina most hosszú levélben válaszolt, a levél tele volt könnycseppekkel. Heves szemrehányást tett amiatt, hogy oly hidegen válaszoltam az ő szerelmes levelére. Most már bevallotta sok „kacérkodását”, de tagadta, hogy egyetlenegyszer is házasságtörést követett volna el. Könyörgött, hogy a gyermekek kedvéért bocsássak meg neki, és adjak alkalmat arra, hogy újra kezdje mellettem, mint hűséges, kötelességtudó feleség. Megígérte, hogy az elkövetkezendő korszakoknak is példát fog mutatni életével: megmutatja, miképpen kell egy erkölcsös, előkelő római nőnek élni. Ezt a levelet éppen jókor kaptam meg: Silius vallomása közben. Narcissus észrevette, hogy könnyes a szemem, így szólt:
– Caesar, ne engedj! Egy született ribanc sohasem javulhat meg. Látod, ebben a levélben sem őszinte, ebben a levélben is hazudik, ezen a levélen is meglátszik, hogy el akar árulni.
– Ne félts, Narcissus, nem engedek. Az ember nem hal meg kétszer ugyanattól a betegségtől.
Újra ennyit írtam: „Leveled megkaptuk, és alkalomadtán áttanulmányozzuk.”
Messalina harmadik levele akkor érkezett, amikor az utolsó fejek hullottak le a vesztőhelyen. Mérges, fenyegetőző levél volt. Azt írta, minden alkalmat megadott arra, hogy tisztességesen, rendesen bánjak vele, és ha azonnal nem kérek bocsánatot tőle, szívtelen, hálátlan és gonosz viselkedésemért vállalnom kell a következményeket. Türelme fogytán van. Nem tudom-e, hogy titokban az összes testőrtisztek hozzá hűségesek, éppúgy, mint összes szabadosaim, az egy Narcissus kivételével, és a szenátus legnagyobb része? Csak egy szót szól, és tüstént elfognak, hogy kiszolgáltassanak bosszújának. Narcissus fanyar arcot vágott, aztán hangosan elnevette magát:
– Nos, legalább elismeri ez a nő, hogy hűséges vagyok hozzád, Caesar. Kérlek, menjünk vissza a palotába. Hiszen mindjárt összeesel az éhségtől. Nem ettél semmit reggel óta, ugye?
– De mit válaszoljak?
– Nem érdemel választ.
Visszatértünk a palotába, ahol remek vacsora várt rám. Ürmös (Xenophon ajánlotta ezt), osztriga, sült liba, kedvenc gombás és hagymás mártásommal – Herodes anyja, Berenice írta meg anyámnak, hogyan kell ezt készíteni –, borjúbecsinált retekkel és zöldséggel, mézzel édesített almáslepény és afrikai görögdinnye. Farkasétvággyal ettem, és amikor elkészültem, nagyon elálmosodtam. Így szóltam Narcissushoz:
– Narcissus, a fejem kihagy. Nem tudok tovább dolgozni. Átadom neked az ügyek intézését holnap reggelig. Talán figyelmeztetni kellene azt a szerencsétlen teremtést, hogy holnap reggel jöjjön ide, és védekezzen a vádak ellen. Megígértem Vibidiának, hogy kihallgatás nélkül senkit sem végzek ki.
Ezzel lefeküdtem. Narcissus nem szólt semmit, hanem amikor már elaludtam, magához hívatta az egyik testőrezredest.
– A császár parancsolja. Hat emberrel azonnal menj a Lucullus-kertekbe, és ott a kéjlakban végezd ki Valeria Messalina úrhölgyet, a császár elvált feleségét.
Ezután szólt Euodusnak, hogy rohanjon, előzze meg a testőröket, értesítse Messalinát jövetelükről, és adjon neki alkalmat az öngyilkosságra. Ha Messalina felhasználja ezt az alkalmat, amit minden valószínűség szerint meg fog tenni, akkor én sohasem fogom megtudni, hogy Narcissus saját kezdeményezésére cselekedett. Euodus a kéjlak földszintjén a padlón fekve találta. Zokogott. Anyja mellette térdelt. Messalina nem nézett fel, és zokogása közben így nyöszörgött:
– Ó, drága Claudius, oly nyomorúságosan érzem magam, annyira szégyellem magam.
Euodus felnevetett.
– Tévedsz, úrhölgy, a császár alszik a palotában, kiadta a parancsot, hogy ne zavarják. Lefekvés előtt azonban utasította a testőrezredest, hogy jöjjön ide, és vágja le szép fejedet. Szóról szóra ezt mondta, asszonyom: „Vágd le szép fejét, és tűzd egy lándzsa hegyére.” Én előreszaladtam, hogy értesítselek. Ha olyan bátor is vagy, mint amilyen szép, asszonyom, azt tanácsolom, essél túl rajta, mielőtt ideérnének. Magammal hoztam ezt a tőrt, ha esetleg nem lenne itt egy tőr kéznél.
Domitia Lepida így szólt:
– Szegény gyermekem, itt már nincs remény. Nem tudsz megmenekülni. Az egyetlen tisztességes dolog, ami még fennmaradt számodra, elvenni ezt a tőrt, és megölni magad.
– Nem igaz, nem igaz! – zokogta Messalina – Claudiusnak nincs bátorsága, hogy így megszabaduljon tőlem. Ezt csak Narcissus találta ki. Már régen meg kellett volna ölnöm Narcissust. Gonosz, gyűlöletes Narcissus!
A kerti úton nehéz lábak döngése közeledett.
– Testőrség, állj! Pihenj! Három ember fegyvert kézbe!
Az ajtó kivágódott, és nyílásában összefont karral ott állt az ezredes, alakja élesen elvált az éjszakai égbolttól. Egy szót sem szólt.
Láttára Messalinából kísérteties sikoltás tört ki, és kiragadta a tőrt Euodus kezéből. Megérintette a hegyét, aztán az élét félénken, Euodus vigyorgott.
– Azt akarod, asszonyom, hogy a testőrség itt várjon, amíg hozok egy köszörűkövet, és kiélesítem neked?
Domitia Lepida:
– Légy bátor, gyermekem! Nem fáj, ha gyorsan magadba döföd.
Az ezredes lassan leengedte két karját. Jobb keze kardja markolata felé közeledett. Messalina a tőr hegyét először torkához, aztán a melléhez illesztette:
– Ó, anyám, nem tudom. Anyám, kérlek!
Az ezredes kardja már kint volt hüvelyéből. Három hosszú lépés és átdöfte.
Xenophon elalvás előtt adott egy adagot a híres „olympusi keverékéből”, és az az emelkedett érzés, amely vacsora közben újra feltámadt, egy kissé lábraállított. Hirtelen felijedtem – valamelyik vigyázatlan rabszolga leejtett néhány tányért –, hangosan ásítottam, és bocsánatot kértem a társaságtól neveletlenségemért. „Megbocsátottunk, Caesar” – kiáltották mindnyájan. Végignéztem rajtuk. Milyen ijedtnek látszottak. Rossz életek, rossz lelkiismeretek.
– Megmérgezte valaki az italomat, mialatt aludtam? – kérdeztem.
– Az istenekre, Caesar, hogy képzelsz ilyet! – tiltakoztak.
– Narcissus, mi értelme van annak a camulodunumi tréfának, amit Vettius Valens csinált a fa tetején? Arról volt szó, hogy a britek istenként imádnak.
– Caesar, sajnos, nem tréfa. Kérlek, úgy áll a dolog, hogy valóban templomot szenteltek Camulodunumban Claudius Augustus istennek. Már nyár eleje óta imádkoznak hozzád, de csak most értesültünk róla.
– Hát ezért éreztem ilyen furcsán magam. Tudtomon kívül isten lett belőlem! Emlékszem, levelet írtam Ostoriusnak, amelyben megengedtem, hogy Camulodunumban templomot építsenek Augustus istennek hálából, hogy győzelemmel ajándékozta meg a római fegyvereket a brit szigeten.
– Azt hiszem, Caesar, Ostorius azt a természetes hibát követte el, hogy Augustus alatt téged értett, különösen azért, minthogy a brit szigeten aratott római győzelemre hivatkoztál. Augustus isten a csatornánál vonta meg a birodalom határát, és neve a tiéddel összehasonlítva, semmit sem jelent a britek számára. A bennszülöttek, úgy tudom, a legmélyebb vallásos tisztelettel és csodálattal beszélnek rólad. Költeményeket írnak mennydörgésedről és villámlásodról, mágikus ködödről, fekete szellemeidről, púpos szörnyetegeidről és azokról a hatalmas vadállatokról, amelyeknek kígyó lóg ki az orrukból. Politikai szempontból Ostoriusnak teljesen igaza volt, amikor neked szentelte a templomot. Sajnálom azonban, hogy beleegyezésed nélkül, és azt hiszem, egyenesen akaratod ellenére történt.
– Tehát isten vagyok, ugye? Furcsa. Herodes Agrippa mindig mondogatta, hogy istenként fogom végezni, én meg mindig azt feleltem, hogy hülyeséget beszél. Mondd, Narcissus, helyre lehet hozni ezt a tévedést?
– Félek, Caesar, roppant rossz hatással lenne a britekre.
– Különben nem bánom. Nem törődöm a kívánságaimmal. Nem törődöm semmivel. Akár idehozhatjátok azt a nyomorult nőt most rögtön elém. Mintha minden halandó szenvedély elszállt volna belőlem. Talán meg is bocsátók neki.
– Meghalt már – mondta Narcissus halkan. – Halott, te parancsoltad.
– Töltsd meg a poharam. Nem emlékszem, hogy kiadtam volna a parancsot, de most már mindegy. Azt szeretném tudni, milyen isten vagyok én most? Az öreg Athenodorus megmagyarázta, milyennek képzelik az istent a sztoikusok. Tökéletes lénynek, amelyet semmilyen esemény, semmi a világon nem érinthet, nem befolyásolhat. Tökéletes gömbnek, amelyet egyik oldaláról sem lehet megsebezni. Ha még több libát eszem, és ebből a borból még sokat iszom, úgy magam is tökké válok. Claudius eltökösítése. Hm. Szóval Messalina meghalt. Szép asszony volt, ugye, barátaim? De rossz is?
– Szép, de rossz, Caesar.
– Vigyetek fel az ágyamba. No gyorsan, valaki vigyen, hadd aludjam az istenek áldott álmát. Áldott isten vagyok most, mi?
Felvittek az ágyamba. Másnap délig ágyban maradtam, úgy aludtam, mint a bunda. A szenátus távollétem alatt összegyűlt, és megszavazott két indítványt. Az egyikben szerencsekívánataikat fejezték ki abból az alkalomból, hogy elfojtottam a lázadást, a másikban pedig elrendelték, hogy Messalina nevét ki kell törölni mindenünnen, a levéltárakból, épületekről, szobrait pedig össze kell zúzni. Délután felkeltem, és folytattam rendes császári munkámat. Mindenki, akivel találkoztam, udvarias és halk volt, és amikor elmentem a törvényszékre, hosszú évek óta először senki sem kötött belém.
Másnap pompás terveket festegettem arról, hogy egész Germániát meghódítom. Narcissus most rájött, hogy Xenophon orvosságának túlságosan erős a hatása, egyszerűen elveszi az eszemet, ahelyett, hogy ügyesen átsegítene jelenlegi válságomon – hiszen ez volt a célja –, és megtiltotta, hogy többet bevegyek belőle. Olympusi hangulatom fokozatosan eloszlott, és újra halandónak éreztem magam. Első reggel, mikor a mákony hatása alól felszabadultam, és lementem reggelizni, megkérdeztem:
– Hol a feleségem? Hol van Messalina úrhölgy?
Messalina mindig velem reggelizett, hacsak nem szenvedett híres „fejfájásainak” egyikében.
– Messalina úrhölgy meghalt, Caesar – felelte Euodus. – Néhány nappal ezelőtt halt meg a te parancsodra.
– Nem tudtam – szóltam elhaló hangon. – Akarom mondani, elfelejtettem.
Az egész ügy szégyene és szomorúsága most árvízként öntötte el agyamat, és teljesen letört. Bolondul makogtam az én drága aranyos Messalinámról, és szemrehányást tettem magamnak, amiért meggyilkoltattam, ismételtem, hogy minden az én hibámból történt ... egyszóval nevetségessé tettem magam. Végre valahogy összeszedtem magam, és hordszékemért küldtem. A Lucullus-kertekbe vitettem magam.
Cédrusfa alatt üldögéltem a kerti padon, a sima, üde füvet néztem, a bólogató lombos fákat. Senki sem volt a közelben, két germán testőröm kivételével. Térdemen hosszú papírszalag, kezemben toll, és komolyan hozzáfogtam, hogy számot vessek önmagámmal, hogy lássam, voltaképpen hol is állok. Nálam van most az a papír, és lemásolom pontosan úgy, ahogy leírtam. Megállapításaim valamilyen okból hármas prózai sorokba formálódtak, mint a brit druidák „tercet”-jei. Ezeket a költeményszerű elbeszélő vagy tanító irományokat belső tartalmuk köti össze.
Szeretem a szabadságot, utálom az önkényuralmat.
Mindig jó római hazafi voltam.
A római szellem köztársasági.
Furcsa mód császár vagyok.
Mint ilyennek, monarchikus hatalmán van.
A köztársaságot három nemzedéken keresztül felfüggesztették.
A köztársaságot polgárháborúk pusztították el.
Augustus alapította ezt a császárságot.
Szükségmegoldás volt csupán.
Augustus rájött, hogy nem tud lemondani a hatalomról.
Augustusi képmutatással vádoltam önmagámban.
Én meggyőződéses köztársaságpárti maradtam.
Tiberius császár lett. Akarata ellenére?
Vagy félt, hogy ellensége ragadja magához a hatalmat?
Valószínűleg anyja, Livia kényszerítette rá.
Uralkodása alatt visszavonultan élt.
Vérszomjas képmutatónak tartottam.
Meggyőződéses köztársaságpárti maradtam.
Caligula váratlanul konzullá nevezett ki.
Én visszavágytam a könyveim közé.
Caligula keleti kényúrként próbált uralkodni.
Római hazafi voltam.
Meg kellett volna kísérelni Caligula megöléséi.
Ehelyett megmentettem életem azzal, hogy hülyének tettettem magam.
Cassius Chaerea talán igazi hazafi volt.
Megszegte esküjét, meggyilkolta Caligulát.
Legalább megkísérelte a köztársaság visszaállítását.
A köztársaságot nem állították vissza.
Ehelyett új császárt választottak.
A császár én lettem, Tiberius Claudius.
Ha ellenkezem, megöltek volna.
Ha ellenkezem, kitört volna a polgárháború.
Szükségmegoldás volt csupán.
Cassius Chaereát kivégeztettem.
Rájöttem, hogy nem tudok lemondani a hatalomról.
Második Augustus lettem.
Keményen és sokat dolgoztam, mint Augustus.
Megnöveltem és megerősítettem a birodalmat, mint Augustus.
Abszolút uralkodó voltam, mint Augustus.
Nem vagyok tudatos képmutató.
Azzal hízelegtem magamnak, hogy a legjobbat akarom.
Ebben az évben akartam visszaállítani a köztársaságot.
Augustus büntetése Júlia ocsmány élete volt.
„Ó, bárha sohase nősültem volna meg, és meghalhattam volna gyermektelenül.”
Ugyanígy érzek, ha Messalinára gondolok.
Inkább az öngyilkosságot kellett volna választanom a császárság helyett.
Rosszul tettem, hogy rábeszéltettem magam Herodesszel.
A lehető legjobb szándékok ellenére önkényuralkodó lett belőlem.
Vak voltam Messalina könnyelműségével és bűneivel szemben.
Nevemben ártatlan férfiak és nők vérét ontotta.
A tudatlanság nem mentség a bűnre.
De én vagyok-e az egyetlen bűnös?
Nem bűnös-e az egész nemzet?
Császárrá választottak, és a kegyeimet keresték.
És ha most keresztülviszem tisztességes szándékaim?
És ha visszaállítom a köztársaságot? Mi lesz akkor?
Komolyan gondolom-e, hogy Róma hálás lesz?
„Tudod, miképpen van ez, amikor az ember a szabadságról beszél?
Minden olyan gyönyörűnek, oly egyszerűnek látszik.
Az ember azt várja, hogy minden kapu kitárul, minden torok éljenez.”
A világnak megelégedésére szolgál, hogy én vagyok császára.
Legfeljebb azok a kivételek, akik maguk is uralkodni szeretnének.
Senki sem vágyik igazán a köztársaságra.
Asinius Polliónak igaza volt:
„Előbb mindennek sokkal rosszabbra kell fordulnia, mielőtt jobbra fordulhatna.”
Döntöttem: mégsem teszem azt, amit terveztem.
A béka-tó királyt akart.
Jupiter elküldte az öreg Fatörzs Királyt.
Én olyan vak, süket és fás voltam, mint egy fatörzs.
A béka-tó királyt akart.
Hadd küldje el neki Jupiter a fiatal Gólya Királyt.
Caligula főhibája: béka-uralma rövid ideig tartott.
Főhibám túlságos jóindulatom.
Helyrehoztam elődeim hibáit.
Kibékítettem Rómát és a világot a monarchiával.
Elrendeltetett, hogy Róma új Caesar előtt hajtson fejet.
Legyen hát őrült, vérszomjas, szeszélyes, undok kéjenc.
Gólya Király újra bizonyítsa be, milyen e királyok igazi természete.
Tompítottam az önkényuralom kardjának élét, nagy hiba volt.
De ha kiélesítem, talán még helyrehozhatom a hibát.
Nagy, vad betegség nagy, vad gyógyszert kíván.
És emlékeznem kell, én nem vagyok öreg Fatörzs Király.
Kimerültén lebegek tovább a mozdulatlan tó felületén.
Hadd terjedjen el mind a méreg, ami a mocsaras iszapban terem.
Hű maradtam elhatározásomhoz. Nagyon hű. Nem engedtem, hogy bármi is akadályozzon. Eleinte nagyon fájdalmas volt. Mondtam Narcissusnak, úgy érzem magam, mint az a gladiátor, akinek jobb karját egyetlen vágással lemetszették a cirkuszban. A különbség az, hogy a gladiátor belehalt sebeibe, és én élek. Talán hallották már a csonka emberektől, hogy hűvös, nedves időben fájdalmat éreznek hiányzó lábukban vagy karjukban. Igen pontos fájdalom, leszalad a karból a csuklóba és onnan a hüvelykujjba, vagy hirtelen elkezd sajogni a térd. Gyakran éreztem ugyanezt. Sokszor azon kaptam rajta magam, hogy eltűnődöm: vajon mit szólna Messalina ehhez vagy ahhoz a határozatomhoz, vagy hogy milyen hatással volna rá az a hosszú színházi előadás, amelyet most végig kell ülnöm. Ha mennydörgőit, eszembe jutott, mennyire félt a mennydörgéstől.
Mint bizonyára sejtették, a legfájdalmasabb gondolat az a lehetőség volt, hogy a kis Britannicus és Octavia talán nem is az én gyermekeim. Octavia, erről meg vagyok győződve, nem az én leányom, a Claudius-család egyetlen vonása sem található meg benne. Százszor és százszor megfigyeltem, míg egyszer hirtelen rá nem jöttem, ki lehetett az apja – a germánok parancsnoka Caligula idején. Eszembe jutott, hogy egy évvel a közkegyelem után valamit elkövetett, elvesztette állását, és végül annyira lezüllött, hogy gladiátorrá lett, Messalina az életéért könyörgött a cirkuszban – (a férfit lefegyverezték, és egy thessaliai állott fölötte, döfésre emelt szigonnyal). Messalina könyörgött a nyomorult életéért, holott az egész közönség pisszegett, ordított, lefelé fordított hüvelykkel követelte halálát. Végül mégis megkegyelmeztem neki, mert Messalina azt mondta, rosszat tenne az egészségének, ha most visszautasítanám. Messalina ugyanis másállapotban volt, nemsokára megszületett Octavia. Az apa, nos az apa néhány hónap múlva újra összekerült a szigonyossal, és az egyetlen döféssel megölte.
Britannicus igazi Claudius volt és nemes kis fickó, de az a szörnyű gondolat jutott eszembe, hogy túlságosan hasonlít Germanicus bátyámra. Lehetséges, hogy voltaképpen Caligula az apja? Semmi sem volt benne Caligula természetéből, de az átöröklés gyakran átugrik egy-egy nemzedéken. Ez a gondolat sokáig kísértett. Sokáig nem tudtam megszabadulni tőle. Igyekeztem minél kevesebbet látni a gyereket. Britannicus és Octavia ebben az időben igen sokat szenvedhettek. Nagyon szerették anyjukat, ezért kiadtam az utasítást, hogy titkolják el előlük anyjuk bűneit, egyszerűen adják tudtukra, hogy anyjuk meghalt. Azonban hamarosan megtudták valamiképp, hogy az én utasításomra kivégezték, és persze meggyűlöltek. Mégsem tudtam rászánni magam, hogy anyjukról beszéljek velük.
Elmondtam, hogy a szabadosaim igen szoros szövetséget kötöttek, s hogy aki egyikükkel kikezdett, az mindnyájukat magára haragította, akit pedig egyikük védelmébe vett, az mindnyájuk védelmét élvezte. Ezzel jó példát mutattak a szenátusnak, de a szenátus a példát nem követte. Állandóan apró pártokra szakadt, és csak abban volt egységes, hogy mindegyik tagja igen szolgalelkűen viselkedett velem szemben. És noha most, három hónappal Messalina halála után, vetélkedés kezdődött három főminiszterem, Narcissus, Pallas és Callistus között, előre megegyeztek abban, hogy a három közül a győztes nem fogja felhasználni erős helyzetét arra, hogy a másik kettőt megalázza. Sohasem találnák ki, hogy mi volt a vetélkedés tárgya. Abban versenyeztek, hogy melyikük válassza ki negyedik feleségemet! „De hiszen”, fogják mondani, „azt hittük, felhatalmazta a testőrséget, hogy darabokra aprítsák, ha újra megnősül?” Úgy van. Ezt mondtam. De ezt azelőtt tettem, mielőtt a cédrusfa alatt ültem a Lucullus-kertben. Mert, miután elhatároztam magam, elhatározásomon nem lehetett változtatni. Szabadosaimat mintegy találgató versenyre csábítottam, hogy kit akarok feleségül venni. Persze tréfa volt az egész, hiszen már kiválasztottam a szerencsés nőt. Egy este kezdtem el a dolgot, amikor közönyösen megjegyeztem vacsora közben:
– Valamit kellene tennem a kis Octaviáért. Mégsem lehet, hogy állandóan szabados asszonyok mozogjanak körülötte. Szegény gyerek. Mindén nőt felakasztottam, akit eddig megszokott. Az összes szobalányokat is. Leányomtól, Antóniától nem várhatom el, hogy vele törődjék, kisgyermeke halála óta testileg-lelkileg igen rosszul érzi magát.
– Igazad van, Caesar – szólt Vitellius –, a kis Octaviának anyára van szüksége. És ugyanez áll Britannicusra is, ámbár egy fiú jobban megvan egyedül, mint egy lány.
Nem feleltem, így mindenki tudta, hogy újra meg szándékszom nősülni, és tudva azt is, hogy Messalina milyen könnyen vezetett az orromnál fogva, arra gondoltak, ha ők választanak számomra feleséget, akkor egyszerre megcsinálták a szerencséjüket. Narcissus, Pallas és Callistus, mindegyik előhozakodott egy-egy jelölttel, amint négyszemközt tudott velem beszélni. Igen érdekes szórakozás volt figyelni, miképpen ravaszkodnak. Callistusnak eszébe jutott, hogy Caligula Görögország egyik kormányzóját kényszerítette, hogy váljon el feleségétől, Lollia Paullinától, és aztán maga vette el (Lollia volt harmadik felesége), mert valaki lakoma közben arról beszélt, hogy Lollia a leggyönyörűbb nő az egész Római Birodalomban. Az is eszébe jutott, hogy ez a valaki én voltam. Arra gondolt, hogy Lollia tíz év alatt nem csúnyult meg, sőt megszépült, érett, gyönyörű asszony lett belőle, így hát igen okosan cselekszik, ha őt ajánlja. Elmosolyodtam, és megígértem, hogy gondolkozni fogok a dolgon.
Narcissus volt a következő. Először megkérdezte tőlem, hogy Callistus kit ajánlott, és amikor megmondtam neki, felkiáltott, hogy Lollia Paullina nem felelne meg nekem. Az a nő nem törődik mással, mint az ékszereivel. Nem érzi jól magát, ha a nyaka körül nincs legalább harmincezer arany értékű smaragd, rubin vagy gyöngy, szörnyen szégyelli magát, ha két nap egymás után ugyanazt az ékszerösszeállítást kell viselnie, azonkívül buta és csökönyös, mint a molnár szamara. „Caesar, egyetlen nőt szabad feleségül venned, és mindketten tudjuk, hogy kit: Calpurniát. De te aligha vehetnél el egy prostituáltat. Nagyon rossz hatást keltene. Azt ajánlom tehát, hogy csak úgy forma kedvéért végy feleségül valami nemesasszonyt, de élj együtt Calpurniával, ahogy azelőtt tetted, és élvezd életed végéig az igazi boldogságot.”
– Kit ajánlasz ilyen formai feleségnek?
– Aelia Paetinát. Miután elváltál tőle, újra férjhez ment, hiszen tudod. Férje nemrégiben meghalt, és igen rossz viszonyok között hagyta. Nagy jótékonyság volna, ha feleségül vennéd.
– De a nyelve, Narcissus, a nyelve. Tudod, hány szót zúdít ki szájából az a nő egy perc alatt?
– Ó, erősen megváltozott azóta. A sok csapás megváltoztatta, ígérem, nem fogod sokat a hangját hallani. Én majd megmondom neki, hogy ez a házasság egyik feltétele. Igen előkelő élete lesz, a császárnénak kijáró tiszteletben fogják részesíteni, nagy magánjövedelmet kap, de alá kell írnia egy szerződést, amely szerint jelenlétedben süketnéma lesz, és nem fog féltékenykedni Calpurniára. Mit szólsz ehhez?
– Komolyan meg fogom gondolni az ügyet, drága Narcissusom. De Pallas volt az, aki eltalálta szándékaimat. Ezt vagy végtelen butaságból, vagy végtelen éleselméjűségből tette. Miképp is tudott feltételezni olyan szörnyűséget, hogy elveszem unokahúgomat, Agrippinillát? Először is: ez a házasság vérfertőzés. Másodszor: Lucius Domitius anyja, akit roppantul utálok és harmadszor: most, Messalina halála után feltétlenül őt illeti meg Róma legaljasabb és legerkölcstelenebb asszonyának a címe. Még Messalina életében is igen nehéz feladat lett volna eldönteni, melyikük rosszabb, mert ha Messalina válogatás nélkül oda is adta magát mindenkinek, sohasem követett el vérfertőzést, míg Agrippinilla sokáig volt ágyasa bátyjának, Caligulának. Agrippinillának, igaz, volt egyetlenegy erénye: a bátorsága, míg Messalina, mint láttuk, gyáva is volt. Pallas Agrippinillát ajánlotta, ugyanazokkal a feltételekkel, mint Narcissus, hogy csak forma kedvéért vegyem el feleségül, és tartsak magamnak szeretőt. Kijelentette, Agrippinilla az egyetlen nő Rómában, aki képes volna Messalina politikai munkáját elvégezni és engem mindenben támogatni.
Megígértem, hogy komolyan meggondolom a dolgot.
Ezután valóságos vitaestét rendeztem Callistus, Narcissus és Pallas között, de közben időt adtam nekik arra, hogy beszéljenek jelöltjeikkel, kérdezzék meg tőlük, szívesen lennének-e a császár felesége. Vitelliust hívtam be bírónak, és a vita néhány nap múlva megtörtént. Narcissus, aki Aeliát ajánlotta, kijelentette, hogy ezáltal nem kötnék újabb családi kapcsolatokat, hiszen már feleségem volt, és hogy jó anyát adnék Octaviának Britannicusnak, hiszen rokonságban van velük, féltestvérüknek, Antóniának édesanyja.
Callistus emlékeztette Narcissust, hogy Aeliától hosszú idővel ezelőtt elváltam, és ha most visszavenném, büszkesége fellángolna, és titokban megbosszulná magát Messalina gyermekein. Sokkal okosabb Lolliát választani, senki sem tagadhatja, hogy ő a világ leggyönyörűbb nője, és közben erényes is.
Pallas mind a két választást ellenezte. Azt mondta, Aelia öreg skatulya, Lollia pedig üresfejű, együgyű nőszemély, olyan, mint egy ékszerüzlet, és a kincstárt teljesen kimerítené azzal, hogy minden áldott nap új ékszerkiállítást akarna viselni tagadhatatlanul gyönyörű testén. Nem. Az egyetlen lehetséges választás Agrippina úrhölgy. (Rajtam kívül ugyanis már senki a világon nem nevezte régi becenevén. Amint anyja, Agrippina meghalt, Agrippinillából Agrippina lett.) Magával fogja hozni a házasságba Germanicus unokáját, aki minden szempontból és minden módon méltó a császári trónra. És politikailag igen fontos, hogy egy nő, aki még mindig fiatal és köztudomásúan termékeny, ne kerüljön másik családba, ahová átvihetné a Caesarok ragyogását.
Láttam, Vitellius roppantul izzad, megpróbálta eltalálni tekintetemből, hogy a három közül melyiket választom, és azon is tűnődött, vajon nem volna-e jobb, ha ő egy negyediket ajánlana. De végül eltalálta választásomat, talán abból a sorrendből, ahogy szabadosaimat felszólaltattam. Mély lélegzetet vett, és így szólt:
– Három ilyen gyönyörű, bölcs, előkelő és kitűnő jelölt között oly nehéz választanom, mint a trójai pásztornak, Parisnak, akinek választania kellet Juno, Venus és Minerva istennő között. Hadd maradjak e hasonlat keretein belül. Aelia Paetina lesz Juno. Már férjnél volt, és gyereke van a császártól, de mint ahogy Jupiter megharagudott Junóra, noha Hebe anyja volt, mert állandóan zsörtölődött, éppen így a császár megunta Aelia Paetinát, és mi nem akarunk többé házi perpatvart a mi földi mennyországunkban. Lollia Paullináról azt állítják, hogy ő maga Venus. És csakugyan: Paris Venusnak adta az aranyalmát. De Paris befolyásolható fiatal gyerkőc volt, ezt ne felejtsétek el, és a szépség, amely nem párosul értelemmel, nem gyakorolhat vonzerőt az érett uralkodóra, aki nemcsak tapasztalt uralkodó, hanem tapasztalt házasember is. Agrippinilla: Minerva. Bölcs, és szépségben alig marad alul, ha Lolliával összehasonlítjuk. A császár felesége legyen gyönyörű és ragyogóan okos: az én választásom Agrippinilla.
Mintha csak most jutott volna eszembe ez a lehetőség, ellenkezni kezdtem.
– De, Vitellius, hiszen az unokahúgom? Csak nem vehetem el az unokahúgomat?
– Ha parancsolod, Caesar, elintézem a dolgot a szenátussal, vállalkozom arra, hogy megszerzem a beleegyezését. Szabályellenes, de ugyanúgy érvelhetek, mint ahogy te érveltél a polgárjog kiterjesztésével kapcsolatosan. Rámutathatok arra, hogy Róma házassági törvényei mennyire változtak az idők folyamán. Száz évvel ezelőtt például szörnyűségnek tartották volna a házasságot első unokatestvérek között, de most rendszeresen megtörténik a legjobb családokban is. És miért ne vehetné el a nagybácsi az unokahúgát? A parthusok is megteszik, pedig igen régi a civilizációjuk. És a Herodes-családban több nagybátya-unokahúg házaspár volt, mint bármely más családban.
– Úgy van – helyeseltem –, Herodias férjhez ment nagybátyjához, Fülöphöz, aztán elhagyta és megszökött nagybátyjával, Antipasszal. És Herodes Agrippa leánya, Berenice férjhez ment nagybátyjához, Herodes Pollio királyhoz, most pedig állítólag vérfertőző szerelemben él bátyjával, a fiatal Agrippával. Miért ne lehetnének a Caesarok olyan szabadok, mint a Herodesek?
Vitellius meglepődött, de azért komolyan folytatta:
– A testvérek közti vérfertőzés más kérdés. Ezt nem tudnám védeni. De igazán feltehető, hogy őseink megengedték a nagybátya és unokahúg közti házasságot. A klasszikus görög irodalomban egyetlen megvető utalást sem találni Pluto házasságára unokahúgával, Proserpinával.
– Pluto isten volt – mondtam –, de úgy látszik, most én is az vagyok. Pallas, mondd csak, mi a véleménye unokahúgomnak, Agrippinillának erről dologról?
– Caesar, óriási megtiszteltetésnek venné, és szinte megzavarodna az örömtől – mondta Pallas, miközben alig tudta leplezni nagy örömét. – Boldogan megesküszik neked arra, hogy egész életében hűséges lesz hozzád, hogy életét feláldozza neked, gyermekeidnek és a birodalomnak.
– Hozzátok elém!
Amikor Agrippinilla megérkezett, a lábam elé omlott. Mondtam, emelkedjék fel: ha ő is akarja, szívesen feleségül venném. Feleletképpen szenvedélyesen átölelt, és azt mondta, ez életének legboldogabb pillanata. Igazat mondott. Miért is ne? Most már az egész világot kormányozhatja rajtam keresztül.
Agrippinilla nem volt Messalina. Messalina teljesen át tudta magát adni a kéjnek. Ebben dédapjára, Marcus Antoniusra ütött. Agrippinillát más fából faragták. Ő dédanyjára, Livia istennőre ütött: csak a hatalom érdekelte. Nemi téren, mint mondtam, teljesen erkölcstelen volt, de ez nem jelenti azt, hogy boldog-boldogtalannak osztogatta kegyeit. Csak azokkal a férfiakkal aludt, akiket politikailag fel tudott használni. Például minden okom megvan arra, hogy gyanítsam: Vitelliust megjutalmazta, amiért oly lovagiasan síkraszállt érte a feleségválasztó vita alkalmával. És biztosan tudom (jóllehet senki sem közölte velem), hogy Pallas szeretője volt akkor, és most is az. Szép ember-e Pallas? Ez nem fontos. Pallas kezeli a magánkincstárt.
Vitellius megtartotta szónoklatát a szenátusban, miután előzőleg nagy propagandát fejtett ki indítványa mellett. Kijelentette, hogy ő ajánlotta nekem ezt a házasságot, s én elismertem ennek politikai fontosságát, de nem akartam addig végleg dönteni, amíg nem ismerem a szenátus és a nép véleményét. Vitellius régimódi ékesszólással beszélt:
– És nem kell sokáig keresnetek, uraim, amíg rá nem jöttök, hogy Róma összes hölgyei között Agrippina a legkiemelkedőbb ragyogó származása szempontjából, bebizonyította termékenységét, és mindenben eléri, sőt túl is haladja azt az erkölcsi színvonalat, amit ti a császárnétól elvárnátok. Voltaképpen végtelenül szerencsés körülmény, hogy az istenek gondviselése folytán ez a ragyogó teremtés özvegy, és végre egybekelhet azzal a személyiséggel, aki eddig is mindig mintaképe volt a férji erkölcsösségnek.
Biztosan eltalálják, miképpen fogadták ezt a beszédet. Megszavazták az indítványt egyetlen ellenkező szó nélkül – nem mintha mindnyájan imádták volna Agrippinillát, hanem mert senki sem merészelte magára haragítani most, amikor oly valószínű volt, hogy a feleségem lesz –, a szenátorok egymás után ugráltak fel, hogy mohó lelkesedéssel jelentsék ki: ha szükséges, ők érvek tömegével fognak kényszeríteni arra, hogy hajoljak meg a birodalom akarata előtt és vegyem feleségül Agrippina úrhölgyet. A Piac téren fogadtam üdvözletüket és szerencsekívánataikat, aztán a szenátusba mentem, ahol kértem, szavazzák meg azonnal azt a határozatot, amely egyszer s mindenkorra törvényessé teszi a nagybácsik és unokahúgok közti házasságot. Megszavazták. Újévkor feleségül vettem (Kr. u. 49) Agrippinillát. Csak egyetlen ember élt ezzel az új törvénnyel, egy lovag, aki testőrkapitány volt, és akit Agrippinilla jól megfizetett ezért.
Nyilatkoztam a szenátusnak britanniai templomomról is. Megmagyaráztam: istenné avatásom véletlen műve, és bocsánatot kértem polgártársaimtól. De talán megbocsátanak nekem, és abban is egyetértenek velem, hogy most már nagy politikai veszéllyel járna, ha vissza akarnám csinálni a dolgot.
– Britannia oly távol van, és az a templom oly kicsiny – szóltam ironikusan –, apró kis vidéki templomocska agyagpadlóval és nádfedéllel, olyan, mint amilyenekben Róma istenei lakoztak a régi köztársasági időkben, egészen addig, amíg Augustus isten át nem telepítette őket mai ragyogó palotáikba. Ugye nem fogtok haragudni ilyen picike templomért, amely olyan messze van, néhány öreg papért és egy-egy szerény istentiszteletért? Részemről, higgyétek el, sohasem akartam isten lenni. És szavamat adom nektek, ez lesz az első és utolsó templomom...
De úgy látszik, senki sem sajnálta tőlem ezt a templomot. A népszámlálás bevégzése után nem vállaltam el újra a censori tisztet, hanem mintegy a köztársaság bevezetéseképpen Vitelliusra ruháztam rá. Első eset volt egy évszázad óta, hogy a közerkölcsiség legfőbb ellenőrzése kikerült a Caesarok kezéből. Vitelliusnak, amint elintézte a házasságomat Agrippinillával, egyik legelső cselekedete volt, hogy törölte a szenátusi rendből az egyik elsőosztályú elöljárót, mégpedig senki mást, mint vőmet, az ifjú Silanust! Azzal okolta meg, hogy Silanus vérfertőzésben él húgával, Calvinával, aki Vitellius menye volt, és az ifjabb Vitellius csak nemrégiben vált el tőle. Vitellius elmondta, hogy fia nemrégiben rájuk nyitott, amint együtt feküdtek az ágyban, és titokban megmondta ezt neki. Most azonban, hogy censor lett, a lelkiismerete nem engedi, hogy eltitkolja. Bűnperükben személyesen bíráskodtam. Silanus és Calvina tagadták a vádat, de annyira bizonyítottnak látszott, hogy felbontottam a Silanus és Octavia lányom közti házasságot, és Silanust lemondattam. (Óvatosabban így kellett volna kifejeznem magam: felbontottam a Silanus és Messalina lánya, Octavia közti házasságot.) Silanusnak már csak egyetlen napon kellett volna elsőosztályú elöljárói tisztjét viselni, de hogy haragomat kimutassam, az utolsó napon mást neveztem ki. Természetesen Vitellius nem merte volna leleplezni a vérfertőzést, ha Agrippinilla nem buzdítja. Silanus útjában állt becsvágyának. Azt akarta, hogy fia, Lucius legyen a vőm. Nos, szerettem Silanust, és végeredményben is Augustus isten leszármazottja volt, így közöltem vele, hogy várok az ítélettel – ezzel arra céloztam, hogy kövessen el öngyilkosságot. Egy ideig várt és végül is esküvőm napján lett öngyilkos. Calvinát száműztem.
Baba és Augurinus remek formában voltak ebben az időben. Minden cselekedetemet kifigurázták. Baba három új betűvel gazdagította az ábécét. Az egyik betű azt a hangot fejezte ki, amikor az ember túrhat köp ki, a másik a hangos fogszívást jelölte, a harmadik pedig „egy magánhangó, amely feleúton áll a csuklás és a böfögés között”. Elvált attól az iszonyúan kövér néger nőtől, aki eddig Messalina szerepét játszotta, vékony kötélkorbáccsal végigkergette az utcákon, és aztán igen fennkölt házassági szertartás után nőül vett egy rémisztően bandzsító albínó nőt, akiről azt állította, hogy az unokahúga. Népszámlálást tartott a koldusok, tolvajok és csavargók között, és törölte a nemes Társaság minden egyes tagját, aki életében egyetlenegyszer is munkával piszkolta be kezét. Természetesen ő is lemondott censori méltóságáról, amelyet Augurinusnak adott át, de egy feltétellel. Censori hivatala éppen még egy óráig tartott volna. Augurinus roppantul dicsekedett, hogy milyen dicső dolgokat fog művelni egyórás censorsága alatt. Csak arról panaszkodott, hogy Baba víziórája túlságosan gyorsan mutatja az időt, el akart menni és elhozni saját óráját, amely három-négyszer annyi idő után jelzi csak az óra végét. De Baba utánozva hangomat és kézmozdulataimat, idézte egy kifejezésemet, amelyre meglehetősen büszke voltam: „Az ember hamarabb várhat el egyetértést a filozófusok, mint az óramutatók között.” Ezt mondta Baba, és én alig néhány napja mondtam ugyanezt a törvényszéken, de Baba utána nem engedte elmenni Augurinust. Augurinus erősködött, hogy ez nem igazság. Ha censor, akkor szüksége van egy teljes órára. Addig vitatkoztak, amíg Augurinus censori hivatali ideje letelt, és már semmit sem tehetett.
Babának és Augurinusnak mindent megengedek, sőt örülök, ha hallom, hogy kifiguráztak. Nagy közönségük van állandóan Mercurius temploma előtt. Mercurius a tréfacsinálók és tolvajok védőistene. Agrippinilla nagyon megsértődött, amikor meghallotta, hogy Baba nőül vette azt a bandzsa albínót, de én azzal leptem meg, hogy szigorúan így szóltam:
– Amíg én életben vagyok, Baba is életben marad, értesz engem. És Augurinus is!
– Parancsodra. Éppen annyi ideig fog élni, mint te. Egy órával sem tovább.
Hosszú történetem vége felé közeledem. Már öt éve vagyok Agrippinilla férje, és az öt év aránylag eseménytelenül telt el, nincs értelme, hogy részletes beszámolót adjak. Tűrtem, hogy Agrippinilla és szabadosaim uralkodjanak rajtam és a birodalmon. Kinyitottam és becsuktam a szám, és mozdulatokat végeztem kezemmel, mint a kis bábfigurák, amelyek Szicíliában készülnek: de a hang nem az én hangom volt, sem a mozdulatok az én mozdulataim. Rögtön el kell mondanom, hogy Agrippinilla különlegesen tehetséges uralkodó, az önkényurak fajtájából. Amikor belép egy terembe, ahol a kitűnőségek összegyűltek, és hidegen körülnéz, mindenki összerezzen, összekapja magát, és töri a fejét, miképpen hízeleghetne. Már nincs szüksége arra, hogy szeretetet tettessen irántam. Hamarosan értésére adtam, hogy kizárólag politikai okokból vettem el, és hogy testileg, enyhén szólva, visszariadok tőle. Őszinte voltam. Megmagyaráztam neki a dolgot.
– Az igazság az, hogy meguntam az uralkodást. Szükségem volt valakire, aki elvégzi a dolgot helyettem. Nem a szívedért vettelek feleségül, hanem a fejedért. Asszony kell ilyen birodalom vezetéséhez. Nincs semmi értelme, hogy szerelmes vonzalmat tettessünk egymás iránt.
– Részemről is rendben van a dolog – szólt –, nem vagy az a szerető, akiről álmodozni szoktak.
– És te sem vagy az, drágám, aki huszonöt év előtt voltál, amikor először lettél menyasszony. De szépséged is eltart még egy ideig, ha naponta masszíroztatod arcodat, és tejben fürdesz. Vitellius úgy tesz, mintha Róma leggyönyörűbb asszonyának tartana.
– És talán a te életed is eltart még egy ideig, ha nem teszed túlságosan próbára azokat, akiktől az életed függ.
– Igen, mi ketten túléltük egész családunkat. Pedig népes család volt. Nem is tudom, miképpen csináltuk. Azt hiszem, inkább gratulálnunk kellene egymásnak veszekedés helyett.
– Ugyan kérlek, mindig te kezded azzal, amit „őszinteségnek” nevezel.
Agrippinilla nem tudott megérteni. Hamarosan rájött, hogy nem szükséges engem rábeszélni, becsapni vagy zsörtölődni velem, ha valamire rá akar venni. Kéréseit, tanácsait, ajánlatait szinte mindenben megfogadtam. Alig tudott hinni tulajdon szerencséjének, amikor beleegyeztem abba, hogy Octaviát hozzáadom Luciushoz. Tudta, mi a véleményem Luciusról. Nem értette meg, miért egyeztem bele. Most már vérszemet kapott és továbbment, azt ajánlva, hogy fogadjam fiammá. Különben is ez volt már a szándékom. De először rávette Pallast, hogy tapogatózzék nálam ebben az ügyben. Pallas azzal kezdte, hogy rajongva beszélt bátyámról, Germanicusról, és arról, hogy Tiberius annak idején Augustus kívánságára örökbe fogadta, jóllehet Tiberiusnak már volt fia, Castor. Hosszasan időzött annál a figyelemre méltó és szép testvéri szeretetnél, amely Germanicus és Castor között keletkezett, és annál a nagylelkűségnél, amelyet Castor tanúsított Germanicus özvegye és árvái iránt. Rögtön tudtam, Pallas mire céloz, és elismertem, hogy két szerető fivér többet ér egy fiúnál.
– De emlékezz vissza – szóltam –, a dolog ezzel nem fejeződött be. Germanicust és Castort meggyilkolták. És Tiberius nagybátyám öregkorában, mintha csak én lettem volna, egy másik szerető testvérpárt nevezett ki örököséül – Caligulát és Gemellust. Caligula volt történetesen az idősebbik. Amikor az öreg meghalt, Caligula ragadta kezébe az uralmat, és megölte Gemellust.
Ez elhallgattatta egy időre Pallast. Amikor később más hangnemet vett fel, s arról beszélt, milyen jó barátok lettek Lucius és Britannicus, én, mintha nem tartozna oda, így szóltam:
– Tudod-e, hogy a Claudius-család, minden örökbe fogadás nélkül, az eredeti Appius Claudius ideje óta, aki öt teljes évszázaddal ezelőtt élt, férfiágon közvetlenül fennmaradt egészen személyemig. Nincs még egy család Rómában, amely ugyanezzel dicsekedhetne.
– Igen, Caesar – mondta Pallas –, a Claudiusok családi hagyománya egyike a legkevésbé hajlékony és simulékony valaminek ebben az olyan hajlékony és simulékony világban. De, amint a múltkor oly bölcsen hangsúlyoztad, „minden dolog változik, a változást nem szabad ellenezni”.
– Nézz ide, Pallas, mit hímezel-hámozol itt nekem? Közöld Agrippinilla úrhölggyel, ha azt szeretné, hogy fiát fogadjam örökbe, és nevezzem ki örökös társnak Britannicus mellé, nos, hajlandó vagyok erre. Ami pedig a hajlékonyságot illeti, én öregkoromra igen elpuhultam. Tenyereteken gyúrhattok, mint egy gombócot, megtölthettek bármilyen töltelékkel, csinálhattok belőlem császári süteményt.
Örökbe fogadtam Luciust. Most mindenki Nerónak nevezi. Nemrég hozzáadtam Octaviát, akit először örökbe fogadtattam Vitelliusszal, nehogy formai vérfertőzés vádjával illessék őket. Esküvőjük estéjén az égbolt olyan vörös volt, mintha az egész világ lángokban állna.
[Kr. u. 50]Lucius (azaz Nero) mindent elkövetett, hogy megnyerje Britannicus barátságát. Britannicus azonban átlátott rajta, és tartózkodóan utasította vissza közeledéseit. Eleinte nem volt hajlandó Nerónak nevezni őt, továbbra is Lucius Domitiusnak hívta, míg Agrippinilla közbe nem lépett, és rá nem parancsolt, hogy kérjen bocsánatot. Britannicus így felelt:
– Csak akkor kérek bocsánatot, ha apám ezt megparancsolja nekem.
Nos, megparancsoltam neki. Még mindig igen ritkán láttam. Most már túltettem magam beteges gyanúmon, hogy Caligula-fattyú – és éppúgy szerettem, mint azelőtt. De eltitkoltam igazi érzelmeimet. Elhatároztam, hogy hű maradok az Öreg Fatörzs Király szerepéhez, és semmi sem változtathatja meg elhatározásomat. Sosibius volt még mindig a nevelője, és régimódian tanította. Britannicus a legegyszerűbb ételeket szokta meg, és fapriccsen aludt, mint bármelyik katona. Főleg lovaglással, vívással, katonai, mérnöki tudományokkal és korai római történelemmel foglalkozott, de ismerte Homeros, Ennius és Livius munkáit is, talán jobban, mint én. Nyaranta Sosibius levitte capuai birtokomra, ahol méhészetet, állattenyésztést és gazdálkodást tanult. Nem engedtem, hogy görög szónoklástanra vagy filozófiára oktassák, így szóltam Sosibiushoz:
– Az ősi perzsák célbalövésre és az igazság megmondására nevelték gyermekeiket. Tedd ugyanezt fiammal.
Narcissus bírálgatott ezért.
– Caesar, olyan nevelést adsz Britannicusnak, ami igen megfelelt volna azokban az időkben, amikor, mint olyan gyakran idézed:
A tölgyfa alatt ült Romulus
És mohón falta a répát,
vagy néhány száz év múlva, amikor
Felharsant a harci kürt
És Cincinnatus otthagyta az ekét.
De a nevelésed a római történelemnek ebben az új, kilencedik ciklusában igen elavult.
– Tudom, mit csinálok, Narcissus – szóltam.
Ami pedig Nerót illeti, a mi fiatal Gólya Királyunk számára a legmegfelelőbb nevelőt szerződtettem a világon. Ezért a csodáért Korzikába kellett küldenem. Talán eltalálják a nevét: Lucius Annaeus Seneca, a sztoikus – a színpompás szónok, a szemérmetlen hízelgő, a meggyőződéses és mohó kéjenc. Én magam kértem a szenátust, hogy bocsásson meg neki, és hívja vissza száműzetéséből. Arról a nagy türelemről beszéltem, amellyel nyolcéves száműzetését viselte, a kemény fegyelemről, amelynek önkéntesen alávetette magát, és hűségéről a Claudius-ház iránt. Seneca el lehetett képedve, hogy ilyen szerencse éri, noha két hibát is követett el. Mert röviddel a „Polybius Megvigasztalása” megjelenése után Polybiust bűnözőként kivégezték. Seneca ezután úgy próbálta kiköszörülni a csorbát, hogy Messalináról írt egy dicsőítő művet. Néhány nappal azután, hogy ez megjelent, Messalina követte Polybiust a halálba, és a művet hamar kivonták a forgalomból. Agrippinilla szívesen vette Senecát Nero nevelőjének. Sokra értékelte szónoki képességét és magára vette a felelősséget visszahívásáért.
– Nero fél az édesanyjától. Mindenben engedelmeskedik neki. Agrippinilla igen szigorúan bánik vele. Meg van győződve arról, hogy halálom után Nerón keresztül fog uralkodni, éppúgy, mint ahogy Lívia először Augustus által uralkodott, és aztán Tiberius lett az eszköze. Én messzebb látok, mint ők. Emlékszem a szibilla jóslatára:
Még csak száz év a pun átokból
S Róma ekkor szolga lesz –
Hajas ember, de gyérhajú, kinek szolgája lesz,
Férfinak asszony, s asszonynak férfi,
A lovának is pata helyett ujja lesz,
Fia, de nem fia, ki majd gyilkosa lesz,
De nem a harcmezőn.
A hajas, ki majd leigázza Rómát,
Fia is lesz, nem is az első hajasnak,
Fejét borítják dúslombú hajak
S Rómának márványt ad majd az agyag
Helyett, s láthatatlan láncokkal béklyózza,
Meghal kezétől asszonyának, ki nem is asszonya,
Meghal fia javára, aki nem fia.
A harmadik hajas, ki leigázza Rómát,
Fia is lesz, nem is a másik hajasnak,
Sárból leszen, jól elkeverten vérrel,
Fején bár hajjal, hajjal bár, de gyérrel,
Rómára vereséget hoz és diadalt,
Meghal fia javára, ki nem fia,
S amellyel vív majd, párna lesz a kard.
A hajas negyedik, ki leigázza Rómát
Fia is lesz, nem is ama harmadiknak,
Hajas, de már majdnem kopasz vitéz,
Rómára mérget s káromlást idéz,
S tán öreg lova rúgja holtra,
Mely kiskorában hátán hordta.
Az ötödik hajas, ki Rómát leigázza,
Holott erre nem érzett semmi kedvet –
Az a hülye lesz, kit mindenki megvet,
Fejét borítják dúslombú hajak,
Rómának télre inni-enni ad,
S meghal kezétől asszonyának, ki nem is asszonya,
Fia javára, aki nem fia.
S a hatodik hajas, Rómának új ura,
Amaz ötödiknek fia, bár nem fia.
Csupa dalt, csupa bajt s tüzet vet Rómára,
Szülői vér szárad kezére, arcára,
Hajas hetedik már nem jön ő utána –
És sírjából omlik, omlik majd a vér.
Igen, Julius Caesar, Augustus, Tiberius, Caligula, Claudius és Nero. Kétségkívül a hatodik hajas Nero, aki meg fogja ölni anyját. Már születésekor megjósolták ezt. Barbillus maga jósolta, és Barbillus még sohasem tévedett. Még Messalina férjének halálában is igaza volt, ugyebár? Agrippinilla nő létére nem vezetheti a római seregeket, és nem szólalhat fel a szenátusban. Férfira van szüksége, aki ezt megteszi helyette. Amikor feleségül vettem, tudtam, hogy életben maradhatok addig, amíg Nero még túlságosan fiatal ahhoz, hogy helyemet elfoglalja.
Agrippinilla megkért, beszéljem rá a szenátust, szavazza meg neki az Augusta címet. Agrippinilla csak kérte ezt, de nem merte hinni, hogy neki megteszem, amit Messalinától megtagadtam. De megtettem. Azóta más hallatlanul dicső és nagy címeket is megszavaztatott magának. Mindenféle kiváltságokat harcolt ki. Mellettem ül az emelvényen, amikor bíráskodom, és hintón hajtat fel a Capitolium-dombra. Új testőrfőparancsnokot nevezetti ki Geta és Crispinus utódjaként. Burrusnak hívják és szívvel-lélekkel Agrippinilla embere. (Részt vett a testőrséggel a nagy brit csatában és jobb kezének három ujját brit kard ütötte le.) Róma új Augustájának nincsenek vetélytársai. Aelia Paetina halott. Talán megmérgezték, nem tudom. Lollia Paullinát szintén eltették láb alól. Miután támogatója, Callistus meghalt, többi szabadosom nem pártfogolta többé. Boszorkánysággal vádolták, és azzal, hogy Agrippinillával való házasságomról azt terjesztette, hogy a csillagjósok szerint bajt fog hozni az országra. Sajnáltam Lolliát, így a szenátushoz intézett beszédemben egyszerűen csak száműzetését javasoltam. De Agrippinillát nem lehetett becsapni. Egy testőrezredest küldött Lollia házába, és ez elintézte, hogy Lollia öngyilkos legyen. Majd jelentette halálát Agrippinillának. De az nem volt megelégedve. „Hozd ide a fejét”, parancsolta. A fejét a palotába hozták. Agrippinilla hajánál fogva felemelte, az ablakhoz vitte, és kinyitotta a koponya száját.
– Igen, ez Lollia feje – mondta nyugodtan, amikor én váratlanul beléptem a terembe. – Megismerem az aranyfogakról, amelyeket az alexandriai fogorvossal tétetett be, hogy bal orcája ne süllyedjen be. Milyen durva haja volt, mint egy póni farka. Rabszolga! Vidd ezt a holmit. És a szőnyeget is. Súrold le róla a vérfoltokat.
Agrippinilla eltette láb alól sógornőjét, Domitia Lepidát is, Messalina anyját. Domitia Lepida igen figyelmes volt Neróhoz, gyakran meghívta magához, ahol simogatta, hízelgett neki, mulattatta és emlékeztette, milyen jó volt hozzá, amikor szegény árva gyerek volt. Igaz is, hogy néhanapján vigyázott a fiúra, amikor nővére, Domitia nem volt a városban, és nem tudta magával vinni a fiút. Agrippinilla, amikor úgy érezte, hogy anyai tekintélyét, amely szigorúságon alapult, Domitia Lepida nagynénei kedveskedései veszélyeztetik, azzal vádolta, hogy elátkozta házasságunkat, s vidéki birtokán, amikor rabszolgái fellázadtak, megijedt, és semmit sem tett a lázadás elfojtására. Megengedtem, hogy e két vád alapján halálra ítéljék, nem mintha meg lettem volna győződve bűnösségéről, hanem mert tudtam, hogy Messalina ocsmány életét elősegítette és fedezte.
Agrippinilla egyik cselekedetét nem tudtam filozofikusan felfogni. Bevallom, könny szökött szemembe, amikor meghallottam. De butaság lett volna, ha az öreg Fatörzs Király lemond szándékáról éppen ennél a pontnál, és bosszút áll. A bosszú nem tudja feltámasztani a halottakat. Szegény Calpurniámat és barátnőjét, Cleopatrát gyilkolták meg, és ezért fakadtam sírva. Valaki felgyújtotta éjszakának idején házukat, és ágyukban halálra égtek. Persze úgy tüntették fel, mintha véletlenül történt volna, pedig nyilvánvalóan gyilkosság volt. Pallas, aki közölte velem a hírt, oly szemtelen volt, hogy azt mondta, bizonyára Messalina valamelyik barátja tette, aki tudta, milyen szerepet játszott Calpurnia Messalina leleplezésében. Én nagyon elhanyagoltam szegény Calpurniát. A szörnyű délután óta egyszer sem látogattam meg. Személyes rendeletemre szép márvány-síremléket emeltek a leégett nyaraló helyén, és a síremlékre egy görög epigrammát vésettem. Ez volt életem egyetlen epigrammája, kivéve azokat, amiket az iskolában kellett csinálnom. Úgy éreztem azonban, valami szokatlan cselekedetre kell magam ragadtatni, hogy kifejezzem halála feletti nagy szomorúságomat, és igaz hálámat azért a hűségért és szeretetért, amit Calpurniától kaptam. Ezt írtam:
Az ős-közmondás: „kéjlány-szerelem
Csupán hazugság” – most érvénytelen.
Calpurniában sohasem volt vétek,
Szíve tisztább volt, mint a tiétek.
Tavaly, Nero házasságának évében az egész világon katasztrofálisan rossz volt az aratás, úgyhogy magtáraink majdnem kimerülték. Idén, bár ostiai kikötőnk már elkészült, a hetekig tartó hihetetlenül erős északkeleti szél akadályozta az egyiptomi és afrikai gabonaszállító flottát a kikötőkben. Az itáliai aratás jónak ígérkezett, de még nem lehetett hozzákezdeni, és egy ideig csak kétheti gabonatartalék maradt a nyilvános magtárakban, noha mindent elkövettem megtöltésükre. Kénytelen voltam a gabonafejadagot a lehető legkisebb mennyiségre mérsékelni. Ekkor, mintha nem követtem volna el mindent, hogy polgártársaim rendes táplálkozását biztosítsam (egész Róma tiltakozása ellenére felépítettem a kikötőt, megszerveztem a friss zöldségellátást), hirtelen azon vettem észre magam, hogy közellenségnek tartanak. Azzal vádoltak, hogy céltudatosan kiéheztetem a várost. A tömeg ordítozott és nyögött, amint valahol a nyilvánosság előtt mutatkoztam, és néhányszor meghajigáltak kővel, sárral, piszokkal. Egyszer csak az utolsó pillanatban tudtam megmenekülni, két-háromszáz főnyi tömeg támadt rá a testőreimre, és már javában verték őket, amikor az oldalajtón véletlenül kilépő másik testőrosztag észrevette a dolgot, és kiszabadított. Régen nagyon a szívemre vettem volna ezt, de most csak mosolyogtam. „Békák”, gondoltam, „túlságosan vakmerőek lettetek”.
Nero egy évvel azután, hogy örökbe fogadtam, felvette férfiúi tógáját. Megengedtem a szenátusnak, hogy húszéves korára konzullá válassza, így már tizenhat éves korában konzuljelölt volt. Tiszteletbeli diadalmi öltözetet engedélyeztem neki, és a nemes úrfiak vezérévé neveztem ki éppúgy, ahogy Augustus kinevezte unokáit, Gajust és Luciust. A latin ünnepségek alatt, amikor a konzulok és más elöljárók a Városon kívül tartózkodtak, én városi gondnokká neveztem ki, mint ahogy Augustus is tette unokáival, hogy ízelítőt adjon nekik az elöljárói működésből. Szokás szerint a városi gondnok elé nem hoztak fontos ügyeket, hanem megvárták az állandó elöljáró visszatértét. Nero azonban a bonyolult esetek egész sorával birkózott meg, amelyek próbára tették volna a Város legtapasztaltabb jogászait is. Ítéletei ravaszságot és jó ítélőképességet árultak el. Igen népszerű lett és csodálták, de én jól tudtam, hogy az egész ügyet Seneca intézte. Nem azt akarom mondani, hogy nem létező ügyeket és bűntényeket tárgyaltak itt, hanem azt, hogy Seneca mindent gondosan előkészített, megbeszélte az ügyvédekkel pontosan, milyen részleteket hangsúlyozzanak, és aztán betanította Nerót arra, hogy milyen keresztkérdéseket tegyen fel, és miképpen indokolja ítéletét. Britannicus még nem lett nagykorú. Amennyire lehetett, nem engedtem hasonló korú és rangú fiúk társaságába. Nem akartam, hogy megkapja a császári mérget, amellyel Nerót céltudatosan beoltottam. Elterjesztettem a hírt, hogy epileptikus. A nép állandóan Nerónak hízelgett. Agrippinilla nem tudott hová lenni örömében. Azt gondolta, hogy Britannícust gyűlölöm Messalina miatt.
Nagy zavargás tört ki a kenyérárusítással kapcsolatban. Teljesen szükségtelen zavargás volt, és Narcissus szerint, aki gyűlölte Agrippinillát, az egész tőle indult ki. Narcissus különben igen meglepetten vette észre, hogy előttem nyugodtan szidhatja feleségemet, akit pedig minden téren szabadjára eresztek. A zavargás éppen akkor tört ki, amikor hűléssel feküdtem, és Agrippinilla azt ajánlotta, adjak ki egy nyilatkozatot, amely megnyugtatja a népet. Nyilatkoztassam ki: nem vagyok súlyos beteg, és még ha betegségem komolyra fordulna és meghalnék is, Nero akkor is kitűnően tudja majd vezetni a közügyeket édesanyja támogatásával. Az arcába nevettem.
– Mit akarsz, drágám? Hogy aláírjam tulajdon halálos ítéletemet? Rendben van, add ide a tollat. Aláírom. Mikorra tervezed a temetésemet?
– Ha nem akarod aláírni, ne írd alá; én nem kényszerítelek.
– Persze hogy nem írom alá – mondtam. – Előbb majd megvizsgálom ezt a zavargást, és kinyomozom, honnan indult ki.
Dühösen kiment. Én visszahívattam.
– Csak tréfáltam. Persze hogy aláírom. Mellesleg, Seneca megtanította már Nerót a halotti beszédre? Vagy még nem? Én szeretném előbb hallani, ha egyikteknek sincs ellenére.
Vitellius gutaütést kapott, s nemsokára meghalt. Egy szenátor, aki vagy részeg, vagy bolond volt, hirtelen megvádolta, hogy meg akarja kaparintani az uralmat. Úgy látszik, a vádat voltaképpen Agrippinilla ellen irányították, de így senki sem merte volna támogatni. A vádlót törölték a szenátori rendből. Vitellius azonban nagyon szívére vette a dolgot, s megütötte a guta. Gondoltam, meglátogatom. Egyetlen ujját sem tudta mozdítani, de igen értelmesen tudott beszélni. Megkérdeztem tőle azt, amit mindig meg akartam kérdezni.
– Vitellius, egy jobb korszakban egyike lettél volna a világ legerkölcsösebb embereinek. Miképpen történhetett hát, hogy egyenes természeted ennyire elferdült attól, hogy udvaroncot játszottál?
– Elkerülhetetlen volt a császárság alatt, bármilyen jóindulatú is a császár. A régi erkölcsök eltűnnek. A függetlenség és őszinteség veszélyes. A legnagyobb erény az uralkodó kívánságainak megsejtése. Az ember legyen vagy uralkodó, mint te, vagy jó udvaronc, mint én – szóval vagy császár, vagy hülye.
– Azt akarod mondani, hogy azok, akik ragaszkodnak a régimódi erkölcsökhöz, ilyen időkben feltétlenül veszélynek teszik ki magukat?
– Phaemon kutyájának igaza volt – mondta, aztán lehunyta szemét, és többé nem nyitotta fel.
Nem tudtam megnyugodni addig, amíg a könyvtárban rá nem jöttem, honnan származik ez a kijelentés. Kiderült, hogy Phaemon, a filozófus vett egy kiskutyát, amelyet betanított arra, hogy mindennap menjen a mészároshoz, és egy kis kosárban hozza el az aznapi húst. A derék, hűséges állat egyetlen falathoz sem nyúlt volna hozzá gazdája engedélye nélkül. Egy napon éppen hazatérőben volt, amikor rátámadt néhány kóbor kutya, kikapta szájából a kosarat, és nekiesett a húsnak. Phaemon az ablakból figyelte a jelenetet, látta, hogy kutyája egy pillanatra határozatlan, nem tudja, mitévő legyen. Amikor látta, hogy a húst semmiképpen nem tudja visszaszerezni, nekiugrott a kutyáknak, és ő maga is rávetette magát a húsra. Végül is több húst evett meg, mint a többi kutya, mert bátrabb és okosabb volt.
A szenátus államköltségen temettette el Vitelliust, és a Piac téren szobrot állíttatott fel neki. A szobor felirata így szólt:
Lucius Vitellius kétszeres konzul
censor
Szíria volt kormányzója
a császár mindig hű embere.
[Kr. u. 53]Még be kell számolnom a Fucinus-tóról. Már egyáltalában nem törődtem vele, de Narcissus mint a munkálatok legfőbb ellenőrzője egyszer közölte, hogy a vállalkozók jelentése szerint sikerült átfúrni a hegyet, a föld alatti csatorna elkészült, most már csak a zsilipeket kell felnyitni, hogy az egész tó helyén szárazföld legyen. Tizenhárom év, amely alatt harmincezer ember állandóan dolgozott! „Ezt megünnepeljük, Narcissus!” – mondtam örömmel.
Nagyszerű tengeri játékháborút rendeztettem. Az első ilyen mutatványt Rómában Julius Caesar vezette be, pontosan száz év előtt. A Mars-mezőn nagy tavat ásatott, amelyet a Tiberis vizével töltetett meg. Ezen a mesterséges tavon nyolc-nyolc hajó küzdött egymással. Az egyiket tyrusi hajóhadnak, a másikat egyiptomi hajóhadnak nevezte el. Az evezősökön kívül körülbelül kétezer ember vett részt a csatában. Nyolcéves koromban Augustus hasonló előadást rendezett a Tiberis túlsó partján levő állandó medencében, amely ezerkétszáz láb hosszú, nyolcszáz láb széles volt, és körülötte amphitheatrum módjára kőpadok voltak. Ez alkalommal tizenkét-tizenkét hajó és háromezer ember vett részt a csatában. Az én mutatványom majd eltörpíti valamennyit. Igazán nagyszerű előadást rendezek. Julius és Augustus hajóhadai könnyű hajókból álltak. Én kiadtam a parancsot, hogy építsenek huszonnégy háromevezősoros rendes hadihajót és huszonhat kisebb hajót. A börtönökből több ezer fiatal, erős gonosztevőt eresztettem ki, hogy híres gladiátorok vezetése alatt harcoljanak. Mindegyik hajóhad huszonöt hajóból fog állni, az egyik lesz a rhodusi, a másik a szicíliai. A tavat körülvevő dombok remek természetes amphitheatrumot képeznek, és noha igen messze van Rómától, tudtam, hogy erre a látványra legalább kétszázezer ember összecsődül. Hivatalos körlevelemben azt tanácsoltam a nézőknek, hogy hozzák magukkal elemózsiájukat. Azonban néhány ezer felfegyverzett gazfickó igen veszélyes haderő volt. Az egész testőrhadosztályt magammal kellett vinnem és a tó partján felállítanom. A testőrök egy részét tutajhídon helyeztem el, amely keresztülhúzódott a tavon. A tutajhíd félkörben vonult el a tó délnyugati végén, ott, ahol a csatorna kezdődött. Az egész tó túlságosan nagy lett volna, hiszen kétszáz négyzetmérföldön terül el. A tutajon állomásozó testőrök katapultákkal voltak felfegyverezve, hogy rögtön elsüllyesszék azt a hajót, amely esetleg el akarna menekülni.
Végre elkövetkezett a nagy nap. Tíznapos hivatalos ünnepet engedélyeztem. Az idő kitűnő volt, és a nézők száma közelebb járt a félmillióhoz, mint a kétszázezerhez. Itália minden részéből eljöttek, és meg kell állapítanom, kifogástalanul viselkedő, jólöltözött sokaság volt. Hogy a túlzsúfoltságnak elejét vegyem, a tópartot úgynevezett tartományokra osztottam, és minden tartomány felügyeletével megbíztam egy-egy elöljárót. Az elöljárók kötelesek voltak az élelmezésről és egyéb biztonsági berendezkedésről gondoskodni. Nagy tábori kórházat állítottam fel a sebesültek és az esetleges balesetek áldozatai részére. A kórházban tizenöt kisbaba született, akiket Fucinusnak vagy Fucinának neveztek el.
A csata napján délelőtt tízre minden elkészült. A hajóhadak megindultak, és egymás mellett haladva feleveztek az elnöki emelvény elé, ahol aranypáncélban és bíboröltözetben, magas trónuson ültem. Trónusomat azon a ponton állították fel, ahol a part kis földnyelvként belemélyedt a tóba, úgyhogy minden irányban látni lehetett. Egy másik trónuson Agrippinilla ült mellettem hosszú aranyszőttes palástban. A két zászlóshajó egészen a közelünkbe jött. A legénység egyszerre ordította:
„Üdvözlégy, Caesar! A halál árnyékából tisztelgünk előtted!”
Nekem ünnepélyesen bólintanom kellett volna, de nagyon vidám hangulatban voltam, és így szóltam:
– Én is üdvözöllek benneteket, barátaim.
A gazfickók úgy tettek, mintha ezt általános amnesztiára magyarázták volna.
– Éljen Caesar! Éljen Caesar! – ordítozták. Abban a pillanatban még nem jöttem rá, hogy mire gondolnak. A két hajóhad éljenezve elúszott előttem, aztán a szicíliaiak felálltak nyugaton és a rhodusiak keleten. A csata kezdetét egy önműködő ezüst triton jelezte, amely hirtelen felbukkant a tó fenekéről, amikor lenyomtam egy fogantyút. A triton aranykürtből megadta a jelet. A közönséget már ez a kezdet is roppant izgalomba hozta. A két hajóhad egymás felé közeledett, és mindenki izgatottan várta a fejleményeket és aztán – mit gondolnak, mi történt? Egyszerűen elhajókáztak egymás mellett, szerencsét kívánva egymásnak! Mérges lettem. Felugrottam trónusomról, és a tó partján futva ordítottam:
– Mit gondoltok, gazfickók, lázadók, fattyúk, söpredék, miért hoztalak ide benneteket? Hogy csókolózzatok egymással, s hogy engem ünnepeljetek? Ezt megtehettetek volna a börtönudvarban is. Miért nem harcoltok? Féltek? Azt akarjátok, hogy inkább a vadállatok elé vettesselek benneteket? Ide figyeljetek! Ha nem kezdtek tisztességesen harcolni, az istenekre mondom, majd a testőrség gondoskodik szórakoztatásunkról. Kiadom a parancsot, hogy a hadigépekkel minden egyes hajót süllyesszenek el, és öljenek meg minden gazfickót, aki partra úszik.
Mint elmondtam, lábaim mindig gyengék voltak, az egyik rövidebb, mint a másik, nem szoktam nagyon használni őket, öreg vagyok, most már meglehetősen pocakos is, és mindezen felül igen nehéz páncél volt rajtam, a talaj pedig egyenetlen, így hát elképzelhetik, milyen látvány lehettem, amikor előredőlve, szétterjesztett karral, gyakori bukdácsolással futottam, vörösen és a dühtől dadogva, nem nagyon dallamos hangon, torkom szakadtából ordítozva. Végül azonban sikerült rávennem őket a harcra, és a nézők ünnepeltek: „Jó volt, Caesar! Ezt megcsináltad! Jól tudsz futni, Caesar!”
Újra jókedvem kerekedett, és magam is nevetni kezdtem. Ha látták volna, Agrippinilla milyen gyilkos tekintettel meredt rám!
– Te hülye – sziszegte fogai között, miközben felmásztam a trónra. – Te hülye. Hát semmi méltóságérzet nincs benned? Hogy várod, hogy a nép tiszteljen?
– Hiszen a férjed vagyok, drágám és Nero apja. Ezért tisztelnek – feleltem udvariasan.
A két hajóhad megütközött. Nem fogom részletesen leírni a csatát, de mind a két fél ragyogóan küzdött. A szicíliaiak elsüllyesztettek kilenc nagy rhodusi hadihajót, és ők maguk hármat vesztettek, a többit pedig beszorították a tóparthoz, a trónusom közelébe, és egymás után megtámadták őket. A szicíliaiak átugráltak a rhodusi hajókra, és a rhodusiak többször visszaszorították őket. A fedélzetek csúszósak lettek a sok vértől, de végül a rhodusiak kikaptak, és három órakor már minden hajón szicíliai lobogó lengett. Tábori kórházam megtelt. Az életben maradottaknak megkegyelmeztem, kivéve a három rhodusi hadihajó legénységét, mert ezek nem védekeztek eléggé, és három könnyebb szicíliai hajót, mely állandóan kikerülte a küzdelmet. Háromezer ember halt meg vagy fulladt vízbe. Kisfiú koromban nem tudtam vért látni. Most már nem bántam, annyira érdekelt a küzdelem.
Mielőtt a vizet kieresztettem volna, meg akartam győződni arról, hogy elég mély-e a csatorna. Mert ha nem elég mély, akkor nem viszi el az egész vizet. Kiküldtem valakit, hogy végezzen gondos mélységméréseket a tó közepén. Jelentette, hogy a csatornát legalábbis három lábbal mélyebbre kellett volna ásni, ha azt akarjuk, hogy a tó negyedrésze ne maradjon meg. Így az egész cécó hiábavaló volt. Agrippinilla Narcissust hibáztatta, és csalással vádolta. Narcissus a vállalkozókat hibáztatta; azt mondta, a vállalkozók bizonyára megvesztegették a mérnököket, hogy hamis jelentést küldjenek be a tó mélységéről. Kijelentette, hogy Agrippinilla nagyon igazságtalan vele szemben.
Nevettem. Mondtam, nem baj. Igen élvezetes látványban volt részünk, és a csatornát néhány hónapon belül ki lehet mélyíteni. Senkit sem kell hibáztatni, valószínűleg magától mélyült ki a tizenhárom év alatt, így mindnyájan hazamentünk, és négy hónap múlva visszatértünk. Ez alkalommal nem állott rendelkezésemre annyi börtöntöltelék, amennyi egy tengeri csatához szükséges, és a mutatványt kisebb mértékben nem akartam megismételni, így hát mást határoztam. Hosszú, széles pontonhidat építtettem a tó egyik oldalán keresztül, amelyen két-két zászlóaljból álló két haderő küzdött meg egymással. Az egyiket etruszk, a másikat samniumi haderőnek neveztem el. Tüzes indulók hangjára vonult egymás ellen a két haderő, és a híd közepén találkozott, ahol a híd háromszáz lábnyira szélesült ki. A samniták kétszer foglalták el ezt a csatateret, de az etruszkok támadása visszakényszerítette őket, sőt a samniták nemsokára menekülni voltak kénytelenek. Az etruszkok ellenfelüket lándzsával szúrták át, koponyájukat kétfejű csatabárdjukkal zúzták össze, majd belökték őket a vízbe. Kiadtam a parancsot, hogy egyetlen harcosnak sem szabad kiúsznia. Ha bedobták a vízbe, vagy fulladjon meg, vagy másszon újra a hídra. Az etruszkok győztek, és nagy diadalmi máglyát raktak. A győzteseknek mind visszaadtam szabadságát, és néhány samnitának is, aki különösen jól harcolt.
Végre elérkezett a pillanat, hogy a vizet kibocsássuk a tóból. Óriási faebédlőt emeltettem a zsilipek közelében, az asztaloknál ragyogó ebédet szolgáltak fel nekem, a szenátoroknak, családjuknak, az előkelő lovagoknak és az idősebb testőrtiszteknek. A zuhogó víz kellemes hangja mellett szándékoztunk ebédelni.
– Biztos vagy benne, Narcissus, hogy a csatorna most elég mély? – kérdeztem.
– Igen, Caesar, magam végeztem a méréseket.
Így odaléptem a zsilipekhez, áldozatot mutattam be, és egy-két imát mondtam. Bocsánatot kértem a tó nimfájától is, könyörögtem neki, ne haragudjék ránk, és a jövőben legyen a földművelők védőistene, akik a tó helyén fognak gazdálkodni. Ezután kiadtam a parancsot, hogy húzzák fel a zsilipeket.
A víz bömbölve zuhogott le a csatornába. Roppant éljenzés. Egykét percig figyeltük, aztán így szóltam Narcissushoz:
– Gratulálok, Narcissusom, tizenhárom évi munka és harmincezer...
Óriási mennydörgésszerű robaj szakított félbe, amely után sikoltozás támadt.
– Mi ez? – kiáltottam fel.
Narcissus karomnál fogva megragadott és minden udvariasságot félretéve, valósággal vonszolni kezdett felfelé a domboldalon. „Siess!” sikoltotta, „gyorsabban, gyorsabban!” Megnéztem, mi a baj. Nos, iszonyú nagy, barnásfehér vízhegy, nem merném megmondani, milyen magas, vágtatott bömbölve felfelé a csatornában. Felfelé a csatornában, ezt ne felejtsék el! Kis időbe tellett, amíg rájöttem, hogy voltaképpen mi történt. A hirtelen kiözönlő víz kiöntött a csatornából, körülbelül ezer lépésnyire, és a völgyben nagy tavat alkotott. Ebbe a tóba zúdult bele egy egész domboldal, amelynek alapját a víz meglazította és kimosta. A sziklák százezer tonnái zuhantak be a hirtelen keletkezett tóba, teljesen betöltötték és egyszerre kiszorították a benne felgyülemlett vizet.
Szerencsére az egész nézőközönség ki tudott mászni, csak húszan fulladtak meg. Persze a faebédlőt a víz pozdorjává zúzta, minden étel, felszerelés, dísz odaveszett. Ó, Agrippinilla, mennyire magánkívül volt! Ráordított Narcissusra, hogy ő csinálta akarattal az egészet, hogy ezáltal eltitkolja, a csatorna még most sem elég mély, Narcissus különben is a közpénzek millióit vágta ilyen módon zsebre.
Narcissus, aki szintén önuralma végén járt, és idegeit nagyon megviselték az események, kifogyott béketűréséből, és megkérdezte Agrippinillától, hogy kinek tartja magát. Semiramis királynőnek vagy Juno istennőnek, vagy talán a római hadseregek főparancsnokának?
– Ebbe a lébe ne tedd bele a kanaladat – ordított rá. Én jól mulattam az egészen:
– A veszekedés nem adja vissza nekünk az odaveszett ebédet.
Még jobban mulattam, mikor a mérnökök jelentették, hogy legalább kétévi munkába kerül, míg az új akadályon keresztülvágjuk magunkat.
– Félek, barátaim – mondtam –, hogy már nem lesz részem abban az örömben, hogy másodszor is ehhez hasonló mutatványt lássak.
Valahogyan az egész ügy gyönyörűen szimbolikus volt. Hiábavaló volt ez a munka is, éppen úgy, mint az a szorgalmas munka, amelyet uralkodásom első és nagyobbik felében a szenátusra és a népre pazaroltam. A feltörő vízhegy vad ereje mély megelégedéssel töltött el. Jobban tetszett, mint az egész tengeri ütközet és a csata a hídon.
Agrippinilla panaszkodott, hogy az ár az ebédlőből magával sodorta a palota gyönyörű aranytányérkészletét. Csak néhányat tudtak megmenteni, a többi bizonyára a tó mélyén hever.
– Ezért nem kell elkeseredned, drágám – mondtam. – Figyelj ide, vesd le magadról a ragyogó szép ruhádat, minden arannyal együtt – én majd vigyázok, hogy Narcissus el ne lopja –, kiadom az utasítást, hogy a testőrség tartsa vissza a tömeget, és aztán a zsilip tetejéről bemutathatod fejesugrási tudományodat. Mindenki roppant fog örülni ennek. Semmit sem szeretnek az emberek annyira, mintha rájönnek, hogy uralkodóik is végeredményben emberek... de drágám, miért ne? Miért ne tennéd meg? Hát ne haragudj rám. Ha szivacsért le tudtál menni a tenger fenekére, az aranyedény csak megérdemli ezt? Nézz oda, a vízen átcsillog valami. Bizonyára a palota valamelyik kincse. Igen könnyen fel lehet hozni. Nem látod, hol van? Nézz oda, ott van, ahova a követ dobom.
[Kr. u. 54]Most szeptember van, uralkodásom tizennegyedik évében. Barbillus nemrégen elkészítette horoszkópomat, és fél, hogy a jövő hónap közepe táján meghalok. Thrasyllus egyszer pontosan ugyanezt mondta: kijelentette ugyanis, hogy hatvanhárom évig, hatvanhárom napig és hatvanhárom óráig fogok élni. Ez jövő hónap tizenharmadikán végződik. Thrasyllus többet mondott erről, mint Barbillus. Gratulált a hétszer kilenc e változataihoz. Azt mondta, igen figyelemreméltó dolog. Nos, előkészültem a halálra. A törvényszéken ma délelőtt kértem az ügyvédeket, legyenek kissé több tekintettel az öreg emberre. Modtam nekik, hogy jövőre már nem leszek velük, és utódommal kényük-kedvük szerint bánhatnak... Azt is mondtam a törvényszéken, amikor egy házasságtöréssel vádolt nemesasszonyt hoztak elém, hogy többször megnősültem már, és mindegyik feleségem nagy csalódást okozott, rossz nő volt valamennyi. Egy ideig tűrtem őket, de aztán sorra elváltam tőlük, eddig már háromszor. Agrippinilla bizonyára meg fogja ezt hallani.
Nero most tizenhét éves. Az előkelő kurtizánok tettetett szerénységével viselkedik, illatos haját időnként hátradobja a szeméből, vagy pedig az előkelő filozófus tettetett szerénységével az őt csodáló nemesek csoportjának közepén megáll, mintha egyedül erezné magát, jobb lábát előre teszi, fejét mellére horgasztja, bal karját lelógatja, jobb karját felemeli, és ujja hegyével könnyedén a homlokát érinti, mintha nagyon elmerült volna gondolataiban. Nemsokára ezután előhozakodik egy ragyogó epigrammával vagy bölcs mondással, ezeket Seneca készíti számára. Kívánom Nero barátainak, hogy sok örömük teljen benne. Kívánom, hogy Rómának öröme teljék benne. Agrippinának is és Senecának is. Seneca nővére titokban Narcissus barátja, és igen sok értékes értesülést szerzünk tőle a nemzet legújabb kedvencére vonatkozólag. Tőle tudtuk meg azt is, hogy Seneca egy nappal Korzikából való visszahívatása előtt azt álmodta, hogy Caligula nevelője volt. Fontos előjelnek tartom.
Idén újévkor magamhoz hívattam Xenophont, és megköszöntem neki, hogy ily sokáig életben tartott. Teljesítettem neki tett ígéretemet, noha még a tizenöt év nem múlt el. Elintéztem a szenátusban, hogy szülőföldjét, Cos szigetét felszabadítsák az adózási és a katonai kötelezettségek alól. Beszédemben részletes beszámolót adtam Cos szigetének híres orvosairól, életükről, cselekedeteikről, elmondtam, hogy ezek mind Aesculapius istent tartják ősüknek. Művelten beszéltem különböző gyógymódjaikról. Xenophon apjával végeztem a sort, aki a germán háborúk alatt apám tábori orvosa volt, majd rátértem magára Xenophonra, akit mind között a legkitűnőbbnek neveztem. Pár nap múlva Xenophon engedélyt kért, hogy néhány évig még velem maradhasson. Ezt a kívánságát nem hála vagy hűség jelének tüntette föl, noha sok mindent tettem érte, hanem azért, hogy a palotában jobban folytathatja orvosi kutatásait. Milyen furcsa agyember!
Xenophont fel akartam használni annak a tervemnek keresztülvitelére, amelyben a legnagyobb titoktartásra volt szükségem. Ezzel tartoztam magamnak és őseimnek. Nem kevesebbről volt szó, mint Britannicus megmentéséről. Hadd világítsam meg, miért tüntettem ki akarattal Nerót, miért neveltettem Britannicust oly régimódian, miért óvtam őt minden hízelgéstől és előkelő bűntől és attól, hogy az udvari levegő hatással legyen rá. Nos, először is tudtam, hogy a sors elrendelte: Nero lesz az utódom, mégpedig az az utódom, aki szörnyű uralkodásával örökös gyűlöletet ébreszt a császárok ellen Róma népében. Elrendeltetett, hogy Nero legyen az utolsó az őrült Caesarok között. Igen, mi császárok mind őrültek vagyunk. Józanul kezdjük, mint Augustus, Tiberius, sőt még Caligula is (Caligula gonosz volt ugyan, de józanul kezdte), és a hatalom megzavarja eszünket. Nero halála után a köztársaságot egész biztosan visszaállítják, így gondolkoztam, és azt akartam, hogy Britannicus tegye ezt meg. De hogy maradjon életben Britannicus Nero uralma alatt? Nero bizonyára kivégezteti, ha Rómában marad, mint ahogy Caligula is kivégeztette Gemellust. Britannicust el kell vinni valami távoli helyre, biztonságba, ahol erkölcsösen és nemesen élhet, mint az ókor Claudiusai, és szívében megmarad a szabadság szeretete.
„De a világ most már teljesen római, Germania, a Kelet, a Fekete-tengertől északra fekvő szkíta sivatagok és Britannia északi részeinek kivételével. Hol lehet hát Britannicus biztonságban? Hol nem érheti utol őt Nero keze?” – kérdeztem magamtól. – „Parthiában vagy Arábiában nem. Rosszabb választást nem is lehetne tenni. Germániában sem. Sohasem szerettem a germánokat. Minden barbár erényük ellenére természetes ellenségeim. Afrikáról és a szkíták földjéről keveset tudok. Csak egyetlen helyre küldhetem Britannicust, és az Britannia. Az északi britek fajrokonaink. Cartimandua, a brigantok királynője, szövetségesem. Nemes és bölcs uralkodó, és békében él dél-britanniai tartományom mellett. Törzsfőnökei bátor és lovagias harcosok. Mostohafia, a trónörökös, ide jön májusban a fiatal nemesúrfiak és leányok kíséretében. Az egész társaság az én vendégem lesz. Britannicusra bízom, hogy a brigantok mellett a házigazdái tisztet ellássa, és titokban vértestvérséget hozok köztük létre, ami ősi brit szokás. Ezek a brigantok az egész nyáron át itt maradnak. Amikor visszaindulnak (és tengeri úton küldöm őket vissza Ostiából egyenesen Humberbe), Britannicus álöltözetben elkíséri őket. Arcát és testét kékre festi, és a fiatal brigant nemesek vörös öltönyét fogja viselni, nyaka körül az aranylánccal. Senki sem fogja megismerni. A brigant trónörököst él fogom árasztani ajándékokkal, és a lehető legszentebb esküvel kötelezem, hogy vigyázzon Britannicusra, és a királynő kivételével senkinek se árulja el kilétét. A trónörökös majd társaságával ugyanolyan esküt fog tetetni. Cartimandua udvarában Britannicust előkelő származású görög ifjúként fogják bemutatni, akinek szülei meghaltak, vagyona elúszott, és ezért Britanniába jött szerencsét próbálni. Britannicus nem fog hiányozni Rómában. Azt fogom mondani, hogy beteg, Xenophon és Narcissus majd segítenek ebben a csalásban. Nemsokára azután bejelentem, hogy meghalt. Xenophon írásbeli felhatalmazást kapott tőlem, hogy az Aesculapius-szigeten meghalt rabszolgák holttestét egytől egyig elviheti. (Tanulmányt ír ugyanis a szív izmairól.) Bizonyára fog találni megfelelő hullát, amelyet Britannicusének adhatunk ki. Cartimandua udvarában Britannicus férfiúvá érik, megtanítja a brigantokat azokra a hasznos művészetekre és mesterségekre, amelyekre oly gondosan tanítottuk. Ha szerényen viselkedik, mindig sok barátja lesz. Cartimandua elő fogja segíteni, hogy tulajdon isteneit imádhassa. Kerülni fogja a rómaiak társaságát. Nero halála után majd felfedi kilétét, és visszatér, mint a haza megmentője...”
Remek terv volt, és én mindent elkövettem, hogy előkészítsem végrehajtását. Amikor a brigant trónörökös megérkezett, Britannicus volt a házigazdája, és őszintén összebarátkozott vele. Megtanították egymást anyanyelvükre és hazájuk fegyvereinek használatára. Egész nyáron együtt dolgoztak és együtt játszottak. Anélkül, hogy én ajánlottam volna, vérszerződéssel testvérséget fogadtak egymásnak. Nagyon megnyugtatott, hogy ilyen szépen haladnak a dolgok. Tervemet közöltem Xenophonnal és Narcissusszal is. Vállalkoztak arra, hogy segítenek nekem. De hallgassák meg, mi történt. Minden ügyeskedésem kárba veszett.
Három nappal ezelőtt, igen korán reggel, amikor még az egész palota aludt, Narcissus behozta hozzám Britannicust. Azzal a melegséggel öleltem át, amelytől éveken keresztül visszatartottam magam. Megmagyaráztam neki, hogy miért bántam vele úgy, ahogy bántam. Nem kegyetlenség vagy nemtörődömség volt, csak szeretet. Idéztem a görög verssort, amelyet Augustus mondott nekem halála előtt: „Aki megsebzett téged, az fog teljessé tenni.” Közöltem vele a jóslatot és azt a vágyamat, hogy megmentsem Róma összeomlásából azt a személyt, akit mindenkinél jobban szeretek: őt magát. Emlékeztettem családunk végzetes történetére, és könyörögtem neki, segítsen tervemben, hiszen ez az egyetlen eshetőség életben maradására. Figyelmesen végighallgatott, és végül kitört:
– Nem, apám, nem! Apám, bevallom, gyűlöltelek anyám halála óta. Szörnyű rossz volt a véleményem rólad. Gyávának, szőrszálhasogatónak, hülyének tartottalak, és szégyelltem magam, hogy a fiad vagyok. Most látom, hogy rosszul ítéltelek meg, és bocsánatot kérek. De arra nem tudok vállalkozni, amit kérsz tőlem. Nem tisztességes. Egy Claudius ne fesse be az arcát kékre, és ne bújjon el barbárok között. Én nem félek Nerótól. Nero gyáva. Engedd meg, hogy még az idén felölthessem férfiúi tógámat. Csak tizenhárom éves vagyok, de elnézhetsz egy évet, koromhoz képest magas vagyok és erős. Amint hivatalosan férfi lettem, fel tudom venni a versenyt Neróval annak ellenére, hogy ő szerencsésebben indult neki az életnek, és hogy az anyja támogatja. Nevezz ki bennünket trónörököstársaknak, és majd meglátjuk, hogy ki marad felül. Ehhez jogom van, hiszen a fiad vagyok. Nem fordíthatod vissza a történelmet. Dédanyám, Lívia mondta ezt, és igaza volt. Én éppúgy szeretem a régmúlt időket, mint te, de nem vagyok vak. A köztársaság meghalt. Csak olyan régimódi emberek szívében él még, mint amilyen te vagy és Sosibius. Róma most császári birodalom, és csak jó császárok és rossz császárok között lehet válogatni. Nevezz ki társörökösül Neróval, és én majd ellenállok a jóslatnak. Maradj néhány évig életben a kedvemért, apám! Aztán, amikor meghaltál, átveszem tőled a munkát, és igazságosan fogok uralkodni Róma felett. A testőrség szeret engem, és megbízik bennem. Geta és Crispinus megígérték, hogy ha meghalsz, mindent elkövetnek, hogy én legyek a császár, és nem Nero. És jó császár leszek, éppen olyan, mint amilyen te voltál, amíg feleségül nem vetted mostohaanyámat. És adj mellém megfelelő nevelőket. A jelenlegiekkel nem tudok mit kezdeni. Szónoklást akarok tanulni, meg akarom érteni a pénzügyeket, a jogi eljárásokat, meg akarom tanulni a császári mesterséget!
Hiába mondtam bármit, nem tudtam lebeszélni, könnyeim sem tudták megváltoztatni elhatározását. Most már feladtam minden reményt, hogy megmenthetem. Nincs az az orvos, aki megmentheti betege életét, amikor az meg akar halni. Inkább mint elnéző apa, mindent megtettem, amire kért. Elküldtem Sosibiust és többi nevelőjét, s újakat neveztem ki. Megígértem, hogy most újévkor nagykorúvá teszem, és a kedvéért megváltoztatom végrendeletem. A megelőző végrendeletemben alig említettem meg. Ma elmondtam búcsúbeszédemet a szenátusban, figyelmükbe ajánlottam Nerót és Britannicust, aztán kettejüknek hosszasan és komolyan prédikáltam a testvéri szeretetről, és a Házat hívtam fel tanúnak arra, hogy akaratom: Nero és Britannicus szeressék egymást. De mily iróniával beszéltem! Tudtam, oly biztosan, mint hogy a tűz forró és a jég hideg, hogy Britannicus elítéltetett, hogy én adom át a halálnak, és ezáltal megölöm az Appius Claudius ősi igaz fajtájából való utolsó igaz Claudiust. Én, a hülye!
Szemem kimerült, kezem annyira remeg, hogy alig tudok betűket formálni. Legújabban különös előjelek mutatkoztak. Az éjféli égbolton hatalmas üstökös ragyog, olyan, amilyen Julius Caesar halálát jelentette be. Egyiptomban főnixet láttak, Arábiából repült oda, egy sereg őt csodáló madár kíséretében. Alig tudtam elhinni, hogy igazi főnix volt, hiszen ez csak minden ezernégyszázhatvanegyedik évben jelenik meg, pedig legutoljára kétszázötven évvel ezelőtt jelentették Helipolisból a harmadik Ptolemaeus uralkodása idején. De bizonyára valamilyen fajta főnix volt. És ha a főnix és üstökös nem elég nagy csoda, egy kentaur született Thessaliában. Alexandriában megvizsgálták, és aztán elküldték nekem Rómába. Csak egyetlen napot élt, hozzám mézbe helyezve küldték. Kétségkívül kentaur volt, teste a lóé, és nem mint az alacsonyabb rangú kentauroké, amelynek alteste a szamáré. Főnix, üstökös, kentaur, méhraj a testőrtábor zászlaja körül, egy malac, amely saskarmokkal született, és apám síremlékébe becsapott a villám! Elég sok rossz előjel?
Ne írj többet, Tiberius Claudius, britek istene, ne írj többet!
És nemsokára azután megírta végrendeletét, és lepecsételte. Minden másban, amit még megtehetett volna, megakadályozta Agrippina, akit sok más bűnnel is vádoltak a beavatottak. Csakugyan mindenki megegyezik abban, hogy méreg ölte meg Claudiust, csak afelől van nézeteltérés, hogy miképpen és mikor mérgezték meg. Egyesek azt írják, hogy a capitoliumi palotában ült a papokkal, amikor Halotus eunuch, a főkóstoló beadta neki. Mások szerint tulajdon palotájában történt, és Agrippina volt a gyilkos, aki mérgezett gombát adott, tudván, hogy szereti a gombaételeket. Abban is különbözik az írók véleménye, hogy ezután mi történt. Némelyek azt állítják, hogy a méreg lenyelése után szótlan lett, és egész éjszaka kínok között hánykolódva, kevéssel napkelte előtt meghalt. Mások bizonygatják, hogy először elaludt, majd mindent kiöklendezett, s emiatt újra meg kellett mérgezni. De hogy ezt levesben adták be (gyomra persze kiürült a hányás után, és újra meg kellett tölteni) vagy valami orvossággal került a testébe, senki sem tudja bizonyosan.
Halálát titokban tartották addig, amíg utódjára vonatkozóan mindent el nem intéztek. Ezért áldozatot mutattak be érette, mintha még betegen feküdne, és komikus színészeket is hívtak a palotába, mintha az elgyengült beteget így akarnák mulattatni. Három nappal augusztus idusa előtt halt meg, amikor Asinius Marcellus és Acilius Aviola voltak a konzulok, életének hatvannegyedik és uralkodásának tizennegyedik évében. Temetését ünnepélyes pompával végezték, majd hivatalosan istenné avatták; ezt a rangját Nero elvette tőle, de Vespasianus később visszaadta neki.
Különleges jelek figyelmeztették a világot halálának közeledtére: kócos, hajas csillag jelent meg, amit üstökösnek szoktak nevezni, apjának, Drususnak síremlékébe becsapott a mennykő, és ugyanabban az évben a legkülönfélébb elöljárók is meghaltak. Ő maga úgy látszik, tudta, hogy közeleg a vége, és nem is nagyon ellenkezett. Erre igen sok jó bizonyítékot lehet felhozni. Mert a konzulokat csak arra a hónapra nevezte ki, amelyben meghalt, és amikor utoljára megjelent a szenátusban, hosszan és komolyan beszélt arról, hogy gyermekeinek békességben kell élni, és alázatosan a tiszteletre méltó Ház urainak figyelmébe ajánlotta a gyermekeket. És utolsó Bíráskodása alkalmával egyszer-kétszer nyíltan kijelentette, hogy életének végére ért. Azok, akik hallották, szomorkodtak emiatt, és imádkoztak az istenekhez, hogy ez ne így történjék.
SUETONIUS: Claudius
E sok aggodalmaskodás közepette Claudiust betegség támadta meg, és hogy visszanyerje egészségét, Sinuessa tiszta levegőjére és vizeire kellett bíznia magát. Ekkor történt, hogy Agrippina, ki régen eltökélte magát a gonosztettre, és most mohón kapott az alkalmon, jól fel lévén szerelve gonosz szerekkel, gondolkozni kezdett, vajon milyen mérget használjon, olyant, amely hirtelen és azonnal hat, és így a megátalkodott cselekedet nem derül ki, vagy a lassan ölő szereket válassza, és hogy vajon Claudius, amikor végét közeledni érzi, és rájön a gaztettre, nem fogja-e újra szeretni fiát? Bizonyos finom természetű méregre szánta rá magát, olyanra, amelynek időre van szüksége, hogy gyilkoljon, de előzőleg megzavarja az elmét. Az ilyen gazságok tapasztalt művészét, egy Locusta nevű nőt választott ki, akit nemrégen ítéltek el méregkeverés miatt. Ennek az asszonynak ügyességére bízta a méreg elkészítését, beadását pedig Halotus eunuchra, kinek kötelessége volt a császárt kiszolgálni, de előbb minden ételt megízlelni, s megtudni, nem mérgezett-e?
Voltaképpen e műveletek nem sokkal később oly köztudomásúak lettek, hogy az akkori idők írói el tudják mondani, miképpen öntötték a mérget egy tál gombába, amelyet ő nagyon szeretett, de akár mert már amúgy is elkábult, vagy a bor hatása alatt volt, mindenesetre a méreg befolyását nem érezte rögtön; ugyanekkor belei megszabadultak az ételtől, ami egészségének jó szolgálatára volt. Agrippina kétségbeesett, de minthogy élete forgott kockán, nem sokat törődött most már azzal, mit gondolnak róla, és behívta Xenophont, az orvost, akit már beavatott bűnös szándékaiba. Úgy hiszik, hogy Xenophon, mintha segíteni akarna Claudiusnak, hogy hányni tudjon, halálos méreggel bekent lúdtollat dugott le a császár torkába. Tudatában volt annak, hogy az ilyen kétségbeesett gazság kísérlete életveszélyes, ha nem biztos, és jutalomra csak akkor számíthat, ha azonnal megmutatkozik hatása.
A szenátus időközben összegyűlt, a konzulok és papok fogadalmakat tettek az isteneknek arra az esetre, ha a császár felépülne, pedig már meghalt, csak letakarták, hogy eltitkolják a dolgokat, amíg a birodalmat nem biztosítják Nero számára. Először Agrippinára lehetett számítani, aki úgy tett, mintha a fájdalom teljesen letörné, és megnyugvást keresve, karjába szorította Britannicust, „apja élő hasonmásának” nevezte őt, és különböző mesterkedésekkel visszatartotta attól, hogy elhagyja a termet. Hasonlóképpen megakadályozta, hogy nővérei, Antónia és Octavia elmenjenek. A kapukat erősen őriztette, nehogy valaki bejöjjön, mert időről időre kihirdettette, hogy a hercegek tanácskoznak, így majd a katonák reménykedhetnek addig, amíg elérkezhetik az a jó előjellel hirdetett pillanat, amikor a csillagjósok számításai szerint császárt lehet választani.
Végre október tizenharmadik napján délben a palota kapui hirtelen feltárultak, és Nero Burrus kíséretében odalépdelt a cohorshoz, amely a hadsereg szabályzata szerint őrt állott. Itt a praefectus jeladására örömünnepléssel fogadták. Egyesek ugyan haboztak, aggódva, hátrafelé tekintve, és gyakorta kérdezve, vajon nincs-e itt Britannicus, de minthogy senki sem ellenezte, ők maguk is csatlakoztak a választáshoz. Nerót így a táborba vitték, ahol megfelelő beszéd után, és miután megígérte, legalább annyi jutalmat ad, mint apja, a néhai császár, császárrá kiáltották ki. A katonák hangját a szenátus határozata követte. A tartományok sem haboztak. Claudiust istenné avatták, és temetését éppoly ünnepélyesen rendezték meg, mint az istenné avatott Augustusét. Agrippina a rendezésben túltett dédanyja, Lívia pompázatosságán. Claudius végrendeletét azonban nem olvasták fel, nehogy a népet felizgassa az az igazságtalanság és aljasság, amellyel felesége fiát tulajdon fia elé helyezte.
TACITUS: Annales
Claudiust felmérgesítették Agrippina cselekedetei, amelyekre most rájött, és kereste fiát, Britannicust, akit Agrippina akarattal távolt tartott tőle (mert mindent elkövetett, amit tudott, hogy a trónt Nero számára biztosítsa, hiszen Nero tulajdon fia volt előbbi férjétől, Domitiustól); és ettől kezdve kimutatta érzelmeit, ahányszor találkozott a fiúval. Nem tűrte tovább Agrippina viselkedését, arra készült, hogy véget vet hatalmának, felvéteti fiával a férfitógát, és örökösévé nevezi ki. Agrippina erről tudomást szerezve, megijedt, és nagy sietve megmérgezte Claudiust, hogy ezt megakadályozza. De minthogy Claudius állandóan rengeteg bort ivott, és általában életének szokásai, mint bármely császáré, igen megnehezítették a megmérgezést, Locustáért, a hírhedt méregkeverőnőért küldetett, akit ilyen bűncselekményekért már el is ítéltek. Locusta segítségével mérget készített, és ezt a gomba-ételbe helyezte. Ő maga is evett a többi gombából, de férjével a megmérgezettet etette meg, mert ez volt a legnagyobb és legszebb darab. És így az áldozatot elvitték a lakomáról, mintha az erős italtól vesztette volna el eszméletét, ami persze már sokszor előfordult; de az éjszaka folyamán a méreg hatott, és meghalt anélkül, hogy egy szót is tudott volna szólni vagy meghallgatni. Október tizenharmadika volt és hatvanhárom évet, két hónapot és három napot élt, tizenhárom évig, nyolc hónapig és húsz napig volt császár.
Agrippina úgy tudta ezt keresztülvinni, hogy előzően Campaniába küldte Narcissust, akivel elhitette, hogy golyvája miatt campaniai vizet kell innia. Mert Narcissus jelenlétében nem tudta volna megmérgezni, az oly gondosan őrizte gazdáját, így azonban az ő halála gyorsan követte Claudiusét. Messalina sírja mellett ölték meg, ez a körülmény véletlenség műve, de úgy tűnt fel, mintha a bosszú beteljesedése lett volna.
Claudius ilyen módon ért véget. Úgy látszott, mintha ezt az eseményt egy üstökös jelezte volna, amilyet már hosszú idő óta nem láttak, aztán véreső, meg villámlás, amely beleütött a praetorianusok zászlóiba, jelezte még az is, hogy a győztes Jupiter temploma önmagától kinyílt, hogy a tábort elárasztották a méhek, s hogy a legtöbb közhivatal viselője meghalt. A császárt mindazzal a megtiszteltetéssel temették el, amellyel Augustust. Agrippina és Nero úgy tett, mintha gyászolná a férfit, akit megöltek, és az égiek közé emelték azt, akit a lakomáról piszkos hordágyon vitettek ki. Ez alkalommal Lucius Június Gallio, Seneca öccse, igen szellemes megjegyzést tett. Seneca maga egy munkát írt, amelynek címe „Claudius tökké válása” volt – ezt a szót az istenné avatás megfelelőjének állította be, és az öccséről azt mondják, hogy igen sokat mondott egyetlen rövid mondatban. Minthogy az állami bakók az elítéltek holttestét a börtönből nagy kampóval vonszolták a Forumra, és onnan a folyóba dobták, ő azt mondta, hogy Claudiust kampóval emelték az égbe. Nero is feljegyzésre méltó megjegyzést tett. Kijelentette, hogy a gomba az istenek eledele, hiszen Claudius gomba segítségével lett isten.
Claudius halála után igazság szerint Britannicust illette volna meg az uralom, mint Claudius törvényes fiát, aki különben testi fejlettségével erősen megelőzte életkorát, de a törvény szerint Nerót is rész illette az uralkodásból, mint örökbe fogadott fiút. Nincs azonban erősebb jogalap a fegyvereknél, mert mindig úgy látszik, hogy annak van igaza, akié a nagyobb haderő, és így Nero, miután megsemmisítette Claudius végrendeletét, utódja lett és az egész birodalom ura, Britannicust és leánytestvéreit eltétette láb alól. Miért siratná hát az ember a többi áldozat balsorsát?
Dio Cassius: LXI. könyv
Szatíra prózában és versben
Írta: Lucius Annaeus Seneca
Fel kell itt jegyeznem, hogy mi történt ez év október tizenharmadikán a mennyekben. Minden rosszindulat vagy kedvezés nélkül. Ugye igazam van – vagy nem? Ha bárki megkérdi, honnan szerzem értesülésein: ét, nos, ha nem akarok felelni, hát nem felelek. Ki fog rá kényszeríteni? Szabad ember vagyok, ugye? Aznap szabadítottak fel, amikor egy jól ismert személyiség meghalt, aki életével bebizonyította a közmondást; „Vagy szülessél császárnak, vagy hülyének.” Ha azonban mégis úgy döntök, hogy felelek, azt mondom, ami épp legelőször az eszembe jut. Kötelezi-e a törvényszék a történészeket, hogy hozzanak tanúkat, akik megesküsznek állításaikra? Mégis, ha feltétlenül szükséges volna tanút állítanom, azt a férfit hívnám fel, aki látta Drusilla lelkét útközben a mennyország felé; meg fog esküdni, hogy Claudius ugyanezen az úton haladt „lassú méltósággal” (amint a költő mondaná). Ez a férfi egyszerűen kénytelen mindent megfigyelni, ami a mennyországban történik. Ő a Via Appia gondnoka, és ezen az úton indultak el Augustus és Tiberius is, hogy az istenekhez csatlakozzanak. Ha négyszemközt megkérdezik, elmondja az egész történetet, de nem fog semmit sem szólni, ha se kan vannak körülötte. Tudják, azóta hogy megesküdött a szenátus előtt arra, hogy látta, amint Drusilla a mennybe megy, és senki sem hitte el neki (igaz, kissé túl szép ahhoz, hogy igaz legyen), ünnepélyesen elhatározta, hogy semmiről sem tanúskodik, még akkor sem, ha az orra előtt meggyilkolnak egy férfit a piactér kellős közepén. De amit elmondott nekem, arról beszámolok, és jó szerencsét kívánok neki.
Az égen Phoebus bejárt nagy utat,
Morpheus apó is álomra mutat,
A hold világa borzong éjfelet,
Dús ősz trónjára ülnek zord telek,
Isteni Bacchus, parancs szól feléd:
Vén már szüreted, nem fér több beléd,
Vénhedj meg te is, elég volt neked!
S be is gyűjti be a gerezdeket.
Valószínűleg jobban meg fogják érteni, ha egyszerűen közlöm, hogy október hónapja volt, méghozzá tizenharmadika. Az órára vonatkozóan nem tudok teljesen pontos lenni – a filozófusok hamarabb meg tudnak egyezni, mint az órák –, mindenesetre déli tizenkettő és délután egy óra között történt. „Nem valami elsőrangú költő vagy te, Seneca”, szinte hallom olvasóim megjegyzését. „Ti költők elégedetlenül a napfelkeltével és naplementével, már a nap közepével is foglalkoztok? Különben igazatok is van. Miért hanyagoltok el egy ilyen költői órát.” Nos, hát legyen:
Szétosztó Phoebus a széles eget,
S megáll zenitben. (Tán fáradt lehet.)
Fénykocsin aztán száguld lefele,
Félút mögötte, hátra csak fele.
Ekkor történt, hogy Claudius kezdte kiadni lelkét, de valahogyan nem tudott elkészülni a dologgal. Erre Mercurius, aki igen sokat gyönyörködött volt annak idején Claudius szellemében, a Végzet egyik istenasszonyát a három közül félrevonta, és így szólt: „Véleményem szerint, asszonyom, végtelenül kegyetlen vagy, hogy ennyi ideig hagyod szenvedni ezt a szegény fickót. Hát sohasem szabadulhat meg már kínjaitól? Hatvannégy évvel ezelőtt kezdett el lélegzet után kapkodni, és azóta próbál állandóan életben maradni. Haragszol reá, vagy Rómára? Kérlek, engedd, hogy egyszer a csillagjósoknak is igazuk legyen. Azóta, hogy uralkodó lett, havonta egyszer megjósolják halálát. Mindazonáltal persze nem lehet hibáztatni őket egy kis tévedésért, minthogy soha senki nem volt bizonyos afelől, hogy Claudius valójában megszületett-e vagy sem. Kérlek, Clotho, siess már, öld meg, és engedj egy arra méltóbbat uralkodni.”
Clotho így felelt: „Még néhány óráig élni hagyom, hadd csináljon római polgárt néhány kívülállóból, aki még nem lett az. Annyira a szívére vette azt, hogy az egész világ fehér tógába öltözzék Görögország, Gallia, Hispánia, sőt Britannia is. De ha az a véleményed, hogy néhány külföldit is meg kellene tartani magnak, és igazán utasítasz, hogy végezzek vele, nos, meg fog történni.”
Kinyitott egy dobozt, és kivett belőle három gombolyagot. Az egyik Augurinusé volt, a másik Baba gombolyagja, a harmadik Claudiusé.
„Ezeknek körülbelül egyszerre kell meghalni, mert nem akarom, hogy Claudius egyedül járjon, hiszen egész életében mindig oly sok ezer járt előtte és utána. Igazán hálás lesz, hogy két barátja lesz az útitársa.”
Így beszélt a tiszteletre méltó hölgy, és aztán nővéreivel együtt szorgalmasan fonni kezdett. Dicsérte Nerót, a szépet, a ragyogót. Lachesis csak font, font, és személyes ajándékként még jó sereg évet ajándékozott Nerónak.
Megkegyelmeztek végül Claudiusnak, az kilehelte lelkét, így végződött az a képmutatás, hogy ő él. Az utolsó szavak, amelyeket hallatott, közvetlenül nyomon követték azt a hatalmas zajt, amely testének ama részéről származott, amellyel mindig folyékonyán tudott beszélni, így szólt: „Ó, egek! Félek, hogy összerondítottam magám.” Hogy ez így volt-e vagy sem, nem tudom. De mindenki megegyezik abban, hogy általában összerondította a dolgokat.
Időpocsékolás volna elmondani, mi történt ezután a földön. Mindnyájan tudjátok, hogy mi történt. Senki sem feledkezik meg a nagy öröm pillanatairól, így nem kell félni attól, hogy elfelejtitek, milyen általános öröm követte Claudius halálát. De hadd mondjam el nektek, hogy mi történt a mennyországban. És ha nem hisztek nekem, a tanúm majd mindent megerősít. Először üzenet érkezett Jupiterhez, hogy egy magas, fehérhajú férfi van a kapuban, úgy látszik fenyegetőzik, mert állandóan rázza a fejét. Amikor megy, jobb lábát maga után vonszolja. Amikor nemzetisége iránt érdeklődtek, zavaros, ideges modorban felelt, és meg sem értették. Nem volt görög vagy latin, vagy bármilyen más ismert nyelv. Jupiter szólt Herkulesnek, aki beutazta az egész világot, tehát ismer is minden nemzetet és nyelvet, menjen, beszéljen vele, tudakolja meg tőle, hogy hová való. Herkules odasietett hozzá, és noha sohasem ijedt meg a világ semmilyen szörnyetegétől, most megdöbbentette ennek a furcsa teremtménynek meglátása, aki oly különösen haladt előre, és oly érdes, artikulálatlan hangot adott, mintha valami titokzatos tengeri vadállat lenne. Herkules először azt hitte, hogy most következik tizenharmadik feladata. Amikor közelebbről megnézte azonban, mégis úgy határozott, hogy ez a teremtmény valamifajta ember. Odalépett hozzá, és ami egy görögtől természetes, megkérdezte tőle:
– Igen tiszteletreméltó idegen, hadd kérdezzem meg tőled nevedet, származásodat és hazádat.
Claudiusnak tetszett, hogy művelt emberek közé jutott. Görögül kijelentette, hogy ő Claudius Caesar, és Ilionban született. A Láz Istennője azonban, aki a közelben állt, így szólt:
– Ez a férfi hazudik. Elmondhatom neked, hogy kicsoda, mert már régen együtt élek vele. Lyonban született, Marcus polgártársa. Igen, bennszülött kelta, Viennától a tizenhatodik mérföldkőnél született, így persze leigázta Rómát, ami egy jobbfajta keltától el is várható. Bizonyára ismered Lyont, hidd el, a szavamat adom, hogy Lyonban született.
Claudius mérges lett, és felbömbölt. Senki sem értette meg, hogy mit akart mondani, tény azonban, hogy elrendelte, távolítsák el közeléből a Láz istennőjét, és remegő kezével (amely erre a célra mindig abba tudta hagyni a remegést) megtette a szokásos mozdulatot, hogy vágják le az istennő fejét. Parancsára azonban annyira nem engedelmeskedtek, mintha csak szabadosai lettek volna. Azok ugyanis sohasem engedelmeskedtek neki.
Herkules így szólt:
– Nos, figyelj ide. Ne bolondozz többet. Tudod, milyen helyre kerültél? Itt az egerek lyukat rágnak a vasba, szóval vigyázz. Ha nem beszélsz érthetően, kiverem fejedből a hülyeséget. Gyorsan, a teljes igazságot. Hol születtél és miért? Mondd meg azonnal, különben ez a dorong végez veled, amely már oly sok király koponyáját bezúzta. Beszélj hát, nem értek semmit! Hol szerezted ezt a remegő, rángatózó fejet? Van város, ahol ilyen teremtményeket tenyésztenek? Mondd, csakugyan Ilionban születtél volna?
Claudius szemtől szemben állva oly hatalmas hőssel, mint Herkules, megváltoztatta hangját, és rájött, hogy itt szavának nincs olyan nagy súlya, mint Rómában volt. Hogy egy kakas csak a saját szemétdombján úr. Mire így válaszolt:
– Ó, Herkules, istenek legbátrabbika, reméltem, hogy pártomra kelsz, és elhatároztam, ha istentársaid valami kezest kérnek tőlem, akkor téged foglak megnevezni. Hiszen jól ismersz. Nem? Gondolkozz egy pillanatig. Én vagyok az a férfi, aki nap nap után ült a templomod előtt, és bíráskodott, még az év legforróbb hónapjaiban, júliusban és augusztusban is. Tudod, mennyit szenvedtem, amíg ott ültem, és hallgattam az ügyvédek rengeteg recsegését. Ha ezek közé kerültél volna, nos, hiszen te vagy a legerősebb az erősek között, bizonyos vagyok benne, hogy szívesen nekikezdtél volna újra Augias istállójának kitisztításához...
(Néhány oldal itt hiányzik. Az istenek egy csoportja Herkulesszel beszélt. A hős ugyanis erőszakkal bemutatta Claudiust a mennyország szenátusában, eltökélte ugyanis magát, hogy pártolni fogja.)
– De mondd, kérlek, milyen istent akarsz ebből a fickóból csinálni? Nem lehet epikureus stílusú istent, mert Diogenes Laertius kijelentette: „Az isten áldott és elronthatatlan, nem lehet neki bajt okozni, és ő sem okoz bajt másoknak.” Ami pedig a sztoikus isteneket illeti, azok Varró szerint tökéletes gömbök, nincs fejük vagy nemi szervük. Ez se lehet.
– Vagy mégis lehetne. Hiszen igaz, van valami benne a sztoikus istenekből. Nincs feje, és nincs szíve sem.
– Én esküszöm, még ha Saturnustól kérte volna is felvételét Jupiter helyett, akkor is elutasították volna – noha életében Saturnus Minden Bolondok Ünnepét az egész évben betartotta, igaz, saturnusi Minden Bolondok császára volt.
– És mit gondolsz, milyen esélye lesz Jupiterrel, akit vérfertőzés miatt elítélt? Úgy értem, hogy megölte vejét, Silanust, csak azért, mert Silanusnak volt egy húga, a legangyalibb lány a világon, akit mindenki Venus királynőnek nevezett.
– Igen, de miért tette? – vágott közbe Claudius. – Én is szeretném tudni. Mégsem lehet, hogy a tulajdon nővérével...
– Buta. Nézd meg a könyvekben! Nem tudod, hogy Athénban szabad a féltestvéreknek egymással aludni, és hogy Alexandriában az egésztestvéreknek is?
– Nos, Rómában – mondta Claudius – az egerek csak egerek. Lisztet esznek.
– Te akarsz minket valamire tanítani? Hiszen azt sem tudtad, hogy a hálószobádban mi történt.
– És most isten akar lenni.
– Isten, mi? Azt hiszem, nincs megelégedve britanniai templomával, ahol a vadak imádják, és alázatosan imádkoznak hozzá: „Mindenható Bolond, légy kegyelmes hozzánk.”
Jupiternek eszébe jutott, hogy a szenátorok nem vitatkozhatnak azalatt, mialatt idegenek vannak a Házban.
– Uraim – mondta –, engedélyt adtam nektek, hogy kihallgassátok ezt a személyt, de olyan zajt csaptok, mintha a legközönségesebb kocsmában mulatoznátok. Nem tudom, kicsoda ez a személy, de nem féltek, hogy rossz véleménye lesz rólunk?
Claudiust tehát újra kivitték, és Janus Atyát felszólították, hogy nyissa meg a vitát. Az elkövetkező július elseje délutánjára konzullá választották, remek fickó volt, a fején hátul is volt két ragyogó szeme. Temploma volt a piactéren, így természetesen ragyogó beszédet mondott, de túlságosan gyors volt a jegyző számára, nem tudta felírni, így nem tudok részletesen beszámolni róla. Mindenesetre az istenek fenségéről beszélt, és hangoztatta, hogy az istenséget nem szabad lealacsonyítani azáltal, hogy mindenkit ebben a kitüntetésben részesítenek.
– Valamikor nagy dolog volt istennek lenni – mondotta –, de most már egészen közönséges dolog lett. Egy jobb külsejű embert, ha sétálni megy, már rögtön istennek szólítanak. Nem akarom azt a benyomást kelteni, mintha egy meghatározott ember ellen beszélnék, én teljesen általánosságban beszélek, és hogy megvilágítsam a dolgot, indítványozom, hogy ezentúl senkit se lehessen istenné avatni, aki Homérosszal szólva
a szántóföld aratását eszi,
sem azt, aki újra Homérosz szavaival élve,
a termékeny földet táplálja.
Ha indítványomat megszavazzátok, és törvényerőre emeltétek, főbenjáró bűn lesz bármilyen ember számára, ha istenné avatják, és az ilyet halálra kell korbácsolni.
A következő szónok Diespiter volt, az alvilági isten, a Győzelem istenének fia. Kiszemelték már konzulságra is, hivatásos pénzkölcsönző volt, és mellékesen polgárjogokat árult. Herkules barátságos mosollyal odament hozzá, valamit súgott a fülébe, mire Diespiter így szólt:
– Claudius rokona Augustus istennek és Augusta istennőnek, akit ő maga avatott istenné. Ezenkívül kétségkívül a legműveltebb ember, aki valaha élt a világon, és minthogy jó politika volna, ha valaki csatlakozhatna Romulus istenhez
a főtt répa evésben.
indítványozom, hogy Claudiust vegyük be az olympusiak névsorába, hogy élvezhesse az istenség minden előjogát és kiváltságait a legteljesebb hagyományos értelemben, és hogy ilyen irányú megjegyzést iktassunk be Ovidius Metamorphosisaiba.
A Ház véleménye megoszlott, és már úgy látszott, hogy Claudiust a többség megválasztja. Herkules látva, hogy itt az alkalom, egyik padtól a másikhoz szaladt, és mindenütt így szólt:
– Kérlek, ne ellenezzétek. Személyes érdekem van ez ügyben. Ha úgy szavaztok, ahogy most szeretném, eljön az alkalom, amikor ezt visszaszolgáltathatom nektek. Ismeritek a közmondást: Kéz kezet mos.
Azután Augustus isten emelkedett szólásra, mert rákerült a sor és nagy ékesszólással beszélt.
– Tanúul hívlak meg benneteket, uraim, hogy hivatalos istenné avatásom napja óta egyetlen szót sem szóltam itt. Mindig csak a magam dolgaival törődtem. De most nem tudom tovább tettetni a pártatlanságot, sem elleplezni szomorúságomat, amelyet a szégyenkezés még jobban elmélyít. Ezért hoztam hát békét az országokra és tengerekre? Ezért végeztem a polgárháborúkkal? Ezért adtam Rómának új alkotmányt és díszítettem tereit új középületekkel... ezért... ezért? A szavak, cserbenhagynak, uraim, semmi sem tudná kifejezni érzésem mélységét ezzel kapcsolatban. Felháborodásomban az ékesszóló Messala Corvinus egy mondását kell idéznem, őt városi gondnokká választották, és néhány nap múlva lemondott, kijelentvén, „szégyellem tulajdon tekintélyemet”. Én ugyanezt érzem, amikor látom, hogy ezt a tekintélyt hogy bemocskolták az én időm óta. Ez a fickó, uraim, akiből igazán nem nézhettek ki valami sok észt, beült a helyemre, az én nevemmel szólíttatta magát, és oly könnyedén küldte az embereket halálba, mintha csak legyeket hessegetne el. De nem fogók beszélni összes áldozatairól, bármilyen kitűnő emberek voltak is. A családi bajok annyira elfoglalnak, hogy nincs időm közügyekkel is foglalkozni. Én csak azért beszélek családi bajokról, mert „lehet, hogy egy retek(4) nem tud görögül, de én tudok”. Legalábbis tudok egy görög közmondást: „A térd közelebb van, mint a sípcsont.” Ez a gazfickó, ez az ál-Augustus, azt a szívességet tette nekem, hogy megölte két dédunokámat, Lesbiát, akivel karddal végzett, és Helénát, akit halálra éheztetett. Dédunokámat, Lucius Silanust is kivégeztette. (Itt, uram, Jupiter, pártfogásodat kérem, hiszen te is elkövetted azt, amiért Silanust ez a hülye halállal büntette.) Most felelj nekem, Claudius, miért ítéltél halálra annyi férfit és nőt, anélkül, hogy meghallgattad volna védekezésüket? Milyen igazságszolgáltatás ez? A mennyországban így csinálják véleményed szerint? Hiszen itt van Jupiter, aki évszázadok óta császár a mennyországban, és csak egyetlenegyszer törte el Vulcanus lábát, és egyszer vesztette el türelmét és akasztotta fel feleségét. És megölte-e családja egyetlenegy tagját is? De te, te megölted Messalinát, a feleségedet, akinek éppúgy dédnagybátyja vagyok, mint neked. (Azt kérdem, hogy csakugyan megölted Messalinát? Az ördögöt, ez még utálatosabbá teszi a dolgot. Sorra gyilkoltad az embereket, és még csak nem is tudtál róla.) Igen, uraim, és aztán dédunokámat, Gajus Caligulát kezdte üldözni még halála után is. Igaz, hogy Caligula megölte az apósát, de Claudius nem elégedett meg, hogy ebben kövesse példáját, a vejét is megölte. És míg Caligula nem engedte meg az ifjú Pompejusnak, Crassus Frugi fiának, hogy a „Nagy” címet viselje, Claudius visszaadta neki ezt a címet, de elvette tőle a fejét. Abban a nemes családban megölte Crassus Frugit, az ifjú Pompejust, Scriboniát, a Tristina nővéreket és Asariót. Crassusról elismerem, olyan híre volt, hogy egész nyugodtan császár lehetett volna Claudius helyett. Hát csakugyan istent akartok csinálni ebből a teremtésből? Nézzetek rá, nézzétek meg a testét, amely az egek átkától terhelten jött a világra. És ha már erről van szó, hallgassátok meg beszédét. Hiszen ha akár három szót ki tud mondani dadogás nélkül, szívesen leszek a rabszolgája... Ki fog imádni egy ilyen istent? Ha ilyen fickókból istent csináltok, uraim, akkor nem várhatjátok el, hogy a nép bennetek higgyen. Röviden, uraim, ha jó véleménnyel vagytok felőlem, számítok rá, hogy megbosszuljátok sérelmeimet. Ezek után indítványom a következő: – most felolvasta jegyzetét – hogy amennyiben egy bizonyos Claudius megölte apósát, Appius Silanust, két vejét, a nagy Pompejust és Lucius Silanust, lányának apósát, Crassus Frugit, lányának anyósát, Scriboniát, feleségét, Messalinát és oly sok mást, hogy felsorolni sem lehet – ezennel indítványozom, hogy a törvény legteljesebb szigorával bánjunk el vele, hogy óvadék mellett se helyezzük szabadlábra, hogy azonnali száműzetésre ítéljük, adjunk neki harminc napot a mennyország és harminc órát az Olympus elhagyására. Gyorsan szavaztak, és az indítványt elfogadták. Amint az eredmény kiderült, Mercurius torkon kapta Claudiust, és elvonszolta a pokol felé.
Amint jöttek a szent úton, Mercurius megkérdezte, miért van itt ilyen nagy tömeg. Csak nem lehetséges, hogy Claudius temetése? Tagadhatatlanul csodálatosan szép felvonulás volt, és semmi költséget nem kíméltek, hogy megmutassák: „istent temetnek”. Nagyszámú zenekar olyan szörnyű zajt csapott, hogy még maga Claudius is meg tudta hallani. Minden arc mosolygott. Róma egész népessége szabad emberként lépdelt. Csak Agatho és néhány műkedvelő ügyvéd könnyezett, és ez egyszer csakugyan őszinték voltak. A hivatásos ügyvédek lassan bújtak elő sötét kuckókból, sápadtan és soványán, de minden lélegzettel egyre több élet tért vissza beléjük. Egyikük, amint meglátta Agatho csoportját szomorkodva topogni, odalépett hozzájuk, és így szólt:
– Ugye megmondtam nektek, hogy egyszer csak vége lesz ennek a hosszú bolond ünnepnek.
Amikor Claudius meglátta tulajdon temetési menetét, végre megértette, hogy meghalt. Egy nagy kórus énekelte a következőket:
Sírj, óh római! Csak verd a melled!
A Forum gyászát sírásod adja!
Bölcs volt ő, kinek halni kellett,
S Róma népének legbátrabbja.
Amivel győzött, az gyors lába volt,
A gyors futókat mind ő győzte le,
Leverte Parthiát, a lázadót,
Szembe nem szállt egy perzsa sem vele.
Íját ha meghúzta erős keze
Menekült a méd úttalan úton.
Kicsi, mit ejtett, a médek sebe,
Mégis látható most is a hátukon.
Átkelt hajóján nem-járt tengeren,
Britanniában jó lovon üget,
Brigantok nyakán gyorsan ott terem,
Leverve festett, kék seregüket.
Ő verte őket római láncra,
Bárddal, vesszővel fenyítette meg,
Az Óceánt is ő szedte ráncba
És sok ezer arany adót szedett.
Gyászold a bírót, ki gyorsan ítélt,
Ítélete bölcs és csodálatos,
Ha nem hallotta csak az egyik félt,
Sőt ez sem volt mindig kívánatos.
Hol is lehet találni még ilyet?
Elbíráskodott hosszú éveket,
Krétai Minos most az alvilági
Helyét lemondván, átadja neked.
Ügyvédek, ti arany-ezüstimádók!
Sirassátok őt – költők bőgjetek!
És zokogjatok ti is kockajátszók,
Méltó erre, kit elvesztettetek.
Claudiust elhajolta ez, és maradni akart, hogy végignézhesse az egész látványosságot. De Mercurius, az istenek megbízható küldönce elhúzta, először beburkolván fejét, nehogy valaki felismerje, amint a Mars-mezőn keresztül leviszi a pokolba. Claudius szabadosa, Narcissus rövidebb úton előrement, hogy érekezésekor üdvözölje, és most mosolyogva jött előre, és így kiáltott fel:
– Istenek! Istenek látogatnak meg minket, halandókat! Micsoda megtiszteltetés...
– Közöld velük, hogy itt vagyunk. Menj, siess.
Mercurius parancsára Narcissus elsietett. A pokol bejáratához vezető út igen lejtős, és Vergilius valahol megjegyzi, hogy könnyű rajta haladni. Narcissus is, noha golyvától szenvedett, egy pillanat alatt megérkezett. A kapu előtt Cerberus-kutya hevert. Narcissus nem volt hős, egy kis fehér ölebhez szokott, és amikor meglátta ezt a roppant nagy, kócos fekete kutyát, amilyennel az ember nem találkozik szívesen olyan sötét helyen, mint a pokol, nagyon megijedt. Hangosan elordította magát: „Claudius megérkezett.”
Feleletképpen üdvrivalgás tört ki, és a kísértetek egy csapata elővonult. A jól ismert dalt énekelték:
Megvan ő, megvan ő,
Megvan ő, ki elveszett!
Örüljetek! He-ha-hő!
Tapsoljatok! Üsse kő!
Megkerült az elveszett!
A kórusban a következők énekeltek: Gajus Silius, Juncus, Sextus, Traulus, Marcus Helvius, Trogus, Cotta, Vettius Valens, Fabius – római lovagok, akiket Narcissus kivégeztetett. Mnester, a színész is-ott volt, akinek külső megjelenését Claudius azáltal javíttatta, hogy levágatta a fejét. Az egész pokolban elterjedt már Claudius érkezésének híre, és mindenki Messalináért futott. Szabadosai, Polybius, Myron, Harpocras, Amphaeus és Perhonactus voltak az elsők. Claudius valamennyit előreküldte, minthogy nem akart sehova sem kíséret nélkül menni. Aztán két testőrparancsnok jött, Catonius Justus és Rufrius Pollio. Barátai egy csoportban sétáltak, Saturninus Lucius, Pedo Pompejus és a két Asinius fivér. Végül megérkezett Lesbia, bátyja leánya és Heléna, nővére leánya, aztán a vők, apósok és anyósok sora – egyszóval az egész család. Szépen sorakoztak, és testületileg Claudius fogadtatására indultak. Claudius megbámulta őket, és meglepetten kiáltott fel:
– Nahát, mennyi barátom van itt. Hogyan kerültetek ide mindnyájan?
Pedo felelt:
– Hogyan kerültünk ide? Te vérszomjas gazfickó! Miképp merészelsz ilyet kérdezni tőlünk? Ki más küldött volna ide bennünket, mint te magad, aki minden barátodat megölted. Most vádat emelünk ellened, gyere hát velünk. Majd megmutatom az utat a büntetőtörvényszék felé.
Pedo Aecus törvényszékére vitte Claudiust. Pedo felkérte, vegye fel a fogoly adatait, és aztán kitöltötte a vádiratot: Meggyilkolt szenátorok száma: 35. Meggyilkolt római lovagok száma: 221.
Más személyiségek: a felsorolás lehetetlen.
Claudius védőügyvédért folyamodott, de senki sem vállalkozott erre. Végre Publius Petronius, Claudius egy öreg ivópajtása lépett elő, aki jól tudott a vádlott nyelvén beszélni. Pedo Pompejus ekkor megkezdte vádbeszédét, torkaszakadtából üvöltve. A védőügyvéd közbe próbált szólni, de Aeacus, aki igen lelkiismeretes bíró, elhallgattatta, és végül kijelentette:
Büntesd keményen, ami gazság
Így jut érvényre az igazság!
Szokatlan csend lett. Mindenkit elképesztett az ítélet, amelyet teljesen precedens nélkülinek tartottak. Maga Claudius természetesen tudott volna precedenseket idézni, de mégis szörnyen igazságtalannak tartotta az ítéletet. Aztán hosszú vita következett afelől, hogy milyen büntetést kapjon. Valaki azt mondta, hogy Sisyphus már elég régen görgeti fölfelé a domboldalon a követ, más pedig kijelentette, le kellene váltani Tantalust, mielőtt szomján hal, és megint másvalaki kijelentette, itt az ideje, hogy más kerüljön a kerék alá, amely állandóan kerékbe töri Ixiont. De Aeacus nem akart megkegyelmezni ezeknek, ehelyett újfajta büntetést hozott. Ki kell találniuk valami teljesen értelmetlen feladatot, amely érzékelteti az állandóan csalódott, mohó becsvágyat. Aeacus végre kimondotta az ítéletet: Claudius örökre kockát rázzon egy olyan kockarázó dobozban, amelynek nincs fedele.
Így hát a rab rögtön teljesíteni kezdte ítéletét, keresgélve a kockákat, amint leestek, és sohasem jutott tovább a játékban. Valahányszor megrázta a dobozt, hogy kiborítsa belőle a kockákat, azok eltűntek a nyíláson keresztül; összeszedte, és újra rázni akarta, de újra kiestek, és újra és újra, és amikor lehajolt értük, hogy felemelje, kihulltak ujjai közül – végtelenségig kockázott, hajladozott, nyögdécselt, hajladozott, nyögdécselt.
Egyszerre csak ki jött be? Senki más, mint Caligula. Felkiáltott:
– Hiszen ez egy rabszolgám. Követelem, hogy adjátok ki nekem.
Tanúkat állított akik bizonyítgatták, gyakran látták Caligulát, amint Claudiust korbácsolta vagy öklével verte. Mire kiadták Claudiust gazdájának. Caligula azonban megajándékozta Aeacust vele, Aeacus pedig átadta szabadosának, Menandernek, aki levéltári munkára fogta.
Seneca Kr. u. 65-ben Nero parancsára öngyilkosságot követett el. Még így is túlélte azonban a történet legtöbb szereplőjét. Britannicust Kr. u. 55-ben megmérgezték. Pallas, Burrus, Domitia, az életben maradt Silanusok, Octavia, Antónia, Faustus, Sulla – mind erőszakos halállal haltak meg. Agrippinilla uralkodása első két éve után elvesztette befolyását Neróra, de azt egy időre visszaszerezte, amikor megengedte Nerónak, hogy vérfertőzést kövessen el vele. Nero ezután megpróbálta meggyilkolni anyját úgy, hogy egy rozzant hajóban tengerre küldte, amely a parttól meglehetős távolban csakugyan kétfelé vált. Agrippinilla partra úszott. Nero erre katonákat küldött hozzá, hogy megöljék. Bátran halt meg, megparancsolván a katonának, hogy szúrja keresztül azt a méhet, amely oly szörnyeteg fiúnak adott életet. Amikor Kr. u. 68-ban a szenátus Nerót közellenségnek nyilvánította, és ő egyik szolgájának megparancsolta, hogy ölje meg, a császári családnak egyetlen tagja sem maradt életben, hogy utódja legyen. Kr. u. 69-ben, a polgárháború és anarchia évében, négy császár volt egymás után, mégpedig Galba, Otho, Aulus Vitellius és Vespasianus. Vespasianus jóakaratúan uralkodott, és megalapította a Flavius dinasztiát. A köztársaságot soha többé nem állították vissza.
1. A későbbi császár (Kr. u. 69-79). – R. G.
2. A későbbi Nero császár – R. G.
3. Tréfás célzás önmagára – R. G.
4. A kézirat sormea-t említ, ami nem jelent semmit. Egyesek szerint soror mea a voltaképpeni szöveg. De Augustus, akinek stílusát utánozzák itt, nem mondhatta: „lehet, hogy nővérem nem tud görögül, de én tudok”, mert egyetlen nővére a nagy műveltségű Octavia volt. Véleményem szerint egyszerűbb és természetesebb, ha egy betűhibára következtetünk és surmea-nak olvassuk, ami egyiptomi retket jelent, – R. G.