Henry Gilbert
ROBIN HOOD

(Tartalom)

 

 

1.
Hogyan lett földönfutóvá Robin Hood

Nyár volt, ragyogó nappal, és szenderegni látszott az erdő. A tölgyek csipkés leveleit csak alig lebbentette meg a fuvallat, a fák boltozatának hűvösében és szűrt világánál röpködő bogarak halk surrogása hallatszott.
Olyan csendesnek és elhagyatottnak látszott az erdő, mintha csupán a vadonban élő vörös szarvas meg ádáz ellensége, a lopakodó farkas fordult volna meg benne, amióta a világ világ. Ösvény bújt meg a sűrű mogyoróbokrok, somfák és iszalag között, de olyan keskeny és elmosódott, mintha csak a könnyű és sietős léptű őz vagy a közeli bükk gyökerei között lakó nyulak tapodták volna. Kevesen is jártak és csak nagy ritkán ezen a tájon, mivel Barnisdale rengetegének ez a legtávolabbi csücske. Aztán kinek is lenne joga itt járni a királyi erdőpásztoron kívül, aki szigorú őrizete és védelme alatt tartja a király szarvasait? Ám most alighanem ijedtükben rohannak fészkükbe a nyulak, noha eddig fészkük előtt eddegéltek, vagy talán bolondosan játszadoztak. Egy-kettő mert csak nagy óvatosan előjönni, s megnézni, elcsendesedett-e már a világ. Aztán előugrott egy kalandos kedvű tapsifüles, majd egy pillanat múlva a többi is.
Nem messze e halmon túl, ahol bolondos kedvükben egymást csipdesték és kergették a nyulak, elkanyarodott az ösvény, majd meggyérültek az óriási fák, és az ágak közé beáradt a napfény. Aztán odalettek a fák, s füves, magyal- meg mogyoróbokrokkal szegélyezett, tágas tisztásra ért a titkos kis ösvény.
Az ösvény mellett, egy fa mögött valaki a tisztást figyelte. Durva, zöld zekéjét kigombolta: kilátszott napbarnított nyaka. Széles bőröv volt a derekán; s azon tőr, másik felén három hosszú nyílvessző. Rövid, puha bőrnadrágot viselt, zöld gyapjúharisnyát, mely egész lábát fedte, és vastag disznóbőr sarut.
Gesztenyeszín haján bársonysapka, benne bíbic szárnyából kitépett, rövid toll. Szél és vihar cserzette arca őszinte volt és nyílt, tekintete villogott, mint a vadmadáré, és éppoly rettenthetetlen volt és nemes. Lába hosszú. Érettebbnek tetszett, mint életkora, mert legfeljebb huszonöt éves lehetett. Egyik kezében hosszú íj, a másikat az előtte álló tölgy sima törzsén nyugtatta.
A tisztás egyik közeli bokrát figyelte merőn, és közben egy izma sem rándult. A tisztás szegélye felé is oda-odapillantott: két-három szarvas legelészett az erdőszélen, a fák alatt, és lassan feléje közeledett.
A bokrokat egyszer csak óvatosan széthúzta valaki: egy borzas fej tűnt elő a lombok közül, és egy csontos arcú ember tekintett nagy aggodalmasan szerteszét. Pillanatra rá nyíl röpült ki ugyanabból a bokorból. A legelő szarvasok felé röpült, és megállott a legközelebb legelésző ünő szügyében. Az futni kezdett, aztán összeroskadt; a másik kettő meg rémülten szökellt a fák közé.
A bokorban megbúvó vadász nem jött elő nyomban az elejtett vadért. Türelmesen várt, míg ötvenig elszámol az ember, mert jól tudta, hogy ha vadőr jár a közelben, és megpillantja a megrémült szarvasokat, melyeknek társát elejtette, mindjárt tudja, hogy valami törvénytelenség történt, és keresni kezdi a tettest.
Múltak a pillanatok, és semmi sem mozdult: sem a rejtőzködő, sem az, aki leste. Vadőr sem mutatkozott a bozót szélén, ahol a szarvasok eltűntek. A vadász biztonságban érezte magát, és előjött a bokorból, de íj és nyílvesszők nélkül, mert ezeket eldugta a rejtekhelyén azzal, hogy másnap majd elviszi.
Durva háziszőttes volt barna és rongyos zekéje, madzag a deréköve – így jártak a jobbágyok –, deréktól lefelé ugyanolyan posztóból varrt bő harisnya fedte szárközépig, csak ez még lyukasabb és foltozottabb volt. Meggörnyedten, szét-széttekingetve ment az ünőig, fölé hajolt, övéből előrántotta kését, és lázas buzgalommal kezdte kikanyarítgatni a vad legfinomabb részeit.
A másik nézte-nézte, és úgy látszott, felismerte.
– Szegény ember! – mormolta.
A jobbágy durva vászonkendőbe kötötte a húst, felállt, és eltűnt a fák között. Aztán a másik is gyors és nesztelen léptekkel megindult az ösvényen, és beleveszett az erdő sűrűjébe. Néhány pillanatra rá a jobbágy nagy aggodalommal széttekingetve, gyorsan útnak indult a fatörzsek között. Időnként megállt, és a magas, nedves fűbe törölte két kezét, hogy eltűnjenek róla az áruló vérfoltok.
Amint egy óriási tölgyet maga mögött hagyott, egyszer csak az ösvényen előtte állott a leselkedő ember. Keze nyomban a kés felé rándult, és máris rávetette volna magát a másikra.
– Milyen őrültség vitt rá a vadorzásra, ember? – szólalt meg a zöld zekés.
A jobbágy nyomban ráismert, és keserűen felnevetett.
– Őrültség!... Most az egyszer nem magamnak kellett, Robin úr. A kisfiam az éhhalál küszöbén van, de tudom, meg nem hal, míg egyetlen szarvas van az erdőn!
– A kisfiad, Skarlát? – kérdezte Robin. – A húgod fia nálad van mostan?
– Nálam – felelte Skarlát. – Három hétig nem voltál itthon, nem tudhatod.
Fojtott hangon mondta mindezt, miközben a keskeny ösvényen haladtak. Robin elöl, Skarlát mögötte, oly keskeny volt az ösvény.
– Most egy hete – folytatta Skarlát – John Green, a húgom férje megbetegedett, és meghalt. Mit tett erre a lord számtartója? Azt mondta: ki innen, asszony, nézz kenyér után! Föld csak férfinak jár, aki megdolgozik érte!
– Csak Guy of Gisborne, az a kőszívű kutya tehetett ilyesmit – mondta Robin.
– Nem hozott magával egyebet, csak a rajta levő rongyokat és gyermekeit – mondta indulatosan Skarlát. – Ha akkor ott vagyok, beleszalad a számtartó torkába a késem. Hozzám jött a húgom, kornyadozva, elesetten. Voltaképpen az éhség vitte el; még egy ideig betegeskedett, és a múlt héten meghalt. A két kicsit magukhoz vették a szomszédok, de a kis Gilbertet magamnál tartottam. Magányosan élek, szeretem a fiút, és ha valami történik vele, végezni fogok Guy of Gisborne-nal.
Robin a szegény jobbágycsalád pusztulásának rövid és tragikus történetét hallva, haragra lobbant Sir Guy of Gisborne, a számtartó ellen, aki Birkencart, a St. Mary apátság fehér barátainak hűbéri birtokát vaskézzel igazgatta. De jól tudta, hogy a tiszttartó nem tesz többet annál, amit megengednek neki az apát meg a barátok, és átkozni kezdte a gazdag és kevély emberek egész szerzetét. Vadászattal mulatják az időt, élik világukat a nyomorult, robotoló, dézsmát szolgáltató jobbágyok vérén, de még csak emberszámba sem veszik őket, hanem a hűbérbirtok, a föld tartozékának.
Robin – vagy amint a tiszttartó és a szerzetesek ismerték: Robert of Locksley – szabad ember. Volt vagy százhatvan acre igen jó földje a hűbéri birtok mellett, és nagyon is tudta, hogy a szerzetesek már rég szemet vetettek kis birtokára, Outwoodsra, amely az erdő mellett feküdt. Néhány nemzedék óta az övék az a föld, ősei azoktól a lordoktól bérelték, akiknek William király Birkencart adományozta, majd később a St. Mary apátságtól, melynek a földet Lord Guy de Wrothsley, az utolsó birtokos hagyta végrendeletében.
Robin árendában tartotta a földet, és ha rendesen fizeti az árendát, a barátok, bármennyire is szeretnék, nem tehetik ki. Robint békétlen, rosszakaratú embernek tartotta az apát. Gyakran nekitámadt az apátnak bent a klastromban, és a szemébe mondta, hogy milyen gonoszul bánnak az apát meg jószágának kormányzói a birtok jobbágyaival és szegényeivel. Akkoriban elképzelhetetlen volt az ilyen kihívó magatartás, és a barátok meg Guy of Gisborne, Birkencar tiszttartója éppúgy gyűlölték szókimondó természete miatt Robint, amennyire Robin gyűlölte bennük a zsarnokot, az elnyomót.
– Kár, hogy nem voltam itt! – mondta Skarlát utolsó szavaira Robin. – De Outwoodsba elmehettél volna. Seadlock adott volna neked eleséget.
– Mindig igaz, jó barátunk voltál, Robin úr. Csakhogy valamikor én is szabad ember voltam, és nem vagyok képes kenyeret koldulni. Elég ellenséget szereztél magadnak a mi ügyünkkel, nem szeretnék ráadásul magam is terhedre lenni. Amíg szarvas van az erdőn, addig nem halunk éhen a fiammal. Aztán, Robin úr, ügyelned kellene. Ha ellenségeid megtudnák, hogy mennyi ideig voltál távol, képesek lennének száműzetni téged – hallottam erről suttogni –, míg távol vagy, elvennék földedet, s ha visszatérnél, megölnének.
Robin elnevette magát.
– Igen, hallottam, hogy összebeszéltek, amíg nem voltam itthon.
Csodálkozva nézett rá Skarlát. Azt hitte, hogy nagy, meglepő titkot közölt barátjával.
– Hallottad, hogy összebeszéltek? – kérdezte. – Nagyon furcsa.
Robin nem válaszolt. Jól tudta, ellenségei egyre csak azon iparkodnak, hogy koldusbotra juttassák. Nem egy ember ment el hosszú útra, és amikor visszatért, azt kellett hallania, hogy távolléte alatt ellenségei megesküdtek a törvény előtt, hogy valami gaztettet követett el, és elszökött: száműzöttnek nyilvánították, és bárki megölhette.
Skarlát hallgatott, és arra a sok csodálatos históriára gondolt, amelyet a jobbágyok mesélgettek egymásnak nagy barátjukról, Robinról, ha munka végeztével egy ital sörre összeültek.
Egyszerre valahonnan, nem messziről, zsémbelő mókus hangjához hasonló zajt hallottak. Majd egy ideig csönd, azután üvöltés, távoli és szomorú farkasüvöltés. Robin nyomban megállott, egy magas tölgy tövéhez támasztotta hosszú íját és övéből a nyílvesszőket, majd Skarláthoz fordult.
– Rakd ide zekédből a szarvashúst! – mondta halkan, de parancsoló hangon. – Egykettő, ember, meg ne lásson az a vadőr kidagadt kebellel. Itt biztonságban lesz!
Robin parancsszavára szinte gépiesen szedte ki Skarlát kebeléből a durva kendervászon kendőbe kötött húst, és odatette az íj meg a nyílvesszők mellé. Robin elindult, Skarlát a nyomában, de pár lépés után visszanézett: a fa alól minden eltűnt!
Hideg veríték ütött ki rajta. Meg is állt volna, de Robin keményen rászólt:
– Gyere, ember, szorosan a nyomomban!
Szegény Skarlát biztosra vette, hogy boszorkányság történt. Úgy tett, ahogy parancsolták, de keresztet vetett, hogy elűzze a gonoszt.
Egy pillanattal később két pocakos vadőr zárta el előttük a keskeny ösvényt. Vállukon íj, kezükben hosszú husáng. Mord, szúrós tekintettel vizslatták Robint és Skarlátot, és már-már feltartóztatták őket. De mivel Robin merészen szembenézett velük, útjukra engedték őket.
– Szabad ember és jobbágy együtt! – jegyezte meg az egyik vadőr gúnyosan. – Valamit forralnak a lordjuk ellen.
– Két vadőr együtt – mondta Robin kurta nevetéssel – azt jelenti, hogy valamelyik szegény ember életének hamarosan vége szakad.
– Jól ismerlek, Robert of Locksley – mondta, amelyik elsőnek szólott –, olyannak ismerlek, amilyennek az uraid: igen sokat jár a szád.
– Én is ismerlek, Fekete Hugó – vágott vissza Robin Hood. – Kész vagy esküvel tönkretenni a legjobb barátodat, és elvenni azt a néhány acre nyomorúságos földjét is.
Fekete Hugó arca elsötétedett, a másik vadőr meg nevetett rajta. Fekete Hugó úgy nézett Robinra, mintha neki akarna ugrani, ám lenyűgözte Robin rettenthetetlen tekintete: komoran elfordult, és lenyelte mérgét.
Robin és Skarlát továbbmentek, és hamarosan kiértek az erdőből; a nagy mező sűrű bokrai között haladtak most. Ez a mező választotta el az erdőtől a hűbéri birtokot.
Végül egy kaptató tetejébe értek: előttük a kunyhókból álló kis jobbágyfalu, és az udvarházat körülvevő szántóföldek és rétek felé lejtett a mező, az udvarház jó messze volt, a falun túl.
Skarlát figyelmesen nézett arrafelé, nem veszi-e észre valaki, amint kijön az erdőből, mert roboton volt, gátat építettek, onnan szökött el szarvasvadászatra – és szerette volna tudni, hogy távollétét nem fedezték-e fel. Nem baj, ha fel is fedezték, és el kell mennie a korbácsolóhelyre, és csupasz hátán érzi majd a korbácsot; ez várt ugyanis rá, ha holnap az ispán embere meglátja, hogy nem készült el munkájával. Akármi is történik, Gilbertnek, a fiacskájának ma este királyi lakomában lesz része.
Abban-e? – villant hirtelen agyába, és ismét elfogta a rémület. Hova tűnt Robin íja és nyílvesszője és a szarvasünő húsa? Elvitte valamelyik erdei manó, vagy rossz helyen kereste, és már meg is találta a két vadőr? Összeszorította fogát, és kését megmarkolva hátratekintett, mintha máris mögötte lennének a vadőrök.
– Hé – mondta ekkor derűsen Robin –, itt van ni, pajtás, az íjam meg a nyílvesszőm, és itt az ünőd húsa.
Skarlát megfordult, és nem messze, egy füves halom mellett ott volt a holmi, ott, ahová – ebben bizonyos volt – csak az imént nézett, és nem látott semmit.
– Jó uram – mondta remegő hangon –, ez tiszta boszorkányság. Jaj... jaj, meg ne tudják ellenségeid, hogy az erdei gonosz szellemek segítenek neked...
– Azt hittem, Skarlát, hogy eszesebb ember vagy – felelt Robin –, de ostoba vagy, akár a többi, úgy látom. Ne félts engem. Erdei barátaim nem tesznek semmi gonoszat, és nem rosszabbak nálad vagy nálam.
– Jó uram – szólt Skarlát, meggondolatlan szavait bánva –, ostoba szavaimért bocsánatot instálok. Eljárt a szám, mert elrémültem, hogy olyasmit látok, ami egy pillanattal előbb nem volt itt. De hát tudom, hogy nem lehet az erdőn gonoszabb lélek, mint a várkastélyok és a papok palotáinak lakói, a szegény jobbágyok nyomorgatói és kínzói. Mondjad, jó uram, aki most segített rajtunk, manó-e – ahogy nevezni szokták – vagy kobold?
Robin szótlanul Skarlát szeme közé nézett.
– Azt hiszem, Skarlát – szólalt meg aztán –, egyszer te is, én is itt leszünk majd az erdőn hosszabb ideig. Akkor megismerkedsz erdei barátaimmal. De addig egy szót sem arról, ami most történt. Esküdj!
– A Szentséges Szűzre! – mondta Skarlát, kezét esküre emelve.
– Ámen – mondta Robin, sapkáját levéve és a Szűz nevének hallatára fejet hajtva. – Most pedig vedd a húst, és add az íjam meg a nyílvesszőim. Vissza kell mennem az erdőbe. Aztán mondd meg Gilbert fiadnak, hogy Robin azt kívánja, épüljön fel mihamarabb, mert szeretnék megint a felföldön bíbicre vadászni vele.
– Jó – mondta Skarlát, és kiéhezett arcán nyájas mosoly látszott. – Mindig szívesen beszélt rólad, amióta úgy kitüntetted. Szavaid bizonyosan erőt öntenek belé.
Azzal elváltak, Robin visszafordult, és beleveszett a sűrű csalitba, de nem arrafelé ment, ahol Skarláttal járt. Föltekintett a napra, és sietni kezdett, mert amint látta, délután kettőre járt az idő. Hamarosan a fák közé ért, és biztos léptekkel délnek, a Barnisdale-ből Nottinghamshire felé vezető és több mérföldön át az erdőn vonuló útnak tartott.
Serényen és sietősen vágott át a tisztáson, mert ahhoz a lányhoz igyekezett, akit a világ minden kincsénél jobban szeretett. Mariannek hívták, és Richard Fitzwalter of Malaset leánya volt. Mikor még a gyermek Robin Locksley Chase-ben, szülőfalujában játszadozott, Marian volt a játszótársa, és bár Marian grófnak a lánya, Robin pedig egyáltalán nem volt gazdag ember, mégis egymásba szerettek, és esküvel fogadták, hogy férj-feleség lesznek.
Marian aznap Malasetből, apja kastélyából Nottingham mellé, Linden Lee-be utazott, mert egy ideig Richard at Lee-nek, nagybátyjának kastélyában akart tartózkodni, és Robin megígérte neki, hogy ügyel rá, amíg az erdőn áthalad.
Nemsokára széles és gyomos ösvényhez ért. Mély keréknyomok látszottak az ösvény mentén imitt-amott a vizenyősebb helyeken. Robin sebesen folytatta útját az ösvényen, és csupán vagy öt mérföldnyi út után állott meg, amikor egy átalúthoz ért. Körülnézett, és eltűnt egy kis halom néhány mogyoróbokra között.
Ment egy darabig, aztán völgyet ért: egyetlen bokor sem volt itt. Arrébb csupasz, homokos folt – Robin épp ott állott meg. A csupasz földön letört gallyak: avatatlan szemnek csupán a szél hordaléka. Robin előrehajolva, kezeivel a két térdére támaszkodva, figyelmesen szemügyre vette a gallyakat.
– Az egyiknek a vége megtörve, mellette nyolc egyenes ágacska – mormolta. – Vagyis egy lovas nemesember és nyolc gyalogos szolga. Innen nem messze, a nyugati úton pihentek meg. Miért?
Felegyenesedett, megfordult, gyorsan átvágott az úton, s behatolt az út jobb felét szegélyező erdőbe. Óvatosan haladt a fák között, nehogy ágra taposson. Tekintete körbejárt, és igyekezett áthatolni a sűrű erdő homályán.
Egyszer csak térdre ereszkedett, és még alaposabban kezdte fürkészni az erdő mélyét. Halk kantárcsörrenés hallatszott szemből. Egy fiatal tiszafa ágai közül leskelődött ki, és nemsokára egy csapat fegyveres embert pillantott meg, köztük egy páncélinges lovast, a fák legsűrűbb rejtekén.
Rendre alaposan megnézte mindegyiket, mivel igen szerette volna tudni, hogy melyik lord emberei. A gyalogosokon egyszerű bőrujjas volt, a lovagnál jeltelen hosszú pajzs. Néhány pillanatig tétován várt. Tudni akarta, hogy kik ezek, és miért bújtak meg az erdőben, mintha utasemberre lesnének. Ekkor a lovag körüljártatta tekintetét, és ideges mozdulattal, szitkozódva csendesítgette nyugtalan lovát.
Robin felismerte a hangjáról. Elkomorodott, és tekintete lobot vetett.
Hát így, Roger de Longchamp – mondta magában –, el akarnád rabolni szívem hölgyét, mert hajlandóságát becsületes módon nem nyerted el!
Ez a Sir Roger dölyfös és zsarnok lovag volt; egyszer megkérte Marian kezét, de a lány apja elutasította. Fitzwalter szerette lányát, és bár Robin iránt érzett szerelmét csak nevette, mégsem adta volna lányát olyan rosszhírű emberhez, amilyen Roger de Longchamp, aki a kevély főpapnak, Fécamp püspökének a testvére és Richard herceg kedvence.
Robin gyakran gondolt arra, hogy Sir Roger de Longchamp vagy bárki más, lett légyen bármilyen gonosz is, ellátogathat Sir Richard Fitzwalterhez, és szabad beszélnie Mariannel – ilyenkor elszomorodott, és azon tűnődött, hogy van-e egyáltalán egy szemernyi igaz abban, amit nagybátyja, az öreg Stephen of Gamwell mesélt nemesi eredetükről. Három nemzedékkel ezelőtt – mondta – Robin őseinek nagy birtokuk és sok udvarházuk volt, és Huntingdon megye lordjai voltak. De mivel az angolok egyik felkelésében a normann hódító ellen támadtak, birtokaikat elkobozta a király, a grófi őst megölték, rokonságát pedig az ismeretlenség homályába űzték.
Mindenki tudja most, hogy Huntingdon és birtokai magának a királynak a kezén vannak, és hogy a címet David, a skót király testvére kapta meg. De Robin gyakran eltűnődött azon, hogy nem szerezhetné-e vissza a család egykori rangjának, méltóságának egy részét. Ha sikerülne, akkor odamenne, és megkérné merészen Marian kezét, és nem utasítanák el.
Mozgolódás támadt a lesben álló emberek között, mire gondolatai megszakadtak. Egy ember jött nyargalvást a fák közül, és megállt a lovag mellett.
– Jönnek! – mondta halkan. – A kisasszony meg egy apród lovon, a többiek gyalogosan. Összesen kilencen vannak, a legtöbbjük házi cseléd.
– Jó – mondta a lovag. – Amikor közel érnek, odaugratok, és elragadom a kisasszony lovának gyeplőjét. Ha a lovas bugris, és utánam eredne, lőjétek le!
Ezt hallva Robin félelmetesen elmosolyodott, és övéből előhúzott egy nyilat. Máris emberek hangja és paták dobogása hangzott fel a füves út felől, és Robin szívét melegség öntötte el, amint a lombok közül megpillantotta Marian szelíd arcát; lovon ült, hátravetette csuklyáját. Walterrel, apja tiszttartójával beszélgetett, aki mellette lovagolt.
A következő pillanatban a lovag kivágódott a fák közül, nyomában az emberei. A bátor Walter azonban úrnője lova elé ugratott, megragadta vastag furkósbotját, s a többi kísérő is Marian elé rohant. Sir Roger kardjával Walter felé csapott, és a furkósbotból jó nagy darabot leszelt. Walter azonban gyorsan megforgatta botját és rásújtott a lovag jobb kezére. Az ütés olyan jól sikerült, hogy a kard kifordult a lovag kezéből. Ám a csuklójához volt szíjazva, és a lovag dühös kiáltással ismét megmarkolta.
A kard egy másodperc alatt átdöfte volna a derék tiszttartót, ám Sir Roger emberei lerántották a nyeregből, mire eszméletlenül terült el a földön. Javában folyt immár a küzdelem Marian és a lovag emberei között, de a szegény szolgák rövid furkósbotjainak és villáinak nem lehetett semmi reménye a győzelemre a gazemberek kardjaival szemben.
Sir Roger keze már Marian lovának gyeplőszárát fogta, és Marian szikrázó szemmel igyekezett visszarántani lovát, ám egyszerre éles süvöltést hallott. Marian a lovag sisakrostélyára pillantott, látta, hogy valami beléfúródott, s a következő pillanatban egy nyílvessző hosszú, sárga tolla rezgett a szeme előtt.
A lovag felhördült, megingott, és lefordult a lóról. Emberei tüstént abbahagyták a küzdelmet. Egyikük – a főember – a halott lovaghoz rohant, és kihúzta gazdája szeméből a mélyen beléfúródott nyílvesszőt. Fejüket ide-oda kapkodva valamennyien a sűrű lombok közé tekingettek.
– Egyetlenegy ember volt – mondta egyikük. – Innen, bal felől nyilazott.
– Ó, ismerem a nyilat! Ez a... – mondta a főember, aki kirántotta és még a kezében tartotta a nyílvesszőt, de nem fejezhette be mondanivalóját. Ismét sivítást lehetett hallani a levegőben, de olyant, mint az erdei madár vijjogása, és az ember összeroskadt: egy rövid nyílvessző fekete tolla állott, ki a melléből. Jobb felőlről lőtték ki a nyilat, tehát több íjász is lőtt, nemcsak egy.
Tüstént szétszóródtak, menekültek szanaszét az emberek, de még mielőtt az utolsó is eltűnhetett volna az erdő homályában, még egy nyílvessző süvített ki a jobboldali fák közül – nem nagyobb a madárlövésre valónál –, és megállott az utolsó menekülő ember vállában, s az üvöltve rohant tovább.
Egy pillanattal később Marian Robint pillantotta meg: sapkáját a kezében fogva jött elő az erdőből, és megállt a lány előtt. Marian lángoló arccal hajolt föléje.
– Drága Robin – mondta –, tudtam, hogy nem felejtkezel meg rólam! Csodálatos volt az a lövés, amellyel megölted a gaz lovagot. De drága szívem, ha a lovag az, akit sejtek, sok bajt hoz rád a halála.
Robinnak nyújtotta kezét, és Robin gyöngéden megcsókolta.
– Roger de Longchamp a lovag, kincsem – mondta Robin. – De ha maga Henry király leselkedett volna gonosz szándékkal terád, akkor is lenyilaztam volna.
– Igen, igen, drága Robinom – folytatta Marian, és büszkén s mégis simogatón tekintett rá. – De testvére, a püspök üldözni fog, és száműzet téged. És neked miattam kell elveszítened földedet és nevedet! Ó, Robin, Robin, Sir Richard at Lee-től tanácsot kérek majd, mert ő szeret téged, és megkérdem, hogy szerezhetek-e számodra a püspöktől kegyelmet.
– Szerelmetes Marianem – mondta Robin. Hangja és tekintete rideggé vált. – Nem kapok én kegyelmet semmiféle kevély főpaptól azért, amit a gonosz papi rend ellen teszek. Mindig is tudtam, hogy előbb-utóbb valamit teszek a gonosztevők ellen, akik a várkastélyokat lakják vagy a klastromokban tétlenkednek, és sanyargatják, megrövidítik a szegényeket meg a szűkölködőket. Megtettem végre, és elégedett vagyok. Ne nyugtalankodj miattam, drága szívem. Most pedig hadd vigyelek biztonságos helyre, mielőtt még ezek a gaz menekülők fellármáznák ellenem a világot. – Walter – szólt a szegény tiszttartóhoz, aki kábán és erőtlenül most tápászkodott föl –, térj magadhoz, derék ember, és viseld gondját úrnődnek! Emberek! – fordult a szolgákhoz (sok volt köztük a sebesült) –, amíg úrnőtök nincs biztonságban, ügyet se vessetek a sebetekre. A megölt lovagnak barátai vannak, éppen olyan gonoszak, amilyen ő volt, hamarosan utánunk eredhetnek, és akkor nem ússzátok meg ilyen könnyen. Most siessetek az útelágazásig, mindjárt én is utolérlek benneteket.
Azzal Robin felsegítette a lovára Waltert, és Marian elindult szolgáival. Amikor már elmentek, Robin elhúzta az útból a halott lovagot, és bevitte jó mélyre az erdőbe, aztán felemelte sisakrostélyát, mellére tette kardját, úgy, hogy markolata a száját érte. Élettelen karját keresztbe rakta a kardon. A halott mintha a kereszt alakú kardot csókolta volna. Aztán süvegét levéve fél térdre ereszkedett, és rövid imádságot mondott az elhunyt lelki üdvéért. Ugyanezt tette azzal a gazfickóval is, akit a második nyílvessző talált el, aztán fogta a saját nyílvesszőjét meg a másikat, a kicsit, a lovag lovának hátára csapott a korbáccsal, és a csata színhelyétől messze űzte. Mindezt azért tette, hogy minél tovább tévedésben tartsa üldözőit.
Ezután továbbment az erdőben abban az irányban, amerre a lovag emberei futottak, szájához emelte kürtjét, és hosszú, éles hangot hallatott. A kürtszó a vége felé furcsán meg-megszakadt. Aztán igyekezett beérni a szépséges Mariant. Megfogta Marian lova kantárát, a járt útról titkos utakra, alig kivehető keskeny ösvényekre vezette. Gyorsan haladt, és hamarosan az erdő mélyére ért, ahol a vele lévők közül egyik sem járt még.
A szépséges Marian boldog volt, hogy vele van Robin, és nem félt a nagy csöndtől s a sötét homálytól, de a szolgák közül nem egy keresztet vetett, amint a patak verte keskeny úton libasorban haladtak, és egy-egy sötétlő erdőfolt mellett mentek el. Megborzongtak, amikor magányos tisztáshoz értek, mert ott minden annyira néma és komor volt, mintha a világ kezdetétől élőlény nem járt volna arra.
Azt képzelték nagy együgyűségükben, hogy nemcsak életük, hanem halhatatlan lelkük is veszélyben van, mivel e vad vidékre, erdei démonok, manók és boszorkányok találkozóhelyére merészkedtek. Szoros közelségben haladtak. A legutolsó rémüldözve tekingetett hátrafelé. Mindegyikük lopva ide-oda sandított a sűrűn álló, mohos fák közé; minden pillanatban lidércek gonosz tekintete vetülhetett rájuk! Attól féltek, hogy vörös és vigyorgó pofájú boszorkányok vagy varázslók szökkennek ki valamelyik nagy aranka- vagy repkényfüggöny mögül.
Más hangot nem hallottak, csak saját lépteik tompa zaját a kövér füvön vagy olykor egy-egy száraz ág reccsenését. Madarak kiáltozását is hallották messziről, a sűrű lombkoronán túlról; egy-egy csalitból imitt-amott furcsa, nyugtalanító cirpelés hallatszott, de látni mit sem lehetett. Időnként vízcsobogást is hallottak, és aztán el-elvesző, félig a lombok alatt bujdokló érre akadtak.
Egy nagy tisztáson mentek át, közepében két zöld halom állott egymás mellett: szegény embereknek vacogni kezdett a foguk.
– Az ördögök háza! – súgtak össze, s egymást lökdösték, siettették.
– Nem hiszem, hogy élve ússzuk meg ezt a napot – szólt egyikük suttogva.
– Hogy is hozhatott minket ilyen borzasztó helyre? – mormolta a másik. – A tisztátalan lelkek ránk lesnek és megbabonáznak. Itt fehérednek ki csontjaink és végítéletig itt maradnak ebben az átkozott erdőben.
Féltükben annyira közel nyomultak Walter lovának farához, hogy Walter rájuk szólott.
– Hátrébb, emberek – mondta –, tudjátok, hogy milyen tüzes a lovam, és ha kirúg, fejeteket, akármilyen kemény, betöri a patája.
Közben az ég színt váltott, a délutánból este lett. Nem sokat szólt Robin, amíg az erdőben haladtak nagy sebesen előre, most azonban Marian felé fordult:
– Bocsáss meg, édes úrnőm – szólalt meg mosolyogva –, látszólagos udvariatlanságomért. De Roger de Longchamp barátai Evil Hold-i[1] kastélyában olyan emberek, akikkel számolni kell. Embertelen cselekedeteik nem a te fülednek valók, és igyekeztem minél hamarabb elkerülni közelükből. Túlságosan próbára tettelek talán?
– Nem, nem, drága Robin – mondta szerelmes pillantással Marian –, tudtam, hogy mi nyomaszt, azért nem zavartalak. De mi az, hogy Evil Hold? Nem tudtam, hogy Roger de Longchamp wrangbyi várának ez a neve.
– A lord jobbágyai, ezek a szerencsétlen emberek nevezték el így – mondta Robin –, Roger de Longchamp meg dorbézoló cimborái, Isenbart de Belame, Niger le Grym, Hamo de Mortain, Ivo de Raby és mások ocsmány cselekedetei miatt.
Marian megborzongott, és elsápadt e nevek hallatára.
– Hallottam róluk – mondta halkan. – Menjünk tovább. Nem vagyok fáradt, Robin, és sértetlenül szeretnélek viszontlátni Sir Richard kastélyában.
– Engem ne félts – nevetett Robin. – Amíg velem van jó íjam, és szállást ad az erdő, csak nevetek azokon, akik vesztemre törnek. Hamarosan köszöntheted nagybátyádat, és épen és sértetlenül kastélya erős falai közé kerülsz.
Sólyom karma közt vergődő madár vagy másféle állat sikoltása hangzott fel váratlanul az erdő sötét mélyéből.
Robin megállt, és előre tekintett. Távolról farkasüvöltés harsant, mire a jobbágyok megremegtek, és az erdő sötét mélyére meredt tekintetük.
Robin megindult, és a társát hívó fajdkakas hangját hallatta, majd sietség nélkül vezetni kezdte Marian lovát. Nemsokára emelkedni kezdett a terep. Amikor majdnem felértek, akkor hanyatlott le a fák közé a vöröslő nap. A domb tetején véget ért az erdő, füves és szelíd lejtésű gyepszőnyegen lépkedtek. Nemsokára kastélyt pillantottak meg a mezőn. Az erdőtől nem messze két lovas tartott az ösvényen a kastély felé.
– Sir Richard lesz és Sir Huon de Bulwel, a rokona, ha jól látom – mondta Robin.
– Azok – felelte Marian. – Elém jöttek, azt hiszem, az országútra, és most biztosan azon tűnődnek, hogy mi történhetett velem. Kürtölj nekik, drága Robin, te pedig, Walter, lovagolj előre, és mondd meg, hogy Robert de Locksleynak hála, épségben megvagyok.
Robin kürtjébe fújt. A kürtszó hallatára a két lovas visszafordult, Marian pedig kilovagolt a fák közül, és kendőjét lobogtatta. Nyomban ráismertek, integetni kezdtek, és feléjük indultak.
– Mondd, Robin – kezdte Marian, ki a lováról leszállt, mert tagjai elzsibbadtak, és mert szerelme mellett lépkedhetett –, miféle hangokat hallottam az imént? Mintha jel lett volna. Te válaszoltál is.
– Egy barátom, szívecském, meglátta az erdőből a két lovast, és azt hitte, hogy ellenségeink. De jómagam azt gondoltam, hogy ilyen gyorsan nem juthattak ide ellenségeink, és csak Sir Richard megbízható emberei lehetnek, akik eléd jöttek. Erre aztán visszafeleltem, hogy minden rendben – és úgy is van.
– Kik a te barátaid, akik így őrködnek feletted az erdőn? – kérdezte Marian. – Azok lőtték a kicsi nyílvesszőt Sir Roger emberébe?
– Megmondom, drága szerelmem. Erdőlakók. Egy ízben halálos veszedelemből, gonosz és kegyetlen emberek markából mentettem ki őket. Azóta jó barátaim, ügyelnek rám, őrködnek fölöttem, ha az erdőt járom.
– Boldog vagyok, hogy ilyen barátaid vannak, drága Robin – mondta Marian. – Megkönnyebbül szívem, ha ezekre a hűséges barátokra gondolok, mert úgy hiszem, hamarosan szükséged lesz rájuk.
Sir Richard at Lee meg a rokon most ért oda. Nagyon örültek, hogy Mariannek semmi baja nem esett, mert igen nyugtalankodtak, amikor a szokott úton nem találták valamivel előbb; éppen a kastélyba tartottak. Szolgahaddal együtt akarták felkutatni Mariant az erdei utakon.
Sir Richard és Sir Huon elkomorodott arra a hírre, hogy Sir Robert el akarta rabolni Mariant, és Robin megölte a támadót. Sir Huon a fejét csóválta, a nemes megjelenésű, deres hajú Sir Richard Robinhoz fordult, és kezet szorított vele.
– Aljas nyomorgatótól és hitvány lovagtól mentetted meg a világot – kiáltott fel –, és én szívből köszönetet mondok érte neked. Bosszúért kiáltott az égbe minden gonosz cselekedete: sanyargatta a szegényeket, kifosztotta az árvákat, erőszakoskodott a nőkkel. Örülök, hogy jó nyílvessződ átfúrta gonosz koponyáját.
– Igazat szólsz – mondta komoran Sir Huon –, de én arra gondolok, hogy mi lesz Robinnal. A püspök nem hagyja bosszulatlan a testvérét, és Roger cimborái sem nyugszanak addig, míg Robint el nem fogják és kínzókamrájukba nem viszik, melyet méltán neveznek az emberek Gonoszlaknak.
– Ne féltsetek engem – nyugtatta meg őket szelíd, de határozott hangon Robin. – Bizonyosak lehettek, hogy minden tőrvetésük és cselük dugába dől. Te, Sir Huon és szeretett kisasszonyom apja viszont legyetek résen, mert a gonosz lovagok dühükben még elrabolják Mariant, és rajta állanak bosszút. Magam mindent elkövetek, hogy megoltalmazzam.
– Úgy van – mondta Sir Richard –, erre nem gondoltam, de Isenbart de Belame és Niger le Grym bizony elvenné jutalomnak unokahúgunkat. Isten óvjon mindenkit gonosz terveiktől!
– Ámen! – mondta Robin. – Én majd szemmel tartom Wrangby kastélyát és a gonosz lordokat.
A következő három napot boldogan együtt töltötte Robin és Marian Sir Richard és felesége, Lady Alice társaságában: a réteket járták vadászsólymokkal, vagy vaddisznót űztek az erdőben. Este az udvarházban szembekötősdit játszottak, hegedűk muzsikájára táncoltak, dámát játszottak vagy sakkoztak, vagy pedig menestrelek énekét hallgatták Arthur király lovagjairól, Rolandról és legjobb barátjáról, Oliverről vagy pedig Ogierről, a dánról meg Graelentről, és arról, hogyan enyésztek el mindannyian a tündérkirálynő bűvös birodalmában.
Negyednap aztán Robin az erdőbe ment madarat ejteni. Amint ott ült egy halmon, fakopáncs koppintását hallotta. A szilfa föléje boruló lombjai közé tekintett, és egy leselkedő emberkét pillantott meg.
– Gyere le, Ket – mondta Robin –, és mondd el, mit tudtál meg. – Az emberke máris a földön termett és Robin elé ült. Tizennégy éves fiúnál nem volt magasabb, pedig felnőtt ember volt: széles mellű, hosszú keze-lába szőrös, izmai, mint az acél. Sűrű, hullámos, fekete a haja; saru nem volt a lábán, egyéb sem volt rajta, csak a vastag bőrzeke, elöl összekötve, meg egy térdig érő őzbőr-nadrág. Nyílt és nyájas képén mosoly fénylett – azzal viszonozta Robin baráti tekintetét. Csillogó, okos és szelíd tekintete olyan volt, mint az őzgidáé, és tisztelettel, sőt szinte hódolattal nyugodott Robin arcán.
– A menekülők nyomában voltál. Hova mentek? – kérdezte Robin.
– Az erdőn át északnak, míg csak a patakhoz nem értek – mondta Ket. – A Cölöpöknél átmentek a gázlón, és Ridgewaynél átkeltek a mocsáron. Aztán átvágtak a Boszorkányerdőn, a Bozótos völgy felé tartottak, és akkor már tudtam, hová igyekeznek: a Deres fa és Cwelm sziklája mellett, az Akasztódombon és a Jegyes Tölgyön át a Holt ember dombjához, és onnan a Vörös szikla szorosán keresztül Evil Holdba. A Jegyes Tölgyön egy egész éjszakán át leselkedtem. Hajnalban három lovag jött ki a kastélyból. Az egyik délnek ment, és vele lovagolt kettő azokból a gazfickókból, akiket követtem. Ketten kelet felé indultak, ezek nyomába szegődtem. Tíz gazfickó ment velük lovon. Barnisdale erdején mentek keresztül, és én a Doncasterbe vivő nagy útnál hagytam ott őket.
– Jól tetted, Ket – mondta Robin. – S azután?
– Barnisdale erdején keresztül Outwoodsba, a te házadba mentem – folytatta Ket –, és Seadlockot, az emberedet találtam ottan: szomorú volt, azt mondta, azért, mert előtte való napon Guy of Gisborne két szerzetessel a te földeden lovagolt keresztül, beszélgettek, meg-megállottak, és ujjal mutogatták földjeidet. Seadlock azt gondolja, hogy Sir Guynak, ennek a judásnak a bosszúja a földjeidet éri, és hamarosan koldusbotra jutsz – és nagyon el volt keseredve, s nagyon szeretne viszontlátni!
Robin egy ideig nem szólt, gondolataiba mélyedt.
– Egyebet nem hallottál? Skarlátról meg a kisfiáról?
– Nem láttam őket, de éjszaka belopóztam a faluba, és megbújtam a kocsma leveles színje mellett, fülemet egy repedésre tapasztottam, és hallgatóztam. Nagyon elkeseredetten és dühösen beszéltek a jobbágyok. Italhoz nem nagyon nyúltak.
– Miről beszéltek? – kérdezte Robin. – Mennyien lehettek?
Két felemelt két kezével tízet mutatott, aztán leengedte az egyiket, öt ujját, majd még két ujját mutatta.
– Fiatalok voltak vagy idősebbek?
– Heves szavaikból ítélve, fiatalnak gondolom őket. Akit megtört már az élet, az keserűen szólott. Aznap irgalmatlanul megkorbácsoltak két embert: az egyik még ott hevert a gödörben, úgy fájt mindene, hogy mozogni sem tudott, a másikra aznap billogot sütöttek, mert a tiszttartó esküvel bizonyította, hogy lopott. Az volt a legdühösebb. Sokan mondták, olyan keserves a soruk, hogy már élni sem érdemes. A lord birtokán túlságosan sokat kellett dolgozni, a maguk földje bevetetlen maradt, és nem volt mit enniök. Voltak, akik azt mondták, hogy városra szöknek, mert ha egy évig és egy napig sikerül ott meglapulni, akkor szabad emberek lesznek. Mások meg azt mondták, hogy betegség és kórság éppen úgy érheti őket falun egy kunyhóban, mint egy városbeli színben, úgyhogy jobb lenne az erdőben a király szarvasainak a húsán élni.
– Igen – mondta Robin keserűen –, nincs manapság barátja a szegénynek. A király saját fiai apjuk ellen fordultak, és hadat viselnek ellene, a lordok és szerzetesek marakodnak a hatalomért, a nagyobb birtokokért, igába kényszerítik a földet túró jobbágyok fejét, és minden jog és szokás ellenére dézsmát és robotot sajtolnak ki belőlük. Ket – mondotta még, és felállott –, ma hazamegyek. Keresd meg Hobot, az öcsédet; elbúcsúzom barátaimtól, és mielőbb visszatérek.
Azzal Robin fölszedte az elejtett madarakat, és visszatért Sir Richard kastélyába, hogy elbúcsúzzék Mariantől. Ket, a manó átsurrant a fák között, és eltűnt.
Aznap, amikor a lehanyatló nap sugarai hosszú árnyékot vetettek a rétre, és úgy tetszett, hogy ezen a meleg és enyhe napon, ebben a békés világban csak vidám gondolatok születhetnek, Robin könnyed és szapora lépteivel elérte Barnisdale erdejének szélét. Ezzel volt határos a földje.
Az erdő széle magasabban volt, és a domb a földje felé lejtett. Hosszan és gondterhelten nézte házát és öt jobbágyának valamivel távolabb álló kunyhóit. A ház és az élősövénnyel bekerített udvar nagyon csendesnek látszott, amint a késői órához illett is. Seadlock, az intéző odabent lehetett, a jobbágyok még kint a mezőn. Talán mégis túlságosan csendes a ház – villant aztán az eszébe. Egy gyermek sem játszott, nem ugrándozott a jobbágykunyhók poros udvarán: minden ajtó be volt csukva, és életnek semmi nyoma.
Már továbbment volna a fák alatt a háza felé vezető ösvényen, amikor egy jobbágya feleségét pillantotta meg: kileskelődött kunyhója ajtaján, aztán a kerítésig lopakodott, és megállt. Úgy tűnt, vár valakit, akinek a ház túlsó feléről, a mező felől kellene megjönnie. Egyszer csak integetni kezdett, úgy, mintha óvatosságra akart volna valakit figyelmeztetni. Sokáig állt ott, de Robin nem láthatta, kinek integet.
Az asszonynak végül sikerült észrevétetnie magát, mert visszalopakodott a házba, és nagy csendesen bezárta az ajtót.
Itt valami történt. Ebben Robin immár bizonyos volt. Óvatosan körültekingetett, majd továbbsiklott a fák között, és az ösvény végéig lopódzott, és hirtelen a földre vetette magát. Felfegyverzett ember állt az ösvényre hajló szomszédos fa alatt.
Bükkfája törzse mögül Robin figyelmesen megnézte a háttal álló embert. Kétségtelenül azért tették oda, hogy szemmel tartsa, ki jön az erdő felől. A fegyveres jól láthatta a ház elejét, és úgy látszott, figyelmét leköti az, ami bent történik. Fel-felnevetett, vagy elégedetten dörmögött.
Robin feszülten figyelte. Vörös posztó zekéjéről és sisakjáról ráismert: a St. Mary kolostor apátjának, a birtok urának fegyveres szolgahadához tartozott, az apát a pompa fokozására és naplopó, erőszakos cselédségének védelmére állította fel ezt a csapatot. Robin nagy óvatosan előrekúszott a két fa között, ügyelt, hogy takarja őt a fa, amelyhez a fegyveres fickó támaszkodott.
Egy vadmacska hajlékonyságával és nesztelenségével tette meg az utat a gyanútlan fegyveresig, amíg csak a fa törzse választotta el tőle. Ekkor felegyenesedett, de talpa alatt összetört egy ág. Erre a zajra félig megfordult emberünk, ám Robin nyomban torkon ragadta, és vasmarka szorítása alatt a fegyveres minden ereje odalett.
El is ájult. Robin földre fektette, kezét-lábát sebtiben összekötötte, száját kipeckelte, hogy ne kiálthasson, ha magához tér.
Robin megfordult, hogy lássa, mit nézett olyan figyelmesen a katona, és felnyögött dühében. A ház előtt, oszlophoz kötözve állott Seadlock és még három nyomorult jobbágy. Hátuk csupasz, és mindegyik előtt hosszú, bogos ostorral egy-egy markos katona.
A többi fegyveres is ott volt nem sokkal arrébb és velük Hubert of Lynn, a vezérük, akit Robin igen gyűlölt pimaszsága és kegyetlensége miatt. A szürkület csendjében Robin éles füle jól kivette Hubert és emberei vihorászását. Aztán amikor végre mindent előkészítettek, felhangzott a bandavezér hangja:
– Száz-száz ostorcsapást először is ezeknek a kutyáknak, akik lordjuknak ellenszegülni merészeltek, aztán egy nyílvesszőt mindegyikbe. Kezdjétek!
Úgy lendült fel a négy ostor, mintha egy ember lendítette volna fel, és úgy csapott le a csupasz hátakra. Amíg Robin volt a gazdájuk, sohasem tapasztalták, hogy milyen csípős az ostor.
Robin felvette nagy íját és hosszú, szarvasejtő nyilait a bükk ágai közül. Megpattintotta a húrt, hogy jó feszes-e, aztán egymás mellé rakta a nyílvesszőket.
Ezután térdre ereszkedve, halkan imádkozni kezdett: – Gyér a világosság, Krisztus Szent Anyja – mondta –, irányítsd te nyilaimat a gonoszok szívébe. Nincs, csak hat nyílvesszőm, és annyira szánom szegény embereimet, hogy először a kőszívű Hubert of Lynnt teríteném le, aztán azt a négy ostoros szolgát. Hallgass meg, Szent Szűz, és teljesítsd könyörgésemet a te Fiad kedvéért, aki annyira szigorú volt a gonoszokkal szemben és oly jóságos a gyengékhez. Ámen!
Aztán fogta az első nyílvesszőt, és Hubert mellének irányította. Diadalénekhez hasonlatos, fenséges zengéssel repült a nagy nyílvessző a levegőben. Mire fele útját megtette, egy másik indult a nyomában, ugyanolyan diadalmas zengéssel.
Hubert felkiáltott, a mellébe fúródott nyíllal fél térdre bukott. Erőtlenül igyekezett kirántani, ám elszállt belőle az élet. Az oldalára roskadt, már nem élt. Ugyanakkor mintha nagy méhek lepték volna el a helyet, az egyik ember kezéből kihullott az ostor, összegörnyedten az oldalába fúródott nyílvesszőhöz kapott, aztán lebukott. A másik mukkot sem szólt, csak összeroskadt, a harmadik úgy szökött fel, mint egy megsebzett nyúl, az utolsó – egyik karját testéhez szegezte a nyíl – tántorogva eliramodott, aztán egy árokba esett, és elnyúlt.
Négy fegyverest nem ért nyíl, de annyira elrémültek, hogy szerteszét futottak. Úgy odavolt az egyik, hogy éppen azon az ösvényen rohant végig, melynek végén még ott térdelt felajzott íjjal és rettentő dühvel Robin. Karját szétvetve, kimeredt szemmel rohant, jóformán maga sem tudta, hogy merre.
Néhány lépéssel Robin előtt megállt, és kiáltozni kezdett:
– Ó, jó uram, akárki is légy, ördög vagy ember, ne lőj! Varázsvesszőid röptükben beszélnek! Megadom magamat, megadom!
Azzal Robin lába elé vetette magát.
– A te embered leszek, jó uram! – üvöltötte. – Két nappal ezelőtt még becsületes ember becsületes fia voltam, és lélekben elleneztem a gonoszságot, amelybe belekevertek.
Robin fölállt, a fegyveres meg elkapta Robin kezét és hűsége jeléül homlokához szorította.
– Ügyelj – szólt rá keményen Robin –, hogy adott szavadat ne felejtsd! Mióta tartozol Huberthez és embereihez?
– Csak két napja, jó uram – felelte, és már nem volt annyira ijedt nyílt és becsületes tekintete. – Dudda vagy Dodd a nevem, Alstannek, egy blythe-i derék jobbágynak a fia vagyok; a lord igaztalanul megveretett, erre az erdőbe szöktem. De majdnem éhen haltam, eleség kellett, kijöttem a sűrűből, a klastrom ajtajához mentem kenyeret koldulni. Ennem adtak, és azt mondták, hogy fegyvert kell hordanom, mert jó erős vagyok. Először örültem, de aztán meggyűlöltem őket, mert eldicsekedtek azzal, hogy milyen szörnyű dolgokat művelnek a magamfajta nyomorult jobbágyokkal.
– Kelj fel, Dodd – mondta Robin. – Ezentúl mindig jusson eszedbe jobbágyi véred, és ne légy gonosz a magadfélékhez. Gyere velem!
Robin az udvarára sietett, és feloldozta Seadlockot meg a többi embert, majd bement a házba, gyógyírt keresett elő, és bekente összevert, kisebesedett hátukat.
– Tegnap kezdődött, gazdám – számolt be Seadlock Robin kérdésére. – A pontefracti keresztútnál számkivetettnek hirdettek ki téged, és ma reggel idejött Hubert of Lynn, hogy az apát nevében birtokba vegye földedet. Mi, Ward, Godard, Dunn és John nem bírtuk elviselni ezt az aljasságot, és furkósbottal, villával – mint szánni való bolondok – megpróbáltuk elűzni őket.
– Igen, szegény, hűséges bolondjaim, hajszál híján életetekkel fizettetek ezért – mondta Robin. – Most gyertek be, egyetek, aztán megbeszéljük, hogy mitévők legyünk.
Közben besötétedett. Behívták az egyik jobbágykunyhóból az asszonyt, az tüzet rakott Robin majorházának egy nagy szobájában, és nemsokára mindnyájan ették nagy tálakból a jó meleg ételt, s visszatért a kedvük. Az elfogott fegyveres szolgáról sem feledkeztek meg: behívták, enni adtak neki, aztán egy színbe szállásolták el éjszakára.
– Jó uram – mondta Seadlock, amikor visszafordultak a házba –, mitévő leszel? Az erdő és a száműzöttek kóbor élete vár rád?
– Nincs más lehetőség – mondta Robin zord mosollyal. – Boldog leszek, mert az erdőn igyekszem majd megmutatni a gőgös gazdagoknak, hogy mit csinálnak ők a hatalmukban levő szegény emberrel.
– Én is nagyon szívesen elmegyek, jó uram, veled – mondta Seadlock. – És jön a többi is, mert a ma történtek után nem remélhetünk irgalmat Guy of Gisborne-tól.
A falu felől, a rétről egyszer csak hangokat hallottak, fülelni kezdtek, és léptek zaját is kivehették.
– Guy of Gisborne jön fegyvereseivel! – mondta Seadlock. – Iramodjunk gyorsan az erdőbe, uram!
– Dehogy – felelte Robin. – Azt hiszed, hogy Guy of Gisborne gágogva jő, mint egy liba, jó előre figyelmeztet? A birtok jobbágyai lesznek, de nem tudom, mit kereshetnek odakint, ebben a késői órában. Megbánják holnap, ha a tiszttartó megtudja a dolgot.
– Nem, jó uram – szólt be valaki a közelből, a sötétből –, számunkra a holnap már nem lesz a rabság napja, ha te az élünkre állsz.
Idősebb jobbágy volt a beszélő. Stuteley-beli Will volt a neve, de mindenki íjász Willnek szólította. Nyugodt, higgadt ember volt, mindig is tetszett Robinnak. Egy időben a jobbágyok ispánja volt.
– Mi az, Will – kérdezte Robin. – Mit akarnak ezek az emberek tőlem? Hová vezessem őket?
– Figyelmezz szavukra, jó uram – mondta Will. – Sok minden nyomja a szívüket, ám hasuk majdnem üres – ezen a télen s nyáron annyira elnyúzta, megnyomorította őket a sok törvénytelen robot. A termés odalett, jött a nagy tél, aztán a nyárral az éhezés és ráadásul az a hörcsög lord. Öreg vagyok már, de tovább ezt el nem viselhetem.
– Itt is vannak már, Will! – mondta Robin. Egy csomó sötét árny lépett be az udvarra. – Mondjátok, emberek, mit akartok tőlem? – kiáltotta oda nekik.
– Az erdőre akarunk szökni, jó uram – kiáltották egypáran.
– Kín és gyötrelem az életünk, tovább nem bírjuk – kiáltották mások.
Nem szoktak a beszédhez, nem nagyon tudták elmondani, mi emészti őket. Azt remélték, hogy ez a nagyon bölcs és mégis annyira szelíd ember mindenképpen megérti őket.
– Helyes – mondta Robin elgondolkozva. – De mi lesz az asszonyokkal meg a gyermekekkel, ha ti beveszitek magatokat az erdőbe?
– Semmi rossz – volt a felelet. – Ha mi nem leszünk, többre becsüli majd őket a lord meg a tiszttartója. Nem hozzánk tartoznak. Testestül-lelkestül a lord tulajdonai. Több eleség jut nekik, ha mi elmentünk.
Sok igazság volt ebben a kijelentésben, jól tudta ezt Robin. A lord meg a tiszttartó nem fog bosszút állni a szökött jobbágyok asszonyain és gyermekein. A birtok földjeit meg kell művelni ezután is, és az asszonyok, gyermekek segítenek. Némelyik idősebb asszonynak volt egy-egy kis darabka földje, ezt fiaival vagy a falubeli még szegényebb, földtelen emberekkel műveltette – mert ezek boldogok voltak, ha megkereshették a mindennapit, és eleségért, hajlékért örömest dolgoztak akárkinek.
– Hányan vagytok? – kérdezte Robin. – Öregebbek is vannak köztetek?
– Harmincan vagyunk csupán. Sokan közülünk fiatalok ugyan, de józanabbak, mint apáink – mormolta egy ember. – Mert ezeket a napokat nagyon kevés eleséggel kell kihúznunk – tette hozzá egy másik.
– Szóval az öregek, asszonyok és gyermekek nyakába akarjátok szakasztani a birtokot és a lordnak járó robotot? – kérdezte Robin, mert jól tudta, mennyit fognak szenvedni, ha elhagyják a lordot. – Mondjátok, emberek, férfihoz méltó-e, hogy a magad bőrét mented, és az erőtlenebb hátára rakod a terhet, aki nem viselheti el a perzselő déli napot és az őszi esőt?
Sokan úgy érezték most az éjszakai sötétben és hidegben, hogy elpárolgott belőlük a vitézség, pedig a sörfőzőben jól feltüzelte őket az elkeseredett emberek ádáz beszéde. Ide-oda jártatták tekintetüket, mintha azt vizsgálnák, hogyan térhetnének haza, alvó feleségükhöz és gyermekeikhez.
Másokat viszont keményebb fából faragtak, és többet szenvedtek, vagy gyötrelmesebb volt nekik a kín. Ezek nem hátráltak meg. Némelyek azt mondták, hogy nőtlenek, mások meg azt, hogy Guy of Gisborne embertelenségét nem tudnák elviselni.
Futó léptek zaja hallatszott váratlanul. Feléjük tartott valaki. Visszafojtott lélegzettel hallgatták valamennyien. A gyávák már a léptek hallatára eloldalogtak.
Egy emberke ugrott át a kerítésen, és majdnem Robin lába elé huppant.
– Elég a szóból – mondta lihegve, és furcsán eltorzult hangon.
– Hisz ez Much, a molnár fia – mondták az emberek, és elnémultak. Tudták, hogy szörnyűséges dolog történhetett, mert az emberke rettenthetetlenül bátor volt, nem egykönnyen ijedt meg.
– Most már nincs mit tennetek, emberek – mondta, és furcsán elcsuklott a hangja. – Jobbágyok vagytok, nem értek többet, mint a kezetekre bízott barom vagy disznó: rajta vagytok a fiskálisok pergamenjein, csakúgy, mint ekétek, ásótok, szekeretek és viskótok – a lord, amikor kedve tartja, eladhat titeket!
Könnyes volt a hangja, annyira el volt érzékenyedve, annyira megindította az, amit mondandó volt.
– Tudjátok meg, vissza kell lopóznotok ólatokba. Ne is mondjatok semmit arra, ami holnap történik veletek. Mert a lord torkig van engedetlen jobbágyaival, és holnap elad benneteket.
Meglepődötten és dühösen hördültek fel az emberek.
– Elad? – kiáltották. – El akar adni minket?
– Igen, vagy tízet elad közületek. A szerződést már meg is írták: Arnold of Shotley Hawe lord a vevő.
– Az a szívtelen ördög! – mondta Robin. – Az az istentelen, aki a nyomorult jobbágynak még a bőrét is lenyúzza! Eladnak benneteket, emberek! Ó, micsoda gazság!
Mint megvadult ökör bőgése, olyan szörnyű üvöltés tört föl a jobbágyok torkából. Törvény szerint csakugyan eladhatták a jobbágyot, mint a barmot, de ezen a birtokon ilyesmi még nem történt. Az a kevés föld a kezükön volt, munkával törlesztették le a bérét. Úgy volt szokásban, hogy apja után örökölte a fiú, minden úgy volt, ahogy mondta, a birtokon ez volt a szokás.
Most pedig elszakítják őket onnan, ahol nemzedékek óta élnek! Eladják, mint vásárban a barmot! Ezt nem lehet elviselni!
– Honnan tudod ezt a szörnyű hírt? – kérdezte valamelyikük.
– Rafe mondta, lord Arnold tiszttartójának embere – felelt Much. – Blythe-ben, a sörfőzőnél találkoztam vele. Nevetve beszélte, hogy mit mondott Guy of Gisborne a tiszttartónak: engedetlen és pimasz csürhe vagyunk, és gyönyörűség lesz számára, hogy megszelídít bennünket.
– Tízet eladnak közülünk, azt mondtad? Nem tudod, hogy kiket? – kérdezte valaki ijedten hátulról.
– Mit számít? – mordult fel egy másik. – Mindnyájunkat érint a dolog. Jómagam – erre a földre esküszöm – az erdőre szököm, de előbb valami emléket hagyok a tiszttartónak.
– Egynek sem tudta a nevét Rafe – mondta Much. – De mit számít, jól mondta Hugh, közületek tíz. Azok, akik keményebben vissza-visszafeleltek Guy of Gisborne-nak, és gyakrabban csípte hátukat a korbács.
– Hányan vagyunk, emberek? – kérdezte fennhangon Will, az íjász.
– Az elébb még harmincan voltunk – mondta kesernyés mosollyal valamelyik. – De most Muchot is beleszámítva tizennégyen vagyunk.
– Hol van Skarlát és kisfia? – kérdezte Robin. Most tűnt fel neki, hogy barátja nincs a többiek között, pedig Skarlát volt köztük az, aki a tiszttartó jogtalan követeléseivel, erőszakoskodásával a legkeményebben szembeszállott.
– Skarlát Will a gödörben hever – mondta Much. – Félholtra verték, száz korbácsütést kapott. Doncasterbe viszik holnap a királyi ítélőszék elé, és levágják a jobb kezét, mert egy királyi szarvast elejtett.
– A Szent Szűzre! – kiáltott fel Robin. – Ez nem fog megtörténni. Még ezen az éjszakán kihozom a gödörből.
Máris indult volna, de kezek nyúltak feléje.
– Veled megyünk, jó uram! – kiáltották sokan.
– Ide figyelj, uram – mondta Will, az íjász, csendesen, keményen. – Tizennégyen vagyunk itt, kiket megtört a mindennapos gyötrelem. Örökké rabszolgák leszünk, ha most nem teszünk valamit a gonosz lord ellen, aki minket hatalmában tart. Legalábbis én szívesebben halok éhen az erdőben, mintsem tovább is viseljem a gyötrelmeket, a lord törvénytiprását, hatalmaskodását. Mit szóltok hozzá, emberek?
– Gyerünk az erdőbe! – kiáltották valamennyien. – Akár vezet bennünket Robin úr, akár nem, bevesszük magunkat az erdőbe.
Robin már döntött is.
– Egy test, egy lélek leszek veletek, emberek! Az előbb olyasmit cselekedtem, amit – jól tudom – régen meg kellett volna tennem. Most tehát kétszeresen kiközösített ordas vagyok. Az apát fegyveresei távollétemben idejöttek a földemet elorozni. Seadlock és hűséges embereim ellenük szegültek, és emiatt szinte halálukat lelték. Jó íjammal lelőttem a lord öt emberét, és tetemük a fal tövében hever.
– Láttam őket, amikor idejöttem – mondta Will, az íjász. – örvendetes látvány volt. Ha nem ölted volna meg Hubert of Lynnt, lett volna egy remetétől való, megszentelt nyilam a gonosz szívébe, mert megölte drága fiamat, Christophert. És most, emberek, emeljétek fel kezeteket, és esküdjetek, hogy mindhalálig hűségesek lesztek vitéz vezérünkhöz, Robert of Locksleyhoz.
Mindannyian felemelt karral, ünnepélyesen megesküdtek.
– És most gyerünk, igyekezzünk, emberek! – mondta Robin.
Egy szempillantás alatt kiürült az udvar, s Robinnak meg embereinek sötét árnyalakja útnak indult a réten a csillagos ég alatt.
Egyikük sem tekintett vissza, amikor keresztülmentek a Fangthief erdején, és elérték a falu mögött elnyúló hullámos mezőt, pedig innen a sötétben is láthatták a templom mellett összevissza álló kunyhókat, a folyó valamivel errébb fel-felcsillanó vizét és a malom zúgójánál fortyogva, tajtékozva lezúduló árt: duruzsoló zaja a fülükig is eljutott.
Azokban az időkben valahányszor felegyenesedett a görnyedező jobbágy, vagy hév naptól, sűrű esőtől fájó szemét felvetette, és tekintetével viskóját kereste, a kunyhót, melyet otthonának nevezett, ahol étel-ital s meleg várta, mindig eszébe jutott, hogy mily hamar lesújt rá a lord vagy a tiszttartója, ha hibázik. Mert akasztófák állottak a jobbágykunyhókhoz közel eső magaslaton, és mellettük gödrök. Akasztófa vagy akasztódomb a neve még mai napig is sok elbűvölően szép falu közelében levő zöld halomnak, noha rég elkorhadt vagy kivágódott már az a rettenetes fa, mely oly gyászos gyümölcsöt termett. Szégyenoszlop állott még a falu közepén is, úgyhogy akit ehhez kötöztek, el nem kerülhette az ismerősök megvető tekintetét, nevetését, sértő szavait.
Így volt Birkencarban is. Az északi réten állottak az akasztófák meg a gödrök az udvarháztól csupán néhány lépésre, és a ház nagytermében Guy of Gisborne osztogatta azt, amit „igazságnak” szeretett nevezni. Az udvarház most sötét és néma volt; Guy több mint bizonyos, hogy boldogan aludt, hiszen legengedetlenebb, legmegátalkodottabb jobbágyaitól megszabadul.
Robin és emberei nesztelenül jártak. Már a legelő füvén lépkedtek. Az akasztófák közelébe érve, Robin megparancsolta, hogy amíg jelt nem ad, várakozzanak. Aztán csendesen, mint egy kísértet, a földbe ásott börtön felé lopakodott – ebbe zárták azt a jobbágyot, akinek keményebb büntetés járt annál, amilyent a birtok ura adhatott.
Földbe ásott lépcsők aljában volt az ajtó. Robin a lépcső tetejéig osont, és letekintett. Nem várta, hogy az ajtó előtt őrt talál, mert a tiszttartó nem is álmodott olyasmiről, hogy valaki ki merészel szökni a lord börtönéből.
Robin tekintete igyekezett áthatolni a börtön sötét torkán, melybe alig jutott el a csillagok fénye, és meglepetéssel vette észre, hogy egy kuporgó kis alak görnyed az ajtó előtt. Nyögést is hallott a börtönből: az árnyalak – úgy tetszett – megmozdul, és az ajtóhoz tapad.
– Ó, bátyám – mondta egy gyenge hang, és Robin felismerte a kis Gilbert hangját –, azt hittem, elszunnyadtál, és már nem fájnak annyira sebeid. Ezért hallgattam, és nem kiáltottalak. Ó, ha Robin bácsi most itt teremne!
– Kisfiam, haza kell menned – hallatszott a börtön mélyéről Skarlát elhaló hangja. – Ha Guy vagy emberei elcsípnek itt, alaposan elvernek. Azt pedig nem bírnám elviselni. Fiam, édes fiacskám, menj, és rejtőzz el valahol!
– Ó, Will bácsi, nem lehet! Ha itt hagynálak, meghasadna a szívem. Nem tudom elviselni, hogy ott heversz a sötétben törött, sebes hátaddal, és senki sincs melletted, hogy legalább szólna hozzád. Annyit imádkoztam, bácsi, ezen az éjszakán érted, hogy bizonyosan nemsokára itt lesz valahonnan a segítség. A Szent Szűz és Szent Kristóf nem utasíthatják vissza egy szegény fiú imáját.
– De fiacskám, magad is beteg vagy – hallatszott ismét Skarlát Will hangja. – Még jobban megbetegszel, ha egész éjszaka itt maradsz, és...
– Ó, mit bánom én azt, ha elveszítelek téged! – kiáltott fel a kisfiú, és összecsuklott. Keservesen sírni kezdett, és az ellenszegülő ajtót markolászta. – Ha megölnek, akkor én is megöletem magam, mert nélküled boldogtalan lennék, drága Will bácsi!
– Hé, öcskös, miért csuklottál úgy össze? – kiáltott le nyájasan Robin, azzal felállt, és megindult lefelé a lépcsőn.
A kis Gilbert rémülten talpon termett, de aztán felismerte Robint, elébe vetette magát, elkapta a kezét, és csókkal halmozta el. Majd az ajtóhoz ugrott, egy repedéshez illesztette száját, és boldogan bekiáltott:
– Ugye mondtam! Ugye mondtam! Az ég és drága szentjei meg a Szűz meghallgatták imádságomat! Eljött Robin éretted.
– Csúful elbántak veled, Will? – kérdezte Robin.
– Igen, kedves Robin. Cefetül, mint szopós malacával a gazdasszony – hangzott a válasz, s erőtlen nevetés kísérte.
– Maradj nyugton egy cseppet, komám – mondta Robin –, hadd nézzem meg, fejsze szétszedheti-e azt, amit fejsze faragott.
Figyelmesen megvizsgálta a retesztartó kapcsokat. Majd két ügyes fejszecsapással és egy tőrfeszítéssel letörte a reteszt, és kinyitotta az ajtót. A kisfiú tüstént beugrott, és egy késsel elkezdte óvatosan levagdosni nagybátyja kötelékeit.
Robin bíbickiáltást hallatott, és sietve jött máris Seadlock meg két embere.
– Szaporán, emberek! – mondta. – Vigyétek ki Willt. Outwoodsba visszük, ott lemossuk, és bekenjük írral a sebeit.
Egykettőre felhozták Willt, és nagy vigyázattal a földre fektették. Robinnal némán, de keményen kezet szorított, a kis Gilbert meg ragyogó szemmel, hálásan, szótlanul csókolgatta Robin kezét.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Robin Seadlockot, míg a két ember vállára emelte Skarlátot, és lefelé indult vele.
– Nem tudom – mondta Seadlock. – Amikor te elmentél, sugdolózni kezdtek. Egyszer körbejártatom a tekintetemet, hát nincsenek sehol. Boszorkány szórta szét őket, gondoltam, de aztán csillagfénynél megpillantottam többüket: fejüket lekapva futottak át a halmon.
– Hová tartottak? – kérdezte Robin gyanút fogva.
– Az udvarházba – hangzott a felelet.
– Menjetek Outwoodsba! – parancsolta Robin. – Vegyétek gondozásba Willt, és várjatok meg engem.
Robin gyorsan felfelé tartott a halmon, a többiek pedig Fangthief erdeje felé indultak terhükkel. Amikor Robin a halom tetejére ért, ott állott előtte a csillagfényben a sötét udvarház. A házat kerítő vastag falhoz rohant, de senkit sem látott. A nagykapu nyitva volt, belépett az udvarra, és megindult a ház ajtajához vezető széles fasoron.
Váratlanul egy árnyék termett előtte – Much, a molnár fia.
– Á, Robin úr! – suttogta, mintha másokhoz szólott volna, és egy fa mögül előjött íjász Will és Kit, a kovács.
– Mi van itt, emberek? – kérdezte Robin. – Talán azt hiszitek, hogy bejuthattok és végezhettek Guyjal? Egy egész ármádia ostromát is állja az udvarház, úgy tudjátok meg, és nektek még fegyveretek sincs, csak furkósbototok meg késetek.
– Robin – mondta íjász Will –, szeretném, ha félreállnál, és nem avatkoznál ebbe bele. Ez a mi dolgunk, a jobbágyok dolga. Holnaptól az erdőn a te parancsaidat teljesítjük, semmi másra nem gondolunk.
Váratlanul láng csapott ki egy köteg rozséból a ház egyik gerendája mellett, aztán a szomszédos oszlop lobbant lángra, majd távolabb egy másik. Az utóbbi két hétben mindent megaszalt a nap, száraz volt minden, mint a tapló. Az udvarház jobbára fából épült, könnyen elemészthette a láng.
– Bár az asszonyokat hívjátok ki! – nógatta őket Robin. – Odabent van az öreg Makin a szolgálólánnyal, őket is megégetnétek, az ártatlanokat?
Nagy rőzserakások álltak a ház körül: több helyütt is vadul égtek. A deszkafalakba belekapott a tűz, recsegve-ropogva, nagy lánggal égtek.
– Guy of Gisborne! – hallatszott íjász Will hatalmas hangja. – Vége az életednek. Megfogtunk, mint vackában a rókát. De a fehérnépeket nem akarjuk megégetni. Küldd ki az asszonyokat, de ne csalj.
Visítozás támadt, a homlokzati ajtó kicsapódott, és az égő ajtókeretben feltűnt két nő. Egy ember hosszú rudakkal félrelökdöste az égő rozsét, hogy kijöhessenek. Amikor kiértek, az ajtó bezárult.
A következő pillanatban ismét kinyílt az ajtó, és egy lándzsa repült ki. Torkon találta a rúddal ügyeskedő jobbágyot, az némán összeesett.
A közelében állók dühösen felkiáltottak, és néhányan már-már nekiindultak az ajtónak.
– Vissza! – hangzott fel íjász Will dörgő hangja. – Csak a tiszttartó van a házban. Hadd égjen meg. Hordjátok a fát, és ügyeljétek a hátsó ajtót és az ablakokat.
Nyílvessző repült ki az egyik felső ablakból, és Will mellett egy fába fúródott. Rezgő tollánál fogva Will kirántotta, és hidegvérrel nézegette.
– Hallod-e, Makin – fordult a megmenekedett öregasszonyhoz –, nincs véletlenül a klastrom valamelyik íjásza a házban?
– Nincs – mondta az öregasszony –, csak a gazda.
– Gondoltam – felelt Will. – Jobban kellett volna céloznia.
– Neked nem nyíl által kell meghalnod, úgy látszik! – vélte az öregasszony, s amint nevetésre húzta fonnyadt száját, előtűnt fogatlan ínye.
– Talán igen, talán nem – felelt vissza Will. – Nem adok az ilyesmire, Makin.
– A gazdámat sem pusztíthatja el a tüzetek, hiába gyújtották meg oly ügyesen – mondta az öregasszony, és ismét fölnevetett.
Íjász Will a falakat nyaldosó lángokat nézte, és nem szólt. De vadul vigyorgott. Ki menekülhetne ki a kígyózó lángokból?
A ház háta mögött váratlanul szörnyű üvöltözés támadt. Robin és Will odarohant, és az égő ház világánál jobbágyokat láttak, akik rémüldözve néztek és mutogattak a távolba. Abban az irányban ló formájú állat vágtatott a réten át.
Az udvarházzal szomszédos kamra ajtaja nyitva volt, noha a fal és az ajtó égett, íjász Will dühödt kiáltással a ló után eredt.
– Gyere vissza, gyere vissza! – kiáltották rettegve a jobbágyok. – Kísértet – miszlikbe vág!
Will csak futott, s látták, hogy futás közben vesszőt tesz az idegre, lőni akar.
– Hol jött ki? – kérdezte Robin a jobbágyokat.
– Égő sörénnyel, tűzvörös szemmel, szörnyű tátott szájjal hirtelen kiszökött a házból – válaszolta valaki. – Szénégető Bat felé nyargalt, és már azt hittem, hogy megsemmisíti, de a kísértet fordult egyet, és neki a rétnek.
– Guy szabadult ki a markotokból, azt hiszem – mondta Robin, mert gyanította, mi történt.
– Mit mondasz? – kérdezte Szénégető Bat.
– Guy of Gisborne biztosan lóbőrbe bújt, ti megijedtetek tőle, és most fut, menti az életét – felelte Robin.
– Lókísértet volt! – bizonygatták a jobbágyok. – Láttam égő sörényét, tüzet hányó szemét és ijesztően széttátott állkapcsát.
Robin nem felelt. A szegény babonás jobbágyokkal hasztalan vitatkozna. Odament Makinhez, az öregasszonyhoz.
– Nyúzott lovat a gazdád, Makin? – kérdezte.
– Igen, két napja.
– S hova tette a bőrét?
– A ház mögé, a kamrába.
– És azt mondtad, Makin, hogy a gazdád nem fog a lángok közt veszni?
– Azt – felelte az öregasszony. Fakó és ráncos volt az arca, apró, fekete a szeme. Merészen állta Robin tekintetét.
– Íjász Will gazdád után eredt, hogy lelője – folytatta Robin. – De nem hinném, hogy elkapja. Jobb lenne, úgy gondolom, ha Will nem találna már itt, amikor visszatér. Bizonyosan haragos és dühös lesz, és ész nélkül vagdalkozni kezd, ha mindezt megtudja.
Az öregasszony elmosolyodott, aztán éles hangon felnevetett.
– Mi egyebet tehettem volna? – szólt halkan Robinhoz. – A gazdám szörnyű ember, s az is marad. Hozzám is olyan volt, mint bármelyik idegenhez. De az én két kezem etette, amikor csöpp gyerek volt. Én ajánlottam neki, hogy mit tegyen, hogyan rejtőzzék annak a vén lónak a bőrébe. Mi egyebet tehettem volna?
– Tudom – mondta Robin –, tudom, szinte anyja voltál ennek a kutyalelkűnek. De most menj innen, mielőtt Íjász Will visszatér.
Az öregasszony egy szót sem szólt, megfordult és eltűnt a sötétben.
Nem sokkal később vad dühvel megjött íjász Will.
– Sok ostobája! – kiáltotta. – Nem gondoltatok arra, hogy a gonosz ember csal is, annyi eszetek sincs? Még hogy igazi kísértet! Vénasszonyok, tehénőrzésre valók, eladni való barmok! Nem vettétek észre a lóbőr alatt a lábát? Lóbőrbe bújt farkas, az volt. Menjetek vissza jobbágynak! Nem vagytok erdőre valók, szabad embernek valók!
Dühösen továbbment. Senkihez sem akart többé szólni. Csak később mondta el Robinnak, hogyan futott a lóhoz hasonló kísértet után, kinek a lóbőr alól kilátszott emberlába. Rálőtt, de elhibázta, a kísértet még távolabb jutott, ki a lólegelőre, a mező felé. Aztán gyanúja igazolódott, mert az, aki lehúzta magáról a lóbőrt, Guy of Gisborne volt. Felszökött egy legelésző lóra, és a lóbőrrel együtt elnyargalt.
– Emberek – mondta Robin a jobbágyoknak –, kár itt az időt vesztegetni. Az ordas farkas megszökött, és hamarosan az egész országot a nyakunkra csődíti. Az erdőbe kell mennetek, mert ezen az éjszakán egy lord tiszttartója ellen tettetek olyat, amit jobbágyok nem tettek, mióta világ a világ.
– Igazad van, jó uram – mondták az emberek. – Menjünk, mentsük a bőrünket. Igazat mondott Will, nagy ökrök voltunk, hogy kieresztettük a markunkból ezt a gonosztevőt, hogy így becsaphatott bennünket!
Többet nem mondtak. Igyekeztek minél előbb elhagyni az udvarházat: még égett, de már csak fel-felizzó fekete halom volt az egész. Gyorsan leereszkedtek. Velük volt Seadlock meg a többi jobbágy és Skarlát a kisfiúval. Robin a mezőn túl látszó erdő sötét útjára vezette őket a már hunyó csillagok alatt.

 

 

2.
Hogyan csente el Csöpp John a vadőr vacsoráját és hogyan találkozott Robin Hooddal

– De boldog vagyok, emberek!
Much szólalt meg így, a molnár fia. Melléből elégedett sóhaj tört fel, s arrébb hentergett a füvön, hátha még jobb helyet talál. Mormogás és sóhaj volt a válasz: a többi húsz is ott heverészett a fák sűrű árnyékában. Mások viszont horkoltak – ez volt a válaszuk –, mert remekül belakmároztak az őzbak húsából, a reggeli furkósbotos gyakorlat pedig kemény volt, és a fáradt testnek legjobb orvosság az alvás.
Barnisdale erdejének legsötétebb mélyén voltak az üldözöttek, egy kis tisztáson, amely Stanley tisztása néven ismeretes. Egyik felén csermely csobogott a kövek között, a másikon nagy, zöld, mohos szikla állt – évszázadokkal előbb bizonyára ide jöttek itten nyugvó nagy főnökük szelleméhez könyörögni az erdő állatbőrös harcosai. A csermely mellett ott térdelt Seadlock meg jó barátja, a szakács, és az imént használt fatányérokat mosták: homokkal súrolták a tiszta folyóvízben.
Ezen a meleg júliusi napon fentről, a kissé lengedező levelek közül hullottak a vízre a fénysugarak, és a zöld színű homályban úgy csillogtak, mintha aranyrudak lennének. Sokan feküdtek hanyatt: nagy boldogság volt elnézni fejük felett a levelek örökösen mozgó sűrűjét, melyen csillogó dárdahegyként át-áthatolt a napsugár, amint a nyár enyhe szellője végig-végigsepert az erdő mélyén. Bőséges ebédjük után, az arcukat érő lenge szélben olyan boldogak voltak a nyomorult kiközösítettek, mint még sohasem. A kis Gilbert arca majd kicsattan, és ott ül Skarlát Will mellett, késével nyílvesszőket farag.
Egy kidőlt szilfa törzsének dőlve ott ült Robin is: most is éppoly merész megjelenése, tekintete éppen olyan eleven és rettenthetetlen, éppen olyan nemes, mint egy hónapja, amikor még nem volt földönfutó, vagy ahogy mondják, „ordas”, akit bármely törvénytisztelő ember megölhet, és fejéért még jutalmat is kap.
Szoros fegyelem alatt tartotta ezt a húsz embert, akik eljöttek vele az erdőbe, és vezérüknek választották. Lassan mozogtak, nehézkesek voltak, ő meg tudta, mindannyiuk élete attól függ, hogy milyen gyorsan tanulnak meg furkósbottal, karddal és íjjal bánni. Mindennap gyakoroltatta hát őket. Kezük repedezett és kérges volt a szántástól, az ásástól és a kaszálástól, nem könnyen jöttek bele a kard, a furkósbot és az íj használatába, de többen voltak köztük fiatalok, és bízott bennük, hogy hamarosan élessé válik tekintetük, megügyesedik a kezük, és eltanulják, hogyan üldözzék a vörhenyes szarvast, hogyan küzdjenek meg a vérengző farkassal és a fehér agyarú vaddisznóval.
– Mit csinálnánk most – mormolta Dickon, az ács –, ha még mindig jobbágyok lennénk a faluban?
– A lord szürke disznaját etetném, vagy a földjét szántanám – mondta Nyurga Péter –, az én földemet pedig közben felverné a gaz.
– Én nem – mondta elkeseredetten Íjász Will –, megátkoznám a gonosz lelkű apátot, mert szegény fiamat sírba taszította. Ha véletlenül boldog vagyok, nem tudom megállni, hogy mindjárt ne őrá gondoljak, és ne emésszem magamat miatta. Ó, ha itt lenne!
Kis ideig nem szólt egyikük sem. Mindegyik érezte, hogy valamennyien szenvedtek ugyan, de Íjász Will szenvedett a legtöbbet St. Mary apátjának kőszíve és Sir Guy of Gisborne gazságai miatt. Willnek volt egy fia, persze jobbágy az is. De a fiú elszökött Grimsbybe, ott dolgozott egy évig és egy napig egy hajótulajdonos szolgálatában, és ezzel szabaddá vált. Elkezdett aztán pénzt félrerakosgatni – már amennyit tudott; éjjel-nappal keményen dolgozott, hogy annyija legyen, amennyivel apját megválthatja. Gürcölt és éhezett, hogy a húsz márkát, apja váltságdíját összegyűjthesse. Végre aztán együtt volt a summa, ekkor elment az apáthoz, és felajánlotta apjáért. Az apát lefogatta, börtönbe csukatta, és elvette a pénzét. Aztán tanúkat szerzett, akik megesküdtek az úriszék előtt, hogy az egy év és egy nap alatt apja kunyhójában látták a legényt – ennek alapján az apát visszakövetelte. Az összerakosgatott pénzre pedig van egy megtámadhatatlan régi törvény: „A jobbágy szerzeménye az uráé”. A testben és lélekben megtört fiatalembert kieresztették a börtönből, és némán, magába roskadtan, szomorúan dolgozni kezdett a birtokon, aztán egy éjszaka holtan találták a szalmazsákján.
– Én meg – mondta Skarlát Will, és bal könyökére támaszkodva felemelte öklét –, én arathatnám a lord búzáját, és minden sarlósuhintáskor arra a napra gondolnék, amikor majd Guy of Gisborne sötét szívébe döföm késemet, mert engem, az elszegényedett szabad embert jobbággyá tett.
Igazat beszélt. Skarlát Will szabad ember volt, de a termése elpusztult, s a lord tiszttartója olyan munkára szoríthatta rá, amit íratlan törvény szerint szabad ember sohasem végzett: földje lassanként elparlagosodott, Skarlát Will elvesztette fölötte a jogát, és közönséges jobbágyi sorba csúszott le.
– Jó uram – mondta Much, a molnár fia –, úgy látom, mind nyomorultak vagyunk, sokat szenvedtünk a hatalmasok miatt. Most, hogy számkivetettek vagyunk, jó lenne, ha megtanítanál arra, hogy kit üssünk, kit kötözzünk és kit eresszünk útjára. Megismertessük-e vagy sem a tiszttartóval és a lorddal, hogy milyen nyomorral küzd a szegény ember, mi fáj neki?
– Gondoltam már arra, hogy beszélek erről tinektek – mondta Robin. – Először is nem akarom, hogy asszonyt, lányt bántsatok, vagy olyan csoportot verjetek fel, amelyikben asszony is van. Szűz Máriára gondolok: mindig hozzá fogok imádkozni könyörületért és oltalomért, ezért kívánom, hogy ti is óvjátok az asszonyokat. Nem szabad ártani a becsületes parasztembernek sem, aki békén szánt-vet, sem a szabad parasztnak, akárhol is találkoznátok össze velük. Lovagokkal és fegyverhordozóikkal, ha nem gőgösek, hanem jóravaló emberek, ugyancsak legyetek emberségesek. De megmondom, és el ne felejtsétek, hogy az apáttal meg a püspökkel, a priorokkal és kanonokokkal tehettek bármit. Ha elszeditek a pénzüket és drága kelméiket, akkor visszaveszitek azt, amit kizsaroltak és elraboltak a szegénységtől. Szedjétek hát el drágaságaikat, furkósbototok ne kímélje a hátukat. Fennen hirdetik Jézus tanítását, ám pohos bendőjük és kőszívük szünös-szüntelen megtagadja Jézust.
– Úgy van! – kiáltották a kiközösítettek, akiket Robin hangjának és tekintetének heve feltüzelt. – Megvesszük valamennyiükön a vámot, ha az erdei utakon találkozunk velük.
– Emberek – folytatta Robin –, számkivetettek vagyunk ugyan, törvényen kívüliek, ám a Fennvaló hatalmában. Szeretnék veletek misére menni. Campsallbe megyünk, meggyónunk, és a pap felolvassa a szentleckét nekünk.
Nem sokkal később már vezérük mögött libasorban mentek a kiközösítettek az erdő lombárnyékolta ösvényein: óriási fákat kerültek meg, páfrány ős tisztásokon vágtak át – vörhenyes szarvas és szelíd őz szökellt el előlük rémülten –, ereken és csermelyeken lépdeltek keresztül, magas szirteken vagy erdős szakadékokon mentek át, és – noha tekervényes és jórészben ismeretlen is volt az út – mindnyájan megbíztak Robin kalauzolásában.
Amikor egy kis erdei tisztáson mentek át, Much egyszerre csak megállt.
– Odanézz – mondta Robinnak, és a másik oldalra mutatott –, ott egy kobold, egy manó. Láttam a két szememmel. Nem nagyobb egy kisfiúnál. A mögé a páfrány mögé bújt. Ez a nyíl majd megtalálja, ha még ott van.
Felemelte íját, nyilat tett rá, felajzotta, de Robin lerántotta a karját, és a nyíl néhány lépéssel távolabb a földbe fúródott.
– A manók az én barátaim – mondta nevetve Robin –, majd ti is összebarátkoztok velük, ha kiérdemlitek. Ide figyelj, Much, és ti többiek, el ne feledjétek: ne lőjetek az erdőben senkire, akiben nincs támadó szándék. Csak ha eleség kell, akkor lőhettek. Ezzel megszerzitek minden jó szellem s az itt és az égben lakozó hatalom jóindulatát.
Az emberek azon tanakodtak, hogy Robin mit is akart ezzel mondani, és az út hátralevő részében nagyon figyelték, hogy Much manója mutatkozik-e. De még a tekintetét sem kapták el, úgyhogy elkezdték piszkálni Muchot, hogy igen sok pecsenyét ehetett, és látomásai vannak. Ám Much rendíthetetlenül hangoztatta, hogy igazán látott egy sötét képű, fekete hajú emberkét, akkorát, mint egy gyermek. „Napsugár vetődött rá, amint ment, és én láttam szőrös karját a napfényben.”
– Mókus lehetett – mondta az egyik. – Much emberi karnak nézte a farkát.
– Vagy Muchot elbűvölték – vélte a másik. – Mondtam nektek, hogy a múlt éjszaka varázskörben aludt.
– Maga Puck volt, vagy Puck öccse, én mondom – mondta nevetve Much, mert már önmaga is kételkedett abban, amit látott, Maga is tréfára vette a dolgot, és erre a többiek nem folytatták a csipkelődést.
Óriási szilfák és tölgyek koszorúzta tisztáson volt az erdei falu. Egyenként léptek be az emberek, hogy meggyónjanak az öreg és egyszerű plébánosnak, aztán Robin kérésére misét hallgathattak. Robin, mielőtt letérdelt volna, szétnézett a kis fatemplomban: egy szép arcú és fiatal férfi térdelt a háta mögött könnyű páncélingben. Acélsisak egyik kezében, oldalán kard. Magas és karcsú volt, de azért jókötésű – nyilván jó családból való fiatal fegyverhordozó. Robin jól megnézte, és megtetszett neki nyílt tekintete.
Átváltoztatáskor egy keszeg és sötét képű emberke lépett a templomba. Tekintetét gyorsan körüljáratta a félhomályban, hogy aztán szinte ösztönösen Robinon pihentesse meg, aki emberei élén a pap előtt térdepelt. Az emberke gyors, de puha és könnyed macskaléptekkel végigosont a templomhajón, és a térdeplő kiközösítettek mellé állt. Amikor tekintetük a melléjük furakodó emberre tévedt, némelyek csodálkozva, mások szinte rémülten néztek a rejtélyes törpe jelenségre.
Akkor Robin mellé lépett, és megérintette könyökét. Ez feléje fordította a fejét, és az emberke valamit sebesen a fülébe súgott.
– A négy embertelen lovag közül kettő a nyomodban volt, gazdám – ezt mondta. – A templomajtótól egy nyíllövésnyire állanak. Egy szolgaember kémkedett utánad a napokban. A lovagokkal együtt húsz felfegyverzett ember vár kint.
– Menj, őrködj az ajtónál – súgta Robin. – A leggonoszabb embernek is meg kell várnia a mise végét.
Az emberke megfordult, csendben visszafelé osont. Az üldözöttek egymást lökdösték oldalba, míg végigment a templomon, és megbámulták. Much, a molnár fia, győzelmesen mosolygott.
A mise tovább folyt, a kiközösítettek rendesen felelgettek a pap szavaira, de az utolsó szó után, amikor éppen felemelkedtek, nyílvessző repült be darázsdongással az egyik keskeny ablakon, átsüvített a templomon, és pengve a szemközti falhoz csapódott.
– Szent Miklós, segíts! – mondta ijedten a pap, és a templom hátsó ajtaján kihátrált.
– Emberek – mondta Robin –, most megmutathatjátok, hogy megtanultatok-e íjjal bánni. Álljatok az ablaknyílásokhoz. Evil Hold lovagjai a nyomunkban vannak. Nagyon szeretnének megkaparintani, és kínzókamrájukban halálra gyötörni bennünket.
A számkivetettek arca elkomorodott. Barnisdale és Peak vidékén széltében-hosszában mindenféle történeteket beszéltek a koldusok, vándor szemfényvesztők és búcsúsok a Wrangbyben lakó gaz lordok kegyetlenségéről, vadságáról. Bosszúért kiáltott már régóta azoknak a jobbágyoknak és szegény embereknek kiontott vére, akiket a gonosz lovagok megkárosítottak, megnyomorítottak vagy lemészároltak. A kiközösítettek az ablaknyílásokhoz rohantak, Robin és Skarlát Will bezárták a nagy tölgyfakaput, és kilestek a vastag tölgygerendák résein. Inkább erősség, mint Isten hajléka volt azokban a nehéz időkben a templom, és Robin tudta, hogy fából készült kicsiny menedékük néhány óráig helyt állhat bármilyen ellenséggel szemben, csak a tűzzel nem.
A fiatal fegyverhordozó Robinhoz lépett.
– Kik azok, jó ember – kérdezte –, akik gonosz szándékkal vannak?
– Hatalmas lordok – felelte Robin –, de rablók, gyilkosok. Niger le Grym, Hamo de Mortain...
– Micsoda? – vágott szavába hevesen a lovag. – A tickhilli sátán legnagyobb fiának, Isenbart de Belame-nak bandája?
– Az, az! – mondta Robin.
– Akkor, jó erdőlakó – szólt hévvel az ifjú –, engedd meg, hogy segítsek. Derék, becsületes emberek gyilkosai, gyenge nők meggyalázói közül Isenbart de Belame a legaljasabb lovag. Az én leggyűlöltebb ellenségem, és sokat adnék, ha megölhetném!
– Segíthetsz – mondta Robin –, ha oly nagy benned a gyűlölet. Ki vagy?
– Alan de Tranmire, apámnak, Sir Herbrand de Tranmire-nek fegyverhordozója vagyok – felelt az ifjú. – De jobban szeretem, ha úgy hívnak, ahogy barátaim szoktak: Völgybeli Alan.
Robin eközben a repedésen keresztül kitekintve azt látta, hogy a fegyveres emberek csoportba állanak fel az erdőszélen, elöl lovon két lovag: a templom ajtaját akarják megostromolni és betörni.
– Azt hiszem, ifjú uram, hogy nem lesz szükség a kardodra. Remélem, hogy embereimmel sikerül feltartóztatni ezeket a gazfickókat. Nem érnek közelünkbe, és kardjukat így nem használhatják. Különben – be kell vallanom – embereim egy kissé gyatrán vívnak.
– Légy nyugodt, én tudok a nyíllal is bánni – mondta Alan. – Apám udvarháza mellett az erdőben sokszor találtam célba.
– Jó – felelte Robin, és tekintetén látszott, hogy most még többre becsüli az ifjú fegyverhordozót. – Hé, Kit, ide ennek az úrnak, Völgybeli Alannek egy tartalék íjat és egy puzdra nyílvesszőt. – Parancsát nyomban teljesítették, és Robin így folytatta: – Álljatok a nyílások mellé a zsiványokkal szemben, az erdőnek arra a felére. Az ajtót akarják bedönteni, mert azt hiszik, hogy afféle nyomorult kódorgó jobbágyok vagyunk, és azt sem tudjuk, mi fán terem a fegyver, és úgy végezhetnek velünk, mint kutya az elfogott mezei pocokkal. Mutassátok most meg, hogy tudtok bánni a tiszafa íjjal. Célozzatok mindenkire, aki errefelé tart, senkit se engedjetek az ajtó közelébe.
Az „ordasok” gyorsan a nyílások elé állottak azon az oldalon, ahol a fák árnyékában a fegyveresek valamivel, nem lehetett látni, mivel, foglalatoskodtak. Végül látták, hogy valami súlyosat emelnek fel a földről, és akkor már rájöttek, hogy mire készülődnek. Egy fiatal tölgyet kidöntöttek, legallyaztak faltörő kosnak, ajtóbedöntőnek.
Nemsokára megindultak: a húszból vagy tizenketten fogták két oldalról a fatörzset. Bent a templomban minden nyílásnál két ember állott: az alacsonyabbik elöl, a magasabbik mögötte. Kifelé lesett mindegyik, és olyan izgatottan fogta a felajzott íjat, mint a pórázon tartott kutya, ha koncot pillant meg maga előtt.
– Much, Seadlock, Dickon és a jobboldali tizenkét ember! Célozzon mindenikőtök egy-egy cipekedő katonára – hallották Robin halk és szigorú hangját. – El ne hibázzátok, ügyeljetek. Ti nyolcan célozzatok a többiekre. Ó, ég! – kiáltott fel, látván, hogy milyen nyugodtan jönnek a lovagok emberei a nyílt mezőn. – Azt hiszik ezek, hogy szökött jobbágyokra vadászni nyúlvadászat csupán! Amíg nem szólok, ne lőjetek! Ma megbocsájtjátok majd nekem, hogy az utóbbi hetekben annyira megizzasztottalak benneteket, amikor egész nap célba lőttetek.
– Jó uram! – kiáltott fel türelmetlenségtől remegő hangon az egyik. – A fenébe a várakozással! Ha most nem lövök, magától repül ki a nyilam!
– Ne lőj, amíg nem szólok! – mondta keményen Robin. – Csak negyven lépésre tudtok célozni, de akkor aztán egyetlen akasztófáravaló se maradjon lábon! Ügyeljetek, emberek!
Szörnyen nehéz pillanat következett, megfeszített idegekkel várta valamennyi a parancsszót. Sietve jöttek a katonák, már-már szinte az ajtónál voltak, amikor Robin felkiáltott:
– Lőjetek!
Huszonegy nyílvessző repült ki zúgva a falnyílásokon, és hasított át a hatvan lábnyi távolságon. Az eredményt varázslatosnak találták az emberek, amikor visszafojtott lélegzettel kitekintettek. A fatörzzsel rohanó emberek közül nyolc nyomban megtorpant, megingott, és összerogyott. A többiek közül három a földre roskadt, de egy felállt, és megfutamodott, a másik kettő is megfordult, és az erdő felé rohantában rángatta ki a karjába fúródott nyilat. Az egyik lovagnak a lova a földre suppant, zörgött a páncélja, és levetette lovasát, ez feltápászkodott, és ott állt egy-két szempillantásig a templomra meredve: vagy az esésen csodálkozott el, vagy a váratlan nyílzáporon.
A másik, a sértetlen lovag valamit kiáltott, sebtiben megfordította lovát, és gyorsan menedéket keresett az erdőben, ahová, aki csak mozogni bírt, bemenekült. A gyalogos lovag csak akkor tért észhez, és olyan sebesen kezdett az erdő felé futni, ahogy páncélja engedte.
Tíz mozdulatlan test maradt a templom előtt a letaposott füvön meg egy ló. A nyíl éppen szügyön találta.
– Na, emberek – mondta Robin –, most iziben utánuk az erdőbe!
Az ajtó máris kitárult, és a csapat az erdő felé iramodott, a sűrűjében eltűnt támadók után. Nyomukat jól láthatták, és utánuk vetették magukat. Alan velük tartott, és Robin megköszönte segítségét.
– Ha egyszer – kezdte Robin – nehéz helyzetben leszel, és néhány jó íjászra lesz szükséged, ne felejts el üzenni Robert of Locksleynak vagy Robin of Barnisdale-nek, mert mind a két néven ismernek.
– Köszönöm, Robin of Barnisdale – mondta Alan. – Megeshetik, hogy hamarosan segítséget kérek tőled.
– Ilyen fiatal és bátor fegyverhordozó – nevetett Robin –, és máris ellenségeid vannak?
– Igen – mondta Alan, és szép arca elsötétült. – De kevés reményem van arra, hogy kifogjak ellenségemen, mivel hatalmas zsarnok.
– Beszéld el nekem – mondta Robin –, mert barátod leszek, és minden erőmmel segítelek.
– Köszönöm, jó Robin – szólt Alan. – Elmondom hát. Egy szép és szelíd lányt szeretek, az apjának Sherwood erdeje mellett van a földje. Alice de Beauforestnek hívják. Apja a nagy akasztófavirág és zsarnok Isenbart de Belame-tól bérli birtokát, aki azt mondta, hogy egy öreg és gazdag, de Isenbarthoz hasonlóan gonosz lovaggal akarja összeházasítani a szép Alice-t. De Beauforest lovag inkább nekem adná a lányát, mert Alice engem választott, és én szeretem. Belame lord azonban megfenyegette, hogy ha parancsát nem teljesíti, házát, földjét felégeti. Most nem tudom, mit tegyek, hogy szerelmemet megtarthassam. Éppen olyan bátor, amilyen gyöngéd, és bármilyen megpróbáltatást elviselne értem, de szereti apját is, aki már túl van a küzdelmek korán, és békességre vágyik. Tehát a gyermeki engedelmesség küzd benne szerelmével.
– A házasság napját kitűzték?
– Belame megfogadta, hogy ha Alice egy éven belül férjhez nem megy az általa kijelölt lovaghoz, Beauforest saját udvarháza parazsán sütheti majd a libáját – felelt Alan.
– Van még időnk – mondta Robin. – Addig, ki tudja, mi minden történhetik. Vitéz vagy, azt tudom. Légy türelmes is. Nemsokára elmegyek délre, a verőfényes Sherwoodba. Ott majd alaposabban tájékozódom ügyedről, és ha majd találkozunk, még beszélünk a dologról. De nézd csak, ki lehet az a lovag és szolga? Amott sugdolóznak!
Robin és Alan elszakadt a számkivetettek csoportjától, és éppen egy tisztásra léptek volna ki, amikor szemközt egy páncélos embert pillantottak meg: ott állt, és egy alacsony homlokú, sötét külsejű alakkal beszélt, akin egyéb nem volt, csak a jobbágyok durva gúnyája. A lovag megfordult, megpillantotta Robint és társát, ők meg tüstént felismerték benne a lóról levetett lovagot. A szolga rájuk mutatott, és valamit mondott a lovagnak.
– Á, gazemberek! – mondta az, és feléjük indult. – Szökött jobbágyok bandája vagytok, ha jól nézem.
– Meglehet, hogy szökött jobbágyok vagyunk – mondta Robin, és közben felajzotta íját –, de lovag úr, amire nem számítottál: téged és embereidet megszalasztottunk.
– A Szent Szűzre – szólt farkasnevetéssel a lovag – pimaszul szólsz, uratlan rabló! De ki áll még előttünk? – mondta, és Alanre nézett. – Egy szemtelen fegyverhordozó, aki első akar lenni a csatában, ha jól nézem.
Alan de Tranmire máris maga elé rántotta pajzsát, mely egy szíjon a hátán lógott. Kirántotta kardját, és elszántan a másik felé tartott.
– Jól ismerlek, Rabló Ivo – szólalt meg csengő hangon. – Csalárd lovag vagy, magányos emberek kifosztója, nők megszeplősítője, kalmárok portékájának elrablója. Ha a Fennvaló megsegít, kezemtől halsz meg ma.
– Aljas pimasz! – kiáltotta veszett dühvel a másik, és vadul Alannek ugrott. Acélpengék csendültek össze a csendes tisztáson; hol pajzsot, hol kardot ért az ütés.
Kemény és dühödt volt a küzdelem. Úgy csaptak össze, mint halálos küzdelmükben a vadkanok vagy a szarvasbikák. Alan fürgébb volt, a másik nehézkesebb, mert szerette a henyélést, az eszem-iszomot. Idősebb volt ugyan és fortélyosabb kardforgató, a fiatalabbik mégis fölülmúlta serénységével, éles szemével és kemény kardcsapásaival. Ellenfelének leggyilkosabb ütéseit is kivédte, és azon volt, hogy színlelt támadásokkal és meghátrálásokkal kifárassza. De mégis megsebesült. Könnyű páncél volt csak a testén, a fején meg orrvédős acélsisak, ám ellenfelén súlyos páncéling, és rostélyos, nyakvédős sisak.
Végül Sir Ivo kezéből mégis kihullt a pajzs, pedig görcsösen igyekezett maga előtt tartani, kardcsapásai mind erőtlenebbek lettek, és hallani lehetett kapkodó lélegzését. Alan ekkor nekiszökött, és felfelé rántva kardját, a lovag gégéjébe döfött.
Ebben a pillanatban Robin, aki eddig feszülten figyelte Alan és a lovag párviadalát, kígyósziszegés-forma hangot hallott szemből, majd lépés zaját hallotta a háta mögött.
Gyorsan félreugrott: egy kés zúgott el mellette. Megfordult, és a lovag szolgáját pillantotta meg; majdnem elvágódott a késhajítás lendületétől, de gyorsan felpattant, és a fák felé rohant.
Futása közben egy kis fekete alak ugrott elő a páfrányok közül: kis, koboldszerű jelenség. Rázuhant a szolgára, és lefogta. Egy kis ideig úgy tűnt, életre-halálra küzdenek, de aztán a szolga nagy teste, mint egy fatönk, úgy vágódott el. A manó felemelkedett, megrázkódott, és páfránylevélbe törölte tőre élét.
– Köszönet, Dombi Hob, a kígyósziszegésért is, mesteri szúrásodért is – mondta Robin. – Csupa szem kellett volna, hogy legyek. De ki ez az ember, Hob?
– Grull, Evil Hold-béli szolga – mondta Hob. – Az erdőn téblábolt Stanley sziklája táján, ahol te tanyáztál az utóbbi három napban. Először azt hittem, hogy szabadságát kereső jobbágy, de kém volt.
Dombi Hob Ketnek, a manónak testvére volt ugyan, de alkatra és megjelenésre egészen más. Nem volt nagyobb bátyjánál, viszont sokkal finomabb jelenség. Karcsúbb, fakóbb arcú, ragyogó fekete szemű, nyugtalanító tekintetű, göndör haja sötét színű és rövid szakállt hordott. Karja hosszú és finom, szinte leánykakeze erős és izmos. Zsineggel átkötött bőrgúnya volt rajta is és bokáig érő őzbőr-nadrág, a lábán meg jó tartós saru.
Robin Alanhez ment. Halott ellensége mellett, a földön találta. Gyenge volt, vállsebe miatt igen erőtlen. Vékony lenvászon ingéből Robin letépett egy darabkát, azzal bekötözte, azután megkérdezte, hogy mi a szándéka.
– Azt hiszem, hazamegyek Werrisdale-be – mondta Alan. – Egy ideig Lucky Piersnél, a tejtestvéremnél laktam Forest Holdban, de mivel hamarosan ki fog törni a zenebona, mert megöltem ezt a gaz lovagot, nem szeretném, ha hibámért bármi bántódás érné testvéremet.
– Hallottam Piersről – mondta Robin, mert szeretett erdőrengetege közelében élők mindegyikéről tudott valamit –, és úgy hiszem, nem szeretné, ha most, amikor segítségére van szükséged, elkerülnéd.
– Ezt tudom – válaszolt Alan –, de nem szeretném, ha Belame és bandája rágyújtaná egy éjjel a házat, hogy rajtam bosszút álljon, és ő benne égne az ágyában. Hazamegyek, ha innen egy mérföldnyire sikerül eljutnom egy vadőr tanyájához. Otthagytam a lovamat.
Mindketten megindultak a vadőr tanyája felé.

 

Amíg az eddig elbeszéltek történtek, vagy másfél mérföldnyi távolságban egy ember ment az erdő egyik ösvényén.
Magas, tagbaszakadt férfi volt, bikaerejűnek látszott. Paraszti gúnyája durva háziszőttesből készült. Időnként jókedvűen végigforgatta ujjai között jó botját, aztán fütyörészett, vagy jó hangosan danolászott.
– John, John – mondta egyszer csak saját magának –, de ostoba vagy! Hallgatnod kellene, mint a csukának, s bokortól bokorig lopakodnod, mint az erdei zsivány. És te úgy énekelsz, mint egy szabad ember, ostobája, pedig csak szökött jobbágy vagy, akit a szabad erdő friss levegője úgy megittasított, mint a bor. Hiszen csak húsz rövidke mérföld választ el téged az öreg lord Mumblemouthnak és gazdatisztjének kalodáitól és szégyenfáitól, s te mégis úgy danolászol, úgy fütyörészel, mintha a szomszédos bokor mögött nem tartóztathatna föl a vadőr, nem foghatna el, és nem vihetne a lord elé. Csillapodj, ostoba, és igyekezz... De, szent isten – milyen ínycsiklandó illat!
Megállt, felemelte fejét, beleszimatolt az erdő napsütötte levegőjébe, és mulatságosan vetette erre-arra barna szemét.
– Bizonyosan valamelyik pohos apát konyhájára bukkantam. Micsoda pazarlás ilyen remek illatot csak úgy a levegőbe eregetni! Szent Szűz, be éhes vagyok! Hadd tudjam meg, honnan jön ez a mennyei illat! Tán csak megesik a gazda szíve a szegény utasemberen, s jut nekem is egy kevés a sokból.
John így szólva, széthajtogatta a bokrokat maga előtt, és a szag irányába igyekezett. Nem sokáig kellett mennie. Egy tisztásra ért: közepén egy fa állott, egy ló volt hozzá kötve. Nem messze tőle fakunyhó, gyeptetejű, a gyep között sárga viola, csillaghúr és kakukkfű. A ház előtt parázsló tűz, e fölött nyársak, a nyársakon húsdarabok. A hús sercegett, sistergett, és finom illata újból felkeltette John éhségét, s eszébe juttatta, hogy útravaló nélkül indult el.
John a nyársakat nézte: a pecsenye leve folyt végig rajtuk. John szájában összefutott a nyál. Először azt hitte, hogy a sülő húsra senki sem ügyel, és úgy vélte, éhes ember nem vétkezik, ha egy-két darabot elvesz, de éppen mikor erre gondolt, a kalibából egy ember lépett ki, lehajolt a tűzhöz, s két nyársat megigazított, hogy a hús jobban süljön.
John elkomorodott. Az erdő egyik királyi vadőre volt az az ember. Zöld az ujjasa, barna a nadrágja és ezüst vadászkürt a kalapján. Ez még semmi: mogorva és savanyú képű volt; az ilyen inkább elnézi, hogy éhen hal valaki, mintsem hogy egy falás ételt adjon neki. Fekete Hugónak hívják, ő volt az, aki olyan barátságtalanul szólt Robinhoz és Skarlát Willhez, amikor találkoztak az erdőben.
John habozott egy pillanatig, aztán csendesen, vigyázva, hogy zajt ne üssön, visszafordult. A tisztástól meglehetős távolságra megállott. Aztán félretéve minden óvatosságot, jó kemény léptekkel visszament, és berontott a tisztásra, aztán megállt, mintha a látvány lepte volna meg. Botját a bokrok között hagyta. A tűz másik feléről rátekintett a mogorva vadőr.
– Mi az? – mondta. – Minek rontasz ide ilyen nagy garral, tökfej? Ki vagy, hogy mint egy disznó, úgy törtetsz át a bokrokon? Nem félsz a törvénytől, amely lesújt arra, aki a király szarvasait zavarja?
– Bocsánatot instállok – mondta John egy hajtincsét huzigálva, megjátszva az ostobát. – Nem tudom, hova is tartottam, amikor megéreztem a jó pecsenyeillatot; arra gondoltam, hogy szent szerzetesek gyülekezete lesz, vagy valamelyik lord kísérete süti ebédjét, és talán akad egy falatocska a szegény utasember számára is, aki hajnal óta semmit sem evett.
– Eredj innen, bugris! – mondta az őr; képe még inkább elsavanyodott, amikor John egy darab húst kért. – Nem vagyok én sem barát, sem lord – láthatod. Magamnak sütöm a húst. Menj innen, amíg farba nem billentelek. Nem tudod tán, hogy a főösvényről nem szabad letérni? Na, hallod? Mozgás!
Fekete Hugó dühösen beszélt, ádázul tekintett a zavartan álldogáló emberre, és meg is indult feléje, mintha fenyegetését mindjárt be is akarná váltani. John a haját húzogatva, gyorsan elkotródott, mintha nagyon megijedt volna. Hugó egy ideig hallgatta a bokrok között az országút felé tartó paraszt nehézkes lépteit, aztán bement a kalibába, ládájából kivett egy nagy darab kenyeret, és levágott belőle egy jó szeletet. A tűzhöz lépett, felvett egy nyársat, letisztogatta a késével, és a húst rátette a kenyérszeletre. Ezt tette a másodikkal is, aztán lehajolt a harmadikért.
Ekkor a közeli bokorból egy bot vágódott ki, mint a nyíl, és egyenest kupán vágta a vadőrt. Ez eszméletét vesztette, és szinte a tűzbe hengeredett, a nyárs meg a hús a levegőbe repült.
John kilépett a bokorból, felkapta a lehullott nyársat, és így szólt:
– Nem szeretem, ha a földre esik az étel, mogorva vadőr!
A kenyérre rakta a hússzeletet a többi mellé, aztán odalépett a földön heverő vadőrhöz, megfordította, és megnézte a bot nyomát.
– Jó találat! – mondta kuncogva John. – Jól célba talált! Egy ujjal lennebb talán megölte volna, egy ujjal fennebb talán szétverte volna azt az oktalan kobakját. Most éppen idejében fog magához térni, és nézheti majd, amint elköltöm a vacsorámat.
Olyan könnyedén emelte fel a vadőrt, mint egy gyermeket. A kalyiba egyik oszlopához támasztotta, és egy odabent talált kötéllel jól az oszlophoz kötözte. Aztán keze ügyébe vette botját, leült a tűz mellé, és falni kezdte a jó, zamatos őzpecsenyét.
Fekete Hugó pár pillanat múlva nagyot sóhajtott, felnyitotta szemét, felemelte a fejét, és kábán maga elé bámult. A hatalmasakat harapó s nyelő John láttára egészen magához tért.
– Tekergő gazember! – mondta, és elvörösödött dühében. Igyekezett a két kezét kiszabadítani, de nem sikerült. – Majd megmutatom én neked, te kövér haramia! Majd megfizetsz te ezért, megkeserülöd, hogy leütöttél azzal a koszos bottal. Levágom a füledet, kiverem belőled a lelket, te alattomos zsivány, te zsebmetsző!
– Ne hencegj, fekete képű vén kos – mondta nevetve John. – Inkább arra gondolj, milyen kedves ember lettél volna, ha megosztod velem a pecsenyét, így azonban, öreg és mogorva erdei eb, mindent elvesztettél, mert az egészet magadnak akartad megtartani. Jó pecsenyét sütöttél, jó szakács vagy, talán jobb szakács, mint amilyen vadőr. Ez itt az utolsó falas. Nézd!
Azzal John az utolsó falat kenyeret és a maradék húst egybe fogta, kitátotta hatalmas száját, bekapta a falatot, és jóízűt nevetett a másik komor képébe.
– Köszönöm a nekem készített vacsorát – folytatta. – Adósodnak érzem magam, noha olyan gyilkos szemmel nézel rám. Biztosan megküzdenél velem: én is szeretném ezt az erőpróbát. Küzdjünk meg furkósbottal, mit szólsz hozzá?
– Igen – mondta Fekete Hugó, és szeme szikrákat szórt. – Úgy megverlek, gazdátlan kutya, hogy hitvány porhüvelyedben egy ép csont nem marad!
– Szent Péterre – mondta John nevetve –, olyan ügyesen tudsz suppogtatni? Hadd lássuk! Gyerünk, küzdjünk meg!
Felállt, és a vadőrhöz indult. Feloldozta volna, de hangokat hallott az erdőből. Megállt, és figyelni kezdett, Fekete Hugó pedig győzedelmesen nézte. Kétségtelen, hogyha törvénytisztelő emberek a közeledő utasok, akkor egykettőre kiszabadítják, és leszámolhat a tolvajjal. Mind közelebbről hallatszottak a hangok és léptek, és valamivel arrébb, a bokrok közül kilépett Alan és Robin. Előbb a tagbaszakadt jobbágyra, majd a megkötözött vadőrre pillantottak.
John lehajolt, felemelte botját.
– Gonosz képed után ítélve, kételkedem becsületességedben. Ne félj, nem felejtelek el. Hamarosan megküzdünk egymással. Még egyszer köszönöm a vacsorát.
Aztán eltűnt a bokrok között. Nesztelenül odalett.
Robin és Völgybeli Alan közelebb lépett, és Fekete Hugó keserves képe láttán nem állottak meg nevetés nélkül.
– Miféle dolog ez? – kérdezte Robin. – A király vadőrét oszlophoz kötötte egy kóbor csavargó?! S még a vacsoráját is elvette!
Az erdőpásztor sötét tekintete megerősítette azt, amit a nagy darab ember búcsúszavaiból kiértettek, Robin és Alan jóízűt nevetett a pórul járt vadőrön, az meg kötelékeit rángatta.
– Ne nevess, te ordas! – kiáltott Robinra.
Ám Robin úgy nevetett, hogy zengett belé a tisztás.
– Oldozz föl! – üvöltötte vadul Fekete Hugó. – Majd megmutatom én neked, te, nyomorult gazember és te, tekergő suhanc, mit jelent a király vadőrét kinevetni!
Robin csak nevette az erdőpásztor tehetetlen dühét, dühtől szederjes arcát.
– Nagy ostobaság, barátom – szólalt meg Alan nyájasan –, hogy akkor fenyegeted ezt a vitéz embert, amikor meg vagy kötözve. Helyesebb lenne, ha akkorra hagynád a fenyegetőzést, amikor szabadon mozoghatsz. Túlságosan pimasz vagy, barátom!
– Tudod, hogy ki ez a bandita? – kiáltott fel Hugó. – Szökött jobbágyok bandavezére, akikre bűntetteikért, lordjuk házának felgyújtásáért és embereinek megöléséért akasztófa vár, vagy bármelyik rendes ember kényére-kedvére lenyisszanthatja ordas fejüket.
– Akármit is beszélsz, barátom – mondta fagyosan Alan –, meg kell mondanom, hogy vitéz és hívő keresztény ő az embereivel együtt, és én nem ítélem el őket, ha zsarnok lordjuktól megszöktek.
Azzal Alan megvető tekintetet vetett a vadőrre, majd lovához ment. Robin nem nevetett tovább.
– Szívvel-lélekkel annak a hosszú embernek a pártján állok – fordult a vadőrhöz –, aki téged megkötözött, és megette a vacsorádat. Te meg, aki a magadfélékkel együtt a szegény nép nyakán élősködsz, sanyargatod és zaklatod a szegényeket, most tapasztalhatod, hogy mit teszel te azokkal, akik nem vághatnak vissza. Időt adok neked arra, hogy bűneidre és bűneid büntetésére gondolj. Itt maradsz megkötözve, míg éjszaka bagolyhuhogást nem hallasz.
Robin és Völgybeli Alan ezután elhagyták a tisztást, a vadőr pedig ott maradt, hogy kipufoghassa dühét. Forró sugarait fedetlen fejére szórta a nap, és minél inkább rángatta kötelékeit, annál jobban rátelepedtek a legyek és csípték. Elkezdett segítség után kiabálni, mert abban reménykedett, hogy valamelyik társa a közelben jár, vagy a nagy útról meghallja egy utasember, és kiszabadítja.
De senki sem jött, és belefáradt a kiáltozásba. A nap égette, nyelve-gégéje kiszáradt, és már alig érezte szétfeszített és megkötözött karját. Körös-körül az erdőn néma csend. Olykor drágakő villant végig a tisztáson: szitakötő röpködött, villódzott égő tűzként a bokrok előtt. Madarak szálltak le, és a tűz hamujában, sőt még az ő lába előtt is ugráltak, valamit szedegettek; egy fa mellől menyét tűnt elő valamelyik odúból, és mert a nagy csend felbátorította, egyik fedezéktől a másikig futott, végig a tisztáson, majd eltűnt az erdő másik felében.
Vége felé járt már a délután, a tisztás nyugati oldalán a fák mögé hanyatlott a nap, a lombok árnya megnőtt, míg csak a szürkület úrrá nem lett mindenütt. Ekkor mintha megéledt volna az erdő. A fák nyirkos öléből madarak szólongatták egymást, a szél meg-megzizegtette a leveleket, és mintha különös izgatottság lett volna úrrá az erdőn.
Az ég kékje is szürkévé változott, a sötétség még mélyebbé lett a fák alatt, és úgy tűnt, különös árnyak mozognak a sötétségben. Nagy madár repült oda zajtalanul, csak a szárnysuhogása hallatszott, amint a tisztás felett lebegett. Aztán alászállt, rövidet rikkantott, úgy, mint akit elhagy az élet. Majd természetfölötti hangot lehetett hallani: tu-i-i, tu-hú-ú-ú!
A vadőr megborzongott. Mint egy ördög üvöltése! Hűvösödni kezdett, mozgatni próbálta karjait, és nagy csodálkozására kötelékei lehullottak, ott állott szabadon. A kaliba mögé és a kaliba belsejébe is nézett, de senkit se látott. Aztán meredt ujjaival felemelte kötelét. Éles kés vágta el.
Rémülten tekintett körös-körül, és keresztet vetett.
Robin, a kiközösített mondta, hogy szabad lesz, ha bagolyhuhogás hallatszik. De ki lopakodhatott úgy mögéje, és vághatta el kötelét, hogy észre sem vette?
Fekete Hugó fejét csóválta, és csodálkozott. Hitt a manókban, akárcsak saját maga létezésében, de eddig nem is gondolta volna, hogy a manóknak késük is lehet. Újból fejét csóválta. Dörzsölgetni kezdte kezét-lábát, és amikor megindult bennük a vérkeringés, bizony üvöltözött fájdalmában.
Elhatározta, hogy bosszút áll – mihelyt teheti – azon a hat láb magas emberen, aki ellopta vacsoráját és megkötözte. A számkivetett Robinon pedig keresni fog négy márkát: levágja a fejét, és elviszi London főbírájának.
Közben Robin és Völgybeli Alan folytatták útjukat, és sok mindenről beszélgettek. Megtudták, hogy mindketten szeretik az erdőt, és nincs nagyobb gyönyörűségük, mint íjjal a király szarvasára vadászni, vagy kutyafalkával felveretni vackáról a vaddisznót. Robin megmutatta Alannek, melyik a legrövidebb út Werrisdale-beli otthonába. Búcsúzáskor kezet fogtak, és megfogadták, hogy hamarosan találkoznak.
Robin ezután a Stane Lea-beli találkozóhelyre tért vissza: tudta, hogy ott várnak rá emberei a fegyveresek üldözése után: ott költik el az estebédet.
Már majdnem útja végére ért, amikor megállt egy folyónál. Ez amellett a tisztás mellett folyt, ahol emberei nagy tűz köré gyűltek, és vacsorájukat sütötték. Széles és sebes volt ottan a folyó, csak egy keskeny tölgypallón lehetett átalmenni rajta: oly keskeny volt a palló, hogy csak egy ember fért el rajta egyszerre, és korlátja sem volt.
Robin fellépett a két lépcsőfokra, két-három lépést tehetett, amikor a palló másik végénél egy tagbaszakadt fickó jelent meg, felugrott a pallóra, és megindult rajta. Termetéről Robin tüstént ráismert: ő volt az, aki a kaliba oszlopához kötötte a vadőrt, és ellopta vacsoráját. Rá akart köszönni az óriásra, mivel szeretett volna megismerkedni vele, ám az olyan bőszen tartott feléje, mintha azt akarná mondani: félre az utamból, emberizink, mert letapodlak!
Robin tizenkét vagy tizennégy hüvelykkel lehetett alacsonyabb, de magas és jókötésű férfi számba ment, úgyhogy nagyon bosszantotta a másiknak az a pár hüvelyknyi többlete és hetyke viselkedése.
Amikor mintegy tíz lépésnyire lehettek egymástól, megálltak, és fenyegetően farkasszemet néztek.
– Miféle viselkedés ez, pajtás? – szólt Robin fölényesen. – Nem láttad, hogy én már a pallón vagyok, amikor te rátetted otromba, gacsos lábadat?
– Gacsos vagy te, majom! – vágott vissza a másik. – Egy magadfajta vakarcs mindig előre kell hogy eressze a nagy, erős embert.
– Idegen vagy errefelé, te kelekótya felföldi – mondta Robin. – Elárul az az acsarkodó nyelved. Mindjárt meglátod, hogy Barnisdale-t soha el nem felejted, ha át nem engedsz.
Azzal Robin máris nyílvesszőt szedett elő övéből, és az íjra helyezte. Erős és hosszú íja volt, kevesen tudták felajzani, a hórihorgas meg félig dühösen, félig vidáman csillogó szemmel tekintett rá.
– Ha megfeszíted az íj idegét, és is kifeszítem a bőrödet istenesen a csontjaidon.
– Nagy szamár – fordította vissza a szót Robin –, hogyan feszíted ki a bőrömet, ha ennek a szürke lúdtollnak a vége beleszalad oktalan porhüvelyedbe?
– Ha így beszélnek Barnisdale-ben – felelt vissza John –, akkor ez gyáva ember beszéde. Felajzott, jó íjjal állsz velem szembe, míg nekem nincs egyebem, csak ez a bot.
Robin semmit sem felelt. Igazán haragudott az idegenre, ellenben az óriás becsületes, férfias és természetes magatartása tetszett neki.
– Maradj akkor a pallón – mondta kis idő múlva. – Mi, Barnisdale-beliek nem vagyunk gyávák, ezt tüstént meg is látod. Leteszem íjamat, és faragok magamnak egy furkósbotot. Aztán meglátom, ember vagy-e a talpadon, és ennek a folyónak az ördöge vigyen el engem, ha ízzé-porrá nem törlek.
Azzal Robin visszament a partra és egy erős tölgyfáról, amilyen erőset Barnisdale-ben csak találhatott, jó, szívós husángot vágott. Hosszúságából, vastagságából lefaragott, amíg jónak nem találta, majd felment a pallóra, ahol az idegen várakozott.
– Na, most játszadozzunk egy kicsit – mondta Robin. – Aki a vízbe esik, vesztett. Kezdjük!
Az idegen már Robin első mozdulatáról látta, hogy nem kezdővel került össze, és amikor kitörés vagy védekezés közben furkósbotjaik összekoppantak, érezte, hogy Robin karja majdnem vagy talán éppen olyan erős, mint az övé.
Mint a szélmalom vitorlája, úgy járt egy darabig mindkettőjük furkósbotja, és szilánkok hullottak szerteszét a két part fái közé, amikor furkósbotot ért a furkósbot.
Az idegen hirtelen kétszer kitört. Bármilyen gyorsan védekezett is Robin, a harmadik ütést már nem védhette ki, és az óriás botja úgy koponyán találta, hogy sajgott bele a feje.
– Az első találat a tiéd – kiáltotta Robin, és érezte, hogy valami meleg folyik arcán végig.
– A második a tiéd lesz – mondta jóízűt nevetve az óriás.
Robin immár cséphadaróként forgatta botját, annyira megdühödött. Mint a villám, úgy csapott hol ide, hol oda, és bármilyen gyors is az idegen, ütéseit nem tudta kivédeni, és csak úgy ropogott a csontja.
Mind a kettőnek az volt a nagy hátránya, hogy a keskeny pallón álltak. Előre-hátra csak nagy ügyelve léphettek, és a palló szélére vetette őket minden támadó vagy védekező mozdulat. Bármilyen erős volt is az óriás, Robint ügyessége és ébersége jobb verekedővé tette, és Johnnak gőzölögni kezdett a teste, nagy verejtékcsöppek ültek ki az arcára, és lefelé csordogáltak. Robin oda is sózott egyet az óriás fejére, de a következő pillanatban az óriás egy dühödt csapásától elvesztette egyensúlyát, és nagy csobbanással a vízbe zuhant.
John egy pillanatig bámult, hogy hova lett ellenfele, aztán letörölte arcáról a verítéket, és felkiáltott:
– Hé, hol vagy öcskös?
Gondterhelten a víz fölé hajolt, és a sebes vizet nézte.
– Szent Péterre! – mondta. – Remélem, nem sebesítettem meg ezt a vitézt!
– Nyugalom – hangzott a part közeléből. – Itt vagyok, nagy komám, kutyabajom. Megnyerted a játszmát – folytatta Robin nevetve –, most már nem akarok elsőnek átmenni a hídon.
Robin egymaga kapaszkodott ki a partra, és térdre ereszkedve lemosta arcát és fejét. Amikor felegyenesedett, közelében az óriás is vízzel fröcskölte arcát és fejét.
– Hohó! – kiáltott fel Robin. – Nem álltál odább? Az előbb még úgy igyekeztél, hogy nem mentél le miattam a pallóról, most meg visszatérsz?
– Ne nevess ki! – mondta a másik kényszeredett mosollyal. – Nem tudom, hova mehetnék. Szökött jobbágy vagyok, és jó meleg vackom helyett most egy bokrot vagy páfrányost kell keresnem éjszakára, hogy ne nagyon nyomjon a föld. De mielőtt útnak indulnék, szeretném megszorítani a kezedet, mert olyan kemény és becsületes ellenfél vagy, amilyennel még nem találkoztam.
Robin keze máris a másik vaskos ujjai között volt, s tisztelettel, barátian kezet szorítottak. Aztán John megfordult, és át akart menni a pallón.
– Várj egy kicsit – mondta Robin –, talán szeretnél megvacsorázni, mielőtt továbbindulnál.
Robin szájához emelte kürtjét, és akkorát fújt bele, hogy visszhang támadt, riadtan repültek ki a feketerigók a bokrokból, és a közelben leskelődő állatok a legközelebbi lyukba bújtak. Az idegen csak bámult, Robin várt, és hallgatózott. Nemsokára zajt hallottak a távolból: mintha őzek vagy szarvasok futottak volna a sűrűben, aztán a fák közül árnyalakok szaladtak feléjük.
Íjász Will ért elsőnek a partra, Robinhoz.
– Mi történt, jó uram? – kérdezte. – Csuromvizes vagy...!
– Nincs semmi baj! – mondta Robin. – Nézd ezt a hosszú legényt! Furkósbottal simogattuk egymást a pallón és belevert a vízbe.
Will az idegen felé fordult, és dühösen megnézte.
Közben Much, a molnár fia, Skarlát Will és a többi is a parthoz ért; Robin szavaira Skarlát Will az idegennek ugrott, és kézzel-lábbal gyorsan gáncsot vetett neki. Ekkor a többi is rávetette magát az idegenre, és lefogták.
– Emeljük fel, emberek! Fürösszük meg! – kiáltozták.
– Ne, ne – kiáltotta nevetve Robin. – Ne bántsátok! Nem neheztelek rá. Kezet szorítottam vele, mert derék, vitéz ember. Állj fel! – mondta az idegennek, aki magatehetetlenül hevert a ránehezedő emberek szorításában, beletörődve abba, hogy a vízbe hajítják. – Ide figyelj, óriás! Ordasok, bátor emberek vagyunk, megszöktünk gonosz lordunktól. Huszonketten vagyunk. Ha közénk akarsz állni, megosztasz majd velünk minden megpróbáltatást, jó szerencsét s mindent, amit elszedhetünk a gazdag papoktól, kevély püspököktől, gonosz lordoktól és kőszívű kalmároktól. Tudsz bánni a furkósbottal, majd megtanulsz tőlem nyilazni is. Mit szólsz hozzá, vidám fickó?
– Szárazon és vízen a te embered vagyok! – kiáltotta az idegen, azzal gyorsan hozzá lépett, kezét nyújtotta, és Robin jól megszorította. – Szavaidnál szebbeket világéletemben nem hallottam, és kész örömest segítek neked és embereidnek.
– Hogy hívnak, cimbora? – kérdezte Robin.
– Stubbsi John a nevem, de – és itt nagyot kacagott – általában Kicsi Johnnak hívnak.
– Hahaha! – nevetett mindenki a karéjban, és kezüket nyújtották.
– Nahát, John, nahát, Kicsi, ide a mancsodat!
– Más nevet adunk neki – mondta nagy hangon Íjász Will. – Jó barna sörrel kereszteljük meg. Most a táborba megyünk, uram, és ugye mulatunk egyet?
– Igen – felelt Robin. – Mulatunk egyet ezen az éjszakán. Új ember került közénk, jó sörrel, kövér hússal kell megvendégelnünk.
Visszatértek a táborba. Seadlock már begyújtott volt egy nagy üst alá, és belőle az erdei levegőtől alaposan megéhezett emberek számára a legingerlőbb illat szállt. Robin száraz ruhára cserélte a rajta valót – egy közeli odúból, titkos raktárukból szedte ki, aztán Kicsi Johnt körülülték a kiközösítettek (mindegyik alacsonyabb volt nála), és felemelték a jó barna sörrel színültig töltött fakupákat.
– Most emberek – mondta Íjász Will –, megkereszteljük szabad erdei társaságunk új tagját. Eddig úgy mondták neki, hogy Kicsi, de mert édes-kedves kis baba, mostantól Csöpp John lesz a neve. Háromszoros éljen Csöpp Johnra!
Hogy zengett bele az erdő! Akkorát kiáltottak, hogy megremegtek fölöttük a lombok. Aztán félrehajították a fakupákat, az üst köré gyűltek, belemerítették tálukat a jó zsíros lébe, és mohón evéshez láttak.
Később Csöpp John elbeszélte nekik, hogy akadt rá a vadőrre, miképpen kötözte az oszlophoz, és ette meg orra előtt a vacsoráját. Jó nagyot nevettek, mert mindegyiknek begyében volt Fekete Hugó és a többi vadőr, mert az erdőszélen lakó nyomorult parasztokat sanyargatták. Megegyeztek abban, hogy John derék, vitéz ember, és ha ötven lett volna belőle, lerombolhatták volna Evil Holdot vagy Hagthorn Waste zsiványainak kastélyát.
Aztán Robin folytatta John elbeszélését, s elmondta, hogy hagyta ott megkötözve a vadőrt, hogy „amíg a bagoly meg nem szólal, a bűneiről elmélkedjék”.
– Hogy volt, uram – kérdezte John –, visszamentél, hogy elvágd a zsivány kötelékeit?
Közben besötétedett, és látni lehetett a tűz fényénél a földön ülő vagy kuporgó emberek markáns, barna arcát.
– Nem, nem vágtam el a köteleit. De most szabad, és biztosan úgy fáj keze-lába, hogy ordít belé, és mindnyájunkat átkoz.
– Hát akkor hogy csináltad, jó uram? – csodálkozott Csöpp John, a többiek meg ámultan hallgatták vezérüket.
– Barátaim vannak az erdőben – mondta Robin –, és sokszor segítenek. Idegentől elhúzódnak, és csak ha már jól ismerik, akkor mutatkoznak. Dombi Hob, gyere elő, cimbora!
E szóra, mindnyájuk elszörnyedésére, Robin háta mögül egy emberke emelkedett föl a sötétből. Hosszú képe csillogott a tűz világánál, két szeme úgy ragyogott, mint a szurok. Akik közelében voltak, félrehúzódtak, mások keresztet vetettek, Much, a molnár fia pedig lehúzta zekéjét, és kifordította.
– Szent Péter – mormolta –, óvj meg a gonosz lelkektől!
– Térjetek észre! – mordult rájuk keményen Robin. – Hob nem gonosz lélek; ember, mint ti, csak rövidebb a keze meg a lába, ám alighanem több az esze.
– Ez egy gnóm, uram – mondta az egyik kiközösített. – Manó, vagy ahogy még mondják, kobold. Lápba csalják az embert, vagy egész éjszaka járatják az ingoványban.
– Az effélék szokták – mondta Szekeres Rafe – éjszaka befonni a lovaim sörényét, azután pedig meghajszolják őket.
– Az efféle zöld köröket von a tisztásokon – mondta egy másik –, és ha a marha onnan eszik, felpuffad.
– Ne szólj hozzá – szólt egy másik, tenyerével takargatva arcát, hogy a manó meg ne igézze –, mert ha szólsz, biztos halál.
– Rémüldöző vénasszonyok vagytok valamennyien – mondta megvetően Robin. – Hob ember, értitek, szenved, mint ti, veszteni való vére is olyan, keze-lába is úgy érzi a kínvallatást vagy a tűz hevét. Ide figyeljetek – és hangján érzett, hogy mennyire dühös –, Hobnak van egy testvére, Ket. Mind a kettő drága barátom. Sokszor segítettek rajtam, és többször megmentették az életemet. Figyelmeztetlek titeket, nehogy valamelyikőtök valamiképpen ártani merjen nekik!
– A barátaid, jó uram?! – kérdezte John, és bohókásan rámosolygott Hobra. – Hogy érdemelték ki szeretetedet?
– Elmondom – szólalt meg Robin. – Tavalyelőtt, nyáridőben az erdő mélyét jártam, és egy elhagyatott tisztásra jutottam. Azt tartották róla, hogy kísértetek lakják. Emiatt a legbátrabb emberek is elkerülték. Ezen a tisztáson van két zöld halom. Túlmentem rajtuk, és három lovagot láttam. A három lovag megtámadott két manót: ezt meg a testvérét. Hobot, aki most előttünk áll, súlyosan megsebesítették, testvérét ugyanúgy. Egészen elképedtem, amikor láttam, mit szándékoznak tenni velük: nagy tüzet raktak, én odalopóztam, és hallottam, amint azt beszélték egymás közt, hogy most kipróbálják, megég-e a két manó, amint Hagthorn Waste-ben az apjuk is megégett, vagy tűzi ördögök, és a füsttel együtt a levegőbe emelkednek. Aztán amikor a tűz felé vonszolták kettőjüket, azt láttam, hogy az egyik halom gyeptégla ajtaja kinyílik, és három asszony rohan ki rajta: egy öreg, sánta, a másik kettő fiatal, alacsonyka, de szép. A lovagok elé vetették magukat, úgy rimánkodtak, hogy könyörüljenek meg testvéreiken, az öregasszony pedig kérte, hogy két fia helyett inkább őt égessék meg.
A három gaz lovag először csak bámult, aztán lefogták a három nőt, és kijelentették, hogy testvéreikkel, a manókkal együtt őket is máglyára vetik. Nem nézhettem tovább tétlenül ezt a jelenetet: három nyílvesszővel lelőttem a gonosz lovagokat. A két szegény embert kihúztam a tűzből, és azóta ők és atyafiságuk az én legdrágább erdei barátaim.
– Jó uram – mondta Csöpp John csendesen –, vitézi cselekedet volt. Bizonyságát adtad becsületességednek, de annak is, hogy jó tettért nem jár gonoszság fizetségül.
Azzal felemelkedett, mélyen meghajolt, és kis Hob felé nyújtotta kezét:
– Add a kezed, cimbora, mindenkinek barátja akarok lenni, aki a jó Robin urat szereti.
– Én is – mondta a bátor Íjász Will és Skarlát Will is, aki ugyancsak előrelépett.
Az emberke egymás után kezet fogott mindegyikükkel, és közben jól a szemük közé nézett.
– Dombi Hob Robin Hood minden testvérének testvére akar lenni – mondta.
– Ide figyeljetek, cimborák! – szólt Robin. – Ezt a cimboránkat és öccsét éppen annyit sanyargatták és nyomorgatták a gonosz lordok, mint titeket. Az az öt lovag, akit ők ketten velem együtt megöltek, a Hagthorn Waste-beli gaz bandához tartozott: megfélemlítéssel, galádsággal magukhoz kaparintottak minden földet azon a vidéken. Tudom, hogy Ranulf of the Waste bánt el szörnyű kegyetlenül két barátunk apjával, és egy napon talán segítségére lehetünk Hobnak és öccsének, hogy bosszút állhassanak a gonosz lordon apjuk megkínzásáért. Segítsünk, Hob, ha majd szükséged lesz rá?
– Ha szükségem lesz, igen – mondta halkan, komoran Hob, és tekintete vaddá vált. – Mi, veremlakók, jobban szeretünk mi magunk bosszút állni. És bosszút is állunk, ha eljön az ideje. Mégis köszönöm neked, Robin, és nektek, a barátainak, a felajánlott segítséget.
Az emberke olyan méltósággal beszélt, mintha magával egyenlőnek köszönte volna meg a segítséget.
Aztán előjött a kis Gilbert, és a veremlakó vele is kezet szorított, aztán Muchcsal, a molnár fiával. Jött a többi is, félelmük elillant, amikor látták, hogy Robin, John és a többi sem fél, és barátsággal szóltak Dombi Hobhoz.
– Most – szólt Robin – valamennyien az erdei szabad nép fiai vagyunk. Ezentúl senkinek sincs oka félni, ha éjjel oda megy, ahova nem hat el a tűz világa, vagy ha nappal akár a legelhagyatottabb tisztáson megy keresztül. Ti az erdő minden darabkájának szabad lakosai vagytok, és atyafiságban vagytok minden lakójával.
– Én is ezt mondom – szólalt meg Hob –, én, akinek népe valamikor ennek a vidéknek ura volt. Le vagyunk győzve most, mi, a kicsi nép, félnek is tőlünk, meg is vetnek minket. Rólunk és ártalmatlan tetteinkről gyermekijesztő, ostoba meséket mesélnek oktondi asszonyok, tűz mellett, éjszakának idején. De én titeket, testvérem testvéreit a béke és barátság ősrégi szavával köszöntelek – ezt mondtuk mindig segítőtársainknak és barátainknak, mielőtt a magas emberek elrabolták volna hazánkat. Én, kinek rokonai a föld alatti és földi világnak, a halmok, kövek és fák népének lordjai voltak egykoron, egyenlően részesítelek most benneteket, testvéreim, az erdő és mező földjéből, fáiból, vizéből és levegőjéből.
Azzal a kis fekete emberke eltűnt a tűz világából, és úgy tetszett, hogy egyszeriben beleolvadt a fák sötétjébe.

 

 

3.
Hogyan verekedett meg Robin Hood a kémkedő koldussal, és hogyan fogta el a seriffet

Elmúlt a tél, a tavaszi nap bágyadt sugara Sherwood erdejének barna és csupasz fái közé hatolt, és a lenge szél mogyoróbokrok, füzek és nyárfák barkáit lengette; a rigó – már öt telet élt meg azon a tisztáson – feltelepedett a legmagasabb szilfa tetejébe, és onnan fütyülte mindenkinek, aki hallani akarta, hogy nincs már hó sehol, hogy a fák rügye úgy duzzadozik, hogy a férgek kezdenek előbújni a korhadékból, hogy az eleség, az élet és a szeretet ismét feltűnt a földön, amely hosszú-hosszú heteken át élettelenül hevert, mintha örökre betemették volna a szélhordta száraz falevelek.
Szép, nagy tisztás terült el a rigó előtt; furcsa, de egy bokor sem volt rajta – nem tudni, ki pusztította ki a bokrokat –, két nagy zöld halom volt a szélében, egymás szomszédságában. Az első meglehetősen kiemelkedett, a másik domborulatára az erdő vetett árnyékot. Mintha emberi életnek nyoma sem lett volna a tisztáson. De azért úgy tetszett, hogy bizonytalan ösvényforma visz a távolabbi halom egy bizonyos részétől az erdőbe: ez azonban egy nyúlcsalád csapása is lehetett: talán itt a halmon volt a vackuk, és a nyúl – amint tudjuk – mindig egyazon úton megy legelőhelyére.
A tisztás túlsó felében egyszer csak egy kis termetű ember arca tűnt fel: futva érkezett a tisztásra. Mint a nyúl, olyan sebesen szaladt a füvön, felment a közelebbi halom tetejébe, és amikor fent volt, úgy tetszett, mintha egyszeribe a földbe süppedt volna. Dombi Hob volt a jövevény. Néhány perccel később az erdő közelében álló halomnak egy darabkája behorpadt, és két apró alak, Dombi Hob és Ket tűnt elő. Figyelmesen körülnéztek, aztán a gyeptábla visszacsukódott, ők ketten pedig gyors léptekkel megindultak, közben vissza-visszatekintettek a két halomra; és a fákat is szemmel tartották az erdőszélen, ahonnan előjött volt Hob.
Hamarosan elérték az erdő peremét, de tovább nyargaltak az árnyas boltozat alatt, a csupasz barna fák között. Míg húszig elszámol az ember, semmi mozgás nem volt a tisztáson. De aztán lódobogás, fegyvercsörgés hallatszott abból az irányból, ahonnan Hob jött elő, és egy keskeny ösvényen nyolc lovas tűnt fel: kiléptek a fák közül, megállapodtak a tisztáson, és valamit erősen kémleltek.
A nyolc ember közül a legelső finom, szinte választékos megjelenésű, nemes vonású ember volt. Fején acélsisak, széles mellén páncéling, jobb kezében lándzsa. Mellette poroszka lovon szelíd, előkelő tartású ember lovagolt: káplán lehetett, mert félig szerzetesi köntös volt rajta. Mögöttük hat ember acélsisakosan, hátukra vetett tegezzel. Kezük ügyében, a nyeregre akasztva az íj. Tekintetük a szabad ember nyílt, őszinte tekintete, és kétségtelen, hogy szabad földbirtokosok fegyveres kíséretét alkották.
– Nos, Gammel úr – mondta széttekintve a pap –, hol itt az út? Reméled-e még, azt szeretném tudni, hogy megtalálod szökevény atyádfiát itt a vad fák, tisztások és halmok között?
– Világos, mint a nap – nevetett Gammel úr. – „Mégy a két halmon túl – mondta az a derék szolga Outwoodsban –, az erdőben egy mérföld távolságra, míg az ingoványhoz nem érsz. Aztán megkeresed a folyón túl Clumber sziklaszirtjét – Gammel úr ismét jóízűen nevetett –, ott meglehet, hogy oldaladba nyílvessző fúródik, mely isten tudja, mely irányból jött, de elárulja, hogy az úr embere észrevett, noha az úr mit sem vett észre.” Tehát, jó Simonom, Robin téli szállásához eltalálni igen egyszerű. Gyerünk tovább!
– Én mégis olvastam – folytatta a pap –, hogy a magányos helyeken álló magas halmokon félelmetes varázslók laknak, s lelkeket veszejtő bűbájoskodással és igézéssel foglalkoznak.
– Attól tartok – felelt vissza Gammel –, hogy ezek a mesék nem igazabbak a hazug szemfényvesztők énekénél és beszédénél; a mese egy-két óráig elszórakoztat, de józan ember nem hiszi el.
A papnak mégis a két zöld halmon függött a tekintete, amíg el nem haladtak mellettük. Talán attól félt, hogy titokzatos, gonosz lélek lép ki belőlük és igézéssel megrontja mindnyájukat. Sőt akkor is egyre a sötétlő tájat nézte, amikor a tisztás másik szélén elérték már az erdőt. Simon ugyanis nem szerette a sötét erdőket. Sokáig élt városon, és férfiak, asszonyok piaci kiáltozásánál nem ismert édesebb muzsikát, sem szebb látványt, mint magas tetők közt a szűk egű utca.
Fél mérföldet ha lovagolhattak az erdőben, amikor fentről, a magasból átható kiáltás zendült meg váratlanul. Sólyom karma közé került madár hangjához hasonlított, és szinte önkéntelenül mindnyájan feltekintettek. Ekkor egy erős hang harsant fel:
– Állj, utasok! Ne moccanjatok!
Erre gyorsan lekapták tekintetüket, körülnéztek, és ott, ahol az imént csak sötét fatörzset láttak, most vagy húsz ember állt sötétbarna ujjasban, nadrágban és sapkásan, mindegyiknél hatalmas felajzott nyíl, kezük a nyílvesszőn, tolla éppen a fülükig ért.
Uraik mögött egy-két fegyveres a szakállába dörmögött, s egérutat keresve, dühösen tekintett körül. De ahogy jobban szétnéztek, észrevették, hogy az íjászok minden oldalról körülfogták őket. A fák színéhez hasonló ujjasuk és nadrágjuk annyira fatörzshöz hasonlóvá tette őket, hogy a lovasok először azt vélték, görcsös cserjét vagy fiatal tölgyet látnak, amíg az éles nyílhegyek csillogása rá nem ébresztette őket tévedésükre.
Alfred of Gammel ajkát harapdálta, szeme szikrát hányt dühében, ám jó kedélye legyőzte bosszúságát, és így szólt:
– Ej, jó emberek, mi bajotok velem?
– Hajítsátok el a fegyvereket! – felelte vissza egy magas, keménykötésű ember, aki éppen előttük állt egy tölgy derekán.
A hat íjász nagyon mogorván tette, amit a rabló parancsolt, de amikor minden fegyver a földön hevert, új parancsot kaptak.
– Tíz lépést előre!
Amikor ez is megvolt, három emberrel felszedette a fegyvereket.
– Most pedig velem jössz – mondta Gammel úrnak – a vezérünkhöz, aki a rengeteg ura.
– Ki a vezéretek, te behemót? – kérdezte dühösen Gammel, amikor az ember kötőfékre fogta lovát, és vezetni kezdte.
– Majd megmondja ő – felelte a fickó. – Remélhetőleg jó dagadt az erszényed, mert téged és kísérőidet jó istenesen megvendégel, a vendégséget pedig meg kell fizetni.
Mielőtt Gammel úr válaszolhatott volna, kiáltás hallatszott a fák közül. Arrafelé nézett, s egy magas férfit látott, aki két alacsony termetű emberkével feléjük tartott. A magas férfin térdig érő zöld zeke, fején vadászkalap volt, a kalap lehajló karimája eltakarta arcát.
A zsivány a zöld ruhás ember előtt megállította Gammel lovát.
– Itt van, jó uram – jelentette –, egy csapat fegyveres bolond, akik úgy csetlettek-botlottak itt az erdőben, mintha erre engedélyt adtál volna. De én tudom, hogy még a király sincs birtokában ilyen engedélynek. Megvendégeled őket, vagy szabadítsuk meg erszényeiktől és eresszük szélnek őket megkönnyebbülten, de okosabban?
A zöld ruhás egy pillanatig némán nézte az első lovast. Aztán jót nevetett, és kinyújtott karral megindult feléje.
– Add a kezed, koma – szólt –, és bocsáss meg embereim nyers viselkedéséért!
Gammel meghökkenten nézte Robin Hoodot, mert ő volt a zöld ruhás ember, aztán nevetve nyújtotta kezét a földönfutónak:
– Robin, Robin, te csirkefogó! Észre kellett volna vennem, hogy a te embereid ezek. Temiattad jöttem ide.
Gammel leugrott lováról, s a két férfi összeölelkezett, és arcon csókolta egymást. Aztán Gammel kartávolságban tartotta Robint, és csak nézte-nézte: félig nevetve, félig csodálattal vizsgálta napégette arcát, csillogó szemét, merész tekintetét, sötét gesztenyeszínű haját, hosszú és izmos tagjait.
– Walsingham sírjára! – szólalt meg Gammel. – Nehezen ismertelek volna fel, úgy megizmosodtál, amióta Locksleyt most öt éve elhagytuk. Nagyon sajnáltalak, Robin, amikor azt hallottam, hogy az erdőbe kellett szöknöd! Kár, hogy mindig olyan szabadszájú és meggondolatlan voltál!
– Most pedig – mondta higgadtan Robin – ne beszéljünk erről többet. Ebben nem egyezünk. Te helyesebbnek találtad, hogy a hatalmaskodó lordoknak udvarolj, szemet hunysz szomszédaid sok törvénytelen cselekedete felett, én meg küzdők és szólok ellenük. De mondd, testvér, mi szél hozott erre?
– Hogy lássalak, Robin, és köszönetet mondjak neked – volt a felelet. – És azért is, hogy figyelmeztesselek.
– Hogy köszönetet mondj?
– Igen, havelondi nemes tettedért – mondta Gammel. – Csak igazságot szolgáltattál, amikor elbántál szegény unokahúgunk becsapóival és megrablóival. Hisz ő maga hasztalan kereste igazát a királyi udvarnál, sőt a trón előtt is.
Robinnak ez csakugyan olyan cselekedete volt, amely – akárcsak az apát fegyveres szolgáinak megölése – szertevitte hírét a nagy erdőrengeteggel szomszédos grófságokban, Yorkshire-ben, Derbyben és Nottinghamben. Késő ősszel történt, amikor még a tél vasmarka nem vonta jég- és hópáncélba a földet. Robinnak volt egy unokahúga, Alice of Havelond nevű, aki egy scaurdale-i módos szabad emberhez, Bennetthez ment feleségül. Két évvel ezelőtt fosztogató skótok és Galloway sátáni emberei törtek be északról – vadak és kegyetlenek, mint a vadmacska, és mindent, ami útjukba került, felégettek, elpusztítottak. Egy skót lovag magával hurcolta, és váltságdíja megérkezéséig börtönbe zárta Bennettet. Távolléte alatt feleségének két szomszédja, Thomas of Paterley és Robert of Prestbury elfoglalták és egymás között felosztották a feleség havelondi birtokát, a házat lerontották, és magát Alice-t elűzték.
Szegény asszony még a királyi bíróság előtt is hasztalan emelt panaszt, hasonlóképpen a földbirtokos tiszttartója előtt is. Csak egy év múlva sikerült férje váltságdíját megfizetnie. A férfi hazatért, megtudta, hogy földjét elvették, és dühében, mint törvényes birtokos visszafoglalta az elorzott földeket. Ellenségei erre meglesték, és szinte halálra ütlegelték. Felesége ismét elment a királyi udvarba, ahol azt mondták neki, hogy Bennett személyesen jöjjön, noha a szegény ember úgy odavolt a veréstől, hogy beteg és nyomorék maradt egész életére. Úgy látszott hát, hogy a hatalmaskodó és gátlástalan Thomas of Paterley és Robert of Prestbury háborítatlanul örülhet az elrabolt birtoknak.
Ekkor Alice-nek eszébe jutott a rokona. Elment Alfred of Gammelhez, és az megígérte, hogy ismét a királyi udvar elé tárja az ügyet, de az asszony nem remélte immár, hogy ezen az úton érvényt szerezhet igazának. Lóra ült hát, és egyetlen szolgáló meg egy jobbágy kíséretében abba az erdőbe indult, amelyben a szóbeszéd szerint Robin Hood, másik rokona bujkált: sok keresés után ráakadt, elpanaszolta nagy baját, és segítségét kérte.
Robin megnyugtatta, és hazaküldte, az asszony pedig megfogadta, hogy látogatásáról senkinek sem szól. Néhány nap múltával egy éjszaka Scaurdale lakosai két házat láttak lángolni a lankákon, és megértették, hogy a két rabló ily módon mégiscsak meglakolt. Másnap már mindenki tudta, és örült Robin Hood merész cselekedetének: eljött és megölte Thomas Paterleyt és Robert of Prestburyt. Bennett of Havelond pedig visszakapta elrabolt földjét.
– Azt mondom – szólalt meg Alfred of Gammel, kiben a csodálat elnyomta az erőszakos cselekedetekkel szemben érzett viszolygását –, hogy ez a derék cselekedeted meggondolkoztat minden, az erdő közelében lakó rablót, fosztogatót, nagy sanyargatót, hogy egyszer csak velük is leszámol valaki.
– Remélem, így van – mondta Robin komor képpel. – Kihez forduljanak, kinek segítségét kérjék a sanyargatottak, ha olyan gazságok büntetlenül maradnak, amilyent Bennett és unokahúgunk elszenvedett? Természetesen nem a te lagymatag papjaidhoz, testvér, mert azok éppolyan csúfosan kifosztják a szegény embert, mint a bárók, és a szegény szabad emberekből kisajtolt pénzzel töltik meg erszényüket. De mondd, kitől akarsz engem óvni?
– Sir Guy of Gisborne-tól és gonosz cselvetésétől – felelt Gammel. – Tegnap Outwoodsban jártam. Birtokod most egy királyi biztos kezén van mindaddig, amíg számkivetésed kihirdetése után egy év és egy nap el nem telik. Ott találtam Crippset, az öreg falusbírót – tudom, hogy jó barátod –, elmondta nekem, hogy Sir Guy nem tudja elviselni, hogy te az embereiddel oly nagyon megleckéztetted. Régebben is kegyetlen volt, de azóta, hogy kifüstölted a házából, még gonoszabb, még komiszabb. A legszörnyűbb dolgokra esküdött, hogy elfog vagy megöl téged.
– Miféle cselszövésről beszél az öreg Cripps?
– összebarátkozott Ralph Murdachkel, Nottinghamshire seriffjével. Jobbágyok beszélték, hogy utasemberek szerint Sir Guy és Murdach gonosz embereket béreltek fel, akik koldusként, zarándokként és vándorárusként majd az erdőket járják, felkutatják búvóhelyedet; akkor ők egy napon összegyűjtik fegyvereseiket, s rajtad ütnek.
– Köszönöm a hírt – mondta Robin, és úgy tetszett, mintha nem tartotta volna különösebben fontosnak –, de most inkább lássunk lakomához mindnyájan.
Közben egy folyó mentén meredek és erdős dombok közé értek. Ott egy barlangban nagy lakomát csaptak, mindannyian jó étvággyal ettek-ittak.
Robin és emberei azt kérdezgették Gammeltől, hogy Sir Guy valóban komiszabbul bánik-e most a birtok jobbágyaival.
– Némelyek azt mondják, hogy nem – hangzott a felelet. – És világos, hogy miért. Amikor a St. Mary-beli apát meghallotta, hogy fegyveres szolgáit Robin elpusztította, és emberei eltűntek, nagyon megharagudott Sir Guyra, azt mondta, bizonyára irgalmatlanul sanyargatta az embereket, de változtatnia kell a viselkedésén, különben nem marad meg tiszttartónak. Úgyhogy már nem sanyargatják olyan szörnyen a szegényeket, habár Sir Guy jobban gyűlöli őket, mint valaha.
– Nagy csoda! – mondta erre gúnyosan Skarlát Will. – St. Mary dagadt képű és gőgös apátja szánja a népet!
– Úgy lehet, az apát sohasem mondta Sir Guynak, hogy sanyargassa a népet – mondta a kis Gilbert, aki mindig is pap szeretett volna lenni, és olvasni akart tanulni –, saját gonosz természete tette zsarnokká.
Lelke mélyén így gondolkozott sok más földönfutó is, és azután nem voltak olyan ellenséges érzületűek az apáttal szemben.
Gammel úr és emberei nemsokára útnak indultak, Robin Hood pedig néhány száműzöttel az erdő egyik csücskéig kísérte őket, és megmutatta, merre van Locksley városa lent délen, Sheffield városkán túl.
Három nappal később, egy délután Robin azon a széles úton ballagott, amelyik Pontefractból az erdőn keresztül Ollerton és Nottingham felé vezet. Unokatestvére szavaira gondolt, és arra, hogy Guy of Gisborne élve-halva kézre akarja keríteni őt; és amint ment a fák alatt, lépteket hallott. Föltekintett, és egy koldust pillantott meg az úton.
Robin a fák közül jól láthatta a koldust, de az őt nem; és amint a koldus egy hosszú bottal dobbantgatva közeledett, Robin azon tűnődött, igazi koldus-e, vagy Sir Guy egyik kémje.
Ruháján lehetett vagy ötven folt, inkább rongycsomó volt, mint egyetlen rongy, rongyos nadrág fedte lába szárát, lábán nagy cserzett bőrsaru. Elemózsiás zsákja széles és hosszú szíjon a nyakában lógott, övébe pedig bőrtokban hosszú gyilok volt tűzve. Lapos és széles kalap volt a fején, olyan vastag és ormótlan, mintha három kalapból varrták volna össze.
Robin gyanúja fokozódott, mivel az embernek furamód nem volt igazi koldus külseje. Ráadásul még tekintetét is vizslán ide-oda jártatta, amint a gübbenős úton lépegetett.
A koldus nemsokára elhaladt Robin előtt, és akkor a földönfutó utánakiáltott:
– Koldus, állj meg! Hova oly sietve?
A koldus nem felelt, hanem megszaporázta lépteit. Robin utánaeredt, mire a koldus dühösen megfordult, és meglóbálta botját. Gonosz képű ember volt, homlokától az alléig forradás az arcán.
– Mi bajod velem, hé? – kiáltotta. – Nem mehet az ember fia békén a király útján, anélkül, hogy minden semmirekellő utána ne kiáltana?
– Udvariatlan vagy, koldus – mondta Robin. – Mindjárt megmondom, hogy miért állítottalak meg. Vámot kell adnod, hogy itt az erdőn továbbmehess.
– Vámot? – kiállott fel a másik vigyorogva. – Ha addig vársz, amíg én vámot adok, te csavargó, egy álló esztendeig várhatsz ebben a szent helyben.
– Na, gyerünk – mondta Robin –, gombolkozz ki szépen, lássuk, mi van az erszényedben. Ha a gúnyádat nézem, gazdag koldus vagy, ha egyáltalán koldus vagy, és nem becsületes koldust játszó gonosztevő.
A koldus elkomorodott, gyanakodva pislogott Robinra, és még jobban megmarkolta botját.
– Hallod-e, jó ember – mondta derűsen Robin –, ne markold oly ádázul azt a botot. Biztosan lesz erszényedben egy nagy arany, azzal megfizetheted a vámot a szegény erdőlakónak.
– Gazdálkodj a magad pénzével, rabló gazember! – mormogta a koldus. – Tőlem mit sem kapsz! Nem félek a nyilaidtól, és nagyon örülnék, ha az akasztófán lógnál, és remélem, hamarosan ott is látlak.
– És az is bizonyos – mondta Robin –, hogy nem riadsz vissza semmi gaztettől, ha árulással piszkos pénzt kereshetsz. Becsületes koldusnak véltelek. De gonosz képedre van írva, hogy gazember, áruló vagy. És most ide figyelj. Tudom, hogy gonosz ember szolgálatában állasz, áruló vagy, és emiatt nem engedem el neked a vámot. Vesd a földre erszényedet, vagy pedig egy jó vastag nyílvesszőt eresztek beléd!
Nyílvesszőt helyezett íjára, amíg így beszélt. De ujjai közül kicsúszott az ideg, és erre lepillantott. Végzetes lett számára ez a pillanat... Mint egy vadmacska, akkorát szökkent a koldus, megforgatta botját, és kiverte az íjat Robin kezéből.
A földönfutó hátrébb ugrott, és előrántotta kardját, ám a koldus gyors volt, mint a gondolat, és hatalmas csapást mért Robin fejére. Robin a földre roskadt, ám éppen ekkor kiáltozást lehetett hallani az út menti fák közül. A koldus arrafelé nézett, és ujjai a hegyes gyilok markolatára fonódtak, összehúzta magát, mintha a földön heverő Robinra akarta volna vetni magát, hogy nyomban megölje.
Barna ruhás ember ugrott elő néhány lépéssel arrébb a bokrok közül, utána még kettő. Ránéztek a koldusra, aki egy szempillantás alatt közömbös képet öltött, és megindult az ösvényen, míg a keskeny ösvény egyik kanyarulata el nem takarta a vizsla tekintetek elől.
Ketten a földönfutók csapatának új emberei voltak, fiatal emberek, a harmadik meg Dodd, az a fegyveres, aki meghódolt Robinnak, mikor ez megölte Hubert of Lynnt. Továbbmentek az ösvényen, egyszer csak Dodd meglátta Robin íját és nyilát a földön, és megállt.
– Ó – mondta –, mi történhetett itt? Ez Robin íja. A nagyságáról ismerem meg, mert ezt senki más nem tudja felajzani.
– Oda nézz! – kiáltott fel a másik, félrehajtva azt a bokrot, amelyik mögött Robin hevert. – Egy sebesült... Jó ég, Robin! Szent Péterre, ki volt az az aljas?
Dodd nyomban Robin mellé térdelt, és kezét zekéje alá dugta. Nézte, hogy ver-e még a szíve.
– Az égnek hála, él! – kiáltotta. – Fuss gyorsan a patakhoz, oda a fehér cserje mögé, és hozz a kalapodban vizet!
A földönfutót hamar magához térítette az arcára hintett víz. Nagyot sóhajtott, fájó fejére tette kezét, s kinyitotta szemét.
– Ó, jó uram – mondta Dodd –, ki tette ezt veled? Biztosan tőrbe csaltak. Hányan támadtak rád?
Robin halványan mosolygott a három türelmetlenül fölébe hajló emberre, aztán egy kis idő múlva annyira erőre kapott, hogy felülhetett.
– Csak egy ember támadt rám – mondta. – Egy koldusnak öltözött izmos gazember. Bottal esett nekem, amikor nyilat illesztettem az íjra, és mielőtt védekezhettem volna, úgy fejbe vert, hogy elaléltam.
– Hitemre – mondta Dodd –, csak az a gaz koldus lehetett, akit az útra térőben láttunk. Be ártatlannak látszott! Na, emberek, menjetek – fordult a másik kettőhöz –, mutassátok meg, hogy ügyesek vagytok, fogjátok el, és hozzátok ide, hogy a vezér megölhesse, ha úgy akarja.
– Ügyeljetek, lopva közelítsétek meg a gazfickót – mondta Robin. – Nagy ostobán túl közel engedtem magamhoz a hosszú botjával, és ez lett a veszítem. Ha a botját használhatja, megnyomorít benneteket.
A két fiatal fogadkozott, hogy óvatosan lopakodnak a koldus után, és azzal el is indultak. Dodd pedig ott maradt Robin mellett, míg az úgy nem érezte, hogy már eléggé erőre kapott, meg tud állni lábán, és Doddal együtt visszatérhet a táborba.
Közben a két fiatal földönfutó gyorsan a koldus után vetette magát, hiszen tudták, hogy csak azon az egyetlen erdei úton mehet. Csakhogy az egyiknek – Bat vagy Bart volt a neve – az az ötlete támadt, hogy rövidebb úton, vagyis a fák között kellene menniök, mert akkor egy út menti leshelyről elkaphatják a koldust. A másik egyetértett vele, úgyhogy egyenesen nekivágtak az erdőnek. Jó lábuk volt, és minden jól ment volna, ha eszük is olyan jó, mint a tervük. De alig három hete hagyták oda az ekét, a nehéz és kimerítő munkát, a lord földjét, és nem lehettek még olyan okosak, amilyenné később lettek, amikor már megtapasztaltak minden erdei veszedelmet.
Erdőn, tisztáson, zsombékos helyeken nyargaltak keresztül, sarat, tócsát ki nem kerültek, dombon-halmon átvágtok. Végül ismét az erdei útra jutottak, ahol az egy kis völgyön vitt át. Ennek a völgynek az alján volt egy erdőcske, itt keskenyebb volt az út. Ott néztek ki maguknak leshelyet. Az útfélen egy-egy fa mögé rejtőztek.
Amint ott kucorogtak, máris csoszogást, lépteket hallottak fentebbről: óvatosan kilestek, és a koldust pillantották meg, akivel már találkoztak az aléltan heverő Robin közelében.
Amikor a koldus a két fa közé ért, mind a ketten ráugrottak, mielőtt még futásra gondolhatott volna, az egyik kicsavarta kezéből a botot, a másik meg kihúzta övéből a gyilkot, és a koldus mellének szegezte.
– Cselvető pimasz – mondta az egyik földönfutó –, ne merj megmoccanni, mert én pap vagyok, és most a másvilágra küldelek.
A koldus gonosz képét elöntötte a düh, amint hol az egyikre, hol a másikra nézett, és egérutat keresett. De csak azt látta, hogy nem szabadulhat, és ekkor álnoksággal próbált kikerülni a bajból.
– Jó urak – mondta alázatosan –, hagyjátok meg az életemet! Vegyétek el tőlem ezt a hegyes és ijesztő tőrt, mert ha csak látom, majd meghalok félelmemben. Mit ártottam nektek, hogy meg akartok ölni? Mi hasznotok lesz rongyaimból, ha megöltök és kiraboltok egy vén, nyomorult koldust?
– Hazudsz, álnok gazember! – kiáltott rá dühösen Bat. – Legjobban tenném, ha már most gonosz bordád közé döfném ezt a tőrt. Kis híja, hogy meg nem ölted egész Sherwood és Barnisdale legjobb és legvitézebb emberét. Most jól megkötözve visszaviszünk, hadd döntse el ő, hogyan öljünk meg, lenyilazzunk-e vagy felkössünk, mert igazán nem érdemes hitvány porhüvelyedre pazarolni jó nyilainkat.
– Könyörületes uraim – mondta siránkozva a koldus –, arról az erdei emberről beszéltek, akit az imént fejbe kólintottam? A keresztre mondom, csak védekeztem. Sajnálom, ha félresikerült ütésemmel megöltem volna.
– Nem úgy van, nem ölted meg! – kiáltott fel Bat. – Igaz életét nem veheti el a te hitvány botod. Él, és egy óra múlva ítélkezni fog fölötted, majd meglátod. És most, Michael – mondta Bat a társának –, ezt a gazembert a saját övével kötözzük meg, és vigyük Robinhoz. Ronda pofa vagy, gazember – folytatta Bat –, de ha majd ott lógsz és vigyorogsz a hurokban, akkor még rondább leszel.
A koldus látta, hogy Bat kemény ember, és jaj lesz neki, ha most hirtelenjében valami cselt ki nem eszel, és keze közül ki nem szabadul.
– Ó, vitézlő uraim – mondta remegő hangon –, legyetek jóságosak, ne bántsatok egy öreg és nyomorult koldust. Nagyon sajnálom, hogy rosszat okoztam annak a vitéz nemesnek, a vezéreteknek. De tiszta szívből óhajtom, hogy helyrehozzam, ami rosszat tettem. Eresszetek szabadon, és húsz márkát adok nektek – itt van a zsákban, és még néhány ezüstpénzt, itt a rongyaim közé rejtve.
Ezekre a szavakra Bat és Michael szeme felcsillant. Pénzük nem volt világéletükben, és ez a szerencse, tíz-tíz márka fejenként – számukra mesés summa – elfeledtette velük, hogy Robinnak hűséget fogadtak.
– Mutasd a pénzt, vén gazember! – mondta Bat. – Azt hiszem, hazudsz. De azért csak mutasd!
Eleresztették a koldust, az pedig levetette és a földre rakta köpenyét. Egymást követték a szélrohamok: közeledett az alkonyat. Előszedett két nagy zacskót – úgy vélték, hogy hús, kenyér és más eleség lesz bennük – és letette maga mellé a földre.
Aztán végül kivette a nyakából oldaltarisznyája széles szíját.
– Ebben rejtettem el a pénzt – mondta –, mert itt biztonságosabb. Tele van ócska foltnak valóval: megfoltozgatom a gúnyámat, ha jeges szél fúj, vagy sarumat, hogy ne fázzék a lábam.
Amikor a széles szíjat a fején átvetette, a bal karja alatt Bat egy kicsi erszényt pillantott meg, ezt is keskeny szíj tartotta! Olyan jó rejtekhely volt ez, hogy a földönfutó rögtön azt gondolta, nagyon értékes holmit tartogathat benne. Gyanakodni kezdett, hogy a koldus legnagyobb kincseit nem akarja előszedni, azért tesz-vesz annyit.
Előrehajolt, megfogta a szíjat, késének egy gyors mozdulatával elvágta, és az erszény a tenyerébe hullott. A koldus elkapta volna tőle, de kezében volt a nagy zsák, ez akadályozta. El akarta mindenáron kapni, de a két földönfutó mellének szegezte kését.
– Fejezd már be, ronda tolvaj! – kiáltott rá Bat –, vagy elvesszük életedet és a zsákmányt is! Vigyázz, ne próbálj becsapni bennünket, mert megkeserülöd!
A koldus észrevette, hogy Bat gyanakodni kezd, és nem próbálta visszaszerezni az erszényt a földönfutó zekéje alól. Komor képpel és szikrázó tekintettel lerakta nagy zsákját, és lehajolt, hogy kinyissa: a két földönfutó pedig fölébe hajolt. Figyelték, hogy ne csalhasson.
A koldus beledugta kezét a zsákba, és hirtelen egész porfelhőt csapott az arcukba. A két ember megvakítottan hőkölt hátra, s szidták, fenyegették a koldust, de egyáltalán nem látták, merre van.
Egy pillanattal később a fejükön érezték a koldus súlyos botját, mert a koldus nyomban megragadta és ádázul rájuk rontott. Bat, akinek még porral volt tele és fájt a szeme, érezte, hogy a koldus keze a ruháját szaggatja, és belevágta a kést, mert éppen akkor markolta meg, és ködösen látta, hogy a koldus véres kézzel hátrál, s arra készül, hogy botjával agyonüsse.
A földönfutó ekkor egészen bizonyos lett abban, hogy csakugyan drága holmi van az erszényben. Éppen akkor ugrott félre, amikor olyan erővel csapott le a bot, hogy kettéhasítja, ha eléri, a fejét. Olyan gyorsan futott, ahogy csak tudott, vissza sem nézett és nyomában futott a társa. A koldus egy ideig üldözte őket, de húzta sok gönce, így nemsokára feladta az üldözést.
Szinte teljesen besötétedett már. és a két földönfutó keservesen bánkódva igyekezett a tábor felé.
– Nagy szamarak vagyunk – mondta Bat –, nem bánom, ha Robin megkorbácsol.
– Nekem úgy fájnak a csontjaim annak a bestének a botja miatt – mondta Michael –, azt hiszem, jó ideig nem kívánom, hogy megverjenek. Jobb lesz, ha elbújok, míg a fájdalom is szűnik, és Robin haragja is csillapodik.
– Akkor pusztulj innen, te szamár – mondta Bat, aki saját magára és társára is haragudott –, halj éhen az erdőben, ha úgy tetszik, vagy térj vissza a birtokra, légy szolga, és csak veresd magad a lord tiszttartójával.
Csakhogy Michael éppen annyira félt az egyedülléttől, mint a lord korbácsos emberének izmos karjától, végül is úgy döntött, hogy Battel tart, és elszenvedi azt, amit Robin őrá kiszab.
Éppen vacsora kezdetére értek a táborba, és Bat őszintén elmondott mindent – őszintesége mutatta, hogy mennyire szégyenkezik. Robin nyugodtan végighallgatta, aztán megszólalt:
– Nálad van még a gazfickó erszénye?
Bat régóta megfeledkezett az erszényről, de a zekéje alatt megtalálta, kivette és átadta Robinnak. A földönfutó Battel fáklyát hozatott elő, és annak világánál kutatta át az erszényt.
Először három rézpénzt talált egy darabka rongyba kötve, aztán egy vésetes gyűrűt és végül az erszény fenekén egy kicsire összehajtogatott pergamenlapot. Szétbontotta, a térdére fektette, és lassan betűzni kezdte. Robin ugyan tanult latinul Locksleyban, a nagybátyjánál, de amióta felnőtt, nemigen volt dolga a betűkkel.
Lassan olvasta a latin szavakat, és ahogy felfogta értelmüket, úgy vált komorabbá és ridegebbé az arca. Ez állt a pergamenen:
„Igen tiszteletreméltó Ralph Murdach úrnak, Nottingham és Derby seriffjének üdvözletem. Tudja meg uraságod, hogy Richard Malbête, e sorok átadója az a személy, akiről beszéltem volt, és akit Sir Niger le Grym barátom ajánlott. Merész és ravasz ember, nem utasít el semmiféle munkát, jó pénzért nem riad vissza semmilyen szörnyű cselekedettől, éles eszű, cselszövésre és tőrvetésre mindig kész. Csak a bortól kell óvni, mert ittasan semmire sem használható. Ő lesz segítségére terve végrehajtásában, hogy kezünkbe kaparinthassuk azt az ordas Robint, és elpusztíthassuk a vele tartó zsiványok egyre gyarapodó bandáját. Remélem, hamarosan sok kellemes hírt hallok.”
A levélen nem volt aláírás, ment akkoriban nem írták oda nevüket az emberek, hanem rányomták pecsétjüket: ezen a pergamenen kék viaszpecsét volt, benne Sir Guy of Gisborne címere: vademberfő és alatta kard.
Robin Batre és Michaelre nézett, ezek lehajtott fejjel szégyenkezve vártak a büntetésre.
– Nem vagytok közénk valók – mondta ridegen. – Közönséges csirketolvajok és zsebmetszők vagytok. Városban kellene élnetek, járnátok a csapszékeket, és meglopnátok a magatehetetlen részegeket. Ha valamire kiküldelek benneteket, azt, bármilyen nagy a kísértés, végre kell hajtani. De mivel ti csak nemrégen hagytátok ott az eke szarvát, ezúttal megbocsátok nektek. Most menjetek – mondta szelídebben –, vacsorázzatok meg. Ne felejtsétek: elvárom tőletek, hogy derék emberek legyetek és okosabbak, mint eddigelé.
Bat soha egy jó szót nem hallott volt gazdáitól, és Robin szavai nagy hatással voltak rá.
– Jó uram – mondta fél térdre ereszkedve –, ostoba voltam, és megérdemlem a korbácsot. De ha nem akarsz megkorbácsoltatni, adj nekem valami nehéz feladatot, hogy kitörülhessem elmémből mostani ostobaságomat.
– Engem meg eressz el ővele – mondta Michael –, mert szeretnélek téged jól szolgálni.
Robin rájuk pillantott, és elmosolyodott.
– Menjetek vacsorázni – szólalt meg végül. – Hamarosan feladatot kaptok.
Vacsora után Robin magához hívta Csöpp Johnt, és megkérdezte:
– Útnak indult-e, John, a wentbridge-i büszke fazekas?
– Igen, jó uram – felelt John –, tegnap indult el egy lóval és egy szekérrakomány fazékkal és lábassal. Igyekvő ember: amint elolvad a hó, nyomban kibújik kuckójából.
Robin megkérdezte, hol fog éjszakázni a fazekas, és John megmondta. Robin ezután Batet és Michaelt hívatta.
– Nehéz feladatot kívántatok – mondta –, mindjárt kaptok is egyet. Megeshet, hogy igazán nehéz is lesz, de nektek mindenáron végre kell hajtanotok. Jól ismeritek a Mansfieldbe vezető utat, hiszen ezen szöktetek el warsopi uratoktól. Azt akarom, hogy Mansfieldbe menjetek ma éjszaka, és keressétek meg a büszke wentbridge-i fazekast. Mondjátok meg neki, szeretném, ha barátsága jeléül kölcsön adná ruháját, fazekait, szekerét és lovát, mert a nottinghami vásárba akarok menni álruhásan.
– Örömest, jó uram – mondta Bat. – Fogjuk botunkat, kardunkat, pajzsunkat, és máris indulunk.
Csöpp John jóízűt nevetett rajtuk.
– Úgy beszéltek, mintha csak egy libát kellene elhessenteni – szólt. – Ha nem ismeritek még a büszke wentbridge-i fazekast, majd megismertet jókora furkósbotjával.
– Tudom, Csöpp John – mondta nevetve Bat –, téged már meg is leckéztetett.
– Igaz – helyeselt szégyenkezés nélkül John. – Jól megjártam, amikor tavaly nyáron a földönfutóknak járó vámot követeltem tőle. Hármat olyant vágott rám, hogy soha el nem felejtem.
– Egész Sherwood tud róla – mondta Bat. – De a büszke fazekas nagyon rendes ember, ha jól hallottam. Mindenesetre Robin úr kérését, akár tetszik neki, akár nem, teljesíteni fogja.
– Akkor hát holnap, hajnalhasadás után egy órával Mansfielden túl, Forest Herne-ben, az útelágazásnál találkozunk – mondta Robin.
– Feltétlenül ott leszünk azzal, amit kívántál – felelt Bat, és Michaellel együtt megindult a csillagfényes éjszakában Mansfield felé.
Másnap a nottinghami vásártérre egy kicsi, barna, jól táplált póni tért be, szekeret húzott, tele jó wentbridge-i fazekakkal és lábosokkal. Gesztenyeszínű, foltozott paraszti gúnya volt a jól megtermett, hosszú lábú és rezes képű fazekason; haja szemlátomást ritkán találkozott a fésűvel. Robin jól elváltoztatta külsejét.
Gazdaemberek, vándorárusok, kalmárok és mészárosok nyüzsögtek a vásártéren; némelyek éppen akkor verték fel sátrukat vagy bódéjukat, mások szekérről rakodtak le, vagy izmos pónik hátáról szedegették le a kosarakat. A fazekas lerakta szekere elé portékáját, szénát és zabot adott lovának, aztán jó hangosan kínálgatni kezdte fazekait.
A seriff házától öt lépésre rakodott le. A piactér egyik szélén állott a furcsa díszítésű faépület – és a fazekas, szeme állandóan az ajtón függött. Az ajtó most nyitva volt, és ki-bejárt, vagy ott várakozott, akinek dolga volt a seriffel.
– Jó fazekat vegyenek! – kiáltotta a fazekas. – Fazekat vegyenek! Jó és olcsó a fazék! Fazekat, lábost a konyhába!
Olyan hangosan kiáltozott, hogy csakhamar egy csomó falusi ember gyűlt köréje, és alkudozni kezdett. A fazekas azonban nem tartotta az árat: annyiért adta a fazekat vagy a lábast, amennyit ígértek érte. A nagy olcsóságnak híre ment, és rövid idő múlva fél tucat fazeka ha maradt.
– Szamár ez, nem fazekas – mondta egy asszony. – Jó edényeket csinál, de sejtelme sincs az árról. Nem fog soha boldogulni!
Robin magához intett egy szolgálót, aki éppen kilépett a seriff házából, és megkérte, menjen be a seriff feleségéhez, adja át neki a wentbridge-i fazekas tiszteletét, és kérdezze meg, nem fogadná-e el ajándékba a maradék edényeket. Kis idő múlva maga Margaret asszony jelent meg.
– Köszönöm a fazekaidat, jó fazekas – mondta az asszony. Derűs volt az arca, és nagyon nyájasan beszélt. – Nagy örömmel vettem, mert jó, tartós fazekak. Ha ismét a városba jössz, jó fazekas, üzenj értem, mert veszek tőled néhány fazekat.
– Asszonyom – mondta Robin, és paraszti módon levette kalapját, és meghajolt –, a legjobbakat kapod. Repedt, csorba nem lesz köztük, esküszöm, és tisztán csengő hangot adnak, ha megkoccantod.
A seriff felesége úgy látta, hogy a fazekas derék ember, és ezért elbeszélgetett vele. Kis idő múlva csengő szólalt meg a házban, és erre az asszony azt mondta:
– Gyere be, ha nincs ellenedre, jó fazekas! Ebédelj velem meg a seriffel.
Éppen ezt akarta Robin. Elfogadta a meghívást. Egy helyiségbe vezették, ahol lányok ültek és varrtak. Már nyílt is az ajtó, és belépett a seriff. Robin jól megnézte, mert még csak egyszer látta. Tudta, hogy Ralph Murdach, a seriff gazdag varga volt, Ely kapzsi püspökétől nagy pénzért vette hivatalát, s mert pénzét vissza akarta szerezni, ahogy tudta, szipolyozta a népet.
– Nézd, mit ajándékozott nekünk ez a fazekasmester – mondta Margaret asszony, és a padra tett fazekakra mutatott. – Hat jó fazék, éppen olyan jó, mint a németalföldi.
A magas és sovány seriff kelletlenül és ellenségesen pillantott Robinra, aki mélyen meghajolt.
– Velünk vacsorázhatik a jó fazekas, seriff?
– Szívesen látjuk – mondta morcosan a seriff, mert éhes volt, és ráadásul meg is járta valamivel a vásárban. – Mossunk kezet, és üljünk asztalhoz.
Beléptek a ház ebédlőtermébe. Ott már vagy húszan vártak a seriffre meg a feleségére. A seriff tisztjei, alantasai voltak némelyek, mások gazdag vásárosok.
A seriff és felesége elhelyezkedett az asztalfőn, erre az egész vendégsereg leült. Robinnak az asztal végén adtak helyet. Minden vendég előtt csontkanál és nagy szelet kenyér volt, italhoz azonban csak minden két szomszédnak jutott egy ónkupa. Aztán ezüstnyársakon sült húst hoztak be az asztali inasok; minden vendégnek egy-egy darabot nyújtottak oda. Mindenki elővette övéből kését, megtörölte a nadrágja szárán, és levágta, majd kenyerére tette a kiválasztott darabot. Kezük volt a villa, úgy ettek, és vagy a hússal együtt vágtak egy-egy darabka kenyeret is, vagy kenyér nélkül ették meg az egész húst.
A szoba gyékénnyel takart padlóján kutyák és macskák kaptak össze egy-egy csonton vagy ledobott húsdarabon, az ajtóban koldusok állottak, és alamizsnáért vagy egy darab húsért könyörögtek. Az asztal alsó végéről időnként egyik-másik vendég jó nagy csonttal megcélozott egy-egy koldust, ám ez ügyesen elkapta, és máris rágni kezdte. Közben a koldusok annyira felbátorodtak, hogy nagy szemtelenül az asztalig tolakodtak, de ekkor egy szolga bottal ment nekik, és rúgásokkal meg ökölcsapásokkal kiverte őket a házból.
Váratlanul egy merész koldus lépett be a terembe, és a földön heverő kutyák között az asztalfő felé tartott. Nyomban nekiesett egy szolga, megragadta, és ki akarta tuszkolni.
– A seriffel akarok beszélni! – kiáltotta dulakodás közben a koldus. – Egy lovag üzenetét hozom.
De a szolga nem törődött ezzel, és az ajtó felé lökdöste. Dulakodásuk zajára felfigyeltek a vendégek. Robin ránézett, s felismerte. Sir Guy kéme volt, az az ember, akivel tegnap összeakadt, és aki az elcsípésére küldött két földönfutónak túljárt az eszén. Richard Malbête, vagyis ahogy angolul nevezték, Richard Illbeast[2] volt a neve.
A koldus igyekezett kitépni magát a szolga markából, de a szolga erős volt, és Malbête hasztalan küszködött.
– Könyörülj meg rajtam, seriff! – kiáltott fel. – Guy of Gisborne-tól hoztam üzenetet.
A seriff felnézett, és a dulakodókra pillantott.
– Hadd szólhasson a fickó! – kiáltotta.
A szolga nem rángatta, cibálta tovább, de a markából nem eresztette el, és mind a ketten zihálva álltak ott. Richard Malbête gyilkos pillantásokat vetett a szolgára.
– Beszélj, gazfickó, amint őnagysága parancsolta – mondta a szolga –, és ne nézz rám úgy, te madárijesztő.
– Sir Guy of Gisborne-tól jövök – mondta a koldus a nagy asztal felé fordulva –, és szigorúan bizalmas üzenetet hozok.
A seriff hitte is, nem is.
– Mondd, mit üzen – szólt rá ridegen.
A koldus kétségbeesetten tekintett körbe, nézte a feléje forduló vendégeket. Volt, aki nevetett rajta, mások gúnyolták.
– Bizalmas üzenete van számodra, seriff – kiáltott röhögve egy pohos gazdaember –, és ügyes ujjai ékszereid számára!
– Vagy pedig – tette hozzá egy másik nagy nevetés közepette –, egy tőre a hasadba.
– Bizonyítsd be, hogy attól jössz, akiről itt locsogsz – parancsolt rá dühösen a seriff –, vagy kivesszőztetlek a városból.
– Hat-hét zsivány esett nekem az erdőben – mondta Richard Malbête –, és ellopták erszényemet a Sir Guy levelével együtt!
Erre nagyot nevettek a vendégek. Képtelen történet, úgy találta valamennyi, és tréfálkoztak, mulattak a dolgon.
– Miért küldött énhozzám, te nyomorult? – kiáltott rá a seriff. – Mit akarsz ezzel az ostoba mesével?
– Azért küldött, hogy segítsek neked elfogni a földönfutó Robin Hoodot, a rablót – kiáltotta Richard Malbête, akit a vendégek nevetése és tréfálkozása kihozott a sodrából, és dühében immár elvesztette a fejét.
Erre aztán kirobbant a nevetés.
– Ha-ha-ha! Hát ez aztán nagyszerű! El akarja fogni a rablókat, és a rablók kifosztják! Nyulak támadnak a nyulászó rókára!
– Ki vele! – kiáltott dühtől vörösen a seriff. – Vesszőzzétek ki a városból ezt a hazug bitangot!
– Nem vagyok bitang! Én a keresztes hadjáratban harcoltam! Én...
A többit már nem mondhatta el: öt-hat szolga vetette rá magát. A következő pillanatban már a piactéren találta magát; ott elszedték a tarisznyáját, lemeztelenítették a hátát, botok emelkedtek a magasba, és a nyomorultat, aki oly gonosz volt, mint sokan mások azokban az irgalmatlan időkben, és aki sok szörnyű cselekedettel mocskolta be kezét, záporozó ütésekkel űzték ki a városból az erdő felé.
Egy ideig még nevetgéltek a vendégek a kolduson, aztán a délutáni viadalra fordult a szó: a városon kívül, a mezőn lesz a seriff tisztjei között; parancsnokuk negyven shilling díjat tűzött ki.
Ebéd végeztével sok vendég a mező felé tartott hát, ahol a seriff emberei egymás után célba lőttek. Robin persze nagyon is figyelmes néző volt, és megállapíthatta, hogy a seriff egyetlen emberének sem sikerült jobban megközelíteni a célpontot egy hosszú nyílvessző felénél.
– Hitemre mondom – szólalt meg Robin –, én csak fazekas vagyok, de valamikor jó íjász voltam, és még most is jólesik hallanom az ideg zürrenését, és néznem a nyíl röptét. Megengeded egy idegennek, seriff úr, hogy egy-két nyílvesszőt kilőjön?
– Jó, próbálkozhatsz te is – mondta a seriff –, mert jó izmos fickónak látszol, bár rezes képed arra mutat, hogy inkább jó borral teli italos kancsódat szereted emelgetni.
Robin a többiekkel együtt nevetett a sületlen tréfán, a seriff pedig három íjért küldte az egyik alabárdost. Robin kiválasztott egyet: a leghosszabbat és legerősebbet, és próbálgatni kezdte.
– Gyenge lesz a fája – mondta, és a füléig húzta az ideget, felajzta az íjat. – Recseg, ha megfeszítem, annyira gyenge.
Kihúzott egy nyílvesszőt a seriff egyik emberének tegzéből, rátette íjára, és kiröpítette. Mindenki figyelmesen előrenézett. A kalmárnép felkiáltott, amikor a nyílvessző a célponttól csak egy hüvelyknyire fúródott be, vagyis hat hüvelykkel közelebb, mint a többieké.
– Lőjetek még egyszer – mondta embereinek a seriff –, és lőjön a fazekas is veletek.
Elkezdődött a második forduló, és mindegyik túl akarta szárnyalni a legjobb eredményt, ám egyik sem talált- a fazekasnál pontosabban célba – és amikor már az utolsó is lőtt, gyászos képpel nézték a fazekast, amint feláll, és felteszi a nyílvesszőt.
Mintha most kevésbé gondosan célzott volna. Zúgott a nyílvessző, és a nagy csöndben tisztán hallani lehetett a puffanását, amint kétszáz yardnyi távolságból eltalálta a kerek céltáblát. Az emberek először nem hittek kimeresztett szemüknek. Pontosan a „bika szemébe” vagy szinte-szinte a szemébe lőtte nyilát.
A célpontnál álló ember a találat után odasietett a céltáblához, majd megfordult, és lélekszakadva közeledett az íjászokhoz.
– Háromba hasadt a pecek! – kiáltotta.
A bika szeme kellős közepére helyezett fadarab volt a pecek. A nézők olyan harsány üdvrivalgásba kezdtek, hogy fejük felett megrezdültek a magas nyárfák levelei; a kalmárok közül sokan kezet szorítottak Robinnal, vagy megveregették a vállát.
– Szavamra mondom – szólt az egyik –, kalmárnak csapnivaló vagy, de íjásznak éppen olyan jó, mint bármelyik erdőlakó.
– Vagy akár Robin Hood maga, az íjászok királya, még ha ordas is – mondta egy városbeli vidám molnár.
A seriff emberei sanyarú képet vágtak ahhoz, hogy a markos fazekas lepipálta őket, a seriff azonban csak nevetett, és odament Robinhoz:
– Derék ember vagy, fazekas – mondta. – Méltó arra, hogy íjjal járj, akkor és ahol akarod!
– Gyermekkoromtól szeretek nyilazni – mondta a fazekas –, kis madarakat lőttem akkoriban. Sok jó íjásszal lövöldöztem már, a szekeremben pedig van egy íj, azt attól a zsivány Robin Hoodtól kaptam, több ízben is nyilaztam vele.
– Micsoda? – mondta elkomorodott képpel, gyanakvó tekintettel a seriff. – Azzal az álnok gazemberrel nyilazgattál? Nem tudod, hogy hol tanyázik az erdőben?
– A Boszorkányerdőben van, azt hiszem – felelt könnyedén a fazekas. – Ott telelt, úgy hallottam most az úton. Feltartóztatott az őszön, és vámot követelt. A király útján – feleltem én – csak a királynak adok vámot. Azt is mondtam, hogy szeretnék vele bottal verekedni, vagy húsz nyilat kilőni, hátha jobb íjász vagyok nála. Négy fordulóban nyilazott velem a zsivány, és azt mondta, hogy lovagiasan viselkedtem, járhatom ezentúl békén az erdőt, amerre a szemem lát.
És csakugyan így is történt: Robin és a büszke fazekas barátsága révén kaphatta meg Bat olyan könnyen a fazekas ruháját és portékáját.
– Száz fontot kapsz tőlem, fazekas – mondta az elkomorodott seriff –, ha kezembe adod.
– Jó – felelt a fazekas. – Ha tanácsomat akarod követni, seriff úr, akkor holnap reggel gyere velem embereiddel, és én elkalauzollak oda, ahol – amint hallottam – télnek idején lakott a zsivány.
– Hitemre – mondta a seriff –, jól megjutalmazlak, ha megteszed. Vitéz és erős ember vagy.
– De meg kell mondanom, seriff – folytatta a fazekas –, jól fizess, mert az az ordas Robin szétszaggat, ha megtudja, hogy én vezettem odújához a kutyákat, és ha még egyszer az erdőbe vetődnék, nem úsznám meg szárazon.
– Jól megfizetlek – mondta a seriff. – Királyi tiszti szavamra mondom.
De jól tudta, és a fazekas is tudta, hogy a seriff fogadkozása mit sem ér, mert a seriff túlságosan szerette a pénzt. De a fazekas úgy tett, mintha ennyi is elég lenne neki. Amikor a seriff a negyven shilling jutalmat át akarta nyújtani az elsőségért, a fazekas nem fogadta el, és ezzel a seriff minden emberét megnyerte.
– Nem, nem – mondta a fazekas –, legyen ez a pénz a legjobban célzó emberedé. Meglehet, csak a szél segítségével találtam el a pecket.
A seriffel és embereivel vacsorázott aztán a fazekas: ittak mindannyian a fazekas egészségére, és felköszöntötték, mint jó bajtársat és derék embert. Vidám estét töltöttek együtt, aztán Robinnak ágyat vetettek egy meleg zugban, és valamennyien nyugovóra tértek.
Másnap még világosodás előtt felkeltek. Mindegyik felhajtott egy korsó sört és megevett egy rozskenyeret. Aztán elővezették lovaikat, előhozták a fazekas szekerét és póniját is, és a seriff megindult a fazekas vezetésével tíz emberrel az erdő felé.
A fazekas bevitte őket az erdő legmélyére, magányos tisztásokra és szarvasok keskeny ösvényeire, ahol soha nem jártak még a seriff és emberei. Irtózattal nézett körül a seriff meg tíz embere egy-egy helyen, mert ott könnyen rájuk támadhattak volna, és azon tűnődtek, hogy vajon megússzák-e ép bőrrel ezt a napot.
– Igazán jól ismered az utat, fazekas? – kérdezte ki tudja, hányadszor a seriff.
– Hogy ismerem-e? Persze, hogy ismerem – nevetett a fazekas. – Nem azért járok ide-oda Sherwoodon át, hogy ne ismerjem az utat. Alighanem azt gondoljátok mostan, hogy magányos és elrémítő helyeken viszlek át titeket. De azt hiszitek, egy ilyen zsivány ordasnak az országút mellett van a vacka, ahol minden kutya megszimatolhatja?
– Honnan tudod, hogy azon a helyen telelt a zsivány? – kérdezte gyanakvó tekintettel a seriff.
– Úgy mondták nekem a parasztemberek Wentbridge-ből jövet – felelt a fazekas. – Elvezetlek a Boszorkányerdőtől egy fél mérföldre, ott aztán a te dolgod, hogyan fogod el a zsiványt.
– Miféle hely ez a Boszorkányerdő? – kérdezte a seriff.
– Félelmetes hely, úgy hallottam – felelt a fazekas. – Egy szörnyű boszorkány tanyája, és tele van emberi csontokkal. Távolabb szép, lombos fák állanak körös-körül, de ott csak barlangok és sziklák. És a boszorkány meg a gonosz lelkek ott tanyáznak a szörnyű csontok között; parasztok beszélték, hogy Robin Hood közeli atyafiságban van vele, és az ő oltalma alatt áll, amióta itt van az erdőn, és senki emberfia nem árthat neki.
– Mit mondasz? – kérdezte a seriff, emberei pedig rémüldözve tekintettek körül, és összébb tömörültek.
– Mondják, hogy ennek az erdőnek a szelleme a boszorkány, és bűvös erejével bárkit megölhet, aki a fákhoz közeledik: vagy élve fa törzsébe zárja, vagy mágikus álomba meríti.
– Mi az ottan? – kérdezte hirtelen a seriff, és előremutatott. Egy erdei tisztásra jutottak, fátlan dombot fogtak körül a fák, a dombon apró bokrok voltak. A domb tetején magas tölgy. Terjedelmes lombsátora nagy területet fedett be, és a fa árnyékában három magas kőlap állt egymásnak dőlve. Mintha sugdolóztak volna.
– Ez a Háromszikla – mondta a fazekas. – Ezek a nagy, szürke kőlapok – úgy mondják – három vasorrú bábává változnak, amikor a bagoly huhogni kezd, és az éjszakai szél borzolgatni kezdi a bokrokat; a három boszorkány ide-oda szaladgál, akár a szél, az erdő nagy boszorkányának parancsolatára, és ez dögvészt vagy kórságot hoz az emberekre, gabonájukat megdönti vagy más gonoszságot mivel.
A fegyveresek egymás tekintetét keresték, de aztán gyorsan félre néztek: szégyellték, hogy mekkora félelem úrhodott el a másikon, és mekkora saját magukban az irtózat. Abban az időben mindenki, még a király és legbölcsebb főemberei is hittek a boszorkányokban és varázslókban.
– Ezt – mondta rekedten a seriff – útnak indulásunk előtt el kellett volna mondanod, mert akkor papot hoztunk volna, mert így...
Borzalmas, vérfagyasztó vihogás hangzott fel ekkor valahonnan a hátuk mögül. Annyira váratlan és szörnyű volt ez a hang, hogy a lovak megtorpantak és remegni kezdtek, a lovasok keresztet vetettek magukra, és dermedten bámulták az erdő sötétjét.
– Forduljunk vissza! – kiáltotta egyikük, és vagy ketten vissza is fordultak a keskeny ösvényen, és megfutottak.
Ismét hallatszott az őrjítő vihogás. Mintha körös-körül, a földszínű fák között mindenütt vihogtak volna. Többen megsarkantyúzták lovukat, és csakhamar mindannyian hanyatt-homlok elvágtattak onnan, hasztalan kiáltozott a seriff, hogy álljanak meg.
Szekerében állva a fazekas és a seriff eszelős tekintettel hallgatta a paták egyre halkuló dobogását.
– Ostobák és gyávák! – kiáltotta fogcsikorgatva a seriff. De noha bátornak mutatta magát, maga is meg volt rémülve, és mindegyre a fák közé kémlelt.
A fazekas egyszer csak megcserdítette ostorát. Nyomban kürtszó zendült arrább, a nyílt tisztáson, és a rákövetkező pillanatban vagy húsz barna gúnyás ember termett ott, talán a föld alól, talán a fák törzséből léptek ki. Egyik-másik éppenséggel az ágak közül ugrott le a seriff mellé.
– Na, fazekasmester – mondta egy magas, szakállas, fedetlen fejű ember –, sikerrel jártál Nottinghamben? Eladtad a portékát?
– El ám – mondta a fazekas. – Eladtam az egészet. és szép pénzt kaptam érte. Nézd, Csöpp John, magát a seriffet is elhoztam értük.
– Az életemre mondom, jó uram, örömmel látjuk! – kiáltott fel John, és jóízűt nevetett. A többi földönfutó vele nevette az elképedt és dühös seriffet.
– Zsivány! – kiáltotta az, és a szégyen meg a düh vörösre festette arcát. – Ha tudtam volna, hogy ki vagy!
– Köszönöm az égnek, hogy nem tudtad – felelt vissza Robin, azzal levetette a fazekas ruháját, a ronggyal hasasra tömött zekét. – De most már, hogy itt vagy, seriff, velünk eszed a király kövér szarvasának húsát. Aztán váltságdíjként nálunk hagyod lovadat, páncélodat és fegyvereidet.
Úgy is történt. A seriff kénytelen-kelletlen megevett egy darab jóízű őzpecsenyét, fehér bort ivott rá, és valamivel kellemesebben érezte magát, mert már nem volt éhes.
Aztán átadta Robinnak lovát és fegyvereit, és már éppen megindult volna hazafelé gyalogszerrel, amikor Robin elő vezettetett egy poroszka lovat, és azt mondta a seriffnek, hogy üljön fel rá.
– Menj haza, seriff – mondta neki –, és üdvözöld nevemben a feleségedet. Feleséged éppen olyan szíves és kedves, amilyen kesernyés és morcos te vagy. Ezt a lovat feleségednek ajándékozom, és remélem, szívesen emlékszik majd a fazekasra. Tőled ezt nem remélhetem.
A seriff meg se mukkant, és máris útnak indult. Besötétedésig várt, csak akkor közelíthette meg Nottingham kapuját, és bebocsátást kért. Az őr elcsodálkozott a visszatérő seriffen: Be furcsa! Poroszkán ül, a lovon nőnek való nyereg, még az övében sincs fegyver, és sisak sincs a fején. Az előbb hazasompolygó emberek mindent elmondottak az ámuldozó polgároknak, és a seriffet (ugyanis abban reménykedett, hogy majd csak sikerül észrevétlenül hazalopóznia) az a kellemetlen meglepetés érte, hogy az utcák tele voltak szájtátókkal. Dühösen válaszolgatott a kérdezősködőknek, de amikor háza előtt leszállott a lóról, az épület elé gyűlt tömeg nevetgélni, hahotázni kezdett, és ezer torokból tört fel a nevetés, amikor berántotta maga után az ajtót.
Másnap nem találhattak volna Murdach seriffnél dühösebb embert. Az egész város rajta nevetett, a kastély nemes urától és száz lovagjától a legjelentéktelenebb istállófiúig. Mindenki elmosolyodott, ha eszébe jutott, hogyan indult el a seriff meg csapata a zsivány Robin foglyul ejtésére, és miképpen csalta el őket az erdőre egy ál-fazekas, aki maga a zsivány Robin volt, és hogyan fogta el és vetkőztette le a seriffet Robin.

 

 

4.
Hogyan találkozott Robin Hood Tuck atyával

Megint eljött a nyár, és nagyon kellemes volt kint az erdőn. Akármennyire is aszalta a nap a nyílt mezőt, ahol keservesen dolgozott és verejtékezett a sok nyomorult jobbágy, bent az erdőben árnyék és hűvösség volt, enyhe szellő lengedezett a fák között, és a szüntelen ide-oda rajzó, táncoló legyek úgy zümmögtek, hogy szinte álomba ringatták az embert.
Sok görnyedező szegény jobbágynak jutott eszébe ásás és aratás közben, a perzselő napon az erdő sűrűjének hűvös árnyéka: kiegyenesítették fájó derekukat, és elnézték a hajlongó fák távoli sötét sávját, s azokra gondoltak, akik megszabadultak a jobbágyi élettől, és most ott élnek gondtalanul, adót sem fizetnek, és nehéz munkára sem kényszeríti őket senki. Sokan gondoltak arra, vajon lesz-e valaha is merszük szakítani a régóta beléjük rögződött szokásokkal, kivonják-e valamikor magukat a törvény „oltalma” alól, ezzel megfosztva a lordot gazdasági felszerelésének egy értékes darabjától, mert az akkori rideg idők törvényhozója csupán annak tekintette a jobbágyot.
A hatalmas erdőségekkel szomszédos vidékről sok-sok mérföldnyire elterjedt Robin Hoodnak és embereinek híre. Vándorárusok, vásári szemfényvesztők és koldusok beszéltek merész tetteiről, és a vándordalnokok, ha valamelyik falusi sörházban egy csoport parasztembert találtak, sebtiben dalt költöttek róla; arról, hogy Robin a szegény embert nem bántja, csak a gazdagokat, gőgös főpapokat, kalmárokat és lovagokat.
Amikor nagyon megnehezedett az életük, mikor a szántás-vetés vagy aratás elviselhetetlenül nehézzé vált, a birtokok nyomorult jobbágyai közül egy-kettő belátta, hogy ez nem mehet tovább – és az adódó alkalmat felhasználva, otthagyta faluját, az apró, nyomorult viskókat, és bevette magát az erdőbe.
Robin Hoodnak eleinte csupán húsz emberből álló csapata így nőtt meg lassanként harmincöt szökött jobbágyra, pedig csak egy éve lett otthona az erdő.
Ezenkívül más módon is gyarapodott Robin Hood csapata. Valahányszor jó íjászról, jó vívóról vagy olyanról hallott, aki jól forgatta a furkósbotot, Robin elment, felkereste és viadalra hívta ki.
Legtöbbször Robin lett a győztes, de olykor nálánál ügyesebb vagy szerencsésebb ellenfélre akadt. Akármi is volt azonban a viadal eredménye, Robin keménysége és szívélyessége rendszerint meghódította és barátaivá tette őket, s csatlakoztak erdei csapatához.
Ekképpen állította a maga oldalára Sim de Wakefieldet, a vitéz mezőőrt, amint Jocelyn, a regős, mondja: „viaskodtak ketten egy hosszú nyári napon át, míg a pajzsot csapkodó nagy kard szét nem törött kezükben”, és ekkor Robin kénytelen volt kijelenteni, hogy már elég volt, és szeretné, ha a mezőőr vele menne az erdőre. Ment volna a mezőőr, de becsületes ember lévén azt mondta, hogy Szent Mihály napjáig meg kell maradnia mezőőrnek, mert addig választották meg a falubeliek, és akkor kapja meg munkájáért a fizetséget is.
– Azután, jó Robin – mondta a földönfutóval kezet szorítva –, fogom két acélkardomat, és elmegyek hozzád az erdőbe.
Ugyanilyen nehéz volt a viadal Robin és Nottinghami Arthur között, aki híres furkósbotos volt. A küzdelem nem dőlt el egyikük javára sem. Elhatározták, hogy jóbarátok lesznek, és Arthur a földönfutókhoz csatlakozik. Csöpp John az unokatestvére volt, és találkozásukkor nagy örömmel köszöntötték egymást. Elválaszthatatlanok lettek mindenben: oly derék, nagy emberek voltak, és olyan keményen és ügyesen bántak a furkóssal, az íjjal, hogy ketten tízet is kitettek.
Amikor Robin Hood az erdőre jött, sok zsiványbandát talált ott, bűntett, emberölés, rablás miatt kiközösített embereket: ezek is szökött jobbágyok, szegény városlakók vagy más szabad emberek közül verbuválták bandájukat. Nem voltak igazi bűnözők, csak a büntetés elől szöktek meg.
Robin nem tűrte meg ezeket a portyázó rablóbandákat, mert ezek nem nézték, ki gazdag, ki szegény, éppúgy elszedték a nyomorult jobbágy utolsó darabka sózott disznóhúsát, mint a gazdag papi ember zacskó aranyát. Ha Robin megtudta, hogy valahol egy ilyen banda tanyázik, odalopakodott embereivel, és rajtuk ütött, mielőtt fegyvert ragadhattak volna. Nyilat szegeztek rájuk, és Robin így szólt:
– Robin Hood vagyok. Tudtok már rólam, és most válasszatok! Nagy ostobán mindenkit kiraboltatok, szegényt, nyomorultat nem kíméltetek. Vagy felhagytok ezzel, s beálltok csapatomba – vagy megküzdünk életre-halálra, hadd ítéljen az Isten!
A zsiványok rendszerint ráállottak a csatlakozásra, megesküdtek arra, amire az egész csapat megesküdött, hogy szegény embernek, becsületes gazdaembernek vagy derék lovagnak, fegyverhordozónak nem ártanak, asszonynak, lánynak sem, olyan csoportnak sem, amelyikben asszony vagy lány van, és amikor csak tehetik, segítik a szegényt, a küszködőt. Egynéhány bandavezér megküzdött Robinnal. Hármat megölt, a másik négy meghódolt, emberei közé állott.
Csak húsz emberből állott elején a csapat, de így már ötvenre nőtt az emberek száma. Zöld gúnyát hordtak mindannyian, amíg lombosak voltak a fák, de amikor sárgulni és hullani kezdtek a levelek, és az erdő az ősz komor fényébe burkolózott, emberei mind gesztenyebarna zekét, kalapot és nadrágot öltöttek, vagy ugyancsak gesztenyebarna köpenyt, mert így nem vehették észre őket a fák között a megvámolandó utasok.
Egy júliusi napon Robin és még néhány embere egyik barnisdale-i menedékhelyükön maradt. Odakint viharos volt az idő, és zuhogott az eső, nagy szürke lándzsákként csapódtak le a cseppek. Minden levélből esőcsatorna lett, az erdei utak feláztak, sűrű köd borította a völgyeket, a köd lassan gomolygott lefelé a hosszú erdei ösvényeken.
Egy épeszű ember sem maradt az úton, mert az utak sárpatakká váltak; minden koldus, javasember, vándorárus, zarándok, szemfényvesztő vagy más utasember behúzódott valamelyik falusi sörházba vagy útmenti vendégfogadóba.
Szóval Robin és csapata kényelmesen és száraz helyen üldögélt az elfwood-scari barlangban: mesét mondtak, vagy annak a zarándoknak úti kalandjait hallgatták, akivel Skarlát Will találkozott össze a reggel: sántikálva ment az úton, mert egyik lába megdagadt. Gilbert megmosta, és bekente írral a sebét, és most hálából az egyszerű és sötét bőrű zarándok elbeszélte, hogy milyen csodálatos dolgokat és tájakat látott a hosszú római zarándokúton, vagy a Velence és Jaffa között a tengeren eltöltött szörnyű napokat.
Voltak még mások is náluk. Egyikük egy javasember volt, vidám, bölcs és töpörödött sarlatán – ám ha beszélt, nem volt mindig bölcs. Kopott bársony gúnyájának prémszegélye szinte teljesen lekopott, a kalapján kabalisztikus jelek – azt mondta, hogy csak a nagyon bölcs ember (mint például ő) tudja elolvasni. Azt is mondta, hogy van egy csöpp elixírje abból, amely Herkulesnek emberfölötti erőt adott, és egy kevés abból a rizsporból, amelytől trójai Heléna oly szép lett.
– Én csak azt csodálom, hogy nem vettél be Herkules bájitalából – szólt nevetve Csöpp John –, hiszen nem nagyon boldogultál töpörödött termeteddel, amikor az a megtermett fickó neked esett, és öklözni kezdett a nottinghami vásáron, mert azt mondtad neki, hogy a csodaírodtól elmúlik az orra rezessége.
– Nem kell nekem erős kar – mondta a javasember, és apró fekete szeme vidáman csillogott. – Mondd csak, te monstrum, nem égettem-e le éppen eléggé szavammal? Nem puszta szóval vettem-e rá a seriff embereit, hogy gyorsan elkergessék, pedig mekkora volt?! Minek nekem erős kar meg láb, ha van egyebem, ami a legerősebb izomnál és erősebb – ekkor a homlokára bökött –, az agyam, amely fölülmúlja a nyers erőt?
– De kételkedem abban, hogy az eszednek vajmi hasznát vetted volna – szólalt meg valaki a menedékhely legtávolabbi zugából –, amikor összetalálkoztál a kurta fountains dale-i remetével. Meséld csak el ennek a kedves gyülekezetnek, hogy mi történt veled azon a napon!
A javasember kicsiny képe elsötétedett, mire a kérdező, egy fakó arcú, zarándokruhás ember csak nevetett, de nevetésében nem volt semmi rosszindulat.
– Beszéld el hát, doktor – kiáltották egyes földönfutók, akik mulattak a javasember zavarán, mások meg a zarándokot unszolták, hogy mondja el ő, mi történt. Ám a javasember úgy tett, mintha nem hallaná, arcát vérvörösre festette a düh, és félhangon átkozta ennek az égetnivaló zarándoknak a lepénylesőjét meg a remetét.
– Mondd el te, jó zarándok – szólalt meg John, mire így tört ki a javasember:
– Nem zarándok az égetnivaló! Ismerem én jól akasztófavirág képét. A newsteadi klastrom szökött jobbágya, és egy márkát kapnék fáradozásomért, ha a birtok intézőjét nyomára vezetném.
Mindenki a zarándokra nézett. Nagy darab, nagy csontú ember, de az arca beteges.
– Igen, igazat szól – mondta. – Nicholas vagyok, lordomnak, Newstead apátjának falusi kovácsa. De – és most felcsattant a hangja – engem élve vissza nem visznek, nem akarok többé jobbágy lenni, ami az áldott tegnapi nap reggeléig voltam. Szabad emberként akarok dolgozni olyan gazdának, aki megadja a becsületes munkáért járó bért. Minden kovácsmunkához értek, jól és becsületesen dolgozom, ekét, vasalt kereket, boronát tudok csinálni és javítani, sőt kardot is éppen olyan jól. De betegségbe estem, nem tudtam dolgozni, és a lord tiszttartója kiverte szegény anyámat a házból, sőt még a földjéről is, igen, ütötte, szidta – engem meg kivitetett az útra, mert én ott hevertem a gyékényen, mozogni sem tudtam: és a pimasz parasztember, akit a mi helyünkbe tett, kinevetett és kicsúfolt bennünket. Bizony, minden törvény és szokás ellenére kidobtak bennünket.
– Piszkos egy tett volt, a Szent Szűzre! – kiáltott fel Robin. – Papi emberektől, főpapoktól meg a szolgáiktól nem is várhatsz egyebet. Kőszívűek mind. Jól tetted, hogy elszöktél. Hát anyáddal mi van?
– Istennek hála, már minden földi nyomorúságon túl van – mondta Nicholas ünnepélyesen. – A cinterem füve alatt nyugszik – és nincs a lordnak olyan intézője, amelyik ott háborgathatná.
– Ha szabad emberként akarsz dolgozni, koma – mondta Robin –, maradj itt nálunk; szabad leszel, és minden szentmihálykor megkapod kiérdemelt béredet. Sok kardot és fejszét kell rendbe szedni. Itt maradsz?
– Itt, jó uram, örömest – mondta Nicholas, azzal Robinhoz ment, és megállapodásuk megpecsételéseként kezet szorítottak. A kovács levette zarándok-köpenyét, és előtűnt durva vászonzekéje, nadrágja, és sovány termete. De felette sovány és elnyűtt volt.
– Jócskán lefogytál – mondta mosolyogva Robin –, de jó izmos vagy. Az erdei levegőn egy hónap alatt helyrehoz a tejföl, a vadpecsenye és a jó sör. Nemsokára derekabb ember leszel, mint Csöpp John.
Csöpp John jóízűen felnevetett, és barátságosan a jövevény felé intett.
– De most mondd el nekünk, jó Nick – szólt Robin –, ki az a fountains dale-i remete, és mit csinált barátunkkal, Peter doktorral.
– Ó – mosolygott Nick –, nem akarom Petert megbántani. Javasszereivel sok parasztot meggyógyított, ha túlságosan sok disznóhúst ettek, és anyám – Isten nyugosztalja – azt mondta egyszer, hogy többet ér, ha ő Szent Evremond könyvéből ráolvas a betegre, mint bármilyen csodaszer.
– Halljátok, jó emberek! – kiáltott fel a kis javasember. A kovács baráti szavaira egyszeriben megpendült. – Jól gondozom betegeimet, de – szeme szikrát hányt – az a hitvány barát, az a disznó remete, az a Tuck, hogy a láp legmélyebb és legfeketébb gödre nyelné el, az az ökörfejű nagy marha ember elbolondított engem, és én elsoroltam neki a javasszereimet. Olyan ártatlanul nézett rám, mint egy csitri, azzal a nagy, szelíd tehénszemével, és mind az orvosságaimról kérdezősködött, és úgy tett, mintha csodálkozna, ámuldozna bölcsességemen és hatalmamon. A ravasz kígyó! A disznó! Valójában hálót szőtt, hogy elveszejtsen, tönkre tegyen. Elmondtam én neki mindent, és már abban reménykedtem, hogy vesz tőlem egy kis üveg kígyózsírt – biztos, megbízható szer ez, emberek, hideglelésre és merevgörcsre, azt mondta, téli esők idején megmerevednek izületei –, de zsivány módra torkon ragadott, és elvette orvosságos ládikámat. Aztán szutykos háza mögött egy fához kötött engem, tarisznyámból kiszedte legdrágább szereimet, a királyok vizét meg a csöppeket, és az egészet megitatta velem. Ó, a sátánfajzat! Azt mondta, hogy igen áldozatos lélek voltam, mert mindent eladtam, magamnak semmit sem tartottam meg a sok jóból, és most hogy mindent belém töltött, olyan erős leszek, mint Herkules, olyan szőke, mint Vénusz, bölcs, mint Salamon, szép, mint Paris és ügyes, mint Odüsszeusz. Aztán hólyaghúzó flastromot rakott rám – hogy fájt és sajgott mindenem! Egyszóval, ha nem őriztem volna akkor is a leghatásosabb és legdrágább gyógyszeremet egy eldugott zacskóban, akkor nemcsak megölt volna, hanem még...
Beszédét féktelen hahotázás szakította meg erre az elszólásra. Mindenféle kérdésekkel ostromolták, például azzal, hogyan hatottak rá a saját orvosszerei, a kis javasember pedig mindegyikre derűsen válaszolgatott.
– Meséld el most nekünk – szólt Robin Hood –, ki az a remete, aki orvosságaiddal ilyen kitűnően megleckéztetett? Hol lakik?
– Elmondom – felelt Peter, a javasember. – Úgy hallottam, hogy amióta itt élsz az erdőn, nem engeded, hogy a szegény embert bárki is meglopja, kirabolja, megverje vagy sanyargassa. Hát ez a szökött pap nem ismeri el a te hatalmadat. Ez még a király szarvasát is bátran meglövi hosszú és vaskos íjával. Olyan jól bánik a fütykössel, hogy még hozzá hasonló nagy banditákat is leütött vele. Gonosz, és nagy bőségben él. Kövér kutyákat tart házőrzőnek, de én azt hiszem, hogy ezek tulajdonképpen ördögök. Nagy zsivány, és téged, Robin Hood, úgy elverne, mint egy prücsköt.
– Nem igaz az, amit Peter mond – szólalt meg bosszúsan Nick, a kovács. – Tuck atya nem ál-remete, és nem él bűnös életet, mint a többiek. El-eljön a falunkba, megvigasztalja a szegény embert, és ha valamelyikünk beteg, akkor fizetség nélkül mindent megtesz érte, amit tehet. Nagy, derék ember, íjjal, furkósbottal vagy karddal jól bánik, de nem zsivány. Jó és könyörületes, de kemény, kegyetlen is tud lenni, akár az oroszlán, ha valaki szegény asszonnyal, szegény emberrel gonoszkodik. Elvetemült kóbor lovagok többször is megkísérelték elűzni onnan, ám kuvaszai segítségével olyan jól védekezett, hogy egyetlenegy lovag, lord vagy zsivány sem győzhette le.
– Nagy és vad bandita ez a barát – ismételte Peter –, sohasem ismerné el, hogy más különb nála. Mondják, hogy bűnös és féktelen élete miatt kiűzték a Fountains-apátság szerzetesei közül, és itt az erdőn bújt meg, Ha az erdő igazi ura vagy, Robin Hood – folytatta Peter –, jó lenne, ha elmennél ehhez a gőgös és gaz remetéhez, és megnyirbálnád a szárnyát.
Nem sokat beszéltek ezután már a remetéről; hamarosan elállt az eső, előtűnt a nap, és minden levél úgy csillogott, mint a drágakő. Az utasemberek útnak indultak, a földönfutók szétszéledtek; mindenikük ment a dolgára. Némelyek íjat és nyílvesszőt készíteni, mások meg gúnyát varrni, és a tövises bozótban megtépődött nadrágokat foltozni mentek. Mások meg ismét elfoglalták őrhelyüket a nagy út menti fákon, mivel erre kellett jönnie nagy kísérettel a yorki püspöknek: úgy hallották, hogy Kirkstallból Ollertonba kell mennie, és nekik sok jó holmira volt szükségük, eleségre is, ruhára is meg egyebekre is, és ilyesmit csak gazdag főpaptól szerezhettek.
Csak néhány nap múlva mehetett Robin délnek, a remetéhez, akiről Peter meg a szökött kovács mesélt. Tuck atya merészsége és magabiztossága felkeltette Robin érdeklődését, és alig várta már, hogy próbára tegye a remete ügyességét. Csöpp Johnnak és még vagy tizenkét társának megparancsolta, hogy egy óra járásról kövessék. A newsteadi klastrom felé vette útját, mert úgy hallotta, ennek közelében van Tuck atya „erődítménye”.
Robin lóra ült, hogy hamarabb odaérjen. Cserzett bőr ruháját vette fel, acélsisak volt a fején, kard és pajzs az oldalán, Robin egy lépést sem tett jó tiszafa íja nélkül; most keresztbe vetette mellén, és övére egy tegez nyílvesszőt akasztott.
Szinte Robin feje búbját sütötte már a nap, amikor útnak indult, egy pár óra hosszat ment a jó erdei utakon, míg a barát hajléka közelébe ért. Végül elérte Lindhurst elhagyatott és néma erdejét. Bent a fák között lovagolt, ám hangot hallott, megállította lovát, és hallgatózott. Körültekintett, az erdő szürke faóriásainak nagy ágai közé igyekezett belátni. Körös-körül fatörzs fatörzs mellett. Mindegyik feléje nyújtogatta görcsös és girbegurba ágait. Az ágakon óriások szakállához hasonló szürke mohacsimbókok. Semmi mozgást nem vehetett észre a zöld homályban, de tisztán érezte, hogy valaki leselkedik. Lovát visszatérítette, és egy sötét ösvényre tért, mely úgy tetszett, hogy tisztásra visz. A ló patái nesztelenül mélyedtek bele a sok-sok év alatt felgyűlt avarba és mohába. Kiért a nagy, szürke fák közti tisztásra: nem volt biztos benne, lomb rebbent-e, vagy rejtőző farkast látott, de úgy tűnt, hogy bal kéz felől a fák sötétjében valami tovasuhant oly némán, mint az árnyék, és oly sebesen, mint a kísértet. Figyelmesen ide-oda tekingetve ment tovább az úton. Gyérebben állottak itt a fák, és már tudta, hogy folyóhoz és a remete hajlékához közeledik. Leugrott, lovát egy fához kötötte, és madárhangot hallatott. Megismételte kétszer is, mire messzebbről, jobb felől ugyanazt a hangot hallotta. Egy kis ideig még várt, aztán mókust hallott rágcsálni a feje fölött a sűrű lombok között.
– Nem láttál senkit, Ket, az erdőben – kérdezte Robin úgy, hogy meg sem fordult, fel sem nézett –, amikor lefelé tartottam, az Undok tölgyeknél?
Egy pillanatnyi csend, aztán a lombok közül leszólt Ket:
– Senkit, csak egy szénégető legényt.
– Biztos vagy abban, hogy senki sem tartott szemmel engem?
– Az biztos, hogy senki sem, aki ártani akarna neked.
Nem volt határozott a felelet, és Robin egy pillanatig tétovázott. De nem volt miért azt hinnie, hogy valaki is tudhatott lindhursti útjáról, ezért nem kérdezte tovább Ketet.
– Ügyelj a lovamra, Ket – mondta, és megindult a folyó felé.
Hamarosan még gyérebb lett az erdő, és meglátta a napsütésben csillogó vizet. Széttekintett, és egy kunyhót pillantott meg baloldalt a parton. Megfeketedett vastag boronafákból volt a kunyhó. Három oldalról széles és mély árok fogta körül, és az alacsony ajtó előtt széles hidat látott: a ház lakóját ez kötötte a parthoz. A híd láncos volt, vagyis akinek nem volt csónakja, nem mehetett be, nem ostromolhatta a kunyhót.
Hitemre, jó erős remetekunyhó – mondta magában Robin. – Inkább erdei rabló háza, mint egyszerű barát kunyhója, nem olyané, aki nappal ösztövér testét korbácsolja, éjszaka meg böjtöl és imádkozik. Vajon hol lehet az ájtatos remete?
A közeli fák közét fürkészve ösvényt fedezett föl: a fák közül a vízhez, bizonyára gázlóhoz vitt, a túlsó parton ismét feltűnt az ösvény, és a víz mellett durva ruhás ember ült gondolataiba mélyedve, egy fának vetve hátát. Nagynak, jókötésűnek tetszett, vastag és izmos volt a karja.
– Furcsa egy barát, az már igaz! – kiáltott fel Robin. – Annyira magába mélyedt, mintha bűnein elmélkedne. Nyílvessző hegyével próbálom meg, hogy mennyire alázatos.
Robin megközelítette a gondolataiba mélyedt remetét. Kihúzott egy nyílvesszőt, íjára illesztette, és így szólt:
– Hé, szentatyám, dolgom van a túlsó parton. Kelj fel, és vigyél át a hátadon, hogy ne legyen vizes a lábam!
A derék, nagy barát lassan megmozdult, feltekintett, és közönyösen nézett Robinra, mintha nehezen fogta volna föl, hogy mit akar. Robinból majd kirobbant a nevetés, amikor értetlen képét meglátta.
– Kelj fel, fajankó – kiáltott rá vidáman –, vigyél át tohonya hátadon, mert különben ez a nyíl csiklandja meg a bordáidat!
A barát szótlanul felállt, meggörnyedt, és Robin a hátára ült. A barát lassan a vízbe lépett, és szép nyugodtan átlépegetett a köves gázlón, míg a túlsó partig nem ért. Itt megállt egy cseppet, kifújta magát. Aztán felfelé tartott a marton. Robin már éppen leszállni készült, ám ekkor acélmarok szorult a bal lábára, és a jobb oldalát hatalmas ütés érte. Lezuhant, hanyatt esett, a barát meg egyik lábával rátérdelt, két kezével megmarkolta a torkát, és azt mondta:
– Na most, drágaságom, vigyél vissza, ahonnan jöttünk, különben megkeserülöd.
Robin roppant dühös volt, hogy saját ötlete így ellene fordult. Szabadulni igyekezett, kardot akart rántani, ám a barát megfogta, és megcsavarta a csuklóját, de oly erősen, hogy a földönfutó belátta, hogy a barát izomerőben felülmúlja őt.
– Tűrd nyugalommal a vereséged, öcskös – mondta a barát. – Szemtelen vagy, pedig még nem jutottál erőd teljébe. Na, fel, és vigyél vissza.
A barát nem szorongatta tovább, és Robin, noha dühös volt, elcsodálkozott viselkedésén. Miért nem verte meg, és hagyta a földön elnyúlva, vagy miért nem ölte meg, hiszen a markában volt? Más úgy tett volna, és senki el nem ítélte volna miatta. Lelke mélyén Robin immár bánta, hogy olyan fennhéjázó volt a baráttal szemben. Nem ismerte, csak így vehette semmibe Tuck atyát.
Egy szót sem szólt, derékból meghajolt, a barát könnyedén felült, Robin torkát megmarkolta, nem erősen, de éppen eléggé ahhoz, hogy az tudja: cselhez ne folyamodjék, mert a barát felkészült rá. Amikor a víz közepébe ért, ott mélyebb volt a víz és erősebb a sodra, Robin örömest a hullámokba fordította volna a barátot, de mivel sokkal erősebb volt a másik, hát tovább vitte.
Amikor a part közelébe ért, egyszer csak nevetést hallott a remete háza felől: felnézett, és a folyóra nyíló kicsi ablakban egy nő arcát pillantotta meg. Fátyol volt a fején, és nagyon szép volt. Gyorsan eltűnt, amikor találkozott tekintetük. Nem tudhatta, hogy kicsoda, de Robin majd megveszett dühében arra a gondolatra, hogy ilyen nevetségesnek mutatkozott előtte. Amint partot ért, és a barát már leszállott a hátáról, feléje fordult, és ezt mondta:
– Még találkozunk, álremete, nagy zsivány! Ha még találkozunk, nyílvesszőt eresztek nagy marha porhüvelyedbe!
– Gyere csak, amikor tetszik! – mondta vidám nevetéssel a remete. – Jó barátok számára mindig van őzpástétomom és egy-két üveg malváziai borom, íjad vesszőjét pedig inkább a király szarvasának tartogasd, lelkem. Ha tréfálkozni akarsz, ügyelj, fiatalúr, addig ne próbálkozz, míg nem tudod, hogy a másik erősebb-e vagy gyengébb nálad.
Robint annyira feldühítette a barát szemtelensége, hogy a következő pillanatban nekiesett, és vadul verekedni kezdtek. Mind a ketten azon voltak, hogy a folyóba hajítsák a másikat. Végül is megcsúsztak a parton, és mindketten, egymást szorongatva, a vízbe estek.
Kievickéltek a vízből, és Robin, mivel elvakította a düh, a partra hullott íjához és nyilaihoz rohant, nyílvesszőt tett fel, és tekintete a barátot kereste. A barát eltűnt, de máris előbukkant egy fa mögül: pajzs volt az egyik kezében, a másikban kard, és acélsisak a fején. Robin a füléig húzta az íj idegét, és a vessző surrogva elrepült. Utánanézett, hogyan fúródik ellenfele testébe, ám a barát nevetve állította meg pajzsával; a vessző visszapattant, és a földbe fúródott, úgy rezgett egy pillanatig, mint egy szélfútta különös virág.
Még három hosszú nyilat lőtt el Robin, de mindegyiket ügyesen felfogta a barát pajzsa, és a földönfutó csak úgy fortyogott dühében, hogy sehogyan sem tudja legyőzni félelmetes vetélytársát.
– Na, lőj csak, lelkem! – kiáltotta a barát. – Ha egész álló nap itt akarsz lődözni, én céltáblád leszek, ha szereted a nyílvessződet pazarolni.
– Csak a kürtömbe fújok – mondta dühösen Robin –, és a hátam mögött teremnek többen is, akik annyi nyílvesszőt lőnek porhüvelyedbe, hogy döglött sündisznó lesz belőled.
– Nekem pedig, nagyszájú – mondta a barát –, csak háromszor kell füttyentenem, és szétszaggatnak a kutyáim.
Míg a barát ezeket mondta, Robin zajt hallott a háta mögött. Hátranézett. Egy vékony fiatalembert pillantott meg: csuklya volt a fején, úgyhogy az arcát alig láthatta, a hátán íj függött, kezében bot, és feléje futott. Robin azt hitte, hogy őrá akar támadni, megragadta hát pajzsát, és kirántotta kardját. Ekkor máshonnan is zaj hallatszott: emberek rohantak ki a bokrok közül. Erős füttyszó hangzott föl, és Robin sólyom karma közé került állat vagy madár kiáltását hallotta. Ketnek, a manónak a vészjele ez, ismerte föl Robin, és már tudta, hogy ellenség tör rá.
Azt vélte, hogy a vékony fiatalember, aki a füttyszóra megtorpant, Guy of Gisborne-nak, az ellene folyó hajsza irányítójának kémje lesz. Felemelt karddal a fiatal embernek támadt. Egy lépésre volt tőle, látta, hogy kimerültén liheg. Most felvetette fejét, és Robin egy másodperc töredéke alatt felismerte arcát a csuklya alatt.
– Marian! – kiáltotta, mert az volt, a szerelme. – Mi történt?
– Robin! – lihegte Marian, és arca kipirult. Fehér kezével megfogta Robin karját, és azt mondta: – Kürtölj embereidnek, mert különben elvesztél.
Azzal gyorsan megfordult, s a baráthoz futott, és pár szót mondott neki. Robin kürtjének hangja tisztán és élesen zengett a komor és lomb árnyalta ösvényeken. Ugyanakkor a barát két ujját szájába dugva, fülsiketítőt füttyentett. Emberek futottak ki nyomban a fák közül, és Robin rájuk ismert: St. Mary apátjának fegyveresei voltak.
– Menj, Marian, gyorsan a barát kunyhójába! – kiáltotta Robin. – Még nem késő.
Robin hirtelen szétnézett, biztos helyet keresett, ahol egymaga védekezhetik, és a vízbe nyúló földnyelvet pillantott meg. Futás közben felajzotta íját, lelőtte az első embert, és másik nyilat tett az idegre. Marian és a barát is ugyanakkor ért oda.
– Ne ide – ismételte Robin –, menj a hídon át a barát kunyhójába! Ha embereim nincsenek a közelben, akkor nagy bajba kerülök, és nem akarom, hogy miattam szenvedj, szerelmem.
Azzal a harmadik nyílvesszőt tette íjára.
– Nem, Robin – kiáltotta Marian. – Én is tudok íjat felajzani, magad is jól tudod, és a jóságos Tuck atya is segít majd. Nézd, itt vannak a kutyák!
Körülbelül tíz yardnyira lehettek már a fegyveresek, és Robin három nyilat lőtt ki rájuk; kettőt megsebesített, egyet megölt.
Fekete Hugó volt a vezérük.
– Rohanjunk rá egyszerre, emberek – kiáltotta –, és essünk neki. Ha nyílvesszőit várjuk, mind lelődöz minket.
Míg beszélt, nyílvessző surrogása hallatszott hirtelen, és a mellette álló ember átlőtt torokkal rogyott össze. Egymást kezdték noszogatni a támadók, de a nyílvesszők rettegésben tartották őket. Még tétováztak, amikor ugatást hallottak; tíz nagy kuvasz tűnt fel előttük, és nekik ugrottak. Kopó nagyságú, vad bestiák voltak ezek a kutyák, széles, szeges nyakörv rajtuk.
Veszettül forgatták kardjukat, hegyes tőrüket a szokatlan, szörnyű ellenséggel szemben. Egyszer csak éles füttyentés hallatszott, egy barátcsuhás óriás jött feléjük pajzsosan. Nevükön szólongatta a kutyákat, csendesítgetve őket. Öt kutya hevert sebesülten vagy élettelenül, de a többi gazdája szavára lecsendesedett, és sebeit nyalogatva visszament a kunyhóba.
Fekete Hugó képéről letörölte a verítéket, körülnézett, majd elsápadt. A ház előtti rétről vagy tíz ember rohant feléje, és közben nyílvesszőt tett íjára.
– Meneküljön, aki tud! – kiáltott fel Fekete Hugó. – Nagyon sok a bandita, nem boldogulunk velük!
Sebtiben egy pillantást vetettek emberei a rétre, aztán megfordultak és a fák felé iramodtak. A földönfutók megálltak egy szempillantásra, és egy csomó nyílvessző surrogott végig a levegőben, fúródott át a lombokon, és tűnt el a bozótban. Három embert találat ért, ezek összerogytak, a többiek pedig eszeveszetten nyargaltak az öreg fák homálya felé. Útközben szétszóródtak, hogy nehezebb legyen üldözni őket.
Amikor a menekülőket üldöző földönfutók közül az utolsó is eltűnt, Robin a kigyúlt arcú és lihegő Marian felé fordult. Marian igyekezett megengesztelni Robint.
– Ne haragudj rám, Robin, de annyira féltettelek – kezdte Marian –, el kellett jönnöm ide, hogy láthassalak. Emlékszel még, hányszor nyilaztunk és vadásztunk Locksley Chase-ben, amikor kicsik voltunk? Miért ne lenne ma is úgy?
– Most nem lehet, szerelmem – felelte Robin. – Én most földönfutó vagyok, te pedig lordnak a lánya. Vérdíjat tűztek ki a fejemre, és ugyanazzal a veszéllyel dacolnak segítőtársaim. De mondd, Marian, mikor vetted fel ezt a ruhát – olyan szép vagy benne! – és honnan ismered ezt a zsivány barátot?
– Jó ember ez, nem zsivány – mondta Marian. – Sir Richard at Lee barátja, és mindig jót mondott rólad, és megvigasztalt, mikor miattad bánkódtam. Amikor elhatároztam, hogy felveszem ezt a ruhát, és eljövök hozzád ide, az erdőbe, szóltam Tuck atyának, és ő segítséget ígért. Mert neki az erdőben mindenütt vannak barátai, és összeismertetett barátaiddal, a manókkal. Terád vártak az erdőben, amikor te ide lovagoltál, és Ket tudott rólam.
Marian közben átment Robinnal a hídon; bent voltak a barát házában. Konyha is, kápolna is, fogadó helyiség is volt a szoba, amelyikbe beléptek. Az egyik sarokban feszület és térdeplő, az egyik falon acélsisakok, páncélingek, egy nagy kard, két-három lándzsahegy, egy puzdra nyíl és egy nagy íj. A másik falon gyalulatlan polcok, rajtuk eleséges zacskók, két-három sózott oldalas és egy őzcomb. A szoba közepében asztal.
Beléptükkor egy lány emelkedett fel ültéből. Marian kitárt karral futott elébe, és Robin felé vonta.
– Alice, ez Robin! – mondta Marian.
Robin ráismert. Amikor a baráttal cipekedett át a vizén, ez volt, aki kinevette. Derűs és vidám volt az arca, és egy kissé csúfondárosan tekintett Robinra. Aztán kezet nyújtott neki.
– Szóval te vagy az a merész földönfutó – kezdte. – Sir Ranulf de Gresby minden éjszaka lefekvés előtt részegen megesküszik arra, hogy Hagthorn kastélyának falára tűzi a fejedet!
Azzal felnevetett, de olyan vidáman, és oly nagy csodálattal nézett a szép földönfutóra, hogy egyszeriben elnyerte Robin szeretetét. Nagyon gálánsan térdet hajtott, és kezet csókolt a kisasszonynak.
– Robert vagyok, vagy ahogy még hívnak, Robin Hood – mondta –, és úgy vélem, hogy a kisasszony Alice de Beauforest lesz, kit Völgybeli Alan annyira szeret.
A lány arca kipirult, de nyomban el is sápadt, és keserűség felhőzte el tekintetét. Marian rápillantott, és átkarolta a nyakát.
Ekkor lépett be a barát.
– Hitemre – így szólt –, sokat veszít, aki téged segít. Négy szegény kutyám most harapott, rágott utoljára csontot – miattad.
– Jóságos remete – mondta Robin, és kitárt karral elébe lépett –, azt hallottam, hogy jóbarátja vagy ennek a lánynak, akit mindenkinél és mindennél jobban szeretek, és azt akarom, hogy nekem is jóbarátom légy.
– Robin fiam – felelt Tuck atya, és mosoly öntötte el széles, kedves arcát –, azóta, hogy Sir Guy házának felgyújtásában segédkeztél, mindig javadat óhajtom. Mi ketten, te meg én, úgy gondolom, nem lehetünk ellenségek. Most hét éve, hogy Sir Richard at Lee segítségével megszereztem ezt a házat. Azóta sem hallottam senkiről, akinek viselt dolgai annyira tetszenének nekem, mint a te tetteid. Milyen szépen móresre tanítottad azt a faragatlan nottinghami seriffet! Nem nevettem akkorát, csak amikor Krisztusban szeretett tisztelendő testvéreimet beletaszítottam a fountainsi apátság halasmedencéjébe. Amiért aztán kiűztek a klastromból.
A barát kezet fogott Robinnal, és úgy megszorította a kezét, hogy egy gyenge embernek eltörte volna a csontját. Ám Robin majdnem olyan erősen viszonozta a kézszorítást, és Tuck atya mosolyában benne volt a csodálat.
Aztán sok mindenről diskuráltak. Marian elbeszélte, hogy Tuck atya hogyan kalauzolgatta őt nyáron az erdőben, tanította az erdő életére, és sok javas füvet mutatott neki. Elmesélte azt is, hogyan barátkozott össze Kettel, Hobbal, az anyjukkal meg a húgaikkal, miképpen tudósították mindenről, ami Robinnal meg az embereivel történt.
– Robin – szólalt meg Tuck atya –, milyen büszke is lehetsz, ha arra gondolsz, mi mindent meg nem tett érted ez a lány azért, mert szeret.
– Büszke is vagyok – mondta Robin –, de szívemet szomorúság tölti el, ha arra gondolok, hogy törvényen kívül állok, és neki, aki csak az élet kellemes oldalát ismeri, csak a vadonbeli bizonytalan életet ajánlhatom fel. Nem akarom életemet felcserélni azzal, amit a király adhatna nekem, és ha ezt a szép lányt a rokonsága ellenére magamhoz kötném, akkor olyan lenne a sorsa, amilyent nem kívánok neki. Nem is kívánhatom, hogy sorsomat megossza velem.
– Robin – szólt Marian –, csak téged szeretlek, és csak hozzád megyek feleségül. Éppen annyira szeretem én is az erdei életet, mint te, és boldogan élnék veled, ha rokonaim meg is tagadnának engem. Bizonyosan azt gondolod, hogy ha hullani kezdenek a falevelek, és zúgni kezd a szél a sötét ösvényeken, vagy téli viharban kavarogni kezd a hó, én elsírom magam. De a szívemet melegség tölti el majd akkor is, mert ott leszel te, és én sohasem bánom meg, hogy odahagytam apám várának vastag kőfalait. Jó hozzám, de lenéz engem, és állandóan csúfolódik szerelmem miatt. Bánatosan hagynám el, és bármikor ott teremnék, ha szüksége lenne rám.
Szelíd hangja az utolsó szavaknál remegni kezdett, és könnyes lett a szeme. Robin megfogta a kezét, szájához emelte, és nagy hévvel megcsókolta.
– Szinte meggyőzöl, szerelmem – mondta Robin. – Tudom, hogy csak engem szeretsz, de nem élhetsz egy földönfutóval az erdőn, örökös félelemben, éjjel-nappal ellenségtől rettegve. Megígérem azonban, Marian, hogy ha valaha is veszedelembe kerülsz, vagy magadra leszel, és gonosz emberek üldöznek téged, akkor hívó szavadra megjelenek. Ez a jóságos atya akkor összead bennünket, és együtt szenvedünk, bármit is hoz a sors.
– Helyesen szóltál, Robin Hood – mondta szívből a barát –, és jól gondolkozol. Derék ember vagy, annak is tudtalak. Jól tudom, és örömmel mondom, hogy nem sok víz folyik már el a Wentbridge alatt, és ennek a szép lánynak szüksége lesz a te erős karodra és egy olyan jó ember szerelmére, aki olyan bátor, hogy rosszakaróitól megvédheti.
A barát tudta, hogy Marian apja beteg, és ha meghalna, sok hatalmas, földre-vagyonra éhes gonosz báró meg főpap kezdene el mesterkedni azon, hogy magához vehesse Mariant, beleülhessen a vagyonába, aztán olyanhoz adja feleségül, aki szép pénzt ad a hozományért.
Kürt zendült meg odakünt az erdőben. Robin az ajtóhoz lépett, és Csöpp Johnt meg a többi földönfutót pillantotta meg. John jelentette, hogy az apát embereit meg a király erdőpásztorait Harlow erdején túlra, a nagy út tájáig űzték, és sokat közülük megsebesítettek. Ott megpróbálta összeszedni a fegyvereseket két lovag – ezek szemmel láthatóan rájuk vártak –, ám John meg társai nyilaikkal megfutamították őket, és az egyik lovag csípőjében nyílvesszővel vágtatott el.
– Nem láthattátok, kicsodák voltak? – kérdezte Robin.
– Az egyik pajzsán nem volt címer, a másikén egy vörös torony állott – felelte Csöpp John.
– A vörös tornyosat nem ismerem – mondta Skarlát –, de a fehér pajzsos azok közül való, akiket tavaly a campsalli templomnál megvertünk.
– Úgy van, ahogy Skarlát mondja – szólalt meg Íjász Will –, Niger le Grym volt az egyik, és a másik dörmögő hangjáról és szörnyűséges káromkodásáról ítélve, maga a pokolravaló Isenbart de Belame volt.
– Kétségtelen – mondta Robin. – Szóval folyton figyelnek a kémeik. Menjetek be az erdőbe, de maradjatok a közelben, hogy kürtöm szavát hallhassátok. Két hölgy van itt, hazáig kell kísérnünk őket.
Közben Tuck atya jó erdei lakomát rakott az asztalra, és Marian ruhát váltott, felvette saját ruháját. Leültek enni, aztán az erdei rejtekhelyről előhoztak két lovat; a két lány elbúcsúzott a baráttól, lóra ült, és Robin kíséretében megindultak Sir Richard at Lee kastélya felé, mert egy idő óta ott laktak mind a ketten.
Amint a napsütötte erdei úton lovagoltak, Robin észrevette, hogy Alice szomorú és elmélázó, és megkérdezte Mariant, miért szomorították el annyira Alice-t a szavai.
– Mert – felelt Marian – már nem sokáig halogathatja házasságát a birtok öreg és kegyetlen urával, Sir Ranulf de Gresbyvel. Az esküvő napját kitűzték, és Alant, a szerelmét kiközösítették. Most Lancaster zord hegyeiben bujdosik.
– Erről nem tudtam – mondta Robin. – De hát miért közösítették ki a fiatal fegyverhordozót?
– Sir Isenbart de Belame közösítette ki, mivel megölte Rabló Ivót – hangzott a felelet. – Sőt, azt is elérte, hogy Sir Herbrandnak, Alan apjának birtokára nagy adót róttak ki: Sir Herbrand hamarosan tönkre megy, a fiát pedig megölik. Jó barátnőm ezek miatt olyan szomorú.
– Megölte, az igaz, Rabló Ivót – szólalt meg Robin –, de nyílt viadalban ölte meg. Onnan tudom, mert magam is ott voltam, amikor összecsaptak; nem tudom, hogyan mehetett híre annak, hogy Alan megölte, hiszen senki sem volt a közelben, csak a szolgája, akit Ket, a manó ölt meg.
Aztán Robin elbeszélte, hogyan folyt le Alan és Rabló Ivo között a párviadal.
– Most jut eszembe – mondta Marian –, Sir Richard beszélte, hogy egy vadőr volt a hírhozó. Azt mondta, hogy azon a napon, amikor a lovagot holtan találták, Alan de Tranmire eljött hozzá, kereste a rábízott lovát, és súlyos vállsebe volt.
– Fekete Hugó volt az az úr – mondta Robin –, ugyanaz, aki most a fegyvereseket vezette. Egyebet nem mondott? Nem szólt arról, hogy kivel volt Alan, mikor a lóért jött, vagy hogy milyen helyzetben volt ő maga?
– Úgy hiszem, hogy nem.
Robin elmondta Mariannek, hogy Fekete Hugó saját kunyhója oszlopához volt kötözve, s egy magas ember állott előtte, s ette a nyárson sült húst, a vadőr ebédjét. Marian jóízűt nevetett a jeleneten, és azt mondta, hogy Sir Richard kimondhatatlanul mulatna egy ilyen nevetséges eseten.
– Látod amott azt a magas legényt? – kérdezte Robin, és Csöpp John szálfa alakjára mutatott: ez könnyedén és sudáran lépegetett és élesen fürkészte az erdőt. – Ő az a jobbágy, aki megkötözte a vadőrt. Vidám pajtás és nagy verekedő. Nem szeretnék még egyszer megküzdeni vele.
Marian beszélni szeretett volna Johnnal. Robin odaszólította: már itt is van John, és kigyúlt arccal beszél. Életében először beszél igazi kisasszonnyal, de mégis a szabad ember öntudatával viselkedik, hiszen az erdei szabad életben, az erdő tiszta levegőjén a jobbágy levetkezi félszegségét, darabosságát.
Míg Marian és John elbeszélgetett, és Marian a földönfutók erdei életéről kérdezősködött, Robin Alice-hoz ment. Alice szolgálólányával elöl lovagolt.
– Alice kisasszony – mondta a földönfutó –, sajnálom, hogy szavaimmal elszomorítottalak. Ismerem a fiatal Alant: nála vitézebb, bátrabb fegyverhordozót életemben nem láttam, de finomabb beszédút és nyájasabb viselkedésűt sem. Mondd el, kérlek, melyik napon kell feleségül menned ahhoz az öreg lovaghoz, akivel Wrangby zsarnokai el akarnak vétetni téged.
– Jó uram – szólalt meg a lány, és kigyúlt sötét tekintete –, köszönöm, hogy szépet mondtál szerelmemről. Egy éve, hogy földönfutóként a kietlen erdőre menekült, azóta írt nekem egynéhány levelet, és rólad is írt bennük. Mindig sok melegséggel írt barátságotokról. Három nap múlva, Szent Jakab napján lesz – borzalom! – esküvőm a cromwelli templomban. Szegény apám már nem tud ellenszegülni Sir Isenbart piszkos követelésének: tűzzel-vassal fenyeget, ha nem engedelmeskedünk akaratának, és nem ad engem Sir Ranulfnak, annak a vén zsarnoknak. Nincsenek nagy és hatalmas pártfogóink, akiktől védelmet remélhetnénk, szerelmem földönfutó, nem szökhetünk meg.
Könnyek peregtek szép szeméből, és Robint szíven találták. Kis ideig haragtól felhős arccal gondolkozott, majd így szólt:
– Légy erős, kedves kisasszonyom! Az idő ugyan rövid, de bizodalmad lehet még néhány izmos karban és bátor szívben. Van valaki, akivel üzenetet küldhetnél szerelmednek?
– Köszönöm a bátorító szavakat, jó Robin – mondta könnyes mosollyal Alice. – Apámnak egy jobbágya ismeri Alan búvóhelyét; négy levelemet vitte el, bár hosszú és ijesztő az út az efféle tapasztalatlan embernek. De bátor, és teljesíteni akarja parancsaimat.
– Hogy hívják, és hol lakik?
– John vagy Jack a neve, Wilkin fia, és Cromwellben lakik a Fehértövisben.
– Adj valami ismertetőjelt – mondta Robin –, mert elküldeném hozzá vecsernye előtt egy emberemet.
Alice vékony ujjáról lehúzott egy gyűrűt, és Robin tenyerébe tette.
– Tudni fogja, hogy tőlem van, és örömest megtesz az én kedvemért bármit, amit a gyűrű felmutatója kér.
Kísérője is felemelte kezét. Egy vastag ezüstgyűrű volt ujjai között.
– Bátor földönfutó – mondta a fekete hajú, piros arcú, szép és okos tekintetű szolgálólány –, vigye embered ezt a gyűrűt is Jacknek, és mondja meg neki a nevemben; a szerelme nevében, hogyha nem teszi meg, amit kisasszonyom kér, méghozzá serényen, akkor visszaadom gyűrűjét, és ha összetalálkozom vele, csúnyán leszidom, sőt meg is átkozom. Mert ha nem akar a lomha megmozdulni nagy bajban levő úrnőm kedvéért, akkor nem Netta o'the Meeringhez való.
– Teljesítem óhajodat, kedves Netta – mondta mosolyogva Robin. – És amint bizonyos vagyok abban, hogy az, aki elgyűrűzött, bátor férfi, ugyanúgy tudván tudom azt is, hogy minden jóra fordul.
Nemsokára elérték Sir Richard kastélyát, és a kisasszonyok sértetlenül léptek be az előcsarnokba. A délutáni napsütés lanyhulni kezdett, az este közeledett immár, és Robin tudta, hogy nincs veszteni való ideje. Előhívta Íjász Willt, átadta neki a két gyűrűt, és rábízta azt a feladatot, amelyről Alice-szal beszélt. Kis idő múlva már Robin gyors lábú lován keletnek tartott Will az erdei utakon, a Trent vize felé.

 

 

5.
Hogyan kelt egybe Alan de Tranmire lady Alice-szal Robin Hood és társai segítségével

Jack, William fia az erdőn volt. Éppen az utolsó kötés fát rakta rá a maga készítette szekérre: eszébe sem jutott, hogy nemsokára üzenetet kap, sorsdöntő üzenetet. Jókötésű, izmos, jóképű, barna szemű, játékos tekintetű, szeplős arcú, húszéves-forma fiatalember volt ez a Jack. Göndör, barna haját sohasem takarta fejfedő, talán csak a hó télnek idején, amikor fütyült a keleti szél, és mindent megdermesztett.
A cromwelli birtokon volt jobbágy, Sir Walter de Beauforest, lady Alice apja volt a gazdája. A lord Jack létezéséről sem nagyon tudott; olykor sólyomvadászatra menőben vagy vadászatról jövőben látta Jacket, de még csak meg sem kérdezte, hogy ki az a fiú, aki a homlokába hulló fürtöt félre-félreseperve előtte hajlong. A lord ispánja, John Thinne azonban tudta Jackről, hogy a birtok legéletrevalóbb legényei közül való. Régebben – akkor Jack csak tizenkét éves volt – az ispán egy kissé neheztelt rá, mert Lady Alice-nak feltűnt a prücsök, és solymárai közé vette. Amikor Jack apja meghalt, a fiú kénytelen volt dolgozni a kunyhóért s az anyjának juttatott néhány acre földért: Jack attól kezdve ritkábban láthatta Lady Alice-t, de mosolyáért vagy egy jó szaváért tűzön-vízen átment volna.
A birtok nagy pergamenkönyvébe, amelyik az ispánnál állott, és amelyikbe a lord földje minden jobbágyának származása be volt jegyezve, Jacket úgy írták be, hogy Jack, Wilkin fia. Apjának Will volt a neve, de mivel alacsony volt, Wilkinnek, vagyis kicsi Willnek hívták. Jacket sokféleképpen szólították, mert jobbágynak és szegény embernek nem volt akkoriban tulajdonneve. Úgy becézték némelykor, hogy Jack, Will fia, vagy a kunyhóra hajló öreg csipkebokor miatt úgy is nevezgették, hogy Tüskés John, vagy az anyjáról úgy is emlegették, hogy Jack, Alice fia, avagy – ahogy mi is nevezni fogjuk – Jack Alison. Mivel Jack életrevaló, vidám fickó volt, mindig tudta, mikor van rá szükség, és nem vonta ki magát a munka alól.
Jack szerette a lovakat, a kutyákat, a sólymokat is. A birtok valamennyi lovát ismerte, és sok napot eltöltött velük: vitte őket a legelőre vagy ki a rétre, azon a hosszú és egyenes árkon túlra, amelyik lezárta a lord szántóföldjeit. Sok boldog napot töltött el Jack kint a szabad és vad réteken, amikor Lady Alice-szal ott solymászott, vagy nagy sólyommal, ölyvvel vagy karvallyal vadászott.
Minden falubeli kicsi kutya jóban volt Jackkel. Nem voltak ott nagy kutyák, szelindekek, kuvaszok, mert a falu ott terült el a király erdeje mellett, és ott kódorgott benne a vörös szarvas, úgyhogy minden nagy kutyát megöltek a vadőrök, vagy lereszelték elülső fogaikat, hogy ne vadászhassanak.
Jack legnagyobb vágya az volt, hogy egyszer szabad legyen. Szabad ember, olyan, aki saját földjét műveli, mint Nicholas Cliffe vagy Simon Flechter – ezt vélte Jack a legnagyobb emberi boldogságnak. És nem is azért szeretett volna szabad ember lenni és nem földhöz kötött jobbágy, mert a lord gonosz volt, vagy John, az ispán, zsarnok.
Anyja magyarázta meg, hogy honnan e fura vágyakozás: azt mondta, hogy négy nemzedékkel előbb, az áldott emlékű Hitvalló Edward király békességes uralma alatt nem voltak az országban gonosz lordok és rabló bárók, akkor még Jack ősei szabadok voltak, de a normannok betörése után valamennyien jobbágyok lettek.
Jack nagy igazságtalanságnak találta, hogy apja halála után az ispánnak kellett adnia legszebb marhájukat, Moolie-t, azt a jó tejelő tehenet, és még a legjobb bográcsot és a legerősebb széket is. Azt mondták, hogy ez fizetségbe megy, amiért a lord megengedi, hogy ott maradhassanak azon a földön, és abban a kalyibában, amely nemzedékek óta az övék és elődeiké.
Tíz hónappal ezelőtt még sötét, ijesztő és titokzatos volt előtte a falun kívül eső világ.
A falu közepén álló templomtól három mérföldnél távolabb még nem járt. Sohasem volt mersze bemenni a nyugati erdőbe. Gyanakodva nézett minden idegenre, és megbújt, ha idegen jött a falu felé, és csak akkor jött elő, ha már elment.
Rémületes volt az erdő. Borzasztó dolgokat mondtak róla némelyek. Olyan szörnyetegek éltek benne, amelyek éjjel röpködtek, nappal a sötét sűrűben rejtőzködtek, és rácsaptak a mit sem sejtő utasemberekre: a halmok tetejében éjszaka tűz villódzott, bennük apró fekete manók tanyáztak. Az apró gonosz szellemek majdnem mindig eszében voltak Jacknek. Bármilyen alakban megjelenhettek, forrásokban, folyókban, erdőben, ösvények mentén lakhattak, sőt kazlakban is, kint a mezőn, ahol Jack szántott vagy aratott. Az egész falu – és Britanniában ezer meg ezer a falu – hitt a gonosz lelkekben. Jack tehát nem volt ostobább társainál vagy akár a tudós hírben álló embereknél, a király tanácsadóinál.
A vetés fölött lassú szárnycsapásokkal elszálló fekete és öreg varjú – vagy egy nagy kőre telepedő és gonosz tekintetével a földet szántó holló – boszorkány vagy varázsló, és azt fürkészi, hogy mi gonoszát tehetne, semmi esetre sem hernyót vagy gilisztát kereső vadmadár! Jack éppen ezért keresztbe rakta két ujját, ha ilyen baljóslatú madár mellett ment el, és egy miatyánkot mondott. Vagy ha uszadékfát látott volna a vízben, ki sem szedte volna nagy hebehurgyán, mint a mai gyermek teszi, pedig be jól égett volna, ha kiszáradt, a fazekuk alatt! Nem bizony: előtte keresztet vetett rá, és csak azután nyúlt hozzá, mert különben a mélybe rántotta volna a vízi ördög, mely rosszra készen alatta rejtőzött, ha a szent kereszt jelével ártatlanná nem teszi.
Szerencse és nagy boldogság volt elhajított vagy elkopott, értéktelen patkót találni. Jacknek kunyhója szemöldökfájára szegezve már volt egy: boszorkányok vagy varázslók nem mehettek be miatta. Volt még egy az ablakretesz fölött is. Jack tudta, hogyan és mikor kell felszegezni a patkót. Mindenszentek előtt való este, amikor mindenfelé gonosz lelkek járnak, Jack kőrisfa ágacskát hordott az övében.
Jack ugyan sohasem látott még manót, de tudta, hogy a manók hegyek odúiban és erdők rejtekében élnek. Réges-régen – így beszélték az emberek – egy Sturt of Norwell nevezetű jobbágy azt hallotta, hogy valaki azt kiabálja az erdőben: elveszett az ásóm. Elment megnézni, hogy ki az, aki kiabál, hát egy manót pillantott meg. Sturt meg volt rémülve, de azért keresni kezdte, és meg is találta az ásót, és akkor a manó meghívta magához ebédre. Azután Sturt gyakran eljárogatott az erdőben álló zöld halomhoz, egy év múlva feleségül vette a manó lányát, és boldogan élt, míg meg nem halt.
Gyermekei még ott élnek Norwellben. Az egyik szabad ember. Aprócska és vidám emberek valamennyien, szívesen látják őket bárhol, mert mindig derűsek és jó énekesek.
Jack ilyennek látta a világ rendjét, a világot néhány hónappal ezelőttig. Aztán egy napon lady Alice tündöklő szépségű és bájú égi tüneményként megjelent, és messzire menesztette Jacket: selyembe csavart pergamenlapot adott át neki azzal, hogy vigye el szerelmének Lancaster erdejének egy bizonyos részébe. Azt mondta, ő az egyetlen, akiben megbízhat, és erre Jacknek hevesen dobogni kezdett a szíve.
Jack bátor legény volt, de soha el nem felejti, hogy milyen rémületes volt első útja abban a nagy erdőben. Ám hite legyűrte félelmét, és végrehajtotta feladatát, mivel tiszta rajongás élt benne a szép Alice iránt, akiről a birtokon mindenki tudta, hogy Alan de Tranmire-t szereti. Azóta még háromszor tette meg ezt az utat, és mindig rémület fogta el Sherwood és Werrisdale között azokon a furcsa ösvényeken, de bátorsággal és ügyességgel sikerült épen keresztülverekednie magát minden megpróbáltatáson.
Igazi földönfutót vagy haramiát egyszer sem látott. Kalmárok és potyaleső fráterek vagy pimasz énekmondók próbálták ugyan megrémíteni, és kevés holmijától vagy elemózsiás tarisznyájától megszabadítani, de sohasem látta azokat a szörnyű embereket, akik odahagyták a földet és otthonukat, elődeik mindennapi életét, és megszöktek uruktól. Gyakran elgondolkozott azon, milyen kétségbeesettek és reménytelenek lehetnek azok az emberek, és hogy milyen könnyen ölhetnek és pusztíthatnak.
Az utolsó kötés fát rakta azon az estén kicsi székeiére, és arra gondolt, mit tett volna, ha egy küldetése alkalmával valaki előugrott volna az erdő sűrűjéből, és lady Alice értékes levelét követelte volna tőle. Nem hagyta volna magát; utolsó csepp véréig küzdött volna!
– Gyí! – mondta a szekeret húzó, keféletlen póninak, és kifelé hajtott az erdőből. Nyugat felé nézett: a nap nagy és vörös korongja messze, a ködbe vesző erdő fölött volt, sugarai vérvörösre festették körülötte a fák törzsét. Elvakította a fény. Ág reccsent mellette, egy ember jött elő egy fatörzs mögül, és útját állotta.
– Jack vagy, Wilkin fia? – kérdezte éles, parancsoló hangon az idegen.
Jack hátrahőkölt, és megmarkolta az övébe tűzött kést. Átható tekintetet vetett az idegenre: alacsony, izmos ember, zöld ujjas és nadrág van rajta, imitt-amott kopott, másutt szakadt, alighanem tövis tépte, íj a hátán, az övében meg jó kard mellett egy tegez.
Jack az idegent fürkészte, és azon tűnődött, hogy ki lehet. Ruhájáról ítélve valamelyik lord erdőpásztora. Nagy, deres szakálla derék, ám kemény embernek mutatja. De mégis volt valami ebben az emberben, amiből érezni lehetett, hogy semmiféle lordnak sem a tulajdona, hanem a maga embere. Bátor és határozott tekintete, büszke fejtartása szabad emberre vallott.
Mindez egy pillanat alatt végigsuhant Jack agyán.
– Mi közöd ahhoz, hogy ki vagyok? – kérdezte aztán.
– Van közöm – mondta az idegen, és felnevetett. – Nem akarok neked semmi rosszat, öcskös.
Tisztán csengő volt ez a nevetés – és ez tetszett Jacknek. Az idegen bal kézzel a zacskójába nyúlt, és valamit kivett belőle. Aztán kihúzta tőrét, két gyűrűt – egy aranyat és egy ezüstöt – tűzött a hegyébe, és magasra emelte. A nap utolsó sugarai beleütköztek a vékony aranykarikába foglalt gyémántba, és ez fantasztikus fénnyel csillogott az erdő sötétjében.
– Ismered-e valamelyiket, öcsém? – kérdezte az ember.
– Honnan szerezted? – fortyant fel Jack, és arcát düh sötétítette el. – Elloptad tulajdonosaitól? Ha igen, élve nem hagyod el ezt a helyet.
– Csigavér, nagy vitéz! – mondta a másik, és figyelmesen nézte. Jack akaratlanul is úgy húzta össze magát, mintha neki akarna ugrani. – Tulajdonosaiktól kapta a gazdám. Lady Alice, a te úrnőd azt mondta: „Jack bátor, és teljesíteni akarja parancsaimat. Tudni fogja, hogy ez a gyűrű az enyém, és örömest megtesz az én kedvemért bármit, amit a gyűrű felmutatója kér.”
– Ezt mondta lady Alice? – kérdezte Jack. Arca felderült, hevesebben dobogott a szíve, és elpirult, amikor ennek az öreg és kemény erdei embernek a szájából hallotta úrnője dicsérő szavait. – És mit kíván úrnőm tőlem?
– Hogy gyere velem, és vezess el Völgybeli Alanhez – válaszolta Íjász Will.
Jack egy pillanatig tétovázott. Ezzel az idegennel járja Peak vadonját és elhagyatott rétjeit? Hite azonban nem hagyta tétovázni, tudta, mi a dolga.
– Megyek, barátom – felelt. – Mondd meg, hogy hívnak, és ki vagy.
– Íjász Will a nevem – volt a felelet. – Robin Hood a gazdám.
– Micsoda! – kiáltott fel Jack, és visszahőkölt. – Földönfutó vagy? Robin Hood embere?
– Az! – mondta a másik. – Büszke vagyok rá, hogy olyan bölcs és vitéz gazdát szolgálhatok.
Jack csak bámult. Nem ágrólszakadt, nem is vad gyilkos, amilyennek a földönfutókat képzelte, az arca rendes, tekintete rideg is, mosolygós is tud lenni. Jack hirtelen kezét nyújtotta, és a másik megszorította.
– Te vagy az első földönfutó, akit látok – mondta Jack, és jóízűt nevetett –, ha gazdád meg a társaid olyanok, mint te, akkor – szívem azt súgja – derék, becsületes emberek vagytok. Robin Hood oltalmába vette úrnőmet?
– Igen – felelt Will. – De most ne beszéljünk tovább, gyerünk ki az erdőből, mielőtt még a nap leáldozik.
Hallgattak mind a ketten. Jack a lovat hajtotta a faluba vezető rossz ösvényen, és a ló poroszkálásából úgy látta, hogy az nélküle is hazaér. Mielőtt magára hagyta volna, egy iszalag-ágat tört le a bozótból, s a ló nyakára kötötte. Anyja ebből megérti, hogy lady Alice kérésére újból útnak indult.
Már egy mérföldnyire maguk mögött hagyták az erdőt, amikor Will megszólalt:
– Nem is kérdezted, öcskös, hogy milyen üzenetet hoztam az ezüstgyűrűvel.
Jack felnevetett.
– Nem kérdeztem. Először is azért, mert úrnőm gyűrűje és üzenete elűzte elmémből a másikat, és aztán úgy gondolom, nem lehet nagyon szelíd az az üzenet.
– Lány küldi az üzenetet – felelt Will –, és felerészben zord, felerészben édes – ezt bizonyára tudod te is. Ez a Netta o'the Meering – úgy tűnik nekem – hol csúfondároskodik, hol édeskedik veled.
– Öregebb vagy nálam – mondta halk, félszeg nevetéssel Jack –, biztosan jobban tudod, mint én, milyenek a lányok. Mit üzen?
Will elmondta neki. Jack elkeseredett.
– Nem kellett volna Netta fullánkos nyelve – mondta némi gőggel –, anélkül is megtennem kisasszonyom kedvéért.
Többet nem szólt. Will észrevette, hogy sebesebben lépked, és gondolataiba mélyed. Közben az utolsó sugár is eltűnt a felhőtlen égről: jól bent voltak immár az erdőben. Megállottak, a tarisznyájukból elemózsiáztak, és amikor felkelt a hold, szelíd világánál tovább mentek az ösvényen: olyanok voltak, mint szurokfekete erdőt járó sötét démonok, vagy tisztásokon nesztelenül áthaladó varázslatos fényű kísértetek.

 

Két nappal később Cromwell falu jobbágyai összeverődtek, és arról beszéltek, hogy milyen szomorú sors vár ezen a napon szeretett ifjú úrnőjükre. Valamennyien tudták, hogy Alannek adta szívét, a lovagok és nemesasszonyok életét igazgató kegyetlen sors azonban arra kényszeríti, hogy feleségül menjen a keletre eső lápokban élő ősz és gonosz lordhoz, az öreg Ranulf de Gresbyhez.
Némely jobbágyok ott állottak a templom udvarán, ahol az esküvő lesz. Időnként végignéztek az északi úton, mert arról kell jönnie a lakodalmas menetnek. Nemsokára megjött a pap: az udvarházba ment, mert ő kíséri onnan a templomba a menyasszonyt.
– Megy vigasztalni azt, aki számára nincs vigasztalás – mondta egy fiatalasszony, aki ott állott karon ülő kicsinyével. – Szegény lady! – folytatta az asszony. – Miért nem lehet azé, akit annyira szeret?
– Csak élete árán jöhetne most ide – mondta egy ember. – Száműzték, elveszett ember.
– Bizony, a kisasszony számára aligha van menekvés – vélte egy fiatalabb. – Mint fog emésztődni, ha férjhez ment, és nem lesz többé soha olyan ragyogó és elbűvölő, mint amilyen köztünk volt.
– Szörnyű – kiáltott fel egy lány. – Egyetlen rokona sem menthetné meg?
– Rokonainak nincs semmi hatalmuk, Mawkin – mondta egy töpörödött öregasszony. – Isenbart de Belame karma közt egerek lennének, ha akarata ellen tennének.
Ekkor paták nagy zaja hangzott fel a rossz északi úton: Ranulf de Gresby libériájában tíz fegyveres lovas vágtatott a templom felé. Ádáz, zord tekintetű emberek voltak; szótlanul belovagoltak a kapun, szétszórták a jobbágyokat – szegények futottak, ahogy csak tudtak, a lovak patái elől. Kétoldalt, ötösével állottak fel, leugrottak lovaikról, mindenik a lova mellett maradt, pimaszul tekingettek a kapuban szorongó jobbágyokra.
– Ezeknek a tutyimutyiknak a felkelésétől tart az öreg? – kérdezte az egyik fegyveres.
A többiek nevettek a tréfán.
– Öreg lordunkat annyira elbolondította ez a fiatal nőcske – szólalt meg a másik –, hogy most, amikor már-már a kezében van, attól tart, hogy még elrabolja tőle a vak véletlen.
– Igen sokáig bolondította – mondta az egyik. – De két garast sem ér a figurázása, ha egyszer bekerül Hagthorn Waste kastélyába. Ott aztán módjában van a lordnak megszelídíteni akár a legvadabb leányt is, ahogy a szóbeszéd szerint az utolsó feleségét is megszelídítette.
– Igen, mint azt a szép, fekete szemű lányt: a tekintete úgy villogott, mint a kard, és egy pillanatra rá olyan kezes lett, mint egy kisgyermek – mondta a másik.
– Emlékszem rá – szólalt meg ismét az első. – Még két évet élt. Megszökött egy téli éjszakán, és megfagyva találtak rá hajnalban Grimley Mere-ben.
– Nagyon vidám vőfély vagy, hitemre mondom! – mondta az, aki parancsnokuk lehetett. – Hadd énekeljenek az énekmondók valami lakodalomra valót. Hé, apród!
Egy magas vándorénekes jött a faluból, és csatlakozott a jobbágyok csoportjához. Tarkabarka csíkos mellény volt rajta és foltos nadrág; a jobbágyokkal nevetgélt, és nyakában lévő kobzát pengette. A katona hívó szavára a templom kapujához ment, bársonysapkáját leemelte, és köszönésképpen meglengette.
– Mit kívánsz, nemes fegyverhordozó? Egyet a háborúról és prédálásról, vagy egyet az íjászról meg szerelméről, vagy másat a vörös és ízletes húsú szarvasok vadászatáról?
– Amit akarsz, csak vidám legyen – parancsolt rá a fegyveresek parancsnoka.
Ekkor a vándorénekes megpengette párszor a húrokat, torkát köszörülte, és rákezdett a „Woodstocki rózsa” című népszerű dalra. Telt tenor hangja volt, a dal vidám, és a kórusnak szánt részt valamennyien vele énekelték. Majd a házasságról énekelt egy dalt a vándorénekes, és ez mindenkinek nagyon tetszett. Már indulófélben volt, amikor megszólalt a parancsnok:
– Maradj még, jókedvű fickó, szükségünk lesz rád. Hamarosan itt lesz a szomorú menyasszony, és a te vidám dalaid kellenek, hogy a lordom a menyasszony derűs tekintetének örvendezhessen. Ha lordunk tetszésére leszel, bizonyára jól megfizet.
A vándorénekes nem akart már elmenni, sőt éppen egyebet készült énekelni, amikor négy lovas tűnt fel és tartott sebesen a templom felé. A legmagasabb Sir Ranulf de Gresby volt: csúf, rezes arcú, öreg és ősz lovag. Ajka kegyetlenséget árult el. Apró vad szeme vörös.
Drága selyemköntös volt rajta, öve gyémánttal kirakva, drágakövek ragyogtak kardja markolatán. Három kísérője fiatalabb lovag volt: kevélyek, jól öltözöttek, ám viselkedésükben hanyagok. Az egyik, Sir Ector Harelip, Sir Ranulf unokaöccse, vad külsejű ember: kegyetlenségéről éppen olyan hírhedt volt, mint nagybátyja.
Az öreg lovag dühösen és nagyon sietősen vágtatott be a kapun.
– A lady még nincs itt? – kiáltott rekedten a fegyveresekre, és vöröslő rókaszeme gyanakodva vizslatta őket.
– Nincs, uram! – felelt a parancsnokuk.
– Verje meg az átok! – tört ki az öreg lovag, és félig megfordulva savanyú képpel nézett végig az úton, aztán az összecsődült parasztokon és a távoli kunyhókon. – Megvárakoztat! – mormogta a szakállába, és aki közel állott, hallhatta, hogyan csikorgatja fogát. Vörös, vad szeme két nyílás volt csupán, ördögi fény lobbant belőle. – Majd ő vár rám nemsokára, ha nem beszél kedvesen velem. Ki vagy, te nyomorult? – kérdezte egyszeriben, mert lepillantott, és lova mellett meglátta a vándorénekest.
– Jocelyn vagyok, a vándorénekes, lovag úr – mondta ez, és megpengette a koboz húrjait.
– Zsiványformád van – mondta gyanakvóan Sir Ranulf –, nem nagyon vagy te mulatságba való.
– Kétségtelen, lovag úr, hogy szegény ember vagyok. Azért jöttem, hogy ha nagyságod kívánná, nagyságodnak gyönyörűséget szerezzek egyszerű énekemmel – mondta a vándorénekes, és ismét a koboz húrjaiba kapott.
– Énekelj hát, fickó, de ügyelj, jól énekelj, mert elverlek!
A vándorénekes megpendített két húrt, és rákezdett:

 

Földek ura vagyok ugyan, mégis szomorúan bolyongtam,
És megvetettem a lovagi hírt.
Álmatlanul hánykolódtam hosszú éjjeleken át,
Rabszolgája voltam annak a szőke nőnek,
Akinek hasztalan rimánkodtam,
Ó, büszke lady Alysoun.
Fújj, északi szél, fújj,
Küldd ide szerelmemet,
Fújj, északi szél, fújj, fújj, fújj!

 

Az utolsó strófa végén csúfondáros, éles nevetés hallatszott. Körülnéztek az emberek, de mit sem láttak. Mintha felülről jött volna, de ott csupán a templom fatornyát láthatták; körülötte csókák röpködtek és károgtak, s fecskék röpdöstek ki s be a lőréseken.
A vándorénekes rákezdett a következő strófára:

 

Ó, hogy gyötör könyörtelen tekinteted;
Mint két kard, arányló két szemed.
Arcom bútól sápadt ugyan,
De örülök, bár öreg vagyok,
Ha bűbájosan rám mosolyog
Ó, a szőke lady Alysoun.
Fújj, északi szél, fújj,
Küldd ide szerelmemet,
Fújj, északi szél, fújj, fújj, fújj!

 

Ismét felhangzott a nevetés, de ezúttal egy fokkal csúfondárosabban. Sir Ranulf a vándorénekesre nézett.
– Ki lármázik itt, te nyomorult? – kérdezte dühösen. – A társad talán?
– Nincs velem senki, uram – felelt a vándorénekes.
– Alighanem a toronybeli rontók lesznek, uram – mondta rémült tekintettel egyik embere.
– Alighanem kapsz majd odahaza egynéhány ostorcsapást, ostobája – ordított rá Sir Ranulf. – Kerüljétek meg a templomot, nézzétek meg, nem rejtőzik ott egy kelekótya. Ha találtok valakit, ide hozzátok, hadd tépjem ki a nyelvét, hogy ne merjen többé csúfot űzni belőlem!
Négy ember a templomot kerülte, a többiek a sírok között jártak, hátha valamelyik alacsony fejfa mögé bújt valaki. De mindnyájan azzal tértek vissza, hogy senkit sem láttak. A lovag tajtékzott dühében, és parancsot adott, hogy öt ember verje el a templom kapujától a jobbágyokat, mert ott álldogáltak, és bámulták a furcsa jelenetet. A parasztok nem várták be a katonákat, hanem elkezdtek szaladni.
– Most pedig, nyomorult – kiáltott fel Sir Ranulf –, énekelj el még egy strófát, és ha még mindig nevetést hallok, akkor bizonyos, hogy te vagy a bűnös. Azt hiszed talán, hogy nem tudok csepűrágó bandád fondorlatairól és varázslatairól?
– Hiszek lelki üdvösségemben – mondta mélységes komolysággal a vándorénekes –, és nem én nevetek. De azért még elénekelek egy strófát.
Aztán kobozkísérettel énekelni kezdett:

 

Boldogság az osztályrészem,
Talán az ég adománya,
Feleségem akar ma lenni,
És én amíg élek,
Örökösen engedelmes szolgája leszek
A jó és mosolygós Alysounnak.
Fújj, északi szél, fújj,
Küldd ide szerelmemet,
Fújj, északi szél, fújj, fújj, fújj!

 

Erre olyan nyers és szörnyű gúnykacaj hangzott fel éppen a hallgatóság feje fölött, hogy mindenki elborzadt, és akaratlanul is feltekintett, de mit sem látott. Egy pillanatnyi csend, aztán ismét felhangzott a kacaj: most az út felől hallatszott, mintha a nevető ember arrafelé tartott volna. Hamarosan közeledni hallották a hangot, és mindenki tisztán hallhatta, hogy ezt kiáltja vadul és fenyegetően:
– Colman Grey! Colman Grey!
E szavak hallatára Ranulf hátrahőkölt, és vadul visszarántotta a templom kapujának ugró lovát, majd ököllel kezdte verni a kaput:
– El vele! Távozz! Űzzétek el rólam! Hívjátok a papot! A papot! – kiáltotta. – Gonosz lélek ül rajtam! Űzzétek el!
Halálos rémület fogta el. Vörös arca kifehéredett, ajka eltorzult, és meg-megvonaglott; egyik kezével keresztet vetett, a másikkal láthatatlan valamit próbált magáról letépni, és többször is eltakarta a szemét. Emberei csak bámultak, szájtátva nézték megbolondult lordjukat.
Aztán végül is magához tért: a körülötte álmélkodók tekintete láttára kissé összeszedte magát, noha még remegett, és fegyveresei közé lovagolt.
– Mit bámészkodtok, ostoba széltolók? – üvöltött rájuk, és felkapta nyergére akasztott korbácsát, s ütni kezdte őket. Elugrottak előle. Erre rájuk parancsolt, hogy ne mozduljanak, ám azok nem hagyták korbácsolni magukat, mire vad dühében utánuk eredt: emberei a lovak közé álltak, a lovak felágaskodtak, marni, tépni kezdték egymást: leírhatatlan kavarodás támadt. Sir Ector, az unokaöcs hirtelen karon fogta az eszeveszett öreg lordot:
– Sir Ranulf, jön a lady! Hagyd abba!
A dühös lord az északi útra nézett, és egy csapatnyi lovast látott közeledni. Nyomban leeresztette korbácsát, megigazgatta kalapját, és rendbe szedte ruháját. Majd ráparancsolt komor képpel várakozó embereire, hogy üljenek lóra, és álljanak fel a lady fogadására. A plébános meg a káplánja egy oldalajtón belépett a templomba, és kinyitották a sötétlő istenháza nagy kapuját.
Sir Ranulf mindent rendben talált, ekkor a regőst kezdte keresni gonosz tekintete. Ám nem volt sehol.
– Hová tűnt el az a nyomorult? – kérdezte egyik kísérőjét.
– Nem tudom – felelt a kérdezett. – Szemmel tartottam, amíg korbácsolni nem kezdted a széltolókat; akkor szelelhetett el, mert később már nem láttam.
– Nem nyugszom, míg kezem közé nem kerül, és meg nem kínozom. Akkor majd meglátom, mit tud a gazember, és... és... mit... jelent az a kiáltás. Magaddal vihetsz két embert is, csak hajszold fel, és ha elfogtad, vidd Hagthorn Waste-be, és zárd a börtönbe.
– Megteszem neked, Gresby – felelt a fiatal lovag pimasz mosollyal –, de ha eléd hozom, nekem adod Alisaundre kutyádat és két sólymodat, Gripet és Fanget.
– Pimasz lovag! – mondta Sir Ranulf mély és bősz hangon. – Őket szeretem a legjobban. De az a gajdoló a kezembe kell hogy kerüljön! Menj, és a tied lesz, amit kívántál! De siess ám, mert még elrejtőzik az a gazfickó!
A lovag néhány szót szólt két fegyveresnek, aztán kilovagolt velük a templom udvaráról. Éppen akkor lovagolt be az udvarra Sir Walter de Beauforest s egy barátja; közöttük lady Alice az egyik házbeli jobbággyal és egy szolgálólánnyal – ők ketten is lovon. Az öreg Sir Ranulf ekkor már csupa mosoly volt: fedetlen fővel állott a kapu mellett, és kezét szívére téve nagyot bókolt lady Alice előtt. Lady Alice sápadt volt és szomorú, s éppen hogy rátekintett. Drága fehér selyemruha volt rajta, a nyakában gyöngysor, gyöngyökkel volt tele szórva egész könnyű nyári köpenye és egy aranyhímmel kivarrt fátyol volt még rajta, de az egész drága öltözék csak még jobban kiemelte arcának ijesztő sápadtságát és sírásra álló, mégsem könnyező szemét.
Sir Walter, az apa, nem látszott szerencsétlenebbnek annál, amilyennek érezte magát. Büszke lovag lévén, nem tudott harag nélkül gondolni arra, hogy egy zsarnok lord parancsának kellett engedelmeskednie, és olyan lovaghoz kellett adnia leányát, mint az olyan régóta hírhedt Sir Ranulf de Gresby.
Útonállás, szegény emberek üldözése, sanyargatása, szegényes vagyonkájuk, földjük elvétele – ezek voltak legutóbbi bűnei. Beszélték, hogy egyik feleségét megkínoztatta, és szegény asszonyokat meg embereket vetett kegyetlen kínvallatás alá Hagthorn Waste-i kastélyának őrtornyában.
A templom ajtajáig lovagoltak valamennyien, csak ott szálltak le a lóról. A kivörösödött szemű Netta úrnőjéhez lépett, és ruháját igazgatva, bátorító szavakat suttogott neki, de maga is úgy el volt keseredve, hogy már-már elsírta magát. Aztán Sir Walter kézen fogta leányát, s a templomba vezette, a sötét főhajón át az oltárig kísérte. Ott állott már a szertartásra készen a plébános.
Négy fegyveres maradt odakinn a lovakkal, a másik négy pedig bejött Sir Ranulffal és két más lovaggal együtt a templomba. Sir Ector volt a násznagy. Együtt léptek az oltár elé, s amikor a többiek hátramaradtak, Sir Walter de Beauforest Sir Ranulf kezébe tette lánya kezét, és a lovag nyomban a pap elé vonta Alice-t.
Az öreg pap éppen olyan szomorú volt, mint a templomba osonó és a hátsó padokat elfoglaló jobbágyság. Azóta ismeri lady Alice-t, amióta itt megkeresztelte, írni-olvasni ő tanította. Szereti, mert bájos és jóságos. Sir Walter is mindig jó volt hozzá. De kötelességét teljesítenie kellett: kinyitotta szertartáskönyvét, és olvasni készült a szavakat, amely a két embert házastársként összeköti.
Váratlanul mozgolódás támadt a templom sötét falai között, és egy ember lépett az oltár gyertyáinak fényébe. A vándorénekes. De most hosszú íj volt a kezében, és egy szőke fiúcskánál, Gilbertnél, Skarlát Will unokaöccsénél volt a koboz.
– Jogtipró és visszatetsző ez a házasság – kiáltotta erős, kemény hangon. – Sir Ranulf of the Waste, menj innen, míg rád nem sújt a halál. Tisztelendő atyám, ha majd eljő az ideje, Alice hozzámegy ahhoz, akit szeret.
Minden szem a magas és zöld ruhás ember arcára tekintett. Lady Alice szeme csillogott, arca kipirult. Kitépte kezét Sir Ranulf ujjai közül, és kezét összekulcsolva, remegve állt.
Sir Ranulf arca elsötétedett, és a ladyről a regösre fordította tekintetét. Alig volt képes szólni dühében:
– Á! – mondta gúnyosan. – Hát ez kicsoda? Az az ordas, ostoba földönfutó, akiért ez a lány bolondított, és annyi ideig hitegetett engem?
Senki sem felelt. Sir Walter a vándorénekesre nézett, és bólintott. Sir Ranulf előrántotta kardját, és előrelépett.
– Ki vagy te, gazfickó, hogy ellenem mersz szegülni? – kiáltotta.
Fejük felett károgó hang szólalt meg a sötét tető alatt:
– Colman Grey! Colman Grey!
Sir Ranulf megtántorodott e név hallatára, és halálsápadtan felnézett. Ekkor méhzümmögéshez hasonló zaj hallatszott, és egy rövid, fekete nyílvessző fúródott a torkába. Hang nélkül összerogyott, egy ideig még rángatózott, aztán nem mozdult többé.
Annyira megdermedt és megdöbbent mindenki, lovag és fegyveres, hogy meg sem moccantak, nem is szóltak. A vándorénekes kürtöt emelt a szájához, oly éles hangot hallatott, hogy zengett belé a templom. Ekkor Sir Ector, mintha csak a kürtszó rázta volna föl döbbenetéből, kardot rántott, és vad kiáltozással Robin Hoodnak ugrott, mert természetesen ő volt a vándorénekes. Robinnak alig volt annyi ideje, hogy előrántsa kardját, és máris vadul összecsaptak a sötétben. A kürtszó után fegyverzörgést lehetett hallani az ajtó felől, és a fegyveresek, akik eddig moccanni sem tudtak elképedésükben, kardot rántottak és menekülni próbáltak, ám nem lehetett, mert három társuk éppen akkor nyargalt be a templomba, és utánuk nyílzápor repült... egy raj felzavart darázs. Két ember holtan vágódott el, a harmadik súlyos sebbel rogyott össze. Ezután nyomban vagy tíz zöld ruhás ember lépett a templomba. Az életben maradt öt fegyveres az íjászoknak ugrott, és megpróbált átvágni köztük, mert tudták, hogy mennyire gyűlölik mindazokat, akik Sir Ranulf szolgálatában állanak, és kegyelemre egyáltalán nem számíthatnak. Vad küzdelem folyt a templom kapujánál: a zöld ruhások igyekeztek visszaverni őket, Gresby emberei pedig mindenáron ki akartak jutni.
Egyszer csak sikoltás töltötte be a templomot. Sir Walter gyorsan körülnézett, és Sir Ranulf második kísérőjét pillantotta meg, amint lady Alice-szal az ölében a templom oldalajtajához rohan. Alice kapálózik, szabadulni igyekszik.
Mögötte ott fut Netta: sikoltozik, és a lovag ruháját rángatja, ám a lovag az ajtónál hátrafordul, és úgy megüti Nettát, hogy eszméletét veszti. A következő pillanatban eltűnt a lovag az ajtófüggöny mögött.
Robin Hood elkeseredett küzdelem után éppen akkor ölte meg Sir Ectort, és maga is sebesülten az ajtó felé sietett, ahol a másik lovag eltűnt lady Alice-szel. Kinézett, senkit sem látott. Úgy vélte, hogy a lányrabló a templom elé futott a lovakhoz.
Úgy is volt, mert azt gondolta a lovag, hogy az ölében kapálózó zsákmánnyal lóra ül, és mielőtt bárki is felocsúdnék, el is menekül. A templom elé ért, s ott két életre-halálra küzdő embert talált. Az egyik a vándorénekest kereső lovag volt, a másik egy idegen. De ennek az idegennek láttára lady Alice zihálva és remegve felsikoltott:
– Alan, Alan, ments meg!
Alannek szinte halálát jelentette Alice kiáltása, mert szerelme váratlan hangjára hátrafordította fejét: ekkor a lovag halálos csapást készült mérni rá, és bizonyosan el is választotta volna a fejét a törzsétől, ha a közelben álló Jack, Wilkin fia, a halálos veszély láttára hatalmasat nem csap fütykösével a lovag vállára. Ezzel mentette meg Alan életét, és Alan visszafordulhatott. Vad dühvel igyekezett leteríteni ellenfelét, hiszen előbb meg kell ölnie, csak azután eredhet a szerelmét elrabló lovag nyomába.
Ám Sir Philip erős és ügyes verekedő volt, úgyhogy a leányrabló elérhette a lovat, fellökhette a ladyt a nyeregbe, és maga is a kengyelbe vághatta két lábát. Egy pillanat múlva már a kapu felé tartott, és ledöntött két szegény, bátor jobbágyot, akik látták, hogy milyen nagy bajban van úrnőjük, és remélték, hogy furkósbotjukkal feltartóztathatják a rabló lovagot. A lovag diadalmasan felordított, mert szabad volt előtte az út, megsarkantyúzta a telivért, és csúfondáros szavakat intézett a lovon heverő eszméletlen lányhoz.
Egyszer csak valaki mögéje ugrott, a ló farára. Még el sem dönthette, mit tegyen, mikor egy hosszú kés villant meg szeme előtt a napon. Mellét ütés érte, égő fájdalmat érzett, aztán minden elsötétedett előtte. Megingott nyergében; Jack, Wilkin fia, kivette kezéből a kantárt, lelökte a lóról tetemét, lecsendesítette, megzabolázta az ijedt lovat, megfogta elalélt úrnőjét, és óvatosan lefektette.
Ezalatt Alan de Tranmire megtörte ellenfelét, és egy hirtelen csapással a másvilágra küldte, s nyomban ezután szerelméhez sietett. Jack, Wilkin fia, éppen vizet hozott a ladynek, aki hamarosan magához tért, felült és megmentője nevének hallatára kezét nyújtotta Jacknek. Ez fél térdre ereszkedett, és tisztelettudóan kezet csókolt.
– Jack – mondta Alice nyájas, bár halvány mosollyal –, fölszabadítalak ezért a nagy szolgálatért, és apám földet ad neked.
Jack odavolt örömében, ám a nyelve nehezen forgott, csak ennyit tudott mondani:
– Köszönöm, úrnőm!
Közben megjött kissé kábán Netta is, és elkezdett úrnője körül foglalatoskodni. Robin Hood a templomba ment Sir Walterért: két embere meghalt a fegyveres szolgákkal való küzdelemben; a tíz fegyveres közül viszont csak egy maradt életben: kifutott az oldalajtón.
– Sir Walter – mondta Robin, amikor apa és leánya összeölelkezett –, egy kissé véres esküvő volt, de én okkal avatkoztam a te dolgodba.
– Csak elismeréssel tartozom, Robin úr – mondta Sir Walter, mert büszke és merev ember létére is meg tudta különböztetni a vitéz parancsnokot s az érdemtelent, és mindenkiben, grófban vagy szolgában, jobbágyban vagy majoros gazdában is megbecsülte a bátorságot. – Teljes szívemből köszönöm, hogy lányomat ebből a szerencsétlen és baljóslatú házasságból kimentetted. Most azután kell néznem, hogy mitévő legyek, mert hatalmas pártfogóik vannak ezeknek, akiket te megöltél, és bizonyára valamennyiünkön bosszút állnak.
– Belame-ról és Wrangby lordjairól beszélsz? – kérdezte összevont szemöldökkel és keményen Robin.
– Ők ennek a vidéknek kormányzói ezekben az áldatlan időkben – felelt a lovag. – Amikor maguk a király fiai is belvillongással és gaztettekkel nyomorítják az országot, a gyenge emberek a hatalmasabb szomszédok durva önkényének kell hogy engedjenek.
– Ranulf de Gresby és Ector Harelip a kicsik közül valók – mondta komoran Robin. – Figyelj jól rám, Sir Walter – folytatta Robin –, Wrangby lordjai immár csordultig töltötték a szenvedések poharát. Üdvösségemre és a Szent Szűz drága nevére esküszöm, hogy nem sok idő múlva ott lesznek majd ők is, ahol most ez a két rablólovag hever, és ha elpusztítottam őket, lerombolom odújukat. Kő kövön ott nem marad.
Sir Walter a földönfutó átható és sötét tekintetét nézte, és eszébe jutottak Robinnak vad, de igazságos tettei, melyek híressé tették a Pontefract és Nottingham közti erdős vidéken és Peak pusztaságaitól Lincolnshire lápjaiig.
– Segítségedre szeretnék lenni, amennyire csak erőmből telik, uram – mondta a lovag. – Ha eljön az ideje, küldj hozzám segítségért. De addig is mitévők legyünk?
– Elmondom, Sir Walter – felelt Robin. – Lányod és szerelmese velem jönnek az erdőbe, és háromszori kihirdetés után összeházasodnak. Ha Belame gaz bárójának támadásától félsz, te is otthagyhatod házad és velem jöhetsz; de ha szívesebben maradnál saját fedeled alatt, akkor húsz emberem veled lesz, és őriz téged.
– Inkább maradnék a házamban, jó Robin – mondta Sir Walter –, ha vitéz embereid segítenek visszaverni az ellenség támadását. Amikor pedig szerencsétlen Angliánkban eljő a béke időszaka, remélem, hogy velem lakik majd lányom és a derék Alan, lányom férje.
Ebben állapodtak hát meg. Az elkövetkező három hétben Tuck atya egy közeli templomban kifüggesztette Alan és Alice házasságkötési hirdetményét. A vitéz barát eskette is össze, és ezzel egy egész életre boldoggá tette őket.

 

Azon a napon, amelyen Robin ily módon megmentette Alice-t a gaz Ranulffal való egybekeléstől, a kegyetlen Isenbart de Belame az asztalfőn ült wrangbyi kastélyában, melyet Evil Holdnak neveztek az emberek, és a vacsorára várt. Az asztal körül hasonszőrű gazemberek ültek: Sir Niger le Grym, Hamo de Mortain, Sir Baldwin, a gyilkos, Sir Roger Doncaster és még sokan.
– Hogy a kórság esnék belé – üvöltött fel végül is Belame. – Tovább nem várok rá. Annyira félti szép aráját, hogy fél elhozni ide. Szerencsét sem kívánhatok neki?
A többiek nevettek, és gúnyolódtak.
– De hol van Ector, Philip és Bertran? – kérdezte Sir Niger. – A vőlegénnyel mentek, hogy erőt és bátorságot öntsenek abba a gyáva nyúlba.
– Hé, szakácsok! – mordult fel Belame. – Hozzátok a vacsorát! Ha megjön Ranulf, úgy megtréfáljuk őt is, meg a menyasszonyt is, hogy...
Zürr! Fejük fölött valami végigsüvített, és íme: Sir Isenbart előtt egy fekete nyílvessző állott meg az asztalban, a nyílra egy pergamen volt tűzve. Egy pillanatra még Isenbart de Belame is elvesztette lélekjelenlétét. Felnézett a magas terem mennyezetére, és felkiáltott:
– A kémlelőnyíláson repítették be. Hé, kelekótyák, fussatok fel, hozzátok elő az íjászt!
Fegyveres szolgái felugráltak alacsony asztalaik mellől, szétfutottak a kastélyban, és a tettes keresésére indultak. Niger le Grym kihúzta a nyílvesszőt az asztalból, és megnézte a pergament: piros és fekete betűs nevek sorakoztak rajta. De elolvasni nem tudta; nem tudott olvasni. Idő múltával Belame szolgái visszatértek, gazdájuk dühtől veresen szidta őket, mert senkit sem találtak.
– Ez itt mi? – kérdezte Mortain. – Mintha nevek állanának a pergamenen.
Isenbart de Belame szerzetes volt ifjúkorában, tudott hát olvasni. A lapra tekintett, képe elsötétedett.
– Nézzétek – mondta –, ismeretlen hatalmak támadtak ellenünk! Ranulf, Ector és a többiek a mai nap a halál martalékai lettek. Vérrel van a pergamenre írva minden meghalt cimboránk neve. Itt áll Roger de Longchamp és Rabló Ivo, és alább Ranulf de Gresby, Ector de Malstane, Philip de Scrooby és Fekete Bertran – valamennyi vérrel írva!
– Nagyon különös! – mondták némelyek.
Mások kisárgultan tekingettek egymásra, és volt, aki keresztet vetett.
– A mi nevünk pedig – folytatta Isenbart de Belame – fekete tintával van ide írva, de mindegyik pirossal van aláhúzva!
Rekedten felnevetett, és vérmes szeme szomszédai arcára meredt. Felvette a rövid és vaskos nyilat. Vesszője és tolla feketére volt festve.
– Ez Robin Hoodnak, annak a pimasz banditának a műve! – mondta. – Azt hiszi az a szájhős, hogy ezzel megfélemlít bennünket. Azt hiszi, hogy ő majd – amint mondja – elintéz engem, Wrangby lordját, annak a Roger de Belame-nak unokáját, akinek – míg élt – puszta neve hallatára ötven kastélyban remegtek a lordok! Igen szelíden bántam ezzel a földönfutóval! Majd lenyesem én a karmait! Fiúk, tőrt vetünk neki, és majd itt a kínzókamrában megszelídítjük a pimaszt.
Ám hasztalan nevetett szilajul Isenbart de Belame, komor volt a vacsora.
Másnap furcsa hírek kezdtek terjengeni a környéken. A templomban történtek híre mindenüvé eljutott. Azt is beszélték, hogy amikor Robin meg a pap kivitték a templomból a tetemeket, Sir Ranulf testét sehol sem találták. Maga a sátán vihette el, mondták az emberek, mert biztosan ott volt a kísértő, és annak hívó szavától rémült meg, és annak fekete nyilától pusztult el a lovag.
Aztán egy parasztember – azon a napon késő éjszaka Hagthorn mellől lovagolt haza – azt beszélte, hogy szürkületkor a mocsár fölött holt embert látott: testetlen lények vitték, csak lábuk volt – kétségtelen, hogy mocsári démonok voltak, és elvetemült gazdájuk élettelen testét vitték hazafelé.
De még ennél is különösebb dolgok történtek késő éjszaka. Telihold volt, és Hagthorn Waste fegyveresei uruk és a menyasszony hazatértét várták: egyszer csak pokoli diadalordítást hallottak messze, a réten, és amikor szemüket a sötétbe meresztették, úgy rémlett, hogy lobogó lángot látnak imitt-amott, és kicsi, fekete alakok hatalmas tüzet raknak. Ennek láttára, maguk sem tudták, hogy miért, de félni kezdtek, keresztet vetettek magukra, és azt mondogatták, hogy valami borzasztó és gonosz lény osont tova a sás között és a szomszédos kietlen, sziklás vidéken. Virrasztottak egész éjszaka. Sötét hajnalban szokatlan álmosság fogta el őket, és a kastély népe mély álomba merült.
Amikor felébredtek, perzselő tűz csapott velük szembe, sűrű füst vakította és fojtogatta őket. Futottak ide-oda, menekültek volna, de minden ajtót zárva találtak. Lángok vagy nagy, vasalt ajtók zártak el minden kijáratot. Ekkor a gazemberek segítségért kezdtek kiáltozni, a vöröslőn égnek emelkedő lángnyelvek közül, de hasztalan. A szegények és gyengék gyötrői gyötrődtek s szenvedtek most. Hasztalan rimánkodtak.
Hajnalban még égő romok fölé vetült a nap szürke fénye. Asszonyok, férfiak jöttek a szomszédos falvakból bámészkodni. A nyomorult, elgyötört és kiéhezett emberek csak bámultak, és szinte nem is hitték, hogy a pokolravaló várkastély elpusztult, és ők megszabadultak attól a kegyetlen hatalomtól, amely oly hosszú időn át sanyargatta őket meg családjukat. Alig tudták felfogni, hogy immár nincs, ki összetörje csontjaikat, nincs, ki éheztesse, nyomorgassa őket.
Az emberek szívből örvendeztek mindenütt, s amikor meghallották, hogy Sir Ranulf milyen szokatlan véget ért; láthatatlan kéz ölte meg, kastélyát tűz és titokzatos hatalom pusztította el, azt mondták, hogy van még igazság. Amikor Sir Isenbart de Belame és aljas bandája megtudta a történteket, egy szavuk sem volt, de összevonták szemöldöküket. Beléjük fészkelte magát a rémület. Erős éjszakai őrséget állítottak kastélyaikba, és jól szétnéztek, mielőtt útnak indultak volna. Többen közülük erdei úton meg nem indultak volna.
Aztán, amikor Henrik király meghalt, és fia, Oroszlánszívű Richárd lett felkent utódja, és keresztes hadjáratba indult, sokan vele mentek Keletre. Isenbart de Belame azonban otthon maradt, várta végzetét.
Vidámabb és boldogabb ember nem volt akkoriban egész Angliában, mint Jack, Wilkin fia. Hiszen szabad ember lett, a maga földjét művelte. Egész nap fütyörészett és dalolt munka közben, örült szerencséjének, és annak is, hogy boldoggá tette úrnőjét, hiszen az ő segítségével hozzámehetett ahhoz, akit bárkinél-bárminél jobban szeretett.

 

 

6.
Hogyan segítette meg Robin Hood Sir Herbrandot

Robin Hood Barnisdale erdejében a búvóhelyén volt, és emberei az ebédre vártak. A tisztáson pattogott a tűz az edények alatt, rotyogott az étel a bográcsban; amikor a szakács kinyitotta a kemence ajtaját, a vadpecsenye és a ropogós bélés illata felkeltette valamennyiük étvágyát.
De Robin nem adott jelt az evésre. Egy kissé bosszús volt: aznap reggel nem történt semmi sem. Az utasemberekre lesők azzal tértek vissza, hogy senkit sem láttak, és Robinnak nem esett jól az evés, ha nem volt legalább egy idegen, mulattató asztaltársa. Helyettese mellette, a fűben elnyúlva nyílvesszőt hegyezett.
– John – szólt egyszer csak Robin –, menj, koma, és vidd magaddal Willt és Muchot, a molnár fiát Saylesig, az ermini úton. Onnan a magaslatról talán megpillantotok valami utasembert. Ha megláttok egyet, hozzátok ide hozzám: lehet gróf, báró, apát vagy lovag, vagy éppenséggel királyi bíró is.
Csöpp John örömmel ugrott föl. Fogta íját, nyilait, maga mellé vette Willt és Muchot, és megindultak az erdei úton a magaslat felé. Itt az egyik erdei tisztáson két kicsi kőház áll; omladozó és lakatlan mind a kettő. Tíz esztendővel ezelőtt szabad emberek lakták a két házat: megművelték földjüket, és az erdőn makkoltatták disznóikat. De Wrangby gaz lordja azt követelte Woolgartól és Thurstantól, a két szabad embertől, hogy jelentsék ki: tőle kapták a földet. A két parasztember azonban dán vér volt, nem tűrték a hatalmaskodást, nem engedelmeskedtek a gonosz Sir Isenbartnak. Emiatt elűzték őket földjükről, termésüket elpusztították, házukat felgyújtották és lerombolták. Woolgar meghalt háza védelme közben, felesége és gyermekei Wrangby jobbágyai lettek. Thurstan két fiával az erdőbe menekült. Megesküdött – így beszélték –, hogy egy nap visszatér, és segít felgyújtani Evil Hold kastélyát, és megöli a benne lakó lordokat.
– Emlékezzünk Woolgarra és Thurstanra – mondta John, amikor a lerombolt házak mellett mentek el. Akkora gaz verte fel a ház környékét, hogy eltakarta az ablakokat.
– Igen – mondta Will és Much –, két szegény ember a sok közül. Majd egyszer megfizetünk alaposan értük.
Az avarszőnyeges ösvényeken át végül is egy magaslatra ért a három földönfutó; innen kezdve a nyolcszáz éves római utat taposta a lábuk.
Majd az ötszörös útkereszteződéshez értek. Egy halmon, kis mezőben keresztezték egymást az utak.
Ha innen letekintettek, a nagy erdő bólogató koszorúján túl is messzire elláthattak. Kelet felé néztek, nyugat felé néztek, de senkit sem láttak. Ezután észak felé, Barnisdale mély völgye felé tekintettek, és egy lovast pillantottak meg, aki szép lassan jött a bal oldali fák között kanyargó keskeny úton, a mintegy hét mérföldnyire fekvő Pontefract város felől.
Páncélinges lovag volt az utas, jobb kezében lándzsa, és lehajtott fejjel lovagolt, mintha gond emésztené. Azt is láthatták, amikor közelebb ért, hogy arca komoly, szomorkás. Annyira gondterhelt volt, hogy míg az egyik lába a kengyelt érte, a másik szabadon lógott, és hozzá-hozzáverődött a kengyel.
John a lovag elé indult, fél térdre ereszkedett előtte, és így szólt:
– Isten hozott az erdőbe, lovag, mert három órája rád vár és nem eszik a gazdám!
– Rám vár a gazdád? – kérdezte a lovag, és meglepődve nézett a térdelő földönfutóra. – Ki a gazdád, jó ember?
– Robin Hood – felelt Csöpp John –, és kér, hogy ebédelj vele.
– Hallottam róla – mondta a lovag. – Derék, bátor és igazságos ember. Szívesen ebédelek vele, bár még ebéd előtt Blythe-ba vagy Doncasterbe szerettem volna érni. De hogyan várhat rám, amikor nem is ismerem?
– Gazdám addig nem akar ebédelni, amíg egy utasembert nem találunk asztaltársnak – magyarázta John. – Ez a szokása.
– Attól tartok – mondta a lovag –, hogy nem leszek túlságosan vidám asztaltárs.
A lovag és a három földönfutó nemsokára ott állott Robin Hood lombsátora előtt. Robin felemelkedett, jól a lovag szemébe nézett, és ezt mondta:
– Isten hozott, lovag! Szeretném, ha ma velem ebédelnél.
– Köszönöm, jó Robin. Isten legyen veled és embereiddel – felelt a lovag.
Vizeskancsókat és törülközőt hoztak, Robin és a lovag kezet mosott, aztán asztalhoz ült. Kenyeret és bort, vadpecsenyét, halat, kacsasültet, sült foglyot és párolt káposztát hoztak. A lovag élvezettel fogyasztotta az elébe rakott bőséges fogásokat. Robin nem kérdezte, hogy kicsoda, mert ebéd előtt nem szokott vendégeitől ilyesmit kérdezni. Amikor ebéd végeztével ismét kezet mostak, Robin nevetve ezt mondta:
– Remélem, jólesett, lovag.
– Jól bizony, jó Robin – hangzott a felelet. – Három hete, hogy ilyen ebédet nem ettem.
– Helyes – mondta mosolyogva Robin. – De majoros gazda nem fizethet lovag helyett. Vámot kell hát vennem tőled, mielőtt elhagynád az erdőt.
– Jó Robin – mondta szomorkás mosollyal a lovag –, nincs az erszényemben semmi, amit érdemes volna elvenned.
– Nana – felelt Robin –, lovag vagy, és földed van, mint minden lovagnak. Igazat szólj! Mi van a nyeregtáskádban?
– Csak tíz shilling – mondta a lovag mély sóhajjal.
– Hé, Csöpp John – kiáltott fel Robin –, menj oda a lovához, és nézz bele a nyeregtáskába. Nézd meg, mi van benne.
John nyomban kiment. Robin a lovag felé fordult:
– Ha igazat szóltál – mondta –, egy pennyt sem veszek el tőled, sőt kölcsönt kapsz tőlem, ha pénzre van szükséged.
John máris visszatért, és így szólt:
– Csak ezt a fél fontot találtam, jó uram, a nyeregtáskában – és széles, szélcserzette tenyerére fektetve egy ezüstpénzt mutatott.
– Töltsd színültig kupádat – mondta a lovagnak Robin –, szavahihető ember vagy.
Robin és a lovag egymás egészségére ittak.
– Azon csodálkozom – szólt Robin –, hogy olyan vékonyán vagy öltözve. Soha ilyen szegénynek látszó lovagot nem láttam. Mondd el, mi történt veled. Senkinek sem adom tovább. Lovagnak születtél, vagy vitézi cselekedet tett lovaggá? Olyan helyzetben vagy, hogy nem tudsz megfelelni lovagi méltóságodnak? Elfecsérelted talán a vagyonodat, vagy duhaj és pazarló voltál? Hogyan jutottál ilyen siralmas állapotba?
– A felsoroltak közül egyik sem oka szegénységemnek és csüggedtségemnek – mondta nagyon komolyan a lovag. – Száz éve, hogy őseim földjükön élnek, és mindig megőrizték nevünk becsületét. De gyakran megesik, magad is bizonyára igen jól tudod, hogy az embert nem saját cselekedetei döntik oly nagy nyomorúságba, hogy csak az egek ura segíthet rajta. Az utóbbi két évben négyszáz fontot költhettem, amint barátaim és szomszédaim is tudják, de most az égvilágon semmi egyebem nincs, csak a feleségem és a birtokom, ezt is hamarosan el kell hagynom.
– Mi döntött ilyen szörnyű nyomorúságba? – kérdezte Robin.
– A fiam megölt egy embert – felelt a lovag. – Nyílt viadalban ölte meg, de a megölt ember rokonsága nyomorgat engem, nagy aljasul azon vannak, hogy fiam tettéért engem mindenemből kiforgassanak. Nagy summákat fizettem nekik, de ők folyton többet követeltek, és kénytelen voltam birtokomat a St. Mary kolostor apátjánál elzálogosítani. De az a belső meggyőződésem, hogy ellenségeim mindenképp meg akarják szerezni a birtokomat; örülnének, ha az útszélen kenyeret koldulnék, mert nagyon ellenem vannak, és annyira megfélemlítették és megrémítették szomszédaimat, hogy egy sem ad kölcsön, így nem adhatom meg az apát pénzét.
– Hitemre – mondta Robin, és öklével térdére csapott. – Meddig hallunk még ennek a pohos apátnak aljasságáról és tőrvetéseiről? Mondd – fordul a lovaghoz –, mekkora summa kellene?
– Négyszáz font – mondta a lovag szomorúan. – Adtam már négyszázat ellenségeimnek, de ők még négyszázat követeltek, és ezt az apáttól kellett kölcsönkérnem. És ha holnap vissza nem fizetem neki, mindenemet elvesztettem.
– És ha földedet elveszted, mitévő leszel?
– Felkészülök és keresztes hadjáratba megyek – felelt a lovag. – De előbb elmegyek a klastromba, és megmondom az apátnak, hogy nincs pénzem.
Azzal felállott, mintha egyéb mondanivalója nem lenne.
– De lovag – folytatta Robin –, nincsenek olyan barátaid, akik megsegíthetnének?
– Barátaim! – kiáltott fel keserűen a lovag. – Amikor gazdag voltam, barátaim hangoztatták, hogy mennyire szeretnek, de amikor észrevették, hogy mekkora szorultságban vagyok, és ellenségeim milyen hatalmasok, mind eltűntek, hogy segítségüket ne kérhessem.
Csöpp John és Íjász Will tekintetéből szánalmat lehetett kiolvasni, Much pedig félrefordult, hogy ne lássák könnyeit.
A lovag oly nemes viselkedésű volt, és annyira szomorú, hogy Much úgy érezte, bármit megtenne, csak segíthessen rajta.
– Ne indulj még útnak – mondta Robin a lovagnak, aki kardja után nyúlt. – Töltsd teli még egyszer poharadat. Mondd meg most nekem, lovag, ha valaki kölcsönadná neked azt a pénzt, hogy visszavehesd földedet, lenne, aki jótállana érted?
– Nincs, hitemre, nincs! – mondta elérzékenyülten a lovag. – A Teremtőn kívül nincs más barátom.
– Ne tréfálj – felelte Robin. – Azt kérdeztem, hogy nincs-e egy barátod, de nem a szentek között, mert ezek mindannyiunk barátai ugyan, de nem fizethetik meg a te adósságodat.
– Jó uram – mondta a lovag –, igazat szólok: Jézuson és a Szűzanyán kívül nincs más barátom, aki az adósságot magára vállalná!
– A keresztre! – kiáltott fel Robin, és ismét a térdére csapott. – Jól beszélsz! Az egész Angliában nem találsz jobb kezest, mint a Szent Szűz. Gyere, John – folytatta Johnhoz fordulva –, menj a kincstárba, és vegyél ki négyszáz fontot: pengess meg minden pénzdarabot, és ügyelj, hogy egy se legyen vágott, egynek se legyen híja. Az egész summa olyan legyen, amilyent a gonosz apát követel, egyetlen rossz pénzt se lökhessen vissza, mert akkor az övé barátunk földje.
Csöpp John meg Much, a molnár fia és Íjász Will elindultak ahhoz a rejtekhelyhez, ahol Robin a kincsesládát tartotta, és hárman kiszedtek belőle négyszáz fontot, egy vászondarabkába tették, csomót kötöttek rá, és John Robinhoz vitte.
– Itt van, lovag – mondta Robin, azzal kioldozta a bogot, és megmutatta az aranyakat –, itt van négyszáz aranyfont. Neked adom a Szent Szűz kezességére, és egy év és egy nap múlva visszaadod nekem az ő áldásával.
A lovag beesett arcát könny áztatta, amikor átvette Robintól a pénzt.
– Jó uram – mondta –, sohasem hittem volna, hogy valaki olyan nemes lelkű lehet, hogy kölcsönt ad nekem ilyen kezességre. Köszönöm, jó Robin, és ügyelek arra, hogy egy pennyt se veszíts, és egy év, egy nap múlva megkapod hiánytalanul az egész summát. Tudd meg, hogy a fiam szeret téged, és csak szépet és jót mondott rólad, mégsem hittem volna, hogy szavainál is szebb a valóság.
– Ki a fiad, lovag – kérdezte Robin –, és hol találkozott velem?
– Völgybeli Alan a fiam neve – felelt a lovag. – Segítségére voltál nem is egyszer, és végül harc árán szerelmesét is visszaszerezted.
– Örülök a találkozásnak – mondta Robin, és kezet szorítottak. – Alan beszélt arról, hogy milyen szomorú, mert téged és földedet nem képes a fondorlatos apát karmai közül kiszabadítani. De azt nem is gondoltam volna, hogy éppen te vagy Sir Herbrand de Tranmire. Örülök, Sir Herbrand, hogy segíthettem rajtad, mivel szeretem fiadat, Alant, és mindent megteszek, hogy neki és szeretett apjának örömet szerezzek. Szóval téged is Wrangby gaz lordjai sanyargatnak, veled is zsarnokoskodnak. Mondd, eljössz-e segíteni, ha majd alkalom lesz rá, hogy Evil Holdot leromboljuk, és a viperákat kiirtsuk fészkükből?
– Nagy örömmel – mondta Sir Herbrand emelt hangon, határozottan. – Bosszút állunk magamért és a peaki kastély meg a lancasteri mocsarak között lakó elgyötört és nyomorgatott népért is. Nagyon örülnék, ha segíthetnék neked, ígérem, hogy amikor csak akarod, minden erőmmel segítségedre sietek.
Robin Hood azután a drága köntösök rejtekéből elővett egy díszes lovagi köntöst, és Sir Herbrandnak adta. Jól állott rajta. Új sarkantyúval is, csizmával is ellátta, lovát jobb, izmosabb paripára cserélte ki, amikor útnak akart indulni vendége.
Búcsúzáskor a lovag könnyes szemmel köszönte jóságát.
– Nagy szégyen nemes lovagnak egyedül, apród vagy fegyverhordozó nélkül lovagolni – mondta ekkor Robin. – Odaadom neked egyik kis apródomat, elkísér és szolgál, míg a St. Mary apátságig érsz, aztán beszámol nekem a történtekről. John! – szólította nagy, behemót helyettesét –, vezesd elő lovadat, kísérd el Sir Herbrandot. Dolgod a fegyverhordozó dolga. Aztán majd beszámolsz nekem, hogyan fogadta az apát és fondorlatos bandája Sir Herbrandot.
– Köszönet, jó Robin – szólt mosolyogva Sir Herbrand –, a kis fegyverhordozóért. A Szent Szűzre esküszöm, hogy egy év és egy nap múlva visszaadom nemes lelkű kölcsönödet, s ajándékodat ajándékkal viszonzom.
– Jó utat, Sir Herbrand – mondta Robin, és kezet szorítottak –, és küldd vissza a kis apródot, mihelyt nem lesz szükséged rá.
Csöpp John megindult a lovag mögött, társai nevettek és tréfálkoztak fölötte. A lovagnak pedig azt ajánlották, hogy ne kímélje, mert szemtelen a fickó, hasznára válik a büntetés.

 

A lovag és John meglehetős ideje lovagoltak már az erdő elhagyott útjain, és Robin Hoodról és számos jócselekedetéről beszélgettek.
– Attól tartok, hogy kevés lesz az erőnk – mondta végül a lovag. – Ha minden emberemmel segítek is Robinnak, nem pusztíthatjuk el Wrangbyt, a gonoszság fészkét. Isenbart de Belame ügyes és eszes katona, és azt hiszem, hogy gazdád nagyon kevéssé tudhatja, hogyan kell hadat viselni, és bevenni egy olyan erős kastélyt, mint Wrangby.
– Én nem félek ettől – mondta nevetve John. – Gazdám éppolyan okos, mint az az ördögfajzat. Ezenfelül az ő oldalán az igazság és a segítő Szűz. Ki állhat ellen annak, aki a Szűz áldását bírja?
– Ez igaz – mondta a lovag. – Egy csapat fegyveresnél is többet ér a Szent Szűz. De nagyon messze elér Belame és Wrangby gazembereinek keze, és az emberek igen ügyelnek, hogy magukra ne haragítsák őket. Aligha lehet majd az igazságot és a törvényt visszaállítani azon a vidéken, amely innen kelet felé Doncasterig és nyugat felé a lancasteri mocsarakig terjed, kivált ha tervünk a gazfickók fülébe jut.
– Úgy van – mondta szomorúan John –, halálfélelmet vertek mindenkibe, aki békén szeretne élni, de éppen annyira hiszek abban, hogy gonosz napjaik meg vannak számlálva, mint üdvösségemben. Minden faluban vannak megnyomorított, szerencsétlen emberek, most is látszik rajtuk a kínzás nyoma, minden udvarházban vagy kastélyban van olyan lord vagy lady, lovag vagy úrhölgy, akit megszégyenítettek vagy megkárosítottak. Ha egyszer a gazdám megindul a gazemberek ellen, akkor megindul innen Lancasterig minden békés ember – ebben bizonyos vagyok –, és senki le nem teszi a fegyvert, míg el nem tűnik a föld színéről ez az embertelen banda.
– Adja a Szent Szűz! – mondta a lovag. – De mit csinálnak amott azok az emberek? Úgy látom, hogy kirabolták vagy megkínozták a legelsőt.
Nem sokkal előttük öt-hat ember ment az út közepén. Amikor a lovag és Csöpp John közelebb ért, azt látták, hogy öt embernek kivont kard van a kezében, a legelső meg keresztet visz, és szinte meztelen.
– A nyomorult embert ölt, vagy egyéb bűnt követett el, és megesküdött, hogy elhagyja az országot – mondta John –, a fegyveresek pedig áldozatának rokonai, és arra ügyelnek, hogy le ne térjen a királyi útról. Hitemre, igazán ronda képe van a keresztvivőnek!
Amikor beérték őket, a lovag udvariasan megkérdezte, hogy mit követett el a nyomorult. A keresztvivő embernek nem volt öve, hajadonfőtt és mezítláb volt, s egy szál ingben, mintha akasztani vitték volna. Komor és gonosz volt a tekintete: régi seb hege az arcán keresztben. A kardos emberek jómódú városlakók, vagyis polgárok voltak. Egyiküknek – ruhájáról és parancsoló tekintetéről ítélve – hatalma lehetett a többiek fölött. Ez válaszolt:
– Ez a nyomorult, gyilkos gazember Richard Malbête – mondta. – Apánk öreg és gyermeteg ember volt, békésen és nyugodalmasan éldegélt boltjában a posztósoron, Pontefractban, a mi városunkban. Szeretett úti kalandokat hallgatni, háborút járt emberekkel elbeszélgetni. Egyszer véletlenül ezzel a gazemberrel akadt össze, és ez nagy kalandjairól sokat összehazudott neki. Apánk, Kalmár John, a mi tanácsunk és akaratunk ellenére be is fogadta a házába ezt a semmirekellőt. Ez a Malbête, vagyis valódi nevén Fenevad, aljasul megölte apánkat, pénzét elrabolta, s megszökött. Mi üldözőbe vettük. A Szent Mihály templomba menekült, majd hogy életét mentse, megesküdött a törvénybíró előtt, hogy elhagyja az országot; Grimsby kikötőjében hajóra száll. Mi azért kísérjük, hogy ne mehessen máshová.
Az öt testvér úgy nézett a gyilkosra, hogy kétségtelen volt: szívesen vették volna, ha szökni próbál, ha csak kilép az útból, mert akkor törvény szerint megölhették volna, A gyilkos fegyvertelen volt. Törvénytisztelő ember, aki előtt az eskü szent, nem is kelt volna védelmére.
Csöpp John nem látta ezt a gazembert, amikor álkoldusként Robin Hooddal összetalálkozott, így nem ismerhette fel. Belenézett Malbête baromi képébe, s látta, milyen vad és alattomos tekintetet vet az öt testvérre.
– Fogjátok rövidre ezt a gazembert, azt ajánlom – mondta Kalmár John fiainak. – Benne van a szemében, hogy valami fondorlaton töri a fejét. Fogjátok rövidre, mert különben megszökik.
A legidősebb testvér, a többi vezére, nem szokott másoktól tanácsot elfogadni, és sértette, hogy olyan ember ad tanácsot neki, aki erdőlakónak látszik.
– Nincs szükségem tanácsra, anélkül is tudom, hogy mit tegyek egy gazfickóval – mondta fagyosan. – Meghal, mielőtt rászedhetne bennünket.
John felnevetett, és nem szólt többet. Már jól elhagyták az öt testvért meg a gazfickót, amikor megszólalt a lovag:
– Egyszer már láttam ezt a vad gyilkost. Gisorsban elfogták, mert lopott, éppen abból a házból, amelyikben Henry király aludt. Azonnal akasztósra ítélték, de úgy hallottam, hogy valamilyen csellel megszökött a rend őreitől, és eltűnt. A legaljasabb emberek közül való, csupa ravaszság meg fondorlat.
– Alattomos képéből én is ugyanezt olvastam ki – mondta John –, és bizonyos, hogy szökéséért életével fizet egy vagy több is ezekből a fennhéjázó kalmárokból.
Semmi egyéb nem történt kettőjükkel. Napszürkületkor York városába értek. Az utolsók között léptek be a városba, az őrök utánuk be is zárták a nagy várkaput. A lovag ismert egy tisztességes vendégfogadót, elmentek, megvacsoráztak és aludni tértek.

 

Másnap reggel a klastrom fő tisztségviselői egybegyűltek a St. Mary apátság nagytermében. Robert apát elbizakodottan ült karosszékében, elbiggyesztett szájával, dupla tokájával, vörös és vad képével, majd mellette a padon a rangban soron következő, a prior – ez szelíd és jó ember; jóságával éppen annyit sikerült elérnie, mint az apátnak zsarnokságával és durvaságával.
Előttük sok pergamen hevert az asztalon, mert a bérlők ezen a napon hozzák az árendát, mások meg azért jönnek, hogy az apát vádjára vagy követelésére megadják a választ. Még két barát ült az asztal mellett – ők voltak az íródeákok. Az apát jobbján egy királyi bíró ült, aki a királyságnak azt a részét járta, és a király nevében ítélkezett. Rajtuk kívül ott volt még egy-két lovag és a yorki seriff.
Sokan jöttek, és hozták pénzben vagy természetben az árendát; mások panaszkodni jöttek, hogy az apát árendásai vagy ispánjai sanyargatják őket – és csodálni lehetett, hogy az apát hány birtokán kemény kezű az ispán. Az apát nem nagyon törődött a panaszokkal, bár a jó prior szerette volna kivizsgálni a szegény majorosok és parasztok súlyosabb panaszait.
– Panaszkodni szerető, semmirekellő banda – tört ki végül haragosan az apát. – Inkább imádkozásra tartogasd az erődet, prior, mert szívesebben ráhagyom ispánjaimra, hogy úgy járjanak el, ahogy a körülmények kívánják, mintsem olyasmibe szóljak bele, amihez édeskeveset értek.
– De amikor az apátság ispánjait ilyen nagy törvénytelenséggel vádolják – mondta a prior –, mégis azt hiszem, hogy alapos vizsgálatot kell tartanunk apátságunk jó híréért és a Szent Szűz kegyéért, hiszen az ő nevét viseli az apátság[3], és meg kell büntetni szolgáinkat, ha bebizonyosodik, hogy könyörtelenek voltak.
– Ha minden úgy lenne, ahogy te kívánod – felelte gúnyosan az apát –, akkor meg kellene fosztanunk magunkat mindentől, és ezeknek a tolvajoknak adnunk, amit kívánnak. Úgy lesz, ahogy mondtam. Apát vagyok, és míg ennek az apátságnak az élén állok, úgy járok el, ahogy helyesnek látom.
Ekkor egy magas és vad tekintetű ember lépett be a terembe. Vért és páncéling volt rajta, derékkötőjén kard.
Kefeszerű fekete hajáról levette a bársonykalapot, amikor a terembe lépett. Mögötte jött sisakjával és súlyos buzogányával fegyverhordozója. Az apát felemelkedett karosszékéből.
– Á, Sir Niger – mondta nevetve –, ígéretedhez híven itt vagy. Azt hiszed, hogy Werrisdale ura meghiúsíthatja még tervünket éppen ma, a legutolsó határnapon?
– Azt hiszem, hogy kenyeret fog koldulni tőlünk – mondta kegyetlen kacajjal Sir Niger le Grym. – Keservesen megfizet azért, mert magánál rejtegette gaz fiát, Alant. Ha nem tudjuk rátenni a kezünket arra a gyalázatos fickóra, majd szenved helyette az apja.
– Úgy hallottam, hogy a fia a mellé a rabló, gyilkos Robin Hood mellé állott – mondta a bíró. – Seriff – fordult ehhez –, komolyan neki kell látnod, és el kell pusztítanod Barnisdale-ben ezt a viperafészket. Nemcsak megölte Sir Ranulf of Waste-et, hanem – amint hallom – a kastélyát is lerombolta és felégette.
– Távol áll tőlem, bíró uram – szólalt meg merészen a prior –, hogy e nagy zsivány pártjára álljak, de amit ő tett, ezt tették a mi báróink és lordjaink is az év folyamán, és egyiket sem büntetted meg sem te, sem a király más bírája.
Sir Niger félelmetes tekintetet vetett a priorra, és valamit mormolt vörös szakállába. A királyi bíró dühösen nézett a beszélőre, és nem tudta, mit válaszoljon, hiszen tudván tudta, hogy az olyan hatalmas urakat, mint Isenbart de Belame vagy Sir Niger vagyonuk és befolyásuk mentették meg a büntetéstől, ha gonoszat cselekedtek.
– Annyit mondhatok – sietett szólni az apát –, hogy ha Sir Herbrand of Werrisdale nem jön el ma a négyszáz fonttal, akkor örökre elvesztette birtokát.
– Van még ideje – mondta a prior –, mert a napnak csak fele múlt el. Kár lenne, ha elvesztené vagyonát. Fia nyílt viadalban ölte meg Sir Ivót, és Sir Herbrandnak már éppen elég rosszat okoztatok. Szegény ember, nincsenek hatalmas barátai, segítői.
– Mindig ellenem vagy, mindig okvetetlenkedsz – mondta az apát, és dagadt képét elöntötte a düh. – Akármit mondok, ellenkezel.
– Nem akarok egyebet, csak igazságot annak is, aki fent van, és annak is, aki lent van, lovagnak is, parasztembernek is – mondta keményen a prior.
Ekkor a magas kulcsos barát lépett be, az apátság sáfára. Annyira nagy volt a pocakja, és olyan veres a képe, hogy nyilván nagyon sokat juttathatott saját magának a rábízott eleségből és italból.
– Ha-ha-ha – nevetett a kövérségtől zihálva –, elérkezett az a nap, amelyiken Sir Herbrand de Tranmire, ha nem fizet le négyszáz fontot, elveszti birtokát. Megesküdnék rá, hogy meghalt vagy felakasztotta magát, és ide többé nem jön, és mi elvehetjük a földjét.
– Egy véleményen vagyok veled: ide ma nem jön – mondta a bíró. – És mivel valamennyit én is adtam abba a négyszáz fontba, remélem, hogy én is keresek valamit az ügyön, mivel a lovag birtoka sokkal többet ér a kölcsönzött összegnél.
– Igazad van – mondta az apát. – Mindnyájan részesedünk a lovag birtokából, csak Sir Niger nem, mert ő külön fogja megbosszulni magát.
– Terítve van – mondta ekkor a kulcsos barát, és egy tágas terembe vezette őket. Gazdagon megtérített asztal köré telepedtek valamennyien, drága ruhás apródok ezüst tálcákon hozták az ételt. Nevetgéltek, tréfálkoztak evés közben, mert mindnyájan biztosra vették, hogy Sir Herbrand nem fizetheti meg adósságát, és dús hasznot húzhatnak földjéből.
Javában folyt a lakoma, amikor belépett a várt lovag. Szomorú és fájdalmas volt a tekintete, és nem a pompás ruha, Robin ajándéka volt rajta, hanem régi, kopott gúnyája. Mögötte jött Csöpp John szegény fegyverhordozóként; foltos, piszkos gúnyában, rongyos nadrágban.
– Isten legyen veletek! – mondta a lovag, és fél térdre ereszkedett.
Az apát ránézett, és örült, hogy olyan sovány és szegényes.
– Eljöttem a mondott napon, atyám – folytatta a lovag.
– Elhoztad a pénzt? – kérdezte ridegen az apát.
– Egy pennyt sem – mondta a lovag, és szomorúan ingatta fejét.
Az apát felnevetett.
– Boldogtalan ember – mondta gúnyosan, majd felemelte boros serlegét, és a bíró felé fordult.
– Koccintsunk, bíró uram, azt hiszem, meglesz az, amiben reménykedtünk.
Az apát fenékig ürítette a serleget, majd újra a lovaghoz fordult:
– Miért jöttél hát ide pénz nélkül? – kérdezte.
– Hogy arra kérjelek, tisztelendő atyám, adj még egy kis haladékot – mondta szomorúan a lovag. – Mindent elkövettem, hogy pénzhez jussak, s ha adnál még négy hónapot, megadhatnám az egész summát.
– A határidő lejárt, jó ember – mondta megvetően a bíró. – Ha nincs pénzed, oda a földed.
– Ó, bíró uram – könyörgött a lovag –, enyhülj meg irántam, és védj meg, mert ki akarnak fosztani, éhhalálra akarnak ítélni!
– Az apát jó barátja vagyok – mondta ridegen a bíró –, és csak igazságot akarok. Ha nincs pénzed, el kell vesztened a földedet, így szól a törvény, és én végrehajtom, vedd tudomásul.
Ekkor a seriffhez fordult a lovag:
– Jóságos seriff, szólj egy jó szót érdekemben, hogy az apát úr adjon egy kevés haladékot nekem.
– Nem, nem tehetem! – szólt a seriff.
Végül a lovag – még mindig fél térden – az apáthoz fordult.
– Kérlek, atyám, könyörülj rajtam, adj haladékot! Védd a birtokomat, míg összeszedem a pénzt. Mindig híved leszek, és becsülettel foglak szolgálni.
– A szent keresztre – kiáltott dühösen az apát –, csak az időt vesztegeted ostoba könyörgéseddel! Kaphatsz földet, ahol akarsz, de a földed immár az enyém, és soha vissza nem kapod.
– Hitemre! Ez hát a barátság, amelyről valamikor beszéltél nekem! – szólt a lovag, és keserűen felnevetett.
Az apát gyilkos tekintetet vetett rá, mert nem tetszett neki, hogy Sir Herbrand ellenségeinek füle hallatára így beszél.
– Ki innen hazug, csaló! – kiáltott fel. – Megfogadtad, hogy a mai napon fizetsz, és most nincs pénzed! Ki innen, hitvány lovag! Kifelé a teremből!
– Hazudsz, apát! – kiáltott fel a jó lovag, és felemelkedett. – Sohasem voltam hitvány, mindig becsületes ember voltam. Sok országban hadakoztam és sok lovagi tornán küzdöttem Henrik király meg Franciaország és Németország királya előtt. Mindenütt becsültek, míg ide nem jöttem hozzád, apát úr!
A bírót meghatották a lovag nemes szavai, úgy vélte, hogy nagyon rideg és zsarnok az apát, hozzáfordult:
– Mennyit adnál még a négyszáz fonton felül, hogy lemondjon földjéről, és ne követeljen vissza semmit tőled?
Sir Niger sandán nézett a bíróra, s a szakállába mormolt valamit.
– Ne adj semmit! – szólt oda halkan az apátnak.
– Adok száz fontot – mondta az apát.
– Nem, adjál kétszázat. Megéri. Vagyis hatszázat összesen – szólt a bíró.
– Nem, hitemre! – kiáltott fel a lovag, az asztalhoz lépett s parázsló tekintetet vetett ellenségeire. – Nagyon jól tudom, miben mesterkedtek – folytatta. – Ti henyélő barátok, el akarjátok venni a birtokomat. Földéhesek, nyomorult jobbágyok gyötrői vagytok. Jobbágyok verítékével szerzitek vagyonotokat. Te, Sir Niger, unokaöcsédért akarsz bosszút állni, pedig bátor fiam nyílt viadalban ölte meg öt. De leginkább rajtam akarod bosszúdat tölteni, mert nem vagy oly bátor, hogy megkeresd Robin Hoodot, fiam segítőtársát, így engem akarsz tönkretenni, megnyomorítani, mert én nem tudok a ti galád hatalmaskodásotokkal szemben megállani, Wrangby urai. De ügyeljetek, azt mondom, hogy meddig feszítitek a húrt. Ami pedig téged illet, apát, itt a négyszáz fontod!
Kebléből előhúzta zacskóját, megoldotta, és a pénzt az asztalra szórta.
– Vedd az aranyad, apát – mondta gúnyosan –, váljon halhatatlan lelked javára!
A prior és két barát odalépett, megolvasta az aranyakat, megállapította, hogy hiánytalanul megvan a summa. Elismervényt írtak róla, és átnyújtották a lovagnak. Az apát mindvégig csendben, szótlanul, szégyenkezve ült, nem nyúlt az ételhez. A többiek képén látszott, mennyire keservesen érinti őket a fordulat.
Sir Niger Grym arca vörös, dühös volt, alsó ajkát harapdálta, és vadul pillantgatott a lovagra. Az merészen állta tekintetét.
– Apát uram – mondta a lovag, s meglobogtatta előtte az elismervényt –, szavamat megtartottam, és megfizettem adósságomat. Most visszaveszem földemet, bármit szólj, bármit is tégy.
Azzal megfordult, és kilépett az ajtón. Csöpp John a nyomában. Lóra ültek, és visszatértek fogadójukba. Átöltöztek, ettek, aztán kilovagoltak a városból. Nyugat felé tartottak, mert a lovag minél előbb otthon akart lenni, hogy drága feleségének elmesélhesse, hogy – hála Robin Hood jóságának és nagylelkűségének – milyen jól végződött ügye.
– Lovag úr – mondta John az erdei ösvényen, már egy mérföldnyire Yorktól –, nekem egy cseppet sem tetszett az apát asztalánál ülő lovag fenyegető tekintete. Ügyelned kell magadra, nehogy még valahol, valami eldugott helyen rád törjön.
– Nem félek én Sir Niger le Grymtől – felelt a lovag –, sem más rám törő nagyúrtól, ha egyedül jön ellenem. Ám Wrangby lovagjai alattomosak, ritkán támadnak, ha nincsenek legalább ketten-hárman. Éppen azért beszéded bölcs, és vigyázni fogok. De most el kell válnunk, jó ember, mert nagyon messze kerülnél utadtól.
– Nem, nem hagylak el itt az erdő közepén – mondta Csöpp John. – Gazdám azt parancsolta, hogy legyek fegyverhordozód, és én veled maradok, ha kell, míg a birtokodra nem érsz.
– Derék ember vagy – mondta Sir Herbrand. – Szeretnélek megjutalmazni, de – amint te is tudod, se pénzem, se kincsein.
– Nem kell nekem olyan jutalom, köszönöm, lovag úr – szólt John. – Mindig szívesen megszakítottam utamat egy jó kis csetepatéért. Azt hiszem, rövidesen összeakadunk valakivel. Ha nem úgy lenne, akkor nem tudom kiolvasni az ember tekintetéből a gyilkos szándékot.
Csöpp John bizonyos volt abban, hogy amikor Sir Herbrand az asztalra szórta a pénzt, Sir Niger le Grym elhatározta, hogy elveszejti a lovagot: alkalmas helyen megtámadják, s alighanem meg is ölik.
Lovaglás közben nagyon figyelmesen tekingettek szerteszét, kivált amikor bozóton vitt át és elkeskenyedett az ösvény, de hamarosan gyérülni kezdett az erdő, és a délután vége felé csupasz rétre értek. Ellenségnek nyoma sem látszott. Ám most azon a vad vidéken voltak, ahol Sir Isenbart, Sir Niger és gaz cimboráik hatalma még nagyobb volt, és a két lovas még gyorsabban vágtatott. Azt remélték, hogy még az éjszaka beállta előtt elérik Stanmore városát.
Ritkán találkoztak emberrel azon az elhagyatott vidéken; egy-két juhásszal vagy hazafelé tartó paraszttal.
Egyszer solymárok csoportját pillantották meg a távolban, majd kalmárokat láttak lovakkal, málhával. Aztán egy hosszú és meredek úton kaptattak a Gold Kitchen Riggnek nevezett orom felé. A tetején egy csoport erdei fenyő volt, hegyük megtört, mert odafenn állandóan erős szél fújt.
A tetőtől néhány yardnyira lehettek elcsigázott lovaikkal, amikor a fák mellől, a bokrok közül nyílvessző surrogása hallatszott, és a következő pillanatban a John térdén függő pajzsba ütközött a nyílvessző. Kárt nem tett, a földre hullt. Ránézett, rövid és fekete volt a vessző, és már tudta, hogy ki az, aki így figyelmezteti. Odaszólt a lovagnak, aki pár lépéssel előbb lovagolt.
– Ügyeld a fákat, lovag úr! – Mire kimondta, a fenyők közül egy előre szegzett lándzsa majd egy páncélos lovas bukkant elő, és Sir Herbrandnak rontott. Ugyanakkor az út másik feléről egy másik jött elő, és buzogányával Johnnak támadt. Kaptatós volt az út, és arra gondolt a két támadó, hogy lendületükkel feltétlenül a földre döntik a két lovast. De a lovag is, John is meglehetősen föl volt készülve a támadásra. Sir Herbrand még akkor előrántotta kardját, amikor a bokrok között surrogott a nyílvessző, most pedig pajzsát emelte föl, úgyhogy az első lovas lándzsahegyét a pajzsával fogta fel, s míg ellensége elhibázott lendülettel elrobogott mellette, Sir Herbrand akkorát csapott kardjával a lovag nyakára, hogy kiesett a nyeregből. A ló veszettül kezdett vágtatni lefelé a meredélyen, a lovag sarkantyúja beleakadt a kengyelbe, úgyhogy teste végigvonszolódott az úton, és a sziklákhoz verődött.
A következő pillanatban egy harmadik lovag rohant ki a fák közül, és támadt kardjával Sir Herbrandra nagy bőszen. Ennek minden erejét össze kellett szednie, hogy a kaptatós úton egyhelyben tarthassa lovát, és ellensége ügyes csapásait is kivédhesse.
John nagy bajban volt. Olyan vadul támadt rá a második lovag, hogy alig sikerült felkapnia pajzsát. A buzogánycsapás felerészben karját érte, és olyan csúful megnyomorította, hogy úgy látszott, minden ereje odalett. John azért kardjával védte magát, ahogy tudta, az idegennek azonban erősebb volt a lova, páncélja is védte, úgyhogy alig érte csapás. John éppen hogy megsebesítette. Vadul hullottak a buzogánycsapások Csöpp John pajzsára, és az idegen oly vadul ugratta neki lovát John gyöngébb lovának, hogy John már azt érezte, hogy néhány másodperc, és a kaptatós útra zuhan.
A lovag váratlanul abbahagyta a támadást, egy kissé megingott nyergében: rekedtes nyögést hallatott, a buzogány kihullott felemelt kezéből, és páncélinges teste kifordult a nyeregből. John rövid, fekete nyílvessző végét pillantotta meg ellensége hónaljában. Oly közelről lőtték, hogy mélyen belehatolt testébe. John körülnézett, és egy mogyoróbokrot pillantott meg az út mellett, és levelei között Ketnek, a manónak kerek, napbarnított arcát: máskor szelíd képén rettenetes, vad győzelmi mámor fénylett.
Nagy zajjal zuhant le a lovag, és gazdája teteme mellett remegve ott állt a lova. Ennek láttán a Sir Herbranddal küzdő lovag megsarkantyúzta lovát, és bevágtatott a fák közé. A túlsó lejtőn lefelé ereszkedett, és máris a réten át száguldott Wrangby kastélya felé. Sir Herbrand nem indult az ellenség üldözésére, mivel megsebesült.
Két, a manó azonban nem így tett. Sebesen átfutott az úton, és eltűnt a nagy páfránylevelek között.
– Kicsoda ez? – kiáltott fel Sir Herbrand. – Az álnok lovagok, támadóink társa talán?
– Nem – mondta Csöpp John –, neki köszönhetem most az életemet, mert ha nyila meg nem fosztja ezt a gazfickót életétől, akkor alighanem megöl engem.
– Ki ez a lovag? – szólt Sir Herbrand, azzal leszállt lováról, a halotthoz lépett, és felhúzta sisakrostélyát.
– A Szent Szűzre! – kiáltott fel. – Hisz ez Sir Niger maga!
– Akkor eggyel fogyatkozott a gazemberek bandája – vagy kettővel is, mert az is biztosan halott már, akit nyakon csaptál. Ha élt is, amikor lefordult a nyeregből, megölte a ló.
– Lovagolj visszafelé, John – mondta Sir Herbrand –, és ha megtalálod, hozd ide a lovag tetemét és lovát, mert illendőképpen szeretném eltemetni. Ennél is fontosabb az, hogy a viadal rendje szerint enyém a ló meg a szerszám.
John teljesítette a lovag kérését, visszafordult, és fél mérföldnyire rátalált az ösvény mellett békésen legelő lóra. A lovag élettelen teste egynéhány yarddal távolabb volt, mert a sarkantyú kiszakadt, mielőtt a ló abbahagyta volna eszeveszett vágtatását. Feltette a lóra a tetemet, és visszatért Sir Herbrandhoz. Aztán a lovag és Csöpp John tovább mentek, mögöttük ügetett a két idegen ló halott gazdájával. Egy óra múlva egy kápolnához értek. Beléptek, de a remete nem volt otthon. Sir Herbrand levette a két halott lovag páncélját, aztán az oltár elé fektette a két holttestet, majd John mellé térdelt, és imádkozott értük.
Aztán a lovakkal s a páncélokkal elindultak arrafelé, ahol éjszakázni akartak. Másnapra Sir Herbrand hazaért. Felesége meg emberei nagy örömmel fogadták. Amikor elbeszélte, hogyan segített rajta Robin Hood, felesége és házának emberei hálálkodni kezdtek Johnnak, és kérték, maradjon egy ideig náluk. Csöpp John azonban másnap megmondta nekik, hogy vissza kell mennie gazdájához, és Judith asszony, látván, hogy nem tarthatja vissza, megrakott egy tarisznyát mindenféle jóval, és egy aranygyűrűt ajándékozott neki. A lovag egy jó lovát, Sir Niger lovának és páncélzatának árát aranyban, mert – amint mondta – ez törvény szerint Johnt illeti, adta ajándékul. Ezután a derék földönfutó búcsút vett tőlük. Amikor indulóban volt, Sir Herbrand kezet szorított vele, és így szólt:
– Csöpp John, gazdáddal együtt jó barátom voltál nekem és fiamnak is. Az ördög vigyen el, ha valaha megfeledkeznék emberségedről és segítségedről. Mondd meg gazdádnak, hogy egy év és egy nap le nem telik, és én Isten segedelmével felkeresem, és elviszem neki a pénzt, amelyet a Szent Szűz kezességére oly nemes lelkűén kölcsönzött nekem. A pénzzel együtt ajándékot is viszek. Mondd meg neki, hogy ha balsors törne drága hazánkra – mert ez várható, ha arra gondolok, hogy milyen rútul viselkedik János herceg testvérével, Oroszlánszívű Richárd királlyal, akkor szükség lesz majd olyan vitéz és derék emberekre, amilyen a gazdád. S ha valamikor segítségre lesz szüksége, mondd meg, hogy felfegyverezhetek és magammal vihetek száz bátor embert.
John megígérte, hogy átadja az üzenetet, azzal útnak indult, és baj nélkül megérkezett Barnisdale-be.

 

Azon az estén, amikor a lovagok megtámadták Sir Herbrandot és Csöpp Johnt, a harmadik lovag súlyos sebével, elcsigázottan elérte Wrangby kastélyának, vagy amint a szegény emberek nevezték, Evil Holdnak kapuját; elhaló hangon odakiáltotta az őrnek, hogy eressze le a kastélyt körülfogó vizesárokra a felvonóhidat. Az őr teljesítette a parancsot, és a lovag a kastély udvarára lovagolt. Úgy, lóháton jelent meg abban a teremben, amelyben Sir Isenbart és emberei boroskupák mellett üldögéltek.
– Sir Bertrand of the Brake! – mondták a lovagok, és mulattak azon, hogyan inog a ló hátán, amint egyenesen az asztalfőnek tart.
– Hol van Sir Niger és Sir Peter? – bömbölte Sir Isenbart, mert annyira félt a szörnyű valóságtól, hogy őrjöngő dühre lobbant.
– Meghaltak! – mondta a lovag. Arca fehér volt, mint a mész. – Bort adjatok... végem...
Egy kupa bort adtak neki, mások levették sisakját. Csak akkor látták, hogy milyen súlyos sebesült, csupán óriási ereje tartotta még lábon. Kiitta borát, és máris nyújtotta kupáját, még eggyel kért.
– A lovag megölte Sir Petert – folytatta –, az a paraszt pedig, azt hiszem, megölte Sir Nigert, mert láttam lefordulni a lóról.
A lovagok komoran, némán összenéztek. Ekkor egy kapuőr jött futva a terembe. Nyílvessző volt nála, Sir Isenbart elé tette.
– A kapu rostélyán lőtték be, és nekem a fejem mellett repült el. Nem láttuk, hogy ki lőtte.
Sir Isenbart megnézte a rövid, fekete vesszőt, és arca elsötétedett. A vesszőn hét pirosra festett rovás volt.
– Menjetek – kiáltott fel Sir Isenbart –, nem futhatott még messzire a gazember! Menjetek mind ki, keressétek meg, és hozzátok ide elém!
Rövid ideig hallani lehetett, hogyan sürög-forog, csap zajt fegyverével húsz zsoldos. A lovagok felvették páncéljukat, és kidübörögtek a leeresztett hídon. A kapu előtt meglehetősen nagy terület csupasz, letarolt volt, csodálni lehetett, hogy valaki észrevétlen megközelíthette a felvonóhídnál őrködő embereket. A lovasok és gyalogosok körös-körül fél mérföldes távolságban végigkutatták a rétet, ám megbúvó íjásznak még a nyomát sem látták.
A sötétség miatt hamarosan abbahagyták a keresést, és egyesével, kettesével visszafordultak, hogy a sikertelen kutatásról beszámoljanak. Amikor az utolsó fegyveres is áthaladt a hídon, éjszakára felhúzták a hidat: a gerendákon végighúzott rozsdás láncok csikorogtak és csörögtek, s a leereszkedő rács akkorát dördült, hogy az egész kaputorony megremegett belé. Aztán az árok túlsó feléből egy karcsú, kicsi alak bújt elő a kapuval szemközti bokorból. Lassan, óvatosan jött ki a vízből, hogy az őrszobában ülők csobbanást ne hallhassanak. Ket, a manó volt, Robin Hood küldte, hogy szemmel tartsa Evil Holdot. Íja és nyílvesszői nem nedvesedtek meg, mert feje fölött tartotta őket.
Felnézett az árok túlsó partján felmagasodó terjedelmes és sötét kastélyra. Lámpák és fáklyák fénye villant fel itt-ott a keskeny lőréseken át; az őr sisakja meg-megcsillant, amint járkált. Ket egy ideig felajzott íjjal várakozott, azt remélte, hogy majd csak feltűnik valahol a közelben egy arc, amelyikre kilőheti nyilát, de az idő múlt, és nem adódott alkalom. Eleresztette az íj idegét, és kedveszegetten visszatért.
– Heten pusztultak el eddig – mormolta –, de még vannak elegen. Úgy öljük meg őket, ahogy ők öltek: könyörtelenül, lelkifurdalás nélkül.
Lassan visszafelé indult, közben vissza-visszanézett a vár sötétlő tömbjére és az imitt-amott felvillanó pontokra. Egy mérföldet tehetett így meg félig-meddig futva, mire elérte az erdő szélét. Belépett a sűrűbe, és ment, ment a nagy fák alatt a szuroksötétben, míg el nem ért egy fát, amely az óriások közt is óriás volt. Mint egy erdei vad, úgy kémlelt körül, sokáig hallgatózott, majd a bogokba és a fa kérgének ormóiba kapaszkodva, hihetetlen gyorsan felfelé kezdett mászni, végül eltűnt a sűrű lombok között. Mind fennebb kapaszkodott, és olyan helyre jutott, ahol csak az éjszakai szélben zizegő lombok körvonalát lehetett látni; mind fennebb jutott, mind tisztább és erősebb lett a levegő. Végül olyan helyhez ért, ahol három nagy ág nyúlt ki a fa törzséből. A köztük levő zugban jó szagú páfrányágy. Ket megfordult, és végignézett megtett útján. Alatta a fák koronái úgy lengtek, suhogtak, mint szélben a lassan gördülő hullámok. Leshelyéről, az óriási tölgyfa lombjai közül Ket jól láthatta a messzeségben a fekete égbe meredő sötét Evil Holdot. Egynéhány fénypont még itt-ott meg-megvillant, de aztán sorra kihunyt valamennyi.
Ket levette vizes gúnyáját, és egy ágra terítette, aztán kezét a páfránycsomón át a fa egyik odújába dugta, és eleséget meg italt húzott elő, s enni-inni kezdett, de tekintete szüntelen a kastélyon volt. Amikor már minden fény kihunyt, csak a kaputoronybeli nem, az illatos levelek közé bújt, és mély álomba merült, és altatódalt susogtak fölötte a szélfújta lombok, a rövid nyári éjszakán.

 

 

7.
Hogyan mentette meg Robin Hood Íjász Willt és hogyan büntette meg Richard Malbête-et, az álkoldust

Hajnalodott. Hideg szél sepert végig az erdei ösvényeken, és magával vitte a csupasz fákon maradt leveleket, nagy halomba hordta össze a zugokban és gödrökben. A hajnal szürke, fakó sugarakat küldött az erdőre, és úgy tűnt, sohasem fog elérni az eldugottabb helyekre, ahol dúsabban nőtt a magyal, vagy fehér zuzmószakállak csüngtek az óriási tölgyek törzsén.
Will ment az ösvényen, és figyelmesen nézett jobbra-balra a sötétbe, mert az utóbbi három napban egy zarándokköpönyeges embert látott, aki nagyon kevéssé ájtatos módon leskelődött és vizsgálódott azon a helyen, melyet a földönfutók Fekete Erdőnek neveztek. Will meleg ruhát: szinte bokáig érő barna köntöst és csuklyát viselt.
Lehullt már az első hó, és Robin Hood legtöbb embere téli szállásokon húzta meg magát. Utasok nem nagyon jártak, mióta jég és hó takarta a földet, és ezért sok földönfutó húzódott el rokonaihoz vagy szegény parasztokhoz félreeső helyekre, erdőbe vagy a közeli falvakba. Paraszti gúnyát hordtak egy ideig, segítettek ebben-abban, vagy vadásztak, tőrt vetettek – ezzel viszonozták a tavasz kezdetéig kapott meleget és hajlékot.
Robin és legderekabb emberei közül vagy tizenkettő az erdőben szétszórt búvóhelyeken lakott. Néha egy-egy módosabb majoros gazda, mint Lucky Piers, Völgybeli Alan tejtestvére, meghívta magához telelni Robin Hoodot és tizenkét társát. Abban az évben Sir Walter de Beauforest hívta meg, hogy egy erődítményszerű erdei házban töltse a telet: ez nem volt messze Sir Walter cromwelli udvarházától, ahol most boldogan élt Alan szép feleségével, Alice-szal.
Robin elfogadta Sir Walter meghívását, de nem tudott sokáig veszteg ülni, ha az idő szép volt; most Mansfieldtől egynéhány mérföldnyire keletre lakott Barrow Downban, ott volt rejtekhelyük; a vidék sivár, ókori földsáncok és tumulusok, vagyis régi sírhalmok borítják. Egy ilyen halomban lakott most Robin embereivel; a halom belsejét kivájták, és kényelmessé, lakhatóvá tették.
Íjász Will és még mások mindennap reggeli után bizonyos távolságra elmentek Barrowból megnézni, hogy az elmúlt órákban nem közelítette-e meg ellenség őket. Figyelmesen vizsgálták a földet, nincsenek-e rajta lábnyomok, azt fürkészték, hogy a bokroknak, fáknak nincs-e letörött gallya, mert a földönfutók szeme éppoly éles volt, mint az indiánoké, ismertek minden jelt és hangot, amely elárulja, ha idegenek jártak közelükben az éjjel.
Will hirtelen megállt az ösvényen, és lába elé nézett. Majd fürkésző tekintetet vetett a közeli bokrokra és fiatal tölgyekre, aztán letérdelt, és egy kicsi gübbenőt kezdett vizsgálgatni, melyben tavasszal megáll az esővíz. A puha földben egy keskeny láb tiszta nyoma látszott. Arrább még két ugyanolyan lábnyomot vett észre. Friss nyomok voltak, körvonaluk még éles volt. Tudta már, hogy aki itt járt, nem lehet még messze. De ki lehet? Fiatal fiú vagy leány lábnyoma. Akárki is volt, szegény lehetett; az egyik saru talpa szakadt volt.
Az itt-ott feltünedező lábnyom után lopakodott az ösvényen, ötven yardot tehetett így meg, amikor a lábnyomok egy bozótba vesztek: megállt, fülelni kezdett. Halk zokogást hallott a bokrok sűrűjéből. Nagyon óvatosan, zajtalanul lopózott a hang irányába, míg egy magas mogyoróbokorhoz nem ért, és egy lányarcot pillantott meg egészen közel. A lány bogyót szedett, és ócska szalmakosarába rakta.
Szedte a bogyót, és sírt. Will látta az arcán lecsorduló könnyeket; de csak halkan zokogott, mintha attól félne, meghallják. Kezét felsebezték, összevérezték a tüskés bokrok, harisnya nem volt a lábán, melyet kékre csípett a fagy.
Will megmozdult. A lány megfordult: szeme kitágult, arca elfehéredett rémületében. Kosarát szorongatva Will elé lépett, és lábához vetette magát.
– Jaj! – szólt gyenge és szánalmat keltő hangon. – Ölj meg, de ne keresd tovább apámat! Ölj meg, de ne keresd tovább! Halálán van, beszélni sem tud!
Könnye már nem folyt, két kezét összetéve könyörgött. Szeme sápadt és beesett gyermeki arcában végtelen fájdalomról beszélt, mint akinek nincs más vágya, csak a halál. Zsidó lány volt, ahogy Will mindjárt észrevette.
A derék ember elmosolyodott, mert tudta, hogy ezzel nyugtathatja meg a leghamarabb. Az öreg földönfutót mélyen megindította a kisleány fájdalmas tekintete és hangja.
– Kislányom – szólt szelíden –, nem akarlak bántani. Miért bántanálak, amikor majd megvesz a hideg? Minek szeded azt a bogyót? Jobb eleség kellene szegény kiéhezett testednek.
Megfogta a leányka kezét, és felemelte; a leányka meghökkent, álmélkodó tekintetet vetett rá, mintha nem jó szót, hanem irgalmatlan, durva szavakat várt volna. Amint Will arcára tekintett, megenyhült.
– Nem te, nem te vagy... Te nem ismered azt az embert... Malbête-et? – mormolta a leányka.
– Malbête – ismételte Will, és elkomorodott. Robin beszélt neki erről az emberről, és utasemberekről is sokat hallott ennek az akasztófáravaló gyilkosnak gaztetteiről és kegyetlenkedéséről.
– Szegény leányom – szólalt meg Will –, az a gazember ellenséged?
– Igen, uram, apám ellensége – mondta remegő hangon a lány. – Apám megmenekült, amikor Yorkban a mieinket lemészárolták. Hallottál róla?
– Igen – felelte Will, és arca elsötétedett, tekintete lobot vetett, mert eszébe jutott a szörnyű történet: gonosz lovagok és a csőcselék üldözőbe vett egy csoport zsidót, mire ezek bezárkóztak, megölték asszonyaikat és gyermekeiket, majd öngyilkosok lettek, csakhogy ne kerüljenek a „keresztények” kezébe.
– Mi történt veled és apáddal? – kérdezte Will.
– A várban rejtőzködtünk apámmal, amíg az öldöklésnek vége nem lett – folytatta a leányka –, aztán egy jó ember kiszabadított bennünket, és lopva elhagytuk Yorkot. Apa Nottinghambe szeretett volna menni, ott még élnek néhányan a mieink közül, és segíthetnek rajtunk, ha nyomorgunk, de itt ezeket az erdőket járjuk éhen, és ó, uram, ha olyan jó ember vagy, amilyennek látszol, mentsd meg apámat! Itt hever a közelben, de félek... félek... hogy későn jön már a segítség! És, jaj, ne adj fel minket!
– Vezess hozzá, szegény leányom – mondta Will. Szelíd hangja és tekintete a szegény kicsi zsidó lányka szívéből a legkisebb gyanút is eloszlatta.
Majdnem áthatolhatatlan bozóton vezette át a leányka, és egy mészkősziklához értek. Egy széles szájú barlang volt ott, nyílását mogyoróbokrok takarták, és odabent páfrányleveleken feküdt a lány apja, fehér hajú öregember, szegényes, tövis szaggatta, zsírfoltos kaftánban. A leányka remegve nézett hol Willre, hol az apjára – talán még mindig attól félt, hogy édes jó apját kegyetlen ellenségük kezére adta.
Beléptükkor az öreg felébredt, kinyitotta szemét, s a leányka máris mellette térdelt, kezét szorongatta, és szeretettel nézett rá.
– Ó, kicsi Ruthom – mondta az öreg, és nagy szeretettel tekintett rá –, attól félek, drágám, hogy még nem tudok felállni. Meg vagyok dermedve, de majd elmúlik, biztosan elmúlik. És akkor továbbmegyünk. Néhány óra múlva a városba érünk, és akkor az én kicsi Ruthom kap enni, és kap jó ruhát. Beesett és sápadt az arcod, drágám, mert éhezel és szenvedsz. Nemsokára azonban... De ki az ott? Kicsoda az az ember? Ó, Ruth, Ruth, elárultak minket?!
A homályos barlangban nem vehette mindjárt észre a földönfutót. Kétségbeesett kiáltása elárulta, hogy mennyire félti lányát. Will érezte az apa hősiességét; titkolja leánya előtt, hogy mennyire szenved, és súlyos betegen is igyekszik bátorságot önteni belé.
– Ne félj, uram – mondta Will, és fél térdre ereszkedett, hogy az öreg zsidó szemébe nézhessen. – Ha segíthetek rajtad és leányodon, örömest megteszem.
– Köszönöm, jó ember – mondta remegő hangon a zsidó. – Nem magamat féltem, hanem ezt a kicsi leánykát, egyetlen báránykámat. Boldog lennék, ha életben maradna.
Könny csordult ki a szegény öregember szeméből. Kiéhezett és gyenge volt, úgy érezte, közel a vég, de legjobban az gyötörte, hogy ha meghal, leánykája barátok, ismerősök nélkül magára marad.
– Eleség és meleg kell mindkettőtöknek – szólt Will. Éles eszével hamar rájött, hogy mi a teendő. – Egy kevés ételt máris adhatok, de a hajlék miatt meg kell kérdeznem gazdámat.
Azzal Will elemózsiás tarisznyájából kenyeret és sült húst szedett elő, a leánykának adta, kérte, hogy csak óvatosan egyék. A leányka apró darabokra vágta a kenyeret és húst, megetette apját, csak aztán nyúlt ő maga is az ételhez. Két napja szinte semmit sem ettek, most mégis módjával, nagyon lassan falatoztak.
Ezután Will borostömlőjét nyújtotta oda: mindketten ittak a jó borból, s öröm volt látni, hogyan kezd szemük csillogni, arcuk színesedni.
– Kicsi Ruth – mondta az öreg, amikor visszaadta a tömlőt –, segíts, hogy feltérdelhessek.
A földönfutó segítségével feltérdelt az öreg, a leányka is apja mellé térdelt, s Will feszengve hallgatta az öreg buzgó imáját: megköszönte Istennek, hogy Will az útjukba tévedt, és megmentette őket a haláltól és a nyomorúságtól. Annyi áldást kért Íjász Will fejére, hogy a derék ember zavarában azt sem tudta, hova nézzen. Imádság végeztével Ruth elkapta a földönfutó kezét, és többször megcsókolta, közben könny csordult végig az arcán, de egy szót sem tudott szólni, annyira tele volt hálával a szíve.
– Elég volt a hálálkodásból és könnyekből! – szólt rekedten Will. – Várjatok itt, amíg megkérdezem gazdámat, mit kellene tennünk.
– Ki a gazdád, derék erdőlakó? – kérdezte a zsidóember.
– Robin Hood – felelt Will.
– Hallottam róla, hogy derék ember – mondta az öreg. – Földönfutó ugyan, mégis nagyobb benne a szánalom és az igazságérzet, mint sok olyanban, akit a törvény védelmez. Menj el hozzá, jóember – folytatta az öreg –, és vidd el Stamfordi Reuben üdvözletét, mondd meg, hogy örökké hálásak leszünk neki, én és a mieink, ha segít rajtam, hogy nottinghami rokonaimhoz eljussak. Mi is – ha kívánja – bármikor segítségére leszünk.
Az öreg zsidó olyan méltósággal beszélt, mint aki parancsoláshoz szokott, Will pedig így felelt:
– Megmondom neki, de ha segít, nem arany vagy hála fejében teszi, hanem mert mindig segít a bajban lévőkön.
– Bátor és büszke válasz, uram – mondta Reuben. – Ha gazdád éppen olyan jó, mint te vagy, akkor tudom, hogy nem hagy minket éhezni és nyomorultul elpusztulni.
Will visszatért Barrow Downba, elérte a földönfutók halmát, ment Robinhoz, és elmondta neki a zsidó ember történetét.
– Jól tetted, Will – mondta Robin. – Menj el két lóval, és vidd a zsidót és leányát Lynchet Lodge-ba. Ott majd kikérdezem őket arról az alávaló Malbête-ről. Hallottam aljas yorki cselekedeteiről, és úgy hiszem, nem lesz távol Nottinghamtől.
Úgy történt minden, ahogy Robin elrendelte. Reubent és Ruthot jó rejtekhelyen, egy kalyibában szállásolták el, a Wearyall nevű domb gerincén, a földönfutók szállásától nem messze. Az apa és leánya nagyon erőtlenek voltak, az öreg zsidót egészen elsenyvesztette a sok szenvedés, de hála a bőséges élelemnek, a jó meleg ruhának és a jó erős tűznek, néhány nap alatt javult az állapotuk, lelkierejük is nőtt. Végtelen hálát éreztek Robin iránt, de ezt nem annyira szóval, mint inkább szemük csillogásával fejezték ki.
Amikor az öreg már erőre kapott, Robin arra kérte, mondja el, hogyan jutott olyan nyomorult állapotba, amilyenben Will rátalált. Reuben készségesen beszélni kezdett:
– Biztosan hallottál már arról, jó uram – mondta –, hogy amikor a múlt őszön a nagy és vitéz Richárd királyt megkoronázták Westminsterben, e nagy város csőcseléke megtámadta a zsidókat, házaikat kifosztotta, és szegény népemből sokat megölt. Királyotok megbüntette a népemet fosztogató és öldöső bandák vezéreit: némelyeket felakasztatott, másokra tüzes vassal billogot süttetett. De pár hónappal később nagy seregével és lovagjaival elhagyta az országot, és Palesztinába ment keresztes hadjáratra, és ekkor – talán tudod – sok városban újra ellenünk támadtak. Sok lovag és lord készült keresztes hadjáratra, és még mások is mentek volna velük. De mivel az én népemből sokan adtak a lovagoknak kölcsönt, a leggonoszabbak felbujtották a csőcseléket, hogy gyújtsa fel házainkat, és fosszon ki minket. Ilyen gazság történt – amint bizonyára tudod – Stamford, Lynn és Lincoln városában. Én Lincolnban laktam, de éppen York félé utaztam, és így kikerültem egy időre a fosztogatást. Eliezer rabbi, egy rokonom, vezető emberünk nagy summát adott kölcsön egy Alberic de Wisgar nevű zsarnoki természetű és tékozló bárónak. Ez másokkal együtt összeesküdött, hogy megsemmisítik az adósleveleket. Kirabolták egy londoni rabbi házát, őt magát megölték. Mi, hasonló sorstól félve feleségestül, gyermekestül biztonságosabb helyre, a yorki várkastélyba menekültünk. Nagy csapat keresztes vitéz és falusi kezdte ostromolni a kastélyt. Vezérük, egy gonosz ember, név szerint Richard Malbête – ez Wisgar lord zsoldjában állott – vadul uszította a kereszteseket, hogy ostromolják meg a várat, és minket vessenek ki onnan. Fegyverünk nem volt, de puszta kézzel kiszedtük a belső falak köveit, és ezeket hajigáltuk rájuk, és visszavertük a csőcseléket. Három napon át állottuk a meg-megújuló ostromot, pedig sem élelmünk, sem fegyverünk nem volt, de amikor egy nagy ostromgépet hoztak, és felállították, másnap reggelre mindnyájan megállapítottuk, hogy tovább nem bírjuk. Amíg szemem könnyet ejt, s agyam emlékezni tud, nem felejthetem annak az éjszakának kínját, szörnyűségét és keserűségét. Sokáig beszéltünk, tanakodtunk, hogy mitévők legyünk, noha a lelkünk mélyén sokan tudtuk, hogy csak egy választásunk van. Végül is Eliezer rabbi emelkedett szólásra: „Izrael fiai, Isten, akitől senki sem kérdi: Uram, miért engeded ezt, Isten azt parancsolta, hogy életünket is odaadjuk az ő törvényéért, és most íme, az ajtón kívül leselkedik ránk a halál. Adjuk tehát vissza most életünket annak, aki nekünk ajándékozta, az Istennek: sokan tettek még így régen a mi népünkből, és nagy kíntól szabadultak meg.”
A szomorú éjszaka emléke újra rátört az öregre: folyt a könnye, és nem tudott szólni. A leányka is sírdogált, de igyekezett lelket verni az apjába.
– Ne sirasd őket, apa – mondta, noha ő maga is keservesen sírt. – Az Úr elvette őket, és ámbár szeretteik kezéből érte őket a halál, immár örökre ott vannak Ábrahám kebelében.
– Az igazat mondtam, jó uram – szólalt meg ismét az öreg zsidó. – Eliezer rabbi beszéde után szétoszlottunk, és többet nem szóltunk. Nem vagyok képes elmondani, hogy mi következett ezután. Mindnyájan elégettünk vagy elpusztítottunk mindent, ami nálunk volt, és aki már nem reménykedett, megölte szeretteit, aztán önmagával végzett. Én azonban nem tudtam így cselekedni. Nem mintha élni akartam volna; inkább kívántam a halált, de ezért a leánykáért rejtekhelyet kerestem a kastélyban, mert abban reménykedtem, hogyha az ostromlók berontanak, majd csak kimenthetem a leánykát, bár a magam számára nem nagyon remélhettem kíméletet. Másnap reggel azok, akik nem akartak végezni önmagukkal, kinyitották a kapukat, és azt kérték, hogy kereszteljék meg őket. Azt remélték, hogy ezzel lecsillapítják a sokaság dühét. Búvóhelyünkről mindent láttam. A gonosz Richard Malbête odalépett az első zsidóhoz, Ephraim ben Ábelhez, aki térden állva rimánkodott életéért. „Hol vannak a zsidók kincsei?” – kérdezte. „Elégettük, elpusztítottuk” – mondta Ephraim. „Hol van Eliezer rabbi?” – kérdezte akkor. „Ő és mindenki, aki most nincs itt, végzett magával, és a családjával” – felelt Ephraim. „Akkor halj meg te is!” – mondta Malbête. Ezekre a szavakra a csőcselék megölte a térdeplő zsidókat. Egynek sem kegyelmeztek. Aztán betódultak a kastélyba, és mi ketten minden pillanatban várhattuk, hogy felfedeznek és kiráncigálnak bennünket. Később aztán elhagyták a kastélyt, és a dómba mentek. Bizonyára tudod: a király a dómban őriztette az ottani keresztények adósleveleit. Mindet elégették, vagyis Alberic de Wisgar és a többi galád lovag minden adósságától megszabadult.
– Hogyan menekültél meg? – kérdezte John, aki Robin Hooddal együtt hallgatta az elbeszélést, Íjász Will, Skarlát Will és Nyájas Arthur is ott volt mellettük.
– Isten meghallgatta könyörgésünket, és meglágyította annak a katonának a szívét, aki minket felfedezett. Megszánt minket, és nem akart beárulni. Enni hozott nekünk meg katonaruhát, abba öltöztünk, és a következő éjszakán magával vitt, egy titkos ajtón kivitt a városból, és megmutatta nekünk a nottinghami utat.
– Nem tudod, hogy mi történt azokkal az akasztófáravaló rablólovagokkal? – kérdezte Robin.
– Az a katona, az Úr fizessen meg neki nemes szívéért – mondta az öreg –, elmondta, hogy a király tisztjei elől mind elmenekültek a városból. A lovagok keresztes hadjáratba mentek, a zsiványok és a tolvajok közül némelyek Skóciába vagy az erdőkbe menekültek, mások a városban bújtak meg. És még azt is mondta, hogy a király emberei szigorúan megbüntetnek minden bűnöst, és a seriff meg egyik-másik kalmár máris remeg. És most, jó uram – folytatta Reuben –, nagy szívességet kérnék. Egy lányom és egy fiam van Nottinghamben, hozzájuk készülünk. Azt hiszik, meghaltunk, és azt szeretném, ha egy embered elmenne hozzájuk, elmondaná, hogy megvagyunk, és hogy velük leszünk, mihelyst elengedsz minket; én máris olyan erős vagyok, hogy bármikor útnak indulhatunk.
– Így is teszek – válaszolta Robin. – Melyik akar elindulni és elvinni ezt az üzenetet? Mit szólsz, Will, hisz te találtál rájuk?
– Örömest elmegyek – szólt Will. – Mondd meg, hogy mit izensz, hol laknak rokonaid, és máris indulok.
Reuben és Ruth is nagyon hálálkodtak Willnek, és elmondták mindazt, amit tudnia kellett. Will elment átöltözni, hogy rá ne ismerjen valaki, akitől esetleg vámot követelt az erdőben.
Aznap délután egy zarándok lépett Bridlesmuthba; napnyugta, vagyis kapuzárás előtt egy órával. Hosszú köntös volt rajta, saruja szakadt, kalapján fésükagyló és egy jó bot a kezében. Lassan lépegetett az utcákon, mint aki messziről jött és fáradt.
Íjász Will úgy vélte, hogy nem ismerhetik fel ilyen öltözetben, és bár földre szegzett szemmel, nagy áhítatosan lépkedett, mégis figyelmesen nézegette a kerékvető köveket, hogy jó úton halad-e a Nottinghamben jól ismert Silas ben Reuben, a zsidóság egyik vezetőjének háza felé.
Végül is Will belépett a zsidók utcájába, és számolni kezdte a saroktól kezdve a házakat – így mondta neki Reuben –, mert nem akart kérdezősködésével feltűnni. A földönfutó észrevette, hogy míg egyes ajtók nyitva vannak, és dolgozó asszonyokat és játszadozó gyermekeket lehet odabent látni, más ajtók jól be vannak csukva, az ajtótáblák feltéve, mintha a lakók attól félnének, hogy velük is megtörténhetik az, ami a zsidókkal más városokban történt.
Amikor a kilencedik ház elé ért, rávert a zárt ajtóra, és várt. Kinyílt az ajtón egy kis ablak, és egy fekete szemű férfi nézett ki rajta.
– Mit kívánsz? – kérdezte a férfi.
– Silas ben Reubennel szeretnék beszélni – felelt Will. – Üzenetem van számára.
– Milyen szóval vagy titkos jellel igazolhatod, hogy nem vagy besúgó, hogy nem azt akarod tenni velem meg családommal, amit sokkal megtettek az én népemből? – hangzott az ablakocskán keresztül a kemény kérdés.
– A következő szavakat mondom – és a földönfutó néhány héber szót ejtett, melyre Reuben tanította.
A fej nyomban eltűnt az ablakból, a keresztvasakat leszedték, és az ajtó kitárult.
– Lépj be, barátom – mondta a zsidó, alacsony, de jó kötésű ember.
A földönfutó belépett, az ajtót ismét bezárták a háta mögött. A zsidó egy szobába vezette, és feléje fordulva így szólt:
– Én vagyok az, akit keresel. Beszélj!
– Eljöttem megmondani – kezdte a földönfutó –, hogy apád, Stamfordi Reuben és Ruth húgod jól vannak, egészségesek.
– Hála neked, Uram – szólt az ember, és kezét összetéve, fejét lehajtva, valamilyen idegen nyelven imádkozott. – Mondd, hogy találkoztál össze velük? – folytatta az imádság végeztével. – Mondd, hol vannak, és mikor láthatom őket?
Erre a földönfutó elmondta Silasnak, hogyan fedezte föl a kis Ruthot és apját, és milyen borzalmas dolgokról beszélt az öregember. Amikor befejezte, a zsidó megköszönte, hogy olyan jó volt Reubenhez és Ruthhoz, aztán a szomszéd szobába ment. Drága derékövvel tért vissza. A zöld övet gyöngy és drágakő díszítette.
– Jóságod minden jutalmat fölülmúl – mondta Silas –, de hálám jeléül fogadd el ezt az ajándékot tőlem.
– Köszönöm – mondta Will –, de nagyon drága ajándék lenne ez énnekem. Inkább gazdámhoz illenék. Ha már valamit ajándékozni akarsz nekem, adj egy spanyol kést, ha van, mert az egész keresztény világban ezt tartják a legkeményebbnek és legjobbnak.
– Szívesen gazdádnak adom ezt az övet, ha elfogadja tőlem – mondta a zsidó –, neked pedig a legjobb spanyol kést adom a raktáramból.
Keresgélni kezdett, aztán hozott egy kést, és átnyújtotta a földönfutónak, ez kipróbálta élét, és megállapította, hogy kitűnő munka.
Közben besötétedett, és a földönfutó kapuzárás előtt el akarta hagyni a várost. De még nem állapodtak meg Silassal abban, hogy mikor és miképpen küldjön lovakat meg embereket bizonyos helyre Reubenért és Ruthért, ahova Robin Hood embereivel elkíséri őket. Jól besötétedett, mire minden pontban megegyeztek, és a zsidó azt tanácsolta Willnek, maradjon nála éjszakára; egyedül volt otthon. Feleségét és gyermekeit a csőcseléktől való féltében biztonságosabb helyre küldte.
– Köszönöm, Silas – mondta a földönfutó –, de szívesebben aludnék a kapu közelében, ismerős helyen, hogy még kora hajnalban, kapunyitáskor elhagyhassam a várost.
Kilépett Silas házából, és elindult a zsidók keskeny utcáján. Két ember haladt el nesztelenül mellette, és lopva rápillantott. Mintha nem a zsidók ruhája lett volna rajtuk, és nesztelen lépteiken a földönfutó elcsodálkozott. Lassított. El akart maradni tőlük. Erre ők is lassítottak, és csak hat lépéssel voltak előbbre nála. Egyikük időnként gyorsan hátra-hátra pillantott. Will már tudta, hogy őrá vártak, vele akarnak elbánni; vagy azért, mert tudták, hogy Robin csapatához tartozik, vagy azért, mert zsidó házba lépett be.
Megmarkolta spanyol kését, és megállt. Ha azok is megállnak és rátámadnak, nem adja olcsón az életét.
Ekkor egy kéz érintette meg karját, s egy hang a fülébe súgta:
– Silas ben Reuben barátja, kémek lesnek rád! Gyere velem!
Fekete alakot látott maga mellett a földönfutó. Ajtó nyílt zajtalanul, és Willt egy keskeny és tekervényes folyosóra tolták. Több yardon át vezette az ismeretlen kéz, míg egyszer csak arcába csapott az éjszakai levegő: feltekintett. Csillagok pislákoltak fölötte.
– Menj balra – súgta fülébe ugyanaz a hang –, és eljutsz a Fletcher-kapuhoz.
– Köszönöm, barátom – mondta Will, és bal felé indult. Néhány lépést tett, és elérte a városkapuhoz vezető keskeny utcát, Ment a kapu felé nagy boldogan, hiszen egy ismeretlen zsidó jóvoltából elkerülte az elfogatást. Tétovázás nélkül belépett egy vendégfogadóba, mely a várfalra nézett. Tulajdonosa nem szokta faggatni a vendégeket. A közös teremben gyorsan bekapta vacsoráját, majd felment a hálószobába – nagy terem volt ez az első emeleten, ott aludt mindenki, aki a fogadóban megszállt, és meg akart pihenni. Végignyúlt egy sarokban a földre hintett szalmán, és hamarosan mély álomba merült.
Idő múltával mások is feljöttek az alsó helyiségből, alkalmas helyet kerestek a fal mellett, és lefeküdtek. Will megébredt, valahányszor valaki feljött, megnézte a jövevényt a falra akasztott lámpa fényénél, majd a másik oldalára fordult, és tovább aludt. A szoba rövid idő alatt szinte egészen megtelt, a későn jövőknek a földön heverő, horkoló embereken kellett keresztül lépkedniük, ha helyet akartak találni maguknak.
Később minden elcsendesedett, senki sem lépett a hálóterembe, úgy tetszett, az egész ház mélyen alszik. Odakint halkan fütyült a szél, és befújt az ablaktábla hasadékán. Némelyik alvó felmordult, vagy álmában szinte érthetetlenül beszélt, hadonászni kezdett, mintha hadakozna, vagy felsóhajtott, mintha valamije fájna. Sötét, néma volt odalent az utca. A közepén végigfutó árokban macskák settenkedtek, egy kóbor kutya beleszimatolt a levegőbe, és felvonított.
Will felébredt, még mielőtt a hajnal első sugara elérte volna a hűvös utcát. Nem tetszettek neki a házak, úgy érezte, ránehezednek a tetők. Az erdőben az volt a szokása, hogy ki-kijött olykor hálóhelyéről vagy a kalibából, és sétált egyet a szabadban, az eget bámulta, és nagyokat szippantott az illatos erdei levegőből, hallgatta, hogyan motoz az alvó fák között a szél. Míg a fogadóban bent, a sötétben feküdt, szeretett volna felkelni, és kint lenni a friss erdei levegőn. Óvatosan felkelt, átlépkedett az alvó emberek fölött, és elérte az ajtót. Innen gyalulatlan deszkalépcső vitt az alsó szobába.
Az ajtót próbálta volna kinyitni, de nem lehetett, mert előtte aludt egy ember. Kissé megböködte a lábával, mert úgy gondolta, hogy ennyiből is ért, és más helyet keres magának.
– A kórság esnék beléd, ember! – mondta valaki mellette. – Miért keltél fel ilyen korán? Míg ott nem vagyok, nem nyílik ki a városkapu. Tolvaj vagy tán, és el szeretnél iszkolni, mielőtt felkelnének az emberek?
– Nem vagyok tolvaj – mondta Will. – Szegény zarándok vagyok, a walsinghami szent ereklyékhez kell mennem. Jó nagy út áll még előttem, korán kell kelnem.
Közben az ajtó előtt fekvő ember felállott, ki is nyitotta az ajtót, és megállott a lépcső tetején. Will melléje lépett, és arra várt, hogy a másik lemenjen, mivel a lépcső nem volt elég széles két embernek. Az előbb szóló is odalépett, és a hajnali világosságban mind a ketten jól megnézték a földönfutót. Erős emberek voltak, sötét ujjast és nadrágot viseltek, mintha módos polgár szolgái lettek volna.
– Zarándok vagy, azt mondod? – kérdezte az előbb szóló, aztán csúfondárosan felnevetett, és tetőtől-talpig végigmérte Willt. – Kívül zarándokköpönyeg, benne sokszor gazfickó – mondta.
Azzal a lépcső felé intett, és Will szaporán ment lefelé. Jobb lesz – gondolta –, ha meghúzza magát, és nem vág vissza. A másik kettő szorosan a nyomában volt, és együtt léptek be az alsó szobába. Két ember ült ott az asztal mellett, ezek Will kísérői láttára felállottak és közelebb léptek. Az első – magas, vad tekintetű, durva, sebhelyes arcú ember – odalépett, és megkérdezte:
– Ki ez itt veletek?
– Zarándok, kapitány, azt mondja magáról.
Will látta, hogy csapdába esett. Keze az övébe csúszott, de a két ember – első mozdulatára – lefogta.
– Mutasd a bal kezed – kiáltott fel a kapitány –, hadd lássuk, hogy a zarándok nem folytat-e egyéb mesterséget is. Áhá, jól gondoltam – folytatta, amikor elébe nyomták Will bal kezét; mutatóujján bőrkeményedés volt, ilyet okoz a kirepülő nyíl, amikor az ujjhoz súrlódik.
– A mi emberünk, Robin egyik banditája!
A földönfutó szélsebesen kirántotta magát a kezükből, és az ajtóhoz rohant. Azt remélte, hogy lesz olyan gyors, hogy még felemelheti az ajtó keresztpántját, és kijuthat az utcára. Ám a többiek is serények voltak. Éppen felemelte a súlyos rudat a két kampóról, amikor a négy ember nekiesett. Will a rúddal együtt megfordult, leütötte az egyik embert, és az eszméletlenül esett össze. Aztán fegyverként használva a rudat, visszaverte a többieket. De a magas kapitány hirtelen egyik embere mögé került, és vállánál fogva Willnek lökte. Éppen az ember kobakját érte a rúd, és elterült, ám a kapitány és a másik ember a földönfutónak ugrott, s mielőtt az védekezhetett volna, elkapták és a földre nyomták.
A fogadós felébredt a nagy lármára, sietve jött. A kapitány ráparancsolt, hogy kötelet hozzon. A fogadós azonban ismerte Willt, mert gyakran betért fogadójába álkoldusként vagy álzarándokként, és nem szerette volna, ha Robin Hood vitéz emberei közül bármelyik is a seriff markába kerül. Úgy tett hát, mintha azt se tudná, hol a feje. Ide-oda rohangált, mintha kötelet keresne, s abban reménykedett, hogy Will közben, ha ideje van, csak kiszabadul a markukból. De hasztalan volt minden.
– Az ördög vigyen el, csirkefogó! – kiáltott fel a Will mellett térdelő kapitány. – Ha nem kerítsz nyomban kötelet, a seriff elé kerülsz, nyomorult!
– Ó, jó kapitány – kiáltott fel a fogadós –, azt sem tudom, hol a fejem, nem tudom, hová tettem a kötelet. Nem szoktam én ilyesmihez, az én vendégfogadóm csendes hely.
A fogadós belátta, hogy tovább már nem húzhatja az időt, előszedett hát egy kötelet, és evvel Will kezét sebtiben összekötözték. Közben a fogadós igyekezett szemével Will értésére adni, hogy jóbarátja, és hírt ad Robinnak, hogy elfogták. Ezután Willt lábra állították, és gúnyolódva a börtönbe kísérték.
Alighogy kinyitották a városkaput, a fogadós egy embert küldött ki az erdőbe. Az jó későre összetalálkozott Robin egyik emberével, történetesen Kovács Kittel, és elmesélte, hogyan fogták el Willt, és hogy Will, mielőtt legyűrték volna, két embert agyoncsapott az ajtó keresztrúdjával. Kovács Kit elvezette a hírhozót Robin Hoodhoz, az erdő mélyére. Ott talált még egy derék embert, városlakót – Robin nemrégiben megvédte másokkal szemben –, ez az ember elmondta, hogy Willt máris a seriff elé vitték, s holnap hajnalban a városkapun kívül felakasztják.
– Amikor errefelé jöttem – mondta az ember –, láttam, hogy fát hoznak. Mondták, hogy Robin csapatából elfogták az első embert, annak kell akasztófát készíteni, de remélik, hogy hamarosan több társa is ott lóg majd.
– Hogy értették ezt? – kérdezte Robin.
– Hát, jó uram – mondta az ember, egy nyílt tekintetű tisztességes legény –, azt mondták, hogy a seriff felfogadott egy ügyes zsiványfogót, aki sok franciaországi és palesztinai hadjáratban megfordult már, és jól ért minden fondorlathoz, cselvetéshez; azt is mondták, hogy nemsokára olyan csapdát állít, hogy az egész banda beleesik.
– Miféle ember ez a zsiványfogó? – kérdezte Robin. – Mi a neve?
– Magas és jókötésű, nagyszájú fickó, parancsoló hangú, és kerek, vörös képű. Bush kapitány a neve, de mások Mészárosnak nevezik.
– Hová való? – kérdezte Robin Hood, aki sehogy sem tudta hová tenni ezt a szájhős kapitányt.
– Senki se tudja – válaszolt az ember. – Némelyek azt mondják, hogy maga is gazember, és a király bírája vasra akarja veretni. Ám a seriff kegyét élvezi, és a seriff mindenben kikéri a tanácsát.
Robint nagyon elkeserítette a hír, hogy szegény Willt elfogták. Zord volt a hangja, amikor csapatához fordult és azt mondta:
– Rossz hírt hallotok, emberek. Szegény Íjász Willt, a mi becsületes, jó Willünket elfogták, és halál vár rá. Mit tegyünk?
– Szabadítsuk ki! – kiáltottak mind szenvedélyesen.
– Kiszabadítjuk, még ha Nottingham városát le is kell rombolnunk érte.
Égő tekintetük elszántságról tanúskodott.
– Helyesen szóltatok, emberek – mondta Robin Hood. – Kiszabadítjuk, és ép bőrrel hazahozzuk, mert különben sok nottinghami anyának a fia leli halálát.
Robin megvendégelte a két városbeli embert, és ott tartotta őket reggelig. Kérésére mindkettő készségesen szavát adta, hogy nem próbál visszatérni Nottinghambe. Ezt azért akarta így Robin, hogy mentő szándékuknak híre ne mehessen – jól tudta, hogy milyen súlyos feladat lesz Willt a seriffnek és Bush kapitánynak, új „helyettesének” a markából kimenteni.

 

Ezalatt a seriff a zsiványfogóval tanakodott nottinghami házában. Próbálták Willt vallatóra fogni, ám a derék földönfutó csak megvető válaszokat adott, és azt mondta, hogy akármit tehetnek vele, de belőle semmit ki nem szednek.
– Vigyétek! – kiáltott fel végül is veszett dühvel a seriff. – Készítsétek elő az akasztófát, és akasszátok fel holnap hajnalban.
Will némán hallgatta az ítéletet, és büszke tartással indult vissza a börtönbe.
– Seriff – szólalt meg Bush kapitány, amikor magukra maradtak. – Valamit ajánlanék. Ha úgy tennél, biztos, hogy megtalálnók Robin Hood banditáinak odúját.
– Beszélj – mondta a seriff. – Száz fontot adnék, ha akár élve, akár halva, az a gazember és bandája a kezem közé kerülne.
– A következőképpen kellene csinálni – folytatta a kapitány, és vad képére ravaszság ült ki. – Hagyd megszökni ezt az embert: mint a kilőtt nyíl, úgy repül majd gazdájához az erdőbe. Két-három ravasz embert menessz a nyomába, míg meg nem látják a gazemberek búvóhelyét. Aztán, amikor már tudják, hol az odú, gyorsan összeszeded embereidet, és az én parancsnokságom alatt körülfogjuk őket, amikor nem is gondolnak támadásra, és elfogjuk az egész bandát.
A seriff összevonta szemöldökét, és a fejét rázta:
– Nem – mondta. – Ez kézben van már, nem eresztem el. Lógni fog! Ha hagynám megszökni, akkor talán Robin, az a ravasz és csaló gazember szorítana téged sarokba, Bush uram, és nevetségessé tenne.
– Akkor van egy más tervem – folytatta Bush kapitány –, ez talán jobban tetszik majd nagyságodnak. Elmondtam neked, hogy embereim szemmel tartották Silas ben Reuben házát, és látták, hogy ez a gazfickó belépett oda, és sokáig tárgyalt a zsidóval. Kétségtelennek tartom, hogy a zsidó és a gaz Robin Hood valami galádságot terveit ki. Jól tudod, hogy a földönfutó ért a halottidézéshez és fekete mágiához, és bizonyos vagyok abban, hogy ő és a hitvány zsidó banda a kereszténység ellen készül összeesküdni.
– Mit akarsz? – kérdezte a seriff fellobbanó dühvel. – Talán meg akarod vadítani az embereket? Azt akarod talán, hogy verjék meg és fosszák ki a zsidókat? Azt célozod talán, hogy kidobjanak tisztségemből, és birtokom felét elvegyék bírságba, és a város minden polgára vagyona egyharmadát odaadja? Így ítélt Yorkban és Lincolnban a királyi bíró. Mit mesterkedsz ellenem, gazember? – mondta, és összeszűkült szemében izzott a vad düh. – Mit tudsz Silas ben Reubenről? Azok közé a csirkefogók közé tartozol talán, akiket a yorki seriff meg az ottani kalmárok nagyon szeretnének elkapni, és elevenen megnyúzni, mivel miattuk büntette meg őket a király bírája?
Bush kapitány ilyen vad kitörésre nem számított, és összehúzta magát. Ha valaki ekkor elkapja tekintetét, menten rájön, hogy a seriff utolsó kérdése sokkal közelebb áll a valósághoz, mint amennyire képzelhette. A seriff azonban dühösen járt fel és alá, és nem vette észre a másik elrémült tekintetét.
– Tudd meg, vitéz zsiványfogóm – kiáltotta megvetően és dühösen –, hogy a zsidók ellen nekem ne mesterkedj! Olyan hitvány alaknak, mint te, nem nehéz a söpredéket a zsidók kifosztására biztatni, és rávenni az ágrólszakadt zsiványokat, hogy öljenek, fosztogassanak, raboljanak. De amikor eljön a király bírája, nem te pirulsz, és nem a te lyukas zsebedből szedik ki a bírságot. Menj, pusztulj a szemem elől, és nézd meg, hogy készen lesznek-e az akasztófák holnap hajnalra. És többé aljas mesterkedéseidről ne halljak!
– Ahogy nagyságod kívánja, úgy teszek – mondta engedékenyen a kapitány. Gúnyosan olyan mélyen bókolt, hogy végigtörölte kalapjával a padlót, azzal magára hagyta a seriffet, hadd dühöngjön.
Ó, az ostoba birka! – mondta magában Bush kapitány, amikor már kint volt. Egy cseppet megállt gondolkozni. – Amikor már nem lesz ennyire dühös, visszavonatom a tökfilkóval szavait, mert olyan szamár, hogy úgy vezetem az orránál fogva, ahogy akarom. Most pedig, akár tetszik neki, akár nem, Silas ben Reuben házához mégis őrt állítok. Az öreg Reuben biztosan él, és Robin rejtegeti. Az öreg Reuben tudja, hogy Eliezer rabbi hová rejtette el hatalmas kincsét. Mit nekem ez a tökkelütött seriff! Egy kis kínvallatással kiszedem az öreg Reubenből a titkot. Silas biztosan elmegy az apjáért és húgáért. Biztonságosabb helyre akarja juttatni őket: embereim majd a nyomukban lesznek, én meg alkalmatos helyen rájuk támadok, s egy rejtekhelyen azt csinálok velük, amit akarok.
Közben kiért a piactérre. Ott ült egy ember: szalmaszálat rágott, és még a kapitánynál is galádabbnak látszott.
– Menj, mondd meg Fületlen Foggnak, hogy tartsa szemmel Silas házát. Ma vagy holnap Silas, úgy tudom, útra kel – legyen a nyomában, bármerre megy. Ha úgy lenne, amint gyanítom, hogy lovakért megy, vagy egy fogadóban más zsidókkal találkozik, akkor üzenj nekem egy emberünkkel. Silas az erdőbe megy egy öregemberért meg egy leányért. Én majd megyek a többiekkel. Az öreget élve kell elfogni, és a búvóhelyre vinni.
Az ember átvágott a nagy téren, és eltűnt a zsidónegyed felé vivő tekervényes sikátorban. Bush kapitány ekkor az északi kapu felé indult, és a kapun kívül ott találta a seriff embereit. Éppen, új gerendákat hordtak a várfal melletti magaslatra, az Akasztódombra.
– Jó erős legyen, emberek – kiáltotta nevetve – mert a banda első gazfickóját kötjük föl rá. Nemsokára a többi cimborája is mellette fog himbálózni.
A seriff emberei semmit sem szóltak, de egy-kettő gúnyosan a többiekre kacsintott. Nem szerették ezt a szájhőst, akit csak úgy ukmukfuk fölébük tettek. Csupán kénytelenségből engedelmeskedtek neki.
... Másnap komor, hűvös volt a hajnal. Nagy felhők szálltak lassan az égen, kelet felől csípős szél fújt, és hó szagát lehetett érezni a levegőben. Az akasztófa közelében álló városkapu mellett öreg zarándok várakozott a kapunyitásra. A kapura, majd az akasztófára nézett, és könnyes lett a szeme.
– Jaj, jaj! – mondta. – Végre sok-sok esztendő múltával rátalálok szegény öcsémre, és azt kell hallanom, hogy egy órán belül felakasztják.
A jó Íjász Will bátyja volt a zarándok: évekkel ezelőtt megölt egy embert, mert az szörnyen sanyargatta, aztán megszökött Birkencar falujából. Hosszú és keserves utat tett meg, míg Rómába ért, ott imádkozással, böjttel igyekezett levezekelni bűnét, majd elindult a Jeruzsálembe vezető nehéz és veszedelmes úton, és két évig élt a pogány muzulmánok között. Aztán lassan visszajött Angliába, mert még egyszer látni akarta szeretett öccsét. Három nappal ezelőtt Birkencarban volt, ott tudta meg, hogy Will Robin Hooddal együtt bevette magát az erdőbe. Bement ő is, és parasztoktól meg más szegény emberektől megtudta, hogy Robin Hood csapata Nottinghamtől nem messze telel. Arrafelé indult, és elért Ollertonba, és megszállt egy kis fogadóban. Egy erdőlakó ott elmondta neki – nem tudta róla, hogy kicsoda –, hogy Willt Nottingham északi kapuja előtt hajnalban felakasztják. Nyomban útnak indult, éjszakának idején ment végig az erdőn, és most a kapu előtt a fagyos szélben el-elbóbiskolva várakozott, hogy megláthassa öccsét, és halála előtt bár egy szót szólhasson hozzá.
Amint így üldögélt, egy karcsú, alacsony, fekete ember jött elő a dombalji bozótból, a zarándokhoz lépett.
– Mondd, jó zarándok – mondta a kis ember –, nem tudod, hogy ma reggel akasztják-e fel Íjász Willt?
– Jaj, ó jaj – mondta a zarándok, és ismét könnyekben tört ki –, úgy van, ahogy mondod, s ez örök szomorúságom lesz nekem. Will az öcsém. Tíz éve vágyom látni, s most felakasztják!
Az emberke fürkészőn, szinte kétkedőn nézett az öregre: ám kétkedésre semmi oka sem volt, annyira igazi volt a zarándok szomorúsága és annyira keserű a beszéde.
– Hallottam, hogy bevette magát az erdőbe – folytatta az öreg zarándok – a fiatal Robert of Locksleyval együtt, akit vitéz, nyílt és nemes lelkű embernek ismertem. Szegény emberek és parasztok mondták, amikor az erdőt jártam, hogy mit sem változott, csak azért él az erdőn, mert nem tudta elviselni a gőgös papok és gonosz lovagok embertelenségét. Mindig merész fiú volt, és örvendezve hallottam az egyszerű emberektől, hogy a szegények és elnyomottak oltalmazója. Ó, ha most itt lenne! Ha tudná, hogy milyen halállal kell meghalnia szegény Willnek, segítségére sietne! Néhány bátor emberével könnyen kiszabadíthatná.
– Ez igaz – mondta a fekete emberke –, így igaz. Ha itt lennének a közelben, kiszabadítanák. De menj csak békén utadra, öreg, menj békével! Üdv neked.
Azzal megindult, és ismét eltűnt a bozótban az erdőlakók durva és fakó gúnyáját hordó idegen.
Nem lehetett még messze, amikor az erős, vasalt, szegekkel kivert fakapuk mögött zaj támadt, majd csikorogva és recsegve kitárult a nagy kettős kapu, és a seriff tizenkét embere lépett ki rajta kivont karddal. Köztük jött megkötözve Will, de tekintete merész volt, és fejét magasan tartotta, noha ebben kötél akadályozta. Mögötte a seriff hivatali köntösében, aztán diadalmas mosollyal Bush kapitány. Nem sokkal hátrább egy ember jött hosszú létrával, meg egy kis csoport polgár.
Amikor odaértek, Willt a magas akasztófa karja alá állították. Parancsszóra az oszlophoz támasztották a létrát, s egy ember felmászott rajta a kötéllel. Míg ez folyt, Will végigtekintett a csupasz réten. Abban reménykedett, hogy földönfutókat pillant meg, amint az Akasztódomb lábán túl fekvő halmok sötét fái közül kifelé lopakodnak; de életnek semmi nyoma sem látszott, csak egy öreg zarándok futott az akasztófa felé. Will a seriff és Bush kapitány felé fordult.
– Most, hogy meghalok, tégy nekem egy szívességet – szólt Will. – Mivel nemes lelkű gazdám egyetlen emberét sem akasztották fel eddig, oldd fel kötelékeimet, adj kardot a kezembe, és addig küzdők veled és embereiddel, míg holtan nem rogyok össze.
A seriff megvetően hátat fordított neki, nem felelt.
– Te csak az első leszel, aljas gazember! – vigyorgott rá Bush kapitány. Odalépett hozzá, kesztyűjével arcon csapta, noha a földönfutó meg volt kötözve. – Ezeket az új és erős akasztófákat azért csináltattam, mert a te halálod szerencsét hoz nekünk, és nemsokára gyilkos társaid is mind hurokra kerülnek. Ha én egyszer előszedem éles eszemet, akkor nemes gazdádnak lesz mit kiállni. Oly sokkal tartozom neki, hogy vissza sem fizethetem.
– Nem tudom, hogy mivel vádolod jó gazdámat – mondta büszkén Will –, de ha ártott neked, azért ártott, mert alávaló gazfickó vagy, ebben bizonyos vagyok.
– Ne fecsegjetek a gazemberrel! – kiáltott fel a seriff. Annyira félt Robin Hood cselfogásától, hogy tűkön ült. Azt szerette volna, ha Will már fent lóg. – Vessétek nyakába a kötelet, és végezzetek vele!
– Seriff! – kiáltott fel Will. – Ne akasztass föl! Szabadítsd föl a kezemet, és hadd haljak meg úgy, hogy csak velük küzdők meg. Nem kell fegyver, de embereid kardja öljön meg.
– Megmondtam már, gazember, hogy felakasztunk – üvöltötte dühösen a seriff –, és a gazdád is így hal meg, ha csak egy mód lesz rá!
Közben a seriff embereinek gyűrűjébe befurakodott az öreg zarándok. Szeméből csörgött a könny. Willhez lépett, és vállára tette két kezét.
– Drága Will – mondta –, emlékszel-e rám? Nehéz a szívem, mert téged így talállak. Messziről jöttem, és mindig arra a napra gondoltam, amelyen meglátlak, és most...
Bush kapitány durva keze közéjük nyomult, és a következő pillanatban a zarándok szinte eszméletlenül a földön hevert. A kapitány még bele is rúgott.
– Hé – mondta –, fogjátok ezt a rongycsomót, és vessétek az árokba!
Ám az öreg lassan feltápászkodott, még egyszer Willre tekintett, aztán megfordult, és a seriffhez sántikált.
– Az öcsém, seriff úr – mondta az öreg –, a Szentföldről jövök, fáj érte a szívem...
– Kötelet a gazember nyakába! Húzzátok fel! – kiáltott a seriff, ügyet sem vetett a mellette remegő zarándokra.
– Jó utat, édes bátyám! – mondta Will. – Sajnálom, hogy csak azért jöttél vissza, hogy engem a szégyenfán lógni láss. De nemes lelkű gazdám majd bosszút áll értem.
Bush kapitány megfordult, és ököllel a szájába vágott.
– Nesze, gaz gyilkos haramia – kiáltotta –, oktalan dicsekvésedért! Nemsokára a te drágalátos gazdádnak is szüksége lesz bosszúállóra!
Az összetekert kötél közben már fentről leereszkedett. Bush kapitány elkapta a hurkot, s Will nyakába vetette. A földönfutó borzasztó tekintetet vetett rá, és így szólt:
– Mondtam már, hogy aljas vagy, de ha képes voltál megkötözött embert megütni, akkor a legalábbvaló zsiványnál is alábbvaló vagy.
A kapitány válaszképpen vadul megrántotta a hurkot, aztán megfordult, és a seriff embereire kiáltott, hogy húzzák fel a kötelet, rántsák Willt a magasba.
– Húzzátok, emberek! – kiáltotta rekedten. – Mind! Egy... kettő...
De azt a szót, amelyre felrántották volna Willt, már ki nem mondhatta. Egy kő repült sebesen a levegőben, és pontosan bal halántékán találta a kapitányt. Ez felnyögött, és mint egy tuskó, úgy zuhant a földönfutó lába elé. Ugyanakkor Csöpp John ugrott elő egy dombalji bokorból, és Kettel, a manóval együtt Will felé rohant. Ket kövétől esett össze a kapitány. John gyorsan levágta Will kezéről a kötelet, majd a seriff egy emberének ugrott, aki kivont karddal jött ellene, öklével rácsapott a mellére, a másik kezével elszedte tőle a kardot.
– Fogd, Will! – mondta vidáman nevetve. – Fogd ezt a kardot, és védjük magunkat, ahogy csak tudjuk, mert ha minden jól megy, hamarosan itt lesz a segítség.
Will és John egymásnak hátat vetve álltak, amikor a seriff végül is magához tért. Egészen elkábult attól, ami itt pillanatok alatt lejátszódott, de már ismét megjött a hangja. Dühösen ráordított embereire, hogy fogják le azt a parasztot, aki elvágta a fogoly kötelét.
A fegyveresek tömör falként nyomultak a két földönfutó felé, a seriff eszeveszettül nógatta őket. Kardjuk összecsendült a földönfutók kardjával. Vad dühvel támadtak a fegyveresek, de egyszerre csak felbolydult méhek zúgásához hasonló zajjal három nyílvessző fúródott beléjük. Az egyik a seriff mellett álló emberbe hatolt. A seriff megfordult: felajzott nyíllal zöld ruhás emberek igyekeztek nagy sietve a dombtetőre.
Élükön egy piros ruhás ember haladt, íja hosszabb volt, mint jómaga, és futás közben lándzsahosszúságú nagy nyilat tett íjára.
– Gyorsan, gyorsan! – kiáltott fel a seriff. – Meneküljetek!
Annyira odavolt, hogy máris oldalában érezte a hosszú nyílvesszőt. Nem is teketóriázott sokat, felkapta köntösét, és lélekszakadva a városkapu felé kezdett rohanni. Kettő kivételével emberei is ott igyekeztek a nyomában. Az egyik mozdulatlanul hevert, megölte az első nyílvessző, a másikon Ket, a manó térdelt. A Willnek szánt akasztófakötéllel a még eszméletlen Bush kapitány kezét kötözte össze nagy szakértelemmel.
Robin és emberei összegyűltek, és mindnyájan kezet szorítottak Willel, a hátát veregették, tréfálkoztak, vidáman kiáltoztak egymásnak.
– Már nem is hittem, hogy megszabadulok a kötéltől – mondta Will, és nyílt tekintete hálásan ragyogott, amint Robinra és társaira nézett. – Már szorult a gégémen a kötél, és imádkozni kezdtem, amikor surr... ide röpült a kő. Ki hajította?
– Én hajítottam –, mondta valaki a lábaik tájékán, ahonnan éppenséggel nem várták. Lenéztek, és Ketet pillantották meg. – Jó uram – mondta, és felemelkedett –, nem akartam megölni ezt az embert, mert arra gondoltam, hátha élve szeretnéd elfogni. Sokat ártott neked, és még többet akart ártani.
Robin az elalélt emberhez lépett.
– Richard Malbête! – mondta. – Köszönöm, Ket, ügyes fiú vagy. Most végre ítélkezhetünk fölötte.
Robin attól tartott, hogy a seriff esetleg visszatér a várbeli lovagokkal, emiatt gyorsan intézkedett.
Sietve előhozatta a lovat, amelyet Csöpp John a közelben rejtett volt el arra az esetre, ha Will rászorulna, aztán a zsidóverőt felrakták a nyeregbe. A földönfutók ezután gyorsan elhagyták a dombot, és a kapuőr, akivel a berohanó seriff bezáratta a kaput, azt látta a kapu fölött levő kamrájából, hogy a földönfutók eltűnnek a dombon túl fekvő sötét és lombtalan erdőben.
Sok titkos ösvényen keresztül ment a csapat, ami az üldözést szinte lehetetlenné tette, és mire az erdő mélyére értek, Will és bátyja, a zarándok, jól kibeszélték magukat. Will otthagyta bátyját, Robinhoz ment, és elmondta neki, hogy miben állapodtak meg Silasszal: aznap délután kettőkor emberekkel és lovakkal jön apjáért, Reubenért, és húgáért, Ruthért; a Papplewickbe vezető nagy út mellett, a Boszorkánybereknek nevezett helyen találkoznak. Mivel későre járt már az idő, Robin előhívta Ketet, a manót, és azt mondta neki, hogy siessen el Barrow Downba, az öreget meg a leányát készítse fel az útra, és vezesse el őket a Boszorkányberekbe. Robin és csapata ottan várakozik majd.
Robin ezután a megjelölt hely felé tartott, és nem nagyon sietett. Richard Malbête időközben magához tért, és amint felfogta, hogy hol van, gonosz tekintete minden szónál többet mondott el arról, hogy mennyire gyűlöli Robin Hoodot és csapatát. Komor tekintettel fürkészte a ló mellett menő emberek arcát: kérlelhetetlen tekintetükből kiolvasta, hogy éppen olyan kevés könyörületre számíthat, mint amilyen kevés lett volna benne a könyörület, ha ezek az ő markába kerülnek.
Tapasztalt erdei ember lévén, sohasem járt Robin úgy az erdőben, hogy ne küldött volna mindenfelé felderítőket, és ennek a szakadatlan vigyázkodásnak sok gazdag zsákmányt köszönhetett, és sok kellemetlen meglepetést előzött meg vele. Most is, amikor a Boszorkányberektől fél mérföldnyire lehettek, egy felderítő futott Robinhoz, és jelentette:
– Vörös Dick azt mondja, jó uram, hogy egy díszes köntösű ember és hat íjász lovagol sebesen az úton. Veled körülbelül egy időben éri el a berket.
Robin Hood bólintott, és a felderítő ismét eltűnt, visszatért az elővédbe. Robin sietni kezdett, és megnézte, hogy Richard Malbête-nek nem lazultak-e meg a kötelékei.
Nemsokára már a berek két felén, a sűrű és lombtalan bozótosban rejtőzködött a földönfutók csapata. Csakhamar gyors lódobogást hallottak, és egy alacsony és jó kötésű lovast pillantottak meg az útkanyarban. Prémmel szegett, drága, fekete köntös volt rajta, jobb vállán aranycsat, a csaton nagy, csillogó rubin. Fekete hódprém kalapján fehér tolldísz és ugyancsak ékköves tollforgó. Remek lován szép szerszám. Ha köntöse nem mutatta volna, hogy viselője nagy tekintélyű és hatalmú ember, kövér és piros arca, határozott és átható tekintete, kemény állkapcsa eléggé elárulta volna, hogy élet és halál fölött van hatalma. Tekintete és tartása arra mutatott, hogy jó nevelésben részesült.
Mögötte jött a hat íjász, kemény bőrujjasban, combközépig érő hosszú bőrcsizmában. Erős, kemény, élénk tekintetű ember mindahány – mintha a maga ura lenne mindegyik. Robint láttukra melegség öntötte el. Valahányszor ilyen vitézekkel találkozott, mindig nagyon szerette volna, ha a csapatában lennének.
A drága köntösű ember láttára Robin elmosolyodott, mert jól ismerte, és mivel nagyon gyorsan lovagoltak arrafelé, ahol társaival rejtőzött, felkurjantott. Amikor hatvan yardnyira lehettek a lovasok, Robin elővezette a bozótból lovát, és kiállt a lovasok elé az útra.
Richard Malbête feléjük fordította képét, és falfehér lett. Az első lovas visszarántotta lovát, és Robintól pár lépésre megállott, átható pillantást vetett a megkötözött emberre, majd megfordult, és parancsoló hangon felkiáltott:
– Itt van a mi emberünk! Fogjátok el! – és Richard Malbête-re mutatott; ez meg rángatni kezdte kötelékeit.
Három íjász megsarkantyúzta lovát, és meg akarta ragadni a megkötözött embert, ám Robin visszafaroltatta lovát, felemelte a karját, és ezt mondta:
– Nyugalom, jó emberek, ne olyan nagy garral! Én szeretném megtartani azt, amim van, s ha útjára engedném is, nem lenne egyetlen élő emberé.
– Hogy beszélsz, emberfia! – kiáltott fel a díszes ruhájú. – A királyi bíróság marsallja vagyok! Nem tudom, hogyan fogtad el ezt a gyilkos gazembert. Bizonyára ártott neked, azért kötötted rá a lóra. De most át kell adnod nekem, mert gyorsan végezni akarunk vele. Többször is halálra ítélték már, és ki is érdemelte a halált. Nem akarom az időt vesztegetni sem miatta, sem miattad. Nem azt akarod talán, hogy igazságot szolgáltassunk?
Robin a marsall arcába nevetett. A hat íjász elámult azon, hogy ennyire vakmerő, vagy inkább meggondolatlan ez az ember, aki szegény erdőlakónak látszik csupán. Sir Lawrence of Raby, a királyi bíróság marsallja előtt az emberek kalapot emelnek, alázatosan térdet hajtanak, és ez a pimasz csirkefogó csak nevet.
– Igazságot! – kiáltotta megvetően Robin. – Nem nagyon tetszenek szavaid és eszközeid. Amelyik igazsággal én találkoztam, úgy botladozik, mintha vak volna, és sietséged még kevésbé tetszik nekem, mint lassú igazságszolgáltatásod. Ne érj ehhez az emberhez, azt mondom neked!
– Ragadjátok meg a foglyot, és üssétek le a parasztot, ha ellenszegül! – kiáltotta dühösen a marsall.
Három íjász leugrott a lováról, és Robin felé igyekezett. Amikor egy lépésre voltak tőle, Robin szájába dugta két ujját, és éleset füttyentett. Ágak recsegése hallatszott, és a következő pillanatban meghátrált a három íjász, mert húsz elszánt földönfutó tűnt fel felajzott íjjal, csillogó nyíllal az út két oldalán.
A marsall rákvörös lett dühében.
– Micsoda? – kiáltotta. – A király bíróságával dacolsz? Fejeddel fizetsz ezért, tökéletlen zsivány!
– Nyugalom! – mondta nevetve Robin. – Tudod, hogy ki vagyok, és jól tudod, hogy két fityinget sem adok a király vagy királyi bíróság igazságszolgáltatásáért. A te igazságod! – és lenézően nevetett. – Mi is az? Olyasmi, amit gazdag lordnak, henyélő főpapnak eladsz, de nem adsz meg a küszködő szegénynek. Azt hiszed, hogy ha szegény és gazdag számára egy lenne az igazság a mi szép Angliánkban, itt lennék-e én a embereimmel? Igazság! Hitemre mondom, derék, becsületes embernek ismerlek – túlságosan meggondolatlan és heves vagy talán, de mégis tisztességesen viselkedsz, ha valaki nem szegül akaratod ellen. De ha olyan gonosz lettél volna, mint más hasonszőrűek, akkor – jegyezd meg – éppen olyan magasra köttetnélek fel, mint ezt a cudart itt nemsokára, és ugyanarra a magas fára.
A földönfutó hangja átható volt. Komoran, zordan tekintett a marsallra. Ennek tekintete előbb lobot vetett, majd felderült az arca, és nevetni kezdett.
– Tudom már, hogy ki vagy, te csirkefogó! Felismerlek, Robin, és kár, hogy olyan férfi, mint te, az erdőbe vette be magát.
– Várj csak – mondta ridegen Robin –, mindjárt meglátod, hogy akiket te földönfutóknak nevezel, éppen olyan jól tudnak igazságot szolgáltatni, sőt még becsületesebben, mint te, mert te pénzért árulod a király igazságát.
Azzal Csöpp Johnhoz fordult, és ráparancsolt, hogy szedje le Richard Malbête-et a lóról, és állítsa egy ág alá.
Éppen akkor tűni fel lovon az öreg Reuben és a leánya, Ket, a manó és még négy földönfutó kíséretében. A kis Ruth ámuldozva nézte a furcsa gyülekezetet. Egyszer csak észrevette Richard Malbête gonosz arcát. Nagyot rikoltott, leugrott lováról, Robinhoz futott, térdre esett előtte, és nagy hévvel beszélni kezdett.
– Ő mészárolta le a mieinket! Jaj, mentsd meg az apámat! Ne hagyd, hogy ártson nekünk!
Aztán felemelkedett, apjához szaladt, a karja közé bújt, és lángoló tekintettel, remegve nézte-nézte Richard Malbête-et, és keményen állta ennek sötét tekintetét.
– Stamfordi Reuben – kiáltott fel Robin –, ez az ember, aki Yorkban ölte a népedet?
– Igen – mondta az öreg zsidó –, ő az. Láttam, amint ő maga gyilkolta le nemcsak az erős, jól megtermett embereket, hanem az öregeket és asszonyokat, még a kisgyermekeket is.
– És te, marsall úr, milyen gonosztettekkel vádolod?
– Sokkal – felelte. – De egyetlen egyért éppen olyan magasra kell felhúzni, mint Hamant. Megölte Slaforban Ingelramet, a király hírvivőjét, és ellopta egy zacskó aranyárt, ellopott egy pár sarkantyút a franciaországi Gisorsban a király éjszakai szállásáról, megölt egy egyszerű, becsületes pontefracti polgárt, aztán esküt tett, hogy száműzöttként a tengeren túlra megy, és amint a megölt ember fiai kísérték, fondorlatosan megölte kettőjüket, a harmadikat megsebesítette, és megszökött. De yorki gonosz cselekedetei miatt mindenüvé eljutott a híre, és a király bírája, a felettesem, nagyon dühös volt, hogy az elvetemült gazember, aki őfelsége hűséges zsidóinak kifosztását és legyilkolását vezette, megszökött. Ennyi elég is, Robin! Húzzátok fel, és menjünk innen.
Richard Malbête egy szót sem szólt, csak vadul tekintett körül. Tudta, hogy amit eddig ő osztogatott, a keserű halált, most ő ízleli meg. Nem kért kegyelmet, úgy halt meg, hiszen ő sem könyörült meg senkin, és nem is kegyelmezett senkinek.
Amikor ennek vége lett, a marsall nyájas szavakkal vett búcsút Robin Hoodtól, és azt mondta halkan, amint sétálgattak:
– Nemcsak a szegény népnek van jó véleménye tetteidről, Robin, hidd el nekem. A te igazságszolgáltatásod irgalmatlan ugyan, de célba talál, akár a nyilad. Ezért sok mindent megbocsátok neked.
– Menj csak – felelt Robin. – Nagyon kevés dolgom volt a te igazságszolgáltatásoddal, de az a kevés – amint látod – ide, az erdőbe juttatott. De mégis szeretnélek arra emlékeztetni, hogy szépen kellene bánnod a szegényekkel. Ne feledd el, hogy sokan kénytelenek erőszakos cselekedetekhez folyamodni, mert hiába keresik igazukat azoknál, akiket az Úristen fölébük helyezett.
– Nem felejtem el szavaidat, Robin – mondta a marsall. – Adja Isten, hogy éljek, és te is sokáig élj összebékülve a királlyal.
Egy kicsivel később megjött Silas is az embereivel, átvették az öreget meg Ruthot, Robin tizenkét embert adott melléjük, hogy Godmanchester városáig kísérjék őket, ahol a zsidók letelepednek.
Robin tetteinek híre ment az egész vidéken. Férfiak, asszonyok fellélegzettek, hallván, hogy a kegyetlen Richard Malbête-et végül is felakasztották.

 

 

8.
Hogyan ölte meg Robin Hood a seriffet

Egy év és egy nap telt el azóta, hogy Robin négyszáz fontot kölcsönzött Sir Herbrand de Tranmire-nak. Ugyanazon a búvóhelyen volt most is a földönfutó, és a sült pástétom, a szép pirosra sült kappanok, a vadpecsenye szédítő illata terjengett mindenfelé a fák alatt. Robin Johnt hívatta.
– Rég elmúlt már dél – mondta Robin –, és a lovag még nem hozta vissza a kölcsönt. Azt hiszem, hogy haragszik rám a Szent Szűz, azért nem küldi a pénzt a határnapra.
– Ne nyugtalankodj, jó uram – mondta Csöpp John. – Még nem járt le a nap. Esküdni mernék rá, hogy Sir Herbrand megbízható, és megjön, mielőtt a nap nyugovóra térne.
– Fogd az íjad – mondta Robin. – Vidd magaddal Nyájas Arthurt, Muchot, Íjász Willt, és vigyél még tíz embert, és menjetek ki a római útra. Tavaly ott találkoztál össze a lovaggal – hátha a Szent Szűz küld oda valakit, hiszen nincs miért haragudnia rám.
John fogta az íját meg a kardját, előhívta a többieket, és eltűnt a közeli erdő mélyén. Robin egy álló óra hosszat nyílvesszőket faragott, a szakácsok meg nyugtalanul néztek fazekaikba, a fejüket csóválták, mert a kappansült és a vadpecsenye kezdett kiszáradni. Végül is egy felderítő jött futva az erdőből, Robinhoz nyargalt, és azt mondta, hogy négy szerzetessel, két teherhordó lóval és hat íjásszal jön Csöpp John és csapata. Nemsokára Robin kunyhója előtt a tisztáson feltűnt Johnnak és társainak szálas alakja, köztük lovon négy barát, végül, fegyvertelenül, a négy barát kísérete.
Robin a legelső barátra nézett, és gúnyosan felnevetett. Robert volt, a St. Mary klastrom apátja! Mögötte az a kövér pap a kulcsos barát!
– A yorki fekete keresztre – mondta Robin –, soha ilyen jókor nem jöhettél volna, apát úr! – Emberek – fordult azok felé, akik Birkencarból szöktek meg –, íme itt áll minden nyomorúságotok és bajotok okozója. Amikor jobbágyok voltatok, és esőben, hóesésben küszködtetek, a hátatokon végig-végigcsapott az ostor. Nagy jóságáért most megvendégeljük, és ha megfizette nekem adósságát – mert biztosan a Szent Szűz küldte, hogy megadja a kölcsönt –, misét mond nekünk, és a legjobb barátságban válunk el egymástól.
Ám az apát ellenségesen nézett rájuk, a kövér és ijedt kulcsos barát pedig olyan rémült pillantásokat vetett mindenfelé, hogy az erdőlakók jóízűt nevettek rajta, és tréfából mindenféle szörnyűségekkel ijesztgették.
– Csöpp John – mondta Robin –, add csak ide azt a hasas tarisznyát onnan a kulcsos barát mellől, és számold meg, hogy mennyi arany és ezüst van benne.
John úgy tett. Robin előtt kiborította a pénzt a köpenyére, megszámolta, és megmondta, hogy mennyi van. Nyolcszáz font.
– Á! – mondta Robin. – Mondtam már neked, apát úr, hogy a Szent Szűznél becsületesebbet nem ismertem, és nem is hallottam. Mert nemcsak megadja a kölcsönt, hanem kétszeresen adja vissza. Jóságos tett csakugyan, úgyhogy alázatos küldöttei megérdemlik a szíves vendéglátást.
– Mit akarsz, gaz rabló! – kiáltott fel kivörösödve, képéből kikelve az apát. Ezt a szép summát ezek most elveszik tőle! – Földönfutó, ordas féreg, akit bármelyik becsületes ember megölhet, miféle kölcsönt adtál te a Szent Szűznek? Gaz szökevény, gonosztetteid miatt mindenedet elkobozták, még az életedet is!
– Csigavér, jó apát! – mondta Robin. – A Szent Szűz nem adott nekem kölcsön, csak kezességet vállalt azért a négyszáz fontért, amelyet egy évvel ezelőtt egy szegény lovagnak kölcsönadtam. Itt járt nálam, és elpanaszolta nekem, hogyan nyomorgatta egy bizonyos gonosz apát és több más ellensége. Sir Herbrand de Tranmire annak a lovagnak a neve, apát.
Az apát megrebbent, és elsápadt. Elfordította fejét, ajkát harapdálta szégyenletében és dühében. Arra gondolt, hogy Robin Hood segített Sir Herbrandon, és így elvette előle és Wrangby urai elől a szinte biztos zsákmányt.
– Ebben, apát úr – folytatta Robin ridegen –, olyan igazság kezét látom, amelyet eddig nem voltál képes elfogadni. Sir Herbrandot pusztulásba és romlásba próbáltad taszítani. De összetalálkozott velem – vajon véletlen volt-e? – és segítségemmel megakadályozhatta mesterkedéseidet. Hazatérőben három lovag tört rá Wrangby lord rablófészkéből. Kettő halálát lelte, Sir Herbrand és fegyverhordozója pedig sértetlenül folytatta útját.
Az apát megszégyenülten, dühösen nézett Robinra, de meg sem mukkant.
– Nem lett volna jobb felhagyni a gonoszkodással, sanyargatással, apát úr – folytatta Robin –, és többet tenni annak a példájára, aki az egész világ bűneiért meghalt a kereszten? Most pedig, emberek – folytatta társai felé, fordulva –, a magunk módján pazarul megvendégeljük, aztán borral és vadpecsenyével telten, de üres pénzes zacskóval útnak eresztjük őket.
A földönfutók csakugyan királyi módon megvendégelték az apátot, a kulcsos barátot és kíséretüket. Az apát komor volt, nem akart felengedni, keveset, kelletlenül evett és ivott – nagyon szégyellte magát. Őt, a St. Mary kolostor apáturát, Yorkshire egyik leggazdagabb és leggőgösebb főpapját kijátszotta, megszégyenítette, bolonddá tette egy szökött majoros meg a bandája, és ezek most is itt ülnek körülötte, s tréfálkoznak vele, hogy igyék, mulasson! Jaj, mekkora szégyen!
Ebéd végeztével megszólalt Robin:
– Most pedig, apát uram misét mond nekünk. Tegnap dél óta nem hallgattam misét. Misézzen, aztán elmehet.
Az apát azonban mogorván megtagadta a kérés teljesítését, és Robin hasztalan igyekezett rávenni.
– Úgy is jó – mondta ekkor Robin, és kötelet hozatott. – Kötözzétek ahhoz a fához ezt a papot, aki nem akar misézni! – parancsolta Robin. – Ott marad, amíg nem akar misézni, akár egy hétig is, és addig nem is eszik, míg kívánságomat nem teljesítette.
Hasztalan rimánkodott neki a kövér kulcsos barát meg két társa is, a csökönyös apát nem engedett. Ott állt egy fához kötözve, mint egy gonosztevő, és dühösen forgatta szemét. A kövér kulcsos barát és a másik kettő addig kérlelték, hogy teljesítse a földönfutó kívánságát, míg végre sok-sok rimánkodás után engedett az apát.
Nagy ájtatossággal vettek részt Robin és társai a szentmisén. Éppen felemelkedtek a térdeplésből, amikor egy felderítő jött futva, és jelentette, hogy egy lovag közeledik húsz fegyveres emberrel. Robin máris tudta, ki lehet a lovag, és visszatartotta az apátot. Amikor Sir Herbrand – mert ő volt a lovag – a tábort elérte, leszállt lováról, és Robinhoz lépett, meglepődött, hogy a földönfutó mellett ott látja az apát bősz ábrázatát.
– Isten segítsen, jó Robin – mondta Sir Herbrand –, és téged is, apát úr!
– Isten hozott, nemes lovag – felelt vissza Robin. – Bizonyára az adósságot hozod.
– Azt hozom – felelt a lovag. – És szerény ajándékot hozok még vele: száz jó tiszafaíjat és kétezer acélhegyű nyílvesszőt hálából a te jóságodért.
– Elkéstél már vele, Sir Herbrand – nevetett Robin. – A Szűzanya, a kezesed, elküldte már egy emberével az adósság kétszeresét. A jó apát nyolcszáz fontot hozott a tarisznyában, és átadta nekem.
– Eressz utamra, te fullánkos nyelvű kígyó! – kiáltotta szégyentől veres képpel az apát. – Nem bírom tovább! Úgy megszégyenítettél, hogy soha el nem felejtem.
– Menj hát – mondta ridegen Robin –, és jusson eszedbe, hogy azért szégyenítettelek meg oly nagyon, mert te és aljas szolgáid embertelenül nagy terheket raktatok a szegény nép nyakába, és sokszor ez vitte őket a nyomorúságba vagy a sírba.
Több szó nem esett, az apátot nyeregbe segítették, és a barátokkal meg a kísérettel elhagyta a tábort. Megindult vissza a klastromba.
Ezután Robin elmondta Sir Herbrandnak, hogyan került markába az apát, és Sir Herbrand így szólt:
– Alig hiszem, hogy egy ilyen gőgös és nagyravágyó főpap, mint a St. Mary kolostor apátja, élni tud még ekkora megszégyenítés után. De a Szent Szűzre, törvénytelen cselekedetei miatt igazán megérdemelte. Zsarnok volt egész életében, és emberei csak az ő példáját követték.
Robin nem vette el a lovag négyszáz fontját, de örömmel elfogadta a száz jó ajándék íjait és a nagy csomó nyílvesszőt. Sir Herbrand és kísérői kint, az erdőn töltötték ezt az éjszakát, és másnap reggel kölcsönös udvariaskodás és nyájaskodás után útnak indultak. A lovag visszatért birtokára, Robin pedig még bennebb húzódott az erdőbe.

 

Hát az apáttal az történt, amire Sir Herbrand már gondolt. Annyira bántotta a rajta esett szégyen, és oly nagy károsodás érte, hogy gőgös agya elborult. Egy hónap múlva ágynak esett, egy álló évig betegeskedett, kornyadozott, s a következő tavaszon elvitte a bánat és a keserűség – így mondták klastrombeli testvérei. Nagy és díszes volt a temetése.
Aztán a barátok összegyűltek, és egy társukat választották meg az elhunyt apát helyére. Választottukat Londonba küldték, hogy megválasztását formálisan elfogadja William de Longchamp, Anglia lordkancellárja, az ország kormányzója arra az időre, amíg Richárd király Palesztinában Szaladinnal hadakozik a Szent Sír birtoklásáért. De a kancellár Isenbart de Belame-nak, unokatestvérének kérésére – és saját óhaját is követve – elutasította a barátok választottját, és Robert de Longchampet, egyik unokaöccsét nevezte ki helyette.
Vad és alattomos volt ez a Robert, amint várható is volt. Elhatározta, hogy Robin Hoodot mindenképpen elfogja, és őt is és csapatát is megöli. Ezért összebeszélt Wrangbyben élő rokonaival, Sir Guy of Gisborne-nal és a nottinghami seriffel. Sok csapdát állítottak fel Sherwood és Barnisdale erdejében, váratlan rajtaütéssel és egyéb fondorlattal próbálkoztak, ám Robin olyan körültekintő volt, oly sok és éber kémje volt, és az erdei falvak jobbágyai oly buzgón segítették s mindenről idejében értesítették, hogy Robin egyetlen emberét sem vesztette el. Viszont az ellenség gyakran esett a Robinnak vetett csapdába, és sok embert veszített.
Aztán néhány hónapig nem történt semmi, és Robin egyik-másik embere már azt hitte, hogy a seriff és Wrangby urai belefáradtak a sok vereségbe, és többé nem támadnak. Egy napon Robin és Much kalmárnak öltözve Doncasterben járt a piactéren, és egy lovas embert pillantottak meg, ez megállította lovát, és kiáltozni kezdett:
– Figyelem! Figyelem! Ide figyeljetek, jó emberek, íjászok, testőr- avagy hűbéres lovagok és katonák, erdőlakók és erdőpásztorok és minden derék íjas ember! Tudjátok meg, hogy gazdám, Nottingham nemes seriffje nagy dolgot hirdet. Észak legjobb íjászait meghívja Szent Péter napjára Nottinghambe; a céllövő térre íjászversenyre. A díj egy remek nyílvessző, a szára tiszta ezüst, a hegye meg a tolla színarany. Ennek a nyílnak nincs párja egész Angliában, és aki elnyeri, az lesz Trenttől északra minden angol tartomány legkiválóbb és legjobb íjásza. Isten óvja Richárd királyt és a Szent Sírt!
Azzal a hírnök megfordult, és elhagyta a várost, és vitte a hírt mindenfelé az országba, egészen fel a Carlisle és Newcastle közötti római árokig.
– Mit szólsz hozzá, jó gazdám? – kérdezte Much. – Nem a seriff álnok csele lesz ez is, nem téged próbál-e tőrbe csalni és elfogni? Hisz tudja rólad, hogy el nem maradnál egy ilyen versenyről.
– Bizony, csel is lehet – mondta nevetve Robin. – De mégis elmegyünk Nottinghambe, bármi történjék is, és meglátjuk, hogy a seriff képes lesz-e többre a nyílt mezőn, mint bent az erdőben.
Amikor visszatértek a Stane Lea-i táborba – mert ott voltak akkor a földönfutók –, mindenki a versengésről beszélt, mivel sokan hallottak a seriff hírmondójának felhívásáról. Robin összeült legjobb embereivel, és úgy döntöttek, hogy a földönfutók legnagyobb része elmegy Nottinghambe azon a napon, és más és más kapun keresztül mennek be a városba, mintha többfelőlről jöttek volna. Mindegyiknél lesz íj és nyílvessző, de egyesek szegény majorosnak vagy jobbágynak, mások erdőlakónak vagy falusi vadásznak öltöznek majd.
– Jómagam – mondta Robin – befestem az arcom, és rongyos ujjas lesz rajtam, mintha afféle széltoló lennék. Hatan közületek velem együtt nyilazni fognak, a többiek a sokaság közé vegyülnek, és ha a seriffnek gonosz a szándéka, felajzzák íjukat és nyilazni kezdenek, ha kimutatná a foga fehérét.
A verseny napján derűs és napsütéses volt az idő, és nagyon sok ember gyűlt össze a céllövő téren. Sima, pázsitos volt ez a tér, kint az északi kapun kívül, nem messze az Akasztódombtól, ahol John megmentette volt Íjász Will életét. Északabbra, a szelíd halmokon túl erdő zöldellt és susogott. A mansfieldi és ollertoni úton még egyre áradtak az emberek, alig várták már, hogy láthassák a nagy íjászünnepséget. A győztes hírét majd elviszik egész Észak-Angliába.
Az íjazóhely mellett ácsolt emelvényen ült a seriff, több nottinghami lovag és a szerzetesek. A közelben állottak a seriff tisztjei. Ők a verseny rendjére ügyeltek.
Először is nagy célra kellett lőni kétszázhúsz yardról. Száz íjász lőtt célba.
Minden ember háromszor nyilazhatott, és kiesett a versengésből, ha három nyílvesszőből kettő nem érte a kört. Azután mind távolabbra állították a céltáblát, és amikor háromszáz yardra nőtt a távolság, az íjászok száma húszra apadt.
Az izgalom nőttön-nőtt a nézők között, amint messzebb és messzebb került a cél, és amikor a tábla helyett egy vessző lett a célpont, elkezdték a jó íjászok nevét kiáltozni. A hét földönfutóból egy lemaradt, de bent maradt Robin, John, Seadlock, aki mesterien megtanult nyilazni, Much, a molnár fia, egy Reynold nevű földönfutó és Fehér kezű Gilbert is. Hosszas gyakorlás után ez is nagyon ügyes íjász lett.
Amikor először nyilaztak a vesszőre, a húszból heten elhibázták: köztük volt Seadlock és Reynold. Aztán minden nyilazás után távolabb vitték a vesszőt, és amikor négyszáz yardra tették, csak hét íjász maradt. A hét között volt Robin és Gilbert; a másik három a seriff íjásza volt, a hatodik Sir Gisbert de Lambley egyik embere, és az utolsó egy szálas, vad tekintetű, ősz öregember – ez azt mondta, hogy majoros, és Billhook Rafe a neve.
Most következett a legnehezebbik próba: a nyilazónak kellett eltalálnia, hogy milyen távolra állították a vesszőt, megfelelő nyilat kellett választania, és számolnia kellett a szél erejével.
– Nos, nottinghami derék fickók, most mutassátok meg, hogy mit tudtok! – kiáltotta egy bikanyakú, piros képű ember a seriff mellől. Watkin, Murdach seriff főtisztje volt ez az ember. Ő került Richard Malbête helyébe, és akár elődje, ő is sokszor kudarcot vallott már, amikor el akarta fogni Robin Hoodot. Még csak nem is láthatta.
– Gyerünk, seriff emberei! – kiáltotta a sokaságból egy polgár. – Mutassátok meg ezeknek a hitvány idegeneknek, hogy a sherwoodi emberek különbek!
– Hitvány vagy te! – szólalt meg valaki a háta mögött. – A yorkshire-i fickók láttára behúzzák a farkukat a sherwoodi kutyák.
Kürt harsant, kezdődött a céllövés: mindenkinek a versengő íjászokon függött a tekintete. A nottinghamiek nyilaztak elsőnek, és ketten nem találták el a vesszőt: az egyik nyila nagyon messze ment, a másiké túlságosan közel hullott le. A harmadik nyila eltalálta a vessző hegyét, és erre diadalmasan felüvöltöttek az emberek. Ebből láthatni, mennyire fájt nekik, hogy a másik két nottinghami elhibázta a célt.
Most Robin állott ki. Letette eddig használt nagy, hat láb hosszú íját, és elővett egy másikat: ez nem volt egy yardnál hosszabb, de olyan vastag, hogy imitt-amott nevetgélni kezdtek.
– Azt hiszi tán ez a rongyos senkiházi, hogy azzal a kerítéskaróval célba talál? – kiáltott fel csúfondárosan egy fiatal fegyverhordozó.
– Állj csak fel kétszáznegyven lépésre, és majd meglátod – szólalt meg egy nyugodt hang a közelben.
– Háromszáz lépésről bordáid közé lövi a nyilat még a páncélingeden keresztül is – mondta másvalaki.
Robinon foszlott, rongyos barna ujjas és nadrág s ugyancsak barna sapka volt. Felemelte íját, ráigazította a vesszőt, és egy hosszú percig nézte a célt. Haja, szakálla hosszabb a megszokottnál, és mindkettő borzas, gondozatlan. Piros festékkel befestette az arcát, olyan volt így, mint a városbeli söröspincék és csapszékek mindennapos vendége, és mindenki csodálkozott azon, hogy olyan jól nyilaz, és eddig eljutott.
– Kemény dió, borissza, ugye? – kiáltott oda neki egy tréfás polgár.
Nagy hahotázás támadt a viccre. Az íjász azonban, úgy látszott, nem törődött vele. Mindenki a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, hová talál. Álmélkodó moraj, majd lelkes kiáltozás támadt: a célpontnak kitűzött vessző kettéhasadt!
– Szép volt, koma! – kiáltott fel egy díszes köntösű polgár, azzal Robinhoz lépett, és vállon veregette. – Kezed és szemed biztosabb, mint amilyennek rezes képedből gondolná az ember.
Figyelmesen Robin arcába nézett. Robin ráismert. Ennek a városlakónak egyszer segítségére sietett az erdőben! Az ember is felismerte, és azt mormolta elmenőben:
– Gondoltam, hogy te leszel, ügyelj a seriffre! Csapdát gyanítok!
Aztán visszament a helyére. Most a másik három kezdett lőni. Billhook Rafe három ujjal a vessző mellé lőtt, Sir Gisbert emberének nyila pedig túlságosan messzire röpült. Az ifjú Gilbert, Skarlát Will unokaöccse került most sorra. Nagy gondosan felmérte a távolságot, kiválasztott egy egyenesre vágott tollú nyilat, és kilőtte. Szép ívet írt le a nyíl a levegőben, és egy pillanatig úgy tetszett; hogy célba ér. De váratlan fuvallat eltérítette a céltól, és a vesszőtől balra, egy singnyire hullott le a nyíl. A sokaság mégis megéljenezte a fiút, mivel nemes megjelenése mindenkinek tetszett.
A seriff embere, név szerint Vörös Luke és Robin között folyt most tovább a küzdelem. A következő lövésben nem mutatkozott semmi különbség köztük, mert mind a két nyílvessző pontosan a célba talált.
– Világra egyformák vagytok – mondta akkor a seriff –, de az aranynyíl kettőé nem lehet. Gondoljatok ki valamit. Mi döntse el, hogy melyikőtök jobb íjász?
– Engedelmével, seriff úr – mondta Robin –, azt ajánlanám, hogy ne nézzünk oda, amikor a vesszőt valamilyen távolságra állítod, aztán megfordulunk, és akkor lövünk, amikor valaki háromig elszámolt. Aki akkor eltalálja a vesszőt, az lesz a győztes.
Csodálkozás moraját lehetett hallani. Némelyek kinevették a javaslatot. Hogy fel is mérje valaki a távolságot, ki is válassza a nyilat, és lőjön is oly rövid idő alatt. amely alatt alig lehet gondolkozni, vagy nem is lehet egyáltalán!
– Hajlandó vagy elfogadni, Vörös Luke? – kérdezte a seriff emberétől.
Ez egy pillanatig simogatta deres szakállát, aztán így szólt:
– Ilyen céllövést csak három ízben láttam, és a vesszőt csak egyszer hasították el. Akkor még gyermek voltam. Az öreg Bat Bandy, Stephen of Gamwell első íjásza hasította akkor szét a vesszőt, és mindenki elismerte, hogy Trenttől északra nincs hozzá fogható íjász. Ha neked, koma, sikerül széthasítani a vesszőt – fordult Robin felé –, akkor, noha széltolónak látszol, olyan íjász vagy, amilyen nem akadt az utóbbi ötven évben országunk északi felén.
– Á – mondta Robin könnyedén, és felnevetett –, olyan derék gazdát szolgáltam, aki megtanított íjazni, de amit én ajánlok, az nem is olyan nehéz, mint gondolod. Nem próbáljuk meg?
– Szívesen – válaszolta Luke, akit megzavart Robin könnyedsége –, de előre megmondom neked, hogy a vesszőt nem fogom eltalálni.
Ekkor szóltak a két íjásznak, hogy fordítsanak hátat, és a seriff egyik tisztje a vesszőhöz nyargalt, és tíz lépéssel távolabb tette, majd a seriff szavára megfordult Luke. Watkin, a seriff első tisztje lassan elszámolt háromig, és Luke kilőtte nyilát. A sokaság visszafojtotta lélegzetét, míg a nyíl röpült, és csalódott sóhaj tört ki mindenkiből, amikor lefelé kezdett tartani a nyíl, és vagy hat lépéssel a vesszőn innen a földbe fúródott.
– Most te jössz, szájhős! – kiáltott Robinra dühösen a bikanyakú tiszt. Aztán azt mondta gyorsan: Fordulj! Egy, kettő, három!
A „három” még el sem hangzott, és Robin nyila már kiröpült. Nyakukat nyújtogatták a nézők, úgy figyelték a repülő nyilat. Gyorsan röpült és egyenesen, s kettéhasította a vesszőt! Az emberek levegő után kapkodtak, de aztán hatalmas kiáltozás támadt: Robin a legtöbb nézőnek a begyében volt ugyan, mert idegen volt, és külsejét tekintve alsó osztálybeli, ám olyan jól céloz, hogy a díjat megérdemli.
Vörös Luke Robinhoz lépett, és kezet nyújtott.
– Többet érsz, mint amennyinek látszol, íjász – mondta, és nyílt tekintettel Robin szemébe nézett. – Ilyen erős kar és ilyen biztos szem nem talál elhanyagolt külsődhöz. Azt hiszem, hogy különb vagy, mint amilyennek látszol.
Robin kezet szorított vele, a szemébe nézett, de semmit sem felelt.
Felharsant a seriff kürtje. Következett a díjosztás. Tíz díj volt, és azok kapták, akik bizonyos szabályok szerint a legjobban céloztak. Egymás után szólították az embereket, azok odaléptek a seriff széke elé, és a seriff felesége átadta a győztes íjásznak a díjat. Amikor Robin került sorra, merészen odament, és udvariasan térdet hajtott az asszony előtt.
– Mindenkinél ügyesebbnek bizonyultál, majoros – szólt hozzá a seriff. – Ha fel akarsz hagyni mostani életeddel, és a lord elenged, én szívesen szolgálatomba fogadlak. Gyere, íjász, és vedd át a feleségemtől a kiérdemelt aranynyilat.
Robin odalépett Margaret asszonyhoz, és ez nyájas mosollyal nyújtotta az aranynyilat. Robin kezét nyújtotta a díjért, és tekintetük találkozott. Az asszony elsápadt, szája kinyílt, mintha meg akart volna szólalni, aztán összeharapta ajkát, Robin bókolására csak biccentett, aztán nevetésben tört ki. Robin tudta, hogy ráismert, de nem fogja elárulni. Az asszony arra gondolt, hogy a seriff az imént azt ajánlotta ennek a földönfutónak, hogy legyen az ő embere, pedig valamikor milyen nevetségessé tette a seriffet – ez annyira csiklandozta, hogy felnevetett.
A seriff fürkésző tekintetet vetett a feleségére, majd gyanakodva Robin után nézett. Ez igyekezett elvegyülni a sokaságban. Férfiak és nők tolongtak a földönfutó körül, nagy vidáman szerencsét kívántak neki, és Robin nem tudott eltűnni a seriff szeme elől. A seriff ráismert Robinra szeme villanásáról. Gyorsan felállt, valamit súgott a bikanyakú embernek, ez megfordult, és az íjászok karéjában pillantotta meg Robint. Az emberek vele tartottak, és úgy látta, hogy hozzá beszélnek. Watkin nekieredt. Igyekezett utat törni magának az íjászok között, és nyers hangon követelte a seriff nevében, hogy táguljanak.
Ám az emberek ellene fordultak, lökdösni kezdték.
– Eresszetek, ostobák! – kiáltott rájuk. – Megkorbácsoltatlak, tüzes billegőt süttetek rátok! Watkin vagyok, a seriff helyettese!
– Eresszétek, emberek! – mondta egy zengő hang. Robin rendelkezett így emberei gyűrűjében.
– Letartóztatlak, Robin Hood, te földönfutó! A király nevében! – kiáltotta Watkin egy pár lépésről.
– Eleget bőgtél már, város bikája! – szólalt meg mellette Csöpp John, azzal a hátára kapta Watkint, a rét széléhez nyargalt vele, és istenesen földhöz teremtette. Watkin ott hevert egy darabig.
Kürtszó harsant tisztán és zengőn. Az erdőlakókat hívta, és a földönfutók összegyűltek mindenünnen. Más kürt harsant, és a seriff emberei állottak sorba, felajzott íjjal. A két tábor között rémülten kiáltozva, összevissza rohangáltak nők és férfiak. A seriff parancsszavára emberei az erdőlakókra nyilaztak. A következő pillanatban már a földönfutók egy yard hosszúságú nyílvesszői süvítettek a levegőben olyan sűrűn, hogy a seriff emberei, vagy legalábbis akik tehették, szétfutottak, védett helyet kerestek.
A földönfutók lassan, rendben elkezdték a visszavonulást, és közben a seriff embereire nyilaztak. Ezek a felbőszült Watkin vezérlete alatt a nyomukban voltak. Később egy lovas vágtatott a seriff embereitől a városba.
– Segítséget kér a várból, emberek – mondta John. – De nagyon keveset ér majd a segítség, ha beértünk az erdőbe.
De az erdő még egy mérföldre volt, és a földönfutók nem akartak futni. Időnként meg-megfordultak, és az üldözőkre nyilaztak, de azért jó távol voltak tőlük, és ügyeltek arra, hogy be ne kerítsék őket.
Egyszer csak John feljajdult, és összerogyott: egy nyílvessző állott ki a térdéből.
– Aligha tudok tovább menni, emberek – kiáltotta. Robin hozzálépett, és megnézte a sebet, közben a seriff emberei gyorsítottak, látván, hogy a földönfutók bajban vannak.
– Jó uram – mondta John –, arra kérlek, ha szeretsz, ne hagyd, hogy a seriff emberei beérjenek, és élve elfogjanak. Húzd ki a kardod, és vágd le a fejemet, kérlek.
– A Szent Szűzre mondom, hogy nem! – kiáltott fel Robin, és csupa szánalom volt a tekintete. – Nem ölnélek meg Anglia minden aranyáért sem. Magunkkal viszünk.
– Magunkkal bizony – szólalt meg Much –, sohasem válunk el egymástól, vén lókötő! – Azzal széles hátára vette Johnt, és a földönfutók továbbmentek. Much időnként le-letette Johnt, felajzotta íját, és a seriff embereire lőtt.
Aztán egy nagy csapat lovas íjász vágtatott ki a városkapun. Láttukra Robin arca elkomorult. Nem remélhette azt, hogy előbb érnek az erdőbe, mielőtt a lovasok beérnék őket, és ha összecsapnak velük, akkor végül is elnyomjak őket. Robin körülnézett, kiutat keresett, de nem talált. A lovasok hamarosan beérik őket. A seriff emberei szövetségeseik kengyelszíjába kapaszkodtak, és szökellve közeledtek lefelé a dombon. Három lovag jött a csapat élén, a seriff legelöl.
A földönfutók még gyorsabban vonultak visszafelé, és Robin parancsára egy vízmosásban kezdtek tovább szaladni. Ezen a dombok közé, egy erdős halomhoz juthattak. Arra gondolt, hogy ott próbálkozhatnának majd egy utolsó, kétségbeesett ellenállással. Hirtelen és némi keserűséggel eszébe villant, hogy Sir Richard at Lee kastélya közelében vannak. Jól tudta, hogy Sir Richard szereti, és segítene, ha arra kérné, de azt is tudta, hogy Sir Richard földjét és életét veszti, ha földönfutón segít. Robin belátta, hogy utolsó csatáját egymagára kell végigküzdenie, noha csak egy nyíllövésre van barátjának kastélya.
Elérték az erdős halmot, és Robin kurta és határozott parancsszavakkal fölállította embereit. Hátuk mögött ott magasodott Sir Richard kastélya, ám Robin nem nézett arrafelé, csak az immár a mind közelebb és közelebb érő ellenséget figyelte. Egyszer csak egy apró lény futott a halomra, és Robinhoz ment. Ket, a manó.
– Jó uram – mondta zihálva –, egy csapatot küldtek a villámsújtotta tölgyhöz azzal, hogy hátba támadjon téged. Nézd, ott nyargalnak!
Robin szétnézett, és sötét kétségbeesés fogta el. Belátta, hogy nem is próbálhat ellenállni. Ebben a pillanatban egy páncélos lovag tűnt föl: Sir Richard at Lee kastélya felől jött vad vágtatással. Sir Richard maga!
– Robin, Robin! – kiáltotta. – Nem vághatod ki magad! Húzódj be a kastélyomba! Gyere gyorsan, különben elvesztél!
– De te életedet és földedet veszted, ha engem befogadsz! – kiáltott fel Robin.
– Nem érdekel – mondta a lovag. – Mindenképpen elveszítem, mert ha itt maradsz, akkor én is veled leszek, és veled együtt pusztulok el.
– Akkor gyerünk! – mondta a földönfutó. – Igaz barát vagy, elfogadom segítségedet. Majd bőségesen meghálálom nemeslelkűségedet.
Éppen idejében érték el a földönfutók a felvonóhidat. Rendben vonultak vissza, és szinte-szinte elkapták őket hátból a lovasok. Nyargalva jöttek, hogy elvágják útjukat, de egy jó erős nyílzápor sokat megölt közülük, amikor éppen a várárokhoz értek. Mire ismét hadirendbe állottak, Robint pillantották meg, amint utolsónak megy át a felvonóhídon, aztán csikorogva felemelkedett a híd; a katonák és prédájuk között ott tátongott az árok vize. Watkin meg az emberei még egy darabig ott állottak, és nagy hangon fenyegetőztek, ám egy újabb nyílzápor gyors visszavonulásra késztette őket. Vitték halottaikat és sebesültjeiket. A seriff csapatának derékhadához siettek csatlakozni. Jött a seriff. Tiszteletteljes távolságban megállott a várkastély előtt. Acélsisakok csillantak meg a földönfutók sapkái között odafenn az oromzaton.
A seriff fehér zászlós hírnököt küldött előre, és azzal vádolta Sir Richardot, hogy a királyi törvény ellenére földönfutót segít és fogad be. Erre Sir Richard bátor és törvény szerinti feleletet adott. Az az óhaja – mondta –, hogy szabadon rendelkezzék a királytól kapott földjén. Erre a seriff hazament, mert Sir Richard kastélyát nem ostromolhatta meg, Sir Richard fölött csak a király és kancellárja ítélkezhetett.
– Sir Richard – mondta Robin, amikor a lovag illő választ adott a seriffnek, és lejött a vár ormáról –, ez bátor cselekedet volt. És én esküszöm, hogy bármi is lenne velem, embereimmel együtt a végsőkig melletted leszünk, és bármiféle segítségre lenne is valaha szükséged, tőlem gyorsan megkapod.
– Robin – felelt Sir Richard –, senkit sem szeretek nálad jobban, mert becsületes és bátor férfi vagy. Inkább mindent elveszítek, de azt nem hagyom, hogy a seriff markába kerülj. De most rossz híreim vannak számodra. Walter, Sir Richard Fitzwalter ispánja ma reggel azt üzente, hogy gazdája meghalt, és attól tarthatni, hogy a környék leghatalmasabb lordjai foglyul ejtik Mariant, és ameddig valamelyik szomszédjához hozzáadják, addig ők birtokolják, és használják Marian földjeit.
– Ó, a fekete keresztre – mondta Robin –, elérkezett az ideje, hogy magammal vigyem a drága Mariant! Sir Richard, nyomban indulok is Malasetbe, és visszaviszem Mariant az erdőbe. Tuck atya összead minket, és Marian békén fog élni mellettem és vidám embereim között.
Robin sebtiben kiválasztotta húsz legjobb emberét. Nyomban lószerszámot, fegyvert és lovakat hoztak elő az erdei barlangokból, s az egész csapat máris megindult a nyugati úton Lancashire napsütötte völgyei felé: ott áll nagy szántóföldek közepében Malaset kastélya.
Másnap estére érték el a kastélyt. Kapuja zárva, az egész kastély sötét és néma. Kürtjük zengő szavára egy ember jött a kapuőrség kamrájába. Walter volt, az ispán. A szolgák gyorsan leeresztették a hidat, a kapurácsozatot felhúzták, és a derék ispán a nagyteremben fogadta Robint és embereit.
– Hol van lady Marian, Walter? – kérdezte Robin.
– Jaj, Robin úr, nem tudom! – felelte kezét tördelve és könnyek között Walter. – Ha te sem tudod, akkor igazán kétségbeejtő. Azt hittem, hogy hozzád menekült. Itt aludt az éjszaka, de reggelre nyoma veszett.
– Rossz hír – mondta Robin, és elkomorodott. – Mondd, nem rabolhatta el valamelyik lord vagy zsivány rokon?
– Most három napja, hogy a lordot a templombeli sírkamrába helyettük. Lady Marian mindenkivel nagyon ügyesen beszélt: abban a hiszemben ment el mindegyik, hogy ő lesz az a rokon, akinél lakni fog, ha csitul benne a gyász. Tegnap itt volt a St. Mary apátság sekrestyése is, és hozta magának a királyi kancellárnak, William de Longchampnek, Ely püspökének rendeletét. Ebben megparancsolják a ladynek, hogy egész vagyonával együtt tekintse magát a király gyámolítottjának, és egyben azt is közlik, hogy holnap megérkezik Sir Scrivel of Catsty mint királyi gondnok, és minden csalárd próbálkozással szemben megvédi.
– Scrivel of Catsty! – kiáltott fel dühösen Robin. – Scrivel csak báb, Isenbart de Belame közeli rokona. Mindent tisztán látok! St. Mary új apátja vette rá a nagybátyját erre, hogy a királyi jogok védelmének ürügye alatt Wrangby gaz urai rátehessék a kezüket Marian vagyonára. De most, a fekete keresztre, meg kell tudnom, hogy mi történt Mariannel, mégpedig hamarosan!
Robin és emberei másnap és még sok napon át Lancashire útjait járták, és a szegény emberektől, jobbágyoktól, koldusoktól és más kódorgó embertől kérdezgették, hogy nem láttak-e egy magas, gesztenyebarna, királynői tartású leányt egyedül vagy egy csapat lovaggal vagy fegyveresekkel. De hasztalan. Senki sem látott olyan lányt, és a hét végére Robin egészen kétségbeesett.
Közben Waltertől hírt kapott arról, hogy Scrivel of Catsty száz emberrel birtokba vette a kastélyt, és lady Marian eltűnése miatt nagyon dühös volt. Ő is mindenféle embereket menesztett, hogy megtudja, hova szökött. Robin úgy vélte, hogy Scrivelnek meg Wrangby lordjainak Marian elrablásához nincs semmi közük, és Marian vagy egyedül menekült el, vagy magukkal vitték rokonai.
Végül is Barnisdale felé lovagolt nagy búsan Robin. Csapatával együtt, nehéz szívvel a Stane Lea-i tábor felé tartott. Reggelre értek oda: melegen sütött már a nap, madarak füttyentgettek a fák között, csupa fény és derű volt minden. Déli irányból gyors lódobogást hallott közeledni Robin, amikor éppen leugrott lováról. A fák között egy nőt pillantott meg: gyors vágtában közeledett, és mögötte egy másik nő jött. Boldogság öntötte el Robin szívét, mert azt hitte, hogy Marian. De a következő pillanatban Sir Richard at Lee feleségét ismerte fel a nőben.
Amikor megállott Robin előtt, Robin udvariasan térdet hajtott. Nagyon fölindultnak látszott a lady. Lihegett.
– Isten oltalmazzon, embereiddel együtt, Robin Hood – mondta. – Nagy dolgot kérek.
– Megteszem, lady – mondta Robin –, neked és szeretett férjednek.
– Az ő számára kérem. Most egy órája elfogta a seriff, amint woodsetti vadászháza közelében a folyó mellett solymászott. A seriff és emberei kirontottak az erdőből, és foglyul ejtették. Egy lóra kötözték, és most viszik Nottinghambe, és talán meg is ölik, vagy börtönbe vetik, ha nem mégy gyorsan érte.
– A Szent Szűzre! – mondta végtelen haraggal Robin –, a seriff ezért még megfizet. Lady, várj itt rám kísérőddel, míg vissza nem térek. Ha nem hozom magammal Sir Richardot, élve nem is jövök többé vissza.
Azzal belefújt kürtjébe, és ennek különös hangjai messze elhatoltak az erdőbe, úgyhogy a fák között tisztán hallhatták a felderítők meg az őrök a hívó szót egy mérföldes távolságból is. Gyorsan Stane Lea-be rohantak valamennyien, és amikor összegyűltek, lehettek vagy száznegyvenen, íjukat fogva várták gazdájuk szavát. Robin a lady lova mellett állott, és villogó tekintetéből mindannyian kiolvashatták, hogy mennyire felindult.
– Emberek – kiáltotta –, akik velem voltatok a nottinghami céllövésben, mind jól tudjátok, hogy szívvel-lélekkel oltalmazott akkor, és megmentette életünket a lady vitéz férje. Most elfogta a seriff. Megtudta, hogy távol vagyok Barnisdale-től és bemerészkedett az erdőnkbe, foglyul ejtette Sir Richardot Woodsettnél, ahol a lovagnak vadászháza van. Most, emberek, elmegyek kiszabadítani a lovagot, és megküzdök a seriffel. Ki jön velem?
A sok-sok földönfutó mind magasra emelte íját annak jeléül, hogy ő is megy, és hatalmas kiáltás szakadt fel mindegyik torokból. Robin büszke volt rájuk, és elmosolyodott.
– Köszönöm nektek, de mind nem mehetünk – kiáltotta. – A seriffnek nagy a csapata, emiatt nyolcvanan jösztök velem. A többi itt marad, a tábor és a lady védelmére.
Hamar felkészültek, és Robin nagy csapata behatolt az erdőbe, és gyorsan, de lopakodva a délkeleti utak felé tartott, mert arról kellett jönnie Nottinghambe menet a seriffnek. A seriff kémei megtudták, hogy Robin eltűnt Barnisdale-ből és Csöpp Johnt hagyta parancsnoknak, aki megsérült térde miatt még mindig nem tud járni. Hallván azt is, hogy Sir Richard elhagyta Linden Lee-i kastélyát, és vadászatra indult a barnisdale-i erdő szélére, úgy gondolta, hogy itt a kedvező alkalom, most elfoghatja a lovagot, és ezzel kiérdemli Ely püspökének, a királyi kancellárnak dicséretét, mert a püspök dühbe gurult, amikor meghallotta, hogy a lovag törvényszegő módon megmentette Robin életét. A seriff ugyancsak igyekezett a lovag foglyul ejtése után elhagyni a veszélyes szomszédságot, mivel Robin visszatérésétől tarthatott. Azt kívánta hát embereitől, hogy minden lehetőt kövessenek el; ő maga szorosan a lóra kötözött Sir Richard mellett lovagolt, ötven fegyveres embere pedig gyalogosan küszködött és verítékezett a forró nyári napsütésben, hogy olyan tempóban haladjon, ahogy a seriff kívánja.
Amikor az útba eső Worksop városát elérték, a seriff csak addig volt hajlandó a nagy vendégfogadó előtt állani, míg minden embere kortyint egyet, senkit sem hagyott megpihenni a napsütötte utcán sötét, kellemes árnyékot vető hatalmas vadgesztenyefa alatt. Továbbindultak, felverték a port, és még egy mérföldet sem tettek meg, már ismét száraz volt a torkuk.
Végül aztán elérték az erdőséget, és a clumber-foresti dombvidéket. A seriff itt már biztonságosabban érezte magát, de nem vette lassúbbra a tempót. A hatalmas tölgyek és vadgesztenyefák árnyékában nem érezték annyira elcsigázottnak magukat a fegyveresek, és jobban haladtak előre.
Útjukba esett egy hosszú, meredek domb, Hagger Scar, és éppen nagy buzgón felfelé kaptattak rajta, amikor egy nyers hang rivallt rájuk:
– Állj! – és amikor a fegyveresek széttekintettek, az erdei út mindkét oldalán íjászokat, felajzott íjakat, mellüknek irányított, csillogó nyílhegyeket láttak. Mindnyájan megálltak, és keserűen a szakállukba dörmögtek valamit.
A serifftől vagy tíz lépésre Robin lépett ki az erdőből, felajzott íjjal, vad tekintetét a seriffre vetve.
– Úgy, seriff – kiáltotta Robin –, megtudtad, hogy elmentem, és ide osontál, hogy barátomat foglyul ejtsd. A Szent Szűzre mondom, inkább maradtál volna a városfalak között. Most már nem kegyelmezek neked. Hét esztendeje nem gyalogoltam ilyen gyorsan, mint ma reggel, és ez a te számodra egyáltalán nem jó jel. Mondd el utolsó fohászodat, mert ütött halálod órája.
A seriff tudta, hogy csakugyan elérkezett utolsó órája, ezért még egyszer kitört.
– Te elvetemült ordas – kiáltotta –, a kancellár minden bokrot felveret majd, és elfogat ezért a tettedért! Én...
Többet nem szólhatott. Robin íja átfúródott páncélingén. Megingott, és holtan fordult alá a nyeregből. Ekkor Robin a lovaghoz lépett, elvágta a köteleket, és lesegítette a lóról.
– Most pedig hányjátok a földre fegyvereiteket! – fordult a seriff embereihez.
Amikor ezt teljesítették, rájuk parancsolt, hogy jöjjenek előbbre, emeljék fel gazdájuk holttestét, és menjenek innen. Úgy tettek, ahogy mondta, és az ötven lefegyverzett és a teljes vereségen búslakodó ember hamarosan eltűnt a domb túlsó felén.
Robin a lovaghoz fordult, és ezt mondta:
– Sir Richard, Isten hozott az erdőre! Most itt kell maradnod velem meg az embereimmel, és sárban, ingoványban és mocsárban kell járnod. Sajnálom, hogy egy olyan lovag, mint te, ellenállás nélkül ellenségei kezén kénytelen hagyni kastélyát, és az erdőbe kénytelen bevenni magát, de nagy bajban nincs mit tenni.
– Szívből köszönöm neked, Robin – szólalt meg a lovag –, hogy börtöntől, haláltól megmentettél engem. Ami pedig az erdei életet illeti: jobbat el sem képzelhetek, mint itt élni veled és vitéz embereid között, mert nálatok vitézebb embereket nem tudok.
Később útnak indultak az árnyékos vadonban, és beesteledés előtt összetalálkoztak a ladyvel, aki nagyon boldog volt és nagyon hálás Robinnak és embereinek, mivel visszahozták a férjét. Ünnepi lakomát csaptak, és Sir Richard at Lee-t meg a feleségét királyi módon megvendégelték: azt mondták ekkor, hogy bár kastélyt, földet elvesztettek, de soha olyan boldogok nem voltak, mint most földönfutóként ezen az első éjszakán.
Amikor már az egész tábor álomba merült, és semmi nesz sem hallatszott, csak a kihunyó parázs pattogása, fejük fölött a fák között motozó szél susogása és a tábor mellett elfolyó csermely zaja, Robin az erdő mélyébe indult. Nagyon boldogtalan és szomorú volt a szép Marian eltűnése miatt. Elképzelte, hogy valamelyik kastély foglya, és szabadság után epedezik, követeléseivel zaklatja valamelyik zsarnoki rokon vagy más rablólovag, hiszen azért ejtették foglyul, mivel gazdag hozománya azé lesz, aki feleségül veszi.
Ezek a szomorú gondolatok űzték be az erdőbe a zöld halmokhoz, Ket és Hob lakóhelyére, mert meg akarta kérdezni tőlük, hogy nem tudnak-e Marianről. Amikor Sir Richard kastélyában azt hallotta, hogy szerelme veszélyben van, Malasetbe küldte Ketet Marian őrizőjéül, ám azóta semmi hírt nem kapott a manótól, és nyugtalanító volt ez a hallgatás.
Noha szuroksötétségbe vesztek az erdei ösvények, Robin mégis megtalálta az utat, és amikor a posztján őrködő utolsó emberétől is elköszönt, mint egy erdei állat, olyan nesztelenül haladt tovább a sötét ösvényeken. Megtett így egynéhány mérföldet, és akkor megállapította, hogy mindjárt eléri az Ikerhalmok tisztását, mert így nevezik az emberkék szálláshelyét. Nagy óvatosan a tisztás széléig lopakodott, és egy fa lombjai közül kitekintett. Szeme már hozzászokott a sötétséghez; egészen jól látta onnan a két zöld halmot, mert közel is volt az erdőhöz. Úgy tűnt, hogy minden éjszakai csendbe és nyugalomba merült. Messziről, a tisztás túlsó végéből vadászni induló bagoly nyomasztó huhogása hallatszott: hu-hu-hu. Aztán lopakodó lépteket hallott közvetlen közelről; farkas állt felemelt fejjel az erdőszélen, és a halmok felől jövő szellőt szimatolgatta. Egyszer csak rohanás zaját hallotta a háta mögött, a sűrűben, aztán rövid sikoltás, majd csend. Vadmacska vetette egy nyúlra magát. A farkas a zaj irányában eltűnt: bizonyosan meg akarta kísérelni elkaparintani a vadmacskától zsákmányát. Dühödt vicsorgás fogadta a közeledő farkast, és Robin azt gondolta, hogy mindjárt az életre-halálra küzdő farkas és vadmacska zaját hallja, de a morgás megszűnt. A farkas lemondott a küzdelemről.
Amint Robin a halmokat kezdte fürkészni, a távolabbi halom tövében egy árnyat fedezett föl: olyanszerű volt, mint egy földhöz lapult ember. Tudta, hogy abban a halomban lakik a két testvér, s azon tűnődött, Hob vagy Ket alszik-e kint. Már éppen éjszakai hívó jelüket, a kecskefejő kiáltását hallatta volna, ám észrevette, hogy az árnyalak óvatosan megmozdul. Feszülten figyelt. Tudta, hogy egyikük sem lehet, mert ez az emberi alak túlságosan nagy, és igen lassan lopakodik a halomtető felé.
Robin már bizonyos volt abban, hogy az árnyalak ellenség, és a két emberke szállását igyekszik kikémlelni. Vajon nem valamelyik földönfutó-e, kérdezte magában, és erre elöntötte a düh. Mindig figyelmeztette embereit, hogy a halmok közelébe ne menjenek, és ne próbáljanak az emberkék körül ólálkodni. És ha csakugyan valamelyik embere, akkor megbűnhődik ezért.
Közben az árnyalak szinte elérte a halom tetejét, és Robin lassan arrafelé indult. Majd odalép az emberhez, és elparancsolja onnan. A halom tetejében váratlanul feltűnt egy emberke árnyalakja, és az előbbi emberre vetette magát. Ezt váratlanul érte a támadás, félig felemelkedett, de a másik lenyomta, és pillanatok alatt halálos küzdelemben fonódott össze a két alak. Robin felsietett a halom tetejébe, és ahogy közelebb ért, kések villanását látta. Hallotta a két ember vad lihegését. A halom lejtős és csúszós oldalán verekedtek, ide-oda vetették egymást, egy-egy pillanatra elvesztették lábuk alól a földet, de aztán ismét megvetették a lábukat. Robin melléjük ért, és felismerte őket. Az egyik Ket, a manó, a másik meg egy földönfutó. Ket lelökte magáról a másikat, és az, mint egy tönk, úgy gurult le a halomról, és mozdulatlanul terült el a halom tövében.
– Mi történt, Ket? – kérdezte Robin. – Egyik emberem megpróbált betörni hozzád?
– Nem a te embered, jó uram – mondta zihálva, és vállsebét nyomogatva az emberke. – Kém ez, három napja, hogy a nyomomban van, de többé nem kémkedik.
Leereszkedtek, és Ket hanyatt fordította a holttestet. Embereinek ruhája volt ugyan rajta, de Robin megnézte az arcát. Nem tartozott emberei közé.
– Hogyhogy ezt a zöld gúnyát viseli? – kérdezte Robin.
– Brambury Burnben megölte egy emberedet, a szegény Dringet – mondta Ket –, és felvette gúnyáját, hogy kémkedhessen.
– Szegény ember! – mondta Robin. – Dring mindig jó emberem volt. De te mit csináltál Brambury Burnben? Annyira fent van északon, hogy az én parancsomra nem járhattál ottan. Mit kerestél olyan messze? – kérdezte türelmetlenül Robin, és azon tűnődött magában, hogy vajon lesz-e mit felelnie?
– Arról a helyről szeretnék neked beszélni, jó uram – mondta Ket. – De gyere be hozzám, mindent elmondok, míg a sebemet bekötözöm.
Megindult Ket, és nyomában Robin a halom teteje felé. Egyszer még járt Ket lakásában, és tudta, hogy az oldalsó ajtó rendes termetű embernek nagyon kicsi, és nem ott mennek be, hanem a kéményen, mert azt eléggé ki lehet tágítani, beférhet rajta. A halom legtetején volt egy sötét lyuk, ezen eltűnt Ket, de előbb azt mondta Robinnak, várjon, míg világot gyújt.
Nemsokára előkerült Ket: fáklya világított egy kikövezett, rézsutos kürtő alján. Ket kiszedegetett innen is, túlról is egy-egy követ, kiszélesítette a nyílást, és Robin csúszva és lépegetve aláereszkedett a ferde kürtőn. Aztán még egy másik hasonló kürtőn ereszkedett alá, végül Ketnek és Hobnak, az anyjuknak és két húguknak lakásába ért. Ket két szikladarab közé dugta a fáklyát, és a fáklya világánál azt látta Robin, hogy a verem falai ügyesen összeillesztgetett kőből, habarcs nélkül készültek, és az egész helyiség olyan boltozatos volt. mint egy méhkas, és körülbelül nyolc láb magas.
Robin segített Ketnek a bal vállán lévő mély sebet és karján egy-két vágást bekötözni, aztán az emberke derűs és mosolygós képpel felnézett gazdájára, és azt mondta:
– Ha megígéred, hogy meg sem mukkansz, olyan kincset mutatok neked, amelyet csak most találtam.
– Ket! – mondta Robin türelmetlenül –, megtaláltad szerelmemet? Ó, derék emberke!
Ket feleletképpen intett neki, hogy a helyiség ama zugába kövesse, amelyet egy szövetdarab – valamelyik lord szalonjának egykori dísze – függönyözött el.
Robin benézett a függöny mögé, és jószagú páfrányderékaljra terített lópokrócon Marian fekvő alakját pillantotta meg. Olyan békésen aludt, mintha malaseti lenvászonhuzatú ágyában feküdt volna. Mellette Ket egyik húgának vékonyka, kicsiny alakját pillantotta meg. Fekete haja és fehér bőre nagyon elütött Marian gesztenyeszínű fürtjeitől és barna bőrétől. Robin sokáig boldogan nézte Marian arcát, de aztán Ket suttogása felrebbentette.
– Ne nézd olyan merőn – suttogta Ket –, mert még kinyitja a szemét, és meglát.
Ket és Robin szótlanul a helyiség legtávolabbi zugába húzódtak, és a manó mondanivalójába fogott.
– Elküldtél, hogy megérkezésedig ügyeljek lady Marianre – mondta Ket, a manó. – A malaseti erdőn át estére értem el a várat, és amikor senki sem láthatott meg, belopakodtam. Lady Mariant szobájában találtam, és nyomban elhatározta, hogy velem szökik, és üzenetet sem hagy hátra, mert akkor Waltert, az ispánt és embereit nem vonhatják felelősségre, hogy segítségére voltak a szökésben. Kértem, várjon be téged, de lady Marian vágyódott a szabad rétek-mezők után, és nem akart maradni. Hajnalban titkos úton kijöttünk a várból, és megindultunk a mezők felé. Robin úr, a szerelmed annyira ért mindenhez, mint egy erdőlakó, habár elhamarkodottan szokott cselekedni. Attól tartott, hogy még ellenségbe botlunk, mert a várat biztosan szemmel tartják, és emiatt nem akarta, hogy együtt menjünk, mert arra gondolt – amint mondta –, hogy ha együtt fognak el kettőnket, akkor engem megölnek, és nem lesz, aki hírt vigyen neked. Megindultunk azon az úton, amelyen veled kellett volna találkoznunk, de két mérföldet sem tettünk meg, amikor a catrail-ringi bozótból húsz ember tört elő, és a ladyt foglyul ejtették. Én csak nehezen, visszafelé lopakodva menekülhettem el, mert nem akarták elhinni, hogy a lady egyedül van, és kerestek engem. Thurstan lord emberei voltak ezek. Tudod róla, hogy Wrangby lordjaival közeli rokonságban van. Vadak voltak, gonosz tekintetűek, és nem valami szépen bántak a ladyvel, úgyhogy nem is egyszer már-már nyilat menesztettem Grame Gaptothnak, a vezérüknek torkába. Tartalék lóra ültették a ladyt. A ló egy rejtekútban volt a többi lóval, és az emberek is ott rejtőztek, és onnan tartották szemmel a völgyben álló várkastélyt. Egész álló nap a nyomukban voltam, és sokat kínlódtam azon az úton. Gyorsan lovagoltak síkságon, pusztaságon át, úgyhogy nagyon nehéz volt a nyomukban maradni csak úgy, gyalogszerrel. Éjszakára elérték Wall mellett Grame fekete tornyát, és még a szívem verése is elállt, amikor lecsapódott a kapu, mert – te is tudod – borzasztó az a torony, és nem lehet egykönnyen bevenni. Másnap két lovast küldtek délnek, és már tudtam, hogy viszik a hírt annak az akasztófára való Isenbartnak, hogy foglyul ejtették a szerelmedet, és legérzékenyebb pontodon sebezhetnek meg. Két napon át mind ott kódorogtam a körül a fekete és ocsmány torony körül, és azon törtem a fejemet, hogyan juthatnék be, és hogy is hozhatnám ki épségben drága úrnőmet. Harmadnap estére visszatért a két lovas, és velük jöttek más lovasok is – ezeket Sir Isenbart küldte. Vezérük Baldwin, a gyilkos, azért jött, hogy Wrangbybe vigye a ladyt. Tudod, jó uram, hogy mi, a kicsi nép, sok titkot tudunk, különös tudományunk és titkos erőnk van: képesek vagyunk kimászni minden bajból. Ezúttal is sikerült ezzel a tudománnyal felfedezni ennek az erődítménytoronynak gyenge pontját. Azt hiszem, jó uram, hogy nincs olyan kastély, amelybe be ne juthatnék, ha jól összeszedem magam, legyen bármilyen magas és erős is. Bejutottam hát éjszakának idején a toronyba, és bátor lady Marianedet leeresztettem a falon, de mielőtt magam is elindultam volna, néhány alvónak olyan emléket hagytam, hogy soha többé nem fognak felkelni, és gonoszát cselekedni. Nagy utat tettünk meg azon az éjszakán, és a lady mindvégig bátran viselkedett. Nappal elrejtőzött arra az időre, amíg én eleség után jártam. Brambury Burnben összeakadtam a fiatal Dringgel, és ő rögtön kész volt arra, hogy a jó hírrel hozzád siessen. De az a gazember, aki most a halom aljában holtan hever, meglátott kettőnket, és ebből megtudta, hogy a barátod vagyok. Dringet megölte, mert azt gondolta, ezzel megszerzi Wrangby lordjainak jóakaratát, aztán felvette Dring gúnyáját, és követni kezdett engem. Négy órája, hogy ide értünk, és azóta folyton alszik a lady.
– Hadd aludja ki magát a bátor lány – mondta Robin –, mert nagyon hiányozhat neki az alvás. Neked pedig nem is tudom eléggé megköszönni, jó Ket – folytatta –, hogy épségben idehoztad, és oly nagy veszedelemből kimentetted. Mivel viszonozhatom ezt neked?
– Jó uram – mondta Ket –, ne beszéljünk mi ketten viszonzásról. Mi neked köszönhetjük életünket, és bármit tennénk mi ketten, te vagy én, szeretetből tennők. Így van-e?
– Így – mondta Robin, s kezet szorítottak, és ezzel újra és szótlanul hűségesküt tettek.
Akkor éjszaka Robin a manók halmában aludt páfránylevélágyon, Ket mellett. Marian nagyon-nagyon örült, amikor felébredvén Robint pillantotta meg. Sokáig elbeszélgettek szerelmükről, és elhatározták, hogy soha többé, amíg élnek, el nem válnak egymástól. Robin aznap el is ment Tuck atyához, hogy az esküvőt megbeszélje.

 

 

9.
Richárd király találkozik Robin Hooddal

Amikor híre ment az egész országban, hogy Robin, a földönfutó feleségül vette Marian Fitzwaltert, a király gyámoltját és a malaseti hatalmas birtok örökösét, némelyek azon tűnődtek, hogyan is mert a királyi szó ellenére cselekedni, másoknak azonban tetszett merészsége, és az, hogy kijátszotta a kevély főpapokat és hatalmas lordokat.
Egy ideig az a hír járta, hogy William de Longchamp királyi kancellár nagy sereget szándékszik küldeni Clipstone, Sherwood és Barnisdale erdőrengetegébe, hogy eltapossa, megsemmisítse a vakmerő, pimasz földönfutót. Beszélték, hogy erős seregek indulnak Nottingham váraiból délnek, Tickhillből és Lincolnból keletnek, Peakből nyugatnak és Yorkból északnak, és majd átfésülnek minden erdőt, és mögöttük ott maradnak szitává lőve vagy magas fákra felkötve a földönfutók mindannyian.
De semmi sem történt. Kevélysége és zsarnoksága miatt William de Longchampet hamarosan elűzték a királyságból, és John grófnak, a király öccsének kezére került a nottinghami és tickhilli kastély. Ezután majdnem három éven át a nemeseket és főpapokat annyira lefoglalta saját civódásuk és marakodásuk, hogy nagyon keveset törődhettek egy földönfutó pimaszkodásával.
Később minden derék embert elszomorított az a hír, hogy a jóságos Richárd királyt foglyul ejtették, és egy várban raboskodik. Óriási summát követeltek érte váltságdíjban. Minden embert, világit és egyházit is meg kellett adóztatni, hogy ezt a pénzt összegyűjthessék: polgárok és majorosok, lovagok és fegyverhordozók be kellett hogy fizessék évi keresetük egynegyedét, a szerzetesektől pedig sok juhuk egy esztendei gyapjának árát kérték.
Sokan húzták-halasztották a fizetést. Nem kevés időbe tellett tehát, míg összegyűlt a pénz. Közben keserves órákat töltött börtönében a király, érezvén, hogy
Igazat mond a szólás, megbizonyítom,
Halottnak, fogolynak sem barát, sem rokon
– amint egy akkor költött és fennmaradt versében írja Richárd.
Ezalatt Robin és Marian boldogan éltek az erdőben. Igaz, hogy Marian elvesztette hatalmas birtokát, és vastag falú kastély helyett fakaliba volt a lakása, és drága köntösök helyett állatbőr vagy háziszőttes zöld posztó volt a köntöse, de sohasem volt ilyen boldog, mert most ott volt szerelme mellett; és szabad életet élt a zöld erdőben, a játékos és tiszta szélben.
Robin nagyon szerette volna, ha minél előbb kiszabadul királya. Amikor megtudta, hogy milyen adót szednek a váltságdíj fedezésére, összeszedte fele arany és ezüst kincsét, eladott sok finom ruhát és drága posztót, és erős őrizet alatt Londonba küldte az egész pénzt. Egyenesen a lordmajornak adták át küldeményét: ez, miután magára maradt, kibontotta a csomagot, és egy darab őzbőrt talált benne, és ezen ezt olvashatta: „Robin Hoodtól és a sherwoodi erdőben lakozó szabad emberektől szeretett királyuk javára, kit az Úristen mielőbb szabadítson meg belföldi és külföldi gonosz ellenségeitől.”
Ezentúl Robin mindig elrejtette a felét annak, amit az utasoktól elszedett, hogy a király váltságdíjába adhassa. Ha meghallotta, hogy ez vagy az a gazdag kisnemes, módos polgár, majoros vagy fösvény lovag, apát vagy kanonok nem fizette meg adóját, maga mellé vette néhány emberét és elment ahhoz, aki nem törődött a király sorsával: ha a majoros vagy a lovag nem ellenkezett, akkor elvitte házából az esedékes adót, de ha, mint némelykor megesett, ellenszegült, akkor Robin mindent elszedett tőle, amit csak lehetett, és otthagyta a fukart meg embereit megverve és pénztelenül.
Mindenki félt tőle, igyekezett hát megfizetni az adót (melyet különben sohasem fizetett volna meg), csak hogy ne legyen még nagyobb a vesztesége; ám némelyiken nemcsak Robin vette meg az adót, hanem a királyi adószedők is megfizettették velük. Mindenüvé eljutott Robin tetteinek a híre, végül magához Hamelinhez, Warrenne hatalmas grófjához, a király egyik kincstartójához is, mire ez nyíltan kijelentette:
– Kár, hogy a királynak nincs minden grófságban egy olyan adószedője, mint Robin, mert akkor egy pár hét múlva kiszabadulna.
Összeszedett minden értesülést Robinról, és sok nemes, hatalmas lord füle hallatára kinyilatkoztatta, hogy szeretné látni azt a kemény legényt, mert talpig derék ember.
Amikor végre Richárd királyt szabadon engedték, a király bosszújától tartván sok ellensége elmenekült; odahagyta kastélyát, melyet Johnnak, Richárd öccsének nevében birtokolt. (Ez a John abban járt volt, hogy a trónt magának szerezze meg.) A többi várkastélyt megostromolták a király barátai, és hamarosan meghódoltatták őket. Néhány lovag azonban még tartotta John számára Nottingham várát, és vadul ellenállottak az ostromnak. Nem akarták átadni a várat. Amikor Richárd király Németországból jövet partra szállt Sandwichben, megtudta, hogy a nottinghami kastély nem akar meghódolni. Nagy dühösen Nottingham várához vonult, és nagy haddal fogta körül. Megostromolta a várkastélyt, és olyan elszántan küzdött, hogy külső falainak egy részét bevette, leromboltatta, és sok várvédőt megölt. Ezután akasztófákat állíttatott fel, úgy hogy láthassák az ostromlottak, és arra akasztotta intő példának a kastélybeli rebellisek számára a foglyul ejtett katonákat.
Két napra rá kivonultak a várból védői, feladták a várat – köztük volt Ralph Murdach, a megölt seriff testvére is –, majd a király kegyelmébe ajánlották magukat. Ridegen fogadta őket a király, és szigorú őrséget rendelt melléjük.
Egyszer, mikor a király éppen lordjaival vacsorázott, valaki beszélni kezdett az uralkodónak a vakmerő és pimasz földönfutóról, aki Nottinghamtől északra Clipstone, Sherwood és Barnisdale erdőségeiben tanyázik gazfickóival együtt. William de Longchamp kancellár bőszült fel a legjobban Robin neve hallatára.
– Egy ilyen embert, sire – mondta Longchamp –, áldott emlékű atyád, Henry király nem tűrt volna meg annyi éven át. Íjász sereget küldött volna búvóhelyére, összefogatott volna minden gazembert, és felakasztatta volna őket.
– A te hivataloddal járt volna ez a cselekedet, püspök úr – vágott vissza ridegen Richárd király. – Azért hagytalak itt, hogy igazságosan kormányozd az országot, büntesd meg a rablókat, gyilkosokat és lázadókat, de úgy látszik, hogy csak a bajt és fejetlenséget növelted.
Sok nemes gyűlölte a püspököt, és megmosolyogták haragos képét. Gőgös és zsarnok volt, emiatt nagyon kedvükre való volt a király válasza.
– Sőt, ha a püspök felakasztatta volna ezt a derék földönfutót, sire – szólalt meg Hamelin, Warrenne grófja –, akkor valószínűleg még sokáig raboskodhatott volna felséged.
Ennek hallatára mindenki csodálkozva fordult Warrenne grófja felé.
– Hogy lehet ez, Hamelin de Warrenne? – kérdezte Richárd király. – Mi része van ennek a gazembernek az én kiszabadításomban?
– Úgy tetszik, sire – mondta a gróf –, hogy bár szarvasod húsa nagyon ízli neki, és ebben vele vétkeznek sokan mások, gazdagok és szegények, de éppen annyira szeret téged, sőt még jobban, mint sok lovag és lord. Az erdeiden átmenő utasemberektől vámot szed, abból él, és amint hallottam, sok drága köntöst és nagy halom pénzt szedett össze. Vagyona felét elküldte London lordmajorjának – annyi pénzt, hogy egy grófot kiválthatni vele. Üzenetet is küldött a pénzzel, és az így szól: „Robin Hood és a sherwoodi szabad emberek küldik szeretett királyuk javára, kit hazai és külföldi ellenségeitől minél előbb mentsen meg az Isten.” – Sőt mi több, sire – folytatta de Warrenne, miközben az udvaroncok meglepetésükben egymásra tekingettek –, saját elhatározásából magára vette az adószedést azon a vidéken, és sok olyan pocakos kanonokot, priort és apátot, aki nem akart pénzt adni váltságdíjadba, meg sok fukar polgárt, lovagot s majorost látogatott meg éjszakának idején a földönfutó, és megfizettette velük az adót. Szavamra mondom, ezek az emberek – amint nekem elbeszélték – kétszer kellett, hogy megfizessék az adót; egyszer Robin Hoodnak és egyszer az adószedőnek. Sokat emésztődtek emiatt.
Jóízűt nevetett erre a király, és a nemesek vele nevettek. Hamelin de Warrenne tovább folytatta:
– A földönfutó a beszedett adót ugyancsak a lordmajornak küldte, amint beszélik, ezzel az üzenettel:
„Királyi gazdánk kiváltására gyűjtötte Robin Hood embereivel csökönyös kanonokoktól és lovagoktól és más goromba gazemberektől, akik egy cseppet sem szeretik királyukat.”
– Hitemre mondom – szólalt meg elkomolyodva Richárd király –, ebben az emberben sok lehet az igazságérzet. Tudja, hogy mi a szabadság, és nagyon ragaszkodik hozzá; szánja a raboskodókat, akik csak a cellájuk padlójára vetődő napsugarat látják. Áldott jó apám lelkére mondom, ha más hűbéreseim is annyira szerettek volna, és annyira buzgólkodtak volna kiváltásom érdekében, nem sínylődöm annyi ideig Hagenau várában.
Azzal elhallgatott, és komoran hordozta végig tekintetét asztaltársain. Sokan elsápadtak, mert nem nagyon igyekeztek összeszedni királyuk hatalmas váltságdíját. Nem is egyet szédített meg ígéreteivel a király pártütő öccse, John.
– Hitemre, látni akarom ezt a földönfutót – szólalt meg a király. – Szeretném látni, milyen ember! Hogyan került szembe a törvénnyel?
– Megölte az öcsémet, sire – szólalt meg William de Longchamp. – A nagy úton megölte Sir Rogert, és aztán megölte Yorkban a St. Mary apátság öt fegyveres emberét. Azóta pedig számtalanszor ölt, rabolt.
– Megértem, hogy megölte öcsédet, püspök úr, mert Sir Roger el akarta rabolni lady Mariant, Fitzwalter leányát – mondta csendesen de Warrenne. – Igaz? Öcséd egy csapat semmirekellővel rajtaütött a ladyn és jobbágyain az erdőben, mert a várába akarta vinni. Ezt a várat, amint hallom, Evil Holdnak nevezik az emberek, ám Robin ott rejtőzködött a közelben, belenyilazott Roger sisakrostélyába, és megölte.
– Hitemre mondom, törvényes cselekedet volt – mondta erre Richárd király. Mindig is sokra becsülte a nőket védelmező lovagokat. – Ha jól emlékszem, püspök úr, nem ez volt az első nő, akit Roger öcséd nem hagyott békén!
William de Longchamp gyilkos tekintetet vetett Warrenne grófjára, ez meg derűsen mosolygott, és állta ellensége dühös pillantását.
– Szeretném tudtodra adni, sire – mondta a kancellár a király felé fordulva –, hogy ha nem is veszed számba szegény öcsém megölését, ez a gyilkos rabló Robin Hood a minap is olyasmit követett el, amivel biztosan nem nyeri el tetszésedet. Megölte Robert Murdachet, a nottinghami seriffet, feleségül vette lady Mariant, egyik gyámoltodat, sőt megszédített egy lovagot – ennek várkastélyával szomszédos a földönfutó birtoka –, és beállott Robin mellé rablónak.
– Hogy hívják ezt a lovagot? – kérdezte komor tekintettel a király. A majorosok sok viselt dolgát elnézte, ám nem volt engedékeny azokkal a lovagokkal szemben, akik megfeledkeztek a becsületről, és a törvényen kívüliek közé álltak.
– Sir Richard at Lee, és birtokai Nottingham mellett, Linden Lee-ben vannak – mondta William de Longchamp.
– Elveszem a földjét, és a feje lehull a hitszegőnek! Írjatok egy kiáltványt – fordult a háta mögött álló kincstári tiszt felé. – Bárki fogná is el ezt a lovagot, övé a birtoka, ha elhozza nekem a fejét.
– Ha nem haragszol meg, sire – szólalt meg egy öreg lovag, és kivált a király háta mögött várakozó lordok közül –, én azt mondanám, hogy amíg Robin meg íjas emberei az erdőn vannak, olyan ember nincs, aki használatba vehetné a lovag földjét.
– Ki vagy – kérdezte a király –, és honnan tudod ezt?
– John de Birkin vagyok, sire – felelt az öreg lovag. – Sir Richard at Lee a barátom volt, és amióta az erdőre szökött, Nottingham új seriffje megpróbált a nevedben ügyelni a várra meg a birtokra, de senkinek sem sikerült benne megmaradni. Ha a birtok új bérlői a mezőt járták, az erdőből rájuk nyilaztak, cselédeiket megverték, megszöktek a cselédek, és az erdőben élő gazdájukhoz csatlakoztak valahányan.
– Apám lelkére mondom – szólalt meg székéről felemelkedve a király –, ha igazat beszélsz, akkor a derék emberek azok, akik az erdőben élnek, a gyávák pedig a törvény hitvány emberei. Úgy tesznek, mintha nevemben kormányoznák az országot, de ott hagynak börtönömben sínylődni. Látni akarom ezt a földönfutót! John de Birkin, üzend meg neki, hogy beszélni akarok vele, és jövet is, menet is oltalmam alatt áll. Ez az ember szeret engem, noha megölte seriffemet és lovagjaimat.
A nottinghami kastélyt átvette a király, aztán elment vadászni Sherwood erdejébe. Ott még nem járt. Nagyon tetszettek neki a hatalmas fák, a szép, szelíd tisztások, a sziklás dombok és békés völgyek. Azon a napon egy szarvasbikát vert fel Rufford Brakesnél a király kísérete; olyan fürge és erős volt a vad, hogy kutyát és lovast sok-sok mérfölddel északabbra, Barnisdale erdejébe csalt, de mire odaértek, beállt a szürkület. Késő volt már, felhagytak a szarvas üldözésével. A Gilding-Cote-i Benedek-rendi barátoknál aludt azon az éjszakán a király, és másnap vadászait szerteküldte, hogy falvakon, várkastélyokban és városokban hirdessék ki, hogy „királyi szarvas” az a vad, amelyet tegnap üldözött, aztán elvesztett szem elől a király, vagyis senkinek sem szabad megölni, megsebesíteni vagy üldözőbe venni. A vadnak olyan ismertető jeleit közölték, hogy minden rendes erdőlakó azonnal felismerheti.
Richárd király minden nap elment vadászni, és mindig másfelé ment, de mégsem tudott rájönni, hol rejtőzik Robin Hood. Végül aztán elhívatta a sherwoodi főerdőőrt, név szerint Sir Ralf Fitz-Stephent.
– Nem tudod, erdőőr – kérdezte a király –, hol beszélhetne küldöttem ezzel a földönfutóval? Nagyon rosszul őrködsz az erdőben, ha nyugodtan élhet benne nyolcvanöt földönfutó, és a maguk kényére-kedvére öldöshetik szarvasaimat! Megkeresd nekem Robin Hoodot, vagy elveszíted tisztségedet!
Ralf Stephen merész ember volt, és így felelt:
– Királyi gazdám, nem arról van szó, hogy én megtalálom vagy felséged megtalálja-e Robin Hoodot, hanem inkább arról, hogy Robin Hood engedi-e, hogy megtalálják. Kimondom, sire, hogy az utóbbi években számtalanszor iparkodtam már elfogni őt és a bandáját, és minden seriffnek segítséget nyújtottam, ha az erdő sűrűjét járta, de a földönfutó úgy elbújik, mint egy róka, és annyi odúja is van, mint a rókának. De azért, amit lehet, megteszek, hogy elhozhassam neked.
Ezután Fitz-Stephen összehívta vadőreit, elmondta, hogy mit beszélt a királlyal; tanakodott velük, miképpen teljesíthetnék a király óhaját. Egyik azt mondta, a másik azt, végül is a főerdőőr elvesztette a türelmét.
– Kifelé innen, adta ostobái! – kiáltott rájuk. – Ha ez a gaz földönfutó csak fele annyira lenne ravasz, akkor is kijátszhatna az ilyen tökfilkókat! Nem is csoda, hogy soha nem tudtátok akárcsak egy mérföldnyire is megközelíteni. Ki innen, menjetek! Csak magamban bízhatok.
Az erdőőrök nagyon elszontyolodva mentek a dolguk után. Sokan hordták még magukon Robintól vagy embereitől kapott sebeik nyomát, és jól tudták, ha Fitz-Stephennek nem sikerül valahogyan megtalálni s a király elé vinni a földönfutót, akkor egykettőre kiteszik őket erdőőri hivatalukból – ez sok sebbel és veréssel jár ugyan, ám a szegények sanyargatása, kiszipolyozása szép kis pénzt hoz.
Két nappal később Ralph Fitz-Stephen Drakenhole kastélyába, a király akkori lakóhelyére ment, és kihallgatást kért. A király színe előtt fél térdre ereszkedett, és amikor a király ráparancsolt, hogy beszéljen, így szólt:
– Megtudtam, sire, hogy amióta itt ezen az északi vidéken tartózkodsz, Robin, a földönfutó az ollertoni utakat járja, feltartóztatja a gazdag utasembereket, és elszedi becses holmijaikat. Azért jöttem, hogy megmondjam, hogyan beszélhetnél ezzel a zsivánnyal. Vidd magaddal öt lordodat, de ne meggondolatlant vagy hirtelen természetűt, mert azok időnap előtt mindent kifecsegnek. Maddersay apátjától – itt van a folyón túl – végy kölcsön barátcsuhákat. Én majd elkalauzollak arra az útra, ahol Robin és cimborái állnak lesben. A fejemet teszem rá, hogy még Nottinghamen innen találkozol azzal a zsivánnyal.
– Hitemre mondom – szólt Richárd, és jóízűt nevetett –, tetszik a tanácsod, erdőőr! Menj, szerezz barátcsuhákat az apát úrtól nekem, neked és az öt lordnak! Veled megyünk.
Elhozták a barátcsuhákat. Richárd rögtön útnak akart indulni, noha lemenőben volt már a nap. Az Anjou család párducaival és Franciaország liliomaival dúsan kivarrt zekéje fölé felvette a nagy fekete csuhát. Csuklyát és széles peremű kalapot tett a fejére, ilyent hordtak a papok, ha úton voltak. Nagyon örült a rá váró különös kalandnak, tréfálkozott, nevetgélt a kiválasztott öt lovaggal. Hamelin, Warrenne grófja, Ranulf, Chester grófja, Roger Bigot, William, Ferrers grófja és Osbert de Scofton volt az öt lovag.
Egy óra múlva már útnak indultak, és hat gazdag papnak vagy egy nagy klastrom hat tisztségviselő szerzetesének nézhették a csapatot.
Két málhás ló jött mögöttük, és azután még három markosabb: ezek eleséggel, evőeszközzel és más drága holmikkal megrakottan. A lovakra két klastromi szolgának öltözött erdőpásztor ügyelt.
Egy óra hosszat ha lovagoltak, és besötétedett. Richard tréfálkozott a lovagokkal, és olykor még dalolt is. Amikor pihenőre késztette őket az éjszaka, Ralph Fitz-Stephen azt ajánlotta, hogy térjenek kissé le az útról, mert akkor elérik a clumberi kolostort, és ott biztosan kapnak szállást éjszakára. A király ráállott erre. Kis kerülőt tettek az erdőben, és máris bent voltak a klastrom vendégszobájában. Üres volt a nagy terem, csak egy kalmár meg három embere volt benne – ezek éppen vacsoráztak. Volt ott még egy ember, aki gondtalan tekintetéről, gondozatlan gúnyájáról és citerájáról ítélve vándorénekes vagy komédiás lehetett. A király emberei senkinek. sem mondták meg, hogy kicsodák, mert akkor egy külön terembe tessékelték volna őket. Richárd király azonban nem akarta felfedni kilétét, hogy velük vacsorázhassék.
Ennivalót szedtek elő a málhás lovakra rakott átalvetőkből, és a király, a lordok meg Ralph Fitz-Stephen enni kezdtek. A termet alig világította meg a falra akasztott három-négy sercegő, lobogó és füstölgő fáklya.
– Ostoba vagy, azt mondom! – csattant fel egyszer csak a kalmár dühös hangja. A komédiással veszekedett, aki nevetve, és citeráját pengetve csúfondároskodott vele.
– Az ilyen széltoló nem ismeri a pénz értékét, emiatt a te szemedben semmi az, ha elvész a pénz.
– Mennyi gyötrelmet okoz a pénzed, jó kalmár! – mondta a vándorénekes. – Saját magad ellen szólsz. Akinek pénze van, állandóan attól fél, hogy elveszti. Mondd csak, alhattál-e te valaha is nyugodtan? Van embered, akiben teljesen megbízhatsz? Nem attól félsz-e folyton, hogy rabló támad rád, elvágja a torkodat, és elszedi pénzedet? Bizony, akinek pénze van, az saját magának ellensége, élete folytonos emésztődés és gyötrelem. Nekem pedig nincs pénzem, és nincs is gondom.
Ismét citerájába kapott, és egy vidám mulató nótába kezdett.
– Ide hallgass, kalmár – folytatta, és a másik bosszúsan vetette fel tekintetét –, sohasem volt két dukátnál több pénzem, és ha ennyi volt, annyira féltem, hogy valamelyik gonosz bolond még azt mondja, hogy loptam, vagy megpróbálja ellopni tőlem, hogy igyekeztem elkölteni, és amikor megszabadultam az utolsó pénztől is, ismét boldog voltam. Adj nekem egy széltől óvó zugot éjszakára, egy darab kenyeret és húst meg egy korty bort, amikor kell, add a citerát, és hagyd, hogy szabadon járhassak-kelhessek. Akkor tőlem nyugodtan bajlódhatsz lajstromaiddal, meg sok bála drága holmiddal, és siránkozhatsz, hogy néhány vacak fontot valamelyik bátor földönfutó markában hagytál.
– A gazemberje! Tüzes vassal kellene kiégetni a szemét, és le kellene vágni a fülét! – kiáltott fel a kalmár. – Ha őszintén megmondom neki, hogy mennyi van nálam, akkor talán nem szedi el tőlem az egészet, amit a nottinghami vasáron szereztem.
– Hahaha! – nevetett hosszasan, hangosan a komédiás. – Itt a baj, ugye? A földönfutó előszedte régi mézesmadzagját, és te bevetted! Nyomorult lelked nem vitt rá, hogy megmondd az igazat, és amikor a bevallottnál többet talált nálad, elvette az egészet. Hahaha, kalmár uram, ha kevésbé szeretted volna vagyonodat, akkor most is meglenne legalább egy része.
– Miről beszélsz? – kiáltott oda a kalmár felé fordulva a király. – Ki rabolt meg?
– Hogy ki rabolt meg, tisztelendő uram? – kérdezte gúnyosan a kalmár, mivel a papok csak nagy ajándékokért és bérért engedték meg a kalmárnak, hogy piactéren árusítson, s a kalmárok emiatt nem szenvedhették őket – Ki más, mint az az ördögfajzat és kóbor gazember, Robin Hood! Ha holnap a nagy úton megy majd tisztelendőséged, remélem, hogy azt teszi veled is, amit velem tett.
– A medve még ilyen elkeseredett, ember, ha kutya marta meg a fülét – mondta nevetve a vándorénekes. – Beszélj illendően az egyházzal és szolgáival. Gondolj arra, te megtestesült fájdalom, hogy egyikük keresztelt téged (ha ugyan keresztény vagy, és nem hitetlen muzulmán kutya), és csak az ő segítségével halhatsz meg s temethetnek el, mert különben útszélre vetik tetemedet, ami már nálad gazdagabb és szájasabb emberekkel is megesett.
A kalmár csúful nézett a vándorénekesre, és rá is mordult, aztán megfordult, jól beburkolózott köpenyébe, és ezzel jelezte, hogy aludni szeretne. Az álomban kereste a feledést.
– Ne vedd komolyan, amit mond, apát úr – mondta a vándorénekes. – Nem az ember, hanem a nyereségtől megfosztott kalmár beszél belőle. Nicsak, valaki jön: éppen olyan vidám, mint amilyen búbánatos a kalmár.
Újabb utasember kopogtatott és nyitott be. Egy szegény öregember meg felesége lépegetett befelé a földre szórt szalmán és gyékényen. Rongyosak voltak mind a ketten, és mind a kettőnél egy kis motyó volt: alighanem ebben volt egész vagyonuk.
– Isten áldása legyen mindnyájatokon, jó emberek! – mondta derűs mosollyal az öregember. Levette pecsétes kalapját, először a fekete csuhás barátokat, majd a vándorénekest köszöntötte. Az utóbbi viszonzásképpen elvigyorodott, felállott, és kopott tollas kalapjával a földet seperve nagyot bókolt az öreg előtt.
– Üdv neked, vidám öreg! – mondta. – Ha nem tudnám, hogy jó tizenkét mérföldre van innen a legközelebbi kocsma, azt mondanám, hogy a piros szőlő áldott leve csorgott beléd. Minek örülsz annyira?
– Uram – mondta vígan az öreg, s egy padra tette motyóját. –, a legszebb kalandban volt részem, és minden személyesen vagy hallomásból ismert nemesember közül a legderekabbal találkoztam. Alig négy mérföldet tettünk meg Ollertontól, és félni kezdtem az erdőben. Sűrű volt, rengeteg volt benne a fa, és attól féltem minden pillanatban, hogy előugrik a sötétből egy vad zsivány, és kevéske pénzünkért elnyisszantja a gégénket.
– Szegény emberek vagyunk, uram – szólt közbe az öregasszony, kinek derűs volt az arca, ám a sok munkától bütykös és ráncos a keze. – Nem szoktunk utazgatni. Azért megyünk, hogy szegény fiúnkat kiszedjük a tickhilli börtönből.
– Hogy került börtönbe a fiad, asszony? – kérdezte egy nyájas hang a fekete csuhás barátok közül. A király volt a kérdező.
Az öregasszony szinte odalett, amikor észrevette, hogy nemesember-forma szólott hozzá, pedig ő csak egy nottinghami szegény asszony. Mélyen meghajolt, és így felelt:
– Ó, tisztelendő úr, nagyon kimerítette a munka Peter Greatrex fegyvermívesnél, és én hiába könyörögtem neki, hogy maradjon velünk, elment jobb helyet keresni. Egy pár hónap múlva megtudtuk, hogy elfogták, csavargásért elítélték, és láncra verve Tickhill börtönébe zárták. Elvesztette az egyik lábát is. Most azért megyünk, hogy kikérjük, és hazavigyük.
– Jó, jó, néne, de hátha nem adják ki a fiadat a börtönből? – mondta a király.
– De mi a szülei vagyunk – mondta könnyes szemmel az öregasszony –, és biztosak vagyunk abban, hogy a mi jó Dickonunk nem tett semmi rosszat. Biztosan kiadják nekünk!
– Na, asszony – mondta a férje –, töröld le könnyeidet! Nem maga Robin Hood mondta: gondja lesz arra, hogy visszakapjuk a fiunkat?
– Robin az a derék nemes, akivel ma találkoztál, öreg? – kérdezte a király.
– Igen, tisztelendő urain, ő az. Elénk küldte egy emberét. A lombok között volt valaki, amikor azon a rémítő úton mentünk. Minket lesett, és én bizony azt gondoltam, hogy valami zsivány, és most kirabol bennünket. De nem! Robin Hood embere jelent meg előttünk, és Robinhoz hívott, hogy beszéljünk vele.
– Meg akartunk futamodni, urak – mondta az öregasszony –, annyira féltünk ettől a Robin Hoodtól, mert úgy hallottuk, hogy hírhedt földönfutó. De azt mondta az öregem...
– Azt mondtam, hogy ne féljen – szólalt meg haragosan az öreg, mert a felesége félbeszakította –, és elmondtam neki, hogy Robin nagyon-nagyon jó ember, úgy hallottam, nem foszt ki szegény embert, csak azt akarja tudni, nem jön-e mögöttünk valami gazdag kalmár vagy – engedelmet kérek – barát. De tőlünk ilyesmit nem kérdezett. Nem. A legderekabb nemesember, urak.
Az öregember egészen belehevült a beszédbe: arca kipirult, a szeme csillogott, és hadonászott.
– Mind felőlünk kérdezősködött, hogy kik volnánk, honnan jöttünk, hová megyünk, és miért. Aztán falnivalót és bort hozatott, és úgy megvendégelt, mintha lord és lady lettünk volna. Ő maga szolgálta fel nekünk az ételt, urak. Így volt, bizony, tanúm rá az ég! Aztán megrakta ezt a kendőt kenyérrel meg hússal, és egy flaska bort tett belé, aztán utunkra bocsátott. De még ezt is adta – azzal egy pénzdarabot vett elő –, és ezek voltak az utolsó szavai: „Gondom lesz arra, öreg, hogy Tickhillben kiadják a fiadat, amikor odaérsz. És ha valamely pimasz zsivány útközben feltartóztatna, s ártani szándékozna neked, vagy ki akarna fosztani, mondd neki, hogy Robin engedélyével mész át az erdők birodalmán, és eresszen tovább, mert ha nem, az lesz a sorsa, mint Richard Malbête-nek.”
– Halljátok, milyen álnok zsivány ez a Robin! – kiáltott fel éles hangján a kalmár, mert mindent hallott. – Tőlem mindent elvett, amim volt, ennek az öreg bugrisnak pedig, akinek sejtelme sincs arról, hogy mi a pénz, egy ezüst pennyt adott, talán éppen abból, amit tőlem szedett el!
– Ne lármázz, vén kufár – kiáltott rá keményen a vándorénekes. – Bizony mondom neked, hogy amikor a végítélet harsonái megszólalnak, Robin megelőz téged, és Szent Péter térdéhez ül majd. Ha nem lesz így, akkor én nem tudom, hogy ki a jó ember és jótevő. Éneket szerzek erről, amit elmeséltél nekünk, öreg, mert igazán költő dicséretére méltó cselekedet volt!
Az öreg meg felesége leültek enni, a vándorénekes elnémult és magába mélyedt: lehunyt szemmel szavakat mormolt maga elé, aztán belekezdett a költeménybe, a kalmár és emberei köpenyükbe burkolóztak, és másik oldalukra fordultak a falak mentén álló lócákon.
Közben a király maga mellé intette Hamelin de Warrenne-t, és halkan érdeklődött, hogy mire célzott Robin Richard Malbête sorsával. A gróf és Ralph Fitz-Stephen elmondták a királynak a Yorkban történteket, a zsidókat mészárló bandák vezérének szökését, foglyul ejtését, és azt, hogy Robin magának a királyi marsallnak jelenlétében hajtotta végre az ítéletet Richard Malbête-en sok bűntettéért. A király végighallgatta őket, egy darabig nem szólt, gondolataiba mélyedt.
– Nem közönséges ember ez a Robin Hood, úgy hiszem – szólalt meg végül. – A törvénnyel szemben ugyan, de igazságot szolgáltatott. Nem azok oldalán van az igazság, akik miatt bevette magát az erdőbe, és földönfutó lett. Csak gazdagot és kevély embert fosztott ki – ezek is fosztogattak, kapzsiságból. Robin segíti és oltalmazza a szegényeket, amit talán senki más nem tesz meg. Találkozni fogok ezzel az emberrel, és az Ég segedelmével barátom lesz.
Ezután a király ágyat vettetett, és mindnyájan nyugovóra tértek.
Másnap reggel öt mérföldet sem tett meg a király és kísérete az ollertoni nagy lombos úton, amikor váratlanul egy magas ember tűnt elő az erdőből. Viseltes zöld ujjas és ugyanolyan színű nadrág volt rajta, íja hosszabb volt, mint ő maga, csípőjén jó kard és az övében hosszú tőr. A fején bársony kalap, a kalapba tűzve hosszú fácántoll.
Férfias megjelenésű, élénk tekintetű ember volt; arcát és nyakát lebarnította a nyári nap, sötét fürtjei a válláig értek. Átható tekintetét az első lovagra emelte, és izmos barna kezét felemelte.
– Megállj, apát úr! – mondta. – Velem kell maradnod egy kicsit, engedelmeddel!
Két ujját a szájába vette, és éleset füttyentett. Szinte azon nyomban vagy húsz íjász jött elő az erdő sűrűjéből, és felállottak az út két oldalán. Kopott és foltozott ujjas és nadrág volt valamennyin, de erős, izmos, merész tekintetű emberek voltak, mindegyiknél jó íj.
– Ennek az erdőnek szabad lakói vagyunk, apát úr – mondta Robin, mert ő volt az, aki előbb is szólott. – A király szarvasából meg gazdag lordok, lovagok és szerzetesek adományaiból élünk. Add hát át nekünk, mielőtt tovább mennél, pénzed egy részét.
– Csak negyven font van nálam, vitéz uram – mondta a király –, mert a királynál voltam Blythe-ban, és ott sokat költekeztem. De szívesen neked adom, amim van.
Azzal a király hátra szólt egy köpenyes emberének, és az előhozta erszényét. A király Robinnak nyújtotta, ez átvette.
– Apát úr – mondta –, nemes és becsületes emberként szólottál. Emiatt nem nézem meg nyeregtáskádat, hogy igazat mondtál-e. Itt van húsz font, ezt visszaadom, mert nem akarom, hogy úti pénz nélkül maradj. Húszat visszatartok a biztonságos utazásért, vámba. Minden jót, apát úr!
Robin félreállt a lovak útjából, és nagy méltósággal leemelte kalapját. Ám ekkor az apát elővett egy pergamentekercset. Recsegett a kiszáradt bőr, amikor szétnyitotta. Írás állott rajta, és az alján egy piros viaszkorong lógott, rajta pecsét.
– Köszönöm, derék vitéz – szólalt meg a király –, de jó Richárd királyunk üdvözletét hozom. Küldi pecsétjét és parancsát, hogy negyednapra gyere el hozzá Nottinghambe! Ez itt a menleveled.
Robin éles tekintetet vetett az apát csuklya árnyékolta arcába, amint odalépett, és átvette a menlevelet. A királyi irat iránti tisztelete jeléül térdre ereszkedett, és azt mondta:
– Nincs a világon még egy ember, akit annyira tisztelnék-szeretnék, apát úr, mint derék királyomat, örülök levelének, és fáradozásod viszonzásául maradj itt, és ebédelj meg velünk, erdőlakókkal.
– Köszönöm – mondta a király –, szíves örömest maradok.
A királyt és lovagjait aztán az erdő mélyébe vezették. A földönfutók fája alatt már sült-főtt az ebéd. Robin szájához emelte kürtjét, és különös hívójelt hallatott. Alig hallak el az utolsó hangok, máris zöld gúnyás, íjas-kardos emberek jöttek mindenfelől az erdei tisztásra. Határozott és nyílt volt mindannyiuk képe – ilyen a jó levegőn szabad életet élő emberek tekintete. Levették sapkájukat, amikor Robin elé értek.
– Apám lelkére mondom – súgta Richárd király Hamelin de Warrenne-nek a fülébe –, milyen szívderítő és mégis szomorú látvány! Remek emberek ezek, és jobban engedelmeskednek ennek a földönfutónak, mint saját lovagjaim nekem.
A király meg a lovagok jó étvággyal végigették a finom ebédet.
– Most pedig – mondta ebéd végeztével Robin – bemutatjuk, apát úr, a mi életünket, hogy visszatérvén, elmondhasd a királynak.
Céltáblákat állítottak fel, és néhány kijelölt földönfutó elkezdett célba lőni: olyan kicsik és távoliak voltak a célpontok, hogy a király elámult azon, hogyan is találhatták el. De még jobban elcsodálkozott, amikor Robin egy vesszőt szúratott a földbe. A vessző hegyén rózsakoszorú függött.
– Íját és nyílvesszőit veszti az, aki nem lő bele a koszorú közepébe, és egy ökölcsapást kap a legjobb íjásztól – kiáltott Robin.
– Ez aztán nagyszerű versengés! – mondta a király, amint ott állott külön a Lovagokkal. – Ó, ha csak ötszáz ilyen íjászom lenne, áthajóznék velük a tengeren, szitává lövetném Franciaország királyának kántusát, és térdre kényszeríteném!
Kétszer lőtt célba Robin, és mind a kétszer behasította a vesszőt. Voltak, akik elhibázták a célt, és éppen elég sokuk kapott olyan ökölcsapást Robintól, hogy felbukott bele. Még Skarláttal és Johnnal is éreztette karja erejét, de Gilbert, a fehér kezű, már majdnem olyan jól célba talált, mint Robin. Harmadszor is lőtt Robin, de balszerencsével, mert a koszorútól három ujjnyira süvített el nyila. Az íjászok hatalmasan nevetni és kiáltozni kezdtek.
– Elhibáztad, elhibáztad! – kiáltozták.
– El bizony – kiáltotta nevetve Robin, és a tisztás másik végén a fák között közeledő lovasokat pillantott meg. A szép Marian, a felesége jött zöld ruhában, íjasan, csípőjén tegezzel, és Sir Richard Lee, Völgybeli Alan és lady Alice, Alan felesége.
– Átadom neked az íjamat és nyílvesszőmet, apát úr, mert nálam nagyobb vagy – mondta Robin. – Adj nekem egy akkora ökölcsapást, amekkorát csak akarsz.
– Nem illik ez hozzám, szerzeteshez – mondta az apát, és még jobban az arcába húzta csuklyáját, hogy elfedje arcát Robin fürkésző tekintete és a közeledő lovasok szeme elől.
– Üss csak, apát úr! – biztatta Robin. – Teljes szabadságot adok.
A király elmosolyodott, feltúrté ruhája ujját, és akkorát csapott Robin mellére, hogy a földönfutó megtántorodott, és szinte elvágódott. De máris keményen állott a lábán, odalépett a királyhoz, akinek az ütés lendületétől hátracsúszott a csuklyája, és azt mondta neki:
– A Szent Szűzre! Van egy kis erő a karodban, apát úr, ha ugyan apát vagy. Erős ember vagy ám!
Ebben a pillanatban Sir Richard at Lee leszökött a nyeregből, levette kalapját, és feléjük futott.
– A király! Térdre, Robin! – kiáltotta.
A lovag maga is letérdelt Oroszlánszívű Richard előtt. Ez lerántotta csuklyáját, és előtűnt gesztenyeszínű haja, szép arca, büszke, de jóságos tekintetű kék szeme. Félrevonta köpenyét: előtűnt drága selyem zekéje, rajta az Anjou család párducos és Franciaország liliomos címere.
Robin, a földönfutók, Völgybeli Alan letérdeltek, a szép Marian és lady Alice pedig leszállt a lóról, és mélyet bókolt.
– Apám lelkére – szólt Richard vidáman nevetve –, ez aztán érdekes kaland. Miért térdeltél le, jó Robin? Te, a zöld erdő királya?!
– Nagy úr, Anglia királya – szólalt meg Robin –, szeretlek és félek tőled. Könyörgöm, bocsáss meg nekem és embereimnek, nekünk, törvénytipróknak. Kegyesen és jóságosan kegyelmezz nekünk!
– Kelj fel, Robin, mert hitemre mondom, soha erdőn ilyen szívem szerint való férfit nem találtam – mondta a király, azzal megfogta Robin kezét, és felhúzta a földről. – De abba kell hagynod, a Szent Szűzre, ezt az életet! Légy a hűbéresem, légy törvénytisztelő ezentúl.
– Örömest, királyi gazdám – mondta Robin –, hisz szívesebben megtartom törvényeidet, és szívesebben teszem nyíltan, amit jót tehetek, mint törvényen kívül.
– Úgy legyen – felelt a király. – Tudok minden cselekedetedről. Királyi rendelkezésem ellenére feleségül vetted egy gyámoltomat. Ez a szép hölgy lenne az, aki teérted vagyont, rangot és birtokot odahagyott?
A szép Marian térdre hullott a király előtt, a király kezét csókra nyújtotta, majd felsegítette a földről Mariant.
– Jer – mondta a király –, sok mindemről lemondtál, hogy szeretett íjászod mellett élhess, szép hölgyem. Csak helyeselhetem, hogy bátor, vitéz férfit választottál. Gyámoltom voltál, és örömest odaadlak annak, akit magad választottál.
Aztán a király összefogta Robin és Marian kezét, és mind a ketten boldogok voltak, mert maga a király bocsátott meg nekik királyi szavát semmibe vevő cselekedetükért.
– Csakhogy te, Robin, annyi vakmerő tettet hajtottál végre – folytatta mosolyogva a király –, hogy valami büntetést kell kirónom rád. Menj és élj békességesen annyi harc és bujdoklás után! Menj szép feleségeddel, és feleséged malaseti földjén éljetek békén szarvasommal és alattvalóiddal. Tartsd tiszteletben törvényeinket, mert ezeket bölcs tanácsosaim a királyság békéje és boldogulása érdekében hozzák. Ha így teszel, elnyered kegyelmemet.
– Királyom – szólalt meg Robin, akit mélységesen megindított a király nagylelkűsége –, bocsánatodért és jóságodért örökké hű és állhatatos szolgád leszek.
– Gondoskodj arról, Hamelin de Warrenne – mondta a király –, hogy Robin Mariannel való házassága alapján felesége minden földjének és kiváltságának birtokába jusson.
– Gondoskodom róla, sire – felelt a hatalmas Hamelin gróf –, annál is inkább, mert Robin nagy segítségemre volt, hogy Lancashire kastélyaiban és városaiban idejében beszedhessem a te váltságdíjadra a pénzt.
A király felnevetett, Robinhoz fordult:
– Köszönöm, hogy váltságdíjam beszedésében segítettél.
Azután Robin a királyhoz vitte Sir Richard at Lee-t, a király végighallgatta Sir Richard kérelmét, és szívesen visszaadta földjeit, és megbocsátotta neki, hogy a törvények ellen vétett azzal, hogy Robin segítségére sietett.
Végül Völgybeli Alan és lady Alice térdelt le a király előtt, és elbeszélték, hogy zúdították magukra ők ketten és Alice apja, Sir Walter de Beauforest, Sir Isenbart de Belame haragját, és hogy azóta állandóan attól tartanak, hogy egyszer váratlanul udvarházukra és birtokukra tör ez a rablólovag. A király alaposan kikérdezte őket Wrangby lordjainak viselt dolgairól, és sok gonosz tettük hallatára összeráncolta homlokát haragjában.
– Gaz banda – mondta végül szomorúan. – De miattam és drága apánk többi engedetlen fia miatt garázdálkodhattak annyira, mert viszályt és fejetlenséget támasztottak az országiban. John öcsém ugyanazt akarta, amit ők. Amíg én a Szent Sírért harcoltam, ezek a gaz lordok ővele cimborálva gyarapodtak, tollasodtak. Warrenne, később majd beszélek ezekkel az Evil Hold-i lordokkal. Csak előbb végezzünk az áruló Fülöppel, és űzzük ki normandiai és akvitániai birtokaimról. Ha visszatértem, elseprem ezeket a pokolravaló várkastélyokat a föld színéről, és kiirtom a vastag falak között megbúvó vipera- és kígyófészkeket.
Két nappal később a király hírvivője Wrangby kapuőrének egy pergamentekercset adott át, de nem is evett, nem is pihent meg ott, ami a király haragjának jele. Isenbart de Belame szája gunyoros és kesernyés vigyorra torzult, amikor a pergamenre írtakat elolvasta.
– Úgy – mondta megvetően –, a király védőszárnyai alá veszi a földönfutókat, mert jó íjászok kellenek neki a normandiai háborúra. És arról tudósít, hogy bármi érné is Sir Walter de Beauforestet, Alan de Tranmire-t vagy lady Alice-t, avagy a földjüket, kastélyaikat, jobbágyaikat és egyéb tulajdonukat, az királyellenes bűntettnek számít és büntetése az, ami a felségárulásért jár.
Földre hajította a király levelét, és gonosz fény villant meg tekintetében.
Tovább kell hát várnom, míg eljön az én időm – mondta magában. – De ki tudja? A király most várostromlósdit fog játszani Fülöppel. Bármikor meghalhat, és ha John gróf elfoglalta a trónt, azt tehetem, amit akarok azzal a pimasz földönfutóval meg barátaival. Várok, amíg eljön az én időm!
Robin és Marian a királyi parancsot híven teljesítette: elmentek a malaseti várba, és átvették Scrivel of Catstytől. Ez kelletlen szívességgel adta át a várkastélyt, az udvarházat és a hatalmas földbirtokot. Békén és jómódban élt ott Robin, jó gazdaként és gondos kormányzóként igazgatta felesége birtokát, megvédte minden szomszédos gazdával szemben, és jóságával, nyíltságával megnyerte minden jobbágyát és majorosát.
Robinnal együtt jött Dombi Hob és Ket, a két manó, meg két húguk. Anyjuk nemrég halt meg a zöld halomban, és emiatt el akartak jönni onnan. Csöpp John is Robinnal tartott, és Gilbert, a fehér kezű, Sibbie-nek, az egyik húgnak a férje. Robin egy házikót adott nekik, abban laktak. Fenella, a másik húg, egy derék határvidéki harcoshoz, Graham Peelhez ment feleségül, és gyermekeikről sokáig rebesgették, hogy varázserejűek, láthatatlanná tudnak válni, és másféle természetfölötti hatalmuk is van.
A többi földönfutó elfogadta a király ajánlatát. Szép zsoldért és a hadizsákmány jó részéért elmentek vele Normandiába harcolni a francia király és a lázadó köpenyegforgatók ellen. Sokan vesztek oda, és amikor Richárd királyt megölték, csak húszan-harmincan tértek haza közülük; egyikük-másikuk dús zsákmánnyal, mások éppen olyan szegényen, ahogy útnak indultak. Mindegyik sorra Malasetbe ment, és Robin úr – így nevezték most – elhelyezte őket birtokán.
A Franciaországból hazatérők között volt Íjász Will, Skarlát Will és Much, a molnár fia. Nyájas Arthurt megölték Chaluz várának ostrománál, ott lelte halálát a király is, Seadlock Rye kikötője előtt a vízbe fulladt egy tengeri viharban. Az életben maradt régi földönfutókból Robin olyan páratlan sereget szervezett, amilyen még nem vonult fel bárók zászlói alatt, amikor ezerkétszáztizenötben végre fegyvert fogtak a szabadságért, a királyi zsarnokság és elnyomás ellen.
Tizenhat esztendő szállt el így Robin és felesége, a szép Marian feje fölött. Zavargás és fejetlenség uralkodott az országban, amikor John király ujjat húzott a pápával – ám az évek boldogan teltek Malasetben.
Wrangbyben Sir Isenbart de Belame még mindig azon dolgozott, hogy bosszút álljon Robin Hoodon. Türelmesen várta, hogy eljöjjön az ő ideje. Gyakran ellátogatott hozzá Sir Guy de Gisborne, és sokat tanakodtak Sir Baldwinnal, a gyilkossal, Sir Roger of Doncasterrel és Sir Scrivel of Catstyvel. Nagy titokban azt tervezgették, hogy ha alkalom adódik rá, elfogják és megölik Robin Hoodot.

 

 

10.
Leég Evil Hold

Ezerkétszáztizenöt, telelő. A peaki hatalmas vadontól keletre egy csapat haladt a mocsaras fennsíkon keresztül. A csapat élén Robin Hood lovagolt páncélingesen. Sisakján csillogott a lemenő nap. Mögötte hatvan napbarnított ember, hatvan becsületes majoros, mindeniknél íj és tegez, s kard az oldalán. Vagy húsz közülük régi embere, egykori földönfutó. Csöpp John – egy sem olyan magas, mint ő – állandóan körüljártatta éles tekintetét a bíborszínű látóhatárig terjedő kopár mezőn. Közvetlenül Robin mellett Ket, a manó haladt; kemény vitéz, habár aprócska, és minden szempillantásából, minden mozdulatából kiérezni, hogy milyen ügyes. Közelében ment Skarlát Will, Íjász Will és Much.
Robin arcán gond, szinte szomorúság felhője ült. A bárókkal együtt volt, amikor kicsikarták a Magna Chartát a zsarnok Johntól, és velük tartott délen, mert azt hitte, hogy a szabadságot immár kivívták. Aztán – amint véletlenül megtudták – idegen zsoldosok szálltak partra, hogy a felkelt báróikkal szemben segítsék a királyt. A vérre és zsákmányra szomjas idegen hordák száma olyan nagy volt, hogy a báróknak inukba szállt a bátorságuk, és megfutottak. Sokan hazaindultak, hogy várukat és birtokukat védelmezzék, amikor híre jött, hogy a király zsoldosai északra vonultak, és ott dúlnak, gyújtogatnak és gyilkolnak. Robin Hood is hazafelé tartott, mert félt, hogy baj éri szelíd feleségét Lancaster grófságának határán, a malaseti békés völgyben.
Robin azon tűnődött, hogy nem indult-e túlságosan későn. Észak felé mentükben lépten-nyomon a király meg idegen hordái pusztításának és mészárlásának nyomát láthatták. Minden útba eső falut vagy házat elemésztett a tűz, megdermedt tetemek hevertek a havon vagy szanaszét a házakban, ahol hajdan a leöldösött emberek nevetgéltek, vigadtak. Füstoszlopok emelkedtek a fagyos égalj fölé ott, ahol legutóbb gyújtogatott és öldökölt a gyalázatos király garázda bandája. Az egyik kastélyból csak füstölgő romok maradtak, és a leégett lovagteremben két fiatal lányt találtak, az egyik a fájdalomtól némán, a másik félőrülten kuporgott apjuk holtteste mellett. Az öreg lovagot halálra kínoztatta a királya, hogy kitudja tőle pénze rejtekhelyét.
Lovaglás közben Robin olykor fölvetette fejét. Azt nézte félve, hogy nem lát-e füstfelhőt, amely azt jelezné, hogy a király zsivány hadának valamelyik bandája arra nyugatra, egészen Malasetig eljutott volna. De a lila felhőkkel barázdált téli égen, melyről már alábukott a nap, nyoma sem volt felszálló füstnek.
Később lejteni kezdett az út, s mészkő sziklák és szirtek között kanyargott a malaseti völgy felé. Robin szinte akaratlanul sebesebb ügetésre fogta lovát nagy türelmetlenségében. Minél előbb el akarta érni az útkanyarulatot, ahol előtűnik Malaset vára. Amikor odaért, megállt egy pillanatra, és a mögötte igyekvő emberek hallották, amint elborzadva felüvölt. Aztán megsarkantyúzta lovát, és lefelé kezdett vágtatni a meredek ösvényen.
Amikor az emberek is arra a helyre értek, és a kastély alacsony tornyára tekintettek, enyhe füstcsíkot láttak felszállni a kastélyból, olyant, mint egy pásztortűz füstje. Borzongató csönd volt mindenütt. Az emberek felnyögtek, majd vágtatni kezdtek, átkozódtak és kétségbeesetten kiáltoztak, ahogy lerombolt házukhoz és megölt szeretteikhez közeledtek.
Robin fagyos nyugalommal ugrott le lováról a kastély udvarán. Néma és eltorzult tetemek hevertek szanaszét. Belépett a terembe: vékony füstfelhő szállt ki a szobából. A kastélyt felgyújtották, de nem égett le. Csak egy pár összetört pad füstölgött egy halomban, s védők és támadók tetemei hevertek dermedten, elkeseredett, halálos ölelésben. Felrohant a lady hálókamrájának lépcsőjén.
Az ajtó zárva volt. Óvatosan kinyitotta. A lenyugvó nap sugaránál egy fehér arcú halott teremtést látott az ágyon, Mariant. Feketében volt. Két szép hosszú keze keresztbe téve a mellén, barna haja kedvesen simogatóan fogta körül arcát és mellét. Egy rövid fekete nyílvessző hevert mellette.
Valami megmozdult hirtelen az ágy redői mögött, egy nő kicsiny alakja rohant hozzá, és térdre vetette magát előtte. Sibbie, Gilbert felesége, a halombeli lány, Marian komornája. Nem sírt, de amint felnézett rá, fájdalom volt nagy, barna, hűséges szemében.
– Ki tette ezt, Sibbie? – kérdezte Robin halk, fojtott hangon.
– Ki más, mint Isenbart de Belame, az a sátán! – mondta az asszony vadul. – Amikor a kapuőr szobájából beszélt vele, akkor ölte meg. Ezzel a nyíllal vette el drága életét, ugyanezt a nyilat lőtte rá Ket bátyám az asztalára Evil Holdban. A két karom közé dőlt, rám mosolygott, de nem tudott szólani, meghalt. Másnap, hiszen csak tegnap mentek el innen, ostrommal bevették a kastélyt, súlyos és keserves küzdelem folyt az udvaron és a termekben, aztán, mert visszatértedtől féltek, végigfosztogatták az egész birtokot. Hob bátyámat sebesülten magukkal vitték még tíz emberrel együtt, és azt mondták nekik, hogy mihelyt Evil Holdba érnek, megkínozzák őket.
Ket, a manó, közben Robin háta mögött a kamrába lopózott, és mindent hallott. Húga feléje fordult, és némán kezet szorítottak. Aztán mind a ketten felemelték jobb kezük mutatóujját, és gyorsan fura vonalat, talán betűt, talán valamely jelt írtak a levegőbe. Az olthatatlan bosszú jele ez; így esküdtek a földben lakók arra, hogy addig nem nyugosznak, nem pihennek, míg tűzön-vízen, kínon és gyötrelmen keresztül meg nem bosszulják asszonyuk halálát.
Robin lehajolt, és megcsókolta felesége hideg homlokát. Aztán hajadonfőtt letérdelt melléje, és imádkozni kezdett. Nem szólt, némán könyörgött a Szent Szűzhöz, segítse, hogy Evil Hold lordjának és gaz cimboráinak életét és hatalmát megszüntethesse örökre.
Még azon az éjszakán fáklyavilágnál a malaseti kicsiny templom sírkamrájában helyezték nyugovóra apja és rokonai mellé Marian holttestét. Ezalatt fegyvert és lószerszámot szedtek össze a kastélyban azok a parasztok és majorosok, akik Belame és gaz bandája közeledtére elmenekültek földjükről és majorukból. Mindannyian elhatározták, hogy életük árán is megsemmisítik Evil Hold várát és fegyvereseit.
Hajnalhasadáskor nagy szótlanul útnak indult Robin és csapata. Még csak vissza sem tekintettek, vadul lovagoltak a meredek úton, és csak előre, kelet felé néztek. Robin üzenetet küldött a már öreg Sir Herbrand de Tranmire-nak. Arra az ígéretére emlékeztette üzenetében, hogy a wrangbyi kastély lerombolásában segítségére lesz, és arra kérte, hogy ha ő maga nem jöhetne, küldje el jól felfegyverzetten minden nélkülözhető emberét Wrangby tava mellé, és ott találkoznak majd össze Robinnal. Hasonló üzenetet küldött más lovagoknak és majorosoknak is, olyanoknak, akiknek Belame valamikor ártott. Sokan ígértek volt segítséget a vitéz Robinnak, ha szüksége lesz rá, mert mindnyájan tudták, hogy bátor és nagyszerű ember, és egy napon egyesíteniük kell majd erejüket Robinnal, és együttesen végét kell hogy vessék Evil Holdnak, a sok gazságnak, aljasságnak.
Wrangby felé menet Robin más várak és udvarházak előtt is megállt, és segítséget kért. Némelyik felprédált, felégetett rom volt csupán, vitéz védelmezői holtan hevertek a gonosz király nagy megelégedésére. Voltak, akik nyomban teljesítették kérését, úgyhogy esteledésre, amikor a szürkület a párás mezőre lopakodott, és Robin Evil Holdhoz jó közel ért, már háromszázan voltak a támadók, éppen elegen ahhoz, hogy az ostromlottak el ne menekülhessenek.
Robin a nagy kaputól egy nyíllövésnyire megállapodott, és kürtjébe fújt. A kaputorony tetejében két ember tűnt fel talpig páncélban. Egyik fején sötéten csillant meg a bronzsisak az éjszaka gyenge világánál.
– Isenbart de Belame-mal akarok beszélni! – kiáltotta Robin.
– Ordas! – hangzott az ugatásszerű felelet – Sir Isenbart de Belame-mal, Wrangby és Fells lordjával beszélsz. Mit akarsz és mit akar ez a csőcselék?
– Mindjárt megtudod – kiáltotta Robin. – Add meg magad, és add ki a foglyokat. A lordok bírósága elé kerülsz gaztetteidért, és feleségemnek, lady Mariannek megöléséért. Ha nem: erőszakkal vesszük be gyűlöletes váradat, és embereid halála is fejedre száll.
– Ha holnap reggelre ez a rühes paraszti banda veled együtt nem pusztul el birtokomról, kimegyek és kutyakorbácsommal halálra verlek benneteket. Takarodj innen, ordas gazember! Ennyit akartam mondani!
Aztán, mintha csak levegő lennének számára, egy megvető gesztussal a másik lovaghoz fordult, és beszélni kezdett vele. Mindkettő leeresztett sisakrostéllyal állt, és az alkonyat bizonytalan világánál pillanatról pillanatra sötétedett az alakjuk. Egyszer csak egy kis alak lopózott Robin lova elé a sötétbe, megállt, aztán egy íj idegének a zürrenése hallatszott. A következő pillanatban Belame társa sisakrostélyához kapott, és megtántorodott. De nyomban összeszedte magát, és kirántotta sisakjából a nyílvesszőt. Veszett dühvel hajította el, és gúnyosan valamit üvöltött, nem lehetett hallani, hogy mit.
Ket, a manó célzott ilyen mesterien az éjszaka sötétjében; az emberek ámuldoztak, hogyan tudott ilyen jól célba találni. De a nagy távolság miatt a nyílvessző éppen csak megkarcolta a lovag homlokát.
Robin és emberei még azon az éjszakán ostromgyűrűbe fogták a kastélyt, úgyhogy senki sem jöhetett ki, vagy nem mehetett be észrevétlenül. A Jegyes Tölgy alatt Robin tanácsot ült a segítségére jött lovagokkal.
– Bátor Robin – mondta az egyik, név szerint Sir Fulk of the Dykenwall –, nem tudom, hogyan hatolhatnánk át ezeken a hatalmas falakon. Ostromgépeink nincsenek, rést törni sehol sem tudunk, az árok tele vízzel, és egy olyan embernek, mint Belame, bizonyosan még hosszas ostromra is elegendő elesége van.
– Nem látom, hogy mi miatt ne vehetnők be a kastélyt – mondta Denvil of Toomland, a fiatal fegyverhordozó, bátor és heves, mint a sólyom. – Wrangby parasztjaival, akik gyűlölik uraikat, fákat döntethetünk és tutajokat készíttethetünk. Akkor pajzsaink oltalma alatt átkelhetünk az árkon, és elvághatjuk a felvonóhíd láncait. Aztán leverhetjük a rácsot, és ha bent vagyunk, betörhetjük a kaput.
Hosszas tanakodás után ez maradt a vár bevételének egyetlen módja. Emberéletben bizony nagy veszteségük lesz, ám a falak túlságosan vastagok és magasak, és kijönni vagy bemenni csak a nagykapun át lehet. Ketet, a manót előhívták, és azt a parancsot kapta, hogy menjen el Wrangby parasztjaihoz, a kastély körül vagy egy mérföldnyi távolságra fekvő kunyhókhoz, és kérje meg őket, jöjjenek Robin segítségére a gaz lordok ellen. Egy óra múlva visszatért.
– Voltam Cole-nál, a falusbírónál – mondta –, és átadtam a parancsot, összehívta a tekintélyesebb embereket, és elmondta nekik, hogy mit üzentetek. Tekintetükről láttam, hogy máris jönnének, de sokáig hallgattak, gondolkoztak. Aztán azt mondta egyikük: „Hatszor fogták ostromgyűrűbe hatalmas lordok Evil Holdot, de egyszer sem sikerült bevenni. Az ördög szereti fiait, és a gaz lordok ellen hasztalan a küzdelem. Mindig erősek voltak és azok is maradnak.” Többet nem szóltak, bármit mondtam, csak ültek némán és a fejüket ingatták – végül eljöttek.
Ekkor Robin több emberének megparancsolta, hogy az éjszaka folyamán felváltva fiatal fákat vágjanak ki, és tutajokat kössenek, olyan hosszú létrákat készítsenek, hogy elérhessék velük a felvonóhíd láncait. Fáklyák világánál egész éjszaka dolgoztak a fák között, Robin meg az őröket járta sorba. Csak pirkadat előtt feküdt le egy kis időre, de felköltötték, mert Wrangby parasztjai közül jött egy kis csapatnyi ember – ugyanazok, akik előbb megtagadták a segítséget. Egy ijesztő tekintetű, tagbaszakadt, ősz öreg volt az élükön. Széles, borotvaéles, hosszú sarló volt a kezében. Robin felismerte benne azt az embert, aki vele együtt lőtt célba a nottinghami vetélkedésen a seriff színe előtt.
– Jó uram – szólt Robinhoz lépve az öreg –, itt hozom ezeket az embereket. Nem voltak hajlandók eljönni az éjszaka. De akkor csak félemberek voltak. Beszéltem velük, és most készek segíteni neked, hogy szétverd a banditáknak, asszony- és gyermekgyilkosoknak ezt a fészkét.
– Köszönöm, Billhook Rafe – mondta Robin, és a parasztokhoz fordult. Egyikük előlépett, és társai nevében szólani kezdett:
– Megfogadtuk – mondta –, hogy mindvégig veled tartunk. Inkább meghalunk most, de sanyargatónk nem nyomorgat tovább bennünket.
Olyan bátortalannak és engedelmesnek látszottak szegények, mintha a hosszú kínlódás és sanyarú élet minden bátorságot kiölt volna belőlük.
– Kudarcot ne valljatok, testvérek – mondta mordul, hatalmas sarlóját rázva Rafe. – Amikor Barnisdale erdejében kiráncigáltak hajlékomból, és megölték feleségemet s gyermekemet, akkor megesküdtem, hogy visszatérek, és segítek szétverni ezt a sátántanyát. Itt az alkalom, testvérek. Az Isten és a Szent Szűz mellettetek áll!
– Nem Thurstan vagy te Stone Cotból, akit harminc téllel ezelőtt Belame kivert a házából? – kérdezte Robin.
– Az vagyok – mondta Thurstan. – Visszatértem, mert itt az alkalom.
Ennek az embernek irányításával, és John meg Fehér kezű Gilbert buzgó segítségével hamar elkészültek mindennel. Jót ettek, misét hallgattak, majd fogták a tutajokat és a vizes árokhoz vitték, a főkapu elé. Nyílzápor fogadta őket, de Skarlát Will és Íjász Will íjászai védelmezték a tutajvivőket. Éles szemük a falak minden nyílását felfedezte. Nyilaik eltaláltak mindenkit, aki a lőrésekben megjelent, nyílvessző fúródott azokba is, akik feltűntek a várfalak tetején. Gyorsan vízre eresztették a tutajokat, és átmentek az árkon, majd a rácsozatot és a kaput takaró felvonóhíd mellé támasztották a létrákat. Hamarosan erős csengés-pengés jelezte, hogy buzgólkodnak a híd láncainak elvágásán a kovácsok. Egy ideig úgy tetszett, hogy nem lesz nagyon nehéz dolguk, mert Robin íjászai miatt senki sem mert az oromzatból kihajolni és rájuk lőni. De váratlanul kinyílt a belső kapu és a kapurács mögül íjászok kezdték lőni a kovácsokat. Az egyik kovács mellébe hosszú nyílvessző fúródott, és a létráról a vízbe zuhant, a másiknak átlőtték a kezét.
Nyomban mások álltak helyükbe: Skarlát Will, Íjász Will és még ketten kapaszkodtak a létrára a kovácsokkal együtt, és ahogy tudták, viszonozták a nyílzáport, habár olyan kicsi helyen alig lehetett az íjat felajzani. Aztán kurjantást lehetett hallani: egy láncot átvágtak és a híd félrebillent. A másik láncra is rávertek még egy párszor, és a felvonóhíd szörnyű reccsenéssel az árakba zuhant, s nagy súlya miatt kettétört.
Robin legjobb íjászaival átrohant a hídon, mivel annyira még állott, hogy át lehessen menni rajta. Amikor a kapurács elé értek, a vasrudak között kezdtek benyilazni, és annyi nyilat lőttek, hogy az ostromlottak, akik közt nem nagyon volt íjász, kénytelenek voltak a kapu mögé vonulni, és bezárni a kaput.
Ekkor negyven izmos kar egy vastag szálfát hozott, a hidat tutajokkal fedték le, és sok-sok ember faltörő kosként a rácsnak döfte a szálfát. Csapás csapást követett, a partról az íjászok lőtték a várfalon állókat vagy azokat akik a lőréseken feltűntek, s az ostromlókra szerettek volna lőni. De Robinnak mégis sok embere pusztult el, mert a védelem éppen olyan elkeseredett volt, mint az ostrom.
A falakon belül mindenütt vagy Sir Isenbartnak vagy a többi lovagnak, Sir Baldwinnak, Sir Scrivelnek vagy Sir Roger of Doncasternek hangját lehetett hallani; keményen nógatták, hajszolták az íjászokat meg a kőhajítókat. Robin íjászai közül sokat megöltek vagy súlyosan megsebesítettek a nyílvesszők vagy kövek, noha pajzs védte őket. A vastag szálfával szakadatlanul ostromolták a rácsozatot, s az már több helyen meg is repedt.
A kastély kapuján keresztül ismét halálos nyílzápor repült ki, és a rács rúdjain át osztogatta a halált. De Robin jól irányította íjászait, és ismét visszavonulásra kényszerítette a védőket. Más emberek vették át a faltörő kos mellett árván maradt helyeket. A szálfa bütüje annyira szétverődött már, hogy seprűnek tetszett, de azért hatalmasakat vágtak vele a rácsba; két rúd annyira meggörbült és elgyengült már, hogy hamarosan eltörik, és akkor keresztülbújhatnak ott az emberek.
Robin, Sir Fulk és egy másik lovag, Sir Robert of Staites álltak a faltörő kos mellett, és buzdították az embereket. Robin szüntelen a kaput figyelte, mert attól tartott, hogy ismét megnyílik, és újabb nyílzápor zúdul rájuk.
– Még három jó ütés tölgyfa sógorral, emberek – kiáltotta Robin –, és bent vagyunk. A kapu nem sokáig áll ellen.
Ekkor Íjász Will riadtan felkiáltott. Will a parton állott az íjászokkal.
– Az árokba! – kiáltotta erre Robin. Sokan meghallották, és nyomban a vízbe ugrottak, mások viszont – szegények – elkéstek.
Az oromzatról fortyogó szurok áradt lefelé, majd égő fáklyák és felizzított kövek hullottak alá. Vagy tizennyolc ember nem hallotta meg a kiáltozást, rájuk hullt a gyilkos eső. Az égő fáklyák és izzó kövek nyomban felgyújtották a tutajokat, a felvonó hidat és a faltörő kost, mert mindent belepett az égő szurok: a dühödt lángok hamarosan elzárták az ostromlókat céluktól, pedig kevéssel előbb már szinte elértnek tetszett.
Robin és az életben maradottak a part felé úsztak, Will és íjászai addig a falak lőréseibe nyilaztak. A szurok leöntését azonban nem akadályozhatták meg, mert az üstös embereket pajzsok védelmezték.
Robin az előtte lobogó tüzet és a dühös, komor arcokat nézte.
– Nincs semmi baj, emberek – kiáltotta. – ők sem jöhetnek ki. Ha majd leégett a tűz, újabb tutajokkal átmegyünk az árkon. Néhány ütés még, és eltörik a rács, mi pedig bemegyünk. Will és te, Skarlát Will – kiáltotta –, ügyeljetek arra, hogy valamelyik gazember meg ne javíthassa a rácsot.
– Előbb a saját tetemén kell befoltoznia a lyukat – mondta nevetve Skarlát Will. Tekintetét a lőrésekre és az oromzatra szegezte, úgy állott ott felajzott nyilával.
Elmúlt már dél, és némelyek sebtiben ebédeltek, mások a rácsozatot tartották szemmel, ismét mások elmentek a parasztemberekkel újabb tutajokat kötni.
Amint Robin a fadöntők munkáját figyelte, egyszer csak nagy csapat gyalogost vett észre: a mezőn keresztül jöttek, és két lovag vezette őket. Éles szeme a pajzsok címerét fürkészte, és amikor három fehér fecskét pillantott meg az egyiken, öt lombos fát a másikon, üdvözlésre emelte kezét. Sir Walter de Beauforest és Völgybeli Alan volt a két lovas. Csakhamar kezet szoríthattak.
– Tegnap kaptuk meg az üzenetedet – szólt Sir Walter –, és olyan gyorsan jöttünk, ahogy csak jöhettünk. Remélem, nem érkeztünk nagyon későn.
– Nem, mert a kastély még nem került a kezembe – mondta Robin –, és éppen jól jön a segítség.
Elmondta, mit tett eddig, és mik a tervei; terveit jónak találták, és megfogadták, hogy minden erejükkel segítik. Alan elmondta, hogy Sir Herbrand csapatot küldött Robin segítségére, de jómaga nem jöhetett, mert öreg és erőtlen, pedig nagyon szeretett volna Wrangbyben lakó ellenségeire csapást mérni.
Ezalatt Ket, a manó komor tekintettel kódorgott a táborban. Néha az árok partjára állott, az íjászok közé. Az ő szeme volt a legélesebb, a lőréseken vagy az oromzaton minden moccanást észrevett, és az ő nyila repült a leggyorsabban a célba. De Ket igen lassúnak találta az ostromot. Nagyon szerette volna minél előbb és minél jobban megbosszulni szeretett asszonya halálát. Sőt, ezenfelül még azt is tudta, hogy bent a kastélyban senyved sebesülten testvére, Hob, s talán éppen most gyötrik-kínozzák.
A kastély körül ólálkodott állandóan, az egyik védőműtől a másikig osont: mindenütt nyílást keresett a sima falban sötét tekintete. Már volt egyszer odabent, amikor Sir Isenbart de Belame elé, az asztalra lőtte az üzenetet, amikor Ranulfot megölték. Azon az éjszakán a gazdag zsákmánnyal és váltságdíjas foglyokkal visszatérő lovagok nyomába lopakodott. A zűrzavarban átjutott a kapun, és eltűnt a sötétben.
Éjszaka aztán végiglopakodott a csatornán, amelynek az árok fölött vagy tizenkét lábbal volt a nyílása, s a vihar és eső oltalma alatt vízbe vetette magát, és baj nélkül kijutott a szabadba.
Ám most rendületlen állnak a magas és erős falak, és semmi lehetőséget nem talált, bár nagyon szeretett volna bejutni. Ha egyszer bent van, akkor biztosan rátalál majd testvérére és kiszabadítja, megöli az őröket, aztán kinyitja a kaput Robinnak és embereinek.
Sűrű mogyorós volt a kastély mögött, onnan fürkészte a falakat. Olykor gyanakvó tekintetet vetett a mezőn túlra, a Wrangby uradalmát körülfogó erdőkre és dombokra.
De mi volt ez? Két furcsaság is történt egyszerre. Egy kard villant meg kétszer a vár kőcsipkéje között, jeladásszerűen, és nyomban azután egy fegyver csillant meg vagy fél mérföldnyire az erdő sarkának csupasz fái között. Alaposan és hosszasan fürkészte azt a helyet, de semmi mozgást sem vett észre.
– Furcsa! – gondolta Ket. – Jeladás lenne? És ha igen, kinek adhatott jelt a kastély béli?
Ket gyorsan döntött: bokortól bokorig lopakodva, mint a menyét, az erdő felé tartott. Elérte az erdőszélt, és belesett a fák közé. Vagy harminc félelmetes külsejű lovas lapult a földön az erdőben, lovaik szája be volt kötve, hogy ne nyeríthessenek. Nyomban rájuk ismert. Thurstan emberei voltak. Az ő keze közül mentette ki évekkel ezelőtt a szép Mariant. Egy ember felvetette bozontos ősz fejét, és az ostromlók táborát kezdte fürkészni. Aztán gúnyosan elvigyorodott, és Ket felismerte benne magát a vén Grame Gaptooth-t, Thurstan lordját.
– Egy óra múlva besötétedik, és akkor megszalasztjuk a csürhét – mondta az öreg lovag.
Ket tüstént tudta, hogy mi történt: ezek a zsiványok, Sir Isenbart rokonai találkozni akartak Sir Isenbarttal, mert azt remélték, hogy John király fosztogató bandájával együtt öldökölhetnek és fosztogathatnak. Ámde felfedezték, hogy Wrangby vára ostrom alatt áll, és várbeli barátaiknak jelt adtak, hogy itt vannak. A rövid téli nap végére vártak most. Akkor aztán vadul rárontanak majd Robin seregére, és kiáltozással jelt adnak Sir Isenbartnak, hogy törjön ki a várból. Ha meglepetésszerűen és két oldalról támadnak, talán sikerül megsemmisíteniök Robin Hoodot és embereit.
Ket egy vadmacska ügyességével visszafelé kezdett kúszni, mélyen be az erdőbe, a lovasok mögé. Végtelen vigyázattal lopakodott, hogy egy megreccsenő ágacska se árulhassa el a vad lovasoknak. Vagy ötven yard után óvatosan felállott, és fától fáig osonva, árnyként sietett Robin Hoodnak az erdő sarkán álló tábora felé.
Thurstan emberei jól hallhatták, hogy az ostromlók nagyban hergelik a védősereget; hallották Robin és a lovagok kurta és határozott parancsszavait: akkor rakatták az árokba a kapu elé a tutajokat. Aztán a mezőre hamarosan rászállott a köd és a szürkület, az erdő közelebbinek tetszett, és hamarosan az egész környéket belepte a sötétség.
– Na most, emberek – mondta Grame Gaptooth és felállt, s megfogta lova kantárát –, üljetek lóra, és álljatok készen! Száz yardra közelítsétek meg a tüzeket. Akkor sarkantyúzzátok meg a lovatokat, és hallassátok csatakiáltásomat: „Gaptooth, Gaptooth!” Aztán használjátok a sarkantyút és a kardot, és kaszaboljátok le ezeket a kutyákat, Belame meghall minket, kijön a kapun, és akkor istenes öldöklést csapunk. Most lóra... és előre!
A lovasok lassan haladtak a magas, vastag szálú fű között, majd hirtelen vad kiáltással a tűz körül üldögélőkre vetették magukat. De a megtámadottak furcsa mód azonnal ellenük fordultak, mintha vártak volna rájuk. Három lovag lovagolt elő a sötétből, és a támadók „Gaptooth” kiáltása közben vadul összecsaptak.
Ket, a manó tanácsára Robin olyan közeire rendelte embereit, hogy a védősereg is hallhassa a csatakiáltást. Gaptooth emberei jöttek, jöttek, ám Robin emberei úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Egyszer csak a várkastély kapuja felől vad üvöltés hangzott fel, a felelet: „Belame! Belame!” A kapu kicsapódott, a kapurács lassan felemelkedett, és a tátongó nyíláson lovasok és gyalogosok rontottak ki. Robin a híd megfeketedett gerendáira rakatta tutajaikat, úgyhogy könnyen kijöhetett a védősereg: az emberek, mint a vihar, úgy rohantak a tutajokon keresztül, a gerendák csikorogtak súlyuk alatt; csakhamar egybeolvadt a „Gaptooth” és a „Belame”.
Ekkor a vad lármát is elnyomva felzengett valahonnan hátulról egy trombitajel. Ugyanekkor három rövid, éles hang hangzott föl a kastély tövében. A Jegyes Tölgy erdejéből tíz lovag és száz fegyveres rontott elő: Sir Herbrand csapata, az éj leszálltakor érkezett, éppen jókor, mert be lehetett venni őket abba a tervbe, amelyet az ellenség megsemmisítésére Ket, a manó tanácsa alapján Robin és a lovagok kieszeltek.
Eddig úgy látszott, hogy a „Belame”-ot és a „Gaptooth”-t kiáltozók közreszorították ellenfeleiket, ám ezek most hirtelen egy tömbben visszafordultak.
Belame csapata rohanó embereket vett észre a háta mögött, pedig ott, tudomása szerint, csak a várvédők maradtak. Gaptooth emberei megfordultak, mert fejük felett vadul felhangzott a bosszúállók kiáltása: „Marian! Marian!”, melyre válaszként ez hangzott: „Tranmire és Szent György!”
Elkeseredett, kegyetlen küzdelem indult ekkor a nagy zaj közepette. Wrangby lordjai puszta életükért küzdöttek immár, mivel Robin serege nagyobb volt a Belame és cimborái seregénél, és ők az ellenség két szárnya közé kerültek. Kegyelmet senki sem kért, és nem is adott. Parasztok kaszával vagy fejszével csapkodták a fegyveres gyalogokat vagy szabdalták a páncélinges lovagokat. Rafe akármerre vetődött is, vad gyönyörűséggel verekedett, és időnként fényes alabárdját szorongatva Sir Isenbartot kereste-kutatta tekintete. Robin felesége gyilkosát kereste a nagy kavarodásban. Sir Isenbartot felismerhették bronzsisakjáról. Mint egy vadkan rontott ide és oda, halált osztott vagy sebet ejtett minden csapásával, és időnként elüvöltötte saját borzongató nevét. Robin észrevette, rá akart támadni, de a csata forgataga visszatartotta. Közvetlenül Robin mögött Csöpp John küzdött, és egy óriási kétélű szekercével kiszélesítette a Robin vágta ösvényt.
– A Szent Szűzre, John, menj és terítsd le a bronzsisakost! – kiáltott fel végül is Robin. – Belame az. Ne hagyd elillanni, ha szeretsz!
Elillanni ugyan akkor sem illanhatott volna el a szörnyű zsarnok, ha ez a szándéka. Az öldöklő Belame-ot feltartóztatta Rafe és Wrangby húsz jobbágya, körülfogták, lábánál fogva rángatták, páncélját próbálták letépni, le akarták rántani a lóról. Annyira gyűlölték, és annyit szenvedtek miatta, hogy most minden idegszáluk remegett, de mert ügyesebben bántak a földművelő szerszámokkal, mint a fegyverrel, úgy hullottak éles kardjától, mint sarlótól a búzakalász, és amint Belame ide-oda csapott, úgy rázta le magáról támadóit, mint medve a kutyákat. Rafe hosszú alabárdjával csapta, vágta, ám Belame erős pajzsa minden ütést kivédett. A lovag legyőzhetetlennek látszott.
Végül aztán Robin és John áttört az ellenség meggyöngült sorain. Holttetemek garmadáin ugrattak át, és Sir Isenbartra rontottak. De elkéstek. Az öreg Rafe bosszúálló karja akkora süvítő csapással a lovag jobb vállába vágta az alabárdot csontig. A következő pillanatban az alabárd leszelte volna Belame fejét, ám Robin pajzsával kivédte az ütést, és felkiáltott:
– Ne öld meg! Kötél jár neki!
Rafe eldobta alabárdját.
– Igen, igazad van – mormolta. – Nem érdemli meg, hogy nemes acéltól haljon meg. Bakó kezére kell adni a gazembert!
Belame jobb karja megbénult ugyan, de még a nyeregben ült:
– Ölj meg, ordas! – kiáltotta. – Szúrd belém kardodat! Címeres nemesember vagyok. Nem dögölhetek meg, mint egy kutya!
Azzal lova vékonyába vágta sarkantyúját, és megpróbált kitörni a gyűrűből. De Rafe elkapta nagy kezével, és lehúzta a nyeregből.
– Címered van! – hörögte gyűlölettel. – Ha nem akadályoznak meg, róttam volna én címert a bőrödbe, de akkorát, amennyire embertelen voltál te meg a cimboráid a szegényekhez! Címer és egy jó kenderkötél jól megfér majd együtt ezen az éjszakán!
– John, és te, Rafe, kössétek be a sebét, és vigyétek be a várba, mert bizonyára a mienk már – mondta Robin, és ott maradt, míg a fogoly sebét be nem kötötték. Aztán jól megkötözve a kastélyba vitték az immár néma és komor Belame-ot.
Szinte mindenütt megszűnt már a csata. Wrangbynek csak egy pár embere maradt életben. Oly nagyon gyűlölték őket, hogy vagy tízüknek sikerült csupán a sötétben futással mentenie életét. Köztük csak egy lovag volt, az ocsmány Sir Roger of Doncaster, aki a viadalnál jobban szerette a fondorlatot. Gaptooth lovasai közül sem élt egy sem, magának a rabló Gaptoothnak is ez volt az utolsó portyázása.
A kastélyt Ket, a manó terve szerint hamar bevették. Ket a fiatal Denvillel, a fegyverhordozóval és vagy negyven derék emberrel a kapu előtt álló tutajok mellé bújt a vízbe. Amikor Gaptooth hívására Belame és emberei ujjongva kijöttek a kastélyból, és a kapuőrök a rácsozat mögött maradtak, és mert biztosak voltak a győzelemben, nagyban morogtak, hogy őket kihagyták az öldöklésből, a csuromvizes emberek egyszer csak előttük termettek, és a kapuőröknek sohasem sikerült tisztázni, hogy mi is történt tulajdonképpen velük, mert menten halálukat lelték. Aztán Ket és Toomland emberei némán és minden ellenállást leverve a várba lopakodtak. Úgy győztek, hogy egyetlen embert sem vesztettek. A védőseregből tíznek-tizenkettőnek sikerült futással mentenie életét. Ez a rövid csatározás biztosította a győzelmet.
Nem sokkal később Robin és a segítségére jött lovagok közül azok, akik nem sebesültek meg, beléptek abba a terembe, amelyikben egykor Sir Isenbart meg cimborái mulattak, adták sorra a boroskupát vagy kínoztak egy-egy szerencsétlen foglyot. Robin Belame székébe, az asztalfőre ült, a lovagok is leültek kétoldalt, aztán Robin előhozatta a foglyokat. Fáklyák világították meg a termet, és a győztesek horpadt, repedezett páncéljait. Minden katona, paraszt és lovag arca elkomorodott, amikor beléptek a foglyok.
Csak ketten voltak: Sir Isenbart de Belame és Sir Baldwin, a gyilkos, aki kegyetlensége miatt kapta nevét, mert portyázásai során sok-sok embert ölt meg az évek folyamán Wrangby és Peak mezőin. Amint megnyílt az ajtó, fejszecsapások zaja hallatszott be. Evil Hold kapuja előtt már ácsolták az akasztófákat.
– Isenbart de Belame – kezdte ridegen Robin –, itt a kastélyodban, ebben a teremben lesz számodra a végítélet, ahol annyiszor rimánkodtak könyörületért szerencsétlen áldozataid, férfiak és nők, szegények és gazdagok, nemesek és parasztok, és csak durva, pimasz szó vagy aljas sértés volt a válaszod. Álljon elő mindenki, akinek valami panasza van Belame vagy embertelen, fosztogató cimborája, Baldwin ellen. Isten mindeniket látja, és hallja. Csak az igazat mondja mindenki, gondoljon arra, hogy lelke üdvösségét veszítheti.
Minden ott lévő majoros, paraszt és szabad ember beszélni akart; mindenki a két gaz, embertelen lovag vádlója akart lenni.
– Kitolta apám szemét! – kiáltotta az egyik.
– Gyenge volt egyszer a termés – kiáltotta egy másik –, nem tudtam megadni a gabonadézsmát, ezért megölte a fiamat!
Jöttek egymás után, és mindegyik elmondta néhány kemény szóban panaszát. Amikor már mindenki szólott, előlépett Ket.
– Saját gonosz kezével ez az ember megölte Barnisdale és Malaset legjobb ladyjét! – kiáltott Belame-ra mutatva. – A lady kastélyának kapujából beszélt vele, akkor ölte meg, és felnevetett, amikor a lady összerogyott.
– Ott volt és gúnyolódott, amikor Ranulf of the Waste tűzzel kínozta apánkat, Colman Greyt! – kiáltotta Dombi Hob, és bekötött lábbal-karral előlépett. Belame felé rázta öklét. A vádlott elsápadt, látván, mekkora gyűlölet lobog a körülötte állók szemében.
– Elég, több mint elég! – szólalt meg végül Robin. – Mit szóltok, lovag urak? Ez a két ember nemesi vér, címeres ember, úgyhogy kardtól kellene elpusztulniuk. De gonoszabbnak bizonyultak minden kocsmai gaz bicskásnál és rablónál; emiatt a megbecstelenítő akasztásra ítélem őket.
Helyeslő zúgás töltötte be a magas termet.
– Akasztófára velük! Akasztófára velük!
– Egy véleményen vagyunk veled, Robin – mondta Sir Fulk of the Dykenwall, amikor lecsendesedtek. – Ez a két ember elvesztette a rangjával járó kiváltságokat. Szedjék le sarkantyújukat, és akasszák fel őket.
Úgy is történt. A jelenlevők diadalordítása közben lerángatta Csöpp John Wrangby két lordjának sarkantyúját, aztán az emberek vad örömmel felüvöltöttek, és a jelenlévők gyűrűjén keresztül a kijárathoz vitték őket: a fáklyák rideg arcokra és csillogó szemekre vetették fakó fényüket; arcuk természetes szelídsége helyén ebben a pillanatban vadság volt.
Az ítélet végrehajtása után szurkot, kátrányt és olajat öntöttek végig a kastély szobáin, majd szalmacsóvákra fáklyákat vetettek. Kifutottak mind, és megállapodtak a fekete falak előtt: a nyílásokon keresztül fojtogató füst kezdett szállongani, lángnyelvek törtek fel a kavargó füsttel együtt; a tűz hamarosan erőre kapott, kicsapott a terem és a fölötte álló szobák ablakán, és csóvája vadul emelkedett a sötét ég felé. Ropogni kezdtek a vastag gerendák, pallók és szarufák beszakadtak: a láng és szikra mind feljebb csapott, és a tűz fénye messzire ellátszott a mezőn. Messze, a dombon juhokat őrző pásztorok nézték-nézték, és nem hittek a szemüknek, aztán keresztet vetettek, és magukban hálaimát rebegtek, mert Evil Hold végre lángok martaléka lett.
A király seregének Peak fennsíkjain vagy Yorkshire hegytetőin menetelő rablóbandái látták a messzeségben a nagy tüzet, de nem tudták, hogy embertelen királyuknak és gaz lordjainak legpokolibb erődítményét égették fel azok, akik hosszas és kegyetlen sanyargatás után végül is felkeltek és kivívták szabadságukat.
Másnap reggelre csak füstölgő, kormos kövek maradtak abból a hatalmas várkastélyból, amely a gazság jelképe volt két nemzedéken át. Fehér füstcsíkok tekergőztek még fölfelé a megmaradt falak közül. Mindent annyira elemésztett és szétrombolt a tűz, hogy soha többé nem lehet újjáépíteni a kastélyt.
Robin lovon hagyta el a Jegyes Tölgy lombsátorát, serege éjjeli szállását, és még egyszer visszanézett a füstölgő romokra, a két bitófára és a rajtuk mereven himbálózó két gazemberre, Baldwinra és Belame-ra.
Robin levette acélsisakját, s lehajtott fejjel megköszönte Szűz Máriának a segítséget. Emberei melléje gyűltek, ők is levették sisakjukat és imádkoztak.
A mezőn át egy csapat parasztember jött: némelyek szaladtak, mások csak jődögéltek, és nem mertek hinni a szemüknek. Sokan megálltak Robin előtt, elgyötört, ráncos arcú öregek és asszonyok elkapták és csókolták a kezét, vagy ajkukkal érintették lábát és páncélja szegélyét. Egy fiatalasszony ölbeli gyermekét emelte magasra, és könnyes szemmel súgta oda gyerekének, hogy nézze meg jól Robin Hoodot: „Ez az ember ölte meg a gaz lordokat és pusztította el odújukat.”
– Jó uram – mondta Rafe –, ne hagyj el minket, mert még jön egy éppen olyan aljas lord, mint az a kettő, amelyik ott lóg, és birtokba veszi a földeket, épít egy más pokolravaló várat, és elkezdi sanyargatni az idevaló embereket.
– A Szent Szűzre fogadom – mondta Robin, és esküre emelte jobb karját –, míg én élek, csak olyan ember fogja birtokolni ezeket a földeket, aki éppen olyan igazságos és jószívű, mint amilyen én lennék.
– Ámen – mondták rá megilletődötten a körülötte állók.

 

 

11.
Robin Hood halála

Feleségének, Mariannek halála után Robin Hood soha többé nem hagyta el az erdőt. A malaseti földeket Fitzwalter gróf egyik távoli rokona vette át. Ez ügyesen igazgatta a birtokot, és a birtok hagyományaihoz híven emberségesen bánt a jobbágyokkal és a majorosokkal.
Robin földönfutó társai, majd később árendásai közül sokan nemigen akartak visszatérni az erdőbe, de amikor ismét belekóstoltak a szabad és kötetlen életbe, nem váltak meg Robintól. A zsarnok király kegyetlensége, gyilkosságai, pusztító és rabló hadjáratai miatt nőttön nőtt Robin társainak száma, és Robin szavára mind készek voltak küzdeni a király bandái ellen. Robin észak felé indult, miután Wrangby kastélyát a földdel tette egyenlővé, és erdei meg mezei utakon haladva oldalba kapta a királynak flandriai, brabanti és szászországi haramiákból álló seregét. Sok fosztogató, embereket sanyargató és más szörnyűségeket elkövető rablóbanda került Robin és vitéz emberei kezére, sokat pusztítottak el, vagy futamítottak meg szégyenletesen nagy hadi nyilaikkal. Robin sok lovag és nemes hölgy, jobbágy és majoros háláját érdemelte ki, és mindannyian nagyon tisztelték.
Végre John királyt Newarkban megmérgezték és meghalt, Henry fiát koronázták meg és ismerte el királyának az ország minden nagy bárója és lordja. Ekkor Robin régi barnisdale-i és sherwoodi táborába tért vissza. Általános volt még az országban a hatalmaskodás, mert a király még gyermek volt; sok gonosz lord nem akarta átadni azt a várat, amelyet John és a bárók közt dúló háború idején elfoglalt. A szomszédok kifosztásából értek eleddig, és nem akartak lemondani erről. Ha asszony jött könnyes szemmel, vagy jobbágy el-elakadó lélegzettel, hogy valahol gazságra készülődnek, Robin kijött remek csapatával erdei menedékhelyéről, gyorsan átvágott mezőkön-réteken, és olyan sűrűn repültek nyilai a gazemberek felé, hogy csak ritkán nem sikerült elűznie a gonosz lordokat és haramia társaikat. A gonosztevők már neve hallatára remegni kezdtek, és féltek soha célt nem tévesztő, bármilyen vastag páncélon áthatoló, hosszú nyilaitól.
Az ifjú király tanácsadói – véletlen szerencse – egy derék lordnak, Warrenne gróf egyik rokonának adták Wrangby birtokát, és az emberséges volt jobbágyaihoz és árendásaihoz. Ekképpen a kíméletlen, nyomorgató és emberkínzó Sir Isenbart de Belame emléke annyira kitörlődött az emberek emlékezetéből, mintha nem is lett volna.
Ám a királyság más részeiben a nyomorúság és az elnyomás még általános volt. Pimasz bárók fegyvereseket menesztettek az ifjú király földjeinek birtokbavételére, megölték vagy kidobták árendásaikat, a gyengébb szomszédok állandóan attól féltek, hogy megtámadják és megölik őket vagy a birtokukat szedik el, hisz az általános felfordulásban rablás és gazság mindennapos volt. Sőt mi több, útonálló haramiabandák járták egyes lordok zsoldjában az erdőt és az ország úttalan útjait, és nekitámadtak a portékát vivő kalmároknak vagy akár a szegény vásáros jobbágyoknak és majorosoknak.
Egy napon Robin Csöpp Johnnal és Skarlát Willel Sherwood és Barnisdale határán várakozott. Híreket vártak egy haramiabandáról. Ez az országnak azon a vidékén garázdálkodott, és Sir Roger of Doncaster zsoldjában állott. Ennek a lordnak sikerült annak idején vagy tíz fegyveressel elmenekülnie Evil Holdból. Robin tudta, hogy Sir Roger nagyon szeretné őt egyszer elkapni és megölni, de eddig még nem akadtak össze a haramiákkal a földönfutók.
Egy kis tisztáson voltak: sűrű fagyalbokrok fogták körül mindenfelől, de jól láthatták a dombok közül a két nagy erdei utat felfelé és lefelé is. Időnként egy-egy haragos mókus sivított fel, és Robin visszafelelt, mert valamelyik felderítőjének volt ez a jele. Nemsokára Ket jelent meg a tisztáson; Robinhoz lépett.
– Jó uram – mondta –, én és Hob szemmel tartottuk Roger of Doncaster syke-i udvarházát. Kora reggel útnak indult embereivel, és a barnisdale-i Szélrózsa nevű sziklákhoz ment. Úgy gondolom, hogy a püspök eleséges és gúnyás szekérsorára vár, rajtuk akar ütni. A szekerek ma indulnak Wakefieldből Lincoln felé.
– Fel, John – mondta Robin –, és te is Skarlát Will. Gyorsan igyekezzetek Stane Lea-hez, és akit csak ott találtok, vigyétek magatokkal. Küzdjetek meg azzal a zsivány lovaggal és bicskásaival. Én is nyomban utánatok eredek.
Csöpp John és Skarlát Will szó nélkül engedelmeskedett. Útnak indultak, és hamarosan eltűntek az erdő kanyargós ösvényein. Ket nem mozdult, parancsra várt.
– Ket – mondta kisvártatva Robin –, menj Íjász Willhez, és mondd meg neki, hogy húsz emberét állítsa fel a Doncaster felé eső utak és erdei ösvények mentén. Ha meglátod testvéredet, Hobot, küldd ide hozzám.
Ket kézmozdulatokkal jelezte, hogy megértette, megfordult, eltűnt az erdőben, de a parancson kissé csodálkozott. Ha Sir Roger emberei északnyugat felé mentek Barnisdale-be, és Robin utánuk küldte embereit, akkor miért akarja szemmel tartani a Doncaster felé eső déli utat? Jól váltott az esze Ketnek. Azon tűnődött, hogy vajon azért járt el így Robin, mert Sir Roger barnisdale-i útját csalafintaságnak véli. Egy másik csapatot küldhetett délnek, hogy foglyul ejtse és megölje Robint? Eszébe jutott, hogy gazdája éles eszével sokszor többre jött rá, mint amennyit felderítői elmondhattak neki.
Ket távozása után Robin otthagyta a tisztást, kilépett az útra, és továbbment a lombok alatt. Fél mérföldet tehetett meg délnek, amikor keskeny ösvényhez ért. Az ösvény az erdőbe kanyarodott. Amint odanézett, egy alacsony homlokú, kegyetlen tekintetű embert pillantott meg: majorosnak volt öltözve, az ösvényen leskelődött le és fel. Íj volt a kezében és tegez az oldalán.
– Jó napot, jó ember – szólt Robin. – Hova, merre?
– Jó napot, jó erdőlakó – válaszolt a majoros. Kissé meglepődött a nesztelenül előtte termett Robinon. Tekintete ide-oda repdesett, nem nézett egyenesen Robinra. Eltévedtem itt az erdőben. Nem mondanád meg, hogy merre van a rache-i apátság?
Robin nem árulta el gyanakvását.
– Hogyne mondanám – felelte –, elvezethetlek az apátsághoz vivő útig. De jó messze kerültél tőle.
– Igen, könnyű eltévedni ebben a rengeteg erdőben – mormolta a majoros.
– Mikor vetted észre, hogy eltévedtél? – kérdezte Robin.
– Egy vagy két órája – hangzott a felelet. – Azt mondták nekem, hogy a Scatby-tanyán keresztül visz az út, de órákig mehettem, és egyetlen hajlékot sem láttam ebben a vadonban.
Robin felnevetett. Megmondhatta volna az embernek, hogy már tegnap eltévedt, mert már akkor látta délidőben, amint úgy bujkált az erdei utakon, akár egy vadmacska, amiből nyilvánvaló, hogy valakire les, és azt szeretné, ha nem vennék észre.
– Egy-két mérföldet kell még megtenned – mondta Robin –, és eléred a jó utat. Íjadról úgy látom, hogy remek íjász lehetsz.
– Az – mondta ravaszul az ember –, jó íjász vagyok, jobb sok dicsekvő zsiványnál, azoknál, akik itt az erdőben tanyáznak, és a király szarvasát lövik.
– Akkor gyere, lőjünk célba – mondta Robin –, hadd lássuk, melyikünk ügyesebb.
– Jó – mondta az ember, és tegezéből kihúzott egy nyilat, közben Robint fürkészte. Tekintetében gonoszság csillant meg.
Robin egy mogyoróbokorhoz lépett, levágott két egyenes vesszőt, egyik végükön leszedte a kérget, hogy láthatóbb legyen. Az egyiket beszúrta a földbe, és egy somlevélkoszorút akasztott rá. A som levele akkor ősszel már veresedni kezdett, és a mogyoróvessző fehér végétől jól elütött.
– Most – mondta Robin – mérjünk ki ötven lépést. A másik vesszőt odatűzöm, ahonnan nyilazni fogunk.
Közben Robin le nem vette tekintetét az emberről. Félig felajzott íjjal állt ott, mintha alig várná már, hogy lőhessen. Felnevetett, amikor egymás mellett lépegetve mérték a távolságot.
– Átkozottul nehéz próba ez így, ahogy te akarod – morogta. – Nagyobb céltáblákhoz vagyok szokva, nem efféle vesszőkhöz meg lombokhoz.
Robin ügyet sem vetett rá, csak ment-ment, míg ki nem számolta az ötven lépést. A másik mogorván, szinte vonakodva ment mellette. Robin azt mondta neki. hogy lőjön elsőnek a célba, de a másik azt felelte, azt szeretné, ha Robin lenne az első. Robin kivett két nyílvesszőt a tegezéből, és egyet kilőtt. A nyíl a koszorúba röpült, két ujjnyira a vesszőtől.
– Nem szeretek így nyilazni – mormolta az alacsony homlokú ember. – Így csak ostoba fegyverhordozók és falusi bolondok lőnek.
Robin nem felelt, és a másik lőtt. Amint várható volt, nem talált bele a koszorúba, a céltól nagyon messze röpült nyila.
– Hosszas gyakorlatra van még szükséged, cimbora – mondta Robin. – Hidd el nekem, érdemes ilyen célon próbálgatni ügyességedet. Nem érdemes loppal járni, és fa mögül nyilazni a prédára. Gyakran becsületesebb dolog messziről nyilazni. De próbáljam csak meg ismét.
Robin figyelmesen célzott. Nyila most pontosan célba talált, és kettéhasította a vékony vesszőt.
– Nem jár! – kiáltotta dühösen a másik. – Egy széllökés, az vitte nyiladat a célba.
– Nem, jó ember – mondta nyugodtan Robin –, ostoba vagy, ha ilyesmit mondasz. Szabályszerű lövés volt, azt magad is jól tudod. Most fogd ezt a vesszőt, menj, és szúrd be a kettéhasított helyére. Vágok még egyet, és beszúrom harminc lépésre, hogy egy kicsit gyakorolhassad a célzást, mielőtt megmutatnám neked az utat.
A másik morogva, komor tekintettel fogta a vesszőt, és lassan megindult a kettéhasított vessző felé. Amikor az ötven lépésből vagy húszat megtett, hirtelen megfordult. Robin a mogyoróbokornál állott, egyenes ágat keresett. A zsivány sebtiben nyilat tett íjára, elröpítette, és ezt kiáltotta:
– Te vagy a céltábla, téged kerestelek, ordas!
Robin úgy fordult be a bokorba, mint akit eltaláltak. Az ember vad vigyorral megindult. Látni akarta, hogy csakugyan megölte-e a régóta keresett földönfutót. A bokorból kilátszó merev lábak láttára elégedetten elmosolyodott. Aztán szájába dugta két ujját, hosszút, éleset füttyentett, és közelebb futott.
De nem gyönyörködhetett áldozatában, mert a halott váratlanul felemelkedett, felugrott, kezében a másik nyílvesszővel. Robin halottnak tettette magát, és felszedte a nyílvesszőt a bokorból. Most feltette a másik kezében tartott íjára. Az ember sóbálvánnyá változott. Kiáltás hagyta el vértelen ajkát.
– Szerencsétlen bicskás! – kiáltott fel megvető nevetéssel Robin. – Még húsz lépésről sem tudtad eltalálni a két napja keresett célt! Á, menekülni akarsz, de saját nyilad ér utol!
A másik megfordult, és ide-oda cikázva futott-futott az ösvényen, hogy ne találhassa el Robin.
Robin füléig húzta a húrt, és egy pillanatig várt; aztán nagyot pendült a húr, és a nyíl kiröpült. Az ember felüvöltött, a magasba szökött, aztán a hátába fúródott nyílvesszővel elterült a földön.
Ebben a pillanatban ágak tördelésének zaját hallotta Robin közvetlen közelből, és alig engedte el íját, amikor az előtte álló mogyorósból egy furcsa alak lépett elő. Robin ijedten hőkölt vissza, annyira hátborzongató volt az alak, aztán előrántotta kardját. Mintha egy ágaskodó pej ló került volna elébe. Látta nagy, vicsorgó, fehér, harapásra kész fogait, és a támadás lendületétől hátravetődött, röpködő sörényét.
Aztán nevetésbe tört ki. A lóbőrben egy ember volt. Egyik kezében kivont kardot, a másikban pajzsot tartott. Sir Guy of Gisborne! Gyűlölettől égő szemmel rontott neki a földönfutónak.
– Hahaha, Guy of Gisborne, te komisz lovag – gúnyolódott Robin. – Végre eljöttél. Éveken át kémeket, álvadászokat és orgyilkosokat küldtél rám, és most magad jöttél, hogy megölj, ha tudsz.
Guy of Gisborne meg se mukkant. A szeme szikrázott, és olyan ádázul vetette magát Robinra, mint a farkas a prédájára. Robinnak nem volt pajzsa, de volt egyebe, ami ugyanannyit ért, mint a legjobb pajzs: mert míg ellensége veszett dühvel rontott rá, a földönfutó megőrizte nyugalmát, és éles tekintete nem homályosodott el.
Egy ideig csak a kardok pengése hallatszott. Egymást kerülgették ebben a vad, egyikük halálát hozó táncban. Mind a ketten a másik tekintetét figyelték. Egyszer csak Robin kardja túljutott ellenfele kardmarkolatán, hegye felhasította és átvágta a lóbőrt, és Sir Guy vállába mélyedt.
– Elhagyott a szerencse, Guy of Gisborne – mondta győzedelmesen Robin. – Egyszer sikerült ebben a lóbőrben megmentened életedet, amikor leégett a házad, és azt hitted, hogy kardommal szemben is szerencsét hoz neked.
– Te ordas! Erdei haramia! – kiáltott fel Guy of Gisborne – Csak megkarcoltál, és jó kardom most elveszi életedet.
Kettős, gyors és vad csellel Robin karja alá döfte kardját. Hegye behatolt a zöld ujjas alá, és a földönfutó égő fájdalmat érzett. Guy kardja azonban csak felületesen sebezte meg Robint, és Robin csupán egy pillanatra állt meg. Villámgyorsan előtört. Guynak ideje sem volt feleszmélni: Robin kardja a mellébe hatolt. A gonosz lelkű lovag kezéből kihullott a kard, hátratántorodott, megfordult egyszer a tengelye körül, és aztán a földre suppant, és olyan mozdulatlanná vált, mint egy szikla.
Robin zihálva a kardjára támaszkodott, és megnézte megölt ellenségét.
– Így hát kardom – a Szent Szűznek hála – bosszút állott rajtad minden kegyetlenkedésedért, embertelenségedért, mindenért, amit gonosz és kegyetlen elméd kitervelt; a szegények éheztetéséért, kínzásáért, megkorbácsoltatásáért, robotoltatásáért. Kardom állott bosszút a síró asszonyokért és gyermekekért is, akiknek nem akartad elengedni a verést, és nem tudtad letörölni könnyeiket. Ó, ha ez a kard éppen ilyen könnyen megsemmisíthetné azok zsarnokságát és hatalmaskodását, akik most nagy tisztséget viselnek és nyomorgatják, gyötrik a szegényeket.
Megfordult, hát Dombi Hob közeledett futva feléje.
– Láttam, jó uram a viadalt – mondta. – Remekül támadtál! Már csak egy ellenséged maradt életben: Sir Roger of Doncaster.
– Nem egy, Hob – felelte Robin. – A szegényeknek sok ellensége él még erős klastromokban. Nem ölhetem meg valamennyit.
– Igaz, igaz, jó uram! – mondta Hob. – A szegény paraszt verítékezik és verés a bére. Robotolnia kell, mert nem szabad ember. Semmije sincs, még a felesége és gyermekei sem az övé, kiket megcsókol kora hajnalban munkába menet – míg ez így lesz, ellenségeink is lesznek. De most, jó uram, azért jöttem, hogy megmondjam: Roger of Doncaster emberei délnek tartanak. Az Ínség Erdejét elérték már. Alighanem ennek a megölt ispánnak a parancsára jönnek, és rajtad akarnak ütni.
– Hol van Íjász Will embereivel? – kérdezte Robin.
– A déli utak mentén. Roger zsiványait lesik.
– Igyekezz eljutni Csöpp Johnhoz. Mondd neki, forduljon vissza, ha még nem tudná, hogy Roger emberei délnek tartanak. Kövesse őket, de azok ne tudják, hogy milyen közel van. Amikor az Ínség Erdeje északi szélét elérte, fújjon kétszer a kürtjébe. Ebből tudni fogom, hogy a haramiákat bekerítettük. Ügyeljen John, hogy élve ne szabaduljon egy is, amikor Will embereivel rájuk rontok. Jó lecke lesz ellenségeinknek. Többé nem dugják fejüket a farkas torkába.
Hob máris indult nagy sietve, Robin pedig a doncasteri út felé tartott, és egy tisztáson rátalált Íjász Willre.
– Mitévők legyünk, jó uram? – mondta az öreg Will (egészen megőszült, de éppoly friss, erős, mint volt). – Felderítőink azt mondják, hogy a zsiványok sokan vannak, és úgy jönnek az erdőn, mintha semmitől sem kellene tartamok. Azt mondják, hogy egy álnok bandita, egy brabanti csirkefogó, név szerint Vörös Fulco a vezérük, aki részt vett a franciaországi, németországi és palesztinai hadjáratokban, és minden hadicselt ismer. Mi csak húszan vagyunk, John és csapata pedig három mérföldre van északnyugatnak.
– Elküldtem érte Hobot – felelte Robin. – Egy órán belül itt lesz. Addig fel kell tartanunk a haramiákat. John hátbatámadja majd őket, és bizonyára életükkel fizetnek a sok fosztogatásért és gyújtogatásért, amelyet zsarnok királyuk szolgálatában elkövettek.
Hamarosan felderítő jött azzal, hogy az ellenség Beverley tisztása felé menetel. Robin nyomban megparancsolta Will húsz íjászának, hogy bújjanak meg a tisztás szélén a bozótban. Nemsokára a tisztás másik szélén feltűnt a fák között az ellenség éle. Vad, ádáz volt a tekintetük, hiszen pénzért, szabad fosztogatásért és zsákmányért bárkinek szolgálatába állottak. Az angol parasztok vadul gyűlölték a fosztogató idegeneket, mert nőknek, gyermekeknek sem kegyelmeztek, embertelenek, vadállatok voltak.
Vagy nyolcvanan lehettek. Húszuknak nyílpuskájuk volt. Legelöl egy vörös, vad képű ember haladt tetőtől-talpig páncélban. Kétoldalt, óvatosan jöttek, s figyelmesen tekingettek jobbra-balra. Minden embernek pajzsa volt a bal kezében, kivont kard a jobbjában. Még húsz lépésre sem közelítették meg a földönfutókat rejtő bozótot, amikor Robin jelt adott. Az éles füttyentésre húsz nagy nyílvessző süvöltött és tartott a cél felé oly pontosan, hogy ugyanannyian tántorodtak meg és estek össze hosszú nyíllal a mellükben vagy a nyakukban. A húsz nyílpuskásból tizenöt elpusztult.
A második füttyentésre – a legtöbb haramia még magához sem térhetett – újabb nyílzápor zúdult rájuk, és ismét húszan sebesültek vagy haltak meg.
Ekkor Vörös Fulco vad üvöltéssel a bozót felé rontott, és utána vetették magukat az életben maradottak, akik még mindig többen voltak, mint a földönfutók. Robin emberei észrevétlen és gyorsan, akár a menyét, fától-fáig futottak, visszavonultak, ám valahányszor lehetőség volt rá, egy nagy nyílvessző röppent ki valamelyik ártatlannak tetsző bokorból – és ilyenkor egy-egy haramia esett össze halálra sebzetten. A többi szétszaladt, és eszeveszetten kereste-kutatta a megbújt ellenséget. Három földönfutó halt meg az első támadáskor. A zsoldosok bokortól bokorig loholtak, minden fa mögé benéztek, de ilyenkor mindig célba vették őket a ravasz erdőlakók. Gyászosan süvöltött a nyílvessző, egy embert szíven talált és felüvöltött.
Az ellenséges csapat mégis tovább tört előre, és a földönfutók folytatták visszavonulásukat, mert nyílt mezőn még nem szállhattak szembe velük. Fulco olyan dühvel üldözte a hátráló erdőlakókat, hogy néhányat megölt a kardja. Robin dühös volt és kétségbeesett, mert máris elvesztette nyolc emberét. Hasztalan tűnődött, hogyan tartóztathatná fel az ellenséget.
Egyszer csak megpillantotta Fulcót. Egy bokorban megbújt földönfutó felé rohant. Fehér kezű Gilbert felé. Észrevette, hogy felfedezték, de íjazásra már nem volt ideje, úgyhogy futni próbált. Gyorsan elfutott Robin mellett, aki egy fa mögött rejtőzött. Gilbert mögött Fulco nyargalt felemelt karddal. Amikor a brabanti túljutott a fán, Robin előugrott karddal a kezében és rátámadt. Fulco pajzsával kivédte a csapást, a következő pillanatban megperdült, és vadul vívni kezdett Robinnal. Életre-halálra küzdöttek: kardjuk szikrázva csapott össze. Egyszerre, Robin háta mögött, előtört egy haramia: orvul akarta leszúrni, Íjász Will észrevette, és kardjával elébe ugrott, ám egy fa mögül előszökött egy másik flamand, és leterítette. Az öreg még annyit kiálthatott, mielőtt lelkét kiadta:
– Ügyelj, Robin!
Nyílvessző csapódott ki egy bokorból, és a Robin után lopakodó haramia felszökött, aztán elvágódott, és többé nem mozdult. A második nyílvessző Will gyilkosába repült, aztán egy ideig sem az egyik, sem a másik csapat nem mutatkozott; a két vezér viadalának kimenetelét leste.
A brabanti híres vívó volt, ám most emberére akadt. Robin erős karjához, kemény kardcsapásaihoz hasonlóval a brabanti eddigelé nem találkozott; a karcsú erdőlakóval szemben hasztalan próbálkozott bármilyen vívócsellel, mert Robin kardja olyan gyorsan röpült mindenfelé, hogy Fulco acélkalitkában érezhette magát.
Fulco felbőszült ellenfele szívós ellenállásán, és belefáradt a kemény, de hasztalan támadásokba. Robin tekintete olyan különösen csillogott, hogy Fulcót szinte megbűvölte vad elszántsága. A brabanti gyorsan kivédte a testcselt, és Robin mellébe akarta döfni kardját. A földönfutó azonban félreugrott, és Fulco kardja a levegőbe szúrt. A következő pillanatban Robin nagy ívben mélyen a nyakába döfte kardját. A haramia holtan csuklott össze a lába előtt.
Hatalmas kiáltás szakadt fel a földönfutók melléből. Felajzottan törtek elő, és az ellenséget keresték. Vezérük halála miatt a haramiák bátorsága odalett, futni próbáltak. Fától-fáig futottak visszafelé, de hasztalan bújtak meg, mert a gyilkos nyilak, mint nagy méhek, minden fedezékükben elérték őket. Közben össze-összeszedték magukat, és a merész földönfutók ellen fordultak, de nem sokáig tartott az egész. El kellett takarodniuk, mert különben a láthatatlanná vált földönfutók nyílzápora, sok-sok halált hozó követe zúdul rájuk.
Egyszer csak háromfelől is, hátból és két oldalról fajdkakas dürrögését lehetett hallani. Olyan hetyke hang volt ez, hogy egyik-másik földönfutó nevetni kezdett, mások azon tűnődtek, hogy igazán Csöpp John jeladása lesz-e. Robin visszafelelt – ez mindenkit megnyugtatott, s hamarosan zöld zekéket láttak fától fáig osonni.
A brabantiak és flamandok észrevették, hogy hátból és két oldalról közrefogták őket, erre összegyűltek, és elhatározták, hogy olcsón nem adják az életüket, hiszen jól tudták, hogy az angolok könyörületére nem számíthatnak.
Nincs miért elidőznünk ennél az utolsó ütközetnél. Csak egy módon végződhetett. Az angolok halálosan gyűlölték az országra tört idegeneket, és míg kaszabolták őket, arra gondoltak, hogy most bosszút állnak rajtuk védtelen nők, kisgyermekek és fegyvertelen férfiak megöléséért, megkínzásáért. A gazok istencsapásként vonultak végig az országon John király zászlaja alatt, és száz meg száz békés falut és házat romboltak le, égettek fel, éheztettek ki.

 

Roger of Doncaster az erdőszélen várakozott fél tucat emberével, és azon tépelődött, hogy miért késlekedik olyan sokat Guy of Gisborne és Fulco. Diadalordítást nem hallott az erdő mélyéről, fegyverek sem csillantak meg sehol, de azért két-három embert a győztesek elé menesztett.
Végül egy szénégetőt pillantottak meg a fák között a szeneszsákjával. Két katona elfogta, és elvitte oda, ahol a lovag ült lován. Sir Roger megkérdezte, hogy nem látott-e katonákat az erdőben.
– Nem – mondta nyersen az ember –, nem láttam élő embert, de a Beverley tisztásán láttam egy csomó jöttmentet holtan. Egy-egy nyílvessző állott ki mindenikből. Vagy hatvanan lehettek.
Sir Roger megrántotta lova kantárát, és szörnyen átkozódni kezdett.
– Nem ordas! Maga a sátán! – mondta. – Senki meg nem verheti az erdejében.
Azzal gyorsan elvágtatott onnan. A katonák a nyomába eredtek. A szénégető csak bámult utánuk.
– Bizony, bizony – morogta a szakállába –, egyetlen gaz haramiád sem marad életben, míg Robin ennek a rengetegnek a királya. Hiszen magam láttam vagy nyolcvanat holtan, mindegyiknek a nyakában ott volt Robin kézjegye.
Attól kezdve még sok-sok éven át Öldöklés Tisztásának nevezték Beverley tisztását, ahol Robin úgy elbánt az idegen zsoldosokkal, és az idegen tetemek fölé hányt halom mellett elmenő jobbágyok és más emberek hosszú időn át mesélgették egymásnak a történteket.

 

Ezután sok évig élt háborítatlanul Robin a barnisdale-i és sherwoodi erdőben. Földönfutó volt ugyan, de sok derék ember tisztelte, becsülte, és sok gazfickó félt tőle. Ha valamelyik lord igazságtalanul járt el hűbéresével, akkor Robin kártérítést követelt a sértett számára. Ha egy szegény ember földjét elvette egy hatalmasabb, Robin megbújt íjászai lakhatatlanná tették a birtokot, míg törvényes tulajdonosa vissza nem térhetett.
Még egy ilyen vastag könyv kellene, hogy Robinnak minden akkori emlékezetes jó cselekedetét elsorolhassuk. Tizenöt évig élt még Robin az erdőn, és tetteinek hírével együtt nőtt hírneve is.
Híre ment például annak a hosszú harcnak is, melyet az ifjú westmorlandi Sir Drogo of Dallas Tower érdekében vívott. Zsivány és gonosztevő szomszédjai kiverték Sir Drogót a birtokából, mert egyiküket megbüntette, és az ifjú lovag nehéz helyzetbe került. Ám Robinnak és íjászainak segítségével legyűrte szomszédjait. Olyan rémületet keltettek Robin hosszú nyílvesszői, hogy Jordan, Armstrong, Douglas vagy Graham soha többé nem merészelte a földönfutó egyetlen barátját sem megtámadni.
Volt még egy nevezetes cselekedete, de nem vitézi, hanem békességet teremtő tett: arra szorította az ifjú Stephent, Thurgoland urát, hogy bánjék igazságosan és szépen az anyjával. Stephen anyja valamikor jobbágy volt Sir Jocelyn of Thurgoland birtokán, házi munkát végzett, és a mezőn dolgozott. Szép és okos lévén, Jocelyn beleszeretett és feleségül vette. Míg élt lordja és férje, szabad volt és boldogan élt. Volt egy fiuk is, Stephen, de ez olyan mogorva és vad volt, hogy azt mondták az emberek, hogy nem is a nemes lelkű Jocelyn és a szelíd Avis fia. Amikor Sir Jocelyn meghalt, Stephen lett a lord. Az akkori rideg törvények szerint Avis ismét jobbággyá lett fia birtokán, mivel férje halálával szabadsága is elveszett.
Avis nem tűrte, hogy a fia embertelenkedjék a birtok egyik szegény jobbágyával, erre a fiú megesküdött, hogy bosszút áll anyján. Kiűzte a házból, és anyja kénytelen volt rongyosan a falu egyik kunyhójában meghúzódni jobbágy rokonainál, akik persze az ifjú lord rokonai is voltak. Keményen megdorgálta semmirekellő fiát, szelíden és erős lélekkel végezni kezdte azt a nehéz munkát, amelyet harminc esztendővel azelőtt végzett utoljára. Fia pedig gonosz emberekkel kezdett cimboráskodni. Ezeket anyja nem tudta elviselni, és mindig óvta tőlük fiát.
A grófságban széltében-hosszában híre terjedt annak, hogy a lord a jobbágyok közé űzte vissza az anyját, és ez minden derék embert felháborított. Mind azt mondták magukban, hogyan telhetnek-múlhatnak úgy a hetek, hogy az ég semmi büntetése sem sújtja ezt az embertelen és semmirekellő fiút, a fiú pedig, úgy látszott, háborítatlanul élte világát a kastélyban.
Egy téli éjszakán, amikor Stephen lord mulatós cimboráival éppen dáridózott, hatvan sötét gúnyás ember lépett be a terembe: a vendégek halálra rémültek. A lordot megfogták és kivonszolták, pedig veszettül kapálózott. Egy ideig senki sem tudta, hogy hova vitték. Aztán az a hír járta róla, hogy egy erdei háznál jobbágy, és hogy Robin Hood addig tartja ott, amíg meg nem tanulja, hogyan kell viselkednie egy rangjabeli embernek.
Stephen sok hónapig volt fogságban, és azalatt jobbágyként kellett dolgoznia, úgy, mint saját jobbágy rokonainak. Végül aztán elrestellte magát, megbánt mindent, és kijelentette, hogy semmirekellő volt, nem érdemelte ki örökölt rangját. Aztán úgy, jobbágyi gúnyában visszatért Thurgolandbe, megkereste anyját, akit munka közben talált benn a faluban, bocsánatát kérte, és amikor anyja könnyes szemmel megcsókolta, kézen fogta anyját, és ismét az udvarház úrnőjévé tette. Azontúl mindig olyan nemesen viselkedett, mint egykor az apja.
Nagy dolog, mondták rá az emberek, és dicsérték Robin Hoodot és Tuck atyát, mert feltárták Stephen lord előtt hibáit, és jó tanácsot adtak neki.
Robin más cselekedeteiről is tudtak: arról például, amikor Csuhás Damonnel, a kalózzal küzdött meg. Ez hosszú időn keresztül fosztogatta Yorkshire partvidékét, aztán végül is Robin Hood megölte, a mai Robin Hood-öböl nevű helyen. A kalózvezér hajóját a part mellé kormányozták, miután Robin Hood saját vitorlarúdjukra akasztatta fel az összes kalózokat.
Vagy tíz esztendővel azután, hogy Robin Hood másodízben vonult ki az erdőbe, egy napon egy öreg lady lovagolt Stane Lea-i táborába, leszállt lováról, odament Robinhoz, és ráköszönt, Robin nem ismerte fel.
– Lady Alice of Havelond vagyok, az unokatestvéred – mondta kisvártatva, mosolyogva –, sok esztendővel ezelőtt, amikor két gonosz szomszéd ránk tört, segítettél rajtam és férjemen, nem emlékszel?
– Hitemre – mondta Robin, és arcon csókolta unokahúgát –, oly rég nem láttalak, hogy nem ismertem rád.
Szeretettel fogadta lady Alice-t. Szálláshelyet készíttetett számára, és a lady ott töltötte két szolgálójával és három szolgájával az éjszakát. Robin hosszasan elbeszélgetett vele rokonairól, hogy ment dolguk egyiküknek-másikuknak, mi esett meg ezzel és azzal azokban a zavaros időkben. Bennett, a férje három évvel ezelőtt meghalt.
– Most – mondta a lady – öreg asszony vagyok, és te, Robin, szintén megöregedtél. Megőszültél, bár tekinteted éles, és nem kétlem, erős is vagy. Nem vágysz valahová, ahol békén élhetnél, pihenhetnél, távol ettől a hányt-vetett élettől? Nem ereszthetnéd szélnek embereidet, nem jöhetnél el velem havelondi házamba? Senki sem zaklatna, békén és nyugodalmasan élhetnéd le hátralévő napjaidat.
Robin nem késlekedett a válasszal.
– Nem, drága Alice – mondta. – Annyit éltem az erdőn, hogy már más szállást nem kívánok. Itt akarok meghalni, és ha eljön halálom órája, azt akarom, itt, a tisztáson, susogó fák alatt temessenek el, mert alattuk kedvemre kószálhattam társaimmal egész életemben.
– Ha nem akarod elfogadni azt az otthont, amelyet elhunyt férjemnek tett nagy szívességedért ajánlottam fel – mondta a hölgy –, elmegyek Kirkleesbe, és életem utolsó napjait az ottani apácakolostorban töltöm el – amint tudod, ennek priorisszája lady Ursula, a nagynénénk. Szeretném, ha meg-meglátogatnál, Robin, mert az ember ahogy öregszik, úgy kezd ragaszkodni rokonaihoz. Szeretném, ha eljönnél hozzám. Lady Ursula – bár elítéli meggondolatlan tetteidet – bizonyára szívesen lát, hiszen húgának a fia vagy.
Robin megígérte, hogy meglátogatja lady Alice-t Kirkleesben. El is ment minden félévben egyszer látogatóba és orvosságért, mert a kora miatt egyre nagyobb szüksége volt rá. Akkoriban a nők értettek a gyógyfüvekhez, és az emberek, ha betegek voltak, nem orvoshoz fordultak, hanem híres javasasszonyokhoz. Abban is hittek, hogy némely betegség érvágással gyógyítható. Robin azért is jött, és két-három napig maradt a kirkleesi apácáknál – ez idő alatt a felnyitott ér begyógyult.
Látogatásai alkalmával gyakran találkozott nagynénjével, lady Ursulával, a priorisszával. Fekete, sovány, ravasz tekintetű nő volt. De Robinnal mindig szépen beszélt. Néha megkérdezte tőle, mikor áll szándékában megbánni bűneit, felhagyni a kóbor élettel, s átadni vagyonát valamelyik kolostornak, ily módon biztosítva lelki üdvösségét.
– Nemigen van vagyonom – felelt Robin –, és nem akarom pohos papokra, tunya apácákra tékozolni pénzemet. Az erdőn élek ezután is, amíg testvéreim velem maradnak, és míg Istentől kapott tagjaimat mozgatni tudom.
– Ne feledkezz meg kirkleesi nagynénédről meg húgodról – mondta sokszor Robinnak –, és amikor jól esik, gyere el hozzánk!
Egy nyárutón Robin rosszul érezte magát. Kirkleesbe készült unokahúgához.
– Gyere velem, Csöpp John – mondta Robin –, úgy érzem, megöregedtem, forog velem a világ.
– Jó, drága Robin, veled megyek – felelt John. – Biztosan meggyógyulsz. De jó lenne, ha ezentúl nem járnál abba a kolostorba. Valahányszor elkísértelek, s a kapun kívül vártam rád, mindig azt gondoltam magamban: vajon látlak-e még, vagy gonoszul elbánnak veled?
– Nem, John, nem bánnak el velem – mondta Robin. – Az a két nő rokonom, és hol vannak még ellenségeim?
– Nem tudom – felelte John bizonytalanul, és megvakarta ősz fejét. – Dombi Hob hallotta, hogy Sir Roger of Doncaster jóban van a kirkleesi apácákkal.
– Megöregedett ő is, mint mi – mondta Robin –, és nem hiszem, hogy még mindig rosszat forralna ellenem.
– Nem tudom – mondta John –, ám a vipera, ha nincs mérge, akkor is mar.
Felkészültek az útra. Robin és John lovon, a csapat gyalog ment. Amikor elérték a kolostorral szomszédos erdőszélt, Kicsi John és Robin leszállt, átadták lovaikat az embereknek. Nekik Robin visszatéréséig az erdőben kellett rejtőzködniük. Aztán John karjába kapaszkodva Robin a klastromba ment. John a kapunál maradt.
– Isten oltalmazzon, drága Robin – szőtt John –, térj vissza mielőbb közénk. Félek, hogy ma olyasmi történik veled, ami minket elszomorít.
– Ne félj John! – felelte Robin. – Maradj az erdő széli csalitban, és kürtölök, ha szükségem lesz rád. Íj, kard van nálam, nem tudom, mi rossz történhetne velem.
Azzal a két bajtárs kezet szorított, és elváltak. Robin a nagy vasgyűrűvel rávert a kapura. Nagynénje hamarosan nyitotta is a kaput, mert egy ablakból már előbb észrevette érkezését.
– Jer be, Robin – szólt mézédesen, közben ravasz szeme lopva Robint fürkészte. Látta, hogy beteg, és vékony ajka mosolyra húzódott. – Jer, igyál egy korsó sört, hiszen az út kifáraszthatott.
– Köszönöm, néném – mondta Robin és nehézkesen belépett. – De sem inni, sem enni nem akarok, amíg eret nem vágnak rajtam. Mondd meg, kérlek, Alice-nek, hogy itt vagyok.
– Ó, Robin – mondta a nénje –, rég nem voltál nálunk, nem tudhatod: unokatestvéredet ezen a tavaszon álmában érte a halál, és most a temető földjében nyugszik.
– Jaj, de szomorú hír – szólt Robin, és megingott, ha nagynénje meg nem fogja, elvágódik. – Nagyon... nagyon bánom, hogy nem jöttem gyakrabban. Szegény Alice! Rosszul vagyok, néném, vágj eret rajtam. Jobban leszek tőle, és nem leszek terhedre.
– Dehogy vagy terhemre, jó Robin – mondta az idős apáca, és a klastrom nagytermétől távol, egy félreeső cellába vezette Robint. A sarokban alacsony ágy állott, ráfektette. Robin megkönnyebbülten felsóhajtott, és elnyúlt rajta. Aztán lassan feltűrte inge ujját, a priorissza elővette tokjából az övén csüngő kiskést. Megfogta Robin elvékonyodott karját, és a kiskés hegyével felvágta egyik vastagabb kék erét. Aztán bekötötte, és az ágyról lecsüngő kar alá egy edényt tett.
Kilépett a cellából, egy serleggel jött vissza csakhamar.
– Igyál, jó Robin – mondta. – Megkönnyebbülsz tőle. Felemelte Robin fejét, és ez fenékig ürítette a serleget.
Aztán sóhajtva a párnára hanyatlott, és elmosolyodott.
– Köszönöm, nagyon köszönöm, jó nagynéném – mondta. – Jól bánsz a földönfutóval.
Már félálomban volt, feje hátracsuklott, és nehezen lélegzett. A priorissza kábítószere gyorsan hatott. A vén nő gonoszul mosolygott, a cella ajtajához lépett, és valakit beszólított. Egy férfi osont be, öreg, ősz, ravasz tekintetű, fittyedt ajkú, sovány ember. Az apáca csontos ujjával Robin Hoodra mutatott, és az öregember szeme felcsillant. A felvágott érből az edénybe csepegő vért nézte.
– Ha volt valaha bátorság benned – szólalt meg lenézően most a priorissza –, vedd a kardodat, és öld meg, ne én kelljen, hogy elvegyem apródonként az életét.
Robin megmozdult, és a vézna öregember rémülten kinn termett. A priorissza követte, és apró fekete szemét az öreg ravasz tekintetébe fúrta. Erszényéből hosszú kulcsot vett elő, és rázárta Robinra a cella ajtaját.
– Mikorra hal meg? – suttogta az öregember.
– Ha a vérzés el nem áll, éjszakára halott.
– És ha eláll, és nem hal meg? – kérdezte ismét az öreg.
– Akkor én és a kirkleesi apácakolostor harminc acre jó földdel leszünk gazdagabbak Sir Roger of Doncaster jóvoltából. És neked, Sir Roger más utat-módot kell találnod, hogy megöld a rókát. Miért nem mész be, és végzel vele?
Nyújtotta is a kulcsot, ám az öreg remegve hátrált, körmét rágta idegességében, és sötét tekintetet vetett a priorissza gúnyos képére.
A gyáva és pipogya Sir Roger of Doncasternek nem volt mersze egy beteg embert megölni, megfordult hát, és elment. Kilovagolt a klastromból, és ment-ment, leszegzett fejjel. Dühös volt a priorisszára, mert gúnyolódott vele, mert ravaszabb volt, mint ő, pedig együtt tervelték el Robin Hood megölését.
John türelmesen várakozott a csalitban egész délután. Amikor az est árnyai kezdték ellepni a mezőt, azt forgatta magában, hogy vajon miért nem jött ki még Robin, hiszen abban állapodtak meg. Nyugtalankodott, felállt, és járkálni kezdett.
De mi volt ez? A kolostor felől három halk kürtszót hallott – Robin kürtszavát!
Csöpp John, mint a megvadult bika, úgy üvöltött a csalitban rejtőző embereire:
– Gyerünk, emberek! Hallottátok a kürtszót? Szegény gazdánkat tőrbe csalták!
Az emberek felkapták fegyverüket, és John után eredtek, aki nagy léptekkel a klastrom kapuja felé szaladt. Egy sasfával addig verték a kaput, míg be nem szakadt, ugyanazzal betörték az ajtót, és a halálra rémült apácák kiáltozása és könyörgése közepette berontottak a kolostorba.
Fagyosan, zordan állott Csöpp John a sápadt nők elé.
– Elég volt a sápítozásból! – kiáltotta. – Hozzátok ide a priorisszát!
Ám a priorisszát sehol sem találták.
– Akkor vezessetek gyorsan a gazdámhoz, Robin Hoodhoz!
De egyikük sem tudott arról, hogy Robin a klastromba jött volna. John már-már azon volt dühében, elkeseredésében és rémületében, hogy végigkutatja az egész klastromot, amikor Dombi Hob furakodott a földönfutók közé, és azt mondta:
– Felfedeztem, hol a gazdánk.
Mindnyájan Hob után tódultak fel a lépcsőkön. Elérték az ajtót, leverték a zárat, és beléptek. De milyen látvány tárult a szemük elé! Gazdájuk ott volt, de viaszsárgán, üveges és réveteg tekintettel feküdt az ágyon, és olyan gyenge volt, hogy még a fejét is alig tudta feléjük fordítani.
John térdre hullott mellette, és eleredt a könnye.
– Ó, jó gazdám! – kiáltott fel. – Engedj meg nekünk valamit!
– Mi baj, John? – kérdezte tétova mosollyal Robin, s nagy nehezen felemelte karját, s öreg barátja deres fejére tette.
– Hadd égessük fel ezt a házat, és öljük meg azokat, akik téged megöltek!
Robin a fejét rázta.
– Nem, nem – mondta. – Ezt nem engedem meg. Nőnek nem ártottam soha életemben, most, halálom óráján sem ártok. Elfolyatta a véremet, és elvette életemet, de hozzá ne érj, azt parancsolom. Most már, John, nem sok van hátra. Nyisd ki azt az ablakot, és add az íjam s a nyilam.
Kinyílt az ablak, és a haldokló Robin révetegen kitekintett. A rétekre lassan kezdett alászállni a szürkület, és a távolból ide hallatszott az erdő susogása.
– Segíts föl, John! – mondta Robin. – Nyilazni akarok. Oda ássátok síromat, és oda temessetek, ahová a nyíl hull.
Emberei sírva nézték, hogy gyenge kezébe fogja nagy íját, ujjai közé fogja a nyílvessző tollát, és meghúzza az ideget. Valamikor ő volt az egyetlen ember, aki egészen felajzotta íját, de most még félig sem sikerült. Sóhajtott egyet, és kiröpítette az ablakon a vesszőt, és emberei komoran nézték, hogy repül át a réten, fúródik a földbe az erdőbe vezető keskeny ösvény mellett.
Robin kimerültén hátrahanyatlott, és John lassan visszasegítette.
– Oda fektess engem, John – szólalt meg Robin –, és tedd mellém íjamat, mert egész életemben ez muzsikált a legszebben nekem. Halálomban is legyen mellettem. Tegyél egy öl zöld füvet a fejem alá és a lábamhoz, mert világéletemben nagyon szerettem fűben aludni, és végső álmomat is fűben akarom aludni. Megteszed nekem, John?
– Meg, meg, jó uram – mondta John, és szívét marcangolta a fájdalom.
– Most csókolj meg, John, és... és... Isten veled!...
Ajka alig mozgott, amikor John fedetlen fejjel fölébe hajolt, és megcsókolta. Letérdeltek valamennyien, és az eltávozó lelki üdvéért imádkoztak: könnyes szemmel könyörögtek Istennek, hogy bocsásson meg bátor és nagylelkű vezérüknek.
Nem akarták testét egy éjszakára sem a klastrom falai között hagyni; elvitték az erdőbe, és ott sötétben virrasztottak mellette. Aztán hajnalban megásták a sírját, és dél felé, amikor az ősz, megöregedett Tuck atya megjött, végső nyugvóhelyére vitték szeretett gazdájukat.
A földönfutók később megtudták, hogy Sir Roger of Doncaster a kolostorban járt, amikor Robin haldoklott. Mindenütt keresni kezdték a környéken. Sir Roger Dombi Hob és Ket elől Grimsbybe menekült, és csak nagy nehezen tudott ép bőrrel egy hajóra jutni, oly közel volt hozzá Hob. Franciaországban menedéket talált, és ott halt meg nem sokkal később magányosan és magára hagyatottan.
Robin halála után hamarosan szétszóródott csapata. Némelyek áthajóztak a tengeren, mások nagyobb városokban telepedtek meg, és idővel tisztes polgár lett belőlük, mások távoli birtokokra állottak be, és törvénytisztelők lettek, míg a lord, a gazda emberségesen viselkedett.
Csöpp John meg Skarlát Will földet kapott Cromwellben. Völgybeli Alan volt ott lady Alice földjeinek ura. Much ispán lett Werrisdale-ben – ez is Völgybeli Alan birtoka volt, mivel apja, Sir Herbrand meghalt.
Fehér kezű Gilbert nem telepedett le sehol. Híres íjász és kardvívó lett Skóciában. Vitézi tetteiről sokat énekeltek a határszéli tábortüzek mellett.
De azt senki sem tudja, hogy mi lett Dombi Hobbal és testvérével, Kettel. Ezek az apró emberkék nem szívesen éltek egyhelyben, és bár Völgybeli Alan földet ajánlott fel nekik, ők inkább a sötét erdőket és a kopár mezőket járták. Robin sírja hosszú időn át gondozott és zöld volt, de senki sem tudta, hogy kinek a műve. Később azt mesélték, hogy időnként két apró ember jön ki éji időben az erdőből, friss virágot tesz a sírra, és levágja a füvet. Mindenki bizonyos volt abban, hogy ezek csak Ket és Hob lehetnek, mert nagyon szerették Robint, amíg élt, és most sem lakhatnak messze a sírjától.

 

 

Jegyzetek:
1. Gonoszlak (A ford.)
2. Fenevad (A ford.)
3. St. Mary – Szűz Mária