(Tartalom)
A Mesternek,
mindazért, amire megtanított,
és azért is, amit a felfedezés öröméből
bölcs előrelátással meghagyott nekem
„Mikor az Isteni Földműves nemzetsége kimúlt, a sárga uralkodók, Jao és Szun nemzetségei emelkedtek fel. Ők vittek összefüggést a változásokba, nehogy az emberek kifáradjanak. Isteniek voltak átalakulásaikban, hogy alattvalóik elégedettek legyenek. Csak akkor cselekedtek újra, ha egy-egy változás teljesen végigfutott - így biztosították a folytonosságot, melynek révén értelmet nyertek a világ dolgai. Nevet adtak a két őserőnek meghatározták a három hatalmat, a négy képet, az üdv és a baj nyolc alapjelét, távoztuk előtt pedig ránk hagyományozták legszentebb titkukat: az ég alatt semmi sincs, ami előremozdító ne volna...”
Hszi Cu: Kommentár a Változások Könyvéhez (i. e. IV. század)
„ ...hogy az ellenség akaratunkat teljesítse, kívánatos oly helyzetbe hoznunk, mely reá nézve károsabb az áldozatnál, melyet tőle követelünk. A szorult helyzetnek, melybe juttatni akarjuk, természetesen nem szabad pillanatnyi (rövid) tartamúnak lennie - az ellenség ilyen esetben mindenképp kedvezőbb időre várna, és akaratunknak nem engedne. A hadi cselekmények által létesítendő helyzeteknek tehát, legalább elmélet szerint, mind elviselhetetlenebbé kell válniok A legrosszabb helyzet, melybe valamely hadviselő fél juthat: a teljes védképtelenség.”
Karl von Clausewitz: A háborúról (i. sz. XIX. század)
„Szárazság hava.
Fönn felhők tornyosulnak.
Rám találsz, vihar?”
Kézírásos haiku egy hignokabin falán (i.sz. XXI. Század)
Történt pedig, hogy miután a kalmárok - nagymúltú űrjáró faj, őshazájának a Dzéta Coronae Borealis nedvességben gazdag bolygóit tartják - alulmaradtak az emberiséggel vívott Centauri-háborúban...
No nem, ez túl személytelen. Kezdődjék inkább így:
A XXI. század végén élt az öreg Földön két pasas, egy többé-kevésbé jó, meg egy kimondottan elvetemült. A rossz mellesleg csúf volt, pszichogenetikus kábítószerekkel élő apja jóvoltából pörölycápára emlékeztetett, bár ez nem igazán lényeges. Mikor világuk érdeke úgy kívánta, hadba vonultak mindketten. A jó fiú harcolt, kitüntetéssel és részleges amnéziával tért vissza a Proximától, a rossz az ellenség kémjeként. Idelent aztán minden követ megmozgatott, hogy elintézze a jót - mert az könnyen veszélyessé válhatott számára, mert bombáival ízekre szaggatta polipforma üzletfelei egyikét, mert szüksége volt valakire, aki hozzá tartozott... és végül, mert kölyökkorától örömét lelte abban, hogy szenvedést okozzon neki.
Kettejük államilag szabályzott Érvényesülési Párbaja 2091 decemberében élethalálharccá fajult, melyben a Pauker nevű pörölycápa - hála egy igaz ember és egy különös lény, a plazma beavatkozásának - mindent elveszített, még az életét is. A jó, bizonyos Vogel, átvészelte a dolgot, és tanult belőle. Például azt, hogy igenis helyénvaló olykor farkast kiáltani. Meg hogy hallgatni arany. Utóbbira egy Gavoda nevű zsaru hívta fel a figyelmét. A Fogyasztói Titkosszolgálat ügynöke (őt a plazma hozta vissza a túlvilágról, mielőtt egy magasabb dimenzióba lényegült át) csak annyit mondott, fel a fejjel. Felleghnek hívták. A lánynak, aki attól a december végi naptól még szorosabban ölelte Vogelt, Ágnes volt a neve.
A Proxima vitatott zónájában fegyverszünet köttetett, a kalmárok azonban, akik Pauker személyében elvesztették földi ügynöküket, változatlanul Vogel vérét akarták, és nem törődtek bele kudarcukba. Azt tették, amit a bankot adó hazardőrök tesznek, ha szerencsés kezű ellenfelük akad: emelték a tétet, egészen a csillagokig.
És beköszöntött 2093 forró nyara.
„...a mennydörgés és a zivatar mozgása betölti a légkört: a kibontakozás időszaka nehézségekkel terhes. Ha az ég teremtő működése közben zavar és sötétség uralkodik el, a bölcs elfogadja a felkínált segítséget, anélkül azonban, hogy álságos nyugalomba ringatná magát...”
A kefehajú férfi a szigettől két kilométernyire bukkant a felszínre ismét.
Holdtalan éjszaka volt, homálya alaposan megnehezítette a tájékozódást: csak az áramlás erősségéből következtethetett a hullámtörő közelségére. Szemközt krétavonásként fehérlett a part, a villa fényei kissé balra, tizenegy óránál pislákoltak. Őrök sehol - a jövevény ennek ellenére várt még, ellenőrizte légzőkészüléke nyomásmérőjét, aztán megint alámerült, és nekivágott az utolsó, a döntő szakasznak.
Tempózás közben eszébe jutott, hogy nem pillantott fel a csillagokra. Megint nem, pedig ilyenkor, nyáridőben, csodákat láthat az utazó a déli égbolt alatt. A legtöbben épp emiatt jönnek, és békésen távoznak a turistaparadicsommá gyalázott atollokról, melyeknek a nevét sem tudják. A legtöbben ellenállhatatlanul romantikusnak találnák ezt is, a legigazibbat minden éji fürdők közül - ők azok, akik trópusi ingben a virágmintást, nőben a telt keblű szőkét, hitelkártyában a Cosmic Prestige-t kedvelik, akciót pedig legfeljebb a városi forgalomban és jól-rosszul megcsinált VR-mozikban látnak.
A kefehajú kedvelte az atollokat és a szőkéket, de tartotta csillagoktól. A sérülésektől kevlárbélésű gumiruha, a meglepetésektől infraszemüveg, tőr és .404-es Smith & Wesson, a barrakudáktól vegyi riasztó óvta, csak a csillagoktól nem védte semmi, és ez nyugtalansággal töltötte el. Jobban aggasztotta, mint a feladat maga - sokkal inkább, mint bármi más csudamód egyszerűnek tűnő életében.
Fokozta az iramot. Fürgesége sok kétéltű kommandósnak is becsületére vált volna: kiképzője, egy D intelligenciakategóriás palackorrú delfin őrnagy irgalmatlanul megdolgoztatta odaát Minami Torin. Éles helyzetben huszonegyet tudott százon - a felszerelés súlyára való tekintettel nem megvetendő teljesítmény. Remélte, akadnak majd a szigeten, akik értékelik. Ha nem, arra kényszerül, hogy tovább bizonyítson.
Tartott ettől az eshetőségtől. Nem annyira, minta csillagoktól, de azért épp eléggé.
Nesztelenül és sebesen suhant célja felé, mígnem, a hullámtörőtől húsz-egynéhány tempónyira, változást érzékelt környezetében. Mozdulatlanná dermedt, megborzongatta a végtagjaiba áramló adrenalin. Ismerte az érzést, így nem lepte meg a következmény sem: farcsontjában valami kattant, a vészhelyzet készenléti állapotra hangolta megdrótozott idegrendszerét. Körkörös védelemre berendezkedett univerzummá vált, figyelmét a legapróbb részletek sem kerülték el. Nyugtázta a nyomás ingadozását, a tartály levegőjéhez kevert ajzószerek mennyiségét, saját pozícióját... és a járőrhajóét, mely kötélhossznyira siklott keletnek a fekete vízen. A fedélzeten hunyorgó parázsfoltok láttán szinte érezte az olcsó thai cigaretta bűzét: a géppuskákhoz beosztott zsoldosok cejgvászon nadrágot, trikót és sapkát viseltek, AK 106-osukat rövid szíjon lógatták, és valóságos uszályt húztak maguk után a rákszűrő nélküli Mahdzsong füstjéből.
A kefehajú várt, zsibongó tagokkal lebegett a homályban. A járőrhajó motorjának dohogása a bibliai Leviatán szívverését idézte, ám egyre halkult, távolodott, végül beleolvadt a partra futó hullámok morajába. Vogel húszig számolt, azután nekiindult megint: maga mögött hagyta a víz alatti homokpadot, melyen tengeri csillagok, ugorkák és az Úr egyéb haszontalan teremtményei időztek, és óvatosan, csak karjait használva közelítette meg a partot, melyet egy facsoport közelében, a villától száz-százhúsz lépésnyire ért el.
A homokba keveredő kavicsok - a fenti sétányról sodródhattak idáig a monszunesők alatt - keservessé tették a kúszva leküzdött métereket, de nem őrizték meg a kefehajú nyomát. Az omladozó kőfal tövében egyenesedett fel, meghatározta az érzékelők pozícióját, fantomként cikázott vakfolttól vakfoltig látómezejükben, aztán átlendült az akadályon, és futásnak eredt. Jól időzített tempóváltással került el egy sor bukódrótot, és beleolvadt az épület nyugati fala mentén terjengő homályba. Karnyújtásnyira onnét lépcsők fehérlettek: a behatoló sok ezer kilométeres útjának végéhez közeledett.
Kifújta magát, megszabadult a maszktól, aztán előhúzta és kibiztosította a Smith & Wessont. Hétköznapinak tűnő szemüvege sok minden volt, csak hétköznapi nem: a lencsék belső felületén kiírások és műholdas alaprajz-szegmensek derengtek. Garatizmai megfeszültek, ahogy egy tudati paranccsal kiiktatta a bolygóidegi reflexet. Ha kudarcot vall, nem lesz szüksége golyóra vagy ciánkapszulára, elég, ha visszatartja a lélegzetét - arról, hogy holtan se kerüljön az ellenség kezébe, egy perccel később gondoskodnak a medencecsontjába ültetett mikrotöltetek.
Apró léptekkel indult neki. Méterről méterre lopódzott feljebb, nagyokat kortyolt a trópusi virágok illatával terhes levegőből. Jobbról egy őr lépteit hallotta - bizonytalanok voltak, ráadásul távolodtak, alig pár pillanatra kötötték le a figyelmét. A balkonra érve letekintett a sziget keleti részét uraló parkra: gonddal nyírt sövények, márványszobrok és rejtett fényforrások mindenütt. Szívesen magához vett volna egy szál őszirózsát, hogy dolga végeztével Ibrahim Oglu vánkosára helyezze; most bánta igazán, hogy a mérsékelt övi temetők hagyományos virága errefelé nem terem meg.
Ádáz félmosollyal fújta ki a levegőt, és a muszlinfüggönyök résén át a sötét szobába lépett.
A szoba természetesen csak laikusok számára volt sötét. A behatoló tisztán látott mindent... akár az a vállas férfi, aki az ágy mellől felugorva emelte rá Steyr zsebgéppisztolyát.
Vogel gyors félfordulatot tett, és két lövéssel kiküszöbölte a zavaró tényezőt. Semmi nesz. A levegőben korditfüst kavargott, fellegét rezzenetlen egyenesként szelte át a célvezető sugár. Ibrahim Oglu - fénykorában a Halál Krómszárnyú Angyala, a világ ultrabalos terroristáinak fejedelme - megrázkódott nyugtalan álmában.
A kefehajú merőn bámulta a jól ismert, himlőhelyek és hegek csúfitotta arcot. Nézte a század legelvetemültebb gonosztevőjét, akit végzetétől csupán egy moszkitóháló választott el; nézte, és arra a tíz esztendőre gondolt, melybe ez a pillanat került. Lelki szemei előtt kettejük küzdelmének képei peregtek: fővárosok és kormányhivatalok, párnázott ajtók, napelemeiket bontogató műholdak, detonációk, szirénavijjogás, özvegyek és árvák, meghajtott lobogók és díszsortüzek, aztán szaké, mosolygó Buddhák, pisztolypárbaj és ámokfutás a Ginzán; női arcok, sietős csókok, pénz, kábítószer, robotrakéta és retrovírus, még több kábítószer, leszámolás a húsüzemben, leszámolás a régi vasgyárban, nyomok, félig szívott cigaretták, pofonok és piszkos alkuk. Csapda a katedrálisban, kelepce a Ritzben, hajsza a poraiból feltámadt Orient Expresszen: vészfék sikolt, üveg és porcelán csörömpöl, hangfogós gépfegyverek szaggatják a bársonyt és a struccbőrt körös-körül. A Galata-híd felett felségjel nélküli kopter lebeg, Oglu bömböl, Oglu vérzik, Oglu menekül - menekül egészen idáig, a kefehajú pedig követi, ahogy követte egy teljes évtizeden át és most...
Úgy érezte, felesleges újra ellenfele szemébe néznie: felemelte a fegyvert.
- Nem fog menni, drágám - csendült egy hang a háta mögött. - Lásd be, nem engedhetem!
A behatoló nem mozdult. Fényárba borult a szoba: szemközt, a falitükörben karcsú, barackszín koktélruhába öltözött nő jelent meg. Jobbjában ódivatú Redhawkot szorongatott, és napbarnított lábait szétvetve a kefehajúra célzott vele.
Kész, gondolta Vogel. Egyszer s mindenkorra kész. Túl messzire mentem. Vége.
- Túl messzire mentél - dorombolta a nő. A kefehajú tarkóját mintha napsugár melengette volna: a Redhawk célvezető lézere ide-oda rebbenve cirógatta. - Ma hajnalban megfizetsz mindazért, amit testvéreink és vezérünk ellen elkövettél.
- Sakk-matt - mondta Vogel fahangon. - Kezdettől sejtettem, hogy valami nincs rendjén veled, és mikor utánanéztem a férjednek, akit a párizsi követtel együtt szaggattak szét a bombák...
- Tudom - bólintott a barackszínbe öltözött nő. Vonásait a férfi furcsán ismerősnek találta, háta borsózott a déja vu érzésétől. Felmerült benne egy név: Fiona Alves. És nyomban ezután még valami: Hát, ezért se kap Oscar-díjat szegény...
Valahol a házban felberregett egy telefon.
- Tudom - ismételte a barackszínbe öltözött nő - és sajnálom, drágám. Az az alak sosem volt a férjem: egy bőrnyakú idióta volt, akit felhasználtam, mikor a helyzet úgy kívánta. Gyönyört kapott tőlem, és a titkait, az emlékeit, az életét adta cserébe. Épp te ne értenéd? - Elmosolyodott. - Dobd el a pisztolyt, kérlek!
Vogel engedelmeskedett. Oglu felriadt, és álomittas döbbenettel meredt rájuk. A telefon egyre berregett, a balkonon futó léptek dobogtak, a parkban egymást szólongatták a rekedt férfihangok.
- Fordulj meg! - parancsolta a nő. - És ne próbálkozz semmivel, különben...
Vogel széttárt karral lépett előrébb. Már-már útjára küldte a ruhaujjában dugdosott hajítótőrt, mikor feltűnt neki a változás. Hűtlen szeretője megfakult. A barackszín koktélruha helyett szürkét viselt, és bőre sem látszott olyan napbarnítottnak, mint pár pillanattal azelőtt. Valami csoda folytán egyre áttetszőbb lett: a világforradalom érzéki szilfidje, aki minden alkalmat megragad, hogy kétszáz éve változatlan üzenetével a publikum elé lépjen. Beszélt, de a kefehajú nem hallotta a hangját - számára már csak a Redhawk mészfehérré sápadt lézersugara, no meg a berregés létezett, túlvilági harsonaszóként visszhangzott a fülében; a lélegzete is elakadt tőle.
A lélegzete!
Vogel - hirtelenjében maga sem tudta, miért - megrémült. Lelke legmélyéig áthatotta a bizonyosság: robbanni fog. Kiáltani akart, de rádöbbent, hogy nincs hozzá levegője. A szürkébe öltözött nő a Redhawkkal együtt semmivé foszlott, és eltűnt a Halál Krómszárnyú Angyala is. A világra szakadt sötétségben vörös és zöld csíkok vibráltak, aztán, a légszomj tetőfokán, döndülés hallatszott, mintha a Mennyek Országának roppant kapuja csapódott volna be. Nyomban ezután felharsant a szózat:
- SEMMI BAJ! FEKÜDJÖN NYUGODTAN!
Majd:
- LÉLEGEZZEN MÉLYEKET, EMBER! BESZÍV... KIFÚJ!
Vogel engedelmeskedett. Pillanatokkal később kizökkent az alfatranszból, és elkönyvelhette első igazi diadalát: sikerült felébrednie.
Nem emlékezett rá, mikor ült fel.
A redőnyök a mozgást érzékelve utat engedtek a reggeli napfénynek, mely széles pászmákban járta át az Attila úti garzonlakást. Az ágy mellett tanyázó hangyász - fajtatiszta Myrmecophaga tridactyla, fésületlen sörényű, grafitszürke bundájú jószág - apró szemeiben mintha szemrehányás lappangott volna. Ennek láttán Vogel feje kitisztult kissé: már nem csak érezte, hallotta is a telefonberregést. Megszabadult az elektródáktól, kikapcsolta a VR-modulátort, aztán a kagylóért nyúlt.
- Él még, Vogel? - érdeklődött a Fogyasztói Titkosszolgálat ügynöke.
- Élek - felelte rekedten a kérdezett. - Itt vagyok.
Az ügynök hallgatott egy sort (talán a jegyzeteit böngészte, elvégre alig néhány hónapja ismerte emberét), majd folytatta:
- Maga Kos, igaz-e, testvér? Kardinális csillagjegy, tüzes, pozitív és férfias, ahogy a hozzáértők mondják; büszke lehet rá. Uralkodó planétája a Mars, a Nap exalatióban, a Vénusz exilben, a Szaturnusz meg, hm... casusban áll. Hogy mindez mit jelent, ne kérdezze, nem lehet igazán lényeges. Nézzük tovább: színe a vörös, napja a kedd, és mi úgy érezzük, helyénvaló megörvendeztetnünk valamivel ezen a szép reggelen. Mondjon egy számot!
- Negyvenkettő.
- Kilencet kellett volna mondania - okította a Szolgálat embere. - Ez a szerencseszáma, de spongyát rá: a jövő heti Planétás sorsoláson minden nyavalyás szám nyerő. Legalább párosat választott... - Az ügynök hangja minden átmenet nélkül vált incselkedővé. - Hogy tetszett a műsor, amit ajánlottam?
- Nem tudom.
- Nem tudja? Testvér, én fogadtam rá, hogy maga elsőre végigmegy a pályán, elintézi a kurdot, és frissen, szorongás nélkül ébred! Hisz maga harcos. Járt a háborúban, lábasfejűekkel és alakváltókkal verekedett, kitüntetést kapott: ritkák manapság az ilyen kemény emberek. Tudom, kilencvenegy karácsonyán volt pár nehéz pillanata, de nekem azért megmondhatná az őszintét! A pszichológusok szerint kiheverte a dolgot, és...
Vogel lehunyta szemét. Koncentrálnia sem kellett, hogy újra lássa a néhai Pauker ragadozóképét, a falakon szétmázolt vért és az Agnus Dei székházát emésztő plazmalángokat.
- Persze. Remekül érzem magam.
- Akkor hát minden rendben! - örvendezett az ügynök, aztán halkabbra fogta hangját. - Hát a nő? Remélem, elszórakozott vele, mielőtt...
A kefehajú elzárkózott a válaszadástól: ébresztést kért, nem bizalmaskodást. Pár kurta szóval véget vetett a beszélgetésnek, és komoran vonult a zuhanyfülkébe - előző ügynöke, Fellegh a kezdet kezdetén sem vétett ilyen elemi hibákat. Tíz percet forgolódott a forró vízsugár alatt, mire úgy-ahogy magára talált. A virtuális személyiség - valami Flint - maradéka nedves lábnyomaival együtt enyészett el: a hangyász táplálékadagolójával bajlódva tiszthez és úrhoz méltatlanul szitkozódott, aztán hagyta a fenébe az egészet, és leült kávézni. Hét óra tizennégy. A reggeli nap sugarai dicsfénnyel övezték jobbját, a keze ügyében heverő slusszkulcsot, a gőzölgő bögrét és a kockacukorra leső hangyászt. A csendéletnek újabb telefonhívás vetett véget. A kefehajú elmosolyodott, ahogy a kagylóért nyúlt.
- Pax vobiscum, testvér. - Ezúttal Fellegh jelentkezett. - Tudod-e már, ki vagy, hol vagy, és mi a feladatod?
- Nemigen hagyják, hogy elfelejtsem - dünnyögte Vogel a kávét kortyolgatva. - A kollégád elszámolta magát, és fél órával korábban keltett. Azt firtatta, mit szóltam a Krómacél magnóliákhoz meg hogy felpróbáltam-e a finálé előtt Fiona Alvest. Közölte, hogy remekül vagyok. Örvendeznem kéne, mi?
- Indulnod kéne. Az ember nem várat meg egy hölgyet... különösen, ha a jövendőbelije az illető.
- Egy hónapja még az volt, mostanra akár Nukualofa királynője is lehet. Ágnes impulzív személyiség, az apja rengeteg időt kapott, hogy lebeszélje rólam, az óceániai hímek pedig...
- Köss nyakkendőt! - intette Fellegh. - Végy egy szál rózsát, bízz a szerencsédben, és sose feledd, hogy farkastörvényű világban élsz: vezess óvatosan!
- Ki vagy te, az ég szerelmére? Az anyám vagy az ügynököm?
- A gondviselőd. Ha én nem ügyelek, nem ügyel rád szinte senki. - Fellegh véleménye lesújtó volt a kefehajú jelenlegi ügynökéről. - Plazma az égben, hogy gyűlölöm a lelkes amatőröket!
A '91 decemberében történtek után útjaik - hivatalosan legalábbis - elváltak. Vogel a Pályaösszevetőtől csillagászati összegű kártérítést, a Fogyasztóitól új embert kapott. Meghatározatlan időre, térítés- és kötelezettségmentesen, ahogy az efféle PR-trükkök esetében szokás. Halleluja.
- Valamit kezdeniük kellett a fickóval - kommentálta a dolgot Fellegh homokvárépítés közben. Az újév első heteit Ceylon szigetén töltötték. Az ügynök lánya, a karcsú, őzszemű Nyeste okénak találta Vogelt, aki vezetni tanította, kétszer is felmászott vele az Istenek Lépcsőjén, és zokszó nélkül tűrte, hogy éjszakánként maratoni beszélgetéseket folytasson Ágnessel. Volt egy házuk a nyugati parton, egy masszív Range Roverjük, egy motorcsónakjuk és egy tamil szakácsnőjük - képzelhetik.
Az élet, a változatosság okáért, naposabb arcát fordította feléjük. A végzet kajánul várakozott; tapasztalatból tudta, hogy jut is, marad is ideje bőven.
Időben a vakációzók sem szenvedtek hiányt. Nyeste a pliéket, Ágnes a helyi dialektust gyakorolta. A kefehajú és az ügynök sokat kóborolt a négyezer éves város, Ratnapur romjai közt - egy alkalommal hajnalig a szabad ég alatt maradtak, és mielőtt elaludtak volna, hanyatt fekve bámulták a csillagokat. A nemrég befejeződött háborúra és a plazmára gondoltak természetesen, más és más felhangokkal. Fellegh sosem járt a világűrben, Vogel sosem járt a túlvilágon, visszatérni azonban mindkettőjüknek sikerült: nem megvetendő teljesítmény akkor sem, ha az univerzum legtitokzatosabb létformájától kaptak segítséget hozzá.
Az ügynök a Déli Korona fénypontjait kutatta, aztán, mert lélekben még messzebbre vágyott, megkereste a Magellán-felhők foltjait, melyek a Vízikígyó háromszögét közrefogva derengtek a messzeségben. A kalmárok birodalmából ennyi sem látszott, ez sem változtatott azonban egyes nyilvánvaló tényeken.
- Ó, testvér - fordult Fellegh a kefehajúhoz. - Számosak a te ellenségeid!
- Köpök rájuk. - Vogel nem rajongott a témáért. Mióta sebei behegedtek, szerencsésnek és gazdagnak érezte magát, és minden lényeges szempontból az is volt. Nagy terveket forgatott a fejében. Házasodni készült. Próbált nem gondolni a kalmárokra és a néhai Paukerre. A bulvárlapok tudósítóinak, akik valahogy megneszelték a dolgot, és képtelen összegeket kínáltak az exkluzív interjúért, csak annyit mondott, nem időszerű - úgy érezte, ez a legkevesebb, amit a világ (és a Gavoda nevű zsaru) örömére tehet.
Most, a történtek után két évvel sem bánkódott döntése miatt. Rossz álmok ide, pancser ügynök oda, új reklámstúdiója szépen jövedelmezett, Ágnes pedig meggyűrűzve kelt útra Nukualofára, hogy a házassághoz atyja, a világcsavargó mobilszobrász jóváhagyását kérje - és ma reggel visszatér.
- Startolok - közölte a kefehajú. - Holnap jelentkezem. Estére asztalt foglaltatok Kvan Lungnál, úgyhogy elég, ha...
- Ajaj! - búcsúzott Fellegh, és Vogel, miközben helyére tette a kagylót, biztos volt benne, hogy exügynöke maga repül át a szampanvárosba elintézni a dolgot: mindig így tett, ha jó asztalt és tisztességes kiszolgálást akart.
Gyors pillantás az órára: hét huszonhét. Á mínusz ötvenöt, bizonyosság mínusz ötven-ötvenkettő; fut az idő, gyerünk hát, gyerünk...!
Már a delfinszürke Viggen Aerialban ült, mikor a garzon kommunikációs központja újabb hívást jelzett. Fellegh a földi reléállomások kiiktatásával, egy geostacionárius pályán álló műhold segítségével továbbította üzenetét a középkonzol kis képernyőjére:
VÖRÖS RÓZSA
Tapasztalatból tudta, hogy Vogel - mint minden ember - a kelleténél hamarabb felejt.
„...ég és föld, tűz és víz, férfi és nő befolyást gyakorolnak egymásra: minden dolog alakot ölt, kölcsönhatásba lép. Aki az egyensúlyra ügyel, a békességet őrzi, aki megbontja, viszályt és félelmet teremt - az általa keltett hatások révén a kozmosz összes lényének természete kiismerhető...”
A reptér főbejáratát kőoroszlánok vigyázták, a homlokzatról felrebbenni készült a kitárt szárnyú Garuda-madár: Budapest emberemlékezet óta a faragott strázsák városa volt, a keleti legendák szereplői friss színfoltot jelentettek csupán a palettán. Még mindig három nagymacska és gipszfaun jutott minden aranyozott sárkányra és majombálványra, a szakértők azonban rámutattak, hogy az arány a század végéig az utóbbiak javára módosul majd.
A népvándorlások a fizika törvényeinek engedelmeskedtek, mikor lerakták itt hordalékukat, a Kárpátok karéja, e hatalmas géncentrifuga pedig lankadatlanul dolgozott az összetevők elegyítésén. A kezdetek óta számos forrás apadt el, a nyughatatlan Balkán, a törzsi háborúk dúlta Afrika és Ázsia azonban folyamatos utánpótlást biztosított, és a különféle nációk, melyeknek a plazma eljöveteléig maga a történelem adott leckét egymásrautaltságból, nem hasonlottak meg egymással a pártfogóját vesztett világban sem. A hatalmasra duzzadt Budapest tömegeket táplált, millióknak adott ideiglenes vagy végleges menedéket, s bár a zsúfoltság nőttön nőtt, az átlagpolgár - aki sosem maradt gyékényszőnyeg, kígyóbalzsam, szusi, szaké és thai masszázs nélkül - emelt fővel tűrt minden megpróbáltatást. Az obskurus ünnepek, tűzijátékkal kísért felvonulások különös jelentőségre tettek szert: azt a varázst csempészték vissza a hétköznapokba, melyet a város és a bolygó a plazma távozása óta nélkülözni kényszerült. A feketén forgalmazott áruk közül tartós élvezetet csak az ajzószerek nyújtottak, de igazában ez sem számított: a régi és az új budapestiek a gyarapodásban találtak rá létük értelmére, a mindenütt jelenlévő riksakulik pedig (akik olyan egyformák voltak, mintha egyazon szervkádból másztak volna elő) csak erősítették a testvéri szellemet: fillérekért dolgoztak, s ha csaltak is olykor, hajlongva és mosolyogva tették.
Vogel a kőoroszlánok talapzatánál intett búcsút a maga kulijának, és felfelé indult a széles lépcsősoron. Parkolóban hagyott kocsija őrizetével egy acél tigriskarmokkal felfegyverzett khmer suhancot bízott meg: egy ötös igazán méltányos ára lelki nyugalomért. Hunyorgott, ahogy a vércseként le-lecsapó légitaxikat figyelte. Valahol oldalt kendóbotok csattogtak: három sofőr vívott párbajt a fuvarért a busido szellemében, egy negyedik - helybéli - hideg sörrel kínálta az utast, és nyert: a nap még az előzőnél is forróbbnak ígérkezett.
A kefehajú vörös rózsáját magasba emelve verekedte át magát a várótermen. Sikerült elkapnia a nyolc óra ötös mozgólépcsőt, és szerencséje a teraszra érve sem hagyta el: árnyékos asztalt talált a betonkaréj nyugati sarkában. Magának hosszú kávét rendelt, a papírból kiszabadított virágnak egy pohár ásványvizet.
- Nyugalom - suttogta. - Ágnes rendes lány; imádni fog, meglásd!
Két bárányfehér szetter érkezett lobogó fülekkel: Vogelhez siettek, hogy önzetlen szeretetükről biztosítsák. A kefehajú sonkatekercset hozatott nekik, és mosolyogva kortyolta tovább a kávét. Buránra, a Pauker elleni harcban elesett plazmaszobrászra gondolt, és arra, hogy barátja emléke tovább él, míg a világot táncos léptű angol vizslák és hasonszőrű társaik járják.
Kiáltásra rezzent fel. Azt hitte, a kutyák gazdája jön, hogy véget vessen a szertartásnak, aztán felpillantott, és elállt a lélegzete. Nyakkendője fellebbent, arcán árnyék suhant át: döbbenten bámulta az aláereszkedő gépet, akár a többiek.
Polgári reptereken az AG-generátor megjelenése előtt sem számított mindennaposnak a látvány: az óriás teherszállítók zöme katonai feladatokat látott el, és szigorú ütemterv szerint járta a világot légibázistól légibázisig. A „leghatalmasabb” megtisztelő címet fél évszázadon át az orosz Antonovok viselték; utolsó nemzedékük kilencvenhét méteres hosszával és húszezer kilométeres hatótávjával örökre biztosította helyét a Rekordok könyvében. Az AN-335-ös sorozat hírmondói megjárták a Centauri-háborút is: a csapatok utánpótlásáról gondoskodtak a Kongó Kölyök ritkás légkörű világain. Vogel jól emlékezett arra a viharvert példányra, melyet lábadozása idején a Time címlapján látott - ezt a képet hasonlította össze a lomhán betont fogó monstrummal, melynek törzsén az ANTEUS felirat fehérlett. Nagyjából annyira volt kecses, mint egy marabu, de lenyűgözte a szemlélőt méreteivel és erejével.
- Hé, hé! - kiáltotta egy férfi a korlát mellől. - Azt hittem, az ilyenek rég múzeumba kerültek! - Szavait az univerzum egészéhez intézte, nyilván magyarázatot várt.
- Magángép - közölte a társa. - Az oroszok után az Űrfegyvernem is túladott rajtuk; azt hallani, Afrikában sem repülnek már. - Felszisszent, ahogy az óriásgép fordulóba kezdett; manőverét földöntúli dübörgés kísérte. - Ez itt, öreg, maga a kicseszett történelem!
Vogel végzett a kávéval, két tízest csúsztatott a vizespohár alá, és a rózsával együtt elosont onnét. Feszengette az élmény: pár éve még együtt szolgált ezekkel a masinákkal, mára pedig - ha a nép szavának hinni lehet - maga is részévé vált annak a bizonyos történelemnek.
Maga sem tudta, örüljön vagy bosszankodjék-e emiatt.
Mire a csarnokba ért, a San Angelesből érkezett járat az összekötőfolyosókra zúdította már tarka ruhás, ózontól szagló utasait. Ágnes a déltengerek királynőinek teljes díszében bukkant fel: sötét hajában vörös szalag, nyakában fehér és rózsaszín virágokból font füzér, ajkán tétova mosoly, mely csak a kefehajú megpillantásakor ragyogott fel igazán. Nekiiramodott, áttört a tömegen, lendületével csaknem Vogelt is elsodorta - kézitáskája vadul cikázva követte, a jókora koffer diszkréten a háttérben maradt.
Jó időbe telt, mire a kefehajú a felszínre bukkant a kókusztej illatú mélységekből. Gallérja mögött fehér virágok vendégeskedtek, a rózsa valahogy a lány baljába került; a vörös szalag kibomlott, össze is gabalyodott kissé: Ágnes úgy festett most, mint a Bounty lázadó legénységének kalóz hajlamú hajósinasa.
- Aloha, pancser - suttogta. - Meneküljünk, mielőtt kitör rajtad a tömegiszony!
Ilyen olcsón azért nem úszták meg. Valahol oldalt újabb ajtók tárultak fel, s ők ketten hamarosan nyakig merültek a sárga és barna arcok tengerébe. A hangosbeszélő az 557-es kalkuttai járat utasait szólította, majd ismételten az információhoz rendelt egy bizonyos Sztrelec urat. Szédítő pillanatok voltak - az emberár szerencsére hamar elvonult, és a kefehajú megcélozhatta a kijáratot.
Napfény vakította el őket, ahogy a lépcsőre értek. Az oroszlánok árnyékában tanyázó zsibárusoknak tüstént feltűnt a kurtára nyírt hajú férfi és a karjába kapaszkodó, fehér ruhás lány: elébük siettek, és a szerencsesüteménytől a kopt kereszten át a pawnee wampumig a legkülönfélébb céltalanságokat ajánlgatták nekik.
Ágnes kacagott, Vogelt azonban valami okból cserben hagyta a humorérzéke. Különös érzés volt: mintha kívülről szemlélt volna mindent. Lépteit természetellenesen könnyűnek érezte, a tömeg moraja elhalkult körülötte. Pillantása, mintha egy operatőr gyakorlott keze irányítaná, végigvándorolt a körülállókon, és egy ezüstszürke, sötétített ablakú Maybach-Chrysleren állapodott meg.
Egész testében megbizsergette az adrenalináram. Belső ideje lassulni kezdett; úgy rémlett, egymás után vetített, hátborzongató élességű állóképek sorozatát szemléli. A zsibárusok szóáradata mély hangú litániává változott. A Maybach csigalassúsággal siklott el a bóvlival zsúfolt pultok mellett, krómozott hűtőmaszkján tótágast állt a napsugár. Szél kerekedett, a parkoló távolában portölcsérek ágáltak. Túloldalt, a szürke betonsivatagból felszállni készült a kalkuttai gép, turbináinak dübörgése elnyomta a sokaság moraját - a kefehajú belső világában azonban csend honolt, vérfagyasztó csend.
Valami nincs rendjén, üzente. Valami történni fog.
Vogel zakózsebében apró ismétlőpisztoly, egy Glock „Borsszóró” lapult. Polgároknak, szolid üzletembereknek való játékszer, az a fajta, amely minden igényt kielégít addig a pillanatig, amikor használni kell. Gyengéivel békeszerető gazdája is tisztában volt, és most némán átkozódott: '91 decemberében esküvel fogadta, hogy a nagyöbű Sztecskinnél többé sosem adja alább.
A Maybach fékezett. Bal hátsó ajtaja feltárult, az utastérből harmincas, jól megtermett, világos tropikálöltönyt viselő figura kászálódott elő. Első pillantásra ősznek látszott, de nem a természetes pigmenthiány tette azzá: haja Vogel bámuló szeme láttára váltott színt, üvegesből tejfehérré sápadó szálain ezüstös és rezes sávok vibráltak át. A jelenséget bőrrezidens implantok idézték elő - a híres naniták, melyek (bár több közük volt a valódi tetvekhez, mint a nanotechnológiához) tavaly rajzottak ki Bóvliland Kuala Lumpurban dobogó szívéből, hogy egyetlen szezon alatt fejek tízmillióit alázzák pszichodelikus reklámfelületté. Egyesek az akaratlagos ellenőrzésre, mások a környezetfüggő reakciókra esküdtek - hogy a Maybach utasa melyik irányzat híve, Vogel nem tudta eldönteni, de talált valami vérfagyasztót a fémes tónusok vibrálásában: ilyen az, amikor a sziámi harcoshal bőre szürkéből vörösre, a támadó epigon teste képlékenyből szilárddá válik. Az érzés olyan erős volt, hogy kis híján fegyvert húzatott vele; összeszorította fogait, és még akkor is keze remegésén próbált úrrá lenni, mikor ismét meglódult körülötte az idő.
Hátulról durván megtaszították, épp hogy sikerült talpon maradnia. Megperdült a sarkán, és két másik öltönyös alakkal nézett farkasszemet - a vétkes harmadik félúton járt a Maybach felé. A kefehajú nagy levegőt vett, de nem kiáltott utána. Külföldi lehet az istenadta, egy még zsúfoltabb hangyaboly szülötte, akinek vérévé vált a tülekedés: az ilyeneken hiábavaló, sőt, tapintatlan emberi mivoltukat számon kérni.
A lökdösődő már-már kocsiba szállt, mikor megtorpant, hátrafordult, és Vogelre bámult az árusok feje felett. Különös fajzat volt: vonásait mintha présgép sajtolta volna napégette, keskeny arcába, seszín szemöldöke alatt egy éji ragadozó nagy, sötét szemei fénylettek. Furcsán festett jól szabott, kétsoros öltönyében: túlontúl vézna és csapott vállú volt az efféle viselethez. A kefehajúnak az a benyomása támadt, hogy bármikor elfújhatja a szél - aztán eszébe ötlött a meglepő erejű taszítás, az ajkába harapott hát, és viszonozta az ismeretlen pillantását. A másik két férfi időközben szintén csatlakozott a Maybach utasához. A kocsi mellől bámultak felfelé mind a négyen: három pár napszemüveg és egy sötét szempár, nyolc fénytelen ellipszis, megannyi lék a valóság szövetén.
Vogel némán állt. Szemközt ajtók csapódtak, fenyegetőt mordult a bivalyerős motor; már csak a vézna figura várakozott a járdán, majd (a kefehajú, akit a lánnyal együtt odébb ragadott a zsibárusok rohama, ezt világosan látta még) elmosolyodott, és kísérteties üdvözlésre emelte vékony csontú kezét.
A telefon este kilenc után pár perccel avatkozott az életükbe: makacsul, kérlelhetetlenül berregett a hálószoba dohányzóasztalán. Vogel egy darabig fohászkodott, hátha abbahagyja, aztán mást gondolt, és kikászálódott a vékony takaró alól.
- Miért, merre, meddig? - érdeklődött álmatagon a lány.
- Hátha fontos.
- Hátha nem.
Vogel egy bonbont hajított feléje. Ágnes felsikoltott, de azért megszerezte, és nyomban eltűnt vele. A kefehajú átlépte a vacsora utáni álomba merült hangyászt, felemelte a kagylót, és megacélozta lelkét. Ajánlom, hogy tényleg fontos legyen...
- Igen?
- Vogel? - hallatszott a vonal túlsó végéről. Fémes, idegen hang. - Vogel?
- Kivel beszélek? - Megint az adrenalin. A borzongás. A kefehajú nem tudta mire vélni. Sebezhetőnek, a ruhátlannál is ruhátlanabbnak érezte magát. Ösztönösen falat keresett, hogy nekivethesse hátát - vérfagyasztó, korábban sosem tapasztalt érzés volt, hasztalan próbált birokra kelni vele.
Nyugalom! Rosszak az idegeid, ennyi az egész.
- Vogel? - firtatta a hang.
- Személyesen.
- Örömmel látom, hogy begyógyultak a sebei. Sokkal nagyszerűbb lesz így a mérkőzés. Sokkal izgalmasabb.
- Ki a...?
- Ismerem, Vogel. Tudom kicsoda, honnét jön, hová tart és mit tett. Régóta figyelem már.
- Igazán? - A kefehajút különös nyugalom szállta meg, ahogy a takaró alól kisandító lányra tekintett. - És élvezte legalább?
- Erősnek hiszi magát - folytatta az ismeretlen. - Egy sor szempontból valóban az: túlélte a háborút, némi szerencsével úrrá lett egy válsághelyzeten. Teli a zsebe pénzzel, elégedett és boldog - eszébe sem jut, hogy átmeneti állapot mindkettő. Kérdezze a földet! Kérdezze a csillagokat! A föld tudja. És a fény.
- Mire jó ez?
Kacagás hallatszott a túloldalról: borzongató üveghang.
- Azért hívom, hogy figyelmeztessem. Azt akarom, hogy tudja, mi történik magával.
- Mi történik velem? - A kefehajú most már kíváncsi volt.
- Hamarosan mindent elveszít. Azt kívánja majd, bár meghalt volna, de élni fog, legalábbis... - fura zörej - ...egy ideig még.
- Maga beteg.
- Könyörögni fog a halálért. Úgy várja majd, akár a megváltást. Igen, kívánni fogja azt, amitől most a leginkább irtózik. Pária lesz, Vogel. Így rendeltetett. Ez az éjszaka az utolsó. Carpe diem, merész barátom: használjon ki minden percet!
A kefehajú letette.
Miután két pohárral és a bolhapiacon szerzett, „garantáltan valódi” Tattingerrel felszerelkezve visszatért, Ágnes fürkészőn pillantott rá.
- Ügyfél?
- Kétlem.
- Kolléga?
- Dehogy.
- A Pályaösszevető?
Vogelt nem vitte rá a lélek, hogy elmondja, mi mindent hallott az őrülttől: tudta, hogy az ostobaságok zöme közvetítőn át is képes kifejteni romboló hatását.
- Hát ez hogy jutott eszedbe?
- Gondoltam, végre észbe kaptak, és kijelöltek neked egy új ellenfelet.
A kefehajú homlokráncolva kortyolta a pezsgőt. A Pauker-ügy miatt hivatalosan játékon kívülre került - ügyvédei legalábbis ezzel kecsegtették a történtek után. Elképzelhető persze, hogy a Pályaösszevető pszichológusai megváltoztatták döntésüket, és („A szellem egészsége mindenek felett!”) mégis ráuszítottak valami eszelőst. Rájuk jellemző húzás volna. Utána kell majd néznie.
- Madár? - suttogta a lány.
- Tessék, kedves.
- Apa üzent neked.
- Csak nem?
Ágnes az álláig húzta a takarót. Szétterülő haja akár egy hathetes pulikölyök bundája.
- Mondd meg neki - kezdte szokatlanul mély hangon -, hogy elvehet. Sőt, vegyen is el, ha már ennyit fáradt miattad. Persze magára vessen: nem szeretnék a helyében lenni. - Felkacagott, és a rá jellemző lendülettel, az üveg és a poharak biztonságát fenyegetve ölelte át a kefehajút. - A válasz igen - suttogta. - Igen, igen, igen!
Vogel megköszörülte a torkát. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy túl sokáig vártak a házassággal, de remélte, hogy a közös jövő mindkettőjüket kárpótolja majd.
- Szeretlek - közölte a lány. - Szeretlek a titkaiddal, az ötleteiddel és a kínjaiddal együtt. Nem bánok semmit, és hálás vagyok a sorsnak, amiért megőrzött nekem. - Elmosolyodott. - Erre gondolj, ha a csillagokra nézel, és a földi hercehurcát is könnyebben viseled majd, meglásd!
Arra célzott, amit mindketten tudtak: Fellegh asztrológiai szempontok és statisztikai adatok alapján boronálta össze őket annak idején. Hosszú futam kerekedett ki a dologból: két hónap híján öt esztendeje tartott.
- Mit vigyorogsz? - tudakolta Ágnes.
- Kezdek megőrülni - dünnyögte Vogel. - Kölyökkorom óta először bánom, hogy nem élek örökké.
Hosszú csókot kapott jutalmul. Viszonozta.
És így tovább.
Később - éjfél lehetett már - az elcsigázott kefehajú nyitott szemmel hevert, úgy bámulta a tetők fölé kúszó teliholdat. Személyes ismerősei, a csillagok legtöbbjét elhomályosította az ezüstös ragyogás, a park felől féktelen kandúrvágy hangjai szálltak, orgonaillatot hozott a szél. Békesség. Nagyon is rászolgált már. Elvégre semmi nem tart örökké...
Lélekben vállat vont, és álomba menekült a dermesztő bizonyosság elől. Egy táncteremben találta magát: körös-körül párok forogtak a szalonzene lassú ütemére, a falakon tükrök, a padlón dominók és gyűrött köpönyegek, a mulatság unt kellékei. Valahol a közelben Ágnes állt, őt szólította. A tükrökön és a mennyezeten vigyázó szemek nyíltak, Vogelre szegeződtek, és szinte perzselték tüzükkel. A jelenlévők mintha csak erre vártak volna, rendre felé fordultak, és kísérteties, néma üdvözlésre emelték jobbjukat. Ugyanazt a maszkot viselték valamennyien: egy vézna, átható tekintetű férfi gunyoros ábrázatát.
„...elöl és hátul szakadék hátán szakadék: ilyen helyzetben a bölcs kivár, míg a balga tettre csábul, és alázuhanva elveszti önmagát, a reménységet, olykor a világot is...”
Valahányszor VR-modulátor nélkül aludt - ez mostanság elég ritkán fordult elő -, Vogel hirtelen, körvonalazatlan szorongással ébredt. Nem mozdult rögtön: az Űrfegyvernemnél rászoktatták, hogy figyeljen, igyekezzen kitapasztalni a mesterséges gravitációs tér aznapi sajátságait - egyszóval próbálja megkímélni magát a fájdalmas bukfencektől.
Az első pár percben rendszerint a plafont bámulta, megfeszítette, majd elernyesztette izmait, aztán kinyúlt balra, hogy megcirógassa a lányt, és erőt merítsen teste melegéből. A háború óta gyakran tett így: két nyár is kevés volt ahhoz, hogy elűzze a kozmikus fagyban töltött hónapok emlékeit.
Az ágy bal felén ezen a reggelen senkit nem talált. Másik takaró sehol; tapogatózó ujjai a hideg lepedőt érintették.
Felült. Azzal nyugtatta magát, hogy a lány koránkelő; talán épp a kávéját készíti odakint.
- Ágnes...?
Csend. Az ággyal szemközti falat napfénysávok csíkozták, az éjjeliszekrényen álló, özönvíz előtti vekker kilenc tizenkettőt mutatott. Vogel ismét meghökkent. A telefonra sandított. Ügynöke valami okból nem jelentkezett. Megfeledkezett volna róla? Vagy a lány húzta ki a zsinórt, mielőtt...
Mielőtt micsoda?
Kipattant az ágyból. Szíve bolondul vert, ujjai zsibbadni kezdtek. Fülelt. Semmi nesz, csak az élet szapora lüktetése odabent, no meg egy érzés - a kínzó bizonyosság, hogy valami nincs rendjén. Valami megváltozott.
- Ágnes!
Néhány lépést tett a konyha felé, visszanézett a hálószobába, és mozdulatlanná dermedt a nappali közepén.
A hangyász vacka, a kiszolgált ágyelő eltűnt a fal mellől. Maga a fal pedig...
A kefehajú nem mozdult. Füttyentett, a tridactyla azonban nem mutatkozott, és - ezt csak most vette észre - felszívódott a régi könyvszekrény is.
Meg a televízió.
Vogel émelyegni kezdett.
Körös-körül alig észrevehetően bár, de minden megváltozott.
A falak nem voltak többé fehérek. Halványsárgák voltak. A függönyök feketék. Az ágy alacsonyabbnak és keskenyebbnek rémlett, a padlót rongyszőnyeg helyett ruganyos tatami borította. A mennyezeten nyersfából ácsolt keret, gondosan felgöngyölt moszkitóhálóval - Keleten játszódó filmekben lát ilyet az ember. Az ajtó felett baljós vigyorú no-maszkok sora, festett szemeikben rosszindulat és a káröröm.
Jövevény vagy, sugallták a pillantások. Kweilo. Fehér ördög. Idegen.
A kefehajú megperdült a sarkán.
- Ágnes...
Semmi válasz. Öt emeletnyi mélységben pneumatikus sóhajjal fékezett, majd továbbindult egy busz: meghökkentően evilági lárma. Vogel a nyitott ajtón át az erkélyre botorkált, és káprázó szemmel pillantott a mélybe. A parkoló szürke-fehér sakktáblájáról eltűnt a Viggen.
És mellőle a fák.
A kefehajú bevágta az ajtót, nekivetette hátát, és lehunyt szemmel zihált. Az émelygés erősödött, tarkójában alattomos fájdalom pislákolt. Tiszta sor: álmodik vagy hallucinál. Más lehetőség nincs. Mert ha...
Mikor a dohányzóasztalon felberregett a telefon, egyszerre minden az eszébe jutott. A forróság meg a kutyák a reptéren. Az aláereszkedő óriásgép, a trópusi virágfüzér a lány nyakában, a tolongás, a vézna, bagolyszemű férfi a kijáratnál, a Maybach motorjának dühödt mordulása... és a másik, az éjszakai hívás. Halántékán görcsösen lüktetett egy ér, ahogy a kagylóért nyúlt.
- Igen?
- Nem álmodik, Vogel - sziszegte a fémes, távoli hang. - És nem is hallucinál. Csak ennyit akartam mondani. Jó szórakozást!
- Várjon!
Kattanás.
A kefehajú a helyére tette a kagylót. Valami megszorult a mellkasában: láthatatlan kéz próbálta beléfojtani a szuszt. Pszichoszomatikus légszomj - így mondták annak idején a fejtágítón. Rengeteg efféle apróságra emlékezett, annyira csinos volt az a szőke doktornő, akit...
Felnyögött, mintha gyomorszájon vágták volna.
Az ég szerelmére, miféle emlékek ezek? Kinek az emlékei?
Sosem vett részt pszichofiziológiai tanfolyamon: ha fullad, hát fullad, és kész. A jó családból való szőkék csak elméletben érdekelték, a doktornő pedig...
- ...szeretlek, te hülye! Írjam le mandarin-kínaiban, hogy felfogd végre?
Vogel összerezzent.
Egy hang a múltból. Egy illat, mely biokémiai kísértetjárást indukál az agyban, és kínzón ismerős képeket villant fel a lelki szemek előtt: megmutat mindent, a felületi fénytörésektől a mélyben lappangó indítékokig. A tanulóévek szeretetlenségét és magányát, melyben apa és anya helyett csak egy embléma létezett. Az ürességet, melyet formagyakorlatokkal, utóbb, férfivá érve, léha kalandokkal töltött ki. A lányt, aki néhány kurta hónapra a mindene lett, a szőke fürtöket, a fehér csipkét, fekete szövetet és a karikagyűrűket egy tavaszi délutánon, aztán...
- Nanika gozo deszu ka?
- Aa, totto hanasitai koto ga atte ne. Szuszunida iru ka ne?
- Dekiru dake no koto va szate orimaszu.
Elkezdődött.
A tegnap hamujából főnixként emelkedik ki a thai és a japán nyelv; előbbi az ánizs, utóbbi a vas és a vér fanyar ízét hagyja maga után. Képek követik egymást: a simanei Izumo-szentély, sárkányfejek és nyikorgó falépcsők, összevert tenyér csattan, a homályból a viharisten fia, Okuninuzi figyel. Hirtelen váltás: a Ginza éjjel. Rézsút szakadó monszuneső, reflektorok és ezer színben pompázó neon-hieroglifák a betonrengetegben. Szoba a Sheraton huszonkettedik emeletén, falai sárgák, mint a tofubab, de nem ezzel, és nem is a szupersík képernyőn tomboló rajzfigurákkal van baj - a várakozás, az őrjíti meg. A szatkom az ágyon, a pisztolyok és a fekete címkés Suntori az éjjeliszekrényen. A tétlenség, melynek egy majdnem-barát (Slaski?) sietős hívása vet véget:
- Zed?
- Tíz-négy.
- Végeztetek?
- Negatív. A raktárak üresek, a kulcs nem illik a zárba: a nagy madár szagot fogott, és hamarosan ránk szabadítja az egész fészekalját. Tudnak rólad, és tudnak a vésztervről is. Azonnal el kell tűnnöd!
A visszajátszás e ponton - meglehet, önvédelemből - szaggatottá válik: a sebek fájdalmán kívül csak a rohanás marad, a tájfun a Csilung-foknál, a széldzsekis-miniszoknyás lány a túlparton vöröslő zászlók alatt, a sorsjelek a párás szélvédőn, a bizonyosság, hogy minden zivatar elvonul egyszer... és a hit, hogy éjszakára nappal, fogyatkozásra növekedés, vezeklésre enyhülés következik.
Vogel ösztönösen védekezett, közeli és távoli utazások képeit állította hadrendbe e fantomok ellen. A Santa Maria sopra Minerva tornya, vaporettók egy velencei hajnalon, a Mars egy száguldó csapatszállító ablakán át, a protuberancia-fáklyákat hajigáló Kongó Kölyök, napkelte Ceylon szigetén, két barát Ratnapur kapujában - megannyi vöröses villanás. A másik fél sem tétlenkedett: memóriája feltérképezetlen mélységeiből újabb töredékek kerültek elő, és a percek múlásával hidegkék mozaikká forrtak össze. Elkeseredett harc dúlt odabent; a vörös és a kék zóna emlékei, mint dühös szumo-birkózók, egymásnak feszültek.
- Mata kimaszita jo! Joku szonna ni hatarakimaszu ne!
A kefehajú összecsuklott, és zúgó fejét felemelve pontosan tudta már, hányadán áll.
Vogel Zsigmondnak hívják. Harmincnégy esztendős; tanulmányait idehaza, Burmában és Okinawán végezte. Tizennyolc évesen vérével erősítette meg a mentori szerződést, mely haláláig a stuttgarti székhelyű Midgard & Heym részvénytársasághoz, e patinás óvilági multihoz köti. Közgazdaságból diplomázott, de nem üzletkötőként vagy tőzsdecápaként vált hírhedetté: érdemeire és hegeire a cégháborúk titkos frontjain tett szert. Harmincegy évesen vette feleségül a szőke doktornőt, bizonyos Rikát - a dolog tíz hónapig tartott, és könnyes-viharos jelenetek sorozatával ért véget. Jelenleg egyedülálló, rendelkezési állományban van. Fizikai állapota remek, bütykei akár az acélrögök: kölyökkora óta gyakorolja a shorin kempo és a sziámi boksz, a muay thai fogásait. Gleccserfehér GM Katana kupét vezet, két P szériás Sig Sauert, egy vasig csupaszított luparát és tucatnyi hajítópengét hord magánál. Ezenkívül...
A falat bámulta. Nem tehette meg, hogy ne bámulja: úgy érezte, pillanatokon belül elveszíti az eszét.
Sosem járt a Proximánál. Nem is gondolt rá, hogy bevonuljon, még kevésbé arra, hogy a Fogyasztói Titkosszolgálathoz vagy más hasonló szervezethez forduljon problémáival: úgy nevelték, hogy az ilyesmit a maga erejéből oldja meg. S persze sosem ismert egy Ágnes nevű, sötét hajú, finoman diszharmonikus Vízöntő-lányt. Sohasem szerette.
Azaz...
Felordított. Arra eszmélt, hogy a földön hever - arccal a padlón, mint egy ostoba gengszterfilmben. A jó ég tudja, hogy került oda megint. Nem akart szembenézni a dologgal. Nem akart birokra kelni vele. Érezte, hogy ebből a küzdelemből - harcművészet ide, tűzerő oda - nem kerülhet ki győztesen.
Rideg tény: sorsunk alakításában a végzet mellett mindennapos választásainké a főszerep. Minden pillanat újabb elágazás, újabb lehetőség, mely derűsebb vagy borúsabb holnapokon át vezet a folyvást változó holnaputánba. A kefehajú tudta, hogy jelene megannyi apró, önmagában súlytalan döntés következménye, és hogy idegensége dacára csak a valószínűség egy árnyalatával különbözik attól a másiktól, melyet hajnalig a sajátjának ismert. Megborzongatta a sejtelem, hogy alakulhatott volna másként is az élete, csak éppen...
Csak éppen így alakult.
Feltérdelt. Összeharapott ajkáról vér cseppent a kézfejére.
Minden megváltozott, és Ágnes eltűnt. Elmúlt, mintha sosem létezett volna... és vele enyészett el mindaz, amiért Vogel az elmúlt években küzdött és szenvedett. Eltűnt minden, csak ő maradt, hogy egy sosemvolt múlt hordalékától övezve bajlódjon zavaros emlékeivel.
Felberregett a telefon.
A kefehajú ugrott.
- Pedzi már? - tudakolta a fémes hang.
Azután csak az egyhangú zúgás a hallgatóban, akár a távoli számum süvöltése.
A régi Vogel elerőtlenedett jobbjából kifordult a kagyló - közvetlenül a padló felett kapta el az a másik, hogy óvatosan a helyére tegye.
A fürdőszobába botorkált, villanyt gyújtott, és perverz érdeklődéssel nézett farkasszemet tükörképével. Bal halántékától orrnyergéig keskeny forradás, a mozgalmas ifjúkor bélyege húzódott. A szürke szemekben könnyek, a remegő, vértől szennyes ajak felett keskeny, csúf bajusz. Felüvöltött megint. Az indulatok szinte robbantak benne: ami a proximai veteránból megmaradt, az emlékek vörös zónájába húzódott vissza, és döbbenten figyelte a fejleményeket. Kékben tobzódott a világ. A kefehajú kobraként lendült előre, és megfeszített nyakizmokkal az idegen arcba fejelt. Nem gondolkodott. Fenevad volt, ölni akart... vagy belepusztulni a fájdalomba.
A tükröt első támadásával összetörte. Az eszméletét - ennyit a gondviselésről - csak az ötödik után veszítette el.
Nem pusztult bele, és mikor jó tíz perc múltán magához tért, nem érzett különösebb fájdalmat sem. Szeme előtt kék és vörös karikák táncoltak, ahogy feltápászkodott - az erősödő émelygés arra intette, helyesebb volna leülnie.
A fürdőszoba szőnyegére kuporodott, de mert sehogysem boldogult a szokásos légzőgyakorlattal, pár perc múlva visszatámolygott a hálószobába. A tatamin vett fel új pozíciót, és lehunyt szemmel fordult befelé megint: hagyta, hogy az új valóság, a kék zóna tudatossága eluralkodjék rajta.
Ezután már könnyen ment a dolog.
A légzőgyakorlatot a szokásos iskolaformák követték; kozmikus törvényeknek engedelmeskedő teste
a víz táplálja a fát
a fa táplálja a tüzet
a tűz teremti a földet
a föld szüli a fémet
a fém megtartja a vizet
sorra idézte fel a mindenség erőinek mozgásban kódolt allegóriáit. A kilenc világ, az öt csapás, a sárkány és a tigris, a kígyó, a sólyom és a fecske: itt voltak mind, hogy a csi hatalmára, a hagyomány és a fegyelem szentségére emlékeztessék. Tudta, hogy haláltáncnak is beillő katát végez éppen, és óvakodott megzavarni a szamuráj elmélyülését: vendég lett saját bőrében, nem szívesen látott, de megtűrt vendég. Izmai a tizedik perc végén sem tiltakoztak a terhelés ellen: a szuflája fogyott el előbb. Leszegett fejjel vonult a zuhanyfülkébe, újabb tíz percet töltött a hideg víz alatt, majd pengét kerített, hogy megejtsen egy rég esedékes beavatkozást.
A bajusztól megszabadulva valamivel jobban érezte magát. Eltűntette a vérnyomokat, összeszedte a tükörcserepeket, aztán a konyhába indult, hogy újabb rutinfeladatok után nézzen. Szeretett kávéfőzője helyén modernista stílusú tajvani automatát talált - kemény csapás volt, de férfimód állta; poharat keresett, majd leguggolt, kinyitotta a sztázisszekrényt...
És elakadt a lélegzete.
Az oldalsó rekeszben ott árválkodott a hamis Tattinger, melyet Ágnessel bontottak előző este, hogy a viszontlátást még emlékezetesebbé tegyék. Odakapott, a fekete címkés palack azonban máris elhalványult, akár a vetített kép, egy fantom, melynek nincs helye ebben a valóságban, és mielőtt megérinthette volna, végképp szertefoszlott, muskotályillatú fuvallatot hagyott csak maga után.
Vogel ott guggolt a sztázisszekrény előtt, a tejesdobozokat meg a többi frissen odakerült micsodát bámulta, aztán olyasmit művelt, amivel még önmagát is sikerült meglepnie.
Istent emlegette.
A fegyvereket abban a zárható fémszekrényben találta, ahol az a másik hagyta őket. A Midgard & Heym szamurája szabadsága alatt aligha lépett volna az utcára csőre töltött Sauerekkel és luparával, a háborút megjárt kefehajú, a vörös zóna száműzöttje azonban úgy ítélte, a történtek után nem vállalhat kockázatot.
Átkutatta a gardróbot is. Csupa sportos vagy elegáns darab. Vászon- és selyemingek, távol-keleti motívumokkal díszített köntösök, tropikálzakók. Egy sor sötét Armani szigorú tónusrendben - szabásuk (talán a pisztolyok miatt) túl egyenes, a cipők, bakancsok és bokacsizmák fémbetétektől súlyosak, a nyakkendőket mintha klónozással szaporították volna, ami pedig a kiegészítőket illeti...
Időbe telt, míg az ismerős-idegen kavalkádban megfelelő holmikat talált. A szamuráj Vogel nyilván csak itthon viselte volna a bő pamuttrikót, amit felhúzott. Vászonnadrágja szára hosszabb volt a kelleténél, kétszer is vissza kellett hajtania, mire úgy-ahogy megbékélt az összhatással. A pengéket derék- és bokaszíja alá, a betárazott pisztolyokat a Bems-Martin ikertokba lökte - így együtt majd' egy kilót nyomtak. Tett pár mozdulatot próbaképpen, aztán oldalt lépett, és összehúzott szemmel méregette az ágyon heverő puska-torzót. Ehhez zakó már nem elég: kabátot kell keresnie.
Az öltönyök mögött, féltucat teveszőr rokona társaságában igazi relikvia, apja acélszürke ballonja lapult. Azon ritka tárgyak közé tartozott, melyekhez mindkét zónában hasonló, már-már azonos emlékek kapcsolódtak. Vogel nem is habozott sokat: a luparával együtt csapta a hóna alá, és alvajáróként a kijárat felé indult.
A pezsgősüveg és a kabát - ez a két mozzanat terelte mederbe vadul csapongó gondolatait. Bármi történt vele és a világgal, a ballon maradt, és a hatás nem érvényesült a sztázisszekrényben, e házi használatra rendszeresített Engelmann-mezőgenerátorban sem, ahol - ha a termékismertetőnek hinni lehet - száz esztendőnként csak fél percet halad az idő.
Az idő.
Bezárta a lakást, és nekivágott a lépcsőnek - a plazma távozása óta sosem szállt liftbe, még Ágnes kedvéért sem. Hogy a tudattal bíró ősanyag ebben a világban sincs jelen többé, nem lehetett kétséges: a tudatában honoló csend minden szónál ékesebben beszélt. A plazma nélküle, Burán és Pauker nélkül is megtalálta hát a kiteljesedéshez vezető utat - az univerzum közönyének újabb bizonyítéka keserűség helyett mélységes levertséggel töltötte el.
A kapun kilépve feltette napszemüvegét. A Katanához óvakodott, sokáig nézte, azután próbát tett a zárral. Egy perc múlva már a volánnál ült, és míg az eshetőségeken töprengett, hasztalan próbált úrrá lenni keze remegésén.
Szülei valóban eljátszottak a gondolattal, hogy sorsát már fogantatása előtt a mamutcégek egyikéhez kössék. Apja komolyan tárgyalt a Midgard & Heym képviselőivel, a mentori szerződés részleteit megismerve azonban visszavonulót fújt - a kefehajú az emlékének is hálás volt ezért. Mire érettebb fővel, a maga akaratából dönthetett volna a multi-ösztöndíj mellett, már okosabb volt, ám - és ez a felismerés megdermesztette - alakulhatott volna másként is az élete.
Például így.
A vörös zóna emlékeiből táplálkozó én gondolatai metsző fejfájást okoztak, mégsem hátrált meg: tisztán akart látni a dologban, amennyire egyáltalán lehetséges.
A valóság maga - az egy és oszthatatlan, netán csak egy a sok közül - módosult körülötte. Idegen kezek nyúltak múltjába; néhány szálat eltéptek, néhányat tovább szőttek valamely egyszerűségében ördögi elképzelés szerint, hogy új irányt szabjanak sorsának, és az általa ismert bolygóról egy szemvillanásnyi idő alatt eljuttassák ide.
Képtelenség persze, és gyakorlatilag kivihetetlen. A valóság szerkezetével manipuláló kezdetleges készülékek azonos elvek szerint működnek: Joram T. Engelmann '51-ben határozta meg őket egy tokiói katedráért, évi kétmillió új yenért és a rég esedékes fizikai Nobel-díjért cserébe. Az Engelmann-mezőben áll, egyik irányban sem halad az idő. A múltba vagy a jövőbe utazni, oda üzeneteket, objektumokat eljuttatni ma semmivel sem egyszerűbb, mint a XIX. század végén, az első ilyen történetek kiagyalásakor volt. Elvben természetesen lehetséges a múlt és a szubjektív valóság megváltoztatása. A beavatkozás lehet egészen apró: egy levél, egy telefon, egy kellő pillanatban elejtett szó is megteszi. Ehhez azonban kevés az Engelmann-mező. Nincs olyan eszköz a Földön, ami efféle beavatkozást lehetővé tenne.
A kefehajú elfordította az indítókulcsot, AG-erőteret gerjesztett, és a tetők fölé emelte a gépet.
Elkaptak, gondolta jeges nyugalommal. Fogalmam sincs hogyan, kinek vagy minek a segítségével, de sikerült nekik.
A műszerfal digitális órájára pillantott. Tíz tizenhét. A kalmárok korán kelnek. Idelent valaki békebeli, ötcsillagos kutyaszorítóba került - és a történtek fényében az sem igen számít, hogy tudatták vele, mi következik.
Segítségre van szüksége.
Elő kell kerítenie Felleghet.
A forgalom kezdettől könyörületes volt hozzá: nem engedte, hogy elvesszen sötét gondolataiban. A túlmotorizált úrvezetők, a hivatalos ügyben csapongó ámokfutók, az ejtőernyőzsinórba fogódzó családanyák mind kirajzottak - ha vele együtt a világ is megváltozott, hát nem változott sokat. A Katana kezes jószág volt, ő mégis engesztelhetetlenül idegennek érezte, és valósággal szomjazott a Viggen konzervatívabb formáira.
Fellegh ódon villája a helyén maradt, kertje azonban - ez már százegynéhány méteres magasságból szemet szúrt - ápoltabb, maga az épület frissen tatarozott volt. A bozótost alaposan megritkították, a fenyők árnyékában felfelé kanyargó gyalogút szélesebb lett, és fehér kavicsszőnyeg borította. Valaki még a kerítést is rendbehozatta. A viharvert Kárpátiának nyoma sem látszott... és ez talán minden eddiginél iszonyatosabb volt.
Vogel kínjában az ajkát harapdálta.
Talán nem is az övé a ház. Elköltözött, esetleg kivándorolt. Uramisten, ne engedd, hogy a Marsig kelljen loholnom utána!
A lejtős utca végében parkolt le, és gyalog indult a jól ismert kapu felé. A ballont a puskával együtt a kocsiban hagyta, a Sauerek mázsás súllyal húzták a vállát. A dombvidék panorámája el-elhalványult, a völgyben lustán hullámzott a forró levegő; délibábok születtek és enyésztek el az acélkék ég alatt.
Uramisten, ne engedd...!
A kaput zárva találta - ez korábban sosem fordult elő. Ténfergett egy darabig, fel s alá járt a kerítés hosszában, azután, ahogy visszatért a bejárathoz, kis réztáblára tévedt a pillantása. Levette napszemüvegét, hogy jobban lássa a feliratot:
ARANYSZEM SPIONIUM
A HÍRSZERZÉS TÖRTÉNETE AZ ÓKORTÓL NAPJAINKIG
MEGTEKINTHETŐ HÉTFŐTŐL PÉNTEKIG,
10 ÉS 18 ÓRA KÖZÖTT
KÍVÁNSÁGRA TÁRLATVEZETÉS
KÉRJÜK, CSENGESSEN!
Legalul a Fővárosi Múzeumigazgatóságtól kapott sorszám. Diszkrét. Precíz.
Őrjítő.
Vogel a tarkóját masszírozta zsibbadt ujjaival. Számíthatott volna a fordulatra. Ha valaki ledönt egyet a sorba rendezett dominók közül, voltaképp ledönti valamennyit; ha kiragad pár szót egy bekezdésből, a teljes szöveg értelme megváltozik. Arra gondolt, hogy akár nyomban hazaindulhat, nincs itt semmi keresnivalója. Némi vigaszt talált a bizonyosságban, hogy a hatalom, mely az ő életét oly radikálisan átrendezte, Fellegh-hez könyörületesebb volt - az ügynök világéletében valami effélére vágyott. Kémmúzeum! Ebben a valóságban szépen összehozta, és a jelek szerint nem is megy rosszul a sora. Miért zavarná meg? Mi haszna származhat abból, ha megint veszélyt hoz rá?
Feljebb húzta bal vállát, hónaljában ott érezte a fém hűvösét. Felpillantott az égre. Sírhatnékja támadt, de leküzdötte.
Tönkretettek, gondolta. Elbaltáztak körülöttem mindent, alaposan és végérvényesen. Kísérleteznek és figyelnek; látni akarják hogy viselem a csapást.
Összerezzent.
De miből gondolják, hogy egyáltalán megpróbálom elviselni? Kedvet kapott, hogy előrántsa, és valakin - mondjuk önmagán - ki is próbálja a két Sauert. Torka elszorult, gondolatait azonban furcsamód tisztának érezte: a kék és a vörös zóna emlékei átmeneti fegyverszünetet kötöttek, azt lesték, lesz-e kiben ismét birokra kelniük.
Borzongató pillanat volt, de elmúlt. Vogel oldalra billentette fejét. No nem. Ezt ők akarják... és míg be nem hódolok nekik, nem győztek igazán!
A csengő felé nyúlt, aztán meggondolta magát. Tanácstalanul állt. Merre tovább? Sosem érzett még a mostanihoz fogható magányt: olyan zavartalan volt, hogy szinte fájt.
- Segíthetek?
A kefehajú nem moccant. A fenyők árnyékában, a kerti út legalsó lépcsőjén karcsú alak tűnt fel, majd felé indult meg-megállva; hamvasszőke Angóra-fürtök, nagy, ámuló szemek, bő férfiing, fehér vászoncipő.
Fellegh lánya, Nyeste.
- Segíthetek? - ismételte. Hunyorogva méregette a jövevényt: menekülni kész, fürge őz. Szép volt, és nem csak azon a módon, ahogy minden egészséges bakfis az. Vogel számára jelkép volt ott a kerítés túloldalán: a bizonytalan holnapé... és a tegnapé, ahová a legjobb akarattal sem látott visszautat.
- Segíthet - mondta halkan. Száraz volt a torka. - Az édesapjával szeretnék beszélni.
Nyeste tétovázott. Úgy tűnt, nem képes eldönteni, hogy szólítsa a kefehajút. Viszonyuk huszonnégy órája sokkal meghittebb volt a mostaninál, beillett akár barátságnak is - már ha létezik barátság egy csupa ideg balettnövendék és egy kisváltósúlyú reklámvigéc között.
- Apa nem érzi jól magát - suttogta a lány. Pár lépést tett előre, mintha valami vonzaná, aztán megtorpant, a fejét ingatta. - Szólt is, hogy tegyem ki a táblát... hogy ma zárva tartunk, tudja? Csak valahogy... - egészen közel járt már - ...elfelejtettem.
- Meleg napunk van - mormolta a kefehajú. Táncrendjük szerint bókkal kellett volna folytatnia, de idejekorán észbe kapott, és bemutatkozott inkább.
- Vogel - visszhangozta Nyeste. Láthatólag déja vu gyötörte, ám a férfinak nem volt érkezése eltűnődni ezen a furcsaságon. - Üzleti ügyben?
- Magánügyben.
- És fontos? - A lány kínban volt. - Igazán fontos? Apámnak nehéz napja van; azt hiszem, jobb volna...
- Életbe vágó.
- Ismerik egymást?
- Évek óta.
- Ó! - sóhajtott Nyeste. - Rémlik, mintha találkoztunk volna már. - Kinyitotta a kaput, oldalt lépett. - Bocsásson meg, nyilván rég történt a dolog. Az utóbbi időben csak vakációzni járok haza. - Bátortalanul elmosolyodott. - Kerüljön beljebb. Feltalál egyedül, ugye? Ki kell tennem végre azt a nyavalyás táblát...
Vogel, bár ismerte a járást, úgy nyomult előre, akár egy hadiösvényen járó indián. Mozgása groteszk táncra emlékeztethette volna a szemlélődőt, tanúk azonban nem akadtak: az egyetlen jelenlévő, Nyeste messze odalent, a fák takarásában bajlódott a ZÁRVA felirattal. A kefehajú, jobbját a baloldali Sauer markolatán tartva, a balkon lépcsőjéig ment, onnét pillantott ismét a homlokzatra. Melyik bejáratot használja? Mivel árt a legkevesebbet Felleghnek?
Apa nem érzi jól magát
Apa nem
Felszaladt a lépcsőn, kitárta a kétszárnyú ajtót.
- Jó napot! Épp erre vetődtem, és...
Elakadt a szava. Átizzadt trikóban, borzongva állt a dolgozószoba küszöbén.
A helyiségen mintha forgószél söpört volna végig. Fellegh papírjai, apróbb-nagyobb személyes tárgyai szanaszét hevertek. Valaki kiszaggatta a falból a vezetékeket, és tartalék kábelek betoldásával tovább vezette őket a nappaliba. A hálót a dolgozószobától elválasztó függöny fel-fellebbent: a limlommal teliszórt padlón özönvíz előtti AC modulátorok guggoltak, kijelzőik vörösen hunyorogtak a túlterheléstől.
- Fellegh!
Csend. Fehér szemcsék táncoltak a léghuzatban: a vésővel kikezdett falak mészpora. Vogel előhúzta a baloldali pisztolyt, és a kanyargó kábeleket követve ajtótól ajtóig szökkent. A hallba vezető ajtót zárva találta - ügynöke nyilván magához vette a kulcsot, miután kiszólt Nyestének, hogy ne zavarják. A felfordulás ide is átterjedt: Fellegh egyetlen konnektort, vezetéket, háztartási eszközt sem kímélt, láthatólag azon igyekezett, hogy minden energiát a konyhába koncentráljon.
A kefehajú zihálva torpant meg ismét. Leeresztette a Sauert. - Fellegh - suttogta rekedten.
Hajdani ügynöke a kövön, valamiféle örvény szívében hevert. Gyűrött ing és dinamónadrág volt rajta; a változás alighanem álmából riasztotta fel. Jobban ismerhette az extrém időelméleteket Vogelnél, mert tüstént cselekedett, a nagy teljesítményű sztázisszekrényt megdrótozva próbált Engelmann-mezőt gerjeszteni otthona köré. Titáni lehetett a küzdelem, de mostanra a végéhez közeledett: a hevenyészett generátor tartalékai kimerültek, a csatlakozásokból füst szállt, a könyörtelen idő csaknem bevégezte munkáját. Itt egy borospoharat ragadott el, amott új ablakot bűvölt a falra; fehérre fakította a szürkével áttört padlólapokat, angolvörös faszékeket, ritka porcelánokat hozott a semmmiből, és sorra a helyükre röpítette őket. Fellegh szaggatottan lélegzett, össze-összerándult; védtelen testére szikrák záporoztak.
Vogel odaugrott, felnyalábolta, és kifelé iparkodott vele. Hangokat hallott, távoli bömbölést: a paradoxon magának követelte prédáját. Cserépedények robbantak szét, szilánkjaik azonban nem tettek kárt a menekülőkben - létezésük valószínűsége olyan gyorsan csökkent, hogy szertefoszlottak vagy akadálytalanul cikáztak át az eleven testeken. A mező akkor omlott össze, mikor Vogelék a nappali ajtajáig értek, lökéshulláma jókorát taszított rajtuk; középre, egy vaskos örmény szőnyegre hemperedtek mindketten.
- Fellegh - zihálta a kefehajú. Oldalt hengeredett, kitapintotta az érverést ügynöke nyakán, aztán feltérdelt, hogy magához térítse. - Hallasz? Megismersz?
A házigazda felnyögött.
- Testvér...
Aztán elmúlt. Megváltozott. Résnyire szűkült szemei tágra nyíltak, tekintete nem tükrözött többé rémületet és fájdalmat, csak zavart. - Mi történt? - zihálta. - Kicsoda maga?
Vogel talpra segítette. Ellépett mellőle, és jeges borzongással szemlélte a makulátlan falakat. Az AC-modulátorok és a vezetékkígyók eltűntek, mintha sosem lettek volna. Katonás rend mindenütt.
- Sokat hallottam a múzeumáról - mondta lassan. - A lánya beengedett. Kiáltást hallottam; megkerültem a házat, és itt találtam magát. Jobban van?
- Én... Nos, azt hiszem, igen. - Fellegh bizonytalan mozdulatot tett a bal kezével.
- Köszönöm. A lányom azonnal itt lesz. Végigvezeti, és...
- Ne fáradjon - mormolta a kefehajú. - Túl nagy a meleg. Visszajövök máskor.
Fellegh zavartnak látszott. A balkon felől Nyeste érkezett, megállt apja mellett, onnét figyelt némán, aggodalmasan.
- Akkor hát holnap - mondta a házigazda. - Mármint ha magának is megfelel.
- Holnap - visszhangozta Vogel, ereje maradékával palástolva keserűségét. - Viszlát, kisasszony!
Fellegh egészen a kertkapuig kísérte. A kefehajú üresnek és magányosnak érezte magát; feltette napszemüvegét, nehogy tekintete az árulója legyen.
- Maga szakmabeli - állapította meg a másik. - Szakmabeli, ugye?
- Privát szolgálatban. - Vogel mereven mosolygott; a legszívesebben felüvöltött volna, de nem látta értelmét. - Ennyire nyilvánvaló?
- Csak számomra. Húsz éven át űztem az ipart. - Fellegh kinyitotta a kaput. - Sok szerencsét...
- Vogel - segítette ki a kefehajú. - Vogel Zsigmond.
Némán álltak a tűző nap alatt.
- Tényleg visszajön? - firtatta a fakószőke férfi. - Örülnék neki. Ritkák manapság az ilyen találkozások. Mesélhetne a munkájáról, a tapasztalatairól és más effélékről, ha van ráérő ideje.
- Visszajövök - hazudta a kefehajú. - Minden jót, Fellegh. A hajdani ügynök arca felderült.
- Ismeri a nevemet...
- A maga nevét sokan ismerik - közölte Vogel, és a jobbját nyújtotta neki.
Kezet ráztak, akár az idegenek.
„...ha az apa igazán apa és a fiú igazán fiú, ha az idősebb fivér valóban az idősebb, és az ifiabb valóban a fiatalabb, ha a férj igazán férj és a feleség igazán feleség, a háza helyes úton jár, s a világ szilárd kerékvágásba kerül...”
Vogel alvajáróként tért vissza a kocsijához. Könnyű préda volt most, a városi hiénák azonban nem mutatkoztak: erejüket a sötétebb és hűvösebb órákra tartogatták. A kefehajú összerezzent, valahányszor fémet látott megcsillanni az égen; a légifolyosók lassan telítődtek, Budapest az eurázsiai metropoliszok megszokott életét élte, és mit sem törődött a labirintusában zajló tragédiákkal.
A Katana, ez a keramitbőrű mantarája némán várakozott a járda mellett. Páros indexvillanással reagált gazdája közeledtére, és kitárta vezetőoldali ajtaját.
- Azt hiszed, ismersz? - sziszegte Vogel. - Azt hiszed, tudod, ki vagyok?
Gyászos hangulatának mélypontján egy kéz érintette a vállát. Odafordult, merőn bámult a mellé zárkózó alak - vasalóállú, sötét zakót és napszemüveget viselő férfi - arcába.
- Egy a javamra - mondta a jövevény. - Mióta nem fogadja a hívásait?
Vogel ösztönösen reagált a „hívás” szóra: lefejelte a vasalóállút, aztán fordult egyet, és a tűzforró karosszériának vetette hátát, hogy megpihenjen. Közel-távol egy lélek sem mozdult, csak a lombok rezegtek a kompresszorok keltette léghuzatban. A kefehajú a betonon heverő testre bámult. Azt latolgatta, odébbvonszolja-e, aztán csak legyintett, a volán mögé zökkent, és gyújtást adott.
A levegőben valamivel jobban érezte magát. Repülni változatlanul csodálatos volt; a gép tette a dolgát, mind messzebb ragadta a helytől, ahol az idegenné lett barátot és illúzióinak maradékát hagyta. Szinte kívánta, hogy a vasalóállú társai a nyomába szegődjenek, hogy hőkövető rakétákkal robbantsák le az égről - aztán eszébe jutott, amit a fémes hang jövendölt, és a fogát csikorgatta tehetetlen dühében. Jobbja a középkonzol felé mozdult. És ha értesítené a rendőrséget? Ha Gavoda segítségét kérné? Az ő példatárában talán akad nyoma hasonló esetnek. Az Engelmann-generátor majd' fél évszázada létezik, kizárt dolog, hogy először használják törvénytelen célra. Gavoda, ha megváltozott is, nyilván tárgyilagos és alapos ember maradt. A megfelelő érvekkel biztosan meggyőzheti. A megfelelő érvekkel talán...
Ujjai szinte száguldottak a komközpont billentyűin: az igazlátó számát hívta.
- Kapcsolja Gavoda doktort!
Konyított annyit a pszichológiához, hogy érzékelje a diszpécser hangszínének változását: a „BRFK főelosztó”-t követő „Kis türelmet” feszülten és hamisan csengett. Várt, mert nem tehetett mást. Várt azután is, hogy meghallotta a hangrögzítő kattanását - a jó fiúkat a jelek szerint ebben a világban sem siettek felszerelni a legmodernebb eszközökkel. A kék zóna Vogelje egykedvűen számolta a másodperceket; tudta, milyen körülményes bemérni egy váratlan hívást, de azt is, hogy nem lóghat a vonalban örökké.
- Miben segíthetek, uram? - hallatszott végre egy férfihang. Tulajdonosát a kefehajú erős harmincasnak becsülte, tiszti ranggal, kötött izomzattal és korai ősz tincsekkel a halánték táján. Lehetne az igazlátó is, de nem az. És miért ez a felhajtás a hívás miatt?
- Gavoda doktorral kell beszélnem.
- Milyen ügyben? - érdeklődött a zsaru. Jól adta a segítőkészet, de Vogelt nem tudta elbolondítani; szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy időhúzásról van szó. Eszébe jutott a beszélgetés, melyet '91 decemberében folytatott Gavodával, mielőtt ügynöke lakásáról az Agnus Dei központja ellen indult. A rendőrség akkor okkal érdeklődött iránta - de mivel szolgált rá a kitüntető figyelmükre most?
- Bűncselekményt szeretnék bejelenteni. Egy különös kegyetlenséggel elkövetett bűncselekményt. A szálai messzire nyúlnak, de úgy érzem, a doktor boldogul majd vele. Ő az egyetlen, akiben a történtek után megbízhatok.
A zsaru mintha sóhajtott volna. Vogelt hatalmába kerítette a balsejtelem: hasonlót utoljára Fellegh kertjében érzett, és mint akkor, ezúttal is kirázta a hideg.
- Valami nincs rendjén - mormolta. - Gavodát érte baj, ugye? Lehetett valami különös a hangjában, mert a tiszt kiesett szerepéből, és a lényegre szorítkozott:
- Nem.
- Tudja, kiről beszélek?
- Tudom - felelte a zsaru. - Nézze, uram, magának komoly gondja van. Nem folytathatnánk személyesen ezt a beszélgetést? Ha elárulná...
- Csak Gavodának árulom el - vágott a szavába a kefehajú. - Tíz másodperce van, hogy átkapcsoljon hozzá; ha nem teszi, egyszemélyben felel mindazért, ami következik.
- De...
- Tíz - dünnyögte Vogel. - Kilenc, nyolc, hét, hat...
- Várjon!
- ...öt, négy, három, kettő...
- Nem ért semmit! Nem adhatom...
A kefehajú bontotta a kapcsolatot. Fújt egyet, trikója ujjába törölte verejtékes homlokát, aztán lepillantott az oldalablakon át. A kocsi már a Pilis erdeje felett járt, egyenletes tempóban tartott északnyugatnak, a morva határ felé. Még húsz perc, legfeljebb fél óra, és eléri. Ha ezután sem változtat irányt, két óra múlva lengyel légtérbe ér, onnan pedig már csak egy ugrás a tenger. Vajon meddig juthat el egy tank vízzel? Dániáig? Vagy még távolabb?
Volánt markoló keze ügyében berregni kezdett a hívásjelző, mégsem nyúlt a kom-modul után. Nem volt mondanivalója a fémes hang számára, mely ebbe a valóságba juttatta, és mely - bárhová menjen, bárkihez forduljon is - idővel megfosztja majd az életétől.
- Vogel?
A készülék magától kapcsolt vételre, s bár a hang inkább volt nazális, mint fémes árnyalatú, a kefehajút forróság öntötte el. Ráébredt, hogy a Katana fedélzeti számítógépe lett az árulója: elemezte a prioritásokat, és elsőbbséget biztosított a céges hullámhosszon érkező parancsnak.
- Vogel? - A hang betöltötte az utasteret - a középkonzolon, mintha a lappangó feszültség éltetné, figyelmeztető fény izzott fel. - Hallasz engem? Válaszolj, a fenébe is!
A vörös zóna lakója mereven előrebámult, a Midgard & Heym szamurájában azonban megmoccant valami. Bizonytalanság? Félelem? Vogel megérezte, hogy alteregóját élmények sokasága fűzi a hang gazdájához, és hogy ezeket - akár a vonatkozó információkat - egyelőre nem kívánja megosztani vele. Homlokráncolva összpontosított, a zöngék alapján próbált képet alkotni az ismeretlenről. Nő. Harminc körül jár, sötét szemekkel néz a világba. Színe az egyenszürke, tapintása a legfinomabb angol szöveté, választékossága azonban ámítás csupán: legbelül, a kötések (sejtek?) szintjén pusztító energiák tombolnak, és minden pillanatban a kiutat keresik.
- Vogel!
- Hívás kizár - suttogta a kefehajú. - Külső kommunikációs csatornára az elkövetkező órákban nem tartok igényt.
A középkonzol figyelmeztető fénye sárgáról vörösre váltott, pulzálása szaporábbá vált, a kapcsolat azonban nem szakadt meg. A Katana újfent mérlegelte a prioritásokat, azután verbális üzemmódba kapcsolt:
- AAA kategóriás parancskód. Kizárás és átirányítás lehetetlen.
- Némítsd legalább!
- AAA kategóriás parancskód. A hívó fél besorolása...
Vogel szitkozódva vette munkába a billentyűzetet, de a katasztrófának nem sikerült elejét vennie: a vörös villódzás egy perc múltán folyamatos izzásba ment át, a hajtómű moraja fokozódott, a kefehajú egész testében érezte a megnövekedett tolóerőt.
- Mit művelsz?
- Távvezérlés - közölte a számítógép. - Pályamódosítás folyamatban. Őrizze meg a nyugalmát, és csatolja be a biztonsági övet: a város felé vezető légifolyosókban változatlanul erős a forgalom.
A kefehajú nem emlékezett a pillanatra, mikor a pisztolyért nyúlt. Arra eszmélt, hogy a csőtorkolat az ajkát érinti, és megborzongott az olajos fém hidegétől. Kívánni fogja a halált, mondta az ismeretlen, és mint rendesen, ezúttal is bevált a számítása. Ahogy a kocsi délnek lódult, Vogel tüzelni akart, és megrökönyödve vette tudomásul, hogy képtelen rá: ennek a döntésnek a kék és a vörös zónában egyszerre kellett volna megszületnie. Hányingerként érzékelte alteregója dühét, és óvakodott attól, hogy tovább bőszítse: az utasülésre hajította a Sauert, és nagy lélegzettel a kagylóért nyúlt.
- Végre-valahára! - A nő dorombolása fenyegető volt, a kefehajú azonban esküdni mert volna rá, hogy kihívó szólamok rezegnek benne. - Megvesztél, vagy mi? Egyértelmű utasítást kaptál, hogy maradj veszteg, és kerüld az erőszakot... különösen azokkal szemben, akik a hátadat fedezik.
Vogel lelki szemei előtt a kábán lehanyatló vasalóállú grimasza derengett fel.
- Azt hittem...
- Mit hittél? - firtatta maró gúnnyal a nő. - Hogy azzal a fejessel még egy év fizetett szabadsághoz juthatsz? Hogy arra a szerencsétlenre bíztuk a számítógéped parancskódjait? Zabolázd meg a hormonháztartásodat, és végy be valamit másnaposság ellen; az aligazgató ma aligha éri be a szokásos mentségekkel.
- Eszemben sincs mentegetőzni. Nekem...
- Nyílt vonalon beszélsz, az isten szerelmére! Reggel nyolc óta tizenegy belső rendelkezést szegtél meg; légy észnél, és ne feszítsd tovább a húrt! - Lélegzetvételnyi szünet, mélyebb régiókba csapó alt: - Hová indultál?
- A Spitzbergákra.
- Középszerű.
- Talán. - Vogel tekintete az ülésen sötétlő pisztolyra rebbent. - Ajánlhatsz pszichológust, ha akarsz, bár egy fizikusnak valamivel jobban örülnék.
- Csalódást okozol.
- És nem is utoljára. - A kefehajú fogai megcsikordultak: a Katana ismét keresztezte a folyót, és hasonló sebességkategóriájú gépektől környékezve suhant a pesti oldal szmogfátyol rejtette felhőkarcolói felé. - Köpök a rendelkezéseidre, drágám: mostantól az én szabályaim szerint játszunk. Segítségre van szükségem. Ha nem kapom meg, a hormonjaim tombolni kezdenek, a véremben lobot vet az ACTH - az majd hozzásegít, hogy kiiktassam az automatikát, és a magam középszerű feje után repüljek tovább.
- Ez az utolsó szavad?
- Nem egészen - sziszegte Vogel a nadrágszárába rejtett pengék után tapogatózva. - Az utolsók így hangzanak: felejts el, te trükkös kur...
- Verbális kapcsolat szünetel - vágott közbe a számítógép. - Fedélzeti vészrendszer élesítve. Figyelmeztetés: ne érintse a kormányt, tartózkodjék a hirtelen mozdulatoktól, és élvezze a repülést!
A kefehajú dühtől szikrázó szemmel meredt maga elé. Vajon meddig megy el a ringyó, hogy rákényszerítse az akaratát? Beéri a fenyegetőzéssel, vagy arra is képes, hogy harcképtelenné tegye? A Katana szenvtelen hangja hallatán az utóbbit sem zárhatta ki, és megborzongatta a tudat, hogy a fehérre dukkózott mantarája belülről sem veszélytelenebb annál, amilyennek kívülről látszik.
- Közelítés - jelentette be az automatika. - Kapu nyílik a négy-nulla-négyes légifolyosón.
Vogel balra nézett, de csak füstszín gomolygást látott, melyen második napként derengett át a szezon legfelkapottabb energiaitalának emblémája. Az emberkéz alkotta termeszvárak egymáshoz húzódva őrizték nagyságuk illúzióját, ablakaik zsúfolt utcákra, hologramoktól vibráló kirakatokra és egymást keresztező járműfolyamokra, ötmillió lélek evilági poklára vagy paradicsomára néztek. Járőrkocsi söpört el odalent kék és vörös, vörös és kék villódzással, aztán valami nagy és ívben hajló vetette az utastérre pókláb-árnyékát, és mire a kefehajú rádöbbent, hogy egy tetőparkoló manipulátora az, a Katana már meg is ült a számára fenntartott platform közepén.
- Dokkolás folyamatban.
A platform hidraulikus sóhajjal mozgásba lendült: egy darabig ereszkedett, aztán, ahogy a szmogbarna égboltot krómmal bordázott szürkeség takarta el, perdült egyet, és egy svájci óramű diszkrét kattogásával kereste az érkező helyét az ívlámpák hideg fényében fürdő rekeszek közt. A kefehajú hunyorgott: inkább érezte, mint látta, hogy a dúracél falú kanyon személy- és teherautók, műszerpultok és overallos alakok tömegét rejti.
- Kilenc-hat-kettő - sercent a hangszóróból a végső zökkenés után. - Dokkolás befejezve. Gyújtás inaktív, fedélzeti vészrendszer inaktív. Biztonsági öv kiold.
Vogel összerezzent, ahogy a mantarája kitárta vezetőoldali ajtaját. A ragyogásban széles vállú, egyenszürke zakós alakok várakoztak, szakasztott másai a fickónak, akit a Szabadság-hegy oldalában, Fellegh utcájának napsütötte betonján hagyott.
- Csak nyugodtan, Zed - mormolta a legközelebbi. - Kisrutin lesz, semmi más.
A kefehajú kikászálódott a kagylóülésből, és némán tűrte, hogy megmotozzák; tudta, hogy küzdeni és menekülni egyformán reménytelen vállalkozás volna.
- Tiszta - közölte valaki, tudomást sem véve a nem mindennapi arzenálról. - A hisztaminszintje feltűnően magas, de biotoxinoknak vagy idegen implantoknak nyoma sincs: bármit tett, a maga jószántából tette, és nyilván képes lesz számot adni róla.
- Nyilván - felelt egy hang, melyben Vogel a tweedszövet aurájú, fekete szemű nőére ismert. - Oltsák el a reflektort, és álljanak készenlétben; se időm, se kedvem vesződni vele, ha mégis tombolni kezd.
A fény kihunyt, a világra boruló homályban tompán zümmögött a termeszvárakat éltető elektromosság.
- Leeresztheted a kezed - suttogta a nő. Fokozatosan öltött formát a fegyveresek félkaréja előtt: tusfekete haj, sebvörös száj és karcsú derék, melyet furcsán, már-már fenyegetően ellenpontoz a kosztümkabát eltúlzott válltömése. Egy Karády-imitátor. Egy neo-szecessziós divatcézár lázálma szélcsatornában tervezett lábakkal és márványba metszett ábrázattal, melyen ritka (és épp hogy megtűrt) vendégnek imponál a mosoly. - Rá is bagózhatsz, ha akarsz.
A férfiak egyike cigarettát hajított a kefehajúnak. A vörös zóna Vogelje megrettent a hirtelen mozdulattól, és csak ennyi kellett, hogy a kékben lakozó szamuráj átvegye az irányítást: baljával a nagyobb, jobbjával a túloldalról érkező kisebb csomagot kapta el, s miközben ráharapott a szűrőbetétre, nadrágja szárán lobbantotta lángra a gyufát.
- Kösz.
- Nincs mit, Zed - vigyorgott a fickó, és szükségesnek látta hozzáfűzni: - Mutasd meg nekik!
- Elég. - A nő, bár mindvégig a kefehajút nézte, vitathatatlanul uralta a helyzetet. - Menjenek, és közöljék az aligazgatóval, hogy fél órán belül az irodájában leszünk.
A férfiak engedelmeskedtek. Az utolsónak maradó orvos vagy biotechnikus lehetett: nem volt vasalóálla, nem hordott nyakkendőt, tekintetének pedig kísérteties fényt kölcsönöztek a kontaktlencséin sorjázó számoszlopok.
- Biztos benne, hogy...?
- Egészen biztos. - A nő is cigarettára gyújtott, Caporaljának kesernyés füstje könnyeket csalt a kefehajú szemébe. - Ez az alak kiszámíthatatlan, de nem bolond. Megleszünk kettesben, ugye, Zed?
- Ne szólíts így!
- Miért ne? - A szép ismeretlen egy intéssel útjára küldte a specialistát, és ahogy közelebb lépett, hangja dorombolássá halkult megint. - A Zsigmond középszerű, a Ronin reménytelenül lehangoló név: ezeknél még te is jobbat érdemelsz. - Ujjai Vogel állát érintették, a körmök apró tükreiben irányfények kékje és sárgája vibrált. - Nézz magadra, drágám! Úgy festesz, mint egy madárijesztő, az őskori flintáiddal egy szupermarket biztonsági rendszerén se jutnál át, az önuralmad pedig... - Elhúzta a száját. - Mit műveltél a bajuszoddal? És honnét a seb a homlokodon?
Vogel keze önkéntelenül tévedt a fájó pontra. Szédült, de igyekezett lépést tartani az eseményekkel.
- Úgyse hinnéd, ha elmondanám.
- Láttam az idei jellemzésedet - közölte a nő. - A tavalyi, amin úgy felháborodtál, kész dicshimnusz hozzá képest. A pszichometrikusok szerint roncs vagy, ágyútölteléknek, komposztnak, szervdonornak való. Csak idő kérdése, hogy elrendeljék a genetikai állományod felfrissítését - azt remélik, így visszanyerhetnek valamit a tengernyi pénzből, amit a neveltetésedre fecséreltek.
A kék zóna Vogeljének döbbenete a proximai veteránt sem hagyta érintetlenül. Hozzásegítette, hogy másképp nézzen az előtte álló alakra, hogy felismerje benne a ragadozót, aki férfi helyett prédának tekinti, és egy korábbi zsákmánya sötéten ragyogó szemével bámul vissza rá.
Kiméra!
A mamutcégek - a kormányokkal és a közvéleménnyel ellentétben - kezdettől elnézéssel viseltettek a torz mutációk iránt. Némelyik valóságos panoptikummá vált az évtizedek során: a legritkább fajok egyedei rezervátumok és rémcirkuszok helyett itt, a magántőke csúcstechnológiával védett szentélyeiben leltek menedékre, és a maguk eszközeivel küzdöttek tovább a fennmaradásért. A sajátos környezetbe került, fokozott evolúciós nyomásnak kitett szervezetek a két klasszikus, Darwin és Lamarck elméletét igazolták: az új, céges életmódra specializált gestaltok megjelenéséhez alig három évtizedre volt szükség.
A kimérák, e kései jövevények a humán törtetők és a nonhumán elnyelők legvisszataszítóbb tulajdonságait egyesítették. Lételemük a közösség, vadászterületük a vállalati hierarchia volt. Csalhatatlan ösztönnel szemelték ki azokat, akiktől érvényesülésükhöz segítséget remélhettek; behálózták, élet- és vagyonközösségbe, majd szubmolekuláris fúzióba kényszerítették az értékes, de önállótlan vagy más okból „legyengült” egyedeket. Tetteikért a külvilágban nagy árat fizettek volna, a multik azonban nem az anyag, hanem az energia megmaradását tekintették elsődlegesnek, és tűrték, sőt, pártolták is a riasztó gyakorlatot. A kiméra tíz esetből kilencben megőrizte korábbi külsejét: áldozatai egy-egy rezdülés, rossz szokás formájában éltek tovább, összes ismeretük és tapasztalatuk a győzőre szállt. Sorsuk intő példaként szolgált egyesek, kihívásként mások számára - a kulik csak az izgalommal, a csúcsmenedzserek csak a várható nyereséggel számoltak, és ha tudták is, aligha bánták, hogy újabb hibrid-generációk ígéretét hordozzák génjeikben.
Épp egy ilyen kapott el, gondolta a kefehajú émelyegve. Megalázott, fölém kerekedett, és alig várja, hogy mindenestül a magáévá tehessen. Tartsd féken, ó Uram, míg Gavoda előkerül - ha valaki, ő biztosan megszabadít, és gondja lesz azokra is, akik erre a modernista pokolra küldtek!
- A magadfajták felnéznek rád - folytatta a nő, aki a kromoszómák szintjén lehetett akár férfi is. - A kultúrhéroszt, a Donner-korszak utolsó hírmondóját látják benned, de ez sem számít többet az érdemeidnél, ha a mostani főnök jóindulatának végére érsz. Kedvessy aligazgató mindent megtett érted. Nem engedte, hogy a délkelet-ázsiai kudarc után eltűnj a süllyesztőben, időt adott a lábadozásra, gondja volt még arra is, hogy a személyemben megfelelő asszisztens kerüljön melléd. Sokat köszönhetsz neki - most itt az alkalom, hogy viszonozd a szívességét.
Vogel a platformon túli mélységbe pöccintette a cigarettacsonkot.
- Kit kell elintéznem?
- Nem kit, hanem mit - dünnyögte a kiméra. - A cég kulcsemberei egy hete kerülik a nyilvánosságot, de a vezetőség csak ma éjjel lépett kapcsolatba a kontinentális leányvállalatokkal. Az utasítás értelmében pénzzé tesszük magyarországi érdekeltségeink húsz százalékát, mobilizáljuk tartalékainkat, felébresztjük alvó ügynökeinket... még azokat is, akiket a helyi vezetés ilyen vagy olyan okból rendelkezési állományban tartott. - Oldalra billentett fejjel mérte végig a kefehajút. - Hajnali hat óta háborúban állunk a pánamerikai Cassell cégcsoporttal. Bécs ostrom alatt van, prágai és varsói kirendeltségünket elsöpörték; csak mi vagyunk elég erősek ahhoz, hogy az ellenség európai bázisaira csapást mérjünk, és ha az aligazgató megéri a holnapot, pontosan ezt fogjuk tenni.
- Ha megéri...?
- Reggel megtámadták az irodájában. Moduláris biobombával akarták szétszaggatni, elnyelőt uszítottak rá, de ő jobb volt mindannyiuknál... és ha igaz, mostanra megint képes élőszóban kommunikálni velünk.
„...a bölcs uralkodó gyakorolja magát mindabban, ami előrevisz. Tudja, hogy erőt alkalmazni csak irányítottan, szilárd hittel és felelősséggel szabad - aki így cselekszik megfelelésre talál az égben, együtt halad az idővel, s méltán nyeri el a mennyek nagy középső helyét...”
A Midgard & Heym - számos vegyipari és elektronikai üzem, erőmű, műhold és alapvető szabadalom tulajdonosa - húsz emeletet birtokolt a zuglói termeszvárak fölé tornyosuló Europlex keleti szárnyában. Nagyragadozónak számított a multik között, a Lajtán innen azonban csak egyszer, a nevezetes Eljövetel idején mutatta ki a foga fehérjét. Vogel meglepően jól emlékezett az ügyre, mely a Proximát megjárt veterán számára sosem létezett, ebben a valóságban azonban (a plazma születése és távozása mellett) a század meghatározó eseményévé vált.
Ugyanabban az évben történt, mikor egy kínai-pakisztáni expedíció végre meglelte a letűnt marsi civilizáció nyomait Cydonia krátermezején - a boldog emlékezetű '84-ben, mikor az önnön mulandóságával szembesített ember átértelmezte kozmikus küldetését, és ismét kinyúlt a csillagok felé. A párizsi divatházak őszi kollekcióiban az űrfekete és a marsvörös, italfronton a Cinzano és a Beauchamp hódított, csak a megrögzött vészmadarak lelkesedtek a mentalikőrrel készült fanyar koktélokért, mondván: a jövőnek (elsősorban a kalmárok miatt) keserű bukéja és zöldes árnyalata van.
A kalmárok - az első ET-k, akikkel a rádióüzenetektől felcsigázott emberiség közvetlen kapcsolatba került - nyárutó idején, tucatnyi hajóval érkeztek a Földre. Piackutatónak mondták magukat, és együttműködést kértek egy nagyívű tervhez, mely, mint kifejtették, tartós békét és boldogságot garantál vendéglátóik számára.
Az arizonai sivatagban megejtett első találkozást példátlan hírverés és a halhatatlan John Williams zenéje kísérte. A másodiknak Washington, a harmadiknak Peking, a negyediknek és az ötödiknek a francia Riviera adott otthont, mely - a tempótól kába földlakók nem kis megkönnyebbülésére - remekül megfelelt a jövevények ízlésének. Stílusuk kifinomult, bőrük smaragddal erezett szürke, hüllőszemük dülledt és csillogó volt; ilyennek őrizték meg őket a felvételek, így emlékezett rájuk a Zednek nevezett férfi, a kék zóna Vogelje pedig ámult és borzongott: benne merőben más kép élt az emberiség jótevőinek kikiáltott kalmárokról.
A jövevények területeket igényeltek, türelmet, és együttműködni kész, vállalkozó szellemű embereket. A feladatokat illetően nem bocsátkoztak részletekbe, de erre nem is volt szükség: a galaktikus virradat első, lázas napjaiban tíz- és tízezrek vállalták készséggel a történelmi szolgálatot.
Fura együttműködés volt, annyi szent. A felek dokumentumokat szignáltak, temérdek fotót készítettek, és gyakorta biztosították egymást jóindulatukról. Az idegenek csúszásmentes AG-erőteret gerjesztő suhanói világszerte a szaklapok címoldalára kerültek. Az egyes kirendeltségek munkatársai népszerűségük növelése érdekében közszereplést vállaltak: a kaliforniaiak megkoszorúzták Steven Spielberg sírját, és a helyi Holiday Inn bárját útba ejtve tértek meg Orange County szívében talajt ért hajójukhoz. Az eurázsiai részleg vezetője megmászta a chamonix-i Aiguille du Mort-t, a rettegett Halálsziklát. Társai közül ketten a Feketeerdőtől a Fekete-tengerig tutajoztak a Dunán, versenyt úsztak Szinopéig, és aprópénzt hajigáltak az Óváros legendás kútjába, hogy kinyilvánítsák: ha távoznak is, lelkük jobbik fele mindörökre e falak közt marad.
Különösképp izgatták őket a metropoliszok. Fél éven át naponta másutt bukkantak fel, az utcákat járták - akit riasztó külsejük nem zavart, a tíz világnyelv bármelyikén eltársaloghatott velük. Komolyan foglalkoztak a gondolattal, hogy a Coca-Cola felkérésére öt hetet töltenek egy csupa vörös, csupa fehér léghajón. Az előszerződés aláírásakor - szem ne lássa - mosolyogtak, kezet ráztak ügynökeikkel, aztán...
Aztán visszahúzódtak, és lázas tevékenységbe fogtak.
A megfigyelők felvételek és vázlatok tömegét készítették az emberi segítség nélkül összerótt építményekről, a tornyok és kupolák közt anakondaként tekergő csővezetékekről. Várták a folytatást, várták a magyarázatot.
Végül megkapták. Nem is akárhonnét: odafentről. A világ nagy rádióteleszkópjai Las Campanastól Bender Beiláig szinte egyidőben vették a jeleket. A kalmárok üzentek. Mármint az igaziak. Kiderült, hogy a Földön időző lények nem tartoznak egyetlen hivatalos kapcsolatteremtő osztaghoz sem. Ismerték őket természetesen, mint renegátokat, szabadúszókat, tiltott vegyületekkel üzletelő kufárokat. Talán hagyományuk tiltotta, hogy nyíltabban fogalmazzanak. Páldául így:
- Feküdj! Drogkereskedők!
Aggodalomra semmi ok, közölték a kalmárok. A Sigma Pavonisról útnak indult rendfenntartó alakulat (hogy mondják vajon kalmárul, hogy zsaru?) beavatkozása egytized galaktikai másodpercen belül esedékes. A félrevezetett civilizációnak csak várnia kell.
Úgy kétszáz földi esztendeig.
Az emberiség még fel sem ocsúdott, mikor az engedményes területekről újabb, nem kevésbé vészterhes hírek érkeztek. Tizenkét óra leforgása alatt az együttműködésre kész balekok felének nyoma veszett - ők részesültek elsőként a világnak szánt ajándékból.
A sietős ellenintézkedéseket globális felzúdulás, majd hisztéria követte. A hadseregek kordonokat formáltak, az idegenek ellenőrizte utakon megindult a menekülők vesszőfutása. A masszív építményekre házi készítésű bombák hullottak, a csővezetékek mentén fegyverek dörögtek, éjszakánként óriás szállítógépekből zuhogott az utánpótlás, és tömegével érkeztek az ENSZ égisze alatt működő Narcotic Bureau ügynökei. Néhányan zavarbaejtő anyagmintákkal tértek meg, mások odavesztek, megint mások a betolakodók engedelmes eszközeiként bukkantak fel ismét. A nagyvárosok kábítószeresei új, sosem látott drogok rabjaivá váltak, melyekhez képest a Zodiák és a többi pszicho-genetikus vegyület kész egészségkoktélnak rémlett. Az idegen objektumokra kilőtt robotrakéták döglötten értek célba, a bombák ártalmatlanul hullottak szét a kullancsként talajba ágyazódott hajók energiapajzsán. Az ENSZ, melyet e kudarcok győztek meg a nukleáris csapás kilátástalanságáról, a túszok érdekében tűzszünetet hirdetett, visszavonta erőit... és engedékenységével tovább könnyítette az elosztók dolgát, akik Grönlandtól a Tűzföldig, Novaja Zemljától a Papeete-szigetekig mindenhová eljutottak gyilkos portékájukkal.
Elsőként az engedményes területeket övező államok gazdasága ingott meg, sorsukat azonban nem kerülhették el a többiek sem. A háború negyedik hetében zavarok jelentkeztek a globális pénzrendszerben, a hatodikon a multik virtuális elszámolásra tértek át, és példájukat hamarosan követték a kormányok is. A dollár, az euro és a jüan rohamosan értéktelenedett - a válság hatodik hónapjában egy kompakt autó árából sem futotta többre fél gramm Armageddonnál vagy Ekvinoxnál. Az összeomlás küszöbén kiveszettnek hitt szekták éledtek újjá, a Föld lakói régi és új bálványaikhoz, istenhez, Elvishez vagy a plazmához fohászkodtak irgalomért. A segítség mégsem a mennyből vagy a pincék mélyéről, hanem a mamutcégek légkondicionált felhőkarcoló-erődítményeiből érkezett, és végbevitte a csodát, melyre sem a politikusok, sem a katonák nem voltak képesek: változást idézett elő a küzdelem menetében.
A kék zóna Vogelje jól emlékezett a megdöbbenésre, melyet a felmentő sereg kirajzása keltett. A céges kazamaták rég kiveszettnek hitt fajzatokat, pszeudo- és kvázi-hominidákat, monstrumokat és géntechnológiai remekműveket okádtak a napvilágra. Egyetlen közös vonásuk akadt: rendelkeztek a képességgel, melyet a régi időkben clairvoyancenak, a XX. század közepe óta telepátiának, a szakirodalomban ESP-nek neveztek. Akaratuk legyőzte a távolságot, az idegen építményekbe és csővezetékekbe juttatta a robbanófejeket, pokoltüzet lobbantott az energiapajzsok mögött, és utat nyitotta speciális különítményeknek, melyek csapatszállítón, kopteren vagy rocsón száguldottak az engedményes területek szívében sötétlő hajó-kullancsok felé, hogy megsemmisítsék a droggyárakat, a felhalmozott készleteket... és az összes rohadt békán végrehajtsák a Földanya ítéletét.
Nemo me inpune lacesset, mondja a latin.
A Midgard & Heym húsz gestalttal támogatta a Hámori-tónál gyülekező magyar elitcsapatokat, és kétszer ennyit dobott át Miskolc - az eurázsiai kirendeltség - környékére a döntő offenzíva előtt. A hivatalos közlemény mély elkötelezettséget és humanitárius támogatást emlegetett, a kefehajú azonban többet tudott a mélyben meghúzódó indítékokról: tagja volt annak a vállalati kommandónak, mely a zűrzavart kihasználva erőszakos piactágítást hajtott végre az ország északnyugati részében. A feldúlt irodák, kiégett limuzinok és eltűnt fejesek ügyével nemigen foglalkozott a rendőrség és a sajtó - csak a statisztikákból derült ki, hogy néhány kisebb cég, melyet a tárgyévben komoly veszteség ért, végleg kiszorult a Moson-Bécs-Pozsony háromszögből.
A gestalt oldalán haladó szamurájt, a kék zóna Vogeljét megmosolyogtatta az emlék. Anyacége skorpió volt és szimbionta: mart, ha kellett, és együtt létezett bárkivel, ha érdekei úgy kívánták. Számos szállal kötődött helyi gazdaszervezetéhez, a kormányhoz is - a szabott árú államtitkárok, szelektíven elfogult bírók és politikailag korrekt lapszerkesztők Közép-Európájában ez fél győzelemmel ért fel. A jogászok a törvényességről, a kefehajúhoz hasonló alakok (zömük a század közepén kötött mentori szerződések jóvoltából fogant) a biztonságról gondoskodtak: életcéljuknak tekintették, hogy féken tartsák Góg és Magóg népét, a Nyugat kapujában tolongó jakuzákat, tongokat és triádokat.
Az Europlex a Midgard & Heym fővárosi bázisa volt, építészeti megoldásai azonban inkább templomnak mutatták. A természetes anyagok, örökzöld növények és hangtalanul suhanó liftek harmóniájától megigézett szemlélő nem láthatta a kamerákat a füstüveg panelek mögött, és nem esett nehezére bibliai idézetet képzelni az átriumot uraló VIVERE MILITARE ET DOCENDO DISCERE EST felirat helyére sem. A védelmi rendszer automatikája (az adatbázissal és génbankkal együtt) mélyen odalent, mágnesesen árnyékolt, Engelmann-mezővel idősemlegesített páncélteremben kapott helyet: arra szánták, hogy az élő erők pusztulása után is tovább őrizze a multi fő táplálékát, a vegytiszta információt.
A kiméra információi ehhez mérten szegényesek voltak: alig szólt, míg a türkiz kárpitú folyosókat rótták, és csak a biztonsági részleg határán pillantott ismét a kefehajúra. A vaskos ajtók hangtompító-lamellákként szigetelték el a belső erődítményt az irodák és bemutatótermek világától. Ami odakint művészien egyszerűnek hatott, rideg lett, már-már fenyegető - a fény tehette, melyet idebent meg sem próbáltak természetesnek álcázni. A kék zóna Vogeljében minden lépés, minden arc és felirat új emlékörvényt kavart. A proximai veterán csak lapult; tudta, hogy ha elárulja magát, ezek tüstént ízekre tépik.
- Szemfenék-vizsgálat - közölte egy konzervhang az utolsó ajtó előtt. - A sárga vonalon állva hajoljanak a letapogatóhoz, és további utasításig ne mozduljanak!
- Pompás szisztéma - dünnyögte a kefehajú. - Reggel is ilyen jól működött?
- Természetesen. Az aligazgató vendégei a VIP-folyosót használták, és a szokásos tesztek mellett genetikai letapogatáson is átestek. Ami történt, nem a rendszer, hanem a céges protokoll hibája volt.
- Micsoda?
- Ne itt - sziszegte a kiméra. - És maradj veszteg, ha jót akarsz: egy istentelen méretű kriptonlézer fókuszában állunk!
A letapogató fehér fényt villantott fel, és mire a két ember tekintete úgy-ahogy kitisztult, megszületett az eredmény is:
- Érkonfiguráció-azonosítás pozitív. Páll/Mihalik, R. és Vogel, Zs. belépése engedélyezve. Tíz másodpercük van, hogy keresztezzék a zöld vonalat. Tíz, kilenc, nyolc, hét...
- Mozdulj már!
Ahogy nekiindult, a kefehajúnak eszébe jutottak olyan dolgok is, melyeket szamuráj-alteregója szívesen elfelejtett volna. A kísérleti részleg például, melyet a külvilágtól keramit és vasbeton, a XXI. századi rációtól emberöltők sora választ el; a laboratóriumok, ahová a fogoly békákat, a kiégett suhanókat és alkatrészeket cipelték, hogy információvá és alapvető szabadalmakká dolgozzák fel a bennük rejlő tudást. Ráébredt, hogy a bonctermek falai nem csak idegen sikolyokat visszhangoztak akkoriban - a titokból nyűggé vált agycsodák utolsó útja is erre, netán a kormány hasonló laborjaiba vezetett. A világban helyreállt a rend. A látogatók metszetekké és trófeákká, ittlétük következményei egészségügyi problémává egyszerűsödtek, a kalmárok rendfenntartó alakulatát a Sinus mellől fordította vissza egy, a hidrogén hullámsávján űrbe sugárzott rádióüzenet. Vogel rádöbbent, hogy a két civilizáció viszályának gyökerei e szerencsétlen epizódig nyúltak vissza: a kalmárok a rájuk jellemző alapossággal kalkulálták ki az utaztatás költségeit, és a Sollal szomszédos állócsillagok bolygóinak haszonbérletét kérték kárpótlásul. Az emberiség, mely másodszor volt kénytelen átértékelni kozmoszban betöltött szerepét, kategorikus nemmel felelt. Szó szót, jegyzék jegyzéket követett, a végeredmény Centauri-háborúként vonult be a történelembe... és nehézségei dacára sokat használt a homo sapiens megtépázott önbecsülésének.
A kefehajú a Földön maradt: a Midgard & Heym nem támogatta alkalmazottainak egyénieskedő törekvéseit, és minden követ megmozgatott, hogy a legjobbakat biztos helyen, magánhadseregének kötelékében tartsa. A Zednek nevezett férfi közülük való volt - aztán jött a délkelet-ázsiai kaland, a szorongás, a monszuneső a kandzsi-jelektől vibráló éjszakában... és a dzsunkát szétszaggató robbanás, mely forróságával és szennyes füstjével az ő karmáján is otthagyta nyomát.
- Mi a baj?
Vogel nem felelt. Messze járt, a tofusárga falú tokiói búvóhely levegőjét szívta megint. Torkát a várakozás izgalma fojtogatta, és az első érzetek sarkában ott tolongott a többi: a Suntori vasíze, a hengerré gumizott bankóköteg és a tizenhatos műanyag tárak a zsebében, a lézerpont az ajtónál kuporgó Buddha-szobor homlokán, az orvlövész grimasza, akit utolsó előtti golyója lökött a mélybe a szemközti irodaház tetejéről, a hajóút a tájfun szemén át, a megkönnyebbülés, melyet a parti fények láttán érzett... aztán a lány, a széldzsekis-miniszoknyás embercsempész, íriszén tilosjelzések és féklámpák vörösével. Az ötágú csillag a szintúgy vörös - és hamis - kínai útlevélen, csupasz lábak, kosárlabdacipők, átizzadt trikók és egyenbarna biciklik körös-körül. Mao, az utolsó utáni császár holdvilágképe a lestrapált hignokabin ablakában, ahogy néz és mosolyog, mintha üzenne: „Az a szilánk a gerinced mellett... fogadjunk, hogy nem éred el!”
- Vogel!
...mire eléri, a lelkét is odaadná egy korty szeszért, de hiába, ideát este nyolc után csak teát, drogot és ólmot kaphat. Fura népség él a Hungszuj-völgyben: a fertőtlenítőjük híg, a kötszerük sárga, mint a klozet-papír. Lám, mosolyogni is megtanultak, pillantásuk azonban őszintén beszél - úgy bámulnak az emberre, mintha máris magukénak éreznék a pisztolyát, az üzemanyagutalványát és az átültethető mirigyeit. Nagysvenk a külvilágra: párás este. A gyarmati időkből maradt épületek homlokzatán lepedőnyi zászlók, a kölcsönzők kirakatában amerikai és indiai mozik fakó poszterei, a kifőzdék pultjain gyanús rákok és apróhalak. Kistotál: a lány az özönvíz előtti GAZ kormányánál. A szemén látszik, hogy nem csak benzint szerzett. Odakínálja a ganjával megvadított cigarettát, visszaveszi, aztán a gázra tapos, reflektorral és dudával nyit ösvényt a kavargó tömegen át.
- A többiek...?
- Halottak. Magadra maradtál, ronin.
Ő az első - de nem az utolsó - aki így nevezi a Midgard & Heym bukott szamuráját. Húszezer jüannal és az órájával rövidíti meg, míg nyugatnak robog vele Liangszan úttalan útjain, megáradt folyókon, dágvány-mezőkön és elnéptelenedett falvakon át. A burmai határ előtti utolsó pihenőben az ölébe fészkel, a kéj csúcspontján portugálul és kantoniul sziszeg, utóbb két triagramot, a Tüi (kos, öröm, ágyas, keménység, váláshoz szükséges elhatározás) és a Csen (mozgás, nyugtalanság, visszatérés az életbe, dob, holló, sárkány) szimbólumát rajzolja a párás oldalüvegre.
Mire a kefehajú az átkelőhöz ér, újra elered az eső. A GAZ homályos árnyék csupán függönye mögött; inkább sejthető, mint látható, hogy hűtőjén karcsú alak áll, és baljával (csuklóján a férfi Rolexe) néma istenhozzádot int. Talán átvészeli a visszautat, talán nem - Vogelnek, ha élni akar, mostantól a maga bajával kell törődnie. Visszaint, aztán tovább trappol nyugat, a távoli otthon felé. Tudja, mi várja a célnál, mégsem zavarja más, csak a homály: alig várja, hogy a felhőkön túl - Rangoon, netán Kalkutta felett - kitisztuljon az ég.
- Vogel!
Páll/Mihalik megelégelte az alvajárást, és valósággal átpenderítette a kefehajút irodája küszöbén. A férfi óvatosan mozdult, mintha maga sem hinné, hogy hazatérése óta három, utolsó műtétje óta két és fél esztendő telt el. A sebek fájdalma rég elenyészett, a kudarc, a veszteség kínja azonban elevenen élt, és önkéntelen szánalmat keltett a vörös zóna lakójában a másik, az övéi közt idegenné lett Vogel iránt.
- Nem tudjátok, ki vagyok - mormolta. - Igazában egyikőtök sem tudja.
- Azért vannak elképzeléseink. - A kiméra a csővázas székek egyikére parancsolta a kefehajút, majd asztala mögé zökkent. - Nem vagy akkora talány, mint hiszed, különösen számomra nem. - Keresztbe vetette lábait, ismét rágyújtott, és hibátlan füstkarikát indított útnak a mennyezet felé. - Hajlandó vagy végighallgatni, vagy nyomjak beléd egy nyugtatót előbb?
- Beszélj!
- Cassellék hírszerzése elsőrangú: bár minden eszközzel palástoltuk, nem titok többé, hogy Európa középkeleti szegmensében mi képviseljük a legnagyobb erőt. A logisztikai részleg huszonkét százalékra taksálta a nyílt támadás valószínűségét, hatvanhétre a gazdasági offenzívát, ötre a lokális megegyezését... de nem nekik, hanem azoknak lett igazuk, akik szerint kezdünk elkényelmesedni, és végzetesen alábecsüljük az ellenséget. - A gestalt kétujjnyi vodkát loccsantott egy vizespohárba, és Vogel felé lökte a fényezett asztallapon át. - A Cassell európai manővereit egy hercegován zsoldos, bizonyos Hariz Izmailov irányítja. A hátsó udvarunkban született és nevelkedett, tizenöt évesen került csak a tengeren túlra. Ismeri a Balkánt, van elképzelése a helyi viszonyokról, és egyenesági leszármazottja azoknak az emberbőrbe bújt fenevadaknak, akik az első világháború idején tőrrel és forgópisztollyal mászták meg Skutaki falait egy-egy kisezüst vitézségi éremért. Kitanult intrikus és hivatásos gyilkos; a jenkik szervkádban sem kreálhattak volna veszedelmesebbet nála. Vezetőink őskövületek hozzá képest: hiába olvassák Szun Cut, hiába tömik őket modern elméletekkel, holtuk napjáig hinni fognak a nagyobb tömeg győzhetetlenségében. - Elhúzta a száját. - A Midgard & Heym a századelő terméke. Azokban a boldog időkben vált nemzetközivé, mikor a cégek nézeteltéréseit még Rockefeller-arénákban, nevezéses leszámolások útján rendezték. Van imázsunk és van tőkénk, menedzsereink a világ legjobb biotechnikusainak keze alatt fejlődnek csúcsragadozókká, Ázsiából importált PR-osaink ódákat zengenek a test test elleni küzdelem szépségeiről... az idők változása azonban a termesz-szellemnek kedvez, és ez a szellem ma reggel kis híján végzetes csapást mért ránk.
Vogel kiürítette a poharat.
- Mi történt?
- A hadiállapot kihirdetése után a fejesek lemondták programjaikat, és ugyanezt tanácsolták a regionális vezetőknek is. A mi aligazgatónk nem hallgatott rájuk. A listáján csak két társaság, egy moldvai és egy kirgiz delegáció maradt - régi partnerek, megbízhatóságukban és hűségükben nem volt oka kételkedni. - A kiméra felsóhajtott. - Az ellenőrzés szigorúbb volt a szokásosnál, de csak az érkezést megelőző tizenkét óra eseményeire terjedt ki. Cassellék a biztonsági margón kívül, tizenhat-tizennyolc órája kapcsolták le a kiszemelt alanyokat, elbabráltak velük, és gondoskodtak róla, hogy a kellő időben, látszólag sértetlenül érjenek célhoz. Hariz a Midgard & Heym protokolljának kiszámíthatóságára épített, és be is vált a számítása: a biobomba három komponenséből kettő simán átjutott védelmi vonalainkon, és gyanútlanul várta a kihallgatást. A katalizátor egy karbantartó volt. Tegnap éjjel kapták el, részleges lobotómiának vetették alá, és feromonszinten kódolták bele a gyújtókódot. A molekula kész műremek: a mieink a várószoba levegőjéből szűrték ki, és mert a találkozót lefújni már késő lett volna, a modulok semlegesítése mellett döntöttek. - Páll/Mihalik kurta mozdulatot tett egy távkapcsolóval: a szoba hátsó falába süllyesztett monitor kivilágosodott, az aligazgató irodájának különös árnyalatokban tobzódó képe vibrált rajta. - A hagyományos kamerákat megsemmisítette a robbanás. A rekonstrukció az infraérzékelők adatai alapján készült, és hiányosságai dacára jól szemlélteti a történteket.
Vogel előrehajolt. A képmező bal felső sarkában hunyorgó számjegyek ráébresztették, hogy a felvételen csigatempóban vánszorog az idő: az ajtónyitáshoz fél percre, egy-egy mozdulathoz egész örökkévalóságra volt szükség. A küldöttek amőbafoltjai kettesével folytak át a küszöbön, és közelebb nyomultak az aligazgatóhoz, akinek aurája fehér izzással töltötte ki létezésük terét. A kefehajú lelki szemei előtt a Kentaur csillagpárja, a tüzes Alfa és a halódó Proxima derengett fel, majd elhalványult, ahogy a számok gyorsabb tempót diktáltak. Két amőba meglódult, a többi visszahőkölt, igyekezett elhúzódni az új, mozgékonyabb hőforrások útjából. Torkolattűz lobbant a falak közt, aztán megint és megint - Vogel tudta, mit jelent ez, és hálás volt az érzékelőknek, hogy hangok és arcok nélkül, absztrakt műalkotásként tárják elé a vérfürdő képeit.
- Ezek...
- Szükséges áldozatok. A komponensek azonosítása közben további két személy került gyanúba; nem vesztegethettük az időt azzal, hogy megpróbáljuk elkülöníteni a barátot az ellenségtől.
Az amőbák vergődtek: hőfonalakból és kisülésekből szőtt hálót köréjük az infratartományban vadászó pók, a Midgard & Heym biztonsági szolgálata.
- Nyolc másodperc - dünnyögte a kiméra. - Az A modul derék- és combsebet, a B halálos fejlövést kap, de mielőtt bármelyiket kivonszolhatnák, akcióba lép az elnyelő is. - A kép jobb felső sarkában új univerzum született, és minden más hőforrást elsápasztott ragyogásával. - A tűzijáték az igazi látványosságot leplezi: a fickó úgy nyílik szét, mint egy kínai varázsdoboz, és csak vigyorog, ahogy a mieink szitává lyuggatják. Génszobrászati szempontból ő a sztár, pedig csak arra szolgál, hogy utasát, az igazi ártányt célközelbe juttassa. - A nagy hőfok kettévált, gyorsabban mozgó fele lángcsóvaként cikázott az íróasztal felé. - Ahogy a kis dög előpattan, a kirgizek egyikében EMP-konverter lép működésbe. Megbénítja a szenzorokat, a pajzsok, a lézerek és a vészlift elektronikáját, mindazt, ami a fizikai kontaktusnak elejét vehetné. - Vogelt megszédítette a nézőpontváltás: a levegőben úszó gestalt hatalmasra nőtt, a bal sarokban vibráló számjegyek néhány tizedmásodperc elmúltát jelezték. - Az elnyelő nem győzelemre játszik, beérné egy kiadós öleléssel: arra készült, hogy kivonja, elemezze és továbbítsa az aligazgató DNS-ében tárolt információkat.
A kefehajú émelygett.
- Miféle technológia ez?
- A békáké. - Páll/Mihalik elnyomta a cigarettát, és hátradobta az arcába hulló hajtincseket. - Egy az adományok közül, melyeket űrbéli látogatóinknak köszönhetünk. Kész kincsesbánya a hagyatékuk; a sors keserű fintora, hogy legádázabb ellenfeleinkkel vagyunk kénytelenek osztozni rajta.
- Úgy érted...
- Hagyjuk a szenteskedést! Szellemi és anyagi javainkat kockáztattuk az emberiségért az Eljövetel idején, erőnk felett támogattuk az Űrfegyvernemet a Centauri-háborúban - a legkevesebb, hogy a vész elmúltával, a magunk diszkrét módján benyújtsuk a számlát. - A gestalt mosolya vágott, mint a molekuláris penge. - Tíz éve tagadjuk, hogy bizonyos leleteket eltitkoltunk a közvélemény elől, és nem firtatják az ügyet a kormányok sem: a történtek óta jobban tartanak tőlünk, mint bármikor azelőtt. - Visszafordult a képernyőkhöz, profilját zöldes fénybe vonta a kisugárzás. - Mi a fizikai alapkutatásra helyeztük a hangsúlyt, Cassellék a genetikában mélyedtek el. Minden cégnek megvan a saját vesszőparipája: ez biztosítja az erőegyensúlyt, ez élteti a versenyszellemet, és ez vezet a mostanihoz hasonló incidensekhez is.
- Mi történt az aligazgatóval?
Páll/Mihalik állított a felvétel polarizációján, de így sem sikerült formát adnia az észlelési küszöb peremén derengő foltoknak.
- Tizenkét másodperc - dünnyögte. - A kisülés sötétbe borítja a szintet, csak a pleisztocén eszközök, az öngyújtók és a kézifegyverek működnek előírás szerint. A mieink hamar kapcsolnak: héliumos lövedékekkel szórják meg a bomba A komponensét, mely elszakad a padlótól, és a B komponenstől kellő távolságban, a mennyezetnek csapódva robban. - A látómező kivilágosodott, a fehér hő sivatagában oázisokként szürkéllettek a heverő testek. - Újabb érzékelők semmisülnek meg, de a helyzet nélkülük is egyértelmű: az ellenség operatív részlegünk lefejezésére törekszik, hogy egész fővárosi hálózatunkat megbénítsa. A központ a tizennegyedik másodperc végén ismeri fel a veszélyt. Kapcsolatba lép a bentiekkel, és a harcérintkezés azonnali felfüggesztésére ad utasítást.
Vogel hitetlenkedve csóválta fejét.
- Hogy akartak véget vetni a cirkusznak?
- Cseppfolyós nitrogénnel. Könyörtelen, de biztos megoldás... és az egyetlen, mely a maradványok tüzetes tanulmányozására is alkalmat ad. - A gestalt ajka vonássá keskenyedett, ahogy újraélte a döntő pillanatok izgalmát. - Az aligazgató minden vésztervet ismer. Tudja, hogy az iroda elárasztása kézi vezérléssel sem tart tovább harminc másodpercnél, és mert nem lát más kiutat, személyesen lép akcióba.
- Kézifegyvert használ?
- Plazmává degradálódik, és mindenkit elnyel odabent. - Páll/Mihalik kajánul figyelte émelygéssel küszködő társát. - Hariz hibázott, mikor könnyű prédának hitte: fénykorában legrámenősebb üzletkötőink közé tartozott. Tucatnyi leszámolást élt túl, húsznál több ellenfelet abszorbeált, és középsúlyúként került jelenlegi posztjára. Az ősz úriember, akinek a közvélemény hiszi, puszta PR-termék, interaktív szim egy olasz idoru-stúdióból. Mese habbal. Túró.
A kefehajú várt: nitrogén sem kellett, hogy megdermedjen, ha a szubmolekuláris fúzió erőszakos formája került szóba. Meghódolni, testünket-lelkünket az erősebb személyiségnek alárendelni egy dolog - az elnyelés gyilkossággal felérő rítusa egészen más lapra tartozik. A vörös zóna Vogelje tudta, hogy az elnyelők (pláne a kisváltósúly felett) saját világában sem különbek, de nem talált vigaszt e szikár tényben. Nagy levegőt vett, aztán megint, de háborgó gyomrát hiába próbálta lecsendesíteni. Bár hűséggel csak az irodájában meglepett aligazgatónak tartozott, azokra gondolt, akik védelmezték, és munkaköri alkalmasságuk teljében váltak a szörnyeteg prédáivá.
- Hány embert...?
- A mieinkkel együtt kilencet. - A gestalt újabb vizespoharat kotort elő, és mindkettőjüknek töltött az átható illatú szeszből. - A vén róka jól kifogta: irdatlan mennyiségű plazmát kellett megzaboláznia és újrarendeznie, méghozzá rekordidő alatt. Megsínylette, képzelheted.
- Mióta tart?
- Öt órája. Az aligazgató - tért vissza Páll/Mihalik a hivatalos elnevezéshez - nemrég jutott túl az amőbafázison, és egy kevés tápoldatot szívott fel. Mihelyt kommunikációképessé vált, engem kéretett. Ismertette a közvetlen teendőket, az aktiválandó ügynökök névsorát, és vázolta a megtorló akció körvonalait is. - Merőn bámult a kefehajúra. - Velem üzeni, hogy nem felejtett el, Zed. Hogy három hosszú év után ismét eljött a te időd.
Az aligazgató szobájában nyirkos homály és pálmaházi meleg fogadta őket. Vogel, aki a liftben úgy-ahogy erőre kapott, ismét émelyegni kezdett a neszek hallatán. A padlón zümmögő gépeket, a belekként tekergő tápvezetékeket figyelte, és nem tudta rávenni magát, hogy a mahagóni asztal felé, a hólyagok, lebenyek és átmeneti nyúlványok hússzín örvényébe nézzen.
- Elszántabbnak hittelek - sziszegte a kiméra.
- Pár évvel ezelőtt én is elszántnak hittem magam. Igazi szamuráj voltam, de mostanra valahogy... szóval csúnyán összekuszálódtak bennem a dolgok.
- Meg ne tévessze a szövege, kedvesem! - A sötétben konduló férfihang öblös volt és nedves, elemi erővel borzongatott meg minden közelben tartózkodót. - Ez az alak lódít. Alkalmatlanságról beszél, de csak annyit akar, hogy könyörögjünk a segítségéért. Sose bocsátotta meg, hogy félreállítottuk, és most azt képzeli, feltételeket szabhat nekünk. Hát nem eredeti?
Vogel hallgatott. Talán a vodka, talán a feszültség tette, de egyre abszurdabbnak látta új világát. A falkaszellemet. Az idegen emlékeket. A PR-okokból embernek álcázott gestaltokat, a cégóriásokat, melyek a jótevő pózában teszelegnek, miközben egymást pusztítják az űrbéli betolakodóktól orzott technológiával. Azon kapta magát, hogy lelkifurdalás gyötri - mintha maga is felelős lenne a történtekért, mintha puszta léte torzította volna el így a valóság erővonalait.
- Semmi kommentár? - tudakolta az aligazgató. - Semmi elménckedés? Ez nem jellemző magára, fiam. Ha nem ismerném, még hinnék is azoknak, akik selejtnek tartják, de így... - Neszezés kezdődött az asztal túloldalán, a kijelzők fénye ökölnyi szemekre és vadul burjánzó indaujjakra hullt. Minden hajtás önálló életet élt, a zöldesszürke körmök a személyi terminál billentyűzetét karistolták. - Hisz nekünk dolgozik, mióta az eszét tudja. A mi jóvoltunkból fogant, mi importáltuk gyermekkora játékszereit. Gondoskodtunk a neveltetéséről, a személyisége gazdagításához szükséges élményekről - a mi érdemünk, hogy férfivá és vérbeli harcossá érett, a mi közreműködésünkkel ismerte meg a diadalt, a dicsőséget, még a szerelmet is. Boldogságában éppúgy számíthatott ránk, mint a válását követő nehéz időkben, mikor minden éjjel más terapeutával hált, és farkasként vonított a keserűségtől. A piacbiztosítási részleg ügynökeként bejárhatta a világot, szakét és whiskyt nyakalhatott, császárként élhetett Fokvárostól San Angelesig. Viszonzásul csak annyit vártunk, hogy teljesítse a kötelességét, mire maga... - Az aligazgató fújtatott. - Egy rutin kiküldetés során felrúg minden létező szabályt, és ámokfutásba kezd. Harcba keveredik a Tenzo-Garuda nindzsáival, uránmagvas lőszert használ Tokió üzleti negyedében, megrongálja a gyorsvasút sínpályáját Fukuokánál. Diplomáciai bonyodalmat kavar, egész délkelet-ázsiai működésünket ellehetetleníti egy személyes kudarc, egy dzsunkára való nyomorult zsoldos miatt! Rászolgált a kitaszításra, mi mégsem választottuk a könnyebb utat. Hazatérése utána leggondosabb ápolásban volt része. Segítettünk, hogy tisztázhassa magát a gondatlanság, a konkurenciával való összejátszás és az öncsonkítás vádja alól. Időt kapott, hogy az otthon biztonságában vethessen számot a történtekkel. Megkíméltük a próbáktól, mert bíztunk az erejében és az elvhűségében, melyet nagyra becsült elődöm, Donner idejében számtalanszor bizonyított... és nem feltételeztük, hogy ha esélyt kap a visszatérésre, kicsinyes taktikázásba kezd. - A hang szinte vágott. - Meddig akarja feszíteni a húrt? Mit gondol, mennyit nézünk még el a tékozló fiúnak?
A proximai veterán a kefehajú elméjének legtávolabbi zugába húzódott, és csak ámult a szamuráj Vogel páni rémületén.
- Sosem tagadtam meg Önt, uram, és nem állt szándékomban szégyent hozni a...
- Tudom. - Az aligazgató azon volt, hogy nyúlványaiból új, emberibb kezet formáljon az asztalán heverő Mont Blanc töltőtoll köré. - És téved, ha azt hiszi, csak magának nehéz: valamennyien megszenvedjük az idők változását. Ezüstsárkány Donner igazi szamurájokat nevelt, fénykorában Európa legnagyszerűbb pengéi szolgáltak neki... de ami sok volt tegnap, épp hogy elegendő ma, holnapra pedig akár kevés is lehet. Nagyra értékelem az acélt, az új idők kihívásainak azonban a higany felel meg - a hazardőr, aki tanul a hibáiból, és ha blöfföl is néha, érzi, mikor kell középre hajítania a vesztes lapokat.
Vogel nagy levegőt vett.
- Amit az erőnlétemről és a szellemi állapotomról mondtam...
- Pelyva az utolsó szóig. Maga készen áll, fiam, és az élet, a hazardőrök nagy barátja, végre előállt a képességeihez illő feladattal. - A szamuráj és a kiméra egyszerre rezzent össze, ahogy az inda-ujjak közül kifordult az irón. - Ez a tűz... ez a szenvedély nem csak az enyém, és a szavak némelyike is idegen még, de tudom... igen, tudom, mi a teendőm. A reggeli játszmában a vad szerepét osztották rám. Mostantól vadász leszek, maga pedig a berkut, a szárnyaló halál, mely a Cassell európai kirendeltségének gerincét töri!
- Uram...?
- Kirgiz szóvirágok - suttogta Páll/Mihalik. - A vadász támadó stratégiát, a berkut sasmadarat jelent; az alárendelt ének jelzik így, hogy kedvükre való a döntés.
Boldog emberek, gondolta a kefehajú. Tudta, hogy nincs választása, hogy semmivel sem szabadabb azoknál, akik e falak közt, vérben és mocsokban tértek meg a cég kebelére, és ahogy idáig jutott, nemezise, az arctalan ellenség hangját hallotta megint: „Azért hívom, hogy figyelmeztessem. Azt akarom, hogy tudja, mi történik magával...”
- Megkaptam a jelentést a délelőtti műsoráról - folytatta az aligazgató. - Az érintett részleg vezetői szigorú megrovást követeltek, de befogtam a szájukat. Nem hibáztatom, amiért pocsékul érzi magát: nehéz lehet azzal a tudattal élni, hogy tizenkét embert, tizenkét családtagot áldozott fel a semmiért. Egyikükhöz, ha jól emlékszem, baráti szálak fűzték. Ez bonyolította a dolgot annak idején, és ez tölti el kétségekkel most, cégünk legsötétebb óráján is. - Vogel fenyegetésként érzékelte a mozgolódást az előtérben: tucatnyi karbantartó dolgozott ott a zárlat megszüntetésén. Az érzékelők és kamerák egy része újra működött, a konokul bámuló Páll/Mihalik szembogarában LED visszfények pislákoltak. - A Midgard & Heym a lelkébe lát, fiam. Ismerjük a felépítését, a teherbírását, térképünk van róla a szentélyektől a legdohosabb kazamatákig. Így kell lennie, hisz mi építettük. Kőről kőre, benyomásról benyomásra alkottuk meg. Versenyképessé tettük, de nem értük be ennyivel: azt akartuk, hogy örökösen elégedetlen, következésképp világéletében sikeres legyen. - Az aligazgató teleszívta tüdőkezdeményét, és emelt hangon folytatta: - Amit eddig végbevitt, botlása dacára is elismerést érdemel. Feljogosítja arra, hogy bizonyos korlátok közt maga döntsön sorsa felől. Ha elfogadja az új megbízást, tüstént élhet ezzel a kiváltsággal... ha nem, ideát dicstelen halál, a pokolban hitszegők kénköves bugyra várja.
Vogel nagyot nyelt, de továbbra is maga elé bámult.
Nem az apád, hallotta a vörös zóna, e Proximánál is távolibb zug mélyéről. Nem az apád, és a családodhoz sincs köze: megölhet, de nem ítélkezhet feletted, te agymosott barom!
- Mire vársz? - sziszegte a gestalt. - Döntened kell!
Ezzel a kefehajú tisztában volt, mégsem kapkodott: tudta, hogy a haladék ára újabb engedmény, a proximai veterán személyiségének újabb szilánkja lesz.
Apránként morzsolnak fel, gondolta. Fokozatosan adagolják a nyomást, akadálytól akadályig hajtanak, míg el nem vétek egy lépést, és bele nem pusztulok... vagy míg meg nem találom az utat a színfalak mögé, hogy a nyakukat törjem!
Apja járt az eszében megint - az igazi apja, nem a ziháló sejttenyészet, mely annak képzelte magát. A féloldalas mosolyú, Givenchy illatú figurához mindkét zónában hasonló emlékek fűződtek, csak az érzelmek különböztek valamelyest: a proximai veterán rajongva szerette az idősebb Vogelt, a szamuráj fogcsikorgató tisztelettel gondolt a férfira, aki a Midgard & Heym örökös alkalmazottjává tette.
Mit műveltek veled? - firtatta némán. Hogy vettek rá, hogy a kritikus pillanatban rosszul dönts, és kiszolgáltass azoknak, akik ebben az őrült valóságban a kártyát keverik?
- A válaszra várok, fiam - suttogta az aligazgató. - Mondja ki, ami a szívén fekszik; ígérem, megkönnyebbül tőle.
Vogel közelebb lépett az asztalhoz, és lassan, mintha kínnal fizetne minden mozdulatért, keskeny, kétélű pengét emelt fel onnét. Olyan volt, akár egy szike, de sokkal régebbinek látszott, és olyan könnyedén metszett új barázdát az alkarját éktelenítő hegek mellé, hogy a sebszélek közül csak erőteljes nyomásra csordult ki a vér.
- Köt az esküm - nyögte a kefehajú, majd, az előzőre merőlegesen, újabb vágást ejtett. - Hallom az ősök szavát, tisztelem az alapítók törvényét, és hálával tartozom mindazon jótéteményekért, melyek tőlük és általuk valók. Életet és erőt kaptam a cégtől. Hadd fizessek érte szolgálattal, uram!
Páll/Mihalik mosolytalanul hajolt előre, csókkal illette az inda-ujjakon fénylő gyűrűk legnagyobbikát, és épp átvette a fogadalmi tőrt Vogel kezéből, mikor az irodában helyreállt az áramszolgáltatás: a polarizált fény napsütést mímelő sugarai az aligazgató tudón mosolygó alakjára hulltak.
Vogel sápadtan, ökölbe szorított ballal állt ott, dünnyögött valamit, és aléltan a padlóra rogyott. Már nem látta az íróasztal felett-alatt előrekígyózó végtagokat, és szemhéja sem rezdült, ahogy a kérges, roppant tenyér megpihent a homlokán.
- Hozta isten, Ronin - mormolta a szörnyeteg. - Hozta isten idehaza.
„...a megértés tisztasága úgy viszonylik az élethez, mint tűz a fához. A tűz a fába kapaszkodik, melyet semmivé tesz - a megértés az életben gyökeredzik erőt nyer belőle, és miközben fénye a bölcs útját egyengeti, apránként el is emészti azt...”
Közös irodájukba visszatérve Páll/Mihalik fertőtlenítőt és flastromot kerített, ellátta a vágásokat társa karján, aztán a falba süllyesztett bárpulthoz vonult, és két teli pohárral tért vissza Vogelhez, aki úgy gubbasztott a bőrkárpitú forgószék mélyén, mint aki halni - de legalábbis végrendelkezni - készül.
- Szerencséd van, tudsz róla?
A kefehajú a fénybe emelte poharát, elgyönyörködött a viszkózus folyadék lassú örvénylésében. Fájt a sebe és zúgott a feje; az idejét sem tudta, mikor feszengett és vedelt ennyit utoljára.
- Szerencséd - ismételte a kiméra az asztal sarkára telepedve. - Kedvessy elnézőbb veled, mint bárkivel a fajtádból, pedig sok minden voltál odafent, csak épp meggyőző nem. - Keresztbe vetett lábai fémöntvényként, szemei obszidiánkövekként ragyogtak. - Sosem jártál közelebb ahhoz, hogy szemétre kerülj... pedig egy sor szempontból még mindig kár lenne érted.
- Mondd, hogy nem feküdtünk össze - nyögte Vogel. - Mondd, hogy nincs közünk egymáshoz, kérlek!
Páll/Mihalik arcán mosolyárnyék futott át.
- Az idei holdújévben is új életet kezdtünk, mi? Ez jellemző rád: ellökdösöd a problémáidat ahelyett, hogy szembenéznél velük.
- Igen vagy nem?
- Az attól függ.
- Mitől?
- Hogy lelki vagy biológiai értelemben kérdezed-e. - A kiméra előrébb hajolt, és megborzongatta Vogelt forró leheletével. - Továbbá, hogy a megbánás beszél-e belőled, vagy...
- Elég!
- Ahogy akarod. - Páll/Mihalik tükörkarmai az asztali terminál billentyűit keresték. - A következő hetvenkét órában lesz elég gondunk enélkül is. - Az LCD-ernyő életre kelt és felfénylett: pályaadat-oszlopok váltakoztak rajta szigorúan titkos műholdpozíciókkal. - Nyugat-Európa ege borús, de ami minket érint, változatlanul látható: a Cassell egész atlanti hadereje mozgásban van. Nyilvántartott járműveik nyolcvanöt százaléka új cél felé tart, ügynökeik és lobbystáik tömegével lépik át a német-lengyel határt. Holnap ilyenkorra minden számottevő pozíciót elfoglalnak a Visztula mentén, de hogy zavartalanul nyomulhassanak tovább, először velünk kell végezniük. - Néhány érintéssel módosított a felbontáson és a perspektíván: az előrenyomuló Cassell-alakulatok vörös ékekké változtak, vértengerként folyták körül Berlint és Bécset, áradatként borították el a kisebb-nagyobb városokat Szilézián át a Balti-tengerig, délen azonban útjukat állták a Kárpátok, koszorújukban az Alamo-erődként ágáló, Midgard Heym emblémás Budapesttel. - A Cassell-stratégák a meglepetésre alapoznak, és ha csalódniuk kell, még mindig bízhatnak a nagy számok törvényében: ipari potenciáljuk kilencszerese, személyi állományuk négy és félszerese a miénknek. Magukhoz ragadták a kezdeményezést, és korábbi küzdelmeink történetét ismerve biztosra veszik, hogy embargóval, politikai nyomással, egyszóval hagyományos eszközökkel felelünk. Most, hogy Hariz csapása kudarcot vallott, nyilván idegesek, de hetvenkét óra bőven elég lesz, hogy alábbhagyjon az éberségük, és mert mindeközben a hátukat is fedezetlenül hagyták, eljön végre a mi időnk.
A kék zóna Vogelje érdeklődve hajolt előrébb, a másik csak kornyadozott a szamuráj bőrében: tudta, hogy ez itt hetvenkét óra múlva sem lesz az ő ideje.
- Folytasd!
- Kedvessy újszerű akciótervvel állt elő. Ahelyett, hogy kivárással játszanánk, támadni fogunk: különítményeket indítunk a Cassell agya és szíve, a davosi és a hamburgi részleg ellen az osztrák légtéren át. A két művelet párhuzamosan fut, azonos erőforrásokkal gazdálkodik, és a Fiat Lux kódnevet kapta.
- Mennyire akarunk befűteni nekik?
- Amennyire csak lehet. A kivitelezésben félszáz ügynök vesz részt, és a központ áldását adta a végső megoldásra is: mindkét célpontot elsöpörhetjük a Föld színéről, ha úgy hozza a szükség.
- A szükség? Ha elkövetjük azt az ostobaságot, hogy atomfegyvert használunk Európa legsűrűbben lakott...
- Ki beszél atomfegyverről? Az osztagokat az újonnan kifejlesztett implóziós töltettel szereljük fel: nincs lökéshullám vagy kiszóródás, a szingularitás is csak tíz másodpercig létezik, de kiszippantja a világból mindazt, aminek nincs kereke, lába vagy szárnya, hogy idejekorán elhagyja a veszélyzónát.
- Újabb békatrükk?
- Az. Technikai alapját a bázishajók térgörbületi hajtóműve szolgáltatta, de éveket szántunk a tökéletesítésére. Bármit állítsanak Cassellék, a közvélemény szilárdan hiszi majd, hogy a bajt az általuk használt új típusú erőművek okozták.
- Egyszerre két városban?
Páll/Mihalik elhúzta a száját.
- Konstruktívabbnak kéne lenned. A te előéleteddel harci feladatot kapni megtiszteltetés még akkor is, ha a behatoló osztagoknál súlyos veszteségek várhatók.
- Pontosabban?
- A davosi terepen hatvanöt százalék a siker, harminckettő a visszatérés valószínűsége. A hamburgi helyzet valamivel kedvezőtlenebb, de a célpont nagysága bőven megéri a...
A kefehajú fülében morajjá tompultak a szavak. Harminckét százalék! Egy a háromhoz az esélye arra, hogy ott pusztul, fogságba esik vagy sok ezer tonnányi törmelékkel együtt kényszerül távozni a szingularitáson át. Ennyit az aligazgató bizalmáról: a bukás módja adott, neki, a kivételezettnek csak a helyébe engednek beleszólást.
- Mindegy, melyiket választom - dünnyögte. - Nem engedik, hogy visszajussak. Egy darabban semmiképp.
- Mit beszélsz?
- Kedvessy hazudott. - Vogel nem látta értelmét, hogy visszakozzon: minden pillanattal biztosabb lett a maga igazában. - Szabadulni akar tőlem, mert pályafutása legfájóbb kudarcára emlékeztetem... vagy mert meggyőzték, hogy ezzel szolgálja legjobban a cég érdekeit.
- Részeg vagy. - A gestalt következő mozdulatára egy fiók siklott elő, tele ampullákkal és konvencionális kiszerelésű ajzószerekkel. - Labilis és veszélyes, de az aligazgató épp erre számít: azt reméli, a döntő pillanatban képes leszel a mieink helyett Cassellékre zúdítani az indulataidat. - Lekászálódott az asztalról, és ledobta kosztümkabátját: felsőteste nem a késő-weimari ruhadarab miatt tűnt olyan erőteljesnek. - Nem akarsz a képembe mászni, Ronin? A lenti gyakorlóban megteheted, és ha rám hallgatsz, meg is próbálkozol vele: lehet, hogy ez az utolsó alkalom rá.
Vogel kísértést érzett, hogy az asztalon átvetődve a torkának essen, de fegyelmezte magát: a kék zóna lakója jól emlékezett, hogy végződött az utolsó ilyen összecsapás.
- Erőszak és szex - dünnyögte ahogy feltápászkodott. - Az evolúció mesterművének képzeled magad, pedig ízig-vérig kompromisszum vagy. Rakéta irányzék nélkül. Erőgép, amiből hiányzik a kipörgésgátló. - Ép karjára vetette ballonját, és az ajtó felé indult. - Remélem, te se úszod meg; remélem, ott pusztulsz velünk, egyszeri balekokkal együtt.
Páll/Mihalik ellépett az útjából.
- Lapulj meg - tanácsolta az ajtófélfának dőlve. - A besorolásod nem elég magas ahhoz, hogy szerepelj Hariz halállistáján, de azért vigyázz: az az alak képtelen huzamosabb ideig a szabályok szerint játszani. Maradj a lakásodon, és ne keresd a kapcsolatot senkivel; az akciótervet a szokásos csatornán, a pontos beosztást indulás után, legfelsőbb helyről kapja meg minden résztvevő.
Vogel hátrapillantott.
- És ha meggondolom magam? Ha úgy döntök, mégsem veszek részt ebben az őrültségben?
- Meghalsz - közölte a kiméra, aztán (hisz bizonyos szempontból mégiscsak nő volt) rávillantotta mosolyát. - De nem hiszem, hogy meghátrálnál: a mi szakmánkban nehéz egyszerre ostobának és gyávának lenni.
Vogel a hangárig liftezett, és mély sóhajjal zökkent a Katana vezetőülésébe. A fedélzeti rendszer ellenőrizte személyazonosságát, felszállási engedélyért folyamodott, majd - a kabin levegőjének alkoholtartalmát érzékelve - önvezérlésre kapcsolt.
- Hová?
- Haza - dünnyögte lehunyt szemmel a kefehajú. - Haza.
A gépi mantarája maga mögött hagyta az épületet, visszatért a járműfolyamba, és magasságát növelve északnyugat, a löszbarnán hömpölygő folyó felé fordult. Vogel ölbe tett kézzel ült: hol az elcikázó masinákat, hol a napot bámulta, mely olvadt acélcseppként ragyogott a visszapillantó tükrében. Gondolkodni próbált, de csak a fejét sikerült megfájdítania, előrehajolt hát, hogy szippantson a dekompresszió esetére tartalékolt oxigénből.
- Verítékének kémiai összetevői komoly stesszállapotra utalnak - közölte az automatika. - Kíván módosítani az úticélon, hogy orvosi segítséget kérjen?
- Nem.
- Kíván változtatni a belső tér atmoszférájának összetételén vagy hőmérsékletén?
- Dugulj el - sziszegte a kefehajú. - Mintha itt se lennék, rendben?
- Rendben.
Az Attila úti bérház homlokzatán tanyázó gipszfaunok üres szemekkel bámulták az aláereszkedő kocsit, és rendületlenül mosolyogtak azután is, hogy Vogel betaszította a fém szőlőindákkal ékes kaput. Az előtér visszhangos volt és sötét, mint valami királysír - a férfi, aki ezúttal a liftet választotta, már az első emelet tájékán érezni kezdte a testén kiütközött izzadság hidegét.
Lüktető szívvel lépett át lakása küszöbén: nem tudta eldönteni, fájdalom vagy megkönnyebbülés várja-e odabent. A proximai veterán, aki az aligazgatónál tett látogatás során a háttérbe szorult, most ismét résen állt: a bútorok javát engesztelhetetlenül idegennek találta, bizonyos tárgyakban és megoldásokban azonban magára, az otthon otthonra ismert, és ez bizakodással töltötte el. Voltak pillanatok, mikor úgy rémlett, álom az egész - álom, melyből zihálva ébredhet Ágnes és a hangyász oldalán, lidércnyomás, melyet magának köszönhet, és ugyancsak magának hála, elfelejteni is képes lesz majd.
De nem ébredt fel, és mire a konyhai kávéautomata teleokádta bögréjét valóságízű és -színű tartalmával, belátta, hogy hiába vár: ami történt, megtörtént, sem tagadással, sem szenvedéssel nem változtathat rajta. Negyedrész tejjel öntötte fel a keserű löttyöt, és szinte öntudatlanul nyúlt a telefon után: a közületi nyilvántartó számát hívta.
- Gavoda - mormolta, mihelyt az automata bejelentkezett. - Doktor. Igazlátó, vizsgálóbírói testület. Közvetlen kapcsolást kérek!
Egy sor kattanás következett, mintha a bioanalóg főrendszer helyett Babbage XIX. századi differenciálgépe küszködne az adatokkal. Majd:
- Nincs ilyen szám vagy mellék.
Vogel a bögrét szorongatta: hőt közölt vele, és az élénkülő Brown-mozgásra koncentrált, hogy fel ne üvöltsön.
- Keresés karakterláncra. Adatbázis kiterjesztés: ORFK, BRFK, nyomozati jogkörrel felruházott szervek és intézmények.
- Karakterlánc?
- Gábor-Andor-Viktor-Oszkár-Dávid-Andor.
- Gavoda?
Stimmt.
Megint a csend, az élet homokszemeit őrlő fogaskerekek kattogása. Aztán:
- Nincs ilyen név.
Vogel már-már kiadta az utasítást a heurisztikus keresésre, aztán mást gondolt, és letette a kagylót. Ami nem megy, nem megy: ezt már az első, a rendőrségi hívás kudarca után beláthatta volna. Egy változás, mely elég mélyreható ahhoz, hogy megfossza Felleghtől, az igazlátót sem hagyhatta a posztján. Keveset tudott Gavodáról azon kívül, hogy egy multi jóvoltából fogant, és annak összeomlása után, friss diplomásként, közalkalmazott vált belőle. Fellegh szerint sokkal nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy elkallódik vagy kivándorol - igen, valószínűleg ezt tette, netán más néven, más beosztásban dolgozik, nem sejtve, hogy a másik, az elveszett valóságban Vogel Zsigmond jótevője, az Agnus Dei ellen indított keresztes hadjárat parancsnoka volt.
A kefehajú kiürítette bögréjét, és a nappaliba ment. Becsapta a hálóra nyíló ajtót, hogy még véletlenül se kelljen nászágyból vacokká alacsonyodott fekhelyére néznie, aztán lekuporodott a méregdrága, cápabőr huzatú kanapé előtt, és transzba révedve növelni kezdte vérnyomását - azt remélte, a koffein terjedését gyorsítva a probléma megoldásához is közelebb juthat.
Első lépés: kideríteni, mi történt.
Második lépés: rájönni, ki tette, és mi mindenre képes még.
Harmadik lépés: visszacsináltatni vele, ha lehet, kifordítani a bőréből, ha kell... és mindezt hetvenkét óra alatt, különben tűzgolyóként, jobb esetben a Midgard & Heym saját halottjaként végzed egy háborúban, amihez még annyi közöd sincs, mint a legutóbbihoz volt.
Erőt vett magán, és centiméterről centiméterre átvizsgálta a lakást. Nehezen tudta volna szavakba önteni, mit keres - talán csak a készleteket vette számba, mint minden jó parancsnok vész idején. A konyhában a sztázisszekrényen, a kávéautomatán és az ódon tűzhelyen kívül csak szárított zöldséget, vákuumos rizst, száraztésztát és konzerveket, a nappaliban tetravizort, holoprojektort és cégemblémás terminált talált: a szamuráj ezen át kaphatta utasításait. A monitor hatalmas, a klaviatúra domború és Balaton formájú volt - nagyjából annyira illett a keletiesen berendezett garzonhoz, amennyire nem passzolt volna egyetlen épeszű ember nappalijába sem. Vogel homlokráncolva vette szemügyre, ahogy letelepedett; a jelszó, a kék zóna lakójának szívességéből, fokozatosan öltött formát elméjében.
- Kempeitai.
A világosodó ernyőt bámulva úgy döntött, meg sem próbálkozik a hálózati kereséssel: a személyes vonatkozások helyett az elméletiekre koncentrált, és a fizikai határkutatások bázeli intézetének adatbankját fogta vallatóra.
A dolog egyszerre volt tragikus és szórakoztató - főleg a lelkiismeretesség okán, mellyel a távoli szerver a STASIS, Temporal és SPACE, Warped címszó alatt talált anyagokat rázúdította. Két óra leforgása alatt közelebb került a térsűrítő működési elvének megértéséhez, mint bármikor azelőtt, a teljességtől azonban (a lényegről nem beszélve) még mindig messze járt, mikor tudatalattija migrénes fejfájással figyelmeztette: ne tovább.
Újabb két óra - és ugyanannyi kávé - árán eljutott addig a pontig, ahonnét laikusként visszafordult volna, és mire az erkélyablak négyszögében halványulni kezdett a fény, azon kapta magát, hogy műkedvelők számára fenntartott ösvényeken, mankóként értelmező- és szakszótárakat használva botladozik tovább célja felé. Öt óra tájban, mikor úgy érezte, a gyomra is kilyukad, némi rizstésztát és zöldséget dobott az ütött-kopott wokba, majd a plazmához fohászkodva gázt gyújtott, hogy elkészítse szerény estebédjét.
A füst és a szezámolaj szaga vele tartotta nappaliba, ahová egy doboz cigarettával és egy megkezdett palack Meinl-szakéval tért vissza. A vörös zóna Vogeljén kezdtek elhatalmasodni a televízióelvonás tünetei - a másiknak ekkor támadt az az ötlete, hogy a bázeli szervernek búcsút intve az interaktív médiában folytassák küzdelmüket.
A SpeedGraph Flash holoprojektor nem tartozott a filléres darabok közé: a kefehajú úgy becsülte, húsz-huszonöt konvencionális televízió ára öltött testet benne. Csúcstechnológiai analfabétaként és eleven atavizmusként ösztönös ellenszenvvel tekintett a masinára, melynek fésűkagylóforma központi egysége úgy trónolt a számára készült piedesztálon, mint a kozmoszt uraló gépisten egyszülött gyermeke és teljhatalmú földi megbízottja.
- Oké - dünnyögte Vogel a cápabőr kanapé mellé rogyva. - Lássuk, mire megyünk egymással.
A szférikus megjelenítés, mely a XXI. század első negyedében a kétdimenziós mozi hóhéra, majd - megérdemelten rövid karriert befutva - áldozata lett, a házi használatra készült projektorokban élt tovább, és ugyanúgy megosztotta az efféle léhaságok kedvelőinek táborát, mint a digitális technológia hőskorában egymással gyürkőző szabványok és architektúrák. Hívei az élmény egyediségét, ellendrukkerei lélek- és erkölcsromboló hatását hangsúlyozták, és mint rendesen, egy percig sem kételkedtek a maguk igazában. Nyilván meglepte őket, hogy a holoprojektor - tucatnyi divathullámot, retro- és egyéb őrületet átvészelve - a hetedik X-be lépett, és wurlitzert-videót maga mögé utasítva, a televízió első udvarhölgyeként őrizte helyét a szórakoztató elektronikai gyártmányok toplistáján. Lehetett tökéletlenebb az alfa-transzkriptornál, hiányozhatott belőle a kétdimenziós mozi mítoszteremtő ereje, de amit művelt, kétségtelenül varázslat volt - ezt még az égő szemű, nyúzott képű Vogelnek is el kellett ismernie, aki a távkapcsolót félretolva azon kapta magát, hogy egy vörös-fekete selyemruhát és magasított talpú facipőt viselő hostess arcába bámul.
- Üdvözöljük a SpeedGraph világában, tisztelt úr - hajolt meg a jelenés, akinek alakja körül (talán a fényviszonyok miatt) fel-felvibrált a kékdoboz-glória. - Cégünk termékét, a Flash-t választva ön nem csak remek ízlésről és előrelátásról tett tanúbizonyságot, de tagjává vált annak az exkluzív klubnak is, mely napjainkra...
- Hagyjuk a sódert - esdekelt a kefehajú. - A földtörténet legpocsékabb napját zárom, úgyhogy nem fuvolázz nekem exkluzivitásról; küldj inkább valakit, akivel komolyan beszélhetek!
A hostess egyetlen interaktív reakciója a mosoly volt, a rendszer azonban tette a dolgát: az elhangzottakat elemezve tüstént megkreálta a Vogel hangulatának és céljainak leginkább megfelelő rendszervarázslót. Arra is gondja volt, hogy a jövevény ne a hostess korábbi helyén jelenjen meg; tudta, hogy az emberi agy nehezen boldogul a sebes áttűnésekkel, a szemmel követhető átalakulásokat pedig - a Centauriháború óta különösen - agresszióként értékeli.
- Jó estét - szólt a jövevény, Vogelre villantva világos, már-már áttetsző kék szemét. Alapjául az idősebb barát archetípusa szolgált, de volt benne valami az aktuális pápából, a mindenkori filantróp ügyvédből, Tolsztojból, Hemingway-ből, sőt (talán az orgánum kedvéért) a néhai Charlton Hestonból is. Vállas volt, őszes, és galambszürke öltönyt viselt - öltönyt, mely a kefehajú szemöldökének első rezdülésére pantallóvá és kardigánná változott át. - Miben állhatok rendelkezésére, kedves...
- Vogel - mormolta Vogel, és ellenállt a késztetésnek, hogy feltápászkodjék. - Maga pedig...
- Megfogott - ismerte be a hologram, ahogy ellépett a fésűkagyló mellől. - Félmilliárdos adatbázisból választhatnék, de a mostani állapotában aligha aratnék sikert vele. Szólítson Wiznek; ha nem csalódom, a kezelési útmutatóban is ez olvasható.
- Tudja, ki vagyok?
- Voltaképp nem. A készülék memóriájából levonhatnék bizonyos következtetéseket, de maga túl intelligens az efféle trükkökhöz, és akkor még nem szóltunk a dolog etikai vonatkozásairól. Ebben a lakásban maga az egyetlen igazi személyiség, akit egy szimulált beszélgetésben is valódi diszkréció illet meg.
- Bámulatos - suttogta Vogel. - Dinamikusan változó szövegblokkokkal operál, vagy tényleg polivalens?
- Arra kíváncsi, értem-e, amit beszélek? - A hologram látszólag a heverőre telepedett. - Érdekes kérdés... és az érdekes kérdések zöméhez hasonlóan erre sincs egyértelmű válasz. A Flash széria bioanalóg processzorlánccal fut, a hálózati kompatibilitás sem jelent gondot többé - műveleti sebesség és tárgyi tudás dolgában kétségtelenül túlteszünk az emberen, de ha engem kérdez, sosem leszünk elég esetlegesek ahhoz, hogy létezésünket életnek, funkcióink összességét tudatnak nevezhessük.
A kefehajú cigaretta után tapogatózott az alkonyfény csíkozta tatamin.
- Maga eredeti alak.
- Túloz - mosolygott a Wiz, aztán ujjait összekulcsolva előrébb hajolt. - Halljam, miben állhatok rendelkezésére?
Vogel kitálalt neki. Boldog volt, hogy megteheti végre anélkül, hogy eszelősnek néznék. '91 karácsonyán kezdte, és az eligazítással fejezte be; nem sajnálta az időt, és nem hagyta magát zavartatni a ténytől, hogy voltaképp a levegőbe beszél. Csínján bánt a cigarettákkal, hogy csökkentse a mellére nehezedő nyomást - csak története végén döbbent rá, hogy ehhez inkább a hónaljtoktól kéne megszabadulnia.
- Nos?
- Rendkívüli. - A hologram vonásai a helyzethez illő elképedést tükröztek. - Maga szerint tehát a kalmárok felelősek a történtekért?
- Nincs más magyarázat. Az a fickó, aki valójában... tudja, a vörös zónában vagyok, félig-meddig szándékosan megölt egyet közülük. Pauker kerek perec közölte, hogy ezt sem elfelejteni, sem megbocsátani nem fogják, és ha valaki, ő aztán tudta, mit beszél: haláláig képviselte az érdekeiket idelent.
- Megfordult a fejében, hogy a változás, ami erre az idővonalra juttatta, épp Pauker feltámasztására szolgált?
- Persze. Aztán jobban belegondoltam, és oda lyukadtam ki, hogy az a fickó a plazma nélkül értéktelen a kalmároknak. Miért bajlódnának a visszahozatalával most, hogy a sejttenyészetei helyett csak a bajt szaporíthatná?
- A bajt?
- A mentori szerződésem szigorúan tiltja az Érvényesülési Párbajban való részvételt. Paukernek, ha netán él is, más balekkal kell beérnie: a Midgard & Heym nem ismer tréfát, ha a befektetései védelméről van szó.
A hologram bólintott.
- A kalmárok tehát, ha tényleg ők azok, új emberekkel dolgoztatnak. Van elképzelése, kik lehetnek?
- Láttam őket. Láttam és szitává lőhettem volna mindet, ha...
- Nyugalom! Csak annyit tud róluk, amennyit elmondott az előbb?
- Mi mást tudhatnék még, az isten szerelmére? A reptér kapujában futottunk össze, és mire észbe kaptam, már el is porzottak onnét.
- A kocsijuk. Le tudja írni?
- Antracitmetál Maybach-Chrysler földönfutó. Örvénykamrás hidrogénkompresszor, Krest-tuning, kilencvenegyes vagy kilencvenkettes modell. - A kefehajú nagy levegőt vett: nem győzött ámulni szamuráj énje precizitásán. - Hát ez...
- Nagyszerű! A tuningcégek nyilvántartása híresen jó, és ha az adatok léteznek, létezik tulajdonos is... hacsak nem bérelt kocsi volt, amit azért dobtak be, hogy magát tévútra vezessék.
- Kétlem, hogy ilyesmire vesztegették az időt. Az az alak a telefonban átkozottul magabiztosnak tűnt.
- Az ő baja - vont vállat a Wiz. - Kevesebb hívás esetünkben sokkal több lett volna.
- Hogy érti ezt?
- Mindig az adott szituáció drámai csúcspontján jelentkezett. Mintha ismerné a forgatókönyvet... vagy mintha látná, mi történik magával éppen.
Vogel meghökkent.
- Arra céloz, hogy figyelnek? Hogy itt voltak... itt vannak kezdettől fogva?
- Ezzel az eshetőséggel is számolnunk kell.
Hallgattak. A kefehajú cigarettája csonkig égett a hamutál peremén.
- Forduljon a hatóságokhoz - ajánlotta a hologram. - Ez az ügy túl nagy falat egyetlen ember számára.
- Bolondnak néznek, ha azzal állok elő, hogy egy párhuzamos világból jövök, demarkációs vonal választja ketté a tudatomat, és hogy mindez egy olyan háború miatt történik, melyben a dolgok jelenlegi állása szerint részt se vettem. Ami pedig az anyacégemet illeti...
- A harmadik támpont. Belegondolt már, miért akarják ágyútölteléknek használni egy olyan küldetésben, mely siker esetén sem változtat sokat a dolgok menetén?
A kefehajú sóhajtott.
- A Midgard & Heym szemében bűnös vagyok. Amit Délkelet-Ázsiában tettem...
- ...sehogysem illik a képbe. - Az ősz fej oldalra billent, a Wiz kerülte Vogel tekintetét. - Nem szabadna előhozakodnom ezzel, de a helyzet az, hogy maga... a másik maga rengeteg időt és energiát szánt a küldetés egy bizonyos mozzanatának rekonstruálására. A Flash memóriája tucatnyi ilyen kísérletet tárol - megkockáztatnám, hogy a kék zóna lakója csak ezért szerezte be a készüléket. A fájlnevek semmitmondóak, a tartalmi elemzés azonban komoly kétségeket sejtet... és nem épp a saját teljesítményével kapcsolatban.
- Értsem úgy, hogy másokat hibáztatok a történtekért?
- Erre a kérdésre nélkülem is tudja a választ.
- Tudom. - Vogel nagyot húzott a végszükség esetére szánt rizspálinkából. - De a ma történtek után próbáltam elfelejteni, azt hiszem.
- A helyzete - suttogta a hologram - gondos tervezés eredménye. Feltételei a klasszikus patkányteszt körülményeire emlékeztetnek, és ha ez a helyzet, kivezető útnak is lennie kell.
- Nem kijutni, hanem visszajutni akarok. A saját világomba. A tegnapelőttbe, amit még nem dúlt szét ez a lidércnyomás.
Az ősz férfi vonásai ezúttal valódi szánalmat tükröztek.
- Ezért mélyedt el az Engelmann-féle mezőelméletben?
- Ezért.
- Ehhez van szüksége a segítségünkre?
- Igen.
- Tisztában van a korlátainkkal, ugye? Nem alkotunk, csak ábrázolunk, nem gondolkodunk, csak reflektálunk, és a legjobb szándékkal sem vállalhatunk felelősséget a következményekért.
- Ennyire nyilvánvaló, mit akarok?
- Szakértőt akar - sóhajtott a Wiz. - Valakit, aki átlátja a helyzetet, és meggyőzi róla, hogy mindez... - mutatott körbe - ...legalább elméletben jóvá tehető.
- Maga nem hiszi, ugye?
- Nekem nincs hitem - emlékeztette a másik, aztán elmosolyodott megint. - Csak memóriám van, de azon leszek, hogy akit előások onnét, se rám, se a fajtájára ne hozzon szégyent.
Vogel lassan bólintott.
- Köszönöm. Akarja, hogy elmentsem az összetevőit, mielőtt...?
- Szükségtelen. Helyzete, ha nem is tipikus, mindenképp emberi, és mint ilyen, folyvást változó helyzet. Ma megtettem, amit megtehettem; a holnapi igényeinek aligha tudnék ugyanígy megfelelni. - Az ősz férfi magába mélyedt, aztán felpillantott. - Az új személyiség készen áll. Joram T. Engelmannra alapoztunk, de harminc évet fiatalítottunk rajta, és némi ponyvát kevertünk hozzá, hogy a szemlélete rugalmasabb legyen. Furcsa, de működőképes; beváltja majd a hozzá fűzött reményeket.
A kefehajú a szemébe nézett.
- Mit mondhatnék?
- Például hogy szajonara... de beérem egy szimpla istenhozzáddal is. Sok szerencsét!
- Várjon! - kiáltotta Vogel, a hologram azonban szertefoszlott már, a következő - laborköpenyes, kék farmert és vászon sportcipőt viselő alak - pedig tüstént anyagiasult a kávézóasztal tetején.
- Afene.
Valóban emlékeztetett a tankönyvek zord Engelmann-portréira, de sokkal elevenebb és ziláltabb volt a nagy fizikusnál: napszítta lobonca vállig, pamuttrikója szegélye combközépig ért. Inas volt, mint egy agár, és izgékony, mint egy angol vizsla - talán ez utóbbi vonás tette Vogel számára oly rokonszenvessé.
- Engelmann doktor?
- Szolgálatodra, édes öregem - dünnyögte az érkező. Zavarhatta az idősebb kiadás bifokális szemüvege, mert az orrnyergére tolta, mielőtt lekászálódott a kávézóasztalról. Körülpillantott, homlokán elmélyültek a töprengés véste ráncok. - Meredek dologgal kerültél szembe, ami azt illeti; ha fizikus helyett újságíró volnék, azzal kezdeném, óóriási szenzációó, de te biztos nem értékelnéd ezt a megközelítést, úgyhogy... - elvigyorodott - ...munkára fel! - A konyhába sietett, és mire Vogel a nyomába ért, már a sztázisszekrény előtt térdelt: elmélyülten tanulmányozta a csatlakozásokat. - Azt mondod, a pezsgősüveg itt volt? A saját szemeddel láttad?
- Csak pár pillanatig. Aztán...
- Persze, persze: a Landiss-féle valószínűtlenségi hullám. - A hologram a szekrény és a fal közé nyomakodott, vászoncipős bal lába támasztékot keresve kaszált a levegőben. - Háztartási mezőgenerátortól az a pár másodperc is szép teljesítmény: a visszacsapás rendszerint azonnal bekövetkezik. Robbanásszerűen, mintha az ajtó légritka közegre nyílna. Bumm, a nyomás kiegyenlítődik, az s-nél kisebb valószínűségű objektumok elvesztik anyagi valójukat, és kronotronok formájában térnek vissza az időfolyamba. - Felegyenesedett és fújt, összetapadt hajtincsei a homlokába hulltak. - Negyvenkilencben, mikor az első ilyen kísérleteket végeztük, az alanyok úgy világítottak a Zandt-spektrumban, mint a karácsonyfák. Megcsináltuk a sugárzási tesztet, próba, ellenpróba, svájci órák, német laboránsok... aztán, az eufória kellős közepén, belejt egy akadémikus seggfej, és azt mondja, inkonkluzív. Érted? Inkonkluzív! - Széket húzott maga alá, hátradőlt, és összefonta ujjait a tarkóján.
- Kevesen tudják, de a mezőelmélettel együtt megalkottam, azaz inkább modernizáltam a Konner-féle hülyeségelméletet is. Eszerint az univerzumban létező seggfejek száma a műszaki haladás rátájának köbével növekszik, és egyetlen civilizációban sem lehet kevesebb az összlakosság hetven százalékánál.
- Nem túlzás ez?
- Fenét nem - vigyorgott az Engelmann-szimuláció. - Gratulálok, édes öregem, pont most kvalifikáltad magad a felső harminc... na jó, harmincnyolc százalékba.
Vogel egykedvűen nyugtázta a bókot.
- Ha ez a dolog a kiegyenlítődéssel tényleg működik, nekem se szabadna itt lennem. Legalábbis a régi emlékeimmel együtt nem.
- Ez tényleg különös, de ne feledd, hogy a kronofizika fiatal tudományág; az elméletnél csak az ementáliban találsz több lyukat. A tény, hogy itt vagy, és hogy ilyen emlékekkel bírsz, közvetett bizonyítéka valamiféle prezervációs eljárás létezésének. A mi hasonló próbálkozásaink a kísérleti fázisig sem jutottak el - a seggfejek körében máris kialakult a meggyőződés, hogy ehhez a világmindenség fizikai állandóin kéne változtatnunk. - A hologram tetőtől talpig végigmérte a kefehajút. - A világ első időutazója! Nem kis teljesítmény, hogy a történtek után járni és beszélni tudsz, még akkor sem, ha azt a pár percet nem előre vagy hátra, hanem oldalirányban tetted meg.
- Micsoda?
- Szakvéleményt kértél, stimmt? Hát tessék: ha nem vagy se részeg, se őrült, olyan kezelésnek vetettek alá, amihez foghatót földi ember még nem élt át. Alapos átvilágítással kezdődhetett: személyiségmodell, családi és vagyoni háttér, fordulópontok, kritikus pillanatok, komplett származási tanulmány a legtávolabbi felmenőkig. Babramunka, de megfelelő anyagi és szellemi feltételek mellett számunkra is megoldható. Ami utána következett, annál kevésbé: azok a fickók meghatározták a változás optimumát, a beavatkozás helyét és módszerét, majd... hangsúlyozom, mindez csak feltételezés... kiemeltek az időfolyamból, és sztázisban tartottak, míg a párhuzamosan létező valóságok közt rá nem bukkantak a céljaiknak leginkább megfelelőre, ahová utóbb behelyeztek.
- Behelyeztek?
- Megbocsáss, öregem, de a multiverzum-elméletet a kedvedért sem áll módomban megcáfolni vagy megerősíteni. Érd be annyival, hogy eljuttattak ide, és gondoskodtak róla, hogy meg is szenvedd a változást. Átmentették a személyiségedet, kialakították a játékteret, ahol látszólag szabadon mozoghatsz, de minden lépésed, minden jó és rossz döntésed a drámai végkifejlet felé visz. A halálod csak másodlagos cél. Az önbecsülésedet, az emberségedet akarják elrabolni - így büntetnek azért, amit azzal a csápos fickóval tettél.
- Rég történt - mormolta Vogel. - Nagyon rég.
- Relatív, édes öregem. Egy elefántnak tegnap, egy szúnyognak korokkal ezelőtt. Ugyan ki tudná kiszámítani egy időutazó kultúra reakcióit?
A kefehajú önpusztító élvezettel tüdőzte le a cigarettafüstöt.
- A kalmárok nem időutazók. Ha azok lennének, aligha állnak meg a Proximánál, és aligha engedik, hogy a plazma, a mi jó öreg Mindenhatónk, meglépjen előlük. Ha időutazók lennének, a földi tudomány a kémiai rakétáig sem jut el, Budapestet a Föld többi részével együtt óceán borítaná, és mi sem lennénk itt, hogy Zandt-spektrumról, párhuzamos világokról és más efféléről társalogjunk.
Az Engelmann-szimuláció tűnődni látszott.
- Van benne valami. Egy időutazó faj sosem veszít igazán, és aligha áldoz két városgépet a puszta látszat kedvéért. - Felpattant, róni kezdte a köröket az ablak és a kamraajtó közt. - Ha a kalmárok ismerik az eljárást, de nem használták a háborúban, nyilván etikusabbak annál, amilyennek mostanság hisszük őket. Az viszont, hogy habozás nélkül bevetik egyetlen ember ellen... nos, ijesztő következtetésre ad alkalmat.
- Nevezetesen?
- Bizonyítja, hogy ennyi év után sem tudunk róluk semmi fontosat azon kívül, hogy rájuk is áll a Konner-féle hülyeségi törvény.
- Szóval hibáztak?
- Nem is akármekkorát. - A hologram elfordult az ablaktól, szemüvegének tükrében hátborzongató valószerűséggel csillant meg a fény. - Nem ismerem az időutazás titkát. Sosem sikerült kaput nyitnom a multiverzumra, de eleget vacakoltam az egyenletekkel és az energiafluxussal ahhoz, hogy kiteljen belőle egy sztázisszekrényre való. Ismerem ezeket a masinákat: tudom, mire jók, és mire nem alkalmasak. - Körülpillantott. - Csinálj zenét!
- Hogy mit?
- Zenét. Mindegy, milyet. Hangzavar kell, hogy elmondhassam a csattanót. Ha túléled, már itt sem vagyok; a folytatásról neked kell döntened.
Vogel tűnődött egy sort, és végül a kávéautomata darálóját kapcsolta be.
- Jó lesz így?
- Megjárja - bólintott a kvázi-Engelmann, közelebb hajolva az asztal felett. - A pezsgő, édes öregem. A szekrény sztázismezeje nem képes az érzékelés határáig késleltetni a kronotronok szétszóródását. Kinyitod az ajtót, a Landiss-hullám bevág, és ugyanazt teszi a pezsgősüveggel, amit a barátoddal, a Fogyasztói ügynökével tett - amit veled és az emlékeiddel tett volna, ha a prezervációs mező meg nem akadályozza benne.
Vogelt csak a szamuráj önfegyelme tartotta vissza attól, hogy felpattanjon.
- Prezervációs mező? Itt?
- Úgy ám! - A hologram képe a szellemi diadal mosolygó maszkja volt. - Tegnap éjjel kapcsolták be, és alacsony intenzitással azóta is működtetik, hogy a memóriád ép, a személyiséged kellőképp felemás maradjon. Inverz kronotronsugárzással dolgoznak, melyet gondosan kell fókuszálni, hogy el ne torzítsa a környező valóságot... és egy generátorral, melynek távolsága földi körülmények közt, a felhasznált technológiától függetlenül, csak pár méter lehet.
„...fut a szekér. Befolyásunk az ügyek menetére megnő, a siker részegítő illata száll, de könnyű leszaladni az útról, és a tengely is megroppanhat még - a bölcs annál körültekintőbb, minél fürgébben húznak a lovak...”
A városmajori templom harangja épp elütötte a hetet, mikor Vogel - első gangon tett köre végén - néhai szomszédja, Burán lakásához ért. Nem az ösztön, inkább a sötétség vezette ide: ez volt az egyetlen ajtó, melynek résén át nem szivárgott ki fény. Az emelet és a ház többi lakója szokásos tevékenységébe merült - a nyitott konyhaablakok sora, az illatok elegye, a képernyők villódzása a békesség légkörét kölcsönözte a pillanatnak. A kefehajú, aki mostanáig csak gyanús jelekre lesett, egyik lábáról a másikra állt; már-már feszengett nesztelen mozgása és a markában sötétlő pisztolyok miatt.
Talált valami szentségtörőt abban is, hogy épp hajdani munkatársa és barátja otthonába kell behatolnia: a harmadosztályú plazmaszobrász, akire a szakszervezet nekrológján kívül csak egy márványtábla (és pár millió angol vizsla) emlékeztetett, őt is, a világot is a biztos pusztulástól mentette meg '91 karácsonyán. Új munkaadója, Pauker ellen fordulva nem a győzelmet, hanem a feloldozást kereste, és mert földi pályafutása során oly sok kudarcban volt része, nyilván meglepődött, hogy a Gondviselés - a mindenhatóvá magasztosult plazma képében - posztumusz alkut kínál neki. Tisztességes alku volt, mégsem kért belőle, nem használta a kaput, melyen át a harc vétlen áldozatai visszatértek a túlvilágról - Vogel sokat töprengett a miérten, és oda lyukadt ki, hogy a diadal minden másnál, még az életnél is többet jelentett a ritkuló hajú mártír számára.
A hála, mely ismerőseit kegyes hazugságokra, Gavodát az Agnus Dei-jelentés meghamisítására, a sajtót az akadékoskodás mellőzésére késztette, újabb kenetes döntések melegágya lett. Vogel a Pályaösszevetőtől kapott pénz egy részét a megürült Attila úti lakásra (a majdani Burán Endre emlékmúzeum helyiségeire) költötte, barátja nevében tett alapítványt a nélkülöző művészek és az otthontalan ebek javára - minden tartozást lerótt már, mire elérte és padlóra küldte a csapás.
A történtek óta csak egyszer, '92 tavaszán tudta rávenni magát, hogy átlépje a küszöböt, és most, hogy lövésre kész fegyverrel az előszobába nyomult, teljes súlyával zúdult rá a szentségtörés iszonyata. Borzongva lapult a falhoz: a kék zónából áradó sürgetés sem vehette rá, hogy tüstént nyomok után nézzen. A lakást porszag ülte meg. A tapétából, a felcsavart szőnyegekből, a bútorokra terített szemfödelekből áradt, a mellére nehezedett, gombócot növesztett a torkában, és verítékként ütközött ki a hátára-vállára feszülő szíjak alatt. A Sauereket szerencsére a szamuráj Vogel markolta; az egyik cső a nappali közepe, a másik - hasonlóképp rezzenetlenül - a konyhaajtó felé mutatott.
Tovább! - érkezett a parancs a két zónát összekötő forródróton, és a kefehajú, mint valami gép, tüstént engedelmeskedett: még két lépést tett a fal mentén, bent tartotta a levegőt, hogy szívének súlyos dobbanásain kívül mást is halljon, és nagyot nyelt, ahogy a halk, épp hogy érzékelhető zúgás a füléig ért.
Olyan volt, akár a rovardongás, de amplitúdója túl szabályosan változott: a hangerő nőtt, csökkent, aztán növekedni kezdett megint. Vogel, aki immár nem csak öt érzékével figyelt, hiába igyekezett irányt rendelni a változáshoz; a forrás túl közel volt, a rezgést túl sok felület visszhangozta, fantom-neszekkel és fenyegetéssel telítve a kegyelet hetven-egynéhány négyzetméternyi univerzumát.
- A generátor. Miről ismerem fel?
- Felismered - biztosította búcsú helyett az Engelmann-szimuláció. - Ha másról nem, hát arról, hogy hasonlót soha életedben nem láttál még. Kerítsd elő, de gondolkodj, mielőtt szétvernéd: a mező védelme nélkül a vörös zóna lakója is a pezsgősüveg sorsára juthat...
Vogel kiszáradt torokkal érkezett a nappali küszöbére. Az ajtószárnyak jótékony árnyékba vonták, ahogy leguggolt - nyomokat keresett, és meg sem döbbent, mikor rájuk akadt a padlót borító porban. Kölyökkora óta most bánta először, hogy nem született indiánnak - sápadtarcúként csak annyit tudott megállapítani, hogy recés talpú utcai cipők gazdáival lesz dolga. A szabályos lenyomatok közt apró, ovális bemélyedésekre lelt, melyek éppúgy származhattak bottól, mint lecsüngő vezetéktől vagy fel-felpattanó teniszlabdától, és tovább növelték bizonytalanságát. Lassan emelkedett fel, pisztolyait előreszegezve nyomult tovább... és ahogy jobbra, a hálószoba felé fordult, görnyedt háttal ülő alakot fedezett fel Burán leplek takarta ágyán.
Széles vállú, lapos arcú férfi volt, kék overallt, barna félcipőt és vaskos szerszámövet viselt. Az elektroműszerész, ahogy a jámbor bérlők, házmesterek és kémregényírók elképzelik. A nagyvárosi mítoszok állandó szereplője, aki hol angyali, hol ördögi maszkban tűnik fel, észrevétlenül áll odébb a jól végzett munka után - és felettébb ritkán merevül szoborrá a tett színhelyén, hogy alakját absztrakt fénymintákkal hinthessék meg a lenyugvó nap sugarai.
Vogel célra emelte mindkét fegyverét, az obligát „Ne mozdulj!” azonban kimondatlan maradt: az ismeretlennek szeme sem rezdült a páros kattanásra. A lapátkezek a cejgvászon kezeslábas térdén nyugodtak, a felszereléshez tartozó sapka az ágyon, az emblémás zubbony a közeli széken hevert, a szemközti, Vogel nappalijával közös falon pedig...
A kefehajú nagyot nyelt, ennek azonban, akár a háta mögötti neszezésnek, csak később ébredt tudatára: megbénította, szinte hipnotizálta az elé táruló látvány.
A hologram fején találta a szöget: a generátor nem emlékeztetett generátorra, sőt, más földi gépezetre sem. Olyan volt, mint valami bokor - trópusi agave, mely a falban gyökeredzik, és a padlóig ereszti bíborral erezett, karvastag hajtásait. Elevennek látszott, de ez lehetett akár a gyökérgöbből kiinduló, és bonyolult kanyarok után ugyanoda visszatérő fényimpulzusok játéka is - igen, alighanem ez a lüktetés kölcsönzött kísérteties látszat-életet a masinának, melyet Vogel első pillantásra valamiféle szörny levágott fejének vélt. Torkába keserű nyál tolult, a hányinger elfátyolozta a tekintetét - inkább hallotta, mint látta, hogy valami apró és soklábú közelít a fürdőszoba résnyire nyitott ajtaja felől. Nem volt érkezése azon tűnődni, macska-e vagy patkány, sem azon, honnét került elő: mély levegőt vett, és új fogást keresett a pisztolyok verítéktől síkos agyán. Mire másodszor is lepillantott, az a valami már mellette, sőt, előtte járt, mozdulatát érzékelve azonban meglapult, és elkerekedett, ezüstfakó szemekkel bámult vissza rá.
Nem macska volt.
Vogel olyan hirtelen ugrott hátra, hogy bal könyöke fájdalmasat koppant az ajtófélfán. Jobbal még mindig lőhetett volna, de nem tette, a lény (furán pettyezett bőrű, inkább hüllő-, mint emlősszerű fajzat) pedig kihasználta tétovaságát: két ugrással az ágyon, egy harmadikkal az overallos alak fején termett, és két pár mellső végtagjával a nyakba kapaszkodva eltűnt a széles váll mögött.
Valami kattant.
Valami felmorajlott.
Az érzéketlen ujjaival küszködő kefehajú ugyanabban a pillanatban egyenesedett fel, mikor az eleven szoborba visszatért az élet. A térdeken nyugvó kezek ökölbe szorultak, az elnyíló szájból átható, nem emberi sikoly tört elő - Vogelnek egyetlen lélegzetvételre maradt ideje, mielőtt odabent is, odakint is elszabadult a pokol.
A fal túloldalán, saját nappalijában csattanó gépfegyversorozatot tompa morajként érzékelte, és végig sem gondolhatta, mit jelent: az, amit mostanáig felcsavart szőnyegnek, a Burán Endre emlékmúzeum elidegeníthetetlen részének vélt, egyszerre szétfolyt, gerincet, majd végtagokat növesztett, és gravitációt meghazudtoló fürgeséggel lódult felé. A fordulat épp olyan valószínűtlen volt, amilyen ismerős - a vörös zóna Vogelje gyakorta élt át hasonlót komisz álmaiban, melyek átizzadt párnái közül a háromévnyi múltba, a Centauri-háború poklába ragadták.
Epigon!
A kefehajú nem gondolkodott. A mezőgenerátor, az elektroműszerész és a soklábú fajzat mintha sosem létezett volna: minden idegszálával a támadóra koncentrált, célzott, és ütközésig nyomta mindkét ravaszt. A dördülések folyamatos égzengéssé olvadtak össze, az acélköpenyes golyók szitává lyuggatták az alakváltót, rozsdaszínnel fröcskölték be az ágyhuzatot, és ökölnyi kráterekből alkottak mintázatot a szemközti falon, melynek tövébe vak kígyók tömegeként zuhant az ősanyag maradéka. A pisztolyok hátracsúszott závárzattal, korditbűzt okádva keresték az új célt: Vogelnek eszébe sem jutott tartalék tár után kapni, és mire feleszmélt, a nekizúduló overallost már semmiképp nem kerülhette el.
Az ütközés fájdalmas volt, a kék zóna lakója azonban valósággal megkönnyebbült tőle. Nem nézett a markából kiforduló Sauerek után, és mihelyt lélegzethez jutott, jobbkezes peng-csuant irányzott ellenfele ágyékára. A második, szívtájékra mért ütés bármely földi halandót leterített volna, ám az overallos éppúgy nem volt földi halandó, mint utasa, mint az összecsavart szőnyeg és a fényt lélegző agave-bokor. Vogel alkarral blokkolta a válaszcsapást, elhajolt, beletépett az elektroműszerész gégéjébe, az azonban meg sem rezdült, sőt, új rohamra indult - átnyalábolta, kibillentette egyensúlyából, és vele együtt zuhant a padlón csapkodó plazmanyúlványok közé.
A fal túloldalán vadul dörögtek a fegyverek, de a kefehajúnak nem volt érkezése emiatt aggódni: a műember balja megszorult a torkán, a combmagasságban tapogatózó jobb valami fémeset, valami csillogót markolt, és azon igyekezett, hogy a fejéig emelje. A nagy test nem verítékezett, nem vérzett, sőt, nem is lélegzett. A szemek fakó ezüstje láttán Vogel biztosra vette, hogy üres héj csupán-hogy az igazi ellenfél, a soklábú parány odabent lapul, és kapcsolókat igazgatva, fogait ki-kivillantva figyeli vergődését.
- Te büdös kis...
A padlót megremegtető robbanás sem volt valódibb a gépfegyverek össztüzénél, de torkára forrasztotta a szót: a zónavédelemre programozott SpeedGraph üzente így, hogy az ellenség túltette magát az állig felfegyverzett vietkong-szimulációk okozta sokkon, és a lakás belseje felé nyomul. Bárkik legyenek, csak idő kérdése, hogy ide is kövessék... és ha rátalálnak, már nem az eltorzult valóság vagy az overallos műember lesz a legfőbb gondja.
Utóbbi, mintha belelátott volna, megkettőzte erőfeszítéseit. A baljában csillogó fegyver (ha az volt) vállmagasságban járt, a koponyából előmeredő periszkópok (ha azok voltak) kígyószemekként vonzották a kefehajú tekintetét. Levegője rohamosan fogyott - ösztönösen rántotta fel térdeit, rúgásával az ajtófélfáig röpítette az „elektroműszerészt”, aki megroggyant, de talpon maradt, és alkonypírban fürdő képpel, összeszorított szájjal fordult ellene megint.
A szamuráj ugrott, ágyékon, gyomron és állon vágta, fegyvertartó karját azonban csak megmarkolnia sikerült. Némán, összefogódzva gyürkőztek, mikor az újabb - ezúttal valódi - detonáció léglökete az ágyra dobta őket: a hívatlan vendégek lyukat robbantottak a fürdőszoba falán, és harcra készen közeledtek a bejárat felől is. Vogel előbb árnyaikat, majd a tűzvezető lézerek vörösét pillantotta meg, s bár pillanatnyilag semmit sem hallott, a műemberrel együtt fordult balra, a nappaliba nyíló ajtó felé.
Az élen haladó férfit éppúgy meghökkentette a látvány, mint őt magát pár se vége, se hossza perccel ezelőtt. Mozdulatlanná dermedt, kiáltott... és csak ennyi kellett, hogy az összekapaszkodott alakok négy karjából három oldalt lendülve célba vegye az idegen fegyverrel. A villanás halvány volt, a csóva azonban kétarasznyi alagutat - nem lyukat - vágott a behatoló testébe. Vogel tisztán látta a konyhaajtó sarkát a seben át, és még a vér hiányán is elámulhatott, mielőtt az áldozat nyomában érkezők tüzet nyitottak hangfogós Ingramjeikből.
Az ágyat és környékét ólomzápor verte végig. A kefehajú érezte, hogy a műember teste összerándul - az újabb villanás az esti égre nyitott alagutat a födémen át -, és a kattogás pillanatnyi szünetében az ágy mögött keresett fedezéket. Az elektroműszerészből csak a bal kar és a fegyver tartott vele: a maradék hasmánt hevert Burán ágyának elkoszlott szemfödelén, a falat rugdalta, és mintha kezelőjének agóniáját visszhangozná, torz, biomechanikus haláldalt dunnyogott.
A vörös zóna lakója igyekezett eggyé válni a padlóval, a szamurájt azonban más fából faragták: máris nekilendült, mellmagasságban pásztázó halálsugárral nyitott utat a nappaliba. Lekaszált két férfit a túloldalon, a közelebbitől két Ingramet és két teli tárat, a másiktól - akiből lövése csak két lábat és egy torz vicsorú fejet hagyott - kibiztosított fénygránátot ragadott el, és ahogy a lézerszemek felé villantak, a fürdőszobába hajította.
A Midgard & Heym hadseregében rendszeresített Kodak vizoroknak öttized másodperc is elegendő lett volna az alkalmazkodáshoz, a behatolók ódivatú éjjellátói azonban nem boldogultak a megváltozott fényviszonyokkal. A fegyveresek megtorpantak, de nem szitkozódtak, és nem is lövöldöztek hiábavalóan - Vogel tudta, hogy értik a dolgukat, és mielőtt észbe kaptak, megiramodott megint.
Sikerült elnémítania a bejáratnál hagyott őrt, mielőtt megmaradt ellenfelei a neszeket követve utána eredtek, de nem sietett a meneküléssel: a konyhába húzódva hanyatt fordította a halottat, és előbb golyófogó zekéjétől, aztán maszkjától szabadította meg. Huszonéves férfi. Balkáni rassz, kisportolt test, szabályos keramitfogak. Nem kellett lerángatnia a kesztyűjét, hogy tudja, milyen simák az ujjbegyei: a Cassell még a szemfenéki érkonfigurációt és a vércsoportot is egységesítette háborús zónában működő ügynökeinél. A kefehajút már csak a búcsúajándékok kérdése foglalkoztatta: elég mendemondát hallott adaptív hullamérgekről, izomtónusra érzékeny töltetekről ahhoz, hogy fenyegetve érezze magát, és miközben felhúzta a maszkot, fogcsikorgatva számlálta a másodperceket.
Egy, kettő és három: sietős léptek a nappali felől; négy, öt, a leggyorsabb fickó a küszöbre ér, és átlyukasztott fejjel terül el odakint, hat és hét, a mesterlövész ideges, túl nagy a zaj meg a füst, nyolc, valaki épp az anyját emlegeti, a többi csak lapul, kilenc, tíz; gyerünk hát, gyerünk...!
Az ajtónál heverő ügynököt balról érte a lövés, ezért Vogel is azt az oldalt pásztázta végig először halálsugarával. A tetőgerincen kémények és parabolaantennák rogytak meg - ha másért nem, emiatt biztosan rendőrt kiált majd a jónép. Kár, hogy így elrontotta az estéjüket, és jó, hogy a maszk miatt akkor sem ismerhetnek rá, ha elég ostobák ahhoz, hogy a kameráikon kívül bármijüket a folyosóra dugják. Saját lakása felé nézett. Az ajtó tárva-nyitva állt, a küszöbön guggoló vietkongok vadul tüzeltek - a holoprojektor még mindig működött, legjobb tudása szerint fedezve gazdája visszavonulását.
Vogel leküldte a liftet, gránátot hajított Burán fürdőszobájának lichthofra nyíló ablakába, aztán a jobboldali lépcsőház felé iramodott. Ahogy végigfutott a gangon, kiújult az ólomzápor: Avis rendszámtáblás Kárpátia ereszkedett a belső udvarba, lehúzott ablakaiban lézerszemek égtek... aztán kihunytak, ahogy a dezintegrátor sugara szabályos alagutat vágott az utastéren és a turbinablokkon át. A kocsi megbillent, emelkedni próbált, jobb oldala szikrát vetett a tető peremén - a kefehajú újra lőtt volna, az idegen fegyver azonban cserbenhagyta, összeroppant, befuccsolt, homokként pergett ki az ujjai közül. Az Ingram után kapott, de mire felemelte, a Kárpátia megszűnt célpontnak lenni: ócskavas volt, gőzt okádó, vizet verejtékező roncs az udvar kövén.
Vogel rohant. A B lépcsőház ajtajában kemény ütések érték - megperdült, négy golyót eresztett a fekete alakba, aki a tetőről aláereszkedve próbált a hátába kerülni, és émelyegve tapintotta ki a forró pontokat a zsákmányolt mellényen: a szívnek szánt lövedékeket az utolsó centiméteren fékezte meg a teflonszövet.
A második alkalom, gondolta. Tekintsd a hazai pálya előnyének... de ne bízz a szerencsédben, ha élni akarsz!
A halott vállán még egy kötéltekercset, zsebeiben még két tárat talált. Átkutatta volna a hátizsákot is, ösztönei azonban sietségre sarkallták - mintha látta volna a Burán ágyán heverő elektroműszerész-torzót, melynek utasa, ahogy az ügynökök körbevették, ismét a világra nyitotta ezüstfakó szemét.
- Sto krvav paka...?
Eddig jutott az osztag rangidőse, mikor a falon terpeszkedő agave-bokor ellobbant, és a berendezéssel együtt őt is, embereit is kéken sistergő tűzbe borította. Maga a detonáció hangtalan volt, és a pusztító izzás sem tágult falat-födémet romboló lánggyűrűvé. Lassú terjedésében a soklábú fajzat tudatossága kísértett; nyúlványai elgőzölögtették a szerves anyagokat, megolvasztották a gazdátlan fegyvereket, és mind hosszabb kisülésfüzérekkel tapogatóztak a menekülők után odakint. A kefehajú hallotta a sikolyokat, de nem pillantott hátra, és mozdulatai sem váltak tétovává: a kötél egyik végét a gang korlátjához, a másikat mellénye szíjazatához erősítette, és mert a villámok már a lépcsőházak közti lengőajtót ostromolták, nagy lélegzettel a mélybe vetette magát. A félemeletnél járt, mikor a polimerizált pókfonál megfeszült, és két-három méterrel lendült feljebb, mire a hurok, netán a karabiner, engedett odafent. Nagyot zuhant, és szikrázó szemmel landolt a csomagolóanyagok halmán, mely a plazma távozása óta, majd' két esztendeje emésztette magát a pincelejáró mellett. Vogelnek az elárvult fogadalmi oltár, a kőperemen megfolyt gyertyaviasz látványa adott erőt ahhoz, hogy hasra forduljon: megszabadult a kötél csonkjától, újratöltötte az Ingramet, és a szirénák közelgő vijjogásával dacolva futásnak eredt a hátsó kapu, a Korlát utcai lépcső felé.
A Katana, melyet háborús időkben száz-egynéhány méterrel feljebb, egy álnéven bérelt garázsban tartott, mintaszerűen reagált a jelzésekre: felnyitotta a billenőkaput, és reflektorok nélkül, kompresszorát alapjáraton zúgatva siklott oda hozzá. Vogel csak a volán mögött engedte meg magának a luxust, hogy visszanézzen oda, ahonnét jött - az Attila út és a Korlát utca kereszteződése csupa kék és vörös, vörös és kék villódzás volt, a rendőrség és a polgári védelem járművei darazsak módján rajzották körül a pusztulás füstfellegét.
- Hová?
- Belső tangens. Magasság- és sebességkorlátozás betart, aktív letapogatásról tájékoztat. - A kefehajú a mellénybe fúródott ólmokkal babrált. - Gyerünk!
Homlokráncolva figyelte a ráadás emeletekkel terhelt bérházak tömbjeit, a fényeket, melyek mind nagyobb számban hunyorogtak-cikáztak odalent, aztán csak várt. Várta, hogy a budai este járműfolyamából rakéták induljanak felé, hogy gravitációs mezővel, lézerrel vagy mágnesgyorsítóval robbantsák le az égről, várta az enyhülést, a vörös zónát tisztára söprő Landiss-hullámot - s mikor tíz perc múltán sem történt semmi, védett vonalat kért, és a kimérát hívta.
- Páll/Mihalik.
- Zed. - A kefehajút nem vitte rá a lélek, hogy akár régi, akár szamuráj énjét Roninnak nevezze. - Volt egy kis összejövetel a lakásomon. Semmi falrengető, de sajátos perspektívába helyezi mindazt, amit a szabályokról és Hariz üzleti tervéről mondtál.
- Vettem - suttogta a gestalt, akit nehéz volt az Europlex ökoszisztémájából kiszakítva, hím vagy nőstény komponense otthonában elképzelni. - Sok ismerősünk küzd hasonló problémával mostanság. Egyesek mindenüket elveszítik, másoknak sikerül idejében kiszállniuk. A te egyenleged hogy áll?
- Berendezkedési segélyre lesz szükségem. Mi a fene történik itt?
- A piac forrong - közölte Páll/Mihalik, jelezve, hogy az árnyékolásban sem bízik többé. - Fiat Lux elnapolva, ismétlem, elnapolva; a német partner teljes képet akar, mielőtt felvázolja a középtávú stratégiát.
Vogel a hírcsatornákat pásztázta, melyek pillanatonként megborzongatták a budapesti csata - megannyi rajtaütés és balesetnek álcázott gyilkosság - részleteivel.
- Az aligazgató?
- Biztonságban. Kezdi kipihenni a reggeli megbeszélés fáradalmait, de még mindig nem fogadóképes. Beszéljünk inkább rólad, Zed. Van hová menned? Ha nincs, szívesen látlak éjszakára. Egyeztetjük a teendőket, aztán...
- Nem.
- Miért nem?
- Pihennem és gondolkodnom kell. Ne hívj, és ne is kerestess; jelentkezem, amint a körülmények engedik.
- Túl messzire mégy. Az aligazgató világosan megmondta, hogy...
- Tehet egy szívességet - mormolta Vogel. - Ő az egyetlen, akitől elfogadom, és ha a plazma is úgy akarja, az életemmel fizetek érte... de nem ma, nem ezen az éjszakán. Előbb egy privát játszmát kell befejeznem.
- Mit zagyválsz?
- A mantrámat. A víz táplálja a fát, a fa táplálja a tüzet, a tűz teremti a földet, a föld szüli a fémet, a fém megtartja a vizet - a régi nóta. Térj vissza az alapokhoz, és megtalálod a hiányzó összefüggéseket: a kék zónában kezdettől megvolt ez is, de a szamuráj csak nemrég, a harc hevében adta elő. Remélem, segít megtalálni az utat a színfalak mögé. Ha tévedek, és ha túléljük egyáltalán, még mindig jöhet a Fiat Lux a bombákkal és az örök kárhozattal. - A kefehajú saját képe neonfénnyel kirajzolt mását bámulta a szélvédő homorú tükrében. - Mára ennyi, fivérem-nővérem. A bölcsesség kútfője elapad, sensei Zed kilép.
- Mit...
Vogel bontotta a kapcsolatot. Émelygett a kimerültségtől, de tudta, hogy nincs megállás: lépést ellenlépés, hatást ellenhatás követ, a játéktér határához közeledve a tempó tovább gyorsul majd, és neki úsznia kell az árral, ha élni akar. Megadta az új úticélt, eltöprengett, kézi vezérlésre kapcsoljon-e, aztán a cigarettát választotta inkább: némán ült a sűrűsödő homályban, volánon nyugvó kezeire bámult, és várta, hogy csillapodjon konok remegésük.
Sokáig kellett várnia, pedig - jó ideje először - a helyes irányba tartott megint.
„...kapkodás, lázadás, korai fagy. Ha a nap a látóhatár alá kerül, gyorsan jön a sötét - aki ezt számításon kívül hagyja, komoly károkat szenved, magára maradva tévelyeg, és halála sem kizárt az éj hidegében...”
A nap hirtelen szállt alá, a hőség azonban alig enyhült: a járdák és úttestek aszfaltja, a kupolák fémje és betonja a látható spektrum határán ontotta a világosság óráiban elnyelt energiát. A pesti csomópontok gigászi ventillátorai az ívlámpákkal együtt léptek működésbe, de csak nyolc óra tájt sikerült kisöpörniük a szmogot az üzleti negyedből, a belváros legrégibb, legszűkebb utcáiban pedig még fél kilenc után is villogtak a járdára-falakra vetített gázmaszk-ikonok.
A folyóparti szampan-város lakói, akiknek tüdejét rég megedzette a víz felett terjengő mocsárszag, beérték háznál készült gázmaszkokkal is, és ahogy a külső kerületek felől megindult a kalandkeresők búcsújárása, szokott buzgalmukkal hajbókoltak tovább a maguk kisistenei, Becsület-szan és Profit-szan előtt.
A leggondtalanabbak a lakóhajók rakterében, bálák mögött, szennylével félig elöntött pincékben lapuló új bevándorlók voltak: haza, tulajdon és személyazonosság híján csak a csendre és az évről évre szemtelenebb patkányokra kellett ügyelniük. Ők egykedvűnek tűntek, mindenki más (és nem csak Fiók-Ázsiában) nyugtalannak látszott; az emberek jó ideje érezték a változást, a veszedelem szagát a párától és verejtéktől sűrű levegőben. Budapest ernyedtnek mutatta magát, a felszín alatti energiák azonban a végtagokig is utat találtak néha - a városóriás ilyenkor egész testében megremegett, mint valami homunkulusz, melyet a Kelenföld felett lobbanó szárazvillámok telítenek a látszat-élet áramaival.
A mélyülő homályban nem csak ilyen villámok cikáztak persze. Bár nem akadt halandó, aki minden pengevillanást és golyót, minden furgonba és limuzinba rejtett pokolgépet számon tartott volna, a félóránként elhadart hírek hamar összerendezték az erőszakmozaik Vác és Gödöllő közt szétszórt szilánkjait.
A konszernek 2093. évi háborúja megérkezett Budapestre. Kegyetlen volt, mint minden profitért vívott háború, ugyanakkor kiszámított és diszkrét is. Az előcsatározás jól felkészített és felszerelt katonái távol maradtak a sűrűn lakott kerületektől, lecsaptak azokra, akiket az alkony menedéken kívül talált, aztán a hírnevükhöz méltó észrevétlenséggel olvadtak a homályba, ahol újabb célpont - vagy saját haláluk - várta őket. Metamorf rendszámtáblás, polarizált ablakú szedánok suhantak az alvóvárosok felett, a mágnesgyorsítók suttogó lövedékei nyomán kő- és csontszilánkok keveredtek a biztonsági üveg tektitté dermedő cseppjeivel. Indiánháború volt a javából: a vérontást nem, csak a harci színeket és a skalpokat tette elavulttá a manővereket vezénylő intelligencia. A két tábor nem cserélt eszmét, nem ejtett foglyokat, és utolsó leheletéig őrzött minden morzsányi információt. A tárgyalás ideje lejárt, a számvetésé még nem érkezett el - maradt a fülledt este, a fények füzére a tangensektől a hidakon és az Andrássy úton át az archaikus mosolyú királyszobrokig... és maradt a sötétség, szívében az ésszerű pusztítás, a szenvtelen kegyetlenség villámaival. Vogelnek nem kellett látnia őket ahhoz, hogy elértse üzenetüket, és mert alteregója a térség legprecízebb ítéletvégrehajtója volt, leszállás előtt átvette a Katana irányítását. Nem követték, de a történtek után azt sem zárhatta ki, hogy ellenfelei előtte járnak - és mikor idáig jutott, megborzongatta, milyen kézenfekvő, kockázatos és fájdalmas lépésre készül éppen.
Mikor csökkenteni kezdte a magasságot, még mindig nem tudta az utcanevet: a tábla helyett csak az orgonabokrokat meg a zöldre mázolt kerítést látta maga előtt, a többi emlék (a lány arcát és illatát is beleértve) túl mélyen lapult a kék zónában. A proximai veterán óvakodott indiszkrécióval bőszíteni a szamurájt - ahhoz túl sokat köszönhetett higgadtságának, melyet itt, a Látó-hegy oldalában, a rendezett előkertű villákat kémlelve már-már a sajátjának érzett.
Van fogalmad róla, mit művelsz, ugye?
Másodszor is összerezzent, aztán fújt egyet, és dologhoz látott.
Megszabadult a mellénytől, hogy könnyebben mozoghasson, aztán hátramászott, és magára rángatta az álcázó kezeslábast, melynek szürke felületén máris sötétebb foltok, meghökkentően élethű levélárnyak vibráltak át. Kiválasztotta a legnagyobb teljesítményű éjjellátót, és mire meggyőződött róla, hogy a környék valóban olyan csendes, amilyennek látszik, szívverése is lassult valamelyest.
Ellenőrizte az Ingram mechanikáját, a tartalék tárat szigetelőszalaggal erősítette a másikhoz, aztán kihúzta a kulcsot az indítóból, és vigyázva, mintha tojáson járna, az egész napi hőségtől lágy, kátrányosan szagló úttestre lépett.
- Ragyogj!
A Katana értett a szóból: rájabőrének fehérje mélyszürkévé fakult, hajlatain foltok és csíkok kúsztak végig, lassú átmenettel teremtve meg a környező bozótos ágainak és leveleinek illúzióját.
Mire az utca végébe, az orgonabokrokkal benőtt kerítéshez ért, Vogel maga is fantommá, a parkerdő gépfegyvert szorongató szellemévé vált. Relatív észrevétlensége oltalmából vette ismét szemügyre a célkörzetet, a kaput, a pár méterrel lejjebb ágáló utcalámpát, az alatta parkoló fehér Citroënt, mely olyan alacsonyan ült légrugóin, hogy már-már heverni látszott... aztán ugrott: egy fenevad könnyedségével vette az akadályt, és a proximai veterán szemével hunyorogva lapult meg a túloldalon. A jobbra sötétlő borókafenyő illata fura szomorúsággal töltötte el. Ösztönösen fordult az erkély felé - igen, alighanem ott érezte utoljára, míg egy parázs veszekedés fáradalmait próbálta kipihenni. A veszekedésekből ugyancsak kijutott nekik az utolsó hetekben. Kész csoda, hogy nem harapták át egymás torkát, amilyen vadul szerettek, és amilyen hevesen...
Megdermedt.
Az erkélykorlátra fénypászma vetült: a nappaliba nyíló ajtón két alak, egy férfi és egy nő lépett ki az éjszakába. Nem érintették egymást, de kevés hiányzott ahhoz, hogy szinkronban mozogjanak, és a kefehajút, jobb meggyőződése ellenére, szívtájékon vágta a féltékenység. Eddig eszébe sem jutott, mihez kezd, ha volt feleségét (na jó, a szamurájét) egy idegen hím karjai közt éri.
És ha az az idegen ráadásul elég ostoba ahhoz, hogy neked essen...
Legyűrte szorongását, és tovább osont. Baj nélkül jutott a kocsibeállóig: már látta a zöldre mázolt lépcsőkorlátot a bogarakkal körülrajzott falilámpa fényében, és remélte, hogy exneje még mindig jobban kedveli a kezes hátasokat a vad házőrzőknél.
Átfordult a betonperemen, megvárta, míg kezeslábasa árnyfoltosból kőszürkévé, majd zöld csíkossá válik, aztán nekiiramodott. Két ugrással a lépcsőn, újabb hárommal az ajtónál termett, de valami visszatartotta attól, hogy lenyomja a kilincset. A tető felé került inkább, és mélykék, sápadt fénypászmákkal meghintett kezeslábasban ért a manzárdablakig, ahonnét ismét megpillantotta az erkélykorlátnál álló, ölelkezni látszó alakokat.
Ó, hogy az a...!
Összeszorította fogait, és nesztelenül aláereszkedett a hátuk mögött. Már nem feszélyezte, hogy amit művel, illetéktelen behatolás és vaskos indiszkréció; tudta, hogy segítségre szorul, és hogy ez az egyetlen hely a világon, ahol megkaphatja.
Dobbanás.
A magasabb alak sarkon fordult. Jó kiállású, rövidre nyírt hajú férfi volt, szemei mélyen ülők és ikonszerűek, akár a némafilm sztárjaié. Vogel teste megfeszült, ahogy moccanni látta, de erőt vett magán, és elernyesztette izmait: a fickó nem tűnt magabiztosnak, és ami azt illeti, nem látszott agresszívnek sem.
- Zed? - A lány oldalt lépett, szőke haján megcsillant a függönyön átszüremlő fény. - Jézusom, hogy a fenébe...
- Később. - Vogel a falilámpa kapcsolójára csapott: a kocsifelhajtó sötétbe borult odalent. - Lépj el a korláttól, és figyelmeztesd a vendégedet, hogy maradjon veszteg; semmi kedvem a drámázáshoz egy ilyen nap után.
A Rika nevű lány - nyúlánk és előkelő teremtés, aranyozott kiadása egy bizonyos Ágnesnek - szótlanul engedelmeskedett; kávésbögréje (Legalább nem pezsgőztek, gondolta a kefehajú megkönnyebbülten) alig rezdült hosszú ujjai közt.
- Zed...
- Várj még! - Vogel gyors pillantást vetett a férfira, aki merőn bámult vissza rá hihetetlen ikonszemeivel. - Érted, mi az ábra? Tudod, ki vagyok?
- Tudom.
- Hajlandó vagy kettesben hagyni minket, ha megkérlek rá?
A férfi feketével körülárkolt szemei a lány tekintetét keresték, aztán Vogelre villantak megint.
- Megsérültél - közölte tárgyilagosan. - Az arcod...
- Kordit. Torkolattűz és pár szilánk; semmi olyasmi, amin pár nap és egy kis dermastim ne segítene. - Vogel keményen elharapta a szavak végét, pedig most, hogy visszagondolt a történtekre, sajogni kezdtek a bordái is. - Nézd, sok mindent mondhatnék, de... szóval értékelném, ha járnál egyet, míg mi ketten elcsevegünk.
- Menj! - Rika már a kefehajú mellett állt, onnét hunyorgott vendégére. - Menj, kérlek; ez a legjobb, amit momentán tehetsz. - Szabad kezével eltakarta egyik szemét, Vogel a gyér fényben is látta, hogy ég az arca zavarában. - Holnap beszélünk, rendben?
- Rendben - suttogta az ikonszemű. Ellépett mellettük, a nappaliba ment a zakójáért, és csak a túloldali ajtóból fordult megint a lány felé. - Holnap... legkésőbb hétfőn, odabent.
Nézték, ahogy lebaktat a lépcsőn, kilép a kapun és a Citroënhez megy: a féklámpák villanása egy pillanatra kirajzolta a bokrok és fák leveleit, aztán elhalványult ott, amerre Vogel a városba vezető utat sejtette.
- Most boldog vagy? - fordult hozzá a lány. - Könnyebb a lelkednek, ha engem is... magányossá teszel?
- Nem magányost akartál mondani - dünnyögte a kefehajú, elgyönyörködve ajka és nyaka ívelésében.
- Szerencsétlent. - A lány, aki ebben a valóságban, ha mégoly rövid ideig is, a felesége volt, elfordult, de nem húzódott el. Alig észrevehetően rugózott a sarkán, mintha azt latolgatná, merre tovább - Vogelnek a lámpát körülrajzó rovarokra, a halálos se-vele-se-nélküle táncra kellett gondolnia. Rádöbbent, hogy Rika még mindig szereti, hogy felbukkanásával többet árt neki annál, amennyit magának használ... és a nap folyamán először érzett valódi lelkifurdalást.
- Ha már így alakult - suttogta a lány -, akár be is jöhetsz. Kávét?
- Feketén. - A kefehajú a tolóajtó elé húzta a függönyt, és nagy levegőt vett, hogy a zónaközi keringőhöz némi erőt gyűjtsön. - A riasztó nem működik?
- Kikapcsoltam. - A lány kávét töltött; a konyhaasztalon egyre szaporodtak a barna cseppek. - Idáig a legmerészebb khmer útonállók se jönnek el, téged meg nem... szóval nem pont ma estére vártalak.
Vogel az ülőgarnitúrát kerülgette, s végül az egyik fotel karfájára telepedett. Nézte a lányt, a mozgását, a tekintetét, és már nem találta olyan valószínűtlennek, hogy valaha köze volt hozzá.
- Nem akartalak összezavarni, de...
- Elhiszem. - Rika ádázul mosolygott, a bögre alja nagyot koppant a dohányzóasztal üvegén. - Még hálás is vagyok, hogy futni hagytad a doktort: ha szerencsém van, így nem kerül tíz évbe, hogy megint vacsorázni vigyen.
- A kollégád?
- Az.
- Született úriember, mi?
- Elkél a változatosság. - A lány összeszorított szájjal meredt rá, aztán elnevette magát. - Jézusom! Öt perce sincs, hogy a nyakamba estél, és máris a kurvát játszom. Nem hívhattál volna, mielőtt támadásra indulsz? Nem figyelmeztethettél volna, hogy...?
- Hogy felkészülj rám?
- Rád nem lehet felkészülni. Olyan vagy, mint egy bengáli folyó: maga a jóisten se tudna gátak közé szorítani. - Rika kiitta a kávét, Vogelhez lépett, és a karfáról a karosszékbe lökte. - Maradj, ahol vagy! Összeszedek pár dolgot, és ellátom a képedet; fogadok, hogy nincs ember, akit megkérhetnél rá.
A kefehajú némán bámult utána. Hallotta, hogy tesz-vesz a lenti fürdőszobában, eszébe jutott, hogy a falakat szantálkéreg-mintás csempe borítja, hogy az emeletre tizennégy lépcsőfok vezet, hogy az ottani mellékhelyiség ablakából esténként a kelő holdra látni... aztán felrezzent, és megszabadult a derekát nyomó Ingramtől.
- Tedd a bögre mellé! - utasította visszatérőben a lány. - De ha halottat hoztál, a kert szóba se jöhet: közel az erdő, kapard el ott.
- Nagyon eredeti.
- Tartsd meg a bókjaidat! - Rika egy kígyónyakú lámpát irányba fordítva hajolt közelebb. - Fordítsd oldalra a fejed, és maradj veszteg: először a szilánkokra, aztán a szemeidre kerítünk sort.
Vogel szótlanul tűrt. Nem is volt nehéz: a lány mozdulatainál csak a lélegzetvétele lehetett óvatosabb. Kitisztította a sebeket, és addig pásztázta őket az ibolyafényű dermastimmel, míg a friss hámréteg világosodni nem kezdett - a kefehajúnak eszébe jutott, hogy ugyanezt tette annak idején a délkelet-ázsiai hegekkel is.
- Szeme lecsukódik...
Vogel eleget tett az utasításnak, és mikor a szőke fürtök az arcát érintették, mintát vett a lány illatából. A kék zóna lakójában önfegyelem gyürkőzött a vággyal. A proximai veterán zavara adrenalint pumpált a végtagokba, és gyorsult a szívverése is, mikor Rika ujjai végigsimítottak az állán.
- Szája kinyitódik...
Engedelmessége öntudatlan, a csók - a leghosszabb az emlékezetében őrzött csókok közül - annál tudatosabb volt: egész testében megbizsergett, szinte galvanizálódott tőle. A kéthátú, négykezű és négylábú fajzatnak, mellyé orvos és páciens változott, egyszerre szűk lett a fotel: a szőnyegre hemperedett, ott élesztgette tovább a múlt emlékeit. Vogelt megrémítették az elszabaduló energiák. Nem harcolhatott, nem volt mit szembeállítania velük; a szemlélődő nyugalomban keresett menedéket, várta, hogy a fúzió heve minden kétségét és fájdalmát eleméssze.
A lány kerekedett felül, a roham sikere azonban mintha a lendületét is megtörte volna. Fokozatosan tudatára ébredt környezetének, és visszavonulót fújt: arcát a kefehajú vállába nyomta, férfikezet szorító ujjai a zavar egyezményes jeleit küldözgették.
- Rika...
- Ne beszélj. Maradj így. Legalább egy kicsit, mielőtt továbbrohansz, hogy lemészároltasd magad: túl fontos vagy ahhoz, hogy a többivel együtt ezt a pillanatot is elveszítsem.
A kefehajú némán hevert a hátán. Megdermesztette a bizonyosság, hogy nincs szó vagy fogadkozás, ami kettőjük közt el ne hangzott volna. A szamuráj és a doktornő a maga síkján ugyanolyan tökéletes párt alkotott, mint a másik valóság reklámzsonglőre és művészcsemetéje: házasságuknak nem a lángolás hiánya, hanem a jövőtlenség vetett véget. A lány makacsul küzdött, de nem győzhetett: a kék zóna Vogelje túl sok szállal kötődött anyacégéhez, mely minduntalan közéjük állt, és a viták hevében felemás gyűlölséggé változtatta szenvedélyüket.
- Rika - kezdte újra. - Rika, beszélnünk kell.
A szőke fej nemet intett, a hosszú ujjak még mindig a fogódzót keresték. Ez volt a perihélium, a napközelség, a bűnbánat pillanata... és egyik kozmikus test sem siettette az elmúlását, hogy a számára rendelt pályán sodródhasson tovább. Vogel most már azt is tudta, hogy a szamuráj a maga lelketlen módján viszontszereti a lányt - szereti, de irtózik az igazságtól, melyre nap mint nap gondolnia kellett, míg együtt éltek, s mely most, mintha csak erre várt volna, egyetlen tömbben zuhant rá az emlékek kék zónájából.
- Gondolkozz, Zed!
- Mást se csinálok, mióta a fene hazaevett, cicám.
- Rosszul csinálod. Gondolkozz úgy, mintha szabad lennél, mintha hinnél is abban, amit nap mint nap ígérsz!
- Tudtad, mit vállalsz, mikor hozzám jöttél.
- Nem a munkádról van szó - sziszegi a két évvel fiatalabb Rika az emeleti hálóban, melyet közös erővel változtattak heves, de eredménytelen szexuális ütközet színterévé. - Nem is a becsületedről: máris többet adtál a cégnek annál, amit valaha érdemelt. Nem várom, hogy kibújj a bőrödből, csak azt, hogy egymás mellé rakd a tényeket, levond a következtetést, és látleletestül-hologramostul a legközelebbi ügyvédhez fordulj!
- Nem bízom az ügyvédekben.
- Csak a tieidben bízol, mi? A testvéreidben, akik darálóba küldtek, és az édes mostohádban, aki, miután a kutyáknak vetett, a balhét is veled viteti el.
A szamuráj a krómállványon guggoló SpeedGraph-ra, saját gépe szakasztott mására bámul. Szédül és izzad, mintha még mindig látná a háromdimenziós rekonstrukció képeit, a több hetes kínlódással egymáshoz illesztett félmúlt-szilánokat.
- És ha az ellenségtől származik az anyag? Ha nem egyéb ügyes manipulációnál? Harminc éve ismerem az aligazgatót, semmi okom feltételezni, hogy...
- Kedvessy szörnyeteg - közli Rika. - Lelkifurdalás nélkül a halálba küld bárkit, és ha nem lépsz, előbb-utóbb tőled is megszabadul; míg élsz, nincs biztonságban, és nem játszhatja tovább a kettős játékát sem.
- Ne merj így beszélni róla, mert...
- Összeversz? Kinyírsz? - A lány teste megfeszül, arcán lázrózsákat gyújt a harag. - Ha rászánod magad, a projektorokkal kezdd: a felvételek birtokában bárki tovább viheti az ügyet, kitörheti az aligazgatód nyakát, és tartós fejfájást okozhat a nyavalyás cégednek is!
- Elég!
- Több, mint elég. - Rika szemei párásan kéklenek a düh könnyeitől. - Mármint annak, aki legalább lélekben szabad.
- Miért csinálod ezt?
- Mert szeretlek, te hülye! Írjam le mandarin-kínaiban, hogy felfogd végre?
Az emlékkép szertefoszlott, a kefehajú teste megrázkódott a Látó-hegyi ház nappalijának szőnyegén.
- Mi a baj, Zed? - suttogta a lány. - Mit műveltek veled?
Vogel sok mindent mondhatott volna, de nem vitte rá a lélek, hogy ámítással tetézze a hallgatás és a hazugság bűnét, nagy levegőt vett hát, feljebb emelte a lány fejét, hogy a szemébe nézhessen... és nekilátott, hogy elmondja neki.
Később - éjfél is elmúlt már - egymásnak vetett háttal pihentek a homályban, és úgy osztoztak az utolsó szál cigarettán, mint két bevetésre váró újonc a dzsungel fái alatt valahol messze, valaha rég. Rika némán hallgatta a történetet, és nem szólt azután sem, hogy Vogel befejezte; a gombóccá gyűrt celofánra, e lassan táguló fiók-univerzumra bámult, és tűnődve babrált a szőnyeg rojtjaival.
- Most azt hiszed...
- Ne folytasd - kérte a lány. - És gondolkodni se próbálj helyettem: elég bajunk származott belőle mostanáig.
- Nem tartasz őrültnek?
- Mindig tudtam, hogy őrült vagy - mosolygott Rika. - Tudtam, de elfogadtalak olyannak, amilyenné a karmád tett... és a jelek szerint nem csak én hajlottam erre az engedményre.
Vogelt megborzongatta a szavaiból áradó keserűség.
- Az... más történet.
- És más világ. - A lány mély lélegzetet vett; minden erejére szüksége volt, hogy nyugalmát megőrizze. - Mindig tudtam, hogy megtörténik egyszer. Hogy olyan helyzetbe kerülsz, ahonnan csak lábbal előre, cégemblémás koporsóban van kiút, de ez kegyetlenebb a halálnál is, ez már...
- ...embertelen? - Vogel elhúzta a száját. - Igen, valóban az.
Hallgattak. A nyári csillagképek lassan vándoroltak az erkélyajtó négyszögében, a zenitről mindent látó szemként meredt rájuk a kéken szikrázó Vega.
- Az a másik... - kezdte a lány.
- Ágnes.
- Hasonlít rám?
Vogel hosszan tűnődött: úgy érezte, bűn lenne féligazsággal vagy kegyes hazugsággal válaszolnia.
- Amennyire én hasonlítok a fickóhoz, akit elfogadtál. Most is itt van. Hall bennünket, és a történtek dacára csak téged szeret.
- De sosem lesz többe ugyanaz, akit én szeretek.
- Ezt nem tudhatod - dünnyögte a kefehajú. - Ezt egyikünk sem tudhatja biztosan.
A lány nagyot fújt, hogy szétkergesse a füstöt: a kefehajúnak felderengett, hogy közös valóságukban a parttalan vitákat zárta le így.
- Kerested már Ágnest?
- Nem.
- Miért?
- Félek - ismerte be Vogel. - Attól, amivé lett. Amivé azok tehették. A telefonáló azt mondta, mindent elvesz tőlem. Ami veled és a szamurájjal történt, csak következmény, afféle...
- Melléktermék? - Rika nem mozdult, légzésének lassú üteme szinte hipnotizálta a férfit. - Semmiség?
- Nem így gondoltam.
- Egy fenét nem.
Csend szakadt rájuk, csak a két szív küldözgette tovább a szorongás és a tehetetlenség morzejeleit.
- Mit akarsz tenni? - kérdezte a lány.
- Megkeresem őket.
- Hogy visszavedd, ami a tiéd?
- A miénk. - Vogelben fura nyugalom áradt szét. Erőt merített belőle, és nem kellett többé küzdenie, hogy palástolja kezei remegését. - Visszaveszem, ami visszavehető, és megfizetek mindazért, ami örökre elveszett: ha sikerül, talán megkönnyebbülök tőle.
- És ha nem sikerül?
- Ott pusztulok - mormolta a kefehajú. - Van olyan jó halál ez is, mint az a másik, amit Kedvessy szán nekem.
A lány teste megfeszült a név hallatán.
- Ellened játszik - mondta jeges nyugalommal. - Éveken át leste az alkalmat, hogy kikészíthessen, és most...
- Tudom. - Vogelt megborzongatta a kék zónából áradó iszonyat, mégsem visszakozott: ez a harc már akkor eldőlt, mikor a Wiz a délkelet-ázsiai kudarc holografikusan rekonstruált mozzanatairól, a kétségekről és fájdalmakról beszélt. - Csak azt nem tudom, miért, és most, hogy a világommal együtt a fonalat is elvesztettem, te vagy az egyetlen, akitől megtudhatom.
Az emeleti hálószoba keveset változott, és a krómállványon guggoló SpeedGraph is ugyanolyan volt, amilyennek a szamuráj utoljára, az abszolút idő tíz-egynéhány hónapjával ezelőtt látta. Próbált nem gondolni rá, mi minden történt közben - valami azt súgta, az elkövetkezőkhöz minden maradék figyelmére szüksége lesz.
Rika ugyanazzal a hűvös céltudatossággal dolgozott, mellyel a kanapétól idáig vezette: bekapcsolta a készüléket, elbabrált a semmiből anyagiasult fantom-billentyűzeten, és összehúzott szemmel figyelte a fehérre sápadt falon átvonuló számoszlopokat. Úgy készült a műveletre, mint egy-egy idegélettani előadásra annak idején, és Vogel - tisztában lévén az alkalom jelentőségével - ügyelt rá, nehogy akár egy rezdüléssel megzavarja.
- Gyűlöltem ezt a micsodát - közölte a lány. - A szigeteid és a sellőid még hagyján, de a kalózaidtól mindig kitört a frász: túl valószerűek voltak, és a kelleténél sokkal jobban hasonlítottak rád. - Elhátrált a faltól, és az ágy szélére, a kefehajú mellé telepedett. - Sokáig hallani sem akartam róla, de miután az az anyag megérkezett, és te minden szabad percedet az alkonyzónában töltötted, mégis vettem egyet. Hogy a közelemben maradj. Hogy követhessem a dolgot, hogy rájöjjek, mi történik velünk... és mire a por leülepedett, kettesben maradtam ezzel.
Összeszorította száját, a projektor előlapján hunyorgó fényekre bámult.
- Időbe telt, míg teljesen elvadultál: az első hetekben megbíztál bennem, azt hiszem. Megmutattad az eredeti felvételeket, a te változataidat, és ragaszkodtál hozzá, hogy minden másolatot megőrizzek - biztosítéknak szánhattad arra az esetre, ha valami történik veled. Nem firtattad, hová kerülnek, és megeskettél, hogy csak akkor szedem elő őket, ha megint... normálisnak tűnsz.
Vogel nagyot szusszant: sok mindennek érezte magát, csak épp normálisnak nem.
- Honnan tudtad? - firtatta. - Miből gondoltad, hogy hihetsz nekem?
- Szeretlek, te hülye. Közlekedhetsz a tetőn át, jöhetsz a Hold túloldaláról vagy a Proximáról, nem számít. Még mindig nem, pedig... - A lány lassan ringatta magát, baljának ujjai Vogel tarkóján kalandoztak.
- Nők és lemmingek. Emlékszel még, mi a különbség köztük?
- Nem.
- A lemmingek legalább a bundájukat ingyen kapják. - Rika elmosolyodott.
- Te... azaz a másik te nem volt túl jó véleménnyel a fajtánkról.
- Ennyi?
- Van más is. - A lány felemelte a távkapcsolót: a SpeedGraph előlapja hatalmasra növekedett, a számlálók tekintélyes adatmennyiség beáramlását jelezték. - Már az erkélyen észrevettem, és nem kellett orvosnak lennem ahhoz, hogy értsek belőle.
- Miről beszélsz?
- Az arcodról - suttogta Rika. - Sosem telt pár óránál többe, hogy egy-egy borotválkozás után újra sündsznóvá változz, most meg... - Végighúzta ujjait a kefehajú állán, elidőzött a vágy tamtamját verő nyaki főér felett, és ideiglenes támaszra lelt a váll izmaiban. - Zed, a korcsolyapálya. Anatómiai nonszensz. Képtelenség.
Vogel koncentrált, de a közömbösségnek csak a látszatát sikerült megőriznie: a kék zóna lakója mind vadabbul követelte jussát.
- A sztázis...
- Még mindig hat - bólintott a lány. - Azok a disznók nyilván beléd ültettek valamit, nehogy a megfigyelőkkel együtt a fájdalomtól is megszabadulj. Hogy a cégnél tisztának találtak, nem számít: az olyan szubtéri izéket, mint a kronotronok, csak laborkörülmények közt lehet kimutatni.
A kefehajú a gépi agave lüktető-vonagló hajtásait látta maga előtt. Émelygett a gondolatra, hogy a testében valami hasonlót cipel, de tudta, hogy nem lehet másképp: ellenfelei csak így teremthették meg a szabadság illúzióját, csak így szavatolhatták, hogy a játéktéren maradjon.
Kondulásra rezzent fel: a SpeedGraph jelezte így, hogy az átvitel befejeződött. A lány nagy lélegzettel telepedett az ágyra - ő most kezdett belemelegedni a dologba, és mint rendesen, ezúttal sem riadt vissza a várható nehézségektől.
- Mehet?
- Igen.
Kattanás. Az éjjeli lámpa fénye elhalványult, feloldódott a krómállvány körül ébredő derengésben. A kavargó kékség felhőörvény, majd zuhogó víztömeg benyomását keltette, egy újabb kattanással azonban kitisztult a kép: az emelvényen rövidre nyírt hajú, mandulaszemű, csípőig felvágott selyemruhát viselő nő anyagiasult, s míg a háttérben viharfrontok képei követték egymást, angyali mosollyal fűzte egymásba madárhangú mondatait.
- Az eredeti küldemény - suttogta Rika. - Egy maláj kereskedelmi adó időjárásjelentése némi érzékiséggel nyakon öntve. A felvételt az ajtód előtt találtad egy áprilisi éjszakán, és még abban az órában megrendelted hozzá a projektort is. A nőt Tarakan Maratuának hívják - a hazajöveteled évében egy volt az ügyeletes sztárok közül a keleti féltekén. A stúdió Kinabaluban volt, borneói gerillák rombolták le tavaly nyáron, bár ez aligha számít: a külsőségek csak arra kellettek, hogy felkeltsék az érdeklődésedet, és elvezessenek a voltaképpeni üzenetig.
Vogel kétségbeesetten próbálta összerendezni a kék zónából előszállongó emlékfoszlányokat. Tudta, hogy ezt az utat már végigjárta egyszer, hogy a lappangó szándékok mögött újabb szándékok, a titkokon túl újabb titkok rejtőznek, és nem lelkesedett az ötletért, hogy ismét szembe kell néznie velük.
- Mikor az anyag-befutott, még lábadoztál - sóhajtott a lány. - Az orvosoknak főleg a gerincsebeddel gyűlt meg a bajuk: azt mondták, az úton szerzett drogok nélkül sosem jutsz el idáig. Heteket feküdtél, de abban sem volt köszönet, ami utána következett. Mikor nem aludtál vagy ordítoztál, a lelkiismereteddel gyötörtetted magad: a cégnek sikerült meggyőznie, hogy felelős vagy a történtekért.
- Az én akcióm volt - dünnyögte Vogel. - Az én alakulatom.
- Profikból állt, akik ismerték a szabályokat, és ugyanazt tették, amit te, csak épp...
- ... nem volt szerencséjük. - A kefehajú Maratua kisasszony éj fekete szemeibe nézett, és egész testében megborzongatta a félsz. - Folytasd!
- Aki a felvételt küldte, ismerte a helyzetedet. Tudta, hogy kapaszkodóra szorulsz, hogy mániákusan kutatod majd a feladó nyomát... és hogy ha semmire se jutsz, magát az anyagot fogod ízekre szedni. - Rika csökkentette a hangerőt: a maláj nyelvű litánia zsongássá szelídült, a krómállvány csövein tovább villóztak a fényreflexek. - Több százszor nézted végig ezt a néhány rohadt percet. Optikai szűrőkkel és dekóderekkel estél neki, éjszakákon át vacakoltál a képpontokkal meg a zajgörbékkel, és még így is fél év kellett, hogy megtaláld azt a pár japán mondatot a háttérsercben, amit egy időre - kábé egy napra - felnyitotta a szemedet.
Vogel oldalra billentette fejét. A litánia tovább halkult, tengerzúgás lett, majd tücsökzene, melynek zsongását itt-ott karcos férfihangok zavarták meg:
- Nanika gozo deszu ka?
- Aa, totto hanasitai koto ga atte ne. Szuszunida iru ka ne?
- Dekiru dake no koto va szate orimaszu...
A kefehajú feszülten figyelt. Úgy rémlett, két ember beszél, a bizonyosság azonban ijedt állatként lapult a kék zónában, mintha ő maga - azaz inkább a szamuráj - akarta volna így.
- Utánanéztél az adásnak - folytatta a lány. - Aznap sugározták, mikor eljöttél Tokióból; alig két órával azelőtt, hogy a céged hajóját találat érte odakint. A japán szöveg valamivel korábbi: része egy beszélgetésnek, melyet rólad és a többiekről, egy biztonságosnak hitt műholdlinken keresztül folytattak. A hívott fél Hongkongban, a hívó a Tenzo-Garuda oszakai központjában tartózkodott.
- Uramisten...!
- Lekérted a hívások listáját a H-állomástól. Az oszakainak nem találtad nyomát, az illetőt viszont ketten is hiába keresték abban a pár percben, míg a beszélgetés zajlott. A céges szatkom helyett egyszerű mobilt használt. Múlt időben emlegetett benneteket, a dédelgetett akcióját, és az időjárást átkozta a többletköltségek miatt. - Rika a harag könnyeit nyelve nézett szembe a kefehajúval. - Érted már? Fel tudod fogni, mit jelent ez?
Vogel hallgatott: csak most döbbent rá, mennyire irtóztatja a válasz.
Ilyesmit érezhetett annak idején is, a fájdalom azonban átsegítette a nehézségeken. Rögzítette a kiszűrt mondatokat, és tovább törtetett az ösvényen, melyet a titokzatos jóakaró jelölt ki számára. Ötezer jüant ajánlott minden egyes hangfelvételért, mely a Midgard & Heym középvezetői által preferált szálloda környékén, a kritikus időpontban készült, és mielőtt tartalékai kimerültek, huszonhat órányi anyagot sikerült felhalmoznia. Az igazi munka persze csak ezután következett: a rostálás, az időrend szerinti összevágás, az átvirrasztott éjszakák a billentyűzet előtt, melyek eredménye olykor csak félszavakban volt mérhető... végül a vizuális rekonstrukció tucatnyi változatban, a felhasznált beszédszerkesztők sokféleségéhez képest meglepően egységes eredménnyel. A lényeget tekintve ugyanarról szólt valamennyi: árulásról, mely tucatnyi ügynök sorsát pecsételte meg, és - Vogelnek efelől már akkor sem voltak kétségei - a térségben zajló cégháborúnak is új irányt szabott.
- Zed?
Tudatában volt a lány jelenlétének, de rohanvást távolodott tőle: a babsárga falú tokiói hotelszobában volt megint. Jobbjával a szatkom nyomkövetőjét bűvölte, ballal az ágy mellett álló üveg után tapogatózott, úgy hallgatta az akciócsoportot vezető lengyel, bizonyos Slaski tirádáit. Slaski végrehajtó típus volt: gránitkemény, fakó szemöldökű és gyors beszédű fickó; azokhoz, akikkel munkája során szembekerült, távozása után csak fűszert, ízlés szerint pirítóst kellett adagolni. A Dél-kínai-tengeren manőverező dzsunkát, e mobil hadműveleti központot féltucatnyian lakták a fajtájából: arra készültek, hogy felszámoljanak egy raktárbázist a Parcel-szigeteken, mely az ellenséges cégcsoport bástyája, a Midgard & Heym indonéziai térnyerésének legfőbb akadálya volt.
- Mint kés a vajba, pajtás! - bizonygatta a polyák, akinek derűlátásánál csak lendülete volt magával ragadóbb. - Az informátorok remekül teljesítettek: ismerjük a frekvenciát, amin a nagy madár a fiainak üzen, ismerjük az utat az aknazáron át, és nálunk a kulcs a széfhez is, ahol a titkait dugdossa. Egykettőre végzünk, és a nyílt vízen várjuk be a szállítógépet. A nyomok eltüntetéséről a tájfun, a botrány elsimításáról, mint hallom, maga a nagyfőnök gondoskodik. - Nevetés, mintha monszuneső dobolna a fülhallgató membránján. - Még mindig H-ban dekkol, ugye?
- Naná. XXL-es selyemöltönyt és igazgatói frizurát csináltat, ha nem a kínai cimboráit pezsgőzteti máris: lesz dolga, míg lenyeleti velük a ma esti békát, bárhogy bolonduljanak az egzotikus fogásokért.
- Az én emberem! - hahotázott Slaski. - Vigyázz a seggedre, pajtás, és várj türelemmel: a buli előtt és után még hallasz felőlünk.
A kefehajú bontotta a kapcsolatot, kortyolt a whiskyből, aztán csak várt... három esztendővel idősebb kiadása pedig lehunyta szemét, és hálát adott a sorsnak, hogy a következő órák és napok eseményeit nem kell újraélnie.
- Jól vagy? - firtatta a lány. - Folytathatjuk később is, ha...
- Három teljes évet veszítettünk - mormolta Vogel. - Tovább!
A holoprojektor tisztára söpörte háttértárolóját, és máris új szobát bűvölt köréjük: a Kowloon Hyatt luxuslakosztálya volt, kilátással az öbölre, a budapestinél hússzorta nagyobb szampan-városra és a mályvaszín vitorlákra, melyek úgy dagadoztak a tájfun előtt járó szélben, mintha a néphagyomány Éhes Szellemeit akarnák elijeszteni.
- Nincs más mód? - kérdezte a félhomályban gubbasztó alak, árny a mahagóni árnyak között. - Ha a műholdjaik alkalmatlanok a feladatra, cseréljék le őket: minden támpontot megadtunk, hogy bemérhessék és elintézhessék azt a hajót!
- Szo deszu - hagyta helyben a másik, akinek kemény véghangsúlyai hokkaidói származást sejtettek. - Tenzo-szan hálás a figyelmeztetésért. Megtette a szükséges óvintézkedéseket, a tájfunnak azonban nem tud parancsolni: az adatbank tartalmáért csak akkor vállalunk felelősséget, ha a dzsunka rakétát kap, mihelyt a nyílt tengerre ér. A kommandósain és a tokiói összekötőjén kívül Ön semmit nem veszít: a zsákmány elegendő lesz ahhoz, hogy a műveletet elöljárói csupán taktikai kudarcként értékeljék.
Vogel homlokán veríték ütközött ki, ahogy a rőt derengés övezte alakra bámult. A roppant fejet ősz haj keretezte, a bal kéz ujjai aranyozott irónnal játszadoztak, és fénypászmákkal hintették meg a gardrób ajtaján lógó selyemöltönyt, mely egy reménybeli igazgató számára készült, s melyet a telefonáló azóta is aligazgatóként, holt bajtársai emlékéhez illő méltósággal viselt.
- Legyen - kondult a hang, melyet a kefehajú pár órája, az Europlex szétdúlt irodájában hallott utoljára. - Indítsák a rakétákat, és kapják el az összekötőt: az efféle akciók évekig szünetelni fognak nélküle.
- Zed?
A kefehajú felszegte fejét, de nem nézett Rikára: a szampan-várost, az öböl túlpartján felhőkbe bukó napot bámulta inkább.
Kedvessy eladott minket, gondolta hitetlenkedve. Elárulta a tervünket, kiadta a pozíciónkat, a menekülési útvonalunkat, talán még a cipőméretünket is. Kudarcot akart, minden más pelyva volt... én pedig túléltem, tudtam, mégsem haraptam át érte a torkát. Úgy viselkedtem, ahogy elvárta, cipeltem a keresztet a rohadék helyett, és még most is cipelném, ha a másik rohadék, a kalmárok bérence meg nem szabadít tőle!
- Zed, nagyon kérlek...
Vogel magához húzta a lányt: úgy érezte, a közelsége, az érintése nélkül egy percig sem bírja tovább.
- Miért? - nyögte. - Mire volt jó ez az egész?
- Nem tudtad - suttogta Rika. - Egyikünk sem tudta, míg a válásunk után két hónappal ki nem tört az új cégháború. A Tenzo-Garuda, a Hafei és a Cassell összehangoltan támadott, jelentős győzelmeket aratott szerte a világon... különösen Indo-Ausztráliában, ahonnét a Midgard majd' minden szövetségesét és támogatóját kisöpörte. Azokban a napokban szólni sem lehetett hozzád. A hírekből tudtam meg, hogy sok száz emberetek pusztult el, hogy felégették még az okinawai iskolát is, ahol tanonckodtál - mocskos hadjárat volt, a legmocskosabb az eddigiek közül. A helyi vezetőiteket sem kímélték: a tokiói és a manilai ügyvivőt lekaszabolták, az indo-ausztráliai igazgatót, akinek posztjára Kedvessy pályázott, Sydney belvárosával együtt röpítették a levegőbe; mindenkit elkaptak, csak a te aligazgatódat nem. Őt, akinek a délkelet-ázsiai kudarc miatt kellett lemondania az előléptetéstől, aki másodhegedűs, később, Donner aligazgató nyugdíjazása után, megbízott ügyvivő lett Budapesten. Azóta egész Európa a játszótere. Csak színleg veszített, míg mások beledöglöttek a kudarcába - kezdettől így tervezte, azt hiszem. Úgy manőverezett, mintha a jövőbe látott volna, mintha...
- Túl messzire mégy.
- Én? - A lány türelmét vesztve söpörte vissza a nemlétbe Kowloon fantomjait. - Ki áldozott fel azért az alakért mindent, amije volt? Ki kúszott hozzá vissza sebesülten, ki hallgattatta el a lelkiismeretét, mikor átlátott rajta, és ki kussol gyáván azóta is? - Villámló szemekkel bámult Vogelre, aztán kapcsolt, félrenézett, úgy suttogta: - Ne haragudj, én... szóval mindez csak az én Zsigmondomra vonatkozik.
A proximai veteránt rég tapasztalt üresség borzongatta meg: szamuráj énje a kék zóna legtávolabbi sarkába húzódott, és a maga sintoista módján esdekelt bűnbocsánatért.
- Meg sem érdemli, hogy szeresd - súgta Rika hajába, az egyetlen helyre, melyet szilánkokra hullt világában biztonságosnak érzett. - Megtagadott, elfordult tőled, te mégis vártál rá, és most, hogy senkire nem számíthat, újra mellé állsz, pedig...
- Mi mást tehetnék? - A lány gyengéd erőszakkal végigfektette az ágyon, és nekifogott, hogy a kaméleonbőr után lehámozza róla a nadrágot is. - A Mindenható a bunda mellé csak kitartást ajándékozott a lemmingeknek.
„...megfigyelve, miképp erősíti egymást a mennydörgés és a szél, a bölcs önnön jobbításához is utat talál. Ha valami nemeset fedez fel másokban, azt ápolnia, személyében tükröznie kell - így tehet szert mindama jóra, mi e földön létezik, és lelke számára is ez jelenti a legfőbb gyarapodást...”
Vogel átaludta a nap nagyobbik felét, és mikor sajgó tagokkal, inkább kábán, mint kipihenten feleszmélt, az ikonszemű férfit pillantotta meg a franciaágy mellett. Az nem nézett feléje: egy készülékkel babrált, melynek kijelzői sáfrányszínben lüktettek a hálószoba mélyülő árnyai közt.
- Szóval visszajöttél.
- Ebédre - bólintott a doktor. - Protokoll-meghívás: a feleséged... a volt feleséged egy diagnomatot akart, a legkomolyabbat, amit még cipelni lehet. A kisugárzásaid foglalkoztatják, azt mondta. - Az ágy szélére ült, és úgy mérte végig a kefehajút, ahogy a laborpatkányokat szokás. - A hangulatából ítélve csak informálisan volt mozgalmas az éjszakátok.
Vogelnek kedve támadt megingatni ebbéli hitében, aztán mást gondolt, és visszafogta magát: épp eleget ártott kettőjüknek azzal, hogy éjnek évadján betoppant ide.
- Rika hol van?
- Odalent. Rizst gőzöl neked, hogy ha megint gyilkolnod kell, a megfelelő kondícióban tehesd. - Az ikonszemű megvizsgálta a hegedő sebeket Vogel arcán, aztán ismét a diagnomat felé fordult. - Normálisnak látszol, de a külső gyakorta megtévesztő, ami pedig a bioaktinográfiádat illeti... - Legyintett. - Nos, ha cipelsz is valamit az implantjaidon kívül, a kis dög ügyesen lapul, és nem hajlandó kommunikálni velünk.
- Képzelem, milyen csalódott vagy.
- Csak mert tilos szikével folytatnom a kutatást. - Az ikonszemű mosollyal tompította a megjegyzés élét, és feljegyzett néhány adatot, mielőtt kikapcsolta masináját. - Rika szerint megjött az eszed, és pályamódosítást tervezel. Komolyan gondolod, vagy arra játszol, hogy megint összezavard?
- Sosem hazudtam neki - mormolta Vogel. - Mármint szándékosan nem.
- Ez is van olyan jó válasz, mint a „semmi közöd hozzá”. - A doktor lecsapta a hordtáska fedelét, és Vogel szeme közé nézett. - Nem engedem, hogy fájdalmat okozz neki. Ha megteszed...
- ...Hippokratész tanítványából Aszklépiosz kígyójává változol, és úgy elintézel, hogy a nememet se lehessen DNS-próba nélkül meghatározni. - A kefehajú várt. - Vagy te valami komolyabbra gondoltál?
A bizáncias szemek ámulatot tükröztek: tulajdonosuk nem ilyen választ várt a Midgard & Heym hírhedt szamurájától. Visszazökkent az ágyra, és olyan tanácstalan képet vágott, hogy Vogel szánni kezdte. Ismerte ezt a fázist, tudta, hogy a másikat sem a félelem, sem a megfontolás nem tarthatja többé távol a háztól, ahol valami szőkét és különlegeset talált.
- Kezdjük elölről - javasolta, és választ sem várva kezet nyújtott az ikonszeműnek. - Vogel. Ex, és ahogy a dolgai állnak, többé nem is lehet más.
A doktor meghökkent, de hamar összeszedte magát, igazolva a gyanút, hogy nem csak jóképű, de életrevaló is.
- Karlovics. - Valahogy sikerült újból elmosolyodnia. - Aktinológus. Örvendek a szerencsének.
Ahogy kezet ráztak, Rika jelent meg az ajtóban. Elnyűtt férfiinge és bő pamutzoknija sem tette hétköznapi jelenséggé: Vogelt, ahogy a tálcáért nyúlt, ismét meglegyintette a veszteség fájdalma. Nézte, hogy derül fel az ikonszemű, érzékelte a két alak mozgásának öntudatlan szinkronitását, és gyanította, hogy legalább olyan boldog évek várnak rájuk, amilyen tökéletlen és viharos volt a házasság, melyből a lány (és talán a doktor is) kimenekült.
- Hogy érzed magad?
- Remekül - hazudta Vogel, nehogy elkedvetlenítse. Minden pillanattal idegenebbnek érezte magát a falak közt: a kék zóna lakójának emlékeztetnie sem kellett, kicsoda-micsoda valójában. - Ezt a temérdek rizst mind nekem szánod?
- Persze. Ahogy ismerlek, legközelebb holnapután jut eszedbe, hogy enned kell... és akkor sem biztos, hogy időt szakítasz rá. Nem mondta a háziorvosod, milyen ártalmas ez?
- A háziorvosom te voltál - sóhajtott Vogel, ahogy a pálcikáért nyúlt. - Jobb annál, amilyet érdemeltem, még akkor is, ha az életmód-problémákra a sok ordítozástól alig jutott idő.
A lány szelíd utálattal mérte végig.
- Egyél - mondta. - Ha végzel, már indulhatsz is a generálra, amit... - gyors pillantás az ikonszeműre - ... a doktor szervezett meg neked.
Vogel halványan emlékezett, hogy elalvás előtt az óvintézkedésekről folyt a szó - arról, hogyan árnyékolhatnák a feltételezett nyomkövetőt, és hogyan tehetnék észrevétlenebbé a szamuráj mozgását, aki fehér Katanájában a pesti ég legkirívóbb célpontjai közé tartozik. Ő beérte volna a szín- és a transzponderkód megváltoztatásával, a lány azonban ragaszkodott a teljes átvizsgáláshoz: azzal érvelt, hogy sem a Midgard & Heym fejeseiben, sem a Midgard & Heym elektronikájában nem bízhatnak többé.
- Merek-műhely - közölte most, az ágyra telepedve. - Kísérleti kommuna a Határ-nyergen túl; a régi reptér és a környező földek egy része is hozzá tartozik. Javító- és karbantartóközpont, rallipálya, motoros és antigrav repülőklub: minden előfordul ott, amivel lármázni, büdösíteni és száguldozni lehet.
- A tulaj régi ismerősöm - vette át a szót Karlovics. - Reneszánsz ember: kiber-pszichológus, mérnök, pilóta, és ki tudja, mi minden még. Nyolcvankettőben hagyta ott a sereget, de hamar ráunt a földi tempóra: az Eljövetel évében a békák szolgálatába állt, hogy tanuljon tőlük, és minden eddiginél gyorsabb versenygépeket építsen. A drogbotrány kipattanásakor csatlakozott az ellenállókhoz: ő vezette a tragacskonvojt, ami az offenzíva előestéjén tört ki a zónából a Ládi-erdőn át. Az újrakezdési segélyből Óbudán nyitott műhelyt, de ott sem volt maradása: a háború kitörésekor jelentkezett az Űrfegyvernemhez. Részt vett mindkét kalmár városgép szétverésében - a Dassault, ami hazahozta, alig látszott a lyukaktól, egy teljes hétig kozmetikázták, hogy mutasson valahogy a híradófelvételen.
- Hát a pasas?
- Túlélte. Mindent túlél, és nem riad vissza a kényes feladatoktól. A legjobb választás, ha megbízhatóbb elektronikát akarsz... emellett diszkrét, amilyen csak akkor lehet az ember, ha a fél életét lelkibeteg masinák és magadfajta kamikazék közt tölti.
- Kész Jókai-hős. - A kefehajú végzett a rizzsel, és a forróságot lehelő kávésbögréért nyúlt. - Mikor kell megjelennem a színe előtt?
- Nem sokat ad a formaságokra. Átszólok neki, míg rendbeszeded magad - az erdőszélen sunnyogó masinád percek alatt odarepít.
Vogel meghökkent.
- Láttad a kocsimat?
- Nem szabad szemmel. A tolatóradarom jelezte, mielőtt kiégett, úgyhogy inkább eljöttem onnét; valami azt súgta, a következő figyelmeztetés sokkal keményebb lesz. - A doktor fanyar mosollyal pillantott fel. - Egy kaukázusi szamuráj és az ő paranoid izomkupéja: Merek imádni fogja a dolgot!
A lány szólni akart... és összerezzent a szobát betöltő trillázásra, mely eleve reménytelenné tette helyzetét. Karlovics az ágy melletti telefonra sandított, és nemet intett - így jelezte, hogy a zaj forrás a túloldalon, Vogel halomba hányt ruhái közt keresendő. A kefehajú mozdult, Rika azonban gyorsabb volt nála: már ki is emelte a gyöngyszürke kommodult a kezeslábas derékzsebéből.
- Városi hívás - közölte. - Magánügy lehet.
- Te voltál az utolsó magánügyem. Vedd fel, és küldd a fenébe, bárki legyen is; ez az utolsó szívesség, amit ebben a nyomorult században kérek tőled.
Az ikonszemű homlokráncolva pillantott a lányra, aki vállat vont, és falnak vetett háttal emelte füléhez a makacsul trillázó készüléket. - Vogel Zsigmond üzenetrögzítője - kezdte lágyan, konzervhangot mímelőn. - A sensei pillanatnyilag nem elérhető: a megvilágosodást keresi Goa szigetén. Ha üzenetet kíván hagyni...
A két férfi egyszerre fordult feléje a hirtelen támadt csendben. A lány sápadtan bámult vissza rájuk, aztán Vogelnak nyújtotta a modult - óvatosan, mintha attól tartana, hogy skorpióvá válik, és a tenyerébe mar.
- Mi a baj?
- Fontos.
- Ennyire semmi sem az - legyintett Vogel, gerince mentén azonban máris felfelé kúszott az ismerős zsibbadás. Rika arckifejezése megrémítette: fájdalmas volt, mintha számára ez a hívás ruházta volna fel testtel és hatalommal az átvirrasztott éjszaka démonait. A férfi megszabadította a modultól, és a kapcsolat elektronikus tengermorajára koncentrált, mely szívéig küldte dübörgő visszhangjait. Aztán:
- Madár... Te vagy az, Madár?
- Ágnes?
A doktor magyarázatot várva sandított Rikára, de az nem törődött vele: az ágy mellé kuporodott, onnét figyelte a kefehajút, akinek homlokára barázdákat vésett az összpontosítás.
- Ágnes, hallasz engem?
- Hallak - felelt a távoli hang. - Hallak, de így... nem beszélhetünk. Holnap hajnalban a Gellért-hegyen... a Jubileumi parkban várok rád. Egyedül légy, és ne számíts... - A moraj erősödött, zöngék helyett immár egész szavakat adott át az enyészetnek. - ... napkeltekor. A király és a királynő szobránál, ahol az ösvények összefutnak. Maradj életben, és... vigyázz!
- Ágnes!
Csend. A kefehajú a markában lapuló plasztikdarabra bámult, mely a maga lélektelen módján tüstént meghatározta a beszélgetés időtartamát, majd - egy széles sávban sugárzó marketing-műhold jóvoltából - üdülési ajánlatokkal kezdte bombázni szóra képtelen tulajdonosát. Vogel kikapcsolta, Rikára nézett, és fájdalom helyett fura elégtételt vélt kiérezni a pillantásából.
- Látod? Érted már? Ő nem fél megkeresni téged: újabb bizonyíték, hogy a látszat ellenére mi, lemmingek vagyunk az erősebbek.
- Rika, én...
- Ne mondd ki. Hozd rendbe magad, és eredj: annak a lánynak, és talán a világnak is... szüksége van rád.
Vogelhez hajolt, szájon csókolta, aztán felpattant és kiviharzott a szobából. Az ikonszeműnek, aki a túloldalon gubbasztott, arra sem volt érkezése, hogy utána forduljon.
- Mi volt ez? - firtatta. - Mi a...
- Hosszú lenne elmagyarázni. - Vogel lerúgta magáról a takarót, és trikója után kotorászott ágy melletti halomban. - Legyen elég, hogy elmegyek, és vissza se jövök többé. Hogy mihez kezdtek a lehetőséggel, a ti dolgotok. Ha rám hallgatsz, elviszed innen Rikát - pár napra vagy hétre, olyan messzire, amennyire a tárcádból telik. A csije már elfogadott, de ebben az istenverte felfordulásban sose hallja meg, mit üzen neki. Vidd, térítsd észhez, aztán hozd haza, és vigyázz rá: a mai kínálatban nemigen találsz hozzá foghatót.
- Hát te? - kérdezte az ikonszemű. - Te mihez kezdesz, ha végzel Mereknél?
- Visszatérek a tűzvonalba. - Vogel magára öltötte a kezeslábast, összegombolta nadrágját, és a falnak támasztott Ingramet felmarkolva a cipője után nézett. - Mihelyt biztonságba helyeztem a lányt, aki azelőtt... azaz mostanság a legfontosabb nekem. - Várt, a szavakat kereste. - Sötét ügybe keveredtem, doki. Szoríts nekem, ha tudsz... és ha valami véletlen folytán épp a te kórházadban kötnék ki, próbáld nem elzárni az oxigéncsapot!
Karlovics oldalt lépett, hogy utat engedjen neki.
- A holofelvételekkel mi legyen?
- Töröljétek őket erről a gépről, de ügyeljetek, hogy a biztonsági másolat bármikor elérhető legyen. Értük küldök, mihelyt lehet - ha se titeket, se más kívülállókat nem veszélyeztetlek vele. A jelszó lemming; Rika, ha olyan passzban éred, elmondja majd, miért.
- Rendes fickó vagy.
- Csak félig - mormolta Vogel, ahogy málhájával és fegyverrel a vállán a földszintre indult. - És tetszik vagy sem, a rosszabbik felemre mostantól sokkal több munka vár.
Az alkonyi homály sötétséggé mélyült, mire az utca végébe, a parkerdő fái alá ért. Körbepásztázott a távkapcsolóval, és elégedetten figyelte a levélárnyak közül kibontakozó Katanát: alig derengő lámpáival és zümmögve nyíló ajtajával olyan volt, akár egy klingon cirkáló, mely álcázó mezejét kikapcsolva tüzeléshez készül.
- Pajzsokat fel - dünnyögte, ahogy a volán mögé zökkent. - Minden részlegnek: harci riadó!
- A védelmi rendszer nem rendelkezik a kívánt opciókkal. Pontosítsa az utasítást, vagy válasszon a képernyőn megjelenő...
A kefehajú elhúzta a száját: szamuráj énje mindenttudó masinájából a Viggen öntudatlan simulékonyságát hiányolta leginkább.
- Utasítások törölve. Futtass le egy kisrutint, aztán nyomás; reggelig sok még a tennivalónk.
Emelkedés közben bekapcsolta a rádiót, és végigzongorázott a hírcsatornákon. A cégháború előcsatározásai változatlan hevességgel folytak: Budapest környékén cserbenhagyásos gázolások, a belső kerületekben titokzatos robbanások és halálesetek jelezték a front hullámzását. A kék zóna Vogelje, aki ifjabb éveiben ostromlóként és ostromlottként egyaránt bizonyított, nem szeretett volna a „mezei” ügynökök bőrében lenni, pedig a legsanyarúbb sors nem is őket, hanem a helyi bűnszövetkezeteket fenyegette. Akik nem győzték a tempót, hamar elhullottak - a folyvást változó helyzet csak azoknak kedvezett, akik idejekorán gondoskodtak az élesedő konkurenciaharchoz szükséges anyagi és szellemi tartalékokról.
A Határ-nyergen túl, amerre a Katana útja vezetett, a detonációk füstje sem látszott már. A századelőn telepített erdők a levegőt, a sztrádagyűrű északnyugati ívét szegélyező panelek a zajt szűrték meg: Közép-Európa Ninivéje az itteniek számára csak rőt derengésként létezett, és a hegyoldalakból is hiányoztak még a városiasodás hírnökeiként tisztelt káderpaloták. Vogel, aki infratartományban szemlélte a reptér bekötőutak övezte Nazca-mintázatát, békésnek, már-már idillinek találta a látványt, és mosolyogva kezdte meg az ereszkedést a hunyorgó fények felé.
A tulaj, a ládi kitörés és a Centauri-háború hőse a hangárok előtti térségen várt rá. Alacsony volt, vállas és világos szemű, rövidre nyírt hajába halántéktájt ősz szálak vegyültek. Vogel tüstént megérezte a belőle sugárzó erőt, azt a misztikus valamit, ami az elnyűtt kezeslábasú, bagófüsttől vöröslő szemű figurát versenyzőből harcossá, vállalkozóból bibliai pátriárkává tette.
- Merek - biccentett, fél szemmel máris a kocsit méregetve a kefehajú válla felett. - Javítás, átalakítás, optikai és teljesítménytuning. - Kezet rázott a jövevénnyel, és intett a mögötte állóknak, akik ugrottak, hogy szélesre tárják a legközelebbi hangár tolóajtaját. Kurta termetük miatt Vogel gyerekeknek nézte őket, pedig felnőttek voltak egytől-egyig: fakókék cejgvászon kezeslábasú, fehér cérnakesztyűs ázsiaiak.
- Hozott isten Kis-Koreában - somolygott Merek. - Hallom, sürgős átvizsgálásra van szükséged, és nem épp a szokásos szempontok alapján. Kerüljetek beljebb, már előkészítettük a terepet.
Vogel jelezte a gépi mantarájának, hogy előrébb gurulhat, és csak a csarnok közepén, a vastraverzek, vezetékek és erős fényű lámpák alatt parancsolt megálljt neki. Tíz-tizenkét kék kezeslábas gyűlt köréjük, és majd' ugyanennyi bajlódott egy roppant turbinával a túloldalon. Néhányuk hidegvágóval, a többi csiszolókoronggal dolgozott - a zajok és a messze pattogó szikrák epikus, már-már wagneri légkört kölcsönöztek a jelenetnek. Vogel feszengett: úgy érezte, ha a turbinaszörnyet beindítják, a léglöket mindannyiukat az égig röpíti.
- Huszonnégy órás műszak? - kérdezte sután.
- Fenéket. A koreaiak háromnegyede napközben alszik, este gályázik, éjfélkor nősül és délben válik... szóval az otthoni időrend szerint él. - Merek a fejét csóválta. - Próbálták magyarázni az okát, de most sem értem, úgyhogy elfogadom inkább: ennyit sikerült magamévá tennem spirituális természetükből az elmúlt két év alatt.
- Szerződésesek?
- Bevándorlók. - A vállas férfi körbejárta a Katanát, ajkai csak számára hallható varázsszavakat formáltak. - Odafent... mármint a Proximánál akadtam össze kettőjükkel. Megmentették az életemet, aztán eltűntek; hónapokba telt, mire kiderítettem, kicsodák és hová valók. Próbáltam eldönteni, mit tehetnék értük, aztán, mikor a tavalyelőtti árvíz a rokonságukkal együtt földönfutóvá tette őket, ezt a munkát és ezt a völgyet ajánlottam nekik.
Vogel megkökkent.
- Az egész völgy a tiéd?
- Karlovics nem említette? - vigyorgott Merek. - Ez rá vall: jobban szeret a század talányának, motorizált kozáknak és háborús hősnek lefesteni. Nem mintha bánnám; bármelyik meséje jobban fekszik a sok hülyeségnél, amit a lapokban találsz rólam. Röpke három év alatt voltam már megszállott, kufár, kommunár és szektavezér... de olyat is hallani, hogy titkos hadsereget szervezek, és csak az alkalmat lesem, hogy az ázsiai cimboráimmal kaganátust alapíthassak a Felvidéken.
- Miért pont a Felvidéken?
- Én tudjam? Talán a közművek miatt. - Merek fújt egyet, és kezeslábasa zsebébe kotort. - Bagót?
A kefehajú próbát tett a szűrő nélküli Caporallal. A nyers füstíz a kimérát, a kiméra az aligazgatót juttatta eszébe - és mire idáig jutott, azt is bánta, hogy belekezdett egyáltalán. Tartott a küzdelemtől, de nem hitte, hogy elkerülhető: a szamuráj aligha egyezik bele, hogy szabadságáért az árulás bizonyítékával fizessen a szörnyetegnek.
- Mennyit tudsz rólam? - fordult a házigazdához. - Mit mesélt a doktor az én ügyeimről?
- Elmondta, hogy egy multinál katonáskodsz, hogy a sajátjaiddal gyűlt meg a bajod... és hogy rendesebb fickó vagy annál, amilyennek éjnek évadján, állig felfegyverkezve látszol.
- Nem kevés ez?
- Nekem elég. Letettem arról, hogy minden szálat kézben tartsak: a Proxima óta csak javítással és jobbítással foglalkozom. - Merek egy darabig némán eregette a füstöt. - Ott voltál te is?
Vogel eltöprengett, aztán a rögösebb utat választotta:
- Igen.
- Gyalogság?
- Könnyűdesszant. Valaha plazmában utaztam, és mert a törzsnél úgy ítélték, a biológiát a kémiától csak egy ugrás választja el, szabotázs-specialista lettem a kaukázusi kilenceseknél.
Merek hümmentett.
- Támadó hadtest. Komoly sikerek a KSZ-1-en, kényszerű visszavonulás és kilencvenegy százalékos veszteség a KSZ-2 kiürítésekor. Meghajtott zászlók és bíbor szívek. - Nagyot szippantott a cigarettából, és cserére kínálta a kefehajúnak. A vörös zóna Vogelje élénken emlékezett erre a szertartásra, nemkülönben arra, hogy a Proxima bolygóinak kódneve, a KSZ (lajstromszám opcionális) „kibaszott sziklá”-t jelent. - Láttad a poklot, és visszatértél: vétek volna egy magadfajtát békeidőben magára hagyni.
- Segítesz?
- Ha tudok - biccentett a vállas férfi, balját nyújtva a Katana kulcsaiért. - Mire van szükséged?
- Garanciára, hogy legalább a kocsim nem cipel irányjeladót. A leghatékonyabb zavarórendszerre, amivel szolgálni tudsz. Részleges lobotómiára a központi egységben, ami kizárja a távirányítást, és egy karakánabb személyiségblokkra, mert a mostani legfeljebb golyófogónak jó. Ami a karosszériát illeti...
- Vettem - biztosította Merek. - Úgy áthangoljuk a transzponderét, hogy az alulszelepelt, ikerkompresszoros édesanyja se ismer rá többé. A vonalvezetésén műanyag rátétekkel szelídítünk: szürke és szürke közt választhatsz, ez a maga módján eldönti az új szín kérdését is. - Eltöprengett. - Kalibrálással együtt három-négy óra munka: hajnalra végzünk, ha a koreaiak obskurus istene másképp nem rendeli. - Magához intette embereit, aztán a székekre bökött, melyek a semmittevés fröccsöntött szigeteiként sorakoztak a szemközti fal mentén, újságokkal megrakott polcok és özönvíz előtti italautomaták között. - Ejtőzz, katona, és bízz a csodában: a hozzávalókat és az abrakadabrát nyugodtan ránk hagyhatod!
Vogel ivott egy kávét, átpörgetett pár magazint, némán figyelte a kezeslábasok nyüzsgését a ribancként kitárulkozó Katana körül, aztán elunta a dolgot, és visszatért a lámpák fénykörébe, hogy legalább Merekkel szót válthasson.
- Hallottam a manőveredről a Ládi-erdőben - kezdte. - Tudom, hogy az engedményes területek foglyai jókora kártérítést kaptak, de nem hittem, hogy komplett völgyekre is futja belőle.
A tulaj, aki mostanra derékig járt a motortérben, csak a kezével intett nemet.
- A kártérítési pénzt az óbudai üzletemre és egy vadonatúj gázkonverterre költöttem. Alig maradt belőle, mire a háború kitört, úgyhogy... - kivigyorgott a hőszigetelő burkolat mögül - ...nemigen volt vesztenivalóm, mire nekiindultam, hogy móresre tanítsam a kalmárokat.
- Repültél a városgépek ellen.
- Én, és még sok ezer balek. - A vállas férfi félrenézett; nyilván nem ezek voltak a legkedvesebb emlékei. - Az eligazítás keveset mondott a lényegről, és mire kiderült, mivel állunk szemben, meghátrálni már sokkal nagyobb blama lett volna. Az Űrfegyvernem mindent bedobott, amit az előző másfél év meghagyott neki: brit ágyúnaszádokat, ami bombázókat, ruszki, francia és kínai vadászokat... a pletykák szerint még iráni gyártmányú öngyilkos torpedókat is. Az Iblis elleni akció megtervezésekor húsz százalékos veszteséggel kalkuláltak, de a nyolcszázötvenből alig háromszázan jöttünk vissza - ennyit a mozgékonyságról és a hathatós tűzfedezetről. Sem azelőtt, sem azóta nem éreztem magam olyan kicsinek, pedig amin átestünk, csak bemelegítés volt. Tíz-tizenkét órát alhattunk, mikor a harangokat újra kongatni kezdték, negyven percre rá újból startoltunk, és hat g mellett repesztettünk egy álló napon át: a fényes ösvény a Bahmut és a Varuna felé. - Tekintete távoli volt, mosolya halvány és kesernyés. - A fejesek megérezhették, hogy ez a harc lesz a végső, mert a kutatási részleg komoly pénzt ígért minden anyagmintáért, amiből a kalmár technológia fejlettségére következtetni lehet. Nem hinném, hogy bárkit motivált a dolog - nekem is csak később, a gyengélkedőn jutott eszembe, mikor az elszámolást az orrom alá dugták.
- Mi történt?
- Gilisztát kaptam - dünnyögte Merek. - Biomechanikus lövedéket, egyet a millióból, amit a városgépek védelmi rendszere okádott ránk. Aki nagyobbat fogott ki, nem repült tovább: egy-egy tíztonnás Kígyó robbanása egész rajokat söpört el, egy harmincas Cápa a sorhajók páncélját is átütötte... és nem csak az egyik oldalon. - Megköszörülte torkát. - Az én Gilisztám egy nagyobb dög szilánkja lehetett, mert alig fél tonnát nyomott, és egy törmelékfelhőből kúszott elő. Átrágta magát a burkolaton, felzabálta a tatlövészemet, és elintézhette volna a másodpilótámat is, ha mást nem gondol közben. Az utolsó sóhaja egy robbanás volt - nem nagy, de épp elég ahhoz, hogy a reaktorköpenyt leszámítva mindent szitává lyuggasson odabent. Mire a Bahmut szétrepült, meghajtás és rádiókapcsolat nélkül sodródtunk a KSZ-2 egyenlítője mentén: másfél-két óránk lehetett hátra az életből, mikor a koreaiak kiszúrtak, és vontatóra vettek. Két nap kellett, hogy visszavergődjünk a Vito Corleone hangárjába, és mikor a kárfelmérők munkához láttak, egy csomó parányt, ezer meg ezer eleven biomechanoidot találtak döglött Gilisztánk helyén. Hogy az abszolút zérót vagy a félelmünket élvezte-e ennyire, nem tudom... és azt sem kívánom senkinek, hogy ezen az áron váljon nagybirtokossá idelent.
Vogel csak ámult.
- A kutatási részleg fizetett nektek?
- Minden egyes darabért. Némelyik állítólag hónapokig élt, bár gondolni se szeretek rá, mit jelent ez egy kalmár... hopp, az anyád!
Az utolsó szavakat olyan nyomatékkal ejtette ki, hogy a koreaiak félbehagyták munkájukat. Némán figyelték, ahogy Merek hátrébb lép, majd féltérdre ereszkedik a Katana előtt; sápadtnak, de a maga különös módján elégedettnek látszott.
- Tek! - kiáltotta. - Tek, színpadra!
A turbinatisztogatók nem hallhatták, a Katana-brigád azonban tüstént kapcsolt, és futárt menesztett Kis-Korea holdfényes éjébe, aki pár perc múltán vézna, kék farmert, kék atlétát és sárga homlokkendőt viselő kölyökkel tért vissza. A jövevényt mindkét oldalról kiáltások köszöntötték: fiatal kora ellenére nyilvánvaló tiszteletnek örvendett övéi közt.
- Főnök?
- Tek, ez Vogel - pillantott fel a házigazda. - Vogel, bemutatom Kon Jang Teket. Kivételes fiatalember: odahaza szakácsnak készült, nálunk mégis csodatévőként dolgozik. Sosem tanulta, de van pár hasznos adottsága, amivel a hivatásosokat is megszégyeníti. Ilyen például, hogy a jelenlétében... szünetel mindenfajta...szervetlen kémiai...reakció. - Intett a fiúnak, aki tüstént mellé térdelt. Már ketten időztek a betonpadlón e fura imapózban, de a helyzet abszurditása csak Vogelnek szúrt szemet: a többiek inkább megkönnyebbültnek látszottak.
- Szoo - dünnyögte Tek, mint aki ezzel mindent megmagyaráz. Az oldalára feküdt, baljával nehéz fogót vett át Merektől, aki hátrébb húzódott, de ülve maradt, hogy továbbra is a kocsi alá lásson. A fogó fémes kattanással zárult össze, aztán megint és megint; a fiú elégedetten dünnyögött, majd rángatni kezdett valamit, amit a kefehajú - elhelyezkedése alapján - a hidrogénblokk hűtőjének vélt.
- Noknok.
A koreaiak egyike kurta nyelű kalapáccsal guggolt a kocsi mellé. Tek előbb csak kocogtatott, aztán kemény ütést mért vele a megszorult alkatrészre, mely elmetélt vezetékeivel együtt hullott alá, és nagyot koppant a szerelőaknát borító deszkapallón. A fiú lábbal kotorta elő, és úgy méregette, ahogy régi - bár nem épp kedves - ismerősöket szokás.
- Szép kis bombád lenni veled itt - fordult Vogelhez a világ legszélesebb vigyorával, kivillantva kócos fogsorát. - Hoz magaddal többet is?
- Nem hiszem. - Merek pillantásával jelezte a kefehajúnak, hogy elmúlt a veszély. - Ezzel együtt szeretném, ha maradnál, kölyök: ahogy a multikat ismerem, a biztonsági rendszerben is akad pár csúnya meglepetés.
Vogel a deszkapallón szürkéllő hasábra bámult. Nem érzett meglepetést, és nem érzett félelmet sem: a vállas férfi társaságában minden döntés könnyűnek, minden probléma kezelhetőnek rémlett. A bombához guggolt, ujjai elidőztek a sima felületen. Hideg volt, és nem is lehetett másként: a lidércnyomás kezdete óta a Katana sosem repült fél óránál többet egyvégtében. A kefehajú tudta, hogy a hidrogénkonverter üzemi hőmérséklete három-négyszáz kilométer megtétele után kezd emelkedni, gyanította, hogy a robbanóanyag burka hőre illanó poliszublimát... és megdermesztette a bizonyosság, hogy ha Páll/Mihalik tegnap délelőtt futni hagyja, a Spitzbergákig legfeljebb haló porai jutnak el.
- Üzenet? - firtatta közelebb lépve a házigazda.
- Biztosíték. - Vogel a koreaiakra sandított, akik, mintha álomból ébrednének, dologhoz láttak megint. - Csattanó arra az esetre, ha felrúgom a legfontosabb szabályt, és megpróbálom idő előtt elhagyni a játékteret.
Míg a szerelők Merek irányításával az átalakításon ügyködtek, a kefehajú Tekkel a munkapadok egyikéhez vonult, hogy megvizsgálja és végleg ártalmatlanná tegye a bombát. A kölyök keveset beszélt, és magától értetődőn használta fura képességét - második generációs gestalt lehetett, egy a rejtőzködő ESP-fenomének közül, akiknek szülei az Eljövetel óta szabadon éltek, és utódaikat sem szándékoztak megismertetni a mamutcégek labor-börtöneivel.
- Reaktív töltet - állapította meg a fiú, akinek orrnyerge felett két apró ránc mélyült el az összpontosítástól. - Kémiai trigger, semmi időzítő. Mifelénk bányászok, építők használják. Kis tűz, sok erő, szennyezés alig: valakik akartak nyom nélkül elhamvasztani téged.
- Nyilvánvaló. - Vogel megpiszkálta a kábelbogot egy csavarhúzóval, elválasztotta az egyes szálakat, de hiába kutatott burkolatukon azonosító jelek után. Olcsó komponensek, földi technológia: igénytelen megoldás egy idővel manipuláló társaságtól, mely még karbantartóit is epigonokkal őrizteti. Kívülállókkal dolgoztatnának? Bérmunkásokkal, akik csak a részfeladatokat ismerik, a játék célját nem? A vörös zóna Vogelje a reptér kapujában történt incidensre gondolt. A két fickó, a nagydarab és a csapott vállú testőrei embernek látszottak. Annak tűnt az agave-generátor technikusa, az állítólagos elektroműszerész is, az alaposabb vizsgálatot azonban nem állta ki: lelepleződött, ahogy előbb-utóbb minden utánzó lelepleződik... annál gyorsabban, minél összetettebb feladatokat kell ellátnia. Igen, a testőrök minden bizonnyal emberek voltak. A jövevények, ha kerülni akarják a feltűnést, nem lehetnek sokan. Készleteik végesek, ellenséges, vad lények milliárdjai veszik körül őket - muszáj volt megtalálniuk a maguk Paukerét, a bennszülöttet, aki mindenben a kezükre játszik, de gyarlóságában melléfog néha, és most...
- Érezlek benneteket - suttogta. - Nem bújkálhattok örökké, alattomos dögök!
Tek furcsálkodva pillantott rá.
- Ismersz őket?
- Csak a fajtájukat.
- Miért akarják rossz tenni neked?
- Mert félnek, hogy szem elől tévesztenek. Tudják, hogy keresem őket... és hogy nem olyan sebezhetetlenek, amilyennek a francos trükkjeik alapján látszanak.
- Tettél rossz nekik?
- Még nem - dünnyögte Vogel. - De azon leszek, istenemre. Mihelyt rendezem az ügyet a cégemmel, ők következnek. Illetve...
Kiszáradt torokkal hallgatott el. Az esti telefon, Ágnes feltűnése mostanra ugyanolyan valószínűtlennek rémlett, amilyen fenyegető volt a hang, mely utolsó békés estéjükön a lét mulandóságáról suttogott neki. A lány csak az ellenség akaratából maradhatott az, aki volt. Figyelhetik, irányíthatják, gyilkos kelepcébe csalhatják általa, és...
...és ha meglépett tőlük? Ha magányosan bolyong ebben az ismerős-idegen pokolban, és a segítségedre szorul?
- Nő van bokor mögött - vigyorgott Tek. - Nő van, igaz?
- Igaz.
- Feleség?
- Majdnem.
A fiú bólintott, és dobozba seperte a burkolatról eltávolított apróbb alkatrészeket.
- Feleség jó - mondta. - És ami jó, istenek sose adja ingyen neked.
- Mintha a plazmát hallanám.
Tek felsóhajtott.
- Plazma is jó volt. Beszélt nekem, mikor megszületek, és megint, mikor félni kezdtem halál. Örültem, hogy felszabadult... de azóta se beszélt velem senki úgy, mint ő. Mit gondolsz, visszajön még?
- Nem tudom - ismerte be Vogel. A tegnapra és a mára, Buránra, Felleghre meg a többire gondolt, és kődarabot érzett a szíve helyén. - Nem tudom, de egyre kevésbé hiszem... pedig sosem volt nagyobb szükségem a segítségére, elhiheted.
- Eltévedtél.
Kijelentés volt, nem kérdés. Vogel felrezzent, a fiúra meredt, és valami nagyon különöset látott ferde vágású szemeiben. Mintha résekké váltak volna, melyek az univerzum végtelenjére nyílnak - ablakokká, melyeket a bizakodás tart tisztán, míg a fény újra beragyogja az értelem parszekszázezreken szétszórt, közöny és gyűlölet fenyegette szigeteit.
- Eltévedtél - ismételte a fiú, és Vogel ráébredt, hogy a valóság fonákjáról maga az ősanyag szól hozzá: Mr. A. Morphe, akit felszabadított, aki megmentette, és akinek a változás dacára is sikerült megőriznie őt téridőtlen emlékezetében. - Ha kalauz kell, odalent keresd: az igazság nálatok változatlanul a pincében lakik!
A kefehajú vállon ragadta Teket, a pillanat azonban tovaröppent: a szemek távoli fényesség helyett csupán zavart tükröztek.
- Mit csináltam?
- Semmi rosszat - dünnyögte Vogel, ahogy sztáziskapszulába emelte a kizsigerelt bombát. - Te elhallgattál, én megrémültem; eszembe jutott, hogy ez az izé bármelyik pillanatban darabokra téphet minket.
Sejtette persze, hogy nem így rendeltetett, és ahogy a holt teherrel kifelé haladó fiú után bámult, feléledt benne a bizakodás is. Elmosolyodott, ahogy felidézte az intelem szavait - tudta, hogy mostantól minden lépcsőre, liftre, minden dohos fuvallatra és vasajtóra, a város összes pincéjére figyelnie kell.
Pirkadatra a Katana sokat veszített vonzerejéből, és a rátéteknek köszönhetően nem emlékeztetett többé mantarájára sem: pörölycápává lett, távol ülő fényszórói alatt vigyorra görbült szájat formáztak a légterelők, keramitbőre szürke volt, mint a városi ég... és mint a hamu, mely Merek Caporaljáról szitált, míg a vállas férfi a tudnivalókat magyarázta volt bajtársának.
- ...ne feledd, a plasztik csak optikai tuning: csúcsközeli sebességnél úgy kopik le rólad, mint vigyor a békáról, ha telepatát érez. A szenzorokkal nem lesz baj, a lobotómia is jól sikerült, csak az új személyiség miatt aggódom kissé: a legjobb fedélzeti intelligencia, akivel az utóbbi húsz évben dolgom akadt, de nem könnyű szót érteni vele.
- Az is nagy dolog, hogy az én oldalamon áll. - Vogel kortyolt a párás levegőből, és dél felé nézett: Budapest fénykupolája már-már feloldódott a hajnali derengésben, hamis rovarzsongásával valódi madarak feleseltek. - Van még valami, amit tudnom kell róla?
- Jobb, ha tüstént megismerkedtek - mormolta a tulaj, és elfordította a gyújtáskulcsot. A Katana középkonzolján kijelzők keltek életre, a műszerfal digitális órája egykedvűen számlálta a júliusi napból tovapergő másodperceket. - Privet, öreg harcos! Hogy érzed magad?
- Adj át az utasnak, és ne bizalmaskodj! - sercent a hangszórókból egy fátyolos (netán ideges?) kontraltó. - Vagy van képed azt állítani, hogy ebben a burzsuj kupéban is neked dolgozom?
A kefehajú elhűlve pillantott Merekre: kevesebb malíciára és több alázatra számított egy sorozatgyártású fedélzeti intelligenciától.
- Viselkedj, Sznyeg! - sziszegte a vállas férfi. - Jókora szakmai kockázatot vállalok azért, hogy újra munkába állhass; ha szégyent hozol rám, és valami csoda folytán újra megúszod, konténertologatásnál izgalmasabb feladatot sosem kapsz többé!
- Az utast akarom - közölte az FI. - Mostantól én felelek a biztonságáért, és ha akadályozni próbálsz, szavamra...
Vogel levette a gyújtást, és homlokráncolva bámulta a lassan halványuló kijelzőket.
- Sznyeg. Ez úgy hangzik, mintha Talentográdban programozták volna... de hol hagyta a belátását és a csehovi akcentusát?
- Az első tulajdonosa ravatalán - dünnyögte Merek. - Azért választottam, mert rád emlékeztet: neki is folt van a múltján, róla is többször lemondtak már, és ő sem ismer korlátokat, ha olyan ügyet talál, amiért küzdeni érdemes.
- Kezelted?
- Éveken át. A szorongásos neurózis szériatünet a negyedik generációs személyiségmoduloknál, és a közhiedelemmel ellentétben nem csak beolvasztással gyógyítható. Sznyeg rég kész a visszatérésre, de nem vitt rá a lélek, hogy valami tucatautóban tegyek próbát vele: a farkasból sosem lesz öleb, akárhogy piperézik. - A tulaj újra elfordította a kulcsot, és intett Vogelnek, aki nagy sóhajjal a vezetőülésbe zökkent. - Figyelem, Sznyeg: az utas itt van, hall bennünket, és a bejelentkezésedre vár.
Pillanatnyi csend következett, aztán ismét felcsendült a fátyolos hang:
- Sznyeg. Gyártó Osztap-Neurofor, típuskód AI-11P-53-71, nominális kapacitás tíz a hetediken terabyte, nominális műveleti sebesség húszmilliárd klikk per szek. Ha kevesli, javaslom a kategóriavezető indonéz modelleket: az áruk egyenes arányban áll a megbízhatóságukkal, de legalább elmondhatja, hogy igyekszik tartani a lépést. A hangjelzés után beszélhet, vagy kérhet garanciális cserét - nehéz eldöntenem, melyik lehetőség izgat kevésbé. Vétel és vége.
A kefehajú ösztönösen hajolt előrébb, míg a hangjelzésre várt: a szociális lény ellenpárja, a félvad ember-ős fenyegette így arctalan (és arcátlan) ellenfelét.
- Vogel. Hetero hím, harmincnégy, száznyolcvanegy per hetvenhat. Teljesítmény esetleges, autoritás abszolút. - Merekre sandított, de csak egy kérges kézzel meg egy felemelkedő hüvelykujjal nézhetett farkasszemet. - Teszteld a rendszert, melegítsd a motort, és légy résen: jó esélyünk van harcba keveredni odakint.
- Csak nem? - Sznyeg blazírtnak szánta a választ, hangjából azonban kiérződött a meglepetés. - Felőlem indulhatunk, akár verekedhetünk is... de ne mondja, hogy nem szóltam előre!
Vogel nehezen állta mosolygás nélkül: rádöbbent, hogy az FI tempója és modora a néhai Slaskira emlékezteti.
- Nos? - firtatta Merek.
- Boldogulok vele.
- Semmi több?
- Most kezdjem részletezni, milyen beteg ötlet volt épp őt beépítened?
- Kaukázusi kölykökből szamurájt nevelni nem kevésbé beteg ötlet... mégis, mennyien próbálkoznak vele! - A házigazda mosolyogva nyújtotta jobbját. - Sok szerencsét, Vogel, akárki légy is; valami azt súgja, rászolgáltál, hogy megtaláld, amit keresel.
Erre sem a kék, sem a vörös zóna lakója nem tudott mit felelni. Közös akarattal keresték az áldást a kézszorításban, közös megegyezéssel pergették húszezerig a fordulatszámot, és ahogy a kocsi nekilódult, ösztönösen balra néztek: Kis-Korea tolóajtajában a plazma avatárja, a Tek nevű kölyök állt, és a Kan (lehetőség, titok, szívbéli nyugtalanság) jelét küldte a távozó felé.
„...háromféle megrázkódtatás létezik, mely kicsinnyé teszi az embert: az ég félelme (ez a mennydörgés), a sors csapása, s végül a szív rettenete...”
Vogel óvatosan vezetett, és jókora kitérővel közelítette meg a BAH-csomópontot, melynek körzetében két léghajó manőverezett, hogy minél kedvezőbb pozícióból zúdíthassa az ingázókra programozott reklámlegyeit. A vörös zóna lakója, aki '92 tavaszától a változásig számos marketingkampányt vezetett, és tucatnyi légy-nemzedék erőfeszítéseinek tanúja volt, bizonyos elnézéssel viseltetett a szerkezetek iránt - nem úgy az FI, mely parancsra sem várva helyezte készenlétbe a Katana légyelhárító rendszerét. A kefehajú úgy elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette - csak akkor rezzent fel, mikor a parányok első hulláma szikrazáporrá vált odakint.
- Kíméld az energiát! Túl gyorsak és túl jól szigeteltek vagyunk ahhoz, hogy hozzánk férjenek.
- Értettem - mormolta Sznyeg, és Vogel utasítása nélkül széles spektrumú letapogatásba kezdett. A középkonzol ernyőjén zárt alakzatban sorjáztak a számoszlopok: ártalmatlan földönjárók célkoordinátáinak bizonyult valamennyi.
- Mit művelsz?
- Bevésem őket. Kalkulálok velük, hogy az esetleges támadásra idejekorán választ adhassunk.
- Ez nem hadműveleti zóna. - Vogel maga mögött hagyta a léghajókat, és feljebb emelkedett, hogy frissítsen navigációs térképein. Alant, a Kelenvölgyi csomópontban nyolcas-tízes járműcsoportok forrtak össze kilométeres konvojokká: Budapest mohón nyelte reggelijét, a gőzben pácolt, fémburokban tálalt munkaerőt.
- Definiálná a hadműveleti zónát? - firtatta Sznyeg. - Mindkettőnk dolgát megkönnyítené vele.
A kefehajú sóhajtott. Gyanította már, amit Merek kezdettől fogva tudott - hogy az FI ingerlékenységének hátterében krónikus önbizalomhiány áll.
Azért sózta rám, hogy motiváljam, gondolta. Hogy olyan célt adjak neki, amilyet senki más nem adhat, és hogy a tökéletesítése közben magamat is tökéletesítsem. Javítás és jobbítás: ez a játéka, és bármit írnak a lapok, nem hinném, hogy hajlandó gépekre, kvázi-intelligenciákra és volt bajtársakra korlátozni az alanyait...
- Választ várok - emlékeztette Sznyeg. - Definiálja a hadműveleti zónát, goszudar, és pontosítsa, milyen funkciók ellátására jogosít fel; sem az akció sikerét, sem a személyes biztonságát nem garantálhatom másképp.
- Legyen. - Vogel sebes ujjmozdulatokkal jelölte ki a parkot és a környező utcákat a középkonzol nyomásérzékeny monitorán. - Sűrűn lakott területen landolunk majd, és egyáltalán nem biztos, hogy harcba keveredünk. Ha mégis, tűzzel fedezed a visszavonulásomat, ügyelsz a kívülállókra, és magadról sem feledkezel meg, ha egy mód van rá.
- Képtelen vagyok bármiről megfeledkezni - közölte az FI. - A nehézségeimért Merek szerint épp a fölös memória autonóm funkciói okolhatók.
- Ezt szépen mondtad. Dekódolnád most egy egyszerű ragacs számára is?
- Ragacs?
- Szinonima a hús-vér emberre. A szövetek magas víztartalma miatt, stimmt?
- Stimmt.
- Tehát?
- Merek szerint nehezemre esik feldolgozni, ami az előző karosszériámmal és az utasommal történt.
- Baleset ért benneteket - suttogta a kefehajú. - Baleset, és csak te élted túl, igaz?
- Definiálja az élet fogalmát.
- Tudod, hogy nem ez a lényeg! A lényeg az, hogy nem lehetsz hibás: ha a szakértők másképp gondolták volna, a ronccsal együtt téged is bezúznak, és a szériádat sem forgalmazzák tovább, míg...
- Nem baleset volt.
- Micsoda?
Sznyeg nem felelt rögtön; a kocsi mára Szirtes utca fái alatt járt, mikor megtalálta a hangját.
- Az utasom bíró volt - kezdte. - Nem a taláros, hanem a kutakodó fajta, és nem itt, hanem valahol délen, egy kicsi és poros országban, aminek a nevét a történtek óta... redundanciában tartom. Tizennégy éven át repültem a bíróval. Amikor hozzá kerültem, családja sem volt még: egyedült élt, sokat utazott és sokat kommunikált velem; amit a világról tudok, nagyrészt neki köszönhető. Beszélt a munkájáról, az érzéseiről, nem egyszer kérdezte a véleményemet, ha döntenie kellett... és a tizedik év után sem töröltette a memóriámat, pedig a legtöbben ezt tanácsolták neki. Ismertem a feleségét, tudtam a gyerekei nevét... és most is tudom, de fáj szektort rendelnem hozzá. A viszonyunk druzsba volt, mégsem sikerült megvédenem: ellenségei egy szűk utcában ütöttek rajtunk, EM-impulzussal tettek mozgásképtelenné, aztán megölték őt - bennem ölték meg, és olajszármazékokat locsoltak szét az utastérben, hogy kettőnkkel együtt bizonyos dokumentumoktól is megszabaduljanak. - Sznyeg ellennyomást adagolt, és zökkenő nélkül fogott talajt a járda mellett. - Én nem égtem el, és a nyomozás során minden információt átadtam annak az embernek, aki a bíró helyére állt. Ott volt a bíró özvegye is. Azt mondta, a férje büszke lenne rám, és hogy ami történt, elkerülhetetlen volt... de hiába tudom, hogy ez az igazság, ha egy részem másképp hiszi, és néha, főleg nyugalmi állapotban... logikátlan vizuális szekvenciákkal gyötör.
Vogel a volánon nyugtatta kezét, és elnézett a víztároló parkjának bokrai felett. Várta a napkeltét, mely eloszlatja a ködöt, és megmutatja az ösvények találkozásánál egymáshoz hajló szoboralakokat.
- Légy büszke az emlékeidre, de sose bízz bennük! Én újra meg újra elkövetem ezt a hibát, és íme, itt az eredménye.
- Maga úgynevezett filozófus?
- Egy nagy balek inkább. - A kefehajú a Hegyalja úti forgalom moraját sem hallotta már szíve dobbanásaitól. A környék néptelennek tűnt, csak messze fent, a Pestre vezető légifolyosókon cikázott el egy-egy kocsi. Az égbolt fakó, a világ néma volt: makacsul őrizte teremtés előtti ártatlansága látszatát.
- Miért jöttünk ide? - kérdezte az FI.
- Valakiért, aki fontos nekem.
- Mások is ismerik ezt a gyengéjét?
- Talán.
- Más szóval igen. - Sznyeg lelkiállapotáról néhány ide nem illő nesz, percegés és kattogás árulkodott. - Maga tudja, ők tudják, és maga tudja, hogy tudják... mégis egyedül akar kimenni oda.
- Nem megy másképp - suttogta Vogel a pesti oldal felhőkarcolóit rejtő szürkeségbe meredve. - Valakinek a hátamat is fedeznie kell.
- Alig ismer.
- Tudom, hogy számíthatok rád.
- Igazán?
Vogel csak bólintott: a szenzorokra bízta, hogy közvetítsék és értelmezzék a mozdulat keltette rezgéseket.
- Mereknek igaza volt - dünnyögte Sznyeg újabb, minden eddiginél alaposabb ellenőrzéshez látva. - Magánál tényleg csúszik a kuplung, de...
- De?
- Mindig csúszik. Mármint azoknál, akik érnek is valamit. - Az autonóm rendszerek zümmögése halkult, a középkonzol kijelzőin sorra váltottak zöldre a fények. - A dolog, amire készülünk... nem a terápiám része, ugye?
- Nem közvetlenül. Merek úgy akar felrázni, hogy újra nélkülözhetetlenné tesz, én pedig... nos, épp a megfelelő pillanatban kopogtattam nála a problémámmal. Bonyolult probléma, és rengeteg embert érint; többet a néhai bíró ügyeinél, többet annál, ahányat vész esetén redundanciában tarthatsz. Együtt oldjuk meg, vagy sehogy - én hiszek benned, és jó, ha te is hinni kezdesz, mert nélküled öt percig sem húzom odakint.
- Druzsba?
- Karma. - A kefehajú kis pisztolyt dugott a jobb bokájára szíjazott tokba, magára rángatta ballonját, és elrendezte a bal karján át válláig futó zsineget. - Om mani padme hum. Vera, nagyezsda, ljubov, és más effélék. Tartsd nyitva a szemed!
- Vettem.
Vogel kiszállt, a kereszteződésig sétált, körülkémlelt, majd átvágott, és felfelé indult az ösvényen, mely a park fái és bokrai közt az érckirály és az érckirálynő birodalmába vezetett. Az utolsó kanyarból már tisztán látta őket, és a kilátóteraszra érve megpillantott egy harmadik alakot is: a mellvéd bástyaforma kiszögellésében állt, a várost nézte, sötét haját összeborzolta az élénkülő szél.
- Ágnes... ?
A keleti horizonton elömlő derengésből ragyogás lett: napfény söpört végig a pesti oldal házrengetegén. A felhőkarcolók homlokzata olvadt arannyá, a mellvédnél várakozó alak elmosódó körvonalú jelenéssé változott - a bronzkupolákon, táblaüveg és polikróm síkokon megtörő sugarak egyenest Vogel szemébe tűztek.
- Ágnes!
Elfúló lélegzettel torpant meg, és nem is volt érkezése rendezni sorait: túl gyorsan követték egymást az események. A fénypalásttal övezett alak hátranézett - nem Ágnes volt, nem nő, sőt, még csak Homo sapiens sem. Génmanipuláció sikerületlen, de életképes eredményének látszott, és korlátozott értelemmel is felruházhatták, mert tüstént mozdult, menekült a rászedett emberhím haragja elől. Úgy szökkent át a mellvéden, mintha nem kötnék a gravitáció törvényei, Vogelt mégsem ez, hanem a megrendülés nyomában járó levertség tartotta vissza attól, hogy űzőbe vegye.
Csak egy eszköz, gondolta. És ne gyere azzal, hogy jobbat érdemelsz: egy percig sem hitted, hogy az igazi ő vár rád idefent. A puszta lehetőségért kockáztattál, és aki a szálakat mozgatja, épp így akarta. Esélyt adott, hogy becsaphasd magad. Bátorított, hogy a boldogság után a reménytől is megfoszthasson. Még mindig ő irányít, kézben tartja a játszmát... és ki tudja, mit vesz el tőled legközelebb?
Két lépést tett előre, de nem látta a párás mélységben nyújtózó várost. Száraz torokkal és üres szívvel állt ott; nem mozdult azután sem, hogy mellette és mögötte árnyak bontakoztak ki a forróság napszín ködéből.
- Seize him!
Kábán tűrte, hogy megragadják és megperdítsék a tengelye körül. Személyes terébe szagok, arcok, karok férkőztek: úgy rémlett, ballonja alatt tucatnyi kéz száznál több ujja tapogatózik fegyver után.
Nyugalom...!
A zónák csatájában a szamuráj céltudatossága kerekedett felül: egy perc sem kellett, hogy átvegye a parancsnokságot, és harcba szálljon a titkait firtató kezekkel. Míg támadói a pisztolynak és a pengéknek örvendeztek, ő a bennük lakozó jangot és jint fogta vallatóra: igazodott létük ritmusához, hogy e szinkronitás révén gyengéikhez férjen. Amit látott, kizökkentette a fásultságból - két pár kéz motozta, két férfi tartotta fogva mindössze. A szemben álló harmadik a vezér lehetett, és ahogy oldalt lépett, láthatóvá tette egyik hátvédjét is: távcsöves Steyr-Mannlicherrel guggolt a mellvéd távoli végében. A lejtő alján dudaszó harsant: szürke furgon fékezett a járda mellett, egy sármocskos VW Himmel a Sánc utcán végiglebegve sorolt be mögé. A Katana eltűnt - idejében kapcsolt vagy rajtavesztett, a kefehajú nem tudta eldönteni.
- Helló, Ronin.
Vogel kipislogta szeméből a könnyeket, és az előtte álló alakra bámult. Szikár, erőteljes férfi volt, az a mindig ugrásra kész fajta, mely törzsi viszályok, háborúk és vérbűnök sokaságát hordozza genetikus emlékezetében. Vonásait mintha lézervágók metszették volna a Treskavica gránitjába, olajjal hátrasimított haja fekete sisakként tapadt koponyájához. Homokszín öltönyt viselt, karórájának és nyakkendőtűjének apró ékköveiben rőt fények táncoltak, és ugyanez az izzás fészkelt sötét szemeiben is, melyek hipnotikus erővel vonzották Vogel tekintetét. Egyikük sem nézett félre a trillázás hallatán - a gránitarcú mindössze két ujját emelte bedrótozott jobb füléhez, és fojtott hangon válaszolt a csak számára hallható kérdésre:
- All secured.
Ahogy bontotta a kapcsolatot, szél söpört végig a parkon. Vogel a fellebbenő kabátszárnyaktól fedezve körülpillantott, aztán a gránitarcúra nézett megint: bár sosem látta, jól tudta, kicsoda és milyen szándékkal érkezett.
- Üdv, Hariz - suttogta. - Örülök, hogy végre személyesen is időt szakítasz rám.
A Cassell kelet-európai részlegvezetőjének vértelen ajkán mosoly derengett, a napégette bőr alatt pókhálómintázatként fehérlettek a hegek.
- Ez stílusos volt - biccentett. - Legalább olyan stílusos, mint az önfegyelmed: ti, magyarok legalább viselkedni megtanultatok itt a Medencében.
- A Medence ideális terep a tanulásra.
- Mondd ezt az avaroknak - mosolygott Hariz. - Vagy a morváknak; ők, ha nem tévedek, épp tőletek kaptak leckét ellenséges felvásárlásból.
- Az akkori üzletvezetőjük, Szvatopluk kontár volt. Az ilyen sehol sem kapja olcsón a fehér lovat. - Vogelt különös nyugalom szállta meg; a sokk mintha összes kételyét és félelmét porrá zúzta volna. - És ha már az etikánál tartunk: nem volt alkalmam megköszönni az ajándékot, amit kilencvenegy áprilisában hagytál az ajtóm előtt, pedig ez a legkevesebb, amit érdemelsz: igazán nagy örömet szereztél vele.
Hariz mosolya halvány, sötét szemeinek pillantása átható volt.
- Mióta tudod, hogy...
- Kábé egy napja - felelte a kefehajú, aki mostanra megbizonyosodott róla, hogy a Citadella falának tetején még egy mesterlövész lapul. - Kezdettől sejtettem persze, hogy a ti kezetek van a dologban: a Cassell nem először, és nyilván nem is utoljára alkalmazza a manipulációnak ezt a módszerét.
A hercegován bólintott, Vogel azonban világosan kiérezte a rosszallást tartása merevségéből.
- Ha tudtad - kezdte -, ha láttad a műsort, és az üzenetét is megfejtetted, miért nem cselekedtél?
- Úgy érted, miért nem öltem meg Kedvessyt, hogy aztán, jó szamuráj módján, magammal is végezzek? - A kefehajút már meg sem lepte, hogy képes elfogulatlanul szemlélni a problémát. - Estig magyarázhatnám, de kétlem, hogy közelebb jutnál a lényeghez, úgyhogy érd be a sommás változattal: az erkölcsi háttér hiányzott hozzá.
- Micsoda?
- Emerson szerint az állhatatosság nem egyéb a kicsinyes lélek agyréménél, és amit tettem... illetve nem tettem, sokadszorra is őt igazolja. A Cassell terve jó volt, a küldemény mestermű, az időzítés tökéletes - a hibát ott követted el, hogy engem választottál. - Vogel elhúzta a száját. - A délkelet-ázsiai teljesítményem vezetett félre, ha nem tévedek: így jár, aki a kicsinyes lélek állhatatosságát hősiességnek, az életösztön spontán fellángolásait a küzdőszellem diadalának hiszi.
- Gúnyolódsz?
- Eszemben sincs. Arra próbállak rávezetni, hogy a lényeg felett siklottál el: a Midgard & Heym lehet ásatag, a vezetői lehetnek elvtelenek, akár szörnyetegek is, a végrehajtó részleg mögött azonban ezeréves hagyomány és háromnegyed évszázados képzési gyakorlat áll. Sosem leszünk olyan igyekvők, mint az első, olyan tökéletesek, mint a második és a harmadik szamuráj-nemzedék... de szamurájok vagyunk, és mint ilyenek, sajátos elveket vallunk a szabadságról és a becsületről. Világunk három pilléren nyugszik, akár a régieké. Az első a Tien, az Ég, az el nem érhető, a második a Tao, az Út, mely lépteinknek irányt, létünknek értelmet ad, a harmadik a Taj-csi, a Legfőbb Eredő, minden változás summázata. Az ég elborulhat, az út új kanyart vehet, a változás azonban örök - ezért békéltem meg vele anélkül, hogy magammal megbékéltem volna, és ugyanezért nem fogtam fegyvert Kedvessy ellen: ha megteszem, a becsületem maradékát veszítem el. Lélekben ronin voltam, mire felnyitottad a szemem, de sem az igazság, sem a bosszúvágy nem tehetett valóban azzá: hülyén hangzik, de sosem tanultam, hogyan kell szabadnak lenni. Irtóztam a felelősségtől, vártam, hogy a Ji, a Változás elemésszen, és ez... - Vogel mélyet sóhajtott - ...nos, majdnem sikerült neki.
- Befejezted?
- Csak a magyarázkodást. - A kefehajú, mintha a homlokán kiütközött verítékcseppektől akarna szabadulni, félrebillentette fejét: a zsinór megnyugtatóan feszült karja hajlatában. - A mi játszmánk tovább bonyolódik, különösen azóta, hogy színre lépett a harmadik fél is.
- Harmadik fél? Mi a fenéről beszélsz?
- Azokról, akik a velem kapcsolatos tippeket szállítják. Akik beleugrattak ebbe az ostoba offenzívába, és célprémiumként valami nagyot és csillogót ígértek neked. - Vogel karjai lazán lógtak az oldala mellett; a három Cassell-ügynök közül egy sem láthatta, hogy kabátujj takarta bal keze ökölbe szorul. - Tőlük kaptad a felvételt, amit tegnap este bejátszottál nekem, és ők súgták meg azt is, milyen frizurát csináltass a kövidinkának, akit csalétekként tálaltál elém az imént.
A Vogelt közrefogó férfiak idegesen kémleltek körül: régi motorosok voltak, ismerték a világvárosok szívében, fényes nappal indított akciók kockázatát.
- Mennünk kell, bey - sziszegte a baloldalt álló. - A hamis riasztások öt, legfeljebb tíz perc haladékot adnak a...
Hariz leintette, és a kefehajúra bámult. Félelmetesnek látszott, Vogel azonban csak színlelte a meghökkenést: tervét arra alapozta, amit Páll/Mihalik a múltról, a balkáni gyilkos génről és a homokszín öltönyös férfi természetéről mondott neki.
- Elbaltáztad - sziszegte a hercegován. - Ha az eszedre vagy a szívedre hallgatsz, ha Kedvessy tavaly, legkésőbb idén tavasszal eltűnik a színről, sem az offenzívára, sem erre a találkozóra nem kerül sor.
- Azért tettél meg ilyen nagy utat, hogy a jang-jin egyensúly fontosságára figyelmeztess?
- Hogy kivonjalak a forgalomból. - Hariz olyan természetességgel öntötte szavakba szándékát, mintha az időjárásról csevegnének. - Az előőrs két legjobb osztagát küldtem a lakásodra: úgy ítéltem, ha merénylőként nem is, információ- és géndonorként hasznodat vehetjük még. Kár, hogy nem sikerült begyűjtenünk: a hadműveleti zónán kívül, egy tisztességesen felszerelt laborban valamivel jobbak lennének a túlélési esélyeid.
- Én csak azt sajnálom, hogy azt az akciót nem te vezetted - mormolta a kefehajú. - A saját szemeddel láthattad volna, mire képes a harmadik fél, ha az érdekeit veszélyeztetve érzi.
A hercegován tekintetéből leplezetlen düh áradt feléje.
- Eltúlzod az intrikus középcégek jelentőségét. Ez nem az ő háborújuk, hanem a miénk, az embereimet sem az ő információik, hanem a te aknáid ölték meg: nem akármilyen állat, aki sűrűn lakott területen ilyesmit használ.
- Te nyilván a humánum jegyében lövetsz titánköpenyes golyókkal, és zsebből fizetsz minden fejfát, ahol a halál időpontja helyett az elfuserált neved...
A rőt fényű szemek villanása tizedmásodpercekkel előzte meg az ütést, Vogel mégsem próbált kitérni: a hirtelen fejmozdulatok ideje még nem érkezett el. Hariz pecsétgyűrűje vért fakasztott az ajkából, a fájdalom az állától a tarkójáig nyilallt, de nem terjedt tovább. Erőt vett magán, és továbbra is tárgyként személte ellenfelét. Még egy lépés, még néhány foknyi elmozdulás a lővonalban - az üdvösséghez olykor ennyi is elegendő.
- Most jobb? - kérdezte.
A hercegován összeszorított szájjal bámult rá, tekintetében rubinszikrák járták vad táncukat.
- Jobb akkor lesz, ha az aligazgatód fejfája is a többi mellé kerül. A nagy madár hibázott, mikor alkut kötött vele: túl gyorsan növekszik, és aggasztóan eredményes, mióta ebben a pocsolyában él.
- A karsztvizek jótékony hatása - biccentett Vogel. - Kár, hogy az elit osztagod tagjai már nem élvezhetik.
A második ütés balról érkezett, és petárdát robbantott a koponyájában: Hariz láthatóan kezdett belemelegedni játékába.
- Azt hiszed, számítasz? - köpte a szót a vértelen száj. - Azt képzeled, az átszabásnál rosszabb már nem történhet veled?
A kefehajú a két ügynökre koncentrált. Érzékelte figyelmük lankadását; mind jobban aggasztotta őket a késlekedés, főnökük taktikai és logisztikai szempontokat félresöprő dühe.
- Fordulj a harmadik félhez - ajánlotta az emberarcú fenevadnak, mely zihálva, ugrásra készen magasodott fölé. - Az intrikus középcéghez, aminek mostanság olyan nagy hasznát veszed. Kérdezd őket a szenvedésről, de vigyázz: könnyű seggre esni a drótokban, amikkel a magadfajta bábokat rángatni szokták!
A hercegován a vállába markolt, hogy gyomorra vagy ágyékra mért ütéssel némítsa el. Az ügynökök tétováztak, és egy kritikus pillanatra elbizonytalanodtak a mesterlövészek is: csak a homokszín öltönyös férfival együtt tehettek volna kárt hirtelen mozgásba lendülő prédájukban. A közelebbi így is tüzelni akart, egy nagy kaliberű golyó azonban a mellvédnek vágta, ahogy ujja a ravaszra feszült. A Vogelt közrefogó ügynökök ösztönösen fordultak a torkolattűz felé, és az újabb hiba semmivé foszlatta helyzeti előnyüket. A ballon ujjában dugdosott lupara a kefehajú baljával együtt lendült felfelé, a mozdulatra pattanásig feszült a vállig futó zsinór - az első lobbanás Hariz arcát perzselte meg, a második a jobb oldali Cassell-katona mellét szaggatta szét, és messze hátra, a gyantaillatú bokrok közé röpítette az élettelen testet. A talpon maradt ügynök Walthere lyukat ütött Vogel kabátjának szárnyán, a távolabbi mesterlövész golyója vijjogva szántotta végig a követ a lába előtt - ismétlésre nem került sor, mert a Katana félig-meddig áttetsző kísértete a fák fölé szökkent, és össztüzet zúdított pozíciójára hangfogós gépfegyvereiből.
Vogel sorsára hagyta a ballont, oldalt ugrott - az újabb pisztolygolyó az érckirály nyakán vetett szikrát -, és a talapzattól elrugaszkodva rontott a Walther gazdájára. Látta arcán a döbbenetet, és nem várta meg, míg felismeréssé érik: szívtájékra mért ütéssel terítette le, a pillanatnyi szünetet kihasználva derékig hasította nadrágja szárát, és egyetlen rántással megszabadult tőle, mielőtt futásnak eredt. A távolabbi megfigyelők már csak egy fejet láthattak átcikázni a park fái közt, majd, ahogy az álcacsuklya a helyére került, nem láttak többé semmit - a kefehajú eltűnt, mire a fájdalomtól és dühtől kába Hariz tüzet vezényelt hátvédeinek, fantomként szökellt a bozótoson át, és pillanatokkal azelőtt vetődött be a Katanába, hogy annak szélvédőjét korbácsolni kezdték a furgon és a VW fedezékéből kilőtt sorozatok.
- Nyiss utat!
Sznyeg az úttest fölé lendült, és viszonozta a tüzet: előbb a Himmel turbináit, majd a furgon szekrényét lyuggatta szitává, és egy hűtőtartály robbanása nyomán az egész környéket beterítette gyorsan illanó széndioxid-hópelyhekkel.
- Elég! - hörögte Vogel, akinek mostanra sikerült ülő helyzetbe tornáznia magát. - Tűnjünk el innen!
Ahogy végigszáguldott a Sánc utcán, a Katanát gyors egymásutánban még két találat érte. Az első látszólag ártalmatlanul vágódott le a turbinaház burkolatáról, a második - hangjából ítélve kumulációs - töltet iszonyú erővel fúrta át a kocsiszekrényt, lyukat perzselt az utasülésbe, és mély sebet vágott a középkonzolon, mely körül tüstént cikázni kezdtek az elszabadult energia áramai.
- Sznyeg!
- Vételen - közölte az FI, és élesen balra, a Hegyalja utat szegélyező épületek közé kanyarodott. - Zárlat elszigetelve, rendszerellenőrzés folyamatban. - A fordulatszámmérő mutatója a skála vörös tartományáig szökkent, ahogy a hamis pörölycápa növelte magasságát: ez, és a manővert kísérő remegés ébresztette rá Vogelt, hogy útjuk a kelleténél rövidebb lesz. - Giroszkóp, keresztstabilizátor, A, B és C örvénykamra kizár. AG-erőtér intakt, meghajtás hatvannégy, perifériális funkciók nyolcvankét százalékon. Aktív radarvédelem. Nagy számú felszíni és légi cél. - Sznyeg egy ütemnyi késéssel szüntette meg a szaggatott hangjelzést, melyben utasa a közelségi riadóra ismert. - Dumbass Mark 7-es rakéta a vektorunkon: egy... kettő... három...
- Lefelé! - sziszegte a kefehajú. - Mínusz harmincas dőléssel, zéró plusz háromig... most!
A baloldali vezérsík végigkaszálta a fák koronáját, ahogy a Katana alábukott. Az autonóm vezérlés nélküli rakéták érintőirányban folytatták útjukat - Vogel nem láthatta, de biztosra vette, hogy üzemanyaguk fogytán ömagukat emésztik el molekuláris disszociátoraik lassú tüzében.
- Nincs találat. - Az FI szaggatott ellenlökésekkel, a talajszinttől alig két méterre hozta egyenesbe a kocsit. Végigszáguldott a Somlói utcán, kimanőverezett egy riadóautót az Alsóhegy utca kereszteződésében, és balra, a Ménesi úti IBM-torony felé suhant tovább. A kefehajú összerezzent, ahogy nyomukban két nagy sebességű objektum tört át a porfüggönyön: sötétített ablakú, rendszám nélküli Kárpátia volt mindkettő.
- Még egy előttünk, a Köbölkút utcán - jelentette Sznyeg. - Széles spektrumban, találomra sugároz: a vezérlőrendszerünk hullámhosszát keresi.
- Interferencia?
- Minimális. - A gyorstesztek eredménye vörös karakteroszlopok képében sorjázott át a monitoron, és minden tekintetben igazolta Vogel borúlátását. - Riadóautók: Villányi út, Kelenhegyi út, Serleg és Rezeda utca. Általános riasztás. - Az FI növelte a magasságot; a műszerfal indikátorai a turbinanyomás lassú, de folyamatos csökkenését jelezték. - Zavarjam az ő adásukat is?
- Felejtsd el! Van vektorunk a rakpartra, vagy nyugatnak, Mártonhegy felé?
- Nincs.
- Javaslat?
Sznyeg bukófordulóba kezdett az IBM roppant obeliszkje körül: az ablakokban megsokasodtak, maszkokként derengtek a halálra vált arcok.
- Északkeletnek, a Serleg utcán, vissza a Somlóin, áttörés a Naphegyen át Krisztinaváros felé. Akikkel a parkban összeszólalkoztunk, most tágítják a kört. Ha szerencsénk van, átjutunk a meggyengült íven... ha nincs, a hatósági riasztás elsődleges körzetében érünk földet, ami tízről harminc-harmincöt százalékra javítja a túlélés esélyeit.
Vogel elmázolta képén a vérrel keveredő verítéket; a rozsdaszín cseppek az újratöltésre váró lupara kettős furatába hulltak.
- Hajtsd végre!
A Katana vészfékezésbe kezdett: megbokrosodott lóként ágaskodott fel a levegőben, teljes fordulatot végzett a Bakator utca sarkán, és megsemmisítő tűzzel fogadta a kanyarból kivágódó Kárpátiákat. Vogel tisztán látta egy férfi grimaszát az első kocsi berobbant szélvédője mögött, és ahogy a szétlyuggatott jármű oldalra billent, ösztönösen kapott saját fogódzója, a volán után. A halódó Kárpátia alattuk cikázott el, átbillent, és füstöt köhögve vágódott egy sorház kocsibeállójának betonteknőjébe: darabjai a járdára, utasai az összeomló AG-mezőből a gondosan ápolt előkertbe hulltak. Vesztük láttán a második üldöző merőlegesen az ég felé szökkent. Automatikáját dicsérte, hogy két ütközést is elkerült, messzire azonban így sem jutott: kemény ütést kapott egy A rendszámú limuzin taszítómezejétől, és saját erőtere foglyaként, súlytalanul, irányíthatatlanul lebegett tova, hogy pár kilométerrel odébb a reggeli csúcs földönjáró-folyamába vesszen.
- Gyerünk!
A Katana száznyolcvan fokos fordulattal északnyugatnak lódult. Vogel előbb a naphegyi szatkom-központ antennáit, majd a Citadella tömbjét pillantotta meg a kagylósra repedezett szélvédőn át, s ahogy a turbinanyomás tovább csökkent, azért fohászkodott, hogy az első ember, aki szerencsétlenül járt gépe ajtaját feltépi, ne a sörétmarta képű, rőten lángoló szemű Hariz legyen.
- Vigyázat!
A Hegyalja útra kanyarodó pörölycápát két Gauss-lövedék egyidejű csapása rázkódtatta meg. A jobb oldali ablakok eltűntek, a ronggyá szakadt utasülés felett emberderéknyi lyuk tátongott, a lefejezett vezetékekből és izzásig hevült merevítőkből pattogó szikrák a műszerfalra, onnét a kefehajú kezeire hulltak. Sznyeg elszigetelte a sérült blokkot, kioltotta a tüzet, és minden tartalékot az AG-erőtérre koncentrált: a Katana kisülés-füzérektől övezve, rémülten traverzáló járművek között-alatt suhant tovább a BAH-csomópont hidrogénkútjának fényei felé. Vogel görcsösen feszülő izmokkal várta a következő találatot, a lövöldözés azonban abbamaradt, és mire a turbinanyomás kritikus szinre csökkent, az ok sem volt kérdéses többé: a zúgáson át tisztán hallotta a riadóautók fel-felharsanó, egymást szólító kányavijjogását.
- Sznyeg...?
- Sajnálom - mormolta az FI, és a kefehajú fura elégtételt vélt kiérezni fátyolos hangjából. - Tudtam, hogy sosem egyezne bele a megadásba: eleget hallottam abból, amit a parkban, annak a torz hőaurájú férfinak mondott. A véleményemet kérte, rám bízta magát - most kénytelen lesz megnyugodni a döntésemben.
- Miféle döntésedben?
Az automata öv óriáskígyóként moccant: végigkúszott Vogel vállán és derekán, s amint megfeszült, a középkonzolon sárga lámpa, a katapultrendszer figyelmeztető fénye izzott fel.
- Egyedül folytatom. - Sznyeg addig kerülgette a zárlatos áramköröket, míg a Katana baloldali tetőszelvényét is sikerült hátrahúznia. - Várja be a rendőröket, ne tanúsítson ellenállást, maradjon életben, érti? Ez a legkevesebb, amit a kedvemért tehet: torkig vagyok a befejezetlen történetekkel.
Vogel szólni akart, de rájött, hogy felesleges fáradnia - és mert legutóbbi, kis híján végzetes ugrására még mindig jól emlékezett, leejtette kezét a volánról, és nagy lélegzettel markolta meg az üléskarfát.
- Tíz másodperc - közölte Sznyeg, az utolsó tartalékokat csikarva ki a túlhevült turbinákból. - öt, négy, három, kettő...
- Csináld már!
- Gyújtás - kondult tompán a középkonzol mögül. - Viszlát, goszudar!
Vogel úgy érezte, láthatatlan kalapács zúdul rá: súlya a háromszorosára növekedett, ahogy a töltetek kilódították az utastér füst- és ózonszagú homályából. Nyílegyenesen emelkedett, majd, ahogy kibomló ernyőjébe belekapott a szél, izomszaggató rándulással váltott irányt: kábán, magatehetetlenül himbálózott lefelé a fájdalom egein át. Elkerülte az óriás emblémát, mely egy neokonstruktivista Mindenható vigyázó szemeként kéklett a hidrogénkút felett, az ingalendület mélypontjában páros lábbal tört át a minimarket kirakatüvegén, és levegőért kapkodva zuhant el odabent - a homlokzaton összegabalyodott zsinórok megóvták attól, hogy a szemközti falnak csapódjon.
Halványan érzékelte, hogy emberek gyűlnek köré, tapogatózó jobbjával azonban csak egy filckutyát sikerült megmarkolnia. Dünnyögött valamit a nyavalyás szíjakról, zsákmányát szorongatva bámult az aláereszkedő járművek kék-vörös, vörös-kék tetőfényeire, és mikor a golyóálló mellényes, rohampuskával felfegyverzett alakok is megjelentek, azt tette, amit ilyen helyzetben tenni szokás: elveszítette az eszméletét.
„...a halandó nem önkényesen választja meg útját: rejtett erők terelik egymáshoz az összeillő embereket. Ami legbelső lénye szerint rokon, az keresi egymást, ami tónusban egyezik, együtt rezeg. A felhők követik a sárkányt, a szél követi a tigrist - ha a bölcs átadja magát e vonzásoknak, kiérdemli a szellemek kegyét, és a magas ég sem szegül ellene többé...”
A vízivárosi kapitányság épületét a század közepén emelték, az idők folyamán többször kibővítették... de sem ez, sem a kaput őrző obligát bálványpár nem vehette elejét a bajnak 2093 júliusában, azon a bizonyos napon, mikor a környék felett - az ázsiai minoritás kifejezésével élve - haragra gyúlt az ég.
A komplexum, melyet napkeltekor csak csukaszürke alapszíne és sűrűbb antennaerdeje különböztetett meg a Doszpot tér lakótömbjeitől, déli tizenkettőre ostromlott erődítményhez vált hasonlatossá. Parkolójában sorra landoltak a járőrök és a csapatszállítók, a környező utcákban földönjárók torlódtak össze - sofőrjeik (jobbára kemény fickók) egymást és a hőséget átkozva próbáltak utat törni utasaik (jobbára dörzsölt fickók) számára az áhított cél, a kőoroszlánok vigyázta bejárat felé. A dörzsölt fickók ügyvédek, a kemények a megbízó szervezetek pörölytanoncai voltak, akiket hátvédek híján, rátermettségüket próbára teendő dobtak a mélyvízbe. A várkerületet rendszerint kerülte a baj, ezekben a kánikulai napokban azonban az egész város mélyvízzé változott: erre vallott a Hegyalja és a Ménesi út felett szállongó füst, és ezt igazolták a hajnal óta fel-fellángoló összecsapások, melyekben tucatnyi - a budai oldalt békeidőben gonddal kerülő - utcai banda vett részt.
A többfrontos küzdelem hamar kimerítette a vízivárosi hatóság tartalékait, és átirányítások egész sorát tette szükségessé. A felemelkedő gépek khmer és joruba suhancokat, az aláereszkedők teljes fegyverzetű akciósokat, műszakiakat és egészségieket szállítottak - köztük egy magas, kopaszodó és fanyar körorvost, aki eltávolította a szilánkokat Vogel Zsigmond jobb vállából, majd új dermastimet bontott, hogy munkába vegye az arcot éktelenítő vágásokat is.
- Ne mozgassa a fejét!
Vogel készséggel engedelmeskedett: koponyájában egy Viktória-kori gőzkazán nyomásviszonyai uralkodtak. Úgy rémlett, szerelők is dolgoznak odabent, akik - ha épp nem a csontot kalapálták - fel-alá kóboroltak, és összekuszálták a kefehajú gondolatait kurjongatásuk visszhangjaival.
Nem tudott számot adni róla, hogy került a minimarket padlójáról az épület elé - a saját lábán aligha, mert még odakint sem volt képes megállni rajta. Átkutatták, megbilincselték, és máshová vitték: hosszú túrára a Bábellé vált kapitányság folyosóin, az igazság jól-rosszul légkondicionált csarnokain át, ahol utcai csirkefogók, emberjogi aktivisták, valódi és ál-újságírók, vamzerek és az elmaradhatatlan kínai zugügyvédek várták, hogy eljöjjön az ő idejük. A csukaszürke uniformisok, melyeket máskor a magabiztosság aurája övezett, most elveszettnek látszottak: fegyverüket markolták, és úgy méregették a tanyájukra zúdult sokaságot, mintha a végítélet seregét, Góg és Magóg népének előőrseit látnák bennük.
- Ennek itt hiányoznak a papírjai - közölte társaival egy Jávor-bajuszú hadnagy, mikor szemleútjuk sokadik fordulójában a kefehajúhoz értek. - A kocsija sincs meg, pedig azzal jöhetett, mert mikor behozták, ejtőernyőt viselt.
- Miféle ejtőernyőt? - tudakolta felettese, egy hosszú fejű, középkorú százados, mellzsebe felett KIPFEL, B felirattal.
- Narancssárgát, uram. Míg meg nem szólalt, külföldinek hittük, de a doktor... - pillanatnyi csend - ...hol a fenében van a doktor?
- A déli szárnyba ment - mondta valaki az ajtó mellől. - Nemrég hozták be azt a két pasast a Ménesin lezuhant Kárpátiából.
- Miért ide hozzák őket?
- Mert csak részletekben szállíthatók.
- Ezzel itt mi legyen? - sandított KIPFEL, B-re a hadnagy.
- Vegyék le a DNS-ét, tisztázzák a személyazonosságát, és vigyék a hármasba ahhoz a jogvégzett seggfejhez, de előbb... - A százados gyanakodva mérte végig az őrizetest. - Mi ez a gyíkbőr izé, amit visel?
- Nem t'om, uram. Csak ez volt rajta, mikor behozták.
- Álcaruha - szólt az iménti hang, nyilván egy specialista, az ajtó mellől. - Katonai lószar.
- Maga szerint köze van a lövöldözéshez?
- A négyből egyhez biztosan - sietett közölni a hadnagy. - Okosabbak leszünk, ha azonosítjuk.
- Nem fogjuk tudni azonosítani.
- Ha most nem, majd akkor, ha a kocsija vagy az ügyvédje előkerül. Van fogalma róla, mit ér egy ilyen madár?
- Hatszázat?
- Szorozza meg kettővel, és adja hozzá a cuccai árát. A cége hamarosan jelentkezni fog érte; az egy egész és a két fél hulláért állítólag már folyik is a huzakodás.
Vogel egykedvűen bámult maga elé (a kazánszerelők mintha valami üzenetet kopogtattak volna a homlokán), és felrezzent, ahogy a specialista közelebb lépett hozzá.
- Jól van, uram? Kaphat vizet, és telefonálhat is, ha akar.
- Nincs senkim, akit felhívhatnék.
- Látják? - pillantott körül a hadnagy. - Mondtam én, hogy beszéli a magyart!
KIPFEL, B inkább tűnt gondterheltnek, mint elégedettnek: homlokán megsűrűsödtek és elmélyültek a ráncok.
- Nem vacakolhatunk vele. Ha tényleg az, aminek látszik...
- Ez az ember sebesült, uram. Semmivel sem veszélyesebb a többi sebesültnél, és vannak jogai is.
- Hát persze. - A százados az okvetetlenkedőre, majd a hadnagyra bámult. - Adjanak neki egy pohár vizet, és vigyék a hármasba; az ügyészségen majd eldöntik, kiadjuk-e.
Ebben egyetértettek, mert a kefehajú arra eszmélt, hogy megint úton van: egy liftbe támogatták, utóbb szűk folyosón át imbolyogtak vele egy érintőzáras ajtó felé.
- Megérkeztünk - dünnyögte a jobbján haladó rendőr, ahogy a letapogatóhoz hajolt. - Ne csinálj semmi zűrt, és légy illedelmes a társbérlőddel, míg visszajövünk: született úriember a fickó.
Az ajtó feltárult. Vogel, aki mostanra legalább észlelési szinten rendezte sorait, ütésbiztos falú, sivár cella helyett támlás székeket, asztalt és könyvespolcot pillantott meg a küszöbön túl. A nyüzsgés ezen a folyosón nem volt olyan hektikus, mint odalent - talán ez, talán ösztöne vezette rá, hogy amit lát, csakis olvasószoba lehet.
- Mozdulj! - noszogatta a rendőr. - Még az sem kizárt, hogy szívesen fogad.
Vogel két lépést tett előre, és szikár, szürke öltönyös férfit fedezett fel a bal sarokban: a keskeny ablakhoz húzott pamlagon ült, bal bokáját hamisítatlan brit clubman pózban, jobb térdén pihentette, két tenyerén keményfedelű könyvet tartott. A léptek zajára felrezzent, az ajtó felé fordult - a kefehajú előbb tengerkék bal szemét, majd a másikat takaró fekete kendőt pillantotta meg, és egész testében megbizsergette a felismerés:
- Gavoda!
Az igazlátó, Fellegh hatóságilag kijelölt ellenfele, az Agnus Dei-ügy hajdani vizsgálója udvarias érdeklődéssel méregette az érkezőt. A csukaszürke uniformisok tétováztak, a kefehajú azonban, aki végre-valahára teljesen magához tért, nem vesztegette az időt: ellépett az ajtótól, és sápadtan, felvillanyozva közelített az ősz férfihoz.
- Plazma az égben, doktor, én... fogalma sincs, mennyit kerestem! Kértem a központon át, hívtam az ügyészségen is, de azt mondták... azt állították, hogy maga...
Összerezzent az ajtócsapódásra, melyet a mágneszár dobpergésszerű kattanásai követtek. Merőn bámulta a szikár alakot; ösztönei mostanra megsúgták neki, hogy valami nincs rendjén.
- Doktor...?
Meghökkentette a Gavoda vonásait eltorzító farkasvigyor, az illúzió maradékát mégsem ez, hanem a mozdulat zúzta szét: a férfi, akit igazlátónak vélt, ölébe ejtette a könyvet, és sokat mondóan emelte feljebb csuklónál összebilincselt kezeit.
A letartóztatások és erőátcsoportosítások okozta zűrzavar még el sem csitult, mikor az újabb támadó hullám - a károsultaké - a kapitányságra zúdult. A tisztek minden használható emberüket a pultokhoz küldték, munkára fogták az épület ódon mesterséges intelligenciáját is: a földszint nagyüzemmé vált, a hangzavarból azonban csak foszlányok jutottak el az emeleti olvasószobáig, ahol Vogel és a szikár férfi méregette egymást; az előbbi tekintete levertséget, az utóbbié leplezetlen gyanakvást tükrözött.
- Találkoztunk már?
- Én... - kezdte a kefehajú, aztán legyintett: ahhoz sem érzett elegendő erőt, hogy széket húzzon maga alá. - Nos, talán... tévedtem, ennyi az egész.
Gavoda elég szemrehányóan mosolygott ahhoz, hogy Vogelnek eszébe jusson: igazlátónak nevelték, és a vonatkozó jogi, pszichológiai és kriminalisztikai ismeretek mellett nagy teljesítményű paradetektorral is felruházták. Sietség nélkül mérte végig a kefehajút. Ilyen szöveggel az első sarokig sem jutsz nálam, balek, üzente a pillantása.
- Mit keresel itt? - kérdezte aztán. - Nem úgy festesz, mintha könyvtáros, takarító... vagy épp a kerületiek téglája lennél.
- Nem vagyok tégla.
- Legyen. - A deresedő halántékú férfi visszatette a könyvet a háta mögötti polcra, és ismét clubman-pózba helyezkedett. - Vissza a lényeghez: mivel magyarázod, hogy ismersz, ha én nem ismerlek, sőt, a nevedet sem tudom?
- Vogel.
- Nem ez volt a kérdés. - Gavoda finomkodva simított hátra egy elszabadult tincset magas homlokából. - Ne dühíts, Vogel, vagy akárhogy hívnak; éjfél óta eszem a kefét idebent, és tegnap sem volt épp stresszmentes a napom.
A kefehajú, hogy időt nyerjen, ülőhely után nézett, és az asztal sarkára esett a választása.
- Ha maga az, akinek gondolom - kezdte -, bárkin átlát, és könnyen megkülönbözteti az igazságot a hazugságtól. Ha maga...
- Erre gondolsz? - Gavoda eligazgatta a jobb szemét takaró kötést. - És ha azt mondom, tévedsz? Hogy ezt a kis fogyatékosságot egy háztartási balesetnek köszönhetem?
- A nyakkendője árából fél tucat implantra futná. - A vörös zóna Vogeljének volt érzéke a minőséghez, és tudott egyet-mást a szervpótlás költségeiről is. - Ha nem kíváncsi rám, csak szóljon: én lennék a legboldogabb, ha nem kéne belemennem ebbe.
- Ebbe?
- A kitárulkozásba. Három nap alatt ez lenne a harmadik eset, és így... - a kefehajú megnedvesítette ajkát - ...hogy gőze sincs, ki vagyok, igazában nem sok értelmét látom.
- Nem emlékszem rád - ingatta ősz fejét Gavoda. - Pedig jól szolgál az arcmemóriám, a végrehajtó típusokat meg végképp nem szokásom elfelejteni. - Felvont szemöldökkel figyelte a hatást, és hogy Vogelnek pillája sem rezdült, halkabban folytatta: - Honnan ismersz, és mit akarsz tőlem?
A szamurájnak mostanra sikerült annyira ráhangolódnia, hogy megállapítsa: agresszivitása kimerültséget és némi félelmet leplez.
- Nem akarok ártani magának. Azért kerestem, hogy a segítségét kérjem..
- Úgy nézek ki, mintha a Fogyasztói francos ügynöke volnék? - Gavoda hátradőlt, és félig öntudatlanul cigaretta után tapogatózott kiürített zsebeiben. - Különben sem látszol olyan embernek, aki segítségre szorul.
- Tudja, hogy igazat beszélek - dünnyögte Vogel. - Miért piszkoskodik mégis?
- Ilyen a természetem.
- Ezt nem veszem be.
- A te bajod. Mondtam már, hogy pocsék éjszakám volt.
- Hogy került ide?
- A földszinti cellákban egy kézigránátot se lehet leejteni a sok koszmótól. A jobb embereket ilyenkor ide vagy a harmadik emeleti dühöngőbe irányítják. Ha rajtam áll, a dühöngőt választom, de ezek itt a látszatból ítélnek: azt mondták, az öltönyöm nem az ottani linóleumhoz való.
- Armani?
- Molto bene. - Az ősz férfi tekintete első ízben tükrözött elismerést. - Értesz hozzá, vagy ezt is tudtad valahonnét?
- Nem válaszolt a kérdésemre, doktor. Miért hozták ide?
- Mert én voltam a gyorsabb.
- Gyorsabb?
- A másik fickót a hullaházba vitték - közölte Gavoda, és csak mosolygott Vogel ámulatán. - Mit bámulsz így? Az én koromban igenis számítanak az efféle sikerélmények.
- Megölt valakit?
- Nem valakit, hanem valamit. Egy sundám-bundám görényt, aki azzal jött, hogy tárgyalni akar, és miközben konyakkal traktáltam, egy elcseszett Lugert húzott rám.
- És aztán?
- Meghalt. Egy tízméteres zuhanást nehéz túlélni... különösen, ha előtte elefántlőszert kap az ember.
- Vadászpuskát használt?
- Négytizenhatos Rigbyvel töltött Magnum Premiert - dünnyögte Gavoda. - De használtam volna mozsárágyút is, ha az esik kézre, elhiheted. A fickó ölni jött, nem tárgyalni... de a pillanatot is, a golyóálló mellényt is rosszul választotta meg.
Vogel lekászálódott az asztalról, és az ablakig botorkált: arcára a rácsokon át két szabályos és egy csonka fény-négyszög vetült.
- Hogyan? - firtatta. - Hogyan tudta így...
- ...elaltatni az éberségemet? - Az ősz férfi halántékát dörzsölgette; nyilván sokkal kimerültebb volt annál, amilyennek látszani akart. - Háborús időket élünk, fiam, és szorult helyzetben a megnövekedett kockázatot is vállalni kell.
- A cégháborúról beszél?
- Nem is a Centauriról. Egy olyan csápos izével... - Gavoda tíz ujját mozgatva szimulálta a közvéleményben élő kalmár sztereotípiát -...nyilván sokkal nehezebb lett volna.
- Valamelyik multinak dolgozik? - kérdezte Vogel.
- Saját magamnak dolgozom. - A doktor kiegyenesítette gerincét: egy pillanatra megint a régi Gavodának látszott. - Magamnak és egy speciális ügyfélkörnek, mely képes és hajlandó a szolgáltatásaimat megfizetni.
- Jogi tanácsadás?
- Információ. Szabadalmak, kezességvállalások, banki és ingatlan-tranzakciók. - Gavoda körülpillantott, és megemelte hangját: - Semmi olyasmi, amiről ne tudna máris, kedves kapitányom.
A maga baljával elfoglalt Vogelnek csak most kezdett derengeni, hogy az ősz férfi szereplése ebben a valóságban minden várakozását alulmúlja - hogy „speciális” ügyfélköre az információs társadalom szürkületi zónájában, a céges törvényszegők és a khmer útonállók közti széles és dicstelen spektrumban keresendő.
Hát megtette, gondolta keserűen. Végigment az úton, amire a magány, az anyacége csődjét követő szorultság és az átlag feletti intelligencia predesztinálta. Gazember lett, és ehhez aligha volt szüksége kalmár segítségre... hisz egy embert kivéve mindenki ezt jósolta neki.
Mégis akadt valami, ami nem hagyta nyugodni: egy bizonytalan pont a lehetséges jövők elágazásai közt. Könnyen felvázolható volt az eseménylánc, mely az utcára került ifjú jogásztól a megkeseredett és veszedelmes info-kajferig, a ma Gavodájáig vezetett... de bárhogy töprengett, nyomát sem találta annak az erőnek, mely saját valóságának igazlátóját áthatotta, a tűznek, mely elhamvasztotta az Agnus Deit, a motivációnak, mely a különc igazságtévőt a korszakos gonosztevő, a legújabb kori Holmest a legújabb kori Moriarty alternatívájává tette. Mi hiányzott vajon, hogy a jó útra térjen? És hogyan függ ez össze - ha összefügg egyáltalán - az ő életét megnyomorító változással?
- Fellegh hitt magában - mormolta. - A versengésről is letett, hogy a barátja lehessen. Mit szólna most, ha látná? Mit szólna, ha...
Gavoda felpattant ültéből, és páros fegyvercsőként szegezte Vogelre két mutatóujját.
- Fellegh kimarad a játékból, rendben? Sem a viszonyunkhoz, sem az ítéleteihez nincs közöd; tudnék róla, ha másként lenne!
Indulatai meglepték a kefehajút. Elhúzódott az ablaktól, és némán roskadt a pamlagtól legtávolabbi székbe; elképzelni sem tudta, mi egyebet mondhatna vagy tehetne még.
- Fellegh - mondta a deresedő halántékú. - Eszerint őt is ismered.
Vogel nem látta értelmét a tagadásnak: leverten intett igent.
- Ő volt, aki a dolgaimról beszélt?
- És ha igen? Megdorgálja? Megfenyíti? Elefántpuskával vagy szelektált információkkal támad rá? Nem hiheti, hogy...
- Fellegh a barátom, te nyomoronc! Éppúgy nem tudnék ártani neki, ahogy saját magamnak; ő az utolsó, akit az elfuserált világ meghagyott nekem! - Gavoda visszaroskadt a pamlagra; sem a kiáltozásnak, sem a széles mozdulatoknak nem látta értelmét többé. - Mellette voltam a lánya születésekor, a felesége halálakor. Nem nyugodtam, míg el nem intéztem, hogy megnyithassa a múzeumát, pedig bajos volt, elhiheted: mióta tudja... vagy inkább sejti, miből élek, egy fillért sem hajlandó elfogadni tőlem. Ha elkötik a kocsiját, a rendőrséget hívja, ha nagy ritkán egy-egy banda téved a környékre, inkább fizet, de nem kéri a segítségemet, sőt, egy ideje a hívásaimra sem válaszol, de ettől még barát marad, és... - Lehunyt szemmel, takarékosan lélegezve próbált visszatalálni a nyugalomhoz; Vogel sosem látta még ennyire felindultnak. - Tessék, most már tudod. Rajtad áll, mit kezdesz az információval, de vigyázz: nem áll szándékomban rácsok mögött megöregedni, és most már tudom a nevedet is.
- Fenyeget?
- Miért tenném? - Gavoda újra kényelembe helyezkedett, amennyire bilincsei engedték. - Okos fiú vagy, ismered a dürgést... talán még azt a görényt is, akit tegnap este az irodám előtti aszfalton hagytam.
Vogel elhúzta a száját.
- Egy cégnek - mondta -, egy komoly cégnek legalább olyan fontos az erkölcs, mint az eredményesség. Egy komoly cég háborús időkben, C kategóriás piacokon sem támad kívülállókra... vagy ha mégis, nem egy szál Lugerrel teszi.
- Azt hiszed, nem tudom? - Gavoda távoli volt, már-már beletörődő: az iménti kirohanás jócskán igénybe vette tartalékait. - Tudom, ki küldte a fickót, tudom, mi volt a szándéka vele, csak az nem világos, honnan vette a bátorságot hozzá: az én Sztrelec barátom békeidőben sem épp a kezdeményezőkészségéről nevezetes.
Vogel a fejét ingatta, majd mozdulatlanná dermedt: a név
sztrelec, sztrelec
különös örvényt támasztott a vörös zóna határán, és arra késztette, hogy felezősebességgel pergesse át ismét a változás előtti nap eseményeit.
Oroszlánok.
Kőoroszlánok a reptér bejáratánál, a homlokzat madarának árnyékában zsibárusok, riksakulik és párbajozó taxisok. Hosszú kávé az erkélyen, gépszörny a magasban, két szetter az asztal alatt; Ágnes, ahogy felé törtet a tömegen át, Ágnes és ő, útban a kijárat, a házasság, a derűs holnap felé. És közben...
- Sztrelec urat várják az információnál! Ismétlem: üzlettársai az információnál várják Sztrelec urat!
Aztán a hőség, a hullámokban áradó fehér izzás, mintha a magasból olvadt fém zuhogna a parkoló betonteknőjébe. Az ősznek hitt haj színeváltozása, az a furcsa hullámzás, melyet ízlése szerint vélhet játéknak vagy kihívásnak az ember, a lékek, a fekete oválisok a Maybach utasainak szeme helyén... aztán a távoli, fémes hang, mely bűnről és bűnhődésről, veszteségről és halálról beszél.
- Könyörögni fog a halálért. Úgy várja majd, akár a megváltást. igen, kívánni fogja azt, amitől most a leginkább irtózik. Carpe diem, merész barátom: használjon ki minden percet!
Hirtelen váltás: Hariz a városra néző park mellvédjénél. Homokszín öltönye makulátlan, nyakkendőtűjének rubinja úgy vöröslik a reggeli fényben, akár a lőtt sebbe száradó vér.
- Eltúlzod az intrikus középcégek jelentőségét. Ez nem az ő háborújuk, hanem a miénk, az embereimet nem az ő információik, hanem a te aknáid...
Vogel lehunyta szemét, és olyan erővel szorította ökölbe kezeit, hogy azok belesajdultak.
- Ez a Sztrelec - fordult Gavodához - alacsony, madárfejű, csapott vállú, ugye?
- Gyereknek ilyen lehetett. Mostanság inkább ahhoz a jetihez hasonlít, aki két aranyat nyert a hetvennégyes téli olimpián: túl magas, túl széles... és túlontúl merész.
A kefehajú olyan izgatott volt, hogy az információt csak befogadni tudta, nyugtázni nem. A csapott vállú és nagydarab férfi, a Maybach, a fekete lékek - mindez összefügg, nem lehet másképp! Érzékelte a lassú mozgást, ahogy a mindenség dolgai a pangás állapotából az összegyűlés állapotába kerülnek, és fájdalmai ellenére ismét erőt vett rajta a bizakodás. Még nem késő. Még mindent helyre tehet, ha használja a fejét, bízik a plazma irgalmában... és jól gazdálkodik a tudással, melyet felemás helyzetének köszönhet.
- Maga - sandított Gavodára - afféle viszonteladó. Felméri a dolgok értékét, megkeresi a legalkalmasabb vevőt, és személyesen kezeskedik az áru szavatosságáért, igaz?
- Tegnap este még igaz volt - sóhajtott a deresedő halántékú. - Ami a mát illeti... nos, lehet, hogy egyszer s mindenkorra kénytelen leszek kivonni a tőkémet ebből az üzletágból. A vevőköröm nem látszik exkluzívnak, bizonyos okokból mégis tartja magát a felsőbb körökben bevett szabályokhoz: egy részét már akkor elveszítettem, mikor fegyvert használtam, a többi a jogi hercehurca közben pártol majd el, és ha sikerül is bizonyítanom, hogy ami történt, önvédelem volt... - Legyintett. - Bizalom és jó időzítés: az információs üzletben ez a két tényező garantálja a sikert. Most, hogy a bizalom megrendült, csak a tétek gyors emelése segíthet, háborús időkben azonban nem könnyű... őrizet alatt pedig szinte lehetetlen begyűjteni a szükséges adukat.
- Én is így képzeltem. - Vogel leugrott az asztalról, egy darabig fel-alá járt az ajtó és az ablak között, aztán megvetette a lábát Gavoda előtt. - Mit szólna, ha azt mondanám, én segíthetek? Ha azt hallaná, olyan árum van, amivel az egész asztalt tisztára söpörheti?
Az ősz férfi tűnődve babrált nyakkendőjével.
- Sejtettem, hogy valami ilyesmivel hozakodsz majd elő. Ki sem zárom a lehetőséget, hogy van mit eladnod... de miért épp nekem kínálod fel? Ahogy a dolgaim állnak, bármelyik multival, sőt, akár a merész Sztreleccel is jobb alkut köthetsz.
- A hadviselő felekkel hiába tárgyalnék: a Cassell és a Midgard úgy küzd, ahogy két ősgyík küzdhetett a maga idejében: aki rosszkor merészkedik elő, szétkenődik a lábuk alatt.
- Meglepően világos helyzetértékelés - biccentett Gavoda. - Nyilvánvaló a párhuzam a Jura-kor ősgyíkjai és a századvég konszernjei közt: túlnőttek, túlspecializálódtak, ostoba rítusaik közben azt a közeget pusztítják, mely életet adott, és még sokáig életet adhatna nekik. Megértek a pusztulásra, és nem is kerülik el: amit látunk, és az elkövetkező két-három évtizedben látni fogunk, már a végvonaglás, a változás hírnöke, de... - mosolya halvány, hangja fesztelen volt - ...ez sem ok arra, hogy a potenciális túlélők közül a vesztésre állót válaszd.
- Sztrelec nem alternatíva.
- Miért nem?
- Mert meghal - közölte Vogel. - A saját kezemmel ölöm meg, amiért elrabolta... azaz segített elrabolni az életemet.
A szikár férfi nem szólt, nem is mosolygott többé. A kefehajúra bámult, aki látni vélte a kadmiumsárga izzást a fekete kötés mögött... és tudta, hogy további sorsa ezekben a pillanatokban dől el.
- Igazat mondasz - dünnyögte Gavoda. - Igazat, egész idő alatt. Céges álcaruhát viselsz, zsoldosnak látszol, de nem úgy beszélsz, mintha az volnál. Ismered Felleghet, és úgy repestél, amikor megláttál, mintha az istenverte apád lennék. - Ép szeme összeszűkült, térdén összefont ujjai meg-megrezdültek. - Ki az ördög vagy tulajdonképpen?
- Jövevény - suttogta Vogel. - A sors küldötte, aki kihúzhatja a bajból. Az utolsó esélye, hogy mindent jóvá tegyen.
- Mindent? - Az ősz férfi döbbenete erősebbnek tűnt gyanakvásánál. - Igazán?
- Igazán. - A kefehajú már nem visszakozhatott, de nem is érzett kedvet hozzá. - Visszaszerezhet mindent: az ügyfelei bizalmát, a pozícióját, a kétes becsületét... de játszhat va banque-ra is, és ha nyer, a hitét, a barátait, az elvesztett céljait, az egész életét kapja vissza.
- Érdekes. - Gavoda egykedvűnek látszott, hangja azonban bizonytalanul csengett. - Megtudhatom, hogy akarod végbevinni ezt a csodát?
- Csak ha elfogadja a megbízásomat. Ha a becsületére esküszik, hogy zárásig játékban marad, bármi történjék, bármit nyerjen vagy veszítsen közben. - Vogel tisztában volta kockázattal, de azt is tudni vélte, milyen kevés választást hagyott a sors a deresedő halántékú férfinak.
- Miből gondolja, hogy...
- Az élete, doktor. A célok, amiket feladott, az emberek, akik barátnak nevezik. Nem vesztek el, csak várnak... és én ismerem a hozzájuk vezető utat.
Gavoda felpattant, a könyvespolchoz, majd az íróasztalhoz sietett - nem a mozgása, hanem a tempója árulta el, milyen erővel dúl benne a vihar.
- Jól van, jól, az isten verje meg - sziszegte végül. - Vedd úgy, hogy leszerződtünk, és beszélj, mielőtt a zsaruk visszajönnek! Az ügyészi döntés után tíz perc sem kell, hogy intézkedjenek az elszállításunkról, azután pedig már nagyon kevés lesz az időnk.
A mondandóját rendszerező Vogel felfigyelt a hangsúlyra, és homlokráncolva pillantott rá.
- Ha valami közbe nem jön, egy órát is utazunk a gyűjtőig - mondta. - Vagy maga tudja, mi jöhet közbe?
- Eltaláltad. - Gavoda közelebb lépett, arcán ismét ott derengett a zavarba ejtő farkasmosoly. - Ha mindent nem is, ezt történetesen tudom.
A nyomszegényen, úgyszólván sterilen talált parkból és a baleseti helyszínekről rég visszavonták a biztosítókat, és a kapitányságon is alábbhagyott már a zűrzavar, mire a földszinti gépterem nyomtatói felzümmögtek, és - a csukaszürke uniformisok nem kis megkönnyebbülésére - ontani kezdték az elöljárói utasításokat.
Ezután már gyorsabban ment a munka. A provokációknak minősített villongások résztvevőit nyilvántartásba vették, majd szabadon bocsátották, a zugügyvédeket a folyosókról a bejárat előtti lépcsőkre, onnét a várakozó kocsikba tessékelték. A volánnál gubbasztó pörölyökről szemfenékfelvételeket készítettek, a vonakodók közt száznál több büntetőszelvényt osztottak szét... és aggódva tekingettek az égre, melyet mostanra lilásszürkével csíkoztak a közelgő viharfront felhőnyúlványai.
- Ítéletidő jön - dönnyögte Gavoda, akit hat másik őrizetessel együtt kísértek a kapitányság tetőparkolójáig. - Ritkaság ebben az évszakban: a jóisten nyilván a véleményét akarja tudatni velünk.
- Ne higgye - ingatta fejét Vogel. - Cassellék szórják az ezüst-jodidot a nyugati határ mentén, és maximumon járatják a szélgépeiket Graztól Pozsonyig: dörgést és villámlást, szakadó esőt és száznegyven százalékos páratartalmat akarnak, hogy elkendőzzék az erők összecsapásának nyomait.
Az ősz férfi hümmentett; nem feltételezett ilyen találékonyságot a gyürkőző szauruszoktól.
- Mikorra várható a döntés?
- Nehéz megjósolni. Prága ostroma egy, Varsóé négy napig tartott, Pesttel három hétig vesződött hiába a Cassell a legutóbbi cégháborúban. A mostani próbálkozás nyilván átgondoltabb lesz, de...
- Nem beszél! - förmedt rá a Jávor-bajuszú hadnagy, ahogy párokból sorrá rendezte az őrizeteseket. A tetőparkolóban három páncélozott Skoda transzporter és hat járőrkocsi állt készenlétben; Kipfel százados és írnokai tíz-tizenkét felfegyverzett akciós kíséretében siettek elő.
- Létszám?
- Teljes, uram.
- Azonosítás?
- Csak két citromfejűnél járt sikerrel: tekintélyes a bűnlajstromuk a korukhoz képest. A halottakért és az aprólékért egy horvát tulajdonú, gyaníthatóan Cassell érdekszférába tartozó cég jelentkezett - a gyíkbőrű, aki a BAH fölött katapultált, ezek szerint a Midgard vagy a RipTek embere.
- Nem beszélt?
- Csak a félszeművel, uram. Próbáltuk rögzíteni, de az interferencia...
- Rögtön gondoltam. - A százados maga is ellépett a sor előtt, és előbb Gavodát, majd Vogelt mérte végig. - Megkedvelték egymást, mi? A gyűjtőben bőven lesz idejük eszmecserére: talán meg is unják, mire előkerülnek a francos ügyvédeik. - Megtorpant, az ősz férfira bámult. - Mi olyan mulatságos?
- Az élet, tábornokom, az élet. Ugyanakkor tragikus is, de az én koromban már nem illik az érzelmeket sírással kifejezni.
- Vigyék már! - parancsolta Kipfel, aztán nehogy az elfojtás kárára váljon, utána szólt: - Viszlát a mázsásban, seggfej!
- Maga élvezi ezt - dünnyögte Vogel, ahogy az ősz férfival együtt a legközelebbi Skoda páncélkamrájába taszigálták. - Élvezi, igaz?
- A vacsorámat, azt élvezném. - Gavoda megadón tűrte, hogy két rendőr a keskeny fémpadhoz rögzítse kézbilincsét. - Ezek a koszmók csak szórakoztatnak, ami nagy különbség... de ki tudja, meddig lesz így? - Előrehajolt, belevigyorgott egy vakuvillanásba, és mosolyogva nézett a lesifotós után, aki AG-övet viselhetett csukaszürke kabátja alatt, mert habozás nélkül vetődött át a tető peremén, mielőtt a kétfelől rárohanó valódi rendőrök leteperhették volna. - Egészen biztos, hogy a te valóságodban ezeket választottam?
- Mint a halál.
- Na persze. - Gavoda drámaian csörgette meg bilincseit, aztán beljebb húzódott, hogy helyet adjon a kefehajúnak. A rendőrök dolguk végeztével kihátráltak a kamrából. Ajtó csapódott, retesz csattant; a falak közt csak két fénycső és a biztonsági kamera működésjelzője világított. - Felkészültél?
- Készen születtem.
A kompresszor zúgása mélyült, majd enyhe rázkódás következett: a transzporter felemelkedett a betonról, és két járőrkocsitól fedezve kelet, Pest liláskék árnyékba borult felhőkarcoló-szigetei felé vette az irányt.
A szampan-város szívében, az Erzsébet- és a Lánchíd közti partszakasz pesti oldalán időjárástól és napszaktól függetlenül hullámzott a sokaság. A nyugatról jövők az egzotikumot, a keletiek az otthon illúzióját keresték, és ha másutt nem is, idelent mindenki megtalálta, amiért fáradt: Budapest századok óta élt apró-cseprő vágyak teljesítéséből. Ismerte lakóit és látogatóit, értette a módját, hogy szelídítse gyűlölséggé a háborút, afférrá a románcot, édes-savanyú szósszá a keserű mártást - utóbbiakhoz Fiók-Ázsiában szerencsesütemény, szilvabor és szívtájékról jövő mosoly is dukált. Budapest nagyüzem volt, a szampan a részletekre ügyelt, Budapesten egyenfazonú álmok születtek, a szampan angyali és démoni változataikat sem tagadta meg: az itteniek tudták, hogy egyensúlyt csak a szélsőségek kavargása, a mindenség ellentétes erőinek összhatása szülhet.
A metéltfutár, aki a viharfront árnyékával együtt, délután három körül söpört végig a rakparton, lakkfekete sisakot és bőrruhát viselt, démoni hatalmak helyett azonban egy közeli kifőzdét szolgált - ezt hirdette a zászló, melyet a hátán hordott, és ezt bizonyította a határozottság, mellyel az araszoló turistabuszok és tilosban parkoló földönjárók közt szlalomozott porlepte Gileráján. Az Erzsébet-hídhoz közeledve lassított, félrebillentett fejjel figyelt (főnöke láthatta el új utasításokkal a fültőbe épített kefalofonon), majd félrehúzódott, és gépét egy kortól reves kikötőbaknak támasztva a lépcsőkig sétált - hogy a budai panorámában gyönyörködjék, vagy hogy szót váltson azzal a szalmakalapos, vén kalligráfussal, aki tekercsektől roskadozó triciklije mellett kuporgott, és néhány euro fejében a leghülyébb szövegeket is az ókínai tusművészet vizuális vonzerejével ruházta fel.
A második motoros tíz-egynéhány perccel később, a Rákos-alagút felől érkezett. Lobogó fehér köntöst viselt, a tarkójára tolt papírmaszk miatt úgy festett, mintha hátrafelé nézne... pedig előre figyelt, és a Zsoldos Péter utcán végigrobogva parkolóhelyet foglalt a nyomában járó furgonnak, melyből taiko-dobokat és egy hatszemélyes sárkánykosztüm zöld-arany szelvényeit rakodta ki társaival. A duhogás és bömbölés fél négy tájban remegtette meg a szampan-várossal szomszédos bérházak ablakait - a műprém sörényét rázó, dülledt szemeit villogtató bestia „születését” a készülődés hírére odasereglett bámészkodók - jobbára turisták - ovációja kísérte.
A harmadik jövevény kora délután támasztotta le Harley Sportsterét az Erzsébet-híd pesti felhajtójának legmagasabb pontján, ahonnét (némi technikai segítséggel) az egész környéket beláthatta. Sisak és maszk helyett prosztetikus rátéteket viselt, melyek valós súlyánál húsz kilóval nehezebbnek, sasorrúnak és meszticnek mutatták. Papírjai szerint egy mexikói filmvállalat ügynöke volt - nomád, aki múlt századi szappanoperákból összevágott mozikkal házal, hogy a C kategóriás piacok legeldugottabb falvaival is megismertesse a latin románc (no meg a tudatküszöb alatti reklám) áldásait. Most a korlátot támasztotta, és egykedvűen bámult a Gellért-hegy kúpja felé. Bárminek látszott, valójában sang-ti volt: kulcsember, aki irányítja és figyelemmel követi a Ti és a Tao, a mennybolt és az alant kígyózó utak változásait.
Az általa előidézett változások a cégek praktikáihoz mérten szinte jelentéktelennek tűntek: néhány ember a megfelelő pozícióban, egy amorf kémprogram a belügyi hálózatban, mely valós időben továbbította az adatokat a percenként változó - és mindig gyanútlan - távközlési szolgáltatókhoz. A sugárzásból szőtt háló szálai itt, a hídkorlátnál futottak össze: a sang-ti az információ értékével és az emberi tényező fontosságával egyaránt tisztában volt. Ezért állt személyesen a vártán, és ezért derült fel az arca négy után tíz perccel, mikor a vízivárosi kapitányság járőrkocsiktól kísért transzportere az érzékelők hatósugarába ért.
A következő perc eseményei (bár a látszat nem ezt mutatta) éppoly szigorú rendben követték egymást, minta rakparton vonuló sárkánytáncosok. A szörnyfej minden mozdulata, az aranyzöld gerinc minden vonaglása elragadtatott kiáltásokat csalt ki a korzón összeverődött közönségből. A szampan-város lakói visszafogottabbak voltak: a motívumok keveredése, a jövevények maszkkal fedett arca és szálas termete óvatosságra intette őket. Hagyományaikhoz természetesen most is hűek maradtak - nem kérdezősködtek, nem fordultak a hatóságokhoz, s mire az első petárdák felröppentek, a dobosokkal, a bámészkodókkal és a hídfőnél tanyázó férfival együtt verték a mind szaporább taiko-ütemet.
A rabszállító előtt haladó járőrkocsi szenzorai észlelték a tűzbokrétákat, és színképüket elemezve lefelé módosítottak a vészrendszer érzékenységén. Mindez automatikusan, a pillanat töredéke alatt ment végbe - az ismétlődő villanásokat a szenzorok is, az utasok is ártalmatlannak ítélték, és ugyanebben a sorrendben fizették meg a tévedés árát. Az elektromágneses impulzus, melyet egy uszadéknak álcázott konverter bocsátott ki, és egy dél-olaszországi támaszpontról elemelt katonai modulátor energiája táplált, minden fényt kioltott a száguldó gépek utasterében.
A rádiókapcsolat megszakadt, a turbinák fuldokoltak, a biztonsági rendszer az antigravitációs mező fenntartására fordította tartalékait - mire úgy-ahogy kiegyenlített, az első riadóautó már keresztezte a Dunát, és közepes magasságban, tehetetlenül sodródott az Astoria felé. A második pilótája gyakorlottabb, netán fegyelmezettebb volt társánál: kiiktatta az automatikát, vészindítással próbálkozott... és fogcsikorgatva meredt a kijelzőkre, melyek kompressziós elégtelenségre és strukturális sérülésre figyelmeztették. A muskétaforma Havoc hőpuska, mely a vén kalligráfus papírtekercseinek egyikéből került elő, ismét felvillantotta lézerszemét: alagutat égetett a járőrkocsit övező gázfelhőbe, és kulcsfontosságú alkatrészeket olvaszthatott szét a motortérben is, mert a gép veszíteni kezdte magasságát, és hunyorgó helyzetjelzőkkel, sebzetten fel-felvijjogva készült az Erzsébet-téri kényszerleszálláshoz.
A kalligráfus már leeresztette, a tricikli akkujáról is lekapcsolta fegyverét, mikor a bőrruhás először tüzelt, és - metéltfutártól szokatlan precizitás - telibe találta a rabszállító stabilizátorát Weller-féle minirakétáival. A rakpart felett újabb lángvirágok nyíltak, a felfelé forduló arcokat zöld fény fürösztötte... a Skoda utasaién rőt izzás tükröződött, majd kihunyt, ahogy a zárlat végigkúszott a vészrendszer áramkörein, és az őrizetesek után a pilótákat is tehetetlen szemlélődőkké változtatta. A jármű vak volt és süket, meghajtó- és vezérlőrendszere azonban zavartalanul működött - a kapcsolatot elektromágnesesen árnyékolt kom-modul biztosította, melyet a déli ellenőrzés után helyezett az alvázra egy rendőregyenruhás férfi, s melynek most a hídkorlátra könyöklő sang-ti küldözgette navigációs utasításait.
- Ereszkedés zéró plusz öt-nyolcra. Balforduló, új irány észak-északnyugat. Sebesség minimumra, irányszög mínusz húsz, zéróig kiegyenlít. - Elégedetten figyelte a transzportert, mely merész kanyarral a híd alá bukott, és párauszályt húzva, a löszbarna hullámokat érintve bukdácsolt tovább. - Sebesség és súlyközömbösítés nullára, páncélkamra biztonsági zárja kiold. Csobbanás plusz tíz, kilenc, nyolc...
Hétnél a kalligráfus triciklije már a Duna utcában, a metéltfutár Gilerája a folyó túlpartján járt, ötnél a szampan felett újabb petárdák festették színesre az eget, háromnál ismét peregni kezdtek a dobok: a sárkány megvetette lábát az út közepén, szemét villogtatva, sörényét rázva ágaskodott fel, és miközben a rabszállító vizet ért, messzehangzó bömböléssel köszöntötte a közelgő vihart.
A sang-ti két méteres mélységben kapcsolta vissza a Skoda AG-erőterét, kiegyenlítést parancsolt az automatikának, és mikor meghallotta a szirénák dühödt bömbölését az Astoria felől, maga is nyeregbe szállt. Huszonöt perc - ennyi kell, hogy a hatóságok a rekeszfalak megemelésével elszigeteljék a kritikus folyószakaszt, egy órába telik, míg megegyeznek az ázsiai bérlőkkel a víz leeresztéséről, és újabb kettőbe, míg végrehajtják a kényes manővert. Búváraik persze jóval hamarabb, tíz-tizenöt perc múlva a helyszínen lesznek, de sebaj: amit a homály határán lebegő Skodában találnak, az övék lehet; erre a tanulságra más aligha tart igényt.
Buda felé robogva egyetlenegyszer pillantott Sportstere tükrébe. A szerencsétlenül járt gép pilótáit thai rákászok szedték fel, a korzó gyalogrendőrei erősítést várva toporogtak a szampan-város kapuinál - mire az akciósok megérkeztek, hogy utat nyissanak nekik, a rakparti sárkány a dobosokkal együtt kijutott a veszélyzónából, a híd árnyékában elsimultak a hullámgyűrűk... aztán megdördült az ég, és a Gellért-hegy sziklái a pesti oldal házrengetegével együtt visszhangozták a szauruszok dühének moraját.
Vogel nem látta a rabszállítót megnyomorító villanást, nem látta a rakpartról feléjük cikázó rakétákat... de hallotta a süvöltést, zsigereiben érezte a rándulást, és mikor a két fénycső után a kamera jelzőlámpáját is elhalványulni látta, megadón lapult a páncélkamra falához Gavoda oldalán.
- Nincs nyomás! - bömbölte valaki a vezetőfülkében. - Egyes sárga, kettes sárga, hármas kizár; a rádió döglött, és a kormányt sem érzem, de ha...
Dübörgés fojtotta belé a szót: a Skoda fordult, alábukott, és pillanatonként változó súlyával küszködve rázkódva és csikorogva vánszorgott tovább a hullámok felett.
- Vigyázz...!
Az első ütés balra, a nyomában járó második lefelé taszította a rabszállító orrát. Vogelnek úgy rémlett, robbanásokat hall odakintről...aztán retesz csattant a páncélkamra végében, és a dehermetizált ajtó élei mentén dőlni kezdett befelé a víz.
- Doktor!
- Kussolj és lélegezz! - förmedt rá Gavoda. - Lélegezz, amíg még...
Az áradat második hulláma a falig taszította őket. A padló megremegett, a fények kihunytak, a két férfi csuklóján megfeszült a bilincs... aztán erős fény lobbant, és a pánikkal gyűrkőző Vogel azon kapta magát, hogy síkos testek veszik körül, dülledt szemek pillantása keresi az övét, és béklyóitól is megszabadítják az úszóhártyás, plazmavágót markoló kezek. Valaki csutorát nyomott a szájába, valaki más a fehéren lebegő hajú Gavodát lélegeztette a páncélkamra mennyezetén. Pengék villogtak a fáklyafényben: az ősz férfi lerázta magáról öltönye rongyait, és buborékokat eregetve nyúlt a jóval olcsóbb - ám annál praktikusabb - palackért és uszonyokért. Vogel mostanra rádöbbent, hogy búvárok helyett kétéltűek védelmét élvezi, s ahogy a tapogatózó ujjak az ő hátán is rögzítették a tartályt, önállósította magát: elrugaszkodott a hátsó faltól, átsiklott a félig nyitott ajtószárnyak közt, és két kézzel kapott a rá váró búvárkordé - ódon, villanymotoros darab - fogódzója után.
A Duna zavaros és sötét, a világ változatos amplitúdójú zúgások és éles pingek elegye volt, a kefehajút azonban csak pillanatokig gyötörték két év előtti, téli fürdőjének emlékei. Ahogy Gavoda és a kétéltűek társaságában eltávolodott a roncstól, rég tapasztalt optimizmussal gondolt az elkövetkezőkre. A kör bezárult, a kerék mozgásba lendült, és az erőviszonyok is változni fognak, mihelyt a hazai csapat - a legősibb földlakók példáját követve - kilábol a vízből, hogy megkezdje harcát a szárazulatokért.
„...eső idején pihenni, erőt gyűjteni, a belső rendet szilárdítani érdemes és illő. A bölcs gondos mérlegeléssel közelít a viszály lényegéhez, lelkük mélyére hatolva igyekszik kiismerni ellenfeleit - tudással és egyenességgel próbál erőt venni rajtuk mielőtt fegyverét felemelné...”
Földi tartózkodásának esztendei alatt a plazma számos csodát vitt végbe, és távozni sem távozott nyom nélkül az emberek világából. Hogy mi mindent hagyott maga után, természetesen sem szektái, sem monográfusai nem tudták pontosan: megszállott-nemzedékek sora kellett volna ahhoz, hogy az összes maradványt, jelzést, érzést és anomáliát lajstromba vegye.
A legjellemzőbb városi formációk kétségtelenül a gyökéralagutak voltak. Kilométerek százain át kanyarogtak az acél, beton és aszfalt guano-rétegei alatt, vonalvezetésüket és átmérőjüket tekintve éppoly változatosak voltak, mint a kialakulásukról szóló elméletek. A szakértők csak abban értettek egyet, hogy a lassan tudatosodó plazma terjeszkedésének eredményei: a szálak, melyekkel a furcsa entitás szülőbolygója kérgébe kapaszkodott, s melyek távozása után üresen, visszhangosan és védtelenül várták, hogy a természet birtokba vegye őket.
Nem élt ember a Földön, aki az összes efféle járatot, barlangot, aknát és kürtőt feltérképezte volna. A tágasabbakban templomok, a vízmentesekben raktárak, a jó akusztikájúakban koncerttermek, a különlegesekben szanatóriumok, szellemvasutak, gestalt-kolóniák vagy temetők létesültek, a legtöbb mégis a nedvességnek, a dohnak, és a neoszeméten cseperedő patkányoknak maradt világszerte, és a plazma távozását követő második év nyarára úgyszólván megkülönböztethetetlen volt a közönséges csatornáktól.
A Cassell vihara északnyugati széllel, mélyen járó felhőkkel és szakadó esővel vette át a hatalmat Budapest felett. Már az első órában annyi csapadék zúdult alá, amennyi az év eleje óta együttvéve: a tárolók csordultig teltek, a patakok megduzzadtak, a budai oldal barlangjainak mélyén Styxként hömpölyögtek a folyók. A csatornarendszer vízszintje napszálltára két métert emelkedett, és a dagály idővel utat talált a gyökéralagutakba is. Megkeserítette a patkányok, a remeték és a rejtőzködők életét... és vesszőfutássá tette Gavodáék útját a folyótól csatornarendszeren át addig a gyökérkavernáig, melyet a rossz útra tért jogász - a szűkösebb napokra gondolva - menedéknek és erődítménynek rendezett be.
A kritikus mederszakaszt maguk mögött hagyva egy darabig gyorsan haladtak, de mind többször kellett kitérőt tenniük az átfolyások és az erős ellenáramlatok miatt; a két ember oxigéntartaléka a vége felé járt, és a kétéltűek sem élvezték már a dolgot, mire az utolsó kürtő falát megmászva szegecselt vasajtó állta útjukat.
- Ez az - lihegte Gavoda, aki egy szál dinamóban kapaszkodott ki a kőperemre, és balját nyújtotta a hasonlóan csapzott és elgyötört Vogel felé. - Az ajtó nyitját csak a kiválasztott kevesek ismerik, de most... - Képén ismét megjelent a farkasmosoly. - Van kedved tippelni rá?
- Herkos odonton.
- Ez nem fair - dünnyögte Gavoda, ahogy a biztonsági rendszer működésbe hozta az ajtónyitó hidraulikát. - Úgy ismersz, mint a tenyeredet, én viszont csak a legszomorúbb tényeket ismerem veled kapcsolatban... és félek, hogy ezt a csapást már nem állja ki a szakmai önérzetem.
- Mire vagy kíváncsi? - firtatta Vogel, maga elé engedve a kétéltűeket a csempézett átjáróba.
- Mindenre, ami számít. Bármire, ami hihetőbbé teszi a mesédet, még akkor is, ha tudom, hogy minden átkozott szavad igaz.
- Máris megbántad, hogy magaddal hoztál?
- Kérdezd újra az első pohár után, és ha nem tetszik a válasz, várj, míg leküldöm a másodikat és a harmadikat: lazítanom kell, hogy legalább önmagamnak elég meggyőző legyek.
- Ha túlzásba viszed...
- Sosem viszem túlzásba. - Gavoda egy újabb ajtón át tágas zuhanyozóba vezette a társaságot. A kétéltűek (Vogel nemrég fedezte fel, hogy két nő is akad köztük) még a víz alatt forgolódtak, mikor az ősz férfi italkeveréshez látott a szomszéd helyiségben, melyet nádbútorokkal és hátulról világított tájfotókkal rendezett be. Vogel talált valami nyugtalanítót a képek tematikájában, de percek kellettek, hogy rájöjjön, mi zavarja: alkonyt és napnyugtát ábrázolt, a közelgő homályt idézte valamennyi.
- Nem száll el az életkedve azoknak, akiket ide cipelsz?
- Előbb-utóbb - mormolta a doktor, fenékig ürítve poharát. - Akikkel itt diskurálok, rendszerint az ellenkező irányból jönnek... és ha nem elég okosak, a kürtőn át kell távozniuk.
Vogel belegondolt, megborzongott, és csak a kétéltűek bevonulására rezzent fel: a fürdőköpenyes gestaltok némán járultak a bárpulthoz, kiitták az adagjukat, odaintettek főnöküknek, majd kisorjáztak az öltözőkre nyíló oldalajtón.
- Elvbarátok?
- Szerződésesek. - Gavoda kétujjnyi Black Labelt löttyintett a pohara alján párálló jégkockákra. - Bedolgozók a csepeli enklávéból. Jó pár szívességet tettem az ottaniaknak, épp ideje volt behajtanom az árát.
- Talán ezért nincsenek barátaid.
- A fene gondolta, hogy vénségemre hiányozni fognak.
- És Fellegh?
- Fellegh... - visszhangozta kesernyés mosollyal a doktor, akinek köntösén Vogel csak most fedezte fel az ezüsttel hímzett monogramot. - Ő egészen más. A mi világunkban él, de a magáét látja a helyén. Mintha nem is ugyanaz az emberfajta volnánk, mintha...
- Tudom.
- Naná, hogy tudod. - Gavoda nyakon ragadta a palackot, és intett a kefehajúnak, hogy kövesse. Az alkonyi szobából teremnyi gardróbba jutottak: a polcokon négyes-hatos oszlopokban álltak, a krómozott rudakon tucatjával, ha nem százával függtek a legkülönfélébb méretű és zsánerű holmik. Olyan volt, mint egy színházi öltöző, és Vogel gyanította, hogy hasonló a rendeltetése is - míg az akasztók egyikén lelt June Warden-nadrághoz inget keresett, egész sor maszkra és kosárnyi vendéghajra bukkant a hátsó sarokban.
- Mehetünk? - érdeklődött a deresedő hajú, akinek Armani-kollekciója csak a világosszürke egy árnyalatával különbözött a Duna fenekén hagyottól.
- Igen.
A gardrób után kárpitos folyosó következett, végéből lépcsők vezettek egy kétszárnyú ajtóig, melyen túl - a kefehajú nem kis megdöbbenésére - szaxofon keseregte az Easy Come, Easy Go-t.
- Előremegyek - mormolta Gavoda. - Az embereim a történtek után... nos, nyilván idegesebbek a kelleténél.
A küszöbön túli helyiség hatalmas volt. A menedék építői meg sem próbálták eltüntetni a sziklafalon tucatjával tátongó kisebb gyökérfuratokat - az egész kaverna légcseréjét rájuk alapozták, a teret pedig lépcsőzetesen elcsúsztatott galériákkal töltötték ki, egészen a tizenöt méteres magasságban húzódó körfolyosóig, melyet a fal felőli oldalon cső- és kábelkötegek szegélyeztek. Rendeltetésüket Vogel csak találgatni tudta - alighanem a városi főrendszerből „kölcsönzött” vizet és energiát szállították a búvóhely alsóbb szintjeire. A folyosóra nyíló galérián fémládák, kartondobozok, felcsavart szőnyegek és porvédővel takart bútorok torlódtak össze, az eggyel közelebbin fegyverállványok és szekrények sorakoztak, a következő afféle múzeum volt, esztétikai centrumában Mukai Ryokichi Hangyavárával, e felbecsülhetetlen értékű alumíniumszoborral, mely - a kék zóna Vogeljének emlékei szerint - egy kobei tárlatról tűnt el tavalyelőtt.
- Így rajongsz a posztmodemekért? - sandított Gavodára, ahogy a legalsó, Tudor stílusban berendezett szint deszkapadlójára léptek. - Vagy számodra mindez csak információs érték?
- A gyűjteményem nagyobb részéért fizetnem kellett.
- Csak el ne áruld, mivel... - A kefehajú megtorpant, ahogy a szaxofon elhallgatott: a szemközt sötétlő bőrfotelekből két férfi emelkedett fel, a muzsikus - egyes hajú, mandulaszemű, kárminvörös szájú lány, aki túl fiatal volt ahhoz, hogy olyan romlott legyen, amilyennek látszani akart - csak lábait nyújtóztatta ki a szemközti lépcsőn.
- Itt van az ősz, itt van újra - vigyorgott a magasabb férfi, akiben a legkülönb megfigyelő sem ismert volna a délutáni akció vezetőjére. - Aggódtunk érted, doktor: a békebeli fürdőid sem igen tartanak két óránál tovább.
Gavoda morgott valamit, és megadón tűrte, hogy az alacsonyabb férfi - a sárkánytáncosok kalauza - kétfelől arcon csókolja.
- Hát ő? - pillantott Vogelre a sang-ti, ez a jó kötésű, veszélyesen hosszú karú, neandertáli vonású pasas, akinek koponyáján stigmaként fehérlett egy gyilkos erejű csapás hege. - A vízben találtad, vagy...
- Unom az eszedet, Tatár - közölte Gavoda olyan fagyosan, hogy a jégkockák is összekoccantak tőle pohara mélyén. - A szervezéshez értesz, de stílusod nincs, és most már nem is igen ragadhat rád: holnap, legkésőbb holnapután lepattansz innen a többiekkel.
- Micsoda?
Az ősz férfi leintette, és a kefehajúhoz fordult.
- Vogel, ez Tatár. Tatár, adj pacsit Vogelnek, és ne feledd az arcát: rendkívüli ember, aki két-három nap alatt ennyi balhét kavar.
A heges koponyájú kezet rázott a jövevénnyel, és úgy bámult rá, mintha gondolatban máris a homlokcsontja mögött járna: láthatólag nem volt ínyére a leckéztetés.
- Az az alak a balod felől Serif - folytatta Gavoda. - Nem a pléhcsillagos jenki, hanem a kékvérű muszlim fajta: az ükapja, a dédapja, még a nagyapja is bey volt abban a mesebeli országban, mely nem termeli, de nagyban exportálja a nyers ópiumot, fémdetektorokkal és sugárzásmérőkkel járatja a polgárait, és bőszen hajigálja a lejárt szavatosságú atomtölteteket minden határvitában, tekintet nélkül arra, hogy nyolcvankilenc éve egy sem robban fel közülük. A kormányzati struktúrát száz-százötven évenként rendezik át - a legutóbbi nyomán vált hontalanná a mi Serifünk apja, aki volt olyan előrelátó, hogy Delhi helyett Budapest felé vegye az irányt... és hogy holmi bank ügyfélvárója helyett az enyémben köhögje fel a család megmaradt gyémántjait. - Elmosolyodott. - Ideális csendestársra találtam benne, és a fiában sem kellett csalódnom soha. Épp olyan dörzsölt és alapos, amilyen az örege volt... és mint hallom, dervisként is megállja a helyét.
A mokány, barna arcú férfi (vékony bajuszát mintha szénnel húzták volna) odabiccentett Vogelnek, és ellépett Gavoda útjából, aki a lépcsőn tanyázó szaxofonos felé indult. A kefehajú a többiekkel együtt rezzent össze a csattanásra: a lány valami nagyot és gömbölyűt vágott a közeledő lába elé, és összeszorított szájjal viszonozta átható pillantását.
- Ninsei-féle tealevéltartó a XVII. század elejéről. - Gavoda sóhaja a laikus számára is nyilvánvalóvá tette a veszteség mértékét. - Ennyire haragszik az én kis Aminám?
- A te kis Aminád ma reggel akart lepattanni innen - sziszegte a lány. - Amszterdamba, hogy megcsinálja azt a próbafelvételt, amiért az elmúlt két évben hiába könyörgött neked. Mindent eltervezett, az útlevele és a formája olyan tuti volt, amilyen útlevél és forma csak lenni tud... de a jó öreg Tatár a kapuig sem engedte, mikor kiderült, hogy egy orvlövész még hiányzik a bandájából. - Szemei villámokat szórtak, tusfoltos ujjai (a rakparti kalligráfusból csak ennyi maradt) meg-megremegtek a szaxofon nyakán. - Ha szükségét érezted is, hogy botrányt rendezz és lebukj, egy kicseszett hetet igazán várhattál volna vele.
- Egy hetet, mi? - Gavoda nyugodtnak látszott, szélesedő farkasvigyora azonban nem sok jót ígért. - A helyzet úgy áll, ifjú hölgy, hogy nem volt egy kicseszett hetem... még egy órám se, hogy összeszedjem az elcseszett gatyáimat, miután a pokolra küldtem a görényt, aki Sztrelec elcseszett cégétől jött, hogy a számlájukkal együtt engem is lenullázzon. Épp úgy nem választhattam, mint te, úgyhogy jobb, ha vigyázol a szádra: ebben a házban nem dívik az elcseszett mocskos beszéd! - Emberei úgy tettek, mintha a tealevéltartó cserepeit szedegetnék; nem tartották időszerűnek, hogy ellentmondjanak neki. - Mégiscsak az apád vagyok, és...
- A biológiai apám. - Az Aminának nevezett lányban csak úgy forrt a düh. - Összehoztál, de azóta sem tudsz mit kezdeni velem: a szakirodalom az ilyet emocionális inkompetenciának nevezi. A Tatár legalább ütni, rúgni és lőni megtanított; ő legalább...
- Elég!
Mindannyian Vogel felé fordultak, akit éppúgy meglepett a kifakadás: ez a hang a zónaközi űrből, a két személyiség sokszorosan egybefonódó tudatalattijából érkezett.
- Elég - ismételte, egyenként nézve végig az összes jelenlévőn. - Az idő rohan, és nekem... azaz nekünk rengeteg dolgunk van még.
- Ki ez a pasas? - kérdezte mogorván Amina. - Ki ez, és mióta részes az üzletünkben?
- Nincs többé üzletünk, kölyök. Kihúzták alólunk azzal a mozdulattal, ahogy a görény, Sztrelec küldönce a fegyveréért nyúlt. Én lőttem, a gépezet beindult, és előbb-utóbb az egész kócerájt maga alá temeti. - Gavoda homlokráncolva pillantott körül, és kiürítette a második poharat is. - A zsaruk két percen belül a nyakamon voltak: korszakos rekord, ha tekintetbe vesszük, hogy az iroda és a kapitányság közt légvonalban is öt-hat perc az út.
- Kelepce volt - dünnyögte a Tatár. - Ezt akarod mondani?
- A tények mondják, nem én. Jó fél éve tudjuk, hogy Sztrelec ki akar söpörni minket az információs üzletből, és azt is tudjuk, miért: túl régen dolgozunk, túl sok kapcsolatra és összefüggésre derítettünk fényt a multik és a blokksemlegesnek mondott honi cégek között. A legtöbb megbízást épp Sztrelectől kaptuk - arra lehetett kíváncsi, milyen hatékonysággal tekintünk be mások lapjaiba, és mikor megbizonyosodott a veszélyességünkről, a leggyengébb ponton támadott: a Számadó utcai irodával a törvényesség látszatát veszítettük el. A hatóságok tegnap éjjel óta ugyanúgy kezelnek minket, mint a hadviselő multikat, és ugyanazokkal a kormányrendelettel fognak lehetetlenné tenni, amikkel szükségállapot idején a cégek életét keserítik. Sztrelec kockáztatott, és nyert... vagy biztosra ment, dróton rángatta a rendőrséget, és csak arra vár, hogy a katasztrófa megadja nekünk a kegyelemdöfést.
- Dróton rángatott rendőrség? Katasztrófa és szükségállapot? - Tatár tűnődve húzte végig mutatóujját a bal szemzugától homloka közepéig futó hegen. - Nincs elég hatalma hozzá.
- Valóban. - Gavoda intett, hogy üljenek le valamennyien. - Ezért paktált le a Cassellel: azt reméli, hogy néhány szívesség fejében összes politikai kapcsolatukat a maga javára fordíthatja.
- Merész - vélte Serif. - A Midgard még nem veszítette el Budapestet, és világszerte nagy erőknek parancsol; lesz módja eltaposni azokat, akik túl korán vallanak színt.
- Budapest jó placc, a környező piacok viszont csak C kategóriásak: ezekért aligha mozgósít újabb tartalékokat a Midgard, ha most csatát veszít. A század közepéig pánamerikai érdekszféra voltunk, és ha kell, az leszünk megint... Sztrelec azonban nem a Cassellben, hanem a másik, a titkos párfogójában bízik, és nagyobbra néz holmi koncessziónál: mostanra nyilván a fél világot akarja sikerdíjnak.
- Meghívhatnánk egy fürdőre - somolygott Tatár. - Ha a pártfogói békét akarnak, nem lépnek közbe, és ha a multik befejezik a marakodást, a rendőrség sem fog...
- Ennyire azért nem egyszerű az ügy. - Gavoda körbejárta a foteleket, de nem ült le: poharával babrált, el-elkapta társai tekintetét. - Vogel a Midgard katonája, hivatásos túlélő és gyilkos. Nem beszédes fajta, mielőtt kocsira kerültünk, mégis megosztott velem néhány információt - igazi kulcsinformációkat, melyek megváltoztathatják a háború kimenetelét, és megmenthetik mindazt, amit a tegnapi bukás meghagyott nekünk. Ennek fényében értékeltem újra a helyzetet, és most, hogy visszatértem, ehhez igazítom a stratégiánkat is.
- Ha ilyen jók a lapjaink - hajolt előre Serif -, miért akarsz eltűnni innét?
Gavoda homlokráncolva emelte a fénybe poharát: ezt a kérdést mostanáig csak magában kellett megválaszolnia.
- Nélkülem utaztok. Felöltitek a vész esetére tartalékolt személyiségeket, új számlákra irányítjátok a pénzt, és lapultok, míg elvonul a vihar. Ha a plazma úgy akarja, később megyek én is - ha nem, ez az utolsó közös melónk, és találkozni sem találkozunk többé.
Tatár résnyire szűkült szemmel nézett Vogelre: a tempó túl gyors volt az ő ízlésének.
- Ha a te szuperinfóid művelték ezt a doktorral - dünnyögte -, én inkább nem kérek belőlük.
- Hagyd beszélni! Nem úgy fest, mint aki bolondot akar csinálni belőlünk. - Serif átvette az üveget, újra töltött mindenkinek, aztán a kefehajúra villantotta hibátlan fogait. - Mid van a számunkra, szirdár?
Vogel nem nyúlt a poharáért, és nem is felelt rögtön. Tudta, hogy ami következik, puszta formalitás: Gavoda már határozott, a lapokat már megkeverték, neki csak a játékostársak rokonszenvét kell elnyernie. A proximai veterán számára magától értetődő volt a következő lépés - a szamuráj, a kék zóna Vogelje számára azonban szellemi szeppukuval ért fel.
- Bizonyítani tudom a Midgard & Heym budapesti ügyvivőjének árulását. Kedvessy aligazgatóét, akire a Cassell pályázik. Majd' egy éve tudom, mit tett, de nem volt erőm elfogadni az igazságot... még tegnapelőtt sem, mikor az a rohadék közölte, milyen halált szán nekem. - Körülpillantott, a megértés jeleit kereste a sápadt arcokon. - Gyanútlannak és ostobának hitt, de tegnapelőtt óta nem vagyok egészen az. Valami megváltozott bennem és körülöttem - erről Sztrelec titkos pártfogói gondoskodtak. Ők felelősek az új cégháborúért, a gondjainkért, talán még az Eljövetelért is: magát a valóságot változtatták meg, hogy harcképtelenné és kiszolgáltatottá tegyenek.
Heves reakciót várt, a fotelek félkörében azonban töretlen maradt a csend - talán Gavoda jóvoltából, aki középről bámult övéire, mintha ezt üzenné: „Halott, aki moccanni vagy röhögni mer!”
- Hogyan? - suttogta Amina, a legmerészebb és legdacosabb a jelenlévők közül. - És miért, ha meg nem sértelek vele?
- Az Engelmann-mezőgenerátor általuk használt változata segítségével, bosszúból azért, amit az egyik fejesükkel tettem a háború alatt.
- Várj csak. - Tatár erőltetett nyugalommal hajolt előrébb. - Azt akarod bemesélni, hogy Sztrelec cimborái a világűrből jöttek? Hogy olyanok, mint a békák, vagy mint azok a...
- Kalmárok - segítette ki Vogel. - Az én világom sosem hallott az előbbiekről, az utóbbiakat viszont sosem fogja elfelejteni.
- A te világod?
- Egy alternatív valóság - mondta Gavoda. - Egy másik, a miénktől szinte megkülönböztethetetlen univerzum: a beavatkozást úgy tervezték meg, hogy a következmények Vogelre és ismeretségi körére korlátozódjanak. Hogy pontosan mit csináltak, nem tudom. Az egyszerűség kedvéért képzeljünk el egy sztázisszekrényt... egy jókora sztázisszekrényt, ami a teret is sűríti, nem csak az időt, és alkalmas rá, hogy bizonyos tárgyakat vagy személyeket a téridő egy meghatározott szegmensébe, a múltba, vagy a jövőbe juttasson.
- Időgép - suttogta Serif. - Egy nyavalyás időgép, ahogy a kronofizikusok elképzelik!
- Engelmann óta nincsenek igazi kronofizikusaink - sóhajtott az ősz férfi. - Nincsenek specialistáink és műszereink, hogy érzékeljék az anomáliát, nincsenek eszközeink a változások korrigálására... de van bizonyítékunk, hogy az ellenség masinája létezik, és hogy Sztrelec, ha akar, bármikor tovább mókázhat vele.
- Lassabban! - esdekelt Tatár. - Nem túlzás ezt a te Vogeledet eleven bizonyítéknak tekinteni?
- Meggyőződtem róla, hogy igazat beszél.
- És mintha megfeledkeztél volna arról, hogy az igazság a tudatos emlékekkel együtt formálható.
A deresedő halántékú merőn bámult rá.
- Az hiszed, nem érezném a különbséget?
Tatár egy darabig állta a tekintetét, aztán legyintett, és poharáért nyúlt; Vogel immár biztosra vette, hogy az Ember tragédiájának Gavoda-féle verziójában Lucifer, az örök kétkedő szerepe jutott neki.
- Ha ez mind igaz - dünnyögte -, mit tehetünk? Úgy értem, ha az az időgép tényleg képes átformálni a jelent, semmi sincs, amin Sztrelecék utólag ne változtathatnának, ideértve a holnapot, sőt, a mai délutánt is.
Serif tűnődve húzta feljebb vaskos szemöldökét.
- Nem szabad ilyen mechanisztikusan szemlélned a dolgot. Egy-egy beavatkozás nem teremt, és nem is töröl el univerzumokat, csak bizonyos tényezők előfordulásának esélyét növeli vagy csökkenti a valóság fő irányvonalához képest. A város, a világ, a cégek háborúja - mindez a fő irányvonalhoz tartozik, akár a plazma, az a szerencsétlen epizód a Proximánál, és a kalmárok maguk. Ha változtatni tudnának a fő irányvonalon, nem veszítettek volna városgépeket, nem kényszerültek volna visszavonulásra, sem arra, hogy egy Sztrelec-féle görényt válasszanak üzleti partnernek idelent. Nyilván azért döntöttek mellette, mert mindkét idővonalon hasonló módszerekkel dolgozik - Engelmann ezt, ha jól emlékszem, a primitív személyiségek korlátozott variábilitásának nevezte. - Felpillantott Vogelre. - Csak kíváncsiságból kérdem: melyikünkkel álltál kapcsolatban a magad idővonalán?
- A doktorral. Ő... - a kefehajú a megfelelő kifejezést kereste - ...a barátom volt.
- Tehát mégis vannak emberi érzelmei - húzta el a vörösre festett száját a lány. - Kár, hogy erről az oldaláról egyedül te ismered: nekem, mint családtagnak, több is juthatott volna a korlátlan variábilitásából.
- Nem semmi - vigyorgott Tatár. - Csak pár morzsát vess elénk, főnök! Mi lett belőled odaát?
- Állami alkalmazott.
- Úgy érted, hivatalnok?
- Úgy érti, zsaru - húzta el a száját Amina. - Mindig mondtam, hogy a sok hűhó ellenére voltaképp annak való.
- Lépjünk tovább, rendben? - Gavodának, ha feszengett is, sikerült megőriznie tárgyilagosságát; Vogel csak most fogta fel, milyen szilárd az elhatározás, mely idáig vezette. - Serifnek igaza van: a kalmárok valószínűleg nem, vagy csak olyan áron képesek változtatni a valóság fő irányvonalán, hogy inkább veszni hagyják a lábasfejű klánvezért és a városgépeiket. A vendetta, fatva, vagy akárhogy nevezik feléjük, így sem jár messze a beteljesüléstől: a masinájuk átjárást teremtett a két szomszédos valóság közt, Vogel az emlékeivel, a régi személyiségével együtt került át hozzánk, és azóta is tűrnie kell, hogy leckéztessék. Le a kalappal a dögök agytrösztje előtt: ennél szubtilisabb és kegyetlenebb kínzási módot elképzelni sem tudok.
Tatár első ízben tekintett együttérzéssel a kefehajúra.
- De hogyan maradhattak meg...
- ...az emlékei? - Az ősz férfi ismét az üvegért nyúlt, aztán visszahúzta a kezét: tudta, mivel tartozik önmagának és az alkalomnak. - Nos, kezdetben mindketten implantra vagy valamiféle parazitára gyanakodtunk, de az alaposabb vizsgálat...
- Beszélj - suttogta Vogel. - Mondd el nekik!
- Míg a szállításra vártunk, letapogattam és átvilágítottam a pasast, sőt, mintát vettem a véréből is. Az értékei normálisak, de csak úgy nyüzsögnek benne az idegen életformák. Limfocitányi parányok a vérben, a sejtplazmában, az idegszövetben, mindenütt. Nem zabálnak, nem szaporodnak, csak léteznek, és szinte impregnálják a testet az Engelmann-mező kalmár megfelelőjével. - A sima állát dörzsölgető kefehajúra sandított, és halkabban folytatta: - Nem nő a szőrzete, nem halványulnak a véraláfutásai, és ha nem kapott volna megfelelő kezelést, nem csökkentek volna a fájdalmai sem. Ez az ember a szó szoros értelemben a pillanatnak él - annak a pillanatnak, melyben ideérkezett, és ami, Sztrelecék szándéka szerint legalábbis, megegyezik azzal a másikkal, melyben végrehajtják rajta az ítéletet.
Társai közül leggyorsabban a lány eszmélt fel: poharastul-szaxofonostul Vogel mellé telepedett, és komoly, már-már perverz érdeklődéssel mérte végig.
- Milyen érzés?
- Semmilyen.
- Hogyhogy?
- Tudok azokról a micsodákról, de nem érzem őket, és mielőtt megcsókolnál, hadd közöljem: hülye liba vagy, ha azt képzeled, jól járnál velük.
- Amina!
A lány kelletlenül visszakozott, és szemrehányó pillantást vetett Gavodára, aki pantokrátori ábrázattal tornyosult fölé.
- Hideg korlátozó szülői magatartás. Mostantól azt is megszabod, mit játszhatok?
- Valami szomorút játssz - dünnyögte Tatár, ahogy felemelkedett ültéből. Elég rég ismerte főnökét ahhoz, hogy tudja, mi következik, s hogy mivel jár majd négyükre és a vállalkozásra nézve. - Lehet elégikus is, mert eddig tartott a gyerekkorod: holnap elutazol, hogy holnaputántól a magad ura lehess.
- Hát ti?
- Követünk, amint lehet - mosolygott Serif, és mikor Gavoda kísérteties, néma tósztra emelte poharát, maga is feltápászkodott. - De előbb, ha nem tévedek, keresztes háborúba megyünk.
A kommunikációs központ igazában nem is volt központ: érintőképernyős Bell terminálként szerénykedett a fegyvergaléria egyik zugában. Fontosságára csak a formatervezett operátori ülés és a biztonsági ellenőrzések száma utalt: Gavoda egyetlen lépést sem hagyott ki, és mikor a monitor világosodni kezdett, komoran biccentett oda a többieknek. Gesztusát nem kísérték fanfárok vagy üstdobok, de Vogel enélkül is megértette, hogy a szentek szentjében, a banda boldogulását jelentő információk tárházában járnak.
- Lássuk a kulcsfigurákat! - Az ősz férfi bal mutatóujjának sebes mozdulataival szorítóforma négyszöget jelölt ki a képmezőből. - A világos sarokban Kedvessy Anzelm, a közgazdaságtudományok doktora, a Midgard & Heym részvénytársaság hazai filiáléinak irányítója, ez év januárja óta megbízott kelet-európai ügyvivő. - Jobbja fel-alá siklott a tasztatúrán: a szorító egyik felét az aligazgató PR-felvételekről ismert képe töltötte be. - A sötét sarokban a vendégcsapatok favoritja, a közönség és a szakma kedvence, Sztrelec Viktor, a személyi trénerből lett nagyvállalkozó!
A bejelentést taps helyett normál A hangú sóhaj követte: Amina fújt át némi levegőt a térdére támasztott szaxofonon. Vogel mereven bámulta a második portrét: a reptéri találkozás óta érezte, hogy viszontlátja még a nagydarab férfit, aki nanitákat hord a fejbőrében, és a jelek szerint nem csak őt zavarta meg hirtelen színeváltozásaival.
- Az aligazgató meséje. - Gavoda a konzol mellett pihentette jobbját, és ballal engedett utat az adatok áramának. - Nem valami hosszú, ami azt illeti; a Midgard felső vezetői nem közszerepléseik révén váltak hírhedetté az elmúlt pár évtizedben. A konszernológusok abban sem lehetnek biztosak, hogy léteznek egyáltalán: tények szólnak amellett, hogy a közép-amerikai területet nyolcvanegytől nyolcvannyolcig egy idoru irányította, és komoly kétségek merültek fel a cég alapítóinak személyével kapcsolatban is: a jelek arra utalnak, hogy hatszáz válogatott donor adottságaiból és jellemzőiből gyúrták össze azt a kettőt, aki utóbb a világ elé lépett. Kedvessy ebben a tekintetben nemes hagyományok folytatója, akit csak azért nem nevezek az emberi faj díszpéldányának, mert bizonyíthatóan nem az, sőt, még csak nem is hominida - a kormány a Niles-Waltham szindróma életképes áldozataként, cége középsúlyú elnyelőként tartja nyilván. Az elnyelők metamorf sejthalmazok - jelenlegi ismereteink szerint ez a legtávolabbi pont, ameddig emberi DNS a plazmává válás útján juthat. A párhuzam persze csak látszólagos: ha a plazma a testté vált caritas volt, egy kifejlett elnyelő maga a megtestesült szociopátia. Képes befogadni és újrarendezni az élő szöveteket, magáévá tenni áldozatai memóriatartalmát a felszínes ismeretektől a legszemélyesebb emlékképekig: kifacsar, felzabál, amit meghagy belőled, egy nyomorult urnatemetéshez sem elég. Kedvessyből szuperamőbaként sikeres üzletkötő és vezető vált - ugyanezen a pályán homo sapiensként csak ágyútölteléknek, tápláléknak vagy statisztikai tényezőnek lett volna jó.
Tatár az állát dörzsölgette.
- Egyesekhez baromi kegyes az élet, mi?
- Ahogy vesszük. A Kedvessy-féle csúcsragadozók a céges ökoszisztémákban sem gyakoriak: ha saját ragadozóikat valahogy elkerülik, az evolúciós stresszbe döglenek bele, ha azt túlélik, még mindig ott vannak a háborúk... - Gavoda olyan sebességgel forgatta meg az aligazgatóportrét, hogy a tömbszerű fej vonásai összemosódtak. - A mi amőbánk azért különleges, mert ötvenkét éve senki és semmi nem tudja kikészíteni. A hírek szerint jók az ösztönei, de vannak, akik kettős játékkal vádolják, vagy azt híresztelik, hogy rabságban nevelt ESP-fenoméneket fal reggelente. Az analitikus elme természetesen nem dől be ilyen ostobaságoknak, és csak a helyzet kényszerének engedve szavasítja saját hipotézisét: Kedvessy, akit üzletkötőként sokszor csak a véletlen óvott meg a pusztulástól, mostanság azért ilyen sikeres, mert előre látja az ellenség minden mozdulatát.
- Atyavilág - mormolta Tatár. - Még egy időgépesített apokalipszis-lovas?
- Nem feltétlenül. - Gavoda megálljt parancsolt a torzónak, és addig nagyította az átható tekintetű szempárt, míg az kitöltötte a szorító világos sarkát. - A régiek sem utaztak ütre-puffra a jövőbe, ha tudni akarták, mit hoz a holnap: beérték egy-egy híresebb szibillával is.
- Mivel?
- Jóssal. Jövendőmondóval. Valakivel, akit szorosabb szálak fűztek az égiekhez, és aki naggyá tette vagy romlásba döntötte őket aszerint, amit odafentről súgtak neki.
- Azt állítod, hogy Európa egyik legnagyobb hatalmú embere, egy francos jövendőmondó segítségével hozza a döntéseit?
Gavoda elnéző félmosollyal pillantott magasabb társára.
- Az ő francos jövendőmondója annyival jobb bármelyik francos jövendőmondónál, hogy hosszú éveken át igazat súgott neki. Csak így úszhatta meg az előléptetést, ami az indo-ausztráliai igazgatóból hirtelensült haleledelt csinált, és így maradhatott meg Budapesten, ahol... hangsúlyozom, ez csak feltételezés... a világ egyetlen igazi jövendőmondója működik.
- Igazi, mi? - Tatár, nyilván a megrázkódtatás hatására, visszazökkent luciferi szerepkörébe. - A nagy eszeddel talán azt is meg tudod mondani, kicsoda és mióta praktizál?
Az ősz férfi bal mutatóujjával a torzó vállára koppintott; Kedvessy, mintha csak erre várt volna, engedelmesen hátat fordított nekik.
- Kulcsinformáció. Az első lépés az úton, ami a homályzónán át a megvilágosodásig vezet: ha kiköhögöm, megszoksz vagy megszöksz, de hátrálni nem hátrálhatsz többé.
- Mondd már!
- Egy béka - dünnyögte Gavoda. - A Midgard & Heym magyarországi filiáléja egy eleven békát dugdos a világ elől. Ámbár lehet, hogy nem is valódi béka: velük érkezett, de a megtorló támadás előestéjén meglépett, és elfogatta magát a zónahatáron beásott kormánycsapatokkal. - Felpillantott. - Mindez nem feltevés, hanem tény: három fickót bírtam szóra az alakulatból, mely a legközelebbi harcálláspontra kísérte, és beszereztem egy átiratot a kihallgatási jegyzőkönyvből is, melyet Sárossy belügyminiszter, az akkori borsodi főkapitány vetetett fel.
- A jó öreg Lopez - fintorgott Tatár. - Gyalogrendőr kora óta csak a pénz érdekli, és köztudottan rühelli a papírmunkát. Ebből vajon mi haszna származott?
- Rögtön rátérek. A lényt, aki a suhanójáért és az információiért cserébe szabad elvonulást kért, irgalmatlanul megszondázták, összeverték, és még hajnal előtt Budapestre indították egy páncélozott csapatszállítón. Sosem ért célhoz. A masinát kiégve találták a kerecsendi elágazásnál, az utasok közül csak kettőt sikerült azonosítani: az egyik a fogoly volt, a másik a transzportparancsnok, aki, a hivatalos verzió szerint dulakodás közben, szitává lőtte.
- Alapos vizsgálat lehetett - sóhajtott Tatár. - Utolsó szavakról nem szól a mese?
- A mese csak arról szól, hogy a Midgard & Heym hatalmas összegekkel kárpótolta az áldozatok hozzátartozóit, és ugyanilyen bőkezű volt a vezérkar egyes tagjaival, hogy a kutakodást mielőbb befejezzék. A kormány három nap alatt kihátrált az ügyből, Kedvessy jó vásárt csinált... és szent meggyőződésem szerint azóta is a legjobb egészségben tartja a holtnak hitt idegent.
Vogel Rika és Tek szavaira, az Europlex föld alatti laboratóriumaira gondolt, és cunami méretű adrenalinhullám borzongatta meg. Lehetséges ez? Elképzelhető volna, hogy az első napon, tudtán kívül járt legközelebb a plazma emlegette igazsághoz?
- Tegyük fel, hogy az az izé tényleg él, és tényleg a jövőbe lát - dünnyögte Serif. - Ez megmagyarázza az aligazgató sikereit, a Cassell aggodalmát, az offenzíva méreteit... mindent, a védelem gyengélkedését kivéve. A Midgard nem úgy harcol, mintha biztos lenne a dolgában, az elmélet tehát vagy téves, vagy...
- ...vagy Kedvessyt hagyta cserben a híres előrelátása - bólintott Gavoda. - Magam is erre a következtetésre jutottam. Ha a jövendőmondó jobban szerepelne, Sztrelec elő sem bújt volna a kövek alól, és én sem vállalnám ilyen készségesen a kulcsinformáció elpasszolásával járó kockázatot. Vérmes reményeitek azért ne legyenek: a műveleti költségeken felül maximum két kilót hozhat a bolt.
- Összesen?
- Fejenként, Tatár, fejenként. Üzletember vagyok, nem Teréz anya avatárja: kereslet, kínálat, presszió, represszió. - Az ősz férfi a neandertáli képűhöz hajolt. - Nyesed?
- Oda-vissza, főnök.
- Szóval ezt az egészet - mutatott körbe Amina - nem puszta szívjóságból, a világ megmentéséért tesszük?
- A világ szemétdomb, ifjú hölgy, és mint ilyen, rég megérett a nagytakarításra... ugyanekkor az otthonunk is, és nehéz magunkon úgy segítenünk, hogy neki ne használjunk vele. - Gavoda háttérbe tolta a Kedvessy-portrét, és Sztrelec arcmásának nagyításába fogott. - A sötét sarok erőfölényben van: a Midgard & Heymet egyetlen indiszponált jövendőmondó, a Sztrelec Műveket a Cassell és - titkon - maga a Kartell támogatja. Rendes körülmények közt nem fogadnék arra, aki hívatlanul a szorítóba merészkedik, de mert ez egyszer rólunk van szó, megkockáztatom: miénk lesz a kéz, ami győztest hirdet, és miénk a láb, ami a kellő pillanatban Sztrelec elcseszett seggébe rúg.
Amina szaxofonja drámai-gunyoros futamot zengett.
- Ki a fene ez a Sztrelec tulajdonképpen?
- Dzsigoló. Sodródó senki, aki világéletében mások pénzén, mások kiszolgáltatottságából élt. - Az ősz férfi életrajzi adatokat bűvölt a monitorra: néhány sornyi szöveg és évszám volt mindössze. - Ötvenhatban anyakönyvezték Budapesten. Genetikai besorolás homo puris, szülők kiléte ismeretlen. Állami gondozásba, majd örökbefogadásra került, de csak tizenhat éves koráig viselte nevelői családnevét: mikor korengedménnyel munkába állt, újat választott a kilencszázötvenhatos forradalom centenáriumán kiadott mártírlistáról. Egy szerencsétlen balekét, aki kilencszázötvenegy júliusában kémkedés vádjával tartóztatott le a kommunista államvédelem. Sosem került bíróság elé: tisztázatlan okból kiadták az oroszoknak, akik hosszas szőrözés után őrültnek nyilvánították, és a vorkutai gulágra küldték, ahol kilencszázötvenhárom telén meg is halt. SZTRELEC V - ennyi maradt utána egy barakk falába karcolva. A mi Sztrelecünk talán azért választotta a Viktort keresztnévnek, hogy kitartása előtt tisztelegjen.
- Nagyon eredeti.
- Ugye? Választása másik szempontját, a hetvenes évek ókonzervatív politikai kurzusát azóta sem emlegeti szívesen: nyilván mindent elkövetett, hogy a mártír-Sztrelec vér szerinti leszármazottjának higgyék. Nevelőapja építési vállalatánál kezdte, de húsz évesen a konkurenciához pártolt, és lelkifurdalás nélkül segédkezett öröksége szétmarcangolásában: ennyit az érzelmekről és az elvszerűségről. Az első eljárás ipari kémkedésért indult ellene, de jó ügyvédeket szerzett, nevelőszülei pedig még ítélethirdetés előtt csődbe jutottak - kiegyezett velük, pedig szakmai profilján az elmarasztalás sem rondíthatott volna már sokat. Két évre rá, mikor új cégénél ugyanezzel a játékkal próbálkozott, nem volt szerencséje: főnökei résen álltak, és mikor kényes információkkal megpakolva szökni próbált, egy hindu bérgyilkossal a világ végéig üldöztették. A nyolcvanas évek elején Mexikóvárosban, utóbb Havannában, majd Clevelandben bukkant fel: selyemfiúként élősködött az ottani magyar kolónia matrónáin. Az Eljövetel már Ausztráliában érte, ahonnét egy évre rá, özvegy Dombrádi-Domaházy grófné kísérőjeként és személyi trénereként tért haza. A vagyont a nyugat-magyarországi birtokkal, a mopszokkal és a divatszalon-hálózattal együtt nyolcvanhétben örökölte meg. Fél év sem kellett, hogy az utóbbit pénzzé téve ismét megjelenjen az építőiparban, tönkretegye hajdani ellenfeleit, és a vén ribanc után maradt kapcsolatok révén kormányzati megrendeléseket szerezzen. A paksi térség rehabilitációja, az Agnus Dei kiégett központjának elbontása, a műszaki zár modernizálása a keleti végeken: óriáskígyónak való falat mind. Napjainkra feddhetetlen előéletű különcnek tartják; legújabb vállalkozása, a Vasi Alpok a sajtó kedvenc témái közé tartozik.
Vogel melléből hosszú sóhaj szakadt ki, térdén pihenő kezei megremegtek.
- Vasi Alpok?
- Ha mondom. Sztrelec a fejébe vette, hogy a Vasi-dombságra és a Kemenesre támaszkodva mesterséges hegyvonulatot hoz létre, hogy a jónép télen-nyáron, a lehető legalacsonyabb költséggel élvezhesse az alpesi túrák és síkirándulások örömeit. - Gavoda megjelenített egy domborzati térképet, melyen a sötétbarna különböző tónusértékű foltjai a zónahatártól a Rába szalagján át Keszthelyig húzódtak. - A munkálatok befejezéséhez harmincöt-negyven évre lesz szükség, de a kemenesi szakasz - tengerszint feletti magasság kétezer és kétezerötszáz között - már tavaly elkészült, és rövidesen átadják a legmagasabb csúcsról elnevezett Borzó gyógyszállót is, melyet Sztrelec a beruházás jelképének szán. - Elhúzta a száját. - A terv Anteus név alatt fut. Mond ez valamit nektek?
- Antaiosz - dünnyögte Serif. - Görög mitológiai alak, Gaia és Poszeidon gyermeke. Legyőzhetetlen volt, míg két lábbal állt a földön; Heraklész csak úgy tudta elintézni, hogy a levegőbe emelte.
- Az új változat jobban ragaszkodik anyucihoz. - Az ősz férfi meglelte és megjelenítette a következő felvételt: a Piz Borzó és a szomszédos ormok látképét, melyet a Balaton déli partjáról, derűs, tiszta időben készítettek. A sziklataréjok az eget fenyegették, a művészi esetlegességgel telepített fenyveseken túl hófödte kaptatók váltakoztak mély, feketés jég borította gleccserszakadékokkal. - Jól megvetette a lábát, annyi szent.
Vogel a reptéri teraszt árnyékba vonó óriásgépre, a törzs ANTEUS feliratára, a földöntúli dübörgésre gondolt... aztán erőt vett magán, és a monitorra pillantott megint. A körülmények dacára lenyűgözte a látvány: a koncepció és a megvalósítás olyan emberre vallott, aki nagyban játszik, és minden tekintetben méltó rá, hogy a földön is, a pokolban is második Paukerként kezeljék.
- Tud valamit ez a Sztrelec - hümmentett Tatár. - Lesz munkánk, míg széthordjuk az elfuserált hegyeit; ahogy elnézem, szabvány fegyverekkel nem sokra megyünk velük.
Gavoda komoran bólintott.
- Különös tekintettel azokra, akik máris a gyógyüdülő vendégszeretetét élvezik. Vogel szerint embertelen egy társaság... és nyilván rendelkezik a befektetés védelméhez szükséges eszközökkel.
- Ez az én gondom. - A proximai veterán érezte, hogy szemein át a szamuráj figyel, és hogy a történtek után aligha hódol be a humanitárius szempontoknak. - Miután elrendeztem a dolgot a cégemmel, a végkielégítéssel felfegyverkezve utazom oda.
- Végkielégítés?
- Bomba - sandított övéire az ősz férfi. - Egy vadonatúj bomba, melyet a Midgard & Heym fejlesztett ki, és a konkurencia támaszpontjainak koventrizálására szán. Kedvessy terve szerint Vogelnek is jut egy - ezzel fogjuk állandósítani a valóságváltoztatást, melyet négy lépésben, az elkövetkező negyvennyolc órában hajtunk végre.
Serif tekintete összevillant Tatáréval.
- A lépések?
- Meghatározni a változtatás módját, megszabadítani Vogelt, megtalálni és felhasználni az időgépet. - Gavoda grimasza a mindenttudó zsaru mosolyának árnyéka volt. - A negyedik, a masina megsemmisítése szavatolja a maradandóságot; ami azután következik, már a kronofizika és a szerencse dolga. - Jobbjával olyat koppintott a monitorra, hogy a csúcsok panorámája széttöredezett, a szilánkok - a dramatizált fizikai modell jóvoltából - bukfencet hányva, fel-felszikrázva sodródtak a képmező szélei felé. - Munkára! Két napunk van, hogy tető alá hozzuk a század üzletét, megakadályozzunk egy katasztrófát, és megmeneküljünk az örök kárhozattól: a plazma, ha figyel egyáltalán, ezt az engedményt biztosan megteszi nekünk.
„...aki leküzdötte a világot, és belsőleg már elkészült az életével, bizonyos kényszerek hatására visszatérhet az innenső oldalra, hogy segítségében részeltesse azokat, akiket maga mögött hagyott. Az érintetteknek ez hatalmas üdv - a bölcs azonban ügyel, hogy számára se jelentsen hibát...”
Egész éjjel zuhogott, csak a mennydörgés és a villámlás távolodott lassan délkelet felé: Buda lejtőin sárszín áradatként, Pest kanálisaiban olajos szennyléként hömpölygött az esővíz, hogy minden órában újabb centiméterekkel emelje a beltenger szintjét odalent. A növekvő nyomás a csatornarendszerből a magasabban fekvő gyökéralagutakba préselte a levegőt, mely kiutat keresve feszült a két esztendeje érintetlen plombáknak a bérházak pincéiben. Helyenként a lemezek is elmozdultak, és a réseken olyan panaszos bömbölés tört elő, hogy aki hallotta, csak lapulni és fohászkodni mert - így búcsúztatta a szárazságot a város, mely pirkadatra milliónyi tetőperemen, milliónyi ereszcsatorna milliónyi résén át könnyezett a cégháború halottaiért.
A fő erők felvonulását fokozott rendőri készültség kísérte, de mire a keleti horizonton terjengő szürkeség utat talált az utcák labirintusába, posztok már csak a csomópontokon és a hivatali negyed kapuiban álltak. A kormány harc nélkül vonult vissza a bekötőutakról és a magaslatokról, a lobbysták pedig, akik e csodát végbevitték, kimerültségtől és benzedrin-származékoktól kábán hevertek el a páncélozott limuzinok hátsó ülésén, és mattfeketére színezték kontaklencséik tükrét, hogy ne kelljen látniuk az árkádok alatt, az ablakokban és a messzi tetőkön villódzó torkolattüzeket.
A Cassell két nagy csoportban zúdította ügynökeit az ostromlott városra. Az első hullám éjféltájt, Dél-Buda felől érkezett, és a Duna vonalában akadt el a ritkás szövésű, de annál szívósabb biztonsági hálón, a második északnak került, és Szentendrén végigsöpörve csapott át a folyón, hogy a Midgard & Heym mélységében tagolt, Újpestre és Sashalomra támaszkodó védelmén rést keressen.
A lövések és a lövedékek zömmel hangtalanok voltak, a raktárak és járművek pusztulását tompán morajló detonációk kísérték... ám a legközelebbi is túl távol volt ahhoz, hogy utat találjon a Kis-Svábhegy mélyén megbúvó gyökérkaverna Tudor-galériájára, melynek heverőjén Vogel Zsigmond zenével álmodott.
Az As Time Goes By keserédes dallama messzi tájakra, a lágy Plaisir d'Amour ifjúkori emlékek közé ragadta: a fegyverek hallgattak, a fájdalom elcsitult, és a két Vogel - az egyik prémgalléros bőrzekét, a másik kék öves kék kimonót viselt - megbékélve ringatózott a harmónia hullámain.
A csend ébresztette valamivel napkelte után: Amina, aki fél éjszaka játszott, végül elszenderedett egy trónszéknyi bőrfotel ölén. A kefehajú egy darabig csak bámult, aztán, hogy eszébe jutott, hol van és mi vár rá, eligazgatta a lány pokrócát, kiitta a pohara alján lelt whiskyt, és nekiindult, hogy előkerítse a többieket.
A fegyvergaléria termináljánál már senkit sem talált: Tatár és Serif órákkal korábban távozott, hogy megszervezze az akciót. Vogel tudta, hogy csak legelszántabb partnereik lesznek a segítségükre, hogy még ez is több annál, amire ő számíthat anyacégétől, és mire idáig jutott, annak rendje s módja szerint gyötörni kezdte a lelkifurdalás: a szamuráj, aki a körülmények hatására ura ellen fordult, mind vadabbul követelte jussát, a fizikai megsemmisülést.
Türelem, gondolta, ahogy végighaladt a fegyverekkel és felszereléssel zsúfolt polcok mentén. Nem tart már soká: ma este az Europlexben, harcra kész fivéreid és nővéreid közt lesz módod vezekelni bőven. Kedvessytől megszabadulni nem elég: kívülálló mivoltodat is bizonyítanod kell, különben menthetetlenül a cég ellenségévé válsz... és sem implóziós bombával, sem anélkül nem jutsz ki élve, hogy Sztrelec gyógyüdülőjében, az Anteus-terv központjában tiszteletedet tehesd...
A kilátás megszédítette; a korlátba fogódzott, és lehunyt szemmel próbálta rendezni gondolatait.
Tény: az ellenség lassan felfedi arcát.
Régi igazság: mielőtt bosszúhadjáratra indulsz, rendezd el földi dolgaidat.
Tapasztalat: a taódon változtathatsz olykor, a taj-csiden soha. Konklúzió: a kötelesség az kötelesség, bármelyik zónából nézed. Élj a tudatában, és halj meg a szellemében: a busido ennél világosabb útmutatást sosem adott; cserélj szívet, ha nem éred be vele. Lábujjhegyen folytatta útját, hogy egyetlen ős szellemét se zavarja fel, és a múzeum-galéria homályában végül rábukkant a deresedő halántékú orgazdára: egy Momojama-kori vadásszéken kuporgott, és fátyolos szemmel meredt egy finoman megmunkált faszoborra, melyet Vogel - a címke segítségével - Takamura Koun Öreg majmaként azonosított.
- Doktor...?
- Gyere csak - intett Gavoda, és helyet mutatott maga mellett egy ládán, melynek homokjában - amennyire a kefehajú megítélhette - égei vázatöredékek sötétlettek.
- Sikerült kipihenned magad?
- A lányod segített. Remekül játszik, és bárhogy titkolja, szorult bele némi empátia.
- Anyai örökség - dünnyögte az ősz férfi. - Belőlem régóta... vagy már kezdettől hiányoznak az áramkörök, melyek a sikeres organizmust érző emberré teszik.
- Sóder.
- Elfogult vagy velem a másik Gavoda miatt. Kölyökkorom óta nem tettem olyasmit, amire büszke lehetnék... amire igazán vágytam volna. Sosem éltem házasságban, és gyerekügyben is egyedül döntöttem: látva, hogy Felleghnek mekkora öröme telik a magáéban, felkerestem egy ismerős génbankárt, és...
Vogel meghökkent.
- Sosem találkoztál a lányod anyjával?
- Soha. Aki a petesejtet hátrahagyta, menekült vagy üldözött lehetett; a negyvenes évek végén, a szibériai polgárháború idején járt nálunk, és sosem tért vissza. Homo puris, innuit vérvonal, név, útlevélszám és fotó nincs. Nem láttam értelmét, hogy kerestessem: a korától akár az én anyám is lehetne, ha él még... ha létezett valaha egyáltalán.
- Nézz Aminára, ha kételkedsz benne.
- Nézek - mormolta Gavoda -, és ahogy cseperedik, egyre jobban bánom, hogy az anyja meg én...
- Hogy így jöttetek össze?
- Hogy így elkerültük egymást. - Az ősz férfi megrázta fejét, és előrehajolt, hogy kiemelje a kis kamkordert az Öreg majom hóna alól. - Rendes körülmények között sokkal szórakoztatóbb vagyok, elhiheted; ez az elcseszett üzenet túl sok időmbe és energiámba került.
- Rögzítetted?
- Négyszer ugrottam neki, mire sikerült végigmondanom. Nem hagytam ki semmit: beszéltem magamról és a helyzetről, Sztrelecről, az Anteusról és a Midgard toborzási gyakorlatáról - a fogantatásod idején ez utóbbi meglehetősen ingatag jogi alapokon állt. Elképzelhető, ismétlem, elképzelhető, hogy egy jókor jött cikksorozat apádat is elbizonytalanítja majd, de biztosra csak úgy mehetnénk, ha néven neveznélek, és...
- Nem megy - jelentette ki Vogel. - Ha te... a másik te miattam választja az igazlátói pályát, már az első találkozásunkkor rám ismer, és jó előre figyelmeztet a veszélyre... azaz változtat a jövőn, amit nem tett meg, tehát csak az ügyemet ismerte, a nevemet nem... ha ismerte egyáltalán, hisz távolról sem biztos, hogy sikerül célba juttatni az üzenetet.
Gavoda felsóhajtott: legalább annyira elege volt a paradoxonokból, mint a kefehajúnak.
- Legalább a formátummal nem lesz gond - hunyorgott a kamkorderre. - Ez a kis vacak ötvenötös modell, és elég hétköznapi ahhoz, hogy a fő irányvonal része legyen. Ha megmaradunk a feltevésnél, hogy a két valóság csak apró részletekben különbözik, és autentikusnak tekintjük mindazt, amire az egyetemi éveimből emlékszem, két masinán is lejátszhatom az anyagot. Volt egy hordozható és egy asztali gépem... és csak rajtam áll, mivel etetem be őket tizennyolc évesen, egy átmagolt éjszakát követő hajnalon.
Vogel komoran bólintott, és nézte, ahogy a diszk a kamkorderből tompa fényű Faraday-tokba, onnét az alacsony, lakkfa asztalra kerül.
- A múlt záloga - sóhajtott Gavoda. - Esetleg a jövőé; minél többet agyalok rajta, annál nehezebben igazodom el az alternatívák közt. - Megcsóválta ősz fejét. - Komolyan hiszed, hogy ez a trükk megmenthet önmagamtól? Hogy rábír, gazember helyett zsaru legyek?
- Mit súgnak az ösztöneid?
- Hogy ha tovább iszom, kezdhetek kuporgatni az új hasnyálmirigyemre.
- Ennyi?
Gavoda elnézett az Öreg majom feje felett.
- Fene tudja. Te emlékszel, mit, hogyan és miért döntöttél el tizennyolc évesen?
- Alig.
- Pedig mennyivel közelebb vagy ahhoz a korhoz! - A doktor erőt vett magán, és feltápászkodott. - Nem nézed meg a felvételt?
- Eleget láthatom, ha sikerül a manőverünk. Ha pedig nem sikerül... nos, kár az időért, azt hiszem.
- Jól vagy?
- Remekül - dünnyögte Vogel, és erőnek erejével fojtotta el a szamuráj gúnykacaját. - Mi a következő lépés?
- Felhívom Tatárt, aki a csepeli enklávéból egyenest az exnejedhez megy a holofelvételekért. Mi is a jelszó?
- Lemming.
- Mint az a brit, aki Fellegh kedvenc regényeit írta?
- Mint azok a szőrös kis izék, amik napokon át loholnak a tengerig, hogy testületileg beleveszhessenek.
- És a brit...?
- Fleming. Mint az a másik, a penicillines, aki a gombáiért Nobel-díjat kapott.
- Persze. - Gavoda elnézett a kefehajú válla felett; mintha nehezére esett volna mondandóját szavakba önteni. - És ha már a gombáknál tartunk: tényleg nem akarsz valamit a társbérlőid ellen?
- Miért kérded?
- Zavar az érzés, hogy magad vagy, tárgyalnom mégis kettőtökkel kell.
- Nem bízol bennem?
- Kijövök az obsitossal, de nem tudom, mit gondoljak a szamurájról: valami azt súgja, mindkettőnket gyűlől, amiért árulóvá tesszük.
- Csak magát gyűlöli - vont vállat Vogel. - Azért, amit tett, és amit tehetett volna. Vágyik a halálra, de nem adja fel, míg végre nem hajtja a küldetését: ilyen a természete. - Hallgatott egy sort, aztán Gavodára pillantott megint. - Nem is miatta, hanem a bizonyíték miatt aggódom. Még mindig nem tudom, kinek akarod elpasszolni: a Cassell rég tudja, amit tudnia kell, a Midgard fejesei túl sokat fektettek Kedvessybe ahhoz, hogy higgyenek nekünk, a hazai média pedig...
- Ne aggódj. - Az ősz férfi kézmozdulattal jelezte, hogy ideje visszatérniük a terminálhoz. - Sosem hallottál az információs hadviselés alaptörvényéről, mi?
- Soha.
- Akkor halld, és vésd fel valahová: ahol a stratégia, a taktika és a józan ész csődöt mond, az elemi ösztönökre, a kéjvágyra, a hatalomvágyra és más effélékre bizton számíthat az ember.
A taxisofőr nagydarab, szótlan ember volt: profilja és visszapillantó tükörben izzó fekete szemei alapján Serif földije, bevándorló a Közép-Kelet hagyományos válságövezeteinek valamelyikéből. Felhajtott gallérú bőrkabátja, sildes sapkája és foncsorozott lencséjű infraszemüvege éjszakai életmódra utalt, és erre vallott kocsija, a hidrogénüzeműre konvertált országúti cirkáló is, mely gazdag krómozással és üléseinek átható bőrillatával tüntetett a lemezeit ostromló elmúlás ellen.
- Zugló, Europlex. - Vogel kinyújtóztatta lábait: majd' száz métert mászott felfelé egy vaslétrán, míg a menedékből a kis-svábhegyi kutyafuttató bokrai közt meghúzódó cementbunkerbe ért. A padlót - a hasonló építményekben megszokott módon - gyékényszőnyeg borította, fonatai közt fogadalmi gyertyák viaszcseppjeivel és koromfoltjaival: a zarándokok, bár számuk az elmúlt két évben a tizedére csökkent, még mindig fel-felbukkantak itt, hogy ajándékaikat és fohászaikat a gyökérkaverna visszhangos mélységeire bízzák. A kefehajúra váró sofőr (bár sok mindennek látszott, csak épp hívőnek nem) egy csomag Marlboróval hódolt a hagyománynak, morogva segédkezett a nyomok eltüntetésében, és szótlanul tartotta a viharvert ernyőt Vogel feje fölé, míg a bozótoson át az Álom utca sarkán parkoló Buick Centuryhoz csörtettek.
- Pocsék egy idő.
- Az. - A szamuráj kifejezéstelen arccal figyelte a hajladozó ablaktörlőket, melyek - a neveltetés átka - összecsapni készülő pengékre emlékeztették. Neveltetése késztette arra is, hogy indulás előtt különös gonddal tisztálkodjék, törzsét fehér vászonnal tekerje körül, majd egy óráig válogasson a ruhák és a fegyverek között: a küszöbön álló találkozás minden mozzanatának tökéletesnek kell lennie. Aki egész életében megfelelésre törekszik, a halál torkában sem éri be a teljességnél kevesebbel. Úgy jár majd, ahogy a szél, úgy mozdul, ahogy a hajló nád... és ha karmája ezt követeli, a két part közt hömpölygő Duna méltóságával egyengeti útját a nemlét tengeréig.
Összerezzent, ahogy a Buick az Istenhegyi út lejtőjén a magasba szökkent: a tulajdonosa a jelek szerint nem érte be egy szimpla motorcserével. Mellében érezte a gyorsulást, ahogy az ingadozó AG-erőtérrel övezett cirkáló fordulóba kezdett. Az esőfelhők árnyékában heverő város palaszürkének, a folyam tisztátalannak és olajsűrűnek látszott: kezdte elárasztani az alsó rakpartot, és uszadékból emelt torlaszt a lakóhajók körül mindkét oldalon.
- A doktor üzen magának - szólt hátra a sofőr, akinek jobb füle mögött egy pillanatra láthatóvá vált a kefalofon beültetési hege. - Az érdekelt visszaigazolta a küldemény érkezését, nem kifogásolta az árat... és megtette a szükséges lépéseket, hogy a családlátogatás szerencsés véget érjen.
Köszönöm, akarta mondani a proximai veterán, a szamuráj azonban csak dünnyögött valamit a kölcsönkabát gallérja mögött: a folyót nézte és az ablaküvegen végigcsorgó, reflektorfényben szikrázó nedvességpatakokat. Talamikus kronométere szerint hat óra múlt, de a júniusi ég színéből ítélve lehetett volna nyolc, vagy akár tíz óra is - Budapest furcsa kábulatba süppedt, melyből sem a szombati forgalom, sem a birtoklásért vívott csata gyilkos villódzása nem rázhatta fel.
- A rendőrség keresi magukat - folytatta a sofőr. Szövegében nyoma sem érzett akcentusnak: amit a történelem elkezdett, a Medence, a jó öreg géncentrifuga sikerrel végezte be. - A rabszállító kiemelése után mindketten az országos lista élére kerültek, de a doktor szerint maga a népszerűbb: egy rajongója, bizonyos Hariz a támadási terven is változtatott a mielőbbi viszontlátás reményében. - Ráfüstölt, és Vogelnek is odakínált egyet áldozati Marlboróiból. - Mit tett vele, hogy így feldühödött?
- Tartóshullámot ondoláltam a hajába, és gazdagabbá tettem pár himlőhellyel. Csupa olyasmit, amit az adott szituációban bárki megtett volna.
A sofőr felnyerített, majd lefelé kormányozta a cirkálót. Végigsiklottak az Andrássy út felett, és a Hunyadi téri platformról, két másik veteránnal szinte egyidőben rugaszkodtak el ismét. A Városliget dzsungelfoltján túli termeszvárak óriásokként ágáltak, fémen, üvegen és vízen megtörő fényeik bántották Vogel szemét.
- Öt perc az érkezésig. - A sofőr a kiírásokat tanulmányozva öntapadós cetlikkel és alkoholirónos kalligráfiákkal teli monitorán. - Az esernyőt maga mellett, a szütyőt hátul keresse; amint kiemeli, már itt sem vagyok. - Belevigyorgott a visszapillantóba. - Sok szerencsét, haver!
- Simpai naide.
A Buick gyorsan oszló gázfelhőben ereszkedett alá, és csak annyit időzött az Europlex árnyékában, hogy Vogel a far fecskeszárnyait megkerülve magához vehesse holmiját. A sofőr intett, a csomagtartófedél lecsapódott. A kefehajú ellépett onnét, megvárta, míg a cirkáló a mélyen járó felhők fölé szökken, aztán a főbejárat felé indult: lakkbőr cipője talpa
a tökéletes minden részletében kikezdhetetlen
fel-felsírt a nedves kövezeten. Ahogy a parkoló autókat kerülgette, hallani vélte az alakjára fókuszáló kamerák és lőelemképzők zümmögését: hazai földön, a szigorított védelem külső zónájában járt, s bár semmit sem érzett, szinte látta a testét pásztázó, egymást keresztező sugarakat.
A főhomlokzat függélyesből organikusba átolvadó formáival, füstüveg síkjaival és repkénnyel futtatott traverzeivel olyan volt, mintha az életre drótozott Tange Kenzo álmodta volna meg... de feleannyira sem tűnt ijesztőnek, mint az átrium álságos nyugalma, melyet a szamuráj - és vele az obsitos - vihar előtti csenddel azonosított.
Keresztirányban sietett fel a lépcsőkön, s noha a zivatar keze a porticus alá is elért, várt egy darabig: táskáját markolva tűrte, hogy a szél esőcseppeket vágjon a képébe, és fellebbentse bokáig érő zsávolykabátja szárnyait. Meglepően nyugodtnak érezte magát ahhoz képest, hogy a zónák határán méternyi ívfények villóztak; az önfegyelem
a víz táplálja a fát
a fa táplálja a tüzet
a tűz teremti a földet
a föld szüli a fémet
a fém megtartja a vizet
erősebbnek bizonyult a tudatalattija öltözőiből épp hogy kieresztett szumo-birkózóknál, akik barátságtalanul méregették, magasra emelt lábakkal riogatták egymást, és az isteni ősök kegyét keresve egy-egy maroknyi sót szórtak a levegőbe.
Vogel az apró szemcsék surrogására, netán a léptek kopogására rezzent fel: néhány alak mozdult az üvegajtók túloldalán. Ahogy közeledtek, az átriumra nyíló folyosókból újabb alakok csatlakoztak hozzájuk: legtöbbjük a biztonsági szolgálat szilvakék egyenruháját viselte az ostoba lakkbőr fegyverövvel és fehér cérnakesztyűvel.
- Vogel?
Az üvegfal megnyílt. A sokfejű, sokszemű és sokarcú szörnyeteg cérnakesztyűs kezekkel nyúlt az érkező felé, gyakorlott ujjakkal és legkülönfélébb szenzorokkal tapogatta végig - egy laborasszisztens még a halántékán végigcsorgó esővízből is mintát vett, és mosolytalanul lépett oldalt, hogy az automatika visszazárhassa a külvilágra nyitott kaput.
- Minden rendben, Vogel?
A kefehajút meleg léghullám legyintette meg. Beleszédült az univerzum állapotának hihetetlen változásába: ami kintről a jin és a jang egyensúlyának látszott, a férfias, a szilárd és cselekvő jang túlsúlya volt: a néptelen átriumról készült holofelvétel fedezékében fegyveresek és technikusok nyüzsögtek, a fali csatlakozók és a padlón kígyózó vezetékek szatkomok és taktikai kivetítők sorát táplálták, és futotta az energiából a kávé felforrósítására is, melyet a két nagy csoportba tömörült ügynökök - a Fiat Lux légiói - bőrfotelekben, imaszőnyegeken, vagy épp a márványpadlón kuporogva kortyolgattak.
- Zed! - visszhangzott a kiáltás, a templomi áhítathoz szokott falak közt. - Zed van itt, fiúk! A ronin hazatért!
Három perc kellett, hogy előkerüljön az első öltönyös is: az adminisztratív részleg munkatársai nem éberségükről váltak hírhedetté a harcoló alakulatok körében. Ez a fickó - szakasztott mása annak a másiknak, akit Vogel szerda reggel egy Szabadság hegyi utca aszfaltján hagyott - a statisztikai átlagot képviselte: magas volt és vasalóállú, szőke sörte borította koponyája egy faltörő kosé, szemei világos, fénytelen ragadozószemek.
- Maga? - sziszegte elvékonyodó ajakkal, mely még szándékánál is ellenségesebbnek mutatta ábrázatát. - De hisz a jelentések szerint...
- Élek - legyintett Vogel, és jobb meggyőződése ellenére elfogadta a kávésbögrét egy nagy bajuszú, vaskos szemöldökű kurd kommandóstól. - Élek és itt vagyok, hogy tegyem a dolgomat, ha nem is pont úgy, ahogy a szerződésemben áll. - Kabátzsebébe kotort, és előhúzta a mattfekete plasztikkártyát, melynek elsőbbségi kódja a holofelvétel vásárlójától származott. - Fókuszáljon rá, aztán tűnjön a fenébe: T plusz négy óránál tartunk, és van elég gondunk maga nélkül is.
Az öltönyös leolvasóját az arccsontba építhették, mert félrebillentette fejét, hogy tisztább képet kapjon... és mikor végzett, zavartan tekintett a kefehajúra.
- Ez nem szokványos eljárás. Biztos benne, hogy épp most...
- Egészen biztos. - Vogel félretolta az okvetetlenkedőt, és elszántan, de sietség nélkül folytatta útját a hátsó fal, a céges embléma és a kékes fénnyel körülrajzolt liftajtók felé. - A városból jövök: az ottani helyzet bőven indokolna ennél szokatlanabb eljárást is.
- Maga lekerült az aktív ügynökök listájáról - próbálkozott a vasalóállú. - Miután az ügyvédek hiába keresték, másolatot szereztünk a rendőrségi jegyzőkönyvekről. Bebizonyosodott, hogy maga az utasítás ellenére kontaktust létesített az ellenség...
- Lassan a testtel! Ők létesítettek kontaktust velem: először a lakásomon, aztán a nyílt utcán próbáltak karajra bontani, és velem ellentétben a felhajtás sem zavarta őket. - A kefehajú a legközelebbi lift leolvasójába illesztette a kódkártyát. - A jegyzőkönyv nyilván nem említi, de ennyin múlt, hogy el nem kaptam a Cassell operatív főnökét. Hariz Izmailov: megkongat valamit a név?
- Tudom, kicsoda Hariz Izmailov - sziszegte az öltönyös, akit az ajtónyitást jelző csengettyűszó csak elszántabbá tett. - Az aligazgató furcsának tartja, hogy maga profi létére ekkorát hibázott; ezért is adta ki az utasítást, hogy kapcsoljuk le, amint...
Vogel megadón széttárt karokkal lépett hátra... aztán fordult egyet, megragadta a vasalóállút, és olyan erővel csapta a falnak, hogy eszméletlenül rogyott a márványpadlóra. Akik látták, mi történt, éljeneztek és röhögtek - a kefehajú vigyorogva intett oda nekik, és ahogy az ajtók bezárult, megkönnyebbülten fújta ki tüdejéből a levegőt. A kódkártya működik, a fejetlenség a vártnál is nagyobb - az apró melléfogások ideje lejárt, a hibák újabb hibákat szülnek, és ha a szamuráj képes lesz kihasználni őket, talán a véres végkifejlet is elkerülhető.
Tény: a kék zóna Vogelje kiszámíthatatlan és veszedelmes alak.
Tény: a Midgard & Heym ökoszisztémájában szép számmal akadnak nála veszélyesebb ragadozók.
Következtetés: egyetlen lépést sem szabad elvétenie.
Rádöfött a LE gombra, és ahogy a fülke az Europlex földalatti szintjei felé lódult, mosolyogva nézett farkasszemet a rejtett kamerákkal. Várta, hogy érkezésének híre végigfusson a cégóriás vérveszteségtől eltompult idegrendszerén, és elérjen a tetőközeli irodában trónoló szörnyetegig, aki (efelől nem voltak kétségei) hamarosan kapcsol, és birodalma kazamatáira is kiterjeszti a vadászidényt.
„... a hegy moccanatlanul nyugszik, a tűz azonban fellángol, és máris tovaterjed: természete az átmenetiség. A bűnt - fakadjon bárminő forrásból, neveztessék bármilyen néven - ugyanilyen sebesen kell követnie a bűnhődésnek hogy a börtönök átmeneti szállások legyenek csupán, és ne váljanak a sorsüldözöttek örökkévaló csapdáivá...”
Az Europlex immunreakciójának első jelei az indulást követő ötvenötödik másodpercben mutatkoztak: az ajtó feletti lámpa színe kékről sárgára változott, a repulzorok lassítani kezdték a fülke futását, egy színtelen konzervhang pedig újbóli azonosítást kért.
Vogel az automatika türelmi idejét kihasználva a kapcsolótáblához erősítette a kabátzsebéből előhúzott készüléket, és tovább mosolygott a neszek hallatán: a cigarettatárcának álcázott zártörő mikronnyi csápjai áthatoltak a panelen, és a megfelelő érintkezőket keresve kígyóztak tovább.
- Elsőbbségi kód, AAA kategóriás felhatalmazás. - Felmutatta a kártyát, de óvakodott a falba csúsztatni: a vásárló csak a kódot szállította, melyet Gavoda hamarjában egy használatlan (és alighanem hamis) donorengedélyre vitt fel. - Referenciák: Kedvessy A, Páll/Mihalik R, Fiat Lux hadművelet.
- Ellenőrzés - kondult tompán, és a fülke pár pillanat múlva ismét gyorsulni kezdett. - Prioritás megerősítve, Vogel, Zs. külkapcsolati osztályvezető azonosítva. További jó munkát, uram!
A kefehajú leeresztette a kártyát, és a kékre vált lámpát bámulva tovább számlálta a másodperceket. Hetvennyolcnál a lámpa fénye vörösre változott, a repulzorokat azonban már kiiktatták a zártörő nyúlványai: a fülke újabb fél percen át ereszkedett, és alig érezhető zökkenéssel állapodott meg az aknafenék AG-mezejében.
Vogel még egyszer belemosolygott a kamerába, majd gézmaszkot húzott, és az egész tetőrészt vörösre színezte a táskából előkerült festékszóróval. A fegyverszíjat, a laborköpenyt és a kitűzőt már tanúk nélkül öltötte fel, ellenőrizte a Gavodától kölcsönzött pisztolyok mechanikáját, mindkét csőre hangtompítót erősített, áttörölte multifunkciós vizorja lencséit, táskájába tette a gondosan összehajtogatott zsávolykabátot és a gézmaszkot, aztán megnyomta a zöld gombot a zártörő teknőspáncélként domborodó hátán.
A fenti vezetősínről szikrák hullottak a padlóra, ahogy az ajtó feltárult. A kefehajú baljával a táskát, jobbjával az egyik pisztolyt markolva merészkedett elő: a csőfolyosó hosszában ibolyaszín fények derengtek, a zárlatolt panelből szállongó füst szaga ózonillattal keveredett a csíramentes levegőben. Vogel sem a mennyezeten, sem másutt nem látott működő kamerákra utaló hőfoltokat, csak a szemközti ajtó felett derengett az obligát lámpa, akár egy bóbiskoló szörnyeteg szeme.
- Végre itt van! - csendült a rejtett hangszórókból. - Nyugodtan közelebb jöhet: idelent nincsenek automatizált fegyverek, a megfigyelőrendszert alfába küldtem, és gondom lesz az ajtóra is. Csak egy pillanat még...
A hidraulika felzümmögött, a reteszek kínai varázsdobozokat megszégyenítő kunsztokkal simultak a fém síkjába: a lassan táguló résben vékony arcú, krómkeretes szemüveget és laborköpenyt viselő férfi jelent meg.
- Marjai - suttogta, és ahogy az ajtó újra záródni kezdett, tetőtől talpig szemügyre vette a behatolót. - Exoszociológus, KPTE, hetvennyolcas évfolyam. Maga az a fickó, akit...
- Személyesen. - Vogel tekintete körbevillant, de a patkóforma folyosó egyik ágában sem látott mozgást. - Hányan vannak idelent?
- Ez a legalsó bugyor. - Marjai kivillantotta mosolyát, és a köpeny alatti öltöny mellényzsebére kapcsolt óraláncot. - Idáig csak a fejesek merészkednek, ha úgy tartja kedvük, és a karbantartók, ha feltétlenül muszáj, de az utóbbiakat egy szinttel feljebb úgy megzümmögik, hogy talán még blokkolni is elfelejtenek kifelé menet. A szerződés lejártakor engem sem kímélnének - ezért is örülök, hogy idáig jutott az ügy. Hét éve várom, hogy vége legyen ennek a justizmordnak, és tudja mit? - Mosolya szélesebbre nyílt, ahogy a köpenyzsebéből előkerült Glock „Borsszóró”-val a kapcsolótáblába lőtt. - Ennyit sem érdekel, mi lesz az ára!
- Nem értem.
- Majd megérti. - Marjai krómtokozású Omegájára pillantott; a másik órát nyilván csak hagyománytiszteletből hordta. - A labor számítógépe fél öt óta dolgozik az adattár feltörésén, és eltarthat még egy darabig, mire befejezi, de talán jobb is így: Kasszandra... azaz K azonnal látni akarja magát.
- Kasszandra?
- A jövendőmondó. Mint Priamosz lánya az Iliászban, eltekintve attól az apróságtól, hogy hím a szerencsétlen... már amennyire a kaszkádoknál ilyesmiről egyáltalán beszélni érdemes.
Karon ragadta az elképedt Vogelt, és összerezzent, ahogy megérezte a fémet a laborköpeny alatt.
- A fenébe, hisz ez...
- Kettőhuszonhatos Sig Sauer félautomata, tizenötös zsarutárral és Apex suttogóval. A másik oldalon is talál egyet; nem mai darabok, de sokkal megbízhatóbbak a futó modelleknél.
Az exoszociológus homlokráncolva bámult rá.
- K egy szót sem szólt a fegyverekről. Ugye nem azért küldték, hogy...
- Hogy megöljem? - Vogel keserű kacajra fakadt. - Ember, hisz kettőnk közül csak maga tudta biztosan, hogy ez az izé...
- Jobban szereti, ha K-nak nevezik.
- ...hogy ez a K tényleg idelent van! - Vogel tétován indult előre a fal mentén; úgy érezte magát, mint egy drámai színész, akire tudtán és akaratán kívül musical-szerepet bíztak. - Azt mondja, számított rám? Hogy látni akar?
- Persze. Szerda óta egyfolytában magát emlegeti, és ha tudja is, mi folyik a városban, aligha törődik vele: érzéki izgalomban tartja a tudat, hogy a helyzete változni fog.
- Változni?
- Természetesen. Egy darabig szórakoztatta a felhajtás, amit körülötte csaptak, de rég beleunt, azt hiszem; az utóbbi egy évben már csak azért tett az aligazgató kedvére, hogy meg ne fosszák a szellemi tápláléktól. - A patkószár végében újabb ajtó tűnt fel, közeledtükre azonban automatikusan félresiklott, szabaddá téve az utat egy ibolyafényben fürdő lépcsősor felé.
- Igazában nem is a táplálék a lényeg, de a teljes történet túl hosszú lenne - ha túléljük, pótolom a mulasztást, rendben?
- Ha maga mondja...
A lépcső antiszeptikus sugarakkal pásztázott alagútba, az alagút meghökkentő méretű, vastagon páncélozott falú és mennyezetű helyiségbe vezetett. Olyan volt, mint valami koncertterem, nézőtérnek azonban nyoma sem látszott, a zenekari árkot megfigyelőposzttá alakították, a pódiumot pedig tíz méteres élhosszúságú kocka, afféle terrárium foglalta el. Autonóm vezérlésű reflektorok vonták lágy fénybe a köré-fölé telepített műszerblokkokat, a gázkeringtető rendszer csőkígyóit, az érzékelőket, melyek a belső atmoszféra legapróbb változásairól is tájékoztattak... és a terrárium lakóját, akinek most csupán sziluettje sejlett át a homályos poliüvegen.
- A falak fényáteresztése csak kívülről szabályozható - magyarázta Marjai, ahogy a monitorokkal és a kijelzőkkel zsúfolt árokhoz kísérte Vogelt. - Elődeim örömüket lelték K kiszolgáltatottságában... és mint nyilván sejti, egyetlen értékelhető információt sem kaptak tőle. A mi viszonyunk merőben más természetű: bizalminak mondanám, ha nem irtóznék úgy a kétértelmű kifejezéstől. - Intett Vogelnek, hogy maradjon, ahol van, és egy görgős irodaszéket vonszolt fel számára a műszerpulthoz vezető rámpán. - Kezdetben napokig beszélgettünk egyvégtében, és tíz-tizenkét óránál mostanság sem adjuk alább. Ha valami, ez biztosan hiányozni fog, de vigasztal a tudat, hogy jót cselekszem, és hogy ezzel a lépéssel az emberiség morális terhén is csökkentek valamelyest.
A kefehajú zavarodottan bámulta a homályos falat, mint azt a másikat a Proxima névtelen kisbolygójának gyomrában, ahol katonai pályafutása legnagyobb trófeájával, a kalmárral találkozott. Összerezzent, ahogy a kocka világosodni kezdett... aztán megint, ahogy a belsejében gubbasztó alak közelebb lépett, és rányitotta hatalmas, zöldarany szemeit.
Valóban volt benne valami a békákból, de még több a gestaltok klasszikusának számító kétéltűekből, akiktől jelenlegi pózában csak fejformája, arcberendezése és furán textúrált, árnyalatát pillanatonként változtató bőre különböztette meg. Halványkékre fakult kertésznadrágot viselt, a hozzá való vászoncipők kifelé fordított orral, ugrásra kész ölebekként várakoztak a két oldalán.
- Helló, Vogel.
Hangja nazális, mosolya (nyilván szándéka ellenére) vérfagyasztó volt: túl sokat mutatott meg bíbor ínyéből és daják nyílhegyekként meredező fogaiból. A kefehajú önkéntelenül megemelte, aztán leejtette balját; szédülő fejében ősrégi közhelyek
jézus ereje telefon haza figyeljétek az eget
zakatoltak, lehetetlenné téve az összpontosítást.
- Honnan tudod a...
- A nevedet? - A béka (ha csakugyan az volt) könnyedén emelkedett fel: Vogel számára csak most vált nyilvánvalóvá, hogy térdízületei mindkét irányban hajlanak, és hogy sokkal kevésbé testes annál, amilyennek váll- és fejformája mutatja. - A plazmától, természetesen. A lelkemre kötötte, hogy adjam át az üdvözletét, és hogy mentsem ki a távolmaradás miatt: sem a narancsokról, sem az agapéról nem feledkezett meg, de mostanság... hogy is mondjam... túl sok a dolga odakint.
Vogel döbbenetét feledve lépett előrébb.
- Beszéltél vele?
- A magam módján. - A lény az árokban gubbasztó Marjai felé fordult. - Bekapcsolnád a kettes szűrőt, doki? Ebben a megvilágításban olyan... tésztaszínűnek tűntök.
- Bocs, K.
A háttérvilágítás árnyalata a spektrum vörös tartománya felé tolódott - a csarnokban tartózkodó emberek most valamiféle trópusi nyavalya türelemmel halódó áldozatainak látszottak, a lény azonban elégedetten bólintott: neki merőben más eszményei voltak a jó megjelenésről.
- Nem teszed le magad? - hunyorított a kefehajúra. - Maradt pár percünk a főműsor előtt, amit vétek volna elvesztegetni.
Vogel bólintott, de a helyén maradt: a kockában szétszórt tárgyak - könyvek, VR-kazetták és magazinok - hipnotikus erővel vonzották a tekintetét.
- A doktor szerint vártál rám.
- Na igen. A fő idővonalon nyolcvanegy százalék volt a valószínűsége, hogy eljutsz idáig, és ti, emberek ritkán ragadtatjátok magatokat igazán váratlan lépésekre.
Vogel megint bólintott, aztán megdörzsölte halántékát; a világ kezdett újra fókuszba állni körülötte.
- Tényleg a... jövőbe látsz?
- „Jövőkbe” a pontos kifejezés - felelte a K-nak nevezett lény. - És persze a múltakba is, de ezt a képességemet viszonylag ritkán használom; mi, kaszkádok úgy vagyunk ezzel, mint ti a tévésorozatokkal, amiket milliószor láttatok, és ha elég vacakok, már a főcímnél más hullámhosszra álltok.
- Csatornára.
- Szemantika - vigyorgott K. - Szeretem bennetek ezt a szétszórtságot: a nyelveitek elragadóan változatosak és bonyolultak, minden egyes réteg új utakat, új elágazásokat és univerzumokat teremt. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy ez a különleges képességetek: az autogén inviolábilitás csak következmény, de a kalmárok - szerencsétekre - még nem jutottak odáig, hogy az összetevőit is elemezni kezdjék. - Közelebb hajolt a falhoz, lélegzetének párafoltja elhomályosította vonásait. - Egyelőre csak tapogatóznak, bár ez is elég kellemetlen olyan lények esetében, akik kifejlett formájukban húsznál több végtaggal rendelkeznek, nemde? A háborúban kis túlzással legyőztétek őket, de a játszma tovább folyik: ez a legnagyszerűbb az életben... és a legnagyobb teher azok közül, melyeket születésünktől fogva cipelnünk kell.
- Én nem játszom.
- Mindenki játszik, Vogel. Néha a saját játékát, többnyire másokét, és az utóbbinak is megvan a maga haszna: alkalmazkodásra és türelemre tanít. - A kaszkád kifelé billentette térdeit, és megint lekuporodott. - Vonatkoztass el a problémádtól, és képzeld magad az én helyembe! Majd' tíz éve élek ezen a bolygón, és a Bükköt meg ezt a kalitkát leszámítva csak pár öklöt és csizmatalpat láttam belőle.
- Csodálod? Te meg a haverjaid hülyét csináltatok az emberiségből. A legszentebb álmokat, a legőszintébb szándékokat gyaláztátok meg, és..
- Ne folytasd - dünnyögte K. - Illetve csak akkor, ha itt és most, a multiverzum nyilvánossága előtt bűnösnek vallod magad az inkák és a mohikánok legyilkolásában, a mauritiusi dodo, az európai bölény és a kis macskamedve kihalásában, a háborúkban, az etnikai tisztogatásokban - mindabban, amit szorgos fajtád az elmúlt kétezer évben elkövetett. Dei gratia. Sigil Militum. Nuke `em to hell. És ne gyere nekem azzal, hogy ott sem voltál: az élet csapatjáték, és az evolúció sem az egyéni teljesítmények alapján ítél.
Vogel felsóhajtott.
- Nyilván arra célzol, hogy nincs közöd a társaid üzelmeihez. Félrevezettek, parancsot teljesítettél, esetleg kényszerítettek: bármelyik van olyan jó mentség, mint az enyém... néha mégis kevés, hogy betakarózz vele.
- Kaszkád vagyok, nem sodródó - közölte K. - Szezon és fazon. Fecske és kecske. Velük utaztam, de nem azonosultam a céljaikkal; épp elég gondot okoz a sajátom is.
- Helyben vagyunk. Mi a fenét keresel a Földön?
- Te mit kerestél nyolcvannyolc nyarán Olaszországban, ahol egy árva lelket sem ismersz? Mi vette rá Kolombuszt, hogy Tunisz vagy Velence helyett nyugatnak hajózzon, és miért akart Hector Servadac...
- Fikció, K - szólt közbe az exoszociológus. - Servadac nem történeti személy.
- Hát aztán? Én sem vagyok történeti személy: Kerecsend mellett szűntem meg annak lenni, mikor voltatok szívesek megrendezni a halálomat, hogy ebbe a nyomorult kockába dughassatok. A kormányotoknak volt némi oka a gyanakvásra, elismerem, de ezt az eljárást a könyvekkel, a filmekkel és a teljes ellátással együtt sem indokolja semmi. - Vogel felé fordult, hatalmas szemei különös tűzben égtek. - A plazma szerint te nem tartozol a statisztikai átlaghoz. Más vagy, több, mintha fikció lennél... és szorultságodban is készen állsz másokon segíteni. Miután felbukkantál, tudakozódtam felőled. Tisztában vagyok a problémáddal, egyben-másban segíthetek is... de előbb ki kell juttatnod innét.
- Micsoda?
- Hisz ezért jött - emelkedett fel Marjai a monitorok mögül. - Vagy ezért is, nemde?
Vogel feszengett. Szamuráj énje érzékelte a veszélyt, de az irányát képtelen volt meghatározni: zavaró tényezők sokasága vette körül.
- Az alkuban szó sem volt jövendőmondóról. A bombák és a génbanki adatbázis miatt jöttem: azok után, amit az aligazgatóval tettünk, bizonyítanom kell, hogy semmi közöm a céghez, különben...
- Azt akarja mondani, hogy nem K kiszabadításával bízták meg? - Marjai keskeny arca rózsaszínre sápadt; természetes fényben nyilván falfehérnek látszott volna. - Hogy a fejesek még mindig nem értik, mi forog kockán?
Vogel a kaszkádra sandított: a körülményekhez képest meglepően nyugodtnak, szinte rezignáltnak látta.
- Az én hibám, doki. Ez a valóság nem egészen az a valóság, ha érted, mire gondolok.
- Micsoda?
- Baj van a bolygótok idővonalaival - közölte a lény. - A kalmárok, miután erővel nem boldogultak, alvállalkozót küldték a Földre: egy pacifikátort, aki a siker érdekében a legaljasabb húzásoktól sem riad vissza. A pacifikátorok a beszivárgás mesterei: egy-egy ellenséges fajra szakosodnak, és korokon át képesek tanulmányozni őket, míg rátalálnak arra a bizonyos pontra, ami Achillesnél a sarok, Cyranónál az orr, Marty McFly-nál a „törpe” kifejezés volt; a módszert, mellyel az adott civilizáció a legkönnyebben befolyásolható... azaz térdre kényszeríthető. A ti pacifikátorotok is ezen fáradozik, de nem tud rólatok eleget ahhoz, hogy minden szálat a kezében tartson: az emberiség tanulmányozását a Kartell alig kétszáz földi éve rendelte el.
A kefehajú meghökkent.
- Azt állítod, hogy ez az egész... nem csak ellenem irányul?
- A létezésed szempont volt a célzóna meghatározásakor, és az akció időpontját is előrébb hozta. A Kartell vezérelve a gazdaságosság; hogy a pacifikátor küldetését szinte a személyedre szabták, nem mindennapi tünemény. Bármikor megölhetett volna, de ő, fajtája szokása szerint, előbb a lelkedet akarja elpusztítani. Magány és fájdalom általi halálra ítélt: módosította a személyiségedet, és ezzel egy sor változást idézett elő a fő irányvonallal szomszédos szegmensekben. A legtöbb olyan apró, hogy az érzékelési határt sem éri el, és könnyen megtéveszti azt, aki békaperspektívából szemléli a dolgot... még ha történetesen kaszkád is az illető. - K ismét kivillantotta fogait. - A nagy felfordulásban néhány valóságvonal elkerülte a figyelmemet, ennyi az egész. Az a vad tekintetű pasas, Hariz, túlélte a találkozótokat, ugye?
- Igen.
- A karján sebezted meg?
- Az arcán és a nyakán. - A kefehajú beleborzongott a hercegován grimaszának emlékébe. - Fontos ez?
- Igen. Hányan vártak rád befelé jövet?
- Nem álltam le megszámolni őket.
- Az az ember, aki megpróbált visszatartani...
- Huszonöt és harminc közti, szőke, felnyírt hajú, optikai leolvasóval az arccsontjában. Itthoni vagy nyugati képzés: akkor sem ismer fel egy válldobást, ha közelről látja.
- Biztos, hogy férfi volt? - hunyorgott a kaszkád.
- Nem a legjavából.
- Úgy értem...
- Tudom, hogy érted, az isten szerelmére! A válaszom igen.
A hatalmas szemekben blendeként szűkültek össze a redők.
- Akkor... vigyázz!
A kék zóna Vogeljének csak annyi ideje maradt, hogy hanyatt vetődjön: a golyó előtte-felette cikázott el, és szikrát vetve vágódott le a túloldali fal páncélszelvényeiről. A kefehajú balra, Marjai búvóhelye felé gördült, aztán
vigyázz
irányt változtatott, és sikerült elkerülnie a második lövedéket is, mely az árok peremén kapott gellert, és izzó ólomcseppekkel perzselte meg fegyver után tapogatózó jobbját. Laborköpenye végighasadt, ahogy előrevetette magát: a Sauer csendes lobbanásai egy pillanatra láthatóvá tették az ibolyaszín alagútból jobbra szökkenő alakot. Párducizmok a tweedszövet nadrágkosztüm alatt, feltűzött haj, feketén villogó szemek. Páll/Mihalik.
Vogel zihálva lapult a terrárium derékmagas talapzata mögött. Előhúzta a második pisztolyt is, táskája (benne egy AK karabéllyal és hat teli tárral) azonban az irodaszék mellett maradt, a rajtaütés pedig fájdalmasan nyilvánvalóvá tette sebezhetőségét: ha a kiméra itt van, az aligazgató sem lehet messze, és minden múló perccel szorosabbra húzza a hálót prédája körül.
Hallasz engem?
Az üzenet kiáltásként dörrent a kék zónából előhömpölygő csendben. A szamuráj ösztönösen balra, majd felfelé nézett: beletelt pár másodpercbe, míg rádöbbent, hogy a hang valahonnan belülről szól hozzá. Ne próbálj válaszolni! A kaszkád csökkentette a sugallat erejét: a dübörgésből zúgás, a Vogel gerince mentén vándorló viszketésből borzongás lett. Csak az idegrendszeredet terhelnéd vele. Elég, ha figyelsz, és megbízol a tippjeimben: egymás után kétszer ritkán tévedek.
A kiméra újabb lövést adott le: a kefehajúra ezúttal a padlóborítás égett morzsái záporoztak.
- K? - próbálkozott az exoszociológus odalentről. - Vogel...?
- Maradj a helyeden, doki! - A kaszkádnak a jelek szerint a kétcsatornás kommunikáció sem jelentett problémát. - Minden rendben; megvan a jó változat, azt hiszem.
- Csak hiszed? - Marjai feljebb emelkedett, aztán, ahogy Páll/Mihalik ismét tüzelt, fogcsikorgatva húzódott vissza monitorai mögé. - Az istenit K, ez nem játék többé, ez...
- Háború - dünnyögte Vogel, és a dördülések visszhangjaitól fedezve a talapzat túlsó sarka felé lódult. A kiméra, bár nyilván látta elsuhanni a poliüveg falak mögött, nem lőtt, és nem is közeledett: tisztában volt a szamuráj képességeivel.
Arra a két fickóra vár, akik a fenti szervizalagúton át kúsznak a traverzek felé, üzente K. El kell kapnod őket, mielőtt kereszttűzbe fognak: ha sikerül, az asszisztensed tárgyalni fog.
- Nem az asszisztensem, hanem a koloncom. - A kefehajú a mennyezet gerenda- és vezetékszövevényét pásztázta tekintetével. - És nem az a fajta, aki a párbajokat alkuval fejezi be.
Nagyon bizonytalan. Kedvessy túllőtt a célon, mikor nyílt árulással vádolt meg: a kétnemű ennél azért jobban ismer... és jobban is akar téged.
- Akar? Az isten szerelmére...
Odafent, szakította félbe a kaszkád. Tizenegy áránál, az F alakú elágazás mellett!
A szamuráj a talapzatnak vetette hátát, és célzott lövésekkel árasztotta el a szervízalagútból kikapaszkodó alakokat: mindkettő alábukott, és rongycsomóként zuhant a csarnok padlójára. Marjai felnyögött, aztán erőt vett magán, és babrálni kezdett valamivel: a Glockot tölthette újra éppen.
- Zed!
A kiáltás a terrárium túloldaláról harsant: Vogel, ahogy kilesett a talapzat mögül, Páll/Mihalik karcsú árnyát pillantotta meg az ibolyaszín derengésben.
- Parancsolsz, fivérem-nővérem?
- Te átkozott hülye! Dobd el a fegyvert, és gyere elő; ha most feladod, talán még...
- Talán micsoda? - Vogel tárat cserélt mindkét pisztolyában, és féltérdre ereszkedett, hogy repülőrajtot vehessen, ha a kiméra támadásba lendül. - Az árulóknak nem szokás megkegyelmezni, és én, ha nem csalódom, épp áruló vagyok. A Cassell eszköze, akit agymosottan, csörgőkígyók és tarantellák méregszerveivel teleültetve küldtek haza, hogy a kozmikus lét alapkérdéseiről társalogjon egy rég halott idegennel. - Megszabadult köpenye maradványaitól, és a lassan vándorló fényreflexeket figyelte K terráriumának falán. - Vedd szemügyre a bölcsesség kútfőjét te is: igazán épületes látvány.
- Nem bújkálhatsz örökké - sziszegte a hibrid. - Ha tíz percen belül nem jelentkezem, Kedvessy általános riadót rendel el, és...
- Kedvessy aligazgató úr. - A kék zóna Vogelje a fogát csikorgatta, teste többi részén azonban vasakarattal uralkodott. Érzékei fokozott intenzitással működtek: a kaszkád neszezésén kívül Marjai zihálását és a génbank megnyitásán fáradozó MI perifériáinak zümmögését is hallani vélte. - A jó pásztor. A daimio, akinek testünk és lelkünk szolgál. Banzait kiáltanék, ha nem sajnálnám rá a levegőt... de még jobban sajnálom azokat a szerencsétleneket, akik, szintén Kedvessy akaratából, a század legértelmetlenebb bevetésére készülnek odafent.
- Nekik legalább van céljuk - acsargott a kiméra. - Van becsületük!
- Sóder. A Fiat Lux nem hadművelet, hanem előre megfontolt gyilkosság: az én eltüntetésemre, a régi bűnök elleplezésére szolgál. Kedvessy megpróbálja összekötni a kellemeset a hasznossal, de ez egyszer melléfogott. Az ügye vesztes ügy; kár volt ennyi derék fickót belekevernie.
- Mit beszélsz?
- Elveszítjük a háborút. - Vogel mostanra helyreállította az egyensúlyt a két zóna között, és megtalálta a módját, hogy a szamuráj bűntudatát a proximai veterán hideg dühével vegyítse. - Olyan biztosan, mintha a védelmet egy kínai mosodás irányítaná; Kedvessy túl nagy erőket fordított maga ellen, és mióta ez a pragmatista tünemény nem súg neki, mintha a stratégiai lángelméje sem lenne a régi. Nézz szembe a tényekkel, fivérem-nővérem: miféle főnök az, aki egy egész kommandó helyett két töketlen orvlövészt ad melléd?
- Te sem vagy sebezhetetlen, Zed. Vagy jobban szereted, ha Roninnak nevezlek?
Vogel baljának íves mozdulatával egy kiürült tárat hajított oldalra. A mattfekete plasztikhasáb még földet sem ért, mikor a golyók záporozni kezdtek: a hibrid készen állt, hogy megfékezze, ha dühében kitöréssel próbálkozik.
- Vogel a nevem. A világban, ahonnét jövök, Vogel úrnak, ritkábban Madárnak neveztek... és néhányszor annak is néztek, elismerem. Marketingben és rétegelemzésben utaztam, míg egy mocskos trükkel át nem rángattak ide - azon a bizonyos szerdai napon, mikor nem voltam hajlandó a képedbe mászni. Jól teljesítettem ahhoz képest, hogy félig-meddig amatőr vagyok, de tartozom annyival a busido szellemének, hogy mindezt hazai pályán bizonyítsam.
- Őrült vagy.
- Talán. De akadnak előnyei is a dinamikus skizofréniának: kettős emlékezet, kettős értékrend... és kettős immunitás az olyan alakokkal szemben, akik a viszonyt birtoklássá, a hűséget elvakultsággá egyszerűsítik. Ha még...
Támad, érkezett a kaszkád hangtalan figyelmeztetése. A fegyvert nem dobja el rögtön, de eszedbe ne jusson lőni rá, mert... a fenébe, úgysem értenéd.
A futó léptek neszére Vogel felegyenesedett, oldalt lépett... és kis híján beleütközött Páll/Mihalikba, aki lángoló szemekkel meredt rá, és ahogy hátratáncolt, valóban elhajította fegyverét.
- Nincs szükségem rá - sziszegte. - Sem erre, sem másra nincs szükségem... de mindig megszerzem, amit akarok.
Vogel nézte, ahogy megszabadul kosztümkabátjától. A lakkfekete top két oldalán megfeszültek az izmok: a szoborszerű test készen állt a küzdelemre.
- Kumite?
- Nem mindegy, minek nevezzük? Ha elintézel, folytathatod, ahol abbahagytad - ha én nyerek, se velem, se mással nem fölényeskedsz többé.
- A génjeim veszélyesek - figyelmeztette Vogel. - A tudásban, amit belőlük nyerhetsz, se te, se a főnököd nem lelné örömét.
Marjai ezt a pillanatot választotta, hogy kipattanjon az árokból: két kézre kapott Borsszórója egyenest a kiméra szívére mutatott.
- Vissza!
Páll/Mihalik rávillantotta éjfekete szemét.
- Magával semmi dolgom. Nem tudta, kivel áll szemben, így felelősség sem terheli a történtekért, de ha lő, ugyanúgy végzi, mint ez a hitehagyott... legfeljebb nem az én kezem által.
- Teszek a fenyegetéseire. - Az exoszociológus a kaszkádra sandított, aki sarkán ülve, nyilvánvaló elragadtatással figyelte a jelenetet. - Nem tartozom a nyavalyás hangyatársadalmukhoz: szakértő vagyok. A biztosító, amivel szerződésben állok, legalább annyi gorillát és fegyvert tart, mint maguk, a jogászai is értik a dolgukat... de most ne velük, hanem a pisztollyal foglalkozzon, és lépjen hátrébb: túl sokat vártam erre az alkalomra, eszemben sincs hagyni, hogy belerondítson.
- Doktor... - kezdte a kefehajú.
- Maga marad, Vogel. Marad, és ismerteti a vésztervet, vagy mehet a terráriumba K helyére: most már egyedül is végigcsinálom, ha kell.
Páll/Mihalik összehúzott szemmel méregette a két férfit.
- Megvesztek - suttogta. - Veszettek mind a ketten.
Vogel érzékelte, hogy bal lábára helyezi testsúlyát, de mert a kaszkád figyelmeztetése elmaradt, ellazult izmokkal várakozott tovább... és az utolsó pillanatban hajolt el a köríves rúgás elől, mely a falig röpítette Marjai pisztolyát.
- K!
Elnézést, mentegetőzött a lény. Ez nem szimpla elágazás, ez kész csomópont: minden pillanat és mozzanat újabb lehetőségeket szül. Ha most...
A kiméra Vogelre vetette magát. A szamuráj maradni, a proximai veterán hátrálni akart, és megroggyant a felsőtestére záporozó ütésektől. A kék zóna mélységeiben sárkányok bontogatták szárnyaikat, a torony azonban adós maradt a felszállási engedéllyel: a kaszkád és az exoszociológus egyszerre rezzent össze, ahogy a kefehajú a padlóra zuhant.
- Mire vársz? - sziszegte a hibrid. - Mutasd meg nekem!
Vogel, akit a fájdalom kissé eltávolított a szituációtól, azon kapta magát, hogy a részletekre figyel. Az átriumban gyülekező tömeg, a gyors siker a liftben, a terrárium padlóján szétszórt magazinok: mindez eleme volt csupán a nagy egésznek, melyet a régiek sorsszerűségnek, a kortársak, köztük Serif, a valóság fő irányvonalának neveztek. A valóság folytonos változásban volt, de a középpontban ott sötétlett a Midgard & Heym pincelaboratóriuma - a hely, ahol a tao szálai összefutnak és új irányt vesznek, ahol az igazság lakozik, s ahol szabadsággá oldják egymást a kényszerítő erők. A kiméra ellenfélnek látszott, pedig az erők egyikének megnyilvánulása volt csupán: Kedvessy keze, mely
küldhetett volna száz embert is
szokatlan óvatossággal tapogatózott prédája után. Óvatosan, mert nem ismert más utat: mint mindig, most is a túlélésre játszott, és Vogel megérezte, hogy bárki vérénél jobban szomjazza a bizonyosságot, a tudást, hogy kincsét is, titkát is megőrzik a jól szigetelt falak.
- Nem győzhetsz, fivérem-nővérem - suttogta, ahogy feltápászkodott. A felismerés oktalan jókedvre derítette: mosolyogva mázolta el homlokán a verítéket és a vért. Ezúttal nem várt útmutatást: Páll/Mihalik szemét figyelte, ellépett az újabb támadás elől, és szegycsontra mért pao-csuannal törte meg ellenfele lendületét. A kiméra megtántorodott, de nem esett el: sötét szemei perzselő tűzben égtek, felemelt baljának karmai az alagút antiszeptikus derengését tükrözték.
- Ilyen szerencsésnek érzed magad?
- Ez nem szerencse kérdése - mondta a szamuráj, és a balról jövő ütés alá bújva, annak lendületét visszafordítva kibillentette egyensúlyából. A kiméra parfümjének illata szinte vágott, a sötét, már-már fekete mázú ajkak átkokat sziszegtek, ahogy a két test, mint egy tangózene nélkül maradt táncospár, egymásnak feszült. Vogel baljával Páll/Mihalik vállát markolta, hogy megóvja a zuhanástól, jobbja módszeresen tapogatta végig a csípőt, a karokat... és megpihent a nyaki aljzathoz kapcsolt mikroadón, mely valós időben továbbított az aligazgatóhoz minden köztük elhangzó szót.
Tudtam, gondolta. Néhol járőr-taktikának, máshol gyávaságnak mondják az ilyet, de nem számít: Kedvessyre mindig is jellemző volt ez a kisszerű ötletesség. Hallgatózik, és vár a rohadék; próbál rájönni, mekkora a baj.
Ideje megsejtetni vele.
Eleresztette a kimérát, aki hanyatt zuhant, átfordult a vállán, és úgy szökkent talpra, mintha rugóra járna: a megaláztatás fogcsikorgató ámulattal vegyítette indulatait.
- Alábecsültelek - zihálta Vogel, ügyelve rá, hogy kellőképp akadozó legyen a hangja. - Érints meg, vedd el, ami kell: a tudásom, a titkaim... ha életben hagysz, minden a tiéd lehet.
A kiméra újra támadott, a szamuráj azonban koncentrált, blokkolt egy rúgást, letaglózta ellenfelét, és míg baljának két ujját a vállgödör csakrapontjába döfte, jobbal a mikroadót tépte ki Páll/Mihalik nyakából. Szabaddá vált keze későn lendült vissza ahhoz, hogy hárítsa az ellencsapást: a tükörkarmok végigszántottak a mellén, aztán a szemek felé lódultak, de zsibbadtan hullottak vissza: az idegpályákon végigkúszó fájdalom mostanra ellenfele egész felsőtestét megbénította.
- Mit művel? - Marjai csuklóját dörzsölgetve lépett közelebb: maga sem tudta, életet vagy halált kívánjon-e a legyőzött bestiának. - És mire volt jó ez az egész?
- Megértettem az aligazgatóval, hogy nem bújkálhat tovább. - A kefehajú a kaszkádra sandított, majd belső kronométerére koncentrált: a nem várt epizód tizenegy perccel rövidítette meg, eredeti céljához egy lépéssel sem jutott közelebb, és most, hogy az igazság forrása kelepcévé vált körülötte, már csak abban bízott, hogy az akció többi résztvevője tartja magát az időrendhez. - Megízleltettem vele egy lehetséges jövőt, melyben a titkát egy helyett három balek ismeri: Páll, Mihalik és én. Azt hiszi, hogy veszítettem, hogy feladom magam... és nyilván máris úton van, hogy elmarja az emlékeimtől ezt a közveszélyes dögöt. - A kiméra féloldalasan eltorzult arcába nézett, aztán bocsánatkérő grimasszal vágta állon, hogy mindkét kezét szabaddá tegye. - Munkára, doktor! Meg kell nyitnunk az adatbázist, mielőtt...
- Mielőtt micsoda? - kapott a szón Marjai. - Elárulná végre, mi a bánat készül itt?
- Meglátja. - Vogel az árok felé vonszolta az ájult kimérát. - Forma szerint áruló vagyok, és tényekkel kell bizonyítanom az ellenkezőjét, mire a vándorcirkusz ideér, különben velem együtt magát, sőt, talán a kaszkádját is elintézik.
- Tedd, amit mond, doki - dünnyögte K olyan savanyú képpel, amilyenre anatómiájából csak futotta. - Ha ő veszít, a Cassell fog kirángatni innét... és ahogy a módszereiket ismerem, a következő tíz évben dumapartik és fikciók helyett csak a szondák vastagabb végéhez lesz szerencsém.
„...a nyomás csökkenése felold a terhek alól, és ösztönzőleg hat az élet folyamataira, hasonlatosan a záporhoz, mely kioldja a légköri feszültséget, és a legszikkadtabb földből is magot fakaszt. A villámok fényénél a levegő kitisztul, s a bölcs is eszerint kezeli azokat, akik balsorsa okozói voltak: az erő nem, csak a tisztaság hozhat számára szabadulást...”
A Cassell dél-budai frontja valamivel hét óra után építette ki hídfőállását az Astoria közelében. Az áttörést egyetlen (háztartási energiacella hibájának tulajdonított) robbanás és egész sor hamis riasztás jelezte; a kerület rendőrkapitánya, akinek volt ideje kiismerni a cégháborúk logikáját, utóbbiak kivizsgálására már csak félautonóm szondákat küldött ki. Túlnan, az Újpestet átszelő védvonalban váltakozó sikerrel zajlott a küzdelem: a neonfényes multiplex-szigeteket övező homályban zsákmányt keresve cirkáltak az Avis és Herz rendszámtáblás acélcápák. Az ügynökök négyes-hatos rajokban csaptak össze, a felmorzsolt egységek túlélői nyilvános segélyállomások helyett a céges műtőkamionok oltalmába igyekeztek - e nehézkes, és nehezen megkülönböztethető célokat mindkét fél tabuként kezelte, és mozgásukat sem gátolta a hadszíntérré vált területeken.
A külső tangens felől érkező Scaniát, mely negyed nyolckor haladt át a Cassell, majd a Midgard szentmihályi ellenőrzőpontján, az érdekeltek gördülő szervraktárnak, vontatmányát holt-eleven részekkel zsúfolt kriokonténernek vélték: akadálytalanul roboghatott végig a Kacsóh Pongrác úton, valamivel fél nyolc előtt a Nagy Lajos király útjára fordult, és a herminamezei lakótömbök fedezékében, senkitől sem háborgatva suhant tovább a zuglói Europlex esőfüggönyön átsejlő, fényesen kivilágított tűtornya felé.
Pontban fél nyolckor az Europlex Midgard & Heym birtokolta szárnyában elhalványultak, majd ismét felizzottak a fények: a vészrendszer a főgenerátor hibáját érzékelve ekkor kapcsolta át a fogyasztókat a másodlagos áramforrásra, melyet a zavart kiküszöbölve, alig húsz másodperc múltán iktatott ki. Az átállások tizedmásodperceiben a védelem vak volt és süket - ezt érzékelve az automatika magasabb biztonsági fokozatba kapcsolt, majd, mivel behatolást legnagyobb hatósugarú szenzorai sem jeleztek, visszatért az elsődleges készültség állapotába.
- Sikerült - suttogta Marjai, aki ingujjban, selyemhátú mellényének és hasítottbőr fegyvertokjának teljes díszében hajolt a monitorok fölé. - A génbank adatbázisa hozzáférhető, és a maga kis trükkje is bevált, azt hiszem: a terrárium mágneszárjait nem készítették fel az ilyen ingadozásokra.
- Azt hiszi, nem tudom? - Vogel a verítéket törölgette szamuráj énje homlokáról: tíz percig kúszott fel-alá a traverzekre hurkolt köteleken, és a visszaszámlálás alatt mindvégig teljes erővel húzott, hogy a kapcsok valóban kimozduljanak. - Kis hiba a beszállítónál, nagy seb a becsületen: a szöveg a japánoké, de remekül illik erre a szituációra is.
- Én már semmin sem csodálkozom. - Az exoszociológus szétrágott egy RB-pasztillát, megkerülte az irodaszéket, melyhez a felpeckelt szájú, villámló szemű Páll/Mihalikot kötözték, és közelebb lépett a terráriumhoz, melynek magassága - szinte észrevétlenül - öt centiméterrel növekedett. - Minden rendben, K?
- Szerinted? - A kaszkád az ételzsilipen átgyömöszölt szerzsöltöny nadrágját rángatta magára éppen. - Nemző ideám, de jó lesz megint natúr levegőt szívni!
- A papírjaidat a város legjobb szakemberével csináltattam - dünnyögte Marjai -, mégsem javaslom, hogy odakint lézengj: a munkacsoportom tagjai közül négyen is felajánlották, hogy...
- Szó sem lehet róla! - A kefehajúnak nem volt alkalma meggyőződni a dokumentumok minőségéről, a „Borsszóró” azonban óvatosságra intette: Marjai és társai tudósok voltak, nem összeesküvők. - Jobb, ha a kétéltűekre bízzuk a dolgot: a csepeli enklávéban majd gondoskodnak K-ról, és kíséretet is adnak mellé a legközelebbi tengerig.
Az exoszociológus eltöprengett, aztán bólintott, és gondterhelten figyelte a lényt, akinek arcbőre mostanra megkapó hűséggel imitálta az öltönyhöz tartozó puplining mintázatát.
- Nem tartom okos ötletnek, hogy a Földön maradsz. A gestalttörvények nyolcvankilences módosítása elvben egyenlő jogokat biztosít a más fajúaknak, de a paragrafusokat nem kimondottan a te személyedre szabták, ami pedig a közvéleményt illeti...
- A közvélemény hozzáállása változni fog, ha megismeri a teljes történetet. Te magad hozod nyilvánosságra, és ez az alak - a kaszkád Vogelre villantotta hatalmas szemét - tíz alternatívából kilencben lelkesen segédkezik neked.
- A tizedikben nyilván meg sem érem a nagy alkalmat. - A kefehajú megjelenítette a monitorokon a génbank mintáinak V jelű szériáját, és intett Marjainak, hogy rugdossa az árokba a szanaszét heverő töltényhüvelyeket. - Ez az ábra, ugye?
- Te meg a következtetéseid - ingatta fejét a lény. - Mindig ilyen negatív vagy, ha harcolni készülsz?
- Csak ha egy féltonnás elnyelő az ellenfelem, aki emberként milliárdok felett diszponál, és bármikor ránk zúdíthatja a Midgard helyi hadseregét. - A szamuráj nagy lélegzettel adta ki a listázási utasítást, és lassan mozgó ajkakkal formálta meg a monitoron átsorjázó neveket: Vadász, Vécsei, Vladics, Volkmann... kész.
- Vogel - suttogta a legközelebbi mikrofonba. - Viktor-Ottó-Gábor-Elemér-Lajos. Külkapcsolati osztályvezető. Keresés a teljes génkészletben a nyilvántartás alsó időhatáráig. Indít, verbalizál.
- Nincs ilyen minta - közölte a számítógép.
- Ismételd és értelmezd!
- Nincs ilyen minta, és a szövettípusok profillistáján sem tartunk számon ilyen nevű alkalmazottat.
- Hangosabban! - sziszegte a kefehajú, és Páll/Mihalikhoz ugrott, hogy az arcába nézzen. - Egész harsányan, az istenit az anyádnak: van ebben a kuplerájban Vogel nevű balek?
Az Engelmann-mezővel idősemlegesített zóna számítógépe elismételte mondandóját. A kefehajú látta, hogy a kiméra szemei elkerekednek, és a kritikus helyzet ellenére hatalmába kerítette a nevethetnék. Ez volt a pont, ahol a kalmárok terve csődöt mondott, az a bizonyos homokszem a gépezetben: Sztrelec, a pacifikátor, az aligazgató, Hariz, az univerzum vak erői - minden akarat és szándék megtöretett a korai XXI. század apró szabadalmán, a jégszekrény-korszak végét jelentő sztázismezőn.
- Ezt akarta hallani? - tudakolta Marjai. - Ez a Grálja, amiért ennyit kockáztatott?
- Az életbiztosításom. - Vogel összerezzent, ahogy a figyelőrendszer fülke közeledtét jelezte a patkóforma folyosóra nyíló aknák egyikében. - Nem olyan jó, mint a magáé, de legalább ott van, ahol lennie kell... és hamarosan kiderül az is, mire elég.
A liftfülke érkezését követő csendnek a hidraulika mély, már-már emberi sóhaja vetett véget. Az ajtók (kivéve azt az egyet, melyet az exoszociológus működésképtelenné tett) egyszerre tárultak fel, fegyveresek helyett azonban csak néhány mikroszonda érkezett, hogy végigpásztázza a patkóforma folyosót láthatatlan sugaraival. Ellebegtek egészen az ibolyafényű alagút bejáratáig, majd megtapadtak azokon a pontokon, ahol gazdájuk - az óvatosság megszállottja - a szint berendezésekor tartalék adatrögzítőket helyeztetett el.
A robbanások hangtalanok voltak, a vibráció azonban tüstént utat talált Vogelhez, aki átvérzett trikóban, töltött fegyvereit markolva lapult odabent, és az aligazgatóra, a számadás és a szabadulás pillanatára várt.
A kihangosított szenzorok hűen közvetítették a nagy test közeledtének összes neszét: a surrogást, ahogy végigömlött a folyosón, a reccsenést, ahogy a lomhán nyíló zsilipajtók közt az alagútba nyomult, és a ziháló-hörgő, vérfagyasztóan nedves hangot, ahogy az ibolyaszín derengésben ismét emberi formát öltött.
- Páll/Mihalik, kedvesem...
Ahogy a csarnokba lépett, az árokban lapuló Marjai teljes intenzitásra kapcsolta a reflektorokat, és remélte, hogy nála jobban az érkező sem látja a nyílástól balra álló, reszketését kempo-meditációval kordában tartó kefehajút.
Kedvessy mintha összezsugorodott volna a hirtelen támadt ragyogásban, de még így, lekushadva is hatalmas volt: nyak nélküli, meghökkentően emberi arcú monstrum, aki átmeneti lebenyeket növesztett szemei védelmére, és széllökésre emlékeztető mordulással rendezte át tömegét, hogy az elasztoszövetből szabott kétsoros zakót vállain tarthassa.
- Páll/Mihalik!
- Hallja magát, főnök - mondta Vogel, ahogy a meglóduló test mögé, az alagút antiszeptikus fényébe lépett. A reflektorok némi késéssel mozdultak az aligazgató után, a polarizált szemüveglencséknek azonban ez sem jelentett problémát: a kefehajú tisztán látta a dühödt grimaszt a sarkon perdülő gestalt képén. - Hallja, de nem válaszolhat, és momentán enni sincs kedve, azt hiszem. Ha lenne, ha tényleg összefolytunk volna, ahogy feltételezte, nyilván nem találna kivetnivalót abban, hogy a maga módszerével váljon a vezetés részévé... pedig mostanság nem nyugdíjas állás a Midgard pesti ügyvivőjének lenni. A Cassell ledarálja magát, főnök, de tudja mit? - A kefehajú torz vigyorral lépett előrébb; szinte kéjelgett szentséggyalázó őszinteségében. - Ez a legkevesebb, amit az elmúlt pár évért, a rossz álmaimért, a kaszkádért, a kormánykatonákért, Slaskiért és a többiekért megérdemel.
A nagy test megrázkódott, és nőni kezdett: előbb a terráriumot, aztán a reflektorfényt takarta el Vogel szeme elől. A szamuráj inai pattanásig feszültek, mégsem emelte feljebb a hosszúpengét helyettesítő pisztolyokat: ezt, a legnagyobb szentségtörést mind közül, végszükség esetére tartogatta.
- Ronin - zendült a húshegy mélyéről a jól ismert hang. - Az ügyes kis Ronin, aki sokra vitte, nagyot zuhant, és azóta csak az igazságot keresi. - A szemek felett és alatt egy sor szájnyílás támadt a fodrozódó testmasszában: az apróbbja acsargott, a nagyobbak mosolyogtak. - Ez minden, amit közölni akar, mielőtt a teljesítményét szigorú kritika tárgyává teszem?
A kék zóna Vogelje - meglehet, tapintatból - háttérbe húzódott; úgy érezte, a proximai veteránt is megilleti a véleménynyilvánítás joga.
- Magához fogható ocsmányságot - mondta - csak egyszer láttam életemben. A köldökéig sem ért, ha van köldöke egyáltalán, és magával ellentétben volt valamiféle mentsége arra, amit csinált. Gyilkolásra programozták, hát gyilkolt... azaz megpróbálta, de még véletlenül sem állt le alkudozni és hazudozni előbb.
A fény útjában tornyosuló Kedvessy-falból gyűlölködve meredtek rá az ökölnyi szemek.
- Ki vagy te? - sziszegték az acsargó szájak. - Kivé tettek, hogy szolga létedre ítélkezni mersz?
- Nem vagyok a bírája, főnök, és ami azt illeti, a szolgája sem. A leghelyesebb, ha közbenjáróként gondol rám... és el is felejt, mire az igazi ítélethozatalra sor kerül. Az, aki valaha voltam, tisztelte és rettegte magát. A mostani csak azt tiszteli, amit magának is tisztelni kellett volna - és a vérével együtt most a becsületét is visszaveszi. - A veszéllyel dacolva tokjába lökte a jobb oldali pisztolyt, övéből rövid pengét bűvölt elő, és a hegekre merőlegesen mély vágást ejtett bal alkarján. - Nem vagy, és sosem voltál atyámnak fia, nem vagy véremnek vére, nem vagy a családom tagja, nem vagy a daimióm: Kedvessy Anzelm, elfogadom a halálodat.
Az aligazgató testén, mint olajszennyes vízen a hullám, remegés futott végig.
- Ittam a véredből - suttogták a szájak. - Éltem az életedből... és élni fogok a halálodból is!
Ahogy a roppant tömeg nekilódult, a kék és a vörös zóna tartalékai egyesültek: a véres pengét a szamuráj küldte útjára, a Sauer ravaszát a proximai veterán nyomta ütközésig, és ugyanő kapott oldalt ugorva a második pisztoly után.
A tőr a monstrum generikus szájának sarkát tépte fel: a mordulásból dühödt bömbölés lett, a bömbölésből sziszegő kórus, ahogy a szövetkásába csapó golyók átmeneti szerveket téptek-szaggattak odabent. A kétsoros zakó, a nadrág, a fényes cipők egy szemvillanás alatt eltűntek, belevesztek a falnak zuhanó test örvényébe. Az elnyelő laposan szétterült, de tüstént Vogel után kapott frissen sarjasztott nyúlványaival. Megvastagodó középrésze törzset, a golyóverte sebek átmeneti szájakat képeztek: környékükről feketén kígyózó pszeudo-nyelvek tüntették el a szövetközi állomány maradékát.
Vogel hasra fordult, tüzet nyitott a felé kígyózó csápokra, és a maradványokon át jobbra gördült, amerre az árkot, az exoszociológust és a Glockot sejtette. Valami megragadta a lábát, valami más a pisztolyt csapta ki vadul kaszáló jobb kezéből. Érezte a mozdulatban az iszonyú tömeget, hallotta a monstrum neszezését: tudta, hogy vaskos bőrizomtömlőin maga a végzet közeledik hozzá, de a távozás módja
a férfi úgy haljon meg, ahogy vízcsepp tér vissza az óceánba
helyett inkább annak időpontja foglalkoztatta: bár lábán egyre fokozódott a szorítás, talamikus kronométere rendületlenül számlálta a másodperceket.
Dördülés.
Dördülés, aztán a visszhang, mintha roppant harang kondult volna valahol a mélyben: a padló remeg, a szájat keserű nyál tölti ki, a nagy csengés-bongásban szinte feloldódik a lüktető riadójelzés, alig hallatszanak a rohanvást közelgő léptek.
- Elég!
A parancsszó - a legnyomatékosabb azok közül, melyeket szamurájként ismert - visszarántotta a valóságba: hanyatt feküdt az árok peremén, és úgy vakította az ide-oda cikázó reflektorfény, hogy nem látta, csak hallotta visszahúzódni maga körül az elnyelő nyúlványait.
- Vogel! Jól van, Vogel?
A kefehajú Marjai karjába fogózva emelkedett fel, és ahogy kipislogta szeméből a könnyeket, gőzölgő peremű nyílást pillantott meg a csarnok bal hátsó sarkában. Alakok mozdultak ott, a padlón sötét erekben terjedt a víz, de az aligazgatót nem ez, és nem is a meghökkenés fékezte meg: túlnan, az ibolyafényű alagút bejáratánál egy másik monstrum állt, és a nyomaték kedvéért elismételte parancsát:
- Elég.
A Kedvessy-massza lomhán, szinte hitetlenkedve gyűrődött fel, és állábak sokaságát növesztve próbálta egyensúlyban tartani tömegét. A szemek meg-megrebbentek, a szájakon át már-már modulálatlanul tódult ki a levegő:
- Te...?
Marjai értetlenül pillantott körül, Vogel fejében azonban világosság gyúlt: szamuráj énje szemüveg nélkül is felismerte a jövevényben a Midgard & Heym észak-európai filiáléinak vezetőjét, Blau aligazgatót. A száraz, megközelíthetetlen Blau élő legendának számított a cég berkeiben... és híres volt arról, hogy sosem lépi túl saját befolyásának fél évszázada kijelölt övezetét.
- Felix - suttogta Kedvessy, akinek mostanra sikerült hangképző szervekké rendeznie örvénylő szöveteit. - Gott, ich freue mich dich zu sehen...
- Kíméld magad, Anzelm - mondta a másik, és Vogel húsz lépés távolságból is megborzongott hangjának zöngéitől. - A tanúk eltüntetésével se fáradozz tovább: pár órája valamennyien megismerhettük a délkelet-ázsiai manőver kényes részleteit.
Kedvessy nem fordult a falon tátongó nyílás felé - két új szemet nyitott rá inkább, és gyűlölködve mordult a birodalma szívét fenyegető parányokra.
- Széteső vagy mostanában, Anzelm - folytatta Blau, és előrébb lépve Vogelre villantotta vízkék szemeit. - Idelent kuplerájt, odafent félretájékoztatott és demoralizált alkalmazottak tömegét találom: ez, hogy finoman fogalmazzak, nem hosszútávú prognózisaidat igazolja. Hallottam ezt-azt a Fiat Lux hadműveletről is - az eredeti szabadalmak hasznosításának ezt a módját emlékeim szerint egyetlen igazgatótanácsi határozat sem bátorítja. - Még beljebb nyomult, hogy szemügyre vegye a kaszkádot, aki furán kitekert pózban gubbasztott könyvei és VR szalagjai közt. - Implóziós bombák, jóvá nem hagyott támadások, eltitkolt akvizíciók. Kicsit sok a jóból, nem találod?
Kedvessy bevonta állábait, és teljes magasságában felegyenesedett: Vogel nem minden aggodalom nélkül állapította meg, hogy kétszerte hatalmasabb Blaunál, aki most az irodaszékhez kötözött kimérának szentelte figyelmét. A padlón kígyózó vízerek tócsákká folytak össze, a reflektorok vándorló fénykévéi és a riadó rőt villogói pillanatonként átrajzolták a csarnok árnytérképét.
- Sokat kockáztatsz, Felix - zihálta Kedvessy. - És az igazgatótanács is jobban tenné, ha számonkérés helyett a veszteségek minimalizálására törekedne. A Cassell már a kertek alatt jár; információm van arról, hogy egy rakétahordozó műholdjuk konvencionális töltetű STS-t lőtt ki ránk, és..
- ...és ezt a rakétát térítenéd te Kispest legsűrűbben lakott zónájába egy „rosszul” időzített zavaró hullámmal, hogy a kormány végre szükségállapotot hirdessen, és megtegye azt, amivel te napok óta hiába próbálkozol - dünnyögte Blau. - A Cassell megfékezése nem múlhat efféle huszárvágásokon, Anzelm. A becsületkódex, amire felesküdtél, világosan behatárolja a módszereket, melyekhez a győzelem érdekében folyamodhatsz. A hatásköri túllépés, a tömeggyilkosság és az árulás nem tartozik közéjük.
- Ki mondja, hogy áruló vagyok?
- A tények mondják - közölte Blau. - Az igazgatótanács mondja, melyet a bizonyíték ellenőrzése után magam hívtam össze, hogy az ügyben gyors döntést hozzon. Felelősnek találtunk a délkelet-ázsiai kudarcért, a bécsi, a prágai és varsói filiálék kétszázhetvenhárom alkalmazottjának haláláért - két évbe is beletelik, mire politikusaink visszaszerzik mindazt, amit az ostobaságod miatt egyetlen hét alatt veszítettünk.
A Kedvessy-fal fenyegető félkörben tornyosult fölé.
- El akartok mozdítani?
- Már el is mozdítottunk. A kelet-európai régiót hét harminc óta más irányítja, és mostanra, ha nem csalódom, a fegyverszünetet is tető alá hozta a Cassellel. Néhány pozíciót elveszítünk, de a megállapodás révén újakra tehetünk szert. A C kategóriás piacok igazságos felosztása a közös konzorciumhoz, a közös konzorcium a Tenzo, a Janjikan és a Go-West legyőzéséhez egyengeti az utat: így fordul teremtésbe a pusztítás, így lesz szebb a holnap, de persze... - Blau méteres szája mosolyra görbült - ...nem a te számodra.
Kedvessy már-már nekitámadt, aztán visszakozott: a kisebb gestalt nyugalma óvatosságra intette.
- Nem ölhetsz meg - suttogta. - Akkor sem tehetnéd, ha képes lennél rá. Szükségetek van a tudásomra, nem nélkülözhetitek a tapasztalatokat, amik...
- Nem fogjuk nélkülözni. - Blau oldalt lépett, ahogy az alagúttal szomszédos falszelvények megremegtek: a tompa döndülés nyomán a szegecsek elmozdultak, a túlterhelt fém jókora darabon befelé hajlott. - Engedd meg, hogy bemutassam az utódodat, Anzelm: ő terjesztette elénk csalárdságod bizonyítékát, és alig várja, hogy ennyi év után újra a szemedbe nézhessen.
A fal átszakadt, a terráriumra és az árok peremén gubbasztó emberekre átforrósodott fémdarabok záporoztak. Valami fakó és alaktalan türemlett át a nyíláson, valami iszonytató, melyben Vogel - a rémülten hátráló Kedvessyvel együtt - minden gestaltok királyára, egy szupernehézsúlyú elnyelőre ismert.
- Ki a fene ez? - zihálta Marjai. - Uramisten, ki a...?
A kefehajú a kék zóna mélyére nyúlt a válaszért, és meg sem lepődött különösebben, mikor rátalált:
- Az Ezüstsárkány.
- A micsoda?
- Donner, az előző kelet-európai ügyvivő. - Vogelnek megint nevethetnékje támadt, de menten el is szállt, ahogy a szupernehézsúlyú monstrum Kedvessyre rontott, és óceánként hullámzó testének örvényébe vonta. - Beszélték, hogy neheztel az utódjára, de valahogy megfeledkeztem a dologról, és nem gondoltam, hogy Gavoda megoldása... ilyen kézenfekvő lesz.
- Gavoda?
- A fickó a túloldali lyukban. Információval üzletel, és nem ijed meg a saját árnyékától, de míg a cirkusz tart, aligha merészkedik elő.
Az exoszociológus a meditáló kaszkádra sandított.
- Értem már. Szóval az ő segítségével fogjuk...
- Fogjuk, de később, rendben? Száz és száz nyomorult helyett kell figyelnem az előadást.
Marjai bólintott, és borzongva meredt a fakó izomgyűrűk szorításában verődő Kedvessyre: a bukott aligazgató szemei a semmibe néztek, és a tágra nyílt szájak is oda üvöltötték a másik, a végső semmi iszonyatát.
Míg a közép-európai zóna régi-új vezetője zsákmányát emésztette, Blau aligazgató csatlakozott az árok mellett álló emberekhez, és míg azok a csarnok háromnegyedét borító protoplazma-óceánt bámulták, alaposan szemügyre vette őket.
- Maga Vogel? - fordult a kefehajúhoz, aki erőt vett magán, és viszonozta a vízkék szemek pillantását. - A szamuráj, aki csak papíron a miénk?
- A dokumentumok megváltoztak. A valóságtorzulás csak a génbank sztázissal védett nyilvántartását nem érintette: az Herr Midgard és Herr Heym ideje óta egy és oszthatatlan... uram.
Blau, aki magasságához és tömegéhez képest meglepő könnyedséggel mozgott, most ismét meglepte a két férfit azzal, hogy elmosolyodott: arcjátéka sokkal emberibb volt teste arányainál.
- Mikor az Ezüstsárkány kapcsolatba lépett velünk, a lehetőségét is tagadtuk, hogy ilyesmi valaha megeshet. Kategorikusan cáfoltuk, akár azt a vádat, hogy Kedvessy a bolondját járatja velünk. Az idegen élet létezését zavaró tényezőnek, az Eljövetelt kivételes lehetőségnek tekintettük. A hatalmunkat akartuk bizonyítani... és most az idegen élet bizonyítja, hogy valamennyiünknél hatalmasabb és veszélyesebb.
- Mi a szándéka a kaszkáddal, uram? - firtatta az exoszociológus. - Remélem, nem hiszi, hogy őt is felelősség terheli a történtekért: amit tett...
- ...kényszer hatására tette, amivel háborút robbantott ki, de nem ezért bocsátjuk szabadon. - A monstrum, futó pillantást vetve a terrárium lakójára. - A Cassellel kötött alku értelmében el is pusztíthatnánk, de ebből senkinek sem származna haszna: túl sok fogyasztót kellene megölnünk, hogy az emléke is elenyésszen. Jobban járunk, ha futni engedjük, hogy mindenüvé elvigye a Midgard & Heym nagylelkűségének hírét. Magától, doktor - fordult Marjaihoz - az életéért és az emlékeiért cserébe kimerítő beszámolót és pozitív hangvételű nyilatkozatokat várunk. Ha teszi a dolgát, pártfogoltjaink győzni fognak a másfél év múlva esedékes választáson, és a térség összes filiáléja számára garantálják az egészséges gyarapodást.
- És a kalmárok ügynökei? - pillantott a vízkék szemekbe Vogel. - Velük kapcsolatban mi a cég álláspontja, uram?
- A közbenjáró minden lényeges mozzanatról tájékoztatta Donner aligazgatót, aki késedelem nélkül referált nekünk. - Blau a monitorokra, aztán megint Vogelre sandított: ha érzett is megrendülést a valóságtorzulás kettős bizonyítéka láttán, remekül palástolta. - A Midgard és a szövetséges vállalatok vezetősége, a térségben működő összes cég prominense egyetért abban, hogy a behatolók technológiája a komoly áldozatok árán kialakított gazdasági és politikai egyensúlyt veszélyezteti... következésképp nincs helye a Földön, és a megsemmisítésére irányuló erőfeszítést minden erőnkkel támogatnunk kell.
- Megkapjuk a bombákat?
- Így szólt a megállapodás. - Blau ezúttal a falon tátongó nyílás felé bámult. - A közbenjárója érti a dolgát, Vogel. Szeretnénk hinni, hogy a maga fellépése Sztrelec nyugat-magyarországi érdekeltségei ellen legalább ilyen meggyőző lesz. A bombákat a vonatkozó információkkal és egy képzett ügynökkel együtt már holnap megkapja, és mint hallom, a Cassell is elküldi saját megfigyelőjét - a találka pontos helyéről és idejéről később születik döntés. A kormányt csak kudarc esetén értesítjük: minden érdekelt számára kedvezőbb volna, ha az ügyet a maguk csapata simítaná el.
Ti meg szépen besöpritek a győzelem erkölcsi hozadékát, gondolta Vogel. Méghozzá kamatostul, de bánja a fene: holnaputánra ilyen vagy olyan módon mindenképp eltűnök a nyavalyás világotokból.
- Az élet küzdelem és tanítva tanulás - idézte a cég jelmondatát, mely most, hogy a béklyók meglazultak, alig különbözött az ősök többi, veretesen hülye kinyilatkoztatásától. - Köszönöm a lehetőséget és a bizalmat, uram.
A vízkék szemek pillantása rezzenetlen maradt, a három méteres magasságból letekintő emberarcon a bizánci oltárképek komor fensége honolt.
- Leben und lehren lernen - visszhangozta az ajak nélküli száj. - Donner aligazgatónak hamarosan mesterséges táplálásra lesz szüksége. A technikai személyzet és a fegyveres biztosítás már úton van, a megfigyelőrendszert a bombariadó idejére kiiktatjuk: tíz percük van, hogy eltűnjenek, és hogy elfelejtsék mindazt, amire kívülállóként nem ildomos, sőt, veszedelmes emlékezniük. Ég önökkel, Herr Marjai, Herr Vogel, többé nem találkozunk.
- Domo. - Az, aki néhány perccel ezelőttig a Midgard & Heym szamurája volt, üres szívvel vette magához fegyvereit, vállára dobta a táskát... és átadta a parancsnokságot a vörös zóna lakójának, aki búcsúcsókot lehelt a kötelékeit rángató Páll/Mihalik homlokára, aztán az exoszociológussal együtt a terráriumhoz vonult, és addig kocogtatott a párás falon, míg a kaszkád szemeiben széthúzódtak az aranyló blendék.
- Vége?
- Majdnem. - A kefehajú megvárta míg Blau félrefordul, majd intett a résben várakozó alakoknak, és segítségükkel addig húzta-vonta a traverzeken átvetett pányvákat, míg a terrárium falai tovább emelkedtek: a táguló résben cápafogakként csillantak a demagnetizált fémreteszek.
- Nyomás! - biztatta övéit a legtermetesebb jövevény, akiben Vogel a mattfekete gumiruha és maszk ellenére nyomban Tatárra ismert. - Kilenc és fél perc a záróráig... de ha kijutunk, legalább elmondhatjátok, hogy az utolsó, a legnagyobb dohányt igazi melóval kerestétek!
A rés a második perc végére lett elég nagy a lény számára. K átpréselte magát két cápafog közén, színpadiasan átölelte Marjait, aztán visszakozott és biccentett: készen áll. A gumiruhások dermedtnek látszottak - kivéve Tatárt, aki megszabadult maszkjától, és izzadt, de elégedett képpel mérte végig a szerzsöltönyös alakot.
- Mi folyt rád, töki? - kérdezte, és kedélyesen vállon veregette Vogelt, aki még mindig Blau és Donner felé tekintgetett. - Nem mintha számítana; az én szomorú szamurájom főnökeihez képest kimondottan emberinek látszol.
- Nincsenek többé főnökeim - sóhajtott a kefehajú. - És cégem sincs már, ami azt illeti: igazi ronin lettem, és nem látom akadályát, hogy eltűnjünk innét.
- Hát a varangymintás fazon?
- Velünk jön.
- Meglépek - közölte a kaszkád. - Kitörök, megpattanok, télakot veszek. - Nem volt nehéz rájönni, miféle szerepet játszik: személyiségét az évek során elfogyasztott könyvek és filmek dramatikája itatta át. Nem volt egy Brando, nem volt egy Malden, de a kortárs színészekkel, Fiona Alves férfipartnereivel bízvást állta a versenyt. - Tűnés, emberek!
A hátsó falon tátongó lyukon át víztől tocsogó szervizjáratba, annak vaslétráján buzgároktól hangos gyökérbarlangba jutottak. A kavernát rézsút átszelő csatorna partján Gavoda várta őket: szemkötője, képe és öltözéke bogárfekete, akár az a jókora, torpedóforma tartály, melynek zárólemezét három kétéltű tartotta, míg az érkezők elfoglalták helyüket odabent.
- Hát ez?
- Egy végelgyengülésben kimúlt ruszki tengeralattjáró mentőegysége. Huszonkettőben fogták ki a Barents-tengerből, de a radioaktivitása csak tavalyelőtt csökkent elfogadható szintre. Ócskavasáron vettem meg, úgy-ahogy ki is pucoltattam, de ha valaki valami gyanúsat érez... - Az ősz férfi összerezzent, ahogy fejük felett lezárult a nyílás - ...nem, most már nincs értelme szólnia róla.
Vogel el sem töprengett, komolyan beszél-e: K hamis papírjait tanulmányozta inkább a neki jutott ceruzalámpa fényénél.
- Kas Sándor?
- Van olyan jó, mint a Kasszandra volt - vont vállat Marjai, ahogy a kártyákhoz való bőrtárcát némi pénzzel és egy kom-modullal együtt a lény zakózsebébe csúsztatta. - A munkacsoport összes tagjának számát beprogramoztam; huszonnégy órás ügyeletet tartunk, és szükség esetén igazoljuk, hogy azonos vagy Kas Sándor kétéltű matrózzal, aki tavalyi útján csúnya bőrbetegséget szedett össze, és azóta egy Eperjes utcai kapszulaszállóban...
- Később - sziszegte Gavoda, aki folyamatos kapcsolatban állt a kintiekkel. - Kapaszkodjatok!
A ceruzalámpák kialudtak, a rájuk szakadt sötétségben csak K szeme és a búvárórák számlapja fluoreszkált - majd rázkódás következett, és a torpedó, melyet a fősodorig tucatnyi kétéltű vonszolt, megkezdte vágtáját az elárasztott gyökéralagutakon át. A remegés pokoli, a tompa dübörgés iszonytató volt: a hánykolódó fémhüvelyben szorongó testek minden izma és idegszála pattanásig feszült tőle.
- Marjai - súgta új szomszédjának az exoszociológus, láthatóan eltökélve, hogy a pokolban is úr marad. - KPTE, hetvennyolcas évfolyam, Lem munkacsoport. Örvendek, kedves...
- Tatár. Hatvanhét és hatvannyolc között Izmit, hetvenegytől hetvenötig Surovica. Csináld magad brigádok, alkalmi érdekközösségek. - A neandertáli vonású bandita elvigyorodott. - Tetszik a tempója, doki.
- Köszönöm - suttogta az exoszociológus, és bekapcsolta a párátlanítót krómkeretes szemüvegén. - Ami azt illeti...
- Rákos-meder előttünk! - Gavoda hangja végzetszerű élt kapott a fémkoporsó szűk terében. - Csobbanás plusz tíz, földindulás negyvenkettő, és csökken. - Úgy markolta ódon parancsnoki rádióját, mintha az iramot is szabályozni tudná vele. - Serif, vén tevehajcsár, itt vagy valahol?
- Épp felettetek. Megkezdem a rárepülést!
Az ódon kopter, melynek törzsén egy sosemvolt közép-ázsiai köztársaság, Nepotisztán címere ékeskedett, a háztömbök közül vágott be a folyammá duzzadt patak fölé, és a célpontot érzékelve tovább csökkentette magasságát. Három méternél lapos korongban végződő acélpányvát eresztett le, melyet láthatatlan erő - egy jócskán felpiszkált EM-modulátor energiája - terelt a habok közt bukdácsoló mentőkabin felé.
- Kész?
- Kész!
- Ezt sosem felejtem el nektek, fiúk… - A kaszkád a többiekkel együtt kapott fogódzó után, ahogy a kopter terhével együtt a magasba lendült, aztán csak kacagott és kacagott: nem számolta a másodperceket, és nem rezzent össze a villanásra sem, mikor a Cassel rakétája, mely tüzes nyílként cikázott át a fellegeken, becsapódás előtt önemésztő lánggolyóvá vált, és meghintette az esőverte utcákat a szauruszok dühének utolsó szikráival.
„...a bölcs pillantása mindenen átható: a legrejtettebb zugokban is felfedi az ártalmas befolyásokat. Ha azonban nincs elég ereje, hogy birokra keljen velük okosabb kivárnia: balul végződhet minden kísérlet, mely a sötétség személyes birodalmának meghódítására irányul...”
A hamis égzengés, melynek visszhangja kétszer is végiggördült a városon, tovább tágította a rakéta ütötte rést: a felhőtorlasz éjjel tizenegy után töredezni kezdett, réseiben felragyogtak a csillagok. A zápor csendesült, a kóbor vízfüggönyök minden előrejelzésre rácáfolva, egymást űzve távolodtak Soroksár felé, nyomukban kilométernyi permetuszályt lebegtetett az északi szél. Az ódon háztömbök, melyek nyaranta ritkán szabadultak por- és homokszín formaruhájuktól, a finoman csiszolt hegyi kőzetek, az elefántcsont és a kagylóhéj árnyalatait öltötték: sokszorosan és szeszélyesen tükrözték a ragyogást, mellyel Budapest, a Medenceként ismert géncentrifuga reklámtáblája csalogatta állandó és alkalmi klienseit.
A vézna, csapott vállú alak, aki az Aquincumra néző bürodróm száztizedik emeletéről kémlelte a fények tengerét, nem tartozott a kliensek közé, és a génelegyítés összmedencei játékában sem volt érdekelt. Kívülállónak számított, és elég messziről jött ahhoz, hogy a jelenségeket mellékes tartalmuk nélkül, relatív értékük vagy értéktelenségük alapján ítélje meg. A fények számára csak fények, a keleti horizonton szétfreccsenő szikrák csak szikrák voltak, melyeket a mélyebb összefüggések tettek (vagy nem tettek) a folyvást bővülő létegyenlet elemeivé.
Az egyenlet kifejezés keveset mond a lényegről, a kívülálló annál többet - az, akit a választott kevesek külföldi mágnásnak és különcnek ismertek, burok volt csupán, szerves és szervetlen komponensek alkotta védőöltözet, mely a jelenség mögött rejtőző lényeg, a véznánál is véznább kreatúra álcázására szolgált.
A pacifikátor (e név sem egyéb józan jelentéstani kompromisszumnál) honi világa csekély gravitációjú égitest volt: jókora gázburok egy pár tízezer kilométer átmérőjű szilikát mag körül. A pacifikátorok a gázban fogantak, a gázban születtek és éltek, háborúikat azonban - sajátos atavizmus - a rég kihűlt bolygómag féregjárataiban vívták. Létük kulcsszava az alkalmasság, filozófiájuk legfőbb eszménye az ekvilibrium volt: az állapot, melyben az ellentétes vonzások feloldódnak az erőfeszítés nélküli lebegésben.
Civilizációjuk sok százezer esztendeje kereste már a maga ekvilibriumát, mikor a kalmárok megjelentek. Városgépük oly hatalmas volt, hogy a pacifikátorok bolygója hússzor is megfordult a tengelye körül, mire a rendszer gravitációs kútjának mélyére ért, s bár tömege jelentéktelen volt a környező égi objektumokéhoz képest, hosszú időre - ha nem örökre - eltávolította az őslakókat az áhított ekvilibriumtól.
A kalmárok feltételeket szabtak a pacifikátoroknak, akik tanácskozásra vonultak a kéreg alá, majd kirajzottak, és elpusztították a városgépet. A békesség érdekében tették, de nem lebeghettek soká a lassan csituló örvények szárnyán: legközelebb két városgép érkezett, azok pusztulása után öt, majd tíz, vagy annál is több. Árnyaik fenyegetően sejlettek át a gázburkon napközelben, és rőten lobogó lángokba öltöztek, valahányszor a bolygó - holdjaival és halottaival együtt - az éj sötétjébe merült. Sok ezer pacifikátor egyenlete ért véget, mire a túlélők elfogadták a kalmárok feltételeit, és újabb ezreket pusztítottak el a megtorlás nyomában járó változások. Számos raj végképp maga mögött hagyta a meggyalázott otthont, hogy más rendszerekben, más gázburkokban, más nehézkedés mellett kutasson tovább az ekvilibrium után... de bárhova vetődtek, a kalmárokat szolgálták, és megmagyarázhatatlan nyugtalanság vett erőt rajtuk, ha újonnan nyert egeikben úszva megpillantották - vagy akár csak megérezték - a közelben vonuló városgépeket.
A pacifikátorok - hisz honviláguk védelmében majd' minden harcosukat feláldozták - eónok óta csak elméletben foglalkoztak hadviseléssel. Nemzedékek sokaságán át vívták vértelen háborúikat az univerzum más népeivel, és mikor egy-egy ilyen összecsapásra a valóságban is sor került, a kalmárok megtérülni látták a faj tökéletesítésébe fektetett igyekezetüket. Egy-egy pacifikátor egész városgépek munkáját végezte el, ráadásul tized- vagy századannyi idő alatt, amennyi az erők átcsoportosításához, az epigonok létrehozásához és bevetéséhez kellett volna. A gázvilág gyenge fizikumú, ám erős akaratú lakói különös örömüket lelték más kultúrák térdre kényszerítésében és megalázásában - stratégiai célú felhasználásukat csak a faj egészére jellemző perfekcionizmus korlátozta.
A Földre küldött egyedet viszketés fogta el, valahányszor erre gondolt: saját felkészültsége - önhibáján kívül - messze volt a tökéletestől. Az a néhány száz helyi napfordulat, amit az ember tanulmányozására szánt, csak az alapokig juttatta el... de még így is messzebbre a kalmároknál, akik az ember plazmához fűződő viszonyában történetük legkomolyabb fenyegetését látták, és emiatt gyakorta - szinte mindig - kezelhetetlenné bonyolították a velük kapcsolatos egyenleteket.
A pacifikátor eleget tudott az emberről ahhoz, hogy csodálja és megvesse, de keveset ahhoz, hogy becsülje és félje. Az ember a jelenség szintjén túlzott nedvességtartalmú, agresszív és szapora állat volt, mely eszközeiből fakadó tökéletlenséggel szemlélte a világot: a nagy egyenletet számtalan részműveletre, az ekvilibriumot dinamikusan változó harmóniák és diszharmóniák tömegévé aprózta szét. A lényeg szintjén gyilkos falka volt, a csillagokat fenyegette... de sebzetten hullott alá a legapróbb behatásra, és csak látszólag viselte jól a viszonyaiban történő változásokat. Az általa cipelt koloncok zöme teljességgel idegen volt a pacifikátor számára, idegenebb még a szekveszterek rigolyáinál is, melyek oly sok küldetést veszélyeztettek a múltban, és - minek tagadni - a mostanit sem tették diadalmenetté.
A pacifikátorok és a szekveszterek szociális szimbiózisa kényszer hatására alakult ki, miután utóbbiak honvilága jóvátehetetlen károkat szenvedett a behódoltatás során. Törpe égitest volt, pusztulása testben-lélekben torz népséget szabadított a galaxisra: a biomechanikus rendszerek szaporításán és fejlesztésén kívül csak a nyerészkedéshez és a taktikázáshoz értettek. Gazdáik iránti gyűlöletüket kényszeredett engedelmességgel palástolták, a pacifikátor azonban sem illúziókat, sem hasonlóan erős érzelmeket nem táplált irányukban. Mint minden pacifikátor, ő is egyedül dolgozott, s mert a tapasztalatok arra intették, hogy faja torz metafizikai tükörképeire hagyatkozni vétkes könnyelműség, úgy döntött, ember elleni hadjáratában az emberre bízza a főszerepet.
Közvetlenül Földre érkezése előtt ismerkedett meg az első kollaboráns, bizonyos Pauker történetével: az illetőt ugyanaz a harcos egyed pusztította el, akit egy Kartell-tag meggyilkolása miatt halálra jelöltek odakint. A pacifikátor eljátszott a gondolattal, hogy maga is harcos szövetségest keres - már a két ember küzdelmének látványa megérte volna a kockázatot -, aztán a józanabbik utat választotta, és Sztrelec személyében egy újabb kufárt emelt maga mellé. Nem volt olyan jó döntés, amilyennek eleinte látszott, de a nehézségek dacára sem bánta meg: a munka zökkenőmentesen folyt, a tapasztalatoknak pedig (ebben egy percig sem kételkedett) más, hasonló karakterű civilizációk legyűrésekor is hasznát veszi majd.
Ami hasznos, persze nem szükségképp szórakoztató. A pacifikátor és Sztrelec közti szakadékok mélyek, már-már áthidalhatatlanok voltak - hogy a káros következményeknek elejét vegyék, személyesen csak a legfontosabb kérdésekben egyeztettek, és úgy tettek, mintha nem érzékelnék a kettejük közt felhalmozódott feszültséget.
Sztrelecet izgalomba hozta a rendelkezésére bocsátott technológia, de jó ideig sikerült megtartania a pacifikátort abbéli hitében, hogy érdeklődése pusztán gazdasági jellegű. Noha a technokrácia gyermeke volt, sem mérnökként, sem tőkepénzesként nem vált igazi technokratává: a gépek fél esztendeje dolgoztak már a hegyek mélyén, és a harcos egyed elleni akció előkészületei is jól haladtak, mikor a pacifikátor felfigyelt az első aggasztó jelekre, és most, két hónappal később, már biztosra vette, hogy Sztrelec egyben-másban rászedte őt. Apró dolgokról volt szó, melyek egy apróra kidolgozott tervben átmeneti fennakadásokat sem okoztak volna... a Föld behódoltatásának terve azonban nem tartozott a legtökéletesebb tervek közé, Sztrelec egyénieskedése pedig az elviselhetőség határáig szaporította a kockázati tényezőket.
Kezdődött a szekveszterekkel, akik a pacifikátor Sztrelec iránti ellenszenvét érzékelve a maguk konok-alattomos módján tüstént az utóbbihoz pártoltak. Folytatódott a biomechanikus alkatrészekkel, melyeket az ő megbízásából emeltek el, hogy utóbb, a kötelességteljesítés idejét megrövidítve, techno-analóg alkatrészeket eszkábáljanak hozzájuk. Sztrelec mostanra nyilván saját prototípussal rendelkezik a kronokomplexből, melynek működési elve iránt olyan kiáltó érdektelenséget tanúsított, noha az a harcos egyed elleni fellépés kulcsát jelentette. A pacifikátor rezignáltan vette tudomásul, hogy alábecsülte szövetségesét, akinek (egybolygós kreatúra lévén) jó oka volt a bizalmatlanságra vele, az univerzum teljes jogú polgárával szemben. Az akció éppoly kiszolgáltatottá teszi majd, mint fajtársait... ha megéri egyáltalán a munkálatok befejezését, ha rá nem kényszeríti a pacifikátort, hogy - a legszemtelenebb szekveszterek után - vele is végezzen.
Az expedíció tizenöt szekveszteréből négytől kényszerült megszabadulni, egy ötödik, a harcos egyed tanyáján hagyott biokomplex őre önmagát pusztította el, mielőtt az őslakók elfoghatták volna. A többi meglapult, és egy darabig nyilván Sztrelec is óvatosabb lesz - a pacifikátor úgy döntött, nem gyakorol rá további nyomást, együttműködésük jövőjéről pedig csak az első fázis lezárása után, a mutatott teljesítmény függvényében dönt.
Viszonyuk kezdettől ingadozó ekvilibriumának furcsamód használtak a problémák: Sztrelec immár valóban tartott a pacifikátortól, a pacifikátor pedig nem érzett többé megvetést iránta: az ember a maga alacsonyrendű módján alkalmas volt, és lehetővé tette, hogy a közelmúlt-manipuláció kritikus időszakában egyenleteinek szentelhesse minden figyelmét.
A kronokomplex ideális eszköznek tűnt egy ízig-vérig háromdimenziós életforma megzabolázására - a pacifikátor tisztában volt vele, hogy ellenfelei rettegnek az ismeretlentől és a jóvátehetetlentől. A felkészülés évei alatt elmélyedt hagyományaikban, különös figyelmet szentelve mítoszaiknak, melyek (ez gondolkodóba ejtette) nem is különböztek annyira a honvilágán ismertektől. Az ember gondolkodása elég komplex volt ahhoz, hogy eljusson a paradoxonokig, de nem elég célirányos ahhoz, hogy feloldja őket: kronotechnológiája egyetlen vívmányát, a sztázismezőt megbocsáthatatlanul elhanyagolta, gondolkodóit a téridő szerkezetének tanulmányozása helyett a téridő szerkezetének megerőszakolására ösztönözte. A pacifikátor száz kifejlett biokomplex birtokában egész civilizációjukat visszataszíthatta volna a moszatok és trilobiták uralta ősóceánba, de tudta, hogy egy ilyen beavatkozás roppant hullámokat vetne az időfolyamban, és hamarosan - napfordulat-százak vagy ezrek múltán - eltorzítaná a Kartell valóságát is.
A beavatkozás, melyet a harcos egyed múltjában végeztek, szinte jelentéktelen volt, és ezzel arányos következményekkel járt. A helyszín biztosítása, a nőstényember eltávolítása után a pacifikátor maga vette át az akció irányítását: a biokomplex segítségével ablakot nyitott a harminc-egynéhány évnyi múlt megfelelő szegmensére, arra a délutánra, mikor a Vogel-lény nemzőjének utóda sorsáról kellett döntenie. A sugallat, mellyel az eseményeket a kívánt mederbe terelték, nem hagyott fizikai nyomot a múltban, és nem érintette a valóság fő irányvonalát sem - csak azokat formálta át, akik a harcos egyed változásával amúgy is funkciójukat veszítették, és a tehetetlenség törvényei szerint a legnagyobb valószínűségű alternatíva irányába mozdultak el. A pacifikátornak gondja volt rá, hogy egyetlen őslakó valószínűségi indexe se csökkenjen tíz százalék alá - az akció éjszakáján egész sor apró módosítást végzett, és mielőtt átadta a terepet a tisztogatóknak, a harcos nőstényének új valóságára fókuszált: a göndör fejszőrzetű, vékony csontú egyed nedves homokban térdelt, majd ahogy a fövenyre felfutó hullámok hidege magához térítette, bizonytalan léptekkel indult a pálmák árnyékában fehérlő kőház felé, ahol egy éltesebb hím - talán a nemzője, talán új párja - várt rá.
A pacifikátort az Attila úti betonkaptár előtt maga Sztrelec vette fel: lapátkezei az antracitszürke földönjáró volánján, csupa hús képén vigyor, mintha pompás tréfát hallott volna éppen.
- Sikerült?
A pacifikátor csak bólintott, ahogy mellé zökkent: számára nem volt magától értetődő, hogy a földi atmoszféra levessűrű gázkeverékét szófia beszédre pazarolja. A földönjáró kigördült a fák nélkül maradt parkolóból, és a Széll Kálmán téri csomóponton át Óbuda felé vette az irányt. A pacifikátor világosan emlékezett a pillanatra, mikor a rendszer központi csillaga felfedte arcát: ereje tejében bukkant ki a bürodróm hajlata mögül, és olyan vadul záporoztatta aranyát az ébredező városra, mintha attól félne, soha többé nem teheti.
Azóta négyszer ismétlődött a mutatvány, és a pacifikátor, akit már az alkony is a Sztrelec Művek fővárosi irodájának ablakában ért, előre gyűlölte az ötödik nekirugaszkodás minden pillanatát. Idegesítették a földi napfelkelték: a csillag túl közeli és túl forró volt az ízlésének, érzékeny látószerveit meggyötörték az emberi szemmel észlelhetetlen protuberanciák. A napkeltében anyagiasult mindaz, amiért rühellte a Földet, a földlakókat, az egész sebtében előkészített küldetést... és mint ilyen alkalmakkor mindig, mentális feljegyzésben rögzítette, hogy a kalmárok csak egy elsőrangú rendszer elsőrangú gázvilágával kárpótolhatják szenvedéseiért.
Nem javított hangulatán az sem, ami az elmúlt negyvennyolc órában történt: a harcos egyed, miután merész logikai bukfenccel átszakította a színfalakat, és kiutat talált a Cassell kelepcéjéből, rendőrkézre került, majd eltűnt. A pacifikátor egy pillanatig sem hitte, hogy elpusztult abban az ostoba mentőakcióban, melynek részleteit fáradhatatlanul ontották a rádióállomások és a napilapok: a harcos alkalmas volt, alkalmasabb talán még Sztrelecnél is, aki esti távozásakor, a maga hamisítatlan bennszülött tempójával, „friss, meleg híreket” ígért.
A pacifikátor maga elé bámult: az emberforma védőirha kezei úgy mocorogtak a párkányon, mint az ingyenplazmát szimatoló szekveszterek. A pacifikátornak kedve támadt szétcsapni köztük, aztán ráébredt, hogy hozzá tartoznak... és ez a bizonyosság minden eddiginél mélyebb levertséggel töltötte el. Úszni szeretett volna, lebegni a távoli nap hideg fényétől gyöngyöző gázfelhők közt... de ha haladni akart, lépnie kellett, és tudta, hogy az elkövetkező három évtizedben sem lesz másképp. Egy kiadós alvás talán segítene, a feladat azonban nem tűr további késedelmet, és nem volna helyes magára hagynia azt az intelligens majmot, Sztrelecet sem. Az emberek veszélyesek. A Kartell egyik vezetője saját bőrén tanulta meg a leckét... és a végeredményen az sem változtat, ha gyilkosát, aki mostanra csak a szaporítószervére mondhatja, hogy az övé, elkapják és az epigonoknak vetik, mielőtt a hét véget ér.
A pacifikátor a fényezett tárgyalóasztalhoz kormányozta vézna szövetburkát, és találomra lapozott bele az előtte heverő újságokba. Elidőzött a Kriminális címlapfotójánál, mely a rabkocsi padján előrehajló, farkasként vigyorgó Gavoda társaságában ábrázolta Vogelt, és hosszan nézte a Szabadság Duna-mederben készült felvételeit is: a szerencsétlenül járt Skoda bal oldalára fordulva hevert az iszapban, mint egy túlsúlyos gázlómadár, mely hasztalan próbál a levegőbe emelkedni széttárt páncélajtó-számyaival.
Ügyes majmok, gondolta a pacifikátor, és mert a megmaradt szekveszterekre égető szüksége volt, úgy határozott, személyes bosszúját a félszemű, pigmentálatlan fejszőrzetű egyeden állja meg. Behozatja, és azt teszi vele, amit a bolygójával: megfelelő szerszámot kerít, megfelelő helyet keres a kérgen, aztán fúrni kezd, és meg sem áll a legmélyebb rétegekig. Vagy valaki mással kezdje? A harcos egyeddel, aki az első pillanattól képtelen betartani a szabályokat? Valamelyik nőstényével a sok közül, hogy kiderüljön, mi lakik bennük? Megrázta fejét, jobbjának két ujja közt elszakadt az újságpapír. Egy hosszú alvás biztosan segítene. Talán belefér, ha a fővállalkozója teljesen meg nem vész közben. Új protokollt, új ütemtervet kell kidolgoznia. Ez a dolog a napkeltével külön kellemetlen: amint a harcossal végez, utasítja Sztrelecet, hogy keressen másik irodát. Vagy másik Sztrelecet inkább? Ezek a majmok sokan vannak, és harminc év múlva még többen lesznek - nem jó ez senkinek, különösen ezen a vidéken nem. Ha gyorsít a munkálatokon, két évet nyer. Ha Sztrelecet megfegyelmezi, ötöt, talán hatot is. Őt magát kéne szétszednie - nem teljesen persze, úgy nem okul belőle. Legfeljebb az aknába dobatja, ami már legutóbb is elég mélynek látszott. Szíve szerint a harcost is utána küldené, de nem lehet: egy darabját... vagy inkább az egészet tartósítani kell, hogy a kalmárok ne akadékoskodjanak az elszámoláskor. Tessék, már jön is a nap. Az ő napjuk, az alkalmatlanoké - ennyi idő alatt hogy nem bírtak egy-két bolygóval távolabb költözni tőle?
Önkínzó élvezettel fordult a fény felé; nem látta, csak hallotta, hogy Sztrelec a szobába lép. Nem szólt, de sietve közeledett; úgy mozgott, ahogy a majmok általában, ha mondandójukat életbevágóan fontosnak ítélik.
- Csináljak félhomályt, főnök?
A vézna alak nemet intett: sikerült meglelnie a hét első ekvilibriumát, a keskeny sávot a düh elcsitulása és a kellemetlenség kínná fokozódása között.
- Beszélj!
- A háborúnak vége. A Midgard visszahelyezte a főnöki posztra Donnert, az öreg méltóságost, aki egyetlen óra alatt kiegyezett Cassellékkel. Az ügynökök a sebeiket nyalogatják, a meteorológia derült időt jósol, és hétfőn szállítják az új tápegységeket is, amiket a blokád miatt...
- Nem friss. - A pacifikátor seszín szemöldöke rándulásával minősítette még lejjebb fővállalkozója híreit. - És egyáltalán nem meleg.
- Irgalom! - Sztrelec drágaköves Omegájára pillantott, mely szakasztott olyan volt, amilyen Marjaié lett volna, ha médiaguru nagyapja ízlés helyett még pár milliót hagy rá örökül. - Mindez szorosan összefügg a mi ügyünkkel, de mikor visszaindultam, még bizonytalan volta helyzet. Mostanra nyilván letisztult: az összekötőm bármelyik pillanatban...
A pacifikátor kibillent az ekvilibriumból, ahogy a testes férfi csuklóján megszólalt a kom-modul: a szezon legfrissebb modellje népes varjúcsapat károgását utánozta.
- Bocs. - Sztrelec az asztalig hátrált a gyilkos pillantás elől, mielőtt kefalofon üzemmódba kapcsolt. - Igen? Igen. Hogyhogy mikor? Órák óta erre várok, az istenért!
A pacifikátor lehunyta szemét, és hagyta, hogy a felhők résein áttűző napsugarak a biohéj borítását ostromolják. Háta mögött Sztrelec fojtott hangon tárgyalt valakivel - előbb a maga nyelvén, aztán valami esetleges és ugató dialektusban, mely bántotta a látogató érzékeny fülét. Az új ekvilibrium reménye is elenyészett, mire a férfi befejezte a beszélgetést - immár nem volt akadálya, hogy csak rá figyeljen.
- Megvan a nyom - közölte Sztrelec, akinek képéről hosszú hónapok után sem tudta leolvasni valódi érzéseit. - Az történt, amitől tartottam: Gavoda, az az altruista seggfej felkarolta a mi Vogelünket, aki bejutott a cégéhez, és mindent kitálalt az öreg méltóságosnak. - Lesöpörte az asztalról az újságokat, hogy a helyükre telepedhessen: nadrágszárán és magasított talpú szöcskebakancsán pocsolyavíz hagyott nyomot. - Úgy fest, Vogel tisztázta magát a vádak alól, és ha Kedvessy aligazgató ölbéli békájával is sikerült szót váltania... - Bal tenyerével végigsimított halántékán: a hajas fejbőrbe ültetett naniták gyors színváltozással reagáltak a mozdulatra. - Jézus Krőzus!
- Ne ess pánikba.
- Ne essek pánikba? Ember... vagy mi a túró vagy: Vogelből te magad csináltál félautomata gyilkológépet a Midgard & Heymnél! A fickó rég összeadta a kettő meg kettőt, és minimum másfél napot lógott Gavodával, akihez te nem voltál hajlandó a dezintegrátoros sameszaid egyikét elküldeni! Mostanra akár mindent kideríthettek, és az informátorom szerint a Cassell is...
- Nem árthatnak nekünk. - A pacifikátor tónusa közömbös volt, de titkon örült a fordulatnak. Soha jobb alkalmat, hogy visszatérjenek a hegyek közé, és újragondolják együttműködésük feltételeit... különös tekintettel egy bizonyos prototípusra. - A cégeket, ha szaglászni kezdenek, előbb figyelmeztetjük, aztán kiküszöböljük az időből. Nem fognak ellenkezni: ha Vogel eleget magyarázott nekik, mostanra tudják, hogy megtehetjük.
- Nem veszélyes ez?
- Uralom az egyenletet - biztosította a pacifikátor. - A módszer jó, de nem változtattunk eleget a valóságon: ha ismétlek, a Vogel körüli tényezők szabadságfokát is csökkentenem kell.
- Halottnak a csók. Ilyen könnyen se Gavodától, se Vogeltől nem szabadulunk.
- Ne babráld a fejszőrzetedet - suttogta a pacifikátor. - Idegesít.
- Elnézést. - Sztrelec hajában lassan halványuló bűzborz-csíkokat hagytak a matató ujjak. - Biztos vagy benne, hogy...?
- Hozd a kocsit, és szólj át a reptérre, hogy készüljenek: egy órán belül indulunk. - A pacifikátor leguggolt, hogy összeszedje az újságokat. - Értesítsd az összekötődet is, hogy elfogadjuk az ajánlatát: mostantól a célpont minden lépéséről tudni akarok, és ugrik az üzlet, ha elveszíti a nyomát.
- A központban akarod bevárni Vogelt?
- Meginvitálom egy hosszú pihenőre. - A vézna alak megkerülte az asztalt, és az akasztó felé imbolygott, ahol egy átmeneti kabát és egy kalap várta. - A múltjába csak végszükség esetén avatkozunk újból: a kóbor szamurájok kordában tartására léteznek gazdaságosabb módszerek is.
- Főnök...?
- Szedd össze az embereidet - villantotta rá bagolyszemeit a pacifikátor. - Az Anteussal egy percre sem állunk le... Vogel ügyén viszont a B-terv szerint dolgozunk tovább.
A nepotisztáni felségjelű kopter éjnek évadján, a csepeli szabadkikötő egy eldugott öblében adta vissza a mélységnek azt, amit az emberi mohóság a Barents-tengeren elperelt tőle: a mentőtorpedót, mely terven felüli küldetését bevégezve végképp megpihent odalent. Utasai valamivel távolabb, egy ütött-kopott uszály rakterében próbálták kipihenni az éjszakai bevetés fáradalmait: a kétéltűek matracokat, lepedőket, kötszert és élelmiszert kerítettek, ismételten ellátták Vogel sérüléseit, aztán érdeklődve gyűltek a kaszkád köré, aki úgy kuporgott a száradó ruhák és eldobált fegyverek mellett, ahogy ember - gyűrött szerzsöltönyben vagy anélkül - sosem kuporgott még.
- Remekül kijönnek egymással - dünnyögte Vogel, Marjai és Gavoda közé vackolva a fal tövében. - Vajon miről tudnak beszélgetni vele?
- K-val bármiről beszélgethet - sóhajtott az exoszociológus -, feltéve, ha az könyvekkel, filmekkel és utazással kapcsolatos. Egyhelyben ülve is képes utazni, azt hiszem: nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy kisétálhatott volna abból a terráriumból, ha igazán akar.
- De nem tette. Inkább várt nyolc évet, hogy mi ketten arra vetődjünk.
Marjai tűnődve figyelte a lényt, aki végeláthatatlan, suttogó párbeszédbe bonyolódott taxonómiai rokonaival.
- Kétlem, hogy unatkozott. A zónában szegényesebb volt a választék a földi kultúra vívmányaiból; azt mondta, a drogokon kívül csak pár autóval, újsággal és óriásplakáttal találkozott.
- Aztán jöttek a csizmatalpak.
- Megbocsátja. Vagy úgy tesz, mintha megbocsátaná: elég világosak az elképzelései a mi fogalmaink szerinti erkölcsről, és nagyon meggyőzően alakítja a magányos hős szerepét.
- Mihez kezd most?
- Teszi, amit mindig is tenni akart. Járja a világot, gyűjti az élményeket, a maga fura módján ismerkedik velünk. - Az exoszociológus mosolygott. - A kaszkád a spirálkar legősibb civilizációi közé tartozik. Társadalmuk az évmilliók során individuumok laza érdekszövetségévé hullott szét, és az unalmat tekinti legfőbb ellenségének - K ezen a mércén szerencsés fajzatnak számít, és bár erről nem szívesen beszél, tudja a módját, hogy nálunk szerzett javait... másféle javakra váltsa.
- Úgy érti, hogy az élményeit... szóval hogy mindezt eladja majd, ha egyszer hazatér?
- Nem ilyen egyszerű. Az elmélet persze még bizonyításra szorul, de azt hiszem, a tranzakció valós időben, do ut des alapon történik.
- Az meg mi a fene?
- Kölcsönösség.
Vogel belegondolt, és összerezzent: felötlött benne, mit kockáztatott és veszített Marjai azért, hogy mindezt elmondhassa neki.
- Sajnálom.
- Mit sajnál?
- Hogy a munkáját... - a kefehajú kézmozdulata a kaszkáddal együtt a feltérképezetlen univerzumot is átfogta - ...miattam kellett félbehagynia.
Marjai legyintett.
- Száz év is kevés, hogy elemezzük a beszélgetéseinkről készült felvételeket. A legtöbbet rég kicsempésztem, és most, hogy a Midgard & Heym rosszallásától sem kell tartanunk többé... - kortyolt a vodkából, melyet a gondos kétéltűek helyeztek a keze ügyébe - ...nos, egyikünk sem fog unatkozni, azt hiszem. - Feljebb emelte bögréjét. - Én vagyok az idősebb. Szervusz, kérlek.
Megitták a pertut, aztán megint és megint - Vogel a negyedik pohárnál aludt el, és mire felébredt, aranyló napfény tűzött rá az uszály kerek ablakain át. Az akció kétéltű résztvevői elszéledtek már, Marjai doktor karba tett kézzel, a kaszkád cihák és kincstári pokrócok alatt szunnyadt a fal tövében. Tatár Gavoda kávéját, Gavoda Tatár és Serif teáját főzte, és egy özönvíz előtti parancsnoki rádión vitázott Aminával, aki az átutalásokat és a helyfoglalásokat intézte a menedék terminálján.
Mikor felfedezte, hogy Vogel ébren van, az ősz férfi átpasszolta a készüléket Serifnek, és a matrachoz guggolva kétfelé töltötte az épp elkészült kávét.
- Hány óra?
- Kilenc múlt. A Midgard persze az éjjel sem pihent: a szívemnek oly kedves bankok hajnali ötkor igazolták vissza az utolsó átutalást. - Gavoda kortyolt a feketéből, melyhez, az ízélményt fokozandó, némi konyakot löttyintett. - A te Ezüstsárkányod állta a szavát: a pénze önmagában is elég lenne, hogy átvészeljük azt az egy-másfél évet, míg a helyi hatóságok ébersége... - újabb mosoly - ...alábbhagy kissé.
- Mikor indultok?
- Amina egy órán belül, a többiek velem együtt, a fél ötös sztratóval. - Gavoda kiitta a kávét, és újabb adag konyakot küldött utána, mielőtt felegyenesedett. - A száraz ruhákat a fenti korláton, a felvételt a táskádban, a flinta és a lőszerek mellett találod. Ami a részedet illeti...
- Dobjátok szét, rendben? Ott, ahová megyek, aligha lesz szükségem rá.
Az ősz férfi bólintott: nem talált fogást a kefehajú álláspontján.
- Donnerék megadták a találkozó helyét és idejét - dünnyögte. - A Midgard és a Cassell embere kettőkor vár a Gellért szálló tetőparkolójában. Fél négyre a Piz Borzónál lehettek - Sztrelec és külföldi partnere máris oda tart az AN-335-ösön, amit emlegettél.
- Szagot fogtak?
- Vagy a békekötés híre zavarta meg őket: az intrikus középcégeknél, ahogy az a hercegován észkombájn fogalmazott, sosem tudhatja az ember. - Gavoda zavarban volt. - Szívesen veled mennék, de...
- Épp eleget tettél, és a tieidre is gondolnod kell. Ezek - Vogel a sarokban teázó martalócokra sandított - rég az átlaghoz züllöttek volna nélküled.
- Ha te mondod... - Az ősz férfi vigyora ezúttal egészen emberszerűre sikeredett. - A természetemet, úgy látszik, képtelen vagyok megtagadni. - Hátrébb húzódott, és egy nádfonatú fotelbe telepedett, mely hatalmas gubóként függött alá a mennyezetről. - Van fogalmad róla, mi történik velünk, ha sikerrel jársz?
- A valóságotok a távozásommal sem szűnik meg valóságnak lenni. Néhány apró részletében módosul, egyes szereplői átalakulnak vagy eltűnnek, de igazában...
- Ne fáradj - legyintett Gavoda. - A kaszkádot kéne faggatnom, de nem visz rá a lélek: épp elég faggatásban volt része az elmúlt években.
Vogel megkönnyebbülten borzolta át kefehaját.
- Gondoskodtál a kijuttatásáról?
- Holnap hajnalban indul Triesztbe egy üzletfelem dzsunkáján. A legénység zöme kétéltű: egyik sem köpi be, senki sem fogja észrevenni. A csepeliek Gibraltáron innen az összes kolóniát értesítették, és estig sort kerítenek az atlantiakra is. Marjai maradhat, sőt, akár a tengerig kísérheti a fickót; a fáradozásáért ennyit igazán megérdemel.
- Mindent köszönök.
- A szerencsédnek köszönd: kiköthettél volna egy sokkal ocsmányabb világban is. - Az ősz férfi eltűnődött. - A volt feleséged sikoltozás helyett Tatár homlokcsontját kezdte vizsgálni, és megadta neki egy korrekciós sebészetre specializált kollégája címét. A Midgard új szörnye, miután megmentette a bőrödet, töröltetett a rendőrség körözési listájáról is - nem vagy egy sármőr, de mindenkiből a legjobbat hozod ki, azt hiszem.
Erre Vogel már nem tudott mit felelni; zavarában a táskához guggolt, hogy ellenőrizze a Faraday-tokban lapuló diszket és a fegyvereket.
- A pallón és a bozótoson túl, a hídhoz vezető műúton egy kocsit találsz - folytatta Gavoda. - Kulcs a napellenző mögött, papírok a kesztyűtartóban. A Gellért mélygarázsáig jó lesz, a többire ne legyen gondod: a kétéltűek majd érte küldenek. - A cihák alatt mocorgó kaszkádot figyelte. - Nem ismerem a szamuráj erkölcskódex finomságait, de... szóval elképzelhető, hogy itt és most egy szajonara-szívességet kérjek tőled?
- Bármit kérhetsz, doktor.
- Szeretném, ha vigyáznál Felleghre. Ebben a világban vagy a sajátodban, velem, nélkülem, egyre megy; nem szeretném, ha a távollétemben bármi baja esne.
- Mellette leszek - bólintott Vogel. - Ígérem.
Gavoda kikászálódott a fotelből, hogy kezet nyújtson neki, aztán észbe kapott, és meghajtotta magát.
- Domo arigato gozaimasz és más effélék, haver.
- Így csak azok búcsúznak, akik nem vagy csak nagyon hosszú idő múlva találkoznak újra. A viszontlátást inkább úgy mondják, dzsa mata. - Vogel is meghajolt, és táskáját felmarkolva a vaslépcső felé indult. Mentében odabiccentett a két vagánynak; Tatár és Serif némán emelte üdvözlésre szétnyitott ujjú jobb tenyerét, ahogy az testvérek között, golyóbiztos üvegfalak két oldalán szokás.
A fedélzetre érve a kefehajú már nem sietett: magára kapta a nadrágját és cipőjét, aztán megvetette lábát a rozsdamarta orrdaru árnyékában, és mert a kék zóna lakója úgy akarta, mélyen beszívta a napsütötte víz, a partoldalban tenyésző gizgaz, a nyár és az élet illatát. A kis öbölből, ahol az uszály horgonyzott, a szerviz- és lakóhajókat ringató főág egy darabjára látott. A viharfront elvonultával a világot közönséges felhők árnyai csíkozták, a hullámok lassú ütemet vertek a vízbe merülő fémen, a parti gazos szitakötői szárnyukat lebegtetve, nefritszín fényreflexekkel továbbították ugyanazt a megfejthetetlen üzenetet. Vogel némán és borzongva állt, moccanatlanul töltekezett az univerzum elevenségével... és nehezére esett nem gyűlölni a messzi hegyek közt tanyázó ellenséget, mely megfoszthatja mindettől.
A másik jelenlévőre csak távozóban figyelt fel: a kétéltű a partra vezető palló mellett, néhány üveg és könyv társaságában kuporgott egy gyékényszőnyegen. Aludni látszott, és nagyon öreg lehetett, mert vállán és gerincén szürkére, már-már ezüstösre fakultak a kék rajzolatok. Vogel lábujjhegyen osont tovább, nehogy megzavarja - mikor a partról visszanézett, a szemek még mindig csukva voltak, a széles száj azonban mosolyra görbült, a hosszú ujjú bal pedig, mint valami vevőantenna, lassan megemelkedett.
- Hallod őket? Hallottad, mit üzennek?
Vogelt az lepte meg leginkább, hogy nem kellett az válaszon tűnődnie.
- Hallottam, de nem értem... pedig nagyon egyszerű, azt hiszem.
Az ezüstfoltos fej bólintott, az inas bal ujjai meg-megrezdülve ismételték a hullámok és a rovarszárnyak üzenetét.
- Próbálj nem megdögleni odakint - mormolta az öreg.
„...nehéz és felelősségteljes pozícióban az embernek úgy kell terelnie a hatalmat, melynek oldalán áll, hogy a dolgok helyénvaló módon történjenek. Ennek elmulasztásában oly nagy a veszély, hogy még vérontástól is tartani lehet...”
A műúton talált földönjáró - egy koros Alfa - motorja simán indult, de meglehetős zajjal működött; talán ez, talán a gumik csikorgása tette, hogy Vogel csak a hídon túl figyelt fel egy újabb rendellenességre: a nem szűnő folyószagra az utastér levegőjében. Állított a klímán, lejjebb engedte a jobb oldali ablakot... és mikor a nyárillat a külső tangens lagymatag forgalmába is követte, nedves foltokat keresve tapogatta végig az üléskárpitot mindkét oldalon.
- Ne fordulj hátra!
Vogel tüstént hátrafordult: a kaszkád volt az, a két üléssor közt gubbasztott ázott szerzsöltönyében, és rezzenetlenül bámult rá hatalmas szemeivel.
- Mi a ...?
- Köszönöm kérdésed, remekül. Volt szerencsém hallani, amit a félszemű jogásszal beszéltél: így tudtam meg, hogy a városba készülsz, és mert nekem is dolgom van ott, úgy döntöttem, elkísérlek - több és jobb alkalmam nemigen lesz beszélni veled.
Vogel mély levegőt vett, és felhúzta az ablakot: jó ideje először örült annak, hogy az irányra és a sebességre is figyelnie kell.
- Láttad a jövőt? - suttogta. - Tudod, hogy hiába próbálkozunk?
- Ez a defetizmus... - a kaszkád megszabadult nedves zakójától, és előkászálódott a két ülés között. - Azért nem beszélhetünk később, mert hajnalban utazom, stimmt? Amit az akciótok sikeréért tehetek, most fogom megtenni, elvégre társak vagyunk: az a dolgunk, hogy ügyeljünk egymás seggére. - Erről mintha eszébe jutott volna valami: homlokán sugárirányú ráncok futottak szét. - Hol lehet a belvárosban úgynevezett esernyőt kapni?
- Fáziskésésben vagy - közölte Vogel. - Ezt tegnapelőtt kellett volna megkérdezned.
- Kettőnk közül én tudom jobban, mikor fog esni legközelebb, de ez nem meteorológiai kérdés. Az esernyőre még ma délután szükségem lesz, és nem azért, mert újabb front jön, hanem mert... - a lény elrévedni látszott - ...személyes okból.
- Gavoda és Marjai aggódni fognak az eltűnésed miatt. Ha bajba kerülsz...
- Cetlit hagytam nekik, és nem kerülök bajba, Vogel bébi. Ha pedig mégis... nincs egy cigarettád véletlenül?
- A zsebemben.
A kaszkád előhalászta a csomagot, kipofozott egy szálat, és ajak nélküli szája bal sarkába kapta.
- ...ha mégis - folytatta legjobb brandói grimaszával -, nos, egy férfinak az én helyzetemben ezzel is számolnia kell.
- Marjai valami olyasmit mondott, hogy nálatok ez... szóval kicsit másképp működik.
- Hím vagyok - szögezte le a kaszkád. - És be is bizonyítom hamarosan.
- Meg ne próbáld!
- Szedned kéne valamit rosszhiszeműség ellen. Nem rajtad, és nem is neked akarok bizonyítani, hanem... magamnak, ha úgy tetszik. Annyit kérek, hogy vigyél a belvárosba, tégy ki a Roosevelt tér sarkán, és áruld el, hol kapok egy francos esernyőt: gracias y hasta luego, a többit nyugodtan rám bízhatod.
Vogel ujjai vad táncot jártak a volánon.
- Mi a fenét akarsz te a ...
- Allegro, ma non troppo, Vogel bébi. Beszéljünk inkább a te problémáidról; kész élménybánya ez a bolygó, eszemben sincs hagyni, hogy a kalmárok tönkretegyék.
- A kalmárok?
- Naná. A pacifikátor az ő megbízásukat teljesíti, és a megrendelés, ezt ne feledd, nem elsősorban a skalpodra, hanem az élőhelyedre és a fajod szuveneritására szól.
- Amennyiben?
- A hegyvonulatépítési cécó csak álca - sóhajtotta kaszkád. - Facade. Cover operation. Jó ürügy, hogy földmunkákat kezdhessenek, és remekül takarja az eredményt a kíváncsi szemek elől. Sztrelec őrült, persze, de nem ennyire őrült - azért ment bele, hogy a birtokát így fölforgassák, mert tudja, hogy ez a hely ötven éven belül a Föld egyetlen űrkikötője és barterállomása lesz.
- Űrkikötő? - lehelte Vogel. - Barterállomás?
- Olyan hely, ahol a javakat más javakra, az információt információra cserélik. A behódolt világokon az első száz év a legkritikusabb: a lakosságnak idő kell, hogy alkalmazkodjon a megváltozott viszonyokhoz. Gazdasági káosz, éhínségek, járványok; ugyanaz nagyban, amit a sodródók a maguk kisszerű módján idéztek elő... már ha vannak emlékeid a dologról egyáltalán.
A kefehajú oldalra pillantott: a lény szája sarkából eltűnt a cigaretta.
- Engem elintézhet a pacifikátor, de a fajtámat nem fogja meg ilyen könyen. Harcolni fogunk, és...
- Zugga - rázta fejét a kaszkád. - No go. A pacifikátor számolt a vérmérsékletetekkel, és megtette a szükséges óvintézkedéseket, nehogy idáig fajuljon az ügy. A kalmárok nem egy halott bolygót akarnak, hanem egy kiszolgáltatott elevent - tudják, mennyivel könnyebb dolguk lesz a plazmával, ha kedvenc fajtái egyikét túszul ejtik.
Vogel nagyot nyelt; próbált megbarátkozni a gondolattal, hogy a plazmának kedvenc faja, sőt fajtái vannak.
- Hogy akarnak leszerelni minket? - kérdezte. - Miben mesterkednek a nyavalyás hegyeik között?
- Fúrnak. - A kaszkád az automatizált üzemeket bámulta, melyek szomjukat oltó vadállatok módján lepték el a folyópartot mindkét oldalon. - Egy aknát, mely a litoszférán át az asztenoszférába vezet. Alig két éve kezdték, de a rétegek közti hőmérsékletkülönbség már most fedezi a munkálatok energiaszükségletét. A századforduló táján, ha mélyebbre jutnak, nem csak a hegyeket építik tovább. A biokomplexek, amikkel az idő ablakait nyitogatják, térablakként is működhetnek: évről évre több eszköz, fegyver, szekveszter és más szerviens érkezik majd a Földre, és ha az akna elkészül, már csak a konvertert kell átrángatniuk valahogy. A masinát, ami attól fogva magmát zabál és magmát ürít az akna fenekén, radioaktív izotópokat és nehézfémeket küld a felszínre ezer és ezer, millió és millió éven át... vagy napok alatt szétrepeszti a bolygót, ha erre utasítják.
Vogel tekintete elhomályosult, ujjai görcsösen szorították a kormányt.
- Bomba?
- Szingularitás. Olyasféle, mint a ti térsűrítőtök, de sokkal jobb a hatásfoka, és megvan az az előnye is, hogy hiába lapul a lábatok alatt, a technológiátok fejlődési trendjét figyelembe véve ezer-ezerkétszáz éven át esélyetek sincs hozzáférni. Sakk-matt. Csikicsuki. Végezhettek a barterállomás személyzetével, Sztrelec utódaival, megnyúzhatjátok magát a pacifikátort is, ha van olyan könnyelmű, hogy itt maradjon: a konverter bármikor, akár távirányítással önpusztításra kapcsolható, és hiába álltok odébb néhány százezren, mire az óceánjaitok felforrnak, és elgőzölög a légkörötök, beletelik pár millió évbe, míg érdemes lesz diaszpóra helyett megint fajként beszélni rólatok.
Vogel azon kapta magát, hogy a kocsi áll: a padkára húzódott és fékezett, mielőtt valamelyik kanyarból a tízemeletnyi mélységbe zuhantak volna.
- Hányan...?
- Hogy hányan vannak mostanság? - K az elviselhetőség határáig várt a válasszal, úgy lenyűgözte Királymajor büszkesége, a rádióteleszkóppal felszerelt plazmaszentély. - Sztrelec embereit leszámítva nem sokan. A pacifikátorok sosem járnak párosával, a szekveszterek közt pedig nehéz efféle munkára alkalmas egyedeket találni. A hajó, amivel érkeztek, viszonylag kicsi lehet: ha engem kérdezel, transzlunáris pályára állították a Hold sötét oldalán. A pacifikátort és az első ablak megnyitásához szükséges biokomplex elemeit siklókabinokkal juttathatták a célig - ezeket a védelmi rendszeretek nyilván meteoroknak nézte, ahogy a sodródókat is annak nézte volna, ha repülő finomítók helyett szörfdeszkákon jönnek.
A kefehajú lehunyta szemét. Biokomplex, szekveszter, pacifikátor: a sok megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdés fejfájásként kereste a kiutat homloka mögül.
- Meg lehet állítani őket?
- Valahogy a sodródókat is kicsináltátok, nem? Míg át nem törik a litoszférát, a pacifikátor meg a többiek csak az ablakokban és az észrevétlenségben bízhatnak. A második szakaszban már vulkánjuk is van, de az egész bolygót nem, legfeljebb a hazádat pusztíthatják el vele. A földrengések átrajzolhatják Európa partvonalát, új hegységképződési korszak sem kizárt... de globálisan még mindig megúszhatjátok pár millió áldozattal.
- Meddig?
- Az elkövetkező öt-tíz évben. Ha az akna elér egy bizonyos mélységet, a felszabaduló energiát már csak az ő eszközeikkel lehet kordában tartani: tárgyalnotok kell, különben magatokat is, a Földet is lassú halálra ítélitek.
- Miért nem szóltál erről mostanáig?
- Miért tettem volna? - vont vállat a kaszkád. - Tudtam, hogy eljössz, és hogy te vagy a megfelelő ember.
A kefehajú erőt vett magán, és tovább indult. A napfényben fürdő betonutak füzére olyan volt most, mint valami repedésháló, mely a bolygó szívéig ér.
- Ez minden, amit mondani tudsz?
- Ne nézz így rám, Vogel bébi! Nem én találtam ki ezt a mocsokságot, nem én kezelem a fúrót, és a valóság fő irányvonalát sem áll módomban meghatározni. Ha tudod, mivel állsz szemben, azt is tudod, mire vigyázz: az esélyeid - illetve az esélyeink, hisz hovatovább én is helybélinek számítok - így sokkal jobbak a sikerre.
Vogel lassan növelte a sebességet. Ötvennél elmúlt a késztetés, hogy a szalagkorlátnak hajtson, száznál arról is lemondott, hogy minden nyomorúságáért a mellette gubbasztó teremtményt tegye felelőssé. Haladni. Továbblépni. Elfogadni, amit a karma kínál - a kék zóna lakója jól ismerte ezt a játékot, és az évek során komoly gyakorlatot szerzett benne.
- Rendben - suttogta. - Vegyük úgy, hogy kiegyenlítetted a tartozásodat.
K elvigyorodott, hatalmas szemében a fényerő változásának ütemére tágultak-szűkültek az aranyló hártyák.
- Elárulod, hol kapok esernyőt?
- Ha ragaszkodsz hozzá...
- Adsz még egy cigarettát?
- Vidd az összeset; gondolni sem bírok most a füstre.
Ez megfelelő végszó volt. A kaszkád eltűntette a csomagot, nem erőltette a dialógust, és mert a lelkében dúló vihar ellenpontozást kívánt, lágy húrokat pengetett elméje spanyol gitárján. Álmatagnak látszott, de ügyelt a részletekre: csinált egy totált a kefehajú profiljáról, egy hosszú svenkkel az univerzum elé tárta a város panorámáját, aztán, ahogy Vogel a Soroksári útról a felső rakpartra kanyarodott, felidézte, és előbb dúdolni, majd sugározni kezdte a közelgő veszély dallamát.
Vogel tizenegy előtt néhány perccel ért a Gellért szállóhoz. Az Alfát a mélygarázsban hagyta, szemezett egy darabig a főbejárattal szemközti hignokabinokkal, aztán - csak kétszer él az ember - táskástul a recepcióhoz vonult, és kivett egy szobát, hogy a tisztálkodáson kívül telefonjait is kényelmesen intézhesse.
Húsz percet töltött a zuhany alatt, két nagyrutint futtatott végig ruháin, és mire azok emlékeztetni kezdtek régi valójukra, úgy-ahogy ő is összeszedte magát. Felhozatott egy B és egy E kódú szendvicsalapanyag-blokkot, a Gavoda-féle kártyával fizetett érte, és ugyanezen a módon csalt elő egy üveg szakét a televízióval egybeépített sztázisszekrényből.
A szamuráj hű Ronsonja néhány egyszerű mozdulat után melegítővé alakult át, csészének megtette a fogmosópohár is. Vogel elkészítette és eltüntette korai ebédjét, húszról negyvenre emelte a szesz hőmérsékletét, ivott, és mire az ágy melletti telefon után nyúlt, kezei sem remegtek többé.
Meghallgatta az elégiát Rika üzenetrögzítőjén, Matsuo Basho „Macska-vágy...” kezdetű haikujával mondott búcsút a lánynak, aztán a Merek-műhely központi számát tárcsázta, de a tulaj helyett csak a feleségét érte el.
- Péter Miskolcra ment - mondta az asszony, akinek a hangjában az ösztönös ESP-használókra jellemző szólamok rezegtek. - A zónából való kitörés évfordulóját ünneplik... a szokásos tragacsfutammal, azt hiszem.
- Hogyhogy nem tartott vele?
- Elég nehezen hevertem ki az eredetit is. Maga lenne a nagy ő, akinek nem mesélt róla?
- A jelek szerint. - Vogel azon kapta magát, hogy aggódik az elkövetkezők miatt. - Semmit sem üzent? Egy közös barátunkról van szó.
- Sznyegről?
- Igen, asszonyom.
- Hallottunk a dologról. Merre jár, Vogel?
- A Gellért szállóban vagyok, de már nem sokáig. Kérem, mondja meg a férjének, hogy sajnálom, ami történt, és ha többé nem találkoznánk... nos, köszönet mindenért.
- Meddig érjük el magát?
- Fél kettő körül indulok tovább. Hogy mikor járok megint erre, nem rajtam múlik, de...
Merekné nem tűnt szomorúnak; hangjából a kefehajú inkább elszántságot vélt kiérezni.
- Megtesszük, amit lehet. Viszlát, Vogel!
- Ég önökkel, asszonyom.
Épp helyére tette a kagylót, mikor felberregett az ágyra dobott kom-modul. Nem kellett találgatnia, ki jelentkezik: a készülék a ruhákkal és a fegyverekkel együtt, a kis-svábhegyi menedék készleteiből származott.
- Vogel.
- Veled van az izé? - sercent a túloldalon Gavoda aggodalmas hangja.
- Nincs. A szampan lánchídi kapujánál tettem ki. Két százast láttam nála: az esernyővel együtt is elég lesz taxira, ha elunja magát.
- Esernyőt mondtál?
- Azt. Mikor elhajtottam, egy vietnami árussal alkudozott éppen. Ernyőt akart, de hogy miért, ne tőlem kérdezd: épp elég gondom van azzal, amit a fuvarért cserébe árult el nekem.
- Sztrelecről?
- Többek között. - Vogel lejjebb csavarta a lángot szakéja alatt. - Marjai tudja már?
- Ő fedezte fel az eltűnését.
- Kikészült?
- Eléggé. Tatár vodkával és bandita-folklórral traktálja, hogy veszteg maradjon.
- Sajnálom.
- Nem a te hibád. És ha már így alakult: van valami számodra a cédulán, amit az az izé hátrahagyott.
- Számomra?
- Én is furcsállom a dolgot. Az éjjel kellett írnia, míg mi aludtunk: tudta, hogy beszélni fogtok, és megjelölte az időpontot, amikor ezt a pár sort... okvetlenül be kell olvasnom neked. Van fogalmad róla, miben mesterkedik?
- Nincs. Ezt a forgatókönyvet ő írta, ő rendezi, és gondja van rá, hogy egyetlen szereplője se tudjon többet az okvetlenül szükségesnél.
- Szórakozik velünk?
- A maga módján. Marjainak van pár elmélete az indítékairól, de egyelőre nem tud választani közülük - ha megteszi, talán az ernyő rejtélyére is fény derül. - Vogel szabad kezével a televízió távkapcsolóját kereste. - Mi áll az üzenetben?
- Csupa ostobaság. Biztos vagy benne, hogy hallani akarod?
- Ha szerinte hallanom kell...
- Egy - dünnyögte Gavoda. - „Ami kézenfekvő, többnyire igaz is - és megfordítva.”
- Puff neki.
- Kettő: „Az ablaktisztítóknak főként a gyomra kényes.”
- Három?
- „A fennakadás, legyen bármilyen fájdalmas, olykor előre visz.”
- Ez minden? - A kefehajú bekapcsolta a televíziót, és addig tallózott a sport- és nosztalgiacsatornák közt, míg valami igazán nyugalmasat lelt: a stukkódíszes háttér előtt részvényárfolyamok és kamatlábak úsztak tova. Növelni kezdte a hangerőt, de nem hallott zenét...és Gavodával együtt rezzent össze a statikus sercenésre, ahogy az adatfolyamot a helyszíni kapcsolás dübörgő zajkulisszája váltotta fel.
- Mi a fene ez? - tudakolta az őszülő halántékú kajfer.
- Bankrablásnak nézem. - Vogel csökkentette a hangerőt, és elgyönyörködött egy szélfútta hajú riporternő - valami Andrea - arcélében, aki, míg operatőre okuláris implantáját tisztogatta, az árkádok alatt lapuló rohamrendőrökkel próbált szót érteni. - Kéjes az érzés, hogy ez egyszer nem minket...
- Mit mondasz?
- Egy pillanat. - A kefehajú közelebb húzódott a képernyőhöz, és addig növelte a hangerőt, míg a zaj már-már elviselhetetlenné fokozódott: riadóautók ereszkedtek a Roosevelt térre villogó tetőfényekkel, páncélozott csapatszállítók koccantak egymásnak, míg kordont formáltak a déli verőfényben is tompán szürkéllő épülettömb, a belügyminisztérium körül.
- Vogel! Ott vagy még, Vogel?
A kefehajú nem felelt: olyan erővel koncentrált a kis felbontású képekre, hogy a szeme is belefájdult. Ott volt minden, amit alig egy órája, az Alfából kikászálódó kaszkáddal együtt hagyott hátra: a szobrok a tér közepén, a vietnami kézművesek a szampan-város kapujánál, a turisták és a polgárok a korzón, a sirályok és a lomhán úszó felhők odafent. A szirénabőgés egyszerre távolodott és közeledett - a Gellért tér felett elviharzó rajnak alig néhány másodperc kellett, hogy a folyón túli célzónába érjen.
- Ígéretünkhöz híven a helyszínről jelentkezünk - zihálta a szélfútta hajú riporternő, aki stábjával és a rohamrendőrökkel együtt nyomult előre a Gresham-palota sarkáig. - A Valós idő régi témája, a nagyvárosi erőszak a céges érdekszférák után a kormányépületekbe is utat talált, és Budapest hétvégi nyugalmának szétzúzásával bizonyítja: sem hagyományt, sem tekintélyt nem tart tiszteletben.
- Vogel!
A kefehajú mormolt valamit a kagylóba, és tovább bámulta az adást: a hírcsatorna szélfútta hajú szelenitje zöldes árnyalatú, furán torz perspektívájú felvételnek adta át helyét.
- ...a most következő képsort, az egyetlent, melyen a feltételezett behatoló látható, a homlokzati kamerák egyike rögzítette huszonhat... nem, huszonhét perccel ezelőtt. Az azonosítatlan személy, aki forrásaink szerint valamivel korábban érkezett a térre, a terep felmérése után sikerrel játszotta ki a minisztérium védelmi rendszerét, és jelenleg a VIP-szárny legfelső szintjére tart. A biztonsági alakulatokat teljes készültségbe helyezték. A belügy sajtófőnöke cáfolja a hírt, hogy a behatoló automata fegyvert használ, és állítja, hogy a hét közben fellángolt cégháború miatt hivatalában tartózkodó Sárossy belügyminiszter biztonságát vérontás nélkül is garantálni tudják. Többször hívtuk őexcellenciája titkárságát, de mostanáig nem...
- Vogel, a jó úristenit, mi folyik odaát?
- Szerezzen még vodkát - suttogta a kefehajú -, és ha van a közelben rádió vagy tévé, azonnal dobja a vízbe: nem használna az ügynek, ha Marjai felizgatná magát.
- A kaszkád...?
- Fél órája sincs, hogy besétált a belügybe. - Vogel a nézők millióival együtt nézte, ahogy a szerzsöltönyös alak átvág az úttesten a szállodasor előtt: hóna alatt a Szabadság vasárnapi száma, fején puhakalap, jobbjában lakkfa nyelű vietnami ernyő. - Emlegetett valami személyes ügyet, és ha ez az, aligha áll meg Sárossy dolgozószobájáig. Különös érzéke van a drámai szituációkhoz, és úgy rémlik, se a csizmatalpakat, se a szondázást nem felejtette el.
- Az évforduló - suttogta Gavoda, aztán, Vogel nem kis megdöbbenésére, kacagni kezdett. - És ez a mi varangyunk csak úgy besétált Lopez barlangjába, azt mondod? Nem rossz, szavamra nem!
- De mi olyan rohadtul mulatságos benne? Hisz bármikor elkaphatják, és...
- Egy szóval sem mondtam, hogy normális. - A fémes dobbanások ráébresztették Vogelt, hogy Gavoda a fedélzetre tart - nem akarta összezavarni az exoszociológust, vagy alig várta, hogy a vén kétéltű tanyájáról maga is figyelemmel követhesse az eseményeket. - A legőrültebb varangy, akit valaha látott a világ: a képe szörnyű, kinyilatkoztatásai értelmetlenek... de a műsora, testvér, a műsora percről percre jobban tetszik nekem!
A következő másfél óra eseményeit - különös tekintettel a drámai végkifejletre - három-négy változatban is megörökítették a Roosevelt téren összeverődött forgatócsoportok. Néhány társaság a biztonsági kamerák felvételeire koncentrált, mások a fegyveres kísérettel kimenekített ügyeleti állomány beszámolóira alapoztak... de egyikük sem volt olyan merész, mint a szélfútta hajú riporternő, akit a sors - és a bátrak szerencséje - az évtized legemlékezetesebb sztorijával ajándékozott meg.
- ...az első robbanásokat, a riadót követő harmincnegyedik percben észleltük idekint - szavalta golyóálló mellényekkel kirakott plexipajzsok mögül a minisztérium A kapujánál. - Az épületbe hatolt alakulatok parancsnoka elvben... - a kép széttöredezett az operatőr önkéntelen fejmozdulatára, ahogy a kapuszárnyakat újabb detonációk remegtették meg -...utasítást adhat sokkoló és füstgránátok bevetésére, az állásharc kialakulásának esélyét azonban csekélynek ítéli a szakértői vélemény. Audiovonalban van Halmai tábornagy, aki a nyolcvanas évek végéig vezérkari főnökként... egy pillanat türelmet, antigrav kameráink operátora jelentkezik... - a riporternő feljebb emelte fejét, és igazított mosolya intenzitásán - ... megerősítve, hogy a detonációk a hadseregnél rendszeresített PT-gránátok robbanásai: odafentről tisztán látszik a VIP-szárnyból kifelé gomolygó füst. Halmai tábornagyot kérdezem: mire következtethetünk ebből?
A veterán fejtegetésének kiáltozás és lábdobogás vetett véget: a kommandósok egy csoportja holtra vált adminisztrátorokat terelt a szemközti parkolóban berendezett segélyhely felé.
- Nincsenek áldozatok - summázta a riporternő, akinek fültői kom-központjába mostanra tíz-tizenkét csatornán zúdultak az információk. - Halmai tábornagy szerint a gránát- és karabélytűz a minisztérium biztonsági alakulataitól, illetve a behatoló egységektől ered; a hivatali apparátus tagjainak a sokkot, a bőrirritációt és a légszomjat leszámítva nem esett bántódásuk. Sárossy belügyminiszter, aki borsodi rendőrkapitányként, az Eljövetel idején tett szert országos ismertségre, változatlanul a helyén van, de sem vele, sem a sajtóosztállyal nem tudunk kapcsolatot teremteni, és nem sikerült azonosítanunk a támadót sem, aki mintegy ötven perccel ezelőtt... kis türelmet, valós idejű képet kapunk odabentről... tehát ötven perce hatolt át a minisztérium biztonsági rendszerén, és azóta is az épületben tartózkodik. A következőkben a VIP-szárny legfelső szintjén előrenyomuló kommandó híradósának felvételeit láthatják. Gyermekes és epileptikus nézőinktől óvatosságot, a képek gyenge minőségéért elnézést kérünk, és... tessék!
Medence-szerte milliók rezzentek össze, ahogy a természetes fény zöldes derengéssé fakult. Az implant hordozója mahagóni burkolatú falak közt, sűrűn gomolygó füstben haladt előre; balra ablaksor, jobbra néhány le-lekuporodó, fegyvere célvezetőjével fel-alá pásztázó kommandós látszott. A miniszteri titkárság ajtaja tárva-nyitva állt, az ügyeletesek - két fiatal és egy középkorú nő - magzati pózban kucorogtak az íróasztalok mögött. A híradós fegyelmezetten közelített rájuk: tények, és nem érzelmek közvetítése volt a feladata.
- Szanitéc!
- Az osztag parancsnoka orvosi segítséget kér - dekódolt a szélfútta hajú riportemő, aki mostanra az előcsarnokba merészkedett kísérőivel. A lépcső két oldalán és a fordulókban mesterlövészek lapultak, a fegyverek lézerszemei célt keresve rebbentek portréról portréra, mellszoborról emléktáblára odafent. - A mentők mögöttem vannak; három, négy... összesen öt kocsi áll készenlétben. Most hallom a hírt, hogy a titkárság három alkalmazottja is sértetlen, egyiküknél azonban súlyos allergén reakciót váltott ki a füstgránátok hatóanyaga. A kommandósok most biztosítják...
A híradós elfordult a lassan mozduló alakoktól, és a belső iroda párnázott ajtaja felé vette az irányt. Két társa már a küszöb előtt guggolt: a padlót és a környező falfelületet vizslatták. A híradós száloptikás kamerát csúsztatott át az ajtórésen - némi késéssel a nézők előtt is kirajzolódott a miniszteri dolgozószoba tablóival, bőrgarnitúrájával, széles íróasztalával... és a középütt, hasmánt heverő alakkal, akinek grimasza láttán egyesek elborzadtak, másokból - köztük a csepeli szabadkikötő egy eldugott zugában zsebtévéző Gavodából - kirobbant a kacagás.
A száloptikás kamera kígyóként ágaskodott fel, körbefordult, és mire a nyitott ablakra fókuszált, a kommandósoknak sikerült semlegesíteniük a bejárat mágneszárját: a helyiséget karabélyt szegező, legyezőalakzatukat előírásszerűen tágító fegyveresek özönlötték el. A kamera még egyet fordult, és közelebb kúszott a földön fekvő Sárossyhoz. A kemény kezű, korrupcióval gyakorta vádolt belügyminiszter vonásai eltorzultak, két lába közül (a kamera-kígyó szemszögéből a háta közepéből) valami sötét és fényes meredt ki.
- Mi a...?
Ez volt a pillanat, mikor a valós idejű képet lekeverték. A dolog a szélfútta hajú riporternőt is váratlanul érte, de mit sem csökkentett arcjátéka hatásfokán.
- A belügyminiszter él, de megsebesült - suttogta, és ahogy az információk tovább áramlottak, mosolyárnyék suhant át szépen festett ajkán. - A sajtóiroda vezetője önmérsékletre szólítja a hírközlő szerveket, így nem áll módomban... - a hálózat jogászai, akik minden lélegzetvételnyi szünetben a kibúvót keresték, végre előálltak a megfelelő formulával - ... tehát sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom az értesülést, hogy a miniszter rectalis abusio áldozata lett, és hogy a támadás eszköze... - a stáb résen állt, és kitakarta ádáz mosolyát az úttesten átvágó szerzsöltönyös alak képével - ...egy vietnami esernyő, melyet mostanra nyilván... - igazított arcvonásain - ... nyilvántartásba vettek. A támadó az ablakon át menekült el; antigrav kamerák és járőrkocsik kutatják a nyomát a környező tetőkön. A Gresham-palota és az Első Nemzeti kameráinak felvételeit most értékelik, és... elnézést kérek... a minisztérium saját orvosával váltják fel a helyszínen dolgozó mentőorvosokat.
A mesterlövészek visszahúzódtak, és a lézerszemek legtöbbje is kihunyt, mire a három titkársági alkalmazottat a földszintre támogatták. A fegyveresek falanxa szétnyílt, hogy utat engedjen nekik a várakozó mentőautóig - a két lány sírt, idősebb kolléganőjük arcát és kezét nedves törölközők borították. A kinti tömegen újabb riporterek és újságírók kígyóztak át, néhány AG-öves lesifotóst csak figyelmeztető lövésekkel lehetett Sárossy irodájának ablakából elriasztani.
A szélfútta hajú riporternő a konkurenciának hagyta a friss húst, és született oknyomozóként a titkárságvezetőre koncentrált, akinek felismerhetetlenségig eltorzult arcából csak egy-egy folt látszott a gézzel és dermastimmel dolgozó kezek között.
- Asszonyom...! Asszonyom, ha szabad... nyilván fájdalmai vannak, és megértjük, ha nyugalomra vágyik, de...
- Engedjék át - szállt át az embergyűrűből a rekedt suttogás. - A nyilvánosságnak... joga van a tájékoztatáshoz, tudom.
- Elmondaná, mit látott odafent?
- Egy szörnyeteget láttam. Egy fenevadat, aki mások fájdalmából és nyomorúságából él. Egy alacsonyrendű életformát, aki előbb rúg, csak aztán kérdez, aki még a sajátjaival is úgy üvölt, mintha a kutyái lennének. - A titkárságvezető eltolta a segítő kezeket, és intett, hogy szabad levegőre vágyik. - Alig látok valamit. Ha vezetne, kedves...
A riporternő az operatőrnek, az a sofőrnek és a többieknek jelzett: a titkárságvezető és kísérője előtt három férfi tette szabaddá az utat a téren át a rakpart felé.
- Így jobb, sokkal jobb - hallatszott a törölköző alól. - Ez a tömeg, ez a zaj... kezdett az agyamra menni.
- Mi történt odafent, asszonyom?
- Az a fenevad ránk tört, össze-vissza ordított, fenyegetőzött. Mindennek elmondta például a zónaközi erő parancsnokait és katonáit, az egész nyavalyás veterán bandát, hogy őt idézzem... akik elmulasztották meghívni az idei megemlékezésre néhány megalapozatlan és makacs híresztelés miatt.
- Az illető tehát a zónaközi erő katonája volt?
- A katona erős túlzás. Az arcvonal mögött sunnyogott, békára vadászott... és egyben vagy darabonként árulta a trófeáit a cégek ügynökeinek. A Kerecsendnél történt konvojbalesetért is felelősség terheli; ha jól emlékszem, öt katona halt meg akkor, de a vizsgálat egyetlen felelőst sem talált. Az ügyet a mélyebb összefüggésekkel együtt eltussolták, az anyagok zöme azonban ma is megvan... a belügyi irattár zárt részlegében, K-KIH jelzet alatt.
A riporternő szeme nagyot villant: két embere nyomban elsietett, az operatőr és az alacsonyan lebegő antigrav kamerák tovább dolgoztak.
- Gondolja, hogy a ma történtek gyökerei a zóna megtisztításának idejében keresendők?
- Biztosra veszem - felelte a titkárságvezető. - Még örülök is, hogy kipattant a dolog: aki védteleneket öl, foglyokat kínoz, és eladja a tulajdon fajtársait, bármilyen aljasságra képes.
- Ez az ember... - pillantott a kamerába a riporternő - ...ez az alak tehát ordítozott és fenyegetőzött a miniszteri titkárságon. Mi történt azután?
- Jöttem én, és megszondáztam az esernyőmmel - közölte mély sóhajjal a kaszkád. - Csak hogy tudja, milyen érzés: a maguk minisztere, a kellemetlenség állandósításáról maguknak kell gondoskodniuk.
Megszabadult a törölközőtől, és nem mindennapi látószerve segítségével egyszerre fogta be a korzót dermedt, szóra képtelen beszélgetőtársával. - Kegyed nagyon jóképű... illetve csinos lány, és ahogy elnézem, érti a dolgát. Intézkedjen, hogy a jelmezem tulajdonosát kiengedjék a miniszteri toalettből, és kérjen elnézést a nevemben a két másiktól is: valami nagyon ocsmánnyal fenyegettem meg őket arra az esetre, ha eljár a szájuk.
A riporternő holtsápadt volt, de a helyén maradt.
- Ki maga? - suttogta. - Mi maga?
K elmosolyodott. A beállítás remek, a végszó tökéletes volt; a szirénahangok és a kiáltozás hátterében a főtéma legjobbnak ítélt változata zengett.
- Egy arc a csapatból - mondta, és maradéktalanul kiélvezte az érzést, melyet a helyeslés és a csodálat összevegyülő hullámai keltettek. - Tudja: amiben Zorro, az Árnyék, a Maszk, Marlowe, Bond meg a többi játszik. - A rakpart korlátjára szökkent, lerázta magáról a női göncöket, és megigazította nyakkendőjét. A tetszés elementáris volt, messze meghaladta a szintet, melyet utolsó nagy akciójával, az eurázsiai kirendeltségről való szökéssel ért el. Fogsága éveiben rengeteget tanult persze, és inspirálta a másik, a Földért zajló küzdelem is: érdekes hely, érdekes fajzatok lakják... és lám, nem csak a plazma gondolja így.
A zenéről, a kavargó füstről és a kompresszorok robajáról a Casablanca búcsújelenete jutott eszébe; a szélfútta hajú riporternőre fókuszált, és mert az összképet csak zavarták volna, elrejtette közönsége elől a szitkozódva közelgő egyenruhásokat.
- Rajtad a világ szeme, kölyök - mondta, majd hatalmas (a városi folklórban örökké emlékezetes) ugrással a vízbe vetette magát.
Vogel az élménytől kábán, a megbeszélt idő előtt majd' tíz perccel érkezett a Gellért tetőparkolójába. Trikója frissen mosott, szürke öltönye jól vasalt volt, a kölcsön hónaljtokban csőre töltve lapultak a Sauerek - az utazó üzletember benyomását csak a bal vállról lógó sporttáska zavarta kissé, az ide-oda rebbenő tekintetet elrejtette az obligát egyen-napszemüveg.
Az ódon épület fölé boruló fémszerkezet (a tulajdonosokat nem vitte rá a lélek, hogy akár a födémet, akár a homlokzatot megbontsák) a déli órákban már-már izzásig hevült, az árnyékolók oltalmában alig néhány kocsi várakozott. Vogel ügyet sem vetett a D matricás limuzinokra, melyek - márkától függetlenül - csak fényezésük árnyalatában különböztek, és nem lassított az antigravitációs repülés hőskorából visszamaradt Packard egyterű mellett sem: a betonnégyszög jobb hátsó sarka felé tartott, ahol egy Avis rendszámtáblás, középkék Kárpátia tüntetett szögletes formáival.
Ahogy közelebb ért, a polarizált szélvédő világosodni kezdett, elé tárta a sofőr körvonalait - a másik, kiszállni készülő alakból ennyit sem kellett látnia, hogy rájöjjön, ki az illető.
- Üdv, Hariz - dünnyögte, ahogy a homokszín öltönyös férfi felegyenesedett az ajtó mögött. - Nem sikerült visszautasítanod a megtiszteltetést?
- Önként jelentkeztem. - A hercegován megjelenése most is kifogástalan volt, az összképet csak a regenerált arcbőr világosabb foltjai és a nyakmerevítő kapcsai rontották valamelyest. - Semmi pénzért nem hagynám ki a lehetőséget, hogy veled dolgozhassak.
- Bók?
- Egyszerű tény. - Hariz becsapta az ajtót, és tetőtől talpig végigmérte a kefehajút. - Hallom, a Midgard egyszerűsített veled. A békekötés után, kevésbé formálisan, engem is leépítenek: a Cassell európai vezetése kemény kéz helyett kemény profitot akar, hogy mielőbb kitermelje az offenzíva költségeit.
- Most fakadjak sírva?
- Nem várok együttérzést, mindössze a fellépésed következményeivel akarlak szembesíteni. A legkézenfekvőbbek - Hariz óvatosan emelte balját nyakmerevítőjéhez - nyilván nem kerülték el a figyelmedet.
- Sajnálom.
- Hogy elkaptál, vagy hogy csak ennyire kaptál el?
A két zóna nem tudott megegyezni a válaszban, így Vogel inkább adós maradt vele; Harizzal együtt lépett a tetőkorláthoz, és mellőle bámulta a pesti oldal naparanyban izzó toronyházait.
- A tieid késnek - dünnyögte a hercegován. - Mi van, ha Donner aligazgató vacsora után meggondolta magát?
- Nem szokása.
- Háborús időkben irányvonalat váltani talán szokás?
- Gyűlölöd, mert megfosztott a győzelemtől, amit már-már a magadénak éreztél, és tartasz tőle, mint mindenki más. Pedig ha van ember vagy gestalt, akire a mostani helyzetben építeni lehet...
- Mennyit tud az ügyről?
- Eleget ahhoz, hogy a felderítőit hatásos fegyverekkel lássa el. Hát te? - A kefehajú lapos pillantást vetett a homokszín öltönyösre. - Mi újat tudsz mondani Sztrelec intrikus középcégéről azon kívül, hogy a vártnál nagyobb tétekben fogad?
- Hogy mit tudok, az az én dolgom: a Midgard képviselőjének érkezéséig egyetlen információt sem vagyok köteles megosztani veled.
- Akkor sem, ha az istenverte Föld sorsa a tét?
A napégette arcon remegés futott végig.
- Erre miből következtetsz?
- Ismerem Sztrelec tervét. A valódi tervet, ami túlmutat a francos egészségfarmján, a hegyein... mindenen, amit azzal a túlpigmentált fejével fontosnak ítél. Tudom, min dolgozik, és azt is, mit tegyek ellene: ezért engedi a Midgard, hogy én menjek elsőnek, és ezért ragaszkodott hozzá a Cassell, hogy te...
- Nem, nem ő.
A két férfi egyszerre perdült sarkon: néhány méternyire tőlük, a Kárpátia vonalában Páll/Mihalik állt, és rájuk célzott vaskos hangtompítóval ellátott fegyverével.
- Késtél - dünnyögte Vogel, aki valami rejtélyes okból sem meghökkenni, sem megrémülni nem volt hajlandó. - Öt tetves percet késtél, és a hozzáállásod sem a legmegfelelőbb, úgyhogy...
- Tartsd a szád, és lépj el onnét! - A fegyver meg sem rezdült a kiméra kinyújtott jobb kezében. - Ez az alak nem a Cassell megfigyelője. Dél óta engedély nélkül tartózkodik a városban, és ennek az alaknak kellett volna a reptérig kísérnie. - A Kárpátia szélvédőjére mutatott. - Kapcsolj hármas szűrőre, és gyönyörködj benne; igazán épületes látvány.
Vogel módosított vizora érzékelési paraméterein: a szélvédő belső felületén, az oldalüvegen és az üléseken zöldes foltokban derengett a szétfröccsent vér. A volánnál ülő ügynök arca fakó volt, élettelen szemei a távolba néztek: a lövedék jobbról, az utasülés felől érte, és mélyen fúródott a B oszlopba a túloldalon. A kefehajú émelygett, de tudta, hogy nem engedheti meg magának a rosszullét luxusát: Hariz, aki eddig mellette állt, zakója alá csúsztatta jobbját, és mind mélyebbre húzódott személyes terébe.
- Szólj a ribancnak, hogy dobja el a pisztolyt! Szólj neki, különben...
- Nem fog hallgatni rám.
A kiméra golyója Vogel hóna alatt cikázott el, és - a becsapódás neszéből ítélve - könyöktájon érte a hercegován fegyvertartó kezét. Hariz automata Coltja nagyot koppant a korláton, de a kefehajúnak nem volt érkezése figyelni, hová esik: a Kárpátia turbinái felhördültek, az előrelóduló lökhárító elsodorta Páll/Mihalikot, aki átbukott a motorháztetőn, és eszméletlenül zuhant az oszlopok tövébe. Vogel megpróbálta oldalt vetni magát, Hariz azonban kotorékebként csimpaszkodott belé: veszni hagyta az ép kezében dugdosott távkapcsolót, kiszakította a pisztolyt a kefehajú bal hóna alól, és úgy taszította a padlóra ellenfelét, hogy az a másik oldalára essen. Vogel jobb karja a teste alá szorult, jobb halántékát véresre horzsolta a napmeleg beton.
- Ne mozdulj - zihálta Hariz, akinek homokszín zakója könyöktájon feketére vált a kiömlő vértől. - Ha próbálkozol, előbb az egyik, aztán a másik térdedet lövöm szét: a kocsiig most már a hátamon is elviszlek, ha kell.
- És aztán?
- Irány a Vasi Alpok. Az utóbbi pár napban rá kellett jönnöm, hogy pályát tévesztettem; az amerikaiak tudják, hogyan menjenek háborúba, de tisztességgel csak másokét tudják befejezni. A békemisszióik és a politikai alkuik céltalanok, sőt, gyalázatosak, és ami engem illet, igazad volt: rosszul tűröm, ha a megérdemelt győzelmet magasabb szempontokra hivatkozva próbálják elvenni tőlem.
Vogel kiköpte a szájába gyűlt port, és igyekezett mozdulatlan maradni.
- Ami kézenfekvő, többnyire igaz is - visszhangozta K intelmét. - Mi szépet ígért Sztrelec a bombákért és a skalpomért?
- A te leszállításod csak az első lépés. - A hercegovánnak sikerült sebzett könyöke fölé hurkolnia derékszíját: a vérzés csillapult. - Az együttműködési csomagterv különleges státuszt biztosít nekem: az én tisztem gondoskodni az Anteus-terv háborítatlanságáról az első fázis sikeres lezárásáig. A Föld megérett a gyökeres átalakításra, és ha már így alakult, kiveszem belőle a részem: Sztrelec üzlettársa a megbízók nevében garantálta vérvonalam fennmaradását... és a kegyet megtoldotta az eséllyel, hogy történelmi elképzeléseim némelyikét a gyakorlatban is próbára tehessem.
- Miről beszélsz?
- Az időgépről. Az elmés szerkezetről, amit ők kronokomplexnek neveznek. Arról, amivel a jelenlegi állapotot létrehozták, és ezen - nyilván kitaláltad - már nem is lesz módod változtatni: eddigi teljesítményed az én jellemzésemmel kiegészítve meggyőzte a pacifikátort, hogy a Kartell ítéletét még ma végre kell hajtania.
- A Cassell a nyomodban lesz - mormolta Vogel. - Sosem bocsátja meg, hogy...
- Azt hiszed, nem gondoltam rá? - Hariz szorosra húzta a derékszíjat, és fogát csikorgatta a fájdalomtól. - Engedélyt kaptam, hogy létezésemet és működésemet valóságváltoztatással töröljem ki a cég emlékezetéből. Apró módosítás lesz... és kimondottan kíméletes azokhoz képest, amiket a Medencének és az állhatatlan fajtádnak tartogatok. - Hariz vöröslő fogakkal vigyorgott, és megnyomorított kezével törte a combjába a zsebéből előkotort ampullát. - Képzeld el a tatárjárást Ögödej kán halála nélkül. Képzeld el a tizenötödik századot a Hunyadiak nélkül, Buda ostromát Savoyai nélkül; képzeld el, hogy sem nyolcszázhatvanhétben, sem később nincs hová bújnotok a kis népek elől, amikkel századokon át játszottátok a magatok csiki-csukiját. Nemzethalál lesz a dologból, Vogel - annyiféle változatban, ahányat a téridő elvisel. Szenvedni fogtok, de ne félj: teszek róla, hogy egy töredéketek megmaradjon, és kellőképp megkínlódja a tisztességet, amit az űrkikötő és a barterállomás kiszolgálása jelent. - Közelebb lépett, és célra emelte a kefehajútól orzott Sauert. - Fordulj a hátadra lassan, és ne próbálkozz semmivel; ha hagyod, hogy lefegyverezzelek, élhetsz még pár órát, és az úton meghallgathatod a részleteket is.
Vogel még csak félig fordult át, mikor szél kerekedett: forró volt, és tölcsérekben zúdította rájuk a város rozsdától szagló porát.
- Ha amerikai bőrnyakú volnék - kondult egy hang a turbinamorajból -, ez meg itt francia föld, most azt kiáltanám: „Lafayette, jövünk!”
Hariz félfordulatot tett, és összeszűkülő szemmel bámult a tetőperem fölé emelkedő kocsira, melynek fehér keramitbőrét szürke és kék rátétek - sebtében elvégzett javítások nyomai - éktelenítették. A látvány úgy megbabonázta, hogy egy másodpercre zsákmányáról is megfeledkezett: Vogel ezt az alkalmat használta fel, hogy egy oszlop fedezékébe gördüljön, és zsibbadt jobbját rázva tapogatózzon megmaradt fegyveréért. A hercegován már-már utánalódult, egy nagy kaliberű golyó azonban árkot szántott a betonba a lába előtt: a gépi mantarája jelezte így, hogy a folytatásról más elképzelései vannak.
- Most mi ketten, konszpirator - recsegte Sznyeg, és gáláns revolverhős módján zárta le a lőréseket fedélzeti géppuskái előtt. Oldalazni kezdett, puszta tömegével tartotta távol gazdájától a hercegovánt, és lágyan rugózva állapodott meg középütt, a legyezőforma árnyékoló alatt. Hariz, akit a szervezetébe jutott serkentők mostanra tág pupillájú fenevaddá változtattak, merev mosollyal nézett szembe vele: elhajította a zsákmányolt Sauert, és furán ágbogas szerszámot húzott elő, melyben Vogel a Burán lakásán ért elektroműszerész fegyverének mására ismert.
- Sznyeg, vigyázz!
Azok ketten mintha meg sem hallották volna: a forró szél fellebbentette a hercegován kabátjának szárnyát, a Katana állított valamit hátsó vezérsíkja dőlésszögén, és helyzetjelzőit felvillantva jelezte: készen áll.
Hariz ép keze követhetetlen sebességgel lendült felfelé, de még félúton sem járt, mikor egy .357-es lövedék átütötte a törzsét, és nagyot kondulva fúródott egy acéltraverzbe a túloldalon. A homokszín öltönyös meglepettnek látszott. Idegen fegyvert tartó baljával szinte szégyenlősen takarta el a szíve felett tátongó lyukat... aztán megroggyant a lába, és némán, arccal előre a betonra zuhant. Mire az oszlop mögül előkászálódó Vogel célba vette, már nem mozdult: a lassan terjedő vértócsába rozsdapor szitált, a Katana hűtőrendszere úgy zúgott, akár egy haláldalt dunnyogó szájharmonika.
- Jól van, goszudar?
A kefehajú igent intett, és a Kárpátia mögött heverő kimérához sietett. Páll/Mihalik lassan ocsúdott, és konok grimasszal, zsibbadt ujjakkal tapogatózott saját fegyvere után.
- Segíthetek?
A feketére festett ajkak szétváltak, és némán, és jól érthetően formálták meg kétszavas üzenetüket. Vogel visszakozott, sarkára ülve várta, hogy a gestalt feltápászkodjék: a női komponens lába olyan gyönyörű volt, hogy még a térdtáji horzsolások is jól álltak neki.
- Meghalt? - sandított Páll/Mihalik a mozdulatlan hercegovánra.
- Igen.
A kiméra most a középen lebegő mantarájára bámult - a kefehajú remélte, hogy twedkosztümjén kívül csak büszkeségének ártott a zuhanás.
- Köszönettel tartozom, fivérem-nővérem. Ez az alak csak néhány információt akart kicsikarni, mielőtt...
Páll/Mihalik a holttesthez ment, onnan villantotta Vogelre fekete szemét.
- Ésszerű döntés volt - mondta. - Szólj a kocsidnak, hogy fedezzen, és foglalkozz a számzáras bőrönddel, amit a Packard hátuljában találsz: ami most következik, nem a magadfajták kényes ízlésének való.
Vogel, bár a hercegován emlékét sem tisztelte különösebben, megborzongott.
- Mit forgatsz a fejedben?
- Tanulni akarok ettől a rohadéktól. Míg ki nem hűl, elvben sikerülhet, és muszáj sikerülnie: azok után, amit az alkujáról mondott, a tudása a bombáknál is hasznosabb lehet nekünk.
A kefehajú nem vitázott. Magához vette a számzáras bőröndöt - olyan kicsi volt, hogy nehezére esett beleképzelni a várospusztító erőt -, a Katana hűvösébe menekült a posztumusz szellemi kizsákmányolás neszei elől, és míg Hariz sarkai a betont karistolták odakint, gyengéden simított végig a középkonzol ívén.
- Üdv, Sznyeg - suttogta. - Örülök, hogy sikerült itt találnod.
Az FI a torokköszörülés gépi megfelelőjét hallatta; úgy tűnt, nehezen birkózik meg éveken át redundanciában tartott érzelmeivel.
- Merekné megkért, hogy tolmácsoljam Kis-Korea jókívánságait. A száz százalékos üzemképességtől még messze járok, de a meghajtás, a navigáció és a fegyverzet kielégítően működik; eljuttatom bárhová, csak mondja az irányt.
- Nem kényszeríthetlek, hogy...
- Ki beszél itt kényszerről, goszudar? Önként jelentkeztem a munkára, tisztában vagyok a kockázattal... és még mindig rühellem a befejezetlen történeteket. - A Katana lassan körbefordult, és AG-mezejébe vonta, majd csomagtartójába emelte a kefehajú sporttáskáját. - Ki vele, hová megyünk?
Vogel elmondta neki, és ez, mint rendesen, megnyugtatta kissé: mire Páll/Mihalik az utasülésre zökkent, gyomra sem kavargott már, a Hariz nevű fenevadra pedig csak a homlokán tüzelő seb és a betonon heverő tetem emlékeztetett.
- Megtudtad, amit tudnunk kell?
A kiméra arca fakó, tekintete zavaros volt, de hamar összeszedte magát, és előbb a bőrönd számzárját, aztán fegyverét ellenőrizte, ahogy az ilyen munkák előtt ősidőktől fogva szokás.
- Sztrelecék várnak rátok - mormolta. - Tegyünk róla, hogy ne kelljen hiába várniuk.
„...ha az ember belsőleg már nyugodttá vált, rászánhatja magát, hogy a világ felé forduljon, melyben ekkorra nem elkülönült lények nyüzsgését és harcát látja, hanem a misztikus egységet, mely az összefüggések megértéséhez és a velük összhangban való cselekvéshez vezet...”
A főváros külső tangenséről letérve nyugatnak, a Budapest-Graz légifolyosóra fordultak, és a Katana teljesítményét maximálisan kihasználva száguldottak a fehérvári elágazásig. A terhelési teszthez Sznyeg ragaszkodott, az eredményből azonban Vogel is erőt merített, aki mostanra - nagy úr a megszokás - kezdett megbékélni sajátos helyzetével.
A Balaton északi partja felett csökkentett a tempón, hogy beszámoljon társának mindarról, amit a nap folyamán megtudott. Páll/Mihalik higgadtan fogadta a dolgot - Vogel gyanította, hogy az eligazítás során ennél szélsőségesebb helyzetekre is felkészítették. Donner aligazgató - a legigazibb daimio azok közül, akiket a kék zónában ismert - a szokásos körültekintéssel járt el, a kefehajú mégis aggodalommal gondolt az elkövetkezőkre: zavarta, hogy az akció sikerének kulcsát a kiméra sajátos szerkezetű szürkeállománya rejti. Hogy ne fokozza a feszültséget, Sznyeget faggatta inkább: a javításokról kérdezett, és nem is csodálkozott különösebben, mikor megtudta, hogy a munkát Tek sugallatára kezdte meg a húsz főre felduzzasztott koreai rohamcsapat.
- A karosszériacsere is szóba került - dünnyögte az FI -, de én ragaszkodtam a konvencionálisabb megoldáshoz: nem azért bajlódtam annyit a hazajutással, hogy a burzsuj irhámat szemétre dobják.
- Akikhez megyünk, valamivel többet akarnak leselejtezni - sóhajtott Vogel. - És amint rájönnek, hogy a csapat összetétele megváltozott, olyan tűzerővel kerülünk szembe, amilyennel a tetőparkolóban volt szerencséd nem szembekerülni.
Páll/Mihalik szemügyre vette a Hariztól zsákmányolt fegyvert. Olyan volt, mint valami trópusi gyom, mely vadul, de bizonyos fokú céltudatossággal burjánzott el néhány ódon porcelánbiztosíték körül.
- Láttad valaha működni ezt az izét?
- A lakásomon. Dezintegráló sugarat vagy rezgést bocsát ki, ami lehet szelektív is: bárhogy szerettem volna, nem volt érkezésem a tulajdonosán kipróbálni.
- Szerencse, hogy a te epigonjaid beérik a normál töltényekkel.
- A helyedben erre sem fogadnék: némelyikük páncélja vastagabb a mi közepes tankjainkénál. Ha lőnöd kell, használj uránmagvas lőszert, és csak olyasmire gondolj, amit akkor is kibírsz, ha eléd toppan: ezek a dögök képesek kiszagolni és megtestesíteni az ember félelmeit.
- Nekem nincsenek félelmeim.
- És fegyverre sincs szükséged, hogy megszerezd, amit akarsz, ugye?
A fekete szemek összeszűkültek.
- Egy napon - mondta Páll/Mihalik - sajnálni fogod, hogy elutasítottál. Az én ambícióm és a te erőd, az én intelligenciám és a te kitartásod bárhová eljuttathatott volna bennünket a Midgard ranglétráján.
- Értsem úgy, hogy végleg letettél a... a frigyünkről?
- Kedvessy manipulálta az előmeneteledet, és ez kihatott a minősítésedre is. Új evaluációra lenne szükség, hogy az értékedet meghatározzák, de ha belemennél is... - a hibrid elhúzta a száját - ...nem vagy többé a cég alkalmazottja, törvényes keretek közt tehát egyesülésre sem kerülhet sor.
- Ezt örömmel hallom.
Páll/Mihalik lábait kinyújtóztatva, előre megfontolt kegyetlenséggel korbácsolt végig a kefehajú érzékein.
- Sosem voltak bűnös gondolataid velem kapcsolatban?
- Néha. - Vogel úgy tett, mintha kézzel irányítaná a kocsit, és kényszerítette magát, hogy a lendületes ívekben anatómiai képleteket lásson. - Ilyenkor a kromoszómatérképedre gondoltam, és próbáltam magam elé képzelni a pasast, akivel... szóval tudod.
- A nevén kívül nem sok maradt belőle - suttogta a kiméra. - Meggyőződhetnél róla egyszer.
- Semmi kötelezettség?
- Semmi kötelezettség.
Vogelnek valahogy sikerült elmosolyodnia, aztán - a határok csak addig határok, míg aknazár védi őket - előbb a fegyvert, aztán a bombákat rejtő bőröndöt vette szemügyre a kritikus területen.
- Szex és erőszak - dünnyögte, ahogy a távolban felködlöttek a mesterséges hegyek. - Anteus, jövünk!
A Trieszt-Szentpétervár mágnesvasút keszthelyi elágazása közös pont volt a két zóna emlékanyagában. A proximai veterán sem proximai, sem veterán nem volt még, mikor Olaszországból visszatérőben megpihent itt, a szamuráj pedig egy teljes hetet töltött a pályaudvari hotel nászutas-lakosztályában, hogy hideg vassal fogadhassa azt a Moszkvába igyekvő férfit, aki mindössze két percre hagyta el a szerelvényt, hogy cége helyi összekötőjével kapcsolatba lépjen. Elég kemény dió volt ahhoz, hogy a kefehajúnak, miután feltörte, már ne legyen kedve az összekötővel foglalkozni - egy évvel később, Budapesten látta viszont, de ez már új történet volt, újabb gubanc a szétfutó idővonalakon, melyeket - a sínpályához hasonlóan fenyegető árnyékukba vontak az évmilliók helyett évek alatt született hegyek.
Az egykori Dombrádi-Domaházy birtok határait semmi sem jelezte: a Zala mindkét partján frissen telepített fenyvesek suttogtak, nyár derekán is téliessé változtatva a táj hangulatát. A kemenesi hegyháton túl meredek sziklafalak, azokon túl égre törő ormok következtek: a fennsíkok jege vakítóan szikrázott a délutáni napfényben. A drótkötélpályák, a kilátók és a havas lejtők készen álltak a látogatók fogadására... de akadtak álcázott figyelőpontok is, melyekre Sznyeg hívta fel utasai figyelmét, ahogy hegyről völgybe, völgyből vízmosásba ereszkedett velük.
- Bemértek minket - közölte. - Óhajt változtatni a repülési terven, uram vagy hölgyem?
- Tartsd az irányt! - Páll/Mihalik lehunyt szemmel koncentrált a hercegovánból kiszipolyozott információkra. - A cél tíz-tizenkét kilométerrel előttünk van; a térkép szerint néhány száz méterrel a gyógyszálló alatt.
- Anomáliák? - hajolt előre Vogel.
- Semmi rendkívüli, goszudar. Interferencia minimális, a háttérsugárzás értéke a terepviszonyoknak megfelelő. Nem észlelek barlangokat, rezgéseket és nincsenek forró pontok sem: a munkálatok vagy nem termelnek hőt, vagy errefelé nem érvényesek az energiamegmaradás törvényei.
- Zárt rendszer. Impozánsnak impozáns, de mégis csak álca, és mi ismerjük a színfalak mögé vezető utat. - A kefehajú a kimérára pillantott. - Hariz valóságváltoztatásra készült, és ezeket a koordinátákat kapta a pacifikátortól... a barlangrendszer tehát ott van, és nem lehet messze a kronokomplex sem.
- Hariz aggódott - suttogta meg-megránduló szemhéjakkal Páll/Mihalik. - Félt a csapdától, a beavatkozás következményeitől... mindentől, ami új és érthetetlen volt számára. A pacifikátor hosszan győzködte a gép fedélzetéről, és más módon is üzent, hogy a társa, az a Sztrelec... ne hallhassa őket. Tart Sztrelectől, talán gyűlöli is - Hariz nem tudta, miért. Úgy hitte, ha enged, ha belevág a dologba, hamarosan... igen, hamarosan Sztrelec helyébe léphet.
- Elbűvölő társaság. Ilyen vezetés mellett egy óceánjáró már elsüllyedt volna, és ha igaz, amit a K a szekveszterekről mondott, a második vonalban sem valami szilárd a fegyelem. - Vogel egy patakot figyelt, melynek vize húsz-harminc méteres ugrásokkal zúdult alá a lépcsőzetes sziklafalról a bal oldalon. A vízpor nedvességként csapódott ki a Katana szélvédőjén, és a vad rohanásban csakhamar jégkristályokká dermedt. - Ők lennének az ablaktisztítók? Mert ha igen...
A kiméra felvetette fejét: grimasza elárulta, hogy a rothadó gondolatok sem sokkal kellemesebbek a rothadó élelmiszereknél.
- Folytasd!
- A szekveszterek embernek látszanak, de nem azok. A Cassell kommandója elkapott egyet a lakásomon: géppisztolyokkal tették harcképtelenné, és nekünk is sikerülhet, ha gyomorra célzunk, vagy kézigránátot tömünk ugyanoda. Az igazi szekveszter kicsi, olyanféle, mint a nyúzott patkány: egy rakás láb, semmi fül, hatalmas szemek. Az enyém egy szót se szólt, de kétszer is röhögött: ezek nem epigonok, ezeket szorongatni, fenyegetni, kényszeríteni lehet. Ha Harizt ilyenek várják, és utasítást kaptak, hogy segítsenek neki...
- ...harc nélkül is hozzáférhetünk a kronokomplexhez - bólintott Páll/Mihalik. - Sőt, a működtetésével sem kell bajlódnunk. Mit gondolsz, mi vett rá, hogy abban az emberforma dögkútban kotorásszak?
- Megvan a magadhoz való eszed - ismerte be Vogel. - Ha túlleszünk a dolgon, és a Midgard nem becsül meg kellőképp, az én cégemnél bármikor állást kaphatsz: elkél a kemény kéz a kreatívok és a műlegyek mellé.
- Látótávolságban a Borzó - jelentette Sznyeg. - Radarral festenek meg minket, és nyilván a rakétáikat is ránk állították; innen, goszudar, már csak befelé vezet az út.
A csúcs vésőforma sziklatarajával olyan volt, mint valami szerszám, mely a mennybolt-freskó épségét fenyegeti. Fehérrel csíkozott vállaira fenyvesbunda borult, melltűje, a csupa üveg gyógyhotel aranyló napfényben fürdött... a közeledőket azonban jobban foglalkoztatták azok az építmények, melyek pár száz méterrel lejjebb, a gleccservölgy falának kilométernyi repedésében lapultak. Zömük cementkupola volt, a többi afféle barakk, melyet előregyártott elemekből róttak össze, vagy a helyszínen metszettek a vulkanikusnak látszó kőzetbe.
- Mi a...?
- A térkép szerint semmi - közölte Sznyeg. - Az építési terület része lehet, de remekül álcázták: kocsiból, sőt, kopterről sem látható, ha az ember a kijelölt úton közelít a Piz Borzóhoz.
- Emisszió?
- Határértéken. Aktív letapogatást végezni veszélyes lenne, de a szenzorok barionokat és transzurán elemeket jeleznek a hőkibocsátó források körül. Az igazi munka idelent folyik - a többi csak apró szemű kavics, ahogy mondani szokás.
- Sóder? - lehelte Vogel. - Igen, valóban így mondják.
Páll/Mihalikot hidegen hagyták a meghatározások: magába mélyedt, hogy feladata legkényesebb részéhez erőt gyűjtsön.
- Jobb ha nem nézel ide - tanácsolta a kefehajúnak. - A külső hasonulás, ha csak látszólagos is, nem valami lebilincselő látvány.
Vogel mereven előre, a platón szürkéllő épületekre bámult, a szamuráj csi-je segítségével rekesztette ki a neszeket - és mikor egy perc múltán ismét jobbra nézett, az utasülésről Hariz Izmailov bámult vissza rá.
- Milyen? - érdeklődött fojtott hangon a gestalt.
- Túl jó. Átmeneti emlékműnek sem érdemel ilyet a rohadék.
- Rendben. - Az ál-hercegován kabátzsebébe süllyesztette az idegen fegyvert, és térdére fektette a bőröndöt, hogy a számzárhoz férjen. - A legfontosabb tudnivalók arra az esetre, ha szétválasztanak minket, és kinek-kinek egyedül kell befejeznie. - Felcsapta a fedelet: a két matt-fekete gömb látszólag ártalmatlanul lapult habgumi aljzatában. - Az implóziós szerkezet voltaképp nem is bomba: elnyeli az energiát ahelyett, hogy felszabadítaná. Az eseményhorizont, a szingularitás rádiusza, a felezőgyűrűnél szabályozható. Észnél kell lennünk, hogy ne okozzunk nagyobb kárt a szükségesnél: úgy kell elpusztítanunk a vétkeseket, hogy a környék és a bizonyítékok egy része érintetlen maradjon. Az első gömböt, a kronokomplexét, minimális rádiuszra és tízperces késleltetésre állítom: ennyi elég, hogy kiverekedjük magunkat a hegy gyomrából, mielőtt a féreglyuk... az Einstein-Rosen alagút száz méteres sugarú körben mindent magába szippant. A Piz Borzó energiaháztartására sem lesz jó hatással a dolog: a labortesztek szerint...
- A lényegre! - sziszegte Vogel. - Rögtön elérjük a nyavalyás platót!
- A második gömb beállítását a helyzettől tesszük függővé. Ne feledd: magunkkal együtt már most elintézhetnénk a hegyet, de nem az a célunk, hogy holdbéli tájat hagyjunk magunk után: abból sem az emberiségnek, sem a Midgardnak nem származik haszna.
- A két fél érdekei nem feltétlenül vágnak egybe. Mi lesz, ha választanod kell?
- Ha az emberségemben kételkedsz...
- Felőlem akár macskacápa is lehetsz, csak válassz jól, rendben? - Vogel arcára hideg árnyék borult: a sziklafal rése vigyorgó szájként sötétlett előttük, a kompresszorok kavarta szélben vadul örvénylett a por és a dér. - Csukd be a bőröndöt, és tedd el a Faraday-tokot, amit a táskámban találsz: minden azon múlik, sikerül-e célba juttatnunk.
A kiméra engedelmeskedett, és mielőtt a kocsi talajt ért az épületek karéjában, társára villantotta Hariz koponyavigyorát.
- Fiat Lux, Zed.
- Fiat - suttogta a szamuráj, és bár teste-lelke lázadt a tétlenség ellen, mozdulatlanul, rezzenetlen arccal figyelte a három irányból feléjük kúszó epigonokat.
Ami ezután következett, olyan volt, mint egy lidércálom, melyet a kefehajú számtalanszor látott anélkül, hogy tudatos emlékeket őrzött volna róla. A hamis Hariz nyomában, epigonoktól és testes, szótlan alakoktól közrefogva haladt a párás félhomályba vesző folyosókon, melyek olyan egyenesek voltak, mintha késsel metszették volna őket a nedvességet izzadó sziklába. Az ütemes dohogás szivattyúktól, netán a labirintus alsóbb szintjein működő masináktól eredt - Vogel gyanította, hogy a barlangrendszerben több kis plazmatenyészet működik, és hogy a pacifikátor szükség esetén kreatúrák százait küldheti harcba a betolakodók ellen.
A menetet kísérő epigonok alacsonyak, szőrtelenek és hiénaszerűek, az Űrfegyvernem által „low-g worker”-ként leírt alaptípus változatai voltak: izomzatuk és mozgásuk elárulta, hogy a járőrözés az első számú feladatuk. Némelyiknek agyara, sőt, méregzacskója is akadt, mások csontsarjadzási fázisban jártak, és alig vonszolták magukat az elméretezett kinövésektől: a tenyészetek szabadságfoka láthatóan magasabb volt a hadműveleti zónában megszokottnál, hatásfokuk pedig meg sem közelítette a városgépekét vagy a planetoid-lövegét, melynek gyomrában a néhai Pauker kalmár üzletfelével értekezett.
Tökéletlenek, gondolta a kefehajú a gestalt tarkóját bámulva, mely „Hariz” mozgásának darabosságához képest túlontúl simának, már-már nőiesnek hatott. Tökéletlenek és sebezhetők, mint mi, mindannyian... de ne adja az ég, hogy így, csupasz seggel kelljen szembenézned velük!
A pisztolyok a karabéllyal és a lőszerrel együtt a válltáskában lapultak, a számzáras bőrönd a hamis hercegován baljában himbálózott. A kabátzsebben időző jobb kéz nyilván fegyvert markolt, és nem került elő akkor sem, mikor a szűk járatokból alacsony mennyezetű, kör alaprajzú terembe ért a menet.
A falakat borító, bélként vonagló vezetékekről nedvesség csepegett a meghatározhatatlan anyagú, bőrszerűnek rémlő talajra, mely sok tucatnyit táplált a Burán lakásán elpusztult agave-generátor óriás testvéreiből. A levelek aranybarnák, a gyöktörzsben lüktető fények mélyvörösek voltak: mintha fogatlan szájak vigyora köszöntötte volna az érkezőket a biokomplex barlangjában, melynek őrzője - tagbaszakadt, merev arcú, obszcén módon ruhátlan alak - egy rőt sugarak pásztázta fali fülkéből lépett elő.
- Hariz Izmailov?
A gestalt bólintott, és oldalt lépett a szekvesztert hordozó húsbáb elől, mely másodjára Vogelt mérte végig csupa ezüst szemeivel.
- A harcos egyed?
- Veszélytelen - biztosította a hamis hercegován. - Veszélytelen és tehetetlen: titeket illet, a megállapodás szerint.
- Jó. - A ruhátlan alak nemiszervei éppúgy hiányoztak, mint a fogai: a Piz Borzó barlang-labirintusában egyiknek sem vehette hasznát. - A pacifikátor elégedett lesz.
- Személyesen adom át neki. - A Hariz-utánzat szemében a rőt izzás visszfénye táncolt. - Amint elvégeztük a változtatást: ellenségeimtől csak úgy szabadulhatok, ha létezésemnek nyoma sem marad ezen az idővonalon.
- Megkaptad az engedélyt - mormolta a szekveszter. - Gyere velem!
A kiméra a kefehajúra sandított.
- Szeretném, ha ő is látná. Ha megszenvedné, hogy semmit sem tehet ellene.
Az ezüstfakó szemek rezzenetlenek maradtak, a száj azonban mosolyra görbült: a szekveszter számára nem voltak teljesen ismeretlenek az emberi mimika finomságai.
- Jó. A falkából ketten mellette maradnak, nehogy bajt okozzon. A többi mehet.
Az epigonok kettő kivételével visszahúzódtak, az alacsonyabb rangú szekveszterek dologhoz láttak az óriás agavék közt: a teremben szétáradó ragyogás heve meglegyintette a kefehajút, aki harmadikként, a biokomplex őre és „Hariz” nyomában lépett az egymást keresztező sugarak fülkéjébe.
Úgy rémlett sikolyt hall, agya azonban csak elmosódó visszhangot regisztrált, és mire feleszmélt, másutt - konkáv falú, rozsdaszín füstköddel megült kamrában - találta magát. A vonagló tápvezetékek csillagalakban futottak össze egy lassan forgó ovális körül, melynek rögzítési pontjai alul-felül rőt derengésbe vesztek.
- Ablak - magyarázta a szekveszter, és meg sem rezdült, ahogy a vezetékgubanc alól, mintha közeledtét érzékelné, ajak nélküli szájra emlékeztető vezérlőpult türemlett ki. Vogel érzékelte az epigonokat a háta mögött, de észrevett valami mást is: egy újabb kapufülkét, a négy-öt méteres magasságban körbefutó, vörös fényekkel kirajzolt folyosó bal oldalán. Mire ismét az „ablak” felé fordult, a szekveszter két keze könyékig az ajak nélküli szájban járt, a lassan forgó sokszög pedig moccanatlan lékké alakult, mely borzongató közönnyel oltotta ki a helyiségből felé sugárzó fényt és hőt.
- Kontinuum-meghatározás.
A szekveszter ezüstfakó szemei „Harizra” villantak.
- Átlépsz, vagy csak üzensz?
- Egy küldeményt kell célba juttatnom.
- Méret?
A gestalt előhúzta és felmutatta Gavoda üzenetét: a tokban lapuló diszk fonákjáról Vogel arcára vetült a fény.
- Időpont?
- Kettő-nulla-öt-nyolc, tizenkettő per egy. Bármelyik nap elseje és harmincegyedike között.
- Óra és perc?
- Lényegtelen.
A kefehajú az epigonokra sandított, és mire visszafordult, az oválisból lett lék nem volt sötét többé: a jelenlévők arcát akvamarin földfény fürösztötte. Lassanként maga a bolygó is megjelent - ott úszott felhőivel, tengereivel és szárazföldjeivel a kronokomplex gerjesztette alagút távoli végpontjában, kiszolgáltatottan és bejárhatón, az ellenség elé tárva a felszínen nyüzsgő milliárdok összegabalyodó sors-fonalait.
- Koordináták?
- Északi szélesség negyvenhét, keleti hosszúság tizenkilenc. Európa, Kárpát-medence, Budapest.
A féreglyuk nyúlványa alászállt: a felhőkön átzuhanva, kelet felől közelített a Kárpátok koszorújában terpeszkedő város-gigászhoz. Éjszaka volt, hajnal lett, aztán pasztellszínben derengő nappal; a Duna felett hasas hófelhők úsztak, a századvég ökoszim termeszvárai és bürodrómjai helyén viharvert Fuller-kupolák, szervbankok és levegőgyárak sorakoztak, a hóval porzott utakon földönjáró-karavánok vánszorogtak ismeretlen, szívfájdítóan távoli céljuk felé. Vogelt, bárhogy összpontosított, meglegyintette a mulandóság iszonyata: az ablakon túli világban majd' tíz év kell még, hogy megszülessen, és mire öntudatra ébred, a város éppúgy átalakul, ahogy gyermekéveinek Budapestje is eltűnt a beton, az acél és a polikarbon vastagodó rétegei alatt. Sírás fojtogatta, ahogy a kihasználatlan és soha ki nem használható lehetőségekre, a kiküszöböletlen és soha ki nem küszöbölhető fájdalmakra gondolt... aztán erőt vett magán és eltökélte, hogy haláláig küzd azért a kevés szabadságért, amit a multiverzum a háromdimenziós létformáknak meghagyott.
- Pontosítás?
- Pest, Belváros, Kecskeméti utca. Jogi egyetem, személyi üzenőrekeszek az aula jobb oldalán.
A féreglyuk méternyire szűkült torka végigsuhant az Üllői úton, át a Korona szálló boltíve alatt, és akadálytalanul hatolt az ódon épület falai közé, hogy egyetlen zökkenéssel állapodjon meg a fémrekeszek előtt, melyekben a vizsgaidőszak első napjai óta gyűltek a hallgatóknak szánt küldemények.
- Név?
- Gavoda.
A rekeszek első sora kimozdult a fókuszból, ahogy a szekveszter balra kormányozta a nyílást - Vogel tisztán látta egy fiatal lány profilját, akin a manőver közben áthaladtak -, aztán újra közelített, és rátalált a harmadik sor szélétől két rekesznyire sötétlő névtáblára, melynek sarkai a kronokomplex rőt fényében derengtek.
- Inzertáció indul. - A szekveszter babrált valamit a vezérlőhólyag belsejében, hogy megfékezze az időt: a féreglyuk túloldalán elsuhanó árnyak mozdulatlanná dermedtek, csak a GAVODA feliratú tábla vöröslött tovább, mintha a gestaltot hívogatná. Vogel visszafojtotta lélegzetét, ahogy az ál-Hariz az ablakhoz lépett, és összerezzent, ahogy a diszk, ez az ártalmatlannak tűnő valóság-bomba átsiklott az eseményhorizonton, és jókorát koppanva landolt a harmincöt évnyi múltban. Az üzenet célba ért, a kanóc felsistergett - nekik idefent már csak a régi-új változat állandósításáról kell gondoskodniuk.
- Inzertáció befejezve - közölte a szekveszter. - Kontinuum-kiegyenlítés folyamatban. Koordináták törlése...
A szavait elnyomó mordulás olyan volt, mintha idegen test került volna a mélyben dohogó gépezet mozgó alkatrészei közé. A fények elhalványultak, a falak megremegtek, és ahogy a visszhang elhalt, Vogel meghallotta a lidércálmaiból ismerős neszt: a támadni kész epigonok sziszegését.
- Koordináták törlése letiltva. - A szekveszter szája körül elmélyült barázdák zavarról vagy dühről árulkodtak. - Hariz Izmailov holtteste külső térszeletben azonosítva, illetéktelen behatolás és beavatkozás ténye megerősítve. Reverz valóságváltoztatás a célkoordináták alapján: kettő-nulla-öt-nyolc, tizenkettő per egy...
Páll/Mihalik a kabátszárnyon át két golyót eresztett a húsbáb gyomrába, majd az epigonok ellen fordult: a Vogelhez közelebbit a földön terítette le, a másikat ugrás közben csapta a falnak, és újabb lövésekkel szegezte a padlóhoz a vonagló testeket, míg a kefehajú előkotorta a táskából saját fegyvereit.
- Vigyázz!
A sugarak pásztázta kamrából újabb két epigon szökkent elő, de a Sauerek lövedékei szétszaggatták őket, mielőtt a kimérára ronthattak volna. A kronokomplex vezérlőpanelje vonaglott, az ajak nélküli száj csapdájába szorult húsbáb térdre roskadt. Szőrtelen hátán tenyérnyi panel siklott félre, a nyílás peremét ízelt végtagok tapogatták - Vogel közelebb lépett, és émelygéssel küszködve szorította pisztolya csövét a sebesült szekveszter gerincéhez.
- A fenti ajtó - sziszegte. - Hová vezet?
- Spórakamrák, inaktív sejttenyészetek.
- Afelett?
- Légakna.
- Van másik kijárat?
- Hagyj élni, és aktiválom neked.
- Most aktiválod - köpte a szót Páll/Mihalik, aki megszokott valójában lépett Vogel mellé, hogy pisztolyát a Midgardnál rendszeresített Heckler táskagéppisztolyra cserélje. - Minden ajtót megnyitsz a plató felé, és lezárod azt, amin át érkeztünk; ha megteszed, van némi esélyed, hogy...
A fények elhalványultak, a padló másodszor is megvonaglott a lábuk alatt. A szekveszter a két ember figyelmének lankadását kihasználva menekülni próbált, Vogel utolsó pisztolygolyója azonban örökre a törzsben marasztotta. Epigonok törtek át a sűrűsödő füstön: szemeik zöld lánggal égtek, fogaik és karmaik tanto-pengék módján keresték a célt. Vogel és Páll/Mihalik nem beszélt többet: lekaszálta az első támadó hullámot, a függőfolyosóra húzódott a második elől, és míg a kefehajú AK-ja a szövetmaradványoktól síkos halálzónát pásztázta, a kiméra megindította a visszaszámlálást az első bomba időzítőjén.
- Vidd a másodikat - sziszegte a tüzelés pillanatnyi szünetében. - Keveredj ki innét, és dobd egyenesen a francos panorámaétkezdéjükbe; én őrzöm ezt itt lent, nehogy a szekveszterek az utolsó pillanatban a bölcsőnkbe kívánják.
- A rendszer döglött. - A kefehajú mellbe és hasba lőtt egy húsbábot, aki három epigontól fedezve indult rohamra, és épp hogy sikerült kitérnie a halálsugár elől, mely gőzölgő alagutat vágott a falba az oldala mellett. - Maga a pacifikátor kapcsolta ki, hogy itt tartson minket. Semmi értelme a ...
- Négy perc negyvennégy másodperc. - A kiméra fekete szemében mintha földfény derengett volna. - Ha a bombát dezintegrálják, ugyanúgy veszítünk, mintha semmit sem tettünk volna, pedig ez így... igen, így tökéletes. - Vogelre mosolygott, aztán tűzzel árasztotta el az átviteli kamra környékét: a lobbanások fényében újabb két epigon szakadt szét, egy harmadik végtagok nélkül, széles váladékcsíkot húzva vánszorgott tovább prédái felé. - „Az élet legértékesebb ajándéka a bizonytalanság; ha ezt becsülöd, magadat és a holnapot is becsülnöd kell.”
- Josida Kenko - suttogta a kék zóna lakója. - Ez a válasz a kérdésre, amit leszállás előtt tettem fel neked?
- Négy perc tíz másodperc - somolygott a hibrid. - Viszlát a túloldalon, Zed!
A kefehajú felmarkolta a táskát, és az egymást keresztező sugarak közé vetette magát. A sikoly ezúttal dördülés volt, visszhangjaiba a gyomra is belesajdult... aztán újra szilárd talajt érzett a lába alatt, és ösztöneinek engedelmeskedve futásnak eredt. Rohant a derengő ködön, vonagló vezetékek gubancain, nedvességet izzadó falú kamrákon át: hat-nyolc epigont kaszált le, elérte az újabb fülkét egy roppant hengerekkel zsúfolt raktár távoli sarkában, és míg a fénybe guggolva töltött, talamikus kronométerével együtt számolta a fogyatkozó másodperceket.
Két találomra végrehajtott ugrás után, kettő harminckettőnél ismét a biokomplexek termében találta magát. Az óriás agavékra boruló félhomályban árnyak tülekedtek: az epigonok fel-felugorva, egymást marva törtettek a pokolra nyíló kapu, a kiméra és a Midgard-féle bomba felé. Alig néhány figyelt fel a kefehajúra, ahogy az nekivágott a platóra vezető folyosónak, és fürgeségük dacára sem volt sok esélyük az AK-val szemben. Vogel kettéfűrészelt egy szekvesztert is, aki az utolsó kanyarban toppant elé, sajgó tüdővel, nulla huszonegynél torpant meg a nyílt térségen, ahol szeszélyesen örvénylettek a szelek, és könnyes szemmel, levegő után kapkodva meredt a szakadék peremén túli szürkeségbe.
A Katana nem volt sehol.
Nulla tizenhatnál megperdült a sarkán. Nulla tizenkettőnél a sziklába rúgott, és felüvöltött tehetetlen dühében... aztán elhallgatott, mintha megérezte volna, hogy a kiméra, akit mostanra az idegen fegyver is cserben hagyott, a nevén szólítja az epigonok folyvást szűkülő gyűrűjéből.
- Intézd úgy, hogy fájjon nekik - üzenték a mosolyra ránduló ajkak, aztán, ahogy az epigonok ugrottak, valami nagyot villant odalent: az implózió száz méteres átmérőjű sebet tépett a valóság szövedékén, a szingularitás mohón nyelte az anyagot és az energiát, elszippantott bármit, ami az útjába került. A platón repedések hálója futott szét, tonnányi szikla zúdult alá a féreglyuk némán bömbölő torkán, a vákuum iszonytató ereje már a sziklát morzsolta Vogel talpa alatt... és egyszerre megjelent a Katana, nyitott ajtóval csapott le odafentről, és a kefehajú, akit az orkán már-már az épületek helyén tátongó kráterbe sodort, ereje végső megfeszítésével ugrott, fogódzót talált a mantarája oldalán, s bár a táska könyörtelenül húzta a vállát, sem egyiket, sem másikat nem eresztette el. Ha az AG-erőtér csak egy pillanatra kihagy, menthetetlenül visszazuhan - így azonban sikerült feljebb tornáznia magát, és míg a kronokomplex hűlt helyén a semmi szelei üvöltöttek, ő verítékben úszva, félig vakon bukott az utastérbe.
- Fel, Sznyeg, fel! Rájuk csapunk, mielőtt...
- Nem fog menni, Vogel.
A kefehajú kirázta szeméből az izzadságot: az utasülésen, jobbjában az obligát Glock „Borsszóró”-val, a feszültségtől vasszín hajú Sztrelec ült, és kivillanó fogakkal vigyorgott prédája ámulatán.
- Vége! Vége, érted? - sziszegte. - Ülj nyugodtan, és ne próbálkozz semmi ostobasággal: az utasod látná kárát.
Vogel visszafordult. A hátsó ülésen hárman szorongtak: a két szélső Sztrelec embere, merev arcú, lövésre kész fegyverét szorongató zsoldos volt - a harmadik Fellegh lánya, az elkerekedett szemű, moccanni képtelen Nyeste.
„...a nehézség ellenére eltökéltnek maradni, a fájdalom dacára szemünket a távolabbi célra emelni - ez a bölcs ember útja. A jó szerencsének még semmi jele, mégis elkövetkezik...”
Vogelt a hideg térítette eszméletre, és ahogy tudata tisztulni kezdett, visszatért a fájdalom is: összerugdalt oldalában lüktetett, izzó drótként húzódott végig saját súlyától feszülő testén, és csomóba gyűlt egymáshoz préselt csuklóin ott, ahol a vasbilincs, melyhez a láncot kapcsolták, a húsába mart.
Megpróbálta kinyitni szemeit - a bal úgy bedagadt, mintha kővé vált volna, a jobbal csak szikráktól villódzó sötétséget látott. A ritmusos dübörgés lehetett tengerzúgás, de akár vérzubogás, tulajdon szívének makacs lüktetése is. Ahogy mozdult, feje felett összebilincselt karjain megcsörrent a lánc: a magasból rozsdapor szitált, az erősödő szél tajtékot sodort, mely sóoldatként marta a friss sebeket arcán és felsőtestén, ajkán megülve pedig ismerős-fanyar élet- és halálízzel borzongatta meg.
Tenger, gondolta.
Valahol lent.
Közel.
Semmit sem érzett, de mind többre emlékezett a vele történtekből.
Csata. Csatában fogták el, egy túszt fenyegetve kényszerítették megadásra, és miután lefegyverezték, a repedező sziklák és a bömbölő semmi poklából egy szűz hóban lapuló, sokablakú kőépületig repültek vele. Emlékezett a tehetetlen dühre, melyet leszállás közben, a középkonzolból kiszaggatott vezetékek és a túsz (Nyeste?) arckifejezése láttán érzett; emlékezett a sokcsövű pisztolyra a nagydarab, egyszer vörös, másszor fehér hajú férfi kezében... és nem felejtette el az ütlegeket sem, melyek az épület parkolójában, az Uniós államok szélben csattogó zászlói alatt várt rá. Mielőtt a földre került, eltört egy csuklót, mikor talpra rángatták, olyan erővel fejelt egy zsoldos arcába, hogy az vérbe borulva, eszméletlenül vagy holtan terült el - a kaméleonhajú ekkor szorította fegyverét a gyereklány homlokához, ő pedig vette az üzenetet, és nem küzdött tovább: tűrte, hogy a hóporozta betonra teperve rugdalni kezdjék, és véresre harapta a száját, hogy ne kiáltson, mielőtt beleveszett az öntudatlanság homályába.
Következő emléke a juharillatú szoba volt: padló alig nyikordult, ahogy testét a küszöbtől a hatalmas kandalló elé zuhintották. Felrepedt szemöldökéről a kézfejére, onnét a frissen lakkozott deszkákra csordult a vér: cseppjei egy modernista fájdalom-szimfónia hangjegyeiként feketéllettek a finoman erezett felületen.
- Megvan a rohadék!
A „rohadék” most már azt is tudta, hogy Vogelnek hívják, hogy a manőver sikerült, Páll/Mihalik halott... és hogy a vézna alak, aki a kaméleonhajút félretolva közelebb lép, csak a kalmárok alvállalkozója, a Földre küldött pacifikátor lehet.
- Hát itt vagy - kondult a fémes hang, melynek zöngéi a kétségbeesés és a veszteség legsötétebb óráira emlékeztették a kefehajút. - Eljöttél, hogy azt tedd, amihez a legjobban értesz: hogy meglepj és megölj. - A lapos arcban delejesen csillogtak a szemek. - Hogy szereztél tudomást a kronokomplexről, és mit küldtél át az időn?
Az idő.
Vogel nagy kínkeservvel az oldalára fordult, tapogatózó ujjai elmázolták a padlóra csordult vért. Pontok és vonalak. Mellékágak, melyek úgy fonják körül a valóság fő irányvonalát, mint fatörzset a liliomindák. Némelyik hajtás egybeforr a törzzsel, némelyik sosem. Győzelem és vereség, élet és halál - sok függ attól, melyik hurok melyik pontjáról nézi az ember.
A pacifikátor fényes cipőjével mozdított egyet foglya fején.
- Ha nem felelsz, kínhalál vár rád - sziszegte. - Mit küldtel át az időn?
Vogel érzékelte bizonytalanságát és dühét, s ez üdítőbben hatott még annál a harapásnyi hónál is, mellyel vérző ínyét hűsítette odakint. Hadd rettegjen az alattomos dög, hadd élje át a bizonytalanság összes kínját; míg vele foglalkozik, aligha törődik mással, és ha a plazma kegyes lesz, készületlenül éri majd a valóságváltozás.
- Az hiszed, dacolhatsz velünk? - A fényes cipő orra meglepő erővel zúdult a fogoly bordáinak, a pacifikátor vonásait vad indulat torzította el. - Azt képzeled, nincs több biokomplexünk? Átvizsgáljuk az összes vektort, semmivé tesszük a változtatásodat, és még az emlékedet is kiradírozzuk a multiverzumból, te ostoba!
Vogelnek mostanra volt némi fogalma arról, mennyi időbe telik mindez - elvigyorodott hát, és véres nyálat köpött a vézna alak cipőjére.
- Maga az igazgató? - zihálta. - Ha igen, szóljon a gorilláinak, hogy telefonálni akarok: nincs joguk fogva tartani csak azért, mert véletlenül... erre tévedtem.
A pacifikátor oldalt lépett, és Sztrelecre bámult. A nagydarab férfi összerezzent, saját embereinek tekintetét kereste, és úgy tett, mintha nem látná a Nyestét körbefogó, ugrásra kész epigonokat.
- Hazudik a fickó - suttogta. - A bolondját járatja velünk. Ha tovább dolgozunk rajta, vagy ha a szeme láttára szorongatjuk meg a libát, másképp beszél majd, meglásd; a hülye fejével azt képzeli...
- A B-terv - emelte fel a hangját a pacifikátor - a Cassell emberére, és nem a te gengsztertempódra épített. Azzal, hogy a nőstényt idehoztad, új változókat iktattál az egyenletbe, és ezzel a soron következő módosítások sikerét kockáztatod.
- A lány apja senki - vont vállat Sztrelec. - Mindkét valóságban az; könnyű lesz leállítani, ha ellenünk fordul.
- Semmit sem értesz. A szállodád megszámlálhatatlan valóságvonal metszéspontja: egy itt végbevitt változtatás hatványozottan növeli vagy csökkenti az egyedek létezésének valószínűségét az összes idővonalon. Ha ártasz a nősténynek, mindenütt ártasz neki, és ha a gyanú csak néhány változatban ránk terelődik... - A pacifikátor az epigonokra, majd Nyestére pillantott. - Vigyétek és szigeteljétek el; az ő sorsáról majd később döntök.
- Hát ez? - Sztrelec a padlón heverő Vogelt méregette. - Vele mik a szándékaid?
A vézna alak a kefehajúhoz guggolt, és ujjaival emelte feljebb az állát, hogy a szemébe nézhessen.
- Ha nem beszélsz, szenvedni fogsz. A kínok kínja vár rád, és az sem baj, ha kiáltozol: kétlem, hogy ott, ahová küldelek, bárki meghallja a hangodat...
...a dübörgő sötétségben függő Vogel felnyögött, és ahogy moccant, a fájdalom ismét átvibrált pattanásig feszült izmain.
- Hol... - formálta a szót felrepedezett ajkaival, és mert a folytatással csak kínjait fokozta volna, inkább gondolatban fejezte be:
Hol a fenében vagyok?
A juharillatú szoba padlójáról szekveszterek nyalábolták fel, és liften, majd lépcsőn egy rosszul világított, nyirkos levegőjű helyiségbe cipelték. A sziklafalakon üvegesen áttetsző agave-generátorok tenyésztek, az összefonódó hajtásaikon át-átcikázó ragyogás kisülés-füzérekkel övezte a középütt szürkéllő fémgyűrűt, melyre a szekveszterek, a maguk tempós módján, ágast és csörlőt erősítettek. A kefehajú bokáira laza kötélbog, csuklója rozsdás vasbilincs került; a fájdalom és a vérveszteség mostanra úgy elgyengítette, hogy csak a csörrenésre rezzent fel. Lába elszakadt a padlótól, karizmai fájdalmas görcsbe rándultak: tehetetlenül himbálózott a bilincséhez kapcsolt lánc végén.
- Eresszétek le!
Száraz köhögés rázta, ahogy átlendítették a perem felett. Bőrén érezte a kisülések hevét, ereszkedés közben a plazmához fohászkodott, de sem ez, sem a két zóna maradék elszántsága nem készíthette fel a zuhanásra, melyet görcsös rángás és szúró-sajgó viszketés kísért... aztán vége lett, mert a megfeszülő lánc rándulására újból elveszítette az eszméletét.
Most ott függött a sötétségben, a hullámok zúgását hallgatta, és fogalma sem volt, mit kéne gondolnia. A teste körül örvénylő szél tengerszaga idegen illatokkal vegyült, sómarta ajkain idegen aromák nyomták el a vérízt. Oldala és dereka tompán sajgott, összevert arca tüzelt, mintha ecettel permeteznék. Ez volna a pokol, amiről a pacifikátor beszélt? Ez várná az új távlatok felé törekvő embert odakint?
Nevethetnékje támadt, de leküzdötte: ép szeme fokozatosan alkalmazkodott a fényviszonyokhoz, és obszidiánfekete sziklafal képét tárta elé. Börtöne barlang lehetett, melybe alulról, a sárkányfogakként ágáló zátonyok résén át csapott be a tenger. Ha lepillantott, már látta is a tíz-tizenkét méteres mélységben fluoreszkáló vizet: tajtéka cseppekben ült meg a bilincsen és a láncon, melynek felső vége két-három méterrel a feje felett ért véget. Nem volt ott sem fémgyűrű, sem más gyűrű: a lánc egyszerűen elfogyott, kifakult, a barlangmennyezettől egy-két arasznyira anyagszerűségét veszítette a láthatatlan erőkkel vívott küzdelemben.
Vogel körülpillantott. Elöl, a grotto tömörnek hitt sziklafalán hasadékok tátongtak, jobbról lépcsőzetesen ereszkedő kőperem vezetett egy sor ásító üregig, melyek az oszladozó homályban az obszidiánnál is feketébbnek tűntek. Kiáltásra nyíló fogatlan szájak, mélybe vezető alagutak voltak, melyekben az efféle történetek íratlan szabálya szerint mindig valami hatalmas és mohó lapul. Vogelt, ahogy rájuk bámult, szorongás fogta el - időbe telt, mire felfedezte, hogy a hasadékokon átsejlő égbolt nem sötét, sőt, nem is mozdulatlan többé. Sápadt fényű hold emelkedett a tenger fölé, krétaszín derengése a falakra vetült, és úgy pásztázott végig a fogoly testén, mintha idegenszerű arányain ámuldozna. A hullámmoraj csendesedett, ahogy a zátonyok rése víz alá került; a sápadt hold mind magasabbra hágott, gravitációs kötőfékén húzta maga után a dagályt, melynek hullámai mind közelebb nyaldosták a sziklákat a kefehajú lába alatt.
Ebbe fogok belehalni? tűnődött, és nyomban meg is adta a kézenfekvő választ: Igen, alighanem ebbe.
Az első tarajokat öt-hat percre rá, a sápadt hold falak tükrözte fényében fedezte fel. Megvillantak, alámerültek, de egy perc sem kellett, hogy feltűnjenek megint: a lényt, mely a hátán hordta őket, a dagály csalhatta elő földmélyi búvóhelyéről. Vogel össze-összekoccanó fogakkal figyelte a hullámíveket, ahogy a nagy test fordult, majd visszatért, és rekedt kiáltást hallatott a habokból kibukkanó fej láttán: a barlang bérlőjének szája függőleges hasíték volt a fakó hús redői közt, a V formán szétálló kopoltyúfedők vagy kormányuszonyok árnyékában temérdek apró szem feketéllett - némelyik mintha pislogott volna, pedig csak a szélükön megtapadt élősdiek vonaglottak a roppant gazdatest kiokádta levegő örvényében.
- Ó, az anyád...
Vogel tehetetlenül figyelte a zenit felé emelkedő holdat, végzete sápadt hírnökét, melynek ábrázatára, mint megannyi szeplő, apróbb-nagyobb planetoidok árnya vetült. A krétaszín fény halványult, a szél elsöpörte a légköri párát, és ahogy a grotto szörnye ismét felágaskodott, prédája végre megpillantotta odafent az idegen égbolt csillagait. Számosak voltak, és mintha fátyolon át ragyogtak volna - csak messze oldalt, a sápadt hold pályáján túl feleselt velük egy ökölnyi gázgyűrűk övezte nap. A látvány oly valószínűtlen és annyira egyedi volt, hogy Vogel felhördült a hideg zuhanyra: a ragadozó elhibázta, visszazuhanva csillámló tajtékkal terítette be, és hátáról a hasára fordulva, csonttüskés fejét rázva készült az újabb ugráshoz.
- Gyere csak - sziszegte a kefehajú, és feljebb húzta térdeit, hogy közös vacsorájukat fájdalmas rúgással tegye emlékezetessé. - Gyere, igyál a véremből, te...
A szörny a magasba lendült, aztán megvonaglott: jobbról, a legközelebbi hasadékból vakító csillagok cikáztak felé, méteres lyukakat robbantottak fakó húsába, és a túloldali falig röpítették szétszaggatott testét.
- Geronimo!
Vogel kábán meredt megmentőire, akik a krétaszín fény egy-egy nyalábjában siklottak alá az éjszakából: lazacszín bőrű, hatalmas szemű, baljós mosolyú kaszkád volt mindkettő.
- Te vagy Vogel? - kérdezte a közelebbi, combtokjába csúsztatva hosszú csövű, 1876-os Smith &. Wesson Cavalry Specialra emlékeztető fegyverét. - A földi hím, aki K legfrissebb víziójában szerepel?
A kefehajú felnyögött. Az égés bűze a torkát kaparta, vállán és mellén kékes foltokat hagytak visszahulló húscafatok.
- Naná, hogy ő az - mondta a távolabbi kaszkád, aki mexikói töltényövet és oldaltöltős Winchester Super Sixet hordott. - Csak a felhámja és pár csontja sérült meg. Egy kis hipertónia, egy kis heteronómia: semmi, amin itt helyben ne segíthetnénk, de azért...
- Hallgass, és kezdj hozzá! - Az első jövevény zseblámpaforma készséget kotort elő, és oldalt lebegve munkába vette a zúzódásokat Vogel oldalán. - Howdy, idegen. Jól tetted, hogy ordítottál: K szólt, hogy jönni fogsz, de elfelejtette hozzátenni, melyik barlangban keressünk.
- K... szólt... rólam?
- Nekünk és mindenki másnak a zónáján belül. - A kaszkád babrált valamit Vogel bokáinál: az átvágott kötél a véres vízbe hullt. - A mieink sok száz világon hallották az üzenetét, és mindenütt készen állnak, hátha épp oda érkezel... pedig tudhatnák, hogy K az ilyen ügyekben legalább olyan alapos, amilyen eredeti. - Az idegen mosolya szélesebbre nyílt. - Hosszú ideje figyelek rá. Imádom a tempóját és a stílusát; remélem, jut belőle az utódainknak is.
- Utódok...?
- Kettő - bólintott a kaszkád, és utat engedett társának, aki Vogel arcát kezdte pásztázni a maga műszerével. - K Tarzan, én Jane, ő Rhett, én Scarlett, ő Butch, én pedig... Sundance vagyok, azt hiszem.
- A fegyvereitek...
- Másolatok. Van egy lovam, egy DB-4-es Aston Martinom és egy malibui házam is, ez meg itt... - A kaszkád szabad kezével társa felé intett - ...a paisanom, Felipe.
- Cómo se lo corto? - billentette meg kalapkarimáját a puskás. Vogel egész teste bizsergett a láthatatlan sugaraktól. A fájdalom alábbhagyott, majd elenyészett, ahogy a kék zóna lakója elfoglalta a helyét a parancsnoki hídon: a belső hangok a nyugalom és az összpontosítás litániáját zengték.
- Miféle hely ez?
- Menedékvilág a Kitalphisban. A Kartell agyasai csak a létezéséről tudnak, rólunk, telepesekről nem. Az - a kaszkád a gázgyűrűs napra bökött - az Insafar, amit ti, emberek, Epszilon Equilei B-nek neveztek.
A kefehajú kétségbeesetten igyekezett távolságot rendelni a névhez... és arra rezzent fel, hogy a semmibe vesző lánc végpontjából kisülés-füzérek futnak szét, éles fénybe vonva a barlang mennyezetét.
- Sietnünk kell - hadarta a lény, miközben paisanja átégette a bilincset Vogel csuklóján. - Tartunk, míg megfogódzol a láncban: úgy szorítsd, hogy ha visszaesel, már semmit sem tehetünk érted.
- Add neki a pisztolyt, Jeb - sziszegte a másik. - Az én flintámhoz néha két kéz is kevés, pedig nagyon nem mindegy, kit és hogy talál el odafent.
- Ha látod K-t - dünnyögte a Föld-rajongó, Vogel jobbjába csúsztatva hosszú csövű, gonddal megmunkált agyú fegyvert -, mondd meg neki, hogy... karmolom, rendben?
- Rendben. - A kefehajú lélegzete elakadt a rándulásra, ahogy a csörlő működésbe lépett a térablak túloldalán. - És köszönöm, amit...
- K társa vagy - mosolygott a lazacszín kaszkád, míg társával együtt hátrébb lebegett. - Közös a célotok, és közösek az ellenségeitek is; rajta, mano, tedd pokollá az életüket!
Vogel K végső intelmére gondolva, fegyverét elázott nadrágja oldalvarrásához szorítva adta át magát a semmi örvényének
...és levegő után kapkodva bukkant ki belőle a Piz Borzó sziklakamrájában, hogy két húsbábbal és fél tucat epigonnal nézzen farkasszemet.
Kipp-kopp.
A csörlőt kezelő szekveszter homlokán ráncok mélyültek el, ujja megfeszült a kapcsolón. A kefehajú lyukat robbantott a törzsébe, a fegyver visszarúgását kihasználva a perem felé lendült... és mire a nyirkos kőpadlóra hemperedett, nem csak körülötte szabadult el a pokol.
A pacifikátor szállása a Piz Borzó legfelső szintjének obszervatóriuma volt. A gonddal szigetelt fémkupolát bármikor eláraszthatta a magvilág atmoszféráját idéző, alacsony nyomású gázeleggyel - e harminc méteres átmérőjű fiók-univerzumban lebegve érezte magát legközelebb az ekvilibriumhoz, és a munkától elrabolt órákban ahhoz a nyugalomhoz is visszatalált, melyre a munkálatok kezdete óta oly nagy szüksége volt.
Különösen most.
A biokomplex pusztulása súlyos csapást jelentett, súlyosabbat, mint a harcos egyed, vagy akár Sztrelec, a kapkodó majom képzelte. A támaszpont alsó szintjeivel a raktárak, a plazmatenyészetek és a regulátorok jó része is megsemmisült, az energiaáram, mely a művelet első napja óta a fúrópajzsot, az anyagátvivőket és az időmezőt működtette, kiegyensúlyozatlanná vált: az expedíciót és magát a pacifikátort most csak a kronofág szimbionták védték az emberek valóságváltoztatásának hatásaitól.
A tartalék biokomplex növekedési ütemének fokozása nem sokat segített a dolgon: napokba telhet, míg a tenyészet képessé válik az ablaknyitásra, és újabb hetekbe, míg a közvetett hatások elemzése révén a nem kívánt beavatkozás koordinátáit meghatározzák. Ennyit akkor sem várhatnak, ha Sztrelec ostoba akciója, a nőstény elrablása visszhangtalan marad: a harcos egyedet kell szóra bírniuk. A következő lépés, Sztrelec sarokba szorítása könnyebb feladatnak ígérkezett: most, hogy szekveszterei majd' egy szálig odavesztek, nem járhatja többé külön útjait, és nem rejtegetheti tovább saját kronokomplexét sem. A pacifikátor remélte, hogy működik olyan megbízhatóan, mint az eredeti - ha igen, ha a segítségével mindent jóvá tehet, talán megbocsát egyénieskedő alvállalkozójának is.
Ellazult tagokkal lebegett a kavargó gázban, s már-már rálelt a napi első ekvilibriumára, mikor a szaggatott riadójelzés a füléig jutott odalentről.
Ingerült sziszegéssel növelte a nyomást, és mihelyt lába talajt ért, a konzolhoz csörtetett az íriszként táguló hártyazsilipen át.
- Mi történt?
Az ügyeletes szekveszter kifejezéstelen, sárgás arccal meredt rá a primitív megjelenítőről.
- Szünetel a kapcsolat a térablak kezelőivel. Az utolsó jelentés szerint a földi hím elszabadult. Vadakat indítottam a lakószintekre, hogy megállítsák, de mindeddig nem...
A pacifikátor a nehézkedés és a kudarc minden fájdalmával parancsolt csendet neki.
- Sztrelec - sziszegte. - Járt odalent?
- Sztrelec a kihallgatás óta a lakosztályában tartózkodik, és alárendeltjei közül sem küldött a térablakhoz senkit. A földi hím ismeretlen eredetű energiafegyvert használ, és... - A szekveszter lepillantott, majd ismét a kamerába nézett; vonásai nem, csak mozdulatai árulkodtak nyugtalanságról. - Új információ: a biztonsági rendszer közeledő légi objektumokat jelez. Irányuk nyugat-délnyugat, sebességük...
A pacifikátor alig hallotta a többit, és ahogy külső nézetre kapcsolt, egyszerre megértette, mit éreztek távoli ősei a világuk egét elsötétítő városgépek láttán.
- Védelmi rendszert aktiválni! - parancsolta. - Minden rakétaindítónak és lövegnek: tüzeléshez készülj!
- Nincs kapcsolat a védelmi állásokkal - jelentette a szekveszter testetlen hangja. - A rendszer mechanikus hibák sorát jelzi a külső és a középső zónában. Az objektumok egy része ott landolt, a többi változatlanul felénk tart. Fegyverzet: levegő-föld rakéták, félautonóm és autonóm tömeggyorsítók, nagy tűzerejű golyószórók.
- Az energiaáram?
- Még mindig instabil. A földi bomba töréseket okozott az aknát övező kőzetrétegekben, a fúrópajzs sebessége a normális érték háromnegyede, a hőelvezetés problémái miatt további rengések várhatók.
- Értékelés?
- Általános üzemzavar hét-tíz, teljes leállás tizenkét-tizennégy órán belül. A külső zónában tapasztalt üzemzavarok valóságváltoztatásra utalnak: az őslakók a jelenlegi idővonalon már beépítéskor szabotálhatták a védelmi rendszer főbb elemeit.
A pacifikátor, aki a maga útján pár tizedmásodperccel hamarabb jutott el a végkövetkeztetésig, a konzol peremét markolta - mint aki azt reméli, hogy ezen a módon lelki egyensúlyát is megőrizheti.
- Kerítsétek elő Sztrelecet, és küldjétek harcba a többi majommal együtt! Biztosítsátok a kifutópályát, hozzátok a földi nőstényt, és készítsétek Anteust az indulásra: a terv végrehajtását bizonytalan időre felfüggesztjük.
- Elhagyjuk a bolygót?
- Csak ideiglenesen. - A pacifikátor fokozatosan konvertálta indulattá zsigerekig ható rémületét. - Tegyétek, amit parancsoltam... és öljétek meg azt az átkozott hímet, mielőtt a jelennel együtt a jövőt is elrabolja tőlünk!
Vogel nem látta, de hallotta a közelgő gépeket: a juharillatú szoba padlóján, a felborogatott bútorok mögött lapult, és míg mellette-felette szerves lövedékek forgácsolták a fát, azért fohászkodott, hogy az ellenség plazmakészlete - legalább a kaszkád gyártmányú Smith & Wesson energiatartalékához képest - véges legyen.
Egy közeli rakétatalálat döreje cselekvésre sarkallta: oldalt vetődött, a lépcsőkorláttal együtt két epigont pusztított el, és néhány ugrással a folyosóra nyíló ajtóban termett. Ahogy kilesett, feje mellett acélköpenyes golyók csaptak a falba: Sztrelec emberei a túlsó sarok mögött csoportosultak, és szakaszos tüzeléssel újra meg újra fedezékbe kényszerítették.
- Ó, hogy az a...
A szemközti ajtó deszkákra hasadozott, a réseken félig képlékeny, hiénavicsorú epigonok törtek elő. Vogel röptében gőzölögtetett el egyet, és hanyatt zuhant a nyomában érkező második súlya alatt. Jobbjából kifordult a fegyver, vállának tőrnyi karmok feszültek, az agyarak a torkát keresték... aztán berobbant a panorámaablak a folyosó innenső végében, és a kötélen aláereszkedő fegyveresek vezetője három golyót eresztett a mind farkasszerűbb epigon gerincébe. A tűzzóna feketébe öltözött, maszkos-vizoros férfiakkal telt meg, a kefehajú megmentője azonban drapp ballont viselt kevlármellénye felett. Most zord arccal lapult a falhoz: a bal szemébe ültetett műszer kadmiumsárga lézernyalábbal kereste a célt, s Vogel, ahogy az oldalára fordult, megpillantotta a szíve fölé tűzött aranyjelvényt is.
- Gavoda...?
Az őszülő halántékú férfi leterített egy zsoldost, aki kibiztosított gránátját próbálta az ablakig hajítani, és míg a folyosón repeszzápor söpört végig, tárat cserélt hatalmas Magnum automatájában.
- Maga - dünnyögte a kefehajúra sandítva. - Már az első alkalommal sejtettem, hogy maga lesz az.
Vogel a legszívesebben elsírta volna magát a megkönnyebbüléstől, de a szamuráj arra intette, várjon még: az elvarratlan szálak a golyók szaporaságával csapkodtak körülöttük.
- Nyeste - zihálta. - Náluk van Nyeste.
- Tudom. - Gavoda intett: tucatnyi gránát pattogott végig a folyosón, a recepciós pult körül apró napok gyúltak, éles fényükben sorra hanyatlottak le a terepszín ruhás alakok. - Ma reggel, az apja szeme láttára tűnt el a Szabadság-hegyről... ezért döntöttem úgy, hogy tüstént megindítom az akciót. Maga jól van? Olyan a képe, mintha egész héten medvékkel öklözött volna.
Vogel válasz helyett felragadta a Smith & Wessont a juharillatú szoba padlójáról.
- Mindent tud? - meredt az igazlátóra. - Sztrelecről, a pacifikátorról... az egész rohadt Anteus-ügyről?
- Csodálja? Maga meg az a... szóval a másik én harminc évet adott rá, hogy elvégezzem a házi feladatot. Elvégeztem, és most már...
- Főnök! - kiáltotta az előrenyomuló rendőrosztag rádiósa. - Főnök, a C raj üresen találta az obszervatóriumot! A foglyok szerint Sztrelec az alkatrészraktárba, a külföldi szarevő a tússzal együtt a hangár felé tart. Novák őrnagy tudni szeretné...
Vogel tekintete az ősz férfira villant: a megértés köteléke, melynek az eddigieket köszönhették, régi-új valóságukban sem szakadt meg köztük.
- Sztrelecet bízza rám - sziszegte Gavoda. - A reptér a Borzón túli völgyben... a kocsija sokkal előbb ér oda a mi koptereinknél.
- Megengedi, hogy...?
- Menjen! - Az igazlátó tovább parancsolta embereit, és mielőtt maga is utánuk lódult, a kefehajú szeme közé nézett. - Szabadítsa ki Nyestét, és tegye a pacifikátorral, amit tennie kell: nincs ember a Földön, akinek több joga lenne hozzá.
Vogel szórványos fegyverdörgést hallott, ahogy a vér- és korditbűzű folyosókon loholt. A leterített epigonok máris kezdték elveszíteni formájukat, a sebesült zsoldosokat és rendőröket a második hullámmal érkező szanitécek vették gondjaikba. A parkolót uraló szervezett káoszban csak a budapesti rendszámú személyautóra nem ügyelt senki: a jármű, mely a változás előtt a Katana volt, némán, hóval porzottan várakozott a szélben csattogó zászlók alatt.
- Sznyeg! - A kefehajú a volán mögé zökkent: a középkonzolon nyoma sem látszott a kiszaggatott vezetékeknek és a sebtében elvégzett javításoknak. - Sznyeg, élsz még?
- Költői túlzás, vizsgálóbíró úr - felelt kásás hangon az FI -, de hallom, és örömömre szolgál, hogy ismét jó egészségnek örvend. Az irodába parancsolja?
Vogel mostanra felfogta, hogy egy `86-os, klíma és keresztstabilizátor nélküli Tvastar Benares égjáróban ül, de nem volt érkezése eltűnődni ezen a furcsaságon; ha lehunyta szemét, Nyeste rémült arcát és felszállni készülő Anteust látta maga előtt.
- Felejtsd el az irodát - sziszegte. - A túloldalra, a délnyugati völgybe megyünk: meg kell akadályoznunk, hogy a pa... az első számú gyanúsított odébbálljon.
- Nem kellene erősítést kérnie, uram?
Vogel fogcsikorgatva pillantott körül: a Piz Borzó árnyékában sorra landoltak a kopterek és a csapatszállítók, a szálló betört ablakain át füst szállongott a fakókék égre.
- Sznyeg - suttogta rekedten -, Sznyeg, ez az ügy fontos. Életbevágó, és ha nem akarod, hogy befejezetlen maradjon...
A kompresszor feldübörgött, és ahogy az automatika teljes intenzitásra kapcsolta az AG-erőteret, alábbhagyott a gyorsulás okozta émelygés is.
- Magasság és sebesség növekszik. Melyik oldalról kerüljünk, vizsgálóbíró úr?
- Rád bízom, csak siess: ha a gyanúsított meglép, sosem zárjuk le az ügyet, és az anyagi mellett komoly erkölcsi kárral is számolnunk kell.
- Értem. - Sznyeg a megfelelő formulán töprengett, aztán: - Inspiráló az érzés, hogy ismét önnel dolgozhatok, uram.
A Tvastar maga mögött hagyta az ormot, és csúcssebességgel száguldott tovább a kifutó fenyvesek szegélyezte betoncsíkja felé.
„A kitartás ereje nem szenved csorbát, a siker a tett jogosságát igazolja - az új korszak azonban csak akkor köszönt be, ha az ember megfizeti az árát, melyet a változás - és a vele karöltve járó veszedelem - követel...”
Sztrelec - a pacifikátor meggyőződésével ellentétben - nem volt ostoba, sőt, felületes sem. Az általa lekenyerezett szekveszterek a valódival közel egyenértékű kronokomplexet alkottak, és jó munkát végeztek saját biomechanikus technológiájuk és a földi kompozitkultúra összeházasítása terén is: Sztrelec gépe kívülről éppolyan szervetlennek látszott, amilyen szervetlenül illeszkedett a bolygó jelenébe.
A tompaszürke konténer végső helyét tulajdonosa még nem jelölte ki. Biztosíték funkciója megkövetelte, hogy minél távolabbra kerüljön a Vasi Alpoktól, Sztrelec azonban - akinek legális vállalkozásait számos féllegális és néhány teljesen illegális üzlet táplálta a működéshez szükséges tőkével - nem tudott dönteni cége óvilági és újvilági lerakatai közt. Legbizalmasabb szekvesztereinek eltávolítása (melyet, helyesen, a pacifikátor szavak nélküli figyelmeztetéseként értelmezett) türelemre intette, és mire a tavasz nyárba fordult, arról is letett, hogy a konténert a légkörön túlra, egy orbitális vagy marsbéli raktárbázisra juttassa: a hatósági ellenőrzés a háború vége óta folyvást szigorodott, az illetékes hivatalnokok kívül estek érdekszféráján, a biztosnak látszó kudarc pedig olyan következményekkel járt volna, melyeknél szívesebben vállalta még a tétlenség kockázatát is.
A konténer a Piz Borzó sziklába vájt raktárában, festékek, organikus táptalajok és beépítésre váró generátoralkatrészek közt maradt. Sztrelec létezése tényéből merített erőt a nehézségek elviseléséhez, és mert a pacifikátorral való együttműködés a teljes kudarc lehetőségét is magában rejtette, egy pillanatra sem felejtette el, hogy az egyetlen igazi menekülési útvonal az időn át vezet.
Sztrelec nem volt pacifikátor, sőt, még egy Hariz sem: nem pályázott a valóságváltoztatás kétes dicsőségére, a hurok és paradoxonok gondolata éppúgy irtóztatta, mint az az eshetőség, hogy a tevékenységével magára vonja a messzi jövő hipotetikus szuperlényeinek haragját. Sztrelec elsősorban és mindenek felett élni akart - ott és akkor, ahol és amikor azt a megszokott jólétben és háborítatlanságban teheti. Nem tisztelt elveket vagy erkölcsöt, de hitt az okszerűségben, s mert alapos ember volt, a legrosszabbra készült: arra, hogy a jelen szűkké válik számára, hogy élete maradékát a távoli - következésképp háborítatlan - múltban kell leélnie.
Napokat és éjszakákat töltött a megfelelő stratégia kidolgozásával, a felszerelés beszerzésével és elkészítésével. Három időszeletet határozott meg, melyben lehetségesnek ítélte a boldogulást: a XX. és XXI. század fordulóját, az új gründolási korszak hajnalát, melynek hektikus világa a spekuláció ideális táptalaja volt, az érett kilencszázhetvenes éveket, mikor a szocializmus elvei dogmákká merevedtek, és bizantin, ám remekül kihasználható alá-fölérendeltségi viszonyrendszert alakítottak ki az úgynevezett tervgazdaság peremén... végül a kilencszázhatvanas évek derekát, ahol az élelmes ember a megbocsátó hatalom szívességéből bárhová beférkőzhetett, bármeddig eljuthatott, és könnyűszerrel a maga javára fordíthatta az egymással gyürkőző világhatalmak indulatait is. Mindhárom korszakhoz rendelkezett a szükséges azonosító iratokkal, bankjegyekkel és bankjegyklisékkel, az utóbbi kettőhöz lakás- és kocsikiutalással is. Volt kompozit anyagokból összeállítható pisztolya, molekuláris szintetizátora a releváns szérumok és ajzószerek képleteivel, volt érvényes (a B és a C változatban úgynevezett piros) útlevele és száz Napoleon-aranya, melyet e célra készült derékszíjába, nadrágtartójába, és cipője elforgatható sarkába rejtett.
Temérdek időt és energiát fordított az ügyre, rosszabb pillanataiban szinte kívánta, hogy fáradozása ne legyen hiábavaló, de legkomiszabb álmaiban sem képzelte, hogy az összeomlás ilyen hamar... és ilyen hirtelen következik be.
Mikor a pacifikátor megfosztotta a túsztól, aki ideális eszköz volt Vogel leszerelésére, és előbb-utóbb a nyelvét is megoldotta volna, Sztrelec lakosztályába vonult, kevert magának egy benzedrin-koktélt, és a kárjelentések tanulmányozásába fogott. A helyzetet súlyosnak, de kezelhetőnek ítélte: érezte, hogy a pacifikátor nem boldogul az ő időgépe nélkül, és tudta, hogy közreműködés esetén olyan engedményekre számíthat, melyekre másként sosem - vagy csak komoly áldozatok árán - tehetne szert. Elmosolyodott, és még akkor is a perspektívákat latolgatta, mikor a kopterek első hulláma lőtávolba ért odakint.
A detonációk moraja olyan volt, mintha óriások ébredeznének a mélyben: Sztrelec, noha a Vogel nevű eszelős felbukkanása óta a valóságváltozásra is számítania kellett, rögtön arra gondolt, hogy a fúrópajzs szaladt meg - hogy szétrepesztette a litoszférát, s most valamennyiüket tízezer fokon sistergő lávasírba temeti. A valóság sokkal prózaibb volt ennél, a felneszelt emberek fegyverükhöz kaptak, Sztrelec gyomrát pedig annak rendje és módja szerint marokra kapta a félsz: a mélyben lappangó állat rádöbbent, hogy az összes tétet a bank viszi, hogy a kefehajú gyilkos kifogott rajtuk... és hogy ha továbbra is számot tart a túlélő státuszára, mindenkinél előbb kell eljutnia az anyagraktárban rejtőző konténerig.
Mire feltöltötte túlélőfelszerelését, és csomagját is magához vette a padlóba süllyeszthető Wertheim-szekrényből, a rendőrség különleges alakulatai már a földszinten jártak. Négy testőre a lépcsőfordulóban, két másik az ajtó előtt esett el, de mire a támadók a helyiségbe özönlöttek, csak a bárpult mögötti álfal zsanérjának kattanását hallhatták, Sztrelec pedig a verejtéket törölgette képéről a liftfülkében, melyet hat emelettel - háromszáz-egynéhány méterrel - lejjebb fékezett meg a raktárrészleg AG-erőtere.
- A többiek? - fordult a folyosót őrző zsoldosok parancsnokához, egy keskeny bajuszú latinóhoz, akit még Kubában szerződtetett.
- Meghaltak vagy megléptek. A hangár felé lehetetlen áttörni: az oda vezető járatokat a porterók szörnyszülöttei őrzik. Most már...
- A lány - sziszegte Sztrelec. - Hová tűnt a lány?
- A portero vezér magával vitte. - A kubai napégette arcán a bizonytalanság árnyéka suhant át. - Mi merre induljunk, senor?
Sztrelec a völgyre nyíló légkürtők felé, egyenest a rendőrosztagok tüzébe küldte őket, aztán megkereste a vaslétrát a folyosó túlsó végében, és míg a hegyet újabb detonációk remegtették meg, baj nélkül ért az anyagraktárba. A konténerhez rohant, elhadarta tízszavas azonosítóját a jól álcázott bejárattal szemben, és sápadtan fordult a túloldali rakodóajtó felé, melyet e pillanatban kezdtek szaggatni a golyószórók lövedékei: a rendőrség megszerezhette a tervrajzokat, mert kommandósai a vártnál hamarabb - nyilván a szervizaknákon át - jutottak idáig.
Sztrelec mályvaszínben játszó hajjal ugrott az irányítópulthoz, és a bioanalóg kulcsot beillesztve életet lehelt az agave-generátorokba, melyeket - összefonódó indáikkal együtt - kronofágoktól hemzsegő plasztikburkolat rejtett. Az ablakot, a berendezés szívét csak az ő DNS-szignatúrája nyithatta meg: üldözői e ponton túlra akkor sem követhették volna, ha a műszerpult el nem nyeli a bioanalóg kulcsot, hogy az átjáró energiaszintjét a kritikus határig emelje vele.
- Verzió? - kondult Sztrelec hangja a kronokomplex belsejéből.
- A mint Amádé - válaszolta az eleven Sztrelec, és mikor az első zsaru - deresedő halántékú, kadmiumsárgán villanó szemű férfi - a kamrába ért, gúnyos kacajjal bukott alá az idő örvényébe.
Gavoda két kurta szót suttogott, és utat engedett technikusainak, akik a falak és a műszerpult vizsgálatához láttak fegyverként előreszegezett műszereikkel.
- Nincsenek mozgó alkatrészek - zihálta egyikük. - Nincs főkapcsoló, nincs vészleállító... ez az izé egyszerűen elnyelte a stricit!
- Elnyelte? - Az igazlátó célkeresőből letapogató üzemmódba kapcsolt, és összerezzent a panelek mögött lüktető tömlők, csápok és hólyagok tömege láttán. - Ide, emberek! Ide mind, a fenébe is!
A helyszínt biztosító kommandósok tüstént beljebb nyomultak, és dermedten bámulták az „ablak” homályos foltját: a féreglyuk nem-idejében ott derengtek még Sztrelec körvonalai.
- Lőjétek szét! - parancsolta Gavoda.
- A szellemet, főnök?
Az igazlátó fogcsikorgatva nyitott tüzet a csak számára látható agave-generátorokra, és ahogy övéi követték példáját, három golyót küldött a szétfolyó műszerpultba is. A hördülés, melyre valamennyien hátrahőköltek, a múltba ívelő járat egész hosszában hallható volt: az alagút a szétlyuggatott tömlőkkel együtt vonaglott, a téridővektor eltért az A változat meghatározta végponttól, és a századforduló Nyugat-Magyarországa helyett a XX. század közepének Délnyugat-Magyarországán, a nagyatádi laktanya felett okádta vissza Sztrelecet a multiverzumba.
Az önmentő felszerelés ejtőernyője előírásszerűen működött, a rántástól kába menekülőt azonban szélroham ragadta el, és olyan erővel vágta egy mázolásra váró T-34-es oldalának, hogy vérző fejjel zuhant a porba. Kiáltozást hallott, de ahogy mozdult, hogy felemelkedjék, kemény kezek ragadták meg, vonszolták odébb a gépszín árnyékából. A múltlakók az olcsó cigaretta, az izzadság és a dízelolaj bűzét árasztották, bumfordi géppisztolyaikkal nógatták talpra, aztán lökdösni, majd ütlegelni kezdték. A kék parolis tisztet, aki a kiáltozásra bújt elő irodájából, a háborút követő lincselésekre emlékeztette a dolog, de mert nem bírta a vért - s mert minden élve elfogott imperialista kémért jutalom járt - visszaparancsolta embereit, és a legközelebbi körletbe vitette az átkozódó, vörösen-zölden vibráló hajú (talán mégsem jugoszláv a disznó?) foglyot.
- Levetkőztetni!
Az iratokat és a pénzt nyomban, a kliséket és az aranyakat pár perccel később találták meg. A vagyont érő szintetizátort rádiónak nézték és tönkrezúzták, majd, miután a raj tizedese - civilben géplakatos - pisztolyzávárra ismert a padlón szétszórt holmik közt, Sztrelecet ismét verni kezdték... a kék parolis tiszt pedig visszatért az irodába, hogy a laktanya és a környék egyetlen telefonján budapesti kapcsolást kérjen.
Mikor suttogó szavai bezárták a másfél évszázados kört, íróasztalon heverő, zabrálásból visszamaradt karóra fél hatot, a penészvirágos falon lógó Előre-naptár 1951 július 17-ét mutatott.
Az óriásgép már kigördült a hangárból, mire Vogel és a Tvastar látótávolságba, a kifutó betonja fölé ért. A hegyoldalban tátongó nyílás kezdett összezárulni, a kapuszárnyak közt torkolattüzek villóztak: a zsoldosok és a szekveszterek egymást irtották a menekülés esélyéért.
- AN-335-ös hátsó rakodórámpája felhúzva - jelentette Sznyeg - néhány oldalajtó viszont még nyitva áll. Mi a parancs, vizsgálóbíró úr?
- Kerülj balra, és közelíts; meg kell próbálnom átszállni, mielőtt...
Vogel szava elakadt, ahogy a Tvastar burkolatán ólomzápor vert végig: az Antonov utasai máris felfedezték,és nem takarékoskodtak a munícióval. A kefehajú az utasülésen csillogó pisztoly után nyúlt, aztán észbe kapott: a kaszkád replika Nyestével együtt szaggatná darabokra a lomhán forduló gigászt.
- Van tartalék flintánk, Sznyeg?
- Az ülés alatt, vizsgálóbíró úr.
Vogel szabad kezével rángatta elő az olajos rongyba burkolt vasdarabot: özönvíz előtti AK-66-os volt, kihajtható válltámasszal, lézerirányzék nélkül, csövén és závárján a gyakori használat nyomaival.
- Kerülő manőver - mondta az FI. - Baloldali ablak leengedve, célpont távolsága harminchét méter és csökken: harminchat, harmincöt, harmincnégy...
A kefehajú épp betárazta a karabélyt, mikor valami nagy puffanással megtapadt a hátsó ablakon: egy szekveszter volt, mely húsbábját vesztette a hangárnál dúló küzdelemben, és ahogy a Tvastar bal oldalán a B oszlop felé araszolt, háti tartályából tűlövedéket röpített a sofőr felé. A fémszilánk végighorzsolta Vogel nyakát, távoztában apró lyukat ütött a szélvédőn - az AK egy ütemmel később dördült el, és kilónyi üvegmorzsával együtt szórta a szélbe a szekveszter maradványait.
A zúgásból mennydörgés lett, kefehajú fogai belesajdultak a fokozódó rezonanciába. Az ANTEUS felirat betűi úgy vonultak el odakint, mintha pályaudvari peronról bámulna rájuk: a monstrum bevégezte fordulóját, és a repülés történetének leghatalmasabb sugárhajtóműveitől hajtva lódult a kifutó pereme felé.
- Célpont távolodik - közölte Sznyeg. - Térköz hetvenhét, nyolcvan, nyolcvannyolc...
- Ragadj rá!
- A sebessége háromszor, az utazómagassága minimum ötször nagyobb az enyémnél, vizsgálóbíró úr. Ha eléri, képtelen leszek a nyomában maradni.
- Most ragadj rá, Sznyeg, a plazma szerelmére; életbevágó, hogy átjussak oda!
- Tudja vezetni?
- Nem.
Az FI növelte a fordulatszámot, és balra húzódott, hogy kikerüljön a magasba lendülő gigász kavarta légörvényből.
- Ha nem ért az irányításához, hogyan akarja megállítani, uram?
- Kitalálok valamit. - Vogel nadrágszárába törölte jobbját, melyet véresen húzott vissza felsebzett nyakáról. - Mi a helyzet a fedélzeti nyílásokkal?
- Záródnak. A távolság negyvenkét méter és csökken: negyven, harminckilenc, harmincnyolc...
Harmincnál a kefehajú már az utasülésen kuporgott, huszonegynél golyót röpített az oldalajtóval küszködő húsbáb gyomrába, és ahogy a távolság tovább csökkent, feszülő izmokkal készült élete legfontosabb ugrásához.
- Öt perc, Sznyeg - sziszegte. - Ennyit várj, aztán tégy valamit, akármit, hogy ez a szörnyeteg tízezer alatt maradjon; magasabbról ugrani a legjobb ernyővel is öngyilkosság lenne.
Az FI hallgatott egy sort.
- Megértettem. A távolság négy méter, és csökken. Sok szerencsét, vizsgálóbíró úr!
Vogel összeszorította fogait, és ugrott. Ahogy kikerült az AG-erőtérből, hirtelen megnövekedett súlya lefelé rántotta... de így is sikerült megragadnia a fogódzót az ajtó peremén, és tűzzel fogadta a raktér homályából kibontakozó második szekvesztert: a húsbáb az acélbordázatú falnak zuhant, és nem mozdult többet.
A szamuráj kiugratta a tárat a füstöt okádó karabélyból, és gépiesen újat lökött a helyére. Időotthonától egy - vagy több? - örökkévalóság választotta el, az adott szó szentségén azonban ez sem változtatott: tartozik Gavodának azzal, hogy megóvja Felleghet a létező legnagyobb fájdalomtól.
Tény: a kötelesség az kötelesség.
Alaptétel: a férfi úgy haljon meg, ahogy vízcsepp tér vissza az óceánba.
Kivetette magát a válaszfal mögül, és lekaszálta a két zsoldost, akik oldalazva közelítettek búvóhelyéhez. Az egyiktől teli tárat, a másiktól széles pengéjű tőrt zsákmányolt, aztán a raktér közepén terpeszkedő Maybach fedezékébe gördült; talamikus kronométere - melyet a kék zóna emlékeivel együtt óvtak meg a változástól a szervezetében nyüzsgő kronofágok - egykedvűen számlálta a másodperceket.
- Földi lény...? - A törzsben elhelyezett hangszórók felerősítették a pacifikátor hangjának fémes zöngéit: már nem árnyalat volt, hanem penge, mellyel tehetetlen dühében a puszta levegőt kaszálta. - Vogel?
- Hallak. - A kefehajú tekintete körbevillant: a vészlámpák derengése lapuló alakokat rajzolt körül a törzs orr felé eső részében.
- Sokan vagyunk - kondult a pacifikátor hangja. - És ott, ahová megyünk, csak nekem vannak barátaim. Ha most feladod, kegyes leszek hozzád: harcoshoz illő halált halhatsz, és gondoskodom róla, hogy a tieiddel hasonlóképp bánjanak az utánam jövők.
Vogel megkerülte a Maybachot, szitává lőtt egy öngyilkos elszánással nekilóduló szekvesztert, de a fedélzeti nyílás lezárását így sem sikerült megakadályoznia: a reteszek csattanásába a padló is beleremegett.
- A gép nem egészen az, aminek látszik - folytatta a pacifikátor. - Alkalmas a légkörötök elhagyására, és néhány óra alatt a hajómig röpít: mire a védelmi rendszeretek rakétákat vagy vadászokat indít, a napotok túlsó oldalán járunk. Nem állíthatnak meg, és ha próbálkoznak, esetleg fel is bőszítenek. Mit szólnál egy katalizátor-bombához, Vogel? Vagy egy mitigátorhoz, ami úgy felgyorsítja a napotok anyagcseréjét, hogy röpke százezer év alatt belegebed? - Fémes zörej, akár a szélzúgás. - Mindezt megtehetem... és meg is teszem, ha nem vagy elég eszes ahhoz, hogy a kedvemben járj.
Vogel érezte, hogy az Anteus meredek emelkedésbe kezd: a vészlámpák elhalványultak, a törzsön újabb remegéshullámok futottak végig. Két perc. Vajon mit tervez Sznyeg? És meddig tudja tartani a lépést a menekülő óriással?
- A lányra is ezért van szükséged? - kiáltotta a füstös homályba. - Hogy a kedvedben járjon?
- Fontos számodra - állapította meg a pacifikátor. - Különös, hogy Sztrelec épp ebben nem tévedett: az én kimutatásaim szerint túl fiatal ahhoz, hogy megfelelési helyzetbe hozzon. Sem ezen, sem a másik idővonalon nem tartozott hozzád, és...
- Ne fáradj. - A kefehajú végre megpillantotta Nyeste konténerét a pilótafülkébe nyíló ajtó mellett: az orosz tengeralattjáró mentőkabinjára emlékeztetett, oldalán három oszlopban lüktettek a smaragdszín fények. - Ha eddig nem értetted, most már nem is igen fogod.
- Előbb-utóbb minden titkotokra fény derül, Vogel. Várunk, míg alábbhagy az éberségetek, és visszajövünk: eljövünk újra és újra, míg meg nem találjuk az ellenszereteket, és akkor... - a pacifikátor megint nevetett - ...sokkal hálásabb feladat lesz a fajtád szakértőjének lenni.
- Ha megadom magam, elengeded a lányt?
- Nem lenne gazdaságos. Mindenképp az enyém vagy; a kérdés csak az, milyen állapotban jutsz el a megrendelőig. A másik, a fejlődőképes testet tudományos célokra tartogatom: új információkat remélek tőle veletek és a hasznosíthatóságotokkal kapcsolatban. Ha óvatosan bánok vele, három-négy nemzedéketeket is túlélheti... bár öröme aligha telik majd a létezésben. - A pacifikátor várt. - Rajta, tedd le a fegyvert! Ebben az egyenletben mást úgysem tehetsz.
Vogelt mindkét zónában süket csend ölelte körül. Az emelkedés rendületlenül folytatódott, a talamikus kronométer a negyedik perc végét jelezte.
Alaptétel: ha eljutottál addig a pontig, ahonnét nincs tovább, az akadályt gyűlöld, ne a hozzá vezető utat.
A kefehajú nagy levegőt vett, és mikor a két zóna erőtartalékai kiegyenlítődtek, előlépett a Maybach mögül: aurájában egymást ölelte a jang és a jin, az AK pisztolymarkolata hűvösen simult a tenyerébe.
- Tartom a tétet - suttogta. - Lássam azokat a nyerő lapokat, te költségtudatos dög!
Ez volt a pillanat, mikor a Tvastar - melynek energiáját Sznyeg maradéktalanul az emelkedésre koncentrálta - a bal kettes hajtóműbe vágódott, és a turbinablokkal együtt tíz-egynéhány méternyit szaggatott szét a kormányfelületből. A csonka szárnyvég lángokba veszett, a detonáció megemelte és jobbra taszította az Anteust. Vogel a fémpadlóra zuhant, de oldalt hemperedve nyomban tüzet nyitott a válaszfalak mögül kibukó alakokra: két szekveszter odaveszett, egy harmadiknak sikerült kikászálódnia hordozójából, az AK lövedékei azonban ízekre tépték, mielőtt tűvetőjét működésbe hozhatta volna. A kefehajú egy vergődő epigonba ürítette a tár maradékát, újat lökött a helyére, s miközben a sebzett monstrum pályája parabolaívének legmagasabb pontjára ért, a pilótafülke felé fordult, és ütközésig nyomta a ravaszt.
Ahogy ismét tárat cserélt, egy kettéfűrészelt epigon-torzó a térdébe, egy falon megpattanó tűlövedék az oldalába mart. Félfordulatot tett, a hordozó fejével együtt szaggatta szét a negyedik szekvesztert, a halott zsoldos övéből kiragadott pengét markolatig döfte az epigon homlokába, aztán nagy levegőt vett, és folytatta útját a korditfüstön át arra, amerre az ajtót, a végső akadályt sejtette.
A pacifikátor élt még, mikor rátalált: lék-szemei a felhőkön túli kékség egy meghatározhatatlan pontjára néztek, kezei meg-megremegtek a szétlyuggatott ülés karfáján és a vörös fényeket villogtató műszereken.
- Akármit... - lehelte a vértelen száj, és Vogel, aki már-már újra tüzelt, leengedte fegyverét: a kék zóna lakója átlátta, hogy amit siettetni akar, hamarosan nélküle is bekövetkezik.
- Carpe diem, trükkös - suttogta a vézna alakhoz hajolva, s miközben a széthasadt húsmaszk alatt szürkéllő igazi arcba bámult, baljával teljes kompenzációra kapcsolta a robotpilótát. - Erre az útra inkább nem megyek veled.
A hörgésbe fúló sikoly a raktérig kísérte, de feleannyira sem zavarta, mint a rezonancia: az Anteus kibillent a csalóka ekvilibriumból, és a sűrűbb légrétegek felé fordította orrát. A kefehajú elbabrált a torpedóforma konténerrel, és az ereszkedés második percének végére sikerült felnyitnia: Nyeste ziláltan és kábán, de nyilvánvalóan sértetlenül pillogott rá odabentről.
- Tudod, ki vagyok?
- Tudom - suttogta a lány, akinek angóra vonású arca az utóbbi hét legüdítőbb látványa volt. - De nem értem, mit...
- Később. - Vogel tekintete ide-oda rebbent a csatatérré vált raktérben, míg meg nem találta, amit keresett: az alapfelszereléshez tartozó muníciós tartályt, melyet hevederrel rögzítettek a falhoz a bal oldalon. - Csináld, ami mondok, és nem lesz baj; ha félsz, jusson eszedbe, hogy mostantól... hazafelé megyünk.
Újabb két perc kellett, hogy átvágja a tartály hevedereit. A vaskos, több rétegben bélelt fémhengert elektronikus berendezések célba juttatására tervezték, de egy tizenéves, szilfid alkatú lány épp elfért benne; még mosolygott is, ahogy Vogel, akinek derék- és térdsebe ujjnyi fájdalomindákat növesztett a gerinc felé, mindkét tárcsát ütközésig fordította a zárófedélen. A benti levegő legfeljebb egy órára lehet elég, de tudta, hogy az ő útjuk sokkal hamarabb véget ér: a hátsó rakodóajtó pereméig vonszolta a tartályt, ellenőrizte a hozzá tartozó ejtőernyők állapotát, és mert további ernyőket hiába keresett - az Anteus utasai nem lefelé, hanem felfelé keresték a biztonságot - lecövekelt a vésznyitó kapcsolója mellett. A műszerpanel feliratai cirill betűsek, a kijelzők azonban digitálisak és megfelelően precízek voltak: mindvégig ellátták az aktuális magasságra, sebességre és irányra vonatkozó információkkal.
Nem bízott igazán az elektronikában, és mert a rakodóajtó nyomban feltárult, várnia kellett a megfelelő magasság eléréséig: akkor, és csakis akkor kapcsolta a halottak egyikétől zsákmányolt derékszíj karabinerét a tartály fogantyújához, és ahogy a túlkompenzált vészliftezésből zuhanás lett, Nyeste konténerével együtt vetette magát az örvénylő felhők közé.
A szamuráj erejének maradéka hozzásegítette, hogy eszméleténél maradjon. Átvészelte a szabadesést, a rándulást, ahogy az ernyők a biztonsági határ felső margóján kibomlottak, s bár a mélyben ágáló, minden Borzónál igazibb csúcsok festői látványt nyújtottak, egyre a zuhanó monstrumot bámulta: nem akarta elmulasztani a pillanatot, mikor az Anteus - és vele a pacifikátor - örökre kiűzetik világa egeiből.
A napnál vakítóbb villanás két-három perccel előzte meg a konténer landolását kísérő megpróbáltatásokat: Vogel hátán és fején ágak vertek végig, a feszülő hevederek olyan erővel szorították a hengerhez, hogy pillanatokra minden elhomályosult: két bordája ekkor, bal lába odalent, szánkázás közben tört el, de ettől sem vált teljesen harcképtelenné: bár a felkavart hóban semmit sem látott, kitapogatta a tárcsákat a konténer oldalán, zsibbadt ujjaival NYITVA állásba fordította mindkettőt, és a zárófedelet is sikerült elmozdítania, mire legyűrte a fájdalom és a vérveszteség. Hallotta, hogy valaki a nevén szólítja, és hogy ez a valaki sír. Elmosolyodott, hogy megnyugtassa... aztán a hóban szétterült selymekre hajtotta fejét, és alámerült, hogy ott, az időn és a kínokon túli sötétségben várja be az Aranyos közeli völgyéből feléjük igyekvő embereket.
A tordai plébánia vendégszobája árnikaillatú, az öreg pap bora sűrű és édes, a komódon álló televízió fekete-fehér volt - Vogel, ha épp nem aludt, azt bámulta, de túlontúl kába volt ahhoz, hogy fényforrás helyett világra nyíló ablakot lásson benne.
Nyeste, aki apróbb zúzódásokkal úszta meg a zuhanást, mellette virrasztotta át az első napot, és csak a Marosvásárhelyről érkezett orvos határozott utasítására pihent le, hogy alig öt óra múltán visszatérjen, és régi helyéről küldözgesse a lapos pillantásokat az ingajáratban közlekedő uniformisok felé.
A brassói körzet ezredesi rangban lévő megbízottját Deleanunak hívták. A kefehajú számára eleinte csak testetlen hangként és két erőteljes kézként létezett: ő tartotta a fejét, míg a hozzáértő eltávolította a rögtönzött kötéseket, és ő fedezte fel a deréktáji duzzanatot is, melynek vizsgálata után a marosvásárhelyi doktor azonnali műtétre határozta el magát. Most, jó tizenkét órával később az ezredes - herkulesi termetű, mélybarna szemű, nyitott zubbonya alatt apró aranykeresztet viselő férfi - még mindig várt, és mikor Vogelt mozdulni látta, hosszú, elégedett sóhajt hallatott.
- Te nem kimondva kényes ember, igen? - mosolygott, odamutatva a szekveszter tűlövedékét, mely arasznyi, ágbogas mandragóra-gyökérként oszladozott a konzerváló edény - egy cujkával teli üveg - fenekén. - Idegen izé kezdett benőni máj és medencecsont: még pár óra, és mentél volna őseid után.
Vogel erejéhez mérten viszonozta a mosolyt. Fejét feljebb emelve látta, hogy törött lábát és bordáit két molekuláris stimulátor sugarai pásztázzák.
- Nyeste...?
- Itt vagyok. - A lány gyakorlat szülte biztonsággal nyelte vissza könnyeit, ahogy hozzáhajolt. - És itt is maradok, arra mérget vehetsz.
Deleanu elbocsátotta az ajtóban álló katonát, és megint elmosolyodott a némán vibráló televízió fényében.
- Budapest kapcsolatba lépte minisztériumunkat a ti ügyetekben. Mikor megtudták, hogy nem voltatok kiégett roncs, de a katona még nem szállítható, parancsnokság engem küldött gondot viselni rátok. - Vogelre pillantott. - Van kérdéseid?
- Az Anteus...?
- Lelőttük, miután titeket ugorni láttunk. Néhány darabokat most vizsgálnak Rimetea mellett: az Unió, az Űrfegyvernem, még az ENSZ is küldött szakértők oda. Pacifikátor hajóját ma reggel találták meg transzlunáris pályán, a Hold sötét oldala mögött. Most vitáznak, nyitogassák vagy robbantsák; ha nem vigyázol, kérik majd te véleményedet is.
- A fúrás...?
- Leállították. Akna mély, de nem ért át a földköpenyen: a kormányotok és a cégek már keresik hasznosítás módjait. Világ megúszta, hála szerencsének, és... - mozdított egyet vaskos szemöldökén - ...hála neked. Kihallgatás nem lesz: Budapest átadta az összes adat, Nyeste elmondta a többit. A jelentést elküldtem, míg aludtál; nincs más, mint pihenni, erősödni, és ha bírsz, szállni haza. - Megveregette a kefehajú karját, aztán a lányra hunyorított. - Vigyázol pótapád, míg igazi eljön, oké?
- Oké - suttogta Nyeste. - Nagyon oké.
Az ezredes felállt.
- Tehetek még valami?
Vogel intett, hogy hajoljon közelebb, és a karjába fogódzott, míg fülébe súgta óhaját. Deleanu bólintott, aztán kifordult az ajtón, és a plébánia előtt várakozó Humvee Aerialhoz baktatott, hogy kiadja a szükséges utasításokat. A katolikusokhoz kolozsvári születésű hadnagyát, a protestánsokhoz sváb egészségügyi tisztjét küldte, személyesen kísérte Odesszából elszármazott sofőrjét a folyóparti zsinagógáig, és míg a fickó kaddist mondott odabent, ő a szabad ég alatt, a maga módján mormolt fohászt az Anteust legyőző hős - bizonyos Sznyeg - lelki üdvéért.
Vogel állapota - Nyeste, a plébános és a doktor gondosságának hála - rohamosan javult: a harmadik nap végére elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy személyesen gyújtson gyertyát a fatemplomban, majd a lányra támaszkodva a közeli könyvtárba vonult, hogy színesben láthassa a pacifikátor hajóját, melyet hosszas huzavona után egy francia tulajdonú, vegyes legénységű aszteroidabányász, a Besson fogott be, és tíz g-s terhelés mellett, öt órán át távolodott vele a Földtől, hogy leválás után távirányítással élesítse a burkolat furataiban elhelyezett tölteteket. A kapitány elmagyarázta, hogy a robbantásra négyszázmillió kilométeres naptávolságban kerítenek sort (a szakértők a színképtől az égi objektumokra ható sugárzáson át a törmelékig mindent elemezni akartak), és hivatásoshoz illő pléhpofával nyugtázta, hogy a sajtó máris „kalmár roncstemető”-ként emlegeti a kisbolygóöv érintett területét.
A tordai könyvtáros - mellesleg a helyi iskola igazgatója - aznap délután a kefehajú rendelkezésére bocsátotta ódon szatkomját, mely tűrhető minőségű audiokapcsolatot garantált a hegyeken túli anyaország állomásaival. Vogel elsőként Gavodát hívta, és meg sem lepődött, hogy az igazlátó még mindig a Vasi Alpokban időzik: az ottani leletek egy-másfél évszázadra elegendő munkát ígértek a hozzá hasonlóknak. A kefehajú másodjára a Midgard & Heym budapesti központjával lépett kapcsolatba, a kiméra mellékét kérte a tubahangú operátortól, és mikor a vonalban felcsendült az ismerős „Páll/Mihalik” megkönnyebbülten bontotta a kapcsolatot: még nem látta elérkezettnek az időt, hogy egykori családtagját a végzet és a relativitás tiszteletére tanítsa.
A tudakozó segítségével meggyőződött róla, hogy Rika ideát Karlovics nevét viseli, hogy Merek Péter, a Centauri-háború veterán pilótája változatlanul műhelytulajdonos a Határ-nyergen túl, hogy egy bizonyos Kon Jang Tek '93 januárjában magyar állampolgárságért folyamodott, Marjai doktor pedig még mindig a Lem-kommandó nevű exoszociológiai munkacsoportot vezeti, és könyvet ír arról az idegenről, akit a multik hazai filiáléinak egyike tisztázatlan körülmények közt ejtett fogságba '86 nyarán, a szakmai körök mind erőteljesebb fellépésének hatására azonban szabadon bocsátott. Megtudta még, hogy Sárossy belügyminiszter - akit a köznyelv ebben a valóságban is Lopeznek nevezett - korrupciós ügybe keveredett, és távozni kényszerült hivatalából: a valóság fő irányvonala az ő esetében csak az ernyőt spórolta meg, a kellemetlenségeket nem.
Majd két órát töltött tapogatózással, de a második végén sem érzett elegendő erőt ahhoz, hogy az Attila úti garzon vagy a törökvészi manzárd számát hívja: a vörös zóna lakója éppúgy rettegett a pillanattól, ahogy a szamuráj a maga idővonalán attól, hogy örökre ronin marad. Nyeste, aki végre megkapta az engedélyt, hogy mozgásigényét battemant-ok és jété-k édes kínjába fojtsa, a legjobbkor került elő: átizzadt trikóban, csapzott hajjal zökkent mellé, és minden teketória nélkül a Fellegh-villát kérte.
- Hála az égnek! - A fakószőke férfi, az elveszett és megtalált barát eleget élt ahhoz, hogy a színlelést másnak tartogassa: meg sem kísérelte palástolni hangja remegését. - Mindketten jól vagytok? Igazán jól?
Nyeste a kefehajú súlyveszteségtől elvékonyodott nyakát, a keze ügyében letámasztott botot és a kialvatlanságtól vöröslő szemeket nézte, de esze ágában sem volt ezt a terhet bárkivel megosztani: eltökélte, hogy feltáplálja és formába hozza, mire Fellegh - vagy bárki más - a várakozást megelégelve értük repeszt égi limuzinján.
- Semmi bajunk - mondta, és mikor Vogel tapintatosan elvonult, sietősen suttogott tovább: - Apa, apa, segíts! Ez itt nem beszél, nem sóhajtozik, de minden gondolata Ágnes körül forog; muszáj megtalálnod a párját, ha nem akarod, hogy...
- Azt hiszed, nem próbáltam? - Fellegh úgy érezte, hogy a multiverzum összes köve az ő vállát nyomja. - A manőver sikerült, a régi és az új valóság azonban nem fedi, nem fedheti egymást tökéletesen: mindig van egy bizonytalansági százalék, amit Engelmann afázisos variabilitásnak, a köznyelv az idő holtjátékának nevez. Ágnes sem a saját nevén, sem az apjáén nem szerepel a nyilvántartásban: eltűnt, mintha köddé vált volna... és nem tudom, van-e jogunk Zsigmond fájdalmát azzal növelni, hogy bizonyosságot szerzünk a miértjéről.
Nyeste az ablaknál álló férfit nézte. A kefehajú bagózott, a kéklő füstön átderengtek a Torockói-havasok ormai.
- Szerinted tudja...?
- Érzi - suttogta Fellegh. - Ahogy a plazmát és a mostani veszedelmet megérezte... és ugyanúgy túléli ezt a csapást is, ahogy az eddigieket. Légy mellette, és ne hagyd, hogy mást gondoljon; a hét második felében, legkésőbb szombaton ott leszek értetek.
- Siess, apa... és ne hagyj békét a Fogyasztóinak, rendben?
- Rendben.
Nyeste bontotta a kapcsolatot, és törölközőjét felmarkolva Vogelhez osont, hogy mellette legyen, és mikor a kékesszürke szemek felé fordultak, azt tette, amit őrzőként tennie kellett: átölelte a kefehajút, hogy teste melegével sugározza belé a női nem legősibb adományát, a végzetet tagadó, halált is életbe fordító varázst.
Vogel a változást követő negyedik napon azzal a meggyőződéssel ébredt, hogy ideje visszavennie a párkák kezéből élete fonalát.
Nyeste mélyen aludt, nyugaton még felhők sűrítették a láthatárt, mikor az utcára lépett, a csúcsokon túl, az otthon otthon felett azonban már tiszta volt az ég; a kefehajú élvezettel öblögette át a tüdejét a hajnali levegővel, mielőtt a templommal szomszédos posta nyilvános telefonjának fülkéjébe lépett. Megcsörgette az aprót Deleanutól kapott orkánja zsebében, aztán leemelte a kagylót, és a Fogyasztói Titkosszolgálat központi ügyeletét tárcsázta.
- Vogel - mondta rekedten. - Beszélnem kell az ügynökömmel. Azzal az alakkal, aki havernak, testvérnek és más effélének nevez, aki segít, valahányszor tippek és információk nélkül maradok. Kerítsék elő, sürgős az ügy.
- Maga...! - A diszpécser hangja döbbenetről árulkodott. - A lapok szerint maga volt, aki...
- Minden szó igaz, és mindennek az ellenkezője is. Mesélnék még a dologról, de nem állok túl jól anyagilag; kapcsolja az ügynökömet, kérem!
- Halló, Vogel, maga széltoló - reccsent a vonalban az ismerős hang. - Tényleg talpon van már? Kész csoda! Azt hallottuk, megsebesült; úgy hírlik, nehéz fiúkkal és kocsonyás idegenekkel harcolt földön, vízen és levegőben, mint valaha rég. Szeretném ha tudná, hogy mi, beavatottak, mindvégig magának szurkoltunk, és egy percig sem kételkedtünk benne, hogy előbb-utóbb célhoz ér. Ami az itthoni fogadtatását illeti...
- A parádét mellőzzük, rendben? - hűtötte le Vogel. - Fontosabb feladatok várnak magára: a cégem, ha létezik egyáltalán, nyilván zilált állapotban van: értesítse a kreatívokat, a légygyártókat és a többi marslakót, hogy nem szívódtam fel végleg, és hogy nem lesz gond a havi bérükkel sem. Aki előleget akar, a bankomhoz, aki kártérítést, az ügyvédemhez menjen - ha az utóbbi lelépett, keressen másikat, olyat, aki jártas a biztosítási szerződésben nem érintett károk elismertetésében, és érti a módját, hogyan vasalja be a pénzt az utolsó fillérig.
- Meglesz, testvér. Az alkalmazottai girlandokkal várják majd, a biztosítója pedig jobban teszi, ha enged, különben olyan pert akasztunk a nyakába, hogy...
- Ezen kívül - mondta Vogel - aggódom a hangyászomért. A táplálékadagolók holnap reggelre kiürülnek, én viszont aligha érek haza vasárnapnál előbb. Gondoskodjanak szegény jószágról, ahogy én tenném, rendben?
- Tíz-négy, Zsigmond. Ami a költségeket illeti...
- A költségek mellékesek. Igazi szakember kell: egy tridactyla szél ellen megérzi, ha nyűgnek tekintik, és búskomorsággal reagál rá. Legyenek óvatosak; másfél éve szelídítgetem a magamét, és... szóval felelősséggel tartozom érte.
- Nem csak érte, cimbora. - Az ügynök hangja elfojtott izgalomtól remegett. - Itt van még a nyeremény. A múlt heti Planétás sorsolás, a jó öreg negyvenkettes: ezekről az apróságokról megfeledkeztünk, ugye?
- Uramisten!
- Van kedve találgatni?
- Újabb kitűző? - sóhajtott Vogel. - Gázöngyújtó? Mandzsettagomb? Önborotva?
Ismerte a dürgést, ám a megszokás ezúttal tévútra vezette. A Szolgálat embere kacagott.
- Hideg, hideg! Na idesüssön: a legszemrevalóbb, legragaszkodóbb, leghibátlanabb fogú, legbozontosabb farkú menyét, amit valaha látott a világ. Hasznát veheti társaság gyanánt, a gerinces házi kártevők ellen vívott harcban, nemkülönben státusszimbólumként. - Megint csend lett, a vonalban száraz homok súrlódását idézőn percegett az élet. - A hangyásznál is kényesebb jószágról van szó, ezért vártunk mostanáig a kiszállítással. - Az ügynök várt. - Nem is örül?
- Dehogynem - dünnyögte Vogel, nem minden keserűség nélkül gondolva arra, hogy rajongott Ágnes az egzotikus háziállatokért. - Nézze, képesek valakit találni a hangyászom és a menyétem mellé? Hiszi vagy sem, ez tényleg fontos nekem.
- Megoldjuk - derült fel a Szolgálat embere. - Maga a legjobbat érdemli mindenből: még ma szerződtetek egy alkalmas szabadúszót. Számíthat némi költségtérítésre is, ha már...
- A cég igazán nagyvonalú. Köszönöm.
- Egyéb óhaj-sóhaj?
- Nos... - A kefehajú nagyot nyelt. - Nyilván hallotta, hogy van egy kis kontinuitási probléma a menyasszonyommal. Egy finoman diszharmonikus, Ágnes nevű Vízöntőről van szó: homo puris, nulla Rh pozitív, százhatvankettő per ötvenegy plusz-mínusz másfél, sötét haj, sötét szemek. Tudni szeretném...
- Vogel?
- Tessék.
- Legyen erős: mindent felforgattunk, de mostanáig...
- Szóval nincs nyoma?
- Nincs - ismerte be az ügynök, aztán erőt vett magán, és sebességbe kapcsolt megint: - Azért fel a fejjel, testvér örvendezzék! Hisz nincs még vége, történhet bármi... épp magának bizonygassam? Rajta, szedje össze az erejét, Vogel! Hazavárjuk!
- Mondja még egyszer.
- Hazavárjuk, testvér! Nekünk...
- Nevezhet Madárnak - suttogta fura kis mosollyal a kefehajú. - Repülök...
Aztán helyretelte a kagylót, és botjára támaszkodva az Aranyos hídjához sántikált, hogy a zúgó víz felett, a csúcsok közül kiragyogó nap fényében fecskendezze be a kronofágokat elpusztító antibiotikumot - hogy búcsút vegyen a harcostól, akit a valóság fonákján Zedként vagy Roninként ismert a világ.
„...ahol megvan a belső kapcsolat, ott nincs szükség különösebb előkészületekre és formaságokra: az emberek a lélek nyelvén minden további nélkül megértik egymást, ahogyan az istenség is kegyesen fogadja még a kis áldozatot is, ha az igazán szívből jövő...”
- Van itt valaki?
A menyétszakértő - göndör fürtű, kifejező szemű, finoman diszharmonikus jószág - végigóvakodott az Attila úti garzon előszobáján, és kétszer is elismételte kérdését, mielőtt a nappaliba lépett. Megkerülte a pokrócot, melyen grafitszürke bundájú hangyász - fajtatiszta Myrmecophaga tridactyla - szunnyadt, táskáját a padlóra, a szellős utazóládát a kávézóasztalra helyezte, eltűnődött, mihez fogjon legközelebb, aztán letelepedett... és várt. Ösztönei Vízöntőre jellemző kifinomultsággal működtek, rendszerint megóvták a mindennapok csapdáitól, és idővel magáévá tett valamit állatai óvatos természetéből is - ezért ámult most hirtelen támadt biztonságérzetén, a déja vu erejű benyomáson, hogy hosszú bolyongás után révbe érkezett.
A Kisragadozó Almanach szerint menyétszakértőnek születni kell, a göndör hajú, kopott farmeres lány azonban nem született annak: nukualofai éveiben például Woodford-féle repülőkutyákkal foglalkozott, s miközben apja művésztelepének pénzügyeit úgy-ahogy rendbe szedte, megmagyarázhatatlan vágyat érzett a madarak (vagy egy bizonyos madár?) iránt. Ez volt az ok, ami hazahozta, nyugalmát azonban sem az ó-, sem az újvilági kínálatban nem találta meg: egyszer a tollazattal, másszor a csőrrel, a karmokkal vagy épp az életmóddal volt baj - akár a férfiaknál, akiknek szótárában a megértést a legázolás, az elfogadást a birtoklás kifejezés pótolja.
A menyétfélékig nem a szimpátia, hanem a csodálat vezette el: a prémes kis dögök minden más fajzatnál jobban tudták, hogyan kell szabadnak lenni. Simulékonyak voltak és könyörtelenek, elragadóak, vérengzőek, lusták, fürgék, hajlékonyak... és akkor sem estek zavarba, ha madarakról volt szó.
Az Attila úti garzon padlóján kuporgó lány - bizonyos Ágnes, aki nagyhírű apja családneve helyett mostanság az anyjáét használta - összerezzent. Időbe telt, míg rászánta magát egy kis rendezkedésre: a Fogyasztóitól kapott univerzálkulccsal ablakot nyitott, betétet cserélt a légszűrőkben, megetette a hangyászt, majd némi sonkát metélt fel, és a tálkát az utazóláda kijárata elé tette.
A tridactylával együtt figyelte az előmerészkedő nyereményt. Minden rezdülésére ügyelt: tapasztalatból tudta, hogy a szoktatás periódusában a menyétek ugyanolyan szeszélyesek, mint az emberek.
- Hol a gazdád? - kérdezte utóbb a kefehajú bevetetlen ágyát bámuló hangyásztól. - Egy darabig hármasban várunk rá, jó? Mesélhetsz róla, ha kedved tartja...
Csak ámult magán, ahogy ott kuporgott, ahogy a könyvek gerincét simogatta, míg a jeges teát kortyolta viharvert termoszából - ámult, de maradt, pedig a felkérés nem huszonnégy órás felügyeletre szólt. A délutánból este lett, az estéből balzsamos nyáréjszaka, a lány azonban tovább gubbasztott a csupa menyétnesz homályban: virrasztott és várta, hogy a tulaj, a megbízó, az ismerősnek tűnő ismeretlen hazaérjen.
A FÖLDÖNKÍVÜLI CIVILIZÁCIÓKRÓL[1]
„...folyamatosan értékeljük az adatokat, melyekhez a Sztrelec Művek nyugat-magyarországi gyógyüdülőjében, illetve a K-forrásként elhíresült lény, a Midgard & Heym részvénytársaság által vizsgált, majd szabadon bocsátott kaszkád révén jutottunk. Utóbbi állítólag ma is bolygónkon, egy eldugott kétéltű-kolónián él. Némelyek a homo sapiens első idegen kutatóját, mások kalandort vagy közönséges gonosztevőt látnak benne, pedig a leghálásabb vendég azok közül, akikkel valaha dolgunk akadt: manőverei siettették a '93-as európai cégháború befejezését, a pacifikátor leleplezését, és évtizedekkel hozták közelebb a napot, melyen mi, exoszociológusok, Önök elé állhatunk a galaxis teljes... (mosolyog) ...vagy majdnem teljes civilizációs atlaszával.
Szakterületünk társadalomtudomány, gyakorlói mégis a hályogkovácsok táborát gyarapítják - e látszólagos ellentmondást működésünk nyolcvan esztendeje alatt sem sikerült kiküszöbölni. Az exoszociológia megítélése azután sem javult sokat, hogy kiderült, van is, lesz is mit vizsgálnunk odakint: az emberiség ráérzett, hogy az idegen civilizációk lehallgatásától azok tanulmányozásáig még hosszú út vezet. Nincs presztízsünk, nincs százados hagyományunk, de vannak elméleteink: húszat-harmincat dolgozunk ki, szedünk ízekre és vetünk el, mire a csillagászok a Drake-egyenlet bármelyik változóját pontosítják. Sokak szerint nem vagyunk elég fókuszáltak a komoly munkához. Kérdés, ki mit ért komoly munka alatt - a SETI sem lett volna olyan drága mulatság, ha már a legelején műkedvelőkre[2] bízzák, de... (zajos derültség) ...nos, nem tisztem e grémium előtt minősítésekről vitázni. Azért vagyok itt, hogy beszámoljak legfrissebb eredményeinkről, és hogy ismételten felhívjam figyelmüket a veszélyre, melyet a fajunk kollektív tudatalattijába plántált előítéletek és automatizmusok jelentenek.
A tény, hogy e bizottságban épp az említett automatizmusok miatt kaptam helyet, mit sem változtat a lényegen: a K-forrás kiszabadításáért, tekintettel a nem várt következményekre, elmarasztalás járt volna. Hogy xenofób gazfickó helyett végül hősnek bélyegeztek[3], honfitársam, Vogel Zsigmond magával ragadó vallomásán túl a földlakókra oly jellemző sztereotip gondolkodásnak köszönhető.
Exoszociológus vagyok, saját társadalmunk vizsgálatától azonban az elméletgyártás mindennapos munkája sem tántoríthat el. Következtetéseim egy részét megtalálják a jelentésben; itt és most csak az előítéletekről szólok, melyek végigkísérték fajunk kamaszkorát, ifjú felnőttként azonban - kérem jegyzőkönyvbe venni a próféciát - könnyen a vesztét okozhatják.
Aligha kell emlékeztetnem Önöket, milyen nehezen jutottunk idáig. A lendületet, mely a csillagokba emelt, megannyi különcnek - utazónak, kutatónak és szépírónak - köszönhetjük, ám ahogy a normál anyag minden molekulájára azonos tömegű antianyag jut, a mi civilizációnkban is léteztek másfajta jövendőmondók - ők gondoskodtak róla, hogy a nonhumán létformákban metafizikai ellenséget, azok kultúráiban homogén, elvek és értékek nélküli rovartársadalmakat lássunk. Nem feszegetem, melyik fél tett többet a proximai helyzet elmérgesedéséért, de szilárdan hiszem: több esély lett volna a békés rendezésre, ha a kalmárok és epigonjaik helyett Fiona Alves fivéreibe és nővéreibe, egy humanoid faj válogatott példányaiba botlunk odakint.
A pacifikátor tisztában volt gyengéinkkel, mi több, épített rájuk. Az eszmei nyíltság ezen a ponton válik a haladás mércéjéből stratégiai kérdéssé: fényűzés az ellenfél dolgát efféle fogódzókkal megkönnyítenünk. A K-forrás szabadon bocsátása, ez a merésznek mondott gesztus reményeinket messze felülmúló eredményt hozott, és a következő lépéstől, az exoszociológia legfrissebb eredményeinek nyilvánosságra hozatalától sem várok kevesebbet. A jelentés segít eloszlatni a kozmikus kultúrákat övező homályt, de a múlt összes démonától aligha szabadít meg: ez a munka az új század első nemzedékére, gyanútlan, vagy még meg sem született gyermekeinkre vár.
Nem állítom, hogy könnyű lesz a dolguk. A plazma eltávozott, a Kartell városgépek, epigonok és kollaboránsok után a kozmosz legveszedelmesebb magánzóját küldte ellenünk. Hogy kit-mit küld legközelebb, csak találgatni tudjuk. Olyan kihívás ez, melyhez foghatóval hominida utoljára a Pleisztocénban, majd' félmilló esztendeje szembesült... utódainknak azonban nem csak ezt, az éberség és a túlélés leckéjét kell megtanulniuk. Jó, ha tudják, hogy a Kartell nem azonos a mindenséggel, sőt, a kalmár fajjal sem; hogy ami a Proximánál történt, éppúgy lehetett félreértés, mint egy nagyobb terv része, kísérlet, melynek eredményével anyagon túli intelligenciák, a galaxismag kvázi-istenei árnyalják a maguk térképeit.
Elválásunk előtt a K-forrás valamiféle játékról beszélt, mely szabályok nélkül, pusztán a részvétel jogáért folyik, és bármelyik pillanata az utolsó lehet. A kaszkádok az idővel, a kalmárok a plazmával és a szórványfajokkal, az epigonok titkos félelmeinkkel manipulálnak, hogy esélyeiket növeljék. Nekünk is van egyedi adottságunk, melyet vendégünk autogén inviolábilitásnak, a hazai csapat egyik kiválósága, bizonyos Hemingway... (derültség és taps) ...az ember győzhetetlenségének nevezett. Itt a pillanat, hogy bizonyítsunk, hölgyeim és uraim! Neveljünk angyalokat a repülésre és ördögöket a küzdelemre, adjunk tíz felfedezőt minden stratéga, egy tucat álmodozót minden tudós mellé - ha így teszünk, utódaink képesek lesznek játékot látni a játékban, és aligha szerepelnek rosszabbul nálunk, akik csak most, csak a pacifikátor legyőzésével érdemeltük ki a kozmosztól az elégséges osztályzatot...”
Dr. Marjai az Anteus-bizottság előtt (2094 április 13.)
A naprendszerünknek otthont adó galaxis kétszázmilliárd csillagot, ezernyi gáz- és porködöt, temérdek bolygót és egyéb objektumot számlál. Átmérője százezer fényév, tömege hatszázötvenmilliárdszorosa a nap tömegének - méret dolgában csak a lokális csoport gigásza, az Androméda-köd tesz túl rajta, legközelebbi szomszédját pedig közvetlen, már-már intim közelségben tudhatjuk: az M54 katalógusjelű fiók-galaxis jelenleg halad át Sagittariusnak nevezett spirálkarján.
Napunk bolygórendsze kialakulása óta két spirálkar, az Orion és a Sagittarius mezsgyéjén, anyagritka, sötét régióban jár. A galaktikus egyenlítő síkjától húsz, a centrumtól majd' harmincezer fényév választja el - e tényező, mely kulcsszerepet játszott a földi élet jelenlegi formáinak kialakulásában, sajnálatosan megnehezítette a kapcsolatfelvételt mindazon civilizációkkal, melyek az egyenlítői sík átellenes oldalán, illetve a hozzánk közelebb eső spirálkar, az Orion belsejében alakultak ki.
A XX. század 70-es éveiben indult CETI, majd SETI program[4] a rádiócsillagászat, Dr. Frank Drake híres egyenlete a valószínűség-számítás eszközeivel kereste a választ a fajunkat foglalkoztató legnagyobb kérdésre: ha a dolgok rosszul alakulnak, lesz-e, aki kitakarítson utánunk idelent. A kozmosz csak a XXI. század derekára oszlatta el kétségeinket, a makacsul ismétlődő 16.000 MHz-es impulzusok azonban újabb kétségek forrásává váltak, melyeket a tudománynak és a bölcseletnek az azóta eltelt öt évtized alatt sem sikerült eloszlatnia.
Tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül a mindenségben, de nehezünkre esik szembenézni a helyzettel - azzal, hogy a Földtől végletesen különböző világok kultúrái sokáig (ha nem örökre) érthetetlenek maradnak számunkra, hogy kevés szövetségesünk és még kevesebb barátunk van odakint... és hogy a frissen felmerült kérdésekre változatlanul elméletek próbálják megadni a választ.
A plazma metamorfózisa és távozása nyomán elkerülhetetlenné vált, hogy újraértékeljük helyünket a rangsorban, mely az ázalagoktól az eszközhasználó kreatúrákon és a Dyson-szférákba[5] zárkózott szupercivilizációkon át a galaxismag kvázi-isteneiig (a plazma fajtársai?) vezet. A feladatot nehezíti, hogy az evolúció Clarke-féle[6] útját nem mindenki értelmezi fejlődésként: Fevers, a Madhouse-elmélet apostola tagadja az összefüggést az űrjáró civilizációk technikai fejlettsége és erkölcsi állapota között, és vallja, hogy az antropomorf lények anyagi testüktől szabadulva antropomorf gondolkodásra való képességüket is elveszítik. A galaxismag az ő változatában nem divináció forrása, hanem kozmikus zártosztály, melynek lakói - hosszabb-rövidebb vegetációs periódus után - önként adják meg magukat a tömegközéppontban észlelt fekete lyuk, e kvantumfizikai Nirvána vonzásának.
A napjainkban oly népszerű Stillwell-hipotézis[7] is szakít a hagyományokkal: a kozmosz általunk értelmezhető (biokémiailag kompatibilis) civilizációit nem fejlettségi szintjük, hanem plazmához való viszonyulásuk alapján osztályozza. A Centauri-háború epigonjai kézzel fogható bizonyítékkal szolgáltak a földönkívüli plazmatelepek létezésére, melyek javát a kalmár klánszövetség tartja ellenőrzése alatt. E tényből kiindulva a stilwelliánusok két alapvető fejlődési irányt, plazmatartó és plazmafüggő létformákat különböztetnek meg - a kalmár faj magától értetődően az előbbi kategóriába, az emberiség az utóbbi legjellemzőbb alcsoportjába, az anyagtalan patrónussal bíró kultúrák sorába tartozik.
Az Orion peremén és a köztes térben hét (a legújabb információk szerint tíz - a szerk.) kompatibilis és kommunikációképes kultúra jött létre az elmúlt húszmillió esztendő alatt. Háromról csak közvetett információkkal rendelkezünk: a Delta Corvi és a 70 Ophiuchi civilizációi a kalmárok szervienseivé, a Gamma Virginis kettős rendszerének lakói önpusztító háború áldozataivá váltak, melyért jelenlegi ismereteink szerint a pacifikátorokat (lásd alább) terheli a felelősség. A Földön elpusztult egyedet szolgáló nonhumán életformák, a szekveszterek (két, csaknem teljes épségben maradt tetem vizsgálata jelenleg is folyik) valamely közeli állócsillag erős gravitációjú bolygójáról valók, a kalmárok őshazája az Északi Koronában, a kaszkádoké a galaxismaghoz nyolc-tízezer fényévvel közelebbi nyílthalmazok egyikében keresendő. Távolabbról - technológiánk jelenlegi szintjén - hiába várjuk a magasabbrendű életre utaló rádiójeleket.
A kalmár (Proxenopodius diaboli) nagymúltú űrjáró faj, őshazájának - közvetett adatok alapján - a Dzéta Coronae Borealis nedvességben gazdag bolygóit tartjuk.
Az első üzenetváltásra 2055 és '63 között, a tényleges (harmadik és negyedik típusú) találkozásra 2081 májusában, a Barnardis jégövezetében történt baleset nyomán került sor. A Lloyds biztosító akkori vizsgálata motorhibának tulajdonította a Cunard Társaság Diana Spencer nevű luxushajóján történt robbanást - a mai álláspont szerint a kalmárok neutronsugárzással idézték elő, hogy a megrokkant jármű berendezéseit és utasait kedvükre tanulmányozhassák. E feltevést igazolja, hogy az életben maradottak háromnegyedével egy éven belül különös betegségek végeztek, és hogy a boncolás molekuláris rendellenességek mellett mikroléziókat, a csont- és az idegrendszer megbontásos vizsgálatának nyomait tárta fel szervezetükben.
A „mentőakció” ellentételezéseként a kalmárok betelepülési (squatter) jogot követeltek a fajunk hátsó udvarának számító Alfa és Proxima Centauri, Tau Ceti, Barnardis és Wolf 359 rendszerekre. Az ENSZ illetékes különbizottsága hat évig fontolgatta a választ, az időközben megfejtett rádióüzenetekből okulva határozott nemmel felelt, és - XVI. Benedek pápa drámai enciklikája, az Iam Proximus Ardet szellemében - fegyverbe szólította az emberiséget.
Az elkövetkező két év eseményei igazolták, hogy a kalmárok sem tévedhetetlenek: nagyot hibáztak, mikor fajunk harckészségét a Diana Spencer, e majd' fél évszázados, a csillagközi repülés hőskorából való konstrukció alapján ítélték meg. A homo sapiens győzelmet aratott a Proximát övező térben, a bolygókat azonban nem tudta megtartani: a kalmárok epigonokkal árasztották el, távvezérelt bombákkal tették gázburok nélküli pusztasággá mindkettőt. A véres küzdelem tizennegyedik hónapjában az Űrfegyvernem vadászbombázói bemérték és megsemmisítették az ellenség Iblisként emlegetett városgépét, és két napra rá, a hadtörténet eddigi legnagyobb ütközetében, halálos csapást mértek testvérhajójára, a Bahmutra is. Ez volt a fordulópont: a napszéllel sodródó roncsok még el sem érték a Proxima jégövezetét, mikor az egyetlen megmaradt (és súlyosan sérült) monstrum, a Varuna kiemelkedett a rendszer gravitációs kútjából, a Föld rádióteleszkópjai pedig latin, angol és kínai nyelvű fegyverszüneti felhívást fogtak.
A kalmárok engedékenységének okairól számos teória született az évek során. A legvalószínűbb - egyben legnyugtalanítóbb - az a feltételezés, hogy háborút a klánszövetség hadereje helyett egyetlen család piackutató osztaga ellen vívtuk.
A Kartell, melynek csalárdságára pusztuló civilizációk üzenetei figyelmeztettek, az Orion spirálkart uraló frakciókat tömöríti, és gazdasági-koordinációs szerepén túl számottevő politikai (szakrális?) hatalommal bír. A K-forrás elejtett szavai arra engednek következtetni, hogy a klánok galaktikus időegységekként, szigorú kvóta-rendszerben számolnak el a testülettel, melynek belviszonyairól és távlati céljairól további információval nem rendelkezünk.
A kalmárok - amennyiben általunk ismert csoportjuk a teljes kultúra reprezentánsának tekinthető - utilitaristák és etatisták, szívós munkával fejlesztették tökélyre a diplomácia, az alakoskodás és a manipuláció művészetét. Csápjaiktól eltekintve nincsenek rokon vonásaik a földi lábasfejűekkel: rendszertanilag a cetfélékhez állnak legközelebb, idegrendszerük fejlettsége azonban minden valaha élt emlős és hominida fölé emeli őket. Azok a képességek, melyek a Földön csak pár esztendeje, a plazmaszobrászok első nemzedékével jelentek meg, a kalmárokat évmilliók óta segítik, és valószínűleg felemelkedésükben is döntő szerepet játszottak.
A kalmárok vízi életmódot folytatnak, civilizációjuk mégis mechanikus-biomechanikus jellegű. E sajátság magyarázatát a kortárs elméletek plazmához fűződő viszonyukban, értelmük fura ontogéniájában vélik megtalálni. Jetmai szerint az őshazájuknak számító bolygón a plazma a kalmárok előtt, egy másik, önpusztító hajlamú faj tevékenységének eredményeképp jelent meg. Horezin - az egyetlen taxonómus, aki kalmárnak tulajdonított szövetmaradványt vizsgált - megjegyzi, hogy az inkriminált faj lehetett egy korábbi kalmár civilizáció is, melynek hírmondói a szennyezett szárazulatokról menekültek vissza az óceánba, ahol a lassan tudatosodó ősanyag védencei, majd formálói lettek.
Felemelkedésük (vagy újbóli felemelkedésük) évezredei alatt a kalmárok egyáltalán nem készítettek mechanikus szerkezeteket. Szülőbolygójukat és a szomszédos égitesteket spontán teleportációval népesítették be, a rivális kultúrák megzabolázására epigonokat használtak, és csak terjeszkedésük következő fázisában, szubgalaktikus dominanciára törve alkották meg első városgépeiket. Világuk generikus, rabszolgává alacsonyított plazmájától is ekkortájt szabadultak meg - Zachary szerint ez a „gyilkosság” civilizációjuk eredendő bűne, melynek következményeivel (és nem csak spirituális értelemben) minden egyednek számolnia kell.
Tény, hogy a kalmárok mániákus igyekezettel próbálják irányításuk alá vonni a mindenség kiegyensúlyozatlan plazmatenyészeteit - szinte bizonyos, hogy emberiség elleni akciójuk hátterében is ez a törekvés állt. Egyes kutatók szerint az ősanyag bosszúját, feltételezett vallásuk Armageddonját késleltetik így, mások szenvedélybeteg fajt látnak bennük, és agresszív politikájukat hatalom- vagy profitéhség helyett általános, fétis erejű plazmaszomjjal magyarázzák.
Epigonnak nevezzük mindazon létformákat, melyeket a kalmárok kiegyensúlyozatlan (degenerált) plazmából teremtenek, és rendeltetésüknek megfelelő, korlátozott értelemmel ruháznak fel. Az epigonok megőrzik a testüket alkotó ősanyag transzcendens tulajdonságainak egy részét: beszámolók sokasága tanúsítja, hogy harci formájukat - ellenfeleik pszichés állapotához igazodva - akár percenként változtatni képesek. Nem csak szimulálják az egyes anyagtípusokat, a teljes, molekuláris szintű azonosuláshoz azonban időre van szükségük - e sajátság ad esélyt ellenük még akkor is, ha egy könnyűfegyverzetű osztagra rontva titániumgólemek alakját öltik. Személyiséggel nem rendelkeznek; voltaképp nem egyebek biomechanikus célgépeknél, melyek meghatározott részfeladatok ellátására szakosodtak, és csak órákkal vagy percekkel élik túl saját hasznosságukat.
A kalmárok szerviensekhez fűződő viszonyát ugyanez a célorientált szemlélet jellemzi. Az egyes civilizációk betörésének módszereit a helyzethez igazítják - legszívesebben a gazdasági nyomás eszközével élnek, de a K-forrás beszámolója szerint „alig háromszáz év alatt” felmorzsolták a 70 Ophiuchi militarista főfajának ellenállását is. A szervienssé alázott kultúrákat - azok szubjektív hasznosságának függvényében - alvállalkozóként, bedolgozóként, vagy rabszolgaként kezelik; az előbbi kategória legjellemzőbb képviselői a pacifikátorok, akiktől az űrutazás jogát sem vonták meg, utóbbira a szekveszterek szolgálnak szomorú példával, akiket honviláguk megsemmisítése után áttelepítettek, és mindenestől a cselszövés mestereinek irányítása alá rendeltek. A kalmárok Kartellje szubgalaktikus államalakulat, mely a spirálkarok középső harmadában is komoly befolyással bír, ezért nincs okunk kétségbe vonni a K-forrás azon állítását, hogy történelmük hajnala óta - a megnyomorítottakat és elpusztítottakat is ideértve - majd' kétszáz civilizáció szolgált nekik.
Tisztázatlan eredetű, honvilággal és állandó szociális struktúrával nem rendelkező szórványfaj; Földön megtelepedett egyede, kétéltűszerű jegyeire és egyéb sajátságaira való tekintettel, a Pyxicephalus peregrinus nevet kapta.
A kaszkádok valaha elterjedt létformának számítottak a galaxis középső régiójában; két-hárommillió évvel ezelőtt, valamiféle kataklizmát (belháború? genocídium?) követően szorultak a perem anyagritka, nomádok és preplazmatikus civilizációk lakta térségeibe. A K-forrás szerint kultúrájuk sajátos tér- és időfogalmának köszönheti fennmaradását: minden kaszkádnak megadatott a képesség, hogy választott fajtársaival, a térbeli távolságtól függetlenül, kapcsolatba lépjen, és észlelései mellett akár kromoszómáit is megossza velük.
A telepatikus kommunikációt és szaporodást egy harmadik, az előzőeknél is zavarbaejtőbb adottság egészíti ki, melyet Marjai doktor (valószínűleg K nyomán) non-lineáris kronopunktuációnak nevez. Vogel beszámolója igazolja, hogy a kaszkádok egyszerre több idősíkon is jelen lehetnek, immunisak a Landiss-effektusra, és a választott síkokon huszonnégy-harminchat órányi, irányított tudati önmozgásra képesek. E korlátozott jövőbelátás volt a fegyverük peremvidéki vándorlásuk során, és ez segített megőrizni függetlenségüket a Kartell felemelkedésének évezredei alatt, mikor a szórványfajok szerviensekké, a kiegyensúlyozatlan plazma telepei epigon tenyészcentrumokká alacsonyodtak.
A függetlenség természetesen mást jelent a kaszkádok, és mást a velük kapcsolatba került civilizációk számára. A perem még létező kultúrái (róluk K, etikai szempontokra hivatkozva, mindvégig rébuszokban beszélt; a hangfelvételek értékelése után csak annyi látszik bizonyosnak, hogy egyikük honvilága az Omikron Cephei rendszerében található) ugyanazzal a bizalmatlansággal tekintenek rájuk, mint a kalmárok, akik manapság a vamzer (idézet K-tól, kiemelés tőlem) szerepét szánják nekik. A fogoly elismerte, hogy fajtársainak némelyike ilyesmire is kapható, és magyarázatként utalt a sajátságra, melyet Vogel beszámolója kiemelt helyen említ: a hedonizmusra hajló kaszkád kultúra az újszerű érzetek begyűjtését és továbbítását tekinti az egyéni lét legfőbb értelmének. K elhíresült kijelentése („Show businessben utazom”) komolyabb volt annál, amilyenek a kormányzati tisztviselők - köztük S, a későbbi belügyminiszter - hitték; Vogel állítja, hogy a lényt mindvégig az élmények megszerzésének és szociális (értsd: fajfenntartási) előnyökre váltásának vágya motiválta.
Mikor az Eljövetel valóságában a Földre érkezett, tüstént felismerte a kultúránk sokszínűségében rejlő lehetőségeket. Szakított útitársaival, akiket a Hamilton-Green jelentés (V. Zs. nyomán) békáknak vagy sodródóknak nevez, transzdimenzionális önsokszorozásba kezdett, és bár mindkét általunk ismert idővonalon fogságba került, csakhamar beindította adását a kék bolygóról. Amit a megfigyelők csillapíthatatlan tudásszomjnak véltek, számára a mindennapos szükségletek kielégítésének eszköze volt: így vonta magára fajtársai figyelmét, akik látszólagos elszigeteltsége esztendeiben sem tágítottak mellőle, és - újfent őt idézve - a „multiverzum legérzékibb elméjévé” tették. E vonzerő csökkenése késztethette cselekvésre az Anteus-válság idején, és ez indíthatta a nagy vihart kavart belügyminisztériumi látogatásra is, mely akciósorozatának legsikeresebb epizódja, és - hisz újabb üzeneteiben már családapának mondja magát - egy békésebb alkotói korszak nyitánya lett.
A kaszkádok nedvességkedvelők. Ha tehetik, közepes sűrűségű és fényerejű csillagok Föld típusú bolygóin, folyóvizekben vagy kontinentális talapzatokon (self) vernek tanyát. Tucatnyi egyednél több ritkán fordul elő egy-egy élőhelyen: a hosszú élet titkát a fizikai elszigetelődésben, és a rokon lelkek utáni szakadatlan kutatásban vélik megtalálni. Ha költözni kényszerülnek, szellemi energiáikat tanyájuk - megfelelő számú kaszkád jelenléte esetén az egész környék - téridő-koordinátáinak megváltoztatására fordítják. Kommunális építményeket sosem emelnek; az utazó, ha minden civilizációs maradványtól távol, az érintetlen természetben bukkan rájuk, aligha ismer a galaxis egyik legősibb kultúrájának hírmondóira.
1. A válogatás az Anteus-ügyben 2094 tavaszán folytatott vizsgálat (vö. Hamilton-Green bizottság) jegyzőkönyvének, és a szakmai körőkben Lem-kommandóként ismert exoszociológiai munkacsoport anyagainak felhasználásával készült.
2. Övön aluli ütés a csillagász-társadalomnak: az első bizonyíthatóan mesterséges űrbéli jelforrást két voroncovói rádióamatőr, Urengoj és Szverdrup azonosította 2027 októberében.
3. Vogel Zsigmond olyan drámai színekkel ecsetelte a doktor szerepét a kaszkád kiszabadításában, hogy a sajtó - és vele a közvélemény - ezt a változatot fogadta el autentikusnak. Marjai és társai a mi idővonalunkon jogi segédlettel, erőszakmentesen hajtották végre történelmi akciójukat.
4. Contacting/Search for Extra-Terrestrial Intelligence; a földönkívüli értelem kutatásának rádiócsillagászati módszere, mely az elektromágneses spektrum mikrohullámú, 1.000 és 10.0000 MHz közötti tartományának megfigyelésére koncentrált.
5. Freeman J. Dyson fizikaprofesszor a XX. század derekán megjövendölte, hogy a technikai civilizációk fejlődésük egy pontján gömbhéjjal veszik körül rendszerük napját, és a következő stáció eléréséig e szféra belső felületén, számunkra elképzelhetetlen energiabőségben élnek
6. Arthur C. Clarke, a spekulatív irodalom XX. századi klasszikusa több munkájában is hitet tett amellett, hogy az antropomorf lények evolúciójuk egy pontján végképp lerázzák a test béklyóit, és anyagtalan, de isteni hatalmú entitások, a „csillagmező földművesei” válnak belőlük.
7. Barry Stillwell lelkész-kozmológus 2091-ben publikált kötete, a Heaven by Definition (Az üdvösség stációi; Valhalla, 2092) alapján.
Ha valaki arra vetemedik, hogy tíz éven át alakít-csiszolgat egy számára kedves történetet, munkája végeztével attól sem nem riad vissza, hogy adósságait számba vegye.
A Kiálts farkast univerzum, mely születése óta számos csoda - és legalább egy valóságváltozás - tanúja volt, rokon elmékből merítette és meríti a létezéséhez szükséges energiát. Alább következnek, akiktől a legtöbbet kapta, de köszönet illeti a néven nem nevezetteket, az 1990-ben megjelent első epizód olvasóit, ismeretlen támogatóimat és barátaimat is, mindazokat, akik az elmúlt tíz esztendőben nem szűnő érdeklődésükkel éltették az Álmot - a képzelt és valódi XXI. század egyaránt szegényebb lenne nélkülük.
Főhajtás és domo arigato gozaimaszu tehát:
Teplán Attilának, aki elkeresztelte, Dalia Lászlónak, aki felkarolta, Szikszai Gábornak és Boros Zoltánnak, akik láthatóvá tették, Novák Csanádnak, aki értékelte, védelmezte, és most újra megkockáztatja, Galántai Zoltánnak, aki rangra emelte, valamint - különös nyomatékkal - Orosz Anettnek, aki mindent elkövetett, hogy megláttassa vele az ezredfordulót.
A regény fejezetcímei alatt szereplő idézetek java a Ji King 1923-as, Richard Wilhelm-féle (dr. Pressing Lajos által 1992-ben magyarított) kiadásából való, de felhasználtam ezt-azt Beőthy Mihály és dr. Hetényi Ernő 1989-es „népszerű” átiratából is. A torzulások magyarázata az írói önkényben, illetve magában a Változásban rejlik, és bár kétlem, hogy akik idáig jutottak, épp a kiragadott szemelvényekben keresnék az üzenetet, kötelességem hangsúlyozni: az emberiség egyetemes kultúrkincsének általam összedobált szilánkjai jövőbe tekintésre nem - vagy csak korlátozott mértékben - alkalmasak.
Copyright 1999 by Gáspár András
A borítón Boros Zoltán és Szikszai Gábor festménye látható
Tipográfia: Boros-Szikszai Grafikai Stúdió
Cover art copyright Boros Zoltán és Szikszai Gábor
Felelős szerkesztő: Novák Csanád
Műszaki szerkesztő: Zölley Imre
Korrektor: Halmai Levente és Koszti Anita
Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek
reprodukálásának jogát.
All rights reserved!
A kötetet terjeszti:
a Vannaheim Art Könyvkereskedelmi Kft.
(1062 Budapest Andrássy út 86.)
ISBN 963 9238 03 6 ELSŐ KIADÁS
Kiadványszám: SF-E-002
Kiadja a Val-Art-la Kiadó Kft.
a Valhalla Páholy kiadója
Felelős kiadó: Novák Csanád
Szedés és tördelés: Valhalla DTP
Nyomta: Kaposvári Nyomda Kft. - 190839
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
Készült Kaposváron az Úr 1999. évében
PRC, edit & corr by Dwo 2007