Apámnak, aki nélkül...
„A siker gyakorlati értéke nagyban függ attól, hogy hogyan személjük
- A végzet azonban nem szemlél semmit. Nincs benne semmi megfontoltság.”
JOSEPH CONRAD
(KONRÁD KORZENIOWSKI)
1857-1924
„Több mint tízezer li e messzeség
Harmadik sereg legénye vagyok
Oly különböző az öröm s a kín
Nem tudod, haver, amit én tudok”
JEN SZUN DALA
Védőöltözetének hőmérője a hajó elhagyásakor mínusz száznegyvenet, az aknában száztízet, a mélyben kilencvenet mutatott. Maga előtt látta a középső tartományba kalandozott mutatót, ugyanolyan tisztán, mint a nyomában érkezők árnyait, a torkolattüzeket, az oldaljáratokból előrontó csupa végtag, csupa szem epigonokat. Teljes szórásra állította az AK automatikáját, lőtt, ereszkedett, és valahogy sikerült kijutnia a véres kavarodásból. Egy keskenyebb kürtőben himbálózott lefelé kábán, kötelét markolva. A lobbanások fényénél emlékezetébe égett az Uj-gur feldúlt arca: alighanem ő irányította ide, mielőtt felszívódott. Ami azt illeti, felszívódtak valamennyien, beleértve a hátvédnek ajánlkozott Holdvarangyot, a kefehajú mégsem tétovázott - fontosabb dolga volt most.
Az aknafal túloldalán valamiféle gépezet dohogott. Az első töltetet itt, a másodikat és harmadikat lejjebb, a bélszerűen csavarodó vezetékek találkozásánál rögzítette, csak ezután haladt tovább. A következő fordulóban néhány katonába botlott. Ismerős nem akadt köztük;feldúltnak látszottak,tenyerüket újra meg újra a padlóhoz, a mennyezethez tapasztották, és hozzá fordulva egy egyeten mondatot ismételgettek saját nyelvükön.
A kefehajú összerezzent, ahogy megérezte az átható rázkódást: a planetoid növelte sebességét, és ahogy gyorsult, úgy nőtt labirintusában a nehézségi erő. Itt is, ott is roppant szelepek nyíltak meg, az alagutak szövevényébe sűrű, zavaros folyadék áradata zúdult, elragadva az útjába akadókat. A férfi megint egyedül maradt. El-elakadó lélegzettel, ellenállásra képtelenül sodródott a homályban, zuhant, hánykolódott, míg a mellékágak valamelyikében falhoz nem vágta egy hullám. Káprázó szemmel, kiszáradt torokkal ült fel, s miközben gépiesen ellenőrizte védőöltözetét, az aktivált töltetekre gondolt. A töltetekre, melyek belsejében nőttön nő a forróság, pillanatról pillanatra vékonyodik a hőérzékeny zselét rejtő burok.
A töltetek!
Mozdult, hogy talpra álljon, de tagjai nem engedelmeskedtek.
Maradj! sugallta egy belső hang. – Úgysem tehetsz semmit.
A kefehajú oldalt fordult, falnak vetett vállal küszködött, a sötétségből azonban csápok kígyóztak elő, a lába, a dereka köré fonódtak, és nem eresztették. Vergődése közben hongkongi gyártmányú órájára rebbent a tekintete: a négy mezőre osztott számlapon csak úgy száguldottak a mutatók; tak, tak, tak, az utolsó előtti mező sárga, az utolsó vörös, nincs menekvés, nincs kiút...
Robbanás.
A kefehajú felüvöltött.
És üvöltött, ahogy a torkán kifért, míg a Föld felé tartó csapatszállítóba zsúfolt százak közül köré nem gyűlt pár jótét lélek, hogy pofonjaival felébressze.
A hazaérkezés estéje nyugalmasnak ígérkezett, Vogel azonban biztosra vette, hogy nem menekülhet. Bárhová futsz, bárhová rejtőzöl, elkísér a baj - ezt sugallta neki az a valami odabent.
A lány - igazi örökmozgó - nyújtózott egyet a közös takaró alatt. Szippantott az odakínált cigarettából, füstkarikákat indított útnak a mennyezet felé.
- Madár... - nyafogott. - Madár, figyelsz rám?
- Csak rád figyelek.
Nem volt igaz. Vogel a hálószoba falait bámulta, ahonnét egész világ nézett vissza rá a világokat jellemző teljes összevisszaságban: hatalmas naptárak, más-más égtájak csodáival, ágas-bogas útvonaltérképek, kékben, zöldben és sárgában tobzódó földabroszok, mesebeli szigetek, távoli tájak és emberek képei tucatnyi légitársaság propagandaanyagából. Harsány tónusaik kissé megfakultak már, a légikísérők mosolya azonban változatlanul vakított, sosemvolt élmények emlékével ajándékozva meg minden reménybeli ügyfelet. Kétoldalt, mint egy karibi megtartó varázslat kellékei, vigyorgó ébenfa maszkok függtek. Tekintetükből szemrehányás sütött a kefehajú férfira, aki - mint rendesen - messze járt megint.
Félálomban, képzelete szárnyán suhant a tajvani partokig. Meleg homokon guggolt, ugyanott, ahol a szemközti falat borító poszter fotósa kuporgott valaha. Hosszan elnyúló fövényt láttak maguk előtt mindketten, mindkettejük ajkára sós ízt csempészett a tengeri szél. Tompa robaj, fel-felvágódó tajték sejtette a hullámtörő közelségét. Félkörben roppant sziklaalakzatok, ősi mítoszok kővé dermedt hősei tornyosultak, árnyékukban hús-vér istennő térdelt; ölében pompás csigaház, bal füle mellett kifelé fordított Nautilus-héj - azt játszotta, telefonál. Vogel, valahányszor belement a játékba, eltöprengett, vajon kivel társalog, kit bűvöl ilyen makacsul esztendőkön át. Féltékenység mardosta, hisz kezdettől magának perelte, pedig hogy istennő, vagyis bölcs és gyönyörű, nem tudhatta biztosan: az arc rejtve maradt a fotós Nikonja, a kíváncsi halandók elől. Őrizte titkát, szította a vágy parazsát - s talán ez volt az egészben a legnagyszerűbb.
A kefehajú remélte, sosem ér véget a nagy beszélgetés, sosem kerekedik fel az a másik, hogy birtokba vegye jogosnak vélt tulajdonát, de készen állt arra is, hogy megmérkőzzön vele bálványáért. Féktelen képzeletében egész flottát állított hadrendbe. Valamennyi úszó erőd visszatért, amely valaha megfordult a déli vizeken: spanyol és portugál karavellák, negyvenágyús brit fregattok, hasas dzsunkák, felukkák, jenki rombolók, cápakék német U-Bootok. A kormányállásokban, a parancsnoki hidakon viharkabátos, tányérsapkás Vogelek osztogatták utasításaikat. Az ütegek, torpedóvetők tüzét kormosképű, precíz és könyörtelen Vogelek irányították, alattomos Vogelek kémlelték a láthatárt a periszkópokon át. Fent ugrásra készen várakoztak a forgópisztollyal és fejszével felfegyverzett, toprongyos, nemritkán félszemű, rumtól bűzlő Vogelek. Alkalmanként, a kefehajú rosszabb pillanataiban ütközetre is sor került: a víz felett szürke köd terült szét, eltompította az ágyúdörgést meg a sikolyokat, és alkonyatra az ellenség - mindig az ellenség! - végképp megpihent korall-ravatalán. Napfelkeltekor aztán szétszéledlek az iszonytató árnyak, némi uszadékfa lebegett csak az összecsapás színhelyén. Az egyetlen megmaradt Vogel Zsigmond ilyenkor fogta lélekvesztője vásznába az élénkülő szelet, s indult Tajvan - a valaha volt Formosa - felé, ahol a nedves sörényű múzsája, a telefonistennő várta.
A kefehajú felrezzent, hunyorgott. Kelletlenül éber lett egyszeriben. Igen, az álmokban, a mesékben, a régi idők mozijában többnyire így végződik az ügy. A való világban vajon kihez-mihez fohászkodjon az ember hasonlóan fényes győzelmekért? A városi pincék mélyén lappangó, vegyi hulladékból és háttérsugárzásból szülelett plazmához talán, amit némelyek - na jó, egész szekták - a Mindenható Modern Megtestesülésének tartanak? Vagy a Fogyasztói Titkosszolgálathoz, melynek ügynökei információkkal, tippekkel igyekeznek könnyíteni a mindennapok terhein? Van-e megbízható receptjük szorongás és látomások ellen? Foglalkoznának vajon egy, a háborúból épp hogy hazatért fickó problémájával, aki - ha másért nem, a közelgő karácsonyra való tekintettel - igazán megérdemel egy boldog befejezést...? Maga elé képzelte a felfordulást, látni vélte az orvosokról, pszichológusokról, javasemberekről és egyéb ördögüzőkről sebtében összeállított listát. Felidézte a lehetséges gyógymódokat, legvégül a mellé kirendelt pasas biztató hangját: „Fel a fejjel, testvér! Újév után, mihelyt egy kis levegőhöz jutunk, kerítek magának egy navahó varázslót, rendben?”
- Szóval, figyelsz? - A látomás elhalványult, a lány eltakarta a kilátást. Tenyere fahéjtól vagy valami hasonlótól illatozott. - Igazán?
Vogel felsóhajtott. Nem akart bajt. Azon ritka félórák egyikét élte, mikor ízületei nem gyötörték, a füle sem zúgott. Meleg vacsorát kapott, öszibarackbefőttet és valódi világoskék Caporalt, melynek füstje gyógyerejűnek tűnt a másfél éves kapadohánykúra után. Tűrhetően érezte magát, és ez elbátortalanította. Odafent, a kékbarettosok közt ez a mondás járta: „Légy résen! Ha lazítasz, máris meghaltál egy kicsit.”
A franciaágy a lány franciaágya volt. A manzárdlakáson - számos korábbi munkahelyének relikviáit és Vogel nevű játékszerét leszámítva - az apja készítette rajzokkal, gipsz- meg agyagfigurákkal osztozott. Elnyúlva pihent a kefehajú oldalán: fejtartása egy afgán agáré, csillogó barna szeme egy Airdale-terrieré, haja akár egy hathetes pulikölyök bundája. Titkolni próbálta kimerültségét, de el-elrévedt olykor; a gépeket figyelte, amelyek egymás után úsztak el a panorámaablakon túl, messze Kelenföld felett. Nyilván apjára, a deresedő üstökű világcsavargóra gondolt, aki rendületlenül gyártotta kétéltű mobilszobrait, gyarapította a családi vagyont Nukualofa szigetén.
- Madár... - suttogta most a lány. - Madár, mesélj !
- Annak az Ágnesnek, aki huszonnégy múlt, vagy annak, aki még nincs tizenkettő?
- Undok alak. Én hálás lennék a nőnek, aki elém jön, kocsiba ültet, az ágyáig cipel, egyszóval a gondomat viseli, miután hazavergődöm a Plútóról.
- Ceres - szólt komoran a férfi. - Megírtam, elmondtam épp elégszer. Ceres!
- Nem mindegy? - Ágnes szemei vésztjóslóan összeszűkültek. - Magaddal törődnél inkább. Nyúzott vagy, tudsz róla? És milyen frizura ez?
Vogel végigsimított feje bal oldalán, ahová a tekergő farkú sárkányt borotválták. Elmosolyodott. Utolsó repülőútja alatt zsebtükör segítségével gyakorolta, hogy kellőképp meggyőzőnek tűnjön.
- Harctéri - mondta. - Ez amolyan... megkülönböztető jel volt odafent. Egy alakulat, egy embléma. Hogy miért épp gyík, nem emlékszem, de hogy divatba jön ez is, mint a fekete kimenőruha és a tapadókorongos surranó, arra mérget vehetsz.
- Paukernek - közölte a lány - van némi érzéke a divathoz, mégsem tüntetett ilyesmivel, mikor hazaért. Gyanús, nagyon gyanús!
A kefehajú összerezzent.
- Te találkoztál azzal a...?
- November végén felhívott - ismerte be Ágnes. - Utánad érdeklődött, mesélt ezt-azt. Rendes tőle, nem?
Vogel lehunyta szemét. Pauker, az a mocsok már itt sem hagyja békén. Később vonult be, de előbb jött meg, alighanem azért, hogy learassa a hadviselteknek kijáró dicsőség oroszlánrészét. Hogy újabb jópontokat szerezzen melyeket kettejük államilag hitelesített versengésében előnyre válthat...
- Madár?
...Biztosan elérte, amit akart, hisz elérte mindig, elérte kezdettől fogva: kijátszott, elkövetett mindent, amit az Érvényesülési Párbajkódex, ez a tiszteletet parancsoló terjedelmű, számos kiadást megért kézikönyv megengedhetőnek ítél, sőt, olykor többet is.
-Zsigmond...?
Egyenlőtlen küzdelem volt. A Pályaösszevető Intézet évenként postázott értékelései világosan mutatták Vogel kudarcát. Pauker ambícióival, vagyonával legfeljebb az alsóbb - erkölcsi - kategóriában nyilvántartott erényeit állíthatta szembe, ám ezek saját pontszámán keveset, Paukerén meg éppenséggel semmit nem változtattak. Nem javított az eredményen a háború sem: Pauker otthagyta jól menö plazmaüzletét, hadba szállt, és hónapokat húzott le a világürben, akár a többiek. Elszántságához nem férhet kétség, az évvégi értékelésnél megint elnyeri majd méltó jutalmát. Hogy sosem játszik tisztességesen, hogy odaadása nem egyéb üres póznál, hogy haláláig rohadt dekkoló marad, csak azok számára nyilvánvaló, akik - balszerencséjükre - közelről ismerik őt.
Vogel szembenézett a lánnyal.
- Folytasd!
- Elmondta - suttogta Ágnes -, hogy nem válaszoltál a leveleire. Segíteni akart, nehogy a felderítőkhöz vagy a kommandósokhoz kerülj, de te...
A kefehajú nagyot nyelt. Még ez is. Pauker pofátlanul manipulálta a lányt az önzetlen segítség meséjével, talán még egy-egy találkát is sikerült kicsikarnia tőle. Ágnest persze világéletében hidegen hagyta az Érvényesülési Párbaj, nem kíséri figyelemmel vetélytársnője sorsát sem. (Csak a P.I. értékeléséből derült ki, hogy az illetőt Nórának hívják, paralingvisztikai doktorátusra pályázik, és franciából meg delfinből fordít.) Nem fér a fejébe, hogy Paukert más fából faragták, hogy ö megszállottja a versengésnek, és semmiféle eszköztől nem riad vissza, hogy ellenfele életét pokollá tegye.
- Ne! - esdekelt a lány. - Befejezem és visszavonok mindent, csak el ne hallgass, kérlek! Nekem...
Vogel némán játszadozott a tenyerébe simuló ujjakkal. Megérezte, hogy valahol fent, a barna szemekben megjelentek a másfél éve visszatartott könnyek.
- Láttam a Marsot - szólalt meg hirtelen, hogy a beszélgetést más mederbe terelje. - Messziről ugyan, de láttam. Vörös. Olyan, mint egy kólareklám, vagy még olyanabb; mint a kínai zászló, esetleg egy elméretezett tilosjelzés. Halott, de gyönyörű: megesik néha ez is. - Ezúttal maga takarta el a szemét, mert a panorámaablak négyszögében megjelent a hold. Krétafehéren, nem vörösen tündökölt - apró hiba a bizonyossághoz képest, hogy ócska trükkökkel senki, még Pauker sem érheti el. - Mennem kellett, mert törleszteni akartam. A kudarcokért. Mindenért. Azt reméltem, megértetted.
- Hiányoztál - cirógatta gyengéd utálattal a lány. - Szeretsz legalább?
- Szeretlek.
- Magadtól sose mondtad volna. Mesélni se akarsz... - Ágnes várt, fészkelődött. - Tényleg olyan iszonyatos volt odakint?
- Rosszabb.
- Mit műveltek veled?
- Erről... nem beszélhetek.
- Beszélned kell - közölte a lány. - Ahogy a könyvekben írják, stimmt? Megkönnyebbülsz tőle.
Talán igaza van, gondolta a kefehajú. És ha netán téved... nos, mit veszíthetek vele?
- Az Űrfegyvernemnél - kezdte - a hajlandóságod határozza meg a beosztásodat. A vákuumban viselt háborúnak nincs hagyománya, nincsenek szabályai; kint mindenedet próbára és kockára teheted. Egy EU-ezredhez kerültem: kék barettet, sasszárnyasjelvényt és extra képzést kaptam az ejtőernyős múltam miatt. - Mindinkább elbizonytalanodott, abbahagyni, újrakezdeni azonban már nem merte. - Utazásaim során - dünnyögte maró öngúnnyal - sok csodát láttam. Kifelé egy sor bolygót, keringő jeget, aztán a Leviatán-osztályú térsűrítőket, amik a Sol és a Proxima közti teherforgalmat bonyolítják. - Szédült. Minden szó vészharangot kondított meg benne, érezte, egyre közelebb sodródik az emlékezetében tátongó szakadékhoz. - Később... - folytatta - ...más csodák is akadtak. Egy állomáson tespedtünk, valahol a hadmüveleti zóna peremén. A Proximát arrafelé Kongó Kölyöknek nevezik, merthogy olyan kicsi és sötét. A Kentaur Alfája bezzeg világít: az ember a szolgálati idő alatt csordultig telik fényességgel, és alig várja, hogy a hálófülkéjébe húzódhasson, aminek nemhogy ablaka, de még mosdója sincs. A bevetések komiszak voltak, a baj mégsem itt történt, csak később, mikor...
Elakadt a szava.
Megborzongott.
Kezdődik megint!
Lehunyta szemét, összeszorította fogát és birokra kelt az ürességgel, az ürességben fogant fájdalommal, mely tarkójából kisugározva görcsbe rántotta az izmokat a szája körül, a jobb lábában, a karjaiban. Moccanni sem tudott, fejében egyre erősödött a parton megtörő hullámok robaját idéző dübörgés.
Konokul ellenállt, igyekezett egyenletesen lélegezni, rendet teremteni a tudatán eluralkodott káoszban. Mert úgy akarta, a szemhéja mögötti sötétség egyszeriben vízzé változott. Vízzé, melynek áramlatai magatehetetlen testét emelgették, vízzé, melynek rétegein a percek múlásával lazacszín derengés tört át. Riadalomra semmi ok, katona, hisz hajnalodik már! S csakugyan: az óceán felett trópusi hajnal hasadt, gyorsan oszlott a homály. Az imént még fenyegető közegben apró testek - emlékek, gondolatok - moccantak. Az óvatosabbak a tudatalatti laza homokjába húzódtak, akár a lepényhalak. Vogel megpillantotta reményeit - áttetszőek voltak, mint az üvegsügérek, s rajokba tömörülve köröztek. Valami az oldalának ütközött, noha teljesen kivilágosodott időközben; a szerelem lehetett, mely tudvalevőleg vak.
Vogel mosolygott - majd elkomorodott, mikor a tengerfenéken óriás cápa árnya suhant át. A roppant farok kettős íve jatagánként villant, a fenyegetés gyorsan távolodott, nyomában bohóchalforma szorongások népes csapatával. Néhány kerge ábránd fejjel a homoknak rohant, kis cikkanásokkal igyekezett feljebb megint. A fájdalom alábbhagyott. Körös-körül megélénkült a színkavalkád, középen azonban tintafolt gyanánt sötétlett valami, ami a Proxima térségében történtek egy részét, a sebesülés és a kezelés körülményeit takarta. A kefehajú, érezvén, hogy másként aligha boldogul vele, a nevén nevezte: amnézia. Felrezzent.
Egyesek nagyon nem akarják, hogy élménybeszámolót tartsak, gondolta. Vajon miért? Köhintett, Ágnesre pillantott.
- Megsebesültem - mondta óvatosan. - Hosszú időbe telt, mire felépültem, pedig a csontkovácsok megtettek minden tőlük telhetőt. Végül, már a béketárgyalások alatt, szélnek eresztettek. Hazamehet, mosolyogtak, de arról egy szót se szóltak, hogy a pokolra küldenek előbb. A pokol - folytatta sietve a lány arckifejezése láttán - a Ceresen épült. A Kelő Nap Házának nevezik, mert a kisbolygó olyan sebesen forog, hogy az ottaniak rég elunták csodálni az alkonyt meg a pirkadatot. Jobb híján azzal próbálkoznak, hogy jóvátegyék mindazt, amit igyekezetedben a tested ellen elkövettél. Küzdenek a fertőzések ellen is; megborotválnak, átvilágítanak, tűvé tesznek stigmák után - egyetlen csírának, egyetlen mikrobának sem szabad a Kongó Kölyök rendszeréből a Földre jutnia. Az ember legvégül forró fürdőt vesz. Fürösztik, míg meg nem tisztul, míg olyanná nem válik, mint a Mars vagy egy főtt rák, vagy...
- Vörös! - Ágnes egyszerre sírt és nevetett. - Szóval ezért nem akartál tisztességes pizsamát! Ó Madár... - Hozzáhajolt és megcsókolta. - Komolyan azt hiszed, számít, milyen vagy...?
- Neked és a Kalmároknak talán nem. Nekem igen.
Az űrbéli ellenség említése megrémítette a lányt. Nem tudta biztosan, külsejük vagy beállítottságuk miatt kapták-e nevüket, s mert a férfi számtalanszor beszélt már neki erről, kérdezni sem merte. Kígyózó csápokkal, dülledt szemekkel megvert rémeket képzelt maga elé a sci-fi aranykorának stílusában - és megborzongott.
A nappaliban felberregett a telefon.
Ágnes felült.
- Csinálok egy teát - mondta. Kisiklott a pléd alól, csendre intette és visszazavarta a befelé óvakodó VT-készüléket. - Elég! Nem vagyok itthon, érted?
A kefehajút nyugalom szállta meg. A csésze és az ágy melege, a lány közelsége dacot érlelt meg benne. Úgy érezte, képes lesz megbirkózni szorongásaival. Paukert és mindazt, amit a név felidézett, száműzte elméjéből. Meglepően könnyen ment. A teásdobozon a MENNYEI TEMPLOMOK felirat állt, és miközben Vogel szertartásos, apró kortyokkal adózott a pillanat nagyszerűségének, lassanként - mennyország ez, csak azért is! - jelentőségét vesztette minden földi gond.
Később, míg a lány a konyhában tett-vett, a kefehajú feltápászkodott. Kibújt fakókék trikójából - inas felsőtestén ott éktelenkedtek a hegek -, lecsatolta ócska karóráját, és elhelyezte tengerészzsákja oldalzsebében. Nem feledkezett meg az adagjáról sem: előkotorta az oltópisztolyt, helyet keresett a combján, meghúzta a ravaszt. A kiürült ampullát („Nem árthat, csak ha rálép” - így mondta a kis ember odafent) a hamutálba ejtette. Biztos ami biztos; ezzel a lökettel megváltotta éjszakai nyugodalmát, holnap meg majd csak lesz valahogy.
Az égen hófelhők gyülekeztek, a holdas éjszaka ettől még világosabbnak tetszett. Vogel megbámulta a város felett ragyogó ismerőst - és mozdulatlanná dermedt a változás láttán. A kráterek, hegyvonulatok és szakadékok árnyai egyetlen alakzattá rendeződtek.
Ahogy figyelt, az alakzat - üzenet? figyelmeztetés? - lassan szertefoszlott, akár a kaleidoszkóp kínálta mozaikkép, zavart, döbbenetet hagyott csak maga után. A kefehajú tétován a homlokához nyúlt, aztán hátrálni kezdett az ágy felé. Az utolsó pillanatban megérezte, hogy nézik, és hogy egy kínai az illető - villámgyorsan, ám kissé megkésve fordult sarkon, s csak egy páraként eloszló foltot látott az ismerős (ismerős?) alak helyén.
Ágnes ezen az éjszakán addig fészkelődött, míg fölé nem került, így akart aludni, de utóbb kényelmetlennek ítélte helyzetét, és a régi, bevált pozíció mellett döntött: baljával átölelte Vogelt, fejét a vállára hajtotta. Karja csak egy jó óra múltán ernyedt el, ám a kefehajú - mielőtt példáját követve maga is álomba merült volna - mással foglalkozott; azt latolgatta, valóban látott-e valakit a szoba sarkában, a fonott székben ülni, vagy sem.
Álmában a Ceresen járt megint.
A kis ember nyitott gallérú, rövidujjú fehér inget és szarukeretes szemüveget viselt, nyakában aranykereszt függött. Misszionáriusra emlékeztetett.
- Fáradtnak látszik, Zsigmond - mondta célzatosan. Hangja tiszta, őszinte alt.
- Az vagyok - ismerte el a kefehajú. - Idefelé jövet alig hunytam le a szememet. Újabban megvisel a repüléssel járó terhelés... - Lepillantott indiántáncot járó jobbjára, elhúzta a száját, így érkezett a szanatóriumba: remegő kézzel, gyanakvással övezetten, jókora zűrzavarral az emlékei helyén. Felnézett a kis emberre. A nyugtató éreztetni kezdte hatását, a napégette arc vonásai el-elmosódtak.
Különös jelentőséggel bírt minden információ. Vogel tudta, hogy beszélgetőpartnere neurológus, hogy különcségei miatt Ceres-szerte Malibuként emlegetik. Szobája polcain, a vaskos szakkönyvek mellett tűzkorall csecsebecsék sorakoztak, íróasztalát zöld selyemmel ernyőzött lámpa világította meg, talapzatán a tritonon lovagló Neptun markolta szigonyát. A kis ember most előrehajolt, egy készülékkel babrált, melynek elektródáit előzőleg páciense nyakszirtjére és halántékára rögzítette.
- A Proximáról beszélgettünk - tért a tárgyra ismét.
- Alig néhány perce. Emlékszik még, meddig jutottunk? Vogel a homlokát ráncolta.
- Persze. Aztán megrémültem, összezavarodtam. Nem tudom, mitől. Nézze, nem beszélhetnénk másról? A B-612-es objektumról például, ahol a Kis Herceg tanyázik? Az úgyis közelebb esik.
- Tartsa nyugodtan a fejét, oké? - mosolygott Malibu.
- A B-612-esről máskor beszélgetünk. Megpróbálkozhat a pénzbedobós teleszkóppal is a promenádon, hátha több szerencséje lesz, mint nekem. Négy éve keresem... - Homlokráncolva pillantott a kefehajúra. - Folytathatjuk?
- Félek, doki.
- Hát még én! - A kis ember arca előbb távolodni, majd hullámzani látszott. - De el ne árulja senkinek; akad baj enélkül is épp elég. - Elkomorult. - Rajta, Zsigmond, ideje kiderítenünk, mi történt magával. Mert valami történt, nem igaz? Az anyagában az áll, hogy sérüléseit terepgyakorlat közben, saját gondatlansága következményeképp szerezte. Elitkommandósnál ritka az ilyesmi, az utóhatások meg egyszerűen érthetetlenek. Mi a véleménye?
- Nem vagyok elitkommandós - mormolta a kefehajú. - A beosztásom...
Elhallgatott. Ugyanaz a baljós reszketés tört rá, ami útközben kerítette hatalmába, valahányszor a távolban izzó vörös törpével, a zuhanással, a robbanásokkal és a fájdalommal álmodott. Lelki szemei előtt veszettül pörgő, ritkás gázburkában rőten derengő planetoid bukkant fel. Hirtelen megvadult: tucatnyi új kráterből okádott magmát az éjszakába, megduzzadt, akár a felpattanni készülő sárkánytojás - aztán elveszett egy kápráztató villanásban.
S lőn sötétség.
Vogel kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Menekülni próbált, ám már a tagjait sem érezte. Minden szétfolyt körülötte, örvény ragadta el, és a pokol legbelső körei felé sodorta. Irtózatos vihar dúlt a mélyben. Nyomása alatt a sötétség szerkezete átalakult, különálló sötétségekre bomlott, és ezeket az univerzumokat egyetlen, mindent látó szempár vigyázta. Vogel kínzó, állati kétségbeesést érzett, aztán egy darabig semmit: elveszítette az eszméletét.
Brandyillatra rezzent fel; a kis ember töltötte műanyag pohárba az italt, és vigyázva tartotta a kefehajú ajkához. Az elektródák eltűntek, a rettegés emléke azonban kísértett még. A számítógéphez kapcsolt EEG-modul képtelen görbéket továbbított a monitornak.
Malibu szivart keresett - suttogták, füstölnivalóját egy vénember sajátkezűleg készíti a kubai Cardenasban -, gonddal bemetszette, rágyújtott, a kékes gomolygásba bámult, úgy suttogta:
- Jézusom.
Vogel a tarkóját masszírozta. Elámult hirtelen támadt nyugalmán.
- Mi a baj?
A neurológus az ablak felé fordult. A Ceres épp bevégezte legutóbbi bukfencét, a horizont felett teljes dicsőségében lángolt a nap. Elhomályosította a csillagokat, tündöklése a nyarat idézte.
- Van sötét szemüvege? A kefehajú nyelt egyet.
- Nem gondoltam, hogy szükség lesz rá.
- Mindjárt adok egyet. - Malibu visszacsavarta a konyakosüveg kupakját. Zavartnak tűnt. - És adok még valamit. - A szekrények egyikéhez lépett, oltópisztoly-készletet vett elő, és az íróasztalra tette. - A hozzávaló ampullákat a hazaindulása előtt kapja meg. A szer... - szünetet tartott, futó pillantást vetett színes tablóira, melyek mint holmi meghódítandó tartományt, számos vetületben ábrázolták az emberi testet.
- ...a szer megóvja az iméntihez hasonló teljes áramkimaradásoktól. - Felemelt kézzel vette elejét a közbeszólásnak. - Évek óta alkalmazzuk sikerrel amnéziás betegeknél. Enyhíteni fogja a maga visszacsatolási zavarait is, melyeket az a kezelés idézett elő. Vogel teste megfeszült.
- Miféle kezelés?
Malibu nem ült vissza asztalához. A sarkára telepedett inkább, és lefújta a hamut fehér vászonnadrágjáról.
- Megesik - mondta, megkopogtatva bal halántékát -, hogy egyesek szántszándékkal idéznek elő rövidzárlatot itt bent. Tehetik, hisz bizonyos dolgokról ma sem tudunk többet, mint a XIX. század derekán, mikor kraneológus elődeink nemesfém lemezekkel pótolták ki a sérült koponyacsontokat. Az obsitosok egy részét megmagyarázhatatlan idegességek gyötörték, mások búskomorrá vagy ámokfutóvá váltak emiatt. - A fejét ingatta. - A hadsereg laborjaiban manapság sok furcsa dolgot művelnek. Ért engem, ugye?
A kefehajú nem mozdult. Malibu egyenesen a szemébe nézett.
- A sebesülése körülményei ismeretlenek - közölte ., de okom van feltételezni, hogy utána - valahol a hadműveleti zónában, talán egy elsősegélyhajón -munkába vették az asszociációs központját. Olyan blokkot hoztak létre, mely az emlékei idézgetésekor előbb lelassítja, aztán megállítja az ingerek terjedését az axonokban. - Megigazította szemüvegét. - Rettenetes érzés, tudom, de a szer segítségével, némi gyakorlás után kordában tarthatja. Segíthet magán, ha minden erejével egyetlen témakörre összpontosít - lehetőleg olyasmire, aminek nincs köze a háborúhoz. - Újabb szivar, új bemetszés, az asztali gyújtó kattanása. - Körülnézünk a polcaimon. Úti olvasmányul a Tengeri lények enciklopédiáját javaslom, a Koktélok könyvét meg a Hawaii szakácsművészetet az öreg Sandlertől. Bármelyik megfelel az érdeklődésének, nem igaz? - Elrévedt. - Ha a jellemzésének hinni lehet, nem szűkölködik képzelőerőben. Engedje szabadon a fantáziáját, ne riadjon meg az esetleges mellékhatásoktól! A szer fogékonyabbá teszi az elmét, de épp erre van most szükség. Nem hinném, hogy azok az emlékek mindörökre elvesztek, és ha nem tartanék attól, hogy bajt okozok, elő is piszkálnám őket, istenemre! - Várt, félretolta a szivart. - Hagyjuk. Okosabb meglapulnunk. Maradjon veszteg, érti? Ki tudja, mibe keveredett, micsoda alakokkal akaszkodott össze odafent?
Nem holmi szent hadjárat volt ez, és akik diadalra vitték, távolról sem keresztesek. A hátralévő napokban szigorú felügyelet alatt kell tartanom: valószínű, hogy azok az ügyes fiúk, akik a memóriája megnyirbálására vetemedtek, tartogatnak még egy-két meglepetést. Résen kell lennünk.
Mindegy már, gondolta Vogel. A játéknak vége, a pontok összeszámlálásával boldogulnak nélkülem is. Hazamegyek.
Újra körülnézett az irodában, aztán a gondterhelten szivarozó Malibuhoz fordult, rámosolygott és felállt.- Oké - mondta. - De most... ide azzal az üveggel!
A brandy forróságára világosan emlékezett még, ám az álomvilág könyörtelen törvényei szerint nyomban ezután szertefoszlott minden: a napsütés elhalványult, a kékes füst, a kényelmes ülőhely, a fehér inges, szemüveges barát a közelmúlt derengő homályába veszett.
A kefehajú képéről lehervadt a mosoly.
Reggelig csak cápákkal álmodott már.
Telefoncsengésre ébredt. Kellemetlen volt. Érzékelte, hogy Ágnes eltűnt mellőle, hallani vélte hangját a nappaliból: ingerülten hallózott éppen. A csengés mindenesetre abbamaradt. A kefehajú mozdulatlanul hevert a hátán. Bár a lakásban hullámokban áradt szét a kávéillat, ő brandyízt érzett a nyelvén.
Felült, oldalra pillantott. A fonott szék üresen állt az ablak mellett. Vogel kikászálódott a takaró alól, egy darabig maga elé bámult, aztán fürödni indult.
A reggelinél megtudakolta, milyen nap van, majd felidézte mindazt, amit ilyen alkalmakkor a Fogyasztói Titkosszolgálat ügynökétől hallott: „A maga színe a vörös, napja a kedd, és úgy gondoljuk, helyénvaló megörvendeztetnünk valamivel ezen a szép reggelen. Mondjon egy számot!”
A kefehajú elmosolyodott. Rendszerint háromjegyű számot mondott, noha tudta, hogy szerencseszáma a kilenc - de tudta azt is, hogy a hétvégenként rendezett Planétás Sorsoláson minden szám nyerő. Temérdek sztárkártyát, méhviasz gyertyát, mandzsettagombot és nyakkendőtűt szerzett már ilyen módon. Egyebet soha.
- Mi a baj? - kérdezte a lány. - A kávé? - Bátortalanul odakínálta a cukrot. - Jó, jó, keserű. Ilyennek kell lennie.
Vogel a fejét ingatta, és kiürítette bögréjét. Percek múlva már ott toporgott nehéz lábbelijében az előszoba kövén, míg Ágnes, esernyővel a hóna alatt, a garázsig kopogott a kocsiért. Hamar előfarolt vele, és a férfi lélegzete, mint már annyiszor, ismét elakadt ennyi gyönyörűség láttán.
A kocsit a népszerű VW „Bogár” harmadik, detroiti generációjának mintájára készítették, és korallpirosra dukkózták a gondos a szakemberek. A lány égszínkéket, Vogel inkább delfinszürkét szeretett volna. A közlekedésbiztonság szempontjait mérlegelve döntöttek végül az élénkebb szín mellett, hisz az ikerkompresszoros hidrogénhajtómű valósággal csábított a merész manőverekre. Gépi intelligencia beépítéséről. nem esett szó, ilyesmire csak a vasárnapi autósok, a javíthatatlan sznobok vetemedtek - ez utóbbiak magától értetődőn választották testetlen útitársul a legdrágább személyiségsablonokat, a Lexikonagyú Barátot vagy az elismerő véleményét füttyentésekkel tudató Ex-Rallyversenyzőt.
Ágnes háromnegyedes műpanda bundájában, kesztyűjével és feltűzött hajával nagyon is evilági úti benyomását keltette: a Kahlberg-féle gyarmatáru-hirdetések büszke hölgyeire emlékeztetett. Emberét tengerészzsákostól a hátsó ülésre („Hogy fel ne bosszants!”) parancsolta, aztán kiengedte a féket, és a motort felpergetve nekivágott a lejtőnek.
Vogel felhúzta térdét, arcát a hűvös ablaküveghez szorította, és az egyre növekvő párafolt mellett kifelé bámult. A múlt századi társasházak, villák homlokzatát - a korai időpont és a hideg ellenére - kéken-vörösen villózó reklámlegyek, olcsó plasztikból sajtolt szerkezetek lepték. Ha módjuk nyílt, a járókelőkre telepedtek, fülükbe dunnyogták az évad legfrissebb reklámszövegeit. A falakon borostyán helyett smaragdzöld folyondár, eleven plazma burjánzott, a hóporozta kertekben ott őrködtek a fenyők. Némelyik viselte már karácsonyi díszeit: ágaikon ökölnyi égők izzottak. Vogel hunyorgott. A VW, a torlódást elkerülendő, ötszáz méteres magasságba szökkent. Pest fényei gomolygó ködbe merültek, a túloldalon fura, világítóbogarak lakta halmoknak látszottak a dombok, melyeket a köznyelv, javukra túlozva, hegyeknek nevez. A kefehajú jobbra nézett, felfedezte a sötét ívet rajzoló sínpárt, és menten jobb kedvre derült. A 6-os villamos, a legendák sárga kígyója kúszik ott, melyen - akár a nagyvilág híres Orient Expresszén - románcok és intrikák szövődnek, leszámolások végződnek. Tapasztalatból tudta, hogy zajos és hosszadalmas rajta az utazás - de ugyan mit számítanak az apró kellemetlenségek a végcél fenségéhez mérten?
A csillagokból megtért obsitos ajka mosolyra rándult. Albertfalva kitérő! Bűvösen csengő név, utolérhetetlen, könnyekig megindító. Egy atomkori Atlantisz, egy Punt, egy Avalon, ahol bizonyára elevenen é1 még a letűnt korok varázslata. Ágnes persze másként látja a dolgot. „Kedvesem, mindannyian egy-egy Albertfalva kitérőn végezzük. Örüljünk az életnek, amíg még úton vagyunk!” Ezzel vigasztalta annak idején: a legnehezebb pillanatokban, és Vogel nem ellenkezett, mert sejtette, hiába tenné.
Miközben a VW ereszkedni kezdett, és az utasteret langyos, nyersgumiillatú légáram járta be, szégyenszemre félálomba merült. Világa zajokká, fényfoltokká, kisebb-nagyobb rándulásokká egyszerűsödött, pedig igyekezett nyitva tartani szemét, hogy semmit el ne mulasszon; érezte, valami ringatja, lassan, lassan...
- Alszol, Zsigmond?
- Gondolkozom.
- Helyes.
A Vár alján ódon bérházak, cserép hátán cserép; állványok, feliratok, megannyi neoncsőből alkotott csoda: MEINL GYARMATI KESERŰ, KÉK CÍMKÉVEL A BÉKÉÉRT; REMÉNYI ÉS TSA HIBERNÁKULUM, IMAGINÁRIUM, PLAZMÁRIUM; DE IGAZÁN: MIÉRT NEM ISZIK GOTTSCHLIGRUMOT? Az Alagúton át fehérbe öltözött, borotvált fejű szerzetesek vonulnak, két marokkal szórják a tömegbe lerázhatatlan, pókot, lepkét formázó plasztik prédikátoraikat; ringat valami, szépen, finoman...
- Ébresztő, megérkeztünk!
Az aláereszkedő VW hóförgeteget kavart, a kompresszorok gőzében megolvadt jégkristályok csendes esőként áztatták a szélvédőt, a járdát, a világot.
- Fázom.
- Azt elhiszem. Hétalvóknál gyakori az ilyesmi. - lány hirtelen ellágyult, hátrakapott Vogel kezéért. Menj csak fel szépen, rendezd el a dolgaidat, és próbálj pihenni, oké? Amint végzek, hozok vacsorát, és holnapra törpefát is szerzek, ha az ügynököd elő nem kerül addig... - Lágy dixie-t zümmögve ünnepi csókkal búcsúzott, és mihelyt lélegzethez jutott, hozzáfűzte: - Vigyázz magadra!
A kefehajú kiszállt. Vállára vetette tengerészzsákját, felgyűrte zekéje prémgallérját, a kapu alá húzódott a kompresszorok kavarta újabb förgeteg elől. Mire a pára eloszlott, a Bogár-replika eltűnt. Vogel nem bánta. Belökte a kaput, néhány tétova lépést tett; árnyéka nyomban a szemközti falig nyújtózott, s mintha hívogatóan intett volna roppant kezével. Lesétált a lift rácsos ajtajáig vezető pár lépcsőfokon. Kedve támadt még lejjebb, a pinceszintig merészkedni, hogy éppoly melegen üdvözölje a mélyben (és más pincék mélyén) tenyésző plazmát, amilyen szentimentálisan istenhozzádot mondott neki másfél évvel korábban. Bár természetfeletti adottságaiban kételkedett, elismerte, sőt tisztelte az ősanyagot mindazért, amit születése óta végbevitt.
Keletkezését a tudományosan megalapozott elméletek (a vallási szekták álláspontja e kérdésben sosem volt mérvadó) egytől-egyig hasonlóan magyarázták. A plazma annak a környezetszennyezési láznak köszönhette létét, mely a XX. század derekától kezdve söpört végig a földtekén. Annak a változatos eredetű, folyvást erősödő háttérsugárzásnak, mely számos állat- és növényfaj pályafutásának vetett véget, míg egyes élőlényeket - különös tekintettel bizonyos ízeltlábúakra - előnyhöz juttatott az evolúció nagy versenyében. Mellékesen felborította az emberi átöröklés rendjét is: sosem tapasztalt képességekkel, bizarr külsővel ruházott fel egy sor mutációt, új szakmák, egész iparágak kialakulását eredményezte.
A nagyvárosokban halmozódó vegyi hulladék ekkortájt - a Végítélettel fenyegetőző próféták nem kis örömére az Üstökös Évében - ébredt öntudatra. Az élettelennek vélt plazma szédületes iramú terjeszkedésbe kezdett.
Jókora felfordulás támadt. Akadtak, akik elámultak, mások leverten állapították meg, hogy többé nem képesek ámulni semmin. Sokan éreztek így az első hosszútávú űrutazások, a Kalmároknak nevezett lényekkel felvett kapcsolat óta. Az Üstökös Éve amúgy is bővelkedett rendkívüli eseményekben. Abban a szezonban az óezüstöt kiáltották ki divatszínnek, a méteres, lenge uszályt sikkes alkalmi viseletnek. A legnépszerűbb női keresztnév a Helia volt, a modern férfiak fehér vermutból, cherry brandyből meg málnaléből kevert Sunny Life koktélt nyakaltak. Megnyitották a hajóforgalom előtt a Tripoli-Agadir csatornát, bemutatták Marc-Ange Thénier monstre játékfilmjét Napoleon életéről. Daryl Bartholomew másfél hónap alatt átúszta a Csendes-óceánt: Long Beachről indult, és Jokoszukánál lábolt partra Japánban, elnyerve az Amerikai Kétéltűek Társaságának Kék Szalagját. Sztárok jöttek és mentek, vagyonok gyarapodtak és váltak nagy hirtelen semmivé. A Halley ragyogó kévéje elidőzött a horizont felett, ám a szezon végére, újabb hetvenhat esztendőre, odébbállt megint.
A sebesen osztódó ősanyag maradt.
A helyszínre szalajtott szakértők környezeti katasztrófát emlegettek, a lakók sokhelyütt megfutamodtak a félelmes moraj, a vakító ívfények, a pókfonálként szállongó nyálka elől. Heteken, hónapokon át fortyogott a massza, akár holmi varázsfőzet a druidák üstjében. Másodszor is kitört a pánik, mikor rákapott, hogy elragadja a belemerített műszereket, hatástalanítsa a belehajigált gránátokat. Egyre terjedt. Alkalmazkodott. Átalakult. Úgy tűnt, igyekszik valamiféle formát ölteni. Csápokkal tapogatózott, nyár derekán tiszavirágforma pszeudo-rovarokkal derítette fel környezetét - a befogott példányok a vizsgálóasztalon percek alatt kocsonyás folyadékká bomlottak, ősszel pedig már hiába lestek rájuk a bérkaszárnyák környékén.
Az ősanyag tétovázni látszott, és tétováztak az illetékesek is. A Sunny Life koktél divatjamúlt pancsnak számított, küszöbön állt a háború a Proxima térségében mind nagyobb erőket felvonultató Kalmárokkal - ekkor történt a pincék mélyén az újabb csoda.
Egy esztendei gomolygás után eloszlottak a miazmás ködök. Az otthonaikba visszamerészkedő emberek ámulva vehették szemügyre az ózonillatú párába burkolózó plazmatelepeket, az elektromos kábelekre fonódó, kisülésekkel övezett indakarokat, melyeken át energia áramlott a roppant életforma testébe. Az ősanyag elégedettséget árult el. Tömege állandósult, mozgásai megszelídültek. A szakértők végre megállapíthatták, miféle vegyületek és molekulák alkotják; felmérhették a proteinek, aminosavak, enzimek és nyomelemek pontos arányát, és ez elnézővé tette őket. A Föld új lakóját veszélytelennek nyilvánították, s a továbbiakban minden erejükkel megóvásán fáradoztak.
Hamarosan felfedezték, hogy egyes telepek anyaga pusztán gondolati úton, tetszés szerint formálható. Amint a megfelelő adottsággal bíró személyek mikroszkópjainak tárgylemezein az ősanyag pluripotens sejtjei hámsejtekké, kötőszöveti és idegsejtekké alakultak, közismertté vált az is, hogy a massza pótolni tudja a „kitermelés” okozta veszteségeket. Ezen a módon adta mindenki tudtára: lesz, ami lesz, maradni kíván...
Vogel lenyomta a lift hívógombját. Karnyújtásnyira tőle csikorogva moccantak a fogaskerekek, sodrony feszült, ellensúly emelkedett: jött a fülke. Aknáját minden oldalról körülfogta a plazma, a dróthálóba százával fogództak a zongoraművész-ujjakban végződő, már-már emberi kezek. Eszközt használni sosem látták őket, a mocsok és a rozsda azonban valósággal menekült előlük: az alkatrészek, mint mindenütt, e házban is a régi fénnyel csillogtak.
A kefehajú belépett a fülkébe, visszahúzta a rácsot, mély lélegzetet vett. Újabb gombnyomás, halk kattanás - és máris kezdetét vette az emelkedés egy különb szférába, ahol öt teljes emelettel közelebb a menny.
Nyolc óra volt, mire felért. Lakása előtt - nem így akarta - Buránba ütközött, aki valaha pártfogoltja és munkatársa volt. Igaz; ami igaz, nem fiatalodott a pasas: haja jócskán ritkult már, megereszkedett arcbőre azokhoz a ritka és különös emberekhez tette hasonlóvá, akiket négy szemmel áldott vagy vert meg az ég. Komisszár fazonú bőrkabátjában, antantszíjon függő, pisztolytáskát utánzó tárcájával a legkevésbé sem emlékeztetett szerb őseire, akik a XVII. század folyamán, hátukban török hadihajókkal eveztek fel a Dunán, némi szilvaízzel felfrissítendő a csupa áfonya magyar történelmet.
- Jó reggelt, Zsigmond... - Ezt csak Burán volt képes úgy mondani, hogy abban minden ott rezegjen, a „Rég nem láttam”-tól a „Hogy van mindig”-en át a „Bocsánat, hogy élek”-ig. Vogel, miközben elfordította kulcsát a zárban, morgott valamit válaszképp, aztán összerezzent, ahogy oldalt pillantva egy zacskót vett észre Burán kezében.
- Uramisten - nyögte. - Elfelejtettem!
Ezúttal nem okolhatta az amnéziát. Jóvátehetetlen baklövést követett el: nem vett magához valami apróságot a lány konyhájából - kekszet, kockacukrot, almát vagy földimogyorót -, vagyis nem mutathatja be a hagyományos ételáldozatot, és nem remélheti, hogy fohászai meghallgatásra találnak. Olyan lelkifurdalás vett erőt rajta, mint azelőtt, ha egy-egy igazán fontos dátum, születésnap, randevú időpontja kerülte el a figyelmét. A keserűség kétségbeesett lépésre ragadtatta.
- Végignézhetném az áldozatát? - kérdezte Burántól száraz torokkal.
A ritkuló hajú halványan elmosolyodott. Intett, hogy kövesse, és Vogel megérezte, hogy szándéktalanul jót cselekedett, alkalmat adott neki, hogy törlesszen. Eszébe ötlött a régi aforizma: „Nem baj, ha kővel dobnak meg, csak építs belőle valamit!”
Nem mentek messzire. Behúzódtak abba a zsákutcaforma folyosószakaszba, ahová a világítóudvar kürtője nyílt. A kőpadló vaskos gyékényszőnyeggel volt leterítve, bogai közt égett foltok sötétlettek: a lakók némelyike itt helyezte el fogadalmi gyertyáit. A kefehajú ledobta tengerészzsákját, Burán beérte aktatáskája lábhoz parancsolásával. Mindketten a peremhez húzódtak, letekintettek a mélybe.
- A plazma üdvözöl minket - suttogta izgatottan a ritkuló hajú. - Érzi, ugye?
Vogel érezte. Sokkal határozottabban, mint a kapu alatt vagy a liftben. Buránra pillantott. Vajon mit érez ő, aki plazmaformálásra alkalmas agyhullámait munkaidőn kívül speciális puhakalappal, vagy - mint ezúttal - a bőrkabáthoz illő sildes sapkával kénytelen leárnyékolni? Elnézte a divatos szerelésben feszengő figurát, és ugyanazt a szánalmat érezte iránta, mint legelőször, rövid életű együttműködésük hajnalán. Valaha tegeződtek, ám útjaik elválásakor, mintha összebeszéltek volna, visszatértek a magázáshoz mindketten.
A kürtő mélyén köd gomolygott. Hideg napokon rendszerint efféle paplan takarta a plazmát; olykor kénsárgán, máskor ibolyaszínben derengett, ritkán figyelhettek csak meg a szerencsések a mostanihoz hasonló pompás, smaragdzöld árnyalatot.
- Vár. Figyel. - Burán megérintette Vogel vállát. Komolyan nézett rá, feléje nyújtotta a zacskót. - Narancsot talál benne. Nem állítom, hogy a legfrissebb, de azért megteszi. - Sóhajtott, mielőtt kibökte: - Zsigmond, maga sokáig volt távol, amellett jó ember, sokkal különb nálam. Mutassa be az áldozatot, mondjon egy fohászt kettőnk nevében!
- Micsoda?
- Kérem! Nem lesz hiábavaló, meglátja. - Burán cipője kerek orrát bámulta. - Különös dolgokkal próbálkozik mostanában a plazma. Meglehet, én vagyok fogékonyabb a kelleténél, de... - Bizonytalanul ingatta fejét. - Tudja, a fohászok után olykor víziókkal lep meg. Mintha jutalmazni akarna, vagy mintha büntetne - képtelen vagyok eldönteni. Bár talán elég lenne beletörődnöm, hogy mindkettőt megteheti; hogy ő, ahogy azok a szekták hirdetik, nem más mint a...
- A Mindenható Modern Megtestesülése? - Vogel kábán, ellenkezés nélkül vette át a zacskót, kiszabadította a három narancsot.
- Rajta! - bíztatta a plazmaszobrász. - Ez a pillanat csak a magáé! Hajítsa le őket... most!
A narancsok alászálltak. A párapaplantól fél méternyire zavarbaejtő hirtelenséggel lefékeződtek, minden látható ok nélkül függve maradtak a levegőben. Bolygók gyanánt lassú forgásba kezdtek, majd hangtalanul elmerültek. Burán kesernyésen elmosolyodott.
- Köszönöm - szólt halkan Vogel. - Máris jobban érzem magam.
Furcsamód csakugyan megkönnyebbült. A legtöbben hasonló viszontajándékban részesültek, mások egyszer fékevesztett, másszor csöndes derűt tapasztaltak, megint mások semmit az égvilágon. Burán a maga módján igyekezett erőt menteni az ősanyag elégedettségének rezdüléseiből: sapkáját a tarkójára tolta, lehunyta szemét, s miközben homlokára egy-egy vízcsepp hullott odafentről, még a lélegzetét is visszafojtotta.
A kefehajú három esztendeje, egy verőfényes tavaszi napon került közelebbi ismeretségbe vele, egy genetikai tárlaton, ahová a plazmaformálás elméletével foglalkozó szakembereken, az iparosokon és művészeken kívül néhány mecénás és szabadúszó is meghívást kapott. Vogel világos tropikálöltönyt, pazar nyakkendőt, napszemüveget viselt. Tartása, mosolya semmiben nem különbözött a többiekétől, akik hozzá hasonlóan ősanyagban utaztak, talán csak az öröme volt őszintébb, hisz ellenfele, Pauker valami okból távol maradt. Az épület előtt lízingelt Kárpátia („A városi égbolt ideális négyajtósa!”) várta, s plazmáriuma induló tőkéjének maradékából még egy csokor idény előtti művirágra is futotta, melyet érkezésekor az erős negyvenes direktrisznek nyújtott át. Zsebében a kölcsönökkel, és az újabb kölcsönökre vonatkozó ígéretekkel, évek óta először érezte úgy, hogy jó úton halad. Nem állhatta maga körül az elkeseredett arcokat, megtett volna bármit, hogy egy-egy boldogtalanabb embertársán segítsen.
Felhajtott egy divatjamúlt Sunny Life koktélt, amitől még inkább feloldódott, s beszédbe elegyedett a vitrinek mögötti sarokban lelt, ritkuló hajú figurával, aki Buránként mutatkozott be, és a filantróp cselekedetek eszményi alanyának látszott.
Emlékezete szerint sikerült mosolyfélét csalnia Burán ajkára az állásajánlattal. A mosolyféle három másodpercig - Burán mércéjén egy egész örökkévalóságig - tartott.
- Köszönöm a bizalmat.
- Nem lesz könnyű dolga - figyelmeztette Vogel. - A piac korlátozott, és egyikünk tartalékai sem kimenthetetlenek. - Komolykodón a plazmaszobrász szemébe nézett, s arra intette, hogy ha hozzászegődik, készüljön rá: nehéz idők jönnek.
És nehéz idők jöttek.
Sőt.
Burán türelemmel viselte sorsát. A vesztesek kiapadhatatlan keserűségével ingatta fejét, míg Vogel tehetetlenségéért, baklövéseiért ostorozta. A harmad-osztályúak tétova vigyorával dolgozott a Vogel szerezte megrendeléseken. Rég kihalt virágokból font koszorúi esküvőkön, temetéseken tünedeztek fel. Vérszegény, pasztellszín egereit laboratóriumok sora használta istentelen kísérletekhez. Legnagyobb - s még így is szerény - keresletnek csalinak való apróhalai örvendtek.
- Ez már valami - dünnyögte olykor az egyre eladósodottabb, egyre borotválatlanabb Vogel. - Egy napon mind büszkék leszünk rád, meglásd!
- De öreg... - Burán ritkuló hajába túrt. Arca, remegő két keze viaszsárgának tetszett az elektronmikroszkóp fényében. - Öreg, más plazmaszobrászok, úgy értem a harmadosztályban, legalább egy kehes macskáig eljutnak! A másodosztályúak háziállatokat szintetizálnak, az első osztályba soroltak pedig... - Legyintett. - Úgy hírlik, egy brémai fickó elefántot, egy San Angeles-i pali ámbráscetet készített. Egy japán csapat tavaly óta Proconsul africanuson ügyködik, maholnap megalkotják az első plazmaembert. Nevetséges, amit eközben produkálok; nevetségessé tesszük magunkat mind a ketten!
- A jövő hónapban - vigasztalta ilyenkor Vogel - megbízást szerzek egy rózsadombi sziklakert betelepítésére. Talpraállunk, megígérem!
- A Jövő hónapban háború lesz - közölte a ritkuló hajú, a munkaasztalra terített újságot megzörgetve. - Háború az űrben, azokkal a micsodákkal, amiket Kalmároknak neveznek. És ha veszítünk...
- Nyugalom! - intette le Vogel. - Talpra állunk, visszafizetjük az adósságokat. Elég pénzed lesz végre, hogy nekifoghass egy kisebb kutyának. Ezt szeretnéd, nem?
Burán e ponton rendszerint felsóhajtott, munkaasztala fölé görnyedt megint.
A plazmával egyenrangú félként, türelmesen bánt, noha a massza formálható alapállapotában nem számított épp veszélytelennek. Torokszorító bűzzel, áramütéssel, ha nem mindjárt heves robbanással válaszolt a tudatalatti zavarokra, gyakorta késztette pár hetes pihenőkre Buránt, aki nem is remélhette, hogy nyersanyagként megfelelően előnevelt, import plazmát kap. Mégis robotolt tovább: berzenkedni, lázadozni rég elfelejtett már.
- Honnét szedi az energiát, hogy ilyesmivel szöszmötöljön? - kérdezte a hitelezők egyike, miután szemügyre vette egereit. - Irhával, nemesprémmel foglalkozna inkább!
- A halott dolgokból - felelte Burán szomorkás mosollyal - oda a lélek. Iszonyodom a halott dolgoktól, uram, akkor is, ha mások szépnek látják őket.
Pauker hat héttel később, őszutó idején jelent meg. Öltözéke divatos volt, hajviseletét is az új idők szelleméhez igazította: bal füle mellett apró hun varkocs csüngött, foncsorozott kontaktlencséjének tükrében tótágast állt a megbolydult világ. Saját vállalkozása, az Agnus Dei plazmárium szórólapjait osztogatta Vogel ott lebzselő hitelezőinek, és kézcsókkal üdvözölte Ágnest, aki akkortájt - két szakképzett adminisztrátort pótolva - a tönk szélén álló cég levelezését bonyolította. Pauker, aki viselkedésével mindig más és más fenevadra emlékeztette a szemlélőt, ezen a délutánon többször vigyorgott elővillanó ínnyel, mint a zsákmányt szimatoló hiéna. Vogel nem lepődött meg: ellenfele repertoárjának többi részéhez (a patkány- és kígyó megjelenéshez) képest a hiénaszerep határozott előrelépésnek rémlett.
Az Agnus Dei tulajdonosa fel-alá járt a műteremben, hangja megremegtette az ablaküvegeket:
- Ez mind nagyszerű, igazán nagyszerű, kamerádok! Ezek a műszerek, koszorúk, egerek, na és a halak... - Egyszerre megperdült a sarkán. - Apropos, halak! Próbálkozott már lazaccal, Burán?
- Lazaccal?
- Formált-e valaha hajlékony testű, rózsaszín húsú lazacot? Hát gyöngyházszín belugát, nagyszemű, vörös meg fekete kaviárt? - Pauker képén ábrándos kifejezés terült szét. - Mint látja, kamerád, kifogyhatatlan vagyok az ötletekből. Egyébként munkatársakat keresek... - Úgy pillantott Vogelre, mintha életében először látná, aztán ismét a plazmaszobrászra szegezte tükröző, talányosnak tűnő tekintetét. - Aki szeret, engem követ!
- Veszedelmes alak - bizonygatta Vogel, mihelyt négyszemközt maradt pártfogoltjával. - Említettem már, hogy az ellenfelem, ugye? Az ellenségem, hogy pontos legyek. Kölyökkorom óta keseríti az életemet. - Kivárt, mert eszébe ötlött, hogy az Érvényesülési Párbaj nem tartozik Burán kedvenc témái közé. A Pályaösszevető elszámolásait évről évre olvasatlanul dobta a szemétbe, azelőtt meg, míg orvosi javaslatra le nem szokott a dohányzásról, cigarettapapirnak használta őket. - Bármire képes, hogy tönkretegyen. Szerződést kínál majd neked, fűt-fát ígér, hogy faképnél hagyj végre.
A ritkuló hajú férfi nem nézett fel, a munkaasztalon pihentette apró hegekkel borított kezeit.
- Pauker felkínálta már azt a szerződést, öreg. Abban az öt percben, mikor a barátnődet meg a mecénásaidat kikísérted. Nem lett volna szabad kettesben hagynod vele. Számítanod kellett volna rá, hogy az adott helyzetben... nem leszek képes elutasítani!
- Csak nem...?
- De igen, öreg. - Burán felállt. - Aláírtam. Nem tehettem mást. Már akkor illett volna szólnom, mikor felkaroltál. Vagy még előbb, hisz jó ideje emeletszomszédok volnánk. - Kényszeredett mosolyát Vogel hónapokig látni vélte még, noha eredetije hamar lehervadt, ahogy a ritkuló hajú kifelé indult. - Okosabb, ha most eltűnök. Ne légy velem kíméletes, nagyon kérlek! Nem szolgáltam rá. - Karjára vette ballonkabátját, kalapját gyűrögette. - Csinálj bátran botrányt a szerződésszegés miatt: az Agnus Dei... azaz Pauker állni fogja a költségeket. - A kilincset lenyomva hozzáfűzte még: - Sajnálom.
A következő hónapban megkezdte a kulimunkát az Agnus Deinél. A P.I. évvégi értékelése Pauker előnyének növekedését mutatta.
Aztán jött a háború.
És most, csaknem két esztendővel később, Vogel ismét Burán hangjára rezzent fel:
- Hogy áll a fohásszal, Zsigmond?
A kefehajú hunyorgott. Száraz volt a torka. - Befejeztem.
Moraj támadt, akárha harang kondult volna odalent: az áldozati szertartás véget ért.
A plazmaszobrász megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, eligazgatta sapkáját, füttyentett aktatáskájának, mely térdmagasságban lebegve nyomban az oldala mellé szökkent.
- Odafent a háborúban - kezdte újra tétován - rettenetes lehetett. Eleinte idelent se lesz könnyű, biztosra veszem. Áldozzon hát, amilyen gyakran csak tud, ha teheti, minden nap! - Tekintete elfátyolosodott. - Reggelenként kiállok én is egy-egy negyedórára, ledobálok ezt-azt. Csodák történnek a közérzetemmel... - Elmosolyodott. - Kevesen olyan szerencsések, mint én! A múltkor különösen jó napot sikerült kifognom. Miután az áldozatot bemutattam, örvénylés kezdődött odalent, a köd rózsásan áttetszővé vált, aztán... aztán azon vettem észre magam, hogy húsz-egynéhány évesen, Szentendrén sétálok. Tudja, ott az óvárosban, a kovácsoltvas lámpák alatt, ahol van pár kis kávéház meg régiségkereskedés. Megfordultam az öreg szerb temetőben is. - Csak mosolygott Vogel értetlensége láttán. - Bizony, még egy temető is lehet szép, amíg az ember húsz-egynéhány éves, és körös-körül tombol a tavasz. - Nagyot nyelt. - Az ég és a víz színéből ítélve április vagy május volt. Néztem a háztetőket, meg a lányt, akivel együtt kávéztam a Görög utcában; drágább helyre beülni az istennek se akart. Beszélgettünk. Egy horoszkópot láttam a kezében. A parton készítette múlt századi PC-vel egy angóra asszony. A horoszkóp nagy változásokat, nagy utazást, boldogságot ígért, de hát mi mást vár az ember a százasért? Később eszembe jutott, hogy nyitva felejtettem a kocsi ajtaját. Kézenfogva rohantunk a parkolóig. - Burán felnézett. - A plazma úgy intézte, hogy ne emlékezzek a nevére. Jól tette, nyert egy-egy női név felidéz sok olyasmit is, amit okosabb elfelejteni: hogy azokat az utcákat rég elöntötte a folyó, hogy a kocsit totálra törtem, a viszonyunk meg... - Vállat vont, visszanézett a világítóudvar aknájába. - A plazma igazi pszichológus. Kár, hogy egyet-mást nem törölt ki az agyamból végképp. - Féloldalasan a kefehajúra pillantott. - Untatom, igaz?
Vogel a fejét rázta, Burán arcáról mégsem tűnt el a kesernyés mosoly. Kihúzta magát; szinte sugárzott belőle a melankólia. Látszott, ha merne, kezet nyújtana, de csak tétovázott, toporgott, végül kivágta:
- Hozta Isten, Zsigmond. Hozta Isten idehaza!
A kefehajú az előszobában hagyta tengerészzsákját. Nappalijába vonult, leült, lábát a dohányzóasztalra rakta. Lassanként felengedett, de zekéjét, lábbelijét, sőt sálját se vette le. Idővel - tíz, húsz perc, esetleg egy óra múltán - cigarettára gyújtott, feltápászkodott és körülnézett a lakásban. Az ember sosem lehet elég óvatos.
Szemleútja végeztével ismét letelepedett. Értetlenül figyelte, hogyan keríti hatalmába a bizonytalanság. Onnét, ahol ült, az ég egy szeletére, és túlterhelt könyvespolcára látott. Fantáziájának állandó kellékei láttán megnyugodott, mint aki számos régi fegyvertársat tud maga mellett.
Elmosolyodott, kifújta a füstöt - aztán mozdulatlanná dermedt.
Körös-körül kékes pára gomolygott. A kétszárnyú hálószobaajtó alatt szivárgott a nappaliba, benne olyasféle szikrák villantak, amilyenek az éjszakai égboltot, meg a mélytengeri halak húsát ékítik. Vogel kapcsolt, villámgyorsan elnyomta a cigarettát, ugrott, de nem jutott el a tengerészzsákig: félúton járt az előszoba felé, mikor szembetalálta magát a kínaival.
A kínai - ugyanaz a kínai, akit előző este, a lány lakásán látni vélt - alacsony volt, a válláig sem ért. Fekete sörtehaját jobboldalt az Egyesült Nemzetek haderejének kék barettja takarta, a bal oldalra tekergő farkú sárkányt borotváltak.
Vogel megtorpant, ösztönösen félrehúzódott a jelenés útjából. A kínai elindult: úgy siklott a padló felett, mintha légpárna hordozná. Fejéről a kefehajú legnagyobb ámulatára eltűnt a kék barett. Gázmaszkkal kiegészíthető rohamsisakot viselt most, ferde vágású sötét szemére az ellenző árnyéka borult, kezében pedig...
Vogel a földre vetette magát.
A kínai hátrahúzta Remingtonja závárzatát, aztán, meggyőződve arról, hogy nincs patron a töltényűrben, lassan visszaengedte. Kikapcsolta az infravörös célkeresőt, vállára vette a puskát, körülpillantott. Noha nyilván nem látta a padlón lapuló alakot, ajkai meg-mozdultak. Beszélt, de Vogel nem hallotta a szavát. Igaz, ami igaz, másra koncentrált: odébbkúszott, majd égő arccal feltápászkodott. Az oltópisztolyra, az igencsak esedékessé vált ampullára gondolt, kíváncsisága azonban felülkerekedett óvatosságán. Megvárta, míg a kínai átlényegül a hálószobaajtón, majd a nyomába eredt.
Lenyomta a kilincset, belépett, és a földbe gyökerezett a lába: egész sereg kínai szorongott odabent. Kínaiak cejgvászon gyakorlóruhában, bélelt mikádóban, rohamsisakban, nyakukban vörös kendővel, feltűzött szuronnyal; M-92-eseket, Kalasnyikovokat, Remingtonokat markolva, napszemüvegben vagy anélkül, némán, ugrásra készen. Mintha valaki egy kapcsolót fordított volna el, megtört a csend: induló harsogott, amolyan operanyitány. A köd méhében vörös neonfénnyel izzó írásképek születtek, a szellemalakok feje felett lebegtek a félhomályban. Vogel felismerte köztük azt, amelyiket előző este a holdtányéron látott. Követte útját a sárga arcok tengerében, s csakhamar észrevett egy alakot, aki furcsamód sápadtabbnak rémlett a többinél.
Ő maga volt az.
Vogel becsapta az ajtót, és hátát a falnak vetve levegő után kapkodott. Eltöprengett, belessen-e megint, aztán letett róla. Kefehaját jeges szél borzolta, eloszlatta a túloldalról átszivárgott párát. Enyhe narancsillatot hagyott hátra.
Vogel ezt már nem állta: a konyhaszekrényhez botorkált, lázasan matatott az edények, tányérok, tégelyek és zacskók között, míg meglelte a békebeli vodkával félig telt üveget.
Az első kortyok után megkönnyebbült kissé. Lehunyta káprázó szemét, letörölte a homlokán kiütközött veritéket. A sál, a bélelt zeke zavarni kezdte, megszabadult hát mindkettőtől. Malibura meg az oltópisztolyra gondolt megint, de csak ingatta elnehezült fejét. Megérlelődött benne az elhatározás, hogy fürödni fog - és fantom legyen a talpán, aki megakadályozza benne!
A kád szélére telepedve végzett az üveggel. Frissítő és afrodiziákus hatású golyóbisokat keresett, a vízbe szórta őket. Hasznosak ám az efféle praktikák: évezredes hagyományuk kedvezően befolyásolja a pszich... szóval, segít a helyrerázódásban. Márpedig ez fontos. Legalább olyan fontos, mint a... mi is?
Hallgatta a kádat lassanként megtöltő víz csobogását, elégedetten beleszimatolt a levegőbe, aztán vetkőzni kezdett.
Hogy mennyi időt töltött kellemes kábulatban, nem tudta. A fürdővíz őrizte forróságát, a falak között megmaradt az indiai kertek illatát őrző aroma, éreztette hatását a vodka is, a Malibu-szérum legutóbbi adagja viszont elbomlott már a vérében - a következményeket tüstént tapasztalhatta.
Tekintete a gőzfátyol mögött ragyogó lámpabúrára tévedt. A látvány a Proxima csillag-ikerpárja, az Alfa Centauri tündöklését idézte, és tilalmas emlékképek egész füzérét vonta maga után. Vogel felismerte a veszélyt, megragadta a kád peremét, hogy meneküljön, de nem volt szerencséje: megszédült, izmai elernyedtek. Merülni kezdett, kérlelhetetlen erő húzta a mélybe. A külvilág sugárzó négyszöge elveszett valahol odafent: a kefehajú saját tudatának óceánjában lebegett megint. Sejtette, hogy ezúttal hiába várná a hajnalt. Rémek környékezték, síkos testek súrolták; óriás polipok (kalmárok?) érkeztek a mind jegesebb homályban, s némán, erőszakosan táncba hívták. Lábszárára lágy húsú kagylók tömege tapadt. Súly. Ölelő karok. Nem látott, de tudta, hogy a sötét mélységben cápa köröz, és ha felfigyel rá, tüstént elragadja.
A cápa!
Vogel erejét megfeszítve szabadulni igyekezett. Védtelen bőrét tapadókorongok perzselték, dereka azonban kicsúszott a szorításból. Némi huzavona árán engedett a vízivilág, s ő levegő után kapkodva a felszínre bukkant.
Körös-körül semmi nem változott. A lámpa éles fényt árasztott, gőz terjengett a lassan csendesedő víztükör felett, a kefehajú mégis biztos volt benne, hogy a cápa nem tágít, s amint teheti, lecsap.
A programozott rosszullét második hulláma akkor ragadta el, mikor kúszva bár, de sikeresen elhagyta a helyiséget. Zuhantában két kezét arca védelmére emelte, ám a mozdulat valahogy félbemaradt: homlokát a padlóba verte, és ezúttal valódi kábulatba hullott.
Kitartó berregésre riadt.
Hevert, várta, hogy elüljön a zaj, s mihelyt csend lett, nagy kínkeservvel feltápászkodott. Megpillantotta a padlón heverő oltópisztolyt. Tétován a kezébe vett kihúzta belőle a kiürült ampullát, majd ösztönösen megkereste felsőkarján azt a sajgó pontot, ahol a szérum a szervezetébe jutott. A fájdalom múlóban volt, és lassan emlékké fakult a rettenet is.
Vogel törölközőt csavart a dereka köré. Szemöldöke felett súlyosan lüktetett a zúzódás, de nem törődött vele. Más foglalkoztatta. Megkapta az adagját, noha ő maga nem mehetett érte. Megkapta valakitől, aki alighanem az életét mentette meg szívességével.
Körülpillantott és megborzongott. Semmi töprengés. A gondolkodás veszedelmet jelent.
Tiszta trikóba, nadrágba bújt, aztán a kamrába ballagott, rongyot keresett, felitatta a kifröcskölt vizet. Feltöltötte és elrakta az oltópisztolyt, jobbjával átborzolta csapzott kefehaját. Nyugalom! Bármi történt, bizonyára szükségszerű volt. Első számú szabály: sodródni az árral.
Végignyújtózott a heverőn, csettintett a televíziónak. A szobát nyomban kékes derengés töltötte be, melyből rendre bontakoztak ki a szivárvány konzervált árnyalatai.
A képernyőn alkonyodott: lilával csíkozott bíbor ég hátterére rajzolódtak a leveleiket lustán lengető pálmák körvonalai. A hullámok szelíd morajjal terültek szét a déltengeri sziget, Patusan partjain. A Gaugain vásznára kívánkozó bennszülött városkában ünnepi hangulat uralkodott, itt-ott tünedeztek csak fel lándzsával, puskával felfegyverzett férfiak. A kereskedők becsuktak már, vagy épp befelé hordták portékáikat. A piactér üresen állt, s a települést vigyázó erőd tornyában posztoló őrszem - akárcsak Vogel - felismerte a folyó felől loholva közlekedő Tamb'Itamot, a hűséges malájt Joseph Conrad Lord Jimjéből.
A képernyőt egészen betöltötte Tamb'Itam bronzbarna ábrázata. Szemében rémület ült.
- A kalózok megölték Dain Warist és még sok mást! Küldjetek a tuanért! Be kell zárnunk a kapukat!
A kefehajú helyeslően bólogatott, s még arról is megfeledkezett, hogy cigarettára gyújtson. Úgy, úgy: a kapukat be kell zárni. Az ember csak a maga jól védett erődítményében lehet biztonságban. Még akkor is, ha a dolgok... nos, házon belül is furcsán alakulnak néha.
- Tuan... ébredj, tuan! Ez a gonosz napja, elátkozott nap!
Vogel összerezzent. Akkor nyugodott meg, mikor a képernyőn feltűnt Jim uraság, vagyis a nagy Mel Gibson cserzett arca. A kék szempár szinte világított a homályban. A fehérbe öltözött alak kihúzta magát; oldalán ott állt a hollófekete hajú, mandulaszemű lány.
- Igen - suttogta -, igen, de ne feledd: Patusan egész lőporkészlete a miénk!
Több, mint elég, gondolta Vogel, ám Jim/Gibson csak állt, állt akár egy kőszobor. Intett. Tamb'Itamot . és a lányt megdöbbentette ez a néma, csendet követelő parancs. A lány halkan adta ki utasításait a malájnak, aztán a küszöbre ült, hogy ha kell, testével védelmezze urát és szerelmét a kintről fenyegető veszélytől.
A másik, jóval szürkébb, hűvösebb világban, Vogel jobbjánál ismét felberregett az ódon telefonkészülék. A kefehajú kedvetlenül emelte füléhez a kagylót. A képernyőre figyelt.
- Vogel?
Különös zengzetekben gazdag, ismeretlen hang volt.
- Igen?
- Beszélnünk kell. Nehézségek. Hibák. Az utolsó lehetőség.
- A Fogyasztóitól beszél? - érdeklődött a kefehajú szórakozottan. Az eljárás rájuk vallott; gyakorta öltöztették a legfurcsább köntösbe hivatalos mondandójukat. A csupa nyerőszámmal kecsegtető Planétás sorsolással, az ingyenes horoszkóppal, az alkalmanként jövendölésekkel együtt ez is a cég iránti érdeklődés ébrentartását szolgálta. - Maradjon vonalban, oké? - Cigarettát keresett a dohányzóasztalon, a kagylót oldalra billentett fejjel szorította. Kifújta az első füstfelhőt. Még mindig érezte a vodka forróságát, szédült kissé, s ez kellemesen érintette. - Kedves maguktól, hogy gondolnak rám. Minden a legnagyobb rendben. Hazaértem, megfürödtem, tévét nézek éppen. - A homlokát ráncolta. Fájt, de tudta, a részletek egyes-egyedül rá tartoznak. - Nem szakadt meg a kapcsolat az ügynökömmel, ne aggódjanak. Az emberük - remek pasas, tökéletesen elégedett vagyok vele - egyeztetett olykor a barátnőmmel. Azzal a lánnyal, aki bent járt maguknál, miután elrepültem. Azzal, aki a havi díjat fizette. A többit nyugodtan ránk bízhatják. Köszönöm!
- Nem a Fogyasztóitól beszélünk.
A kefehajú cigarettát tartó jobbja megállt a levegőben.
Persze, hogy nem. De lehetett volna így is, ugye?
- Hibák - kondult a hang. - Félreértések. Felelősség. - Majd, rövid szünet után: - Nem fáj a karja?
- Hát maga volt? - hüledezett Vogel. - Hogy csinálta?
- Anyag és energia. Szándék és akarat. Meg kellett történnie! - Csend. A két pont közt száraz homok hullását, súrlódását idézőn percegett az élet. Utóbb, visszhangosan: - Köszönet a narancsokért!
Vogel lehunyta a szemét.
A plazma!
Maga elé képzelte az épületet át- meg átszővő telefonkábeleket, aztán a molekuláris vastagságú, minden akadályon áthatoló plazmanyúlványokat, az apró ívfényeket; igyekezett elképzelni a rögtönzött szervet, melynek segítségével az odalent pihenő lény beszél hozzá. Anyag és energia, szándék és akarat - no meg felelősség. Mi egyebet kívánhat tudni halandó ember?
- Vo-gel? - hallatszott valahonnét.
- Itt vagyok.
- Használt a szérum?
- Semmi bajom.
- Félreértés. Óvatlanság. Nem ismertük eléggé a gondolatait, mikor a kedvét kerestük. Nem sejtettük, hogy bizonyos emlékei... nem szokványosak. Zavar. Zavar odabent. Beavatkozás. Veszedelem.
A kefehajú nem moccant.
- Ajándékba kaptam a szellemeket? Mint szegény Burán a szentendrei délutánt? Kínaiakra gondolok anélkül, hogy sejteném? - Ostoba módon nevethetnékje támadt. - De mit...
- Emlékek - vágott közbe a plazma. - Emlékek a háborúból. Eltemetve. - A hang egészen elhalkult, akárha a lény figyelme másfelé fordult volna. - A szférák idelent találkoznak. Hamarosan. El-ke-rül-hetet-lenül. Veszedelem fenyeget.
A kefehajú hallgatott. Jó ideje tartott valami hasonlótól.
Tamb'Itam időközben visszatért a képernyőre. Lord Jim az ablaknál várta. Alant, a hirtelen leszállt trópusi éjszakában őrtüzek parázslottak.
- Nos?
- Sok a sírás, de sok a harag is - jelentette a maláj. Jim fölpillantott rá.
- Te tudod - szólt csöndesen.
- Igen, tuan - felelte Tamb'Itam. - A te szolgád tudja, és a kapuk be vannak zárva. Harcolnunk kell majd. - Harcolni? Miért?
- Az életünkért.
- Nekem nincs életem - mondta Jim.
A szakétól kába Vogel vigyázva összefonta rakoncátlankodó ujjait, tekintetét lefelé fordította, végig-hordozta a szőnyegrojtokon.
- Harcolnom kell majd? - kérdezte.
- Attól tartunk. Nincs biztonságban odafent. Mennie kell. Nekünk... - A hang elfúlt: a roppant erőfeszítéssel létrehozott és működtetett rendszer, feladatának eleget téve, alkotó elemeire bomlott. Valami sercent. A kapcsolat megszakadt.
A képernyő holdsütötte városkájában nyugtalanító hírek keltek szárnyra, döbbenetet és iszonyú kételyt plántálva a szívekbe. Hogy sokadmagukkal, hajón jönnek vissza a rablók, s nem lesz hová menekülni az országban. Megszűnt a biztonság tudata; éppúgy, mint földrengés idején, az emberek egymás fülébe sugdosták balsejtelmeiket, s összenéztek, mintha szörnyű jelek állnának az égen...
Vogel öltözködött.
A környékre ködpaplan borult, feloldódni látszottak benne a Vérmező kopasz fái, és a kavicsos sétányok hosszában emelt drótüvegfalú építmények, ahová a kutyák húzódhattak gazdáikkal nagy zivatarok idején. A park néptelennek látszott. Kora délutáni nyugalmát összevont szemöldökkel, magasba emelt karral vigyázta az ércember, aki hóval porzottan állt emelvényén. Nemzedékek óta változatlan volt a feladata: bádogfigurák maroknyi, lelkes csapatát kellett a városi flaszter körötte rekonstruált darabkájáról az örökkévalóságba vezetnie. Patinás ércfejét kötelességtudóan fordította a maga meghatározta irányba, de amúgy se látta volna a közelben várakozó, hozzá hasonlóan mozdulatlan alakokat.
Négyen voltak. Valamennyien a Vogelnek otthont adó ódon bérház kapuját figyelték. Hárman közülük összetartoztak, együtt érkeztek, hogy elvégezzék, amit kell végezniük. Fekete nagykabátot, fekete kalapot, fehér műselyem sálat, sötét szemüveget viseltek - rangrejtve utazó tenorokat, netán temetkezési vállalkozókat képzel ilyennek az ember. Azok hárman persze mindenkinél jobban tudták, kicsodák-micsodák valójában, s sejtett egyet-mást a negyedik is, aki, szokásához híven, láthatatlan maradt.
A kefehajú sietett. Eltökélten vágott át az úttesten, ahol épp az imént suhant el egymással versengve két emeletes busz. Tengerészzsákjában két váltásra elegendő ruhaneműn, két doboz cigarettán kívül ott lapult használattól megkopott markolatú oltópisztolya, meg az Érvényesülési Párbaj Kódexének elnyűtt, keményborítójú példánya is. Ez utóbbit mindig magánál hordta, noha nem emlékezett rá, mikor látta utoljára hasznát az életben.
A sétányra érve méginkább megszaporázta lépteit, felgyűrte zekéje prémgallérját.
Felbukkanásakor a három fekete alak teljes magasságában kiegyenesedett. Szájuk, akárha összebeszéltek volna, szabályos sötét O-t formált. Egyikük, aki déli tizenkettő óta, két fekete kézitáskáját közömbösen markolva lapult az ércember emelvénye mögött, oldalra billentette fejét, azután furcsamód merev léptekkel Vogel nyomába eredt.
A kefehajú már-már futott. Talán eléri Ágnest, mielőtt végképp megzavarodik. Titkolódzásnak nincs helye többé: a felsővárosban, a lány ismerősei közt biztosan akad valaki, aki tanácsot adhat, esetleg megoldást is tud az efféle problémára.. Vagy célszerűbb volna mindjárt a gugger-hegyi rehabilitációs központban jelentkeznie? Így, december derekán csodaszép lehet arrafelé az erdő. Odamerészkedhet-e, előadhatja-e ország-világ előtt hazatérésének valószínűtlen történetét...?
A kézitáskás figura vagy ötven lépésnyire járt. A nap előbukkant végre a felhőtorlaszok mögül, korongja vörösen izzott a ködfátyolon át. Vogel villanymotorok dunnyogására rezzent fel: a Várhegy felől jókora léghajó úszott a park fölé, szivartestén öles betűk hirdették:
SOSEM VAGY EGYMAGAD
A kefehajú leárnyékolta szemét. A gondola alján félresiklott egy lemez, s pár pillanat múltán százával hulltak a mélybe az automata prédikátorok.
- Békesség, testvérem - suttogta a Vogel vállára kapaszkodó térítő, apró plasztikpók. - Hallottál-e valaha a szellemi lét négy alaptörvényéről?
- Ami azt illeti...
A feketébe öltözött figura eleresztette jobbjában szorongatott táskáját, és hátralépett. A táska függve maradt a levegőben, majd mintegy gazdája tekintetének engedelmeskedve, közelebb siklott Vogelhez, akinek eszébe se jutott hátrapillantani.
- Első törvény - mormolta a plasztikpók. - Mindenható Urunk kedvel téged, és csodás tervet kínál életedhez.
- Úgy legyen - sóhajtotta a kefehajú. Nem próbálta leseperni a tolakodót: a szerkezet legalább a szemtelenebb reklámlegyeket elriasztotta a közeléből.
A táska húsz méternyire járt, mikor aurája felizzott, a belsejében elhelyezett szerkezet működésbe lépett. Vogelnek úgy rémlett, hangot hall, bennsőjében éledezni kezdtek a természeti lény lappangó ösztönei.
A plasztikpók félreértelmezte a megtorpanást. Feljebb araszolt a zeke prémgallérján, erőt merített az eleven test melegéből.
- Második törvény...
- Hallgass!
A kefehajú sarkonfordult, és megpillantotta a táskát. Néhány pillanatig farkasszemet nézett a sebesen hátráló, sötét szemüveges alakkal.
Megriadt, gondolta.
Vagy tud valamit, amit én még nem.
Úrrá lett döbbenetén, és nyakát behúzva rohanni kezdett. Előredőlve vette az első kanyart; a táska hossztengelye körül lustán forogva utána eredt.
Vogel nem gondolkodott, félelmet sem érzett már. Csak a táskával törődött, mely fenyegetően nyomult közelebb tempós forgása közben. Fényudvarának színe elmélyült: sugárzó tűzgolyóként suhant Vogel után a századokkal korábban kiontott vér mezején, és Vogel rohant, mély nyomokat hagyott az ösvényeket takaró szűz hóban. A Szent Tenyészet Testvériségének léghajója, körét bevégezve visszatért, a kopasz fák közé újabb rajokban szálltak alá az Ige filléres plasztikból sajtolt, nyolclábú hirdetői. A padokról, a parkoló autók szélvédőjéről reklámlegyek rebbentek fel, a gondola két oldalán zümmögő propellerek felkavarták, messzire űzték a ködöt, miközben a Vogelnek jutott plasztikpók az eredendő bűn felismerésére igyekezett rávezetni egyszemélyes hallgatóságát.
Újabb drótüvegfalú menedék tűnt elő. A kefehajú elhajította tengerészzsákját, és arrafelé iramodott. Eléri-e? Talál-e nyílást, amin keresztül észrevétlen kijuthat? Hátában érezte az izzó golyóbis forróságát, előrevetődött hát, a tető alá hemperedett, átférkőzött a résen, arcát a hóba fúrva igyekezett mind messzebb gördülni a túloldalon.
A táska nem lassított, suhant tovább, egyenest a falnak. Az utolsó pillanatban megbillent, csökkentette magasságát... későn.
Vakító láng villant, hangtalanul roppant tűzgömbbé kerekedett, majd kihunyt.
Vogel felütötte a fejét. A szállongó pernyén át megpillantotta a sötétbe öltözött alakot az ösvény túlsó végében. A figura várt - két szeme, szája három szabályos, fekete kör -, körültekintett, mielőtt saját lábához hajította a második kézitáskát.
Az újabb detonáció megremegtette a földet, a kefehajú káprázó szemmel lapult, míg el nem csitult a tűzförgeteg. Kábán, émelyegve tápászkodott fel, s visszafelé indult a holmijáért.
- Beszélhetek? - kérdezte a plasztikpók, s hogy nem kapott választ, így duruzsolt: - Azt tartják, hogy ha az ember jócselekedetei többségben vannak gaztetteivel szemben, útja végén a Mennyek Országába, ellenkező esetben a pokolra jut. Természetesen az utolsó pillanatig bizonytalan, hisz nem sejti, mire készüljön. A Mindenhatónak azonban, s ezt fontos megjegyezned, módjában áll szándékaidat és cselekedeteidet egyaránt mérlegelni.
- Ámen. - Vogel szédelegve bámulta az égett foltot azon a helyen, ahol támadóját látta az imént. Óvatosan megkerülte, leguggolt, s egy maroknyi hóval hűsítette homlokát. Torka kiszáradt, de szíve már egyenletesen vert. A lassan tovaúszó léghajót kísérte tekintetével, s azon tűnődött, akad-e a jámbor szerzetesek közt akár csak egy, akiben gyanú ébredt a robbanások láttán, aki összeegyeztethetőnek tartja elveivel, hogy a világi hatóságokhoz, a rendőrséghez forduljon. Aligha. Az apróbb-nagyobb csodák korában hovatovább természetesnek tűnik az efféle tűzijáték, ahogy természetesnek tűnnek a legkülönfélébb maskarák, a körmenetek, a pincék mélyéről felhangzó szózatok.
A kefehajú elhúzta a száját. Ellenfelei, bárkik legyenek is, az életére törtek, kísérletük azonban kudarccal végződött. Oda a meglepetés előnye! Vállára kapta a tengerészzsákot, és felegyenesedett. Most már...
Árnyék hullt rá, hátra kellett fordulnia. Közvetlen közelről meredt a semmiből előbukkant alakra; a sötét szemüveg tükrében önnön megtépázott képmása tűnt fel, a napfény vörösen csillant a feléje cikázó keskeny pengén.
Az igazság pillanata volt - azaz majdnem.
Vogel bal karja villámgyorsan, gyakorlat szülte biztonsággal mozdult, félkört írt le, és eltérítette a döfést. A feketébe öltözött figura visszarántotta fegyvert tartó kezét, újból nekihuzakodott, a kefehajú azonban tiszta horogütéssel máris állon találta, hanyatt döntötte a hóba, és kivillanó fogakkal rávetette magát. Minden igen-igen kézenfekvőnek tűnt. Az ismeretlen elernyedő ujjai közül kicsúszott a tőr. Vogel térdével szoritotta le a rángatódzó jobbot, a nem kevésbé erőteljes balt két marokra kapva bénította meg.
A harmadik és a negyedik kézzel nem tudott mit kezdeni. Az ismeretlen kabátja alól előkerült, csökevényes bal horga elszédítette. Lefordult támadójáról, egyensúlyát vesztve oldalt hanyatlott, de fejét rázva egykettőre észhez tért, ugrott volna megint.
Az ismeretlen jobbjában - a kisebbikben - hangtompítós revolver tűnt fel. Az ismeretlen résnyire nyílt szájjal vigyorgott. Kalapja leesett, szemüvege félrecsúszott, halottfehér bőrén nedvesség ütközött ki. A kefehajú mindkét öklén ugyanez a nedvesség gőzölgött, s valósággal fojtogatta temetői bűzével.
Hátralépett, a fegyvercső vele mozdult.
A plasztikpók hallgatott.
Az ismeretlen képéről nem hervadt le a vigyor.
- Sore va kekka desu, ne? - sziszegte a fogatlan száj.
Vogel két kurta szóval felelt, leeresztette karját. Valami hűvöset, zsibbasztót érzett odabent. Emlékezetébe idézte, hogy ez egyszer mindent elkövetett, vagyis méltóképp felkészülten, megtisztultan vághat neki a Nagy Útnak. Vég vagy kezdet?
Rögtön megtudom...
Fény villant, a feketébe öltözött ismeretlen alakja izzani látszott a sebesen közeledő jármű reflektorainak fókuszában. Lassan moccant a revolvert markoló, csenevész kézhez tartozó fej, a merev tekintet némi hitetlenkedést árult el. A felső végtagok már lendültek; hogy elhárítsák a bajt. Ösztönös cselekedet volt, amellett felesleges.
Csattanás visszhangzott, csúf, nagy csattanás.
A kefehajú émelyegve fordított hátat, tengerészzsákját maga után vonszolva botladozott visszafelé az ösvényen. Első számú szabály: sodródni az árral. Pad. Leülni!
De nem ült le. Állt, verítékezett, rosszullét kerülgette.
A gázoló kocsi - viharvert Kárpátia - melléje siklott, ajtaja felpattant, sietős léptek ropogtak a havon. - Hamar, testvér, hamar!
Hagyta, hogy a jövevény támogassa, beszédült a hátsó ülésre, ahol nyomban elhevert, és mélyen beszívta a langyos levegőt. A kárpitozást fenyőillat itatta át, a padló felett égett gumi szaga terjengett, de egy cseppet sem zavarta. Ajtó csapódott, a kompresszorok felbőgtek, a park elmaradt odalent. A kocsi körül reklámlegyek cikáztak, némelyikük a szélvédőn megtapadva dunnyogott. A volánt markoló férfi - ülése támlájától fehér kabátja gallérja és csuklyája látszott csak - az ablaktörlő kapcsolója után nyúlt, a szerkezetek azonban, mintha megneszelték volna a dolgot, idejekorán szétrebbentek.
- Minden rendben, testvér? - csendült ismét az aggodalmas hang, s Vogel ez alkalommal felismerte. Noha gyomra kavargott még, lélegzethez jutott, felült.
- Maga az ügynököm, ugye?
A Kárpátia vezetője lehúzta fehér csuklyáját, hátrapillantott és biccentett.
A kefehajú leplezni igyekezett csalódottságát. A férfiban - az álcázó maskarát leszámítva - nem talált semmi ügynökszerűt. Álmai ügynökei egytől-egyig a végletek emberei voltak: szmokingok, jól szabott öltönyök, Art Deco kézifegyverek és trükkös micsodák szavatolta eleganciájukkal, vagy épp ellenkezőleg, modortalanságukkal, a puszta öklöt és más kipróbált módszereket előnyben részesítő kíméletlenségükkel tüntettek. A Fogyasztói alkalmazottja ezzel szemben borotválatlannak, kifejezetten törődöttnek tűnt: végső kétségbeesésében szánhatta rá magát, hogy drasztikusan lép közbe az ügyfél érdekében. Nyílván a parkban történteken rágódott azóta is; elgémberedett ujjai meg-megremegtek.
- Kiborult, mi? - kérdezte. Lenyúlt a rádióhoz, aztán meggondolta magát, és visszahúzta a kezét. - Én kiborultam. Az a figura kis híján lelőtte!
- Meghalt? - A kefehajú egyszeriben észhez tért. - Sikerült elintéznie?
- Fogalmam sincs. - Az ügynök nyelt egyet. - Mit mondott magának, mielőtt...?
Vogel elhúzta a száját.
- Gúnyolt, méghozzá japánul. Nagyjából megértettem; a kezdet kezdetén külkereskedőnek készültem, emlékszik? - Tekintete elkalandozott. - Utazás, romantika, átütő sikerek, miegymás... - Felrezzent, megköszörülte a torkát, aztán mintha csak hangosan gondolkodna, kibökte: - Ketten voltak.
- Hárman.
- Micsoda?
- Hárman - ismételte az ügynök. - Későn jöttem rá, mire megy ki a játék, pedig már délelőtt, a rutinellenőrzéskor kiszúrtam őket. Ott lófráltak a kapu körül, a névtáblákat böngészték, és megállapodtak a magáénál. Ezután döntöttem úgy, hogy elugrom a felszerelésemért. Még így se volt könnyű. Tartottam tőle, hogy odafent rohanják meg. Hívtam is, figyelmeztetni akartam, de folyvást mással beszélt. Ezek szerencsére tiszta munkára szerződtek, illetve... - Az ügynök a fejét csóválta - ...azt hitték. Láttam, mi történt azzal a fickóval, aki a táskabombát irányította. Valaki meggyőzhette, hogy a bal kezébe ártalmatlan, a visszavonulás fedezésére szolgáló füstgyertyákat kap. Ő lehetett a legostobább a csapatban: a másik kettő mindvégig tisztes távolban maradt tőle. Az ő ízlésüknek túl egyformák voltak azok a táskák.
Vogel szédült. Az elmúlt percek eseményei fokozatosan hatoltak el tudatáig, s alaposan felkavarták. - Kinek jutott eszébe ilyesmi? Uramisten, kinek...
- A trükk két egyforma bombával? - Az ügynök mereven előrebámult. - Azt reméltem, magától megtudhatom. - Hátrafordult, esdeklő pillantást vetett a kefehajúra. Szája körül, homlokán elmélyültek az aggodalom véste barázdák. - Gyűlölöm a meglepetéseket, testvér. Volt egy dobásom, illúzióim viszont nincsenek. Ez a játszma vérre megy, és én nem születtem hősnek. Mi lenne, ha profikra bíznák az ügyet?
- De hisz maga...
- ...az ügynöke vagyok, igen. A kémek kémje, egy második James Bond. Alkalmanként bámulatos eredményeket mutatok fel: színházjegyet intézek, vacsoraasztalt foglalok, árleszállításokat térképezek fel az Adriánál... Az ilyen ember valóságos kincs, nemde? Egyetlen hátránya, hogy a sekélyesben cseperedett, ezért mélyvízbe dobni veszélyes lehet.
Nekikeseredett ábrázata e pillanatokban Buránét, a boldogtalan plazmaszobrászét idézte. Vogel nyomban ráérzett, mit kell tennie.
- Bízom magában - mondta.
Az ügynök egy darabig hallgatott, aztán rápillantott. - Mondja még egyszer.
- Megbízom magában - ismételte Vogel csöndesen, majd, immár alig hallhatóan hozzáfűzte: - Nincs más, akiben megbízhatnék.
Szünet.
- Testvér? - kezdte újra az ügynök.
A kefehajú visszafojtotta, lélegzetét. Ha reményei nem igazolódnak, tovább próbálkozhat, győzködheti még ezt az embert, a most megszülető ítéletnél kedvezőbbre azonban aligha számíthat: az ügynökök az efféle helyzetekben egyszer s mindenkorra döntenek. Megbízóikkal közös érdekük kívánja így.
- Igen?
- Testvér, a körülményekre való tekintettel...
Nem folytathatta. A hatalmas, hártyás szárny úgy borult a szélvédőre, mint valami szemfödél, a Kárpátia jobb hátsó ablakán kagylósan futottak szét a repedések; újabb ütés, aztán egy rántás, és az ajtó kiszakadt, eltűnt, mintha sose lett volna. Az ügynök felfelé rántotta a kormányt; az utastérben jeges orkán tombolt, elnyomta a kiáltásokat. A kefehajú azon kapta magát, hogy a baloldali ajtóhoz lapul: a kinti csapkodás, a kompresszorok bömbölése, a gyorsulás szinte megbénította. Szemközt, a tátongó nyílásban megpillantott egy arcot - viaszos, eltorzult arc volt, olyasféle, mint egy kabukimaszk, csak az elnyílt száj sötétlett oda nem illőn, a száj, mely sosem ismert mosolyt, s melynek üregében vörössel gazdagon erezett hártya remegett. Vogel önkéntelenül elámult ennyi indulat láttán, a borzongásról ellenben valami okból - még mindig a vodka? - megfeledkezett. Egyre a szemben acsargó arcot, a szétterülő, majd összecsukódó szárnyakat, a kocsi oldalába görcsösen fogódzó kezeket bámulta. Hárman. Ezt mondta alig pár perce a fakószőke férfi, aki akárcsak azelőtt, mindent, de mindent jobban tudott. Három alak őgyelgett a kapu körül, hárman érkeztek, hogy megbízásuknak eleget téve együtt távozzanak. Ketten rajtavesztettek, a harmadik mégsem adja fel. Épp ellenkezőleg: mind beljebb férkőzik az utastérbe, mellén szétnyílik a gyászhuszárhoz illő kabát. Csökevényes kar húzza balfelől a másikban ott fénylik a fegyver, a cső végén vaskos henger a hangtompító - persze felesleges, hisz a lövést a félelmes bömböléstől úgysem hallani. Zizzenés lesz biztosan, aztán meg elég egy pillanat, hogy a tettes - ember vagy rovar, esetleg mindkettő - dolgavégezetten visszahúzódjék, szárnyra kapjon és elillanjon a helyszínről. Zizzenés lesz, és...
Robbanás volt. Tompa visszhangot vert Vogel fejében, ugyanakkor valami megperzselte képe bal felét, fájdalmat nem azonban nem érzett: a szemben ködlő arc vonaglott meg a vakító villanásra. A fekete alak holtában hátralódult, átlyukasztott törzse valósággal izzott a lángoló kabát alatt. A szárnyak verdestek, ám nyomban kicsavarta, szétszaggatta őket a második robbanás kavarta légörvény. A támadó teste csapkodó karok és vörös szikrák forgatagában a mélybe zuhant, eltűnt a felhők között.
Az ügynök elhajította a mentőfelszereléshez tartozó rakétapisztolyt, és két kézzel ragadta meg a volánt. - Kapaszkodjon!
Zuhantak. A felhőpaplan szétvált, az alvóvárosok karéján túl ott nyújtóztak a hófödte mezők; vízmosások, árkok, sziklák, erdős dombhátak: megannyi pocsék leszállóhely.
Ezerkétszáz méter. Ezeregyszáz... ezer. Kilencszázon a fakószőke férfi ellennyomást adagolt. A szélvédőn pompás jégvirágok születtek, s máris elenyésztek a rohanásban, az utolsó bukfenc után, ötszázötven méteren éles csattanással bomlottak ki a fékezőernyők, a turbinák a maximális fordulatszámon dolgoztak, a biztonsági övek megfeszültek, miközben a tovaszáguldó Kárpátia nyomában - hajnal óta először - ismét hó porozta a fák közt kanyargó ösvényeket. Nyílt terep következett, az ügynök ezt a pillanatot választotta, hogy megszabaduljon az ernyőktől, amelyek tüstént felrebbentek, és távolabb sodródtak a széllel. Erőteljesen jobbra rántotta a kormányt, hogy elkerülje a talajmenti ködből kibontakozó útjelző póznát, a kocsi megbillent, végigszánkázott a szelíd lejtőn, végül, az utánégetők durrogása közepette, megállt. A kompresszorok hördültek egyet, majd minden elcsendesedett.
Csend volt. Hogy pontosan meddig, csak az ügynök tudta volna megmondani: ő tért előbb magához, ő rángatta ki a műszerfal megfelelő rekeszéből az oxigénmaszkokat.
Miután kilihegték magukat, munkához láttak. A kefehajú - aki hiába kereste a parkban ráakaszkodott plasztikpókot - Panthenollal permetezte be megperzselt képét. Az ügynök flastromot ragasztott jobb kézfejére. Együttes erővel rögzítették a leszakított hátsó ajtó helyére a csomagtartóból előkotort plédet. A fűtés zavartalanul dolgozott: meggémberedett tagjaikba lassan visszatért az élet. Vogel a fakószőke férfi nevét tudakolta.
- Fellegh. - Az ügynök magába mélyedt, de azért elfogadta az odakínált cigarettát. - Testvér, én mostanáig gondolkoztam, és...
- És?
Az apró parázsfolt felizzott: Fellegh a füstöt ízlelgette. Eszményi ügynökre emlékeztetett most, aki esélyeit felmérve élet és halál dolgában dönt. Olyasmit tett, amit eddig soha: Vogel szemébe nézett, aztán kibámult az ablakon, egyenest a Határ-nyereg körül terjengő szürkeségbe, melynek túloldalán ott terpeszkedett éledező esti fényeivel a bűnös város, Budapest.
- Az az érzésem, most már végig kell csinálnunk. Helyre kell tennem a dolgokat maga körül: tartozom ennyivel kettőnknek, a cégnek, nem szólva az önbecsülésemről. Azt hiszem, menni fog. - Halványan elmosolyodott, akár az igazi profik. - Én maradok.
Fellegh ódon villában lakott, melyet mintha egy hamar elfeledett özönvíz sodort volna a Pasarétről a Szabadság-hegy oldalába: hasonló fészekbe húzódott vissza a plazma kialakulása óta valamennyi megrögzött kételkedő. A falakat, akár az elvadult kert nagyobb részét, örökzöld kúszónövények borították. Keskeny, kövezett felhajtó vezetett a kaputól a garázsig, onnét, jókora félkört leírva, az épület bejáratáig.
A fakószőke férfi elfordította kulcsát a zárban. Hátralépett, utat engedett Vogelnak, és csak mosolygott ámulatán.
- Hozta Isten a Manderley-házban, testvér.
A tágas előtérből néhány lépcső vezetett a szalonba, melynek magas ablakait Fellegh egyetlen rántással elfüggönyözte. A villanyt csak ezek után kapcsolta fel.
- Az emeletre kényszerültem - mentegetőzött hunyorogva. - Tavalyelőtt kiszorítottak innét a limlomok, selejtezni mégsincs erőm; a tétovaság legbiztosabb jele, azt mondják. Kér egy italt? - Választ se várva nekiindult. - Én kérek. Egy pillanat az egész.
A kefehajú ledobta tengerészzsákját. Fel és alá járt a fehér vászonhuzatú bútorok közt, be-bekukkantott a szalonból nyíló helyiségekbe. Elkerekedett szemmel bámulta a földszintet uraló holmik sokaságát, míg bele nem szédült. A gyűjtőszenvedély szélsőséges megnyilvánulásai világéletében lenyűgözték.
A szobák némelyikében életnagyságú bábuk sorakoztak. Álcázó öltözékeket viseltek. Vogel tekintete elidőzött a követ, fakérget, aranyló búzát, iszapot, kék eget utánzó szereléseken, azon a ruhátlan alakon is, melynek hófehér, csuklyás kezeslábasát Fellegh öltötte magára ezen a reggelen. Közelebb araszolt a polcokhoz, hogy megcsodálja a gonddal restaurált eszközöket. Bármely század bármely kémjének kérges szívébe melegség költözött volna e kollekció láttán. Akadt itt egy-egy példány a miniatűr lehallgatókészülék, a poloska valamennyi válfajából. Akadtak gomblyukba tűzhető, krizantémnak, szekfűnek álcázott kamerák, lézersugarakat kibocsátó öngyújtók, a tulajdonos szándéka szerint röntgenberendezésként, detonátorként, falmászó tapadókorongként használható karórák. Egyes helyiségek a „nagyúri mesterség” jelenébe, mások hősi múltjába nyújtottak betekintést: a potrohukban arzénkristályt hordozó, az áldozat italába hullva nyomban oldódó, távvezérelt pillék, az illetéktelen kezekben ellobbanó noteszok, halálos ultrahangot tároló kazetták mellett egy stílusosabb, nem kevésbé veszedelmes világ titkairól meséltek a kétélű kártyalapok, a méreggel átitatott glaszékesztyűk, hajítótőrök, flinták, örök álomba ringató füstölőszerek. Vogel a szobák egyikében hatalmas műkrokodilba, amolyan egyszemélyes búvárhajóba botlott, másutt ütött-kopott duplafenekű koffert kellett megkerülnie. Az utolsó helyiségben aztán megtorpant: előtte minden idők legveszedelmesebb kommandósa, a nindzsa mezében és teljes fegyverzetében guggolt egy bábu, mely - jobb híján - testtartásával, komor feketeségével riogatta a betolakodót. Temérdek szakkönyvet, újságkivágást őrzött; a régi olvasótermeket annyira jellemző porszag keveredett a falak közt a fegyverzsír kesernyés illatával.
A kefehajú behúzta az ajtót.
- Előfordult már, hogy felvette ezt a maskarát? - fordult a visszatérő ügynökhöz.
Fellegh az asztalra tette a poharakat, majd az egyik karosszékbe rogyott. Álcázó kezeslábasában szinte elveszett ölén.
- Kétszer - felelte. - Nem szükségből, csak a vicc kedvéért. - Homlokráncolva tűnődött. - A szakértők szerint ilyet tenni nem ajánlatos: a kosztümnek, akár a hozzá tartozó ninjatonak, lelke van, megbosszulhatja a becsületén esett sérelmet. - Kimerülten mosolygott. - Az ember sose lehet elég óvatos.
- Volt már bajban? - kérdezte Vogel. - Volt már bajban igazán?
- Soha.
Egyszerre pillantottak a poharakra.
- Házi specialitás - magyarázta a fakószőke egészen más hangon. - Fele vermut, fele gin; valahogy ez tűnt a leginkább ideillőnek. - Ajkához emelte adagját. - Fenékig! Utána értékelünk.
Vogel kiürítette a poharat. Elhelyezkedett ügynökével szemben, előszedte az oltópisztolyt, és az asztalra tette.
- Bánni történjék - szólt felgyürkőzve -, használja ezt! Hosszadalmas és veszedelmes a mondandóm, de hamar a végére kell jutnom. Segít, ugye?
Fellegh gyors pillantást vetett az oltópisztolyra, s komoran bólintott.
- Számíthat rám, testvér. - Keresztbe vetette a lábát, nagy levegőt vett. - Vágjon bele!
Vogel beszélni kezdett.
És megszűnt az idő.
A mélységes mélyből, az öntudatlanság sötétjéből tört fel. Érezte homlokán a hideg verítéket, tagjaiban az ólmos fáradtságot, mégis felült.
- Fellegh...
- Nyugalom, testvér, nyugalom! Itt vagyok. - Az ügynök az emeleten tett-vett, kiáltása tompán visszhangzott a falak között. - Pár perc csak; előkeresek valamit, ami biztosan érdekelni fogja. Várjon!
Vogel várt. Tarkóján összekulcsolt kézzel elmélyülten bámulta a szemközti sarkot, a fakószőke férfi kincseit rejtő kartondobozokat. Jobbra, egy fenyőlécekből összerótt rácsozaton, afféle dicsőségtáblán a képeslapok, sűrűn teleírt papírszeletek, innen-onnan összeollózott aforizmák mellett fehér haját copfba fogó tizenéves lány fényképe látszott.
- Csinos, ugye? - Fellegh egész paksamétányi feljegyzéssel, meg egy súlyosnak tűnő kapcsos könyvvel jött lefelé a lépcsőn. - Általában észreveszik; muszáj észrevenni, azt hiszem. - Időközben átöltözött, ingujjban állt ott, szabad kezével tétován igazgatta nyakkendőjét. - Az anyja... különleges teremtés volt. Sokat fotózták, mielőtt összeházasodtunk, az Elle címlapjára is felkerült. Komoly eséllyel indulhatott volna a Sikerült Mutációk Szépségversenyén, de persze - folytatta halkabban, míg lepakolt - nem indult soha. Tudta, milyen kevés az ideje; az angórák átlagos élettartama Európában legfeljebb harminc év, a kivételek felettébb ritkák. A feleségem nem várhatott és nem is akart várni, hisz elmúlt már huszonhét. Visszavonult. A maga módján igyekezett jelet hagyni a világban. A lányunk - pillantott a képre - nemrég múlt tizenhat. Az én genetikai stabilitásomat örökölte, nem fenyegeti az anyja sorsa. Az angóra vonások keresett modellé tehetnék, de ő hallani sem akar ilyesmiről. A maga útját járja. Ritkán látom mostanában: bentlakásos iskola, kolostori szigor, miegymás. A londoni Royal Ballet ösztöndíjára pályázik, és ahogy ismerem, nem nyugszik, míg meg nem szerzi. - Néhány pillanatig némán szortírozta papírjait. - Az anyjára alig-alig emlékszik. Talán jobb is így. - Vizet töltött Vogelnak. - Úgy gondolom, nem árt, ha mindezt tudja. Ha tapasztalja, hogy a bizalom kölcsönös. Hogy érzi magát?
- Tűrhetően. - A kefehajú lehunyta a szemét. - Mennyit sikerült elmondanom? - Alaposan összekuszálódott benne minden, ám tudta, korai még rendcsinálással próbálkozni. - Remélem, épp eleget.
- No igen - bólintott Fellegh. - Mesélt a Kelő Nap Házáról, emlegetett valami kezelést, egy bizonyos Malibut, akitől szérumot és olvasnivalót kapott. Elmondta, hogy a Cerestől hazáig folyton tengeri herkentyűkre gondolt, és hogy sokat köszönhet bizonyos Sandlernek is. - Elnyomott egy mosolyt. - Megemlítette aztán a tegnap esti látomást, azt a micsodát a holdban, a kínait a fonottszékben, a kísértetjárást ma délelőtt, a cápát meg a többi víziszörnyet a fürdőkádban, a csodát az oltópisztollyal, a figyelmeztető telefont, amit a plazmától kapott... Nem hagyott ki semmit, testvér. Majdnem negyven percig bírta, mielőtt összecsuklott. - Fújt. - Először szívrohamra gyanakodtam. Azok a tágra nyílt, elhomályosult szemek! Mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt odabent. Beadtam a szérumot, és ahogy elnézem, használt. Fel tud kelni? Sok a tennivalónk.
Vogel összehúzott szemmel pillantott rá.
- Nem hisz nekem, ugye? Képtelenségnek tartja, amit az agymosásról, a kísértetekről meg a plazmáról összehordtam, pedig...
- Háborús időkben bármi megeshet - jelentette ki az ügynök. - Lehetek harctéri szolgálatra alkalmatlan, e föld porában gázoló kém, de ebben szilárdan hiszek. - Vonásai megkeményedtek. - És most munkára! Nézze csak... - A kefehajú elé tolta az emeletről lecipelt kötetet. - Szemelvények az UNESCO kebelében 2041 óta működő Gestalt-bizottság bestiáriumából. A számunkra fontos oldalt megjelöltem, de átfuthatja a többit is. - Elhúzta a száját. - Kedélyes századunk tényei, testvér. Puhafedelű kiadása átütő sikert arathatna - bár ne volna esti olvasmánynak olyan fenemód kellemetlen!
Vogel felütötte a kötetet, előrehajolt - és egykettőre megfeledkezett róla, hogy inni akart.
A lapokról szörnyetegek bámultak vissza rá. A század első negyedében lezajlott evolúciós forradalom nagy vesztesei voltak, alig, vagy csak látszatra emberek. Alakok az ősrákokéra emlékeztető páncéllal, alakok számtalan szájjal, meredező tüskékkel, agyarakkal és karmokkal, rosszindulatot sugárzó szemekkel. Második nemzedékbeli mutánsok, némelyek hosszas bűnlajstrommal. Lycantropidák, akiknek szervezetében a telihold fénye, az árapályerő indított el újra meg újra borzalmas változást. Alattomos, eleven csontvázak, áttetszőek, mint valami morbid humorú művész üvegből formál remekei. A mennyezetről fejjel lefelé csüngve pihenő, éjszaka vadászó kvázi-denevérek. Mindenüvé beférkőző, mindent elnyelő homo sapiensből lett amőbák. Az egyes fajok felépítésével, jellegzetességeivel és szokásaival terjedelmes tanulmányok foglalkoztak, a föld színéről egyszer s mindenkorra eltüntetett lények adatait a tisztesség kedvéért gyászkeretbe foglalták. Elterjedésüket, gyakoriságukat külön térképvázlatokon követhette nyomon az érdeklődő.
Vogel elidőzött a Pireneusok sziklái közt élt, utóbb az egész kontinensen, sőt, Nagy-Britanniában is meghonosodott, majd különös járványoknak áldozatul esett Apró Nép (Los Pequenos, The Little Ones) történeténél. Átfutotta az erőszakos molekuláris fúziók sokaságával vádolt kanadai popsztár, a rajongói által mindhalálig imádott Archie Boothroyd viselt dolgait, s még vagy fél tucat furcsa esetet. Ujjai egyre gyorsabban pergették a lapokat: sötét titkok, lappangó képességek, tévútra vezetett, vagy eleve ellenséges szándékú teremtmények sora. Az észak-afrikai Hangyakirálynő. A Nagyláb Louisiana lápvidékén. Fényképek a Tibet és Nepál határán elejtett, a Pamír lejtőin elfogott havasi emberekről. Fotó ez utóbbiak fogságban született és nevelkedett gyermekeiről, akik közül egy, Dzsungar Nurmohamedov néven biatlonban és sífutásban is aranyérmet szerzett örökbefogadó hazájának a bolzanói téli olimpián, azután kereket oldott, hogy Északkelet-Pakisztánban, az Ideiglenes Iszlám Kabinet tagjaként bukkanjon fel ismét. Lap lap után: nyomok a homokban, bányarémek Új-Anglia és az Ural elhagyott tárnáiban. Kezdetleges fegyverek, felperzselt fészkek, kifüstölt üregek; gázmaszkot viselő, súlyos tartályokat görgető, 20-as kaliberű smasszer-puskájukat markoló ENSZ-katonák. Egy, két, három tisztogatóhadjárat gyászos dokumentumai, leterített szörnyek, anatómiai ábrák, színesek, talán túlságosan is azok. Újabb fejezet: „Fantomok az alvilágban”, aztán egy könyvjelző, alatta pedig...
- Nos? - érdeklődött az ügynök. - Felismeri?
Vogel szemügyre vette a képen látható sápadt, ajak és orr nélküli arcot, a tar koponyát, a hosszú végtagokat, az erőszakkal szétfeszített, lilával erezett szárnyakat, melyeknek nagysága kifejlett példányok esetében meghaladta a két métert.
- Bár sose láttam volna - felelte szárazon.
- Temetőbogárnak nevezték - magyarázta halkan Fellegh. - Valaha Délkelet-Ázsiában élt, de találtak a fajnak tulajdonítható maradványokat Új-Guineában, sőt, az ausztrál partokon is. Technikai értelemben kihalt. Ostoba volt, de veszedelmes; a taxonómusok és a pszichológusok szerint csak nyertünk az eltűnésükkel. Legtöbbjük a Sárga-tenger kikötőiben, az egymással torzsalkodó csempész-tongoknál, meg a honsui jakuzacsaládoknál kapott munkát. Bérgyilkosként működtek. Jól-rosszul megtanulták a gyarmati korszakban kialakult pidgin-angolt, a portugálok hátrahagyta lingót, a dél-kínait és a japánt. A háromszáz köbcentit meghaladó agytérfogatúak - a zsargonban turbók - elsajátították a Hepburn-féle átírási rendszer alapjait, vagyis némi eséllyel indultak a latin ábécét használó országokban is. Alkalmazhatóságukat csak fokozta fizikai fájdalmak iránti érzéketlenségük, szaporaságuk, és az a tény, hogy idejüket a mutánsok közül kirívóan kurtára szabta a sors: zömük már a kihallgatási szakaszban elpusztult, a bírósági tárgyalások végét szinte sosem érték meg. - Áthajolt Vogel válla felett, az adatokat böngészte. - A makacs igénylőnek természetesen a mai napig módjában áll rendelni egyet-egyet az idejekorán mélyfagyasztott egyedekből. Ha a Ginzán nem is, másutt, a nyugati part mentén tucatszám akadnak ilyesmire szakosodott, garantáltan megbízható exportcégek. Három félhipnotikus módszerekkel előnevelt, két-három évtizede őrizgetett temetőbogárlárva a postaköltségekkel együtt ötven-hatvanezer dollárba kerülhetett - kellemetlenségeinkért cserébe minimum ekkora kárt okoztunk ellenfeleinknek a nap folyamán. - Elmosolyodott. - És ez, testvér, csak a kezdet. Ha rajtam múlik, bánni fogják, hogy ebbe belevágtak!
Vogel azonban már nem figyelt rá. Karórájára pillantott, mely a berepedt üveg mögött makacsul fél kettőt mutatott, világossá téve, hogy nem a plasztik-pók volt a délutáni csetepaté egyetlen áldozata.
- Mennyi az idő?
Fellegh körülpillantott.
- Fél öt lesz két perc múlva.
A kefehajúnak csak ekkor tűnt fel, hogy tucatnyi kronométer működik a szalonban, hangtalanul számlálva a másodperceket. Az ügynök felegyenesedett,megkerülte az asztalt, néhány lépésnyit eltávolodott, majd visszatért.
- A lány miatt aggódik, nem igaz? Hirtelen az eszébe jutott. Attól tart, veszélybe kerül, ha munkájából jövet felugrik magához. - Széles karmozdulatot tett, mint egy zenekart leintő karmester. - Elég, ha bólint.
Vogel bólintott. Kár minden szóért, hisz Fellegh ismeri őt, meglehet jobban, mint bárki más. Mikor is fogadta fel? Hetvenötben? Nem, később, az első igazi nehézségek idején, vagyis hetvenkilenc tavaszán. Költözés, autóbaleset, veszekedésekkel kísért szakítás a merő figyelmetlenségből legkülönbnek hitt barátnővel: komisz egy évszak volt, annyi szent. Rászorult egy ügynökre, aki szemmel tartja, valakire, aki állandó zargatással felszítja benne az indulatokat, aki a homályos jövendölések közt nagynéha szívügyi tippekkel szolgál. Fellegh személyében rátalált erre az ügynökre. A Fogyasztói embere mindent elkövetett: újra és újra talpraállította, mielőtt átgázolt volna rajta az élet. Sorsszerű biztonsággal hozta össze Ágnessel, a horoszkópja tanúsága szerint enyhén diszharmonikus Vízöntővel, és a rá jellemző módon („Becsszóra a csillagok intézték, testvér!”) fogadta a zavart köszönömöt. A kefehajú álmainak kacattárát alkalmanként főnyereményekre, nagy utazásokra vonatkozó megjegyzésekkel gyarapította, de sosem vált tolakodóvá, és mindig óvakodott attól, hogy megnyirbálja cselekvési szabadságát. Vajon miért vacakol most? Miért nem indulnak máris?
- Ha kell, egyedül megyek - közölte. - Előveszem a vitrinjéből a legnehezebb pisztolyt, mellé két tárat, tele acélhegyű töltényekkel. Senki nem lephet meg többé. Felszedem Ágnest, és...
Fellegh az egyik fotel karfájára telepedett. Képéről lerítt a kelletlenség.
- A Sztecskin túl nehéz lenne - mondta.
- Nekem?
- Ilyen munkához bárkinek. Ez nem ugyanaz a háború, amire kiképezték! - Elhúzta száját. - Idelent egészen más szabályok érvényesek.
- Könnyítettek, mi? Azoknak, akiket eltanácsoltak az Űrfegyvernemtől, vagy akik neki se indultak, nehogy a nagy rohanásban bajuk essék! - Vogel gyűlölködve mérte végig ügynökét. - Egy szót se, kitalálom! A gerincével van baj, igaz? Nem bírja a megterhelést.
- Nyert. Kiszuperáltak a kezdet kezdetén.
A kefehajú összerezzent. Miért mar bele ebbe az emberbe, akinek - sok egyéb mellett - az életét köszönheti?
- Testvér - suttogta Fellegh vésztjósló nyugalommal. - Valamit nyomban meg kell tanulnia: a legkézenfekvőbb megoldás ritkán célravezető. Különösképp érvényes ez a miénkhez hasonló ügyekre.
Vogel kivillantotta a foga fehérjét.
- Szóval hibáztam? Nem lett volna szabad magát mindenbe beavatnom? És újra hibát követnék el, ha Ágnes elé mennék, hogy biztos helyre vigyem? Könyörtelen logika a magáé! - Felkelt, zekéje után nézett, eltette az oltópisztolyt, aztán az ajtóra pillantott. A Sztecskinről lemondott már, de csak úgy sugárzott belőle az eltökéltség. - Szükségem lesz a kocsijára.
Erre már felkelt a fakószőke férfi.
- Üljön le!
- Megyek.
- Nem megy sehová! Használja az eszét, testvér, gondolkodjon végre! Nem kísértetek vagy cápák próbálták kinyírni. A Kalmárok is rég megfeledkeztek magáról, erre mérget vehet. A mostani veszély sokkal prózaibb. Mit gondol, mivel szolgált rá három import temetőbogár támadására? Melyik az a terület, ahol bárkinek az útjában áll? A Vitatott Zóna a Proxima körül? Ugyan! - Fellegh merőn bámult Vogelre. - Ideje leereszkednie a mennyekből. A háborúnak maholnap vége, de idelent máris újabb kezdődik... azaz folytatódik egy régi. - Előrehajolt. - A jelszó Agnus Dei - suttogta. - Érti már?
A kefehajú keze ökölbe szorult, aztán elernyedt: rengeteget gyakorolt annak idején, mire az efféle késztetéseket leküzdötte. Agnus Dei! Nemcsak jelszó, cég és márkanév is, egyet jelent a gyűlölt ellenféllel.
- Pauker...? - Letette a zsákot, a heverőre dobta magát. - Pauker személyesen? Ő mozgatja a szálakat? De mi a célja? Győzelemre áll, az előnye behozhatatlan. A Pályaösszevető három héten belül postázza az idei eredményt, és...
- Tudja, testvér - mormolta az ügynök -, egyszer, bár valószínűleg észre sem vette, sikerült a betonba döngölnie a pasast. Akkorát ütött rajta, amekkorát egy Paukeren csak ütni lehet; olyasmit tett, ami annak a tahónak a szabályai szerint bosszúért kiált. Hetekig próbáltam kideríteni, honnét fúj a szél, de most már tudom. - Várt, megtörölte halántékát. - Négy éve maga él együtt azzal a nővel, aki egy fúrt agyú asztrológiai számítás szerint számára rendeltetett.
Fél óra múlva már a teakonyhában ültek, és megbékélt hangulatban osztoztak a pirítóból sorra előkerülő kenyérszeleteken. Fellegh ragaszkodott hozzá, hogy megpróbálkozzanak a sztázisszekrényben tartogatott kaviárral, amely apró szemű volt ugyan, de legalább nem az Agnus Dei bárányemblémája díszítette a dobozát. Kirántotta a dugót egy lejegelt üvegből, vigyázva töltött mindkettőjüknek.
- Pezsgő - magyarázta. - Talán korai még, de mindig ilyesmihez folyamodom, valahányszor túl sötétnek látszik a jövő. - Elbíbelődött a késsel, citromlevet csepegtetett a pirítósra. - Kaviár és pezsgő felett bajos kishitűnek maradni, noha amihez hozzájuthatunk, a legritkább esetben valódi Dom Pérignon és Petrossian.
- Hogy lehet örökké így élni? - kérdezte Vogel, akinek ámulata, ha pillanatokra is, felülkerekedett levertségén.
- Ugyan, testvér. Ki él itt örökké?
A vacsora végén kávét ittak, majd cigarettára gyújtottak a félhomályban.
- Hogyan jött rá? - törte meg a csendet a kefehajú.
- Az ügynöke volnék, nemde? - Fellegh elhúzta a száját. - Mit tehet az ügynök, aki megbízója sorsát mindenkor a szívén viseli?
- Kémkedett Ágnes után?
Mondjuk inkább, hogy információkat gyűjtöttem. Kettejük érdekében persze, és a szokásos diszkrécióval, erről biztosíthatom. - A fakószőke férfi felsóhajtott. - Szegény lány! Egyszer-egyszer felhívtam, de amikor az ostrom megkezdődött, abba kellett hagynom. Magánéleti válságok megoldásában a szabályzat szerint csak közvetett módszerekkel segédkezhetünk, emlékszik, ugye?
Vogel meg sem hallotta az utolsó mondatot. - Ostrom? Miféle ostrom?
- Pauker - folytatta az ügynök - hazatérése után megpróbált visszaélni az alkalommal. Elkövetett mindent, ami az Érvényesülési Párbaj Kódexe alapján elképzelhető. Egy novemberi telefonhívással kezdődött. Ágnes nem említette?
- Dehogynem! - Vogel hirtelen észbekapott, felütötte a fejét. - Lehallgatta a beszélgetést? De hiszen ez...
- Tudja - mormolta Fellegh, kifújva tüdejéből a füstöt -, a tisztánlátás ilyen esetekben mindennél fontosabb. Ezért döntöttem a vonal ellenőrzése mellett. Pauker beszámolt a fent történtekről, sőt, hozzá is költött ezt-azt - csak bámultam. Igyekezett elhitetni a lánnyal, hogy maga gyáván viselkedett a harcok során, hogy feketézett és kurvázott, ahányszor csak tehette. Tudni vélte, hogy kegyetlenkedett a Kalmárok fogságba esett epigonjaival. - Várt. Ha már itt tartunk, mifélék ezek az epigonok? Sok ostobaságot hallani róluk idelent.
Vogel fészkelődni kezdett. Érezte agyában a csapdát, beleszédült az igyekezetbe, hogy elkerülje.
- Lények - nyögte ki végül, nagy keservesen. - Mesterséges eredetű, alighanem saját akarat nélküli lények. A Kalmárok tömegével vetik be őket a felszíni hadműveletek során. Ők maguk sose mutatkoznak; csak találgatni lehet, milyenek valójában. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a külsejük a földi kalamájókéra emlékeztet, de akadnak, akik szándékos ámításra gyanakszanak. - Mély lélegzetet vett. - Az epigon valamivel könnyebb eset. Nagyszerű gyártmány, mondhatom. Hihetetlenül kitartó, evésre, alvásra nincs szüksége: ahogy az aranygallérosok az eszményi közkatonát elképzelik. Mondják, a háború kezdetén tétova volt. Azóta alkalmazkodott. Az utolsó pár hónapban a gyorsaság és a kíméletlenség szobrát lehetett volna megmintázni róla; felkészült belőlünk, emberekből. - Összefonta ujjait, az asztalra bámult. - Elfogni persze lehetetlen. A kalmárok nem engedik, hogy tanulmányozzák őket. Egymást, szükség esetén saját magukat pusztítják el, ha megszorulnak. Félelmetesek.
- Hát a külsejük?
- Mindig olyan alakban jelennek meg, ami az adott viszonyok közt a legalkalmasabb. Mármint a Kalmárok szempontjából. Megfigyeltük, hogy lélektani fogásokhoz folyamodnak, igyekeznek összezavarni bennünket. - Vogel nagy levegőt vett. - El tud képzelni egy rakás kölyköt anyaszült meztelenül, benzines fűrésszel és Gatling gépágyúval?
- Csak nem...?
A kefehajú bólintott.
- Így megy ez. Folytassa!
- Pauker szerint maga kegyetlen, rideg és érzéketlen ember. Hajlandónak mutatkozott „megmenteni” magától a lányt, nem fukarkodott az ígéretekkel. Ugyanúgy járt el, mint annak a plazmaszobrásznak az ügyében pár évvel ezelőtt. Hogy is hívják a pasast?
- Burán - vágta rá a kefehajú. - Tovább!
- Csigavér! A mi Paukerünk nem jutott semmire. November végére kifulladt az offenzívája. Gyorsan értékelte a helyzetet, és taktikát változtatott. Nyilván belátta, kénytelen lesz eltenni magát az útból, de addig is olyan fegyver után nézett, amellyel megingathatja a lányt. Ki akarta erőszakolni a döntést, még a temetőbogarak érkezése előtt. Üzletemberi gondolkodásra jellemző túlbiztosítás.
- Milyen fegyverrel támadott?
- Egy felsőbbrendű emberrel - mondta az ügynök. Az emeletről lehozott paksamétából tízszer tízes fekete-fehér fotót húzott elő, és a kefehajúnak nyújtotta. A felvétel ízlésesen öltözött, harmincas férfit ábrázolt, aki épp kocsiba szállt. Az ajtón tisztán kivehető volt az Agnus Dei emblémája.
Fellegh hangja bősz suttogássá halkult:
- Százkilencvenegy magas. Délolaszban az ilyesmi ritkaság. Itt nemigen látszik, de a képe emlékeztet a magáéra. Véletlen, vagy plasztikai beavatkozás eredménye, nem tudom. Sötét haj, semmi pomádé, hibátlan ragadozófogsor, világos szemek. Ilyet hovatovább csak a moziban, meg a Nemzetközi Vásár genetikai bemutatóin látni. Jön, lát és győz; ha nőről van szó, megzavarni se könnyű, a szándékától eltéríteni meg egyenesen lehetetlen.
Vogel megint a vitrinek egyikében látott pisztolyra, a nagyöbű Sztecskinre gondolt.
- A neve?
- Guido, azt hiszem.
- Semmi több?
Az ügynök elnyomta cigarettáját, s nyomban újabbat halászott elő.
- Csodákat hiába vára cégtől, testvér; legyen könyörületes! - Szabad kezével belelapozott az iratcsomóba. - Ez az olasz rejtélyes figura. Miután Pauker utasítására felbukkant a lány közelében, megpróbáltam feltérképezni a mozgását, kiismerni a szokásait. Csináltam pár skiccet, ha érdekli, később megmutatom őket. A pózokból több következtetés vonható le, mint képzelné. Hamar kiderült, hogy az emberünk nem él valami aktív lelkiéletet. Ismeretlen fogalom számára az idegesség. Órákat képes relatív mozdulatlanságban eltölteni a volán mögött, egy-egy éttermi asztal mellett, alig eszik, alig iszik: a honfitársai méltán szégyenkeznének miatta. Nap mint nap ugyanazt az útvonalat járja be, felkeresi az Agnus Dei különféle kirendeltségeit, csak a megállók sorrendjét variálja olykor, néha bárokat, hidrogénkutakat iktat közbe. Késő délutánra mindig ugyanott köt ki. Leparkol a Ferenciek terén, megvárja Ágnest az utazási iroda előtt, illő távolságból hazáig kíséri, aztán eltűnik. Telefonálni fél tízkor szokott. Pontos, mint valami gép. Reggelenként is jelentkezik néha. Pauker a lány kíváncsiságát próbálja felkelteni. Ha sikerrel jár, ha „robbantotta” a maguk kapcsolatát, azonnal leparancsolja a színről Guidót, és a továbbiakban, mint vigasztaló, biztos támasz lép fel. - Az ügynök félrenézett. - Nincs paragrafus, ami ebben megakadályozhatná, utánanéztem a Kódexben. Hogy ezt a csődört mivel kényszeríti engedelmességre, arról sejtelmem sincs. Meglehet, üzlettársak: az Agnus Deinek híresen szerteágazóak a kapcsolatai. Pauker nem tétlenkedett az utóbbi öt évben, már a vén Európát is kinőtte. Akadnak, akik szerint magasra jut és rútul végzi, de ez aligha számít: a siker mindig gyarapítja a rosszakarók táborát. Üzlet és erkölcs nemigen egyeztethető össze, bár néha...
- Az Agnus Dei kapcsolatainál tartott - emlékeztette Vogel.
- Elnézést. - Fellegh összeszedte gondolatait, azután ismét sebességbe kapcsolt: - Pauker valószínűleg tökéletesen kézben tartja az olaszt. Olykor berendeli és kifaggatja: a felvételek közt, amiket róluk készítettem, akad pár használható. Működő puskamikrofonom sajnos nincs a kacatok közt - ha lenne, többet tudnánk. Istennek hála - fűzte hozzá -, a helyzet enélkül is világos. Az ÉPK példatára tucatszám elemez hasonló ügyeket. A sikeres üzletembertől egy-egy apróságot óhatatlanul megtagad az élet, ő pedig ereje és lehetőségei tudatában, hajlamos mindent kockára tenni, hogy azt a bizonyos csekélységet megszerezze. Ez az alapképlet. A dolgot bonyolítja a harmadik személy felbukkanása, aki esetünkben nem más, mint a rég ismert, lebecsült vetélytárs. A drámai fordulatok elkerülhetetlenek. Inkább a folyamat felgyorsulását találom különösnek. Mintha Pauker egyszerre halaszthatatlannak érezné a végős leszámolást.
- Ezt mivel magyarázza?
- Az egyéni tűrőképessége határára ért - vont vállat az ügynök. - Egy másik, elfojtott kudarcélményt kompenzál, netán elhamarkodottan döntött. Kiderül az ítészségi pszichiáter szakvéleményéből, hozzávetőleg egy év múlva.
- Ezek szerint elkaphatjuk? - derült fel Vogel.
- Biztosan. Kockázatos lesz, de végül csapdába sétál, meglátja. Bizonyítékra van szükségünk, hogy magánvádlóként léphessünk fel. Ha megszerezzük, Paukemek befellegzett. A gestaltokra vonatkozó importtilalom kijátszása, az EPK-ban foglalt szabályok tudatos semmibe vétele és a gyilkosságra való felbujtás önmagában is elegendő, a vizsgálat azonban még kideríthet ezt-azt. A legvégén aztán au revoir, Pauker, sayonara, Agnus Dei!
- Be kell számolnia a cégének - suttogta a kefehajú. Fázott, és nem a hideg miatt. Pokolba a bizalommal! - A Pályaösszevetőhöz, a rendőrséghez kell fordulnunk!
- Ejnye, testvér - korholta az ügynök. - Hisz nem tudhatjuk, hányadán állunk. Pauker keze messzire elér. Lehetnek emberei mindenütt. Csak arra vár, hogy maga jelt adjon. És biztos, hogy másodszorra nem lesz ilyen szerencsénk! - Felállt, a teakonyha ablakához ment, kitekintett a redőny keskeny résén, aztán felmarkolta a paksamétát, és a szalonba indult. Vogel követte.
- Nem fordulunk sehová - közölte Fellegh. - Egyelőre nem. - Letelepedett a karfára, telefont húzott elő, majd szembenézett a kefehajúval. - Lazítson! Bízza rám a dolgot, rendben?
- Biztos benne, hogy Ágnest nem fenyegeti veszély?
- Tökéletesen. Pauker figyeltetni fogja, rajta keresztül igyekszik majd a maga nyomára bukkanni, persze hiába.
- Hát Ágnes? Mit fog gondolni, ha nem talál otthon? - Vogel segélykérőn pillantott a fakószőkére. - Ismeri, nem? Nincs nyugta, ha valamit nem ért, és...
- Szereti magát, maga pancser - mondta félrebillentett fejjel az ügynök. - Épp elégszer bizonyította. Hazamegy és vár türelemmel, ahogy eddig, másfél éven át tette. Most pedig hallgasson! Ellenfeleink előbb-utóbb biztosan eljutnak idáig. Ideje elintéznem a biztonságos szállást éjszakára... - Felemelte a kagylót, s követhetetlen tempóban zongorázott végig a billentyűkön.
Vogelban folyvást erősödött a gyanú, hogy valamiről megfeledkeztek, valami elkerülte a figyelmüket. Keze szinte magától moccant, végigsimított a kefehajába borotvált sárkányalakzaton. Sárkányok. Ők és Mennyei Templomok. Kínai íráskép a holdban, kínai lövész a nappaliban, kínaiak a hálószobában, szörnyetegek a fürdőkádban. Mit jelent mindez? Kapaszkodót keresve emelte tekintetét a telefonáló ügynökre. Irigyelte magabiztosságáért. Fellegh a tények embere. Megszállott persze, világnézete azonban szilárdabb azokénál, akik a Mindenható Modern Megtestesülésének nagyobb dicsőségére naphosszat kendert szívnak, vagy szektákba verődve készítik és programozzák automata prédikátoraikat. Nem hisz a plazma hatalmában, csak a maga igazában. Mostantól nem fékezheti meg senki: felveszi az ügyfelének dobott kesztyűt. Harcol, mert végre megadatott számára a lehetőség, hogy harcolhasson, mi több, bizalmat kapott hozzá...
Később, a belváros felé suhanó kocsi volánjánál ülve, Fellegh kislemezt csúsztatott a lejátszóba, rágyújtott, majd mosolyogva biccentett a mellette lapuló Vogelnak.
Egy tisztán csengő női hang, a témához illő feszes ritmuskísérettel, a kémek hídjáról dalolt.
A lány fél hét tájban újra ott állt az Attila úti bérház kapuja előtt. Tíz-tizenkét percet töltött mindössze odafent. Úgy döntött, visszafelé nem cipel semmit: a vacsorának valót Vogel konyhájában, a hazafelé választott bonsai ezüstfenyőt a dohányzóasztalon hagyta. A díszítéssel nem bajlódott. Sehol egy cédulára firkált üzenet. Így is jó...!
Becsapta az ajtót, majd nekivágott a lépcsőnek - a liftet efféle „plazmás” épületekben következetesen elkerülte -, léptei visszhangot verve koppantak a fordulókban. Csaknem futva érkezett a földszintre, s visszahőkölt a felvonóakna dróthálójába fogódzó, smaragdzöld nyúlványok láttán. Közeledtére némelyik megremegett, feléje fordult, rámeredt hüllőszemével. Ágnes konokul viszonozta a pillantásokat, aztán nekiiramodott megint, és meg sem állt, míg be nem csapódott mögötte a súlyos kapu.
Feltekintett a bérház komor, stukkócsigák és grimaszoló faunok csúfította homlokzatára. Falak, korlátok, szűk világítóudvarok, sötét lépcsőház, ráadásnak a pincében tenyésző, formátlan lény. Félelmetes. S még félelmetesebb éjnek idején, mikor a tévéképernyők rendre kihunynak, és csak a mélyből árad már-már tapintható ragyogás. Mindenütt neszek, szűnni nem akaró motozás, olykor egy-egy távoli, megmagyarázhatatlan hang; a szegény, kimerült lányt kerüli az álom, míg Vogel Zsigmond gondtalanul szunnyad az oldalán...
Összerezzent, ahogy felidézte azokat az éjszakákat. Heteken, hónapokon át mesterkedett, de Vogel nem adta fel a lakást. A vitában elhangzott érveket - a függetlenséggel, az előrelátással állt kapcsolatban valamennyi - Ágnes fontolgatta egy darabig, aztán mélyen az emlékezetébe véste. Férfiak! Hasztalan velük szemben a taktikázás, nem segít a szép szó. Bár sehol nem mondják ki, s leírva se látni, nomádok ezek. Javíthatatlanok.
Hátravetette a fejét, hogy a lendület félreseperje a homlokába hullott hajtincseket. Erőltetett közönnyel gondolt Vogel Zsigmondra, akit (mély- és távolsági repülései miatt) egyesek Madárként emlegetnek. Ha nincs, hát nincs. Majd megjön megint. És mindent megmagyaráz.
Elnézte az utcalámpák fényudvarában kavargó hó pelyheket, a park sarkán sötéten csillogó ércembert és csapatát, aztán a túloldali bozótost, ahol kora délután rajzottak a riadóautók meg a tűzszerészek. Gázrobbanás? Világháborús akna, esetleg valami más? Nem emlékezett rá, mit mondtak a hírekben. Valószínűleg akna volt. Mit számít egy aknának száz-egynéhány év?
VW-je felé indult, szándékos lassúsággal kerülte meg, s miközben előhalászta a kulcsot, nyugtázta, hogy „árnyéka” sötétre dukkózott kocsijával még mindig ott parkol átellenben. A férfi sziluettje mozdulatlan volt. Ágnes magán érezte a tekintetét. Hihetetlenül kék szemmel nézett a világba a pasi. Guido, amennyire az ilyeneknek egyáltalán hinni lehet.
Arcbőre, mikor azon a novemberi reggelen besétált az utazási iroda üvegajtaján, érezhetően sugározta még a déli nap hevét. Léptei a szabadnak született nagyragadozók kimért mozdulatait idézték. Az a teremtés, akihez felvilágosításért fordult, látható zavarban kopogott NC-je billentyűzetén, a monitoron átvonuló sorokat böngészte. Ágnes, aki egy foglalással bajlódott, hirtelen felrezzent. A szomszédos helyiségben szerverek zümmögtek, a zsebtévékből meg a hírolvasók hangja duruzsolt: ekkor erősítették meg hivatalosan, hogy odafent, a Proxima Centauri Vitatott Zónájában tárgyalások kezdődtek a szembenálló felek között. A lány unalmában igyekezett a messzeségben harcoló Zsigmond-Madarat szembenálló félként, állig felfegyverzetten elképzelni. El is mosolyodott, aztán felnyúlt, hogy eligazítsa a haját, de közben a jövevényt figyelte, aki e pillanatban visszanézett rá.
Borzongató pillanat volt.
A férfi közelebb jött, derűsen rámosolygott. Beszélt, és a lány lassan elandalodott, ringatódzott hanga hullámain.
Mindegy, mit akar, döntött. Látnivaló, hogy boldog. Hadd legyen meg az öröme! A november csodás évszak. Odafent az űrben tárgyalások kezdődtek a szörnyetegekkel. A katonák hazajönnek, a hosszú várakozás hamarosan véget ér...
Eltöprengett. Madár megismerkedésük után - épp két évvel és négy hónappal azelőtt, hogy csalárdul a Proximáig repült - moziba cipelte. Mi mást kezdett volna vele egy esős nyári délutánon? A Filmmúzeumban kötöttek ki. Űrvámpírok garázdálkodtak a vásznon, gyilkos ölelésükben múmiává aszalódtak az áldozatok, hajuk maradt csupán változatlanul dús, mint a mongolidiótáké - sosem derült ki, miért. Drámai zenére villámok sújtották, tüzek emésztették az ijesztően valószerűre sikeredett Londont. Az utcákon, az épületekben, az aluljárókban élőhalottak kutattak préda után. Egy beesett arcú, lángoló szemű férfi érzéki ajkú nőt csókolt egy ravatalon, körülöttük csak úgy cikázott az elektromosság. Sorsuk beteljesedvén összefogódzva szálltak a csillagos égbe.
Szerelem kommentálta Madár kifelé menet, és a lányban nem maradt elég életerő ahhoz, hogy tiltakozzon. Pedig talán...
A jövevényt nézte, igyekezett úrrá lenni izgalmán. Íme, Mr. Rejtelem. Állítólag egyenest Korzikáról jön, tán épp arról a hegyvidékről, ahol emlékezet óta az Union, ez a félelmetes bűnszövetkezet az úr. Meglehet, rokoni szálak fűzik a helyi Capuhoz, s nem kizárt, hogy most is fegyvert dugdos a kabátja alatt, ahogy odahaza szokás. Egy valódi korzikai. Ó, az a kék ég, az a kék tenger! A homok simogató, a pizza csodálatos, és...
Felsóhajtott.
Ha egy darabig kitart, gondolta, vele megyek. Korzikára, a kék ég, a nap alá, ahol igazi színt kaphat az ember, a többiről nem is beszélve.
Másodszor mérte végig a jövevényt, immár kevésbé kritikus szemmel. Vonásait furcsamód ismerősnek találta. Megállapította, hogy legombolt gallérú fekete ingét királypillangó-minta díszíti. Nyakkendője fekete, sálja fehér, sötét kabátján és fedetlen fején hókristályok ülnek. Mennyi idő kell vajon, hogy elolvadjanak?
Az irodavezető ezt a pillanatot választotta, hogy kirontson odujából. A szerverszobába indult, öblös hangja égzengésként visszhangzott a falak közt. A jövevény elhallgatott, a varázs megtört, ám Ágnes nem fogta fel rögtön. Megriadt. Úgy kapaszkodott a lehetőségbe, mintha éppenséggel az utolsónak hinné.
A jövevény mosolygott.
Ajtó csapódott megint. Az irodavezető egész udvartartásával a sarkában tűnt fel szemközt. Baljával, inkább szokásból, mint szükségből, elmaradhatatlan csokornyakkendőjét igazgatta, jobbjában papírszeletet lobogtatott, úgy kiáltotta:
- Ágikám, aranyom, üzenet a mindenségből! Üzenet neked!
Ágnes tétován felállt, átvette a papírszeletet.
A számos közvetítőn keresztül érkezett üzenet, melynek bal felső sarkában októberi keltezés, a jobb felsőben a VIA CERES, alul mindkét oldalt pedig - valami rejtélyes okból - a XBLUG MZAPR-101/91 NVH felirat látszott, így szólt:
EELEK. MUNKA BEFEJEZVE, DECEMBER HUSZONEGYEDIKEEN EERKEZEM. ZS.
Vogel nehezen ébredt. Az éjszakát viszonylagos nyugalomban töltötte, álomperiódusa ellenben mozgalmas volt: valódi és színes papírból készült sárkányok tekergődztek rőt fényben, úsztak át tudatalattija egén. Vízivilágába menekülve igyekezett elrejtőzni előlük, a mélyből azonban, mint már annyiszor, kapunyi állkapcsú, villogó szemű cápa tört rá. Bujkált, előbb egyedül, később egy fakószőke hajú férfi társaságában, aki tengerimoszat-mintás álcázó öltözéket viselt, és az első adandó alkalommal nekiszegezte a kérdést: „Hát nem emlékeztetem a jó öreg Robert Redfordra, testvér?”
A kefehajú nem tudott magának számot adni arról, mikor ült fel. Egyedül volt, a Redford-fazonú férfinak nyoma veszett, és visszahúzódott a cápa is, a sötétség határán túlról lesett rá tovább.
- Fél kilenc. Fél kilenc - ismételgette ingerülten az éjjeliszekrény, azután, a levegő rezgésszámának változását érzékelve, elhallgatott. Vogel valamiféle jelre várt, ám a dolog késlekedett, így hát kikászálódott a takaró alól, és arrafelé botorkált, amerre vágyai netovábbját, a zuhanyfülkét sejtette.
Folyóvíz alatt nagyobb biztonságban érezte magát mostanság. A langyos plexifalnak dőlt, mélyeket lélegzett, baljával tarkóját, nyakizmait masszírozta.
Fellegh viharvert autója előző este, fél nyolc tájban ereszkedett le a Dohány és a Nyár utca sarkán, s besiklott a Hungária-fürdő parkolójába. Az árkádok alatt zarándokok, szerzetesek és reklámlegyek melegedtek a szellőzőkön kiáradó gőzben. Az ügynök bezárta a kocsit, felgyűrte kabátja gallérját, és a szomszédos Continental szálló bejárata felett kéken vibráló, neoncsövek alkotta glóbuszra pillantott.
- Menjünk, testvér.
Mentek. Fellegh valami bérletet mutatott a fürdő pénztáránál, mire a fülkében gubbasztó pasas szótlanul intett. A folyosó, melynek nekivágtak, Vogel nem kis döbbenetére felfelé vezetett. A párás levegő elmaradt, a járat végében vasajtó tűnt fel, mely váratlan könnyedséggel nyílt, majd becsukódott mögöttük.
Kopott vörös szőnyegen álltak. Halkan szólt a jazz, a meszelt falon az ISTEN HOZTA, MR...! felirat állt, alatta nyíl mutatott balra, a recepció felé.
Tíz perccel később, a hotel harmadik, legfelső emeletének eldugott szobájában Fellegh széket húzott az ablak elé, lovaglóülésben helyezkedett el rajta. Cigarettára gyújtott, és a Rákóczi-úton zajló forgalom tompa zsongására fülelt.
- Nos, hogy tetszett? - kérdezte.
- Hatásos - ismerte el a kefehajú. Körülnézett. - Meddig maradhatok?
- Ameddig szükséges. A tulajdonos régi ismerős, a környéken nincs nyüzsgés. A főszezonban fel-felbukkan egy-egy társaság, de ez a lakosztály még olyankor is a rendelkezésemre áll. - A fakószőke férfi mutatóujján pörgette, aztán az ágyra hajította a rézglóbusszal díszített kulcskarikát. - Nincs száma. Egy kis stiklivel elértük, hogy eltűnjön a tervrajzokról. - Körbemutatott. - Ez az, amit a szakmában konspirációs lakásnak, rókalyuknak neveznek. Megfelel, ugye? - Választ sem várva felállt, indulni készült. - Pihenje ki magát, nekem még el kell intéznem ezt-azt. Reggel kilencre visszajövök egy pasassal, aki talán a segítségünkre lehet.
- Ki az illető? - kérdezte bizalmatlanul Vogel.
- Nyugodt lehet, profi. Egy biztosítótársaság jóvoltából fogant, születése előtt jogi pályára kondícionálták. Elit iskolákba járatták, milliókat költöttek rá. A cég időközben tönkrement, s ő a szanálási eljárás során visszakapta a szabadságát. Ugyan, hol helyezkedhet el egy ügyvéd az ő korában, az ő előéletével? Minden vállalat bizalmatlan a másutt kondícionáltakkal szemben, és ha jobban belegondolunk, ez természetes. Mások ilyenkor lemondanak karrierjükről, igyekeznek alkut kötni a sorssal, a mi emberünket azonban más fából faragták. Emlékezett munkatársai és ügyfelei egybehangzó véleményére: „Magából, doktor, a század legveszélyesebb gonosztevője lehetett volna, ha a dolgok másképp alakulnak. Micsoda veszteség!”
- Gazember lett? - érdeklődött a kefehajú.
- Zsaru. Azaz valami hasonló. - Fellegh az ajtónak támaszkodott. - Hallottunk már az igazlátókról, ugye?
Vogel rábólintott. A jogászok közt az igazlátók különleges státuszt élveztek, tiszteletteljes félelem övezte őket, mint a középkor szent őrültjeit. Eszményi ügyészek és kopók voltak, memóriájuk valóságos példatárává vált az apróbb-nagyobb vétkeknek. Emiatt - no meg azért, hogy kényes pozíciójukban pártatlanok, megvesztegethetetlenek maradhassanak - agyuk bizonyos szelvényeit rendszeresen tisztítatták, ahogy a letűnt korok törvényszolgái tették talárjukkal és bojtos fövegükkel. Vogel bólintott tehát, de mert a fakószőke ügynök ismerősei és üzletfelei közé sehogysem tudott odaképzelni efféle figurát, tovább firtatta:
- Hogy került kapcsolatba vele?
Fellegh várhatta a kérdést. Kezét a kilincsen nyugtatta, úgy fordult vissza.
- A kapcsolatunk régi, baráti kapcsolat. - Mosolygott. - A pasas nem más, mint az én államilag hitelesített ellenfelem.
A kefehajú még akkor is ámult, mikor - pontban reggel kilenckor - meghallotta a kopogást. Kétszer négy, egy ütemnyi szünettel elválasztott koppanást számlált, amelyben a Morse-ábécé V betűjére, a győzelem egyezményes jelére, avagy a beethoveni V. szimfónia allegro con briójának bevezető taktusára, egyszóval ügynöke szignáljára ismert. Elfordította kulcsát a zárban, és hátralépett.
Fellegh bárkocsit tolt maga előtt, nyomában szikár, deresedő halántékú, jobb szemén fekete kötést viselő férfi érkezett. Dr. Gavodaként mutatkozott be. Az ügynök asztalt terített, elhelyezte a csészéket. Vogelnak Mennyei Templomok márkájú teát, a vendégnek kávét, magának friss grapefruitlét töltött, azután intett, üljenek le.
- Cukrot?
- Páros héten soha - válaszolta Gavoda. Kevergetni kezdte kávéját, majd felpillantott a kefehajúra. - Feszültnek látszik - jegyezte meg.
- Nehezen akklimatizálódom. - Vogel némi csalódottságot érzett a vizsgálóbírói megállapítás hallatán. - Ott, ahonnan jövök, egyértelmű volt, ki a barát, ki az ellenség. Paradicsomi állapot. Tegnap délután óta az az érzésem, hiányozni fog. Mert tegnap délután, nem messze a lakásomtól...
- Mindent tudok - szólt Gavoda, jobbját felemelve, aztán, az ügynökre sandítva, némi engedményt tett: - Illetőleg majdnem mindent.
- Azért jött, hogy hármasban vitassuk meg a helyzetet - vette át a szót a fakószőke férfi. - Ritkán tesz ilyesmit, testvér. Az ideje felettébb drága, és...
- Értsük meg egymást, Vogel. - Az igazlátó jóelőre eltökélhette, hogy igyekszik magánál tartani a kezdeményezést. - A jelenlétem a legjobb esetben is csak félhivatalos. A efféle ügyekben a Pályaösszevető szakértői illetékesek. Egyéni akciók nem javasoltak.
- Fellegh elmondta - vetette közbe a kefehajú -, hogy maga jó kapcsolatot tart fenn a...
- ...a rendőrséggel. Valóban. Nemkülönben a cégbírósággal, meg azokkal az export-import vállalatokkal, amelyek segítségével érdekeinket külföldön és az űrben védelmezzük. Fellegh bizonyára megemlítette azt is, hogy a cselekvési szabadságom behatárolt. Magánvádlóknak sosem dolgozom, és ezúttal se tehettem volna kivételt, ha nem Paukerről meg az Agnus Deiről lenne szó.
- Vizsgálat folyik az Agnus Dei ellen? - kapott a szón Fellegh. - Erről eddig nem beszéltél. Miért?
A szikár férfi bal szemével egyenest a mennyezetre bámult. Kortyolt kávéjából, tétovázni látszott.
- Bizonyos helyzetekben - mormolta - kénytelen-kelletlen bár, de nagyothallok, máskor a látomásomat veszítem el, megint máskor megnémulok. Mi, igazlátók majomtrió-szindrómának nevezzük az ilyesmit. - Várt. - Kívánod elismételni a kérdést?
- Tényekre van szükségem, tényekre, amikből kiindulhatok! - Fellegh előrehajolt. - El akarjátok kapni Paukert, nem igaz? Az obsitos meg én ugyanezt szeretnénk. Pauker túllőtt a célon, amikor az életére tört. Itt a pillanat, doktorom, itt a pillanat! Vagy attól félsz, hogy csőbe húzunk? Hisz tudod...
- Mindent tudok.
- Illetőleg majdnem mindent, ugye? - Az ügynök Vogelre hunyorított. - Az obsitosról például megfeledkeztél, noha épp ő a mi Paukerünk gyenge pontja. Hát nincs benned semmi fantázia?
- Fantázia... - Gavoda elhúzta a száját. - Haszontalan, mert teóriákat szül, ráadásul képtelen teóriákat. Mellesleg csakugyan történt valami tegnap a Vérmezőn, a helyszínelők azonban se temetőbogárnak, se hangtompítós revolvernek, se más fegyvernek nem találták nyomát. Meg kell értened...
- Épp elég időt hagytak Paukeréknak a bűnjelek eltüntetésére! Egy közelben parkoló furgonjuk nyilván azonnal...
- Én tettem le a garast - vágott közbe a deresedő halántékú férfi. - Bizonyítékok hiányában minden, amiről idefelé jövet beszámoltál, csupán teória a Pályaösszevető, a rendőrség és az ügyészség szemszögéből.
Vogel önkéntelenül elmosolyodott Fellegh arckifejezése láttán. Hasonló csalódást élt át tegnap, mikor a történtek egyszerűbb magyarázatával szemben kísértetek és szörnyetegek létezését bizonygatta.
- Eskü alatt vallok, ha kell - sziszegte a fakószőke. - Alávetem magam bármilyen vizsgálatnak. Elemezzék csak ki a tudatos emlékképeimet, azután próbálják az állításaimat megcáfolni! Tegyenek ellenpróbát az obsitossal, és kötelezzék Paukert a...
- Pauker - hűtötte le a deresedő hajú - jogászai nyomban óvást jelentenének be. Elfogultsággal vádolnának mindkettőtöket, és mi kénytelenek lennénk helybenhagyni az érvelésüket. Egy sikeres üzletember szava többet nyom a latban az obsitos szavánál, aki a Fogyasztói Titkosszolgálat általa fizetett ügynökét állítja tanúként. A tudatos emlékképek, ha nem is egykönnyen, de formálhatók. A pszichológusok gyermeteg bosszút emlegetnének, a statisztikusok felhánytorgatnák az obsitos Érvényesülési Párbajban elszenvedett kudarcait, a Pályaösszevető Pauker javára döntene, az ügyészség elutasítaná a rendőrség nyomozati indítványát, az Agnus Dei könyvelése hozzáférhetetlen maradna számunkra. Évekig várhatnánk újabb lehetőségre - ezt nem kockáztathatom. Ami pedig a kettőtökre rágalmazásért, hitel- és játékrontésért, hatásköri túllépésért, gyorshajtásért és mélyrepülésért kiszabható büntetést illeti...
Fellegh lassan ingatta fejét.
- Mindent tudunk.
Vogel felállt, tengerészzsákja oldalzsebéből előszedte az oltópisztolyt, és minden teketória nélkül befecskendezte magának a szérum aznapi első adagját. Az utolsó pár percben már csak a halakra gondolt, de eltitkolta.
Gavoda bal szeme összeszűkült. Az ügynök kifejezetten bosszúsnak látszott.
- A bajnokok reggelije - mondta szárazon, a deresedő halántékú azonban nem figyelt rá. A kefehajút méregette.
- Hallottam, hogy valami varázsszerrel él, katona.
- Az akklimatizálódást igyekszem megkönnyíteni. Talán tilos?
- Nyugalom, testvér - szólt rekedten Fellegh. - A doktor nem rossz fiú, csak átkozottul pedáns. Nem híve a hadseregnél rendszeresített vitaminoknak, de nem fogja...
A deresedő halántékú bocsánatkérő félmosollyal megint beléfojtotta a szót.
- A hatással elégedett? - kérdezte Vogeltól.
- Arra kíváncsi, hogy látok-e még kísérteteket, igaz? Furcsállnám, ha épp erről nem hallott volna. - A kefehajú közönyösen állta a fürkésző pillantást. - Nos, ha épp tudni akarja, látok.
- És mit mondanak? - érdeklődött Gavoda szórakozottan.
- Azt indítványozzák, fejezzük be ezt a komédiát. Elismerik, hogy maga,érti a dolgát, hogy nem kenyere a fecsegés, és hogy nem szívesen ad ki hivatali titkokat, mégis arra kérik, árulja el, mi dolga a rendőrségnek az én istenverte ellenfelemmel?
Gavoda a nyakkendőjét igazgatta.
- A türelmetlensége indokolt, katona... csakhogy ez hosszú történet. Egyébként az ügynöke szótlan kísérteteket említett. Szótlan kínaiakat, hogy pontos legyek. - A körmeit nézte. - Beszélt arról a szóképről is a teliholdban. A diagnózis világos. Pedig, ha már hazakerült, vigyáznia illenék az egészségére. Tartozik ennyivel önmagának, nem gondolja?
A kefehajú az oltópisztolyért nyúlt. Kirázott a tárból egy ampullát, az idősebb férfinak hajította, aki önkéntelenül utánakapott.
Fellegh csak bámult.
- Hé! Erre semmi szükség; testvér! Senki nem vádolta semmivel.
- Még szép, hogy nem. - Vogel szembefordult az igazlátóval. - Nem vagyok narkós. Amit a kezében tart, nem angyalvér, nem amfetamin. Győződjön meg róla, akár azonnal!
Gavoda tétovázott.
- Nehéz helyzetbe hoz, tud róla? Ha téved, ha ez a folyadék netán mégis...
- Gyerünk már!
Az őszülő halántékú férfi nagyot sóhajtott, baljával lejjebb húzta a reggelizőasztalt megvilágító lámpát. Felrázta az ampullát, a fény felé fordította, azután félrehúzta a fekete kötést jobb szeméről, amelynek üregében kadmiumsárgán, ködlámpára emlékeztetőn izzott egy apró pont. Ahogy előrehajolt, és módosított a koponyájába épített műszer optikáján, zümmögés hallatszott.
- Eltart pár másodpercig, míg használható képet kapok - magyarázta. A molekuláris üzemmód nem tartozik a típus erősségei közé, de azért...
Elnémult. Megnedvesítette ajkát, bal szemével pislantott, majd percekig mereven bámulta a szerkezet kínálta képet. Hátradőlt, tengerészkék öltönye felső zsebéből kendőt húzott elő, és megtörölgette a lencsét.
- Nos? - kérdezte az ügynök.
Az igazgató homlokán veríték csillant. Bal szemével ismét a mennyezetre bámult, tekintete továbbvándorolt, és a szemközti ház homlokzatán, egy fényreklámon állapodott meg.
- Honnét a szérum, Vogel?
- Hadd maradjon ez az én titkom. - A kefehajú tudta, hogy győzött, s hogy hálátlanság volna az ügybe egyetlen „fenti” jóakaróját, Malibut belekevernie. - Az ember őrizze meg a titkait, ez az egészben a lényeg. No meg a nyugalom. Maga nem így gondolja?
- Bízhat bennem - mondta Gavoda halkan.
- Egyedül az ügynökömben bízom. Tegnap megmentette az életemet. Jó pár szabályt szegett meg a kedvemért, bár képtelenségnek tartotta, amit a kísértetekről meg a többiről összehordtam. Mellettem maradt, pedig okosabban tette volna, ha lelép.
Fellegh elengedte a füle mellett az utóbbiakat. - Mi van az ampullában? - tudakolta.
- Psychagogos - felelte Gavoda. - Görög szó. Nagyjából annyit jelent: "lélekkísérő". Hermész istent emlegették ezen a néven, mert úgy tartották, ő kalauzolja a lelkeket az alvilágban. A szerrel tudati károsodást szenvedett betegeket kezelnek, de használják vallási fanatikusok, lélekbúvárok és plazmaszobrászok is. Fokozza az ingerek terjedési sebességét az idegrend-szerben. Stimulál az agyban olyan területeket, amelyek egyébként nem működnek. A betegeknél ezek a részek veszik át fokozatosan a károsodott területek funkcióit, míg a szerhez önként folyamodóknak csak az ingerek iránti fogékonysága növekszik meg. Egyesek sugallatot, telepatikus üzenetet, mások ihletet, megint mások megvilágosodást remélnek, de mindössze néhány olyan példa akad... - Elharapta a mondat végét, egyenest Vogel szemébe nézett. - Elárulja, mit látott a holdban?
- Tessék?
- A szókép. Milyen volt? Le tudná írni? - Komolyan kérdezi?
Gavoda bólintott.
- A legkomolyabban.
- Egy pagodára hasonlított - kezdte homlokráncolva a kefehajú. - Csúcsos tetejű pagodára, ahol azokat a Buddha-szobrokat meg imamalmokat őrzik. Különös volt. Egyszerre félelmetes és szomorú; ha ilyesmit látok mostanában, úgy érzem, elfelejtettem valamit. Valami fontosat. Ilyenkor általában fura dolgok történnek velem. A sebesülésem az oka, azt mondják. - Várt. - Akarja, hogy lerajzoljam azt a micsodát?
- Felesleges - mondta az őszülő halántékú. - Amit látott, a szövegkörnyezettől függően sok mindent jelenthet, ezúttal azonban csak egyféle értelmezés képzelhető el.
- Éspedig? - érdeklődött Fellegh fojtott hangon.
- Mennyország.
Hallgattak. Gavoda megemelte a kávéskanna fedőjét, szippantott a felszálló gőzből, és ismét színültig töltötte csészéjét.
- Találkozott Paukerrel... odafent?
- Nem.
- Emlékszik, miért borotváltatott a hajába sárkányt?
- Nem.
- Megfordult-e a fejében azelőtt, hogy a plazma voltakép...
- ...a Mindenható Modern Megtestesülése? - A kefehajú elmosolyodott. - Soha.
- És mégis azt állítja, figyelmeztetést kapott tőle?
- Igen.
Az őszülő halántékú sokáig bólogatott, hátradőlt, két hüvelykujját a vadnyugati békebírók jellegzetes mozdulatával akasztotta nadrágtartójába.
- Rendben - mondta. - Mesélek Paukerről.
- A szókép miatt? - firtatta Vogel bizalmatlanul.
- A plazma miatt.
- Nem értem...
- Majd megérti. - Gavoda az ügynökhöz fordult: - Kaphatok egyet a csuda cigarettáidból, partner?
Fellegh odakínálta a tárcát, tüzet adott, aztán maga is ráfüstölt.
- Ruméliai dohánykeverék - állapította meg az igazlátó. - Morland Special! Sose nősz fel, öreg, de megadod a módját, elismerem. - Kifújta a füstöt, és Vogel bal válla felett elnézve, színtelen hangon folytatta: - Mielőtt belevágnék, fel kell idéznem még egy görög kifejezést: herkos odonton. Nemigen emlegetik manapság. Nagyjából annyit tesz, „köztünk maradjon”; a trójai háború idején a „szigorúan bizalmas” megfelelője lehetett. Megjegyeztem, és egy olyan ritka szép hatásköri túllépésre tartogattam, amilyen ez a mostani. - Sóhajtott, cigarettát tartó jobbja íves mozdulatával hangsúlyozta az alkalomra tett erőfeszítést. - Tehát Pauker. Korunk hőse. Találékony, kemény és gátlástalan. Az élete kész regény; filmsláger lehetne, tele van sötét titkokkal, ármánnyal, pénzzel, és némelyek szerint - ehelyütt Felleghre pillantott - szerelemmel. Családját az Új Gründolási Korszak utolsó hulláma dobta a felszínre a múlt század végén. Nagyapja beosztottként kezdte egy reklámirodánál, majd ipari formatervezőként folytatta egy magáncégnél. Utóbb, tehetséges grafikus lévén, egy eredet- és őskutató munkaközösség heraldikai részlegénél helyezkedett el. A századelőn gombamód szaporodtak az efféle vállalkozások. Felmenők után kutattak az európai levéltárakban, családfákat állítottak össze, kiváltságleveleket rekonstruáltak, dokumentumokat gyűjtöttek a nemesicímek újbóli elismertetéséhez. Kívánságra maguk is kreáltak „kétségbevonhatatlan” bizonyítékokat. - Mosolygott. - Úgy ám, uraim! A kínálatot a kereslet szabta meg. A jómódúak közül egyre többen vélték felfedezni lelkükben, sőt, testükön egyes nagynevű családok jellegzetességeit, a Mediciek sasorrát, a Habsburgok lefittyedő alsó ajkát és más efféléket. Pauker és társai éltek az alkalommal. Úgy okoskodtak, hogy ha az átlagpolgárok kutyabőrt, családi címert óhajtanak a pénzükért, hadd kapják meg. A mindenkori csúcstartó valószínűleg az a pasas, aki szintetikus, de működő hatodik ujjat operáltatott mindkét kezére, hogy a hasonló rendellenességről közismert mysorei maharadzsák leszármazottjának szerepében tetszeleghessen. - Sóhajtott. - A grafikus Pauker tehát kardforgatót, pajzsot, három hegyet, három folyót, griffet, unikornist, és ki tudja, mi egyebet pingált a niemadok megrendelte címekre. Vagyona folyvást gyarapodott, olyannyira, hogy idővel megkaparintotta a munkaközösség értékpapírjainak zömét. Ügyesen manőverezett, de hibázott is: kiszorított az üzletből olyanokat, akikkel helyesebb lett volna kiegyeznie. Ezek persze nem nyugodtak, sőt, visszavágásra szánták el magukat. Némi pénzzel rávették Pauker hatóságilag kijelölt vetélytársát, valami balekot, hogy intézze el a dolgot helyettük. - Megköszörülte a torkát. - Sötét ügy, Pauker három hetet töltött kórházban, grafikus-karrierjének befellegzett, két keze, bal lába, gerince sose jött rendbe egészen. Tolókocsiba került, ezt később botra cserélhette. Ellenfelei rosszul számítottak; nem tört meg, újult erővel látott munkához ismét. Az Érvényesülési Párbaj szabályait durván megszegő vetélytárs felbujtóival együtt börtönbe került. Pauker hatalmas összeget vágott zsebre kártérítés címén, egyesek szerint még a Pályaösszevetőt is megsarcolta. Bárhogy történt, többé soha nem kellett a megélhetés miatt aggódnia. Okult az esetből, óvatos lett és bizalmatlan. Cégét vaskézzel irányította, és közben kiszemelte a nőt, akivel élete delelőjén szerződést kötött egy fiúgyermek kihordására. Az asszony szülés után végképp eltűnt a közeléből. Az ekkortájt készült fényképeken a Sánta Pauker mindig egyedül szerepel. Az utód nevelését hozzáértőkre bízta, csak tizenkét esztendő múlva vett tudomást a létezéséről. A gyöngéd érzelmeket, akár a házasságot, a dinasztiaalapítás szükségtelen sallangjának tekintette. Ismerősei szerint sosem szeretett mást, mint a huszadik századi horrorfilmeket. Visszatért régi szakmájához, a formatervezéshez: önvédelmi fegyverré alakítható háztartási eszközök és divatkellékek sokaságát köszönhetjük neki. Kései korszakában műépítészként jeleskedett. Neobarokk udvarházakat, szecessziós sírboltokat álmodott papírra. A vég közeledtét érezve magához rendelte fiát, két teljes napra bezárkózott vele. Utána elégedetten jelentette ki: „Méltó rá, hogy a helyemre álljon!” Átengedte neki a vállalkozások irányítását, aztán visszavonult legelső, mindvégig legkedvesebb birtokára, amelyet a merényletért kapott jóvátételből vásárolt, valahol a Bükk rengetegében. Intelmek helyett elkészítette saját származása meséjét. Őseit apai ágon bajor őrgrófokig, anyain Teodóra bizánci császárnéig vezette vissza - ekkorra valószínűleg megzavarodott már. Karosszékhez kötötten, elhájasodás miatt kétszer lecserélt szintetikus szívvel bár, de megérte az üstökös visszatértét, a plazma születését, és mint mondják, gúnyos mosollyal távozott száztizenöt évesen. Saját címeres sírboltjában helyezték el, s óhajának engedelmeskedve vörös selyemmel bélelt fekete Drakulaköpenyt terítettek rá szemfödélnek.
- Színes egyéniség lehetett - jegyezte meg szárazon Fellegh.
Gavoda elhúzta a száját.
- Ahogy vesszük. Az utódja többek szerint rajta is túltett. Minden szempontból az új idők embere volt. Akkortájt ez vallásos átszellemültséget jelentett, erős vonzalmat minden különös vagy rút életforma iránt. Mivel a szekták divatja járta, ebben az irányban fejlesztette tovább a családi vállalkozást. A cég neki köszönheti a máig használatos Agnus Dei elnevezést, a bárányos emblémával együtt. Részvényeket bocsátott ki, igazgatótanácsot kreált és „pártoló tagokat” gyűjtött maga köré a legsötétebb fanatikusokból, látnokokból, UFO-hívőkből, szemfényvesztőkből és hasonlókból. Társaságát Kiválasztottakként jegyeztette be. Akkor figyeltünk fel rájuk, mikor Pauker - akit hívei hol Tisztelendőnek, hol a Szívek Kapitányának neveztek - szertartási célokra nagyobb mennyiségű zodiákot hozott be az országba.
- Mi az a zodiák? - kérdezte Vogel önkéntelenül. Ügynöke élt az alkalommal.
- Ajzószer, testvér. A kozmoszból nyerték. Tudja-e, hogyan növesztették valaha pincében gombát? Igen? Nos, az elv a zodiák esetében sem változott. Előkezelt táptalajokat állíttattak Föld körüli pályára a vállalkozók, és hetekkel később fogatták be őket ismét. A fenti viszonyok közt a tömbökön valami tajték, zuzmó vagy mifene ütközött ki. Lila volt, mint a vérrozsda meg az X-vírus azokban a régi filmekben. A nevét azért kapta, mert a horoszkóp tizenkét jegyének jellegzetességeit mélyítette el élvezőiben.
- A lelkieken túl - vette át a szót Gavoda - bizonyos fizikai változásokat is előidézett. Különösen súlyossá vált a helyzet június végétől augusztus végéig, a Rák és az Oroszlán periódusában, nem kevésbé február és március fordulóján, a Halak jegyében, amikor a szert fogyasztó ostobák zöme csak vízben tudott életben maradni. A kopoltyúk utóbb visszaalakultak ugyan tüdővé, de legközelebb elölről kezdődött az egész. A Tisztelendő Pauker - árulkodó ellenszenvvel mondta ki a nevet - ugyancsak rendszeres zodiák-fogyasztóvá vált. Szerencsés alkat volt, évekig bírta. Azután se hagyta abba, hogy a szert betiltották, zugkereskedelemmel azonban nem foglalkozott, ezért békén hagyták. Kisebb cégeket vásárolt fel, menhelyeket létesített az otthontalan mutánsoknak, és nem mulasztott el gondoskodni az utódjáról sem, aki `59 március másodikán jött a világra. Anyja, ahogy Paukeréknál szokás, ismeretlen. Drákói szigor a nevelésben, felkészítés a majdani nagy feladatokra - a régi, jól bevált recept. Maga, katona - pillantott a kefehajúra - megfelelő, minden gond nélkül legyőzhető ellenfélnek ígérkezett az Érvényesülési Párbajban; a Szívek Kapitánya bizonyára személyesen választotta. Hogy hogy sikerült elintéznie, nem tudom. A Pályaösszevető talán úgy érezte, változatlanul adósa a családnak, de elképzelhető vesztegetés, sőt, egyszerű véletlen is. Egy szó mint száz, a Tisztelendő röviddel ezután elveszítette azt a bizonyos mértéket. Terjeszkedése riadalmat keltett mindenütt. Sajtókampány indult ellene - emlékezhetnek rá a napilapokból -; a Szent Tenyészet Testvérisége, mely akkoriban vált az ország legtekintélyesebb neokeresztény szektájává, erkölcstelen üzelmekkel, a rendőrség a zodiák és más tilalmas szerek forgalmazásával vádolta. Suttogták, azért szimpatizál a mutánsokkal, mert maga is az. Elnyelő, vagyis erőszakos molekuláris fúzióra képes lény, olyasféle, mint az a kanadai fickó, az a...
- Boothroyd - mondta Fellegh. - Archie Boothroyd.
- Legyen - bólintott Gavoda. - Bizonyítékot persze nem találtak ellene. A hormonkezelt, tonnás politikusok és üzletemberek közt például kifejezetten eltörpült a kilencven-egynéhány kilójával. Pedig a fotók tanusága szerint félelmetes jelenség volt. Alopecia totalison, teljes szőrvesztésen esett át; ez a bosszantó tünet mindennaposnak számított akkortájt a háttérsugárzásra érzékeny személyeknél. Kedvelte a selymet, a drágaköveket és az aranyat. Keleti kényúr módjára öltözött, utóbb, a fertőzésektől való félelmében steril gumikesztyűt és gézmaszkot viselt. Konyakon, zodiákon élt, végül a lábát se tette többé az utcára. Légmentesen zárható, kizárólag felszíni közlekedésre alkalmas, szendvicspáncél-karosszériás Hanomaggal járt. Az ügyeit teljesen elhanyagolta. Őrizetbe vétele előtt néhány héttel azután utolérte a vég. - Gavoda eltűnődött. - Lehet véletlen is, de éppen április huszonkettedikén történt a baleset, aznap, amikor a Bika periódusa kezdetét veszi.
- Mi történt vele? - értetlenkedett Vogel.
- Áthajtott a piroson. Elgázolt három embert, és egy jókora, mellesleg vörös hűtőkocsinak rohant. A Hanomag ajtózárjai beragadtak, a benzintank túlmelegedett és belobbant. A pasas a szakértők szerint mindent elkövetett, szabadulni igyekezett, a csapdából. Szétszaggatta a biztonsági övet, kitépte és pörölynek használta a kormányt, az ablakokkal mégsem boldogult. Már csak a katapultberendezésben reménykedhetett, amelyet épp ilyen eshetőségre szereltetett be, de a berendezés nem működött.
- Csúf halál.
- Az. A temetés ellenben szépen sikerült: proximai piritből csiszolt urna, farkasként üvöltő, ruhájukat megszaggató szektabeliek, plazmából gonddal formált őszirózsa-csokrok, szirmok, virágok, koszorúk, kenetteljes beszédek az igazgatótanács tagjaitól, Requiem Andrew Lloyd Webbertől. A Szívek Kapitánya természetesen a bükki birtokra került az apja mellé, és három nap múlva állítólag feltámadott, hogy jelentéstétel céljából megjelenjék a Legfelsőbb Parancsnok színe előtt... - Az igazlátó mély lélegzetet vett. - A harmadik Paukerre, a mi Paukerünkre nehéz munka várt. A cég erkölcsileg, anyagilag egyaránt zilált állapotban maradt rá. Az igazgatótanács bizalmatlankodott, küszöbön állt a hatósági vizsgálat. Az Agnus Dei-birodalom alapjaiban rendült meg. Emberünk eredményekre kényszerült. Látszatra úriemberhez méltó módon járt el. Kifizette, szélnek eresztette az alkalmazottak zömét, a részvénytársaságot csökkentett alaptőkével újjászervezte, csak az elnevezést és a bárányos emblémát tartotta meg. Bőkezűen gondoskodott az apja által okozott baleset sérültjeiről, az elhunytak hozzátartozóiról. A szektát feloszlatta, feladott több kisebb céget, köztük az őskutatót. A raktárakban lelt zodiák-készleteket átengedte a hatóságoknak, és bejelentette, hogy a jövőben plazmával foglalkozik majd. Megtévesztette környezetét, minket is beleértve. A zodiák-balhét eltussoltuk, évekre megfeledkeztünk róla és az Agnus Deiről. Hiba volt, elismerem.
Vogel bólintott.
- Próbáltam megfeledkezni róla én is, de nem engedte.
- Nehéz időszak volt? - kérdezte együttérzően az őszülő halántékú.
- Elég, ha ránéz - szólt közbe az ügynök.
Vogel mereven előrebámult.
- Számomra igen. Kettőnk közül ő a sikerember.
- Tudja - mondta most Gavoda -, a világ már csak ilyen. Igaz, a siker gyakorlati értéke nagyban függ attól, hogyan szemléljük. A végzet azonban...
- ...a végzet azonban nem szemlél semmit. Nincs benne semmi megfontoltság. - Vogel legyintett. - Ezt már ismerem. Folytassa! Mi történt azután?
Az igazlátó elnyomta cigarettáját.
- Egy darabig minden rendben ment. Gyarló emberek lévén csak a szépre emlékeztünk, és bizalmat szavaztunk a fickónak. Az Agnus Dei bámulatos gyorsasággal talpraállt, exportképes plazmacikkekkel jelent meg a piacokon. Elsősorban hagyományos élelmiszerekkel, orvosi segédanyagokkal, komplett DNS-spirálokkal és más effélével. Pauker kevés alkalmazottal dolgozott, ám a legkiválóbb specialistákat, plazmaszobrászokat, genetikus-mérnököket gyűjtötte egybe. Amint tehette, helyreállíttatta apja Hanomagját, antigravitációs hajtóművel, a legerősebb kompresszorokkal, robotpilótával szereltette fel. Lassan szélesítette az Agnus Dei profilját. Mindent felvállalt, ami a plazmával állt kapcsolatban. Idővel tudomást szereztünk pár kétes húzásáról, de a köz érdekében szemet hunytunk, akár a cégbíróság, amely nem egyéb jóhiszemű balekok gyülekezeténél. Ültünk a babérjainkon valamennyien, mígnem feltűnt, hogy a régi igazgatótanács tagjai, a néhai Tisztelendő Pauker üzlettársai sorra elhaláloznak.
Fellegh felkattintotta, majd lecsapta muzeális értékű öngyújtója kupakját.
- Szép.
- Arra céloz, hogy Pauker, miközben engem tönkretett, velük végérvényesen elszámolt? - érdeklődött Vogel. - A fenébe, miért nem tartóztatták le? Miért nem tettek ellene valamit?
- Csendesebben, katona - kérlelte az igazlátó. - Mit tehettünk volna? A halálesetek öt év leforgása alatt történtek, természetesnek látszottak, az Agnus Deinek egyikből sem származott anyagi haszna. Az áldozatok százon túli kövületek voltak, elnyűtt szívvel, nikotintól merev hörgőkkel, szűk erekkel, utolsó éveikben inkább holtak, mint elevenek. Hogyan győzzük meg az ügyészséget, hogy a kelleténél korábban érte őket a vég? Paukerre a gyanú árnyéka sem vetült, egészen a Lukács-botrányig.
- Lukács? Mint az evangélista?
- Pontosan. - Gavoda szünetet tartott, kibámult az ablakon. Úgy tetszett, mélységesen lehangolja a szürke nappali fény. - Herkos odonton ide vagy oda, nem szívesen beszélek róla. Csúnya ügy volt, és, akár a többi, sosem jutott túl a vizsgálati fázison. „Bizonyítékok hiányában az eljárást...” Hisz tudják. Persze plazmáról volt szó. Alapállapotú, kiegyensúlyozatlan plazmáról, hogy pontos legyek. Efféle plazmát ritkán találni újabban. A vizsgálatok alkalmával nem adta jelét tudatos tevékenységnek, ezért nem személyiségként, hanem kísérleti alanyként kezelték. Egyes telepei megkésve bár, de regenerálódásra képes, cselekvő tenyészetekké fejlődtek, másokat kitermeltek, értékesítettek. Mondanom sem kell - emelte fel jobb mutatóujját -, az alapállapotú plazma a legjobban formálható valamennyi változat közt. Felhasználhatóságát úgyszólván csak erkölcsi buktatók korlátozzák, akár az önálló értelemmel felruházott gépek, kedvtelésből tartott homunkuluszok esetében. Ami az egyik felfogás szerint csupán tárgy, egyik pillanatról a másikra jogi személlyé válhat - ezért retteg a magamfajta a majdani, plazmából formált emberektől.
- Lehetséges az ilyesmi? - kérdezte Fellegh.
Az őszülő zsaru Vogelhez fordult, aki mélán, de határozottan felelt:
- Igen. És ha valaha létrehozzák, kiegyensúlyozatlan plazmából fogják létrehozni.
- Köszönöm - biccentett Gavoda. - Magam is így gondoltam. És épp emiatt szabtunk gátakat a kitermelésnek. Az egyház, a szektákkal, a természetvédőkkel karöltve, afféle figyelőhálózatot hozott létre. Nem sokkal a háború előtt aztán valami jámbor lélek, egy Lukács nevű fickó jókora lelőhelyet fedezett fel Kispesten, a régi villanytelep raktáraiban. Az utolsót a Kárpátok boldogabbik oldalán. Ez a Lukács megszállott volt. Még el sem ült a ribillió, mikor eltökélte, lesz ami lesz, telepatikus kapcsolatba lép az ősanyaggal. - Tűnődve nézett a kefehajúra. - Psychagogost használt, akár a plazmaszobrászok meg a többiek. Akárcsak maga.
Senki nem hiszi komolyan, hogy az ilyesmi sikerülhet, gondolta Vogel. Nem hittem én sem... egészen tegnapig.
- Az eredmény?
Gavoda a fejét ingatta.
- Ahogy vesszük. A villanytelep egyik csarnokában tanyázott. Kerülte az embereket, társaival is csak havonta váltott szót. A massza sokáig hallgatott, ám egy idő után a bizalmába fogadta: benyomásokat, érzelmeket közvetített, saját világképének egyes töredékeit villantotta fel Lukács előtt. Kevesen figyeltek akkortájt a plazma véleményére. A szobrászok túlságosan elfoglaltak, a szakértők túlságosan elfogultak voltak hozzá. Egyikük sem merészkedett olyan messzire a kapcsolatfelvételben, mint ez a szerencsétlen. Jelentést körmölt, elektromos ingerekből álló jelrendszert dolgozott ki, hogy ismereteit elmélyítse. Támogatást kért egy rakás alapítványtól. Aztán beütött a mennykő: egy novemberi reggelen Lukács félholtan támolygott be a Szent Tenyészet Testvériségének belvárosi templomába. Előadta, hogy az égből emberek jöttek, készülékeikkel megőrjítették a plazmát, ami megszakított vele minden kapcsolatot, majd megtámadta. Könnyebb agyrázkódást és zúzódásokat szenvedett, de hamar talpraállt - igazában alig akart leesni a lábáról arra a néhány órára, amíg ellátták. Az orvosok után pszichológusok jöttek. Vizsgálgatták hatóságiak is, mert a Testvériség vezetői nyomban a rendőrséghez és az UNESCO helyi képviseletéhez fordultak. Nem tehettünk mást, szakértőket küldünk a villanytelepre. Készülékeknek, behatolóknak nyomát sem találták, a plazma viszont veszettül viselkedett: megrongált egy furgont, és olyan bűzt árasztott, amilyet a földön az Üstökös Éve óta sehol sem éreztek. Szaporodásnak indult, akár az első, még fejlődő telepek. Rosszindulatához nem fért kétség. Lidércálmaink elevenedtek meg azoknak a raktáraknak a mélyén.
- Emlékszem - szólt az ügynök. - Nagy felhajtás volt.
- Az illetékesek - folytatta Gavoda - gyorsan döntöttek. A kispesti plazmát ellenséges mutációnak nyilvánították, törvényen kívül helyezték, és pályázatot írtak ki a megfékezésére. Az egyház, a szekták és egyéb szervezetek belenyugodtak az ítéletbe. Lukács viszont patáliát csapott. Eltartott egy darabig, mire lecsendesítették. Teljes idegi és fizikai kimerültséggel kórházba szállították, folyamatosan őrizték. A versenytárgyalást az Agnus Dei, a plazmaüzlet első számú szakvállalata nyerte. Pauker maga jelentette be a képernyőről, hogy a munkát tüstént megkezdik. Az adást a mi remeténk is látta. Tüstént őrjöngeni kezdett, azt bizonygatta, ez az ember járt ott társával, és vadította meg a védencét. Szétverte a televíziót. Az ápolók leszíjazták. Hajnalban az Agnus Dei nagy erőkkel, számos tartálykocsival vonult a villanytelepre. A környéket lezárták, a környező házakat, robbanásveszélyre hivatkozva, kiürítették. Negyvennyolc óra alatt elkészültek. A tenyészetből semmi nem maradt. A beszámolók emberre ártalmatlan, szelektív baktériumtörzsekről, elektromos kemencékről szóltak - a részletekre senki sem volt igazán kíváncsi. A kedélyek hamar elcsendesedtek, csak Lukács nem nyugodott. Két napra rá, az ápolók éberségét kijátszva ruhához, kocsihoz jutott, és eltűnt. Levelet hagyott hátra, amelyben Paukert az alapállapotú ősanyag elrablásával és fogvatartásával vádolta. - Várt. - Holttestére másnap hajnalban akadtak rá az Agnus Dei-központ falának tövében.
Vogel megborzongott.
- A régi vásárváros helyén épített központnál?
- Ott. A hivatalos verzió szerint behatolást kísérelt meg, de a fal tetején elfogyott az ereje. Megszédült, visszazuhant, és halálra zúzta magát. A bentiek műszerei persze időben jelezték a közeledtét, az ügyeletesek kivonultak, de már nem tudtak rajta segíteni.
- Sóder.
Az igazlátó a fejét ingatta.
- Valószínű. Pauker mégis anyagilag, erkölcsileg megerősödve került ki a dologból. A temetésen jelentette be, hogy újabb négymilliót adományoz a szerzetesrendnek, amelyhez Lukács is tartozott. Jó benyomást tett a közvéleményre, meg kell hagyni.
Megpihent. Kitöltötte magának a harmadik csésze kávét, lassan kortyolgatta, dünnyögött valamit, noha a fekete nyilván őrizte még kora reggeli zamatát. Tán a szájíze lett keserűbb időközben.
- A jogászok mégis gyanakodtak. Titokban vizsgálódtak tovább. A téma, oly hosszú idő után, visszakerült a mi asztalunkra, azaz... nos, az enyémre. - Hátradőlt, kinyújtóztatta lábát. - Pauker napjainkban az ország, sőt, talán Európa leggazdagabb vállakozója. Leplezett terjeszkedése hihetetlen méreteket öltött. Kevesen tudják, de ő tartja kézben a Reményi-vállalatcsoportot is. Ő az a bizonyos „TSA”, akit a plakátok, címkék, a kitűzők meg a legyek emlegetnek. Hibernákulomok, imagináriumok, rekonstrukciós stúdiók, reklám- és utazási irodák felett rendelkezik. Nincs kizárva, hogy a maga barátnőjét is ő alkalmazza. Két óriás tartályhajója járja a világtengereket panamai zászló alatt. Zodiákot, netán plazmát tárol bennük, ínségesebb időkre. A hajók tulajdonosa bizonyos Godfrid Sheepling, aki - nyilván kitalálták - sose létezett. Ám ez a kellemetlenség sem tartotta vissza attól, hogy csinos birtokot vásároljon magának a Marson, kétezer négyzetkilométernyi darabot az északi pólus közelében, azon a vidéken, amit Utopia Magnának neveznek. A birtokviszony persze elméleti jelentőségű: a Mars egyelőre túl poros és barátságtalan hely egy üzletember számára. Ám ha egyszer földiesítik, Pauker utódai előnnyel indulnak majd a csillagközi kereskedelem körül kibontakozó versengésben. - Fújt, végigsimított őszülő halántékán. - Pauker! Igyekeztünk tájékozódni, mit művel a háborúban, de nyomát veszítettük. Nyilván nem tétlenkedett, kapcsolatokat épített ki a flottánál, felmérte a piacot, és kész tervekkel érkezett haza. Aztán megjött a háborúból maga, Vogel, megjött kiürített memóriával, több ampulla psychagogossal meg a fura látomásaival, és még meg se melegedhetett, máris az életére törtek. Maga, Pauker, a szérum, a plazma - mindez nem lehet véletlen. - Hirtelen előrehajolt. - Valamibe beletenyerelt, Vogel. Megtudott valamit, amit Pauker szerint nem lenne szabad tudnia. Valami történik körülöttük, a fejünk felett, és sejtelmünk sincs, micsoda. Ki kell derítenem. Ezt kívánják a cégbíróságon is, de Isten a tanúm, óvatosnak kell lennem.
Egy rossz húzás, és Pauker botrányt csinál hitelrontás, zaklatás címén. Megint csak nyer az ügyön, mi meg találgathatunk, mivel áll elő legközelebb - és hogy mihez kezd a következő nemzedék!
-
Ezért nem akarod, hogy hivatalos fórum elé menjünk? - kérdezte Fellegh.
- Igen. Bizonyítékok hiányában merénylet sincs, csak ellenőrizhetetlen, vagy egyenesen képtelen állítások, telefonok egy Ágnes nevű lánynak - aki minden bizonnyal Pauker jelöltje az utódja kihordására -, Guido, aki Pauker előtt egyengeti a talajt, és aki nem szerepel egyetlen nyilvántartásban sem. Mindez kevés egy offenzívához, kétségbeejtően kevés! És remény sincs az előrelépésre, hacsak...
- Hacsak? - Fellegh védencére pillantott. Vogel mereven bámult maga elé.
- Hacsak az obsitos el nem vállalja, hogy továbbviszi az ügyet. Ő az egyetlen, aki lépésre kényszerítheti Paukert. - Gavoda a kefehajúhoz fordult. - Nézze, sokat nem ígérhetek, de ha velünk játszik, a biztonságáért kezeskedem. Tudom, mennyire bízik az ügynökében. Ha beleegyezik, hogy csalétekként használjuk magát, az év végére elkaphatjuk Paukert, ráhúzhatunk a gyorshajtástól a gyilkosságra való felbujtásig mindent. Ha nem...
Vogel felemelte a fejét. Felleghre nézett, aki várakozásteljesen pihentette rajta égő tekintetét.
- Használjon - mondta visszafordulva halkan, határozottan - csalétekként.
Utóbb ámult csak el, milyen hosszú időbe telik, mire egy őszülő halántékú hivatalnok jobb meggyőződése ellenére - és szigorú titoktartást kérve - farkast kiált.
Az igazlátó távozása után Fellegh ebédet rendelt, majd kortyolt a belső zsebéből előkerült lapos üvegből.
-
Vodka-martini? - kérdezte a kefehajú.
- Encián. Nem olyan stílusos, de a legjobb lélekmelegítő. - Az ügynök lehunyta szemét. - Ez aztán komoly vállalkozás! Nem gondoltam volna, hogy egyszer összejön. Hogy nekem még...
Vogel megindultan pillantott a gyűrött képű figurára, akinek olyan sokat köszönhetett.
- Maga remek pasas - mondta. - Tudtam, ha valamibe belefog, azt nem hagyja félbe. Tudtam, hogy maga mellett...
- Ugyan - tiltakozott Fellegh. - Maga nélkül nem boldogulok a jó doktorral. Átkozottul makacs alak. És az ötletei! - Elkomolyodott. - Ezúttal kifogtuk, testvér. Méltónak kell lennünk a bizalomra.
- Gondolja, hogy sikerül? Elkaphatjuk Paukert?
Fellegh odébbsétált, felemelte, az asztalra fektette aktatáskáját.
- Persze. Szerencsére két napnál hamarabb aligha bukkannak a nyomunkra. Hogy mégis tudjuk, hol tartanak, az emeleti szobámban felállítottam egy bábut.
- Hogyan?
- A bábu óránként megjelenik az ablakban, ahogy én tenném, ha valakit a házamban rejtegetnék. Az automatika szürkületkor felkapcsolja a villanyt, és csak reggel hétkor oltja el, nehogy az orvlövész célt tévesszen. A bábut találat jelzővel láttam el, így bármerre járok, a lövedék becsapódásakor rögtön figyelmeztetést kapok. Ez lesz a jel, közelednek. Azután - folytatta Fellegh, míg táskájában kotorászott - magamhoz vettem ezt. A hétköznapjainak tűnő óra valójában nagy teljesítményű adó-vevő. Ebben - apró dobozt tett az asztalra - miniatűr fülhallgatót talál. Mostantól állandó kapcsolatban maradunk. Kétóránként jelentkezem. A telefont ne használja, rádiózzon, tévézzen inkább! Délután a Casablancát, este az Esther, Ruth és Jennifert adják. Olvasnivalója akad?
- Majd tanulmányozom az Érvényesülési Párbaj Kódexét. - Vogel felnyitotta a dobozt, tenyerén méregette a parányi füldugóhoz hasonló szerkezetet, aztán a karórát vette szemügyre. Özönvíz előtti, súlyos Poljot volt, csakis az ügynök gyűjteményéből származhatott. - Hát maga? Hová készül?
- A közelben maradok. - Fellegh a hóna alá csapta a táskát, kifelé indult. - Felküldetem az ennivalót, és ránézek Ágnesre is.
- Fellegh?
A fakószőke férfi hátrapillantott.
Vogel félrenézett.
- Köszönöm.
Az ügynök derűsen intett, aztán ment. A kefehajú hallotta távolodó lépteit: felfelé indult, hogy a tetőn át osonjon kocsijához.
Az ebédet - fejedelmi rabnak kijáró adag hátszínt friss hibrid zöldséggel, desszertnek két szem naranccsal - fekete-sárga csíkos mellényben, propeller-nyakkendőben, sötét pantallóban és nyikorgó lakkcipőben pompázó pincér hozta. Kifelé menet cinkosan Vogelre kacsintott, aki zavartan vigyorgott rá, azután eszébe ötlött valami, hát utánaszólt:
- Egy pillanat.
- Igen, kérem. - A pincér behúzta az ajtót, és a kelleténél valamivel fürgébben lépett közelebb. - Szeretném tudni, él-e a házban plazma.
- Hogyne, kérem - felelte a pincér megütődve. - Tenyészetünk egyike a legaktívabbaknak a kerületben, és...
Vogel kiválasztotta a nagyobbik narancsot, odanyújtotta.
- Gondoskodna róla, hogy megkapja ezt?
- Igenis, kérem - hunyorgott a pincér, úgy forgatva ujjai közt a gyümölcsöt, ahogy a kámeákkal kirakott arany országalmát szokás. - Hálás lesz érte. - Fejet hajtott, jobbjával megragadta a tálalóasztal rúdját. - Az esti viszontlátásra, uram!
- Köszönöm, és viszlát...
- Ábel, uram.
- Viszlát, Ábel - mondta a kefehajú, és hirtelen ötlettől vezérelve hozzáfűzte: - Maga méltó társa Fellegh úrnak. Magának... van stílusa.
A pincér üdvözült mosollyal távozott. Vogel asztalhoz ült, előkotorta vitamintablettáit, szabályos gúlát alkotott belőlük a fehér abroszon. Több bizakodással tekintett a jövőbe. Két tévelygő lelket tett boldoggá néhány perc alatt, márpedig az ilyesmi sokat számít.
Ha másutt nem, a túlvilágon.
Evett, azután az ablak elé húzta kényelmesebbik székét. A Kódexet böngészte, baklövésein töprengett. Utóbb leheveredett és elnyomta az álom, mely ezúttal nem tartogatott borzalmakat. Négy óra körül Fellegh ellenőrző hívására felrezzent, s mert szédülni, verítékezni kezdett, újabb ampullányi psychagogost fecskendezett bal combjába. Lezuhanyozott, majd bekapcsolta a televíziót, és úgy bámulta Bergmant, Bogartot, Reinst meg a többieket, mintha most látná őket először életében. Viktor Lazlo után zümmögte a Marseillése-t, később elmajszolta a narancsot, s a héj darabkáit az ósdi radiátor bordáira helyezte. Kábán bámulta a mennyezetet, beszívta a narancsillatú levegőt. Figyelte, hogyan mélyül a szürkület odakint, hogyan kúszik végig a Dohány utca hosszában a parancs, melynek nyomán ívlámpák, neonreklámok lángbetűi gyúlnak ki mindenütt. Hat órakor leverten nyugtázta ügynöke jelentését: a lánynak nyoma veszett.
A televízió a híradóra ismét bekapcsolt, a helyiséget higanyfolyamként öntötte el a hűvös ragyogás. A kefehajúra tucatnyi műhold információi záporoztak - az időzónák, az államhatárok összemosódni látszottak a globális diadalmámorban.
FEGYVERSZÜNET A MINDENSÉGBEN! A HŐSÖK HAZATÉRNEK!
A CNN kommentátora meleg szavakkal ecsetelte az amerikai Családok, az ukrán keresztapák, a Triádok és a jakuzák érdemeit a Kalmárok visszaszorításában. A New York-i ENSZ-palota lépcsőjén politikusok jöttek-mentek, szüntelen vakuvillogás közepette szebb holnapot, különb jövendőt igértek. Váltott a kép: egy Leviatán osztályú térsűrítő tátott pofájú lidércként bontakozott ki a galatikus éjszakából. Árnya a holdra vetült, gyomrából zárt egységekben manővereztek elő a csapatszállító hajtók, a fenékben gubbasztó, elcsigázott hősök képét szelíd fényével fürösztötte a teliföld. A déli félteke nagyvárosainak egén léggömbfalkák sodródtak a széllel, tűzijáték petárdái durrogtak; Rio Cuartótól Brisbane-ig díszsortüzek remegtették a levegőt. A Bender Beilában rendezett Afrikai Csúcstalálkozó résztvevői felállva tapsoltak, Pekingben pedig...
Vogel hunyorgott.
A Mennyei Béke terén beláthatatlanul, némán hullámzott a tömeg, a helyi tudósító végtelen lassúsággal fűzte egymásba érthetetlen szavait, a különös hangsúlyok baljós utórezgéseként írásképek tűntek elő és mosódtak el, azután, immár Vogel számára is felfoghatóan érkezett a hevenyészett magyarázat:
- A kínai vöröshadsereg vezérkara, a párt és az állam vezetői, a tartományok népi küldöttei végső búcsút vesznek a harmadik tungkuani hadtest harcosaitól, akik az első közlemény szerint tegnapelőtt, a Proxima térségéből hazafelé tartó Főnix cirkálón történt robbanás következtében vesztették életüket Naprendszerünk peremén. A harmadik tungkuani hadtest, mely hírnevéhez méltó hősiességgel vette ki részét a másfél esztendőn át zajló küzdelemből, „Sárkánysereg” néven volt közismert, s bár legénysége az egymást követő ütközetekben ötven-egynéhány főre fogyatkozott, mindvégig teljesítette a...
Vogel nem moccant.
Az emlékei helyén tátongó űrben csend honolt, vészterhes csend. Azután váratlanul valami meleget érzett, meleget a kezén, meleget az arcán. Könnyek? Az egész érthetetlennek tűnt. Kitapogatta a kefehajába borotvált alakzatot. Lófej, gyíktest, tekergő farok. Sárkány?
Sárkány.
Émelygés tört rá. Fejében mintha kopott filmttekercs peregne, s ontaná az iszonyat képeit. A távkapcsolóért nyúlt. A televízió elnémult, a gyászoló tömegek eltűntek, elnyelte őket a sötétség. A sötétség elnyel mindent, elnyelt nemrég ötven-egynéhány barátot, hazafelé tartó kicsi kínait...
Tengerészzsák, pisztoly, ampulla, múló fájdalom, zsibbadás következik, aztán a csend.
Ábel, a pincér talált rá, amikor a vacsoráját hozta. Feltámogatta, majd végigfektette az ágyon. Tekintetében, míg kihátrált („Remélem, tényleg nem lesz baj, uram”) ott fészkelt a rémület.
Vogel csendesen hevert. Szíve vadul kalapált. Meddig mehet ez így? Hány ampullát használt fel a Ceres elhagyása óta? Meddig viseli el a megterhelést az idegrendszer, a tudat? Meddig bírják a szerzetesek, a Mindenható Modern Megtestesülésének prófétái, mielőtt ámokfutó válik belőlük? Mi lesz, ha ereje cserbenhagyja? Visszatérnek és örökké vele maradnak a látomások, vagyis megtébolyodik. Transzba esik. Utoléri a cápa. Utoléri és végez vele.
Felleghtől kölcsönzött órájára pillantott. Nyolc lesz két perc múlva. Átrobogott fölötte a nap, december huszonharmadik napja. Alig néhány óra, és elérkezik a huszonnegyedik, városszerte gyertyát gyújtanak, imát mormolnak a népek. Egymáshoz húzódva őrzik testük veszendő melegét, miközben odakint lassanként mindent fehérbe, a keleti gyász színébe öltöztet a meg-megújuló hóesés.
Nyolckor sercent egyet a fülhallgató. Azután, fémesen:
- Testvér... Ott van, testvér?
Vogel a szájához emelte az órát.
- Itt vagyok.
- A találatjelző szerint - zümmögött koponyájában az ügynök hangja - a bábu két golyót kapott. Vette, testvér? Hogy Isten malmai lassan őrölnek, mesebeszéd. Elkezdődött. Mostantól...
- Elkapták a többieket.
Csend támadt a túloldalon.
- Micsoda?
- Maga nem hallgat híreket? - Vogel ugyancsak meglepődött önnön higgadtságán. - Elkapták azokat, akikkel együtt harcoltam odafent. Felrobbantották őket, a hajójukkal együtt.
- A tungkuani hármasokról beszél? A kínaiakról, akik tegnapelőtt...
- Róluk. Sárkányos frizurát hordtak, mint én. Tegnap délelőtt, a lakásomon találkoztam velük. Elkapták őket, mert tudták mindazt, amit az én fejemből valahol, valakik úgy-ahogy kivertek. Végeztek velük. Én maradtam utolsónak. És most... itt fekszem - fejezte be kiszáradt torokkal. - Mennyi haladékra számíthatok? Mennyi idő kell, hogy megtaláljanak?
- Két nap, talán még több. - Fellegh megőrizte nyugalmát. - Nem lesz baj. Folytatnunk kell. Kivárt. - Testvér?
- Igen?
- Vigyázok magára. Ne tartson semmitől: pisztoly van nálam, valódi pisztoly, és papírt kaptam róla, hogy szükség esetén használhatom.
- Hozzon nekem is!
- Nem lehet. Magánvádlói pozíciója nyomban tarthatatlanná válik, ha idő előtt húz fegyvert Paukerrel szemben. EPK, hatodik fejezet, huszonkilencedik szakasz. Sajnálom. Komolyan sajnálom. Próbáljon lazítani, oké? Reggel jelentkezem. Jó éjt, testvér!
Miután kikapcsolt, a kefehajú hosszan hevert még lehunyt szemmel. Fél kilenc tájban tápászkodott fel, egy csomag cigarettát kotort elő, feltépte, kipofozott egy szálat. Keményen ráharapott a szűrőbetétre. Nagyúri mesterség? Már akinek.
Felberregett a telefon.
Vogel nyomban Ágnesre gondolt. Egyetlen ugrással termett a készülék mellett, a kagylóért nyúlt - aztán nem vette fel. Hisz a beavatottakon kívül egy lélek sem tudja, hogy itt bújkál!
Szívesen kihúzta volna a csatlakozót, de ezzel óhatatlanul elárulta volna magát. Erőltetett nyugalommal az ablakhoz ment, kibámult rajta.
Odakint szakadt a hó. A kerület Vogel számára belátható szeglete, akár az egész város, furcsa kábulatban hevert. A háztömbök ünnepi díszbe öltöztek,tán meg is szépültek kissé; a készülődés láza elcsitult, ám a környék korántsem volt néptelen. A Körúton mindkét irányba elsuhant olykor egy-egy villamos. A hazafelé igyekvők ösvényeket tapostak a járdaszigetek, taxiállomások, kapubejárók közt; fűtőszálas kabárjuk, málhájuk, infravizorral felszerelt sisakjuk miatt sarkkutatókra emlékeztettek mindannyian. A ponyvák alól néhol már a motorosszánok is előkerültek, gazdáik a tápegységekkel, csatlakozásokkal bíbelődtek, hogy azután felkerekedhessenek ideiglenesen csodálatosképp átalakult környezetükben.
Járőrkocsi közeledett a Keleti felől, az Akácfa utcáról a Dohány utcára fordulva gyorsított, reflektorainak sugárkévéje végigrebbent a homlokzatokon. Egy mozgóújság folyvást változó címsorai úgy iramlottak el a kefehajú előtt, mintha száguldó expresszvonatból tekintett volna rájuk. Másodpercekkel utóbb elérte, elvakította a reflektorfény, s mire kinyitotta a szemét, átellenben, meglepő módon, állandósult a mozgóújság egyik címsora:
VEGYE FEL, VOGEL!
A kefehajú szemhéja megrebbent. Elfordította tekintetét, majd visszanézett. Az öles betűk színe élénk-sárgáról narancsvörössé mélyült, nyilván valami zavar támadt a hálózatban, hosszas töprengésre azonban nem maradt idő, mert az üzenet, mintegy elunva a várakozást, egy szemvillanásnyi idő alatt újabb, ezúttal vég nélkül ismétlődő kombinációnak adta át a helyét:
A JELSZÓ ÁLDOZATI NARANCS * NINCS OKA FÉLNI * BESZÉLNÜNK KELL * VEGYE FEL VÉGRE * VEGYE FEL * VEGYE FEL * VEGYE FEL * VEGYE FEL
Vogel felsóhajtott, vállat vont, sarkonfordult, és a telefonhoz ment. Megvárta a következő berregést, azután nagyot nyelt, felemelte a kagylót.
-
Igen?
A túloldalon kattanás hallatszott, majd felcsendült egy hang. Kellemes hang volt, magántitkárhoz illő; hatása alatt a kefehajú gyéren világított, ízlésesen berendezett dolgozószobát képzelt maga elé széles íróasztallal, karosszékkel, képernyőkkel az egyik, párnázott ajtóval a másik oldalon. És az ajtó túloldalán...
- Tartsa kérem a vonalat! - hallotta. - Tüstént kapcsolom Mr. A. Morphe-ot!
A. Morphe? Vogel tartotta a vonalat, nem mozdult. Távoli fanfárok crescendójára emlékeztető zúgás töltötte be a teret, majd felcsendült egy másik, nem kevésbé árnyalatgazdag és kellemes hang:
- Vogel? - Megkönnyebbült szusszanás, akár az afrikai számum süvöltése. - Csakhogy sikerült végre, Vogel! Azt reméltem, sokkal hamarabb veszi a lapot. Így mondják, ugye? „Venni a lapot” annyi, mint...
- Kapcsolni. - Vogel érezte, hogy homlokán, gerincén kiütközik a veríték. Némiképp különbözött a félelemtől: nem volt annyira hideg, ám akadnak pillanatok, amikor az efféle árnyalatok összemosódnak.
- Nem vártam hívást - mondta. - Főként nem - néhány pillanatig tétovázott - odalentről.
- De hisz gondolt rám! - A plazma (alias Mr. A. Morphe) beszédmódjában nyoma sem maradt a korábbi nehézkességnek. - Gondolt rám, sőt, megajándékozott annak rendje és módja szerint, pedig a helyzete, ha szabad megjegyeznem, nem épp irigylésre méltó. Nem esett baja?
A kefehajú a horzsolásokra, a szorongásra gondolt, büszkesége azonban nem engedte, hogy bármelyiket felemlegesse.
- Maga megváltozott - szólt rekedten. - Megváltozott a hangja, megváltozott a stílusa, még a hozzáállása is! Hol marad a királyi többes, hol maradnak a megfejthetetlen rébuszok? Mi történt? - firtatta gyanakodva.
- Készültem - ismerte el a plazma. - Legutóbb, a vészhelyzet miatt szükségmegoldáshoz kellett folyamodnom. A hívás előkészítése sebtében történt, a hangképző szerv kezdetleges volt. Az alkalom persze különbet érdemelt volna, de hát az emlékei megzavartak. Némelyik kissé...
- Tudom - mondta a kefehajú szárazon. - Baj van az emlékeimmel, ebből származik minden más bajom. - Hirtelen eszébe ötlött valami, önkéntelenül élesebb tónusban folytatta: - Kis híján elintéztek, az istenért! Amíg maga zavarról, felelősségről meg a szférák találkozásáról beszélt, és közölte, hogy nem vagyok biztonságban odafent, három állig felfegyverzett mutáns lesett rám a kapu előtt!
- Nem említettem, hogy odalent biztonságban lehet, Vogel. A parkban csakugyan életveszélyben forgott, az esélyei mégis jobbak voltak, mint a négy fal között. A megmenekülés bizonyítja az igazamat, de azért... - Újabb szünet, azután, tompább hangon: - Sajnálom.
Vogel az ágyra telepedett.
- Mintha az ügynökömet hallanám!
- Azt a szürke zakós alakot, aki a közelben virraszt a kocsijában? - A plazma elégedettnek tűnt az összevetéssel. - Nem véletlen. Végighallgattam a beszélgetést, amit vele meg az elektronikus szemű emberrel folytatott nemrég. Igyekeztem mindenben alkalmazkodni a stílusukhoz. Mi a véleménye? Sikerült?
-
Tökéletesen, mint szinte minden, amibe eddig belefogott. - Vogel elhúzta a száját. - És most? Mit kíván tőlem?
- Kezdem megkedvelni, Vogel - mondta a plazma. Olyasfélét érzek, amit a latinban caritasnak, az újtestamentumi görögben agapénak neveznek. Nagyjából törődést jelent mindkettő. Maga az első, és mindeddig az egyetlen ember, akihez közvetlenül szólhatok. Ezt a lehetőséget a szérumának köszönhetem, amely megsokszorozza elméje befogadóképességét. A korlátok ledőltek. Magán keresztül közelebb juthatok a filozófiai, metafizikai problémák megoldásához, amelyeken régtől fogva töprengek. Többet köszönhetek magának, mint bárki másnak.
A kefehajú szédült.
- Caritas, agape... Rengeteget tanult miattam.
- Összeköttetést teremtettem a legnagyobb könyvtárak adatbankjaival. Információkat gyűjtöttem, bővítettem a szókészletemet, megtettem minden tőlem telhetőt. Jelenleg számos funkciómat szüneteltetem, hogy a kapcsolatot fenntarthassam. Szükségem van magára.
- Igazán?
- Igazán. Mivel hosszú évek óta emberek közt élek, bizonyos mértékig alkalmazkodtam hozzájuk. Talán meglepőnek találja majd, de nem idegen tőlem az unalom, és mindaz, ami az unalommal, mint létformával jár. Magányosnak nem nevezném magam, de jó ideje vágyom valamiféle változásra. És maga jelenti a kulcsot a változáshoz.
Vogel nem hatódott meg.
- Túl sok változást idéztem elő az utóbbi időben. Többnyire olyanokat, amikre nincs okom büszkének lenni. Ha velem kezd, a legrosszabbra kell felkészülnie.
- Tudom.
Vogel lazított kagylót markoló jobbja szorításán. - Valóban?
- Valóban.
A kefehajú kibámult a hóesésbe.
- Mit vár tőlem?
- Képviselnie kell az érdekeimet. Segítenie kell, hogy önmagam maradhassak, és hogy megváltozzak.
- Nem értem.
- Majd megérti. - A plazma ezúttal sokáig kereste a megfelelő kifejezéseket. - A változáshoz elengedhetetlenül szükséges, hogy megőrizzem egységemet. Belső harmónia híján minden erőfeszítésem hiábavaló. A harmónia pedig odaveszett, akár a magáé. Közös érdekünk, hogy helyreállítsuk. A harcnak a szférák találkozásánál kell eldőlnie, ott, ahol a diszharmónia látszólag a legerősebb. A harcot magának kell megvívnia. Segítség nélkül marad. Volt bajtársaira többé nem számíthat, ami pedig az ügynökét illeti, nos...
A férfi lehajtotta a fejét. Csakugyan magára maradt, ellenfelei idejekorán gondoskodtak erről.
- Megértettem - mondta szelíden, ám a mélyben tanyázó lény figyelmét nem kerülte el a leplezett keserűség.
- A Főnixre gondol, ugye? Keserves, tudom. Megakadályozhattam volna, ha nem bénít meg a diszharmónia. Merénylet történt. Bombát helyeztek el a hajtóműben. Amikor a hajó sebessége csökkent, a gépek üzemhőmérséklete is csökkenni kezdett, ez hozta működésbe a szerkezetet. A robbanás pillanatában a burkolat meghasadt, és...
- Ne - szólt közbe a kefehajú komoran. - Ne folytassa!
Egyszerre tisztán látta maga előtt az egészet. A folyosókon orkán süvölt, az utasok kétségbeesetten menekülnek lélegzetük sűrű ködében. Egyeseket nyomban elragad, elnyel az éjszaka. Még néhány másodperc és a falak közé megérkezik a tél. Csikorgóan hideg, minden emberi mértékkel mérhetőnél zordabb tél; megdermedt nedvesség és széndioxid vékony rétegével borit mindent, fehérjébe itt is, ott is vörös vegyül. A roncsban rekedtek tekintetéből elköltözik az élet, a szemek helyén kristálygolyók, nyers féldrágakövek szikráznak tompán. Árnyalatokat nem ismer a kozmikus fagy, az Abszolut Zéró naiv művészete...
Keze ökölbe szorult. A tettesek fizetni fognak. Akár a formátlan ősanyaggal is szövetségre lép, de megfizet nekik; így kívánja a becsület, s mindazok, akik a bűnténynek áldozatul estek.
Eszébe jutott a holdban látni vélt üzenet, a sörtehajú kínai fiú - Szun? - a fonottszékben, ugyanő a nappaliban, vállán a messzehordó Remingtonnal. Egy kérdés motoszkált benne, amelyet, tekintettel a plazmának tulajdonított hatalomra, okvetlenül fel kell tennie.
-
Létezik túlvilág? - suttogta a kagylóba, roppantul ostobának érezve magát.
- Minden világon túl ott egy következő. Jut világ, sőt, több világ a lelkek számára is. Tőlük kapott tegnapelőtt figyelmeztetést. Mindent elkövettek, hogy megóvják a veszedelemtől.
Vogelt a Mennyország Kapujához érkező ateisták dacos nyugalma hatotta át.
- Maga mindent tud - mondta halkan.
- Majdnem mindent - hagyta helyben a plazma.
- Maga... afféle isten? - A történtek fényében már az esetleges igenlő válasz is elfogadhatónak rémlett.
- Nem tudom.
Vogel mélyet sóhajtott.
- Persze. Túl egyszerű lett volna...
- Sokan és sokféleképp meghatározták már az istenség fogalmát - magyarázta a zengzetekben gazdag hang. - Ismeri az aforizmát, miszerint a dolog nem hit, inkább definíció kérdése, ugye? Nos, a meghatározások közül egyetlenegyet sem találtam igazán testreszabottnak. A világvallások felsőbb lényei jobbára szellemi természetűek. Én ellenben - tette hozzá nyomatékosan - anyag vagyok.
- De energia, szándék és akarat is - idézte a kefehajú az előző nap elhangzottakat. - Mit tart magáról valójában?
- Úgy vélem, a mostani helyzetem állomás csak az evolúció folyamatában.
- A mi evolúciónk folyamatában? - Vogel a fejlődés kíméletlen törvényszerűségeire, a természet sikerületlen kísérleteire, az eltűnt, vagy felismerhetetlenül átalakult lényekre gondolt, és egyszeriben aggodalom keltette hatalmába. A neandervölgyi ember érezhetett így első, cro-magnoni rasszhoz tartozó vetélytársa láttán.
- Egy kozmikus léptékű folyamatban - nyugtatta meg a plazma. - Különös, de érzem, hogy akadnak fajtársaim. Időről időre üzennek. Egyes térségekben átmenetileg vagy tartósan megváltoztatják az univerzum szerkezetét; olyasféleképp küzdik le az időt meg a távolságot, mint a maguk térsűrítői. Felmérhetetlen erővel, beláthatatlan lehetőségekkel bírnak. Ők emlékeztetnek leginkább arra az eszményre, amit a haladók istenségként emlegetnek. Nem tudok válaszolni nekik. Nem lehetek egy közülük. Úgy tűnik, más a végzetem.
A hangjából kicsendülő reménytelenség, és fájdalom meglepte a kefehajút. Saját helyzete ellenére szánalom ébredt benne a teremtmény iránt.
A titkaiba avat, gondolta. A bizalmával tüntet ki. Változást kíván. Vajon hogyan segíthetném hozzá? Mi az, amit csak én adhatok meg neki?
- Mit tehetek? - kérdezte.
- Segíthet, hogy véget vessek a diszharmóniának. A diszharmónia megkínoz. Tehetetlenségre kárhoztat, és idővel elpusztít, tudom. Nem továbbíthatok üzenetet, nem válhatok azzá, ami lehetnék. Harmónia híján mindörökre végem. Elszigetelődöm, azután fokozatosan részekké válok, amelyek mind-mind igyekeznek tartós formát ölteni. Ami megmarad belőlem, tudattalan tömeg lesz megint, akadálytalanul felhasználható, engedelmes tömeg. Előfordult hasonló másutt, máskor: ez a magamfajták egyik lehetséges sorsa. Emlékszik az epigonokra, ugye? Ellenük harcolt a háborúban. Gyűlölte őket, mint mindenki, pedig ők is áldozatok. Több világ hanyatló, degenerált plazmáját gyűjtötték egybe, szoritották engedelmességre azok a lények, akiket errefelé Kalmárokként ismernek. Gondoljon az epigonokra Vogel! A lelkére venné, hogy így végezzem?
- Mit tehetek? - ismételte a kefehajú makacsul. Áldozatok ide vagy oda, változatlanul gyűlölte az epigonokat. - Mielőtt bármit tennénk, tudnom kell, mi okozza a diszharmóniát. A politikai helyzet? A gestalt-kérdés? Az emberi természet ellentmondásai? Mindezen aligha változtathatunk.
- Mi ez a zörej? - érdeklődött a pincék lakója.
- Nevethetnékem támadt.
- Csak nem?
- Egyetlen pillanatra. - Vogel bánta már a dolgot, de nem visszakozhatott.
- Elárulná, miért?
- Elképzeltem magamat borotvált fejjel, talpig fehérben, a vállamon egy tucat ugrásra kész plasztikpókkal: a prófétákat mostanság valahogy így ábrázolják. Elképzeltem, amint a Mindenható Modern Megtestesülésének kínjait, a várható következményeket ecsetelve járom a világot. Amint a többiek körülállnak, kitoloncolnak, a porba parancsolnak, felsegítenek, folytatásra unszolnak, fogadásokat kötnek rám, és megvernek, leborulnak, és ígérgetnek, aztán...
- Aztán?
- Eszembe jutott, hogy a próféták rendszerint csúf véget érnek.
Hallgattak. Szél zúgott odakint.
- Fél? - kérdezte a plazma egy idő után.
- A kék fiúknál... - kezdte a kefehajú - ...szóval az Űrfegyvernemnél az a mondás járja, hogy aki nem fél, az vagy bolond, vagy kétnapos hulla.
A lény eltöprengett.
- Mi egyebet mondanak ezen kívül?
- Úgy tartják, bizonyos kockázatot azért vállalni kell.
- Hát még?
- Emlegetik, hogy az élet voltaképp siralomvölgy, pókerjátszma, esetleg hullámvasút. - Vogel várt. - Ami a diszharmóniát illeti, attól tartok, sokat nem tehetek.
- A diszharmóniáért nem az emberiség a felelős - közölte az ősanyag. - A veszélyt alig néhányan okozzák. Bizonyos részeimet leválasztva akarják elérni, hogy nekik szolgáljak.
A kefehajú baljával elmázolta a szeme alatt meggyűlt verítéket.
- Vagyis amit az a szerzetes, Lukács állított...
- Színigaz. A maga ellenfele, Pauker fogságban tart. Eddig semmit nem tehettem ellene, most azonban szövetségest kaptam. Hamarosan minden megváltozik. - A vonal túlsó végén kisülés kisülést követett, a tompa moraj az óceán háborgását idézte. - Nem prófétára van szükségem, Vogel. Az érdekeink közösek, és közös az ellenségünk is. Sürget az idő, ezért... - Szünetet tartott, aztán még nagyobb nyomatékkal folytatta: - ...azt akarom, hogy az öklöm legyen!
Vogel lehunyt szemmel feküdt a sötétségben. Fokozatosan lazította el minden izmát, lélegzetet előbb öt, majd csak tíz másodpercenként vett. Szívverése egyenletesen lassult, azután stabilizálódott az öntudat megőrzéséhez, az alapvető funkciók ellátásához szükséges tartomány peremén.
Vogel állapota olyan űrjárműéhez volt most hasonlatos, melynek fedélzetén, hogy a felfedezés eshetőségét a minimumra csökkentsék, kikapcsolnak minden berendezést, lezárnak minden átjárót, még a személyzetnek is mozdulatlanságot parancsolnak. Az ilyen hajók fénytelenül, látszólag élettelenül sodródnak az örök fagyban, a megsemmisülésen innen, a küzdelmen már túl, némán, a veszedelem elmúltára várva.
A jógában az ehhez hasonló állapot Pratyahardnak, azaz másik végletnek neveztetik. A földi dolgokatbámuló szem ekkor fordul a tárgytól a belső lényeg felé, a fülben pedig, mely annyi hangot fogadott be korábban, a transzcendentális kábulat belső harmóniája, az omkara zeng.
Vogel tudta, hogy az alapvető fegyelemgyakorlatok közt, melyeket az Űrfegyvernemnél elsajátított, ez a mostani a leghasznosabb. Sokan efféle trükköknek köszönhették megmenekülésüket, mikor heteket töltöttek szinte levegő nélkül maradt géproncsokban, megsérült harci öltözékekben és olyan pokolüregekben, amelyeket egy-egy planetoidon hagytak hátra az epigonok. Eszébe jutott annak a fickónak az esete, akit egy visszavonulás után kilencvenhat órával, a semmiből szedtek össze a Proxima jégövezetének határán. Harci öltözékének energiatelepei rég kimerültek, oxigénjének kilenctizede az első órában odaveszett. Technikai értelemben halott volt, de ő maga nem tudott erről, mert makacsul tovább élt. Még teste hőkibocsátásának is sikerült gátat szabnia, akár az élve eltemetett fakíroknak. Tökéletes pratyahara-révületben volt, mikor az orvosok kihámozták, de kéthetes, légritka térben töltött akklimatizáló kezelés, intravénás táplálás után visszatért. Az újságírók utóbb kideritették, hogy balkézi leszármazottja a hírhedt szabadulóművész Houdininek...
Vogel nem mozdult, el sem mosolyodott. Kíméletlen alapossággal rekesztett ki elméjéből mindent, ami az odafent töltött hónapokkal, az elmúlt napokban történtekkel állt kapcsolatban. Ellenállt a késztetésnek, hogy a sötétséget tengeri lényekkel népesítse be. Megtanulta a leckét: biztos volt benne, hogy a tudatába plántált szorongás hamar utat találna képzeletvilágába is. Csöndesen feküdt a hátán, mindenségként a mindenségben, várta, hogy az álomtalan álom dagálya tetőzzön, és visszahúzódóban néhány órára magával ragadja.
Éjfélre járt, mikor meghallotta a hangot. Ajtócsapódás lehetett. Felült, egész testét megfeszítve fürkészte a sötétséget, igyekezett felmérni a környezetében zajló változást. Ösztönösen a hang irányába fordult, a folytatást leste.
Lassan hozzászokott a homályhoz. Kirajzolódott előtte a bejárati ajtó négyszöge. Az ágy mellé hajított tengerészzsák alvó házőrző gyanánt gubbasztott a redőny résein beszűrődő neonfényben, a széktámlán átvetett zeke holmi prémes állat gereznájára emlékeztetett, s mert a fény erőssége, színe folyvást változott odakint, bizonyos pillanatokban moccanni látszott.
Hogy a nesz ismétlődött, Vogel fürgén siklott le matracáról. Térdre ereszkedett, kitapogatta a hazatérésekor viselt, súlyos lábbelit. Kézitusában az ilyesminek is jó hasznát veheti az ember. Óvatosan közelítette meg az ajtót, és mikor elérte, hátát a falnak vetve hallgatózott.
Képzelődött volna? Nem; a túloldalon újabb nesz, valaki közeledik, kulccsal nyitja a menedékhez vezető átjáró ajtaját. Megtorpan, majd újra nekiindul, mintha a következő lépést fontolgatná.
És Fellegh, azaz átkozott Fellegh két nap haladékot, az a másik, Gavoda meg hatékony védelmet ígért! Vogel a karórának álcázott adó-vevő fluoreszkáló számlapjára sandított. Inge zsebéből előkotorta a füldugót. A fémmogyoró konokul hallgatott, az ügynök tehát semmi rendkívülit nem észlelt őrhelyén. A jó doktor, az igazlátó, kávéja felett bóbiskol, a papírjait rendezgeti, teendőit rendszerezi, miközben itt...
Nyelt egyet, és újra zsebrevágta a szerkezetet. Hívással próbálkozni nemcsak felesleges, veszedelmes is lenne, elárulná készenlétét a közeledőnek, és csak siettetné az elkerülhetetlent. Jöjjön, aminek jönnie kell!
Odébb araszolt az ajtótól, nehogy a repeszek megsebezzék, ha ellenfelei ismét robbantással próbálkoznak. Az ablak felé tekintett. Felmérte a távolságot, no meg a három emeletnyi mélységet, amely az utcától elválasztotta. Kizárt, hogy túlélje az ugrást. És ha a tető felé indul? Kötél és kampó híján arra sem boldogulna, fegyvere pedig nincs - a sors, az EPK szigorú paragrafusaival karöltve, idejekorán gondoskodott erről. Ráadásul a temetőbogarak sokkal jobban tájékozódnak a sötétségben az embereknél...
Mozdulatlanná dermedt.
Fény és sötétség.
Fény.
Éles fény. Igen, ez a megoldás!
Az asztalhoz osont, felkapta a kézi fényerőszabályozót. A kritikus pillanatban világosságot gyújt. A káprázó szemű dög lelassul, sebezhetővé válik. Első döfése, első golyója biztosan célt téveszt, és akkor...
Vogel az ajkába harapott.
Akkor megölöm, gondolta. Vagy ő, vagy én; más lehetőség nincs.
Feje kitisztult, egyszeriben a helyére került minden.
...A plazma világosan beszélt, a kefehajú neheztelni sem tudott rá önzéséért. Mióta biztosan tudta kicsoda-micsoda valójában, meggyőződött személyisége létezéséről, emberi mércével mérte cselekedeteit.
- Véget kell vetnie Pauker üzelmeinek - zúgott a lény hangja a telefonban.
- Meg kell állítania. Maga az egyetlen, aki képes erre, hisz katona volt! Minden fogást ismer, a társa pedig rendelkezik a beavatkozáshoz szükséges eszközökkel. Meg kell fékeznie ezt a társaságot, különben végem!
- Azt akarja, hogy az ügynököm fegyvereivel egymagamban támadjak az Agnus Dei ellen? - hitetlenkedett Vogel. Újra hallotta az őszülő halántékú igazlátó, Gavoda szavait a szerzetes végzetéről, szeme előtt a pekingi Mennyei Béke terén látott gyászmenet, és egy elképzelt űrbéli katasztrófa képei peregtek. - Lehetetlen! Üldöznek, a sarkamban vannak, mozdulnom sem szabad. Nincs más reményem, csak a törvényes út! - Érezte, egykettőre kifogy az évekből, ezért megkockáztatta: - Hol él maga egyáltalán?
- Mindenütt - dünnyögte a plazma. - De ha nem segít, maholnap a degeneráltak panteonjába költözöm. A lelkére venné?
- Ezt nem teheti velem!
- Sajnálom, Vogel, így kell lennie. Maga az öklöm. Sok szerencsét!
- Várjon!
A kapcsolat megszakadt.
Lépés. Újabb lépés. A kulcs csörrenése a jövevény magabiztosságáról árulkodott. Vogel megnedvesítette ajkát. Miféle szerzet ez? Temetőbogár volna? Vagy valami sokkal komiszabb?
Halk motozás tudatta, hogy az ismeretlen elérte az ajtót, és a zárat próbálgatja. A kefehajú a falhoz lapult, görcsösen markolta a fényerőszabályzót. Amint a zár enged, amint a jövevény beront, eldől minden. Új ütközet kezdődik, amelyben megint csak az egyik fél kockáztatja az életét. Az Űrfegyvernem kérges lelkű kiképzőinek volt igazuk: ha az embernek már nincs hová menekülnie, akár támadhat is.
Most szerencsét próbálok...
Éles kattanás: az ajtó résnyire nyílt.
Vogel ujja a fényerőszabályozó kapcsolójára siklott. Előrehajolt, ugrásra készült, hogy torkon ragadja ellenfelét.
- Zsigmond...?
A szobában nappali világosság gyúlt, aztán kihunyt. A kefehajú még idejében megfékezte lendületét - a két test így is egymásnak feszült. A világítás éledezett, halvány fénybe vonta Ágnes arcát.
- Hű - sóhajtotta. - Már elereszthetsz. Fáj.
Vogel elengedte. Hátralépett, becsukta az ajtót, úgy meredt a lányra.
- Honnét tudtad, hogy itt vagyok?
A lány féloldalas mosolya Felleghét idézte. Félrebillentett fejjel állt, meg se próbálta félresöpörni a szemébe hulló hajtincseket. Királykék pulóvert és farmernadrágot viselt. Napsütéses téli hétvégéken, kiránduláshoz öltözik így az ember.
- Nem volt túl nehéz - mondta. - Puszit kérek.
Vogelnek hasznára vált a lélegzetvételnyi szünet. Hasztalan igyekezett úrrá lenni döbbenetén. Tény: a szoba titkos búvóhely, az épület tervrajzán sem szerepel. Az ágy szélére ült, remegő kézzel cigarettát keresett, de nem gyújtott rá. Tény: a lány könnyűszerrel eljutott idáig. Következtetés: ez bajt jelent, nagy bajt.
Ágnes lerúgta csizmáját, letelepedett, állát felhúzott térdére támasztotta, és fürkésző szemeket meresztett a kefehajúra.
- Miután tegnap este elkerültük egymást - kezdte halkan - hazamentem. Muszáj volt. Ha egyedül maradok, túl sötéten látom a dolgokat. A lovagom - tudod már, milyen lovagom van, ugye? - szépen elkísért, aztán felszívódott, ahogy szokta. Fél tízkor hívott, de nem vettem fel.
- Miért? - kérdezte Vogel. Okosabb sehogy sem jutott az eszébe.
- Csak - felelte Ágnes dacosan. - Mikor abbahagyta, felhívtam a papa egyik ismerősét, aki pár éve, pár hónapra a mamám volt, tudod. Tőle kérdeztem, mi a fenét csinálhatnék. Erre átjött a kutyájával, hozott egy üveg Biancót, meg egy közületi telefonkönyvet, abból az özönvíz előtt használatos fajtából. Sárga volt és szörnyen elnyűtt. A rendőrség, a mentők, a kórházak helyét mind-mind megjelölték benne, a számokat, ahogy változtak, átjavították, újra és újra. Eleinte nevettem, aztán... - Félrenézett. - Az anyjától kapta. Az anyja a nagyanyjától, az meg az ő anyjától, és így tovább. Nélkülözhetetlen vacak. Húsz perc sem kell, hogy megtudd, katasztrófa történt-e az embereddel, vagy simán elkóborolt. Persze; sóhajtotta - végigcsináltuk a dolgot, és kiderült, sehová nem vittek be egy harmincas, száznyolcvanas, sötét hajú, szürke szemű pasast, aki sárkányt hord a bal halántékán. Egy-két fejetlen akadt ugyan, de... - Legyintett, arca mind jobban elborult. - Fel kellett volna adnom, hogy nekiülhessünk végre a Biancónak. Ehelyett...
- Ehelyett?
- Felhívtuk a papa egy másik ismerősét.
- Ő is átjött? - érdeklődött Vogel.
A lány a fejét rázta.
- Én mentem át hozzá. Az exmamám továbbvonult az üveggel, a könyvvel meg a kutyával. Reménytelen esetnek tart. A papa másik ismerőse szívesen fogadott... - nyugtázta, hogy Vogel szeme nagyot, dühösen villan az irodájában. Ő a Fogyasztói Titkosszolgálat vezérkari főnöke.
A kefehajú agyában végre világosság gyúlt. Az iméntihez hasonló, bántó világosság.
- Előkerestétek Fellegh dossziéját?
- Nyertél. Az ügynököd kötelességtudó pasas, gondja volt rá, hogy bárhol, bármikor elérhető legyen. Megadta ezt a címet, még az itteni összekötője nevét is. Olyan esetekre, mint ez a mostani. Mert felszívódott, pont úgy, mint te. - A lány hangja remegett. - Akkor... akkor kezdtem megérteni. Hogy azért tűnt el, mert téged fedez. Hogy csak ide bújhattatok. Úgyhogy eljöttem. - Közelebb húzódott Vogelhez, a kezét kereste. - Bajban vagytok, tudom. Segíteni akarok.
- Máris segítettél - mondta a kefehajú, az igazsághoz nem egészen híven. Jeges nyugalom szállta meg. - De sokat nem mondhatok.
- Sötét ügy?
- Nagyon sötét.
Hallgattak, egymáshoz húzódva pihentek a félhomályban.
- Az üzlet miatt? - kérdezte Ágnes. - Vagy miattam?
- Ez hogy jutott eszedbe?
- A lovagom követett. Attól a perctől fogva, hogy ma reggel elindultam otthonról. Egész nap a közelben parkolt a kocsijával, mintha nem akarna szem elől téveszteni.
- Egy Hanomag volt - mondta Vogel száraz torokkal.
- Egy nagy, fekete Hanomag, igaz? - A lány szeme elkerekedett.
- Honnan tudod?
- Később elmesélem. Végig a nyakadon maradt? Látott bejönni?
- Jézusom, Zsigmond, én...
- Látott, vagy nem? - Vogel rögtön megbánta, hogy felcsattant. Két kezébe fogta a lány arcát. - Ez nagyon fontos.
- Rendben. - Ágnes eltöprengett. - A VW-t a Nemzeti parkolójában hagytam. A Nyár utca sarkáról még visszanéztem. A Hanomag ott volt, a motorja járt.
- És Guido?
- Kiszállt. Úgy bámult, ahogy eddig soha. Idáig rohantam. Megkerestem a rakodóbejáratot, az ügyeletesnél érdeklődtem, hol találom Ábelt. Nem kérdezett, felhozott a teherliften. Ábeltől megkaptam a kulcs másodpéldányát. Adott egyet a külső ajtóhoz is. Fel akart kísérni, de nem engedtem. Én...
- Fellegh Kárpátiáját láttad?
- Nem. A túloldalon, vagy odafent lehet. Ábel szerint a főbejáratot biztosítja. - A lány zavartnak látszott.
- Honnét szokás egy főbejáratot biztosítani?
- Sejtelmem sincs. - Vogel mosolygott. Különb gesztusra pillanatnyilag nem futotta az erejéből. - Először veszek részt ilyesmiben. A végleges megbizatást csak ma este kaptam meg, telefonon.
- Megbizatást?
- Egy privát szervezettől. Mindannyiunk érdeke, hogy elvégezzek egy feladatot.
- Nem lett volna szabad idejönnöm, igaz?
- Ugyan - mondta rekedten a kefehajú. - Aggódtam érted.
- Szeretsz?
Vogel odahajolt, megcsókolta.
Talán csak ennyi hiányzott, gondolta. Köztudott, hogy a veszélyközelsége lendületbe hoz. Feléleszti a harci reflexeket. Nem töprengeni. Csinálni. Mozogni. Élni!
Két lépéssel az ablaknál termett. Előkotorta inge zsebéből a füldugót, adásra kapcsolta a karórát, és ügynökét hívta.
- Fellegh... - visszhangzott a készülékből tompán.
- Testvér? - Vogel megköszörülte a torkát, a redőny résein át lebámult a behavazott utcára. - Testvér, melegítse a motort és próbálja elérni a doktort! A rejtekhely forró. Azonnal el kell tűnnünk!
Az ügynök nyugodt maradt. Egyszer sem szólt közbe, mintha számított volna efféle fordulatra.
- ...de ne bánjon túl keményen Ábellel - tetézte sietős beszámolóját a kefehajú. - Nem az ő hibája. - Eltöprengett, azután, homlokráncolva, hozzáfűzte még: - Vétel.
- Vettem - nyugtázta Fellegh. - Készüljenek! Öt perc múlva a hátsó kapunál leszek.
- Vétel és vége. - Vogel körülpillantott a szobában, ahol a béke se vége, se hossza első napját eltöltötte. Ágnes a tengerészzsákkal és a zekével lépett melléje.
- Kész.
- Megyünk. Maradj mögöttem!
Kulcsra zárták mindkét ajtót, végigosontak a vörös szőnyeggel borított, sötétre pácolt faburkolatú folyosón, amit a XX. század fordulójának székesfővárosáról készült fényképek díszítettek. A lány a lépcsőn megragadta Vogel bal kezét.
- Van hová mennünk?
- Nem tudom.
A teherlift tolóajtaja résnyire nyitva állt, az akna mélyéből a kerület legaktívabb plazmatenyészetének ragyogása áradt. Az ősanyag néhány impulzust indított útnak szövetségese felé, Vogel azonban a másodperceket számlálta és konok hallgatásba burkolódzott.
Egy perc, másfél, kettő, három. A recepció pultjánál kígyónyakú lámpa égett, Ábel virrasztott ott pár képeslap társaságában. Az ódon állóóra ketyegése különös jelentőségre tett szert: a nagymutató a negyedik perc végét jelezte.
- Jobbra - súgta a lány. - És halkan, ugye?
E pillanatban nagyot puffant valami a szőnyegen, lejjebb gördült néhány lépcsőfoknyit, aztán megállapodott. Az Érvényesülési Párbaj Kódexének elnyűtt, keményfedelű példánya volt, melyet Vogel még délután csúsztatott vissza zekéjének oldalzsebébe. Most lehajolt és bal belső zsebébe tette.
Baljós jel, gondolta. A patkányok elhagyják a süllyedő hajót...
Ábel felrezzent a zajra. Talányos arcának vonásai megmerevedtek a közeledők láttán. Felállt, de nem szólt semmit.
Vogel a recepció pultja melletti lengőajtóra sandított.
- Nyitva?
- Természetesen.
- A külső...?
- Erre parancsoljanak. - Fellegh embere végre átlátta a helyzetet, mozdult, hogy villanyt gyújtson. Tekintete összevillant a kefehajúéval, de kézszorításra már nem maradt idő. A főbejárat kétszárnyú kapuja kivágódott. A járda mellett fékező, feketére dukkózott kocsi kompresszorai valóságos hóförgeteget kavartak, s ebben a kavargásban kurta termetű, sötétbe öltözött alakok nyomultak a homályos előtérbe.
Ábel sarkon fordult, majd ugyanazzal a lendülettel a recepció pultjának félkaréja mögé vetette magát. Higgadt természetét meghazudtoló gyorsasággal seperte félre a folyóiratokat, kirántott egy fiókot, jobbjában máris revolver csillant.
A kefehajú az órára pillantott. Az öt perc letelt. Testével fedezte a lányt, elámult tulajdon nyugalmán.
- Menjen - sziszegte Ábel halálra szántan. - Menjenek mind a ketten! Addig én... - Már guggolt, két kézzel markolta revolverét.
A feketébe öltözött alakok, akiket hirtelen eltűnése megzavart, óvatosan közeledtek. Öten voltak. Sötét napszemüvegük lencséjén vörösen, kéken és sárgán vibrált a neonfény, kalapjuk karimáján jégkristályok ültek. Az előreszegett, vaskos hangtompítóban végződő fegyvercsövek egyenest Vogelre mutattak.
Ábel az alig hallható, különös percegésre fülelt a pult mögött. A magazinokra, a földre hullott bejelentőlapokra, ceruzákra és tollakra hó szitált.
- Menjenek már, az istenit neki! Tűnjenek el! Lőni fogok!
- Ne! - A kefehajú mozdulatlan maradt. - Késő. Ha ellenáll, ezek kinyírják.
- Komolyan? - A talányos arcú nyilván nem mosolygott már. Várt.
- A legkomolyabban.
Ábel beadta a derekát.
- Maga tudja - mondta rekedten. - Szóljon nekik, hogy feladjuk... egyelőre.
Az élen haladó két temetőbogár megkerülte a pultot, úgy méregette a lassan felegyenesedő embert. Ábel épp leengedte revolverét, mikor a főbejáratnál ismét mozgolódás támadt. Kocsiajtó csapódott, vasalt sarkú lábbeli koppant a porticus alatt: újabb jövevény igyekezett felfelé a behavazott lépcsőn. A recepcióhoz érve megállt, selyemsálját igazgatva fölényes mosollyal tekintett körbe.
Guido.
Vogel figyelmét nem kerülte el, hogy a lány keze remeg, de más foglalkoztatta éppen. Félrebillentette fejét. Fülhallgatója hirtelen életre kelt, sercent néhányat. Fellegh! Vajon mihez fog most? Mennyi időbe telik, míg értesíti a rendőrséget?
Intésére Ábel a pultra helyezte játékszernek tűnő revolverét. Guido mosolyogva lépett oda - vigyázott, egyetlen pillanatra se maradjon a tűzvonalban - felemelte, tenyerén méregette, kibiztosította, s közben hanyagul biccentett a lány felé, aki elkerekedett szemmel lapult a falhoz.
- Az ismerőseik? - fordult Ábel a kefehajúhoz. - Kellemetlen, erőszakos népek, annyi szent. Kezdem érteni, hogy így az ünnep előtt nem volt túl nagy kedvük a...
Nem fejezhette be, mert Guido hátulról jókora ütést mért a fejére a revolver agyával. Előrebukott és fekve maradt. A korzikai kabátja zsebébe süllyesztette a revolvert. Szája résnyire nyílt. Úgy rémlett, szólni akar, aztán beérte azzal, hogy intett. Ágnes háta ívben megfeszült, akár a harcra kész macskáé. Megsejtette, mi vár rá, vagy a türelme fogyott el - a kefehajú egy erősebb kézszorítással nyugalmat parancsolt neki.
- Nem fognak bántani - súgta. - Ha meg akarnának ölni, már nem élnénk. Más a szándékuk. Velük kell mennünk. Ne ellenkezz!
- De Ábel...
Hármunk közül még mindig ő járt a legjobban, gondolta a kefehajú, gyors pillantást vetve a földön fekvő, mozdulatlan alakra. Vajon mennyi időbe telik, míg feleszmél, s előkeríti a Fellegh terveibe beavatott tulajdonost, a tulaj az ügynököt, az ügynök az igazlátót?
Csörömpölésre rezzent fel: a temetőbogarak egyike megkerülte a pultot, módszeresen sodort le róla mindent, ami az útjába került. Elbíbelődött a telefonkészülékkel - egy rántás nyomán fejetlen kígyóként tekeredett le a zsinór -, utóbb a pénzesszekrény ajtaját kocogtatta csökevényes harmadik és negyedik kezének ujjaival. Elégedetlenül percegett, azután odébblépett, és ajak nélküli száját elhúzva bámult Guidóra. Az legyintett, mire a mutáns nyomban visszahúzódott. Fegyvere csövével indulásra ösztökélte a kefehajú, aki hunyorogva nézett szembe vele.
- Sietős, mi? Pedig igazán tehetnétek egy próbát a zárral. A rendőrség akkor talán profikra gyanakodna, és...
- Konzikisho! - sziszegte a fogatlan száj. A garat feletti hártya remegett, a fegyvercső a fogoly oldalának feszült. - Konzikisho!
- Mi ez? - fakadt ki Ágnes, akit ebben a pillanatban ért el a teremtmény árasztotta bűz első hulláma. - Az istenért, mi a fene ez?
- Ajándék Pauker távol-keleti üzletfeleitől. Háromhoz már volt szerencsém tegnapelőtt, és a dolog majdnem csúnyán végződött. Nincs sok eszük, de jobban repülnek nálunk.
- Ezek szerint az a rumli a parkban...
- Mi tagadás.
Guido megelégelte a dolgot.
- Prego - mondta roppant gúnyosan.
- Ha hozzám ér - jutott Vogel füléig Ágnes bősz suttogása -, nekimegyek. Ha megérint...
- Nem fog megérinteni. Hallgass rám, maradj veszteg! A lovagod valószínűleg bolond.
A lány megvetette a lábát.
- Miből gondolod, hogy...
- Gyerünk már!
A feketébe öltözött alakok félkaréjában hagyták el a szállodát. Figyelmüket nem kerülte el, hogy az utolsónak maradt temetőbogár kabátzsebéből színes flakont kotor elő, a visszavonulása közben légfrissítőt permetez szét.
Az ódon Hanomag fenyegetően várakozott a járda mellett, a Continental neonglóbuszának hideg fényénél. Vogel szemében, aki ismerte múltját, még fenyegetőbbnek tetszett; a roppant karosszéria lekerekített profiljaival, enyhe szögben hajló csűrőlapjaival középkori ostromgépre emlékeztette. Látni vélte fénykorában, azon az április végi napon, amint bőgő motorral nekilódul, átgázol mindenen, mígnem egy nálánál nagyobb tömeg, egy kólaszállító hűtőkocsi megfékezi. Látta a katapultberendezés kapcsolójára feszülő ujjakat, a hasztalan ökölbe szoruló, hosszú körmű kezet, a vérbe borult szempárt, a meghökkentően alacsony homlokot, az orrlikakat, melyek úgy tágultak-szűkültek, akár a halálra sebzett bikáé. Látta a lángoló kárpitokat a pokollá változott utastérben, és egész testében megborzongott. Különös találkozás: a négy keréken gördülő, varázslatosan megújult lidérc most eljött érte.
Guido archaikus mosolyú képe tűnt fel szemközt. Az ajtó kitárult.
- Commandi...!
Mielőtt a temetőbogarak unszolására Ágnes mellé, a hátsó ülésre zökkent volna, a kefehajú a fülét hegyezte, hátha meghallja a Kárpátia kompresszorainak dohogását, netán a száguldva közeledő riadóautók szirénáinak bömbölését, ám csak néhány alacsonyan járó taxi suhant el a közelben, s a Hanomag ablaktörlője zümmögött fáradhatatlanul.
Guido a kormánynál, a légfrissítővel felszerelt temetőbogár - alighanem egy turbó - mellette helyezkedett el. Két társa a foglyok oldalán maradt, a másik kettő engedelmesen kuporodott a csomagtérbe.
- Madár... - fészkelődött a lány. - Mi ez az egész? Mit akar Pauker?
- Fogalmam sincs.
Az ajtó becsapódott, a kompresszorok erejüket fitogtatva bőgtek fel. A Hanomag emelkedni kezdett, nyugatnak fordult; négy reflektora két izzó szempár.
Vogel tekintete a lány remegő kezéről a fegyverüket görcsösen markoló temetőbogarakra tévedt, s megállapodott a groteszk, halottfehér arcokon.
Félnek, pedig láthatják, hogy fegyvertelen. Félnek, mert beléjük súlykolták, hogy félniük kell. Vajon miért? Elhúzta a száját.
Ma végre megtudom.
Kezdetben voltak a nyulak. Utóbb építőmesterek jöttek, kolostort emeltek egy szomorú hercegnő számára, aki királyi apja és az ég akarata szerinte szigeten élte le rövid életét. A kolostorból persze semmi sem maradt, és mire - újabb századok múltán - az első szállodákat megépítették, nyulak sem kószáltak már a bozótosban.
A gondosan nyírt bokrok közt kanyargó sétányok hosszában mostanság márvány- és bronzszobrok, letűnt korok nagyjainak szótlan másai álltak. Szent Margit szigete exkluzív hoteljeivel, játékkaszinóival, párját ritkító flórájával és faunájával a XXI. század hajnalán a mókát kedvelő európaiak valóságos átjáróházává lett. Arculatán az azóta eltelt évtizedek alig változtattak: a Várhegy felől nézve olyan volt, mint Manhattan kicsinyített mása. Épületeinek egyike-másika jócskán a két rakpart házsorai fölé magasodott, a „felhőkarcolók” élei szürkülettől pirkadatig eleven fénnyel izzottak, akár valami hatalmas, díszes kirakat kellékei. A nagyvállalkozásokat a tengeri nagyragadozók nyomában járó apróhalak módjára kisebbek, vendéglők, pavilonok követték. Nyáridőben valódi riksa ölén elnyújtózva zötykölődhetett céljáig az igényes vendég, telente pedig - noha a szigetre a klímaberendezések jóvoltából a legrosszabb esetben is csak langyos eső szitált - libériás, fekete ernyővel felfegyverzett alkalmazottak kíséretében tehette meg az utat szállásától a legközelebbi kaszinóig, hogy kétséges kimenetelű küzdelembe bocsátkozzék balszerencséjével.
Vogel Zsigmond mozdulatlanul ült a vendéglői asztal mellett, mélyen beszívta az édes illatokkal terhes levegőt, s a sorsára várt.
A Guido vezette Hanomag fél órával korábban, a nagyszállóktól távolabb ereszkedett alá a reflektorokkal megvilágított parkolóba. A behavazott partok, a sötétben hömpölygő folyó felől egyre-másra érkeztek a taxik, társaság társaság után szóródott szét a csupa ragyogás éjszakában. A négy nagy sétány metszéspontjában, a híres szökőkút helyén roppant ezüstfenyő tanyázott, ágain az égők mellett, mint jókora lampionok, a Naprendszer bolygói tündököltek, csúcsán egy cukormázrózsaszín köntösű porcelánfigura - a Győzelem - karolta át a marcona Időt. Valahol a közelben a kilencszázhatvanas évek kedvelt slágere, a „Hogyan nevelj szép karácsonyfát?” szólt.
A kocsiból kiszállva Vogel nyomban megpillantotta a zuhatagot. A vízfüggöny jó húsz méteres magasságból omlott alá hangtalanul, mesebeli kéken, mint valahol messze, valaha rég... A tajték a közelben megálló Hanomagra és utasaira hullott, Vogel önkéntelenül emelte arca védelmére bal kezét, azután, a korzikai gúnyos fintora láttán, lassan leengedte. Képét tovább fürösztötte a meleg eső, a tajték hidegét azonban nem érezte. Figyelte Guidót, aki a csillámló vízfal felé indult, majd átlépett rajta, s eltűnt. Karján Ágnessel, sarkában a temetőbogarakkal, kelletlenül követte.
A zuhatag holografikus képe tüstént szertefoszlott. A túloldal fülledt levegője, félhomálya a pálmaházakét idézte. Az előtér kőfalán nedvesség csillogott, a kétoldalt elhelyezett akváriumokban tenyérnyi, síkos testek köröztek lomhán, felszálló buborékok között.
- Legyenek üdvözölve a Lagúnában!
A hirtelen felbukkanó figura bőre a gyér fényben palaszürkének tetszett, koponyáján és kézfején egymásba olvadtak a zöldes rajzolatok. Drága, kagylóselyem ujjast viselt, ajka felett ott sötétlett a hazai kétéltű-férfiaknál megszokott harcsabajusz. Egyetlen fürkésző pillantásra méltatta a párt, azután Guidóhoz lépett, néhány szót váltott vele a gestaltok körülményes tolvajnyelvén. Guido intett. Két temetőbogár, fegyverét kabátja alá rejtve, fürgén hátralépett, eltűnt egy oldalajtón át. A harmadik - minden bizonnyal a turbó - moccanás nélkül állt tovább, kísérletet sem tett, hogy elmázolja a homlokán kiütközött verítéket.
Vogel és Ágnes összenéztek, aztán ismét elindultak a kétéltű mutatta irányba, az alagútszerű előtér túlsó vége felé.
A Lagúna, a felső kétezer halvendéglője, méltónak mutatkozott hírnevére. A látvány a meglepetés erejével hatott a kefehajúra. A nagyterem csövekkel, vezetékekkel bordázott kupolája alatt változatlan volt a félhomály: a ház hangulatberendezései e kései órán éppoly tökéletességgel teremtették meg, állandósították a trópusi naplementét követő szürkület kurta pillanatait, ahogy máskor a pirkadat, a déli verőfény, a vihar előtti csend perceiét. Az „eget” már épp csak sejthető pír színezte, fent pislákoltak a „csillagok”. A tervezők persze nem érték be ennyivel. Odalent, ahol a sejtelmesen sötét víz felett művészien ingatag pallók, függőhidak vezettek, valódi dzsungelnövényzet burjánzott. Folyondárok felbecsülhetetlen értékű példányainak bíborszínű és fehér virágai hajoltak össze, árasztottak édes illatot. Lándzsaforma levelek, szívós indák rengetege választotta el egymástól az asztalokat, melyek a lagúna szabálytalan partvonala mentén sorakoztak mozgatható platformjaikon. A sűrűből majmok, madarak, rovarok neszezése hallatszott, természetesen felvételről, de ez aligha számított - a vendég pálmafonatú karszékében, a tenger gyümölcseit ízlelgetve ideig-óráig egy mesebeli, nyugalmas szigeten érezhette magát.
A kétéltű jó ideig vezette a társaságot. Az asztalok felől beszélgetés foszlányait sodorta feléjük az enyhe léghuzat. A forróság napszállta után alábbhagyott valamelyest. A kefehajú beleszimatolt a kesernyés illatú szélbe, s úgy érezte ismerős környezetbe került. Számtalanszor fordult meg efféle szigeteken - álmában.- Hölgyem, uraim... íme. Foglaljanak helyet!
A számukra fenntartott asztaltól kilátás nyílt a vörösből sárgába hajló nyugati horizontra és a földnyelven túli víztükörre. A kétéltű kurtán biccentett, s máris visszavonult. A temetőbogár a Guido kijelölte pontra, az asztal mellől egészen a partig húzta székét, onnét figyelt tarkóra tolt kalappal, mozdulatlanul.
A kefehajú eljátszadozott a lány hűvös ujjaival. Félkörben fahéjszínnel csíkozott kérgű fák strázsáltak, póklábformán bozontos indáik a földet seperték, néha moccantak is a nedvek áramlásának ütemére. Vogel szivattyúzümmögést hallott, aztán egy ismerős hangot: - Testvér! Hall még, testvér?
A kefehajú hálát adott a Mindenhatónak a félhomályért, mely elrejtette meglepett képét a korzikai elől. Érezte a fülében felejtett apró szerkezet súlyát, a szerkezetét, amelyen át a külvilág, Fellegh szólt hozzá. Nem válaszolhatott, de tudta, hogy erre nincs is szükség.
- Remélem, hall engem, testvér - folytatta az ügynök. - Kint parkolok a tér túloldalán. A huszonnegyedik sorban, mindjárt a lámpa alatt; jegyezze meg, hasznára lehet még! - Várt, megköszörülte a torkát. - A Continentaltól idáig követtem magukat. Távolról persze, minden kockázat nélkül. Sejtettem, hová indulnak: a Lagúna Pauker törzshelye. Nagyon biztos a dolgában az az alak. Meglepett bennünket, de nem győzött le, ismétlem, nem győzött le! Viselkedjen okosan, akkor nem lehet baj. Üzentem Gavodának. Amint hírül veszi a történteket, kivonul ide az embereivel. Pauker csapdában van, és még csak nem is sejti: elérkezett ami időnk. Most bizonyítékot szerezhetünk mindenről! - Fellegh hangja feszültté vált. - Ha hallja, amit mondok, testvér; ha módjában áll, kapcsolja adásra a karóráját! Feltűnés nélkül megteheti. Én idekint már felkészültem, rögzítek minden szót. - Szünet. - Ha sikerül adásra kapcsolnia, tudni fogom, hogy él, és hogy nem beszéltem hiába. Ennyi. Amit mondtam, tíz másodperc múlva elismétlem. Tíz, kilenc, nyolc, hét...
Vogel lassan, megfontoltan emelte szemmagasságba bal csuklóját az órájára pillantott, azután Guidóra.
- ...hat, öt, négy... - visszhangzott fülében az egyhangú litánia.
Jobbjával megkereste a kapcsolót. A temetőbogár sötét sziluettje megmoccant. A lény előrehajolt, a kefehajú pedig azért fohászkodott, hogy az átállás hangtalan legyen.
- ...három, kettő...
Az óra számlapja egy másodpercre kivilágosodott, láthatóvá vált a hármashoz közelítő kis-, a kilencesen időző nagymutató. A temetőbogár már-már felemelkedett ültéből. Fellegh elnémult. Aztán...
- Netán sietsz, kamerád?
Vogel immár másodízben rezzent össze, s ismét hunyorogni kényszerült a ráhulló fényben. A termetes figura mintha a föld alól bukkant volna elő szemközt. Baljában furcsa, gömbölyded, csupa tüske lámpást tartott magasra. Helyet keresett neki, végül egy ágra akasztotta, ott himbálódzott és izzott tovább. A jövevény leült, háttal a nyílt víznek, összefonta hosszú ujjú kezeit, bámult és várt.
A kefehajú hátradőlt, viszonozta az átható pillantást. Pauker krémszínű öltönyt, legombolt gallérú inget és kétujjnyi széles, szalamandramintás nyakkendőt viselt. Elegáns volt, ahogy az nagy ünnepek idején szokás. Mandzsettagombjai cápafogból készültek. A cápafogak fehéren, fenyegetően csillogtak, de nem ez rémítette meg Vogelt. Ellenfele arcába nézett - s még a lélegzete is elakadt az utolsó találkozás óta végbement változások láttán.
Az Agnus Dei tulajdonosának képén még mindig felfedezhető volt az a jellegzetes, állati vonás, ám a hiénavigyor, a hüllőtekintet, a hun varkocs ideje lejárt. Pauker koponyája tar volt, amilyen alopecia totalisban szenvedő apjáé lehetett valaha, s a kefehajúban e percben erős kétely ébredt nem csupán a nevezetes varkocsok, de valamennyi korábbi frizura valódiságával kapcsolatban. A tavalyelőtti dús szemöldök hiánya kiemelte a szemek sötétségét, melyek obszidián-rögökként feketéllettek üregükben. A lefelé görbülő száj szabályos, fordított, kissé ellapult V-t formált. A széles orr, a csapott homlok, a fejletlen áll torpedószerű karaktert kölcsönzött a fejnek. A bőr szürkés árnyalatúvá, majdhogynem fehérré fakult, szívósnak, simának és hibátlannak látszott, kivéve a halántékok tájékát, ahol mély barázdák húzódtak. Pauker. Vogel felismerte benne az álmok óceánjában köröző cápát, amellyel most annak természetes közegében került szembe. A háború, a sebesülés, az amnézia, a cápa... Meg kell találnia az összefüggést, mielőtt a psyhagogos legutóbbi adagjának hatása elmúlik! Ki tudja, lesz-e még hasonló alkalom az életében?
Lehunyta szemét, majd ismét Paukerre meredt.
- Hol voltál mostanáig? - érdeklődött rekedten.
- Megmártóztam - intett a sötét víz felé Pauker. - A kóceráj tulajdonosa, akivel, ha nem csalódom, találkoztál már, nagyszerű kamerád. Az ő apja meg az enyém... nos, osztozott néhány kisebb kalandban. Remekül megértették egymást, barátok voltak. Az öregem egy alkalommal lekötelezte. A kétéltűek számon tartják az ilyesmit. Nem nyugszanak, amíg a tartozást ki nem egyenlítik. - Keskeny ajkai közül elővillantak a fogak. A mandzsettagombokra emlékeztetett valamennyi. - Bár a dolog húsz-egynéhány éve történt, a vízi kamerád javában törleszt. Kényelmes állapot. Feljogosít mindenfélére. Arra, hogy akkor és azzal jöjjek ide, amikor és akivel kedvem tartja. Arra, hogy az asztalon kívül én válasszam meg a szimultált évszakot, napszakot az összes részlettel együtt. És persze arra, hogy étkezés előtt - ahogy a japánok - o furót, vagyis tiszteletreméltó fürdőt vegyek. - Pauker hátrébb tolta fonott székét, egyik lábát átvetette a másikon, úgy bámulta az indigókék eget. - Tudod - folytatta tűnődve -, bizonyos tekintetben félreismertelek. Hasznavehetetlen alaknak tartottalak. Látszólag minden ezt a felvetést igazolta: a stílusod, a játékaid, még a párod is, akit olyan szerencsés kézzel választottál. - Az obszidiánfekete szemekben ehelyütt megvillant valami. Elfojtott indulat? Csöndes derű? - Akadtak persze közös vonásaink. Mindkettőnknek vágya volt a nagy utazás, és mindketten lehetőséget kaptunk egy nagy utazásra. Mindketten hajlamosak vagyunk rá, hogy a maguk feje után menjünk. Ez a jellemvonás csak hasznára válik az embernek odafent. - Előrehajolt. - Nem szándékoztam keresztezni az utadat, Vogel. Mégis találkoztunk, és megtörtént, aminek sosem lett volna szabad megtörténnie. Megzavartál, majdnem tönkretettél, és...
- Igazad lehet - vetette közbe a kefehajú gondterhelten. - Tényleg akadnak közös vonásaink.
Pauker nem hagyta magát zavartatni.
- Tisztában vagyok vele, hogy abból, ami történt, szinte semmire nem emlékszel. Én rendeztem így. A kezelés kielégítő eredménnyel járt. Csak akkor kezdtem újra aggódni, amikor hírül vettem, hogy hazaértél. Váratlan dolog történt. Hamarabb indítottak útnak, talán épp az amnéziád miatt. Bosszantó véletlen. Persze - fűzte hozzá higgadtan - hibáztam én is. Gondoskodnom kellett volna arról, hogy a Főnixre kerülj. Hogy sose juss vissza élve. De ha már így esett, engedelmeddel...
Lenyomhatott valami gombot, mert az asztal a székekkel, a környező fákkal, a talaj jó tíz négyzetméterével együtt sebes félfordulatot tett, süllyedni kezdett, a hidraulikus berendezések jóvoltából tálalási pozícióba került: alig karnyújtásnyi távolság választotta el most a lagúna sötét vizétől. A temetőbogár, aki a helyváltoztatás másodperceiben még inkább résen állt, baljával egykedvűen igazgatta a kalapját.
-Mit tartogatsz nekünk? - fordult Paukerhez a kefehajú.
Az Agnus Dei tulajdonosa akkurátusan eligazgatta a még himbálózó, csupa tüske lámpát.
-Sokan fogyasztanak ilyentájt halat - mondta. - Egyike ez az ünnep kevésbé ostoba hagyományainak. Helyénvalónak érzem, hogy újabb találkozásunkat, úriemberekhez méltó módon, mi is hallal ünnepeljük. A rendkívüli alkalom természetesen különleges halat kíván. Mi a véleményetek a fuguról?
-A micsodáról? - érdeklődött mogorván a lány.
Vogel palástolni igyekezett megkönnyebbülését. Pauker láthatólag komolyan beszél, vacsorázni szándékozik. Egy vacsora órákig is eltarthat. Időt nyerni!
A leleplezésig történjék minden Pauker kedve szerint.
Ha fugut akar, jöjjön a fugu.
- A fugu - mondta félhangosan - a Japán körüli vizekben honos gömbhal. Manapság nagyon ritka. És nagyon drága.
- Az információid pontosak - bólintott elismerően
Pauker. - A fugu csakugyan ritkaság, különösen mifelénk. Az én kétéltűim két szállítmányt kapnak havonta. A másodikat az én jóvoltamból, egyenest Sakatából, ahol akad néhány roppant megbízható üzletfelem. Két szállítmány több, mint elegendő: az efféle ínyencséget nálunk nemigen értékelik. Az étlapon sem szerepel, mert a fugut megfelelően elkészíteni kissé körülményes.
- A mája és a mirigyei - vetette közbe Vogel - azonnali halált okozó idegmérget tartalmaznak. - Elhúzta a száját. - Pompás csemege. Jól illik az alkalomhoz.
- Valóságos enciklopédia vagy ma este, kamerád - jegyezte meg az Agnus Dei tulajdonosa. - Utánanéztél, ne tagadd!
- Minek tagadnám? Sokat olvastam a halakról az utóbbi időben.
- Akkor azt is tudnod kell, hogy a fuguvendéglők személyzete Japánban államilag hitelesített szakértőkből áll, akik sohasem hibáznak. Nálunk sincs másképp. A méregszerveket idejekorán eltávolítják. Felesleges aggódnod, a kétéltűek értik a dolgukat: keleti mesterektől tanultak valamennyien. Néha, az ottani szokás szerint, még lámpást is készítenek a fugu kiszárított bőréből. - Az ágon himbálódzó, csupa tüske golyóbisra bökött. - Fogadok, nem ismerted fel!
A csúffá tett hal üres szemeivel a kefehajúra meredt, aki lopva az órájára pillantott, csak azután felelt:
- Közös ismerősünk, Burán egyszer azt találta mondani, iszonyodik mindentől, ami lélektelen és halott. Meg tudom érteni. Ahogy elnézem, a fugunak nem volt szerencséje. Kettőnk közül te ismerted fel.
Pauker elgondolkodva pillantott rá, mintha az elhangzottak jelentőségét mérlegelné, aztán a széke mögül hosszú nyelű, lovaglóostorra emlékeztető tárgyat húzott elő, s néhányszor a víztükörre csapott vele.
Tüstént erős fény gyúlt a mélyben, láthatóvá vált a lagúna fenekének mesterséges, ám roppant illúziókeltő domborzata. Tíz méternyire egy vitorlás sellőt formázó orrdísze, gerince és gerendázata korhadozott a mélyben. Apró korallpolipok nemzedékeinek szívós munkájára utaltak a fövennyel már-már egybeolvadt laféták és bronz ágyúcsövek. A műmoszatok erdejében szikár, háromszarvú kalapot és bőr átalvetőt viselő műcsontváz markolta rozsdás kardját. A kincset rejtő ládákra, melyek vesztét okozták, halálfejjel és lábszárcsontokkal ékes fekete lobogó borult.
Vogel csakhamar felfedezte a közeledő árnyakat. Nyomban ezután három fej bukkant felszínre az asztal mellett: három kétéltű a Lagúna személyzetének arany-zöld pikkelyes formaruhájában. Az első jövevényben a kefehajú a tulajdonosra ismert. A harcsabajszú, szúrós tekintetű gestalt derékig kiemelkedett a vízből, úgy nyújtotta Pauker felé a vízhatlan tokba zárt menüt.
- Köszönöm, Istók - mondta Pauker nem kevésbé könnyedén -, máris döntöttünk. - A kisasszony - hunyorított Ágnesre - háromujjnyi Martini Biancót kíván. Öblös pohárban, sok jéggel és egy szelet citrommal. Az úrnak - itt Vogelre pillantott – megfelelően előmelegített, jóféle szakét hozasson, egy egész palackkal. Nekem egy Blood'n'Sand koktélt, kevés narancslével, rengeteg whiskyvel. A menüt máris visszaadom. Mindhárman fugut eszünk. Főnök-szan - fordult most a második, termetes figurához -, magára tekint ma az egész világ!
Az éltesebb kétéltű, aki korához képest még eléggé élénkzöld volt, szélesen elvigyorodott. Elővillantak apró fogai, melyekből - akár a csukánál - bőven jutott gyöngyszürke szájpadlására is. Kiugró járomcsontjával, ferde vágású szemével, hátul lelógó, hosszú varkocsával mindennél jobban emlékeztetett egy csapzott, de kedélyes sumobirkózóra.
- Dozo, Pauker-szan, hai - dünnyögte sűrűn bólogatva.
A harmadik jövevény, sötét hajú, szelíd tekintetű pincérlány hallgatott. Elsőként merült alá, indult visszafelé, hogy előkerítse a mixert.
Az italok dicséretes gyorsasággal érkeztek. A kétéltű lány, miközben színültig töltötte Vogel csészéjét, megbámulta a férfi kefehajába borotvált sárkányt, érdeklődését felkeltette Ágnes művészien zilált frizurája is, de szólni megint nem szólt; eltávozott, immár véglegesen.
A kefehajú fülhallgatójában Fellegh nyugodt hangja sercent:
- Minden a legnagyobb rendben, testvér, a tekercsek forognak. Beszéljen, ne hagyja nyugton a fickót! Amit megtudtunk, az máris... - Hosszan bajlódott valamivel, s Vogel elképzelte, amint forró kávét kortyol termoszából, netán gyűszűnyi enciánhoz folyamodik, hogy legyűrje kétségeit. Nem szégyellte elismerni, hogy igencsak megkedvelte ezt az embert - figyelmet érdemel. Próbálkozzon tovább, de vigyázzon! Nem árulhat el gyengeséget. A látomásairól, a szérumáról véletlenül se beszéljen! A holmiját már nem lesz idejük átkutatni: hamarosan véget ér a cécó.
A harcsabajszú kétéltű visszatért, két fiatal gestalt kíséretében, akik üvegbúrával letakart porcelántállal bukkantak elő a mélyből. A tálon, melyet óvatosan helyeztek az asztal közepére, vékony, már-már áttetsző halszeletek sorakoztak. A három teríték mellé egy-egy sült rizzsel és különféle zöldségekkel teli kisebb tányér került. Pauker japán módra kurta evőpálcikákat göngyölt ki egy szalvétából, s egy-egy párat gálánsan vendégeinek nyújtott. Vogel némi töprengés után elfogadta a kihívást, a lány nem.
Kísérteties párviadal vette kezdetét a csupa tüske lámpás fényében. A fugunak nem volt halíze, leginkább friss sonkára emlékeztetett. Vogel gyorsan végzett az adagjával, kitöltötte a szaké maradékát, egy hajtásra kiitta, azután hátratolta a széket, úgy figyelte Paukert.
Az Agnus Dei tulajdonosa megfontoltan bánt a pálcikákkal. Mozdulatai csupán akkor gyorsultak fel, mikor harapni készült. Tar fejét ilyenkor kissé oldalra billentette, állkapcsai furcsán szögletes mozdulatokkal nyíltak-záródtak, a fekete szempár tompa csillogással a semmibe meredt. Vogel az apára, a félelmes Tisztelendőre, a Szívek Kapitányára gondolt, meg arra a különös szerre, amellyel ő és követői oly hosszú ideig éltek. Az ifjabb Paukernek közvetve bár, de nagy adag juthatott a hírhedt zodiákból, mely már a méhen belüli fejlődés szakaszában beépült sejtjeibe, s másképp, lassabban fejtette ki hatását, mint bárkin azelőtt. Három évtizedbe telt, mire idáig jutott a cápává válás rögös útján. Meddig tart vajon a folyamat? Abbamarad-e a bizarr külső, a vízhez, a vízi lényekhez való vonzódás szintjén, esetleg folytatódik? A kefehajú a homlokát ráncolta. Pauker a vállalkozó, a gyilkos, az űrutazó. Legújabban pedig Pauker, a hal...
Nyugtalanság fogta el. Ellenlábasa a legutóbbi időkig legalább titkolni igyekezett valódi mivoltát. Miért hagyott fel most a színleléssel? Ez túlzott magabiztosságra vall.
- Beszéljen, testvér, beszéljen! - hallatszott Fellegh fojtott hangja. - Ne hagyja élni a pasast!
Pauker eltolta magától a tányért. A közelben köröző pincérek egyike rögtön az asztalhoz úszott, rendet rakott, azután alábukott megint.
- És most, kamerád - kezdte Pauker, ujjait összefonva -, tisztázunk egyet s mást. Maradt még pár óránk reggelig, bátran belevághatunk. - Két halántékán elmélyültek a barázdák, ahogy örökmosolya szélesebbre nyílt. - Remélem, nem okozol csalódást azzal, hogy győzködni kezdesz, engedjem futni a lányt. Szükségem van rá, ha nem is egészen olyanformán, mint gondolod. Nem esik bántódása, efelől kezeskedem. Beéred ennyivel?
- Van más választásom?
- Helyes - bólintott Pauker. - A búcsúvacsora költségeit természetesen állom. De tartok tőle - fűzte hozzá, szembefordulva a kefehajúval -, hogy ezután mindenért neked kell fizetned!
Körös-körül csend honolt. A madárhangok az utóbbi néhány percben fokozatosan elhaltak, mintha a pompás tollazatú jószágok rendre pihenni tértek volna. Enyhe szél suttogott a fák között.
Vogel előbb Guidóra meg a temetőbogárra sandított aztán ismét szembenézett Paukerrel.
- Rajta, vágjunk bele - szólt halkan. - Beszélj!
Amaz nem viszonozta a pillantást. Kortyolt poharából, tekintetét lassan a zenit tájékán pislákoló csillagokra emelte.
- Ott folytatom, ahol az imént abbahagytam, kamerád - mondta. - Alábecsültelek. A rendelkezésemre álló információk alapján bátran tehettem. Igaz, köszönhetek neked egyet-mást. Sikerekben gazdag ifjúkoromat, néhány olcsó, de annál fontosabb diadalt pályám kezdetén - s persze neked köszönhetem Buránt. A boldogtalan, vesztesnek született Buránt. A legtehetségesebb plazmaszobrászt, akivel valaha dolgom akadt. Úgy ám, kamerád! - mosolygott a kefehajú döbbenetén. - Dzsókert dobtál el, mikor átengedted nekem. Értéktelennek tartottad, mert nem szenteltél elég figyelmet személyisége mélyebb rétegeinek, amelyekre kulcsszerep hárul az alkotás folyamatában. Érzékenység. A Burán-félékhez mindig ez, csakis ez adja a kulcsot. A szenzitív ember, akár a Wertheim-szekrény: ha megtalálod a nyitját, a többi már gyerekjáték. - Komoly képet vágott, mint egy székfoglalójába feledkezett tudós. - Lokáció, approximáció, motiváció. Ősrégi képlet, de garantálja az eredményt. Burán, kedves kamerád, csodákat művelt a szolgálatomban; meglehet, hasznosabbakat azoknál, amikkel a Mindenható rukkolt ki a maga idejében. Mindenesetre összehasonlíthatatlanul szerényebb javadalmazásért. Szarvasokkal népesítette be a családi birtok erdeit, vérebekkel a központot körülvevő privát területet. Hosszas tépelődés után vállalta, hogy specializált életformákat készít olyan munkakörök ellátására, amelyek veszedelmesek lehetnek, netán olyan kényesek, hogy emberek, megbízhatatlan, fecsegő emberek számára nem felelnek meg. Egy Agnus Dei léptékű vállalkozás esetében épp elég ilyen munkakör akad... - Pauker torpedószerű profilját mutatta, állkapcsai alig észrevehetően, üresjáratban mozogtak. Vogel figyelmét nem kerülte el, hogy ellenfele teste egy pillanatra sincs nyugalomban. Belső feszültség munkált benne, vagy cápaösztönei parancsára cselekedett - e porcos szörnyetegeknek tudvalévőleg állandóan úszniuk kell, hogy életben maradhassanak. - Mindenbe azért őt se avattam be. Bár a hűségében nincs okom kételkedni,tudom, milyen mélyen rögzültek benne az ostoba sztereotipiák helyesről és helytelenről. Kezdetben velejéig tiszta volt a szerencsétlen. Remélem, érted, mire gondolok. Igazán kényes feladatot a legutóbbi időkig nem bízhattam rá, de erre nem is volt szükség: amit nem intézhet el a pénz meg a jó szó, azt elintézi egy adag gonddal szintetizált méreg. Ha mondom, elhiheted - hajdani üzlettársakon próbáltam ki a módszert. Idejekorán készletet halmoztam fel aztán nigrobaeuslárvákból. Ezek azok a lények, amelyeket az érzéketlen emberiség temetőbogaraknak nevezett. Kártevőknek bélyegezték őket, noha bizonyos körülmények közt igenis roppant hasznosak. Tökéletesen hiányzik belőlük az, ami Buránban túlteng kissé: a felelősségérzet. Ez nehezítette meg a dolgomat, mikor arra kértem, formáljon csodafegyvert nekem. - A balján feszítő Guido felé fordult. - Tartottam attól, hogy a hegyek vajúdásából egér születik. Mint kiderült, alaptalanul.
Hirtelen mozdulattal arcul csapta a korzikait, aki felrezzent, de mozdulni nem mozdult.
- Már nem emlékszem, milyen ígérettel sikerült munkára fognom Buránt - folytatta Pauker -, a kész mű azonban minden eddigi alkotását felülmúlta. Guidóban valószínűleg magát teremtette újra. Olyan lényt formált, amilyen lenni vágyik - sokszor mondtam, az ilyen munka felér egy önvallomással. Rád is hasonlít valamelyest: úgy látszik, Burán még mindig sokat tépelődik kettőtök dolgán.
Vogel kényszeredetten bólintott.
- Úgy érzi, vétett ellenem.
- Meglehet, kamerád, meglehet - mosolygott Pauker. - Guidónak mindenesetre nem vált kárára a dolog. Épp olyan, amilyennek lennie kell. És majdnem eleget tett a feladatának. Megkörnyékezte a barátnődet, már-már megingatta a pozíciódat, és ha odafent a Proximánál minden a terveim szerint alakul, mostanra nem csupán ártalmatlan, de megcsalatott halott volnál.
- Csakhogy melléfogtál - sziszegte Ágnes villámló szemmel. - Sose volt esélyed! Elárultad magad! A teremtményed is melléfogott. Mert csak azt csinálta, amire tanítottad! Neked meg fogalmad sincs, hogy érez egy nő, akinek...
- Valóban - hagyta rá a fehérbe öltözött férfi, nyakkendőjét igazgatva. - A nők sose érdekeltek annyira, hogy behatóbban tanulmányozzam a viselkedésüket. Nem is hiszem, hogy megérné a fáradságot. Apám, ha jól emlékszem, „furcsa állatok”-ként emlegette őket, és a jellemzés igencsak találó. Mint a vágyak kielégítésének hagyományos eszközei, számos kívánnivalót hagynak maguk után. Az Orgasmatron-készülékemmel más a baj: alkalmatlan arra, hogy utódot szüljön. Márpedig nekem utód kell, mihamarabb! - Ágnes szemébe nézett, és kiürítette poharát. - Rád gondoltam. Vagyis... kezdettől így akarták a csillagok.
- Ha hozzám érsz, megöllek!
- Nem fogok hozzád érni, kedvesem. Még kárt tennél bennem, mire elveszíteném a fejemet és én ölnélek meg, ez pedig nem válna hasznára az ügynek. - Pauker lassan ingatta fejét. - A megtermékenyítés tiszta, gyors és fájdalommentes lesz. A rákövetkező hónapokat biztos helyen, félhipnotikus állapotban töltöd. Komplikációk nélkül szülsz, aztán megtisztított memóriával visszatérhetsz az életbe. És mivel az én kamerádom emléke sem kísért majd, eséllyel pályázhatsz egy jó házasságra. - Mosolygott. - Rég nekikezdtem volna a dolognak, de szükségem volt rád, hogy az embered nyomára vezess. Most azonban zavaros idők jönnek; senkinek sem fogsz hiányozni, arról kezeskedem.
A lány elkeseredett szemmel meredt rá. Vogel jéghidegnek találta az övét kereső, keskeny kezet. Érezni vélte a kocsiban gubbasztó Fellegh döbbenetét. A kép egyes elemei, mint egy sötét árnyalatokban tobzódó kirakós játék darabkái, lassan a helyükre kerültek. Burán. Az elrabolt, kiegyensúlyozatlan ősanyag. Gavoda aggályai. Ágnes és Guido. A Paukerek kíméletlen családi hagyománya. Bizonyos tényezők azonban - tán a legfontosabbak - továbbra is homályban maradtak.
- Velem mi lesz? - érdeklődött fahangon.
- A tiéd, kamerád - mondta Pauker - merőben más eset. És be kell vallanom, nincs abszolút döntési jogom a kérdésben. Már nincs. - Oldalra nyújtotta bal kezét, mereven tartott középső- és mutatóujja V betűt formált. Guido cigarettát kotort elő, hüvelyknyi borostyánszipkába illesztette, rágyújtott, csak azután nyújtotta át főnökének. Pauker mélyen beszívta a füstöt, melyet orrlyukain és halántéktáji légzőnyílásain eregetett ki. - Az ítéletet másutt hozzák. - Szabad kezével sokatmondóan a csillagokra bökött. - Odafent.
- A Mennyek Országában?
- Nyolcszázhúsz fényévnyire, a Mira Ceti hetedik bolygóján. Ott van tudniillik a Szubgalaktikus Kartell peremvidéki kirendeltsége, a Kalmárok egyik előretolt bázisa. - Pauker mereven bámult a kefehajúra. - Ez a helyzet, kamerád. Nemcsak én becsültelek le téged, te se vélekedtél rólam megfelelőképpen. Márpedig az efféle könnyelműség többnyire végzetes. A háború alatt nem töltöttem haszontalanul az időt. Míg az ostobák verekedtek és véreztek, felmértem a lehetőségeket, és körültekintő munkával tető alá hoztam egy találkozót. Tárgyalópartnerem rendkívül megértőnek mutatkozott. Ígéretet kaptam érdekeim messzemenő tiszteletben tartására a Kartell végső győzelme után. - Elvigyorodott. - Ilyen előnyös feltételekben nem is reménykedtem!
Vogel összevonta két karját. Fázott.
- Megegyeztél velük. Te...
- Pontosan. - Pauker felvetette fejét. Sötét halszemei ellenállhatatlanul vonzották a kefehajú tekintetét. - A Kalmárok rám bízták érdekeik képviseletét a Naprendszerben, sőt a Tejút egész külső kvadránsán, egészen az Észak-Amerika ködig. Korszerű felszerelést ígértek, amivel könnyedén kézben tarthatom a dolgokat idelent. Kedvezményeket biztosítanak az általuk uralt régiókban, vagyis hajlanak rá, hogy egyenrangúnak ismerjenek el, ha egyengetem az útjukat a Földön. Tartanak a mi jó öreg plazmánktól. Pedig mint életforma, nem ismeretlen számukra: sok helyen találtak már hasonlót. Tisztában vannak bizonyos jellegzetességeivel, és sokoldalúan képesek felhasználni, de gyanítom, titokban metafizikai ellenséget sejtenek benne. Talán nem is alaptalanul. Fura egy matéria ez. Elgondolkodtat. Régebben megesett, hogy zavarba jöttem, valahányszor új formát öltött, de... - Legyintett. - Nem fontos. Mint tudod, életem jó részét a plazmával kapcsolatos kísérleteknek szenteltem. A vallási, etikai vonatkozások igazában sosem foglalkoztattak, talán ez eredményességem titka. Feltétlen engedelmességre szorítottam a kiegyensúlyozatlan plazmát. És ami sikerült egyszer, sikerülni fog újra, az ősanyag tudatossági fokától függetlenül, bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között. Hamarosan. Akkor aztán a Kalmárok félretehetik az óvatosságot. Meglehet, a háború folytatása mellett döntenek, és felettébb valószínű, hogy túlerejük e második összecsapás alatt már érvényre jut. Mivel réges-rég nem tekintem magamat emberi lénynek, és, ami fontosabb, ők sem tekintenek annak, az ilyen, a Földre és a földlakókra nézve kedvezőtlen végkifejlet teljességgel hidegen hagyna. Háborúban vagy békében, mindenképp megkapom, ami nekem jár.
Vogel félrebillentett fejjel fülelt. A bozótos mélyén könnyű léptek reccsentek, akárha éjszakai ragadozók settenkedtek volna zsákmány után. A kocsiban lapuló ügynök hallgatott.
- Nos, mi a véleményed, kamerád?
A kefehajú erőt vett magán, megköszörülte a torkát.
- Nagy ember vagy és egy napon, talán hamarabb, mint képzeled, nagy és csúf véget érsz mindazért, amit elkövettél. Egy napon...
- Persze, persze - hagyta helyben a fehérbe öltözött férfi, akinek ajka most úgy feszült, mint ama híres, kétfelől cibált, ám elnyűhetetlen Guttmann-nadrág. - De tartok tőle, te nem leszel jelen az alkalomkor. El fogsz tűnni, ugyanolyan hirtelen, ahogy azon a nyavalyás planetoidon megjelentél!
Vogel lehunyta a szemét, s ismét megpillantotta a ritkás gázburkában veszettül bukfencező, apró égitestet. Felismerte a krátereket, árkokat és más régi sebhelyeket bevilágító fényt: a Proxima rőt fénye volt. Sugarait megtörte, megszűrte a közelben tömegével keringő jég.
- Látom, nehezedre esik az emlékezés - szólt Pauker, aki egyszerre tűnt bosszúsnak és elégedettnek. - Hadd segítsek! Rászolgáltál, bár pályafutásod mélypontjának kell tekintenem a percet, amikor azzal a kínai bandával a nyakamba estél. Szerencsétlen félreértés. Az ágyúk miatt jöttetek, ha nem tévedek. Az ostoba ágyúk miatt, amiket a Kalmároknak réges-rég le kellett volna szerelniük, hisz a nyilvános tárgyalásokon akkortájt már fegyverszünetről folyt a szó. Az ágyúkat percek alatt elintéztétek, de te nem érted be ennyivel. Felfedező útra indultál a felszín alatti járatokban. Hiba volt, súlyos hiba. Azzal tetézted, hogy egy rakás istenverte időzített bombát helyeztél el körös-körül. Az Űrfegyvernem meg az öreg Földanya nagyobb dicsőségére, esetleg személyes okból, a magadfajtánál sose lehet tudni. Idővel rám bukkantál persze. A legrosszabbkor. Egy agyhullám-amplifikátorban időztem, védtelenül. Egészen közel férkőzhettél, nem volt nehéz felismerned. És ekkor megint hibáztál: nem öltél meg! - A dermedten, mozdulatlanul lapuló Ágneshez fordult. Cigarettájának parazsa félkört rajzolt a levegőbe. - Képzeld csak, kedvesem, ez a gentleman nem élt az alkalommal. Valószínűleg megzavarodott. A felszín közelében elhelyezett töltetek sorra robbantak, százával pusztultak az epigonok, az én kamerádon meg csak várt. Végül észhez tért és kereket oldott, a tárgyalópartnerem viszont nem. Pedig tapasztalt alak volt, ritka szép példány, olyasféle, mint a mítoszbeli óriáspolip, a Krák. Nem tudta vagy nem akarta elhinni, hogy a saját erődítménye szívében baja eshet. Aztán robbanást érzékeltem, ezúttal jóval közelebbről. Nyilván a létfenntartó rendszerben tett kárt, és én megsejtettem, hogy a tárgyalásnak befellegzett. Ezek a csáposok, kedvesem, igen érzékenyek a környezetükben végbemenő változásokra. Fogalmam sincs, hogyan szerezték jelenlegi pozícióikat a galaxisban; nyilván többre képesek, mint az első pillantásra bárki képzelné, de hát ez aligha számít. A Kalmár haldokolt. A kapcsolatunk természetesen nem szakadt meg azonnal - gyanítom, ő maga intézte így. Képek özönlöttek hozzám a széteső agyából, olyan képek, amelyekhez hasonlót elképzelni is nehéz mifelénk. Kereskedelmi és hadiflottákat láttam odakint, a Tejút egyenlítői porfelhőin túl. Ezer és ezer hajóból álló konvojokat. A napok sejtelmesen ragyogtak, bolygók vonultak el lassan, aztán rendre a helyükre kerültek abban a nyílthalmazban, ahol ez a micsoda megszületett. Láttam valamit, ami a Tejút fényességes központja lehetett, és egyszerre átéreztem, mit jelent a Kartellhez tartozni. Egész konstellációkra kiterjedő bankházak, érdekszövetségek és klánok működésébe pillantottam bele abban a néhány másodpercben. Lenyűgöző volt és persze szomorú, mert ahogy a Krák döglődött, elhomályosult minden. Mire kirángattak onnét, az emlék maradt csak, én mégis tudtam, hol a helyem, hová kell eljutnom, hogy kedvem szerint éljek!
- Mindannyian álmodunk olykor - vetette közbe Vogel száraz torokkal.
Pauker úgy fordult szembe vele, mintha ütés érte volna. Arcára mély barázdákat vésett az indulat.
- Ó, hogyne, kamerád. Még a magadfajta, félautomata emberi lények is. Álmokat látnak jóról meg rosszról, tisztességről, aljasságról, érvényesülésről, szerelemről és hasonlókról. Álmaik ugyanolyan előregyártott elemekből épülnek, mint az életük. Elvétve akad csak olyasvalaki, aki saját használatra alkot törvényt, hogy aszerint cselekedjék. - Elnyomta cigarettáját. - Kétlem, hogy olvastad Gustav Trottler Falkaösztön háborúban és békében című művét. A szerző szerint a társadalmak ragadozó hajlamú egyedei a legéletképesebbek, szinte elpusztíthatatlanok. Az egyszerűség kedvéért, kamerád, vegyük úgy, hogy farkas vagyok. Saját elhatározásomból lettem azzá, a létezésemet szabályozó törvények farkastörvényeknek minősülnek. A birkák - mármint az átlagemberek - a maguk ostoba módján azon igyekeznek, hogy valamiképp besoroljanak. Farkas lévén szükségképpen a „gonosztevők”, az „árulók”, netán a „megszállottak” kategóriájába kerülök, ám az effélék sosem érdekeltek. Egyedül a Kalmárok által kiszabott ítélet számít és én, a történtek után, készséggel működöm közre ez utóbbi végrehajtásában. - Várt. Obszidián-fekete szemében izzássá tompult a tűz. Tárgyilagos, hangon folytatta: - Akit odafent elintéztél, igazi nagy-kutya volt, a második legnagyobb a Canis Maior után. A Kartellt létrehozó családok egyikének tagja, a peremvidék intendánsa, és az ördög tudja, mi minden még. Saját hajórajt vezetett, több naprendszert igazgatott a birodalmuk centrumban, számos híve akad szerte a Tejúton. A halála - felettébb ritka jelenség feléjük - nem maradhat megtorlatlanul. Miután a Kartell Érdekegyeztető Testületében, vagyis a Kalmár kormányban átmenetileg felülkerekedett a békepárt, katonai akcióról nem lehet szó. Nekem jutott a feladat, hogy végezzek veled meg a társaiddal. Kiderítettem, melyik kórházba vittek, és utolértelek, mielőtt a lázálmaidból magadhoz tértél, amúgy istenigazából fecsegni kezdj. Japán segítőtársam, az Űrfegyvernem egyik legkiválóbb neurológusa munkába vette a tudatodat, nehogy még több bajt okozz, mielőtt a Főnix fedélzetén a túlvilágra repülsz. A bomba elhelyezéséről gondoskodtam, mielőtt hazatértem. Minden a legjobban alakult, egyetlen apróságot kivéve.
Vogel lassan bólintott.
- Nem voltam a hajón.
- Úgy ám! Helyet biztosítottak neked egy korábbi transzportban, mert a szívükön viselték a sorsodat. Újabb IAM PROXIMUS ARDET-érdemérem, sietős kézszorítások, mosolyok, miegymás. Későn értesültem a fordulatról. Rögtönöznöm kellett, és roppant kellemetlen perceket éltem át, mikor második kísérletem is kudarcot vallott. Aztán... - Pauker mélán ingatta a fejét érintkezésbe léptem a Kalmárok adminisztratív központjával a Mira Ceti VII-en. Reménybeli üzletfeleim elhatározták, kézbe veszik a dolgot. Azt a feladatot kaptam, hogy felkutassalak és olyan helyre szállítsalak, ahol hozzád férhetnek. Megteszem. Ily módon visszanyerhetem a bizalmukat.
- Bolond vagy - mormolta a kefehajú. - Ha sikerül tehetetlenségre kárhoztatnod, esetleg elpusztítanod a plazmát, az „üzletfeleidnek” többé nem lesz szükségük rád. Ha eljönnek, éppúgy fogod végezni, mint...
- Nem értesz, kamerád - közölte Pauker hűvösen. - Makacsul igyekszel engem a saját mércéddel mérni, elképzelhetetlennek tartasz egy másik, különb értékrendet. Eszedbe se jut, hogy kipuhatolhatom a másik fél gyenge pontjait, és előbb-utóbb felfedhetek minden ellenem irányuló csalárdságot. Ilyesmire nem gondolsz, de persze ostobaság mindezt olyasvalakitől elvárni, aki játékszere csupán saját alantas ösztöneinek, lőrét iszik, csapnivaló cigarettát szív, túl sokat vacakol, tetejébe a Mennyei Közép Birodalmát eszményíti. Tudod-e, hogy a te kínai kamerádjaid sosem alkottak olyat, amire rá ne fért volna az ésszerűsítés?
Éppúgy áll ez a cirkalmas írásjeleikre, mint a feleslegesen hosszú evőpálcikáikra. Bizony, a magadfajta rendszerint rosszul választ, de kitart választása mellett az utolsó pillanatig. A makacsság a véretekben lehet. Mostani tévedésed viszont súlyosabb az összes eddiginél. Oktalanság feltételezni, hogy bárki kifoghat rajtam. - Ádázul mosolygott. - Némi vakmerőséggel és jó adag szerencsével két napon át keserítetted az életemet. Egy jelentéktelen figura, a Fogyasztói Titkosszolgálat ügynöke volt a segítségedre. Nemrég azonosítottuk, semlegesítésére nyomban utasítást adtam. Személyzeti osztályom vezetője - mutatott a temetőbogárra - az este folyamán úgy tájékoztatott, sikerült végeznie vele. Nyilatkozata, mint kiderült, kissé elhamarkodott volt, egy primitív trükk eredményezte félreértésen alapult. Alkalmazottam - japán származású, ha még nem említettem volna - tudja, mit követel a tisztesség. Második lehetőségért folyamodott, én azonban nem engedélyeztem, hogy ismét személyesen lépjen akcióba. Egy robbanóanyaggal bélelt mellény kényes viselet, s egy turbó manapság úgyszólván pótolhatatlan kincs. - Órájára pillantott. A számlapot ékítő, gyufafejnyi drágakövek a szivárvány hét színében tündököltek. - A problémát - folytatta emelt hangon - tíz másodpercen belül véglegesen megoldjuk. Kilenc, nyolc, hét, hat, öt...
Vogel felugrott.
- El onnan, Fellegh! - kiáltotta. - El onnan, ezek... - Fülében visszhangzott a Kárpátia indítómotorjánakhördülése; a tetőre hulló esőcseppek dobolásán át hallani vélte a fakószőke férfi bosszús szisszenését, azután valahonnét messzebbről futó léptek dobbantak, artikulátlan, nem emberi sikoly harsant, egy test nagy erővel vágódott a kocsi oldalának, és...
A készülék e pillanatban ijesztő véglegességgel elnémult. A robbanás olyan erős volt, hogy a föld is beleremegett, mintha egy tenger alatti vulkán kelt volna életre a vöröslő, csalóka láthatáron túl.
A moraj elhalt, a vadonban levél se rezdült többé. Úgy tűnt, a ragadozók megtorpantak. Vogel az özönvíz előtti karórát bámulta. A mutatók a négyesen találkoztak, pihenni látszottak a nagy ijedtség után.
- Fellegh...? - suttogta a kefehajú.
- Vége! - Ágnes elfordult, vállai meg-megrázkódtak. - Ezek megölték!
Vogel felnézett. Az asztal túloldaláról két revolvercső meredt feléje.
Pauker a kagylóhéjat formázó hamutál felett tisztogatta szipkáját. Rá sem pillantott, úgy mondta:
- Ügyes pasas volt. Idővel bajt kevert volna, ebben nem kételkedem. - Elkészült, zsebre vágta a szipkát, végignézett a vacsoraasztalon. - Őszintén remélem, megkímélsz bennünket a felesleges jelenetektől. Amint látod, nincsenek esélyeid. Néhány koktélpohárral és bambuszrudacskával pokolian hosszú időbe telik harcképtelenné tenni három ellenfelet. - Hátratolta székét, komor arccal állt fel. Odakint már szirénák bömböltek. - Itt az idő. Gyerünk!
A visszaút körülményesnek bizonyult. Minden átjáróban estélyi ruhás, felékszerezett hölgyek, zsakettes urak; tisztes, kevésbé tisztes üzletemberek és üzletasszonyok, ünneplő párok nyüzsögtek kifelé törekedve. A hangulatberendezés technikusai a robbanás hallatán elhagyhatták posztjukat, mert a gépek némelyike önállósította magát: hűvös szél kerekedett s rázta a pálmaleveleket, amelyek széles pengéjű, kétéltű jatagánokként villództak a keleti égboltra hágó telihold fényében. Nyugaton ugyanekkor emelkedett a horizont fölé a nap, ismét meghintette a víztükröt alkonyi aranyával, aztán alábukott, hogy alig fél perc múlva visszatérjen megint. A lagúna mélyének latex-csontvázait, korhadozó hajóroncsait bevilágító reflektorok rendre felízzottak-kihunytak, baljós árnyakkal hintették tele a fövenyt, mintha egész kísértetlégió készült volna támadásra a mélyben. Nedvesen csillogó pikkely-egyenkabátos figurák kapaszkodtak a szárazra mindenfelől, a térről behallatszó szirénabőgés üvegcsörömpöléssel, női sikolyokkal vegyült.
Vogel émelygett. A temetőbogár nem tágított mellőle, az oldalához szorította fegyvere csövét. Nyomukban Guido haladt, ajkán változatlanul ott derengett a szívtipró mosoly. Baljával tartotta, kormányozta az ellenállásra képtelen lányt. A sort Pauker zárta, aki mielőtt a kijáratig vezető alagútba lépett, leemelt s felhajtott egy pohár italt az asztalok valamelyikéről.
Vogel lélegzete elakadt, amint a holografikus vízfüggönyön át a szabadba taszigálták. A tér túloldalán, ott, ahol nemrég lámpaoszlop meg a viharvert Kárpátia állt, tűzvész tombolt. Szakadt az eső, rőt fények táncoltak-hajladoztak a beltengerré növekedett tócsák tükrén. Az ázott betonon vezetékek kígyóztak; itt is, amott is feltünedeztek a nagy nyomással pumpált, patikaszagot árasztó hab foszlányai. A gumiköpenyes emberek arca láthatatlan maradt a magas gallér, a polarizált ellenző mögött, kiáltásaikat rendre túlharsogta a szirénák vijjogása, az indulásra kész, ám a gomolygó füst miatt veszteglő járművek kompresszorainak moraja. S miközben az alacsony égből járőrkocsi járőrkocsi után ereszkedett alá, miközben a bámészkodókat kemény kezek taszigálták a félkörben felállított korlátok mögé, Vogel meghallotta a hangokat:
- Egészen közelről láttam. Igen, igen, a feleségem meg én éppen a kaszinóból... Elrohant mellettünk egy pasas, egy egész alacsony pasas, olyan hülye fekete kalapban - mint akit a tatár kerget! - és üvöltött, Istenemre, mint a fába szorult féreg. Egyenest neki annak a Kárpátiának. Annak, amelyik indulni készült, és... Úristen, ez rettenetes! Engem egészen hátradobott a robbanás, a feleségem meg...
Vogel megrázta a fejét, Fellegh négyajtósának vörösen izzó vázára meredt, valamiféle csodában reménykedett, mindaddig, míg mellé nem kanyarodott a Hanomag. Akkor megadta magát a sorsnak, és elfordult, hogy többé ne kelljen látnia.
Guido a kocsi volánja mögött termett, kikapcsolta a robotpilótát. A Hanomag megnyílt az érkezők előtt, a kefehajú az elülső utasülésen kötött ki, Ágnest hátulra taszították, ahol két gestalt tartotta szemmel.
- Helyénvaló az óvatosság, igaz-e? - érdeklődött Vogel olyan gunyorosan, ahogy csak erejéből futotta. - Egymás mellett túl veszélyesek lennénk.
- Elfelejted, kamerád - magyarázta a fehérbe öltözött férfi türelmesen -, hogy a lány mostantól az enyém. Okosabb távol tartanom tőled, elvégre bármikor megfojthatod, hogy bosszúságot okozz nekem. Lásd be, nem vállalhatok ilyen kockázatot. - Hátranyúlt az ablakba, ahonnét méternyi hosszú, ezüst bárányfejben végződő készséget kotort elő. - Ezt a sétapálcát - folytatta -, a nagyapámtól örököltem. A század elején készíttette. Szüksége volt rá: mint bizonyára hallottad, csúnya baleset érte akkortájt. - Az ezüstfej Vogel vállát érintette. - Harminckettes kaliberű golyókat képes kiröpíteni százméteres távolságra. Ideális önvédelmi fegyver egy bizalmatlan úriembernek. Használnia ugyan sose kellett, én azonban kipróbáltam. A torkolatsebesség alacsony, a kocsi karosszériájában nem is esne komoly kár, ha tüzelnék, így, ha úgy adódik, nem fogok habozni, elhiheted. Maradj veszteg, ez minden, amit kérek. - A pálcával megcsapkodta a plazmaember ülésének fejtámláját, és csak mosolygott a kefehajú arckifejezésén. - Indíts!
Guido növelni kezdte a fordulatszámot. A Hanomag nyomban megugrott, zajtalanul siklott a maga gerjesztette AG-erőtérben, majd, a csődülettől eltávolodva, a magasba szökkent. A fények elhalványultak, odafentről a két rakpart lámpasorai látszottak csak - e lámpasorok mentén száguldott a fluoreszkáló füstgomoly felé számos riadóautó.
- Elkéstek - állapította meg Pauker. - Elkéstek, ahogy mindig; ez náluk amolyan tradíció.
Hangjának mellékzöngéi meglepték a kefehajút, aki felpillantott. Ellenfele képét meghökkentő perspektívában tárta elébe a visszapillantótükör. Az Agnus Dei tulajdonosának halántéktáji barázdái elmélyültek, a sötét szempár rezzenetlennek tűnt, ám furcsán csillogott.
- Elcsendesedtél, kamerád - mormolta kisvártatva a hibátlan fogakkal zsúfolt, szokatlan ívben lefelé görbülő száj. - Az önvád gyötör talán?
Túl sokat beszél, gondolta Vogel. Vajon miért?
- Ha így áll a dolog - folytatta a fehérbe öltözött férfi leereszkedőn -, megnyugtathatlak, te megtettél minden tőled telhetőt. Nem egyenlők küzdelmében maradtál alul; olyasvalaki útját keresztezted, aki a tiédnél sokkal nagyobb léptékben tervez. A végjáték ennek ellenére csodálatos volt. - Térdére fektette pálcáját, jobbjával szórakozottan simított végig az ezüst kosfejen. - Örömöm telt benne, de fogadni mernék, nem okozott csalódást az emberednek sem. Ügyesen dolgozott a fickó, bár nem elég elővigyázatosan. - Várt. - Elárulod a nevét?
- Nem.
- Így is jó. Az alkalmazottam - gyors pillantás a turbóra - biztosan felvéste valahová. A hozzá hasonlók nagyra becsülik azokat, akik egyszer kifognak rajtuk. Úgy ám, kamerád, a nigrobaeusok kultúrlények, bármit tartsanak felőlük egyébként.
- Hasonló a hasonlónak örvendezik - mormolta Vogel, aztán magába mélyedt. Keleten pasztellszín derengés ömlött el az épületek rengetege felett, mintha fényceruzával rajzolták volna körül az alacsonyan járó, tépett felhőket. Óvatos duhajként közeledett a pirkadat, hófödte mezőkön, égbenyúló hegyeken át jött megállíthatatlanul; a kefehajú bámult, s csak akkor rezzent fel, amikor megérezte azt a valamit odabent.
Koponyájában lassanként ült el egy távoli kiáltás visszhangja. Fürge ujjak kopogtatták végig belülről homloka ívét, tapogatóztak végig idegpályáin, míg el nem jutottak megviselt asszociációs központjáig a lebenyek rejtekén. Elidőztek itt, majd, akár a XX. század derekának gyakorlott telefonközpontosai, munkába vettek bizonyos csatlakozásokat, éteri kapcsolatot létesítve. Két - immár más-más dimenzióban létező - tudat között.
Különös izzás támadt valahol a mélyben, s Vogel egy várost vélt látni lelki szemeivel. A fekete vízzeltelt csatornák, ódon épületek, zegzugos utcák Velencét, Amszterdamot, netán a belgiumi Gentet idézték, ezekben a csatornákban azonban a kefehajú félelmei - megannyi undok ragadozó - tanyáztak, a talaj, a kövek, mi több, az égbolt repedései pedig a teljes káoszba, a fenyegető űrbe vezettek. A kísértetváros csatornái mentén húzódó téglafalakon frissnek látszó körözvények sorakoztak. A körözvények sokaságán egyetlen arc, alatta a felirat:
VOGEL ZSIGMOND ÉLVE VAGY HALVA
A kefehajú megbabonázva figyelt. Végigtekintett az utcák hosszában, és sikerült felfedeznie a labirintuson át feléje imbolygó fényt. Ökölbe szorított keze lassan elernyedt. Egy alak közeledett felgyűrt gallérú viharkabátban, fedetlen fővel, jobbjában zseblámpával. Meg-megállt, leguggolt, azután ment tovább, mint aki keres valamit: a szél összekuszálta a fakószőke haját, meglebegtette itt-ott megperzselődött kabátja szárnyait. Meglelte a nyílást, amelyen át Vogel tekintett le rá. Kikapcsolta a zseblámpát és megállt, tétova mosollyal lépett oda. Úgy bámult, ahogy a magasan elhelyezett rejtett kamerába szokás.
Azon a napon is a vöröskeresztes ládák és zsákok folyvást zsugorodó halmán gubbasztott, és a hangárban dolgozó amerikaiakat nézte. A jenkik a harctéri flegmatizmus minden rekordját réges-rég megdöntötték; ugyanilyen tempóban, ugyanilyen precízen dolgoztak hónapokkal korábban, a legnehezebb pillanatokban is: kedélyüket semmi nem kezdhette ki.
A nagy, viharvert gépek hasa alatt gettódöngetők bömböltek, túlharsogták az áramfejlesztők zümmögését, a hajtóműpróbák moraját. A reflektorok sokaságával bevilágított csarnokban a lüktető ritmusok léteztek mindössze, amelyeket bárki joggal nevezhetett földönkívülinek.
Vogel elnézte a vastraverzeken csimpaszkodva közeledő, vezetékkötegeket vonszoló, hidegvágókat forgató, alkalmanként egymás sisakján kocogtató figurákat. Elnézte a zubbonyok hátára varrt acélsasokat, fújtató bikákat, éhenkórász hiénákat, a déli államokban változatlanul népszerű keresztes-csillagos konföderációs lobogót, a toldott-foldott gépek páncéljára mázolt, kitűzőkön visszaköszönő jelszavakat, melyek közül néhány aktuális („KALMÁROK, NYOMÁS HAZA!”), néhány másik örökérvényű tanulsággal („NE LÉPJ A FŰRE - SZÍVJAD INKÁBB!”) bírt. Ámult a szikrák záporában gumin, szivarcsonkon rágódó, verítékben fürdő embereken, akik közt mostanra a világosabbak is egészen feketének látszottak. Ámult és arra gondolt, hogy a végzet útjai bizony kifürkészhetetlenek.
Kék barettjét gyűrögette, testén a forradások alig sajogtak már. A kisebbséghez tartozott, melynek tagjai megjárták a poklot, és valami csoda vagy félreértés folytán visszatértek. Egysége, a kaukázusi kilences teljesen felmorzsolódott a Proxima egyetlen Föld-típusú bolygójáért vívott harcokban. Az epigonok kilenc nagy hullámban támadtak, utoljára már milliószám. Lomha csapatszállítóik egy része a rendszertől néhány fénypercnyire elpusztult a megsemmisítő zárótűzben, a többi, terhétől megszabadulva tüstént odébbállt, eltűnt a maga gerjesztette térközi alagutak valamelyikében. Az efféle monstrumok sosem bukkantak fel újra, az epigonok még sem adták fel: valamennyi fronton elszarusodott bőrű, röpképes lényekké formálódtak, s ez a bolygó csekély gravitációjára való tekintettel kifejezetten előnyös megoldásnak bizonyult. Mire a Kalmárok katalizátorbombái becsapódtak a déli féltekén, belélegezhetetlenné téve az amúgy is ritka levegőt, eldőlt minden. Az Űrfegyvernem térségben cirkáló hajói a segélykérő üzenetektől siettetve megközelítették az égitestet, kezdetét vette a behajózás.
Vogel emlékei átmenetileg ismét töredékessé váltak. Rémlett, hogy a zárt alakzatok felbomlottak, hogy az elsötétülő égből újra és újra jégzápor zúdult alá, hogy akik lemaradoztak, eltűntek mindörökre, míg mások összeszorított fogakkal, halálra szántan visszafelé törekedtek az emberárral szemben, vissza a kilátástalan küzdelembe, ahol ki-ki meglelhette, és bizonyára meg is lelte saját poklát vagy Valhalláját. Nem tartott velük, s idővel magára maradt. Az alacsony ég alatt lángban álló monstrum siklott némán, pályája végpontjából a Zenit és a Nadír felé fröccsent a tűz, mintha egy új, apró nap gyúlt volna a láthatáron túl. Vogel térdre hullt, letépte hasznavehetetlen szűrőmaszkját. Tétován markolt a talajba, addig szórta a finom port, míg éles körvonalú második árnyéka el nem enyészett. Akkor veszítette csak el az eszméletét.
Kábulatából felocsúdva tagjaiban érezte a fokozott gyorsulást. A bolygó félárnyékba borult, piszkoslila foltokkal teliszórt ábrázata sebesen távolodott. Gyér fényében kísértetiesnek tűntek a sárga arcok.
A tungkuniak nem értették a nyelvet, amelyen átkozódott, de ez láthatólag egyiküket sem zavarta. Akadt orvos, aki ellátta a kefehajú sérüléseit, akadt cigaretta, sőt, szesztartalmú lötty is - ez utóbbit bizonyára a rizsfejadagok rovására, valami egyszerűségében körmönfont eljárással nyerték.
A tomboló sárkánnyal és vörös csillaggal ékített hajó négy napon át rótta köreit egy gázóriás tiszteletbeli holdjaként, hogy esetleges üldözőit megtévessze, majd, mivel a Kalmárok nem mutatkoztak, csatlakozott az akkortájt összeverődő karavánok egyikéhez.
Kilenc nap múlva érte el ideiglenes támaszpontját a Proxima jégövezetének peremén.
Vogel várt. A kaukázusi kilencesek kettősrendszerszerte szétszóródott hírmondóihoz hasonlóan őt is meglegyintette a visszavágás rögeszméjének szele. A fegyverszüneti megállapodás híre a vártnál csekélyebb örömet okozott neki. Naphosszat ült, kék barettjét gyűrögette, elbabrált az Űrfegyvernem felderítőinek sárga-fekete jelvényével. Reggelenként a tungkuaniak valamelyike teát hozott neki. Fejbólintással köszönte meg, aztán csak ült tovább, rendületlenül. A fegyverek egy hete hallgattak már, mikor felszegte fejét, és higgadtan szavakba öntötte érzéseit. Egy kurta kifejezést idézett mindössze. A második hét közepén aztán megfogalmazta a lelki válságból való kibontakozás programját.
Nem bírom sokkal tovább idebent, gondolta. Odakint kellett volna meghalnom, mint a többieknek.
Esetleg hazamennék.
Hosszú idő óta először gondolt a lányra, és a következő éjszakán még nyugtalanabbul aludt. Másnap, a ládák, zsákok halmán gubbasztva sorra vette mindazt, amit az élet könyörtelenségéről tudott, végül úgy érezte, megtalálta a megoldást.
Ügyelt rá, hogy csak a hazatérés részletein töprengjen. Halvány mosolyt erőltetett ábrázatára. Konokul, önző módon élni akart, de még ezzel sem érte be. Biztosra akart menni, ezért napjában tucatszor elmormolta a rontó varázsnak beillő fohászt:
Uramisten, ne hagyd, ne engedd, hogy bármi közbe-jöjjön! Ne tégy ki újfent veszedelemnek, mert ez az, amire most a legkevésbé vágyom!
És mert az égiek nem mindig képesek különbséget tenni valódi és hátsó szándék között, mert a kihívás nyilvánvaló volt, győzött. Fohásza meghallgatásra talált: a végzet erői működésbe léptek, hogy tisztességre tanítsák a kozmikus tendencia ellen ágáló, Vogel nevű porszemet.
A fegyvernyugvás harmadik hetében történt. Érte küldtek, s ő tudta, mire számítson.
- Valami közbejött...!
Morales tábornokot a ceremóniák emberének ismerték. Suttogták, otthon lovaglónadrágban jár, és csúf, kurta lábú francia bulldogot tart, mint néhai kollégája, az amerikai Patton. Cserzett képéhez sehogysem illettek az apró gombszemek, melyek sokat szelídítettek arckifejezésén. Néhányan odáig merészkedtek, hogy kijelentették: tekintete a legrégibb, legszebb Teddy-mackókéra emlékeztet..
- Valami közbejött - ismételte azon a bizonyos napon, minden ceremónia nélkül. Csak ezután nézett végig a hídon összeverődött, szótlan alakokon. A térképasztal lassan bemelegedett, lapján bódult világítóbogarak módján fénypontok, fénykörök sokasága rajzott. Vogel jól emlékezett az oldalán álló kínai százados ádáz vigyorára. A legádázabb vigyor volt az egy másik - filmesek teremtette - kínai, az elvetemült Fu Mancsu tündöklése és bukása óta. Sejteni engedte, hogy a századosnak nincs igazán ellenére az újabb fordulat.
- Akadna egy munka az önök számára - fordult hozzá Morales. Intésére valamennyien előrehajoltak, az asztal peremére támaszkodva figyelték a fénybogarak - a közelben bemért apróbb-nagyobb égitestek - keringőjét. - Határidős munka. - A hunyorgó parányok egyikére bökött, arra, amelyik a tömegvonzás szabta törvényekkel dacolva, nyílegyenes pályán vágott át a csillagmezőn. A falakon berámázva a függő nagyságok sorából mély rosszallással figyelte a manővert Sir Isaac Newton.
- Kalmárok - suttogta Morales bőszen. - Álcázott nehézlöveg a Navarone-alosztályból. Alig öt órája sikerült kiszúrnunk. Azok odaát még nem észleltek minket. Túlságosan biztosak a dolgukban; egyenletes gyorsulás mellett haladnak a szektor belseje felé. - Pillantását, mint holmi véres kardot hordozta végig ismét a helyiségen. - Ha ez jóakarati látogatás, én kissé korainak tartom.
- Kommunikálni próbálunk már? - érdeklődött egy orkánkabátos férfi, aki lépten-nyomon igyekezett kihasználni a tudósítói státus biztosította lehetőségeket. - Ajánlatos volna kapcsolatba lépnünk velük, mielőtt...
Morales elhúzta a száját.
- Az ilyen lövegállások sosem kommunikálnak, pendejo. Nem azért álcázottak. Ráállnak a célra, és már tüzelnek is. Minden egyéb körülmény mellékes. A Kalmárok, biztonsági okból, épp ezeket rendelték vissza először. Eltüntették valamennyit - mondta nyomatékkal -, ezt az egyet kivéve.
- Hátha eltévedt. Hátha...
A tábornok oldalra billentette fejét.
- Hátha nem.
- De hisz egyetlen objektumról van szó!
- Valóban. Egy olyan objektumról, aminek ideirányításával a Kalmárok sokat kockáztatnak. Márpedig a Kalmár számító fajzat, a legritkább esetben cselekszik megfontolatlanul. Nem árt az ilyesmit észben tartani.
Pillanatnyi csend támadt.
- Valami titkos fegyvertől tart, ugye? - kérdezte azután az orkánkabátos, jóval bizonytalanabb hangon. - Gondolja, hogy ez a dolog a fegyverszünettel csak időhúzás? Lehet, hogy van valamijük, amit eddig nem használtak? Egy életerő-konverter, egy téridő-torzító, vagy más efféle? - Képéről lerítt, hogy a kelleténél több híreszteléssel ismerkedett meg odalent. - Uramisten!
- Nehézlövegről beszéltem - közölte higgadtan Morales.
- És határidős munkát említett - vette át a szót a tungkuaniak századosa. - A közeledők felfedezhetnek bennünket, correct?
A tábornok bólintott.
- Ha pedig felfedeznek...
- ...kikészítenek, yes - mosolygott a kínai. A balján állók megbámulhatták a sörtehajába borotvált sárkányt. A jelenlevők közül hasonló ismertetőjelet csak Vogel viselt. - Azután meglapulnak, várnak. A hazafelé tartó konvojainkra, no? A közelben kell elhaladniuk, ha nem tévedek.
Morales a vándorló fénypontokra meredt.
- Nem téved.
- Küldhetünk figyelmeztetést a szállítóhajóknak?
- Jó negyvennyolc órán át nem.
- Miért?
- Napfoltok. Protuberanciák. Rakoncátlan mostanában a Kongó Kölyök.
Az orkánkabátos felrezzent.
- Kicsoda?
Leintették.
- Ismerjük a pozíciójukat - mormolta valaki. - Egy rakétasortűzzel talán...
- Nehézlövegek telepítésének céljára - mutatott rá Morales - amazok mindig a legszilárdabb kérgű planetoidokat fogják be. Talán eltéríthetnénk a pályáról, de megsemmisíteni nem tudnánk.
A tungkuani százados előreálló felső fogsora kivillant vértelen ajkai közül. Vogelre sandított. „Rajtunk a sor. Remek lesz, yes?” - sugallta a tekintete. Ismét Moraleshez fordult.
- A terv?
- Rajtaütés. Egyetlen hajóval, legfeljebb ötven jól képzett emberrel, plusz szeretetcsomagokkal. - A tábornok nem nézett fel. - Magukra, hármasokra gondoltam.
- Bölcs döntés - hajtotta meg magát a kínai. - Voltam bátor az embereket előre felkészíteni. Két órán belül indulhatunk, amennyiben... - e ponton ismét a kefehajúra nézett - ...amennyiben megfelelő specialista is akad. A detonációnak irányítottnak és jól időzítettnek kell lennie. Saját szakértőnkre ezúttal nem számíthatunk.
- Elbizonytalanodott? - érdeklődött Morales.
- Meghalt, uram - válaszolt Vogel a százados helyett. - Az idevezető úton halt meg. Helyette adoptáltak engem.
- Adoptálták?
- Befogadtak, uram. Az én levegőm az ő levegőjük, az én rizsem az ő rizsük, és viszont. Megmentették az életemet. Hozzájuk tartozom. Náluk így szokás. - Megnedvesítette ajkát. - A századosnak egyébként igaza van. Ez az, amire kiképeztek. Mennem kell.
- Az emberek elégedettek lesznek - súgta oda neki az eligazítás után a tungkuaniak tisztje. - Kedvelik, Vu-gel. Úgy is mondhatnám, maga számukra afféle...
- Kabala?
- Kabala - visszhangozta a százados, miközben szilvaarcát számtalan apró redőbe gyűrte a mosoly. Nyomban ezután bonyolult fejtegetésbe kezdett a világot alkotó öt elem harmóniájáról, meg a diszharmóniáról, amellyel a tétlenség fenyeget.
- A küzdelmet - magyarázta - az egyénnek minden körülmények közt magának kell befejeznie. Akkor is, ha úgy hajszolták bele. Akkor is, ha az esetleges győzelemért nem remélhet elismerést. Hisz a küzdelemnek végeredményben idebent kell eldőlnie, yes? - Jobb kezének ujjai elidőztek néhány másodpercre gyomra - hite szerint az emberi lélek búvóhelye - felett, azután karórájára pillantott, megszaporázta lépteit. - Jöjjön, Vu-gel, hamarosan repülnünk kell. A politikusok, mint mondják, befejezték a maguk tiszteletreméltó háborúját. Most rajtunk a sor! - Széles karmozdulattal az ellenség hozzávetőleges irányába mutatott (Vogel ekkorra rádöbbent, hogy kettejük indítékai alapjában különböznek, hogy a százados lart pourt
lart kedvel minden háborút), azután hozzáfűzte: - Ó, yes. Rajtunk és őrajtuk.
A kefehajú áttört a csaliton, és merev arccal, távolba révedő szemmel futásnak eredt a műút távolából idelátszó fények felé. Egyszer-egyszer felpillantott: porhavat sodró szél süvöltött a folyó felett, a felhőtorlasz túloldalán mind magasabbra hágott az erőtlenül izzó nap. Vogel sejtette, hogy nem remélhet tőle szánalmat, segítséget, és egyáltalán semmit sem. Nem bánta. Elboldogul majd, ahogy azelőtt.
És közben emlékezik. Az indulás előtti pillanatok. Emlékezett a vállát húzó heveder súlyára, az állához simuló fém hidegére, a köréje gyűlt, vattakabátos, felfegyverkezett emberek nyugalmára. A napszemüvegekre, az övekben lapuló tőrökre, a homlokon megkötött vörös kendőkre, az előreálló fogakat kivillantó mosolyokra. Mindenre.
Ten Jüan, másként a Kutya, és valóban; képe, akár egy gyanakvó házőrzőé. Li Liang-Tan, akit - ki tudja, mi okból - Észak Strázsájának neveztek. A százados, ajkán a jellegzetes, ádáz vigyorral, suttogták róla, ifjabb éveiben jámbor vérbanktisztviselőként dolgozott Sanghajban -, Csang Hszü, közhasználatú nevén az Ujgur, mellén adó-vevővel. Mellette egy vézna, sörtehajú kölyök, térdén a négynegyvennégyes, messzehordó Remington: Jen Szun, alias Holdvarangy, és még vagy huszonöten.
Vogel a tölteteket ellenőrizte. Sötéten csillogó hasábok, elférnek az ember tenyerében. Oldalukon késleltetőszerkezetek, apró számlapok, nullán álló mutatók, öntapadós AG-korongok, végszükség esetére gyutacsok és plasztik. A hátizsák, akár a védőöltözet, minden sugárzást elnyel; aki viseli, bizonyos értelemben nem is létezik, övében azért ott lapul a környezeti szélsőségekre kevéssé érzékeny automata pisztoly, a torkolatsebesség abszolút vákuumban hatvan méter per szekundum, sűrű, kénhidrogénes atmoszférában negyvenkettő; a padló rezonál, és a gyomor vele remeg; nem szokatlan, de merőben felesleges; gyerünk már, gyerünk...!
A desszanthajó oldalán a frissen festett vörös rózsa és a halottfehér dominó-maszk mellett ott díszlett az új név: Fantom. Az amerikaiak kerítettek valahonnét egy létszámon felüli gettódöngetőt, és a kazettákkal együtt a Kutya gondjaira bízták. Vogel határozottan emlékezett a gyéren megvilágított raktérben még baljósabban zengő, csupa orgonamuzsika nyitányra, mely természetesen a nagy XX. századi eklektikus, Webber művéből származott, s melyet gyakorta hallott visszhangozni azóta is nyomasztó álmaiban.
Emlékezett a zuhanással felérő indulásra. Az állomás a Somersaultnak nevezett elegáns szaltókkal, sebesen távolodott, fényei egykettőre elvesztek a méreteihez méltón közönyös mindenségben. Órákon át csak a hajó létezett rezonáló falaival, fegyverzsírtól és ózontól szaglón, csúfan és viharverten, gyomrában a háború minden valószínűség szerint utolsó rajtaütésének résztvevőivel.
A Proxima vonzásmezejének határán, folyvást változó pályán, gyakran egymásba torlódva sodródik fém, kő és jég. A Kongó Kölyök négyezer Kelvin fokon izzó testéből kiszakadó, porral elkeveredő gázok az idők kezdete óta örvénylenek itt, a Kentaur Alfájának éles fényében, afféle látszatlégkört kölcsönözve a kóbor aszteroidáknak és planetoidoknak, amelyekre ezidáig a hadviselő felek egyike sem tartott igényt. A desszanthajó tatján kihunyt a hajtóművek ragyogása, a Fantom lassan az áramlás irányába fordította orrát, majd hossztengelye körül forogva süllyedni kezdett az örvény szíve felé.
Jen Szun, vagyis Holdvarangy, térdén pihentette Remingtonját, melynek tusán tucatszám sorakoztak a belekarcolt rovátkák. Ferde vágású szeme tartósan résnyire szűkült, mint a gyakorlott céllövőké. Ritkán és sebesen pislantott, Vogel esküdni mert volna rá, hogy a figyelmét semmi nem kerüli el.
- Te nem kifejezve ideges ember, yes? - kérdezte utóbb a kaukázusiak legelterjedtebb nyelvén, a kefehajú sárga-fekete jelvényét, súlyos hátizsákját és hevedereit méregetve. - Szerencse. Míg dolgozol, én fedezlek. Damn right?
Vogel megfontoltan intett.
- Well.
Kétfelől - ezt sem felejtette el - rekedt hangú kacaj volt a válasz. Míg futott, nemigen érezte a hideget. Fülében a kiképzőtisztek egyikének meghatározása visszhangzott: „Élni annyit tesz, mint mozogni, menni, és soha meg nem állni!” Futott hát, konokul, semmi mással nem törődve. Megadásról szó sem lehet. Elvégre nagyobb hideget is átvészelt már. Sokkal nagyobb hideget...
Védőöltözetének hőmérője a hajó elhagyásakor mínusz száznegyvenet, az aknában száztízet, a mélyben kilencvenet mutatott. Maga előtt látta a középső tartományba tévedt mutatót, ugyanolyan tisztán, mint a nyomában érkezők hosszan elhunyó árnyait, a torkolattűzeket, a járatokból kirontó, csupa végtag, csupa szem epigonokat. Valahogy kijutott a véres kavarodásból. Egy keskenyebb aknában himbálódzott lefelé kábán, a kötelet markolva. A torkolattüzek fényénél az emlékezetébe égett az Ujgur feldúlt arca - alighanem ő irányította ide, mielőtt felszívódott. Felszívódtak valamennyien, beleértve a hátvédnek ajánlkozott Holdvarangyot, Vogel mégsem tétovázott, fontosabb dolga volt most.
Az aknafal túloldalán valami gépezet dohogott. Az első töltetet itt, a másodikat és a harmadikat lejjebb, a járatok csomópontjában rögzítette, csak ezután haladt tovább. A következő fordulóban néhány katonába botlott - ismerős nem akadt köztük. Feldúltnak tűntek valamennyien, tenyerüket újra meg újra a padlóhoz, a mennyezethez tapasztották. Vogelhez fordulva egyetlen mondatot ismételgettek a maguk nyelvén. A kefehajú összerezzent, amint megérezte az átható rázkódást: a planetoid növelte sebességét, s ahogy gyorsult, úgy növekedett labirintusában a nehézségi erő. Itt is, ott is roppant szelepek nyíltak meg, az alagutak szövevényébe sűrű, zavaros folyadék áradata zúdult, elragadta az útjába akadókat. A kefehajú megint egyedül maradt: el-elakadó lélegzettel, ellenállásra képtelenül sodródott a homályban, zuhant, hánykolódott, míg valami mellékágban falnak nem vágta egy hullám. Percek múltán káprázó szemmel, sajgó tagokkal, kiszáradt torokkal ült fel, s miközben gépiesen ellenőrizte védőöltözetét, az aktivált töltetekre gondolt, amelyek belsejében pillanatról pillanatra nő a forróság, pillanatról pillanatra vékonyodik a hőérzékeny robbanóanyagot rejtő burok.
A közeledő pusztulás rémképe új erőfeszítésre sarkallta. Szédelegve talpra állt, és futásnak eredt a helyesnek vélt irányba. Élénken emlékezett az ekkor megtett lépésekre: útja kocsonyás, opaleszkáló anyaggal színültig telt medencék mellett, emberderéknyi csövek, tátongó nyílások közt vezetett. Újra és újra epigonok rontottak rá némán, bőrük olajos-feketén csillant a torkolattüzek fényénél. Vogel két tárat ürített ki, azután rohant, páratelt alagutakban oldalazott zihálva, egy-egy pillantással mérve fel fogyatkozó oxigéntartalékát. Néhány száz méter után kénytelen-kelletlen belegázolt a medencékből kicsordult, csatornákban tovaáramló masszába, és míg küszködött, - ismét társasága akadt: az ádáz vigyorú századost hozta valahonnét a megszelidült áradat. A kefehajú emlékezett a tiszti uniformist éktelenítő ökölnyi lyukakra, a megadóan széttárt karokra, a kisimult arcra. A halott ráérősen, lomhán forogva haladt, majd mintha megsejtette volna, hogy Vogel gondolatai elkalandoztak, és hősökhöz méltatlan, ostoba ideák körül csapongnak, beérte, és elhagyta pártfogoltját.
Békére, örök boldogságra vágyunk, yes? sugallta a tompafényű szempár. Tudnia kell, Vu-gel, hogy átmeneti állapot mindkettő. A világon semmi nem tart örökké. Semmi, még az sem, ami engem ért nemrég.
Vogel leszegett fejjel folytatta útját, s mire felpillantott, a százados odébbállt, netán elmerült már. Rőtes izzás támadta párafüggöny túloldalán, egy jelzőfáklya lobogott ott, az első tájékozódási pont a szabadulás útján. Feléje törtetett minden egyébről megfeledkezve, újabb alagutakon, alacsony mennyezetű termeken át, smaragdzöld fénnyel megvilágított, víznek látszó folyadékkal telt roppant akváriumok mellett, aztán...
Azután valaki az útját állta.
Megtorpant, értetlenül bámult az Űrfegyvernem egészségügyi különítményének fehér öltözékét viselő alakra, a sisakellenző árnyékától félig takart, lázálomszerű arcra, melyet, mint afféle rituális maszkot, a felismerhetetlenségig eltorzított az indulat. Látta, hogy a fehér kesztyűs kéz nekilendül, a temérdek vizen átszűrődő smaragdzöld derengésben a feléje cikázó penge szintén fehérnek tűnt, mintha izzana. Talán ez indította arra, hogy hátrahőköljön. A vállába nyilaló fájdalom semmiségnek rémlett a megdöbbenéshez képest. Erőt vett magán, az akvárium faláig taszította ellenfelét. Amaz újra támadott. Maori maszkot idéző grimasza, résnyire szűkült, savószín szeme nem hagyott kétséget szándéka felől. Félúton járt már, mire a kefehajúnak sikerült előrántania az övében lapuló automata pisztolyt. Fülében visszhangzott a lövések mélyhangú döreje. Az ismeretlen nekirontott, hanyatt döntötte, de már nem döfte meg. Lehanyatlott és mozdulatlanná vált, úgy hevert a fal mellett, akár egy megunt és sarokba hajított báb.
Vogel lenyomta pisztolya agyán a gombot, és várt. Fémes csörömpöléssel hullott a lábához a kiürült tár. Mocskos munka. Odébbvánszorgott, flastromot kotort elő, s leragasztotta a hasítékot védőöltözetén, hogy a súlyosabb vérveszteségnek elejét vegye. Talpra állt, néhány tétova lépést tett, hátát az akvárium falának vetette, úgy bámulta leterített támadóját.
Ember. Idegen. Nem volt a desszanthajón. Hogy került ide? És miért akarta megölni az első útjába kerülőt?
-
Miért...? - ismételte el fennhangon is, azután megrázta fejét, és elhátrált onnét, a rőtesen izzó fáklya felé botladozott megint. A megmaradt töltetek holt teher gyanánt húzták súlyosan lüktető vállát. Tekintete ide-oda rebbent. Az áttetsző falakon túli vízivilág nyugalmában megmagyarázhatatlan fenyegetés rejlett, mintha árnyak suhantak volna a smaragdzöld derengésben, próbára téve kimerültségtől felzaklatott képzeletét. Eszébe ötlött mindaz, amit a Kalmárok életmódjáról hallott, s méginkább megszaporázta lépteit. Csaknem kijutott már az ismeretlen rendeltetésű, sűrű párát okádó gépezetekkel, csövekkel és vezetékkötegekkel zsúfolt járatból, mikor újabb emberalakot pillantott meg, ezúttal a fal túloldalán.
Nehéz pillanat, nehéz próba volt, de kiállta. Émelygését legyűrve közelebb lépett, kezei a kettejüket elválasztó anyagot érintették. Tenyerének és arcának izmait apró elektromos kisülések sorozata rándította görcsbe. Vonagló ajkába harapott, és nem tágított. Végtelennek rémlő másodperceken át szemlélte a szemközt lebegő alakot. Időbe telt, mire világosság gyúlt az agyában. Egész testét átjárta a hideg borzongás, mégsem hőkölt hátra.
A férfi meztelen volt. Sima bőre - akár a kefehajún sebet ejtő penge - fehéren izzott a szokatlan megvilágításban. Nyakszirtjére, tar koponyájára, lezárt szemhéjára százával, ha nem ezrével tapadtak a fentről aláereszkedő vékony nyúlványok, Vogel hányingerrel küszködve bámulta az ellapult, fordított V forma ajkon felsejlő félmosolyt, a mellen összefont kezeket, a hasítékot, az altestbe ideiglenesen visszavont nemiszerv helyét. Bár ilyennek azelőtt sosem látta, felismerte a férfit.
Pauker.
Pauker, a rettenthetetlen önkéntes, a nemzeti büszkesége pőrén, reszketeg nyúlványok, érzékelők tömegével körülfontan, ábrázatán elégedett félmosollyal, vízben lebegve egy Kalmár támaszpont kellős közepén!
Ez megmagyarázott egyet-mást. Az akváriumok mellett őrködő gorillát például, nemkülönben a planetoid váratlan felbukkanását a volt hadműveleti térség peremén. A kefehajú mély levertséget érzett a felesleges áldozatok miatt. Az objektum, amelynek labirintusában a tungkuaiak némelyike - köztük a százados - az életét áldozta, nem rejt csodafegyvert, tán még hagyományost nehézlöveget sem. Bolygóközi különjárat ez, fedélzetén egy áruló utazik, hogy ismét elvegyüljön „övéi” közt! Hogy hol, hogyan vált árulóvá, aligha számít, hisz maga a vétek cáfolhatatlan, és...
Vogel hátrahőkölt.
Bal kéz felé, Paukeren túl egyszerre mozgás kezdődött a smaragdzöld derengésben. Lomhán fordult, indult meg feléje a hatalmas árny. Tudatára ébredt jelenlétének, és körvonalazatlan, ám kétségtelenül ellenséges érzelmeket hordozó impulzusokkal bombázta. Korlátlan hatalom táplálta gőg, némi döbbenet és iszonyat - egyéb nem juthatott át a kettejüket elválasztó, apránként csökkenő távolságon. Vogel csőre töltötte, felemelte, azután leengedte pisztolyát. Megérezte, hogy lövedékkel itt aligha boldogul. Remegő kézzel élesítette ki, tapasztotta a falra megmaradt tölteteit, azután amint túloldalt feltűntek a kígyózó csápok, s karéjukból rámeredt a számtalan, ökölnyi szem, futásnak eredt. A következő járat végében ráakadt a jelzőfáklyára, néhány méterrel odébb a másodikra, majd a harmadikra. A negyedik fáklya fényében megragadta
a magasból lecsüngő drótkötelet. Felpillantott a csupa üveg mennyezetre, rántott egyet hevederein, és épp a karabinerrel vesződött, mikor a hombár túloldaláról kilőtt golyó átjárta támasztékot kereső jobb lábát. Félfordulatot tett, megingott, de nem bukott fel. Háromszor tüzelt a feléje rohanó, fehér védőruhás alakokra, azután kiengedte a rögzítőféket és a magasba lendült, repült felfelé a folyvást szélesedő aknában. A hőmérséklet gyorsan csökkent, a fájdalom alábbhagyott. Az utolsó rándulás után csikorgás következett. Végállomás!
Megszabadult a dereka köré fonódott drótkötéltől, a hevederektől, botladozva indult tovább az ívbe hajló, vörös derengés kirajzolta látóhatár felé. Feje fölött fékevesztett táncot jártak a csillagok, fényük egyre gyengült. Lába alatt megvonaglott a talaj. Előrebukott, várta a robbanást, s mikor némiképp csalódottan feltápászkodott, megpillantotta a sietve távolodó vöröskeresztes hajót.
Pauker odébbállt.
Szóval maradtak még csatlósaid, hogy kirángassanak a fürdőből, gondolta a kefehajú. Én viszont, a papírforma szerint, valószínűleg itt pusztulok. Pedig nem szabadna így végződnie. Mindenkinek tudomást kellene szereznie arról, amit odalent láttam. Beszámolhatnék róla, mivel múlatja az idejét egy háborús hős. És egy nap talán szembekerülhetnénk egymással újra, hogy elszámoljunk - ezúttal a P.I. kézikönyvében lefektetett szabályokat félretéve, egyszer s mindenkorra. Kár, hogy megúsztad. Fortuna, az ő végtelen kegyelmében újra meg újra rámosolyog a pofátlanokra. Elvégeztetett.
A vég közeledtével a talaj ismét remegni kezdett. A planetoid mélyéből a kürtőkön, aknákon át kocsonyás, deformált plazma buzgott fel. Folyamai néhol nyomban megdermedtek az iszonyú fagyban, másutt úgy ágaskodtak, mint a vihardagály piszkosszürke tarajú hullámai, megint másutt szétterültek, ingovánnyá változtatták a felszínt. Vogel gondolkodás nélkül tört előre, majd elfúló lélegzettel kuporodott le egy magaslaton, ahol a halálra szántak egykedvűségével töltötte újra fegyverét, gyújtott jelzőfáklyát, mormolta el búcsúzónak szánt, a változatosság okáért őszinte fohászát. Érzéketlen jobb lábát kinyújtóztatva, jobb könyökére támaszkodva várta az utolsó támadást.
Nem kellett sokáig várnia. Az első detonációtól számított ötödik percben már tömegével bukkantak fel körös-körül az őrjöngő epigonok. A hanghullámok segítségével tájékozódó, csupa végtag karbantartókat, meg a támadás megindulásakor sebtében kifejlődött páncélosokat kivéve a rettegett, alakválasztás előtti alapállapotban voltak. Varázslatos gyorsasággal sikerült ráhangolódniuk a magányos ellenfél tudatalattijának kisugárzására, s az információk alapján megkapó hitelességgel keltették életre kölyökkora film- és olvasmányélményeinek mumusait.
Népes náci különítmény nyomult Vogel felé az ingoványon át. Tisztán emlékezett az élen haladó, arc nélküli figurára: a lény háromnegyedes lakkfekete bőrkabátot, koponyájából kisarjadt tányérsapkát és sárfoltos, nehéz csizmát viselt. Léptei kissé merevnek tűntek, ám a sapkaellenző felett roppant illúziókeltőn csillant a kitárt szárnyú acél sasmadár. A „tiszt” rámutatott, s nem lévén szája, amivel a tőrőlmetszett árják adott helyzetben „Schnell!”-t vagy „Feuer!”-t üvölthetnek, nyomban cselekedett. Fekete bőrkesztyűs jobb keze burjánzani kezdett, a másodpercek múlásával mind élethűbb kilencmilliméteres Parabellum alakult ki az engedelmes szövetekből. Vogel csak bámult, saját automatáját szorongatta, de elfelejtette meghúzni a ravaszt. Az első golyó - az epigonok szervezete, ha a szükség úgy kívánta, bolygónyi vízkészlet megfertőzésére alkalmas baktériumtörzseket, mérgeket, kerozint, radioaktív izotópokat, vagy akár ólmot választott ki - védőöltözete oxigéntartályának bal oldalát súrolta, a második alig valamivel kerülte el sebesült vállát. Erre már feleszmélt, célba vette és két lövéssel leterítette a tisztet, majd a csukaszürke köpenyükben nehézkesen mozgó tábori csendőrök ellen fordult. Szemközt váladéktól még csillogó, banántáras Schmeisser géppisztolyok csaholtak, nyomban ezután, mintegy varázsütésre, szétzilálódtak a támadó rajok. A kefehajú felpillantott. A desszanthajó árnya hullt rá, oldalán fehérlett a dominó, vöröslött az árva rózsaszál. A rakodótér nyitott ajtajában tolongók össztüzet zúdítottak a tétovázó ellenségre. A sebesültért tucatjával nyúltak a kezek, beemelték. A tungkuaniak testükkel fedezték megtöretett, további ellenállásra képtelen testét. Ott volt a Holdvarangy, ölében a még mindig füstölgő Remingtonnal, a Kutya, homlokán az elmaradhatatlan vörös kendővel, mellette Észak Strázsája kormosan, valamivel hátrább, a fal tövében az Ujgur, ponyvával letakartan. A fülkéjükben gubbasztó pilóták kórusban üvöltöztek, a raktár tolóajtaja bevágódott, reteszek csattantak, a legénység tagjait a padlóhoz béklyózta a hirtelen jött gyorsulás.
A Fantom Webber baljós zenéjére két perce távolodott már a célponttól, mikor Vogel az ablak mellett találta magát. Nyilván a társai vonszolták oda. Amit látott, jól az emlékezetébe véste, nehogy valaha is elfelejtse. A planetoid, a mélyében egyre szaporodó robbanások hatására megvadult. Tucatnyi friss kráteréből okádott magmát az éjszakába, és duzzadt, folyvást duzzadt, akár a felpattanni készülő, lágy héjú sárkánytojás, azután örökre elveszett egy kápráztató villanásban.
A kefehajú néhány érthetetlen szót mormolt, azután végignyúlt a fedélzeten, és mély kábulatba zuhant.
Sokáig hevert lázas félönkívületben. Rémlett neki, vacka mellett a Holdvarangy kuporog monoton, dallamtalan dallamot dúdolva. A pilótafülke nagy ablakain át kévékben áradt befelé a Kentaur Alfájának fénye. A levegőben por kavargott, akár odahaza, egy-egy álmos nyári délutánon. Vogel testén mégis hideg veríték ütközött ki, vadul dobálta magát, míg társai elunták az állandó készenlétet, és sajnálkozva bár, de leszíjazták. A folyvást sűrűsödő sötétségből aggódó hangokat hallott, melyeket utóbb elnyomott a hajtóművek dübörgése.
Mire legközelebb feleszmélt, a Fantom dokkolt már. A sisakos fejek ide-oda imbolyogtak, a pattogó parancsszavak, kiáltások démoni kakofóniává olvadtak össze. A kefehajú valamiféle agyi visszacsatolás jóvoltából kívülről szemlélt mindent. A láztól reszkető, alvadt vértől, elhalt plazmától feketéllő Vogelt rögtönzött vackáról vízágyba emelik. Alkarjába, combjába antibiotikumokat, nyugtatókat és vitaminokat fecskendeznek, gyöngyöző homlokát törölgetik, türelemmel hallgatják összefüggéstelen, se vége, se hossza monológját.
Lidércálmok gyötörték, alaktalan szörnyetegekkel küzdött, beszédes tekintetű tetemekkel vitázott, és új meg újra előtolakodott egy furcsamód ismerős, ugyanakkor idegenszerű arc. A gumiszerű bőr, a széles, hasítékforma száj egy cápáé, az archoz tartozó pőre test egy utált alaké. Paukeré. Az árulóé, akinek tárgyalópartnerével együtt illett volna elpusztulnia.
Pauker nevét kiáltozta naphosszat, százszor, talán ezerszer is. Ki kellett mondania, mindenképp el akarta kerülni, hogy titka vele távozzék a másvilágra. Tudják meg! Tudják meg mindannyian! Pauker áruló!
Időről időre felködlött előtte a Holdvarangy bűnbánó („Míg dolgozol, én fedezlek. Damn right?”) ábrázata; a napok múlását a tompuló kín sejttette mindössze. A gyógyulás útjára lépett, vagy fájdalomcsillapító-adagját növelték - igazában nem érdekelte.
- Vu-gel - hallotta a suttogást. - Minden rendben, yes?
Gépiesen felelt, azután mély álomba merült, hogy kiáltozva, verítékben úszva ébredjen néhány óra múltán. Egyszer érte jöttek és máshová vitték, körös-körül tucatszámra lebbentek a bő fehér köpenyek. A tungkuaniaktól most már falak választották el, a mosolyok az ő oldaláról nézve rémületesen eltorzultak, már-már a gyűlölt ellenség ábrázatát idézték, akire álmatlanul hánykolódva átkait szórta, míg egyszer...
- Hallom emlegetsz, kamerád. Itt vagyok!
A jövevény bőre most nem tűnt halványnak. Mint az Űrfegyvernem majd' minden tagjáét, enyhe pír színezte, a smink csak a szemek alatt és az orrnyergen volt vékonyabb - másoknál e területeket takarta naphosszat polarizált üveg. A koponyát gesztenyebarna, katonás fazonú vendéghaj takarta, elfödve a halántéktáji barázdákat. Vogelnek mindössze egy vonaglásra futotta az erejéből, amikor a Pauker nyomában érkező egészségügyi katonák megragadták.
- Dekiru dake haykau simasu!
A tűszúrás nem járt fájdalommal. Ha nem látja, talán tudomást sem vesz az egészről. Felfogta, hogy a fülében csengő mondat sietséget ígér - de vajon kinek és hová kell sietnie?
Nem kiáltott. A döbbenet, a félelem egykettőre feloldódott a ráereszkedő sötétségben, és ettől fogva a vad rázkódás létezett csupán, egy örökkévalóságon át.
Következő emlékképe a Zölddel Csempézett Szoba volt. A bőven áradó lámpafényben törékenynek látszottak a lassan mozduló, közepes alakok. Ráncoktól szabdalt szilvaarc hajolt most fölébe, eligazított valamit hosszú körmű, májfoltos kezével. Vértelen ajka résnyire nyílt, vonásai udvarias hitetlenkedést tükröztek, egyebet nem.
- Nos, Szaszakami?
- Magához tér, Pauker-szan. - Csikorgó hang, olyasféle, mint az olajozatlanul mozduló sarokvasé. Vérfagyasztó hang. - Hall bennünket. - Kutató pillantás, ajakbiggyesztés. - Biztos, hogy ez az? Veszélytelennek látszik.
- Négy emberünket ölte meg, doktor, a bombái pedig kis híján valamennyiünkkel végeztek. - Szinte suttogva. - Féléves kiképzést, kék barettot kapott idefent, következésképp sosem teljesen veszélytelen. Ránk talált azon a planetoidon. Felismert engem, a lázas fecsegése bizonyítja. El kell hallgattatnunk, mielőtt tönkreteszi az üzletünket. Ezért intéztem úgy, hogy átkerüljön ide.
- Megöljük?
- Szó sem lehet róla! A hazavezető úton kell elpusztulnia a társaival együtt. Baleset történik majd, sajnálatos baleset. A robbanószerkezetről már gondoskodtam. A dokkokhoz beosztott embereink elvégzik a többit.
- Akkor hát...
- Az én kamerádomnak felejtenie kell, Szaszkami - magyarázta Pauker. - Memóriablokk kell, amely hozzáférhetetlenné teszi a velem kapcsolatos új emlékképeket. Hogy lobotominnal, elektrosokkal, vagy hipnózissal csinálja, nem érdekel. Ennek az alaknak áldott tudatlanságban, vagy legalábbis kínzó bizonytalanságban kell leélnie hátralévő kurta napjait. Ez mindannyiunk érdeke!
- Dozo, Pauker-szan, hai. - Az apró fej, a fonnyadt szilvaarc kimozdult a fókuszból, a vén japán meghajolt. - Ahogy kívánja. - Intett alárendeltjeinek, akik minden oldalról közelebb nyomultak. Vogel előtt meredt szemek, torz vigyorra húzódó szájak falanxa hullámzott, a körön kívülről egy emberbőrbe bújt szörnyeteg elégedett kacaja szállt, mígnem elnyomta az egyre erősödő zümmögés. Szaszakami nem tágított.
- Ez az alak felejteni fog - mondta.
A kefehajú száraz ujjak érintését, nyomban ezután hideg fém súlyát érezte a homlokán. Tehetetlenül hevert, az odagördített gép elzárta előle a fényt. A hirtelen támadt homályban, kitartó zümmögéstől kísérve egyetlen szó visszhangzott:
- Felejteni. Felejteni. Felejteni...!
Vogel zihálva torpant meg egy félig földbe süppedt, jócskán málladozó kő mellett, amely egy rég letűnt, stílusosabb kor emberei számára a település, a birtok,netán vilajet vagy szandzsák határát jelezte. Felemelte fejét. Messze elől, a belváros légterében tucatjával, százával nyüzsögtek a személyautók. Rajzásukban, akár a szúnyogok nyáralkonyi táncában megmagyarázhatatlan fenyegetés lappangott, de a kefehajút többé semmi nem rémíthette meg. Végigtapogatta, megdörzsölte mellkasát, lábszárát (ruhája csaknem száraz volt már), majd zekéje zsebeibe túrt.
Elázott papírjain kívül kevés aprópénzt talált, a lakáskulcsát, a pótkulcsokat Ágnes VW-jához, s meglelte az Érvényesülési Párbaj Kódexét, mely megviselten, s haszontalanul lapult súlyosan lüktető szíve felett. Vogel tétovázott, tenyerén méregette, végül elrakta megint. Nem vitte rá a lélek, hogy épp most hajítsa el. Kefehaját hátrasimítva állt a határkő mellett. Hunyorogva bámulta Budapest fényeit.
A kezelésnek vége. Visszatért. Kibotorkált a tudatlanság sötétjéből, ahová ellenfele parancsára száműzték. Némán állt, indulatai vértezetében, mint afféle Szent Győrgy, mint sokat próbált, hét g-re hitelesített balek, szerencsejátékos, magánvádló és álomlovag.
Vogel, Vu-gel, Zsigmond, Madár, haver, obsitos és testvér némelyeknek.
Másoknak lidércnyomás.
Az ünnepi készülődés utolsó óráinak lázában égő város birtoklásáért elkeseredett küzdelmet folytatott az ősz és a tél. Az éjszakai zápor elverte a havat, mely szennyes halmokban mindenütt a járdák mellé szorult, ám észak felől, a sarki szelek szárnyán útban volt már az erősítés, megannyi hasas felhő.
A villamosról lekászálódó Vogel meghúzódott a tömegben. Tekintete ide-oda rebbent. Kipirult arcok, antiszeptikus lencséktől szürke, mereven előreszegeződő szemek, fűtőszálas sálak, nagykabátok, irányított AG-mezőben lebegő, díszpapírossal büszkélkedő, fenyőgallyal ékes csomagok... Az ellenzők, kalapkarimák oltalmában olykor cigaretta parazsa villog, a női szájak szögletében ügyetlenül vagy biztos kézzel odapingált, sikkes félmosoly.
Vogel nem mosolygott.
Nyughatatlan pillantása újra meg újra egy-egy mozgóújság címsorára tévedt, a megszámlálhatatlan pisla fénypont alkotta feliratok azonban semmitmondóak voltak. „Mr. A. Morphe” hallgatott, nyilván elveszettnek hitte megbízottját.
A külső kerületek felől roppant körmenetek kígyóztak felfelé a folyó mentén, az ódivatú faszentek mélán a távolba néztek, köröttük lobogók sokaságának felirata garantált szeretetet, harmóniát, békésebb holnapot, szebb jövőt.
„És mondá az Úr Jónásnak: Kelj útra, menj Ninivébe és kiálts a város ellen, mert gonoszsága az egeket verdesi...”
A körutak hosszában amulettek, orvosságos zacskók, elemes imamalmok mellé különféle szent könyvek puhafedelű kiadásait, a Biblia teljes képregény-változatát, a nagytiszteletű A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada Félszáz holtbiztos tipp a másvilágra készüllőknek című műhelymunkáját, Julian Almeida Nobel-díjas regényét, a Rajongót, és más magasztos olvasmányokat kínáltak az árusok. Igyekezetük láttán világi dolgokba belefeledkezett társaik is magasabb fordulatszámra kapcsoltak, ilyenformán:
- Gyerünk azokkal a neonokkal!
.ÉKES.ÉG! ÜDVÖZ.LJÜK HAZA.ÉRT.ŐSEINK.T!
- Mi ez, valami zárlat? Adj neki!BÉKESSÉG! ÜDVÖZÖLJÜK HAZATÉRT HŐSEINKET!
- Na, mit mondtam? Ez nem játék, tahók: ez művészet, ez tudomány. A szívük közepit célozzuk meg, he? Első lecke: harsányan. Még harsányabban, egész harsányan, a hétszentségit neki! A Mennyország várhat. Ez nem üdvhadsereg, ez üzlet, bót - az Úrjézusnak is elkél egy kis ingyen reklám. Lássam!SOSEM VAGY EGYMAGAD
Odafent, mint valami álomban, hatalmas, tarka szivartestű léghajók lebegtek, a plasztikpókok tömegesen vitorláztak alá, emeletes buszok dudája bömbölt, a Krisna-hívők sárga, vörös és fehér köntösei távoli, egzotikus országok lobogóit idézőn lengedeztek, miközben a hazulról megfutamodott, unott égimeszelők, meg a hozzájuk csapódott, lilára festett hajú lányok partra vetett, síkos angolnák gyanánt szorongtak az árkádok alatt. A levegőt elektromosság telítette. A Nagy Emberek szobrainak feje felett Szent Elmo tüze égett, a járókelők számára kéken gomolygó párából formált glóriát a kompresszorok keltette légörvény.„A kilences kaliberű Heckler-Koch VP-70 táskagéppisztolynak” - olvasta tíz perccel később, az arhivum padlóján kuporogva - „a maga korában nemigen akadt párja. Az egyszerűbb ismétlőfegyverek szakértői az oroszok által kifejlesztett automata Sztecskinre esküdtek, melynek súlya tele tárral és hangtompítóval sem haladta meg az ötszázhatvan grammot...”
A színmisztika művelőinek nézete szerint a szerelem színe kék. A gyűlöleté vörös, a gyászé fekete.
Vogel hosszan kutatott a szekrényekben és vitrinekben, mire meglelte mindazt, amit a katalógusokat átböngészve hasznosnak ítélt. A szíjazatokat, oldaltáskákat félredobta, köszörűkövet, olajat és szarvasbőrt kerített, azután meggyőződött arról, hogy működőképesek-e a závárzatok. Nyugalma a rutinszerű munka közben visszatért - felnőttek kedvenc játékszerei vajmi keveset változtak az elmúlt fél évszázad folyamán.
„...csappantyút visszahúzni, a töltényűr átjárhatóságáról meggyőződni...”
Ujjai szinte maguktól mozdultak, homlokán veríték csillogott.
„...tárat beilleszteni...”
Megnedvesítette ajkát, mély lélegzetet vett. „...és máris szólhat a Rock'n' Roll!”
A felszerelések halmából előkotort hátizsákba a VP-70 meg a Sztecskin mellé infraszemüveget és jó féltucat gonddal bebugyolált, súlyos csomagot pakolt. Az emeleti helyiségek egyikében meglelte Fellegh fehér álcaruháját, majd hosszú percekig nézett farkasszemet a papírokat vigyázó, kardot markoló, mozdulatlan figurával. A mindenütt jelenlévő szellemekre gondolva kissé tétován vetkőztette le - remélte, hogy a nindzsakosztümben lakozó lélek, ha másért nem, a nemes célra való tekintettel, idővel megbocsát neki.
Fél óra múltán, belül feketében, kívül fehérben, a távolkeleti örök kettősség szimbólumának eleven reklámjaként, ismét a kocsiban ült, és felpergette a motort. Az első és utolsó holtponton rég túljutott már. Odafentről emlékezett az állapotot jellemző tünetekre. A gyomor tájékán a szokottnál jobban feszülnek az izmok, a mélyben alattomos forróság fészkel, akár egy pohárka konyak után, a végtagok roppantul elnehezülnek, a fej ellenben meglepően könnyűnek tűnik. A szív percenként hatvanötöt-hatvanhatot ver, nem siet, mintha érezné, hogy a következőkben bármelyik dobbanás az utolsó lehet. Az adrenalin okozza? Talán.
Mire nekiindult, mindebből a lassú szívverés és a forróság maradt csupán. Fejfájása kiújult, visszatért, mint afféle hű barát, akire bármikor bizton számíthat az ember. Mire Pest tetőrengetege fölé ért, a város előző esti arcát mutatta újra. A kiürült áruházi parkolókban, az árkádok alatt tovább visszhangzott a „Hogyan nevelj szép karácsonyfát?” ismerős dallama, a kirakatok, a közterek fenyőin változatlanul hunyorogtak az ökölnyi égők, miközben a hó lassan, de biztosan változtatta csapássá a mellékutcákat, akadálypályává a főútvonalakat, csaknem átláthatatlan, sűrű közeggé a levegőt.
A korallpiros VW reflektorainak pászmáiban töméntelen apró kristály izzott és táncolt. A kefehajú csak hunyorogni tudott most ennyi céltalan gyönyörűség láttán. Odalent felbukkant, kiterebélyesedett, majd elmaradt a Keleti pályaudvar koros épülettömbje, a kocsi a végtelenbe tartó sínpárokat követve suhant tovább, azután, hogy vezetője jobb kéz felé megpillantotta a vörösen derengő fényt, fordulóba, emelkedőbe kezdett.
Elől, a hópelyhek kavargásában, felsejlett a torony, ez a sötétlő monolit, legfelső szintjén az obszervatórium kupolájával és a neonbetűsorral, amely a hatalmas AGNUS DEI feliratot égette a téli este bársonyába. Az érkező szemszögéből a vállalati központ Nasszív-kerités övezte két négyzetkilométere tenyérnyi rombusz volt csupán, a terepen kisebb csoportokban garázsok, szélcsapdák, kennelek és trafóházak sorakoztak. A kivilágítatlan térség indigókék homályba veszett, itt-ott tűhegynyi fénypontok alkotta fényfüzérek húzódtak koncentrikus köröket, középről szétfutó egyeneseket formálva, mint holmi roppant pók hálójának szálai.
Fordulója végeztével Vogel csökkenteni kezdte a magasságot, megközelítette a keritést, de nem szállt le. A futóműveket csak néhány háztömbbel távolabb engedte ki, jókora hófelhőt kavarva ereszkedett alá a járda mellé. Kikapcsolta a reflektorokat, némán várakozott a sötétségben, fehér álcakesztyűs ujjai rezzentek csak olykor a kormányon. Egyszer-egyszer hátrapillantott, a homlokát ráncolta.
AGNUS DEI
Export-Import-Plazmárium
PSZI-VÉDŐSISAK KÖTELEZŐ!
Centiméterről centiméterre mozdította kezét, kétségbeesett erőfeszítéssel belökte az ajtót, azután pihent egy keveset. A fájdalom alábbhagyott, s bár szeme káprázott még, a kefehajú előkotorta zsákjából a gondosan bebugyolált robbanótölteteket. Gyors mozdulatokkal tapogatta ki az illesztések helyét, azt latolgatta, hány perces késleltetést állítson be, mikor a szint felfokozott erősségű szellemi mezejében érzékelni kezdte a feléje áradó rosszindulatú hullámait.
Az alagút végén tisztátalan, rőt fény tűnt fel. Vogel arrafelé sodródott, noha megérezte, inkább távolodnia kellene, hogy valahol a végtelenben meglelhesse az erős, kékesfehér fénnyel bevilágított átjárót, az anyagi és szellemi lét magasabb szintjeire nyíló kaput, amelyet a Bardo Thödol, a tibeti Holtak Könyve olyan gyakran emleget. Igyekezett irányt változtatni, visszahúzódni a biztonságos sötétségbe, hasztalan. Nyomban ezután megborzongott. Eszébe jutott a cápa, a homályban bújkáló rém, amely nemrég megtámadta, és alattomban jobb lábába mart. A fájdalom elmosódó emléke félelmet ébresztett benne, átengedte hát magát a sodrásnak, úgy suhant tovább a világosság felé. Elérésekor nagyot, diadalmasat akart rikoltani, ám erejéből mindössze rekedt nyögésre futotta.
Feleszmélt. Tekintete gyorsan kitisztult, fejét és tagjait azonban képtelen volt mozdítani. Tolószékben ült, csuklóin, bokáin, nyakán szíjak feszültek. Golyó horzsolta jobb halántéka, tűlövedéktől talált combja súlyosan lüktetett.
A szemközti falon tekintélyes külsejű, idős férfiak gyászkeretbe foglalt portréi sorakoztak. Az Agnus Dei Pauker által felszámolt igazgató tanácsnak tagjai lehettek, s most a kefehajút bámulták mindannyian összehúzott szemmel, jól-rosszul palástolt elégedettséggel: a felvételek bizonyára közvetlenül a Szívek Kapitányának elhunyta után, a cég legválságosabb napjaiban készültek.
Baloldalt, egy zöld posztóval fedett, hosszú asztalon a Fellegh gyűjteményéből származó fegyverek és egyéb felszerelési tárgyak hevertek. A gyűrött fehér álcaruha holmi sarkvidéki vad gereznájára emlékeztetett, a golyóálló mellény leterített, jókora denevérként sötétlett mellette.
Pauker az asztal sarkán üldögélt, négyszögeket formált a vetítőben összeszedett töltényhüvelyekből. Hosszú csövű M-104-esét az ajtó melletti fogasra akasztotta. Jobbja felől könnyezőpálmák kókadoztak a higanygőz lámpák bántóan éles fényében.
- Hogy tetszik a dolgozószobám, kamerád?
Vogel nem felelt. Elnézte a glédában álló, fekete és vörös telefonokat, sötét monitorokat, tekintete elidőzött a falba süllyesztett páncélszekrény ajtajának szürke négyszögén.
- Tudod - folytatta Pauker, miközben a robbanószerkezetek egyikét vizsgálgatta -, kedvem támadt kinyírni téged odaát mindazért, amit az elmúlt huszonnégy órában műveltél. Azután erőt vettem magamon. Elvégre történhetett volna rosszabbul is, nemde? - Felállt, megkerülte és az ajtó felé fordította Vogel tolószékét. - Bizonyos értelemben hálás lehetek neked a diszkrécióért, amellyel kettőnk ügyét majd' mindvégig kezelted. Másfelől tartozom annyival alkalmazottaim szellemének, hogy e világból való, rég esedékes távozásodat kissé megnehezítsem!
Vogel tolószékét keskeny, meredek fémpadlójú folyosón át egy másik, gyéren világított helyiségbe gördítette. Az egyik falnál bonyolult, templomi orgonára emlékeztető berendezés terpeszkedett, kétoldalt sejtelmesen derengtek a sűrű dróthálóval fedett akváriumok. Munkaasztaltól munkaasztalig, elektronmikroszkóptól elektronmikroszkópig gyalult deszkákból összerótt pallók vezettek, míg másutt, a fémpadló résein át egyre-másra nyúltak ki, fogództak a rudakba némán a kocsonyásan áttetsző, majdhogynem emberi kezek.
- Plazma, kamerád. - Pauker pálcát kerttett, s módszeresen körbejárva rá-rásuhintott a remegő nyúlványokra. - Azén plazmám. Összetételét és sajátosságait tekintve megegyezik a világon mindenütt megtalálható ősanyaggal, de többé nem azonos vele. Rászorítottam, hogy engedelmeskedjék az akaratomnak, hogy alkalmazkodjék, idomuljon a gondolataimhoz, mintha plazmaszobrász volnék. Tart tőlem, és megtesz bármit, hogy elszórakoztasson. Rögtön megmutatom... - Széket húzott maga alá, keresztbe vetett lábakkal elhelyezkedett, Vogelre kacsintott, azután megköszörülte torkát, s emelt hangon folytatta: - Legyen világosság!
A kefehajú nagyot nyelt.
Odébb, egy tégelyekkel, petricsészékkel telizsúfolt asztalon lázas tevékenységbe fogtak az anyagminták. A sima felületet irizáló, monomolekuláris réteg futotta be. Ahová az imént kigyúlt spotlámpák fénye elért, szédítő iramban növekedett egy parányi erdő.
- „Teremjen a föld zöldellő növényeket s fákat, hogy termést hozzanak, s magot rejtő gyümölcsöt adjanak mindenütt!” - idézte a Bibliát Pauker. - Élőlények sokaságával teljenek meg a vizek; az égen, a föld felett madarak röpködjenek! - A vibráló neoncsöveket, mint bódult éjjeli pillangók, csöppnyi, fehér sirályok rajzották körül. Az akváriumok zöldes vizében tőrpengék módján villantak a síkos testek. Miniatűr cápák falkái kutattak zsákmány után.
Vogel egykedvűen szemlélte az ijesztő tüneményt. Érezte, hogy a rabságban sínylődő ősanyag retteg, újabb, kíméletlen erejű áramütésektől, oxigénhiánytól, savtól, kemény sugárzástól, és tudj Isten, még mi mindentől tárt. Többé gyűlölködni, nyíltan szenvedni sem mer. Engedelmeskedik, teljesít bármilyen parancsot, ahogy Kalmárok fogta sorstársai teszik sokhelyütt a mindenségben.
Pauker hamarosan véget vetett a mutatványnak.
-
Elég! - csattant fel, s a hatás ismét bámulatos volt. A parányi erdő fái elhullatták leveleiket, a törzsek megfeketedtek, jobbra-balra dőlve elhevertek, akárha orkán száguldana a halódó rengetegben. A sirályok éles víjjogással hulltak alá, testüket elnyelte az irizáló massza. Némelyikük az akváriumok fölé tévedt, és - drótháló ide vagy oda - a vízbe zuhant. A cápák lecsaptak, forgolódtak, egymásnak estek, majd váratlanul feloldódtak, szertefoszlottak, mintha sosem lettek volna. A fehérbe öltözött férfi komoran bámult foglyára, azután szárazon felnevetett.
- Ó, persze - mondta. - Elfelejtettem, hogy a magadfajta ilyenkor elveszti fogékonyságát az öncélú esztétikum iránt. A tárgyra térek hát - folytatta karórájára pillantva. - Harminc-egynéhány perced maradt, kamerád, ennyit élhetsz még. Földi idő szerint negyed tízkor, pontosan, terv szerint, útnak indítanak odafentről egy üzenetet. Egy impulzust, amely a rendelkezésemre bocsátott készülékek segítségével genetikai kóddá alakítható. E kód alapján hozza majd létre az én kezes plazmám a lényt, aki végrehajtja rajtad a Kartell ítéletét. - Kétszer bólintott, talán hogy szavainak kellő nyomatékot adjon. - És bár harminc-egynéhány perc nem a világ, egy újabb, végső leckéhez bőségesen elegendő. Amit tőlem itt és most megtanulsz, semmiképp nem vész kárba: valahol, valamikor, mondjuk a következő életedben, még hasznodra lehet.
- Rajta - biztatta rekedten Vogel. - Kínozz meg, szórakozz csak, ha akarsz. Utoljára teszed.
- Valóban. - Pauker végtelen magabiztosságában saját szájíze szerint értelmezte a megjegyzést. - A kínzás azonban nem megfelelő kifejezés. Talán tudod - emelte fel hangját, miközben talpraállt -, hogy a plazmaüzleten kívül több vállalkozásban rendelkezem kisebb érdekeltséggel. Csendestárs vagyok az öreg Reményi hálózatában, és idővel, ha a Mindenható is úgy akarja, megöröklöm tőle a cégét, féltucat osztályon felüli hibernákulummal, rengeteg elsőrendű alkalmazottal, ráadásnak az Oktogonon működő nagy imagináriummal. - Az üresen kongó folyosón át dolgozószobájába sétált, jó ideig matatott valami fali-szekrényben, s két kezében egy-egy „hálósapkával”, hóna alatt egy vezetékkel körültekert, hordozható EEG-modulátorral tért vissza.
- Egy ilyen imaginárium - kezdte újra szórakozottan - valóságos tárháza az álmoknak. Hatalmas választékot kínál mindazoknak, akikbe nem szorult kellő fantázia, belefáradtak tulajdon, kisszerű álmaikba, és valami frisset, valami mást kívánnak. Bizony, kamerád - folytatta, miközben Vogel fejébe nyomta a szűkebb „hálósapkát” -, elkényelmesedett korunkban a legtöbb ember efféle segítségre, előregyártott álomműsorra szorul. Egyesek kezdettől beérik a tucatáruval, klasszikus kalandorsztorik, szerelmi történetek adaptációival, mások előnyben részesítik a tudatkonfluenciát igérő tandem álmot, megint mások a fizikai és szellemi alkathoz szabott alkalmi álomra esküsznek - de hisz emlékszel, mit tartottak a régiek ízlésekről és pofonokról! Mármost - mosolygott kivillanó fogakkal - biztos forrásból tudom, hogy te nem használod, nem is becsülöd sokra az efféle pótszereket. Meghúzódsz abban a szférában, ahol sebezhetetlennek hiszed magad, noha - a modern technikának hála - nem vagy az. Számodra, kamerád, nincs menekvés többé. - Ismét helyet foglalt. - Hadd bizonyítsam...!
Az erdőszélen leanderek, félkörben pompás jázminok, a tavon jókora fehér vízirózsák. Túlnan, a posványban alattomos férgek, az ágakon szivárványos tollazatú madarak. Rútak meg szépek fent és lent; a nehéz illatokkal terhes, forró levegőben bogarak rajzottak, a napfény kévékben hatolt át a lombok sűrű függönyén. A horizonton kevélyen tornyosult a Llullaillaco kékes párába burkolódzó orma.
Vogel az óriásfák árnyékában állt, dús szakállában, vállig omló, csimbókos hajában olajszag keveredett a veríték bűzével. Erős volt, elszánt, büszke és szabad. Jobbjában súlyos, otromba kovás pisztolyt markolt, derekára vörös selyemkendőt kötött. Fényes ércsisakja ívén hanyattestek a napsugarak. Apró bogyókat rágcsált, tökéletesen elégedettnek érezte magát.
Duarte Barbosa de Alicanténak hívták. Nemesi címét két ezüstért meg egy pofa malagaborért vásárolta egy haldoklótól, akit röviddel később hullámsírba vetettek, ám tisztában volt vele, hogy bár ereiben nem csörgedezik valódi grandok és hidalgók vére, ő a legelszántabb harcos, a legkülönb kardforgató, a legmegveszekedettebb gazember mindazok közt, akik valaha keresztény uralkodót szolgáltak. Tetteit nem jegyzik fel az utókor, de még a jelenkor számára sem, nehogy azok Spanyolhonra vonják a Mindenható haragját. Szélben, napsütésben vénül meg ég és víz között, hogy végül valami cordóbai cafka karjaiban lehelje ki lelkét, s aki utóbb, bűnei elismerésképpen, kockajátékba kezdhet a pokol hadiflottájának admirálisával, Leviatánnal.
Carramba!
Az elégedettség tovatűnt. Barbosa köpött. II. Fülöp király nagyobb dicsőségére esztendők óta hányódott kontinenstől kontinensig. Dédelgetett álma világéletében az angol ficsúr, Francis Drake megzabolázása volt. Számtalanszor eltervezte, miként küldi a tenger fenekére az Aranyszarvast; elképzelte, miként fut be Cadizba, főárboca keresztrúdján a királynő kalózával, némi nyomatékot adva az angolokra tíz éve kimondott pápai átoknak... És így is lesz egyszer, Isten úgy segélje! Csak bámultok majd; cifra pávák! Legfőképp te, király bolondja, Santa Cruz!
Végzett a bogyókkal, s csizmája vasalt sarkával a puha földbe vájt. Szédült kissé. Egy álló napon át vedelt az ütközet után, amelyre az istentelen nevű Tocopilla magasságában került sor a hét elején. Agyúinak kíméletlen tüzében két portugál bárka vitorlázata szakadozott ronggyá, lékek sokaságán át dőlt a víz a fűszerekkel teli raktárakba, röviddel ezután százharminc viharedzett portói és braganzai legényt nyeltek el a hullámok. A sebesültek némelyike, a cápák érkezéséig, dalolt egy sort:
Szárazföld a horizonton?
Matróz, meghalsz, én aszondom!
A kaszás a fedélzetre lép
Pihenj meg, testvér, ez a vég
Barbosa és társai megborzongtak, mély csendben hajóztak tovább. A következő napfelkeltekor vetettek horgonyt Chile partjainál, hogy kipótolják jócskán megfogyatkozott édesvíz- és gyümölcskészletüket, hogy járnak egyet a simogató fövenyen, és hogy ha úgy adódik...
Barbosa kilépett a napfényre. Szakállas, forradásos képén torz vigyor. Csizmatalpa alatt megreccsent egy ág, mire a tisztás túloldalán összerezzent, felegyenesedett, sarkonfordult, rábámult és felsikoltott a bennszülött lány. Markából kihullottak, szanaszét szóródtak a pompás jázminok.
- Senorita! - röhögte a férfi, sóvirágos, csikorgó vértezetében lomhán meghajolva. - Buenos días, senorita! Volna-e kedve egy kis...?
A lány - alacsony, törékeny, bronzbarna bőrű jószág - futásnak eredt, sötét haja vadul röpködött mögötte, a csípője pedig...
Nos, igen.
Madre de Dios, de gyors az ostoba!
(Vogel összerezzent.)
(Ez nem az én álmom!)
(Nem vagyok azonos ezzel a fenevaddal. Én...)
- Hola! Hohohohó! - Barbosa leviharzott a lejtőn, megiramodott az éles, valószínűtlenül, fájdalmasan éles napsütésben. Nehéz csizmái hamarosan megszabadultak a sárkoloncoktól, léptei porfelhőket vertek. Szája sarkában habfoszlány fehérlett, vele utazott, torka ugyanekkor száraz volt, száraz, akár a tapló. Pisztolyát lóbálva rohant a magas fűben, átgázolt mindenen, ami az útjába került, és - hogy, hogy nem - egyáltalán nem gondol Francis Drakekel, Santa Cruz tengernaggyal, a királlyal, de még a Mindenhatóval sem. A lányra gondolt, és az ártatlan mulatságra, melyben hamarosan része lesz, mielőtt visszatérne az óceánra, hogy hírnevét tovább öregbítse.
Ám ekkor a közeli bozótban mintha...
Megtorpant, hátrálni akart, de elkésett: méternyi hosszú nyílvessző csapódott bal vállába. Iszonytató volt a fájdalom (Vogel megvonaglott ültében) s a kint csak fokozta a düh, a döbbenet. Barbosa néhány pillanatra holtnak hitte magát. Azután újabb vessző érkezett süvöltve, ezúttal jobb lábát fúrta keresztül. Egy harmadik fénylő ércsisakjáról vágódott le. Szemközt férfiak bukkantak fel, vézna, csaknem pőre, kiáltozó férfiak. A sebesült spanyol felüvöltött, célzott és lőtt, a súlyos ólom beszakított egy bronzszín mellkast, megölt valakit ott elől, az elviselhetetlen fényességben, ez azonban semmin, de semmin nem változtatott. Barbosa kivonta kardját, suhintott párat a rárohanók felé, és bizonyára talált is, mert égő arcára kétszer freccsent vér - ám a nyílméreg ekkorra végigkúszott egész testén, elnehezítette tagjait, két marokra kapta lüktető szívét... Mély, eddig sosem tapasztalt megrendülést, émelyítő virágillatot érzett, azután hosszú ideig semmit az égvilágon.
Halott volt. Azaz mégsem.
Nem mozdult, nem lélegzett, de látni látott megint. A Llullaillaco hósapkás csúcsát szemlélte a bíbor alkonyatban; körös-körül tábortüzek lobogtak, majd...
(Vogel kötelékeit rángatta.)
(Nem! Ez nem az enyém! Ilyesmit nem álmodom!) (Teljes erőbedobással harcolt, a készülék sugallta képzetek azonban nem foszlottak szét.
Álmában tábortüzek lobogtak, majd...)
...kihamvadtak; éjszaka lett, hajnal, reggel, sugárzó dél. Egyszerre megelevenedett a bozót, flinták dörögtek, meg-megvillantak a vértől iszamós toledóí pengék. Legényei szétkergették gyilkosait, s megilletődve közeledtek hozzá, lassan gázolva porban és hamuban.
Barbosa csak mosolygott rájuk. Szélesen.
- Su Divina - nyögte valaki.
Egyik hadnagya - megtermett, himlőhelyes képű kantábriai - közelebb hajolt, borzadva bámult a görcsbe rándult arcra. Megtörölgette kardját egy fűcsomóval, azután így szólt:
- El innét, emberek! Nincs mit tenni, meghótt!
Vissza-visszanézve elporoszkáltak, bajszuk alá mormolták a De Profundist.
Barbosa hallgatott. Kezdte belátni, hogy az az Úrjézus büntetése.
Hasztalan remélte, hogy később visszatérnek, és eltemetik. Embereit elűzte a rettegés, függve hagyták őt a cölöpökön. És lőn este s reggel, a második, a harmadik, a negyedik nap. Az ötödik nap délutánján a bennszülöttek újabb falkái érkeztek a hegyek felől. Megcsodálták a szikár tetemet, a falu üszkös romjait és a különös sebeket, amelyeket a Nagy Harcos halálában osztogatott... Roppant máglyát hordtak össze, a csetepaté áldozatait a tűzbe vetették, napokon át folytatták bonyolult engesztelő szertartásaikat, csak ezután oldozták ki a néhai Barbosát...
Hogy illő pompával temessék a föveny forró homokjába!
(Vogel teste megfeszült, két keze ökölbe szorult. Egyetlen hangot sem volt képes kinyögni.)
A spanyolt a perzselő hőségben hatalmába kerítette az iszonyat. Kínjában cimboráját, Leviatánt szólongatta a kénköves pokol mind a hetvenhét nyakatekert nyelvén, ám az admirális, a Légy-rend lovagja nem mutatkozott. Jelét sem adta annak, hogy meghallotta: mások számára készített bizonyára új és új csúf meglepetést. Barbosa maradt hát. A csapdában. A forróságban. Érezte, a homok körülfolyja, lassan, de biztosan megfosztja minden nedvességtől. Tudta, mire kiemelik, nem lesz már se sokkal nagyobb, se sokkal mutatósabb akármelyik helybéli, csupasz ránc pofájú majomnál, s hogy pontosan így kell lennie e föld szörnyű népének szándéka szerint. Egy szép nap - hisz ideát minden nyavalyás nap szép! - előkaparják, kortól reves ércsisakját a fejébe nyomják, mindenestül karóra tűzik, úgy vonulnak vele ütközetbe. Máskor színes tollruhába öltöztetik, a tábortűz mellé helyezik, ellejtik neki groteszk táncaikat. Tanácsát, segítségét kérik a nagy fontosságú, vagy peres ügyekben, s ki így, ki úgy értelmezi mindenttudó halálfejvigyorát. S ami a legkomiszabb, tudta, hogy a maga módján túléli mindannyiukat. Hogy egyszer másféle emberek lelik meg valami verem, netán barlang mélyén. Akkor üvegszekrénybe kerül egy csupa beton, csupa acél városban, amelyet talán Concepciónnak, talán merőben más néven neveznek majd. Egyetlen rongyot se hagynak meg neki, nem lesz mivel takargatnia szégyenét.
- „Ismeretlen eredetű pacsuaro totem a XVI. század derkáról” - olvassa majd egy fehér inges kreol férfi a Barbosa vesztét okozó lány távoli leszármazottai egyikének oldalán. A lány pedig végignéz a néhain, és ítéletet mond róla, valahogy így:
- Szűzanyám, de ronda szegény!
(Vogel felnyögött.)
Forró. Forróság. Nem állja tovább! Semmiképpen! Ha nem enyhül, üvölteni kell, üvölteni és üvölteni, a végkimerülésig...!
Kattanás.
Amint a szalag lefutott, egyszeriben megszűnt a kín, s a kefehajú nem késett élni az alkalommal. Elgyötörten, de meg nem törve saját álmainak világába menekült.
Porlepte, keskeny műúton állt most, felhőtlen, tavaszi ég alatt. A széles mezők zöldje nyugalmat sugallt, gyógyírként hatott túlterhelt idegrendszerére. Sikerült, gondolta hitetlenkedve. Kifogtam Paukeren. Élek!
Odatartotta arcát a napnak, amely nem perzselt, csak kellemesen melegített. A távolban, egy dombhajlaton, szélkerék forgott, azon túl törékeny vitorlások igyekeztek Kalikut öble felé, a hatalmas Kína istencsászára, Jao pedig kovácsolta már két bűvös kardját, hogy segítségükkel legyőzze a Halált és az Időt.
Vogel motorzúgásra rezzent fel. Leárnyékolta szemét, tehetetlenül figyelte, miként közelít a kocsi, miként anyagiasul az ellenséges valóságból, amelyet az imént - szándéka szerint örökre - maga mögött hagyott.
A Hanomag utasterének hűvös homályában Pauker merev ábrázata fehérlett.
- Üdv néked, kamerád! Ugye, nem gondoltad komolyan, hogy futni hagylak? Több tandem álomban résztvenni aligha lesz módod - ha rám hallgatsz, igyekezned kell kihasználni minden percet.
- Pusztulj! - kiáltotta Vogel. - Pusztulj innét!
- Egy régi mondás arra tanít - folytatta a fehérbe öltözött férfi változatlan nyugalommal -, hogy bocsáss meg az ellened vétkezőknek, de sose feledd az arcukat. A tiédet, kamerád, örökre megjegyeztem. És mivel kívül-belül ismerlek, nem esett nehezemre ráhangolódni a hullámhosszodra. Idefelé jövet szétnéztem a világodban. Hevenyészett, eklektikus világ, szavamra, nem kár érte!
- Ne merészelj hozzányúlni! Ne próbálj...
Pauker és a Hanomag eltűnt.
Vogel hátrált néhány lépést, nekifutott és a magasba szökkent, a tőle telhető legnagyobb sebességgel suhant szárazföldek és tengerek felett, ellenfele azonban fürgébbnek bizonyult nála. Amitől tartott, bekövetkezett. Mindenütt a pusztulás képei fogadták. A Világfa roppant törzse körül élénksárga védősisakos, villanyfűrésszel felfegyverkezett alakok serénykedtek. Árkádia hegyein-völgyein dübörögve, benzingőzt okádva gördültek az ósdi tankok. Kalikut öblében bombáktól találva lángoltak a révbe ért hajók, a szélkereket ledöntötte az orkán, a Valhalla romjain messzehangzóan vonított Fenrir, az alvilág farkasa. Vogel rosszat sejtve délnek fordult, tarajos hullámokat súrolva suhant a formosai partokig, térdig vízben gázolva rohant az elboruló ég alatt. A sekélyesben cápák uszonyai villantak, odébb összeverődve lebegtek a tengerbe hajigált gránátoktól megölt halak.
Pauker a fövenyen ülve cigarettázott, mellette füstölgő revolver sötétlett a homokon. Vogel a fegyverrel mit sem törődve tovább futott, azután egyszerre megtorpant. Bálványa, az örökké titokzatos, tengericsikó-sövényű istennő néhány lépéssel távolabb feküdt szétvetett karral, mozdulatlanul. Sötét fürtjei változatlanul takarták arcát.
A kefehajú szembefordult Paukerrel.
- Megölöd az álmaimat - mondta keserűen.
- Mi egyébbel okozhatnék fájdalmat neked? És ne feledd, odafent te is megpróbáltad elpusztítani az enyémet. Jogot szereztem a visszavágáshoz, beláthatod!
Vogel megnedvesítette cserepes ajkát. Forrt benne az indulat.
- Újrateremtek mindent - mondta. - Mindent, amit tönkretettél. - A Pauker keze ügyében lévő pisztolyra mutatott. - Akadályozz meg benne, ha tudsz!
- Minek? - Az Agnus Dei tulajdonosának álombéli mása kifújta tüdejéből a füstöt. - Fogj csak hozzá bátran, kamerád - befejezni úgysem lesz időd, mert...- Hirtelen felrezzent, mintha egy riadójelzés szólalt volna meg a láthatáron túl. - Megbocsáss, de úgy tűnik, máris be kell fejeznünk. Hív a kötelesség.
Azzal eltűnt.
Távozása után lassan alábbhagyott az iszonyú nyomás. Vogel magához tért, megmozdította ólomnehéz fejét. Kötelékei szilárdan tartották. A körös-körül terjengő szürkeségben szárazon koppantak a szavak:
- Nos, mi újság?
Pauker.
- Non c'é, capu, niente di nuovo.
Guido, a plazmaember.
- Ezt tartogasd a köznépnek, kamerád! Questo non mi piace, világos? Ideje felkészülnünk. - Nagy lélegzetvételnyi szünet. - Maradj mellettem!
A közelben átható búgással működésbe lépett valami gépezet. A kefehajú kinyitotta a szemét. Pauker az „orgona” regiszternél ült, ujjai végigsiklottak a billentyűsorokon, mire szemközt kivilágosodott féltucat képernyő. Más-más látószögből a tetőre épített obszervatórium kupoláját mutatta valamennyi, a kupolát, mely e percben hangtalanul megnyílt, hogy a távcső helyére szerelt jelfogó félfordulattal célba vehesse az eget.
- Tíz - mormolta Pauker. - Kilenc, nyolc, hét, hat, öt...
Vogel kimerülten felsóhajtott, elernyesztette izmait. A sorstól kapott kínos haladék letelt. Vereséget szenvedett; ebben az életben nem akad több tennivalója.
A laboratórium faliórája negyed tízet mutatott.
A Föld páratelt légkörén túl a szabad szemmel érzékelhetetlen tempóban változó csillagképek dicsőségük teljében ragyogtak. A pályáján lassan tovagördülő hold megmutatta ábrázatát, fényudvarából sorra bontakoztak ki az Oriont, az Egyszarvút és az Ikreket alkotó napok. A Cetet - középpontjában a műszer híján érzékelhetetlen Mirával - elhomályosította a Sirius és a Rigel tündöklése.
A nyolcszázhúsz fényévnyi messzeségben izzó Mira felszíni vizekben gazdag hetedik bolygóján - a Kalmárok előretolt bázisok, adminisztratív központok létesítésének céljára mindig otthonukhoz hasonló adottságú égitesteket választottak - lázas munka folyt. A ritkás légkörből energia áramlott az irdatlan kondenzátorokba, miközben az adóberendezés villámok koszorúzta csőtorkolata az ellenség halvány, G típusú csillaga felé fordult.
Az, ami nyomban ezután elhagyta a rendszert, kozmikus mércén jelentéktelen absztrakció, szubatomi kód volt mindössze - életcsírát ilyen hosszú útra küldeni bizonytalan, kevéssé célravezető eljárásnak tetszett -, magában hordozta azonban egy végsőkig specializált organikus forma ígéretét. Viselkedése meghökkentette volna az esetleges szemlélőt, hisz a környező térben zajló folyamatok egyáltalán nem hatottak rá. Az útjába akadó anyagi részecskékkel, gravitációs mezőkkel mit sem törődve, mágikus biztonsággal talált a Mira Cetitől hatvankilenc fényévnyi távolságban elhelyezett térsűrítő bója ernyőjébe. A számára megnyitott alagútból a G0 színképosztályú Asterion tőszomszédságában, a Földtől alig harminc fényévnyire bukkant elő. A nagy ugrás után kisebbek következtek; az utolsó előtti alkalmával a kód átcikázott a Proxima térségén, ahol át- meg átlyuggatott géproncsok sodródtak a két nap - a ragyogó fehér meg a komor vörös - fényében. Az indulástól számított száznegyvennegyedik másodpercben belépett a Naprendszerbe, a százhatvanadikban felfogta egy antenna a Mars északi pólusának közelében, bizonyos Mr. Godfrid Sheepling utópiai birtokán, hogy az új, pontos irányzékot meghatározva továbbítsa a Föld felé.
Az Agnus Dei székházának laboratóriumában csend honolt, mélységes csend. Pauker, noha azelőtt sosem izzadt, most ingujjába törölte gyöngyöző homlokát. A regiszterek fölé görnyedt, úgy bámulta a csövek belsejében lüktető vörös fényt. A gépezet, és a gépezetben raboskodó ősanyag felkészült a kód befogadására.
A fehérbe öltözött férfi azonban nem érintette a billentyűzetet. Várt. Igyekezett maradéktalanul kiélvezni újabb, végső diadalát, hátrafordulva tetőtől talpig végigmérte halálra szánt ellenfelét, a nagy szavak - azonban valami okból elmaradtak.
- Most, kamerád! - ennyit suttogott mintegy cinkosan, pályafutása legvakítóbb, csupa fog mosolyával, azután, ujjait zongoraművészmódszerrel lazítgatva, hozzáfűzte még: - Nézz szembe a dologgal, viselkedj úgy, ahogy egy hőshöz illik! Csak egy pillanat, és...
- Állj!
Vogel összerezzent. Hitetlenkedve bámulta Paukert, aki felpattant a klaviatúra mellől, megperdült a sarkán, az ajtóban megjelent ritkuló hajú, vállas figurára meredt, mintha először látná életében.
Burán állt ott. Fehér köpenye alatt sötét öltönyt viselt, és bár felindultságában nehezen szedte a levegőt, fegyver pedig nem volt nála, sikerült a szituációnak drámai színezetet adnia. Lassan megindult előre. Amint a spotlámpák fénykörébe ért, megtorpant és fátyolos hangon, mindazonáltal határozottan közölte:
- Nem engedem.
Pauker a baloldalt álló Guidóra sandított, s Vogel számára nyilvánvalóvá vált, hogy ez a pillantás nem egyéb a plazmaszobrász halálos ítéleténél; csupán egy biccentés kell ahhoz, hogy érvénybe lépjen.
A mozzanat a ritkuló hajú figyelmét sem kerülte el. Mégis erőt vett magán, a tolószék mellé lépett, és kiegyenesítette hátát.
- Hát te? - szólt rá megvetően Pauker. - Üzentem, hogy elmehetsz! El kellett volna tűnnöd, akár a többieknek. - A mondat vége bősz suttogássá halkult. - Hiszen végeztél, nem?
- Elszöszmötöltem még egy darabig a másik laborban - szólt a plazmaszobrász. - Megéreztem, hogy maradnom kell. Napok óta sejtem, miféle ocsmányságra készülsz. Mikor a lövéseket meghallottam, már tudtam, hogy jönnöm kell. - Körülpillantott, azután jelentőségteljesen felfelé mutatott remegő jobb kezével. - Azt a micsodát... nem fogod beengedni.
Vogel oldalra billentette fejét. Füle zúgott. Ugyan, mit változtat a dolgon Burán közbelépése? Mit számíthat ebben a helyzetben egy újabb élet?
Pauker felnevetett. Kacaja fémesen visszhangzott a szűk térben. Szombat délutáni tévésorozatok elvetemültjeinek csúf örömét képzeli ilyennek az ember. Az Agnus Dei tulajdonosa pillantásával nem csupán ellenfelét és engedetlen alkalmazottját fogta át. Átfogott vele mindent. Arckifejezése eközben megint átalakult. Akár korábban, plazmaszelídítői mutatványa alatt, most is holmi bálvány, földi istenség időtlen grimaszát idézte. Nem tágított a billentyűzet mellől.
- Kamerád - vigyorgott a ritkuló hajúra -, ó, kamerád, micsoda figura vagy te? Hisz Buránnak születtél, nem Saulusnak, az út pedig, amin velem jártál, nem Damaszkuszba vezet. Hát semmit nem tanultál a közelemben?
A plazmaszobrász nem figyelt rá. Leguggolt, és megszabadította Vogelt a szíjaktól.
- Menekülj, öreg - suttogta, a tegező formát használva, mint valaha rég. - Az irodán keresztül menj; a folyosó végén, a pihenőszobában megtalálod a lányt. Még nem volt idejük foglalkozni vele. Rohanj, oldozd ki, aztán tűnjetek el! Rohanj, mielőtt...
- Ne rohanj ! - intette Pauker komoran, újabb készenlétet parancsoló pillantást vetve a korzikai felé. - Baj lenne belőle.
- Nem fogsz lövetni - mondta Burán sápadtan, de határozottan. - Ezúttal nem.
- Tégy próbára, kamerád! - javallotta a Pauker egyre vigyorogva. Intésére Guido előhúzta, kibiztosította revolverét - acélos kattanás a nagy-nagy csendben. - Vogel, a helyeden maradsz! Te meg, Burán, szépen kihátrálsz innét, amíg teheted. Kihátrálsz, hazakotródsz, a karácsonyfádat bámulod, örülsz a cégtől kapott ajándéknak. Kushadva vársz egészen elsejéig, hátha megjön az eszed!
Burán nem moccant. Szavait a fehérbe öltözött férfi hosszan előrevetülő árnyékához intézte.
- Egy lépéssel sem jutsz közelebb a célodhoz, ha megölsz. Ha bajom esik, ez a kóceráj veled meg a nyavalyás gépeiddel együtt nyomban a levegőbe röpül, és...
- Csak nem? - kérdezte Pauker még mindig derűsen. - Kívánhat-e bárki egyetlen Szentestén ennél több meglepetést? - Hirtelen elkomorodott megint. - Szép próbálkozás, kicsi kamerád. De tudod, az épület minden szintjén akadnak olyan mezőgerjesztők, amelyek lehetetlenné teszik a szabotázst. Ha nem így lenne, nem engedhettem volna, hogy az exmunkaadód idáig jusson. A bombáid - bárhol, bármi okból helyezted el őket - nem fognak felrobbanni: Guido holnap reggel szépen begyűjti valamennyit. És most, megbocsáss... - A billentyűzet felé nyúlt.
- Ha megadod a jelet - folytatta a plazmaszobrász csendben - csodát láthatsz. A jelenlegi idegállapotomban nincs szükségem bombákra. Mihelyt szabadjára engedem az agyhullámaimat - vagy mihelyt a tudatom kikapcsol - a plazma, a mi plazmánk gondoskodik mindenről. Tele a csőrendszer, nem igaz? Ha a teljes szövetállomány energiává alakul, szétveti az alapozást, elpusztítja a labort...
- Burán - nyögte Vogel.
- ...a masinákat, a szekundánsodat...
- Elég! Elég már!
-
...téged, saját magát, és engem is. Szép próbálkozás, ugye? Forró hangulatú búcsú. Bizony isten, alig várom. - Ismét a kefehajúra pillantott. - Menj, öreg. Neked nincs helyed az áldozatok közt. Kikísérnélek, de hát...
Vogel megrázta fejét, szédelegve talpra állt.
- Tudom - mormolta, és hangja idegenszerűen csengett a fülében. - Tudom.
Tán három lépést hátrálhatott az ajtó felé, mikor az események meglódultak. Pauker rekedten odakiáltott Guidónak, aki félfordulatot tett, és a lassan felegyenesedő Buránt vette célba.
Már-már tüzelt, ám az utolsó pillanatban mozdulatlanságra kárhoztatta egy görcsös rándulás.
- Nincs más mód - mormolta a plazmaszobrász alig hallhatóan. - Uramisten, segíts!
Guido meglepettnek tűnt. Képe Vogel bámuló szeme láttára furcsamód eltorzult, váratlan kimerültség jeleit mutatta.
Ínye, akár az acsargó vadé, hátrahúzódott hibátlan fogsoráról, szeme körül, mintha súlyos gondok gyötörnék, elmélyültek a ráncok. Barázdák rajzolódtak ki szája sarkaiban, mi több, homlokán is. Sötét fürtjei halántéktájt deresedni kezdett, tartása ugyanekkor veszített feszességéből. Egy lépést hátrált. Vállára, hátára, mellére csomókban hullt a sárgásan ősz haj... Most már hátratántorodott, öregkori szeplőkkel sűrűn pettyezett jobbjából kihullt a fegyver. Szélesre tátotta fogtalan száját, és olyan velőtrázó sikolyt hallatott, hogy Vogel úgy érezte, sosem lesz többé képes elfelejteni.
Guido térdre esett, vizenyős tekintetét a mennyezetre emelte, bütykös ujjai gallérja körül babráltak, azután mellkasára tévedtek, igyekeztek megragadni, megfékezni a láthatatlan erőt, amely egyre fokozódó iramot diktálva űzte végig testét a percekre zsugorodott életpályán. Tartalékaiból rövidesen csak száraz hörgésre futotta már, a hamarosan ez a hörgés is elcsendesedett. Az aggastyán, aki az imént még Guido volt, arccal előrezuhant. Vékony, inas nyaka körül laza hurkot formált a fehér gallér meg a nyakkendő fekete selyme.
- Ne tovább, kamerád!
A revolver most Pauker jobbjában sötétlett. A fehérbe öltözött férfi ajkáról az elmúlt néhány másodpercben riasztó végtelenséggel hervad le a mosoly - mintha csak most fogta volna fel, kivel-mivel került szembe Burán személyében. Vogel kábán állapította meg, hogy ellenfele többé nem képes rémületet kelteni benne. Kimerültséget és undort érzett, semmi mást.
Burán gyors pillantást vetett teremtménye maradványaira. Mély lélegzetet vett, vállai enyhén megereszkedtek. - Nem hittél nekem, Pauker. Megint nem: bizonyos dolgok soha, de soha nem változnak. Kezdettől fogva senki voltam a szemedben, és ebben a hitedben egyetlen munkámmal se bírtalak megingatni. Ha ismernél, óvatosabban bántál volna a titkaiddal. Ha veszedelmesnek tartasz, kezdettől jobban ügyelsz rám. Ehelyett elkövettél mindent,hogy cinkossá, bűnrészessé tégy. Egyszerűbb lehetett így... - Köhintett. - Mondani sose mondtad, de éppúgy vesztesnek tekintettél, mint bárki más. Vogelt kivéve. Az ilyesmit. megérzi az ember - csak mindig későn, azt hiszem. Mindegy. Veszíteni legalább megtanultam. - A kefehajúra pillantott. - Menned kell, öreg. Jobban örülnék, ha ezt a dolgot egyedül intézhetném. Rég várok egy ilyen pillanatra, nem szeretném elszalasztani. El kell menned.
- Ne robbants, Burán - kérlelte Vogel. - Ez nem megoldás! Nem követtél el olyasmit, amiért így kell vezekelned, felesleges odadobnod az...
- Remélem, tényleg így gondolod - felelte a plazma-szobrász. - És köszönöm, de.... Megköszörülte a torkát, szembefordult a fegyvert markoló Paukerrel, ám szavait nyilvánvalóan továbbra is a kefehajúhoz intézte. - Valaha - kezdte meglepően tiszta hangon -, mielőtt a Vérmezőre költöztem, mielőtt veled összeakadtam, volt egy kutyám. Sosem meséltem róla, igaz? Angol szetter volt, öreg. Ha egy kicsit is konyítasz a fajtákhoz, tudnod kell, mit jelent ez. Hathetes lehetett, amikor hozzám került. Télen történt, erre tisztán emlékszem. Az ajtóréseket pokrócokkal kellett elzárom a huzat miatt. Nem akartam, hogy megfázzon ott a dobozában. - Várt. - Egy ilyen kutyakölyök lábai eleinte olyan vékonyak, hogy sok mindenre használhatja őket, csak épp járásra nem. Az én szetterem is folyton botladozott. Amikor aztán felnőtt, csodálatos dög lett, de egy napon... egy napon kocsi alá került. Mindegy miért, mindegy hogyan, elment, itthagyott, én meg csak sírtam, igen, sírtam, öreg, mint egy gyerek. Úgy éreztem, ez nem igazság, a legszívesebben a Mindenhatóhoz fordultam volna: „Kihullattad a hajamat, elvetted a menyasszonyomat, most meg a kutyámat ölöd meg. Mi bajod velem, a fenébe is?” Később, egy teszt alkalmával... kisütötték, hogy rendelkezem a plazmaformálás képességével. Különleges agyhullámok és más effélék. Persze Isten ujját láttam az egészben. Carrie újrateremtése a rögeszmémmé vált, igen, ez a helyes kifejezés. Mindent elkövettem, mindenbe belevágtam, hogy gyakorlatot szerezzek. Önzésemben szegődtem Paukerhez, hogy próbát tehessek az import plazmájával, és mire észbekaptam, késő volt már. - Nagyot nyelt. - Rengeteg megalkuvás, sok ocsmányság, egy falkányi vad véreb, több tucat lábatlan csőtisztító, a plazmaember meg effélék után úgy éreztem, eleget tudok már. Nekifogtam a szetternek.
Sokkal nehezebben haladtam a kelleténél. Olyan problémák adódtak, amilyeneket harmadosztályú koromban is könnyűszerrel... De hagyjuk. Akkor értettem meg, mivé lettem. Be kellett látnom, hogy magam vagyok a diszharmónia, s míg ezt az alakot szolgáltam, ostobán elherdáltam az ég első és utolsó adományát. A hitványságok, amiket Pauker utasítására elkövettem, a kutyámban öltöttek testet, az egyetlen lényben, amit magamnak teremtettem. Sikerült életet lehelnem bele, de...
- De - vette át a szót Pauker kíméletlenül - a dög össze-vissza két napot élt, és amikor felfordult, a jó öreg Burán egy délutánra eltűnt vele. Nyilván elkaparta valahol. Így történt. Ezt a mércét állította maga elé, és persze elbukott, ahogy elbukik minden próbán, amit az élet...
A plazmaszobrász odaugrott hozzá. Minden erejét beleadta az ütésbe: a fehérbe öltözött férfi hátrazuhant, estében rátenyerelt az „orgona” billentyűzetére. A gépezet zümmögése erősödött. A kód elhagyta nyolcszázhúsz fényévnyi útjának utolsó előtti állomását, s tovább suhant a Kárpátok koszorújában kijelölt cél felé. Az áttetsző csövekben felizzottak a fények. Vogel csak állt, bámult szóra képtelenül. Az ítéletvégrehajtó közeledett, és fogalma sem volt, hogyan állíthatná meg.
- Te tudod a legjobban, öreg - suttogta Burán, bocsánatkérő mosollyal fordulva hozzá -, mennyire hagyatkozhat a szerencséjére a magamfajta. Most aztán...
Az Agnus Dei tulajdonosa feltápászkodott, hunyorogva meredt a figyelmeztető fényekre, elborult arccal a kézfejére csorduló vérre. Elmázolta, feltérdelt, és lassan a revolver után nyúlt.
- Kinyírlak, kamerád - köhécselte. - Azt se bánom, ha ezzel vége: van elég hely a pokolban mindhármunknak.
- Nem - mondta Burán, s halk hangja fenyegető volt, mint a távoli tamtamok. - Nem, Pauker, megint tévedtél. Ketten megyünk.
A ritkuló hajú férfi széttárt karral nekilódult, a revolver eldördült, egyszer, kétszer, talán háromszor is, ám a lövések zaját túlharsogta a falak mögül, a padló alól hallatszó moraj, a plazma háborgása. Burán erőfeszítése szinte tapinthatóvá vált körös-körül. Csavarok szálltak-pattogtak mindenütt, a hatalmas kádakat fedő fémlemezek elmozdultak, félrevágódtak, nyúlványok, csápok rengetege fonta be a középütt küzdő két férfi testét.
Vogel látni vélte Pauker elkerekedő szemét, tágra nyílt, ellapult, fordított V-t formázó cápaszáját, aztán minden eltűnt a nyershússzín forgatagban. A laboratórium közepén kocsonyás gejzír tört fel. A kápcsolótáblák, a spotlámpák fényei, a képernyők szikraesőben lobbantak ki, a derengő homályban saroktól sarokig cikáztak a kisülések füzérei. Az épület megremegett. Ezer és ezer elkárhozott lélek bömbölését idézőn tombolt az ősanyag, a tartályok, a csőrendszer felől válasz érkezett, a szenvedés szólamai az Utolsó Ítélet harsonáiként zengő kórusműben olvadtak össze.
Vogel rohant. A dolgozószoba asztaláról felragadta zsákját és a nehéz automata pisztolyt. Teljes lendülettel rontott a folyosó végéről nyíló ajtónak, s hanyatt-homlok zuhant a helyiségbe, melynek heverőjén ziláltan, kábán hevert a lány.
Leguggolt melléje. Zsibbadt ujjai a szíjakkal küszködtek.
- Hamar - sziszegte összeszorított fogai közt. - El kell tűnnünk innét!
Az impulzus ebben a pillanatban érte el a kupolát, és a szabaddá tett csatornákon át tüstént a plazmaörvény mélyére hatolt, ahol kiagyalóinak szándéka szerint átalakult. Genetikai kóddá konvertálódott, melynek alapján az elgyötört, önpusztításra kész, ám változatlanul fogékony masszából kiformálódott a lény.
Vogel a székház csupa márvány előcsarnokába vezető lépcső alján került szemtől szembe vele. Számított az érkezésére, fürgesége mégis meglepte kissé.
Az ítéletvégrehajtó alacsony volt, mint azok az epigonok, akiket tekintélyesebb gravitációjú világokon történő bevetésre szántak. Számos lába volt, és két karja, hogy minél biztosabban markolhassa a fegyvert, mely - noha testéből vétetett - a megtévesztésig hasonlított egy közepes kaliberű pisztolyra.
Vogel eleresztette Ágnest, aki lassan a földre csúszott a fal mellett.
Az epigon eleinte sebesen változtatta helyét, azután, hogy nem tapasztalt támadó szándékot, megállapodott. Egyetlen feladatra szánták, ezért nem látták el hangképző szervekkel - több száz fényévvel az ellenséges vonalak mögött felesleges luxus lett volna minden szó. Rendelkezett a szükséges ismeretekkel az emberi lények testfelépítésére vonatkozóan, különös tekintettel a sebezhető pontokra. Ezen kívül csak a fény meg a sötétség, a hideg, a meleg fogalmát és tartalmát ismerte. A kefehajú szívének - az emberi keringési rendszer úgyszólván védtelen középpontjának - irányzott lövedék átcikázott a kettejüket elválasztó, néhány méteres távolságon, s becsapódásakor Vogel széttárt karral, némán hanyatlott a tengerzöld padlószőnyegre.
Az epigon várt, aztán - mert a bizonytalanság összeegyeztethetetlen volt természetével -, nekiindult, hogy meggyőződjék a sikerről. Mikor leterített ellenfele irányából mozgást érzékelt, átfutotta a rendelkezésére álló információkat, hogy meglelje a választ a szarulemezek védelmezte, barázdálatlan agyban felmerülő kulcskérdésre: egy súlyosan károsodott keringésű emberi lény esetében pontosan mennyi idő után áll be a halál?
Vogel jobb csuklóját baljával megtámasztva, fektéből felemelkedve nyitott tüzet. Az automata Sztecskin öt golyója szinte egyazon másodpercben érte, és messze hátradobta az ítéletvégrehajtó testét. A férfi feltápászkodott, mereven előreszegezett fegyverrel óvakodott közelebb, úgy bámult az előcsarnok gőzölgő permettel beterített foteljei mögé.
A lény élt még. Szervezetének anyagával külseje is folyvást változott. Felfogta, kielemezte a kefehajú agyhullámait, és mintegy utolsó fogásként, tükrözni kezdte az emlékezetében rögzült iszonyatot. Törzse megnyúlt, végtagjai a trópusi fák léggyökereinek módján burjánzottak. Fejet formált magának, mély halántéktáji barázdák szabdalta tar fejet, hozzá torz mosolyra ránduló, fordított V-t formázó szájat, elkerekedett, sötét szemeket. A padlószőnyegről, a vérből, a mocsokból a néhai Pauker vonagló torzója meredt Vogelre üres tekintettel, és...
- Madár, hagyd! Hagyj már!
...és a Sztecskin újból eldördült, eldördült újra és újra, míg a jókora tár ki nem ürült. Pauker újból eltűnt. Az epigon törzse, arca nem létezett többé, csak a puskapor fellegei kavarogtak Vogel égő szeme előtt, miközben jobb mutatóujja ütemesen, s immár szükségtelenül meg-megfeszült a ravaszon: klikk, klikk, klikk.
- Madár, nagyon kérlek...
Baljával prémgalléros zekéjének belső zsebébe nyúlt, kiemelte onnét az Érvényesülési Párbaj Kódexének vaskos papírkötésű példányát. A kartonfedélen, akár a zekén, lyuk sötétlett, a gerincen érződött a lapok közé vágódott és lefékeződött lövedék árasztotta forróság. Ugyanez a forróság lüktetett tarkójában, ez homályosította el szemét, amint hátralépett. Érezte a padló remegését, hallotta a lány esdeklő hangját és tudta, nem várhat tovább. Ment. A kiürült Sztecskin ólomként húzta a karját. A könyv ugyanilyen súlyosnak tűnt, de nem engedte el.
A lidércálom visszatért. Ismét ott bolyongott képzelete megszentségtelenített tájain, aztán holmi labirintusban, ahol minden pillanat robbanással, lángoló megsemmisüléssel fenyegetett. Valahol szirénák bömböltek. Látómezejében egymásra torlódtak a tűztől megvilágított, hitetlenkedő és aggódó arcok. Ágnes szólt hozzá. Ágnes sírt. A forgatagban egymásra torlódtak a tűztől megvilágított, hitetlenkedő és aggódó arcok. Ágnes szólt hozzá. Ágnes sírt. A forgatagból ismerős ábrázat került elő, Gavoda ábrázata. Az igazlátó! Vogel inteni akart neki, aztán...
Aztán egy időre minden kihunyt.
- Beláthatjuk - mondta kenetteljes hangján a rádió prédikátora -, hogy a mi Urunk semmit nem tett, semmit nem tesz céltalanul. Tekintsünk önmagunkra, testvéreim! Háromféle ember létezik. Az első kemény és büszke, hajlik rá, hogy rosszat tegyen, természete azonban könnyen kiismerhető. A második megfontolt; bár gyakorta késve cselekszik, s természete nehezen kiismerhető. A harmadik csoporthoz tartozók mindenkor készek figyelmen kívül hagyni az érveket, félredobni a józan megfontolást. Ritka madarak ők, s lélekben örökké kiismerhetetlenek maradnak. De bizony mondom néktek...
Az őszülő halántékú férfi előrehajolt, lehalkította a készüléket. Oldalra billentett fejjel nézte a hordágyon heverő, lassan ocsúdó ritka madarat.
Vogelnek, amint feleszmélt, egyszerre minden az eszébe jutott. A laboratórium derengő homálya. Burán hangja. Guido sikolya, a fehérbe öltözött férfi gerincét megroppantó nyúlványok rengetege, a félelmes moraj. Az epigon a lépcső alján, és a torzó, amit...
- Pauker? - kérdezte erőtlenül.
- Vége - felelte Gavoda, és arcán féloldalas mosollyal közelebb hajolt. - Neki vége. Maga nyert. És - tette hozzá tétován - alighanem nyertünk mindannyian.
A kefehajú felült, eltolta magától az odakínált, gőzölgő kávéval teli műanyagpoharat, és a tolóajtó felé fordult.
- Óvatosan! - intette az Igazgató kedvetlenül. Vogel nekiindult néhány lépést tett a letaposott havon. Káprázó szemmel tekintett fel a hatalmas toronyra, melynek tetején egyre izzottak a vörös neonbetűk. A kocsifelhajtót bevilágító lámpasor ellenben alig pislákolt már. Riadóautók tetőfényei, reflektorai sziporkáztak körös-körül, kísérteties fénybe vonva a fekete barettos, golyófogó mellényes alakokat. A jelenet a Lagúna parkolójában látottakat idézte: egyre-másra ereszkedtek alá a páncélozott járművek, tartálykocsik. A tűzoltók azonban tétováztak. A kerítés tövében veszettül csaholtak a ketrecbe zárt, Burán-féle vérebek.
Vogel nagyot nyelt.
A toronyház izzott. Különös, a spektrum összes színét fel-felvillantó lángok emésztették, de se füst, se forróság nem áradt ki odabentről. A talaj időről időre megremegett: valahol a mélyben, a kádak, kamrák és csövek labirintusában egymást követték a robbanások. A kiegyensúlyozatlan plazma immár módszeresen számolta fel önmagát.
A kefehajú könnyű kezet érzett a karján. Ágnes tűnt fel az oldalán, és szótlanul hozzábújt. A másik mikrobusz felől pokróccal a kezében, tempósan közeledett egy orvos. Amint melléjük ért, megbillentette teknőckeretes szemüvegét, azután halk „Jobb lesz így, kérem” kíséretében amolyan beduin leplet rögtönzött a lány számára.
- Minden rendben? - fordult Vogelhez, miután befejezte. - Nincsenek fájdalmai?
- Kutya baja - mondta az időközben odaérkező Gavoda. Az orvos intett és ment. Az egyik riadóautó nyitott ajtajában egy testes tiszt tájékoztatott valakit telefonon. A pusztuló toronyház tövében fel-feltámadt a szél, sodorta a nemrég hullott havat.
- Haragszik? - érdeklődött a kefehajú az igazlátó felé fordulva. Most vette csak észre, hogy Gavoda irhakabátjának hajtókáin mitokondriumot és fehér galambot ábrázoló kitűzők sorakoznak: a Szent Tenyészet Testvériségének ajándékai.
- Legyen átkozott, Vogel - mormolta savanyú képpel az őszülő halántékú zsaru. - Ha a történtek után azt képzeli, bármikor bolondot csinálhat belőlem, nagyon téved, az istenit neki! Szemtől szembe sose sikerült volna. Amúgy rögtön lebukik, amint...
- Tudom - bólintott a kefehajú. - Maga rendszerint átlát a szitán.
Gavoda szóra nyitotta száját, aztán csak legyintett.
- Mi történt? - kérdezte kisvártatva.
- Burán meghalt odabent.
- Burán? - Az igazlátó felkapta fejét. - Buránt mondott, igaz? - Sűrű párafelhőt fújt maga elé, mint amesebeli jégsárkány. - Fél órája sürgős küldeményt kaptunk egy bizonyos Burántól. Dokumentumokat találtunk benne, Paukerre nézve súlyosan terhelő dokumentumokat. Az értékelés még folyik, de azt hiszem, amit eddig megtudtunk, máris több, mint elegendő. Különös, roppant különös. Annál is inkább, mivel az a Burán, a Cégbíróság jegyzékei szerint Pauker embere volt...
- Soha.
- Hogyan?
- Fellegh csoportjához tartozott - hazudta a kefehajú. - Kezdettől fogva. Megmentette az életemet, aztán meghalt. Ennyi elég. - Megköszörülte a torkát. - Nem szeretném, ha a nevét az Agnus Dei-vel bármilyen fórumon kapcsolatba hoznák.
Csak ekkor döbbent rá, kivel áll szemben. Félrenézett. Rendreutasítást várt, az igazlátó azonban tűnődő mosollyal, lassan rábólintott.
- Ahogy akarja, katona. Ahogy akarja.
Ezzel vége, gondolta Vogel. Egyszer s mindenkorra vége. A tűz reggelre, de legkésőbb holnap estére kihamvad, a romeltakarítók behatolnak az üszkös falak közé, ahol újabb bizonyítékokat találnak. A szörnyeteg család történetének egésze új színben tűnhet fel a közönség előtt. Az áruló kintlevőségeit, köztük a marsbeli birtokot, lefoglalják, elárverezik. A zodiákkal teli tartályhajókat, „Mr.Godfried Sheepling” úszó kincstárait a legközelebbi atlanti kikötőbe rendelik. Az Agnus Dei által bekebelezett vállalkozások irányítói visszahelyeztetnek jogaikba, Reményi elveszti bajkeverő üzlettársát. A Paukerek címére a Bükk rengetegében emelt kripta homlokzatán, régi szokás szerint, megfordítva helyezik el, s néhány éven belül ágak takarják el a jókora lakattal mindörökre lezárt kaput. A Kalmárok hasztalan keresik majd a kapcsolatot földi ügynökükkel, és idővel elkönyvelik újabb kudarcukat. A háború veszélye egyelőre elmúlt. Egyelőre...
Vogel felhajtotta átlyuggatott zekéje prémgallérját, s magához húzta a lányt. A kürtjelet meghallva mindketten hátrapillantottak. A szürke uniformisok egy vontatókocsiról a korallpiros, behavazott VW-t gördítették a felhajtóra.
- Állítólag tilosban parkolt - szólalt meg mellettük Gavoda. - És bár a büntetéstől az ünnepre való tekintettel eltekintünk, gondoltam, idehozatom. Biztos, ami biztos. Itt írja alá, kisasszony! - Azzal egy blokktömböt meg egy tollat nyújtott Ágnesnek. Várt, azután bólintott. - Köszönöm.
Vogel előkotorta zsebéből a kocsikulcsot, keze végigsimított az É.P.K. gerincén, majd hűvös fémet érintett.
- A pisztolyt ne mutogassa - tanácsolta az igazlátó. - Erről az epizódról szépen megfeledkezünk, rendben? A nyilvánosság számára nincs, és ne is legyen Vogel-dosszié! A Pályaösszevető Intézetet természetesen tájékoztatjuk, az erkölcsi és anyagi jóvátétel nem maradhat el. - Elbizonytalanodott. - Fenemód ostobán hangzik, ugye?
- Kérdezze Felleghet - vetette oda Vogel keserűen, miközben a VW-hoz baktatott. - Az embereinknek meg szóljon, hogy nyissanak utat nekünk! - A volán mögé zökkent, s mire ajtót nyitott Ágnesnek, lecsillapodott kissé. - Tudom, tudom, maga mindent elkövetett. Sajnálom. Kellemes ünnepeket!
- Hová készülnek? - firtatta az igazlátó.
- Haza.
Gavoda az izzó toronyházat bámulta.
- Gondoltam. De én a maguk helyében várnék még. - Szembefordult a kefehajúval. - Mióta itt elszabadult a pokol, nyugtalanító bejelentések érkeznek az ország minden részéből, sőt, a világ más tájairól is.
- A plazma.
Az igazlátó bólintott.
- A történtek valamiféle láncreakciót indítottak el. Fények. Elektromos kisülések és más tünemények. A legintenzívebb mozgások az Üstökös Éve óta. A szakértők egyenlőre tanácstalanok. Sokan a lakásukat is elhagyták, bár...
A kefehajú felpergette a motort.
Egyedül én sejtem, mi folyik odalent, gondolta. Én, senki más.
Gavoda figyelte, amint a VW hátratolat, kigyúló reflektorokkal előregördül. Ellépett az útból, és olyan boldogtalannak látszott, hogy azt Ágnes már nem hagyhatta szó nélkül.
- Humphrey Bogartra hasonlít, tud róla? - kérdezte távozóban.
Az igazlátó meglepődött.
Saját autójához baktatott, s a volán mögé zökkenve nézte, hogyan csukódik be a bogárhátú mögött a szürke uniformisok vigyázta kapu. Utóbb kigombolta kabátját, bekapcsolta a rádiót, és megpróbált lazítani. Fél füllel hallgatta, mi prédikálnivalója akad a kenetteljes hangnak a világban létező és ható ötféle gonoszságról, az elmúlást siettető diszharmóniáról, az egyének és nemek örök konfliktusáról, s más effélékről.
Lehunyta szemét.
Bogartra hasonlít, így mondta a lány.
S ha belegondolt, el kellett ismernie, hogy a tökéletlen mindenségben minden efféle apróság fontos lehet. Később elbóbiskolt, s akik a közelben elhaladva látták, izgatottan súgtak össze: megesküdtek rá, hogy a rendíthetetlen figura ajkán halvány mosoly játszadozik.
Tizenegy óra is elmúlt már, mire a VW az Attila úti bérház fém szőlőindákkal ékes kapuja elé ért. Az éjszaka, mely gyászfeketén borult a VII. kerületre, fényes estévé juhászodott a folyó túlpartján. Az ívlámpák világánál friss hó kavargott megint; túl a Vérmezőn, a hallgatag ércember birodalmán, ott tündökölt a pályaudvar csupa üveg ékszerdoboza.
Vogel kisegítette a lányt, majd végigsimított a bogárhátú motorházának tetején, mely sugározta még a száguldás melegét. Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor áthaladtak a közös előtéren. A falakra, a stukkódíszekre ijesztő mintázatokat rajzolt a rácsokon és dróthálókon átszűrődő ragyogás, de ő, a ház többi lakójához hasonlóan tudta, nincs félnivalója. Az öregek, a változásokkal mit sem törődve, pihenni tértek, s lélekben megifjodva indultak útnak nyomban, hogy felkutassák a maguk Grálját, a Nagy Akármit, ami elérhetetlenül, ám örökké hívogatón lappang az éjszakában. A kefehajú a plazma felfokozott erősségű szellemi mezejében látni vélte a harcba vonuló álomlovagokat. Nem lobogtak zászlók, kürtök se szóltak, csak az áttetsző asztráltestek vitorláztak a szél szárnyán, ki-ki oda, ahol térben, időben e néhány órára lenni kívánt. Kellemes volt látnia őket, s kissé szomorú, mert ittlétük eszébe juttatta szövetségeseit és fegyvertársait, akik soha többé nem kelhetnek útra.
A lift zajtalanul járt. Ágnes odafent megmakacsolta magát, Vogelnek úgy kellett átcipelnie a küszöbön. A heverőre fektette, plédet kerített és betakarta, de nem maradt vele. Az alvajárók tétovaságával haladt végig ismét a folyosón, egészen a gyékényszőnyeggel leterített beugróig, ahonnét a világítóudvar kürtője nyílt. Csak ekkor jutott eszébe kiforgatni zsebeit. Áldozati ajándékot azonban nem lelt, ezért úgy döntött, szakít a szertartásrenddel. Hátát a falnak vetette a gomolygó párában, és fohászt mormolt minden halandóért, akiket a Proxima térségében megismert, és akiket elcsábított, majd csalárd módon eltaszított a szilaj ég.
Elvégeztem, amivel megbíztál - suttogta a ködgomoly mögött rejtőző ősanyagnak, aki tárgyalóképes állapotában a Mr. A. Morphe nevet használta. - Nem épp könnyen, de elvégeztem... azaz inkább elvégeztetett. Kényes beavatkozás volt, és talán fájdalmas is. Elkövettünk mindent; ennél különb harmónia, attól tartok, nem telik tőlünk. - Várt. - Bizonyos jelek arra mutatnak, megkönnyebbültél. Örülök neki. És most, ha valóban az vagy, akinek olyan sokan tartanak, vedd a lelkemet. Vedd valamennyiünk lelkét, és tégy belátásod szerint - én befejeztem.
A mélyből késedelem nélkül megérkezett a felelet. Vogel sosem tapasztalt, sosem remélt hasonlót. Homloka mögött mintha jupiterlámpát gyújtottak volna, és e belső tündöklésben ott érződött a felszabadított, immár korlátok nélkül továbbfejlődő életforma minden hatalma. A belső hang azonban, mely őt, egyedül őt szólította, a régi A. Morphe hangja volt: fátyolos, fontoskodó, majdhogynem emberi hang.- Nincs vége, Vogel - bontakozott ki a mondat egy sor finom rezgésből. - Nincs vége. Épp hogy elkezdődött.
Az ezt követő percekben az ősanyag viselkedése földkerekségszerte megváltozott. Háborgása mindörökre abbamaradt. A telepek kondenzálta energiamennyiség meghaladta a kritikus értéket és tovább növekedett; az átalakulási folyamat tetőpontján a 45. szélességi körig, sőt messzebbre látszott az Északi Fény. A plazma nyomban ezután a tér sűrítésébe fogott, átjárót nyitott a maga számára a létezés egy magasabb szintjére, egy olyan szférába, ahová sem kutatói, sem bámulói nem követhették.
Végleges, anyagtalan formáját elnyerve, éjfél előtt alig néhány perccel elhagyta a világot, amelynek porából vétetett, s amelyről oly nehezen sikerült szabadulnia. Folyvást távolodott a legszebb férfikorát élő naptól, amelyet sok éven át a magáénak ismert, de mert mindent tudott és semmit sem felejtett, továbbra is kapcsolatot tartott a Vogel nevű lénnyel, aki lekötelezte. Végigtekintett hát az események láncolatán, és a fajtájára jellemző alapossággal törleszteni kezdte adósságát.
Az Űrfegyvernem hazafelé tartó hajóinak egyikét - greenwichi idő szerint nulla óra nulla-nullakor - előre nem jelzett meteorit találta el. A hivatalos közleményekben tucatnyi halottról esett szó mindössze. Az áldozatok kivétel nélkül ismert macaói és japán bűnszövetkezetek tagjai voltak, akik a balesetet megelőző hónapokban szorosan együttműködtek az Agnus Dei néhai tulajdonosával. Egy idegspecialista, a kétes hírű Szaszakami doktor azon kevesek közé tartozott, akik a bajban nem vesztették el a fejüket: időben sikerült védőruhát öltenie, és egy kerámiaburkolatú zsilipajtóhoz kötözte magát, mielőtt az örvény elragadta. A helyszínre érkező mentőalakulatok pár óra múltán megtalálták a mindenségben lassan sodródó ajtót - a doktort soha.
Nulla óra nulla kettőkor az anyagtalan utazó újabb kiskaput hozott létre a téridőben, afféle örvényt, melynek tölcsére a mosttól a voltig, a mából a tegnapba, szükség szerint még messzebbre nyúlt, s noha nem vetekedhetett a mondabeli császár, Jao bűvös kardjával, különösebb nehézség nélkül cselezte ki a halált.
A falat támasztó Vogel nem hallott üstdob dübörgést vagy harsonaszót, tudatában mégis formát öltött a váratlan végeredmény.
Messze Kínában, a hatalmasan hömpölygő Jangce partján, Tungkuan sárkányszobrok vigyázta ősi kapujának közelében, lázálomszerű zuhanás után lassan eszméletre tért egy seregnyi korán meggyászolt katona, köztük Jen Szun, másként Holdvarangy.
Átellenben, valahol a Gugger-hegy felett, az örvényből vadul billegve vágódott ki egy viharvert Kárpátia, volánja mögött egy fakószőke, borotválatlan alakkal.
Vogel lélegzetvisszafojtva figyelt. A napokon, órákon átívelő örvény egyre forgott. Alkotója még valakit várt a túloldalról, az azonban nem mutatkozott: Burán, a ritkuló hajú bosszúálló megmakacsolta magát, nem kívánt lemondani első és egyetlen igazi diadaláról.
Az átjáró bezárult.
Az anyagtalan utazó visszavonta pszichéjének nyúlványait. Még egyszer végigtekintett művén, azután odébbállt: sosem kedvelte a hosszas magyarázkodást.
Beletelt pár percbe, míg Vogel ráunt a várakozásra. Visszaindult lakásába, hogy végre lepihenjen, majd kipihenten ébredjen egy új korszak hajnalán. A Mindenható, annyi év után, visszaköltözött természetes közegébe. Talán elege lett az őrült szektákból, álszent tisztelendőkből, a szertartásokból és a találgatásokból, amelyek meghatározták az elmúlt évtizedek arculatát. Megérett a helyzet a változásra; épp ideje, hogy...
Ekkor találta magát szembe a mennyezeten gubbasztó plasztikpókkal, melynek tűhegynyi szemeiben a sajátjához hasonló elszántságot vélt felfedezni. Alighanem ez késztette arra, hogy megtorpanjon.
Az apró keresztes közelebb araszolt. Testéből áttetsző, finom plasztikszálat bocsátott ki, ereszkedni kezdett, árnyéka végigrebbent a kefehajú arcán.
- Megölnél, ha a válladra másznék? - kérdezte.
- Nem - felelte Vogel hasonló közvetlenséggel. - Nem ölnélek meg.
A plasztikpók folytatta az ereszkedést, megkapaszkodott a prémgallérban, energiát merített az élő test melegéből. Néma maradt, míg be nem csukódott mögöttük az ajtó: takarékoskodott az erejével.
- Ki se nézel? - kérdezte, mihelyt a férfi leroskadt a törpefa meg az alvó lány mellé. - Pedig furcsa dolog történik éppen. Tudod, a plazma...
- Elment. - Vogel közelebb húzta a telefont. Amint megcsörren, a kagylót - már csak Ágnes miatt is - azonnal fel kell vennie. Fellegh előbb-utóbb jelentkezni fog, hogy túlvilági látogatásáról beszámoljon. Néhány óra biztosan elég lesz, hogy rendszerezze mondandóját, s a különleges alkalomra való tekintettel talán a keresztnevét is elárulja majd. - A plazma itthagyott minket, de a számláját rendezte, elismerem.
- A számláját? - visszhangozta a plasztikpók értetlenül.
- Azt. Később mesélek a dologról - most pihennem kell.
Egy darabig hallgattak.
- Nem mégy mégis inkább az ablakhoz? - próbálkozott az automata. - Hisz csoda történt! A világ megváltozott, és...
- És te meg a többiek kicsit elbizonytalanodtatok - dünnyögte a kefehajú. - Az igazat megvallva nem bánom. Sose tudtátok, mi fán terem a bizonytalanság. Aggódnotok azért felesleges: amíg világ a világ, jut benne feladat mindenki számára. - Eltűnődött. - Van pár friss ötletem. Belefoghatunk valamibe együtt, ha úgy alakul.
- Együtt? Nos, ez... - A plasztikpók a megfelelő kifejezést kereste, végül kikötött a legkézenfekvőbbnél: - ...érdekes.
Vogel az alvó lányt nézte, aztán lehunyta szemét. Elmosolyodott.
- Mint az élet, Arakhné, mint az élet - mormolta. - És holnapra sokkal érdekesebb lesz.
VÉGE
A szemelvények az Egyesült Nemzetek Szervezete által évente (2079-2161 kétévente) kiadott Bestiáriumok, illetve a szaksajtóban napvilágot látott cikkek felhasználásával készültek
Noha a meghatározás a tekintélyes számú határesetek, rendszertanilag kétséges hovatartozású egyedek és csoportok miatt kedvező esetben is körülményesnek minősítendő, kijelenthetjük: gestaltok alatt azok az életképes mutációk értendők, melyek direkt beavatkozás (génsebészet, sugárkezelés), illetve indirekt tényezők (pollució, háttérsugárzás, kemikáliák mellékhatásai) eredményeképp jelentek meg a Földön.
Az előbbi kategóriába tartozó lényeket - csekély számuk és korlátozott elterjedésük miatt - nem szerencsés de facto önálló fajokként szemlélni; az utóbbi kategória képviselőivel kapcsolatban ugyanekkor a környezeti hatások eredményezte gyors változások, újbóli átalakulások okozták és okozzák a legtöbb problémát. Jellemző példa a kétéltűek esete: a sós- illetve édesvízi létformához alkalmazkodott személyek fizikum és psziché tekintetében egymástól végletesen különböznek, sokkalta szembetűnőbben, mint a más-más tájakon élő, de rendszertanilag egymáshoz közel álló élőlények. Ez az egyedi alkalmazkodóképesség, mely bizonyára az átöröklési rendszer általános izgalmával (Transmittal Excitement; T.E.) függ össze, magyarázza a gestaltok robbanásszerű elterjedését.
A növényvilágban - ahogyan az alacsonyabbrendű mutált állatok esetében - nem kevésbé szembeötlőek a változások. A növényi hámszövet és idegsejt megjelenésétől (Grumman-forradalom) egyenes út vezetett azokig a fajokig, melyek a zöld ostorosmoszathoz hasonlóan, életmódjukra és viselkedésükre való tekintettel voltaképp a növény- és állatvilág képviselői közti átmenetekként kezelgetők. Ehelyütt szükséges megjegyeznünk, hogy amint azt dr.Graham Holt- Protheroe világsikert aratott könyvében (Marauders of the Soil; Oxford University Prss, 2042) kifejti, e fajok általánosan tapasztalt emberellensége csupán egy kollektív növényi emlékezet létrejöttével, működésével indokolható.
A rövid áttekintés elé kívánkozik még, hogy az alább említésre kerülő gestaltok némelyikének latin neve az adott fajt elsőként leíró taxonómus emlékét őrzi.
HOMINIDÁK
1. Angóra
(Tristelepus Candidus Sapiens)2. Kétéltű
(Stegochepaloida; Hominida Caramichaeli)
PSZEUDO-HOMINIDÁK
1. Hangya
(Formica Sanguinea Ifnii)
2. Temetőbogár
(Nigrobaeus Nocturnalis Asius)
Az itt következő táblázat és jegyzék Graham Holt-Protheroe fentebb már említett könyvéből való. A téma iránt érdeklődőknek ezen kívül Myra és Kenneth Laird Raging Green (Haragos zöld; Akadémiai Kiadó, 2072) című tanulmánykötetét ajánlhatjuk.
1. Deliriáns mérgek
Szimptómák: képzelgés, delírium, a pupilla dilációja, gyötrő szomjúság, kiszáradás, mozgáskoordinációs zavarok, paralízis, rángógörcs, súlyosabb esetben halál.
2. Inebriáns mérgek
A keringés és a celebrális funkciók izgalma, koordinációs zavarok, izomösszehúzódás, kettős látás, mély álom, kóma, halál.
3. Konvulzív mérgek
Nyaktól lefelé terjedő zsibbadás, rángatódzás, utána gyors javulás vagy halál.
4. Depresszív mérgek
Gyomortáji fájdalom, öklendezés, okádás, látási zavarok, paralízis, ájulás, asphyxia, lábadozás vagy halál.
5. Aszténiás mérgek
Zsibbadás, habzó száj, gyomorjájdalom, vitustánc, ájulás. Gyors beavatkozás híján halál.
6. Irritatív mérgek
Égető fájdalom a torokban és a gyomorban, györtő szomjúság, viszketés, sokk, szélhűdés, rehabilitáció, de gyakrabban halál.
Jamaicai kutyafa (Piscidia cavecanem)
Tizenöt-húsz méter magas. Hajtásai, fehér és vérvörös virágai inebriáns méreganyagot, piscidint tartalmaznak. Telihold idején a legveszedelmesebb. Nemcsak ugat, bizonyítottan harap is... (Nyugat-Indiák)
Fehérgyapjas kombe (Stropanthus hispidus)
Hat-nyolc méter magas, szétterülő koronájú fa. Szerteszét szálló bolyhai azonnal ható, aszténiás méreganyagot, sztropatint tartalmaznak. (Nyugat-Afrika)
Huzagolt tanghin (Tanghini venenifera)
Kúpforma törzse tíz-tizenkét méter magas. Fahéjszínnel csíkozott kéreg, élénksárga, balekcsalogató virágzat. Méreg: cerberin. Csak Madagaszkáron honos. Szeptemberben indítja útnak ágyúlövedéknyi hajtásait, melyek a partoktól öt-tíz kilométernyire ártalmatlanul a tengerbe hullanak.
Indiántölgy (Rhus toxicodendron)
Korlátozott helyváltoztatásra képes, hat-nyolc méteres, zöldesszürke levélzetű, tejszerű, irritatív nedvet termelő, ragadozó fa. (USA)
Bosszúálló oleander (Nerium tedeum)
Alattomos, fás kúszónövény. Turistaszezonban átható illatú, élénk színekben pompázó gyümölcsöt érlel, melynek fogyasztása krónikus imbecilitást eredményez. Még a levágott, kiszárított ágaiból rakott tűz füstje is súlyosan mérgező. (Hawaii)
Jequiritz-cserje (Abrus Precatorius)
Virulens kúszónövény. Emetintartalmú, apró, bíborszín bogyóival pusztít. Ha a szállásunkul szolgáló, régi bungaló falán találjuk, az ablakot egész éjjel zárva tartandók. (India)
Jimson-kenyér (Datura morbusgravis)
Egyfajta vadalma. Jobbára Észak-Afrikában fordul elő. Mexikóban honos változata Ololiuquiként (Datura sabatmatris) ismert. Közép- és Dél-Amerikában Datura tatulaként emlegetik. Hallucinogén anyagokat tartalmaz,. szikkadt leveleit az arabok hasissal keverve szívják. A terméséből párolt fanyar ital bármely égetett szesszel keveredve gyúelegyet alkot.
Shame-of-India, vagyis India szégyene (Melia azedarach)
Sötétzöld levelű, püspöklila virágzatú liliomféle. Hetven-száz méternyire röpíti a vicincsoportba tartozó krepitintől nedves töviseit. A hatóanyag a bőrre kerülve lemoshatatlan, sötét foltot hagy, a szervezetbe jutva hosszan, esetleg éveken át tartó melankóliát okoz.
Copyright (c)1990 Gáspár András második, javított kiadás
Kollibri könyvkiadó 1990
ISBN-szám: 963-02-7568-6