[Híd-trilógia - 3.]
WILLIAM GIBSON
A holnap tegnapja
(Tartalom)
A Graeme and the Badchairsnek
Az ismeretlen, számon nem tartott arcok esti dagályán át, sietősen kopogó fekete cipők, összecsukott esernyők és az állomás levegőtlen szívébe egyetlen organizmusként leereszkedő tömeg közepette jön Sinya Jamazaki, hóna alatt notebookja, akár egy szerény, de mérsékelten sikeres tengeri faj tojáserszénye.
Jamazaki és az ő apró információbatyuja az evolúció révén megbirkózik a lökdösődő könyökökkel, túlméretezett Ginza bevásárlószatyrokkal, könyörtelen aktatáskákkal, és alászáll a neonmélybe. A viszonylagos nyugalom eme mellékága, a párhuzamos mozgólépcsőket összekötő csempézett folyosó felé.
Zöld kerámiába bújtatott oszlopok tartják a porlepte szellőztetőkkel, füstjelzőkkel és hangszórókkal teli mennyezetet. Az oszlopok mögött, a szemközti falnál kiszolgált kartondobozok szedett-vedett sora, a város hajléktalanjainak rögtönzött menedéke. Jamazaki megtorpan, és küldetésének tudata többé nem elég, hogy kizárja az ingázók lábainak óceánmoraját, mely most rázúdul. Őszintén, szívből kívánja, hogy bárcsak máshol lenne.
Arca erősen megrándul, ahogy egy mikropórusos Chanelben áztatott arcú, divatos fiatal családanya átgurít a lábujjain egy drága, háromkerekű babakocsit. Jamazaki sziszegve elnézést kér, s miközben az anya elszántan gurítja tovább, a rózsaszín műanyagból készült, hajlékony függönyön át megpillantja a csecsemő utast, videokijelző fénye hunyorog.
Jamazaki sóhajt, nem hallja senki. Tovább biceg a kartonmenedékek felé. Egy pillanatra elképzeli, vajon az arra járó ingázók mit gondolnak, ha meglátják őt belépni balról az ötödik kartondobozba. Alig ér a derekáig, a többinél hosszabb, kissé koporsószerű, bejáratként egy ujjnyomokkal pecsétes fehér hullámpapír szolgál.
Talán észre sem veszik, gondolja. Ahogy ő sem látott soha senkit ki vagy belépni ezekbe a takaros viskókba. Akárha lakóik láthatatlanná válnának a tranzakcióban, mely révén efféle létesítmények az állomás részeként létrejöhetnek. Jamazaki egzisztenciális szociológiát tanul, az ilyen tranzakciókkal külön is foglalkozik.
És most habozik, ellenáll a kísértésnek, hogy levegye a cipőjét, és a mellé az elég pecsétes, sárga műanyag szandál mellé tegye a bejárati hullámpapírnál elhelyezett, gondosan összehajtott Parco díszcsomagoló-papírra. Nem, gondolja Jamazaki, és elképzeli, hogy bent rátámadnak, arctalan ellenségekkel dulakodik a kartonlabirintusban. Akkor már inkább cipőben.
Újfent sóhajt, térdre ereszkedik, két kézzel markolja a notebookot. Egy pillanatig így marad, hallja a mögötte elhaladók sietős lépteit. Aztán a notebookot az állomás padlójának kerámiacsempéire helyezi, és előrelöki, át a hullámpapír alatt, majd maga is követi, négykézláb.
Tiszta szívből reméli, hogy a helyes kartondobozt találta meg.
A váratlan fény és meleg mozdulatlanná dermeszti. Az apró teret az árva halogénlámpa sivatagi napfényben füröszti. Szellőztetés híján olyan a hőség, akár egy hüllő odújában.
– Jöjjön beljebb! – mondja az öreg japánul. – Ne hagyja kilógni a seggét! – Az ágyékkötőként viselt, egykor piros pólótól eltekintve meztelen. Törökülésben ül a rongyos, festékfoltos tatamin. Egyik kezében élénk színű játékfigurát, a másikban karcsú ecsetet tart. Jamazaki úgy látja, valamiféle makett, robot vagy katonai modellcsontváz. Szinte ragyog a tűző fényben: kék és piros és ezüst. A tatamin apró szerszámok sorakoznak – szike, hornyolókés, dörzspapír.
Az öreg igen sovány, frissen borotvált, de egy hajvágás ráférne. Arca mindkét oldalán ősz hajfürtök lógnak, szájára pedig mintha ráfagyott volna a rosszalló fintor. Súlyos, fekete műanyag keretes szemüveget visel, divatjamúlt vastag lencsékkel. A lencséken megcsillan a fény.
Jamazaki engedelmesen beljebb mászik, érzi, ahogy mögötte lecsapódik a hullámlemez. Négykézláb áll, úgy kell elfojtania az ingert, hogy meghajoljon.
– Várja magát – mondja az öreg, ecsetének hegye a kezében tartott figura fölött lebeg. – Ott bent. – Csak a feje mozdul.
Jamazaki észreveszi, hogy a kartondobozt postacsövekkel erősítették meg, mely eljárás a hagyományos japán oszlopos-gerendás építészetet visszhangozza. A csöveket hulladék polcszalag-csíkokkal kötötték össze. Túl sok a tárgy itt, ebben a szűk térben. Törülközők, takarók és edények a kartonpolcokon. Könyvek. Egy kisméretű tévé.
– Bent? – biccent Jamazaki arra, amit ajtónak vél; akár egy ketrec bejárata, rajta koszos, dinnyesárga habszivacs takaró, az a fajta, amit a kapszulahotelokban látni. De az ecset hegye a modell felé bukik, az öreg elmerül az ehhez szükséges koncentrációban, így Jamazaki négykézláb átevickél a nevetségesen szűk helyen, és félrehúzza a függönyt. Sötétség.
– Laney-szan?
Ott mintha egy gyűrött hálózsák lenne. Betegség bűze...
– Igen. – Torokköszörülés. – Erre!
Jamazaki mély lélegzetet vesz, és bemászik, notebookját maga előtt tolva. A dinnyesárga takaró visszahull, a vékony szintetikus anyagon átszűrődő fény, akár a trópusi nap egy korallbarlang mélyén.
Az amerikai felnyög. Megfordul vagy feláll. Jamazaki nem látja jól. Valami van Laney szemén. Vörösen kacsint egy dióda. Kábelek. Az interfész halványan csillan, vékony vonala tükröződik Laney izzadság lepte arcélén.
– Épp bent vagyok, jó mélyen – mondja, és köhög.
– Mélyen miben?
– Nem követték, ugye?
– Nem hiszem.
– Tudnék róla, ha úgy lenne.
Jamazaki mindkét hónaljából izzadságpatak szalad le, végig a bordáin. Kényszeríti magát, hogy levegőt vegyen. A levegő rossz szagú, nehéz. Eszébe jut a gyógyszerellenálló tuberkulózis tizenhét fajtája.
Laney akadozva levegőt vesz.
– De nem engem keresnek, mi?
– Nem – feleli Jamazaki –, a lányt.
– Nem fogják megtalálni – mondja Laney. – Sem itt, sem sehol. Most nem.
– Maga miért szökött el, Laney?
– A szindróma – válaszol amaz, és újra köhög, Jamazaki pedig érzi az állomás alsóbb szintjére befutó szerelvény okozta sima, mély borzongást; nem mechanikus vibráció, hanem a dugattyúszerűen elmozdított óriási levegőmennyiség. – Végül beütött. Az 5-SB. A cserkésző-effektus.
Jamazaki sietős lépteket hall talán kartávolságra a karton mögött.
– Attól köhög? – pislant, mire új kontaktlencséje kellemetlenül elcsúszik.
– Nem – mondja Laney, és felemelt, sápadt kezébe köhög.
– Valami bogár. Tele van velük minden.
– Aggódtam, amikor eltűnt. Elkezdték keresni, de a lány lelépésével...
– A szar elérte a ventilátort.
– Szar?
Laney felnyúl, és leveszi szeméről az otromba, régimódi vidpántot. Jamazaki nem látja a kimenetet, de a kijelző vándorló fényében megpillantja a másik üres szemét.
– Minden meg fog változni, Jamazaki. A csomópontok szülőanyjához közeledünk. Most már látom. Minden megváltozik.
– Nem értem.
– Tudja, mi a vicc? Akkor nem változott, amikor azt hitték, meg fog. Az ezredforduló keresztény ünnep volt. Tanulmányoztam a történelmet, Jamazaki. Már látom a csomópontokat benne. Legutóbb 1911-ben volt ilyen.
– Mi történt 1911-ben?
– Minden megváltozott.
– Hogyan?
– Magától. Így működik. Már látom.
– Laney – mondja Jamazaki –, amikor a cserkésző-effektusról beszélt, azt mondta, hogy az áldozatok, a tesztalanyok egy bizonyos médiafigura megszállottjai lettek.
– Igen.
– És maga a lány megszállottja?
Laney rábámul, szemét egy adathalmaz utórezgése gyújtja fel.
– Nem. Nem az övé. Egy Harwood nevű fickóé. Cody Harwood. Igaz, hogy összetartanak, ők ketten. És még valaki. Negatív nyomot hagy maga után, a hiányából kell kikövetkeztetni mindent...
– Miért hívott ide, Laney? Ez a hely iszonyatos. Segítsek elmenekülni? – Jamazaki a zsebében lapuló svájci katonai késre gondol. Az egyik penge fűrészes, könnyedén utat vághatna magának a kartonfalon át. Azonban a pszichológiai tér erős, nagyon erős, a hatalmába keríti. Rendkívül távol érzi magát Sindzsukutól, Tokiótól, mindentől. Laney izzadságszaga üti meg az orrát. – Maga beteg.
– Rydell – mondja Laney, visszatéve a vidpántot. – Az a bérzsaru a Chateau-ból. Ismeri. Akitől hallottam magáról, még L. A.-ben.
– Igen?
– Szükségem van egy emberre San Franciscóban. Sikerült megmozgatnom kis pénzt. Nem hinném, hogy le tudják nyomozni. Megfúrtam a DatAmerica bankrészlegét. Keresse meg Rydellt, és mondja meg neki, hogy megkapja letétként!
– Mit kell érte tennie?
Laney a fejét rázza. A vidpánt kábelei kígyókként mozognak a sötétben.
– Csak legyen ott, ennyi. Valami készülődik. Minden változik.
– Laney, maga beteg. Hadd vigyem...
- Vissza a szigetre? Nincs ott semmi. Most, hogy az idoru elment, már nem is lesz.
És Jamazaki tudja, ez igaz.
– Hol van Rez? – kérdezi Laney.
– Amikor rájött, hogy a lány elment, turnéra indult a Kombinát államokban.
Laney elgondolkodva bólogat, a vidpántok mint imádkozó sáskák bókolnak a sötétben.
– Kerítse elő Rydellt, Jamazaki! Elmondom, hogyan jut hozzá a pénzhez.
– De miért?
– Mert ő is része. Része a csomópontnak.
Később. Jamazaki áll, és a Sindzsuku-tornyokat bámulja, a megelevenedett fényfalakat, ahogy jel és jelölő tekereg föl az égbe a kereskedelem és a vágy véget nem érő rituáléjában. Óriási arcok töltik meg a képernyőt, egy egyszerre szörnyű és banális szépség ikonjai.
Valahol a lába alatt Laney kucorog köhögve a kartonmenedékben, miközben egyfolytában DatAmerica nyomul be a szemén. Laney a barátja, és ez a barátja beteg. Az amerikai különleges képessége egy floridai állami árvaházban az 5-SB nevű anyaggal végrehajtott kísérletsorozat eredménye. Jamazaki látta, mire képes Laney az adatokkal, és hogy az adatok mire képesek vele.
Esze ágában sincs, hogy újra tanúja legyen.
Tekintetét leveszi a fényfalakról, a közvetített képekről, mire kontaktlencséje megmozdul, változik, ahogy fókusztávolságot igazít. Még mindig nem szokta meg.
Nem messze az állomástól egy mellékutcában, mely mintha nappali fényben fürödne, talál egy olyan kioszkot, ahol névtelen debitkártyát árulnak. Vesz egyet. Egy másik kioszkban ezzel fizet egy eldobható telefonért, amelyik kibír egy harmincperces Tokió-Los Angeles beszélgetést.
Notebookjában megkeresi Rydell számát.
– Heroin – jelentette ki Durius Walker, Rydell biztonsági őr kollégája a Sunseten lévő Mázlis Sárkányban. – Ez a tömegek kábítószere.
Durius befejezte a felsöprést. Óvatosan fogta a nagy, ipari szemétlapátot, és a beépített tűtartály felé tartott, afelé, amilyet a kórházakban látni, és amelyiken halálfej díszeleg. Abba teszik a talált tűket.
Hetente öt-hatot. Rydell még sosem kapott rajta senkit, hogy a boltban lövi be magát, bár kitelt volna tőlük. Minden jel szerint a használt tűktől szabadultak meg itt, általában hátul, a macskaeledelnél. Akadt más is, ha az ember a Mázlis Sárkányban söprögetett: tabletták, külföldi pénzérmék, kórházi azonosító karkötők, gyűrött papírbankók olyan országokból, ahol ilyesmi még használatos. No nem mintha bárkinek is kedve szottyanna a szemétlapáton guberálni. Amikor Rydell söpört, ugyanolyan kevlárkesztyűt viselt, mint most Durius, alatta pedig latexet.
Mindazonáltal úgy vélte, kollégájának igaza lehet, ami elgondolkodtató: ott az a rengeteg új anyag, hogy ártson, de az emberek nem felejtik el azt, amivel minden kezdődött. Mondjuk betiltják a cigarettát, a dohányosok mégis megtalálják a módját, hogy tovább szívják. A Mázlis Sárkány nem árulhatott cigarettapapírt, de a mexikói hajcsavarópapír fogyott, akár a cukor, és ugyanúgy megtette. A legnépszerűbb márka a Nagyobbhaj volt, de Rydell nemigen tudta elhinni, hogy valaha is valaki tényleg becsavarta volna vele a haját. Különben is hogyan lehet kicsi, négyzet alakú selyempapírral hajat csavarni?
– Még tíz perc – szólt hátra Durius a válla fölött. – Megnézed az utcát?
Négy órakor egyiküknek tíz perc szünet volt előírva, hátul. Ha Rydell ellenőrzi az utcát, akkor neki kell először pihennie, aztán jöhet Durius. Az utcai ellenőrzést a Mázlis Sárkány szingapúri anyavállalata vezette be a nekik dolgozó amerikai kultúrantropológus csoport tanácsára. Mr. Park, az éjszakai igazgató magyarázta ezt akkor el Rydellnek, notebookjáról olvasva egyenként az érveket. Hangsúly gyanánt minden egyes bekezdésre rákoppintott a képernyőn, közben meg a hangján hallatszott, hogy pokolian unja, de Rydell úgy vélte, hozzátartozik a munkájához, márpedig Mr. Park igazi szőrszálhasogató volt.
– „Demonstrálandó, hogy a Mázlis Sárkány törődik a környék biztonságával, a biztonsági őrök minden éjjel őrjáratot tartanak a létesítmény előtti járdaszakaszon.” – Rydell biccentett. – Rövid időre hagyni el a boltot – tette hozzá Mr. Park, mintegy magyarázatként. – Öt perc. Mielőtt szünetet tartanak. – Elhallgatott. Koppintott. – „A Mázlis Sárkány biztonsági jelenléte hangsúlyos lesz, barátságos, tekintettel a helyi kultúrára.”
– Ez mit jelent?
– Ha valaki a járdán alszik, elküldi. Barátságosan. Strichel egy kurva, odamegy, köszön, mond neki egy viccet, és odébb paterolja.
– Félek az öreglányoktól – mondta Rydell fapofával. – Karácsonykor úgy öltöznek, mint a Mikulás manói.
– A Mázlis Sárkány előtt nincs kurva.
– „Tekintettel a helyi kultúrára”?
– Mondjon egy viccet! A kurvák odavannak a viccekért.
– Szingapúrban lehet – mondta Durius, amikor Rydell később elmesélte neki Park utasításait.
– Ő nem szingapúri – felelte Rydell. – Koreai.
– Szóval lényegében azt akarják, hogy megmutassuk magunkat, megtisztítsuk pár lépésnyire a járdát, legyünk barátságosak és érzékenyek?
– És mondjunk vicceket.
Durius hunyorgott.
– Tudod, milyen alakok lógnak egy éjjel-nappali előtt a Sunseten hajnal négykor? Táncost szedő kölykök, akik elcsattogtatták minden buznyákukat, és szörnyfilmektől hallucinálnak. Szerinted kit fognak szörnynek nézni? Aztán ott vannak az érettebb szociopaták: idősebbek, bonyolultabb a lelkiviláguk, polifarmatikusak...
– Hogy mi?
– Keverik az anyagot – magyarázta Durius. – Hogy jobban elszálljanak.
– Meg kell csinálni. A pali mondja.
Durius Rydellre nézett.
– Először te. – Comptonba valósi volt, Rydell egyetlen ismerőse, aki tényleg Los Angelesben született.
– Te nagyobb vagy.
– A méret nem minden.
– Ja – mondta akkor Rydell.
Rydell és Durius egész nyáron éjszakai biztonsági őrként dolgoztak a Mázlis Sárkányban, az e célra épített modulban, melyet helikopterrel emeltek be a korábbi autókölcsönző parkolójába a Stripen. Korábban Rydell pár blokkal odébb, a Chateau-ban volt biztonsági őr, azelőtt pedig az Intersecurenál furgonsofőr. Még korábban Knoxville-ben, Tennessee államban rendőrködött, igaz, rövid ideig, és igyekezett nem sokat gondolni rá. Valahol ott történt, kétszer is, hogy majdnem bekerült a Zsaruk a pácban show-ba, amin felnőtt, és amiről azóta sikerült leszoknia.
A Mázlis Sárkányban az éjszakai műszak több izgalmat tartogatott, mintsem azt Rydell képzelte. Durius szerint azért, mert egymérföldes körzetben ez volt az egyetlen hely, ahol olyasmiket árultak, amikre az embereknek rendszeresen (vagy csakúgy) szükségük lehetett. Mikrós tésztakaját, diagnosztizáló készletet a legtöbb nemi betegségre, fogkrémet, mindenféle eldobható cuccot, nethozzáférést, rágót, palackozott vizet... Volt Mázlis Sárkány szerte Amerikában, sőt szerte a világon, és ezt bizonyítandó előtte ott virított a védjegy: a Mázlis Sárkány Globális Interaktív Videooszlop. Az ember a boltba be- és kilépve is elhaladt mellette, így látta a tucatnyi Mázlis Sárkányt, amelyekkel a sunseti üzlet az adott pillanatban épp kapcsolatban állt: Párizsban, Houstonban vagy Brazzaville-ben vagy bárhol. A képek hárompercenként váltottak, mégpedig azon gyakorlati okból, mivel rájöttek, hogy ennél hosszabb maximális idő estén a világ külvárosaiban élő butább fiatalok azon kezdenek versengni, ki tud szexelni a kamera előtt. Így is előfordult ilyen-olyan magamutogatás. Még gyakrabban pedig az, ami most is, amikor Rydell kifelé indult ellenőrizni a járdát: egy faszarcú pali Prága belvárosából bemutatott.
– Ugyanez neked – felelte Rydell az ismeretlen csehnek, magára rángatva neonrózsaszín Mázlis Sárkány övtáskáját, melyet a szerződés értelmében szolgálatban viselnie kellett. Nem bánta, bár ramatyul nézett ki: golyóálló volt, felhúzható és a nyaknál megköthető kevlárpartedlivel, ha a móka bedurvul.
Alig két hete állt munkába, amikor egy komolyan elszállt vásárló kerámia rugóskését megpróbálta Rydell ruhájának Mázlis Sárkány emblémájába döfni; azóta megbarátkozott a cuccal.
A rugóskést lakásában tartotta Mrs. Siekevitz garázsa fölött. A mogyoróvajas polc alatt találták meg, miután az LAPD elvitte a fazont. Fekete pengéje mintha homokkal befútt üveg lett volna. Rydell nem rajongott érte; a kerámiapenge miatt ingadozott a súlypontja, és olyan éles volt, hogy már kétszer megvágta magát. Nem igazán tudta, mihez kezdjen vele.
Ezen az estén az utca ellenőrzése pofonegyszerűnek látszott. Egy japán lány ácsorgott kint, elképesztően hosszú lába egy még elképesztőbben rövid miniszoknyából futott le és le és le. Vagyis olyan japánféle. Nehezen tudott ilyen dolgokban különbséget tenni L. A.-ben. Durius szerint a hibrid virgoncság volt napirenden, és Rydell úgy tippelte, igaza van. Ez a lány a kilométernyi lábával majdnem olyan magas volt, mint ő, aki az átlag japánt nem ilyennek vélte. De az is lehet, hogy itt nőtt fel, meg azelőtt az egész családja, és az itteni kajától nőtt meg. Hallott már ilyesmiről. Nem, mégsem, gondolta, ahogy közelebb ért, a helyzet úgy állt, hogy ez nem is volt igazából lány. Érdekes, hogyan jön rá az ember. Általában ez egyáltalán nem nyilvánvaló. Mintha Rydell mindent, amit a másik csinált, egy lánynak akarta volna tulajdonítani, de a másik csontozatából sugárzó tudatalatti üzenet ezt megakadályozná.
– Helló – mondta.
– El akarsz küldeni?
– Hát – mondta Rydell –, ez a dolgom.
– Nekem meg az a dolgom, hogy itt álljak, és próbáljam meggyőzni a kidöglött klienseket, fizessenek be egy furulyázásra. Mi a különbség?
Rydell elgondolkodott.
– Te szabadúszó vagy – érvelt –, én alkalmazott. Ha húsz percre arrébb mégy, senki nem fog kirúgni. – Érezte a nő parfümjét a szennyezett levegőben, még abban a kísérteties narancsillatban is, amit itt kint néha érezni. Narancsfák lehettek a közelben, kellett, hogy legyenek, de Rydell még egyet sem látott.
A nő összevont szemöldökkel nézett rá.
– Szabadúszó.
– Az, az.
Rutinosan hintázott magas sarkújában, miközben egy csomag orosz Marlborót halászott elő rózsaszín retiküljéből. Az elhaladó autók már attól is dudáltak, hogy egy Mázlis Sárkány biztonsági őr egy száznyolcvan magas fiúlánnyal beszélget, ráadásul az most szándékosan törvényszegésre készült. Kinyitotta a cigarettásdobozt, és félreérthetetlenül Rydell felé nyújtotta. A férfi két szálat látott a dobozban, gyári filtereket, de az egyik rövidebb volt és metálkék rúzstól maszatos.
– Nem, kösz.
A nő kivette a már szívott rövidebbet, és a szájába tette.
– Tudod, mit tennék a helyedben? – A barna füstszűrő körül ajkai akár két miniatűr vízágy, csillogó kék cukormázban.
– Mit?
A nő öngyújtót vett elő retiküljéből. Mint amilyent a dohányboltban árulnak. Rydell úgy hallotta, nemsokára azokat is betiltják. A nő rácsapott, és meggyújtotta a cigit. Beszívta a füstöt, bent tartotta, majd kifújta, el Rydelltől.
– Elhúznék a faszba.
Rydell bepillantott a Mázlis Sárkányba, és látta, amint Durius mond valamit Miss Praisegod Satansbane-nek, a műszakfelügyelőnek. Pompás humorérzéke volt, mármint Praisegodnak, és Rydell úgy vélte, ilyen névvel, hogy „Istendicsőítő”, ez elengedhetetlen is. Szülei a D-Kal NeoPuritán egyház különösen elmebeteg hívei lehettek, Praisegod születése előtt vették fel a Satansbane, vagyis „Sátánátka” nevet. A pláne, mesélte a nő egyszer Rydellnek, hogy senki nem tudja, a nevét valójában hogyan kell érteni, ezért amikor bemutatkozik, legtöbben azt hiszik, mégiscsak sátánista. Így aztán gyakorta a Proby családnevet használja, ahogy apját hívták, mielőtt belebonyolódott a vallásba.
Durius most megint mondott valamit, mire Praisegod válla hátrarándult, és a nő fölnevetett. Rydell sóhajtott. Azt kívánta, bárcsak Durius kezdte volna a kinti rutint.
– Nézd – mondta –, nem azt mondom, hogy nem állhatsz itt. A járda közterület. Csak ez a társaság politikája.
– Elszívom ezt a cigit – mondta a nő –, aztán hívom az ügyvédemet.
– Muszáj ezt bonyolítani?
– Aha. – Nagy, metálkék, kollagénen hizlalt mosoly. Rydell oldalt pillantott, és látta, hogy Durius neki integet.
Praisegodra mutogatott, aki a telefont lengette. Bízott benne, hogy nem a rendőrséget hívták. Volt egy olyan érzése, hogy ez a lány tényleg saját ügyvédet tart, márpedig Mr. Parknak az nem tetszene.
Ekkor Durius kijött.
– Telefon – mondta. – Tokió.
– Elnézést – mondta Rydell a nőnek, és indult.
– Hé! – szólt utána amaz.
– Mi van? – nézett vissza a férfi.
– Cuki vagy.
Laney hallja, csobog a húgy a csavaros kupakú műanyag üvegbe. Rémes itt guggolni a sötétben, és visszatetsző érzés, ahogy a telítődő üveg melegszik a kezében. Tapogatva rácsavarja a kupakot, és feláll a sarokban, mely legmesszebb esik attól, ahol alvás közben a feje van. Reggel majd a kabátja alatt kiviszi az üveget a férfivécébe, és kiönti. Az öreg tudja, hogy most rosszul van, nem tudna kimenni, ide-oda megjárni a folyosót, de megegyeztek ebben. Laney az üvegbe hugyozik, és amikor tudja, kiviszi.
Fogalma sincs, az öreg miért engedi itt lakni. Felajánlotta, hogy fizet, de az öreg csak a modelljeivel pepecsel. Egy napba telik, mire egyet befejez, de az mindig tökéletes. És mi lesz a kész modellekkel? És honnét kerülnek ide az összerakandók?
Laneynek az az elmélete, hogy az öreg a modellépítés szenszeije, nemzeti kincs, s a műértők a világ minden tájáról küldik ide a modelleket, aztán izgatottan várják, hogy a mester elkészítse azokat a maga páratlan, mégis bizarrul könnyed precizitásával, zen mozdulataival, s netán mindegyikben egyetlen aprócska, ám a maga nemében páratlan hibát hagyjon, mely egyszerre az ő kézjegye és az univerzum természetének tudomásul vétele. Hogy mennyire nem tökéletes semmi. Mennyire befejezhetetlen. Minden mozgásban van, nyugtatja magát Laney, ahogy felhúzza a cipzárt, és visszavackolódik hálózsákjai nyomorúságos ölelésébe.
Csakhogy ez a mozgás sokkalta idegenebb, mint azt valaha is gondolta, tűnődik, és egy összehajtott hálózsákot a feje alá tesz párnának a kartonfalhoz, melyen keresztül érezni a folyosó kemény csempefalát.
Akkor is itt kell lenni, gondolja. Ha létezik olyan hely Tokióban, ahol Rez nem talál rá, ez az. Nem teljesen biztos benne, hogyan került ide; az idő tájt, amikor a szindróma beütött, minden összemosódik. Valami állapotváltozás, valamiféle általános elmozdulás érzékeinek természetében. Elégtelen memória. Kiestek dolgok.
Most eltöpreng, hogy nem kötött-e mégis valami egyezséget az öreggel. Talán már ki is fizette a lakbért vagy micsodát. Talán az öreg ezért ad neki ételt, szénsavmentes palackozott ásványvizet, és ezért tűri a húgyszagot. Laney úgy véli, talán ez a helyzet, de nem biztos benne.
Sötét van itt, de lát színeket, halovány fénycsíkok, pászmák és foltok mozognak. Mintha immár a DatAmerica áramainak utóképei folyamatosak lennének, beleivódtak volna retinájába. A folyosóról nem hatol be fény – minden tűhegynyi lyukat fekete ragasztószalaggal tapasztott be –, és az öreg halogénlámpája sem ég. Úgy véli, az öreg alszik odaát, bár ezt sosem látta, sosem hallott semmi neszt, ami jelezte volna a modellépítésből az álomba való átmenetet. Talán ülve, egyenes derékkal alszik, a modell az egyik kezében, ecset a másikban.
Olykor zenét hall a szomszédos kartonokból, de igen halkan, mintha fejhallgatóból szűrődne ki.
Elképzelése sincs, hányan laknak ezen a folyosón. Első pillantásra úgy hat embernek van hely, de többet látott, talán felváltva keresnek itt menedéket. Alig ért valamit japánul, még nyolc hónap után is, de még ha értené is, ezek az emberek mind őrültek, és olyasmikről beszélnek, amikről az őrültek szoktak.
És persze aki látná őt itt és most, a lázzal meg a hálózsákokkal, a vidpánttal meg a sejt-adatportokkal meg hűlő húggyal teli üveggel, őt is őrültnek tartaná.
Pedig ő nem az. Tudja, hogy mindennek dacára nem az. Most a szindrómával küzd, ami utolért minden tesztalanyt a gainesville-i árvaházból, de nem őrült. Csak megszállott. És a fejében ennek a megszállottságnak megvan a maga alakja, anyaga, súlya. El tudja választani önmagától, különbséget tud tenni, így amikor szükségét érzi, visszatér hozzá, és ellenőrzi. Figyelemmel kíséri. Vigyáz rá, hogy az ne legyen ő. Olyan, mint egy fájós fog, vagy mint amikor szerelmes volt, pedig nem akart az lenni. Ahogy nyelve mindig oda-odatévedt a foghoz, vagy ahogy mindig belebotlott abba a fájdalomba, a szeretett lény alakját felöltő hiányba.
Viszont a szindróma nem ilyen. Elkülönült őtőle, nem volt köze senkihez és semmihez, ami őt, Laneyt érdekelhette. Amikor először érezte, biztosra vette, hogy a nőről fog szólni, mármint Rei Toeiről, mert hozzá közel volt, legalábbis olyan közel, amennyire az lehetséges, amikor a másik fizikailag nem is létezik. Jószerével minden nap beszélgettek, az idoru meg ő.
És először, fontolgatja most Laney, talán tényleg az idoruról szólt, de aztán nekiállt követni valamit visszafelé az adatáramban, anélkül, hogy ezt igazán észrevette volna, mint amikor az ember keze rátalál egy kiálló szálra a ruhán, és elkezdi húzni, gombolyítani.
És ahogy gombolyított, rájött, hogyan működik a világ. És mögötte rálelt Harwoodra, aki híres volt ugyan, de valójában a hírneve tette híressé. Harwoodra, aki állítólag az elnököt is megválasztatta. Harwoodra, a reklámgéniuszra, aki megörökölte a Harwood-Levine-t, a világ leghatalmasabb PR-cégét, és valami durván mássá alakította, a befolyás egy teljesen más birodalmába költöztette. De akinek valahogy mindig sikerült elkerülni, hogy a hírnév mechanizmusának prédájává váljék – amely, mint azt Laney oly jól tudta, igen finomra őröl. Harwoodra, aki talán, de csak talán, mindent mozgatott, és valahogy mindig megúszta, hogy őt magát elkapja a gépszíj. Akinek valamiképp sikerült, hogy híres maradjon, mégse látsszon fontosnak; híres anélkül, hogy bármiben központi szerepet játszana. Sőt alig-alig vonta magára a figyelmet, kivéve, amikor szakított Maria Pazzal, de még akkor is a padaniai sztárról szólt minden hír, Cody Harwood csak mosolygott oldalt a beékelt hiperszöveg-rombuszok mellett: a szépség és a szelíd, titokzatos, határozottan nem karizmatikus milliárdos.
– Helló – mondja Laney, s ujjai rátalálnak egy nepáli mechanikus zseblámpa nyelére, otromba szerkentyű, az apró generátort olyan mechanizmus hajtja, mint valami rugós kombinált fogó. Pumpálva életre kelti, felemeli, az enyhén pulzáló fénysugár a plafonon állapodik meg. Ennek minden négyzetcentijét négyszögletes, kicsi matricák borítják, az állomás nyugati bejáratánál álló automatából valók: különböző felvételek a remeteéletű Harwoodról.
Nem emlékszik, hogy elment a géphez, lefuttatott egy egyszerű képkereső programot Harwood után, majd fizetett, hogy ezeket kinyomtathassa, de úgy látszik, csak megtette. Mert azt tudja, hogy onnét származnak. De arra se emlékszik, hogy mindegyikről leveszi a védőfóliát, és a plafonra ragasztja. Pedig valaki megtette.
– Látlak – mondja Laney, és ellazítja a kezét, hagyja, hogy a tompa fénysugár barnába forduljon, majd kialudjon.
A Market Streeten a névtelen férfi, Laney csomóponti konfigurációjának kísértete épp meglátott egy lányt.
Három évtizede fulladt meg, s most kilép egy ügynökség bronz ajtaján, üdén, akár a hajnal. És a férfiba ebben a pillanatban belevillan, hogy a lány halott, ő meg nem, és hogy ez másik évszázad, és ez egész nyilvánvalóan másik lány, egy később született idegen, akivel ő sosem fog beszélni.
És ahogy a közelgő éj krómos ködén át elhalad mellette, fejét alig láthatóan megbiccenti azon másik, korábbi lány tiszteletére.
Hosszú kabátjában – és a hevederekben az alatt – mélyet sóhajt: egy beszívott és kiengedett lemondó lélegzet a mindenféle munkahelyeikről alászálló kereskedők tömegében; azok egyre csak özönlenek ki az októberi utcára, ital és vacsora reményében, vagy amilyen otthon, amilyen álom éppen vár rájuk.
De most a lány, akivel sosem fog beszélni, az is eltűnt, és a férfira rázuhan egy érzés, nem igazán a veszteségé, hanem igen éles tudata annak, hogy meddig is élhet ő ebben a világban és a világ városaiban, különös tekintettel erre a városra.
Jobb karja alatt a megbízható rejtekben fejjel lefelé alszik egy kés, akár egy vérszívó denevér, a penge olyan élesre fenve, ahogy azt a sebészek elvárják, mikor acéllal dolgoznak.
Egyszerű nikkelezüst markolatba foglalt mágnesek tartják. A fafaragó vésőjéhez hasonlító penge hajlított hegye hónaljának sötét, lüktető artériájára mutat, mintha emlékeztetné a férfit, hogy ő is csak centikre jár attól a helytől, ahová a rég vízbe fúlt lány került, attól az időtlenségtől. Attól a várakozó másik országtól.
A férfi szakmájánál fogva annak az országnak az ajtónállója. A kihúzott penge a kulcs. Ha kezében tartja, a szelet tartja a kezében.
Az ajtó finoman kitárul.
De most nem húzza elő, a kereskedők csak egy ősz hajú férfit látnak, vad kinézetű professzort, szürkészöld kabátban (bizonyos zuzmóknak ilyen a színe), aki apró, kerek szemüvegének finom mívű aranykerete mögött pislog, és fölemeli kezét, hogy megállítson egy taxit. Mégsem rohannak, hogy maguknak követeljék, pedig megtehetnék, és a férfi ellép mellettük, száját két függőleges, mély zárójel foglalja keretbe, mintha szokása lenne gyakran mosolyogni. Nem látják mosolyogni.
A Tao, emlékezteti magát a Post Street forgalmának darálójában, vénebb istennél.
Egy ékszerész kirakata alatt koldus üldögél. A kirakatban apró, üres talapzatok, éjszakára elzárt értékes dolgok hiányalakjai. A koldus kezét-lábát barna papírszalagokba burkolta, ami megdöbbentően középkori hatást kelt, akárha valaki részben irodai kellékekből készítette volna el egy lovag szobrát. A díszes boka, a papírba csomagolt lábujjak: színes szalagért kiáltó elegancia. A papírcsíkok fölött a férfi csak egy folt, görcsös irkafirka, lényét elnyűtte a beton és a balszerencse. Bőre átvette a járda színét, származása kétséges.
A taxi billegve furakodik előre. A férfi lódenkabátja alá nyúl, megigazítja bordái fölött a kést. Balkezes. Gyakorta elmereng ezeken a finom ellenpontokon.
A réges-rég megfulladt lány mostanra megállapodott, magukkal sodorták kevésbé fájdalmas emlékek és a tejkaramella haj örvénye, oda, ahol a férfi fiatalsága ringatózik a megszokott árapályon, és ő így sokkal jobban érzi magát.
A múlt elmúlt, a jövő most formálódik.
Csak a pillanat létezik, és ő szeret benne lenni.
Most előrehajol, egyet koppant a sofőr színezett biztonsági üvegén.
Vigye a hídra, kéri.
A taxi esőtől maszatos beton tankcsapdák zűrzavara előtt áll meg; óriási, rozsdától csíkos romboid tömbök, tele elfeledett szerelmesek stilizált monogramjaival.
A hely az itteni románctörténelem kitüntetett pontja, számtalan népszerű ballada szereplője.
– Elnézést, uram – szólal meg a taxis több réteg védőműanyagon és a digitális tolmácsgépen keresztül –, azt kívánja, hogy itt tegyem ki? Ez a környék veszélyes. Nem várhatom meg. – Gépiesen betanult szöveg, törvény írja elő az esetleges perek elkerülése végett.
– Köszönöm. Nem fenyeget veszély. – A férfi angolsága éppoly formális, akár a tolmácsgépé. Dallamos csacsogást hall, ahogy szavai egy ázsiai nyelven szólalnak meg újra, melyet nem ismer fel. A sofőr barna szeme visszanéz rá, szelíden és érzelemmentesen, védőszemüvegen és védőüvegen keresztül; többszörös visszatükröződés.
A sofőr kikapcsolja a mágneses zárat.
A férfi kinyitja az ajtót, kilép a kocsiból, megigazítja a kabátját. A tankcsapdák mögött tornyosulnak fölébe a rendetlen, dülöngélő teraszok, az összetákolt szuperstruktúra, amelybe a hidat csomagolták. Kicsit megjön a kedve: híres ez a kép, turistáknak szóló képeslap, a város jelképe.
Bezárja az ajtót, és a taxi elhúz, az elégetett gázohol sütőcukorszerű, édeskés illatát hagyva maga után.
A férfi nézi a hidat, a számtalan élettér ezüstös farostlemezeit. Rio nyomornegyedeire emlékezteti, bár a részek aránya valahogy más. A másodlagos építmény egyfajta tündéri jelleget sugároz, szemben az alapstruktúra költői felfüggesztésének szárnyalásával és függőlegességével. Az egyes menedékek – már ha valóban azok – roppant kicsik, az élettér lévén abszolút ráadás. Emlékszik, látta, hogy az alsó út bejáratát csöpögve égő fáklyák szegélyezték, bár tudja, most az itt lakók többé-kevésbé betartják a város légszennyezési előírásait.
– Táncos?
A betonárnyékban a lány tenyerén apró fiola. Az adásvételt elősegíteni szánt vigyor vadállati. Ettől a drogtól a használó ínye fokozatosan visszahúzódik, s így az a néhány ember, aki túléli a többi mellékhatást, jellegzetes, szörnyű vigyorral kénytelen élni.
A férfi tekintetével felel, pillantása úgy szakítja át a lány akaratát, akár a papírt. Annak szemében pánik fénye villan, majd a lány eltűnik.
A mélyben tejkaramella haj örvénylik.
A férfi a cipője orrára néz. A megtaposott szemét véletlenszerű mozaikja fölött igen precízen kirajzolódik fekete vonala. Átlép egy üres King Cobra dobozon, és a legközelebbi betontömbök között a híd felé indul.
Csöppet sem szelíd árnyakon vág át, szűk nadrágszárai akár egy mélyebb sötétség pengéi. Ólálkodó hely ez, ahol farkasok lesnek gyenge bárányra. A férfi nem fél a farkasoktól, semmilyen ragadozótól sem fél, melyet a város ráküldhet ezen vagy bármely más éjjelen. Egyszerűen csak megfigyeli ezeket a dolgokat a pillanatban.
Most azonban megelőlegezi magában a látványt, mely az utolsó rombusz mögött rá vár: a híd tébolyodott bendője, az álom és emlékezet kapuja, ahol halas kofák koszos jégszőnyegre terítik áruikat. Folytonos zsibvásár, sürgés-forgás, melyre ő a város pulzusaként tekint.
És kilép. A fényár váratlan, álneon fényözön a szingapúri műanyag sima felszínén.
Az emlékezeten erőszak esik.
Valaki elmegy mellette, nem is látja őt, csak meglöki, és majdnem meghal: a mágnesek kioldanak, de a kattanást a férfi inkább érzi, semmint hallja. Mégsem húzza ki a pengét teljesen, a részeg pedig mit sem sejtve továbbtántorog.
A férfi visszateszi a kést, és zordan mered az új adalékra: Mázlis Sárkány felirat villog kackiásan egy propellerszárny vagy távvezetékoszlop tetején, melynek alapja tucatnyi zsizsegő videoképernyő.
– Szóval elhagyott egy tévéproducerért – mondta a countryénekes, s a megmaradt négy deci vodkát indigó farmerének öve mögé csúsztatta, mely olyan új volt, hogy recsegett járás közben. A laposüveg egy emlékéremre hasonlító antik csat mögé került, amit tehénlasszózásért vagy más efféle versenyszerű dologért adnak. Rydell résnyire leengedte az ablakot, hogy a füst kitaláljon.
– Produkciós koordinátor – helyesbített, azt kívánva, a vodkától utasát, kinek neve Buell Creedmore, újra nyomja el az álom. Az út nagy részét föl a part mentén a férfi átaludta, amit Rydell csöppet se bánt. Creedmore tulajdonképpen Durius Walker barátja, vagy inkább ismerőse volt. Durius azelőtt drogdílerként működött South Centralban, és rászokott az anyagra. Most, hogy kigyógyult, sok időt töltött olyanokkal, akiknek problémáik voltak, próbált segíteni rajtuk. Rydell úgy tippelte, Creedmore is ezek közé tartozik, bár amennyire meg tudta állapítani, a pali szimplán részeges.
– Lefogadom, ez betett neked – mondta Creedmore, szeme a piától résnyire szűkült. Alacsony férfi volt, könnyű csontozatú, de olyan ostorszíj izomzattal, ami nem látott konditermet. Sírásó-izom. A több réteg mesterséges barnaság – legalábbis Rydell annak vélte – kezdett fakulni, átütött rajta a bőr eredeti sápadt színe. A szőkített, de a tövénél sötét haját hátranyalta valamilyen anyaggal, amitől úgy nézett ki, mintha éppen kilépett volna a zuhany alól. Pedig korántsem, és még a légkondicionáló dacára is izzadt.
– Hát – mondta Rydell –, gondoltam, ha ez a vágya...
– Miféle véres seggű liberális szarság ez? – kérdezte Creedmore. Övéből kihúzta az üveget, és összehúzott szemmel méricskélte a maradékot, akárha ács volna, aki a vízszintet ellenőrzi. Amit látott, nem felelt meg elvárásainak, hát visszadugta a flaskát az emlékérem mögé. – Miféle férfi vagy te egyáltalán?
Rydell egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy lehúzódik, eszméletlenre veri Creedmore-t, majd ott hagyja az Ötös szélén, jusson el San Franciscóba, ahogy tud. De nem tette, sőt nem is válaszolt.
– Az ilyen beszari hozzáállás, ez ma Amerika baja.
Rydell magában végigvette a törvénytelen fojtófogásokat; például ott a nyaki verőér rövid, megfontolt összeszorítása. Creedmore talán nem is emlékezne, ha alkalmazná rajta. De nem ütné ki, legalábbis nem elég sokáig, és Knoxville-ben megtanították Rydellt, hogy a piások reakciói teljességgel kiszámíthatatlanok.
– Hé, Buell – mondta –, amúgy kié is ez a járgány? Creedmore elhallgatott. Érződött növekvő idegessége. Rydellben már az első pillanatban felmerült, hátha lopott a kocsi. Igazából nem akart ezen morfondírozni, mert el kellett jutnia É-Kalba. A Mázlis Sárkányban kapott végkielégítésből kijött volna egy repülőjegy, de azzal igen óvatosan kellett bánnia, amíg el nem dől, lesz-e valami Jamazaki meséjéből, tényleg kinéz-e neki pénz fönt San Franciscóban.
Jamazaki egy rejtély, mondta magában. Pontosan sosem tudta kiókumlálni, mivel is foglalkozik a fazon. Amennyire meg tudta ítélni, szabadúszó japán antropológus, aki amerikaiakat tanulmányoz. Talán a japán megfelelője azoknak az amerikaiaknak, akiket a Mázlis Sárkány alkalmazott, és akik rámutattak a járdaellenőrzés fontosságára. Jamazaki jó ember, bár nehéz megmondani, honnét jön. Amikor legutóbb felbukkant, egy netfutót akart megkerestetni Rydell-lel, mire ő elküldte hozzá Laneyt, a kvantitatív elemzőt, akit épp kirúgtak a Slitscantől, és a Chateau körül lézengett, jókora számlát csinálva. Laney elvállalta a munkát, elment Tokióba, mire Rydellt elbocsátották, mondván, barátkozik a vendégekkel. Lényegében azért lett biztonsági őr egy Mázlis Sárkányboltban, mert megpróbált segíteni Jamazakinak.
Most pedig ezt a kétüléses, nyitott Hawker-Aichi sportkocsit vezeti, egyértelműen mint megbízott sofőr, fogalma sincs, mi vár rá fönt, és átvillan az agyán, hogy netán lopott autót akarnak vele átvitetni az államhatáron. És mindez csak azért, mert ugyanaz a Laney Tokióból fel akarja bérelni egy kis terepmunkára. Így nevezte Jamazaki: „terepmunka”.
És miután megbeszélte Duriusszal, ennyi elég volt Rydellnek.
Már amúgy is kezdte unni a banánt a Mázlis Sárkányban. Mr. Parkkal sosem jött ki valami jól, és amikor a járdaellenőrzés után hajnalonta hátrament pihenni, rendesen elfogta a mélabú. A bolt egy domboldalból kivájt földdarabon állt, és a csupasz, szinte függőleges vágást helyenként bizarr, szürke, gumiszerű polimerrel tették földrengésbiztossá, egyfajta állandósult fél-folyadékkal, mely megkötötte a talajt, és beleragadt minden, amit csak nekidobtak vagy belenyomtak. Akár nyáron a kátrány. A polimerben keréktárcsák díszelegtek, lévén a hely előtte parkolóként szolgált. Keréktárcsák meg üvegek meg mindenféle névtelen szemét. Ezekben a szünetekben, ahogy a bűz kezdte körbevenni, Rydell összeszedett egy marék kavicsot, és a polimert dobálta, amilyen erősen csak tudta. Alig-alig hallatszottak a becsapódások, és a kövek tulajdonképpen azonnal el is tűntek. Csak belevágódtak, a polimer meg összezárult fölöttük, mintha mi sem történt volna. És Rydell kezdte ezt jelképként értelmezni: ő a kő, rója útját a világban, a polimer meg az élet, mely összezárul mögötte, és jele sem marad, hogy ő valaha is létezett.
És amikor Durius hátrajött pihenni és szólni, hogy ideje visszamenni a boltba, néha így találta Rydellt, kődobálás közben.
– Célozz meg egy keréktárcsát – javasolta –, törj el egy üveget!
De Rydell nem akarta.
És amikor mesélt Duriusnak Jamazakiról és Laneyről és hogy talán tudna kis pénzt keresni San Franciscóban, a másik figyelmesen végighallgatta, föltett pár kérdést, majd azt tanácsolta, hogy hajtson rá.
– Na és a munkabiztonság? – kérdezte akkor Rydell.
– Munkabiztonság? Ebben a szarban? Hülye vagy?
– Juttatások – kontrázott Rydell.
– Próbáltad már igénybe venni az egészségügyi biztosítást, amit ezek adnak? Tiajuanába kell elmenned érte.
– Jó – adta meg magát Rydell –, hát nem szeretek csak úgy felmondani.
– Mert mindenhonnét úgy rúgtak ki – magyarázta Durius. – Láttam a rezümédet.
Így aztán Rydell írásos jelentést tett Mr. Parknak, és Mr. Park azon nyomban elbocsátotta, hosszasan sorolva az eseteket, amikor megsértette a Mázlis Sárkány üzletpolitikáját, beleértve azt is, amikor elsősegélyt ajánlott a Sunseten történt karambol áldozatának, mely cselekedet, kötötte az ebet a karóhoz Mr. Park, a Mázlis Sárkány anyavállalatát költséges perbe ránthatta volna.
– De hát a nő sétált be ide a saját lábán – tiltakozott Rydell. – Én csak jeges teával kínáltam meg, és hívtam a közlekedési zsarukat.
– Egy ügyes ügyvéd ráfoghatja, hogy a teától került a szervezete sokkba.
– Sokkolja a seggemet!
Csakhogy Mr. Park tudta, ha kirúgja Rydellt, kevesebb végkielégítést kell neki fizetni, mintha ő mond fel.
Praisegod, aki teljesen elérzékenyült, valahányszor valaki elment a cégtől, sírt és jól megölelte Rydellt, majd távoztában odacsúsztatott neki egy brazíliai GPS napszemüveget, beépített telefonnal és AM-FM rádióval; nagyjából a legdrágább árucikk volt a boltban. Rydell nem akarta elfogadni, mert tudta, hogy a legközelebbi leltárnál feltűnik a hiány.
– Basszák meg a leltárt! – mondta erre Praisegod.
Visszatérve szobájába Mrs. Siekievitz garázsa fölé, alig hat háztömbnyire a Sunset alatti utcán, Rydell elnyúlt keskeny ágyán, és nekifogott megszólaltatni a napszemüvegbe épített rádiót. Azonban minden, amit ki tudott hozni, csak sztatikus zörej volt, szórványosan ragozva azzal, ami mariachi-zenének hangzott.
Kicsit többre ment a GPS-szel, melynek a jobb halántékhoz eső részébe ívelt billentyűzetet építettek. A tizenhat csatornás vevő igen finomnak tűnt, de a súgót félrefordították, így Rydell csupán kinagyította meg vissza a térképet, amiben hamar ráismert, no nem L. A.-re, hanem Rióra. Mindegy, vette le a szemüveget, a lényeget érti. Aztán a szemüveg bal oldalán megcsörrent a telefon, mire újra föltette.
– Igen?
– Hahó, Rydell.
– Hé, Durius!
– Akarsz holnap É-Kalba menni egy szép új járgánnyal?
– Kivel?
– Creedmore a neve. Egy fickó ismerőse, akit a programból ismerek.
Rydell egyik nagybátyja annak idején szabadkőműves volt, s ez a program, amiben Durius tevékenykedett, arra emlékeztette.
– Igen? Szóval úgy értem, rendben van?
– Valószínűleg nincs – mondta Durius vidáman –, ezért is kell neki sofőr. Háromhetes elektromos járgányt kell fölszállítani, és azt mondja, klassz vezetni. Sofőr voltál, nem?
– Ja.
– Hát akkor? Ingyen van. Ez a Creedmore áll mindent. Így esett, hogy most ezt a kétüléses Hawker-Aichit vezette, ezt a teljesítménybíró anyagokból gyúrt, alacsonyan repülő éket, mely emberi szállítmányától eltekintve talán annyit nyomott, mint két robogó. Mintha a fémet el is felejtették volna, szénszálakkal megerősített, áramvonalas buborékszendvicsekből rakták össze. A motor hátul volt, az üzemanyagcellákat pedig elosztották a buborékszendvicsekben, melyek egyszerre töltötték be az alváz és a karosszéria szerepét. Rydell bele se akart gondolni, mi történik, ha az ember egy ilyen szekérrel karambolozik. Azért rohadt csöndes volt, gyönyörűen engedelmes, és süvített, akár a denevér, ha az ember odalépett neki. Valahogy egy olyan fekvős bicaj jutott eszébe róla, amit egyszer hajtott, kivéve, hogy itt nem kellett tekerni.
– Még egy szót se szóltál róla, kié is ez a kocsi – emlékeztette Creedmore-t, aki épp lenyelte a maradék kétujjnyi vodkát.
– Egy barátomé – felelte az, majd lehúzta az elektromos ablakot, és kihajította az üveget.
– Hé – szólt rá Rydell –, ez tízezer dollár, ha elkapnak.
– Megcsókolhatják a seggünket – mondta Creedmore. – Szemétládák – tette hozzá, azzal lehunyta a szemét, és elaludt. Rydell azon kapta magát, hogy megint Chevette körül járnak a gondolatai. Minek is hagyta, hogy az énekes erre terelje a szót? Nem akart rá gondolni.
Csak vezess, mondta magának.
Egy barna domboldalon, jobb kéz felől, egy szélfarm fehér vitorlái. Késő délutáni napfény.
Csak vezess!
Silencio hozza az árut. Ő a legkisebb, ránézésre szinte még gyerek. Nem narkózik, és ha a zsaruk elkapják, nem tud köpni. Legalábbis az anyagról.
Silencio már egy ideje Ratonnal és Playboyjal lóg, figyeli, ahogy belövik magukat, figyeli, ahogy megszerzik a pénzt, hogy be tudják lőni magukat. Raton szemét lesz, amikor hiányzik neki az anyag, Silencio megtanulta, hogy ilyenkor tartsa a távolságot, kívül a láb és az ököl hatósugarán.
Raton koponyája hosszú, nyújtott, kontaktlencséjének írisze függőleges, mint a kígyóé. Silencio nem tudja, nem egy patkányra akar-e hasonlítani, amelyik megevett egy kígyót, és most ez a kígyó bámul ki a szeméből. Playboy azt mondja, Raton egy Chupacabra Watsonville-ből, és azok mind így néznek ki.
Playboy hármuk közül a legnagyobb, hatalmas testét hosszú, elegáns felöltő takarja, alatta farmer és kivénhedt munkáscsizma. Pancho Villa-bajuszt, sárga repülős szemüveget és fekete puhakalapot visel. Ő kedvesebb Silencióhoz, vesz neki burritót az árusoktól, meg vizet és kukoricát, és egyszer gyümölcsből készült nagy adag zamatos italt is.
Silencio azon töpreng, vajon nem Playboy-e az apja. Nem tudja, ki lehet az. Az anyja dilis, ott van los projectosban. Nem igazán hiszi, hogy Playboy az apja, mert emlékszik, amikor összetalálkozott vele a Bryant Streeten, márpedig az véletlen volt, mégis amikor Playboy vesz neki kaját, azért el-eltöpreng.
Silencio ül, nézi, ahogy Raton és Playboy beveszik az anyagot, itt az üres, almaszagú bódé mögött. Raton kis lámpát tart a szájában, hogy lássa, mit csinál. Ma éjjel a fekete van soron, Raton speciális késsel vágja a kis műanyag csövet, hosszabb a nyele, mint a rövid, hajlított penge. Mindhárman műanyag rekeszeken ülnek.
Raton és Playboy a feketéből kétszer, esetleg háromszor vesznek be egy nap és egy éjjel. Három fekete, aztán fehérnek kell jönni. A fehér drágább, de a túl sok feketétől hadarni kezdenek, és embereket látnak, akik nincsenek is ott. „Dumcsi Jézussal”, Playboy így hívja a feketét, a fehéret meg úgy, hogy „séta a Királlyal”. Pedig nem is séta: a fehér nyugalmat hoz, csöndet, álmot. Silencio jobban szereti a fehér éjszakákat.
Tudja, hogy a fehéret egy fekete férfitól veszik, ellenben a feketét egy fehértől, és úgy hiszi, ezt a rejtélyt ábrázolja a Raton nyakában lógó kép: egy fehér és egy fekete könnycsepp örvénylik egymás körül, kört alkotva; a fehérben ott egy apró kis fekete pötty, és a feketében is ott egy fehér.
Pénzt úgy szereznek, hogy emberekkel beszélnek, általában sötét helyeken, hogy azok megijedjenek. Néha Raton mutat nekik egy kést, egy másik kést, miközben Playboy lefogja a karjukat, nehogy mozdulhassanak. A pénz kis műanyag tasakokban van, amiken képek mozognak. Silencio szívesen megtartaná ezeket, miután kiveszik belőlük a pénzt, de nem lehet. Playboy gondosan letörli, aztán eldobja őket. Az utca menti lyukakba pottyantja. Nem akarja, hogy ujjai nyomot hagyjanak rajtuk. Néha Raton bántja az embert, hogy az elárulja a varázsszót, amitől a mozgó képekből kijön a pénz. A varázsszó lehet név, betű és szám. Silencio minden varázsszóra emlékszik, amit Raton és Playboy valaha megszereztek, de ezt nem mondja el nekik; ha elmondaná, bedühödnének.
Mindhárman egy szobában alusznak a Misszióban. Playboy lehúzza a matracot az ágyról, és a padlóra teszi. Ő ott alszik, Raton az ágy másik felén. Silencio meg a padlón.
Most Raton végez a csővel, és a fekete felét Playboy ujjára teszi. Az megnyalta az ujját, hogy a fekete megragadjon. Aztán a szájába veszi, és az ínyéhez dörzsöli. Silencio kíváncsi, milyen érzés, de esze ágában sincs Jézussal beszélni. Most Raton is az ínyére dörzsöli a feketét, a lámpa a másik kezében. Hülyén néznek ki, amikor ezt csinálják, de Silencio nem nevet rajtuk. Nemsokára megint kell nekik egy adag, és a feketétől lesz erejük, hogy megszerezzék hozzá a pénzt. Silencio tudja, most nincs semmijük, mert tegnap óta nem ettek.
Általában sötét helyeken találnak embereket, a Bryant Street alsó végén, a nagy monstrumok között, de ma Raton azt hiszi, a rendőrség figyeli ezeket. Azt mondja Silenciónak, a rendőrök látnak a sötétben. A fiú bele-belenézett a rendőrök szemébe, ahogy a járőrkocsijukban elhajtottak mellette az utcán, és nem értette, hogyan láthatnak a sötétben.
Ma éjjel azonban Raton kivezette őket, ki a hídra, ahol emberek élnek, és azt mondja, itt majd találnak pénzt. Playboy nem szereti a hidat, mert az ottaniak irigyek, nem szeretik, ha külsősök dolgoznak a területükön. Raton azt mondja, szerencséjük lesz, érzi.
Elhajítja az üvegcsét a sötétbe, Silencio hallja, ahogy nekiütközik valaminek, és halkan reccsen.
Raton kígyószeme elkerekedik a feketétől. Végigsimít haján, majd int. Playboy és Silencio követik.
Silencio kétszer megy el a bodega mellett, a hosszú kabátos férfit figyeli, aki a kis fehér asztalnál ül, és kávét iszik. Raton szerint klassz kabát. Nézd az öreg szemüvegét, mondja: aranyból van. Silencio úgy gondolja, Playboyé is arany, még a lencséje is sárga. A férfié meg szimpla. Ősz haja rövidre van vágva, arcán mély árkok. Magában üldögél, a legkisebb csésze kávét bámulja, amit Silencio valaha látott. Babacsésze.
Idáig követték az öreget. A Kincses Sziget irányába tartott. A hídnak ez a része a turistáké, mondta Playboy. Bodegák, boltok kirakatokkal, sok-sok gyalogos.
Most arra várnak, merre indul tovább az öreg, ha befejezte a kortynyi kávét. Ha vissza, a Bryant felé, akkor nehéz ügy lesz. Ha tovább a Kincses felé, Raton és Playboy örülni fognak. Silencio dolga jelenteni, mikor indul.
Magán érzi a férfi tekintetét, ahogy elhalad, pedig az csak a tömeget nézi.
Silencio figyeli, ahogy Raton és Playboy követik a férfit a Kincses Sziget felé.
Most a híd alsó szintjén járnak, Silencio folyton föl-fölnéz a fölső szint aljára, a hámló festékre. Olyan, mint egy fal los projectosban. Itt már csak pár hídember van. Pár lámpa. A férfi könnyedén lépked. Nem siet. Silenciót elfogja az érzés, hogy a férfi csak járkál, nincs határozott célja. Érzi rajta, nincs szüksége semmire: nem pénz kell neki, hogy vehessen egy adagot. Biztos azért, mert eleve van pénze, hogy egyen vagy vegyen egy adagot, és Raton meg Playboy épp ezért választotta őt, mert látták rajta, van annyija, amennyi nekik kell.
Azok ketten kicsit lemaradva tartanak lépést a férfival. Nem zárkóznak föl mellé. Playboy keze nagy kabátjának zsebében. Sárga szemüvegét levette, szeme körül sötét karikák, mint azoknak, akik a feketét használják. Amikor a pénzt kell megszerezni az anyagra, mindig szomorú. Látszik rajta, hogy nagyon-nagyon figyel.
Silencio követi őket, hébe-hóba hátranéz. Most az ő dolga, hogy szóljon, ha valaki jön.
A férfi megáll, kirakatot néz. Silencio egy műanyag tekercsekkel megrakott kordé mögé surran, és látja, hogy Raton meg Playboy is elbújik, ha a férfi netán visszanézne. Nem teszi, de a fiú fején átfut, nem az utcát nézi-e a kirakatüvegben. Silencio is csinált már ilyet.
A férfi nem néz hátra. Ácsorog a kirakat előtt, keze hosszú kabátja zsebében.
Silencio kigombolja a farmerját, és lepisálja a műanyag tekercseket, vigyázva, nehogy zajt csapjon. Épp visszagombolkozik, amikor látja, hogy a férfi ellép a kirakattól, és még mindig a Kincses felé tart, ahol Playboy szerint az emberek úgy élnek, mint az állatok. Silencio csak a kutyát, galambot és sirályt ismeri, ezért fejében kutyafogsorú, szárnyas embereket lát. A megjelenő képek általában nem is tűnnek el.
Ahogy Raton és Playboy előlép, hogy kövesse a férfit, Silencio is kibújik a kordé mögül, és látja, hogy a férfi jobbra fordul. Eltűnt. A férfi eltűnt. Silencio pislog, öklével szemét dörzsöli, s újra odanéz. Raton és Playboy most gyorsabban lépkednek. Nem is próbálnak rejtőzködni. Silencio szintén gyorsít, nehogy lemaradjon, és odaér, ahol a férfi befordult. Raton háta befordul a sarkon, és Playboyt követve ő is eltűnik.
Silencio megtorpan. Szíve hevesen ver. Előrelép, és bekukkant a sarkon.
Üzletnek szánt hely, de nem áll ott üzlet. Műanyag lemezek lógnak föntről. Fadarabok, még több műanyag. Megpillantja a férfit.
A hely végében áll, Ratonra, Playboyra, majd Silencióra néz. Átnéz a kerek üvegdarabokon. Silencio érzi a belőle áradó nyugalmat.
Playboy a férfi felé lépked, csizmája fán, műanyagon tapos. Nem beszél. Keze még mindig a kabátja zsebében. Raton nem mozog, csak ha kell, előveszi rejtekéből a kését, kinyitja, csuklóját rutinosan lengeti, hadd lássa a férfi.
Annak arca nem változik el, amikor látja, és Silencio emlékszik, más arcok hogyan változtak el, amikor meglátták Raton kését.
Playboy most lelép az utolsó fadarabról, keze előrelendül, hogy megragadja a férfit, és megpördítse. Ez a módja. Silencio látja, hogy a férfi megmozdul, de alig-alig.
Minden megáll.
Silencio tudja, hogy látta, amint a férfi bal keze benyúlt a hosszú kabátjába, ami eddig be volt gombolva, de most nincsen. Viszont azt nem látta, hogy a kéz előbukkant, pedig így kellett történnie. A férfi öklét Playboy mellkasánál tartja, épp a közepén. Összeszorított öklének hüvelykujját a támadó kabátjának nyomja. És Playboy nem mozdul. Keze megállt a levegőben, centikre a férfitól, ujjai szétnyitva, de most nem mozdul.
Aztán Silencio látja, hogy Playboy ujjai összezárulnak a semmin, majd szétnyílnak. És a férfi jobb kezével hátralöki támadóját, mire a vékony fekete micsoda kicsusszan annak melléből, és Silencio elcsodálkozik, vajon mióta rejtőzhetett ott; Playboy hátrazuhan a fákra és a műanyag darabokra.
Silencio hallja, valaki azt mondja, pinche madre: Raton. Amikor feketét szed be, és úgy verekszik, nagyon gyors, és sose lehet tudni, mit fog csinálni; bántja az embereket, aztán remeg és nevet is, nyitott szájjal szedi a levegőt. Most szinte úgy repül át a műanyag tekercsek fölött, kése ott csillog a kezében, és Silencio előtt megjelenik a kutyafogú szárnyas ember képe, Raton fogai ilyenek, kígyószeme kerekre tágult.
És a fekete micsoda, akár egy hosszú, nedves hüvelykujj, átszalad Raton nyakán. És megint megáll minden.
A férfi kihúzza a fekete micsodát Raton torkából. A kígyószemű megroggyant térddel imbolyog, amiről Silenciónak eszébe jut: ilyen, amikor túl sok fehéret szed be, és aztán járni próbál. Raton mindkét kezét a torkához kapja. Szája remeg, de nem jön ki hang. Raton egyik kígyószeme kiesik. Mögötte az igazi kerek és barna.
Raton térdre esik, keze még mindig a torkán. Kígyószeme és barna szeme fölnéz a férfira, és Silencio úgy érzi, a két szem különböző távolságból néz, különböző dolgokat lát.
Aztán Raton torkából rövid, halk hang tör elő, és hátradől a térdelésből, s így terül el, szétnyílt térddel, hátrabicsaklott lábbal, és Silencio látja, hogy Raton szürke nadrágja a combja között elsötétül.
Silencio a férfira néz. Az őt figyeli.
Silencio a késre néz, ahogy az a férfi kezében pihen. Érzi, hogy a kés fogja a férfit. Hogy az dönti el, ha mozdulni kell. Aztán a férfi int a késsel. Hegye majdnem négyszög, akárha az eredetit letörték volna. Épp csak moccan. Silencio megérti, neki szól.
Teljesen előlép, hogy a férfi láthassa.
A kés hegye megint mozdul. Silencio érti.
Közelebb.
Ha Malibun egy házat üresen hagysz, mondta Tessa Chevettenek, ellepik azok az emberek a hegyekből, akik kutyát sütnek a kandallóban.
Az ilyenektől nehéz megszabadulni, a zár nem véd ellenük. Ezért aztán azok, akik a Kiömlés előtt itt éltek, inkább kiadták a házakat diákoknak.
Tessa Ausztráliából jött, médiatudományokat hallgatott az USC-n. Miatta gubbasztott most itt Chevette.
Na jó, miatta és amiatt, hogy neki, mármint Chevette-nek nem volt se munkája, se pénze, most hogy szakított Carsonnal. Tessa szerint Carson egy megoldandó feladat.
És tessék, ide jutottam, gondolta Chevette, ahogy a szimulátorban pedálozott egy svájci hegyi úton, igyekezvén nem odafigyelni a válaszfal túloldaláról áradó szagra, a bepenészesedett mosott ruha bűzére. Valaki bent hagyott egy adag nedves göncöt a gépben, valószínűleg múlt kedden, a tűz előtt, és az rohadni kezdett.
Ami már csak azért is baj, mert így még nehezebb volt a szimulátorral dolgozni. Tucatnyi kerékpárt be lehetett állítani rajta, és ugyanannyi pályát, de Chevette ezt szerette, egy régimódi, tízsebességes acélvázast, amivel föl lehetett hajtani ezen a hegyi úton, vadvirágok foltjaival perifériás látóterében. Másik kedvence a tengerpartot bíró ballonabroncsos cirkáló volt, ami illett is Malibuhoz, mivel itt aztán nemigen mehetett az ember a partra, hacsak nem akart rozsdás szögesdrótokon bukdácsolni, és szándékosan figyelmen kívül hagyni a kétszáz méterenként felállított „vegyvédelmi veszély”-táblákat.
De ez a tornazoknis penészbűz, amelyből hiányzott minden alpesi vonás, folyton-folyvást betolakodott az orrába, emlékeztetve Chevette-et, hogy nincs egy fillérje se, munkája se, és albérletben lakik Malibun.
A ház lent állt a parton, a drót alig tíz méterre húzódott a verandától. Senki sem tudta, pontosan mi ömlött ki, mert a kormány nem árulta el. Valami egy teherhajóról, mondták egyesek, mások szerint egy viharban ledőlt úszódaru. Mindenesetre a kormány nanorobotokkal igyekezett menteni a menthetőt, ebben mindenki egyetértett, ezért is nem volt szabad kimenni oda.
Chevette ideérkezése másnapján talált rá a szimulátorra, azóta is kétszer-háromszor használta nappal, vagy mint most, éjjel. Láthatólag senki mást nem érdekelt, sőt le sem jöttek ide a garázs melletti kis szobába, a mosókonyha mellé, aminek Chevette kimondottan örült. Amikor a hídon élt, megszokta, hogy emberek veszik körül, de ott mindenkinek volt valami dolga. Az albérletet dugig megtöltötték a médiaszakos diákok, akik az idegeire mentek. Egész álló nap a médián csüngtek, de láthatólag soha egy lépéssel se jutottak előrébb.
Érezte, hogy izzadságcsöppek futnak ki az interfész-ellenző pántja alól, meg a homlokán is, le az orra mentén. Most jól kidöglesztette magát, érezte a hátán dolgozó izmokat, azokat, amik általában nem is mozognak.
A szimulátor jobban ügyelt a bicikli lakkjára, mint a váltókarra, vette észre. Olyan rajzfilmszerű volt, az út felszíne alatta pedig általános textúraképpé mosódott össze. Ha fölnézne, a felhők is ilyenek volnának; csak a szokásos fraktálcucc.
Kétségtelenül nem volt boldog itt Malibun, sem elégedett életének jelenlegi alakulásával. Vacsora után beszélt erről Tessával. Na jó: vitatkozott.
Tessa dokumentumfilmet akart csinálni. Chevette tudta, mi az, mert Carson egy tévécsatornának dolgozott, a ValóEgynek, ahol csak dokumentumok mentek, így neki legalább ezret végig kellett néznie. Minek eredményeképp, gondolta, csomó mindent tudott a nagy semmiről, és nagy semmit arról, amit elvileg tudnia kellett volna. Mint például: mihez kezdjen most, hogy ide sodorta az élet.
Tessa vissza akarta vinni San Franciscóba, de Chevette nem rajongott az ötletért. Tessa dokumentumfilmje az intersticiális kommunákról szólt volna, és Tessa szerint Chevette már élt ilyenben, amikor a hídon lakott. Intersticiális annyit tesz, mint közbeeső, sok dolog közötti, és Chevette úgy érezte, ennek tényleg van valami értelme. Hiányzott is neki a híd, hiányoztak az emberek, de erre nem szeretett gondolni. Amiatt, ahogy a dolgok alakultak, mióta idejött, és mert nem tartotta a kapcsolatot senkivel.
Csak tekerj, mondta magának, egy emelkedőre fölérve. Válts! Tekerj keményebben! Az út helyenként áttetszővé vált, mert beérte a szimulátor frissítési szintjét.
– Közelíts rá! – Tessa hangja, miniben.
– A francba! – mondta Chevette. Fölcsapta az ellenzőt.
A nyitott ajtóban szemmagasságban a kameragömb lebegett, akár egy héliummal töltött, ezüstszínű mylarpárna. Apró propellerekkel hajtott gyerekjáték, Tessa a hálószobájából irányította. A fény gyűrűként csusszant végig a kinyúló objektív kerületén.
A propellerek szürke folttá mosódtak, beúsztatták a szerkezetet az ajtón, ahol megállt, aztán a propellerek visszafelé forogtak, megint csak szürke folttá válva. Kicsit ringott, míg az alul felfüggesztett kamera ballasztját ki nem egyensúlyozta. Isten Apró Játékszere, Tessa így hívta ezüstszín ballonját. Testetlen szem. Ide-oda cirkált vele a házban, komótosan, képekre vadászva. Mindenki, aki itt lakott, egyfolytában filmezett mindenkit, kivéve Iant. Ian pedig mozgásrögzítő ruhát viselt, még abban is aludt, hogy minden mozdulatát felvegye.
A szimulátor, lévén teljesítménygép, Chevette fókuszvesztését érzékelve sóhajtott, lassulni kezdett, az összetett hidraulika apránként szétkonfigurálódott. A lány combja közt a keskeny, ék alakú ülés kiszélesedett, a feneket jobban megtartó parti bicikli üzemmódba váltott. A kormány szétnyílt, fölfelé emelve a kezét. Chevette még taposott, de a szimulátor már a levezető szakaszba vitte.
– Sajnálom. – Tessa hangja a parányi hangszóróból. Chevette tudta, hogy nem gondolja komolyan.
– Én is – mondta, ahogy a pedálok utolsót köröztek, majd kikapcsoltak, hogy leszállhasson. Fölhajtotta a kormányt, és lelépett, a kamerára legyintve, hogy tönkretegye Tessa felvételét.
– Une petite problemette. Szerintem érdekelni fog.
– Mi az?
– Gyere a konyhába, és megmutatom. – Az egyik sor propellert visszafelé járatva Tessa megfordította a tengelye körül a kamerát. Aztán mindkét sor propellert előremenetbe kapcsolta, és a szerkezet kivitorlázott az ajtón, át a garázsba. Chevette követte, menet közben a félfába vert szegről leakasztotta törülközőjét. Betette az ajtót. Be kellett volna zárnia, amíg szimulátorozik, de elfelejtette. Isten Apró Játékszere nem tudja kinyitni az ajtót. A törölközőre ráfért volna a mosás. Kicsit kemény volt, de nem büdös. Az izzadságot törölte vele a hónaljáról és a melléről. Utolérte a ballont, átbújt alatta, be a konyhába.
Csótányok menekültek fedezékbe. A padlót kivéve minden vízszintes felületet elleptek a mosatlan edények, ládák, felvevő eszközök. A tűz előtti nap buli volt, és még senki nem takarított ki.
Semmi fény, csak pár jelzőkészülék, és a rendszeres villanás, ahogy a biztonsági rendszer a külső éjjellátó kamerák képeit váltogatta. 4:32 – látszott a képernyő sarkában. A rendszer felét be sem kapcsolták, mert egész nap ki-be jártak az emberek, valaki mindig volt ott.
A ballon berregése, ahogy Tessa odakormányozta Chevette mögé.
– Mi van? – kérdezte a lány.
– Nézd a behajtót!
A homok fölé nyúló tornác...
A két ház közti tér...
A behajtó. Carson kocsijával.
– A francba! – mondta Chevette. A Lexust felváltotta a ház másik oldalának képe, majd a tornác alatti kameráé.
– 3:24 óta áll ott.
A tornác...
– Hogy találhatott rám?
A két ház...
– Hálószörfözött, gondolom. Képegyeztetés. Valaki képeket töltött föl a buliról. Páron te is rajta voltál.
A Lexus a behajtón. Üresen.
– Hol van?
A két ház...
A tornác alatt...
– Sejtelmem sincs – felelte Tessa.
– Hol vagy?
Újra a tornác. Csak bámuld, aztán elkezdesz látni dolgokat, amik ott sincsenek. Lepillantott a konyhaszekrényen uralkodó zűrzavarra: egy tizenöt centis henteskés egy csokitorta maradványai közt, a pengére ráolvadt a sötétség.
– Fönt – mondta Tessa. – Legjobb, ha feljössz.
Chevette egyszeriben fázni kezdett a pólóban és a biciklis rövidnadrágban. Megborzongott. A konyhából a nappaliba ment. Az üvegfalakon túl a hajnal előtti szürkeség. Egy hosszú bőrdíványon az angol Ian feküdt, halkan horkolt, mozgásrögzítő ruháján egy vörös dióda pislogott, épp szegycsontja fölött.
Arcának alsó részét Chevette mindig elmosódottnak látta: egyenetlen fogsor, eltérő színek, mintha enyhén ütődött lenne. Őrült, mondta róla Tessa. És sosem vette le a ruháját, amiben most is aludt, még csak ki sem gombolta.
Motyogott álmában, és a hátát fordította a lány felé, ahogy az elment mellette.
Chevette megállt, arca pár centire az üvegtől. Érezte a kintről sugárzó hideget. A tornác üres volt, csak egy szellemszerű fehér szék, üres sörösdobozok. Hol van Carson?
Az emeletre csigalépcső vezetett: egy vasrúdból ék alakú, igen vastag fafokok álltak ki. Ezen lépkedett fölfelé, a cipője talpába ültetett szénszálas pedálcsatok minden lépésnél csattantak egyet.
Tessa a lépcső tetején várta; karcsú, szőke árnyék duci kabátban, melyről tudta, nappal égőnarancs színű.
– A furgonom a szomszédban áll. Gyerünk!
– Hová?
– Föl a parton. Megjött az ösztöndíjam. Épp ezt meséltem anyunak, amikor a barátod befutott.
– Talán csak beszélgetni akar – mondta Chevette. Elmesélte Tessának, hogy Carson annak idején megverte. Most félig megbánta.
– Nem hinném, hogy vállalni akarod a kockázatot. Megyünk, rendben? Látod? Elpakoltam. – Csípőjével meglökte a válláról lógó, duzzadó táskát.
– Én nem.
– Te ki sem pakoltál, emlékszel? – Ez igaz volt. – Kimegyünk, át a tornácon, megkerüljük Barbarát, be a furgonba, és pápá.
– Nem – mondta Chevette. – Ébresszünk föl mindenkit, kapcsoljuk fel a kinti világítást! Mit tud csinálni?
– Sejtelmem sincs, mit tud csinálni. De visszajöhet máskor. Már tudja, hogy itt vagy. Nem maradhatsz.
– Nem vagyok biztos benne, hogy bántana, Tessa.
– Vele akarsz lenni?
– Nem.
– Te hívtad ide?
– Nem.
– Akarod látni?
Habozás.
– Akkor kapd a cuccod! – Tessa elnyomakodott mellette, táskáját tolva előre. – Most! – szólt hátra a válla fölött, lefelé menet.
Chevette szóra nyitotta a száját, majd becsukta. Megfordult, a sötét folyosón eltapogatózott a szobája ajtajáig. Azelőtt szekrényként használták, bár nagyobb volt, mint a hídon némelyik lakás. Egy tejüveg kupolalámpa kapcsolódott fel a mennyezeten, ha kinyílt az ajtó. Valaki vastag habszivacsot vágott ki és illesztett be a szűk ablaktalan tér felére, a valamilyen trópusi fából készült, szépen kimunkált cipőtartó és az ugyanolyan lambéria között. Chevette még soha nem látott semmi fadolgot, amit ennyire precízen raktak volna össze. Az egész ház ilyen volt, mármint az albérleti mocsok alatt, és a lány eltűnődött, ki lakhatott itt, és mit érezhetett, amikor el kellett mennie. Akárki volt is, a cipőtartóból ítélve több cipője lehetett, mint neki egész életében.
Hátizsákja a keskeny habágy végében csücsült. Mint Tessa mondta, kipakolatlanul. Viszont nyitva. A necc táska a pipere- és sminkcuccal mellette. Buldózeres régi biciklis dzsekije fölötte lógott, a pofás faakasztón a dzseki válla szélesen, magabiztosan feszített. Az egykor fekete lóbőrt a viselés és az idő jobbára szürkévé nyűtte. Öregebb, mint Chevette, mondta Buldózeres. Mellette a rúdra fekete farmer terítve. Chevette levette ezt, és kibújt biciklis cipőjéből. A farmert a rövidnadrágra húzta. Fekete atléta a hátizsák nyitott szájából. Ahogy fölhúzta, orrát megcsapta a tiszta gyapjú szaga; kimosott mindent, még Carsonnál, amikor úgy döntött, hogy lelép. A habágy lábánál lekuporodott, befűzte a tapadó talpú, emelt orrú cipőt. Zokni nuku. Fölállt, és az akasztóról levette Buldózeres dzsekijét. Nehéz volt, mintha őrizte volna a ló súlyát. Biztonságban érezte magát benne. Hiába volt nehéz, San Franciscóban mindig ebben tekert. Akár a páncél.
– Siess! – Tessa halk hívása lentről.
Amikor először találkoztak, Tessa egy dél-afrikai lánnyal együtt állított be Carsonhoz, hogy interjút készítsen vele a ValóEgynél végzett munkájáról. Valami kattant: Chevette visszamosolygott a sovány szőkére, akinek arcméretéhez képest aránytalanul nagyok voltak a vonásai, de aki csodásan nézett ki és nevetett és olyan okos volt.
Túl okos, gondolta Chevette, necc táskáját beletuszkolva hátizsákjába. Most épp San Franciscóba készül Tessával, és nem volt biztos benne, hogy ez annyira jó ötlet.
– Siess!
Lehajolt, belenyomta a táskát a hátizsákba, majd becsatolta azt. A vállára vette. A biciklis cipőre esett a pillantása. Erre most nem volt idő. Kilépett, bezárta az ajtót.
Tessát a nappaliban találta, az automata üvegajtó riasztóját kapcsolta ki éppen.
Ian felnyögött, álmában odacsapott valamire.
Tessa félrenyomta a tolóajtó egyik szárnyát, épp csak hogy kiférjenek. Az ajtó csikorgott a berozsdásodott sínen. Chevetteet hideg tengeri levegő csapta meg. Tessa kicsusszant, majd visszanyúlt, és kihúzta a táskáját.
Chevette is kilépett, hátizsákja nekiütődött az ajtókeretnek. Valami hátulról végigsimította a haját, Tessa odakapott. Isten Apró Játékszere. A felfújt gömböt Chevette-nek nyújtotta, aki az egyik propellerháznál fogta meg; súlytalannak érezte, ormótlannak és túlontúl törékenynek. Aztán szabad kezükkel mindketten megragadták a kilincset, és visszanyomták az ajtót a rozsdás sínen.
Chevette kiegyenesedett, megfordult, és kinézett a szögesdrót fekete kígyóin túl a világosodó szürkeségre. Ez lett volna a tenger. Szédülés fogta el, mintha egy röpke másodpercre a forgó világ peremén állt volna. Érezte már ezt azelőtt is, a hídon. Buldózeres házának tetején, magasan minden fölött; az ember csak állt ott az öblöt eltömítő ködben, ami a hangokat mindig új és új távolságból verte vissza.
Tessa megtette a négy lépést a partig, hallani lehetett a talpa alatt csikorgó homokot. Ekkora csönd volt. Chevette megborzongott. Tessa lekuporodott, bekukkantott a tornác alá. Hol lehet Carson?
A férfi azonban nem került a szemük elé, ott és akkor nem, ahogy átügettek a homokfövenyen, el a vén Barbara háza mellett, melynek széles ablakait kivétel nélkül odatűzött fémlemezek és napszítta kartonlapok takarták. Barbara még a Kiömlés előtti tulaj volt, alig-alig mutatkozott. Tessa megpróbált kapcsolatot teremteni vele, belevenni a dokumentumfilmjébe, mint egyszemélyes intersticiális kommunát, albérletektől körülvett, saját házába szorult remetét. Chevette eltűnődött, vajon Barbara figyeli-e most őket, ahogy elosonnak háza mellett, aztán be a két épület közé, ahol Tessa furgonja állt. Jóformán kocka alakú kocsi, a festést kikezdte a szélfútta homok.
Minden egyes lépéssel, amit tett, az egész egyre álomszerűbbé vált, és Tessa már a furgont nyitotta, de csak miután zseblámpával bevilágított az ablakon, hátha Carson ott kuksol, és aztán Chevette bemászott az utasoldalra, és elhelyezkedett a nyikorgó ülésen – a feltépett műanyagra madzaggal odaerősített pokrócon –, és akkor értette meg, hogy tényleg útra kel. Valamerre.
És csöppet se bánta.
Sodródik.
Laney sodródik.
Így csinálja. Az egész, jól tudja, ellazulás kérdése. Átengedi magát a véletlennek.
Ha átengedi magát a véletlennek, az veszélyes lehet, mert a véletlen átengedheti magát a Lyuknak.
A Lyuk az, ami köré Laney lénye felépült. A Lyuk a legbenső mag hiánya. A Lyuk az, amibe életében mindenfélét gyömöszölt: drogokat, karriert, nőket, információt.
Főleg – legalábbis újabban – információt.
Információ. Ez az áramlás. Ez a... korrózió.
Sodródik.
Egyszer, még mielőtt Tokióba jött, Laney felébredt lakosztályának hálószobájában a Chateau-ban.
Sötét volt, csupán a gumik surrogása hallatszott a Sunsetről, és a hegyek közül egy vadászó helikopter távoli, tompa dobolása. És a Lyuk, épp ott, Laney mellett, a magányos, fejedelmi méretű ágyban.
A Lyuk, testközelben és intimen.
Zümmögő neonok alatt színes gyümölcspiramisok.
A férfi nézi, ahogy a fiú a facsart léből a második litert is leönti. A magas műanyag pohár egész tartalmát egyetlen folyamban zúdítja le a torkán, láthatólag könnyedén.
– Nem kéne a hideg italt ilyen gyorsan meginnod.
A fiú ránéz. Tekintete és lénye közt nincsen semmi: nincs maszk. Nincs személyiség. Nyilvánvalóan nem süket, mert megértette a hideg italra való célzást. Mindeddig azonban nem mutatta jelét, hogy képes beszélni.
Madrid nyelvén, amit sok-sok éve nem használnak:
– Beszélsz spanyolul?
A fiú az üres poharat az első mellé teszi, és a férfira néz. Nincs benne félelem.
– Akik rám támadtak, azok voltak a barátaid? – emeli kérdőn szemöldökét a férfi.
Az égvilágon semmi.
– Hány éves vagy?
Számokban több mint érzelmileg, véli a férfi. A felsőajak sarkainál borotva látta borosta. Barna szem; tiszta és higgadt.
A fiú a két üres műanyag pohárra pillant a kopott pulton. Fölnéz a férfira.
– Még? Akarsz inni még egyet?
Amaz bólint.
A férfi int az olasznak a pult mögött. Visszafordul a fiúhoz.
– Van neved?
Semmi. Semmi nem mozdul a barna szemben. A fiú olyan nyugodtan figyeli, akár egy türelmes eb.
A feltornyozott gyümölcsök között pár pillanatra felberreg a présgép. Törött jég csobban a gyümölcslébe. Az olasz pohárba önti az italt, és a fiú elé teszi. A fiú ránéz.
A férfi megmozdul a nyikorgó fémszéken, hosszú kabátja, akár két pihenő szárny. Karja alatt, immár gondosan megtisztítva, a kés szabadon hintázik mágneses tokjában. Alszik.
A fiú fölemeli a poharat, kitátja száját, és a sűrű jégdara-gyümölcslé keveréket ledönti a torkán.
Fogyatékos, gondolja a férfi. A város tragikus méhének betegsége. A gyógyszerektől, az éhezéstől, a balszerencse csapásaitól eltorzított életjel. És mégis ez a fiú, éppúgy, mint mindenki más, mint a férfi maga, pontosan ott, pontosan akkor, pontosan az, aminek lennie kell. Ez a Tao: sötétség a sötétségben.
A fiú a másik kettő mellé teszi a poharat.
A férfi kinyújtja a lábát, kabátját gombolja.
A fiú odanyúl. Két ujjal megérinti az órát a férfi bal csuklóján. Kinyitja száját, mintha beszélni akarna.
– Az idő?
Valami moccan a fiú szemének mesterkéletlen barna mélységeiben.
Az óra igen régi, Szingapúrban vette egy profi dílertől egy árkádüzletben. Katonai felszerelés. Más korban vívott háborúkról mesél a férfinak. Emlékezteti rá, hogy minden csata épp így elhalványul egyszer, hogy csak a pillanat számít, de az abszolút.
A felvilágosult harcos úgy indul a csatába, akár kedvese temetésére, és hogy is lehetne másképp?
A fiú most előrehajol, a valami a szemében csak az órát látja.
A férfi arra a kettőre gondol, akiket ma este a hídon hagy. Valami vadászfélék, hát már nem vadásznak többé. És ez, a nyomukban. Felszedni a hulladékot.
– Tetszik?
Semmi jelzés. Semmi sem töri meg a koncentrációt, a köteléket az óra szigorú fekete számlapja és aközött, ami a fiú szemében felmerült a mélyből.
A Tao megmozdul.
A férfi kikapcsolja a szíj acélcsatját. A fiú kezébe adja az órát. Úgy teszi ezt, hogy át sem gondolja. Úgy teszi, azzal a vak bizonyossággal, amellyel az imént embert ölt. Ezt teszi, mert ez van; mert élete egy a Taóval.
Nincs szükség búcsúszavakra.
Otthagyja a fiút, aki belefeledkezett a fekete számlapba, a mutatókba.
A férfi megy. A pillanat egyensúlyban.
Rydellnek sikerült San Francisco térképének egy részét behozni a brazíliai szemüvegen, de még így is szüksége volt Creedmore-ra, hogy megmutassa az utat a garázshoz, ahol a Hawker-Aichit le kellett adniuk. Amikor emiatt fölkeltette, Creedmore láthatólag azt sem tudta, Rydell kicsoda, de ügyesen palástolta. Azt viszont tudta, legalábbis miután farmerja órazsebéből előhalászott egy összehajtott névjegyet, hogy pontosan hová is kell menniük.
Régi épület volt egy olyan részen, ahol az ilyeneket általában átalakítják lakóépületnek, de a sok szögesdrót azt sugallta, ezt a területet még nem polgárosították. A bejáratot két köpcös Universal hékás, egy inkább alsóbbrendű ipari biztonsági szolgálat embere felügyelte. A kapunál felállított fülkében ültek, a ValóEgyet nézték egy acélasztalon kitámasztott lapképernyőn. Az asztal mintha minden négyzetcentiméterét kalapáccsal dolgozták volna meg. Eldobható kávéspoharak és fehér habszivacs ételtartók. Elég ismerős látvány Rydellnek, aki úgy tippelte, hamarosan, reggel hétkor lejár a műszakjuk. Nem is rossz állás, a rossz állásokhoz képest.
– Van egy parkolófoglalásunk – mondta nekik Rydell.
A lapképernyőn egy szarvas látszott. Mögötte az elhagyatott felhőkarcolók ismerős árnyai Detroit belvárosából. A jobb alsó sarokban a ValóEgy logójából megértette: egy természetfilm.
Elektromos padot toltak elé, amin beütötte a foglalási számot Creedmore papírjáról. Fizetve, derült ki. Aláírni, ott. Vigye a 23-as állásba, hatodik szint. Rydell kiment a fülkéből, beszállt a kocsiba, nekilódult a rámpának, a nedves gumik felsikkantottak a betonon.
Creedmore éppen szépítkezett az utas oldali napellenző mögötti kivilágított tükörben. A művelet abból állt, hogy ujjaival többször átgereblyézte haját, majd kezét nadrágjába törölte, aztán megdörzsölte a szemét. Megszemlélte az eredményt.
– Ideje inni – közölte véreres szemének tükörképével.
– Reggel hét van – mondta neki Rydell.
– Na és? – pöckölte fel a napellenzőt Creedmore.
Rydell két, fehér porköpönyegbe burkolt járgány között lelte meg a betonra mázolt 23-as számot. Óvatosan bemanőverezett a kocsival, azután nekilátott lezárni.
Már a súgómenüt sem kellett előhívnia.
Creedmore kiszállt, és hugyozott. Valaki gumijára.
Rydell ellenőrizte a kocsi belsejét, nehogy bent hagyjanak valamit, kikapcsolta öveit, áthajolt, és behúzta az utas ajtót, egy gombnyomással fölpattintotta a csomagtartót, kinyitotta az ajtót, ellenőrizte, nála van-e a kulcs, kiszállt, becsukta az ajtót.
– Hé, Buell, a haverod érte jön, igaz? – Vászonzsákját emelte ki a csomagtartójából. A bizarrul szűk tér egy gyerekkoporsó belsejével vetekedett. Mást nem látott bent, hát úgy vélte, Creedmore csomag nélkül utazik.
– Nem, itt hagyják, hogy belepje a por – felelte az, sliccét gombolva.
– Akkor adjam oda a kulcsot a fiúknak odalenn?
– Dehogy, nekem add.
– Már aláírtam.
– Nekem add.
– Buell, ezért a járgányért már én vagyok a felelős. Aláírtam, hogy itt van. – Becsukta a csomagtartót, bekapcsolta a riasztót.
– Kérem, lépjen hátra! – szólalt meg a Hawker-Aichi. – Tiszteljen engem, ahogy én is tisztelem magát! – Csodálatos, furcsán nemtelen hangja volt, szelíd, de határozott.
Rydell hátralépet egyet, majd még egyet.
– Ez a barátom kocsija meg az ő kulcsa, és nekem kell átadnom neki. – Creedmore keze a lasszós csaton nyugodott, mintha az volna egyszemélyes államszekerének kormánya, ugyanakkor bizonytalannak is látszott, mint akit nyom a másnaposság.
– Csak mondd meg neki, hogy itt a kulcs. Csináld szépen ezt. Így biztonságosabb. – Rydell a vállára kapta zsákját, és elindult lefelé a rámpán. Örült, hogy kinyújtóztathatja a lábát. Visszanézett. – Viszlát.
– Szemétláda! – mondta Creedmore, bár Rydell úgy vélte, inkább a világra érti, mely őt, Rydellt teremtette, semmint őrá magára. A zöldesfehér neonok alatt hunyorgó Creedmore elveszettnek, gyámoltalannak látszott.
Rydell csak ment, le a parkolóház ütött-kopott betonspirálján, le még öt szintet, mígnem a bejárat melletti fülkéhez ért. Az Universal őrök kávéztak, és a természetfilm végét nézték. A szarvas most hóban gázolt, hóban, mely oldalról fújt, megdermesztve Detroit monumentális, halott szívének tökéletesen függőleges falait, a fehér égbe belevesző, hatalmas fekete téglaagancsokat.
Jó sok természetfilmet forgatnak ott.
Rydell kilépett az utcára, taxit keresett vagy egy helyet, ahol reggelizhet. Első szippantásra érezte, hogy San Francisco mennyire különbözik Los Angelestől, aminek csak örült. Eszik valamit, azzal a brazíliai szemüveggel felhívja Tokiót.
Rákérdez arra a pénzre.
Chevette még sosem vezetett szabványosat, így Tessára hárult a vezetés egész San Franciscóig. Láthatóan nem bánta. Tele volt a feje a készítendő dokumentumfilmmel, és vezetés közben remekül tudott dolgozni rajta, beszélt Chevette-nek a különböző kommunákról, amiket bele akar venni, meg hogy hogyan fogja ezeket összevágni. Chevette-nek csak hallgatnia kellett, vagy úgy tenni, mintha, és végül elaludni. Akkor aludt el, amikor Tessa az Elkerített Város nevű helyről mesélt, hogy a valóságban is létezett Hong Kong mellett, de lerombolták, mielőtt Hong Kong visszakerült Kína fennhatósága alá. Aztán ezek az őrült netes fickók felépítették saját képükre, akár egy óriási közösségi honlapot, majd mindent a feje tetejére állítottak, és eltűntek benne. Amikor Chevette elszundított, az egészből nem sok értelmes dolog maradt meg a fejében, csak képek. Álmok.
– Mi van azzal a másik pasival? – kérdezte éppen Tessa, amint ébredezett az álmokból.
Chevette kipillantott az Ötös útra, a furgon alá tekeredő fehér vonalra.
– Milyen másik pasi?
– A zsaru. Akivel Los Angelesbe mentél.
– Rydell – mondta Chevette.
– Az. Miért nem működött? – kérdezte Tessa.
Chevette-nek erre nem volt igazi válasza.
– Csak úgy.
– Ezért kellett elkapnod Carsont?
– Nem, nem kellett. – Mik azok a fehér micsodák, azok ott azon a mezőn? Szélakármik: áramot termelnek. – Olyan dolog volt, amit csak megtesz az ember.
– Á – bólintott Tessa –, azt ismerem.
Fontaine akkor pillantja meg a fiút, amikor elkezdi kirakni a napi kínálatot a keskeny kirakatba: fekete haj, alatta a vasalt üvegnek nyomott homlok.
Fontaine semmi értékeset nem hagy éjjelre a kirakatban, ugyanakkor viszolyog a gondolattól, hogy teljesen üresen maradjon.
Rosszul esik neki még rágondolni is, hogy valaki arra jár, és ürességet lát. A halál jut eszébe róla. Így aztán minden éjjel kint hagy párat a viszonylag kisebb értékekből, látszólag a bolt kínálatát jelezendő, de valójában engesztelő varázslatként.
Ezen a reggelen a kirakatban három gyengébb minőségű svájci mechanikus óra látható, számlapjukon a kor hozta szeplők; egy IXL dupla élű zsebkés csontnyéllel és tokkal, elfogadható állapotban; kelet-német katonai tereptelefon, amit ránézésre nem csak úgy terveztek, hogy túléljen egy atomrobbanást, de hogy működjön is közben.
Fontaine aznapi első kávéja közben lepillant az ablakon át az összeragadt, gubancos hajra. Először azt gondolja, egy hulla, és nem is lenne az első, amire így bukkan rá, igaz, egyik se guggolt így, mintha imádkozna. De nem, ez él: lehelete bepárásítja a kirakatüveget.
Fontaine bal kezében: 1947-es Cortebert, három holdfázisú, kézi felhúzós, aranyházas, jószerivel olyan állapotban, ahogy a gyárat elhagyhatta. Jobbjában: megvetemedett, vörös műanyag pohár, benne fekete kubai kávéval. A boltot betölti a kávé illata, pörkölt és csípős, ahogy szereti.
A hideg üvegen lassan pulzáló páralecsapódás: a térdeplő orrlyukait szürke fényudvar rajzolja meg.
Fontaine visszateszi a Cortebert-t készletének nemesebbjei közé; a tálca fakó zöld velúrkalitkáiban tucatnyi óra. Félreteszi a tálcát a pultra, amely mögött az üzleteket lebonyolítja, a vörös műanyag poharat bal kezébe helyezi át, jobbjával pedig meggyőződik róla, hogy a Smith & Wesson pisztoly a hálóköntöséül szolgáló elnyűtt viharkabát jobb zsebében lapul.
A kis pisztoly, mely még jobbik órái némelyikénél is régebbi, ott van, kopott diófa markolata ismerős és megnyugtató. Valószínűleg arra tervezték, hogy édesvízi halászok a szerszámdobozukban tartsák, vízisiklókat riasztgassanak vele meg üres sörösüvegeket fejezzenek le. Fontaine választása is erre a pisztolyra esett: hatlövetű revolver, négyhüvelykes tárral. Senkit sem akar megölni, bár igaz, ami igaz, már tett ilyet, és nagyon valószínű, hogy megtenné újra. Nem szereti, ha egy kézifegyver visszarúg, vagy túl nagyot durran, és nem bízik a félautomata fegyverekben. Fontaine anakronisztikus, történész: tudja, hogy a Smith & Wesson vázat a 32 kaliberesnek fejlesztették ki, ami rég megszűnt. Valaha az volt az amerikai zsebrevolver szabványa. Aranyos kis 22-sé alakítva ebben a modellben maradt fenn egész a XX. század közepéig. Kezes jószág, és készlete zöméhez hasonlóan ritkaság.
Kiissza a kávét, az üres csészét a pultra teszi az óratálca mellé.
Jó lövész, Fontaine aztán az. Tizenkét lépésről átlyuggatta a kártyalapon a szíveket, úgy, hogy régimódi párbajpózból lőtt, egy kézzel.
Habozik, mielőtt megkezdené az ajtónyitás bonyolult folyamatát. A térdeplő talán nincs egyedül. Fontaine-nek kevés ellensége akad a hídon, de ki tudja, mi vetődik ide a híd két végéről, San Franciscóból vagy Oaklandből? És a Kincses Sziget vademberei hagyományosan a vérszomjasabbak közül valók.
De akkor is.
Visszatolja az utolsó hevederpántot, és kihúzza a pisztolyt. A híd hulladék műanyag és hulladék fa burkolatán napfény szűrődik át, akár különös glória. Fontaine sós levegőt szimatol. Ettől a korrózió.
– Maga – mondja –, miszter. – A pisztoly a kezében, a viharkabát redői rejtekében.
Az öv nélküli, nyitott viharkabát alatt Fontaine fakó, skót kockás flanel pizsamaalsót visel és hosszúujjú fehér termálatlétát, a mosás szeszélyei folytán immár elefántcsontszínben. Mezítlábra húzott fekete cipő, befűzetlenül, fénye a mélyebb redőkben mattá tompult.
Sötét szem tekint föl az arcból, amely valahogy nem hajlandó fókuszba kerülni.
– Mit csinálsz itt?
A fiú oldalra billenti a fejét, mintha olyasvalamire fülelne, amit Fontaine nem hallhat.
– El a kirakatomtól!
Az alak fölkel, a kecsesség oly teljes, ijesztő hiányával, amely Fontaine szemében maga a kecsesség egy fajtája. A barna szempár a férfira szegeződik, de mégsem látja, vagy talán nem ismeri föl benne a másik embert.
Fontaine megmutatja a Smith & Wessont, ujja a ravaszon, de nem szegezi egyenest a fiúra. Sosem szegez pisztolyt olyasvalakire, akit nem akar tiszta szívből lepuffantani; ezt az apjától tanulta még réges-rég.
Ez a térdeplő üvegpárásító nem a hídról való. Fontaine aligha tudná elmagyarázni, honnét tudja, de tudja. A hosszú itt eltöltött idő alakította ki ezt a képességét. Nem ismer mindenkit a hídon, és nem is akar, de teljes bizonyossággal meg tudja különböztetni a hídlakókat az idegenektől.
Ebből itt valami hiányzik. Valami baj van vele; nem drogról árulkodó állapot, a nem-jelenlét egy sokkal folyamatosabb módja. És míg a hídlakók is kiveszik részüket az ilyesmiből, ők valamiképp beépülnek a hely szerkezetébe, és nem bukkannak föl csak így, ilyen váratlanul, hogy megzavarjanak egy mindennapi kereskedői rituálét.
Valahol a magasban az öbölből fújó szél egy meglazult műanyaglemezzel játszik; őrült csapdosás, mint holmi óriási sebzett madár eszeveszett verdesése.
Fontaine belenéz a barna szempárba az arcban, mely továbbra sem hajlandó kitisztulni (mert képtelen rá, gondolja), és megbánja, hogy kinyitotta az ajtót. A sós levegő e pillanatban is zabálja készletének fényes fémszerveit. A pisztolytárral mutatja: tűnés.
A fiú kinyújtja a kezét. Egy óra.
– Mi van? El akarod adni?
A barna szem nem ismeri föl a nyelvet.
Fontaine valami hatására (belső kényszer, ébred rá), tesz egy lépést előre, s közben ujja szorosan ráfonódik a pisztoly kettős ravaszára. A biztonság kedvéért az ütőszeg alatti kamra üres, de egy gyors, erős rántás megoldja.
Rozsdamentes lehet. Fekete számlap.
Fontaine látja a koszos fekete farmert is, az elrongyolódott futócipőt, a fakó vörös pólót, s alatta a pocakot, melyről lerí, hogy csak az alultápláltság okozta duzzanat.
– Meg akarod mutatni?
A fiú lepillant az órára, majd a kirakatban lévő háromra mutat.
– Ja – bólint Fontaine –, órákat is tartok. Mindenfélét. Megnézed?
A fiú rápillant, de még mindig a kirakatra mutat.
– Gyere – mondja Fontaine –, gyere be! Hideg van idekint. – Visszalép a boltba, kezében a pisztoly, de ujja ellazult a ravaszon. – Bejössz?
Egy pillanat múlva a fiú követi. Úgy tartja a fekete számlapú órát, akár egy apró állatot.
Csak ne legyen semmi, gondolja Fontaine. Lófasz. Lófasz, már beengedte ezt az idiótát.
A fiú kimeredt szemmel áll az üzlet parányi vevőterének közepén. Fontaine beteszi az ajtót, rázárja, csak egyre, és visszahúzódik a pult mögé. Mindezt anélkül, hogy leengedné a pisztolyt, túl közel kerülne, vagy levenné szemét a látogatóról.
A fiú szeme elkerekedik, amint megpillantja az órákkal teli tálcát.
– Csak sorban – mondja Fontaine, s szabad kezével eltünteti a tálcát. – Lássuk! – Az órára bök a fiú kezében. – Ide! – utasítja, egy megfakult, aranyozott Rolex-logóra koppintva egy kör alakú, sötétzöld műbőr párnán.
A fiú mintha megértené. Az órát a párnára teszi. Ahogy a kéz visszahúzódik, Fontaine látja a fekete piszkot a repedt körmök alatt.
– A francba! – dörmögi. A szempár megrebben. – Lépj csak hátra egy kicsit – mutatja a Smith & Wesson tusával. A fiú hátralép.
A fiút figyelve Fontaine beletúr viharkabátja bal zsebébe, és egy lupét, ékszerésznagyítót húz elő, amit bal szeméhez szorít.
– Most meg se mozdulj, oké? Ne akard, hogy elsüljön! Fölveszi az órát, és áthunyorít a nagyítón. Akarata ellenére füttyent egyet.
– Jaeger LeCourtre. – Visszapillant a fiúra: meg sem moccant. Újra az óra, ezúttal a hátulján a véset. – Ausztrál Királyi Légierő, 1953 – fordítja. – Hol loptad?
Semmi.
– Szinte új. – Váratlanul Fontaine tökéletesen elveszettnek érzi magát. – Visszafelé is állítható?
Semmi.
Fontaine áthunyorít a nagyítón.
– Teljesen eredeti?
Akarja ezt az órát.
Leteszi a zöld párnára, egy stilizált aranykorona kopott rajzára, és figyelmét nem kerüli el, hogy a varrt borjúbőr szíj egyedi rendelésre készített. Maga ez a szíj, amit olasznak vagy osztráknak tippel, többe kerülhetett, mint jó pár óra a tálcán. A fiú azonnal felkapja.
Fontaine előhúzza a tálcát.
– Nézd csak! Akarsz üzletet? Ez Gruen Curvex. Tudor 'London', 1948; szép eredeti számlap. Vulcain Cricket, aranyfej, igen tiszta.
De már tudja, hogy lelkiismerete nem engedi, hogy ezt az elveszett lelket megfossza ettől az órától, és ez a tudat fájdalmas. Fontaine egész életében igyekezett eltanulni a becstelenséget, azt, amit apja úgy hívott, „körmönfont praktikák”, de mindig-mindig belebukott.
A fiú Fontaine-ről megfeledkezve a tálca fölé hajol.
– Nézd! – mondja a férfi, arrébb csúsztatva a tálcát. Egy kopott notebookot tesz a helyébe. Megkeresi rajta azokat az oldalakat, ahol órákat hirdet meg. – Csak nyomd meg ezt, aztán meg ezt, és megmondja, mi az, amit látsz. – Bemutatja. Egy Jaeger ezüst számlappal.
Lenyomja a második billentyűt.
– 1945-ös Jaeger kronométer, rozsdamentes acél, eredeti számlap, a tok hátán véset – mondja a notebook.
– Tok – mondja a fiú. – Hátán.
– Igen – mutatja Fontaine az arany Tissot dobozának rozsdamentes hátulját. – Ilyen, csak még van rajta valami írás, hogy „Joe Blownak, gratulálunk huszonöt éves Blowcorp tagságához!”
A fiú arca kifejezéstelen. Megnyom egy gombot. Egy másik óra jelenik meg a képernyőn. Megnyomja a második gombot.
– 1960-as Vulcain ugróóra, króm, nagyon jó számlap.
– Nagyon jó – ajánlja Fontaine. – Nem elég jó. Látod ezeket a pöttyöket? – Fekete pontokra mutat a szkennelt képen. – „Nagyon jó”, mondhatom.
– Szép – szólal meg a fiú, és fölnéz Fontaine-ra. Lenyomja a gombot, amelyik egy új óra képét hozza elő.
– Hadd nézzem meg azt az órát, oké? – bök Fontaine az órára a fiú kezében. – Semmi gond. Visszaadom.
A fiú az óráról Fontaine-re néz. A férfi visszateszi zsebébe a Smith & Wessont. Megmutatja üres kezét a fiúnak.
– Visszaadom.
A fiú kinyújtja a kezét. A férfi elveszi az órát.
– Elárulod, honnét szedted?
Üres arc.
– Kérsz kávét?
Fontaine hátrabök a főzőlapon melegedő kannára. Érzi a keserű, erjedő főzet illatát.
A fiú megérti.
Fejét rázza.
Fontaine a szeméhez illeszti a nagyítót, és belemerül az óra tanulmányozásába.
A francba. Akarja ezt az órát.
Később, amikor a kifutófiú meghozza az ebédet, a kincstári Jaeger LeCourtre óra Fontaine szürke, magas derekú és bőven ráncolt tweedpantallójának zsebében lapul, de a férfi tudja, hogy az óra nem az övé. A fiút a bolt végébe helyezte el, abba a rendetlen kis zónába, mely üzleti és magánéletét elválasztja, és Fontaine rádöbbent, hogy igenis érzi látogatója szagát; a reggeli kávé illatába keveredő izzadság és mosatlan ruha határozott, makacs bűzét.
Ahogy a kifutófiú távozik és felül ételhordókkal megpakolt biciklijére, Fontaine kinyitja saját ételhordóját. A mai menü tempura, a szállításhoz nem épp a legjobb, mert hamar kihűl, de még így is éhes. Gőz csap ki a miszóedényből, ahogy lecsavarja a műanyagfedelet. Megtorpan.
– Hé – szól hátra a bolt végébe kérsz miszót? – Semmi. – Hallod, leves?
Fontaine felsóhajt, lekecmereg a faszékről, és a gőzölgő levessel a bolt végébe megy.
A fiú törökülésben a padlón, ölében a nyitott notebook. Egy óriási, igen bonyolult kronométer képe lebeg a képernyőn. Ránézésre valami nyolcvanas évekbeli.
– Kérsz miszót?
– Zenith – mondja a fiú. – El Primero. Rozsdamentes tok, harmincegy drágakő. Nehéz, rozsdamentes karpánt, patentzárral. Eredeti becsavarható felsőrész. Számlap és óraszerkezet jelzett.
Fontaine csak bámul.
Jamazaki visszatér, és antibiotikumokat, előre csomagolt ételeket, hőtartó kannában kávét hoz. Fekete nejlon repülős dzsekit visel, az ételek és notebookja kék hálószatyorban a kezében.
Átlagos sűrűségű tömegben ereszkedik le az állomás belsejébe, jóval csúcsforgalom előtt. Alig-alig aludt, álmát Rei Toei tökéletes arca kísértette, aki bizonyos értelemben a munkaadója, és aki más értelemben nem is létezik.
Milliók Rei Toeije egy hang, egy arc. Rei Toei egy kódtenger, egy szórakoztató szoftver lényegi megjelenése. Közönsége tisztában van vele, hogy Rei Toei nem jár közöttük, hogy színtiszta média. Ez adja vonzerejének nagy részét.
Ha Rei Toei nincs, mereng Jamazaki, Laney most nem lenne itt. Laney annak idején azért jött Tokióba, hogy megpróbálja megérteni az idorut, kitalálni a motivációit. Rez menedzsercsapata alkalmazta, miután Rez bejelentette abbéli szándékát, hogy feleségül veszi Rei Toeit. És ezt hogy képzeli, kérdezték. Hogy tudna egy ember, még ha oly szoros kapcsolatban állnak is, mint ő meg Rei Toei, elvenni feleségül egy struktúrát, egy szoftverkupacot, egy álmot?
És Rez, a kínai-ír énekes, a popsztár megpróbálta. Jamazaki tudja ezt. Többet tud erről bárki ember fiánál, Rezt is beleértve, mert Rei Toei megbeszélte Jamazakival. Érti, hogy Rez oly mértékig létezik a digitális valóságban, amennyire ember csak létezhet. Ha e szent napon az ember Rez meghalna, az ikon Rez élne tovább. Csakhogy Rez arra vágyott, hogy ott legyen, szó szerint ott legyen, ahol Rei Toei van. Illetve volt, hiszen mostanra az idoru lényegében eltűnt.
Az énekes csatlakozni akart hozzá valamely digitális tartományban vagy még el sem képzelt határterületen, valamely közbeeső állapotban. De kudarcot vallott.
De akkor Rei Toei most ott van? És miért szökött el Laney is?
Rez jelen pillanatban a Kombinát államokban turnézik. Csak vonattal hajlandó utazni. Állomásról állomásra, a cél Moszkva, a banda nyomában pletykák parázslanak arról, hogy Rez megőrült.
Sötét ügy ez, gondolja Jamazaki, és ahogy a lépcsőn a kartonváros felé igyekszik, eltöpreng, mit is kereshet itt igazából Laney. A történelem csomópontjairól beszél, a dolgok szövetéből elősejlő mintáról. Hogy minden megváltozik. Laney egy félresikerült ember, mutáns, titkos klinikai gyógyszerkísérlet terméke, mely a tesztalanyok kis százalékában a látnoki képességhez hátborzongatóan hasonlító valamit eredményezett. Viszont Laney nem látnok a szó irracionális értelmében; a gyógyszer, az 5-SB révén annak idején létrehozott organikus elváltozás következtében képes óriási adatáramból felfogni az alakuló változást.
És most Rei Toei eltűnt, állítja a menedzsmentje, márpedig ez hogy lehet? Jamazaki gyanítja, Laney talán tudja, miért vagy hová, ez is közrejátszott abban, hogy visszatért ide Laneyt megkeresni. Rendkívüli módon ügyel rá, nehogy kövessék, ugyanakkor tisztában van vele, hogy ez szinte semmit nem jelent.
A tokiói földalatti szaga, mely éppoly ismerős, akár anyja lakásáé, nyugtatóan hat rá. Ez a szag egyszerre tökéletesen egyedi és teljességgel leírhatatlan. Ez a japán nemzet szaga, melynek ő maga is szerves része, és amely szag jól érzékelhető ebben a különleges környezetben, a csövek, fehér folyosók és ezüstszín szerelvények világában.
Megtalálja az átjárót a két mozgólépcső, a csempézett oszlopok között. Felkészül rá, hogy a menedékek nem lesznek ott.
De ott vannak, és amikor fölveszi a fehér mikropórus maszkot és bemászik a modellépítő fényesen megvilágított kuckójába, látja, hogy semmi nem változott, kivéve a modellt, amire az öreg most koncentrál: többfejű dinoszaurusz, automata hátsó lábakkal sötétkék és ezüst színekben. Az ecset hegye a hüllő egyik fejének szemén dolgozik. Az öreg nem pillant fel.
– Laney?
A négyzet alakú, dinnyesárga pokróc mögött csönd. Jamazaki biccent az öregnek, majd négykézláb elmászik mellette, maga előtt tolva megpakolt szatyrát.
– Laney?
– Pszt! – szól ki Laney a szűk, büdös sötétből. – Épp beszél.
– Ki beszél? – Áttolja a szatyrot a ferdén lógó habpokróc alatt. Ahogy az anyag végigsimítja arcát, az óvoda rémlik fel előtte.
Jamazaki bent van, mire Laney bekapcsol egy kivetítőt az otromba vidpánton, s az általa látott kép egyenest Jamazakira ront, elvakítja. Jamazaki tekereg, hogy kikerüljön a fénynyalábból. Alakokat lát a használt fény udvarában.
– ...talán rendszeresen csinálja? – Kézi kamera, de digitálisan stabilizált kép. – A holdfázisokkal kapcsolatos valami?
Ráközelít az egyik beszélőre, vézna férfialak, mint általában mindig. Szája előtt fekete sál. Magas fehér homlok fölött merev fekete haj.
– Nincs rá bizonyíték. Opportunista. Arra vár, hogy azok menjenek hozzá. Aztán elkapja őket. Ezek – a kamera finoman siklik, a látómezőben egy halott arca és meztelen mellkasa, kidülledt szemek – drogos hiénák. Ennek volt egy táncos a zsebében. – A halott sápadt mellén egy fekete folt, épp a szegycsont fölött. – A másiknak a torkát szúrta át, de valahogy elvétette az artériát.
– El, mi? – mondja a láthatatlan beszélgetőtárs.
– Csináltattunk jellemrajzot – mondja a sálas férfi a kamera látóterén kívül. A tetem arca Laney kartonfalán, a dinnyepokrócon. – Teljes törvényszéki pszichológiai jelentést. De magát ez nem érdekli.
– Dehogynem.
– Csak nem akarja elismerni. – Latexkesztyűs kezek ragadják meg a holttestet, és átfordítják. Az egyik lapocka alatt egy másik, kisebb seb: a bőr alatt sötét foltban gyűlt össze a vér. – Magára nézve ugyanolyan valós veszélyt jelent, mint másra.
– De érdekes, nem?
A seb közelről, akár egy apró, mosolytalan száj. A vér feketének hat.
– Szerintem nem.
– És maga sem érdekes, ugye?
– Nem – a kamera fölfelé pásztáz, a fény a sál fölött éles arccsontba akad –, és maga nem is szeretné, hogy az legyek, igaz?
Az adás megszakadását halk csengőszó jelzi. Laney hátrakapja a fejét, a sálas ember képe kimerevítve a kartonplafonon, torz és túl fényes, és Jamazaki észreveszi, hogy a kartont apró, öntapadós matricákkal ragasztották tele, tucatnyi különböző kép ugyanarról a furcsán ismerős, üres tekintetű emberről. Jamazaki pislog, a kontaktlencséje elmozdul. Jobb lenne szemüveg, azzal teljesebbnek érzi magát.
– Ki volt ez a férfi, Laney?
– A segítség – feleli az.
– „Segítség”?
– Manapság nehéz igazi segítséget szerezni. – Laney kikapcsolja a vetítőt, és leveszi a masszív vidpántot. A hirtelen támadt félhomályban arca gyerekrajzzá apad: szeme elkent fekete lyuk a sápadt foltban. – A férfi, aki fogta a hívást...
– Aki beszélt?
– Övé a világ. Ha valakié, akkor az övé.
Jamazaki a szemöldökét ráncolja.
– Hoztam gyógyszereket...
– Ez a hídról volt, Jamazaki.
– San Franciscóból?
– Odáig követték a másik emberemet. Követték a múlt éjjel, de elvesztették. Mindig ez van. Ma reggel pedig megtalálták a holtesteket.
– Kit követtek?
– A férfit, aki nincs ott. Akit úgy próbálok kikövetkeztetni.
– Ez Harwood a képeken? Harwood Levine? – Jamazaki most ismerte fel a matricákon az arcot.
– Az ő kísértetei követték. A legjobbak, akiket pénzért szerezni lehet, de a közelébe se tudnak férkőzni a férfinak, aki nincs ott.
– Milyen férfi?
– Azt hiszem, Harwood úgy... gyűjtötte. Embereket gyűjt. Érdekes embereket. Azt hiszem, Harwoodnak dolgozhatott, megbízásokat teljesített. Nem hagy nyomot, semmi nyomot. Ha valaki az útjába kerül, egyszer csak eltűnik. Ő meg kiradírozza magát.
Jamazaki előbányássza a szatyorból az antibiotikumokat. – Vegye be ezeket, Laney! A köhögése...
– Hol van Rydell, Jamazaki? Mostanra oda kellett érnie. Minden összeáll.
– Mivé?
– Nem tudom – mondja Laney, s előre hajolva beletúr a szatyorba. Megtalálja a doboz kávét, bekapcsolja, s amíg melegszik, egyik kezéből a másikba dobálja. Jamazaki hallja a pukkanást, majd a sziszegést, ahogy Laney kinyitja. Kávéillat. Laney kortyol a gőzölgő dobozból.
– Valami történik – mondja Laney, és a tenyerébe köhög, forró kávét loccsantva Jamazaki csuklójára. Jamazaki arca megrándul. – Minden változik. Vagy nem is. Ahogy én látom, az változik. De mivel másképp láthattam, valami más kezdődött el. Valami kerekedik. Nagy. Nagynál is nagyobb. Hamarosan megtörténik, és a hatása továbbgyűrűzik...
– Mi történik meg?
– Nem tudom. – Az újabb köhögésroham miatt félreteszi a kávét. Jamazaki kinyitotta az antibiotikumokat, most felé nyújtja. Laney tagadólag int. – Visszament a szigetre? Van valami ötlete, az idoru hol lehet?
Jamazaki pislog.
– Nincs. Egyszerűen nincs jelen.
Laney elmosolyodik, szájának sötétjében hunyorgó fogak.
– Ez jó. Ő is benne van, Jamazaki. – A kávéért nyúl. – Ő is benne van.
Rydell egy olyan épületben talált kajáldát, ami nyilvánvalóan bank volt abban az időben, amikor a bankoknak még szükségük volt épületre. Vastag falak. Valaki éjjel-nappali reggelizővé alakította, és Rydellnek most ez kellett. Tulajdonképpen úgy festett, mintha előtte valami diszkont bolt lett volna, azelőtt meg ki tudja, de most tojás- és zsírszag töltötte be, Rydell pedig éhes volt.
Két, fehér téglaporral borított, méretes építőmunkás asztalra várt, de Rydell látta, hogy a pultnál nincs senki, hát oda ült le egy bárszékre. A pincérnő meghatározhatatlan származású, szórakozott nő volt, arcát pattanáshelyek pöttyözték, és úgy töltötte ki a kávét és vette fel a rendelést, hogy közben nem adta jelét, ért-e egyáltalán angolul. Mintha az egész művelet pusztán fonetikai alapokon nyugodna, gondolta Rydell; a nő megtanulta a „két tojásból rántotta” meg a hasonlók hangzását, ezt hallja, lefordítja arra, amit leír, azt meg beadja a szakácsnak.
Rydell elővette a brazíliai szemüveget, feltette, és megkereste azt a tokiói számot, amit Jamazaki adott neki. A harmadik csengetés után valaki fölvette, de a szemüveg nem mutatta meg a hívott helyét. Biztos az is mobiltelefon.
A vonalban csend volt, de jött valami jel.
– Hahó – mondta Rydell. Jamazaki?
– Rydell? Itt Laney... – Erős köhögés, majd csönd, mintha elnémították volna a vonalat.
Amikor Laney újra megszólalt, rekedt volt a hangja.
– Bocs. Hol van?
– San Francisco.
– Azt tudom – mondta Laney.
– Egy kajáldában a... – Rydell a szemüveg menüjét böngészte, igyekezett belemenni, de folyton olyasmit kapott, ami Rió tranzittérképének nézett ki.
– Nem érdekes – mondta Laney. Fáradt volt a hangja. Hány óra lehet ilyenkor Tokióban? A telefonmenüben benne lenne, ha megtalálná. – A lényeg, hogy ott van.
– Jamazaki azt mondta, itt kellek magának.
– Igen – mondta Laney, Rydellnek pedig unokatestvére esküvője jutott eszébe: Clarence igenje is nagyjából ennyire hangzott boldognak.
– Elárulja, mire?
– Nem – mondta Laney –, de meghatalmazást adok magának. Lesz pénz, ameddig ott van.
– Törvényes ez, Laney?
Szünet.
– Nem tudom – felelte Laney. – Van benne olyasmi, amit még talán sose csináltak, úgyhogy nehéz megmondani.
– Hát, azt hiszem, ennél azért kicsit többet kell tudnom, mielőtt belemegyek – mondta Rydell, azon töprengve, hogy a pokolba fog visszakeveredni Los Angelesbe, ha ez nem jön be. Vagy hogy egyáltalán van-e értelme visszamenni.
– Mondhatjuk, hogy egy eltűnt személy – szólalt meg Laney újabb szünet után.
– Neve?
– Nincs. Vagy akár több ezer is, ez a valószínűbb. Nézze, maga szereti a zsarudolgokat, igaz?
– Ez mit jelentsen?
– Nem sértegetni akarom. Maga mesélt zsaru sztorikat, amikor először találkoztunk, emlékszik? Oké, szóval ez az alak, akit keresek, nagyon jó abban, hogy ne hagyjon nyomokat. Semmit se találok, még a legeslegmélyebb kvantitatív elemzéssel sem. – Laney a netbányászatról beszélt, ez volt a munkája. – Ő puszta fizikai jelenlét.
– Honnét tudja, hogy fizikai jelenlét, ha nem hagy nyomot?
– Mert emberek halnak meg – mondta Laney.
És ekkor mindkét oldalról leültek Rydell mellé a pultnál, és erős vodkabűz csapta meg az orrát.
– Visszahívom – mondta, megnyomta az apró billentyűzetet, és lekapta a szemüveget.
Bal felől Creedmore vigyorgott rá.
– Halihó. Ez Marjane.
– Maryalice. – A széken Rydell jobbján egy éltes, nagydarab szőke nő, felsőteste valami csillogó feketébe szíjazva, a szíjazatlan rész meg akkora hasítékot kínált, hogy Creedmore könnyedén beledughatta volna félliteres üvegeit. Rydell megpillantott valamit a fáradt szem mélyén, a félelem, lemondás és valami vak, önkéntelen remény elegyét: a nőnek nem volt jó reggele, jó éve vagy talán jó élete, de volt benne valami, amitől Rydell megkedvelte. Bármi is volt az, megakadályozta Rydellt, hogy kapja táskáját, és kisétáljon, noha tudta, igazából ezt kéne tennie.
– Nem is köszönsz? – Creedmore lehelete szinte mart.
– Üdv, Maryalice – mondta Rydell. – A nevem Rydell. Örülök, hogy találkoztunk.
Maryalice elmosolyodott, s egy másodpercre egy évtizednyi nyűg lebbent el tekintetéből.
– Buell azt mondta, maga Los Angelesből való, Mr. Rydell.
– Valóban? – Rydell Creedmore-ra nézett.
– A médiában dolgozik, Mr. Rydell?
– Nem – felelte Rydell, legkeményebb tekintetét meresztve Creedmore-ra –, a kiskereskedelemben.
– Én magam a zeneiparban vagyok – mondta a nő. – Volt férjemmel az egyik legsikeresebb country klubot üzemeltettük Tokióban. De úgy éreztem, vissza kell térnem a gyökereimhez. Isten országába, Mr. Rydell.
– Sok a szöveg – mondta Creedmore a túloldalon, miközben a pincérnő kihozta Rydellnek a reggelijét.
– Buell – szólalt meg Rydell már-már vidám hangon –, pofa be. – Elkezdte vágni a rántotta kemény szélét.
– Sört – mondta Creedmore.
– Ó, Buell – mondta Maryalice. A padlóról felvett egy nagy műanyag, cipzáros táskát, afféle reklámajándékot, és beletúrt. Egy hosszú, gyöngyöző dobozt húzott elő, amit a pult alatt, Rydell öle fölött, Creedmore-nak passzolt. A férfi kinyitotta, s füléhez szorította, mintha a szénsav sziszegését élvezné.
– A készülő reggeli hangja – mondta, és ivott.
Rydell csak ült, és rágta a bőrszerű tojást.
– Szóval elmegy ide – mondta épp Laney –, megadja a nevemet, „Colin-szóköz-Laney”, nagy C és nagy L, ennek a telefonszámnak az első négy jegyét és azt, hogy „Berry”. Ez a beceneve, nem?
– Tulajdonképpen a nevem – mondta Rydell. – A családnevem anyai ágon. – A néhai bank tágas, de nem túl tiszta vécéjének egyik fülkéjében üldögélt. Azért jött ki, hogy távol legyen Creedmore-tól és a barátnőjétől, és visszahívhassa Laneyt. – Megadom nekik ezt. Mit adnak ők nekem? – A fülke robusztus krómkampóján lógó táskájára pillantott. Nem akarta kint hagyni az étteremben.
– Adnak egy másik számot. Odamegy bármelyik bank-automatához, megmutatja a fényképes igazolványát, begépeli a számot. Hitelcsipet fog kapni. Annak pár napig elégnek kell lenni, de ha mégse, csak hívjon fel.
Valami ebben a helyben a régi tengeralattjárós filmekre emlékeztette Rydellt, arra a részre, amikor lekapcsolják a hajtóműveket, és csak várnak halálos csöndben a mélytengeri mentőexpedícióra, amelyik, biztosan tudják, úton van. Éppilyen csönd volt itt is, valószínűleg mert a bankot ilyen vastag falakkal építették; egyedül a vécétartály zubogása hallatszott, ami Rydell képzeletében még inkább valószerűsítette az illúziót.
– Oké – mondta –, feltéve, hogy minden rendben, kit keressek, és mi az, hogy emberek halnak meg?
– Férfi, európai, az ötvenes évei közepén vagy végén, feltehetőleg katonai múlttal, de az már régen volt.
– Ez nagyjából egy millióra szűkíti le csak itt, É-Kalban.
– Igazából, Rydell, ő fogja megtalálni magát. Megmondom, hová menjen és mit kérdezzen, aztán előbb-utóbb ő fog felfigyelni magára.
– Nem hangzik nehéznek.
– Felkelteni a figyelmét nem nehéz. Azután életben maradni már igen.
Rydell meggondolta.
– Szóval akkor mit csináljak, ha megtalál?
– Kérdezzen tőle.
– Mit?
– Még nem tudom – mondta Laney. – Dolgozom rajta.
– Laney, mi ez az egész?
– Bárcsak tudnám! – mondta Laney, és egyszerre rettentő fáradt lett a hangja. – Akkor nem kéne itt lennem. – Elhallgatott. Bontotta a vonalat.
– Laney?
Rydell hallgatta a vécétartályt. Végül föltápászkodott, levette táskáját az akasztóról, és kilépett a fülkéből. Megmosta a kezét a hideg vízben, mely a fekete, de az ipari szappantól megsárgult, műmárvány mosdóba csorgott, aztán visszament a folyosón, amit szinte elzártak a kartondobozok. Talán a házmester készlete.
Bízott benne, hogy Creedmore és a barátnője már elfelejtették, és elmentek.
De nem. A nő saját rántottáján dolgozott, Creedmore pedig, a sörrel farmeros combja között, baljós tekintettel a két óriási, gipszporos építőmunkást fixírozta.
– Halihó – köszönt, ahogy Rydell táskájával elment mellette. – Halihó, Bruell – mondta Rydell az utcai ajtó felé tartva.
– Hé, hová mész?
– Dolgozni.
Még hallotta, hogy Creedmore azt mondja, „dolgozni” meg hogy „szart”, de az ajtó becsapódott mögötte, és végre kint volt az utcán.
Chevette a furgon mellett állt, ahogy Tessa elengedte Isten Apró Játékszerét. A kamera, akár egy mylarsütemény vagy egy felfújt érem, megcsillant a híg fényben, billegve emelkedett, majd úgy öt méter magasságban hintázva megállt.
A lányt nagyon különös érzés fogta el, hogy itt volt és látta a beton tankcsapdákat, mögöttük pedig a híd lehetetlen alakját. Annak idején ott élt, a legközelebb eső kábeltorony tetején, bár ez most álomnak tűnt, másvalaki életének. Ott fönt aludt a furnérdobozban, amit a szél erős keze lökdösött, csavart és kapart, és hallotta, hogy a híd ínjai titokban felnyögnek, a sodronyok hangja csak hozzá ért el, Chevette-hez, aki fülét a kábel kecses delfinhátára tapasztotta, ami a Buldózeres furnérpadlójába vágott ovális lyukon át bújt be.
Buldózeres halott, tudta. Akkor ment el, amikor ő Los Angelesben igyekezett azzá lenni, amivé (úgy vélte) lennie kell. Nem jött el. A hídlakók nem voltak oda a temetésekért, az itteni jog pedig jobbára a tulajdonon alapult. Chevette nem volt Buldózeres lánya, és még ha az lett is volna és meg akarta volna tartani a helyet a kábeltorony tetején, csak addig lett volna az övé, amíg személyesen lakja. Ezt nem akarta.
Viszont Los Angelesben képtelen volt meggyászolni, most meg visszajött minden, visszajött az egész vele töltött idő. Amikor Buldózeres rátalált, Chevette olyan beteg volt, járni sem tudott, Buldózeres pedig hazavitte, és a koreai árusoktól vett levessel etette, amíg jobban nem lett. Aztán Buldózeres békén hagyta, nem kérdezősködött, elfogadta őt, ahogy az ember elfogad egy madarat a párkányon, majd Chevette megtanult biciklizni a városban és küldönc lett. És a szerepek nemsokára megcserélődtek: az öreg betegeskedni kezdett, segítségre szorult, és most Chevette ment neki levesért, vizet hozott, kávét főzött. És ez így ment, amíg bele nem keveredett abba a zűrbe, aminek eredményeként megismerkedett Rydell-lel.
– A szél el fogja vinni – figyelmeztette Tessát, aki fölvette a szemüveget, amiben követni tudta a lebegő kamera adását. – Van még három a furgonban – felelte Tessa, rongyos, fekete irányítókesztyűt húzva jobbjára. Kipróbálta az érintő-billentyűzetet, felpörgette a miniatűr gömb propellereit, és hatméteres körben megjáratta.
– Fel kell fogadnunk valakit, hogy vigyázzon a furgonra – mondta Chevette –, ha még látni akarod.
– Felfogadni? Kit?
Chevette egy vézna, fekete gyerekre bökött, akinek raszta fürtjei a derekáig értek.
– Te. Hogy hívnak?
– Mit érdekel?
– Fizetünk, hogy vigyázz erre a furgonra. Ötven ruppót, ha visszajövünk. Oké?
A fiú nyugodtan nézte.
– A nevem Bummzilla.
– Bummzilla, vigyázol a furgonra?
– Okés.
– Okés.
– Asszonyom – mondta Bummzilla Isten Apró Játékszerére mutatva –, azt akarom.
– Maradj itt! – mondta Tess. – Kell valaki, aki cipeli a kamerákat.
Ujját fekete kesztyűs tenyeréhez érintette. A kamera még egy kört tett, aztán elvitorlázott a tankcsapdák fölött. Tessa elmosolyodott, amikor látta, amit az látott.
– Gyerünk! – mondta, és a legközelebbi csapda felé indult.
– Ne arra! – szólt Chevette. – Erre! – Az egyik úton akkor megy az ember, ha csak úgy sétál. A másikon menni annyit tesz, hogy vagy új vagy itt, vagy dolgod van.
Mutatta az utat. A betontáblák között vizeletbűz. Chevette megszaporázta lépteit, Tessa követte.
És megint abba a híg fénybe léptek ki, csak most nem emlékárusok pultjára esett, hanem egy előre gyártott elemű éjjelnappali vörös-fehér bejáratára, melyet ide tettek le a híd két szintjének bejáratához: egy Mázlis Sárkány és a márkajelzés gyanánt álló, remegő videóképernyő-torony.
– Kibaszott élet – nyögte Tessa –, ez aztán az intersticiális kommuna!
Chevette döbbenten torpant meg.
– De hogy a fenébe csinálhatták ezt?
– Mindig ezt csinálják. Elsőrangú hely.
– De olyan... mint a Nissan County vagy mi.
– „Szórakoztató park”. A közösség vonzza a turistákat, nemde?
– Sokan nem mennek olyan helyre, ahol nincs rendőrség.
– Az autonóm zónáknak megvan a maguk vonzereje – mondta Tessa. – Ez elég rég áll itt, hogy a város legnépszerűbb képeslapja legyen.
– Iszonyú. Ez... tönkreteszi.
– Szerinted a Mázlis Sárkány Társaság kinek fizet bérleti díjat? – kérdezte Tessa, a kamerát körbevezetve a bolt körül. – Gőzöm sincs – felelte Chevette. – Annak idején itt utca volt.
– Rá se ránts! – mondta Tessa, és a hídról le-föl áramló gyalogosok felé indult. – Időben érkeztünk. Dokumentáljuk az életet, mielőtt uniformizálják.
Chevette követte, és maga sem tudta, mit is érez.
A Rühes Isten nevű mexikói helyen ebédeltek.
Chevette nem emlékezett rá, de hát a helyek gyakran cseréltek nevet a hídon. Meg méretet és alakot is. Voltak ezek a fura kapcsolások, hogy egy fodrász és egy osztrigabár egyesült, és egy nagyobb helyen hajat nyírtak meg osztrigát árultak. Néha bevált: a híd San Franciscó-i végén az egyik legrégibb üzemelő hely egy régimódi kézi tetováló szalon volt, ahol reggelit is adtak. Az ember csak ült a szalonnás tojás fölött, és nézhette, ahogy valakit kézi tűvel kipingálnak.
De a Rühes Istenben csak mexikói kaja meg japán zene volt; elég egyértelmű felállás. Tessa huevos rancherost rendelt, Chevette pedig csirke quesadillát. Mindketten Coronát ittak. A lebegő kamerát Tessa a sátorszerű műanyag mennyezet alatt parkolta le, ahol láthatóan senkinek nem szúrt szemet, így filmezhetett, míg ettek.
Tessa sokat evett. Azt mondta, az anyagcseréje miatt: ő is olyan, hogy sose hízik meg, bármennyit eszik, de muszáj sokat ennie, hogy legyen energiája. Bekebelezte a saját adagját, még mielőtt Chevette az övének felét megette volna. Az igazi üvegből kiitta a Coronát, majd a citromszelettel babrált, kipréselte és beletuszkolta az üveg szájába.
– Carson zavar még? – kérdezte.
– Miért?
– Mert egy durva pali, akit dobtál, azért. Az ő kocsija volt ott Malibun, nem?
– Asszem.
– Asszed? Nem vagy biztos benne?
– Nézd, hajnal volt. És minden olyan fura. Nem az én ötletem volt, hogy idejöjjünk, emlékszel? A te ötleted volt. Te akarsz filmet csinálni.
A citromszelet beleesett az üvegbe, és Tessa olyan arcot vágott, mintha egy titkos fogadást vesztett volna el.
– Tudod, mit szeretek benned? Mármint a sok közül?
– Mit?
– Nem vagy középosztálybeli. Alapban nem. Összeállsz ezzel a palival, elkezd verni, te meg mit csinálsz?
– Otthagyom.
– Ez az. Otthagyod. Nemhogy felhívnád az ügyvédedet.
– Nincs ügyvédem.
– Tudom. Így értettem.
– Nem szeretem az ügyvédeket.
– Naná, hogy nem. És meg se fordul a fejedben a pereskedés.
– Pereskedés?
– Megvert. Nyolcvan négyzetméteres, rétegcsempés padlástérben lakik. Van munkája. Megver, te meg nem indítasz azonnal sebészeti ellencsapást. Nem vagy középosztálybeli.
– El akarom felejteni.
– Erre gondolok. Oregoni vagy, ugye?
– Nagyjából.
– Gondoltál már rá, hogy színészkedj? – Tessa fölfordította az üveget. Az összenyomott citrom az üveg nyakába esett. Pár sörcsepp az asztal karcos, fekete műanyag lapjára hullt. Tessa jobb kisujját az üvegbe dugta, megpróbálta kipiszkálni a citromot.
– Nem.
– A kamera szeret. A tested láttán a fiúk a szőnyeget rágják.
– Hagyjál már!
– Ugyan, szerinted miért tették föl a honlapra azokat a bulis képeket rólad Malibun?
– Mert részegek voltak. Mert nem volt jobb dolguk. Mert médiát tanulnak.
Tessa kipecázta az üvegből a citromot, vagy ami maradt belőle.
– Mindhárom igaz, de a fő ok a külsőd.
Mögötte a Rühes Isten egyik újrafelhasznált faliképernyőjén egy rendkívül gyönyörű japán lány tűnt fel.
– Nézd meg őt! – mondta Chevette. – Ez aztán az igazi.
Tessa válla fölött hátrapillantott.
– Az Rei Toei.
– Na, ő gyönyörű. Ő aztán az.
– Chevette – mondta Tessa ő nem létezik. Az nem élő lány. Ő kód. Szoftver.
– Lehetetlen.
– Nem is tudtad?
– De valakiről csak mintázták nem? Valami mozgásrögzítő rendszerrel.
– Senkiről. Semmiről. Ő az eredeti. Száz százalékig valótlan.
– Akkor meg az emberek akarják ezt – mondta Chevette, s nézte, ahogy Rei Toei átlibeg valami retro-ázsiai éjjeli klubon –, nem egy ex-biciklis küldöncöt San Franciscóból.
– Nem, épp fordítva van. Az emberek nem tudják, mit akarnak, csak ha már meglátták. Minden vágyott tárgy talált tárgy. Legalábbis hagyományosan.
Chevette a két üres üveg fölött ránézett.
– Mire célzol, Tessa?
– A dokumentumfilmre. Rólad kell hogy szóljon.
– Felejtsd el.
– Nem. Szinte már látom, hogy nagy dolog lehet ebből. Szükségem van rád, mint fókuszra. Kell az elbeszélő. Kell nekem Chevette Washington.
Chevette tényleg kezdett megijedni. Bedühödött.
– Nem kaptál ösztöndíjat kimondottan arra a programra, amiről beszéltél? Erre az interstricis...
– Nézd – mondta Tessa –, ha ez gond, bár én nem mondanám, akkor is az én gondom. És nem is gond: lehetőség. Kísérlet. Az én kísérletem.
- Tessa, nincs az az isten, hogy rá tudj venni, játsszak a filmedben. Nincs. Érted?
– Szó sincs „játékról”, Chevette. Csak légy önmagad. Azaz találd meg önmagad. Arról csinálok filmet, ahogy megtalálod önmagad.
– Nem fogsz – mondta Chevette, s ahogy fölállt, beleütközött a kamerába, ami fejmagasságig ereszkedett, miközben beszélgettek. – Elég! – kapott Isten Apró Játékszere felé.
A Rühes Isten négy másik vendége csak bámult rájuk.
Laney kezdi gyanítani, hogy lényének magjában a Lyuk, a legbenső hiány nem annyira az énben keletkezett hiány, mint inkább maga az én hiánya.
Valami történt vele azóta, hogy leereszkedett a kartonvárosba. Kezdte kapizsgálni, hogy azelőtt, valamely elképzelhetetlen módon, nem is volt énje.
De akkor mi volt ott, töpreng.
Alprogramok: hiányosan alkalmazott túlélési viselkedésminták, melyek elkeseredetten igyekeztek kinőni magukat egy kvázi-jelenlétté, amely Laney lenne és egyben sosem lenne teljesen ő. És minderről azelőtt mit sem tudott, habár tisztában van vele, hogy valahogy mindig is sejtette, hogy valami elképesztően nincs rendjén vele.
Valami ezt megsúgta neki. Valami, láthatóan DatAmerica szívében és totalitásában. Hogy lehet ez?
De most hálózsákokba bugyolálva fekszik, akárha a föld magjában lenne, a kartonfalak mögött ott vannak a kerámiacsempébe bújtatott betonfalak, és mögöttük az ország, Japán talpazata, a metró remegése pedig akár a tektonikus erők, a kontinensnyi lemezek csúszása.
Valahol Laneyben valami más is csúszik. Mozgás, amely egy még nagyobb mozgás iehetőségét rejti, és Laney elcsodálkozik, miért is nem fél.
És mindez valamiképp a betegség adománya. Nem a köhögésé, a lázé, hanem azé a mindent átható rosszullété, amit szerinte a gainesville-i árvaházban oly régen lenyelt 5-SB eredményezett.
Mind önként jelentkeztünk, fut át a fején, ahogy megragadja a vidpántot, és egy adatszirtről nézőpontja után ered, alávetve magát eme kódfennsíkról, amit fraktálisan megkülönböztetett információmezők alkotnak, olyan erőt vagy intelligenciát rejtve, melyet, gyanítja egyre inkább, ő képtelen felfogni.
Közben Laney zuhan, szeme az információ nyomásától elkerekedik, ő maga pedig puszta melléknévvé redukálódik: egy Laney-színű folt, összefüggés híján értelmetlen. Mikroszkopikus fog a katasztrófa gépezetében. De, érzi, kiemelt helyzetben.
Döntő helyzetben.
Ezért aztán az alvás már nem alternatíva.
A lóarcú feka meg a kövér, vörös szakállú fehér férfi a meztelen Silenciót egy nedves, fafalú szobába viszik. Otthagyják. Föntről, a lyukas, fekete műanyag csövekből forró eső kezd neki. Zuhog, csíp.
A ruháját és a cipőjét egy műanyag zsákba tették. Most a kövér bejön, szappant hoz. Silencio ismeri a szappant. Emlékszik a csőből hulló meleg esőre is még los projectosból, de ez jobb, és ő egyedül van a magas faszobában.
A teli gyomrú Silencio többször beszappanozza magát, mert ezt akarják. A szappant a hajába dörgöli.
Behunyja a szemét, hogy a szappan ne csípje, és látja az órákat sorakozni a zöldes, itt-ott megkarcolt üveg mögött, akár a tó jegébe fagyott halak egy melegebb évszakból. Acél és arany csillog-villog.
Egy érthetetlen parancs igázta le: ezen erős tárgyak összessége, végtelen különbözőségük, egyéni sajátosságaik. A végtelen változatosság, mely a számlap, a mutatók, a számok megjelenéséből adódik. Élvezi ezt a meleg esőt, de sürgősen vissza kell térnie, többet látni, hallgatni a szavakat.
Ő maga is azzá lett, azokká a szavakká, meg, amit azok jelentenek.
Breguette-mutatók. Mintás számlap. Bombayi kapcsok. Eredeti belső rész. Számozott.
Az eső ritkul, eláll. A kövér, aki műanyag szandált visel, vastag, száraz ruhát hoz Silencionak.
A kövér ránéz.
– Aszondod, az órákat csípi? – kérdezi a feketét.
– Aha – mondja az –, úgy néz ki, szereti az órákat.
A szakállas Silencio vállára teríti a törülközőt.
– Le tudja olvasni az órát?
– Fogalmam sincs – feleli a fekete.
– Hát – lép hátra a kövér –, azt biztos nem tudja, hogyan kell törülközni.
Silencio zavarodott, szégyelli magát. A padlót nézi.
– Hagyd, Andy! – mondja a fekete. – Add a ruhákat, amit hoztam.
A fekete neve: Fontaine. Mint az a szó los projectos nyelvében, ami a vízzel kapcsolatos. A meleg eső a faszobában.
Most Fontaine a fölső szintre vezeti, ahol gyümölcsárusok ágálnak, mások takarókon árulnak öreg holmikat, oda, ahol egy sovány, sötét bőrű férfi áll egy műanyag rekesz mellett. A rekesz föl van fordítva, az alját rongyos ezüstszalaggal leragasztott habszivaccsal párnázták ki, a férfin csíkos ruha elől zsebekkel, azokban ollók meg olyasmik, amivel Raton szeretett a hajában turkálni, amikor a feketét tökéletesen kiegyensúlyozta fehérrel.
Silencio abban a ruhában van, amit Fontaine adott neki: nagy, bő, nem a sajátja, de a szaga jó. Fontaine fehér anyagból készült cipőt hord. Túl fehér. Bántja a szemét.
A szappantól meg a meleg esőtől Silencio haja olyan fura lett, és most Fontaine azt mondja, üljön le, ez a férfi levágja a haját.
Silencio leül és reszket, ahogy a sovány, sötét férfi a haját babrálja a raton-cuccok közül az egyikkel, s közben szájából apró hangok hallatszanak.
Silencio felpillant Fontaine-re.
– Semmi baj – mondja az, egy apró, hegyes fadarabot csomagol ki és dug a szája sarkába –, nem fog fájni.
Silencio kíváncsi ez a fadarab is olyasmi-e, mint a fekete meg a fehér, de Fontaine arca nem változik el. Csak áll ott a fadarabbal a szájában, és figyeli, ahogy a sovány, sötét férfi nyiszálja Silencio haját az ollóval. Silencio Fontaine-t nézi, és az olló hangját hallgatja meg az új nyelvet a saját fejében.
Zodiac Sea Wolf. Igen tiszta tok. Lecsavarható tető. Eredeti csiszolt drágakő.
– Zodiac Sea Wolf – szólal meg Silencio.
– Öregem – mondja a sovány, sötét bőrű férfi –, te tudsz valamit.
Rydellnek volt egy teóriája a virtuális ingatlanokról. Minél kisebb és olcsóbb egy adott művelet fizikai tere, annál nagyobb és csicsásabb a honlap. Na most, e szerint a teória szerint Selwyn F. X. Tong, kowlooni közjegyző valószínűleg egy összehajtott újságban székelt.
Rydell nem tudott rájönni, hogyan kerülje ki a bejelentkező oldalt, amely egyiptomi monolitra hasonlított, és arra emlékeztette, amit Sublett haverja, a filmbuzi úgy hívott: „folyosó metafizika”. Egy baszott hosszú folyosó terült el előtte, amely ha igazi, egy teherautó is könnyen elfért volna benne. Karos, barokk gyertyatartók, virtuális faltól falig skarlátszőnyeg és aranypöttyös márványba hajló fura, ragadós textúra.
Honnét szedte Laney ezt az alakot?
Végre valahára Rydell elhallgattatta a hömpölygő klasszikus zenét, de még utána is három percbe telt, mire elevickélt Selwyn F. X. Tong ajtajáig. Ami magas volt, igen magas, mintázatát több trópusi keményfából szerkesztették össze.
– Meg a tököm nem kéne? – dörmögte.
– Üdvözöljük Selwyn F. X. Tong közjegyző irodájában! – szólalt meg egy lélegzetelállító, hiper-nőies hang.
Az ajtó kitárult. Rydellben felötlött, hogy ha szólna a zene, most csapna az egekig.
A virtuális közjegyzőiroda méretre egy olimpiai uszodával vetekedett, de a részleteket elnagyolták. Rydell szemüvegének billentyűzetét használva az íróasztalhoz ment, mely akkora volt, mint egy biliárdasztal, ugyanazzal a kamu faerezettel. Az asztalon pár jellegtelen, fémnek látszó tárgy meg néhány virtuális papír.
– Mit takar az F. X.? – kérdezte Rydell.
– Francis Xavier – felelte Tong, aki fapofa rajzfilmfiguraként volt jelen, fehér ingben, fekete nyakkendőben és öltönyben. Fekete haját és fekete öltönyét ugyanabból a mintából szabták; bizarr hatást keltett, ami Rydell szerint nem volt szándékos.
– Azt hittem, videón adja be magát – mondta Rydell –, mint a becenév: FX mint effekt.
– Katolikus vagyok – mondta Tong semleges hangon. – Nem akartam megbántani.
– Nem bántott meg. – Tong műanyag arca és szeme fénylett.
Mindig elfelejted, merengett Rydell, milyen otrombán néz ki ez a cucc, ha nem értenek hozzá.
– Mit tehetek önért, Mr. Rydell?
– Laney nem mondta?
– Laney?
– Colin. Laney.
– És...?
– Hat. Nulla. Négy. Kettő.
Tong műanyag szeme elkeskenyedett.
– Berry.
Tong lebiggyesztette ajkát. Mögötte az ablakon át, bár más felbontásban, Hong Kong horizontja látszott.
– Berry – ismételte Rydell.
– Köszönöm, Mr. Rydell – mondta a közjegyző. – Ügyfelem felhatalmazása értelmében átadok önnek egy hétjegyű digitális azonosítószámot. – Tong jobb kezében arany töltőtoll jelent meg, a semmiből, mint folytonossági hiba egy amatőr filmben. Az igen nagy tollat aprólékosan kimunkált sárkányok díszítették, sokkal finomabb felbontásban, mint bármi a honlapon. Talán ajándék, gondolta Rydell. Tong leírta a hétjegyű számot az egyik ív virtuális papírra, majd a papírt fejtetőre fordította, hogy Rydell el tudja olvasni. A toll közben eltűnt, éppoly természetellenesen, ahogy megjelent. – Kérem, ne mondja ki hangosan.
– Miért?
– Titkossági előírás – közölte sejtelmesen. – Memorizálja nyugodtan, van idő!
Rydell nézte a számot, és nekiállt kidolgozni egyfajta mnemotechnikát. Végül ide lyukadt ki: születésnapja, a születési idején létező államok száma, apja életkora a halálakor és két 7-Up doboz mentális képe. Amikor biztos volt benne, hogy nem felejti el a számot, fölpillantott Tongra.
– Hol kapom meg a hitelcsipet?
– Bármelyik bankautomatánál. Van fényképes igazolványa?
– Igen.
– Akkor készen is vagyunk.
– Még valami.
– Mi lenne az?
– Árulja el, hogyan tudnék úgy kilépni, hogy elkerüljem azt a folyosót? Egy sima kijárat, stimmt?
Tong üresen nézett vissza rá.
– Klikkeljen az arcomra!
Rydell így tett, a szemüveg billentyűzetén előhívva a kurzort, mely egy neonzöld rajzfilmkéz alakját vette fel.
– Kösz – mondta, ahogy Tong irodája becsomagolódott. A folyosón állt, arccal arra, amerről jött.
– A francba! – dörmögte.
Megszólalt a zene. Matatott a billentyűzeten, igyekezve rájönni, az előbb hogyan kapcsolta ki. A GPS révén akarta megkeresni a legközelebbi automatát, ezért nem kapcsolta ki a szemüveget.
A folyosó vége felé klikkelt.
Ez mintha metasztatikus bitrothadást szabadított volna el, minden egynemű mintát felülírt egy bizarr kéz: a piros szőnyeg megszürkült s itt-ott kiszőrösödött, mint a hónapja elmosatlan kávéspohár feneke, miközben a falak a bordélyházi márványból nedves-sápadtra váltottak, akár a halak hasa, a fali fények eltompultak, ahogy a ravatalozó gyertyák. Tong álklasszikus zenéje recsegett-ropogott, kiüresedett, oda nem illő basszushangok ostromolták alulról a hallásküszöböt.
Mindez egyetlen másodperc alatt történt, és Rydellnek még kettőbe került, mire felfogta: valaki azt akarja, hogy figyeljen rá.
– Rydell. – Meglévő hangmintákból kreált hang volt: felhők közt süvöltő szélből, a Nagy Tavak jegének recsegéséből, a déli éjszakában hangoskodó békák brekegéséből gyúrt hang. Rydell hallott már ilyet. Az ember idegeire megy – erre is szánták –, s egyúttal kényelmesen álcázza a beszélő hangját. Már ha a beszélőnek egyáltalán van saját hangja.
– Hé – mondta Rydell –, megyek már, megyek.
Virtuális képernyő jelent meg előtte, lekerekített sarkú négyszög, arányaival a huszadik századi videoképernyő kulturális paradigmáját volt hivatott megidézni. Rajta egy óriási, árnyék borította hely monokromatikus képe, furcsa szögből, halvány fölső megvilágításban. Semmi. Egy nagy kor pusztulásának légköre.
– Fontos információnk van a maga számára. – A maga magánhangzói a szirén hangján a Doppler-effektus szerint közeledtek-távolodtak.
– Hát, ha a középső neve FX, akkor benne van a pácban. Szünet következett. Rydell bámulta a képernyőn ábrázolt vagy vetített üres, holt teret. Várta, hogy valami mozduljon ott; valószínűleg épp arra ment ki a játék, hogy semmi nem moccan.
– Jobb, ha nagyon komolyan veszi ezt az információt, Mr. Rydell.
– Komoly vagyok, akár a vakbélgyulladás. Ki vele.
– Használja a Mázlis Sárkány automatáját, a híd bejárata közelében. Aztán mutassa meg az azonosítóját a GlobEx pultnál a bolt végében.
– Miért?
– Van valamijük a maga számára.
– Tong, maga az?
De nem érkezett válasz. A képernyő eltűnt, a folyosó olyan volt, mint annak előtte.
Rydell fölnyúlt, és kihúzta a kölcsönzött kábelt a brazíliai szemüvegből.
Hunyorgott.
Kávézó az Union Square közelében, az a fajta, ahol cserepes virág és modulasztal van. A hivatalba igyekvők már kezdtek sorba állni szendvicsükért.
Rydell felállt, a szemüveget összehajtotta és betette dzsekijének belső zsebébe, majd fölkapta táskáját.
Chevette elmegy egy gesztenyeárus színtelen lángú tüze mellett: porhanyós szürkeség hamvadozik egy őskori kocsi V alakú, felfordított motorháztetején.
Emlékeiben egy másik tüzet lát: egy porszívóval fújtatott kovácstűzhely kólaszín izzását. Ott van ő és mellette Buldózeres, kezében egy rég nem gyártott motorbicikli hajtóműlánca, takaros masszává hajtogatva, rozsdás dróttal összekötve. Hogy a fogóval a tűzbe tegye. Hogy aztán izzón fura, dudoros damaszkuszi tönkké verje, a láncszemek szellemként fel-felbuknak, ahogy az öreg a pengét kovácsolja, edzi, alakítja és egyengeti.
Hová lett az a kés, tűnődik Chevette.
Figyelte, ahogy a mester rézmarkolatot barkácsolt, rétegelt áramkörpaneleket szegecselt egybe, majd alakítgatta a köszörűkövön. A híd tele volt a merev, törékenynek látszó panelekkel: zöld, fenolos gyantával összegányolt lemezek, a szeméttel elárasztott körzetek gyakori valutája. A lemezek unalmas fém ákombákomjai városokat, utcákat utánoztak. Amikor az ember az utcaseprőtől beszerzi a paneleket, tele vannak alkatrészekkel, de elég nekiesni fáklyával, megolvasztani a szürke forraszanyagot, s az alkatrészek leesnek, csak a festett zöld lap marad, rajta képzelt városok fóliaterve, az elektronika második aranykorának üledéke. És Buldózeres elárulta Chevettenek, hogy ezek a panelek halhatatlanok, semlegesek, akár a kövek, ellenállnak nedvességnek, ultraibolya-sugárzásnak és a pusztulás minden formájának; sorsuk a bolygó beszennyezése, ezért okos dolog újra felhasználni őket, beépíteni a dolgok szövetébe, amikor csak lehet. Ha valami tartós kell, hát ez az.
Chevette tisztában van vele, hogy most jobb, ha egyedül van, így Tessát az alsó szinten hagyta, hadd gyűjtse a vizuális mintákat Isten Apró Játékszerével. Nem bírja már hallgatni, hogy a filmnek személyesebbnek kell lennie, hogy róla, Chevette-ről kell szólnia, Tessa pedig nem képes eldugulni, és nem fogad el nemleges választ.
Chevette-nek eszébe jut Bunny Malatesta, a diszpécser még biciklis küldönc korából, akinek az volt a szavajárása: „és a nem melyik részét nem érted?” Csakhogy Bunny úgy lökte ezeket, akárha maga is egy természeti erő volna, Chevette viszont érzi,ő nem ilyen, hiányzik belőle Bunny komolysága, az a nyers tónus, amitől az ilyen úgy szól, ahogy szól.
Tehát egy olyan mozgólépcsőn ment föl a fölső szintre, amelyikre nem emlékszik korábbról, és most, mintegy ösztönösen, a torony felé igyekszik, közben a híg fény futó záporba fordult, be-bever a híd ütött-kopott, használt szuperstruktúrájába. Az emberek kapkodják befele a madzagokra száradni kiakasztott ruhákat, és általános viharelőtti nyüzsgést lát mindenütt, ami az időjárás változásával majd elcsitul.
Felötlik a lányban, hogy eleddig egyetlen ismerős arcot se látott, senki nem köszönt rá, és máris azon képzeleg, hogy távollétében a híd teljes lakossága kicserélődött. De nem, ott megy a könyvárus nő, kontyába szúrva az elefántcsont evőpálcika, és felismeri a bicegő koreai fiút, aki úgy zörög apja leveses taligájával, mintha arra még fék is elkelne.
A tornyot, amelyen naponta fölment Buldózeres kunyhójához, másodlagos szerkezetbe csomagolták, a vas beépült a speciális tevékenységekre szánt terek organikus komplexumának magjába. Kifeszített, szél zörgette, tejszínű műanyag lapok mögött egy növénykert túlméretezett levélárnyai. Egy apró bútorkészítő műhelyből elektromos fűrész csaholása hallatszik, a segédek türelmesen ülnek, és viaszt kennek egy kis padra, amit régi házakból zsákmányolt festékfoltos tölgyfából tákoltak össze. Valaki más lekvárt főz, propángázgyűrűn óriási rézüst rotyog.
Tökéletes kép Tessának, gondolja: a hídemberek a maguk interakármijének ápolgatása közben. A maguk kis semmiségeikkel. Csakhogy Chevette látta őket részegen. Látta drogosok és részegek halálzuhanását a szürke, engesztelhetetlen öbölbe. Látott halálos késpárbajokat. Látott egy eszét vesztett anyát, aki megfojtott gyermekével karjában sétált hajnalok hajnalán. A híd nem turistaparadicsom. A híd valóság, és aki itt él, annak meg kell fizetnie az árat.
Világ a világban, és ha vannak helyek a világ dolgai közt, lyukakban épült helyek, akkor itt biztosan vannak ilyen dolgok és köztük helyek és dolgok azokon a helyeken. Tessa pedig nem tudja ezt, de nem is Chevette-nek kell elmondani neki.
Átbújik egy laza műanyag lap alatt, le a nyirkos melegbe és a keltetőlámpák spektrumába. Vegyszerbűz. Sápadt gyökerek közt pumpált fekete víz. Vegyi ültetvénynek saccolja, bár valószínűleg nem az utcán használt drogoké. Azokat Oaklandhez közelebb termesztik, egy arra kijelölt helyen, és meleg napokon kábító, erős gyantaszag üli meg a levegőt, szinte hallható zümmögéssel.
– Hé, van itt valaki?
Folyadék gurgulázik átlátszó csövekben. Iszaptól maszatos, elnyűtt, sárga gumicsizma himbálózik nem messze, de semmi jele annak, aki kiakasztotta. Chevette, lábai emlékeit követve, odasiet, ahol korrodált alumíniumfokok állnak ki ököl nagyságú szuperragasztó-dudorokból.
Mászás közben Buldózeres ódon dzsekijén a cipzárak díszgolyói vígan csilingelnek. Ez a létra egy kerülőút, vészkijárat szükség esetére.
Egy rozsdás ipari foglalatba épített keltetőlámpa betegesen zöldes napja mellett megy el, majd fölhúzza magát az utolsó fokra, és átbújik a szűk, háromszög alakú nyíláson.
Sötét van itt, esőtől duzzadt kartonfalak vetnek árnyékot. Árnyékot ott, ahol fényre emlékszik. És már látja is, hogy föntről hiányzik az égő. Ez Buldózeres „siklójának” alsó állomása, egy Fontaine nevű fekete eszkábálta neki. Chevette itt szokta leláncolni biciklijét még küldönc korában, miután a vállán cipelte föl idáig egy másik, kevésbé rejtett létrán.
A sikló fogaskerekű sínjét tanulmányozza: a zsírt megfakította a rárakódott por. A gondola – sárga, városi szemetes tartály, ami elég mély volt, hogy az ember beleálljon és megmarkolja a szélét – ott várakozik, ahol kell. Viszont ha ez itt van, akkor talán annyit tesz, hogy a kábeltorony jelenlegi lakója meg nincsen. Hacsak a kocsit nem látogatóra számítva küldték le; de ezt a lány kétli. Ha az ember fent van, szereti a kocsit is ott tudni. Chevette ismeri ezt az érzést.
Most otromba falétra fokain kapaszkodik, majd fejével ellöki a kartont, és arca megrándul a széltől és az ezüstös fénytől. Sirály lebeg szinte egyhelyben a levegőben, talán öt-hat méterre, a háttérben a város tornyai.
A szél jobban belekap a hajába, mint amikor még itt élt, és egy megnevezhetetlen érzés bukkan elő, valami, amit mindig is tudott, és már esze ágában sincs tovább mászni, mert tudja, hogy az otthon, amire emlékszik, nincs többé. Csupán a burka huhog a szélben, ahol pedig ő valaha takarókba csavarva feküdt, és beszívta a gépzsír, a kávé és frissen munkált fa illatát.
Ahol boldog volt, döbben most rá, abban az értelemben,hogy valamiképp teljes volt, készen arra, amit a következő nap hozhat.
És most már nem az, és amíg az volt, aligha tudott róla. Behúzza nyakát Buldózeres páncélszerű dzsekijébe, és elképzeli, hogy sírva fakad, noha tudja, nem fog. Aztán lemászik.
Bummzilla a járda szélén ül. A két kurva aszonta, fizet, hogy vigyázzon erre a furgonra itt mellette. Ha nem jönnek vissza, szerez segítséget és kirámolják. Kell neki a szőke kurva robotléggömbje. Tök baró röptetni azt az izét.
A másik kurva cajgásnak néz ki, a böhöm dzsekijét meg mintha egy kukázóról húzta volna le. Kinézné belőle. Hová lettek? Bummzilla most éhes, a szél kőport fúj az arcába, és veri az eső.
– Láttad ezt a lányt? – Filmszínész fehér férfi, az arca sötét, mint azoknak lent a tengernél. Ahogy azok is öltöznek, amikor idejönnek: fölvesznek mindent, ami kopott. Bőrdzsekiben, mint aki a sarkon hagyta a repülőjét. Farmer. Fekete póló.
Bummzilla elhányná magát, ha ebbe kéne bújnia. Tudja ő, hogy fog öltözni, ha egyszer kivakarja magát ebből a szarból. Bummzilla a képnyomatot nézi, amit a férfi elé tart. A cajgás csaj, csak jobb ruhában.
Bummzilla fölnéz a színezett arcra. Látja, a kék szem milyen halvány a bőrhöz képest. Valami azt súgja: hideg. Valami azt súgja: ne szarakodj velem.
Bummzillának eszébe jut: a férfi nem tudja, hogy ez az ő furgonjuk.
– Elveszett – mondja a férfi.
A faszod, gondolja Bummzilla.
– Sose láttam.
A szem közelít.
– Elveszett, érted? Próbálok segíteni rajta. Elveszett gyerek. Gondolja: gyerek a faszt; az a kurva, akár az anyám. Bummzilla a fejét rázza. Komolyan rázza, épp csak hogy, ide-oda. Értsd: nem.
A kék szem elfordul, másvalakit keres, akinek megmutathatja a képet. A kék szem átsiklik a furgonon. Nem kattan be neki. Férfi elfelé, egy kávés standnál ácsorgókhoz, kezében a kép. Bummzilla figyeli.
Maga is elveszett, és eltökélt szándéka, hogy az is maradjon.
San Francisco és Los Angeles inkább tűnt két különböző bolygónak, mintsem két városnak. Nem a kettévágott Kaliforniáról, É-Kalról meg D-Kalról volt szó, hanem valamiről, ami mélyebben gyökerezett. Rydell emlékezett rá, hogy néhány éve sörrel a kezében nézte Kalifornia ünnepélyes szétválasztását a CNN-en, de már akkor sem tett rá mély benyomást. Viszont a különbség, az igen.
Az erős széllökések esőt szórtak az arcába, ahogy a Stocktonon a Market felé igyekezett. Hivatalokból kilépő lányok fogták fel-fellebbenő szoknyájukat, és nevettek, és Rydell is majdnem nevetett, bár ez elmúlt, amint átvágott a Marketen, és elindult le a Negyedik utcán.
Itt találkozott Chevette-tel. Itt lakott a lány. Mindegyiküknek megvolt a maga kalandja, aztán közben összetalálkoztak, és a végén L. A.-ben kötöttek ki.
Chevette nem bírta L. A.-t, emlékeztette magát mindig Rydell, de nem ez volt az igazi oka, miért alakultak úgy a dolgok, ahogy alakultak.
Leköltöztek délre, együtt, s közben Rydell igyekezett kamatoztatni, amin együtt átmentek. A Zsaruk a pácban érdeklődött, mint ahogy korábban is érdeklődött Rydell iránt, még Knoxville-ben.
Akkoriban az akadémiáról frissen kikerülve szolgálatban lelőtt egy drogost, aki megpróbálta megölni barátnőjének gyerekeit. A barátnő azután szépen beperelte a rendőrséget, a várost és Rydellt, így a Zsaruk a pácban úgy gondolta, Rydell lesz a biztosíték. Elröptették É-Kalba, a bázisra. Kapott ügynököt meg minden, de az üzlet kútba esett, s Rydell beállt sofőrnek az IntenSecure páncélos kocsijain. Amikor onnét is sikerült kirúgatnia magát, D-Kal-ban kötött ki, az ottani IntenSecure kirendeltségnek végzett ilyen-olyan munkákat, papír nuku. Így került abba a trutyiba, ami Chevette Washingtonhoz vezette.
Szóval amikor Rydell újra felbukkant L. A.-ben egy jó sztorival, karján Chevette-tel, a Zsaruk a pácban azonnal hegyezte a fülét. Épp olyan szakaszban volt, amikor az egyes alanyokat célzott közönségnek szóló sorozatokba próbálták belepasszírozni, a demográfusoknak pedig tetszett, hogy Rydell férfi, nem túl fiatal, nem túl iskolázott és délről jött. Tetszett még az is, hogy nem rasszista, és főleg az tetszett, hogy azzal a belevaló alternatív csajszival volt, akiből kinézték, hogy a combjai közt még a diót is megtöri.
A műsor egy eldugott kis hotelben helyezte el őket, a Sunset alatt, és olyan boldogok voltak – az első pár héten –, hogy Rydell elzsibbadt, ha belegondolt.
Akárhányszor ágyba bújtak, sokkal inkább történelmet csináltak, mintsem szerelmeskedtek. A lakosztály fölért egy kisebb lakással, hozzá saját konyha és gázkandalló, és éjjelente a pokrócon henteregtek a kandalló előtt, nyitott ablak, fények leó, a kék gázláng épphogy pislákolt, föntről meg a rendőrségi helikopterek dübörögtek, és amikor a lány karjába bújt, vagy ha az érintette arcát az övéhez, Rydell tudta, ez jó történelem, a legjobb, és minden a lehető legnagyobb rendben lesz.
De nem lett.
Rydell sosem törődött a külsejével. Úgy gondolta, tűrhetően néz ki. A nők minden jel szerint bírták, és valaki egyszer azt mondta, hasonlít a Tommy Lee Jonesra, a huszadik századi színészre. Mivel ezt mondták, Rydell megnézte az ürge pár filmjét, és bírta, bár az állítólagos hasonlóságot nemigen látta.
Ha jól belegondol, akkor kezdett foglalkozni a külsejével, amikor a műsor melléje rendelte a Tara-May Allenby nevű, vékony, szőke asszisztenst, aki mindenhová követte, és hordozható kamerával életképeket készített.
Tara-May rágózott, szűrőkkel vacakolt, és úgy általában Rydell idegeire ment. Tudta, hogy a lány a Zsaruk a pácbant élő anyaggal tömi, és kezdte úgy érezni, hogy azok nem elégedettek azzal, amit kapnak. Tara-May nem segített sokat: elmagyarázta, hogy a kamera vagy tíz kilót rárak mindenkire, de őneki így tetszik Rydell, ahogy van, hogy nagydarab és melák. Mégis folyton azt sugallta, hogy talán gyúrhatna kicsit. És eljárhatna a barátnőjével, az a lány olyan barna, hogy fáj.
Csakhogy Chevette sosem látott edzőtermet belülről, ami a barnaságát illeti, azt a génjeinek köszönheti, meg hogy annyit tekert San Francisco dombjain föl-le azon a verseny hegyikerékpáron, aminek váza ragasztó és japán papír volt.
Rydell most fölsóhajtott, befordult a Negyedik és a Bryant sarkán, a Bryanten ment tovább a híd felé. Vállán a táska kezdte éreztetni súlyát, összejátszott a gravitációval. Rydell megállt, megint sóhajtott, megigazította a táskát. El ezekkel a gondolatokkal. Csak menni.
A Mázlis Sárkányt megtalálni nem nagy ügy.
El se téveszthette: a néhai Bryant kellős közepén állt, de tök középen, ha az ember a híd bejáratához közeledett. Azért nem látta meg előbb, mert takarták a régi beton tankcsapdák, amiket a földrengés után idepottyantottak; de ha ezeket megkerüli az ember, már ott is van.
Közelebb érve megállapította, hogy ez egy újabb modul, mint amilyenben ő a Sunseten dolgozott. Kevesebb sarka volt, így kevésbé lehetett rongálni, és kevésbé kellett javítani. Mázlis Sárkány modult tervezni olyan lehet, mélázott Rydell, mint olyasmit tervezni, ami kitart milliónyi gondatlan, sőt ellenséges kéz ellenében is. Végül aztán a tengeri kagylóhoz lyukadunk ki, ami kemény és sima.
A sunseti üzlet külső felülete elnyelte a falfirkákat. A galerik csak jöttek és telerajzolták; húsz percre rá a sarkok felől megjelentek a lapos, kissé rákforma, sötétkék foltok. Rydell sosem értette, milyen elven működnek. Durius szerint Szingapúrban fejlesztették ki. Pár milliméterrel a fakó, zselészerű felszín alá voltak beágyazva, mégis mozogtak. Intelligens anyag; hallotta, mások így emlegetik. Odacsúsztak a festékhez, és elkezdték enni; akármilyen művészies-absztrakt kaparás állt ott: hűségnyilatkozat, területfoglalás vagy boszszúeskü (Durius el tudta olvasni ezeket, és történeteket fabrikált belőlük). A ráklábakat nem is lehetett mozogni látni. Valahogy odakuporodtak, a festék meg szép lassan eltűnt, a festékmolekulákat felszippantotta a Mázlis Sárkány kék falfirkaevője.
Aztán egyszer valaki intelligens festékkel rukkolt ki, ami jobban tapadt a falhoz vagy mi, bár Rydell meg Durius el se tudták képelni, hogyan tudta az a valaki észrevétlenül felkenni. Durius arra tippelt, a távolból spriccelték. A Chupacabra nevezetű galeri használta ezt a festéket, ijesztően szúrós anyag volt, rovarszerű és fenyegető, és Rydell szemében valahogy tetszetős, sőt izgató. A boltban látta tetoválásként is. Olyan srácok viselték, akik bírják azt a kontaktlencsét, amelyik a pupillát kígyószemmé alakítja. Amikor a falfirkaevők rátámadtak, a festék megmozdult.
A falfirkaevők odasomfordáltak, az megérezte, és elmozdult.
Olyan lassan, alig lehetett észrevenni, de mozgott. Erre a falfirkaevők utána. Durius és Rydell az első alkalommal végignézték, követték végig a bolt hátsó falán. Útban volt vissza az utcafrontra, amikor lejárt a műszakuk.
A következő este még mindig ott volt, pár szokásos spraybomba társaságában. A falfirkaevők az intelligens festékre hajtottak, más nem érdekelte őket. Durius megmutatta Mr. Parknak, akinek nem tetszett, hogy csak most szerez róla tudomást. Rydell megmutatta neki, hová vezették be a műszaknaplóba, amikor elmentek, ami még inkább kiakasztotta Mr. Parkot.
Egy óra múltán két, fehér Tyvek-munkaruhás férfi érkezett egy steril fehér furgonnal, és munkához láttak. Rydell szívesen végignézte volna, hogyan szedik le az intelligens festéket, de aznap éjjel tömegével jöttek a bolti szarkák, így nem láthatta, mit csinálnak vele. Nem használtak kaparót vagy oldószert, ennyit tudott. Jegyzetfüzetet használtak és kötőanyagtesztet. Úgy saccolta, lényegében újraprogramozták, belenyúltak a kódjába, és miután elmentek, a falfirkaevők újra kint voltak, a legfrissebb Chupacabra ikonokat szürcsölték.
Odaérve Rydell megállapította, hogy ez a Mázlis Sárkány kívülről sima és fehér, akár egy új porcelántányér. Akár egy idecsöppent, másmilyen álom. A híd bejáratát különös, váratlan dráma hangulata övezte, és Rydell eltűnődött, ott Szingapúrban biztos sok gyűlést tartottak, hogy ide tegyék-e ezt a modult. A Mázlis Sárkány-lánc telepített jó pár egységet a fő turistahelyekre, ezt még a Globális Interaktív Videooszlopon látottakból tudta; volt egy a Vörös tér alatti bevásárlóközpontban, aztán Berlinben a flancos K-Dam, az a flancos a Piccadillyn, Londonban, de hogy idetegyék ezt, az furcsa vagy furcsán határozott lépésnek tünt.
A híd simlis hely, elég biztonságos, de nem turistáknak.
Volt itt statisztáló turistakontingens, naná, méghozzá a híd ezen a végén jókora, de se túrák, se vezetők. Ha mész, egyedül mész. Még Chevette-től tudja, az itteniek hogyan utasítják el, meglehetősen egyértelműen, az evangélikusokat, a szeretetszolgálatot és minden szervezetet. Rydell úgy vélte, része lehet a hely vonzerejének, hogy itt szabad a vásár.
„Autonóm zóna”, Durius szerint. Azt mesélte, a Sunset Street is úgy kezdte mint a rendőrség hatáskörén kívül eső terület, s ez valahogy beleépült az utca DNS-ébe; ezért van, hogy karácsony közeledtével az ember még mindig találkozik tündérsapkás kurvákkal.
De talán a Mázlis Sárkány tud valamit, amit az emberek nem, töprengett Rydell. A dolgok megváltozhatnak. Például apja esküdött rá, hogy valaha a Times Square valóban veszélyes hely volt.
Rydell átvágott a hídról föl-le áramló tömegen, el a Globális Interaktív Videooszlop mellett, s elképzelte, hogy fölnéz, és majd a sunseti boltot látja, amely elöl Praisegod vigyorog rá vidáman.
Ehelyett egy korcsolyás kölyök rázta a kamerába a tökeit Szöulban.
Belépett, ahol azonnal megállította egy melák, akinek roppant széles homloka és halvány, szinte láthatatlan szemöldöke volt.
– Csomag – mondta a biztonsági őr, aki pont ugyanolyan rózsaszín Mázlis Sárkány övtáskát viselt, mint Rydell L. A.-ben. Ami azt illeti, Rydellé épp a táskában volt, ami a palit érdekelte.
– Kérem – nyújtotta át. A Mázlis Sárkány biztonsági őreinek ezt illett mondani: kérem. Benne állt Mr. Park notebookjában, és különben is, amikor valaki csomagját kéred, elismered, hogy tolvajnak nézed, úgyhogy nem árt egy kis udvariasság.
A biztonsági ember szeme elkeskenyedett. A táskát egy számozott rekeszbe tette a fülkéje mögé, és Rydell kezébe nyomott egy Mázlis Sárkány-logóval ellátott cédulát, ami egy túlméretezett poháralátétre hasonlított, rajta az ötös szám. Rydell tudta: ez a rendes mérete, mert úgy döntöttek, ez így elég nagy, hogy ne férjen bele a legtöbb zsebbe, ezzel megelőzve, hogy az ember zsebre vágja, megfeledkezzen róla és elhúzzon vele. Csökkenti a költségeket. A Mázlis Sárkányban ez az alapelv. Az ember már-már bámulja őket ezért.
– Szívesen – mondta Rydell. Megcélozta az automatát hátul, a Mázlis Sárkány Nemzetközi Banknál. Tudta, hogy az figyeli közeledtét. Előhúzta farzsebéből tárcáját.
– Hitelcsipet szeretnék kiváltani – mondta.
– Igazolja magát, kérem! – Az összes Mázlis Sárkány automatának ilyen hangja volt: furcsa, ideges, herélt hang. Vajon miért? Eh, biztosan jól kitalálták: valószínűleg elveszi az ember kedvét attól, hogy itt őgyelegjen és szarakodjon a géppel. És Rydell tudta, jobb amúgy se csinálni, mert ezek a szerkezetek lefújnak paprikagázzal. Ezt a gépre ragasztott matrica is tudtul adta, bár ő nemigen hitte, hogy valaha valaki is elolvasta. Amit viszont se a matrica, se a Mázlis Sárkány nem reklámozott, hogy ha komolyan cseszteted a gépet, mondjuk feszítővasat dugsz a pénzkidobó nyílásba, a gép lespriccel téged és önmagát vízzel, aztán áramot vezet magába.
– Berry Rydell – mondta. Elővette tennesse-i jogosítványát, és fényképes felét az automata leolvasójába helyezte.
– Tenyérazonosítás.
Rydell beletette tenyerét a kéz formájú szkennerbe. Utálta ezt az érzést, mintha egy kagylóba nyúlna. Nyálkás lesz tőle a kéz. Tenyerét a nadrágjába törölte.
– Kérem, üsse be személyes azonosítóját.
Rydell megtette, fejben végigmenve a mnemotechnikán a két 7-UP dobozig.
– Művelet teljesítése folyamatban – mondta a gép olyan hangon, mintha valaki a golyóit szorongatná.
Körbenézve Rydell látta, ő az egyetlen vendég egy ősz hajú, fekete bőrnadrágos nőtől eltekintve, aki épp a pultos életét keserítette egy olyan nyelven, ami németnek tűnt.
– Művelet teljesítve – mondta az automata. Rydell hátrafordulva épp látta a hitelcsipet kiemelkedni a nyílásból. Kicsit visszatolta, mire a képernyőn megjelent a csipen lévő összeg. Nem rossz. Egyáltalán nem rossz. A csipet a tárcájába tette, tárcáját a zsebébe, és a GlobEx részleg felé fordult, mely a helyi postafiókként is szolgált. Az automatához hasonlóan ez is ugyanarra a falra beépített bütyök vagy dudor volt. Nekik a Sunseten nem jutott ilyen, Praisegodnak kellett mind a GlobEx eladói és a postai alkalmazotti szerepet ellátnia; az utóbbitól időnként összeszaladt a szemöldöke, lévén szülei szektája minden szövetségi szervezetet a sátán mesterkedésének tartott.
„Aki habozik, biztonságban van” – tanította apja Rydellt, ő pedig egész életében keményen igyekezett gyakorolni ezt a jóindulatú halogatást. Jól tudta: szinte mindent, ami révén nyakig merült a szarba, az azonnali döntések okoztak. Volt a bensőjében valami, ami – el nem tudta képzelni, miért – egyszerűen belevágott a dolgokba, és mindig a lehető legrosszabb pillanatban.
Nézz körül, mielőtt ugrasz! Vedd végig a következményeket! Fontold meg!
Megfontolta. Valaki kihasználta rövid, kényszerű tartózkodását Selwyn Tong virtuális folyosóján, hogy eljuttassa hozzá az üzenetét. miszerint a hitelcsipet ebből az automatából váltsa ki, majd nézze meg a GlobExet. Ez igen könnyen lehetett maga Tong, aki egy hátsó csatornán át szólította meg; de ennyi erővel lehetett valaki (bárki) más, aki betört oda, ami Rydell érzése szerint amúgy sem a világ legbiztonságosabb honlapja. A változás, ami az ő javára dolgozott, azért mégiscsak hekkert sejtetett. Tapasztalatai szerint a hekkerek egyszerűen képtelenek ellenállni a kísértésnek, hogy dicsekedjenek, és általában hajlanak a művészieskedésre. És bele tudják rántani az embert a szarba, mint ahogy általában ezt se hagyják ki.
A GlobExes dudorra nézett.
És belevágott.
Most gyorsabban ment, hogy megmutassa jogosítványát és kinyissa a zárat. A csomag nagyobb volt, mint várta, ráadásul méretéhez képest nehéz. Igen nehéz. Drágának látszó habszivacs doboz, szürke ragasztószalaggal igen precízen lezárva és tele mozgó GlobEx Maximum Expressz hologramokkal meg vámmatricákkal. Átnézte a fuvarlevelet. Ránézésre Tokióból jött, bár a számla a Paragon-Asia Dataflow nevére lett kiállítva, székhelye Lygon Street, Melbourne, Ausztrália. Rydell egy lelket sem ismert Ausztráliában, azt meg biztosan tudta, hogy normális körülmények között lehetetlen, de legalábbis törvénytelen bármit is nemzetközi úton ilyen GlobEx felvevőfiókokba szállítani. Ahhoz cím kellett, magán vagy üzleti. Ezek a felvevőfiókok belföldi szállításra használatosak.
Francba. Nehéz a cucc. Hóna alá fogta (úgy hatvan centi hosszú, tizenöt centi egy oldala), és visszament táskájáért.
Ami nyitva feküdt a kis pulton, a halvány szemöldökű őr Rydell rózsaszín Mázlis Sárkány övtáskáját tartotta a kezében.
– Mit csinál a csomagommal?
Az őr felnézett.
– Ez Mázlis Sárkány tulajdon.
– Nem nyithatja ki mások táskáját – mondta Rydell –, benne áll a notebookban.
– Ezt lopásnak kell tekintenem. Mázlis Sárkány tulajdon van magánál.
Rydellnek eszébe jutott, hogy a kerámia rugóskést a ruha zsebébe tette, mert más nem jutott az eszébe. Próbált emlékezni, az itt legális vagy sem. D-Kalban az volt, ezt tudta, viszont Oregonban nem.
– Az az én tulajdonom – mondta az őrnek –, és maga vissza fogja adni, mégpedig most!
– Sajnálom – rázta fejét amaz eltökélten.
– Hahó, Rydell – mondta egy ismerős hang, ahogy az ajtót olyan erősen nyitották ki, hogy tisztán hallotta, amint valami megroppant a zármechanikában. – Hogy ityeg a fityeg, te tróger?
Rydellt vodka és kóbor herehormon ködje burkolta be. Megfordulva a vigyorgó Creedmore-t pillantotta meg, láthatóan emberi mivoltától megszabadulva. Mögötte egy még nagyobb ember tornyosult, sápadt és kövér, sötét, közel ülő szemmel.
– Maga részeg. Kifelé – szólt rá az őr.
– Részeg? – rándult meg Creedmore arca játékosan, erős fájdalmat mímelve. – Aszondja, részeg vagyok... – A mögötte álló férfihoz fordult. – Randy, ez a faszszopó aszondja, részeg vagyok.
A nagy ember szájának sarka (kicsi és furcsán finom száj a kemény, borostás archoz) azonnal lefittyedt, mintha őszintén és mélységesen elszomorítaná, hogy egy ember ennyire szívtelenül bánhat egy másik emberi lénnyel.
– Hát rúgjuk szét azt a gyökér seggit! – ajánlotta gyengéden, akárha ezzel kilátás nyílna a nagy csalódás után a mégoly távoli, de igencsak sóvárgott örömre.
– Részeg? – Fordult újra a biztonsági ember felé Creedmore. A pultra támaszkodott, álla egyvonalban Rydell táskájának tetejével. – Mit szarakodol a haverommal, he?
Dühe túlnőtt az emlős skálán, sugárzott belőle a fenyegetés, akár egy hüllőből. Rydell észrevette, hogy egy apró izom lüktet Creedmore arcán, folyamatosan és magától, akár egy pici extraszív. Látva, hogy Creedmore teljesen leköti az őr figyelmét, egyik kezével elmarta táskáját, a másikkal meg a rózsaszín övtáskáját.
Az őr utánuk kapott. Ami tagadhatatlanul hiba volt, lévén a kísérlet mindkét kezét igénybe vette.
– Szopd le a faszom! – sikoltotta Creedmore, s jóval nagyobb erővel és gyorsabban ütött, mint amire Rydell képesnek tartotta, ökle csuklóig mélyedt az őr gyomrába, épp a szegycsont alatt. A meglepett pasas elfeküdt a pulton. Creedmore lendületből még egyet akart az őr arcába, de Rydellnek sikerült az övtáska szíját a másik csuklójára rántani. Közben majdnem leejtette a súlyos csomagot.
– Gyerünk, Buell! – mondta, kiperdítve Creedmore-t az ajtón. Tudta, mostanra valaki lábbal biztos megnyomta a csengőt.
– A faszszopó aszondja részeg vagyok – tiltakozott Creedmore.
– Hát, az is vagy, Buell – mélázott mögöttük a nagydarab.
Creedmore vihogott.
– Húzzunk innét! – mondta Rydell, megcélozva a hidat. Menet közben megpróbálta az övtáskát visszagyömöszölni a táskába, igyekezve nem kiejteni hóna alól az értékes GlobExes dobozt. Az összevissza szél kőport fújt a szemébe, és ahogy fejét leszegve pislogott, első ízben vette észre, hogy a fuvarlevélen nem az ő neve áll, hanem az: „Colin Laney”.
Colin szóköz Laney. Akkor miért engedték neki felvenni?
A tömeg sűrűjében jártak, az alsó szint rámpáján mentek fölfelé.
– Mi ez a szar? – kérdezte Creedmore fölnézve.
– San Francisco-Oakland-öböl.
– A francba – mondta Creedmore, a tömegre hunyorítva –, bűzlik, akár egy csalidoboz. Fogadom, le tudunk itt kapni pár fura picsát.
– Innom kell – szólalt meg halkan a finom szájú nagydarab.
– Azt hiszem, nekem is – mondta Rydell.
Fontaine-nek két felesége van.
De szívesen bevallja: nem érdemes erre vágyni.
A két feleség élete egyetlen zaklatott fegyverszünet az oaklandi oldalhoz közeli létesítményben. Fontaine egy ideje már inkább itt, a boltban alszik.
A fiatalabb feleség (negyvennyolc éves, a másik plusz öt) Bostonból való jamaikai, magas és világos bőrű, Fontaine úgy tekint rá, mint büntetésére összes korábbi bűnéért.
Clarisse-nek hívják. Ha dühbe gurul, visszaesik a gyerekkori dialektusába.
– Megfizecc, Fonten.
Fontaine már évek óta csak fizet, és ma újra megfizet. Clarisse előtte áll dühösen, kezében egy bevásárló szatyor, teli japán babákkal; Fontaine szerint katatóniába esett japán babákkal.
Valójában életnagyságú babák ezek, az előző század utolsó éveiben gyártották őket a távoli nagyszülők vigasztalására, mindegyiket egy-egy élő csecsemő fényképéről. A Másik nevű, Meguróban székelő cég termékei, az idő teltével egyre többet érnek, lévén mindegyik bizonyos mértékig egyedi.
– Nem kell – próbálkozik Fontaine.
– Figyelj – mondja neki Clarisse, akcentusát szépen félretéve –, olyan nincs, hogy nem kell. Átveszed, elpasszolsz, kapsz sok dollárt, és nekem adsz. Mer különben nem maradok ott, ahol hagytá, fej fej mellett azzal az őrült szajháva, akit elvetté.
Akit már elvettem, amikor hozzám jöttél, gondolja Fontaine, és ez nem titok. Tourmaline Fontaine-re vonatkozott a megjegyzés, az Első Feleségre, akire Fontaine se tudna találóbb jelzőt, mint az „őrült szajha”.
Tourmaline maga az iszony; csupán rettentő kerülete és örökös kábasága tartja vissza, hogy idejöjjön.
– Clarisse – ellenkezik Fontaine –, ha „vadonatújak” volnának...
– Ezek sose vadonatújak! Ezekkel mindig játszanak!
– Szóval jobban ismered a piacot, mint én, Clarisse. Akkor add el őket te.
– Akarsz gyerektartást megbeszélni?
Fontaine lenéz a japán babákra.
– Ezek milyen rondák, betojok. Tiszta hullák, tudod?
– Mer be kell kapcsolni, te hülye. – Clarisse a padlóra teszi a szatyrot, és kivesz belőle egy meztelen fiúbabát. Hosszú, smaragdzöld körmét a baba tarkójába döfi. Demonstrálni akarja a szerkentyű másik, teljesen egyedülálló tulajdonságát, a digitálisan felvett csecsemőhangokat, talán még az első szavakat is, de nem hallanak mást, csupán nehéz, vontatott lélegzetvételt, amit kisgyerekes kuncogás követ meg egy sor szaggatott, ugyanolyan gyerekes „kapd be”. Clarisse a szemöldökét ráncolja. – Valaki babrálta vele.
Fontaine sóhajt.
– Megteszem, amit tudok. Hagyd itt! De nem ígérek semmit.
– Azt meghiszem, hogy itt hagyok – feleli Clarisse, a babát fejjel a szatyorba vágva.
Fontaine a bolt hátsó részébe kukkant, ahol a fiú törökülésben a padlón, meztelen lábbal, rövidre vágott hajjal, s mindenről megfeledkezve az ölében nyitva lévő notebookot nézi.
– Ki franc az? – érdeklődik Clarisse, csak most figyelve föl a fiúra, ahogy közelebb lép a pulthoz.
Ami valahogy zavarba ejti Fontaine-t. Az egyik hajfürtjét kezdi babrálni.
– Szereti az órákat.
– Aha, szereti az órákat. Hogyhogy nem a saját kölykeid van itt? – Szeme összeszűkül, elmélyítve a sarkoknál a ráncokat, amiket Fontaine most legszívesebben megcsókolna. – Hogyhogy egy nagy segg van itt, aki szereti az órákat?
– Clarisse...
– Clarisse a seggem. – Az asszony zöld szeme kitágul a dühtől: zöld felület, akár a fútt üveg, egy (Fontaine gyakorta vélelmezte) angol katona DNS-visszhangja egy fülledt kingstoni éjszakából, számos generáció távolából. – Elpasszolsz ezeket a babákat, vagy kapsz, értve?
Ügyesen megpördül a sarkán, ezekkel a sárcipőkkel nem könnyű mutatvány, aztán kimasírozik a boltból, büszkén, kíhúzott derékkal, hosszú, férfi tweedfelöltőben. Fontaine-nek eszébe jut, ez utóbbit tizenöt éve vette Chicagóban.
Sóhajt. Az est közeledtével valami nagyon nyomasztja.
– Itt törvényes a két feleség – mondja az üres, kávészagú levegőnek. – Baromság, de törvényes. – Lógó cipőfűzővel az ajtóhoz megy, beteszi és bezárja az asszony után. – Azt hinnéd, bigámista vagyok, bébi, pedig ez itt csak Észak-Kalifornia Állam.
Visszamegy, és megnézi a fiút, aki láthatólag felfedezte a Christie-aukciót.
A fiú fölnéz rá.
– Platinahátú, hangjelzős karóra – mondja. – Patek Philippe, Genf, 187145-ös szám.
– Nem hinném – mondja Fontaine. – Nem igazán a mi szintünk.
– Aranyfedeles, negyedórajelző karóra...
– Felejtsd el.
– ...rejtett erotikus automatával.
– Ez se fér bele – mondja Fontaine. – Megmondom, mi legyen: a notebook lassú, mutatok egy gyorsabb módot.
– Gyorsabb. Mód.
Fontaine feltúr egy festékfoltos, acél iratszekrényt, mígnem ráakad egy régi katonai vidpántra. A szemre illeszkedő távcsőszerű videoképernyő körül a gumi repedezett, foszlik. Beletelik még pár perc, mire meglesz a hozzávaló tápegység, és kiderül, hogy fel van töltve. A fiú rá se hederít, a Christie-katalógus foglalja le. Fontaine a tápegységet csatlakoztatja a vidpántra, és visszatér a fiúhoz.
– Megvan. Látod? Ezt a fejedre teszed...
A lakás nagy, de csak olyasmi van benne, aminek hasznát lehet venni.
Következésképp a sötét keményfa padló csupasz, gondosan tisztára söpört.
A férfi drága, félintelligens svéd munkaszékben ülve a kését feni.
Ez a feladat (ő így gondol rá: funkció) ürességet igényel.
Egy tizenhetedik századi ebédlőasztal tizenkilencedik századi másolatával szemben ül. A közelebb eső széltől tizenöt centire két hornyot vájtak lézerrel a diófába bizonyos szögben. Ezekbe huszonkét centi hosszú, grafitszürke kerámiarudakat illesztett, keresztmetszetük háromszög, együtt hegyes szöget adnak ki. A fenőkövek tökéletesen illeszkednek a lézervágott hornyokba, kizárva a legcsekélyebb mozgást.
A kés a férfi előtt fekszik az asztalon, pengéje a kerámiarudak között.
A megfelelő pillanatban bal kezébe veszi, a penge tövét a bal fenőkőhöz támasztja. Végighúzza rajta egyetlen, sima, biztos rántással, közben kissé hátra, maga felé húzva. Fülel, hall-e bármiféle hibáról árulkodó jelet, noha ez csak akkor fordulhatna elő, ha csontot szúr, és már sok-sok éve nem szúrt csontot.
Semmi.
Belélegzik, kilélegzik, a pengét a jobb fenőkőhöz érinti. Megcsörren a telefon.
Belélegzik. A kést leteszi az asztalra, a penge a rudak között.
– Igen?
A számos rejtett hangszóróból érkező hangot jól ismeri, bár közel tíz év eltelt, amikor utoljára volt egy fizikai térben a beszélővel. Tudja, hogy a szavak egy apró, groteszkül drága magáningatlanról érkeznek a bolygó műholdrajából. Közvetlen adás, semmi köze a közönséges emberi kommunikáció amorf felhőjéhez.
– Láttam, mit csinált a hídon múlt éjjel – mondja a hang.
A férfi nem válaszol. Nagyon finom gyapjú-flanel inget visel, gallérnál begombolva, de nyakkendő nélkül, a kettős kézelőt sima, kör alakú, homok fútt platinakapcsok tartják. Kezét a combjára téve vár.
– Azt hiszik, maga elmebeteg – folytatja a hang.
– Kit fizet, hogy ezt megtudja?
– Gyerekeket. Edzettek és okosak. A legjobbak.
– Miért vesződik ezzel?
– Szeretem tudni.
– Szereti tudni – ismétli a férfi, megigazítva a vasalást bal nadrágszárának felső részén –, de miért?
– Mert maga érdekel engem.
– Fél tőlem? – kérdezi a férfi.
– Nem – mondja a hang –, nem hiszem, hogy félek.
A férfi hallgat.
– Miért ölte meg őket? – kérdezi a hang.
– Meghaltak.
– De maga miért járt ott?
– Látni akartam a hidat.
– Azt hiszik, azért ment oda, mert tudta, hogy valaki ráakaszkodik majd magára, valaki, aki megtámadja. Hogy megöljön valakit.
– Nem – mondja a férfi, kissé csalódottan –, meghaltak.
– De maga miatt.
A férfi vállat von. Ajkát biggyeszti. Majd:
– Megesik.
– „Szar esik”, mi így mondtuk. Erről van szó?
– Nem ismerem ezt a kifejezést.
– Rég nem kértem a segítségét.
– Ez az öregedés eredménye, ha jól sejtem – mondja a férfi. – Az ember egyre kevésbé hajlandó szembeszállni a dolgok nyomatékával.
Most a hang hallgat el. Nyúlik a csönd.
– Ezt megtanultam magától – mondja végül.
Amikor megbizonyosodik rólak, hogy a beszélgetés véget ért, a férfi fölveszi a kést, a penge tövét a jobb fenőkő tetejéhez érinti.
Egyenletesen húzza, lefelé és hátra.
Találtak egy sötét helyet, ami mintha túllógott volna azon, ahol a híd korlátjának kellett volna lennie. Nem volt egy mély hely, de hosszú, a bárpult híd felőli oldalnál állt, szemben a rosszul illeszkedő ablakokkal, amelyek délre néztek, a dokkok fölött a Kína-medencére. Az ablaküvegek koszosak voltak, sárgás, áttetsző szilikonköpetek tartották őket kereteikben.
Közben Creedmore kezdett ijesztően értelmes lenni és határozottan barátságos, társát, a kövér férfit úgy mutatta be mint Randall James Branch Cabell Shoats az alabamai Mobile-ból. Shoats stúdiózenész volt, gitározott, Nashville-ben és másutt.
– Örvendek – mondta Rydell. Shoats kézfogása hideg volt és száraz és igen lagymatag, de keze tele tömör, kőszerű bőrkeményedésekkel, ezért Rydell úgy érezte, mintha egy gránátkövekkel kivert gyerekkesztyűt tartana a kezében.
– Aki Buell barátja... – mondta Randall érezhető irónia nélkül.
Rydell most Creedmore-ra pillantott, azon töprengve, a pali az agyi tevékenység miféle hullámhegyeit-völgyeit járja egyfolytában, és hogy mikor fog legközelebb váltani.
– Meg akarom köszönni, amit értem tettél, Buell – mondta Rydell, mert tényleg így érezte. Ugyanakkor azt is érezte, hogy nem biztos benne, Creedmore valóban tette, nem inkább megélte, ami történt; mindenesetre a dolgok alakulásából úgy tetszett, Creedmore és Shoats épp a megfelelő pillanatban jelentek meg. Igaz, saját Mázlis Sárkánybéli tapasztalatai alapján Rydellnek volt egy olyan érzése, hogy a dolog még nincs elintézve.
– Szemétládák – mondta Creedmore, mintha általában a dolgok állását kommentálná.
Rydell sört rendelt mindhármuknak.
– Figyelj, Buell, lehet hogy keresni fognak minket a történtek miatt.
– Mi a fasz? Mi itt vagyunk, azok a szemétládák meg ott.
– Tudod, Buell – Rydell elképzelte, hogy egy makacs, magát szándékosan butának tettető hatéves gyereknek magyaráz –, épp egy csomagot váltottam ki, mikor vitába keveredtünk, és jól gyomron nyomtad a biztonsági őrt. Ennek sem örült, és van rá esély, hogy eszébe jut a csomagom. Itt a nagy GlobEx-logó, látod? Úgyhogy csak végignézi a GlobEx felvételeket, és máris megvan rólam a videó, a hangminta, minden, aztán odaadja a zsaruknak.
– Zsaruknak? Ha az a szemétláda bajt akar, megadjuk neki, he?
– Nem – mondta Rydell –, az csak rontana a dolgon.
– Hát akkor látogatunk, amíg ki nem engednek – mondta Creedmore, kezét Rydell vállára téve.
– Nem, Buell – rázta le Creedmore kezét. – Nem hiszem, hogy a rendőrséggel fog vacakolni. Inkább megtudni, kinek dolgozunk, és hogy be tudna-e perelni.
– Beperelni téged?
– „Minket”.
– Ejha – emésztette Creedmore. – Szarba vagy.
– Talán nem. Tanúk kérdése.
– Értem, amit mondsz – szólalt meg Randy Shoats –, de beszélnem kell a lemezkiadómmal, hogy mit mondanak az ügyvédek.
– A lemezkiadóddal – ismételte Rydell.
– Úgy van.
Megérkezett a sör hosszú nyakú, barna üvegekben. Rydell kortyolt egyet az övéből.
– Creedmore is annál a cégnél van?
– Nem.
Creedmore Shoatsról Rydellre nézett, majd vissza Shoatsra. – Csak benyomtam neki egyet, Randy. Nem tudtam, hogy bármi köze lehet a szerződésünkhöz.
– Nincs is – felelte Shoats –, már ha szabadlábon be tudsz menni a stúdióba és zenélni.
– Picsába, Rydell – mondta Creedmore –, a francnak se hiányzik, hogy felbukkanj és így szétszard a dolgokat.
Rydell, aki közben az asztal alatt matatott, a vászonzsákból kibányászta az övtáskát és szétnyitotta, Creedmore-ra nézett, de nem szólt semmit. Érezte tenyerében a kerámia rugóskés kratonmarkolatát.
– Bocs, fiúk – mondta –, meg kell keresnem a klotyót. – Felállt, hóna alatt a GlobEx csomaggal és a késsel a zsebében, és ment megkérdezni a pincérnőt, hol a férfi vécé.
Aznap másodszor ült úgy vécéfülkében, hogy nem is használta. Ezúttal jóval illatosabb volt. A vízvezetéknél szánalmasabb tákolmányt még nem látott, mindenütt ócska, átlátszó csőkötegek tekeregtek, a mosdók csapjai fölött félig levált NEM IHATÓ matricák.
Kivette a zsebéből a kést, és megnyomta a gombot, mire a fekete penge kiugrott és helyére kattant. Aztán újra megnyomta, s kiakasztva a pengét összecsukta a kést. Megint kipattintotta. Miért van, hogy az embernek a rugóskéssel muszáj ezt csinálnia? Nyilván sokan eleve ezért akarnak ilyet; valami pszichológiai ok, de elég gyagya, majomszintű. A puszta kényelmen kívül a rugóskésnek lényegében nem sok értelme van. A srácok szeretik, mert olyan drámaian néz ki, de ha valaki orra előtt kinyitod, akkor már tudja, hogy neked van, úgyhogy vagy elfut, vagy szétrúgja a seggedet, vagy lelő, attól függően, milyen kedve van és hogy van felfegyverezve. Talán elvétve adódik olyan helyzet, amikor csak kinyitod és leböksz vele valakit, de Rydell nem hitte, hogy ez túl gyakran előfordul.
A GlobEx doboz az ölében feküdt. Emlékezvén L. A.-ben hogyan vágta meg magát, óvatosan, a penge hegyével nyiszszantotta el a szürke ragasztószalagot. Úgy ment át rajta, akár drót a vajon. Amikor úgy vélte, most már ki tudja nyitni, vigyázva összecsukta a kést, és eltette. Aztán fölemelte a doboz fedelét.
Először azt hitte, termoszt lát, olyan drága, bolyhozott-rozsdamentes cuccot, de ahogy kiemelte, a súlya és a gyártási finomság másról árulkodtak.
Fölfordította. Alul egy beépített négyzet alakú részt látott, tele egy sor mikrobarázdával, de semmi mást, kivéve egy enyhén kopott kék matricát a FAMOUS ASPECT felirattal. Megrázta. Nem csörgött és nem lotyogott. Tömörnek tűnt, minden látható nyílás nélkül. Elképzelte, hogyan mehet ilyesmi (bármi is ez) keresztül a vámokon, hogyan tudják a GlobEx emberei elmagyarázni, hogy tényleg az, ami, és nincs tele holmi csempészárúval. Kapásból tucatnyi dolgot föl tudott sorolni, amit ekkora dobozba bele lehet dugni, és amivel az ember igen jól jár, ha Tokióból be tudja hozni.
Talán kábítószer van benne, töprengett, vagy valami hasonló, és be akarják kasztlizni miatta. Talán pillanatokon belül berúgják a vécéfülke ajtaját, és megbilincselik tiltott magzati szövetekkel való kereskedésért.
Csak ült ott. Nem történt semmi.
A dolgot az ölébe tette, aztán átkutatta a habszivacs dobozt, hátha talál valami üzenetet, célzást, bármit, ami segíthet megmagyarázni ezt. Csakhogy nem talált semmit, hát visszatette a dolgot a dobozba, kilépett a fülkéből, megmosta kezét a nem iható vízben, és kiment, azzal a szándékkal, hogy otthagyja a bárt és benne Creedmore-t meg Shoatsot, amint felkapta a táskáját, amit őrizetükre bízott.
Azt kellett látnia, hogy közben Maryalice, az a nő az étkezőből csatlakozott hozzájuk, és Shoats valahonnét kerített egy gitárt, kopott, kivénhedt jószágot, rajta ragasztócsíkkal, ami valószínűleg egy repedést takart. Shoats hátratolta székét az asztaltól, hogy legyen helye a gitárnak az asztal széle és a hasa között, és épp hangolta. Az a „titkos harmóniákat hallok” kifejezés ült az arcán, mint azokén, akik hangolnak.
Creedmore előre görnyedve figyelt, nedvesnek látszó, csíkokban szőkített haja fénylett a bár félhomályában, és arcán kifejezett éhség látszott, ami viccessé tette, mintha Creedmore akarna valamit a szarfalon kívülről, amit maga köré emelt. Ettől egyszeriben Creedmore igen emberinek tetszett, ugyanakkor valahogy még kevésbé vonzónak.
Most Shoats szórakozottan elővett valamit ingzsebéből, ami egy régimódi rúzs kupakjához hasonlított, és gyűszűként használva játszani kezdett. A gitárból előcsalt hangok úgy kapták gyomorszájon Rydellt, ahogy Creedmore alantas ütése a biztonsági őrt: olyan érzést keltettek, mint a gyanta az ujjon a játékteremben, és Rydellt az üvegrúddal és a felmeredő macskaszőrrel dívó trükkre emlékeztette. A hangok kövér, csúszkáló hamisságában valami eszméletlen jó, csúnya mámor született.
A nap e szakában ugyan nem tömött, de távolról sem üres bárban Shoats gitárjának nyivákoló, szétfolyó akkordjaitól tökéletes csend állt be, majd Creedmore rázendített, magasan, gyászénekszerűen, hangját remegtetve.
És arról énekelt, hogy a pályaudvarról kiáll egy vonat, és hogy két lámpa van a hátulján: a kék lámpa a kedvese. A piros lámpa pedig az ő agya.
Miután lemondott az alvásról, a sem nem dohányzó, sem nem ivó Laney rákapott a másnaposságra szabadalmaztatott, igen pici barna üvegcsék tartalmára, egy elavult, de népszerű japán orvosságra, ami alkoholt, koffeint, aszpirint és folyékony nikotint tartalmaz. Valamiképp tudja (amit tudnia kell, azt mostanában valamiképp tudja), hogy ez és a kék, hipnotikus köhögés elleni szirup időnkénti lebegésének a kombinációja az, amire szüksége van, hogy folytathassa.
Eltökélten merül tovább, szíve dübörög, szeme kitágul az adatáram alatt, keze hideg és távoli.
Már nem mozdul ki a kartondobozból, Jamazakira bízta magát (gyógyszereket hoz, amit ő nem fogad el) és egy szomszédra a kartonvárosban, egy mániákusan jól ápolt őrültre, aki szegről-végről az öreg ismerőse lehet, a modellépítőé, akitől Laney ezt a helyet bérli, vagy mi.
Laney nem emlékezik, mikor tűnt fel először az őrült, akit ő „Öltöny”-ként emleget, de ezt nem is fontos tudnia.
Öltöny nyilvánvalóan egy volt ügynök. Öltöny öltönyt visel, ugyanazt az öltöny éjjel-nappal. Fekete, mármint az öltöny, valaha igen jó darab lehetett, és állapotából nyilvánvaló, hogy bármelyik kartonházban lakik is Öltöny, van gőzvasalója, nyomóhengere, biztosan tűje és fonala, és a hozzá való szakértelem. Például elképzelhetetlen, hogy az öltöny gombjai ne legyenek jól felvarrva, szép sorban, vagy hogy Öltöny fehéringje (mely a modellépítő mester kartonlakának halogénlámpája alatt világít) ne lenne makulátlanul fehér.
Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy Öltöny látott már jobb napokat, miként a hely összes lakója is. Nyilvánvaló például, hogy Öltöny fehéringje azért fehér, mert naponta festi, mégpedig Laney szerint (noha ezt nem kell tudnia) atlétacipők megújítására szánt fehér termékkel. Szemüvegének súlyos, fekete keretét fekete szigetelőszalag aggasztóan precíz köteléke tartja össze; a szalagot az öreg X-Acto késével és miniatűr fejes vonalzóval vágták a megfelelő méretűre, majd illesztették össze drágakőcsiszolói ügyességgel.
Öltöny olyan rendes, olyan tökéletesen pipec, amennyire csak ember lehet. Viszont nagyon-nagyon rég, hónapok vagy évek óta nem fürdött. Természetesen testének minden látható négyzetcentije le van sikálva, de amikor mozog, szinte leírhatatlan szagot bocsát ki magából, az őrület és csüggedés magas, vékony bűzét. Állandóan magánál hordja az önmagáról szóló műanyag fedeles könyv három azonos példányát. Laney nem tud japánul, de látta a három könyvön Öltöny mosolygó fényképét, kétségtelen a jobb a napokból, aki valamely oknál fogva hokiütőt tart a kezében. Laney tudja (anélkül, hogy tudná), hogy ez is olyan önreklámozó, önelégülten ihletett önéletrajz, amit egyes vezető tisztviselők mással iratnak meg. De Öltöny történetének többi részét Laney, és nagy valószínűséggel Öltöny számára is, homály fedi.
Laneynek van min törnie a fejét, de azért felötlik benne, hogy ha Öltönyt küldi a gyógyszertárba mint megjelenésében legelfogadhatóbb képviselőjét, akkor bizony ő, mármint Laney pocsék formában lehet.
Ez persze igaz is, ám aligha számít, tekintve a Nílus szélességű szakadatlan adatáramot, mely teljesen betölti belső horizontját. Laney tudatában van a névtelen ajándékoknak. Az érzékelés oly formáinak, melyek azelőtt tán nem is léteztek.
Példának okáért közvetlenül térben érzékel valamit, ami az infoszféra totalitásához áll közel.
Egyedülálló, leírhatatlan alakként érzi, egyfajta vakírás egy általa nem ismert valami talaján vagy hátterén, és úgy fáj, ahogy (a költő szavaival) a világ fáj Istennek. Ezen belül potencialitáspontokat észlel, egyenesek mentén elszórva, amik a megtörtént még meg nem történtté válásának történelmei. Érzése szerint igen közel jár egy olyan vízióhoz, ahol múlt és jövő egy és ugyanaz; jelenje, melybe vissza-visszakényszerül, mind inkább véletlenszerűnek tetszik, elhelyezkedése Colin Laney időegyenesén kényelem, semmint abszolútum kérdése.
Laney egész életében a történelem haláláról szóló hadovát hallgatta, s most szembesülve minden emberi tudás, minden emberi emlékezés igazi alakjával, kezdi megérteni, hogy soha nem létezett ilyesmi.
Történelem nincs. Csak az alak s benne kisebb alakok zsibbasztó fraktálapálya egész a végtelenül finom felbontásig.
De ott az akarat. A „jövő” eredendően többes számú.
Így aztán inkább nem alszik, Öltönyt elküldi újabb adag Regainért, és ahogy a férfi kimászik a dinnyeszin takaró alatt, Laney észreveszi, hogy bokáját valami aszfaltszerű dologgal festette be, zoknit imitálandó.
Chevette vett két csirkés szendvicset egy kocsis árustól a felső szinten, aztán lement megkeresni Tessát.
A szél irányt váltott, majd elhalt, és vele együtt az a viharelőtti feszültség, az a különös áradó jókedv is.
A hídon a vihar komoly dolog, még egy szeles nap is növeli a sérülés veszélyét. A növekvő szélben a hídon olyan, mint egy hajón, amit bár sziklaszilárdan az öböl fenekéhez horgonyoztak, mégis nekifeszül a köteléknek. A híd maga igazából sosem mozog, akármi is történjék (bár kéne neki, például földrengés esetén, ezért is nem használják már arra, amire épült), viszont ha tetőzik a pech, minden, amit később építettek hozzá, minden de minden mozog, és ez olykor katasztrofális következményekkel járt. Hát ez az oka, hogy ha feltámad a szél, az emberek rohannak ellenőrizni a feszítőcsavarokat, a repülőgépkábeleket, a lécekből eszkábált tűzlépcsők kétes hálózatát...
Buldózeres tanította neki mindezt, nem annyira formálisan, csak úgy mellékesen, noha gyakran tartott formális órákat is. Az egyik ilyet arról, milyen érzés volt kint a hídon azon az éjjelen, amikor a hajléktalanok elfoglalták a hidat. Milyen érzés volt megmászni a láncbarikádokat a földrengés után, ami annyira megrongálta a híd szerkezetét, hogy le kellett állítani a forgalmat.
Években számolva ez nem sokkal azelőtt történt, ellenben a hely szellemének tekintetében egy korábbi életben. Buldózeres mutatott képeket, hogyan nézett ki a híd azelőtt, de Chevette képtelen volt elképzelni az ott lakó emberek nélkül. A fiú mutatott neki rajzokat más hidakról, ahol boltok és házak sorakoztak, és ezt már elfogadta. De hogy egy híd, amin nem laknak?
Szeret itt lenni, most beismeri magának, ugyanakkor van bensőjében valami, ami figyel, és nem érzi magát idetartozónak. Egy öntudatdarab, akárha ő maga csinálná azt a dokumentumfilmet, amit Tessa akar, belső verzióját azoknak, amiket Carson rendelt a ValóEgynek. Visszatért és mégsem. Mintha közben észrevétlenül másvalamivé vált volna, s most figyelné régi önmagát.
Tessát egy apró üzlet előtt guggolva találta, a karton homlokzatra sprayjel fölírt HIBÁS SZEKTOR úgy fest, mintha seprűvel kenték volna föl az ezüst festéket.
A félig leengedett Isten Apró Játékszere Tessa ölében pihent, aki a kamerát tartó rész körül matatott.
– A ballaszt – mondta fölnézve –, mindig az megy el először.
– Tessék – nyújtotta a szendvicset Chevette –, amíg még meleg.
Tessa a mylarballont a térde közé szorította, és elvette a zsíros papírzacskót.
– Van ötleted, hol akarsz aludní? – kérdezte Chevette, kibontva a szendvicset.
– A furgonban – felelte az, tele szájjal. – Van hálózsák.
– De nem ott, ahol állunk – mondta neki Chevette. – Eléggé kannibál környék ez.
– Akkor hol?
– Ha még megvannak a kerekei, akkor van egy hely az egyik dokk mellett, a Folsom lábánál, ahol lehet parkolni és aludni. Tudnak róla a zsaruk is, de nem bánják; nekik is jobb, ha az emberek egy helyen parkolnak, mint egy kempingben. De nem biztos, hogy könnyű lesz helyet szerezni.
– Ez finom – mondta Tessa a szendvicsnek, keze fejével törölve szájáról a zsírt.
– Hídi csirke. Az Oakland felőli oldalon nevelik, hulladékkal meg ilyesmivel etetik. – Beleharapott a szendvicsbe. Liszttel meghintett, fehér savanyútészta. Rágott, s közben a Hibás Szektor kirakatát bámulta.
Először meghökkent a különböző méretű és színű, lapos négyzetek és műanyag lemezek láttán, de aztán leesett neki: adatlemezek, régi mágneses eszközök. És azok a nagy, kerek, lapos, fekete műanyag dolgok analóg audioeszközök, mechanikai elven. Tűt illesztesz a spirálvájatba, és megpörgeted. Még egyet harapott a szendvicsből, és Tessa mellett közelebb lépett. Orsóra tekert, finom acélvezetékek; fakó papírcímkés, töredezett rózsaszín viaszhengerek; sárgás, átlátszó műanyag orsón fél centi vastag barna szalag...
Ezek mögött, a polcokon rengeteg régi hardvert látott, zömében abban a piszkos, nyersgyapjú színű műanyagban. Mi lehetett az oka, hogy a komputertechnika első húsz évében mindent ilyenbe csomagoltak? Abban a században bármiféle digitális ketyeréről volt szó, szinte biztosra lehetett venni ezt az anyaszomorító nyersgyapjú színt; kivéve ha valami drámaibbat akartak, valami modernebbet, mert ez esetben a fekete mellett döntöttek. De a régi cuccok javát ebbe a se színe, se bűze, leírhatatlan, névtelen árnyalatba pakolták.
– Ennek annyi – sóhajtott Tessa, aki már végzett a szendviccsel, és Isten Apró Játékszerét piszkálta egy csavarhúzóval. Majd azt Chevette felé nyújtotta. – Add vissza neki, oké?
– Kinek?
– A szumós pacáknak bent.
Chevette fogta a mikronyomaték-jelző csavarkulcsot, és belépett a Hibás Szektorba.
Egy kínai fiút talált a pult mögött, aki legalább száz kilót nyomhatott. A szumósoknál elengedhetetlen nagy, tökformájú feje volt, de frissen borotvált, rajta egy tapasz. Rövid ujjú inget viselt, azon nagy nyomtatott virágok, bal fülcimpájában kúp alakú kék Lucite-fülbevaló. A pult mögött állt, mögötte a falon szamárfüles poszterek hirdettek rég letűnt játékprogramokat.
– Ez a tiéd, nem?
– Sikerült neki? – Nem mozdult, hogy elvegye.
– Nem hinném – mondta Chevette –, de azt hiszem, megtalálta a hibát. – Halk, sebes kattogást hallott. Lepillantva egy tizenöt centis robotot látott, amint a pulton masírozik magas, rajzfilmszerű lábain. Úgy festett, mint egy páncélos lovag, a csillogó acélelemeket ízelt, fénylő, fehér burok fedte. Chevette látott már ilyet: teljes egészében külső távirányítású, a vezérlőprogramja megtöltene egy átlagos notebookot. Megtorpant, kezeit összetette, bemutatott egy tökéletes meghajlást, fölegyenesedett, apró csipeszkezét a csavarhúzóért nyújtotta. Chevette odaadta, a kis kezek húzása megijesztette. A figura újra kiegyenesedett, a csavarhúzót puskaként a vállára vetette, és katonásan szalutált.
Szumó fiú várta a reakciót, de Chevette nem reagált. A nyersgyapjú színű hardverekre bökött.
– Hogyhogy ezek az öreg szarok mind egyszínűek?
A fiú homlokán ráncok gyűrődtek föl.
– Két elmélet van. Az egyik, hogy segítse az embereket megbarátkozni a munkahelyükön a radikálisan új technikákkal, amik végül a munkahely mutációjához vagy eltűnéséhez vezetnek. Így aztán a gyártók szinte egyetemes választása a műanyag színére legtöbbször egybeesett a legolcsóbb kondoméval. – Chevette-re vigyorgott.
– Igen? És a másik?
– Az ezeket tervező emberek tudat alatt megijedtek saját terméküktől, és hogy ne rémüljenek halálra, a lehető legunalmasabb külalakra törekedtek. Szó szerint „sima vanília”, tudsz követni?
Chevette ujjával a mikrobothoz közelített; az viccesen visz-szakozott és odébb csoszogott, hogy elkerülje az érintést. – És kiket érdekel ez a sok régiség? Gyűjtőket?
– Ez lenne a logikus, nem?
– De?
– Programozókat.
– Nem értem.
– Gondolj bele – mondta, kinyújtva kezét, hogy a kis robot odaadhassa a csavarhúzót –, hogy amikor ezeket használták, amikor multimilliós szoftvereket írtak, a hallgatólagos vélemény az volt, hogy azokat húsz éven belül teljesen leváltja egy jobb, még fejlettebb verzió. – Elvette a csavarhúzót, és a polcok felé bökött vele. – Csakhogy a gyártók meglepve ütköztek bele a perverz, de nagyhatalmú ellenállásba, ami a sok tízmillió dolláros, létező szoftverek lecserélését illette, nem is beszélve a hardverekről, plusz a lehetőleg több ezer dolgozó átképzéséről. Követsz? – A magasba emelt csavarhúzó szárát Chevette-re szegezte.
– Ja.
– Szóval amikor kell egy cucc új dolgokhoz, vagy régieket jobban csinálni, mit csinálunk: újat írunk, tök újat, vagy megfoltozzuk a régit?
– Megfoltozzuk a régit?
– Még szép. Új rutint nyomunk rá. Ahogy a gépek gyorsultak, nem számított, hogy egy rutin háromszáz lépésben ment végig, amikor meg lehetett volna csinálni háromból is. Amúgy is a másodperc törtrészéről van szó, kit érdekel?
– Oké, szóval kit érdekel?
– Az okostojásokat – felelte a fiú, és a csavarhúzó hegyével megvakarta arcán a tapaszt. – Mert ők átlátják, hogy ma nem történik más, mint hogy az eredeti szoftvert folyamatosan beborítják felülírásokkal, mígnem elérnek egy pontot, ahol végleg lehetetlenné válik bárki programozónak megérteni, hogy egy adott eredmény hogyan jött ki.
– Még mindig nem értem, hogyan segít ebben ez a cucc.
– Hát, lényegében igazad van. – A szumós rákacsintott. – Érted a dörgést, bébi. De attól még tény a tény, hogy van pár igen okos pali, akik szeretik ezeket a cuccokat, ha másra nem, csak hogy emlékeztessék magukat, hogyan is kezdődött, és hogy manapság mást se csinálunk, csak toldozunk-foldozunk, de tényleg. Nincs új a nap alatt, nem igaz?
– Kösz a csavarhúzót – mondta Chevette. – Most meg kell keresnem egy kis fekete fiút.
– Tényleg? És mért?
– Egy furgonért.
– Bébi – mondta a fiú, szemöldökét fölhúzva –, te tudsz valamit.
Rydell szemének sötét volt itt az alsó szinten, a keskeny főútvonal zsúfolt a forgalomtól, az átlátszó vízvezetékcsövek leszaladó kötegeiből sugárzik az újrafelhasznált fluoreszkáló anyagok zöldes fénye, kézi taligák zörögnek napi állásuk felé. Fölment egy csörgő acéllépcsőn, átbújt a felső útestbe vágott szabálytalan lyukon, ki a fölső szintre.
Ahová több fény jutott, amit megszűrt a műanyag, és leárnyékolt a fönt terpeszkedő marokkóország, a dobozoknál alig több kalyibák, köztük gyalogjáró, a szél elülésével újra kiteregetett mosott ruhák vitorlái.
Fiatal lány, akkora szemekkel, mint azokban a régi japán rajzfilmekben, sárga papír fecniket osztogatott. „SZOBA REGGELIVEL”. Rydell megnézte a térképet a hátulján.
Vállán zsákjával, hóna alatt a GlobEx csomaggal elindult, és tizenöt perc múltán megérkezett valamihez, amit a rózsaszínű neon úgy hirdetett: Gettóséf Marhatányéros. A sárga röplap hátáról emlékezett a névre, amit a szoba reggelivel-féle térkép tájékozódási pontként adott meg.
A gőzpárás ablakú Gettóséf előtt sor állt, egy kartoníven árak sorakoztak, láthatólag körömlakkal pingálva.
Rydell csak egyszer járt itt kint, éjszaka, esőben. Ahogy most elnézte, szórakoztató parkra emlékeztette, mint amilyen a Nissan ország vagy a Skywalker park, és nem értette, hogy lehet itt egy ilyen hely, mindennemű biztonsági felügyelet, de még a legelemibb rendőrségi ellenőrzés nélkül.
Emlékezett rá, hogy Chevette azt mondta, a hídon lakók és a rendőrök hallgatólagosan megegyeztek: a hídlakók jobbára nem mentek le a hídról, a rendőrök meg jobbára nem mentek föl.
Kiszúrt egy nyaláb sárga röplapot, amit egy furnérajtóhoz rajzszögeztek a Gettóséf elejétől kicsit hátrébbálló falban. Az ajtó nem volt zárva, egy keskeny hallfélébe nyílt, melynek falain a falambériára fehér műanyagot szegeztek feszesen. Valaki falfestményt művészkedett föl mindkét falra tompa, fekete ipari krétával, de a falak túl közel voltak, nem engedték belátni a teljes kompozíciót. Csillagok, halak, X-szel átszúrt körök... zsákját maga mögött, a GlobEx csomagot meg maga előtt tartva fért csak el a folyosón, s a végére érve befordult, és egy talpalatnyi, ablaktalan konyhában találta magát.
A különböző mintájú csíkos tapétától a falak szinte vibráltak. Egy nő valamit kavargatott a kis propángáz-tűzhelyen. Nem volt annyira öreg, de a haja ősz, középen elválasztva. Ugyanolyan nagy szemek, mint a lányé, csak az övé szürke.
– Szoba reggelivel? – kérdezte Rydell.
– Van foglalása? – Gyapjú, férfi sportkabátot viselt, könyökénél kikopva, alatta farmervászon dzsekit és gallér nélküli flanel baseballinget. Semmi smink. Kissé széltől piros bőr. Nagy, sólyomorr.
– Kell foglalás?
– Egy városi ügynökségen keresztül – mondta a nő, kivéve a kanalat abból az akármiből, ami ott forrt.
– Egy lánytól kaptam – mutatta Rydell a röplapot, amit még mindig szorongatott.
– Úgy érti, tényleg osztogatja?
– Ő adta.
– Van pénze?
– Hitelcsip.
– Fertőző betegség?
– Nincs.
– Kábítószer-élvező?
– Nem.
– Drogdíler?
– Nem.
– Szív valamit? Cigarettát, pipát?
– Nem.
– Hajlamos az erőszakra?
Rydell habozott.
– Nem.
– A legfontosabb: elfogadta Jézus Krisztust mint személyes megváltóját?
– Nem.
– Helyes – hajolt a nő a gázgyűrű fölé. – Ez az egy, amit nem bírok elviselni. Azok neveltek föl.
– Szóval kell foglalás, hogy itt maradhassak vagy nem? – Közben szétnézett a konyhában, kíváncsian, hol is lehet az az „itt”; a konyha kétszer két méteres volt, az egyetlen ki-bejárat láthatóan az ajtó, ahol állt. A tűzhely melegétől kipúposodott tapétától úgy nézett ki a helyiség, mint egy amatőr színpadi díszlet, vagy amit a gyerekeknek tákolnak össze a napköziben.
– Nem kell. Ott a röplap.
– Van szobájuk?
– Természetesen. – A nő levette a tűzhelyről a lábast, egy fémtálcára helyezte az apró, fehérre mázolt asztalon, majd letakarta egy tisztának látszó konyharuhával. – Menjen, amerre bejött. Menjen csak. Követem magát.
Rydell így tett, majd fönt a nyitott ajtóban megvárta a nőt. A Gettóséf előtt, ha lehet, még inkább megnőtt a sor.
– Nem – szólalt meg mögötte az asszony –, erre föl. – Rydell megfordulva látta, hogy egy narancsszínű nejlonkötelet megrántva lehúz egy ellensúlyos alumíniumlétrát. – Menjen. Majd föladom a csomagját.
Rydell letette vászonzsákját és a GlobEx csomagot, és föllépett a létrára.
– Menjen csak! – unszolta a nő.
A létrán fölmászva Rydell egy hihetetlenül kis térbe érkezett. Elvileg ez volt a szoba. Első gondolata az volt, hogy valaki egy olyan japán koporsóhotelnek szánta, amit a diszkontok legolcsóbb cuccaiból vágtak ki és toldottak össze. A falakat világos, fakinézetű burkolat fedte, ami valamilyen termék rossz utánzatát utánozta, amely termék valószínűleg maga is egy mára elfeledett eredetit utánzott. A padló hozzá közel eső aprócska négyszögét, azt, amit nem foglalt el a faltól falig ágy, ultra-alacsony bolyhosságú használati cucc borította, bizarr halványzöldben, narancs foltokkal. Napfény szivárgott be a szoba túlsó felén, ott, ahol elvileg az ágy feje volt, de le kellett volna térdelnie, hogy megállapítsa, ez hogyan lehetséges.
– Kiveszi? – kérdezte a nő lentről.
– Naná.
– Akkor húzza föl a csomagjait.
Lepillantva látta, hogy a nő a vászonzsákját és a GlobEx dobozt egy rozsdás drótkosárba teszi, amit a létrához erősített.
– Reggeli kilenckor. Pontban – mondta még föl sem nézve, majd eltűnt.
Rydell a narancssárga kötéllel fölhúzta a létrát s vele a kosarat. Amikor a csomagjait kiemelte, a létra a nem látható ellensúly hatására fönt maradt.
Rydell négykézlábra ereszkedett, és bemászott a szobába, rá az ágyként szolgáló hablemezre, amit mikrobolyhos habszivacs alapú takarókkal borítottak, oda, ahol egy többrétegű, félgömb alakú műanyagbuborékot, valószínűleg egy repülőét, ragasztottak a külső falba. Kívülről rárakódott a só, rászáradt a permetréteg. Átengedte a fényt, de csak mint elmosódó szürke ragyogást. Neki megfelel. Fura a szag, de nem rossz. Meg kellett volna kérdeznie, mennyi. Bár megteheti később is.
Leült az ágy végére, és levette a cipőjét. Mindkét fekete zoknija lyukas volt az ujjaknál. Újat kell vennie.
Dzsekijéből kivette a szemüveget, föltette, és közvetlen tárcsázással Laneyt kérte. Hallgatta, ahogy kicseng valahol Tokióban, és elképzelte a szobát, ahol kicseng, egy sokkal drágább hotelben, vagy akár egy akkora íróasztalon, mint Tongé, csak valódiban. Laney kilenc csengés után vette föl.
– Hibás Szektor – mondta Laney.
– Mi?
– A kábel. Náluk van.
– Milyen kábel?
– Ami a vetítőhöz kell.
Rydell a GlobEx dobozt nézte.
– Milyen vetítő?
– Amit ma hozott el a GlobExből.
– Egy pillanat – mondta Rydell –, honnét tud erről?
Szünet.
– Ez a dolgom, Rydell.
– Figyeljen, volt egy kis zűr, verekedés. Nem én, egy másik pali, de ott voltam, belekeveredtem. Le fogják ellenőrizni a GlobEx biztonsági felvételeit, és megtudják, hogy én írtam alá, meglesznek nekik az adataim.
– Nem lesznek – mondta Laney.
– Naná, hogy meglesznek – ellenkezett Rydell –, ott voltam.
– Nem – mondta Laney –, az én adataimat kapták meg.
– Miről beszél, Laney?
– A digitális adatok határtalan képlékenységéről.
– De aláírtam. Az én nevemet, nem a magáét.
– Egy képernyőn, nemde?
– Ó. – Rydell eltöprengett. – De ki tud bejutni a GlobExbe és megváltoztatni?
– Én nem – mondta Laney. – De el tudom intézni.
– Szóval ki csinálná?
– Ez pillanatnyilag elméleti kérdés.
– Ez mit akar jelenteni?
– Hogy ne kérdezze. Hol van?
– Egy éjszakáztató hotelben a hídon. A köhögése már olyan vészes.
– A kék cucc miatt – mondta Laney. Rydellnek fogalma sem volt, miről beszél. – Hol a vetítő?
– Az a termoszféle? Itt.
– Ne vigye magával. Keresse meg a Hibás Szektor nevű boltot, és mondja meg, hogy kell magának a kábel.
– Miféle kábel?
– Várják magát – mondta Laney, és letette.
Rydell az ágy szélén ült, rajta a napszemüveg. Ki volt akadva Laneyre. Legszívesebben ejtette volna az egészet. Beállhatna dolgozni abba a parkolóba. Ülne a seggén, és figyelné a természetet Detroit belvárosában.
Aztán a munkaetika győzedelmeskedett. Levette a szemüveget, eltette a dzsekijébe, és nekiállt fölhúzni a cipőjét.
A Folsom vége, esőben, koromcsíkos RV-k, lepattant lakókocsik, kilógó belű, leírhatatlan járgányok, már ha a leírásban benne foglaltatik a vénség; gépek, amelyek benzinnel mennek, ha mennek.
– Ezt nézd meg! – mondta Tessa, ahogy a furgont elvezette egy vén, katonai Hummer mellett, melynek minden négyzetcentijét teleragasztották mikroszeméttel, a készre gyártott világ milliónyi icipici darabkája csillogott a reflektorok fényében és az esőben.
– Ott mintha lenne egy hely – kukucskált át Chevette a rossz ablaktörlő hagyta patakon. Tessa furgonja Malibu-stílusú ablaktörlő lapátokkal lett felszerelve; régiek voltak, és jó ideje nem láttak esőt. Amikor az eső igazán rákezdett, az utolsó háztömböt az Embarcadero mentén már lépésben tették meg.
Folyamatosan dobolt a furgon lapos fémtetején, de ahogy Chevette ismerte a San Franciscó-i időjárást, érezte, nem lesz tartós.
A fürtös fekete kölyök megszolgálta az ötvenest. Amikor visszatértek, úgy gubbasztott ott a járdán, akár egy vízköpő, az arca már olyan öregnek tűnt, amilyennél öregebb nem is lesz, orosz cigit szívott, piros-fehér dobozból, amit a kelleténél három számmal nagyobb, felhajtott ujjú, régi katonai ing zsebébe dugott. A furgon még a kerekein állt, a gumik érintetlenek.
– Szerinted hogy értette – kérdezte Tessa, miközben beállt egy mohafoltos, igazán őskövület iskolabusz és egy teljesen elrohadt gumijú pótkocsi közé, amin egy lemezeire hulló katamarán feküdt –, amikor azt mondta, hogy valaki érdeklődött utánad?
– Fogalmam sincs – mondta Chevette. Kérdezte a fiút, de az csak vállat vont, és odébbállt. Mármint miután elszántan igyekezett Tessától kicsikarni Isten Apró Játékszerét. – Talán ha odaadod neki azt a ballonkamerát, elmondja.
– Szart – állította le Tessa a motort. – Az a malibui házrészem fele.
Chevette a katamarán résszerű ablakain át fényt látott kiszűrődni a parányi kabinból. Valaki mozgott bent. Elkezdte letekerni az ablakot, de két csavarás után beragadt, úgyhogy inkább kinyitotta az ajtót.
– Az Buddy helye – mondta egy lány, fölegyenesedve a fedélzeti lejáróban, hangja rekedten és kissé ijedten csengett az esőben. Ott görnyedezett egy régi poncsó vagy vízhatlan ponyvadarab alatt, így Chevette nem látta az arcát.
– Bocs – mondta Chevette –, de meg kellett állnunk éjszakára, vagy legalább amíg az eső eláll.
– Ott Buddy parkol.
– Tudod, mikor jön vissza?
– Miért?
– Hajnalra itt se vagyunk – mondta Chevette. – Csak ketten vagyunk, lányok. Rendben?
A lány egy pillanatra felemelte a ponyvát, mire Chevette látta fölvillanni a szemét.
– Csak ketten?
– Hadd maradjunk! Legalább neked se kell aggódni, ki áll ide.
– Hát – mondta a lány. És visszabújt, eltűnt. Chevette hallotta a fedélzeti lejárót becsapódni.
– Szivárog a baszás – mondta Tessa, egy pici fekete lámpával a furgon tetejét vizsgálva.
– Szerintem nem tart ki már soká.
– De maradhatunk?
– Hacsak Buddy vissza nem jön.
Tessa visszakapcsolta a világítást a furgon hátuljában. Ahol már tócsába gyűlt az eső.
– Előrehozom a habszivacsot és a hálózsákokat – mondta Chevette. – Legalább addig nem áznak át.
Azzal hátramászott az ülések között.
Rydell talált a szemüvegben egy térképet a hídról, amolyan turistáknak szóló bevásárló hely és étteremajánlót. Portugálul volt, de át lehetett konvertálni angol verzióra is.
Eltartott egy ideig. Egy rossz mozdulat a parányi billentyűzeten, és megint azok közt a Metro Rio térképek közt találta magát; de végül csak megoldotta. Nem GPS térkép volt, csak a híd két szintjének rajza, egymás mellett, és nem tudhatta, mennyire naprakész.
A motelje nem szerepelt rajta, viszont a Gettóséf igen (három és fél csillaggal) és a Hibás Szektor is.
A rákattintással megjelenő szövegrombusz úgy írta le mint a megfelelő hely „a kemény és puha retróra, egyéni, huszadik századi beütéssel”. Az utóbbi részt nem teljesen értette, de legalább látta, hol van: az alsó szinten, nem messze a bártól, ahová Creedmore-ral és a gitárossal beültek.
Talált egy szekrényt a cuccainak a háromrétegű álfal mögött, hát bepakolta vászonzsákját és GlobEx dobozt a termoszdologgal. Némi gondolkodás után a rugóskést az ágy hablemeze alá tette. Felmerült benne, hogy bedobja az öbölbe, de nem tudta, talál-e olyan nyugodt helyet kint, ahol ezt megteheti. Nem akarta magánál tartani. Különben is, még bedobhatja később.
Esett, amikor leért a Gettóséf mellé, és ő már látott esőt a hídon, amikor először itt járt. A történet az, hogy az esőt először felfogja a bizarr kalyibarengeteg teteje, majd hamarosan onnét zuhogott le, hol itt, hol ott nagy patakokban, akárha kádakat ürítenének sorra. Mivel minden a lehető legvéletlenszerűbben épült fel, igazi csatornázásról szó sem lehetett, így a fölső szint védettsége egyáltalán nem jelentett szárazságot.
Ez mintha megritkította volna a sort a Gettóséf előtt, Rydell még arra is gondolt, ennie kéne, de aztán eszébe jutott, Laney rábízta magát, és azt akarja, menjen el azonnal a Hibás Szektorba a kábelért. Hát evés helyett elindult az alsó szintre.
Mivel lent viszonylag száraz volt, ide koncentrálódott a tömeg. Mintha egy nagyon hosszú, nagyon hevenyészett metrókocsiban nyomakodott volna csúcsidőben, kivéve, hogy az emberek fele is ezt csinálta, ki erre, ki arra, a többiek meg makacsul ott álltak az útban, és megpróbáltak mindenfélét rásózni a másikra. Rydell a tárcáját jobb hátsó zsebéből a jobb elsőbe tette át.
A tömeg idegesítette. Helyesebben nem is annyira a tömeg, mint a tülekedés. Az emberek túl közel kerülnek hozzád. (Valaki megtapogatta a hátsózsebét, a tárcát kereste.) Egy ember olyan hosszú, aszott mexikói sült tésztát tukmált, spanyolul ismételgetve az árat. Rydell nyakában az izmok kezdtek csomósodni.
A lenti bűztől már-már émelygett: izzadság, parfüm, nedves ruhák, szárított ételek. Azt kívánta, bárcsak beült volna a Gettóséfbe, hogy megtudja, mit is takar az a három és fél csillag.
Nem bírja tovább, döntötte el, és a fejek fölött a fölső szintre vezető lépcsőt keresett. Akkor már inkább ronggyá ázik. Ám ekkor az út kiszélesedett, a tömeg pedig levált kétoldalra, ahol büfék, kávézók és boltok sorakoztak, és ott volt a Hibás Szektor épp az orra előtt, avítt, alumínium színű kemencefestékkel bemeszelve.
Megrázta vállát, hogy megszabaduljon a tömeg előhozta csomóktól. Folyt róla a veríték, szíve dübörgött. Kényszerítette magát, hogy vegyen pár mély lélegzetet, le kellett csillapodnia. Bármit is várt tőle Laney itt, jól akarta csinálni. Ha ilyen ideges vagy, sose lehet tudni, mi történik. Nyugi. Itt senki sem fog kijönni a sodrából.
Szinte rögtön kijött a sodrából.
Egy böhöm nagy kínai kölyök állt a pult mögött, kopaszra borotválva, olyan kis ajakszakállal, amitől Rydellt mindig kiverte a víz. Böhöm nagy kölyök, olyan sima testtel, ami a súlyát tartó izomhegyekről regélt. Hawaii ing, rajta mályva-rózsaszín orchideákkal. Antik, aranykeretes Ray-Ban repülős-szemüveg, és szarevő vigyor. Igazából a vigyor miatt.
– Egy kábelre van szükségem – mondta Rydell elfúló hangon, és ez, hogy nem tetszett saját hangja, ez adta meg a végső lökést.
– Tudom, mi kell magának – felelte a srác, úgy, hogy Rydell hallja hangjában az unalmat.
– Akkor tudod, milyen kábelről beszélek, igaz? – Rydell most közelebb állt a pulthoz. A pult mögött régi, tépett plakátok voltak a falra szegezve, olyan nevekkel, hogy Nehéz Váltó II meg T'ai Fu.
– Kettőről. – A vigyor elszállt, a srác beleadott mindent, hogy keménynek látsszon. – Az egyik a delej: a dugó bármilyen egyenáram forrásba vagy beépített transzformátoros fali szaftba. Gondolja, hogy menni fog?
– Talán – mondta Rydell, megvetve lábát közvetlen a pult előtt –, de most erről a másikról. Hogy pontosan milyen kábel mihez?
– Nem fizetnek, hogy elmondjam, igaz?
Valami gilisztasovány, fekete szerszám hevert a pulton. Valami speckó csavarhúzó.
– Nem – mondta Rydell, azzal fölvette a csavarhúzót, és megvizsgálta a hegyét –, de azért elmondod. – Másik kezével elkapta a srác bal fülét, a csavarhúzó szárából pár centit hüvelykujja és mutatóujja közé csippentett, és a srác jobb orrlyukába dugta. Könnyű volt tartani a srác fülét, mert nagy műanyag kúpot szúrt bele.
– Aú! – nyögött a srác.
– Baj van az orroddal?
– Nincs.
– Lehetett volna. – Elengedte a fülét. A srác moccanás nélkül állt. – Semmi hirtelen mozdulat, oké?
– Oké.
Rydell levette róla a Ray-Ban szemüveget, és válla fölött hátra dobta.
– Hánynom kell, ha valaki a pofámba vigyorog, csak mert tud valamit, amit én nem. Értve?
– Igen.
– Igen mi?
– Csak... igen...
– Igen mint: hol vannak a kábelek?
– A pult alatt.
– Igen mint: honnét vannak?
– A tápkábel standard áramhoz van, de laboratóriumi minőségben: transzformátor, áramtisztító. Más semmit nem tudok... Rydell egy árnyalattal beljebb nyomta a csavarhúzót, a srác szeme elkerekedett.
– Nem elég – mondta Rydell.
– Nem tudom! Azt tudom, hogy speckósokkal kellett összeszereltetnünk Fresnóban. Én csak itt dolgozom. Nekem senki nem mondja meg, ki miért fizet. – Mély, reszketeg lélegzetet vett. – Ha megtennék, beállíthatna valaki, mint maga, és kiszedné belőlem, nemde?
– Ja, ami annyit tesz, hogy az emberek hajlamosak bejönni és megkínozni a seggedet, hogy elmondj nekik dolgokat, amikről nem is tudsz...
Rydell finoman megpaskolta a srác első zsebét, nincs-e ott használt tű vagy valami más meglepetés. A zseb mögötti masszív izomfaltól egy pillanatra elgondolkodott. Két ujját a zsebbe dugva egy kartonfecnit emelt ki. Egy honlap címe állt rajta. – A kábeleseké?
– Nem tudom. De azt se tudom, különben miért küldték volna magának.
– Ez minden?
– Igen.
– Ne mozdulj. – Kivette a szerszámot a fiú orrából. – Kábelek a pult alatt?
– Igen.
– Valahogy nem akaródzik benyúlnom oda.
– Várjon! – emelte föl kezét a srác. – El kell mondanom: egy robot van ott lent. Nála vannak a kábelek. Csak odaadja magának, de nem akartam, hogy félreértse.
– Robot?
– Az, az.
Rydell figyelte, ahogy megjelenik egy apró, fényes acélkarom; igencsak hasonlított a csuklós sugárcsipeszhez, amit anyja vett régen. Megragadta a pult szélét. Aztán a dolog fél kézzel följebb tornászta magát, és Rydell meglátta a fejét. Egyik lábát földobva mászott föl, hőpecsételt zacskókat húzva maga után. A feje aránytalanul kicsi volt, egyik oldalon szárnyszerű antennaféleség állt ki belőle. A hagyományos japán stílusban készült, azaz a keszeg kis robot mintha fehér páncélt viselt volna, alkarja és bokája szélesebb, mint felső karja és lábszára. Átcipelte az átlátszó zacskókat a pulton (mindkettőben egy-egy gondosan összetekert kábel), letette, majd hátralépett. Rydell fölvette a zacskókat, és zsebébe tette, majd hátralépett, szakasztott akár a robot.
Ahogy a srác Ray-Ban szemüvege a látóterébe került, látta, nem tört el.
Az ajtóhoz érve a fekete csavarhúzót odadobta a srácnak, aki nem tudta elkapni. A Súlyos Váltó II plakátot találta el, majd a pult mögé esett.
Rydell talált egy kávézó/önkiszolgáló mosószalon keveréket Ördögi Kör elnevezéssel, ahol volt egy modulasztal hátul, fekete műanyag függöny mögött. A függöny azt sugallta, az emberek pornóoldalakat látogatnak itt, de hogy miért épp egy mosodában, azt föl nem tudta fogni.
Azért örült is a függönynek, mert nem szerette, ha nézik, amikor olyanokhoz beszél, akik nincsenek jelen, ezért általában nyilvános helyekről nem kapcsolódott fel honlapokra. Nem tudta, hogy a telefon, az audio használata miért nem váltott ki ilyen hatást. Egyszerűen csak nem. Amikor telefonálsz, nem úgy nézel ki, mintha olyanokhoz beszélnél, akik nincsenek ott, noha pontosan ez a helyzet. A telefonhoz beszélsz. Habár ahogy most belegondolt, a brazil szemüvegbe épített hangszóróval is ugyanezt érheti el.
Behúzta a függönyt, és ott állt a szárítók dörmögő háttérzajában; ezt a hangot valahogy mindig megnyugtatónak találta. A szemüveget már hozzákapcsolta a modulasztalhoz. Föltette, és a parányi billentyűzetét használva megkereste a címet.
Először egy rövid, és valószínűleg teljességgel szimbolikus átjáró rózsaszínnel és zölddel teli neonesőben, aztán már ott is volt.
Ugyanaz az üres tér, amit Tong folyosójáról már látott; homokkal teli, sírboltszerű udvar, amit fölülről bizarr, tompa fény világít meg.
Ezúttal azonban fölnézhetett. Föl is nézett. Egy óriási, üres légakna alján állt, mely kanyonszerűen emelkedett a különös mintázatú sötétség falai között.
Messze fönt a tetőablak, amit egy nagyobb úszómedence méretűnek tippelt, koszos fényt préselt át több évtized kormán és valami foszlányfélén, amit ebből a távolból tömörebb anyagnak saccolt. Vas ablakbordák osztották négyzetekre az ablakot, némelyik négyzetben lyukak (talán golyó ütötte lyukak) tátongtak a drót magvú biztonsági üvegen.
Aztán ahogy leengedte fejét, ott voltak, ketten, azokban a fura, kínai székekben ültek, amelyek velük együtt most teremtek elő.
Egyikük sovány, sápadt férfi volt, divathoz nem köthető fekete öltönyben, pedánsan lebiggyesztett ajakkal. Fekete műanyagból készült, súlyos, kockakeretes szemüveget viselt, és olyan kalapot, amilyet Rydell csak régi filmekben látott. A kalap halálvízszintesen állt a fején, úgy két centivel a szemüvegkeret fölött. Keresztbe tett lábakkal ült, Rydell látta fekete fűzős félcipőit.
A másik sokkal elvontabb formában jelent meg: egy alig-alig emberi figura, fejének helyén véres matéria ciklikus robbanása játszódott le újra és újra, mintha a lövés pillanatában filmezték volna le egy orvlövész áldozatát, s ezt ismételnék folyton. A véres agy holdudvara pislákolt, sosem ért el egy szilárdabb állagot. Alatta nyitott száj, a dermedt, néma sikoly fehér fogakat tárt fel. A többi – kivéve a kezet, mely mintegy agóniában markolta a szék világító karfáját – folyton elolvadni látszott valami szörnyű tüzes szélben. Rydellnek fekete-fehér zsizsegés jutott eszébe adáshiba alatt; lassított atomok hurrikánja.
– Mr. Rydell – szólalt meg a kalapos –, köszönjük, hogy eljött. Hívhat Klausnak. Ő – mutatott sápadt, papírszerű kezével, mely azonnal visszareppent ölébe – Kakas.
A Kakas nevezetű meg sem moccant beszéd közben, de szája villódzva hol kikerült a fókuszból, hol visszajött. Hangja vagy Tong hangmintáiból volt vagy egy hasonlóból.
– Figyeljen jól, Rydell! Most valami olyasmit bíztak magára, ami rettentő fontos, a lehető legértékesebb dolog. Hol van?
- Nem tudom, kik maguk – felelte Rydell. – Nem mondok semmit.
Először egyikük sem reagált, majd Klaus köhintett.
– Az egyetlen helyes válasz. Bölcsen tenné, ha fenntartaná ezt a hozzáállást. Valóban fogalma sem lehet róla, kik vagyunk, és ha később más formában jelennénk meg, nem tudná, hogy mi tényleg mi vagyunk.
– Akkor miért kéne hallgatnom magukra?
– A maga helyzetében – mondta Kakas, és most hangja mintha főleg üvegtörés zajából állt volna össze, amit emberi beszédre moduláltak – tanácsos odafigyelni bárkire, aki veszi a fáradságot, hogy szóba álljon magával.
– De hogy aztán elhiszi-e, amit hallott, az más kérdés – tette hozzá Klaus, pedánsan megigazítva mandzsettáját, majd újra összefonva kezét.
– Maguk hekkerek.
– Ami azt illeti, mi jobban szeretjük a „küldött” kifejezést – mondta Klaus. – Mi egy... másik országot képviselünk.
– Habár természetesen – mondta a folyton széthulló Kakas – nem a csupán elavult, geopolitikai értelemben... „Hekker”, ennek kétségtelenül van bűnöző felhangja...
– Amit nem tudunk elfogadni – vette át a szót a Kakas –, mivel rég megalapítottunk egy autonóm realitást, amelyben...
– Elég-mondta Klaus, és Rydellnek már nem lehetett kétsége, kié a döntő szó. – Mr. Rydell, a maga megbízója, Mr. Laney, jobb szó híján mondom ezt: szövetségesünk lett. Figyelmünket felhívta egy bizonyos helyzetre, és nyilvánvalóan hasznunkra válik, ha segítségére leszünk.
– Miféle helyzetre?
– Azt nehéz elmagyarázni. – Klaus megköszörülte a torkát. – Ha egyáltalán lehetséges. Mr. Laney egy nagyon különleges képesség birtokában van, amit előttünk igen kielégítően bebizonyított. Azért jöttünk, Mr. Rydell, hogy megnyugtassuk, az Elkerített Város az ön rendelkezésére áll a küszöbön álló krízisben.
– Milyen város? – kérdezte Rydell. – Milyen krízis?
– A csomópont. – Kakas hangja, mint csörgedező víz egy láthatatlan ciszternában, messze alant.
– Mr. Rydell – mondta Klaus –, mindig magánál kell tartania a vetítőt. Azt tanácsoljuk, használja az első adandó alkalommal. Ismerkedjen meg vele.
– Kivel?
– Attól tartunk – folytatta Klaus –, hogy egészségügyi okokból kifolyólag Mr. Laney képtelen lesz folytatni. Magunk között tudhatunk olyanokat, akik bírnak hasonló képességgel, csak nem ilyen rendkívüli mértékben. Ha netán Mr. Laneyt elveszítenénk, Mr. Rydell, attól félünk, aligha tehetünk valamit.
– Jézusom – mondta Rydell –, azt hiszik, van fogalmam, miről beszélnek?
– Nem szándékosan beszélek rébuszokban, Mr. Rydell, megnyugtathatom. Most nincs idő magyarázatokra, és pillanatnyilag néhány dologra talán nincs is magyarázat. Csak emlékezzen arra, amit elmondtunk, és hogy ezen a címen elérhet minket. És most azonnal vissza kell térnie a vetítőhöz.
Azzal eltűntek s velük együtt a sötét udvar is, rózsaszín és zöld fraktális neonhomályba tömörödtek össze, amely otthagyta szellemárnyát Rydell retináján, miközben egyre zsugorodott, majd beleveszett a sötétbe a brazíliai szemüveg mögött.
Fontaine a délután nagy részét telefonálással töltötte, megpróbálta elsózni Clarisse hátborzongató japán babáit a speckó dílereknek, egyre kevesebb kilátással.
Tudta, hogy így nem fogja belőlük kihozni a legtöbb készpénzt, de a babák nem tartoztak a szakterületébe; ráadásul ezektől a Másik replikáktól kiverte a víz.
A speckó dílerek lényegében alacsony áron nagybani vételt akartak, hogy aztán nagy haszonkulcsot verjenek rá a gyűjtőkre. Ha gyűjtő vagy, vélte Fontaine, akkor a dílerek a természet eszköze, hogy tudtodra adja: először is legyen sok lóvéd. De azért mindig van rá sansz, hogy talál valakit, aki ismer egy bizonyos vevőt. Ebben a reményben kezdett Fontaine tárcsázni.
De most, nyolc telefonnal később is csak ehhez az Elliothoz jutott el, a floridai Biscayne Bayből, akiről tudta, hogy egy ízben elektromos házi őrizet alatt állt, valami hamis Barbie-babákkal kapcsolatos ügy miatt. Az pedig szövetségi cécó, és Fontaine általában kerülte az ilyen alakokat, viszont Elliot minden jel szerint tényleg kapcsolatban állt egy vevővel. Igaz, elég gyanakvó volt, ahogy az várható is ilyenkor.
– Állapot – mondta Elliot. – A három sarkalatos pont itt az állapot, az állapot és az állapot.
– Szerintem jól néznek ki, Elliot.
– A „jó” nem szerepel az AGYNSZ értékrendjében, Fontaine.
Fontaine nem volt benne biztos, de úgy vélte, ez az Animáltbaba-gyűjtők Nemzeti Szövetsége.
– Elliot, te is tudod, hogy fogalmam sincs, hogyan lehet ezeknek az állapotát megítélni. Megvan minden kéz- és lábujjuk, oké? Úgy értem, ezek a kibaszott babák nagyon is élnek, oké?
Hallotta, hogy Elliot sóhajt. Sosem találkozott vele.
– A kliensem – Elliot a hangsúly kedvéért lassan beszélt – állapotkirálynő. Neki vadonatújak kellenek. A vadonatnál is újabbak. Lezsírozva, dobozban. Régi-új árut akar.
– Hé, figyelj – mondta Fontaine, visszaidézve, mit is mondott Clarisse –, csak használtan kapsz ilyesmit, nem? Megvették a nagyszülők pótunokának, nem? Nagy szám voltak. Használták őket.
– Nem mindig. A legértékesebb darabok azok a replikák, és kliensem számos ilyennel rendelkezik, amiket épp az unoka váratlan halála előtt rendeltek.
Fontaine elvette fülétől a kagylót, és úgy nézett rá, mintha mocskos lenne.
– Elbaszott egy világ – motyogta.
– Mi az? – kérdezte Elliot. – Micsoda?
– Bocs, Elliot – mondta Fontaine újra a kagylóba –, keresnek a másikon. Majd hívlak. – Bontotta a vonalat.
Egy magas széken ült a pult mögött. Oldalt hajolva a Másik babákra nézett a szatyorban. Rémesen festettek. Rémesek is voltak. Elliot is rémes volt. Clarisse is rémes volt, ám Fontaine most rövid, de intenzív erotikus fantáziába merült, amelyben senki más nem szerepelt, senki, akihez ne fűzte volna házastársi kapcsolat. Hogy ez a fantázia csakis Clarisse-ről szólt, ezt fontosnak érezte. És hogy igazi erekciót eredményezett, azt még fontosabbnak. Sóhajtott. Megigazította a nadrágját.
Az élet durva, mint a szén.
A boltot körülvevő eső csobogásán át (ő maga szerelte föl az ereszt) a bolt hátuljából meghallotta a halk, de szapora kattogást, és fölfigyelt különös szabályosságára. Mindegyik kattanás egy-egy újabb óra. Megmutatta a fiúnak, a notebookban hogyan érheti el az akciókat, nem a Christie-t vagy az Antiquorumot, hanem az igazi véres-harcos netaukciókat. Megmutatta azt is, hogyan szúrjon be könyvjelzőt, mert azt gondolta, mókás lenne megnézni, mi tetszik a fiúnak.
Újfent sóhajtott, ezúttal mert fogalma sem volt, mihez kezdjen a fiúval. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miután beengedte a fiút, mert jobban meg akarta – azaz akarja – nézni annak Jaeger-LeCoultre katonai óráját, miért etette és fürdette meg, miért vett neki új ruhákat, és mutatta meg a vidpánt használatát. Tulajdonképpen magának sem tudta megmagyarázni. Fontaine úgy ismerte magát, mint aki hajlik a jótékonykodásra, bár néha azon kapta magát, hogy olyasmit tesz, amivel mintha jóvá akarna tenni egy bizonyos hibát a világban. Ezt pedig végképp nem értette, hiszen amit helyrehozott, az csak ideig-óráig marad úgy, és soha semmi sem változik igazán.
És most ez a fiú. Valószínűleg egyfajta agykárosodása van, minden bizonnyal veleszületett, de Fontaine úgy vélte, nem ez a baj fő forrása. Létezik olyasmi, hogy puszta balszerencse, látott már ilyet; ugyanakkor éppoly gyakran látta, hogy a kegyetlenség, a nem törődés vagy a genetikai pech miként kígyózik át generációkon, akár a szőlőinda.
Most mélyen beletúrt tweedpantallójának zsebébe, ahol a Jaeger-LeCoultre órát tartotta. Persze minden mást kivett már onnét, nehogy megkarcolódjon. Most előhúzta, és megszemlélte, de gondolatainak iránya meggátolta a pillanatnyi szórakozást, az apró örömöt, melyet ettől remélt.
De honnét a francból tett szert a fiú ilyesmire, egy komoly gyűjtő kollekciójába illő ilyen elegáns darabra?
A szíj kimunkáltsága pedig egyenesen aggasztotta. Egyszerűsége ellenére még sosem látott ehhez foghatót. A mester leült az órával, melynek akasztópeckeit nem rugók tartották, hanem be voltak forrasztva rozsdamentes kis rudakkal (a doboz szerves részeivé), és megannyi darabka fekete borjúbőrt vágott és ragasztott és varrt össze. Megvizsgálta a szíj belsejét, de nem talált sem védjegyet, sem aláírást.
– Ó, ha beszélni tudnál! – mondta Fontaine az órának.
És mit is mondana neki? Kiderülhetne, hogy sokkal valószínűtlenebb kalandok is megestek vele, mint az, hogy a fiúhoz került. Egy pillanatra elképzelte egy tiszt csuklóján a burmai éjszakában, ahogy gránátok akár csillagok robbannak szét a dzsungel borította domboldalban, majmok visítoznak...
Vannak majmok Burmában? Azt tudta, hogy az angolok bizony harcoltak ott, amikor ezt az órát bevezette a hadsereg.
Lepillantott, át a pult tetejét borító karcos, zöldes üvegen. Órák, számlapjuk Fontaine számára egy-egy apró, tömör vers, zsebmúzeum, az idő révén az entrópiának és a véletlennek kiszolgáltatva. Milyen apró kis gépezetek, és hogy ver ékszerszívük. Közben lassan elhasználódnak, ahogy a fém súrlódik a fémen. Csak szervizelt darabokat árult, mindent megtisztíttatott és megzsíroztatott. A friss szerzeményeket egy savanyú, de nagyon gyakorlott lengyelhez vitte Oaklandbe, aki megtisztította, megzsírozta, és beállította őket. És Fontaine tisztában volt vele, ezt nem azért teszi, hogy jobb, megbízhatóbb árut kínálhasson, hanem hogy megnövelje az esélyüket a túlélésre egy eredendően ellenséges univerzumban. Nemigen vallotta volna ezt be bárkinek is, de igaz volt, és ezt tudta.
Visszatette a Jaeger-LeCoultre órát a zsebébe, és lekecmergett a székről. Ott állt, kifejezéstelenül bámult egy üvegvitrinre, melyben a szemmagasságban lévő polcon egy katonai Szép Játékok díszelgett és egy 15-ös Randall Modell „Pilóta”, egy zömök harci kés fűrészes gerinccel és Micarta-markolattal. A Szép Játékokat használták: a lepattogott festék helyén kikandikált a tompa szürke alapfém. A Randall vadonatúj volt, használatlan, élezetlen, rozsdamentes acél pengéjén még a csiszolószalag pora. Fontaine elmerengett, mennyi ilyesmi marad használatlanul. Totemtárgyak: ha kiélezik, veszítenek értékükből; volt egy olyan érzése, hogy szinte rituális valutaként járnak kézről kézre, kizárólag férfiak között. Pillanatnyilag kettő volt a készletben, a másik egy nyél nélküli, levél alakú tőr, állítólag az USA titkosszolgálatának tervezve. A varrt gerincű tokon ott állt a gyártó neve, ez alapján úgy harmincévesnek becsülte mindkettőt. Ezek a holmik Fontaine számára nem jelentettek költői értéket, noha átlátta a piac mozgását, és tudta, hogyan becsülje föl értéküket. Bármely katonai felszereléseket árusító bolt kirakatához hasonlóan a férfiúi félelemről és tehetetlenségről árulkodtak. Megjelent szeme előtt a haldokló férfi tekintete, akit ő szúrt le Clevelandben, nagyjából amikor ezek a kések készültek. Elfordult a vitrintől.
Bezárta az ajtót, kitette a ZÁRVA táblát, és hátrament, ahol a fiút úgy találta, ahogy hagyta: törökülésben a padlón, arcát eltakarta a masszív, régi vidpánt, amely az ölébe fekvő notebookhoz csatlakozott.
– Hahó – mondta Fontaine. – Hogy megy a pecázás? Találtál olyat, amire ráajánlhatnánk?
A fiú nyomogatta tovább ugyanazt az egy gombot a notebookon; a vidpánt ilyenkor meg-megbillent.
– Hé – mondta Fontaine –, még netszúrást kapsz.
Leguggolt a fiú mellé, arca megrándult a térdébe nyilalló fájdalomtól. Koppintott egyet a vidpántra, majd finoman levette a fiú fejéről. A fiú szeme vadul pislogott, a miniatűr videoképernyő eltűnt fénye még benne csillogott. Keze még párszor megnyomta a notebook billentyűjét, majd megállt.
– Nézzük, mit találtál! – vette el tőle a notebookot Fontaine. Szórakozottan megérintett pár billentyűt, kíváncsian, mit jelölhetett meg a fiú.
Aukció-honlapokra számított, mindegyiken szkennelt képpel és a felkínált óra leírásával, ehelyett valamiféle számozott listát talált, az írógépet imitáló régi fontkészlettel. Megnézte az egyik listát, megnézte a másikat. Mintha huzat csapta volna meg a tarkóját, és egy pillanatra azt hitte, nyitva hagyta a bejárati ajtót, de aztán eszébe jutott, hogy bezárta. – A francba! – mondta, lehíva a többi hasonló listát. – A francba, honnét szedted ezt?
Banki adatok voltak, bizalmas jegyzékek letéti páncélrekeszek tartalmáról, igazi habarcsos-téglás bankokból, kétségtelenül a középnyugati államokból. Mindegyik listán szerepelt legalább egy óra, nagy valószínűséggel valaki hagyatéka, és nagy valószínűséggel elfeledve.
Egy Rolex Explorer Kansas Cityben. Valami arany Patek egy kansasi kisvárosban.
A képernyőről a fiúra nézett. Tudta: valami rettentő mély anomália tanúja.
– Hogy jutottál be ezekbe? Bizalmasak. Nem lenne lehetséges. Nem lehetséges. Hogy csináltad?
De csak a nem-jelenlét meredt rá a barna szempár mögött, vagy végtelen mélység vagy csak felszín. Meg nem tudta mondani.
Álmában a férfi egy óriási liften ereszkedik, akkorában, akár a hőskorban az óceánjárók bálterme. A lift oldalt részben nyitott, és a lány ott áll a korlátnál, egy öntöttvas pillér mellett, melyet kerubokkal és szőlőlevelekkel díszítettek, a kontúrokat kicsit összemossa a számtalan réteg fényes fekete lakk, akár a nedves tinta.
A fekete pillér és a lány szívfájdító profilja mögött sötétbe borult világ terpeszkedik horizonttól horizontig, a kontinensszigetek feketébbek az óceánnal, amiben úsznak, a nagy, ám névtelen városok fényei csupán hunyorgó szentjánosbogarak ebből a magasságból, ebből a távolból.
A lift, a bálterem, a láthatatlan, de már háttérként, szükséges gestaltként érzékelhető valcert járó sokadalom élete napjai során egyre csak ereszkedik lefelé, kódoltan ismételgetve a történelmet, mely eme éjszakába vezeti.
Már ha éjszaka van.
A keményített ingen át is érzi a bordái fölött a kés sima nyelét.
Az olyan szerszámok, melyet mesterember készített, végtelen egyszerűségről árulkodnak, a legcsupaszabb formákról, melyek a használó kéznek a lehetőségek legszélesebb skáláját kínálják.
Amelyiket túltervezik, speciális alkalmazásra készítik, azok megelőlegezik a végkimenetelt; a végkimenetel megelőlegezése pedig garantálja, ha nem is a kudarcot, de a báj elvesztését.
És a lány most feléje fordul, abban a pillanatban megtestesítve mindent, amit valaha jelentett a férfinak, és még valamit, mert ugyanabban a pillanatban a férfi tudja, hogy ez a hatalmas ereszkedő ketrec csak álom, és a lány elveszett, mindig is elveszett volt, és a férfi kinyitja szemét hálószobája szürke és tökéletesen semleges plafonjára az Orosz-dombon.
Mereven fekszik, akár a fa, katonásan behajtogatott szürke birkagyapjú takarón, platina mandzsettás szürke flanelingben, fekete nadrágban, fekete gyapjú zokniban. Keze mellén összefonva, akár a középkori képeken a saját szarkofágján fekvő lovag, és megcsörren a telefon.
Válaszképpen megérinti az egyik platina mandzsettagombot. – Remélem, nincs túl későn – mondja a hang.
– Mire? – kérdezi a férfi mozdulatlanul.
Beszélnünk kell.
– Igen?
– Egyre inkább.
– És miért is?
– Közeleg az idő.
– Az idő? – Szeme előtt megjelenik az óriási, ereszkedő ketrecből kínálkozó látvány.
– Nem érzi? Maga, aki mindig a megfelelő helyen akar lenni a megfelelő időben? Maga, aki hagyja a dolgokat kibontakozni? Nem érzi?
– Nem érdekel a kimenetel.
– Dehogynem – mondja a hang. – A kedvemért érdekelt lett egypárban. Maga is kimenetellé válik.
– Nem, csupán megkeresem a helyet, ahol lennem kell.
– A maga szájából olyan egyszerűen hangzik. Bárcsak én is ilyen egyszerűnek látnám.
– Megtehetné – mondja a férfi –, csakhogy rászokott a bonyolultságra.
– Ez jobban igaz, mintsem hinné – mondja a hang, és a férfi maga elé képzel egy pár négyzetcentit kitevő áramkör-kapcsolási sémát, ami ezt a hangot közvetíti. A legapróbb és legköltségesebb nemesség. – Már csak a bonyolultságról van szó.
– Az akaratról szól a világban – a férfi fölemeli a karját, és tenyerét tarkója alá teszi.
Csönd következik.
– Volt idő – szólal meg a hang végül –, amikor azt hittem, maga játszik velem. Mindezt csak maga találja ki. Hogy bosszantson. Vagy szórakoztasson. Hogy lekösse a figyelmemet. Hogy biztosítsa a támogatásomat.
– Sosem volt szükségem a támogatására – mondja a férfi szelíden.
– Nem, azt hiszem, tényleg nem – folytatja a hang. – Mindig lesznek, akiknek érdeke, hogy mások ne legyenek, és ezt meg is fizetik. De igaz: úgy találtam, maga másféle zsoldos, talán akinek saját filozófiája van, de mint kiderült, ez a filozófia csak ügyes eszköz, hogy érdekessé tegye magát, különválassza magát a tömegtől.
– Ahol én vagyok – mondja a férfi a szürke, semleges plafonnak –, ott nincsen tömeg.
– Ó, tömeg mindig van. Okos ifjoncok, akik garantálják az adminisztratív kimenetelt. Brosúrák. Brosúrákat mutatnak. Ahol lehet olvasni a sorok között. Mit csinált, amikor hívtam?
– Álmodtam.
– Valahogy eszembe nem jutott volna, hogy maga álmodni is szokott. Jó álom volt?
A férfi a tökéletesen üres, szürke plafont szemléli. Azzal fenyeget, hogy egy ismerős arccsontozat geometriáját engedi feltűnni. A férfi lehunyja szemét.
– A pokolról álmodtam.
– Milyen volt?
– Egy lift. Lefelé.
– Jézusom, ez a költészet nem vall magára.
Újabb szünet áll be.
A férfi fölkel. Zokniján keresztül érzi a sima, sötét, csiszolt fa hidegét. Egy különleges gyakorlatsort végez, mely alig tartalmaz látható mozgáselemet. Válla elmerevedett. Valahol autó megy, gumik zaja a nedves aszfalton.
– Most éppen nem vagyok túl messze magától – töri meg a csendet a férfi. – San Franciscóban vagyok.
Elhallgat. Folytatja a gyakorlatokat, eszébe jut a kubai tengerpart, évtizedekkel ezelőtt, ahol először végeztették vele ezt a gyakorlatsort és a variációit. Aznapi tanára a mestere volt egy olyan argentin késvívó iskolának, melynek létezését a harcművészetek felelős tudósai a leghatározottabban tagadták.
– Mikor beszéltünk utoljára szemtől szemben? – kérdezi a hang.
– Pár éve.
– Úgy érzem, most látnom kell magát. Valami rendkívüli fog történni.
– Tényleg? – senki sem látja a férfi villanásnyi, farkasszerű mosolyát. – És végre elégedett lesz?
A geoszinkron pályán keringő szubminiatűr áramkörváros titkos utcáin végigzengő nevetés.
– Nem, nem annyira különleges. De egy alapállapot a változás küszöbén áll, és mi közel vagyunk a történés helyéhez.
– Mi? Pillanatnyilag nem vagyunk érdekeltek.
– Fizikailag. Geográfiailag. Itt történik.
A férfi a gyakorlatsorozat befejező szakaszát kezdi, emlékszik az oktató arcán a legyekre a bemutató alatt.
– Miért járt múlt éjjel a hídon?
- Gondolkodnom kellett – feleli a férfi, és nyugton áll.
– Nem vonzotta oda semmi?
Emlékezet. Veszteség. Hús-szellem a Market Streeten. Cigarettaszag a lány hajában. A lány fagyos télajka az övén, mögötte melegség.
– Semmi – mondja. Semmire záruló kezek.
– Ideje találkoznunk – mondja a hang.
Kezek nyílnak. A semmit engedik el.
Mire az eső elállt, a furgon hátuljában több milliméternyi eső összegyűlt.
– Karton – mondta Chevette.
– Karton?
– Keressünk pár száraz dobozt! Szétnyitva többet egymásra teszünk. Elég száraz lesz.
Tessa felkattintotta zseblámpáját, és még egyszer megnézte a vizet.
– A pocsolyában fogunk aludni?
– Intersticiális.
Tessa lekapcsolta a lámpát, és hátraperdült.
– Figyu – mondta, a zseblámpával hadonászva –, most legalább nem esik. Menjünk vissza a hídra! Keressünk egy pubot, együnk valamit! Emiatt ráérünk később aggódni.
Chevette beleegyezett, amennyiben Tessa nem viszi magával Isten Apró Játékszerét, és semmilyen más módon nem filmezik, amibe Tessa belement.
A furgont a parkolóban hagyták, végigsétáltak az Embarcaderón, el szögesdrótok és barikádok mellett, melyek a tönkrement mólókat szigetelték el (de Chevette tudta: eredménytelenül). Az árnyékban dílerek tanyáztak, és a hídig ajánlottak nekik speedet, füvet, ópiumot és táncost. Ezek a dílerek nem bírtak elég versenyerővel, magyarázta Chevette, hogy arrébb, a hídhoz közelebb árulhassanak. Ott voltak az áhított helyek, és az Embarcadero dílerjei vagy abba az irányba, vagy onnét elfelé mozogtak.
– Hogyan versenyeznek? – kérdezte Tessa. – Megküzdenek?
– Nem – mondta Chevette. – A piac, érted? Akinek jó anyaga és jó árai vannak, azokat felkapják, a vevők őket akarják. Aki szar cuccal és szar árral jön, azt elhajtják. Ha itt élsz, látod, ahogy egymást váltják; látod őket nap mint nap, és ha maguk is használják az anyagot, az előbb-utóbb padlóra küldi őket. Itt végzik, és már nem látod őket.
– A hídon nem árulnak?
– Nos, árulnak, de nem olyan sokan. És ha igen, nem csapnak olyan nagy hűhót körülötte. A hídon nem ajánlgatják így, nem ennyire, ha nem ismernek.
– Honnét tudják, hogy ne csinálják? Honnét van a szabály?
Chevette elgondolkodott.
– Ez nem szabály. Egyszerűen csak nem szabad. – Elnevette magát. – Nem tudom, csak így van. Mint a verekedések: nincs túl sok belőlük, de ami van, az komoly, és emberek sérülnek meg.
– Tulajdonképpen hányan élnek itt? – kérdezte Tessa, ahogy sétáltak a Bryantről fölvezető rámpán.
– Nem tudom. Nem hiszem, hogy bárki is tudná. Régebben akinek volt itt valami dolga, üzlete, az itt élt. Muszáj volt. Hogy megtartsd, amid van. Itt nincs bérleti díj meg ilyesmi. Most viszont akinek üzlete van, az úgy megy, mint bárhol máshol, érted? A Hibás Szektor, ahol voltunk. Az a készlet valakié, építtette a boltot, és lefogadom, fizeti a szumó fiút, hogy ott aludjon, vigyázzon a helyre.
– De te nem itt dolgoztál, amikor itt éltél?
– Nem, leléceltem, amint tudtam. Szereztem egy cajgát, és jártam a várost.
Beértek az alsó szintre, jégben tartott haltartályok mellett lépkedtek, míg meg nem érkeztek egy helyre a déli oldalon, amire Chevette emlékezett. Olykor kaját kínált, olykor zenét, és nem volt neve.
– Adnak „hot wing”-et, meleg szárnyat – mondta Chevette. – Szereted a meleg szárnyat?
– Megmondom, ha ittam egy sört. – Tessa a helyet szemlélte, mintha próbálná besorolni, mennyire intersticiális.
Mint kiderült volt egy olyan ausztrál sörük, amit Tessa imádott, a Vöröshát, vörös pókkal díszített barna üvegben, és Tessa elmesélte, hogy ez a pók az ausztrál megfelelője az amerikai mérges póknak, vagy talán még annál is rosszabb. A sör viszont jó volt, ezt Chevette-nek is el kellett ismernie, és miután mindketten megittak egyet, és rendeltek még egyet, Tessa sajtburgert kért, Chevette pedig egy tál meleg szárnyat és sült krumplit.
A hely tényleg úgy szaglott, akár egy bár: állott sör, füst, zsír, izzadság. Chevette még emlékezett, amikor először járt bárokban, fönt Oregonban, vidéki utak mentén, azok is így szaglottak. A bárok, amikbe Carson L. A.-ben vitte el, máshogy szaglottak. Nagyjából mint az aromaterápiás gyertyák.
A helyiség egyik végében színpad állt, egy alacsony fekete dobogó úgy harminc centire a padlótól, rajta zenészek készülődtek, állítgatták cuccaikat. Volt ott valami billentyű, dob és egy mikrofonállvány. Chevette sosem volt oda különösebben a zenéért, semmilyen zenéért, bár küldönc korában rászokott, hogy lejárjon klubokba táncolni San Franciscóba. Ellenben Carson nagyon is tudta, milyen zenét szeret és miért, és megpróbálta Chevette-et is megtanítani, hogy úgy élvezze, mint ő, de a lánynak egyáltalán nem jött be. Carson a huszadik századi zenében utazott, jobbára franciákban, mint az az igazi köcsög Serge Valami, ami úgy hangzott, mintha a pali éneklés közben lassan kiverte volna, de közben az egész mintha szart se jelentene a számára. Chevette akkor az új Chrome Corant vette meg, „Az én háborúm az én háborúm”, mintegy önvédelemből, de ő maga sem bírta igazán, és az egyetlen alkalommal, amikor Carson előtt tette fel, a férfi úgy nézett rá, mintha Chevette a szőnyegpadlóra szart volna vagy mi.
A kis színpadon készülődő arcok nem a hídon laktak, bár Chevette tudta, vannak zenészek, híresek is, akik kijönnek, és a hídon készítenek felvételeket, hogy elmondhassák, amit akarnak.
Az egyik egy nagydarab férfi volt, fehér, borostás arccal, feje búbjára tolt szívdöglesztő cowboykalapban. Egy gitárral szöszmötölt, amit még nem csatlakoztatott, és egy kisebb férfit hallgatott, aki farmernadrágján olyan övcsatot viselt, akár egy gravírozott ezüst vacsoratál.
– Hé – bökött Chevette a palackszőke, övcsatos férfi felé –, egy lányt molesztálnak a sötétben, és ő azt mondja, egy vadjenki volt. „Honnét tudod, ha sötét volt?” „Mert nagyon kicsi fütyköse volt meg jó nagy övcsatja!”
– Mi az a vadjenki? – Tessa az utolsó cseppeket is kicsorgatta az üvegből.
– A nejlon baseballsapkák után kapták a nevüket, amit hordtak, és nejlonháló volt a tarkónál a jobb szellőzés miatt. Anyám úgy emlegette, az „aggyon” kalap...
– Miért?
– „Aggyon egy ollan kalapot.” Ingyen osztogatták, reklámból.
– Country zene meg ilyesmi?
– Hát, inkább a Dukes of Nuke 'Em meg ilyesmi. Nem hinném, hogy az country.
– Az a választójogától megfosztott, jobbára fehér bőrű proletariátus zenéje – mondta Tessa –, akik a poszt-poszt-indusztriális Amerikában épphogy tengődnek. Legalábbis ezt mondják a ValóEgyen. De nálunk Ausztráliában is megvan ez a vicc a nagy övcsatokról, csak pilótával és karórával.
Chevette-nek úgy tűnt, az övcsatos férfi hátranéz rá, hát elfordította tekintetét, s a biliárdasztal körül csoportosulók közt észrevett egy ilyen hátul-hálós sapkát, amit megmutatott Tessának illusztrálás gyanánt.
– Elnézést, hölgyeim – mondta valaki, egy nő, és Chevette megfordulva fényes fekete felsőrészbe szorított, igen komoly mell tűzvonalával nézett farkasszemet. Rendetlen szőke haj óriási felhője a la Asleigh Modine Carter, akire Chevette úgy gondolt, mint olyan énekesnőre, akit még a vadjenkik is meghallgatnának, ha hallgatnának női énekeseket, amiben nem volt biztos. A nő két frissen nyitott sört tett az asztalra. – Mr. Creedmore üdvözli önöket – mondta ragyogva.
– Mr. Creedmore? – kérdezte Tessa.
– Buell Creedmore, szivi – felelte a nő. – Az ott, aki épp hangpróbára készül a legendás Randy Shoatsszal.
– Zenész?
– Énekes, szivi – mondta a nő, és jobban megnézte Tessát. – Maga az A&R-től van?
– Nem – mondta Chevette.
– A francba! – mondta a nő, és Chevette egy pillanatig azt hitte, visszaveszi a sört. – Azt hittem, egy alternatív lemezcégtől vannak.
– Mihez képest alternatív? – kérdezte Tessa.
A nő arca felderült.
– Buell énekléséhez, szivi. Nem olyasmi, amire az ember countryként gondolna. Szóval igazából olyan „gyökerek” dolog. Buell vissza akarja vinni a dolgot, túl Waylon és Willie dolgain, egyfajta sötét, „ősi szárazföldre”. Ilyesmi. Nagyjából.
– A nő csak úgy sugárzott, kissé révült tekintettel. Chevettenek volt egy olyan érzése, hogy mindezt csak betanulta, és nem is valami jól, de az volt a dolga, hogy előadja.
– Randy tanította meg Buellt egy régi dalra. „Whisky és vér volt az országúton, de imádkozni senkit nem hallottam.” Ez egy himnusz, szivi. Igazi tradicionális. Libabőrös leszek, ha csak meghallom. Legalábbis azt hiszem, ez a címe. De a ma esti buli „vidámabb, energikusabb” lesz.
– Egészségünkre – mondta Tessa –, és kösz a sört.
A nő zavartan nézett.
– Ó. Szívesen, szivi. Kérem, maradjanak a buli végéig. Ez Buell Észak-Kaliforniai debütálása, és lényegében először énekel az Alsóbb Társasággal.
– Mivel?
– „Buell Creedmore és az Alsóbb Társaság.” Azt hiszem, bibliai utalás, de nem tudom megmondani a helyét. – A nő a színpad felé irányította feszülő keblét, és maga is követte.
Chevette-nek már nem kellett sör.
– Azért hozta, mert azt hitte, az A&R-től vagyunk. – Carson révén tudott ilyen dolgokról. Az A&R emberei a zenei ipar tehetségeit kutatták fel és kupálták ki.
Tessa húzott egyet az üvegből, és a nőt figyelte, aki közben megállt beszélni egy fazonnal a biliárdasztalnál, az egyik hátul-hálós sapkát viselő fazonnal.
– Az ilyenek, mint ő, itt élnek?
– Nem – mondta Chevette –, a városban klubok vannak az ilyesmire, vagy mit tudom én, de ekkora tömeget sosem láttam erre.
A hangbeállásban a cowboykalapos gitározott, és az övcsatos énekelt. Párszor megálltak, aztán újrakezdték, mindig ugyanazt a dalt, tekergették a gombokat, és a gitáros tényleg tudott játszani (Chevette-nek volt egy olyan gyanúja, még nem mutatja meg, igazából mit is tud), és az énekes is tudott énekelni. A dal arról szólt, milyen szomorúnak lenni, és milyen belefáradni a szomorúságba.
A bár közben kezdett megtelni: egy részük helybéli, törzsvendég, más részük nem helybéli, csak a bandát jöttek meghallgatni. A helybéliek a tetoválásokat, az arcdíszeket és az aszimmetrikus frizurákat favorizálták, míg a látogatók a kalapokat (jobbára cowboy és hátul hálós), a farmert és (legalábbis a férfiak) a sörhasat. A sörhasak leginkább úgy festettek, mintha tulajdonosaik tudta nélkül lopakodtak volna be, és vették volna birtokba máskülönben zsírmentes alakjukat. Az a fajta sörhas, amelyik lelóg a meglehetősen keskeny derekú farmer tetejére, kidudorítva a flanelinget, de alul azért kordában tartja egy olyan nagy övcsat.
Chevette unalmában épp elkezdte szopogatni a Creedmore küldte sört, amikor meglátta magát az énekest feléjük közeledni.
Valakitől kért egy vadjenkis sapkát, amit fordítva tett föl bizarrul nedvesnek tűnő, fehérített-szőke hajára. Acélkék cowboyinget viselt, keresztben rajta még a bolti hajtás nyoma, a fehér gyöngybetétes patentok félig kigombolva, feltárva egy sápadt, fehér, kimondottan homorú mellkast, melynek színe csöppet sem illett az arcáéhoz (amit Chevette szerint befestett). Mindkét kezében paradicsomlét tartott, magas pohárban, jéggel.
– Helló – mondta. – Láttam itt Maryalice-t. Gondoltam, hozok az öreglánynak egy italt. Buell Creedmore vagyok. Ízlik a sör, hölgyeim?
– Igen, kösz – mondta Tessa, majd másfelé nézett. Creedmore gyors (és Chevette szerint igen nyilvánvaló) fejszámolást végzett, melynek eredményeként Chevette jött ki mint a valószínűbb célpont. – Hallottak rólunk a városban vagy Oaklandben?
– Csak a meleg szárnyak miatt jöttünk – bökött Chevette a tálnyi csirkecsontra maga előtt.
– Finom?
– Megteszi. De már megyünk.
– Mennek? – Creedmore nagyot húzott a paradicsomléből.
– Francba, mi tízkor kezdünk. Meg kéne hallgatniuk minket.
Chevette bizarr, zöldes-vöröses valamit látott a pohár falán, amiből most Creedmore felső ajkára is jutott.
– Mit csinálsz azokkal a Cézárokkal, Buell? – A nagydarab gitáros volt az. – Megígérted, hogy a buli előtt nem iszol.
– Maryalice-nek lesz – mutatta Creedmore a pohárral –, ez meg ennek a csinos hölgynek. – Azzal a poharat, amelyikből ivott, letette Chevette elé.
– Akkor hogy kerül a fokhagymahab a szádra? – kérdezte a nagydarab.
Creedmore elvigyorodott, keze fejével megtörölte a száját.
– Az izgalom, Randy. Nagy este ez. Rendben lesz...
– Ajánlom is, Buell. Ha nem látom, hogy visszaveszel a szeszből, ez lesz az utolsó buli, amit velem játszol. – A gitáros elvette a poharat Creedmore kezéből, belekortyolt, grimaszt vágott, és elsétált. Vitte a piát is.
– Szemétládák – mondta Creedmore.
És Chevette ebben a pillanatban látta meg a belépő Carsont.
A felismerés azonnali és teljes bizonyosságú volt. Nem az aromaterápiásan szagló bárokhoz öltözött Carson volt, hanem az alsóbb rétegek ravasz felderítéséhez öltözött Carson.
Chevette vele volt, amikor ezt a cuccot vette, így végig kellett hallgatnia, hogy a dzseki alaszkai bikabőrből készült (lévén a hideg telek miatt az alaszkai bikának vastagabb a bőre), egy 1940-es, eredeti darab múzeumi minőségű reprodukciója. A farmer is majd ilyen drága volt, és származására nézve még összetettebb: a szövetet Japánban készítették ősi, nagy gonddal karbantartott amerikai szövőgépeken, majd Tunéziában fejezték be egy csoport holland tervező és ruhatörténész részletes leírása alapján. Carson az ilyen cuccokra utazott, az ilyen abszolút eredeti álcuccokra, úgyhogy amikor Chevette meglátta belépni az ajtón, egy pillanatig sem volt kétsége kiléte felől.
Azonkívül – bár maga sem tudta, hogyan – azzal is tisztában volt, hogy bajban van. Talán, gondolta Chevette később, azért mert Carson nem tudhatta, hogy ő látja, ezért nem törődött vele, hogy annak látsszon, akinek tettette magát, amikor Chevette vele volt, amikor a férfi tudta, ő nézi.
Mintha egy teljesen más pasast látott volna, egy igen ijesztő, igen hideg, igen dühös pasast – közben tudva, hogy igenis Carson az. A férfi elkezdte pásztázni a bárt...
Amit ekkor Chevette tett, őt magát is meglepte. Creedmore-t még jobban meglephette. Az óriási ezüst övcsat teteje kényelmes fogást kínált. Chevette elkapta, és magához rántotta Creedmore-t, szájon csókolta, átkarolva a férfi nyakát, remélve, hogy feje a vadjenkis sapkában eltakarja arcát Carson elől.
Creedmore őszinte lelkesedésére számíthatott volna, ha lett volna ideje gondolkodni.
Rydell már fele utat megtette vissza az alsó szint darálójában, amikor a napszemüveg megcsörrent. Hátát a legközelebbi falnak vetette, előhúzta a szemüveget, föltette.
– Rydell?
– Igen?
– Öregem, itt Durius. Hogy vagy?
– Jól – mondta Rydell. A szemüveg szarakodott; Rio utcatérképének furán megnyúlt részei sorjáztak át látómezején. – És te? – Fúró vagy erőgép nyihogását hallotta valahonnét L. A.-ből. – A Sárkányban vagy?
– Ja, épp nagy átalakításban vagyunk.
– Minek?
– Nem tudom – mondta Durius. – A bankautomata mellé egy új bütyköt építenek be. Ahol a bébitáp és a gyermekápolási holmik voltak, emlékszel? Park el nem árulná, mi lesz az; szerintem nem is tudja. Bármi is az, minden üzletbe beépítik. Milyen volt az út? Milyen Creedmore?
– Szerintem alkoholista, Durius.
– Frankó. Milyen az új meló?
– Hát, még nem sok mindent tudok róla, de kezd érdekes lenni.
– Az klassz – mondta Durius. – Na jó, csak kíváncsi voltam, hogy vagy. Praisegod üdvözöl. Kérdezi, tetszik-e a szemüveg.
A Rio-térkép megremegett, összeugrott, majd megint szétnyúlt.
– Mondd meg neki, hogy klassz. Mondd meg, hogy köszönöm.
– Oké. Vigyázz magadra.
– Te is – mondta Rydell. Durius letette, és a térkép eltűnt. Rydell levette a szemüveget, és zsebre vágta. Marhatányéros. Visszafelé beugorhatna a Gettóséfbe egy marhatányérosra.
Aztán eszébe jutott Klaus meg Kakas, és úgy döntött, először ellenőrzi a termoszt.
Te mit gondolsz, Martial, mi ez? – kérdezte Fontaine ügyvédjét, Martial Matitse-t, a Matitse Rapelego Njembo ügyvédi irodából, melynek képviselete három notebookot és egy antik kínai biciklit foglalt magába.
Martial a fogát szívta a vonal túlsó végén, és ebből Fontaine tudta, a fiú által lehívott listákat nézi.
– Letéti páncélrekeszek tartalmának listái, ahogy azt a különböző állami törvények előírják. Antiterrorista szabályozás. Hogy ne lehessen csak úgy eldugni drogmintákat, nukleáris robbanófejeket meg ilyesmi. Ráadásul a pénzmosás megelőzését is várták tőle, igaz még amikor a pénz nagy zöld papírkötegeket jelentett. De a helyedben, Fontaine, én mást kérdeznék az ügyvédemtől. Azaz: nem szegem meg a törvényt ezeknek a dokumentumoknak a birtoklásával?
– Azt teszem?
Martial pár másodpercnyi telefoncsöndet tartott.
– Igen, azt teszed. De attól függ, hogyan tettél szert rájuk. És épp most állapítottam meg, hogy a felsorolt vagyontárgyak tulajdonosai kivétel nélkül halottak.
– Halottak?
– A legteljesebb mértékben. Ezek végrendeleti dokumentumok. Még mindig törvényi védelem alatt, de merem állítani, hogy egyes tárgyak a listákon aukcióra fognak kerülni, ahogy a különböző örökösödési eljárások bonyolódnak.
Fontaine válla fölött hátrapillantva a fiút látta, aki még mindig a padlón ült, a harmadik jeges guajáva üdítőt szopogatta. – Honnét szerezted ezeket? – kérdezte Martial.
– Pontosan nem tudom.
– Elvileg ilyen fájlokat nem lehet dekódolni. Csak ha FBI ügynök vagy. Ha másvalaki dekódolja, az a te szempontodból csak személyiségi ügy. De ha te csinálod, vagy szándékosan részt veszel benne, akkor tiltott technika birtokosa vagy részbirtokosa vagy, ami bebocsátást jelent azon rendkívül hatékony börtönök egyikébe, melyeket a magánszektor oly szorgalmasan épít és üzemeltet.
– Nem birtoklok ilyesmit.
– Akárhogy is, ha birtokolnál, megfontoltan alkalmazva, a kellő titoktartás mellett, az említett technika segítségével képes lennél feltárni bizonyos hasznot hajtó piaci töréspontokat. Tudsz követni, Fontaine?
– Nem.
– Mondom másként: ha olyan dokumentumokra tudsz szert tenni, mint senki más, nem lenne buta dolog olyasvalakivel beszélni, aki sejtheti, milyen dokumentum megszerzése jelentene hasznot.
– Hé, Martial, én nem...
– Fontaine, kérlek. Én értem, hogy aki használt étkészleteket és vén, patkány rágta játékokat árul, az ezt foglalkozásnak tekinti. Hivatásnak. Nem a pénzért csinálod, tudom. Mindazonáltal ha valamihez hátsó csatornákat találsz, a lehető leghamarabb konzultálj ügyvédeddel, vagyis velem. Hallod?
– Martial, én nem...
– Clarisse irodánk egy másik tagjától információkat kért, Fontaine. Bizalmasan közlöm ezt veled.
Fontaine nem örült a hírnek.
– Válásról beszélt, barátom.
– Mennem kell, Martial. Vásárlók.
Fontaine letette. A hír Clarisse-ről nem volt újdonság, de mindeddig sikerült nem gondolnia rá.
Halk, folyamatos kattogásra lett figyelmes, hátrafordulva látja, hogy a fiú újra föltette a vidpántot.
Chevette nem hunyta le a szemét, amikor Creedmore-t lehúzta magához és megcsókolta, de karját a férfi nyaka köré fonta, hogy lent tartva elrejtőzzön Carson elől, Buldózeres dzsekijének gallérjától pedig nem látott ki. Amit szeme sarkából mégis látott Creedmore arca és bal füle mellett, az a tömegen keresztül törtető Carson adrenalin-éles képe volt. Ez olyannyira lekötötte Chevette-et, hogy fel se vette Creedmore reakcióját, akinek nyelve megpróbált az övé alá férkőzni a gyorsaság és erő eleddig sikertelen kombinációjával, keze pedig Buldózeres dzsekije alatt vadul kereste a lány mellbimbóját.
Carson kristálytiszta képét Tessa közelije váltotta fel, aki elkerekedett szemmel már-már nevetésben tört volna ki, amikor is Creedmore megtalálta a hőn áhított mellbimbót, Chevette pedig puszta reflexből bal kezével elengedte a nyakát és mellbe bokszolta, a lehető legkeményebben és diszkrétebben, beleadva anyait-apait.
Creedmore szeme fölpattant, kék volt és véreres, Chevette pedig elengedte, lebukott a székéről, és az asztal alá gurult, most már teljesen önműködő üzemmódban. Mintha hallotta volna Creedmore fejét az asztalhoz koppanni, ahogy megpróbálta követni, de most hogy szájuk különvált, a lányban tudatosul a férfi szájának íze és valami igen-igen ismerős benne, de ez csak az agyát foglalta le, közben teste a leggyorsabb kivezető utat kereste. Ami azt jelentette, hogy négykézláb átmászik az asztal alatt; görnyedve, de már gyorsabban végig a termen; sprintel, még mindig lehajolva, felemelt karral, hogy eltolja, aki megállítaná; ki az ajtón.
Ahol ösztöne, valami, egy emlék jobbra irányította, Oakland felé.
És nem is lassított, amíg biztonságos távolban nem érezte magát, de eddigre már rájött, milyen ízt érzett Creedmore száján: a táncosét. Vajon mennyit vehetett át? Valószínűleg nem sokat, de érezte szívverésében, látta a minden fényforrást körülvevő halvány aurában, és tudta abból, hogy ami az imént történt, igazából alig zavarta.
Táncossal a baj elvont fogalom lesz.
Carson pedig bajt jelentett, vélte, és látván az arcán azt a kifejezést (amit régóta gyanított, gondolta most, de sosem sikerült elcsípnie), megrémült. Már attól megrémült, amikor Carson először megütötte, de akkor másként élte meg. A veréssel nem igazán bántotta, nem fizikailag. Ahonnét Chevette jött, ott jócskán látott komolyan megcsonkított embereket, de hogy lehetne veszélyes ez a jóképű médiasrác, aki még azt sem tudja, milyen egy rendes ütés?
De most, ahogy a Creedmore nyálából visszamaradt drog hatása alá került, megértette: már akkor sem attól félt, hogy megütötte, vagy hogy megteszi újra, hanem egy ösztönös, tudatalatti felismeréstől, miszerint valami nem volt rendben Carsonnal, valami nagyon-nagyon nem volt rendben. Hogy rossz hírt jelentett, és ezt takargatta. Minden percben ezt, sokkal gondosabban, mint ahogy ruháit válogatta.
És Tessa, amikor Chevette azt a beszélgetést folytatta vele, ami aztán a Malibuba költözéshez vezetett, azt mondta, irigyli a férfiaktól, hogy ha gáz van, egyszerűen odébbállnak. Még ha nincsenek is tisztában vele, mondta Tessa, akkor is megteszik. De nekünk ez nem adatott meg, úgyhogy bármekkora gáz van, mi maradunk. De ha megütött, nem maradhatsz, mert megteszi újra.
A Kincses felé sétálva a híd kísértetiessé vált, egyszínű lett. Vagy ez is csak a táncos hatása? Nem tudta.
– Irányíthatatlan – mondta. Ilyennek érezte most az életét. Csak reagált a dolgokra. Megállt. Talán Carsonra is csak reagált.
– Hahó, Chevette!
Egy ismerős arcot látott, bár nem tudott nevet hozzákapcsolni. Kócos, sápadt haj, alatta sovány, éles arc, a bal felén csúnya, kígyózó heg. Alkalmi küldönc még az Allied-béli napokból, nem a csapat tagja, csak egy arc a partikról.
– Heron – jutott eszébe a név.
– Azt hittem, leléptél – villantotta ki törött fogait a srác. Talán a fejében is eltörött valami, ötlött fel a lányban. Vagy talán csak valami anyag.
– Úgy volt – mondja Chevette.
– Hová?
– D-Kalba.
– Cajgázol ott is? Küldöncködsz?
– Nem.
– Én most nem tudok tekerni – mondta Heron, előrelendítve merev bal lábát. Nem nehezedett rá. Valami a térdével. – Összeakadtam egy ketreccel. – Kocsival, Chevette arra gondol, milyen rég hallotta ezt a szót: „ketrec”.
– Van biztosításod?
– Francot, a ketrec meg Iga Cityből jött. – Igazságügyi minisztérium. – Vannak ügyvédjeim, de... – Béna vállvonás. – Az egyik ügyvédem Njembo. Ismered a három pasit? Az Afrikai Unióból menekültek. Ez a Njembo ismeri Fontaine-t. Ismered Fontaine-t, igaz?
– Aha – mondta Chevette, válla fölött hátrapillantva. – Még Oaklandben él az asszonyokkal meg a kölykökkel?
– Nem, nem. Van egy boltja, ott fönt. – Mutatja. – Ott alszik. Turistáknak árul cuccokat. Njembo szerint a feleségei meg akarják kopasztani. – Rákacsintott Chevette-re, a fényben arcán megvillant a heg. – Jól nézel ki. Más a hajad.
A hegvillanásból valami átúszott Creedmore nyálmámorának peremén; Chevette megborzongott, a táncos lapokat osztott a fejében, rajtuk a közeledő Carson, arcán ugyanaz a kifejezés, keze bőrkabátja zsebében.
– Örülök, hogy láttalak, Heron.
– Aha – hangzott, valami komor és bizalmatlan, talán vágyakozó tónusban, és megint a béna vállvonás, talán a vállába álló fájdalmat lerázandó. Tekintetét a földre szegezve Heron elpályázott arra, amerről Chevette jött, és a lány csak most látta, milyen komoly lehetett a baleset, a fiú bicegve, merev lábát ívben emelgetve ment.
Chevette fölhúzta Buldózeres dzsekijének cipzárját, és indult megkeresni Fontaine boltját, kíváncsian, megismeri-e egyáltalán a helyet.
A Gettóséfben Rydell vett egy marhatányérost fehér, elvihető habszivacs tálban, majd ki kellett fundálnia, hogyan mászik föl a létrán egy kézzel, anélkül, hogy kiöntené.
Létrán mászni egyik kézben valami forró dolgot tartva olyasmi, amire az ember ritkán gondol, és amikor rákerül a sor, nem bizonyul könnyűnek. Egy forró tálat nem vághatsz csak úgy a hónod alá; úgyhogy ha egy kézzel mászol, igencsak gyorsnak kell lenned, kapkodnod a fokokat.
De csak fölért, és nem is öntötte ki a kaját. Fönt letette, amíg kikapcsolta a kockalécekből és drótrácsból tákolt biztonsági hálót. Mindkét oldalon krómlemezes, nepáli lakat díszelgett rajta, a kulcsot már korábban megtalálta egy szegen. Biztonsági szempontból ez tökéletesen értelmetlen megoldás volt, mert aki be akart jutni, csak kivágta a lakatok nyelvét, kifeszítette pántjukat a furnérból, vagy addig rángatta a dróthálót, míg a kapcsok meglazultak. Másrészről viszont ha be sem zárva mész el, és valaki minden erőfeszítés nélkül viszi el a cuccaidat, valószínűleg még hülyébbnek érzed magad.
Amikor kinyitotta, leült az ágy végébe a tállal és a műanyag kanállal, amit hozzá adtak. Beszívta a gőzt, amikor eszébe jutott, először meg kéne néznie a termoszt. A vetítőt, ahogy Laney nevezte. Sóhajtva letette a tálat, és felállt (na jó, felgörnyedt).
A GlobEx doboz a szekrényben volt vászonzsákja mellett, a sodortfém henger pedig a GlobEx dobozban.
Visszaült, a GlobEx dobozt maga mellé téve az ágyra, és nekilátott a marhatányérosnak, ami meghálálta a küzdelmet. Különös, hogy ilyen vékonyra szelt, rendesen túlsütött, rejtélyes származású hús (amit talán marha lehetett, talán nem) a megfelelő körülmények között ízletesebb, mint az igazi jó bifsztek. Megette az egészet, az utolsó szem rizst és az utolsó csepp szaftot is, és úgy vélte, a turistatérkép a megfelelő helyre tette a három és fél csillagot.
Majd kinyitotta a GlobEx dobozt, és kiemelte a termoszdolgot. Újra megnézte a FAMOUS ASPECT matricát, de most sem mondott neki többet, mint először. A dolgot a zöld és sárga szőnyegre állította, aztán visszamászott az ágyra a rugóskésért. Azzal nyitotta ki a két műanyag zacskót, amibe a kábeleket csomagolták.
A hagyományos tápvezeték szakasztott úgy nézett ki, mint amivel a notebookot szokás a falba csatlakoztatni. Ellenben a másik, mindkét végén jackdugóval, komolyabbnak tűnt. A termoszon megtalálta a nyílást, ahová ennek a kábelnek egyik vége illett, de mi van a másikkal? Ha a szumó srác nem hazudott, ez átalakító kábel volt, olyasmihez csatlakoztatandó a dolgot, amibe általában nem csatlakoztatnak semmit. Optikai kábelnek vélte.
A tápvezetékkel nem volt gond. Csak aljzatot találni tartott el egy ideig ebben a lyukban, de a faliszekrényben végül meglelte (lényegében egy ipari, sárga, hosszabbító zsinór vége volt).
A dolgon semmi kezelőszervet nem látott, semmi kapcsolót. A tápvezetéket a fali csatlakozóba dugta, majd leült az ágyra, a vezeték másik vége a kezében. Az ezüstös hengert nézte.
– Fene vigye! – mondta, és bedugta a kábelt a hengerbe. Abban a pillanatban megjelent a lelki szeme előtt, hogy a dolog minden kétséget kizáróan csurig van plasztikbombával és egy detonátorral, csak a graftra várt...
De nem, mert akkor halott lenne, és nem az.
Viszont a henger sem csinált semmit. Halk zümmögést vélt hallani belőle. Ennyi.
– Nem értem – mondta Rydell.
Valami villódzott. Neonpillangó. Tépett szárnyak.
Aztán egyszer csak ott térdelt a lány, egészen közel hozzá, és Rydell érezte, szíve meglódul.
Ahogy ott volt, majd nem volt ott. Szúrást érzett a mellkasában, és rájött, hogy talán illenék lélegzetet vennie.
Ha le kellett volna írnia a lányt, Rydell azt mondta volna, gyönyörű, és szörnyű frusztráltan próbálta volna elmagyarázni, mit ért ez alatt. Arra gondolt, a lány jól példázza Durius hibridelméletét, de hogy milyen fajták keveréke, meg nem tudta volna mondani.
– Hol vagyunk? – kérdezte a lány.
Rydell pislogott. Nem volt biztos benne, hogy a lány látja, és hozzá szól vagy valaki máshoz egy másik valóságban.
– Éjszakáztató motelben – mondta kísérletképpen. – San Francisco – Oakland Bay.
– Te Laney barátja vagy?
– Én... Nos, igen.
A lány most nyilvánvaló érdeklődéssel nézett körül, és Rydell karján égnek állt a szőr, látván, hogy a lány ruhája az övének a másolata, csak a lányra sokkal jobban illett, no meg jobban is állt neki. Bő khakiszín nadrág, kék ing, fekete nejlondzseki Velcro-háromszöggel a szíve fölött, ahová az ember a munkaadója logóját ragasztja. Még a fekete zokni is (vajon lyukas?) és a fekete Work-'N'-Walks miniatűr verziói, amit a Mázlis Sárkánynak vett. De karján azért állt föl a szőr, mert tudta, látta, hogy megjelenése pillanatában a lány meztelenül guggolt előtte.
– Rei Toei vagyok – mondta a lány. Haja nyers volt, fényes és durván, ám tökéletesen nyírt, szája széles és nagylelkű és mosolytalan, és Rydell kinyújtotta kezét, nézte, ahogy áthatol egyenesen a lány vállán, a koherens fények mintázatán. – Ez hologram – mondta a lány –, de én valódi vagyok.
– Hol vagy? – kérdezte Rydell, visszahúzva kezét.
– Itt.
– De hol vagy igazából?
– Itt. Ez nem kivetített hologram. A Famous Aspect egység állítja elő. Itt vagyok veled. Nagyon kicsi a szobád. Szegény vagy? – Elmászott Rydell mellett (rajta is átmászott volna, ha nem ad neki helyet) az ágy fejéhez, és megnézte a sóval bevont műanyag félgömböt. Rydell most nagyon jól láthatta, hogy a lány a szó szoros értelmében egy fényforrás, habár valamiképp a holdfényre emlékeztette.
– Bérelt szoba – mondta. – És nem vagyok gazdag. A lány visszanézett rá.
– Nem akartalak megbántani.
– Semmi baj – mondta Rydell, a lányról a vetítőre nézve, majd vissza. – Mármint sokan azt mondanák, szegény vagyok.
– De még többen, hogy gazdag.
– Ezt nem hiszem...
– Én igen – mondta a lány. – Pillanatnyilag több ember él a Földön, akinek számottevően kevesebből kell boldogulnia. Van hol aludnod, van mit enned. Láttam, hogy ettél. Mi a neved?
– Berry Rydell – felelte szégyenlősen. De ő legalább tudta, ki ez a lány, vagy kinek kéne lennie. – Tudod, felismertelek. Te vagy az a japán énekesnő, aki nem... úgy értem, aki...
– Nem létezik?
– Nem ezt mondtam. Nem úgy volt, hogy hozzámész ahhoz az ír, kínai vagy milyen palihoz? Abból a bandából?
– De igen. – A lány hason fekve elnyújtózott az ágyon, állát kezére támasztotta pár centire a koszos műanyag buboréktól. (Rydell egy villanásnyi időre mintha alulról látta volna, a vízből, egy behemót szürkészöld szemén át.) – Csakhogy nem házasodtunk össze, Berry Rydell.
– Honnét ismered Laneyt? – kérdezte a lánytól, remélve, hogy olyan területet talál, ahol ő is meg tud állni a lábán.
– Laney és én barátok vagyunk, Berry Rydell. Tudod, hol van?
– Pontosan nem – felelte Rydell, ami igaz is volt.
A lány a hátára fordult, nagyszerűen nézett ki, és a szó legszorosabb értelmében ragyogott Rydell ruhájának összehasonlíthatatlan tükrében, amely a lányon úgy festett, mint egy ellenállhatatlan új divat legelső és legtisztább példája. Szomorú tekintete megbabonázta Rydellt. Abban a pillanatban boldogan és önszántából bámult volna a lány szemébe, ameddig csak az akarja. Akár örökké ott ült volna.
– Laneyt elválasztották tőlem. Nem értem, miért, de bíznom kell benne, hogy közös és végső érdekünkben. Ki adta neked a vetítőt, Berry Rydell?
– Nem tudom. A GlobEx szállította ide, de Laney nevében. A cím melbourne-i, a Paragon-Asia nevű cégé.
A lány fölvonta szemöldökét.
– Tudod, miért vagyunk együtt San Franciscóban, Berry Rydell?
– Nem. És te?
– Laney azt hiszi, a világ hamarosan véget ér – mondta a lány vibráló mosollyal.
Rydell nem tudott nem visszamosolyogni.
– Szerintem ezt már az ezredfordulónál átéltük.
– Laney szerint az csak egy dátum volt. Laney azt állítja, ez az igazi. De már hetek óta nem beszéltem vele, Berry Rydell. Nem tudom, most mennyivel vagyunk közelebb a csomóponthoz.
A könnyű lével, a furgonos kurvákról lelejmolt hitelcsippel Bummzilla lemegy a Mázlis Sárkányba. Odajár, ha pénzt szerez, mert ott van minden szar.
Szeret ott enni, mert nem hídkaja; olyan kaja, mint a tévében, dobozból. Meg minden: minden szar, amit megnézhet, a beállított játékok. A legbaróbb hely.
Egyszer majd összekapja magát. Házban fog lakni, tiszta lesz, mint a Mázlis. Meg ugyanúgy kivilágítva, és lesz olyan kameraballonja, mint a furgonos kurváknak. Ügyel majd magára, vele aztán nem baszik ki senki.
A bejárat felé menet előveszi a csipet, mert ha a kezében van, és megmutatja a biztonsági őrnek, beengedik. A biztonsági őr tudni akarja, hogy az embernek van zsozsója. Különben lopna. Bummzilla megérti ezt.
Ma este más. Ma este egy nagy fehér furgon áll a Mázlis Sárkány előtt. Legnagyobb, legtisztább furgon, amit látott. Nincs felirat, a rendszámtáblán D-Kal, két biztonságis ácsorog mellette. Bummzilla arra gondol: talán ebben hozzák az új játékokat. Sose látta még.
Szóval a csipet fölmutatva be az ajtón, aztán irány cukorért.
Bummzilla szereti azt a japán cukrot, ami olyan, mint egy kis droglabor. Összekevered a különböző részeket, sistereg, fölmelegszik, lehűl. Elindítod ezt a kelés-dagadást, és nézed, ahogy keményedik. Ha megeszed, csak cukor, de Bummzilla szereti nézni.
Hat ilyet vesz meg pár csokoládét, bosszús, hogy nincs szőlő. Elácsorog a gépnél, amelyik újságot állít össze, figyeli a képernyőket, a sok szart, amit beletehetsz a saját újságodba. Aztán visszamegy tésztáért, amelyikhez vizet kell adni és meghúzni a zsinórt.
Ahogy a marha és a csirke között tipródik, észreveszi, hogy a Mázlis Sárkány egy darab falát kivették. A GlobEx és a készpénz-automata mellett.
Szóval ezért van itt a fehér furgon, gondolja, hogy beállítsanak valami újat. Kíváncsi, játék lesz-e.
Fehér emberek fehér egyenruhában a falnál dolgoznak.
Nézi őket, majd visszamegy a bolt elejébe, megmutatja a cuccait. A pénztáros elhúzza cuccait az ablak előtt, ami számol, elveszi Bummzilla csipjét, és leveszi a pénzt. Nesze neked könnyű lé.
Kiviszi a szatyrot, és leül a járda szélére. Már neki is áll az első cukornak. Vörös.
A fehér furgon mellett a bolt előtt álló képernyőkre néz; legalább a felükön fehér furgonokat lát. Szóval most az egész világon fehér furgonok állnak a Mázlis Sárkányok előtt. Szóval valami újat helyeznek üzembe ma este.
Bummzilla kibontja a cukrot, és a többelemű, de teljesen vizuális instrukciókat tanulmányozza.
Jól kell csinálnia.
Ez lesz Fontaine boltja: kicsi, bíborszínű, a magas, keskeny ablakokat annyi szilikonnal tömítették, amennyivel egy esküvői tortát is le lehetne fagyasztani. A bolt egész elejét ugyanazzal az unalmas bíborral festették le, amit a nap és az eső felhólyagosított, és Chevette-nek fölrémlik a hely korábbi inkarnációja talán mint használt ruha bolt. Mindenhová azt a bíbort szórták: a szilikongömbökre és -dudorokra, a régi faajtó hardverjeire, melynek a fölső részét üvegre cserélték.
Ha ez Fontaine boltja, akkor nem vesződött a névadással, ami rávall. És a kirakatba, az ódon Tensor fénysugarába kitett pár holmi is rávall: ósdi, rozsdásodó számlapú órák, csontnyelű zsebkés, amit valaki szépen kifényezett, bordázott, fekete gumiba foglalt, óriási ocsmány telefon. Fontaine megőrült a régi cuccokért, és olykor, még régen, át-áthozott ezt-azt, hogy megmutassa Buldózeresnek.
Néha Chevette-nek olyan érzése támadt, csak azért csinálja, hogy beindítsa Buldózerest, aki aztán mesélni kezdett. Nem volt nagy mesélő, de amikor Fontaine ütött-kopott kincseit tartotta a kezében, megeredt a nyelve, Fontaine meg ült és hallgatta, olykor biccentett, akárha Buldózeres történetei régi gyanúit erősítették volna meg.
Buldózeres múltjának részeseként aztán új izgalommal forgatta a tárgyat, és kérdezgetett.
Chevette úgy látta, Fontaine a dolgok világában él, az ember készítette dolgok világában, és talán könnyebb volt neki az emberekhez a dolgokon keresztül közeledni. Ha valamiről nem tudott mesélni, Fontaine maga pótolta ki a történetet, a tárgy alakjából olvasta ki a szerepét, elhasználtságából a használati területét. Láthatólag ez megnyugtatta.
Fontaine számára mindennek megvolt a maga története. Az épített világ minden tárgyának, minden töredékének. Hangok kórusa, a mindenben benne élő múlt, a tenger, melyen a jelen hánykolódik. Amikor az öreg dereka annyira megromlott, hogy nem tudott többé menni, és Fontaine megépítette neki a siklót, a fogaskerekű felvonót, amely sínen araszolt fel a vastoronyba, minden egyes szerkezeti darab származásáról volt egy története. Ezeket a történeteket a villamosság segítségével szőtte egybe: a dolog kattogva emelkedett fel a Buldózeres szobájának padlójába vágott ajtóig.
A lány most a bolt előtt áll, nézi a kirakatot s benne az órákat a megsárgult számlappal és mozdulatlan mutatókkal, és a történelemtől fél.
Fontaine másként fogja őt a történelemhez viszonyítani, és a lány a történelmet kerülgette eddig.
Az ajtó testes üvegén át (mely elég vastag, hogy megtörje a fényt, miként a víz a pohárban) a lány látja, hogy a bolt mögötti helyiségben égnek a fények. Ott egy másik ajtó, kissé nyitva.
ZÁRVA/CERRADO áll a szamárfüles kartonlapon, ami az üvegen belül lóg egy vákuumos tapadókoronggal fölerősített zuhanykampón.
Bekopog.
A belső ajtó szinte azonnal kinyílik, a fény egy alakot rajzol körül.
– Hé, Fontaine. Én vagyok, Chevette.
Az alak közelebb csoszog, és a lány látja, hogy ő az, a merev, fekete férfi, akinek őszülő haja rendetlen csomókba tekeredett, melyek lógnak, akár szomjazó, poros virágok levelei. Ahogy az alak megkerüli az üvegtetejű, csillogó pultot, a lány látja, pisztolyt tart a kezében, azt az özönvíz előtti fajtát, amelyiknek forog a hengere, ahogy a golyókat egyenként kilövik.
– Fontaine? Én vagyok.
A férfi megáll, néz. Előrelép. Leengedi a pisztolyt.
– Chevette?
– Ja.
– Mindjárt. – Odajön, a lányra néz, mögé. – Egyedül vagy?
– Igen – feleli az, szétnézve mindkét irányba.
– Mindjárt. – Kulcsok zörögnek, zárak nyílnak, végül kitárul az ajtó, és a férfi ámultan pislog rá. – Visszajöttél.
– Hogy vagy, Fontaine?
– Jól – mondja –, jól. – Hátralép. – Gyere be!
A lány bemegy. Gépolaj, fémfényező és pörkölt kávé illata. Ezernyi dolog világít Fontaine történelmi aranytelérjének mélyéből.
– Azt hittem, L. A.-ben vagy – mondja.
– Voltam. Visszajöttem...
Fontaine beteszi az ajtót, és nekiáll bezárni; összetett művelet, de a sötétben is meg tudja csinálni, talán még álmában is.
– Az öreg meghalt. Tudsz róla?
– Tudom – feleli a lány. – Hogyan?
– A kor – zsebre vágja pisztolyát. – Végül ki sem kelt az ágyból. Összegömbölyödött, akár egy csecsemő. Clarisse járt gondozni. Clarisse ápolónő volt. Azt mondja, ha a fal felé fordulnak, vége van.
Chevette nagyon szeretne valamit mondani, de az a valami nem jön.
– Tetszik a hajad, te lány – jelenti ki Fontaine. Nézi. – Nem olyan vad.
– Változik – mondja Fontaine, értve rajta a hidat és az ottani életet. Beszélt a lánynak arról, hogy egyre többen építenek üzleteket, hogy a legtöbb ilyen nem helyi pénzből épül, a tulajdonosok embereket fizetnek, akik itt laknak és védik a tulajdonjogot. – Az a Mázlis Sárkány – mondja, kezében fehér porceláncsészét szorongatva, tele a keserű, zaccos kávéval – azért van ott, mert valaki úgy vélte, kitermeli a költséget. A turisták ott veszik meg, ami kell, hogy kijöjjenek ide. Azelőtt ilyesmi nem történhetett volna meg.
– Szerinted mitől van ez a változás?
– Csak van. A dolgok vannak egy ideig, aztán megváltoznak.
– Buldózeres itt élte le az életét, nem? Úgy értem, amikor ez az volt, ami. Ő mindent látott. Itt volt, amikor megépült.
– De nem egész életében. Csak a végén. A dzsekit, ami rajtad van, Angliában szerezte, amikor fiatalabb volt. Ott élt és motorbiciklizett. Mesélt nekem róla. Skóciába ment meg mindenhová. Igazi régi motorbiciklikkel.
– Egyszer nekem is mesélt valamit erről. Aztán visszatért ide, és akkor jött a Kis Nagy. Megrepesztette a hidat. Nem sokra rá Buldózeres itt volt.
– Hadd mutassak valamit! – Kinyit egy szekrényt. Kivesz egy kést tokban, a zöldes fogantyúkat réz ábrák díszítik. Kihúzza a fényes barna bőrtokból. Damaszkuszi acélpenge, benne sötét minták.
Chevette emlékeinek kése, markolatát fenolos áramkörminták rétegei adják.
– Láttam, amikor csinálta – hajol előre.
– Motorbicikli hajtóműláncából kovácsolta. Vincent „FeketeVillám”, 1952. Angliában vezette. Már akkor is jó negyvenéves volt. Azt mondta, sosem volt ahhoz fogható motor. Megtartotta a láncot, amíg rá nem jött, mire használja. – A lánynak adja a kést. Tizenkét centi penge, tizenkét centi markolat. – Azt akarta, hogy a tiéd legyen.
Chevette végighúzza ujját a lapos pengén, a sötét és világos acél krokodilmintáján, amit a laposra kovácsolt láncszemek alkottak.
– Épp ma jutott eszembe ez a kés, Fontaine. Amikor elmentünk a kovácshoz. Régi kávéskannában égettünk szenet.
– Igen. Láttam ilyet. – Átadja a lánynak a tokot.
– De el kell adnod. – Megpróbálja visszaadni.
– Ez nem eladásra van – mondja a férfi. – Neked őriztem.
Fontaine-nél egy különös fiú van a bolt mögötti szobában. Lassú, spanyolos, tüsi hajú. Csak ül törökülésben, fején régi vidpánt, ami ránézésre egy katonai robotikai szeméttelepről való. Ölében elnyűtt, régi notebook. Folyamatosan csak nyomja a gombot, egyik képet a másik után.
– Ki ez? – kérdezi a lány, amint visszatértek a bolttérbe. Fontaine föltesz egy újabb fazékkal abból a szörnyű kávéból. Chevette nem tudja, a fiú hallja-e.
– Nem tudom – mondja Fontaine, s a vidpántos fiút méricskéli. – Egyik reggel kint állt, a kirakatra lehelgetett.
Chevette nézi Fontaine-t, nem érti.
– Szereti az órákat – mondja Fontaine, játékpisztolyhoz hasonló szikrapisztollyal gyújtja meg a gázgyűrűt. – Reggel megmutattam neki, hogyan kereshet órákat, azóta mást se csinál. – Fontaine odamegy a fiúhoz, lenéz rá. – Nem vagyok biztos benne, hogy ért angolul. Vagy ha ért is, furán veszi ki magát.
– Talán spanyol?
– Járt itt a nagydarab Carlos, de nem volt nagy különbség.
– Most itt élsz, Fontaine?
– Ja. Nem boldogulunk Clarisse-szal.
– A gyerekeid?
– Jól vannak. A francba, és Tourmaline is jól van, mindenki szerint, kivéve saját magát. Mármint nem lakok vele, érted, de jó az egészsége.
Chevette tokostul fölveszi a damaszkuszi kést, és beteszi Buldózeres dzsekijének belső, becipzározható zsebébe. Elfér, a behúzott cipzár legalább függőlegesen tartja.
– Mit csinál a notebookkal?
– Órákat keres. A netaukciókra állítottam rá, de most mindenhol keres. Olyan helyekre bejut, hogy nem is értem.
– Itt fog lakni?
Fontaine a homlokát ráncolja.
– Még nem gondoltam bele.
Chevette föláll, kinyújtózik, lelki szemei előtt az öreget látja, Buldózerest, ahogy fölül az ágyában a kábeltorony tetején. A Creedmore-tól kapott táncos hatása már rég elmúlt, csak fáradtságot hagyott maga után. Hosszú nap. Nagyon hosszú nap.
– Egy furgonban alszunk a Folsom lábánál.
– Te és ki?
– Tessa. Egy barátom.
– Tudod, hogy szívesen látlak.
– Nem, Tessa aggódna. Örülök, hogy láttalak, Fontaine. – Fölhúzza a dzseki cipzárját. – Köszönöm, hogy megőrizted a kést. – Akármilyen történelmet kerülgetett magában, nem találja. Egyszerűen csak fáradt, semmi mást nem érez.
– A te késed. Neked csinálta. Azt akarta, tiéd legyen. Mondta. – Most fölnéz ritkás, ősz fürtjei mögül. És szelíden mondja: – Kérdezte, hogy hol vagy, tudod?
A történelem és Chevette összepasszol. És ez mennyire fáj.
Ahogy Laney halad a világ összes adatán át (vagy ahogy az adat halad át rajta), az már rég nem csupán a munkája, hanem ő maga.
Eközben a Lyuk, lénye magjának üressége nem zavarja. Küldetést teljesít, noha készségesen beismeri magának, hogy igazából nem is sejti, mi ez a küldetés.
Mindez azzal kezdődött, töpreng, miközben fölhajtja a köhögés elleni szirupot a kartonól magzati sötétjében, hogy érdeklődni kezdett Cody Harwood iránt. Az úgynevezett cserkésző szindróma szúrásai végül az 5-SB-vel valaha kezelt minden tesztalanyra kiterjednek, így vélték. Laney első reakciója természetesen a tagadás volt: ez nem történhet meg vele, nem ennyi év után. Érdeklődni kezdett Harwood iránt, és nem véletlenül; a csomópontok, melyekből a változás eredt, mindegyre Harwoodra terelték a figyelmét. Nem mintha rá fókuszált volna, hanem a dolgok lendültek Harwood felé, finoman, ám elkerülhetetlenül, akár az iránytű mutatója.
Élete akkoriban megrekedt: a popcsapat Lo/Rez menedzsmentje alkalmazta, hogy segítsen nyélbe ütni Rez „házasságát” a japán virtuális sztárral, Rei Toeivel, így Laney berendezkedett Tokióban, s élete lényegében abból állt, hogy látogatta a mesterséges magánszigetet a Tokió-öbölben, egy mérnökileg tervezett költséges földdudort, melyen Rez és Rei Toei egyfajta új valóságot kívántak létrehozni. Laneyt nem lepte meg, hogy sosem volt képes teljesen megérteni ezt a valóságot. Rez maga egy külön természeti törvény volt, nagy valószínűséggel az utolsó pre-poszthumán megasztár, míg Rei Toei, az idoru egy folyamatosan terjeszkedő rendszer volt, önmagát külső inputból folytonosan ismételgető én. Rez Rez volt, ekképpen kemény dió, és Rei Toei a folyó, amelybe nem lehet kétszer belépni. Ahogy az idoru egyre inkább önmaga lett a bevitt tapasztalatok, emberi kölcsönhatások révén, úgy növekedett és változott. Rez viszont nem, és a banda menedzsmentje által alkalmazott pszichológus bizalmasan elárulta Laneynek, hogy Rez, akit a pszichológus a „narcisztikus személyiségzavarok” kifejezéssel jellemzett, már nem is fog.
– Sok emberrel találkoztam, főleg a zeneiparban – mondta a pszichológus –, akinek ez van, de olyannal még sosem, akinek csak volt.
Szóval Laney minden munkanap fölmászott egy tokiói dokkból egy fölfújható Zodiacba. Hogy az öböl metálszürke felszínén átslisszoljon a teljesen kör alakú, névtelen szigetre, és hogy ott kapcsolatba lépjen (valahogy a „tanítani” szó nem illett rá) az idoruval. És Laney azt csinálta, noha egyikük sem tervezte el, hogy magával vitte az idorut az információáramba, ahol a férfi leginkább otthon érezte magát (azaz a legtávolabb a Lyuktól). Ami azt illeti, megmutatta az idorunak a köteleket, habár ezek nem olyan kötelek voltak, amit ő vagy bárki más a kötél szó alatt értett. Megmutatta az idorunak a csomópontokat, és együtt figyelték, ahogy a változás ezekből fölemelkedik a fizikai világba.
És valahogy sosem kérdezett rá, Rei Toei pontosan hogyan képzeli házasságát Rezzel, és nem hitte, hogy az idoru maga igazán tudja. Egyszerűen csak növekszik tovább, van, és még inkább van. Még inkább jelen van. És Laney szerelmes lett belé, miközben tisztában volt vele, hogy éppen azért tervezték az idorut, hogy mindenki beleszeressen. Mint a vágy felerősített tükröződése, csoportos erőfeszítés eredménye volt; ebben az értelemben a tervezők tökéletes munkát végeztek. Az idoru maga volt a megtestesült álom, a bolygószintű tudatalatti megbecsülésével létrehozott szerelmi céltárgy. És Laney értette, hogy ez nem kizárólag szexuális vágy kérdése (noha természetesen érezte ezt is, saját nagy zavarára), sokkal inkább hogy igazából először nyitja meg a szívét, ami fájdalom nélkül nem megy.
Laney szerette az idorut, és a szerelemben megértette, hogy számára a szó jelentésének a legalapvetőbb értelme változott meg, kiszorítva minden korábbi koncepciót. Egy teljesen új érzés keletkezett, amit magában tartott, nem osztott meg senkivel, legkevésbé az idoruval.
És ennek a vége felé történt, hogy megszállottan kezdett el foglalkozni a félénk, mosolygó és finoman rejtőzködő Cody Harwooddal, aki előtte soha egy percre sem érdekelte. Legtöbbször úgy emlegették, mint Bill Gates és Woody Allen huszonegyedik századi keresztezését, és Laney csupán valami homályos bosszúsággal gondolt rá; az ismert ikonok egyike, akik rendre fel-feltűnnek a média horizontján, csak hogy aztán átadják helyüket utódjuknak. Laneynek nem volt véleménye Harwoodról, csak azt érezte, hogy egész életében elé-elé kerül a képe, fogalma sem volt, miért, és már kezdett belefáradni.
Ám ahogy mind több időt töltött az adatáram azon aspektusait vizsgálva, melyek Harwoodra vonatkoztak, és vele együtt cégének, a Harwood-Levine-nek tevékenységére, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez volt a csomópontok csomópontja, egyfajta metapont, és hogy valami igen-igen nagy dolog történik itt, noha ezt megfogalmazni nem tudta. Harwood és hozzá kapcsolódó dolgok megszállott tanulmányozása arra a felismerésre vezette, hogy a történelem is a csomópontelmélet tárgya, és a történelemnek az a verziója, melyet Laney így megismert, kevés vagy semmi hasonlóságot nem mutatott egyetlen elfogadott verzióhoz sem.
Természetesen azt tanulta, hogy a történelem a földrajzzal együtt halott. Hogy a történelem a megszokott értelemben maga is történelmi koncepció. A történelem a megszokott értelemben elbeszélés, történetek sokasága, melyeket magunknak mesélünk arról, hogy honnét jöttünk és milyen volt ott, és ezeket a történeteket minden új generáció felülírja, mint ahogy ez mindig megtörtént. A történelem alakítható, interpretáció kérdése. A digitális adatok ezt nem annyira megváltoztatták, mint túl nyilvánvalóvá tették, már nem lehetett nem észrevenni. A történelem tárolt adat, manipuláció és interpretáció szabad prédája.
Csakhogy az a „történelem”, melyet az 5-SB ismételt beszedésével átalakult látóképessége révén felfedezett, valami egészen más volt. Egy alak, benne minden történet, minden látomás; egy alak, melyet (amennyire tudta) csakis ő láthatott.
Amikor először rábukkant, megpróbálta megosztani az idoruval. Talán ha meglátja, akkor ez a poszthumán, folyton növekvő entitás is így fogja látni ezután. Nagyon csalódott, amikor végül az idoru megmondta, hogy amit Laney lát, azt ő nem; hogy a férfi csomópontok iránti érzékenysége, a történelem alakuló rendszerei neki hiányoztak, és a növekedése során sem valószínű, hogy előjönnek.
– Azt hiszem, ez emberi adottság – mondta, amikor Laney erősködött. – Ez a biokémiai lényed eredménye, meg hogy bizonyos módon megterheltek. Ez csodálatos. De előttem zárva van.
És nem sokkal ezután, ahogy Rei Toei gyarapodó komplexitása tovább tágította a szakadékot, melyet az idoru maga és Rez között egy ideje érzett, az idoru eljött Laneyhez és megkérte, elemezze a körülötte és Rez körül folyó adatáramot. És ő, noha vonakodva, de megtette. Szerelmes volt. Miközben tudta, hogy e folyamat során el kell búcsúznia az idorutól.
A Rez és Rei körüli áramban burjánzottak a csomópontok, főként ahol a furcsán rejtett adatok beömlöttek az Elkerített Városból, a törvényen kívüli képrombolók eme félig mitikus máshonnétjából.
– Miért léptél kapcsolatba ezekkel? – kérdezte akkor.
– Mert szükségem van rájuk – felelte az idoru. – Nem tudom, miért, csak azt, hogy így van. A helyzet kívánja így.
– Nélkülük talán nem lenne helyzet.
– Tudom. – És mosolygott.
De ahogy Harwood iránti eltökéltsége mélyült, Laney mind inkább vonakodott kimenni a szigetre, és az idoruval fosztogatni az adatmezőket. Mintha nem akarta volna, hogy az idoru ilyennek lássa. Koncentrációját belülről hajlította meg valami, csak e tárgy felé, e furcsán banális tárgy felé. Harwood és az általa generált információfelhő kavargott Laney álmaiban. És egy reggel fölébredt a tokiói szállodában, ahol Lo/Rez elszállásolta, és úgy döntött, többé nem megy dolgozni.
És Jamazakitól, valamint az áram megfigyeléséből tudta, hogy hamarosan az idoru is elhagyta Tokiót. Megvolt a maga teóriája erről meg az idoru beszélgetéseiről a digitálisan elrejtett Elkerített Város honpolgáraival (ők biztos ragaszkodnának ehhez a szóhoz, gondolta), és most kétségtelenül San Franciscóban van.
Igaz, Laney tudta, hogy az idoru oda fog menni, hiszen oda kellett mennie. Mert a dolgok alakjában látta, hogy San Francisco az, ahol a világ véget fog érni. Véget ér. És az idorunak szerepe volt ebben, és neki meg Harwoodnak is.
De valami ott el fog dőlni, és már most is eldől. És ezért nem mert aludni. Ezért kell elküldenie a makulátlan és büdös, feketére szurkozott bokájú Öltönyt még több Regainért és még több kék szirupért.
A végkimerülési ponton túljutva mostanság néha – talán csak másodpecekre, de óráknak, napoknak érzi – egyfajta új létmódba lép be.
Akárha egyetlen retinává válna, mely egy gömb belsőfelszínén oszlik el egyenletesen. Pislogás nélkül bámul ebbe a globális szembe, azzal lát, amivel az lát, miközben egy láthatatlan íriszből Harwood kártyalapszerű képei tűnnek fel egymás után.
Jamazaki hozott neki párnákat, új hálózsákokat, üvegben vizet, váltás ruhát. Laney halványan tudatában van ennek, de amikor maga lesz a szem, mely önmagát és a képek véget nem érő sorát szemléli, csak ezt a végtelen és zárt belső világot érzékeli.
És egy része megkérdezi magától: ez vajon betegsége műve, az 5-SB-é, vagy ez a hatalmas és befelé tekintő szem egy aspektusa a világ minden bitnyi adatát magában foglaló egyetlen alaknak?
Ez utóbbit érzése szerint legalábbis részben alátámasztja, hogy újra és újra megtapasztalja, amint a szem kifordul, möbiusz-féle görcsben, mely pont elérkeztével Laney mindig azon kapja magát, hogy arra a leírhatatlan alakra bámul.
De most, hogy ő maga a szem, kezd a tudatára ébredni egy másik figyelő tekintetnek. Valaki mást is roppantul érdekel Harwood. Érzi, hogy tudnak egymásról.
Hogy lehet ez?
Az eredeti, műanyag Gunsmith Cats ébresztőóra kirángatja az áramból. A sötétben megkeresi, és lekapcsolja. Eltűnődik, honnét került ez ide. Az öregtől?
Ideje felhívni Rydellt San Franciscóban. Ujjaival finoman végigtapogatja a kartonpolcon az eldobható telefonkártyákat, keresi a használtat, amelyiken még maradt tízpercnyi idő.
Rei Toei nagyon picire össze tudott menni.
Tizenöt centisen ült Rydell párnáján a szoba sóvirágos műanyag kupolájában, és a férfi úgy érezte magát, mint egy gyerek.
Amikor az idoru kicsi volt, a vetítő jobb minőséget produkált, a lány ragyogóbb volt, a tündérekre emlékeztette Rydellt azokban a régi animációs filmekben, a Disney-félékben. Akár szárnya is lehetne, ha akarná, gondolta, és röpködhetne körbe, csillogó porcsíkot húzva maga után. De a lány csak ült, tizenöt centijével még tökéletesebben, és beszélt vele.
És amikor Rydell lehunyta szemét (nem aludni akart, csak pihentetni a szemét), hallotta, hogy a lány hangja igazából az ágy lábánál lévő vetítőből jön. A lány Rezről mesélt neki, az énekesről, akihez feleségül akart menni, és hogy miért nem jött össze, de nehéz volt követni. Rydell annyit felfogott, hogy Rezt teljes mértékig Rez érdekelte, más nemigen, Rei Toei pedig más emberek iránt kezdett érdeklődni (vagy ha a lány szemszögéből nézzük, vélte, akkor más dolgok iránt). De Rydell egyre inkább elvesztette a fonalat, igazából el is szundított. Olyan gyönyörű hangja volt.
Még mielőtt Rydell elfeküdt az ágyon és az idoru megmutatta, hogyan tud összemenni, a férfi a helyére tette a drótháló kaput, és elhúzta a ráerősített függönyt, a kopott, dudoros anyagot, amin nyomtatott, díszes kulcsok és furcsa, hosszú nyakú macskák (annak tippelte) alkottak mintát.
Nem tudta, mióta csöröghetett a szemüveg telefonja, és még jó pár csörgés kellett, mire a sötétben megtalálta a dzsekijét. Amúgy teljesen föl volt öltözve, cipő meg minden. Mélyen aludhatott.
– Halló? – Bal kézzel föltette a szemüveget. Jobbjával fölnyúlt, és megérintette a mennyezetet, ami kicsit engedett a nyomásnak, hát ezt nem csinálta többet.
– Hol van? – kérdezte Laney.
– Éjszakáztatós hotelben – mondta Rydell. A napszemüvegben vaksötét volt. Saját optikai idegének lassú szikrázását figyelte, a névtelen színeket.
– Megszerezte a kábeleket?
– Igen. – Eszébe jutott, milyen durva volt a szumós sráccal, és hülyének érezte magát. Elvesztette az önuralmát. Az a klausztrodolog, ami néha elfogja a tömegben. Tara-May Allanby szerint ez az agorafóbia, ami annyit tesz: „félelem a nyílt terektől”, de ő tudta, hogy igazából nem a nyílt terektől volt. És azt az alsó ajak alatti szakállt se állhatta sose.
– Kettőt.
– Használta?
– Csak az egyiket. A másikat nem tudom, mibe kell még bedugni.
– Én sem – felelte Laney. – Ő ott van?
– Itt volt – kereste tekintetével a sötétben a tündéri csillagot, aztán eszébe jutott, hogy rajta van a napszemüveg.
Kezével kitapogatta a kapcsolót a feje mellett lógó vezetéken. Bekapcsolta. Csupasz, ötven wattos égő gyulladt föl. A szemüveget az orrára csúsztatta, fölötte kukucskált. A vetítő ott volt, bekapcsolva.
– A termoszcucc még itt van.
– Mindig tartsa rajta a szemét! Meg a kábeleken is. Nem tudom, mit kell ott csinálnia, de ott van őkörülötte.
– Mi van körülötte?
– A változás.
– Laney, ő azt mondta nekem, maga szerint a világ vége közeleg.
– Még mindig közeleg.
– Miért mondta ezt neki?
Laney sóhajtott, a sóhaj átcsúszott köhögésbe, de igyekezett elfojtani.
– Ahogy mi ismerjük, oké? – nyögte ki. – Ahogy mi ismerjük. És ennél többet sem én, sem senki más nem tud erről mondani. Ne ezen járjon az esze. Nekem dolgozik, emlékszik?
És maga megbolondult, gondolta Rydell, de itt a hitelcsip a zsebemben.
– Oké. Mi jön?
– El kell mennie egy kettős gyilkosság helyszínére, ami tegnap este történt a hídon.
– Mit kéne ott kiderítenem?
– Semmit. Csak tegyen úgy, mintha keresne valamit. Játsszon. Játssza, hogy nyomoz. Hívjon, ha indulni tud, és megadom a hely koordinátáit.
– Hé, és mi van, ha tényleg találok valamit?
– Akkor hívjon.
– Ne tegye le. Hogyhogy nem vette fel vele a kapcsolatot, Laney? Azt mondta, elválasztották magukat.
– Az emberek, akik „birtokolják” őt, bár ez tényleg nem a helyes kifejezés, mindenestre beszélni akarnak velem az eltűnéséről. És a Lo/Rez emberei is. Úgyhogy pillanatnyilag miattuk sem lehetek elérhető. De ő sem próbált elérni, Rydell. Tudna, ha akarna. – Letette.
Rydell levette a szemüveget, összecsukva a párnán hagyta, és az ágy lábához mászott.
– Hahó – mondta a termosz-dolognak. – Ott vagy? – Semmi. Kezdte összeszedni magát. Kipakolta a vászonzsákját, a rúgóskéssel pár lyukat vágott bele, majd levette nejlonövét, és átfűzte a lyukakon, hogy a vászonzsákot a vállára vehesse. – Hahó – mondta ismét a termosz-dolognak –, ott vagy? Most kikapcsollak. – Tétovázott, majd kihúzta a kábelt. A termoszt a vászonzsákba tette a hálózati kábellel, a másik kábellel és a Mázlis Sárkány övtáskával együtt; ez utóbbit mert egyszer már megmentette a seggét, még jól jöhet. Fölhúzta nejlondzsekijét, a napszemüveget a zsebébe tette, majd mintegy kései gondolatként a rugóskést óvatosan nadrágjának jobb első zsebébe csúsztatta. Aztán elképzelte, hogy kinyílik (nem volt rajta biztonsági kapocs), úgyhogy még óvatosabban kihalászta, és dzsekijének oldalzsebébe tette.
És minden gond nélkül megtalálta a helyet, bár Laney telefonon küldött térképe elég primitív volt. Megjelölte a helyet (Rydell el nem tudta képzelni, hogyan), de nem a híd térképén, úgyhogy háromszögelte Rydell szemüvegét, és irányította: menjen San Francisco felé, le az alsó szintre, menjen, menjen még, melegszik. Oké, most jobbra.
Rydell egy üres furnérfallal nézett farkasszemet, amit esőáztatta röplapokkal ragasztottak tele egy általa ismeretlen európai nyelven, egy Ottoman Badchair nevű valaki koncertjét reklámozva. Leírta ezt Laneynek.
– Ez nem az – mondta Laney. – De igen közel jár.
A szomszédban egy bolt állt, zárva, és Rydell azt sem tudta meghatározni, mit árulhatott, amikor nyitva volt. Aztán egy foghíj. Műanyagtekercsek. Fadarabok. Valaki egy másik boltot épít, gondolta. Ha ez a bűntett helyszíne, akkor sárga műanyag szalagnak kéne itt lógnia, rajta a San Franciscó-i Rendőrségfelirattal, de aztán eszébe ötlött, hogy a rendőrség alig-alig teszi be ide a lábát. Kíváncsi volt, mit tesznek, ha el kell szállítani egy holttestet. Ha ledobnák a hídról, a város nem lenne túl boldog, de persze nincs az az isten, hogy be tudnák bizonyítani, hogy egy bizonyos test a hídról esett le. Ennek ellenére Rydellt zavarta a sárga szalag hiánya. Az ő szemében ez amolyan tiszteletadásféle. Beljebb ment, eloldalazott a műanyag tekercsek mellett, átmászott egy alacsony rakás furnérlemezen, és a gyalogjáróhoz közeli újrafelhasznált neonok erős fényében megpillantott két jégszerű fehér jelet: két feketébb foltra ráfújtak valamit, és már tudta is, mi az. Kil'Z, amit odafújnak, ahol testnedvek távoznak, hátha az áldozat szeropozitív volt. Tudta, a Kil'Z hogyan fest, ha vérre fújják, és ez pont úgy festett.
Nem valami nagy tetthely. Ott állt, nézte a foltokat, és nem értette, Laney mit akar. Hogyan játssza itt ő el, hogy nyomozást végez? A vászonzsákot Rei Toei vetítőjével letette a műanyag tekercsekre.
A Kil'Z jó vízálló volt, ezért az eső nem mosta el. Igaz, amúgy is tudta, hogy az áldozatok, bárkik is voltak, a megelőző éjjel haltak meg.
Idiótának érezte magát. Valaha tényleg zsaru akart lenni, és arról álmodott, hogy átlépi a sárga szalagot, és megszemléli a tetthelyet. És most itt volt.
Elővette a szemüveget, és Laneyt hívta. Ám az, akármilyen klassz kis tokiói hotelben csücsült, nem válaszolt.
– Ne szarj be, Sherlock! – mondta magának, hallgatva a telefoncsöngést Tokióban.
A neve Rydell – mondja Harwood. – A képazonosítás azonnal kidobta. Rövid ideig kapcsolatban állt a Zsaruk a pácban-nal.
– Kivel? – A kés tokjával és vállszíjával a központi liftsor melletti félhomályos alkóvban pihent, nagyjából kétszázötven méterrel lennebb.
– Zsaruk a pácban – mondja Harwood. – Kulturális kincsünk. Nem néz tévét?
– Nem. – A férfi keletnek tekint a város legmagasabb épületének negyvenötödik, legfenső emeletéről, a tönkrement Embarcadero árnyéka felé, a híd cigány-ragyogása, a Kincses Sziget barbár sötétsége felé.
Ahogy közelebb lép az ablakhoz, megérinti az övét. A két fekete borjúbőr réteg között egy igen különleges, igen drága anyag rejtőzik. Bizonyos körülmények között megszűnik úgy viselkedni, mintha laza szövésű, fátyol vékony anyag lenne, amit véletlenül egy gyerek is elszakíthat, és hatvan centis hajlékony, kétélű és igen éles valamivé válik. Abban az állapotában olajos, áttetsző anyaga a friss szépiahal-csontra emlékezteti.
– Magának tényleg van humorérzéke – mondja mögötte Harwood.
– Tudom.
Közelebb hajol az ablakhoz, lenéz. Le az obeliszk (mondhatni piramis) oldalának megrövidült perspektívájára, és félúton annak a japán anyagnak a sötét dudorára, mely a földrengés kárait ellentételezi. Ez az újítás a korábbi polikarbon peckeket váltja fel, építészeti és esztétikai botrányok tárgya. Egy pillanatig lenyűgözve figyeli, ahogy a környező épületek fényeinek tükörképei enyhén megremegnek, a dolog fényes felszíne megfeszül olyan széláramra válaszul, amit ő nem is érez. A váz él.
Harwood felé fordul, aki fényelnyelő fából készült széles, sötét lap mögött ül, melyen építészeti modellek és papírhegyek képzeletbeli folyók medrét sejtetik: egy topográfia, melyből kiolvasható lenne a kinti világban zajló változás, már ha valaki értené a jelentését, és kellőképpen érdekelné a végeredmény.
Harwoodnak a szeme van leginkább jelen, teste többi része olyan hatást kelt, mintha egy fokkal odébb létezne, egy másik, meghatározatlan dimenzióban. Magasságához képest egész kevés helyet látszik elfoglalni, máshonnét kommunikál, szándékosan leszűkített csatornákon keresztül. Alakja karcsú, az öregedő gazdagok kortalanságával, hosszú arcán semmi feszültség. A régimódi lencséktől megnagyított szeme ritkán pihen.
– Miért tesz úgy, mintha nem érdekelné, hogy ez az egykori rendőr a maga mostani tevékenysége helyén jár? – Csuklóján arany és titán fénylik fel; valami többfunkciós csecsebecse, bonyolult kijelzővel.
- Nem tettetek. – Az asztaltól balra álló nagy lapos képernyőn négy kamera mutat különböző szögből egy magas, izmos férfit, aki állát leszegve áll, mintha töprengne valamin. A kamerák nem lehetnek nagyobbak egy csótánynál, de a négy kép még az elégtelen világítás ellenére is tökéletes felbontást kínál. – Ki helyezte el a kamerákat?
– Okos ifjoncaim.
– Miért?
– Pontosan ezt a végkimenetelt megelőzendő: hogy valaki odamenjen a két teljesen felejthető halál helyszínére, és ott álljon gondolkodva. Nézzen rá. Gondolkodik.
– Boldogtalannak látszik.
– Megpróbálja elképzelni magát.
– Azt maga csak hiszi.
– Már az a tény, hogy odatalált erre a helyre, jól mutatja tudását és motivációját. Tudja, hogy két férfi halt meg ott.
A Harwood íróasztalán álló modellek közül kitűnik egy: fénylő vörös és fehér színben, a védjegyoszlopon működő, miniatűr videóképernyőkkel.
– Magáé a cég, amelyik ezt gyártja? – bök a modellre mutatóujjával.
Harwood szemüvege mögött a szem, a maga különleges távolából meglepetést mutat. Majd érdeklődést.
– Nem. Mi adunk tanácsot nekik. Sajtóiroda vagyunk. Azt hiszem, tanácsot adtunk a hatást illetően. A városnak is adtunk már tanácsot.
– Szörnyű.
– Igen, esztétikai értelemben egyetértek. És a városi hatóságok ezt kifejezetten kifogásolták. Viszont felméréseink kimutatták, hogy ha odahelyezzük, azzal bátorítjuk a gyalogos turizmust, márpedig az a normalizáció elengedhetetlen összetevője.
– Normalizáció?
– Ami azt illeti, szűnni nem akaró törekvések történnek az irányba, hogy a hídkommunát visszavezessék a társadalom kebelére. Csakhogy ez kényes kérdés. Imázs kérdése, és természetesen itt jövünk mi. – Harwood elmosolyodik. – Több nagyvárosban is található ehhez hasonló autonóm zóna, és hogy egy adott város hogyan viszonyul a helyzethez, az drasztikusan befolyásolhatja a városról kialakuló képet. Példának okáért Koppenhága az elsők között volt, és nagyon szépen megoldották. Ellenben Atlanta a klasszikus példa, hogy mit ne tegyünk. – Harwood pislog. – A művészvilág helyett most ez van.
– Mi helyett?
– Művészvilág. Alternatív szubkultúrák. A megelőző két évszázadban az ipari társadalom lényeges részét képezték. Az ipari társadalom oda vonult vissza álmodni. Egyfajta tudatalatti kutatás-fejlesztés, különböző alternatív szociális stratégiák feltárása. Mindegyiknek megvolt a maga külső kódja, karakterisztikus művészi kifejezésmódja, egy vagy több választott anyaga, és egy szexuális értékrend, mely szöges ellentétben állt a tágabb értelemben vett kultúráéval. És gyakran volt egy terepük, ami hozzájuk kötődött. De kihaltak.
– Kihaltak?
– Elkezdtük lecsipdesni őket, még mielőtt megértek. Ahogy a piac fejlődött és az árucikkek újratermelési mechanizmusa felgyorsult, kapzsibbá vált, úgy egy fontos fejlődési periódus elveszett. Az autentikus szubkultúrák tespedést és időt igényelnek, és a tespedés megszűnt. Általában a földrajz sorsára jutottak. Az autonóm zónák kínálnak bizonyos elszigeteltséget a monokultúrától, de láthatóan nem engedik át magukat az árucikkek újratermelésének, legalábbis nem ugyanúgy. Pontosan nem tudjuk, miért. – Az apró képek villózva váltanak.
– Nem kellett volna odatenni.
Harwood szeme közelebb jön a személyes távolból.
– Nem hinném, hogy valaha is hallottam magát ilyen pontos véleményt mondani.
Nincs válasz.
– Kap még egy esélyt, hogy megtekintse. Azt akarom, hogy tudja meg, min gondolkodik a merengő barátunk.
– Ez kapcsolatban van azzal, amit korábbi beszélgetésünk alatt sugallt, nevezetesen hogy valami hamarosan megtörténik?
– Igen.
– És mi lenne az?
Harwood egy pillanatra elnézi a férfit szemüvege mögötti messzeségből.
– Hisz maga a történelem erőiben?
– Abban hiszek, ami a pillanathoz vezet minket.
– Azt hiszem, én magam is hinni kezdek a pillanatban. Szerintem közeledünk egyhez, különösségének gravitációja húz bennünket magához. Egy pillanat, amelyben minden és semmi sem változik. Olyan megoldást keresek, amelyben visszanyerem életképességemet. Olyan megoldást keresek, amelyben a Harwood-Levine nem négy értelmetlen szótag lesz. Ha a világ újjászületése elrendeltetett, én is újjá akarok születni vele, úgy, ahogy ma vagyok.
A férfinak eszébe jutnak a különböző méretű és fajtájú célkeresztek, a rejtett teleirányítású fegyverek, melyek most reá szegeződnek. Ennek ellenére biztos benne, hogy meg tudná ölni Harwoodot, ha a pillanat megkívánná, noha azt is tudja, hogy ő szinte bizonyosan megelőzné a halálban, még ha csupán másodperc töredékével is.
– Azt hiszem, maga komplikáltabb lett, mióta nem láttam.
– Komplexebb – helyesbít mosolyogva Harwood.
Fontaine a főzőlapon melegít magának még egy csészényi instant miszót. Ezt issza lefekvés előtt, megnyugtató sós íz, az alján tengerimoszat-darabok. A lányra gondol. Hogy újra látta. Akik elmennek a hídról, általában nem jönnek vissza. Volt valami furcsa az eltűnésében, de nem jut eszébe, mi. Nem tett jót az öregnek, bár az ő ideje már amúgy is a vége felé járt.
A szótlan fiú a fején a vidpánttal csak kattogtat, órákra vadászik. Fontaine a miszót egy letört fülű bögrébe önti, beszíva az aromás gőzt. Fáradtan tűnődik, hol aludhatna itt a fiú meg hogy fog-e egyáltalán. Talán egész éjjel ül, és órákra vadászik. Fontaine a fejét rázza. A kattogás elhallgat.
Levesét magával viszi, és megy megnézni, mi állította meg a folytonos vadászatot.
A notebook képernyőjén a fiú ölében egy viharvert Rolex „Victory” szkennelt képe, a kanadai piacra készült olcsó, háborús évekbeli modell, ma jó ára van ugyan, de nem ilyen állapotban. Az acéltok durva, a számlap egyenetlenül kopott meg. A fekete arab számok élesen látszanak, de az európai időt mutató vörös, belső rész szinte teljesen eltűnt.
Fontaine kortyolja a miszóját, és azon töpreng, mi tarthatja a fogva a fiú figyelmét az európai idő vörös kísérteteiben.
Ekkor a fiú feje a vidpánt súlya alatt megcsuklik, és Fontaine hallja, hogy halkan horkolni kezd.
Laney egyszer csak egy szigetre akad abban az elméjét teljesen betöltő adatáramban, melyet folyton vizsgál. Ezt a helyet nem építették, nem a szokványos környezet, mint inkább egy csomó, egy gubanc a legrégebbi kódok alsó rétegeiben gyökerező információkban. Akár egy ilyen-olyan elemekből esetlegesen összetákolt tutaj, de lehorgonyozva, mozdulatlan. Tudja, hogy nem véletlenül, hogy szándékosan került az útjába.
És az ok, mint hamarosan rájön, hogy Líbia és Paco beszélni akarnak vele.
Kakas társai, az Elkerített Város fiatal honpolgárai egy zéró gravitációban lebegő higanygömb és egy fekete, háromlábú macska alakjában jelennek meg Laney előtt. A higanygömb (Líbia) kellemes lányhangon beszél, míg a háromlábú macska, aminek hiányzik az egyik szeme és füle is (Paco) ügyesen modulált morgást hallat, amire Laney mintha egy mexikói rajzfilmből emlékezne. Ha számolni lehet a földrajzzal, akkor ezek ketten szinte biztos Mexico Cityből vannak, és nagy valószínűséggel a lázadó fiatalok azon frakciójához tartoznak, akik nemrégiben a Federal District lecsapolt tavainak újrafeltöltésére szavaztak, erre a radikális városi újjáalakításra, ami valamely okból Rei Toeit is igencsak foglalkoztatta utolsó Tokióban töltött hónapja alatt. A lány elkezdett érdeklődni úgy általában a nagy lélekszámú emberi települések iránt, és Laney vezette őt az e században várostervezésnek számító, különös infotervek között.
Hát most itt lebeg a régi kódgyökerek csomóinál, egy minden határozott formától és textúrától mentes helyen, és Líbiát meg Pacót hallgatja.
– Kakas szerint úgy érzed, valaki figyeli, ahogy Cody Harwoodot figyeled – mondja a higanygömb, s beszéd közben pulzál, felszínén egy forgalmas utcán elhaladó járművek visszfénye.
– Talán egy művi tárgy – hárítja el Laney, és már nem biztos benne, hogy érdemes volt ezt felhozni Kakas előtt, aki legendásan paranoiás. – Amit az 5-SB hoz létre.
– Szerintünk nem – mondja a macska, egyszemű, koszos fejét egy befogott adathalmazra támasztva. Ásít, feltárva szürkésfehér ínyét (akár a főtt disznóhús színe) és egyetlen szemfogát. Megmaradt szeme sárga, tele gyűlölettel. Nem pislog. – Megállapítottuk, hogy valóban figyelnek a megfigyelésed alatt.
– De nem ebben a pillanatban – jegyzi meg Líbia.
– Mert idevontuk ezt a redőnyt – mondja a macska.
– Tudjátok, ki az? – kérdezi Laney.
– Harwood – feleli Líbia, s a gömb finoman vibrál.
– Harwood? Harwood figyeli, ahogy figyelem?
– Harwood beadta magának az 5-SB-t – mondja a macska. – Három évvel azután, hogy téged kiengedtek az árvaházból Gainesville-ben.
Laney egyszerre szörnyen tudatában van fizikai lényének, teste állapotának. Tüdeje rakoncátlankodik a kartondobozban a Sindzsuku állomás beleiben.
Harwood. Harwood, akit néha Isten jelenléteként képzelt el. Harwood, aki...
Olyan, mint ő.
Harwood is látja a csomópontokat, döbben most rá Laney. Látja az alakokat, melyekből a történelem kiemelkedik. És ezért van ő a kibontakozó csúcs szívében, amelyet Laney még alig-alig lát. Természetes, hogy Harwood ott van.
Mert bizonyos értelemben Harwood indította el.
– Honnét tudjátok? – csúszik ki száján a kérdés. Eltereli figyelmét széteső testéről. – Biztos ez?
– Bejutottunk – csilingeli Líbia, a gömb pedig átalakul, akár egy topografikus taneszköz, a mozgó forgalom visszfényét animált Escher-darabokká alakítva, melyek együtt repülnek, egymás tükörképeként. – Kakas ráállított minket, és bejutottunk.
– És ő tud róla? – kérdezi Laney. – Harwood tudja?
– Szerintünk nem vette észre – morogja a macska, hiányzó fülének helyén bíborbarna var.
– Nézd! – mondja Líbia, meg sem próbálva titkolni büszkeségét. A tükrözött alak finoman redőzött felszíne hullámzani kezd, majd Laney egy igen komoly fiatalember szürke szemébe néz.
– Azt akarja, hogy megöljük – mondja a fiatalember. – Vagy netán félreértettem?
– Nem értett félre – hangzik Harwood ismerős, eltéveszthetetlen, bár kissé fáradt hangja.
– Tudja, szerintem ez kiváló ötlet, de nagyobb biztonsággal tudnánk elvégezni, ha adna felkészülési időt. Ha egy mód van rá, én szeretem megválasztani az időt és a helyet.
– Nincs rá mód. Csinálják, amint lehet.
– Természetesen nem kell megindokolni – mondja a fiatalember –, de tudnia kell, hogy kíváncsivá tett. Azóta javasoljuk az eltávolítását, amióta leszerződött velünk.
– Most van itt az idő – feleli Harwood. – A pillanat.
Szél lebbenti meg a fiatalember sötét sálját. Csapdosása megremegteti a képet.
– Mi legyen a másikkal, a bérzsaruval?
– Ha úgy látszik, hogy el tudna szökni, öljék meg. Amúgy hasznos lenne, ha kikérdezhetnénk. Ő is benne van, de nem látom, pontosan mi a szerepe.
Líbia újra pörgő gömb lesz.
Laney lehunyja a szemét, és az elektromos sötétségben a köhögés elleni kék szirup után tapogat. Érzi magán a gyűlölettel telt sárga szem figyelő tekintetét, és azt képzeli, Harwoodé. Harwood tudja.
Harwood szedte az 5-SB-t.
Harwood olyan, mint ő.
Csakhogy Harwoodnak megvan a maga napirendje, és részben éppen ebből a napirendből bontakozik ki a helyzet. Laney kinyitja a lepecsételt üveget. Nyeli a kék szirupot. Most gondolkodnia kell.
Nem fog esni, döntötte el Chevette, vállat vonva Buldózeres súlyos dzsekijében.
Egy padon üldögélt egy rakás üres baromfiláda mögött, és tudta, indulnia kéne, de egyszerűen nem bírt. Arra gondolt, hogy Buldózeres itt halt meg, meg arra, amit Fontaine mondott. Belső zsebében ott lapult a kés, s ahogy meggörnyedt, markolata bal kulcscsontjába mélyedt. Hátát a farostlemeznek támasztva kihúzta magát, megpróbálta összekanalazni erejét.
Meg kellett keresnie Tessát és visszamenni a furgonhoz, mindezt ha egy mód van rá anélkül, hogy belefutna Carsonba. Lehetségesnek tartotta, hogy a férfi nem vette észre őt menekülés közben, ugyanakkor valamiképp azzal is tisztában volt, hogy amint megpillantotta Carsont, tudta, az csakis őt keresi. Viszont ha nem látta meg, és nem találta ott, akkor talán az a bár az utolsó hely, ahol most Carson lehet. És ha meglátta, akkor sem hiheti, hogy még egyszer visszamegy. Vagyis a férfi ez esetben is máshol jár. És az is meglehet, hogy a sörkedvelő Tessa még mindig ott lesz, mert amúgy sem volt oda a furgonban alvásért. Valószínűleg Tessa jócskán intersticiálisnak találja a bárt, úgyhogy Chevette, ha nagyon-nagyon óvatos, besurranhat és Tessával együtt visszamehetnek a furgonhoz. Carsonból nem nézte ki, hogy a Folsom Street körül szaglásszon, ha meg mégis, könnyen belefuthat olyan alakokba, akiknek ő könnyű préda.
De nem volt jó itt ülni, ilyen közel a tyúkketrecekhez, mert egykettőre elkaphat valami tetűt, és már a gondolatra is viszketni kezdett a fejbőre. kinyújtózott, orrában érezve a csirkeszar gyenge ammóniáját, majd a fölső szinten elindult a város felé, folyton Carsont keresve.
Nem volt kint valami sok ember, turista meg egy se. Ez az eső műve, emlékezett. Ismét elfogta az érzés, hogy szereti ezt a helyet, de már nem része többé. Nem egy nagy érzés, de éles és mély, befelé görbülő, akár egy horog. Sóhajtott, ahogy eszébe jutottak a ködös reggelek, amikor vállán a biciklivel lejött a kábeltoronyból, és eltekert az Alliedbe, kíváncsian, Bunny azonnal ad-e neki egy nyerő lapot, király munkát, vagy kap egy trutyi járatot, ahogy a városközponton kívüli fuvarokat nevezték. Chevette hébe-hóba nem bánt egy trutyi járatot, mert ilyenkor a város olyan részeit látta, ahol máskülönben sosem járt. Máskor meg teljesen tiszta volt, vagyis nem kapott semmi kézbesíteni valót, de ez is jó tudott lenni, mert az ember beült az Alcoholocaustba vagy egy másik küldöncbárba, és eszpresszót ivott, míg Bunny rá nem csipogott. Igenis jó volt az Alliednál biciklis küldöncnek lenni. Sose szúrta el, nem karambolozott durván, és a zsaruk se keménykedtek annyira a lányokkal; megúszhattad járdasöpréssel meg ilyesmivel. Nem mintha most el tudta volna képzelni, hogy visszamenjen oda – ami visszahozta az előbbi hangulatot, hiszen fogalma sem volt, mi mást csinálhatna. Akárhogy is, ő nem lesz a főszereplője Tessa dokumentumfilmjének.
Emlékezett arra a sovány technikusnőre, Tara-Mayre, akit a Zsaruk a pácban küldött szegény Rydell nyakára. Rydell nem akart mást, mint bekerülni a show-ba. Nem, javította ki magát, ez nem fair, mert Rydell eredetileg zsaru akart lenni, annak is tanult Tennessee-ben. De nem jött össze, és aztán az epizód sem jött össze, nem is szólva a minisorozatról, amit terveztek. Chevette úgy tippelte, főleg azért, mert Tara-May felvételei meggyőzték a Zsaruk a pácban embereit arról, hogy Rydell kicsit túl nagydarab a képernyőn. Nem mintha lett volna bármi kis zsír rajta – csupa izom volt, hosszú lábakkal –, de a kamera előtt másként látszott. És ettől Rydell kis híján begolyózott; ettől és hogy Tara-May folyton azzal nyaggatta, hogy Chevette-nek beszéd- és színjátszásórákat kéne vennie, megtanulni a harcművészeteket és leszokni a drogokról. Amikor Chevette tisztázta a nővel, hogy nem szed drogokat, Tara-May azt mondta, kissé megnehezíti a tévézést, ha nincs miről leszoknia, de hogy mindenre vannak csoportok, és ez a lehető legjobb módja találkozni emberekkel, akik segíthetnek a karrierépítésben.
Csakhogy Chevette nem akart karriert, vagy nem úgy, ahogy Tara-May értette, és ezt a nő képtelen volt felfogni. Igazából sokan voltak Hollywoodban olyanok, mint Tara-May, sőt a legtöbben olyanok voltak; mindenkinek volt valami „igazi” foglalkozása. A taxisok írtak, a bárpincérek színészkedtek; Chevette egy lányhoz járt masszázsra, aki igazából egy olyan színésznő kaszkadőr-dublőrje volt, akiről sosem hallott – attól eltekintve, hogy a lányt még sosem hívták munkára, de a telefonszámát felírták. Valakinek megvolt mindenki száma, de Chevette úgy látta, a játéké minden szám, és sosem nyer senki, de senki sem akarta ezt hallani, vagy akár beszélni veled, ha nem voltál vevő arra, amit „igazán” csináltak.
Most hogy belegondolt, ez is közrejátszott abban, hogy ő meg Rydell eltávolodtak, mert Rydell mindig vevő volt arra, amit mások meséltek a maguk igazi dolgairól. És aztán Rydell mesélte el nekik, hogy mennyire szeretne szerepelni a Zsaruk a pácban egy epizódjában, és hogy úgy fest, sikerül is, mert most a műsor fizeti a lakbérét. Amit viszont senki sem akart meghallani, mert túlságosan igazinak hangzott, viszont ezt Rydell nem vette észre. És aztán azok elárasztották telefonszámokkal, nevekkel, önéletrajzokkal, lemezeket meg ajánlóleveleket nyomtak a kezébe, remélve, hogy elég ostoba és megmutatja a producereknek. Az is volt, vagy legalábbis elég jószívű, és ez egyáltalán nem segített a stábnál.
És Chevette-et valahogy ez vezette Carson karjaiba. Rydell, ahogy ül a pamlagon, villany lekapcsolva, és egymás után nézi a Zsaruk a pácban epizódjait, magába roskadva, mintha Chevette ezt nem is érthetné. Klassz volt, ha együtt csináltak valamit, de amint arra került a sor, hogy csak együtt legyenek, az nem működött, aztán amikor kezdett derengeni, hogy a show-ból nem lesz semmi, és Rydell megzuhant...
De máris ideért a bárhoz. Kisebb tömeg csoportosult az ajtónál, zenét is hallott, csak eddig nem figyelt rá, s ahogy közeledett, a zene elhallgatott.
A hely dugig volt. Oldalvást elcsusszant egy mexikói páros mellett, akik kamionsofőrök lehettek, fekete cowboy csizmájuk orrán acélvasalás. A parketten tömörülők feje fölött Creedmore-t látta, mikrofonnal a kezében vigyorgott ki a tömegre. Táncos-mosoly volt, tízezer wattnyi rossz elektromosság, és Chevette látta a férfi ínyén a táncos hatását.
Az emberek ráadásért kiabáltak meg fütyültek, és az izzadságtól csöpögő arcú Creedmore láthatóan meg akarta adni nekik.
– Köszönjük, köszönjük szépen – hallatszott Creedmore felerősített hangja. – A következő dalt jómagam írtam, hamarosan megjelenik mint a Buell és az Alsóbb Társaság első kislemeze. A címe: „Amikor már azt hiszed, megfarkaltad...”
Legalábbis Chevette ezt vélte hallani, de aztán a banda belecsapott, hangosan, a gitáros acélos kígyóakkordokat csalt ki a nagy, csillogó, öreg vörös gitárból, és elnyomta az éneket.
Bár el kellett ismernie, úgy hangzott, mintha Creedmore tényleg énekelne.
Az összepréselődött tömegben nem bizonyult könnyűnek Carsont keresni, másrészről viszont kevéssé volt valószínű, hogy az megláthatja őt.
Amennyire tudott, nyomakodott előre, megtalálni Tessát.
Még a rendőrakadémián Rydell elvégzett egy kurzust a megfigyelésről, amiből legjobban az emberek követését szerette. Ezt nem egyedül csinálják, hanem legalább ketten, de minél többen, annál jobb. Megtanulod, hogyan add át a célszemélyt másnak, majd hogyan vágj elé és készülj fel, ha neked kell visszavenned. Így az alany mögött sosincs egyvalaki túl sokáig. Volt ebben valami művészet, és ha a belejössz, az olyan, akár a tánc.
Rövidke rendőri karrierje során nemigen jutott hozzá, hogy gyakorlatban alkalmazza, sem később, amikor az IntenSecurenél dolgozott, de úgy gondolta, elég jó volt ebben, és legalább tudta, milyen érzés lehet, ha követik az embert, főként olyasvalaki, aki érti a csínját-bínját.
Ez jutott most az eszébe, ahogy vállára vette a vászonzsákját, benne Rei Toei vetítőjével, és készült elhagyni ezt a tetthelynek alig nevezhető szánalmas placcot. Laney azt akarta, hogy magára vonja valaki figyelmét azzal, hogy itt ácsorog, hát itt ácsorgott. Talán most azért érzi, hogy figyelik, mert Laney szerint biztosan észreveszik, ha idejön.
Lehet hogy csak az idegei. Lehet, bár éppenséggel nem volt ideges, csak fáradt. Múlt éjjel egész éjjel vezetett, azóta pedig csak akkor hunyta le a szemét, amikor Rei Toeit hallgatva elszunyált. Úgy érezte, ideje visszamenni a szobájába, megnézni, az idoru visszatért-e, majd be az ágyba.
Csakhogy viszketett a tarkója. Megfordult, odanézett, de csupán azt látta, ahol Kil'Z-t spricceltek a vérre.
Egy fazon ment Oakland és Rydell szobájának irányába.
Fiatal fazon, sötét, katonásan lenyírt haj, fekete kabát, arca előtt fekete sál. Nem látszott észrevenni Rydellt, csak ment. Rydell besorolt mögé úgy ötméternyire.
Megpróbálta elképzelni, milyen lehetett ez a hely azelőtt, amikor még rendes hídként szolgált. Autók milliói haladtak el itt, e szent helyen, ahol most ő sétált. Akkor még teljesen nyitott volt, csak gerendák meg korlátok meg az út; mostanra alagút lett belőle, mindent limlomokból, használt fadarabokból és műanyagból tákoltak össze, ami csak a kezük ügyébe került, mindezt ránézésre úgy erősítették egymáshoz, hogy épp csak megálljanak, és valahogy meg is álltak, még a szelet is dacolták, amiről tudta, ide is betör. Egyszer még Louisianában járt egy mocsaras mellékfolyónál, és amit itt látott, valamiképp arra emlékeztette: mindenütt cuccok lógtak, csövek meg kábelek meg dolgok, amiknek a rendeltetését nem tudta beazonosítani, és a körvonalak elmosódtak, mintha mindent fátyolmoha ült volna meg. A fény most tompára váltott, akárha a víz alól jönne, csak az újrafelhasznált izzók lógtak hat méterenként, némelyik kiégve, a másik villódzva. Megkerült egy pocsolyát, ahová egy árus vagy öt kiló jégdarát öntött.
Elöl a sálas alak befordult egy kávézóba, sok ilyen apró hely volt itt, két-három asztallal és még négy-öt ülőhellyel a pultnál. Ahogy a sálas bement, egy súlyemelőre emlékeztető, nagydarab szőke fiú bukkant elő a kávézóból, és ez a súlyemelő egy rövidke pillanatra szemkapcsolatba lépett Rydell-lel Ez árulta el.
Bizony azt csinálják vele: követik. Utánfutót kapott, legalább hármat.
A súlyemelő elindult Rydell szállása, a Kincses Sziget, Oakland irányába. Tarkója olyan széles volt, akár Rydell combja. A kávézó mellett elhaladva Rydell bekukkantott, s látta a sálast. Kávét rendelt. Semmi különös. Úgyhogy nem nézett maga mögé, mert tudta, ha ezt teszi, elárulja magát. Megtudnák. Ahogy ő is megtudta, amikor a súlyemelő lebukott azzal, hogy a szemébe nézett.
Az öv, amire a vászonzsákot akasztotta a nejlondzsekin keresztül a vállába vágott, és eszébe jutott Laney meg Klaus meg Kakas, akik meg voltak győződve a vetítő fontosságáról, értékéről. Ezért követik, vagy Laney titokzatos embere miatt, aki nem is volt ott? Máskülönben nem jutott eszébe egyetlen komoly, régi ellensége sem itt, bár nem lehetett benne biztos. Ezek különben sem voltak közönséges vagányok, mert úgy látta, nagyon is tudják, mit csinálnak.
Zsebébe nyúlt, megtapogatta a kést. Ott volt, és ennek örült, noha nem fűlött a foga a gondolathoz, hogy tényleg megszúrjon vele valakit. A késekkel az van, hogy akik úgy gondolják, használni akarják mások ellen, általában fogalmuk sincs, milyen trutyival jár. Nem olyan, mint a moziban: a megszúrt ember vérzik, akár a disznó. A Sunseten a Mázlis Sárkányban akadt dolga késeléssel. És kényes szokott lenni a dolog, mert ki tudja, hogy ki szeropozitív? Ő meg Durius ugyan kaptak védőszemüveget, amit elvileg viselniük kellett volna, hogy mások vére ne menjen a szemükbe, csakhogy általában az események váratlanul és gyorsan történtek, eszükbe se jutott a szemüveg, amíg már amúgy is mindegy volt.
De a fő dolog a késeknél, még annál is, amelyik úgy hasítja szét az acélszalagos gumit, akár az érett banánt, hogy pisztoly ellen nem sokat érnek.
Egy bezárt bódéra valaki egy régimódi, tolvajok elleni tükröt akasztott ki, és ahogy közeledett, Rydell megpróbálta benne kivenni, ki követheti, de a tekintélyes gyalogosforgalom miatt csupán a mozgó tömegről kapott homályos képet.
Ami pedig igazán zavarta, hogy épp azt csinálta, amire azok számítottak: éjszakai szállása felé tartott (már ha nem tudják amúgy is, hol vett ki szobát). És ha odaér, hogyan tovább? A szobájában csapdába kerül, egyetlen ki-bejárat a létra, nem menekülhet. Arra gondolt, csak sétál tovább, de annak sem látta értelmét.
Olyasmit kell tennie, morfondírozott, amire nem számítanak. Valamit, amitől megzavarodnak, vagy ami révén lerázhatja őket, bárkik is legyenek. Akkor előkeríthetné Laneyt, és megtudhatná, kik ezek.
Knoxville-ben volt egy oktatója, aki sokat beszélt a laterális gondolkodásról. Ami bizonyos értelemben nem is esett messze attól, amire Durius gondolt, amikor a komoly drogosokról beszélt, akik belőtték magukat a Mázlis előtt. Egyszerűen kikapcsolni. Néha ehhez elég, ha megmozdul benned a zsaruösztön, és megteszed azt a valamit, amire senki, talán még te sem számítasz.
Látta, hogy jobb oldalt most olyan falrész mellett halad el, amely lényegében fakeretre feszített vászon, mint egy vitorla vagy régi sátor, úgy centi vastag a számtalan festékrétegtől, amit rákentek. Falfestményszerűség volt, de ezt észre sem vette.
A kipattanó rugóskés olyan hangos volt, meg kellett, hogy hallják. A kerámiapengét lefelé húzta, majd oldalra, vágott magának egy fordított L-alakot. Amin keresztül átbújt, akárha álmában csinálná, s a vásznon közben megreccsent a festék. Meleg, másféle fények és (teljesen váratlanul) emberek asztalok körül, kezükben kártyalapok, előttük gyöngyházszín hitelcsipek halma. Egyikük, egy nő (csupasz mellének bimbója fémmel átszúrva, szája sarkában cigarettacsikk) elkapta Rydell tekintetét:
– Üljön le, osztok.
– Ne is törődjön velem! – hallotta Rydell saját hangját, és látta, hogy egy tetovált fejű férfi, egyik kezében a lapokkal, kihúzza az asztal alól a másik kezét egy revolverrel. Ezzel egy időben ráébredt, hogy még mindig szorongatja a nyitott kést. Furcsa hideg zúgott le gerince mentén, ahogy ment tovább, el az asztal és a férfi mellett, aki rászegezte a pisztoly csövét, azt a mély és valahogy végtelen, kacsintó acélgyűrűvel övezett széles fekete lyukat.
Vastag, régi mozik illatát árasztó barna velúrfüggönyön bújt át. Nem bántották. Érezte, keze lenyomja a gombot, s a kést a derekának nyomva bezárja – máskülönben eszébe nem jutott volna. Zsebre tette a kést. Előtte fából szögelt létra. Egyenesen oda, és föl rá, amilyen gyorsan csak tud.
Egy négyzet alakú lyukon át szálkás pallóra ért, keskeny gyalogjáró a hámló plakátokból vágott falak közt. Egy nő piszkos, megfakult papírszeme, akárha végtelen messzeségbe bámulna.
Megállni. Lélegezni. Zakatoló szív. Fülelni.
Nevetés. A kártyások?
Elindult a gyalogjárón, bensőjében nőtt a győzedelmes érzés: megcsinálta. Lerázta őket. Akárhova is került most, vissza tud találni, vissza le, aztán majd meglátja. De megvan a vetítő, őket meg lerázta, és nem lőtték szét a seggét, amiért megzavarta a pókerjátszmát.
– Laterális gondolkodás – gratulált magának halkan, miközben elérte a gyalogjáró végét, és befordult a sarkon.
Érezte, megreccsen a bordája a súlyemelő ütése alatt, és tudta, a fekete kesztyűt ólommal bélelték, épp mint amelyikkel Nashville-ben gyakorolt.
A szemközti falnak zuhant, beütötte a fejét is, és egész baloldala mintha megbénult volna.
A súlyemelő hátrahúzta fekete kesztyűs kezét, hogy még egy menetet engedjen Rydell arcára. És mosolygott.
Aztán halvány meglepetés, talán zavar az arcán, szemében. Aztán semmi. A mosoly eltűnt.
A súlyemelő hirtelen nagy robajjal térdre esett, megingott, és oldalvást a pallókra zuhant. Kitakarva a mögötte álló karcsú, ősz hajú férfit, hosszú, sima, mohaszínű kabátban, ami alá éppen visszatett valamit, a hajtókát másik kezével tartva. Aranykeretes szemüvegén át szeme Rydellt méregette. Arcán mély árok húzódott, mintha sokat mosolyogna. A férfi megigazította gyönyörű kabátját, és leeresztette kezét. – Megsérült?
Rydell vett egy szakadozott lélegzetet, arca megrándult, ahogy a csontjai összesúrlódtak.
– A bordám – nyögte.
– Fegyver?
Rydell a tiszta, csillogó, mozdulatlan szembe nézett. – Kés a jobb zsebemben.
– Kérem, tartsa ott! – mondta a férfi. – Tud járni?
– Igen – válaszolta Rydell, tett egy lépést, és majdnem ráesett a súlyemelőre.
– Kövessen, kérem! – mondta a férfi, és sarkon fordult, Rydell pedig követte.
Creedmore épp a nóta csúcspontjánál tartott, amikor Chevette kiszúrta a fönt köröző Isten Apró Játékszerét. Mint a híd eredeti szintjén álló számos épületnek, a bárnak sem volt saját mennyezete, csak a fölébe emelt akármilyen szint alja, melynek eredményeként a plafon hepehupás volt és szabálytalan alakú. A menedzsment az idők folyamán teljesen lefújatta feketével, és Chevette talán észre sem veszi a röpködő kamerát, ha annak mylarballonja vissza nem veri a színpad fényeit. Kétségtelenül irányította valaki, még pedig láthatóan azért, hogy közelit vegyen fel Creedmore-ról. Aztán Chevette kiszúrt még két ezüst ballont az egyenetlen mennyezet egy árkában.
Ami annyit tesz, gondolta, hogy Tessa valakivel visszavitette magát a furgonhoz a Folsom lábánál. Aztán vagy ő vezetett vissza, vagy hozták. (Biztos volt benne, hogy Tessa nem sétálna, főként nem a kamerákkal.) Chevette a második lehetőségben reménykedett, mert nem különösebben akart még egyszer parkolóhely után vadászni. Akármit is csinál itt Tessa, később csak szükségük lesz egy helyre, ahol aludhatnak.
Creedmore dala olyan agyatlan, dacos jódlival végződött, amit a közönség vadjenki tagjai rémes üvöltéssé fölerősítve visszhangoztak. Chevette elámult ezen a lelkesedésen, nem is Creedmore miatt, hanem hogy ilyen zenének szól. Furcsa dolog ez a zenével: úgy látszik, az emberek bármibe belemennek, és ha elég sok összejön egy bárban, egész klassz hangulat kerekedhet.
Átküzdötte magát a tömegen, elhárítva egy-egy marasztaló kezet, Tessát kereste, de közben Carsont is, amikor Creedmore barátja, Maryalice belebotlott. Maryalice blúzának egy-két gombját kigombolta, és igen nagy betekintést engedett méretes kebleibe. Boldognak látszott, legalábbis olyan boldognak, amennyire az igen részegek azok, mert a nő határozottan és nyilvánvalóan az volt.
– Szivi! – kiáltotta, s vállánál megragadta Chevette-et. – Hol voltál? Mindenféle ingyenes italt tartogatunk szakmai vendégeinknek!
Ezek szerint Maryalice nem emlékezett, hogy Chevette megmondta, ő meg Tessa nem az A&R-től vannak, de úgy vélte, Maryalice általában sok mindenre nem emlékezhet.
– Az klassz – mondta. – Nem látta Tessát? Akivel idejöttem? Ausztráliai és...
– Ott a világítóbokszban Szent Vitussal, szivi. Buell egész koncertjét fölveszi azokkal a kis ballonokkal! – sugárzott a boldogságtól. Nagy, rúzsbő csókot nyomott Chevette arcára, és azonnal meg is feledkezett róla, üres arccal fordult arra, amerre Chevette sejtése szerint a bár lehetett.
De már látta is a világítóbokszot: túlméretezett, matt fekete rekesz, amit a falnak tapasztottak, szemben a színpaddal, oldalán végig megvetemedett műanyag ablak, melyen át teljesen tisztán látta Tessa arcát és egy kopasz fiúét, keménykedő, csapott, fekete szemüvegben. Csak a fejük, akár a báboké. Fém létra vezetett föl oda, melyet rozsdás csőbilincsekkel erősítettek a falhoz.
Tessa föltette saját speciális szemüvegét, amiből Chevette tudta, Isten Apró Játékszerének képét látja benne, s fekete kesztyűjével igazít és fókuszál. Creedmore közben belecsapott egy másik, gyorsabb dalba, az emberek lábukkal verték a ritmust, s közben a fejük le-föl bukdácsolt.
Néhány baseballsapkás fazon állt a létránál, dobozból itták a sört, de Chevette átbújt a kezük alatt, és felmászott a létrán, oda se hederítve arra, aki nevetve a fenekére csapott.
Keresztül a lyukon, orra poros, sör áztatta szőnyeggel egy szinten.
– Tessa. Helló!
– Chevette? – Tessa nem fordult meg, a szemüvegben látottakra koncentrált. – Hová tűntél?
– Megláttam Carsont – mondta Chevette, s teljesen fölmászott. – Leléptem.
– Ez elképesztő felvétel lesz – mondta Tessa. – Ezek az arcok. Akár Robert Frank. Fekete-fehérben veszem fel, aztán megszínezem...
- Tessa, szerintem el kéne tűnnünk.
- Ki a picsa vagy te? – fordult oda hozzá a kopasz. Ujjatlan, testhez álló pólót viselt, felső karja olyan vékony volt, akár Chevette csuklója, meztelen válla madárcsontszerűen törékeny.
– Ő Szent Vitus – mondta Tessa szórakozottan, mintha meg akarta volna előzni az ellenségeskedést, elvonni a figyelmet. – Itt a világítást csinálja, de másik két helyen hangosít is, a Kognitív Disszidensekben és a... – Keze táncot lejtett magával a fekete kesztyűben.
Chevette még azelőttről ismerte a Kognitív Disszidenseket. – Az egy táncos-bár.
– Ezután átmegyünk oda – jelentette ki Tessa. – Azt mondja, ott akkor kezdődik az élet, és jóval érdekesebb ennél.
– Ennél bármi az – mondta Szent Vitus végtelen fáradtsággal.
– Blue Ahmed ott vett fel egy dalt – mondta Tessa. – „Az én háborúm az én háborúm”.
– Szar volt – mondta Chevette.
– Te a Chrome Koran verzióra gondolsz – mondta Szent Vitus, s hangjából sütött a lenézés. – Az Ahmedét nem is hallhattad.
– Azt te honnét a faszból tudnád?
– Mert ki se adták – jelentette ki önelégülten Szent Vitus.
– Talán valaki kicsempészte, baszod – mondta Chevette. Legszívesebben a padlóra küldte volna ezt a narkómajmot. Nem is lenne olyan nehéz, gondolta, bár sose tudhatod, mi történik, ha egy táncossal telt alak begurul. Rengeteg sztorit hallott, amikben tizenkét éves srácok annyira belőttek, hogy a lökhárítónál fogva felborítottak egy rendőrautót, igaz, ezekben a történetekben a srácok izmai általában szétfeszítették a bőrüket, amit viszont már nemigen hitt el. Nem lehetett igaz; ezt nevezte Carson városi legendának.
Creedmore dala acélos gitárcsörömpöléssel ért véget, ami Chevette figyelmét a színpadra vonta. Úgy látta, Creedmore most már teljesen beállt, győzedelmesen bámult ki, mintha hatalmas stadionban arcok tengerét látná.
A nagydarab gitáros leakasztotta válláról a gitárt, és egy pajeszos, fekete bőrmellényes fiúnak adta, aki fekete, kisebb testű gitárt nyomott a kezébe.
– És most a „Fenyőfadoboz” – mondta Creedmore, ahogy a gitáros játszani kezdett. Chevette megint csak nem értette a szöveget, csak annyit, hogy régies és gyászos, arról, hogy mind a fenyőfadobozban végezzük, ami nyilván koporsót jelentett, amiben régen az embereket eltemették, de ennyi erővel jelenthette volna azt a bokszot amiben most volt Tessával és ezzel a seggfejjel. Körbenézve meglátott egy vén krómszéket, ülőfelületén a kárpit feltépve és leragasztószalagozva, hát letette magát erre, és úgy döntött, befogja a száját, amíg Tessa fel nem vette Creedmore-ról, amit akar. Aztán tesz róla, hogy mindketten lekopjanak innét.
Líbia és Paco elkísérték Laneyt egy fodrászathoz a Szai Sing úton. Természetesen nem tudta, milyen útvonalon értek oda; Szai Sing az Elkerített Városban van, ahol ő csak látogató, nem tartozik oda. Az Elkerített Város holléte, a fogalmi mechanizmusok, melyekkel az ott lakók az emberi adatvilágtól visszavonultak, a hely központi, legféltettebben őrzött titka. Az Elkerített Város maga is egy világ, bomlasztó pletyka, legendák tárgya.
Laney már járt itt, noha nem ennél a bizonyos szerkezetnél, ennél a fodrászatnál, és ki nem állhatja. Az Elkerített Város teremtését megalapozó kódban valami metafizikai szédülést okoz, a virtuális megjelenítés fárasztóan agresszív, mintha az ember egy művésziskola végtelenül magas minőségű videobemutatóját látná. Az Elkerített Városban soha semmi nem magától értetődő; semmi sincs megírva, minden fél tucat, gondosan ápolt bit-rothadás szűrőjén látszik át, mintha az itt lakók szándékában állna, hogy megingathatatlan és gyászos világképüket a hely legapróbb fraktáltextúráiban is kifejezésre juttassák. Ahol egy intelligens honlap piszkot, kopást sugallna, ott az Elkerített Város élvezkedik a kendőzetlen pusztulásban, textúramintákban, melyek egyfolytában szétbomlanak, feltárva más, ugyanolyan molyrágta textúrákat.
Például ezt a fodrászatot egymásra lógó textúrákból zsindelyezték össze, amelyek szélei nem passzolnak egymáshoz, ezzel szándékosan elrontva a felület vagy hely illúzióját. És mindent esőtől elkent, kínai neonpalettából színeznek: rózsaszín, kék, sárga, halványzöld és a parancsolóan fakó vörös.
Líbia és Paco azonnal továbbállnak, s a magára maradt Laney azon mereng, ha érdekelné a dolog, milyen, a környezethez illő alakban jelenhetne meg: talán mint egy nagy kartonból kivágott rajzfilmfigura?
A töprengésnek Klaus és Kakas megjelenése vet véget, akik egyszer csak ott teremnek a fodrászat négy székéből kettőben. Úgy néznek ki, ahogy korábban, kivéve, hogy Klaus most fekete bőrből készült kalapot visel, karimája körbe felhajtva, Kakas pedig még inkább hasonlít a néhai festő, Francis Bacon sikoltó pápáira.
– Új a játék – nyit Laney.
– Hogyhogy? – Klaus mintha a fogát szívná.
– Harwood szedte az 5-SB-t. És ti is tudjátok, mert ezek a chilango srácaitok most mondták el nekem. Mióta tudjátok?
– A „muszáj tudás” alapján dolgozunk – kezdi Kakas igazi ellenszenves főpapi stílusban, de Klaus közbevág: – Úgy tíz perccel előtte tudtuk meg. Szeretnénk tudni, mit gondolsz róla.
– Mindent megváltoztat – mondja Laney. – Az összes eddigi sikere: a sajtóbirodalom, a reklámok, a pletykák, hogy központi szerepet játszott Millbank elnök megválasztásában, és hogy ő állt Olaszország megosztása mögött...
– Azt hittem, az a barátnője volt – mondja Kakas morcosan a páduai hercegnő...
– Azt mondod, hogy csak a nyerőkre megy? – kérdezi Klaus. – Azt sugallod, hogy ott van a csomópontoknál, és egyszerűen csak követi a kibontakozó változást? Ha csak ez van, barátom, akkor te miért nem vagy a világ leggazdagabb emberei között?
– Nem így működik – tiltakozik Laney. – Az 5-SB elősegíti a csomópontok, az információ textúrájában keletkező folytonossági hiányok megértését. Ezek jelzik a kibontakozó változást, de azt nem, mi lesz az a változás.
– Igaz – ért egyet Klaus, és ajkát biggyeszti.
– Azt akarom tudni – folytatja Laney –, azt kell tudnom, mégpedig azonnal, hogy miben sántikál Harwood. Eddig sosem látott változási potenciál csúcsán üldögél. Minden jel szerint szerepet játszik benne. Rei Toei is és Harwood szabadúszó emberradírja meg az a kirúgott bérzsaru... Ezek a személyek az emberi történelem teljesen új irányba történő változtatását eredményezik. 1911 óta nem állt össze ilyen konfiguráció...
– Mi történt 1911-ben? – kérdezi Kakas.
Laney felsóhajt.
– Biztosan nem tudom. Bonyolult, és nem jutott időm igazán tanulmányozni. 1906-ban Párizsban madame Curie férjét elgázolta egy lóval vontatott szekér. Valószínűleg itt kezdődik. Ám ha Harwood most a furcsa vonzóerő, az elengedhetetlen darab, ami köré a dolgoknak nőniük kell, és ennek ő félig a tudatában is van, akkor mit akarhat csinálni, ami képes szó szerint mindent megváltoztatni?
– Száz százalékig biztosak nem vagyunk – kezdi Kakas –, de...
– Nanotechnológia – mondja Klaus. – Harwood nagy szerepet játszott a Napraforgó vállalatban. San Francisco újjáépítésére irányuló tervezet. Igen radikális átszervezés, nanotechnológia alkalmazásával szinte ugyanúgy, ahogy a földrengés után Tokióban. Kútba esett, és bár tényleg nagyon különös, úgy tűnik, hogy a te emberednek, Rydellnek valamiképp tevőleges része volt ebben. De ez várhat. Azt akarom mondani, hogy Harwood folyamatos érdeklődést tanúsított a nanotechnológia iránt, ami legutóbb egy együttműködésben mutatkozott meg a genfi Nanofax AG...
– Teljesen Harwoodé – mondja Kakas –, amit egy kirakatcégen keresztül irányít Antiguából...
– Kuss. A genfi Nanofax AG és a szingapúri Mázlis Sárkány között. Természetesen a Mázlis Sárkány a Harwood-Levine ügyfele.
– Nanofax?
– Minden, amit a név sugall – mondja Klaus –, ugyanakkor jóval kevesebb.
– Ez mit akar jelenteni?
– A Nanofax AG olyan technológiát ajánl, mely digitális úton, távolból reprodukál fizikai tárgyakat. Természetesen bizonyos elég nagy korlátok között. Mondjuk egy játék babát a londoni Mázlis Sárkány Nanofax egységébe teszünk, amely babát a New York-i Mázlis Sárkány Nanofax egysége reprodukál...
– Hogyan?
– Műszerekkel, minden elérhető anyagból. De a rendszert szigorú törvényi megszorítások kötik. Például nem másolhat funkcionális hardvert. És természetesen nem másolhat, semmi körülmények között funkcionális nano-összeszerelőt.
– Azt hittem, ez amúgy sem lehetséges – mondja Laney.
– Ó, pedig az – mondja Kakas –, csak nem akarják.
– Kik?
– A nemzeti államok. Emlékszel?
Rydell figyelte az előtte haladó férfit, és valami bonyolult érzés kerítette a hatalmába, valami, amit nem tudott megragadni, de ami mégis ott volt, érezte sajgó oldalában, a fájdalomban, amely minden rossz lépésnél jelentkezett. Rydell mindig egyfajta különleges kegyelemről álmodott: csak mozogni, a jó irányba, gondolkodás nélkül. Éberség, ellazulás. És most tudta, ezt látja, ezt követi: ezt az ötven körüli férfit, aki, bár látszólag tudatában sem volt, úgy mozgott, hogy minden centi árnyékot kihasznált. Kihúzva magát hosszú gyapjúkabátjában, keze a zsebében csak ment, Rydell pedig követte, begubózva a fájdalomba és a tőle indikált esetlenségbe, és felnőtt szívének fájdalmába is, hiszen önmaga fiú-énje egész életében olyan akart lenni, mint ez a férfi, akárki és akármi is volt.
Gyilkos, emlékeztette magát Rydell, a hátrahagyott súlyemelőre gondolva. Rydell tudta, a gyilkolás nem a moziban látható, heves kézfogás, hanem szörnyűséges, sötét házasság a sírig, sőt talán (bár remélte, ez nem így van) azon túl is, mint ahogy az ő álmait hébe-hóba még mindig meglátogatta Kenneth Turvey, az egyetlen ember, akit valaha is megölt. Noha sosem vonta kétségbe Turvey megölésének szükségességét, hiszen Turvey jól demonstrálta szándékai komolyságát, amikor találomra lyukakat lőtt a szekrényajtóba, ahová barátnője gyerekeit zárta. Rydell úgy tartotta, szörnyű és végeérhetetlen lépés valakit megölni, és tudta azt is, hogy a való világban az erőszakos bűnözőkbe annyi romantika szorult, mint egy ölnyi belsőségbe. És mégis itt volt, igyekezett lépést tartani ezzel az ősz férfival, aki olyan módon ölt embert, amelyet Rydell képtelen volt beazonosítani, de kétségtelenül csöndesen és izzadság nélkül; aki úgy ölt meg egy embert, ahogy más inget vált vagy kinyitja a sört. És valami Rydellben annyira vágyott ilyen lenni, hogy elpirult.
A férfi megtorpant az árnyékban, visszanézett.
– Hogy van?
– Jól – felelte Rydell. Erre a kérdésre szinte mindig ezt válaszolta.
– Nincs „jól”. Megsebesült. Lehet, hogy belső vérzése van.
Rydell megállt a férfi előtt, kezét égő oldalára tapasztva. – Mit csinált azzal a fickóval?
Nem állíthatta, hogy a férfi elmosolyodott, de a ránc az arcán mintha kissé kiszélesedett volna... legalábbis úgy tűnt.
– Befejeztem azt a mozdulatot, amit ő kezdett, hogy megüsse magát.
– Leszúrta valamivel – mondta Rydell.
– Igen. A körülményeket tekintetbe véve ez volt a legelegánsabb befejezés. Szokatlan súlypontja lehetővé tette a gerincagy elmetszését maguk a csigolyák érintése nélkül. – Mindezt olyan hangon, amellyel valaki egy új, kényelmes buszjárat felfedezését adná tudtul.
– Mutassa meg.
A férfi feje megbiccent. Madárszerű mozdulat. A kerek, aranykeretes szemüvegen fény kacsintott. Hosszú kabátjának zsebébe nyúlt, és igen különleges, laza kecsességgel egy hajlított, fölfelé ívelő, vésett hegyű pengét varázsolt elő. Rydell tudta, ezt hívják tantónak: a japán kardok rövidebb változata. A szemüveglencsékben megcsillanó fény most egy pillanatra a hajlított él és a szögbe vágott hegy közti hajszál vékony szivárványon esett csapdába, majd a férfi megismételte a mozdulatot, amivel a kést elővette. Úgy tűnt el a kabátban, mint a visszafelé játszott filmen.
Rydellnek eszébe jutott, mit tanult arról, hogyan kell használni valamit, bármit, amikor valaki késsel követ, és te fegyvertelen vagy. Végső esetben le a kabáttal, tekerd a csuklód és karod köré, hogy azt védd. Most elképzelte, ahogy a zsákjában lévő vetítőt használja pajzsként, elhárítandó az imént látott kést, és az ötlet reménytelenségét viccesnek találta.
– Min mosolygott? – kérdezte a férfi.
Rydell mosolya lehervadt.
– Nem hinném, hogy meg tudom magyarázni. Ki maga?
– Azt nem mondhatom meg.
– Én Berry Rydell vagyok. Megmentette a seggemet ott.
– De nem a torzóját, attól tartok.
– Az a fickó megölt volna.
– Nem – mondta a férfi –, nem ölte volna meg. Csak hogy ne tudjon védekezni, aztán egy titkos helyre viszi, és megkínozza bizonyos információkért. Aztán ölte volna meg.
– Hát – mondta Rydell, a tárgyilagosságtól kissé nyugtalanul – kösz.
– Szívesen – felelte a férfi nagyon komolyan, és nem minden irónia nélkül.
– Szóval akkor miért csinálta? Miért vágta haza?
– Mert szükséges volt, hogy befejezzem a pillanatot.
– Nem értem.
– Szükséges volt. Jó pár ilyen alak keresi magát ma éjjel. Pontosan nem tudom, hányan. Zsoldosok.
– Megölt másvalakit is ott tegnap éjjel? Ahol azok a vérfoltok és a Kil'Z van?
– Igen.
– És mégis nagyobb biztonságban vagyok magával, mint ezekkel, akikről azt mondja, zsoldosok?
– Úgy vélem, igen – mondta a férfi homlokát ráncolva, mintha nagyon komolyan venné a kérdést.
– Megölt még valakit az elmúlt negyvennyolc órában?
– Nem, nem öltem.
– Hát, azt hiszem, magával tartok. Az biztos, hogy nem próbálok megküzdeni magával.
– Bölcs döntés.
– És nem hiszem, hogy ezzel a bordával elég gyorsan vagy elég messzire tudnék futni.
– Az igaz.
– Tehát mihez kezdünk? – rántotta meg vállát Rydell, s azonnal megbánta, arca fájdalmas grimaszba rándult.
– Itt hagyjuk a hidat – mondta a férfi –, orvosi segítséget keresünk a sebére. Magam alapos anatómiai ismeretekkel bírok, ha erre lenne szükség.
– Ööö, kösz – nyögte Rydell. – Ha vehetek kis ragasztószalagot meg pár érzéstelenítő tapaszt abban a Mázlis Sárkányban, talán kibírom. – Körbenézett, hátha megpillantja a sálast, vagy az őt. Volt egy olyan érzése, hogy igazából a sálassal kell vigyázni; meg nem tudta volna mondani, miért. – Mi van, ha azok a zsoldosok észrevesznek kifelé menet?
– Ez a kimenetel nem valószínű. Várjuk az események kibontakozását. Maradjunk a pillanatban.
És Rydell abban a pillanatban úgy hitte, neki most már biztosan lőttek. Csak úgy egyszerűen lőttek.
Fontaine talál a fiúnak egy régi kempingágyat, biztos a fiai hagyták még itt, arra fekteti rá a még mindig horkoló fiút. A nehéz vidpántot levéve látja, a fiú félig nyitott szemmel alszik, kilátszik a szeme fehérje; szinte látja az ott elvonuló órák képét. Egy régi hálózsákkal takarja be, melynek fakó flanelbélését hegyek és medvék díszítik, majd miszójával a pulthoz vonul gondolkodni.
Enyhe vibrációt érez, de hogy a bolt gyenge anyagából vagy a híd csontjaiból vagy a föld lemezeiből, meg nem tudná mondani: a polcok és vitrinek halk hangokat hallatnak, ahogy a múlt túlélői felfogják ezt az új mozgást. Egy ólomkatona határozott csattanással bukik előre az egyik polcon, és Fontaine megjegyzi magában, hogy vennie kell még múzeumi viaszt, azt a ragadós anyagot, ami ennek megelőzésére szolgál.
A pult mögött a magas széken ülő, forró miszóját óvatosan szürcsölgető Fontaine eltöpreng, vajon pontosan mit is látna, ha a notebook nyomkövető parancsával végigjárná a fiú útját. Az a dolog a lezárt rekeszekkel meg a teljesen felizgult Martial. Hol járhatott még a fiú? Ha csak órákat keresett, akkor semmilyen igazán veszélyes helyen, véli Fontaine. De hogy csinálta, hogy megszerezte azokat a zárolt listákat? Fontaine leteszi a miszót, és zsebéből kihalássza a Jaeger-LeCoultre órát. Elolvassa hátán a katonai szertári jelzést:
G6B/346
RA
AF
172/53
A 6B egy bizonyos mozgásfokozatot jelez, pontossági fokot, ezt tudja, bár a 346 teljes rejtély. A középen fölfelé mutató nyíl a királynő tulajdonát jelenti. 53 a kibocsátás éve, de a 172? Vajon a fiú ki tudna valami értelmeset hozni ezekből a számokból, ha megkérdezné? Fontaine tudja, hogy valahol odakint minden bitnyi információ belekerül az adatáramba. Leteszi az órát a Rolex párnára, és megint felveszi a sós miszót. A pult karcos üvegtetején benézve feltűnik neki egy új, még nem elemzett vétel. Egy 1940-es Helbros, a katonai órák mintájára készítve, de forgalomba nem bocsátva. Egy utcaseprőtől vette az oaklandi dombok között. Benyúl az üveg alá, kiveszi. A G6B után silány jószág.
Csiszolt oldalát nagyon megütötték, ezen a tisztítás sem segít, és a tompa fekete számlapon a foszforeszkáló számok ezüsthamuvá koptak. Másik zsebéből előveszi ékszerésznagyítóját, és szeméhez illeszti, majd tízszeres küklopsztekintetét a Helbrosra szegezi. A hátsó fedelet eltávolították, majd visszanyomták, de nem szorították meg. Ujjával kipiszkálja, a javítások belegravírozott listáját keresi.
Hunyorogva néz a nagyítón át: a hátsó fedél belsejébe vésett utolsó javítási dátum 1945. augusztus.
Megfordítja az órát, úgy vizsgálgatja. A kristály szintetikus, valami műanyagféle, határozottan régi, nagy valószínűséggel eredeti. Mert ahogy ebben a bizonyos szögben tartja a fény felé, látja, hogy az eredeti rádiumszámok sugárzása a kristályt megfeketítette, minden egyes szám ráégette magát a kristály adott helyére.
És ettől meg az elrejtett dátumtól Fontaine hátán végigfut a hideg, hát visszateszi a hátsó lapot a helyére, a Helbrost a pultba, ellenőrzi az ajtózárakat, lehajtja miszóját, és lefekvéshez készül.
A hátán fekvő fiú már nem horkol, ami jó.
Fontaine lefekszik keskeny ágyára, a Smith & Wesson Kit pisztoly, mint minden este, most is készenlétben.
Rydell rákban haldokló apjától hallott egy történetet. Állítása szerint egy könyvből vette, amiben híres utolsó mondásokat gyűjtöttek össze, vagy ha nem is híreseket, de legalább emlékezeteseket.
A férfit éppen kivégezték, Angliában, még abban az időben, amikor a kivégzést szándékosan a lehető legkegyetlenebb módon hajtották végre, és miután ezt a férfit megégették forró vassal, kerékbe törték és más rémséges büntetésnek vették alá, megmutatták neki a hóhér tönkjét és bárdját. A különböző kínzásokat egykedvűen, hang nélkül tűrte, most is csak ránézett a bárdra, a fatönkre meg a termetes hóhérra, és nem szólt semmit.
Ám ekkor egy másik kínzó érkezett szörnyű kinézetű szerszámokkal, és a férfival tudatták, hogy a lefejezés előtt kibelezik. A férfi fölsóhajtott.
– Na még ez is.
– Ha én kellek nekik – mondta Rydell, meg-megránduló arccal a férfi mellett haladva, aki tantót hordott a kabátjában miért nem kapnak csak el egyszerűen?
– Mert velem van.
– Miért nem lövik le magát?
– Mert nekik és nekem ugyanaz a megbízónk. Bizonyos értelemben.
– Nem engedné, hogy lelőjék magát?
– Attól függ – mondta a férfi.
Rydell látta, a névtelen bár felé közelednek, ahol hallotta Buell Creedmore-t énekelni azt a régi dalt. Zajlott az élet: hangos zene, nevetés, tömeg az ajtónál, akik sört ittak és nem is titkoltan cigarettáztak.
Oldala minden lépésnél megsajdult, miközben Rei Toeire gondolt, ahogy a párnáján ült, ragyogva. Vajon mi az idorunak a vállán lógó vetítő? Csupán egy eszköz, melyen keresztül megjelenhet, kapcsolatba léphet az emberekkel? Milyen érzés lehet hologramnak lenni? (Biztos semmilyen.) Vagy az őt generáló programok az ott-lét nagyobb illúzióját keltik? De ha amúgy sem létezel, miért kell az ott-léttel és nem-léttel törődni?
De most igazán zavarta, hogy Laney, na meg Klaus és Kakas is úgy vélte, a vetítő fontos, nagyon fontos, ő meg most itt megy, itt biceg e mellett a gyilkos mellett, aki nyilvánvalóan annak dolgozott, aki az ő seggére pályázott, és valószínűleg a vetítőre is, ő meg semmit se tesz. Megy, mint birka a vágóhídra.
– Ide beugranék egy pillanatra – szólalt meg.
– Miért?
– Itt egy barátom.
– Erre akar szökni?
– Egyedül akarok bemenni.
A férfi szemüvegének vékony kristálya mögül szemlélte.
– Csak bonyolítja a dolgokat.
– Öljön meg! – mondta Rydell, fogcsikorgatva másik lábára helyezte súlyát, és eltántorgott az ajtónál füstölők mellett, be a melegbe, hangzavarba, sörszagba és tömegenergiába.
Creedmore a színpadon játszott Randy Shoatsszal és egy pajeszos basszusossal, és a szám épp akkor érte el végkifejletét, Creedmore nagyot ugorva engedett el egy utolsó üvöltést, körülötte lecsapott a zene, a tömeg meg kiáltozott és dobogott és tapsolt. Creedmore szeme laposan, fényesen csillant a színpadi fényben, akár egy babáé.
– Hahó, Buell! – kiáltotta Rydell. – Creedmore! – Valakit vállal félrelökött, ment tovább. Már csak pár lépésnyire volt a színpadtól. – Buell! – A színpad nem volt nagy szám, talán harminc centi magas, és előtte a tömeg is ritkább.
Creedmore meglátta. Lelépett a színpadról. Az énekes gyöngygombos inge derékig nyitva volt, homorú mellkasa izzadságtól csillogott. Valaki törülközőt nyomott a kezébe, ő beletörölte az arcát, vigyorgott, sok sárga fogat villantva ki, fogíny nélkül.
– Rydell – mondta. – Szemétláda. Hol jártál?
– Téged kerestelek, Buell.
A késes férfi Rydell vállára tette kezét.
– Ez nem bölcs dolog – mondta.
– Hé, Buell, hívj meg egy sörre, oké?
– Láttál, Rydell? Kibaszott Jézus voltam, öreg. Kibaszott Hank Williams, szemétláda. – Creedmore szinte sugárzott, és Rydell meglátta benne azt a valamit, ami csak arra várt, hogy dühbe csaphasson át. Valaki két magas dobozt adott neki, nyitva. Az egyiket Rydellnek adta. Creedmore a mellére löttyintette a hideg malátalét, és szétdörzsölte. – A francba, de jól érzem magam!
– Itt túl könnyen megszoríthatnak minket – mondta a férfi.
– Haggya már a haveromat – mondta Creedmore, aki csak most vette észre a férfit. – Gyökér – tette hozzá, mintha a férfit szemlélve nehézsége támadt volna valami kellemesebb negatív jelzőt akasztani rá.
– Buell – Rydell felnyúlt, és elkapta a késes férfi csuklóját –, ez itt egy barátom.
– Inkább valami gyökér, akit meg kéne gyepálni ásóval – vélte Creedmore. Szeme elkeskenyedett, dühe nőtt, bekapta a horgot.
– Engedje el a vállamat – mondta Rydell halkan a férfinak. – Feltűnést kelt.
A férfi megtette.
– Bocs – mondta neki Rydell –, de én itt maradok Buell-lel és a száz közeli barátjával. – A kezében tartott dobozra nézett. Valami King Cobra. Ivott egy kortyot. – Ha menni akar, menjen. Vagy csak öljön meg.
– Az isten verjen meg, Creedmore – mondta Randy Shoats, nehézkesen lekászálódva a színpadról –, te egy kibaszott drogos vagy. És részeg. Részeg és tökig mákos a táncostól.
Creedmore fölnézett a nagydarab gitárosra, szeme gömb, csak pupilla.
– Jézusom, Randy, tudod, hogy csak kicsit el akartam lazulni...
– Ellazulni? Ellazulni? Jézusom. Elfelejtetted az „Ejtsd azt a seggfejet, és gyere velem” szövegét! Mennyire lazának kell lenni, hogy ilyet csinálj? A kibaszott közönség tudta a szöveget, ember, veled énekelték. Legalábbis próbálták. – Shoats bőrkeményedéses hüvelykujját Creedmore mellébe nyomta hangsúly gyanánt. – Megmondtam, hogy nem dolgozok drogmajmokkal. Neked véged, érted? Itt. Történelem vagy.
Creedmore lényének mélyére nyúlt le, hogy a pillanatnyi válság ellen még használatlan őszinteséget gyűjtsön. A jelek szerint talált. Még jobban kihúzta magát.
– Kapd be! – mondta. – Szemétláda – tette hozzá, ahogy Shoats undorodva megfordult és otthagyta.
– Van itt valami neked fenntartott asztal, Buell? – kérdezte Rydell. – Ahol leülhetnék.
– Maryalice – intett a bár hátsó része felé nagy általánosságban Buell, oda sem figyelve. Azzal elindult, nyilván Shoats után.
Rydell a tantós férfival nem törődve a bár hátsó része felé tartott, ahol megtalálta Maryalice-t, aki egyedül üldögélt egy asztalnál. Egy barna hullámlemezen kézzel, különböző színű filctollal írt felirat: ***BUELL CREEDMORE*** & ALSÓBB TÁRSASÁG, a két O betű apró, piros, vidám arc. Az asztalt minden oldalról tömör üresség övezte, és Maryalice úgy festett, mintha valaki épp fejbe kólintotta volna valamivel, ami nem hagy nyomot.
– A&R? – kérdezte, mintha álmából keltették volna.
– Berry Rydell vagyok – mondta a férfi, s kihúzott egy széket, levéve válláról a vetítőt. – Már találkoztunk. Maga Maryalice. – Igen – mosolygott a nő, mint akinek kapóra jön, hogy erre emlékeztetik –, az vagyok. Buell csodás volt, nem?
Rydell igyekezett úgy ülni, hogy bordája meg ne ölje.
– Van itt valahol csatlakozó, Maryalice? – Kicipzárazta a vászonzsákot, s a vetítő körül lehúzta, kibányászva a hálózati kábelt.
– Az A&R-től van – mondta Maryalice örömmel, látva a vetítőt –, tudtam én. Melyik lemezcégnek?
– Bedugná oda, kérem? – mutatott Rydell egy csatlakozóra épp a nő mellett az érdes falon, és kezébe nyomta a kábel csatlakozóját. A nő a szeméhez emelte, rápislogott, majd körbenézve meglátta az aljzatot. Bedugta. Rydellhez fordult, mintha nem értette volna, miért is tette ezt.
A késes férfi odahúzott egy széket az asztalhoz, és leült Maryalice-szel szemben. Mindezt úgy, hogy a lehető legkevesebbet kösse le mások figyelméből.
– Maga meg – mondta neki Maryalice, egy gyors pillantással ellenőrizve felsőrészének állapotát –, maga teljesen nyilvánvalóan egy lemezcég feje, igazam van?
– Lemezcéh?
– Tudtam én – mondta Maryalice.
És akkor ott termett Rei Toei, az asztal mellett állt, és Rydell tudta, hogy egy pillanatra megint látta meztelenül, fehér volt és ragyogott, de immár Maryalice-ével megegyező ruhát viselt.
– Helló, Berry Rydell – mondta, majd lenézett, és meghúzta a fekete valami felső részének fűzőit.
– Hahó – mondta Rydell.
– Szívjanak le csontig egy mellpumpával! – mondta Maryalice a bámulattól meglágyult hangon, ahogy Rei Toeit nézte. – Istenre esküszöm, nem láttam, hogy ott áll...
A késes férfi is Rei Toeit nézte, kerek szemüvegének lencséin tükröződött a vetített fény.
– Éjszakai klubban vagyunk, Berry Rydell?
– Egy bárban – mondta Rydell.
– Rez szereti a bárokat – nézett körbe a tömegen az idoru. – Az a benyomásom, hogy a bárokban az emberek, bár látszólag egymáshoz beszélnek, valójában magukban beszélnek. Azért lehet, mert a magasabb agyfunkciókat kikapcsolódási célból elfojtják?
– Imádom a felsődet – mondta Maryalice.
– A nevem Rei Toei.
– Maryalice – mondta Maryalice, s kezet nyújtott. Az idoru is, s keze átsiklott a nőén.
Maryalice megborzongott.
– Ma estére eleget ittam – mondta, mintegy magának.
– Rei Toei vagyok – fordult az idoru a késes férfihoz.
– Jó estét.
– Tudom a nevét – mondta az idoru szelíden a férfinak. – Sok mindent tudok magáról. Maga lenyűgöző személyiség. A férfi nézte, az arca meg sem rezzent.
– Köszönöm szépen – mondta. – Mr. Rydell, itt szándékozik maradni a barátaival?
– Pillanatnyilag – felelte Rydell. – Föl kell hívnom valakit.
– Ahogy gondolja – mondta a férfi. A bejárat felé nézett, ahol abban a pillanatban jelent meg a sálas, és azonnal észrevette őket.
– Na még ez is, gondolta Rydell.
Laney két kedvenc tokiói bárja, még a Paragon-Asia Dataflow alkalmazásában töltött boldogabb időszakban a Bajbarack volt, egy csöndes üldögélős hely a Simo-kitazawa állomás közelében, és az Élet Értelme, egy művészbár egy irodaépület földszintjén Aoyamában. Laney szemében az Élet Értelme művészbár volt, mégpedig a dekoráció okán: óriási fekete-fehér fényképnyomatok a falakon, rajtuk fiatal nők, akik a lábuk közét fényképezik régimódi tükörreflexes kamerákkal. Olyan szerény képek voltak, már az eltartott egy ideig, mire az ember rájön, mit csinálnak ezek a nők. Jobbára zsúfolt utcákon állnak, a kamera a járdán a lábuk között, s belemosolyognak a lencsébe, miközben lenyomják a kézi kioldót. Pulóvert és skótkockás szoknyát viselnek, és érdekes, ártatlan mohósággal mosolyognak ki a képből. Soha senki nem magyarázta el Laneynek, miről szól ez az egész, neki meg eszébe nem jutott volna rákérdezni, viszont felismerte a művészetet, ha meglátta, s most azt látott, méghozzá a Kakas jóvoltából, aki valahonnét tudta, hogy Laney szereti ezt a bárt, hát rögtönözve idemásolta az Elkerített Városba.
Akárhogy is, Laneynek jobban tetszik, mint a fodrászat az össze-vissza grafikus csempéivel. Csak ránéz ezekre a lányokra a gyapjú, a hús és a városok más anyagainak hideg, fekete-fehér változatában, és megnyugtatónak találja. Azért persze furcsa úgy ülni egy bárban, hogy a tested nincs jelen.
– Szemérmesen hallgatnak róla – mondja éppen Kakas, arról, hogy Líbia és Paco hogyan lehettek képesek betörni Cody Harwood legszemélyesebb kommunikációs csatornáiba. – Akár egy fizikai szerkezetet is elhelyezhettek a HarwoodLevine kommunikációs műholdon. Valami kicsit. Nagyon kicsit. De hogyan tudták irányítani? És mennyi időt vehetett igénybe, amíg fizikai változást hoztak létre a hardverben, persze észrevétlenül?
– Biztos vagyok benne, hogy megtalálták a legelegánsabb megoldást – mondja Klaus –, de a lényeg számomra nem ez. A hozzáférés az hozzáférés. A hozzáférés módja elméleti kérdés. Rákapcsolódtunk Harwood forró vonalára. A piros telefonra.
– Veregessétek csak a vállatokat, ahogy szoktátok – mondja Laney. – Tudjuk hogy Harwood szedte az 5-SB-t, de azt nem, miért, vagy hogy mihez kezd a csomópontok érzékelésével. A jelek szerint ti úgy vélitek, a Mázlis Sárkányhoz és a félig kész nanofaxhoz van köze.
– Te nem? – kérdezi Klaus. – Nanofax egységeket építenek be a Mázlis Sárkányokba szerte a világon. Ebben a pillanatban. Szó szerint. Legtöbbjüket már installálták, működésre készek.
– Hogy az első tajvani játék mackót Des Moines-ből elrepítse Seattle-be? Mit nyerne ezzel? – Laney a kedvenc lányra koncentrál, elképzeli a lány ujját a hipodermikus stílusú kézi kioldón.
– Gondolkodj hálózatban! – szúrja közbe a Kakas. – A funkció, sőt a látszólagos funkció nem fontos. A mi szempontunkból minden funkció látszólagos. Időleges. Harwood egy működő hálózatot akar. Aztán kitalálhatja, mihez kezd vele.
– De egyáltalán miért kéne bármihez is kezdenie? – kérdezi Laney.
– Mert csapdába került – feleli Klaus. – Valószínűleg ő a világ leggazdagabb embere, de már látja a készülő változást. Ő maga a változás előidézője, ugyanakkor a legnagyobb mértékben érdekelt a status quo fenntartásában. Paradox álláspontot testesít meg. Túl menő, hogy éljen, túl gazdag, hogy meghaljon. Érted?
– Nem.
– Szerintünk lényegében olyan, mint mi – mondja Klaus.
– Megpróbál betörni a valóságba, de ő csakis nagyban játszik, és közben viszi magával az egész emberi fajt, akárhogy és akármerre.
– Ezt muszáj tisztelni, nemde? – kérdezi a Kakas ál-baconi sikolyának mélyéről.
Laney ebben nem biztos.
Azon mereng, az Élet Értelme Kakas-féle verziójában benne foglaltatik-e a lenti, hat ülőhelyes bárrész, a sötétebb, ahol azok alatt az óriási nyomatok alatt ülhetsz, amiket a fényképeken látható lányok fényképeztek: fénylő, zselatinnyomatos fehér bugyik hatalmas, absztrakt háromszögei.
- El tudjátok intézni, hogy én is belessek Harwood dolgaiba?
– El. Amíg észre nem vesz.
Amikor a hídra költözött, Chevette-nek volt egy Lowell nevű fiúja, aki táncost szedett.
Lowellnek volt egy barátja, Kód, aki onnét kapta nevét, hogy feltörte a segélyvonalak és notebookok kódjait. Ez a szent Vitus Kódra emlékeztette Chevette-et. Kód se szerette őt.
Chevette ki nem állhatta a táncost. Ki nem állhatott azok közelében lenni, akik épp beszedték, mert önzőek lettek, önelégültek és idegesek; gyanakvóak, hajlamosak kitalálni mindenfélét, azt hinni, hogy mindenki rájuk pályázik, mindenki hazudik, mindenki összesúg a hátuk mögött. És különösen ki nem állhatta nézni, amikor valaki beveszi a táncost, ahogy az ínyére dörzsöli; rémes volt és olyan durva. Először az ajak zsibbad el, úgyhogy a pali kicsit nyáladzik, és közben azt hiszi, ez olyan vicces. De amit a leginkább ki nem állhatott az egészben, hogy valaha ő is szedte, és bár ezen okokból ki nem állhatta, mégis ahogy most nézte Szent Vitust, aki egy jó adagot masszírozott élénken az ínyére, erős késztetést érzett, hogy kérjen tőle.
Ezt jelenti az addikció, vélte. Hogy épp csak belekóstolt, ahogy a countryénekes a nyelvét a szájába dugta (ha másképp nem lehet hozzájutni, gondolta Chevette, akkor kösz, nem), és most a narkómolekulák az agyi idegvégződéseknél dongtak, azt zümmögve: adjál, adjál. Pedig őt sosem ette a fene igazán a cuccért, nem úgy, ahogy azt az utcán értik.
Carson egyszer levezényelt egy sorozatot a ValóEgynek a stimulánsok történetéről, így Chevette tudta, a táncos a kokainnal vetekszik a puszta ütés szempontjából. Gyakoriság tekintetében az addikciós rend kicsit könyörtelen volt, és Chevette úgy hitte, Lowell-lel mazsolázva épp csak megúszta. Lowell részletesen és hosszasan magyarázta, hogy az általa kidolgozott szedési rend majd az optimális szintre emeli hasznosságát a világban, és mégsem vezet majd azokhoz a ronda szokásokhoz. Csak tisztában kell lenned vele, hogyan csinálod, mikor csinálod, és főként miért csinálod. Az ilyen nagy potenciájú anyagot, magyarázta Lowell, vétek elpocsékolni arra, hogy kiverd magad agyilag. Segítségével csinálhatsz dolgokat. Megerősít, mondta Lowell, hogy csinálhass dolgokat, és ami a legjobb, hogy be is fejezd őket.
Kivéve, hogy a bemákolt Lowell csak szexelni akart, viszont a narkótól képtelen volt befejezni, amit elkezdett. Amit Chevette nem is bánt, mert máskülönben kicsit gyorsan szokta befejezni. A ValóEgyen sugárzott sorozat szerint a táncos lehetővé tette a férfiaknak, hogy a női orgazmushoz hasonló élményt éljenek át, egyfajta elnyújtott gyönyörérzést, igaz kevésbé helyhez köthetőt és igen zavarosat.
Ágyba bújás tekintetében amúgy is halálos cucc volt. Mire a táncost együtt szedő idegenek, ha egyáltalán volt valami vonzódás köztük, eldöntötték, hogy ez alapjában jó ötlet, amit azonnal megvalósítanak, már rég halottak voltak.
És a cucc bizony ölte az embereket: a szív megáll, a tüdő elfelejt lélegezni, az agy létfontosságú apró részei szétpattannak. A táncostól bemákolt emberek legyilkolják egymást, aztán hidegvérrel megölnek másvalakit, hogy szerezzenek még.
Ocsmány egy anyag volt, semmi kétség.
- Van még? – kérdezte Chevette Szent Vitust, aki nyálazó szája sarkát törülgette egy összehajtott zsebkendővel, amin száradt vérfoltok barnállottak.
Szent Vitus rámeredt vékony szemüvege mögül:
– Te viccelsz.
– Ja – állt fel a székről Chevette. – Viccelek. – Biztosan a késői óra. Egyáltalán hogy juthatott eszébe? Érezte a fiú fémes leheletét a bokszban.
– Megvan – kapta le fejéről a szemüveget Tessa. – Kezd szétszéledni a tömeg, Chevette, segíts összeszedni a kamerákat.
Szent Vitus vigyorgott. Biztos a gondolattól, hogy bárkinek dolgoznia kell, vélte Chevette.
– Nem láttad Carsont igaz? – kérdezte az ablakhoz lépve. Föntről nézve az apadó tömeg mozgására biztos volt egy logaritmus: kavarogtak és szétszóródtak.
– Carsont?
Kiszúrta Buell Creedmore-t épp a színpad előtt, amint egy fekete dzsekis, nagy termetű alakkal beszélgetett, aki háttal állt a hangosító boksznak. Aztán a nagydarab, cowboykalapos gitáros leugrott a színpadról, és minden jel szerint jól letolta Creedmore-t. Az mondani próbált valamit, de letorkolták; végül kinyögött valami rövidet, és az arcát látva nem túl szépet, mire a gitáros sarkon fordult és otthagyta. Chevette látta, hogy Creedmore mond valamit a másik fickónak, és az ő irányába mutat, az pedig elindult arra, arcát ebből a szögből eltakarta egy feketére festett, poros kábelköteg.
– Itt járt – mondta Chevette. – Ezért adtam nyelvest annak a vadjenkinek és rohantam az ajtóhoz. Nem is tűnt fel?
Tessa ránézett.
– Ami azt illeti, feltűnt. De azt hittem, még nem ismerlek igazán. – Nevetett. – Biztos, hogy ő volt?
– Ő volt, Tessa.
– Honnét tudná, hogy itt vagyunk?
– Valaki megmondhatta neki a házban. Eleget beszéltél nekik a filmedről.
– Talán – mondta Tessa csökkenő érdeklődéssel. – Kapjuk kötélvégre a ballonokat, oké? – Négy fekete nejlonkötelet nyomott Chevette kezébe, mindegyik végén egy fémcsat.
– Figyu – mondta Chevette –, én nem akarok egy estét a Kognitív Disszidensben tölteni. És szerintem te sem. Épp most néztem végig, a barátod hogyan kap be annyi táncost, amennyitől egy tehervonat is kiakadna.
– Chevette, azért jöttünk, hogy dokumentumfilmet csináljunk, emlékszel? Intersticiálisak leszünk.
Szent Vitus vihogott.
– Szerintem mi most aludni fogunk. Hol a furgon?
– Ahová leparkoltuk.
– Hogy akarod oda visszavinni a ballonokat?
– Elmore – mondta Tessa. – Baseballsapkája van és terepmotorja.
– Próbáld megkeresni mondta Chevette, a létrára nézve. – Elkelne egy fuvar.
Nem tudta, pontosan hogyan tudná lebeszélni Tessát a Kognitív Disszidensekről. A legrosszabb esetben még neki is oda kell mennie, hogy vigyázzon Tessára. Az a klub még akkor is kemény hely volt, ha az ember nem temeti a fejét videoszemüvegbe.
Lement a létrán, és a termen át arra tartott, ahol Tessa távirányítással már eresztette lefelé Isten Apró Játékszerét. Felnyúlt, ráakasztotta a pányvát, majd megfordul, hogy intsen Tessának a hangosító fülkében, hogy eresztheti a következőt.
És azon vette észre magát, hogy Carsonnal néz farkasszemet, ki tudja, hány álomszerű pillanatig. Majd a férfi megütötte.
Keményen, az arcába, mint annak előtte, és Chevette ugyanazokat a színeket látta felvillanni, egyfajta emlékpillanatban: látta önmagát, ahogy elterül a nagy, bézsszínű ágyon Carson tetőtéri lakásában, orrából szétfröccsent a vér, és ő még mindig nem hiszi el, hogy a férfi megütötte.
Kivéve, hogy most Creedmore megmaradt közönségének tántorodott neki, akik elkapták, és nevettek, hogy „Hé! Hóha!”, közben Carson már újra támadt, megragadta Buldózeres dzsekijét...
– Hé, haver – mondta az egyik férfi, aki elkapta, két kezét széttárva, akárha blokkolni akarná a készülő ütést, melyet Carson (olyan komoly és nyugodt arccal, amilyennek a ValóEgy vágószobájában látta) neki szánt. És ahogy Carson szemébe nézett, Chevette nem dühöt vagy gyűlöletet látott, csupán valami elvont és valahogy szinte technikai szükségletet. Carson az idegen felemelt keze mellett is ütött, és a védelmező felvonított, ahogy egyik ujja hátracsavarodott. Mindenesetre kivette az ütés erejét, és időt adott Chevette-nek, hogy kiszakítsa magát Carson szorításából.
Két lépést hátrált, és megrázta fejét, hogy magához térjen. Valami történt a szemével.
Carson követte, arcán ugyanaz a kifejezés, és Chevette abban a pillanatban értette meg: fogalma sincs, ki Carson valójában, sem hogy mi baja.
– Nem értetted, mi? – mondta a férfi, vagy legalábbis a lány úgy vélte, ezt hallja, miközben egy könnycsepp indult meg feldagadt szeméből. Füle még mindig csengett.
Lépett egyet hátra. Carson közeledett.
– Egyszerűen nem értetted.
És akkor egy kéz csapott le Carson vállára, aki megpördült. Majd összeesett, valamitől, amit a mögötte lévő férfi tett, és amit Chevette nem látott.
És akkor Chevette meglátta, hogy Rydell az.
Nem.
De igen.
Rydell a fekete nejlon bérzsarus dzsekiben, aki tökéletesen értetlenül nézett rá.
És akkor Chevette megértette, hogy álmodik, amitől hihetetlen megkönnyebbülés fogta el, mert immár bizonyosan olyan világba fog felébredni, aminek van értelme.
Carson odébb gurult a padlón, térdre evickélt, majd felállt, megrázta magát, kabátjának ujjáról lesöpört egy cigarettacsikket, aztán orvul Rydellbe öklözött, aki megérezte és megpróbált elmozdulni, így az első ütés gyomra helyett a bordáit érte.
És Rydell éles állati üvöltésben tört ki, és kétrét görnyedt... És ekkor lépet oda Carsonhoz a fickó a fekete bőr autóskabátban, fekete haja mintha frissen lett volna tüsire nyírva, nyakán fekete sállal; egy fickó, akit Chevette életében nem látott.
– Tévedés – Chevette ezt vélte hallani tőle. A férfi elővett valamit fekete kabátja zsebéből. Majd: – Te nem vagy a menün.
És lelőtte Carsont, közvetlen közelről, le sem pillantva a pisztolyra.
És nem is volt hangos, egyáltalán nem, inkább mint egy nagyobb légpisztoly, mégis végzetes hang és határozott és sárgakék villanás kísérte, és Chevette sosem tudott visszaemlékezni erre pontosan, noha tudta, hogy látta: Carson feje, ahogy hátralökődik, amint a ki tudja, hány ezer négyzetcenti/kiló energia megpróbált kinetikus pihenőt tartani testében egyetlen röpke pillanatra.
De a kép nem ragadt meg a lány emlékezetében, kihullott, és ő hálás volt ezért.
És azért is, noha más okból, hogy ebben a pillanatban Tessa a fönti bokszban lekapcsolta a fényeket.
Rydell ismerte ezt a hangot: a szubszonikus hajító, hangtompítóval, ami még inkább lelassítja, lecsapolja az indítótöltet gázait, ám attól a kezdősebesség még ott lesz, és a becsapódás, ahol megtörténik...
Tudta mindezt a fájdalom ellenére, amely olyan volt, mintha izzó baltát vágtak volna bordái közé. Tudta ezt a sokk ellenére (szó szerint többféle sokk is érte), hogy rátalált Chevette-re (vagyis erre a változatára, teljesen más frizurával, sokkal inkább úgy, amilyennek ő mindig is szerette volna látni a lányt). Tudta ezt a sötétben, mely a durranást követte, a sötétben, mely annak a férfinak a halálát (ebben teljesen biztos volt) követte, aki Chevette-re vadászott, akit ő padlóra küldött, aki aztán felkelt és (így érezte) Rydell törött bordáját félig átnyomta a rekeszizmán. Tudta ezt, és csüngött e tudáson, mégpedig azon oknál fogva, mert azt jelentette, hogy a sálas képzett profi volt és nem csupán holmi espontaneo egy bárban.
Rydell a beálló sötétség első pillanatában tudta, hogy itt az esély: ha a sálas profi, akkor van esélye. A részeg, az őrült, a közönséges dilis egy szuroksötét bárban – az gáz. A profi a véletlen szerepének csökkentésére törekszik.
Amely szerep, úgy hallotta, ezúttal jelentős: a maradék tömeg, és talán Chevette is, kiabálva lökdösődött-tolakodott az ajtó felé. Ez rossz, Rydell tudta, és könnyen végezetes is lehet; volt rendező koncerteken, látta, hogy a korlátokról hogyan kellett lehámozni testeket.
Nem mozdult, igyekezett csillapítani az oldalában a fájdalmat, és várta, hogy a sálas megtegye a következő lépést.
Hol van Rei Toei? A sötétben világítania kellett volna, akár egy mozisztárnak, de nem.
Majd elsuhanva Rydell válla fölött, arra, ahol utoljára a sálas állt, megjelent Rei Toei, inkább üstökös, semmint tündér képében, komoly fényt sugározva. Kétszer körülrepülte a sálas fejét, sebesen, aki pisztolyával kapott utána. Ezüst fénygömb lett, oly gyors, hogy csíkot húzott Rydell retináján. A sálas lebukott, ahogy az idoru egyenest a szemébe röppent, majd megpördült és balra elrohant. Rydell nézte, ahogy az idoru fénye kissé megnő, hideg, halvány gömbként süvített körbe a sötét bárban, s az emberek felnyögtek, lélegzetük elakadt, mások sikoltottak, ahogy elhaladt. El az ajtónál tolongók mellett, ahol jó páran eszméletlenül hevertek a padlón. És Chevette-nek még mindig semmi jele.
De aztán a Rei-gömb közelebb lendült, lefelé, és Rydell megpillantotta a négykézláb az ajtó felé mászó lányt. Odafutott, már amennyire tudott, oldala mintha szét akart volna nyílni; lehajolt, megragadta a lányt, és felhúzta. Az hadonászni kezdett.
– Én vagyok – mondta Rydell, és érezte, mennyire valószínűtlen, hogy újra látja a lányt, itt és így. – Rydell.
– Mi a faszt keresel te itt, Rydell?
– A kijáratot.
A kék villanás és a pisztoly surrogása egyszerre következett be, de Rydell úgy érezte, a feje mellett elsüvítő lövedék megelőzte azt. Közvetlen válasz gyanánt fehér fénygömbök sorozata zúgott mögötte. A vetítőből, értette meg, és valószínűleg a sálas szemébe.
Chevette-et a hóna alatt megragadva tolta előre a teremben, fájó bordáját adrenalin öntötte el. A vetített fényben épp látta az ajtótól jobbra lévő falat. Remélve, hogy furnér és nem túl vastag, előrántotta zsebéből a rugóskést, kikattintotta, és szemmagasságban belevágta. Markolating átcsúszott, aztán oldalra és lefelé rántotta. A széthasadó fa fura, halk sziszegést hallatott. Derékmagasságig húzta le, majd megcsavarta, vissza balra, és háromnegyed részt jutott fel, amikor meghallotta az elpattanó kerámia üvegszerű csilingelését.
– Rúgd meg! Itt – mondta, a körülvágott rész közepébe bökve a törött pengével. – Dőlj csak nekem! Rúgd!
És a lány rúgta. Chevette úgy tudott rúgni, akár a szamár. A furnér a másodszori rúgásra szakadt ki, majd Rydell fölemelte és áttolta a lányt, közben igyekezve magába fojtani a kikívánkozó fájdalomüvöltést. Sosem volt benne biztos, ő maga hogyan mászott át, de átjutott, minden pillanatban várva az újabb szubszonikus lövedéket.
Kint eszméletlen emberek hevertek, fölöttük térdeltek mások, akik segíteni próbáltak.
– Erre! – Rydell elkezdett a rámpa és a Mázlis Sárkány irányába bicegni. De a lány nem tartott vele. Megpördült, és meglátta az ellenkező irányba menni. – Chevette!
Utánaindult, de az nem lassított.
– Chevette!
A lány megfordult. Jobb szeme földagadt, könnyben úszott; a bal tág volt, szürke és vad. Mint aki látja a férfit, de nem ismeri fel.
– Rydell?
És a lány, aki most előtte állt, egészen más volt, mint aki a gondolataiban, emlékeiben élt: hosszú egyenes orra, álla vonala, ajka profilból.
– Semmi baj – mondta. Semmi más nem jutott az eszébe.
– Nem álmodom?
– Nem.
– Lelőtték Carsont. Valaki lelőtte. Láttam, amikor valaki lelőtte.
– Ki volt az a fickó? Miért ütött meg?
– Ő... – A lány elhallgatott, fölső fogsorát alsó ajkára nyomta. – Vele éltem. L. A.-ben.
– Ejha. – Rydell ennyit tudott kinyögni arról, hogy a sálas lelőtte Chevette új fiúját.
– Mármint nem vele voltam. Már nem. Követett engem, de... Jézusom, Rydell, az a fickó miért... Csak odament és lelőtte!
Mert engem akart, gondolta Rydell. Mert meg akart kínozni és elvinni. De Rydell nem mondta ki.
– A pisztolyos – mondta ehelyett – engem keres. Nincs egyedül. Vagyis nem szabad velem lenned, amikor megtalál.
– Miért keres téged?
– Mert van nálam valami... – De nem, nincs; a vetítőt a bárban hagyta.
– Engem kerestél odabent?
Téged kereslek, amióta csak otthagytál. Utánad kutattam át az álmatlan világ minden zugát minden egyes nap egy apró fésűvel. És minden nap üres maradt a kezem, te sehol se voltál. És emlékezetében hallotta a Sunseten a Mázlis Sárkány mögött a polimerbe belecsapódó kövek hangját. Értelmetlen, értelmetlen.
– Nem. Dolgozom. Egy Laney nevű ember felfogadott magánhekusnak.
A lány nem hitte el.
– Carson idáig követett. Nem akartam vele lenni. Most meg te. Mi folyik itt?
Laney szerint vége a világnak.
– Én itt vagyok, Chevette. Te is itt vagy. De most mennem kell...
– Hová?
– Vissza a bárba. Ott felejtettem valamit. Fontos.
– Ne menj oda vissza!
– Muszáj.
– Rydell – kezdte a lány, s elfogta a remegés –, te... te... – Ekkor lepillantott kinyitott kezére, a tenyerén sötétlő valamire. És Rydell tudta, hogy vér, a fiúja vére, azon mászott keresztül. Chevette szipogni kezdett, és tenyerét fekete farmerjába törölte.
– Mr. Rydell?
A tantós férfi, karjában Rydell vászonzsákja, akár egy csecsemő.
– Mr. Rydell, nem tartom tanácsosnak, hogy megkísérelje elhagyni a hidat. Minden bizonnyal őrszemet állítottak, és inkább lelőnék magát, semmint hogy a szökés lehetősége fennálljon. – A felfüggesztett fénycsövek sápadt fénye megcsillant a kerek lencséken; egy sovány, lényegre törő férfi, tökéletes üres, tökéletes kerek hiánnyal a szeme helyén. – Ez a fiatal nő magával van?
– Igen.
– Oakland felé kell indulnunk – mondta, Rydell kezébe nyomva a vetítő súlyától nehéz vászonzsákot. Rydell remélte, a hálózati kábelt sem felejtette ott. – Máskülönben elcsusszannak mellettünk, és leszúrnak.
Rydell odafordult Chevette-hez.
– Talán nem láttak minket együtt. Menj!
– Nem javasolnám – mondta a férfi. – Én láttam magukat. Valószínűleg ők is.
Chevette fölpillantott Rydellre.
– Valahányszor belépsz az életembe, Rydell, a végén mindig nyakig vagyok... – Grimaszt vágott.
– A szarban – fejezte be helyette Rydell.
A falra felragasztott Gunsmith Cats ébresztőóra hozza vissza Laneyt az Elkerített Városból. Csengése Öltöny küszöbön álló érkezését jelzi. Öltönynek ugyan nincs saját órája, mégis könyörtelenül pontos, körútjait a metró óráihoz igazítja, melyeket pedig rádió útján a nagoyai atomórához állítanak.
Laney vér ízét érzi szájában. Régóta nem mossa fogait, s most mesterségesnek érzi őket, oda nem illőnek, mintha távollétében egy idegenével cserélték volna ki. Az erre a célra tartott üvegbe köp, majd fontolóra veszi, megkíséreljen-e egy zarándoklatot a vécébe. Rendbe szedné magát, ez fontos. Megtapogatja arcán a borostát, kalkulálja az eltávolításához szükséges erőfeszítést. Megkérhetné Öltönyt, szerezzen egy eldobható elektromos borotvát, de jobban kedveli a pengét. Azok közé a férfiak közé tartozik, akik sosem növesztenek szakállat, még rövid időre sem. (És most egy halk hang, melyet a leghelyesebb figyelmen kívül hagyni, azt sugallja: már soha nem is fog.)
Hallja, hogy a másik dobozban az öreg mond valamit japánul, és ebből tudja, Öltöny megérkezett. Elmereng, vajon milyen modellt épít most éppen az öreg, és lelki szemei előtt a hallucináció kristálytisztán megjelenik: utolsó simítások Colin Laney modelljén.
Ez a Laney készlet egy „garázs” készlet, vagyis a komoly gyűjtőknek kibocsátott korlátozott darabszámú széria, a műanyag modellkészletek otakuja, és mint azokat általában, hányingert keltő mályvaszín sztirolból öntötték. A garázskészletekben használt műanyag egyöntetűen ocsmány árnyalatú, mivel a lelkes gyártók tudják, hogy az összeszerelt készlet sosem marad festetlen.
Az a Laney, amivel az öreg babrál egy korábbi Laney, még az L. A.-i napokból, amikor kvantitatív elemzőként dolgozott a Slitscannek, az egészen hihetetlenül gonosz, szenzációhajhász tévéshow-nak: ez a Laney formatervezett ruhát visel és igen drága napszemüveget, melynek keretét éppen most metszi ki ezüstből az öreg legvékonyabb kése, mely alig vastagabb egy hajszálnál.
Ezt az ébren látott álmot most Öltöny előbukkanó feje töri meg, haja akár egy ősi manöken penészes copfja. Laney inkább érzi, semmint látja azt a precizitást, mellyel Öltöny fekete szemüvegének kerete nemrégiben meg lett javítva, és ahogy a dinnyeszín takaró alatt Öltöny bemászik, Laney orrát megüti a ruhájából áradó avas, áporodott szag. Szokatlan, hogy egy meleg testből sugárzó bármilyen illat hideg érzetet kelthet, de Öltönyé valahogy ezt teszi.
Öltöny kék szirupot hoz Laneynek, még több Regaint, szacharózzal és koffeinnel teli több nagy csokoládérudat és két liter kólát. Öltöny ingének festett mellrésze halványan foszforeszkál, mint egy búváróra számlapja mélyen egy sötét kútban, mondjuk egy áldozati kútban, és Laneyt épp csak egy pillanatra elsodorják egy jucatáni nyaralás emléktöredékei.
Valami nincs rendben, gondolja Laney; valami nincs rendben a szemével, mert Öltöny foszforeszkáló inge most ezer nap erejével ragyog fel, minden más sötét, a régi negatívok sötétje. Valahogy mégis oda tudja adni Öltönynek a két újabb, lenyomozhatatlan hitelcsipet, még biccent is válaszul Öltöny feszes tudom-kitől-kapom-a-pénzt meghajlására, melyet térden állva, hálózsákok és csokipapírok közt mutat be, majd Öltöny elmegy, ami ingének fényét illeti, biztosan csak annak a valaminek a kivetülése volt, amivel Laney itt foglalkozik.
Laney felhajtja az egyik üveg köhögés elleni szirup felét, elrágcsálja az egyik csokirúd harmadát, majd ezt egy korty langyos kólával öblíti le.
Amikor behunyja a szemét, noha a vidpánt még csak közelít a fejéhez, máris mintha az adatáramba merülne.
Egyből tudatában van az őt irányító Líbiának és Pacónak. Nem vesződnek beszéddel vagy megjelenéssel, de Laney megismeri őket egy bizonyos szignálról, egy navigációs stílusról. Engedi, hogy magukkal vigyék, és természetesen nem csalódik.
Egy rombusz nyílik meg előtte.
Lepillantva Harwood irodájába lát, San Franciscóban, építészeti modellekkel és nyomatok kazlaival teli hatalmas, sötét íróasztal mögött trónol. Egy telefon-kézikészüléket fog a kezében.
– Abszurd indulás – mondja Harwood –, de hát amúgy is eszement szolgáltatás. Azért működik, mert felesleges, érthető? Túl buta, hogy ne működjön.
Laney nem hallja a választ, amiből arra következtet, hogy Líbia és Paco a Harwood irodájának plafonján lévő biztonsági kamerák egyikébe törtek be. A környező hangot hallja, nem a lehallgatott vonalat.
Harwood most a szemét forgatja.
– Az embereket az értelmetlensége babonázza meg. Ezt szeretik benne. Igen, őrült, de mókás. Akar küldeni unokaöccsének egy játékot Houstonba, és maga Párizsban van, hát megveszi, elviszi a Mázlis Sárkányba, és a houstoni Mázlis Sárkányban molekulánként újrateremtik... Mi? Mi történik a párizsi játékkal? Megtartja. Elajándékozza. Kizsigereli a fogaival, maga fárasztó, földhöz ragadt agyú ringyó! Mi? Nem, én nem. Nem, sajnálom, Noriko, az a maguk fordítóprogramjának a találmánya. El tudja képzelni, hogy ilyet mondok? – Harwood mereven előre bámul, az unalomtól elcsigázva. – Persze hogy akarok interjút adni. Végül is ez exkluzív interjú. És magát választottam. – Harwood mosolyogva csitítja le az újságírót, ám a mosoly azonnal eltűnik, amint az újságíró felteszi a következő kérdést.
– Az embereket megrémíti a nanotechnológia, Noriko. Ezt tudjuk. Még Tokióban is a maguk technika-imádó populációjának tizenhét egész nyolctized százaléka a mai napig nem hajlandó belépni egy nanotech épületbe. Itt a parton Malibu példáját emelném ki, ahol egy igen komoly biotechnológiai baleset történt, amelynek azonban semmi köze a nanotechnológiához. Igazából három intelligens algafaj kombinációja tisztítja meg, de mindenki meg van győzve, hogy láthatatlan nanorobotok nyüzsögnek a parton, arra várva, hogy felmászhassanak egyenest az undorító pinájukig. Mi? „Barátságtalan macska”? Nem. Valami nincs rendben a szoftverével, Noriko. És nagyon remélem, hogy ezt csak leírja, mert előzetes megbeszélésünk szerint nem rögzítheti az interjút. Ha ebből bármi bármilyen rögzített formában napvilágot lát, többé nem kap tőlem interjút. Mi? Helyes. Örülök, hogy így gondolja. – Harwood halkan ásít. – Akkor még egy utolsó kérdés.
Harwood ajkát biggyesztve figyel.
– Mert a Mázlis Sárkány éjjel-nappali bolt, a kényelemért van. Hogy megvehessék, ami kell, ami igazán kell, akkor, amikor kell, heti hét nap huszonnégy órában. Ugyanakkor a Mázlis Sárkányban a móka is fontos. És az emberek jól fognak szórakozni ezekkel az egységekkel. Elég előzetes felmérést végeztünk, hogy tudjuk: pontosan nem tudhatjuk, a Mázlis Sárkányt látogatók mihez fognak kezdeni ezzel a technikával, de ez is része a mókának. – Harwood kisujjának körmével mintát vesz bal orrlyuka tartalmából, megvizsgálja, de nem talál semmi érdekeset. – „Felfúj”? Nem hinném, Noriko, de a maga helyében én ellenőriztetném azt a szoftvert. Viszhall. – Harwood leteszi a kagylót, maga elé bámul. Telefon cseng. Fölveszi, hallgat. Szemöldökét ráncolja.
– Ez miért nem lep meg? Miért nem lep meg a legkevésbé sem? – Laney úgy látja, mindjárt kirobban belőle a nevetés. – Nos, megpróbálhatják. Kétségtelenül megpróbálhatják. Kérem, tegyék. De ha nem megy, ő fogja megölni magukat. Mindegyiküket. Kivétel nélkül. De emiatt nem kéne aggódnom, igaz? Hiszen itt a brosúrájuk előttem, egy igazán csodálatos brosúra, Genfben nyomták, költséget nem kímélve a megjelenésben: színes, részletes, és biztosít róla, hogy a legjobbakat béreltem fel, a legeslegjobbakat. És én valóban hiszem, hogy maguk a legjobbak. Mi összehasonlítás után vásárolunk. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ő az, ami. És Isten segítsen magukon.
Harwood leteszi.
Laney érzi, Líbia és Paco noszogatja, máshová hívják. Szeretne még itt maradni Harwooddal. Szeretne leülni vele szembe az íróasztalnál, megosztanák egymással tapasztalataikat a csomópontok előrejelzéséről. Például szeretné hallani, Harwood hogyan értelmezi az 1911-es csomópontot. Szeretné, ha megvitathatná Harwooddal a Mázlis Sárkányokba installált nanofaxokat. Elképzeli, ahogy a Laney-készletből küld egy másolatot – noha a „küld” itt nem helyénvaló szó –, de hová és kinek?
Líbia és Paco odarángatják, ahol az a dolog nő, és Laney látja, mennyire megváltozott. Kíváncsi, Harwood mostanság ellenőrizte-e: az új világ alakja, már ha nevezhetünk egy világot újnak. És kíváncsi, adódik-e valaha is alkalma beszélni Harwooddal. Kétli.
Van, ami sosem történik meg, emlékezteti magát.
De egyvalami mindig, mondja a halandóság apró hangja. Kapd be, mondja neki Laney.
Később Fontaine arra emlékszik, hogy hallva az ajtó zörgését nem a pisztoly jutott eszébe, hanem az orosz golyószóró, amit úgy négy hónappal korábban gézbe csavarva gipszfedél alá rejtett, el a szeme és gondolatai elől.
És csodálkozik majd, miért így történt, miért arra a rendkívül ocsmány szerkezetre gondolt, amikor ráébredt, hogy valami sürgetően kaparássza az ajtó üvegét.
– Fontaine! – Akár a színpadi súgó.
– Jaj, ne! – ült föl a férfi. Megdörzsölte a szemét, odapislantott a lelketlen japán kvarc ébresztőóra foszforeszkáló mutatóira, Clarisse úgynevezett ajándéka, aki kedvtelve hangoztatta, hogy a sok-sok régi órája dacára Fontaine sokszor elkésik, főként a gyerektartással.
Úgy egy órát alhatott.
– Fontaine! – Női hang, igen, de nem Clarisse.
Fontaine fölhúzta nadrágját, belebújt hideg, nyirkos cipőjébe, és felkapta a Kit pisztolyt.
– Majd azt mondom, önvédelem volt – motyogta, s hátrapillantva látta a rejtélyes fiút, akár egy bálna úgy nyúlt el a kempingágyon, megint horkolt, de halkan.
És át a bolton, ahonnét már ki tudta venni a Buldózeres-lány arcát, bár igen megviselten, egy igen komoly monoklival és jócskán izgatottan.
– Én vagyok! Chevette! – Valami fémmel kopogott az üvegen.
– Be ne törd azt a rohadt ablakot, te lány! – Fontaine leeresztette a pisztolyt az oldala mellé, így szokott ajtót nyitni, és akkor látta, hogy a lány nincs egyedül: két fehér férfi állt mögötte, az egyik nagy, barna hajú, zsaru kinézetű, a másik egy zeneprofesszorra emlékeztette még Clevelandből. Ez utóbbi fazontól Fontaine tarkóján égnek állt a szőr, bár meg nem tudta volna mondani, miért. Ez egy nagyon nyugodt férfi.
– Chevette – mondta Fontaine –, már aludtam.
– Segítened kell nekünk!
– Pontosan ki az a „nekünk”?
– Ő Rydell – mondta a lány. – Emlékszel?
És Fontaine halványan bár, de emlékezett: ezzel a férfival ment el Los Angelesbe a lány.
– És a másik?
A lány szóra nyitotta a száját, nem tudta mit mondjon, s csak hátranézett válla fölött.
– Egy barát – mondta a Rydell nevű, nem túl meggyőzően.
Egy olcsó, zsinóros vászonzsákot cipelt, amelyben mintha egy nagy termosz lett volna, vagy talán egy hordozható rizsfőző. (Fontaine remélte, ez nem az a szánalmas eset, amikor őt zálogosnak nézik.)
– Engedj be, Fontaine. Bajban vagyunk.
Talán te vagy a baj, ha már így kidekoráltak, vélte Fontaine. Elkezdte kinyitni a zárakat, közben látva, a lány folyton erre-arra tekintget, mintha nem kívánatos társaságra számítana. Az a zsaru kinézetű, az a Rydell is így tett. De a professzor, figyelt fel Fontaine, őt nézte, és Fontaine örült, hogy a pisztoly ott lóg a lába mellett.
– Zárd be az ajtót! – mondta Chevette, amint belépett, a nyomában Rydell-lel és a professzorral.
– Nem is tudom – mondta Fontaine. – Talán meg akarom mutatni nektek.
– Nekem?
– Nektek, többes szám. Ajtót mutatni, érted? Aludtam.
– Fontaine, fegyveres emberek vannak a hídon.
– Csakugyan – mondta Fontaine, és hüvelykujjával a kettős ütőszeget dörzsölte.
A professzor bezárta az ajtót.
– Hé! – tiltakozott Fontaine.
– Van másik kijárat? – kérdezte amaz a zárakat vizsgálva.
– Nincs.
A férfi a bolt túlsó végébe nézett, a hátsó falra, át Fontaine vendégének lábujjai fölött.
– És a fal másik oldalán csak szakadék van?
– Az bizony – felelte Fontaine, s valahogy nem tetszett neki, hogy a férfi milyen könnyedén kiszedi belőle ezeket az információkat.
– És fönt? Fönt laknak? – nézett föl a férfi a bolt festett furnér plafonjára.
– Nem tudom – ismerte el Fontaine. – Ha laknak is, csendesek. Sose hallottam őket.
Ez a Rydell láthatóan alig tudott járni. Odabicegett az üvegtetejű pulthoz, és rátette a zsákját.
– Nehogy eltörje a vitrinemet, hallja?
Rydell megfordult, keze az oldalára nyomva.
– Van ragasztószalagja? A széles fajta?
Fontaine-nek ugyan volt elsősegélykészlete, de sose talált benne olyasmit, amire épp szüksége volt. Tartott benne egy pár foszladozó sebösszehúzót úgy 1978-ból meg egy míves ipari szemtapaszt valami finn használati utasítással.
– Csatornatapaszom van.
– Az mi?
– Vízvezetékre ragasztják. Tudja, ezüstszínű. Jól tapad a bőrre. Kell?
Rydell fájdalmasan megvonta vállát a fekete nejlondzsekiben, aztán elkezdett fél kézzel ügyetlenkedni gyűrött kék ingének gombjaival. A lány segített neki, és amikor levette Rydellről az inget, Fontaine meglátta oldalán a sárga-szürke, friss zúzódást. Csúnya.
– Baleset? – Smith & Wesson pisztolyát nadrágja oldalzsebébe csúsztatta, ami normális esetben nem biztonságos, de a jelen körülményeket tekintve kényelmes. A kopott mogyorófa markolat épp annyira állt ki, hogy szükség esetén jó fogást kínáljon. Egy régi iratszekrény fölső fiókjából kivett egy guriga szalagot. Vagy harminc centit lehúzott róla. A tapasz sercegő hangot adott. – Tegyem föl én? Kezeltem harcosokat Chicagóban. A ringben, tudja?
– Kérem – mondta Rydell, s arca eltorzult, ahogy sebesült oldalán fölemelte karját.
Fontaine letépte a szalagot, és Rydell bordáit tanulmányozta.
– Misztikus egy cucc ez, tudta? – Feszesen fogta a szalagot, sötét, ragasztós felével Rydell felé.
– Hogyhogy?
– Mert van egy sötét oldala – mutatta Fontaine –, meg egy világos oldala – most a mattezüst fonák került elő –, és egyben tartja az univerzumot.
Rydell fölkiáltott, amikor a szalag az oldalához ért, de aztán elharapta.
– Lélegezzen! – mondta Fontaine. – Szült már gyereket?
– Nem – nyögte Rydell.
– Nos – mondta Fontaine, elkészítve a következő szalagot, ezúttal hosszabbat –, most úgy lélegezzen, ahogy a nőknek kell lélegezniük, amikor a görcsök jönnek. Így: kilégzés...
Ezután már nagyon gyorsan ment, és amikor elkészült, Fontaine látta, hogy Rydell mindkét kezét tudja használni az inge begombolásához.
– Jó estét! – hallotta a professzort, és ahogy kezében a gurigával megfordult, látta, a fiú felébredt és felült, barna szeme tág és üres, a szürkészöld kabátos férfira mered. – Jobban nézel ki. Itt laksz?
Valami megmozdult a fiú szeme mélyén, körülnézett, majd visszavonult.
– Ismerik egymást? – kérdezte Fontaine.
– Múlt éjjel találkoztunk itt a hídon.
– Egy pillanat – mondta Fontaine. – Kapott magától egy órát?
A férfi odafordult, és némán végigmérte Fontaine-t. Fontaine bűntudatot érzett.
– Semmi gond. Csak megőrzöm neki.
– Értem.
– Nagyon szép óra. Hol szerezte?
– Szingapúrban.
Fontaine a férfi (aki minden bizonnyal nem zenetanár) sima, hosszú, farkasszerű arcáról a fiú üres, ránctalan arcára nézett. – Látom, pisztoly van a zsebében – mondta a férfi.
– Csak örülök, hogy látom magukat. – Fontaine a közismert viccre utalt, de senki nem vette.
– Hányas kaliber?
– Huszonkettes, hosszú csövű.
– Tár hossz?
– Négy hüvelyk.
– Pontosság?
– Nem egy mesterlövész fegyver, de négyhüvelykes tárhoz képest nem rossz. – Igen ideges lett, és nagyon-nagyon szerette volna a kezében tudni a fegyvert, de úgy érezte, ha érte nyúl, valami történik. Valami biztosan.
– Adja ide! – mondta a férfi.
– Felejtse el!
– Meghatározatlan számú fegyveres keresi Mr. Rydellt ma éjjel. Élve akarják elfogni, hogy kivallathassák, de a szökést megakadályozandó biztosan megölnék. Mindenkit megölnek, akit vele találnak. Ez számukra egyszerű tisztasági kérdés. Érti?
– Kik azok?
– „Okos ifjoncok”.
– Mi?
– Zsoldosok, olyasvalaki alkalmazásában, aki szerint Mr. Rydell egy versenytárs, egy ellenség embere.
Fontaine ránézett.
– Mit akar a pisztolyommal?
– Annyit megölni közülük, amennyit csak tudok.
– Nem az Adamből ismerem magát – mondta Fontaine.
– Nem.
– Ez őrület... – Fontaine Chevette-re nézett. – Te ismered ezt az alakot?
– Nem.
– Maga. Rydell. Ismeri ezt az alakot?
Rydell Fontaine-ről a férfira nézett, majd vissza.
– Nem. De tudja, mit?
– Mit?
– Én nekiadnám a pisztolyt.
– Miért?
– Nem tudom – mondta Rydell, és valami vegyült a hangjába.
– Csak nekiadnám.
– Ez őrület – ismételte Fontaine, s hallotta, hangja élesebben csöng. – Rajta, Chevette! Miért jöttetek ide? Idehozod ezeket az embereket...
– Mert Rydell nem tud elég gyorsan járni – mondta a lány.
– Sajnálom, Fontaine. Segítségre volt szükségünk.
– A picsába! – Fontaine kihúzta zsebéből a Smith & Wessont, kék acélja átvette teste melegét. Kinyitotta a tárat, az öt patront a tenyerébe pottyantotta. Törékeny rézdarabok, vékonyabbak, mint egy ceruza, mindegyik hegyén rézsapkás, tökéletesen bemért és kivájt ólomsúly. – Ez minden, oké? Ennyi az összes lőszerem. – A pisztolyt, a plafonra mutató esővel és nyitott tárral a férfinak adta, majd a patronokat is.
– Köszönöm – mondta az. – Megtölthetem?
– Uraim – felelte Fontaine olyan dühvel, amit maga sem értett, érezzék otthon magukat!
- Javaslom – mondta a férfi, egymás után betöltve az öt patront -, zárja be utánam az ajtót, és bújjanak el, hogy az ajtóból és ablakból ne látsszanak! Ha azok rájönnek, hogy itt vannak, megölik magukat. – Becsukta a tárat, a csövet a fal egy üres részére emelte.
– Kicsit balra hord – mondta Fontaine –, egyoldalú. A látómezőben lehet korrigálni.
– Köszönöm – mondta a férfi, és kiment, betéve maga után az ajtót.
Fontaine Chevette-re nézett, és csak most látta, hogy a lány szeme könnyel van tele.
– Mr. Fontaine – mondta Rydell –, nem lenne esetleg még egy fegyvere?
A padlón ültek Fontaine kicsiny boltjának hátsó szobájában, hárman sorban, hátuk az Oaklandhez közelebb eső falnak támasztva. Rydell és Fontaine közt a vászonzsák a vetítővel. A kölyök már fölkelt és Fontaine keskeny ágyán ült a szemben lévő falnál, egy notebookban kattintgatott; olyan nagyfenekű katonai vidpánt volt a fején, amitől úgy nézett ki, mint egy robot, kivéve, hogy arca alsó fele kilátszott, s így az is, ahogy szája egyfolytában nyitva volt. A lámpákat leoltották, a sisakból kiszűrődő pixelfény folyamatosan pulzált, annak ritmusára, amit épp a kölyök csinált.
– Nem utazom fegyverekben – mondta a fekete férfi. – Régi órák, neves gyártók kései, fröccsöntésű katonai...
Rydell úgy gondolta, elege van a késekből.
– Csak nem szeretek itt ülni és várni.
– Senki sem – mondta mellette Chevette. Egy vizes ruhát nyomott monoklijára.
Igazából az zavarta Rydellt az üldögéléssel kapcsolatban, hogy nem volt benne biztos, föl tud-e majd kelni. Leragasztott oldala most nem fájt túlságosan, de tudta, el fog merevedni. Épp meg akarta kérdezni Fontaine-t a késekről, amikor az megszólalt:
– Ami azt illeti...
– Mit azt?
– Szóval nem igazán része a készletemnek, érti?
– Mi nem az?
– Van egy ügyvédem. Az Afrikai Unióból, tudja? A politika miatt távozott.
– Igen?
– Igen. De tudja, hogy van az, az emberek az ilyen helyzetekből, hogy etnikai tisztogatás meg hasonlók, úgy másznak ki...
– Hogyan?
– Hát hogy úgy érzik, szükségük van védelemre, ha valami történne.
Rydellt határozottan érdekelte a dolog.
– Az a baj – folytatta Fontaine –, hogy ott ez a gyilkos mentalitás uralkodik. És az ügyvédem, Martial, ő is ilyen. Tulajdonképpen próbál megváltozni, érti? Terápiára jár megminden, igyekszik megszokni, milyen fegyver nélkül járni az utcán, és nem érezni minden lépésnél, hogy ellenséges törzsek szét akarják lőni a seggét. Megszokni, hogy ez itt Amerika, tudja?
– Szerintem Amerikában is megesik, hogy ellenséges törzsek szétlövik a seggét, Mr. Fontaine.
– Való igaz – mondta Fontaine, megmozdítva hátsó felét –, csakhogy Martialnak olyan poszt-traumatikus izéje van, tudja?
– Ebben segít neki? Fegyvert őriz, így segít neki, Mr. Fontaine? Valamit, amit ő nem szívesen tartana magánál?
Fontaine Rydellre nézett. Lebiggyesztette ajkát. Bólintott.
– Hol van?
– A falban, mögöttünk.
Rydell odanézett.
– Furnér?
– Többnyire – fordult oda Fontaine. – Látja? Ez a része gipsszel van betömve. Egy üreget építettünk be, bele a fegyvert, aztán befalaztuk, lefestettük.
– Fémkeresővel bárki megtalálhatja – mondta Rydell, emlékezvén, mit tanult az eldugott cuccok kereséséről.
– Nem hiszem, hogy sok fém van benne, legalábbis nem a továbbító részben.
– Megnézhetjük?
– Ha kivettük, rajtam marad.
– Nem magán. Rajtam.
Fontaine egy kis csontnyelű zsebkést vett elő. Kinyitotta, óvatosan bontani kezdte a falat.
– Nagyobb kés kéne – javasolta Rydell.
– Pszt! – mondta Fontaine. A kés hegye alatt egy sötét gyűrű tűnt fel, méretre mint egy karikagyűrű. Fontaine alányúlt a késsel, kifeszítette a vakolatból, de Rydell úgy látta, még hozzá van erősítve valamihez. – Húzza meg, oké?
Rydell átdugta középső ujját a gyűrűn, kicsit megrántotta. Meg sem moccant.
– Rajta! – unszolta Fontaine. – Erősen.
A vakolat megrepedt, leszakadt, ahogy a gyűrűhöz kapcsolt vékony acélsodrony kivált a foltozott rész körül, úgy vágva el a vakolatot, akár a száraz sajtot. Egy durva, két-három centi vastag téglalap maradt Rydell kezében. Fontaine kihúzott valamit a feltárult rekeszből. Egy régi, zöld ingbe csavart valamit.
Rydell nézte, ahogy Fontaine gyengéden kiteker a zöld ruhából egy zömök, nehéz tárgyat, amely ránézésre a Rydell gyermekkorában divatos papír tejes doboz és egy ipari fúró kereszteződésének tetszett. Színre poros olajzöld volt, és ha tényleg fegyver volt, akkor a legormótlanabb fegyver, amit valaha látott. Fontaine a tejes dobozszerűséget a plafon felé tartotta. A másik végén esetlen pisztolymarkolat látszott, előtte meg úgy tizenöt centi barázdált seprűnyél.
– Mi ez? – kérdezte Rydell.
– Láncvető. Eldobható. Nem újratölthető. Tok nélkül: ez a hosszú, kockás rész a patron és a cső egyben. Semmi mozgó elem, elektromos gyújtás. A ravasz helyén két gomb, csak célra tart vele, és megnyomja mindkettőt egyszerre. Négyszer. Négy lövés.
– Miért hívják láncvetőnek?
– Martial szerint ez inkább irányozható gránátvető, érti? Vagy hordozható repeszbombavető. Azt mondta nekem, a lényeg, hogy ne használja az ember zárt helyen, és csak akkor, ha olyan van előttem, akinek nem sajnálok csúnyán beakasztani.
– És mi benne a láncdolog?
Fontaine finoman rákoppintott egyet mutatóujjával a széles kockacsőre.
– Ez itt. Négyszáz darab, hatvan centis szuperfinom acéllánccal van megtöltve, élesek, akár a borotva.
Rydell a két fogantyúnál fogva fölemelte a dolgot, ujját eltartva a két gombtól.
– És az...
– Hamburgert csinál az emberből.
– Lövést hallottam – szólt közbe Chevette.
– Én nem hallottam semmit – mondta Rydell.
– Én meg igen. Egyet.
– Az a kis huszonkettes nem csinál nagy zajt – mondta Fontaine.
– Én ezt nem bírom ki – mondta Chevette.
Most mintha Rydell is hallott volna valamit. Egy pukkanást. Rövidet, éleset. De csak egyet.
– Azt hiszem, én körülnézek.
Chevette közelebb hajolt hozzá. Bíbor-fekete, feldagadt szemén alig látott, a másik pedig szürke volt és tüzes, ijedt és dühös egyszerre.
– Ez nem egy tévéshow, Rydell. Felfogod? Tudod, mi a különbség? Ez nem egy epizódja valaminek. Ez az életed. És az enyém meg az övé – mutatott Fontaine-re –, és az övé – mutatott a fiúra a szoba túlsó felén. – Úgyhogy ülj nyugodtan a seggeden!
Rydell érezte, ég a füle, és tudta, elpirult.
– Nem tudok itt ülni és...
– Tudom. Ezt előre megmondhattam volna.
Rydell visszaadta a fegyvert Fontaine-nek, és fölkecmergett. Merev volt, de nem olyan vészes, mint várta. Fontaine föladta neki a fegyvert.
– Kell kulcs az ajtóhoz?
– Nem. A tolóka nyitva van.
Rydell megkerülte a válaszfalat, mely eltakarta őket a kirakattól és az üvegajtótól.
Valaki az árnyékból szemben egyből bezsongott valami automatával, amit olyan jól tompítottak, hogy csak a tolóka gépies berregése hallatszott és a lövedékek kopogása. Fontaine mindkét ablaka meg a pult üvegteteje is azonnal semmivé lett.
Rydell a padlón találta magát, de nem emlékezett, hogyan került oda. Az utca túlsó oldalán a puska hirtelen elhallgatott, kifogyott a tár.
Rydell magát látta a knoxville-i rendőrakadémia alagsori lőterén, ahogy kiejt egy félhold alakú tárat a buldog rohamfegyverből, előhúz egy másikat, és a helyére tolja. Mennyi ideig is tartott? A mozdulatok pontos száma.
Magas, vékony, ismétlődő hang ütötte meg a fülét, és rádöbbent, hogy Chevette sír.
És már állt, Fontaine ügyvédjének Kombinát fegyverét, pontosabban a tejes dobozt kidugta az ajtó felső részén, ahol előtte üveg volt.
Az egyik gomb lehet a biztosító, gondolta.
És a másik megtöltötte a kinti levegőt lánggal, olyan erősen visszarúgva, majdnem eltörte a csuklóját, de senki, ott aztán senki nem tölt újra semmit.
Ott már nem.
És másnap takarítás közben Fontaine talál majd egy mexikói sóval teli lyukas kartondobozt a padlón a bolt végében.
És fölveszi, de a súlya valahogy gyanús lesz, hát kiönti a sót a tenyerébe a doboz oldalába vágott töltőnyíláson keresztül, mígnem kiesik belőle egy teljesen szétnyílt, egzotikus lyukas töltény, mely a karton válaszfalat átütve egyenest ebbe a hengeres dobozba szaladt a polcon, energiáját ott hőként adva ki. De eddigre már kihűl, olyan, mint egy megvasalt bronz popcorn, bizonyítékul arra, készítői szándékai szerint hogyan bánna el a hússal.
És Fontaine majd a polcra teszi az ólomkatona, a háború egy másik túlélője mellé.
Ám a férfi most még csak úgy mozog, mintha álmodna, és ebben a csöndben, ebben a tapintható csöndben, melyben úgy mozog, akárha glicerinben fürödne, legélesebben az apja emléke ötlik fel benne (anyja tüzes félelmével szemben), amikor rövid időre kivitte a virginiai vízgyűjtőn álló ház hátsó udvarára, hogy megtapasztalja, milyen a vihar szélcsendes magja.
És abban a magban a vihar első dühe után semmi nem mozdul. Nincs madárdal. A levelük vesztett fák minden ágát a teljes nyugalom határozza meg, talán csak az érzékelés legeslegszélén lappang a környező rendszer valamiféle tudata. A hallásküszöb alatt: nem hallható, csak érezhető. Hogy visszatér. Ez biztos.
És most is ilyen érzés fogja el, ahogy felkel és mozog, látva a fiú megdermedt, reszkető kezét a notebook billentyűi fölött, feje még mindig abban az öreg katonai vidpántban. És egy pillanatig azt hiszi, a fiú megsérült, de nem lát vért. Csak megijedt.
Minden fegyver azért létezik, hogy elsüssék, Fontaine tudja jól, és Rydell ezt be is bizonyította, amikor elsütötte Martialét, azt az ocsmányságot, azt a halálos orosz prédát, ami a Kombinát államokból került ide Afrikán keresztül, az időtálló hülyeség háborújából, az etnikai gyűlölködésből, mely századokon át füstölög, akár a kiszáradt mocsár közepén az áporodott tüzek. Fegyver olyanoknak, akiket nem lehet megtanítani lőni.
Torkában a hajtótöltet éles, kémiai bűze. Talpa alatt a széttört üveg dérszőnyege.
Rydell az ajtónál áll, kezéből a ronda fegyver úgy lóg le, akár egy párbajpisztoly, és most Fontaine melléje áll, kinéz a híd fedett főútvonalára, mintha egy tablón vagy diorámán látná. Ott szemben minden vértől csillog. És az árnyékban jóval kézzelfoghatóbb bizonyítékot is lehetne találni: mondjuk, csontokat és porcogókat, no meg azt az automata fegyvert.
– Chevette – mondja Rydell, de nem a lánynak szól, inkább önmagát emlékezteti a lányra, és megfordul, a csikorgó üvegen át visszamegy megkeresni.
Fontaine pislogva nézi azt a furcsa vörös csillogást, a foltot, amivé az a valaki vált, és látómezejének fölső szélén valami mozgásra lesz figyelmes. Ezüst.
Hátralép, de csak egy ballon az, összelapított gömb alakú, párnás, felfújt mylarballon, rajta meg mintha apró, forgatható propellerek és egy kamera. A bolttal párhuzamosan száll, a propellereket megfordítva megáll, majd szépen fordul, hogy a kamera lencséje őrá nézzen.
Fontaine nézi, latolgatja, van-e a szerkezetnek annyi ereje, hogy őt bántsa, de az csak lóg ott a levegőben, bámul, hát Fontaine sarkon fordul és felméri a boltjában esett kárt. A legnyilvánvalóbb töréskárt az üvegek szenvedték, az összes üveg, a golyó ütötte lyukak maguk nem olyan látványosak. Igaz, kettő átütött egy kerek kólatáblát, mely előtte ért vagy nyolcvan százalékot, de így épphogy „nagyon jó”.
A pulthoz lép, noha előre rettegi a látványt: órái üvegszilánkok alatt, mint halak egy összetört akváriumban. Ál-aligátor szíjánál fogva kiemel egy Gruen „Curvex”-et. Nem ketyeg. Sóhajt. Clarisse már egy ideje nyaggatja, hogy vegyen egy tűzbiztos széfet, és éjszakára abba dugja értékesebb darabjait. Ha így tett volna, az órák most is járnának. Hopp, ez jár is; a finoman megrozsdásodott számlapú Doxa, a kedvence, mely fölött a vásárlók rendre elsiklanak. Füléhez tartva hallgatja a szerkezet hangját, melyet évekkel születése előtt szereltek össze.
De itt lát valami mást is, amitől Clarisse még jobban ki fog borulni: a Másik babák egy halomban hevernek, akár egy meg nem nevezett atrocitásról készült fotón, megrepedt fejükből és törzsükből szilikon szivárog (ami vagy olyan folyadék, mely szilárd anyagként viselkedik, vagy fordítva, Fontaine mindig elfelejti). Egyetlen egy sem úszta meg sértetlenül, és ahogy lehajol, hogy jobban megnézze őket, hallja, amint egyikük egyetlen szótagot ismételget vég nélkül, de hogy japánul vagy angolul, meg nem tudja mondani. Ez egy pillanatra mélyen lenyűgözi, és eszébe jut egy hasonló érzés gyermekkorából, amikor Harlemben átkukucskált egy mozi romjai köré vont rendőri kordonon: az épületet kibelező tűz épp a cukorpult előtt állt meg, de a pulton minden megolvadt, kifolyt, és a finomított cukor patakokban dermedt meg, csak épp jobb volt az illata, még a nyirkos hamu keserűségével is, mint ennek a szilikonnak.
És meghallja, hogy Chevette és Rydell beszélnek, a jelek szerint vitatkoznak, és azt kívánja, hagynák abba.
A vihar magjában van, és egyszerűen szeretné megismerni.
A kézi közelkép föltárja Laney előtt az apró kék hiányt a halott férfi szeme sarkában. Akár egy radikális kísérlet valami új szempillafestékkel. Pedig a legszerényebb körméretű golyólyuk, egy bemeneti nyílás.
– Figyelje meg, nincsenek puskaporégési sebek – mondja a kamerát tartó férfi. – Távolból csinálták.
– Miért mutatja ezt nekem? – kérdezi az újra testetlen hanggá vált Harwood.
A kép távolodik, feltűnik az egész hulla, szőke férfi fekete bőrdzsekiben, aeroszolos zománccal beködösített függőleges felületnek dőlve. Arca meglepett, szeme kissé keresztbe áll. Még jobban visszahúzódva egy második test tűnik a képbe, ez fekete páncélmellényben, arccal a kövezeten.
– Mindegyiknek egy lövés. Nem számoltunk vele, hogy fegyvere is lesz.
– A híd nem a tűzfegyverek szabályozásáról híres, tudja. A férfi megfordítja a kamerát, saját arca jelenik meg furcsa szögből, a dereka magasságából nézve.
– Csak azt akartam mondani: én megmondtam előre.
– Ha az az ember a környezetét életben hagyja, a maga cége a szerződési nehézségeknél nagyobb gondban lesz. Maga aláírta, hogy mindenre gondot visel, emlékszik?
– És maga beleegyezett, hogy hallgat a javaslatainkra.
– Én hallgattam.
– Öt emberből álló csapattal jöttem ki ide. Most kettejük halott, a másik hárommal elveszítettem a rádió összeköttetést, és épp az imént hallottam valami robbanásfélét. Ez a környék eredendően instabil. Felfegyverzett hangyaboly. Ezeknek az embereknek rövid a kanócuk, szabályzó fennhatóság meg nincs. Lehet, hogy lázadás készülődik, és ha megtörténik, esélyünk sincs kijuttatni a maga emberét, vagy elfogni Rydellt.
– Újra elfogni, ezt akarta mondani.
– Van még egy utolsó ajánlatom. – A kamera kicsit emelkedik, a férfi arca betölti a képernyőt, a fekete sál eltakarja a kép alsó harmadát.
– Igen?
– Felégetni.
– Mit?
– A hidat. Gyúlékony.
– De nem kíván túl sok időt a megszervezése?
– Már meg van szervezve. – A férfi a kamerával egy apró téglalapot mutat, a kezében tartott távirányítót. – Rádióhullámmal aktiválható gyújtóbombákat helyeztünk el. Szeretünk felkészülni minden lehetőségre.
– De nem lehetséges, hogy a két emberünk megszökik a bekövetkező zűrzavarban? Végül is maga mondja, hogy zavargástól tart...
– Innét senki nem jut le. Mindkét végéről égni fog, a Bryanttől a Kincses Szigetig.
– Akkor maguk hogyan kerülnek le?
– Már el van intézve.
Harwood elhallgat. Végül azt mondja:
– Nos, azt hiszem, csinálhatják.
A férfi megnyom egy gombot a távirányítón.
Laney elröppen a rombusztól, riadtan keresi Líbiát és Pacót. A vetítő még a hídon van. Még mindig nem tudja, mi a szerepe, de Rei Toeinek jelen kell lenni a küszöbön álló csúcspontban. És már érti, hogy Harwood tudja ezt, vagy érzi, és ennek megelőzésére cselekedett, cselekszik egy ideje.
Lerántja fejéről a vidpántot, és a sötétség árnyai között a telefon után tapogat.
Chevette Fontaine boltjának két részét elválasztó furnérfalba ütött lyukakat szemlélte és a lyukak mindkét oldalán kiszakított hosszú szálkákat, s fejben vonalakat húzott a lyukakból a szobán át.
Nem értette, hogyan úszhatta meg. Amit viszont nem úszott meg, az a reszketés volt; egyfolytában remegett, s ha nem szorítja össze a fogait, szó szerint vacogtak volna, ráadásul csuklott is; mivel pedig mindkét dolog zavarta, Rydellre kente, akit egyben sajnált is, mert láthatóan ő is sokkban volt a maga módján.
Halványan tudatában volt, hogy az utcáról emberek jönnek a bolt ajtajához és benéznek, de amint meglátják Rydellt a láncvetővel, sietve odébbállnak. Hídemberek voltak, akik így reagálnak az ilyesmire. Ha nem látnak fegyveres embert, odamennek, megkérdezik, minden rendben van-e, máskülönben mindenki tegye rendbe a maga háza elejét. Buldózeres szokta mondogatni.
Chevette úgy érezte, kétfelé hasadt: egyik fele Rydellt szidja, amiért újra ilyen szarba keverte, a másik fele pedig csak nézelődött, és legszívesebben azt mondta volna: idenézz, hogyhogy még élek?
Ám ekkor Rydell zsebében valami pittyegni kezdett, és a férfi egy olcsó krómmal rendbe hozott, fekete keretű napszemüveget vett elő, és föltette.
– Halló? Laney?
Chevette ekkor meglátta a férfit, aki elkérte Fontaine-től a pisztolyát: kinyitotta az ajtót, csikorgott alatta az üveg, és belépett, pontosan úgy festett, mint amikor elment, eltekintve a hosszú, friss vágástól arcán, melyből gyöngyözött a vér. Elővette zsebéből a vékony kis revolvert, és odaadta Fontainenek. Ott fogta, ahol a töltényeket kell beletenni.
– Köszönöm.
Fontaine az orrához emelte a pisztolyt, megszagolta, majd kérdőn emelte a szemöldökét.
– Megigazítottam a csőjátékot – mondta a férfi, bármit is jelentett ez. – Már nem kell utána tartani a húzásnak.
Fontaine kipattintotta a golyó-dolgot, és tenyerébe potyogtatta az öt üres patront. Nézte őket, majd nézte a férfit.
– Mennyit talált?
– Hármat – felelte az.
– Azt hiszem, van nekik egy – mondta éppen Rydell. – Ez a kölyök itt rajta van. Próbáljam meg a kábelt? Beszélt az idoruval, Laney? Nekem azt mondta, régen sokat beszélgettek... – Rydell úgy nézett ki, mint egy idióta, ahogy ott állt és a nagy semmihez beszélt, egyik kezével a füldugót tartotta a fülében, a másikban az az agyament puska lógott. Chevette azt kívánta, bárcsak tette volna már el valahová, vissza a falba, bárhová.
– Gyerünk, Rydell! – mondta, de ekkor megpillantotta Isten Apró Játékszerét a bolt plafonja alatt. Őt figyelte. – Tessa? Tessa, hallasz?
Vijjogó sztatikus zörej hallatszott, mintha egy papagáj próbálna beszélni.
– Tessa?
– Bocsánat – mondta a férfi a hosszú kabátban. – Akik magukat megtámadták igen speciális csatornákon kommunikálnak. Ezeket a frekvenciákat zavarom. – Isten Apró Játékszerére nézett. – Ennek a szerkezetnek az irányítófrekvenciái érintetlenek, de a hangkapcsolat pillanatnyilag lehetetlen.
– Tessa! – integetett Chevette vadul a ballonnak, de az csak bámult rá kameraszemével.
– Hogyhogy felégeti? – hallotta Rydellt. – Most? Mármint éppen most? – Rydell levette a szemüveget. – Felgyújtják a hidat.
– Felgyújtják? – Chevette-nek eszébe jutott Buldózeres intelme, és hogy a hídon mindenki milyen óvatosan bánt a gázsütővel, gyufával; egy eldobott gyufáért könnyen orrba vágták az embert.
De Rydell már visszavette a szemüveget.
– Úgy értettem, azt mondja, ki? Hogy érti, hogy itt hagyni az idorut? A francba, Laney, ez egyszer beszéljen érthetően! Miért... Laney? Hé! – Chevette látta, Rydell milyen feszülten veszi le a szemüveget. – Mindenki figyeljen rám! Most mennünk kell. Laney szerint felgyújtják a hidat. – Rydell megránduló arccal lehajolt, kinyitotta zsákját, és elővette azt az ezüstös dolgot. Megcsillant a kívülről beáramló fényben. Mint egy nagy acéltermosz. Rydell előhúzott egy összetekert kábelt, és a végét Chevette-nek lökte. – Keress egy aljzatot. – Egy másik kábelt vett a kezébe, és a régi katonai vidpántot viselő fiú fölé magaslott. – Hé! Kölyök! El kell kérnem a notebookot, hallod?
– Az ellenző fölnézett, és vakon, de aprólékosan végigmérte, akár egy óriási termesz feje. Rydell kiakasztotta a sisakhoz vezető kábelt, és elvette a notebookot. Chevette látta, a fiú szája becsukódik. A notebook képernyőjén egy toronyóra fekete számlapja. Nem, helyesbített Chevette, egy régimódi karóra, csak gyermekfej nagyságúra nagyítva.
Rydell megvizsgálta a kezében tartott kábel két végét, majd megpróbált aljzatot találni a notebook hátulján. Másikat. Ez az. Chevette közben talált egy aljzatot, amit ferdén építettek be a falba. Bedugta a kábelt, a másik végét Rydellnek adta, aki a notebookba dugott kábelt az ezüst hengerbe csatlakoztatta. A hálózati kábel pedig mellé. Chevette mintha zümmögést hallott volna.
És kettőjük között megjelent a lány, sápadtan és karcsún, saját fényétől ragyogott, egy pillanatig meztelenül. Aztán Buldózeres kopott lóbőr dzsekijét viselte. Fekete farmert, fekete pólót, felfújható talpú futócipőt. Minden tisztább és valahogy élesebb, mint amit Chevette viselt, de amúgy tökéletesen ugyanaz.
– Rei Toei vagyok – mondta. – Berry Rydell, azonnal el kell hagynod a hidat. Ég.
– Azt mondta, tudja a nevemet – szólalt meg a kabátos férfi, az idoru fényétől arcán a hosszú, vékony heg feketének látszott.
– A kocsmában.
– Konrad – mondta a fényes lány –, K-val.
A férfi szemöldöke kerek aranyszemüvege fölé emelkedett. – És honnét tudja ezt?
– Sok mindent tudok, Konrad – mondta a lány, és egy pillanatra egy másik lány lett, szőke, kék írisze feketével keretezett.
A férfit mintha hihetetlenül kemény fából faragták volna ki, nehéz volt és tehetetlen, és Chevette-nek valami okból egy régi múzeumba beszűrődő napfényben táncoló porszemek jutottak eszébe, amit egyszer látott, de nem tudta, mikor és hol.
– Lise – mondta a férfi, s a nevet mintha a fájdalom mélységes-mélyéről kotorta volna fel. – Tegnap. A Market Streeten. Álmomban láttam.
– Sok minden lehetséges, Konrad.
Rydell közben egy rózsaszín övtáskát vett elő zsákjából, s most a dereka köré csatolta. Az elejére egy vigyorgó sárkányt rajzoltak. Kihúzta a cipzárat, és egy rózsaszín partedliszerűséget tekert ki, amit nyaka köré kötött. Fekete betűkkel ez állt rajta: MÁZLIS SÁRKÁNY BIZTONSÁGI SZOLGÁLAT.
– Mi ez? – kérdezte Chevette.
– Golyóálló – felelte Rydell. Az idoruhoz fordult. – Laney azt mondja, hagyjam itt a vetítőt. De akkor itt hagylak...
– Ezt akarom – mondta a lány. – Harwood tervének gyökeréhez közelítünk. Megváltoztatjuk. És megváltoztatunk mindent. – Azzal rámosolygott Rydellre, és Chevette-be belenyilalt a féltékenység.
Chevette közeledő zajra lett figyelmes, túlhajtott elektromos motor dörmögésére-nyivákolására. Fának csapódó fém reccsenése hallatszott, és Fontaine elugrott az ajtótól. Egy háromkerekű terepmotor állt meg kint, rajta Tessa ült egy holdvilágképű fiú mögött, aki hátrafordított, fekete baseball sapkát viselt és fekete pólót. Tessán rajta volt a kontroll szemüveg, és mindkét kezén az irányító kesztyű. Lehúzta a szemüveget, és kirázta haját a szeméből.
– Gyere, Chevette!
– Szállj le a rohadt háromkerekűmről, szivi! – mondta a holdvilágképű fiú. – Nem lesz könnyű itt megfordulni. Tessa leugrott a gépről, és az üzletbe belépve fölpillantott Isten Apró Játékszerére.
– Nem kapok hangot – mondta.
A fiú hátramenetbe kapcsolta a hátsó kerékagyba épített motort. A gép ívben hátratolatott, majd előre, végül az orra San Francisco felé mutatott.
– Gyere, szivi! – mondta a fiú.
– Két kamerám is lángokat mutat – mondta Tessa. – Ez a szarság ég.
– Ideje menni – mondta Rydell, s kezét Chevette vállára tette.– Mr. Fontaine, maga elmehet velük és Chevette-tel.
– Nem megyek én sehová, fiam – felelte a fekete.
– A híd ég, Mr. Fontaine.
– Én itt élek.
– Gyere, Rydell! – mondta Chevette, s elkapta a férfi derékszíját.
Tessa ezalatt visszamászott a baseballsapkás sofőr mögé, és újra föltette szemüvegét.
– Jézusom, el sem hiszem, milyen képeket kapok... Chevette kilökdöste Rydellt az ajtón, s úgy mászott fel a terepmotor végére, hogy helyet hagyjon neki.
– Várj – mondta a férfi –, nem hagyhatjuk csak így itt őket...
– „Mi”? Hé, öreg, én aztán nem viszem... – de azután a holdvilágképű meglátta a láncvetőt, és elhallgatott.
– Menjenek! – mondta Fontaine, aki most a fiú vállát átkarolva állt. A fiún nem volt sisak, és szeme állati nyugalommal méregette Rydellt. – Menjenek csak! Mi megleszünk.
– Sajnálom – mondta Rydell. – Sajnálom, ami a boltjával...
– A segge fog sajnálkozni, ha nem pucolnak innét. Chevette hallotta, ahogy egy nő San Francisco irányában sikoltozni kezd. Erősen megrántotta Rydell övét, mire a khaki nadrágról lepattant a derékgomb. Rydell felkapaszkodott a terepmotorra szemben a lánnyal; egy kézzel kapaszkodott, a másikkal a láncvetőt tartotta.
Amikor utoljára látta az idorut, az éppen a Konrad nevű férfinak mondott valamit. Aztán Tessa vadjenki haverja rákapcsolt, és elindultak a város felé.
– Isten veled, Fontaine! – kiáltotta Chevette, de nem hitte, hogy az meghallhatta.
Eszébe jutott egy tűz a dombokon a megosztott bérlet fölött, és a ház körül a sötétben virrasztó madarak, amik megérezték. Azok a hangok.
És a furnér zűrzavar fölött a levegőben most ott lebegett a tűzvész dobolása.
Fontaine akkor tudja biztosan, hogy ég a híd, amikor egy patkányt lát elsurranni Oakland felé. Majd egy másikat és harmadikat. A patkányok okosak, és a hídi patkányok az általános vélemény szerint a legokosabbak, miután oly alaposan üldözte őket a híd elvadult macskahada és számtalan, ugyanolyan elvadult gyerkőc, felfegyverkezve repülőgép-alumíniumból és kórházi csövekből összetákolt csúzlival. Ezek a hídi csúzlik nem csupán a patkányokra nézve halálosak, lévén, hogy nedves, kemény agyaggolyót használnak hozzájuk, mely trükk még a középkorból származik és nem alábecsülendő.
Fontaine figyeli a patkányt elszáguldani, és fölsóhajt. Van valahol egy bárdja tűz esetére, a Kína-öbölben 2003-ban elsüllyedt vontatóhajóról való, meg van egy tűzoltó készüléke is, bár el nem tudja képzelni, hogy bármelyiknek sok hasznát venné; noha lyukat vágni a hátsó falba és beleugrani az öbölbe kétségtelenül egy lehetőség. Eltöpreng, valóban vannak-e ott cápák, mint azt a hídi gyerekek oly szívesen hiszik. Azt biztosan tudja, hogy mutáns halak léteznek, amik állítólag a kábeltornyok mólóiról kilúgozódó oxidoktól fajultak el.
Csakhogy Fontaine már oly sok katasztrófát túlélt, mind városit, mind katonait, és mélyen belül hiszi, minden esély és remény ellenében, hogy valahogy minden jóra fordul. Vagy legalábbis bizonyos dolgokkal nem sok mindent lehet kezdeni, vagy legalábbis nem neki.
Így most ahelyett, hogy átkutatná a kamrát, ahová talán elrakhatta a bárdot, fölveszi a nyomásos söprűt, és nekiáll föltakarítani a bolt elejét, igyekszik az üveget egyetlen halomba kotorni az ajtó mellé. Söprés közben elmereng azon, hogy az üveg olyan anyag, ami elég kis teret foglal el, amíg össze nem töri az ember. Ugyanakkor eszébe jut, amit egyszer hallott, miszerint ha igen kozmikus időkiterjedésben vesszük, akkor az üveg tulajdonképpen folyékony. Minden üvegtábla minden ablakban szerte a világon az olvadás, megsüppedés és lecsúszás végtelen lassú folyamatában leledzik, eltekintve attól, hogy valószínűtlen, hogy akár egyetlen ablaktábla is megélné a több ezer évet, ami ahhoz szükséges, hogy tömör pocsolyává redukálódjon.
Mindeközben a patkányokhoz menekülő emberek csatlakoznak, olyan vegyes társaság, amilyet csak a híd produkálhat. Fontaine reméli, hogy Clarisse és a gyerekek biztonságban vannak; hívta őket, de nem vették fel, és a jelen körülmények között nem sok értelmét látta üzenetet hagyni.
Hátranéz, és látja, hogy Rydell hologram barátnője az ágy mellett térdelve a fiúhoz beszél. A fiú mellett ül a professzor, aki kölcsönvette a pisztolyát, és hármasuk Fontaine-nek egy családot idéz, valószínűtlen családot, de nem minden melegség nélkül. Fontaine elég régóta él együtt a változó technikával, hogy ne kérdőjelezze meg a lány létezésének mikéntjét vagy miértjét; csak egy játékprogram, ami életre kel és leül a szobában, gondolja, és van, akinek, ez elég.
Most valamiben megakad a söprű: a lemészárolt Másik babák szilikontócsája. Legalább már egyik sem beszél. Szörnyű, rémes látvány, amint az üvegtörmelék között nekik nyomja a söprűt, hát a söprűt a pultnak támasztja, és kihalászik egyet az üvegtörmelékből béna karjánál fogva. Kiviszi a japán álbabát, és a bolt előtt lefekteti a hátára. A többiek követik, és amikor az utolsót teríti ki, egy kövér asszony, aki a Kincses Sziget felé menekül nehézkesen, mosott ruhát (láthatóan ágyneműt) szorongatva, észreveszi, mit csinál Fontaine, és sikítani kezd. És sikít, amíg el nem tűnik, és még hallani, amikor Fontaine visszamegy a boltba, első feleségére, Tourmaline-re gondolva.
A levegőben már érezni a füstöt, s talán ideje megkeresni a bárdot.
Az a forma, amit Laney lát, amikor Harwoodra, az idorura, Rydellre és a többiekre néz, az számára sosem volt igazi hely, csak lakhatatlan tér. Most, hogy űzi a sietség (és hogy az Elkerített Város egész populációja lényegében mögötte áll, oly módon, ami leginkább az uniszónóra emlékeztet) Laneynek sikerül igazából ott lenni, a csomópont kibontakozó elemei által meghatározott térben. Itt a metafora magába omlik; ez egy leíró fekete lyuk. Miközben érzékeli, már magának sem tudja jobban leírni, mint bárki másnak tudná.
Mégis amire leginkább hasonlít ez a hely, ahol a történelem fordulatot vesz, az a Lyuk, melyet lénye magjában fellelt: üresség, épp annyira sötétség, mint fényhiány.
És azonnal tudja, noha anélkül, hogy tudná, hogy Harwood is ott van.
– Harwood?
– Colin Laney. A csodák estéje. Ezt nem vártam.
– Utasította őket, hogy gyújtsák fel a hidat.
– Hát már nincs magánélet?
– Megpróbálja megállítani az idorut, nemde?
– Azt hiszem, igen, noha közben nem is tudom pontosan, miért próbálom megállítani. Ő egy növekvő rendszer. Önmagát sem ismeri.
– Maga igen? Maga tudja, mit akar?
– Én a funkcionális nanotechnológia eljövetelét akarom egy olyan világban, amely felismerhetően annak az utóda maradna, amelyben ma reggel felébredtem. Át akarom alakítani a világomat, ugyanakkor abban a világban ugyanolyan helyet akarok, mint amilyet most itt elfoglalok. Tortát akarok, és meg is akarom enni. Ingyen ebédet akarok. És a jelek szerint megtaláltam ennek a módját. Igaz, maga is. És most meg kell kérdeznünk, mi sikerült akkor félre?
– Maga választhatott. Maga döntött úgy, hogy beszedi az 5-SB-t. Az árvaházban mi is önként jelentkeztünk tesztalanyoknak, csakhogy fogalmunk sem volt, mit kapunk.
– Én pedig azon eredmények alapján vettem be az 5-SB-t, amiket magától szereztem, Laney. Magától és egy Jennifer Mo nevű lánytól, aki azt követően egy elképesztően unalmas színész, Kevi Burke gyilkos megszállottja lett. A lány akkor ölte meg magát, amikor Burke-öt túszként tartotta fogva egy idahói meditációs menedékben.
Laney ismeri Jennifer Mo történetét, azóta kísérti, amióta évekkel azelőtt egy titkosított kormánydokumentumban olvasta. – Magát miért nem kapta el, Harwood? Magánál miért nem ütött be ez a mánia?
– Talán mert olyan tökéletesen el vagyok foglalva magammal, hogy más iránt érdeklődjem. Nagyon könnyű volt. A jövő ismerete mellett a második legjobb dolog. Sőt, jobb: csak egy kicsi szabad akarat, és mennyivel boldogabbak vagyunk, nem igaz? És visszanézni majdnem akkora élvezet, mint előre, bár a digitális levesünk elég hamar felhígul az időegyenesen arrafelé. Azért elképesztő: Curie férjével az a dolog... Mindent megváltoztatott, és ki tud róla? Kérdezem, Laney, ki tud róla?
– Mi.
– Igen, mi.
– Megint megváltozik. Ma éjjel.
– Inkább ma reggel. Csendes-óceáni standardidő. Korán reggel. De igen, megváltozik. És azért vagyok itt, hogy gondoskodjam róla, a változások a nekem kedvező irányba történjenek, és ne másfelé.
– Mi megpróbáljuk megállítani magát.
– Természetesen. A dolgok alakja ma éjjel, nemde? Számolnom kellett ezzel.
Most Laney egyszerre két dolgot érez: a szíve alatt növekvő lerázhatatlan fizikai hideget és az Elkerített Város minden egyes lakójának titkos, erős nyomását, akik felsorakoztak mögé, mint az agyagkatonák, hogy örökké masírozzanak egy uralkodó sírkamrájában. Ők azonban mozognak, ha Laney ezt kéri, és megérzi Rei Toei jelenlétét is, és tudja, a konfiguráció még nem teljes.
– A lány itt van, Laney. Itt az áramban. Ez a maga műve, a magáé és a barátaié. De már ez sem segít, mert olyan helyre megyek, ahol nem fog megtalálni. Amíg tart. Az üzlet megköttetett. Nem csak a barátai tanultak meg eltűnni.
És a szíve körül terjedő hidegből Laney tudja, hogy ez igaz, hogy Harwood most eltűnik, információs féreglyukká változik, mint amilyenben az Elkerített Város is létezik...
És Laney lenyúl (mintha lefelé lenne, de ezen a helyen nincs se irány, se elrendezés), és vele együtt egy egész légió nyújtózkodik, hogy megtalálják...
Silencio emlékszik los projectos udvarain a rozsdás fémhordókban gyújtott tüzekre, az emberekre, akik körülállták és köpködtek és a kezüket melengették. Playboyjal és Ratonnal is ilyen tűz körül találkozott, és most ebben a szobában is ilyen fémbűz van, ő pedig megrémült, és még ez a lány, aki kedves, aki saját fényét sugározza és anyja nyelvén beszél hozzá (csak kedvesen), még ő sem tudja elűzni a félelmet, és Silencio egyetlen kívánsága, hogy visszatérhessen az órákhoz, számlapjukhoz és állapotukhoz és értékükhöz, az univerzumhoz, mely fölfedezte őt, ehhez a létmódhoz, amin kívül csak félelem van.
A fekete ember ágyán kuporogva, miközben a kedves, fénylő lány mellette van, Silencióban a félelem nagyra nő, és a fekete férfi kidobál mindent a szekrényből, és ő csak az órákat akarja.
Elméje peremén kutyafogú szárnyas emberek várnak, arcuk feketébb, mint a fekete férfié az órákkal. Fekete az arcuk, mint az anyagot az ínyükre dörgölőké.
– Hozza a vetítőt közelebb! – mondja a fénylő lány a férfinak, annak, aki elnémította Playboyt és Ratont, és Silencio látja, hogy mialatt beszél, a fénylő másvalaki lesz, haja tiszta arany, arcának csontjai egy másik arc csontjai. – Hozza a notebookot! Nagyon vigyázzon a kábelre! – A férfi közelebb tolja az ezüst dolgot, amitől Silencio fél (Silencio már mindentől fél), és közelebb hozza az ahhoz kapcsolt órakeresőt.
– Dugja be a vidpántot! Gyorsan! – A férfi a sisak drótját az órakeresőbe dugja, és a sisakot Silenciónak adja. Belül, Silencio látja, a képek a szemhez simulnak, a kereső képernyőjén meg órák vannak, és Silencio megkönnyebbül, a félelem elhúzódik, vissza a peremre, ahol a kutyafogsorú emberek várnak. Fejére húzza a sisakot.
És egy másik helyen találja magát, nincs fent és lent, csak valami, ami a semmibe ér, szélesebb los projectos udvarainál vagy bármilyen helynél, amit valaha látott.
De a fénylő lány ott van, és mellette valaki, kevésbé tisztán.
– Ő Mr. Laney – mondja a fénylő lány Silencio anyjának nyelvén. – Segítened kell neki. Egy órát akar megtalálni. Ezt az órát. – És tenyerén ott az óra, amit Silencio a képernyőn látott. Egy LeCoultre „Futurematic”, hátul felhúzós, fekete számlapos, rugófeszítővel. Silencio ismeri a szériaszámát, a licitálásokat, számát a mai aukción. – Valaki elvette, követned kell.
Silencio a gyönyörű Futurematicról a gyönyörű fénylő lányra néz.
– Meg kell találnod Mr. Laneynek...
És eltűnik az óra, eltűnik a fénylő lány és vele a másik, Silencio magára marad a helyen, ahol csak szélesség van, se szín vagy alak, és legszívesebben sírna.
De nagyon távol megérzi az órát. Ismeri, még ott van, de távol, túl ezen a szürke fénymezőn. Most megint eltűnt. Nem. A rendszer megvan: minden óra egy rendszert alkot. Hasonlóságok. Különbségek. Szavak. Kódolás. A rendszerben semmi sem veszhet el, és a Futurematic úgy emelkedik ki belőle, mintha tiszta vízből nyújtanák felé. Mindjárt eléri. És megint eltűnik. Üresség.
Nem. Silencio akarja. Újra belép a rendszerbe.
Átkel a szürke mezőkön, csak a Futurematicot látja. Ahol eltűnt...
Rydell még Knoxville-ben kapott némi tréninget arról, hogyan lehet zavargásokat kordában tartani, úgyhogy tudott valamit, legalábbis elméletben, a tüzekről és a természeti katasztrófákról, de arra semmi nem készíthette fel, milyen bizarr érzés lesz egy kézzel csüngni egy terepmotor hátulján, miközben a baseballsapkás Elmore, akit Chevette barátnője rábeszélt, hogy fuvarozza őket, a híd fölső szintjén süvített a Bryant Street felé. Rydell a bicikliket kivéve még sosem látott itt járművet, és gyanította, hogy normál körülmények között nem jutottak volna messzire.
Csakhogy most sem a körülmények, sem a hely nem volt normális. Az illegális közösség felső odúiból özönlöttek ki a népek, mint megbolygatott bolyból a hangyák, és Rydellt megdöbbentette, milyen csöndesek. Bizonyos értelemben nem civilek voltak, hanem megkeményedett túlélők, akik hozzászoktak, hogy hozzájuk hasonló emberek közösségében, de maguk boldoguljanak. Néhányan azért kiabáltak és feltehetően a rossz irányba futottak, vagy talán körbe, de a bukdácsoló, hánykolódó motor hátáról ezt nehéz volt megállapítani. Rydell jobbára elszántságot vélt felfedezni bennük: tudták, hogy ég a híd, és tudták, hogy ki akarnak jutni. A legtöbben cipeltek valamit. Néhányan kisgyereket, többen háztartási eszközöket, és legalább hárman fegyvert is.
Elmore nyíltan vágott neki a tömegnek: akárki került az útjába, egyenest nekiszáguldott, egy bosszantó kis dudát nyomogatva, amit amúgy se hallhatott meg senki, aztán csak félresodorta az embereket. Ami sikerült is, néha hajszál híján, mígnem a terepmotor jobb hátsó kereke beleakadt egy halom műanyag ládába, és azokat egypár teletetovált fazonra röpítette, akik bőrnadrágot és festékfoltos munkáscsizmát viseltek. Elmore-nak ekkor fékeznie kellett, mire Chevette lerepült. Rydell nem tudta elkapni, mert abban a kezében volt a láncvető, és nem tudta hova letenni.
Mivel az üres sárga ládák elzárták az utat, Elmore hátramenetbe kapcsolt, négylábnyit tolatott, majd lefullasztotta, mert belegabalyodott a ládákba, a bőrnadrágosok meg, akik teljesen bekattantak, odarajzottak, és megragadták Elmore grabancát, akit Rydell nem nézett harcos darabnak.
– Hagyjátok! – kiáltotta Chevette barátnője, s hadakozott, hogy ne rántsák ki az ülésből a vezetővel együtt. Rydell a láncvetőt az egyik tetovált férfi arcának szegezte. Az alak rápislogott, aztán Rydell szemébe nézett, és elindult felé, de Rydell valami zsarureflextől hajtva elkiáltotta magát: – Rendőrség! Le a földre! – Aminek a jelen körülmények között semmi értelme nem volt, de bevált. – Ez egy fegyver – tette hozzá, és eszébe jutott Fontaine tanácsa, hogy a puska lőmezeje alig-alig mérhető be.
– Ti megőrültetek – morogta az egyik tetkós. Meztelen mellkasán kidolgozott képek. A sárga rekeszeken gázolt keresztül, a fény megcsillant az alsó ajkába szúrt acélkarikán. Haverja ott ment mögötte.
Rydell leugrott és megkereste Chevette-et, aki egy összezúzott padlizsánkupacból próbált kikecmeregni. A motor felé fordulva a férfi látta, amint egy tar fejű, komoly bicepszekkel bíró nő kezelésbe veszi Elmore-t, aki átrepült a rekeszek fölött.
– Hol van Tessa?
– Nem tudom – mondta Rydell, megragadva Chevette kezét. – Gyerünk! – Alighogy eltávolodtak a motortól, ami már amúgy se ment volna sehová, Rydell kezdett rádöbbenni, hogy valami nagyon nincs rendben itt. Miközben a Fontaine-től idáig vezető úton az emberek a Bryant felé menekültek, itt a másik irányba futottak, és már a félelmet is látta rajtuk. – Azt hiszem ott is ég, a rámpánál – mondta. Már látta is a füstöt és hogy milyen gyorsan sűrűsödik.
– Hol van Tessa?
– Elvesztettem.
Egy fiatal lány jött rohanva a város irányából, a blúza égett. Rydell elgáncsolta, a láncvetőt Chevette kezébe nyomta, majd lehajolt és megforgatta a lányt a földön, hogy eloltsa a lángokat. A lány csak üvöltött, majd felpattant és rohant tovább, de Rydell látta, hogy a blúz már nem lángol. Visszavette a puskát.
– Arra nem mehetünk. – Bele sem akart gondolni, mi történhet ott, ha a tömeg megpróbál átjutni a lángfalon. – Gyere, próbáljuk erre. – Betolta a lányt egy üres kávézóba, az asztalokon kávés csészék, halk zene, a pult mögött a főzőlapon leves gőzölgött egy fazékban. A pult mögé húzta a lányt, majd be a szűk konyhába, és bár találtak ablakokat, azokat a tolvajok ellen sűrűre szőtt vasráccsal fedték be. – A francba – mondta Rydell, s odahajolt, hogy a só ette ablakon kinézve megbecsülje, mekkorát zuhannának, ha ki tudnának jutni.
Most Chevette-en volt a sor. Elkapta a férfi kezét, és kivezette, de épp a riadt tömeg egy újabb hordájának útjába, akik a Bryant felől menekültek, akármi is történt ott. Mindketten elestek, és Rydell leejtette a puskát, az pedig leesett egy lyukon, amit azért vágtak a hídba, hogy átengedjenek egy szennyvízcső-tekercset. Összekuporodva várta a robbanás, amikor a fegyver feneket ért, de semmi nem történt.
– Nézd – mutatta Chevette, talpra állva –, Buldózeres tornyának lábánál vagyunk. Menjünk föl oda!
– Onnét nem jutunk le – tiltakozott Rydell, s ahogy fölállt, oldala nagyot nyilallt.
– Ha túljutunk az alsó részen, nincs is, ami égjen.
– A füst oda is felér.
– Az nem biztos, viszont itt lent tutira. – A férfira nézett. Sajnálom, Rydell.
– Miért?
– Mert ezt mind rád akartam kenni.
– Remélem, tényleg nem miattam van.
– Mi történt veled?
Rydell mindennek ellenére elvigyorodott, hogy a lány épp most kérdezi ezt.
– Hiányoztál – mondta.
Chevette habozott.
– Te is nekem. – Azzal megint megragadta a férfi kezét, és elindultak a kábeltorony lábát övező műanyag fal felé. A lyukból látszott, páran már erre menekültek. Chevette átlépett egy másfél méteres nyíláson. Rydell lehajolva követte. Fülledt dzsungellevegőbe, benne kémiai műtrágya szaga. A füst ide is elért, ott kavargott a keltetőlámpák fényében. Chevettet köhögés fogta el. Az áttetsző műanyag mögött menekülő emberek árnyai. Chevette egy létrához lépett, és mászni kezdett. Rydell felnyögött.
– Mi az? – kérdezte a lány megállva.
– Semmi – indult utána a férfi, ajkába harapva, valahányszor kezét megemelte.
A távolból szirénákat hallott, különös, erősödő kakofóniát, mely összemosódott, akár egy robotfarkasok adta koncert. Elmerengett, vajon a Nagy Kicsi utáni pillanatokban is ilyesmi hangzott-e fel.
Fogalma sem volt, milyen magasra tud menni ezen a létrán.
Az itt használatos szupertrutyival ragasztották a falhoz. Fölnézve látta Chevette cipőjének műanyag ékekkel teli talpát, amint eltűnik egy háromszög alakú nyílásban.
És akkor ráébredt, hogy mosolyog, mert ez tényleg a lány volt, és az ő talpa, és azt mondta, hiányzott neki. Ezután már mintha könnyebben ment volna a mászás, de amikor fölért, átbújt a nyíláson, és leült, hogy lélegzethez jusson, meglátta a lányt, ahogy egy ferde gerendán mászik fölfelé, a tompa fogú sín mindkét oldalán kapaszkodva, melyen az a kicsi kocsi járt, ami épphogy látszott ott fent.
– Jézusom! – mondta, elképzelve, hogy követnie kell.
– Maradj! – szólt hátra a lány a válla fölött. – Megpróbálom lehozni neked. – Rydell nézte a kapaszkodó lányt, aggódott az olaj miatt, de az csak ment, hamar fölért, majd bemászott a kocsiba, ami innét lentről úgy nézett ki, mint a Mázlis Sárkány mögötti szemetes tartályok, csak kisebb.
Hallotta az elektromos motor sivítását. A kis kocsi, benne Chevette-tel, egyet reccsent, majd ereszkedni kezdett.
Rydell fölállt, füst ment a tüdejébe, és oldala minden köhögésnél nyilallt.
– Valaki járt fönt – mondta a lány, amikor leért. – A zsíron látszik. Jártam itt korábban, körülnézni, akkor poros volt a zsír.
– Valaki biztos ott lakik – mondta Rydell, s körbepillantott a sötét, gyenge falon, mely jó három méter magasságban burkolta a tornyot a dobogótól, amin állt. Bemászott a kocsiba, a lány pedig indított. A kocsi nyögött, recsegett, majd elindult fölfelé a pályán.
Az első, ami felkészületlenül érte Rydellt, ahogy a takarófal mögül kiértek, az a tűz kiterjedése volt. A jelek szerint a híd Bryant felőli vége teljesen lángokban állt, fekete füstfelhők gomolyogtak az éjszakai égbe. Ezen keresztül látta a mentőkocsik fényeit, vagy tucatot, és a fogaskerekű recsegésén túl is hallotta a jajgató szirénák koncertjét.
– Jézusom! – mondta. A másik irányba fordult, a Kincses felé. Az is égett, noha talán nem annyira. De az is lehet, hogy csak a távolság tette.
– Van lámpád? – kérdezte Chevette.
Elhúzta a cipzárat Mázlis Sárkány övtáskáján, és kihalászott egy kis eldobható, Mázlis emblémájú lámpát, amit még L. A.-ben vett magához. Chevette felkattintotta, és elindult a létrán, a torony tetején álló kockakunyhó padlójába vágott lyuk felé. Itt lakott a lány, amikor Rydell először találkozott vele. Csak egy négyzet alakú nyílás, a lány belevilágított.
– Nyitva – mondta, nem túl halkan, mire Rydell utána indult.
Amikor felért az egyetlen szobába, a lány éppen körbevilágított. Nem volt ott semmi, csak szemét. A falban, ahol Rydell egy régi festett üvegablakra emlékezett, most csak kerek lyuk tátongott.
Látta a lány arcát a lámpa fényében.
– Ez már nem az – mondta a lány, mintha maga sem hinné el igazán. – Biztos azt hittem, még itt lesz.
– Nem lakik itt senki – mondta Rydell, maga sem tudta, miért.
– A tetőnyílás is nyitva – mutatott föl a lámpával Chevette. Rydell a falhoz erősített régi létrához ment, és elindult fölfelé. Tenyere alatt a fa nedves, szálkás volt. Kezdte úgy érezni, igen rossz ötlet volt ide felkapaszkodni, mert ha az egész híd ég, akkor nekik befellegzett. Tudta, hogy a füst éppolyan veszélyes, mint a tűz, de biztos volt benne, hogy a lány is megérti ezt.
És a második, ami felkészületlenül érte, ahogy kidugta fejét a fölső csapóajtón, az a fülébe nyomuló pisztolycső volt. A sálas haver.
Ahogy Harwood visszavonul, és vele együtt a többi is a terjedő hidegben, és Laney lába görcsöl a hálózsákokba meg csokipapírokba gabalyodva, Rei Toei jelenik meg, és nekiadja a pecsétet: körpecsét, akár az óra számlapja, a nap tizenkét órája és az éjszakáé, fekete lakk és arany számok, és Laney arra a helyre teszi, melyet Harwood foglalt el.
És látja, hogy az óra beszippantódik, egyre csak szippantódik, oda, ahová Harwood ment, maga az inverzió mechanizmusa szippantja magába, és már el is tűnt.
És Laney is megy, bár nem Harwood után.
– Megvagy – mondja a sötétségnek büdös kartondobozában, lent az ingázó vonatok szubszonikus sóhajai és az elhaladó lábak folyamatos csoszogása közepette.
És a floridai napfényben találja magát, a szövetségi árvaház nyájas bejáratához vezető széles betonlépcsőn.
Ott a Jennifer nevű lány, maga korabeli, kék farmerszoknyában és fehér pólóban, csikófrizurába vágott fekete haja egyenes szálú és fénylő, és a legfölső lépcső szélén sétál, akár egy kötélen, tipegve, kezét széttárva egyensúly gyanánt.
Olyan komolyan egyensúlyoz.
Mintha attól félne, ha leesik, örökre leesik.
És Laney, látván a lányt, elmosolyodik. Eszébe jutnak az árvaházi illatok: a kocsonyás szendvicsek, a fertőtlenítő, a mintázandó agyag, a tiszta lepedők...
És a hideg már elért mindenhová, valahová, de Laney végre hazatalált.
A bárdot forgatva Fontaine azon tűnődik, hogy hosszú élete dacára most valami új élményt szerez: feje fölé emeli a súlyos bárdot, és lesújt vele a bolt hátsó falára. Durran a furnér. Kicsit meglepődik, milyen könnyen lepattan, de a következő lendítésnél megfordítja a bárd fejét, úgyhogy annak nem a tompa része, hanem a kifent, tíz centis éle lép érintkezésbe a fallal, és ez belemélyed, kívánni sem lehetne szebbet, és a harmadik ütésre áthatol. Megkettőzi erőfeszítéseit.
– Levegő kell – mondja, legalább annyira magának, mint ennek a kettőnek, akik az ágyán ülnek, az ősz hajú férfinak és a fiúnak, aki fejét lehajtva ismét a vidpántba temetkezik. Ha az ember ezeket nézi, nem gondolná, hogy valami gond van, hogy a híd ég.
Hová tűnt a hologram lány?
Azért ez a fejszézés is elvezet valahova, bár a karja már sajog. Csészealjnyi a lyuk, és egyre tágul.
Fogalma nincs, mit csinál majd, ha a lyuk elég nagy lesz, de legalább elfoglalja magát.
Fontaine már csak ilyen, amikor a dolgok rosszul alakulnak, nagyon rosszul, és valószínűleg visszafordíthatatlanul. Szereti elfoglalni magát.
Chevette átbújik a Buldózeres szobájának tetején lévő csapóajtón, és ott találja a térdeplő Rydellt, rajta a Mázlis Sárkány övtáska, de a kritikus tényező a férfi a bárból, aki lelőtte Carsont, és aki pisztolyt nyomva Rydell füléhez mosolyogva nézi őt.
Chevette úgy találja, a férfi nem sokkal idősebb nála, fekete a haja és fekete a bőrkabátja, a sálat csak úgy átvetette vállán, lezsernek látszik, de ez időbe telik, és a lány eltöpreng, hogy lehetnek ilyen emberek, akik pisztolyt nyomnak valaki füléhez, és látni rajtuk, hogy el is fogják sütni. És hogy lehet, hogy Rydell mindig megtalálja az ilyen embereket vagy azok őt?
És a férfi mögött észreveszi a hídnál magasabbra szökő vízsugarat, és tudja, egy tűzoltóhajó lesz, mert látott már ilyet, amikor az Embarcaderón égett egy móló.
Istenem, milyen különös most itt lenni, amikor az éjszakai ég tele füsttel, a lángok és a város fényei pedig úsznak és elhomályosulnak a gomolygó füsttől. Apró, izzó vörös férgek hullnak és hunynak ki körülötte, és égett szagot érez. Nem akarja, hogy Rydellnek baja essék, mégsem fél. Valahogy nem fél, és nem tudja, miért.
Valami van mellette a tetőn: egy sárkányrepülő, apró éles tüskékkel szegezték a kátránnyal bevont fatetőhöz.
És mellette még egy kupac: fekete nejlonzsákok, biztos hálózsákok. Mintha valaki szükség esetére itt akarna tábort verni, és Chevette megérti, hogy ez a sálas menedéke, ha maradnia kell. És átfut a fején, hogy biztos ő a felelős a híd felgyújtásáért, a sok halottért, és most csak mosolyog itt, mintha örülne, hogy látja őt, a pisztoly csöve Rydell fülében.
Rydell szomorú. Olyan szomorú.
– Maga megölte Carsont – csúszik ki Chevette száján.
– Kit?
– Carsont. A bárban.
– Épp jó úton járt, hogy kifektesse magát.
– Seggfej volt, de nem kellett volna megölnie.
– Szerencsére ez nem arról szól, ki a seggfej. Ha így lenne, a munkánk sosem érne véget.
– Tud ezzel repülni? – A sárkányrepülőre mutat.
– Természetesen. Most kiveszem a pisztolyt a füléből – mondta Rydellnek. Így tett. Rydell szeme megmozdult, Chevette-re nézett. A fiú fejbe vágta a pisztollyal. Rydell elvágódott. Mint egy nagy törött baba, úgy feküdt. Egy izzó vörös féreg hullt arra a hülye rózsaszín övtáskájára, és fekete foltot égetett rá. – Itt hagyom magukat – mondta a fiú. A pisztollyal Rydell lábára célzott. – Térdkalács.
– Ne! – mondta a lány.
A fiú elmosolyodott.
– Feküdjön le! A peremnél. Hasra. – A pisztoly nem mozdult.
Chevette úgy tett.
– Kezeket tarkóra!
Úgy tett.
– Maradjon így!
Szeme sarkából látta a fiút a sárkányrepülő felé indulni. A háromszög alakú szárny fekete szövete szélbe állt, halk doboló hangot adva.
A fiú átbukott a szárny alatt a szénszálas keretbe. Volt ott egy irányító rúd; Chevette látott sárkányrepülősöket a ValóEgyen. Még mindig nála volt a pisztoly, de már nem szegezte Rydellre.
Chevette orrában érezte a tetőre égetett szurok szagát. Egy forró, szélcsöndes napon kenték le Buldózeressel, propángáz gyűrűvel melegítették fel a vödörnyi kemény kátrányt.
A Buldózeres segítségével épült világ most lángokban állt, és ő meg Rydell is benne ég, a fiú meg elrepül.
– El tud jutni ezzel az Embarcaderóig?
– Simán. – A fiú a pisztolyt fekete kabátja zsebébe lökte, mindkét kézzel megragadta a keretet, és megemelte a sárkányrepülőt. A szél belekapott. Belesétált a szélbe, akár egy varjú, olyan nagy varjú, amilyeneket Chevette Oregonban látott. Már csak pár lépésnyire járt a peremtől, Buldózeres szobájának Kína-patak felé néző oldalán. – A barátjával most el fognak égni vagy megfulladnak, úgyhogy azt hiszem, kvittek vagyunk. – Előre nézett, és lelépett.
És anélkül, hogy tudatosan eldöntötte volna, Chevette talpra ugrott, megindult, előrántva a Buldózerestől kapott kést. És ahogy a fiú lelépett a peremről, Chevette majd egy méteres hasítékot nyitott a fekete anyagon a közepétől a széléig.
A fiú hangot sem adott, egyre gyorsulva zuhant le, pörögve,mint egy levél, aztán nekicsapódott valaminek, és eltűnt. Chevette ráébredt, hogy a perem legszélén áll, lábujjai a levegőben. Visszalépett. A késre nézett a kezében, a kilaposított motorbicikli lánc adta mintákra. Aztán kihajította, majd megfordult, és letérdelt Rydell mellé. A férfi feje vérzett, de valahonnét a haj alól. Szeme nyitva volt, de mintha nem tudott volna fókuszálni.
– Hol van? – kérdezte.
– Ne mozgasd a fejed. Elment.
A szél megfordult, olyan vastag füstöt sodorva, hogy eltakarta a várost. Mindketten köhögni kezdtek.
– Mi ez a hang? – nyögte Rydell, nyakát tekergetve. Chevette azt hitte, a tűz, de aztán folyamatos dobolás lett belőle, és oldalra nézve, épp vele egy szintben meglátta a zsíros-szürke tehergép háznyi széles, lehetetlen orrát, rajta vagy kilenc méteres betűkkel: OMAHA TRANSFER.
– Jézus isten! – motyogta, ahogy a dolog föléjük ért, sima, hihetetlenül nagy hevedere oly közel, Chevette meg is érinthette volna.
És aztán a repülő eleresztette terhét, a Los Angelestől délre fekvő városoknak szánt majd kétmillió gallon, tiszta, jeges vizet, és Chevette kapaszkodott Rydellbe, és igyekezett száját csukva tartani a nyomás ellen, és aztán már máshol volt, és sodródott, és olyan nagyon-nagyon rég volt, hogy így aludt.
A szürke mezőkön Silencio talál egy üres és valahogy új ezüstkastélyt. Itt nincsenek emberek, csak visszhangzó folyosók, és nem érti, miért építene bárki ilyesmit.
Az órák rendszere mélyebbre vezet, mélyen be, ahol minden folyosó egyforma, és Silencio beleunt már, de a Futurematic még itt van, és ő meg fogja találni.
És amikor végre megtalálja az ezüstvilág tetején egy nagyon kis szobában, kiderül, hogy nincs egyedül.
Egy férfi az, aki pont úgy néz ki, mint ő, és nem hiszi el, hogy Silencio is ott van, a szeme megtelik félelemmel, ami – Silencio úgy érzi –, az ő félelmének tükörképe, és el szeretné mondani a férfinak, hogy ő csak egy óráért jött ide, mert ez része a mutatók és számlapok és festett számok rendszerének, és ő nem akar semmi rosszat, de a férfi szeme olyan, mint azoké, akiknek Raton megmutatta a kését, és ekkor valaki köhint Silencio mögött. És megfordulva Silencio egy rettenetes férfit lát, akinek a feje vérfelhő és akinek a szája véres fogú sikolyra nyitva, de ez a száj nem mozdul, amikor a férfi azt mondja:
– Helló, Harwood.
De most újra a fénylő lány mellett ül.
Aki arra utasítja, vegye le a sisakot, és Silencio leveszi, benne a kastély halványuló képe, és ez a szoba tele füsttel, és a betört ajtón kívül még sűrűbb a füst, a fekete ember meg, akinek szürke fürtjei most csapzottan lógnak, lyukat vágott a falba egy bárddal. Nem nagy lyuk, de kidugja rajta a fejét és a vállát, és rángatózik, mintha kint valami elkapta volna. És visszahúzódik, a szeme nagy, és tiszta víz, ömlik róla a víz, és víz ömlik a lyukon túl, és az ősz hajfürtök az arcára tapadtak, és mos még több víz jön az alagútszerű utcába, kint az ajtón túl, olyan sok víz.
És a hosszú kabátos férfi ott áll zsebre tett kézzel, nézi a zuhogó vizet, és Silencio látja, arcán elmélyülnek a ráncok. Aztán ez a férfi biccent Silenciónak, majd a fekete férfinak, és kimegy a törött ajtón.
Silencio kíváncsi, az ezüst kastélyba is jutott-e víz.
Bummzilla a Mázlis Sárkányban, megint, mert tudja, hogy most kapcsolják be először ezt a Mázlis Sárkány Nanofaxot, ami ugyan nem játék, csak egyik boltból a másikba küld bármi szilárd cuccot. Nem hiszi, hogy odaengedik, de ingyen csokit meg nagy pohár üdítőt adnak a gyerekeknek, amiből ő egyértelműen az elsőre szavaz, de aztán annyi lesz, mert ég a híd, és azok a kurva repülők kibaszott sok vizet szórnak rá, és jön vagy száz tűzoltóautó meg minden, rendőrök, taktikai osztagok, a levegőbe helikopterek, szóval a Mázlis Sárkány nem adhatja elő, amivel készült az első Nanofax beüzemelésre, a menedzser bekattant, magában szövegelve kóvályog a folyosón. De a bolt nagy forgalmat csinál, a belügyiek nem engedik bezárni, Bummzilla pedig nekilátott az ingyen csokiknak, mert az őrök a nedves fekete szemétről felszálló füstöt figyelik, a híd innenső végén nem maradt más, így most látni lehet a régi hidat, az eredetit, az is fekete, úgy mered a levegőbe, mint valami csontváz.
De végre jön a menedzser, és egy notebookból olvassa, hogy aszongya, hölgyeim és uraim, ez a jelentős alkalom, blabla, és most belehelyezik az első tárgyat szingapúri fiókunk egységébe (Bummzilla tévén nézi, kint a videooszlopon, mosolyogó Mázlis Sárkány szobor az a tárgy, aranyból), és molekulánként reprodukálásra kerül minden fiókunkban szerte a világon.
A pénztáros és a két biztonsági tapsol. Bummzilla nagy italának alján maradt jeget szopogatja. Vár.
A Mázlis Sárkány Nanofax elején a csapóajtón Bummzilla is beférne, ha akarna. Akkor több Bummzilla lenne mindenfelé? Egyáltalán bízhat ezekbe' a geciládákba'?
A csapóajtó fölötti fény zöldre vált, az ajtó fölsiklik, és kimászik, vagy inkább kitekeredik onnét egy tök meztelen csaj, fekete haj, talán kínai, japán, valami ilyesmi, magas és vékony, nem olyan nagy csöcsök, amit Bummzilla szeret, de mosolyog, és a menedzser, a pénztáros, a biztonságiak, mindenki leesett állal és kidülledt szemmel nézi: a lány még mindig mosolyogva föláll, és a biztonsági pult mellett gyorsan az üzlet ajtajához siet, Bummzilla nézi, ahogy kinyitja az ajtót, és kilép, de egy meztelen japán lánynál több kéne, hogy abban a katasztrófaszarban valaki észrevegyen valamit is.
De az őrület az – és Bummzilla ezt tényleg nem fogja, ahogy az ajtón át a videooszlopot bámulja, olyannyira nem, hogy kimegy és rágyújt az utolsó orosz Marlboróra, mert végig kell gondolnia –, az őrület az, hogy minden egyes képernyőn a lányt látja kisétálni minden Mázlis Sárkányból a világon, mindük arcán ugyanaz a mosoly.
Bummzilla még mindig ezen gondolkodik, amikor a Marlboro már leégett, de úgy véli, ideje megnézni közelebbről a Mázlis Sárkány Muff-Lette mikrohullámút, számára ez az üzletemberek reggelije, és pénze is van rá, de már nem talál egyet se, a kibaszott tűzoltók megették mind.
– Basszátok meg! – mondja nekik. – Akkor faxoljatok nekem ide egyet Párizsból!
Mire a biztonságiak kivágják.
Rydellt égő bordáinak fájdalma ébreszti egy olyan helyen, mely becslése szerint a legközelebb áll a mennyországhoz, egy csodálatosan száraz, vadonatúj, rendkívül high-tech hálózsákban, Chevette mellett, és hallgatja a szitakötőként rajzó helikoptereket, miközben azon mereng, lehet-e valami emberre ártalmas a sebére tett vízvezetéktapaszban.
Az ár elvonulta után találták ezt a hálózsákot, hermetikusan lepecsételt csomagolásban, fennakadt a sálas sárkányrepülőjét tartó egyik kampón. Kitörő örömmel fogadták az égi ajándékot, levetették a nedves göncöket, és belebújtak a száraz hálózsák melegébe, aminek alja víz- és valószínűleg golyóálló is volt. Nagyon drága felszerelés. Ezután fekve figyelték két újabb teherrepülő érkezését, az óriási, lomha távirányított szállítógépek – mint majd kiderül –, pályájukról letérve egy évekkel azelőtt meghatározott terv szerint cselekedtek, melyet egy előre nem látott eseményekre szakosodott É-Kal tervezőcsoport ötlött ki, és még több vizet zúdítottak le, kioltva a tüzet a híd Kincses felőli végén és a közepén. És ballasztjától megszabadulva mindkettő azonnal emelkedni kezdett, billegve, otromba elefánt-balettet lejtve.
És Chevette meg Rydell egymást ölelték a hajnalban, miközben a tengeri szél elvitte az égett szagot.
Most Rydell ébren fekszik, Chevette meztelen vállát nézi, és nem gondol semmi különösre, igaz, egy idő után a reggeli gondolata felmerül benne, de még várhat.
– Chevette? – Icipici hangszóróból. Fölpillantva egy pányvának feszülő, ezüst mylarballont lát, kameraszeme őket kémleli. Chevette megmoccan.
– Tessa?
– Jól vagy?
– Ja – mondja a lány álmosan. – És te?
– Játékfilm – mondja a hang a ballonból. – Akciómozi. Nagy költségvetés. Olyan képeim vannak, el se hiszed.
– Mi az, hogy játékfilm?
– Aláírt szerződés. Ma reggel repültek ide. Mit keresel ott fent?
– Aludni próbálok – fordul el Chevette, fejére húzva a hálózsákot.
Rydell nézi, ahogy a ballon ide-oda billeg a pányvát húzva, majd visszaereszkedik.
Felkel, megdörzsöli az arcát. Kikecmereg a hálózsákból, és mereven feláll, elképzeli, hány tévéképernyőn nézhetik most őt: egy meztelen férfi egy nagy, ezüstszín tapasszal az oldalán. Odabiceg a lejáróhoz, és lemászik a sötétségbe, ahol a falnak dől.
– Rydell?
Rydell megrezzen, bokáig vízbe lép.
Creedmore az, fölhúzott térddel ül a padlón, vizes fejét fogja.
– Rydell – mondja –, van valami innivalód?
– Mit csinálsz itt, Buell?
– Megtaláltam azt a melegházat lenn. Gondoltam, ott csak lesz víz. Aztán, gondoltam, megsütik a seggemet, mint egy kibaszott harcsát, hát felmásztam ide. Szemétládák.
– Kik?
– Baszhatom – mondja Creedmore, meg se hallva a kérdést. – Randy felbontotta a szerződésemet, aztán meg leégett ez az istenverte híd. Szép kis debütálás, mi? Jézusom.
– Írhatnál róla egy dalt.
Creedmore teljes elkeseredettséggel pillant föl rá. Nyel egyet. Amikor megszólal, hangjában nyoma sincs akcentusnak.
– Te tényleg Tennessee-ből vagy?
– Naná.
– Bárcsak én is onnét volnék, a francba! – mondja vékony hangon, de hangosan az üres furnérdobozban. A fönti lyukon át napfény esik be, megvilágítja a padlófeszítő farácsozatot.
– Honnét való vagy, Buell?
– Szemétláda – mondja Creedmore újra akcentussal. – New Jerseyből.
És sírva fakad.
Rydell visszamászik a létrán, és csak a fejét dugva ki San Francisco felé néz. Akármiben is mesterkedett Laney azzal a világvége dologgal, meg hogy minden megváltozik, a jelek szerint nem történt meg.
Rydell a hálózsák fekete halmára néz, és amit kiolvas belőle, az a benne rejlő vágyai netovábbja, amit dédelgetni akar, és fordul a szél, belekap a hajába, és miközben teljesen felmászik, vissza a napfénybe, még mindig hallja Creedmore sírását.
Útban Transamericához a taxiban lehunyja szemét, és az órát látja, amit a fiúnak adott, s amelynek fekete számlapján az idő már csak egy irányba kering, a belső idő kormányát vesztett hajó lett, már nem köti Lisa arcának horgonya, melyet egy idegen hívott újra életre. Az óra mutatói rádiumpályát írnak le, egymáshoz simuló pillanatokat számlálva. Egy szabadjára engedett lehetőség spirálját érzi a reggelben, de nem neki szól.
A híd, mely most és talán örökre mögötte marad, a szállításból végcéllá vált szerkezet: sós levegő, újrafelhasznált neonok, sirályok sikló sirámai. Egy olyan élet peremét pillantotta ott meg, amely ősi és örök. Valamely mélyebb, elképzelhetetlen módon elrendezett nyilvánvaló zűrzavar.
Talán túl sokáig tartozott azok emberei közé és azok társaságába, akik a tág világot igazgatják. Akik malma végtelenül finomra őröl, a tiszta információ elképzelhetetlen ómegája felé, a csoda felé, mely örökké csak a bekövetkezés szélén áll. Amely, valahogy érzi, sosem fog bekövetkezni, vagy nem abban a formában, ahogy megbízói elképzelték.
Az átriumban az „udvariassági látogatás” kifejezéssel írja le látogatása okát. Lefegyverzik, átkutatják, megbilincselik, és Harwood parancsának értelmében hét fogva ejtője a lifthez vezeti.
Az ajtók záródnak, ő pedig hálás, hogy azok izgatottak és tapasztalatlanok, és hogy kezét elöl bilincselték össze, és nem hátul.
Mire a lift eléri Harwood emeletét, egyedül lesz.
Megérinti övcsatját, és az egyszerű, ám rendkívül hatékony eszközre gondol, amely a finom olasz borjúbőr között rejtezik.
És belép a pillanatba.
A komor és ideges Jamazaki leereszkedik a kora reggeli csúcsforgalomba, egy igen nagy ausztrál kíséri, borotvált fejű, egyik füle levágva.
– Tudta, hogy itt van? – kérdezi.
– Titokban akarta tartani – mondja Jamazaki. – Sajnálom.
A kartonvároshoz vezeti az ausztrált, és megmutatja Laney kartonviskójának bejáratát.
– Ez az?
Jamazaki bólint.
Az ausztrál egy kést vesz elő, mely gombnyomásra teleszkópszerűen kinyílik, a penge mindkét oldala fűrészes. Lenyisszantja Laney dobozának tetejét, s úgy emeli le, akár egy zabpelyhes doboz fedelét, és Jamazaki látja a Cody Harwood matricákat, melyeket belülről már egyszer látott.
A nála sokkal magasabb ausztrál csak áll és nézi, ami a kartonban van. Jamazaki nem tudja rávenni magát.
– Mi elől futott? – kérdezi az ausztrál.
Jamazaki fölnéz a lehető legbrutálisabb arcban lévő apró, igen intelligens szembe.
– Után – helyesbít. – Valami után futott.
Az alagút mélyére befut egy szerelvény, és állott, meleg levegőfalat tol a felszín és az új nap felé.
Fontaine egy korsó vízzel és két vöröskeresztes szendviccsel tér vissza a Bryant felől a kormos hídbordákon keresztül. Fura ott kint, tipikus katasztrófa utáni helyzet, nem neki való. A médiák járművei számban felülmúlják a mentőket, pedig azokból is rengeteg jött. Figyelemre méltóan kevés a holttest, úgy hallja, és ezt a hídi emberek természetének tudja be, a túlélés iránti komolyságuknak meg a szervezetlen együttműködésbe vetett hitüknek. Valószínűleg ő sosem tudja meg, hogy mi volt ez az egész, mármint oksági viszonyból, de azért látott egyet s mást.
Reméli, hogy Chevette és a barátja átvészelte, valahogy úgy érzi, igen, a professzor elment, valami üzleti ügyben, amit az ő fajtája űz, és amiről jobb nem tudni. Martialnak meg kell mondani, hogy a láncvetője odavan, de annyi baj legyen. (A boltjával szemben valaki jó sok Kil'Z-t fújt a láncvető hagyta foltra, ha netán szeropozitívnek bizonyulna bármilyen tekintetben.)
A bolthoz közeledve hallja, valaki a törött üveget söpri, és aztán meglátja, hogy a fiú az, mezítláb az ő nagy fehér cipőjében, és azt is látja, hogy igencsak jó munkát végzett, de tényleg, még a megmaradt polcokat is átrendezte. Az a túlméretezett koktélkeverőhöz hasonló ezüst hardver kiemelt helyet kapott Fontaine üvegtelen pultja mögött, ólomkatonák és a Kaiser ágyukból kovácsolt lövészárok vázák között.
– Hová lett a lány? – kérdezi Fontaine, fölmérve a terepet.
A fiú abbahagyja a söprést, sóhajt, a söprűre támaszkodik, nem szól.
– Elment, mi?
A fiú bólint.
– Szendvics – nyújtja az egyiket a fiúnak. – Egy darabig kemény lesz itt az élet. – Megint az ezüst hengerre téved a tekintete. Valahonnét tudja, hogy a hologram-lány (bárki és bármi is volt) már nincsen benne. Történelem lett, se több, se kevesebb történelem, mint a szomorkásan kecsességre vágyó, ám durva vázák, amiket egy francia lövészárokban kovácsoltak ágyúlövedékekből. Ím, a dolgok misztériuma.
– Fonten.
Megfordul, és Clarisse-t látja bevásárló szatyorral a karján.
– Clarisse.
Valami van a nő tengerzöld szemében, valami gond, aggodalom.
– Szóval jól vagy?
– Igen – feleli a férfi.
– Azt hittem, meghaltál, Fonten.
– Nem.
– Hoztam ennivalót.
– A gyerekek?
– Megrémültek. Tourmaline vigyáz rájuk.
– Attól én is megrémülnék.
A nő szája sarkában mosoly mocorog. Közelebb lép, a szatyrot leereszti. Ajkával a férfiét súrolja.
– Köszönöm – mondja Fontaine, s elveszi a szatyrot, amiből kellemes illat száll. – Köszönöm, Clarisse.
Könnyeket lát a nő szemében.
– Hol vannak a babáim, te szemét?
– Sajnálom – mondja Fontaine, amilyen komolyan csak tudja –, de szörnyű tűzvész áldozatául estek.
És erre mindketten nevetésben törnek ki.
– Hol találtad?
– A Kincses Szigeten – füllenti a fiú, és az üvegpulton odacsúsztatja az órát, egy nehéz, barna rozsdaostyát. A nagyítón keresztül Silencio a nyirkos fémpogácsát vizsgálja. Gyémántkarcoló tűvel megkaparja a rozsdát.
– Rozsdamentes – ismeri el, tudván, hogy a fiú ebből érteni fogja, az jó, bár nem annyira, mint az arany. Egy vacsora ára.
– Nézni akarom, ahogy megcsinálod – mondja a fiú.
Silencio leveszi szeméről a nagyítót, és a fiúra néz, mintha most venné csak észre.
– Nézni akarom, ahogy megcsinálod. – A fiú az üveg alatt kirakott órákra mutat.
– A párna – mondja Silencio. Majd a fiúnak: – Itt jártál Sandróval, amikor a Vacheront javítottuk meg.
Silencio kihozza a bolt hátuljából a restauráló párnát. Egy négyzetes párna, minden oldala huszonöt centi. A pultra helyezi, és a fiú közel hajol, hogy jól lássa a milliónyi manipulátorból álló bársonyos, zöld felszínt.
Silencio a párnára helyezi az órát. Mindketten figyelik, ahogy az óra élére áll, akárha saját akarata lenne, majd (hihetetlen látvány) süllyedni kezd, bele a keskeny párnába és alatta az üvegbe. Eltűnik, mint a sárba hajított érme...
Silencio a csuklóján viselt órára pillant: az Ausztrál Királyi Légierőnél használt Jaeger-LeCoultre.
– Kilenc perc – mondja. – Van kávé.
– Nézni akarom – ismétli a fiú.
– Semmit se látni.
A párna belsejében az óra rozsdás korongját műszerek tapogatják le és szerelik szét. Molekulák mozognak. Kilenc perc múltán majd kiemelkedik újra, ragyogva és hibátlanul, mint azon a napon, amikor elhagyta a gyárat Svájcban.
– Nézni akarom – mondja a fiú.
Silencio megérti. Megy és hozza a kávét.
Mindenkinek, aki még a szokottnál is nagyobb türelemmel kivárta, elsősorban kiadómnak, a csodálatos Susan Allison és Tony Lacey személyében.
Debnek, Graeme-nek és Claire-nek, amiért a szokásos alagsori életnél durvábba is belenyugodtak.
E könyv speciális barátainak: Gordon Begg, Judith Beale, Jessica Eastman, Karl Taro Greenfeld, Mark Halyk, Richard Kadrey, Kevin Kelly, Lueza Jean Lamb, Roger Trilling, Jack Womack. Köszönöm mindnyájatoknak.
És a kiberpunkot túlélő kontingensnek Mexico Cityben, akik, noha elutasítottam átgondolt ajánlatukat a döntő körutazásra, lelkesedésükkel bátorítottak a kritikus fejezet megírása során a Hotel Camino Realban.
Vancouver, 1999. május 10.
BRUCE STERLING
Évekkel ezelőtt, 1985 fagyos telén (akkoriban még voltak fagyos telek, még nem lyukadt ki az ózonpajzs) megjelent egy cikk az Interzone 14. számában, a címe „Az új science-fiction” volt. Tekinthetjük ezt a „kiberpunk mozgalom” kiáltványának. A cikk az SF történetével és elveivel foglalkozott; a „kiberpunk” szó egyszer sem fordult elő benne. „Az új science-fiction” álnév alatt jelent meg egy negyedéves brit SF-kiadványban, aminek csekély példányszáma mindazonáltal nem fékezte ambícióit. Több tucat olvasójának örömére akkor jelent meg az első szám színes borítóval. Ideális hely volt egy kiáltvány közzétételére.
Hasonlítsuk össze ezt a szerény kezdetet egy későbbi cikkel, az „Egy volt kiberpunk vallomásai”-val, barátom és kollégám, Mr. Lewis Shiner tollából! Ez az írás a maga módján szintén szerény kísérlet arra, hogy Valaki, Aki Ott Volt, közhírré tegye általa: a kiberpunk halott. Shiner cikke 1991. január 7-én jelent meg, a New York Times szerkesztői bevezetőjeként.
Ismét el kell ismernünk, hogy ideális a hely, ugyanakkor jól illusztrálja a „mozgalmak” paradox veszélyeit. Egy lavinát, amit egy kiáltás és egy lökés indított el valahol a hegyoldalban, a fölső erdőhatáron, nem lehet csak úgy, puszta kézzel megállítani, még akkor sem, ha az embert milliós közönség figyeli.
A kiberpunk, mielőtt elnyerte volna frappáns címkéjét és rossz hírét, egy nagyvonalú, adakozó törekvés volt, utcaközeli és anarchisztikus, amolyan „csináld magad” hozzáállással; szellemiségében hasonlított a '70-es évek punkzenéjének garázsbandáira. A mozgalom egyoldalas propaganda-orgánumát, a Cheap Trutht ingyen osztogatták mindenkinek, aki csak igényt tartott rá. A „lap” sosem került szerzői jogi védelem alá, sőt a fénymásolásos kalóz-sokszorosítást készítői kifejezetten támogatták.
A Cheap Truth szerzői kivétel nélkül álneveken jelentek meg, őszinte kísérletként az egyenlőség megteremtésére, a személyi kultusz és a klikkesedés megelőzésére. A kiadvány következetesen gúnyolta az SF befutott „guruit”, és hallótávolságon belül mindenkit arra biztatott, hogy kapcsolja be a szövegszerkesztőjét, és álljon az ügy mellé. Az SF zseniálisan meghatározott új kritériumai szerint az optimális tudományos-fantasztikus mű „jó”, „élő” és „olvasható”. A gyakorlatba átültetve ezek az elvek persze azonnal megváltoztak. A csata füstje jókora területet megült akkoriban, alaposan lecsökkentve a helyzet átláthatóságát.
A Cheap Truth nem aratott osztatlan sikert. Mindazonáltal az alapokat dicséretesen sikerült megragadnunk benne: például hogy az SF íróknak sokkal keményebben kell dolgozni, és fölhagyni a jól bevált klisékkel, ha igazi elismertségre vágynak. A legtöbb érintett készségesen egyetértett vele, hogy ez a követendő út – mindenki más számára. Az SF területén mindig is végzetesen könnyű volt lerázni az efféle közhelyeket, hogy aztán az ember még nagyobb közhelyekből építsen karriert: ilyenek a mindennapok a Jó Öreg Halandzsagyárban. A frappáns kiberpunk szlogenek, mint például az „imaginatív koncentráció” vagy „a technika irodalmisága” süket fülekre találtak. Hiszen, ha puszta prédikációk megreformálhatták volna az SF-et, arra is valóságos földindulásként emlékeznénk, amikor Aldiss és Knight nagyon hasonló igét kezdtek hirdetni 1956-ban.
Valóban, a tudományos-fantasztikus irodalom törekvése a minőségre régen lejárt lemeznek számított már mindenki szemében, kivéve a Cheap Truth készítőit, akik egyszerűen túl fiatalok és szűklátókörűek voltak ahhoz, hogy tudhassanak erről. „A technika irodalmisága” az '50-es években izgalmasnak, bár nyugtalanítónak tűnt – a technicizálódott '80-asokban azonban már egyenesen eksztázist és rettegést kiváltó dolognak. A kiberpunkra rásütötték a furaság bélyegét, és ez eltakarta az elmélet és gyakorlat alapvető egyszerűségét.
Amikor a „kiberpunk írók” igazi hírhedtségre tettek szert, az irányzat mindenki számára nyitott és hozzáférhető elvei elvesztek a kavarodásban. Instant kultusszá vált, alighanem a modern SF kultuszainak mintapéldájává. És ennélfogva még azok a kortársak is, akik amúgy szimpatizáltak a Cheap Truth által hirdetett elképzelésekkel, a kultusszal szemben egyre nagyobb bizalmatlansággal viseltettek – pusztán azért, mert a kiberpunkok közben maguk is a tudományos-fantasztikus irodalom befutott guruivá váltak.
Megdöbbentően kevés szükségeltetik ahhoz, hogy az emberből író-guru váljon. Alapjában véve éppen olyan egyszerű, mint egyik oldalunkról a másikra fordulni az ágyban. Kérdés, hogy megéri-e az erőfeszítést. Az ember prédikálhat ugyanis, amennyit csak akar, a guruknak úgysem hisz senki. A Cheap Truth sem hitt soha! De vissza történetünkhöz: körülbelül három évbe tellett, hogy a mozgalom a saját dugájába dőljön. A Cheap Truth 1986-ban megszűnt.
Szívesen hinném azt, hogy valaki tanult ebből az esetből, ám ugyanakkor erősen kétlem.
Rucker, Shiner, Sterling, Shirley és Gibson – a mozgalom legrettegettebb „gurui”, megint csak Shiner dicséretre méltó cikke szerint, a New York Times milliós olvasótáborának ámuló szemei előtt – „kiberpunkok”, ha tetszik, ha nem. A többi hasonszőrű, például a Foncsorozott napszemüveg: A kiberpunk antológia másik hat kiváló szerzője talán többé-kevésbé meg tudott birkózni ezzel a nyakába dobott kolonccal. Nekünk ötünknek azonban minden bizonnyal a sírkövünkre is fölkerül a félelmetes k betűs szó. Minden nyilvános megtagadás hasztalan, sőt csak tovább ront a helyzeten. Még az írásfilozófiánkban bekövetkezett legradikálisabb változás vagy egy hirtelen ötlettől vezérelt áttérés az iszlám esetleg a santeria hitére sem törölhetné le rólunk ezt a bélyeget.
Az uralkodó elképzelés látszólag az, hogy „bármi kiberpunk, amit a kiberpunkok írnak”. Márpedig ez elég sok mindent magában foglal. Nekem például mindig gyengém volt a történelmi fantasztikum. Shiner előszeretettel ír szépirodalmat és krimit. Shirley keze alól horrorok kerülnek ki. Ruckert pedig utoljára valahol az üreges Föld belsejében látták. William Gibson, megdöbbentő módon, vicces elbeszéléseivel vált ismertté. Ám mindez nem jelent semmit. A kiberpunk nem halhat meg, míg az utolsó is közülünk a föld alá nem kerül. A statisztikák szerint azonban ez eltarthat egy ideig.
A Cheap Truth által hirdetett elveknek nem látta különösebb hasznát senki – még az Interzone befolyásos támogatásával sem. Talán túl ködösek, túl elvontak voltak, túl titokzatosak és megközelíthetetlenek, ellentétben a k betűs szót kísérő, könnyen beazonosítható szimbólumokkal, mint a koponya-csatlakozók, a fekete bőrszerkók vagy az amfetamin-függőség. Ám lehet, hogy még most sem késő pontos meghatározását adni a kiberpunk világnézetnek.
Vegyük példának Mary Shelley Frankensteinjét, a tudományos-fantasztikus irodalom forrását! Kiberpunk szemszögből nézve ez a mű „humanista” SF. A Frankenstein azt a romantikus elvet hirdeti, miszerint bizonyos dolgokat az ember nem hivatott tudni. E magasabb rendű erkölcsi törvényt nem kézzelfogható hatalom tartatja be – működése meghaladja a földi halandók felfogását, isteni akarathoz hasonlatos. Az önhittség el kell nyerje méltó büntetését; ez a világegyetem rendje. Dr. Frankenstein vérfagyasztó bűnt követ el, az emberi lelket gyalázza meg, és ezért emlékezetes módon éri utol a költői igazságszolgáltatás: saját teremtménye, a Szörnyeteg végez vele.
Most képzeljük el a mű kiberpunk-verzióját!
A Frankensteinnek ebben az elképzelt változatában a Szörnyeteg alighanem valami multinacionális vállalat anyagilag jól eleresztett kutatási-fejlesztési részlegének titkos projektje lenne. Okozhatna jókora vérontást is, lehetőleg ártatlan kívülállók soraiban. Utána azonban semmiképp sem vonulhatna el az Északi-sarkra, byroni magvas gondolatokat motyogva maga elé. A kiberpunk szörnyetegei sohasem tűnnek el ilyen kényelmesen. Már ma is szabadon kószálnak az utcákon. Körülöttünk élnek. Sőt nagy valószínűséggel mi magunk vagyunk azok. A Szörnyeteget az új genetika szerzői jogi törvényei védik, és ezrével állítják elő világszerte. Hamarosan benépesülnek velük a gyorséttermek éjszakai műszakai, ahol csöppet sem irigylésre méltó módon hajnalig moshatják majd a padlót.
A kiberpunk erkölcsi univerzumában mi ma is tudjuk azokat a dolgokat, amiket nem lennénk hivatottak tudni. Már a nagyszüleink is tudták: Robert Oppenheimer Los Alamosban a „Világok Elpusztítójává” vált, jóval mielőtt mi megjelentünk volna a színen. A kiberpunkban az az elképzelés, hogy az emberi haladásnak vannak szent és sérthetetlen korlátai, pusztán illúzió. Saját magunktól semmilyen felsőbb hatalom nem véd meg minket.
Helyünk a világegyetemben alapvetően egy véletlennek köszönhető. Gyengék vagyunk és halandók, de nem az istenek akaratából; egész egyszerűen így alakultak a dolgok. Márpedig ez így egy csöppet sem kielégítő. Nem azért, mert nagyon hiányzik egy istenség védelme, hanem mert objektíven szemlélve életünk siralomvölgye nem több egy szeméttelepnél. Ezen azonban lehet változtatni, és változtatunk is, csak az a kérdés, milyen eszközökkel és milyen célból.
A kiberpunk „antihumanista” meggyőződése nem egyszerű irodalmi fogás a burzsoázia megbotránkoztatására – tényeket közöl a késő 20. század emberi kultúrájáról. Ez az irányzat nem kitalálta a jelen viszonyokat, csupán reflektál rájuk.
Manapság teljesen hétköznapi dolog, hogy megállapodott tudósok döbbenetesen radikális ötletekkel állnak elő: nanotechnológia, mesterséges intelligencia, a halál krionikus felfüggesztése, az agy tartalmának letöltése... Az elbizakodottság otthonra talált az akadémia falai között, és ma már boldog-boldogtalan fenekestül föl akarja forgatni a világot. A megrögzött erkölcsi elhatárolódás az újdonságoktól csupán színjáték: ha holnap fölfedeznének valami ördögi szert, ami meghosszabbítaná az Isten által nekünk kiszabott élettartamot mondjuk száz évvel, a pápa állna érte elsőként sorba.
Az egész életünk felelőtlen cselekedetek sora, amelyeknek a világra gyakorolt hatásairól mit sem tudunk előre. A Föld népessége 1970 óta megduplázódott, az emberiséget egykor kis, elszigetelt közösségekre osztó természet annyira visszaszorult, hogy ma már katalogizálni és becsülni kell minden apró darabját.
Egyre nehezebben tudjuk elutasítani a helytelennek tűnő dolgokat. Társadalmunk még az olyan fenyegető veszélyekkel szemben sem tud egységesen fellépni, mint a heroin vagy a hidrogénbomba. Kultúránk szeret a tűzzel játszani, csábítja a kockázat, és ha még pénzt is lát a dologban, nincs hatalom, ami visszatarthatná. A Mary Shelley-féle hullák életre keltése a legkisebb gondunk; az intenzív osztályokon nap mint nap megesik ilyesmi.
Maga az emberi gondolat új formát ölt, és komputerszoftverként sokszorosítható árucikké válik. Már agyunk tartalma sem szent és sérthetetlen; épp ellenkezőleg, elsődleges célpontja az egyre sikeresebb kutatási projekteknek, melyek immár nem ontológiai vagy spirituális kérdések megválaszolásán fáradoznak. Az az elképzelés, hogy ilyen körülmények közt az Emberi Természet győzedelmeskedhet a Nagy Gépezet fölött, nevetséges. De nem is ez a lényeg. Csupán annyi, mintha egy rágcsáló-filozófus a laboratóriumi ketrecében, mielőtt a koponyáját meglékelnék és behuzaloznák a Tudomány épülésére, jámboran bejelentené, hogy végül úgyis a Rágcsáló Természet kerekedik felül.
Bármit, amit egy patkánnyal meg lehet tenni, egy emberrel is meg lehet. Márpedig a patkányokkal szinte mindenre képesek vagyunk. Nem vidám gondolat ez, de ez az igazság.
És nem fog eltűnni attól, hogy elfordítjuk a fejünket. Ez a kiberpunk.
Remélem, egy füst alatt azt is sikerült megmagyaráznom, miért nem sorolhatók ide a fekete bőrbe öltöztetett, máskülönben közönséges sci-fik. Lewis Shiner is láthatóan elvesztette már a türelmét a kiberpunk maskarába bújtatott gagyi lövöldözős szemetet kínálgató szerzőkkel szemben. „Más írók klisékkel töltik ki a téma adta keretet – panaszkodik a New York Timesban –, ugyanazokkal az olcsó, hatásvadász fordulatokkal, amelyeket manapság a számítógépes játékoktól és kasszasiker filmektől kapunk.” Shiner korai meggyőződése azóta sem változott egy mikronnyit se – ám az az irodalom, amit manapság legtöbben „kiberpunknak” hívnak, már nem az ő ideáljait tükrözi.
Az én véleményem szerint nem a hitvány utánzatok jelentik az igazi gondot. Sőt még csak nem is maga a „kiberpunk” szó. Elégedetten látom, hogy egyre nehezebb bűnrossz könyveket ezzel a címkével jól eladni. Mivel a féleszűek túltermelése rendesen megtépázta a k betűs szó hitelét, ma már ha valakit kikiáltanak „kiberpunknak”, az semmiféle előnyt nem jelent számára. Ez azonban szintén nem jelenthet gondot az olyanoknak, akik rendes munkát végeznek. Egyetlen címke sem garantálhatja a saját hitelét, csakis a mögötte álló író – és a jó író garantálja is. Még egyvalamit le kell szögezni, ami szerintem nélkülözhetetlen a mozgalom igazi megértéséhez. A kiberpunk, mint előtte az újhullám, a bohém művészvilág hangja volt. Az alternatív kultúra szülte, kívülről jött, fiatal, energikus, független szerzők mozdították előre ügyét. Olyan emberek, akik nem ismerték saját korlátaikat, a szokások és hagyományok által rájuk kényszerített korlátokat pedig nem ismerték el.
Az SF nem nagy része ilyen bohém szellemű, a művészvilág pedig nem ápolgat különösebb kapcsolatot a tudományos-fantasztikummal, de a kettő ritka találkozása mindig is hasznára vált mindkét területnek. Az SF, még legkonvencionálisabb formájában is csak rétegkultúra. Hatása a társadalom egészére ugyanolyan korlátozott, mint annak idején a beatnikeké, hippiké vagy punkoké. A science-fiction tehát amolyan laboratóriumi tárgylemezként szolgál, amelyre embereket helyezve nagyító alatt vizsgálhatjuk gondolataikat, tetteiket anélkül, hogy vállalnánk az azok gyakorlati alkalmazásával járó kockázatokat. A bohém művészvilág az ipari forradalom korai szakasza óta töltötte be ezt a labor-szerepet, és hasznossága azóta számtalanszor bebizonyosodott. A legtöbb bizarr ötlet ugyanis nem több bizarr ötletnél, a művészek hatalomra kerülése pedig nem mindig jó ötlet. Képzeljük el például Jules Verne-t tábornokként vagy pápaként!
A kiberpunk tehát a bohém művészvilág hangja volt – az 1980-as évek bohém művészvilágáé. A kor társadalmának technoszociális változásai szükségszerűen kihatottak az ellenkultúrára is. E jelenség irodalmi megtestesülésévé vált a kiberpunk. A folyamat pedig azóta korántsem ért véget. A kommunikációs technológiák mindinkább veszítenek tiszteletreméltóságukból, egyre csökken az élettartamuk, és irányításuk fokozatosan olyan emberek kezébe megy át, akiket nem szívesen mutatnánk be a nagymamánknak.
Ma már azonban, be kell ismerni, a kiberpunkok – az SF veteránjai, benne a 40-ben, vagy legalábbis közel hozzá, akik türelmesen csiszolgatják tovább íráskészségüket és váltják be honorárium-csekkjeiket – korántsem a bohém ellenkultúra részei. Ez is egy régi igazság, a sikerért járó büntetés. Az ellenkultúra a félhomályban burjánzik, ha napfényre kerül, elveszti alternatív jellegét. Amint az ember hírnévre tesz szert, az ismertség nem egyszerűen dicsfénybe vonja, hanem szőröstül-bőröstül lenyeli. Ebben az értelemben a kiberpunk még halottabb, mint azt Shiner állítja.
Az idő múlása nem ártott ugyan az érintett szerzőknek, ám ők maguk is változtak az évek során. A mozgalom egyik legfontosabb jelszava a „látnoki intenzitás” volt. Hát, jó ideje már, hogy bármelyik kiberpunk olyan történetet írt volna, amitől az olvasó eldobja az agyát, olyat, ami tekergőzik, vonaglik, üvölt, hallucinál és összetöri a bútort. Ezeknek a veteránoknak a legutóbbi munkáiban feszesebb stílust, jobb karaktereket és általában véve színvonalas prózát láthatunk, vagy ahogy mondani szokták, „komoly és mélyreható futurizmust”. Ugyanakkor sokkal kevesebb a szövegekben a rögtönzött hátraszaltó és őrült tánc az asztalon, mármint stilárisan. A helyszín egyre közelebb és közelebb kerül a jelenhez, a fantázia barokkos bakugrásaira gyeplőt vetettek, a kockán forgó tét pedig rémisztően idézi a felelősségteljes középkorú emberek mindennapi gondjait. Ez mind szép és jó, de már korántsem a frontvonal. A tudományos-fantasztikus irodalomnak ez az ága hátat fordított a harcnak, a helye kiadó. Egyszerűen más szerepet tölt be, mint korábban.
A science-fiction azonban él és virul, sőt tovább fejlődik. A bohém művészvilág pedig még kevésbé tűnik el. Akárcsak az SF, ez sem valami tünékeny divat; létezik az ipari forradalom óta, amelynek a tudományos-fantasztikummal együtt a létét köszönheti. A kibernetikus bohém világ nem valami bizarr, újmódi dolog volt – amikor képviselői azt állították, hogy valami forradalmian eredetit művelnek, csupán magukat áltatták fiatalságuk hevében.
A kiberpunkok a kibertér bejárásának izgalmairól és veszélyeiről írnak, ahogy Verne annak idején a léghajós utazások izgalmairól és veszélyeiről írt. És ha fél lépésnyire eltávolodunk a történelmi körülmények mocsarától, láthatjuk, hogy mindkét történet ugyanazt a szerepet tölti be társadalmilag.
Amíg azonban Verne-t mesterként tisztelik, és műveit ma is újra meg újra kiadják, a kiberpunkot már halottnak kiáltották ki. Persze az is igaz, hogy a francia szerző rém rosszul jósolta meg a jövőt, eltekintve néhány szerencsés véletlentől – ám ezzel a kiberpunk sem áll jobban. Jules Verne végül Amiens városának kormányzó testületébe is bekerült, amolyan közkedvelt, gazdag, kissé bolond hírességként. De gondolom, estek már meg emberekkel rosszabb dolgok.
Ahogy a kiberpunk művelői a kéretlen rivaldafényben lubickolnak, egyre nehezebb úgy tenni, mintha az irányzatuk valamiféle különc aberráció lenne; manapság jobban látható már, honnan indultak és hol tartanak. Ezzel együtt mégis bizarr kijelentésnek vehető, ha egy kiberpunk Verne előtt tiszteleg. Mert például a franciáról elmondható, hogy kedves ember volt, szerette az édesanyját, miközben az állatias kiberpunkok pártolják a drogozást, az anarchiát, az agydugókat és az elpusztítását mindannak, ami szent.
Ez a nézet azonban nem állja meg a helyét. Nemo kapitány valójában anarcho-terrorista volt, maga Jules Verne pedig radikális pamfleteket osztogatott 1848-ban Párizsban, amikor az utcákat halottak borították. Verne-t mégis viktoriánus optimistaként tartják számon (akik olvasták is, nyilván vitatkoznak ezzel), míg a kiberpunkokat gyakran kiáltják ki nihilistáknak (legalábbis azok, akik ilyen címkéket ragasztgatnak másokra). Miért? Alighanem ez az idők szava.
Valóban nagy a sivárság a kiberpunkban, de ez őszinte sivárság.
Van benne lelkesedés, de rémület is. Ahogy itt ülök, fél füllel a tévét hallgatom: az USA szenátusa háborút fontolgat. Szavaik mögött lángoló városok, tömeg közé vágódó bombarepeszek, mustárgáz- és szarin-mérgezéstől vonagló katonák.
A mostani nemzedéknek még meg kell szenvednie egy évszázadnyi felelőtlen szemetelés és agresszió felgyülemlett hatásait, és ezt mindannyian tudjuk. Csak nagy szerencsével kerülhetjük el ökológiai baklövéseink tragikus következményeit, és még nagyobb szerencsével azt, hogy végig kelljen néznünk több tízmillió embertársunk szörnyű haláltusáját, miközben mi, nyugatiak a nappalinkban ülünk és sajtburgert majszolunk. És ez nem valami lökött, művészi kesergő; ez objektív megfigyelés a világ állapotáról, amit bárki megerősíthet, aki veszi a bátorságot, és utánanéz a tényeknek.
E kilátásoknak befolyásolni kell gondolkodásunkat, önkifejezésünket és, igen, tetteinket; ha a szerzők elfordítják fejüket a valóságtól, szórakoztató iparosok maradhatnak ugyan, de többé nem nevezhetik magukat science-fiction íróknak. A kiberpunkok pedig science-fiction írók – nem egy „alkategória” vagy egy „kultusz” képviselői, hanem igazi scifisták. Megérdemeljük ezt a címet, nem szabad elvenni tőlünk.
A kilencvenes évek azonban már nem a kiberpunkok csatatere. Mi is dolgozunk ugyan, de már nem a „mozgalom” vagyunk, még csak nem is régi önmagunk. A kilencvenes évek egy új nemzedéké, azoké, akik az előző évtizedben nőttek fel. Minden hatalmat és a legjobb szerencsét az új alternatívoknak! Nem ismerlek titeket, de tudom, hogy ott vagytok. Álljatok talpra, ragadjátok meg a lehetőséget! Táncoljatok az asztalokon! Tegyetek csodát, mert képesek vagytok rá! Én csak tudom. Végigéltem ezt.
Németh Attila
fordítása