Pour Mammon,
et La Belle Dame Sans Mercy
Canim al her ne ise meram
reh-numadir neylesin
Canimasin sana ne demeli
Sana ne demeli
Vedd lelkemet, bármi legyen is óhajod!
Útmutatód lesz, mást mit tehet?
Te vagy a lelkem: mit mondhatok még neked,
Mit mondhatok még neked?
A Tamil felhúzott térddel, hátát a téglafalnak vetve kuporgott a félhomályban, és fura mosollyal nézte a halottat.
- Eljöttem, Mahdi - suttogta. - Megjöttem végre.
A szeldzsuk krónikások átható tekintetű, szálegyenes tartású, szikár férfinak írták le a néhait. A néphagyomány perzselő pillantásról, acélos izmú karról, s ha lehet, még acélosabb adz-dzakarról szólt, ám a halottnak keveset hagytak mindebből a szigorú századok. Kaftánját a penész puha, zöldes prémjével ékítette a sírüreg nedvessége, a sokak által - nem épp illendőn - megénekelt hímtag felett összekulcsolt kezek aszottnak, törékenynek látszottak. Egy aggastyán kezei. A meglepően ép, palaszürkévé fakult arcon a végső pillanat iszonyatának grimasza ült.
Méreg, gondolta a Tamil. Egy a rég feledésbe ment párlatok közül, melyeket dicső eleink arzén és curare helyett használtak. A Sztambuli hárem hét lakat alatt őrzött kertjéből, netán egy garantáltan megbízható velencei kereskedőtől való. A Hurik Csókja. Aqua Tofana. Elszoruló torok, gyomortáji fájdalom, gyorsan terjedő zsibbadás egyetlen korty édes sörbet után. A kupát nyilván maga a szultána nyújtotta át a világverőnek, azután, míg a Mahdi a halállal csatázott, csak bámulta a szemekkel, melyeket a hozzá hasonlók ékességül kapnak Allahtól... Ó, asszonyok álnoksága!
- Eltoltad, Mahdi - mormolta most a félhomályban kuporgó férfi. - Tudnod kellett volna, hogy senkiben sem bízhatsz igazán. A te helyzetedben...
A Mahdi tizenhét esztendősen verekedte be magát a világtörténelembe. Afrikában összeverődött szabadcsapatai élén végigprédálta a XVII. századi Moldvát, Erdélyt, és mindazt, ami a szétdarabolt Magyar királyságból megmaradt. Letaszította trónjáról a szultánhoz hűtlenné vált havaselvei vajdát, megfutamította Miksa bajor választófejedelem ellene küldött húszezres seregét, és diadalmenetben vonult be Sztambulba. Akik látták, nyomban megsejtették, aligha éri be ennyivel. És csakugyan: egy rejtelmes belső hang utasításának engedelmeskedve (és immár a Porta támogatását élvezve) a rákövetkező évben tengerre szállt, s Ciprus partjainál megsemmisítő vereséget mért a Szent Liga hajóhadára. Mikor azután - alig fél esztendővel később - a perzsák lázadását is megzabolázta, s fejekből rakatott gúlát Tebriz falai előtt, többé senki sem kételkedett isteni küldetésében. Bármerre járt, megnyíltak a várak, városok kapui, harc nélkül, irtózva húzódtak vissza a nehezen összeterelt keresztény seregek - hasztalan ostromolták papjaik engesztelő imákkal megfeszített, csúf bálványukat... A Mahdi. Gibraltár ormától a hatalmasan hömpölygő Orontész folyóig visszhangzott neve az Iszlám harcosainak ajkán, s a puszták, a felföldek nomádjai százezerszám gyűltek zöld lobogója alá, hogy Dzsihaddal, szent háborúval büntessék az Allahtól elfajzott napnyugati birodalmakat. A Mahdi! Acél, tűz és vér! Huszonhat esztendős volt csupán, mikor meghódoltatta Viennát, ahonnét egész udvartartását hátrahagyva Outremerig, a franciák ölelő karjaiba menekült Lipót, a gnóm császár... A Mahdi, az Egy Igaz Hit bajnoka, aki bort sosem ivott, férfival sosem hált, csak épp arra vetemedett, hogy egyidőben tegye ágyasává szultánjának két legtüzesebb feleségét. Az ostoba, erélytelen, inkább fiúkhoz vonzódó Szelim nemigen bánta. Szemet húnyt - igaz, nem is tehetett egyebet. A Mahdi egyetlen szavára száz meg száz fanatikus vetette magát a Liga ágyuiból kilőtt láncos golyók útjába, százan és százan rohantak üvöltve, eleven fáklyaként lobogva arrafelé, amerre az ellenség lőportartalékát sejtették...
Bien sur, mondják manapság. Az őrült szeldzsuk tudott bánni az emberekkel. S hogy tudott bánni a nőkkel is, azt a hírhedt Ar-raud, avagy Párnáskönyv neki tulajdonított passzusai, no meg a makacs mendemondák igazolják. A Mahdi és a nők... Bármi volt sikerének titka, hibázott, amikor semmibe vette őket. Várható volt, hogy Szelim szultán első számú felesége a hárem íratlan törvényeinek szellemében vesz majd elégtételt a tengernyi megaláztatásért - s a világverő álmai annak rendje s módja szerint szerte is foszlottak egy Budán töltött, forró éjszakán.
Holttestét - mesés kincseiről nem is szólva - jó ideig nem lelték. Pedig hányan, de hányan, és milyen erőkkel kutattak utána! Még az 1929-es háborúban is próbálkozott egy szakaszra való, messzi földről idevezényelt hadzsi. A bombázás, a brit és francia gyalogság ismétlődő rohamai okozta általános zűrzavarban talán csak ők őrizték meg nyugalmukat: megszállták és felforgatták a Gül-féle rózsakertet, mert a szájhagyomány úgy tartotta, hogy a Mahdi testéből a halálát követő tizedik esztendőtől fogva évről évre vérszín virágok fakadnak.
A Tamil féloldalasan elmosolyodott, azután végtelen óvatossággal megérintette a tetemet. A Mahdi bőre nyirkos volt, mint holmi varangyé. A sírüregbe utat talált nedvesség cseppjei arcán végigperegve kezeire hulltak; bizonyos pillanatokban még a Tamil is megesküdött volna rá, hogy zokog. Megcsúfolt férfiasságát gyászolná? Netán sajnálja a miatta tövestül kiszaggatott rózsákat, a miatta elpusztult, elpusztított szerencsétleneket? Ugyan! Valószínűleg az bántja, hogy épp itt, egy szebb napokat látott, rég elhagyott fürdő kőlapjai alatt kellett szorongania.
Az ám, a fürdő...
A Tamil egy csomag Thermidort kotort elő kopottas bőrzekéje felső zsebéből, kipofozott egy szál cigarettát, ráharapott, aztán felkattintotta öngyujtóját, és a hüvelyknyi lánghoz hajolt. A kékes fény megsokszorozódott a tócsák tükrében: tucatnyi apró szeráf táncolt, hajladozott körös-körül, mintegy a diadalnak örvendezve.
A Tamil ábrázatán ismét felderengett a mosoly.
A helyes megoldás persze mindvégig nyilvánvaló volt - legalábbis azok számára, akik figyelmesen olvasták az Ar-raud fejezeteit, különös tekintettel a Fürdők dicséretére. A Tamil, valahányszor belegondolt, meglepőnek találta, hogy a rejtély oly sok emberöltőn át rejtély maradhatott, hisz megfejtéséhez még Európa különféle kémszolgálatainál szerzett tapasztalatait sem kellett segítségül hívnia. Szinte látta a fürdőházat, olyannak, amilyen az a XVII. század derekán, az Ezüst Félhold Birodalmának fénykorában volt: rózsák, fehér és vörös rózsák mindenütt, illatuk füstölőszerek, balzsamok illatával keveredik a langymeleg nyáresti levegőben... A bejáratnál félmeztelen, csupa izom szerecsenek, övükben tenyérnyi széles pengéjű handzsár - a függönyök mögött pedig ugrásra kész, sötét alakok, siketnémák és heréltek; az intim találkahely ezen az éjszakán halálos csapda. A Mahdi jön, könnyedén ugrik le fekete ménje nyergéből. Gyanútlan. Hátrahagyja saját kíséretét, felemeli jobbját, int. A szultána visszaint, s szokás szerint elébe siet, hogy beinvitálja...
A többi néma csend.
A Tamil már nem mosolygott.
A feladványt jó ideje megoldotta, a siker érdekében azonban megalkuvásra kényszerült. Akciójához körültekintésre, pénzre, no meg társakra volt szüksége - ez utóbbiakban, sajnos, vagy Allahnak hála, sosem szenvedett hiányt. A munkával természetesen boldogulna egyedül is, ám mivel érkezése számos helyi nehézfiú figyelmét felkeltette, szólóban aligha jutna messzire zsákmányával. Emberek kellenek, akik mellette állnak, s ha kell, küzdenek - helyette.
Osztozkodni persze nem állt szándékában. Kölyökkora óta, egy mániákus kitartásával kutatta a Mahdi nyomát, hogy a sírüreg rejtélyét megfejtve egy másik, sokkal nagyobb titok birtokába jusson.
- Mi a titkod? - suttogta átszellemülten a tetemnek.
Hogy a Mahdi sikerei mögött valami sötét titok lappang, már a kortársak számára is kézenfekvő volt. Köznapi ember aligha képes szárazföldi sereget és hajóhadat egyforma könnyedséggel győzelemre vezetni, várak és városok kapuit egyetlen ágyúlövés nélkül megnyitni, eszelősöket egy-egy átható pillantással lecsendesíteni, szeleknek parancsolni, orgyilkosok tucatjaival végezni, mindezenközben verseket, dévaj történeteket írni, lovakat betörni - a többiről már nem is beszélve. A keresztények szemében szörnyeteg volt, az igazhitűek Mahdiként tisztelték, abban azonban, hallgatólagosan bár, de egyetértettek, hogy hogy hatalma nem evilági léptékű, s hogy forrása csakis mágikus eredetű lehet.
A Tamil a maga hosszú és dicstelen pályafutása során megtanult egyet s mást a mágiával kapcsolatban. Ismert bizonyos szakkönyveket, tanulmányozta az alapjukul szolgáló középkori munkákat - mi több, volt alkalma a gyakorlatban tapasztalni, micsoda erők forrása a régiek tudománya.
Szülőföldjén - akár a világ majd' minden táján - közkézen forogtak az amulettek, közszájon a különféle ráolvasások, melyeknek eredményessége jórészt attól függött, milyen pontossággal idézte az avatatlan az évszázados, nem ritkán évezredes formulákat. A Tamil jól emlékezett a szerencstlenül járt próbálkozók - a kénköves tűzzel lángra lobbanók, a villámgyorsan megvénülők, vagy épp mindörökre eltűnők - végső sikolyára, s úgy sejtette, az emlékek élete végéig kísértik majd. Hogy a megfoghatatlan iszonyattal szemben kellőképp felvértezze magát, egy időben tucatszám vásárolta a kabalákat. Utóbb - szinte törvényszerűen - a minden problémára egyszerű megoldást kínáló lőfegyvereket kezdte isteníteni. Mire azonban (tíz-egynéhány év szívós munkájának hála) rálelt a Mahdi nyughelyére, túljutott már mindezen. Egyetlenegy kabalára vágyott csupán: arra a varázsszerre, amely a tanulatlan perzsa suhancból pár esztendő alatt világverő hadvezért, költőt, bálványt, szuperhímet csinált.
Eljött végre az ő ideje. Az ő Nagy Kiugrásáé.
Jobbra fent, az üreg nyílásának szabálytalan négyszögében felbukkant két arc: Minnáé meg a Patkányé. A többiek nyilván még mindig odakint dekkoltak, és kísértetektől reszketve, flintájukat markolva várták a mesés zsákmányt.
- Qu'est-ce qui s'est passé, az isten szerelmére? - türelmetlenkedett a Patkány, határtalan sznobizmusában újfent francia kifejezéshez folyamodva. - A fiúk már türelmetlenek, a városőrség harámbasája is követeli a részét, úgyhogy...
A Tamil, bár nem volt épp a legvirágosabb kedvében, mosolyogva fejtette ki, mit tehetne érte a terület ellenőrzésével megbízott katonai osztag rangidőse.
- Ennyire azért nem egyszerű az ügy... - siránkozott a Patkány. - Nemigen bíznak az ígéreteinkben. Tizenhatan jöttek, két kocsin, gépfegyverekkel. Beszélned kéne a...
A Tamil felütötte fejét, ajkán ismét felderengett az a bizonyos átszellemült kifejezés. Csak akkor rezzent össze, amikor a Patkány, megpillantva a tetem ujjain tompán csillogó gyűrűket, átnyúlt a válla felett.
- Hagyd!
A rágcsálóképű figura oly hirtelen húzódott vissza, mintha maga a néhai förmedt volna rá.
A reflexeivel nincs baj, állapította meg a Tamil. És mert tűrhetően bánik a késsel, ezután egy pillanatra sem kerülhet mögém. Még baj származna belőle.
- Ki vakart ki téged meg az embereidet a szarból tavalyelőtt? - érdeklődött vésztjósló nyugalommal.
- Te - vágta rá a Patkány sietősen.
- Ki lát el melóval azóta is?
- Te.
- Kitől kaptok folyton holtbiztos tippeket?
- Tőled, de... - A Patkány a gyűrűkre sandított, megnedvesítette ajkát. Lerítt róla, hogy ha merne, vállat vonna.
- Mondd meg szépen, Patkány - duruzsolta a Tamil -, mondd, ki az, aki sose téved?
Csend. A szaporán hulló vízcseppek egyike-másika a rágcsálóképű orrát érte, úgy iramodott tovább lefelé.
- Allah az, Patkány - folytatta a Tamil türelmesen. - Allah, az áldott nevű, aki előtt nincs titok. Én azonban, sajnos, nem vagyok isten, sőt, szent vagy csodatévő dervis sem, hogy előre megmondhassam, mit rejt a föld. Amint látod - mutatott a tetemre -, a hagyomány jócskán túlzott. Arany és drágakövek! Mindenki megfeledkezett arról az apróságról, hogy ami itt történt, politikai gyilkosság volt; hogy a test eltűntetése sebtében történt, és hogy azok, akik a munkát elvégezték, nyomban megosztották egymás közt a Mahdi értékeit. Látod, mit takargat a kezével?
- Nem.
- A farkát, Patkány, a farkát! Pőrén ment el, pont úgy, ahogy a világra jött - ahogy mi, mindannyian a világra jöttünk. Sóher a tag, Patkány, ez a nagy helyzet!
A rágcsálóképű kétségbeesetten forgatta a szemét.
- Mi a nyavalyát mondjak a fiúknak meg a harámbasának? - nyögte.
- Mondd, hogy rögtön megyek!
A kis ember súlyos sóhajjal egyenesedett fel, leverte nadrágjáról a mészport meg a penészt, és a tócsákat kerülgetve kifelé indult. A Tamil utána bámult - aztán sietve lehúzogatta a gyűrűket, egyiket a másik után. Vajon melyik az igazi? Elképzelhető, hogy máris a kezében tartja? Esetleg másutt kellene keresnie? Lehetett-e ideje a haldokló szeldzsuknak arra, hogy egyetlen valóban értékes talizmánját biztonságba helyezze?
Mivel próbálkoztam volna a helyében én...?
Előhúzta széles pengéjű tőrét, mély lélegzetet vett, a lámpát felemelve előrehajolt, majd vigyázva szétfeszítette a tetem állkapcsát.
A csont olyan reccsenéssel engedett, hogy Minna, a kék cejgvászonba öltözött, rövidre nyírt hajú, elszántnak ismert Minna megborzongott. A Tamil felpillantott rá, visszahúzta a tőrt, még előrébb hajolt, és összehúzott szemmel figyelt.
Igen, gondolta.
Igen.
Ott volt. Háromszáz-egynéhány esztendeje lapult a néhai világverő megfeketedett nyelve alatt. Ha csak egy kicsivel lejjebb jut, minden bizonnyal örökre rejtve marad - hisz egyetlen sírrabló se merészkedne odáig, hogy felhasítsa az Iszlám hajdanvolt hősének porhüvelyét...
A Tamil előszedte bőrkesztyűjét, melyet aktív szolgálata idején kizárólag "kemény" bevetések alkalmával viselt.
- Hátul mégy ki - szólt oda a lánynak. - A kocsik gumiját kiszúrod, a fékcsöveket elvágod, ha bárki az utadba kerül, megölöd; nem csapsz zajt. Beülsz a teherautóba, kiengeded a kézit, és amilyen csendben, amilyen lassan csak tudsz, legurulsz a lejtőn. A motort csak akkor indítod, ha lövéseket hallasz... - Várt, felpillantott. - Minden cucc mehet, csak a puskát hagyd itt. Szükségem lesz rá.
- Világos - suttogta Minna. - Mindent a...
A Tamil azonban már nem figyelt rá. Kesztyűs bal kezének két ujjával megtámasztotta a tetem állát.
- Igazán nem szívesen teszem - mondta rekedten. - Úgy értem, ez nem sport, nem is ebből élek, csak hát... - A szavakat kereste, aztán halványan elmosolyodott megint. - Ha ez szentségtörés, vállalom a következményeket. - Előrehajolt, jobbjának két ujjával a gyűrűért nyúlt. - Tudod Mahdi, valami azt súgja, hogy a nagyok sorában utánad én következem!
Wolf, mint rendesen, reménytelenül elkeveredett.
Az ódon bérház körfolyosóival, bedeszkázott ablakaival, sehová sem nyíló ajtóival, szűk, fénytelen folyosóival Escher fura perspektívájú világát idézte; a korlátok hullámzottak, a lépcsők rendre ugyanoda vezettek, a keresett lakás azonban valahogy mindig a túloldalra esett. Ahogy telt-múlt az idő, Wolf mindinkább nekikeseredett. Dallamfoszlányok, kurjantások, ki-kirobbanó kacaj. Mennyi szendvics, mennyi pia, mennyi helyes lány - és mind a másé. Mert hát sose talál vissza. Itt vénül meg, itt éri a halál ebben a koszos lépcsőházban, fehérlő csontjai intenek majd óvatosságra minden idemerészkedőt... Ha legalább repülni tudna! Egyetlen nekirugaszkodás csak, és ... Legyintett. A korlátra könyökölt, úgy bámulta a háztetők felett ragyogó teliholdat. Voníthatnékja támadt, de legyűrte. Az inge zsebébe nyúlt cigarettáért, de már az se akadt. Szelavi.
Úgy döntött, megpróbálja még egyszer. Ráérősen, mindvégig a korlátba fogódzva haladt, így jutott egy kékes fénnyel megvilágított ablakig. Bentről, egy televízió képernyőjéről a bájos szelenit, Maiken Wex mosolygott rá, beszélt is, de Wolf nem hallotta a hangját. A holddal szemezett megint, kissé félszegen, mint aki maga se tudja, mire számítson. Az órájára pillantott. Éjfél múlt. Mongyő, hisz rengeteg a behoznivalója!
A holdtányér előtt felhőpamacsok vitorláztak, hűvös szél kerekedett, meglebbentette Wolf sportzakójának szárnyait. Átellenben papírszemét-derby vette kezdetét a kerengőn. A favorit (fehérrel csíkozott, világoskék jószág) egykettőre megugrott, egy ördögszekér könnyedségével fordult a célegyenesre, aztán váratlanul eltért az iránytól, a korlát rúdjai közt átsuhanva aláhullt a sötétségbe. Vetélytársai - meglehet, részvétük jeleként - mozdulatlanná váltak. Wolf szanaszét rugdalta őket, ahogy továbbhaladt, szokása szerint egy kis dallamot dúdolt magában el-elrévedőn, s csak akkor rezzent fel, mikor valami az útját állta.
- Megismer, Wolf?
Bársonyos hang.
Vérfagyasztó hang.
A férfi önkéntelenül hátralépett, összehúzott szemmel, enyhén vacogva fürkészte a sötétséget. Alig karnyújtásnyira valami mozgást vélt látni a levegőben - mintha fekete kelmék lengedeztek volna. Pillanatokkal később átcsapott rajta az émelyítő virágillat első hulláma. Beleszédült.
- Nos, Wolf? - Incselkedőn. - Megismer?
- Mit akar?!
Az éjfekete teremtményből szinte tapinthatóan áradt a derű. - Szívesen megérinteném.
- Minek?
- Ízelítőül. Hogy megtudja, milyen is az... - A rémületes valami lassan kitárta a szárnyait. - Wolf csak ekkor döbbent rá, hogy milyen óriási -, hangtalanul közelebb siklott. - Mit szólna, ha most nyomban magammal vinném? Mi lenne, ha...
Váratlanul megtorpant, összecsukódott, akár holmi érzékeny növény. Másodpercekig csak hullámzott, fodrozódott, majd alig hallhatóan felkacagott. - Bocsásson meg Wolf, úgy tűnik, be kell fejeznünk. Hív a kötelesség...! - Ezzel, a férfi szeme láttára távolodni kezdett, a fordulóban szétterült, mint a pára, el is tűnt, ám kisvártatva előkerült megint, füstként áradt kifelé egy réztáblával ékes ajtó alól. Formát öltött. Most ragadozó madárra emlékeztetett. Karmai közt valami fehér és apró vonaglott, valami, ami egészen olyan volt, mint egy... Mint egy...
- Tűnés!
A kiáltás nem volt igazán harsány, Wolfot mégis mintha korbácsütés érte volna. Megperdült a sarkán, a korlátba fogódzva meredt az oldalán feltűnt, termetes figurára. Az idősebb férfi frissen vasalt inge, hibátlan fogsora fényleni látszott a homályban. Széttárt karral kettőt lépett előre, úgy sziszegte:
- Elkaptad szegény öreg dokit, mi? Kibabrált veled itt, Pesten, pedig még négyéves se volt, kibabrált veled a Piavénál, meg később is, az ostrom alatt, no és ötvenhatban: egész mostanáig nem bírtál vele, de azért eljátszod a győztest, ráadásul kívülállókkal vitézkedsz... Próbálkozz a változatosság kedvéért velem, rendben? - Újabb lépés; a hullámzó feketeség, karmai közt prédájával, visszahőkölt. - Na rajta, érints meg, ha akarsz... Ha mersz! Csak hogy tudd, milyen az. Fontosak ám az ilyen apróságok. Épp neked magyarázzam? Gyere!
Az éjsötét kreatúra ismét kiterjesztette szárnyait, de hiába: már nem tűnt fenyegetőbbnek egy tollait bőszen borzoló papagájnál. Ocsmány rikoltással nyomban fel is szívódott, gyorsan oszladozó virágillat maradt utána, semmi több.
A jól megtermett alak fújt egyet. Legyintett, azután a döbbenten álló Wolfhoz sétált. Profilja acélos fénybe vonta a telihold.
- Megérintette?
- Micsoda...? - A tévelygő kábán pillantott körül. - Ez itt...
- Megérintette vagy nem? - firtatta az idősebb férfi. - Nem fontos igazán, csak éppen érdekelne, megtette-e. Előfordul olykor-olykor. Érez valami hidegséget a gyomrában? Nincs elszorulva a torka?
Wolf nagyot nyelt. - Nincs... - Azután eszébe ötlött a Halál karmai közt látott eleven fehérség, s hirtelen egész testében viszketni kezdett. Mereven bámulta a réz névtáblás ajtót. - De...
- Na igen - bólintott leverten a termetes alak. - Az öreg dokit elragadta. Az utóbbi időben sokat betegeskedett - talán jobb is így... - Megint legyintett. - Persze erősen kétlem, hogy elbír vele az a sötét: ahhoz túlságosan is jó ember volt! - Gyorsan keresztet vetett, aztán karonfogta Wolfot. - Mit szólna egy korty borhoz, a nagy ijedtségre, fiatal barátom? Csak azt ne mondja, hogy nem él vele!
- Ki a fene maga?
- Valaki, akitől valódi, 1715-ös évjáratú portóit kaphat, szolgálatára! - Az idősebb férfi oldalra billentette fejét. - No jöjjön, Wolf, elbeszélgetünk. Meglehetősen fontos ügyben szeretném a segítségét igénybe venni.
- Honnét tudja a...
- ...hogy honnét tudom a nevét? - A termetes alak felnevetett, majd az éjszakai égre bökött. - Az ember nevét nem tudom csak idelent, odafent is számon tartják ám! Tudja a hold. Tudják a csillagok. - Mosolygott. - Ugye, kíváncsi rá, mi áll a neve mellett a csillagokban?
- Maga asztrológus?
- Fogjuk rá, fiatal barátom, fogjuk rá... De ha többet akar hallani, be kell jönnie.
Wolf szédülő fejjel körbenézett, igyekezett betájolni a házibuli zsivaját - hiába. Tetőtől talpig végigmérte hát az asztrológust, aki épp az imént futamította meg a Halált. Titkok! Revelációk! Égi és földi dolgokról diskurálni egy-egy pohár portói mellett: nem a legrosszabb kilátás egy bolond, bolond nyári éjszakán.
- Mit tud rólam a nevemen kívül? - makacskodott, már csak a tisztesség kedvéért.
Az idősebb férfi mélyen a szemébe nézett. - Tudom, hogy közgazdásznak tanult. Tudom, hogy valaha öttusázott; hogy szabadidejében zenél. Tudom... - Elhallgatott. Tudta még, hogy Wolf tizenöt évesen, egy makrancos lóról lebukva a lábát törte, hogy a bal lapockája felett ujjnyi fehér sebhely található, hogy kedvenc koktélja a Sandy Collins, továbbá, hogy múlt éjszaka egy saját jazz- combóról álmodott, de nem említette, mert nem akarta feleslegesen ijesztgetni. - Tudom, kicsoda, és hogy kivé lehet - mondta. - Itt a pillanat, ember, itt a rég várt pillanat! Remélem, bízik a jóslatokban.
- Csak ha csupa jót ígérnek... - Wolf elmélyülten bámulta a tenyerét. - Az életvonalam elég furcsa, azt mondják. Mintha egy ponton megtörne, elágazna, ez a barázda meg egyszerűen sehová se vezet! - Felpillantott a termetes alakra.
- Maga szerint mit jelent az ilyen? Szerencsétlenséget?
Az asztrológus ezúttal nem mosolyodott el.
- Utazást - mondta. - Egy jókora utazást.
A veszedelemnek átható, jellegzetes szaga van - s a Tamil mindennél jobban ismerte ezt a bűzt, mely a megpörkölődött hús, az áttüzesedett réz, a hamvadó fű, vagyis a küzdelem képzetét idézte benne. Hatására légzése egyenletesebbé vált, szeme résnyire szűkült, mozdulatai valahogy kimértebbnek tűntek. Oly hosszú idő, oly sok várakozás után elemében volt megint.
A hajdani fürdő bejáratánál verítékezve lapultak társai. Jöttének neszére sorban felvetették fejüket: Az éjjel-nappal viselt sötét szemüvegek tükrében ott sziporkázott a telihold. Néhányan kérdésekkel ostromolták, ő gépiesen felelgetett, igazában ügyet se vetett rájuk. Senkik. Ostobák. Márpedig az ostobaság számláját előbb-utóbb kérlelhetetlenül benyújtja az élet.
A Patkányhoz fordult.
- Jelezz!
A rágcsálóképű háromszor villantotta fel lámpáját. Odakint válaszképp felszikrázott egy terepjáró reflektora. A harámbasa látszólag tartotta magát a megállapodáshoz.
- Hol áll a pasas - kérdezte a Patkány.
A Tamil zordan elmosolyodott. Ismétlőfegyverének optikájában tisztán rajzolódtak ki a tiszt vonásai. Sörtehaj, éjfekete szempár, tömött bajusz, négynapos szakáll, hozzá szivarcsonk, selyem nyakravaló, akár a legócskább filmekben. A dörzsölt. A müdür. A "megvesztegethető"...
- Látod, vagy nem?
- Látom.
- Mit csinál?
- Áll és vár.
- Mi az istenre?
- Ránk. - A Tamil igazított valamit az optikán. Hajszálkeresztjével végigpásztázott az ugrásra kész katonák hármas során, a terepjárókon, a terepjárók mellett heverő vaskos fémtartályokon. A hold nem adott elegendő fényt ahhoz, hogy a feliratukat is kibetűzhesse, ám ennek nem is érezte szükségét. Gáz. Alighanem foszgénszármazék: az ideális, a holtbiztos eszköz gonosztevők kifüstölésére. Baksis a zsebbe, flinta a kézbe, a terepjáró platóján féltucat megcsalatott tetem - valahogy így intézik a dolgokat itt, a varázsos Budapesten... Hogy leltek-e kincset a haramiák, a rend éber őreitől senki sem kérdezi. Az ügyeletes hivatalnok pár új strigulát húz a Fekete Könyvbe, azzal kész. "Lepecsételte Allah az ő szívüket és fülüket" - gondolta sötéten a Tamil. De sebaj. Miként az írva vagyon, ezúttal szörnyű büntetés lesz osztályrészük.
- Vezesd ki az embereidet! - utasította a Patkányt. - Biztos, ami biztos, Minna a túloldalon marad a teherautóval.
Nézte őket, amint szedelőzködtek - toprongyos, szánalmas bábok, levonulóban az élet színpadáról. Ahogy féltérdre ereszkedett, elkapta még a rágcsálóképű figura szemrehányó tekintetét, amit az egyszerűség kedvéért figyelmen kívül hagyott. Nehezére esett palástolni kiábrándultságát. Semmi gyanakvás, semmi erősködés. Végső soron a Patkány se különb a többinél: semmit sem tanult és semmit nem értett meg, fogalma sincs, ki az, akinek az alku értelmében elsőként kéne kilépnie, hogy kire lesnek azok a dögevők odakint...
Baljával kitapogatta az egyenetlenségeket egy, a téglafalon tátongó lyuk peremén, s megtámasztotta a puskacsövet. A telihold tányérja előtt felhőpamacsok vitorláztak, az optika azonban változatlanul tűrhető képet kínált. Ilyenek ezek a franciák. Ami az ő kezükből kerül ki, azt megnézheti bárki. Nemhiába övék a fél világ! Igaz, egyszer - talán nem is túl sokára - felvirrad majd a nap, amikor...
A Patkány félúton járhatott a terepjárókat rejtő bozótos felé, mikor féltucat lövéssel leterítették. A Tamil látta a villanásokat, látta a széttárt karral, értetlen pofával hátrazuhanó alak körül terjengő vérpermet-felhőt; nagy levegőt vett, benntartotta, s mikor szemközt a gépfegyverek is felugattak, golyót röpített a harámbasa jobb szemébe.
A tiszt meglepettnek tűnt. Tanulmányfejének arányai furcsamód eltorzultak. Kisvártatva egész teste kimozdult a fókuszból, oldalra perdült, beleveszett a homályba, a nagy, büdös semmibe, ahonnét fortélyos tervének hála már-már sikerült kivergődnie. A Tamil, mihelyt megsemmisítette, már nem érzett iránta semmit - haragot sem. Gonddal célba vette a foszgénnel teli tartályok egyikét, s mielőtt ismét meghúzta a ravaszt, az eszébe ötlött, hogy a harámbasa voltaképp jól járt. Ép bal szemével még Allahot is láthatja, ha valami félreértés folytán a szeme elé kerül...
- Még egy korty bort? - érdeklődött a testes férfi.
Wolf megfontoltan előrehajolt, a poharát nyújtotta.
- Nyugalom, fiúk! - intette a szőnyegen heverő két nagytestű kutyát. - Hisz egy vérből volnánk, nemde?
Ennek ellenére - vagy talán épp ezért - a kutyák csak bámulták sóvár, sárgálló szemmel, ínyük vörösét ki-kivillantva, míg a ház ura el nem unta a dolgot, s a szomszéd szobába nem parancsolta őket. Mihelyt visszaült, négyujjnyi portóit töltött Wolfnak, és csak mosolygott ámulatán.
- Hogy tetszik a kelléktáram?
- A kelléktára? Megesküdtem volna rá, hogy múzeum... - Wolf ismét végighordozta tekintetét a könyvekkel, magazinokkal megrakott polcokon, az ódon ég- és földgömbökön, a falakat borító, fura jelekkel, számításokkal telefirkált táblázatokon, a sarokban gubbasztó, jókora kitömött hóbaglyon, azután...
Azutá összerezzent. A mindeddig mozdulatlan madár felé fordította a fejét, s ridegen végigmérte.
- Ő is a kelléktárhoz tartozik?
- Ahogy vesszük - felelte az asztrológus. Szívem szerint inkább családtagnak nevezném. Tudja...
Wolf biccentett. - Tudom. Maga afféle varázsló. A Kozmikus Harmónia Őre, a lemurok titkos tudományának letéteményese, a máridok ura, és hasonlók. Csakhogy - folytatta emelt hangon - adódott egy problémája, ami nem oldhat meg más, mint az egyszeri ember, igaz? - Hátradőlt a karosszékben, keresztbevetette a lábát, a fény felé fordítva átnézett pohara tartalmán, aztán elmosolyodott, mint aki kész belemenni bármilyen játékba. - Nos, miben állhatok szolgálatára, Nagy Abrakadabra?
A robbanás, már amennyire a Tamil megítélhette, négy katonát ölt meg, a szétáradó gáz pedig sokakat harcképtelenné tett. A lövöldözés átmenetileg szórványossá vált, ám onnét, ahol a Patkány és társai rendre összeestek, hörgés sem hallatszott többé.
Gyerünk hát, gyerünk...
Küzdött a kísértéssel, hogy hátrahagyja a puskát - az illetékesek egy életen át törhetnék a fejüket, vajon miért ártotta bele magát egy szimpla sírrablásba a Francia Titkosszolgálat -, azután mégis vállára vetette. Az ember, bárhogy forduljon a sorsa, becsülje meg értékeit.
Az értékről egyszeriben eszébe jutott az, ami már vagy tíz perce a hátizsákjában lapult. Az ő hátizsákjában, senki máséban. Amint biztos helyre ér, előkotorja és az ujjára húzza. Akkor aztán...
Kipattant fedezékéből és futott. A foszgénfelhőt délnek, a folyó felé sodorta az élénkülő szél. Mindazokat - gondolta -, akiknek ma éjjel horgászni támad kedvük, hamarosan meglepetés éri, csúf meglepetés.
Terepszín ruhás figura akadt az útjába: vakon, üvöltve támolygott körbe- körbe, azután, mintha eszét vesztette volna, megiramodott, s egy terepjáró lángjai közé vetette magát. A Tamil kiköpött, majd nekivágott a műúthoz vezető, szelíd emelkedőnek. Valahonnét az éjszakából motorzúgás hallatszott. Végre! Végre!
- Fura alak maga - mondta a házigazda egyre mosolyogva. - Előfordul olykor, hogy valamit komolyan vesz? Már a konyhában ültek. Wolf a feketéjét kevergette, el-elrévedt. A két kutyáról meg a bagolyról egész megfeledkezett.
- Wolf... - próbálkozott újra a mágus.
- No?
- Megértette, amit odabent hallott?
- Hogyne - vágta rá a tévelygő. - Azt mondta, hamarosan indulnom kell. Azt mondta, semmin ne lepődjek meg, legyek erős, és amint tehetem, keressem fel magát újra... - Lassan ingatta fejét. - Az igazat megvallva, csalódtam. Hisz mintha olyasmit is említett volna, hogy eljött a rég várt pillanat, és hogy a nevemen kívül kiolvasott még ezt-azt a csillagokból!
A testes figura felsóhajtott. - Igaz. De többet egyelőre hiába mondanék. Minek nyugtalanítsam feleslegesen?
- Tényleg: minek? - Wolf a hosszú ujjak közt valószínűtlen gyorsasággal pergő kártyalapokat nézte. A nyakát tette volna rá, hogy a pakli az imént még nem volt sehol. - Hé, mi a programja kedd este? Tarokkpartira vagyok hivatalos, és ahogy a technikáját figyelem...
- Hallgasson, az ég szerelmére! - A mágus előrehajolt az asztal fölött, úgy nyújtotta felé a paklit, mint valami legyezőt. - Amit lát, huszonkét lapból álló Tarot-csomag, bizonyos körökben a Világmindenséget jelképezi. Egyesek szerint alkalmas jövendölésre is... - Elkomorodott. - Rajta, húzzon egyet!
Wolf vita nélkül engedelmeskedett, s nyomban felfedte a választott lapot.
Az Akasztott Ember.
- Aha - dünnyögte a házigazda. A Kötelesség! Na még egyet!
Wolf ezúttal a jobb szélről húzott, s kedvtelve nézte az eredményt.
A Szerelmesek.
- Lám csak - mosolygott a mágus. - Tovább, fiatal barátom, tovább!
Ahogy a harmadik lapot is felfedte, Wolf arcáról tovatűnt a jókedv. Az asztalról az Erőszakot jelképező Ördög bámult rá merőn.
Egy darabig hallgatott, kiitta kávéját.
- Ügyes - jegyezte meg száraz torokkal.
A házigazda besöpörte a lapokat, azután felállt, s kezét atyailag Wolf vállára tette.
- Na jöjjön - mondta. - Lekísérem a kocsijához.
Még nem érte el a műutat, mikor odalent felizzott egy reflektor: sugara a kövekkel teliszórt emelkedőre vetült. Kiáltások harsantak, lövések dördültek, por szállt, kavargott ezüstösen a holdfényben. A Tamil elhasalt, baljával kiélesített és hátrahajított egy kézigránátot, azután megfeszítette izmait és ugrott. A pillanatokkal később bekövetkezett detonáció lövéshulláma hátbakapta, szinte kirepítette a betonra, ahol zúgó fejjel, vérző orral máris talpraszökkent, s a puskájáért nyúlt.
A motorzúgás erősödött, ahogy Minna, a mindig engedelmes Minna padlóig nyomta a gázt a bukkanó túloldalán, kiűzve az álmot jó néhány közelben tanyázó pária szeméből... A Tamil gördülő kövek neszére lett figyelmes, jobbra fordult, két golyót küldött a tányérképű kurd gyalogos mellébe, a ki a katlanból kivergődve épp ráemelte pisztolyát. A kurd mélán állt, megingott, pillanatokig úgy rémlett, visszahanyatlik, ám kézi rakétavetőjének súlya végül előrántotta: arccal zuhant a porba, és nem mozdult többet.
A Tamil tüstént odaugrott, felragadta a nehéz fegyvert.
Első számú szabály: növeld tűzerődet! Hátrálás közben egy ostoba golyó végigszántotta bal combját, s ez olyan volt, mintha tüzes vasat szorítottak volna a bőréhez megint, ahogy valaha rég... Fel se szisszent. Kettes számú szabály: titkold fájdalmadat! Lábát húzva futásnak eredt a műút hosszában; a bukkanót, a lopott teherautó lestrapált motorját, no meg az ész nélkül tűző teliholdat átkozta vad népe legszörnyűbb átkaival, s nem lassított, míg hátában nem érezte a nehézkes jármű közeledtének szelét, fényszóróinak forróságát.
- Minna!
A teherautó egyvonalba ért vele, meg is előzte valamelyest, jobb oldali ajtaja nyitva állt, a platót takaró ócska ponyva sarkai vadul csapdostak, a lány egészen ráhajolt a kormányra, arca a szokottnál is sápadtabbnak rémlett a traktométer gyér világánál. Túloldalt a Tamil számára immár láthatatlanul, egyre-másra lobbantak a torkolattüzek, nyomukban ólomzápor vert végig a tragacs vázán.
- Minna, nyomás!
A lány a kezét nyújtotta, s a Tamil ereje végső megfeszítésével az ülésre hajította bálványa, a Mahdi hatalmát; az ajtóba fogódzott, hogy az utolsó ugráshoz lendületet vegyen - csak ekkor vette észre a revolvert Minna kezében.
Felordított a dühtől és a rémülettől. A lány tekintete megrebbent, a lövés pillanatában a cső kissé odébbmozdult, így a golyó a Tamil koponyája helyett csak a jobb vállát fúrta keresztül. A kín azért
(titkold fájdalmadat! titkold fájdalmadat! titkold)
így is megtette a magáét: szorítása nyomban engedett, visszazuhant, vissza a kifújt olajtól meg a vértől síkos betonra, ahol - immár teli tüdőből, mint afféle sebzett fenevad - felüvöltött megint.
És megállt az idő.
Wolf visszakapcsolt hármasba, óvatos kormánymozdulatokkal vitte végig régi Renault-ját a kanyar ívén. A műszerfal folyadákkristályos órája negyed hármat mutatott, a hídról levezető sávok üresen álltak, az óvatosságot mégis helyénvalónak érezte - hisz egy zsarunak valószínűleg hiába magyarázná, hogy színjózanon sokkal, de sokkal bizonytalanabbul vezet...
Egyenes.
Bekapcsolta a rádiót, virtuóz mozdulattal cigarettára gyújtott, egy-egy pillantást vetett a balja felől szélesen, sötéten hömpölygő Dunára. Szerette ezen a kései órán. Szerette, akár az egész várost, mely az ilyen alkalmakkor meglepő erővel vonzotta. Ó igen, felettébb kedvére való volt így, emberek nélkül. Az emberek aludni tértek, s jól teszik, mert míg nyüzsögnek, elviselhetetlenek...
Bár nyilván nem tudják, mindannyiukat megszépíti az álom, a szerencsésebbek egyenesen az antik szobrokhoz válnak hasonlatossá, de a többiekbe is visszalopódzik valami a Teremtés nagy művének tökéletességéből... Maga elé képzelte a különböző pozitúrákban időző álmodókat, a tudatalatti világnak néma zarándokait, mindazokat, akikhez - ilyen vagy olyan okból - láthatatlan, ám eltéphetetlen szálak fűzték. Az angyali szőke stewardesst, aki valahol Hidegkúton, egy nemrég befejezett családi ház bútorzatlan, parkettlakkszagú hálószobájában ("A madarak persze egészen szabadok") keresi másvalaki testének melegét.
A XII. kerületi szép nevű Mese utca egy, repkénnyel benőtt homlokzatú házában lakó Vigécet, akinek képén örökösen kétnapos ("Miért ne? Miért ne?") borosta sötétlik. A lőrinci illetőségű Kulit, a pápaszemest, aki nyilván most is augusztusi utazásáról álmodik: az ébresztőóra tiktakja leszüremlik hozzá, a Big Ben toronyórájának kondulásait idézi, míg lelki szemei előtt a királyi gárda színpompás őrségváltása zajlik... Wolf lassan ingatta fejét, s gázt adott. Rá vajon gondol-e ezekben a pillanatokban bárki is? Számon tartják-e, merre jár, mivel tölti az éjszakáit, mióta - ördög tudja, hányadszor már - egyedül maradt?
Egyszerre elemi erővel tört rá a magányosság: torka összeszorult. A hóbagolyra gondolt, a hóbagolyra, ott, a jóravaló őrült nappalijának sarkában. Senki. Senki vagy - ilyesfélét sugallt neki nemrég a rezzenetlen tekintet...
Nagyot nyelt, és kipöccintette az ablakon a cigarettát. Rajta, Wolf, öreg harcos! Ahogy Cocteau mondaná: Tü szamblé parti...
Mosolygott.
Mikor elhaladt az öreg török fürdő előtt, az óra kettő huszonkilencet mutatott.
A Tamil megízlelte saját vérét. Nem emlékezett rá, hogy az ajkába harapott volna - úgy látszik, nem csekély erőfeszítésébe került, míg fél térdre emelkedett. Körülötte, tág félkaréjban hevertek azok, akik őrjöngése tetőpontján vigyázatlanul a közelébe merészkedtek. Jobb keze fejét többhelyütt megperzselték az ismétlőfegyverből kipattogó rézhüvelyek. A lövöldözés abbamaradt, több torkolattűz nem lobbant a sötétségben. Győzött.
Azaz...
A rozoga teherautó távolodott, bőgő motorral gyürkőzött neki a következő emelkedőnek. A Tamil ott térdelt a betonon, nézte, elmázolta a szemébe csordult, kordittól bűzlő verítéket, aztán gépiesen lenyúlt a rakétavetőért. Otromba, török gyártmányú jószág volt, töltete egyenesági leszármazottja a XIX. századi ütközetekben használatos röppentyűknek, irányzéka primitív, ám a célpont időközben szinte mozdulatlanná vált: a lány mintha a váltóval bajlódott volna...
A Tamil tekintete elhomályosult. Konokul rázta fejét.
Senki nem fog ki rajtam. Senki!
A talizmán megszerzése óta első ízben ismét a Mahdira gondolt, életére, de legfőképp halálára, és ostoba módon hatalmába kerítette a nevethetnék. Újabb fontos szabály, meglehet, a legfontosabb mind közül: őrizkedj a nőktől! Legfőképp a csillagszemű, gyanúsan engedelmes izraelita nőkben ne bízz, mert könnyen megeshet, hogy golyót röpítenek beléd, mikor a legkevésbé várod. Bolond, bolond világ. Ezek az izraeliták olyan érzéketlenek, mintha nem az ő elődeiknek köszönhetné a kultúrtörténet az Énekek énekét. "A nyelved alatt tej van és méz, Ruhádnak illata Libanon illata..." úgy, úgy. Tudjuk, minden románcnak vége szakad egyszer, de így... Olyan értelmetlen. Olyan iszonytató! Mert lásd...
A Tamil merő vér jobbjával lenyomta az érintkezőt, és a rakéta
(hisz a császárnémmá tehettelek volna)
kirepült, fluoreszkáló csóvát húzott a műút felett, mint valami üstökös, egész népek végzetét festő sugárecset, aztán bevágódott a lopott jármű rakterébe, a visszavonulás fedezésére szánt dinamitnyalábok, köteggé drótozott gránátok, kiürült benzineskannák, lőszeresládák közé, és...
A Tamil lehunyta szemét.
- Minna - suttogta.
Bántó fényesség ömlött el a tájon - mintha a nap szökkent volna hirtelen ötlettől áthatva a láthatár fölé, hogy végigtekintsen birodalmán.
A Tamil a földre vetette magát.
"Amikor a nap felgöngyölődik..."
Mennydörgő robaj.
"...a csillagok elhomályosulnak, s megmozdulnak a hegyek..."
- Minna, te átkozott...!
"...és amikor a lapokat kiterítik, és az ég elhúzódik, s a Pokol tüze fellángol..."
- A császárnémmá...
"...a Paradicsom pedig közel kerül..."
Tűz. Földöntúli fényesség. A lány nem kiáltott. Egy szemvillanásnyi idő alatt megszűnt létezni. Semmi lett, gyorsan illanó pára, amit felfoghatatlan csatornákon át tüstént elsodort a forró förgeteg... Az a valami azonban, mely ha csak percekre is, de az útitársa volt, a valami, mely a kezdetektől létezett, egyidős lehetett az első igazi mágusokkal, ellene szegült a pusztulásnak. Egyszerre felizzott, a magasba szökkent, ki a parázsló fém, a lángoló kőolajszármazékok csapdájából; ott függött villámoktól koszorúzva a fekete füstgomoly szívében, áttekintette lehetőségeit, aztán úgy cselekedett, ahogy már oly sokszor azelőtt.
Lovagot választott.
Wolf - tűnjék bármilyen valószínűtlennek - látta a robbanást.
Az utcalámpák sárgás fénye kihunyt, a rászakadt sötétségben kék tűzszőnyeg terült szét. Mennydörgés. Görcsös rándulás. Ösztönösen a fékre lépett, balra rántotta a kormányt - a Renault megcsúszott, megpördült a tengelye körül, nekivágódott valaminek a két szféra határán, visszaperdült, s orral előre a semmibe zuhant.
- Mindenható atyám...
Illedelmesen mondta, mert a lelke mélyén tudta, hogy akit emleget, közömbösebb már nem is lehetne balsorsa iránt. Keményen markolta tehát a volánt, feszülő izmokkal várta az újabb ütközést, amely
(fekete füst)
minden elképzelését felülmúlta. Az ülés engedett alatta, a szélvédő betört, arcába gyémántosan szikrázó üvegmorzsák záporoztak. Ahogy a Renault tótágast állt, bal karja a teste alá szorult, valami nagyot roppant odabent, de a dolog nem járt igazi fájdalommal. Wolf azért felnyögött, próbált lélegzethez jutni, s ez
(cikázó villámok)
úgy-ahogy sikerült is. Az utolsó rázkódás után kivárt, aztán óvatosan megfogalmazott magában egy kérdést.
- Ennyi?
Várt. Saját szívdobogására fülelt, melyet minduntalan elnyomott a motorházfedél alól hallatszó percegés. Egy idő után, minden meggyőződés nélkül, kinyújtotta jobb kezét, s megmarkolt valami nedveset az oldala mellett. Föld. Földet ért!
- Hadd halljam - suttogta. - Ennyi?
Kifújta homlokából a haját, addig tapogatózott, míg meg nem találta a rádiót. Kikapcsolta. A kocsi belsejében már egyetlen kijelző sem pislákolt, a halk sercegés abbamaradt, csípős füstöt kavart az enyhe léghuzat.
Madonna, milyen csöndes az éj!
Wolf, maga sem tudta, miért, megint a hóbagoly lekicsinylő tekintetére gondolt, rekedten felkacagott, azután elveszítette az eszméletét.
A Tamil rohant. Letért a műútról, sebeivel mit sem törődve belegázolt a bozótosba, káprázó szemmel a semmibe meredt - nem pillantott volna hátra a világ minden kincséért sem. Vesztett. Elvesztette. Kész.
"...és hirdesd urad dicsőségét napkelte és napnyugta előtt, és magasztald őt az éjszaka bizonyos óráiban: talán tetszésére lelsz..."
A távolból szirénabőgést sodort a füléig a szél. Ő csak rohant, lőtt vadként vérnyomokat hagyott hátra a leveleken - e nyomokat csak egy órával utóbb mosta el a felhőszakadás. Rohant, s nem látta, hogyan bukkannak fel a fürdőhöz vezető poros ösvényen az újabb terepjárók, hogyan szóródnak szét a fegyverüket előreszegezve a terepszín zubbonyos, ellenzős sapkás, francia módra gumit rágó figurák.
Jó egy órán át kézilámpák sugarai pásztázták a fürdő kupoláját, a holttesteket és a haldoklókat, a felperzselt kaptatót, a műutat, a teherautó parázsló vázát - azután megállapodtak Wolf Renaultjának roncsán, amely a túloldalon, egy villámsújtotta, vén tölgy tövében hevert.
Mire kirángatták, nem túl kíméletesen odébbvonszolták és kifektették az ájult embert, beborult, megeredt az eső. Az egyenruhások lassan szedelőzködtek, a terepjárók ponyvája alá húzódtak, ráfüstöltek. Némelyikük révetegen bámulta a vigasztalanul szürke hajnali eget, melynek végtelenjében tucatnyi légcsavar dunnyogása közepette úszott tova - fedélzetén a vérveszteségtől kába Tamillal - a négyhúszas sztambuli gép.
Fructidor dereka volt, verőfényes indián nyár, ami - így tűnt legalábbis - sehogysem akart véget érni. A Duna közepén zöldellő sziget, a Tavsan Ada nagyszállójának diplomatalakosztályát frissen kaszált fű illata lengte be. A balkonra nyíló ajtót sarkig tárták: a délutáni szél eljátszadozott a függönyökkel, meg az ágyra hajított női kalap tüllfátylával. Valahonnét a közelből nyerítés, patacsattogás hallatszott, mire a balkon nyitott ajtajában álló férfi felkapta a fejét, aztán elmosolyodott a gondolatra, hogy egyeseknek milyen kevés kell az üdvösséghez.
- Pihenésre volna szüksége, monsieur - bizonygatta a hotel karvalyorrú, holdvilágképű orvosa bátortalanul. Tiszteletet parancsoló megjelenése, nyilvánvaló szakértelme dacára elbizonytalanodott, valahányszor fehérgalléros jövevényekkel, pénzemberekkel, a haute créme tipikus képviselőivel akadt dolga. - Sokat vállalt magára az utóbbi időben, pedig az itteni klíma ugyancsak próbára teszi a szervezetet, és...
- Amire szükségem van - vágott közbe a harmincas éveinek elején járó, finom tweedöltönyt és nyitott gallérú inget viselő férfi -, egy korty ital. - A bárszekrényhez lépett, némi konyakot löttyintett egy öblös pohárba, aztán visszafordult. - Doktor?
A karvalyorrú diszkréten a fejét rázta. Trabzoni születésű, szigorú neveltetésű mozlim lévén a Korán százkilencedik szurájával összhangban vallotta: megvan néktek a ti hitetek, s nekem az enyém.
A tweedöltönyös most hófehér kosztümös útitársnőjére pillantott, aki csak az imént hajította félre táskáját, kesztyűjét. Az orvos is élt az alkalommal, szemügyre vette a lányt, és titkon (hihetetlen vagy sem) azt kívánta, bár akadt volna össze egy hasonlóval tíz-egynéhány évvel ifjabban. Sikerült elkapnia a tweedöltönyösre villantott mosolyát - szívfájdítóan francia, szívfájdítóan gyönyörű volt, valahogy úgy hatott az emberre, ahogy Edith Piaf örökzöld slágerei.
- Tehetünk még valamit, mademoiselle? - érdeklődött a negyedik jelenlévő, a szegletes állú, furcsán fénylő szemű hoteltitkár. - Ha kívánják, felküldetem a vacsorát, hogy a monsieurnak nem kelljen odalent...
Ópiumszívó, konstatálta a lány, enyhe undorát azonban nem annyira a Katip müdür titkos szenvedélye, mint inkább széles, vörös selyemöve váltotta ki. Szentül hitt abban, hogyha amúgy tisztességes pasas volna, aligha itt, aligha ebben a maskarában építgetné a karrierjét.
Várt, tekintete összekapcsolódott a társáéval. A jelbeszéd persze formális volt csupán, hisz az ilyen alkalmakra szóló leckét már régesrég megtanulta. Nem árulhatnak el gyengeséget. Nem szabad további feltűnést kelteniük. A patron, mint a pénzemberek legtöbbje, ki nem állhatja a nyilvánosságot: tanult egyet a mást övéi közt a messzi Antwerpenben...
- Köszönjük a segítséget - mondták csaknem egyszerre. A tweedöltönyös kiürítette poharát, s hozzáfűzte még: - Minden a legnagyobb rendben, amit odalent láttak, múló rosszullét volt, semmi több. Előfordul olykor. Most, hogy mondja - mosolygott a doktorra -, meglehet, valóban a klíma teszi.
- A vacsorát héttől szervírozzák, ugye, Katip müdür? - vette át a szót a lány.
- Oui, mademoiselle - felelete a titkár készségesen.
- Közölje az igazgató úrral és a mutfak müdürrel, hogy időben lemegyünk.
- Merci, mademoiselle - mosolygott a titkár. - A szokásos menüt?
A lány bólintott. - A szokásosat. - Figyelmét nem kerülte el, hogy a karvalyorrú apró dobozt helyez a dohányzóasztalra. Nyugtatók. Milyen diszkrét. Milyen figyelmes.
A doktor meghajolt és ment, simára borotvált fején megcsillant a gyengülő napfény. A szegletes állú titkártól csupán egy biccentésre futotta.
Mihelyt kettesben maradtak, a férfi újabb adag konyakot töltött magának, felhajtotta, s szembefordult a lánnyal, akinek tekintetében nyoma sem maradt határozottságnak, épp ellenkezőleg: a szeme olyan volt most, mint egy sötét erdőben reménytelenül elkeveredett gyermeké.
- Megint? - kérdezte.
- Megint.
- Sokan?
- Sokkal többen, mint tavaly ilyenkor... - A férfi közelebb lépett, a maga tétova módján átkarolta. - Halottak. Ott vannak mindenütt. Ténferegnek, az ügyeiket intézik, kocsit vezetnek, vásárolnak, járnak és beszélnek - mégis halottak. Ez pedig csak egyet jelenthet...
A lány arcán végigperegtek a könnyek. Felnézett, ismét a férfi tekintetét kereste, de hasztalan: a sötét szemek a távolba révedtek, s láttukon a lány vacogni kezdett a félelemtől. Nem tudhatta, mit látnak azok a szemek, ha a férfi őrá pillant - vagy tükörbe néz.
- Jön a háború - zokogta. - mi meg itt ragadunk. Mi lesz velünk?
Kétségbeesetten kapaszkodott ebbe a különös alakba, s énjének egy részével megint elámult, mert a férfi úgy fénylett a rájuk hullt félhomályban, mint holmi rádió varázsszeme. - Úristen, Wolf, mi lesz most velünk?
A nagy víz. A határtalan kékség, melyet valaha mint Mare Internumot, azelőtt meg csak az ördög tudja milyen néven emlegettek. Rossz nyelvek szerint már a partjaira vetődő ősemberek is a kezüket dörzsölgették: milyen nagyszerű lesz ezért háborúzni!
A görögök kezdetben a legendák honát, Poszeidón birodalmát, Odüsszeusz hányattatásainak színterét tisztelték benne. Kezdetben vala Szkülla és Kharübdisz, no meg Délosz, a "föld köldöke", azután prózaibb idők, hadigályák, perzsák, punok, rómaiak, mórok jöttek - a játék azonban, alapjában véve, ugyanaz maradt.
A nagy mérkőzés mostani résztvevői már azonban különböztek törékeny elődeiktől. Hétről hétre, lomhán indultak messzi Cartagenából, a Beleárok, Málta, Szicília, Morea, Kréta és Rodosz flottatámaszpontjairól, jöttek az aknazárak mögül, jöttek Cartagenából, Tortosából, Nápolyból és Valettából, kisebb gépi ragadozók, rombolók, cirkálók, tengeralattjárók falkáitól kísérve, páncélozott testük egyformán szürkéllett borús időben és napsütésben, kéményeikből fekete füst gomolygott, ágyúik eleven lényekként moccantak, fürkészték a kék párába burkolódzó látóhatárt. Sorhajó-diplomácia!
Másfél tonnás gránáttal, torpedóval, mélységi aknával álmodni, mint mondják, nem sok jót jelent. A gránátokkal, torpedókkal álmodók mégis napról napra magukra öltötték aranysujtásos zubbonyukat, végigléptek a parancsnoki hídon felsorakozott, marcona tisztek sorfala előtt, messzelátójukkal bíbelődtek - s ha néhanapján valami gyanúsat láttak, avagy ha túlontúl közel kerültek egymáshoz, a monstrumok fedélzetén szirénák bőgtek, az ágyúk eszeveszetten, póklábak gyanánt kaszálva keresték a célt, s a szikratávírók mindkét fél tengerészeti minisztériumában azonos tartalmú üzeneteket kopogtak. Máskor, bizonyos koordináták mellett az óriások egyike-másika megszólaltatta ködkürtjeit, félárbocra engedte lobogóját, ám az ágyúk ilyen alkalmakkor mozdulatlanok maradtak, csak kézifegyverekből leadott díszsortűz jelezte, hogy az adott pillanatban épp testvérhajók (és mellesleg: gályák, karavellák, bárkák, falukkák, szkúnerek, briggek, fregattok) végső nyughelye felett haladnak el.
Hisz tudjuk: ezt a játékot jó régóta játsszák...
- Menjünk innen, amíg még lehet! - könyörgött a lány. - Nincs akadálya, hogy visszaadd a megbízatásodat: nem tartozol nekik semmivel... Induljunk máris, utazzunk el minél messzebbre!
A balkonon álltak, hajukat egykettőre szétborzolta az Üshudut Fag felől fújó szél. Odalent, a szálló parkolóját szegélyező ágyásokban - különös véletlen - a francia konzuli trikolór színeiben pompáztak a kései lobéliák. Kilenc nemzet és számos domínium zászlója lengedezett a bejárat felett, mintha minden a legnagyobb rendjén volna, a repkénnyel benőtt árkádok oltalmában azonban alig féltucat kocsi állt. Néhány sárga mellényes, sárga fezes kölyök épp Wolf porlepte Citoyen Guyennejét tisztogatta.
A férfi hallgatott, a lány pedig hirtelen vágyat érzett, hogy faképnél hagyja, hogy elvonuljon, elcsevegjen valakivel, tán egy diplomata-feleséggel, egy megértő lélekkel a sok közül. Szigorúan semleges dolgokról természetesen: az időjárásról, a brit királyi famíliáról, a párizsi divatról, horribile dictu a férfiakról - beérné ennyivel. Csakhogy az idén a diplomaták és feleségeik se igen mutatkoznak: a hazahívó parancsot lesik a követségek rádiókészülékei mellett. A férfiak ingujjban járnak fel s alá, mint a ketrecbe zárt vadak, isszák a kávét, szívják a cigarettát, álmatlanságtól kivörösödött szemüket dörzsölik, a nők meg igyekeznek minél kisebbnek, engedelmesebbnek látszani, nyugalmukkal tüntetnek, napközben és éjszaka egyaránt.
Csak a pénzemberek nem nyughatnak. A Wolf-félék. A jó ég tudja, miért, de láthatóan vonzza őket a zűrzavar, a kedvükre való őrült város, Buda-Pest...
A lány nézte a lomhán tovahömpölygő folyót, a két part idelátszó épületeit, a karcsú minareteket, ahonnét az Igaz Hit seregeinek nándorfehérvári diadalára emlékezve minden áldott nap délben a müezzinek éneke száll... Szép lassan forrt benne az indulat, korlátot szorító apró kezei egészen elfehéredtek. Tehetetlenül, engesztelhetetlenül utálta a várost, amiért évről évre a politikai helyzettől függetlenül magához vonzotta, és egy időre megbolondította az emberét. Megbolondította újra és újra, gyakorta nyomban érkezés után, de legkésőbb az első itt töltött nap végére. Wolf ilyen alkalmakkor egyszerűen eltűnt. Hol egy fogadásról, hol a játékasztal mellől, hol az ágyból tűnt el egy szó nélkül, s olykor csak napok múltán tért vissza lerongyolódottan és leverten, ahogy a pesti oldal keleties forgataga, a Bazár kivetette. A hozzá intézett tapintatos kérdésekre órákig nem felelt, ételhez, italhoz nem nyúlt, egészében véve reményvesztettnek és... igen, csalódottnak látszott. S mintha ez még nem lett volna elég: mutatványos múltja is kísértette. Időről időre különös rohamok vettek erőt rajta, holtakat vélt felfedezni az őt körülvevők, ismerősök és ismeretlenek közt. "Mon ami c'est trouvé mal, il est bombé en syncope!" - mentegetőzött legangyalibb mosolyával, némiképp bosszúsan a lány, míg fel nem fedezte, hogy a kritikus periódusokban Wolfot halvány fényudvar övezi. Utána már csak borzongott és rettegett, igyekezett elejét venni az őszi látogatásoknak - hasztalan.
Nagyritkán - mint most is - nem látott más megoldást, igyekezett higgadtan szemlélni a dolgokat, ahogy az egy Dorleachoz illik. Kénytelen volt belátni, hogy Wolf esete nem tekinthető egyedinek: az évszázadok során bizony sokakat megbolondított Buda-Pest. Éjszakájában egymást ölelve kísértettek a földi gyarlóságok, a XX. század racionálisnak mondott kilencvenes éveibe is átmentve egy keveset a régieket hevítő szenvedélyből... Költők, hadvezérek, politikusok képzeletét ejtette rabul, birtoklásáért seregek olykor egész népek csaptak össze öldöklő csatákban. Ezer szerencse, hogy azért sosem pusztult el egészen. Szolimán Kanuni mecsetje, Kemál ódon hídja, a hajdani várhegy patinás épületei, no meg a pesti Bazár nélkül elviselhetetlen lenne az élet errefelé. A várost persze nem kell félteni, rég megtanult együtt létezni a történelemmel. Ágyúgolyók zuhognak, bombák hullanak, magasra csapnak a lángok, egész járműkaravánok indulnak innét a négy égtáj felé, ám alig ülepszik le a por meg a pernye, a romokon, az ég tudja kicsodák máris új falakat emelnek, az árnyékos zugokba visszaköltöznek a titkok, és a szűk utcákban, kávémérésekben, klubokban, kaszinókban, fürdőkben ott nyüzsög megint a világ söpredéke. Mert a jöttmentek, a kóklerek városa ez. Gazdag, de csalárd, kiszámíthatatlan, némelyekhez különösképp könyörtelen. Szívtelen és szívtelenségre csábít - a dolgok rendjéhez tartozik ez is, akár a Ramadán-böjt évszakokon átívelő tompasága, a Duna kora tavaszi áradása, a tikkasztó hőség meg a zivatarok nyáridőben. Akár az Európai Bankház küldötteinek őszi ülései. Akár...
Akár Wolf rohamai.
A lány korlátot szorító keze remegett. Míg a tetőket, a tornyokat bámulta, elszántságát igyekezett szembeszegezni a város rontó hatalmával.
Nem voltam eszemnél, mikor ezzel az alakkal összeálltam!
Azelőtt persze minden jobban ment. A férfi hosszasan lábadozott buda-pesti megpróbáltatásai után, amiket feledtetendő, egymással versengve keresték a kedvét az antwerpeni, bresti, cadizi és rigai Wolfok. Maguk közé valónak tekintették, noha származása titkát sűrű homály fedte. Egy klubban zenélt, mikor ráakadtak. Akik ismerték, váltig állították, hogy félkegyelmű. Az átutazó izraelita üzletember azonban, akinek feltűnt, a Wolf és Katzmann Bankház szolgálatában állt s vajmi keveset adott az üres fecsegésre. Mint mondják táviratok szálltak Antwerpen és Buda-Pest között, mígnem egy este egyész küldöttségre való tekintélyes megjelenésű, feketébe öltözött úriember toppant be a félkegyelmű öltözőjébe. Szemügyre vették ócska altszaxofonját, kitaposott cipőit, kisebb bűvészmutatványokhoz használt pálcáját, művirágcsokrát és galambjait, aztán közölték vele, hogy soha, de soha nem kell többé fellépnie...
Miután adoptálták, vagyis a Wolf-Katzmann klán teljesjogú tagjának ismerték el, már nemigen faggatták, de igaz, ami igaz, előtte sem sikerült sokat megtudni róla. Rebesgettek valami csúnya ügyet, egy autóbalesetet a Vienna felé vezető műúton, megtalálták a szegénykórházat, ahol heteken át élet és halál közt lebegve hevert, mielőtt nekivágott a bazárnegyed sikátorainak, hogy kedvére való munkát találjon - több konkrétum azonban nem akadt. A jövevény maga mély hallgatásba burkolódzott - egyes orvosok retrográd amnéziáról beszéltek, s összenézve dús pofaszakállukat simogatták -, hagyva, hogy nagyhatalmú hitsorstársai kedvük szerint egyengessék az útját. Jó ideig kóborolt kontinensszerte. Leginkább a Ciszalpin Köztársaság festői Gasthausait, meg a német fejedelmi székhelyeket, ezeket a mókás játékvárosokat kedvelte, melyek főterén vasárnaponként teljes XVIII. századi díszben masíroztak végig a bősz gránátosok.
Ekkortájt akadt össze a lánnyal (azaz inkább összehozták, hisz mindketten fiatalok és magányosak voltak, amellett a jóakarók tudták, hogy az öreg Dorleac nagykutya az atlanti szállítmányozásban), aki, mi tagadás, vonzónak találta nemtörődöm stílusát, képtelen ötleteit, no meg a láthatatlan kötelékeket, melyek a rejtelmes Kelethez kapcsolták. Ha kedvük úgy hozta, Passau, Linz és St. Pölten érintésével Kelet (túloldalról nézve Nyugat) kapuján, Viennán - ahogy Wolf mondta: Bécsen - át egész Buda-Pestig hajóztak a Dunán. A férfi partra tetette komor, fegyveracélszín Citoyenjét, s óránként száznegyven mérföldes sebességgel száguldott visszafelé összeszorított fogakkal, mintha a tatár kergetné.
Persze nem sokáig maradt ilyen tartózkodó. Buda-pesti látogatásaik mindinkább elhúzódtak, kezdetét vette a lidércnyomás.
A lány eleinte jóleső borzongással szemlélt mindent. A város felett őrködő Kuszaila-erőd zászlórúdján télen-nyáron félholddal, csillagokkal ékes zöld lobogót lengetett a szél. A televízió örökösen Pierre Vertes ötvenes években készült filmjeit sugározta: kegyetlen leszámolások váltakoztak vértelen, ám nem kevésbé megindító befejezésekkel - ilyen alkalmakkor a marseille-i alvilág amorózója rendszerint életfogytiglani száműzetést vállalt kedveséért. (Ó igen, az itteniek csak a tengerészkék öltönyös, puhakalapos, kezében rúgóskést vagy dobtáras géppisztolyt szorongató Vertest ismerték. Pedig legjobb alakításait a '26-os háború idején játszódó mozikban, idegenlégiós kapitányként, vadászpilótaként nyújtotta: szája sarkában tűzön-vízen át Thermidor füstölt, kemény ütéseivel vérszomjas hadzsikat küldött a földre, vakmerő berepülései nyomán szanaszét szaladtak a Legújabb Kori Dzsihad zöldturbános katonái... Ezek a filmek azonban, érthető okokból nem jutottak le Buda-Pestig.) A bazárnegyedben megszámlálhatatlan semmiséget kínáltak a suhancok, bronz meg sárgaréz talizmánokat, elefántcsont dísztárgyakat, ráolvasásokkal telirótt, "ősi" pergameneket a ravasz, vén arabok. Kebab, piláf, sörbet és törökméz mindig akadt, s ha a lány belefáradt a mászkálásba, a férfi engedelmesen visszatért vele a hotel kaszinójába, a Nagy Kerék mellé, ahol szertartásos áhitattal maroknyi zsetont nyertek vagy veszítettek minden alkalommal.
A negyedik látogatáskor aztán Wolfon elhatalmasodott a kószálhatnék. Se szó, se beszéd, eltűnt - s mire harmadnap visszatért, a lány szakított már a varázsos Buda-Pesttel.
Kirándulásaik mégis rendre ugyanitt, ugyanígy végződtek, sőt a férfi arra vetemedett, hogy elvállalta a Bankház kelet-európai ügyvivőjének tisztét. A látogatások és az ámokfutások ettől fogva rutinszerűvé váltak. A lány eleinte közönyével büntette, utóbb végigjárta az aggodalom, a düh stációit, így jutott a jeges elszánásig. Megérezte, hogy a Wolf biztonságáért folyó küzdelemből csak egyvalaki kerülhet ki győztesen. Nem szándékozott szakítani a családi hagyományokkal. Nem óhajtott meghátrálni épp egy közönséges város elől.
Ez az alak az enyém! - sziszegte magában, most is, a balkonon állva. Meglehet hatalmat kaptál a lelke fölött, Buda-Pest, de túlbecsülöd az erődet, azt hiszem! Hamarosan kitör a háború, feldúlnak, aléltra bombáznak, muszáj lesz eleresztened! És ha egyszer megússzuk, ráveszem, ne jöjjünk vissza soha többé! vállalhat más feladatot, törleszthet az ostoba bankháznak bárhol a világon Új-Franciaországban, Arcadiában például: mondják, Quebec meg Montreal csodaszép. Örökre eltűnhetünk Európából, ha tetszik, márpedig nekem tetszik, és idővel neki se lesz kifogása, tudom! Elmegyünk innét, elfutunk messzire... Nem kérek a titkaidból. Nem akarom tudni, mi vonz ide... Megyünk, még mielőtt tönkretenne, visszaveszem a lelkét, gonosz város, te!
Feltekintett. Keletről felhőfront közeledett, indigókék árnyékot vetett messze mag elé. A sűrűsödő homályban higanyosan csillámlott a folyó, míg az égről, akárha függönyt vonna össze valami láthatatlan, óriási kéz, sorra tűntek el az épp felszikrázó csillagok.
A lány csak állt és nézte: méltóságával nem fért össze az azonnali visszavonulás. Breton legendákon, Maleduine és Brenadan hajóútjainak történetén, szellemek és holtak vérfagyasztó históriáin edződött képzeletét nem egykönnyen ragadta meg az ilyen szárazföldi látványosság.
Amúgy is elkel itt a zápor. Jöhetne gyakrabban is. Jöhetne minden áldott nap, ó, Buda-Pest, hogy tisztára mosson!
Az első villám Kelenfölde felett lobbant, a nyomában támadt moraj a dombokon túl ült el. Buda minaretjei mindenre elszánt strázsaként várták a támadást, félholdjaik különös, nem evilági fénnyel izzottak a tetők felett. Egy percre elcsendesedett minden, s ebben az egy percben sorra gyúltak ki a lámpák a Chadde Talaban meg a többi sugárút hosszában, egész a Szabadkikötőig, meg a Ferhat Dag helyén kiépített polgári reptérig, ahol ugyancsak lapultak most a hatalmas, csupa ablak, csupa légcsavar gépek.
Villám lobbant másodszor is, a moraj egykettőre elhalt, a visszhang meg elkeveredett valahogy a pesti oldal sikátoraiban. Celine esőszagot érzett, s végre összeszedte a bátorságát ahhoz, hogy ismét megszólaljon. Ha letorkol, legföljebb elbőgöm magam - gondolta. A könnyeket esőben úgyse igen lehet látni.
- Vacsora után eltűnsz megint?
A férfi felrezzent, rápillantott. Szembogarában tűhegynyi fénypont, körülötte rőtes fényudvar - mintha dinamó működne a koponyájában, amelyet a közelgő veszekedés statikus elektromossága táplál. A lány, bár nem így tervezte, hátralépett, azok az apró lángok mégsem hunytak ki odabent. Wolf feléje nyújtotta fluoreszkáló kezét, s ő tüstént a Sixtusi kápolna kupolájának Michelangelo alkotta freskójára gondolt, ám igaza biztos tudatában megacélozta lelkét, s méginkább elhúzódott tőle.
Nem! - sugározta az elutasító mozdulat. Választanod kell: a város, vagy én. Nem hitegethetsz egyszerre mindkettőnket!
...Pár perccel később, a tükör előtt állva, sminkjét javítgatva meghallotta a hangokat. A hangok eleinte alig-alig sejlettek át a záporeső dobolásán, aztán fokozatosan erőre kaptak, szomorkásságukban megkapó dallammá álltak össze, s lány összerezzent, hisz hasonló helyzetekben - no meg nyomasztó álmaiban - számtalanszor hallotta ezt az egyszerű, önmagába visszatérő dallamot, nem mozdult.
...Most van szükség bátorságra, Aeneas, most erős szívre...
Minden hiába: a tükörben megpillantotta Wolfot, aki fehér ingben, propeller- nyakkendőben, vámpíros eleganciája nehéz vértezetében állt a csukott ablaknál, s azt tette, amit mindig, valahányszor kellemetlenül érezte magát, ha megbántották, vagy ha súlyos döntések meghozatalára kényszerítette az élet: lehunyt szemmel fújta ócska szaxofonját.
Amint a kereke betont értek, száz meg száz üteg össztüzét idéző égzengés kezdődött, nyomában végigkorbácsolta a vidéket a zápor újabb hulláma. Buda-Pest a hatalmasok szilajságával fitogtatta bűverejét.
A csúf, sokat látott Macchi V-402-es fékjei, motorjai, légcsavarjai, no meg eresztékei állták a próbát, s a turistaosztály egyik kopottas ülésében bóbiskoló férfit elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy ismét jól választott. Mihelyt a gép a reptér főépülete elé kanyarodott, jókora kavarodás támadt a fedélzeten: némelyek poggyászából már a gumikabátok is előkerültek, lapos üvegek jártak körbe, s mikor az ajtókat kinyitották, az emberek egymás sarkát tiporva igyekeztek lefelé - talán úgy érezték, hogy az elemekkel dacoló ócskaságot bármelyik percben villám sújthatja.
A férfi megfontoltan szedelődzködött. Kifakult pamuttrikó, vászonnadrág, katonabakancs, kék orkánkabát, kreol bőr, dús szemöldök, egyenes, fekete bajusz. Egy arc a tömegből. Szabályos vonású, békés, mindenek fölött jellegtelen. Csupán a száj két sarkában fedezhet fel egy-egy apró barázdát a szemlélődő - ezeket gondok, esetleg a fájdalmak véshették alattomban, esztendők hosszú során át munkálkodva azon, hogy mosolyát mind valószerűtlenebbé tegyék. A férfi nyilván tudta ezt, mert felettébb ritkán mosolygott, s ha netán mégis rákényszerült, féloldalasan tette, mint akinek a világról külön, nem túl hízelgő véleménye van.
Zsákját megmarkolva leszállt a gépről, még egyszer felpillantott rá, aztán nekiindult, sodródott a zápor ellen ernyővel, táskával, újsággal védekező sokasággal egészen a főépületig. Ott se teketóriázott sokat: célbavette a kijáratot, s vállal-könyökkel utat tört magának.
Legelőször a szagok értek el hozzá. Mintha egyenest az ő köszöntésére verődtek volna össze a négy égtáj felől. A kifőzdék szaga. A nedves gumikabátok szaga, a hasissal kevert balkáni dohány aromája, a kipufogógázok torokszorító bűze, no és még egy, semmi mással össze nem téveszthető, átható szag - a veszedelemé... Azon volt, hogy rendszerezze benyomásait, ám a város rögvest újabbakkal lepte meg. Bármerre nézett, csupán a rend őreinek hagyományos, ezüstzsinórzattal ékes uniformisai ötlöttek szemébe, a Kuszaila-erőd csődöreinek terepszín, az Iszlám Gárda harcosainak zöld mundérját hasztalan kereste. Ez egyvalamit jelenthetett csak.
Mozgósítást.
Míg várakozott, az újságok címsorait böngészte, a veszedelem előérzete mind megfoghatóbbá vált. Persze az arcokról is leolvasható; mi következik. Bizonyára ugyanúgy volt ez a '26-os háború, s minden azt megelőző összecsapás küszöbén: az emberi psziché a lehető legalkalmasabb műszer a történelmi sorsfordulók előrejelzésére... Hamidu basa, a Külügyminiszter azonban nyilván nem tudja ezt. Lám, még mosolyog, és békés megoldást, tárgyalásos rendezést ígér!
- Bey?
A semmiből előbukkant suhanc csak trikót és vászonnadrágot viselt, az előbbi immár teljesen átázva tapadt inas felsőtestéhez. Átvette a férfi poggyászát, s félrerántotta a melléjük gördülő furgon tolóajtaját. Megvárta, míg a jövevény elhelyezkedik, aztán maga is bepattant. Megütögette a sofőr vállát. Elvigyorodott.
- Te jól utaz, Bey?
A férfi bólintott, s közben azon töprengett, honnét áshatták elő ezt a madárijesztőt. Az emberek - még a legkipróbáltabbak is - a vész közeledtekor néha furcsán döntenek...
- Itt van minden, amit kértem? - fordult a suhanchoz.
Az megrázta magát, mint egy kutya - egyenes haja most jócskán a homlokába hullt -, s buzgón bólogatott.
- Lássam!
Az ülés alatt ütött-kopott utazóláda hevert. Címke címke hátán. Velence, München, Orleans, Nevers, Biarritz-sur-Mer. Aztán vérfoltok, feketék, mint a tinta, az újonnan érkezett mégis (ez nála a szakmai minimumot jelenti) felismerte bennük a vérfoltokat. Az utazóláda gazdája a jelek szerint körömszakadtáig védelmezte jogos tulajdonát...
A furgon végigrobogott a Chade Talabanon, besorolt a Kemál hídjára vezető sávba, s lépésben haladt tovább. A suhanc a férfi intésére kapkodva függönyözte el az ablakot.
Az utazóláda fedelének belső oldalára tükröt rögzítettek, ez saját alakja torzképét villantotta a lassan pőrére vetkező jövevényre. Oldalán, mellén, nyakán és végtagjain fehérlő hegek. Heg a bal combon. Heg, lőtt seb nyoma a jobb vállon, alig egyujjnyira a kulcscsont felett, hátul, a kimeneti nyílás helyén rózsás árnyalatú a bőr, a háton meg vörös, mint a ráké: micsoda forróságot állhatott ki valamikor! A bikanyak enyhe szögben előremered, a bikanyakon ezüstlánc, az ezüstláncon apró zacskó - egyelőre üres, de holnap estére, ha Allah is úgy akarja, nem lesz üres többé...
A férfi öltözködött. Kikeményített gallérú fehér ing, pantalló, nyikorgó, kényelmetlen lakkcipő. Nyakkendő, mandzsetták, némi pomádé. Jókora bankjegyköteg, cigarettatárca és öngyújtó a felöltő zsebébe, revolver a bal hónalj alá szíjazott tasakba, kés a bal lábszárra erősített tokba, sárga virág a gomblyukba: az ember, ugyebár megadja a módját - tessék, csak tessék, mesdames et messieurs!
Ahogy készülődött, a suhanc bámuló szeme láttára fokozatosan átalakult, nem csupán színt váltott, mint egy közönséges kaméleon, de arcot is. Bensőjében izzásig lohadt a tűz, pillantása hűvös lett és fensőbbséges, kitűnően illett az eleganciához, ahogyan öltözékét viselte. Az orkánkabátos jövevény - zarándok, alkalmi munkavállaló, ízig-vérig átlagember - nem volt többé, helyét egy másik, egy sokkal veszedelmesebb alak foglalta el, aki művét bevégezvén felemelte fejét, hunyorogva nézte a város fényeit.
Itt vagyok - gondolta.
Eljöttem megint, de ezúttal nem távozom üres kézzel. Lesz ami lesz, visszaszerzem, amit legutóbb elvesztettem!
Intett, aztán kilépett a hídon veszteglő furgonból, s ráérősen a szigeti bejáró felé indult, ahol - volánjánál egy megbízható emberével - a Tavsan Ada Hotel egyik taxija várta.
Sir Reginald, Marlborough lordja, a Brit Kereskedelmi Misszió vezetője szikár, gyömbérszín hajú, megnyerő modorú férfi volt, tekintetében az igazi gentlemaneket annyira jellemző, szelíd irónia lappangott. Az előkelőség esetében már önmagát értelmezte, így hát se pózokra, se különösebb visszafogottságra nem volt szüksége: jó étvággyal evett, pezsgőt rendelt, s úgy mosolygott a lányra, ahogy bármikor azelőtt.
- Háború? Mi sem természetesebb, kedvesem - hátradőlt, szivart keresett. - Pillantson csak a térképre, jó néhány kérdésre megtalálja ott a választ! A napjainkban végbemenő folyamatokat a jövő történészei alighanem az "Oszmán- Szeldzsuk Birodalom széthullása" - ként összegzik majd, ámbár a magam részéről találóbbnak érzem a "szétmarcangolás" kifejezést. A térség hatalmai és miniállamai egyaránt ugrásra készen, azt lesik mozdul-e zsákmány. A zsákmány persze évtizedek óta szinte mozdulatlan - ez megtéveszti őket. Minket azonban nem szabad tévútra vezetnie. A birodalom egy sor szempontból nagyon is eleven, s élethalál küzdelme során nem kisebb erő támogatja majd mint a fanatizmus. Mindez persze - legyintett pipájával bíbelődve - epizód csupán, egy véres epizód a sok közül. Ám, lévén Európa világunk előkertje; illik legelőszőr itt rendet teremtenünk.
- És azután? - kérdezte Wolf.
Sir Reginald a mennyezetre bámult. Pillanatokig úgy tűnt teljesen lebilincseli az asztaluk melletti kis szökőkút csobogása, a fények játéka a fodrozódó víztükrön.
Azután - mondta végül - alighanem az Uralig húzódó területek "átrendezése" következik, huzakodás a mongol kánokkal; apróbb helyi háborúságok jönnek, melyek végeredményeként úgy ötven-száz év múltán, esetleg kialakul ott valami egységes, nagyjából civilizált állam. Az erjedés továbbterjed Ázsia felé, csetepaté csetepatét követ, míg utódaink - ezúttal jó időre - meg nem torpannak a Himalája lábainál, a Mennyei Közép Birodalmának felettébb impozáns kapujában. Kitérőre kényszerülnek, s bizony elképzelhető, hogy a beidegződések rabjaiként egymásnak esnek az új világ egyik-másik darabjáért... Csak a színpadkép meg a szereplők változnak, a dal, ha szabad magamat ezzel az elcsépelt fordulattal kifejeznem, ugyanaz marad.
- Reginald nem bízik igazán a haladásban - jegyezte meg Lady Marlborough. - Így jár az, aki túl sokat foglalkozik a történelemmel! - Audrey Hepburnhöz való hasonlatossága első találkozásukkor, jó három éve annyira lenyűgözte Wolfot, hogy időbe telt, míg puhatolódzni mert. Ma már tudta, hogy a Lady eredeti neve Hepburn. Barbara Hepburn.
Cigarettára gyújtott, a feketébe öltözött, fezes pincérek jövés-menését figyelte a gomolygó füstön át. A jelenlévők közt, Istennek hála, egy halott se akadt, de ő azért vigyázott, hová néz. Elvégre a bombák nem válogatnak, még a legelőkelőbb emberek is sebezhetők...
A Lordra és a Ladyra pillantott most, s elömlött rajta a megnyugvás. Bárhogy forduljanak a dolgok, a pár épségben távozik Buda-Pestről, az elkövetkező két hétben (a sors szeszélye folytán ennyire látott csak a jövőbe) biztos nem lesz bántódásuk.
A gyömbérszín hajú férfi kiitta a pezsgőjét, s felállt.
- Jöjjön, Wolf, hadd legyen igazán görbe az esténk! Kedvem támadt próbára tenni a szerencsémet. A hölgyek - mosolygott - alighanem feltalálják majd magukat. Velem tart ugye?
- Örömmel...
Ahogy Lady Marlborough-val kettesben maradt, Celine Dorleac arra gondolt, igaz a mondás, miszerint Isten olykor azzal bünteti az embert, hogy teljesíti elhamarkodott óhaját.
A lapok, ahogy azt a vérbeli kártyások mondják, tízóratájt még "langyosak" voltak, olyan langyosak, hogy Sir Reginald komolyan fontolgatta, ne kezdjen-e inkább rulettel. Wolfnak elég volt egyetlen pillantás a Nagy Kerék felé ahhoz, hogy döntsön. A csontgolyóbissal bűvészkedő krupié ábrázatát a megvilágítás ellenére zöldes árnyalatúnak, mosolyát túlzottan merevnek találta, kétsége nem volt afelől, hogy halott, azaz halál vár rá a nem túlzottan távoli jövőben: a bombák áldozata lesz, netán haragosai használják ki a zűrzavart, s végeznek vele...
- Maradok.
- Bravó, kedves barátom, bravó! Ezt nevezem harci szellemnek... Hogy is mondta Napoleon? "Ha az alkalom nem kedvez, tedd kedvezővé!" - A Lord Wolfhoz hajolt, s hangját halkabbra fogva folytatta: - De mielőtt belevágunk, el kell árulnia, tényleg belelát-e a pakliba. Azt rebesgetik, ez az ami miatt folyvást nyer.
- Sokkal egyszerűbb a dolog. Már odaát, a nürnbergi üzemben megcinkelem a frissen elkészült lapokat...
A karóvékony, Lotharingiából "importált" Chef de Jeu helyet mutatott nekik, tiszta hamutálakat hozatott, azután biccentett és távozott. Leültek. Wolf előkotorta s gondosan feltornyozta zsetonjait. Négyszázezer. Valaha - nem is olyan rég - szédülni kezdett volna, ha ennyi pénzt kap kézhez. Azt a pénzt persze, amivel oly gondosan kerülték egymást annak idején, nem dukátként tisztelték...
A játékosok közt ismerősök és ismeretlenek egyaránt akadtak. Jelen volt Monsieur Lok, a Lengyel Respublika rendkívüli és meghatalmazott ügyvivője, Monsieur Carvajal, a skandináv áruforgalmi attasé, akadt néhány, pocakját a tradicionális széles selyemövvel palástoló helyi mágnás, egy gyémántokkal, igazgyöngyökkel teleaggatott idősebb magyar dáma, egy hajdani operaénekesnő, meg egy francia, aki talán épp egy komisz távolkeleti kiküldetés fáradalmait igyekezett feledtetni magával. Körös-körül feltünedeztek már a kibicek is.
A krupié újratöltötte az osztódobozt, lecsapta a fedelet, s harsány, tiszta hangon bejelentette a folytatást:
- Messieurs (nem fűzte hozzá, hogy mesdames - a XIX. század szigorú erkölcsű kilencvenes éveiben fogant hagyomány szerint ugyanis hölgyek nem űznek szerencsejátékot), les jeux sont faits. Numero six á la main!
A bejáratnál strázsáló teremfőnök visszhangozta kiáltását, a csellengők visszaszállingóztak: kezdetét vette az újabb játszma...
A férfi felsétált a vörös futószőnyeg borította lépcsősoron, be az üvegajtón, végig a kristálycsillárral bevilágított hallon. Senki sem kérdezett tőle semmit, senki nem próbálta megállítani - pedig egy időben sokan és sokféleképp igyekeztek ezen. Az a korszak azonban lezárult. Vége.
Csak még egyszer mondja valaki, hogy a dolgok soha nem változnak!
És a férfi mosolygott.
A maga módján.
Marlborough lordja licitált, mosolygott, húzott, kirukkolt - és három körben is nyert. Mire Wolf végzett erősen megcsappant tőkéje számbavételével, el is tűnt, hisz a rulettasztal krupiéja számára csak egy krupié volt a sok közül.
- Le banco est fait.
Monsieur Lok kinyúlt két lapjáért, a kezébe vette őket. Arcán merev mosoly.
- Non - mondta.
Abból, hogy nem húzott rá, nyilvánvalóvá vált, hogy ötje, hatja, netán hétje van. A játékosok lélegzet-visszafojtva figyeltek.
- Neuf á la banque - közölte a krupié utánozhatatlan előkelőséggel. Tehette: végre ismét övé lett a győzelem.
Az újonnan érkezett férfi kedvtelve figyelt. A hazardírozás volt lételeme,
- ...les jeux sont faits!
mestersége a halál.
"Banco"-t mondott, és két gyors leosztásban tetemes összeget nyert. Érezte a mindenfelől ráirányuló, kíváncsi vagy éppen bosszús tekintetek súlyát, mintha parányi rovarok telepedtek volna rá. Egyedül a szemközt ülő, keskeny arcú izraelita pillantott oda másképp. A Tamil - talán azért, mert éveket kellett várnia erre az alkalomra - úgy érezte, kettejük közt gyülemleni kezd valami a levegőben, valami, ami egykettőre parányi viharfelhővé állhat össze. Ha pedig összeáll...
Szemhéja megrebbent a sercenésre, pedig nem szikra volt, csupán a fickó öngyújtója.
Nyugalom!
Wolf hátradőlt, két füstkarikát indított útnak a mennyezet felé. Ezt az embert sosem látta azelőtt. Bőrének árnyalata, sötét szeme keleti származásról árulkodott. Dagesztán? Grúzia, vagy épp India? Egy valódi maharadzsa? Ha az, ugyancsak eltájolhatták. Ha meg feketéző, fegyverkereskedő, egyszóval nem úriember, annál jobb.
Hisz valójában én se vagyok az...
Elnézte kezében az osztódobozt, aztán újra szippantott cigarettájából, s füstbe burkolódzott, hogy elrejtőzzék átható tekintete elől.
Ismernélek...?
Bemondta a "Suivi"-t, és simán veszített.
Azután újra.
- A maga helyében kiszállnék - súgta oda a mindig mértékletes Monsieur Carvajal.
- Csak még egyszer...
Az asztal körül ülők megérezhették a feszültséget, mert teljes csendben várták, hogy a jövevény elbűvölje az újabb két lapot. Wolf, mint akin önpusztító őrület hatalmasodott el, tüstént felfedte őket.
Kilenc. A verhetetlen.
Az idegen vállat vont, szemügyre vette, amit kapott, aztán a posztóra hajította. Két értéktelen filkó.
A körülállók felszisszentek.
- Le baccarat - jelentette be a krupié feleslegesen.
Orlok gróf, aki fekete frakkjában, hátranyalt, őszes hajával, vértelen ajkával és karomszerű ujjaival legendás földijére Drakulára emlékeztetett, elismerően sandított Wolfra.
- Ha mindig ilyen jól döntenék, fiatal barátom - bölcselkedett -, már rég nem ülnék itt!
- Én itt ülnék - szólt közbe a felékszerezett dáma. - Csak nem gondolja, grófom, hogy ezt itt jókedvemben csinálom?
Wolf halványan elmosolyodott, beseperte a zsetonokat, és felállt. Szédült kissé, mégis eljutott valahogy a bárpultig.
- Egy Sandy Collinst kérek.
- Egy micsodát, Bey?
Felrezzent, tekintetét az elképedt mixerre emelte. - Whiskyt adjon - legyintett lemondóan. - Nagy pohár, semmi jég! - A citromlétől és a cukortól elbúcsúzhat. Ezek itt meg se értenék...
- Megengedi?
A jövevény volt, az asztal mellől. Kezében pohár - egy üres pohár.
- Elnézését kérem, ha megzavartam - folytatta bársonyos hangon, melyben egy árnyalatnyi akcentus lappangott... azaz inkább egy hajdanvolt akcentus emléke. - Nem az a célom, hogy revanche-ot kérjek, de nem is az, hogy gratuláljak a hidegvéréhez. Ami azt illeti... - Meglepő erővel egy közeli sarokasztal felé vonszolta Wolfot, aki nem tudott, s nem is akart ellenkezni. - Kísérteties a hasonlóság ön és egy régi ismerősöm közt. Mintha testvérek volnának. Mintha...
- Mikor látta utoljára? - kérdezte Wolf feszengve.
- Vagy négy éve. Néhány barátommal és egy hölggyel időztem itt, Buda- Pesten... - Cinkosan kacsintott, és leült. - Az illetőnek, akire úgy emlékeztet - mondta -, autója is volt. Egy kis kék autója. Milyen kár érte! Mert baleset történt, csúnya baleset.
- Baleset - visszhangozta Wolf. Fázott. Az ismeretlent fürkészte, annak arca azonban - akár az imént, a játszma során - rezzenetlen maradt. - Maga... maga látta?
Az éjsötét szemű férfi nemet intett. - Akkor már úton voltam a Ferhat Dagra, hogy elérjek egy gépet. A társaság felbomlott, a hölgy pedig... - Úgy tetszett, tekintete ezen a ponton elborul, ám az asztalnál nem volt elég világos ahhoz, hogy Wolf a dologról meg is győződhessék. - Hagyjuk. Régi história. A történtekről csak később, más ismerősöktől értesültem. A kocsi, mint mondják, letért az útról, egy fának csapódott és felborult. Az illető nyilván megsérült, talán épp a fején. Meglehet, amnéziában szenved - mindenesetre eltűnt, és én sehogysem tudok a nyomára bukkanni.
- Mi dolga vele? - kérdezte rekedten.
- Ó! - A sötétszemű elparentáló mozdulattal legyintett.
- Igazában semmi különös. Csak hát... - Elmosolyodott. - Meg se kóstolja a whiskyjét?
Wolf félretolta a poharat. - Folytassa!
- Tudja, a nagy kapkodásban itt felejtettem valamit. Apróság, de felettébb fontos nekem. Mármost, akárhogy töprengek, mindig oda lyukadok ki, hogy biztos az az úr találta meg, vagy...
- Vagy?
- Vagy tud valamit a hollétéről - fejezte be az idegen. Átható pillantását Wolfon nyugtatta, szája szögletében várakozásteljes félmosoly. - Évről évre nagy utat teszek meg abban a reményben, hogy valami nyomra akadok. Sokáig vártam, csakhogy most zavaros idők következnek, és hát... - Hirtelen előrehajolt. - Tekintélyes összeget szánok annak, aki az illető nyomára vezet.
- Értem - mondta Wolf lassan. - Értem már... - A poharáért nyúlt, nagy levegőt vett, és kortyolt az italból, mely folyékony tűz gyanánt ömlött el bensejében. - Fura véletlen. Mert tudja, történetesen én is keresek valakit.
- Csak nem azért - kapott a szón a jövevény -, hogy átadja neki, amit az úr a Viennába vezető műúton, vagy ennek közelében lelt egy holdas, nyári éjszakán?
- Dehogy! - Wolf kiürítette a poharát, s farkasmosollyal méregette a szemben ülőt. - Azért, hogy megtudjam végre, mi folyik körülöttem negyedik éve; hogy elárulja, ki a fene maga, és mire megy ki ez az egész! - Felállt. Ostobaság volt akár egy percre is megrémülnie, hisz rengetegen nyüzsögnek itt, csakhogy... Na igen, rémisztő ez az alak, hiába. Üres pohár, rezzenetlen kéz, fénylő, sötét madárszemek, és bennük...
Csalódottság? Megkönnyebbülés? Valami ördögi derű?
- Elnézést - mondta. - Akár maga, én is nagy utat tettem meg, engem is szorít az idő. Mennem kell.
A Tamil már nem nézett rá. Üres poharába bámult.
Nincs nála. Ha nála volna, megérezném.
Vajon elrejtette? És ha igen, mi a szándéka vele?
- A városba készül? - érdeklődött. - Mi lenne, ha elkísérném?
- Rendőrt hívnék.
A Tamil is felállt. Oldalra billentette fejét. Mosolygott.
- Nem mennél vele sokra - súgta.
Wolf kifújta homlokából rakoncátlankodó hajtincsét. - Tudom.
Azzal sarkon fordult és távozott.
A pultnál beváltotta a zsetonjait, s az összeg nagyobb részét nyomban a Wolf és Katzmann helyi számlájának javára iratta - ilyen helyzetekben döbbent csak rá, mennyire beleidegződött már az elővigyázatosság. Ha az idegen netán a pénzét akarná...
Persze jól tudta, hogy nem a pénze kell.
Hát akkor micsoda?
Sietős léptekkel haladt át a hallon, a kijárat felé.
Pedig maradtam volna, Isten a tanúm...
Szakadt az eső. A hotellal szemközti őspark fái néma óriásokként, a sétányok lámpái hosszan elnyúló fényfüzérekként sejlettek át függönyén, s Wolf megborzongott a kiruccanás gondolatára. Maradni természetesen éppúgy ostobaság lenne: mindent kockára tenne vele, talán még az életét is.
... de lesz ami lesz, ezen az éjszakán muszáj előkerítenem azt az asztrológust!
Hátranézett, az idegennek azonban színét se látta. Felgyűrte hát felöltője gallérját, behúzta nyakát, és ("Celine bocsáss meg!") futásnak eredt a túloldalt parkoló taxik felé.
A lány tizenkettő előtt tíz perccel tért vissza a szobába. Nem gyújtott villanyt. Az ágyra telepedett, hallgatta az eső dobolását. Utóbb cigarettára gyújtott, elmélyülten bámulta a tükörben izzó parázsfoltot - nem volt nehéz azt képzelnie, hogy Wolffal, az ezerszer átkozott Wolffal néz farkasszemet.
- Gyűlöllek - suttogta.
Saját hangja hallatán felbátorodott kissé, így hát elismételte:
- Gyűlöllek!
Aztán olyasmit tett, amivel önmagát lepte meg leginkább: sírva fakadt.
A fellegszürke gumicsónak az Akritasz-foktól húszegynéhány mérföldnyire délre hánykolódott a Jón-tenger hullámain. A rögtönzött ponyva alatt a Francia Haditengerészet egy deszantegységének tucatnyi túlélője hevert. Tíz-egynéhány órával korábban rajtaütöttek a Kalámei oszmán helyőrségen, hogy a Titkosszolgálat néhány a Peloponniszoszon foglyulesett ügynökét kiszabadítsák. Az amúgy jelentéktelen akció szomorú mérlege (egy levegőbe röpített rádióállomás, két súlyosan megrongált gyorsnaszád, egy lángba borított falu, kilenc halott és száznál is több súlyos sebesült) egykettőre epizóddá halványul a Nagy Vízért évszázadok óta folyó küzdelem annaleseiben, ha nagyjából ugyanekkor a miloszi oszmán flottatámaszpontnál fel nem száll egy hidroplán, négy géppuskával, két hexogén mélységi bombával és néhány félrészeg fanatikussal a fedélzetén. A fanatikusok pirkadat előtt három órával, nagyjából Kithira felett fogták az adást, melynek hallatán a Lampedusából kifutott francia tengeralattjáró, a Dessaix parancsnoka merülésre és a sebesség fokozására adott utasítást.
Alig derengett még a keleti látóhatár, mikor a gumicsónakban szorongók apró pontot pillantottak meg a távolban, s hadnagyuk utasítására a fegyverükhöz kaptak. Hat mérföldnyire nyugatra ekkor bukkant felszínre a Dessaix periszkópja, s a rutinszerű háromszázhatvan fokos fordulat után mozdulatlanná merevedett.
A parancsnok - igazi, kőkemény bresti gyerek - tehetetlenül figyelte az esztelenül meredeken lecsapó hidroplánt, bámulta a torkolattüzek szentjánosbogár-fényeit - még a kiáltásokat is hallani vélte, pedig hát nem tartozott a túlzott képzelőerővel megvert tisztek közé. A hidroplán, zsíros fekete füstuszályt maga után vonva távolodott, fordult, azután visszatért, s csak ennyi kellett, hogy a Dessaix fedélzetén az indulatok végképp elszabaduljanak. Az acélszivar kiürítette ballaszt-tartályait, úgy vágódott ki a hullámok közül, mint valami dühödt narvál; tornyából nyomjelző- és gyújtógolyók özöne szállt a sérült gép felé.
Az igazság pillanata volt ez. Illetve hát...
A fanatikusok közül hárman a gyors halált választották, a vízbe vetették magukat a lángoló hidroplánból, ketten azonban kitartottak, és a tengeralattjáró ellen fordultak üstökössé változott gépükkel.
- Merde!
A deszantegység huszonhat esztendős hadnagya, Cochrans marquis - aki mentőmellényének köszönhette életét, és akit egy görög halászhajó szedett fel napkelte után egy órával - utóbb, a szenátusi vizsgálóbizottság előtt elmondotta, hogy a Dessaix a felszínen volt még, mikor az oszmán flotta három könnyűcirkálója (a Kütahya, az Eskisehir és az Izmit) a helyszínre érkezett. A hajót senki sem hagyta el. A parancsnok engedte, hogy körbefogják, azután valamennyi torpedóvetőjéből tüzet nyittatott. Az Izmit lőszerraktára két egymást követő találat hatására felrobbant, a cirkáló jobbra dőlt, s alig három perc leforgása alatt eltűnt a melyben. A Kütahya viszonozta a tüzet, ám gránátjai rendre célt tévesztettek; a vízbetörés pillanatokkal később kioltotta a kazánokat, egymást érték a gőzrobbanások, az ágyúk elnémultak, az orrtorony elszabadult, elsodorta a hidat, a válaszfalak átszakadtak, s hamarosan e cirkáló felett is összecsaptak a hullámok. Csupán az Eskisehir maradt mozgásképes. Kilőtte ágyúit, azután elfordult a pusztulásra ítélt Dessaix-től, Pilasz irányába indult, de sosem érte el: egy Cataniából startolt francia repülőkötelék kora délután beérte, és a tenger fenekére küldte.
A háború más csak ilyen.
A vizsgálóbizottság egyébként úgy foglalt állást, hogy bár az incidens, s így a konfliktus elkerülhető lett volna, a meghátrálás csupán elodázza a probléma megoldását. A Dessaix tiszjeinek és matrózainak a Becsületrend posztumusz fokozatát adományozták, a titáni küzdelmet utóbb a párizsi Capitolium kupolájában is megörökítették. Cochran marquise egy ideig a lapok címoldalán szerepelt, valami előszerződést írt alá a Gamont filmvállalattal, azután visszatért egységéhez, és az Észak-Szparádok elleni támadás során annak rendje s módja szerint elesett.
Vive la Guerre!
Vive la France!
- Hová, Bey?
A taxisofőr nagydarab, dülledt szemű kalmük volt - nyilvánvalóan, kétségbevonhatatlanul élő ember, s ez jócskán megkönnyítette Wolf dolgát.
- A Bazárba - mondta, miközben megszabadult nyakkendőjétől. Az özönvíz előtti, csupa szárny, csupa króm Arlberg hátsó ülését ugyancsak kényelmesnek találta, kedve támadt egy cigarettához, ám idejekorán felfedezte a szélvédőre ragasztott matricát: KÖSZÖNÖM, HOGY NEM GYÚJTOTT RÁ!
- Folydogál? - érdeklődött, csakhogy elhangozzék valami.
- Módjával, Bey, módjával... - ingatta fejét a kalmük, a gyakorlott sofőrök hányavetiségével véve a kanyarokat. - Konyít valamit a kocsikhoz, he?
- Keveset.
- Akkor mivel foglalkozik?
- Utazgatok.
- Aha... - A sofőr gázt adott, ráfordult a pesti rakpartra, a felső visszapillantót állítgatta. - Egyedül utazgat?
- Egy hölggyel.
A sofőr köhintett. Nagy sokára szólalt csak meg újra megfontoltan: - Aszondom én, Bey, hogy vagy utánunk tép valaki, vagy ittam ma este anélkül, hogy feltűnt vó'na!
Wolf nem fordult hátra. Meglepően nyugodt maradt.
- Milyen gép? - kérdezte.
- Bellúnónak nézem... - A kalmük visszakapcsolt, de a motort nem bőgette fel. - Kettőnyolcas, olajzabáló motor, de ugrik vele, a fene enné meg! Nehéz batár különben, csakhát a kerekei...
- Látni, hányan ülnek benne?
- Csak egy kirlangic, Bey. Akarja, hogy meghempergessem?
- Eszébe ne jusson! Lefogadom, hogy fegyver van nála...
- Na és kinél nincs? - A sofőr lenyúlt az ülés alá, ócska automatát húzott elő, odamutatta Wolfnak. - A Büyüköm szedte el egy idegenlégióstól, még huszonnyolcban. Nagy széltoló volt ám az öreg! Az övébe' hordta: aszongya, őt az életbe' meg nem vágja többé senki! Naná, hogy lelőtték. Persze a pisztoly azért... - Eltöprengett, aztán mást gondolt. - Az a hölgy, akivel utazgat... szép legalább?
Wolf halványan elmosolyodott. - Szép.
- És szereti?
- Azt hiszem... - Szünet. - Remélem, szeret.
A kalmük bólogatott. - No, akkor kapaszkodjon! - Azzal lepadlózta a gázt, s az Arlberg meglódult, mintha lükést kapott volna. Wolf elhülten bámulta a jobboldalon elviharzó messzi fényeket, a baloldalt suhanó, mohos kőfalat. Forrón remélte, hogy azoknak a szerelőknek, akik a taxi futóműveit és fékjét legutóbb ellenőrizték, jó napjuk volt... Más teendője nem lévén, hátrasandított, belebámult az üldöző jármű kadmiumsárgán izzó reflektoraiba. Valami gyülemleni kezdett benn szépen, lassan, ahogy parázs izzik a hamu alatt; gyomrában alattomos forróság vert tanyát, a torka száraz volt, mint a tapló.
Nesze neked!
Egyszerre eszébe jutott a vén Katzmann, a bankház patriarchája: Izsák-forma, hajlott hátú, pergamenbőrű, élénken csillogó szemű figura. A bemutatás formaságai után kettesben hagyták őket, s ő, a jövevény, a betolakodó, csöndesen állt a falnál, a Van Eyck- és Rembrandt-vásznak alakjai mellett eltörpülve, további színlelésre, hazugságokra képtelenül. Végighordozta pillantását a szőnyegrojtokon, oda meg vissza háromszor, s mire felnézett, az öreg ott állt előtte, s figyelte.
- Honnét jössz, fiú?
Megmondta neki. Nem bírta nem megmondani: a vénember túlságosan is emlékeztetett a kölyökkori mesék nagy varázslójára, aki ha kell, megjelenik, s cinkos mosollyal mindent, de mindent a helyére tesz... Beszélt neki arról a másik világról, Antwerpen végzetéről, Amerikáról, a dinasztiák alkonyáról, Curie-ékről és Einsteinről, beszélt Belsenről, az új Exodusról meg az Ígéret Visszanyert Földjéről, s kimerülten hallgatott el egy jó óra múltán.
- Most azt gondolja, őrült vagyok, igaz?
A vén Katzmann íróasztalához bicegett. Éppen olyan volt, mint Óz - az omahai mutatványos persze, nem a Csodák Csodája. Az egyik fiókból ólomkristály palackot húzott elő, két gyűszűnyi pohárba töltötte a szeszt, s az egyiket Wolfnak nyújtotta.
- Arra vagy kíváncsi, mit gondolok, fiam? Nos, mindaz, amit hallottam, csak elmélyítette meggyőződésemet: nekünk izraelitáknak készen kell állnunk bármire - mindenre az égvilágon!
Wolf felrezzent, a kalmük torkára meredt.
- Megveszem a pisztolyát.
- Mit mond? - pillantott a tükörbe a taxis. - Bey, én aszondom, jobb lenne, ha én hempergetném a...
- Száz - mondta Wolf eltökélten.
- Mi száz?
- Kilencven a pisztolyért, tíz a kabátjáért. Rakjon ki valahol, és menjen tovább! Nem akarom, hogy belekeveredjen ebbe.
A kalmük eltöprengett.
- A pisztolyt nem adhatom el - monda végül. - De odaadhatom, ha megígéri, hogy visszaküldi, Bey. Már ha sikerül... - bökött hátra. - A kabát kell a kutyának. Elfogadom cserébe azt a trükkös nyakkendőjét!
Wolf kézbe vette a fegyvert. Olajos volt és nehéz. - Kösz.
- Nincsen mit, Bey. A kabát zsebében talál egy rakás cédulát, címekkel, számokkal. Napközben valamelyiken csak elér... Kész?
- Kész!
Az Arlberg motorja bömbölni kezdett. A kadmiumsárga ragyogás elhalványult, az üldöző lemaradt kissé. Elágazások következtek.
A kalmük a fékre taposott. - Most!
Wolf szinte kibukott a hátsó ajtón, intett, s a taxi már ott sem volt, eltűnt az esőfüggöny mögött egy súlyos automatával és egy ócska zsávolykabáttal szegényebbé, egy propellernyakkendővel és egy nagy élménnyel gazdagabbá tett sofőrjével. Mert aligha kétséges, hogy az éjszakai találkozás minden mozzanata, minden eléhangzott szó részévé válik a családi legendáriumnak - s mi más ez, ha nem halhatatlanság?
A Belluno közeledett, vakító fénypászmákat vetett messze maga elé. Fel- felsíró abroncsokkal követte az út enyhe kanyarulatát, s épp akkor vágódott ki a fordulóból, mikor Wolf kétkézre kapta, felemelte a fegyvert.
Égzengés. Az egyik reflektor kihunyt, a kocsi azonban csak jött tovább, olyan közel került, hogy Wolf megpillantotta a volán mögött ülő, eltorzult arcú alakot. Mintha két egymásra exponált, erősen kontrasztos fényképet kapott volna az illetőről: egyszerre látta borotvált fejű tatárnak és jó háromhetes vízihullának, sötétlő lyukkal a nyaka bal oldalán. Mintha...
Jobb füle mellet láthatatlan ostor pattant, amint a hangtompítós fegyverből kiröppent lövedék átlépte a Mach-féle határt - vagyis túltett e világ valamennyi repülő szerkezetén -, hogy ártalmatlanul csapódjék a falba a válla felett. Az újabb lövést nem várta be: ismét meghúzta a ravaszt.
A vízihulla nyakán sötétlő lyukból vér permetezett szanaszét, egy szempillantás alatt elhomályosította a szélvédőt is; a Belluno kitört balra, mint holmi megbokrosodott ló, szikrák záporában tarolta végig a kikötőbakokat, aztán megbillent, átfordult, a Dunába vágódott.
Wolf lassan felegyenesedett, a rakpart pereméig merészkedett és lebámult. A pisztolyt ólomnehéznek érezte, de nem engedte el.
Percekig figyelte az apróbb-nagyobb hullámgyűrűk közül ugyancsak kirívó hatalmasat, figyelte, míg egészen le nem simult a víz. Akkor - és csakis akkor - előrehajolt, öklendezett egy párat. A rosszullét nyomában hidegrázás járt, ám ezzel már birokra kelt, és egykettőre legyűrte. Az az alak visszalőtt. Kész lett volna megölni, bármilyen utasítást kapott is előzőleg a "maharadzsától". Ami történt, az ő hibája, egyedül az övé!
De most aztán...
Lassanként elállt a zápor. A felázott aszfalt itt-ott máris gőzölögni kezdett: gomolygó pára tompította Buda fényeit, s Wolf hálát rebegett ezért a Mindenhatónak. Valami azt súgta, az ismerős épületek legtöbbjének helyén csak romokat látott volna...
Félig-meddig önkéntelenül máris cigarettáért nyúlt. Bizonyos helyzetekben nem árt, ha akad olyasmi, amire erősen ráharaphat az ember. Mélyen beszívta, aztán kifújta a füstöt, s minden meggyőződés nélkül futásnak eredet, kettesével vette a lépcsőket felfelé, míg az első házsorhoz nem ért.
Úgy tűnt, szerencse kíséri ezen az éjszakán: egy lélek se akadt az útjába. Visszanézett. A Kemál-hídon át, a várost átszelő kelet-nyugati főútvonal hosszában változatlanul élénk volt a forgalom, ideát azonban, ahol egymást érték a tiltó táblák, zsákutcák, ormótlan kőlapokkal egyenetlenül fedett kis terek, rég megszűnt már a zsúfoltság, kitisztult a levegő. Ázott ebek nyargaltak kapualjtól kapualjig, a pincék mélyén új áramlatok fodrozták a tavak tükrét, melyeken megannyi apró gálya gyanánt, pozdorja ringott csendesen.
A valaha itt húzódó városfalnak nyoma se látszott. Pedig II. Szolimán, Buda meghódítója időt, költséget nem kímélve erősítette meg, röviddel 1555-ben bekövetkezett halála előtt. Új bástyákat emeltetett, kialakíttatta a ciszternák rendszerét, ám nem számolt a történelemmel. A hídfő környékének védőműveit 1661-ben a levegőbe röpítették Lotharingiai Albert Galíciából betört csapatai. A rajtaütést követő, egyenlőtlen küzdelemben, s később, a robbanáskor az Igaz Hit tizenegyezer harcosa veszett oda. Azóta járja a mondás az oszmán hadseregben: "Buda-Pesthez Mekkánál, Medinánál is közelebb az ég"! A falak tégláiból rakott ispotályok egészen 1809-ig álltak, majd leégtek, elpusztultak a Beutharnais herceg vezette francia seregek visszavonulását kísérő csetepatékban. Az elátkozottnak mondott földet a XIX. század közepétől kezdve örmény mágnások vásárolták fel, ők emeltették e telkeken az igazán időtállónak bizonyult bérkaszárnyákat, az újkori Bazár erős bástyáit. Ezekben, mi tagadás, nemigen tettek kárt a századelő kisebb-nagyobb talajmozgásai, de még a '26-os háború bombái sem. Négy-öt náció hat-hét nemzedéke tanyázott már falaik közt, környékükön is elhintve a filozófiák, életstílusok és kultúrák bábeli zűrzavarának magvát.
Wolf, még "előző" életéből, jól ismerte a szomszédságot. Az utcai front ablakaiban televíziók kékes fénye villódzott, zsongás azonban csak a víztől elnehezült ponyvájú portálok felől hallatszott - a félvilági (ha nem alvilági) klubokban francia parfümre, bajor sörre, autóalkatrészre, vagy jóféle anatóliai hasisra menő billiárdcsaták dúltak. Valamivel beljebb, az utcák labirintusában bújt meg a voltaképpeni Bazár, ez az évszakot, napszakot nem ismerő, nem tisztelő keleties forgatag - az áldott forgatag, mely nyomban ideérkezése után magába fogadta...
Wolf az átbagózott, átszaxofonozott, vagy simán átdorbézolt éjszakákra gondolt, szája szögletében felderengett a mosoly.
Mintha hazajönnék...
Aztán megesett a baj.
Reflektorfény vakította el megint. A pocsolyavíz szanaszét fröccsent, ahogy a csúf, csukott katonai terepjáró lefékezett az oldala mellett. Ablakaiból a Kuszaila-erőd kimenőruhás bakái vigyorogtak rá. Wolf behunyta szemét, de beletörődőn, hamar felpillantott megint. Hátha a rémképek ezúttal elmaradnak, hátha...
A terepjáró volánja mögül ellenzős sapkás kurd hadnagy kászálódott elő. Orrán, kissé félrecsúszva, az elmaradhatatlan, foncsorozott lencséjű napszemüveg, képén kétnapos szakáll-árnyék. Milliószám látni hozzá hasonlókat, hogy a rosszsorsot valahogy kicselezzék, a napégette bőrű fiúk számos nemzedék óta katonának állnak, ott véreznek Brussa, Nikaia és Nikomédia falainál, Szíria, Thessalia és Havaselve csataterein - mindenütt, amerre a hódító szeldzsuk és oszmán szultánok útja vezetett.
Nyilvánvaló evilágisága nyugtatólag hatott Wolfra, aki a fegyvert zsebrevágva "lyi aksamar"-t suttogott, s újra mosolyogni próbált.
- Jó estet neked is, testver... - visszhangozta a hadnagy, a nyáron idevezényeltek zavartól bukolikus magyarságával, mire Wolf immár őszintén felderült. Touché! Beosztásának, stílusának, ruhatárának és pózainak hála, valódi származása a többség előtt titokban maradt - nem akarta, hogy szánalommal vegyes tisztelettel méregessék, lopva bár, de tanulmányozzák, ahogy az ősvilági lények csontjait, ritka kövületeket szokás -, egyeseket azonban úgy látszik, lehetetlen rászedni. Alighanem összes trükkje is kevés lenne ahhoz, hogy a száguldozó, egész világot átölelni vágyó hadnagyot elbolondítsa.
- Nem jo ideki ma este testver - mondta épp a kurd. A terepjáró felé biccentett, napszemüvege tükrében felszikráztak a túlpart fényei. - Gyere velünk, csapni görbe estet!
Wolf kitörölte szeméből a vízcseppeket, fázósan gyűrte fel a zsávolykabát gallérját. Mulatni egyet a régi szép idők emlékére? Nos, miért is ne? Ha katonákkal az oldalán bukkan fel, üldözői nagy ívben elkerülik, és ha nem tőlük kell tartania, hajnalig talán eszébe jut, hol állt a ház, ahol az asztrológussal...
Megadóan tárta szét két karját, mozdult, válaszolni akart, de amint újra a kurd arcába nézett, elfult a hangja.
Megint!
Iszonytató látványt nyújtott most a hadnagy. Jó pár napja halott lehetett, bőre halovány, szikkadt volt, mellében tompán csillant a csipkés szélűre hasadozott fém. Átforrósodott réz, megperzselt fű szaga örvénylett körülötte, elkeveredve a kerozin bűzével. Napszemüvege eltűnt, üres szemgödrei körül kabócák csápoltak szelíden, elnyílt szájából hangyák menetoszlopa indult útnak éppen új, nagyszerű küldetése felé...
Wolf nem mozdult - nem mert mozdulni -, a terepjáróból pedig egymás után másztak elő a rémületesnél rémületesebb fantomok: elrongyolódott uniformisú, kar vagy láb nélküli torzók, no meg túlélők, korai ráncok szabdalta arccal, a harctéri, őrület vigyorára álló szájjal... Előkászálódtak valamennyien, ők, az istenigazában még ki sem tört háború nagy vesztesei. Vesztesek a vesztesek közt, hisz a győzelem merőben elvont fogalom, míg ezekkel az emberekkel - maholnap senkikkel - egy-egy kis világegyetem pusztul el menthetetlenül. "Szörnyű sors!" - mondja a Korán, melynek lapjain szép számmal akadnak még hasonlóképp megfellebbezhetetlen igazságok. Elvégeztetett!
Megint eleredt az eső. Tán a Próféta hullatta a könnyeit halálra szánt híveiért, ahogy valaha rég... A legenda szerint új melegvízű források fakadtak akkor a budai parton, most azonban csak köd hömpölygött vigasztalanul. Wolf félrebillent fejjel figyelt. Az élet színpadáról kiszorultak, mintha összezsugorodtak volna kissé: űr támadt körülöttük a létezés terében, mely széles, negatív dicsfényként övezte alakjukat. Fojtott hangú párbeszédük aláfestése gyanánt szférák zenéje hallik, lelküknek készít már szállást odaát, a...
Megborzongott.
Elég!
Egy kurta termetű, fejetlen tetem a vállát veregette, s ő egyszerre elszégyellte magát.
Kényeskedünk? - gondolta. Hisz ezek itt emberek, eleven, normális emberek. Nem velük, velem van baj. Ők bentlakói ennek a valóságnak, én úgy zuhantam ide. Ők a katonák, mégis én voltam, aki lövöldözött. Ráadásul...
Ráadásul fluoreszkálok a sötétben, mint egy istenverte óramutató. Miért ne mehetnék hát velük? Miért?
Erőt vett magán, és barátságosan hátba vágta a fejetlent. A hadnagy meg egy másik tetem hahotázva belekarolt. Flaskát dugtak az orra alá, a vállát veregették, járművükbe tuszkolták - eszébe se jutott ellenkezni. Egy közhely motoszkált benne, amellyel az utóbbi néhány esztendőben (mivel ideát egész máshogy csengett) csínján kellett bánnia, ám melyet tán sose érzett még aktuálisabbnak:
- Szelavi...
Céline álmodott.
Nem talált utat hozzá a bekapcsolva hagyott televízió sercegése, se az eső egyhangú dobolása: messzebb járt, mint mostanság bármikor. Korlátnál állt megint - ezúttal egy jókora tengerjáró korlátjánál, kapaszkodott, úgy nézte a vizet. Nézte és csodálta, mert hát olyan rettentően sok volt belőle, most tudta (a Papa mondta!), hogy nem csak őt, a hajót is egykettőre elnyelhetné, ahogy más hajókkal tette - s tehette, hisz úgy hívták, Óceán.
Céline tehát bámult és, mi tagadás, félt is egy kicsit.
A Papa mindig tisztelettel, ám bizonyos hányavetiséggel emlegette az Óceánt, valahogy úgy kezelte, ahogy a Mamával bánt azelőtt. Bár mondani sose mondta, talán úgy érezte, halálakor a Mama valamiképp eggyé vált az Óceánnal, s a Nagy Víznek kijáró tisztelet nem egyéb az ő emlékének ápolásánál. Persze nem mindig gondolkodott így. Ha sokat ivott (s néha bizony ez is megesett), s azt hitte, lánya nem hallja, nyomban komiszkodni kezdett az Óceánnal, gúnyolta, gyalázta, s ilyenkor minden lehetséges módon dacolt vele - Céline csak jóval később értette meg, hogy ezen a módon igyekezett elégtételt venni mindenért. Válaszképp olykor-olykor orkán tört rájuk, az ormótlan, széles alkotmány azonban, mellyel a Papa járta a tengereket, ellenállóbbnak bizonyult a Mama könnyű vitorlásánál. Viharok idején a Papa mindig maga vette át a kormányt, s az emberek keresztet vetettek, valahányszor megpillantották vállas alakját a híd ablakain át. Mondták, miközben a hullámokkal küzd, egyszerre sír és nevet. Céline szemében persze enélkül is óriás volt. Mitikus hős. Brenadan és Malduine. Ő volt, aki előbb úszni, kötelet csomózni, utóbb vitorlázni, helyztemeghatározást végezni, legvégül ütni, rúgni, szúrni tanította. Már csak a Papa létezett számára, ez a konok breton, aki húsz-egynéhány éves korára mindent elért, s harminc se volt még, mikor a legdrágábbat elveszítette; a Papa, akinek saját üvege van az Ó- és az Újvilág minden valamirevaló tengerészeti klubjában; aki özvegyi státusa védelmében matrózszerelésbe bújt s szakállt eresztett. Aki megmutatta neki az Arcturust, az égbolt díszét, hajósok és pilóták közös vezérlő csillagát. Aki mindig mellette termett, valahányszor felzokogott az éjszaka síri sötétjében, s ezerszer is elismételte:
"Egyet se félj, chérie, vigyázok rád!"
Az álmában tizenöt évessé visszafiatalodott Céline Dorleac szeméhez emelte apja messzelátóját, úgy kémlelte a horizont ívébe már-már beleolvadó partokat. A sziget az Azori-csoport valamelyik tagja, netán Madeira volt - a lányt ez egy cseppet sem érdekelte. Valahonnét odafentről az árbocőr éles kiáltása szállt, mire az alsó fedélzet matrózai is félbehagyták munkájukat, s a korláthoz tódultak.
- Ott!
A kéklő messzeségben narválok, "tengeri unikornisok" raja haladt tempósan nyugat felé. Némelyik állat roppant legyezőre emlékeztető oldalúszóit széttárva a szelet is segítségül hívta, a farkuszonyok csapásai nyomán tajtékívek fehérlettek a vízen. A szarvak erdeje, a duzzadó bőrlebenyek láttán egyetlen kérdés ötlött mindenki eszébe: Vajh' miért látta célszerűnek az Isten, hogy efféle eleven gályákat teremtsen?
- Közelebb mehetnénk, Papa?
- Nem lenne bölcs dolog, chérie. Nézd csak!
Céline nézte. Állított az élességen, aztán az ajkába harapott: azt hitte, a lentiek szórakoznak vele, mert amit látott, leginkább kézre hasonlított, másodpercekbe telt, míg rádöbbent, hogy ez a sokujjú, sápadt kéz milyen messze van és milyen óriási. Mennydörgő robajjal tört elő a mélyből, pár pillanatig csak lebegett, vádlón az égre mutatva, s olyan visszhangzó csattanással zuhant vissza, mintha súlya alatt holmi roppant kristálytükör hasadt volna meg. Egy időre alámerült, s tán egy fél mérfölddel távolabb szökött fel újra - egyenest a narválok rajának tartott.
A Dorleac-flotta vonalban haladó négy tartályhajóján kurtán bődült a gőzkürt. Céline látta már a jelzőzászlókat is. Sárga-fekete-sárga: a veszedelem színei.
- Féljobb - szólt oda a Papa a kapitánynak. Különös, nagyon különös volt az arca. - Féljobb, és előre. Ideje odébbállnunk...
A mélységből kiemelkedett roppant lábasfejű támadásra indult.
A megbolydult fedélzet egy pillanatra elcsendesedett, a megelevenedő mítosz igézete alól hasztalan igyekeztek kivonni magukat a hagyomány által "hét tenger ördögé"-nek nevezett breton, Surcouf cserzett bőrű, kérges szívű utódai... A krák láthatólag elhirtelenkedte a dolgot, nem sikerült kapaszkodót lelnie kiszemelt zsákmányán, s mire felocsúdott, már a rajt vezető narvál rontott neki - biztosan senki nem tudhatta. Párafelhő terült szét a messzeségben, a víz szinte forrt; a lány nem bírta levenni szemét a ködön átsejlő, szív alakú uszonyról, mely előbb vadul csapkodott, majd görcsös rángásba kezdett; apja tekintetét kereste, s hogy nem látott maga körül sápadt arcoknál, vértelen, vonássá húzódott ajkaknál egyebet, egyszerre kitört belőle a zokogás.
Jóval később, felnőtt fejjel sikerült csak viselkedésére valamiféle magyarázatott találnia: alighanem az illúziót siratta el azon a verőfényes napon - sírt, mert többé nem hihette, hogy az Óceán szelídebb, kíméletesebb lett azután, hogy megkapta a Mamát; nem hihette, hogy a Papát az égvilágon semmi nem rémíti meg, s azt is be kellett látnia, hogy az élet legfőbb törvénye, célja és értelme nem más, mint a halál...
És hiába tett meg hosszú utat azóta, hiába vallotta konokul, hogy mindenre akad megoldás: valahányszor sarokba szorult, ugyanazt az álmot látta, ugyanazt a kétségbeesést élte át újra és újra. Egy évtizede kísértette az emlék, s a határtalan, kék ég, a tűző nap alatt vég nélkül küzdöttek azok ketten: a narvál meg a krák...
Csatangolni indultak - hogy valamivel éjfél után az Ezüst Félhold Klubban, Wolf egykori munkahelyén kötöttek ki, nem volt egyéb véletlennél. A tulajdonos persze igyekezett a lehető legtöbbet kihozni a dologból: magára vállalta az első rundó költségeit, megpiszkáltatta a társaságnak jutott asztal közepén álló vízipipát, tust húzatott, azután karonfogta, és egy csöppnyi színpadra vezette a beletörődötten mosolygó fiatalembert.
- Bayanlar, baylar! Mesdames et messieurs! Hölgyeim és uraim! - harsogta. - Íme, klubunk ma esti meglepetése: egy régi ismerős!
Wolf meghajolt, majd mintegy ösztönösen a keze ügyébe tolt szaxofon felé nyúlt. A kurdok őrjöngtek, dobogtak, és az asztalt verték; a törzsvendégek némelyike új cigarettát sodort, hogy a műélvezethez idejekorán "belője" magát. Valaki még a billiárdszoba kétszárnyú ajtaját is kitárta. A gomolygó cigarettafüstből két ingujjra vetkezett, borotvált fejű nehéz vagány alakja bontakozott ki: az ajtófélfának dőltek, várakozásteljes csendben krétázták dákójukat.
Wolf széket húzott maga alá, és leült. Egy vézna pincér poharat nyújtott át neki. Karcos trák whiskyvel volt színültig, s miután belekóstolt, és kiköhögte magát, már azt se bánta, hogy lámpákat irányítanak rá. Hadd legyen meg az örömük!
Fogott egy könnyed D-t, és elfújta nekik a Heyman-féle "Easy Come, Easy Go"- t. Rég megfigyelte, hogy bolondulnak az olyan, odaát örökzöldnek minősülő számokért, amilyen a "Them Three Eyes", az "Ain't Misbehavin" vagy a "Lorelei", tucatszor is képesek végighallgatni a Previn-féle "Sketches of Spain"-t, a sanborni variációkat viszont ki nem állhatják. Az általa ismert popzene számukra persze sose létezett, aligha meglepő hát, hogy az ízlésük konzervatív. Sebaj: még pár év, és hozzászoknak az újhoz - már ami a jazzt meg a bluest illeti.
Elfújta az "It's Only a Papermoon"-t aztán egy kis szünetet tartott, és fenékig ürítette a poharát. Az "After You've Gone" közben rögtön feltűnt neki néhány furcsaság. A falak hullámzottak, a pincérek féktelen jive-ot jártak, a hasas vízipipák jobbra-balra dülöngéltek. Valahányszor pislantott, látómezejében ragyogó foltok sokasága úszott tova - s mindig hasztalan igyekezett megszámolni őket. Pedig talán...
Mulatunk, öreg, mulatunk?
Nem tudott számot adni róla, hogy került vissza a kurdok körülülte asztalhoz. Talán az ösztönei segítették, mint afféle vándormadarat. Akárhogyan is, fellélegzett a szereplése alatt végbement változások láttán. A hadnagy társaival együtt elevennek tűnt, olyannyira elevennek, hogy Wolf gyanítani kezdte: a találkozás eredményeképp módosult valamelyest a jövő. Meglehet, míg idebent múlatják az időt, egy jótét lélek ellopja a dzsipet, aminek következtében a kis csapat a városban reked, lekési a mozgósítást - és a háborút. Meglehet...
Rekedten felkacagott, s csak akkor hagyta abba, mikor a szomszéd asztalok egyikénél megpillantott valakit, vér- és koromfoltos holnaputáni újságokkal letakarva. Az illetőnek mindössze csupa mészpor keze látszott: tűnődve babrált egy koktélkeverővel. Neki, szegénynek nem lesz szerencséje. Wolf hunyorogva nézte, aztán összerezzent. Hideg borzongás kúszott végig hátgerincén, nyomában kiütközött a félelem verítéke.
És ha rám is ez a sors vár?
Szédelegve talpra állt.
Ha hullajelölt vagyok én is, csak még nem vettem észre?
Leintette a hadnagyot, aki épp valamiféle vérfagyasztó történetbe kezdett bizonyos kísértethadzsik viselt dolgairól. Hátratolta székét, talán fel is borította, mert többen - köztük az újságpapírral letakart tetem - feléje fordultak. Ügyet sem vetett rájuk. Megindult, könyökkel-vállal tört utat magának az asztalok közt ácsorgók tömegén át. A zenekari emelvény mellett alacsony, lángvörös hajú leány toppant elébe, a karjába esett, felágaskodott és megcsókolta, közben suttogott valamit, alighanem olaszul. Wolf szórakozottan cirógatta a tarkóját úgy fél percen át, azután felrezzent és továbbállt, hogy előkerítse végre a tulajdonost.
A bárpultnál lelt rá. A ritkuló hajú férfi Pernod-t kortyolgatott. Hajdani alkalmazottját, bűvészét és első szaxofonosát közeledni látva letette szemüvegét. Az egész kontinensen nem akadtak ötnél többen, akik kedvéért ilyesmit tett.
- Segíthetek? - kérdezte.
Wolf mély lélegzetet vett. - Szükségem volna...
- ...társaságra? - A ritkuló hajú elmosolyodott. - A választék a te helyzetedben úgyszólván korlátlan, kedves barátom. Csak mutass rá az illető hölgyre, tüstént bemutatlak neki, ahogy azelőtt. Itt van például...
Wolf konokul rázta a fejét. - Tükör kell. Minél nagyobb. Hol találok tükröt?
- Mintha nem tudnád, mon garcon, mintha nem tudnád! A női öltözőben természetesen; ott, ahol ez a táncos lány annak idején... - A tulajdonos kacagott. - Akad persze egy kisebb idefent, a gardrobe mellett is, de alig hinném, hogy beéred vele!
Wolf biccentett, sarkonfordult, és már ott sem volt.
Félúton járt már az előtér felé, mikor visszanézett. A ritkuló hajú férfi mosolygott és intett, majd feltette szemüvegét, s ismét elvegyült vendégei közt. Ekkor látta utoljára.
A ruhatárnál nem csak tükör, telefonkészülék is akadt, ám Wolf ezekben a percekben kizárólag magára tudott gondolni. Behúzódott a sarokba - a bejárattól most súlyosan leomló bársonyfüggöny választotta el -, és olyan közel hajolt a foncsorozott felülethez, amennyire csak mert. Hisz minden tükör átjáró is egyben, világot világgal összekötő kapu, amelyen át az óvatlanok valószínűtlen dimenziókba zuhanhatnak... Figyelte a folyvást növekvő, képmását elhomályosító párafoltot, aztán erőt vett magán, és letörölte. Szembenézett a túloldali Wolffal, ezzel a hosszú arcú, pillanatnyilag zilált hajú, zavaros szemű figurával, akinek homlokán, mint afféle stigma, apró sebhely, egy négy év előtti autóbaleset emléke fehérlik. A száj két sarkába barázdákat vésett az aggodalom, körös-körül önálló életet él, vibrál pár izom, s enyhén remeg a kéz is, de amúgy...
Felsóhajtott.
Élek!
Mégsem lépett hátrább: lenyűgözték a tükör nyújtotta távlatok. Ha nem is kapu, ablak volt, méginkább képernyő, a műsor pedig csupa ismétlés.
Wolf a homlokához nyúlt. A benyakalt szesz kezdte éreztetni hatását, fájt a feje - s e tompa sajgásban egy évekkel korábbi, élesebb fájdalom emléke kísértett. Időről időre mintha fel is lángolt volna újra, s mikor alábbhagyott, lelki szemei előtt, elsárgult fotók gyanánt sorjáztak emlékei. Sötétség, azután villámlobbanás: verítékben fürdő, csupa korom férfiarc. A férfi neve: ordítozás. A férfi neve: pofonok. "Ki vagy? Kicsoda? Honnét jössz? Beszélj már, te rongyos! Beszélj, mert..."
Villámfény, majd újabb képek. Félhomály, százak kínlódó lélegzetvétele a szegénykórház mesebelinek tűnő, ám nagyon is evilági mocskában. Fény és sötétség, napok, hetek múlnak, és már itt is a Bazár: az ágrólszakadt árusok, jövők-menők, hórukkosok taszigálják, s ő csak megy rogyadozó lábbal, tépett zakóban, trikóban és tornacipőben; az összehajló épületek labirintusa hűvös, a belső kertekben szökőkutak csobognak, de nem érheti el őket. Elemel egy napszemüveget és rohan - lám, kezd visszatérni az ereje, mert a nyomába se érnek! -, azután lerogy valami fal tövében és zihál. Vakító napfény keskeny sávja vetül rá, a ragyogásban por kavarog, valahol a közelben szaxofon kesereg, s ő máris arrafelé botladozik, mint akit megbabonáztak: az Ezüst Félhold Klub, a derűsebb jövő felé. Esténként előbb fúj, majd elvonul valahová, cigarettát sodor és szív, utóbb nyakkendőjét igazgatva, visszatér az apró színpadra. Akik látják elhűlnek, hisz halvány fényudvar övezi, olyanformán, mint a régi keresztény faliképek szentjeit. Pedig nem szent - ó, korántsem az! Kendőjéből galambokat bűvöl elő, keveri a kártyát, zsonglőrködik és kést dobál, végül meghajol, legyint, és eltűnik valami lánnyal, hogy elő se kerüljön másnap alkonyatig... A nyárból ősz lesz, az őszből tél, tavasszal meg, fecskék helyett, a Wolf és Katzmann megbízottai érkeznek... "Az arca... A mozdulatai... Semmi kétség, a vérünkből való!" Biccentések, mosolyok, érthetetlen jiddis mondatok foszlányai, majd ("Mostantól minden a legnagyobb rendben lesz!") a Bankház címerével ékes, nagy fekete autó; tariszkuszokkal szegélyezett úton suhan vele, át három határon a tengerig...
Elkomorodott.
Visszatért persze, amint alkalma nyílt rá, a házat azonban, ahol az asztrológussal összeakadt, nem sikerült meglelnie. Igaz, többnyire céltalanul bóklászott a pesti oldal szűk utcáin, s reménykedett, hogy valami csoda előbb- utóbb nyomra vezeti. Hasztalan igyekezett a helyet fix pontok alapján betájolni, hisz saját dimenziójának régi épületei, templomai ideát jó négyszáz esztendeje romba dőltek, köveiket széthordták, nyomuk se maradt. A megzabolázatlan Duna itt jóval szélesebb medret vájt magának dél felé rohantában, s talán épp ezért sekélyebb lett, alaposan megkönnyítette az e tájon élők dolgát. Ők azonban mindössze négy hidat építettek a századok során, használni pedig többnyire a Kemál-félét használták, melynek íve a magyarok által "Nyulak szigete"-ként emlegetett Tavsan Adát érintette. Maga a sziget alkalmas tájékozódási pontnak tűnt mindaddig, míg Wolf rá nem ébredt: saját városa térképén se tudná helyére tenni. Azért csak jött, évről évre, hol kocsival, hol gyalogszerrel rótta az utcákat, hátha ráakad a komor bérházra, melynek lakója magyarázattal tartozik neki... Kezdetben úgy érezte, ha találkoznak - pokolba a vérebekkel! - nyomban a torkáénak ugrik. Aztán, ahogy újra meg újra átgondolta a történteket, lehiggadt valamelyest. Mert hát...
Mert hát varázsló a pasas...
A kétségbevonhatatlan tényt még mindig zsibbasztónak találta. Saját világában Houdini után már valamirevaló szemfényvesztők se akadtak, a mágia gyakorlása elfeledett tudomány volt, a varázslók, egyéb mitikus lényekkel együtt, kihaltak. Ideát - mint a szakirodalomból kiderült - takarékosabban bántak a népek a légben, vízben, földben rejtező bűverővel, a manával, avagy hívebben őrizték hagyományaikat - a csodalények egyik-másik fajtája mindenesetre nem veszett ki, s olykor-olykor (főként Ázsia mélyéből) hírek jöttek különleges képességű emberekről. Olyanokról, akik számára az életre keltés, a jövőbe látás, a gondolati úton történő anyagformálás a lebegéshez mérhető rutingyakorlat csupán - akik bármikor, bármilyen alakot felvehetnek, s bizony ez a szerencséjük, hisz a normális halandók - érthető okból - a pokolba kívánják őket, s ha tehetik, nyomban az életükre törnek.
Az asztrológus... Vajon közéjük való?
Idáig jutott a töprengésben, mikor a tarkóját meglegyintette a hűvös légáramlat. Mozdulatlanná dermedt. Így belelátnak a kártyáiba? Figyelik? Ha igen, miért nem hallattak magukról előbb? Miért...
Az ajtócsapódást csak pár pillanattal később hallotta meg. Ez aztán végképp kizökkentette a trancszcendentális hangulatból. Az előtér padlóján súlyos léptek koppantak. Valami csörrent. Na igen, egy varázsló belépője merőben más volna. Sokkal... stílusosabb.
A kívnácsiság arra sarkalta, hogy félrehúzza kissé a függönyt, s szemügyre vegye az újonnan érkezetteket. Négyen voltak. Egymás mellett álltak a nagyterem küszöbén. Egyikük - szürke balont viselő figura - fojtott hangon beszélt, egy lendületes karmozdulat közben félfordulatot tett, vonásait meghökkentő élességgel rajzolta ki a bentről ráhulló fény.
Wolf lélegzete elakadt.
A férfi, aki azon a bizonyos éjszakán, ott a roncsban életre pofozta. Aki rángatta, aki törökül, franciául és magyarul szólt hozzá, aki, mielőtt megfutamodott, rongyosnak nevezte.
A maharadzsa a Kaszinóból!
Visszahúzódott a függöny mögé és a falhoz lapult, igyekezett eggyé válni vele. Rájöhetett volna hamarabb is - például azonnal. Rájöhetett volna, ki ez, hogy mire megy ki a játék, csakhogy nem figyelt eléggé. Még a rakparton történtekből se okult, de most aztán...
El kell tűnnöm!
Egyszeriben nyugalom szállta meg. Bizonytalan kéz, meg-megrebbenő szem: mintha sose lettek volna. Várt egy percet, megmarkolta zakója zsebében a pisztolyt, felgyűrte a kalmük zsávolykabátjának gallérját, aztán előbújt a függöny mögül, és megcélozta a kijáratot. Az üvegajtó tükrében ott derengett a nagyterem küszöbén hagyott poszt - a másik három, a maharadzsa vezetésével nyilván asztaltól asztalig járt odabent. Idővel biztosan eljutnak a tulajig, aki azonban, diszkrét férfiú lévén, csak a fejét ingatja a kérdésekre, aztán mosolyogva mondja: "Hozzánk se jut el mindenki, messieurs. Sajna nem segíthetek. Biztosan emlékeznék rá, ha megfordult volna itt az illető..."
Odakint, a krómdíszes régiségek, Soult-ok, Arlbergek, Camayk sorában szürke furgon parkolt. Wolf nem sokat tétovázott, most már biztosra akart menni. A vén Katzmann bizonyára elégedetten köhécselt, bólogatott volna a két penge láttán - ezek a jobb lábszárára szíjazott tokban lapultak. Az egyik hajítótőr volt: veszedelmes, közelharcra azonban alkalmatlan játékszer - a furgon kerekeit a másikkal szúrta ki, aztán felegyenesedett. A kurdok terepjárója a túloldalon állt a fal mellett. Nem vitte el senki, de Wolf már meg se ütődött ezen. A hadnagy és társai életben maradnak, mert nem jelentkeznek - így fog történni, ez az egyetlen lehetséges megoldás. A terepjáró nem illik bele a képbe, vagyis el kell tűnnie...
Vállat vont.
Legyen. Én fogom elrabolni.
Pár éve - még a túloldalon - valami futóbolond, aki városlakó létére egy ütött-kopott dzsippel járt, megmutatta neki, hogy az ilyen gépek kulcs nélkül, akár zsebkéssel is elindíthatók. Most próbát tett a keskeny pengéjű tőrrel, és harmadszorra sikerrel járt. Jobbjával addig tapogatózott, míg meg nem lelte a kéziféket. Kiengedet, aztán kapcsolt, gázt adott, s már ott se volt. A fényszórókat meg a műszerfal-világítást csak az utca végén kapcsolta be. A kanyarokban eleinte bizonytalanul kotort a sebváltókarral, s persze kész katasztrófa volt a fék is, de valahogy azért boldogult. Menekülő nyúl módjára vetette magát a sikátorok labirintusába. Kétfelől szürke és rozsdabarna foltok, falak és ponyvák, néhol - akadálypálya ez, az úristenit - kőrakások, szanaszét szaladó, csúf korcsok. Egyszer-egyszer felpillantott. A terepjáró vászontetejét egy darabon kihasították, hogy az anyag szükség szerint félregyűrhető legyen: errefelé már csak ilyen a naptető.... A hasítékon át tépett felhőket látott most, torlaszuk mögül olykor-olykor kiragyogott a hold... A gép abroncsai tükörsimára koptatott kőlapokon sírtak, a kis tér közepén, mindenki által elfeledetten, valami keresztény szent bárgyú mosolyú szobra állt; szemben, egy átjáró túloldalán higanygőz lámpa égett, Wolf arrafelé lódult . És a fékre taposott, mihelyt a főútvonalra ért.
Ó, hogy az a...
A fél város lángokban állt. Innét a Chadde Talabanról tűrhető kilátás nyílt a pesti part házsoraira, a szemközti oldal pisla fényeire, melyeket jócskán elhalványított a földöntúli ragyogás. A hegyen, ahonnét Szent Gellért hordója startolt egykor, égett az erdő. Az élénkülő szél szikrazuhatagot sodort a villanegyedek felé... A fluoreszkáló füstgomolyok körül, mint bódult éjjeli pillangók, repülőgépek köröztek, aztán, mintha elunták volna a dolgot, a felhőkbe vágtak, s lecsaptak megint; egy kötelék a Kemál-hídra támadt bombáival, az azonban, csodák csodája, ismét ép maradt, egy másik egész rárepült a sugárútra, és gépfegyversorozatokkal pásztázta - Wolf tisztán látta a folyvást közeledő becsapódásokat, a megérzés mégis arra indította, hogy a helyén maradjon. A trikolórral díszített törzsű Nieuportok köteléke elszáguldott felette, a magasból pár világítógyertya, meg egy kéttonnás gyújtóbomba hullott alá, a detonáció pillanatában lángtengerré változott a környék - Wolf azonban csak várt. Várt vadul dobogó szívvel, a volánt markolta; szeme káprázott, s csengett a füle, pedig egyetlen hang se hallatszott egész idő alatt. Csupán a szél zúgott, a terepjáró motorja dohogott roppant evilági módon, még valószínűtlenebbé téve a kísérteties panorámát. Wolf várt - s míg várt. Egész háztömbök rogytak meg, omlottak le csendben, akárha szégyenkeznének, a Tavsan Ada körül tíz-tizenkét roppant gejzír csapott fel, azután lángvirágok nyíltak az őspark szívében, a lovaspólópályát a teniszcsarnokkal összekötő sétány hosszában, a Hotel homlokzatán, mindenütt; a Kuszaila erőd reflektorai vadul firtatták, ágyúi füstbokrétákkal pettyezték az eget... Néhány Nieuport megbillent, csóvát húzott, majd aláhullt a pokoltűzbe. Az egyik végigszánkázott a Talabbanon, keresztülsuhant a terepjárón, egyenest a sikátorba csapódott, ahol másodpercekkel később felrobbant. Wolf még azt is megvárta, csak utána adott gázt óvatosan, és indult meg előre a fantom- lángokban.
A sugárúton több karavánra való fantomjármű haladt - simán áthajtott rajtuk. Cigarettára gyújtott, igyekezett összeszedni gondolatait. Háború. Bombázás és tűz. Alig három nap múlva. Addigra - már ha a képességében megbízhat. Messze jár. Meglehet, évekig vissza se térhet, vagy mire visszatér, egy új, minden tekintetben ismeretlen várost talál a régi helyén, és akkor...
Akkor végképp itt ragadok...
Az ajkába harapott.
Számolt-e vajon az asztrológus a háborúval? Nyilvánvalóan. Őt, aki mindent tud, mindent előre lát, aligha lehet ilyen potomsággal meglepni. Ha pedig tudja, mi következik, bizonyára megteszi a maga óvintézkedéseit. Gondoskodik arról, hogy tanyáját elkerüljék a bombák, megkíméljék a tüzek: mindez a hatalmában áll. Marad, mert maradnia kell - s hogy miért, az most fog kiderülni.
Most, vagy soha...
Átverekedte magát a fantomautók áradatán, ügyet se vetett többé a háztömböket ostromló fantomlángokra, a záporozó fantomtéglákra, az utat itt-ott eltorlaszoló fantom-omladékra, meg se állt a Duna-parti Öregtoronyig, ahonnét oszmán őrszemek figyelték valaha a hajóforgalmat, a környéken sátorozó nomádokat, vagy épp a Szent Liga közeledő portyázóit... Kikászálódott és magához vette a térképrekeszben lelt messzelátót. Tétovaság nélkül fölfelé indult a rozoga csigalépcsőn: ismerte a járást. Három éve fedezte fel a kilátót az útikönyvben, s többször próbált a magasból helyzetmeghatározást végezni, sikertelenül. Ezen az éjszakán végre könnyebb lesz a dolga.
Hat percre - nem megvetendő teljesítmény - volt szüksége ahhoz, hogy a kilátóba érjen. Hátát a kőkockáknak vetve kilihegte magát, aztán a korláthoz lépett. A hold alig karnyújtásnyira lebegett, fénye beezüstözte a folyót, a még ép tetőket, a Kanuni-mecset roppant kupoláit. Az égről eltűntek már a fantomgépek, a "tűzvész" azonban egyre terjedt, s noha az éjszakai levegő balzsamos, esőszagú maradt, Wolf meg-megborzongott az iszonyattól. Gyehenna! Az épületek kártyavárak gyanánt, kísérteties csendben omlottak össze, a Hadzsvar- híd fémszerkezete fehéren izzott, utóbb megrogyott, a hullámok közé ereszkedett, s eltűnt egy sűrű gőzgomolyban... A rőtes ragyogásban, mint megzavart hangyák, menekülő fantomok tülekedtek mindenütt: rakoncátlankodó málhás állatokat vezettek, kézikocsit vonszoltak, vagy épp kerékpáron cikáztak a menetoszlopok közt... Messze, keleten a hajnal gyöngyházfénye derengett, hátterére feketén rajzolódtak a csonka falak, aztán...
Wolf megnedvesítette az ajkát.
Igen - gondolta. - Igen.
Jó két kilométernyire, a bazárnegyed peremén szigetként emelkedett ki a romtengerből egy masszív bérház... Lovagvárra, kísértetkastélyra emlékeztetett, sötétbe burkolódzott, csak valahol a negyedik szint magasságában látszott két világos ablaknégyszög. Sehol egy találat. Sehol egy lángnyelv. Mintha az ütegek kezelői, a Nieuportok pilótái, no meg a fosztogatók összebeszéltek volna, vagy mintha...
Wolf a nyakába akasztotta a messzelátót, és megindult lefelé. Ügyelt minden lépésére: tartott tőle, hogy amit az imént észrevett, nem lett volna szabad észrevennie; hogy a torony nyomban ráomlik, úgy óvja meg tőle a titkát.
Odabent persze semmi baj nem érte, odakint ellenben kis híján elgázolta egy diplomatarendszámú, sötétzöld Monterey, melyet tompultságában fantomautónak nézett.
- Marha! - kiáltotta neki franciául a sofőr, ő derűsen rábólintott, aztán ismét a terepjáróba szállt.
Hajnali három óra lehetett, mire célhoz ért. A nagyjából háromnapnyi jövőben tomboló tűzvész mögötte maradt, elmaradtak a fantomok is, a környéken nyugalom honolt. Wolf egy sikátorban parkolt le, azután megfontolt léptekkel, ám ugyancsak szorongva betért a szemközti, most újra épnek látszó blokk egy kivilágított kávézójába. Felhajtott két feketét törökösen, vett egyet az estéről maradt lapokból, végül becsomagoltatott pár szendvicset, úgy lépett ki megint az éjszakába. A változatosság okáért esett, azért az újságját a feje felett tartva nyargalt át a kiszemelt kapualjba.
Amint behúzta maga mögött a súlyos kaput, térdmagasságból tompa mordulást hallott. Látni semmit nem látott, előkotorta hát a szendvicset és odanyújtotta, amerre a kutyákat sejtette - valahogy úgy, ahogy az áldozati ajándékot szokás.
- Késtem, fiúk - közölte. - Majd' négy év a késés, de nagyon remélem, nem jöttem hiába... - Felpillantott a negyedik emelet világos ablaknégyszögeire. Szuflájából csak suttogásra futotta már: - Visszataláltam... Itt vagyok!
Már a küszöböt átlépve megérezte: valami nincs rendjén. Az előszobában sötétség honolt, kripták, cintermek homálya, amellett hideg volt, pokolian hideg. Mintha valahol valaki nyitva felejtette volna egy nyavalyás hűtőszekrény ajtaját. Wolf tétován a kutyákra sandított, azok azonban már nem foglalkoztak vele, egyet-egyet mordulva letelepedtek az ajtó mellett. A férfi erre felkattintotta öngyújtóját, a hüvelyknyi gázláng fényénél merőn bámult rájuk. Ugyanazok a dögök lennének? Képtelenség, hisz a lakás sem egészen ugyanaz. Vagy mégis? S ha igen, ki építette ezt a házat? Hát azt a másikat?
- Hé! - kiáltotta rekedten. - Hé, kösse meg a baglyát: megjöttem!
Semmi válasz. Elöl, a kivilágított nappaliban nyikordult egyet a padló, azután...
Nyögés.
Wolf egy szempillantás alatt zsebrevágta az öngyújtót, előrántotta a pisztolyt, és falnak vetett háttal a sarokig osont. Megvárta a második nyikordulást, berúgta az ajtót, s a fegyvert kétkézre kapva mozdulatlanná dermedt a klasszikus "Ne tovább!" pozícióban. Tekintete végigpásztázta a helyiséget. Csupasz falak. Körben ládák, batyuk, bőröndök. Halomban a könyvek, folyóiratok, napilapok. Asztal. Priccs. Üres üvegek. Tolószék. Múmia.
Múmia?
Lehunyta szemét.
- Uramisten - suttogta halálra váltan, és leengedte a pisztolyt.
Mire felnézett, a múmia nem csupán feléje fordult, közelebb is gördült. Pókhálófinom ősz hajával, vízkék szemével, vastag ajkával zavarbaejtőn emlékztetett Klaus Kinskyre.
- Wahhlf? - formálta a szót a fogatlan száj.
A fordulat, hogy "Vén, mint az országút", az ő esetében keveset ragadott volna meg a lényegből. Ránézésre lehetett II. Ramszesz öregapja, inka totem, vagy akár a Teremtő maga. Múzeumi üvegszekrényben, meg talán legkomiszabb álmaiban lát nagynéha hasonlót az ember, és el is borzad annak rendje s módja szerint. Wolf csalódottságot érzett mindössze, meg valami feszengésfélét: "Mindenható atyám, ne engedd, hogy pont most adja be a kulcsot! Mit kezdenék vele?"
Az aggastyán olajozatlan sarokvas nyikordulására emlékeztető hangot hallatott. Felemelte jobbját, erőtlenül intett. - Egghhrn...?
- Tessék? - Wolf jobb megoldás híján, közelebb hajolt.
- Eggh... Eghedül? - ismételte a múmia némiképp türelmetlenül.
- Egyedül jöttem, igen. Visszataláltam, hála a bombázásnak. Tudja, a holnaputáninak. A franciák földig rombolják az egész környéket, elpusztul minden - ezt az egy házat kivéve.
Az aggastyán szemei elkerekedtek. - Lehhtj... jöhffr?
- Egen, a jövőbe látok - ismerte be Wolf. - A közeljövőbe, úgy háromnapnyira. Eleinte nagyon zavart, aztán megszoktam. Ideális körülmények közt három nap ide vagy oda nemigen számít. Keletre utazni persze nem tanácsos ilyen állapotban, de én nem választhattam: jönnöm kellett. Azt reméltem, magától mindent megtudok. Hogy elárulja, mi történt velem. Hogy mi keresnivalóm itt, és hogy... - Ösztönösen körülpillantott. - ...hogy miért fénylek néha a sötétben! - Szemmagasságba emelte fluoreszkáló két kezét. - Látja?
A múmia meglepő gyorsasággal mozdult, csupa ránc ujjai a férfi arcát érintették. Valami villant odabent, egy másodpercnyi szúró fájdalom, zuhanás valószerűtlen képzete kísérte. A Wolfot övező aura gyorsan halványult, s mire eltűnt, a vízkék szemek lecsukódtak.
- Hé, hé! - suttogta Wolf rémülten. - El ne hagyja magát, öreg! A végén még...
- ...meghalok? - fejezte be helyette a matuzsálem lehunyt szemmel. Várt, köhintett párat, aztán oldalra billentette fejét, és szörnyűségesen elmosolyodott. - Tartok tőle, Wolf, hogy ez még akkor se sikerülne, ha akarnám. Amúgy - pillantott fel - nem áll szándékomban. Különösen, mivel ideért végre. Persze tudtam, hogy jönni fog. Éreztem, jól választottam. A magafajtának nem veszhet örökre nyoma: ahhoz túlságosan életrevaló és makacs... - Hátrább lökte tolószékét, és körbegurulta emberét. - Fogyott pár kilót, tudja? Nyúzottnak látszik de túljutott a nehezén. Most már csak...
- Egy pillanat! - Wolf szédült. - Eszerint maga... maga a varázsló? Az asztrológus? Személyesen?
A múmia egyre mosolygott. - Ideát házalónak neveznek. Illetve - fűzte hozzá csenevész karját széttárva - annak neveztek, mielőtt szégyenszemre ittragadtam.
- Mikor történt? - kérdezte Wolf gyanakodva.
- Ki tudná pontosan megmondani? Legyen elég annyi, hogy a határ akkortájt még a Leithától nyugatra húzódott, a tisztességre adó nők még elfátyolozták arcukat, és az ezüst félhold is fényesebben ragyogott, mint manapság... - Az aggastyán félrenézett. - Ebben a felettébb romantikus korban élt egy ember. Rendelkezett néhány... nos, mondjuk úgy, sajátos képességgel, és ezek, bár dúsgazdaggá nem vált általuk, lehetővé tették, hogy a maga ura maradhasson egy olyan világban, ahol ez korántsem volt természetes. Hosszú ideig beérte ennyivel, a sors azonban kegyetlen játékba kezdett vele: az útjába vezérelt egy nőt, akit az égiek nem neki szántak...
- Kellemetlen.
- Csakugyan az - sóhajtotta a múmia. - A jótét lélek persze megzavarodott, s szorultságában hibát követett el, olyan hibát, amely egy nálánál alacsonyabb osztályú mágus esetében is szégyenletesnek minősült volna. Hatalmával visszaélve a Pandemonium Alsó Zónáihoz folyamodott segítségért. Sikerült néhány istentelen teremtményt megidéznie, ezek utóbb elszabadultak, s mire megfékezte őket, már egész sor csúf haláleset történt. Emberünknek minden írott és íratlan törvény szerint vállalnia kellett volna a büntetést elvakultságáért, ő azonban...
- Kereket oldott?
- Bár ezt tette volna! De nem, sokkal alantasabbat művelt: hagyta, mi több, úgy intézte, hogy egy ártatlant pusztítsanak el helyette.
Wolf bólintott. Kezdte már érteni, miért is van idebent olyan nagyon hideg.
- Akit csalárdsága a vérpadra juttatott - folytatta a matuzsálem színtelen hangon - történetesen ugyancsak járatos volt a mágikus tudományokban, s a rendelkezésre álló rövid idő alatt kiagyalt egy roppant mód közönséges átkot. Semmi "Vesse ki testedet a föld, ne fogadja be lelkedet az ég!"-szerű halandzsa.
Mint mondják, valahogy így hangzott: "Én meghalok - te élj! Vénülj, keseredj és fonnyadj meg, de élj! Élj örökkön örökké!"
- És?
- Nincs "és" - legyintett a múmia. - Nézzen rám!
- Ha nem muszáj...
- Nézzen rám, Wolf! Három évszázada tengődöm itt, három évszázada bűnhődöm, és mi tagadás elegem lett belőle. Fizikai valómban két emberöltő óta nem hagyhatom el ezt a lakást, melyben oly kevés már a mana, hogy a legegyszerűbb ráolvasásaim se működnek már. A maga aurájából merített energiának köszönhetem, hogy egyáltalán beszélni tudok, és ha minden marad a régiben, ez a javulás sem lehet tartós. Módot kellett találnom rá, hogy megtörjem az átkot - és végre- valahára megtaláltam! Temérdek utánjárással meghatároztam a helyet és az időpontot, azután...
- Mintha azt mondta volna, képtelen elhagyni a lakást!
A múmia tekintete elkalandozott. - Az ember számos tekintetben hasonlatos a kígyóhoz - mondta tűnődve, s csak mosolygott Wolf elképedésén. - Nehogy félreértsen: ez nem értékítélet, metafizikai hasonlat csupán. A dolog még képszerűbb, ha egy szelvényezett testű féregre gondol. A féreg teste a születés és a halál pillanata közt nyújtózik, minden egyes szelvénye az ember egy-egy énjének felel meg - hisz minden egyes nap új emberként ébredünk, nem igaz? - Hátravetett fejjel, göcögve nevetett. Wolf még mindig komolyan aggódott az életéért. - Elképzelni is nehéz festőibb látványt egy harminc-egynéhány éves, ereje teljében lévő embernél, aki megszámlálhatatlan énjével, mint menetoszloppal sarkában rója sorsa országútját. A bátrak karavánja! Az alteregók egyszerre lépnek, egymás számára mindvégig láthatatlanok, de azért valóságosak mind egy szálig. Rendszerint az idő folyásával párhuzamosan menetelnek, ám akadnak olyanok is, akik - a maguk jószántából, netán szükségből - merőleges helyzetet vesznek fel, menetoszlopból rajvonallá válnak, s különféle dimenziókban szórják szét egymással szoros kapcsolatban álló énjeiket. - Várt. - Bizonyára kitalálta már: én a rajvonalban veszteglők táborába tartozom. Legfőbb ideje, hogy újra nekiinduljak, ezért intéztem úgy, hogy találkozzunk. Üljön le!
Wolf engedelmeskedett.
- Figyeljen rám - mondta a matuzsálem. - Figyeljen jól, és ha valamit nem ért, kérdezzen nyomban. Mindennél fontosabb, hogy tökéletesen átlássa a helyzetet. Ha kiszárad a torka, töltsön magának a portóiból. Emlékszik még, hol tartjuk?
Wolf bólintott. - De mit...
A múmia egy intéssel belefojtotta a szót. - Később. Nem tudni, meddig lesz elég az erőm. JóI ül? Füstölnivalója akad? Rendben, kezdjük. Nem is akárhol: a Mahdinál. Hallott a Mahdiról, he?
Wolf nagyot nyelt. - Olvastam róla.
- Egen, egen... Akkor biztosan tudja, milyen jelentős szerep jutott neki e valóságvonal történelmében. Felbukkanása természetesen nem volt véletlenszerű. Láncszeme volt csupán annak a folyamatnak, amely jó tizenötmillió esztendeje vette kezdetét - akkor alakult ki a manapság Szueziként emlegetett szoros, a Földközi tengert a Vörös tengerrel és az Indiai óceánnal összekötő természetes átjáró. Ez a tektonikai véletlen lehetett az alteráció nyitánya. A mi világunkban újabbak tudtommal nem követték. Persze - tette hozzá homlokráncolva - egyes valóságokban rá se ismerni a vén Európára, úgyhogy bizonyos értelemben mindketten szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Higgye meg, Wolf, az itteni alternatíva még a jobbak közül való!
- Ha maga mondja...
- Helyes. És most vissza a Mahdihoz. Hirtelen bukkant fel, üstökösként ragyogott, azután eltűnt - nyílt titoknak számított, hogy meggyilkolták.
- Pedig azt tartották róla, sebezhetetlen - mormolta Wolf.
- Ráadásul a prófétájuk, a bálványuk volt. Ki ölhette meg?
- Egy asszony, fiatal barátom, csakis egy asszony! - Az aggastyán kivillantotta fogatlan ínyét, úgy vigyorgott, mint valami hiéna. - S hogy miért épp egy asszony? Roppant egyszerű. Az az ember, akit a világ Mahdiként ismer, egy talizmánnak köszönhette hatalmát - egy talizmánnak, amelyet sihederkorában talált, mikor társaival kifosztott egy Ormuzd-szentélyt a perzsiai Sáhrud közelében. Biztosra mentek: környékbeliek voltak valamennyien... - Várt. - A szentély őrét megfojtották. Talán maga a későbbi bálvány tette - biztosat nem tudok. Egy dolog mindenesetre bizonyos: az osztozkodásnál szerencsés kézzel választott. Ámbár - fűzte hozzá elrévedőn - nyilván akkor is a talizmánt választja, ha a jövőbe lát. Ha megsejti, hogy idővel elkerülhetetlenül a vesztét okozza.
- Miféle talizmán volt? - kérdezte Wolf száraz torokkal.
- Csuda egy talizmán! Éleseszűvé, ellenállhatatlanná, és győzhetetlenné tette viselőjét - emberfeletti lénnyé, aki sebezhetetlen volt mindaddig, míg csak férfiak törtek ellene - s akinek vesztét okozta az asszonyi álnokság! - Hátravetette fejét, hangtalanul kacagott. Így kellett lennie, Wolf, így kellett lennie! A derék perzsák nem tévedtek. Ormuzd csakugyan a Világosság istene, a talizmánt pedig, a hagyomány szerint legalábbis angyala, Armaiti készítette, hogy a világ minden új korszakának hajnalán átadja az arra legérdemesebbnek - egy halandó vitéznek, aki sikerrel veheti fel a harcot a Homályisten, Ahriman, és szolgái ellen. Szegény jó Armaiti! Hiába, a felsőbb szintek lakói merő jószándékból követik el a legsúlyosabb baklövéseket, s e szabály alól még az Élet bűbájos angyala sem lehet kivétel. Ahriman, a sötétségben lakozó, nyilván azóta is mosolyog. Jó oka van rá. És a mi Urunk legyen irgalmas, ha egyszer hahotázni kezd!
Wolf maga elé bámult. - Ez az Ahriman... hatalmasabb Ormuzdnál?
- Ki tudná megmondani? Kettejük harca az idők kezdete óta dúl, s váltakozó sikerrel folyik majd tovább az idők végezetéig. A zoroasztriánusok szerint Ormuzd legyőzhetetlen, Ahriman csak ideiglenesen bitorolja a világ egy részét. Ormuzd teremtette, helyezte az égboltra a Napot, a Holdat, a csillagokat - Ahriman és démonai öröktől fogva azon fáradoznak, hogy kioltsák őket. Ormuzd az égő áldozatot kedveli, Ahriman a kiontott vért. Ormuzd a rend, a békesség istene, Ahriman a káoszé, a háborúé. S mivel az igazán tiszták, sajna, rég nincsenek már közöttünk, Armaiti talizmánjának birtokosa szükségképp válik Ahriman vak eszközévé!
- Maga hisz ebben? - hüledezett Wolf.
Muszáj hinnem - suttogta az aggastyán. - Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy láthattam Ahrimant. Ő... - a megfelelő kifejezést kereste - ... felfigyelt rám. Magához emelt, próbát tett velem.
Wolf megborzongott. - És?...
- Nyugalom, fiatal barátom! A kritikus pillanatban megriadtam, mire eltaszított. Talán jobban tette volna, ha megöl. Mert attól a perctől fogva tudtam: mégis a másik oldalon a helyem.
- Remek. De mi közöm mindehhez nekem?
A matuzsálem egy darabig hallgatott. A tolószék karfáján pihenő kéz madárkarmokra emlékeztető ujjai meg-megremegtek. - A talizmán négy évvel ezelőtt, a maga balesetének éjszakáján ismét megkerült. Egy tamil zsoldos vezette bűnbanda bukkant rá a Mahdi teteme mellett, odaát Budán, a régi fürdő romjai közt. Menekülés közben harcba keveredtek a városi őrséggel, s a vezért kivéve mindannyian ott pusztultak. Ami a talizmánt illeti...
Wolf karjai zsibbadni kezdtek. Fázott, de nem a hidegtől. - Tovább!
- Mikor megéreztem, mi történt, erőm maradékát felhasználva kapcsolatot létesítettem a felsőbb szférákkal. Olybá tűnik, Armaiti meghallgatott, és belátta végre, mekkora veszedelem fenyeget. Megértette, hogyha talizmánja a Tamil kezébe kerül, a küszöbön álló háború egy valóban új, minden eddiginél szörnyűbb kor nyitánya lesz. Nem tehetett semmit, hogy ezt megakadályozza - én ellenben tehettem. Gondoskodtam róla, hogy a választás pillanatában még valaki a megfelelő helyen legyen. A Tamil már-már megkaparintotta a talizmánt; Armaitinek döntenie kellett kettejük közt. - Oldalra billentette fejét, csupa ránc jobbjával erőtlenül intett. - Abból, hogy életben látom, csak egyvalamire következtethetek, Wolf: az angyal magát választotta!
A lakásban, az eső dobolását leszámítva, csend honolt. Wolf óvatosan szívta tele tüdejét, baljával hátra simította haját, azután hátradőlt ültében, és meglepően biztos kézzel cigarettára gyújtott.
- Nincs nálam - közölte mogorván. - Mi több, látni se láttam soha!
- He? - értetlenkedett a matuzsálem. - Vagy úgy, a talizmán! Na igen. A dolgok a legritkább esetben alakulnak pontosan az ember elképzelései szerint - ilyen alkalmakkor a legnyilvánvalóbb, hogy Ahriman sosem pihen. Ha maga meg a talizmán akkor és ott egymásra találnak, a játszma újabb fordulatot vesz: Armaiti megjelenik, visszaveszi, ami az övé, Ormuzd tért nyer, jutalmat oszt - és mára ismét szabad házalóként járom a világot, maga meg... Nos, ki tudja? Armaiti választása a szimpátia biztos jele, és hát... - Újabb kacaj: akár egy ódon kapu nyikorgása. - Egy angyal pártfogoltja sokra viheti, fiatal barátom, meglepően sokra!
- Csakhogy én...
- Tudom, tudom: sose látta a talizmánt... - Az aggastyán váratlanul elkomorodott. - Ezt mondta a Tamilnak is?
Wolf ledobta a cigarettát és rátaposott.
A maharadzsa!
- Alig beszélgettünk - közölte megfontoltan. - Eleinte csak célozgatott, nyilván arra volt kíváncsi, felismerem-e... - Tétovázott. - Szóval ő az? Ő a... vetélytársam? Mi szépet tud mondani róla?
- Igazán kíváncsi rá?
- Igazán.
A matuzsálem homlokán megsokasodtak a ráncok. A vízkék szempár valahová a távolba révedt. - A Tamil... - Tűnődve, azután tárgyilagosan, mintha egy dossziét böngészne: - Anyja beludzsisztáni bevándorló. Apja ismeretlen, valószínűleg francia zsoldos, netán a térségben dolgozó kém. Valódi neve ismeretlen. Becsült életkora harmincnyolc év. Tizenöt esztendős korában lélekvesztőt eszkábált, valahogy átjutott a Hormuzi szoroson, és beállt az ottani emír seregébe. Tizenhat évesen idegenlégiósok fogságába kerül a Rab-el- Hali sivatagban. Légi úton Francia Közép-Afrikába kerül. Tizenhét éves csupán, mikor a Déuxeme beszervezi. Alapfokú diverzáns-kiképzést kap, nyomban azután átdobják Dagesztánba. Egy időre nyoma vész - talán megint elkapták, vagy jobb dolga akadt -, a Balti-tenger mellékén tűnik fel ismét. Ekkorra öt nyelvet beszél, köztük két szlávot - az Ohranánál töltött hónapok ugyancsak a hasznára váltak.
- Mi az az Ohrana? - kérdezte Wolf mogorván.
- Ruszland titkosszolgálata, fiatal barátom, de most nem ez a lényeg. Bármi volt a céljuk ezzel az egzotikus fenevaddal, csalódniuk kellett: A Tamil húszas évei derekán búcsút mondott a hivatalos szervezeteknek, s tevékenységi körét egész Európára kiterjesztve szabadúszóként kezdett működni. Elsődleges profilja a gyilkosság volt és maradt. Ebben még nincs semmi különleges, a baj ott kezdődik, hogy nem elég ostoba. Az elméje - szokatlan tünemény - rendszerező elme, a rendelkezésére álló információk pedig az európai kultúra egyetemes tárházából, no meg a keleti mendemondák kacattárából valók. Baljós keverék ez egy olyan ambiciózus fickó esetében, amilyen ő. Mindarra, amit a művelt Nyugat sötét rejtelemnek bélyegez, a babonaság kész magyarázattal szolgál - s ez a magyarázat, már ami a Mahdi dolgát illeti, nem is jár túl messze az igazságtól... Egy szó mint száz: a Tamil hírét vette a bűverejű talizmánnak, megszimatolta a nagy lehetőséget, és keresni kezdte a Mahdi sírját. Négy évvel ezelőtt, egy nyári éjszakán megtalálta, de - Armaiti talán mégsem olyan tehetetlen, amilyennek hiszik! - nem volt benne sok köszönet. Zsákmány nélkül kellett távoznia, mert megjelent a színen még valaki: - maga. A Tamil megfutamodott, ám hamar visszatért. Visszatért újra és újra; puhatolózott, kérdezősködött, várta, hogy újra találkozzanak! - Az aggastyán elhúzta a száját. - A balsors szeszélyéből egészen ma estig kellett várnia. Hírből persze már jól ismeri magát: tudja, hol szokott megszállni, tudja, merre jár, ha épp Buda-Pesten tartózkodik, nem csoda hát, hogy felbukkant abban a klubban. Úgy véli, maga fosztotta meg a jussától. Most rendezni akarja a számlát.
Wolf fanyarul elmosolyodott. - Ha úgyis mindent tud, elárulhatná azt is, miért nem ölt meg a pasas...
- Miért kellett volna megölnie? Az ég szerelmére, Wolf, az az ember profi. Nem tekinti magát igazi ellenfélnek. Nem bosszúra szomjazik, a talizmánt akarja, s meggyőződése szerint maga az egyetlen, aki a nyomára vezetheti... - A matuzsálem hosszan, szárazon köhögött. Olybá tűnt, fogytán az ereje. - Amíg a szemébe nem vágja, amit velem közölt az imént, tökéletes biztonságban van. Távozni persze aligha engedné még egyszer. Nem várhat újabb alkalomra a háború végéig. Ha el akarja hagyni Buda-Pestet, alighanem küzdenie kell.
Wolf felállt.
No persze, a háború. Az utolsó láncszem. A csapda nyitva állt, és ő belesétált. Ráadásul a szegény, gyanútlan lánnyal együtt! A csapda most bezárult, a szerepek kiosztva, a lapok felfedve, de mégis... Küzdeni?
- Miért? - kérdezte tétován.
- A talizmánért, Wolf, csakis a talizmánért! Talán a becsületére gondolt, he? Elő kell kerítenie a talizmánt, a talizmán segítségével meg kell szabadítania engem, hogy együtt vehessük fel a harcot Ahriman helyi képviselőjével, a Tamillal. - Felemelte mindkét kezét. - És ne mondja most, hogy nem vagyok normális, nagyon kérem! Ha még nem vette volna észre, a világ sorsa forog kockán. A világé, amely a magáé is. Amúgy - fűzte hozzá lassan lecsukódó szemmel - csak a talizmántól kaphatok elegendő erőt ahhoz, hogy hazajuttassam!
- Négy év után? - Wolf mihamarabb ejteni akarta a témát. Nem volt hangulata hozzá. Nem volt rá fölkészülve.
- Rendben van - hagyta rá az aggastyán -, megpróbálom másképp... - Felemelte a fejét, egyenest látogatója szemébe nézett.
- Mentsen meg bennünket - suttogta alig hallhatóan. - Mentsen meg, kérem!
Céline Dorleac hajnalban egy bálról álmodott.
Különös bál volt, annyi szent: egy csöppet sem hasonlított azokhoz a mulatságokhoz, amelyeken oly gyakran, oly szívesen jelent meg azelőtt. Sokkal inkább emlékeztetett holmi bálványimádó szertartásra: fekete drapériák, földig érő tükrök, körös-körül ezerszám gyertyák; a levegőben émelyítő virágillat terjengett, a falak mellett szótlan alakok állnak. Sokan vannak, de nem elegen, valahonnét egyre újabb vendégek érkeznek: emberek rongyos ruhában, csapzottan, emberek koromtól feketén, félmeztelenül, hátizsákkal vagy épp mentőmellénnyel - tudón mosolygó, nyugodt méltósággal viselkedő emberek. Fel-feltűnedeztek nők is, egytől-egyig hollófeketében: ezen a bálon ilyen módi járta. Tekintetük ide- oda rebbent, míg meg nem lelték, akit kerestek - akkor táncba kezdtek a szalonzene lassú ütemére, úgy ölelték egymást, mintha éppenséggel utoljára tennék...
Céline-nek is akadt partnere egy ösztövér, fekete maskarát viselő figura személyében. A lány mogorván hallgatott. Különbet várt, de tudta, titkolnia illik csalódottságát. A zenekar keringőt játszott, a sötétbe öltözött figura ujjai az övéit érintették - hidegek voltak, mint a jég...
Legyen az enyém!
Szabadulni igyekezett, az a hülye fráter azonban egyre erősebben szorította úgy, hogy a végén már sírhatnékja támadt. Segélytkérőn tekintgetett mindenfelé, fel is fedezte Wolfot az emelvényen, a többi muzsikus mellett, csakhogy a férfi nem pillantott rá, elmélyülten fújta ostoba szaxofonját...
Az enyém lesz, ugye?
Dühödten fújt egyet, kisiklott a szorításból, tíz körömmel esett volna a tolakodó arcának - igen ám, de a tolakodónak nem volt arca. A fekete dominómaszk alól valami fehér, valami kemény, valami ocsmányul vigyorgó került elő...
Céline iszonyodva hátrált.
A leleplezett teremtmény szándékolt lassúsággal terjesztette ki szárnyait, valamiképp a táncoló párok fölé nőtt, s úgy illatozott, mint egy nyavalyás ravatalozó.
- Mauvaise compagne - suttogta kiábrándultan. - Pardonnezmoi... Csak egy csókot még, a házigazda jogán!
Előrelendült.
A lány felsikoltott - és felébredt.
Egyedül.
A város felett piszkosszürke fénnyel terült szét a pirkadat. Az ég alján tépett felhők vonultak, élénk szél borzolta a tócsák tükrét, dagasztotta a ponyvákat, no meg Wolf zsávolykabátjának szárnyait. A kabát alatt, estélyi öltözék helyett, most már vászonnadrágot, trikót és pulóvert viselt: hasonló kacatok tömegével akadtak a matuzsálem gardróbjában. Kísértést érzett, hogy a szanaszét heverő szemüvegek közül is válasszon egyet, azután mást gondolt, és angolosan távozott, hogy fel ne ébressze a varázslót. A kutyák már odalent bóklásztak. Közeledtére felemelték fejüket, morogtak, de mikor visszamordult rájuk, meglepetten hallgattak el.
Behúzta a kaput, körülnézet, és ismét betért a kávézóba, ahol éjszaka a szendvicseket vette. Leült egy sarokasztalhoz, reggelit, újságot, ráadásnak egy doboz Thermidort rendelt, aztán előkotorta a kalmük taxisofőr gyűrött névkártyáját, s a telefonhoz ment.
Mire végzett a feketével, odakint kurtán bődült az Arlberg dudája. Fizetett és ment. A kocsi ajtaját már menet közben csapta be. A nagydarab fickó őszintén örült, hogy megvan a pisztoly. A helyére rakta, s tüstént egy másikat nyújtott át, olajos rongyba csomagolva.
- Hat és feles, ahogy kérte, Bey - mondta ragyogó arccal. - És most? Merre?
- Amerre jónak látja. - Wolf odakínálta neki a cigarettát. - Egy balesetes kocsit kell előkerítenünk.
A kalmük töprengve füstölt. - Úrvezető törte össze?
- Szó se róla. Én magam.
- Mikor?
- Jó négy éve.
A taxis nem mutatott meglepetést. - Nagyon?
- Épp eléggé.
- Milyen gép volt?
- Francia.
A kalmük bólintott, aztán jobbra rántotta a kormányt, és egy hajszállal bár, de elkerülte az egyik "kaszinó" ajtaján kirepülő alakot. - Tiszta sor. Alihoz megyünk.
Wolf nagyot fújt, igyekezett lazábban fogni a kapaszkodót.
- Ali bolond - folytatta a kalmük, mintha mi sem történt volna. - Képes évekig dugdosni egy-egy roncsot, ha valamiér' üzletet lát benne. A francia kocsikat különösen imádja, pedig má' megbocsásson, Bey, nem valami nagy szám egyik se. Mert lássa, itt ez az Arlberg - ránézésre semmi, de beletölti a benzint, azt megy, és menni fog még harminc év múlva is! - Végigsimított az otromba négyküllős kormánykeréken, mosolygott, aztán eszébe jutott valami, s a fuvarhoz fordult megint. - Majd' elfelejtettem, mi lett a Bellunóval?
- Milyen Bellunóval? - kérdezte vissza Wolf fahangon.
A kalmük meghökkent, de hamarosan villant egyet a szeme, homlokán kisimultak a ráncok. - Igaz is - vigyorgott ádázul. - És egyáltalán, mi az, hogy Belluno? A fékre taposott, kifarolt, majd kipörgő kerekekkel hajtott tovább egy keskeny, kétoldalas drótkerítéssel szegélyezett makadámúton, Ali autókereskedése felé.
- ...legalább az oroszok nem gyártanak gépkocsit - sóhajtott Ali, ez a kék kezeslábast, orkándzsekit viselő, ritkuló hajú emberke szemforgatva. - Gyártanak, exportálnak sok mindent, a vodkától a vattakabáton át a vadászfegyverig, gépkocsit azonban, Allahnak hála, eszükbe se jut készíteni. Így van ez rendjén, nem igaz? Pont elég nagy a rumli a piacon nélkülük is!
Wolf kényszeredetten mosolygott. Az elmúlt másfél óra alatt bejárta a pokol valamennyi bugyrát. A vizsgálódást a jobb híján irattárnak nevezett papírhalomban kezdték, s a roncstemetőben folytatták. Az egykor büszke gépek egymásra hányt, iszonytatóan deformált, lecsupaszított vázai szánalmas látványt nyújtottak a szürke ég alatt. Valamelyest még a kalmüköt is lehangolták.
- Ezér' utálom én ezt, pont ezér', a fene enné meg - mormolta. Ali, a tulaj azonban csak legyintett, s a közeli műhelycsarnokra mutatott. Arrafelé indultak hát, hogy szemügyre vegyék a higanygőz lámpák éles fényeben, melegében fedetlen felsőtesttel dolgozó suhancsereget. A kölykök keze alatt fura öszvérek születtek: német autók olasz ajtókkal, tetővel, csomagtérfedéllel, franciák svéd futóművel, angol abroncsokkal, azonosíthatatlan korcsok darabokból összeállított motorral, házi készítésű váltóberendezéssel; négy keréken gördülő dobozok, máskor az eredetinél is elegánsabb csodák. Egy másik műhelyben szorgos asszonykezek fércelték, varrták a kárpitokat, egyikük-másikuk farészeket lakkozott elmélyülten. Valamivel odébb gumifiatalítók működtek, azon túl a fáradtolajba igyekeztek némi életet lehelni - nagy üzem volt ez, mely a legínségesebb időkre is biztosította magát; nagyüzem, mely az Oszmán-Szeldzsuk Birodalom nyugati gyepűjén élőket látta el az úti ámokfutáshoz elengedhetetlen masinákkal.
Csak épp a Renault nem volt sehol.
- Milyen volt? - firtatta Ali a kör végén, kissé elbizonytalanodva. - Egyedi darab? Hol szerelték?
- Fogalmam sincs - felelte Wolf, az igazsághoz híven. - Jó tízéves lehetett már, mikor hozzám került.
- A színe?
- Kék.
- Csak így?
- Csak így.
Ali eltöprengett, bal tenyerébe fogta állát, a fejét csóválta. - Briga! - reccsent végül egy közelben ácsorgó göndör, fekete fiúra. - Emlékszel arra a korcsra, amit a Pici Fáiz vett meg tavalyelőtt?
Briga közelebb lépett, alaposan szemügyre vette a jövevényeket. Ócska légióskepi és bőrkesztyű volt rajta.
- Igen, müdür - válaszolta vontatottan. - Egész beleesett a hülye. Pedig mondtuk neki, hogy rosszul jár vele: a karosszériát ugyan rendberaktuk, a motor is pörög, de ha még egyszer történik valami, hát eldobhatja, mert egy árva csavarunk sincs hozzá... Más srófra járt az agya annak, aki csinálta, pedig az alkatrészek egytől-egyig franciák... "Sebaj" - mondja erre Fáiz. "Mégis viszem, mert olyan, mint egy kis madmazel". Így mondta a hülyéje: madmazel! Na, gondolom, vigye, legyen boldog vele! Ha nem tetszik neki, lop úgyis másikat - akkortájt ezzel foglalkozott -, és visszahozza. - Elhúzta a száját. - Most mit mondjak? Azóta se láttam.
- Hol találom ezt a Fáizt? - lépett előre Wolf.
- Hol találná, Bey? Hát a férgek között!
A kalmük halkan füttyentett. Wolf feléje fordult.
- Mit jelent ez?
- Az út végét, Bey. Bármit hagyott abban az autóban, nyugodt szívvel búcsút mondhat neki. Akár haza is mehetünk mind a ketten...
- Fáizt ezek szerint... Szóval, meghempergették?
- Azt a görényt? - Briga csaknem kiköpött. - Ki akarná azt a görényt meghempergetni? Egyszerűen ott van, ahová való: odalent, a hozzá hasonlókkal! - Keményen a földbe rúgott. - Az ilyeneknek sose volt elég jó ez a város, ezért aztán csináltak maguknak egy másikat, itt, alattunk. Minden nyavalyás patkánylyuk oda vezet, én mégis azt mondanám, felejtse el a dolgot. Hallgasson a barátjára, menjen haza!
Wolf az ajkába harapott.
Az istenit.
A jó úristenit!
A talizmán a kocsiban van - ott kell lennie, ha egyszer neki szánták. A kocsi Fáizhoz került, aki rátalálhatott, és akkor...
- Le kell jutnom oda!
A kalmük, Briga és Ali összenéztek.
- Azok ott nem viccelnek, Bey!
- Útonállók.
- Gyilkosok.
- Emberkereskedők.
- Lecsapják.
- Megölik.
Briga ásított. - Eladják ötér'. Kinek hiányzik az?
Wolf nem felelt. Lázasan dolgozott az agya. - Biztosan van egy vezetőjük. Talán üzenhetnék, alkut ajánlhatnék neki. Talán...
- Az az alak nem hétköznapi! Fogalma sincs róla, mire képes!
- Azt mondják, valóságos monstrum...
- Egy dzsinn.
- Egy lidérc!
- Ez persze hülyeség - jegyezte meg a fiú, Briga, kikezdhetetlen nyugalommal. - Az az állat is csak ember. Olyan, amilyen, de ember. Hanem azt én se hinném, hogy alkudozni lehetne vele.
Wolf dacosan biccentett. - Tiszta sor. Lemegyek.
A jelenlévők ismét összenéztek. A kalmük kapcsolt először, ő mondta ki az e tájon legkomolyabban vett varázsszót:
- Szívügy...
Ali zsebredugta mindkét kezét, egyhelyben toporgott, mintha fázna. Briga vállat vont, odébbment, letelepedett egy régi lakókocsi lépcsőjére. - Aha - ennyit fűzött a dologhoz mindössze.
- Menjünk - fordult Wolf a taxisofőrhöz.
- Persze, Bey, persze...
Félúton járhattak az Arlberg felé, mikor a fiú utánuk kurjantott, s mikor hátrafordultak, a telep kapuja felett végighúzódó táblára mutatott, melyen a Cég távozók számára kieszelt jelmondata díszlett:
SOK SZERENCSÉT, BALEK! ODAKINT SZÜKSÉGED LESZ RÁ!
A másik feliratra - már távolodóban - a kalmük hívta fel a figyelmét. A kapu feletti tábla külső oldalán, a vidéken legelterjedtebbnek számító négy nyelven ez állt: FELTÁMADUNK!
Céline valamivel kilenc után ért a hotel étkezdéjébe. Az asztalok közt izgatott külföldiek csoportosultak, kézről-kézre jártak a reggeli lapok példányai. Némelyik beérte egy szűkszavú beszámolóval, némelyik megkísérelte geopolitikai összefüggésekké magyarázni a Jón-tengeren lezajlott rút incidenst, a legnagyobb, a Hudut Koruma pedig szalagcímben tette fel a mindenkit foglalkoztató kérdést: HÁBORÚ?
Úgy rémlett, a diplomata és kereskedelmi negyedben élők tudják már a választ. A recepciónál, a korai időpont ellenére, választékosan öltözött hölgyek és urak toporogtak csomagjaik mellett, a parkolóból egymás után gördültek ki az autók; kétoldalt, a felhajtón összetorlódtak a taxik, dudák azonban nem szóltak - mintha mindenki egyetértett volna abban, hogy a pániknak a lehető legcsendesebbnek kell lennie.
Céline letelepedett a szokott asztalhoz, kitöltötte a kávét, eljátszadozott a Wolf és Katzmann Bankház keze ügyében lévő zászlócskájával. A szemközti üres szék, a felesleges teríték látványa zsibbasztó kétségbeeséssel töltötte el.
Uramisten, hol marad? Hát már újságot se olvas?
Hirtelen eszébe jutott, ahogy ott áll az esőverte ablaknál, bizonytalanul, fluoreszkálón, ahogy feléje nyújtja a kezét. Nem tudta gyűlölni. Nem merte.
Felpillantott. Monsieur Carvajal viharzott át a hallon vajszínű átmeneti kabátban, s búcsúzóul odaintett neki. Megkerülte a szökőkutat, amelyben ezen a reggelen nem csobogott víz. Karonfogta lefátyolozott arcú feleségét, és kocsiba szállt vele. Valahol, nyilván az egyik földszinti irodában, telefonok csörögtek.
Céline kiitta a kávét, felállt, hátradobta a haját, és körülnézett. Az étkezde tulsó sarkában, közvetlenül az ablak mellett bolyhos tweedöltönyt viselő, gyömbérszínű hajú férfi igyekezett újságjába temetkezni.
- Sir Reginald!
Marlborough lordja odapillantott. Jó adag kelletlenség volt a mosolyában, de azért felállt, úgy üdvözölte a lányt.
- Miért nem mennek? - kérdezte a lapokat megzörgetve. - Úgy sejtem, a repteret legkésőbb ma délután lezárják. Utána az utak következnek. Hallgasson rám, kedvesem, és mondja meg Wolfnak...
- Wolf eltűnt - mondta Céline. - Az este elment, és azóta se került elő. Biztosan bajba került!
A gyömbérszín hajú férfi félrenézett. - Soha semmi nem biztos, kedvesem - jegyezte meg -, semmi az égvilágon. Készséggel belátom, a dolog csakugyan kellemetlen, de nem tudom, miben lehetnék...
A lány konokul összeszorított ajakkal közelebb hajolt. - Hagyjuk ezt, Sir Reginald, nagyon kérem! Tudjuk, hogy maga a Brit Titkosszolgálat rezidense. Úgy értem... - folytatta tétován - mindenki tudja.
A lord zavartan köhintett. - Csakugyan?
- Na jó, majdnem mindenki. A Bankháznál például...
- Vagy úgy, a Bankház... - Sir Reginald halványan, de legalább szívből, ismét elmosolyodott. - Sejthettem volna. Ezek a pénzemberek...! - A lány szemébe nézett. - Halljam, kedvesem, mit tehet magáért egy leleplezett, boldogtalan kém?
- Kerítse elő Wolfot! - tört ki Céline-ből. - Az emberei megtehetik. Ha megkerül, elmegyünk, és vissza se jövünk többé. Ha...
A lord a fejét csóválta, összehajtogatta az újságot, azután odaintett egy pincért.
- A feleségem ma a szobájában étkezik - mondta. - Vigye fel neki a szokásosat, kérem, egyúttal közölje vele, hogy rendezünk ma egy rendkívüli körkapcsolást. - Körülpillantott. - Got it?
- Parancsol, Bey? - feszengett a pincér a lányt fürkészve.
- Ne fárassza magát, Pelham - szólt nyájasan a gyömbérszín hajú férfi. - A hölgy jó ismerős.
A pincér biccentett, indulni készült.
- Egy pillanat!
- Uram...?
Marlborough lordja egy hosszú szivarral bíbelődött. - Maga szerint mennyi az esélyünk arra, hogy sikerül egy embert előkerítenünk ma estig? Mondanom is felesleges, fontos ember az illető.
- Fontosabb annál a fizikusnál, akit öt napja keresünk? Vagy az orvosnál, akinek...
A gyömbérszín hajú gyors pillantást vetett a lányra. Köszönöm, Pelham, egyelőre ez minden. Mehet.
A pincér fejet hajtott, és távozott.
- Mire volt ez jó? - kérdezte Céline.
Sir Reginald gondterhelten pöfékelt. - Gondoltam, nem árt ha tisztában van a helyzettel. A csalódástól szeretném megkímélni. A lehetetlen kívánságokat azonnal teljesítjük, a csodákra azonban, sajna, még nálunk is várni kell!
Az utolsó szavak közben a lány felállt. Pár bizonytalan lépést tett, mint egy alvajáró. - Köszönöm.
- Hová megy kedvesem? Jobb lenne, ha...
- Köszönöm!
Otthagyta a lordot, átrohant a készülődés lázában égő vendégekkel zsúfolt hallon, a lépcsőket kettesével véve menekült vissza a szobába. Bevágta maga mögött az ajtót, egy karosszékbe rogyott, és - tőle szokatlan módon - rágyújtott egy méregerős cigarettára, amelyet Wolf tweedzakójának zsebében talált. Pöfékelt, a falat bámulta. Balra, pácolt fakeretben: Török gályák a Dunán. Ismeretlen mester tollrajza 1626-ból. Gályaforma gályák. Elmosódó kékség: a folyó. De ugyan, hol vannak már, akik ezeket a hajókat felszerelték és vízre bocsátották, hol az az ember, aki vonulásukat megörökítette? A csontok szétszóródtak, a deszkák elkorhadtak, s ha a görög bölcselőknek hinni lehet, a folyó sem ugyanaz a folyó... Aláfestésnek az óra tiktakkol, látszólag mind szaporábban: az enyészet ünnepli így ocsmány diadalát...
Céline hátradőlt, két füstkarikát indított útnak a mennyezet felé. Maradnia kellene. Ha a pincérek szét nem szaladnak, később valami italt is felhozathat, ülhet és várhatja az alkonyt, az éjszakát, Wolfot - és a háborút. Várhatja Sir Reginald telefonját, a fosztogatókat, esetleg magát a halált - hisz ő sem lehet túlságosan messze -, ha történetesen várni akar. Csakhogy...
Csakhogy eszem ágában sincs!
Felugrott, és a két utazótáskába hajigálta holmijukat (legutoljára a férfi szaxofonját helyezte vissza a tokjába), aztán ismét lefelé indult. A málha nehéz volt, akár az élet, a liftesfiú azonban segítőkésznek bizonyult, s állták még a sarat a londinerek is. Céline menet közben bekukkantott az étkezdébe, nyugtázta, hogy a lord felszívódott. Sebaj. Boldogul nélküle. Boldogul mindenki nélkül - hamarosan bebizonyítja.
A hatalmas Citoyen fényszórói ámulattól elkerekedett szemekként meredtek rá, a hűtőrács tétova mosolyú szájra emlékeztette, mégsem hátrált meg, mi több, a kelleténél egy pillanattal sem babrált tovább az indítókulccsal. A sárga fezes fiúk szétrebbentek, ahogy felbőgött a motor, s bizony okosan tették, mert Céline jókora lendülettel vágott neki. A kipörgő kerekek sötét sávokat hagytak az aszfalton, a kókadozó lobéliákra apró kavicsok zápora zúdult, kipufogógáz gomolygott kékesen, azután, ahogy a nagy limuzin továbbállt, egykettőre eloszlott - néhány pillanat múltán a zúgás se hallatszott már.
Sir Reginald, aki mindeddig lakosztálya ablakában állt, most sarkonfordult, tűnődve sétált vissza a nappaliba, ahol Barbara bíbelődött az utazóládába épített rádiókészülékkel. A bejárati ajtó mellé húzott karosszékben Pelham, az álpincér bóbiskolt, nemrég befutott társa - bizonyos Dillon - a kanapé karfájára telepedett, onnét figyelt. Az asztalon, kiürült teáscsészék mellett, egy a ruszlandi követség emblémájával ékes, ellenzős sofőrsapka, egy hangtompítós revolver, féltucat különféle útlevél, meg egy maroknyi, gyűrött bankjegy hevert. Dillon kora hajnalban egyszer s mindenkorra letette a szolgálatot, s elintézte függőben lévő ügyeit, mielőtt visszatért.
- A karja? - kérdezte most a lord.
- Köszönöm kérdését, Sir, a fájdalom semmiség. Lady Marlborough eltávolította a golyót, a kötés pedig igazán remekül sikerült. Megy a vezetés... - Halványan elmosolyodott. - Még egy lövés, és repülni is megtanulok...
- A papírok?
- Pelham az utasítás szerint mindet megsemmisítette.
A lord bólintott, maga is letelepedett, tekintete a revolveren pihent. - Egy jó óra múlva nekivágunk - mondta. - A reptérig én vezetek. Helyesebb, ha pihenteti a jobbját, Dillon. Szüksége lehet rá.
- Ahogy jónak látja, Sir.
Barbara felpillantott, kutató pillantást vetett férjére. - Hát az a fiatalember, Wolf? Vele mi lesz?
Sir Reginald kézbe vette az útleveleket, úgy terítette szét őket, ahogy a kártyalapokat szokás. - Hiszen hallottad: egyetlen kint dolgozó emberünk se látta, a helyi hatóságok nem tudnak róla... Nyoma veszett a szerencsétlennek - mintha a föld nyelte volna el!
- Céline?
A lord elhúzta a száját. - Feladta, azt hiszem. Épp az imént ment el. - Lady Marlborough szép arca elkomorult, két szeme köré apró barázdákat vágott az elkeseredés.
- Miért, Reginald? Micsoda világ ez? Miért kellett ennek így végződnie?
A gyömbérszín hajú férfi szivart keresett, közben bátorítón rámosolygott.
- Nyugalom, kedvesem, nyugalom! Kissé korai még a gyász - hisz tudhatnád, hogy egy olyan fiú, mint Wolf, némi készpénzzel és ékesszólással még a Pokol legmélyebb bugyrából is kivágja magát...
Mintha a Föld nyelte volna el!
A bot lecsapott, Wolf koponyájában vakító fény lobbant, majd kihunyt. Nyomában formát öltött, majd meggyőződéssé érett a feltételezés:
Kinyírtak!
Csalódottságot érzett csupán, haragot nem. Hisz az ügy minden résztvevője - a taxisofőrtől a katakomba őrzőjéig - a lehető legésszerűbben viselkedett, csak ő csinált magából bolondot, egyedül ő!
A kalmük mindent elkövetett, hogy lebeszélje a dologról. A fejét csóválta, rosszallóan dünnyögött egész úton, míg az Arlberg végigszáguldott Buda-Pest régi nekropoliszán, melynek földjében békén porladtak egymás mellett muzulmánok, izmaeliták és keresztények csontjai. A város védelmében 1626-ban elesett Szafik Manszur bej rózsái elhullatták már szirmaikat, csak egy-egy lófarkas boncsok ágaskodott ott, rézveretű félholdjával fenyegetve az alacsony eget.
- Megbocsásson, Bey - mondta a taxis -, de asszem, maga nincs eszinél. Mi dóga ezekkel egyáltalán? Mibe' utazik?
Wolf eltöprengett. - Zenész vagyok.
- Az unokabátyám is az - vágta rá a kalmük -, mégis van annyi sütnivalója, hogy ne dugja önként hurokba a fejét! Mert lássa, ezek a lentiek...
- Min játszik az unokabátyja? - érdeklődött Wolf szórakozottan.
- Rebeken és zurnán, a nyavalya törje ki! Nincs más gondja? - A nagydarab férfi indulatosan a fékre taposott, az Arlberg kifarolt, port és kavicsot felverve megállapodott a hajdanvolt városfal egy támpillérének íve alatt. - Szólok is neki, hogy játszon valamit a lelke üdviér' alkalomattán. Valami szomorút...
Wolf kiszállt. Bár a napot hajnal óta csupán sejteni lehetett a felhők mögött, a szél itt, az omladék árnyékában lett csípős igazán. Átellenben roppant, vakrozsdától át- meg átlyuggatott fém ajtószárnyak fedték a ciszternarendszer egy lejáratát. A pántokat, a lakatot rég leverték, a lentiek még annyi fáradságot sem vettek, hogy eltűntessék az idevezető láb- és keréknyomokat.
- Mit mutat az óra? - fordult a kalmükhöz a halálra szánt utazó.
- Semmi köze hozzá - felelte az sértődötten. Azután, a motort dühödten felpergetve, kifakadt: - Miér' nem haggya a fenébe? Miér' akarja úgy végezni, ahogy azokban az ostoba filmekben szokás? Nem köll a pénze. Kérte volna Allahot idejébe', talán észt is adott volna hozzá!
Wolf a lejárat felé fordult. A mélyből feltörő dohtól szagló légáram meglebegtette vékony szálú, sötét haját. - Menjen nyugatnak - mondta hirtelen. - Pakolja fel a családot, és induljon, amilyen hamar csak lehet. Háború lesz.
- Miér' kéne pont magának elhiggyem? - feszengett a nagydarab férfi. - Miér'?
- Mert olyan megbízható a képem - mosolygott Wolf, aztán behajolt az ablakon, és a taxis szeme közé nézett. - Kár a fáradságért, müdür. Maga tipikus túlélő. Tudom, hogy időben elpályázik innét!
- Menjen a jó francba, hajja-e?
- Máris, müdür, máris... - mondta Wolf, és minden teketória nélkül nekiindult. Míg az ajtószárnyakkal bajlódott, az Arlberg motorja vadul felbőgött, akkor pedig, mikor a sötétbe vezető lépcsősor első fokára tette a lábát, utolérte a kalmük kiáltása:
- Nem úgy gondótam, maga marha! Miattam aztán...
Wolf mosolyogva ingatta fejét, és mert az ötödik lépés után már az orráig sem látott, a zsebébe kotort az öngyújtójáért. Fényt ide! Látni, látszani - no meg beszélni!
De kihez?
Megköszörülte a torkát, a sötétségbe meredt.
- Hé, maguk! Üzleti ajánlattal jövök! Kísérjenek a vez...
Idáig jutott, amikor leterítette az oldalról jövő ütés.
Kinyírtak!
Némán, mozdulatlanul hevert. Nyakában, fülében, mellében érezte az élet makacs, tempós lüktetését.
Jobb dolga nem lévén, igyekezett rendet teremteni gondolatai közt. Nyugalom! Ez most a legfontosabb.
Cipelték vagy vonszolták, nem épp kíméletesen, a rázkódás egy örökkévalóságon át tartott. Felidézte benne mindazt, ami azon a négy évvel korábbi nyáréjszakán, a dimenzióközi hasadékon átzuhanva érte. Mekkorát változott körülötte a világ az alatt a pár pillanat alatt! Budapestből Buda-Pest lett, a kis Lajtából határfolyó, a messzi, bohém Párizsból birodalmi székváros, az Egyesült Államokból Arcadia, Brétagne Nova, és csak Isten tudja, mi minden még... Haló poraiból feltámadt, roppant vagyonok találkozó helyévé lett a spanyol zsoldosok által feldúlt, lerombolt Antwerpen... A semmiből kapott új erőre a saját, józanabb világából kiveszett mágia; mítikus lények sokaságával népesültek be a puszták, a vadonok és az óceánok, még néhány istenség is visszaköltözött a föld mélyébe, a kövekbe, a fákba, a vizekbe, vagy épp a felhők közé... Istenségek, mint Ahriman, Ormuzd - és Armaiti.
Armaiti!
A név valami folyamatot indított el a tudatában. Érezte, hogy zuhan, s ha erejét megfeszítve befelé tekintett, látta is. Odabent nem volt sötét. Halvány fénnyel izzó, apró testek környékezték, a feje körül köröztek, akár a bódult éjjeli lepkék. Utánuk kapott volna, karja azonban nem engedelmeskedett. Nem bánta igazán. Meglepetést érzett csupán, félelmet nem.
Fényóceánba hullt. Forróságot tapasztalt, s ez örömmel töltötte el: lehetséges volna, hogy ilyen kellemes klímájú a pokol? És ha ez csakugyan a pokol, vajon kinek a pokla?
Ha Ormuzdé, gondolta, kínos magyarázkodásnak nézünk elébe. Ha meg Ahrimané... Nos, akkor az ég legyen irgalmas hozzám!
Egyszerre metsző hidegség öntötte el - ez olyan volt, mintha durva kezekkel utána nyúltak, menedékéből a zord külvilágba ráncigálták volna. Valaki belerúgott, s ezzel, akaratán kívül jót cselekedett vele: eszébe juttatta, hogy teste van. A tisztesség kedvéért azért felnyögött, és kinyitotta a szemét. Émelygett. Taplószáraz volt a torka.
- Ki vagy? Minek jöttél? - hangzott valahonnét odafentről.
Várt, s ezzel újabb rúgást érdemelt ki.
- Fáizt keresem - suttogta végül rekedten.
- Mi dolgod vele?
- Megvenném... a kocsiját.
Csend. Azután, értetlenül: - A Fáizét? - Nyomban ezután valami párbeszéd vette kezdetét a jelenlévők közt. Wolf látómezejében egérszürke kámzsák inogtak. Az egyik, a bal oldali közelebb hajolt, s a fogoly lélegzete elakadt a korai ráncok szabdalta arc, a csorba fogak, a hályog borította jobb szem láttán. A figura állától hosszú sebhely húzódott az orr, a bal szem mellett a homlok közepéig, a tar koponya emiatt mindennél jobban emlékeztetett egy főzés közben megrepedt héjú keménytojásra.
- Fáiz kocsija érdekel, he? - azzal ismét rúgott egyet Wolfon, amúgy a tisztesség kedvéért. - Ha igen, én kellek neked. A Garázsmester!
A fogoly csak bámult. Émelygése lassanként csillapult, de valahányszor hunyorgott, még mindig a zuhanás érzete kísértette.
- A Garázsmester vagyok - közölte tárgyilagosan a sebhelyes arcú. - Én felelek az összes rohadt gépért idelenn, ismerem mindet, úgyhogy embereld meg magad, és beszélj: melyikért jöttél, mikor, honnét lopták, és mennyit szánsz rá, hogy visszakapd? - Az utolsó mondat úgy hangzott, akár valami litánia. A Garázsmester praxisában szép számmal akadhattak már hasonló esetek, Wolf mégis úgy érezte, nem tárgyalhat akárkivel.
- Vigyenek a vezetőjükhöz - suttogta rekedten.
- He? - A Garázsmester közelebb hajolt, oldalra billentette fejét, mint egy hallgatózó madár. Csak ekkor vált láthatóvá, hogy a bal füle hiányzik. Csontos mutatóujja Wolf mellének feszült. - Nem éred be velem? Én nem vagyok elég jó neked? Fene előkelő fickónak képzeled magad, mi? Hát mondok én valamit, insan: jobban jársz te énvelem! A főnökkel nemigen lehet csak úgy elbeszélgetni!
Emelte a kezét, nyilván azért, hogy mondanivalójának jókora pofonnal adjon nagyobb nyomatékot, ám a körülállók egyike elkapta a csuklóját, és könnyűszerrel odébblódította. A Garázsmester eltűnt Wolf látómezejéből, alighanem a földre került, ám rugóként tüstént felpattant, rántott egyet csupa por köntösén, markában megcsillant egy ívelt pengéjű tőr.
A másik kámzsás, aki már a fogoly mellett térdelt, sóhajtva fordult hátra, emelte rá, biztosította ki pisztolyát.
- Emlékezz, Jákub - mondta lágy, meglepően dallamos, már-már nőies hangon. - Jusson eszedbe, mi áll a Koránban az elrendelésről!
Jákub, a Garázsmester egy percig csak állt, a tőrt szorongatta, azután megnedvesítette ajkát, és lassan leengedte a fegyvert. Wolf összeszedte az erejét, megfeszítette nyakizmait, körülnézett. A boltozatos csarnok kőfalaiban csupasz villanykörték, a magasban vezetékkötegek, akár valami roppant pók hálójának szálai. Szemközt, félkaréjban négy mozdulatlan figura, az ötödik mellette térdel, egy nehéz katonai ismétlőfegyverrel babrál. Diszkrét klikk.
- Bocsásson meg, bocsásson meg, nagyon kérem! - esdekelt a dallamos hang. - Kissé elhirtelenkedtük a dolgot odafent, de hát amilyen időket élünk... - Zavart kuncogás. - A Garázsmester hajlamos arra, hogy elragadtassa magát, tudja, sok gondja volt mostanában... Az igazat megvallva tegnap óta már nem is igazi garázsmester, mert hát... szóval a legtöbben egyszerűen leléptek, és vitték a járműveket, ki-ki amit megkívánt; szörnyű, egyszerűen szörnyű, páran... mit páran, rengetegen egymásnak estek, sokan meghaltak, egész éjjel a hullákkal vesződtünk... Jött volna csak egy héttel korábban, monsieur! A kialkudott összeg lefizetése után személyesen gondoskodnék arról, hogy visszakapja a kocsiját, hisz nem kétlem, keményen megdolgozott érte, de most... Ne haragudjon, tekintsük ezt az incidenst meg nem történtnek!
- Egyetlen... kocsi se maradt? - firtatta Wolf szédülő fejjel.
A cikornyás beszédű ismeretlen gyorsan körülnézett. Egy futó pillanatra kivillant klasszikus szépségű, az antik szobrokéra emlékeztető arcéle. Bőrét azonban mintha pokoltűz perzselte volna: egyenetlen volt és lilás színezetű, akár...
Akár egy halotté.
Wolf, aki nyomban megértette, mit jelent ez, mélyet sóhajtott és felült. Pisztolya eltűnt, két tőrét viszont nem találták meg - esetleg nem is keresték. A lefegyvező modorú hullajelöltre sandított megint, aki most széttárta karját, és kedvetlenül folytatta:
- A főnök kocsija természetesen itt van még. Akadtak egyesek, akik szemet vetettek rá, de hát... - Legyintett. - Nem kellett veszkődnünk velük. Úgy ám, monsieur: bizonyos járműveket egyáltalán nem könnyű eltulajdonítani!
Wolf szíve nagyot dobbant.
Most! Most a százezer piaszteres kérdést!
- Maguk... miért maradtak?
A pörkös arcú meghökkent. Magába mélyedt. Zavartnak tűnt, társaira tekintgetett. Látnivaló volt, fel se merült bennük, hogy másképp is dönthettek volna.
- A... főnök akarta így.
- A pici Fáiz, ugye?
A kámzsások tétováztak. A Garázsmester nagysokára mégis kibökte: - Fáiz... a Nagy.
Erre aztán, mintegy varázsszóra, megváltozott a jelenlévők testtartása. Felajzottnak tűntek valamennyien, akár az ellenséget szimatoló vadak.
- Igaz, valaha kicsi volt - mondta az althangú megfontoltan.
- Évekkel ezelőtt - tódította egy másik kámzsás.
- Egészen kicsi - fűzte tovább egy harmadik, aki mintha csak a végszóra lesett volna. - Gúnyoltuk is eleget amiatt!
- Meg mert világéletében akkora balek volt...
- Meg mert úgy tartott a nőktől...
- Meg mert sose lopott mást, csak azokat a nyavalyás tragacsokat...
- Ráadásul ölni se bírt!
A Garázsmester lehunyta a szemét. - Később persze bepótolta. Rettenetes volt. Az egész azzal a kocsival kezdődött. A kocsival, amiért hetekig úgy veszkődött, de elkövetni nem merte.
Az althangú rábólintott. - Úgyhogy inkább fizetett érte.
- Mielőtt elhozta, összekaptunk valamin - szólt az egyik kámzsás majdhogynem álmatagon.
- Megvertük és leköpdöstük - tercelt egy másik, aztán fölfedte orr nélküli, hegek csúfította arcát. - Mikor hatalmat kapott, ezzel büntetett érte.
Társa némán mutatta fel balja rongyokba bugyolált csonkját.
A Garázsmester végighúzta mutatóujját iszonytató sebhelyén. A kappanhangú csak mosolygott a fogolyra.
- Hogy én mivel fizettem, monsieur, azt talán sejti.
Wolf megborzongott. Bizony, akad olyan büntetés, ami egy férfi számára rosszabb a halálnál is...
- De mi még jól jártunk - folytatta a Garázsmester, mintha olvasott volna a gondolataiban. - Mert azokat, akik a változás után fordultak szemben vele, megölte.
- Illetve megölette - helyesbített az orr nélküli.
- Velünk, meg a lényekkel - fűzte hozzá a csonkolt karú. - Azokkal, amiket a túlvilágról, vagy honnét bűvölt elő.
- Az ördög se gondolta, hogy ekkora erő lehet egy olyan tragacsban!
- Éjszakánkint fénylett - suttogta a Garázsmester mély áhitattal. - És aki a közelébe merészkedett, a lények megölték.
- Sokan már akkor leléptek - mondta a kappanhangú. - Fáiz nem törődött velük, meg se próbálta visszatartani őket. Ránk persze gondja volt. Magához láncolt. Azóta is a gondját viseljük.
- Etetjük.
- Ellátjuk hasissal, meszkalinnal és pezsgővel.
- Felolvasunk neki az újságokból.
Az orr nélküli lassan ingatta fejét. - Kétlem, hogy igazán érdeklik a hírek. Nem tart a háborútól. Nem tart semmitől, amíg a lények védelmezik!
- Azt mondja, ő a Kiválasztott - súgta a Garázsmester alig hallhatóan. - De a többséget, azt hiszem, sosem sikerült meggyőznie. Múlt éjjel aztán a kitartóbbak is megfutamodtak.
- Fáiz tombolt - közölte a herélt tárgyilagosan. - Jó párat megölt, hogy a rátermettebbek okuljanak.
- De nem okultak - sóhajtott a csonkolt karú. - Erre néhányat közülök is megölt. Nem hinném, hogy a túlélők valaha visszajönnek.
- Pedig micsoda remek egy tanya volt ez! - révedezett az orr nélküli. - Fentiek, pláne fegyverrel, nemigen merészkedtek ide!
- Ha mégis idepofátlankodtak, megöltük őket - summázta a herélt, mint afféle derűs karvezető. - Igazság szerint magát se szabadna életben hagynunk, monsieur. De hát...
Wolf ültében hátradőlve felhúzta mindkét lábát. A tőrök alig néhány centiméterre voltak most lazán kinyújtott kezeitől.
- ...de hát - folytatta a kappanhangú - a maga esete különleges. Azt mondta, a kocsit akarja... - Egészen közel hajolt. - Tán csak nem a magáé volt?
- Honnét gondolja? - kérdezett vissza Wolf erőltetett higadtsággal.
- Egy suhanc jött le tegnap, ő is a kocsi után érdeklődött. Egy úr bízta meg vele, azt mondta, egy nagyhatalmú úr. Mindenáron Fáizzal akart beszélni, hát beeresztettük hozzá. Azután...
Wolf nyelt egyet. - Azután?
- Azután meghalt. Tudja, Fáiz nem állhatja, ha háborgatják. A Garázsmester szaporán pislogott. - Szegény fiú! Fogadok, hogy te küldted. Pont az a típus vagy, aki amíg lehet, mást küld maga helyett!
- Nézze el mindezt Jákubnak - mosolygott a herélt. - Nézze el, a kedvemért! Fogalma sincs, mit kellett kiállnia az utóbbi időben... - Balját nyújtotta, előzékenyen talpra segítette a foglyot. - No, jöjjön! Ideje eleget tenni az utolsó formaságnak.
- Micsoda?
Az egykor klasszikus szépségű, örökre elcsúfított arcon árnyék suhant át. Kelletlenség? Szánalom? Wolf képtelen volt eldönteni.
- Miután a kocsi miatt jött, találkozni fog Fáizzal - magyarázta nyájasan a herélt. - Egymás közt tisztázhatnak mindent, ahogy az nagyhatalmú urakhoz illik... - A cserepes ajkak mosolyra rándultak. - Fel hát a fejjel! - hisz erre vágyott, nemdebár?
Három előtt néhány perccel felderítőgép érkezett a város fölé, és a Kuszaila-erőd ütegeitől tiszteletteljes távolságban maradva néhány kört írt le a magasban. Elég időt hagyott a bámészkodóknak, így azok meghatározhatták típusát, megbecsülhették hatósugarát, maximális sebességét - és latolgathatták küldetése célját is. Az oszmán hadsereg helyi képviselői ekkortájt biztosat tudtak már, netán a pilóták ítélték kedvezőtlennek a légköri viszonyokat egy műsoron kívüli kergetődzéshez - akárhogy is, a trikolór-emblémával ékes gép bántatlanul végezte a dolgát, majd - valamivel fél négy után - az alacsonyan járó felhőkbe fúrta orrát, és odébbállt.
Céline Dorleac már csak a motorzúgást hallotta, mikor kilépett a Wolf bazárbéli törzshelyeként ismert Ezüst Félhold klubból. A tulaj udvarias segítőkészsége, a mixerek, zenészek jól palástolt közönye egyként bosszantotta. Bezökkent a volán mögé, kiengedte a féket, nekiesett a kormánynak, s a Guyenne máris ugrott, símán fordult, akár az ördögszekér. Az utastérben kísérteties volt a csend, a lány mégsem nyúlt a rádióhoz - nem kívánt újabb bizonyosságot szerezni arról, milyen kevés ideje maradt.
Négy-öt utcával arrébb, egy kereszteződésben nehézkesen manőverező harckocsi állta útját. Ám mind a lánctalpak, mind az ormótlan lövegtorony látványa elégtelennek bizonyult ahhoz, hogy félelemmel vegyes tiszteletet ébresszen benne - gondolkodás nélkül a dudához folyamodott, fényszóróit villogtatta, s öt perc múlva - láss csodát! - az óriás döntött a visszavonulás mellett: minden eresztékében csikorogva, bűzös füstöt okádva tolatott be az alléba, ahonnét előkerült. Céline tüstént a gázra lépett - és a következő fordulónál csak a vakszerencsét áldhatta, amiért elkerülte a karambolt egy nem kevésbé esztelenül robogó furgonnal, amely balról vágott elébe, szinte súrolta lökhárítóját, s egy keresztirányú utcába kanyarodva nyomban el is tűnt.
A lány vadul dobogó szívvel, dúlt arccal ült a volánnál, aztán gondolt egyet, és tempósan leengedte az ablakot.
- Vadállatok! - kiáltotta teli torokból, véleményét a vétkes jármű vezetőjének, utasainak címezve. - Utolsó, aljas szemetek! Gyilkosok!
És még csak nem is sejtette, milyen igaza van.
Útban Fáiz tanyája felé, a kámzsások mindvégig a macskányi patkányokat riogatták és rugdalták. Wolf a maga részéről ügyet sem vetett a kifelé igyekvő dögökre - tőlük aztán nem volt félnivalója. Újra és újra eltöprengett azon, amit a "főnököt" és kocsiját vigyázó lényekről hallott, s a magától adódó következtetés valamelyest megnyugtatta. A talizmánnak még mindig a Renault-ban kell lennie! Mi másért őriznék olyan szigorúan? Egyébként ha Fáiz fel is húzta volna a gyűrűt, Európa és a világ nem holmi alvilági fejedelemmel, hanem egy új Mahdival lenne gazdagabb. Ehhez vajon mit szólna Armaiti?
A név, akár a legelső alkalommal a varázsló jéghideg szobájában, elgondolkodtatta. Armaiti, az élet angyala. Úristen, milyen gyönyörű lehet! Úgy érezte, éveket adna az életéből, ha láthatná, s most bánta csak igazán, hogy azokkal az évekkel már nem ő rendelkezik.
Nadrágzsebébe süllyesztett kézzel, patkányok helyett kiürült cigarettásdobozokat, gombóccá gyűrt, régi újságokat rugdosva haladt a Garázsmester meg a Csonkakezű közt. A kések azonnali használatának lehetőségét még az induláskor elvetette. Úgy ítélte, a kappanhangú elég jól bánik a neki meghagyott fegyverrel ahhoz, hogy bajt okozzon. Ha belökik Fáizhoz, persze egyértelműbbé válik a helyzet. Onnét harc nélkül nem kerül ki élve...
Útjuk csendes, sötét vízzel térdmagasságig elárasztott oszlopcsarnokok, visszhangos, szűk járatok során át vezetett. Újra meg újra elhagyott vackok, odúk, konténerek és sátrak mellett haladtak el, helyenként az éjszaka népe után maradt személyes tárgyakban kellett gázolniok... A nehézfiúk, meghallva az idők szavát, bámulatos politikai érettségről és mozgékonyságról tettek tanúbizonyságot - vagyis pontosan azt tették, amit valamivel utóbb a ciszterna kifinomult veszélyérzettel megáldott igazi patkányai.
A herélt egy jókora, míniumfestékkel bemázolt vasajtó előtt bevárta a társaságot. Intésére a Garázsmester kulcscsomót kotort elő, bíbelődni kezdett a zárral, s vérfagyasztóan vigyorgott a fogolyra.
- Mindjárt, insan, mindjárt... Nem váratnálak én, a világér' se!
- Na ide hallgassanak! - kísérelte meg Wolf a lehetetlent. - Miért ne beszélhetnénk meg ezt a dolgot értelmesen? Idelent maradni kész öngyilkosság. A bombák... - legyintett. - Hisz tudják. Meg aztán, mi hasznuk abból, ha Fáiz kinyír engem odabent? Semmi bajom vele, csak a kocsiból szeretnék valamit. Aki segít megszerezni, és utána kivezet innét, annak...
- Nézzen ránk, monsieur - szólt közbe a kappanhangú szelíden. - Nézzen ránk, és mondja meg: mihez kezdhetnénk a pénzével?
Wolf egyikőjükről a másikukra pillantott. - Az életüket még megmenthetik, a fenébe is! Ha Fáiz meghal, legalább elmehetnek, ahogy a többiek!
- Nekünk nincs életünk - közölte a Csonkakezű bandita szomorúan.
- Igaz - bólintott rá a másik, féloldalas kis mosollyal. - Több dobásunk nem maradt, azt hiszem. Ha kíván még valamit, monsieur, a főnökhöz kell fordulnia!
Wolf utálkozva mérte végig őket.
- Jól van - mondta. - Isten neki, megyek. Amint visszakapom a...
- ...a pisztolyát? - mosolygott egyre a herélt. - Úgyse lesz szüksége rá! - Magának se - mondta Wolf fojtott hangon. Hogy miért, azt még véletlenül se említette: ezúttal nem állt szándékában megváltoztatni a jövőt. Égjen csak, aki mindenáron égni akar!
- Szentigaz - intett a vékonyhangú hullajelölt. - Mielőtt az ajtót bezárjuk, beadom. Ez az egyetlen, számunkra biztonságos megoldás, amely fair is egyben, nem találja?
Wolf félrenézett. - Pazar!
- Felkészült?
- Felkészültem.
A vasajtó csikorogva résnyire nyílt. Wolf megvetően pillantott az ugrásra kész Garázsmesterre, a saját pisztolyát kibiztosító heréltre meg a többiekre, aztán rántott egyet a vállán, és befelé indult, a homályba.
- Üdv, Fáiz! - kiáltotta. - Igaz, nincs szerencsénk ismerni egymást, és úriemberek közt az ilyesmi csak...
Itt tartott, mikor odakintről felcsavarták a villanyt - s nyomban elfúlt a hangja.
Az ajtó visszhangzó döndüléssel csapódott be, a pisztoly jókorát csattanva hullt a kőpadlóra, épp a Iába előtt, de meg se próbálta felemelni.
Csak állt és bámulta Fáizt - azaz inkább azt a valamit, ami egykor Fáiz volt. Ajka szinte magától mozdult, egy közhasználatú kurta kifejezést formált.
A helyiség azelőtt raktár - tán épp hadianyagraktár lehetett. Az alacsony mennyezetről lefüggő villanykörtét drótból font ernyő oltalmazta, a falakon kapcsolószekrények, vezetékbogok feketéllettek, melyek a lengedező fényforrás miatt lüktetni, vonaglani látszottak. Lüktetett, vonaglott itt minden, legjobban mégis a sarokban heverő csupa végtag, csupa nyúlvány test... Fáiz az ajtócsapódás zajára szembefordult az érkezővel. Torkából rekedtes hang tört elő, elnyílt szája sarkában nyálbuborékok pattantak szét. Kezei hipnotikus lassúsággal kaszálva fogódzót kerestek, az ujjak érintése nyomán vakolatdarabkák hullottak le, azután megfeszültek a kábelek, s az alvilág fejedelme zihálva, nagy kínkeservvel talpra állt, azon igyekezett, hogy Wolf és a jobboldalt álló kék Renault közé kerülhessen.
A Renault!
Wolf pillanatokig úgy érezte, kísértetet lát. Ez lenne álmai autója, aminek a megszerzéséért oly sokat áldozott, amire oly büszke volt, és amelynek volánja mögött egy bolond augusztusi éjszakán csaknem a halálát lelte? Igaz, világéletében szerette volna hinni, hogy idővel, holmi csoda folytán behegednek a jármművek sebei is, de ez... A fényezés hibátlan; a reflektorok, a profilok, minden apró részlet Briga csapatának profi munkáját dicséri, még az ezüstfekete embléma sem hiányzik, ami pedig a szélvédőt illeti...
Az események azután, sajnálatos módon roppantul felgyorsultak. Fáiz, az istenek hatalmával játszadozó, fura varangyosbékára emlékeztető, növényként burjánzó testű Fáiz vérfagyasztó üvöltést hallatott, mire a kocsi utasterében rőt fény lobbant, az ajtók felpattantak, s valami kitárt szárnyakkal nyomban Wolf felé lódult.
Klikk!
Bizonyos helyzetekben igenis hasznos, ha az ember nem gondolkodik. Wolf (akit a vén pátriárka, Katzmann kedvére három álló éven át nap mint nap gyötörtek a Bankház zsoldjában álló kiképzőtisztek, a különféle önvédelmi sportok, harcművészetek mesterei, akik közt még két valódi tibeti bolond is akadt) igazított valamit belső ritmusán, s élt az így nyert pár tized másodpercnyi haladékkal. A fegyver elérhetetlen távolságban - valahol odalent - hevert, ezért ahelyett, hogy értenyúlt volna, oldalt ugorva kitért, majd tőre után kapott.
És megszűnt az idő.
- Nézzünk szembe a tényekkel - hallotta két esztendő távolából az örökké fanyar szörnyspecialista, Thiéry hangját -, a baziliszkusz kemény dió. Nem az a fajta madár, amit az ember au Marengo megkíván. Igazában nem is madár, a szárnyasokhoz nagyjából ugyanannyi köze van, mint a négymotoros Nieuportnak. De még a Nieuport a legrosszabb esetben csak lezuhan veled, ez nekedront és pillanatok alatt szétszed, ha hagyod. Mar, karmol, ráadásul fertőz a tetűfészek - lefogadom, a Jóisten nem széles jókedvében teremtette, mint például a kakadut. Az, hogy a szemével kővé dermeszt, persze hülyeség. Mint afféle hüllőfajzatnak, csakugyan van valami a tekintetében, egyes állatokat még hipnotizálni is képes, de végső soron nem több, mint egy az evolúció rossz viccei közül. Ha nem muszáj, ne hagyd, hogy a szemedbe nézzen; ha feléd köp, lépj odébb, aztán ne sokat teketóriázz: vedd kapásra, szúrd meg, lőj bele! Ha történetesen kesztyű van rajtad, még a nyakát is kitekerheted, habár ki akar egy ilyen ocsmánysághoz hozzányúlni? Ha meg, ne adj' isten belédkap, gondolj arra, hogy járhattál volna sokkal szerencsétlenebbül - mondjuk egy mantikoréval...
Wolf féltérdre emelkedett, és a falnak csapódó baziliszkuszba hajította a tőrt, azután anélkül, hogy az eredményről meggyőződött volna, átfordult a vállán, megkaparintotta a pisztolyt és új célpontot keresett - épp idejében. Egy második baziliszkusz úszott feléje kimeresztett, hüvelyknyi karmokkal. A férfi két, gyors egymásutánban leadott lövéssel a Renault-ig penderítette vissza, majd szinte gépiesen, az artikulátlanul üvöltő Fáizra emelte a fegyvert.
Harmadikként jött a mantikore.
Wolf lélegzete elakadt, jobb mutatóujja mozdulatlanná dermedt a ravaszon.
És megint ott volt Antwepenben, Thiéry furcsaságokkal és szörnyűségekkel zsúfolt házi múzeumában, preparátumok, csontok és trófeák közt, a terrárium kövein sütkérező szalamandrákat figyelte. Nyári délután. A napfény széles aranykévékben áradt befelé a tetőablakon át, körös-körül porszemek táncoltak- sziporkáztak.
- A mantikore - mondta az elnyűtt pamuttrikót, vászonnadrágot, Dorcass edzőcipőt viselő, szélesvállú pasas - az indiai, malájföldi és indonéziai rengetegek csúcsragadozója. Erős és vad, akár egy tigris, úgy acsarog, akár egy istenverte bennszülött, s ha mindez még nem volna elég, harminc méterre is képes ellőni a farokbojtján kifejlődő töviseket. Ne röhögj, picinyem, ne röhögj, hátra még a java! Ez a mantikore nem akármilyen fazon ám: az Upas-fa nedvével mérgezi töviseit. A gaz latin neve Antiaris toxicoria, a hatóanyag meg az antiarin, amely a malájok nyilait és kriszkéseit olyan rettegett fegyverré teszi. A szervezetbe jutva nyomban zsibbadást, égető fájdalmat, paralízist, majd halált okoz. A hatásfok, gondolom sejted, száz százszázalék. Ezek a fenevadak szerencsére felettébb ritkák: nem valószínű, hogy valaha szembekerülsz eggyel. Ha a balsors szeszélye folytán mégis megtörténik, és épp nincs nálad valami nehézfegyver, maradj veszteg, és imádkozz, hallod? A dög csak mozgó célpontra támad, rosszul lát, és intelligensnek se nevezném, úgyhogy talán...
Hirtelen váltás. Két tarfejű emberke kuporog a lakkozott padlón, árgus szemekkel figyelnek egy féllábon álló, két karját széttárva tartó harmadikat, akinek homlokán verítékcsöppek csillognak. Vállain, hátán kemény botütések nyomai.
Egyhangú litánia:
Egyensúly!
Összpontosítás!
Belső harmónia!
A summázat pedig:
- Ne mozdulj!
Wolf nem mozdult, nem engedte le a fegyvert. A mantikore lassan megkerülte a Renault-t, s roppant mancsának egyetlen csapásával szétmorzsolta a golyóktól találva vergődő baziliszkuszt. Zavarbaejtően emberi ábrázata volt; így összehúzott szemmel, holmi haragos, kövér mandarinra emlékeztetett.
Wolf, aki attól tartott, hogy súlyosan lüktető szíve az árulója lesz, lehunyta szemét, magába mélyedt.
Az Út, írja könyvében Lao Ce, nem más, mint a vu-vej, a magasabbrendű tétlenség, mely a harmóniához vezet. Én, Wolf nekivágok ennek az útnak, nem nézek se jobbra, se balra; nem szólok, meg se rezdülök - teakfa vagyok, gyökereim sokszorosan összefonódnak a föld mélyében: szilárdan állok, a legdühödtebb szélvész sem árthat nekem!
És noha kinyújtott karjában sajogtak már az inak, noha lábait egyáltalán nem érezte, s feje is zúgni kezdett, eszébe jutott még valami: egy idevágó részlet holmi rég látott filmből:
- A halál fülel! - visszhangzott fülében a kenetteljes hang. - Fülel, és elragadja azt, aki elsőként kiált!
A mantikore előbbre jött, azután visszatáncolt: megszokott környezetéből kiszakítva agresszivitása mintha megcsappant volna, látnivaló volt, nem tudja, hányadán áll. A tüskés bojtban végződő farok zászlórúd gyanánt meredezett, tompán vöröslött - egzotikus, halált hozó virág.
Wolf tarkója viszketett, szeme égett.
Ne mozdulj!
Azután váratlanul: robbanás. Közeli robbanás - a kulcsra zárt vasajtó akkorát kondult, mint egy félrevert nagyharang, odafentről vakolatdarabok záporoztak, Wolf azonban még ezt a próbát is kiállta, s akkor sem rezzent össze, amikor odakint felugattak a géppisztolyok. Artikulátlan halálordítás harsant, mély hangon csaholt egy nagyöbű automata, és akkor
(a halál fülel)
a mindeddig kitartó Fáiz nem győzte tovább: elveszítette egyensúlyát, groteszk nyikkanással előrebukott, azután felsikoltott, s sikoltozott még akkor is, amikor a mantikore tövisei az arcába, a torkába, a mellébe és az ágyékába csapódtak. A fenevad ugrott, Wolf előrevetődött, zsibbadt ujja megfeszült a ravaszon, de mielőtt a golyók elérték volna az állatot, egy csapás szétzúzta az alvilág fejedelmének hátgerincét. A sikoly iszonytató hörgésbe fúlt, a sebzett mantikore bőgött, kínjában áldozata oldalát, mellét tépte-szaggatta, majd felkapta fejét, és elnémulva egyenest Wolfra bámult - két szeme két szabályos, fekete kör.
Kiáltás jó tizenkét esztendő távolából:
- Célra tarts, gyerek, a jó úristenedet! így akarsz te bajnok lenni?!
Wolf ismét meghúzta a ravaszt.
Klikk!
Halálos nyugalommal félretolta a kiürült tárú pisztolyt, és előhúzta kettes számú pengéjét.
- Oké - szólt oda a mantikorénak rekedten. - Oké, tiéd a kezdeményezés!
A fenevad leszegte vénember-fejét, és nekiindult.
Öt méternyire sem volt már, amikor a vasajtót berúgták. A gépfegyver akkorát dördült a szűk térben, mintha hajóágyú szólalt volna meg. A mantikore megtorpant, kivillantotta agyarait, aztán hogy egy sorozat is végigvert rajta, hátrabukfencezett és nem mozdult többet.
Wolf döbbenten pillantott hátra. A küszöbön, mindkét kezében egy-egy gépfegyverrel, a letűnt idők sztárja, Pierre Vertes állt.
A kalmük megszemélyesítésében természetesen.
Wolf leeresztette a tőrt, lassan felegyenesedett. - Hogyan...?
- Stoppal, maga hülye! - fakadt ki a nagydarab sofőr. Holtsápadt volt az arca. - Hát nem megmondtam, hogy ezek itt lent vadállatok? - A pár lépésnyire heverő mantikorét bámulta, aztán odalökte a fiatalabb férfinak a második géppisztolyt. Wolf a Bankház magánhadseregének kommandósainál látott korábban hasonlót. - Na jöjjön, tűnjünk el innét!
- Maga P.S.? - kérdezte Wolf fahangon.
- Egy nagy balek, az vagyok én! - A kalmük zubbonya ujjával törölte meg izzadó homlokát. Rohadt filmek! Tönkreteszik az embert...
- Azt akarja mondani, hogy mindezt parancs nélkül... szóval, hogy csak úgy utánam jött?!
- Csak úgy? Bey, látni kéne, mi van a szomszédban! Őrültek ezek, én mondom! Az egyiknél lángszóró volt, igazi lángszóró, és...
Wolf a vállára dobta a gépfegyvert, megkerülte Fáiz maradványait, a Renaulthoz ment. Az ajtók még mindig nyitva álltak, az utastérben a dzsungel nehéz, erjedést idéző illata terjengett, az ülések szétroncsolva, a kárpitra, a műszerfalra verődött sárban apró bogarak vergődtek, harcoltak az életükért.
- Bey...?
Ezúttal nem pillantott hátra, mert ahogy közeledett, gyöngyházszín derengés támadt a benti homályban. Valami lapult ott, az elmúlástól szagló mocsokban, s ez a valami rá várt, őt szólította.
A Mahdi, Fáiz, s ki tudja, még hány boldogtalan közös végzete! Az Armaiti- gyűrű!
Bár izzani látszott, nem égette meg. Kézbe venni mégis olyan volt, mint parazsat, tarantulát vagy csörgőkígyót érinteni: az önkéntelen tiltakozásba minden idegszála beleremegett. Fáizra, a nyomorult Fáizra gondolt, ki sosem jutott el idáig. Imádhatta, őrizhette, bizonyos korlátok közt fel is használhatta a talizmánt, ám noha éveket töltött, s szörnyeteggé vált hatalma bűvkörében, nem érinthette - vagyis egy pillanatra sem birtokolhatta igazán. És most eltávozott anélkül, hogy tudta volna, mitől fosztotta - avagy kímélte - meg a halál...
- Bey? - ismételte a kalmük aggodalmasan.
- Minden rendben - suttogta Wolf. - Minden a legnagyobb rendben. Mehetünk.
Erőt vett magán, kifújta tüdejéből az áporodott levegőt, zsebrevágta a gyűrűt, és ismét, ezúttal végérvényesen, hátat fordított regi Renault-jának. Odakint torpant csak meg, a szanaszét heverő testek láttán.
- Mi történt?
- Már épp azon vagyok, hogy eltűnök, mikor a lejáratnál megáll egy furgon, és három kirlangic pattan ki belőle - felelte a kalmük. - No, mondom, ha ezek a nyomoroncok idemerészkednek, nem sokan maradhattak odalent. Gondoltam, most boldog, hogy elmarhatja, amért jött, és nem bírtam vó'na, ha pont ezek intézik el kifelé jövet... - Várt egy sort. - Meg azt se, hogy annak a szép Beylannak, akivel jött, egyedül kelljen hazautaznia! Fogom a Büyük flintáját, indulok utánuk. Francos egy menet volt! Mer' látom ám, hogy mindegy ezeknek: se szó, se beszéd, elintézik emezt a párat, itt, az ajtó előtt. Iyi geceler, itt nincs mese, lőni köll. Mind a háromnál vót gránát, az egyiknél lángszóró is. Épp hogy megúsztam. Lefegyvereztem őket, és...
Wolf fázott.
- Hát a furgon?
- Odébállt rögtön. Ha maradt vó'na, most nem állunk itt, elhiheti! Szerencsére ilyenek ezek a sakálok: próbálnak legalább három helyen lenni egyszerre. Aki elég gyors, zavaros időkben könnyen megszedi magát, a többiek meg... - Legyintett, aztán karonfogta a fiatalabb férfit. - Fátylat rá! A rádió aszondja, háború készül, de lesz ami lesz, ez a nap a miénk, sötétedésig áll még a zászló, és ahogy az arcát elnézem, Bey, a játszmának sincs vége... - Elvigyorodott. - Halljuk, hová vihetem?
Lassanként leszállt az est, a város fényreklámjai azonban nem éledtek fel. A budai oldalon elhagyatottan sötétlettek a villák, Pest bazárnegyedében szél dagasztotta a kávézók portálja fölé boruló csíkos ponyvákat, a kapuk mindenütt nyitva álltak, ám az asztalok, a pultok mellett egy lélek se akadt már. A zenegépek némák, az ital- és füstölnivaló-készletek érintetlenek maradtak, s persze felszívódtak a lányok, akik - a többség példáját követve - alkonyattájt gálaruha helyett útiruhát öltöttek, felragadták csomagjukat, majd hosszabb távok befutására alkalmas, a lehetőségekhez képest nem túl zsúfolt jármű után néztek... Az Ezüst Félhold Klub személyzeti ajtajánál teherautó fékezett, a volán mögül maga a tulaj kászálódott elő, s segített embereinek a legnagyobb értékek - a partitúrák, a hangszerek, a gramofon és a lemezek - biztonságba helyezésében. A főbejárat kilincsén tábla függött:
AZ ÚJRANYITÁSRA ELŐRELÁTHATÓLAG
1991 TAVASZÁN KERÜL SOR.
SZÍVES TÜRELMÜKET ELŐRE IS KÖSZÖNI
A VEZETŐSÉG
Nyolc órára a hidakon gyakorlatilag megszűnt a forgalom: a délután folyamán összeverődött kocsikaravánok rég kijutottak a városból, azok pedig, akik várakozó álláspontra helyezkedtek, már nem mozdultak volna ki hazulról az ezeregyéjszaka minden kincséért sem. Azok a könnyű páncélosok, amelyek egy gyakorlatról visszatérőben elkeveredtek a pesti utcák labirintusában, rádión keresztül találkát adtak egymásnak a Hakim-mecsetnél. Fél kilenc tájban ismét oszlopba fejlődtek, nekiindultak, ám üzemanyaghiány miatt rendre ottragadtak a Chaddé Talaban közepén.
Pár háztömbbel beljebb Céline Dorleac hasonló gonddal küszködött. A Guyenne benzinszintmérőjének mutatója mélyen bent járt már a vörös tartományban, mielőbb tankolást sürgetett. A lány idegesen cigarettát keresgélt, azután kelletlenül nyugtázta, hogy a délután folyamán Wolffal közös tartalékát az utolsó szálig felélte. Ennyire nyugtalan volna? Ő, aki (a kibicek széles táborával hallgatólagos egyetértésben) eleinte legfeljebb félévet jósolt kettejük kapcsolatának? Érdekes, felettébb érdekes... Pedig Wolf még azzal se ámította soha, hogy szereti, olyasmit magyarázott, hogy a nagy szavakkal vigyázni kell. A tény, hogy környezetükben szép számmal akadtak egymással és a világgal tökéletes harmóniában élő frázispufogtatók, persze nem zavarja. Ami azt illeti, a rákvacsorával egybekötött családi összejöveteleket meg a rossz sanzonokat leszámítva nem szokta zavarni semmi. Még mások lesújtó véleménye sem. Mint például...
Átkozott!
Kilenc előtt pár perccel - láss csodát! - működő töltőállomásra lelt egy tűzfal tövében. A kutas, kis perzsasapkás, hallgatag vénség, háromszor is megolvasta a bankjegyeket, gyanakodva pillogott, végül csak belement, hogy ellenőrizze a keréknyomást. Farostlemezekből tessék-lássék összerótt kalyibájában rádió bömbölt, kíméletlenül záporoztatta rájuk a Ciprus körzetében dúló tengeri csatával, a ródoszi francia partraszállással, a Valetta elleni oszmán bombatámadással kapcsolatos legfrissebb híreket. Mielőtt Céline visszaült a volán mögé, felpillantott. Egy darabig nézte a lassan kitisztuló eget, a felhőfoszlányokat, melyeknek peremét beezüstözte a dombok fölé kúszó hold, s arra gondolt, hogy az éjszaka Európa e részén bizony keserves lesz.
Bevágta az ajtót, indított, kilőtt - és két sarokkal odébb majdnem végighúzta egy szabályosan kanyarodó, ódon Arlberg oldalát. A fékcsikorgás hosszasan visszhangzott a néptelen utcákon, a két nagy, dohogó motorú gép meg egymásnak feszülő hűtőráccsal, türelmesen várta, hogy az előkászálódók annak rendje s módja szerint elharsogják érveiket és szitkaikat.
A lányt végtelen levertség kerítette hatalmába. Ó, Szent Malo, fohászkodott, ne engedd, hogy a fickó vérszomjas tatár legyen, hogy késsel fenyegetőzzön, hogy beverje a szélvédőmet! Jó, jó, tudom, az utóbbi időben kevés örömöt lelt bennem, kifejezetten elhanyagoltalak, de azért... Segíthetnél, ha másért nem, a régi szép idők emlékére. Elvégre a nagyapám faragta ki a szobrodat a bresti halásztemplomnak, és...
Az Arlberg gazdája láttán mélyet sóhajtott, nem folytatta. Egek, hisz ez a pasas valóságos óriás! Legalább ne bámulna így! Szétszed, megöl, ez már holtbiztos, és ha ő nem, hát majd a családja... Mert ott szorong, utazik mindenki. Vajon hány kés lehet náluk...? Vajon...
A fickó kiáltott valamit. Céline-nek le kellett engednie az ablakot, hogy hallja, mi az.
- Maga! - hüledezett a nagydarab férfi. - Maga ebben a kocsiban... egyszerűen nem lehet más! - Két lépéssel a Guyenne baloldali ajtajánál termett, kérges tenyerébe fogta a lány arcát, aztán, aztán felnevetett. - Hála Neked, Allah! Beylan, kicsi Beylan, van fogalma róla, mit kerestem?
Céline csak hunyorgott, szóra képtelenül.
- A barátja megkért, hogy hívjam fel a szállodában - hadarta a kalmük. - Ott azt mondták, elment, és nem is jön vissza. Felpakolom a családot, irány a reptér, hátha arra indult! Kocsisor, átkozódó Kirlangicek, az úton keresztben tankok; katonák mindenütt - itt ugyan nem jutott át öt óta egy lélek se... Kutya legyek, ha tudtam, mit csináljak! Vissza nem mehettem, hogy értesítsem: rámripakodott, hogy ha el nem tűnök, végem!
- Hol van? - kérdezte Céline olyan mély hangon, amellyel még magát is meglepte. - Hol?
- Nyugodjon meg, Beylan, nagyon kérem! - esdekelt a nagydarab férfi. - Muszáj volt eljönnöm, maj'hogynem elzavart, mikor meglátta azt a furgont! Csak annyit mondott, ezt itt egyedül kell végigcsinálnia, és hogy visszafelé nem kell fuvar. - Az Arlbergre bökött. - Jobb időkben tudniillik taxizom, és...
- Mi történt vele?!
- Semmi, az égvilágon semmi, Beylan, legalábbis amíg én a közelében voltam! Miután kivergődtünk abból az átok ciszternából, egy rája-bérkaszárnyához vitette magát - egy olyan dobozházhoz, a régi örmény negyedbe... Az utolsó sarkon aztán rámordított: "Fékezzen!" Persze akkor már látom én is: ott áll a furgon, pont a kapu előtt. "Most mi lesz", kérdezem, mire ő rámnéz, és aszongya: "Várunk..." Úgyhogy vártunk, kicsi Beylan, elszívtunk egy-egy szivart, közben a Bey magáról beszélt. Arról, hogy szebb, mint a bülbülszavú rózsák, hogy mennyire szereti, meg hogy...
- Hazudik!
- Hazudok - bólintott a kalmük leverten.- Egész végig nem szólt egy árva szót se, a géppisztolyt babrálta, amit nekiadtam, miután elszedtem attól a sakáltól, aki a falnak esett, utána előszedte a noteszét, írt valamit, a kezembe nyomta azzal, hagy amint Viennába érek, mutassam be a Wolf-Katzmann bármelyik fiókjánál, és attól fogva nagyon jó dolgom lesz. Mondta, ha lehet, menjünk tovább Antwerpenig, ott a fiaimmal együtt munkát is kapok. "Maga ott lesz?" kérdeztem, mire rámnéz megin', de nagyon furcsán: "Nem tudom..." Aztán fogja magát, és elzavar, mond mindenféle rettentőt, de nem száll ki, csak akkor, mikor megesküszöm a Koránra meg a többi szentségekre, hogy tényleg eltűnök. Szó ami szó, Beylan, a végén már szívesen mentem, mert hát a család... Kezdtem visszatolatni, ő a sarokról még odaintett, aztán nekiindult, a hóna alatt a géppisztollyal. Bolond, akasztanivaló bolond, tudtam én elejitől fogva! Legalább maga megúszta, kicsi Beylan! Most aztán...
Céline lehunyta szemét. - Merre?
- Csak ezt ne, Beylan, csak ezt ne! Nem engedhetem! Azok megölik, ha megpróbálja... Ehhez az ügyhöz férfi kéne, de én már... nem bírok... Nem merek!
- Mutassa az irányt, és menjen! - csattant fel a lány, azután látva, hogy a kalmük megmakacsolta magát, vésztjósló halk hangon, szaggatottan folytatta: - Fél perc. Ha nem beszél, ha nem tolat el, a falnak nyomom, kilövöm a hűtőjét meg a gumijait, Isten engem úgy segéljen! - kifújta a szeméből fekete haját. - Fél perc. Harmincig számolok. Egy, kettő...
A nagydarab férfi szeme elkerekedett. - Beylan...
- ...három, négy, öt, hat, hét...
- Képes lenne...? Ugye nem?
- Tíz! Tizenegy!
- Ó, a fenébe... Hogy számolok el magával a túlvilágon, mi?
- Tizenöt... tizenhat - darálta a lány eltökélten.
Huszonkettőnél tartott, amikor városszerte felbömböltek a légiriadó szirénái.
Csaknem pontosan egy órával korábban, nyolc óra tájt Wolf - félúton az asztrológus-házaló, lakása felé - megpihent egy keskeny párkányon, a bérház oldalfalán. A géppisztolyt a kalmük zsávolykabátjának övével szorosan a hátára kötözte, magát a kabátot az udvarban hagyta, mert úgy ítélte, túl hosszú, és akadályozná a szabad mozgásban.
Most lehunyta szemét, és módszeresen kifújta magát. Alant húszméternyi mélység, odafent a gang korlátja, azon túl a mélykék esti ég, a dicsősége teljében ragyogó, folyvást emelkedő holddal... Valahol messze dízelmotor dohogott: járőrhajó haladt felfelé a Dunán, reflektorának sugárkévéje időről-időre végigsepert az elsötétített épületek homlokzatán. A kapu előtt parkoló furgon utasai csendesen várakoztak, abból az irányból Wolf jó tíz perce egyetlen köhintést, öngyújtókupak-csettenés sem hallott, s ez aggasztotta. "Éles" helyzetben, hajtogatták mindegyre zordon kiképzői, csak az igazi profik képesek nyugton maradni...
Hogy őrült vállalkozásának soron következő szakaszához némi erőt merítsen, a szerzetesektől tanult egyik fegyelemgyakorlathoz folyamodott. Kirekesztette tudatából a bizonytalanságot, a kétségeket, a félelmet, s az így keletkező űrt a maga választotta, egyhangú litániával töltötte be.
És Séth nemzé Enost, aki nemzé Kenant. Kenan nemzé Nahalaleelt, aki nemzé Járedet...
Óvatosan továbbkapaszkodott, akár valami nagyra nőtt macska, melyet ellenállhatatlan kényszer hajt a holdsütötte háztetők felé.
...Járed nemzé Hénochot, kinek szülötte vala Metuselach...
Mindvégig gyötörte a szörnyű bizonyosság, hogy a téglákat összetartó habarcs akár engedhet is - ha pedig enged, őt semmiféle kiképzés nem menti meg: géppisztolyostul, talizmánostul egyenest a pokolra hull, és akkor...
...Metuselach nemzé Lámechet...
...ég veled, Céline, ég veled, Armaiti!
...Lámech nemzé Noét, aki nemzé Sémet, Kámot...
Jobbjával megragadta a korlátot, lassan kiengedte tüdejéből a levegőt.
...és Jáfetet.
A legszívesebben felkacagott volna a megkönnyebbüléstől, de idejekorán rádöbbent, egyelőre semmi oka rá. Majd ha megszabadul a gyűrűtől. Majd ha a varázsló végképp útjára bocsátja, ha kijut innét, ha megtalálja a lányt - ha kijut és megtalálja egyáltalán.
Maga elé képzelte a varázslót, olyannak, ahogy az első, a budapesti színben megismerte: frissen vasalt ing, hibátlan ragadozófogsor, átható szempár. Ha úgy fordul a dolog, nyilván köszönetet mond, aztán mosolyogva felajánlja: "Hazaküldöm!" És a válasz...
Eszébe ne jusson, az ég szerelmére! Mit kezdenének velem odahaza, majd' öt év igazolatlan távollét után? Odaát halottnak számítok, és különben is...
Igen, kimondja majd, kimondja végre, bocsánatkérő arccal. Nem akar elmenni. Miért akarna? Mindent elért itt, amiről a túloldalon legfeljebb álmodozhatott, ráadásul úgy járt, ahogy a Marsra át-átruccanó John Carter az ő Dejah Torisával; megfogtak, tisztelt esküdtek, szentigaz! Csúnyán beleestem ebbe a lányba, és az vesse rám az első követ önzésemért, aki a helyemben másképp...
A lakás küszöbén belebotlott valamibe. Leguggolt. Végigtapogatta, s egyszeriben csontig áthatotta a borzongás, melyhez hasonlót nem ismert azelőtt.
Egy kutya!
Gépiesen oldozta le hátáról a géppisztolyt, helyrelökte a tárat, hátrahúzta a csappantyút - jobban ment, mint valaha, katonáéknál. Csupán a kattanás volt pontosan ugyanakkora. Az előszoba szőnyegén rábukkant a második kutya tetemére, de nem ez volt az egészben a legkomiszabb. A legkomiszabb az volt, hogy tudta.
Szóval megelőztél. Megelőztél, és most bent vársz, indus hercegem,..!
A nappaliba vezető ajtóhoz lapult. Bensőjében lángrakapott valami, kékes fénnyel égett szemhéja mögött, akár a gázláng, de nem adott meleget. Hideg tűz. Gyűlölet.
- Várok! - hangzott a túloldalról. - Egyedül rád. A flintádra nem. Kérlek, légy roppant elővigyázatos!
Wolf hátralépett, a falnak támasztotta a fegyvert, azután mély lélegzetet vett, lenyomta a kilincset, és belépett.
- Bonsoir, monsieur Wolf!
A Tamil kissé jobbra, egy foszladozó huzatú karosszékben üldögélt. Lábai keresztbevetve, térdén hangtompítós revolver, előtte háromlábú asztal, persze üresen; szükség esetén nyilván emögé vetődött volna. Wolf figyelmét nem kerülte el, hogy szeme vöröslik a kialvatlanságtól. Kutató pillantására a Tamil elmosolyodott. Elég lesz az erőm - mondta a mosoly. - Még így is elég!
Wolf lélekben vállat vont, tekintetével a varázslót kereste. Közvetlenül az ablak mellett talált rá: tapasszal leragasztott szájjal, hátrakötött kézzel hevert az oldalán. Haja őszes volt még, ám a fiatalabb férfi bámuló szeme láttára folyvást sötétedett. Nem járhatott már túl messze az ötventől.
- Elhoztad - mondta halkan, majdhogynem áhitatosan a Tamil. - Nálad van, tudom. Már akkor tudtam, amikor felfelé indultál: ez itt - intett fejével a fekvő alak felé - azóta fiatalodik, most örülök csak igazán, hogy puszta megszokásból meg is kötöztem! - Elnevette magát. - Na ülj le, Wolf, és nyújtsd ki szépen a lábadat; a formaságokra ma este nem adunk. Kötetlen beszélgetésre gondoltam, és egy gentlemen's agreementre, amely, talán mondanom sem kell, kölcsönös előnyökkel kecsegtet.
Wolf térdre ereszkedett, de nem ült le. Mindkét kezével hátranyúlt, a tarkóját kezdte masszírozni. - Amivel jöttél, nem kifejezetten úriembernek való fegyver.
- Tán mást vártál? - mosolygott a Tamil. - Vítőrt, meg rapírt, mi? De hisz tudod, hogy megy ez manapság... Jobb félni, mint megijedni. Különösen, ha az embernek hozzád hasonlóan kemény ellenfele akad. - Minden átmenet nélkül elkomorodott. - Alaposan megfuttattál. Akadtak pillanatok, amikor azt hittem, mindennek vége. Kiszámíthatatlan vagy, a végletekig kiszámíthatatlan. Az igazat megvallva most se tudom, mit gondoljak rólad. Nem a Deuxéme-től jössz, nem is a Rahirtól, vagy az Ohranától. - Előrehajolt. - Melyik cégnek dolgoztál?
Wolf elhúzta a száját. - A KGB-nek.
- A micsodának? - értetlenkedett a Tamil.
- Mindegy. Felejtsd el, hogy egyáltalán hallottad, oké?
A kreolbőrű férfi elhúzta a száját. - Így is jó. Beszéljünk másról? Nem bánom. Jó rég várok erre a találkozásra, csak azért se fogok kicsinyeskedni. - Hátradőlt, balkezének ujjaival a falat babrálta. - Azt a hármat ott a ciszternában nyilván elintézted, másként aligha lennél itt. Régtől fogva sejtem, hogy szándékosan adod az ostobát. Palástolni próbálod, hogy veszedelmes vagy - s hozzá milyen veszedelmes! Azok a nyomorultak nem sok eséllyel indultak ellened, de mint bizonyára hallottad már, mindenki emberére akad egyszer. Úgy fest, a te embered én vagyok.
- Ennyire jónak tartod magad? - érdeklődött időhúzási célzattal Wolf. - Elég jónak ahhoz, hogy a Mahdi örökébe lépj?
A Tamil balja mozdulatlanná vált, a céltalanul tapogatózó ujjak megremegtek. - Helyben vagyunk. Szavamra, Wolf, tetszel nekem: van érzéked a lényeghez, pedig ez nem igazán jellemző rátok, izraelitákra. Tudod - folytatta csevegő hangnemben -, komisz egy mesterség a miénk. Tedd a dolgodat, vérezz és pusztulj el! Állandó rohanás, állandó veszedelem hosszú éveken át, utána a jól megszolgált feledés vár - vagy ha túl ostobának, túl kíváncsinak, túl ügyesnek, túl akármilyennek könyveltek el a feljebbvalóid, jeltelen sírba kerülsz Európa, Afrika, a Közel-Kelet egy isten háta mögötti zugában... Sivár kilátások ezek egy ambiciózus pasas számara, akibe ráadásul némi fantázia is szorult... - Ajkán felderengett a jellegzetes félmosoly. - Világéletemben úgy éreztem, többre vagyok hivatott másoknál. Holmi közönséges példaképpel kölyökként se értem be: egyes-egyedül a Mahdi imponált. Akkortájt azt hittem, különb volt a többinél - ó, boldog gyermekkor, ó, szép illúziók! Ma már tudom, mi a siker titka. Nem a tehetség, nem is kitartás vagy kíméletlenség; mindent pótol, s százszorta többet az az apróság, amit annak idején egy csúnya trükkel oroztál el tőlem, és ami most valamelyik zsebedben lapul. - Bal kezét nyújtotta, a jobb a pisztolyon nyugodott. - Add hát vissza, kérlek!
- Hogy találtál ránk? - sziszegte Wolf. - Hogyan...
- Emdé- vágta rá a Tamil büszkén. - Emdé, avagy mana detekció: egy apró fogás azok közül, amelyeket az ember, nyugalma érdekében, idővel kénytelen elsajátítani. Varázslat a legártatlanabb fajtából. Anyagi komponense nincs, pár szótag, pár perc összpontosítás az egész. Ha elég gyakorlottan csinálod, a mana sűrűségében beálló változások alapján helymeghatározást is végezhetsz, ahogy én tettem. Ez egyszer nem elkerülni vagy kinyírni akartam egy vajákost, hanem előkeríteni - amint látod, sikerrel. Tartozom annyival az igazságnak, hogy eláruljam: két számbajöhető pontot találtam az egész városban. Az elsőt a ciszternarendszerben, a másodikat...
- ...idefent - bólintott Wolf. - Világos. Erre leküldtél három nyomorultat, hátha sikerül elkapniuk, te meg egyenest idejöttél, kinyírtad a kutyákat, ártalmatlanná tetted az öreget, aztán szépen letelepedtél, hogy megvárj... Azt is tudod talán, mit keresek itt?
- Nem érdekel, mit keresel. Az öreg... - A Tamil a földön heverő alakra sandított, és megköszörülte torkát. - ...a vajákos nyilván a segítőtársad, ő látott el információkkal egész idő alatt. Tanulságos volna kicsit megszorongatni és kifaggatni, de attól tartok, ilyesmire nem lesz idő... A talizmánt, ha lennél szíves!
Wolf félrenézett. - És ha nem adom?
- Akkor egy percen belül végzek mindkettőtökkel, és belőled sosem lesz egy Mahdi vagy egy francia Első konzul jobbkeze... - A Tamil lassan bólogatott. - Bizony, cimbora: végtelen jóságomban efféle posztot szánok neked. Ha mellém állsz, naggyá teszlek, megengedem, hogy a magad körmönfont módszereivel hallhatatlanná tedd a neved. Szolgálhatsz, mint tanácsadó, ítélkezhetsz, mint kádi, élhetsz, mint maga a császár... Ha meg netán a másik oldalt választanám: lehetsz az új háborús kabinet főnöke, s míg én térdrekényszerítem az oszmánokat meg az angolokat, kedvedre formálhatod eljövendő birodalmunk arculatát. Naptárreformot hajthatsz végre, átrajzolhatod a határokat, még a Code Napoleont is hatályon kívül helyezheted, ha netán egynél több feleséget kívánsz...
- Őrült vagy - állapította meg Wolf minden indulat nélkül, bár a felismerés ugyancsak megdöbbentette. - Őrült.
A Tamil komolyan eltöprengett. - Lehetséges. És tudod mit? Rémlik, mikor zilálódtak szét a dolgok idebent... - Baljának ujjaival most halántékát kocogtatta. - Akkor, amikor úgy éreztem, egy kis senki, egy hitvány, harmadrangú zenész lép meg azzal, ami jog szerint az enyém! - Felemelte a pisztolyt. - Gyerünk, Wolf, ide a gyűrűt! Most nyomban, de nagyon gyorsan!
Wolf segélykérőn pillantott a varázslóra. A termetes férfi lehunyt szemmel, egyetlen moccanás nélkül hevert. Látszólag beletörődött sorsába, az avatott szemlélő azonban tüstént felfedezte volna rajta a legmagasabb rendű szellemi erőfeszítés ezernyi apró jelét. Mindent hallott, mindent megértett - és hosszú élete legnagyobb húzására készült éppen...
A gyűrű!
Ha a Tamil e percben jobban koncentrál, alighanem felfigyel a dologra, hisz a helyiségben rövid idő alatt megszázszorozódott a mana sűrűsége. Három kilométeres körzetben átmenetileg lehetetlenné vált minden egyéb mágikus tevékenység, ám ez keveset, vagy éppenséggel semmit nem számított, hisz a birodalom nyugati részében nemhogy varázslók, vajákosok sem igen akadtak már - őt, a szabadulni vágyót kivéve, aki most összeszedte minden erejét, s kétségbeesett kísérletet tett, hogy - öt éven belül másodízben - rést üssön a téridő szívós kárpitján. Nem rendelkezett akkora erővel, mint azon az öt évvel korábbi éjszakán, mikor a dimenziók végtelen sorában mindenütt megtalálható alteregóit hívta segítségül, ám ezúttal nem egy kocsi számára is elég tágas kapuról, csupán egyszerű átjáróról volt szó, amihez hasonlót azelőtt nem egyszer (sőt, a kelleténél többször) egymaga nyitott s zárt... A gyűrű pedig, mely eleinte egyszerű energiaforrásként működött, utóbb mágiakondenzátorrá vált, hirtelen felfénylett Wolf kezében. Valahol a szobában, szabad szemmel láthatatlan, tűhegynyi lyuk támadt a valóság szövedékén, s vele átellenben, a falon - egyelőre ugyancsak észrevétlen - megjelent egy aranyszínű pont.
A Tamil megnedvesítette ajkát, úgy bámulta a gyűrűt. Arcán, nyakán fényfoltok raja villódzott, sötét szemében szikrák tükröződtek. A látvány elbűvölte, megbabonázta. Lejjebb eresztette a fegyvert.
- Dobd! - Suttogta átszellemülten.
Wolf tüstént kapcsolt: baljával a magasba hajította a talizmánt, s miközben az, felfelé ívelő pályája legmagasabb pontját elérve lebegni látszott a levegőben, jobbjával megmarkolta, majd egy hirtelen hajítással útjára küldte a nehezebbik pengét.
A gyűrű aranyló reflexiók forgatagában aláhullt, a Tamil utánakapott, ám hirtelen megrebbent a szemhéja, megvonaglott az ajka és valahogy nem érte el. Sőt, azt se figyelte, hová esik.
A varázsló felnyögött, kinyitotta szemét. Az első, amit megpillantott, egy folyvást terebélyesedő fényfolt volt - aranyszínű, akár a tűző déli nap.
Wolf már guggolt, mereven előrebámult.
A Tamil szívott egyet az orrán. Mosolygott.
A tőr szilárdan állt a jobb vállában.
Holtsápadtan, mereven mosolyogva felállt. A pengét nem húzta ki. A pisztolyt nem ejtette el. Előrelépett, lassan Wolfra emelte.
- Eltoltad - mondta szelíden.
Semmi válasz. Wolf ajka vértelen vonássá keskenyedett, ahogy a fegyveres férfi mögött terebélyesedő, aranyszín ürességbe bámult. Úgy rémlett, hangot hall, távoli, tiszta és magas hangot: mintha a Nagy Pán sípja zengene égig érő, hósapkás bércek között... Várta a folytatást és várta a golyót. Tudta, pusztán szerencse kérdése, melyik jön hamarabb. Szeme sarkából látta, hogy az asztrológus (a házaló?) szabadulni igyekszik kötelékeitől.
- Eltoltad - ismételte a Tamil rekedten. - Ég veled, Wolf!
De nem lőtt. Összerándult, mintha végigvágtak volna rajta, torkából aranyszínben izzó nyílhegy bukkant elő.
A fordulat láthatóan meglepte, olyannyira, hogy meg se ingott. Nehézkesen sarkonfordult, úgy meredt az arany ködből eléje lépő alakra. Elnyílt szájjal figyelte a feléje cikázó pengét, az utolsó pillanatban emelte csak kezét arca védelmére, ám valahogy ez a mozdulat is félbemaradt: jobbja a fegyverrel együtt a padlóra hullt.
Felüvöltött. Térdre zuhant, balja vadul kaszált a levegőben, de amint a keskeny kéz a hajába markolt, és meglepő erővel lefelé kényszerítette, beszüntette a küzdelmet. Szeme tágra nyílt. Vér, vér mindenütt. A saját vére. És egy kar: a tulajdon karja.
Pokoli volt a fájdalom, de tudta, nem tarthat soká. Mikor az aranyló penge másodszor is megvillant, messze járt már. Azon kapta magát, hogy derékig gázol egy szélesen hömpölygő folyam langyos vizében. Tudta, hogy folyam, s bár a túlsó partot nem látta, nem aggodalmaskodott: hisz úgysem a túloldalra készül. A cél: sodródni az árral, lefelé, mindig csak lefelé...! Próbaképp alámerült, igyekezett nyitva tartani a szemét: aranyszín derengés, semmi több... Felbukkant, sodorta magát a hullámokkal, nevetve a napba nézett, s nem bánta, hogy a ragyogás elvakítja. Furcsamód tudta, hogy a nap a maga útján járva követi majd oda, ahová a folyam siet, hogy pályája végpontjában alászáll, s megtisztítja tüzével, azután pedig... Nos, ki tudná megmondani?
Valahol (közel? távol?) szirénák bömböltek, riadót jeleztek - de már nem neki.
A penge lecsapott, s a Tamil mielőtt meghalt arra gondolt, bizony nem elképzelhetetlen, hogy útja közben, talán nem túl sokára, Minnát is megtalálja majd...
Wolf rosszulléttel küszködött, nem bírt, nem mert odanézni, ahol ellenfele hevert. A fénylő köd szétterült, körülfolyta, magába fogta - s egyszerre ott állt előtte eleven aranyszobor képében az élet öldöklő angyala, Armaiti, s feléje fordította napsugárként perzselő tekintetét. Egy pillanattal később a jó ég tudja, honnét, ott termett a gyűrű is: jött, akár az úrnője szavára pattanó vadászeb, jött, akár a végzet maga; a sziporkázó foglalatból a férfira meredt az ősi zoroaszteri jelkép, az obszidiánból csiszolt Mindent Látó Szem; a szirénák elnémultak, odakint és odabent egyaránt tökéletessé vált a csend, mintha az egymással korok óta harcban álló felek, Ahriman és Ormuzd a lélegzetüket is visszafojtották volna.
- Vegye el! - sziszegte a varázsló, akinek valamiképp sikerült megszabadulnia a köteléktől és a tapasztól. - Vegye el, ember! Ha ezer évig él, akkor sem kap soha ennél kedvezőbb ajánlatot!
- Azt hittem... - suttogta Wolf rekedten - ...azt hittem, ezek itt a jók, a fenébe is! Látta, mit művelt azzal a szerencsétlennel? Le merném fogadni, hogy élvezte a dolgot...
- Térjen észhez, Wolf: ez itt egy harcos nép harcos istene, aki ráadásul, mióta az eszét tudja, háborút visel... Mit várt, lebegő fehér klepetust és gyöngéd szavakat? Az élet már csak ilyen, és megy tovább. Armaiti magát választotta. Fogja a gyűrűt! Húzza fel!
Wolf leszegte a fejét. - Tudja mit? Inkább nem.
- Ha attól tart...
- Nem tartok semmitől, csak épp elegem van, azt hiszem. Nem nekem találták fel ezt az egészet, hiába... Elmegyek.
A varázsló felült. - És ha megölik odakint? A Tamil emberei... A repülők...!
- Nyugodt lehet, tudok vigyázni magamra. Nekem...
- Hallgasson! Az istenért, hallgasson!
Valahol messze megremegett a föld, ahogy aláhulltak az első bombák: Ahriman a maga részéről véget vetett a tűzszünetnek. Armaiti hátralépett, dacosan felvetette szép fejét, és hang nélkül felkacagott. Az előtérben heverő kutyákra mutatott, ujjai körül, a levegőben mintha aranypor kavargott volna - de nem aranypor volt, mert ahogy eloszlott, egyszerre megmoccantak, feltápászkodtak, s támolyogva befelé indultak, gazdájukat keresték az életre kelt állatok.
Wolf nagyot fújt.
A varázsló sírt.
A falak enyhén megrázkódtak, egy kevés vakolat pergett a padlóra, most már tisztán hallatszott a támadó gépek zúgása is. Armaiti mégsem tágított, ismét Wolf elé lépett, majd álomszerű lassúsággal legugolt, nyakon ragadta, és az arcába nézett. A férfit tűzként égette ujjainak érintése, de kitartott, elszántan viszonozta pillantását, s közben lopva elgyönyörködött benne. Vad, korlátokat sosem ismert szépség, egy rég letűnt, némelyek szerint barbár, némelyek szerint a mostaninál különb kor ideálja, valahogy úgy, ahogy minden archaikus szobor az; ajka egy egészen fiatal lány konokul lefelé, görbülő ajka, az apró keblek minden funkciót nélkülöző ékességek csupán, a keskeny derék egy harcosé, a szemekben meg...
Idáig jutott, mikor az élet angyala magához húzta és csókolni kezdte úgy, hogy a lélegzete is elakadt. Kíméletlen fényesség öntötte el, fényesség és forróság egyiknek sem parancsolhatott, küzdeni sem küzdhetett, úgy érezte, egy perc kell csak, s lángra kap, porrá ég - ám amikor az izzás már-már elviselhetetlenné fokozódott bensőjében, Armaiti aranykarmaival végigszántott arcán, nyakán, azután eltaszította.
Felegyenesedett és mosolygott, ahogy - oly hosszú idő után - ujjára húzta komisz gyűrűjét. Sosem tudod meg, mit veszítettél - ezt sugallta a tekintete. Sarkonfordult, és visszalépdelt az aranyló ködbe, az átjáró, pedig lassanként bezárult mögötte: a fényreflexek táncoltak még egy darabig a falakon, azután rendre eltűntek.
A varázsló, mint aki álomból ébred, felpattant. Füttyentett kutyáinak, majd Wolf vállára tette a kezét.
- Jöjjön - mondta halkan. - Kiviszem innét, és...
Elnémult.
Odalentről dühödt fegyverropogás, motorbőgés és fémcsikorgás hallatszott.
Azután egy vérfagyasztó csattanás.
Céline elkeseredetten viaskodott a keskeny sikátorok kockakövén meg-megcsúszó kocsi kormányával és váltójával - mindkettő túl kemény volt az ő kezének. Az első távoli robbanások hallatán már úgy érezte, az egész világ összeesküdött ellene. Ahogy a városra támadó bombazóraj egy köteléke elhúzott felette az éjszakában, a legszívesebben torkaszakadtából kiáltotta volna, amit Cambronne tábornok kiáltott egykoron, a waterloo-i diadalmámorában: "Ne lőjetek, barmok! A túloldalt is franciák vannak!" A Nieuportok pilótái persze úgysem hallották volna a hangját. A magasból, mint kékben, zöldben, vörösben izzó meteoritok, világítógyertyák hullottak, egy a Guyenne tetején koppant: a szélvédőt egy pillanatra beterítette a karácsonyi hangulatot idéző szikraözön, azután, az eszeveszett iramnak hála, kitisztult a kép. Céline az utolsó másodpercben fedezte fel azt a jókora filmplakátot, amelyet a kalmük említett, mielőtt odébbállt, s a fékre lépett.
Forduljon balra...
Olyan igyekezettel vette az éles kanyart, hogy az ajkába harapott: érezte a vér ízét, s ez tovább dühítette. Ezért...
...rögtön utána jobbra...
...ezért valaki fizetni fog, mégpedig hamarosan! Növelte a tempót, igyekezett "gázzal kormányozni", ahogy Wolf az idevezető úton, Regensburg és Passau közt tanította. A Guyenne hintázott, de tartotta az ívet, sőt, lendületéből sem veszített, mire a célegyenesbe ért.
...aztán előre! Az utolsó ház a sorban. A furgonról biztosan felismeri. De vigyázzon! Megígéri, ugye? A Bey megöl, ha megtudja, hogy épp tőlem...
Az ódon épület bejáratánál veszteglő furgon tolóajtaja nyitva állt, a "sakálok" az eget fürkészték, ám amint a nagy limuzin reflektorainak fényudvarába kerültek, figyelmük tüstént az érkező felé fordult. Céline-t ilyen távolságból riadt állatokra emlékeztették vöröslő szembogarukkal, a döbbenet változatos pozitúráiba dermedve, ez a bénultság azonban másodpercekig tarthatott csupán, s mihelyt a varázs megtört, a férfiak géppisztolyukhoz kaptak.
- Menjetek innét! - sikoltotta Céline kétségbeesve. - Takarodjatok!
Nem akart bajt. Úgy képzelte, hogy valamiképp rájuk ijeszt, s most, hogy ráébredt, rosszul számított, lassan elöntötte a gyilkos indulat. Szemközt torkolattüzek villantak, ám a lövedékek sem a karosszériában, sem a szélvédőben nem tehettek kárt: a különleges modell, melyen szigorú titoktartás mellett, hat héten át dolgoztak a Citoyen-konszern szakemberei, talán még egy közvetlen bombatalálatot is átvészelt volna. A lány, nem lévén tudatában önnön sebezhetetlenségének, jobbra-balra rángatta a kormányt, a szűk utca azonban nem kedvezett a kitérő manővereknek, ráadásul elágazás vagy fedezék sem akadt, a kocsi hűtőjét újra és újra ólomzápor verte végig. Idővel elérkezett, azután elmúlt a pillanat, amikor a fékezés még ésszerű, az ütközés elkerülhető lett volna, és eljött egy másik, mikor a lány - aki maga sem tudta, mit keres voltaképpen - elmozdított egy apró kapcsolót, működésbe hozva ezzel egy mechanizmust, alighanem a legdrágábbat ezek közt, amelyeket valaha magánautóba szereltek. A Guyenne homloklemeze félresiklott, két könnyű golyószóró zúdított össztüzet a szürke furgonra és környékére. A jobboldali fegyver a jókora késéssel megkezdett fékezés első másodpercében elakadt, a másik azonban tette a dolgát: cafatokra szaggatta a furgon új gumijait, átlyuggatta a karosszériát, s majdhogynem kettészelte golyóival azt a suhancot, akit a Tamil jó két esztendeje Havaselvén szedett fel, hogy kiegészítse vele buda-pesti osztagát... A megcsonkított test oldalt hanyatlott, egyes lövésekre állított Savage-a egyik társa térdét roncsolta szét - ám Céline mindebből semmit sem látott: a csattanást megelőző pillanatban ösztönösen lehunyta a szemét, úgy kapaszkodott a kormányba, ahogy csak bírt. Emésztette a bizonyosság:
Wolf megöl ezért...!
A fegyveracélszín limuzin még mindig iszonytató sebességgel rohant a furgon oldalába, a falnak préselte, jó tíz méteren át maga előtt tolta a könnyebb jármű roncsát. A biztonsági öv a lány oldalába vágott, majd engedett, s Céline fejjel esett a műszerfal rekeszeiből kitüremkedett, gumiszagú, forró levegőtől dagadozó párnának. Valószínűtlen, nyomasztó emlékként égett agyába egy elsodort ember ábrázata, végső sikolya, az a vörös folt az oldalablakon, mely éppen olyan volt, mint holmi kéz lenyomata: a legszívesebben felnyögött volna, de még lélegzethez se jutott addig, míg valami erő vissza nem rántotta. Tarkóját az átkozottul kemény, átkozottul férfias fejtámlába verte, derekára, karjába és lábába fájdalom nyilallt, éles fájdalom. Még egy rándulás: a Guyenne egyhelyben áll, műszerfalán egy sor kijelző lüktet tűzvörösen, a motor jár, disszonáns hangokat - csörgést, sercegést, csobogást - nem hallani. Céline furcsán kitekert tartásban, félig oldalra dőlve hever, fehér kosztümkabátjának ujján vércseppek sötétlenek...
Semmi baj, nyugtatgatta magát. Semmi az égvilágon, csak épp...
Meghalok?
Mielőtt tudata kikapcsolt, látni vélte a lassan formát öltő éjfekete alakot. Hogy táncpartnere-e az, a rámenős ismeretlen álmai báljából, vagy valami közönségesebb, madárszerűbb, képtelen volt eldönteni. Félelem, megilletődöttség helyett azonban végtelen fáradtságot érzett mindössze: talán soha nem áhította még ennyire, hogy kényeztessék. Befejezte.
- Légy hozzám gyengéd - súgta a homályban. - Ó, kérlek, légy hozzám nagyon gyengéd...!
Lehunyta a szemét.
A bombák tovább hullottak, mind közelebb csaptak be, őt azonban jó ideig sem ez, sem más kellemetlenség nem zavarta.
Amikor feleszmélt, meleg színeket látott, csupa meleg színt: mély narancsban, bíborban és kárminvörösben tobzódott a világ - legalábbis az a része, amelyet a száguldó Guyenne-ből beláthatott. Felsóhajtott, de nem mozdult, résnyire szűkült szemmel nézte a lángban álló mezőket. Az ég alján rőt ködfal tornyosult fenyegetőn, ez bizony olyan volt mintha épp erre az alkalomra mázolták volna egy filmgyári műteremben; talált benne valami végletekig lehangolót, pedig sejtette, hogy ami történt, számára a diadalt jelenti, hogy a láthatáron lángoló város nem más, mint régi ellenfele, Buda-Pest.
Vége, gondolta, de tudj' Isten, miért, nem tudott igazán örülni neki.
Annál jobban örült, mikor látómezeje peremén felfedezett egy ismerős arcot. Szólni akart, de nem jött ki hang a torkán, így hát csak könnyezett csendben, aztán álomba merült - de még ott is látta azt a profilt, meg a volánt markoló, ugyancsak ismerős kezet.
Ébredése színe a fekete volt. A világ feketéllett a gomolygó füsttől, a szállongó pernyétől, a Pressburg felett gyülekező viharfellegektől. A Guyenne menekülő járművek falkájában sodródott Kelet és Nyugat kapuja, a hajdani császárváros felé. Céline jó két óráig bírta, aztán megint alámerült. Aludt és mennydörgéssel álmodott, míg Wolf bőrig ázva kereket cserélt, egyenruhásokkal, fehér köpenyesekkel, úrvezetőkkel és boltosokkal vitázott valahol a nagy éjszakában. Aztán jött a hajnal, a felhők szétoszlottak, s ők ketten szemezni kezdtek a visszapillantó tükörben, mint valaha rég, a kezdet kezdetén. Céline, valahányszor megelégelte a dolgot, a pokróca alá bújt, utóbb álmatagon tekintgetett az ólomszürke égre, számlálta a hátsó ablakon megült esőcseppeket. Jókora Bonaparte-korabeli diadalkapu, széles, rendezett utak, megszelidült folyó, a büszke Stephanskirche tornya, no meg a mindenünnen visszaköszönő táblák: VIENNA MÁS! És csakugyan; itt, a kedélyességéről nevezetes frontvárosban váratlan esemény kavarja fel. Egy kéz érinti az övét, egy kéz érinti gyengéden a homlokát, azután ismét eltávolodik.
Másra gondolt: Miért nem simogatják tovább Céline-t? Talán előre üljek? De hát még nem bírok, ezt igazán beláthatnád, édes...
Valahol Linz tájékán aztán előre ült, szelíden Wolf vállára hajtotta a fejét, de szólni továbbra sem szólt, s a férfi hálás volt neki ezért.
Hiába kereste a kibúvót, valami végérvényesen megváltozott köztük az utolsó buda-pesti éjszakán... Ahogy a kapu elé ért, egyszerre megértett mindent - és úgy rohant, ahogy talán soha azelőtt. Feltépte a Guyenne ajtaját, kiemelte, bekötözte, azután a hátsó ülésre fektette az eszméletlen lányt. A házaló, hátán batyujával, visszahúzódva figyelte, s csak akkor lépett oda, mikor Wolf is kocsiba szállt.
- Jó érzékkel választott. - mondta. - Járművet és párt egyaránt... Végigsimított a motorházfedél töretlen ívén, szemügyre vette az üvegen átsejlő, keskeny arcot. - Rendszerint jól dönt, igaz?
- Remélem.
A termetes férfi félrebillentette fejét, a repülők távolodó zúgására fülelt. - Wolf? - szólalt meg hirtelen.
- No?
- Ha netán mégis meggondolná magát, ha egy idő után úgy érezné... Szóval...
- Tudom - bólintott Wolf. - A magafajta bárhol megtalál. - Halványan elmosolyodott. - Viszlát, főnök!
A hazaló rántott egyet batyuja szíján. Mosolygott ő is. - Güle güle!
Most, majd' két nappal később, áhítatos csend uralkodott a nyugatnak tartó Guyenne-ben. Az utat szegélyező fenyvesek hűvös nyugalma Wolfra is átragadt, s hamar megérlelte benne az újabb elhatározást.
- Patron - szólt halkan a lány. - Patron, mihez kezdünk?
- Megebédelünk Regensburgban.
- Hát aztán?
- Megpróbálunk sötétedésig feljutni Giessenig. Megszállunk abban a forgácsillatú Gasthausban, amit annyira szeretsz. A szobába kérjük a vacsorát. Ha újságot is adnak melléje, visszaküldjük: többé nem kap el bennünket a háború. Ha akarod, játszom neked, aztán...
- Aztán?
- Aztán a feleségem leszel.
- Még ma? - kacagott hitetlenkedve Céline. - Ma este?
- Holnap - mondta Wolf eltökélten, és megcsókolta. - Amint Outremerbe érünk.
Vivos voco, fulgura frango, mortui plango (lat.) - Az élőket szólítom, a villámokat megtöröm, a holtakat elsiratom
Adz-dzakar (ar.) - A hímtag egyik "szalonképes" elnevezése
Dzsihad (ar.) - szent háború
Bien sur (fr.) - Nos jó
Qu' est-ce qui c'est passé (fr.) - Mi folyik itt?
Tü szamblé parti; Tu sembles parti (fr.) - Mintha mennél
Fructidor (fr.) - A francia forradalmi naptár szerint a gyümölcsérés hava
Patron (fr.) - főnök
Müdür (tör.) - főnök
Mon ami c'est trouvé mal... (fr.) - A barátom rosszul lett
Les jeux sont faites (fr.) - Tétek a helyükön
Le Banco est fait (fr.) - A Bank kész
Neuf á la Banque (fr.) - A Bank nyer kilenccel
Kirlangic (tör.) - Itt: palimadár
Büyük (tör.) - nagyapa
Insan (tör.) - ember
Beylan (tör.) - kisasszony
Iyi geceler (tör.) - Jóccakát!
Mauvaise compagne (fr.) - hűtlen kedvesem
Az alább felsorolt zeneszámok mindegyike különös jelentőséggel bír - ezek azok a darabok, amelyek a könyv írása közben mindvégig a segítségégemre voltak. Mikor - a bevett szokásoktól eltérve közreadom őket, játékra hívok mindenkit: ha kedvük, idejük engedi, próbálják meg elkészíteni ugyanezt az összeállítást és tekintsék úgy, mint egy el sem készült film zenei anyagát. Remélem, ezzel az aláfestéssel regényem esetleges újraolvasása még hangulatosabb időtöltés lesz.
G. A.