Colin Forbes
A KREML ÜGYNÖKE

(Tartalom)

 

 

A Regent's Parkban tombolt a nyár. Mintha vidéken lennénk, gondolta Monica, amikor Tweeddel átsétált a parkon. Lábuk alatt a puha fű, a közelben játszadozó gyerekek. A világon minden rendben volt. Vagy mégsem?
Tweed kezeit mélyen zakója zsebébe süllyesztette, mereven maga elé nézett szarukeretes szemüvege mögül. A lány tudta, mit jelent ez: katasztrófát. Tweed zavarodott volt, s első szavai megerősítették Monica sejtését.
– Évek óta először félek. Igazán félek.
– Azért, mert Ian Fergussont megölték Hamburgban?
– Persze, hogy azért. A gyász ideje még nem jött el. – Keserű, nyugodt hang. – A gyilkosság háttere rémit halálra.
– Megmagyarázná?
A lány belekarolt, ezzel szerette volna megértését és támogatását kifejezni.
– Összesen hat ember tudott arról, hogy Fergusson Hamburgba tartott. Mi ketten…
– Tweed szünetelt tartott –, valamint Hugh Grey, Guy Dalby, Harry Masterson és Erich Lindemann.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy a négy szektorfőnök? Hiszen már évek óta együtt dolgoznak...
– Az ügy csak annál súlyosabb. A legsúlyosabb krízis, amivel eddig szembe kellett néznünk.
– A Központi Nyilvántartóban valaki biztosan elfelejtette bezárni a kartotékos fiókokat. Bárkinek módja lehetett belopakodni, és belelesni Fergusson aktáiba.
Abból nyilvánvalóan kiderült, hová indult...
– Átverés – Tweed hangja keserű volt. – Én írtam az emlékeztetőt arról az ülésről, ahol a hamburgi út szóba került. Ezt a döntést meg sem említettem. Semmilyen utalás nem volt arra, hogy Fergusson bárhova utazna...
– Ez bizony teljesen szabálytalan – ugratta a lány, aki szerette volna, ha a társalgás könnyedebb hangulatban folytatódik.
– És teljesen szándékos, meg akartam védeni Fergussont.
– Miért? Mitől?
– Nem is tudom – vallotta be Tweed. – A hatodik érzékem. De tény ami tény, akárki kutatta át az aktákat, azokból semmit nem tudhatott meg a hamburgi küldetésről. A fiókot azért hagyták nyitva, hogy fedezzék magukat. Valaki megzavarhatta őket; talán a takarítónő. Teljesen biztos, hogy nem volt idejük elolvasni a feljegyzéseket.
– Akkor is nagyon nehéz elhinni.
– Az életben a legveszedelmesebb dolgok...
– Mitől olyan biztos abban, hogy aki kinyitotta a szekrényt, nem tudott zavartalanul olvasni? – vágott közbe a nő.
– Ha lett volna ideje elolvasni a feljegyzéseimet, újra bezárta volna a szekrényt. Tudniillik rá kellett volna jönnie, hogy ezzel nem tud engem félrevezetni.
– Eléggé ronda gondolat, hogy ellenség van a várban. Most mit fog csinálni? Howard már tudja?
– Azt mondtam, hat ember tud csak róla. Howard akkor éppen Franciaországban volt, ezért is küldtem Fergussont. Most pedig magam megyek Hamburgba – tette hozzá közömbös hangon Tweed.
Kezeit kivette a zsebéből, elengedte a lány karját és megszaporázta lépteit. Monica tudta, a férfi agya lázasan dolgozik, most mérlegeli a helyzetet, s minden lehetőséget átgondol. A lány néhány percig csöndben volt, csak azután tette fel a következő kérdést.
– Titokban? Anélkül, hogy bárki tudna róla?
– Éppen ellenkezőleg. Összehívom mind a négy részleg vezetőjét, és bejelentem, hogy Fergussont meggyilkolták. Fergusson halála tragédia, de ez csak másodsorban fontos. Ami az első, hogy meg kell találni azt, aki beleköpött a levesünkbe.
Ez jellemző Tweedre. Hétköznapi feladattá egyszerűsíti még az ilyen bonyolult helyzeteket is. Monica csodálattal adózott főnöke képességeinek.
– Megmondja nekik, mikor tudva tudja, egyikük továbbítani fogja a hírt, hogy maga Németországba utazik?
– Éppen ez a célom – meg akarom találni azt a szálat, amelyik elvezet Ian Fergusson gyilkosához és az indítékhoz.
– Nem lesz veszélyes ez az utazás? – aggódott Monica. Már visszafelé tartottak a Park Crescent irányába. Ügyelt rá, hogy ne hangozzék túlságosan aggodalmaskodónak a hangja. A park nyugodt zöldje vette őket körül. Micsoda nyugalom árad itt mindenből, gondolta a lány; micsoda ellentétben áll ez mindazzal, amiről eddig beszéltek.
– A miniszterelnök asszony is ezt kérdezte. Tweed lebiggyesztette a száját.
– Csak nem gondolja, hogy elfogadom Howard posztját akkor, amikor az a nő úgy járkál körülöttem, mint egy megriadt kotlós?
– Miért nem fogadta el a miniszterelnök asszony ajánlatát? Sokkal jobban vezetné a céget mint Howard valaha is fogja.
– Mert meg kellett tévesztenem. – Tweed hadarva beszélt, mint aki gyorsan túl akar lenni egy kellemetlen témán. – El sem hinné, a nagyasszony milyen feltételekkel engedélyezte az utamat...
– Próbálja elmondani, hátha elhiszem...
– Testőrt kell magammal vinnem. Testőrt!! El kellett fogadnom, mert különben oda az út.
– És ki megy magával? Egyébkent én örülök, hogy a miniszterelnöknő ragaszkodott ehhez az ötletéhez... És ki a testőr?
– Bob Newman. Tökéletesen álcáztatja magát. Külföldi tudósító. Bárhol megfordulhat, az emberek azt hiszik róla. megint valami sztori után szaglászik. De a miniszterelnöknő még így is mindent tudni akart róla, mielőtt a beleegyezését adta. Végül azt hiszem az szólt mellette, hogy valamikor SlS kiképzésen részt vett, mert mindent meg akart rólunk tudni. Mindent.
Tweed az órájára nézett.
– Éppen most kell megérkeznie Heathrow-ra. Párizson keresztül jön.
– Azután a helsinki ügy után teljesen felszívódott. Mit csinált azóta?
– Gyászolt azt hiszem. Gyászolta a feleségét, akit a KGB tett el láb alól.
Talán volt azóta egy-két viszonya. Legalábbis remélem, ámbár nem tartom nagyon valószínűnek. Eléggé keserves hangulatban van. Meglehetősen hideg és tartózkodó volt, amikor telefonon sikerült elérnem a párizsi nagykövetségen, viszont azonnal elfogadta a munkát. Ezen egy kicsit el is csodálkoztam...
– Valószínűleg ő a tökéletes testőr.
– És fegyver is lesz nála, ennek nagyon nem örülök. Megint a miniszterelnök ötlete. A bonniak beleegyeztek. Különleges fegyverviselési engedélyt fog kapni. Kuhlmann, a Szövetségi Rendőrségtől intézi az ügyet. Nagyon nyugtalanítja Fergusson meggyilkolása. Szerinte sokkal több van az ügy hátterében semmint gondolnánk, meg ami napvilágra került. Igazából azt szeretném, ha egyedül mehetnék. Gyűlölöm a felhajtást.
– És most?
Elhagyták a Regent's Parkot, a zebránál álltak, és várták, hogy átmehessenek a Park Crescent irányába. Az utcában György-korabeli stílust utánzó házak álltak. Az egyik a SIS, az angol titkosszolgálat központja volt.
– És most – válaszolta Tweed – összehívjuk a részlegvezetői ülést.
Melyikük az áruló, a kétkulacsos ügynök?
Tweed a konferenciateremben a tárgyalóasztalnál, az asztalfőn ült. Figyelte négy munkatársát, akik az asztal két oldalán foglaltak helyet, azok pedig arra vártak, hogy megnyissa a vészgyűlést.

 

 

Mindegyikük legalább tizenöt éve szolgált itt, és most mégis úgy érezte, egyiküket sem ismeri. A négy férfi közül, akik legalább annyira barátok voltak, mint munkatársak, az egyik tudatosan halálba küldte Ian Fergussont, a lojális skótot, akire mindig számíthatott. Tweed érezte, ahogy hirtelen elönti a felháborodás.
Valaki álarcot visel, éveken át okosan kitervelt és felépített szerepet játszott, hogy a kommunistádnak kémkedhessen. Árulás. Melyikük? – kérdezte magától újra.
Megköszörülte a torkát, négy szempár figyelte.
– Uraim! – kezdte. – Hamburgba utazom. Személyesen akarom kinyomozni Ian Fergusson meggyilkolásának körülményeit.
Szünetet tartott, leste szavai hatását. A hangja tárgyilagos volt, olyan ember hangja, mint aki a mindennapos üzleti ügyeit tárgyalja meg.
– Több van az ügyben, mint ami napvilágra került...
Ismét szünetet tartott. Egyenként szemügyre vette az asztalnál ülőket. Az arcvonásokból semmit sem tudott kiolvasni igaz erre nem is számított. Hugh Grey válaszolt először. A vékony férfi nemrégiben nősült másodszor, Norfolkban volt egy háza, meg Chelsea-ben egy kis garzonja. Haja sötét, borotvált, arca rózsaszín babaarc, amely azt a benyomást keltette, mintha könnyed, fecsegő emberke lenne. Valójában nagyon magabiztos és ambiciózus férfi volt, állandó feszültségben élt, a könnyedség látszatával leplezte borotvaéles eszét, és azt, hogy mindennél fontosabbnak tartja saját karrierje építését. Bizonyos típusú nőkre hihetetlen hatással volt. Az ellenkező neműek vagy rajongtak érte, vagy ki nem állhatták. Középút nem volt.
– Howard – folytatta Tweed – holnap érkezik Párizsból, hogy átvegye az irányítást.
– Egyedül mész Hamburgba? – érdeklődött Erich Lindemann.
– Igen – válaszolta azonnal Tweed.
Hát elkezdődött. Szövögeti félrevezető meséit; csapdát állít legközelebbi munkatársainak. Mint a Proeanc ügyben. Kezdődik minden elölről. Azaz van valami különbség, emlékeztette magát Tweed. Most egy hosszú és veszélyes nyomozásba kezd, mert men kell találnia az árulót, aki itt ül, ennél az asztalnál.
– Okos dolog ez? – Lindemann válaszra várt. – Azok után, ami Fergussonnal történt?
Erich Lindemann. 48 éves. A Skandináv-részleg vezetője, Dánia is hozzá tartozik. A többiek a háta mögött csak Professzornak titulálják. A vékony, sovány arcú ember idősebbnek látszott a koránál, szürke haja már ritkult. Száraz külső, száraz modor Grey-jel ellentétben keveset beszélt. Koppenhágában született, az anyja korán meghalt, az apja újra nősült, egy angol asszonyt vett el. Tízéves kora óta Angliában nevelkedett, a kiejtésén nyoma sem volt dán akcentusnak. Tweed szerint ő volt a négy részlegvezető között a legóvatosabb: csak ha minden háttérinformációt beszerzett, akkor mozdult de akkor fénysebességgel. Meggyőződéses agglegény volt, Howard mindig is Montgomery tábornokhoz hasonlította.
– Az életben nem ivott még egy pohár tisztességes vörösbort – Howard ezzel summázta véleményét Erichről.
– Miért, az segítené a munkájában? – érdeklődött akkor Tweed.
– Olyan tudod te, miről beszélek. Franeos agyközpont, és olyan hideg, mint a jég. A sakk nagymestere, ő a mi Erichünk.
Harry Masterson megigazgatta sötétkék zakója ujjat, és felemelte a kezét, hogy szólni kíván.
– Feltételezem, mi továbbra is a szokásos módon dolgozunk, amíg te a Fergusson üggyel foglalkozol. Tudod, hogy éppen Bécsbe készülök. Elkanászodnak az embereim, ha nem vagyok ott hogy egy kicsit fenéken billentsem őket.
– Első a munka! Persze, minden megy a maga útján. Utazz csak Bécsbe, ahogy tervezted – egyezett bele Tweed.
Harry Masterson. 46 éves. Szénfekete haj, gondosan fésült, éles választék. Nagy fej, erős, határozott vonások; uralkodó típus Mindig a legújabb divat szerint öltözik, fürtökben lógnak rajta a lányok. A feleségétől akkor vált el, amikor az asszonyt olyan helyzetben találta, amit nem nagyon lehetett félreérteni.
Türelmetlen. Az öt férfi közül talán a legdominánsabb jellem. A Balkáni-részleg vezetője.
– Jó vadászatot Hamburgban. Kapd el azt a disznót, aki kicsinálta szegény Iant.
– Majd meglátjuk – válaszolta Tweed. – Ha nincs több kérdés, azt javaslom, fejezzük be az ülést.
Monicára pillantott, aki a fal melletti kis asztalkánál ült, ceruzája sebesen szántotta jegyzetfüzetét, később majd ennek segítségével készíti el a jegyzőkönyvet. Ezt a szerepet olyankor kapta, amikor Tweed nem akarta, hogy bármi is elvonja a figyelmét a beszélgetésekről. Ám ez alkalommal volt más oka is, hogy a lány ott ült a tárgyalóteremben.
Tweed Guy Dalbyra pillantott, aki ez idáig egyetlen szót sem szólt. A 44 éves tartózkodó férfi a Mediterrán-részleget irányította. Jó felépítésű ember, sötétbarna hajának egy tincse bekunkorodott a homlokába, mint egy cicafarok.
Most ő szólalt meg, és azonnal a lényegre tért.
– Mit gondolsz, mi lehet a Fergusson gyilkosság hátterében?
– Fogalmam sincs. Éppen ezt szeretném kideríteni. – Tweed felállt az asztaltól, betolta a székét és száraz hangon bejelentette:
– Mielőtt tovább folytatnátok a napi munkát, mindegyikőtökkel szeretnék elbeszélgetni az irodámban, egyenként, ha lennétek szívesek.
Halvány reménysugár a magánbeszélgetés során talán észrevesz valamelyikükön valamit, ami nem illik a képbe. Ami azt illeti, nagyon halovány remény.

 

 

Bob Newman az Air France 808-as párizsi járatával érkezett meg a Heathrow repülőtérre. Kedvelte az Airbust – jó sok hely volt rajta. A légikisasszony figyelte, ahogy kicsatolja a biztonsági övét. Szívesen tovább utazott volna az angollal.
A negyvenes éveinek elején járhat, gondolta a lány. Könnyed, markáns arc, de a szeme meg a szája elárulja, hogy van humorérzéke. Biztosan nagyon szórakoztató lehet. A férfi udvariasan felé bólintott és elindult a keskeny folyosón át a kijárat felé.
Furcsa érzés volt újra angol földet érezni a lába alatt. Idén először. Meghalt felesége emléke újra előjött, akit az oroszok öltek meg Észtországban, a Baltikum egyik messzi, senkiföldjén lévő kis településén. A házasság már megkeseredett, éppen a végső szakítás előtt álltak, de erre már nem emlékezett. Kellemes emlékek tolultak elő, amikor az útlevélvizsgálathoz érkezett.
A hivatalnok kétszer is szemügyre vette. Felismerték, de ehhez hozzászokott. Az ember nem lehet a világon az egyik leghíresebb tudósító anélkül, hogy a fényképei ki tudja hányszor és hány helyen ne jelenjenek meg. Persze hogy felismerik.
Beült egy taxiba, bemondta lakása címét, Chasemore House, Dél-Kengsinston. Newman nyugodt arckifejezése megváltozott, rosszkedvűen nézett ki a kocsi ablakán. Egy egész evet elvesztegetett az életéből, bebarangolta Európát, sehol nem tudott hosszabb ideig megmaradni, és semmilyen megbízatást nem. Akkor meg mi az ördögnek kellett ezt a szokatlan feladatot elvállalnia, az isten szerelmére, testőr lett éppen Tweed mellett Talán azért, mert így lehetőséget kapott a visszavágásra? Newman nem akarta saját magát becsapni; a munkát azért vállalta el, mert célt adott az életének. Nem örült, hogy fegyvert kell magánál tartania. Newman gyorsan és pontosan célzott, erről a SIS kiképzői gondoskodtak annak idején, de még életében nem lőtt emberre. Eddig, gondolta rezignáltan.
A munka izgatta. Kedvelte Tweedet, tisztelte benne az igazi profi ügynököt. Dolgozott már vele nem is egyszer. Vajon miért ment bele Tweed, hogy testőre is legyen Ez nem volt rá jellemző. A taxi egyre közelebb járt az otthonához. Newman csak annyit tudott, hogy Hamburgba fognak utazni, nyilván történt ott valami. Mindegy, ezt hamarosan megtudja.

 

 

– Mi a véleménye a viselkedésükről, Monica? – kérdezte Tweed. Kettesben voltak Tweed irodájában, az angol titkosszolgálat, a SIS központjában.
A függönyön át a Regent's Parkra lehetett látni Tweed az íróasztala mögül kibámult az ablakon, de semmit nem látott a napsütéses tájból. Monica megfontolta minden szavát:
– Az a baj, hogy nem ismerem okét eléggé. Mindegyiküket nemrég nevezték ki, különböző helyekről kerültek ide azután, hogy maga azt a tisztogató akciót megszervezte. Hogyan viselte el Howard, hogy kifüstölte a régieket?
– Nem nagyon örült, azt hiszem. A legtöbbjükkel együtt iszogatott a klubjában. De a miniszterelnök asszony csak két lehetőséget adott. Vagy átvállalom Howard posztját, vagy fiatalítom a gárdát. Az a véleménye, hogy a részlegvezetőknek a fiatalabb generációból kell kikerülniük. Én kiválasztottam őket, a baj csak az, hogy őrületes hibát követtem el, és akkor nagyon enyhén fogalmazok, mert az egyikük nem megbízható. Hogy melyikük? – hát éppen ez a kérdés...
– Én abban reménykedtem, hogy Howard helyére is új ember kerül.
– Már elmondtam, miért nem ez történt – Tweed elutasító volt, erről a témáról nem szívesen beszélt tovább.
– Hogyan kezd munkához Hamburgban? Amennyire tudom, semmilyen nyomon nem tud elindulni... – Monica kérdését a telefon csengése szakította félbe; a lány szeme égett, amikor meghallotta, ki beszél a vonal másik végén.
Átadta a kagylót Tweednek:
– Bob Newman. A lakásáról hívja, most érkezett Párizsból.
– Te vagy az. Bob? – Tweed hangja a nyugodt üzletemberé volt. – Figyelj, nem beszélhetjük ezt meg telefonon. Örülök, hogy visszatértél. Be tudnál nézni hozzám? Jó. Dél, az pont jó lesz. Légy óvatos, amikor átmész az úton. Először jobbra nézz, visszatértél a kontinensről. Viszlát...
– Kicsit mintha visszafogott lett volna – jegyezte meg Monica –, nem a megszokott vidám pasas.
– Az a fontos, hogy elfogadta a gardedam szerepet – Tweed grimaszt vágott. – Isteni ötlet, hogy lesz egy gardedamom.
– Ne feledkezzen meg a miniszterelnöknő utasításáról. Azt mondta, Newmannak mindenütt közvetlenül maga mellett kell lennie.
– Jaj, ne nyaggasson már maga is.
– Meg mindig nem mondta meg, hogyan kezdi a munkát Hamburgban?
– Elmegyek abba a kórházba, ahol Fergusson meghalt. Mondhatott valamit, ami a doktoroknak nem jelentett semmit, annál fontosabb lehet nekem. Aztán néhány szót váltok Ziggy Palewskival.
– A lengyel menekülttel, aki Hamburgban telepedett le? Mi köze van Ziggynek ehhez az egészhez, azon kívül, hogy piszkos módon szerzi a pénzt.
– Fergusson azért ment Hamburgba, hogy találkozzon Ziggyvel. A pasas üzent: sürgős és fontos hírei vannak. Na, mielőtt betereli Hugh Greyt, mondja el, mit tud róla.
Tweed hátradőlt a székében, összekulcsolt ujjait az ölébe ejtette becsukta a szemét. Monica már hozzászokott ehhez a gyakorlathoz. A főnöke úgy használta, mint egy hangosító berendezést, hogy kitisztuljanak a gondolatai. Monica fenomenális emlékezőtehetségének köszönhetően úgy beszélt az ügynökökről, hogy egyszer sem kellett a jegyzeteibe néznie.
– Hugh Grey. Második felesége Paula, hat hónappal ezelőtt házasodtak össze. Éppen akkor, amikor a férfit kinevezték a Közép-európai-szektor főnökének. Az átszervezés óta idetartozik Nyugat-Németország, Hollandia és Belgium is, meg kényes területek, ahol igazi titkosügynökökkel dolgozik: Kelet-Németország, Lengyelország és Csehszlovákia. Remekül beszél németül és franciául, elboldogul a spanyollal és az olasszal is. Központja: Frankfurt am Main.
– Valamivel többet a családi körülményeiről, ha lenne szíves! Tweed mozdulatlanul ült, a szemüvege mögött még mindig lehunyta szemeit.
– Paula Brent, ez a feleség lánykori neve, 29 éves, azaz tíz évvel fiatalabb Greynél. Jól menő kis fazekasműhelye van Kinn's Lynnbcn. Maga tervezi a modelleket, egyre több árut küld külföldre, különösen az USA-ba. Nagyon értelmes lány ez a Paula, és nagyon csinos. Az ideje nagy részét Hugh vidéki házában tölti, Norfolkban, a Wash vidéken. Exportüzleteit föleg telefonon bonyolítja, aztán hirtelen elrepül Los Angelesbe utána meg vissza Hugh-hoz. Hugh imádja a társaságot, hatalmas vacsorákat ad amikor itthon van. Ennyi elég?
– Pillanatnyilag igen – Tweed hirtelen gondolt valamit, mert hozzátette: – Ismerem Paulát. Független típus, a legjobb az újfajta üzletasszonyok között.
Megkérné Hugh-t, hogy jöjjön be? Maradjon az asztalnál, amíg beszélgetünk.
– Csak egy kérdés – mondta Tweed, – és aztán be is fejeztük. A te részlegedhez tartozik Hamburg, és Fergussont Hamburgban ölték meg. Nincs valami zűr arrafelé?
– Azt hittem, ezt már tisztáztuk, – Hugh felvillantotta jellegzetes vigyorát.
Egyenesen ült a széken, ordított róla az önelégültség.
– Ha megtudhatnám, miért küldted oda Fergussont – mint voltál szíves említeni, ez az én területem –, akkor talán tudnék segíteni.
– A kérdésre válaszolj, légy szíves.
– Minden elcsitult, amióta Gorbacsov átvette a hatalmat. Olyan, mintha aludna a világ. Semmi zavargás, semmi gond...
– Te nem tartod gondnak, hogy Fergussont megölték?
– Nagyon megdöbbentett – Grey megigazította elcsúszott díszzsebkendőjét. Azt akartam mondani, érzésem szerint Gorbacsov nyugalmat akar, legalábbis amíg otthon megerősíti a helyzetét. Arra várunk, hogy náluk mi lesz majd közben nálunk egy új generáció veszi át a hatalmat.
– Épp ezt akarja Gorbacsov, hogy várjunk. Új idők jönnek. Csak magunk között és csak neked mondom, Mihail Gorbacsov nem más, mint egy öltönyös Sztálin. Mára ennyi elég.
Monica megvárta, amíg Grey kimegy a szobából. Tweed arcáról mintha letörülték volna a vigyorgást. Monica csúfolódóan legörbítette a száját:
– Micsoda tökfej. Szépen kiütötte. Tudja ugye, hogy a maga állására pályázik.
– Tudom – Tweed vállat vont. – Ez volt a negatív észrevétele. Van valami, ami mellette szól?
– Jópofa emberke. Úgy viselkedik, mint egy playboy, de kint a területén úgy irányítja az embereit, mint senki más. Tévedés nem létezik – ez a mOttoja. Nincs második lehetőség.
– Látja, ezért kapta meg a mostani beosztását. Most pedig lássuk Erich Lindemannt. Még éppen van rá időnk, mielőtt megérkezik Bob Newman. Az összefoglalóját szeretném hallani!
– Erich Lindemann. Központja Koppenhága. Veszélyes területe a Szovjetunió északi része. Született agglegény. Beszél németül, svédül és dánul. Grey tökéletes ellentéte, voltam a lakásában Chelsea-ben. Olyan tiszta, mint egy patika, a dolgozószobájában csak az isten a megmondhatója hány könyv sorakozik. Az emberei istenítik, annyira vigyáz az életükre. Ő a legmegbízhatóbb. Ennyi.
A Lindemann-nal való beszélgetés rövid ideig tartott. A skandináv szektor vezetője sportzakót viselt, könyökén bőrfolttal, sportos nadrágot és egyszerű inget. Szótlanul bólintott Monica felé és leült a rá váró székre, karjait kényelmesen a karfára tette.
– Milyen a helyzet Skandináviában? – kérdezte Tweed barátságosan.
– Túlságosan csendes. A Kreml valami nagyon büdöset készít a konyháján, és nem szeretném, ha nekünk kellene megennünk. Ismerem jól ezt a baljós csendet.
– Vihar előtti állapot?
– Igen, annak mondanám. Javasolhatok valamit? – kérdezte Lindemann.
– Hallgatlak.
– Nem tetszik nekem a hamburgi levegő: az első géppel gyere Koppenhágába. Várni foglak.
– Részletesen kidolgoztál egy tervet?
– Azt nem mondanám.
– Mindenesetre nem felejtem el, amit mondtál. Köszönöm. Van valami különös Lindemann személyiségében, mondta magában Tweed, amikor az ajtó becsukódott a férfi mögött. Anélkül hogy sokat beszélt volna az erőnek és hatalomnak olyan intenzív légkörét teremtette meg, ami még távozása után is uralta a szobát.
De nem volt ideje tovább morfondírozni, mert megszólalt a telefon. Monica közölte, hogy Newman a hallban várja. Pontosan dél volt.
– Azok után amit elmondtál, egyáltalán nem tetszik nekem ez az egész – mondta nyomatékosan Newman. – Csapdát szimatolok. És te vagy az igazi cél, nem pedig szegény Fergusson.
– Tudom – Tweed egyáltalán nem látszott meglepettnek.
– Akkor meg mi a pokolnak sétálsz bele? Küldj valaki mást. Van elég embered; külön gépeken utazhatnak, és ott találkozhatnak. A főpályaudvar ideális hely lenne.
– Azért sétálok bele, mert pontosan azt hiszem, amit te. Engem akarnak.
– Azt hiszem szabadságra kéne menned, mert nem tudsz józanul gondolkodni.
– Nagyon jól megálltad a helyed Észtországban – és az a Szovjetunión belül volt. Most csak Nyugat-Németországba megyünk, viszont nekem életem legnehezebb feladatát kell megoldanom.
– Valamennyit már elmondtál belőle. Az egyik részlegvezetőd Liszenkónak dolgozik – mert az világos, hogy emögött az akció mögött Liszenkó tábornok áll. Hacsak nem küldték „nyaralni” Szibériába.
– Információim szerint minden Nyugat-Európa elleni akció irányítója Liszenko, mégpedig Lipcséből. Egyike azon kevés régieknek, akiket Gorbacsov a helyén hagyott, sőt, előléptetett. A pletykák szerint nagyon jól megértik egymást.
– Szóval így állunk – Newman rágyújtott egy cigarettára. És azután amit tavaly csináltál vele, Liszenkónak nincs más vágya mint hogy kiiktasson – hogy finoman fogalmazzak. És most azt állítod, itt bent, a titkosszolgálat központjában van az egyik ügynöke. Akár meg is ölhetnek...
– Nem hinném, hogy odáig merészkedne. Ha megöletne, abból nagy vihar keveredne, s a hírek szerint, amíg a Politikai Bizottságot nem tölti fel a bizalmasaival, Gorbacsov nyugalmat akar. Tweed nem is sejtette, mekkorát tévedett.

 

 

– Üljön le Liszenko elvtárs. Hogy halad a terve?
Mihail Gorbacsovra jellemző volt hogy rövid, határozott, egyenes kérdéseket tett fel. A Szovjetunió ura hatalmas székben ült egy hosszú, téglalap alakú asztalnál hivatali szobájában, a Kremlben; a turisták soha nem látogatják.
Gorbacsovon sötétszürke, kétsoros öltöny volt; nyugtalanul forgatta fejet, kezei egy ceruzával játszottak. Egész lényéből áradt a testi és szellemi erő. Figyelmesen nézte a KGB tábornokot.
– Éppen most érkeztem Lipcséből a legfrissebb hírekkel...
– Ezt tudom, de mik azok a hírek?
– Sikerült Tweedet csapdába csalnunk. Ian Fergusson, Tweed közeli munkatársa volt a csalétek. Akkor érkezett Hamburgba, amikor megtudta, hogy egy lengyel menekültnek fontos hírei vannak...
Liszenko, jó hatvanas, nehéz, testes, kockafejű férfi, megpróbálta olyan rövidre fogni a beszámolóját, amennyire ez csak lehetséges volt. Vigyázni kell, mert a főtitkár igen könnyen dühbe gurul.
– Erwin Munzel, keletnémet hóhérunk ölte meg, persze balesetnek álcázva. Persze Tweed nem dől be, rájön a gyilkosságra.
– Valamit kifelejtett. Ki ez a lengyel menekült? És találkozott vele Fergusson, mielőtt az a sajnálatos baleset érte?
– Igen, találkoztak. A lengyelt Ziggy Palewskinek hívják. Ócska kis alak. Abból él, hogy eladja az értesüléseit, bárkinek, aki hajlandó eleget fizetni.
– És honnan jut értesülésekhez?
– Jóban van más menekültekkel. Ahogy bizonyára ön is tudja, Schleswig-Holstein nagyon közel fekszik Dániához, és tele van menekültekkel.
– Ezt tudom. Hogyan találkozott vele Fergusson?
– Munzellel? Véletlen baleset volt, nem sokkal azután történt, hogy Fergusson elköszönt Palewskitől.
– Ez a Munzel...?
– Erwin Munzel.
– Tudom. Ismerem a nevet. Az apja náci volt, SS tábornok.
– Igen – Liszenko már nem először ámult el Gorbacsov mindenre kiterjedő ismeretein. Mindenkiről mindent tudni akart. Nem valami kellemes érzés – de Gorbacsov nem volt kellemes ember.
Liszenko érezte, egyre izzadtabb lesz a tenyere, ahogy ott ül szemben a főtitkárral.
– Ez a hivatásos orgyilkos, ez a Munzel egy kicsit náci, ha jól tudom.
– Közülünk való...
– Egyetlen német sem közülünk való – Gorbacsov arca megkeményedett. – De ha fel lehet őket használni a Nyugat ellen, ám legyen. Szóval a mi kis lakájunk balesetekre specializálja magát.
– Tökéletesen oldja meg a feladatait.
– Hát arra szüksége is lesz, ha Tweeddel kerül szembe. Mint már mondtam, és most újra nyomatékosan hangsúlyozom, a mi politikánknak kifelé, és hangsúlyozom kifelé, a legszorosabb barátságot kell mutatnia az amerikaiakkal, legalábbis amíg Bush az elnök. Utána talán kevésbé kemény alak jön. Életemben nem láttam még ilyen realista elnököt, mint Bush. Semmilyen véletlen nem ronthatja el a rólunk kialakult képet, semmilyen.
– Tweed halála baleset lesz – biztosította Liszenko a főtitkárt. – De meg kell halnia, másképp füstbe megy a tervünk. Csak Tweed képes arra, hogy nyomára bukkanjon a nagy akciónak, amivel egész Angliát tönkretehetjük – és Tweed romba is dönthet mindent.
– Akkor meg kell halnia – Gorbacsov elhallgatott, Liszenko hátratolta a székét. – Maradjon a fenekén, meg nem fejeztem be. Balkán még a helyén van? Nagyon megkönnyítheti a dolgunkat. Mindent tud, Tweed minden lépéséről beszámolhat, még mielőtt ő maga tudná, mit fog csinálni.
– Balkán a legjobb ügynökünk. Semmi sem marad titokban, ami Londonban történik. És ráadásul ott vannak az egyéb feladatai – Liszenko lelkes volt. – Balkán a legmerészebb húzásunk volt, Tweed lebénulna, ha megtudná az igazságot. El nem tudná képzelni, hogy ez lehetséges igaz!
– Itt az ideje, hogy visszautazzon Lipcsébe és ellenőrizze az akciót. Markus Wolf még használható? Elég régen van már a hivatalában...
– Nagyon jól együttműködünk Wolffal.
– Maga utasítja Wolfot, és nem együttműködik vele, értem? Sose felejtse el, hogy ő is csak egy rohadt német. – Gorbacsov ülve maradt, Liszenko már az ajtóban állt, amikor a főtitkár utána vakkantott:
– Nem lehet elég óvatos, ha Tweedről van szó. Tweed felkészült, óvatos, tegnap elolvastam az aktáit. Az az ember nagyon okos, tehát nagyon veszélyes is. Mehet.

 

 

Guy Dalby... Monica ismét emlékezetből idézte fel a szükséges tudnivalókat. – A Medditerrán-részleg vezetője. Ez a legnagyobb területünk: Franciaország, Spanyolország, Olaszország, Törökország, Portugália és Svájc. A központ Bernben van. Guy a legjobb nyelvészünk, franciául, németül, spanyolul, olaszul és arabul beszél. Kiváló szervező. Módszeres. A munkáját és a magánéletét is remekül kézben tartja. Titkos területe Líbia és a Közel-Kelet. Mindent tud a terroristákról, és nemcsak a saját területén. Ez minden.
– A magánélete, azt mondja, jól szervezett? – kérdezte Tweed. Hátradőlt a székben, félig lehunyta a szemét.
Nemrégiben ért vissza, Newmannel ebédelt Inigo Jonesnál. Ebben az étteremben az asztalokat úgy helyezték el, hogy nyugodtan lehetett beszélgetni, nem kellett attól félni, valaki kihallgatja, miről folyik a szó. Tweed tudomása szerint munkatársai közül senki nem járt erre a helyre.
– Egy Francia lányt vett el. Workingben él, Surrey-ben. Onnan a legjobb a vonatközlekedés Londonba. Kocsival úgy tud eljutni a Heathrowra, hogy közben nem kell érinteni Londont – így aztán ha külföldre utazik, nem kell attól tartania, találkozik valaki ismerőssel a városban. A szomszédai közül senkivel nem barátkozik, azok azt hiszik róla, hogy pénzügyekben ad tanácsot, és saját klientúrája van. Tökéletesen lefedezte magát.
– A tökéletes ember? – Tweed hangjából enyhe irónia hallatszott. – Hívja be.
Dalbyn hagyományos szürke öltöny volt. Leült, Monicát egy pillantásra sem méltatta. A homlokába lógó tincset hátrébb simította és várta, hogy Tweed belekezdjen. Tipikus Dalby taktika.
– Guy, miért kérdezted, milyen indítéka lehetett Fergusson meggyilkolásának?
– Ha egyszer megtaláltad az indítékot, közelebb kerülhetsz a gyilkos személyéhez. Apropó, Howard egy nappal hamarabb érkezett. Szerintem hamarosan idejön hozzád.
– Kösz a figyelmeztetést. – Tweed, legalábbis Monica így látta, legironikusabb hangját vette elő. A hírt már tudta, Newman mondta az ebéd során, hogy együtt utazott Howarddal a párizsi gépen.
– Milyen a hangulat a területeden – folytatta Tweed –, úgy tudom, hamarosan visszautazol Bernbe.
– Igen, a késő délutáni járattal Genfbe, onnan pedig tovább, vonattal. A hangulat? – Dalby madárszerű mozdulattal félrehajtotta a fejét; jellemző mozdulat, vélte Monica. – A hangulat nagyon furcsa, hogy úgy mondjam. Egyébként, ha nem előztél volna meg, megkerestelek volna, hogy beszéljünk erről.
A másik oldal a fontosabb ügynökeit visszahívta a vasfüggöny mögé. Valamiben törik a fejüket.
– Gondolod, hogy Gorbacsov hívta őket, hogy elmondja új stratégiáját?
– Talán – Dalby nem volt erről igazán meggyőződve. Amikor utoljára ilyet csináltak, az csak a nyitánya volt egy nagyszabású akciónak. Nem tetszik ez nekem. Az embereimet figyelmeztettem is, hogy álljanak teljes készenlétben. Minden kapcsolatukat számontartják, minden infót begyűjtenek. Valaki majd csak elszólja magát. Nagyon szeretnék már újra a helyemen lenni.
– És hogy van a feleséged?
Monica ráhajolt az ölében tartott jegyzettömbre, nehezen tudta fegyelmezni az arcvonásait. Annyira jellemző ez Tweedre; zavarja valami, és hogy ez ne derüljön ki, gyorsan témát vált.
– Renée visszament Párizsba. Különváltunk. A részletes jelentés már ott van Howard asztalán. Két emberem követi...
– Emiatt nem nagyon aggódnék. Alaposan lenyomoztuk, megbízható. Egyébként sajnálom, hogy így történt...
– Én nem. A Franciáknak fura szokásaik vannak. Nem tudta levenni a szemét a férfiakról. Nekitámadtam, és lezajlott köztünk az utolsó heves vita, azután összecsomagolt és elment. Jó lesz már, ha végre visszatérhetek a munkámhoz. Van még valami? Elmehetek? – érdeklődött Dalby vidáman.
– Miért ne?
Monica megvárta, amíg újra kettesben maradtak, és csak akkor szólalt meg. Sajnálkozó volt a hangja.
– Egyáltalán nem lepett meg, ami Renéevel történt. Szerintem csak azért nem történt meg előbb, mert Dalby annyit van távol.
– És mit jelentsen ez a csípős megjegyzés?
– Azt, hogy az a nő nimfomán. Kétszer is láttam Londonban, mind a két alkalommal más férfi karján lógott. Pontosan lehetett tudni, mi van kettőjük között. Ahogy járt, ahogy rájuk nézett... – Biztos vagyok benne, hogy maga azonnal rájött. De tudja nemsokára indul a gépem Hamburgba, úgyhogy jobb, ha dolgozunk. Masterson az utolsó...
– Harry Masterson igazán szórakoztató. – Most először Monica hangja nem olyan volt. mint egy roboté. Igazán kedveli ezt az embert, gondolta Tweed.
– A Balkáni-szektor főnöke. Központ: Bécs. A felügyelete alá tartozó területek: Ausztria, Jugoszlávia és Görögország. A legveszélyesebb titkos területek felett rendelkezik: Magyarország, Románia, Bulgária és Ukrajna. Németül, szerbhorvátul, görögül és oroszul beszél. A válása óta vidám fickó.
– A lány hangjában semmi rosszallás nem volt. amikor ezeket az utolsó szavakat kimondta. Mastersonnak mindent szabad. – Azelőtt rengeteg barátnője volt, mindegyik angol. Nagyon vigyázott hogy semmilyen bonyodalomba ne keveredjen Bécsben. Az ügynökei nagyon szeretik. Csak annyit kér tőlük, amennyit ő maga is megtenne, ámbár ez nem kevés. Hétszer járt a vasfüggöny mögött. Egy bulin egyszer láttam, hogy fogadásból végigsétált egy főúton, egyenesen, a záróvonalon, kinyújtott karral, a fejen pedig egy üveg pezsgő volt. Meg sem billent.
– Nem ragadja magával túlságosan a lelkesedés? – Tweed igazán kedvesen érdeklődött. Monica nem zavartatta magát, teljes hévvel folytatta:
– Tündéri kis házacskában lakik, Chichester mellett, Apfieldben. Állandóan a vitorlás társasággal van együtt, de a lábát rá nem tenné egy hajó fedélzetére. Gyűlöli a vitorlásokat, és ezt meg is mondja mindenkinek, ám mégis befogadta a társaság. Képzelheti, milyen elragadó személyiség, ha ezt el tudta érni. A hajósok igazán érzékenyek, ami a hobbijukat illeti. Mastersont ez egyáltalán nem zavarja. „Ezek a flancos hajók, soha nem tudnak egy helyben maradni”, ezt szokta mondani. És bevették a klubjukba! El tudja ezt képzelni?
– Ha maga mondja Monica. Hívja be, essünk túl rajta. Kezdem magam úgy érezni, mint egy kihallgatást vezető rendőr.
– Miért, nem az? – kérdezte a lány, és felemelte a kagylót.
– Milyen az általános helyzet a Balkánon? – Tweed felig csukott szeme mögül figyelte Mastersont.
– Rohadtul unalmas. Semmi munka. Lapítanak, egyszerűen nem értem miért. Azelőtt más volt a helyzet. Nagy disznóságra készülhetnek. És tuti biztos, hogy kiderítem, miben törik a fejüket.
– Úgy érted, lapítanak?
– Ahogy mondod. Az összes ellenséges ügynök bebújt az ürgelyukba. Úgy sétálhatsz végig a Kartnerstrassén, hogy egy darab gyanús alakot sem látsz. Ez már önmagában gyanús. Bécs a keleti kémközpont, és most egy unalmas kisváros.
– Lassan Harry, csak lassan. Értem, de mit sejtet veled ez a helyzet?
– Természetesen valami állati nagy szemétségre készülnek. Kivonultak, mi meg a bárokban töltjük az időnket. Aztán bumm, megkezdődik az akció. Mindig egyformán csinálják, Moszkva ezt találta ki, még évekkel ezelőtt. És ragaszkodik a módszereihez. Moszkva benne van a szarban, tüzel, mint a szuka, hányszor kell ezt még mondogatnom, hogy meggyőzzelek? Hirdessem a Timesban?
– Lehet, hogy az új vezetés csak fel akarja mérni a helyzetet.
– A seggemet akarja felmérni! Fel kell kötnünk a gatyánkat. És Tweed, jobb, ha vigyázol, ki van a hátad mögött, ha Hamburgba mégy. Ha jól tudom, az utóbbi idők egyetlen nagy dobása szegény Ian kibelezése volt. Minden út Hamburgba vezet. Nem mintha Hugh Grey bármit is tett volna, mert túlságosan lefoglalja, hogy Howard székét letisztogassa, mielőtt azt a szép fenekét belehelyezné. Jesszus, de rühellnek alatta dolgozni...
– Nincs könnyű helyzetben – vágta el a szóáradatot Tweed. Nem könnyű megkülönböztetni az egyik németet a másiktól. Kelet, Nyugat, honnan tudod, ki hova tartozik valójában?
– Akkor meg mi az istenért nem figyelmeztette valaki, hogy Fergusson egyirányú utcába megy? Én tudtam volna, mi készül, ha én lettem volna ott. Azt mindig tudom, mi a helyzet a Balkánon.
– Az az érzésem, nem kedvelitek egymást.
– Utálom, hogy olyan teszetosza.
– Na azt hiszem ez az a pont, ahol befejezhetjük a csevegést.
– Vigyázza hátadra.
Masterson cserzett arca elpirult, figyelmeztetően felemelte mutatóujját, gyorsan tisztelgett Monicának és már el is tűnt. Mintha ki sem nyitotta volna az ajtót.
– Hát nem fantasztikus pasas? – lelkendezett Monica.
– Na, most már elhiszem, azt a pezsgős sétát az utcán. Sokat láttunk ma. Van valami ötlete, ki küldhette Fergussont a halálba?
– Semmit nem vettem észre. Elkerülte volna valami a figyelmemet?
Újra kinyílt az ajtó, Masterson tért vissza. Becsukta maga mögött az ajtót, nem ült le, s miközben beszélt, mereven Tweedre szegezte a szemét.
– Remélem komolyan vetted amit mondtam. Tudom, mit beszélek. Én nagyon szeretem a társaságot, de az a buli ott Greyéknél... Abbahagyta. – A fenébe is, azt hiszem mára már eleged lehet belőlem.
Monica megpróbált úgy tenni, mint aki nagyon elfoglalt, amikor Masterson másodszor is kiment. Tweed figyelte, ahogy a lány rendületlen szorgalommal rendezgeti az aktákat az amúgy is rendezett íróasztalon. A telefon megcsörrent, a nő a kagyló után nyúlt.
– Hagyja azt a telefont – szólalt meg Tweed. – És most halljuk, mi volt az a párti, Greyéknél, a Washnál?
– Hát, néhány éve volt, július 14-én – Monica zavartan nézett Tweedre; az csak bólintott, hogy folytassa. – Grey születésnapi bulija volt. Paula volt a háziasszony, akkor már együtt éltek, de még nem házasodtak össze.
– A tárgyra. Kik voltak a vendégek?
– Az a négy férfi, akikkel most együtt dolgozunk, a négy szektorvezető. Grey hívta meg őket vacsorára. Nagyjából ugyanakkor voltak szabadságon, úgyhogy ez remek alkalomnak kínálkozott a kikapcsolódásra.
Abbahagyta, és Tweed arcát figyelte, aki szemlátomást jól szórakozott:
– Azt hiszi, én voltam a beszélgetés fő témája?
– Hát, magát is meghívhatták volna arra az estélyre.
– Ugyan miért hívtak volna? Akkor még sokkal alacsonyabb beosztásban dolgoztak. Visszajöttek külföldről, és egy kicsit lazítani akartak. Mindig is azon voltam, ha szabadságon vannak az embereim, akkor tényleg pihenjék ki magukat. Muszáj valamikor kiereszteni a gőzt. És honnan emlékszik olyan jól a dátumra?
– A Bastille ostroma, július 14.
– Persze. És azért nem beszélt erről eddig, mert azt hitte, megbántódnék, hogy nem kaptam meghívót?
– Honnan tudhattam volna, mit gondol? Ez nem olyan dolog, aminek köze volna a munkánkhoz. Ha olyasmi történt volna, biztos lehet benne, már régen mindent tudna.
– Tudom, hogy megbízhatok magában Monica, nem kell mentegetőznie. Na lássuk a hamburgi jegyeket, pénz, csekk, kell még valami?
Monica éppen az úti okmányokkal bíbelődött, amikor Tweed újra kérdezgetni kezdte:
– A beszélgetések alatt nem vett észre valami ismétlődő motívumot, olyasmire gondolok, ami mindegyik esetben egyforma, vagy legalábbis hasonló lett volna?
– Mindannyian „terepen” voltak. Egyik sem aktakukac, akinek fogalma sincs, mi zajlik kint a világban.
– Aha, folytassa.
– Ez minden – mondta Monica, és töprengve ráncolta homlokát.
– Van ám meg valami! Mindegyikük beszél németül, méghozzá folyékonyan.
– Olyan fontos ez?
– Honnan tudhatnám, mi a fontos és mi nem. Ott sajnos még nem tartunk. Csöngött a telefon. Monica fintorogva hallgatta a másik felet.
– Vendégünk érkezik. A kedvence, Howard, útban van ide.

 

 

– Nem gondoltam volna, hogy ez a hamburgi ügy éppen a te jelenlétedet igényelné. – Howard uralkodói módon tette meg kinyilatkoztatását. – Csinálja csak Hugh Grey. Végül is az a baleset az ő területén történt.
– Ez a baleset, ahogyan te nevezed, egyik legfontosabb emberem életébe került. Nem elégszem meg a másodkézből kapott jelentésekkel.
– Hugh-t nem nevezném másodkéznek. Úgy beszélsz róla, mint egy használt autóról.
Howard Monicára pillantott, várta, hogy a lány valamilyen formában jelezze, megtiszteltetésnek veszi a látogatást.
– A Lufthansával fogok repülni, már mindent megszerveztem. A miniszterelnöknő beleegyezett az utazásba.
– Te jó isten – Howard színpadiasan összecsapta a tenyerét, aztán ha lehet még színpadiasabban a homlokához kapott. Remélem nem a legújabb utasításait kell megint hallgatnom.
– Ne rettegj – Tweed hidegen bámulta főnökét. – Szerintem egyébként Fergusson valami nagy hal nyomára akadt, különben nem öltek volna meg.
– Nem kell túldramatizálni a helyzetet, öregfiú. Még nem tudhatjuk biztosan, legalábbis Hugh így mondta nekem.
Howard teljes, 185 centis magasságában kinyújtózott. A méretre készített, fehércsíkos öltöny megfeszült rajta. Az elégedettség jelképe.
– Hugh aztán tudja, mi? – mondta Tweed mérgesen. – Ezt az ügyet én veszem a kezembe!
– Hugh jó gyerek – mondta Howard védelmezőn. – És azt hallottam Pierre Loriot-tól, Párizsban az utcák teljesen üresek.
Az orosz hölgyek mind hazamentek – kétségkívül azért, hogy meghallgassák Miska bácsi üzeneteit, talán még egy numerára is telik ki tőle, ha, ha, ha.
– Ezt Pierre mondta? – Tweed érdeklődve hajolt előre. A „csendes utcák” a szovjet követség körüli utakat jelentették. Mi volt a benyomása? Nem a jelentésére vagyok kíváncsi, hanem a véleményére.
– Miért, van különbség a kettő között? – Howard szépen manikűrözött körmeit vizsgálgatta, kövérkés arcán önelégültség ült.
– Volt különbség? Erre lennék kíváncsi!
– Azt hiszem, elmondhatjuk, valami halvány eltérés volt a kettő között. Pierre „terhes” csöndről beszélt, most pontosan őt idéztem. És ez aggasztotta. De ez csak az ő véleménye. Pierre nem boldog, ha nem aggódhat valami miatt. Ezért marad éjszakáig a hivatalban, úgy legalább nem kell ahhoz a lehetetlen feleségéhez hazamennie. Inkább elolvassa a telefonkönyvet, csak ne érjen tíz előtt Passyhoz.
És ezt tennéd te is pajtás, ha mernéd, gondolta Tweed, de egy szót sem szólt. Mindenki tudta, hogy Howard és dúsgazdag neje, Cynthia elhidegültek egymástól. Cythi kilépett a képből, ahogy Monica egyszer kedvesen megfogalmazta.
– Ha nincsen más... – kezdte Tweed.
– Azt hiszem, semmi, ami fontos lehetne. – Howard egyenesen állt, megigazította nyakkendőjét. – Sajnálom Fergussont, de ez a munkával jár. Na, viszlát.
– De nem az én területemen – Tweed akkor vágta utána ezt a megjegyzést, amikor Howard már az ajtóban állt. Monicához fordult:
– A következő állomás Hamburg.

 

 

Július 10, a Lufthansa 041-es járata hajszálpontosan landol Hamburgban, 12 óra 55-kor. Tweed kibámult az ablakon, néhány száz méterre alatta terült el Németország.
A megművelt földek és fenyőerdők egy kirakósjáték egymáshoz illesztett darabkái. Keskeny, homokos utacskák vezettek be az erdőkbe, lakónegyedek félszigetei nyúltak a mezők végtelenjébe. A vidék és a város egybeolvadt. Még több fa, a gép lejjebb ereszkedett. Soha nem felejti el ezt a megérkezést Hamburgba. Hamburg volt Tweed kedvenc német városa.
A mögötte lévő ülésen Newman nem az ablakon bámult ki. Figyelmes szemmel vizsgálgatta az utasokat, nincs-e köztük valaki, aki túlságosan is érdeklődne Tweed iránt. Aztán földet értek. Tweed volt az első, aki lesétált a mozgólépcsőn, Newman harmadikként követte.
Heathrow óta úgy viselkedtek, mint két idegen. Tweed a futószalag mellett állt, a csomagjait várta, ekkor csatlakozott hozzá a Szövetségi Rendőrség főfelügyelője, Otto Kuhlmann.
– Van tüze véletlenül? – németül beszélt, kezében szivart tartott.
– Azt hiszem segíthetek. Parancsoljon – válaszolt Tweed is németül. Lehalkított hangon folytatta, miközben meggyújtotta Kuhlmann szivarját.
– Két csomagom van, ahogy tanácsolta.
Amikor az első csomag megérkezett, Kuhlmann odahajolt és leemelte a mozgó szalagról. Aztán üggyel-bajjal megpróbálta Tweed öngyújtójával életre kelteni kialudt szivarját. Megérkezett a második táska is. Tweed megragadta, megköszönte a németnek az öngyújtót, amit az kedves fejbólintással adott vissza jogos tulajdonosának. Együtt sétáltak ki a teremből. Közben megérkezett a csomagjait váró tömeg is.
Akárki figyelte őket, nyugodtan azt hihette, hogy a két férfi egy gépen érkezett. A hallban Kuhlmann mutatta az utat, egy Audihoz mentek. Persze rendőrkocsi volt, de erre semmi nem utalt. Beültek a kocsiba, és a sofőr elindult a város felé.
– Ez a kis trükk talán segített fedezni az érkezését – jegyezte meg a német.
Fákkal szegélyezett utakon hajtottak végig, olyan érzés volt beutazni Hamburgba, mintha vidékre menne az ember.
– A talán a legjobb szó ebben a helyzetben. Hova megyünk először? A szállásom a Négy Évszakban lesz.
– Jól élünk?
– A legjobb hotel az a hely, ahol az ellenség a legutoljára fog keresni. És kísérőm is van, követi taxin a kocsit. Robert Newman, újságíró.
Tweed a mellényzsebéből elővette Newman fényképét. Kuhlmann nem is nagyon nézte meg a képet. Mélyet szippantott a szivarjából és megrázta a fejét:
– Newmant fénykép nélkül is felismerem. Láttam a várócsarnokban. Épp meg akartam volna beszélni magával, hogy mit kereshet erre. Egyébként, ha megfelel, az első állomás a kórház legyen, ahová Fergussont vitték. Az orvos talán mondhat valami érdekeset. Egyébként itt, Hamburgban biztonságban van...
– Mondjuk csak az, hogy itt Hamburgban vagyok.
A London-Hamburg gép még a levegőben volt, amikor Londonból valaki telefonált egy altonai lakásba. A hívó a Leicester Square postahivatal egyik nyilvános fülkéjéből, németül beszélt.
– Tweed útban van. LH 041-es járat. Heathrowról 11 óra 20-kor indult, Hamburgba érkezik 12 óra 55-kor, ottani idő szerint. Érti amit mondok?
– Értem. A repülőtéren várni fogjuk. Jó időnk van. Köszönöm, hogy hívott.
Martin Vollmer – ő lakott Altonában – letette a kagylót, várt egy pillanatot, majd tárcsázott. Flensburg, Schleswig-Holstein, közel a dán határhoz.
– Jön Tweed...
Izzottak a vonalak, egész Észak-Németországon keresztül terjedt a hír. Mint az őserdei tamtam dobok, úgy adták tovább, újra és újra jön Tweed...jön Tweed... JÖN TWEED... Mire a repülőgép berepült a kontinens légterébe, a telefon már Erwin Munzel lakosztályában, a lübecki Hotel Movenpickbcn csöngött. A szőke óriás több mint egy órája ült már a készülék mellett. Megragadta a kagylót.
– Jön Tweed.
A rövid beszélgetésnek vége lett. Munzel Kurt Franek néven jelentkezett be a szállodában. Azonnal elsétált a Trave folyóhoz. Meleg nap volt, a forróságtól remegett a levegő, amikor felszállt egy Eicholzba tartó buszra. Farmer volt rajta, és magasnyakú kasmír pulóver. Megnézte az óráját, a busz éppen elhagyta a szigetet a szárazfölddel összekötő hidat, most kelet felé tartott; szürke, unalmas, négyemeletes külvárosi házak mellett haladt el. Alig tíz perccel később kiszállt a végállomáson. Az NDK határhoz érkezett – a senki földjén állt. Halálos csapda. Egy turistabusznyi amerikai ott állt, és kelet felé bámult. Velük volt az elengedhetetlen, bőbeszédű idegenvezető. Olyan érdeklődéssel bámulták a határt, mintha valami ritka utcai baleset szemtanúi lennének.
Munzel átfurakodott az embereken, egészen a sor elejére ment. Ő is a távoli őrtorony felé pillantott. Újra az órájára nézett. Várt, amíg a mutatók pontosan fél kettőt mutattak. Akkor a zsebéből elővett egy vörös zsebkendőt és lassan letörölte az izzadságot a homlokáról. Ezt a mozdulatot háromszor ismetelte meg.
Az őrtoronyban három őr állt. Egyikük egy távcsövön nyugat felé bámult Úgy érezte, csak ki kellene nyújtania a kezet, és megérinthetné Munzel homlokát. Letette a távcsövet és a telefonhoz ment.
– Munzel jelentkezett – mondta társainak.
A vonalak újra zúgni kezdtek az NDK-ban. Liszenko tábornok felvette a telefont. Lipcse központjában volt, Markus Wolf irodájában, egy épület pincéjében. Figyelmesen hallgatott, csak igent és nemet vakkantott időnként aztán letette a kagylót. Jellemző módon a keletnémet titkosszolgálat főnökének várnia kellett, amíg Liszenko kivett egy cigarettát az asztalon elhelyezett tartóból, kényelmesen rágyújtott és csak ezután szólalt meg.
Markus Wolf hatvan év körül járhatott. Olyan volt, mint egy faragott szobor, szarukeretes szemüvege kicsit lecsúszott markáns orráról. Wolfnak olyan türelme volt, mint egy egérrel játszó macskának.
– Jön Tweed – mondta Liszenko végre.
– Ahogy vártuk.
– Bekapta a horgot. Hamburgba érkezett, hamarosan Lübeckbe megy.
– Egy idő után valószínűleg. Ismerem Tweedet. A leggyanakvóbb és a legelővigyázatosabb kémfőnök a másik oldalon. Az egész Nyugaton. Ne várjon túl sokat.
– Azt akarom, hogy Munzel ölje meg.
– Elképzelhető. De ne türelmetlenkedjünk. Meg Tweednél is türelmesebbnek kell lennünk. Ezt a párbajt az nyeri meg, aki tovább bírja cérnával.
– Maga pesszimista.
– Nem. Realista vagyok.
Az első férfi akit Londonból felhívtak, Martin Vollmer, altonai lakásában várakozott. Miután Flensburgot felhívta, még egy beszélgetést lebonyolított. Így aztán nem csoda, hogy egy szabad jelzésű taxi is követte az Audit a repülőtérről egészen a kórházig.
Az Auditól nem messze parkolt, látta, hogy előbb Kuhlmann majd Tweed száll ki a kocsiból. Bementek a kórházba. A sofőr hátradőlt és várt. Annyira elfoglalta nehéz munkája, hogy nem volt eléggé körültekintő, és így esett, hogy nem vette észre, a háta mögött mi történik.

 

 

Newman kezében útitáskájával kilépett a reptér épületéből. Körülnézett, és azonnal észrevette, valami nincs rendben. Külföldi tapasztalata megtanította arra, hogy azonnal észrevegye a szokatlant. Látta, az Audi elhajt két utasával. Taxit keresett, és szemet szúrt neki a parkoló, foglalt jelzésű taxi.
A szokatlan csak az volt, hogy a kocsiban a vezetőn kívül nem ült senki más. És a véletlenek furcsa egybeesése folytán a sofőr éppen akkor döntött úgy, hogy elhajt a reptérről, amikor az Audi elindult.
Newman beszállt a következő taxiba, a sofőrnek egy tízmárkást nyomott a kezébe.
– Ez a borravaló – mondta németül. – És még többet is kaphat. Csak kövesse azt a fekete Audit. A kábítószeres csoportnak segít – tette hozzá.
Newman nem tévesztette szem elől az Audit. És ez azt is jelentette, hogy kénytelen volt figyelni a taxit is, amelyik szorosan az Audi nyomában haladt. Amikor a kórházhoz kanyarodtak, Newman azonnal megállította a kocsit, így jó tíz méternyire állhatott meg a gyanús taxi mögött.
Kifizette a fuvart, felkapta a táskáját és agyába véste a taxi rendszámát, aztán besétált a kórházba. Orrát azonnal megütötte a jellegzetes gyógyszer és fertőtlenítőszag. Newman utált minden orvosi dolgot, de uralkodott magán, és bement a várócsarnokba, elvégre ez volt a feladata.
– A fenébe is. – Azt a taxist pillanatok alatt lefüleltetem – ajánlotta Kuhlmann, amikor Newman röviden beszámolt az eseményekről. Pokoli élményt szerezhetünk neki.
– Ha javasolhatnék valamit – Tweed félbeszakította a németet, – ne bolygassuk. Figyeltesse, azonosítsa, ha lehetséges. De semmiképpen ne állítassa elő.
– Elhamarkodják a dolgot – figyelmeztette Kuhlmann –, az a taxis lehet egy lehetőségünk, hogy nyomra bukkanjunk. Talán elvezethet a megbízójához –, hiszen a repülőtér óta követett minket. Ez súlyos dolog, komolyan mondom, aggasztó mindazok után, amilyen elővigyázatosak voltunk. Aggasztó.
Kuhlmann alacsony, szélesvállú férfi volt, vastag ajkai között mindig ott lógott egy szivar, ami most éppen nem égett. Sötét haja, bozontos szemöldöke alapján kemény embernek látszott, és az is volt. Newman szerint negyven év körül lehetett.
– Ne aggódjon – nyugtatta Tweed. – Szeretnék a magam szabályai szerint játszani. Egyébként ez az eset normális körülmények között a helyi rendőrség hatáskörébe tartozik. Hogyan kapta meg mégis az ügyet? – Tweed magyarázólag Newman felé fordult. – Kuhlmann főfelügyelő a Szövetségi Rendőrség kötelékében áll, Wiesbadenben.
– Nagyon bölcs az itteni rendőrfőnök. Az elhunyt neve feltűnt neki és betáplálta az adatokat a kölni számítógépbe. Kiderült hogy Fergusson a maguk embere. Ezért vagyunk itt mind a ketten. Ennek az ügynek nemzetközi vonatkozásai is vannak – Kuhlmann a szivarját rágcsálta, miközben beszélt.
– Nem szeretném, ha az NSZK titkosszolgálat is belenyúlna – aggodalmaskodott Tweed. A titkosszolgálat központja egyébként Münchentől délre, Pullachban volt.
– Menjünk, látogassuk meg a doktort, aki Fergussont ellátta – Kuhlmann már nagyon türelmetlen volt. Miközben végigsétáltak a patika tisztaságú folyosón, elmagyarázta vendégeinek, hogyan találtak Fergussonra.
– Két egyenruhás rendőr vette észre, hogy Fergusson ott lebeg a vízben, a gátnál, ahol a Binnenalster az Elbába torkollik Csónakkampóval húzták ki, látták, még van benne élet és gyorsan ideszállították. Egy órát élt még.
– Hogyan került vízbe? – kérdezte Newman.
– Beverte a fejét. Megcsúszhatott, s a feje nekiütődött a kőfalnak, mielőtt a vízbe zuhant, legalábbis így mondták. Baleset áldozata lett.

 

 

Kuhlmann kétségbeesetten rágcsálta szivarját. Persze az egész kórház területén szigorúan tilos volt a dohányzás.
– Baleset – folytatta. – Csakhogy a maguk emberei nem szoktak balesetet szenvedni. Itt az orvos szobája, Schnellnek hívják Egész jól beszél angolul.
Dr Schnell alacsony, pufók képű férfi volt, fehér köpenyt viselt Felállt asztala mögül, Kuhlmann röviden bemutatta kísérőit, aztán belevágott a közepébe: megkezdődött a kihallgatás.
– Hogyan halt meg Fergusson?
– Abbahagyta a lélegzést.
– Ne szórakozzon. Ez az ember itt – és Tweedre mutatott, közeli barátja az elhunytnak.
– Semmi nem állt tőlem távolabb, mint hogy gúnyt űzzek a tragédiából. De az önök kérdésére a boncoló orvos hivatott választ adni Fergusson testét már átvitték a boncterembe.

 

 

– Értem – Tweed elgondolkodva szemlélte a doktor mellett álló fekete hajú, csinos, fiatal ápolónőt. – Ki volt ott Fergusson halálos ágyánál?
– Én és Bruns nővér. Azért is hívattam most ide.
– Úgy hallottam még élt, amikor beszállították. Mondott valamit mielőtt meghalt?
Nem érdekes, milyen értelmetlennek tűnhet maguknak, de nekem muszáj mindent tudnom – ha beszélt egyáltalán.
– Nos, megpróbált beszélni – Schnell doktor finom ujjaival egy ceruzát babrált. – Attól tartok azonban, nem sok értelme volt annak, amit mondott.
– Németül vagy angolul beszélt?
Tweed hol a doktorra, hol Bruns nővérre pillantott. A fiatal ápolónő rebbenéstelen szemmel viszonozta Tweed kutató nézését. A férfinak az volt az érzése, hogy a lány szeretne valamit mondani, de nem tudja, megteheti-e a doktor jelenlétében.
– Angolul beszélt, mindketten hallottuk mit mondott. Nagyon rossz állapotban volt. Az ütés a koponyáján, ráadásul már félig megfulladt, amikor kihalászták. Nem is vagyok benne biztos, hogy jól hallottam-e, amit mondott...
– Azért próbálja elmondani – Tweed már nagyon türelmetlen volt.
– Nagyon nehezen tudta összerakni azt a két szót, amit állandóan ismételni próbált, ha egyáltalán jól értettem, először azt mondta „Berlin”. Kétszer is elismételte a város nevet. Aztán egy férfi nevet emlegetett „Hans”. Csak ennyit mondott.
Tweed most a nővérhez fordult.
– Maga is így hallotta?
A lány megrázta a fejét és mélyet sóhajtott:
– Megpróbált meg valamit mondani, mielőtt azt nyögte volna, hogy „Berlin”. Ebben egészen bizonyos vagyok.
– Egyszerűen csak nehezére esett a beszéd – mondott ellent Schnell.
– Nem – Bruns hevesen rázta a fejét, s még mindig Tweedet nézte. – Háromszor is megpróbált mondani valamit. És aztán, amikor azt mondta „Hans”, akkor utána ismét próbálkozott. Megint vagy háromszor. Egészen biztos, hogy nem tévedek.
– Valóban? – Schnell hangja telve volt iróniával.
– Biztos vagyok abban, amit mondok. Nagyon jó hallásom van, és közel álltam hozzá. Higgye el Mr. Tweed, igazat mondok.
– Elhiszem – nyugtatta meg Tweed.
A boncteremben Tweed lenézett a boncasztalon heverő fehér lepedővel letakart tetemre. Kuhlmann bemutatott mindenkit Martin Koselnek, a boncolást végző orvosnak. Az ötvenéves, aszkétakülsejű férfi úgy nézett ki, mint a bútorokat eladó ügynökök. Koséi hátrahúzta a lepedőt, látni lehetett a halott arcát és nyakát.
– Igen. Ő Ian Fergusson. Nem lehetett valami sokáig a vízben – mondta Tweed.
– Erről nem mondhatok semmi konkrétat, amíg el nem végeztem a boncolást – válaszolta Kosel és visszaterítette a lepedőt.
– De bizony fog – mordult fel Kuhlmann. Előkapott egy igazolványt és az orvos orra alá nyomta. – Szövetségi Rendőrség. Nagyon pontos találgatásra van szükségünk, ha még csak találgatni tud. Feltéve, ha eléggé képzett ahhoz, hogy ezt megtegye.
– Tiltakozom...
– A jelentésemben benne lesz: a boncoló orvos tiltakozását fejezte ki. Nos, akkor menjünk tovább. Amikor átvizsgáltuk a halott személyes tárgyait, az útlevele és tárcája jóformán teljesen száraz volt.
– A mellényzsebében volt – magyarázta Kosel doktor –, és begombolt esőkabátot viselt.
– Ugyan, egy könnyű kis esőkabát. A tárcája, amit a másik zsebében tartott még csak nem is volt nedves. A járőr szerint már félig a víz alatt volt, amikor kiszedték. Szerintem talán öt perccel azután találtak rá, hogy belekerült a vízbe. Olyan közel jártak, hogy majdnem az orruk előtt történt minden. Akár el is kaphatták volna a gyilkost.
– Gyilkost? – tiltakozott Kosel. – Még nem állapítottam meg a halál okát.
– Miért? Azt gondolja, azért ment a partra, hogy ússzon egyet kora reggel, mert az jót tesz az egészségnek? Az a hely, ahol megtalálták, még ötpercnyi sétaútra sincs a Jungfernstiegtől, és az egész környéken remek a közvilágítás. Nem mondhatja azt, hogy megbotlott a sötétben.
– Talán részeg volt.
– Fergusson soha nem ivott-jegyezte meg Tweed.
– Akkor ezt kizárhatjuk – Kuhlmann elégedett volt.
– A holttest bűzlik az alkoholtól, whiskyt ivott, azt hiszem.
– Szóval mégis tudunk tanult mesterségünkre hivatkozva találgatni?
Kuhlmann gúnyosan vigyorgott, ahogy könyökénél megfogta az orvost.
– Nagyon jól csinálja. Csak így tovább. Nos, akkor térjünk rá, mitől kaphatta azt az ütést a koponyájára.
– Teljesen elborítja az alvadt vér. Valószínűleg egy kőbe üthette a fejet, amikor elsüllyedt.
– Naná – Kuhlmann úgy hadonászott a szivarjával, mint karnagy a karmesteri pálcával. – Persze. Átmegy a hídon, átmászik a korláton, aztán fejjel a falnak ugrik. Ezt mondja? Egyáltalán van ember, aki erre a mutatványra képes lenne?
– Nem nagyon valószínű – az orvos zavarban volt. Newman félbeszakította őket:
– Fergusson első osztályú úszó volt. Ha véletlenül beleesett volna a vízbe, holtbiztos, hogy kievickél a partra.
– Nos, ez igen értékes és érdekes adat – ha lehet, Kosel még jobban zavarba jött.
– Az ön nem hivatalos véleménye is érdekes lenne – Kuhlmann nem egykönnyen adta fel. – Más emberek élete is veszélybe kerülhet. Vagy azt akarja, hogy csak álljunk és várjunk?
– Nem kényszeríthet semmire...
– Csak próbálja ki. Ha kedvünk tartja, elvitethetjük ezt a valamit itt a lepedő alatt, vagy idehívunk valakit Wiesbadenből.
– Hát, ha soha nem ivott – Kosel elhallgatott. Megborzongott, amikor Tweedre nézett. – Egyre inkább úgy néz ki, hogy valaki a baleset látszatát akarta kelteni. A ruhája tocsogott, bűzlött az alkoholtól.
– Ez az! – Kuhlmann elégedetten intett a szivarral. – Fogja, itt a névjegyem. A jelentését erre a címre küldje.
– Wiesbaden? De hát a jelentéseket a hamburgi rendőrfőnöknek kell elküldenem...
– Hans Lenze közeli jó barátom, és pontosan tudja, hogy most itt beszélgetünk. Úgy csinálja egyébként, ahogy akarja, de vésse a fejébe, hogy a jelentése Wiesbadenbe fog kerülni. Na most már menjünk innen, szeretnék friss levegőt szippantani.
„Hans” – Newman undorodva tárta szét a karját. – Ha nincs egymillió Hans ebben az országban...
– Ha mondom, ha tényleg ezt mondta Fergusson – Tweed elmélázva bámult ki az ablakon, aztán megfordult, belekóstolt konyakjába. Nem ivott túl gyakran, de Ian Fergusson látványa felkeltette benne az erős alkohol iránti legyőzhetetlen vágyat. Igazán megrázó látvány volt.

 

 

Hotel Vier Jahreszeiten. A Négy Évszak Hotel. Az egyik legelegánsabb szállodalánc az NSZK-ban. A 412-es szobában, Tweed szobájában volt a kis társaság. A szoba leginkább egy luxus lakosztályhoz hasonlított. A kilátás magával ragadó, a késő délutáni napsütés tükröződött a Binnenalster habjain.
Tweed ablakából az utcát szegélyező zöld lombú fákat nézte. A negyedik emeletről remekül lehetett látni a tavat, a kis fehér utasszállító hajócskát, ami a tó végén lévő kikötő felé úszott. Pár méterrel arrébb találták meg Fergusson testét.
– Miért, mi mást mondhatott volna – Newman egyetlen korttyal eltüntette a konyakot. Sikerült végre megszabadulnia attól a nyomorult kórházi szagtól. Utálta a kórházakat.
– Azt hiszem, itt van a kutya elásva – meditált tovább Tweed. – Talán többet is megtudhatunk ma este a kuplerájokban.
– A Reeperbahnra akarsz menni? Ott aztán bármi megtörténhet sötétedés után. Nincs vita, melletted leszek – Newman nagyon határozott volt.
– Persze. – Tweed arcáról nem tűnt el az álmodozó kifejezés, és tovább figyelte a tavon zajló életet. – Fergusson azért jött ide, hogy találkozzon Ziggy Palewskivel. Szerintem nála járt a gyilkosság estéjén.
– Miből gondolod? És ki az ördög ez a Ziggy?
– Hogy miből gondolom? Hát ebből. – Tweed elővarázsolt egy kis fekete noteszt. Fergusson személyes holmijával együtt adták át a kórházban, a halott begombolt farzsebében találták. A lapok ázottan bepöndörödtek. Tweed szétválasztott két lapot és megmutatta Newmannak. Apró, kiírt kézírással a következő állt ott: Ziggy. Berlin. Hotel Jensen.
– Jó, Ziggy tehát mondott neki valamit a Jensen szállóról Berlinben. Sose hallottam, hogy lenne ilyen nevű szálloda.
– Én sem. Az előbb Ziggyről kérdeztél. Apja Lengyelországból érkezett, elvett egy kelet-porosz lányt, ő lett Ziggy mamája. Mindkét szülő meghalt. A háború vége felé Königsbergbe utaztak – akkor még így nevezték – Ziggyvel, aki akkor tízéves volt. Végül Schlesswig-Holsteinban kötöttek ki, ahol nyüzsögtek a menekültek. Ez határozta meg Ziggy életét. Nem mindiga legjobb hatások érvényesülnek az ember életében.
– Ezt meg hogy érted?
– Az ügy pozitív oldala – természetesen az én szemszögemből –, hogy Ziggy mindig is kapcsolatban volt a menekültek közötti információáramlást segítő földalatti hálózattal. Hihetetlenül értékes informátor, de nagy csaló. Csak a pénz érdekli, bárkinek dolgozik, aki megfizeti, olykor egyszerre mindkét oldalnak.
– Nem úgy hangzik, mint akire életbiztosítást lehetne kötni.!
– Nem is. Kötélen táncol a pasas. Eddig nagy ravaszul megúszta, de nem kizárt, hogy ezúttal leesik a kötélről.
– Nagy esés lesz-jegyezte meg Newman.
– És az utolsó, azt hiszem. Ma úgy megszorongatom, ahogy még senki sem ebben az életben. Biztos tud valamit.
– Na és mi a dolog negatív oldala?
– Benne van egy csomó más gyanús ügyben. Pornófilmek, kábítószer-kereskedelem. Esküszik, hogy csak marihuánában utazik, de ezt erősen kétlem.
– Egy darabka a világ szemetjéből. A víz tetején úszik, mint a szar. A Reeperbahn neki való terep. Kuhlmann azt mondta, csak később kapok tőle fegyvert.
– Nem szeretem a fegyvereket. Nem is tudom, minek mentem bele, amikor Kuhlmann ezt javasolta. Másrészről viszont...
– Nem tudod mibe mászol bele, igaz? Lehet, hogy Kuhlmann tudja. Szerinted mindent elmondott nekünk?
– Látod, ezt kétlem. Szívesen tart meg magának ezt-azt. Ilyenképp legalább olyan pocsék alak, mint én.
Tweed megjegyzéséből Newman tudta, hat a konyak. Amióta visszatért Párizsból ez volt az első alkalom, hogy Tweed száját valamilyen tréfaszerűség elhagyta.
– Menjünk sétálni – mondta. – Amikor külföldön vagyok, mindig beleragadok a szállodai szobába. Olyan könnyű az elzárkózottat játszani...
Newman szobája közvetlenül Tweedé mellett volt. Együtt indultak a lifthez.
– Amikor ilyen szállodában lakom, mint ez, nagyon örülök, hogy bestseller lett a könyvem. Egy tudósító a belét is kidolgozhatja, de sosem keres annyi pénzt, mint amennyit ez a könyv hozott a konyhára. Igazán mázlista vagyok.
A hallban Tweed megállt, hogy szemügyre vegye a falra kitűzött üzeneteket, a gyönyörű faliórát, mely uralta az egész teret, a puha, süppedős szőnyegeket.
Kiléptek a szállodából és jobbra fordultak, végigsétáltak a Neue Jungferstiegen, a híres, fákkal szegélyezett sétálóutcán, körben a tó mentén.
– Ez tényleg az egyik legszebb város – jegyezte meg Tweed. Nézd csak, milyen gyönyörű épületek. Itt megyünk át.
– Van valami határozott útirányunk? – érdeklődött Newman.
– Ügy érzem a lábaim a Rathaus irányába visznek.
Az ég ragyogó kék volt, sütött a nap, kellemes nyári meleg uralkodott a város felett. A két férfi elhaladt a tó mellett, mosolyogva nézték a hatalmas fagylaltkelyhekért sorban álló turistákat. Igazi nyári hangulat. És Ian Fergusson a hullaházban fekszik.
Befordultak az Alsterareaden irányába. Az árkád a tóba vezető csatorna mellett épült, közvetlenül a víz partján. Divatosan öltözött nők nézegettek az elegáns kirakatokat. Tweed megállt a csatorna felett átívelő hidacska közepén, és lenézett.
– Olyan tiszta ez a város – jegyezte meg.
– Mutassa meg nekem – mély hang szólalt meg a hátuk mögött –, mutassa meg, hányan tudnak itt hajnali ötkor úgy a vízbe ugrani, hogy közben beleverjék a falba a fejüket. Fene ügyes akrobatának kell ehhez lenni.
Természetesen Kuhlmann volt. Newmannek az volt az érzése, lassan hozzá kell szokniuk, hogy a német rendőr a legváratlanabb pillanatban, szinte a semmiből bukkan elő. A főfelügyelő is a vizet bámulta, hóna alatt táskát szorongatott.
– Ezek a nyomorult boncnokok – folytatta a német –, ha egy másodpercre elfelejtenék, hogy az istent kell adniuk, és kijönnének a friss levegőre, netántán még a bűntény színhelyét is megnéznék, akkor talán megértenék, miről van szó. Arról nem beszélve, hogy a szabadban szivarozni is lehet. Akármi legyek Tweed, ha ez nem gyilkosság volt. Nem kell annak a süket orvosnak a jelentése ahhoz, hogy lássuk, ami majd kiszúrja a szemünket. Még maga is láthatja Newman.
– Milyen errefelé hajnali ötkor? – érdeklődött az újságíró.
– Csendes, mint a sír – ezért lett ez Fergusson sírja. Ellenőriztem a járőr jelentését, akik kihalászták Fergussont, alig pár lépésnyire innen. Kicsit megdolgoztattam az emlékezőképességüket. Néhány perccel azelőtt, hogy ideértek, láttak egy sárga BMW-t a hídon. Ja, itt van a pisztolya Newman, a táskámban. 7.65-ös Luger. Tud vele bánni?
– Gyakoroltam már vele.
– Hát csak menjen közel a határhoz, és módja lesz... Tweed közbevágott:
– És miért kéne a határ közelébe mennünk, Otto?
– Az ember azt sohasem tudhatja – Kuhlmann vállat vont. Most éppen harminc mérföldnyire vagyunk egy szovjet harckocsizó hadtesttől.
– Visszatérve a Lugerre, van hozzá fegyverviselési engedélyem?
– Ezt tegye el. – Kuhlmann egy összehajtogatott papírt adott át Newmannek. – Ha valami lövöldözésbe keveredne, csak mutassa meg a rendőröknek. Nem fognak neki örülni, de ha ellenőriztetik, Wiesbaden hamar meggyőzi őket.
– Szóval elkerülöm a börtönt.
– Erre nincsen semmilyen garancia – Kuhlmann szélesen elvigyorodott, minden foga látszott. – Ez attól függ, kire lőtt, hol, és mikor.
– Ez igazán megnyugtató.
– Sosem lehessen tudni. Az sem kizárt, hogy nagyon közel leszek magához. Bízzon az ítélőképességében. Igazán jó hírneve lehet, máskülönben hogyan védhetne meg a barátunkat? Na, ha már nem bámulják tovább a vizet, gyerünk vissza a Négy Évszakba. A fegyvert és a muníciót a szobájában szeretném átadni.
Este tízkor a Jungfernstieg melletti taxiállomáson fogtak egy kocsit, és elindultak a St. Pauliba. Azért itt szálltak be, mert Tweed nem akarta, hogy a sofőr később meg tudja mondani az érdeklődőknek, hogy a Négy Évszakból vitte utasait.
– Ziggynél nincs este éjfél előtt. Ha jól időzítünk, akkor már a helyén van, de még nem bonyolódott bele piszkos üzelmeibe.
A taxi végighajtott a Reeperbahnon. Az éjszakai lokálok színes neonfényei kísértetiesen természetellenesen villogtak az éjszaka sötétjében. Befordultak egy jobb oldali mellékutcába. Newman látta, a Seiler utcában vannak. A kocsi tovább kanyargóit, és az újságíró feladta, hogy nyomon kövesse az irányt. Apró kis utcácskába értek, nem is volt utca, csak egy kis köz. Tweed kifizette a sofőrt, és magabiztosan elindult. Hogy az ördögbe találhatott ide, azt Newman el sem tudta képzelni. Tweed javaslatára még délután elment és vásárolt néhány német gyártmányú ruhadarabot. Inget, nyakkendőt, sportzakót, nadrágot, zoknit, cipőt.
– Két angol kicsit sok lenne Ziggynek – magyarázta Tweed. Ha az történt amire gyanakszom, nem lesz könnyű szóra bírni a pasast.
Ebben a korai órában – a Reeperbahnon még nem kezdődött el az igazi élet – a kis utca jóformán teljesen kihalt volt. Néhány spanyol tengerész csatangolt minden különösebb cél nélkül, valami zűrzavar után kutattak, anélkül, hogy pontosan tudták volna, mi is az, amit keresnek.
Newman követte Tweedet. Kopott kőlépcsőn ment fel, belökött egy régi faajtót és belépett. Louis Armstrong trombitáit, teljes hangerővel fújta a lemezen az „On the Sunny Side of the Street” című számát.
Ócska kis lebuj, gondolta Newman, de tévedett. Döbbenten bámult. Az orrát erős olajszag csapta meg, úgy látszik, egy hajóalkatrész kereskedőhöz tévedtek be. A cellaszerű szoba tele volt alkatrészekkel, a sarokban, a falakon, mindenütt. Olajlámpások halvány fénye világított, a repedezett mennyezetről vastag kötélkígyók tekeregtek alá. És a zene. Louis vég nélkül trombitált, áradt, tombolt a zene a falakon elhelyezett hi-fi hangszórókból. Ziggy Palewski egy háromlábú sámlin üldögélt egy nyersfa asztal mögött. Az asztallapot meghatározhatatlan eredetű mocsok borította. Felnézett. Arca megdermedt, amikor megpillantotta Tweedet.
– Ian Fergusson meghalt. – Tweed egy romos széket húzott az asztalhoz, leült, szemben a lengyellel. – Azért jött ide, hogy veled beszéljen; ez megtörtént, elment innen, és meggyilkolták. Nem örülök Ziggy, ezért légy szíves, ne húzd az időt...
– Nem ismerek semmiféle Ian Fergussont – Ziggy Newmanra nézett. – Ezzel az emberrel még nem találkoztam Mr. Tweed.
Ziggy alacsony férfi volt, magasságát szélességével pótolta. Az egész ember egy majomra emlékeztette Newmant. Lehetetlen megsaccolni a korát, kerek koponyáján már ritkult barna haja. Az arcbőre olyan cserzett volt, mint egy vén tengeri medvének. Szeme ide-oda ugrált látogatói között. Erős lengyel akcentussal beszélte a németet.
– Értem – Tweed idegesen dobolt az asztalon. – Azt hiszem nehéz dolgunk lesz. Rád nézve meg egyenesen életveszélyes, mert nem szeretem, ha megölik az egyik legjobb emberemet. Nagyon nem szeretem. Gondoltam, talán tudsz segíteni, és elmeséled, hogyan töltötte élete utolsó óráit. Tudom, hogy járt nálad, úgyhogy egyszer már hazudtál, Ziggy. Meg aztán, ahhoz képest, hogy először hallottad a nevét, nagyon szép kiejtéssel mondtad utánam. Ja, bemutatom a barátom: Heinz.
Heinzel csak az a baj, hogy könnyen elveszti az önuralmát. Még egyszer kérdezem, mit mondtál Fergussonnak, amikor itt járt.
– Nem mond nekem semmit ez a név. Én kereskedő vagyok...
– Én meg a német kancellár – vágott közbe Newman.
– Ez udvariatlan volt...
Newman meglepetten látta, milyen kegyetlen, könyörtelen taktikát alkalmaz Tweed. Általában végtelen türelemmel apránként imádkozta ki a gyanúsítottakból a tényeket. Most gyorsan Newmanra pillantott.
– Heinz, nem tennéd hangosabbra ezt a Louis Armstrongot? Csodásan trombitál, igaz?
Newman most nagyon németesen nézett ki; nehéz lépesekkel a lemezjátszó felé indult, és teljes hangerőre állította. Az olajlámpák remegtek, villogtak, inogtak az istentelen zajban. A sarokban árnyak mozdultak, egy-egy erősebb hangra új formát öltöttek. Newman közönyösen kibiztosította a Lugert, falnak vetette a hátát, a pisztoly csövét vizsgálgatta, majd a lengyelre irányította.
– Jesszusom, csak nem akarnak...
Ziggy félig felemelkedett az ülőkéről. Tweed rácsapott az asztalra. Mintha pisztoly dörrent volna.
– Ülj le. Na, most már jobb. Mit nem akarunk? Mikor érkezett ide Fergusson?
– Körülbelül hajnali háromkor. Azután, hogy... – félbehagyta a mondatot.
– Azután, hogy befejezted az üzletelést, igaz? – Tweed hangja kedves és megértő volt. – Például egy kis kábítószer-kereskedelem. Ki mondta meg, mit kell mondanod Fergussonnak? Tweed áthajolt az asztal fölött. – Na, most már beszélj!
– A szőke óriás... – Ziggy megint nem fejezte be amit elkezdett.
– Ó! Értem. – Tweed Newmanre nézett. – Megérkezett a szőke óriás.
– Ismeri azt az állatot? – kérdezte Ziggy.
– Neked milyen nevet mondott?
– Schmidt.
Newman kelletlenül nevetett:
– Hát persze, Schmidt.
– Esküszöm, ezt a nevet használta. – Ziggy hirtelen összeroskadt, ömlött belőle a szó. – Még sohasem láttam ezelőtt. Hatalmas egy állat, bikaerős. Megfenyegetett, ha nem azt mondom Fergussonnak, amit ő akar...
– Mivel fenyegetett, halljam – szakította félbe Tweed.
– Azt mondta, eléget. – Ziggy a sarokba mutatott. – Látja azt a két hordó petróleumot? Ő hozta ide. Azt mondta, ha nem engedelmeskedem, kiönti az egészet, engem bezár, és bedob egy gyufát. Tudta, hogy nincs másik kijárat. Biztosan szaglászott, mielőtt idejött. A hordókat azért hagyta itt, hogy emlékeztessenek, mit kell csinálnom. Azt mondta, mindenki balesetnek hinné, mert ezek a csehók időről időre leégnek. Csehónak nevezte ezt!
– Kíváncsi vagyok, miért? – üvöltött Newman.
A lemez hangja recsegve töltötte be az egész termet. Tweed a hordókra pillantott, mögöttük egy olajlámpa ingott, majdnem leesett a levegő rezgésétől, az asztal is remegett a keze alatt. Mintha a nyílt tengeren lennének, viharban.
– Az isten szerelmére, halkítsd már le egy kicsit – kiabálta Tweed.
Megvárta, amíg végre rendes hangon beszélhetett:
– Mikor látogatott meg ez a Schmidt?
– Néhány órával Fergusson érkezése előtt. Tudták, hogy ide fog jönni. Azt kellett mondanom Fergussonnak, miután elfogadtam a pénzt, hogy hihető legyen a helyzet, szóval azt kellett mondanom, hogy dr. Berlin Lübeckben van, és ő az az ember, aki a Német Szövetségi Köztársaságban mindent tud a vörösök ügynökeiről. És hogy van valaki a Jensen Hotelben, aki többet is tud erről mondani. A férfi nevét nem tudom, csak azt, hogy a Jensenben lakik. Ez minden.
Valamelyest visszatért a normál kerékvágásba, amikor Tweednek szegezte a kérdést:
– Remélem, jó néhány százast megér ez magának?
– Miért, tőle mennyit kaptál?
– Ötszáz... – Ziggy megint félbehagyta a mondatot. Elszürkült az arca. Ez sem fog sokáig sétálgatni, gondolta Newman, aki még mindig a Lugerrel szórakozott.
– Értem. – Tweed igyekezett megőrizni nyugalmát, – ötszáz márka, nem egészen kétszáz font. Ennyiért adtad el Fergussont!
– Fogalmam sem volt róla...
– Hát persze, fogalmad sem volt róla! – Tweed felállt, áthajolt az asztalon, egészen közel Ziggyhez. – Ugye azt tudod, hogy a németek elítélhetnek gyilkosságban való bűnrészesség miatt?
– Jaj, ne! – A lengyel hátrahajolt. – Már annyiszor segítettem magának! És még lehetek is segítségére.
– Azt helyesen tennéd. Még mindig megvan a rejtett kamerád a szekrény mögött, amivel a pornófilmeket veszed fel? Nincs? Ne hazudj, Ziggy!
– Igen. Megvan a kamera. Igen.
– Szóval ha visszajönne ez a Schmidt, bevethetnél egy kis trükköcskét: le kéne fényképezni.
– Nem merem – Ziggy odapillantott a hatalmas petróleumos hordókra.
– Rendben van, akkor a bíróság elé állsz. Ian Fergusson meggyilkolása miatt.
– Mindent megteszek, amit csak tudok. Megígérem. Kaphatok egy kis pénzt?
– Harminc font elég?
Tweed a zakója zsebébe nyúlt. Newman még nem látta ilyen keménynek az arcát.
Ziggy lesütötte a szemét és kétségbeesetten tárta szét a kezét:
– Mi mást tehettem volna?
– Tarthattad volna a szádat, és nem mondod meg senkinek, hogy Fergusson idejön!
– De akkor az óriás elevenen eléget.
– Azt ugye mondanom sem kell, mit történik veled, ha ezúttal eljár a szád, és bárkinek is elmondod, hogy itt jártunk! Na, most egy kicsit jóvá teheted, amit csináltál. Hogy nézett ki az az óriás? Milyen nemzetiségű?
– Német. – Ziggy habozott egy kicsit. – Szász. Utálatos emberek a szászok. Onnan tudom, ahogyan beszélt. Azt hiszem, az NDK-ból jöhetett. Nem tudom leírni...
– Miért nem! Itt állt előtted. Nincs olyan rettentő sok hely ebben a koszos pincében.
– De tényleg nem tudom – tiltakozott Ziggy. Newmanre nézett, aki még mindig a falnál állt, kezében a kibiztosított Luger. – Valami pamutsapka volt rajta. Olyan, amilyet a tengerészek hordanak. Teljesen a homlokába húzta, meg egy napszemüveg is volt rajta, a szája elé meg sálat tett.
– Akkor honnan tudod, hogy szőke volt? – kérdezte Newman.
– Amikor hátat fordított, egy szőke tincs kilógott a tarkójánál. Legalább hét láb magas, és olyan erős, mint egy bika.
– A kora?
– Harminc, harmincöt. Nem tudom pontosan. Csak abból gondolom, ahogy beszélt. Nagy orra volt. Borotvált. Profi, ebben biztos vagyok. Éppen ezért félek.
– Csak félj is. Tőlünk! – Ezzel Tweed sarkon fordult és szó nélkül kisietett.

 

 

Hajnali egykor Tweed szobájában ültek, kávét ittak, amit a szobalánnyal hozattak fel. A szobának külön nappalija volt, egy kecses boltív választotta el a hálótól.
– Sokat megtudtunk? – érdeklődött Newman. – Egyébként amikor kijöttünk attól a lengyel patkánytól, láttam Kuhlmannt. A szivarja nem égett.
– Tudom. Arra lennék kíváncsi, mikor alszik az az ember. Viszont megtudtuk, mit akart mondani szegény Ian. Berlin egyáltalán nem városnév, hanem egy ritka titokzatos ember neve, aki tudomásom szerint az év egy részét a szépséges Lübeckben tölti, a Balti-tenger partján. És itt kapcsolódik össze „Hansszal”.

 

 

Tweed kiitta az utolsó korty feketét, és újra teletöltötte csészéjét. Newman úgy érezte, Tweed szándékosan várakoztatja Szerette feszültségben tartani az embereket.
– Jól van, akkor mondd el, mi köze van Dr. Berlinnek Hanshoz. Dögöljek meg, ha értem!
– Nem is könnyű – Tweed kényelmesen elhelyezkedett egy karosszékben.
– Ian azt próbálta mondani, hogy Hansa, vagy Hanza. A tizenkettedik században számos északi kikötő szövetséget kötött gondolom felismerték, egységben az erő, és megalakították a Hanza városok ligáját. A vezér Lübeck volt és Hamburg. Ian Lübeckre, a Jensen Hotelre akarta felhívni a figyelmünket.
– És mindezt azoknak az információknak alapján, amit a szőkétől kapott, Ziggy közreműködésével?
– Igen. de erről tán nem tudott. És te mit tudsz a remete dr. Berlinről?
– Csak annyit, mint mindenki más. Egyszer készítettem vele egy interjút a házában Priwall szigetén, nem messze Lübecktől. 18 évesen Afrikából indult, a bennszülötteket gyógyította, bizonyos értelemben egy második Albert Schweitzer volt... Ez legalább húsz évvel ezelőtt történt.
– És hogyan került Lübeckbe?
– Furcsa történet, Berlin nem is akart róla beszelni. Annyi kiderült, hogy eltűnt Kenyából, a bennszülöttek szerint elkapta egy vadállat Nagyokat csavargott az őserdőben, és valami isten háta mögötti helyen volt egy missziós bázisa. Eltelt 18 hónap, és mindenki azt hitte meghalt.
Tweed a hallottakat emésztette, Newman meg töltött magának egy újabb adag kávét. A felét egy hajtásra kiitta, aztán letette a csészét.
– Most te váratsz engem – mosolygott Tweed.
– Lipcsében tűnt újra fel, a vasfüggöny mögött. Amint már te is mondtad, remete. Titokzatos ember. Istentelen mázlim volt, hogy sikerült tollvégre kapnom, bár meg kell mondanom, kemény munka volt. Az NDK-sok a Trópusi Megbetegedések Kórházában kezelték, valami ritka baja lehetett. Amikor felgyógyult átjött a határon, és minden energiájával a keleti menekülteket segíti Schleswig-Holsteinben. A szülei a mai Kelet-Németországból származtak. Amikor idejött Nyugatra, mindenkinek azt mondta, hogy átszökött a határon. Az NDKsok állítása szerint pedig szabadon jöhetett, hiszen olyan nemzetközi hírneve volt, hogy nem lehetett akarata ellenére ott tartani. Itt a vége, fuss el vele.
– Nem elég – jegyezte meg Tweed. – Hogy néz ki?
– Fekete szakálla van, először Kenyában növesztette meg. Fanatikusan dolgozott, nem ért rá olyan felesleges dolgokra vesztegetni az idejét, mint a borotválkozás. És amíg Lübeckben voltam, véletlenül belebotlottam valamibe, ami azt hiszem, érdekel téged is.
– Na, mi az?
– Nyáron, és csakis ekkor, egy kisebb angol kolónia úszik be Travemündébe, a Lübeck melletti kikötőbe.
– Beúszik? Ez meg mit jelent? Newman kacsintott.
– Gondoltam, hogy érdekelni fog. Jachtokon és tengeri hajókon laknak, és nyaranta Travemündében kötnek ki. És mit gondolsz, honnan érkeznek? Kenyából! A Földközi-tengeren át, mert nem szeretik a turistainváziót. Télen a Kattegaton keresztül lemennek az Északi-tengeren, át a Gibraltári-szoroson, vissza a Földközi-tengerre, a melegebb éghajlat alá. Főleg a görög szigeteknél időznek, de néhányan Port Saidba hajóznak, vannak akik a Szuezi csatornán keresztül visszamennek Mombasába.
– Furcsa népség lehet.
– Azok bizony. Olyanok, mintha egy Maugham könyvből, léptek volna elő. Egyetlen hely van, amit ki nem állhatnak, és az Anglia. – Newman hangot váltott, éneklő, magas hangon folytatta:
– Édesem, az a hely úgy megváltozott, rá sem lehet ismerni. Egyszerűen rettenetes. Ret-te-ne-tes.
Újra természetes hangján folytatta:
– Viszont egyetlen peták adót sem fizetnek.
– És ezt hogy az ördögbe csinálják? Azt hiszem sejtem, de mégis?
– Nagyon vigyáznak, egyetlen országban se legyenek pár hónapnál hosszabb ideig. Ezért hajókáznak, bejárják az óceánokat, és egy csomó közülük egészen jóban van Dr. Berlinnel.
– Hát, ez furcsa, egy remetétől különös!
– Á, nehogy azt hidd. Közös gyökereik vannak, ha vannak gyökereik egyáltalán. A régi szép napok Kenyában. Ezt maga Berlin mesélte nekem.
– És miből él ez a pasas? És hogyan él?
– Nos, egy mondatban; az a pletyka járja, hogy bizonyos amerikai alapítványok támogatják a menekültekkel kapcsolatos tevékenységét.
– Szeretném ellenőrizni ezt a doktort. Bob, szerintem ez éppen neked való feladat, legalább nem lopod az idődet.
– Ami azt jelenti, utazzam Lübeckbe?
– Persze. Én is éppen oda készülök, szó szerint az a következő kikötőm.
Megcsörrent a telefon. Tweed felhúzta a szemöldökét.
– Ki az ördög lehet? És ebben az időben?
– Itt Zigsy beszél, Mr. Tweed. Láthatja, hogy segítem akarok. Amíg Hamburgban van, keresse meg Martin Vollmert. Van egy lakása Altonában, mondom a címét...
Tweed gyorsan feljegyezte az adatokat. Amikor befejezte, hallotta a kattanást. Ziggy letette a kagylót. Newmanhez fordult.
– Ziggy Palewski volt. Éppen meg akartam tőle kérdezni, honnan tudja a címemet. Tweed lecsapta a ceruzát.
– Nagyon ravasz itt mindenki! Mindenki tudja, hol lakom, hova megyek majd, meg azelőtt, hogy én magam tudnám. Mit mondjak, varázslatos érzés.
Newman felállt.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy aludjunk is. Hullafáradt vagyok. Reggelre mindent másképpen látunk. Tisztábban.

 

 

Felkelés után az étteremben reggeliztek, amikor az ajtón besétált Hugh Grey.
– Nem kértem, hogy lépj velem kapcsolatba – Tweed halkan és nyugodtan beszélt.
– Tegnap este érkeztem, egy késői géppel. Howard megkért, látogassalak meg, kíváncsi, hogy haladsz, satöbbi.
– Nem vagyok magatehetetlen – jegyezte meg hidegen Tweed.
– Jaj, tudod, hogy értem – Grey telve volt jóindulattal. Rózsaszín arca majd kicsattant az egészséges életörömtől. Végül is ez az én területem, s a legkevesebb, amit tehetek, hogy üdvözöljelek. Hé, van valami lehetőség arra, hogy egy adag kávét kapjak? Tűzforrón ha lehet. Ez az első amire reggelente vágyom, kell valami, ami felpörgeti a jó öreg motort.
– Ez a jó öreg motor eléggé szépen pörög magától is. Tweed kényszeredetten magához intette a pincért.
– És itt mindig tűzforrón adják a kávét, ez a Négy Évszak, ha nem tudnád.
– Nem rossz kis turistaszállás.
– Jézusom – morogta Tweed az orra alatt. Magára erőltetett valami mosolyfélét.
– Ismered Róbert Newmant?
– Persze, régi ivócimborák vagyunk.
– Csak egyszer – mondta Newman. – Egy bárban, Frankfurtban. Egy dupla whiskyt öntött a legjobb öltönyömre.
– Nem voltam színjózan.
– Tökrészeg volt.
– Hosszú értekezlet volt aznap, igaz? – nézett Grey Tweedre. – Emlékszel, nyolc óra megállás nélkül. Vészhelyzet.
– Igen, emlékszem – Tweed tovább evett.
– Azon az éjjelen erőszakolták és gyilkolták meg azt a csinos szőke lányt – emlékezett Newman. – Másnap találták meg, a Mainán úszott. Eléggé rémesen nézett ki.
– És nem is tudtunk időben elrepülni Frankfurtból. Életemben olyan alapos kihallgatásban nem volt részem. Még engem is kikérdeztek. Akkor jöttem rá, milyen is lehet a másik oldalon lenni. Hugh, ha már szóba jött Frankfurt, ugye már ma visszamégy?
– Meg akarsz szabadulni tőlem – vigyorodott el Grey. – Azt mondod, elboldogulsz magad is.
– Valahogy csak megoldom.
– Megtudtál már valamit Fergussonról? Segíthetek valamiben?
– Mindkét kérdésre nemmel kell válaszolnom.
– Zsákutca?
– Fergussonnak volt zsákutca.
– Kicsit morgós vagy ma reggel! Semmi vidámság.
– Az adott körülmények között azt hiszem, ezen nincs mit csodálkozni. Nem nagyon van kedvem vidámkodni, ahogy mondtad. És arra volnék kíváncsi, mit csinálsz maholnap?
– Elnézést. Nem találtam meg a hangot. Frankfurtba megyek, ma délután. Azt hiszem de trop vagyok, ahogy a francia oly szellemesen mondja.
Elhallgatott, várakozva nézett Tweedre, mintha arra várt volna, hogy ellentmondanak neki. De senki nem szólt.
– Ziggy Palewskit ma reggel elégették.
Ezt a bejelentést Kuhlmann tette. Tweed hálószobájában álldogált, szája sarkában szivar, keze összekulcsolva a háta. mögött. A karosszékben ülő Newmant és Tweedet figyelte. A wiesbadeni ember éppen abban a pillanatban érkezett, amikor Hugh Grey elhagyta az éttermet.
Valami csendes helyen szeretett volna beszélgetni, ezért a két angol felvezette a hálószobába. Tweed figyelmesen vizsgálgatta a német nyomozót. Mindkettőjük arca hideg és merev volt, az újságíróé sem árult el érzelmeket. Tweed megszólalt:
– Ez meg mi az ördögöt jelent?
– A munkahelye vagy minek nevezzem, felgyulladt. Az a nehéz faajtó, amit tegnap maga belökött, hajnalban nem akart kinyílni. Palewski bentrekedt. Szénné égett, a rendőrség szerint baleset történt.
– De hogy történhetett?
– Ezt magának kellene megmondania. Maga volt ott néhány órával korábban. Nem vett észre valami különösen gyúlékony anyagot?
– A sarokban volt két petróleumos hordó. A szoba dugig volt olyasmikkel, amik adott esetben azonnal lángra lobbannak. De mi okozta a tüzet?
– Még mindig úgy gondolom, erre a kérdésre maga tudja legjobban a választ. Akik abban a bűzös sikátorban laknak, azt mondták, hogy a hi-fi tornyát állandóan teljes hangerővel bőgette. Imádta Louis Armstrongot. A szemtanúk szavai szerint finom kis horror játszódott le.
– Milyen horror? – Newman most szólalt meg először. Úgy erezte, most már neki is mondania kell valamit.
– Hát, képzelje el az égő poklot. A lángok az eget nyaldossák, és közben Louis Armstrong trombitája bömböl. Azt mondják, tiszta erőből zengett. Van valami megjegyzése?
– Nincs-válaszolt Tweed.
– Azt a lyukat olaj lámpákkal világította meg. A vibráció megbillentette az egyik lámpát, ami ráesett a petróleumos hordókra. Hatalmas robbanás. Az emberek elmondták, őket már az olajlámpáktól is kirázta a hideg. Amikor üvöltött a zene, úgy beszélgettek Ziggyvel, hogy az egyik szemük mindig a lámpákon volt.
Állandóan attól kellett tartani, leborulnak azokról az állványszerű izékről. Ami igazán zavaró a képben, az a két petróleumos hordó. A környékbeliek ezekről nem tudtak. Csak egy pasas látta őket a sarokban. Azt mondta, korábban nem voltak ott.
Kuhlmann leült és várt, úgy vélte, megtudhat valamit. Látta, hogy a tűz estéjén ez a két férfi meglátogatta a lengyelt. Tweed megköszörülte a torkát.
– Mit mondott, mi az oka ennek az újabb tragédiának?
– A rendőrség szerint baleset, de a tűzoltók mondják ki az utolsó szót. Az elmúlt 48 órában ez a második úgynevezett baleset, amibe maguk így vagy úgy, de belekeveredtek. Először Fergusson, most meg Ziggy Palewski. Lehet, hogy valami „szakértő” lébecol a városunkban.
– Milyen szakértő?
– Profi gyilkos, aki szereti, ha balesetnek hiszik munkája gyümölcsét. Már be is tápláltam ezeket az információkat a számítógépbe, most meg várom az eredményt.
– Ahogy volt szíves megjegyezni, mi jártunk arra kora este, és láttuk a két hordót – Tweed röviden, tényszerűen, és nem teljesen őszintén beszámolt a látogatásról; a megállapodásukról nem beszélt, meg sem említette Lübecket, Dr. Berlint. Közben Kuhlmann le sem vette a szemét Tweedről.
– Szóval – foglalta össze a német – egyértelmű a kapcsolat Fergusson és Palewski között. Miért utazott Fergusson Hamburgba? Mit akart egy olyan embertől, mint Ziggy?
– Évek óta az ügynököm volt. Azt ugye tudja, hogy csak egy bizonyos határig beszélhetek?
– Gyilkossági ügyekben nincsenek határok – Kuhlmann Tweedre fogta a szivarját.
– Fergussont megölték, ezt tudom. Fergusson egy vagy két órával azelőtt látogatta meg Palewskit, hogy kihorgászták a kanálisból. Most meg Ziggy válik füstté. Életemben nem találkoztam ennél nyilvánvalóbb tényekkel. Hirtelen témát változtatott. – Ki volt magával reggelinél?
– Hugh Grey. Nem vártam, nem is akartam vele találkozni. Borzalmas alak.
– Ismerősnek tűnt az arca. Nem adhatna valamivel több felvilágosítást erről a Mr. Hugh Greyről?
– Sajnos nem.
Tweed tudta, hogy ez csacska válasz volt, Kuhlmann úgyis betáplálja Greyt kis masinájába, de időre volt szüksége. Újra megszólalt:
– Van valaki más, akit kikerestethetne a csodagépével. Egy szőke óriás, legalább hat láb magas. Ziggy azt állította, ez az ember vitte el hozzá a petróleumos hordókat. Név az nincs, nem is tudom, hol kellene kezdeni.
– Alaposabb személyleírással – válaszolta Kuhlmann.
– Én is ezt kértem Ziggytől. A szőke pasas pamut tengerészsapkát viselt, napszemüveget, és az arca előtt sál volt. Ja, és nagy volt az orra.
– Pocsék személyleírás. Mindent mondjon el, amit megtudott Ziggy-től.
Tweed apróra elmondta, mit beszélt Ziggy a szőke óriásról. Kuhlmann egy meglehetősen megviselt noteszba jegyzetelt, amikor véget ért a beszámoló, gondosan visszatette azt a zsebébe és felállt.
– Mindketten Hamburgban maradnak, ugye?
– Ez most óhaj?
– Kérdés.
– Pillanatnyilag Észak-Németországban maradunk. Ennél többre most nem telik.
– Ha elég sokáig maradnak, egyiküket kis baleset érheti. Véletlenül.
– Mi ez a dolog Kuhlmannal? – kérdezte Newman, amikor kettesben maradtak. – Két komoly bűntény – ha valóban azok történt Hamburgban. Ezt az ügyet a városi rendőrségnek kellene vizsgálnia. Ráadásul nagyon elégedettnek látszott, amikor elment.
– Általában a Szövetségi Rendőrség távol tartja magát az ilyen ügyektől. De abból, amit a hullaházban mondott, kiderült, nagy a haverság közte meg a városi rendőrkapitány között. Az ilyesmi sokat segít a szövetségieknek, és az a gyanúm, nem mondott el mindent. Valamit tartogat a tarsolyában. Azt hiszem attól olyan elégedett, hogy belépett a képbe ez a Ziggy-féle óriás. Ziggy szerint a pasas keletnémet, és a fejemet teszem rá, hogy Kuhlmann is erre gondol. Jó kis éjszakájuk lesz a wiesbadenieknek. Otto Kuhlmann az egyik legjobb emberük. Állítólag ő a kancellár füle – és ez minden ajtót megnyit előtte.
– Mielőtt Kuhlmann bemasírozott volna az étterembe, éppen azt akartam kérdezni, hogy ez a Hugh tényleg olyan idióta, amilyennek látszik?
– Dehogyis. Ezt csak úgy eljátssza, hogy megtévessze az embereket. Sokszor hasznosnak bizonyult már. Külföldön pontosan ilyennek képzelik el a tipikus angolt, így aztán rendszerint alábecsülik a képességeit. Otthon például, amikor Howardot hülyíti, hihetetlenül jól alakítja ezt az „öregfiú, hogy vagy” szerepet.
– Aha, szóval bűzlik valami körülötte. Na, és most mit fogunk csinálni?
Meglátogatjuk altonai otthonában ezt a Martin Vollmert, akiről Ziggy beszélt?
– Az az érzésem, kihagyjuk Vollmert. Ma szeretnék kimozdulni Hamburgból, és a magam orra után menni. Nagyon feszült hely ez itt.
– Feszült?
– A hivatalos zsargonban ez azt jelenti, túlságosan sok itt az ellenséges ügynök. Szerintem csomagoljunk, csendben rendezzük a számlát, és csípjük el a 11.15-ös koppenhágai gyorsot. Az megáll Lübeckben.
– Hotel Jensen?
– Pontosan. És a titokzatos Dr. Berlin.

 

 

A hamburgi főpályaudvarról megállás nélkül, negyven perc alatt értek Lübeckbe. Izgatottságában Tweed már negyedórával a vonat indulása előtt a pályaudvaron volt. Csak odafelé váltották meg a jegyeket. Átmentek a felüljárón, alattuk a tehervagonok, és leértek a peronhoz. Fel és alá sétáltak, hátha így gyorsabban múlik az idő.
A felettük átívelő hídról Martin Vollmer figyelte őket. A világos szemű, vékony arcú férfi addig várt, míg azok ketten be nem szálltak a vagonba, és a vonat kigördült a pályaudvarról. Akkor a legközelebbi telefonfülkéhez szaladt és tárcsázott. A lübecki Movenpick Hotelben a hatalmas termetű, szőke Erwin Munzel – alias Kurt Franek, ezen a néven jelentkezett be –, a hálószobájában, a készülék mellett ült. A második csöngetésre felvette a kagylót.
– Itt Franek beszél – mondta.
– Martin vagyok, Hamburgból. 11 óra 15-kor beszálltak. Koppenhága expressz, Lübeck felé. 12 óra 05-kor érkezik, nincs egyedül. Jön Tweed!
Munzel válasz nélkül lecsapta a telefont: a szállodai készülékek nagyon trükkösek, sosem lehet tudni, mikor hallgat bele a beszélgetésbe egy unatkozó telefonos.
Épp jókor ért vissza Lübeckbe. Palewskivel való utolsó találkozása után a hét órás gyorssal indult. A vonat végállomás Oslo volt, Koppenhágán keresztül. A vonatot komp vitte át a Balti-tengeren.
Nincs egyedül. Figyelmeztetés ez, hogy Tweedre vigyáznak. Neki mindegy. Mindenesetre elmegy a lübecki pályaudvarra, és jól megnézi magának azt a kísérőt. A belső zsebéből egy fényképet vett elő. Arckép Tweedről.
– Megismerlek barátocskám – mondta csak úgy magának. Eltette a képet és végignyúlt az ágyon. A szállodától csak öt percnyi sétára volt az állomás, van még ideje.
A telefonfülkében Vollmer újra tárcsázott. Amíg várta, hogy a másik oldalon feleljenek, elővette a Puttgardenig szóló jegyet. Összetépte és elszórta. A kasszánál Tweed mögött állt, hogy hallja, hova utazik a férfi, ezért vett csak jegyet.
– Dr. Berlin rezidenciája – a vonal másik végén torokhangú férfi beszélt. Priwall sziget, Mecklengburger utca.
– Itt Martin. Jön Tweed.
– Várjon a további utasításokra!
A vonal megszakadt, meg mielőtt Vollmer válaszolhatott volna.
– Hájfej! – Vollmer magában beszélt, és lecsapta a kagylót. Vissza Altonába, s ott várhatja a további utasításokat. Balkántól. Egy férfitől, akii még sohasem látott.

 

 

A Koppenhága expresszen első osztályú fülkében utaztak. Az ablak mellett ültek, egymással szemben. A vonat keresztülrobogott a síkságon, mindenütt szépen művelt rétek, érett gabonamezők. A tiszta kék ég alatt barátságosan nyújtózott a táj. Újabb gyönyörű, igazi nyári nap.
– Ez lehet a legveszélyesebb ügy, amivel találkoztál; legalábbis én úgy gondolom – Newman rágyújtott és választ várva Tweedre nézett.
– Az egyik szektorvezetőd az áruló, kettős ügynök, igaz?
– Ettől tartok én is. Bob. Eddig ez az egyetlen tény és nyom, amin elindulhatok.
– Gyanúsítasz valakit?
– Az a rémes, hogy elvileg egyik sem lehetne. Mindegyiket alaposan lenyomozták, mielőtt bekerültek volna a központba. Olyan hófehérek, mint a frissen hullott hó. Nagyon nyomasztó ez az egész.
– És meg mindig azt hiszed, hogy Vaszilij Liszenko tábornok áll a háttérben?
– Nem tudom biztosan. De érzem finom orosz keze érintését. Minden a legkiválóbb, profi munkára utal.
– És hogyan akarsz a végére járni? Kifüstölöd Liszenko hozzánk beépített emberét?
– Szerintem most az lenne a legcélravezetőbb, ha minden adatot begyűjtenek erről a Dr. Berlinről. Zavar engem ez az emberbarát, aki olyan jóindulatúan óvja a menekülteket. A határon lakik. Ismered Priwall sziget történelmét?
– Nem – válaszolta Newman.
– Egyszer Lübeckben találkoztam egy volt angol tankcsapat parancsnokával. Montgomery alatt szolgált, és felejthetetlen, amit mesélt. A háború vége felé éppen ő parancsnokolt. Abban a tankban ült, amelyik legeslegelsőnek érkezett Travemündébe. Áthajóztak a szigetre. Versenyt futottak az oroszokkal, azt akarták, hogy ez a stratégiai fontosságú sziget teljes egészében a britek kezében legyen. Innen lehet ugyanis megfigyelés alatt tartani a Lübeckbe és a környékbeli kikötőkbe tartó keleti és nyugati hajóforgalmat. Éppen a sziget felénél jártak, amikor az ellenkező irányból szembe jött vele egy szovjet tank. A Vörös Hadsereg kapitánya felemelte a kezét, hogy megállítsa a mi emberünket. Az angol ugyanezt tette. Felemelte a kezét, hogy az orosz ne rohanhasson egyenesen Lübeckbe. Még Dániát is elfoglalták volna, ha tudják, így hát itt lett a határ, azon a ponton, ahol a két tank találkozott.
– Szóval így vágták ketté Priwall szigetét. Azután az oroszok aknamezőt telepítettek a közepére.
– Pontosan. De legalább a Travemündébe vezető út nyugati fennhatóság alatt van, ezért a Svédországból és Finnországból érkező személyszállító hajók átkelhetnek a Balti-tengeren, és kiköthetnek. Ez itt a földgolyóbis egyik legkegyetlenebb pontja. És itt lakik Dr. Berlin.
– A furcsa az, hogy nincs állandóan itt. Olyan mint a szöcske. Az egyik kenyai ismerőse használta ezt a kifejezést. Beugrálja az egész világot, így mondta. De senki nem tudja, merre ugrik.
– Akkor a te feladatod, hogy erre rájöjj. Azt hiszem, ez már Lübeck külvárosa. Kíváncsi vagyok, mi vár itt ránk.
A főpályaudvartól a Hotel Jensenig taxival csak néhány perc az út. Akár sétálhattak volna is. Amikor átmentek a Lübecket a szárazfölddel összekötő hídon, néhány érdekes, régi, középkori torony mellett haladtak el. A boszorkánykalap tetejű tornyok kísértetiesen szegélyezték az utat.
– A híres Holstentor – magyarázta Tweed. – Lübeck nevezetessége. Ez, na meg a marcipán.
A szőke asszonnyal akkor találkoztak, amikor csomagjaikat vitték be a szállodába. A nő negyvenes éveinek elején járhatott, legalábbis Newman így gondolta. Magas, karcsú, keskeny arcából világított kék szeme, ahogy az újságíróra nézett. Volt ebben a nézésben egy kis kihívás is.
Newman félreállt, hogy elengedje a nőt, aki mosolyogva tűnt el a külvilág forgatagában. Newman utána nézett, a portás pedig értően hunyorított.
– Ismeri őt, uram? – kérdezte angolul.
– Sajnos nem. Itt lakik?
– Természetesen. Visszatérő vendég. Minden évben itt tölti a nyári szezont. Diana Chadwick. Rendkívül népszerű hölgy.
– Minden normális ember így gondolja, azt hiszem.
– Ezt azért nem mondanám. – A recepciós elmosolyodott, aztán folytatta. – A legtöbb férfinak tetszik, ez igaz. De saját neme körében nem rajonganak érte. Néha arra kell gondolnom, hogy a nők nem szeretik a versenyt.
– Diana Chadwick – ismételte Newman, miközben Tweed bejelentkezett. – Már hallottam ezt a nevet.
– Valamikor, évekkel ezelőtt híres szépség volt Afrikában. A portás újra elmosolyodott. – Nem túl régen, azt mondja.
– Csak nem Kenyában élt véletlenül? – kíváncsiskodott Newman.
– De, mintha Kenyáról beszéltek volna. Tudja mit, menjen el Travemündébe és kérdezősködjön azoktól a hajós angoloktól. Rengeteget van velük. Köszönöm uram!
– Ezt a mondatot már Tweednek mondta, aki átadta neki a kitöltött bejelentőlapot. A tömb most Newmanhez vándorolt.

 

 

Liszenko tábornok ragaszkodott hozzá, hogy új központjukat egy lipcsei betonépület ötödik emeletén rendezzék be. Most az ablaknál állt, az NDK kémfőnöke, Markus Wolf pedig az íróasztalnál a pincehelyiségből felhozott aktákat rendezgette.
– Úgy éreztem magam abban a pincében, mint egy nyomorult, csapdába esett vakondok – morogta a tábornok. – Remélem egy darabig itt maradunk.
– Munzel nagyon gyorsan dolgozik. – Wolf szokásos lassú, de határozott módján válaszolt. – Gondolja meg, hogyan bánt el azzal az angol ügynökkel, Fergussonnal, nem is beszélve arról a szemét Palewskiről. Másrészt egy olyan ember mint Tweed, időigényes. A sikerhez gyakran a türelem vezet el, legalábbis én így látom.
A titkosszolgálat főnöke rápillantott Liszenkora. Kíváncsi volt, megértette-e az orosz az üzenetet. Nem, sajnos nem. Hosszasabb magyarázatba kezdett:
– Kezdjük azzal, hogy Munzel a második jelentését az Eichholz figyelőtornyon keresztül adta le. Jelezte, hogy Tweed megérkezett a Jensen szállóba. Tweednek odadobtuk a csalit, és a pasas bekapta, arra megy, amerre mi húzzuk. Másodszor: Munzel meg akarja figyelni áldozatát, megismerni a szokásait, azt, hogy hogyan zajlanak körülötte a dolgok. Csak amikor már mindent tud Tweedről, csak akkor csap le. És egyébként pedig Balkán hamarosan megérkezik Lübeckbe. A madaraink gyülekeznek.
– De az időnk véges!
– Tábornokom, az idő végtelen. – Wolf amúgy is hideg arca ha lehet még merevebb lett. – Hamburgi beépített embereim jelentése szerint mind a két halálesetet balesetnek könyvelték el. Ez is Munzel hihetetlen tehetségét mutatja. Csak az a nyomoronc felügyelő Wiesbudenből, csak az kételkedik. Otto Kuhlmann. Okos ember ez az Otto.
– Talán tőle is meg kellene szabadulni?
– Jézus ereje! Azt nem lehet. – Tiltakozott határozottan Wolf. – Kohl kancellár közeli barátja. Öntől tudom, hogy Gorbacsov elvtárs semmi incidenst nem akar. Csak balesetet!
– De – horkant fel az orosz tábornok – ha Munzel a balesetek szakértője?
– Bonn soha a büdös életben nem hinné el, hogy Otto Kuhlmunn baleset áldozata lett. Sőt, Kuhlmann már mérföldekről kiszagolná, hogy Munzel az NDK-ból jött. Szerencse, hogy eddig erre nem gyanakodott.
– És vajon miért nevezik Munzelt a Nyomoréknak? Olyan jó kondícióban van, mint egy hadihajó, és úgy is néz ki.
– Amikor úton van, gyakran nyomoréknak tetteti magát. Ugyan ki gyanakodna egy vakra? Vagy egy szerencsétlenre, aki tolókocsiban utazik? Valószínű, Tweedet is így fogja becserkészni. Most pedig, ha megbocsát, be kell fejeznem a papírmunkát.

 

 

A következő héten – Newman legalábbis így látta – Tweed elvesztette időérzékét. Becsavarogták a napsütéses Lübecket. A hőség időnként elviselhetetlenné vált, a város dugig volt nyaralókkal. Ez nagyon nyugtalanította Newmant. Túl sok itt az ember. Többségük német. Ott ücsörögtek a járda menti kávéházakban, ittak és fecsegtek.
A Jensen egy kicsi, de remekül megszervezett szálloda volt. Tweed szobájából látni lehetett a Holstentor ikertornyait, szemben sétahajók vitték utasaikat a folyón. Lusta, nyugodt légkör uralt mindent.
Tweed elbeszélgetett a szálloda vezetőjével; a férfi kedvelte az angolokat. Okos volt és jól informált. Sokat tudott a határ mindkét oldaláról. Newman megismerkedett a szőke asszonnyal, Diana Chadwickkel. Az asszony szép haját rövidre vágatta, az egész nő a háború előtti, a harmincas évek hangulatát árasztotta. Akkor készültek olyan fotók fiatal lányokról, amilyen most volt Diana.
– Muszáj eljönnie Travemündebe – mondta az újságírónak, amikor a szálloda teraszán iszogattak. – Fantasztikus emberek vannak arrafelé. Hajósok. Irtó jópofák. Megláthatja, hogyan éltünk akkor, amikor még minden egyes nap maga volt a szórakozás. Még nem voltak ezek a recsegő masinák – számológépek, vagy minek is nevezik.
– Számítógépeknek.
– Ha Angliában él, akkor biztos, hogy számontartják minden adatát ezekben a vérszomjas gépekben. Nincs többé magánélet. Mint egy rendőrállamban. Hitelkártyák, meg mit tudom én még micsodák. Persze Amerikából jönnek ezek a rémes ötletek, minden ami undorító és embertelen, Amerikából kerül hozzánk. Gyűlölöm azt a helyet.
– Volt már ott?
– Egyszer, New Yorkban. Azok a rettenetes kanyonok. Miért kéne Amerikában elmenni a Grand Canyonhoz, amikor New Yorkban is megtalálhatod? Egyébként istenien éreztem magamat. Mindenki állandóan partikra meg estélyekre hívott. Úgy éreztem, hogy valami kiállítási darab vagyok. „Nézzétek! Egy angol lány! Hát nem csodás? Imádom ahogy beszél. Annyira más, mint a mi angolunk”.
Diana végzett a Bloody Maryvel, és kért szépen még egyet, köszöni.
– Annyira más mint mi, mondták, én meg hálát adtam magamban, hogy igazuk van. Ki szeretne olyan lenni mint ti, gondoltam. Azt hiszem, most arra gondol, én vagyok a világon a legnagyobb sznob, és ebben természetesen igaza is van.
– Az előbb Travemündéről beszélt – emlékeztette Newman. – Nem ott lakik dr. Berlin?
– Az évnek csak egy részében. Most éppen nincsen ott. De várjuk, hogy hamarosan közénk jöjjön, és megint remekül elszórakozhatunk.
– Most hol van?
– Az isten tudja. Úgy tűnik el, hogy egyetlen léleknek se szól. De ott van neki a menekültügy, az teljesen leköti. Nem értem, miért. Szerintem az embereknek maguknak kell megoldaniuk a gondjaikat. Nekem legalábbis mindig magamnak kellett.
– Hol született? – Newman az asszonyra emelte a poharat.
Diana Chadwicknek karcsú, formás lába, keskeny csípője és egészében véve nem túl telt, de remek alakja volt. A csinos, mintás magasnyakú nyári ruha kiemelte szépségét. Finom, egyenes orra, határozott szája, szép feje igazi egyéniségre utalt. De a legfantasztikusabb zafirkék szeme volt. Ha elmosolyodott, csintalan kis szikrák villantak benne. Most is ez történt, amikor egyenesen Newman szemébe nézett. A férfi úgy érezte, akár egész éjjel elhallgatná az asszony puha hangját. De mindenekelőtt a nő személyisége, nyugodt magabiztossága volt az, ami az újságírót magával ragadta.
– Hampstead, London – Diana kecses mozdulattal ütötte bele a cigarettahamut a hamutartóba. – Az apám a Gyarmatügyi Hivatalban dolgozott, ezért aztán egyik helyről a másikra vándoroltunk. A neveltetésem, hogy úgy mondjam, hiányos maradt. Egy félév Kuala Lumpurban, egy másik Hongkongban, aztán irány Nairobi. A szüleim autóbalesetben haltak meg. Tizennyolc éves voltam akkor, mire tizenkilenc lettem, férjhez is mentem. Dr. Berlinnel is Kenyában találkoztam először. Nem sokkal lehetett nálam idősebb, de már akkor legenda vette körül.
– Micsoda véletlen, hogy éppen itt, Lübeckben botlott bele újra.
– Mr. Newman...
– Jó lesz a Bob is.
– Diana. Bob, mondja véletlenül nem kihallgatást tart maga itt? Vagy interjút készít a „régi nagy birodalom” egyik maradványával?
– Nahát, magát nem merném maradványnak nevezni!
– Maga nem a kérdésre válaszol – Diana mókás fenyegetéssel rázta meg cigarettáját, s a megjegyzés élét elvette kedves mosolya.
– Dehogy. Éppen csak rettenetesen szeretek magával beszélgetni. Az elmúlt évben egyébként egyetlen sort sem írtam.
– És miért nem? A könyvéből származó rengeteg pénz ellustította?
– Meghalt a feleségem.
– Sajnálom. Megvan az az istenadta képességem, hogy mindig a legrosszabbul tudom mondani. Biztosra veszem, az emberek azért hívnak meg, hogy kilessék, mikor tenyerelek bele valamibe. A legrettenetesebb és felháborító dolgokat tudom időnként kinyögni. Most is egy ilyet fogok mondani! Nőt keres?
– Meg akár az is előfordulhat.
Az arcbőre makulátlan, gondolta Newman. Hófehér a bőre. A mellette levő széken hever elegáns, nagy karimájú szalmakalapja. A harmincas évek érintése, és természetesen a trópusoké. Egyetlen magára valamit is adó lány sem tenné ki magát a kenyai nap égető tüzének.
– Attól még – jegyezte meg könnyedén Diana, – éppenséggel akarhatna Berlin doktorral egy interjút csinálni. Nem könnyű dolog! Én talán segíthetek, ha tényleg ezért jött ide.
– Köszönöm! Nem felejtem el ezt a kedves ajánlatot. Maga miért lakik a Jensenben, ha az összes barátja kint van Travemündében?
– Természetesen hogy megszabaduljak tőlük, mi másért? megint az az elbűvölő, pajkos mosoly. – Időnként szeretek magam lenni. – Lenézett. – A fene!
Leöntöttem a ruhaaljamat.
Alj Newman ezt a szót már csak könyvekből ismerte, könyvekből amit húszvalahány évvel ezelőtt írtak. A szomszéd asztalnál ülő magas, szőke, német férfi, aki harminc év körüli lehetett, egy pohár tiszta vizet nyújtott oda.
– Jaj, nagyon köszönöm – mondta Diana. – Éppen erre van szükségem.
– Örülök, hogy szolgálatára lehettem. Mindenben szívesen állnék rendelkezésére.
– Igen? – Az asszony arca megfagyott. Rideg kifejezéssel mártotta a papírszalvétát a vízbe, és kissé dühös mozdulattal dörgölte a ruháját. A német felállt, rákacsintott és elment.
– Állandó csábító? – kérdezte Newman.
– Ez Kurt Franek. Láttam, amikor megérkezett a Movenpickbe. A csomagjait cipelte. Egyébként nem ismerem, csak hallottam róla. Örökké a travemündei társaság körül lóg, nagyon szeretne igazán bekerülni. Szerintem valami művészféle. Biztos gazdag özvegyekből él, valószínűleg selyemfiú.
Newman felnézett, és észrevette a szálloda felől közeledő Tweedet.
– Mész valahová? – kérdezte.
– Arra gondoltam, sétálok egyet a városban. Itt olyan meleg van, mint egy kemencében.
Newman bemutatta Tweedet Dianának. Amikor kezet fogtak, a férfi azonnal észrevette Diana szép formájú kezét, keskeny, hosszú ujjait. A leghalványabb rózsaszín körömlakk, nem az a rettenetes, vérvörös borzadály.
– Maga is szabadságon van, Mr. Tweed?
– Megpróbálok kikapcsolódni és jól érezni magam. A változatosság pihentet.
– Elmegyek veled! – Newman hátratolta a széket. – Kicsit megmozgatom a lábaimat.
– Nincs kedve velünk tartani Miss Chadwick? – érdeklődött Tweed. – A női társaság végtelenül boldoggá tenne. – Észrevette Newman arckifejezését. – Azt hiszem maga ugyanígy hat Bobra is.
– Remek. – A nő felállt, feltette a szalmakalapot. – Két kísérő, ez remek. – Nyíltan flörtölt Tweeddel.
És ez így ment az elkövetkező tíz napon át. Tweed bebarangolta a szigetet, megnézte a középkori épületeket; csatangolt a víz fölé halló fák árnyékában a folyóparton, nézte a motorcsónakokat, evezősöket, akik a hűs habokba menekültek az egyre növekvő kánikula elől.
– Mi az ördögre készülsz? – Newman egyik délután már türelmetlenül érdeklődött.
Tweed szobájában voltak, az ablakon keresztül nézték az utcán fel alá korzózó nyaralókat.
– Azt mondtad, felejtsem el Berlint, te meg egyetlen lépést sem tettél, hogy kiderítsd, mit történik itt valójában. Két embert meggyilkoltak Hamburgban, ha netán elfelejtetted volna.
– Nem felejtettem el semmit. – Tweed hangja éles volt. – És nagyon kedveltem Ian Fergussont. Úgyhogy erre a megjegyzésedre nem volt semmi szükség!
– Sajnálom, de kezdek nyugtalan lenni.
– Ott van Diana. Vele remekül eltöltheted az idődet.
– Az ideje felét veled tölti.
– Nem én választottam. Ő akarja. – Tweed hangja megváltozott, szemlátomást szórakoztatta a beszélgetés újabb fordulata. – Ha te nyugtalan vagy, mit gondolsz, mi lehet a másik oldalon? Fabius Maximus, az ókori római generális ezt nevezte a mesteri semmittevésnek.
– Úgy érted, szándékosan...
– Persze, hogy szándékosan. Egy gondosan kifeszített mézesmadzaggal vezettek ide, Lübeckbe. Jó, itt vagyok. Na most képzeld el, micsoda nyomás alatt vannak azok. Hamarosan lépniük kell.
– Ha az elméleted helyes.
– Igaz. Ismerem én a határon túli komcsi barátainkat.

 

 

– Mi a jó istent tervez már megint ez a Tweed? – Liszenko úgy kerengett az ötödik emeleti főhadiszálláson, mint a ketrecbe zárt oroszlán. – Mondja meg! – üvöltötte Wolfnak, aki az íróasztala mögött nyugodtan ült. – Maga a nagy türelmével csak...
– El kell ismernem, a viselkedése...
– Nem tud az viselkedni!
– Azt akartam mondani... – Markus Wolf magas, erős felépítésű férfi volt. Most felállt, kezét nadrágzsebébe dugta és ő is sétálni kezdett. Amikor a tábornokhoz ért, szinte fölé tornyosult.
– Azt akartam mondani – folytatta, – hogy én magam is csodálkozom. Munzel Hamburgon keresztül naponta küldi a jelentéseit. Tweed semmi mást nem csinál, mint úgy tesz, mintha turista lenne. Még csak a rendőrség közelébe sem járt! áadásul az angolokhoz beépített emberünk, Balkán is veszélyben van, mert Tweed nyomoz.
– De át megadtuk neki merre menjen?! Palewski Berlin doktorhoz irányította. De ő Travemünde közelébe se ment, feltéve ha az a csodálatos Munzel nem vesztette el szem elől.
– Erwin Munzel – Wolf most nagyon keményen beszélt, – a legjobb emberünk. Személyesen én magam választottam erre a feladatra.
– Munzel egy szadista behemót!
– Lehet, hogy megvannak a maga fura kedvtelései. Az biztos, hogy élvezi a munkáját, de a lényeg az, hogy elsőosztályúan végzi.
– Akkor mi az ördögöt csináljunk? – Liszenko tombolt a türelmetlenségtől. – Hamarosan felhív Gorbacsov! Mit mondjak, neki? Tweed megérkezett. Remekül nyaral. Mihail Gorbacsov ennek, erről biztosíthatom, nagyon örülni fog.
– Gorbacsov a maga feladata! – válaszolta élesen Wolf.
– Tweed meggyilkolása viszont a magáé. Maga van az első vonalban.
– Ezt észrevettem – válaszolta ironikusan Wolf. – Végezzék el a piszkos munkát az NDK-sok! És ha valami nem jól sül el, a Kreml mossa kezeit. Nemzetközi vonalon tiszta marad. Eddig Tweed állandóan emberek között volt, és mindig vele ment az a firkász. Sötétedés után nem megy sehova, a szállodában vacsorázik. Hol a francban ölte volna meg Munzel?
– Nem érdekel! Az akció végrehajtásának maga a felelőse. A saját embereivel dolgozik. Az enyém a megfigyelő szerepe. Újra kérdezem, mit szándékozik tenni?
Már nem ezt kérdezte, mit tegyünk! Wolf megigazította nehéz szarukeretes szemüvegét, visszaült az íróasztal mögé és olvasni kezdte a legfrissebb jelentéseket. Liszenko tovább füstölgött. Végül Wolf megszólalt.
– Mint már mondta, Balkán a helyén van, és dolgozik!
– Nekem már évekkel ezelőtt az volt a véleményem – mondta Liszenko hogy Balkán a legzseniálisabb ötletünk. És az én embereimé az érdem. Egy ügynök, aki beépült Tweed kémszervezetének közepébe.
– És akinek a titkát én fedezem – jegyezte meg szárazon Wolf.
– Ez igaz. De most az a lényeg, hogy maximálisan kihasználjuk a lehetőségeket. A kockázatot is vállalnunk kell!
– Akkor felgyorsítjuk kicsit a játékot – döntötte el Wolf. – Üzenek Munzelnck, bár nem szeretem elkapkodni a dolgokat.
– Maga döntött így! – közölte kimérten Liszenko. – Én ezt tehetem csak! Gyors döntéseket hozok. A következő napokban történik majd egy és más.
Wolf felemelte a telefonkagylót és tárcsázott.

 

 

– Berlin doktor megérkezett. Bob. Nagy társaság lesz nála, és téged is meghívott.
Az örvendetes hírt Diana közölte az újságíróval. Délelőtt volt. a Jensen előtt egy kerti asztalnál ültek, ebéd előtti italukat fogyasztották. Mostanra ez már hozzátartozott a nyaralás szertartásához. Ültek és beszélgettek, mielőtt még igazán meleg lett volna. Diana szalmakalapja beárnyékolta fél arcát. Amikor megérkezett Tweed, felnézett.
– Téged is meghívtak a buliba Tweedy!
Newman elrejtett egy mosolyt. Ez az asszony volt az egyetlen, aki ismeretei szerint meg merte kockáztatni, hogy így szólítsa Tweedet. Az újonnan érkezett leült és zsebkendőjével tisztogatni kezdte szemüvegét.
– Nahát, ez igazán kedves! Köszönöm. Nem mesélnél kicsit többet róla?
– Ne nekem köszönd. Ez Berlin doktor partija, épp most magyarázom Bobnak. – Csúfondáros alázattal nézett Bobra. Meg kell mondanom, vannak bizonyos feltételek. Nincs interjú. Te leszel az egyetlen riporter a társaságban.
– Szerintem valamelyik helybéli is beslisszol – válaszolta Newman.
– Azt ne hidd. A kapuban őrök lesznek. Kutyák vigyáznak majd ránk. Valamilyen személyazonosságot igazoló papírt kell bemutatni, mielőtt beengednének. Lehetőleg az útlevelet.
– Akár egy koncentrációs tábor. – jegyezte meg rosszkedvűen Tweed. – De egy kicsit többet szeretnek tudni, mielőtt elfogadom a szíves invitálást. Remélem nem vagyok nagyon hálátlan. Hol lesz, milyen napon, hány órakor?
– Holnapután, délután háromkor. Mind a ketten elkísérhettek. A helyszín Dr. Berlin villája, Priwall szigetén, szemben Travemündével. Meklenburgerstrasse. A főút egészen a határig vezet. Ott van a mondat végi pont.
– Ezt tudom – mondta Tweed. Észrevette, hogy az asszony csodálkozik. – Már nézegettem a térképet Honnan fogja megtudni Berlin doktor, elfogadtuk-e meghívását?
– Ezt nyugodtan rám hagyhatjátok. – Elhallgatott és lenyelte az utolsó korty italt. – Azt még meg kell mondanom, könnyen lehetséges hogy nem is találkozhattok a házigazdával. Nagyon szerény és visszahúzódó ember.
– Úgy érted, nem is fogjuk látni? – kérdezte csodálkozva Tweed.
– Dehogynem. Ott lesz a pázsiton. De körbeveszik a régi barátok. Nem szereti, ha a vendégei túl közel mennek hozzá, még akkor sem. ha csak meg akarják köszönni a meghívást. Ami azt illeti, kifejezetten utálja, ha egy idegen megközelíti.
– Mióta lakik a doktor a Priwall szigeten? – érdeklődött Tweed közömbös hangon.
– Fogalmam sincs. – Diana megigazította a kalapját. – Nos, ha nem haragszotok, elmegyek és értesítem, hogy jöttök. Nagyon fog örülni.
– Nem tudnád inkább felhívni? – ajánlotta Newman.
– Nem a legjobb ötlet. Egyébként is van számára egy kis ajándékom. Mindig meglepem valamivel, amikor visszatér.
– Elkísérlek az állomásig.
Newman felállt, de az asszony megrázta a fejét, és melegen rámosolygott a férfira.
– Utálom azt a lassú vonatot, elmegyek inkább a járgányommal – mutatott a kis bogárhátúra. – Viszlát, vacsoránál találkozunk.
– Micsoda nő! – Tweed elismerően nézett az asszony után mindaddig, míg az el nem tűnt egy mellékutcában.
– Csodálatos. Másképpen hogyan is vehetett volna rá, hogy megvedd ezt a szafari ruhát, vagy mit?
Diana véleménye szerint Tweed nem a helynek és az évszaknak megfelelően öltözködött. Betuszkolta egy boltba, felpróbáltatott vele vagy három szafari öltönyt és Newman legnagyobb döbbenetére Tweed az egyiket meg is vette, sőt még egy szalmakalapot is beszerzett.
– Az a nő a tenyeréből etet igaz, Tweed?
– Kedvelem. – Tweed lehalkította a hangját. – De most munkáin van a számodra. Sűrű fésűvel fésüld át Diana múltját és jelenet. Mindent tudni akarok róla, attól a naptól fogva, hogy megszületett Hampsteadben – már ha valóban ott született.
Szobájába érve Tweed modora teljesen megváltozott, a szalmakalapot az ágyra hajította, Newman csak nézte, ahogy kibújik a szafari zakóból és azt is a kalap után lódítja. Mindkét ablakot bezárta. Csönd lett a szobában, kint rekedt a városi forgalom zaja.
– Eszembe sem jutott, hogy kételkedsz Dianában – jegyezte meg Newman.
– Én mindenkiben kételkedem. – Tweed alaposan szemügyre vette a szobát, mintha életében most látná először. Gondolataiba mélyedt. – Az is lehet persze, hogy csak szócsőnek használják.
– Szócsőnek?
– Persze. Gondolom észrevetted, mi történik valójában? Nem bírják tovább türelemmel, kényszerítettem őket, hogy megtegyék az első lépést. Valaki ott lesz Berlin doktor partiján, aki nagyon szeretne megnézni magának – s ez a legkevesebb, ami történhet. Mindent bele Bob, kaparj elő mindent amit csak tudsz erről a Berlinről!
– Nem lesz könnyű feladat. Diana szerint, bár én is úgy tapasztaltam, nem könnyen engedi a maga közelébe az embereket.
– Ami már önmagában véve is nagyon érdekes. Szerintem a legjobb az lenne, ha a hajósok között érdeklődnél. Azok a fura, volt gyarmatiak biztosan sokat tudnak, hallhattak egyet s mást, amíg a Balti-tenger és a Földközi-tenger között csónakáztak.
– Történt valami? Fel vagy húzva!
– Hát, igen. Szerintem vége a szélcsendnek. Megmondtam Monicának, tudassa Howarddal, hogy itt vagyok a Jensenben. Harry Masterson már telefonált, amíg te Dianával iszogattál. Bécsből hívott. Le is kell mennem egy telefonfülkébe, onnan hívom vissza, pontosan délben. Azt mondja, a fülébe jutott valami nagyon fontos, de nem akarja a szállodai telefonon elmondani. Az ember sohasem lehet eléggé óvatos. Úgy hangzott, a dolog rendkívül súlyos és sürgős.
– Elkísérlek.
– Néhány perc múlva indulhatunk. A Főpályaudvar felé megyünk. Ja, és van még valami furcsa, talán véletlenek egybeesése: Erich Lindemann is telefonált. Még csak nem is utalt rá, miért keres. Nagyon óvatos alak ez az Erich.
– Szóval így vagy úgy, de mindenki idejön, a négy gyanúsítottból legalábbis kettő. Még mindig nem sejted, melyikük lehet?
– Halvány fogalmam sincs. – Tweed összedörzsölte kezeit. Az most a legfontosabb, hogy mozgásba lendült az ellenség. Az az érzésem, hogy mostantól felgyorsulnak az események.

 

 

– Itt Monitor beszél – Tweed a Főpályaudvar melletti telefonfülkében állt. – Mi hír a megállapodásról?
– Tökéletesen időzített hívás. A megállapodás részletei szigorúan bizalmasak. Ugye nem a szobádból beszélsz?
Ez Masterson. Azonnal reagált Tweed iskolás gyerekekre jellemző bemutatkozására, nem mintha szívesen beszélt volna így, de ha véletlenül a telefonközpontban belehallgatnak a beszélgetésbe, meggyőződhettek róla, hogy két igazi angol társalog egymással.
– Kint vagyok – nyugtatta meg Tweed. – Szóval, hogy megy az üzlet?
– Csak akkor hajlandók tárgyalni, ha legalább tíz százalékot engedünk az árból.
– Ez azért túlzás, nem gondolod? Még el kell rajta töprengenem.
– Van még valami – Masterson úgy beszélt, mint aki valami csekélységet említ meg, amúgy mellékesen. – Egy úriember nemsokára feltűnik arrafelé, amerre most éppen jársz. A Nyomorék. Ez gúnyneve, Gmünd felől jön. Ez egészen friss jelentés, éppen most hallottam róla. Lehet, hogy már meg is érkezett. Komoly versenytárs!
– Értem – Tweed arcizmai megkeményedtek, – azt hiszem most már elköszönhetek.
– Viszlát.
– Mi a baj? – kérdezte Newman, amikor kiléptek a pályaudvarról a szikrázó napsütésbe. – Úgy nézel ki, mint aki kísérletet látott. Rossz híreket kaptál?
– Lennének, akik tragikusnak neveznék. Hallottál már valakiről, oda át a kommunista zónában, akit Nyomoréknak neveznek?
– Most hallom először. Ki ő és mit akar? Nő vagy férfi?
– Férfi. Kiváló, profi merénylő. Legalább hat vagy hét ügynökünk haláláért lehet felelős. Arra specializálta magát, hogy a gyilkosságait balesetnek álcázza. Személyleírásunk, fényképünk nincsen róla. Harry Masterson szerint Észak-Ausztrián keresztül jön, és erre tart, talán már itt is van.
– Hiszen az iszonyú messze van Lübecktől. Beletelhet egy kis időbe, mire ideér. Keresztül kell utazni Ausztrián és majdnem az egész NSZK-n.
– Okos ember. Ha a vasfüggöny mögül ide akarnál jönni, nem ezt az útvonalat választanád, igaz? De itt a határt túlságosan is ellenőrzik. Sokkal könnyebb az osztrák határon átcsúszni. Lehet, hogy nagyon kellemetlen látogató áll már az ajtónkban.
– Hála Istennek, Masterson figyelmeztetett minket. Lübeckben felszálltak a 15.33-as gyorsra, ami Puttgartenen keresztül Koppenhágába ment. Puttgartenbe 17 óra 11-kor érkeztek. A vonat majdnem üres volt, Tweed érdeklődve szemlélte az ablak előtt elsuhanó tájat.
Síkság, alig-alig látni néhány elszórt települést. Vad vidék, megművelt földekkel tarkítva.
– Itt aztán úgy elveszhetsz, hogy az életben nem találnak meg – jegyezte meg Newman.
– Még vadabb lesz a vidék, ha Fehmarn szigetre erünk. A vonat majd egy hídon megy át, Puttgarten pedig egészen a sziget csúcsán van. Onnan mennek a kompok Dániába. Azt hiszem, mindjárt oda is érünk.
A vonat lassított, átzakatolt egy hosszú hídon. Newman kikukucskált. Alattuk a hihetetlenül kék Balti-tenger fodrozódott, a habokon villanva csillant meg a fényes napsugár. Ahogy beljebb értek a szigeten, Newman megértette, miről beszélt előbb barátja. Magas fű hintázott az enyhe szellőben, a látóhatáron embernek nyoma sem látszott. Elzárt magányosság terpeszkedett a sziget felett, és ez meg a melengető napfényben is fenyegető hangulatot árasztott.
A vonat újra lassított, és hamarosan befutott a puttgarteni állomásra. A városnak nyoma sem volt, csak a végeláthatatlan hosszúságú peron nyújtózott mellettük.
Amikor kiléptek a kocsiból, Newman balra, északra pillantott. A távolban, a mozdonyon túl, óriási fekete száj ásított feléjük, egy sötét barlang, a bejárat felett hatalmas fémpajzs terpeszkedett: a komp már ott állt, üresen és nyitottan várta, hogy befogadhassa szállítmányát.
– Nem látom Lindemannt – jegyezte meg Newman.
– Türelem. Sétálgassunk addig a peronon.
– Kik ezek az emberek? – Newman egy kis csapatra mutatott, akik velük együtt szálltak le a vonatról, és most az út mellett álldogáltak. Körülbelül tucatnyian lehettek.
– A Burgba vivő buszra várnak. Ez itt a senki földje magyarázta Tweed. – Néhány ház, egy-két üzlet, semmi más. Na nézzünk oda, kit látnak szemeim?
Newman alig ismerte meg Erichct, aki éppen a vonatról lépett le. Zöld zakóban, Kord nadrágban, vadászkalappal a fejen elég furán nézett ki, nem beszélve az orrára csúszott, félhold alakú szemüvegről. Az üveg fölül gyanakodva ravaszul méregette Newmant. Pontosan úgy nézett ki, mint az igazi, feledékeny professzor.
– Lübeck óta egy vonaton utazunk? – csodálkozott Newman.
– Legalábbis így néz ki a dolog. Mindenki ezt hiheti. Valójában felszálltam a vonat elején, végigsétáltam a közepéig, amíg meg nem pillantottalak titeket, aztán leszálltam. Sétálgassunk csak itt, jó? El kell érnem a koppenhágai vonatot, 17 óra 25-kor megy vissza. Van még szűk tíz percünk. A híreim alapján nagyon örülök, hogy magaddal hoztad Newmant. Csak tartsd is magad mellett mindig!
– Miféle híreid vannak? – Tweed hátrasöpörte a haját, amit a tengeri szél a szemébe fújt. Friss, sós illatú tengeri levegő, a Balti-tenger szele járt át mindent.
– Hónapok óta szeretnem kideríteni, ki is az az ember, aki a Nyugat-Németországban élő kémek fővezére. Az ügynökök természetesen mind keletről, a bolsevik zónából érkeztek. Tudom – folytatta a maga precíz módján – hogy ez Hugh Grey feladata, de mindig vannak átfedések. Ezek a kompok itt és Lübeckben, végül is az én „felségterületemet” is érintik.
– És mit derítettél ki? – érdeklődött Tweed.
– A fedőnevét. Balkán. Tudom, ez nem valami sok. De azt is hallottam, hogy nemrégiben Lübeckbe érkezett. Gondoltam, nem árt, ha figyelmeztetlek.
– Honnan valók az értesüléseid?
– Természetesen nem adhatom ki az informátoromat. Mondjuk, nemrégiben átrepültem Oslóba. Érdekes város, és ott van nem messze, a hegyekben az a hatalmas NATO bázis.
– Értem – Tweed egy időre hallgatásba burkolózott. Értette, mire utalt Lindemann. Norvégia. Messze Északon, közel a Barents tengerhez különleges terület húzódott: a norvég-szovjet határ. Fantasztikus képességek kellenek ahhoz, hogy egy ügynök ott jöjjön át – és Lindemann is fantasztikus képességekkel megáldott szektorfőnök volt.
– Balkán – szólalt meg elgondolkodva Tweed –, van legalább valami halvány gyanúd, honnan jöhet?
– Semmi nyom. Nekem úgy mondták, csak Liszenko ismeri a valódi személyazonosságát. Ebből máris sejtheted, mekkora hatalommal rendelkezhet. Élet és halál ura, legalábbis az informátorom szerint. Van még valami. Már évek óta ezen a poszton van!
– Furcsa, hogy eddig még sosem hallottunk róla.
– Dehogyis furcsa. Szerintem teljesen érthető. Csak még egy apróság: Liszenko időről időre megváltoztatja a fedőneveket, de Balkán neve már régóta él. Azt is hallottam, hogy roppant mozgékony. – Ránézett az órájára. – Azt hiszem Tweed, ennyi. Pillanatokon belül be kell szállnom.
– Köszönöm, hogy eljöttél Erich.
– Ne felejtsd el, mit ajánlottam – mondta Lindemann, amikor kinyitotta az üres fülke ajtaját. Ha túlságosan meleg lenne itt a helyzet, hívj fel, és találkozunk a koppenhágai gyorson. Ne repülj!
Becsapta az ajtót, még mielőtt Tweed válaszolhatott volna. A peronon maradt két férfi sétálni indult az országúton, volt még idejük vonatuk indulásáig.
Newman visszanézett. A vonat még bent állt, aztán ahogy tovább mentek, egy útkanyarban eltűnt a szeme elől.
– Csuda eszes pasas ez a Lindemann – Newman hangjában elismerés volt.
– És sokoldalú. Nem is hinnéd róla, hogy néhány évvel ezelőtt amatőr színjátszó volt. Így pihente ki magát. Megélhetett volna a színpadon is, így mondták, akik látták játszani.
– Nem is ismertem meg azonnal, amikor kilépett a fülkéből. Még mindig remekül tudja maszkírozni magát. Megdöbbentő, milyen adatokat szerzett be Balkánról. Tudom, soványka összehasonlítás, de engem emlékeztet valakire, akiről nemrégiben hallottam.
– Vajon ugyanarra gondolunk? – Tweed maga elé mormogott.
– Dr. Berlinre.
– Pontosan. Miért?
– Lindemann azt mondta. Balkán már régen magas pozícióban van, és rendkívül mozgékony. Diana azt mondta, Dr. Berlin olyan, mint egy szöcske: ugrál egyik helyről a másikra. Senki nem tudja, hol van, amikor eltűnik. Azonkívül remete életet él, általában nem lehet közel kerülni hozzá. Nekem ugyan adott interjút néhány évvel ezelőtt, de biztos vagyok benne csak azért, hogy befogja már az újságírók száját, és végre nyugalma legyen. Amikor beszélgettem vele, az a kellemetlen érzésem volt, hogy már találkoztam vele valahol. Ismerem valahonnét.
– Egyetlen zavaró dolog van. Diana Chadwick. Még Kenyából ismeri. És annak már húsz éve. Alig hiszem, hogy már akkor is Balkán lett volna?
– Ebben igazad lehet.
Csendben sétáltak tovább. Mind a ketten saját gondolataikkal voltak elfoglalva. Tweed megnézte az óráját. Ideje visszatérni a pályaudvarra. Már a fülkében voltak, amikor Newman megszólalt:
– Tweed, sok mindenen kell gondolkodnunk, és sok teendő vár ránk. Ellenőriznem kell Dianát és Berlin doktort. Hirtelen megsűrűsödtek az események. Holnapután lesz a Priwall szigeten az a parti. Aztán itt van ez a rejtélyes Balkán. És bármikor megérkezhet az a gyilkos, a Nyomorék...
– Éppen elég bajunk lesz, ha visszaérünk Lübeckbe – bólintott Tweed mély egyetértéssel.

 

 

Elszabadult a pokol.
Kuhlmannon a szokásos szürke öltöny volt, Tweed szobájában, az ablak mellett állt. Az ablak mögött már alkonyuk, narancsvörös fény világította meg Lübecket. Az utcai lámpák fényében minden valószínűtlennek, mesebelinek látszott.
– Honnan a pokolból jött rá, merre keressen? – érdeklődött Tweed.
– Semmi az egész – vont vállat a német. – Hamburg óta követjük magukat. Az emberem látta, amikor felszálltak a koppenhágai gyorsra. Első megálló: Lübeck. Egy gyors telefon az itteni kapitányságra, hiszen a szállodai bejelentőket oda továbbítják...
– És mit történt Travemündében? Newman már tűkön ült.
– Újabb gyilkosság, vagy inkább mészárlásnak neveznem. Egy külföldi szőke lányt megerőszakoltak, és utána egyszerűen lemészároltak. A Priwall szigeti erdőben találtak rá. Svéd, külföldi, úgyhogy a szövetségiek hatáskörébe tartozik.
– Miért mondja mindig azt, hogy egy „újabb”? – érdeklődött Newman.
– Hat hónappal ezelőtt Frankfurtban, a kora hajnali órákban egy holland lányt találtak a Majna partján. Ugyanaz az eljárás ha egyáltalán az ilyen őrületes tettet lehet ezzel a kifejezéssel illetni!
– Nem tudna egy kicsit pontosabban fogalmazni? – Tweed nagyon kíváncsi volt.
– Örüljenek hogy már ebédeltek. Jó, kicsit pontosabb leszek. Először is, mindkét lány szőke volt. Ez az őrült lemészárolja őket egy széles pengéjű henteskéssel, úgy darabolja fel őket, ahogy a szakszerű mészáros bontja az árut. És azután, uram jézus, megerőszakolja a maradványokat. Travemündében már zárják az ajtókat, és minden nyílást eltorlaszolnak a kikötő környékén lakók. A pánik szó már nem is fejezi ki pontosan az ottani állapotokat.
– Attól tartok, azért mégis eltúlozza a dolgokat – Tweed nem volt teljesen meggyőzve. – Vegyük csak a két város közötti távolságot.
– Nézze, nekem abban a kétes szerencsében volt részem, hogy láthattam mind a két áldozatot. Ugyanaz a gyilkos! Most éppen azt ellenőrizzük, kik vendégeskedtek ezekben az időpontokban a két városban. És csodák csodája, maguk mindketten jelen voltak a gyilkosságok időpontjában.
– Ez azért erős! – mondta kedvesen Tweed.
– Engem minden esetre fura helyzetbe hoz. A maga londoni hölgye azonnal közvetlen érintkezésbe lep az én bonni kancellárommal. Azt kéri a drága, tartsuk szem előtt magát, nehogy valami baja legyen...
– Jézusom, anyai gondoskodás, még csak ez kellett! – tiltakozott Tweed.
– Még nem fejeztem be. – Kuhlmann kivette a szivarját, hunyorított, igyekezett oldani valamit a feszült hangulaton. Rajta vannak a gyanúsítottak listáján – kacsintott, hogy elvegye szavai élét.
– Ugye, most nem beszél komolyan? – Newman igazi megdöbbenéssel a hangjában kérdezte a főfelügyelőt.
– Dehogynem beszélek komolyan. Valóban mindenkit ellenőrzünk, akik a gyilkosság idején itt is, ott is jelen voltak. Már begyűjtöttük az összes lübecki és travemündei szállodai bejelentőket, küldjük egyenesen Kölnbe. Pokoli egy meló, de meg kell csinálni. A kölni számítógépes központ aztán egyezteti az adatokat a hat hónappal ezelőtti frankfurtival. Remélem, a végén csak kijön belőle valami.
– Reméli?
– Remélem. És most el kell mennem a boncterembe. Ez az orvos valamivel gyorsabban dolgozik, mint az a csiga Hamburgban, reggelre megkapom a jelentését.
– Mikor követték el a travemündei gyilkosságot? – érdeklődött Newman.
– Így ránézésre tegnap éjjel. Egyik madarász talált rá, amikor az erdőn keresztül battyogott haza délelőtt. A lányt Heléna Andersennek hívták. Nem mond ez maguknak semmit?
– Nem. Miért? Kellene?
– Teljesen véletlenül az egyik volt svéd miniszter lánya volt. Most aztán forró a drót Stockholm és Bonn között. Majd reggel elmondom, mit talált a kórboncnok!
Miután Kuhlmann eltávozott, Tweed jó adag konyakot kéretett szobájába. Newmanra emelte a poharat, kortyolt egyet, aztán visszatette az asztalra.
– Azt hiszem, ezen az úton rendszeres ivó lesz belőlem jegyezte meg.
– Te is arra gondolsz, amire én?
– Mondd el, mi van abban a szkeptikus fejedben, és akkor majd kiderül.
– Kuhlmann nagyon helyesen gondolkozik, ott voltunk mind a két gyilkosság helyszínén, amikor a tettet elkövették. De nem tudja, hogy egy harmadik lehetséges gyanúsítottja is van. – Kis szünetet tartott. – Hugh Grey. Ő is ott volt Frankfurtban – az volt az a bizonyos este, tudod amikor leöntött whiskyvel. És amikor Hamburgban meglátogatott minket a Négy Évszakban a reggelinél, ha emlékszel, szóba is került a frankfurti gyilkosság. Én említettem meg.
– Nekem is ugyanez jutott az eszembe. De a helyzet ennél még sokkal rosszabb. Konferencián voltunk a négy újonnan választott szektorvezetővel. Nemcsak Hugh volt akkor Frankfurtban! Ott volt Harry Masterson, Guy Dalby és Erich Lindemann is.
– De Mastersonnal ma beszéltél telefonon, amikor a Nyomorékra figyelmeztetett.
És Masterson Bécsből beszélt – emlékeztette Tweedet Newman.
– Ez semmit nem jelent.
– Aztán itt van Erich Lindemann. – Newman elhallgatott és belekortyolt a konyakba. – Csak az ő szava a bizonyíték, hogy Puttgartenben szállt fel a vonatra. Mi van, ha már Lübeckben a vonaton volt?
– Folytasd csak, nagyon érdekes amit mondasz.
– Valójában azt sem láttuk, tényleg visszament-e Dániába, ahogy mondta. Mikor elmentünk sétálni és visszanéztem, a vonat még bent állt a pályaudvaron.
– A kétkedésed hihetetlen méreteket ölt, Bob, lehet hogy csak fantáziálsz. De ugorjunk. Azt hiszem holnap, mielőtt elmennénk Berlin doktor partijára, még szétnézhetünk Travemündében, nem?
– Tökéletes időzítés – válaszolta az újságíró.
– Tökéletes? Nem értem, mire célzol.
– Persze, mert nem vagy riporter. Gondold csak el, milyen a légkör Travemündében. Brutális, oktalan gyilkosság történt. Kuhlmann maga mondta, hogy az emberek bezárkóztak. Mindenki a plafonon van az idegességtől, az emberek ilyenkor szívesen beszélnek.
A fülük kettéáll, annyit beszélnek a gyilkosságról bárkinek, aki az útjukba kerül. Van valami kísérteties az emberi természetben, szerintem egy nap alatt most több embert ismerhetünk meg, mint máskor egy hónap alatt.
– Elképzelhető, hogy igazad van, mindenesetre majd meglátjuk. – Tweed gondolatai már messze jártak, és csak automatikus válaszokra volt képes.
– Mi a baj? – érdeklődött Newman.
– A fantazmagóriáid. Persze őrültség, de zavarnak. Ha véletlenül, – aminek az esélye egy a millióhoz – igazad lenne, az olyan rettenetes lehetőségeket villant fel, ami még a gyilkosságoknál is borzalmasabb.
– Ugyanaz az állat volt – a frankfurti mániás.
Kuhlmann Tweed és Newman társaságában a rosszindulatúan terpeszkedő dőlt toronykapuk árnyékában sétált az állomás felé. Akkor csípte el a két férfit, amikor azok kiléptek a Jensen kapuján; Travemündébe indultak.
– Hogy lehet ebben ennyire biztos? – kérdezte Newman. Hunyorognia kellett az erős napfényben.
– Két dolog miatt. Megérkezett a frankfurti boncolási jegyzőkönyv. Az itteni boncoló orvos ellenőrizte saját eredményeit, és összevetette kollegájáéval. Egész éjjel fent voltunk, amíg a svéd lánnyal foglalkozott. Tapasztalatai egy az egyben megegyeznek a frankfurti eredményekkel. Úgy látszik, mind a két esetben ugyanazzal a késsel darabolták fel a lányokat.
– Milyen késsel? – kérdezte Tweed.
– Henteskéssel. Azzal a fajtával, amit minden tisztességesen felszerelt konyhában megtalálni.
– Hát ez nem sok segítség – jegyezte meg Tweed.
– Semmilyen segítség, a fenébe is.
Most egyikük sem szól egy szót sem, némán mentek a váróterembe. Tweed odaállt a pénztárablakhoz, hogy megvegye Travemündéig a jegyeket. A másik kettő arrébb várt.
– Mit gondol, mit talál Travemündében? – kérdezte Kuhlmann.
– Majd megtudom, ha megtalálom. Ez a második gyilkosság előre nem látható bonyodalmakat okozott.
– Negyedik gyilkosság – javította ki Kuhlmann. – A holland lány Frankfurtban, Ian Fergusson és Ziggy Palewski Hamburgban, és most a svéd áldozat. Nő a hullák száma.
– Ez a hely engem kifejezetten Kelet-Angliára emlékeztet. Washra. – Ezt Tweed mondta, amikor kinézett a vonatablakon. Már maguk mögött hagyták Lübeck elővárosát. A vonat lakatlan vidéken haladt át. Newman felnézett az újságból, éppen a svéd lány haláláról szóló cikket olvasta.
– Igen? Miben emlékeztet rá?
– Nézd azt a hosszú, zöld folyópartot a mező mögött. Éppen olyan, mint a Wash környéki gátak. Meg ezek a lapos mezők. Teljesen az otthoni táj.
A vonat megállt, és Tweed kiugrott a mezők fölé emelkedő peronra, Newman utána indult, de becsukta a fülkeajtót. Tweed már félúton volt a kijárat felé. Ők voltak az egyedüli kiszálló utasok, és a vonat újra elindult.
– Hé, ez nem az a megálló – kiáltotta Newman.
A vágány mellett hatalmas felirat jelezte az állomást. Skandinavienkai. A Skandináv Kikötő. Newmannak igencsak szaporáznia kellett lépteit, ha utói akarta érni Tweedet, aki szinte repült a főútra vezető lépcsőkön. Kelet felől már látszottak a hatalmas dokkok és a daruk.
– Az a hajó Svédországba indul – közölte Tweed Newmannel.
– Svéd neve van.
– Miért itt szállítunk ki? – Newmant nem érdekelték a hajónevek. Az országút menti keskeny útpadkán mentek, a dokkokat alig lehetett látni az utat szegélyező fasortól. A padka mellett burjánzó vadrózsabokrok ontották édes illatukat. Fenséges nyugalom honolt az égető nap fényében.
– Innen csak rövid séta a város – magyarázta Tweed. A férfi rendíthetetlenül, egyenletesen lépett, egész felsőtestével előrehajolt, úgy rohant.
Tweed, amikor rákapcsol, gondolta Newman. Hetekig nem csinál semmit, aztán egy váratlan esemény hatására feltöltődik, és gyerünk! Tweed tovább beszélt:
– Mielőtt elindultunk, megnéztem a térképet. A következő állomás lett volna Travemünde Hafen. A kikötő. Utána jön Travemünde Strand, ott süttctik magukat a turisták. Vörösre égetik magukat, aztán nem tudnak aludni. És ezt nevezik nagyszerű vakációnak. Ha innen megyünk a városba, sokkal élethűbb képet kapunk, mintha egyenesen a nyaralóknak fenntartott díszletek közé érkezünk. Látod, már majdnem ott is vagyunk.
Az azúrkék ég végtelenjét egyetlen sovány templomtorony törte meg. Maguk mögött hagyták a dokkokat. Tweed új, trópusi divatot utánzó nadrágjában és a szafari zakóban volt.
– Abban reménykedsz, hogy találkozunk Dianával? – ugratta Newman.
– Dehogyis. Ebben a ruhában könnyebb elvegyülni a nyaralók tömegében. El kell ismerned, éppen úgy nézek ki, mint a vakációzók.
– Tweed, te soha nem fogsz úgy kinézni, mint aki a szabadidejét tölti itt!
– Ha bárki megkérdezne mivel foglalkozom, azt mondjuk, hogy biztosítási üzletben utazom. Most már te is tudod.
– Az Általános és Cumbriai Biztosítótársaság vezetője?
– Csak akkor beszéljünk róla, ha nagyon muszáj, minél általánosabbak vagyunk, annál jobb. Egyébkent az ott már Travemünde.
A vízparttól távolabb kétemeletes, régi épületsor emelkedett, földszintükön a szokásos kávéházak, éttermek és ajándék boltocskák. A nyaralók, főleg németek, fel alá sétálgattak; céltalanul kószáló férfiak és nők, akik nem igazán tudják, mihez kezdjenek a következő néhány percben, órában. Az épületek többsége jellegzetes magas tűzfallal fordult a látogatók felé.
– Menjünk át az úton. Most előadhatod, milyen remek riporter vagy. Beszéltesd az embereket.
– Te meg hallgatod, mi? – vigyorodott el Newman.
– És figyelek!
A vizet ellepték az árbocok. Hajók ringtak a bójákhoz rögzítve, egymás hegyén hátán. Egy-egy kisebb hullám lökésére egymásnak koccantak. Jachtok, kirándulóhajók, különleges, gazdagságról árulkodó motorosok, tengerjárók. A Travemündét az erdős parttal összekötő csatorna mentén mólók nyúltak a vízbe.
Tweed az erdőre mutatott.
– Az lesz a Priwall sziget.
– Tudom. Már jártam ott, amikor interjút készítettem Berlin doktorral.
– Ezzel a kis komppal csak néhány percig tart az átkelés a szigetre.
– Tweed mintha meg sem hallotta volna Newman szavait. Olyan volt mint a kutya, ami szagot kapott. – Amikor kiszállsz a kompról, egyenesen a Mecklenburger Strasséra érkezel. A házak, Berliné is, jobb oldalon vannak. Szemben velük az erdő. Kellemes, kavicsos ösvények hálózzák be. Az erdő, ahol azt a szerencsétlen svéd lányt megtalálták, nincs messze a víztől. Hogy is hívták? Helene Andersen. Igen. Azt mondják, valami megzavarhatta a gyilkost, mert eredetileg bele akarta dobni a tetemet a csatornába. A vérnyomokból következtettek erre, az aljnövényzet csupa vér volt, onnan látták, merre vonszolta a testet.
– Hát ezeket meg honnan az ördögből tudod? Ezt csak nem a térképedről olvastad le?
Newman a Balti-tenger felől befutó karcsú, fehér tengerjárót figyelte. Beúszott a csatornába, először úgy nézett ki, nem fér el, de biztonságosan megkerülte a szigetet, és elment a dokkok irányába.
– Csak meghallgattam, mit beszélt Diana – válaszolta Tweed.
– Mindig rosszat kérdeztem. Aztán összekombináltam azt, amit mondott azzal, ami a térképről leolvasható. Nézzük meg a kikötőt, hogy te is végre munkához foghass.
– Úgy hiszem, azért jó sokat tudsz te erről az Andersen gyilkosságról – Newman megpróbálkozott, hátha kihúzhat valamit Tweedből.
A tömegen átvágva a kikötő felé tartottak.
– Kuhlmann telefonált. Éppen borotválkoztam, még reggeli előtt. Az itteni rendőrőrsről hívott. Ma hajnalban saját maga fésült át minden négyzetmillimétert. Amennyire eddig láttam, a mi Ottonk egyáltalán nem alszik.
Itt is vagyunk. Csak utánad...
– Örök hála!
Newman alaposan szemügyre vette a kikötőt. A hajók annyira közel voltak egymáshoz, hogy minden nehézség nélkül át lehetett lépni egyikről a másikra. Végigsétált a mólón, megállt egy hatalmas, egyárbocos vitorlás mellett. Lehetett vagy hatvan láb hosszú. Vékony, ötven év körüli asszony ült a kapitányi székben.
Keret nélküli szemüvege az orrára csúszott, ahogy elmélyülten olvasta a könyvét. Ez jó hely, itt el lehet kezdeni. Az asszony Newman közeledő lépteire felnézett, levette szemüvegét, könyvét az ölébe ejtette. Karcsú volt, sűrű, selymes, rövidre vágott fekete haja szépen kiemelte arisztokratikus vonásait. Vonzó nő, a szája sarkában cinikus kis fintor. Önbizalommal teli, és magabiztossága csak még kirívóbb lett, amikor hamisítatlan brit kiejtéssel megszólalt:
– Robert Newman? Nem tévedek, ugye? Megismerem magát, sokszor láttam fényképét az újságokban. Üdvözlöm a fedélzeten, üljön bele a gyóntatószékbe. A barátját is szívesen látom. Azért jött, hogy hallja a részleteket? Végre egy igazi véres történetről írhat. „Vér a Priwall szigeten.” Na látja, már a címet is megadtam.
– Lehet, hogy használom is – Newman leült egy vászonszékbe, Tweed óvatosan mellé telepedett. – Ez a barátom, Tweed.
– Na azt hiszem, maga is mindent észrevesz, ezekkel a szemekkel! Az asszony merően nézte Tweedet, aki halványan elmosolyodott. – Kérnek kávét? Ben, a kölcsönpincérem majd kiszolgálja magukat.
– Ben hozza a kávét, de Ben nem kölcsönpincér!
Fehérhajú, nap és vízcserzette bőrű férfi jelent meg a kabinfeljárónál. Legalább száznyolcvan centi magas, vékony, inas, csontos. Newman azt is észrevette, éppen úgy imbolyog, mint azok a tengerészek, akik hosszú ideig nem jártak szárazföldön.
Vén tengeri medve. A „medve” horgas orra felett kék szemei kutatva nézlek az újonnan érkezőket.
– Három kávé?
– Igen, köszönjük – válaszolt azonnal Tweed. – Egyikünk sem kér tejet, sem cukrot.
– Fekete, mint a bűn. Na, abból aztán van elég a Priwall szigeten. A fej eltűnt. Tweed bekapott egy Daedalon tablettát. Ez a nyomorult csónak egyetlen pillanatig nem marad nyugton. Úgy látszott, mintha a szárazföld hintázna. A vizén csak apró kis hullámok táncoltak, de Tweed tudta, hányi fog, ha nem teszi meg a kellő óvintézkedéseket.
– Bűn Priwallon? – kérdezte.
– Éppen most közeledik. Ott, a vízparton – jegyezte meg az arisztokratikus hölgy.
Tweed már korábban is észrevette Diana Chadwikot. Az asszony kényelmesen sétált a kikötő felé. Széles karimájú szalmakalapja, elegáns mozdulatai azonnal felhívták magára a figyelmet. Összetévesztethetetlenül Diana.
– Diana Chadwick – vágta rá Tweed.
– Ismeri? – háziasszonyuk keresztbe tette lábait. Krémszínű szoknyája kecses hullámokban terült szét. – Még be sem mutatkoztam, úgy látszik, kezdem elfelejteni a jómodort. Ann Grayle vagyok, a férjem diplomata volt, és öt évvel ezelőtt temettem el Nairobiban. Mindig azt mondtam, ha idáig jutunk, szeretőt fogok tartani. Sajnos eddig még nem jelentkezett a megfelelő férfi. Eddig nem.
– Newmant nézte, és szürke szemében a villanás elárulta, remekül szórakozik.
– Diana Chadwick – mondta újra Tweed.
– Ócska, olcsó kis kurva.
– Már a főnév is mutatja, mire gondol – Tweed igazán kedvesen beszélt.
– Ha valaki ezt az életet választja, az magánügy, nem szólhatok bele. Legalább száz ágyat ismer, de mindet alaposan. Pláne Afrikában! Természetesen a férj semmit nem vett észre az egészből, mint mindig.
– Nem tudta meg?
– Nem. Éppen ezt mondtam az előbb. Úgy halt meg, hogy érintetlen maradt az illúziója, de ezt nem lehet elmondani a feleségéről. A férje egy bankigazgató, a klub vezéregyénisége, és olyan népszerű volt, hogy senki nem vette a bátorságot, akár egy szót is szóljon. A férjet aztán eltaposta egy feldühödött rinocérosz. Mindenki azt hitte, hogy ez történt Dr. Berlinnel is, de csak Luke, a bankár testét találták meg, nem a doktorét. Egyébkent, ha ismeri Dianát. Kellemes időtöltésben lesz része. Mondják, szakember. Az a rengeteg tapasztalat...
– Ő mármint Luke, jómódban hagyta hátra? – érdeklődött Tweed.
– Egyetlen fillér nélkül. Tudom, bankigazgató volt, azt hinné mindenki, biztosan jól befektette a pénzét. De egy vasat sem hagyott, mindent feléltek, az utolsó fillérig. A vadászat, különösen, ha nagyvadra fáj az ember foga, nem olcsó mulatság.
– És akkor miből él az asszony?
– Rejtély. Mindig is rengeteg új holmit aggatott magára. Persze jó barátja Berlin doktornak. Szerintem az a pasas maga a rettenet.
– Úgy érti, a doktor látja el pénzzel?
– Nos, ezt nem én mondtam – Mrs. Grayle egyenesen ült a székében. – Valószínűtlennek tartom. Rettentően zsugori ember ez a doktor. Na. végre itt van Ben! Nem mintha szükség lenne rá. de a kávé az kell.
Tweed magától is rájött volna, hogy Ann Grayle egy diplomata felesége. Annak az asszonynak a magabiztosságával viselkedett, aki élete során megszokta, hogy mások életét igazgassa. És jaj azoknak az ifjú attaséknak, akik nem tudták, hol a helyük a társaságban.
– Hallom, már megint Dianát ócsárolta – jegyezte meg Ben, miközben felszolgálta a kávét. Tweed gyorsan felhörpintette a magáét, biztos akart lenni benne, hogy a pirula hat.
– Már megint hallgatózott? Igen?
– Azt hiszem, maga semmit nem tud a hang terjedéséről. Még Lübeckben is hallhatták, amit mondott – Ben egy székre dobta magát és Tweed felé fordult. – Biztos vagyok benne, hogy Diana nem Berlin doktorból él.
– Ah – Ann Grayle szemei tágra nyíltak. – Védője van. Kíváncsi vagyok, milyen szolgálatokkal vehette rá Bent, hogy a pártjára álljon!
– Maga úgy gondolkodik, mint egy ringyó – mondta Ben nagyon nyugodtan.
– Csak azért, mert a világ is ringyó.
– Azt mondja, hogy Luke tetemét találták meg, és nem Berlinét? – kérdezte Tweed.
– Így igaz. A bokrokban találtak egy vérfoltos kabátot, de nem lehettek benne biztosak. Berlin doktoré volt-e. Csak találgattak. A következő hír szerint, amit hallottunk, Lipcsében van, valami különleges trópusi betegség miatt kezelik. Ez akkor volt, amikor az a fura orosz attasé ellátogatott Nairobiba. Hatalmas felfordulás volt. Még sosem láttunk bolsevikot.
– Úgy látom nagyon jó az emlékezete – bókolt Tweed. – Nem emlékszik véletlenül az attasé nevére?
– L-lel kezdődött.
– Liszenko?
– Igen. Úgy hívták. Persze nem vettük emberszámba. Sosem derült ki, mi keresnivalója volt nálunk, egy hét után aztán el is tűnt.
Tweed befejezte a kávézást, udvariasan elhárította a következő csészét, és közölte, nem akarna tovább Mrs. Grayle terhére lenni. Az asszony felállt.
– És én még azt hittem, egy kicsit elbeszélgethetünk erről a rettenetes gyilkosságról.
– Talán, ha egyszer újra meglátogathatnám – próbálkozott nagyon udvariasan Newman.
– Bármikor szívesen látom. Kivéve kettő és négy között, mén akkor szundikálni szoktam. Ez tart fiatalon. Hozza magával Tweedet is! – Szárazon elmosolyodott.
– Diana már várja.
A karcsú, fehér jacht a kikötő szélénél horgonyzott, egészen közel a tengerhez. Diana a napernyő alatt ült, és egy német divatlapot lapozgatott. Amikor meglátta a két férfit, ledobta a magazint.
– Nos, sikerült annak a ribancnak darabokra szednie?
– Mrs. Grayle-ről beszélsz? – kérdezte Newman.
– Ki másról? Utált Nairobiban. Ki nem állhatott Vannesban. És gyűlöl itt Lübeckben. Üljetek le. A hintaágy a legkényelmesebb.
Tweed leült, és magában hálát adott az égnek, hogy bevette a Daedalont. A hajó, a Südwind csendesen de rendíthetetlenül hintázott fel, le, fel, le. Ehhez jön még a hintaszék ringása, nos, ennyi még sok is.
– Dél van – Diana isteni formában volt. – Ihatnánk valamit. Egy csöpp konyak? Esetleg két csöpp?
Newman körülnézett, mialatt Diana az itallal volt elfoglalva. A hajó hosszú utat kibír. Teljesen tele az üzemanyagtartály, ez a hajó az Északi-tengert is átszeli. Felemelte poharát:
– Egészség! Ez itt a tied?
– Jézusom, dehogy. Bárcsak az enyém lenne. Berlin doktoré. Megengedi, hogy itt lakjak. Cserébe én tartom tisztán a réz ezt meg azt. Sőt nem szégyenlem felmosni a fedélzetet sem, ha van rá erőm. Nézzetek körül, ha van kedvetek. Én itt maradok, és beszürcsölöm a piát.
Newman felment a kormányosfülkébe és becsukta maga mögött az ajtót. Tweed a műszereket figyelte. Felcsillant a szeme, amikor felfedezett egy legújabb típusú, nagyerejű adóvevőt.
– Látni, milyen hullámhosszra állt be Berlin doktor. Itt, ez a kis karcolás, látod? Nézzük csak meg...
– Nem is tudtam, hogy érdekelnek az ilyen technikai csodák.
– Valamikor elvégeztem egy rádiós tanfolyami. Leveszem a hangot, akkor Diana nem hallja.
Tweed bekapcsolta a készüléket és megcsavarta a hullámhossz keresőt. Először recsegést hallottak, aztán valamilyen idegen nyelven megindult a szóáradat.
– Érdekes! – állapította meg Tweed.
– Mi az ördög ez? Nem értem a nyelvet.
– Orosz. Csak sejtem, miről van szó. A szovjet parti őrség. Időjárás előrejelzés a Balti- és az Északi-tenger térségére. Kalinyingrádból jöhet. Na tekerjük vissza, oda, ahol volt.
– Te, ez a masina nagyon messzire el tud menni!
– Milyen messzire? Te értesz hozzá?
– Több száz mérföldre.
– Bob, megtennél nekem egy szívességet? Mutasd meg, hogy kell vezetni. Volt már dolgom ilyen hajókkal, de már nagyon rég.
Figyelmesen hallgatta Newmant, aki elmagyarázta, mire valók a különböző műszerek. A riporter mindent háromszor elismételt, hogy biztos legyen benne, Tweed nem felejti el a hallottakat.
– És ha valaha ki kell hajóznod egy ilyen masinával, mindent elfelejthetsz, csak egyet nem.
– Éspedig?
– Mindig egyetlen dolgot tarts a szemed előtt – azt, ami előtted van, oké? Pillants időnként hátra is, de mindig az a legfontosabb, ami előtted van. Ködben ez azt jelenti, hogy a radart kell nézned. Azt pedig, úgy tudom, már ismered.
– Hangokat hallok! Jobb, ha visszamegyünk Dianához.
A nő hangjában figyelmezetetés bujkált, amikor a két férfit szólította:
– Uraim – kiáltotta Diana –, társaságunk van. Bemutatom egy ismerősömet: Kurt Franek.
A magas, szőke németen széldzseki, farmer, derekán bőröv volt. Hatalmas kezeivel üdvözlően integetett.
– Pezsgőt? – Franek felemelte az asztalról a nyitott üveget, és meglengette, mint egy zászlót. Diana négy tulipán alakú poharat kerített elő. Leült, keresztbe rakta a lábait, az arca aggodalmaskodó.
– Kicsit korai – válaszolta Newman németül.
– Sosincsen korán, ha pezsgőről van szó. Üljenek csak le. Valami tószton gondolkodjunk...
Newman érezte, Dianának terhére van a váratlan látogató. Ez volt az a férfi, aki egy pohár vizet ajánlott fel, amikor az asszony leöntötte magát a Jensen előtti teraszon. Franek ördögien magabiztos volt,, teljesen átvette a parancsnokságot a hajón. Anélkül, hogy megvárta volna Tweed válaszát, töltött. Tweed Diana mellett ült, háttal a napnak, és így jól szemügyre vehette a német óriást. Franek felemelte a poharát és Newmanre nézett, aki maga is az italáért nyúlt.
– Kitaláltam, mi legyen a tószt.
– Na, akkor rajta, gyerünk, szeretnek már inni.
– Igyunk arra, hogy mielőbb elkapják azt az őrült gyilkost, aki lemészárolta Heléna Andersont.
Franek keze megállt a levegőben. Arca elsötétedett, jéghideg kék szemeit Newman tekintetébe fúrta. A Südwind fedélzeten vágni lehetett a feszültséget.
– Haláli tószt!
– Haláli gyilkosság volt. Egészség – Newman Dianára kacsintott – Öntsük le!
– Erre én is iszom – válaszolta a lány.
– Persze – Franek szétvetett lábbal ült. Látszott, milyen izmos.
– Úgy tudom, maga riporter. Újságíró. Egész életében a szemétben turkálgat.
– Franek!-Diana hangja élesen csattant.
– Rendben, rendben – mondta könnyedén Newman. – A svéd lány meggyilkolása nagyon szemét dolog volt.
– A lelkiismerete sosem baszogatja? – Franekot nem lehetett megfékezni. – Állandóan beleüti az orrát mások legszemélyesebb ügyeibe!
– Ha maga után kutatnék, nem zavarna – mondta vidáman Newman. – Miből él? Persze csak akkor válaszoljon, ha nem zavarja.
– Miért jönnek zavarba? – a német hangjának kellemetlen éle lett.
– Ha megmondja, miből él, megtudjuk a választ is.
– Biztonsági tanácsadó vagyok. Az emberek magánéletét védem ahelyett, hogy piszkálnám.
– Ez felettébb izgalmas munka lehet – Newman belekortyolt a pezsgőjébe. Megrázkódott és letette a poharát. – Melyik társaságnál?
– Önálló vagyok. Szabadúszó.
– Idős asszonyokkal furikázik-vágott közbe Diana, hangjában mosoly bujkált.
– Tényleg? – Newman hitetlenkedő volt. – Jövedelmezőnek hangzik. Vannak Gazdag özvegyecskék. akik szeretik, ha a hátuk mögött jóképű, fiatal pasas van.... aki ugrik az első szóra...
– Ez meg mit akar jelenteni?! – Franek bal öklével rávágott a szék karfájára, a hangjában gyilkos düh remegett.
– Na, na – lépett közbe Tweed. Franek felé hajolt. – Nem tudom a beszédéből pontosan meghatározni Németország melyik részéről jött? Elhallgatott, aztán barátságos várakozással leste a választ.
– Ezt meg miért akarja tudni?
– Hobbiból. Mindig megpróbálok utánajárni a helyi akcentusoknak. Bolondos szokás. – Elvigyorodott. – Ugye nem baj, hogy megkérdeztem?
– Azt hiszem, maga személyeskedik! – válaszolta Franek durván.
– Szerintem maga szász – jegyezte meg Newman.
Franek hátralökte a székét, felállt és Newman felé hajolt. Az angol az asztalra helyezte a poharát, kinyújtotta lábát, aztán egymásra tette a bokáit.
– Kellemetlennek találom a modorát – jelentette ki Franek. És nem értékeli a pezsgőt!
– Kellemetlennek? Azt hittem, csak barátságosan beszélgetünk. Ami pedig a pezsgőt illeti, langyos, nem is a legjobb fajta, ha már szóba hozta.
– A Bollinger? Nem a legjobb fajta?
– Attól tartok, az üzletben látták, hogy maga jön. Az üveg az Bollinger, de ami benne van, az biztosan nem. El akar menni?
– Még találkozunk Newman!
Franek sarkon fordult, döngő lépésekkel elhagyta a hajót. A hajóhíd megremegett a súlya alatt. A priwalli komp irányába ment, aztán eltűnt az árbocok között.
– Sikerült megúsznia a választ, nem mondta meg, hogy honnan jött. De kellett mondanom valamit, amiért megsértődhetett.
– Olyan, mint egy síkos kígyó – szólalt meg Diana. – Nem kérek a koszos pezsgőjéből!
A pezsgősüveget áthajította a korláton, aztán folytatta:
– Az a pohár víz volt az ürügye, amikor a napokban meglátogatott. Azt hiszi magáról, elragadó ember. A nők sorban állnak, hogy vele tölthessék az éjszakát. Imádom ezt a fajtát. Igazi asszonyfaló.
– Lehet, hogy közelebb jársz az igazsághoz, mintsem gondolnád – felelte Newman barátságtalanul.

 

 

– Megérkezett Munzel jelentése. Kapcsolatot létesített Tweeddel. – Wolf és Liszenko az újjáépített Lipcse betontömegébe vágott rideg utcában jártak.
– Ez azt jelenti – folytatta a német, – hogy közeledik a feladat teljesítése. Likvidálni fogja Tweedet.
– Milyen friss a jelentés?
– Néhány órája érkezett. Ma kora délelőtt, egy travemündei hajón találkoztak.
– Hogy lehetséges, hogy Munzel biztonságosan leadhat egy ilyen jelentést? Hangsúlyozom, biztonságosan!
– Az évek során tökéletes kommunikációs hálózatot építettünk ki. – Wolfot hihetetlenül piszkálta, hogy a tábornok örökké szervezete felépítéséről faggatja. – Ebben az esetben Munzel Travemündéből Nyugat-Berlinbe telefonált egy ügyvédnek, aki a családegyesítésre specializálta magát. Bonn feltétel nélkül megbízik benne.
– Ezt mondja maga. Szóval az üzenet eljutott Berlinbe. És azután?
– Az ügyvéd irodája öt percnyire van a Checkpoint Charlietól. Miután megkapja az üzenetet, átmegy Kelet-Berlinbe. Onnan pedig egyenesen idetelefonál, Lipcsébe.
– Remélem, abszolút biztonságos – mondta Liszenko kelletlenül.
– Be kell érnie a szavammal. Munzel szerint néhány napon belül akcióba tud lépni. Az első adandó alkalommal – ezek voltak a szavai.
– Szóval a Nyomorék kezében vagyunk.
– Hamburgban brilliánsan dolgozott. Mind a két kivégzést balesetnek tartják. De ezt már mondtam.
– Minél előbb, annál jobb. A főtitkár elvtárs bármelyik pillanatban kérheti a beszámolót. Érzem a csontjaimban.
– Akkor jelentheti neki, a misszió sikeres.

 

 

– Az a kérdés – fordult Tweed az ebédlőasztal felett Newmanhez –, ki beszél igazat. Ann Grayle, aki Dianát tisztességtelen nőnek tartja, vagy Diana, aki Annt vén banyának.
– Számít valamit is?
A Jensenben ültek. Az étterem most, este fél tizenegykor kihalt volt. Odakint leszállt a sötét éjszaka. Késő estig maradtak Travemündében, még Priwall szigetre is átmentek a komppal: Diana megmutatta nekik Berlin doktor rezidenciáját. A kovácsolt vaskapu zárva volt, a parkban semmi élet.Két gorilla állt nem messze a kaputól, alaposan megnéztek az arra sétálókat.
– Testőrök – magyarázta Diana. – Berlin doktor szentnek tartja a magánéletet.
Végigsétáltak a Meeklenburgerstrassen. Egyenes, mint a vonalzó – magyarázta Diana. Jobb oldalon lakóházak, köztük egy-egy kávézó. Balra az erdő, lenyúlik egészen a szigetet a szárazfölddel összekötő csatornáig. Minden nagyon békés volt, a csendet csak egy távoli hajó kürtje zavarta meg. Aztán meglátták, amit kerestek. Hat rendőrautó parkolt az erdő mellett.
– Itt történt? – kérdezte Newman.
– Igen. Itt gyilkolták meg Heléna Andersent. – Diana beszéd közben megborzongott.
A rendőrség kötélkordonnal zárta le a területet. Newman a fák mögött megpillantotta a nyomozókat. Egyenes sorban, lassan haladtak előre, az aljnövényzetet kutatták.
– Rettenetes. Forduljunk vissza – javasolta Diana.
Newman megitta a kávéját.
– Na sikerült valamit kideríteni a szigeti látogatáson?
– Semmi olyasmit, ami segítene. Majd meglátjuk, mi történik a holnapi partin. Most van egy ötletem! Emlékszel a szálloda mögötti részre, ahol az egyik nap sétáltunk? Azt hiszem, jót tenne egy kis friss levegő...
– Veled jövök. Látom, hogy valamit forgatsz abban a hóbortos fejedben.
– Egyedül megyek. Elsétálok a templomhoz.
– Nem.
– Várj! Tisztességes távolságból gyere utánam. Ne vegyen senki észre, ha kell, majd mindent mondj el Kuhlmannak.
– De ez nagyon veszélyes! Az óváros egy labirintus.
– Meg kell próbálnunk. Ki kell ugratni a nyuszit a bokorból. Na, indulok.
Tweed megállt az utcára vezető lépcsőn. Az emberek még az asztaloknál ültek, ittak, beszélgettek, nevetgéltek. Meleg este volt, a levegő nyomasztóan párás. Letörölte homlokáról az izzadságot, kisétált és balra fordult az Ander Obertrave-re, a folyó menti utcára.
A meleg ellenére Tweed egy régi, könnyű esőkabátban volt. Jobbjával megtapogatta a zsebében gumibevonatú acélbotját. Egyik barátja adta, a különleges csoportban dolgozott. Általában Tweednek eszébe nem jutott volna, hogy fegyvert hordjon magánál, de most az volt az érzése, veszélyes sétára indul. Még mindig az orránál fogva vezettek, és nem tudta, kinek a kezében van a póráz vége.
Elhaladt a középkori sóházak mentén, magasba törő homlokzatuk árnyékként rajzolódott az éjjeli égbolton. Megint balra fordult, rátért a templomhoz vezető kis mellékutcára. Lübeck a Trave folyó partjára és a part menti dombra épült. Az utcácska alig szelesebb, mint egy kis sikátor, meredeken haladt felfelé.
Jóformán teljesen kihalt volt. Most, hogy már elhagyta a folyót, hirtelen gonosz csend ülte meg. Megszűnt a nyaralók zsibongása. Olyan volt, mintha becsukódott volna a külvilágba vezető ajtó.
Tweed lassan ballagott felfelé a hepehupás járdán. Egy pillanatig azt hitte, teljesen egyedül van. Aztán hangot hallott maga mögött. Először csak gyengén, aztán egyre hangosabban. Valaki közeledett.
Megállt. Kivette a zsebkendőjét, megtörölte a homlokát, s a válla fölött hátrapillantott. Csak egy vak ember. Fehér botja kopogóit, ahogy az ősi köveket tapogatta. A vak ember elhaladt az utcai lámpa imbolygó fénye alatt.
Nagydarab alak, puhakalapja mélyen az arcába húzva, rajta nagy, fekete szemüveg, eltakarja a vakságát és az arca felső részét, görnyedten jár, a ruhája öreg és elhanyagolt.
Tweed továbbment az emelkedőn. A hallása kitűnő volt, és most valami zavarta. A bot kopogása olyan volt, mintha gyors ütések lennének. Ütések. Mintha a bot végén nem gumi lenne, hanem valami más, valami, ami kemény, súlyos.
Csak egy vak ember. Tweed magában káromkodott, szidta saját ostobaságát. Ez az ember, aki kitartóan követi őt a kihalt utcán, ez nyomorék. Hát végre megjelent!
Harry Masterson rá figyelmeztette.
Tweed érezte, izzad a tenyere. Az arca megfeszült. Ellenállt a kísértésnek, és nem kezdett el rohanni az utca vége fele. De édes istenem, amióta Hamburgban leszállt, most van először teljesen egyedül. Rettegéshez hasonló érzés fogta el, amikor belegondolt, milyen alaposan megfigyeli minden mozdulatát az ellenség. És Lübeck olyan közel van a határhoz!
Szedd össze magadat. Az embereid éppen így élnek a különböző ellenséges országokban. Sosem szabadulhatnak meg a félelemtől. Te is dolgoztál így évekig. Mi bajod van? Túl hosszú időt töltöttél az íróasztal mögött?
Hirtelen úgy érezte, fázik. Lecsillapodott. Az arckifejezése nem változott, de idegessége elmúlt. Jobb kezét beletörölte a kabát zsebébe, és még séta közben egy kockázatos lépesre szánta el magát. Megmarkolta az acélrudat. Levette az esőkabátot és könnyedén a karjára tette. A rúd már a markában volt.
Az utca tetejére ért, az elágazáshoz. Befordult a templom tornya alatti sötét utcába, a Koik utcába, mely a régi városfal mentén haladt. Rövid kis utca volt, egyenesen az óváros labirintusába vezetett. Tweed megállt egy bár előtt. A bejárat felett Alt Lübeck legendája. Kis bár, sötét faburkolat, a bárpult előtt faszékek, halvány fény. Ellenállt a kísértésnek, hogy bemenjen a biztonságot nyújtó ajtón. Továbbsétált.
Kop... kop... kop...! Most már nagyon közel van. A vak befordult a sarkon, megszaporázta lépteit. Közel van. Aztán a kopogás megszűnt. Tweed megfordult, A sötétben a hatalmas árnyalak felemelte nehéz botját, és irgalmatlan ütésre lendítette. Megbotlott a sötétben, beütötte fejét a járda szegélybe; koponyája betört, mint a tojáshéj. Alkoholszaga volt.
A halálát kommentáló majdani rendőrségi jelentés szavai villantak át a fejen. A falhoz tapadt, a hátát védte; pontos időzítéssel megragadta a felé sújtó botot a jobb kezével. Éles fájdalmat érzett. Most már két kézzel fogta a botot.
A támadója nem adta fel. Előre tolta botját, Tweed gyomrát vette célba. Tweed erős csuklója visszafogta a támadást; most a fegyverért birkóztak. Tweed tudta, hátrányban, van. A támadója erősen markolta a bot fogantyúját. Csak másodpercek kérdése, és kicsúszik az ő kezéből a bot sima vége, és akkor jön a második ütés, egyenesen a koponyájára.
Newman hátulról támadott. Szabályos rugby fogással teljes erejéből magához szorította a merénylőt és lerántotta a földre. A két férfi elterült. A támadó behajlította jobb lábát és rúgott. Newman az állkapcsán érezte a vasalt talpú cipő erejét. Elájult.
Tweedet akadályozta Newman élettelen teste. Éppen átlépett rajta, amikor a merénylő felugrott, végigrohant az utcán és eltűnt. Sziréna hallatszott. A rendőrkocsi befordult a sarkon, csikorogva fékezett, fényszórói egyenesen Newmanre világítottak.
– Hol van? – üvöltötte Kuhlmann.
A szövetségi nyomozó kiugrott az első ülésből. A kérdés Tweednek szólt, aki a földön elterült Newman mellett állt.
– Arra ment – mutatta Tweed. – A jó ég tudja, hova! Ez a város olyan, mint a vidámparkban a tükörszoba.
– Személyleírás? – Kuhlmann félig az egyenruhás sofőr felé fordult. – Add ide azt a mikrofont!
Tweed észrevette, hogy nagyfrekvenciájú, erős adóvevő van a kocsiban.
– Hat láb magas – mondta gyorsan. – Körülbelül kilencven kiló. Puhakalap, a homlokába húzva. Ócska, sötét öltöny. Hatalmas keretű napszemüveg – most már biztos törött.
– És szőke haj – tette hozzá Newman, aki lassan feltápászkodott.
– Látta a haját? Abban a kalapban? – hitetlenkedett Kuhlmann.
– Szőke volt-állította makacsul Newman.
Kuhlmann gyorsan beszélt a mikrofonba. – És szőke hajú fejezte be. – Valószínűleg éppen most hagyja el a várost. Talán a szigetre megy. Zárják le az összes hidat. Úttorlaszokat. Ellenőrizni minden kocsit...
– És motorbiciklit – tette hozzá Tweed. – Azt hiszem annak a hangját hallottam.
Kuhlmann belevette a motorokat is, visszaadta a mikrofont, aztán rágyújtott egy szivarra. Mélyet szívott belőle és Tweedhez fordult:
– Mi a fenét csinál, Tweed? Sétálgat az utcán – éjjel, az isten szerelmére – és egyedül?
– Nem egyedül – ellenkezett Newman. – A nyomában voltam. És majdnem elkaptuk!
– Ő meg majdnem elkapta Tweedet!
– Jól vagy? – kérdezte Tweed Newmantől.
– Horzsolások a vállamon. A legkevesebb, amivel megúszhattam. Lehajolt és felemelte a nehéz botot.
– Ezt magammal viszem – nyújtotta érte a kezet Kuhlmann. – És óvatosan fogja, lehetnek rajta ujjlenyomatok.
– Ne pazarolja az idejét – tanácsolta Tweed. – Kesztyűben volt.
– Elég kemény perceid lehettek – fordult Newman Tweedhez, miközben a zakóját tisztogatta.
– Nem is tudom. Egy kis izgalom csak jót tesz a vércukromnak. Kuhlmannra nézett. – Maga hogy került ide?
– Rávettem a helyi rendőrséget, figyelje magát. Sajnos megvárták, amíg megérkezem a rendőrségre, csak utána indították el a járőrkocsit.
– Szeretné megtudni, hol találhatja ennek a botnak a tulajdonosát? – érdeklődött Newman.
– Ezt hogy érti?
– Hotel Movenpick. Kurt Franek. Ő a maga embere, bár az arcát nem láttam jól.
– Odamegyek. Később majd átugrom a Jensenbe.

 

 

Balkán megmozdult.Éjjel 11.30. Travemünde, a strandon. Úgy nézett maga elé, mint az alvajárók. Lába alatt surrogott a homok, ahogy a cipője belemélyedt. A távolban a Maritim szálló fényei villogtak. A nyaralók a szobájukban voltak, vagy a bárokban ittak, netán késői vacsorájukat fogyasztották.
A hosszú partszakaszon egyetlen másik ember volt csupán. Egy szőke lány, kétrészes fürdőruhában. Belesüppedt a nyugalomba, a langyos éjjelben. Iris Hansennek randevúja volt új német fiújával. Megbeszélték, éjfélkor találkoznak a parton, aztán elmennek táncolni.
Iris hosszú szőke haja vízesésként omlott meztelen hátára, félkönyékre támaszkodva hevert a törülközőjén.
Hallgatta, ahogy a tenger halk loccsanással eléri a partot. Mint az álom. Messze a hangos nevetéstől, a popzene dobolásától. Előtte az egész éjszaka. Ezt ígérte a fiú: táncolni fognak egész éjjel.
Három hétre jött Travemündébe, három remek, napfényes hétre. A pokolba Koppenhágával. Ez az igazi élet. Sokkal jobb, mint amire számított. Azt akarta, hogy sosem legyen vége. Meghallotta a homokban közeledő lépesek zaját.
Felnézett.
– Te vagy az? Szia!
A férfi fölé térdelt, két lába közé szorította a lány testét. A lány először felhúzta a szemöldökét, majd megvillant a szeme. Miért is ne? Itt is lehet kefélni. A hullámok loccsanása, távoli zeneszó, kacagás. Felnézett. A szeme elkerekedett a rettenettől. Ő, istenem, ne! NE!
A férfi jobb kezében szeles pengéjű henteskés csillant. Magasan a feje fölé emelte, a lány sikoltásra nyitotta a száját, de a férfi cipőjével elnyomta a sikítás hangját. A penge egy ívet írt le, éppen a melle fölött érte. Belehatolt.
És lejjebb ment. És lejjebb. És lejjebb......

 

 

– Itt Kuhlmann beszél.
Tweed szállodai hálószobájában állt a telefon mellett. A felügyelő hangja csalódott volt. Tweed leült és bemutatkozott.
– A maguk Kurt Franekja nem volt a Movenpick szállodában – informálta Kuhlmann. – Bejelentkezett, majd betért a bárba egy gyors italra, mielőtt elment, este nyolckor. Fél órával azelőtt, hogy maga kisétált volna a Jensenből.
– Miért? – kérdezte Tweed.
– A bárfiúnak azt mondta, találkozója van egy lánnyal. Ellenőriztem a ruháját. Farmerban és fehér, magasnyakú pólóban volt. Semmi ócska, fekete ruha. Aztán a parkolót is ellenőriztem, nincs motorja. Bérelt BMW-vel utazik. Sárgával.
– Azt mondta sárga?
– Azt. Miért?
– Semmi. Csak először nem jól hallottam.
– Szóval úgy látszik, bement a városba, lehet, hogy egész éjszakára. Nem a mi emberünk. De legalább a mai nap csendesen zárult. Ha bármi történne...

 

 

Tweed szobájában megszólalt a telefon. A fürdőszobában csendesen káromkodott, az arcán a borotvahab. Letette régimódi borotváját, amit már évek óta használt, felkapott egy törülközőt és berohant a hálóba. Mindig éppen akkor, amikor borotválkozik. Az a rohadt telefon. Felvette a kagylót.
– Itt Hugh Grey beszél. Remélem nem zavarlak. Koránkelő vagy még mindig, Tweed?
Grey rettenetesen vidámnak hangzott; Tweed látta maga előtt kövérkés arcát, egészséges, pirospozsgás bőrét, lelkesen csillogó szemét. Ez azért túl sok volt, ebben a kora reggeli órában.
– Miben segíthetek? – Tweed letörölte a habot az arcáról.
– Hallottam a tegnap estéről. Rohadt lehetett. Már nem ehhez vagy szokva igaz?
Utalás Tweed helyére, az íróasztal mögött. – Beküldjem a csapataimat? Grey hangjából sütött a túláradó energia. Szeretnék segíteni! Kell valami védelem, nem?
– Nem. Köszönöm, nem – válaszolta határozottan Tweed. És köszönöm, de teljesen jól vagyok. Hagyjuk a dolgokat a maguk útján menni, jó? Van egyéb mondanivalód?
– Semmi esetre sem telefonban. Az élet zajlik, majd tájékoztatom Londont. Ne feledd, ha szükséged lenne valamire, csak telefonálj a frankfurti központba. Fel a fejjel! Viszlát.
Tweed letette a kagylót és felsóhajtott. Ez a zsargon már az idegeire ment. Küldhetem a csapatokat? Mégis, minek nézi őt Grey? Vezérőrnagynak, aki katonákat masíroztat? Visszament a fürdőszobába, hogy végre rendesen megborotválkozhasson.
Persze tudta, valójában mi is van a hívás mögött. Tudatni akarta Tweeddel. hogy mindenről értesült. Biztosan itt Lübeckben is van egy embere – talán éppen a rendőrség épületében. Túl gyorsan értesült az esti incidensről. De Lübeck a határon van – olyan hely, amit nagyon szemmel kell tartani annak, aki itt játszik kémesdit.
Reggelinél beszámolt Newmannek a telefonról. Egy magányos asztalnál ültek. A riporter előbb alaposan megrágta a zsemlefalatot, csak aztán válaszolt.
– Honnan tudta Grey, hogy itt vagy?
– Ezt mindannyian tudják. Szívesebben csináltam volna mindent a magam kontójára, de meg kellett mondanom Howardnak, hol érhet el. Még újoncok, csak fél éve részlegvezetők mind a négyen, tudniuk kell, hol léphetnek velem érintkezésbe, ha valami bonyodalom adódna. Hugh Grey csak amolyan eminens diák.
– Azt el kell ismerni, nagyon hatékonyan dolgozik. Ez az ő területe. Az a tény, hogy mindent ilyen gyorsan megtud, csak a becsületére válik.
– Tény, hogy remekül érti a dolgát. Persze. És a mai napnak lesz kellemes része is. Délután, Berlin doktor partija. Diana késik a reggeliről.
– Azt mondta tegnap este, a Südwinden fog aludni. Akkor nem kell oda-vissza autókáznia. Majd egy kicsit korábban indulunk, és érte megyünk, mielőtt átkelünk a szigetre. Majd ő bemutatja nekünk a híres vendégeket. Szeretnék tényleg korán odaérni – folytatta Newman –, természetesen, ha neked is megfelel. Tudod, szívesen elbeszélgetnék kicsit hosszabban Ann Greyle-lel. Az a nő aztán tud beszélni!
– Végeláthatatlanul. Társaságunk lesz! Éppen most jött be Kuhlmann. Valami azt súgja, mozgalmas nap áll előttünk.
A Jensenben a reggelizőterem a szálloda hátsó frontján volt. Kuhlmann fogott egy tányért, négy zsömlét, nagy adag vajat és három sajtot rakott rá, aztán leült.
– Egész éjjel fent voltam – jelentette be. Csönd volt, amíg felvágta a zsömlét, megkente vajjal és gyorsan eltüntette, sőt még kávét is rendelt. Egy litert! Frissnek, és életerősnek látszott. Fekete haja gondosan fésült, de arca feketéllett a borostától. Tweedet Harry Mastersonra emlékeztette, akinek már délben ilyen volt az arca, „ötórai árnyék délben”, így nevezte Masterson borostáját. „Szakállat kellene növesztenem” mondta viccesen, „de akkor már egy mérföldről kiszúrnának”. Kuhlmann végzett a zsömlékkel, felhajtotta a kávét, újra töltött. Newman rágyújtott és a németet figyelte.
– Miért nem aludt? Megtudott valamit Franekról?
– Felejtsük el Franekot. Egy másik szőkét vagdaltak fel az éjjel. Megerőszakolták. Valamikor éjfél körül.
– Megint a Priwall szigeten? – kérdezte csendesen Tweed.
– Nem. A travemündei strandon. Hihetetlen. Megúszni ezt a mészárlást egy nyilvános strandon.
– Ki az áldozat?
– Iris Hansen. Dán, Koppenhágából. Egy fiatal diplomata személyi titkárnője. Most Koppenhága és Bonn között megy a telefonálgatás. És a svédek sem felejtik el Heléna Andersent. Az a szerencsétlen boncoló éppen csak becsomagolta az Andersen lány maradványait, amikor újabb adag húst kapott. Ezt ő mondta így. Egész éjjel dolgozott, Travemündében pedig tombol a pánik. A férfiak vadászkéseket vásárolnak, bicskákat, akármit, ami fegyverként használható.
– Két gyilkosság – morfondírozott Newman – és mindkettő szőke.
– Három – jegyezte meg Kuhlmann. – Ne feledje el a holland lányt fél évvel ezelőtt Frankfurtban. Ugyanaz a gyilkos, ezt a véres munkát egyetlen ember követte el. Részleteket most ne kérdezzenek, szeretném befejezni a reggelimet.
Látniuk kellett volna a Hansen lányt a parton! Valamikor csinos lehetett.
– Lehetett? – kérdezteNewman.
– Az a nyomorult szétveri az arcukat, levágja... Nem érdekes! Ha a további részletekre kíváncsi, elmehet a kórházba, hogy a saját szemével lásson mindent. Akarja, hogy adjak egy belépőt?
– Most talán ne, de azért köszönöm. Szóval kapcsolat van a három gyilkosság között.
– Persze. Azt akarom tudni, ki volt hat hónappal ezelőtt Frankfurtban, aki aztán itt volt a múltkori meg a mostani mészárlásnál is. Tweedre nézett. – A számítógép szerint maga meg Newman.
– A bibi csak az, hogy mi 10.45-kor Lübeck kellős közepén voltunk. Irist pedig éjfél körül gyilkolhatták meg, nem ezt mondta?
– De. Mi 11-körül váltunk el. Ebben az időben gyorsan el lehet hajtani Travemündébe. Nincs forgalom. Húsz perc, és a strandon van.
– Tekintsük magunkat gyanúsítottaknak?
– Mindent jelentenem kell Wiesbadennek. – Kuhlmann eltüntette az utolsó zsömlét is, és széles szája cinikus vigyorra húzódott. – Az éjszakai portás azt mondta, hogy 11.10-kor mindketten felmentek a szobájukba. Véletlenül éppen akkor nézett az órára, azért emlékszik ilyen pontosan. És senki nem mehet ki az ajtón úgy, hogy ő ne venne észre. Ezért holtbiztos alibijük van!
– Micsoda szerencse – válaszolta hidegen Tweed. – És most, hogy kiszórakozta magát, talán kérhetnék egy szívességet. Egy abszolút biztonságos telefonra lenne szükségem. Le kell bonyolítanom néhány nagyon fontos hívást.
– A kapitányságra menjen-válaszolta azonnal Kuhlmann. – Az a városon kívül van. Lübeck-Süd. Van ott egy különleges zavaró készülékkel felszerelt telefon, amit nem lehet lehallgatni. Most odaviszem. Olyan az arca,...
– Milyen az arcom?
– Nyugtalan. Úgy néz ki, mint aki valami kellemetlen dologra jött rá.

 

 

Lübeck-Süd, rendőrkapitányság. Newman nem ilyennek képzelte. Hatalmas, 14 emeletes épületkomplexumok, egy nagy fekete torony kapcsolja össze őket. Az egész egy domb tetején áll, a körben zöld pázsit, a pázsiton rózsaágyások.
Kuhlmann letért a főútról, elhaladt a „RENDŐRSÉG” feliratú tábla mellett. Leparkolt, a bejárathoz ment, felmutatta azonosító kártyáját a bejárati ajtóban őrt álló rendőrnek, aki ingujjban főtt az üvegboxban. Váltottak néhány szót, aztán a rendőr egy kulcsot adott át Kuhlmannak.
Lifttel mentek a tizedik emeletre. A hosszú folyosó közepén Kuhlmann átadott Tweednek egy kulcsot.
– A folyosó végen kávézunk Newmannel. Jöjjön utánunk, ha végzett. A tetőn ott bent a Szövetségi Köztársaság egyik legbiztosabb vonala.
Tweed egy kopár szobába lépett. A falakon acél irattartók. egy asztal és két szék. Az asztalon fehér telefon. Előhúzta az egyik széket, kényelmesen elhelyezkedett. A frankfurti számot fejből tárcsázta. A másik oldalon egy lány azonnal felvette a kagylót, és bemondta a telefonszámot.
– Itt Hadrian beszél – mondta Tweed. – Hadrian Társaság. Szeretnék Hugh Grey úrral beszélni.
Ebben a hónapban a római császárok neveit használták fedőnévnek. Howard ötlete, természetesen.
– Sajnos néhány napig házon kívül van – felelte a lány.
– És mikor érhetném el?
– Nem mondta. Azt hiszem, maga sem tudja pontosan, mikor ér vissza.
– Köszönöm.
Tweed letette a kagylót. Grey akárhonnan hívhatta, Münchenből, Stuttgartból, Kölnből. Akárhonnan. Következőnek Mastersont hívta, Bécsben. Ugyanaz a válasz. Masterson nincs a városban. Nem, fogalmuk sincs róla, mikor érkezik vissza.
Tweed türelmesen újra tárcsázott. Ezúttal Bernt hívta, Guy Dalbyval szeretett volna beszélni. Harmadszorra sem járt sikerrel.
Felsóhajtott. Utoljára maradt Koppenhága.
A lány tökéletes angolsággal válaszolt, ami nagyon hasznosnak bizonyult, lévén, hogy Tweed nem tudott dánul.
– Jelenleg nincs bent. Üzenetet óhajt hagyni?
– Nincs üzenet.
Tweed a telefont bámulta. Egyiket sem találta a helyén. Ebben persze nincs semmi különös. Személyesen maga adta ki az utasítást, hogy a szektorvezetők gyakran legyenek kint a terepen, legyenek szoros kapcsolatban az embereikkel. Bizonyos szempontból ez jó jel. Akkor mi zavarja ennyire?
Newman és Kuhlmann az üres kantinban ücsörögtek. A német megkérdezte, kér-e kávét. Tweed megrázta a fejét és leült, ő pedig folytatta:
– …Egy csomó pszichiáter jön ide Wiesbadenből. Remekül meglennék nélkülük, a többségük üresfejű hólyag. A jelentéseik, már amit egyáltalán meg lehet belőlük érteni, olyanok, mintha őrültek írták volna. Nem sokat segítenek, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy éppen egy őrült után nyomozunk.
– Vagy szadista után – jegyezte meg Tweed.
– Egy és ugyanaz a dolog. A dokik majd felrajzolják a gyilkos személyiségét...
– Én már elkezdtem megrajzolni – jegyezte meg Tweed. Hogyan lehet innen a legkönnyebben Travemündébe jutni?
– Velem, ha elfogad sofőrjének. Én is oda tartok ugyanis.

 

 

– Hála istennek, végre megjöttél Tweedy. Telefonáltam a Jensenbe, de azt mondták, elmentél. Ez valami iszonyatos... megint egy lány... és ez is szőke... Én is szőke vagyok!
Diana Chadwick reszketett, amikor Tweed megérkezett a Südwind fedélzetére. Az asszony rohanni kezdett, leugrott a hajóra vezető deszkáról, átkarolta, szőke feje kétségbeesetten hanyatlott a férfi mellkasára. Az gyengéden megpaskolta a hátát, érezte, mennyire törékeny az asszony. Diana elsírta magát. A megkönnyebbülés könnyei; aztán kicsit arrébb lépett, parányi kis csipke kendőcskével megtörölte a szemét, és kiegyenesedett.
– Teljesen bolondot csinálok magamból. Bocsáss meg. Igyunk valamit. Kávét, vagy valami erőset?
– Legyen kávé, a körülményekre való tekintettel.
– Tökéletesen igazad van. Az alkoholtól megint darabokra esnék. Gyere le, amíg elkészítem a kávét. Most egyetlen percig sem tudnék egyedül maradni.
Tweed követte az asszonyt a konyhába vezető lépcsőn, letelepedett egy keskeny bőrkanapéra és körbenézett, Diana a darálóval foglalatoskodott.
– Éppen a fedélzeten voltam, amikor megölték a lányt mondta.
– Honnan tudod? Hallottál valamit?
– Jaj, semmi retteneteset, úgy értem nem hallottam sikoltozást, vagy ilyesmit. De az egész város beszéli, hogy éjfél körül ölték meg. Fent ültem, néztem a fényeket, és arra vártam, hogy elálmosodjak.
Diana Tweed felé fordult, és a konyhapultnak támaszkodva várta, hogy elkészüljön a kávé. Az arca a szokásosnál is sápadtabb volt.
– Szóval Tweedy, valamikor negyed egy tájban hallottam valamit. Akkor nem gondoltam semmire...
– És mit hallottál?
– Egy gumicsónak hangját. A strand felől a Priwall sziget felé mehetett.
– Diana – Tweed előrehajolt és szemüvege mögül élénk érdeklődéssel figyelte az asszonyt. – Pontosan hogy érted ezt? A gumicsónak nem csinál semmilyen zajt.
– Azt hiszem nem magyaráztam el elég pontosan – hirtelen mozdulattal hátrasöpört egy rakoncátlan tincset homlokából. Úgy értettem, hogy egy motoros gumicsónak. Rászereltek egy motort. Még azt is láttam amikor beindították, a kikötő mögött. A sziget földnyelvénél tűnt el. Arra gondoltam, elég későn megy valaki haza, aztán nem is foglalkoztam a dologgal, míg ma meg nem hallottam a hírt.
– Szóltál róla a rendőrségnek?
– Dehogyis! Az életben nem hagynák abba a kérdezősködést.
Hátradőlt. Csípője finom vonala tisztán kirajzolódott a testhezálló fehér ruha alatt.
– Kész a kávé – mondta, és megtöltött két csészét. Visszamentek a fedélzetre.
– Megőrülök abban a konyhában. Klausztrofóbiám lett. Tweed felismerte a tüneteket, az asszony egyetlen percig sem bírt egy helyben maradni. Sokk. A fedélzeten leültek, sütött a nap, és Diana nem viselt semmilyen árnyékot adó kalapot. Nagyon megrendülhetett, gondolta Tweed. Érthető. De mitől borult ki ennyire?
– Nem marad el a ma délutáni vendégség? – kérdezte Dianától. Úgy értem amiatt, ami az éjjel történt.
– Nem. Nem hiszem, hogy Berlin doktor lemondaná. Csodálatos ember, de vajmi keveset törődik azzal, ami a saját világán kívül történik. Ezt már akkor is észrevettem, amikor először találkoztam vele. Kenyában.
– Hogyan ismerkedtetek meg?
– Alig voltam tizennyolc éves. Mindenki imádta. A bennszülötteket segítette, volt egy kórháza a bozótban. Ma már mindenki a második Albert Schweitzernek tartja. Nem volt túl sok kapcsolata a külvilággal. Én pedig a gyógyszerszállító teherautót vezettem. Nagyon idealista voltam akkoriban.
– És most?
– Azt hiszem, már túlságosan sok embert ismerek ahhoz, hogy idealista legyek. Átok dolog most szőkének lenni... Az emberek azt hiszik – szóval Berlin doktor azért nem kegyetlen, egyszerűen nem érdekli más, csak a munkája. Most a menekültek.
– De hát azok már beilleszkedtek, nincsenek gondjaik.
– A felszínen persze minden rendben van, de nagyon nehéz helyzetben lehetnek lelkileg. Szétszakított családok, az egyik fele itt, a másik a határ túloldalán. Időnként tárgyal a keletnémetekkel. Őt valahogy elfogadják semleges közvetítőnek, valószínűleg azért, mert a szülei Lipcsében születtek.
Diana újabb csésze kávét nyújtott Tweednek, aztán folytatta:
– De most már ne rólam és Berlinről beszeljünk. Mit pusmog Bob Ann Grayle-lel? Láttam, amikor felment a hajójára.
– Tudod milyenek ezek a riporterek. Imádnak beszélgetni az emberekkel, mindig abban reménykednek, valami sztori nyomára bukkannak.

 

 

– A reggelt azzal töltöttem Mr. Newman, hogy átnéztem az összes csomagomat. A pisztolyomat kerestem – mondta Ann Grayle. A fedélzeten ültek, előttük gin és tonik.
– Na és megtalálta?
– Idenézzen – lenyúlt a táskájáért, kinyitotta, és átnyújtott valamit Newmannek. Amint előrehajolt. a férfi orrát megcsapta parfümjének finom illata.
Igazán nagyon vonzó asszony, gondolta magában. A nő nyitott tenyerén egy 32-es automata Browningot tartott. Belgiumban készítette a Herstal cég.
– Óvatosan, töltve van – figyelmeztette az asszony.
– Használni is tudja?
– Egész jól lőttem a régi időkben, még Nairobiban. Ha az asszony egyedül van, amíg a férje dolgozik, szüksége van a védelemre. A bennszülöttek figyelmeztetés nélkül neked támadnak.
– És ha valaki besurran, feloson a vitorlásra a sötétben?
– Habozás nélkül keresztüllőném.
Az asszony hangja úgy csattant, mint a korbácsütés. Newmannek egy percig sem volt kétséges, beváltaná a szavát. Visszaadta a fegyvert. Az asszony becsúsztatta retiküljébe. Keresztbe tette formás lábait. Beszéd közben le nem vette a szemét a férfiról.
– Látom, a barátját, Tweedet aranyseggű szórakoztatja. Özvegy? Jobb, ha vigyáz magára.
– Aranyseggű?
– Lehet, hogy udvariatlan voltam, de ez a legjobb tulajdonsága – és fel is használja...
– Nem hiszem, hogy Berlin doktort különösebben érdekelnék a nők – váltott témát Newman.
– Rossz a képzelőtehetsége. Tudom persze, a nagy Fehér Atyát adja. második Albert Schweitzer, de szavamra, kedveli a csinos, fiatal lányokat. Majd lát belőlük néhányat a kerti mulatságon. Persze alaposan ellenőrizteti őket, mielőtt fenséges személye elé járulhatnak.
– Ellenőrizteti? Ugye csak viccel?
– Nem szoktam meg, hogy kétségbe vonják a szavaimat. Ha azt mondtam ellenőrizteti, így is gondoltam. A titkárja, Danny Warnings mindent kinyomoz, utánanéz az egész családnak, mielőtt egy lány Berlin közelébe léphetne. Nem is értem, magát miért hívták meg? – jegyezte meg a nő.
– Talán azért, mert egyszer már készítettem vele riportot. Kenya óta tart a barátság a Berlin doktorral?
– Nairobi óta egyetlen szót sem váltottunk vele. Én sem, s a többiek sem. Távol tart minket új életétől.
– Miért?
– Ne tőlem kérdezze. Kenyában sem volt az a kimondott társasági ember, de akkor a bozótkórház lefoglalta minden idejét.
– Azt mondja, már nincs kapcsolata a régiekkel. És Diana Chadwick?
– Aranyseggű az egyetlen kivétel. Évekkel ezelőtt segített neki a kórházban, szerintem akkori barátságuk maradt meg. Figyelmeztetem, meg mielőtt azt hinne, hogy abszolút gonosz vagyok, ez a barátság köztük platói, ahogy mondani szokták. Felállt.
– És most kidobom magát. Hajat kell mosnom, és az a tegnapi rettenetes eset teljesen feldúlt. Látom, Tweednek sikerült elszakadnia Dianától, éppen erre tart. Valószínűleg együtt kelünk át később a szigetre.
Az a komp a Priwall szigetre tartott. Bárka, magas vas falakkal, elől-hátul felhúzott rámpával. A hajó dugig volt emberekkel és vagy féltucat autó is volt a fedélzeten. Az egyik matróz Tweeddel beszélgetett, Newman és Diana a hajó orrában álldogáltak.
– Az a magas épület ott a Hotel Maritim – mondta a matróz. – A tetején a lámpa mutatja az utat a csatornán. Arra pedig a régi világítótorony van – magyarázta.
Tweed úgy becsülte, a szálloda legalább húszemeletes lehet messze a legmagasabb épület Lübeckben vagy Travemündében.
– Azt hiszem, elszabadult egy őrült – folytatta,a matróz. Két lányt megerőszakolt és lemészárolt 24 óra alatt. Ha nem vigyázunk, tönkreteszi a szezont. Hallottam egy csomó nyaraló fizetett és elutazott.
– Honnan tudja, hogy megerőszakolták őket? – kíváncsiskodott Tweed.
– Az egész város ezt beszéli. Most már mennem kell...
A komp lelassított, nekiütközött a partnak. Leengedték az elülső rámpát, az autók lassan kigördültek és megindult a gyalogosok áradata. Tweed is indulni akart, amikor a füle mellett megszólalt egy hang.
– Érdekes, hogy Berlin doktor nem zavartatja magát, bármi is történjék. Az, hogy néhány leányzót feltrancsíroznak, apró kis balesetnek tűnik, ugyebár – mondta Ottó Kuhlmann.
– Maga is hivatalos a fogadásra? – kérdezte Tweed ahogy lesétáltak a hajóról, és elindultak a Mecklenburgerstrassen. Újra megdöbbent a sziget végtelen nyugalmán, a békét sugárzó fasorokon.
– Lehet, hogy később majd tiszteletemet teszem. Maga csak a biztonságával törődjön. Segíts magadon, és az isten is megsegít. Jó mulatást.

 

 

A multaság rögtön a házhoz vezető lépcsőn elkezdődött. Tweed döbbenten látta, hogy Newman felemeli a kezeit, és két őr tapogatja a testét; valószínűleg fegyvert kerestek nála. Egy másik őr Diana kézitáskáját kutatta át. Tweed beállt a sorba és tisztán hallotta Newman hangos megjegyzését:
– Az ördögbe is, nem repülőtéren vagyunk. Hol vannak a fémdetektorok? De ha az amerikai elnököt is idevárják, hát meg kell mondanom, szart sem ér a munkájuk. Hol vannak a kutyák?
Zavar támadt. A sor megállt. Egy alacsony, keménykötcsű, kopasz férfi, a fejebúbja csillogott a napsütésben, odasietett az őrökhöz. Szavait Newmannek címezte.
– Danny Warning vagyok, a biztonsági főnök. Maga kicsoda?
– Newman. Robert Newman. És meghívtak ebbe a cirkuszba, amit maga konferál.
– Mintha kutyákról beszélt volna? – Warning hangja nagyon undok volt.
– Persze. Ki szaglássza ki a robbanószereket? Vagy végezzék tökéletesen munkájukat, vagy álljanak le – Newman rosszmájú megjegyzése nem maradt hatástalan.
Warning egyik emberéhez fordult, akinek egy papírlap és ceruza volt a kezében.
– Robert Newman – vakkontotta.
– Igen uram, rajta van a listán.
– Van magánál valami, amivel a személyazonosságát igazolni tudja? Jogosítvány, útlevél – fordult most Newman felé.
– Egy disznó szemében...
Magas, vékony férfi futott át a pázsiton. Tweed ráébredt, Newman hangját tisztán lehetett hallani a fákkal körülvett házban is. A vékony férfi megragadta Warning karját:
– Rendben, felismertem. Csak semmi heveskedés.
– Nekem el kell végeznem a munkámat – dörögte Danny.
– Berlin doktor küldött. Ne heveskedj! – ismételte.
– Mehet-mondta Warning.
Newman válla mögött visszanézett Dianára, aki furcsa mosollyal figyelte. A férfi maga elé engedte, és teljes hangerővel megszólalt:
– Gyere. Ne izgulj. Ha Danny Warning megpróbál hozzádnyúlni, kiverem a fogait.
Mi az ördögöt csinálsz, gondolta Tweed a sor végén állva.
Látta, Diana előremegy, Newman belekarol és átvezeti a pázsiton. Amikor Tweed a nyitott kapuhoz érkezett megállt, és várta, hogy az őrök megtapogassák. Most vette észre, a vékony embernél kis adóvevő van. Amikor Warning előrelépett, a vékony ember őt is karon ragadta.
– Engedd át Mr. Tweedet. Tiszteletbeli vendég.
– Köszönöm – válaszolta Tweed.
Warning sötét, kifejezéstelen szemei Tweedre tapadtak, aztán pattintott az ujjaval, s a pázsiton sürgölődő pincérek egyike oda sietett.
– Egy pohár pezsgőt uram – karcsú poharat kínált –, vagy Chablis-t esetleg Beaujolais-t?
– Azt hiszem pezsgőt, köszönöm – mondta Tweed, és az enyhe lejtőn terpeszkedő ház felé vette az irányt. Valószínűleg még az első világháború előtt épülhetett, a frissen nyírt pázsiton a vendégsereg kis csoportokban beszélgetett. Newman és Diana közeledett felé.
– Ez meg milyen műsor volt. Bob? – kérdezte hidegen Tweed. – Nem azért jöttünk ide, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet.
– Egy kis teszt. Először is, nem szeretem, ha Berlin doktor gorillái tapogatnak. De leginkább arra voltam kíváncsi, mennyit nyel le. Hogy mennyire szeretné, hogy itt legyünk a vendégei között?
– Zseniálisabb vagy, mint gondoltam – enyhült meg Tweed –, és Ő Fényessége ott fennt van, ha jól látom...
És megpillantották Berlin doktort.
A háromemeletes épületen teljes szélességében végigfutott egy terasz. Széles kőlépcsők vezettek fel a pázsitról; a lépcső alján egy csoport állt, nyilvánvalóan őrök voltak és azért álltak ott, hogy lezárják az utat.
A terasz kellős közepén hatalmas, téglalap alakú asztal terpeszkedett, hófehér abrosz takarta. Mintegy tucatnyi ember ülte körül, kilenc férfi és három csinos lány, két barna és egy vörös. Az asztal távolabbi végén, középen, nagydarab, feketeszakállas férfi foglalt helyet.
Mozdulatlanul ült, szürke barettsapkát húzott a fejébe. Ugyanilyen színű kabátot viselt, igaz csak a vállára vetve, de mégis úgy, hogy szinte egész testét beburkolta, pedig nagyon meleg volt.
Berlin doktor nagy, sötét napszemüveget viselt, és távcsövön keresztül figyelte a kertkaput.
Tweed belekortyolt pezsgőjébe és tovább figyelte a tőle mintegy ötven méternyire üldögélő házigazdát. Newman cinikusan elmosolyodott, amikor megszólalt:
– Egyet meg kell hagyni – remekül szervez.
– Ezt miért mondod? – érdeklődött Diana.
– Kicsit meglepett, milyen gyorsan változik annak a bika Danny Warningnak a viselkedése. Most már látom, mi történik. Azzal a távcsővel Berlin ellát egészen a bejáratig, és a balján ott az adóvevő. Azon adja ki az utasításait, az összes őrt innen irányítja. Neked hogy mentek a dolgok, Tweed?
– Különleges tisztelettel fogadtak.
– Na, most már tudod, hogy miért. Észrevett a távcsövén és ráteszem az összes pénzemet, hogy nem kis színházi látcsővel bámészkodik.
– A „hogyannal” nincs is baj – mondta Tweed elgondolkozva, – a „miértre” lennék igazándiból kíváncsi. Miért hívott meg, miért fontos neki, hogy lásson?
– Talán inkább azt akarja, hogy te lásd őt – jegyezte meg Diana viccesen.
– Ennél közelebb nem mehetünk – morogta Newman.
A pázsiton cövekekre kifeszített kötél osztotta meg a teret. Az elkerített részen nem voltak vendégek, viszont annál több civilruhás őr és testőr sétált fel alá.
– Arra gondoltam – szólalt meg újra Newman, – azért vizsgáltak át olyan alaposan, nehogy fényképezőgépet csempésszek be magammal. Te mondtad Diana, nem szereti, ha lefényképezik.
Beszélgetés közben lassan elvegyültek a vendégseregben.
– Szégyenlős. Utálja a nyilvánosságot, nagyon kevés kép készült róla. Még nekem sem engedi meg, hogy lakapjam. Elvesztettük Twedet – jegyezte meg hirtelen.
Tweed még mindig ott állt, ahol utoljára beszéltek vele. Udvarias kis kortyokat ivott a pezsgőjéből, de szemmel láthatóan a ház kötötte le a figyelmét. Berlin doktort bámulta. A házigazda elfordította a távcsövet és most egyenesen Tweedet vette célba. A férfi nem jött zavarba, hanem mereven visszanézett.
Azonkívül, hogy időnként elfordította a távcsövet, Berlin jóformán mozdulatlan maradt. Az asztalnál ülők beszélgettek, ittak és újra töltötték poharaikat, ettek, és szemlátomást remekül érezték magukat. Berlin letette a távcsövet, de még mindig Tweedet bámulta. A kezeit két hatalmas kávéskanna takarta.
Ilyen távolból nem lehetett jól kivenni az arcvonásait. A szakáll csak nehezítette a helyzetet. Tweed furcsállotta, hogy a férfi nem mozdul, közben ő maga is hasonló mozdulatlanságba dermedt. Senki nem volt körülötte, ott állt és a teraszra bámult, egyik keze a zsebében, a másikban a pezsgőspohár.
Érezte, egy puha kéz megfogja a karját és anélkül, hogy hátrapillantott volna, tudta, ez csak Diana lehet. Az asszony kedvesen megbökte, hogy jöjjön vele.
Tweed még egy pillanatot várt,a teraszt nézte. Karjához hozzáért az asszony melle Gyere Tweedy – súgta.
Hagyta, hogy Diana elvezesse, át a tömegen amíg a magányosan álldogáló, feszült Newmanhoz nem értek. Az újságírót szemmel látható megkönnyebbülés öntötte el, amikor észrevette a barátját.
– Itt van – mondta Diana. – Megmentettem. Most már biztonságban van.
– Biztonságban? Mi az ördögről beszéltek?
– Nem vetted észre, hogy ahogy ott álltái egyedül a tisztás közepén te voltál a világ legideálisabb célpontja?
– Micsoda szamárság – válaszolta ingerülten Tweed. Lassan eltelt a forró, levegőtlen délután. A pincérek végetérhetetlenül hordták körbe a borospoharakkal megrakott tálcákat. Tweed a többi vendéget figyelte. Elegánsan öltözött hölgyek és urak. Középosztály, de ezekben a napokban Nyugat-Németország maga volt a hatalmas középosztály. Helyi üzletemberek és kereskedők a feleségeikkel. Bizonyára itt van néhány marcipánkirály is. Lübeck híres a marcipánjáról.
Néhány arc ismerősnek tűnt, akkor láthatta őket, amikor a kikötőben sétálgatott. A hajós banda, de sehol a régi kenyaiak.
– Jópofa, nem? – szólalt meg Diana. – Imádom a partikat.
– Egy vagyonba kerülhetett – válaszolta Tweed. – Honnan van Berlin doktornak ennyi pénze?
– Különböző társaságok támogatják. A menekültek megsegítésére adnak. A legtöbb vendég ilyen vagy olyan formában tagja valamelyik társaságnak. Jól érzik magukat, van pénzük, és néha adnak valamit a náluk szerencsétlenebbeknek.
– Kíváncsi vagyok, ellenőrzi-e valaki az üzleti könyveit?
– Jaj de cinikus vagy.
Pontosan hat óra volt, amikor a parti hirtelen riadalommal végetért.
Ők hárman a bejárati kapuhoz közel álldogáltak – a kapu egyébként zárva volt, amikor a kocsisor érkezett. A kapu jobb szárnyát maga Kuhlmann tépte fel, mögötte civilruhás rendőrök serege.
Danny Warning megkísérelte feltartóztatni őket. Kuhlmann odanyomta az őr bulldogarcához az igazolványát. Durván odébb lökte és parancsokat osztogatott.
– Ez magánterület – tiltakozott Warning.
– És ez pedig – Kuhlmann egy darab papírt tartott elé, – a házkutatási parancs. Álljon el az utamból, mert letartóztatom.
A vendégsereg felszisszent, minden arc Kuhlmann felé fordult. A nyomozó a füvön át a ház felé masírozott. Egy kézmozdulattal maga után hívta Tweedet, Newmant és Dianát. Az emberei szétszóródtak, és felvették a vendégek adatait.
Átvágtak a tömegen. Tweed megállt amikor Kuhlmann vadul letépte a kifeszített kötelet. Newmant és Dianát a karjuknál fogva visszatartotta, amikor Kuhlmann átvágott a szabaddá vált pázsiton.
– Odanézzetek – kiáltotta Tweed – a terasz...
Berlin doktor különleges vendégei meg mindig az asztalnál ültek, Kuhlmannt figyelték. De az asztalfő üres volt. Berlin doktor székén nem ült senki.
– Diana – Tweed hangja sürgető volt – van itt másik kijárat is?
– Csak a pázsit menti autóút.
Amikor az asszony megszólalt, már hallani lehetett a felzúgó autómotort, aztán a kocsi elhúzott a fák mögötti út irányába, és eltűnt a Meeklenburgerstrassén.
Tweed a kapu felé rohant, Diana csodálkozva nézte, milyen hihetetlen gyorsasággal mozog a férfi. Newman Tweed nyomába eredt, Diana sem tehetett mást, követte a két férfit.
Tweed akkor ért a kapuhoz, amikor a fekete Mercedes, fényvisszaverő ablakai szorosan bezárva, kivágott az útról, elrobogott a kapu előtt és a komp irányába száguldott. Tweed rohant az autó után, és magában hálát adott az istennek, hogy a szafári zakó van rajta. Rohant, rohant, és messziről látta, a komp elindul.
Lelassított, egyenletesen mozgott, de hatalmas lépesekkel hagyta maga mögött a távot.
Még éppen időben érkezett, hogy megpillanthassa a Mercedest, amint felgördül a kompra. Tovább rohant. A kormánynál ülő férfisziluett megfordult, hátranézett. Tweednek az volt a benyomása, hogy a férfin barettsapka van és fekete a szakálla. Berlin doktor picit intett, aztán felhúzták a rámpát és a komp elindult Travemündébe.
Tweed megállt, s hangosan káromkodott. Lihegve próbált több levegőhöz jutni.
Diana és Newman ekkor érték utól.
– Meglépett – Tweed letörülte az izzadságot a homlokáról.
– Miért vagy ennyire dühös? – kérdezte Diana.
– Az a rohadék integetett nekem. De nem ez a baj. Ismerem. Már láttam valahol.
Beszélgettem vele. Egészen biztos vagyok benne.
– De az lehetetlen – tiltakozott Newman.
– Ismerem – ismételte makacsul Tweed. – Az a kis intés, integető mozdulat. Adjatok egy kis időt, és az eszembe jut, hol láttam már.
Csak akkor szálltak fel a kompra, amikor az visszaért Travemündéből. Diana a korláthoz sétált, összekulcsolta a karjait és Travemündét bámulta. Tweed hátul maradt Newmannel.
– Hagyjuk egyedül – mondta. – Valami nagyon elszomorította vagy nyugtalanítja. Amikor partot érünk, visszakísérdm a Südwindre. Délután mondott valami nagyon fontosat, de a fene egye meg, nem emlékszem rá, mit. Talán ha beszélgetek vele, eszembe jut.
– Mindenesetre kedvel téged – jegyezete meg szárazon Newman.
– És te mivel töltöd az időt?
– Megígértem Ann Grayle-nek, hogy beszámolok a délutánról.
– Akkor teljesítsd a kötelességedet – válaszolta Tweed kifejezéstelen arccal.
– Észrevette, hogy Newman másképp viselkedik a nőkkel, amióta visszatért Párizsból. Azalatt az egy év alatt, ameddig külföldön volt – ezt Newman mesélte Tweednek –, magányosan csavargótt Franciaországban, és megpróbálta elfelejteni azt, hogyan ölték meg a feleségét Észtországban. Asszonyokkal semmi dolga nem volt ez alatt az idő alatt. Most lassanként visszatér a normális kerékvágásba, legalábbis ezt bizonyítja az Ann Grayle-lel való kapcsolata.
– Szerinted miért csinálta ezt a rohamot Kuhlmann? – kérdezte a riporter.
– Fogalmam sincs. Egy biztos, a legjobb formáját hozta, a meglepetés erejét a végsőkig kiaknázta. Remek időzítés.
– Nem tudlak követni...
– Délután hatkor. A csúcsponton. Hagyta, hogy a parti menjen a maga útján. Mindenki, még az őrök is, nyugodt volt, feloldódott. Kuhlmann akkor támadott, amikor a legsebezhetőbbek voltak. És ide kell érteni a vendégeket is.
Tweed most már nem beszélt, amíg a komp le nem lassított. Közeledett a kikötés. Amikor már majdnem partot értek, megszólalt, mintegy odavetette, mellékesen:
– Kérlek, derítsd ki, honnan van Dianának pénze!
– Ann Grayle erre igen remek magyarázatot adott.
– Beszélj azzal a férfival, akivel Ann-nál találkoztunk. Bennel. Most el kell mennem, találkozzunk a Jensenben.
Diana a leeresztett rámpa mellett várt rá. Szeles karimájú kalapja alatt arca még a szokásosnál is sápadtabb volt. Tweed érzte, mennyire feszült a nő. Forróság volt, sütött a nap, a kövekből áradt az egész nap felgyűlt meleg.
– Visszajössz velem a hajóra. Tweedy?
– Persze, beszélgethetnénk. Egy kicsit hirtelen fejeződött be ez a parti.
– Én tehetek róla! Majd a hajón elmagyarázom.
– Pezsgő? – kérdezte, amikor felértek a jachtra.
– Remek ötlet! Tele vagy remek ötletekkel – Tweed úgy beszélt, mint egy jóságos nagybácsi. – Majd kinyitom az üveget, akkor nem kerül a fele a padlóra, ahelyett, hogy mi innánk meg.
Követte az asszonyt a konyhába vezető lépcsőn, Diana kinyitotta a hűtőt, kivette az üveget és alaposan megszemlélte.
– Don Perignon? Megfelel?
Tweed átvette az üveget és elkezdte bontogatni a csomagolást. Diana poharakat tett a konyhapultra, átment a heverőhöz, lekuporodott, lábát maga alá húzta, úgy ült ott, mint egy kényes cica.
– Né – mondta, – egy boríték a szekrényajtónál. Légy oly drága és nyisd ki.
Tweed már észrevette a borítékot. Drága papír, az asszony nevét nagybetűkkel gépelték: DIANA CHADWICK. Kinyitotta az üveget, töltött a két pohárba és odavitte a heverőhöz. Az asszony kicsit arrébb húzódott.
– Ülj ide. Egy kicsit ideges vagyok.
– Hajts le egy korttyal. Remekül fogod magad érezni. Csirió!
– Csirió!
Egy hajtásra kiitta a poharat. A férfi újra töltött, ennek már csak a fele csúszott le azonnal. Sötétkék szemeibe visszatért a ragyogás.
– Akkor most elmondom. Egy nagyon szigorú rendőr járt ma nálam, kora reggel. Szigorú, de nekem tetszett. Kuhlmannak hívják. Valami emberi erőműre emlékeztetett. Kaphatok még?
– Azért van.
– Nagyon okos ez a Kuhlmann. Senki más nem tudott volna rábeszélni, hogy elmondjam neki, amit elmondtam.
– És mit mondtál?
– Arról a gumicsónakról beszeltem. Hallottam, hogy a strandról a szigetre ment, éjfél után.
– Mondtam, hogy el kell mondanod a rendőrségnek!
– Tudom. – Egy zsebkendővel játszadozott. HirtelenTweedre nézett. – Azt is elmondtam, Berlin doktornak olyan gumicsónakja van, amire utólag szereltetett motort. És az a csónak, amelyiket én láttam, arra tartott, ahol Berlin köti ki a sajátját. Biztos, hogy ezért verte szét a rendőrség a partit, és most rettenetesen érzem magamat.
– De hát rengeteg embernek lehet ilyen csónakja.
– Én is ezt gondolom – ivott még a pezsgőből. Már látszott rajta az ital hatása.
– Nézzük meg a leveledet – mondta Tweed gyorsan. Háttal állt az asszonynak, hogy ne látszék, mit csinál. Felvette a borítékot. Szerencsére nem jól ragasztották le, és könnyen kinyílt. Kivette az összehajtott papírlapot, óvatosan tartotta az ujja között, kinyitotta és elolvasta a szemmelláthatóan sietősen s hibásan gépelt rövid üzenetet. Még az aláírást is géppel írták! Aztán felolvasta:
„Kis ideig odaleszek. Vigyázz a Südwindre. A kiadásokat a bankom fedezi. Berlin”
Tweed a válla felett hátraszólt.
– Megtarthatom?
– Miért ne?
A férfi a borítékba csúsztatta az összehajtogatott papírt, és a mellényzscbébe tette. Amikor visszafordult, az asszony hanyattdőlt a kanapén, feje a díszpárnákon nyugodott, a kabin plafonját bámulta. Tweed melle ült.
– Diana, ezt nem egészen értem. Már korábban le kellett gépelnie és idehoznia, ami azt jelenti tudta, hogy el fog utazni...
– Nem feltétlenül. Abban a nagy Mercedesben minden van, amit csak el tudsz képzelni, írólap, kis hordozható írógép. Legépelhette akkor is, mikor a kompon volt, aztán odaadta egyik emberének, kitette a pasast amikor szárazföldet értek, és amíg mi arra vártunk, hogy a komp visszatérjen, idehozta.
– Tud gépelni?
— Igen. Utasításait mindig gépeli. Álmos szemekkel figyelte a férfit. – Sok olyan dolgot tud, amit az emberek el sem képzelnének. Nagyon jól zongorázik. Chopin a kedvence. Maradj velem éjszakára. Tweedy.
– Gondoltam rá én is – a férfi hangja száraz volt. – Két gyilkosság a közelben – és te is szőke vagy, mint azok a szerencsétlen lányok. Egyetlen éjszakát sem tölthetsz itt a hajón. Visszajössz velem a Jensenbe, és a szobádban alszol. Világos?
– Jó tudni, hogy van aki törődik az emberrel. Érzem. Úgy lesz, ahogy mondod.
– Akkor keressük meg Newmant, és visszamegyünk Lübeckbe.
– Előbb végezzünk az üveggel.
Diana kinyújtotta a jobb lábát és könnyedén a férfi ölébe tette. Tweed szinte öntudatlanul simogatni kezdte a bokáját, aztán megrázta a fejét. Diana felemelkedett, és a férfi felé fordult.
– Nagyon kedvellek Diana, de teljesen elfoglal a munkám. Muszáj elvégeznem. És nős vagyok...
– Bob azt mondta, külön éltek már régóta.
– Newman túl sokat beszél. Igyuk meg a pezsgőt és gyerünk.
– Mi a munkád? Biztosítási üzlet? Azokon segítesz, akiket elraboltak, vagy akiket elrabolhatnak? Gazdag emberek...
– Így van, de nem beszélhetek a munkámról. Remélem megérted. Igyál, és menjünk.
Newmant Ann Grayle hajójának fedélzeten találták. Diana a parton várt, távol tartotta magát a „Grayle-nőtől”, ahogy az özvegyet nevezte.
Röpke séta, és már ott voltak a Travemündei állomáson. Felszálltak a vonatra. A fülkében Diana a sarokban kucorgott, kibámult az ablakon.
– Nyugtalan – magyarázta Tweed, és beszámolt a levélről, meg a gumicsónakról, mindarról, amit Diana Kuhlmannak is elmondott.
– Rengeteg embernek lehet olyan csónakja – érvelt Newman. – Magam is láttam vagy egy tucatnyit.
– Én is ezt mondtam neki, de valamit titkol, legalábbis előlem. Kuhlmann-nak elmondhatta, ezért volt a riadó. Mindenesetre Berlin doktor most egy kis időre kivonja magát a forgalomból. Eszembe jutott, mi volt az a fontos, amit Diana mondott!
– Na és, mi volt az?
– Majd később.
Tweed észrevette, Diana feláll és feléjük közeledik. Mintha kicserélték volna, könnyedén lépegetett, visszatért csúfondáros évődő hangulata. Leült Tweeddel szembe.
– Sajnálom-mondta.
– Mit?
– Hogy olyan neveletlen voltam. Félrevonultam. De a fekete kutya ott lihegett a hátam mögött, ugye így mondta Churchill? Valami könyvben olvastam. Döntenem kellett...
– Nincs okod bocsánatot kérni – nyugtatta meg Tweed. Nem akarod elmondani, hogyan döntöttél?
– De. Többet mondtam Kuhlmann-nak, mint neked. Ezért volt lelkiismeret-furdalásom. Azt hiszem mindkettőtöknek tudnia kell, különösen az után, ami ma történt – most, hogy Berlin oly rohanvást távozott.
– Csak nem akart találkozni a rendőrökkel – jegyezte meg Tweed.
– Mondtam ugye, hogy Kuhlmann nagyon meggyőző tud lenni. Elmondtam neki, hogy felhívtam Berlin doktort telefonon, még éjfél előtt. Soha nem fekszik le korán. Még régen, Kenyában szokott hozzá az éjszakázáshoz.
Elbizonytalanodott, lesütötte a szemét. Tweed ránézett Newmanre, nehogy a riporter megszólaljon. Diana kért egy cigarettát, meggyújtotta és mélyen leszívta a füstöt. Egyenesen Tweedre nézett.
– Nem vette fel a kagylót. A privát számát hívtam, ami közvetlenül a dolgozószobájában cseng.
– Lehet, hogy valahol másutt volt. Elég nagy a ház.
– Pontosan ezt mondta Kuhlmann is. De aztán a ház másik számát tárcsáztam.
Danny Warning vette fel. Kértem Berlint, azt válaszolta, a dolgozószobájában van, és nem akarja, hogy bárki is zavarja. Jaj istenem, biztos nincs igazam...
– A tények azok tények. Ez azt bizonyítja, hogy Berlin nem volt otthon abban az időben, amikor Iris Hansent meggyilkolták a strandon.

 

 

Visszarepülök Londonba – közölte váratlanul Tweed. – A legnagyobb titokban. Csak akkor tudják meg hogy ott vagyok, amikor besétálok a Park Crescentbe, a főbejáraton.
Határozott, lassú lépesekkel sétált fel s alá a szállodaszobában. A hangjában annyi keménység volt, hogy az megdöbbentette Newmant.
– Mit történt? – kérdezte. – Én is veled utazom!
– Te nem! Itt maradsz, és le nem veszed a szemedet Diana Chadvickról. Holnap az expresszel Hamburgba megyek, a főpályaudvarról egyenesen a reptérre, megveszem a jegyet és az első géppel elutazom.
– Megint csak megkérdezem, mi ez a hirtelen pálfordulás? Úgy tudom, ide azért jöttél, mert meg voltál győződve, hogy valaki csapdát állított neked, az orrodnál fogva vezetnek, és magad akartad felderíteni az egerfogót.
– Olyan dolgokat tudtam meg, amelyek rádöbbentettek, hogy sokkal vészesebb a helyzet, mint azt gondoltam. Ez a legrettcnetesebb, legfenyegetőbb katasztrófa, amit a Park Crescent valaha is megtapasztalt. Legalábbis azóta, amióta én szolgálatban vagyok. Ha igazam van – és adja isten, hogy tévedjek –, egyszerűen nem is tudom, hogyan lehet ezt a helyzetet botrány nélkül megúszni. Ne kérdezz. Lehet, talán, esetleg tévedhetek.
– Azt mondtad – felelte csendesen Newman –, megmondod, mi volt az a fontos dolog, amit Diana mondott.
– Azt mondta, figyelj: „vagy azért, hogy te láthasd őt”. Akkor mondta, amikor éppen nem értettem, miért akar engem látni Berlin doktor. Ő meg megmutatta a dolgok másik oldalát.
– Rébuszokban beszélsz!
– Egy igazi, nagy rejtvényről beszélek – Tweed leült, nyugodt hangon folytatta.
– Bob, mit derítettél ki Dianáról? Miből él?
– Ann Grayle újra elkezdte az Aranyseggű történeteket, de leállítottam. Ő meg nem piszkálta tovább hanem elmondta, komolyan azt hiszi, hogy Dianát Berlin pénzeli, járadékot ad neki. Sokkal többet, mint amennyi a megélhetéséhez kell. Diana vigyáz a Südwindre és a másik hajójára is, a Nordseere, ez Priwall szigetnél horgonyoz, nem messze a komptól. Ann meg is mutatta a térképen.
Átnyújtotta Tweednek a térképet.
– Egy másik hajó. Mekkora?
– Nagyon nagy. A Südwind ikertestvére. Nagy távolságot tud megtenni, még erős viharban is. Bármelyik hajót választja, mindig maga vezet. Ilyen ez a Berlin. Sokszor hosszú időre eltűnik, senki nem tudja, hol van ilyenkor. Ann egyik barátja megesküdött, hogy egyszer Oslo környékén látta.
– És mit csinál ez időben?
– Különböző európai szervezetekkel áll kapcsolatban, őket keresi fel. Anyagilag támogatják a menekültekkel kapcsolatos tevékenységét. Skandináviában rengeteg ilyen szervezet van, annak idején velük magam is találkoztam.
– És ki fizeti a Priwall szigeti kis kastélyt, meg ezt a két hatalmas hajót? Az ilyesmi zabálja a pénzt, még ha a kikötőben állnak, akkor is rengetegbe kerülnek.
– Jótékonysági intézmények és szervezetek. Ann azt mondja. Berlin doktor hipnotikus erővel bír, még az Államokban is vannak kapcsolatai. Igazi nagyhatalom.
Tweed nagyon boldogtalannak látszott.
– Amit itt most elmondtál, az az én elképzelésemet támasztja alá. Pedig én azt szerettem volna, ha nincs igazam. Egyszerűen egyetlen percre sem veszítheted szem elöl Dianát. Ne felejtsd el, szőke!
– Meddig maradsz távol?
– Csak néhány napig, legalábbis így tervezem. Senki nem tudhatja, hova utaztam. Ha nagy nyomás alatt lennél, mondd azt, Koppenhágában vagyok. És egyetlen ember van, aki az igazat semmiképpen sem tudhatja meg: Otto Kuhlmann.
– Miért éppen Kuhlmann?
– Mert egyetlen ember van, aki biztosan ott volt Frankfurtban, amikor azt a holland lányt kinyírták, és itt volt, amikor meggyilkolták Heléna Andersent és Iris Hansent.
– És ki ő?
– Otto Kuhlmann.

 

 

Az akció eredménytelen volt-jelentette Markus Wolf Liszenko tábornoknak Lipcsében.
– Hogyhogy? Térjen már a tárgyra!
– Munzel megtámadta Tweedet. Egyenesen nekiment. Szokott ilyet csinálni, felméri az ellenséget. A támadás eredménytelen volt. mert megjelent az angol tudósító. Bob Newman.
– Szóval Tweed még él. Ezt akarja ilyen körülményes módon beadni?
– Igen, Tweed még él. Egyelőre! De a megsemmisítése a tervek szerint meg fog történni.
– Hülyék! – Liszenko meg sem kísérelte leplezni rettenetes dühét.
– Nekem vissza kell repülnöm Moszkvába, hogy jelentést tegyek Gorbacsov elvtársnak! Nem lesz elragadtatva, abban bizonyos vagyok!
– Adja át Gorbacsov elvtársnak legmelegebb üdvözletemet.
– Na ettől aztán ő lesz a Szovjetunió legboldogabb embere! Azt hiszem, Munzel helyett valaki más, hatékonyabb ügynököt kellene kerítenünk.
Wolf levette szarukeretes szemüveget és Liszenkóra bámult. Az orosz dühkitörése nem hatott rá, szemüvege szárát rágcsálta, aztán beszélni kezdett.
– Munzel a legjobb. És ezt a Főtitkár is tudja. Amíg maga nincs itt, folytatjuk a terv kivitelezését, a következő lépcsőfokra lépünk, ahogy eredetileg is terveztük.
– Nem maradok sokáig – fenyegetés bujkált Liszenko hangjában. – És mit gondol, mire jut? Valami még nagyon zavar. Mondtam, hogy Munzel egy szadista. Maga szerint ki a felelős azoknak a lányoknak a legyilkolásáért? Tudja, a két szőke Travemündében.
– Nem tudom elképzelni, hogy állományom egyik embere ilyen botrányba keveredhetne.
– Belekeveredni!?! A fenébe is, ha Munzel volt, és ha Tweed ezt bizonyítani tudja, leleplezi! El tudja képzelni, mekkora propagandát lehet ebből csinálni?
– Ez nem történhet meg.
– Nagyon megnyugtató ez a kijelentése – gúnyolódott Liszenko. – De sajnos nem hagyhatom ennyiben a dolgot!
– Ezt hogy érti? – kérdezte Wolf, és felemelkedett a székről. Felvette a szemüvegét, úgy méregette az oroszt. Valódi kenyértörésre kerülhet sor, ezt mindketten érezték. Liszenko nem volt hajlandó engedni. Ököllel az asztalra csapott:
– Balkán itt van a közelben! Lépjen vele kapcsolatba. Utasítsa, hogy minden lehetséges eszközzel derítsen fényt a gyilkosságokra. Az összes fejleményről jelentést kérek Moszkvába, értette?
– Ha ragaszkodik hozzá...
– Nem ragaszkodom, parancsolom!
– És megengedi, hogy elmondjam a terv következő lépését?
– Siessen – Liszenko az óráját nézte. – Lekésem a gépemet.
– Már küldtem utasítást Munzelnek. Egy rövid időre kivonta magát a forgalomból.
– Milyen utasításokat?
– Meg kell ölnie Newmant, Tweed testőrét. Aztán végeznie kell Tweeddel. Ha lehet, egyszerre kell elvégeznie a két munkát. Mindegyik úgy néz majd ki, mintha baleset történt volna. Kettős baleset, a véletlenek játéka.
– Kerítse elő Balkánt, és járjon utána a szőkék gyilkosának mondta Liszenko és kisietett a szobából.

 

 

A taxi, amelyik Tweedet és Newmant a pályaudvarra vitte, bekanyarodott a rendőrség épülete elé. Tweed még a szállodából felhívta Kuhlmannt, és a nyomozó az épület halljában várta két vendéget.
– Használhatja a biztonsági telefont – mondta a német, ahogy a lift felé ballagtak. – Newman és én majd a kantinban várjuk, mint múltkor.
Tweed belépett az ismerős szobába, és leült az asztalhoz. Egy pillanatig gondolkodott, aztán tárcsázott. Elsőnek Monicát hívta az irodában. A lány szinte azonnal felvette a kagylót.
– Itt Hadrianus beszel, Monica. Van valami fejlemény? Ez biztonságos vonal, nyugodtan beszélhet.
– Semmi említésre méltó, hacsak az nem, hogy senki sem jelentkezett. Furcsállom, és meg kell mondanom, kicsit idegesít is. Jó hallani a hangját.
– Igen, szerintem is szokatlan, hogy egyikük sem telefonált. De beleillik az elméletembe. Már jól haladok, úgyhogy ne aggódjon – nyugtatta meg beosztottját.
– Utasítás?
– Van. Visszajövök, de senki sem tudhatja meg. És valami nagyon sürgős. Kerítse elő a négy vezért. Utasítsa őket, azonnal térjenek vissza Londonba. Holnapután reggel kilenckor legyenek az irodámban.
– Mind a négyen? Ebből gondok lehetnek!
– Azt mondtam, sürgős. Meg kell őket találni, és jönniük kell!
– Úgy lesz. Vigyázzon magára.
Tweed letette a kagylót. Mielőtt kiment, mélyet lélegzett és rendezte arcvonásait. Amikor az ajtót kinyitotta, már újra a nyugodt, rendíthetetlen Tweed lépett ki az ajtón. Besétált a kantinba, ahol Newman és Kuhlmann kávéztak.
– Minden rendben? – érdeklődött a német.
– Bizonyos fokig igen. Jobb, ha indulunk. És kösz a telefont.
– Kuhlmann-nak van valami mondandója – vágott közbe Newman.
– Igen?
– Berlin doktor visszatért a házába, amint véget ért a házkutatás, azaz amikor mindannyian elmentünk. Ezt a travemündei rendőrség közölte velem.
– Kihallgatja?
– Nincs rá felhatalmazásom. Nem mehetek vissza. Csak annyit engedtek meg, hogy kutassam át a házat, és írjam fel az összes vendég nevét. Azért találtunk valami érdekeset is. A könyvtárszobában a polcon, jó mélyen a könyvek mögött eldugtak egy nagyteljesítményű adóvevőt. Egészen Kalinyingrádig lehet vele dolgozni. Tudja, véletlenül éppen ott van egy fontos szovjet kommunikációs bázis.
– Illegális? Azt mondta elrejtették – jegyezte meg Tweed.
– Egyáltalán nem. Danny Warning, az a biztonsági majom azt mondta, nagyon értékes készülék, el kellett rejteni a betörők elől. – Szivarra gyújtott. – Nem tetszik nekem ez a Warning, de ennél többet nem tehetek!
– Jutott valamire Kurt Franekkal kapcsolatban? – érdeklődött Tweed.
– Ha megtaláltam volna, ami sajnos nem sikerült, akkor sem tehettem volna semmit. Senki sem ismerte fel teljes bizonyossággal. A Movenpickből kijelentkezett, eltűnt bérelt BMW-jével együtt. Viszlát.
Ott álltak az épület előtt és várták a taxit. Meleg párás este volt. Tweed a sötétbe bámult, aztán megszólalt:
– Nagyon vigyázz Dianára, Bob. Lehet, hogy ő a kulcsa ennek a rejtélynek. Fergusson, Palewski, Berlin, és talán meg valami fontosabb dologban is segíthet.
– Ha már ennyire aggódsz miatta, nem mondanád meg pontosan miért?
– Lehet, hogy tanúként jól jön majd. Ő lehet a tanú.
A következő reggel, miután becsomagolt, Tweed felhívta Kuhlmannt az irodájában.
A német nagyon türelmetlen volt.
– Épp most küldtem valakit északra, Franek után. Mi a baj?
– Csak szerettem volna tudni, vannak-e fejlemények a Berlin ügyben?
– Mi maga, jövőbe látó? Újra eltűnt. Ma, korán reggel. A lübecki reptérig követtük. Hamburg-Hannover felé repült.
– Kösz, akkor nem is tartom fel tovább.
Tweed lerakta a kagylót, Newmanre nézett, aki az egyik karosszékben terpeszkedett, és tapsolt.
– Nagyon elégedettnek látszol – vigyorgott Tweedre.
– Nem igazán. Kuhlmann most mondta, hogy Berlin elrepült Lübeckből. Azt a magánrepülő-teret, amit mutattam a térképen, majd meg kell nézni ha visszajöttünk. Mit csinálsz ma?
– Diana nyugtalan, ingerült, ki akar menni Travemündébe. Nem rossz ötlet. Válthatnék egy két szót azzal a Bennel, talán most egyedül lesz.
– Ugye nem felejtetted el, hogy senki nem tudhatja, elmegyek az NSZK-ból?
– Nagyon óvatos vagy ebben a szafári zakóban. Elkísérlek a pályaudvarra. Diana majd megvárja, amíg visszajövök. Ne aggódj.
A pályaudvaron Tweed beállt a sorba. Egy lompos alak sétált mögé. Newman látszólag elmélyülten olvasta az újságot, közben azon töprengett, hol is látta már ezt az alakot.
Tweed Bonnig szóló elsőosztályú jegyet vett. Kisietett a peronra, kezében kis fehér útitáska volt. Newman tovább figyelte a lompos férfit, ő is megvette a jegyét, aztán egy telefonfülkéhez sietett. A fülkében Martin Vollmer altonai számát hívta. Vollmer azonnal felvette a kagylót.
– Gustav vagyok – mutatkozott be a férfi torokhangon. Tweed Lübeckben vonatra szállt. Bonnig vett jegyet. Ezután néhány szóval pontosan leírta Tweedet.
– Jó. Értesítem Balkánt, és jelentem Hamburgnak is – jött a nyugtázás.
Newman követte a lump emberkét, aki a jegyet a zsebébe süllyesztette. Kisétált a pályaudvarról, beszállt egy BMW-be és elment. Newmannek most jutott eszébe, hol látta ezt az alakot. Danny Warning egyik embere, Wolf.
A telefondrótok felizzottak: Tweed Bonnba megy, Bonnba megy, Bonnba megy...
A Hamburg expresszen Tweed talált egy üres fülkét. Az egész vonat csendes volt. Fogta a hatalmas fehér utazótáskát, amit előző nap vett Lübeckben, és kiment a WC-re. Magára zárta az ajtót. Bent a fehér táskából kivett egy kisebb, kék táskát és kinyitotta. Fantasztikus akrobatamutatvánnyal átöltözött, most már kék öltöny feszült rajta.
A szafári zakót és a trópusi nadrágot betette a fehér táskába. Kinyitotta az ajtót és kikukucskált. A folyosó üres volt. Lehúzta az ablakot és várt. A vonat folyóparthoz érkezett, part tetején vadnövények virítottak, lent elhagyott mező nyújtózott. Nagy lendületet vett, és kidobta a fehér táskát. Hangos puffanással a virágok közé esett. Tweed becsukta az ablakot, visszament a vécébe a kék táskájáért aztán elindult a kupé felé.
Hamburg, főpályaudvar. Martin Vollmer ugyanazon a hídon állt, ahonnan a valamikor ideérkező Twedet leste. Most is őrá várt. Magában mormogott: szafári zakó, trópusi nadrág, fehér táska... Figyelte a peront. Megérkezett a lübecki gyors. Maroknyi utas indult a mozgólépcsők irányába. Vollmer megrázta a fejét. A vonat elindult. Elsétált a legközelebbi telefonfülkéhez.
– Itt Martin. Tweed a vonaton van, Bonnba megy.
Tweed volt az első utas, aki kiszállt. A szokásosnál gyorsabban járt és a szemüvegét is levette. Felment a lépcsőn, taxit keresett.
– A repülőtérre – mondta a sofőrnek, azzal kényelmesen hátradőlt az ülésen.
Kétszer is hátrapillantott. A kocsi a széles gyorsforgalmi úton gyorsan haladt a repülőtér felé, senki sem követte.
Tweed tudta, hogy keresik. Valószínűleg az NDK-s Markus Wolf kedvenc módszerét alkalmazzák, a békaugrást. A megfigyelt egyén útvonalán minden állomáson van valaki, aki ellenőrzi, az alany kiszállt-e a vonatból. A megfigyelőket nem lehet észrevenni a pályaudvar forgatagában. Persze ez csak akkor működik, ha a megfigyelt személy valóban azon az útvonalon utazik, amit a megfigyelők feltételeznek. És ha útközben nem öltözik át.
A repülőtéren megvette az első osztályú jegyet Londonig. A Lufthansa 042-es járata 13 óra 40-kor indult, és helyi idő szerint 14 óra 05-kor érkezett.
Huszonnégy órával az emberei előtt érkezik Londonba. Még senki nem várja. Rengeteg dolgot kell elintéznie másnap reggel kilencig, amikorra összehívta a részlegvezetőket. Remélte, a tervei közt szereplő egyik megbeszélés igazán hasznos lesz.
– Ember, hát te meg honnan keveredtél ide? Nem vártunk, csak holnapra!
Muszáj volt belebotlania Howardba, ahogy belépett a Park Crescenti irodába!
Tweed magában káromkodott, Howard pedig kedélyesen ballagott mellette fel a lépcsőkön, be az irodába. Monica felnézett az asztala mögött és elbámult. Tweed felakasztotta ballonját és íróasztala mögé telepedett. Howard becsukta maga mögött az ajtót és félfenékkel Tweed asztalára ereszkedett, összefonta karjait ésTweedre pillantott.
– Ha szabad kérdeznem, mi ez a baromság, hogy begyűjtöd mind a négy szektorvezetőt? Kongresszust tartasz?
– Ez alapvető része a tervemnek, ki kell szűrnöm azt, aki nem illik ide.
– Világos! Természetesen – Howard már felemelt hangon beszélt – annak idején te magad választottad ki azt, akitől most meg kell szabadulnunk!
– Éppen ezért olyan nagy a felelőssegem ebben az ügyben vágott vissza Tweed.
– Fantasztikusan finoman fogalmazol. Én úgy mondanám, a tőkén van a fejed.
– Na, ebből elég – állt fel Tweed. Hihetetlen önuralommal fogta magát vissza. – Ismétlem, vállalom a teljes felelősseget, de a fenébe is, a leckeztetést nem tűröm. Ha elfelejtetted volna, te is ellenőrizted a négy emberről kapott jelentéseket.
– Jutottál valamire az NSZK-ban? – Howard felemelkedett Tweed asztaláról és mereven állt. – Nem szívesen teszem, de emlékeztetnem kell rá, hogy a helyiségben egy alkalmazott is jelen van – morogta, és Monicára nézett.
– Rangidős. Régebb óta van itt, mint te. Ami az NSZK-t illeti, nem sokat találtam. Nem tartunk még a végjátszmánál.
Howard selyemzsebkendőjével megtörölte sasorrát, aztán visszatette a zsebébe; összeszedte magát. Sajnálta a nagy kitörést.
– Rendben vagy? Nem történt semmi bajod? Hallottam, egy kis kalamajkába keveredtél Lübeckben.
Hát ezt meg honnan a fenéből tudja? Aztán Tweednek eszébe jutott, hogy Lübeck Hugh Grey szektorában van. Persze. Grey minden kis csipp-csupp semmiséget azonnal jelent a főnöknek, így lett a kedvence.
– Csak kisebb baleset volt. Valószínűleg semmi jelentősége. De most már szeretnék dolgozni. Ha nem haragszol...
– Máris megyek. Az asztalomon akkora az aktahalom, mint a Csomolugma, Nem hiszem, hogy ma este eljutok a klubomba.
Monica megvárta, amíg becsukódik utána az ajtó. – Az állat! – tört ki. – Még hogy a maga feje van a tőkén! Mégis, mit képzel, hol dolgozik? A londoni Towerban?
– Minden percre szükségem van – emlékeztette Tweed a lányt. – Ha lehetséges, szeretnék találkozni azzal a pszichiáterrel, akit annak idején használtunk. Nem arra gondolok, akihez ez a buggyant Howard küldi az embereket. Az a másik, tudja a Harley Streeten. Valami idegen hangzású neve van.
– Doktor Roger Gencroso.
– Ő az. Nem, most még nem hívom fel, Norfolkba is el akarok menni. Még ma este ott kell lennem. Szeretnék elbeszélgetni Grey feleségével, Paulával. Amikor utoljára találkoztunk, nagyon jól kijöttünk egymással. Előbb Generosóval beszéljen azután Paulával. Ha jól tudom, most is azon a farmon van.

 

 

– Szerencséje van, elmaradt egy megbeszélésem. Megint baj van a biztosítótársaságnál?
Generoso doktor középmagas, jó felépítésű, középkorú férfi volt. Kerek fején kissé ritkult a haja. Modora tárgyilagos. Tíz percig hallgatta Tweedet, közben jegyzetelt.
– Ez minden – fejezte be Tweed. – Mi a véleménye?
– Ez az ember kettős életet él-mormolta Generoso. – Egyet itt, egyet ott, a kontinensen. Teljesen elkülöníti két életét, most pedig nagy nyomás alatt van. És maga növelni akarja a nyomást, hogy kiderüljön, ő vezeti-e az emberrabló bandát. Az a véleményem, nagyon vékony jégen járunk.
– Miért?
– Veszélyes lehet, ha összeroppan. Egyszerűen szólva, olyan emberrel van dolgunk, akinek két teljesen különálló élete, személyisége van. Skizofrén.
– Skizofrén?
– Közhely, de igaz, olyan, mintha az agy két félteke közé egy gát épült volna. A veszély akkor lép fel, ha a gát átszakad, és a két élet egybemosódik. Akkor bármi megtörténhet.
– Olvastam egyszer egy könyvet Kim Philbyről – jegyezte meg Tweed. – Úgy ivott, mint a kefekötő, de sosem adta ki magát.
– Látja, ez jó példa. Az alkohol védte meg. Felszabadította a rettenetes feszültség alól. Feloldozta, hogy úgy mondjam.
– Szóval, ha valaki nagyon iszik, az egyfajta jel lehet?
– Bizony uram, így van.
– Ez nagyon súlyos eset lehet. – Tweed nagyon óvatosan fogalmazott. – Ha nagyon nagy a nyomás, akkor elképzelhető, hogy ez gyilkossághoz vezethet? Hogy bestiálisan lemészárol asszonyokat.
Generoso fészkclődött egy kicsit, Tweed arcát tanulmányozta.
– Nem vettem észre, hogy extrém esetről beszél. Igen, ez is előfordulhat. A gyilkos az esetek nagy részében teljesen normálisnak látszik. Ezért történhet meg, hogy néhány kevésbé óvatos kollegám kiengedi őket, pedig rács mögött kellene maradniuk.
– Mi van akkor, ha mondjuk az a rögeszméje, hogy szőke lányokat kell öldösnie?
– Nagy bajban van, ugye? Gondolom, már értesítette a rendőrséget?
– Az egyik legjobb emberüket állították rá. Véletlenül az ő munkája és az enyém találkozott. Vannak átfedések, vagy legalábbis lehetnek. Viszont én egyszerűen semmiben sem vagyok biztos. Vannak jelek, szokások, amelyek segítségével ki lehet szűrni az ilyen skizókat? Elárulhatja magát?
– Istenkém, micsoda kérdés – Generoso hátradőlt és megdörzsölte a homlokát, mintha attól eszébe jutna a megoldás. Lehet, hogy nagyon makacsul ragaszkodik valamihez.
– Mihez?
– Például lehet, hogy mániákus rendrakó. Minden kis dolog zavarja. Elmondaná, milyen ember a gyanúsítottja?
– Több is van belőlük.
– Ez nem sokat segít, így csak a sötétben tudunk tapogatózni.
– Én is ezt érzem – ismerte el Tweed. – És a jelleme?
– Itt talán szilárdabb a talaj a lábunk alatt. A skizofréneknél gyakran jelentkezik a túlzott magabiztosság és önbizalom, már-már az arrogancia határát súrolja. Térjünk vissza Philbyhez. Szerintem eleinte csak játék volt az egész, de a játék megbabonázta, hipnotizálta, s egyszer csak abban lelte örömét, hogy becsapja a körülötte élőket.
– És ha azt érezné, szorul körülötte a hurok? Hogy hamarosan lelepleződhet? Pánikba esne?
– Nem valószínű, legalábbis a lelkiállapotát nem ezzel a szóval jellemezném. Ezek az emberek ördögien ravaszak. Biztosra venné, át tudja verni az üldözőit, mert annyival, de annyival okosabb náluk.
– Azaz, még több lányt megölhet.
– Sajnos, azt kell mondanom, igen.
– És az asszonyoktól távol tartaná magát?
– Nem feltétlenül. Sőt, lehet éppen azért nem, hogy elterelje magáról a gyanút. A laikus el sem tudja képzelni, mekkora ravaszság szorulhat egy ilyen emberbe. Olyan, mint egy színész, aki két szerepet játszik. A másik fontos tulajdonsága, amit meg kell említenem, hogy úgy érzi, messze, magasan áll embertársai felett. De ezt nem feltétlenül mutatja ki.
– Térjünk vissza ahhoz, mit csinálna, ha nagyobb nyomás nehezedne rá, hogyha meg akarnánk törni, ha rettegnie kellene a leleplezéstől.
– Nagyon veszélyes vizekre evez. Tegyük fel, egy extrém esetről beszélünk, olyasvalakiről, aki bizonyos időközökben ellenállhatatlan vágyat érez, hogy fiatal, szőke lányokat gyilkoljon meg. Ha erősödik a ránehezedő nyomás, többször gyilkol majd. Ezzel szabadul meg a feszültségtől, így oldja fel. Sajnos, Tweed ennél többet nem tudok mondani.
– Mikor elküldi a számlát a General és Cumbrerlanak, kérem, személyesen nekem címezze.
Gencroso kikísérte. Utolsó megjegyzését már az ajtóban tette:
– Vigyázzon, ha igaza van, akkor maga is nagy veszélyben lehet...

 

 

– Paula Grey várja magát – mondta Monica, amikor Tweed becsukta maga mögött az iroda ajtaját. – Egészen rendkívüli módon örült a látogatásának.
Megkönnyebbültnek hangzott.
– Nem értem, miért. Csak néhányszor találkoztunk, igaz jól kijöttünk egymással.
– Igen, én is furcsálltam. Tudja, saját maga vezeti az üzletét. Fazekas Wisbeckben, csak néhány lány dolgozik a keze alá. Jól megy neki, gondolom.
– Elbeszélgetett vele?
– Egyszerűen örült, hogy szót válthat valakivel a külvilágból. Most megy el hozzá?
– Perceken belül elindulok. Remélem holnap reggelre mind a négy szektor vezetője megjelenik.
– Továbbadtam az utasítást. Bernben a titkárnő azt mondta, nehéz lesz elérnie Guy Dalbyt. Megmondtam, ha törik, ha szakad, itt kell lennie. Mire jutott Generoso doktorral?
– Nem könnyített a helyzetemen – válaszolta Tweed, ezzel kiment.

 

 

Kora este volt, amikor Tweed Ford Scorpiójával (használt) King's Lynn peremkerületéhez érkezett. Balra fordult az A17esen, elhagyta a várost, nyugatra tartott, nyugatra, az elhagyatott Wash síkság irányába. Tweed szeretett egyedül vezetni, most legalább nyugodtan gondolkozhatott mindazon, amit a németországi utazás során megtudott. Fütyörészve hajtott a majdnem teljesen kihalt úton.
Az emlékezete mindent elraktározott. Ha már járt egyszer valahol, oda sem kellett figyelnie, tudta az utat. Mindegy, milyen kacskaringós nyomvonalon kellett mennie, mindig tudta mikor és hol kell elkanyarodnia. Jobbra fordult, letért a főútról egy elhagyatott mellékútra.
Az út kissé kiemelkedett a környező tájból, így aztán mérföldekre el lehetett látni, Hugh Grey háza a Gedney Drove End nevű falucskától néhány mérföldre volt, a Wash tavainak szomszédságában.
Elhaladt az álmos kis falucska mellett, néhány ház és egy templomocska szegélyezte az utat, aztán megpillantotta a gátat. A leszálló alkonyat bíborvörösre festette a magas partot. Balra tőle nyújtózott a Gedney Marsh, a mocsár. A tengert csak a gát tartotta vissza; olyan itt a táj, gondolta, mint Lübeck és Travemünde között. Megállt egy L alakú, földszintes, cseréptetős ház előtt.
Benyitott a kertkapun és máris hallotta a lemezjátszót. Sztravinszkij. Meghúzta a csengőt és körbenézett. A kert rendetlen volt, a virágágyásokban bimbózó nyövények között gaz vert tanyát. Várt vagy tizenöt másodpercet, mikor a faajtó kinyílt, s Paula Grey krémszínű nadrágban, kék blúzban állt a bejáratban. Kicsit csodálkozva nézett Tweedre.
– Nem vártam ilyen korán. Jaj, bocsánat, ez nagyon udvariatlanul hangozhatott. Jöjjön be. Kávét? Vagy valami erősebbet?
– Kávét kérek, köszönöm. Hogy van? – mindezt egy szuszra mondta, miközben a háziasszony bevezette a téglalap alakú nappaliba. Kék brokáttal bevont karosszékek, kanapé, brokátfüggöny az ablakon.
– Örülök, hogy megjött.
Az asszony arcon csókolta Tweedet, hívogatóan felverte a párnákat a pamlagon. A szoba olyan, mint Hugh Grey, gondolta Tweed, miközben az asszony hellyel kínálta. „Az én kis vidéki otthonom”, így beszélt róla Hugh.
– Hozom a kávét. Egy pillanat és itt vagyok. Kikapcsolom Sztravinszkijt...
– Hagyja csak, szeretem.
– Akkor csak lehalkítom.
Úgy is tett, majd átsétált a szobán az asztalhoz, felvett egy bőrkötésű noteszt, becsúsztatta a fiókba, ráfordította a kulcsot, és a zsebébe csúsztatta.
Rámosolygott a férfira és eltűnt egy ajtó mögött. Tweed éppen csak bepillanthatott a modern konyhába.
Felállt, csendben átment a szobán. A komód zárja nem jelentett akadályt, kinyitotta a fiókot, kivette a noteszt és átlapozta. Napló. Itt ott bejegyzések, szépen formált betűk, kézírással. A toll még most is az íróasztal tetején volt.
„H. azt mondja, külföldre megy... Portman követte a Heathrowra. Beszállt egy frankfurti gépbe... Váratlanul ma hazajött... Portman éjjel nappal figyeli a chelsea-i lakást... másik asszonynak még mindig semmi jele... kifizettem Portmant, készpénzben... H. azt mondja, újra külföldre megy...”
Tweed becsukta olvasmányát. Paula minden pillanatban visszajöhet. Visszatette a fiókba és már majdnem visszazárta, de elővett egy tízpennist a zsebéből, és a zár föle csúsztatta, s úgy csukta be. A zár kattant, amikor az érmét érte.
Mire az asszony visszajött kezében a tálcával, Tweed a karosszékben ült, az ablakon át bámulta a gátig húzódó érett búzamezőket.
– Örülök, hogy meglátogatott – mondta Paula. – Csak nem valami rossz hír?
– Hugh remekül van – mondta gyorsan Tweed. – Azt hittem ezt Monica elmondta, amikor beszéltek.
– Csöppet szűkszavú volt, de tudom, a biztosítási szakmában szigorúan veszik a titoktartást. Tejszínt?
– Azt hiszem, ez egyszer elcsábulok. Cukrot nem kérek, köszönöm. Az már sok lenne. Hugh holnap visszajön Londonba, gondolom ezt már hallotta.
– Nem. Annyira diszkrét. Soha nem beszél a munkájáról.
Paula körülbelül 170 cm magas lehetett, vékony, jó alakú, hollófekete haja a nyakáig ért. Vonzó, huszonkilenc éves nő, éppen tíz évvel fiatalabb férjénél. Hosszúkás arca, gyönyörűen formált feje a függetlenség légkörét sugározta. Keresztbe tette figyelemre méltó lábait.
– Szóval kapok valamicskét a csavargó férjemből? Vagy ez is csak amolyan futó vizit lesz?
– Egy hét szabadságot kap. Ő még nem is tudja. Holnap, délután felhívhatja az irodában. Előtte megbeszélésünk lesz.
– Jaj, ez remek! Egy hét szabadság. Remélem, ez alakommal nem akarja fél Angliát meghívni vacsorára. Társas lény, nem boldog, amíg a barátai körül nem veszik. Sajnos, legtöbbjüket nem szeretem.
– Barátok a régi szép időkből? – Tweed belekortyolt a remek kávéba.
Az asszony a szék szélén ült, élénk, szürke szemeit le nem vette a vendégről. Határozottan, de elegánsan mozgott. Tweed esküdni mert volna rá, hogy az asszony remekül lovagol. Kifinomult, de természetes, és nagyon gyorsan vág az esze. Figyelnie kell, mit beszél.
– Rendben van Tweed – az asszony úgy beszélt, mintha régi barátok lennének. – Csak a szokásos gondok, amivel a második feleségnek szembe kell néznie. Valószínűleg én vagyok a hibás. Mondja, persze, csak ha lehetséges, mi most Hugh feladata, úgy értem, azóta, amióta fél évvel ezelőtt előléptette? Csak egy halvány célzást!
– Igazából ez szigorúan bizalmas-Tweed szünetet tartott. Nagyon magas pozícióban van, és komoly biztosítási ügyekért felelős. Ügyfelei magánszemélyek, néhányan olyan híresek, hogy azonnal tudná, kiről van sző, ha megmondanám a neveket, amit nem tehetek...
– Biztosítás emberrablás ellen?
– Valami olyasmi, és kényes tárgyalásokat is folytat, zűrös körülmények között...
– Emberrabló bandákkal, akik elkaptak valakit? Nem túl veszélyes ez?
– Ezt nem mondtam – mosolyodott el Tweed, hogy elvegye a válasz élét. – Nagy tapasztalat áll a hátunk mögött, és Hugh egyike a legjobb embereinknek.
– Tudja, Hugh nagyon ambiciózus.
– Valami zavarja magát, Paula.
– Nem, semmi baj. – Összecsapta formás kezeit és Tweed felé nyújtotta. – Igazán nagyon szerencsés lány vagyok. Itt élek vidéken, és ezt imádom.
– Hogy megy az üzlet?
– Egy egész kalap pénzt hoz – vidáman kacsintott. – Több alkalmazottra lesz szükségem-. Sokat kell Hughnak dolgoznia, úgy értem, amikor odaát van?
– Némelykor nagy a nyomás, és mindannyian sokat dolgozunk – Tweed rájött, élvezi ezt a meccset. Tudom ám, mi van abban az okos fejedben, gondolta vidoran.
Az asszony következő szavai csak megerősítették gyanúját.
– Sokszor találkoznak a lakásán? Tudja, a kis garzonra gondolok.
– Remek hely, ha az ember bizalmasan akar beszélgetni.
– Maradjon itt vacsorára, Tweed. Jól főzök. Van egy üveg fantasztikus borom – csábította Paula. A nézéséről tanulmányköteteket lehetett volna írni.
– Szívesen maradnék, de muszáj visszamennem. – A sarokban álló zongorára nézett. – Hugh játszik rajta?
– Mindketten.
– Ki a kedvenc zeneszerzője?
– Grieg. Mindig Grieg. Nincs kedve szétnézni a házban? Jöjjön. Közben még meggondolhatja magát, hátha mégis elfogadhatja a meghívásomat.
A konyha a legújabb módi szerint volt berendezve, Tweednek nem tetszett. A főkém most a késeket nézte, amik a falon lógtak. Egyiket sem lehetett henteskésnek nevezni. Ezekkel nem lehetett felszeletelni az Andersen lányt, vagy Iris Hansent.
Hallotta, hogy mögötte az asszony kinyitja a hűtőt. Mikor megfordult, már a dugót húzta ki a Chablis-ból. Két poharat vett elő, töltött, az egyiket a férfinak nyújtotta.
– Olyan magányosnak érzem magam ma este. Igyon velem egy pohárral. Sosem iszom egyedül.
– A következő munkája sikerére!
Koccintottak. Tweed a pohár felett az asszonyt nézte, annak a szeme sem rebbent.
Letette a poharat.
– Miért jött ide?
– Van egy kis dolgom a környéken. Miután úgyis erre jártam, gondoltam, beugrom.
– Teljes lelki nyugalommal hazudott.
– Értem. Na, megmutatom a ház többi részét.
Még három szoba volt, a legnagyobban egy hatalmas hitvesi ágy terpeszkedett.
Paula kinézett az ablakon, a gátra. Sötétedett. A gát és a ház között a mezőn fekete árnyak imbolyogtak, mint megannyi hullám.
– Nagyon félelmetes itt a tél – jegyezte meg az asszony –, amikor köd gomolyog a Washon.
Volt egy árnyalatnyi szomorú komolyság a hangjában. – Folytassuk a túrát.
A következő szoba Paula műterme volt, a harmadik pedig Hugh dolgozószobája. A sarokban hatalmas és nagyon modern széf állt. Paula a poharával rámutatott.
– Minden papírját, üzleti iratait ott tartja. Nagyon vigyáz, hogy senki ne pillanthassson bele. Be sem szabad lépnem, ha itt dolgozik. És most jöjjön az étkező, íme, a mi várunk! Nyolc embert tudunk asztalhoz ültetni – magyarázta. -
Hogy van Harry Masterson? – kérdezte váratlanul.
Szokása volt, hogy hirtelenül és váratlanul tette fel kérdéseit, mintha arra várt volna, ily módon megzavarja a férfit.
Miért érdekli Masterson, töprengett Tweed.
– Tele energiával, mint mindig. Semmi nem győzheti le.
– Harry roppant szórakoztató. Amikor néhány éve itt vacsoráztak – ez még akkor volt, amikor Hugh és én még nem házasodtunk össze –, Harry volt a társalgás lelke. Fantasztikus alak.
– Mikor volt ez?
– Istenkém! Na most beleléptem. Magát nem hívták meg, rettenetesen össze is vesztem Hugh-val emiatt, de ő azt mondta, maga nyakig ül a munkában, és úgysem tudna eljönni.
– Semmi baj – mondta könnyedén Tweed. – Ki volt még itt?
– Harry, Guy Dalby és Erich Lindemann. Nem rajongok Lindemannért. Száraz kóró és úgy néz ki, mint aki éppen valamiben sántikál. Udvarias, de nem sokat beszél. Guy oké volt. Pláne, miután a kávé után bekonyakozott. Hárommal ismegivott. – Megállt, a kezet a szája elé kapta. – Túl sokat beszélek. Arra gondoltam, mi lesz, ha hazafelé megállítják a rendőrök? Ja. azt kérdezte, mikor volt a parti? Július 14-én. Hugh születésnapján. Muszáj elmennie?
– Sajnos igen. Máskor is beugorhatnék?
– Amikor csak tetszik. Azért Monica szóljon ide előbb. Lehet, hogy éppen a műhelyben vagyok. Néha elvesztem az időérzékemet, a fél éjszakát ott töltöm.
– Koromsötét van mondta, amikor kinyitotta Tweednek a bejárati ajtót. – Nem zavarja, ha sötétben kell vezetnie?
– Épp ellenkezőleg, nagyon pihentető. Vigyázzon magára. Hugh hamarosan itthon lesz.
Arcon csókolták egymást. Az asszony a kivilágított ajtóból nézte, ahogy Tweed elhajtott.
Tweed most egy másik úton indult haza. Paulát csak azért látogatta meg, hogy alaposan szemügyre vehesse Grey otthonát. Sokkal többet megtudhatsz egy emberről, ha megnézed a lakását, mintha órákig beszélgetsz vele.
Hugh Grey benne van a gyanús négyesfogatban. Kényelmesen él, a házon látszik, hogy laknak benne, használják. Semmi hideg formalitás. A nappaliban szétszórva az újságok, a hálószobában ruhák hevertek a kisasztalon.
A fényszórók most egy útjelző táblát világítottak meg. Megállt. Footpath (Ösvény). A tábla a gát irányába mutatott. Körülbelül negyed mérföldnyire lehetett Grey házától. Továbbment, és csak a Duke's Head Hotel parkolójában állt meg. A keskeny járdán az oldalbejárathoz ment. Foglaltatott egy kétágyas szobát és berakta a csomagját.
A szűk lépcsőn visszament a recepcióhoz, elintézte, hogy kapjon még vacsorát, és visszament a szobájába. A telefonkönyvből kikereste a helyi rendőrség számát.
Röviden beszélt, azután a vonal túlsó végen elmagyarázták, hogyan jut el gyalog leggyorsabban a rendőrségre.
Keresztülsétált a parkolón. Tíz perccel később a St.James' Street és St.James' Park sarkán lévő rendőrségi épület előtt állt.Creeswell felügyelő már az irodájában várta, székkel és kávéval kínálta. Tweed örömest elfogadta mind a kettőt.
Cresswell alacsony, masszív ember volt, az ötvenes éveit taposta. Haja sötét, modora nyugodt, az a fajta rendőr, akit semmi sem lep meg.
– Magának Londonban lenne a helye. Sokkal több ilyen emberre lenne szükségünk,mint maga. – Hízelgett Tweed.
– Már felajánlották, háromszor utasítottam vissza. Persze, ez előléptetést jelentene, és sokkal több pénzt, de én norfolki vagyok, ismerem az ittenieket. Boldog vagyok itt, miért változtassak ezen?
– Nagyon bölcs döntés, ebben bizonyos vagyok. Egy komoly ügyben nyomozok. Sajnos, a részletekbe nem avathatom be.
– Természetesen, uram. Miben segíthetek?
– Meg kell tudnom, az elmúlt időben volt-e a környéken olyan eset, amikorfiatal lány volt az áldozat. Fiatal, szőke lány, akit a gyilkosság után megerőszakoltak. Az áldozatot brutális kegyetlenséggel mészárolták le, egy henteskéssel miszlikbe vágták.
Crosswell hátradőlt, összefonta mellén a karját, szorosan összeszorította a száját. Tweed türelmesen várt. A világnak ezen a részén nem sietnek, talán ez okosabb módja a dolgok elrendezésének.
– Netán több ilyen gyilkosság is történt? – Kérdezte a felügyelő megfontolt hangon.
– Igen. A kérdéséből arra következtetek, itt is történt valami hasonló dolog.
– Egy lány. Carole Langley. Valamikor két évvel ezelőtt. Butácska volt, de ezt a sorsot nem érdemelte meg. Egy buliról sétált haza, kint a Wash menten, összeveszett a barátjával, aki kocsin vitte a buliba. Megsértődött, és gyalog hazaindult. Ez végzetes hiba volt. Testét egy járőrkocsi találta meg az éjszaka kellős közepén. A szülei telefonáltak, mert aggódtak, hogy a lány nem ment időben haza. Én szolgálatban voltam, és kimentem a járőrkocsival. Soha az életben nem fogom elfelejteni amit a zseblámpa fényénél láttam. Ahogy mondta uram, lemészárolták. Darabokra hasogatták, aztán megerőszakolták.
– És a gyilkos? Megtalálták?
– Nem, az aktát még nem zártuk le. Szerintem nem is fogjuk, hacsak nem ismétli meg a tettét, amitől az isten óvjon.
– A lány szőke volt?
– Igen. Nagyon csinos kis teremtés, egyszer a rendőrségi bálra is eljött. Nem az a fajta, akit nem lehet észrevenni. Kár érte.
– Gyanúsítottak?
– Kezdetben voltak, hogyne, a fiúja volt a listavezető. De vagy egy tucat tanú állította, hogy reggel hatig-addig tartott a buli – nem hagyta el a házat. Elkaptuk őket, mert marihuánát szívtak. Carole éppen ezért ment el. És még azt mondják, a jó elnyeri jutalmát – mosolyodott el keserűen a felügyelő. – Nincs igazság.
– Ki lehetett a gyilkos? – puhatolózott Tweed.
– Bárki lehetett. Az A17-es itt megy el nem messze. Egy utazó ügynök, ahogy ma nevezik őket. Kereskedelmi utazó. Akárki.
– Meg tudná nézni, pontosan mikor történt?
– Nem kell megnéznem. Július 14-én, két évvel ezelőtt.
– Jó az emlékezete.
– A Bastille ostroma. Imádom a történelmet. Semmi mást nem olvasok. -
Cresswell alaposan megnézte magának Tweedet. – Maga egyszerre csak itt terem Norfolkban a semmiből. Mindenfélét kérdezget. Az én gyilkosságom is valami olyasféle lehet, amiben maga nyomoz. Talált itt valamit?
– Hánykor ölték meg a Langley lányt?
– Hajnali kettő és négy között. Ennél pontosabban nem tudták megmondani a boncolás után sem. És stimmel is. Elment a buliból kettő tájban, és a szülők négy körül értesítettek minket.
– Köszönöm a segítséget – állt fel Tweed. Belebújt a ballonjába. – Ha nem haragszik, órák óta nem ettem, és a szállodában már várnak a vacsorával. A Duke's Headben.
– Kellemes szálloda – Cresswell is felállt, hogy kikísérje látogatóját. – Nem válaszolt a kérdésemre! Talált itt valamit?
– Sajnos azt kell mondanom, nem. Még egy kis nyomot sem.

 

 

Tweed a portán szólt, hogy fél hatkor ébresszék. Hatkor már az országúton volt, délnyugatra tartott. Maga mögött hagyta a lapályos síkságot, az út dimbes-dombos, erdős területen vezetett tovább. A kormány mögül semmi mást nem nézett, csak az előtte szaladó utat. Arca feszült. A helyzet sokkal rosszabb, mint azt valaha is gondolni merte volna. Rémálom.

 

 

Pontosan reggel nyolc óra volt, amikor Tweed besétált a Park Crescent-i irodába.
Monica meglepve nézett fel az íróasztala mögül. Tweed levette és felakasztotta esőkabátját, és gyorsan íróasztala mögé telepedett.
– Korán jött. Azt hittem, kilenc előtt érkezik.
– Megjöttek már a többiek?
– Még nem. Megkértem George-ot, hogy diszkréten szóljon, ha bármelyik megérkezne. Hogy van Paula?
– Furán. Valami nyomasztja azt a lányt. Szeretném tudni, mi a csoda.
Röviden beszámolt Monicának az előző délután eseményeiről. A rendőrségen tett látogatását sem hagyta ki. A lány figyelmesen hallgatta minden szavát.
– Ugye érti, ez mit jelent – fejezte be Tweed. – Különösen, ha figyelembe vesszük, mi történt Travemündében.
– Nem létezik, hogy kapcsolat legyen ezek között a szörnyű gyilkosságok között! Biztosan véletlen egybeesés.
– Meddig hihetjük valamiről, hogy véletlen? Mind a négyen, Lindemann, Grey, Masterson és Dalby ott voltak hat hónappal ezelőtt Frankfurtban. Két évvel ezelőtt, július 14-en ugyanez a négy ember Huhg Greynél vacsorázott, a Washtól nem messze. Gondolom, a parti belenyúlt az éjszakába.
– Milyen későn lett vége?
– Nem tudom. Vigyáznom kellett, hogy mit kérdezek Paulától. De majd kiderítjük. Ugyanazon az estén, vagy inkább hajnalban ezt a szegény kis Carole Langleyt darabokra vágták és megerőszakolták. Most, miután meglátogattam dr. Generosót, teljesen lehetetlen helyzetben vagyok.
– Miért?
– Szótagoljam? – Tweed dühösen horkantott. – Ha ki akarom ugratni a nyulat a bokorból, embertelen nyomást kell az embereimre gyakorolnom, csak így derülhet ki, melyikük az áruló. De Generoso figyelmeztetett, ha egy skizofrénre túl nagy nyomás nehezedik, akkor erre fokozott aktivitással válaszol, azaz a mi esetünkben többet gyilkol.
– Ideges ma reggel – jegyezte meg Monica. – Reggelizett már?
– Csak egy kávét abból a termoszból, amit maga adott. A szállodában töltötték meg. Adtak valami szendvicset is, de vezetés közben nem tudtam megenni.
Monica a telefonért nyúlt, gyors utasításokat adott és lerakta a kagylót.
– Mindjárt hoznak friss szendvicseket a sarokról. Egyen mielőtt elkezdődik a vallatás.
– Nincs időm!
– Elhalasztom a kezdést negyed tízig. Előbb egyen.
– Lehet, hogy mégiscsak jó ötlet. – Tweed már sokkal nyugodtabb volt. – Ha malmozniuk kell, amíg rám várnak, idegesebbek lesznek, hogy miért is kellett összegyűlniük.
– Összefoglalhatom? – kérdezte Monica. – Maradjunk szigorúan a tényéknél, amire maga mindig figyelmeztet. Az tény, hogy Ian Fergusson elutazott Hamburgba, hogy találkozzon Ziggy Palewskival. Erről az útról és az utazás céljáról csak a négy szektorfőnök tudott, tehát egyikük értesítette a kommunisták titkosszolgálatát. Ez tény. A többi csak spekuláció. Hogyan mehetett volna bármelyikük is Travemündébe. hogy megölje azokat a lányokat? Mi a fenéért mentek volna oda, hogy elvégezzék ezt a mocskos munkát, amikor tudták, maga is ott van?
– Lehet erre egy olyan magyarázat, amit még magának sem akarok elárulni. Lehet hogy tévedek, mert az ötletem meglehetősen bizarr, de amikor visszajöttem Hamburgból, megnéztem azt a térképet, amit a reptéren vettem. Bármelyikük elautókázhatott Schleswig-Holsteinbe, ami viszont azt jelenti, egy ideig nem voltak kapcsolatban az irodájukkal.
– Még Harry Masterson is? Bécsből?
– Igen. A sztrádán. Van egy Salzburgon és Münchenen át, és Harry úgy vezet, mint Ayrton Senna!
– Miért csak a vezetésre figyel? Jöhetett repülőn is!
– Az embert észrevehetik a repülőtéren. Kellemetlen találkozás valakivel, akit ismer. Nem, csak kocsival jöhetett!
Megvárta, amíg George visszaérkezik a becsomagolt szendvicsekkel és a forró kávéval. Monica tálcát varázsolt elő, tányérra rakta a sonkás szendvicseket, papírszalvétát tett mellé, kitöltötte a forró kávét. Nem engedte, hogy főnöke egyetlen szót is szóljon, amíg mindent el nem tüntetett.
– Már sokkal jobban érzem magam – ismerte el a férfi.
– Reménytelen üres gyomorral dolgozni, és most, mielőtt elkezdődik a megbeszélés, még mit csinálunk?
– Először is ellenőrizze mind a négy európai központot: Frankfurt, Koppenhága, Bern és Bécs. Tudni szeretném, hol voltak a szektorfőnökök az elmúlt két hétben. A megbeszélés után pedig mindegyikük kap egy hét szabadságot.
– Gondolom, nem az egészségük megóvása a cél?
– Meg akarom őket otthon látogatni, megnézem hogyan élnek. Ezt tettem Huhg-val is. Bár még elmegyek a kis garzonjába is, a Cheyne Walkon. A megoldást a pszichológiai megközelítés hozza meg.
– Ami annyit tesz, hogy...
– Ha felhasználom mindazt, amit Generoso doktortól megtudtam, kiderül, milyen az én emberem a valóságban. Még sosem találkoztam velük munkán kívül. Ez nagy hiba volt. Letapogatjuk őket, aktákat vezetünk, de nem ismerjük az adatok mögött az embert. Nem beszélgetünk velük. Most ezt fogom tenni. Egyik talán elszólja magát.
– Itt az ideje, hogy induljon a megbeszélésre. Jobban van?
– Kemény menet lesz, legalábbis nekem. Az a legfontosabb, ne áruljam el, hogy gyanakszom. – Tweed felegyenesedett, megigazította pöttyös nyakkendőjét. – Azért kézben fogom tartani az ügyet. Végül is ez a dolgom.
– Gyorsan, majdhogynem vidáman beszélt. Monica elmosolyodott. Az a négy ember odabent szar helyzetbe került. Tweed megfékezhetetlen.

 

 

– Uraim! – Tweed az asztalfőn ült. – Nem vagyok elégedett a munkájukkal. A jelentéseik semmitmondóak, semmit nem jelentenek a területükön uralkodó hangulatról...
– Az én jelentésem erről is beszámol – vágott közbe Grey teljes magabiztossággal. Holdvilágképe belepirult a sértésbe. Nyugaton a helyzet változatlan.
– Légy szíves, ne szakíts félbe. Majd rád is sor kerül. Tweed egy pillanatra mereven Greyre nézett, aztán folytatta. Már mondtam, a légkörre vagyok kíváncsi. Az oroszok is erre kíváncsiak. Remélem, meg tudjátok magyarázni a hiányosságokat. Elsőnek te jössz, Guy.
Dalby, a mediterrán szektor vezetője oldalra söpörte az állandóan homlokába hulló hajtincset.
Ez lenne a jel? – merengett Tweed.
A másik kinyitotta jegyzetfüzetét, gyorsan beszélt, sötét szemét körbejáratta az asztalon.
– Az embereim zavarban vannak. Minden normális kapcsolat, segítők, informátorok felszívódtak. Utasítást adtam egy kiterjedt kutatásra, mert szerettem volna megtudni, hova tűntek az ellenséges ügynökök, mert azok is eltűntek. Légkör? Ködös. Szeretnék áttörni a ködön, és kideríteni, miben mesterkednek. Ennyi a jelentenivalóm.
– Felejtsük el a tényeket egy percre. Mi az érzésed?
– Valami nagy akcióra készülnek! Figyelnünk kell, és mindenre álljunk készen!
– Van valami elképzelésed? Múltkor megígérted, végiggondolod, vajon miért tették el Fergussont láb alól?
– Csapda. Azt akarták, hogy Hamburgba utazz. Meg akarnak ölni.
Megdöbbent sustorgás az asztal körül. Dalby sosem fontolgatta a szavait.
Tweed az asztal bal oldalára nézett, ott ült Lindemann, Grey meg mellette. Lindemann előtt négy különböző színű ceruza. Most a kékkel írt, úgy látszik, ez Dalby színe. Fura szokás.
– Erich – szólt Tweed. – Neked mi a benyomásod?
– Tényekre van szükségünk. Nekem van egy-kettő. Balkán nyugatra érkezett, valószínűleg Grey szektorában állította fel a központját. Az akciót tehát északon kezdik.
Harry Masterson szemben ült vele. Előrehajolt, és magabiztosan kérdezte:
– Na, és ki az ördög az a Balkán?
– Ez a fedőneve a legfontosabb szovjet kémnek! – Felelte Lindemann.
– Annak ellenére, hogy kint vagy a világ végen, meglehetősen sokat tudsz.
– Skandinávia nem a világ vége! – Lindemann hangjában nyoma sem volt ingerültségnek, csak a tényeket közölte. Ebben a zónában várja a NATO az első szovjet támadást, ha egyáltalán lesz ilyen. Ezért van a NATO idegközpontja fenn északon, a hegyekben. Az informátoraim pedig ab-szo-lut megbízhatóak. Balkán nagyon veszélyes. Meg kell találnunk, és le kell lepleznünk.
– Csodálatos, ugye? – Masterson elővette birodalmi angolját. – Vár, amíg összegyűlünk, hogy elmondja, amit tud, erről a veszélyes ügynökről. Jézusom, hát nem együtt dolgozunk?
Tweed csendben maradt, figyelte a két embert, akik soha nem kedvelték egymást. Azon gondolkozott, hogyan nézhet ki ez a négy férfi, ha barettsapka van rajtuk.
– A Balkánról szóló információ túl kényes ahhoz, hogy telefonon el lehetett volna mondani. De Tweed tudott róla!
– Tényleg? – fordult Masterson Tweedhez. – Nem gondolod, erről mindannyiunkat tájékoztatnod kellett volna?
– Lindemann most magyarázta meg, miért kellett mostanáig várni. Én sem bízom a hagyományos kommunikációs rendszerben. Mit gondolsz, miért kellett ilyen gyorsan idejönnötök? Tweed hangja megkeményedett.
– Szeretném bejelenteni tiltakozásomat. – Vágott közbe Grey. – És szeretném, ha ez a jegyzőkönyvbe is bekerülne. Egyáltalán, ki vezeti a jegyzőkönyvet, ha szabad érdeklődnöm?
– Senki – világosította fel Tweed.
– Akkor ezért is tiltakozom. Szabályaink értelmében minden megbeszélésről jegyzőkönyvet kell felvenni.
– Erre a különleges alkalomra félretettük a szabályokat. Balkánról semmilyen írásos nyom nem maradhat. Csak határozott utasításomra! Érted?
– Ha ragaszkodsz hozzá, de szerintem...
– Tessék? – Tweed hangja metsző hideg lett.
– Visszavonom a megjegyzésemet.
– Akkor talán méltóztatnál megtenni a jelentésedet?
– Nyugaton a helyzet változatlan – ismételte Grey. Nagyon tetszett neki ez a kifejezés. Önelégülten bólogatott.. – Fontos fenntartásokkal természetesen – folytatta a kitartott hatásszünet után. – A Schleswig-Holsteinbe menekültek szervezetébe beépült embereim jelentése szerint számíthatunk az ellenfél akciójára. Az akció mibenléte egyelőre ismeretlen.
Lindemannra nézett, úgy folytatta. – Erről a Balkánról pedig semmiféle tudomásom nincsen.
– Fontos ügynök, nem könnyű lenyomozni – válaszolta Lindemann anélkül, hogy felnézett volna. Most piros ceruzával jegyzetelt. A piros, gondolta Tweed, Grey színe.
– Ez az ember is az informátoraid között van? – kérdezte Tweed, s firkantott valamit egy cetlire, és átnyújtotta Grey-nek. Ziggy.Palewski neve volt a cetlin.
Grey egy pillantást vetett rá, összehajtogatta és visszaadta a papírt főnökének.
– Sohasem hallottam erről az emberről. Ami persze nem igaz, gondolta Tweed, de Grey soha a legkisebb adatot sem árulta el az informátorairól. Tweed most Mastersonhoz fordult, aki teljesen kikészül a hosszadalmas üléseken.
– Harry, hogy mennek a dolgok a Balkánon?
– Fenemód feszült a helyzet. Az összes szovjet KGB-s és hiénáik fedezékbe vonultak. Kiküldtem az embereimet a veszélyes zónába is, a napokban biztosan kapok valami hírt. Valahol, valaki csak elszólja magát. A vasfüggönyt leeresztették, de mondom, vannak odaát embereim. Valamit forralnak, hidd el!
Alig várom, hogy visszamehessek.
– Attól tartok, kicsit várnod kell. Mindannyian kaptok egy hét szabadságot. Ezalatt itthon maradtok, semmi kiruccanás Monte-Carlóba! – Mastersonra pillantott, aztán felállt.
– Szóljatok a helyetteseiteknek, vegyék át az ügyeket, amíg vissza nem mentek.
– De még csak hat hónapja vagyunk a posztunkon – ellenkezett Grey. – Több időre van szükség, hogy bedolgozhassuk magunkat. Akkor talán kielégítőbb jelentéseket kaphatnál...
– Egy hét szabadság – ismételte nyomatékosan Tweed. – És mindegyikőtökkel szeretnék négyszemközt beszélni, mielőtt elmennétek.
Monicának a nap végéig kellett várnia, mire Tweeddel találkozhatott. A férfi a délután során röviden elbeszélgetett mind a négy beosztottjával. Ezeken a megbeszéléseken Monica nem vett részt.
– Azt akarom, teljesen nyugodtak legyenek – magyarázta Tweed. – Ha maga is ott van, még azt hiszik feljegyzések készülnek a beszélgetésről.
Délután ötkor felhívta a Jensenben Newmant. Ahogy remélte, a riporter éppen akkor ért vissza Travemündéből, ahová Dianát kísérte. A beszélgetés rövid és tömör volt. Megkérte Newmant, menjen el a főpályaudvarra, és az egyik nyilvános fülkéből hívja vissza. Tíz percen belül Tweed asztalán megcsörrent a készülék.
– Newman vagyok. Diana miatt ne aggódj. Innen is látom, mit csinál. Magammal hoztam. Mi történt?
– Nem tudod véletlenül, visszatért Berlin doktor?
– Mázlista vagy. Éppen most találkoztam Kuhlmann-nal, aki Travemündében kóvályog, a kikötőbelieket hallgatja ki. Azt mondta, Berlin még mindig nem került elő. A házát éjjel nappal figyelik.
– Köszönöm. Nagyon érdekes. Ha netántán visszatérne, azonnal értesíts. De nem hinném, hogy erre sor kerülne. Minden rendben van?
– Igen. Nincs semmi érdekes. Diana elhatározta, beiratkozik egy titkárnő-tanfolyamra. Gépelés és gyorsírás. Ne izgulj, én magam viszem az órákra, itt Lübeckben. Tudom mikor végez, és akkor ott várok rá.
– Megmondta, miért?
– Hirtelen fellángolás. Nagyon meglepődtem.
– Gyors- és gépírás? Németül?
– Az iskolában igen. De előkapart valami vastag gyakorlófüzetet, angolul. Egyedül gyakorol. Vett magának egy kis hordozható táskaírógépet, a Südwinden tartja, elzárva. Ezenkívül semmi újság.
– Egy héten belül újra veled leszek. Vigyázz a hátadra. Valami készülődik arrafelé.
– Nem sok jelét látom.
– Mi van Kurt Franekkal?
– Felszívódott.
– Óvakodj a törpétől. – Ajánlotta Tweed és letette a kagylót.
Monica egyenesen ült a székén.
– Van számomra öt perce? Jó! Mi folyik itt? Őrizetlenül hagyta Európát. Egyetlen szektorfőnök sincsen a helyén. Helyetteseik messze nem látják át úgy a helyzetet, mint ahogy az szükséges lehet, és maga ezt pontosan tudja.
– Taktikai húzás – válaszolta Tweed. – Európa őrizetlen, ahogy mondotta. És fogadok, hogy Liszenko ezt másodperceken belül megtudja, akkor talán lesz mersze lépni. Én pedig szépen hátradőlök a székemen, és várom, mi lesz az a lépés. A terep látszólag szabad. Kísértésbe akarom ejteni, hogy kihasználja ezt a lehetőséget. Ha már megmozdult, akkor tudni fogom, mit forgat a fejében. Közben pedig meglátogatom Mastersont. Kíváncsi vagyok a vidéki házára Chichester mellett. Lindemann itt lakik a városban, Dalby meg gondolom most tanulja, hogyan lássa el magát egyedül Wolkingban, mert a felesége már nincs ott. Franciaországba ment.
– Úgy látom komoly reményeket fűz ezekhez a látogatásokhoz.
– Igen. Otthon fesztelenebbek lesznek. Valamelyikük hibázni fog. Megtalálhatom a rejtély kulcsát! Maga szerint egy olyan asszony, mint Diana Chadwick miért kezd el gyors- és gépírást tanulni?
– Mert arra számít, hamarosan saját magának kell megkeresnie a kenyerét.
Tweedet villámcsapásként érte az egyszerű igazság! Felállt, fel s alá sétált az irodában, kezét a háta mögött összefonta. Aztán megállt és lenézett Monicára.
– Mi lenne velem maga nélkül.
– Mondtam valamit?
– Semmi monumentálisat, csak éppen egy újabb adalékot, ami alátámasztja bizarr elképzeléseimet. Tudja, nem akartam elhinni, hogy ez lehetne a megoldás a Balkán-ügyben, de nagyon úgy néz ki, igazam van.

 

 

– Diana Chadwick a BA 737-es járatával utazik. Hamburgból 18 óra 20-kor indul, és helyi idő szerint 18 óra 50-kor érkezik a Heathrowra. Légy szíves, menj ki érte.
Newman hangja éles volt, majdnem durva. Tweed szorosan megmarkolta a kagylót és egy mélyet lélegzett.
– Bob, ezt nem teheted...
– Diana beleegyezett! Kikísérem, egészen a gépig. Magam ellenőrzöm, beszállt-e. Nem kerülhetek lehetetlen helyzetbe csak azért, mert gardíroznom kell.
– Mi az ördögöt csinálsz? – kiabálta Tweed.
– Csak semmi ellenkezés. Van egy munkám. Meg kell csinálnom. Egyedül. Ismétlem, Diana ma indul...
– Egyáltalán nem tetszik nekem ez az egész!
– Senki nem kérte, hogy tetsszen. Kimész érte?
– Persze, magam megyek, ha muszáj.
– Muszáj.
A vonal megszakadt, még mielőtt Tweed válaszolhatott volna. Visszaült és Monicára bámult. A lány felvonta a szemöldökét, úgy hajtotta oldalra a fejét, mint egy kíváncsi kis madár.
– Newman már megint partizánakcióba kezdett. – Tweed majdnem hörgött a dühtől.
– Este ki kell mennem Diana elé. Most érkezik Hamburgból. Bob egyszerűen feladta, mint egy csomagot.
– Reméljük, nem kell érte túlsúlyt fizetni.
– Meg akar szabadulni a felelősségtől, hogy a maga dolgát végezhesse. Az isten tudja, mit talált ki már megint. Tudja milyen, ha egyszer ráharap valamire!
– Newman igen hatékonyan dolgozik, ha jól tudom.
– Túl sok kockázatot vállal, legalábbis az én ízlésem szerint. Tweed felállt, az ablakhoz sétált, a kezét mélyen a zakója zsebébe süllyesztette. – Másrészt viszont-gondolkodott hangosan – lehet, éppen Diana lesz az a kulcs, amivel feltörhetjük ezt a rejtélyt. Kideríthetjük, ki is a Balkán...

 

 

Peter Toll, a BND, az NSZK titkosszolgálat alkalmazottja a pullachi központból érkezett Lübeckbe, egy nappal azelőtt, mint Newman felhívta Tweedet.
Toll Newman régi barátja volt. Besétált a Jensenbe, megtudta, hogy az újságíró a szobájában van. Ahelyett azonban, hogy személyesen ment volna fel, leragasztott borítékban felküldte a névjegyét. Newman éppen egy pohár bor és Diana társaságát élvezte, amikor a portás behozta a borítékot. Kinyitotta és Dianára pillantott.
– M gbocsájtasz néhány pillanatra? Gyorsan megszabadulok ettől a pasastól. Rettenetes alak.
– Kicsoda?
– Egy valamikori informátorom. Megbízhatatlan lett. Itt maradsz, míg vissza nem jövök? Senkinek ne nyisd ki az ajtót, csak ha ezt a kopogást hallod...
Ti-ti-tát koppantott az asztal lapján, kiment a szobából. Az ajtó előtt megvárta, amíg hallja, a kulcs fordul a zárban, azután liften lement a hallba.
Peter Toll magas, karcsú férfi volt, frissen borotvált, harminc év körüli, állandóan vidáman könnyen mosolygott, és egyike volt a leggyorsabb eszű embereknek, akivel Newman valaha is találkozott. Keret nélküli szemüveget viselt, és hihetetlenül energikusan mozgott. Kezet ráztak.
– Volna kedved sétálni egyet a folyóparton? – kérdezte Toll.
– Miért ne?
Newman megvárta, amíg kiértek a szállodából, elsétáltak az asztalok mellett, ahol az emberek iszogattak és beszélgettek, s csak akkor szólalt meg:
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Hogyan találtál rám? kérdezte Newman.
Toll feltolta a szemüveget, ami mindig kicsit becsúszott hosszú orrán; Newman nagyon jól emlékezett erre a mozdulatra.
– Az a feladatom, hogy tudjam, ha gyanús külföldiek érkeznek a Német Szövetségi Köztársaságba – viccelt Toll.
– Gyerünk, ki vele Peter, mit akarsz? Nem azért utaztál ide Pullachból, hogy elüsd azt a rengeteg szabadidődet.
– Te milyen cinikus alak vagy! – Toll most már angolul beszélt. – Azért vagyok itt, mert ellenőriznem kell valamit és ha már így adódott, gondoltam megkeresem öreg haveromat.
– Térj a tárgyra, nem akarok túl sokáig elmaradni.
– Persze hogy nem. Diana Chadwick elragadó asszony. Legalábbis így mondják.
– Hát ezt meg honnan tudod?
– Bonnból.
– Wiesbadenre gondolsz?
– Kuhlmann soha nem mondaná meg, te merre vagy, hacsak a kancellár nyomására nem. Kuhlmannt abszolút leköti a nyomozás a legyilkolt lányok ügyében. Ő a bűnügyiekhez tartozik.
– Na közeledünk. Miért ragadott telefont Kuhlmann, mit akart tőletek?
– Túlságosan érdekelt téged Berlin, na meg Tweed érkezése miatt is.
– És téged miért érdekel a doktor?
Az óvárosban jártak, ott, ahol a kis púpos hátú hidacska átíveli a folyót. Toll átment a hídon, be a fák között kanyargó kis ösvényen, ami a csónakházhoz vezetett.
– Valójában nem is tudom. Beszéljünk inkább németül. Toll átváltott anyanyelvére.
– Kikerülted a választ – felelte Newman is németül. – Mi a baj doktor Berlinnel?
– A felszínen semmi. Az egész világon ismerik és elismerik, szentnek tartják, olyan embernek, aki az életét a szegények és nincstelenek megsegítésének szentelte. De időnként túl hosszú időre tűnik el. A legjobb embereink próbálták nyomon követni, sikertelenül. Fantasztikus a pasas, és saját magán mutatja be trükkjeit; az eltűnési trükkje a legjobb. Nagyon közel lakik a határhoz. Az utca végén már kezdődik a másik világ.
– Tudom. De ennél komolyabb bizonyítékaid kell hogy legyenek.
– Lipcse. Húsz évvel ezelőtt ugyanezt az eltűnési trükköt játszotta el Afrikában. Egyik reggel még Kenyában van, a másik napon nyomtalanul eltűnik. Jelentik, hogy meghalt a dzsungelben, aztán, csiribi-csiribá, Lipcsében van, valami ritka trópusi betegséggel kezelik. Héhó, aztán tizennyolc hónappal később újra felszívódik, és megjelenik itt, a Német Szövetségi Köztársaságban. Egyszer látod, máskor nem. Az ilyen emberek miatt fáj a BND feje.
– Még mindig nem vagy elég konkrét! Tőlem mit akarsz?
– Nagyon jól beszélsz németül.
Kiértek az ösvényről, látszott az autópálya, ami a lübecki rendőrséghez vezetett. Newman rágyújtott, Toll arcát tanulmányozta, közben a lehető legártatlanabbul mosolygott.
– Folytasd! – Vakkantott Newman.
– Teljesen olyan lehetnél, mint egy német, csak megfelelő ruhára lenne szükséged.
– Oké, jól beszélek németül. Ez hova vezet bennünket?
– Pullachba olyan jelentések érkeztek, hogy Markus Wolf valami nagyszabású akcióban töri a fejét. Lipcsében szervezkednek.
– Milyen akcióról beszélsz?
– Ezt kellene kideríteni. Wolfot az oroszok irányítják.
– Na, és tőlem mit akarsz?
– Menj át a vasfüggöny mögé!
Newman néhány percig mélyen hallgatott. Az országút mentén a fűben ballagtak, messziről látszott a rendőrség hatalmas épülettömbje. Mögöttük Lübeck zöld templomtornyai magasodtak az égre.
– Miért én? – kérdezte végül Newman.
– Tudod – Toll most nagyon gyorsan beszélt, – már mondtam, elmennél németnek. Wolf hirtelen majd minden ügynökünket letartóztatta, a határ két oldala között már alig van valami kommunikációs lehetőség. Szerintem ezért olyan passzívak a Nyugatra átdobott ellenséges ügynökök. Van aki meghúzza magát, van akit visszahívtak. Eltűnt embereinkről Londonon keresztül kaptunk értesítést. Ha beszélek Tweeddel, meg is köszönöm neki.
– Nem tudom, hol van Tweed – válaszolt a ki nem mondott kérdésre Newman. – De ha visszamész Pullachba, hívd fel Londont. Ismered Monicát? Jó. Ő talán át tudja adni az üzenetedet. És most még egyszer megkérdezem, miért éppen én?
– Van egy földalatti csoportom az NDK-ban, Wolf semmit sem tud róluk. Egy rettenthetetlen férfi és egy kedves lány a vezetőjük. Téged nem ismernek a határsávban, veszélyes feladat, de szerintem meg tudod oldani.
– Mit tudok megoldani?
– Kapcsolatba kell lépned ezzel a csoporttal, és személyesen tőlük kell megtudnod, mi is történik odaát. Nem merem a saját embereimet küldeni, mert felismerhetik őket. Ráadásul éppen egy hatalmas munka kellős közepén vagyunk, át kell szerveznünk hírközlő rendszerünket, mert a régi kódot megfejtették.
– Úgy mondod, mintha ez a világ legegyszerűbb feladata lenne! Hogy a fenébe fogok egyáltalán átkelni a határon?
– Azt megszervezem.
– Milyen eséllyel?
– Garantálom a sikert. A részleteket csak akkor mondhatom el, ha elvállalod a feladatot.
– Ha elvállalom. Még aludnon kell rá egyet.
– Ne aludj túl soká!
– Ne nyaggass. Azt hiszem jobb, ha visszafordulunk. Vissza kell mennem a Jensenbe.
– Persze, persze. – Toll nagyon megértő volt, továbbra is könnyedén beszélt, mintha nyaralási előkészületekről folyna a szó.
– Azt biztosan tudjuk hogy Liszenko, régi, öreg barátunk odaát van Lipcsében, és kíváncsian leskelődik Wolf válla mögül.
– Biztos vagy benne, hogy Liszenko és a KGB, a rettegett szovjet titkosszolgálat is bekapcsolódott? – Newman hangja megkeményedett.
– Teljesen biztos. Aha, ő az aki ellen mostanában fenekedsz. Tisztességes lenne, ha kiterítenéd a kártyáidat. Ismersz!
– Hogyne ismernélek. Adjunk a kutyusnak valami finomat, tele legyen a gyomra és ne morogjon, de vigyázzunk, semmi olyasmit ne kapjon, ami nehezítené emésztését.
– Na, Bob, mikor csináltam én ilyet?
– Éppen most – válaszolta Newman. Visszafordultak a Trave folyó felé, a távolból nevetés és beszélgetés hangjait hozta az enyhe szél. Megint egy szép nyári nap, fények a fák koronáján, hajók úsznak a vizen.
– Nem értem – kezdett bele Toll.
– Nem gondolkozom az ajánlatodon, amíg mindent pontosan el nem mondasz. Tudni akarom, hogyan jutnék át a határon? Hol? Mikor?
– Ez szigorúan bizalmas. – Toll elhallgatott, feltolta a szemüvegét. – Egy aknamezőn kell átmenned, az egyik őrtoronynál. Az ottani őröket lepénzeltük.
– Tényleg, ne mondd! Ismerem valamelyest az NDK határvédelmét. Minden toronyban három őr van. Három, és nem kettő. Már régen úgy működik a dolog, kettő a te embered, de a harmadikról mit sem tudsz. Lehet, hogy látszólag a tied, de az is elképzelhető, hogy feljelenti két társát, aztán előléptetik.
– Bizony – értett egyet Toll. – Üljünk egy kicsit ide, a folyópartra. Itt senki nem hallgathat ki bennünket. Kényelmesen elhelyezkedtek, csak azután folytatta:
– Mind a hármat lefizettük! Arannyal. Van valami az aranyban, ami kihozza az emberekből a kapzsiságot. A kialkudott összeg egyharmadát kapták meg, a többi csak akkor esedékes, ha biztonságban átértél, és vissza is jöttél, ugynazon az úton.
– Mi van a többi őrtoronnyal?
– Azok messzebb vannak, de őket sem hagytuk figyelmen kívül. Az egyik őr majd rövidzárlatot csinál, ezért a reflektorok nem működnek majd.
– És ha szabad kérdeznem, hogy jutok át az aknamezőn?
– A kiválasztott őrtorony egy hamis aknamezőnél van, ott nincs éles akna. Ezen az úton küldi át Wolf is az ügynökeit. Ezt mi tudjuk, de ő nem tudja, hogy mi tudjuk. Ezért mi tűrjük hogy beszivárogjanak az emberei, úgy teszünk, mintha észre sem vennénk. Ami a legfontosabb: ezeket az ügynököket nem is követjük, mert még gyanút fognának, és elküldenék a jelentésüket. Ez komoly áldozat.
– Sokkal merészebb vagy, mint gondoltam volna. Hányan tudnak Pulluchban, a BND-központban erről a nyitott útról?
– Ketten, én és a főnököm. Senkiben sem bízunk meg. Természetesen én magam kísérnélek el a határig, éjszaka, ezt mondanom sem kell.
– És ha átjutok? Meddig kell utaznom, amíg találkozhatom ezzel a földalatti sejttel?
– Az Ötös Csoporttal, így hívjuk őket. – Toll átkulcsolta a térdét. – A vezetőjük, az a rettenthetetlen ember, már mondtam, az aknamező mögött vár rád. Lesz nála egy bicikli a számodra. Éjszaka a bicikli a legzajtalanabb jármű, ha vidéken utazol. Arról nem is beszélve, hogy te viszont mindent hallhatsz. Azt is, ha jön mögötted egy autó, s rengeteg idő marad, hogy elrejtőzzetek. Most már mindent elmondtam, amit elmondhattam a döntésed előtt. Sokkal többet, mint amennyit szerettem volna.
– Azt is kérdeztem, hogy hol. Tudnom kell a helyet.
– Istenkém. Azt hiszem ez azért van, mert újságíró vagy. Mindent tudni akarsz, amihez csak hozzá lehet férni, sőt még annál is többet. Ez szigorúan bizalmas. Tit-kos. Tweed semmit, érted, semmit nem tudhat az egészről. Sejtrendszerben dolgozunk.
– Sejtrendszerben?
– Egy csoporton belül csak három ember ismerheti egymást. Az átkelési, pont egyébként Goslar mellett van. Ismered? Régi városka. Az Ötös Csoport talán tud valamit Berlin doktorról is. Na most elégedett vagy?
– Goslar? Az a Harz-hegységben van.
– Éppen ezért nehéz ellenőrizni. Na, mi a válaszod? Véletlenül a Movenpickben lakom, Allan Seeger néven. Mit válaszolsz?
– Már mondtam. Előbb alszom rá egyet.

 

 

De Newman nem aludt, egész éjjel ébren volt. Legalább annyi vigasza volt, hogy Dianát épségben tudhatta hálószobájában. De ez volt minden.
Toll nagyon ügyesen vetette ki rá a hálóját. Ha átmegy a határon, fontos adatokat tudhat meg Berlinről. Ez pontosan beillett a képbe. Tweed is erre volt kíváncsi: Mi az igazi feladata a doktornak, ennek a menekültek őrangyalának. A kísértést tovább növelte, hogy belekeveredett az ügybe Liszenko is. Úgy tűnt, soha vissza nem térő lehetőséget kapott, hogy amúgy istenigazából odavágjon az oroszoknak. Azoknak a dögöknek, akik elfogták és kivégezték feleségét, Alexist, valahol Észtországban. A végén elkaphatná Liszenkót, Gorbacsov pedig nem az az ember, aki megbocsájtja a beosztottjainak, ha azok hibáznak. Ezzel vége is lenne a tábornok karrierjének.
Nyugtalanul forgolódott a takaró alatt. Úgy érezte, kettészakad. Vonzotta, nagyon vonzotta az akció lehetősége. De vajon megbízhat-e Peter Tollban.
Garantálja. Ezt mondta a határátkelésre. Arra is utalt, biztonságban jöhet vissza. Fityfenét! Azt senki nem garantálhatja, hogy egy ember biztonságosan utazhat Kelet-Németországban. Még ha nem is leplezik le, akkor sincs biztonságban. Sem ő, sem senki más.
Toll vakhite zavarta Newmant. Ismeretlen emberre volt szüksége, hogy felvehesse a kapcsolatot az ötössel. De Newmant ismerte a KGB. A francba, hiszen minden adata benne van abban az átkozott számítógépükben. Egész éjjel forgolódott, izzadt, a párás melegben, nem kapott levegőt. Lehet, csak azért izzad, mert azon gondolkozik, hogyan jut át azon az állítólagosan veszélytelen aknamezőn? Tényleg veszélytelen?
Wolf szívesen változtatott a szokásain, nem sokáig szokott ugyanazon a kitaposott ösvényen járni. Ravasz róka ez a Markus Wolf.
Fél négykor nagy nehezen elaludt. Az ablakokat elfelejtette elfüggönyözni, ezért aztán hamar felébresztette a hajnali fény. Felkelt, megfürdött, borotválkozott, felöltözött, rágyújtott és kibámult az üres lübecki utcára. Korán reggelizett, és mire befejezte, döntött.
– Londonba mész. A BA 737-es járattal. Ebben a kockás kosztümben, ami most rajtad van – mondta védencének.
Kikísérte Dianát a repülőtérre. Newman visszament a hamburgi főpályaudvarra, és beszállt egy üres kocsiba. A vonat Lübeckbe indult, és elhagyta Hamburgot. A fülkében megjelent PeterToll.
– Tudod, hogy most épp Londonba tartasz? – kérdezte a német.
– Ezt hogy érted? – csodálkozott Newman.
– Az egyik emberünk megtévesztésig hasonlít rád – magyarázta mosolyogva Toll.
– Az útlevele a te nevedre szól. Hivatalosan most éppen 30 000 lábnyira lebegsz, London felé. Így aztán az ellenség már nem törődik veled. Volt valaki a nyomodban, de azt letartóztattuk. Nem kerül vissza a forgalomba, amíg te meg nem térsz keleti utadról. Amikor észreveszik, hogy a pasas eltűnt – és észre kell vegyék, mert nem küldi a jelentéseit –, ellenőrizni fogják a hamburgi repülőteret, embereik átnézik az utaslistát. Rajta van a neved, tehát elhagytad az NSZK-t.
– Megmondanád, ha nem esik nehezedre – kérdezte Newman – mióta tervezgetitek ezt az utat?
– Több hete – mosolygott Toll. – Egy ilyen akciót nem lehet egyetlen éjszaka alatt összedobni. Amióta csak idejöttél Tweeddel, rád gondoltunk.
– Nekiálltatok szervezkedni, egyszerűen azon az alapon, hogy hátha elfogadom a megbízatást?
– Csak remélni mertem, hogy elvállalod.
– Bizony remélted. Van még valami, amit tudnom kell?
– Rengeteg. A mozgó jármű a legjobb hely, ha valamit gyorsan akarunk összefoglalni... Amikorra Lübeckbe érünk, szükségem lesz az írásos engedélyedre, hogy összeszedhessem a holmijaidat. Összecsomagolok...
– Már összecsomagoltam! Egyetlen táska – mondta Newman élesen.
– Remek, akkor ezzel is időt takarítunk meg! Vedd fel a napszemüveget meg ezt a kalapot. – Egy szatyorból elővarázsolt egy tiroli kalapot, amit pici piros tollacska díszített.
– Vedd fel a 104-es szoba kulcsát a Hotel Movenpickben, Thor Nickel a neved.
Forgalmas Hotel, és már két napja ott laksz. Az az ember vette ki a szobát, aki most Londonba utazik helyetted. Minden szabad szálat elkötöttünk. Ha már elhoztam a Jensenből a csomagodat és kifizettem a számlát, teljes lesz a kép. Itt a jegyzettömböm, ebbe írd a meghatalmazást. Lübeckben külön szállunk ki. Gyalog is elmehetsz a Movenpickbe. A 104-esben várd meg, amíg megérkezem. Azt hiszem, semmit nem hagytam ki.
– Jó neked.
– Nézd Bob! Ellenséggel állunk szemben, ezért el kell tűnnöd, mielőtt a határra mész.
– Tényleg mindenre gondoltál? Mi van, ha kiderítik, hogy jártál a Jensenben a cuccaimért? Azt könnyen megtudhatják, hogy valaki ott járt, miután én „elrepültem”. Miért hagytam volna ott a holmimat?
– Majd elbeszélgetek a portással, amíg fizetek. Elpletykálom hogy a hölgy, akit kikísértél, hirtelen rosszul lett a repülőtéren, és úgy döntöttél, nem hagyod egyedül utazni.
Engem küldtél, hogy vigyem el a csomagjaidat. A csomagodat. Jó lesz így?
– Meggyőzően hangzik – ismerte el Newman. – Még valamit: nem viszek magammal fegyvert.
– Rendben – Toll Newman öklére pillantott. – Úgyis nálad van a legveszedelmesebb fegyvered, a SIS kiképezte két öklöd.
– Ha minden rendben megy, senkit nem kell bántanom.
– Pontosan így terveztük mi is. Három nap keleten, szóban megkapod az információkat, visszajössz, és minden csak a fejedben van. Nem lesz semmi baj.
– Ezt akkor szokták mondani, amikor tragédia várható!
– Nászéjszakai idegesség – nevetett Toll. – Lámpalázad van?
– Cinikus vagyok.
Toll nemsokára kiment a fülkéből, magával vitte Newman meghatalmazását.
Lübeckben már nem ismerik egymást.
Newman felpróbálta a tiroli kalapot, és megnézte magát a tükörben. Remekül illett rá. Fura érzése volt, mert a BND alaposan ismerheti, ha még a kalapméretét is tudja. Amikor a napszemüveget is feltette, teljesen megváltozott a külseje.
Toll érti a munkáját, ismerte el magában Newman, amikor visszaült.
Lübeckben kiszállt, látta a távolodó Tollt, akkor tűnt el, amikor Newman kilépett az állomásról.
Elsétált a Movenpickig, a Hotel mögött az ikertornyok köszöntötték. Most sokkal hétköznapiabbnak látszottak, mint hajnalban, amikor az álmatlan éjszaka után az ablakából nézte őket.
Balra fordult, átment a szálloda előtti üres téren, belépett a hallba. Éppen a pulthoz ment, hogy átvegye Thor Nickel szobakulcsát, a 104-est, amikor meglátta Kurt Franekot.

 

 

Tweed már a várócsarnokban volt, amikor Diana Chadwick megjelent a vámhivatal kijáratánál, kezében bőröndjével. Azonnal észrevette a férfit, odarohant, ledobta a táskát és átölelte.
– Jaj, de örülök, hogy látlak. Na, hallgass ide – mondta amikor elengedte az angolt, bár az még egy szót sem tudott szólni.
– Velem utazott egy férfi, aki rettenetesen hasonlít Bobra. Még az öltönye is ugyanolyan, de nem Newman. Itt jön. Tweed a kijárat felé pillantott. Az asszonynak igaza volt. A hasonlóság feltűnő, de azért ez a férfi nem Newman.
Tweed Diana mellett állt, figyelte, ahogy az érkező pasas megállt és körülnézett. Úgy látszott, nem siet elmenni a repülőttérről. Letette a csomagját, benyúlt a mellényzsebébe, elővett egy repülőjegyet, és alaposan szemügyre vette. Ránézett az órájára és visszatette jegyét a belső zsebébe.
– Itt várj – szólt Tweed. – Csak egy perc. Maximum öt. De itt várj!
Diana azon kevés, de csodálatos nők közé tartozott, akik soha nem idegesítik az embert azzal, hogy a miértek felől érdeklődnek.
Tweed átfurakodott a tömegen, a hasonmás mögé keveredett és véletlenül meglökte.
– Jaj, bocsásson meg – szólalt meg németül. – Nem figyeltem, hova lépek.
– Semmi baj – válaszolta a férfi is németül.
Tweed gyorsan a British Airways pultjához sietett, kiválasztott egy roppant csinos kisasszonyt, gyorsan megelőzött egy a sorára váró férfit, és a lányhoz fordult.
– Használhatnám a telefont? Nagyon sürgős. – Felmutatta rendőrségi jelvényét, melyet igen alaposan és körültekintően a Park Crescenten a SIS központban hamisítottak. A lány azonnal átnyújtotta a készüléket, és szinte azonnal a pult előtt álló utashoz fordult. Tweed tárcsázott, és halkan megszólalt.
– Biztonsági szolgálat? Beszélhetnék Jim Corcorannal? Te vagy az Jim? Itt Tweed. Van itt egy férfi, szeretném, ha kihallgatnátok. A kijárat előtt várakozik, éppen most jött Hamburgból. Ott leszek, és megmutatom. Tartsátok itt, amíg nem küldök valakit a Park Crescentből, hogy kihallgassa. Esetleg kábítószer-csempészés gyanújával? Igen, ez jó lesz.
Tweed visszasietett a kijárathoz. Diana ott álldogált a csomagjai mellett, az órájára pillantott, mintha arra várna, valaki érte jön. Remekül illene az embereim közé, gondolta Tweed. Óvatos volt, nem ment közel az asszonyhoz.
Newman hasonmása ugyanott állt, ahol Tweed utoljára látta. Tweed megpillantotta Corcorant, magas, testes férfi, homokszínű a haja, és nagyon gyorsan járt. Mögötte két embere próbált lépést tartani vele.
Újabb utasáradat özönlött kifelé. Tweed úgy állt, hogy a hasonmás ne vehesse észre. Corcoran odalépett hozzá, a társai diszkréten hátrébb álltak.
– Az a férfi, abban a kockás öltönyben. Látod? Épp most gyújtott rá. Tudni akarom kicsoda, miért van itt, és honnan jött.
– Bízd csak ránk.
Corcoran közelebb lépett a férfihoz, két embere közrefogta a hasonmást; Corcoran mondott valamit.
Tweed figyelt egy darabig, aztán odasietett Dianához, és felkapta az asszony csomagját.
– Kint vár a kocsi. Az a pasas többet nem fog zavarni. Remélem, elégedett vagy.
Kisétáltak. Tweed újra megszólalt:
– Nem bízom a szállodákban. Biztonságosabb, ha Newman lakására megyünk. Nagyon kellemes hely Dél-Kensingtonban.
– Bob nem ellenezné? – kérdezte Diana, amikor Tweed felvezette a lakásba, és táskáját letette a hálószobai komód tetejére.
– Miért zavarná, hogy itt laksz? – És a pokolba vele ha zavarja is, gondolta Tweed. Úgy hagyta itt nekem Dianát, hogy még csak azt sem mondta, bú vagy bá.
Tweed Monicától kapta meg a lakáskulcsot. A lány még annak idején megígérte az újságírónak, néha benéz a lakásba, amíg ő Hamburgban van.
Diana besétált a nappaliba és megállt. Felnézett a magas mennyezetre, ahol még megvoltak az eredeti stukkódíszek, szőlőfürtök és levelek.
– Istenien tágas. Imádom. Ilyen volt az az Anglia, amit meg én is ismertem.
– Régi viktoriánus ház, amit lakásokra osztottak – jegyezte meg Tweed. – Az értéke megsokszorozódott azóta, hogy Bob megvette két-három éve. Idén úgy szökött fel az értéke, mint a rakéta. Jól fogod itt érezni magad?
– Imádom ezt a helyet. Csak pár perc, és kicsomagolok. Tweed ezt az időt arra használta, hogy betelefonáljon az irodába. Saját számát tárcsázta, és Monica azonnal felvette a kagylót.
– Rendben felszedte a csomagot? – érdeklődött a lány.
– Igen. Jó, hogy én mentem. Volt ott egy másik csomag is, amit azonnal meg akarok vizsgáltatni. Corcoran, a reptéri biztonsági főnök vigyáz rá. Küldjön oda gyorsan valakit. Harry Butler, vagy Peter Nield jó lenne...
– Harry éppen itt van nálam. Azonnal küldöm. Akar vele beszélni?
– Ne vesztegessük az időt. Tudni akarom, honnan jött a csomag, ki adta föl. Ez minden. Egy óra múlva bent vagyok.
Letette a kagylót, bement a konyhába, kinyitotta a konyhaszekrényt. Egy csésze tea, és lehet egy kicsit beszélgetni Dianával. Csak tejpor van, el kell mondania, hol van itt a közelben bolt. Később majd visszajön érte, és elmennek vacsorázni, közben elmagyarázza, miben segíthetne neki az asszony.
Monica azzal fogadta Tweedet, hogy Harry Butler már jelentkezett.
– Ez gyorsan ment – jegyezte meg Tweed, és leült forgószékébe.
Érezte, ahogy feloldódik benne a feszültség. Tulajdonképpen attól tartott, Diana nem lesz a gépen. Megdöbbenten jött rá, mennyire aggódott a nő miatt.
– Mondja el, mi történt.
– Harry a Newman-pasas orra alá tette az Official Secrets igazolványt, és az isten tudja mivel ráijesztett. Német, Walter Pröhl, Pullachból. A BND embere.
Tweed egy germán sast firkált a tömbjére – erre nem számítottam. Azt hittem ellenség.
– Akkor jó hírt hoztam?
– Nem. Csak lehetett volna rosszabb is. Hogy került ide a BND?
– Pröhl nem sokat tud. Azt az utasítást kapta, hogy maszkírozza magát olyanra mint Newman, Hamburgból repüljön ide Londonba, és várja meg a következő járatot visszafele. Nála volt az igazolványa. De hamis útlevéllel jött, Robert Newman néven, így van rajta az utaslistán is.
– Gondoltam. Nem tetszik ez nekem. Van valami fogalma ennek a Pröhlnck arról, miért kellett ezt csinálnia?
– Semmi. Erről Harry meggyőződött. Csak annyit tudunk, hogy Peter Tolltól kapta az utasításokat.
– Ez egyre rosszabb. – Tweed levette a szemüveget és elkezdte tisztogatni az üveget. – Toll a legfiatalabb ember, akit valaha is kineveztek részlegvezetőnek az NSZK titkosszolgálatban. Elsőosztályú tervező elme, de nagyratörő, és ezért nem eléggé óvatos. Szerencsejátékos.
– Nem olyan ember, akit maga szektorvezetőnek nevezne ki?
– Csak némi átképzés után. Hangsúlyoznám, hogy csak a tőlem kapott utasítások szellemében járhat el.
– Valamilyen formában kapcsolatba került Newmannel?
– Úgy látszik. Ez megmagyarázná... – Tweed elhallgatott. Mindegy. Mi van azzal a titokzatos Portmannal, akiről Paula írt a naplójában? Követi valaki?
– Nem kellett volna ilyesmit csinálni, beleolvasni más legszemélyesebb papírjaiba – évődött Monica.
– Azt hiszem az etika az, amit a legkevésbé fogok figyelembe venni, amikor emberéletekről van szó. Már négy lányt gyilkoltak meg. Leírhatatlanul kegyetlen módon. Arról már nem is beszélek, hogy fel kellene deríteni, ki az az áruló, aki befurakodott közénk, ki az, aki ott ült a ma reggeli megbeszélésen.
– Biztos benne, hogy a két ügy között kapcsolat van?
– Mi van Portmannal? – Tweed nagyon ingerült volt.
– Samuel Portman. Portman Magánnyomozó Iroda. Ócska kis iroda a Dean Streeten. A cím és a telefonszám ott van az íróasztalán, az az összehajtogatott papír.
Tweed egy pillantást vetett a cédulára, elolvasta, újra összehajtogatta és a belső zsebébe tette.
– Azt hiszem, a közeli jövőben meg kell látogatnom Mr. Portmant.
– De olyan nyilvánvaló, mi izgatja Paulát – tiltakozott Monica. – Azt hiszi, hogy Hugh valami lánnyal cicázik. Lehet, hogy egyszerűen csak tudni akarja.
Vannak ilyen asszonyok.
– Miért, maga szerint Hugh Greyre ez jellemző lenne?
– Nem. – Monica arca álmodozó lett. – Ha Harry Mastersonról lenne szó, mindent elhinnék. Képes rá, hogy egyszerre három lánnyal fusson, és egyik sem sejtene semmit a másik kettőről. Viszont igaz, őt ott is hagyta a felesége.
– Erről jut eszembe, hol van a „négyek bandája” most? Elmentek élvezni az egyhetes pihenőt?
– Harry lement a házába, Sussexbe. Nem hiszem, hogy vitt magával valakit. Fest, és klasszikus lemezeket hallgat.
Monica csintalan arccal várta, hogy Tweed megkérdezze tőle, honnan tudja mindezt. A férfi azonban makacsul hallgatott. Monica kicsit elpirult, amikor folytatta.
– Onnan tudom, hogy valami kifogással felhívtam, mert úgy gondoltam tudni szeretné, mit csinálnak az emberei.
– Hallgatom.
– Guy Dalby lent van Wolkingban, abban a kis György-korabeli házában ahol Reneével élt, amíg az asszony vissza nem ment Franciaországba. Ő is fest. A falakat. Ez már kettő, akit otthagyott a felesége. – Monica elgondolkozott, hirtelen elvörösödött, mert észrevette, hangosan gondolkodott. – Istenem, ne haragudjon – teljesen kiment a fejéből, hogy Tweed sem él együtt a feleségével. Az asszony elment valami görög milliomossal Rióba. Gyorsan folytatta. – Erich Lindemann Chelsea-ben van, hogy mit csinál, arról fogalmam sincsen, nem az a beszédes fajta. Észrevette, hogy megvágta magát borotválkozás közben? Ragtapasz volt az arcán. Nem jellemző rá ez a figyelmetlenség. Utoljára maradt Hugh Grey. A garzonjában van...
– Az ember azt hinné, hazament vidéki házába, Norfolkba. Paula az ideje nagy részét ott tölti – a fazekasság nem engedi el.
– Azt mondta, majd felmegy oda is néhány napra. Most van valami munkája.
Munkamániás az az ember! Hogy van Diana Chadwick? – váltott hirtelen témát. – Kedveli, ugye?
— Egyike a sokaknak ezen a jó nagy világon. Próbálja meg nekem elérni Pullachban Peter Tollt!
Tárcsázás közben Monica arra gondolt, hogy Tweed olyan szellemi mutatványra képes, amire kevesen, tudniillik beszélget egyvalamiről, és közben valami egészen máson jár az esze. Beleszólt a kagylóba? Mondott egy pár szót németül, aztán letette a telefont.
– Peter Toll nincs Pullachban. Nem tudni, mikor tér vissza.
– Ez nagyon rossz hír, már ami Newmant illeti – mondta Tweed keserűen.

 

 

A Movenpick Hotel 104-es szobájából Newman felhívta Kuhlmannt. A főfelügyelő tíz perc múlva már meg is érkezett. Úgy száguldott, mint egy őrült. Éppen indulófélben volt, mikor Newman telefonált.
Newman beengedte a felügyelőt és kiakasztotta a „Ne zavarjanak” táblát a kilincsre. Nem akarta, hogy Peter Toll esetleg bedugja az orrát, miközben Kuhlmahn-nal beszélget. A napszemüvegét és a tiroli kalapot eldugta.
– Miért költözött ide a Jensenből? – érdeklődött Kuhlmann. Miközben válaszra várt, kényelmesen elhelyezkedett.
– Az volt az érzésem, hogy követnek. De a dolog ennél bonyolultabb. Diana Chadwick már nincs Lübeckben, biztonságos helyen van.
– Meg ne mondja, hol! – Kuhlmann figyelmeztetően emelte fel a kezét. – Örömmel hallom! Bárcsak az összes csinos, szőke nőt el tudnám innen távolítani!
– És Kurt Franek?
– Van egy csomó emberem, átkutatták a hotelt. Gondolja, hogy felismerte magát? Persze, biztosan.
– Nem vagyok benne biztos – Newman kedvesen beszélt, semmi jelét nem mutatta undorának. – Más irányba nézett.
– Nos, ezt hamarosan megtudjuk. – Kuhlmann vastag ajkai közé vett egy szivart, de természetesen nem gyújtotta meg. Rágta egy darabig, aztán megszólalt:
– Hol van Tweed? A másik szobában?
– Nem. Egy időre elutazott Lübeckből. Valamit ellenőriznie kell.
– Ha még Németországban van, arról feltétlenül tudnom kell. Szigorú utasítást kaptam Bonnból; tartsam rajta a szememet.
– Nincs az országban, de biztos vagyok benne, hogy visszajön még.
Telefoncsengetés szakította félbe. Kuhlmann azt mondta, ez neki szól, felvette a kagylót elmorgott egy ja-t meg egy nein-t. Amikor letette a kagylót, szélesre tárta a karját.
– A madárka megint elrepült, körülbelül tíz perccel ezelőtt kijelentkezett.
Biztosan felismerte magát. Motorral ment el, s bár útlezárást rendeltem el az egész területen, mégis azt hiszem, újra a nyomát vesztettük.
– De legalább menekül!
Newmant elkeserítette a hír. Ha Kuhlmann nem kapja el Kurt Franekot, a szőke óriás biztosan jelenti Keletnek, hogy látta őt Lübeckben akkor, amikor mindenki szerint elrepült Londonba. Kuhlmann felállt, indulni készült.
– Azt mondja, Tweed visszajön. Jegyezze meg a szavaimat: ennél a második látogatásnál elszabadul a pokol.
– Miért gondolja?
– Maga ismeri Tweedet. Ránézésre kedves és óvatos, de kemény, mint az acél.

 

 

– Ma este mész át a határon – jelentette be Toll, amikor Newman kinyitotta a 104-es ajtaját. – Miért raktad ki a „Ne zavarjanak” táblát? Kétszer is jártam itt, míg végre méltóztattál levenni.
– Kuhlmann volt itt.
– Jézusom, hogy talált rád?
– Én hívtam.
Newman elmagyarázta, mi minden történt, amióta beköltözött a Movenpickbe. Toll csendben hallgatta, feltolta a szemüvegét és összekulcsolta az ujjait.
– Hogy néz ki ez a Kurt Franek? – kérdezte végül. Figyelmesen hallgatta Newman akkurátus személyleírását. Nem látszott rajta semmi, amikor Newman végzett.
Rövid szünet után megrázta a fejét.
– Nem emlékeztet senkire.
– Akkor halasszuk el az átkelést!
Newman határozottan és keményen beszélt. Felállt, rágyújtott, és az ablakhoz ment. Kibámult. Háta mögött Toll az ujjait ropogtatta. Megrázkódott, mielőtt megszólalt volna.
– Mi a baj. Bob?
– Te! – Newman hirtelen lendülettel megfordult, egyenesen a BND-s férfi arcába nézett. – Nem tudom udvariasan elmondani. Hivatásos riporter vagyok, a jó ég tudja, hány emberrel készítettem már interjút, és egyet megtanultam, hogy kiszúrjam, ha valaki hazudik. Hazudsz, öregem, hazudsz, amikor azt mondod, neked nem mond semmit Kurt Franek személyleírása!
– Nem lehetek biztos...
– Akkor pedig szépen sétálj ki azon az ajtón, és ne is gyere vissza!
– Lehet, hogy Ervin Munzel.
– Az kicsoda!
– Markus Wolf legjobb bérgyilkosa. A gyilkosságai mindig balesetnek látszanak, ez a specialitása.
– Bájos. És milyen bátorító!
– Mondtam, nem vagyok biztos benne – magyarázkodott Toll. – Mit gondolsz, hány magas, szőke német szaladgál errefelé?
– Megmondtam a súlyát, magasságát, korát, a külsejét, a viselkedését, mindent. A viselkedése elárulja az embert. Arrogáns és támadó az asszonyokkal. Ilyen Munzel?
– Igen – ismerte el Toll. – Felismert a hallban?
– Valószínű, különben miért tűnt volna el? Mit gondolsz, mennyi időbe telik, amíg eljuttatja jelentését csodálatos reinkarnációmról Wolfnak?
– Jó néhány órába – Toll nagyon határozott volt. – Már nem használják a rejtett rádióadóvevőt, mert túl sok detektorunk van errefelé. Biztosak vagyunk benne, hogy telefonon juttatják el üzeneteiket keletre. Innen telefonálnak, aztán valaki Nyugat-Berlinben felveszi a kagylót, és mint közvetítő átmegy Kelet-Berlinbe, és szóban tesz jelentest, így nem lehet őket lenyomozni. Nem ismerjük a nyugat-berlini kapcsolatot. Egyelőre.
– Jó néhány óra, azt mondod?
Newmannek támadt egy ötlete. Azt mondta, át kell még gondolnia, belevághat-e a határsétába. Lenne szíves Toll elvonulni, és hagyni, hogy nyugodtan gondolkodjon?
A német nem szívesen ugyan, de beleegyezett, este kilencre kérte a választ.
– Akkor visszajövök – mondta, és elment.
Newman kinyitotta az ajtót és utánanézett. Biztos akart lenni benne, hogy a német elmegy. A folyosó üres volt. Bezárta az ajtót. Leült, és Lübeck-Südöt, a rendőrséget tárcsázta. Ismét szerencséje volt, mert Kuhlmann az irodában ült.
– Otto, megtenne nekem egy szívességet anélkül, hogy bármit is kérdezne?
– Mondja.
– Elképzelhető, hogy olyan helyzetet teremtsenek feltételezett támadónk számára, hogy ne legyen képes nyilvános fülkéből telefonálni?
– Megpróbáljuk – Kuhlmann aggódott egyet: – Ne engedje, hogy a munkája túl sok energiáját feleméssze.
Kuhlmann letette a kagylót, és nyomban egy másik számot tárcsázott. Nyomatékos és egyszerű utasítást adott:
– Karl, állítsa le az embervadászatot. Hívja vissza az összes emberét. Árassza el gyalogos rendőrökkel Lübecket és Travemündét. Látsszon, hogy nagyon aktívak. Ellenőrizzék minden magas, szőke férfi személyazonosságát, akár illik a mi emberünk személyleírása rá, akár nem. Különösen a nyilvános telefonfülkék körül legyenek résen. Az egész környéken legyen nyilvánvaló, hogy valami nagy dologra készülünk. Mi, hogy ez megzavarja a turistákat? Kit érdekelnek?
Amikor kijelentkezett a Movenpickből, Kurt Franek egyenesen Travemünde felé vette az útját motorbiciklin. Külsőleg éppen olyan volt, mint sok száz másik turista, de belül nyugtalanság emésztette.
Három oka is volt az aggodalomra. Egyrészt, lehet hogy a rendőrség keresi.
Miután nem sikerült a Tweed elleni támadás, északra ment, ebben nem volt semmi különös. Éppen elérte a Lübeckből Koppenhágába tartó vonatot, Puttgartennél kiszállt. Onnan a helyi busszal egy Burg nevű apró városkába ment, ami a távoli Fehrman szigeten van. Néhány hétig egy elhagyatott házban húzta meg magát a város peremén. A ház az altonai Martin Vollmer tulajdonában van. Amikor visszamerészkedett Lübeckbe, újra a Movenpickben szállt meg, mert úgy gondolta, ez az a hely, ahol legkevésbé kereshetik a rendőrök. Rutineljárás, ha a kutyák egyszer már körbeszaglászták a rókalyukat, ritkán térnek újra vissza.
Végigrobogott az országúton, épp hogy betartotta a sebességkorlátozást. Lübeck peremkerületei a távolba vesztek, már a nyílt országúton járt.
Másodszor Robert Newman miatt nyugtalankodott. Tényleg őt látta a Movenpick halljában? Franek egyszerűen nem tudta eldönteni.
Az előtte lévő útra figyelt. Útelágazás, itt kell letérnie a folyóhoz.
Harmadszor azért aggódott, mert nem tudta, hogyan jelentse azt, amit látott. Egy nyilvános fülkét kell keresnie, hogy felhívhassa Vollmert.
Lelassított, hátrapillantott, látta, mögötte üres az út. Behajtott egy búzamezőre, ahol kis csapásra bukkant, ami a sztrádára vezetett. Kikapcsolta a motort, a vízpart mentén tolta a gépet. Magasra nőtt a fű, emberi életnek nyoma sem volt. Megállt és hallgatózott. Semmi zaj, kivéve a vijjogó tengeri sirályok hangját, meg egy távoli hajó kürtjelét. Az iszapos parthoz ért.
Keményen megragadta a kormányt és teljes erőből meglökte. A motor messzire repült, hatalmas csattanással ért vizet, és eltűnt. Megvárta, amíg az utolsó légbuborékok is eltűnnek a víz felszínéről. Gyalog elindult a folyóparton, nem volt más nála, csak kézitáskája, amit a motor csomagtartójáról vett le.
Franek azért maradhatott életben nyugaton, mert mindig betartotta a kiképzés során tanult szabályokat, és soha sem kockáztatott, és semmit sem bízott a véletlenre. Végszükség esetén mindig a legrosszabbra kell számítani, orosz kiképzőjének ez volt a kedvenc mondása. Franek most arra készült, hogy átváltozzon, még mielőtt emberlakta területre érkezik.
Egy magányos mólónál ott úszott egy motorcsónak. Bement az apró kabinba, kinyitotta a táskáját, kipakolt belőle, mindent átrakott egy hátizsákba, amit a szekrényből húzott elő. Belegyömöszölt egy hosszú láncot, becsatolta, és a vízbe hajította, aztán begyújtotta a motort.
Fél órával később egy másik elhagyatott mólónál kikötött, széles vállára kapta a hátizsákot, és a közeli országút felé vette lépteit. Tíz perccel később már Travemünde külvárosában stoppolt. Nem járt messze a Priwall szigeti komptól. Nyilvános telefonfülkét keresett. Hirtelen megtorpant, s gyorsan belevegyült a nyaralók tömegébe.
Két egyenruhás, gyalogos rendőr megállított egy szőke férfit, és szemlátomást a papírjait kérték. Ez megrázó volt! A férfi legalább tizenöt évvel volt fiatalabb Franeknál, csak a haja szőke. Egy járőrkocsi húzott el lassan a járda mellett. A bent ülő két rendőr a járókelők arcát figyelte. Franek erőt vett magán, és lassan arrébb sétált, a vízpart felé. Egy üres telefonfülkét vett észre az utca másik oldalán. Onnan felhívhatja Vollmert.
A járdaszélen állt, arra várt, hogy egy kissé lalassuljon a forgalom és átmehessen a túloldalra. Ekkor vette észre azt az egyenruhás rendőrt, aki néhány méterre állt a fülkétől. Egy sötét hajú fiatalember farmerben és pólóban a fülkéhez ment, a rendőr unottan végigmérte, aztán elfordult.
Franek magában káromkodott. Travemündében hemzsegtek a rendőrök. És valahonnan tudták, ő telefonálni akar. Ez nagyon nyugtalanította! Talán a rendőrség, sőt a BND rájött, hogyan tartják a kapcsolatot Wolfék az ügynökökkel?
Franeknak egyébként fogalma sem volt, hogyan is működik ez a kommunikációs rendszer, csak annyit tudott, valaki Nyugat-Berlinben felveszi a kagylót; de hogy aztán mi történik, az valójában nem is érdekelte. Mérhetetlenül óvatos volt, másképp nem is maradhatott volna életben. Franek elfordult, és majdnem beleütközött egy magas, középkorú, csinos, barna nőbe. Bocsánatkérésfélét mormolt, és továbbment.
Ann Grayle megborzongott. A párás, fülledt meleg ellenére makulátlan volt az öltözéke, fehér rakottszoknya, halványkék magasnyakú blúz, a nyakánál, a gallért egy kámea tartotta össze.
A diplomata özvegyének sasszeme volt. Csak egyszer kellett egy arcot látnia, máris örökre emlékezetébe véste. Olyan volt az agya, mint egy hatalmas enciklopédia. Hol is látta ezt a kellemetlen szőke óriást? Aztán eszébe jutott. Néhány héttel ezelőtt a Südvvind fedélzetén járt, amikor aranyseggű Diana éppen Robert Newmant szórakoztatta, azt a jóképű külföldi tudósítót.
Folytatta esti sétáját.
Franek előtte battyogott. Izzadt, de nem a melegtől. Az volt az érzése, csapdába sétált. Az az asszony ismerősnek tűnt! Gyorsan ki kell kerülnie Travemündéből, de óvatosnak kell lennie.
Vett egy szalmakalapot az utca túlsó oldalán lévő boltban. Egy másik boltban pipát, dohányt és gyufát. A bejárati boltív alatt húzódott meg, amíg megtömte a pipát és rágyújtott. Sosem pipázott, amolyan kocadohányosnak számított.
Szalmakalapban, pipával a foga között lépett ki az utcára, és a mellékutcákon át elindult a pályaudvar felé. A peronon ücsörgött, a lübecki vonatra várt, és nyomorultul érezte magát.
Elhasznált egy-két gyufát, mire sikerült újraélesztenie a kialudt pipát. Azt már megfigyelte, a pipások idejük nagy részében nem csinálnak mást, mint újra gyújtják a kialudt pipájukat. Soha nem értette, miért vacakolnak ennyit, úgy vélte, nem éri meg a fáradtságot.
A fülkében elhatározta, Lübeckből telefonál, a főpályaudvarról.
A lübecki pályaudvaron elindult a telefon irányába. Óvatos volt, és örült, hogy nem kapkodott. Egy másik rohadt zsernyák állt a fülkénél! Ez döntött. A legközelebbi koppenhágai vonatra megvette a jegyet. Majd Puttgartenben kiszáll, mielőtt a vonat felmenne a kompra. Puttgartenben pedig megveszi Hamburgba a retúrjegyet, mert mindig ügyelni kell, hogy legyen hamis nyom is. Ez volt a másik törvény, amit az orosz kiképzőtiszt a fejébe vert. Csak az isten a megmondhatója, mikor érkezik Hamburgba, ahonnan talán sikerül biztonságban felhívnia Vollmert. A restiben evett, ivott egy kávét és valamivel jobban érezte magát. Miközben a vonat átvágott a síkságon, elaludt.

 

 

Lipcse központjában, a névtelen épület ötödik emeletén egy másik keleti férfi is az ételre, gondolt. Liszenko bejelentette, elmegy ebédelni.
– Én itt maradok az íróasztal mögött – válaszolta Wolf. Egy perccel sem akart több időt az orosz társaságában tölteni a feltétlenül szüségesnél.
– Majd felküldetek valamit. Munzeltől bármikor befuthat a jelentés.
– Sok jó Munzelt – morogta Liszenko. – Most már tudjuk hamburgi emberünktől, hogy Tweed és Newman visszarepült Londonba. Munzel elpasszolta a lehetőséget, hogy végezzen Tweeddel. Nagyon elégedett vagyok! Remekül dolgozik – tette hozzá gúnyosan.
Wolf, aki nagydarab, rezzenéstelen arcú ember volt, most felpattant az asztal mögül, miközben Liszenko az ajtó felé tartott.
– Tábornokom, emlékeztetnem kell, hogy nekem is vannak a moszkvai felsőbb körökben barátaim. Régóta benne vagyok ebben a játékban. Ismerem Tweedet. Visszajön, mert sosem adja fel. És amikor visszajön, az a végső leszámolás ideje. Most pedig ebédeljen csak, amilyen hosszú ideig csak akar. Nem vágyom túl hamar ismét találkozni magával.
Leült, kinyitott egy dossziét és tanulmányozni kezdte. Úgy viselkedett, mintha egymaga lenne a szobában.
Liszenko dühöngött: így még senki nem beszélt vele. Kinyitotta a száját, hogy hangot adjon dühének, aztán szó nélkül becsukta. Amit Wolf mondott, az sajnos igaz volt. Wolf mögött valóban komoly politikai hatalmasságok álltak Moszkvában. Liszenko nagyon halkan becsukta maga mögött az ajtót, olyan halkan, hogy meg sem lehetett hallani.

 

 

– Az ötös csoport vezetőjét Josef Falkennek hívják. – Peter Toll nyugatra tartott a BMW-jén, mellette Newman ült.
– Ő vá ra határ másik oldalán.
– Ma este? Most fél tizenegy. Nem kapkodod el egy kicsit?
– Előrehoztam az átkelést. Találkoztál Erwin Munzellel – ha ő volt az, most gyorsan kell lépnünk.
– Abban reménykedsz, nem jut el a hír Lipcsébe, mielőtt átmegyek?
– Nem egészen – Toll hangja túl magabiztos volt. – Josef nem tartózkodhat túl sokáig a határon. Eddig azért voltunk sikeresek, mert gyorsabbak voltunk Wolfnál.
– Eddig? Ezt a megszorítást igazán bátorítónak találom. Hogy néz ki ez a Josef Falken?
– Egy méter nyolcvan magas, keskeny arcú, nagy, horgas orra van, erős álla, kék szemei. Negyvenkét éves, hivatalosan egy madárrezervátum vezetője. Ezért aztán szabadon járhat mindenfelé, mondván, meglátogatja a különböző madárvédelmi területeket. Csak a határzónába nem teheti be a lábát, meg a Balti-tenger környékére. Egyszer nősült. Párttag. Ennyit kell róla tudnod. Nem akarod újra végig venni a határátkelés lépéseit?
– Jézus, dehogy. Háromszor elég volt.
– Na, nézzük még egyszer a személyazonosságodat. Már közel járunk Goslarhoz...
– Nem csoda, ahogy vezetsz.
– A személyazonosságod – ismételte Toll.
– Albert Thorn, a folyami rendőrség civilruhás tagja. Különleges biztonsági szakasz, fő körzete az Elba területe. 1945-ben születtem, Karl-Marx-Stadtban, akkor még Chemnitznek neveztek. Pillanatnyilag különleges küldetésen vagyok, kábítószer után nyomozok. Heroin. A többit tudom, mondjam tovább?
– Ne. Riporter vagy, olyan a memóriád, mint egy fényképezőgép. Már akkor csodálkoztam, hogy emlékezhetsz a legapróbb részletekre is, amikor először mondtad fel. A papírjaid megvannak, és neked is mint Falkennek olyan a munkád, hogy bármikor, bárhol kóvályoghatsz, kivéve a határzónát.
Toll felkattintotta a belső világítást, szemügyre vette Newmant.
– Fantasztikusan megváltoztál – jegyezte meg.
Newman is meglepődött Toll ügyességén, amikor az elhagyatott parasztházban átváltoztatta. Haját sötétebbre színezte, kis kefével felborzolta Newman sűrű szemöldökét. Talán ez hozta a legnagyobb változást. Szemöldöke még sűrűbbnek látszott, kemény, kérlelhetetlen kifejezést kölcsönzött arcának. Csak azt nem értette, miért nem használt Toll festéket.
– Túl sokáig tart, és ha nem tökéletes, mesterkéltnek látszik. A színezés sokkal hatásosabb és realisztikusabb. Csak ne moss hajat, és ha esik, tedd fel a kalapodat – figyelmeztette az újságírót. – Hogy van a szemed?
A házban ugyanis Toll elővarázsolt egy faládikát, kinyitotta, s rengeteg kis rekeszből színes kontaktlencsék széles választéka került elő. Végül, hosszas keresgélés után Newman talált egy párat, ami viszonylag tetszett neki. Valamikor kék szemei most barnán csillogtak. Ez is fokozta külsejének agresszivitását.
– Tűrhető, de nem szeretném sokáig viselni, örülök, hogy senki mást nem kellett beavatni.
Newman ezt nagyon megnyugtatónak találta. Magányos farkas volt, szerette, ha egymaga uralhatja a terepet. Ez komolyan csökkentette a veszélyt.
– Goslarnál vagyunk – jegyezte meg Toll. Lassított.
Az ősi város hirtelen bukkant elő a sötétből. Az utcai lámpák fényében a régi, fagerendás épületek, a tornyocskák és kis sarokbástyák árnyéka ráhajolt az utcákra. Olyan volt, mint egy Andersen mese illusztrációja; romantikus és sejtelmesen gonosz. Az utcák kihaltak. A távolban Newman fenyőerdőt vélt felfedezni – frissen ültetett fácskák egymás mellett. A Harz hegység lábánál voltak.
– Közeledünk – jegyezte meg Toll, aki valamiért úgy érezte, a beszélgetés nem szakadhat meg. – Éjfélkor mész át. A ruhád?
A parasztházban Newman teljesen átöltözött, még a fehérneműjét is kicserélte, a ruhák mind Kelet-Németországból érkeztek. Az öltönye fölött könnyű ballont viselt. A pénztárcájában Made in DDR –, rengeteg keletnémet NDK márka lapult.
– Kényelmes – válaszolta Newman.
Elhagyták Goslart. A kocsi emelkedőhöz ért.
– Milyen az időjárásjelentés?
– A Harz hegységben alacsony hőmérséklet, enyhe köd is lehet. Jól jönne. Segítene, feltéve, ha azután száll le, hogy találkoztál Falkennel.
– És ha előbb?
– Nem valószínű.
Ami annyit tesz, gondolta Newman, Toll reméli, hogy nem így történik. Az utolsó emberlakta részt is maguk mögött hagyták, a sötét erdő falként szegélyezte az utat. Newman érezte a fenyőillatot, a kocsi lámpái hatalmas fákat világítottak meg. Toll kikapcsolta a fényszórókat, és még jobban lelassított.
– Nagyon közel vagyunk – mondta. – Ne feledd, az igazolványképek a cipődben vannak.
– Már kérdeztem, mi a fenének kellenek?
– Én meg mondtam már – válaszolta ingerülten Toll –, hogy nem tudom. Falken kérte. Jobban tennéd, ha tőle kérdeznéd, ha majd találkoztok.
Hideg lett, az ablak bepárásodott, Toll bekapcsolta az ablaktörlőt. Csak a motor bugását, és az ablaktörlők csattogását lehetett hallani. Egyébként teljes volt a csend. Fél órája is volt már, hogy az utolsó járművel találkoztak.
– Honnan szerezted a képeket? Olyan homályosak, hogy csak na!-jegyezte meg Newman.
– Sutyiban készítette az ön egyik titkos hódolója. A Jensen előtt ültél. Én magam is egy kissé másképp néztem ki, amikor fényképeztelek. Egyébként szándékosan homályosak, mert azelőtt készültek, hogy átváltoztattalak volna, és arra is kellett gondolnom, hasonlíts legalább egy kicsit a képekre. Ezt is Pullachban tanultam. Különben az ottaniak fele csak ócska amatőr. Elvileg az összes magasabb rangban lévő tisztnek képesnek kéne lennie mindarra, amit én megcsináltam veled.
Toll ezeket egyáltalán nem arrogánsan mondja, állapította meg magában Newman. Még egy jó pont Toll javára. Egyetlen gyengéje a türelmetlenség, ezért is rohan most a határhoz. Rövid határidővel dolgozik, de talán ennek is megvannak az előnyei. Kevesebb az idő a hibákra, kevesebb szivároghat ki, nem érkezhet el a hír keletre.
– Most már sétálunk – mondta Toll. – Ugye nem baj? Ha baj, ha nem, muszáj!
Newman érezte, hogyan nő a feszültség Tollban. Megállította a kocsit, eloltotta a fényeket és kiszállt. Bezárta az ajtót és elindultak gyalog, hegynek fel.
Nehéz, gonosz csend vette őket körül, rájuk borult az erdő. A gumitalpú cipők nem csaptak zajt. Kísértetek az éjszaka csöndjében. Newman az órájára pillantott, a világító számlapon éjfél előtt öt perc volt.

 

 

A vonat lassan gördült be a hamburgi főpályaudvarra. Az üres fülkében Kurt Franek az órájára pillantott. Mindjárt éjfél. Belenyúlt bal zoknijába: a széles pengéjű vadászkés biztonságos tokban tapadt a lábszárához. Ez volt az egyetlen fegyvere, amit mindig magánál tartott.
A vonat megállt, a férfi kiugrott a peronra. Gyorsan felszaladt a lépcsőkön, a válla fölött vissza-visszapillantott. Majdnem rohant a hídon, felrántotta a telefonfülke ajtaját. Vagy fél percig turkált a hátizsákjában, ezalatt a fülke ajtaja szépen becsukódott. Akkor tárcsázta Martin Vollmer számát. A jelentése pillanatok alatt eljut majd Markus Wolfhoz. Elmondta, hogy látta Robert Newmant a Hotel Movenpickben.

 

 

Tweed Dianával szemben ült, kedvenc vendéglőjének egyik boxában a Walton Street, Dél-Kensingtonban. A kiszolgálás diszkrét, a hangulat bensőséges, az étel pedig kiváló.
Tweed egyszer fültanúja volt, amikor a tulajdonos teljes hangerővel kijelentette:
– Elhatároztam, egy olyan helyet nyitok, ahol a vendégek élvezhetik a jó konyha áldását, és tisztességes árat kell csak fizetniük. Kicsit felvágós, gondolta Tweed, de elérte amit akart.
– Kik ezek az emberek, akikhez megyünk – kérdezte Diana, és még ugyanazzal a lélegzettel hozzátette, – ez a fácán isteni.
– Egész jól főznek itt. Hogy kiket látogatunk meg? Négy különböző embert, az egyikük lehet, hogy belekeveredett egy komoly emberrablási ügybe. Már meséltem, milyen biztosítási ügyletekkel foglalkozik a General & Cumbria.
– Miért kellek ehhez én?
– Mert benned megvan a női intuíció. Én jól ismerem ezeket az embereket, te pedig friss szemmel figyelheted őket. A benyomásaidra vagyok kíváncsi.
– Nagyon izgalmasnak hangzik!
– Azért nem árt az óvatosság – figyelmeztette Tweed.
– Roppant óvatos leszek. Azt hiszem, mostanra már megtudtam valamicskét a férfiakról – válaszolta Diana és belekortyolt a Chablis-ba. – Nekem kinek kéne lennem?
Ravasz kérdés, gondolta Tweed. – Épp erről akartam beszélni – tette hozzá fennhangon. – Régi, jó barátom leszel, látogatóba érkeztél New York-ból. El tudod ezt játszani? A négy közül egyik sem volt soha az Államokban. Az üzlet Európához köti őket.
– Még Travemündében mondtam, egyszer már voltam New York-ban. Régen volt, az igaz. El tudom-e játszani? Tudom, hogy tudom. Csak blablázom, sokat beszélek, keveset mondok. Nem vetted észre? A legtöbb ember ezt teszi. Olyan, mint egy játék, és ezt a játékot nagyon fogom élvezni. Kivel találkozunk először?
– Holnap vidékre utazunk. Harry Mastersonhoz.
Tweed felpillantott a fácános tányérból, hogy lássa az asszony reakcióját, amikor meghallja ezt a nevet. Az asszony rezzenéstelenül nézett vissza a pohara fölött, hosszú szempillái mégsem rebbentek.
– Sussexben lakik, egy tipikus, régi, nádtetejű házban.
– Nős? – kíváncsiskodott az asszony.
– Elvált. Szereti a csajokat, életvidám fickó. A leghihetetlenebb dolgokat mondja, és kíváncsian lesi, hogyan reagál rá az ember.
– Jópofának hangzik, majd eljátszadozom vele egy kicsit. Talán beszél magáról. Az ilyen típus gyakran ezt teszi, ez a kedvenc témájuk.
– Milyen kis cinikus vagy – ugratta Tweed.
– Csak realista. Aztán majd elmondom, mit gondolok róla. Nem olyannak látszik, mintha gazember lenne!
– A mi gazemberünk azért nagyon veszélyes, mert tökéletesen rejti valóságos énjét.
– Majd én benézek a lelkébe – mondta Diana magabiztosan. – Isteni lesz veled utazgatni. Tweedy. Azok a kikötői emberek már olyan unalmasak voltak. – Újra felemelte a poharát. – Íme, én szűröm ki az oda nem illőket, erre igyunk.
Tweed hazakísérte Dianát Newman lakására, nem fogadta el a meghívást egy utolsó pohárra, hanem beült a várakozó taxiba és az irodájába ment. Monica ott várt rá, amikor belépett az ajtón.
– Mostanáig próbáltam hívni Peter Tollt Pullachban – jelentette. – Háromszor is kerestem, hogy érezzék, milyen fontos. Még nem érkezett vissza.
– Nem tetszik nekem – Tweed a térképhez sétált, reggel tette fel a falra.
Rajta volt egész Észak-Európa, Nyugat és Kelet-Németország, a Baltikum és Skandinávia.
– Butler meg mindig a Heathrow-n van azzal a némettel, Walter Pröhllel – emlékeztette a lány. – Harry már jelentett. Először emlékeztette Pröhlt, aki majd meghal az éhségtől. Jó erős feketét itatott vele, amitől a pasas nyugtalan lett. Semmi újat nem tudott meg tőle. Aztán Harry ételt hozatott. Pröhl mindent bevágott, a tányért a kenyerével törölte ki. Ennek már meg kellett volna puhítania, de semmi nem történt. Harry szerint mindent elmondott, amit tudott.
– Maga szerint miben sántikál Toll?
– Valamiben biztosan – Tweed elfordult és a térképet tanulmányozta. – Elküld egy embert a Heathrow-ra, aki megszólalásig hasonlít Bobra. Pröhlnél ott a visszaútra szóló jegy, és várakozik a járatára. Tehát Toll valakit arról akart meggyőzni, hogy Newman visszarepült Londonba. És biztos vagyok benne, ez a valaki nem más, mint Markus Wolf. Biztosan van beépített embere a hamburgi repülőtéren, valaki, aki ellenőrzi az utaslistákat.
– Felhívtam Samuel Portmant, Paula magándetektívjét is, holnapra beszéltem meg vele egy találkozót az irodájában, reggel tízre. Azt hiszi, maga egy lehetséges kliens. Van valami furcsa abban, hogy Paula figyelteti a férjét?
– Éppen ez az, amit ki akarok deríteni. Uram isten, jó késő lehet már.
– Mindjárt éjfél – válaszolta Monica, miután megnézte az óráját.

 

 

Sem szél, sem hang, sem fény. A csönd, a sötét erdő, a fekete ég nyomasztotta Newmant. Néhány pillanattal előbb a Newman és Toll előtti távoli őrtoronyból fénykéve pásztázta a vidéket. Lassan mozgott a reflektor, mint valami óriás, gonosz szem, és figyelte a világított területet. Mindegyik toronyból áradt a fény.
Toll egy távcsövet adott Newmannek, aki a szeme elé tartotta, és a hozzá legközelebb eső tornyot figyelte. Az erdőn át ösvény vezetett az őrtoronyhoz.
A torony magas betonépítmény volt, a tetején lapos tetejű, nagy ablakú, kör alakú fülkével. A lencsén keresztül úgy érezte, csak a kezét kell kinyújtania, és benyúlhat a nyitott ablakon.
Három ember volt bent, az egyik a géppuskánál állt, a második kezelte a reflektort, a harmadik játszadozott valamivel, ami innen messziről kapcsolótáblának látszott. A fénycsóva lassan pásztázta a négy méter magas drótkerítést. Alig ötven méterre álltak tőle. A kerítésen volt egy kapu.
– Azon a kapun kell majd átmenned – suttogta Toll.
– Tudom.
Newman szorosan markolta a távcsövet. Azt figyelte, mi van a kapu mögött. Fű. Rekettyebokrok. Semmi nyoma annak a lelketlen, élettelen rendezettségnek, amit Newman a több száz mérföld hosszú vasfüggöny mentén tapasztalt, a Baltikumtól Csehszlovákiáig.
Zajt hallott: Toll vette ki a hatalmas kulccsomóját kabátzsebéből. A jó isten tudja, mennyi időbe telik, míg kinyitja azt a kaput. A rövidzárlatot öt percre tervezték. Azok ott a toronyban, akiket most bámul.
– A hónap legjobb estéje, ideális idő az átkelésre. Nincs hold, sűrű felhősödést jósoltak. Nincs szél. Bármi történik, kilométerekre elhallatszik – sziszegte Toll.
– Ezt már mondtad! – suttogta vissza Newman.
Valóban. Toll ismételte önmagát. Ideges, és okkal. Csak az isten a megmondhatója, hány szabályzati pontot szegett meg. Egy magasrangú BND tiszt a határzónában! Newman tudta, ezért hálásnak kellene lennie, de csak az előtte álló útra tudott gondolni. Át a kapun, amikor kialszik a fény. Ha szerencséje lenne, azok a fránya lámpák nem aludnának ki, és el lehetne halasztani az akciót.
– Ideges vagy? – kérdezte Toll.
– Csak a munkára figyelek – válaszolta Newman. Visszaadta a távcsövet.
Jéghideg volt a hangja, ez viszont Tollt nyugtalanította. Ha ideges lenne, akkor semmi nem kerülhetné el a figyelmét, ha viszont túl magabiztos, akkor mindig nő a hiba valószínűsége.
Ez ellen semmit nem tehet nyugtatgatta magát a német.
Newman érezte, szívverése csillapodik. A fák törzse mögött rejtőzködtek, egy hatalmas fenyő vetett rájuk árnyékot. Semmi köd, hálistennek. Ne is legyen, míg át nem ér, nehogy ködben kelljen átvágnia azon a nyomorult aknamezőn! Még ha nincs is aláaknázva. Markus Wolf nem figyelmezteti, ha megváltoztatja a nem robbanó aknák helyét.
– Most már bármikor bekövetkezhet – suttogta Toll.
– Késnek!
Newman az órájára nézett: öt perccel múlt éjfél. Jobb kezével megtapogatta kabátja zsebében a borotvapengéjét. Az egyetlen fegyvere, egyszerű pengék, az NDK-ban csomagolták. Fogkefe, egy darab szappan, mind keletnémet gyártmány. Kacagni kell... Ekkor kialudtak a fények!
Newman egy ideig nem látott, mert elkövette azt a hibát, hogy sokáig bámult a fénybe. Toll kinyújtotta a kezét, megragadta a riporter karját. Olyan halkan beszélt, Newman alig értette.
– Kapaszkodj az övembe!
A kapu felé botorkáltak. Lassan újra látott, már a kapunál jártak. Toll lenyomta a kilincset, még mielőtt kipróbálta volna az első kulcsot. A kapu kinyílt. Toll meglepődött. Ott állt, kezében a kilincs, hallgatózott, aztán megszólalt.
– Nincs zárva. Valami baj van!
– Menj az utamból! Átmegyek!
Több mint négy éve már, a SIS kiképzés. Mostanáig, eddig a pillanatig eszébe sem jutott. Hirtelen egy emléke előtört, az őrmester, aki olyan könyörtelenül vezette a kiképzést.
– Van, amikor tied a szerencse. Kapaszkodj bele két kézzel, mert ilyen lehetőség csak egyszer van. Ne habozz, egy pillanatra sem, hanem csináld, ember, csináld...
Newman nem tudta, hogy hívták az őrmestert. Valahonnan Manchester környékéről jöhetett, legalábbis a kiejtése alapján. Newman egyikükről sem tudta, hova valósiak. Tiszta lidércnyomás: „Csak szólíts őrmesternek.”
Newman átment a kapun, egyenesen előre tartott. Toll becsukta mögötte a kaput, úgy döntött, nem zárja be, visszaindult a kocsihoz. Sietősen haladt lefelé, hosszú lábai gyorsan vitték.
Ha már embere odaát van, akkor nincs mit tenni, magára kell hagyni, csak reménykedhetünk és imádkozhatunk. De túlságosan magabiztos, mondta magában Toll, aztán megrántotta a vállát.

 

 

A kapu mögött Newman majd beszart a félelemtől. A torony úgy hasított bele a sötétbe, mint egy Wells regényből idetévedt űrhajó. Ott vannak az őrök. Menj egyenesen előre a torony jobb oldalán, ne nézz föl, egyenletesen haladj. Ennyi amit Toll tudott.
Még mindig görnyedten lépegetett, óvatosan rakta a lábát. Mintha egy árny jönne felé! Hunyorgott. A fenébe ezzel a kontaktlencsével! Aztán újra eszébe jutott az őrmester. „Veszély. Mégha csak a legkisebb is, vedd észre, szagold ki. Hang, vagy bármi más? Hasra! Ne gondolkozz! Hasalj, az anyád mindenségit, hasalj!”
Newman hasravágta magát, az esés hangját a karjával fogta fel, és teljes hosszában elnyúlt egy rekettyebokor mögött. Oldalra fordított fejét a karjába temette, s azonnal elkezdett aggódni. Ezt kellett tennie, tényleg Csak öt percig tart az áramszünet. Toll így mondta. Csak vesztegeti a drága idejét...
Halk reccsenést hallott, mint amikor valakinek a lába alatt megroppan egy ágacska. Mozdulatlanul hallgatózott. Az árnyék egy férfi volt, aki óvatosan közeledett feléje. Megmozgatta az ujjait. Lehet, hogy ölnie kell, még mielőtt átért volna?
Újabb reccsenés, már egész közel. Meglátták? Fegyveres őr, aki ellenőrző körúton van? Már érezte, hogy a pisztoly hideg vége a fejéhez ér. Az óvatos lépések, most már biztos hogy lépéseket hall, egész közel jártak. Ez a marha még rálép!
Newman megint pislogott. A férfi csizmáját bámulta. Nem mozdult. Newman tudta, hogy csakúgy, mint ő, az idegen is hallgatózik. Newman mélyebbre nyomta a könyökét a kemény földbe. Ugrásra készen várakozott.
Aztán eszébe jutott valami, amit Toll mondott. „Ezt az utat a keletnémetek is használják, ott küldik át az ügynökeiket nyugatra. Mindig átengedjük őket, sosem eredünk a nyomukba.” – Valahogy így, nem emlékezett a pontos megfogalmazásra.
Egy nyugatra menő ügynök csizmáját bámulja? Ezért nem volt bezárva a kapu. A kiszámíthatatlan véletlen játéka, egyszerre jönnek keletről és nyugatról. Klassz! Még valami eszébe jutott, ezt is Toll mondta, csak néhány perccel ezelőtt. „A hónap legjobb éjszakája az átkelésre. Nincs hold. Sűrű felhők, nincs szél...”
Hát ezért jött elő a Recés Csizmájú. A pasi újra megmozdult, Newman megmerevedett. A lépések elhalkultak. Egyetlen percet sem vesztegethet tovább!
Lassan, nagyon lassan feltápászkodott, visszanézett a válla mögött. A halvány, imbolygó árnyék már majdnem teljesen beleveszett az éjszaka sötétjébe. Newman az előtte magasodó hatalmas őrtorony irányába lépkedett.
Megállt a betonoszlop mellett, felnézett, feje fölött a fülke olyan volt, mint egy hatalmas, nyitott esernyő. Innen egyenesen az elektromos kerítés felé kell mennie, ott vár rá Falken.
A hóna alatt patakzott az izzadság. Jobb lábával rálépett valamire. Megállt. Hangyabolyszerű valami volt a lába előtt. De ez nem hangyaboly. A cipősarka fémet ért. Aknára lépett. A fenébe! Ez felrobbanhat, ha valaki rálép. Most igazi, vagy hamis? Toll azt mondta, itt nincsenek éles aknák. A másik ügynök talán tudta, merre kell lépnie. Mélyet lélegzett. Egyetlen módja van, hogy megtudd: emeld föl a lábadat! Óvatosan. Nagyon óvatosan.
A sarkát a földön hagyta, mintegy támaszként, a lábfejet úgy emelte fel, mintha valami élőlényen állt volna. Finoman. Semmi nem történt. Tovább ment. Vigyázz, hová teszed a lábadat! Annyi mindenre kell figyelni. A torony. Az aknák. És még mi van előtte!
Az NDK oldalon az aknamezőt fenyőerdő szegélyezte. Lassan baktatott a fűcsomók között a rekettyebokrok mentén, figyelte az alig látható aknákat. Megnézte az óráját. Hét perc. Késésben van. Az áramszünet várhatóan csak öt percig tart.
Tovább. Bármelyik pillanatban elöntheti a fény az egész területet, ha azok az átkozott reflektorok megint elkezdik pásztázó körútjukat. Remek célpont lesz, mint egy ücsörgő kacsa; lelövik azok a rohadt géppuskák. Újabb akadályt vett észre maga előtt, alacsonyabb volt, mint a mögötte lévő drótkerítés. Az elektromos háló! VIGYÁZAT, NAGYFESZÜLTSÉG!
Hol a kapu? Állítólag egymással pontosan szemben vannak. Két kapu a két kerítésen. Nagyon vigyázott, hogy egyenesen menjen, legalábbis azt hitte, hogy egyenesen megy. Persze ebben á sötétben nem nehéz elvéteni az irányt. A rácshoz ért. Nincs kapu. Most balra, vagy jobbra? Azonnal jól kell választania, ismétlésre, korrekcióra nincs mód.
Newman hátrapillantott. Látta a tornyot, kicsit balra volt. A kerítés mentén jobbra indult. Jó egyméteres távolságot tartott maga és a rács között, közben majdnem túlment a kapun. Újra rápillantott az órájára. Jesszus! Már tíz perce tart az áramszünet. A kapu magától kinyílt, a kerítés túloldalán egy magas alak tartotta a kaput.
Newman megfeszítette a jobbját készen arra, hogy tenyere elével rettenetes ütést merjen az ellenségre. A magas ember halkan megszólalt.
– Bismarck.
– Rajnai vízesés – válaszolta Newman, mert ezt a jelszót adta meg Toll.
– Siessen – suttogta németül a hang.
Newman átcsúszott a kapun. A magas férfi becsukta, karonfogta Newmant, elhúzta a kerítéstől. Valami hatodik érzéke lehetett, mert mögöttük a fénykévék elindultak kereső útjukra Kipróbálták a reflektorokat, egyre gyorsabban mozogtak, átvilágították a tiltott zónát. Newman éppen harminc másodperccel előzte meg a fényeket.

 

 

Éjfél múlt 15 perccel. Wolf felnézett az íróasztala mögül. Csodálkozott, de ez nem látszott merev arcán. Liszenko jött be a szobába, és Wolf érezte, hogy még mindig rossz a kedve.
– Miért jött vissza? – kérdezte.
– Nem tudtam aludni – morogta a tábornok. – Van valami újság?
– Van. Egész este csöngött a telefon. Ellentmondásos jelentések. Nem szeretem az ellentmondásokat.
– Mi történt? – Liszenko rágyújtott, egyik kezét a nadrágzsebébe dugta.
– Korábban azt mondták az az angol újságíró, Robert Newman Hamburgból Londonba repült.
– Persze, emlékszem.
– Erre Kurt Franek éppen most jelentette, hogy Lübeckben, a Movenpick szállodában látta Newmant. Ma, azaz tegnap délután. Álruhában volt, sötét szemüveget és tiroli kalapot viselt.
– Franek tévedhetett.
– Franek soha nem téved. A legmegbízhatóbb emberem. Szóval most két Newmanünk van. Egy Londonban, és egy Németországban. Szeretném tudni, melyik az igazi?
– Mit gondol, mi történik most?
– Van meg egy jelentés – Wolf továbbra is monoton hangon folytatta. – A Harz körzetből valaki rövidzárlatot okozott az egyik toronyban, éjféltől pontosan tíz percig áramszünet volt.
– Meghibásodás?
– Egy csavarhúzóval? Nem hiszem.
Wolf barátságtalanul méregette Liszenkót. Az orosz visszanézett szarukeretes pápaszeme mögül. Liszenko valamikor látott egy képet, a Sziklás-hegységben négy amerikai elnök arcképét vésték kőbe. Wolf mindig az egyik arcmásra emlékeztette.
Ugyanolyan mozdulatlan.
– Ez így rendben van – folytatta Wolf, – azon a helyen az egyik ügynökünk ment át az éjjel. Az áramszünetet pont éjfélre terveztük.
– Akkor ez mindent megmagyaráz – mordult Liszenko.
– Ha lenne olyan kedves és megengedné, hogy befejezzem a jelentésemet, anélkül, hogy félbeszakítana! Az áramszünetet pontosan éjfél és éjfél után öt perc között terveztük. Pillanatokkal azelőtt, hogy az emberem hozzáért volna a kapcsolótáblához, hirtelen sötét lett. És tíz percig tartott, nem ötig, ahogy mi terveztük. Amikor az emberem újra be akarta kapcsolni a lámpákat, a hálózat nem működött. Öt perc múlva minden nyilvánvaló ok nélkül ismét minden működött.
– Technikai malőr?
– Szerintem nem, és nagyon nyugtalanít ez az öt perc.
Ezek a nyomorult németek, gondolta Liszenko. Olyan az agyuk, mint egy svájci óra, talán ezért is tudtak majdnem legyőzni minket a második világháborúban. Ezek nem emberek, ezek gépek. Azért jött vissza, hogy kibéküljön Wolffal és tessék, most megint marakodnak. Ügy döntött, támadásba lendül.
– Ha ennyire aggasztja, miért nem tesz valamit?
– Már tettem. A torony három őrét letartóztatták. Azét, amelyik a kapuval szemben áll. Kihallgatják őket.
– Wolf, mondja már el, maga mit gondol, valójában mi a fene történhetett?
– Honnan tudjam? Két jelentés, egyik Franektól, a második a határőrségtől.
– De maga összekapcsolja a kettőt, azt a bizonyos áramszünetet és a titokzatos Newmant.
– Éppen mielőtt bejött volna, a külön vonalon felhívtam Moszkvát. Tartottam a vonalat, amíg a számítógépből kikeresték Newman adatait – Wolf elhallgatott.
– Folyékonyán beszél németül. Az egész országra kiterjedő körözését rendeltem el, holnap reggel már a fényképe is megjelenik a lapokban!

 

 

A fényszóró fel-felvillanó fénye megtörte az erdő sötétjét, és Newman szemügyre vehette Josef Falkent, még mielőtt eltűntek volna az erdő sötétjében. Magas, vékony, hosszú arc, erős áll, határozott vonalú száj, de a sarkában mosoly, világoskék szemek. Könnyedén beszélt, mintha barátságos erdei sétára indultak volna, hogy rengeteg szabadidejüket így töltsék el.
– Tud biciklizni? Toll azt mondta, tud.
– Igen. Három nap múlva ugyanitt fogok visszamenni?
– Toll mindig előre tervez. A biciklik több mint egy kilométerre vannak. Nagyon jól beszél németül, elmehetne németnek. Ami azt illeti lehet, erre szükség is lesz.
Megint a vidám hang, a félelem teljes hiánya. Newman úgy érezte, kedveli Falkent. Aztán megállt, és megragadta a német karját. A keskeny ösvényen balra mutatott.
– Valami, vagy valaki, ott, mozog!
– Igen, a társam, Gerda vigyáz ránk. Csak a keresztnevét kell tudnia. Automata fegyver van nála, és használni is tudja. Ez az első lecke, barátom.
A hegynek tartó ösvény kiszélesedett. Falken folytatta.
– Első lecke. Háború van, egy idegen hatalom ellen küzdünk, hiszen szovjetek megszállta terület vagyunk.
Néhány perces szünet, amíg Newman megemésztette a hallottakat. Rájött, miért halványul el a reflektorok fénye: köd szállt a tájra, fehér permet ereszkedett a fákra.
Gerda csak egy halvány árnyék volt, zajtalanul haladt mellettük az erdőben, a fák között. Newman egyáltalán nem ezt várta. Olyan, mintha egy gerillacsapattal lenne. Megborzongott, a nedves köd áthatolt esőkabátján.
Falken combközépig érő bőrkabátban volt, hatalmas zsebei katonás külsőt adtak neki. Kordnadrágját térdig érő, gumitalpú csizmájába gyűrte. Az erdő nyomasztó csöndjét semmi nem zavarta, a nedves talajon még lépteik sem csaptak zajt.
– Itt vannak a biciklik – szólalt meg Falken. Letért az ösvényről és egy hatalmas páfránybokor alá nyúlt. – Megadták, hogy maga milyen magas. Remélem, ez jó lesz.
Toll alapossága, gondolta Newman. Felemelte a biciklit és felpattant a nyeregbe.
Kényelmes volt, éppen az ő mérete. Falken előcibált egy másikat és Newmanre nézett:
– Ellenőrizze, égnek-e a lámpái, nehogy emiatt megállítsák.
– És Gerda?
– Van egy harmadik bicikli is a bokor alatt. Bizonyos távolságból követ minket.
Csak a biztonság kedvéért, mert szeretem, ha hátvédünk is van.
Az ösvény beletorkollott az aszfaltútba. Egymás mögött karikáztak a hegynek vezető úton. Falken lassan pedálozott, amíg meg nem bizonyosodott, hogy Newman biztonságosan kezeli a kerékpárt, aztán rákapcsolt.
Newman észrevette, amíg előrehajtott fejjel teker, Falken hallgatózik is. Úgy gondolta, a németnek remek hallása van egy olyan ember, aki a madarak életével foglalkozik, biztosan hozzászokott, hogy olyan hangokat is meghalljon, ami a normális emberi fület meg sem érinti. Elértek a hegytetőre, most már sima úton haladtak, a síkos ködben csak rövid távolságot világítottak a lámpáik.
Egy, az út mentén parkoló kocsi hirtelen bekapcsolta a fényszóróját, egyenesen az arcukba világított. Hangos parancsszó hallatszott:
– Halt! Határőrség. Ne mozduljanak, fegyver van nálunk!

 

 

Tweed még mindig a Park Cresenti irodában tartózkodott. Amolyan éjjeli bagoly volt, az agya késő éjszaka dolgozott a leghatékonyabban. Becsukta a negyedik, az utolsó aktát és félretolta.
– Felhívjam újra Peter Tollt? – érdeklődött Monica. – Eddig már négyszer próbálkoztam.
Tweed az órájára nézett.
– Egy óra. Münchenben kettő. Hagyjuk reggelre.
– Talált valamit az aktákban?
– Semmit. Grey, Masterson, Lindemann, Dalby. Semmit. Hátradőlt a székben és tovább beszélt, szinte hangosan gondolkodott. – Hogyan is kezdődött? Ian Fergussont meggyilkolták. Ezzel csaltak Németországba. Aztán Ziggy Palewski is áldozat lett. Még egy tetem, hogy ne lanyhuljon az érdeklődésem! Lübeck. Megtámadnak, valószínűleg Kurt Franek. Hála Newmannek, nem sikerül a merénylet. A legfontosabb azonban az, hogy csak a négy szektorfőnök tudta, hogy Ian Hamburgba utazik. Nevezzük az árulót Janusnak...
– Miért Janus?
– Janus az az isten, akinek két arca van, aki két irányba néz. Ez az ember is egyszerre néz Keletre és Nyugatra. Mint Janus. Nyilvánvaló, hogy Wolf, illetve közvetve Liszenko ügynöke. A legveszélyesebb ellenséges ügynök itt Nyugaton.
– De két ilyen kém van, ne feledkezzen meg Balkánról.
– Balkán hosszabb-rövidebb ideig van az NSZK-ban. Lehet hogy ő ellenőrzi Wolf nyugatnémet hálózatát. De térjünk vissza Lübeckbe. Ott van ez a fura alak, ez a Berlin doktor. És Diana megjegyzése, „lehet, hogy azt akarja, hogy te nézd meg őt.” Miért akarta volna? Még mindig Lübeck. Két csinos, szőke lányt kegyetlenül meggyilkolnak. Hármat, ha a három hónappal ezelőtti frankfurti gyilkosságot is hozzávesszük.
– Hiányzik egy láncszem, talán nem is egy!
– Úgy érzem magam, mintha egy hatalmas kirakójáték előtt űlnék. És nem tudom összerakni, mert hiányoznak egyes darabkák.
– Meglehet, Newman elment megkeresni ezeket a hiányzó darabokat. Azt tudjuk, hogy kijelentkezett a Jensenből.
– Remélem, nem ment át a határon – Tweed a térképet bámulta. – Peter Toll zseniális, de türelmetlen.
– Miért használná fel Newmant? Megvannak a maga emberei.
– Biztos új emberre volt szüksége. Mind a négy szektorfőnök elmondta, szerinte az ellenség valami kétes passzivitásba vonult. Ez Tollnak is szemet szúrhatott, úgyhogy friss embert dob be. Imádkozzunk, ne legyen igazam.
– Ha szabad érdeklődnöm – Monica hangja elmélázó lett –, magával viszi Diana Chadwickot, amikor meglátogatja a négy munkatársunkat?
– Szeretném, ha még valaki látná amit én látok.
– Tényleg? Azt hiszem már nem őszinte hozzám, van valami más oka is!
Tweed felállt, kinyújtózott és elfojtott egy ásítást.
– Menjen haza, én is megyek. Hívok magának egy taxit. Holnap meg kell látogatnom Portman magánnyomozót. Nem is holnap, ma.
Monica letakarta az írógépet.
– Mi lesz Harry Butlerrel meg a németjével a repülőtéren?
– Csak maradjanak ott, amíg nem tudok Toll-lal beszelni. Harry nagyon sokáig képes fennmaradni.
– Holnap reggel újra hívom Tollt.
– Tegye azt – Tweed felsegítette a lány kabátját. – Tudni akarom, mi történt Newmannel!

 

 

Newman hirtelen lefékezett, megállt, a lábát lerakta. Newman egyik kezével beárnyékolta a szemét, hogy ne vakítsa a kocsi fényszórója, másik kezével a biciklit tartotta.
– Határőrség – kiáltott újra a hang. – A papírokat! Adják ide a papírjaikat!
Ketten voltak, mindegyiken csukaszürke egyenruha, fejükön hegyes sapka, téglalap alakú peremmel. Előrébb léptek a fényben, az egyik lazán lóbálta a fegyverét.
– Tegyék a földre a biciklijüket!
Newman engedelmeskedett, aztán lassan felegyenesedett, mereven állt. Bal kezével lassan a mellényzsebéhez nyúlt. A fegyveres katona azonnal Newmanre fogta a puskát, éppen a szívére célzott.
– Mit csinál! – kiáltotta az egyik.
– Előveszem a papírjaimat. Maguk kérték. Legyen szíves, nézze jól meg! – Newman hangja becsapósan halk volt. – És mondja meg ennek a faragatlan fickónak, hogy vigye kissé lejjebb a fegyverét!
– Faragatlan? – A katona kissé előrelépett, ütésre emelte az öklét.
– Na, rajta, csak üssön meg, és ami még hátra van az életéből, azt rácsok mögött töltheti! – Mennydörögte Newman. – Folyami rendőrség, különleges osztag. Nézd csak meg, te idióta!
A nyitott igazolványt a katona orra alá tolta. Arra azért vigyázott, hogy szorosan fogja a dokumentumot, és úgy tartotta, minél kevesebb fény essen rá. A határőr leengedte öklét és egy lépést hátrált. Newman egy lépést előre lépett.
– Őrült idióták! – üvöltötte. – A felettesük vagyok, különleges küldetésen, kábitószerkereskedő bandának kell a nyomára bukkanom! Lehet hogy tönkretették az egész akciót! Oltsa el azokat a rohadt lámpákat! Adja ide az elemlámpát, gyerünk, mozogjon, a fene essen magába!
Nemcsak a pszichológiai hatás miatt emelte fel így a hangját. Valahol mögöttük Gerda közeledik a biciklijén, őt kellett figyelmeztetni.
– Menj vissza, és kapcsold ki a lámpákat – mondta az őr fegyveres társának. – Itt az elemlámpa – folytatta, és nagykabátja zsebéből előhúzta a lámpát. Newman elkapta, felkattintotta és egyenesen a katona szemébe világított. Az hunyorgott és védekezően felemelte a kezét, sapkáján most világosan látszott a jelzés. Határőrség. Épp ilyet mutatott Toll Newmannek a kis parasztházban, amikor megtanította a különböző NDK-s katonai jelzésekre.
– Csakhogy te is tudd, milyen az, amikor valakinek belevilágítanak a szemébe – dühöngött tovább Newman. – Csak a ködnek köszönhetem, hogy a rohadt lámpáid nem ijesztették el azokat a szemeteket, akiket idáig követtem. Van gyereked? kérdezte váratlanul – És mi a neved?
– Karl Schneider – válaszolta megalázottan a katona. – Egy fiam van meg egy lányom.
– Azt akarod, hogy a fiad, mire felnő, kábítószeres legyen? Igen? Szokjon rá a heroinra? – Üvöltötte Newman. – Mert ebben utazik az a disznó kapitalista banda. – A hangja elcsendesedett, szinte selymesen folytatta: – Mutasd a papírjaidat! Lehet, hogy azt kell majd jelentenem, az akció a te őrült közbelépésed miatt nem járt sikerrel.
– Csak a kötelességünket teljesítettük... – mondta megrémült hangon. A szavakat csak nehezen tudta kipréselni, miközben átnyújtotta Newmannek okmányait.
– A kötelességed? – sziszegte az. – Hülye vagy, fiam!
– Hülye? – Schneider mérgesen felkapta a fejét. – Egyébként ki ez az ember magával?
– Josef Falken, Madárvédelmi Társaság – válaszolta reszelős hangon Newman.
– Mellém rendelték. Olyan csendben mozog, mint egy macska. Ezt rólatok nem lehet elmondani! – felemelte a hangját. – Azt mondtam, hülyék vagytok. Ahelyett, hogy a kocsi mellett csendben vártatok, aztán leállítottatok volna minket az elemlámpával, és normális hangerővel beszéltek, kivilágítottátok az egész Harz hegységet. Ha már itt tartunk, rosszul parkoltok. Háromszor kellene kanyarodnotok, ha menekülőre fognánk. Addigra elnyel minket a köd. Talán folytatta gúnyosan – még több időt el akarsz pazarolni azzal, hogy a társam papírjait ellenőrzöd. Ez jól mutatna a jelentésemben. Különösen, ha lekésem a randevút azzal a bandával.
– Erre nincs szükség – válaszolta Schneider Falken papírjaira célozva. – Legyen szíves, menjen tovább. És ha elfelejtené nekünk ezt az incidenst... – a katona hangjában könyörgés bujkált. – Két gyerekem van, feleségem...
– Megfontolom a kérését! Jöjjön Falken, már így is rengeteg időt vesztettünk.
Elkerekeztek a parkoló kocsi mellett; már nem égtek a fényszórók. Szótlanul pedáloztak a ködös csendben. Eltelt jó néhány perc. végül Newman szólalt meg:
– Mi van Gerdával?
– Biztos meghallotta a hangodat, az erdőn át kikerüli a határőröket, és majd később jön vissza az útra. Ezért megyünk ilyen lassan. Tudod barátom – Falken elhallgatott, mint aki a megfelelő szavakat keresi – fantasztikus műsort adtál! Született színész vagy. A személyiségedből áradó erő egyszerűen lenyűgözte őket. Azért maradtam csendben, nehogy elrontsam az előadást.
– Ismerem az ilyen embereket – válaszolta nyersen Newman. Már találkoztam velük. A társadalom alján vannak, de beletaposnak azokba, akik még náluk is lejjebb állnak, a feletteseiknek meg kinyalják a fenekét. Gyűlölöm az ilyen embereket!
– Szerinted Schneider jelenteni fogja találkozásunkat?
– Nem tudom, mindent a szerencsére bíztam – ismerte be Newman. – Ha úgy véli, hogy én nem teszek jelentést, valószínűleg befogja a száját. Viszont ha attól tart, jelentem az esetet, sietni fog, hogy megelőzhessen. De azt hiszem azért alszik rá egyet. Aztán meg úgy gondolhatja, már úgyis késő. Csak reménykedhetünk.
– Én is éppen így látom a helyzetet.
– Megkérdezhetem, hova megyünk? Milyen információt kell majd visszavinnem?
– Persze – mosolyodott el Falken. – Hamarosan űj járműre szállunk. Messzire megyünk, a bicikli lassú lenne, ámbár a határ mellett a legjobb közlekedési eszköz. De legelőször arra lennék kíváncsi, honnan tudod, hogy egyre több gond van az NDK-ban a kábítószerrel?
– Még Tolltól kérdeztem meg, milyen különleges küldetésre hivatkozzak, mi legyen a „feladatom” a Folyami Rendőrségnél. Ő beszélt a heroinról.
– Annak az embernek fogalma sincs arról, milyen körülmények között dolgozunk. Felelősséggel tartozom a hozzám beosztott emberek életéért. Lehet hogy nevetséges, de úgy tekintenek rám, mintha az apjuk lennek.
– Egyáltalán nem nevetek. Ha már az apákról esett szó, mit tudsz Berlin doktorról?
– Jézusom – csuklótt egy nagyot Falken. – Neked jövőbelátó képességeid vannak?
– Miért?
– Arra kértem Tollt, küldjön át egy megbízható embert, akinek elmondhatjuk, mit tudtunk meg a mélyen tisztelt Berlin doktorról.
– Mintha ironizálnál!
– Bizony. A ti Berlinetek egy hatalmas csalás.
– Ezt be is tudod bizonyítani?
– Megingathatatlan bizonyítékokkal. Persze ha ellenőriznéd a lipcsei kórházban a beteglapját – tudod, évekkel ezelőtt ott kezelték –, akkor megtudnád, valami ritka trópusi betegséggel kezeltek, miután hazatért Afrikából.
– Na, és akkor?
– Szeretném, ha a saját füleddel hallanád. Nemsokára autóba ülünk. Nem kell brunyálnod?
– De, csak erre vágyom! Éhes nem vagyok, ettem mielőtt átjöttem a határon.
Megálltak, Falken az úttól néhány méterre lerakta a biciklijét. Közel maradt, hogy hallja, ha Gerda megérkezik.
– Csikorognak a kerekei. Mondtam, ne is zsírozza meg őket – magyarázta Falken, miközben könnyítettek magukon. Kedvelni fogod. De nagyon kemény! A nők gyakran sokkal kegyetlenebbek, mint mi, férfiak.
Éppen felültek a kerékpárra, amikor Newman csikorgást hallott. Falken megjegyezte, hogy jó hallása van, elővett egy kis zseblámpát, lassan meglengette, jobbra, balra. Vékony árny tűnt elő a ködből, és lefékezett.
Amennyire Newman megítélhette, Gerda húszas éveinek vége felé járt, haját eltakarta a fejére kötött kendő. Erős orra és határozott álla volt. Komolyan kezet rázott Newmannel, közben le nem vette róla a szemét.
– Hallottam, hogyan bánt el a határőrséggel – jegyezte meg, tapasztalt lehet az ilyen dolgokban.
– Nem, igazán nem. Új fiú vagyok, jobb, ha úgy is kezel.
– Gerda – vágott közbe Falken – egy Uzi géppisztolyt rejteget a kosarában.
Tudod használni?
– Igen. Valamikor részt vettem kiképzésen – Newman ennél többet nem árult el.
– A kocsival hova megyünk?
– Elviszünk valakihez, aki mesél neked az igazi Berlin doktorról. Szemtanúval találkozhatsz... – hirtelen abbahagyta, mert Newman hátrafelé figyelt, abba az irányba, amerről jöttek.
– Mi az?
– Hallom, hogy lassan közeledik egy autó: Lehet, hogy a határőrök utánunk jönnek!
Gerda eltűnt mint egy kísértet, gyorsan tolta a biciklit, most hangtalanul.
Newman azt is észrevette, hogy egy pillanat alatt eloltotta a lámpákat. Falken nagyot nyelt, mielőtt válaszolt volna, igyekezett, ne legyen éle a szavának.
– Ne légy gyagyás, Albert Thorn. Valószínűleg a laktanyába mennek vissza, Wernigerodéba. Igazad van, ebben a játékban minden és mindenki gyanús, de azért ne feledd el, hogy sok olyan emberrel találkozol, akik egyszerűen csak teszik a dolgukat.
A lassan közeledő autó lámpái hátulról megvilágították a két férfit. Amikor a kocsi elhaladt mellettük, Schneider kihajolt az ablakon:
– Jó vadászatot Thorn elvtárs!
A kocsi felgyorsult, és eltűnt a ködben, ami szinte azonnal elnyelte a motor zaját. Gerda csatlakozott a férfiakhoz, felugrott a nyeregbe és mögöttük pedálozott.
– Mintha egy csepp gúny lett volna Schneider hangjában! állapította meg Falken.
– És tudtodra adta, megjegyezte a nevedet.
– Thorn elvtárs?! – Falkent rázta a nevetés. Néhány pillanatig úgy nézett ki, nem is tudja egyensúlyban tartani a biciklit.
Aztán Gerda megelőzte őket, vezette a kis csapatot. Intett nekik, álljanak meg. Ügyesen leugrott a gépről, és az út jobb oldalán, egy kis ösvényen elindult, maga mellett tolva a bringát.
– Itt van a kocsi – magyarázta Falken. – Volga. Orosz. Tudod, tekintélyt kölcsönöz. Ha ezen utazol, azt hiszik, vagy valaki. Egyébként, ha azt hiszed, hogy az eddigi percek kicsit feszültek voltak, megnyugtatlak, az előttünk állókhoz képest ez semmi.
– Miért, mi jön meg? – érdeklődött Newman.
Letették a bicikliket, és segítettek Gerdának, aki kesztyűben már kezdte húzni, ráncigálni a növényeket, amik alatt a Volga rejtőzött.
Ezután eldugták a három kerékpárt, letakarták ágakkal, levelekkel. Gerda ellenőrizte a művet. Körbesétálta a halmot, majd kijelentette, elégedett. Hóna alá szorította az esőkabátját, ebbe burkolta az Uzit.
Falkén beült a Volga kormánya mögé, Newmant arra kérte, üljön melle, Gerda mögéjük telepedett. A motor csak a hatodik próbálkozásra indult be.
– Mi jön még? – kérdezte újra Newman. – Hová megyünk?
– Meglátogatunk egy tanút, készíthetsz vele egy interjút a kedves és szerény Berlin doktorról, aki nem szereti, ha a fényképe megjelenik a lapokban. Hová megyünk, barátom?
– Lipcse centrumába! Csak egy kőhajításnyira leszünk Markus Wolf központjától. Egyébként most éppen egy barátja van nála, egy szovjet KGB tábornok, Vaszilij Liszenko. Valami nagy terven törheti a fejét. Na gyerünk, indulás.
Végigrobogott az ösvényen, ráfordult az útra és Schneiderék után indult. Newman úgy erezte, megfagyott a levegő.

 

 

A londoni Soho semmit nem változott, állapította meg Tweed. Az utcán sétált és elégedetten nyugtázta, hogy legalább itt biztonságban érezheti magát. Nem kell állandóan lesnie, nem tűnik-e fel egy nyomorék, aki talán nem is nyomorék, hanem bérgyilkos. Nagyon jó érzés volt újra a békés Angliában lenni.
De hamarosan újra erőt vesz rajta a nyugtalanság, visszavágyik az NSZK-ba. Az emberi elme fura egy szerkezet, mindig azt kutatja, mi a következő lépes. A változatosság fűszerezi az űletet. PORTMAN NYOMOZÓIRODA – olvasta a krómozott táblát. Megdöbbentette, hogy a réz tisztán ragyogott. Bement a kapun, felballagott a csupasz falépcsőkön. Kezét a korlátra tette, aztán undorodva rántotta vissza. Ragadt a kosztól.
A kinti réztábla ikertestvére egy ajtón villogott. Háromszor kopogtatott az ajtón, az hamar kinyílt, és Tweedet újabb meglepetés érte, mert egy gyanús alakra számított.
– Mr. Portman?
– Mr. Tweed? Pontos volt. – Ezt sajnos a legtöbb kliensemről nem mondhatom el. Jöjjön be, foglaljon helyet! Hová vezessem az élet kanyargós ösvényein, itt, a szomorúság völgyében? Úgy értem, miben állhatok a rendelkezésére?
Az alacsony, kerekképű, vidám emberke a negyvenes éveinek közepén járhatott. Mr. Samuel Portman. Duci, mint egy jóltáplált fácán. Tweed azon elmélkedett, miért éppen ez a madár jutott az eszébe, aztán rájött, előző este ezt vacsorázta Dianával. Portman kék halszálkás öltönye nem úri szabótól került ki, de vasalt volt és tiszta.
Tweed elővette egyik igazolványát:
– Különleges Ügyosztály.
– Valóban? Az a lány, akivel a telefonon beszéltem, erről nem szólt.
– Nem hisszük, hogy kifizetődne, ha agyonreklámoznánk magunkat!
Tweed visszatette igazolványát a zsebébe. Jóindulatú hangon folytatta:
– Paula Grey az egyik ügyfele. Hawkswood, Norfolk. Miért alkalmazza magát?
– Attól tartok, ezt nem mondhatom meg. Bizalmas. A nyomozati eredményeink bizalmasak. Ez munkánk alapja.
– Oké, megpróbálta, elmondta amit ilyenkor kell mondania, de most már ne vesztegessük az időt! – Tweed hangja megkeményedett. – Bármikor bevítethetem.
Nagyon fontos ügyben nyomozok, úgy néz ki, terroristák is vannak benne. Paula miatt ne aggódjon, ő nincs benne a buliban. Kezdjük elölről! Mikor kezdte követni Hugh Greyt?
– Nos, mivel ön a Különleges Ügyosztálytól jött, azt hiszem kivételt kell tennem. De nem tetszik, azt meg kell mondanom, egyáltalán nem tetszik.
– Nekünk meg a terroristák nem tetszenek! Na rajta, kezdjük.
– Két évvel ezelőtt keresett meg, augusztusban. Nagyon meleg nap volt. Nem értettem teljesen, mit is akar. Tudja – itt Portman habozni látszott – akkor még nem házasodtak össze.
– Tudom. Térjünk a tárgyra.
– Arra kért, kövessem Hugh Greyt, jelentsem minden lépését. Azt mondta, egy másik asszonyra gyanakszik. Ennek viszont semmi nyomát nem találtam. Rengeteget utazik külföldre. Ahányszor én a Heathrown láttam! Mindig az NSZK-ba megy, oda persze nem mehettem utána, túl drága lett volna. A költségek, tudja...
– És minden alkalommal – jegyezte meg faarccal Tweed – könnyű volt követnie a pasast?
– Nem! – ismerte be kelletlenül a kis emberke. – Paula Brent – ez ügyfelem lányneve – mindig egy nappal azelőtt értesített, mintsem a férfi elindult volna Hawkswoodból. Másnap kocsiba ültem, a keresztútnál vártam rá – persze nem feltűnően –, aztán ráragadtam. Tudta, hogy a nyomában vagyok. Megvárta, amíg a Much Hadham-i jelzőlámpákhoz érünk, lelassított, aztán beletaposott a gázba. Nem mertem a pirosba utána hajtani. Elvehetik a működési engedélyemet, ha nyakoncsípnek. Nem túlzottan kedvelnek bennünket a rendőrök. És egyszer ő követeti engem, ide a Sohoba.
– Ne mondja!
– Elvesztettem szem elől Much Hadhamnál. Aztán áthajtottam Londonon, és egyszerre észrevettem, hogy mögöttem van. A visszapillantó tükörben láttam meg, először nem akartam hinni a szememnek. Honnan az ügyessége? Mint egy profi. Még akkor is mögöttem volt, amikor megérkeztem a Sohoba.
– Szóval tudja, hogy maga kicsoda, micsoda.
– Nem egészen – Portman hangjában enyhe sértődöttség bujkált. – Leparkoltam, és a mellettem levő ügyvéd haverom irodájába mentem.
– Megvárta magát?
– Nem – rázta a fejét Portman. – Tudja, megállapodtam az ügyvéddel. Néha szüksége van a munkámra, én meg tudtam, egyszer meg belekeveredhetek egy ilyen ügybe. Szóval az ügyvéd tábláján az áll, hogy Bclkinsop, Mahoncy & Portman, azaz azt hiszi, ügyvéd vagyok. Ez biztos meglepte!
– Miért biztos ebben?
– Az okostóni besétált és megkérdezte a titkárnőt, ő is azt mondta, hogy a Különleges Ügyosztályról jött! – Portman érdeklődve várta Tweed reagálását.
– A kis csaló – válaszolta azonnal Tweed, éppen a kellő mennyiségű indulattal.
– Mi a véleménye Hugh Greyről?
– Iszonyúan magabiztos, de a biztosítási pasasoknak erre szükségük is van, másképp nem tudják elintézni az ügyeiket. Arra is gondoltam, nem keveredhetett-e bele a kábítószer-kereskedelembe. A nője, pardon, a felesége erre gyanakodott.
– Miért?
– Azok a gyakori külföldi utak. Aztán, ahogy kiszúrta, hogy a nyomában vagyok, ahogy lerázott, és azután meg utánam jött. Nem értem hol tanulhatta. Egyáltalán nem olyan, mint a biztosítási bizniszben élők!
– A feleségének egy vagyonba kerülhetett ez a nyomozósdi. Két év hosszú idő.
– Tweed csak próbálkozott, keresett valamit, maga sem tudta igazán, mit. Portman összefonta a tarkóján a kezét, a mozdulat Tweedet Guy Dalbyra emlékeztette.
– Csak időszakos megbízások voltak – válaszolta a magánnyomozó. – Csak akkor kellett követnem, ha elment Norfolkból. Sokszor nyomát vesztettem, de ezt már mondtam. Általában egyenesen a Heathrowra mentem, abban reménykedve, majd csak észreveszem. Sokszor nem volt ott, vagy nem vettem észre.
– Máshová is követte? Valahova az ország belsejébe?
– Soha! Csak a reptérre, vagy sehová, mert elvesztettem a nyomát.
Ez azt jelentette, Grey kiszúrta Portmant és lerázta valahányszor a Park Crescentbe ment, vagy ha a kis legénylakását látogatta meg. Ami azt illeti. Grey értette a dolgát.
– Hogyan fizetett magának Paula Grey? – kérdezte Tweed.
– Mindig készpénzben, az összegtől teljesen függetlenül, de ez teljesen megszokott az ilyen esetekben. A csekkeknek utána lehet járni. Azt hiszem, saját jövedelme van. Ami azt illeti, Norfolk fele valamilyen fekete üzletben van benne – hirtelen a szája elé kapta a kezét. – Maga lenyűgöző egyéniség, az ember elfelejt vigyázni a nyelvére.
– Ezek engem nem érdekelnek. Az utolsó kérdés: hogyan áll most Paula Grey ehhez az ügyhöz?
– Még mindig aggasztja valami. Maradhatunk ennyiben?
– Miért ne – állt fel Tweed. Portmant sikerült beszéltetnie, de hamarosan gondolkodni kezd. Tweed az ajtóban megfordult:
– Még valamit! Soha nem jártam itt.
– Államtitok?
– Nos, ezt legalább nem én mondtam! – vigyorodott el Tweed.

 

 

– Megtudott valamit Portmantól? – kérdezte Monica, egészen belepirulva a kíváncsiságba. Tweed becsukta maga mögött az ajtót.
– Nem tudom! Illetve valaminek a hiánya mindenképpen kiderült.
– Jól van, csak játssza a titokzatost. Akkor legalább tudom, hogy nyomon van, csak nem akarja nekem elmondani. Felakasszam a kabátját?
– Köszönöm, de nem kell. Még fel kell szednem Dianát, aztán megyünk Harry Mastersonhoz. A házában van?
– Igen. Telefonáltam neki, ahogy kérte. Azt mondtam, lehet, hogy maga oda akar szólni. Azt válaszolta, egész nap otthon lesz. Az egyik portréján dolgozik. Mit csinál?
Tweed ugyanis egy körzőt vett elő a szekrényéből. A falitérkép elé állt, a körző egyik végét Bécshez illesztette és lemérte az országút hosszát Lübeckig. Megismételte ezt a fura méricskélést Bernnel és Frankfurttal is. Minden esetben a Lübeckkel való távolságot mérte le. Aztán hátrált néhány lépést, és letette a körzőt az asztalára.
– Bármelyikük odamehetett kocsival – jegyezte meg.
– Nem értem!
– Azután, hogy megölték a második szőke lányt, Iris Hansent a travemündei strandon, felhívtam mind a negyüket. Egyikük sem volt otthon, és senki nem tudta, hol vannak.
– Ez a legtermészetesebb. Biztonsági intézkedések, és ezek az új fiúk nagyon komolyan veszik a biztonsági intézkedéseket.
– Ahogy mondja. Úgyhogy jobb, ha megyek.
– Azt akarja mondani, az egyik közülük mániákus gyilkos? De hát az rettenetes! Mi lesz a részlegünkkel?
– Azt hiszem az áldozatoknak sokkal rosszabb! – válaszolta Tweed és kiment.

 

 

– Milyen tündéri ház. Ezek a vadszőlővel befuttatott falak!
Diana Tweeddel együtt sétált a kertkapuhoz vezető ösvényen.
Masterson kúriája Apfiel közelében állt, a tiszta kék égről ragyogva szikrázott a nap, a közeli fákon csiviteltek a madarak. Tweed keze már a kilincsen volt, mikor végignézett a kerten.
Elhanyagolt, a pázsitot nem nyírták, a rózsaágyások gazosak. Észrevette, Diana megáll, megdermed, mint egy szobor. Felnézett. Az ajtóban megjelent Masterson. Tweed újra Dianára pillantott. Az asszony arca még soha nem volt ennyire halvány.
– Mi a baj? – kérdezte a férfi.
– Innen éppen úgy néz ki minden, mint az anyám háza Devonban. Csak negyvenkét éves volt, amikor meghalt. Azt hiszem kicsit megrendített a hasonlatosság – az arca visszanyerte színét. – Gyerünk Tweedy, ne várakoztassuk.
Masterson sűrű fekete haja csillogott az aranyos napfényben. Végigsétált a rendetlen ösvényen, hogy köszöntse vendégeit. Krémszínű nadrág volt rajta, nyitott nyakú fehér ing, a jobb kezében lévő ecsetet áttette a balba.
– Üdv e paradicsomi házban, Tweed. Ki ez az elragadó hölgy, akit magaddal hoztál? Tökéletes nap!
Kezet rázott Dianával, ahogy Tweed bemutatta őket egymásnak. Tweed már előzőleg megbeszélte Dianával, mit mond.
– Diana Chadwick, egy barátom unokahúga. Londonba jött egy kis vakációra.
– Aha, kedves – veregette vállon Masterson Tweedet. Ennél jobbat is kitalálhattál volna. – Az asszonyra nézett és hunyorított egyet.
– Ha szó szerint vesszük Tweedet, van még számomra remény. Gyertek be! Italt? Hol a fenében hagytad az autót? Csak nem gyalog jöttetek?
– Az ösvénynél álltam meg, nem tudtam biztosan, jó irányba jövünk-e? – hazudta Tweed szemrebbenés nélkül. Valójában meg akarta lepni házigazdáját. Masterson beterelte őket a házba, persze Dianát már karon fogva vezette. Nem sok időt veszteget, gondolta Tweed szomorkásan. Felpillantott a biborszínű vadszőlőre, ami patakként folyt alá a bajárati ajtó két oldalán. Masterson visszapillantott, és mindent észrevett.
– Állati jó dolog ez a folyondár. Semmit nem kell vele csinálni, csak nő, növöget. Utálom a kerti munkát.
– Azt észrevettem – válaszolta Tweed kicsit szárazabban a kelleténél.
– Megmutatom Dianának a házat. – Masterson vidáman ballagott előre. – Te már ismered, Tweed. Érezd magad otthon, helyezd magad kényelembe a nappaliban. Igyál valamit. Mindjárt visszajövünk.
Rákacsintott Tweedre. Diana a kerevetre tette a táskáját. A szobában puha párnák hevertek szanaszét, még a padlón is volt jó néhány.
Tweed megvárta, amíg felmennek a nyikorgó csigalépcsőn. Ez figyelmezteti, ha visszajönnek. Gyorsan felkapta Diana táskáját, kinyitotta, és pillanatok alatt átnézte a tartalmát. Nincs utazási csekk, csak egy halom összehajtogatott bankjegy. Megszámolta: 250 font, többnyire húszasokban. A repülőtéren, emlékezett Tweed, az asszony bement a Midland Bankba, hogy váltson. Visszatette a pénzt a cipzáras oldalzsebbe, éppen úgy, ahogyan kivette. A táskát visszatette a helyére.
Mindkét kezét sportzakója zsebébe süllyesztette, körbesétálta a szobát, megállt a könyvespolc előtt. A választék meglepte. Jung és Freud munkái, népszerű krimik, rengeteg kelet-európai útikönyv; ezek biztosan munkaeszközök, vélekedett.
Lehajolt, és szemügyre vette Masterson lemezgyűjteményét. Megint az a fura keveredés: Sztravinszkij, Beethoven, Chopin, Schubert, néhány tánclemez, többnyire rock and roll. A Hi-Fi szerelést szemmagasságban a könyvespolcba illesztették. Drága darab volt. Hallotta, azok ketten a lépcső tetején vannak, kirántott egy útikönyvet, beült az egyik karosszékbe. Ők elmélyülten beszélgettek, nevetgéltek, Diana a táskája mellé ült, a kanapéra, Masterson eltűnt a konyhában.
Tweed hallotta, nyílik a hűtő ajtaja, és házigazdájuk betáncolt egy üveg itallal.
– Pezsgőt a csapatnak! Gyertek a konyhába, nézzétek, hogy dolgozik egy szakember.Közben a sztaniolt szedte le az üvegről, a vendégek pedig követték. Tweed végigpillantotta konyhafelszerelésen. Modern konyhabútor, beépített, sötétkék. Semmi rusztikus ódonság, nem olyan, mint Hugh Grey konyhája, aki mindig a legújabbal, a legdivatosabbat kedvelte. Mastersont ez egy cseppet sem érdekelte. A mosogató mellett, egy fadobozban konyhakések hevertek. Hentesbárdnak nyoma sem volt. A mosogató felett egy habverő üst lógott. Ki kellene fényesíteni, gondolta Tweed, mert olyan volt, mint egy középkori pajzs.
– Azt az üstöt középen fogom eltalálni – viccelődött Masterson. A pezsgősüveg dugóját a habverőüst felé irányította. Úgy tartotta, mint egy puskát, a dugó süvítve eltalálta a célpontot.
– Tizes!
Egy alumínium kancsó fölé tartotta az üveget, a habzó pezsgő tulipánokkal díszített poharakba bugyogott. Ami kicsurrant, az az alumínium kannába került. Masterson szokatlanul élénk volt.
– Ez az enyém – bugyborékolta, amikor telitöltötte az egyik poharat, aztán a vendégeinek töltött.
– Mondjunk tósztot!
– Nos, mire igyunk? – kérdezte Tweed.
– Ellenségeink pusztulására.
– Milyen fura tószt – jegyezte meg Diana, miután kiürítette a poharát. – Nekem nincsenek ellenségeim. Illetve csak egyről tudok.
– És ki légyen az – kérdezte Masterson és fél karjával átölelve az asszony csípőjét átkísérte a nappaliba.
– Egy nő, Ann Grayle-nek hívják. Valamikor egy diplomata felesége volt.
Leült a kanapéra, Masterson pedig szorosan mellé, a karfára telepedett. Diana folytatta:
– Először Afrikában találkoztam vele, Kenyában, húsz éve.
– Kenyában? – Masterson nagyon meglepődött. – Kenya húsz évvel ezelőtt még éppen csak kivívta a függetlenségét!
– 1963-ban. Ott voltam ezelőtt is akkor, amikor Ann szavaival élve a régi szép napok dívtak. Egyébként azok is voltak!
– Volt már Kenyában, Mr. Masterson?
– Harry. Hívhatom Dianának? Egyébként így is úgy is annak hívom. Életemben soha nem jártam Kenyában. De épp olyannak hangzik, mint ahova szívesen mennék. Egyetértesz, Tweed?
– Hogyne. Jót játszhattál volna az asszonyokkal, Harry – Tweed maró hangon válaszolt. Elnézte a két embert és kényelmesen elhelyezkedett a mély karosszékben. Masterson arcának kékes árnyalata volt. Látszott, hogy reggel borotválkozott, de már kezdett kiütközni a borosta. Hatalmas tenyerét Diana formás térdén nyugtatta. Az asszony keresztbe tett lábbal ült.
– Csináljunk egy vidéki napot, jó? Összecsapok valami ennivalót. Vacsorára meg elmehetnénk egy remek kis helyre, csak öt mérföldre van innen. A harcsájuk valami mennyei!
Diana finoman felemelte a férfi kezét, és visszahelyezte annak térdére.
– Azt hiszem, nekünk vissza kell mennünk Londonba, nem igaz, Tweed?
– De, sajnos. Azért kösz a meghívást!
Masterson felugrott, megragadta a pezsgősüveget és újra töltött. Ránézett Tweedre.
– Tudod mit, igazán ritka szerencsében lesz részetek, megmutatom a képeimet. Azon az ajtón túl van a műterem. Északi fény, meg ami kell. Nem mindenkinek mutatom ám meg! Előrement és az utat mutatta.
A műterem tele volt olajfestményekkel, néhány a padlón hevert megfordítva, nem lehetett látni, mit is ábrázol. Tweed Diana nyomában haladt, kezében tartotta a poharát, és óvatosan lépte át a képeket. Az ablak melletti sarokban hatalmas, ómódi festőállvány ékeskedett, a rajta levő képet Masterson egy lepedővel letakarta.
– Üljetek le! – javasolta Masterson.
– Hová? – kérdezteTweed.
– Sajnálom, valahova félfenékkel.
Két székről odébb rakott egy csomó vázlatkönyvet. Amikor leült, Tweednek az jutott eszébe, Masterson valószínűleg minden bútordarabját rokonoktól kaphatta, vagy a Portobello utcai bolhapiacról szerezte be. A szokásos bentlakásos iskolai mentalitás – Masterson Winchesterben tanult – abszolút nem érdekli a környezete.
Vendéglátójuk egy matadori mozdulattal lekapta a vászonról a leplet. Tweed megmerevedett. A portréra bámult. A fej, kitágult, bámuló szemekkel, a semmiben lógott. Nem volt nyak vagy váll, csak a fej. Furcsán, nagyon is élően. A szemek hihetetlen intenzitással néztek, hidegen, fagyosan. Mögötte hatalmas hullám tornyosult, éppen mielőtt partot ért volna, tajtékos-tarajos fehér habbal a tetején. Hugh Grey portréja volt.
– Nem valami remek, de én csináltam! – viccelt Masterson.
– Megdöbbentő!-válaszoltaTweed.
– Most jön a következő.
Az állványról levette a keret nélküli vásznat, ezt is lepedő takarta. Nehezen fordította meg, a vendégeinek háttal állva szabadította meg a festményt a takarótól. Aztán arrébb lépett.
Tweed most már felkészült volt, keze az ölében nyugodott. Guy Dalby. Megint csak fej. Háromnegyed részben oldalra fordulva. Köd gomolygott körülötte, olyan köd, amiről Tweednek Norfolk jutott az eszébe. Inkább kísértet, semmint ember, de félreérthetetlen a hasonlatosság. Ördögien okos hasonlatosság, túlzó, és ettől a kép még inkább élőnek tetszett.
A képen Dalby haja szigorúan a fejéhez simult, arckifejezése végtelenül szomorú, és mégis, minden pórusából áradt az önelégültség. Ördögi. Ez volt az egyetlen szó, ami az eszébe jutott. Csak a bal szeme látszott, az egyenesen Tweedre bámult.
– Tényleg ilyennek látod a kollégáidat? – kérdezte Tweed. Masterson megrándította a vállát.
– Láthatod nem vagyok Gaugen. Csak szórakozom. Most jön a következő!
Ugyanazzal a bűvésztrükkel élt, háttal állt a közönségnek, kicserélte a képet, aztán félreállt, felemelte pezsgőspoharát és kiitta belőle a maradékot.
Tweed hallotta, ahogy Diana levegő után kapkod. Ujabb fej lebegett az.űrben, ha egyáltalán fejnek lehetett nevezni. Vicsorgó koponya nézett Tweedre, a csontok közül jéghideg, kék szemek meredtek rá. A felhőtlen, északi égből fantasztikus fények törtek elő. Csontig lecsupaszítva, de Erich Lindemann volt.
– Élettelen hal – magyarázta Masterson.
– A portréfestők mindig elkészítik az önarcképüket-jegyezte meg Tweed. – Azt is szeretném látni.
Masterson udvariatlanul és öntelten utasította vissza a kérést.
– Még nincs kész.
– Én akkor is szeretném látni – ragaszkodott kéréséhez Tweed.
– Azt – mutatott a fal felé fordított képre.
– Te nem hagysz ki semmit. Ha muszáj...
– Muszáj!
Masterson megint eljátszotta kis pantomimjét, de most kapkodott. Eltakarta a képet, amíg fel nem tette az állványra, aztán oldalra lépett.
A negyedik portré. Ugyanolyan háromnegyedes oldalnézetből, mint Dalbyé. A háttér egyetlen hatalmas, sárga napkitörés volt. A fej egyetlen szemében cinizmus, olyan ember tekintete, aki nem hisz a világnak. Az erős orr alatt szája érzéki mosolyra húzódott.
Tweedet egy szatírra emlékeztette. Legjobban a kép brutális energiája ragadta meg; ezt leginkább a napkitörésből sugárzó forróság és fény, az erő jelenítette meg.
– Rettentő ócska! – jelentette ki Masterson.
– Semmi tengeri asszociáció – jelezte Tweed.
– Észrevetted? Grey mögött a hullám, tengeri köd Dalbynál. Hajós típusúak. Úgy kell nekik!
– Nem szeretsz hajókázni? – kérdezte Tweed.
– Csak azt ne, a tenger állandóan mozog. Nekem csak a szárazföld kell. Kértek még inni?
– Kösz nem, mindjárt indulnunk kell.
Tweed Dianára nézett, aki körbepillantott a műteremben.
Megrázkódott és picit megcsóválta a fejét. Mastersonnak ez sem kerülte el a figyelmét. Kacsintott.
– Disznóól van? – humorizált Tweed.
– Kellene egy rendes asszony, aki vigyáz magára! – mondta Diana.
– Inkább egy rossz asszony – csúfondárosan újra kacsintott. Maga megfelelne?
– Nem igazán. Pocsék háziasszony vagyok – védte ki Diana a támadást.
Felvette a táskáját, és megkereste a fürdőszobát. A látogatás folyamán a két férfi most maradt először kettesben. A házigazda Tweed mellé, egy székre ült, és oldalba bokszolta felettesét.
– Ez kell, ha fel akarod vidítani az életedet. Egy romlott asszony. De ez parancsolásra született!
– Másvilág, Harry!
– Annál jobb – mosolyodott el Masterson cinikusan. – Azt mondod unokahúg. Ahhoz ő túl öreg, te meg túl fiatal vagy. Szép pár vagytok. Gondold meg!
Amikor Diana visszatért, Tweednek volt szüksége a fürdőszobára. Magukra hagyta őket, azon merengett, amit néhány perce látott.
Amikor visszatért, Diana már állt, kezében égett a cigaretta. Lassan körbesétált, Masterson a kanapén ült.
– Ne felejtsd el, amit mondtam – emlékeztette Tweedet, amikor kikísérte vendégeit pár perccel később a kertben, és kinyitotta a kaput. Akkor is a kapunál állt, amikor Tweed lassan elhajtott a ház előtt.
– London nem arra van – kiáltotta a kocsi után.
– Megmutatom Dianának a patakokat – kiabálta vissza Tweed. – Viszlát!
Diana a válla felett visszanézett, és a Scorpio nyitott ablakán kiintegetett. Aztán a hamut beszórta a hamutartóba, és az útra figyelt.
– Fura volt-jegyezte meg kicsit később.
– Mi volt fura?
– Amikor visszanéztem, idegesnek látszott. Igazi keserűség volt az arcán. Megkörnyékezett, amíg a mellékhelyiségben voltál, én meg azt mondtam neki, itt az ideje, hogy felnőttként viselkedjen.
– Ez Harry – válaszolt Tweed és továbbra is lassan vezetett, időnként jobbra pillantott. Néhány perc múlva még jobban lelassított, majdnem megállt. Bosham felé tartottak, és a fák mögött árbocerdő sejlett fel.
– Hajós népek éltek arra. Jobbra fordult egy kis ösvényen, ami a nyílt víz partján lévő kikötőhöz vezetett.
Egy hatalmas motoros, akkora mint a Südwind, horgonyzott a móló mellett. Ember sehol. Tweed megnézte az óráját. Pontosan hét percnyire voltak Masterson házától.
– Nős? – kérdezte Diana.
– Volt. Most háreme van: egy társasági szépség, egy fodrászlány, egy nevelőnő.
– Mesélt róluk. Szórakoztatóan, változatosan élhet. Tweed megdöbbenve vette észre, hogy féltékeny. Az arcán is látszott. Diana karonfogta.
– Csak vicceltem vele. A pezsgő az oka, mindig a legrosszabbat hozza ki belőlem.
Tweed kiszállt a kocsiból, ügyesen átugrotta a palló és a motoros fedélzete közötti szakadékot. Körbesétált a fedélzeten, bekukkantott a kormányosfülkébe.
Vadonatúj kormánykerék. Nyögött egyet, és visszament a kocsihoz. A hajó oldalán ott virított a festett név: Nokturne.
Lassan visszafarolt az országúira, aztán London felé fordult. A fák között áttörő nap ragyogóan csillogott a kék vizén.
– Mi a benyomásod Mastersonról?
– Ezt kell elmesélnem a vacsorámért? A nők bálványa, ahogy mondtad. De a villogás mögött én egy kegyetlen, kemény embert láttam. Semmi nem állhat az útjában. Gondolom, ez ragadja meg a lányokat. De a festményei iszonyatosak, mintha őrült volna a festő.
– Ezek a képeken a többiek, akikkel találkozni fogsz!
– Egyikkel sem szívesen!

 

 

Mielőtt Ann Grayle hajójának korlátját átlépte volna, Kuhlmann a vízbe dobta szivarját. Senki más kedvéért nem tette volna, de az volt a benyomása, hogy a magávalragadó angol hölgy nem szívleli a szivart.
A nő Ben Tolliver mellett ült a hajó fedélzetén, egy nyugágyban. Tolliver egy kis motoros tulajdonosa volt, inas, magas, a bőre cserzett, busa fehér szemöldöke alól nézte a németet. Kuhlmann a hóna alatt egy vékony irattartó mappát szorongatott.
– Kér kávét, Mr. Kuhlmann? – kérdezte a háziasszony. Szinte énekelve mondta a szavakat. – Feketén, cukor nélkül?
– Nagyon kedves öntől – jött angolul a válasz.
– Ben, légy szíves...
Tolliver felemelkedett a székről és eltűnt a kabinok irányában. Ann mdgpaskolta az üresen maradt széket: Kuhlmann leült. Gyors pillantást vetett a keresztbe rakott lábakra.
Vonzó asszony. Vajon ez a Ceylonból ideszakadt valamikori ültetvényes a szeretője? Jobbat érdemelne.
– Biztos abban, hogy az a magas szőke férfi, akit Miss Chadwick hajóján...
– Berlin doktorén!-javította ki az asszony.
– Ahogy tetszik. Szóval az a férfi ugyanaz volt, mint az a stoppos, akit hátizsákkal látott itt, a vízparton?
– Egészen bizonyos vagyok benne – a hangja úgy csattant, mint a korbácsütés.
– Nem szoktam tévedni. Arra tanítottak, jegyezzem meg az emberek arcát és a nevüket. A diplomata-szolgálat nem engedi meg, hogy az alkalmazottak feledékenyek legyenek. A legkiválóbb emberekkel hozhat össze a sors, és ezek általábban nagyon érzékenyek. Megcsinálták már a mozaikképet? A rajzolójuknak minden segítséget megadtam.
Kuhlmann az irattartóból elővett egy fényképet és átadta az asszonynak. Az alaposan megnézte, elolvasta a német feliratot is. KURT FRANEK, IRIS HANSEN MEGGYILKOLÁSA ÜGYÉBEN KERESIK.
– Jobb mint az a vázlat, amit a rajzolójuk készített állapította meg.
– Felismerhető rajta Franek? Ez a kép ma minden rendőrség falán ott látható. Még az ittenin is.
– Remek. Nagyon hasonlít – visszaadta a képet a felügyelőnek.
Tolliver jelent meg, tálcán egyensúlyozta a kávét. Tej, cukor, kanna, három csésze. Minden meisseni porcelánból, Ann Grayle csak a legjobbat tűrte meg maga körül.
Tolliver kitöltötte a kávét.
– Az a fura – folytatta Kuhlmann, amikor Tolliver odahúzott egy másik széket és közéjük telepedett, – hogy nincs újabb gyilkosság.
– Akkor nyilvánvaló, nincs itt a gyilkos! – mondta Ann. Keresse meg, ki volt itt akkor, és ki nincs most itt. Készítsen listát, talán a gyilkos is rajta lesz.
– Kemény egy munka. Van jelöltje?
– Azt akarja, találgatósdit játsszunk?
– Jobban ismeri a kikötő vendégeit, mint én valaha is fogom. – Kuhlmann nyilvánvalóan hízelgett. – Maga remek megfigyelő, kevés dolog kerülheti el a figyelmét.
– Tejfölt adunk a cicusnak?
– Azért gondolkozzon rajta.
– Nem ért a szóból? – vágott közbe Tolliver.
– Most magára hagyom, gondolkodjék – mondta Kuhlmann, ügyet sem vetett Tolliverre, akit ki nem állhatott. Barom! Éveket töltött Kenyában, és parancsolgatott a bennszülötteknek. Csodálta az asszonyt, hogy a tenyeréből eteti ezt az alakot. Úgy kell ennek a vén dögnek.
– Ben – Ann hangja élesen csattant. – Menj, és hozz nekem azokból a finom német kolbászokból ebédre. Tudod melyiket szeretem. Semmi mást, csak azt a fajtát kérem.
– Most?
– Most! Azt már tudhatnád, hogy korán szeretek ebédelni. Tolliver kimászott a székből, a farzsebéből elővette a pénztárcáját, megnézte van-e nála elegendő pénz, és szó nélkül elment.
– Nem kellett volna udvariatlannak lennie magával. Bolondos vénember.
– De segít magának ezen a vitorláson. Mikor megy vissza a Földközi-tengerre?
– Abban nem segít, megvan neki a saját hajója. A motorját drótdarabok tartják össze. Két fia van, azok segítenek. Meg fog lepődni Mr. Kuhlmann, de jóformán magam irányítom a hajómat. Néha a vitorlánál elkel egy kis segítség. Na, most elküldtem Bent, beszélgethetünk.
– Amíg el nem felejtem, ha elkapjuk ezt a Franekot, hajlandó lenne tanúskodni?
– Minden további nélkül. Az az ember megrémített. Ismerem a fajtáját, valószínűleg a nőkből él. Mi úgy nevezzük, gigolo.
– Úgy hiszem, volt még valami, amit el akart mondani.
– Igen. Azt mondta, nincs több gyilkosság. Erre én azt mondtam, talán nincs itt a gyilkos. És Berlin doktor újra köddé vált!
– Na és?
– Gonosz ember, arrogáns, nem az a nagy emberbarát, akinek kiadja magát. Egyszer itt várakoztam a kereszteződésnél. Éppen váltott a lámpa. Elhúzott a Mercedesével. Az oldalsó ablak le volt húzva, láttam, a fekete szemüvegén keresztül éppen engem bámult. És tisztán hallottam, hogy németül azt mondja a sofőrjének: hajts tovább. Az a mocskos disznó majdnem elütött.
– Érdekes – mondta Kuhlmann és felállt. – Köszönet a kávéért, de mostmár mennem kell.
Éppen a hajóhídnál volt, amikor az asszony utánaszólt.
– Mr. Kuhlmann, ha legközelebb jön, nyugodtan elszívhatja a szivarját.
– Ezt miért mondja? Azt hittem, ki nem állhatja a szivarfüstöt.
– Mert maga úriember. Nem sokan vannak ma már az úriemberek.
Kuhlmann végigment a mólón. Nem lehet ezeken az angolokon kiigazodni, gondolta.
Biztos azért, mert annyi víz veszi őket körül.

 

 

– Az egyik toronyőr vallott! – jelentette Wolf Liszenkónak. Abban reménykedik, hogy könnyebben megússza, mint a társai. A kikérdezésnél erre játszottunk.
– És?
– Lefizették őket, arannyal. Az ellenséges ügynökről nincs személyleírás. Sísapkában volt, magas és sovány. Az egyik BND ügynököt engedték át, lehetett Newman is. A képét már közzétettük.
– Szóval megtettünk mindent, amit megtehettük.
– Még nem!
Wolf teljes gőzzel ment, mint a nyomozókutya, amelyik szagot kap.
– Kiküldtem a határőrséghez az embereimet. Mindenkit kihallgatnak. Mindenkit, és állítom, alapos kihallgatás lesz.

 

 

Karl Schneider, a Wernigerodeben állomásozó határőrség tagja pocsék hangulatban volt. Utálatának tárgya a felesége, Alma volt. Soha nem hagyja békén, egyetlen percre sem. Felült az ágyban – egy apró kis lakótelepi lakásban éltek –, és ráförmedt:
– Miért ébresztettél fel? Egész éjjel szolgálatban voltam, te tehén.
– Te csak ne mondd nekem, hogy tehén. Jelentened kellett volna, hogy találkoztál avval a két férfival. Azonnal jelentened kellett volna. A-zon-nal. Hallod, amit mondok?
– Hogy az istenbe ne hallanálak. Hall téged az egész ház! Most már a büdös életben sem fogok újra elaludni. Kimászott az ágyból, megtapogatta az arcát, érezte, hogy borostás. Elindult a vécére, de az asszony eléállt. Csontos arcú, negyvenéves nő volt, jó nagy kezekkel. Férje megállt, rábámult.
– Addig nem mész a vécére, amíg nem telefonálsz, és nem jelented, mi történt!
– Majd szétdurran a hólyagom!
– Előbb jelents! Lehet, hogy már valaki elkapta őket.
– Nincs kit elkapni. A Folyami Rendőrségtől voltak, megmutatta az igazolványát.
– Folyami Rendőrség. A határnál kilométerekre nincs is semmilyen folyó. Te soha nem gondolkodsz? El fogod veszíteni állásodat, figyeld csak meg. És velem mi lesz, ha valami bajod esik? Itt maradok egyetlen fillér nélkül, de te, te senkire nem gondolsz, csak magadra. Vagy azonnal jelented azt a két embert, vagy menj, és csináld magad a reggelidet. Meg az ebédedet. Meg a vacsorádat.
– Jól van, na, menj az utamból, aszzony!
Schneider egyszerre két dologban is elhatározásra jutott, miközben pizsamában a telefonhoz csoszogott a zsúfolt konyhában. Jelenti a felettesének az éjjeli incidenst, ezzel befogja Alma száját, és első adandó alkalommal él a lehetőséggel, amit az a teltmellű, vörös szájú gépírólány kínálgat a laktanya irodájában.

 

 

– Hamarosan. Nem most, de hamarosan...
Envin Munzel, alias Kurt Franek hangosan mondta ezeket a szavakat annak ellenére, hogy egyedül volt a Fehrmon szigeten a pajtában. Egy kézitükörben bámulta képmását. Szőke bajusza megnőtt, eltakarta felsőajkát, szája két oldalán lelógott. Arcát szőke szakáll takarta. Hátul már a tarkójáig ért a haja, majdnem olyan volt, mint egy hippi; majdnem, de nem teljesen. Az ugyanis nagy hiba volna: a nyugatnémet rendőrség nem kedveli a hippiket.
A megroggyant tetejű pajta valahol fél kilométerre volt Burg falucskától egymagányos szigeten, a Balti-tenger partján ez volt az utolsó emberlakta hely.
Munzel lakóháznak a közelébe sem ment, azt a házat sem látogatta meg, ahol korábbi kirándulásai során meghúzódott. A pajta is Martin Vollmer tulajdona volt, mint a kis farm, csak ez sokkal kietlenebb. Még a burgiak semjártak erre.
Két hétig várta Munzel, hogy kinőjjön a bajusza meg a szakálla. Ezalatt az idő alatt keményen élt. Konzervet evett, és a kávéhoz a vizet a kis spirituszmelegítőn forralta. A padláson vastagon állt a széna, éjszakára belebújt hálózsákjába. Az egyetlen feljáró egy hosszú létra volt, amit minden alkalommal gondosan felhúzott maga után.
Munzel akkor bújt el itt, ebben az eldugott zugban, amikor Altonában felhívta Vollmert. Újra csak orosz kiképzőtisztje utasításait követte. „Duplán fedezd magadat!” A rendőrségnek eszébe nem jutott volna, hogy Hamburgból visszavonatozik Lübeckbe és onnan Puttgartenbe.
Munzel egyáltalán nem volt benne biztos, hogy a rendőrség ismeri a személyleírását. Minden attól függött, Newman vagy Tweed felismerte-e, amikor sikertelen merényletét elkövette Tweed ellen. „Soha ne engedd, hogy meglássanak!” Újra megszemlélte magát a tükörben jobbról, balról. Még néhány nap, és senki sem ismerhet rá, nyugodtan kimehet az emberek közé, és felhívhatja Vollmert, hogy megtudja a legfrissebb híreket.
Amikor utoljára beszéltek, az altonai összekötő Wolf üzenetet adta át. „A kapitány visszatér. Akkor majd találkozhattok.”
Tweedet nevezték kapitánynak. Azt csak a jó isten tudja, miért volt olyan biztos abban Wolf, hogy Tweed visszajön. De Wolf, ezt Munzel nagyon jól tudta, különleges alapossággal tanulmányozta az angolt, vastag dossziébcn őrizte a rá vonatkozó anyagot: személyleirását, szokásait, kedvteléseit és mindazt, amit csinált. Voltak olyan információk is, amelyek teljesen megdöbbentették Munzelt.
Az aktát Wolf akkor mutatta meg neki, amikor átdobták a határon. Annyira pontos adatok voltak, hogy Munzel már már arra gondolt, Wolfnak valaki személyesen jelentheti az angol minden lépesét. Most azonban nem erre kell gondolnia, és különben is, még a meditálás is veszélyes lehet. Letette a tükröt, tarkójánál lesimította a haját. Már csak néhány nap...

 

 

– Most is, mint mindig, készüljünk fel a legrosszabbra jelentette be Falken.
– Miért éppen most mondod? – kérdezte Newman. Életében még nem volt ilyqn fura helyen, mint ahová most Falken vitte Gerdával együtt, hogy megpihenjenek, még mielőtt tovább utaznak Lipcsébe. Jó sok utat megtettek a Volgával, mentek fényes nappal is. Aztán Falken a megvilágított főútról letért egy ösvényre, ahol egy csatorna mellett haladtak. Megálltak, kiszálltak. A zsilipőr háza előtt voltak; a randa, négyszögletes téglaépület mellett két ősi zsilipszárny hevert.
Falken egy hatalmas kulccsal kinyitotta a nehéz faajtót, Newman orrát nyirkos dohszag csapta meg. Egyenesen a nappaliba mentek. A szobában alig volt bútor: olcsó székek, asztal a szoba közepén, a falon pedig bekeretezve a csatornáról készült képek.
– A kocsit azonnal el kell rejtenünk! – jelentette ki Gerda.
– Minden rendben van Thorn úr, ezzel Josef és én foglalkozunk. Addig azonban gyújthatna tüzet – szólt Newmanhez.
Kimentek és Newman hallotta a kocsi motorzúgását. Az egyik széken lipcsei újság hevert, Newman felemelte. Egy héttel ezelőtti, állapította meg. Szétszedte a lapokat, lazán összegyűrte és a farakás alá gyömöszkölte. A kandalló tégláit megfeketítette a rétegesen rárakódott korom. Elővette ormótlan öngyújtóját, amit az NDK-ban gyártottak, „szülővárosában.”
Az ablak alatti zsilip zárva volt. A sötétes árnyalatú víz friss, szemét nincs a tetején. A nappaliból ódon konyhába lehetett jutni, ósdi villanytűzhely volt benne. Modern konyhai felszerelésnek semmi nyoma nem volt. Hiányukkal tüntettek a kapitalizmus ellen.
Az ablakot belepte a pára, furcsán, torzan, de mégis látta az előtte elterülő mezőket, és a távolban emelkedő műutat. Egy másik ajtó a hálószobába vezetett, benne hatalmas tölgyfa ágy, sötétre pácolódott fejtámlával. Nyomasztó hely volt, de az látszott, nem régen laktak még itt emberek. Például az elnyomott szivarcsikk a hamutartóban.
Visszament a nappaliba; Gerda már levette a fejkendőjét, Falken a tűzzel játszott. A lány haja vörösesbarna, puha, kék szemében mintha valami változás lenne. Nem volt kikészítve, de sokkal vonzóbb nő volt, mint azt Newman addig gondolta volna. Mindketten nagyon halkan mozogtak, Newman nem hallotta, amikor visszajöttek a szobába.
– Akarja látni, hogyan rejtettük el a kocsit, Thorn úr? – érdeklődött a lány.
– Jöjjön az ajtóhoz.
Az ösvény végén, a házikótól alig néhány száz méterre nagy halom ponyvával letakarva. A műútra néző oldalon látni lehet, hogy egy traktor lapul meg a takaró alatt.
– A Volga a traktor mögött van – magyarázta Gerda. – Az útról csak azt lehet látni, hogy ez itt egy traktor!
– Okos.
– Ma Thorn úr, nekünk mindig mindenben nagyon elővigyázatosnak kell lennünk. Attól kezdve hogy felébredünk, egészen addig, míg le nem fekszünk. És még akkor is, ha az egyik alszik, a másik ébren őrködik. Soha nem lazíthatunk. Ebben a munkában erősnek kell lenni. Itt, bent! – szépen formált, magas homlokára mutatott, aztán elindult vissza a házba. Az esőkabátba burkolt fegyvert még mindig a hóna alatt tartotta. Newman rámutatott:
– Magával van az Uzi?
– Igen. Nézze csak!
Kihajtogatta a kabátot, felemelte a fegyvert, a fal fele tartotta a csövet. A férfi érte nyúlt, de a lány habozva nézett rá.
– Ismeri az Uzit? Hihetetlen gyorsasággal tüzel, ezért nagyon elővigyázatosnak kell vele lenni.
– Gyakorlatoztam már vele.
– Jól van – mondta a lány. – Akkor tudja kezelni. Lehet, hogy szüksége lesz rá, de csak akkor, ha nincs más lehetőség. Mi csak úgy létezhetünk, ha tökéletesen fedezzük magunkat. Az Államvédelmi Hivatalnak fogalma sem lehet arról, hogy létezünk...
– Gyertek barátaim – kiálltott ki Falken, aki már az asztalnál ült.
– Még sok a tennivalónk.
– Csinálok kávét és valami harapnivalót – mondta Gerda. Az Uzit újra becsavarta a kabátba és a padlóra helyezte. Az egyetlen karosszékből kivette a régi párnát és a földön heverő csomag mellé tette.
– Nem túl veszélyes otthagyni a fegyvert a földön? – kérdezte Newman.
– Vészhelyzetben ez lenne az utolsó hely, ahol keresnék magyarázta a lány. A zöld kordbársony vadászkabátja zsebeiből különféle csomagokat halászott elő.
– Kávé van – mondta –, de be kell érnünk tejporral.
– Nesze, itt a távcső – vette le a nyakán lógó gukkert Falken. – Figyeld az utat, amíg a gyomrunkkal törődsz.
– Nem veszélyes, ha távcső van nálad? Úgy értem, ha ellenőriznek? – Newman ezt már akkor kérdezte, amikor elhelyezkedett az egyik széken.
– Miért lenne? Egy madárrezervátum alkalmazottja vagyok. Mi kell a munkámhoz? Távcső. Másképp hogyan figyelhetném meg a madarakat?
– Persze, erre nem gondoltam.
– Már mondtam, mindig fel kell készülnünk a legrosszabbra. Nálad vannak a fényképek? Toll azt mondta, nem feledkezik meg róluk.
– A jobb cipőm talpában.
– Add ide!
– Mi az a legrosszabb, amitől most éppen tartanunk kell? Newman beszéd közben átadta a cipőjét.
– Hogy a határőr jelentette találkozásunkat a feletteseinek. Nem biztos, de semmilyen kockázatot nem vállalhatunk. Ha jelentette, akkor keresni fogják Albert Thornt, a folyami rendőrség tagját. Na, én meg varázsló vagyok. Kedvesen vigyorgott, – íme, Emil Clausen. Határőrség.
– Határőrség?!? – Newman hangjából áradt a hitetlenség.
– Dupla blöff. Bármire számítanak, csak arra nem, hogy a határőség tagjának adod ki magad. Van még egy okom, de ezt majd később magyarázom meg.
Falken kigöngyölt egy szarvasbőr tasakot, Newman elé tárta a tartalmát. Finom fémműszerek voltak benne. Az egyik kezében csipesz, a másikban Newman cipője. A fény felé fordította.
– Aha, látom. Nagyon ügyes munka. Jól elrejtetted. Finoman becsúsztatta a csipeszt, és a széleinél fogva előhúzta a három fényképet.
– Miért hordasz magadnál csipeszt? – kérdezte kíváncsianNewman.
– A munkám része. Alapvető, mint a távcső. Tövist lehet vele kihúzni, ami mondjuk az egyik védett madárka vagy más állatka lábába fúródott. Legutóbb egy ritka lúdfajtánál használtam.
– Kié ez a ház?
– A zsilipőré, nevezzük Norbertnek. Öregember, már majdnem hetvenéves. A háború alatt a nácik ellen harcolt, utána meg a kommunisták ellen, mert mindkettőnek van titkosrendőrsége. Mindkettő agymosásban utazik, félre nevelik a fiatalokat, mindenféle mozgalommal szédítik őket. Mindkét rendszer koncentrációs táborokat állít fel a hitetleneknek. Az oroszok gulagnak nevezik az ilyet. Vannak emberek, akinek a világ soha nem megfelelő, és ilyen ember Norbert, a zsilipőr.
– Most hol van?
– Valószínűleg az egyik betonsilóban épült lakásában. Ezt a csatornát még használják időnként, szenet szállítanak kis bárkákban külföldre. Megvan a menetrend, hetente kétszer idejön, és kinyitja a kapukat. Nekünk most negyvennyolc óránk van, azután el kell tűnnünk, még mielőtt Norbert ideér. Kötöttünk egy megállapodást...
– Ez a Norbert szivarozik?
– Jó szemed van. Igen. Na, akkor nézzük a fényképeket. Gondolom még azelőtt készültek, hogy átváltoztál volna.
– Igen.
– Azt ne mondd el, hogyan változtál meg. Elkaphatnak és kikérdezheztnek minket rólad, még mielőtt visszajutsz a szabad világba.
– Newmanre nézett, aztán újra a képekre.
– Egyébként mindegy. A fényképek homályosak, gondolom szándékosan.Elmegy. Ha túlságosan jó lenne, az gyanússá válhatna, ha arra kerül a sor. Úgy értem, ha kihallgatnak.
– Szóval mire kellenek?
– Erre. – Falken elővett egy igazolványt. – Határőrség, mondtam már. A ragasztóm tökéletes, azok is ezt használják, akik hivatalosan állítják ki ezeket az igazolványokat. – Az asztalról egy kis tubust emelt Newman felé.
– Ehhez meg hogy az ördögbe juttottál hozzá? Az igazolványról nem is beszélve.
– Mondjuk van egy barátom, akinek a barátai egy bizonyos központban dolgoznak.
A fényképet az igazolványban kijelölt helyhez mérte. Hátulról körberajzolta, a szarvasbőr tasakból elővett egy éles ollót és körbevágta.
– Talán túl sokat kérdezősködöm – mondta Newman.
– Igen – válaszolta mosolyogva Falken, anélkül, hogy a munkáját abbahagyta volna. – És ha észrevetted, nem is válaszolok mindegyik kérdésedre. De egy dolgot elmondhatok: holnapután Lipcsébe megyünk. Készülj fel!

 

 

– Folytatjuk – mondta Wolf Liszenkónak, aki az íróasztal másik oldalán, a kémelhárítóssal szemben ült: – Arra a székre szükségem lesz! Üljön oda, a titkárnőm székére, az írógép mögé.
– Mi a pokolért kellene nekem odaülnöm?
– Igyekezzen olyannak látszani, mintha hozzánk tartozna folytatta Wolf. – Most kaptam telefonértesítést, hogy látogatónk érkezik. Valami Karl Schneider a határőrségtől. Most kérettem ide.
– Só?
– Ami a német tudását illeti, egyre jobb. Schneider jelentette felettescinek, hogy nem messze attól a helytől ahol az ügynökünk átment a határon, két férfival találkozott az erdőben.
– Ez még nem jelent semmit.
– Nem? Azon az éjjelen történt, amikor a mi emberünk átment. És Schneider valamikor hajnali egykor találkozott a két férfival. Az időpont tökéletesen megegyezik. Majd kiderül, van-e más mondanivalója. Minden nyomot ellenőrizni akarok, akármilyen halványkának látszik is. Kérem, üljön át.
Halkan kopogtattak. Liszenko felugrott, gyorsan a gépíró székéhez lépett és leült. Kinyitotta az asztalon heverő jegyzetfüzetet, és nagyon örült, hogy civilben van. Wolf kikiáltott:
– Jöjjön!
Alaposan szemügyre vette látogatóját. A határőrség egyenruhájában volt, sapkáját előírásosan a hóna alatt szorongatta.
– Foglaljon helyet – mondta kedvesen Wolf és az egyik üres székre mutatott.
Figyelte, ahogy Schneider idegesen a székhez megy és leül. A sapkáját az ölébe helyezte, és nyugtalanul gyűrögette. Róka szemei vannak, jegyezte meg magának Wolf. Ambiciózus lehet, valamivel az átlag feletti képességekkel, de hát a határőrség megválogatja az embereit. Wolf bátorítólag bólintott és szinte gyengéd hangon megszólalt.
– Mondja el, mi is történt. Nyugodtan, van ideje. Minden apró részlet fontos lehet. Maga beszél, én pedig figyelek. Meglátja, remek hallgatóság vagyok. A legelején kezdje, és ne hagyon ki semmit sem! Nyugodtan, kérem. Nagyon érdekel a mondandója.
Schneider pár pillanatig még hallgatott, a gondolatait igyekezett rendbeszedni.
A repülőgépen beleizzadt a gondolatba is mi vár rá. Most azonban minden olyan más volt. Wolf türelmesen várt. Liszenko csodálkozott, a németnek ezt a tulajdonságát még nem ismerte. Wolf úgy bánt beosztottjával, mint egy jóságos és kedves nagybácsi.
Schneider beszélni kezdett. Wolf hallgatta, egyszer sem szólt közbe, nem akarta megzavarni a beszélőt. Keménykötésű ember – gondolta, de a határőrség tagjainak különleges elvárásoknak kellett megfelelniük. Megvárta, amíg Schneider befejezi mondandóját, csak azután tette fel kérdéseit.
– Az a másik, aki nem beszélt, annak mi volt a neve?
– Mondta, de elfelejtettem.
– Semmi baj. Nézzük akkor Albert Thornt – Wolf asztalfiókjából elővett egy fényképet azok közül, amelyek keresztül-kasul bejárták az NDK-t. – Ez az ember?
Schneider alaposan megnézte a fényképet, megborzongott, ősszepréselte vastag ajkait. Tudta, amit mondani fog, meghatározza ennek a furcsa kihallgatásnak további menetét, sőt még a jövőjét is befolyásolhatja. Végül megszólalt:
– Nem vagyok benne biztos. Lehet, hogy ő.
– Milyen színű volt a szeme?
– Barna – válaszolta Schneider azonnal.
Wolf kinyitotta Newman aktáját, amit Moszkvából kapott meg. Szeme színe: kék.
– Jöjjön Schneider, nézzük meg ezt a térképet. Mutassa meg, hol állította meg az embereinket.
Egy hatalmas asztalon ott hevert az NDK térképe. Schneider föléhajolt, és a Wolftól kapott ceruzával beikszelte azt a helyet, ahol a biciklistákat megállította.
Csöngött a telefon. Wolf elnézést kért és felvette a kagylót. Röviden beszélt, aztán megfordult, Liszenkóra ügyet sem vetve Schneiderhez fordult.
– A nappaliak jelentése. Átfésülték az erdőt, a bozótosban három kerékpárt találtak nem messze onnan, ahol megállította azt a két férfit.
– De csak ketten voltak!
– Nem baj. Úgy tudom, maga valamikor földműves volt. Igaz?
– Öt évig.
– Akkor maga jó megfigyelő. A parasztok magányosan dolgoznak a földeken, és jó megfigyelők lesznek. – Wolf visszasétált a térképhez. – Mi lenne, ha arra kérném, kocsival járja be ezt a környéket? Természetesen civilben. Normális körülmények között adnék maga mellé valakit, de most jobb, ha minél kevésbé hívjuk fel magunkra a figyelmet. Megtenné?
– Igen, de merre menjek?
– Erre – mutatott Wolf a térképre a ceruzájával. – Wernigerodetól Aseherskebenen át, Eislebenen keresztül menjen el Halléig...
– Ismerem azt a környéket. Van ott egy felüljáró is.
– Kap egy teherautót, egy rádióval felszerelt furgont, ruhát, amilyet a parasztok hordanak, és természetesen fegyvert. Odavissza bejárja az utat. Figyeljen meg mindent. Megegyeztünk?
– Természetesen.
– Menjen egy emelettel lejjebb, a 78-as szobába. Majd leszólok, hogy várják magát. – Wolf kezet nyújtott. – Sok szerencsét. Ez az előléptetését jelentheti.

 

 

– Jaj, gyertek gyorsan – kiabált ki Gerda a konyhából. Falken felugrott, rohant a konyhába, Newman meg utána. A lány az ablaknál állt, és a műútra mutatott.
Egy katonai terepjáró közeledett az ösvényen, éppen most kanyarodott be a műútról, s a ház irányába tartott.
– Két vagy három ember – jegyezte meg Falken reszelős hangon. – Mindegyiknél van fegyver. Ráadásul egy géppuska a kocsin. Azt hiszem, bajban vagyunk.

 

 

– Sikerült beszélnie Peter Toll-lal? – kérdezte Tweed, amint becsukta az iroda ajtaját. – Nincs sok időm! Éppen most jöttünk meg Mastersontól, Dianát Newman lakásában hagytam. A következő Erich Lindemann lesz.
– Beszéltem – válaszolta halkan Monica. – Azt hiszem az lenne a leghelyesebb, ha maga is beszélne vele. Kapcsoljam?
– Igen. Legyen szíves!
Tweed karján összehajtogatott ballonkabáttal a térképhez ment, és a határvidéket szemlélte. Monica válaszában volt valami baljóslatú.
– Vonalban van!-kiáltotta a lány.
– Itt Tweed beszél. Peter Toll? Na végre. Pokoli nehéz magát utolérni. Tudni akarom, hol van az az ember, akivel együtt voltam maguknál, az NSZK-ban. Neveket ne említsünk!
– Fogalmam sincs.
– Toll – Tweed hangja a lehető legudvariasabb volt. – Ne ugrasson engem. Walther Pröhl itt van nálunk. Bezárva.
– Arra gondoltam...
– Igen, arra gondolt, vajon mi is történhetett vele, miért nem ment vissza Münchenbe. Most már tudja, és azt is tudja, hogy én mit tudok. Talán cserélhetnénk – folytatta sátáni hangon.
– Az én emberemet a magáéért!
– De ez nevetséges, hiszen mi szövetségesek vagyunk!
– Ahogy a közelmúltban? Úgy intézkedett, hogy nekem egy szót sem szólt. Vissza akarom kapni őt. Gyorsan!
– Két hét...
– Frászt. Négy nap. Köröztesse. Legközelebb már a főnökét hívom.
– Nagyon kényes a helyzet. Egy hét...
– Négy nap – ismételte Tweed. – Ha addigra nincs eredmény, értesítem a főnökét.
– Semmi ok az aggodalomra – Toll hangja nyugtalan volt.
– Ebben az ügyben én már kimondtam az utolsó szót. Ha valami baj lesz, személyesen repülök Münchenbe. Maga még nincs véglegesítve!
– Ezt nem maga dönti el!
– Nem is, csak emlékeztettem, és amit mondok, komolyan gondolom. Ez minden.
– És mi lesz Walther Pröhllel?
– Nálunk marad, amíg vissza nem kapom az emberemet. Tweed lecsapta a kagylót, iszonyú dühös volt. Újra a térképre nézett, aztán megrázta a fejét, és kabátját még szorosabban szorította a hóna alá.
– Nagyon kemény volt vele – jegyezte meg Monica. Gondolom Newman eltűnéséről volt szó.
– Igen. Most már tudom, hogy Toll átküldte Newmant, az NDK-ba anélkül, hogy erről értesítette volna a főnökét. Rémesen aggódom. Az a baj. Toll mindent egyedül akar csinálni, mert állandóan bizonyítania kell, most meg különösen, mert tudom, az új posztján még nem véglegesítették.
– Maga is szokott ilyesmit csinálni – emlékeztette Monica finoman a főnökét.
– Úgy értem, nem szól Howardnak. Miért annyira ideges?
– Pont maga mondja?
– Peter Toll olyan mint maga volt fiatal korában. Tweed megállt az ajtóban: – Lehet, hogy igaza van.
– Mi lesz Newmannel? Nem esik bántódása?
– Remélem nem. Folyékonyan beszél németül, és reméljük, vigyáz magára. Na itt az idő, hogy egy kicsit elcsevegjünk Lindemann-nal.
– Mi a helyzet Harry Masterson ügyében?
– Egy nagy semmi!

 

 

– Micsoda mázli! – mondta Tweed, amikor laparkolt a Scorpióval. – Itt lakik Lindemann – mutatta Dianának, aki csendben ült mellette a régi, egyszintes épületnél a Fulham Road déli részén.
– Kényelmesnek látszik. Ő aztán törődik a környezetével jegyezte meg az asszony, amikor kiszállt a kocsiból.
Ez igaz, gondolta Tweed. A ház fehérre festett stukkódíszes falait nemrégen festették csakúgy, mint az ablakokat. Az alsó részt eltakarta a sövénykerítés, ezt gondosan szögletesre nyírták. A kovácsoltvas kapu mögött apró kis kertecske, a kavicsösvény két oldalán gondozott virágágyások. Virágzott a rózsa, az elszáradt szirmokat gondos kezek eltávolították. Egészen más, mint Harry Masterson elhanyagolt, elvadult kertje.
Tweed megemelte a fénylő kopogtatót és háromszor koppantott. Bekukucskált a kémlelőlyukon. Kinyílt az ajtó, ott állt Erich Lindemann, flanellnadrágban, bársonyzakóban és pöttyös nyakkendőben.
– Ne ácsorogjatok itt, gyertek be!
– A jellegzetes, egyenes beszédű Erich. Tweed bemutatta Dianát, ezúttal, mint egy lehetséges új alkalmazottat, aki a munkatársuk lesz.
Az asszony keményen, mosolytalanul rázta meg a feléje nyújtott kezet,. Tweed azon töprengett, vajon Diana is annyira meglepődött-e, mint ő maga.
Azok az átkozott festmények. Teljesen megváltoztatják az emberekről való benyomásodat. Lindemann úgy nézett ki, mint egy csontváz.
Tweed emlékezett rá, mennyire hasonlított Harry festménye a modellre, vagy a modell a festményre.
Bementek, és Tweed orrát megcsapta a fertőtlenítő szaga.
– Teát vagy kávét? – kérdezte Lindemann, miközben bevezette őket az apró nappaliba. Az ablak a valamikori istállók helyére nézett, ahol most kellemes, üde pázsit terült el.
– Én kávét kérek – válaszolta Diana.
– Én is – mondta Tweed.
Körbenéztek a szobában. Egymás mellett ültek a kék heverőn. Nem volt rajta párna, a szobában meg alig volt bútor. A szemközti falnál állt az étkezőasztal, szélesebb oldala a falnál, a lapja ragyogott, Tweed szinte érezte a politúr szagát. Az egyik sarokban még ott kuksolt a porszívó.
Rideg, de tiszta. Tweed felállt, egy magas szekrényhez sétált. A tetején, az üveges részben a polcok roskadásig tele voltak könyvekkel. A legfelső rekesz zárva volt. Tweed óvatosan elfordította a kulcsot. Semmi hang, a zár jól olajozott. Lengedte az ajtót és bekukucskált. Legalább egy tucat Haig whisky. Szépen sorban, katonásan. Lindemann antialkoholista volt, mindenki tudta róla, egy csepp alkoholt sem iszik, még egy pohár bort sem. Az egyik üveg félig üres volt. Becsukta az ajtót, elfordította a kulcsot és visszament a kanapéhoz.
Diana felé hajolt, a bútorpaszta szagán át is megérezte az asszony parfümjének illatát.
– Kíváncsiskodunk, ugye?
Csendre intette. A lengőajtó kinyílt, Lindemann intett Tweednek, kövesse.
– A polcon, maga mögött talál néhány magazint! – mondta szárazon Dianának.
– Ki ez? – kérdezte a konyhában. A kávéfőzőben már bugyborékolt a frissen főzött kávé, egy tálcán szépen elrendezve sorakoztak a sütemények.
– Diana Chadwick. Kitűnő neveltetés, remekül beszél németül. Még nem vagyok biztos benne, megtette-e.
A konyha alig volt nagyobb, mint a Südmill hajókonyhája. Tweed közel állt Lindemannhoz, és újabb szag csapta meg az orrát. Borsmenta. A házigazda borsmentát rágott.
– Okos dolog volt idehozni ezt a Chadwick lányt?
– Ezt most miért kérded?
– Tud valamit a Park Crescentről?
– Nem, természetesen semmit, de mi ez az egész, Erich?
– Már láttam ezt a nőt Oslóban!
– Hol és mikor? – kérdezte halkan Tweed.
– Arra nem emlékszem, de abban biztos vagyok, hogy ő volt. És abban is, hogy Oslóban láttam. Te erős kávét kérsz. És Miss Chadwick?
– Ő is.
Lindemann elfordult, hogy a konyha másik végéből elővegyen egy cukortartót.
Tweed közben felemelte a pultra dobott konyharuhát, mely annyira nem illett ebbe a hihetetlen rendbe. Alatta egy zöld doboz volt, frissen megkezdett borsmenta.
Tweed visszatette a konyharuhát. Miért kell elrejteni egy megkezdett doboz borsmentát?
– Készen vagyok.
Lindemann elrendezte a tálcát. Csészék, tányérok, fényes ezüstkanalak, sütemény.
Tweed még egy pillantást vetett a nagyság szerint, sorban felakasztott késekre a mosogató felett. Húsvágó bárd itt sem volt.
– Dán sütemény – jelentette be Lindemann. – Nagyon rosszat tesz az alaknak!
– Nyújtotta Diana felé a tálat.
Tweed csak bámult, soha nem hallotta, hogy Lindemann viccelődött volna egy csinos nővel. Magas alakja szinte szolgaian hajolt Diana felé. Az asszony felnézett, és legmelegebb mosolyával ajándékozta meg, amikor megköszönte a kínálást. Tweed éppen Diana mellé akart telepedni, de Lindemann megelőzte.
– Ez a házigazda előjoga – mondta Tweednek. – Az a karosszék éppen neked való.
– Isteniek a sütemények – lelkesedett Diana. A házigazda felé fordult, szemeit kéjesen félig lehunyta. – Hol vásárolta?
– Az a helyzet, hogy magam készítettem – Lindemann elégedettnek látszott. – De sokkal finomabbakat kaphat Koppenhágában. Volt már arra. Miss Chadwick?
– Diana! Nem, eddig még nem, de szeretnék eljutni. Maga remek szakács.
– Ha az ember egyedül él, meg kell tanulnia ellátni saját magát.
Tweed csendben hallgatta az épületes beszélgetést. Amikor végeztek a süteménnyel, Diana megkérdezte, megnézhetné-e a konyhát, Lindemann felugrott.
– Természetesen – Tweedhez fordult. – Helyezd magad kényelembe a dolgozószobámban. Tudod hol van.
Abban a pillanatban, ahogy eltűntek a konyhában, Tweed a könyvespolchoz ment, és alaposan megnézte a köteteket. A skandináv országok történelme. Sagák és legendák. Életrajzok: Napóleon, Bismarck, Bernadetté, Napóleon generálisa, aki svéd király lett. Laurenc Olivier. Amatőrszínházi lapok.
Otthagyta a könyvespolcot, átment a nappalin és benyitott a fürdőszobába, az ajtót gondosan bezárta maga mögött. Régimódi kád, a mosdó fölött pipereszekrényke. Kinyitotta: két polc, a felsőn borotválkozókészlet, az alsón üvegek. Az egyik félig üres volt. Kivette, és megnézte a címkét. Hajszínező.
Pontosan oda tette vissza, ahonnan elvette. Lehúzta a vécét, kinyitotta az ajtót és kilépett, éppen akkor, amikor Diana megjelent, táskája a hóna alatt, nyomában Lindemann.
– Azt hiszem, mennünk kell – állapította meg Tweed – csak éppen bekukkantottunk, hogy a magunk szemével győződjünk meg arról, élvezed-e a szabadságot.
– Örülnék, ha újra dolgozhatnék. Rengeteg ügy van, amit csak én intézhetek el.
– Jaj, bocsáss meg egy pillanatra, azt hiszem a tollamat a dolgozószobában hagytam.
Kinyitotta az ajtót, bement, és csak félig húzta be maga után.. Az apró szoba szinte üres volt, Lindemann asztalán jegyzettömb, lefordítva. A tetején üveg papírnehezék. Tweed felemelte a nehezéket, és megfordította a jegyzettömböt.
Tele volt Lindemann apró, gondosan írt számjegyeivel. Valószínűleg koppenhágai munkatársainak fizetését számolgatta. Mindent visszatett az eredeti helyére, és kisétált a szobából. Senki sem volt a házban rajtuk kívül, pedig nem lepődött volna meg, ha váratlan vendégre bukkan.
Lindemann Dianába karolt, és az aj tóhoz vezette. Az asszony megköszönte a kedves vendéglátást, és elmentek. Tweed hallotta, ahogy becsukódik a bejárati ajtó, mikor beült a kocsiba.
– Na, mi a véleményed róla? – kérdezte, miután Diana elrendezte a szoknyáját.
– Röhej!
– Úgy értsem, nem kedveled? Állítólag egyáltalán nem érdeklik a nők.
– Ezt jobb, ha felülvizsgálod!
– Tényleg? Miért?
Már éppen beindította volna a kocsit, de most a meglepetéstől a levegőben maradt a keze.
– Szereti a szőke nőket, ezt biztosan tudom. Egy asszony meg tudja állapítani az ilyesmit. De azt állítom, minden csinos asszony érdekli. Ne hagyd, hogy átverjen!
– Azt hittem, csak te...
– Én nem bókolok magamnak Tweedy, az ilyesmit az asszonyok tényleg érzik. Szereti a nőket, ha éppen olyanja van. Te találtál valami érdekeset?
– Talán.

 

 

– Maga Dianában sem bízik meg, igaz? – kérdezte Monica, amikor Tweed leült az íróasztal mögé.
– Ezt miért mondja?
– Nyilvánvaló. Követteti Peter Nielddel. Hol van most? Visszament Newman lakásába?
– Amikor hazaértünk Lindemanntól, ott tettem le. Azt mondta, még elmegy a Harrods áruházba körülnézni. Nieldnek sikerült parkolóhelyet találnia nem messze a lakástól. Egyébként azért sem maradhat magára, mert őrizni kell. Koronatanú lehet.
– Miben?
– Azt még nem tudom egész pontosan.
– Jól van, csak titkolózzon! Hugh Grey holnap otthon lesz, Norfolkban. Ma este megy le, otthagyja a kis legénylakását. Guy Dalby Wokingban lesz.
– Akkor holnap Norfolkba utazunk. Kíváncsi vagyok, milyennek tartja Greyt.
– Tényleg azért utaztatja körbe Dianát, mert kíváncsi, mit gondol a részlegvezetőkről?
– Miért, mi más okom lehetne? – kíváncsiskodott Tweed. Na, ne térjünk el a tárgytól! – Felállt és mászkálni kezdett az irodában.
– Ebben a nyomozásban két fő szálat kell követnünk. Egy: ki a kétarcú ügynök, azaz ki a felelős Fergusson haláláért, ki az áruló?
– És a másik?
– Kicsoda dr. Berlin?
– Hol egyik, hol a másik van meg! – jegyezte meg Monica. Sikerült elérnem Kuhlmannt. Négyszer próbálkoztam. Azt mondja, Berlin doktor még nem érkezett vissza a Priwall szigetre. Mi a baj?
– Most mondott valami nagyon fontosat!
Tweed dermedten állt, mereven bámulta a függönyt és mögötte a forgalmas Regent's Parkot. Nyüzsögtek az emberek, szikrázva sütött a nap, kék volt az ég, de Tweed mindebből semmit nem látott. Úgy bámult, mint aki sokkot kapott. Hirtelen hátrapördült.
– Olvassa csak fel, amit diktáltam azután, hogy visszajöttem Generoso doktortól!
– Legépeltem, egyedül is elolvashatja...
– Olvassa hangosan! Kérem. Hallani szeretném, nem látni.
Monica a fiókjából egy mappát vett elő, kinyitotta és lassan olvasni kezdett. Már máskor is csinált ilyet.
– Ha szívesebben hallgatja...
„Olyan ember, aki kettős eletet él... Egyet itt, egyet a kontinensen... Most hatalmas rajta a nyomás... maga úgy gondolta, hogy ezt a nyomást növelni kellene... vékony jégen jár... Skizó... Kim Philby ivott, mint a kefekötő... jó példa... Az alkohol mentette meg... Felszabadította a feszültség alól... összevissza gyilkolja a nőket... Nagyon nehéz a nyomára bukkanni... A gyilkos teljesen normálisnak mutatkozik, általában... bizonyos dolgokban mániákus lehet... Talán hihetetlenül tiszta... vagy kis dolgokon nem tudja magát túltenni... nagyon magabiztos, már-már arrogáns... élvezi, hogy bolonddá teheti az embereket... épp olyan, mint egy színész, aki egyszerre két szerepet játszik... megingathatatlan, úgy érzi, messze embertársai felett áll. Ha növeli a nyomást, növelheti a gyilkosságok esélyét is...” Ennyi – fejezte be Monica.
– Rossz lóra tettem! – jelentette ki Tweed, és izgalmában pattintott az ujjaival. – Mondtam is magának, Diana a helyes irányba mutatott.
– Igazán, melyik irányba?
– Természetesen Berlin doktor irányába.

 

 

A messzelátón keresztül figyelte, ahogy a felfegyverzett kocsi közeledik az ösvényen. Falken csak néhány pillanatig tartotta a szeme elé a lencsét, aztán lassan leeresztette a távcsövet.
– Látom ahogy a kerekei felverik a sarat. Össze-vissza csúszkál.
– Ha kell, ide fog csúszkálni – figyelmeztette Gerda. Kirohant a konyhába, Falken meg utána. Newman az ablaknál maradt, és a párás üvegen törölt tiszta résen bámult kifelé. Nem reménykedett abban, hogy eltűnhetnek. A hátsó kijáraton, meg a mezőn kellene átvágniuk. Azonnal észrevennék őket.
Figyelte, hogyan küszködik az undorító jármű az iszapos, csúszós úton. Ugyanazt a jeges hideget érezte, mint amikor a határőr megállította őket az erdőben.
Megkeményítette magát, szemei összeszűkültek. Csak egyetlen pillanatig várt, csak addig, amíg meg nem bizonyosodott.
– Gyertek vissza!-üvöltötte.
Gerda rohant a szobába, hóna alatt ott volt az Uzi. Mögötte feltűnt Falken, jobb kezében egy Walther automata pisztoly. Newman intett, hogy maradjanak távol az ablaktól.
– Mi az? – kérdezte Falken érdes hangon.
– Elmennek. Csak azért jöttek erre, hogy meg tudjanak fordulni a kocsival.
Visszamennek, amerre jöttek. Eltévedhettek.
– Azt hiszem igazad van – válaszolta Falken, miután ő is óvatosan kikukucskált az ablakon.
Newman figyelte, amint a VAZ eltűnik a műúton. Gerda mellette állt, hallotta, az asszony kiengedi a visszatartott levegőt. Newman nedves tenyerét a nadrágjába törölte.
— Nézze meg a szívverésemet Mr. Thorn, nézze csak meg! Newman habozott, aztán kezet a lány bal mellére tette. Ott tartotta, a lány rámosotygott, titokzatos, Mona Lisa mosollyal. Falken vigyorgott és eltette a Walthert a zakója zsebébe.
– Úgy ver, mint egy tamtamdob. Érzi? – kérdezte a lány.
– Érzem...
Gerda kiment a szobából, Newman Falkenra nézett, aki még mindig vigyorgott. Közelebb ment Newmanhez úgy suttogta:
– Tetszel neki. Ha valami történne velem, tedd azt, amit mond! Engedelmeskedj neki, akkor nem lesz semmi bajod.
– Semmi baj nem történik veled.
– Ebben a játszmában a szerencséé az adu ász. Eddig jó lapunk volt. Lehet, hogy legközelebb már nem... – elhallgatott, mert Gerda visszajött a szobába. Közölte, kész az étel. Newman hagyta őket megteríteni. Észrevette, hogy Gerda újra a földre tette az esőkabátját, biztos benne van az Uzi is. A lány behozta a fekete kenyeret, sajtot és néhány almát.
Egyszerű vacsorájuk befejeztével megitták a feketét. Falken elővette a határőr igazolványt és Newman hozzáigazított fényképét. Az izgalom kezdetén az asztalfiókba csúsztatta őket.
– Mondtam, mindig a legrosszabbra kell számítani. Tételezzük fel, hogy Schneider jelentést tett. Most azt a gazembert keresik, aki a Folyami Rendőrség tagjának adja ki magát.
A ragasztót is elővette, egy ici-picit nyomott belőle a fénykép hátára ujjbegyével finoman elkente, a felesleget letörölgette. Óvatosan felemelte a képet, megfordította és pontosan a kijelölt négyzetbe nyomta.
– Megvárjuk amíg megszárad, aztán „hitelesítjük” – ezzel elővett a zsebéből egy bélyegzőt.
– Ha hivatalosan is lepecsételtem, munkához láthatsz. Határőrség, különleges megbízatás, civil ruha...
– Megint a kábítósok nyomába kell erednem?
– Az tökéletes lenne. Elég fura, de mostanában sokat beszélnek róla nemcsak itt az NDK-ban, hanem másutt is, keleten. Beszélnek egy hatalmas heroinszállítmányról!
– Gondolod, újra megállítanak minket?
– Ez elkerülhetetlen. Mindenütt van ellenőrzés. Járőrök. Én meg varázsló vagyok, de ezt már mondtam. Nem vagy többé Albert Thorn. Legyél mostantól Emil Clasen. Ne feledd! Gerda is tudja.
– És mi lesz a folyami rendőrségi igazolványommal?
– Elégetem!

 

 

Karl Schneider lassan vezetett visszafelé. Jobbra-balra figyelt. Munkásruhában volt, ócska, simléderes sapkában, hóna alatt érezte a 9 mm-es Walther megnyugtató keménységét.
Schneider egy furgont vezetett, az utánfutóba szénát pakoltak fel. Már két órája vezetett, a nap magasan járt. Az út mindkét oldalán megművelt mezők nyújtózkodtak. Úgy érezte, újra a régi szép napokat éli. Jó napok voltak azok! Mindig volt egy lány, akit el lehetett vinni a kazlak mögé. Azért azok a falusi lányok is tudtak egyet s mást! De ez még azelőtt volt, hogy Almával találkozott.
Alma gondolatára az arca eltorzult. Ő vette rá, hogy lépjen be a határőrséghez.
„Jobban tennéd, ha az államot szolgálnád...” A faszom az államba, gondolta Schneider. Az a törtető dög csak magára gondol. A tehén.
Erővel elhessegette felesége gondolatát is. Figyelj a munkára! Az előléptetés gondolata szárnyakat adott Schneidernek, hiszen ha több pénze lenne, szerezhetne magának valami nőt is. Egy kedves lányt, aki mindenre hajlandó. Segítene elfelejteni Almát. Majd megmutatja neki, hová vezet a törtetés! Finom, puha, meleg puncikba.
Egyszer már elhaladt a zsilipőr háza mellett, akkor nem keltette fel a figyelmét, mert az előtte haladó motorosra figyelt. Nem is a pasasra figyelt igazán, hanem a mögötte ülő lányra.
Megpróbálta lefogni a szoknyáját, persze, nem sikerült. Szép lábai voltak. Buta liba! Szoknyában motorozni?
Elért az útszakasz végére, megfordult. Most, amikor az emelkedőhöz érkezett, újra megpillantotta a házat. A kéményből füst tört az égre. Kicsit meleg van a tűzrakáshoz!
Végigpásztázta a területet, észrevette a ház mögötti kis fészert. Az lesz a budi, gondolta. A rozsföld közepén hatalmas vászonnal letakart halom. Ez felkeltette az érdeklődését, lassított, figyelmesen nézelődött. A vászon alól kilógott a traktor orra. Megborzongott, még jobban lelassított. Nincs ekkora traktor!
Ravasz volt, ment, amíg el nem hagyta a házat. Odaért, ahol a tőzeges ösvény egy árokhoz vezetett. Az árok szélén szénakazal. A visszapillantó tükörbe nézett: az úton nem volt senki. Az árok mellé állt. Rádión szóljon Lipcsének? Nem, előbb megnézi a házat. Ha megtalálja a szökevényeket, minden dicsőség az övé lesz.
Schneider a letakart traktort ravaszul közelítette meg. Hátulról, a domb aljából érkezett, onnan, ahová a házból nem lehetett odalátni. Száz méterre a céltól lehasalt, és kúszva haladt tovább. Az éppen szárba szökő rozs elég magas volt, hogy takarja.
A letakart kupac mögött felegyenesedett, hallgatózott. Felemelte a viaszos vásznat. Egy Volga hátuljával állt szemben. Eszébe jutott valami, amit a szemüveges tábornok mondott. A bozótosban három kerékpárt találtak.
Az agya lassan dolgozott. Kellett, hogy valamilyen másik járművük legyen. A legközelebbi falu messze volt, nem tehették meg az utat gyalog. Akkor kellett nekik egy autó! Talán egy Volga? Ravasz paraszti esze, róka lelke, amit Markus Wolf azonnal észrevett, jelezte: nyomon van. Figyelni fogja a házat, mielőtt egyetlen lépést is tenne. A zsebében van a távcső, amit a 78-as szobában kapott.
Talált egy apró földhányást, amit körbenőtt a rozs. Ráfeküdt, és távcsövével a kis fészert figyelte, azaz a budit. Akárkik is vannak bent, előbb utóbb ki kell jönniük, ha könnyíteni akarnak magukon, így aztán kiderül, hányan vannak, kifélék, mifélék. Még csak kora délután volt, sötétedésig rengeteg az idő.
Egy óra múltán egy férfi jött ki a házból, és a budi felé tartott. Schneider élesebbre állította a távcsövét. Thorn, Albert Thorn, az a rohadt folyami rendőr. Sőt a távcsövön keresztül nagyon hasonlított arra az emberre, akinek a képét a tábornok megmutatta!
Schneider a földre tette a távcsövet, mozdulatlanul lapult a rozsban.
Thorn bement a budiba és magára csukta az ajtót. Schneider a Whalter agyához nyúlt, de izzadt tenyeréből kicsúszott a fegyver. Káromkodott, elővette a zsebkendőjét, és beletörölte a kezeit.
Újra megragadta a Walthert, kihúzta a fegyvertokból. Jobb kezében a fegyver, ballal kibiztosította a zárat. Lövésre kész. A távcső mellé lefektette és felnézett.
Tíz perccel később előjött a másik. Magasabb volt, és a budihoz ment. Úgy nézett ki, mint az a disznó, aki Thornnal volt, és aki egy szót sem szólt. Biztos, hogy ő az. Schneider megint izzadt de most az izgalomtól. Megvárja amíg alkonyodik, és akkor rájuk tör.

 

 

A férfiak a nappaliban, az asztal mellett ültek. Most Gerda volt a soros hogy az utat figyelje.
– Tudnál valamit mesélni arról a bizonyos szemtanúról? kérdezte Newman.
– Asszony. Rendszerhű volt, amíg a fia össze nem tűzött a rendőrökkel. Berúgott, és nekiment az egyiknek. Kényszermunkára vitték, az anyja azóta gyűlöli a kommunistákat. Szeretném, ha az ő szájából hallanád a történetet.
– Berlinről?
– Berlinről.
– Azután a torony alatt megyek vissza?
– Igen, átmész a határon. – Falken az órájára nézett. Mindjárt este lesz. Vedd át Gerda helyét, ha sokáig kell figyelni, nehezen tudsz koncentrálni, mint azok, akik a repülőtéren átvilágítják a holmikat. Vidd magaddal a kávédat.
Newman bement a konyhába, és a platnira tette a kávét. Gerda elnyomott egy ásítást. A kicsi konyhában már majdnem teljesen sötét volt.
– Maga jön? – kérdezte a lány és melegen rámosolygott, azzal átadta a távcsövet.
– Ravasz ez a fény, az ember azt hiheti, lát valamit mozogni mondta Newman az ablaknál.
– Legyen óvatos. Ne hagyja, hogy a képzelete játékot űzzön magával!
Barátságosan megveregette a karját és eltűnt a nappaliban. Newman hallotta amint azt mondja, kimegy a vécére. Becsapódott a nehéz ajtó, aztán hirtelen csend.

 

 

A kékes homályban látta az úton haladó autók fényeit. Az emberek hazafele mennek a munkából. Amióta itt vannak, még nem volt ekkora forgalom. Nyugaton a láthatatlan nap lebukott a Harz-hegység mögé. A hegyormok fölött vörösbe borult a világ.
Szeméhez emelte a látcsövet. Lassan pásztázta végig a műúttól a házig vezető mezőt. A rozs rezzenetlenül állt a szélcsendes estében.
– Emil! – kiabálta Falken a másik szobából Newman új nevét. – Minden rendben van?
– Életnek semmi jele, kivéve az autóúton.
– Akkor gyere ide egy pillanatra! Van valami, amit tudnod kell.
A német az asztalnál ült, és az új határőrségi igazolványt nézegette. A folyami rendőrség papírját már elégette. Albert Thorn megszűnt létezni, eltűnt a lángokban. Newman leült. Hallotta, hogy mögötte Gerda kinyitja az ajtót, most jött vissza a vécéről.
– Kezeket az asztalra! Ha megmozdultok, szétlövöm a fejeteket!
Newman a nyitott ajtó felé fordult: ott állt Gerda, a kulcs a bal kezében, sápadt,arca eltorzult. Mögötte egy parasztruhás férfi, a sapkája mélyen a szemébe húzva. Először alig ismert rá Karl Schneiderre. A németnek viszont a felismerés nem okozott semmilyen nehézséget.
– Ah! Albert Thorn a Folyami Rendőrségtől? És egy másik úr! Tegyétek a mocskos mancsotokat az asztalra. Mindketten! Előrehajolni! Mi az, golyót akartok a seggetekbe?
Gerda még mindig mozdulatlanul állt, mintha beledermedt volna a félelembe.
Schneider balkézzel durván előre lódította. A lány kis híján elesett, de visszanyerte egyensúlyát és támadója felé fordult. Annak a fegyvere még mindig a két férfira irányult.
– Egy rossz mozdulat, és megkapjátok! – mondta Gerdának. – A harmadik a tied lesz, picinyem!
Hátralépett, bal könyökével betette az ajtót, aztán megint jött egy lépést előre. Schneider nagyon elégedett volt magával, látszott tésztaképén a diadalmas vigyor. Türelmesen, lassan kúszott a rozsban, amíg el nem érte a budit. Most már tudta, igy csak hárman vannak, és a lány nem is számít. Tehát ketten varnak.
Megvárta, amíg kijön a dolgáról, odamegy a bejárati ajtóhoz és beleteszi a kulcsot. Akkor hátulról rárohant. Lipcsében büszkék lesznek rá, előléptetik!
Érezte a pénz szagát itt, ebben a magányos házban.
– Menj és ülj le az asztalhoz, te hülye tehén! – parancsolta Gerdának. – Már kipisáltad magadat! – tette hozzá durván.
A lány elengedte a kulcsot. Hangosan koppant a kőpadlón. Schrieider lenézett, majd gyorsan felpillantott: – Azt hiszed átverhetsz, te rohadt boszorka?
Mindegyiknek van kulcsa? Körbenézett, szeme megállapodott az asztalon. Falken előtt ott hevert a nyitott igazolvány. Newman felsóhajtott. Ha Schneidernek bizonyítékokra volt szüksége – Newman még látott arra lehetőséget, hogy valahogy kidumálják magukat ebből a helyzetből –, akkor az az átkozott igazolvány tönkreteheti őket.
Gerda, aki még mindig állt, gúnyos hangon megszólalt:
– Csak nem azt akarja bemesélni, hogy egyedül csinálta? Hol vannak a társai?
– Nem egyedül? De igen! Nincs itt senki más, csak én. Én találtalak meg titeket. Végigjártam a környéket, és nyitva tartottam a szememet. Azt hiszitek, átverhettek egy parasztot azzal, ha letakartok egy traktort, de az akkora, mint egy orosz tank?
– Nem hiszem el! – szemtelenkedett Gerda. – Egy olyan kis patkány, mint amilyen te vagy? Egy paraszt...
Schneider jobb kézzel Newman és Falken közé célzott, balkeze ökölbe szorult.
Hatalmasat vágott a lány arcába. Gerda az utolsó percben elkapta a fejét, de még így is elesett, s szipogva tápászkodott fel.
Csattanás. Falken becsukta az igazolványt. Schneider odapillantott.
– Kinyitni, te szemét! – parancsolta. – Látni akarom a fényképet.
Puskaropogás volt a válasz. Schneider melléből, a golyó lyuggatta sebekből mint megannyi vérvörös kitüntetésből patakzott a vér. Schneider úgy tántorodott hátra az ajtó felé, mintha valami óriás lökte volna oda, szemeiben döbbenet. Newman a meglepetéstől felugrott. A vörös kitüntetésekből megindult vérpatak lassan csurgott lefelé. A férfi az ajtó mellett összecsuklott, a lábait szétvetve hevert a padlón.
Newman Gerdát bámulta, Falken pedig felugrott. A lány az egyik könyökére támaszkodva feküdt, az Uzi a jobb kezében, látszott az esőkabát bélése, ahonnan előrántotta a fegyvert.
Falken lehajolt, megtapogatta Schneider pulzusát.
– Még él. Fantasztikus. Add ide a puskát.
Elvette a fegyvert Gerdától, visszasétált Schneiderhez, a csövet a határőr halántékához szorította. Csak egyszer lőtt. A fej megrándult, oldalra bukott.
Falken újra megnézte a pulzust. – Most már halott.
– A vér! – tápászkodott fel Gerda. – Nem maradhat vér a padlón!
Kinyitotta a szekrényt, és két szürke takarót húzott elő. Falken segítségével leterítették a padlóra, felemelték a holttestet, és rátették a takarókra, beburkolták mint egy csomagot. A takarók végét a fejnél és a lábaknál megkötötték.
Falken felvette a kulcsot a padlóról, kinyitotta a bejárati ajtót, kikukucskált és eltűnt a sötétben. Majdnem azonnal visszatért, egy kötéltekercset cipelt magával.
– Vontatókötél – magyarázta Newmannek. – Menj a konyhába és ellenőrizd az utat.
Newman besietett a másik helyiségbe, ott még mindig sötét volt. Kitapogatta a bútorok között az utat, és kibámult az ablakon. Szeme gyorsan hozzászokott a sötéthez; a műúton fények világítottak, a mezőn embernek, mozgásnak semmi nyoma.
– Semmit sem látok – jelentette visszatérve a nappaliba. Azt hiszem, legjobb ha kimegyek, és úgy is ellenőrzöm a környéket.
– Hátulról, a mezők felöl jöhetett, ha a Volgát is megtalálta! – szólalt meg Gerda, aki éppen a véres csomag fölé hajolt.
– Tudod használni a Walthert? – kérdezte Falken. – Jó, akkor nesze, fogd és vidd.
Newman kibiztosította a zárat, kinyitotta a bejárati ajtót, gyorsan kilépett és becsukta az ajtót. Két kézre fogta a pisztolyt, kinyitott karral járta körbe a házat; egész a csatorna partjáig lopakodott.
Tekervényes úton eljutott a viaszosvászonnal takart traktorig. Gyakran megállt és hallgatózott. Sűrű csend ülte meg az estét, az a fajta idegőrlő csend, amit csak vidéken hall az ember, napnyugta után. Újra elindult, a járőr feltételezett rejtekhelye felé, a letakart járművekhez.
Majdnem teljesen biztos volt benne, hogy Schneider az igazat mondta, amikor azt állította, egyedül van. De mindent ellenőrizni kell. „Készülj fel a legrosszabbra!” Tökéletes szabály. A letakart járművek mögött senki nem volt.
Letérdelt, alaposan végigtapogatta a földet, érezte, hogy a friss hajtásokat valaki letaposta. Itt várakozhatott Schneider. Csak az isten tudja, mennyi ideig. De türelme volt, az egyszer biztos. Newman visszament a házba.
A hulla a kőpadlón hevert, a két szürke katonai pokrócba burkolva. Aztán vásznat tekertek köré, és két helyen, a mellénél és a térdeknél súlyos láncokkal hurkolták át. Falken kinyitotta az ajtót, visszament az asztalhoz, ahol Gerda remegve ücsörgött, két keze között forró kávéscsészét szorongatva.
– Senki nincs kint – szólalt meg a belépő Newman. – Tényleg egyedül volt.
– Tudtam – válaszolta Gerda hideg hangon. – Dicsekedett. Azért jó, hogy ellenőrizted. Van még kávé a kannában.
Newman Falkennal szemben leroskadt egy székre. Hirtelen rettentően fáradtnak és megviselnek érezte magát. Minden erő elszállt belőle. Belekóstolt a kávéba, amit Falken töltött neki, aztán megszemlélte a tetemet.
– A láncokat honnan szerezted?
– Hólánc, Norbert használja télen. Valami súlyt kell a testre kötni, hogy elsüllyedjen.
– A csatornában?
– Szó sem lehet róla – válaszolta határozottan Falken. Megtalálhatják, és akkor az öreg Norbert rettenetes nagy bajban lenne. Ezt nem kockáztathatjuk meg.
– Temessük el – javasolta Newman. – Éjjel.
– Valami mást kell kitalálnunk.
– Mint például?
– Fogalmam sincs – válaszolta ingerülten Falken. – Az istenért, hagyjatok már gondolkozni.
– Ő volt az első ember, akit megöltem – szólalt meg váratlanul Gerda, a hangja elcsuklott.
Newman a lány kezére tette a kezét. – Ne rágódj rajta. Ne feledd, valószínűleg mindhárman halottak lennénk, ha nem teszed, amit tettél. De sejtem, mit érzel.
– Hagyd már! – szólt közbe durván Falken. – Ellenség volt!
– Nem kell annyira idegesnek lenni – vágott vissza mérgesen Newman.
Gerda megragadta a kezét és megszorította. – Kedves ember vagy, de Falkennak igaza van. Az együttérzés aláássa az elhatározást. Keménynek kell lennünk, ha mi akarunk a túlélők lenni.
– Ez rád is vonatkozik – mondta Falken – ha még egyszer át akarsz jutni a határon. Úgy döntöttem, hogy elmegyünk innen, még ma éjjel. Azok, akik ideküldték Schneidert, kereshetik. Meg kell gyorsítani az akciónkat.
– Mi lesz a tetemmel? – érdeklődött Newman.
– Azzal gondban vagyunk. Még nem tudom.
Newman számára is új volt ez a feladat: soha eszébe nem jutott, milyen nehéz lehet megszabadulni egy hullától úgy, hogy ne fedezhessék fel.

 

 

– Mit tehetek önért, Mr. Smith? – kérdezte Kuhlmann. – Jól ejtettem a nevét? – váltott át angolra.
A lübecki rendőrség tizedik emeletén, a kihallgató szobában ültek.
Kint már sötétedett, hamarosan leszáll az est. Percekkel előtte a portáról hívták. Egy angol úr, turista. Azért jött, mert szeretne valakivel beszélni Kurt Franekkal kapcsolatban. Látta a körözést a travemündei.rendőrség előtt.
Ted Smith húszas éveinek végén járt. Rövidnadrágban, nyitott nyakú ingben, edzőcipőben volt. Amikor belépett a szobába a padlóra tette tengerészzsákját.
Stoppos, gondolta Kuhlmann. Ha ezt szereti, ám tegye.
Kuhlmann érezte, hogy a fiatalember ideges. Megkísérelte megnyugtatni, könnyedén játszadozott öngyújtójával, úgy tett, mintha nem tudná meggyújtani a szivarját.
– Igen, jól mondta – válaszolta Smith. – Lehet, hogy feleslegesen jöttem...
– Mondja csak nyugodtan, minden értesülésnek örülünk. Szabadságon van?
– Igen. Autóstoppal, meg vonattal utazom. Három napja érkeztem Hamburgból. Arra gondoltam, egy kicsit pancsolok itt. A Hotel Movenpickben vettem ki szobát.
– Nagyon szép – az öngyújtó fellobbant. – Remek, végre sikerült. Kuhlmann nagyokat pöfékelt. – Dohányzik?
– Csak keveset, négyet egy nap. Megpróbálom abbahagyni. Zavarja, ha én is rágyújtok?
– Csak tessék – Kuhlmann meggyújtotta Smith cigarettáját. – Na, mi van Kurt Franekkal?
– Mi, azaz én láttam, három héttel ezelőtt. Igen, körülbelül akkor lehetett, amikor először voltam itt átutazóban Koppenhágába menet, vonattal. Onnan Hamburgba, aztán megint ide.
– Szóval három héttel ezelőtt látta Franekot. Pontosan hol?
– Amikor Travemünde felé mentem, a folyóparton. Egy motorbiciklit lökött a vízbe. Mi... én úgy gondoltam, ez eléggé szokatlan dolog.
– Állandóan azt mondja, „mi”! Lány az illető? Semmi nem tiltja itt Németországban, hogy barátnője legyen.
– Ó, igen. Amerikai, Suzanne Templeton.
– Most hol van?
– Hát, a bérelt Volkswagenben vár rám a ház előtt. Tudja, láttuk azt a körözést Travmündeben, és azon gondolkodtunk, mit is kellene tennünk. Aztán éppen erre jöttünk, láttuk a kiírást, hogy Rendőrség. Sue mondta, hogy jöjjek be.
– Okos lány. Hívjuk ide. Ugye nincs ellene kifogása? Szerintem két tanú jobb, mint egy tanú. Magával volt, amikor Franekot látta?
– Igen. – Smith elhallgatott. Nyílt arcú srác. Az biztos, a barátnője nyaggatta, hogy jöjjenek el a rendőrségre és mondják el, mit láttak.
Kuhlmann leszólt a portára, hogy kísérjék fel a lányt. Üldögélt és füstkarikákat eregetett, aztán a rendőrnő bekísért egy csinos, magas, karcsú lányt.
Kuhlmann szeme összeszűkült. A lány szőke volt.
Fél órával később Kuhlmann Travemünde felé tartott. Sue Templeton sokkal nyíltabb és magabiztosabb volt, mint Ted Smith. Igen, a magas fűben szeretkeztek a folyóparton, akkor hallották, valaki közeledik.
– A motorját hozta. – Ezt meg a kihallgatószobában mesélte. – Térdeltem, hogy ne vegyen észre, úgy kukucskáltam ki a fűből. Ted azt mondja, Suzuki volt. Leállította a motort és az utolsó néhány méteren tolta a járgányt. A csomagtartón egy koffer volt. Levette, és a motort a folyóba lökte. Gyorsan felöltöztünk...
– Tudja – szólt közbe Ted – eleinte viccesnek tartottuk. Látszott rajta, kényelmetlenül érzi magát és Kuhlmannak az volt az érzése, szívesebben venné, ha nem kéne részleteznie, mit is műveltek a fűben. – Aztán lesétáltunk az ösvényen a folyóhoz...
Sue közbevágott:
– A kofferjét cipelte! Ez lehet, hogy fontos amiatt, ami később történt.
– Mi történt? – érdeklődött Kuhlmann.
– Legalább egy mérföldet gyalogolt. Messziről követtük, kanyargós az ösvény, és a magas fű teljesen eltakart minket. Egy motorcsónakhoz ért, és felment a fedélzetre.
– Nem látta véletlenül, mi volt a motoros neve?
– Moorburg – válaszolta azonnal a lány.
– Legyen olyan jó, és még egyszer mondja el, miként nézett ki az a férfi.
– Legalább egynyolcvan magas, szőke, alig harmincéves. Jó felépítésű, kemény pasasnak látszott...
Kuhlmann ekkor megkérte a párocskát, tartsanak vele, próbálják megtalálni azt a helyet, ahol a motort vízbe lökték.
Ted Smith vonakodott, de Sue azt mondta, ez állampolgári kötelességük.
Kuhlmann lassan vezetett. Minden lehetőséget meg akart ragadni, hogy megtalálja azt a helyet, ahol a fiatal pár egy kis magányt keresett néhány héttel ezelőtt.
Sue biztos volt benne, hogy megtalálja a helyet még sötétben is.
Kuhlmannék mögött egy másik rendőrautó haladt tele egyenruhásokkal.
Az amerikai lány előrehajolt, melle nekinyomódott a biztonsági övnek, a reflektor megvilágította utat figyelte. Vonzó, magabiztos, fiatal lány. Kuhlmann ezt az önbizalmat már más amerikai lányoknál is észrevette.
– Lassítson! Igen, itt volt, azon az ösvényen.
Kuhlmann elfordította a kormányt, ledöcögött az ösvényen. A reflektor fényében látta, hogy egyetlen kerék, valószínűleg egy motorbicikli utat tört magának a magas fűben. A folyótól nem messze megálltak. A kesztyűtartóból elővett egy elemlámpát és kiszállt. Éppen előrehajolva vizsgálgatta a keréknyomokat, amikor megállt mögöttük a másik rendőrautó. A keréknyom túl széles volt ahhoz, hogy bicikli vágta volna, éppen ekkorának kell lennie egy rendes motor gumijának.
Lesétáltak a folyóparthoz, mögöttük két búvárruhás rendőr lépkedett.
– Nos, Sue – szólalt meg Kuhlmann – a nyomokból úgy látszik, itt lökte bele a vízbe. Maga szerint is?
– Igen, ez az a hely.
Visszamentek a kocsihoz és vártak, öt perc múlva feljött az egyik békaember, csöpögött róla a víz. A reflektorok fényében jól látszott, miként küszködik a Suzukival. Kuhlmann rádión erősítést kért, az egyik búvárt otthagyta a motorral, a másikkal együtt visszafarolt a főútra.
– Ha van ott stég, ahol a Moorburg kikötött – jegyezte meg miközben Travemünde felé haladtak –, akkor kell hogy valami odavezető nyomot is találjunk. Nincs mit tennünk, próbálkozni kell. Egyébként felismerné azt a stéget, ahol a pasas vízbe dobta a táskáját?
– Igen – válaszolta azonnal a lány. – Két része volt, az egyik a víz alatt.
Istenem, adj még több ilyen szemtanút, könyörgött, miközben tovább vezetett.
Sue az első pillantásra felismerte a stéget. Kuhlmann a vízbe parancsolta a velük lévő békaembert. Most tíz percig maradt a vízben. Feljött, és a táskát tartotta a kezében. Kuhlmann kinyitotta, de csak egy hosszú lánc volt benne.
– Itt a vége, fuss el véle – állt fel. Intett az egyik rendőrnek, tegye el a bizonyítékot.
– Még nincs vége – ellenkezett az amerikai lány. – Láttuk még később is.
– Az nem ő volt – tiltakozott Ted.
– De ha mondom, hogy ő volt! Te oda sem néztél, amikor kijött a boltból.
– Milyen boltból? – kérdezte Kuhlmann.
– Amikor elment a motorossal, azt hittük, már nem látjuk többet. Visszasétáltunk a főútra, és stoppal mentünk Travemündébe. A korzón voltunk, enni szerettünk volna valamit, amikor észrevettem. Tudom, hogy ő volt – mondta nyomatékosan. – Jogot tanulok, és az ilyesmi fejleszti a megfigyelőképességet.
– Maga már eddig is ámulatba ejtett, milyen remek megfigyelő! Folytassa.
– Éppen egy boltból jött ki, és egy szalmakalapot tett a fejére. Láttam a szőke haját. Tudja, olyan széles karimájú szalmakalap. Ted a vécét kereste, én meg a szőke pasi nyomába eredtem. Bement a szomszédos boltba, és amikor kijött, a szájában pipa volt. Biztos vagyok benne, hogy ugyanaz az ember volt, csak más öltözetben.
– Gyerünk vissza a kocsiba. Látom fázik, libabőrös a karja.
A tiszta égen ragyogtak a csillagok. Lassan elmúlóban volt a balzsamos esti meleg, a földek felől hűvösség áradt. Kuhlmann megvárta, amíg elhelyezkednek a kocsiban. Sue megint melléje ült.
– Azt mondja másképp öltözködött?
– Amikor először láttuk, sötétkék dzsekiben volt, ugyanolyan színű nadrágban, ezt betűrte a csizmájába. Travemündében, amikor kijött a boltból, világoszöld póló, khaki színű nadrág, fehér mokasszin volt rajta. A hátán meg egy óriási fekete hátizsák, az a fémvázas fajta. Éppen olyan volt, mint egy autóstoppos.
Kuhlmann a meggyújtatlan szivarját rágcsálta. Sue pontosan olyan személyleírást adott, mint Ann Grayle, amikor Travemündében megkereste Kuhlmannt. A főfelügyelő emlékezett, a hajó fedélzetén elmesélte az asszony, hogyan pillantotta meg Franekot, mikor a férfi kis híján fellökte. Az is három hete történt. Akkor Kuhlmann nem volt benne biztos, vajon nem tévedett-e Ann. A visszapillantótükörben szemügyre vette Ted Smitht.
– Maradnak még a Movenpickben?
– Amíg a pénzből futja. Sue szereti Lübecket.
– A pénz miatt ne aggódj – szólalt meg,Sue. – Egy halom utazási csekkem van. Szeretem, ha jól erezhetem magam.
A megjegyzés megdöbbentette Kuhlmannt. Diana Chadwick fiatal kiadásban, ő szokott ilyen megjegyzéseket tenni. Vajon most merre lehet?
Kuhlmannt hamarosan újabb meglepetés érte.
– A pénz nem számít – folytatta Sue. – A papám szenátor. A lányra nézett, csillogó szőke haját tanulmányozta. Valahogy azt szerette volna, ezek ketten azonnal tűnjenek el az NSZK-ből. Újra Tedre pillantott.
– Figyelmeztetnem kell magukat arra az esetre, ha nem tudták volna elolvasni a körözésen a szöveget...
– Nem tudtuk-mondta Sue.
– Akkor figyelmeztetnem kell önt Mr. Smith, hogy az a férfi, akit láttak, feltehetően többszörös gyilkos. Szőke lányokra specializálta magát. Eddig három rettenetes gyilkosság van a számláján. Maradjon mindig Sue mellett! Mindig!
– Úgy lesz, sőt fegyvert is veszek! – Smith idősebbnek és sokkal komolyabbnak látszott, mint eddig.
– Fegyvert? – kíváncsiskodott Kuhlmann.
– Igen. Egy nehéz sétabotot. Láttam ilyet a boltokban...
– Jó ötlet. Na, most elviszem magukat a hotelbe. Ott fogunk vacsorázni, de előtte jelentenem kell.
Elővette a mikrofont. Lübecket hívta, aztán részletesen elmondta amit megtudott Kurt Franekról. Ann Grayle csak két dolgot nem említett: a szalmakalapot és a pipát. Ezek szerint nem sokkal azután vásárolhatta őket, hogy az asszony megpillantotta.
– Lübeck? Kuhlmann. Új személyleírás Kurt Franekról...

 

 

A pajta padlásán, Burg falu mellett, a távoli Fehrman szigeten a körözött férfi indulásra készen állt. Munzel már harmadszor nézte meg magát a kézitükörben.
Burjánzó szőke bajusz és szakáll, tarkóba lógó, hosszú szőke haj. Felismerhetetlen. Világoszöld trikóban, khakiszínű nadrágban és fehér mokasszinban volt. A tükröt a spirituszfőző mellé rejtette, a szénarakás alá. Megigazította a hátizsákot. Olyan érzés volt, mintha százkilós súlyt cipelne. Nem baj, majd megszokja.
Körülnézett a padláson, kereste, nem maradtak-e áruló nyomok, nem látszik-e, hogy itt egy bujkáló tanyázott. Semmi. Alaposan eltüntetett mindent. Lenyúlt és feltette szalmakalapját, a zsebéből elővette a hajlított szárú pipát.
Lassan leeresztette a létrát, lemászott és nagy lépésekkel a nyitott pajtaajtóhoz szaladt. Kikukucskált. Sehol senki. Visszament a létrához, mert ez volt az egyetlen jele annak, hogy padlás is van. Leráncigálta, és a pajta hátához cipelte. Óvatosan az árokba helyezte. Hosszú percekig igazgatta a füvet, mindaddig, amíg semmi nyom sem látszott; akkor visszament a pajta elé és elindult az országút felé vezető ösvényen.
Egy óra múlva, miután sikeresen elcsípte a Burgból induló buszt, Puttgarten állomásán ücsörgött. A lübecki vonatra várakozott, és rengeteg gyufát elhasznált, miközben újra meg újra meggyújtotta a pipáját.
Franek magabiztosnak érezte magát, így, megváltozott külsővel teljes biztonságban lehet Lübeckben. A főpályaudvarral szembeni szállóban vesz ki szobát, ha jól emlékszik, Internationalnak hívják. Onnan felhívhatja Martin Vollmert, s megtudhatja végre, mi hír Tweedről.

 

 

Newman a sáros ösvényen vezette a Volgát. A reflektorok hatalmas ívet írtak le, amikor keletre fordult a műúton. Mögöttük a zsilipőr házát elnyelte a sötétség.
Falken a sofőr mellett kucorgott. Gerdának jutott a neheze – mellette, a hátsó ülésen hevert a viaszosvászon csomag, Karl Schneider hullája.
– A tó Gerdának jutott eszébe, hol szabadulhatnának meg kellemetlenkedő és mozdulatlan utasuktól.
Az ötletet hallva Falken először csak a fejét rázta.
– Nagyon nagy kitérőt kellene tennünk.
– De azt mondtad, még ma este elmegyünk innen! – makacskodott Gerda.
– Egész éjjel utazhatunk, aztán elmegyünk Radom tanyájára. Reggelre már Lipcse mellett lehetünk. Felhívod és megmondod neki, korán jövünk.
– Azt hiszem igazad van!
– Én meg tudom, hogy igazam van. Nem te mondod mindig, hogy rugalmasan kell kezelni a terveinket, és bármelyik pillanatban megváltoztathatjuk, ha a körülmények úgy kívánják?
– Veszélyes lehet – Falken az összekötözött csomagra pillantott. – Éjjel sok a járőr.
– Az még veszélyesebb, ha itt maradunk. Azt mondtad kereshetik, miért nem ment vissza.
– Jó, akkor legyen a tó.
Newman csodálattal nézte mekkora alapossággal tüntetnek el minden nyomot a házban. Gerda seprűvel és szemeteslapáttal állt neki a takarításnak, felseperte a morzsákat, aztán kisöpörte a tűzhelyet is, és mindent a kanálisba szórt.
Falken ellenőrizte a helyiségeket. Amikor kimentek a mezőre a Volgáért, minden ajtót és ablakot nyitva hagytak, kiszellőztették az egész házat, még szag se maradjon utánuk. Miután kifaroltak a traktor mögül, azt is éppen arra a helyre vezették vissza, ahol találták. Aztán visszatértek a házba. A szobák tiszták, füstmentesek voltak. Becsukták az ablakokat, az ajtót, bezárták a bejárati kaput, a kulcsot a kő alá tették, ahol Falken eredetileg találta.
– Én vezetek – mondta Newman. – Ti már az isten tudja mióta nem aludtatok.
– Te sem – vágta rá Falken.
– Ne vitatkozz. Emil Clausen vagyok, ha nem tudnád! Határőrség. Ha megállítanak, nekem könnyebb dolgom lesz, mint neked.
– Állítólag én lennék ennek a csoportnak a vezetője, és mégis mindenki nekem parancsolgat-felelte kedélyesen Falken.
– Senki sem parancsolgat – válaszolta Newman, és becsúszott a kormánykerék mögé.
– Csak mindig tedd azt, amit én mondok, és boldogok leszünk, haha!
Abban a pillanatban, amikor rákanyarodott a műútra, Newman megérezte milyen az, ha az embert üldözik. Eléggé nyomasztó volt a csomagot betenni a hátsó ülésre.
Egyik pillanatban úgy tűnt, mintha a tetem megmozdulna a múmiakötés alatt. Gerda felszisszent. Newman elmagyarázta, csak a lánc mozdult el, aztán nagy nehezen betuszkolta a testet a kocsiba. Amikor végighajtottak az úton, egyikük sem vette észre Schneider furgonját, az még mindig eredeti helyén állt. Newman éppen a megengedett sebességhatáron belül vezetett. Azon vette észre magát, mindkét kezével tiszta erőből markolja a kormánykereket. Nyugalmat kényszerített magára és lazított fogásán.
Rendőrkocsi közeledett feléjük, a tetején villogott a kék lámpa. Falken halkan figyelmeztette, Newman pedig dühösen kapta hátra a fejét:
– Mégis, ki vezeti ezt a rohadt autót? Ne haragudj – tette hozzá egy pillanattal később. A járőrkocsi lassított, ahogy a közelébe értek. Elhaladt mellettük, Newman pedig egyenletes sebességgel vezetett tovább. A visszapillantótükörben látta, hogy a rendőrkocsi felgyorsít. Falken is a tükörbe pillantott.
– Ezt meg minek csinálták? – kérdezte Newman.
– Ellenőrzés. Ha gyorsítottál volna, vagy látszik rajtad hogy ideges vagy, megállítanak. Tele vannak kis trükkökkel!
– Elmehetnek az anyjukba.
Hosszú ideig egyikük sem szólalt meg, emésztették Newman kitörését. Newman is érezte az egyre növekvő feszültséget. Persze amilyen rakományt szállítottak, ez nem csoda. Mindannyian féltek, idegesek voltak. Hirtelen egy mellékúthoz értek.
– Itt fordulj! – jelezte Gerda. Közel vagyunk a tóhoz.

 

 

Liszenko ásított, az ablakhoz sétált és lebámult az utcára. Hajnali két óra. A lámpák fénye kísértetiesen világította meg a kihalt utcát. Érezte, hogy borostás. A némethez fordult.
Markus Wolf tábornok úgy ült összegörnyedve az íróasztala mögött, mint valami Buddha-szobor, s az aktáit tanulmányozta. Ennek az embernek félelmetes tartalékai vannak, soha nem pihen, állandóan dolgozik. Felnézett.
– Itt az ideje, hogy járőröket küldjek Schneider után. Már órákkal ezelőtt jelentkeznie kellett volna. Attól tartok, valami történhetett vele.
– Mit csinálhat maga? – szűrte a szót fogai között Liszenko.
– Éppen most mondtam! Fegyveres járőröket küldök a keresésére. Megadjuk a furgon részletes leírását. Nem szívódhatott fel, pontosan tudjuk, merre járt.
Kiküldök pár kocsit, természetesen megállítanak minden járművet. Ráadásul az egész NDK tele van Newman képével.
– Ha egyáltalán Newman az, aki átjött. Azt mondta, a hamburgi repülőtérről azt jelentette az embere, semmi nyoma annak, hogy a Newman néven utazó férfi visszaérkezett volna. Lehet, hogy Londonban van.
– Lehet – Wolf nem volt meggyőzve. – De Tweednek csavaros az esze. – A telefonért nyúlt, parancsáradatot osztott, a hangja nyugodt és monoton volt.

 

 

Csendes volt az éjszaka, a levegő nehéz. A magas bokrok és cserjék mögött a tó, mint nagy fekete semmi terült el.
A Volgával annyira közel mentek, amennyire ez lehetséges volt. Falken és Newman kiráncigálták a becsomagolt holttestet. Mintha nehezebb lett volna. Gerda vagy száz méterrel hátrább őrt állt, kezében tartotta az Uzit. Félrehajtott fejjel hallgatózott.
– Tiszta lidércnyomás – állapította meg Newman. – Én fogom a fejénél, te meg tartsd a lábát.
A csomag a kocsi mellett a földön hevert. Felemelték. Gerda azt mondta, hogy itt rögtön mély a víz, van vagy harminc méter. Meggörnyedtek a teher alatt. A lánc egyik része kicsúszott, és hangosan megnyikordult. Kísérteties. A két férfi az ijedtségtől majdnem kiugrott a bőréből.
– Mozogj már – suttogta Newman, meg akart már szabadulni a tehertől. A tóparthoz értek. Falken figyelmeztetően kiáltott, mert a talaj iszapos, csúszós volt.
Mozdulatlanul álltak. A földre tették a tetemet, egy pillanatra megpihentek.
Olyan messzire kell vinniük, amennyire csak lehetséges. Falken nem bízott abban, hogy a tó itt azonnal mélyül.
– Kész vagy? – kérdezte Newman.
Gerda megrezzent. Hallotta, hogy messziről valami jármű közeledik. Egy. Szünet. Még egy. Megint szünet. A harmadik. Fura. Ilyenkor utazni! Az emberek általában korán ágyba bújnak, mert az NDK-ban nincs mit csinálni a késő éjszakai órákban.
Newman és Falken meglengették a testet; előre, hátra, teljes erőből. Mint a gyerekek. Hinta-palinta, egyre magasabbra. A sötétben is jól látták egymást.
Newman bólintott. Ha most nem hajítják el, kiesik a kezükből. Gyerünk!
A néhai Schneider repült, és placcs, hatalmas csobbanással vízbe ért. És ott is maradt, csak felig süllyedt el. Valami kiúszott a nádasból. Falkennek ment, majdnem ledöntötte a lábáról. Gágogó hang. Newman csak bámulta Falkent, aki a rá jellemző gyorsasággal mozdult. Jézus, ez meg mi lehet?
Falken közelebb jött. A jobb keze egy hatalmas liba nyaka köré fonódott. Az őrülten gágogott! Newmannek az volt az érzése, az egész környéket felébreszti az eszelős gágogás. Falken fura hangokat hallatott, és Newman most döbbent rá, hogy csitítgatja a madarat. Beszélt hozzá!
– Szürke gúnár. Látod a gyűrűt a lábán? Az egyik természetvédelmi területről szökhetett el.
– Mi az ördög történik itt? – rohant le Gerda az ösvényen. Mi van?
Falken elismételte, amit már Newmannek is elmondott.
– Magunknál tartjuk – mondta. – Amíg így tartom a markomban, semmi bajunk sem lehet – nyugtatta meg Newmant. Mesterségem címere.
– Miért nem megyünk már el innen? – Gerda hangja a szokásosnál egy oktávval magasabb volt.
– Amiatt – mutatott Newman a tóra.
A gúnár elcsendesedett, de a becsomagolt hulla meg mindig csak félig merült alá a vízbe, Gerda rettenettel bámulta. Uramisten, ez így marad?
A két férfi is ugyanarra gondolt, miközben nézték a vízben lévő csomagot. Hirtelen nagyon nagy lett a csönd. A lúd csendben meghúzta magát Falken karjaiban. Aztán a csomag lassan süllyedni kezdett, egyetlen buborék, nem több, jelezte, hol tűnt el a mélyben. Aztán a buborék is elpattant, és a sötét víz felszíne újra sima lett, mint amikor olaj terül szét rajta.
Gerda megkönnyebbülten sóhajtott. – Gyerünk, tűnjünk el innen! Hamarosan Radom farmján leszünk.
Gerda ezt már a kocsi hátsó ülésén mondta. – Most jut az eszembe, vannak nekik libáik. Nem lesz baj Pinkyvel? – A szürke gúnárt nevezte el Pinkynek. Newman a kormánykerék mögött ült, a kocsi egyenletesen haladt az elhagyatott, sötét úton. Falken mellette ült, még mindig magához szorította a madarat. Azon látszott, nagyon boldog Falkennel, hiszen egyetlen egyszer sem gágogott, amióta csak beültek a Volgába.
Nagy kanyar következett, utána egyenesen futott tovább az út. Körülbelül fél kilométerrel előttük vörös fények hunyorogtak. Lassított, a fényeket figyelte. Három kocsi zárta le előttük az utat.
– Baj van – mondta Newman, amikor közelebb értek a vörös fényekhez.
– Útlezárás – magyarázta Falken. – Csak arra vagyok kíváncsi, hogy kit keresnek.

 

 

Munzel elégedett volt, mert szerinte kitűnően álcázta magát. A rendőrségre gondolt. Ezt nektek!
Amikor Puttgartenben felszállt a vonatra, lassan végigment a folyosón, üres fülkét keresett. Az egyik kupéban csak egy lány ült. Akkor támadt remek ötlete.
Amikor benézett, a lány felpillantott. Több volt ez mint egyszerű pillantás.
Sokáig bámulta férfit, aztán lassan elfordította a tekintetét. Csinos fejecskéje felett a csomagtartóban egy sportszatyor. Munzel visszasétált a fülkéhez, és kinyitotta az ajtót.
– Megengedi, hogy ideüljek? – kérdezte legudvariasabb hangján. Kedvesen mosolygott a lányra.
– Természetesen. Csak Lübeckig megyek, azután teljesen birtokba veheti a fülkét.
– Én is Lübeckbe megyek...
Az ajtó melletti ülésre tette a nehéz hátizsákot, és leült a lánnyal szemben.
Szórakoztató akart lenni, megnevettetni a lányt. Azt már látta, tetszik a lánynak.
– Hamburgban tanulok – magyarázta a barna lány. – Most éppen Koppenhágából jövök. Olyan szép ott minden, de a múlt héten már úgy éreztem, rám férne már egy kis hazai levegő. Alacsony, vékony lány volt, az alakja jó, a lábai szépek. Farmerban és virágmintás blúzban volt, a mellette lévő ülésen piros dzseki hevert.
Tíz perccel Lübeck előtt már sikerült rábeszélnie a lányt, csatlakozzon hozzá.
Persze csak bizonyos feltételekkel. A lány ragaszkodott hozzá, hogy külön szobában lakjanak. Természetesen, egyezett bele Munzel, közben sebesen gondolkozott. Ez megváltoztatja a dolgok állását. A bejelentkezésnél gondok lehetnek, pedig Lübeckben a lehető legjobban akarta magát álcázni. Aztán minden megvilágosodott! Már tudta, mit kell tennie.
A főpályaudvaron megkérte Lydia Fischert, vigyázzon a hátizsákjára, amíg telefonál a szüleinek. A csarnokban nem látott egyetlen rendőrt sem, belépett a telefonfülkébe és feltárcsázta Martin Vollmert. Vollmer azonnal azt akarta tudni, merre volt.
– Nyaraltam – vágta rá Munzel. Ez volt rejtjel, ha el kellett bújnia. – Van valami hír Tweedről? – folytatta. – Most Lübeckben vagyok.
Vollmer nemmel válaszolt, és megkérte Munzelt, minden délben telefonáljon.
Munzel a pályaudvarhoz eső legközelebbi szállodát, az Internationalt választotta. A hallban Lydiát a csomagoknál hagyta, maga pedig a pulthoz lépett.
Az éjszakai portás álmosan és unottan nézett.
Mr. és Mrs. Claus Kramer néven jelentkezett be, elmagyarázta, hogy ronda influenzája van, nem akarná megfertőzni a feleséget, ezért két szobát kér: magának egy kétágyasat, a feleségének meg egyágyasat. Majd ha elmúlik a fertőzésveszély, mindketten átköltöznek a kétágyasba. A portást egyáltalán nem érdekelte a magyarázat, unottan nyúlt a két kulcsért.
A szálloda éttermében ettek. Nem volt olcsó hely, de Munzelnél halomban állt a pénz, többnyire százmárkás címletekben. Vacsora után Lydia kijelentette, hogy fáradt, egyenesen felmegy és lefekszik. Munzel még ivott egyet a bárban, aztán ő is felment a szobájába.
Most itt fekszik, és nem tud aludni. Teljesen fel van dobva, büszkeséget érez, ha saját eszére gondol. Három héttel ezelőtt a frissen borotvált Kurt Franek, rövid hajjal, egyedül lakott a Hotel Movenpick egyik szobájában. Kinek jutna eszébe kapcsolatba hozni azt az embert a szőkefürtös, bajuszos-szakállas autóstoppossal? Különösen, hogy most a feleségével lakik az Internationalban, alig néhány száz méterre a Movenpicktől? Jó kis trükk, gratulált magának. Már csak annyit kell tennie, hogy minden délben felhívja Vollmert, aki azt mondta biztos benne, hogy Tweed előbb utóbb újra megjelenik.
A takaró alatt kinyújtotta hosszú, erős lábait, aztán felült. Lelépett a padlóra és lekapcsolta a combjára erősített tokot, melyben egy széles pengéjű kés volt.
Ettől nem tudott elaludni. A tokot a késsel együtt a párnája alá tette, újra elnyújtózott és néhány perc múlva már aludt is.

 

 

A Movenpick egyik szobájában Sue Templeton meztelenül zuhanyozott, éppen szőke haját mosta. Mindennap fürdött, és újra meg újra felfedezte, micsoda élvezet a bőrét paskaló melegvíz.
– Ted – kiáltotta. – Hozz törülközőt, légy szíves! Elfelejtettem...
– Egyik reggel a bugyidat fogod elfelejteni... Benyújtotta a törülközőt, de érezte a lány kezének szorítását, és épp csak annyi ideje maradt, hogy kibújjon a fürdőköpenyéből, máris berántották a zuhany alá.
– Te buta liba – mondta kedvesen, aztán hozzátette: – Lehet, hogy még megkedvelem...
– Ki nem akarta jelenteni, hogy láttuk a gyilkost? – cukkolta a lány. – Ez is nagyon tetszik benned.
– Azt nem tudhatod, valóban gyilkos-e. Fogadok, ha újra látnád, meg sem ismernéd.
– De bizony megismerném. Még ha szakálla lenne és álbajusza, akkor is.
– Buta tyúk. Miért növesztene szakállat meg álbajuszt?
– Tudom én? A férfiak, rendszerint butaságokat csinálnak. Te is butaságokat csinálsz most.
– Megérdemled. Nem kellett volna behúznod ide.

 

 

– Rendőrség – mondta Falken, amikor Newman megállította a kocsit.
Állig begombolt kabát, bőrcsizmába tűrt nadrág, Sam Browne öv, benne ólmos végű gumibot, fegyvertáska, automata pisztollyal. Newman úgy érezte, csontjáig hatoló hideg van, de ez nem az éjszaka hidege volt. Egy kövér rendőr kihívóan, himbálózó járással közeledett feléjük. Amikor Falken karja alatt észrevette a libát, meresztgette a szemeit.
Falken leengedte az ablakot. A rendőr közelebb jött és bebámult. Falken engedett a szorításból a liba nyakán.
– A papírokat! – vakkantotta a rendőr.
Kövér kezét kinyújtotta. A liba hirtelen az ablak felé kapott, és kegyetlenül gágogni kezdett. A rendőr visszarántotta a kezét, és két lépést hátrált. Falken a liba nyaka köré fonta a karját, és behúzta az állatot a kocsiba. Mosolygott.
– Vegye ki a bal felső zsebemből – mondta. – Láthatja, nem engedhetem el a madarat.
– Mi a fene ez? Minek cipeli magával ezt az izét ebben az órában?
– Madárvédő Szolgálat. Ez egy hatalmas szürke gúnár, az egyik rezervátumból szökött meg. Láthatja, itt a gyűrű a lábán. A miniszter elvtárs nagyon mérges volt, amikor megtudta, hogy elvesztettük. Én viszont tudtam, merre kell keresni. Szerencsém volt. Na, nyúljon be a zsebembe.
A rendőr megszemlélte a kocsi elejét. A háta mögött vagy fél tucat társa vigyorgott. A kövér zsaru megfordult, rájuk bámult, feljebb húzta az övét, kigombolta fegyvertáskáját. Most Newman ablakához lépett.
– A papírokat! – ugatta még egyszer.
– Határőrség, Különleges Ügyosztály. Nagyon sietünk! Jobb kezében kinyitotta az igazolványát, de nem adta ki az ablakon. A hekus kelletlenül kinyújtotta a bal kezét. A liba mint a villám odakapott, egy kobrát megszégyenítő gyorsasággal belecsípett a rendőr kezébe. Az felkiáltott, a kezére bámult, és a hóna alá szorította. Kövér arcát eltorzította a düh. Jobbjával a fegyveréért nyúlt, megragadta.
– Lelövöm ezt a kurva madarat!
Falken modora azonnal megváltozott, szorosabbra fogta a gúnárt. Parancsnoki hangon szólalt meg:
– Csak bátran, ezzel el is köszönhet a nyugdíjától. A miniszter elvtárs magát bármikor pótolhatja, de a lúddal egész más a helyzet. Mondtam, ez nem akármilyen madár! Ez egy ritka példány. Én figyelmeztettem! Egyébként, jobb ha orvossal is megnézeti a kezét, még elfertőződhet.
– Arról nem is beszelve – szólalt meg Newman –, hogy engem is feltart. – Az órájára nézett. – Már vagy öt perce állunk itt. Gondolja, ha nem lenne sürgős dolgom, itt furikáznék az éjszaka közepén? Ha továbbra is feltartóztat, jelenteni fogom! Az igazolványomat már látta, maga eszement barom.
– A többi rendőr a közelben állt, és összefont karral vigyorgott. A kövér habozott. Newman elfordította a kulcsot és várt. Az arca kifejezéstelen volt. Újra az órájára nézett, aztán a zsarura. Ezek az emberek nekem segítenek. Ismerik a környéket, így aztán én is segítettem nekik. Még egy ilyen késés, és lemondhatok a találkámról...
A hekus magában káromkodott, hallotta maga mögött az elfolytott röhögést, dühöngve hátrafordult.
– Engedjétek már elmenni őket, ti marhák. Semmi dolgunk velük.
Az utat elzáró kocsik közül a középső arrébb állt, szabaddá tette az utat.
Newman átrobogott a résen, szemét le nem vette a visszapillantótükörről. Az egyik rendőr a kövér felé indult, valamit vitt a kezében. Elsősegélydoboz, gondolta Newman. A kezei ragacsosak voltak az izzadságtól, csúsztak a kormánykeréken. Vezetés közben a nadrágszárába törölte, egyiket a másik után.
– Hála legyen Istennek – nyögött fel Gerda a hátsó ülésen. egész testemben remegek. Köszönöm, te kedves szürke gúnár.
– Mondtam, hogy átejtjük őket – mondta Falken. – Mennyire van innen Radom tanyája?
– Tíz kilométerre. Egyenesen előre, aztán fordulj jobbra. Majd szólok, ha odaértünk.
– Tépj bele – tanácsolta Falken. – Ne törődj a sebességkorlátozással. Meg kell kockáztatnunk. Ha valami eszükbe jutna, és utánunk erednek, már nem leszünk a főúton. Radoméknál majd alszunk egy kicsit, reggel pedig indulás Lipcsébe. Ott aztán tényleg nagyon óvatosnak kell lennünk.
– Miért, eddig nem voltunk azok? – érdeklődött Newman és beletaposott a gázba.
A három rendőrautó újra elzárta az utat, a kövér rendőr kezét fertőtlenítették és az egyik ember bekötötte.
– Rendben van Gustav, nem fog elfertőződni.
– Köszönöm, morogta Gustav. – Na, akkor mindenki a helyére. Gustav magában füstölgött. A jobb keze olyan volt, mintha fehér boxkesztyűt viselne. Tudta, nem népszerű az emberei körében, azok titokban nevetnek rajta.
A rádiós kocsi mellett állt és azon törprengett, jelentse-e a történteket. Nagyon nem szívesen tette volna; az a barom liba hülyét csinált belőle. Nagyon is el tudta képzelni, hogyan reagálnának a központban, ha megtudnák ezt a balfogását. Hetekig rázkódnának a röhögéstől. Egyébként is tele van a töke az egésszel. Csakúgy mint a társait, őt is a jó meleg ágyból ugrasztották ki, hogy ezt az istenvert feladatot ellássa. Mindannyian félig aludtak, fáradtak voltak, és nem lelkesedtek az egészért. A liba legalább lehetőséget adott, legyen min viccelődniük. Figyelmeztette őket tartsák a szájukat, mert különben még jó néhány éjszakai szolgálat vár rájuk.
Ellépett a rádióskocsitól. Nem, nem jelenti.
– Gustav, egy másik kocsi is jön – kiáltotta az egyik zsandár az, amelyik bekötözte a sebét.
Ugyanonnan jön, ahonnan a libás kocsi. Gustav jobb kezével a zsebéhez nyúlt, megmarkolta a hamis bankókat. Ma vette el egy boltostól, ha nincs más ellenük, akkor majd becsempészi a pénzt, és „megtalálja”; akkor legalább lesz akit letartóztathasson. Ezt aztán jelenteni fogja, és akkor a libakaland teljesen kimegy az emberei fejéből. Elengedte a pénzt, kivette a kezét a zsebéből, és megigazította a sapkáját. Gustav, a Népi Rendőrség tagja, a proletariátus védelmezője tudta, hogyan vigyázzon magára.
A Volga az út mentén állt. Gerda Newmant és Falkent a kocsinál hagyta, ő pedig elindult a tanya felé, megmondani Radomnak, hogy megjöttek. Nehéz, rudakkal elbarikádozott kapuhoz érkezett. A magas kerítésen ez volt az egyetlen bejárat, és ez is zárva volt.
A keleti égbolton megjelent az, első hajnali fény, a még láthatatlan nap első sugarai. Mielőtt elérte volna a kaput, megkezdődött a gágogás. A ludak meghallották, akármilyen óvatosan lépdelt is. Egyre hangosabb és hangosabb gágogás verte fel a csendet. Megállt a kapunál, de a libák folytatták. Hajlott hátú, széles vállú alak jelent meg, a kezében puska.
– Ulrich-kiáltotta. – Én vagyok, Gerda. Te vagy az?
— Ki más lenne? – válaszolta Radom mély hangon. – Gyere be! A libákat még nem engedtem ki.
– Falken fenn vár az úton egy barátunkkal együtt. A barátunknak nincsen neve, viszont van velünk egy Volga.
– Ócska orosz kocsi. Hozzátok ide a kocsit az udvarba, a ház mellé. Hildegard már fennt van. Kértek enni?
– Igen. Hozom őket.
Amikor Newman odaért, a kapu már nyitva volt. A szürkeségben egy hajlott figura azonnal bezárta mögötte a bejárót. Gerda egy öreg, egyszintes tanyasi házhoz vezette, a tető olyan hajlott volt, mint egy síléc. Radom a kocsihoz lépett, és gyorsan mondott valamit Gerdának. Newman egy szót sem értett belőle.
– Menj utána. Hátra kell vinni a kocsit.
Fura egy hely volt. Elhaladtak egy őskori, hatalmas traktor mellett. Radom a hosszú ház mögé irányította. Végigmentek egy keskeny ösvényen, ami a szántóföldekre vezetett, és megálltak egy mélyedésnél, amit magas fák vettek körül.
– Hagyd itt a kocsit – suttogta Gerda.
A gágogás azonnal megszűnt, amint Newman kikapcsolta a motort. Falken karjában a szürke gúnár óvatosan és figyelmesen pillantott körbe.
– Érzi a többi ludakat – magyarázta Falken. – Délelőttig itt alszunk -
fordult Newmanhez. – Amikor Lipcsébe érkezünk frissnek és ébernek kell lennünk, már amennyire ez lehetséges.
Az alacsony mennyezetű házban Newman hunyorgott az erős fényben. Csodálkozva látta, hogy Radom legalább nyolcvan éves, ha nem több. Erős testű, és éles szemű férfi. Az ódon tűzhelynél egy valamivel fiatalabb asszony állt, hosszú kötényben, rengeteg ősz hajjal. Olyan volt, mint egy karvaly; valami sajtillatú ételt főzött. Gerda bemutatta: ő volt Hildegard. Radom eltűnt az udvar irányába.
Pár perccel később hatalmas moraj hallatszott.
– Ez meg mi az ördög? – kérdezte Newman. Falken kényelmesen elhelyezkedett egy fonott széken, a karjában még mindig ott hevert a gúnár.
– Radom beindította a traktort. Végighajt vele a Volga keréknyomain. Eltűnteti, ha a zsaruk keresnének benneteket. Az a borzalmas kövér pasas jelentheti, hogy találkozott velünk. Rádiós kocsival voltak.
A hosszú, téglalap alakú szoba közepén masszív faasztal állt. Az asztallapot makulátlanra sikálták. Mellette ültek, Hildegard a szoba másik végében főzött, nem hallhatott semmit.
– Nem tetszik ez nekem – mondta Newman. – Egyáltalán nem tetszik...
– Mi nem tetszik, barátom?
– Az, hogy akár egy kicsi időre is itt maradjunk. Ezeknek az idős embereknek kockára tesszük az életét, ez nem helyes. El akarok innen menni. Most! – Newman hangja nagyon határozott volt.
– Órák óta nem aludtunk, nem ettünk, nem ittunk. Ezekre pedig feltétlenül szükségünk van. – Falken ingerülten válaszolt. – Alvás, de előbb enni és inni.
– Nem érdekel az egész, igaz? Ha a gazdáék fiatalabbak lennének, az más. De – folytatta Newman nyomatékosan – én nem vagyok hajlandó ebben részt venni, nem kockáztathatjuk ezeknek az öregeknek az életét. El akarok menni. Most! Azonnal!
– Te ezt egyáltalán nem érted!
– Hát magyarázd meg, ha tudod.
– Halálosan kimerültek vagyunk...
– Ne beszélj mellé – válaszolta feszült, halk hangon Newman.
– Azok közül, akikkel együtt dolgozom, Ulrich Radom a legmegbízhatóbb.
Láthatod, mit művel a traktorral...
– Igen, ezt már tudom. Nagyon óvatos. Jó neki. De most te legyél óvatos, és gyerünk innen...
– Maradj csendben és engedd hogy befejezzem, amit elkezdtem. Akkor majd másképp látsz mindent.
– Hát akkor mondd, de gyorsan.
Falken összeszorította a száját, aztán kinyitotta, hogy visszavágjon. A szemében düh égett, de Gerda előrehajolt és megnyugtatóan a férfi térdére tette a kezét.
– Emilnek – Newman új nevét használta – joga van a magyarázathoz. Nyugodj meg, és mondd el neki!
– Még valami – vágott közbe Newman. – Tegyük fel, hogy a rendőrök fegyverrel jönnek, erőszakkal. Innen akkor nincs menekvés!
– Dehogynem – ellenkezett Falken. – Mit gondolsz, miért egy gödörben áll a kocsink? Mert van egy másik kijárat is! A mezőn keresztül egy mély földút vezet ki a másik oldalra.
– És szerinted a zsandárok nem hallanák meg a Volga motorját?
Amióta találkoztak, most először rendült meg a bizalma Falken ítélőképességében.
A pasi kezd kimerülni. Nem érzi már a távlatokat, nem tud tervezni.
– Nem hallják meg – mondta Falken. – Ha – de remélem ez nem következik be – idejönnek, majd meglátod. Az alváshoz nem vetkőzünk le, ruha, cipő minden marad. Legyünk készen az azonnali távozásra.
– Remek. Mint az úriemberek! – Newman hangja tele volt gúnnyal. – Mi akadályozhatja meg, hogy ránktörjenek, még mielőtt elérnénk a kocsit? Na, erre válaszolj!
– A libák!
– Másokat talán, de őket nem! Talán az egyik szomszédot.
– Nincsenek szomszédok. Nincsenek barátok. Radom szándékosan olyan képet festett magáról, mint aki gyűlöli az embereket és nem bízik meg bennük. Ha valaki mégis feltűnne, akkor puskalövéssel fogadja. Hamarosan minden látogatót elriasztott. Szóval, ha a libák gágognak, akkor a rendőrök jönnek, és a libák már messziről meghallják őket. Lesz elég időnk, hogy lelépjünk. Na, és most szerintem arra kellene használnod a szádad, hogy megedd azt a fenséges ételt, amit Hildegard készített nekünk. Rendben?
Newman leült az asztalhoz, de még mindig nem győzték meg teljesen. Radom már visszaért a traktorozgatásból, ő is hozzájuk telepedett. Felesége a fonott székben ült és figyelte őket, két kezét szorosan egymás mellett az ölében nyugtatta. – Sajtleves – állapította meg Gerda.
– Remek – válaszolta Newman és még mert a tányérjába. A gyomra azonnal reagált, lassan felengedett benne a feszültség. Gerda figyelte.
– Próbáld meg az italt is – javasolta ravaszkás mosollyal.
– Miért? Mi ez?
– Csak próbáld meg.
Felemelte a poharat, kortyolt egyet, felköhögött és megtörölte a száját. A szája, a torka, a gyomra, mintha lángolt volna. Gerda vizet töltött neki, a férfi nagy kortyokban nyelte, és még egy pohárral kért.
– Mi a poklot itattatok velem?
A lány kuncogott. Newman viccesen úgy tett, mintha orron akarná nyomni. Másodszor már óvatosabban kortyintott. Nagyon finom volt, nyugtatóan hatott, ha már egyszer lent volt.
– Schierker Feuerstein – mondta a lány. – Tüzes víz a Harzból, Radomék valamikor a Harzban éltek. Na, jó ital? Igen, vagy nem?
– A tüzes víz a legjobb név, amit kitalálhattak.
– Ezután az étel után más embernek fogod érezni magadat. Szeretnéd ha lenne itt egy lány is, aki hajlandó...
– Gerda! – szólt rá Falken, és szemével Hildegard felé intett.
– Miért, végre barátságosan beszélgethetünk. Emil úgy elalszik, mint egy darab fa, feltéve, ha megissza az összes tüzes vizet.
– Már most úgy érzem, itt helyben el tudnék aludni – mondta Newman, és arrébb tolta a hatalmas levesestálat. – Köszönöm, nem kérek többet – mondta Hildegardnak. – Tele vagyok. Egy falat nem menne le a torkomon. Remek volt.
Az öregasszony azért sietett az asztalhoz, hogy még merjen az ételből. Most azonban visszaejtette a merőkanalat, csak kevergette a levest, aztán lefedte a tálat. Mielőtt Falken enni kezdett volna, Radom bejött és elvitte a gúnárt.
— Egy külön ketrecbe teszi, távol a saját libáitól – magyarázta Falken. – Később majd elviszem. Sose használd kétszer ugyanazt a módszert. Lehet, hogy az a kövér hülye jelentette, velünk utazott egy liba is. Most pedig ágyba.
Newman Falkennal egy szobában aludt, ahol csak két keskeny ágy volt a berendezés.
Lefekvés előtt megborotválkoztak, hogy elfogadható legyen a külsejük.
– Később nem lesz rá időnk – figyelmeztette Falken –, és a cipődet se vedd le.
Az elsötétített, nyugati fekvésű szobában, dunyha alatt Newman hallgatta Falken egyenletes lélegzését. A német mélyen aludt, Newman nyugtalanul forgolódott, kényelmetlen volt a ruha meg a cipő. Mit nem adna most egy fürdőért. A gyomra már sokkal jobban érezte magát.
Zavaros félálomba merült, teljesen átérezte az űzött emberek minden gondját, egy olyan emberét, aki mélyen az NDK-ban él, csak az isten a megmondhatója, hány kilométernyire a nyugati határtól. Képek tolultak a szeme elé:
Átkelés az aknamezőn... találkozás az ellenséges ügynökkel... a leszálló köd, miután megtalálta Falkent... a világító reflektorok... az első találkozás Schnederrel... a gátőr kunyhója... az a rémisztő pillanat, amikor Gerda megjelent az ajtóban, nyomában Schneiderrel... a gyilkosság... a becsomagolt hulla, ami az istennek sem süllyed el... a libagágogás...
– Kelj fel Emil! Gyorsan! Jönnek az államvédelmisek!
Falken durván rázta a vállát. Newman pislogott. A libagágogás valódi volt, fényes napvilág ömlött be az ablakon. Csapdába estünk, gondolta azonnal...

 

 

Három órával korábban Wolf csodálkozva nézett a belépő Liszenkóra. Frissen volt borotválva, bozontos szemöldöke alól kutató pillantásokkal nézett szét. Tavasz volt a lépéseiben, könnyed mozdulattal dobta le a felöltőjét az egyik székre. A fal melletti összecsukható tábori ágyra pillantott, amin a takarók gondosan összehajtogatva hevertek.
– Ez meg mire kell? – kérdezte a „dicső szovjet titkosszolgálat” tábornoka NDK-beli kollegájától.
– Aludtam egy kicsit. Sürgős esetben nem megyek haza, itt alszom – jegesen elmosolyodott. – Eléggé fura, de megtudtam, a kritikus időben Tweed ugyanezt teszi Londonban. Úgy ismerem azt az embert, a szokásait, mint saját magamat.
– Újabb fejlemények? Látom, térképet akasztott ki a falra.
– Igen. Jöjjön csak, nézze...
Hatalmas, kockákra osztott térkép volt, az NDK-ról és az NSZK-ról. Vörös fejű gombostűket szurkált a térképre. Egy bizonyos területet vörös ceruzával bekarikázott.
– Minek kellenek a gombostűk? – kérdezte fagyosan Liszenko, miközben az arcát dörzsölgette.
– Azokat a helyeket jelöltem meg, ahol valami szokatlan történt azóta, hogy azok az árulók az őrtoronyban kikapcsolták az áramot. Ez a tű az őrtorony; itt az a hely, ahol Schneider megállította a két biciklis férfit. Itt találta meg a járőr Schneider elhagyott autóját a főút mentén, egy árokban.
– Ezt mikor tudta meg?
– Két órával ezelőtt jött a jelentés. Már kezd kialakulni a kép, az útvonal...
– És a vörös kör?
– Az az a terület, ahová újabb járőröket küldtem. Átfésülik az egész környéket, minden épületet, házat, tanyát, magányos pajtát. Mindent, ahol a menekülők az éjjelt tölthettek. Erwin Munzel is jelentett, előkerült, Lübeckben van. Várja hogy Tweed visszatérjen.
– Nagyon biztos benne, hogy Tweed visszatér!
– Ismerem az emberemet. Balkán soha nem adja fel. Amint Tweed útra kel, tudni fogom.
– Az az út, amit maga szerint a szökevények követtek, hová vezet?
– Ide, Lipcsébe. Nézze meg a gombostűket. Biztosan megölték Schneidert – különben már régen jelentkezett volna. Ez a legkomolyabb bizonyítékom. Lipcsét elárasztottam járőrökkel, persze a többségük civilben van. A saját küszöbünk előtt fogjuk nyakon csípni ezeket a gazembereket!

 

 

A libák fülsiketítő gágogása nem akart szűnni. Newman Falken után ment a nappaliba, Hildegard pedig beslisszant mellettük a hálóba.
– Rendberakja az ágyainkat – mondta gyorsan Falken.
Newman hallgatott. Megállt a nagy nappaliban, körbenézett, hogy látogatásuknak maradt-e nyoma. A régi mosogató melletti fémlapon két piszkos levesestányér és két üvegpohár árválkodott. Kettő, nem három, nyilvánvalóan Radomék reggelijének maradványai.
Hildegard elmosta Gerda edényeit. A három pohár, amiből a tüzes vizet itták, szintén eltűnt.
– Gyere – kiáltotta Falken, amikor előlépett Gerda. – Mozgás!...
Követték Falkent. A férfi a hátsó kijárathoz ment, kilépett az ösvényre, arra, amelyiken éjjel Newman a Volgát vezette. Gerda szorosan mögötte haladt, magához szorította a dzsekijét. Abban volt az Uzi.
Az égen egy felhő sem volt, ragyogott a nap. Newman érezte, futás közben megizzad, hogy a félelemtől, vagy az erőfeszítéstől, most nem tudta eldönteni.
Odaértek az elrejtett kocsihoz, Falken bemászott a vezetőülésre, Gerda hátra ült, Newman pedig Falken mellé. Mozdulatlanul vártak, meg sem próbálták beindítani a motort. A távolban a libagágogás már felháborítóan hangos volt.
– Mire vársz? – követelőzött Newman.
– Arra, hogy Radom elterelje a figyelmüket.
– Hogyan?
– Figyelj csak.
Alig ejtette ki ezeket a szavakat, amikor a farm távoli végéről hatalmas robaj hallatszott, egy elromlott kipufogó robbanásai, a motor vad recsegése, mintha ki akarna szakadni a motorházból. Falken elmosolyodott, beindította a kocsit, és elindult fel az enyhe emelkedőn, ki az árokból, rá a földútra.
Az udvarban Radom a traktor ülésén feszített, a sebességváltót rángatta, és bőgette a motort, amikor megérkezett a három rendőrautó. Az autók megálltak, kivágódtak az ajtók, ávósok özönlötték el az udvart, egy részük a régi pajta felé rohant, mások pedig betörtek a házba.
Az államvédelmisek vezetője a traktorhoz sietett, felkiáltott valamit Radomnak, aki segélytkérően rázta a kezét. A motorzúgás még hangosabb lett, amikor megrántotta a sebváltót. A gép elindult hátra, a kopó integetett, a traktor mögé mutogatott, mert az egyre gyorsabban farolt az egyik kocsi felé. Radom megrángatott még néhány emeltyűt, a traktor csonttörő zajjal megállt, alig néhány centire a rendőrkocsitól, aztán rögtön előre indult. Az ávós káromkodott, és elugrott az útból.
– Kaputt. Irányíthatatlan. Nem tudom megállítani! – üvöltötte Radom.
A kopó hátrament, azt vizsgálta, hogyan tudna feljutni a traktorra. A kipufogóból hatalmas füstfelhőt kapott az arcába. Hátrált, köhögött, krákogott, könnyezett a szeme, a zsebkendőjét kereste; a traktor most körbe-körbe járt. A gágogást teljesen elnyomta az iszonyatos motorzaj.
Falkenék már majdnem az ösvény végénél jártak. Jobbra fordultak az elhagyatott országúton, ami visszavezette őket a főútra. Felgyorsított, csak a kanyarokban engedett egy csöppet a sebességből.
– Látod – mondta Newmannek –, ezért mondtam, hogy Radom az egyik legmegbízhatóbb szövetségesünk. Abban a zajban az ávósok nem hallhatták meg a Volga motorját. És még valamit mondok: Radom és a felesége pokollá teszik a zsaruk életét. Örülni fognak, ha végre kimenekülhetnek az udvarból.
– Mitől? Úgy értem, ha a rettenetes zajt nem vesszük figyelembe?
– Az államvédelmisek bizonyára szomjasak, mert meleg nap ez a mai. Semmi innivalót nem találnak, erről Hildegard majd gondoskodik.
– Megintcsak azt kérdezem, hogyan?
– Miután rendbehozta a három ágyat, elzárta a főcsapot. Azt nem könnyű megtalálni. Azt mondják majd, nincs víz. Nincsen tej sem, a teheneket még nem fejték meg. Amijük volt, azt megitták reggelire. Nincsen tüzes víz sem. Titkos szekrénybe zárták. Semmi sincs!
– De nekünk azért jutott valami – szólalt meg hátul Gerda. Az isten áldja meg a drága szentemet.
– Mi van? – szólt hátra a válla fölött Newman.
– Egy kosár, letakarva. Kenyér, konzerv és gyümölcs, egy termosz kávé. Ezt akkor készíthette és hozhatta a kocsihoz, amíg mi aludtunk. Egy egész napot megúszhatunk anélkül, hogy egyszer is ki kéne tenni a lábunkat. Még egy hatalmas üveg ásványvíz is van, meg papírpoharak.
– Fantasztikus emberek – jegyezte meg Newman. – De aggódom értük. Ha felbőszítik az ávósokat, tönkreteszik az egész tanyát.
– Akkor életük legnagyobb meglepetésében lesz részük! állította Falken. – Radom biztosan nem fogja nekik megmondani, de magas szintű pártfogói vannak. A farmjának már régen be kellett volna olvadnia a téeszbe, de a támogatói segítettek neki.
– Kik azok a jótét lelkek?
– Egyetlen emberről van szó: Markus Wolfnak hívják! Falken hangja elcsuklott a visszafojtott röhögéstől. – Wolfnak is megvan a maga gyengéje. Szereti a hasát, imádja a paraszti kosztot: friss tojás, vaj, szárnyas. Radom pedig mindezzel ellátja. Ha azok a kopók egyetlen rossz lépest tesznek, életük végéig kényszermunkára számíthatnak.
– Hé! – kiáltotta Newman. – Itt az út, állj meg!
– Miért? – kérdezte Falken.
– Mert én vagyok a határőrség tagja, nem te. Én vezetek. De mielőtt továbbmennénk, szeretnem tudni, mi vár rám. Kicsoda az a tanú?
– Most már elég közel vagyunk, megtudhatod. Abban a kórházban volt ápolónő, ahol húsz valahány évvel ezelőtt kezelték Berlin doktor különleges trópusi betegségét, miután visszatért Kenyából.
– Folytasd.
– Karen Piper, így hívják az asszonyt, azon az osztályon dolgozott, ahol Berlin feküdt. Valami olyasmi volt, amit ti Angliában főnővérnek neveztek. Amit elmond majd, azon nagyon meglepődsz. Na, most ha még ragaszkodsz hozzá, helyet cserélhetünk.
Ráfordultak a gyorsforgalmi útra. Falken ekkor mondta:
– Az az érzésem, Lipcsében szerencsések leszünk.
– Akkor miért súgja nekem azt a női ösztönöm, hogy valami rettenetes veszély felé tartunk? – kérdezte Gerda.

 

 

Arra semmi esélyük nem volt, hogy a Hawkswood farmot ugyanúgy észrevétlen közelíthessék meg, mint ahogy megtették Masterson házánál. A Wash mocsaras síksága itt minden irányba belátható volt.
– Hol a tenger? – kérdezte Diana, amikor Tweed a kertkapunál megállította a kocsit.
– Arra, a gát mögött.
Reggel tíz óra volt, a part csillogott a fényben. A nap már magasan járt a felhőtlen kék égen. Meleg nap ígérkezett, de a levegő friss volt, érezni lehetett a láthatatlan Wash felől érkező sós illatot. Távolban egy füstcsík, majd megjelent egy kis teherszállító hajó sziluettje a fényben, olyan volt, mintha a gát tetején úszna.
– A King's Lynn felé tart – magyarázta Tweed. Kinyitotta a kertkaput, és belépett, éppen abban a pillanatban, amikor Hugh Grey befordult a ház mögül, sarkában egy Labrador, a kutya nyelve kilógott, lihegett a melegben.
Hugh makulátlan kockás sportzakóban, halványkék nadrágban, csíkos ingben és a nadrággal megegyező színű nyakkendőben hihetetlenül frissnek és életerősnek látszott.
– Üdv a világvégen! – kiáltotta Tweednek, Dianát pedig érdeklődéssel szemlélte.
Tweed röviden bemutatta útitársát és a házigazdát egymásnak; a hollóhajú Paula kinyitotta a bejárati ajtót és nagyon mereven állt. Grey karon fogta Dianát, mintha attól félne, hogy esetleg elbotlik. Tweed látta, hogy Paula szája összeszorul. Kezet rázott az asszonnyal, akinek kifejezéstelen maradt az arca.
Bevezette őket a házba. Istenem, gondolta Tweed, már megint féltékeny. Utálja Dianát, Grey viszont nem rejtette véka alá, hogy éppen ellenkező érzelmekkel viseltetik bájos látogatójával szemben.
– Éppen sétálni akartam vinni Charlest – jelentette be. Rózsaszín arcával olyan volt, mint egy kerub. – Nincs kedve egy kis friss levegőt szívni, Diana? Aztán ha visszajöttünk, kávézhatnánk...
– Jaj, nagyszerű ötlet – mosolygott melegen Diana, és szorosra fogta hóna alatt a táskáját.
– Remélem, néhány óra múlva visszatértek – jegyezte meg kifejezéstelen arccal Paula.
– Jaj kedvesem, nem maradunk olyan soká, csak egy rövid sétára visszük Charlest.
Persze, csak a kutya miatt, gondolta Tweed, amikor elhelyezkedett abban a karosszékben, amiben utolsó látogatásakor is ült. Akárhány kutyája is volt Greynek, mindegyiket Charlesnak nevezte.
– Majd akkor hiszem, ha látom, válaszolta Paula. Kávét töltött a barna, mázatlan cserépkannából. A bejárati ajtó döngve becsukódott. Már a vendéggel törődött.
– Friss a kávé, Mr. Tweed! Véletlenül éppen akkor érkeztek, amikor elkészült.
– Remek illata van.
– És ki ez a végzet asszonya, akit most magával hozott?
A csésze megbillent a tányéron, amikor Tweednek nyújtotta a kávét. Majdnem kiöntötte, szerencsére Tweed meg időben átvette. A nő reszketett. Hogy a félelemtől vagy a dühtől, azt Tweed nem tudta megállapítani. Lehet, éppen egy családi perpatvart sikerült megzavarniuk? Nem valószínű. Grey remekül tudja leplezni az érzéseit, de az asszony is teljesen nyugodtnak tűnt, amikor megjelent az ajtóban. Ha veszekedtek volna, azt Tweed bizonyára észreveszi.
Kicsit zavarban volt, belekortyolt a kávéjába, és a válaszon törte a fejét.
Nem látszott okos ötletnek azzal előállni, hogy Diana talán belép hozzájuk dolgozni, mert hogy Paula azonnal ellenszenvesnek találta az idegen nőt.
– Egyik barátom húga – mondta. – Szabadságon van, és még soha nem látta a világnak ezt a részét. A falon lévő képekre pillantott: – Látom kedveli a sportképeket.
– Utálom ezeket a rondaságokat. Olyan tőle a szoba, mint egy kocsma. Hugh szerint ez illik a házhoz, olyan légkört sugároz, mint amire a vendégek számítanak.
Úgy beszélt, minha Hugh színpadi díszletekkel rendezte volna be a házat.
Tweednek eszébe jutott, Hugh az első feleségével is itt lakott. Talán Paula változtatni szeretett volna, és a férj nem örült ennek az ötletnek.
– Valaki, már nem emlékszem kicsoda, beszélt arról a buliról, tudja, két évvel ezelőtt. A dátum, július 14., nem megy ki a fejemből.
Az asszony arca megfagyott, mozdulatlan pillantással nézte Tweedet.
– Jó az emlékezőtehetsége Tweed, gondolom erre szüksége is van a munkájához. Hugh születésnapja volt. Itt volt néhány munkatársa: Harry Masterson, Guy Dalby és a professzor, Erich Lindemann. Nagy nap volt, hatalmas veszekedéssel végződött, mert túlságosan sokat ittak. Aztán mindannyian hazamentek kocsival. Szerencséjük volt, hogy nem találkoztak rendőrökkel. Kivéve persze Lindemannt.
– Miért Lindemann?
– Nem tudta? Nem iszik, csak gyümölcslevet és kávét. Élvezhetetlen: nem iszik, nem dohányzik, nem érdeklik a nők.
– Valami veszekedést említett – próbálkozott finoman Tweed.
– Ja, igen. Harry Masterson megivott egy fél üveg whiskyt, aztán rátért a borra meg a likőrre. Guy Dalby is csendesen szopogatta a bort. Őszintén szólva Hugh is piás volt már. Nagyon későn mentek el, de nem tudtunk elszállásolni ennyi embert. Én mondtam ugyan, hogy elfekhetnek itt lent a nappaliban, de nem kértek belőle. Hugh a vacsora végefelé – tudja milyen nagyratörő –, arról kezdte őket faggatni, mit remélnek az élettől. Harry nagyon agresszív lett. Guy vitatkozott, én meg ágyba bújtam, és rájuk hagytam mindent.
– Végül mikor mentek el?
– Hajnali egy és kettő között, külön-külön. Nagyon érdekli magát ez a két év előtti buli?
– A veszekedés keltette fel az érdeklődésemet. Az asszony felugrott:
– Jézusom, a torta! Rettenetes háziasszony vagyok. Nem, ragaszkodom hozzá, hogy megkóstolja. Tudja, új recept, most próbáltam ki...
Eltűnt a konyhába vezető ajtó mögött. Tweed a kezében szorongatta a csészéjét és várt. Mi is volt a lány neve? Annak, akiről a King's Lynn-i felügyelő, Cresswell azt mondta, hogy kegyetlenül lemészárolták? Pont július 14-én, kora hajnalban. Ja, Carole Langley, ez az!
Csak akkor pillantott fel, amikor Paula megjelent, a kezében egy tálca sütemény, kínálóan nyújtotta Tweed felé. A férfi az udvariasság kedvéért kivett egyet, Paula pedig újra leült.
– Látja, nem is torta, hanem sütemény. Nem vagyok igazán formában ma. Majdnem megégettem magamat, amikor ezeket készítettem.
– Nagyon finom, ízlik. A társnőmet mintha a végzet asszonyának titulálta volna...
– Ami nagyon nem volt szép. Tudja, az a helyzet, tegnap elmentem Londonba, hogy találkozzam Hugh-val. Knightsbridge-ben voltunk, ettünk valamit, és láttam egy nőt, aki éppen olyan volt, mint a maga ismerőse. Hugh azt mondta, szerinte az Diana Chadwick. Amikor kérdeztem, az meg ki, azt mondta, együtt dolgoznak Frankfurtban.
Te pedig nem hitted el neki, gondolta Tweed. Azért fogadtad fel Portmant, hogy nyomozzon a férjed után. Most már megértette Paula kelletlenségét. Az asszony kínálta a süteményt, ő pedig kivett egyet.
– Igazán remekül sikerült. A születésnapi buliról beszélgettünk. Fogadok, nem sokat aludt azon az éjszakán.
– Persze, csak ide-oda forgolódtam, hallgattam, hogy gyilkolják egymást. Csak Lindemann volt a kivétel, ő egyetlen szót sem szólt.
– Hogy ért véget az este? Azt mondta külön-külön mentek el.
– Harry Masterson egy óra körül mehetett el, amennyire emlékszem. Nem sokkal utána követte Lindemann. Felkeltem, kimentem a fürdőszobába, és az ablakon át láttam elmenni. Egyszerűen nem tudtam aludni. Dalby pontosan fél kettőkor ment el, épp akkor néztem meg az órámat. Aztán ágyba bújtam, és aludtam, aludtam...
Az ajtó felé fordult, s figyelmeztetően intett a kezével:
– Ssh. Visszajöttek.
Tweed teljesen megdöbbent, az asszonynak meg az övénél is jobb a hallása. Biztos ismerős a kapu nyikorgása. Az ajtó kinyílt, Diana lepett be, és Tweed azonnal látta, valami nincsen rendben. Egyébként sápadt arca most lángolt a méregtől. Grey vidám volt, nyugodt és magabiztos, mint mindig. Tweed felállt.
– Hugh, kibírsz még egy kis friss levegőt. Még nem mozogtam azóta, hogy felkeltem.
– Légy a vendegem – vigyorgott. – Itt az ideje, hogy eszedbe jusson.
Charles elterült a szőnyegen, nyitott szájjal lihegett. Otthagyták, Grey előre ment, kinyitotta a kaput és balra fordult.
– Van kedved lemenni a gáthoz? Legalább egy pillantást vess Washra.
– Remek. Hugh, van valami, amiről szerettem volna beszélni veled.
– Ennyit én is kitaláltam. Sosem feledkezel meg a munkádról, ugye? Meg kéne tanulnod lazítani, és néha egy csöppet szórakozni. – Oldalról Tweedre pillantott, és folytatta. – Lehet, hogy végre mégis szórakozol Dianával? Jó kis husi! Éppen ilyet írt fel az orvos, mi?
– Rám állítottál valakit, amíg Németországban voltam?
– Ami azt illetti, volt valaki a nyomodban. A két legjobb emberem. Úgy gondoltam, szükséged lehet a védelemre, nem tudtam, hogy Newman elkísért. Lübeckbe és Travemündébe is utánad mentek. Tulajdonképpen – tette hozzá védekezően – ez az én területem. Felelősnek éreztem magam érted. És nagyon közel voltál Berlin doktorhoz, miatta a BND emberei is nyugtalankodnak.
– Miért?
Tovább sétáltak a környező földek fölé emelkedő sima aszfaltúton.
Grey a válaszon gondolkodott. Egy kis ösvényhez értek, balra fordultak, a távoli gát felé.
– Azért tartják megfigyelés alatt, mert Lipcséből érkezett. Semmi határozott vád vagy gyanú nincs ellene. Az év felében nyomát vesztik, egyszerűen felszívódik. Az embereim ott voltak a kompon, amikor átmentél Priwall szigetre, arra a partira. Csak a kapuig jutottak, mert nem volt meghívójuk.
– Szorgos kis méhecske vagy...
– Mondom, az én szektoromban voltál. A helyemben Howard is ugyanezt tette volna.
– Tudom.
Tweed többet nem szólalt meg, gyalogoltak a szikrázó nap alatt. Elértek az ösvény végéhez, jobbra tőlük egy kis házikó volt, kisebb, mint Greyé. Az életnek semmi nyoma. Grey mutatta az utat. Felmentek egy kis emelkedőn, aztán le a másik oldalon. Az ösvény keskeny, hepehupás csapássá szűkült, oldalt felverte a gaz és a fű.
A gát közelinek látszott. Libasorban mentek, elöl Grey. Az ösvény nagyon keskeny volt, mindkét oldalán árok szegélyezte. Grey hirtelen futni kezdett, átugrotta az árkot, s máris ott állt a gáton. Tweed nyugodt tempóban ment utána.
– A legtöbb ember ezt soha nem látja – mondta boldogan Grey. Két karját kitárta, ahogy átölelte a látványt.
– Varázslatosan békés, maga a világ vége...
Alattuk dombnak fel, dombnak le tekergett egy kis ösvény, messzire benyúlt a mocsaras tájba, elhaladt a tengerbe futó folyóágak mellett, újra meg újra felbukkant a lápvidéken. Ősrégi kikötői móló, új talapzattal. Mögötte a Wash hatalmas tömege, a kék tenger, ami csak hullámzott, hullámzott, amíg el nem érte a kontinenst.
Nyugodt volt a víz, egyetlen kis hullám sem fodrozódott rajta. A szél is elállt, hajó sem volt a láthatáron. A víz olyan sima volt, mintha olajjal öntötték volna le. Az embernek az az érzése támadt, nyugodtan átsétálhat rajta. Grey mélyet lélegzett, és újra kitárta a karját.
– Ezen a bolygón itt a legfrissebb a levegő.
– Hugh – szólalt meg Tweed csendesen.
– Tessék.
– Ha visszamegyek Hamburgba, semmilyen körülmények között nem ereszthetsz senkit sem a nyomomba. Ne kövessenek az ügynökeid!
Grey leengedte a karját, megmerevedett a felháborodástól, aztán színpadias mozdulattal, belenyugvóan felemelte a kezét.
– Ha úgy akarod!
– Úgy! Most pedig azt hiszem, legjobb lenne ha visszamennénk. Grey lerohant a gát partján, Tweed még hátrapillantott, mielőtt követte. A folyóágak között puha, finom, homokos iszap látszott. A homoktengerben itt-ott zöld füvű szigetecskék bukkantak elő.
Egész úton a Hawkswood farmig a két férfi egyetlen szót sem szólt egymáshoz. Ha valami áruló jelet keresnénk, az csak annyi volt, hogy Grey rózsaszín arca meg a szokásosnál is rózsaszínebb volt. Égett Tweed szemrehányásától.
Diana és Paula olyan udvariasan csevegtek egymással, ahogy csak két olyan asszony képes, akik ki nem állhatják egymást. Tweed egy kattanást hallott, amikor beléptek a házba. Grey bement a fürdőszobába, azt mondta egy pillanat, és máris csatlakozik a társasághoz.
– Szóval napjaink Angliáját nem igazán kedveli – mondta éppen Paula. – Megkérdezhetem, miért nem?
– Olvastam egyszer egy Jimmy Goldsmith cikket. Azt hiszem, ő írta. Mindegy. Abban benne volt minden. Az a baj Angliával, hogy összeomlóban a kasztrendszer. Senki nem tudja már, hogy hova tartozik.
– Kenyában persze nem így volt, ugye? – mondta tündérien Paula. – Édes, kellemes kis kasztrendszer. A bennszülöttek tudták, hol a helyük.
– Tudták, 1963 előtt. Aztán jött a függetlenség, és minden fenekestül felfordult...
– Jaj, de rettenetes! – jegyezte meg Paula, és kortyolt a kávéjából.
– Valóban, rettenetes. – Diana legédesebb mosolyát ragyogtatta Paulára. – Mindenütt vérengzések: Mugabe Rhodesiában, Idi Amin Ugandában. – Diana felnézett. – Jó volt az egészségügyi séta. Tweedy?
– Az volt. – Tweed egy bűbájos mosollyal próbálta megtörni a feszültséget.
Belevettette magát a karosszékbe, s játékos rémülettel emelte fel a kezét, mintegy bevonva Paulát is a társalgásba. – Fura az illata. Ugye nem haragszik, de lassan el kell mennünk.
– Erről szó sem lehet – jött elő Hugh a fürdőszobából, telve jókedéllyel és vidámsággal. – Itt maradtok ebédre. Paula összecsap valami kaját. Ugye megteszed, drágám?
– Imádom, ahogy a férfiak összecsapnak egy kis ennivalót mondta Diana némi éllel. – Csak csettintünk egyet az ujjunkkal. Hej, és mintegy varázsütésre már itt is van az étel.
– Szívesen látlak benneteket – mondta Paula nem nagy lelkesedéssel. – Ma van a bevásárlónapom, és még nem vettem semmit, úgyhogy Hugh el vihet bennünket a Duke's Headba.
Tweed felállt, a fejét rázta. – Nagyon kedves, de találkozónk van Londonban. Köszönjük, mindkettőtöknek. A sütemény remek volt.
– Akkor kikísérlek – javasolta Grey. – Majd a következő alkalommal ünnepelünk.
Tweed észrevette, kifelé menet Hugh már nem karolt Dianába, nagyon vigyázott, hogy meg se érintse.
Kényelmesen elhelyezkedtek a kocsiban, Hugh és Paula a kapuban álltak, egymástól távol. Tweed elindult, de a visszapillantótükörben látta, Grey a feje felett összefonja a kezét, a boxolók üdvözlik így a közönséget. Önbizalom a végtelenségig!
– Jártál tegnap délután a Knightsbridge környékén? – kérdezte Tweed, miközben távolodtak a Washtól.
– Igen, mondtam hogy benézek a Harrodshoz!
– Mikor lehetett?
– Négy óra körül. Miért?
– Hugh és Paula láttak téged. Azaz, Hugh látott meg, és megmutatott Paulának.
– De honnan a pokolból tudhatta, hogy ki vagyok?
– Fényképről. Légy jó kislány, és ne kérdezősködj.
Diana fintorgott, és megkérdezte, bekapcsolhatja-e a rádiót, és amikor Tweed beleegyezően bólintott, kattintott egyet a készüléken. Tőle szokatlan hallgatásba burkolózott, gondolta Tweed. Nem volt nehéz kitalálni, mi történhetett. Az a két ember, akik Grey utasítására követték Tweedet, fényképeket készítettek, ezek között volt néhány Dianáról is. Ez teljesen hétköznapi dolog, ha valaki, jelen esetben maga Tweed, megfigyelés alatt van.
Azzal is tisztában volt, mi szüksége lehetett Greynek erre az akcióra. Méghogy védeni akarta! Marhaság. Grey ambiciózus ember, és a lehető legjobban be akarta magát biztosítani. Monicának igaza van, Hugh Grey az ő posztjára pályázik. De legalább ügyes, ráadásul elismerte a tettét. Tweed most vette észre, hogy Diana az elmúlt percekben meg sem szólalt. Megállította a kocsit.
– Nézzünk még egyszer körül, mielőtt visszamegyünk a civilizációba.
Letekerte az ablakot, a friss, sós szagú tengeri levegő beáramlott a kocsiba.
Körbepillantott a végtelenbe nyúló síkságon, amit csak itt-ott tarkított egy-egy ház, és azok is mérföldekre egymástól. Leállította a motort, csak a fű zizegését lehetett hallani.
– Nagyon csendes vagy! – jegyezte meg.
Az asszony megérezte, Tweed magába akarja inni a hely hangulatát, ezért amint elhallgatott a motor, kikapcsolta a rádiót.
– Hugh Grey ajánlatot tett nekem, amikor sétáltunk. Elvitt a gát felé, egy kis völgyecskébe. Én meg elküldtem a fenébe! Nem nagyon tetszett neki.
– Ezért volt olyan piros az arca, amikor visszatértetek?
– Nem akartam, hogy látszódjon, a felesége miatt. Nem nagyon kedveljük egymást. Most már tudom, miért! A férje kajtatja a nőket, ő meg tudja ezt. Olyanok voltunk, mint két macska, csak keringtünk egymás körül, amíg ti kint voltatok Grey-jel.
– Sajnálom. Azt reméltem, élvezni fogod az utazást.
– Ne izgasd magad – Diana a férfi karjára tette a kezét. Azért élveztem a színjátékot.
– Mit gondolsz Greyről, eltekintve ettől a kellemetlen incidenstől?
– El van telve magától. Lehet, hogy csak a rosszindulat beszél belőlem? Azt hiszem, nagyon jó munkaerő. Jól tud egyedül dolgozni, és felelősségteljes ember. Talán egy kicsit túl impulzív, túl sok dologba kezd bele egyszerre. Ambiciózus. Talán néhány év múlva lecsendesedik. Visszafelé nem győzött bocsánatot kérni, azt hiszem félt, hogy mindent kitálalok a feleségének. Mikor eszünk?
– Amint lehet, valahol útközben. – Beindította a motort és elindult. – Kapcsold be a rádiót, légy szíves.
Elcsavarta a gombot. Most is jazzt játszottak. Diana a fejpárnának dőlt, félig lehunyta a szemét és halkan dúdolta a dallamot.
Tweed az országút végére érkezett, ráfordult a King's Lynnhez vezető A17-esre.
Még telefonálnia kellett.
– Mi ez a zene?
– Féltékenység. Ez a címe. Amennyire tudom, a húszas években volt sláger. Paulának való – tette hozzá gonoszkodva. Valamikor Kenyában rengeteget hallgattuk a partikon. Ne is törődj velem, nyakig süppedtem a nosztalgiába. Nagyon elgondolkodtál valamin!
– Paula mondott valami nagyon fontosat! Véletlenül elejtett megjegyzés volt, és a fene egye meg, nem jut az eszembe. Nem haragszol, ha arra kérlek, hogy King's Lynnben a kocsiban várj meg?
– Persze, nincs semmi baj. Éttermet keresel?
– Nem. A rendőrségre megyek. Sürgősen fel kell hívnom a központot.
– Éjjel-nappal nyitva tartunk – jegyezte meg száraz mosollyal Cresswell felügyelő, amikor Tweed leült vele szemben. Mikor utoljára itt járt, éppen szolgálatban voltam. Mit tehetek önért?
Tweednek úgy tűnt, mintha utolsó látogatása óta az alacsony, sötéthajú felügyelő el sem moccant volna a helyéről. Csak az volt a különbség, hogy most gyökérből készült pipa volt a fogai között, ami tökéletesen illett nyugodt egyéniségéhez.
– Előbbre jutott annak a lánynak, Carole Langleynek meggyilkolása ügyében?
– Jó emlékezete van, ami a neveket illeti. Nincsenek újabb fejlemények. Az aktán tovább növekszik a porréteg. És maga?
– Ugyanaz. Hál'istennek, nincsenek újabb gyilkosságok.
– Erről jut eszembe, amikor még friss volt az ügy, nem kereste meg az egyik barátomat? Hugh Grey a neve, Hawkswood farm. Valahol a Gedney End kerületben.
– Ismerem azt a helyet – Cresswell hangosan megszívta a pipáját. – Hát, ami azt illeti, jártam nála. Valami lánnyal élt együtt, azóta összeházasodtak. De maga ezt pontosan tudja.
– Persze. Mit mondtak magának?
– Semmit. Korán lefeküdtek. – Cresswell kuncogott, de nem gondolt közben semmi rossszra. – Azokban a napokban még hajlamosak voltak erre. Egyetlen hangot sem hallottak, semmilyen autó nem ment el a házuk előtt a hajnali órákban. Persze, ha éppen aludtak...
– Szóval semmi segítség...
– Sem tőlük, sem máshonnan. – Cresswell a pipája felett figyelte Tweedet. – Kicsit messzire megy, ha össze akarja kapcsolni a kelet-angliai gyilkosságot a kontinensen történt mészárlásokkal!
– Nagyon is messzire megyek – értett egyet Tweed, és felállt. – Jobb, ha indulok. Gondoltam, ha már erre járok, beugrok egy pillanatra.
– Nagyon kedves. Esetleg lesz még alkalmunk találkozni.
– Minden lehetséges. Köszönöm, és viszontlátásra. Tweed megkönnyebbülten lépett ki a rendőrség épületéből,és beült a volán mögé. Lehetett Grey akármilyen piás, azért nagyon diszkrét volt. Nyilvánvalóan egyetlen szót sem ejtett a születésnapi buliról, és vendégei személyazonosságáról. Sőt Paulát is rávette, hogy hallgasson!
Ez nagyon fontos. Ha a nyomozás a titkosszolgálat központjába vezetne, az nem csak zűrzavart okozhatna, hanem kimondottan veszélyes lenne.
– Érdeklődtem egy errejárótól – fogadta Diana –, van-e a környéken jó étterem. A Duke's Head-et javasolta.
– A felügyelő szerint pocsékul főznek – hazudta Tweed. Mindig számítani kell arra, hogy a személyzet valamelyik tagja emlékszik rá, mikor utoljára itt járt Paulánál.
– Visszafelé, Woburn Abbeynél van egy jó kis hely – mondta, amikor beindította a kocsit. – Ha meg tudom szervezni, meg ma este meglátogatjuk Guy Dalbyt.
A városon kívül vezető autópálya-gyűrűn ment, ez megháromszorozta a megteendő távolságot, de megkímélte a várost az átmenő forgalomtól. Megrázkódott:
– Nagyon jó lenne, ha az eszembe jutna, mit is mondott Paula. Valami furát, az bizonyos...

 

 

Tweed Newman lakásában hagyta Dianát néhány órára, és elment a Park Crescentbe. Belepett az irodába, becsukta az ajtót és mozdulatlanul várt. Monica íróasztala mögött ült, egy akta föle hajolt. Tweed kedvenc karosszékében Howard terpeszkedett, az egyik lábát az íróasztalra tette.
– Már vártalak – mondta. Tweed szerint ez volt az év legfeleslegesebb megjegyzése.
Howard most is, mint mindig, makulátlanul nézett ki. Vadonatúj kék halszálkás öltönyben volt, félreismerhetetlenül Chester Barrie modell, a Harrodstól. Vakító fehér ingén virított a kék csokornyakkendő. Aranyláncos mandzsettagombok, olyanok, mint egy-egy karcsú hordó. Lábán a fekete cipő úgy ragyogott, mintha üvegből lett volna.
– Valami baj van? – érdeklődött Tweed és leült asztala mögé.
– Semmi különös. Csak annyi, hogy a négy európai szektorfőnök közül az egyik áruló, valószínűleg már évek óta Moszkva fizeti. Az egyik olyan ember, akit te léptettél elő, eredetileg pedig én hoztam be a titkosszolgálatba.
Tweed arcáról nem lehetett leolvasni, mennyire meglepődött azon, hogy Howard vállalta a felelősséget. Monica hitetlenkedve kapta fel a fejét, aztán visszasüllyedt az aktájába.
– Vissza akarsz menni Németországba? – kérdezte Howard.
– Valószínűleg. Attól függ, hogyan alakulnak a dolgok.
– Egy szívességet szeretnek kérni, Tweed, ígérj meg valamit!
– Mit?
– Hogy amikor visszamész, magaddal viszel két testőrt. Howard megigazította a tengerészkék díszzsebkendőt a mellényzsebében, a lábát letette a padlóra és előrehajolt. – Harry Butlerre és Peter Nieldre gondoltam. Mindketten beszélnek németül. Mindkettő remek ember! – Nagy rózsaszín kezével elsöprő gesztust tett.
– Nem érdekel, hogyan oldod meg, de vidd őket magaddal. Szívességet tennél nekem. – Nyakig ülünk a szarban, ugyebár! – Monicára nézett. – Elnézést a szó használatért.
– Azt hiszem, ezzel pontosan leírtad a helyzetet – értett egyet Tweed, közben gondolatban vadul kereste a csapdát, de nem találta.
– A helyzet a következő: javíts ki, ha tévednék. Fergusson Hamburgba ment, én éppen jól megérdemelt pihenőmet töltöttem Franeiaországban. – Helytelenítően mosolygott. – Csak öt ember tudta, hogy Fergusson elutazik: Grey, Masterson, Lindemann, Dalby – és te. Fergusson alighogy megérkezik, meghal. Ő volt az egyik legtapasztaltabb és legóvatosabb emberünk, megölni csak úgy lehetséges, ha tudták, hogy odamegy. Ez újra a négyek bandájához vezet bennünket, vagy legalábbis közülük az egyikhez. Nincs igazam?
– De.
– Természetesen valaki el is olvashatta a megelőző értekezletről készült jegyzőkönyvet...
– Hatta volna, ha lett volna, de erről szándékosan nem készült feljegyzés.
– Teljesen szabálytalan – mosolyodott el halványan Howard. – De ez a tény önmagában bizonyítja, hogy a négy közül valamelyik bűnös. És, ha nem zavar, hogy erről beszélünk Howard rettenetesen megviseltnek látszott, megállt egy pillanatra, és nyilvánvalóan Tweed ellenvetésére várt. Magasra húzta vastag szemöldökét, amikor látta, Tweed nem szólal meg, és folytatta. – Úgy tudom, meglátogattad Mastersont, Lindemannt és Greyt. Hazai pályán, hogy úgy mondjam. Sikerrel jártál?
– Még túl korai erről beszélni.
Tweed észrevette, hogy Howard csalódottan nézi, ezért megmagyarázta:
– Ha alig 24 óra alatt látogatsz meg három embert – ahogy megállapítottad, az otthonaikban – rengeteg benyomás ér. Csak később, amikor elgondolkodhatsz azon, amit észleltél, amikor a tiszta búzát elválasztod az ocsútól, csak akkor jöhetsz rá, hogy valami fontosat láttál vagy hallottál. Időre van ehhez szükségem! – fejezte be határozottan.
– Ez csak természetes – Howard felállt, lesöpört néhány porszemet a ruhaujjárói, megigazította a nyakkendőjét. Mielőtt kinyitotta az ajtót, egy pillanatra még megállt.
– Butler meg Nield melletted lesznek?
– Rendben van!

 

 

Monica megvárta, amíg kettesben maradtak, akkor olyan erővel csapta le a ceruzáját, hogy annak kitört a hegye. Mereven, szinte dermedten ült.
– Amióta csak itt vagyok, még nem láttam ilyennek!
– Aggódik.
– Persze, hogy aggódik. Tudja, a miniszterelnök asszony ki akarja hajítani az utcára. Maga nem volt hajlandó a helyére lépni a Procane ügy után. Amikor ez a mostani ügy tisztázódik, amikor maga megtalálja az árulót, őt úgy kirúgják, a lába sem éri a földet.
Monica abbahagyta, mert az ajtó kinyílt. Újra Howard lépett be, bocsánatkérően mondta:
– Ha megtalálod a kakukktojást, gondolom eltitkoljuk a nyilvánosság elől.
– Várjuk meg, hogy alakulnak a dolgok – válaszolta lehető legmegnyugtatóbb hangján Tweed.
– Jó, teljesen rád bízom a dolgot. Tudasd, ha segíthetek, valamiben.
– Látja! – tört ki Monica, amikor újra egyedül maradtak. Mit mondtam? Csak a saját pozíciója izgatja. Miért egyezett bele, hogy Butler és Nield magával menjenek?
– Mert feltehetőleg nagy szükségem lesz rájuk. Ez az ügy egyre komolyabb lesz. Lehet, hogy szegény Bob Newman is örökre eltűnt.
– Hát, ha a vasfüggöny mögött van...
– Holtbiztos, hogy ott van – mondta keserűen Tweed. – Most muszáj mennem, fel kell szednem Dianát. Itt az ideje, hogy megnézzük Dalby odúját ott a messzi külvárosban.
– Gondolja, okos dolog ezt a Diana Chadwickot mindenhova magával vinnie?
– Megbízom benne!
– Tegye azt, és hamarosan nagy zűrbe keveredik. Ismerem az asszonyokat.
– Ez már nekem is az eszembe jutott! – válaszolta Tweed és elment.
Newman hálószobájából Diana besétált a nappaliba. Tweed éppen az elegáns étkezőasztalon elszórt jegyzeteit nézegette.
– Látom, nem csak németül, de angolul is gyakorld a gyorsírást.
– Nagyon jól haladok. A rádióból hallgatom a szöveget, egyáltalán nem nehéz.
Gépelni bezzeg maga az unalom. Van egy táskagép, a kisebbik hálószobában találtam. Egy perc alatt harminc szót tudok legépelni, gyorsírással már a kilencvennél tartok.
– Remek, most viszont indulnunk kéne! Ha beszélgettünk Dalbyval, visszajövünk, és elmegyünk vacsorázni.
– Hogy nézek ki?
Alaposan szemügyre vette az asszonyt. Halványkék ruha volt rajta, karcsú derekán körbetekeredett, nyakát mandaringallér keretezete. Halványkék harisnya és cipő.
Kacsintott. Diana körbepördült, teljes pompájában megmutatta magát.
– Nem is evilági – jegyezte meg Tweed.
Diana nagyon közel lépett hozzá. A férfi orrát megcsapta parfümje illata.
– Elmehetnénk a múltkori helyre a Walton Streeten? Imádom a fácánt!
– Majd meglátjuk. Ha azonnal elindulunk, megússzuk a csúcsforgalmat.
– Rengetegen laknak erre – jegyezte meg Diana, és körbeintett.
– Hangyaboly. – válaszolta Tweed. – Nap mint nap itt gyülekeznek a Woking állomáson, innen van a legjobb közlekedés Londonba.
West Byfleettől háromsávos út vezetett kifelé a városból, mindenütt lejáratok, pihenők. Új házak serege nyújtózott a távolban, mind ugyanaz a típus. Egyenházak sokasága: nyitott előkert, a zöld pázsit a járdáig húzódik. Amerikai módi.
Továbbmentek.
– Íme, itt lakik Dalby – mutatott Tweed előre, amikor bekanyarodtak az egyik mellékutcába. Hatalmas terasz, iker oszlopokkal. – A King's Cross megálló – jegyezte meg Tweed, amikor megállt a járda mellett.
A rendezett pázsit kellős közepén Dalby éppen egy motoros fűnyírót tologatott. A pázsitot gondosan nyesett cserjék, rododendron bokrok és örökzöld ágyások díszítették. Úgy hívták fel magukra a szemlélő figyelmét, mint megannyi felkiáltójel. Dalby gyorsan leállította a fűnyírót.
– Üdv Cornerwaysben! – kiáltotta. Gyors, hívó mozdulattal intett a nyitott bejárati ajtó felé. – Menjetek csak be, a napppali a hall végében van, WC a földszinten. Én is mindjárt megyek, csak ezt a kis munkát be kell fejeznem.
Jólfésült volt, csak egy tincs lógott a homlokába. A kertészkedéshez szürke flanellnadrágot – élei gondosan vasalva – és csíkos inget viselt. Felbőgött a fűnyíró, ügyesen, gyorsan mozgatta a gépet.

 

 

A balzsamos esti levegőben frissen nyírt fű illata terjengett. Diana és Tweed a ház fele lépkedtek. Mintha Hampton Courtban lennénk, gondolta Tweed. A bejárati ajtó mindkét oldalán drága virágtartó állt, bennük leander virágzott, látszott, nemrégiben öntözték.
– El sem tudom képzelni, hogy tudja ilyen rendben tartani ezt a helyet, hiszen a felesége elhagyta – suttogta Diana a hallban.
A fapadlót fényesre suvickolták, a szőnyegek szigorúan a fallal párhuzamosan feküdtek. Tweed bement a tágas nappaliba, ami a ház egész szélességét elfoglalta. A Franciaablakon keresztül látni lehetett a Hampton Court folytatását; a ház igazán jelölt lehetne a Belter Homes and Gardens versenyén.
Diana az Adam-stílusú kandalló egyik oldalán álló kék, kárpitozott karosszékbe ült, és keresztbe tette a lábait. Tweed az ablakhoz sétált, Dalbyt figyelte, aki éppen kikapcsolta a fűnyírót. Szinte rohanvást jött be, úgy szedte a lábát mint egy maratoni futó.
Tweed bemutatta őket egymásnak, Dalby kezet rázott Dianával. Ellentétben Mastersonnal és Greyjel, a csinos lábakra egyetlen pillantást sem vesztegetett.
Italt kínált, vendégei a fehér borra szavaztak.
– Remek. Van egy üveg 83-as Chablis-m a hűtőben. Dohányzik – fordult Dianához. – Nyugodtan gyújtson rá. Egy perc és itt vagyok.
Amikor visszajött, ezüsttálcán három elegáns poharat hozott. Leült Tweeddel szemben, és nézte a vendégét. Tweednek az a fura érzése volt, minha már megélte volna ezt a helyzetet.
– Csirió – Dalby kortyolt egyet a borból. – Honnan érkezett hozzánk Miss Chadwick?
– Diana...
– Egy barátom húga – vágott közbe Tweed és elmesélte, amit már a Hawkswood farmon mondott. – Szabadságon van, külfüldön dolgozik. Hogyan boldogulsz itt egymagad, ha nem haragszol a kérdésért?
– Miért haragudnék? – Dianához fordult. – A feleségem Renée, visszament Franciaországba. Nem szerette Angliát, én meg nem szerettem, ahogy főz. Fokhagyma mindenben. Tönkretette a gyomromat. – Ráütögett a szóban forgó kényes testrészre. – Most sokkal boldogabbak vagyunk.
– Van valami... segítsége? – érdeklődött Diana.
– Bejárónőm van, egy kincs. Naponta jön, amikor itthon vagyok, főz is rám. Fokhagyma nélkül.
– Mégis azt hiszem, megrázó élmény lehetett, mármint a felesége – folytatta Diana együttérző hangon. – Nagyon sajnálom.
– Nem kell ide semmiféle sajnálat – Dalby magasra emelte poharát, és alaposan megnézte a fényben. – Mindenkinek vannak perpatvarai. Elvesztetted az egyik munkatársadat, újra kell szervezni az egészet és kész. Csirió.
Úgy beszélt, mintha pusztán arról lenne szó, hogy a közeli boltban nem lehet kapni a kedvenc reggeli kukoricapelyhedet: egyszerűen veszel egy másik fajtát.
– A hátsó kert fantasztikusan néz ki – folytatta Diana, aki az ablakon nézett ki.
– Jöjjön, nézzen körül – ajánlotta Dalby. – Ha egyetlen szál gazt is talál, kap tőlem egy üveg pezsgőt. Tudom, hogy Tweedet nem érdekli a kertészet. Ott egy halom Country Lifes. Vagy nézz körül a házban, ha van kedved hozzá. Elég nagy, négy háló, három nappali, a dolgozószobám, két fürdőszoba. Mindjárt visszajövünk.
Diana a férfi után ment a hallba, elmaradhatatlan kézitáskáját szorosan a hóna alá fogta. Tweed hallotta a beszélgetésüket.
– Ki a bejárónője?
– Doukhobor. Így becézem. Nagyon kövér. Olyan a karja, mint egy fatörzs. Mindig fejkendőt visel. Pont olyan, mint egy Doukhobor. Az egy orosz vallási szekta, a második világháború előtt kivándoroltak Kanadába, hogy elkerüljék a vallási megkülönböztetés kellemetlenségeit...
A hangok elhaltak. Tweed felállt, csendesen kisétált a hallba, bekukucskált az ebédlőbe.
Továbbsétált, Dalby dolgozószobája a folyosó végen, a bejárati ajtó mellett nyílt. Óvatosan belökte a félig csukott ajtót.
Kicsi, négyszögletes szoba, egyetlen keskeny ablaka a ház előtti teraszra nézett, nehéz függöny keretezte. Tweed az asztalon felhalmozott papírokra pillantott; az akták szigorú rendben álltak. Biztosítási papírok, ajánlatok, mindegyiken a fejléc, General Cumbria Assurance Co. Ltd. Remek álcázás. A könyvespolc felé fordult, amely beborította a szoba hátsó falát. Történelmi és útikönyvek, Svájc, Olaszország és Spanyolország. Dalby területe. De egy darab könyv sem volt Líbiáról vagy a Közel-Keletről; ezek voltak a Dalbyhoz tartozó titkos területek, sőt Skandináviáról vagy Kanadáról, de még az Államokról sem volt semmi. Tökéletes álca, állapította meg újra.
Kiment a dolgozóból. Félig behajtotta maga mögött az ajtót, mint ahogy érkezésekor találta. Belépett a hatalmas, téglalap alakú konyhába: modern konyhafelszerelés, sötétkék beépített konyhapult és szekrények. A sütő szemmagasságban. A mosogató melletti pulton fanyelű kések, egy tálon feldarabolt zöldbab, szépen leborítva egy hálós fedővel. Tweed körbenézett, hentesbárdot keresett. A falon mágneses késtartó, rajta mindenféle kések, de egyik sem az, amire Tweednek fájt a foga.
Az ablakon át, két nagyra nőtt örökzöld fa között meglátta Dianát, ahogy Dalbyval beszélget. A férfin most már szürke zakó is volt, tökéletesen illett nadrágjához. Tweed vissztért a nappaliba. Hasonlítsuk csak össze a másik hárommal. Dalby otthona ugyanolyan volt, mint a férfi a munkájában. Teljesen normális, jutott az eszébe amikor leült és belelapozott a Country Lifes magazinokba.
– Tölthetek?
Dalby lépett be a szobába, mögötte Diana. Az asszony ruhakivágásában egy gyönyörű rózsa díszelgett. Álmodozó pillantással ült le a karosszékbe.
– Köszönöm, én nem kérek, vezetek válaszolta Tweed. Találtál gazt? – kérdezte Dianától, miközben Dalby újra töltött az asszony poharába.
– Egy darabot sem, pedig nagyon figyeltem.
– Akkor nincs pezsgő – mondta szigorúan Dalby. – Tudtam, hogy nincs veszteni valóm.
Töltött saját poharába is, leült és a franciaablak felé intett. Itt is kimehettünk volna, de legalább egy óra, amíg megbirkózom a biztonsági berendezéssel.
– Visszajön a bejárónőd? Láttam, valami ételféle készül a konyhában.
– Én voltam a tettes. Ma van a szabadnapja, a fenébe is. Utálok főzni. – Gyorsan elmosolyodott. – Soha semmit ne csinálj magad, ha találsz valakit, aki helyetted elvégzi a munkát. Ez a siker titka. Megkérdezhetem, mikor mehetünk már vissza tiszteletreméltó központunkba, hogy valami értelmeset is csináljunk?
Ő volt a négy közül az egyetlen, aki ezt a kérdést így tette fel. A türelmetlenség jele. Ez megint csak jellemző Dalbyra.
– Hamarosan – válaszolta Tweed. – Majd jelentkezem.
– Kedvesek az itteni emberek? – érdeklődött Diana.
– Nem, ha rajtam múlik. Robotok. Fogalmam sincs, miért kellett a kis japcsiknak feltalálniuk a robotokat. Éh itt azokkal vagyok körülvéve.
– Robotok? Azt hiszem nem egészen értem, mire céloz kíváncsiskodott Diana.
– Látom, ahogy nap mint nap elhaladnak az ablakom előtt a jól tartott polgárok. Mind egyforma ruhában. Egyenruha, a brifkó mindig kéznél. Üzletembereknek nevezik magukat, valamelyik nagyvállalatnál dolgoznak, bent a városban. A többség olajban utazik. A partikon egyformán beszélnek, ugynazokat a kifejezéseket használják. Olyan, mint valami jelbeszéd, amit csak a beavatottak értenek meg. Robotok. Szerintem valami titkos gyár futószalagjáról kerültek le.
– Milyen elragadó leírás. Nagyon magányos lehet!
– Alig vagyok itt. A házisárkánynak van kulcsa, rendben tartja a házat, amíg én biztosítom a világot a nem létező veszélyek ellen.
– Nem létező?
– Guy cinikus – magyarázta Tweed. – De azt hiszem, itt az ideje, hogy visszamenjünk. Vár minket egy adag fácán.
– Akkor máris indulhatunk – ugrott fel Diana. – Ugye megbocsát – fordult Dalby felé, és félig lecsukott pillái mögül mosolyogva nézett a férfira. – De egyszerűen i-má-dom a fácánt!
– Akkor ne várakoztassa azt az úriembert. – Dalby felállt. Fürdőszoba?
– Igen, de ne mutassa az utat, látom merre van. A hall végén, a bejárati ajtó mellett...
A várakozó két férfi közé csend telepedett. Dalby a franciaablakhoz lépett, jobb keze a zsebében, a hüvelykje kilógott. Tweedet egy Hitlerről készített festményre emlékeztette. A homlokába hulló hajtincs csak erősítette ezt a benyomást.
– Örülni fogok, ha újra Bernben lehetek – mondta halkan Dalby.
Hirtelen megfordult, a fájdalomtól felnyögött és a jobb térdéhez kapott, meggörnyedt. Aztán felegyenesedett és megrázta a fejét.
– Reuma. Akkor kap el, amikor a legkevésbé számítasz rá. Itt van a hölgy.
Kikísérte őket, udvariasan kezet rázott Dianával, és kinyitotta a kocsiajtót. Elköszönt, miközben az asszony belépett a kocsiba és megnézte, nem lóg-e ki a szoknyája. Tweed biccentett, beült a kormány mögé, a garázshoz vezető úton hátrált, és kihajtott az útra.
Dalby mozdulatlanul állt, aztán sarkon fordult, bement a házba, becsukta maga mögött az ajtót. Tweed elhajtott.
London felé hajtottak, Diana csak ekkor szólalt meg.
– Nagyon csöndes volt, amikor eljöttünk.
– Dalby ilyen. Elköszön, eleget tesz az udvariasság követelményeinek, aztán már nincs mit mondania. Vigyáz a szavaival. Mit gondolsz róla?
– Nagyon kiegyensúlyozott, nagyon hétköznapi, normális. Mi a baj? Kocsijuk egy csöppet megcsúszott a kihalt, egyenes úton. Normális. Ő is éppen ilyennek látta Dalbyt. A ruhakivágásban viruló rózsára nézett.
– Semmi baj. Folytasd.
– Ja, a rózsa? – Szemlátomást szórakoztatta az eset. Semmit nem jelent. Nagy felhajtást csaptam a rózsái körül. A maga kimért módján megkérdezte, nem kellene-e egy szál. Igent mondtam. Bement a fészerbe, pont a kert végében van, és egy pár kerti kesztyűvel, meg egy metszőollóval jött vissza. Levágta a virágot, kesztyűs kezével letördelte a töviseket és átadta. Akkor visszament a fészerbe, és eltette az ollót meg a kesztyűt. Nem is lehetett volna ennél kimértebb.
– Hogy viszonyul a nőkhöz?
– Közömbös. Udvarias, gáláns, de valójában csak a munkája érdekli. Azt hiszem, ennél többet nem tudok róla mondani. Voltak pillanatok amikor az volt az érzésem, szerepet játszik, egy olyan emberét, aki vasakarattal ragaszkodik az általa elképzelt dolgokhoz. De egyébként normális, nagyon normális.
Megérkeztek a háromágú útkereszteződéshez. Tweed elcsavarta a kormánykereket, és a második kanyart választotta.
– Azt hiszem, jobb ha elkerüljük Weybridge-t, és egy másik úton megyünk haza, a Portsmouth Roadon. Remélem, jó tengerész vagy.
– Miért?
– Ezt a részt a Hét Hegynek nevezik. Csupa hajtűkanyar. Íme.
– Hazaugorhatnánk vacsora előtt? Szeretnék valami szexi ruhába öltözni.
– Alig várom...
Newmann hatalmas nappalijában Tweed azon vette észre magát, hogy dudorászik.
Diana a hálószobában öltözött. Mi az ördög lehet ez a dallam, kérdezte magától, amint felvette Diana táskáját a kanapéról. Gyakorlott kezekkel gyorsan átkutatta a táskát, vigyázott, ne keverjen el semmit. A szarvasbőr neszesszer alatt egy vastag köteg húszfontos volt. Gyorsan megszámolta: hatszázötven font. Azóta, hogy utoljára belekukkantott az asszony táskájába, valahonnan még négyszáz fontot szerzett. Becsukta a táskát, pont oda tette vissza, ahonnan elvette. Fél perccel később az asszony megjelent a nappaliban.
– Nem láttad valahol a táskámat? Itt van?
Áttetsző köntösben volt. Hóna alá csapta a táskát: – Adj öt percet, és ámulatba ejtelek.
Újra Tweed kedvenc éttermében vacsoráztak, ugyanabban a boxban mint legutóbb, négyszemélyes asztal a fal mellett, egymással szemben ültek. Diana körbenézett és belekortyolt az aperitifbe: Cinzanót ivott. Tweed a maga számára egy pohár fehérbort rendelt.
– Imádom ezt a helyet – lelkesedett Diana. – Nemcsak az étel, a légkör is remek. Fogalmam sincs, hogyan csinálják.
– A rózsaszín abrosz és szalvéta, bensőséges hangulat, figyelmes kiszolgálás.
– Állapította meg Tweed. – A Harrodsban egy vagyont költhettél el – mondta jóindulatúan.
– Egyelőre egy fillért sem. Spórolok. – Elmosolyodott. – Nagyon erős akaratom van.
– Hogy állsz anyagilag? Van még pénzed vagy csekked?
– Nem használom azokat a vackokat. – Kiitta a maradék Cinzanót. – Lehet hogy megvetsz érte, de én csak készpénzt hordok magamnál, ezért van mindig nálam a táskám. Nincs Londonban bankszámlám. Már évek óta nincs! Óóó! Itt a fácán!
Teljesen tönkreteszel Tweedy. Megvárta, amíg eléjük teszik a tányérokat, csak azután szólalt meg:
– Mikor megyünk vissza Németországba? Nem voltál valami egyértelmű, amikor Dalby kérdezte. Nagyon odavan a munkájáért, szemmel láthatóan alig várja, hogy visszaroboghasson Bernbe. Te visszajössz velem, ugye?
– Edd meg a fácánodat, mielőtt kihűl.
– Túl sokat beszélek, igaz? Csak azért, mert annyira jól érzem magam!
– Első válasz. Hamarosaan visszarepülünk Hamburgba. Megpróbálok veled menni, de nem tudom biztosra ígérni. Egyébként valóban, Dalby odavan a munkájáért. Látom, a rózsát nem hoztad magaddal.
– Bedugtam egy vázába a hálószobában.
Tweed rendelt egy üveg Montrachet-et. Az asszony a pohara peremén keresztül vizsgálgatva nézte a férfit. – Ha te adtad volna, most is viselném.
– Fejezd be a fácánt. Nagyon jó édességet készítenek itt...
Visszavitte a lakásba. Amikor az asszony egy utolsó pohárra még meghívta, visszautasította, mondván, jegyzeteket kell készítenie. Megígérte, másnap reggel felhívja, és bement a Park Crescentbe, a titkosszolgálati központba.
Monicát még a lakásból felhívta, mialatt Diana a hálószobában átöltözött. A lány az íróasztala mögött várta. Tweed felsóhajtott, és asztala mögé ült.
– Nem is tudom, miért dolgozik velem! Borzalmas időpontokban kell itt lennie.
Minden normális lány már évekkel ezelőtt faképnél hagyott volna.
– Mivel tölteném a napjaimat Pimlicóban? Beszélgessek Jonathannal, a macskával? Az a véleményem, ez nem eléggé szórakoztató. Elmondhatom, mire jutottam abban, amit kért?
– Csupa fül vagyok!
Éjszaka fél tizenkettőkor az épület már kihalt volt. Mindenki hazament, kivéve a biztonsági őröket a bejárati ajtó előtt. Elhúzták a függönyöket, nem hallatszott be a kinti forgalom zaja. Tweed szerette ezeket az éjszakai órákat, ilyenkor volt a legéberebb.
– Felhívtam Pullachban Peter Tollt. Védekező állásba húzódott. Semmi hír Newmanről. Peter még két napot kér...
– Csak ennyit kaphat – Tweed arca szigorú volt. – Akkor lecsapok rá, kapcsolatba lépek a főnökével. Bob valahol a vasfüggöny mögött van.
A térképre nézett. – Érzem a csontjaimban. Mire is emlékeztet? Valamire, amit Guy Dalby mondott. Mindegy, gyerünk tovább.
– Harry Butler még mindig bezárva tartja Pröhlt, Toll emberét a repülőtéren. Az ottani biztonsági ember már nagyon nyugtalan volt. Maradjon ott Pröhl?
– Semmiképpen ne engedjük szabadon, de szállítsák át Wisbeckbe.
– Így akar nyomást gyakorolni Tollra?
– Nem. Így akarom védelmezni Newmant! Majd jelentés érkezik Markus Wolfhoz, hogy valaki, aki megszólalásig hasonlít Newmanre és az ő nevén is utazik, elhagyta az NSZK-t. Ez talán megzavarja a vén rókát. Mi a következő?
– Újra felhívtam Kuhlmannt. Berlin doktor még mindig nem tért vissza priwalli otthonába. Keresik, de halvány fogalmuk sincs, merre lehet.
– Nem valami jó hír! Egyre inkább úgy látszik, igazam lesz. Ne kérdezzen semmit. Csak abban reménykedtem, hátha tévedek. Újabb szőke gyilkosságok?
– Nincsenek.
– Sajnos ez is csak az elképzelésemet erősíti. Ez csapás a szolgálatunk számára.
– Rejtélyeskedünk? Na, maga és Diana már meglátogatták mind a négy szektorvezetőt. Találtak valami érdekeset?
– Igen is, meg nem is. – Tweed hátradőlt a forgószéken. Holnap ki kell cseréltetni a térképet. Olyanra van szükségem, amin egész Nyugat-Európa rajta van, még Nagy-Britannia és Skandinávia is. Sokkal nagyobb falatra kell felkészülnünk, mint amire számítottam.
– Erről jut eszembe. Ismer egy Bemard Carson főfelügyelőt? Scotland Yard, Központi Kábítószer Ellenőrző Csoport.
– Persze, még a CID-ből. Kemény dió. Miért?
– Holnap sürgősen beszélni akar magával. Idejönne. Már meg is beszéltem vele, tízre, persze csak feltételesen; holnap korán reggel kell visszahívnom.
– Rendben van! – Tweed a homlokát ráncolta. – Vajon mit akarhat?
– Majd megtudja, ha találkoznak. Eltűnjek?
– Várja meg, amíg megérkezik. Ez minden?
– Nem. Még elmeséli, hogy milyen volt a látogatás az elragadó Dianával.
– Elragadó? Ezt miért mondja? Még nem is látta.
– Csak abból gondolom, ahogy maga beszél róla. – Monica gonoszkodva elmosolyodott.
– Nos, kezdjük azzal, hogy valamelyik látogatás során 400 font készpénzzel gyarapította vagyonát, húszfontosokban. Már mondottam, hogy ellenőriztem a kézitáskáját...
– Csak nem nyúlt bele újra?
– De, ma este, amikor Dalbytól hazatértünk. Aztán vacsora közben elmondta nincsen bankszámlája, és csekket sem használ. Amikor először ellenőriztem, 250 fontja volt. Most, hirtelen a semmiből újabb 400 került a táskájába. Ki adhatta?
– Szerintem maga nem sportszerű! Egy nő táskája szent és sérthetetlen.
– Semmi sem szent, amikor egy áruló és vélhetően többszörös gyilkos nyomára szeretnék bukkanni!
– Rendben van. Na akkor idézzünk fel mindent sorjában. Minden alkalommal nála volt a táska? Jó. Kinek lehetett alkalma, hogy becsúsztassa a pénzt?
Várakozott, a ceruzát rágcsálta.
Tweed becsukott szemmel koncentrált. Akkor sem nyitotta ki a szemét, amikor megszólalt:
– Harry Masterson volt az első. Magával vitte, hogy megmutassa neki az emeletet, de táskája lenn maradt a kanapén. Akkor néztem meg először, mennyi pénze van. A táska tehát nem volt nála, amíg kettesben volt Harryval.
– Nem biztos! Az asszonyoknak vannak titkos rejtekhelyei, ahová eldughatnak pénzt. Például a harisnyájuk.
– A következő látogatás Lindemann volt. – Lelki szemei előtt megjelent, ahogy befordultak a volt istállók helyen épült ház sarkánál. – Nem emlékszem, hogy valami különös történt volna.
– Kivéve a poros könyveket – jegyezte meg maró gúnnyal Monica.
– Várjon csak! Egy pillanat, ne mondjon semmit. Volt valami! Igen, emlékszem, Diana meg szerette volna nézni a konyhát. Együtt mentek be, és jó néhány percig kettesben maradiak. Amikor kijöttek, Diana a hóna alatt fogta táskáját. A pénzt akkor is megkaphatta.
– És mi a helyzet Hugh Greyjel?
Tweed még mindig szorosan lezárta a szemhéját. Maga elé idézte Hawkswood farmot.
Hugh, amint végigrobog a gazos ösvényen, hogy üdvözölje őket. Paula az ajtóban áll. Tágas nappali, a gát magasan emelkedik a távolban.
– Grey magával vitte sétálni. Jó sokáig maradtak, én azalatt Paulával beszélgettem. Nyugodtan odaadhatta a pénzt, amíg kint voltak!
– Csak Dalby marad hátra...
– Aki viszont a kertbe vitte ki, én meg bent maradtam a házban. Újabb lehetőség...
– Szóval a dolog úgy áll, négyük közül mindegyiknek volt alkalma, hogy pénzt adjon Dianának. És mi volt Diana véleménye róluk? Kér kávét? Épp azelőtt csináltam, hogy bejött.
– Kérnék.
Tovább beszélt, mialatt Monica lecsavarta a termosz tetejét, kinyitotta az irattartó szekrény egyik fiókját, kivett két barna csészét és egy tejesdobozt.
– Harry tetszett neki. Azt mondta, szórakoztató.
– Jó ízlése van.
– Lindemann szintén tetszett neki, ezen meg is döbbentem. Hugh Greyt viszont ki nem állhatta. Az az idióta letámadta, amíg sétáltak.
– Ez inkább Harryra lenne jellemző. Ez az ő stílusa. Monica papíralátétet helyezett Tweed elé, rátette a bögrét.
– Tessék. Fekete, mint a bűn. Csak Dalby van hátra.
– Csodálta. Azt mondta, Dalby munkamániás. Ami a nőkkel való kapcsolatát illeti, Diana szerint nem csinál belőle nagy ügyet. Ha tetszik maradhatsz, ha nem tetszik elmehetsz. Első a munka.
– Okos is, nem csak férfifaló nő ez a Diana. Egyáltalán nem tetszik nekem.
– Már miért lenne férfifaló?
– Abból, amit elmondott kiderült, mindegyiket az ujja köré csavarta. Igazi nő, nőtársai biztosan ki nem állhatják. Azt szeretnék, ha nekik is olyan hatalmuk lenne a férfiak felett, mint neki. Miért olyan fontos ez a nő? Úgy viselkedik vele, mintha a szeretője lenne.
– Mert fontos tanú lehet! – Tweed hirtelen felugrott a székéből. – Istenem! Micsoda hülye vagyok én! Mindegyiknek bemutattam, és az egyik áruló! Feltétlenül védőőrizetre lesz szüksége! Azonnal hívja fel Pete Nieldet.
– Most? Régen alszik már!
– Azt mondtam, azonnal! Mondja meg neki öltözzön, és azonnal jöjjön ide. Itt várom.
– Ahogy parancsolja. Komolyan mondom, tényleg lehet valaki ez a Diana!
Tweed nyugtalan volt. Monica figyelte, miközben telefonált Nieldnek. Idegesen járkált fel s alá az irodában. Kifordította a zsebeit, megigazgatta a bélést. Háta mögött összeütögette a tenyerét. Játszadozott, tekergette a nyakkendőjét, nem bírt nyugton maradni.
Monica gyorsan befejezte a telefonálást, letette a kagylót és beszélni kezdett, hogy megnyugtassa a főnökét.
– Nield már úton van, fél órán belül megérkezik, mert ebben az időben nincs forgalom az utakon. Észrevett még valami fontosat a látogatások során? Otthon, hazai pályán akarta őket látni.
– Igen. Egy hatalmas mólót, ami benyúlik a Washba. Nemrégiben erősítették meg. Aztán Masterson ki nem állhatja a tengert. Kimentem a WC-be, és kinyitottam az ablakot. A fészer mellett, mindenféle limlom között egy hajókormánykerék hevert. Éppen csak tíz percnyi autóútra hatalmas motorost láttam. Nocturne-nek hívják. Chopin komponált ilyen zenedarabokat.
– Tudom...
– Senki nem volt ott. Felmásztam a fedélzetre, és bekukucskáltam a kormányosfülkébe. A hajónak vadonatúj kormánykereke volt. Lindemann fürdőszobájában kinyitottam a szekrénykét. Egy üveg hajfestőt találtam. Nem iszik, a nappali szekrényében viszont volt egy bontott üveg whisky. A fele hiányzott. Dalbynál semmit nem találtam.
– Hála istennek! Már zúg a fejem.
– Kivéve a konyhát. Dalby zöldbabot vagdosott, de nem volt hozzá kés. Ennyi.
– Nahát, szorgalmas kis méhecske volt. Megkérdezhetem, hogyan függenek össze egymással ezek a dolgok?
– Fogalmam sincs.
– Szóval nem kérdezhetem meg. Igya meg a kávéját. Nield mindjárt betoppan.
– Azt kérdezte, hogyan függenek ezek össze. Éppen ez az! Sehogy, mert hiányzik egy láncszem.
– Nem lennék meglepve, ha Bob Newman szállítaná azt a láncszemet!

 

 

Moszkvai idő szerint hajnali egy óra volt. A Kremlben a látogatók elől szigorúan elzárt négyemeletes épületben hatalmas irodájában Mihail Gorbacsov Vaszilij Liszenko tábornokot nézte. A főtitkár elegáns szürke öltönyben volt, fehér ingén élénken virított vörös nyakkendője. Nagy kezén szétnyíltak vastag ujjai, ahogy az őt a látogatótól elválasztó hatalmas asztalra tenyerelt. Liszenko olyan mozdulatlanul és egyenesen állt, mint egy szobor. Gorbacsov nagy, kerek feje előrehajolt, a száját szigorúan összeszorította. Valahol a távolban harang kondult.
– Azért hívattam ide azonnal Lipcséből – Gorbacsov a tőle megszokott gyors, szaggatott módon beszélt –, mert az Angliába szánt heroinszállítmány megérkezett Leningrádba, készen áll a behajózásra. Tanácsadóim szerint ez a világon a legnagyobb heroinszállítmány. Ötszáz kiló.
– Rengeteg...
– Ugyanakkora, mint a maga felelőssége, hogy biztonságban megérkezzen. Ez sokkal többet tesz a sziget lakóinak demoralizálíisában, mintegy tucat atombomba. Remélem átérzi a felelősség súlyát?
– Igen, főtitkár elvtárs.
– Az angolok nagyon érzékenyek a heroinveszélyre. A szokásos csatornákon ezt a szállítmányt nem lehet bejuttatni az országba. Figyelik a repülőtereket, szigorúan ellenőrzik a kikötőket, így azt a teljesen új utat használjuk, amit maga tanácsolt.
– Balkán nem hagy minket cserben!
– Jobb lenne, ha magát nem hagyná cserben – javította ki Gorbacsov.
Beszéd közben öklével a politúrozott asztal tetejét csapkodta, aztán fel és alá sétált a szobában, jobb kezével minduntalan nyomatékot adott a szavainak. Az ökle keményen lendült.
Liszenko tisztelettel vegyes félelemmel hallgatta. A főtitkárban lenyűgözően keveredett a szellemi és fizikai dinamizmus. Érződött rajta, hogy céltudatosan, megingathatatlanul halad célja felé.
– Amíg én a békéről beszélek, minden eszközzel arra kell törekednünk, hogy demoralizáljuk a Nyugatot. Legfőbb fegyverünk a heroin. Első célállomásunk Anglia.
Gorbacsov testes alakja hirtelen félkört írt le, váratlanul szembefordult a másik férfival. Szélesen elmosolyodott, ezzel aztán teljesen megzavarta látogatóját: – Természetesen maga teljes bizalmamat élvezi, Liszenko.
– Köszönöm.
– Tudjuk, a londoni hírszerzők minden figyelmüket Hollandia felé fordítják, hiszen ez a legfontosabb elosztó központja a Dél-Amerikából érkező kábítószernek. Angliába is innen indulnak a szállítmányok.
– Így van.
– Liszenkót újra lenyűgözték Gorbacsov minden részletre kiterjedő ismeretei.
Amint az új főtitkár napja felragyogott a Kreml felett, Liszenko azonnal felismerte, csak egyetlen módon tud vele jóban lenni: ha mindig az igazat mondja neki. Ez a felismerés tartotta meg jelenlegi posztján, így lehetett a KGB, a szovjet titkosszolgálat tábornoka akkor, amikor számos volt munkatársa a történelem szemétkosarába került.
– Tehát – folytatta mondókáját Gorbacsov, az arca most már komor volt – nem számítanak arra, hogy a mi szállítmányunk egy új útvonalon kerül be az országba. És Markus Wolfnak egyetlen szót se erről!
– Valóban? Nagyon dühös lesz, ha megtudja, hogy eltitkoltunk előle valamit.
– Nem érdekel, titkolja el. Wolf ma már egy emlékmű. Majdnem harminc éve van a helyén. Tőlem lehet az államvédelmisek főnöke az NDK-ban, nem érdekel. Egy emlékmű ismételte. – Az egész országból ki kell őket söpörni. Lusták és elkényesedtek, azt hiszik magukról, hogy pótolhatatlanok. De én bebizonyítom az ellenkezőjét.
– Értem – válaszolta Liszenko, aki annyira figyelt, hogy meg sem moccant.
– Lazítson, elvtársam. Nem eszem meg! Viszont egy dolog nagyon aggaszt: Mr. Tweed. Mondtam, hogy olvassa el az aktáját. Ő az egyetlen, aki kiszagolhatja ezt a hatalmas heroinszállítmányt.
– Meg mindig Londonban van, Balkán jelentette. Azt is üzente, egészen bizonyos, hogy Tweed visszatér az NSZK-ba. Tweed sosem adja fel.
– Éppen ez aggaszt. Tudja mekkora erőfeszítésünkbe került, hogy a szállítmányt titokban juttassuk el Leningrádba? Munzel egyszer már kudarcot vallott. Általában nem kaphatott volna még egy lehetőséget, most is csak azért adtunk neki még egy dobást, mert azt mondta, ő a legjobb.
– Wolf tud a másik szállítmányról, a fegyverekről, Csehszlovákiából az NDK-n át Kubába és Nicaraguába. Hamarosan indul. Ez nem baj, ez csak egy csip-csup dolog a heroinhoz képest. Minden magán áll Liszenko! Ellenőrizze a szállítmányt, és biztosítsa, hogy eljusson Angliába. Ez minden!
Gorbacsov vastag szemöldöke alól, – több szőr volt a szeme fölött, mint a feje többi részén – figyelmesen nézte Liszenkót. Megvárta, amíg látogatója az ajtóhoz ér, és csak akkor adta ki az utolsó parancsot.
– Liszenko! Semmilyen módon nem utalhat a heroinra a szokásos hírcsatornákon keresztül. Nincs telefon, telefax vagy számítógép. Az amerikaiak olyan kifinomult berendezéseket fejlesztettek ki, hogy minden kommunikációs rendszerünket ellenőrizhetik. Ezt a gondot még nem oldottuk meg. Ha feltétlenül kapcsolatba akar velem kerülni, használja a telefont – de csak a szállítmányról beszéljen. Ezt a kifejezést használja. A gép már várja. Menjen vissza Lipcsébe!
Vaszilij Liszenko tábornoknak volt miről gondolkodnia, amíg Lipcse felé repült.
Moszkvában felszállt a TU 154-esre, ő volt az első utas, kikerült minden szokásos ellenőrzést és formalitást. Saját „lakosztálya” volt a pilótafülke mellett, egy függönnyel lehetett elválasztani az utastértől.
Amióta csak jelenlegi posztján volt, mindig is nagy megkönnyebülés töltötte el, ha elhagyhatta Gorbacsov szentélyét. Az ember soha nem tudhatta, merre lep a következő pillanatban a főtitkár. Az egész Szovjetuniót a feje tetejére állította. Akit nem talált megfelelőnek, aki nem állta ki a próbát, az nem volt biztonságban, legyen bármilyen pozícióban.
A távoli horizonton a hajnal rózsaszín fénye jelent meg. Liszenkót azonban annyira elfoglalták a gondolatai, hogy a természet szépségéből mit sem vett észre. Azon merengett, amit a főtitkár mondott neki. Észrevette, hogy Gorbacsov mégcsak kódjelet sem talált ki a heroinnak. Csak szállítmány. Ez is nagyfokú óvatosságra utal. A kódnevek kiszivároghatnak, az emberek elgondolkodhatnak a jelentésén.
A szállítmány volt Gorbacsov kedvenc terve, ahogy mondta is. Tényleg hatalmas erőfeszítéseket tettek, hogy elérje célját. Először a végeláthatatlan tevekaraván Pakisztánból. Hetekkel ezelőtt indult el hosszú útjára. Nagyon veszélyes úton jöttek. Volt egy rövid szakasz, ami Afganisztán keleti csücskén haladt át, a pakisztáni, indiai és kínai hármas határnál. Innen mentek északra, a Szovjetunió felé. Közben egy fiatal orosz tábornokot küldtek a területre, hogy támadást indítson a felkelők ellen.
Az volt a feladata, hogy megsemmisítse a felkelő erőket, és elfoglalja a csücsköt. A Szovjet Legfelsőbb Katonai Tanács tudta, lehetetlen feladattal bízták meg. Csak elterelő hadművelet volt, hogy lefoglalják a felkelőket, amíg a tevekaraván áthalad a Pamírokon és lejut a Turáni-síkságra.
Khokandnál a szállítmányt vasútra pakolták. Csak egyetlen vagonban volt heroin, a többit csak a biztonság kedvéért kellett útra indítani. Azt a pletykát szivárogtatták ki, a vagonok fegyvereket szállítanak.
Hosszú volt az út Moszkváig, ott aztán a heroinos vagont lekapcsolták, és egy sötét, kihalt éjjel egy Leningrádba tartó expresszhez csatolták. Ennek a mesés útnak minden részletét maga Gorbacsov ellenőrizte. Most pedig tengeri utazás következik, míg el nem éri végcélját Balkán segítségével.

 

 

A Központi Kábítószer Ellenőrző Csoport főfelügyelője, Barnard Carson magas, vékony férfi volt. Ötvenes éveinek vége felé járhatott, barna haja kedvesen göndörödött a homlokába. Mindig nyugodt volt, talán egy csöppet lekezelő, nem számított, mekkora krízissel nézett szembe.
Tweed karosszékében ült, mialatt Tweed az ablaknál állt. Kérésére Monica magukra hagyta őket.
– Az, ami miatt idejöttem, valójában egyáltalán nem tartozik a maga hatáskörébe – kezdte Carson. – De egy kicsit zavarban vagyok.
– Igen? Tweed meg volt döbbenve. Nem emlékezett, hogy Carson valaha is akárcsak meghökkent volna.
– Az a hír járja, eddig még soha nem látott hatalmas heroin szállítmány van útban Anglia felé.
– Megkérdezhetem, honnan van az információja?
– Ó, a kereskedők és árusítók között egy egész hálózatunk működik, ezek bizonyos okok miatt időnként ellátnak minket hírekkel. Mind készen állnak, hogy iszonyú gyorsasággal elosszák az érkező szállítmányt. Ez a siker titka: sose tartsd sokáig az árut. Add tovább gyorsan. Szórd szét kis utcai árusoknak Londonban. Ez a méreg elárasztja egész Angliát. Nincs okom kételkedni a pletyka valódiságában.
– És miért keresett meg engem? – kérdezte Tweed.
– Mert magának is megvan a maga hálózata egész Európában. Azt reméltem, hogy talán hallott valamit. Az útvonalra lennék kíváncsi.
Carson ezt tőle szokatlan vehemenciával mondta. Ivott a kávéból, amit Monica még korábban hozott.
– Mostanában Hollandián át érkezik a kábítószer, igaz?
– Ez a szóbeszéd járja. A kollégáim egytől egyig egyetértenek vele, a szemük, és a vámosok szeme is Hollandiára tapad.
– Ön szerint mi várható?
Carson vállat vont.
– Most van valami fura érzésem. Ez más lesz, soha még nem volt ilyen várakozás az utcákon. Azoknak a szemeteknek szó szerint csurog a nyáluk. Szerintem valahonnan irdatlan mennyiségben juttatnak be port az országba. Lehet akár száz kiló is! Arra játszanak, hogy egyetlen dobással megnyerjék a főnyereményt. Ha tényleg így van, azt csak az Isten tudja, mennyit remélnek nyerni.
– Bernard – szakította félbe Tweed. – Nem tudok segíteni.
– Hogyhogy? – Kellemetlen meglepetés ült a főfelügyelő arcára.
– Mert biztos vagyok benne, van még valami a tarsolyodban, amit nem mondtál el. Semmi konkrét, határozott nyomot nem adtál. Felejtsük el.
Carson kényelmetlenül fészkelődött a széken. – Tudnom kellett volna, hogy megérzed. Oké! De szigorúan bizalmas!
– Elmondod?
– Van Pakisztánban, Peshawarban egy emberünk, nagyon klassz fickó. Itt van a jenkik központja, innen küldik az afgán felkelőknek a fegyvereket, áldott legyen a pamutzoknijuk...
– Tudom merre van Peshawar.
– Ez tényleg nagyon bizalmas, Tweed. A pasasunknak van kapcsolata az islamabadi szovjet követségen, egy jól megfizetett informátor. Az emberünk jelentette, valami hatalmas heroinszállítmányról pusmognak, állítólag a nyugatra akarják bejuttatni. Az oroszok az emberünk nyomára bukkanhattak, mert az afgánokkal megölették.
– Eléggé rettenetes.
– A munkával jár, emberünk ezzel tisztában volt. De az, aki őrizte a szerencsétlent, éppen akkor érkezett, amikor az afgánok akcióban voltak.
– És vele mi történt?
Carson úgy tett, mintha meghúzná egy pisztoly ravaszát.
– A mi életünkben nincs helye együttérzésnek. Mikor megtalálták, a szerencsétlen még élt. De éppen csak annyi ereje volt, hogy egyetlen szót kinyögjön, mielőtt örökre lehunyta a szemét. Valami olyasmit, hogy Hansa.
– Biztosan azt mondta, Hansa? – érdeklődött nyomatékosan Tweed.
– Azt mondták, ehhez hasonlított a leginkább. Carson elnyomott egy ásítást. – Elnézést, már huszonnégy órája nem aludtam. Egyébként ez a szó az égadta világon semmit nem mond nekem.
– Hansa – ismételte Tweed. – A hansa városok ligája, a fontosabb tengeri kikötők szövetsége, hogy megvédjek magukat, és a kereskedelmi érdekeltségüket. 1241-ben alapították, az alapító városok Hamburg és Lübeck. Félig-meddig katonai szövetség is volt, fegyveres csapatokkal kísérték az áruszállító karavánokat Európa-szerte.
– Történelemből mindig nagyon gyenge voltam – mondta Carson. – Még mindig nem látom az összefüggést.
– Én sem. Most még nem.
Tweed a nagy térképhez ment, ahhoz, ami egész Nyugat-Európát ábrázolta, Monica aznap reggel tette fel a falra. Az egyik fiókból pálcát vett elő, és a legmagasabb pontra mutatott. Miközben beszélt, a pálcával mutatta a városokat.
– Tallinn Észtországban, Stralsund és Rostock az NDK-ban. Aztán Lübeck, Hamburg és Bréma, hogy csak néhányat említsek. A ligába kilencven város tartozott amikor hatalma teljében volt. – Elfordult a térképtől. – Az a fura az egészben, hogy a mi egyik ügynökünk is használta ezt a szót: Hanza.
Carson kinyújtotta a lábát, hirtelen felfigyelt.
– Lehet hogy az embere tud valamit mondani?
– Ő is halott, Hamburgban gyilkolták meg az oroszok, vagy a csatlósaik, a keletnémetek.
– Akkor mégiscsak jó helyre jöttem. Túl messzire nyúlnak a véletlen egybeesések; ezt most szó szerint gondolom. Az én emberemet Peshawarban, a magáét Hamgburgban gyilkolják meg, és mind a két ember utolsó szava: Hanza. Ez nem lehet...
– De lehet. – Tweed visszatette a pálcát a fiókba, és becsukta.
– Bernard, szeretném, ha megígérne valamit! Erről senkinek egy szót se. Szi-go-rú-an bizalmas. Őszinte ígéretet kérek!
– Nem szívesen, de megígérem. Ellenőrizhetném a jelentéseket?
– Nem. Ne tegyen semmit. Arra kell gondolnom, talán alábecsültem azt a férfit, aki meghalt Hamburgban. Egyébként el akarja csípni azt a százkilós szállítmányt? Milyen óvintézkedéseket tesz?
– Minden lehetséges óvintézkedést. Persze nem biztos, hogy sikerül. Akkora hasznot hoz, hogy senkiben nem lehet megbízni, még a kábítós csoporton belül sem, de ezt csak magunk között mondom.
– Mikor gyilkolták meg peshawari emberét?
– Nyolc hete, épp ma nyolc hete, és körülbelül négy hete kezdtek jönni a jelentések, hogy szokatlanul nagy az izgalom az utcákon.
– Úgy látszik, már nincs sok időnk.

 

 

– Jobb ha a nővér, aki Berlin doktort ápolta, azt hiszi német újságíró vagy – mondta Falken. A Lipcsébe vezető autópályán hajtottak. – Emlékszel még a nevére?
– Karen Piper.
– Jó. Még mindig éber vagy.
– Miért ne lennék?
– Barátom, nem te vagy az egyetlen ember, akit végigkísérhettem az NDK-ban. Pullach másokat is küldött már, akik még sosem jártak itt. Huszonnégy óra alatt megkapták a harctéri betegséget. Egyszerűen szólva: akkora nyomást gyakorolt rájuk, hogy ellenséges területen vannak, hogy az idegeik felmondták a szolgálatot. Nyűggé váltak, és veszélyeztették a csoport létét.
– És mit csináltatok velük?
– Azonnal visszaküldtük őket, ha lehetséges volt.
– És ha nem volt lehetséges?
– Az életünk volt a tét, nem válogathattunk. Maradjunk ennyiben.
Jézusom, gondolta Newman! Le kellett lőniük őket, és eltemetni valahol. Érezte, hogyan növekszik a gyomrában a feszültség. Az izmai megfeszültek, enyhe émelygést érzett.

 

 

A négysávos út a távolba veszett, az ég majdnem teljesen tiszta volt, ragyogott a nap, de néhány mérfölddel távolabb viharfelhők gyülekeztek. Nyomasztóan párás volt a levegő.
A forgalom sokkal nagyobb volt, mint amire Falken számított. Hatalmas, hat meg nyolckerekű dízelmotoros teherautók húztak el mellettük, maguk mögött füstfelhőket eregettek. Falken messze a megengedett sebesség alatt haladt, szemmel láthatóan nem sürgette semmi. Itt 100 km/óra volt a megengedett sebesség, Falken hatvannal hajtott, ezért hagyták maguk mögött a teherautó konvojok.
– A biztonságra utazol? – kérdezte Newman, és a sebességmérő felé intett. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor kimutatta a feszültségét.
– Korán van még. Karen Piperrel később lesz a randevú. Bár, ne feledd, kicsit korábban kell ott lennünk, hogy ellenőrizzem a terepet.
– Ki beszél, ha megint megállít egy járőrkocsi?
– Te, a Határőrségtől. Az a nyerő, nagyon jól csináltad eddig is.
– De itt nincs határ a közelben...
– El nem tudod képzelni, mekkora hatalmat jelent az a papír, ami a személyazonosságodat igazolja. Különleges Osztag. Az NDK-ban ezzel bárhova elmehetsz, hacsak nem államvédelmisek állítanak meg minket. Wolf valamelyik embere. Akkor bármi megtörténhet.
– Majd csak kivágjuk magunkat! De tegyük fel, ha mégsem sikerülne?
– Akkor agyonlőnénk magunkat, szép csendben. Ne aggódj! Hátrapillantott a visszapillantóban. Newman már észrevette, a szeme állandóan ide-oda jár az oldaltükör, a visszapillantó és az előtte elterülő út között. Indexelt, és egy sövények övezte kanyargós, keskeny útra tért.
Newman érezte, gyomorizmai ellazulnak most, hogy már nem a gyorsforgalmi úton jártak. Iszonyúan feszült volt, állandóan hátra kellett néznie, nem jár-e a nyomukban egy rendőrkocsi. Végül annak is van határa, hányszor sikerül blöffel kikerülni a rendőrök karmai közül! Falken nyugodtan és könnyed hangon beszélt tovább.
– Piper nővérrel egy lakókocsiban találkozunk, egy többszintes útkereszteződés alatt. A Los Angeles-i Spagetti-csomópont miniatürizált változata. Az eredetit a tévében láttam.
– Ilyeneket lehet nálatok a tevében látni?
– Megdöbbennél, ha tudnád, hány családnak van színes tévéje! Természetesen a kedvenc programjaik a nyugati állomások. Nem szabadna néznünk őket, de ezzel már nem nagyon foglalkoznak.
– Túl nyilvános – úgy értem, ez a lakókocsis találka. Nagyon megfontolt döntés eredménye. Rengeteg egérutat jelent. Egy ilyen helyen aztán van lehetőséged eltűnni, ha megérkeznek a Marslakók. A pipec-nőszemély is ezért egyezett bele.
Majd meglátod.
– Mi lesz az interjú után?
– Irány a szabadság. Gerda vigyáz rád, ezt már megbeszéltük. Én nem jövök veletek, van más sürgős munkám is. Azonkívül egy férfi meg egy nő kevésbé feltűnő.
Egy kis dombocskára kapaszkodtak fel, a kilátást hegycsúcs zárta el.
– Ha megállítanának, jobb ha tudod, hogy Gerda Gerda Novak néven fut, Markus Wolf irodájában titkárnő, Lipcsében.
Túljutottak a hegycsúcson, az út már lefelé haladt. Szemben velük egy zöld kocsi közeledett, két férfi ült az első ülésen. A kocsi a hegy lábánál megállt, elzárta az utat.
– Telepátia – jegyezte meg Falken. – Íme, a gondok. Éreztem, hogy baj lesz.
— Államvédelem!
A civilruhások közül a magasabbik a leeresztett ablakon át Newman orra alá tartotta az igazolványát. Newman bólintott, megragadta a kilincset és kinyitotta az ajtót. A magas államvédelmis hátrált egy lépest, Newman pedig előre lépett. A két nyomozó negyven év körül járhatott, szürke, könnyű zakóban voltak, az arcuk olyan, mint a pókerjátékosoké. Kiismerhetetlen.
Newman tárva-nyitva hagyta a kocsiajtót, néhány lépessel arrébb ment, hogy Gerda, ha szükséges, nyugodtan célozhasson. Hátranézett, a mezőre kivezető útra.
Fél kilométernyire elhagyatott kőbánya terpeszkedett, a kőrakások között rozsdás bulldózer állt. Remek hely, ha hullákat kell elrejteni. Te jó isten, már olyan kemény kezdek lenni, mint Falken. Még egy két hét az NDK-ban, és teljesen olyan leszek mint ő. Nyugodt hangon megszólalt, és az igazolványáért nyúlt.
– Határőrség. Láthatnám még egyszer az igazolványát? Egyszer már majdnem bajba kerültem egy ál-államvédelmis miatt. Köszönöm.
A magasabbnak a jobb szemöldökénél forradás volt, az alacsonyabbik türelmetlenül mozgatta a lábát, olyan benyomást keltett, minha ő lenne a beosztott, és most a főnökére hagyja, hogy az tegye a dolgát.
– Rendben van – mondta Newman, és visszaadta az igazolványt. Ránézett keletnémet karórájára. – Sietek! Különleges megbízatás. Kábítószer...
– Kábítószer? Azt mondta kábítószer?
– Heroin.
Észrevette, a két férfi gyorsan egymásra pillant, rosszat mondtam, gondolta.
Nyugodtan állt, amíg vissza nem kapta az igazolványát. Kicsit még erősködött:
– Találkám van, az informátorom nem vár!
– Ki a lány? – kérdezte a magasabbik, az arckifejezése semmit nem árult el.
– Gerda. Ennyi elég is, ő a közvetítő. Ismeri az informátort, én viszont nem. A kormány mögött pedig az NDK leggyorsabb sofőrje. Szükségem is van rá, és arra is szükségem van, hogy behozzam az elvesztegetett időt.
– Martin, vidd el az autót Clausen elvtársék útjából – adta ki az utasítást a magasabbik férfi.
– Még valami – kiáltotta Newman, miután beült a Volgába és becsukta az ajtót.
– Ha látnak egy kék Ladát, amit egy kesztyűs férfi vezet, ne állítsák meg.
– Kesztyűben? Ebben az időben?
– Gondolom, státusszimbólum.
– Hülye, fafejű oroszok! – sziszegte a magasabbik.
Falken továbbhajtott. Newman nem intett, mégcsak rá sem nézett a két detektívre amikor elhaladtak mellettük. Megőrizte azt a merev, öntudatos pózt, amit a beszélgetés során tanúsított. Befordultak, eltűntek egy kanyar mögött. Falken a hangjában csodálattal megszólalt:
– Nagyon más előadás volt ez, mint amit a néhai Schneiderrel szemben játszottál.
– Az ember nem üvöltözik a Német Demokratikus Köztársaság Államvédelmi Hatóságának embereivel. Volt valami fura ebben a beszélgetésben. Úgy látszik, mintha pont azt mondtam volna, amit kell. A kábítószer lehetett a jelszó!
– Addig jó, amíg ők is vissza nem pergetik az eseményeket, és elgondolkodnak azon, mi volt bennünk a fura.
– Tudod Martin – mondta a magasabbik a sofőrjének, amikor az autópályához értek, – mégiscsak lehet valami a mendemondákban, hogy nagy mennyiségű heroin van forgalomban. Biztos vagyok benne, ez a határőrségi alak is ebben utazott.
– Talán a legjobb az lenne, ha elfelejtenénk, hogy egyáltalán láttuk.
Lipcsében, a hírszerzés központjában, a magasabb rangú tisztek között gyakori volt a pletykálkodás. Zárt ajtók mögött, suttogva tárgyalták meg a híreket.
A műveletnek nem volt fedőneve, ez bizony felkeltette az érdeklődést és kíváncsiságot. Maga Markus Wolf is tisztában volt azzal, az oroszok valami nagyszabású akcióra készülnek, amit előle gondosan titkolnak.
Megtartotta magának a véleményét, soha egyetlen kérdést nem tett fel. Úgy vélte, itt rejtőzhet Liszenko lipcsei tartózkodásának magyarázata. Csak játsszák a játékaikat. Majdcsak szarba keverednek, és akkor majd őt hívják, segítsen nekik. Végül is történt már ilyesmi máskor is.
Újra az autópályán voltak. Belekerültek a kamionok bűzébe, zajába. Falken éppen a sebességhatár alatt vezetett. Alaposan körbenézett amikor a csomóponthoz értek, rendőrkocsit nem látott. Letért egy mellékútra, beállt egy pihenőbe, és kikapcsolta a motort.
Fejük felett dübörgött a forgalom. Két masszív betonhíd alatt parkoltak. Körülöttük a betonoszlopok, ezek tartották a létesítményt. Newman becsukta az ablakot, és a zaj lényegesen kisebb lett.
– Itt van! – mutatott jobbra Falken.
– Nagyon gyanús! – válaszolta Newman.
A lakókocsi bakokon állt, és teljesen lakatlannak látszott. Az ablakokon függöny, hátul dupla ajtó. A pusztaságban állt, az összetaposott, feltört földön egy kis ösvényen lehetett megközelíteni. Felette, alig négy méternyire ott az egyik híd.
– Most jönnek az utasítások, figyelj. Egy idő múlva magatokra hagylak Gerdával. Amíg biztonságban meg nem érkezel a Nyugatra, ne nyúlj alkoholhoz. Nálunk nagyon szigorúan veszik, ha valaki ittasan vezet. Ha látják, és a rendőrség mindent lát.
– Ahogy kilépsz egy bárból, mégha semmit sem ittál, akkor is nagyon könnyen letartóztathatnak. A legjobb esetben helyszíni bírságot kapsz. Soha ne legyen italosüveg abban a járműben, amit te vezetsz. Meg sem érintetted, még nincs is felbontva, de ha megtalálják, akkor is letartóztathatnak. És mindenekelőtt, engedelmeskedj Gerdának.
– Az isten szerelmére – szólalt meg hátul Gerda – hagyd már abba a leckéztetést. Eddig kétszer mentette meg az eletünket. Először a határőrtől, amikor az váratlanul előbukkant a ködből a határon, másodszor meg az államvédelmisektől. Tudja, hogy mit csinál.
– Igazad van – ismerte el Falken. Newmanre mosolygott. – Időnként azon merengek, ki is itt a főnök!
– Mikorra jön a nő?
– Piper délre lesz itt. Nyolc percet kap, annyit késhet, aztán elmegyünk.
– Anélkül, hogy beszéltem volna vele? Azok után, hogy ezt az utat megtettem?
– Vannak biztonsági intézkedések, amiket sosem szegünk meg.
– Várunk?
– Igen. Még egy kicsit.
Newman összeszorította a száját, és úgy döntött, nem vitatkozik tovább. Falken nyilván érezte a növekvő feszültséget. Nem csoda. Újra a lakókocsira nézett. Frissen mázolták, a függönyök tiszták voltak, a króm ragyogott. A környezet volt rettenetesen nyomasztó.
Vadsóskaszerű növény vette körül; a távolban egyenesen haladt egy ösvény.
Megkérdezte Falkent, hogy mi az a csapás.
– Az egyik „vészkijárat”. Régi vasúti pálya, évek óta nem használják. A talpfák már porrá lettek. Ha kocsival megyünk rajta, a mezőről nem is lehet észrevenni. Na, most elindulunk és mindent ellenőrzünk. Én megyek először, te meg várj itt. Ülj a kormány mögé. Csak azért, hogy biztosak legyünk mindenben.
– Miben legyünk biztosak?
– Hátha vár ránk valaki a lakókocsiban. Ha intek, jöhetsz. Kinyitotta az ajtót, a rettenetes forgalom zaja újra betöltötte a kocsit, és vadul dobolt Newman dobhártyáján. Hogy a pokolban fogja hallani, amit Karen Piper mond neki? Fogalma sem volt róla. Becsusszant a kormány mögé. Anélkül, hogy ránézett volna, érezte Gerda feszültségét. A lány Falkent figyelte, aki komótosan sétált a lakókocsi felé.
Körbejárta a járművet, bekopogtatott a vezetőülésnél az ablakon, és csípőre tett kézzel várt. A Volgában egyre melegebb lett. Rekordhőség lesz. Newman elővette a zsebkendőjét, megtörölte a tarkóját, a homlokát és a tenyerét.
– Rendben van – szólalt meg Gerda.
Falken kinyitotta az ajtót és bemászott a lakókocsiba. Aztán felbukkant az ajtóban és integetett. Newman az órájára nézett. Öt perc múlva dél. Gerda utánaszólt:
– Emil. ezt légyszíves vidd helyettem.
A kendővel letakart kosár volt. amibe Hildegard Radom az ételt, kávét és ásványvizet csomagolta. Newman rájött, hogy Gerdának mindkét kezére szüksége van, hogy az Uzit cipelhesse, ami még mindig szokásos rejtekhelyén, a dzsekibe burkolva várakozott. Newman bezárta a kocsit, és mindketten rohantak a lakókocsihoz. A forgalom zaja, ha lehet még elviselhetetlenebb volt. A mező felett a forróságtól remegett a levegő, iszonyú meleg volt.
Úgy érezte, rettenetesen elfáradt. Minden idegszálával fel kell készülnie az interjúra. Érezte, nem lesz könnyű dolga.
A lakókocsi belseje sokkal tágasabb volt mintsem gondolta volna. Mindkét fal mentén kanapé húzódott, szükség esetén ággyá lehetett őket alakítani. Falken éppen egy összehajtható asztalt állított fel a kanapék között. Gerda az ablaknál állt őrt. Newman Gerda mellé lépett és azon gondolkodott, miért érzi úgy, hogy csapdába sétált.
– Ide ülj, amikor Piperrel beszélsz – ütögette meg Falken a kanapé egyik végét. – Így láthatod a falon az órát. Figyeld.
– Időre megy a beszélgetés?
– Nyolc perced van attól kezdve, hogy elkezdesz beszélni.
– Hát ez pokoli. Látszik, még sosem készítettél interjút. Idő kell. hogy megnyerd a bizalmukat, és nyugodtan rád bízzák a titkaikat.
– Nyolc perc!
– Baszd meg! Csak ezért az interjúért jöttem idáig.
– Nyolc óra. Vannak...
– Tudom, biztonsági intézkedések, amiket nem lehet megszegni. Most az egyszer figyelj rám! Ha nyolc perc alatt meg lehet csinálni, megteszem. De egyébként addig fog tartani, ameddig tart.
– Ez nem biztonságos hely!
– Akkor miért ezt választottad? – tombolt Newman.
– Nincs biztonságos hely.
– Olyan helyet kellett volna választanod, ahol több időm lenne.
Gerda kinyitotta a hátsó ajtót, hallgatózott, s amikor megfordult, az Uzit már kibiztosította.
– Egy autó közeledik!

 

 

– Miért akart velem beszélni, Hecht? – kérdezte Wolf a magas államvédelmist.
Hál istennek már vagy egy órája egyedül volt az irodájában, Liszenko ebédelni ment.
– A gyorsforgalmi út egyik leágazásánál megállítottunk három embert egy Volgában. Az egyik Emil Clausen volt, a határőrségtől... – Hecht habozott.
– Folytassa! Minden figyelmem a magáé.
Wolf soha nem piszkálta a beosztottait. Megkövetelte a hatékonyságot, de udvariasan bánt az embereivel, és köztudott volt, ha egy ügynököt Nyugaton elkaptak, minden tőle telhetőt megtett, hogy csereegyezményt csikarjon ki, és saját emberét megmenthesse.
– Martinnak nem mondtam meg, hogy idejövök. Úgy tudom, valami nagy heroinrakományról rebesgetnek mostanában...
– Folytassa – bátorította Wolf és nagyon ügyelt, hogy ne fűzzön kommentárt a hallottakhoz.
– A határőrség embere különleges feladattal volt megbízva. Ellenőriztem a személyazonosságát. Kábítószerről beszélt. Úgy gondoltam, erről önnek is tudnia kell.
– Köszönöm – Wolf alaposan szemügyre vette a tisztet kerek, szarukeretes szemüvege mögül. – De eddig még semmi szokatlant nem mondott. Rengeteg olyan rendőr van, akinek különleges a megbízatása, például kábítószert keresnek.
Wolf maga elé húzta a jegyzettömbjét, és készenlétbe helyezte ceruzáját.
– Három embert említett. Ki volt a másik kettő?
– A lányt Gerdának hívják, huszonvalahány éves, vonzó. A sofőr úgy negyven lehetett, magas, vékony. Emlékszem a rendszámra...
Wolf felírta a részleteket. Letette a tollat, összefonta a karját és a tisztre nézett:
– Köszönöm hogy mindezt jelentette Hecht. Senki másnak ne szóljon egy szót sem! Rendben? Maga nagyon kezdeményező, ezt nem fogom elfelejteni.
Megvárta, amíg Hecht kimegy a szobából, arcvonásain nyoma sem volt annak az iszonyatos haragnak, ami a bensejében dúlt. Az oroszok, talán maga Liszenko az ő egységeit használja valami titkos akcióban anélkül, hogy ezt vele közölnék. Ezt nem tűrheti! Felemelte a telefont, tárcsázott.
– Szervezzenek széles körű kutatást. Egy Volgát keressenek, mondom az adatokat...
Amikor befejezte, visszahívta Hechtet, mert valami részlet elkerülte a figyelmét. Odavezette a tisztet a térképhez és megkérte, pontosan mutassa meg hol találkozott a kocsival. Megköszönte, megvárta amíg a beosztottja kiment és egy újabb gombostűt szúrt a térképre.

 

 

Falken kinyitotta az ablakot. Dermedten várakoztak, hallgatták az egyre hangosodó motorzúgást. Egyre közelebb és közelebb hallatszott. Newman úgy érezte, már nem bírja elviselni a feszültséget. A meleg az oka, mondta magának, amikor érezte, hogy az izzadság lecsorog a hóna alján. Hiába volt viszonylag tágas a lakókocsi, úgy érezte, be van zárva. Falken az órájára nézett.
– Nem várhatunk rá tovább!
– Addig várunk, míg meg nem érkezik – vágott vissza Newman.
– Én döntöm el, mikor megyünk el innen!
– Ez az én játszmám, mindenképpen akarok Piperrel beszélni!
– Amikor azt mondom indulás, indulunk!
– Fogjátok már be a szátokat! – szólt rájuk Gerda. – Olyanok vagytok, mint két civakodó iskolásgyerek. Figyeljetek.
A motor éppen mellettük szólt, aztán halkulni kezdett, majd elveszett a távolban. Falken a zsebkendőjével törülte le a homlokán gyöngyöző izzadságcseppeket. Újra az órájára nézett. Newman agyon tudta volna ütni.
– Itt van!-kiáltotta Gerda.
Newman a függönyön keresztül kikukucskált, alig akart hinni a szemének. Egy motorbiciklis állt meg közvetlenül a lakókocsi mellett, akinek az arcát eltakarta a bukósisak. A motoros egyik lábával a földre lépett, kirúgta a támaszt és leszállt.
Az asszony jó hatvanas volt. Haját ódivatú kontyba kötötte, a nadrágját csizmájába tűrte. Falken kinyitotta a hátsó ajtót, az asszony ügyesen bemászott.
A német becsapta az ajtót és maga előtt terelte a hölgyet. Ahogy már korábben megbeszélték, Newman és Gerda is sötét szemüveget viselt.
– Semmi értelme, hogy esetleg felismerjen bennünket mondta Falken.
– Így, ha a rendőrök elkapják és kihallgatják, nem tud pontos személyleírást adni rólunk. Engem mindenképpen ismer már...
Newman a kanapén ült, szemben vele a falon az óra. Karen Piper az alatt ült; sasorr, éles szemek, vékony száj, erős áll. Matróna. Newman tudta, az asszony ugyanilyen alaposan tanulmányozza őt. Az újságíró kezdte a beszélgetést.
– Maga Karen Piper?
– Ó... Igen.
Newmannek azonnal feltűnt a röpke habozás. Falken biztonsági intézkedései tökéletesek voltak, nem az asszony igazi nevét adta meg. Talán ő maga kérte, hogy így legyen. Karen Pipernek is megvoltak a maga kérdései, a szemét le nem vette Newmanről.
– Hová valósi? Ezt mindenképpen tudnom kell, mielőtt válaszolok a kérdéseire.
Mély torokhangja volt, megerősödött a valamikori parancsolgatástól.
– Nyugat-Németországból.
– Melyik részéről?
– Ezt nem mondhatom meg.
– A foglalkozása?
– Újságíró.
– Melyik lapnál?
– Der Spiegel.
– Értem. – Most első alkalommal látszott rajta valamelyes elfogódottság.
Newman az órát nézte. Falken is. Newman gyorsan közbevágott, mielőtt a kikérdezés folytatódott volna.
– Engem is, magát is sürget az idő. Minél tovább maradunk itt, annál nagyobb a veszély. Gyerünk, vágjunk bele. Mi mondanivalója van Dr. Berlinről?
– Halott.
– Nem. Él, a Szövetségi Köztársaságban, a határ mellett. Travemünde, Priwall sziget.
– Húsz évvel ezelőtt meghalt. A maguk Berlinje csaló! Be is tudom bizonyítani.
– Legyen olyan kedves – kérte Newman.
– 1963-ban a trópusi betegségekkel foglalkozó kórházban voltam ápolónő, Lipcsében. A különtermekben dolgoztam, ide hozták a pártfunkcionáriusokat, meg a kormány vezető embereit. Ezt az úgynevezett Berlin doktort hordágyon hozták be, az arcát teljesen eltakarta a kötés.
– Ez a saját szemével látta?
– Ott voltam, amikor behozták a mentőből, én kísértem be a kórterembe. Az ügyeletes orvos nem engedte meg, hogy megmérjem a lázát. Ez volt az első, ami felkeltette a gyanúmat. Tudniillik állítólag magas láza volt. Később láttam a beteglapját, négy fokkal volt a normálisnál magasabb. Azt mondták, tartsam magam távol a kórteremtől, és egy másik nővér került oda, egy párttag.
A szája keserűen legörbedt az emlékezéstől. Miközben folytatta a törtenetet, le nem vette a szemét Newmanről.
– A főnővér akkoriban egy buta liba volt. Elvileg három nővért kellett volna irányítania, szolgálati beosztás, meg ilyesmi, de állandó zűrzavar volt. Azután, hogy a beteg megérkezett, én kerültem szolgálatba, két napig egyfolytában ügyeletes voltam. A kémlelő ablakon bekukkantottam, és alig akartam hinni a szememnek: a beteg sétálgatott a kórteremben, és cigarettázott. Borostás volt, de nem volt szakálla.
– Ez fontos?
– Amióta fiatalkorában megismertem, mindig szakállt viselt.
Newman előrehajolt.
– Azt akarja mondani, maga korábbról ismerte?
– Még azelőttről, hogy elindult Afrikába, a missziós kórházba. Családjaink jó barátságban voltak. Az a férfi, akit a kémlelő ablakon át láttam, nem Berlin doktor volt...
– Szakáll nélkül... – kezdte Newman.
– Már akkor is ismertem, amikor még nem nőtt a szakálla! Az a férfi, akit ott láttam, nem Dr. Berlin volt – ismételte határozottan az asszony. – Hasonlítani hasonlított rá, az igaz. De angol cigarettát szívott...
– Ezt meg honnan tudja?
– Amikor az egyik kedvenc nővér – a szája gúnyos mosolyra húzódott – kihozta a szemeteskannát, felajánlottam, hogy majd én kiürítem. Angol cigarettacsikkeket találtam. És amikor láttam sétálni a kórteremben, akkor is az volt az érzésem, hogy angol, talán skandináv.
– Le tudná írni?
– Ennyi év után? Jézus Máriám, hiszen rettenetesen féltem, olyan szigorúak voltak a biztonsági intézkedések. Nem, arra nem emlékszem, hogy nézett ki. Csak egy pillanatra láttam. De ahhoz, ez is elég volt, hogy biztosan tudjam, nem az igazi Berlin doktor volt! – ismételte meg határozottan állítását.
– Azt mondja, szigorú biztonsági intézkedések voltak. Milyenek?
– Egy orosz ezredes irányított mindent. Mindig civilben járt, olyan negyven és ötven közötti lehetett. Liszenkónak hívták.
– Ezt honnan tudja?
– Az ügyeletes orvos mindig úgy beszélt róla: az ezredes. Egyszer hallottam, hogy a nevét mondta, egyszer, de nem felejtettem el.
– És őt le tudná írni?
– Alacsony, köpcös, brutális kinézetű ember. Sűrű, bozontos szemöldöke volt.
– Korábban – emlékeztette Newman – azt mondta, valami zavar volt, és két napig volt az osztályon szolgálatban. Akkor közelről is kellett látnia a beteget!
– Amikor megpillantottam az ablakon át, nem tudtam, mit tegyek. Félórára lementem az étterembe. Mire visszaértem, már az ágyban feküdt, az arcát újra a kötés takarta. Megmértem a lázát. Normális. A lázlap szerint magas láza volt. Megnéztem a pulzusát. Normális. Ellenőriztem a vérnyomását. Normális. Akárki is volt az az állítólagos beteg, teljesen egészséges volt. A lázlapra négy fokkal magasabbat írtam, hogy megegyezzen az előző adatokkal. A doktor kétségbeesett, amikor megtudta, hogy én vagyok szolgálatban. Megváltoztatta a beosztást, engem behívatott az irodájába. Elmondta, hogy levett a szolgálatos nővérlistáról.
– Mi szükség volt erre? – kérdezte Newman szkeptikusan. Mindenképpen valami ellentmondásba szerette volna keverni ezt az asszonyt.
– Egyszer csúnya műhibát követett el, én voltam az egyetlen, aki észrevette. A beteg meghalt. Tudta, hogy én láttam mindent, de soha egyetlen szót sem szóltam róla.
– Szóval, amolyan kedélyes zsarolás?
– Erről szó sincs! – csattant fel az asszony. – Egyszerűen egy kedves ember volt, aki törlesztette az adósságát.
– Elnézést – nyugtatta Newman. – Félreértettem. Akkor látta utoljára az ál-Berlint?
– Nem. – Falkenra pillantott. – Sok segítséget kaptam már ettől a barátomtól, itt. Szóval mindig van nálam egy kis messzelátó. Két héttel azután, hogy ez a beteg megérkezett, messziről ismét láttam. Elővettem a távcsövemet. Fekete szakállt növesztett, nagyon hasonlított az igazi Berlinhez, de én azért láttam a különbséget. A következő éjjel elment, és azóta sem láttam.
– Úgy érti, elhagyta a kórházat? – Látta, hogy Falken az órára mutat. Tíz perc. A beszélgetésnek hamar vége lesz.
– Az éjszaka közepén. Azt mondták, találkoznia kell valakivel! – felhorkantott. – Ki hallott már olyat, hogy egy beteg ilyen órában távozzon a kórházból?
– És miért mondja mindezt el nekem?
– Azért, amit a fiammal tettek. – A hangját átfűtötte az érzelem, szemei rosszindulatúan csillogtak. – Jó fiú. Kicsit kemény fejű, az igaz, de ezek teljesen tönkretették. Egy üveg vodka miatt, amit a kocsijában találtak. Visszafeleselt a rendőrnek, aki megállította. Vitatkozott a bíróságon, most követ tör, és Plauch mellett építi az autóutat. Könyvelőnek tanult.
– Sajnálom-szakította félbe Newman. – Ez tényleg rettenetes.
– Piperné – mondta csendesen Falken. – Most el kell mennie. A biztonsága forog kockán.
– Máris? – Felállt és az ajtóhoz ment. A válla felett szólt vissza Newmannek:
– Ugye nem fedi fel, hogy abban a kórházban voltam ápolónő? Ugye nem jöhetnek rá, ki vagyok abból, amit leír rólam?
Newmant hirtelen megszállta az ihlet: – Ne aggódjon. Az informátoromat majd Dr. Z.-nek nevezem. Ez teljesen biztosítja majd magát.
Karen Piper a motorjához sietett, felvette a bukósisakját, ők pedig beszálltak a Volgába.
– Előbb megvárjuk, amíg elmegy-mondta Falken. – Egyébként megrándítottam a bokámat, ezen a gidres-gödres földön. Azt hiszem, a lakókocsit neked kell vezetned, Emil.
– A lakókocsit? – kérdezte Newman.
– Itt az ideje hogy járművet váltsunk. Már korábban is meg kellett volna tennünk, de nem volt rá alkalom. Itt az indítókulcs. Ha felfedeznek minket, olyan látszatot kelthetünk, hogy most megyünk vissza. Ezért is hagyta ott Gerda a kosarat.
Piper beindította a motort, egyetlen pillantást sem vetve feléjük, elporzott.
Visszasétáltak a lakókocsihoz, ami valójában lakóbusz volt. Falken Newmanre támaszkodott. Szirénakórus hangzott fel, sikoltozva, visítva közeledtek, Newmannek az volt az érzése, minden irányból érkeznek.
– Siessünk – lihegte Falken. – Lezárják a kijáratokat.
Newmanban egyre erősebbé vált az az érzés, hogy betontömbbe van zárva. Lassan haladtak a lakóbusz felé, mert Falkennek nyilvánvalóan fájdalmat okozott minden lépés. A felettük terpeszkedő híd alatt megrekedt a párás, nedves meleg, a szirénák már csaknem megsüketítették őket.
Gerda rohant elől, kinyitotta az ajtót a sofőrülés oldalán, aztán hátra futott és kinyitotta a lakórész ajtaját is. Eltűnt, legközelebb már a kormány mellett bukkant elő.
– Be kellett csapnunk Pipert – magyarázta Falken. – Azt kellett hinnie, még mindig a Volgával vagyunk. Ha elkapják, a kihallgatás alatt biztos megtörik, így legalább nem mondhatja el nekik, hogy egy lakóbusszal mentünk tovább.
Newman felsegítette társát a lépcsőn. Falken lerogyott a kanapéra, Newman rohant és becsapta a hátsó ajtót, aztán vágtatott előre. Gerda a vezetőülés melletti ülésen ült, az Uzit szorongatta.
– Majd én irányítalak – mondta és átadta a kulcsot. Newman megpróbálta indítani a buszt. A motor felbőgött, közben kicsit játszott a sebváltóval, ismerkedett a kocsival.
– Készen vagyok. Merre? Mutasd az utat.
– Arra! Maradj a híd alatt, aztán fordulj a régi vasúti töltésre, majd le a vízmosásba. Ha sikerül, nem fognak kiszúrni minket.
Néhány centire leengedte az ablakot. A szirénák szakadatlanul víjjogtak, az embernek az volt az érzése, hogy itt adtak egymásnak randevút. A lány szólt, mikor forduljanak. Ráhajtott a töltésre, a híd már nem takarta őket. Ha valaki átkukkantott a korláton, megláthatta őket.
Az ösvény a vízmosásba vezetett, a part egyre magasabb lett, lehetett látni a fejlődő rozsvetést. Felgyorsított. Falken azt állította, hogy a síntalpak már rég porrá omlottak, de nem mindegyik. Newmannek keményen kellett tartania a kormányt, amikor a kocsi meg-megugrott a kemény talpfákon, amit elrejtett a fölé nőtt gaz.
– Most már jó úton haladsz, csak maradj mindig a vízmosásban.
– Nincs sok választásom!
– A hátsó ablakhoz megyek, megnézem mi újság.
– Jó szórakozást.
Newman hangulata megváltozott, elmúlt az idegesség. Agyát betöltötte a rá váró feladat. Most van mit csinálnia, van mire figyelnie. A kanyarban feltűnt egy ösvény. Beletaposott a gázba. Ha eléri azt a kanyart, akkor kint vannak az üldözők látószögéből. Gerda éppen emiatt szaladt vissza a hátsó ablakhoz.
Falken a kanapéba kapaszkodott, a kificamodott lába lelógott. Összeszorította a fogát és megkísérelt Gerdára mosolyogni, amikor a lány elhaladt mellette.
Kinézett a jobb oldali ablakon: az ösvény a távoli messzeségbe tartott. A felüljáró ott emelkedett, ahol az ösvény véget írt. Még senki nem pillantott le.
Gyorsan tovább! A lakókocsi ide-oda csúszkált, úgy ringott-rengett, mint egy hajó a tengeren. A futómű nyikorgott a maximális terhelés alatt. Aztán Gerda érezte, hogy a busz lassan befordul, követi az ösvény kanyarulatát.
Mozdulatlanul állt. Belekapaszkodott az ajtókilincsbe, s a hídra függesztette a szemét. Még ne, kérlek, még ne nézzetek le! Istenkém, ne engedd, hogy kinézzenek...
A lakóbusz továbbra is a kanyarban haladt. Egyre kevesebb látszott a csomópontból, aztán már nem is lehetett látni. Gerda kiengedte a levegőt, mélyet sóhajtott. Olyan erővel szorította a kilincset, hogy alig tudta kiegyenesíteni az ujját. Falkenhez lépett, aki újra mosolyra húzta a száját. Látta rajta, rettenetesen szenved. Mellé ült, óvatosan lehúzta a férfi zokniját: bokája dagadt volt, kezdett kékülni.
– Idehozom az elsősegély ládát.
– Később, most menj vissza Emilhez. Jól csinálja, de elkel egy kis segítség!
– Mindjárt visszajövök.
Lehuppant az ülésre. Newmanre pillantott, aki mereven bámulta az utat. Az ösvény egyenesen ment előre, kilométereken keresztül. A kocsi úgy rázkódotí, majd szétesett.
– Már nem látszik a felüljáró – mondta a lány. – Senki sem láthat minket.
– Szeretnék lassítani, különben darabokra töröm ezt az izét.
– Jó ötlet! Nem kérsz egy undorító keletnémet cigarettát?
– Kösz, nem. Soha nem dohányzom amikor vezetek. Rossz pillanatban eshet az öledbe az égő cigi, a füst is belemehet a szemedbe. Csak az őrültek és a mániákus dohányosok gyújtanak rá vezetés közben. Mondd, a kocsi teteje a partoldal szintje alatt van?
– Jóval alatta. Mondtam már, most hogy elhagytuk a kanyart, senki nem vehet észre bennünket.
– Hová tartunk?
– Még mindig Lipcsébe a mi kis magánutunkon, a vasútösvényen.
– Már máskor is használtátok?
– Egyszer. Tudom, hol kell letérnünk, valamikor ott egy útelágazás volt, de az még odébb van. Aztán újra felmegyünk az autópályára.
– Nézd – tiltakozott a férfi – a határ felé teljesen rossz irányba megyünk. Most pontosan keletre tartunk.
– Arra az útra gondolsz, ahol bejöttél, az őrtorony mellett? Nem arra mész ki...
– De nekem azt mondták...
– Pullach nagyon naiv. Falken eleget szidja is őket. Még soha egyetlen „vendég” sem ment ugyanott vissza, ahol jött. Ebben a világban nem lehetsz kétszer szerencsés. Az én feladatom, hogy egy másik kijáraton biztonságban kivezesselek az orszságból.
– Csehszlovákián keresztül?
– Nem. – Egy pillanatig habozott. – Külsősöknek soha nem mondunk túl sokat előre. Érted, ugye?
– Túlságosan is értem. Ha netántán elkapnának, akkor, csakúgy mint Karen Piper, én sem sokat tudok mondani a kihallgatáson.
– Ez a túlélés záloga. Annyit elárulhatok, a Balti-tengeren jutsz haza, de azt nem, hogy mi módon. Egyelőre.
– A Balti-tenger? De az pokolian messze van, északon! Gyakorlatilag át kell mennem az egész NDK-n.
– Ennek így kell lennie. Most pedig hátramegyek, és ellátom Falken lábát. Nemsokára látjuk egymást. Rámosolygott a férfira. – Igazán remekül csinálod, eddig senkiben nem bíztunk meg annyira, mint benned.
Newman egyszerre érzett megkönnyebbülést és aggodalmat. Megkönnyebbült, hogy a kocsi tetejét nem lehet látni, és aggódott a visszavezető út miatt. A Balti-tenger! Eszébe sem jutott, hogy olyan fenn, északon akarják átdobni a határon. Ez azt jelenti, iszonyatos távolságot kell vezetnie anélkül, hogy akárcsak távolról is megpillanthatná a biztonságot adó nyugatot. Mostanra már volt elég tapasztalata, hogy tudja, egy-egy főút maga a. veszedelem.
Járőrkocsik, útelzárások. Csak az isten tudja, mi még. Nagy lelkierővel elhessegette aggodalmait: összpontosíts a jelenre! Maga elé nézett és megborzongott.
Alig több mint egy kilométerrel előtte a vízmosást egy kis hajlott hátú kőhíd keresztezte. Remélhetőleg – hiszen Gerda azt mondta, már jártak ezen az úton –, a híd elég magas, hogy a lakóbusz elférjen alatta. Valamikor rendszeresen jártak erre vonatok, de a lakóbusz szokatlanul magas volt. Vajon amikor itt jártak, akkor is lakókocsival utaztak?
Megállt, a motor járt, ő pedig hátrament a lakótérbe. Gerda éppen befejezte Falken bokájának bekötözését, és óvatosan feladta rá a zoknit. Mindketten meglepődve néztek fel.
– Mi baj van? – kérdezte élesen Falken.
– Egy öreg híd van előttünk. Amikor erre jártatok, akkor is a busszal voltatok?
– Nem, akkor kocsival voltunk. Erre keskeny vonatok jártak, amolyan kisvasút.
– Akkor csak reménykedhetünk, hogy átjutunk. Ha már megálltunk, felmászom a partoldalra és körülnézek.
– Én is veled megyek-mondta Gerda.
Leléptek a bokáig érő gazba, felmásztak a meredélyen, útjukat bokrok, cserjék és gazos fű akadályozta. Itt-ott földbeágyazódott mészkőbe botlottak. Amikor a meredély tetejéhez értek, óvatosan kikukucskáltak a horhó szélen burjánzó gazból. Gerda nyakában ott lógott a távcső, amit Falken használt a madármegfigyeléshez.
– Jaj, nem! – kiáltotta, vagy inkábbsikoltotta.
– Értem hogy érted – válaszolta rekedten Newman. Távolabb, a mezőn keresztül az út egy dombra vezetett. A híd felé két rendőrkocsi gurult.
Gerda a szeméhez emelte a távcsövet, felnyögött. Newman kinyúlt és óvatosan lehúzta a lány mellére a távcsövet.
– A nap visszaverődhet a lencsén, és felhívja ránk a figyelmet.
– Emil, mindegyik kocsiban négy ember ül. Ez nagyon szokatlan. Biztosan keresnek valakit!
– Valószínűleg minket! Jobb, ha megyünk. Vigyázz azokkal a kövekkel. Nincs szükségünk két kificamított bokára.
Keresztülbotorkáltak a bozótoson, egyszerre értek a vízmosás aljára. Gerda majdnem felbukott, de Newman elkapta. Beugrottak a buszba, Newman bevágta maga mögött az ajtót. Falken rájuk nézett, és felvonta a szemöldökét.
– Baj van?
– Az nem kifejezés! – válaszolta Newman. – Két járőrkocsi a hídhoz tart, fegyveres, zsarukkal megpakolva. Szám szerint nyolccal. Versenyeznünk kell velük a hídig, és csak abban reménykedhetünk, hogy a buszunk elfér alatta. Kapaszkodjatok. Lehet, hogy meglátnak minket, amikor felettünk vannak. Nem lesz, ami takarjon...
Visszarobogott a vezetőfülkébe, magában hálát adott, hogy nem kapcsolta ki a motort. Gerda követte. Leült. Newman kiengedte a kéziféket. Teljes erővel a gázba taposott, a jármű előreugrott, mint egy felszálló repülőgép, nagyokat zökkent a talpfákon. Gerda feszült arccal bámult előre. Egy pillanatra hátrament, amikor visszajött, már az Uzit szorította magához.
– Azt mondtad nyolcan vannak – figyelmeztette Newman. Biztos van náluk elég fegyver. Csak abban reménykedhetünk, hogy el tudunk rejtőzni.
– Ha időben érünk oda! – Huhogott a lány, és továbbra is mereven bámult ki az ablakon.
Elrejtőzhetünk, ha ez a rohadt busz átfér a híd alatt, és ha az elég széles ahhoz, hogy eltakarjon minket, és ez a hatalmas dög egyik oldalon se lógjon ki, gondolta Newman.
A lakókocsi zökkent, rándult, ugrott, amikor Newman tövig benyomta a gázpedált.
A púpos hátú híd elképesztően távolinak látszott. Csak mászott feléjük. Mögötte harciasan gyülekeztek a fekete viharfellegek. A kocsiban elviselhetetlen lett a hőség. A vezetőfülkét a lakórésztől egy tolóajtó választotta el, azért tervezhették, hogy a hátul alvó emberek nyugodtan pihenhessenek, ne zavarja őket a sofőr, ha éjszaka utaznak.
Newman keze már csúszott a kormánykeréken. A bal első kerék valami akadálynak ütközött, a volán kicsúszott a kezéből. Káromkodott. Még éppen idejében sikerült visszarántania a járgányt.
– Ezek a rohadt kövek. Lecsúszhattak az ösvényre. Meglennék ismétlés nélkül is.
– Sikerülni fog!
– Muszáj.
Newman szemei szinte rátapadtak a híd mellvédjére, ahonnan az egyik rendőr majd letekint, és megpillantja őket, hacsak nem érnek előbb a híd alá.
Egy árnyalatnyit felgyorsított. Talán nem lesz belőle baj. Ebben a pillanatban újabb talpfára hajtottak, a kormány akkorát rándult, hogy Newman felemelkedett az ülésről. Gerda válla az övének ütközött. Bocsánatot kért, de továbbra is mereven előre bámult. Hát már soha nem érik el azt a rohadt hidat?
A híd mögött szürke esőfüggöny zúdult alá, dörgött és villámlott. Talán ezért volt olyan rettenetes hőség a kocsiban, a készülődő vihar előtti forróságot érezték. Már elég közel voltak és Newman látta, a híd mellvédje combközépig ér.
Valamikor régen, amikor még a vicinális járt erre, iskolásfiúk hajoltak át a korláton, rákönyököltek, és az alant elhúzó vonatot figyelték.
A két rendőrautónak még se híre, se hamva. Még, de bármelyik pillanatban megérkezhetnek, és akkor nem menekülhetnek a vízmosásból.
Még jobban beletaposott a gázba. Az utolsó roham, most már nem veszíthetnek. De igen! A híd íve túl alacsonynak látszott. A lakóbusz, igaz csak centik híján, de nem fér át alatta. A nyitott ablakon keresztül mintha szirénázást hallott volna.
Szirénák egy elhagyatott mezei úton? Igen. Biztos, hogy sziréna.
– Nyisd ki a tolóajtót – utasította Gerdát.
A lány hátranyúlt és kinyitotta az ajtót, de nem engedte el.
– Tartsd szorosan. Falken! Vészfék!
Rátaposott a fékre, majdnem kirepült az ablakon. A híd alatt voltak. Hirtelen sötét lett, eltűnt a szikrázó napfény. Meglökte Gerda vállát.
– Ugorj ki. Ellenőrizd, mi van elöl. Nézd meg, teljesen a híd alatt vagyunk-e! Én majd hátul ellenőrzöm!
A lány kicsusszant, Newman pedig a kocsiban hátra futott. Falken kinyújtott karral hevert az egyik ágyon. Nagyon megviselt volt. Ezt Newman még siettében is megállapította. Kinyitotta a hátsó ajtót, kilépett a lépcsőre, onnan az ösvényre, és felnézett.
A kocsi hátsója legalább egy méternyire bent volt a híd boltozata alatt. Körberohant a kocsi és a fal mellett. Gerda a másik irányból futott feléje.
– Istenem, elöl kilóg? Lihegett, amikor hozzá ért.
– Elöl minden rendben van! Hátul?
– Hátul is. Figyelj csak!
A sziréna elhallgatott. Hallották a közeledő kocsikat. Lassan hajtanak fel a púpos hátú hidacskára. Newman felpillantott a mellvédre. A kocsik elérték a hidat, megálltak, a motort kikapcsolták. Pont felettük parkoltak.

 

 

– Azt mondja egy Volga? A gyorsforgalmi komplexumnál? Igen? – morogta Wolf a telefonba. – Mondja meg az embereinek, hogy várjanak és figyeljék, mikor térnek vissza. De őket ne lehessen ám észrevenni!
Letette a kagylót, felállt és a térképhez ment. Egy újabb gombostűt helyezett el, a szavait már Liszenkóhoz intézte.
– Úgy tudom Balkántól, Tweed gyakran folyamodik ugyanehhez a módszerhez; ő is térképet használ, és gombostűvel jelöli a helyszíneket, illetve eseményeket. Bizonyos fokig hasonlítunk egymásra. Fura...
– Nem veszi zokon, ha megkérem, mesélje el mi történt? – érdeklődött Liszenko.
– Emlékszik, egyik emberem, Hecht, megállított három alakot ezen a szakaszon? Volgában utaztak. Az egyik járőr éppen most jelentette, megtalálta az üres kocsit ennél a felüljárónál. Itt, a csomópont alatt. Még mindig Lipcsébe tartanak, figyelje csak meg a tűvel jelölt útvonalat.
– Átkutatják a környéket? – kérdezte Liszenko.
– Nem, az elijeszthetné őket. A kulcsot a kocsiban hagyták. Úgy gondolom, visszatérnek – ha egyáltalán ugyanarról a trióról van szó.
– Aha, már értem. – Liszenko önelégülten vigyorgott. – Két férfi, és egy csinos leányzó, ahogy Hecht mondta. Ismerem azt a területet. Rozs mindenütt. Elképzelhető, miben mesterkednek, nem igaz? – kéjesen elmosolyodott. – Egy lány és két férfi! Életrevaló teremtés lehet!
Wolf nem mosolygott. Szigorú férfiú volt, nem tetszett neki Liszenko mocskos fantáziálása, az, hogy látszott rajta, élénken maga elé képzeli, mi is történhet éppen. Fura, gondolta miközben az asztalához telepedett. Ennek az orosznak remek érzéke van a kémkedéshez, ám ha a szexre kerül sor, egyszerűen gusztustalan lesz.
– Még több embert rendelek ki a lipcsei utcákra – döntötte el. – Minden gyanús alak személyazonosságát alaposan ellenőrizni fogjuk. Ha valami rosszban sántikál az a három, biztos besétálnak a csapdába.
– Mire alapozza a gyanúját?
– Schneider még mindig nem került elő. A furgonját a fő út mellett egy árokban találták meg, szerintem megölték. De most ellenőriznem kell a cseh Skoda gyárból érkező fegyverszállítmányt, ami Rostockon keresztül jut el Kubába.

 

 

Newman a híd kőfalának préselte magát. Mögötte Gerda ugyanezt tette, szorosan ölelte az Uzit. A vízmosás csendjében jól hallották a fejük feletti hangokat. Az egyik zsernyák kiszállt a kocsiból, hogy kinyujtóztassa a lábait.
– Remek hely, pisáljunk egyet! – javasolta egy hang.
– Lemegyek a híd alá, hátha erre jön valaki, és kiröhög.
– Azt hiszem, veled tartok – szólalt meg egy másik hang.
Newman Gerdára pillantott és megmerevedett. Hallotta, a köveken csúszkáló lábak zaját. Egy kődarab meglazult, legurult, és az ösvény közepén kötött ki. Még jó néhány kő követte. Káromkodást hallott.
– Álljunk meg, Günter, kitörik a lábad.
Hallották a híd falára a spriccelő vizelet hangját. Néhány másodperc csend, aztán felfelé haladó lépések zaja; óvatosan tapogatózó talpaké. Newman Gerdára nézett, aki megkönnyebbülten rázta meg a fejét.
A hangok most a fejük fölül hallatszottak. Amennyire érzékelni tudták, a két férfi a híd peremére könyökölt. Néhány percig nem történt semmi, aztán égő cigarettacsikk esett éppen a lábuk elé a száraz fűbe. Hetek óta nem esett, legalábbis a kiszáradt növények csomói erre utaltak. Az egyik fűcsomó füstölni kezdett, majd lángra lobbant.
– Günter, te hülye állat, tüzet gyújtottál. Menj le és azonnal oltsd el. Épp eleget figyelmeztettek a tévében...
Newman tudta, másodpercek alatt kell döntenie. Vajon, még mindig ott állnak a korlátnál? A csomóra mutatott, hogy Gerda értse, miről van szó. Óvatosan lépdelt, minden lépés előtt megnézte hova teszi a lábát, kikukkantott az árkád alól, felnézett, aztán oldalra pillantott. Senki. Határozottan rálépett a parázsló fűcsomóra, és visszahúzódott az árkád védelmébe. Várt. Az izzadság patakokban csörgött a homlokán.
– Hé Günter, maradj! Kialudt. Máskor jobban vigyázz. Puskadörrenésre emlékeztető hatalmas mennydörgés folytotta belé a mondat többi részét. Hirtelen nagyon sötét lett, s hatalmas, kövér cseppekben megeredt az eső. A felhőszakadás figyelmeztetés nélkül érkezett, az eső viharos erővel csapkodta a vízmosást. Fejük felett ajtók csapódtak.
Borsószem nagyságú jégdarabok pattogtak, a híd alatt is hallani lehetett, ahogy fémes koppanással ütődnek a hídon parkoló kocsi tetejének. Felberregtek a motorok, a két kocsi elment. Gerda, beszélni szeretnék Falkennel. Maradj kint egy kicsit, jó? Nem haragszol? Kell valaki aki figyeli, hogy nem jön-e másik kocsi.
– Menj, és beszélj Falkennal.
Newman bemászott a vezetőfülkébe és a lakótérbe sétált. Leült Falkennal szembe, és gyorsan elmondta, mi történt kint. A hátsó ablakon keresztül alig néhány méterre lehetett csak ellátni, a szürke esőtömb lehetetlenné tette a tájékozódást.
– Falken, valamit erről a Berlin-ügyről. Oké, a pasi hamisítvány. Piper asszony meggyőzött. De mire ment ki ez az egész? Mire ez a hatalmas felhajtás? Hogy átküldjék nyugatra? Van egy barátom a brit titkosszolgálatnál. Neki mindenképpen tudnia kell mindent!
– Szerintünk ő Balkán. Ez a neve annak a személynek, aki az egész szovjet kémhálózatot irányítja a Szövetségi Köztársaságban. Amikor azt mondom szovjet, csak elvileg beszélek, nyilvánvaló hogy Markus Wolf a főnök, de őt is az oroszok irányítják.
– Ezt honnan a pokolból tudod?
Falken habozott egy kicsit, kényelmesebb helyzetbe tette a lábát, végignyúlt a kanapén. Az ablakon túl az eső masszív vízfüggönyként zuhogott alá.
– A barátom ezt egyszerűen nem hiszi el! – ütötte a vasat Newman. – Semmi esetre sem hihet háttérinformációk nélkül. Te hinnél, ha az ő helyében lennél?
– Nem. Amit mondok, szigorúan bizalmas. Valahol az NDK-ban ismerek egy tisztet, az Államvédelmi Hivatalnál van. Ki akar menni nyugatra, ha majd meghal az apja. A papa nyolcvankilenc éves. Szüksége lesz a segítségemre, amikor átmegy majd a határon. Úgy egyenlíti ki a számláját, hogy rajtam keresztül híreket juttat nyugatra. Ő hallott Balkánról, véletlenül. Ennyi elég lesz a barátodnak?
– Remek!
– Balkánról később akartam beszélni, mielőtt magatokra hagylak Gerdával, de a forrásomról egyetlen szót sem akartam ejteni. – Falken elmosolyodott. – Ti, riporterek nagyon meggyőző alakok vagytok. Gopdolom szükségetek is van erre.
– Mikor kezdődik a szabadság felé vezető utazás? Remélem, hamarosan, nemcsak a magam, a te biztonságod miatt is. Remekül meglehetsz nélkülem is, nem leszek púp a hátadon. Az az érzésem, a szerencsénk megszűnőben van...
Abbahagyta, mert Gerda kinyitotta a vezetőfülke és a lakótér közötti ajtót. Cuppogott a cipője. Levetette, a szekrényből elővett egy másik párat, egy ronggyal nagyjából szárazra törölte a lábát, aztán belebújt.
– Jobb, ha jössz és a saját szemeddel nézed meg, mi történik, Emil. Az az érzésem, bajban vagyunk.
Falken felkönyökölt és kinyitotta a kanapé feletti szekrényt. Newman megkérdezte, hogy mit keres.
– Sétabotot. Én is veletek megyek.
Newman megtalálta a botot. Nehéz juharfa bot volt, faragott nyéllel. Falken elvette tőle, a padlóra tette a lábát és felállt. Fintorgott, amikor fájós bokáját próbálgatta.
– Na, most már jobb. Gerda bekötözte, én meg vigyázok rá. Lássuk, mi a baj.
Newman Gerda után lépkedett, a válaszajtót nyitva tartotta Falkennek, aztán kinézett az ablakon. A vízmosásból folyó lett, az ösvény eltűnt. A víz szintje szemmel láthatóan emelkedett. A rohanó áradat tövestől tépte ki a növényeket, kókadtan-ázottan lebegtek a víz tetején.
– Vajon ez a busz kétéltű? – kérdezte keserűen Newman.
– Azon gondolkozom, nem alakíthatnánk-e át – válaszolta Falken. Hangosan töprengett. – Magas futóműve van, de még így is bajos.
– Azt mondom, azonnal induljunk el – mondta Newman –, a helyzet csak romlani fog.
– De éppen enni akartunk – tiltakozott Gerda. – Olyan éhes vagyok.
– Mindig akkor egyél, aludj és pisilj, amikor erre lehetőséged van. Az első kettő várhat. Azt mondom, csak a harmadik igényünket elégítsük ki, míg fedezékben vagyunk...
– Hátul van WC – emlékeztette Gerda.
– Nem akarjuk, hogy nyoma maradjon annak, használtuk ezt a járművet – ellenkezett Falken és kinyitotta az ajtót. Köszönöm, Emil, de ne segíts. Meg kell tanulnom mozogni, már amennyire ez lehetséges. Gerda, te a kocsi másik oldalán szállj ki.
Newman Falken mellett állt. Könnyítettek magukon. A német tovább beszélt, a botot a karjára akasztotta. Az eső dobolása olyan hangos volt, mintha egy lánctalpas ment volna el mellettük. A két férfi a fal melletti kőpadkán állt, épphogy a víz szintje felett.
– Természetesen te vezetsz – mondta Falken. – Közben Gerda ehet, így egyszerre két feladatot is megoldhatunk. Csak akkor van gond, ha a víz behatol a motorba.
– Tudom. Már volt ilyennel máskor is dolgom. – Az árkád fölé pillantott. – Nem valószínű, hogy ebben az időben bárki is észrevehetne minket.
– Pláne nem a levegőből.
– A levegőből?
– Rendőrségi helikopterek. Wolf kedvenc masinái. Most mind a földön van. Ez az eső talán megment minket. Newman óvatosan körbepillantott, csak azután jött ki a híd alól. Hatszor adta rá a gyújtást, amíg végre beindult a motor. Rossz jel! Az ablaktörlő sem segített, nem látott ki. Elvesztették a felhőszakadással vívott csatájukat, még mielőtt kivonták volna a kardjukat.
Lassan távolodott a hídtól, épp csak a vízmosás két szegélyét látva ezek között kormányozott. Maga volt a pokol. Aztán érezte, hogy lejteni kezd az ösvény.
Jézus, belekerülnek a mély vízbe! Az eső vadul dobolt a kocsi tetején, az ablakon ömlött a víz. Átbucskázott valami keményen. Még egy rohadt talpfa!
Minden rendben, amíg nem rohan bele egy kődarabba. A kilométeróra szerint 10 km/óra sebességgel vánszorogtak. A motor mintha gyengült volna. Előrehajolt, alig akart hinni a szemének. A lakókocsi előtt hatalmas hullámok, a lökhárító keverte fel a vizet, így nem csoda, ha tiltakozik a motor. Gerda a mellette levő ülésen rozskenyérből készült sajtos szendvicset tartott a kezében. Ő is kegyetlenül éhes volt.
Megrázta a fejet. Köszönöm, most nem. Mind a két kezem kell, hogy kormányozni tudjak.
A lány Newman szájához emelte a szendvicset. Az beleharapott és rágni kezdett.
Megevett négy hatalmas szendvicset, és közben megkockáztatta, hogy egyik kezét levegye a kormányról és elfogadjon egy papírpohár forró kávét.
Falken mögöttük állt, egyik vállával az ajtónak támaszkodott, és a bottal is segített magának egyenesen maradni. Állandóan az órájára pillogott, aztán előrehajolt, és az utat vizslatta. Az eső megállíthatatlanul ömlött. Newman kinézett az oldalsó ablakon: a lakókocsi minha úszott volna. A motor köhögni kezdett. Tarts ki te dög, már csak néhány méter!
– Te is ehetsz Falken – szólalt meg Gerda.
Az ölében kiterített egy konyharuhát. Kivett egyet a halomba rakott szendvicsek közül, hátranyújtotta.
– Egyél, Gerda – kérette magát Falken.
– Nem, a szakács mindig utoljára eszik. Vegyél csak.
A férfi elvette, felfalta, lenyelt hozzá néhány korty kávét, amit a lány töltött a termoszból. Csak miután Falken négy szendvicset lenyelt, akkor kezdett enni a lány is. Még mindig zuhogott, de a busz már sekélyebb vízben járt. Newman fokozatosan növelte a sebességet, egyrészt hogy a motorból kirázódjon a víz, másrészt, hogy gyorsabban haladhassanak.
– Mennyit kell még menni az elágazásig?
– Azt hiszem egy kilométert – válaszolta Falken. – Csak találgatok. Ha látnám, mi van előttünk, pontosabb választ kaphatnál.
– Nem mentünk túl rajta?
– Lehetetlen. Ott eltűnik a vízmosás. Csak ne vezess gyorsan!
– Gondolom viccelsz.
Mintha enyhült volna a zuhé. Newman észrevette, hogy felfelé tartanak. A vízmosás partja egyre alacsonyabb lett. Megevett még egy szendvicset, ivott rá egy csésze kávét. „Akkor egyél, amikor lehet.” Gerda összehajtogatta az üres konyharuhát, felvette a termoszt és hátrament. Newman kihasználta távollétét és feltett egy kérdést.
– Mikor vesz át tőled Gerda?
– Lipcsében. Lehet, hogy gyorsan kell elválnunk. Ne nézz már olyan aggódva! Remekül elboldogulok a bottal. Ezért is állok itt, kipróbálom, mit bír a bokám. Amikor aztán elérjük az elágazást, és rámegyünk a sztrádára, vezess gyorsan, az engedélyezett sebességgel, de gyorsan, mert késésben vagyunk. Mármint te! Gerdának nincs más dolga, minthogy elvigyen a találkahelyre. Ez lesz utazásod utolsó szakasza.
– Utolsó? Ahhoz képest eléggé hosszúnak tűnik!
– Az is lesz. És lehet, hogy a legrosszabb. Egyetlen percet sem pihenhetsz, egész éj jel nem alhatsz. Gondolod, kibírod?
– Van más választásom?
– Nincs.
A Lipcse felé vezető sztrádán a forgalmi dugó örökösnek tetszett. A lakóbusz egy helyben állt. Lipcse külvárosában hatalmas betonlakótelepek szegélyezték az utat. Newman a kormányra könyökölt, megpróbált úrrá lenni türelmetlenségén.
Ellőttük egy Trabant toporgott, mögöttük egy hatalmas kamion zárta el a kilátást. Örült, hogy nem fordítva van, legalább azt láthatja, mi történik elöl, figyelheti a rendőröket, akik hiábavaló kísérleteket tettek hogy rendet teremtsenek.
– Nagyon késő van – állapította meg Falken.
– Találkád van valakivel?
– Nekem nem, de neked meg Gerdának igen. Olyasvalakivel, aki nem várhat, örülni fogok, ha már úton leszel. Az nem érdekel, ki kapja el Berlint, ha lesz valaki, aki elkapja. Értékes embereimet vesztettem el amiatt a disznó miatt.
– Üzensz valamit?
– Igen, azért is jöttem előre. Mondd meg Pullachban Peter Tollnak, hogy Markus Wolf megfejtette a rádiókódunkat, ezért nem jelentkezünk. Mondd meg, váltson át a Weimar-rendszerre. Weimar, a város. Ő már tudja, ez mit jelent.
– Úgy érzem itt magam, mint aki csapdába esett. Mi lesz, ha elkapnak?
– Majd kivágod magadat! Megtetted már eddig is...
– És ha nem sikerül? Hova megyünk?
– Ki kell találnod valami mesét. Nézz körül, itt nincs hova bújni. Átkozott vihar. Több sávot elárasztott. Figyelj rám. Neked mindenképpen ki kell jutnod.
Vissza kell menned, hogy átadhasd amit megtudtál. Ha Lipcsében Gerda véletlenül bajba keveredne, de te el tudsz slisszolni, tedd azt. Semmi hősiesség. Túl sokat fektettünk beléd, nem engedheted meg, hogy elkapjanak.
– Úgy érted, hogy hagyjam benne a slamasztikában?
– Hagyd, hogy a maga módján intézze el a dolgokat. Ő is ezt várja tőled. Ez parancs. Most visszamegyek hátra és elbújok, Gerda meg mögötted fog kupororgni. Így lesz háromból egy!
– Nem értem!
– Mielőtt elértük volna a Radom majort, megállítottak minket, ha még emlékszel. A járőr két férfit és egy lányt látott. Aztán újra megállítottak az államvédelmisek az országúton. Kiket láttak? Két férfit és egy lányt. Bármelyikük jelenthette ezt Lipcsének. Most megpróbálunk úgy tenni, mintha egyedül utazó férfi lennél. Ha idejönnek, valószínűleg a sofőr oldalán állnak meg, a te ablakodnál. – Falken elhallgatott és felemelkedett. – És ha Pullach tényleg segíteni akar nekünk, akkor visszaküld, hogy csatlakozz az Ötös Csoporthoz.
Newman egyedül maradt. Összeszorította a száját: Falken a lehető legnagyobb bókot mondta. Nem volt sok ideje, hogy mélyebbre hatoljon abban amit hallott.
Kövér, sörhasú rendőr közeledett. Végiggyalogolt az álló kocsisor mentén, és mindegyik autóba bekukkantott.
„Támadjanak rám kövér emberek” – jutott eszébe az idézet. Kitől is? Shakespeare. A Julius Cézár? Nem volt benne biztos. Letekerte az ablakot. A testes hekus feljebb rángatta az övét és benézett.
– Hát maga hova megy?
– Azt hittem, szabadságra, de nem tudom, most mi lesz. Ilyen időben kempingezni? Nem biztos, hogy eljön velem a csaj.
– Csak ha eléggé szereti magát, elvtárs. Szerettesse meg magát vele!
A dagi tokája rengett a jókedvtől. – Itt bent eléggé melegen tarthatja. Csak kettecskén lesznek?
– Miért, az anyját is el kellene vinnem?
A tokák újra megremegtek. Newman arra gondolt, valószínűleg ő az első utas, aki nem morog a rendőrrel a dugó miatt.
– Mennyi idő múlva indulhatunk – kérdezte Newman. – Nem könnyű a maga munkája, tudom, de ha elkések, az anyja hazaér, még mielőtt elindulunk.
– Azt nem engedhetjük meg, igaz?
A rendőr visszasétált a forgalomellenőrző ponthoz. Eltűnt, de két percen belül a szembejövő autóáradat megállt, s a lakókocsi előtti autók megindultak. Amikor elhaladt a dobogó mellett, Newman kiintett a kövérnek, aki személyesen terelte a forgalmat, és jelentőségteljesen kacsintott Newmanre. Tartsunk össze, fiúk...

 

 

Melyikőtök a kétarcú ember? Tweed sokadszor tette már fel ezt a kérdést. A Park Crescentben voltak, mindannyian körbeülték a nagy tárgyalóasztalt.
Harry Masterson arcán már látszott a késő délutáni borosta, halkan dobolt a fényezett asztalon, Hugh Grey Tweed jobbján ült, szokásos, mindig ugrásra kész arckifejezését vette elő. Erich Lindemann a bal oldalon ült. Várakozott, előtte a mappája, a négy hegyes színes ceruza szép szabályos rendben sorakozott előtte.
Guy Dalby teljesen nyogodtan ült, mozdulatlanul, egy pillanatra sem vette le a szemét Tweedről, aki most éppen a torkát köszörülte.
– Uraim! Azért kérettelek ide benneteket ebben a korai órában, hogy ezzel is időt spóroljunk. Az első adandó alkalommal visszatérhettek európai központotokba. Mostanra az embereitek talán találtak már magyarázatot arra, miért állt le az ellentábor. Ez nagyon aggaszt. Remélem, hamar utánajártok. Az az érzésem, kevés az időnk.
– És te mit fogsz csinálni? – Ezt Dalby kérdezte a maga keresetlen stílusában.
– Hol léphetünk kapcsolatba veled?
– Visszamegyek Hamburgba. – Tweed elhallgatott, kutatóan nézte négy munkatársát, valami kis jelre várt.
– Lesz veled valaki, aki vigyáz az épségedre? – jegyezte meg Grey.
– Nem, mondta nagyon nyomatékosan Tweed. – Egyedül megyek, így jobban tudok dolgozni. Ami a kapcsolattartást illeti – fordul Dalby felé –, keressétek Monicát. Úgy beszéljetek vele, mintha velem beszélnétek, ő lesz a „helyettesem.”
Masterson hunyorított, lesimította éjfekete haját. – Nem tudod magad távol tartani a kémesditől, igaz? iViszket a feneked, az a te bajod!
Lindemann buzgón jegyzetelt, most pirossal.
Ez ki? – kérdezte magában Tweed. Túl messze volt, nem láthatta. Lindemann letette a ceruzáját. Tipikus, gondolta Tweed, száraz alak. Nem csoda hogy Professzornak gúnyolják. Amíg azok négyen várakoztak, levette a szemüvegét, és szándékos lassúsággal törölgette zsebkendőjével. Oldalt egy kisebb asztalnál ült Monica, aki lelkiismeretesen jegyzetelt, később majd ebből gépeli le a jegyzőkönyvet. Ő is Tweedet nézte, csodálkozó, zavarodott arccal. Nem jellemző rá, hogy elhúzza a megbeszéléseket. Általában ezeket a gyűléseket merő időpocsékolásnak tartotta, amin a lehető leggyorsabban túl kell esni.
Nyomást gyakorolni rá – gondolta Tweed. Erről beszélt a pszichiáter: ha valaki kettős életet él, akkor a rá nehezedő nyomás pánikot idézhet elő. Akkor most növeli a nyomást. A csend már-már kellemetlen lett. Újra körbenézett.
Grey rózsaszín arcán várakozó mosollyal ült. Újabb bejelentésre várt. Masterson lesimította csillogó haját, miközben Tweed tovább dörzsölte szemüvegét. Dalby összefont karral ült, mozdulatlanul nézte főnökét. Vasfegyelem. Lindemann firkált valamit, ezúttal zöld ceruzával. Minden szektorvezetőnek más színe van? Okos.
Tweed feltette a szemüvegét. Hirtelen megszólalt, élesen, figyelve a többieket.
– Érdekel Dr. Berlin – újabb kitartott, terhes szünet –, bármilyen értesülés, amit csak meg tudtok róla szerezni. Lehet, hogy ő a Világ Fényessége, a menekültek őre, a szegények támogatója – Tweed hangjából áradt a gúny –, én csak kíváncsi vagyok. – Felemelte a kezét, hogy leintse Greyt, aki már szólásra nyitotta a száját. – Semmi megjegyzés. Csak ássatok olyan mélyre, amilyen mélyre csak lehet.
Tweed az asztalra csapott. Mindegyik beosztottját alaposan megnézte magának. Itt van az áruló, itt, ezen a megbeszélésen, és álarc mögé rejtőzött. Az ügynök, aki egyszerre dolgozik keletre és nyugatra, ráadásul gyilkos, hacsak nem tévedtem mindenben – gondolta. A fenébe is, igazam van! Halálba küldte Ian Fergussont, ez teljesen biztos. Mindannyian jelen voltak Frankfurtban azon a megbeszélésen, amit kinevezésük után tartottam. Azon az éjjelen ölték meg a holland lányt. Mindannyian Európában voltak – hogy pontosan hol, azt senki nem tudja – amikor a Priwall szigeten feldarabolták a szőke svéd lányt, Heléna Andersont. És ugyanez volt a helyzet Iris Hansen esetében is. A koppenhágai lány is szőke volt, és hasonlóan véres véget ért.
De a legtöbbet mégis a két év előtti megoldatlan gyilkosság takarja, amikor július 14-én Kelet-Angliában meggyilkolták Carole Langleyt. Ez a négy ember akkor részt vett Hugh Grey születésnapi partiján a Hawkswood farmon. Túl sok a véletlen egybeesés! Kísérteties volt itt ülni egy szobában ezzel a négy emberrel. Mindegyik olyan normálisnak látszott. Megint doktor Generoso: azt mondta, egy ilyen személyiség nagyon sokáig teljesen normálisnak látszik.
Tweed felállt.
– Az ülést bezárom.

 

 

Tweed visszamegy, Hamburgba repül negyvennyolc órán belül.
A telefonáló németül beszélt, a Leicester Square melletti postahivatal nyilvános telefonfülkéjéből. Martin Vollmer altonai lakásában vette az üzenetet, megköszönte a hívónak, de addigra a vonal már megszakadt.
Vollmer letette a kagylót, várt néhány másodpercet, újra felemelte és tárcsázott, öt csöngést várt ki, csak akkor vette fel a lány, akit hívott.
– Tweed visszajön...
Most másodszor izzottak a drótok egész Németországban. Mindig ugyanaz az üzenet, ugyanazok a szavak, mindaddig, amíg meg nem érkezett egy Nyugat-berlini ügyvéd irodájába. Az üzenet vétele után odaszólt a titkárnőjének, hogy egy kis dolga akadt, és a közeli Checkpoint Charlie-hoz sietett. Átment Kelet-Berlinbe.

 

 

– Mi történt? Miért olyan elégedett? – kérdezte Liszenko Wolftól, amikor az letette a telefont. A szovjet tábornok éppen akkor lépett be a szobába.
– Ahogy megjósoltam, Tweed visszajön, Hamburgba repül. De mást is jósolok: Egyenesen Lübeckbe megy. Már megszerveztem, hogy értesítsék Munzelt. Maga viszont nem elégedett?
– Az időzítés – morogta Liszenko. – Nagyon szűk az idő. Közben egy nagyszabású akciót fogunk beindítani.
– Nagyszabású akció? Vagy ez nem tartozik rám?
– Ahogy mondja! Tweed egy rakás kellemetlenség.
– Azt hiszem, talán többet tudok Tweedről, mint maga jegyezte meg Wolf. – Ami az időzítést illeti, mától számított két napon belül megérkezik Hamburgba, legalábbis Balkán jelentése szerint.
– Akkor Tweeddel gyorsan kell végezni.
– Már üzentem Munzelnek, Lübeckben várja.
– Nem lehetünk biztosak benne, hogy Lübeckbe megy morogta Liszenko.
– Éppen ezért egyik hamburgi emberünket is készenlétbe állítottam. Tweedet attól a pillanattól kezdve, hogy kilép az érkezőcsarnokba, nem tévesztjük szem elől.
– Munzel egyszer már elkapkodta ezt a dolgot. Ezúttal el kell végeznie. Gyorsan.
– Amint lehetősége nyílik rá, megoldja a feladatot. Ennél többet nem garantálhatok. Mennyi ideje van?
– Egy hete. Maximum kettő.
– Azt hiszem, nyugodtan alhat.

 

 

A lübecki pályaudvarral szembeni szállodaszobájában Erwin Munzel elnyúlt az ágyban. Német barátnője, Lydia Fischer, akit a puttgarteni vonaton szedett fel, éppen zuhanyozott. Nagyon megfelelőnek találta a lányt, és nem csupán mint álcát. Kinyúlt a telefonért, amikor az felcsörrent.
– Vollmer vagyok...
A hang elhallgatott. Munzelnek el kellett gondolkodnia a jelszón. Kicsit elfárasztotta a nemrégen lezajlott érdekes és kimerítő tapasztalatszerzés Lydiával.
– Syltben foglaltam helyet a vakációra – válaszolta.
– Figyeljen. Tweed visszatér. A következő két napban érkezik Hamburgba. Hívjon délben, mint eddig is. Az ügyfél érkezése után három napja van, hogy megkösse az üzletet.
– Nem szoktam határidőre dolgozni...
– Most fog, vagy elveszíti az állását!
Vollmer letette a kagylót, mielőtt Munzel ellenkezhetett volna. Jó néhány percig bámulta a plafont. Amikor Lydia kijött, ő ment be a fürdőszobába, és gyorsan lezuhanyozott. Pillanatok alatt ruhába bújt, közben beszélt a lánnyal.
– Egyedül akartál bevásárolni, ugye? Mi lenne, ha most mennél el? Néhány üzleti telefont kellene lebonyolítanom.
Megvárta, amíg a lány kimegy a szobából, akkor holmija felét becsomagolta egy nemrégen vásárolt bőröndbe. A szikrázó napfényben elhagyta az International, elhaladt a Movenpick előtt, és tovább sétált, át a hídon, a szigetre. Megállt a Hotel Jensen bejárata előtt, bekukkantott. A recepciós pultnál csak egy lány állt. Szobát foglalt. Bediktálta az első nevet, ami eszébe jutott, Hugo Schmidt Osnabrückből. Felment a lifttel, és kinyitotta a szobát.
Néhány perc alatt kicsomagolt, bepakolt a szekrénybe és a fiókokba. A fürdőszobában hagyott egy fogkefét, fogpasztát és borotválkozó készletet, aztán lement a lifttel, kiment a szállodából. A kulcsa a zsebében maradt.
Csak találgatott de úgy gondolta, ha Tweed Lübeckbe jön, biztos a Jensenben száll meg. Az angolok konzervatívak, a szokásaik rabjai. Most semmi más dolga nincsen, csak várnia kell, hogy Vollmer értesítse: Tweed úton van.

 

 

Lipcse kellős közepén voltak, Gerda Newman mellett ült, irányítani kellett az angolt. Lassan végighajtottak a Gerberstrassén. Este nyolc óra volt. Kinézett az ablakon, szinte kicsavarodott a nyaka, ahogy felfelé pislogott. Hatalmas, betonkocka-épület meredt az égnek.
– Mi ez a hely? – kérdezte. – Legalább harminc emelet magas.
– A Hotel Merkúr, a legjobb hely, három étterme van. Newman továbbhajtott, Gerda utasításait követte. Falken elterült az egyik ágyon. Útelágazáshoz értek, éppen pirosat mutatott a lámpa.
Newman lefékezett. Mögöttük ajtócsapódás hullattszott.
– Mi volt ez? – kérdezte.
– Falken elment. Nézd, ott megy...
A magas német a lakóbusz mellett sántikált a járdán. Ment néhány métert, aztán megállt, mert két civilruhás férfi állta el az útját. Valamit mondtak neki.
– Jézusom, civilruhás nyomozók – mondta Newman.
– Én is úgy gondolom – válaszolta Gerda, le nem vette a szemét Falkenről.
Falken elővette az igazolványát, komoly előadást rögtönzött, ahogy egy kézzel próbált a botján egyensúlyozni; most meg integetett, úgy csapkodott a karjaival, mintha madár lenne. A két férfi vigyorogni kezdett.Megnézték az igazolványát és visszaadták. Falken tovább beszélgetett velük.
– Rólunk akarja elterelni a figyelmet – magyarázta Gerda. Newman érezte a hangján mekkora benne a feszültség. Szerintem a szürke gúnárról mesélt, amikor lebegtette a karját. Arra vár, hogy tovább menjünk.
Falken egy gyors pillantást vetett a válla felett, miközben gesztikulált. Newman dühöngött, mi a fenéért nem vált már ez a szar lámpa. Makacsul piros. Minél tovább kell Falkennak beszélgetnie, annál nagyobb a veszélye, hogy a két rendőr valami rosszat kérdez.
– Amikor a lámpa átvált, ne gyorsíts fel – figyelmeztette Gerda, aki erezte a férfi idegességét.
A lámpa zöldre váltott. Az utasításnak megfelelően Newman lassan balra fordult.
A tükörben még látta, hogy Falken elsántikál, a két civilruhás pedig elindul az ellenkező irányba.
Fura magány tört Newmanre. Falken, jóharát, akivel együtt töltötte az elmúlt napokat, olyan puhán siklott ki az életéből, ahogy belepett oda. Gerda átérezte Newman magányát.
– Nincs viszontlátásra. Majd legközelebb, most a feladatodra, a vezetésre figyelj. Lipcsében vagyunk, és itt hemzsegnek a farkaskölykök.
– Farkaskölykök?
– Markus Wolf embereit nevezzük így, mert Wolf németül farkast jelent. Mindenütt ott vannak. Egyenesen előre menj!
Newman nagyot nyelt, gombóc volt a torkában Falken miatt. Nevetséges érzelgősség. Az úton tartsd a szemedet. Gerda gyengéden a csuklójára tette a kezét. Nagyon kis keze volt.
– Emil, nagyon figyelj. Hamarosan elhagyjuk a buszt, és egy kávézóban ütjük agyon az időt. Egy kemény fiatalember, Stahl éjjel Rostockba visz. Egy hatalmas fegyverszállító teherautóban utazol, ami fegyvereket szállít Kubába. Szerintünk egyébként az igazi végcél Nicaragua. Nem lesz kényelmes, hosszú órákra be leszel zárva.
– Ki ez a Stahl?
– Párttag, éppen ezért bízták meg ezzel a feladattal. Fiatal kora óta ismerjük, nagyon okos fiú. Gyűlöli a rendszert, ki akart szökni Nyugatra. Falken beszélte rá, hogy más úton járjon, inkább nekünk segítsen. A teherautó a dokkokhoz visz, onnan hajózol nyugatra.
– Milyen hajón? Hová megy?
– Fogalmam sincs róla. Egyetlen dolgot ne felejts el, ha beszélsz vele: csak engem és Falkent ismer. Semmit sem tudhat meg Radomről. A sejtrendszert használjuk mi is, az oroszoktól tanultuk. Itt fordulj balra, menj az egyirányú úton!
Newmannek az volt az érzése, mintha hatalmas köröket tenne, ahogy a külvárosban vezette a kocsit. Bevásárlóközpontok előtt haladtak el. A legtöbben táblák jelölték, hogy Volks ez, Volks az, ilyen népi, olyan népi bolt. Mindegyik állami tulajdon. Az egyik kirakat dugig színes tévével.
A járókelők jól öltözöttek, jóllakottak. Egy dolog azonban nem változott, ha a Nyugattal vetette egybe tapasztalatait: az emberek mogorvának tűntek. Úgy nézett ki, senki sem élvezi az életet. Fáradtan cammogtak, olyan unalmasak voltak mint a környezetük, majd mindegyik kezében reklámszatyor. Szürke, unalmas, nyomasztó légkör – még a lemenő nap fényében is.
– Menj ahhoz a kempinghez – mondta Gerda. – Állj a fák alá, messze a többiektől. Várd meg, amíg kifizetem a parkolási díjat.
Letért a sztrádáról, végiment egy keskeny aszfaltúton, alighogy megállt, Gerda kinyitotta az ajtót, kiugrott és eltűnt.
A külváros itt hirtelen véget ért, a kemping a szabad mező szélén volt.
Mindenfelé fű, ameddig a szem ellát. Megnézte az óráját. Fél kilenc, hamarosan sötét lesz. Hol találkoznak vajon Stahllal?
Newman negyedórát várt, míg Gerda végre előkerült. Mindkét kezében neccszatyor.
Tele konzervvel, nagy vekni kenyérrel, és gyümölcslével. Newman gyorsan körülnézett, sehol senki. Kinyitotta az ajtót, elvette a lánytól a csomagokat.
– Gyorsan – mondta, – tedd ezeket a mosogató feletti szekrénybe, én addig megterítek két személyre.
– Itt eszünk?
– Olyan gyorsan eltűnünk innen, amilyen gyorsan csak lehet. De ha a rendőrök megtalálják a lakókocsit, azt hiszik, visszajövünk. Terített asztal, élelem a szekrénykében...
Newmannek Falken jutott az eszébe: engedelmeskedj Gerdának. Mialatt a lány terített, ő elpakolta a szatyrok tartalmát. A lány tovább magyarázott:
– Bárki megláthatott itt minket. Mielőtt elmegyünk, elhúzom az egyik függönyt, és ha valaki bekukkant, látja a terített asztalt. Mindennek a lehető leghétköznapibbnak kell látszania.
– De valamikor ennünk is kell – jegyezte meg Newman –, ha erre egyáltalán módunk lesz.
– Eszünk is. De innen gyorsan el kell tűnnünk. Emil, van nálad borotva?
A férfi rácsapott a kabátzsebére, ott volt a kis dobozban minden: borotva, szappan, fésű. Gerda kinyitotta a szekrényt, amibe néhány percre rakodott be, elővett egy üveg ásványvizet és két műanyag poharat.
– Ezeket tedd zsebre. A víz ivásra és borotválkozásra kell. Órákig leszel a teherautóban, és nagyon fontos, hogy holnap reggel frissen borotvált légy. Ha nem nézel ki rendesen, a rendőrök még azt hiszik rólad, narkós vagy. Most pedig indulás.
Newmannek szemet szúrt, milyen rendezett a kemping. Sehol elszórt papírzacskók, frissen nyírt a fű, nincsenek üres konzervdobozok, üvegek. A kijárat közelében elhaladtak egy család mellett, akik két kisgyerekkel voltak. Gerda jóéjt köszönt és nyugodtan továbbmentek a járdán.
Most, hogy elhagyták a lakókocsit, Newman meztelennek érezte magát. Igaz csak néhány órát utaztak benne, de mégis megvédte őket az ellenséges külvilágtól.
Most, hogy egymás mellett sétáltak a beépített városrész felé, nagyon elhagyatottnak érezte magát.
– Van időnk? Arra gondolok, hogy Stahllal... – kérdezte.
– Lesz mindenre elegendő idő. Arra gondoltam, valami meleget kell enned, mielőtt bebújsz a teherautóba. Sötétedés után találkozunk. Kint a mezőn. Majd meglátod. Ide megyünk. Kétszintes bevásárlóközponthoz értek. A boltok már zárva voltak, de az étterem nyitva.
Régi hely volt, mintha a második világháború óta ott állt volna. A falakon sötét tölgyburkolat, a mennyezeten nehéz tölgyfa gerendák. Az egyik fal melletti boxhoz léptek, egymással szemben leültek, közöttük a nehéz asztal.
A pincéren zöld kötény volt. Felvette a rendelést, közben alig nézett Newmanre, mert Gerda rendelt mindkettőjüknek. Newmannak barna sört egy nagy korsóban, ő pedig fehérbort szopogatott. Newman feszült volt. Falken másodpercek alatt tűnt el az életéből, és most hamarosan „Viszlát Gerda.” Nem örült neki.
– Elég régi hely-jegyezte meg.
Gerda beszéd közben Newmant nézte, kezével végigfésülte gesztenyebarna haját. – Tudod, a háború alatt Lipcse és külvárosai bombatámadások célpontjai voltak. Ez a hely túlélte. Szerencsés véletlen.
Halkan beszélgettek. Voltak mások is az étteremben, de senki nem ült közel hozzájuk. Semmit nem tudok róla, merengett Newman, és semmit nem kérdezhetek. Ha elkapnának, és megtörök, semmi olyat nem tudnék mondani, aminek alapján azonosítani lehet.
Rostonsült halat ettek, és ízes, zaftos német burgonyát. Newman hatalmas adagot falt be, Gerda elégedetten nézte.
– Jó nagy adagokat adnak itt. – jegyezte meg a férfi.
– Úgy látszik nem hallottad, de dupla adagot rendeltem. Szeretném, ha tele lenne a gyomrod a nagy utazás előtt.
– Mennyi időnk van még?
– Még kávézhatunk, nagyon finom itt a kávé. Aztán mennünk kell. Az órájára nézett, kint már sötét volt, a lámpák fakó fénye világította meg az elnéptelenedett utcát. Csendben megitták kávéjukat. Gerda újra Newmant figyelte.
A férfi sokkal jobban érezte magát, és ugyanakkor sokkai rosszabbul. Tényleg szívesen tudott volna többet erről a lányról.
– Mi van a géppisztollyal? – suttogta, miután fizetett.
– Amint tudom, elrejtem. Veszélyes lett volna a lakókocsiban hagyni.
A próféta szólt belőle. Amikor a túloldali járdán elsétáltak a kemping mellett, látták, hogy a bejáratnál egy rendőrkocsi áll, s a rendőrök zseblámpákkal járkáltak a lakók között.
– A sztrádáig biciklivel megyünk. Ott találkozunk Stahllal mondta Gerda, és újra az órájára pillantott.
– Honnan kerítünk biciklit?
– Majd meglátod.
Belekarolt, úgy sétáltak, mint azok a párok, akik már évek óta ismerik egymást.
A kemping után körülbelül egy kilométerrel az út egyik oldalán veteményeskertek sorakoztak. Egy salakos ösvényhez jutottak, megálltak az egyik viskó mellett; valószínűleg szerszámoskamra lehetett, gereblyének, ásónak és más kerti eszközöknek.
Newman kezében az Uzit rejtő kabát, közben Gerda a táskájában kotorászott, elővett egy kulcsot, a nagy lakatba helyezte, és elfordította. Bement. Amikor visszajött, egy kerékpárt tolt maga mellett, nekitámasztotta a kamra falának, újra eltűnt és kihozta a másik kerékpárt is.
A levegő lehűlt. Elvette Newmantől a dzsekit, beletekerte az Uzit, és betette a kerékpár kosarába. Közben Newmant is figyelte, aki a nyeregmagasságot igazgatta, és ellenőrizte a féket.
– Én kész vagyok ha te is...
– Csak bezárok, aztán jobb lesz, ha én megyek elöl, és mutatom az utat.
Végigtolta a biciklit a salakos ösvényen, csak akkor szállt nyeregbe, amikor elérték a rendes utat. Jobbra fordultak, eltávolodtak a külvárostól, a kempingtől. Newman Gerda mellett haladt, egyszerre csak azt mondta, álljanak meg.
– Mi a baj? – nyűgösködött a lány.
– A lámpák. Falken azt mondta, a rendőrök megállítják azokat, akik nem kivilágított kerékpáron utaznak.
– Milyen igazad van. Úgy látszik kezdek kifáradni! Bekapcsolták a lámpákat és tovább karikáztak. Az úton nem volt forgalom, de óvatosan kellett menniük. Hetek óta nem esett, s a mostani felhőszakadás miatt nagyon csúszós volt az úttest. A füves szegélyek mögött árkok húzódtak, azok mögött a nyílt mezők, itt ott egy facsoport sötétlett fel.
– Most álljunk meg egy pillanatra – szólalt meg Gerda.
Az étteremben elmentek a toalettre, úgyhogy Newman egy pillanatra meglepődött.
Figyelte, ahogy a lány kiveszi táskáját a csomagtartóból, elővesz egy zsebkendőt, és az Uzit letörli, hogy eltűntesse róla az ujjlenyomatokat. Aztán a füves árokpartra lépett, és a fegyvert az árokba hajította. Eltűnt, csak egy csobbanást lehetett hallani és rövid, halk, bugyborékoló hangot. Továbbmentek.
Nem sokkal ezután egy útkereszteződéshez értek. A keskeny aszfaltút egy főútba torkollott. Ráhajtottak a főútra, és az elágazástól mintegy száz méterre megálltak.
– Itt találkozunk Stahllal. Onnan jön.
Arra mutatott, amerről ők is érkeztek. Megnézte az óráját, és elővett egy kis távcsövet a táskájából. A biciklit a combjának támasztotta, a szeméhez emelte a távcsövet, beállította, és az utat figyelte.
– Ez meg mi? – érdeklődött Newman.
– Éjszakai messzelátó. Ismerem a teherautó rendszámát. Van nálam egy kis elemlámpa, jeleznem kell mikor ideér. Biztos akarok lenni benne, hogy a megfelelő kocsinak integetek, ezért kukkolok.
– Te aztán igazán remekül megszervezel mindent – Newman habozott. – Itt köszönünk el egymástól?
– Nem, még találkozunk.
– Szeretnék mindent megköszönni-kezdte. A lány a mutatóujját a férfi ajkára tette.
– Éppen fordítva. Miért nem azt mondjuk, milyen jó, hogy megismertük egymást. Ha pedig egy kocsi, vagy a nem megfelelő teherautó jön, hát úgy csinálunk, mintha szerelmesek lennénk.
– Jó lenne gyakorolni!
Az útpadkára fektették a bicikliket. Newman átölelte a lányt, egyik keze a tarkóját simogatta. Megcsókolta. Gerda egy pillanatra megmerevedett, aztán átfonta a férfit, puha melleit a mellkasához szorította. Hevesen viszonozta a csókot, egész testével Newmannek feszült.
– A fenébe! – szólalt meg Newman, amikor a lány jobb válla felett felpillantott.
A lány elengedte. Nehezen lélegzett. Megfordult és arra nézett, amerre a férfi.
Csuklójáról bánatosan lógott a messzelátó. Messziről egy teherautó reflektora, két hatalmas világító szem közeledett. Szeméhez emelte a látcsövet, Newman összeszorította az ujjait. Ez nem lehet Stahl! Még nem!
– Ő az! – szólalt meg a lány.
Newman körünézett. Sehol egy autó. A fényszóró mögött dübörögve közeledett a hatalmas teherkocsi. Gerda fel-felvillantotta az elemlámpáját: két hosszú, egy rövid villanás. A kocsi elhaladt a kereszteződés mellett, lassított és megállt.
Hatalmas, nyolekerekű kamion volt, Mercedes. A sofőr nem állította le a motort, kikukucskált az ablakon. Gerda felszólt neki, valamit mondott, de Newman nem értette. A nagydarab fiatalember, sűrű barna hajú, kiszállt, és Gerda bemutatta őket egymásnak.
– Stahl, ez Emil Clausen...
– Jöjjön velem – mondta Stahl Newmannak, aztán szemébe ötlött az árokparton heverő két kerékpár. – Most már csak az egyikre lesz szükséged – mondta Gerdának.
Felemelte Newman gépét, meglengette és messzire hajította. A gép hangos puffanással landolt, messze a mezőn. – Gyerünk; beszállás! – fordult Newmanhez. – Gyorsan!
Álkulccsal kinyitotta a rakodótér ajtaját, átadott Newmannek egy elemlámpát amit a nadrágzsebéből halászott elő, és a sötét barlangra mutatott. Newman megfordult, hogy mondjon még valamit Gerdának, de Stahl szorosan megragadta a karját és betuszkolta a raktérbe. Gerda a kezébe nyomta a messzelátót.
– Vidd magaddal, meg hasznodra lehet.
– Oda hátra üljön! – kiáltotta be Stahl. – Használja az elemlámpát, máskülönben lábát töri. Majd később beszélgetünk, itt túlságosan közel vagyunk Lipcséhez. Ezek a kukucskáló ablakok golyóálló üvegből vannak, csak belülről lehet kinyitni.
Becsapódott az ajtó, és Newman ott maradt a feneketlen sötétben. Felkapcsolta az elemlámpát, közben hallotta, hogy Stahl bezárja az ajtót. A kukucskáló ablakot feltolható leffentyű zárta el a külvilágtól. Feltolta az egyik leffentyűt, de előtte leoltotta a lámpát.
Gerda visszafelé biciklizett. Stahl kiengedte a légféket és a kamion dübörögve megindult.
Az alatt a röpke pillanatt alatt, amíg az elemlámpája világított, észrevett a kocsi oldalán egy kapaszkodót. Balkézzel belefogódzott, és figyelte Gerda lámpájának vörös fényét, amint egyre apróbb lett a távolban. A kamion felgyorsított, Newman megremegett, mert iszonyú sebességgel egy járőrkocsi tartott az elágazás felé. Nem tudta látták-e, hogy a kamion megállt. Ha ilyen sebességgel jöttek, akkor pár perce még a külvárosban kellett lenniük. Felvette a messzelátót és a szeméhez emelte. A sztráda sima volt, a kamion pedig olyan súlyos, hogy alig ingadozott, ezért jól látott mindent.
A járőrkocsi a kereszteződésnél a főútra hajtott, elhaladt a bicikliző Gerda mellett, szabálytalanul megfordult és megállt. Két rendőr lépett ki a kocsiból, és megállították a lányt.
Newman látta, hogy Gerda a papírjait mutatja meg. Az egyik egyenruhás a fejét rázta, kinyitotta a hátsó ajtót és betuszkolta a lányt, aztán maga is mellé ült.
Jaj, istenem! És azok a szemetek otthagyták az út menten a biciklijét. Semmit nem tehet, he van zárva ebbe az istenverte kamionba. A járőrkocsi elrobogott, vissza, Lipcsébe. Newman kutyául érezte magát.
A lezárt kamionban Newman lassan körbejáratta az elemlámpát. Alaposan meg akart ismerkedni új búvóhelyével, mielőtt ülőhelyet keres magának. Középen keskeny folyosó vezetett a sofőrfülkéhez. A folyosó két oldalán nehéz faládák hevertek, gondosan egymásra halmozva a padlótól a plafonig.
Muníciós ládákra emlékeztették. Mindegyik végén hajókötélből font fogantyú. A ládákat bőrszíjjal rögzítették a kocsi oldalához. Megnézte, nincs-e valamilyen jel, amiből a ládák tartalmára lehetett volna következtetni. Nem volt.
Óvatosan lépkedett előre a folyosón. A kamion meglepte, kívülről teljesen olyannak tűnt, mint egy hűtőkocsi. Volt valami felirat is az odalán, de Stahl olyan gyorsan beküldte, hogy nem volt ideje elolvasni.
Elöl a vezetőfülkét elzárták a kocsi rakodóterületétől. Az elemlámpa fényében észrevett egy tolóajtót, úgy gondolta, ezen át lehet a vezető mellé jutni. Ám a vezetőfülke és a felhalmozott ládák között volt egy kis hely: balra összecsukható szék hevert a földön, szemben fedeles zománcedény: a WC, gondolta Newman.
Leült a székre. Hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát. Amióta csak elhagyták Radom majorját, nem szűnt benne a feszültség. Először a lakókocsi a felüljáró alatt, közben az idegfeszítő interjú Karen Piperrel. Aztán az az utazás a valamikori vasúti pályán. A híd, ahol elrejtőztek, fejük felett a rendőrkocsival. A vihar. De mindenekfelett az borította ki, hogy látta amikor Gerdát elvitték azok a rohadt rendőrök. Vajon ki tudja vágni magát? Fogalma sem volt róla. Valószínűleg soha nem tudja meg, mi történt a lánnyal. Kikapcsolta az elemlámpát, nem akarta, hogy kimerüljön az elem. Felállt és bekopogtatott a vezetőfülke ajtaján. Tudatni akarta Stabilal, merre van. Az ajtó gyorsan kinyílt, Stahl a válla felett szólt ki.
– Kényelmesen utazik? – Hangja nem volt híjján némi iróniának.
– Rendben vagyok.
– Nemsokára beszélgethetünk, amikor biztonságos a megállás. Vannak dolgok, amiket feltétlenül tudnia kell.
Az ajtó becsukódott az orra előtt. Newman csak egy rövid ideig láthatta az éjszakába nyúló autópályát. Az erős reflektorok fényében látta, hogy rajtuk kívül más nem autókázik. Arra nem számított, hogy aludni tud, a széken kuporogva nyugtalan félálomba süppedt. A kamion egyre gyorsabban haladt, vitték előre a hatalmas kerekek. De jó lenne, ha lenne nálam egy iránytű, gondolta, akkor tudnám, merre tartunk. Ebben a pillanatban a kamion megállt.
Stahl kinyitotta a hátsó ajtót, Newman kiugrott az útra. Jól látott a sötétben, mert szándékosan az elemlámpa segítsége nélkül mászott végig a folyosón. A kamion egy országúti pihenőben állt, az út mindkét oldalát sűrű fenyőerdő borította.
– Üljön be az utasülésre. Egy fél perc és én is jövök!
Stahl becsukta az ajtót, közben Newman a kocsi mellett előrement, kinyújtóztatta a lábát. Sűrű csend borította az éjszakát, a levegő friss és üdítő volt. A vezetőfülkéhez érve Newman látta, Stahl egy hegy tetején állt meg. Innen messzire lehetett látni, de reflektorokat egyik irányban sem pillantott meg.
Felmászott a fülkébe, becsukta az ajtót. Stahl ügyesen fellépett a másik oldalon, ő is bevágta az ajtót. Termoszt nyújtott Newmannek, és zsírpapírba csomagolt ételt.
– Kávé és szendvics, elvtársam.
Az elvtárs titulus egy pillanatra meglepte Newmant, aztán rájött, Stahl reflexszerűen köszönt így.
– A kávét köszönöm – mondta Newman és letekerte a termosz tetejét, ami egyben a csésze is volt. – A szendvicset majd később eszem meg.
– Okos, Csak öt percünk van, utána indulnom kell. Visszamegy a raktérbe. Van személyazonosságija? Hadd lám! Azért itt álltunk meg, mert innen minden irányba be lehet látni az utat. Füttyentett, amikor megnézte Newman iratait.
– Valami baj van? – kérdezte aggódva Newman.
Stahl megvonta széles vállát, és elvigyorodott. – Épp ellenkezőleg, nagyon is rendben van. Határőrség, Különleges Ügyosztály. Nem is lehetne jobb, ha megállítanak minket, de még inkább, ha Rostockba érünk.
– Miért?
– Nyugaton azt sokan tudják, hogy az NDK és a külvilág közötti határon aknamező húzódik. De azt már csak kevesen tudják, hogy a Balti-tenger partján hasonló tiltott területek vannak. Aknamező, verebek és a többi. Maga a határőrség tagja, tehát joga van a bejárásra. Nem valószínű egyébként, hogy megállítanának, mert azt visszük, amit viszünk – mondta magabiztosan. – Ha mégis, akkor maga bent ül, és maga a főnök. Mi a különleges feladat? Őrzi az árut, amit szállítok.
– Mit szállít? Vagy ezt ne kérdezzem?
– Megtalálta az edényét, a magán WC-t? Nos, ha visszamegy, nyissa ki az edény mögötti dobozt, azt az egyet elfelejtették leplombálni. Fegyverek Kubának, ezt maga is valószínűleg tudja. – Visszaadta az igazolványt. – Legyen mindig kéznél, hogy ha kell, meg tudja mutatni. Rúgja őket seggbe! Kösz. Visszavette a termoszt.
– Mikkora érünk Rostockba?
– Hajnal körül. Ha szerencsénk van, még sötét lesz, és könnyebb lesz magát a nyugatra tartó hajóra felcsempészni. Később meg megállunk, akkor többet is elmondok, de most gurítsuk odébb pár kilométerrel a rakományt. Komoly gépet terveztek ezek a szemetek. Kívül éppen olyan, mint egy hűtőkocsi. Átverés. Fegyverszállítmány, az bizony.
– Miért ez a nagy titkolózás itt, az NDK utakon – kérdezte Newman.
– Mert okosak. Nyugaton persze nem terjesztik, de nagyon komoly ellenzéki mozgalom van nálunk. Kicsi, de jól felfegyverezett. Tudják, hogy az olyanok mint Falken, szívesen rátennék a kezüket arra, amivel maga most együtt utazik. Ezzel aztán sok embert fel lehetne fegyverezni! Ezért kell úgy utazni, mintha egyszerű kamiont vezetnék.
– Az előbb azt mondta, hogy nem állítják meg...
– Az utakat ellenőrző rendőröknek megadták a kocsim rendszámát.
Elterjesztették, hogy pártvagyont szállítok, de azért bizonyos helyeken megállíthatnak. Ami ezt a különleges feladatról szóló igazolványt illeti, megkérdezhetném, használta-e már? Puszta kíváncsiságból.
– Használtam. Kábítószer ügyben, egy hálózatot kellett felgöngyölnöm.
– Nahát, ez igazán fura – jegyezte meg Stahl –, hogy éppen kábítószer ügyben „nyomozott” azok után, amit hallottam.
– Miért?
Newmant nem igazán érdekelte az ügy. Megitta a maradék kávét, és azon morfondírozott, mennyivel melegebb van itt a fülkében.
– Hallottam valamit, lehet hogy olyasmit, amit továbbítania kéne a BND-nek, amikor visszaérkezik. Van egy emberünk a lipcsei repülőtéren, azt nem árulhatom el, mi a feladata. Nemrégiben egy gép szállt le, Moszkvából érkezett. Hatalmas hajcihőt csaptak az egyik utas körül, a KGB egyik tábornoka volt. Holtrészeg volt, amikor földet ért. Vodka. Alig tudott lemenni a lépcsőn, bevágta magát a rá várakozó kocsiba, és elindult. Az emberünk meg felment a gép fedélzetére, és mit gondol mit talált?
– Majd maga megmondja!
– Annak a barom tábornoknak a táskáját! Az emberünknél, nevezzük Karlnak, persze nem ez a valódi neve, szóval Karlnál mindig van álkulcs. Kinyitotta a bezárt diplomatatáskát és átnézte a papírokat. Karl tud oroszul. Az egyik aktában talált egy jelentést egy hatalmas szállítmány heroinról, amit Angliába akarnak küldeni. Ötszáz kiló...
– Mennyi? – kérdezte hirtelen felvillanyozva Newman. – De hát az rengeteg!
– Mi is így gondoljuk. Aztán Karl megpillantotta a visszarobogó kocsit. Visszatette az aktát, bezárta a táskát, az ülés alá csúsztatta, és elbújt a személyzeti kabinban. Addig maradt ott, amíg a táskát el nem vitték.
– Volt valami utalás arra, milyen úton szállítják a heroint?
– Igen. Tengeren, egy lengyel hajón. Hamarosan be kell futnia Rostockba.
– Mi a neve a hajónak?
– A jelentésben erről nem volt szó, vagy Karl nem jutott odáig. Hamarosan indulnunk kell. Azért fura dolog ez, ezzel a táskával. A ruszkik nem olyan okosak amilyennek szeretnék, ha a világ tartaná őket. Egyébkent hála istennek. Még elmegyek brunyálni indulás előtt.
– Magával tartok. Megkérdezhetem,.milyen útvonalon jutunk el Rostockba?
– Miért ne? Magdeburg, Stendal, Tangermünde – és északnak, Pritzwalk, a tóvidék, Güstrow és onnan Rostock.
Ezt úgy mondta, mintha csak arról lenne szó, hogy elugranak reggel Brightonba.
Az erdő szélén könnyítettek magukon; Newman feje zúgott attól, amit hallott.
Éppen a kocsi hátuljához értek, amikor még egy kérdést feltett.
– Biztos benne, hogy Karl jól olvasta, tényleg ötszáz kiló?
– Karl soha nem téved!

 

 

Már majdnem éjfél volt. A Park Crescentből már régen mindenki-hazament. Mindenki, kivéve Tweedet, Monicát és az irodában tartózkodó két másik férfit.
– Velem jöttök Hamburgba, ti fogtok fedezni – kezdte a beszélgetést. – Normális körülmények között, amint ezt nagyon jól tudjátok, nem utaznék ilyen kísérettel. – Elhallgatott, és beletörődő mozdulattal tárta szét a kezeit. – De a miniszterelnök asszony ragaszkodik hozzá. Amikor legutóbb ott jártam, Bob Newmant vittem magammal, de ő eltűnt.
– Úgy hangzik, mintha a miniszterelnök asszony tudná, mit miért tesz. – jegyezte meg Harry Butler.
Tweed alaposan szemügyre vette a két férfit. Mindketten folyékonyán beszéltek németül, ez természetes. Harry Butler volt a magasabbik, nagydarab, erős férfi, idősebb és tapasztaltabb is volt társánál. Megfontolt, nyugodt, olyan a járása, mintha aknamezőn lépkedne.
Pete Nield fekete hajú volt, sötét, élénk pillantású szeme arra utalt, nem rezel be, ha sarokba szorítják. Törődött az öltözködéssel, most éppen tengerészkék öltönyt viselt, gomblyukában szegfű.
A két fickó szöges ellentéte volt egymásnak, de remekül tudtak együtt dolgozni. Egyik híres történetük az volt, amikor kerek egy hétig követték Markus Wolf egyik ügynökét, míg az felvette összekötővel a kapcsolatot. Ezalatt a hét nap alatt a tapasztalt NDK-s ügynök egyetlen percre sem fogott gyanút.
– Van valami ötletetek, hogyan kezdjünk neki? – kérdezte Tweed.
– Először is – szólalt meg Butler, – nagyon örülünk mindketten ennek a munkának. Ian Fergussont Hamburgban ölték meg, talán lesz szerencsénk találkozni a gyilkossal.
– Ami a fegyvereket illeti – most Nieldé volt a szó –, azokat nem vihetjük magunkkal, de talán a túloldalon kapunk?
Jellegzetes Nield kérdés volt. Tweed nem tudta mit válaszoljon, elkapta Butler pillantását, aki beleegyezően bólintott.
– Azt hiszem, kaphatunk fegyvert Kuhlmanntól-válaszolta.
– Kuhlmann? – kérdezte Nield. – Kemény fickó, egyszer találkoztam vele. Nem pazarolja sem a szót, sem az idejét, ő is benne van?
– Igen is meg nem is. Erről majd később beszélünk.
– És a módszer? – Újabb tipikus kérdés, ezúttal Butlertől Veled együtt utazunk a gépen? Jó, az a leghatásosabb, ha külön szállunk be. Pete a gép másik oldalán, de veled egy sorban ül, én meg valamivel hátrébb. Mi lesz az érkezéskor?
– Egy éjjelt a Négy Évszakban töltök – mondta kelletlen arckifejezéssel Tweed.
– Egy vagyonba kerül, de most nincs semmilyen költséghatár. Ti ketten is ott fogtok lakni!
– De külön érkezünk – jelentette ki határozottan Butler. Pete ül az első taxiba, te a következőbe, én meg követlek titeket, így megtudjuk, követnek-e téged. Kiszivároghatott a hír, hogy utazol?
Tweed habozott. Elkapta Monica pillantását. – Igen, tudják hogy jövök, ezt biztosan állíthatom. De ez titok!
– Akkor amit felvázoltam, igazán remek terv – állította Butler. – Ez alkalommal nem kapnak lehetőséget.

 

 

A kamion sebesen gurult az éjszakában, Stahl megállás nélkül hajtott. Newman a zsírpapírba csomagolt szendvicset letette a székre, aztán az elemlámpát a fedeles bili mögötti faládára irányította.
A két gyűrű közötti szíj laza volt. Leemelte és kinyitotta a ládát. Egyik kezével a kocsi falának támaszkodott, a másikban tartotta a lámpát. Belebámult a ládába, ahol szépen egymásra rakva sorakoztak a gépfegyverek. A fegyverzsíron megcsillant a lámpa fénye. Stahl azt mondta, hogy a többi ládában ugyanez van.
Egy kisebb háborúhoz elegendő fegyverrel utazik együtt!
Lecsukta a fedelet, óvatosan visszahelyezte a szíjat, felemelte szendvicsét és leült a székre. Kinyitotta a csomagot. Emeletes rozskenyérszendvics, kolbásszal. Éhesen tömte magába.
Csendes nosztalgiával vette ki zakója zsebéből az ásványvizes üveget, amit még Gerda adott. Letekerte a kupakot és,szomjasan meghúzta az üveget. A feloldatlan feszültségtől nagyon megszomjazhat az ember. Fejében összevissza kavarogtak a gondolatok, közben a kamion továbbrobogott.
Gerda, akit betuszkolnak a járőrkocsiba! Az utolsó pillanatban kapták el, ilyen a szerencse. Ötszáz kiló heroin, Angliába. Gorbacsov minden mocskos eszközt felhasznál, hogy tönkretegye egyik legerősebb európai ellenfelét. Mi is annak a lengyel hadihajónak a neve? Wroclaw. Igen így hívják. Newman idegei pattanásig feszültek. Ki kell jutnia az NDKból, és mindenről beszámolnia Tweednek! Berlin doktorról, és a heroinról! Két különálló, de létfontosságú értesülés. Egyszerűen ki kell jutnia Rostockból.
A kamion vágtatott, Stahl le nem vette a lábát a gázról. A mozgás és a hatalmas érzelmi megrázkódtatás következtében Newman mélyen elaludt. Valamikor az éjszaka folyamán hangokra ébredt. A kamion megállt. Newman megfeszült. Aztán hallotta, Stahl viccel. Felegyenesedett, megnézte világító számlapú óráját. Hajnali négy. Még körülbelül egy óra az út. Felállt, bekapcsolta az elemlámpát, végigment a folyosón a kocsi végébe, megfordult, visszament a székhez, megint fordult, közben egyik kezével a fal melletti ládába kapaszkodott, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. Az izmai kilazultak, kezdett magához térni. Megvakarta az arcát, érezni lehetett, hogy borostás. Valamikor, még mielőtt Rostockba érnének, meg kell borotválkoznia. Ez az, amit robogó kamionban nem tud megtenni. Kezdte magát bezártnak érezni. Előrement, ököllel megdöngette a falat. Kemény acél. A vezetőfülke felől elfordult a kukucskálóabalak fedele. Stahl a válla felett szólt be.
– Felébredt, Emil?
– Frissen vagyok mázolva. Meg kellene borotválkoznom.
– Az utolsó megálló jön Rostock előtt. Öt-tíz perc múlva. Ne aludjon el!
A fedél lezárult, kint maradt a világ, de Newman azért valamicskét látott belőle. Még koromsötét volt, velük szemben reflektorok közeledtek. Jobbra egy nagy tó, a fekete víz sima,. mint a jég, csak a móló fényei tükröződtek vissza rajta. Hajók ringtak a kikötőben. Lübeckre emlékeztette, Diana Chadwickra, a nagyvilági Ann Grayle-re és vitorlására, Berlin doktor motorosára. A nevekre, Südwind és Nordsee, igen, ez volt az. Állva maradt, hogy ne aludjon el. Várt az utolsó megállóra Rostock előtt.

 

 

Liszenkot hajnali négy után hívták Moszkvából. A telefon a lakásában csengett, alig egy kilométerre Markus Wolf irodájától.
Liszenko dühöngött. Különleges telefont kellett félszereltetnie, ami közvetlenül a Kremlben csöngött. Azonnal felismerte a mély, uralkodói hangot. Maga Gorbacsov.
– A szállítmány továbbítását elvileg el kellene halasztani. Értesüléseim szerint tudnak az érkezéséről.
– Mindenképpen el kellett volna halasztani két héttel mondta Liszenko.
– Tudom. De azt javasolom, most azonnal hajózzuk be.
– Éppen az orruk előtt – mondta elégedetten Liszenko. Már megszerveztem. Balkán visszatért Európába.
– Akkor tökéletes az időzítés. – Gorbacsov hangján érezni lehetett az elégedettséget, de azért egy kicsit megrántotta a pórázt. – Azt azért ne gondolja, hogy minden rendben van! Ezt csak akkor mondhatjuk el, ha a szállítmány biztonságban megérkezett.
Kattanás, Gorbacsov befejezte a beszélgetést. Liszenko visszament a fürdőszobába, hogy folytassa a borotválkozást. Elégedettséget érzett. Legnagyobb gondja magától oldódott meg, hiszen Balkán visszatért...

 

 

– Nem lehetett volna őket követni? – kérdezte Monica, mikor Tweed már hazafelé készülődött. – A négy szektorfőnökre gondolok.
– Gondoltam rá, de aztán elvetettem az ötletet. Masterson, Grey, Lindemann és Dalby, mind tapasztalt, gyakorlott emberek. Pillanatok alatt kiszúrnák, ha valaki a nyomukba eredne. Akárki legyen is a Janus arcú áruló, megriadna; ezt nem kockáztathatom meg. Engedjük hosszúra a kötelet, és majd maga akasztja fel magát. Legalábbis remélem.
– Még mindig nincs semmi használható nyom? – kérdezte makacs kíváncsisággal Monica. – Még azután sem, hogy Dianával meglátogatta mind a négyük otthonát?
– Túl sok szál van – mosolygott Tweed szomorkásan. – Nem megy ki a fejemből, amit Generoso doktor mondott: a módja az áruló felderítésének: rájönni, milyen módszerrel oldja fel azt a feszültséget, amit a kettős élet okoz. Általában az alkoholban keresnek vigaszt. Philby is ivott. Grey iszik, igaz, csak mértékkel. Harry Masterson annyit önt le a torkán, amennyit csak akar, és mindig jól forog a nyelve, de még eszénél is marad. Lindemann antialkoholista, ámbár a konyhaszekrényében eldugott whiskys üveget találtam. Marad Dalby, a borszakértő. Erről jut eszembe, érdekes, de nála egyetlen üveget sem találtam, biztos kulcsra zárva rejtegeti valahol.
– Dianát említettem az előbb. A holnapi járatra vettem meg a jegyét. Illetve a maira – igazította ki magát Monica, amikor órájára pillantott. – Nem említette Butlernak és Nieldnek, hogy ő is magukkal utazik!
– Kellemes meglepetés lesz. – Tweed is megnézte az óráját. Uramisten, hajnali négy van! Rettenetesen sajnálom, már órákkal ezelőtt haza kellett volna küldenem magát.
– Miért? Tudja, hogy álmatlanságban szenvedek. Különösen, ha nyakig ülünk valami fontos ügyben. Maga sem fog sokat pihenni!
– Egy kis szundikálás elég lesz. Alig várom, hogy újra a harc mezején legyek. Valójában Newman izgat. Van valami újabb hír Tolltól?
– A nagy semmi. Szerintem most már ő is aggódik.
– Akkor lesz igazán oka az aggodalomra, amikor találkozunk!

 

 

– Mindjárt a határsávhoz érünk, aztán jön Rostock – mondta Stahl. – Ott vár ránk a következő feladat, találni egy hajót, amelyik kiviszi innen magát.
Ez a megjegyzés nagyon meglepte Newmant. A kamion egy kis elhagyatott tavacska mentén parkolt, itt nem voltak hajók, nem volt móló. Még sötét volt. Előttük a messzeségben az autósztráda. Ugyanez a látvány fogadta hátul is. Stahl megint olyan helyen állt meg, ahol minden irányban remekül lehetett látni a terepet. Nem kerülhette el a figyelmüket, ha közeledett volna valamilyen jármű.
Stahl a kormány mögött élvezettel cigarettázott, várta, mit válaszol Newman.
Newman pedig kénytelen kelletlen arra gondolt, hogy Falkennek kellett volna megterveznie a következő lépéseket. Most neki kell döntenie.
– Van valami ötlete? – kérdezte a sofőrt.
– Nincs.
– Mintha azt mondta volna, hogy egy hajó Kubába viszi a fegyverszállítmányt.
– A hajónak lengyel kapitánya van, Anders. Ki nem állhatja a németeket. Breslauban született, Hitler alatt még így nevezték a várost. Most Lengyelországhoz tartozik, és Wroclaw a neve.
– Folytassa, ennél többre lennek kíváncsi.
– Anders a barátom. Tudja, hogy ellensége vagyok ennek a rendszernek. A valódi feladataimról persze sejtelme sincsen. Én viszont tudom róla, hogy lengyeleket szokott Svédországba csempészni. Minden azon áll vagy bukik, mit gondol magáról.
– Milyen ember? Csak néhány szóban.
– Kemény, makacs. Ha egyszer döntött, nincs az a hatalom, ami a döntés megváltoztatására bírhatná.
– Semmi kedvem Havannába utazni – jegyezte meg Newman. – Mi a másik lehetőség?
– Rostockban hagyom, a kikötő területen, és maga keresi meg a megfelelő hajót. Maga végül is a határőrség tagja, a kikötőn belül oda megy, ahova akar.
– És ha szabad kérdeznem, mi volt az eredeti terv, amelyiket Falken is jóváhagyott?
Stahl gyorsan, idegesen szívta a cigarettáját. Nem profi, gondolta Newman, nem remélhetek még egy Falken-Gerda csapatot. Ezt azóta tudja, hogy valami gáz van, amióta csak bemásztam a kocsijába. Lipcse óta próbálkozik valami megoldással, és az eredmény nulla. Jó nagy semmi.
– Lett volna egy Dániába tartó hajó – ismerte el Stahl. Mielőtt elindultam, felhívtam a rostocki emberemet, ő mondta, hogy a hajót Gedserben visszatartották, valamit javítani kellett a gépházban. Egyébként ez egy rendszeres komphajó Gedser és Warnemünde között, pár kilométer Rostocktól. De a döntés a maga kezében van, én nem határozhatok maga helyett, Clausen.
Kösz, gondolta Newman. Persze, maradjak csak egyedül a tiltott területen. Szeretnél minél előbb megszabadulni tőlem, igaz? Nekem kell átvennem a hatalmat, döntötte el.
– Ezzel az Anders kapitánnyal milyen nyelven lehet beszélni? Én nem tudok lengyelül!
– Nincs is rá szükség, tud németül. Csak az a baj, hogy maga német.
Newman most döbbent rá, Stahl tényleg németnek véli. Esze ágában sem volt kiábrándítani. Döntenie kell.
– El tudja intézni, hogy kis időre kettesben maradjak a kapitánnyal? De biztosra kell mennem.
– Persze – Stahl elővette a cigarettáját, rágyújtott a régi parazsáról. – Egészen biztosan elintézem. Most jobb, ha visszamegy a helyére.
– Nem megyek vissza, itt maradok elöl, maga mellett végig, míg megérkezünk.
– Azt nem teheti, egyedül kell utaznom!
– Ki tudja Rostockban, hogy magának nem lehet utasa?
– Hát... senki. De ha telefonálnak Lipcsébe?
– Nem fognak telefonálni Lipcsébe. Maga mondta, a papírjaim feljogosítanak arra, hogy bemenjek a tiltott zónába. Van szállítólevele?
– Igen. A bejáratnál kell felmutatnom.
– Adja ide. Gyerünk Stahl, semmi ellenkezés! Menjen hátra, hozzon egyet azokból a mordályokból, meg töltényeket is. Elő tudja bányászni?
– Igen. A székével szemben vannak, a dobozban. De nem tetszik az ötlete! Ugye nem akarja használni a fegyvert?
– Dehogyis, maga marha! Csak azt akarom, hogy lássák. Mozgás, sietnünk kell Rostockba. Tegye amit mondtam!
Ez a hirtelen hangváltás megmozgatta Stahlt. Kiszállt, hátrament, néhány perc múlva újra megjelent a fegyverrel és munícióval. Newman megtöltötte a géppisztolyt aztán Stahlra nézett.
– Ha beszélni kell, hagyja rám. A maga feladata az, hogy ezt a kamiont a hajóhoz vezesse.
Megvárta amíg Stahl beindítja a motort és elindul, csak akkor tette hozzá:
– És ne cigarettázzon, amikor odaérünk!
Fél órával később, amikor a hajnal első hideg fényei megjelentek a kéklő égen, Stahl lelassított. Piros lámpák sora világította meg azt a kaput, amely elé befordultak. Bezárt kapu, két fegyveres őr állta el az útjukat. A katonák az őrbódéból kászálódtak elő a közeledő kamion láttán. Elérték a határzónát.

 

 

Erwin Munzel fejében megszólalt az ébresztőóra. Hajnali négyre „állította” be. Óvatosan kimászott az ágyból, vigyázott, nehogy felébressze a mellette alvó Lydiát.
Megmosakodott és felöltözött, írt egy cédulát Lydianak: „Nem tudtam aludni, elmentem sétálni. Várj a reggelinél. Csók.” A cetlit a lány éjjelilámpájához támasztotta, az öltözőasztalkáról felemelte a kulcsot és a lépcsőn lement a hallba.
– Négy óra alvás tökéletesen elegendő – mondta az International éjszakai portásának és kinyitotta a bejárati ajtót. Reggelire itt leszek.
Nem mintha az öreg hülyét ez érdekelné, mondta magában. Jobbra fordult és Lübeck központja felé ballagott. Hűvös volt. Okos dolog volt felvenni a vastag kordnadrágot, meg a sportzakót. Szemben, a főpályaudvaron zajlott az élet. Még sötét volt, az utcai lámpák kísérteties fénnyel árasztották el a két régi, boszorkányfőkötős tornyot, az árnyak rosszindulatúan imbolyogtak.
Átment a Trave fölötti néptelen hídon, a szél belekapott hosszú hajába. A Hotel Jensen kapuja zárva volt. Erre számított. Becsöngetett, a lány óvatosan résnyire, ameddig a lánc engedte, kinyitotta az ajtót. Amikor meglátta a szőke szakállas férfit, beengedte.
– Itt az ideje a lefekvésnek, ugye?
Munzel legkedvesebb vigyorával nézett rá, megnyomta a lift hívógombját és felment a szobájába. A szobakulcs a kezében volt, ezt mindig magánál hordta. Belülről bezárta az ajtót, és gyorsan nekilátott szükséges teendőinek.
Először is lerúgta a cipőjét, ágyba bújt, magára húzta a takarót és ide-oda hengrgőzött az ágyon. Aztán kimászott és visszahajtotta a paplant. Munzel minden volt, csak óvatlan nem. Tudta, a szobalányok meg tudják állapítani, aludt-e valaki az ágyban vagy nem.
Bement a fürdőszobába, ahol második tisztálkodókészletét tartotta. Fogat mosott, kevés pasztát szétkent a mosdó feletti üvegpolcon. A borotvaecsetet lemosta, végighúzta a tenyerén, és különösen ügyelt rá, nehogy ugyanabba a helyzetbe tegye vissza, mint azelőtt volt. Az egyik törölközőt kis ideig a csap alá tartotta, jól kicsavarta és felakasztotta. A szappant is megnedvesítette, és vadul végigkente vele a kád alját. Aztán lemosta a kádat, de csak felületesen. Visszament a hálószobába, leült az olvasólámpa melletti székbe és belemerült egy papírfedelű könyvbe.
Amint kinyitott az étterem, lement reggelizni. A friss éjszakai levegő meghozta az étvágyát. Megevett három zsömlét, hozzá három csésze kávét. Az étterem ajtajában kishíján beleütközött egy befelé tartó fiatal párba.
A szobakulcs a zsebében. Kiment a szállodából. Szeme sarkából még látta, a recepciónál most már egy férfi van szolgálatban. Mikor visszaért az International, a szálló ajtaja nyitva volt, fényesen sütött a nap. A tiszta égboltból ítélve gyönyörű nyári nap várt a nyaralókra.
Lydia a fürdőszobában Volt, amikor Munzel belépett a hálószobába. Kikiáltott, hogy már nem tart sokáig. Munzel megnyugtatta, tud várni, és belevetette magát az egyik székbe. Ügyes volt. Mind a két szállodában azt hiszik, hogy ott lakik.
Tweed visszajön, legalábbis Vollmer ezt mondta. Majd délben újra hívja, ekkor megtudja a legfrissebb újságot. Munzel bizonyos volt benne, ha Tweed Lübeckbe jön, biztosan a Jensenben fog lakni, és Erwin Munzel ott várja.

 

 

Még nem kezdődött el a nap, amikor Tweed újra megjelent a Park Crescentben, kezében a bőröndje. Az első emeleten megállt. Az egyik ajtó alól fény szűrődött ki. George, az őr nem mondta, hogy más is van az épületben.
Jobbjával szorosabban fogta a táskát, másik kezével óvatosan lenyomta a kilincset, közben szorosan a falhoz tapadt. Hirtelen kivágta az ajtót, a táskát hátralendítette, készen arra, hogy ha kell, bedobja a szobába. Az íróasztal mögül Monica csodálkozva pillantott fel.
– Elnézést – eresztette ki a levegőt Tweed. – George nem mondta, hogy itt találom. Egyébként miért van még itt?
– Tudtam, hiába mennék haza, úgysem tudok elaludni. Bementem a fürdőszobába és lezuhanyoztam. Az is eszembe jutott, hátha Toll telefonál, és megtudhatunk valamit Newmanről.
Szóval ezért maradtál, gondolta Tweed. Gyengéd érzések. Levette a kabátját és asztala mögé telepedett.
– Nem aludt valami sokat – jegyezte meg Monica.
– Egy órát, elég is volt. A Négy Évszakban majd kellemeset alszom, már ma éjjel. A gép 10.35-kor indul.
– LH 041-es járat – vágta rá fejből Monica. – Helyi idő szerint 12.55-kor érkezik Hamburgba. – A ceruzájával játszadozott. Éppen Diana Chadwickon gondolkodtam. Főnök, maga túlságosan ragaszkodik hozzá!
– Mondtam már, a legfontosabb tanú lehet.
– Mit tanúsíthat?
– Még nem mondhatom meg, ráadásul magam sem vagyok teljesen biztos benne.
– Más is járt a fejemben. Szeretek itt lenni, amikor üres az épület, rengeteg minden az eszembe jut ilyenkor. Jól lehet ejtőzni a csendben. Most ne mondja, hogy ezzel minden tehén így van!
– Szóltam egy szót is? – emelte magasba játékos rettegéssel a kezét Tweed.
– Berlin doktor. Miért beszélt róla a legutóbbi eligazításon? Megmondta, hogy visszamegy Hamburgba, pedig tudja, az egyikük áruló. A végén meg bedobta Berlint. Ismerem magát, ha azt akarja, hogy az ember megjegyezzen valamit, mindig a legvégére hagyja.
– Még nagyobb présbe akartam fogni az árulót.
– Már megint nem tudom követni.
– Többet nem mondhatok, értse meg, én sem látok teljesen tisztán. Monica, minden szál ugyanoda vezet. Lassan már sejtem, mivé alakulnak a dolgok, a különálló darabkák a helyükre kerülnek. A bomba akkor robban, ha visszamegyek Hamburgba.
– Miért?
– Meggyőződésem, valami nagyszabású orosz akció van készülőben. Ezért volt minden olyan nyugodt, nemcsak Nyugaton, de Keleten is, egész Európában, és az áruló nyakig benne van ebben az akcióban, bármi légyen is az.
– Szóval nagyon veszélyes kiruccanás. Tiszta szerencse, hogy magával viszi azt a két embert.
– Igen, én is így gondolom. – Tweed arcán izgatott várakozás ült. – Ha robban a bomba, ott akarok lenni.

 

 

Fekete Porschéja kormányánál Harry Mastersonnak az volt a szent meggyőződése, a pokol összes ördögei megindultak. Éjszaka volt, Bécset már régen maga mögött hagyta. Salzburgnál lépett át Nyugat-Németországba, ott gördült rá a sztrádára.
Salzburg... München... Augsburg... Ulm... Stuttgart... Karlsruhe... Mannheim... Frankfurt, aztán északnak Hannover felé, végül az úticél, Hamburg. Már Mannheimnél járt. Ha egész éjjel megállás nélkül vezet, reggelre Hamburgban lesz. A műszerfal fényében szinte szikrázott fekete haja. Borotválatlan volt, érezte az erős, sűrű borostát az arcán. Egy Mercedes húzott el mellette. Balra pillantott. A sofőrülésen a szőke lány lekicsinylő pillantást vetett rá, miközben leelőzte. Masterson indexelt, visszament a belső sávba. Keményen beletaposott a gázba. Mint a szélvész száguldott, épp abban a pillanatban előzte meg a Mercit, amikor annak felvillant az indexe; egy kamiont akart maga mögött hagyni. Most Masterson nézett a lányra. Az dühös volt. A férfi rávigyorgott, aztán a Merci lámpái eltűntek. Macho Masterson. Senki nem előzheti meg, de egy szőke liba semmiesetre sem, aki ha elkapja a hév, úgyis megadja magát.
Az egész akkor kezdődött, amikor Bécsben belépett a kirendeltségre. Pat Lancing, a helyettese üzenettel várta. Csak és kizárólag Mastersonnak. Egyetlen telefonszám és egy szó: gyertya.
Becsukta a szoba ajtaját, tárcsázott. Legjobb ügynökét hívta, aki a vasfüggöny mögött dolgozott. Gyertyát. Azért nevezték így, mert vékony volt, viszont kemény és megtörhetetlen. Az NDK-ban volt a telephelye, ami Hugh Grey területe. Az NDK az ő titkos zónája, ám Harryt ez egyáltalán nem zavarta. A lényeg a hír! A telefonbeszélgetés tömör volt. Találkozhatnának fél óra múlva az opera előtt? Harry igent mondott.
Lecsapta a kagylót, kiment az épületből, bemászott a kocsiba, amit személyes használatra kapott.
Lassan végihaladt az Opern Ringen, észrevette Gyertyát, megállt a járdaszegélynél; még mielőtt a kilincshez érhetett volna, a férfi már mellette is ült. Miközben beszélt. Harry körbement a Ringen.
– Épp most érkeztem az NDK-ból. az az érzésem, követnek.
– Remek, épp erre van szükségem!
A Gyertya jóformán meg sem hallotta, hadarva folytatta: Lipcséből jövök, Cseszkón keresztül. Gmündnél jöttem át. Gyorsan el kell mondanom, mert muszáj tudnia...
– Mit?
Gyertyán gyűrött barna zakó és kalap volt. Nem sokat lehetett kinézni belőle, ez volt sikerének titka. Még csak különösebben okosnak sem látszott, semmiesetre sem az az ember, aki miatt aggódni kéne. Az arca, ha lehet a szokásosnál is csontosabb volt, vékony orra hosszabb, bánatos kutyaszemei még bánatosabbak.
– Berlin doktor most érkezett vissza a Német Szövetségi Köztársaságba, Londonból.
– Honnan az ördögből tudja?
Harry minden pénzért dolgozó informátorral egyformán beszélt. Agresszív, rövid parancsszavak, hadd védekezzenek. Ha fontosnak érzik magukat, úgy csak több pénzt követelnek.
– Van egy hírforrásom. Markus Wolf lipcsei központjában.
– Wolf Berlinben dolgozik, ezt minden iskolásfiú tudja.
– A titkos központ Lipcsében van, a kapcsolatom ott dolgozik. Kihallgatott egy beszélgetést egy berlini alakkal.
– És ki volt az az illető?
– Markus Wolf. Berlin doktor fedőneve Balkán.
– Balkán? Berlin doktor? Ezt a szemetet nevezi maga információnak?
– Az informátorom tudja a fedőnevet, mert magas pozícióban van.
– Nekem mindent muszáj tudnom, különben nem hiszek el semmit.
– Az összes pénz amit adott, az összes, ráment erre az értesülésre. Arra, hogy megtudjam, Berlin doktor Londonból jön.
– Az összes pénz? – Masterson nem akart hinni a fülének, vagy legalábbis úgy tett. – Hisz annak hónapokig ki kellett volna tartania! Kisebb vagyon volt.
– A hír is kisebb fajta vagyon – ragaszkodott igazához Gyertya. – Valaki Londonban nem más, mint Berlin doktor, alias Balkán...
– Nagyon úgy hangzik, mintha tündérmese lenne – vakkantotta Masterson.
– Ellenőriztesse Londonnal, de legyen óvatos. Ez a Berlin lehet, hogy nagyon magasan van a brit titkosszolgálatnál. Az informátorom szerint...
– Na és hogy hívják?
– Azt ő sem tudta.
– Édes Jézusom. Úgy szórja a pénzemet, mintha konfetti lenne. Ugye nem akar többet?
– Szeretnék visszamenni, és még többet kideríteni, ahhoz bizony kellene a tőke.
– Fogja.
Masterson kinyitotta a kesztyűtartót és átadott egy márkával tömött borítékot. Ő vezetett. Gyertya pedig alapos gondossággal számolta a pénzt. Betette a zsebébe és roppant bánatosan nézett.
– Nem ennyire számítottam.
– Ennyi van. Még valami? Nincs? Jó! Hol tegyem ki?
– Az Opera előtt. Az Astoriában lakom, onnét csak egy röpke séta. A kelleténél egyetlen pillanattal sem akarok tovább az utcán csatangolni. Követtek.
– Ezt már mondta. Rázza le őket, az isten szerelmére! Viszlát.
Visszavitte az Opera elé, onnan az irodába ment és átadta Lancingnak az ügyeket.
A Porsche a titkos garázsban állt. a központtól valamivel távolabb, munkatársai közül senki nem tudott a létezéséről.
Masterson a sztrádán száguldott, miközben végiggondolta az elmúlt órák eseményeit. Reggelre feltétlenül Hamburgban kell lennie. A Gyertya hírei zavaróak. Őt személy szerint legalább is nagyon idegesítik. Persze repülhetett is volna, de szabad mozgásra van szüksége.

 

 

Hugh Grey egyenesen a frankfurti nemzetközi repülőtérre érkezett. Taxiba ült és hivatalába ment. A betonépület közel volt az Intercontinental Hotelhez, gyakran járt ott, amikor a bonni Bundestag tagjait látogatta meg.
– Szeretem az ujjamat a dolgok ütőerén tartani – szokta mondogatni.
A nap hátralevő részében irodájában volt, a géppel írott jelentéseket olvasta.
Mindet a helyettese készítette, mert Grey ragaszkodott az írásbeli jelentéshez, így később senkit nem lehetett azzal vádolni, valamit félreértett. Grey mániákusan ragaszkodott az aktáihoz.
Késő este volt, amikor kérette a helyettesét, Norman Powellt. Újra átadta neki az ügyeket. – Ellenőriznem kell valamit, most került elő egy fontos ügy – magyarázta. – Amúgy nagyon jó munkát végzett, elégedett vagyok a jelentésekkel. Csak így tovább!
Grey két okból is Powellt választotta helyetteséül. Először is remek munkát végzett, másodszor Powell semmiképpen, nem veszélyeztette Grey pozícióját.
Kényelmesen megebédelt az Intercontinentalban, még egy fél üveg Chablaist is rendelt.
Az ebéd után beült a szolgálati Volvóba, amit a közeli garázsban tartott és Frankfurttól északra tartott. A sztrádán gyorsan haladt. Nem tudhatta, de Masterson mögötte száguldott, mint egy őrült, valahol Mannheim és Frankfurt között. Grey kényelmesen vezetett. Hamburgba tartott.

 

 

Guy Dalby rá jellemző módon a leggyorsabb volt kollégái közül. A Gatwick repülőtérről egyenesen Belpbe repült. Belp Bern mellett egy apró reptér. De nem maradt, hanem tovább utazott Genfbe. Még Londonból felhívta a helyettesét és Joel Kent a repülőtéren várta.
Együtt ebédeltek az Au Ciciben. A hatalmas ablakok a Genfi-tóra néztek, látszott a közeli Jura hegység. Dalby figyelmesen hallgatta Kent értelmes beszámolóját. Ittak egy üveg Montrachet '83-as bort. Az ebédet és az italt Dalby választotta, miután alaposan tanulmányozta az étlapot.
– Még el kell mennem valahová – mondta a beszámoló végén Kentnek. A kávénál tartottak, és Dalby az órájára pillantott. Tartsa nyitva a szemét.
Kent egyáltalán nem lepődött meg. Dalby az az ember volt, aki a terepen is meglátogatta az embereit, hogy első kézből hallhassa és láthassa a munkát. Ebéd végeztével Kent magára hagyta Dalbyt.
Fogalma sem volt arról, hova mehet a főnöke, de esze ágában sem volt megkérdezni. Dalby magányos farkas volt.

 

 

Erich Lindemann Kastrupban ért földet, a koppenhágai repülőtéren. Kivárta, amíg a futószalagon megérkezik a csomagja, átment az útlevél- és vámellenőrzésen és a kijárati csarnok bárjába tartott. Az egyik fal melletti asztalhoz telepedett, rendelt egy kávét és lassan megitta.
Egész idő alatt szemmel tarrotta a bejáratot, ismerős arcra vadászott. A gépen egyszer elment a toalettre, közben lassan sétált végig a középső folyosón, az arca álmodozó volt. Minden egyes utast alaposan szemügyre vett, és fényképező memóriája egy arcvonást sem felejtett el. Cambridge-ben is kiemelkedő diák volt, csak egyszer kellett valamit elolvasnia, és minden fontos adat megragadt a fejében.
Most itt a bárban arra volt kíváncsi, nem követi-e az egyik utas. Senki nem követte. Tweed ezek szerint nem küldött utána senkit, pedig titkon erre gyanakodott.
Öreg, szürke flanelnadrágban volt, sportzakója könyökén bőrfolt. Táskájával a kezében visszasétált a csarnokba. Megállt, körbenézett, olyan ember benyomását keftette, aki nem biztos abban, hogy a helyes irányba indul és megvan-e mindene. Aztán kiment és bemászott egy taxiba.
– A Hotel d'Angeleterre-hez legyen szíves – mondta angolul, tiszta hangja jól kivehető volt, mindenki hallhatta a taximegállóban, még azok a csomagos emberek is, akik valószínűleg a városba vivő buszra vártak.
A városba negyedórás az út, félúton lehettek, már elhagyták a kellemes, fákkal szegélyezett elővárost. Szépen nyírt pázsit, gondozott bokrok mellett mentek, amikor kopogtatott a vezetőfülke ablakán. A sofőr elhúzta a válaszfalat.
– Most vettem észre, késésben vagyok. Tegyen ki a Városház téren.
A Radhuspladsennél kifizette a sofőrt, és az irodájáig tartó rövid utat gyalog tette meg. A bejárat mellett ott csillogott a krómtábla: Export-import Services North. Az irodában a táskáját a falhoz támasztotta, leült íróasztala mögé.
Bejött a helyettese. Miss Browne (a végén „e”-vel, ha lenne szíves), a kezében aktahegyek.
Miss Browne ötven körüli hajadon volt, valamikor a Civil Service-ben teljesített polgári szolgálatot. Haja szürke, az orra mint a szirti sasé. Nem üdvözölték egymást. A férfi hátradőlt, összefonta a karját és hallgatta a beszámolót.
– Jelentett valami újabbat Nils Omdal a Balkánról?
– Semmit.
– Akkor gyorsan átugrom Oslóba.
Azért mondhatta ilyen könnyedén, mert Oslóba naponta többször ment repülőjárat. Az ötvenperces út igazán nem tartozott a fárasztó utazások közé. Lindemann felvette a táskáját, végignézett az asztalán. A rend mintaképe. Két telefon, vonalzó, jegyzettömb szépen, elvágólag.
– Nagyszerűen dolgozott – mondta Miss Browne-nak. – Ne hagyja állni a dolgokat, ameddig távol vagyok. Nem tudom, mikor érkezem vissza.
– Hol léphetek kapcsolatba magával?
– Sehol.
Átment a Radhuspladsenen, mint aki taxit keres. Elismerő pillantást vetett a régi városháza magas falaira, a régi cserepekre. Többek között ezért szerette annyira Koppenhágát. Az egész városközpontban csak két magas épület volt. A Royal Szálló és a repülőtársaság épülete.
Elhaladt egy taxiállomás mellett, de nem állt meg. Tovább sétált a széles Vesterbrogadén, egyenesen a pályaudvarra. Épp jókor érkezett, még elérte a Rodbyba tartó expresszet. Ott beszáll a kompba, és máris megérkezik a Puttgartenbe, onnan Lübeckbe és végül Hamburgba.

 

 

Newman keserűen gondolta: ez a legnehezebb pillanat az egész utazás alatt.
Belépni a megerősített határzónába. Stahl megállt a zárt drótkápu előtt.
– Ne – suttogta Newman – ne állítsa le a motort!
A figyelmezetető lámpák vörösen izzottak a mellvéd felett. A két őr közeledett, ő pedig letekerte az ablakot. Nyikorgó bőrcsizma, egyik kezükben a gépfegyver, az arcuk kemény és kiismerhetetlen. Egész éjjel szolgálatban lehettek, valószínűleg hamarosan jön a váltás. Talán ez segít.
A fülkéhez közelebbi határőr magas volt és sovány, társa alacsony és kövér. Newman egyetlen szót sem szólt, amikor a magas, sovány megállt az ablak alatt.
Szó nélkül kinyújtotta az ablakon a papírokat, amiket Stahltól vett át. Rezzenéstelen arccal nézett az órájára.
– Mi ez? – vizslatta a papírt az őr.
– Olvassa! Gondolom ismeri a betűket! Késő van, nem akarjuk lekésni Rostockban a hajót. Ne tököljön!
– Ne merjen velem ilyen hangon beszélni!
– Azt mondtam, olvassa! Csak felismer egy nyíltparancsot, ha az orra alá teszik, akkor talán tovább is mehetünk.
– Nem kaptunk értesítést erről a kamionról. Szeretném megnézni...
– Tilos. Olvassa már el azt a rohadt papírt!
A kövér társa válla felett megpróbált belepislantani a papírba.
– Vigyázz,államvédelmisek... – hallotta Newman.
– Nem érdekel – jött a válasz. – Akkor is meg akarom nézni a rakományt.
Newman elfordította a kilincset, félig kinyitotta az ajtót, de nem szállt ki. A két férfi a zajra felpillantott. Newman az őrbódé felé intett.
– Nem vagyok hajlandó itt tölteni az időmet. Van ott bent telefon? Felhívom Markus Wolf tábornok elvtársat. Roppant boldog lesz, hogy felébresztem, ebben biztos vagyok. A nevüket kérem, mert ezt tudni akarja majd. Nézzék csak meg az aláírást.
– Jesszus – sóhajtotta a kövér őr. – Ez Wolf aláírása. Mondtam, hogy vigyázzunk!
Newman tovább erősködött, ki akarta használni pillanatnyi előnyét. – Ha tudnak olvasni, láthatják, ez lepecsételt rakomány, amit szabadon és zavartalanul kell eljuttatni a rostocki kikötőbe. Maguk – és Newman most már üvöltött –, maguk akadályozzák a szállítmányt.
– Olvastam – válaszolta a magasabbik, és visszaadta a papírokat. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Newman ölében ott a géppisztoly, amit feltűnően nem az ajtó felé fordított. – Mi az ördög ez az egész? Ki maga?
Newman most sem szólt semmit. Elővette az igazolványát, odaadta az őrnek, újra az órájára nézett, aztán kifejezett türelmetlenséggel Stahlt vette szemügyre. A német izzadni kezdett, a homlokán gyöngyözött a veríték.
– Törölje meg a homlokát a keze fejével.
– Határőrség? Miért nem mondta előbb?
– Azért, mert ha betartották volna a kocsi papírján található utasítást, erre nem lett volna szükség – válaszolta nagyon nyomatékosan Newman. – Ez a fegyer a szállítmányt védi. Parancsom van hogy lőjem le, aki a raktérbe be akarna nézni. Nyissa már ki azt a rohadt kaput.
– De ellenőriznünk kell... – kezdett magyarázkodni az őr, és visszaadta az igazolványt. – Engedd át őket! – szólt a társának. Mi csak a feladatunkat teljesítettük, elvtárs – folytatta a mentegetőzést. A kapu kinyílt, vele mozdult a három piros lámpa is. Kísérteties volt. Newman csak most vette észre, hogy a kapura vannak szerelve.
– Menjen már, az isten szerelmére – mordult Stahlra.
A kocsi előredübörgött, felgyorsult. A visszapillantóban Newman látta, mögöttük becsukódik a kapu. Bent voltak a tiltott zónában.
Három kilométerrel a kapu után erdős területen hajtottak át. A hajnali fény megerősödött. Newman szólt Stahlnak, álljanak meg.
– Miért?
– Gyorsan meg akarok borotválkozni. Van egy olyan érzésem, Anders kapitánynál fontos a külső megjelenés. Jobb, ha maga is megborotválkozik. Ha készen vagyok, kölcsönadom a készletemet.
– Van nekem sajátom.
– Akkor használja.
Newman kicsomagolta a kis szettet, elővett egy zsebtükröt, és a szélvédőre akasztotta. Felgyújtotta a lámpát és amennyire lehetett, megborotválkozott. A társát is biztatta, remélte, személyes példaadásával megerősíti az ingadozó sofőrt. Tudta, Stahlt rettentően megrázták a kapunál történtek.
Frissen borotválva hajtottak tovább. Kiértek az erdőből, és a hajnali fényben Newman hamarosan kivehette a dokkokra jellemző hatalmas daruk sziluettjét.
Nagyobb lett a forgalom is. Kocsin és gyalog munkások siettek a hajnali műszakra, rakományokkal megtömött teherautók érkeztek a kikötő felől. Hatalmas fenyőgerendák, valószínűleg Svédországból, tankautók, minden valószínűség szerint szovjet olajat vittek.
Különös fény terjengett a dokk felett. A marslakókat idéző daruk a fluoreszkáló égboltnak feszültek. Megeredt az eső, Stahl bekapcsolta az ablaktörlőt, Newman csak szakaszosan látott ki az ablakra ömlő esőfüggönyön keresztül. Szorosan tartotta a géppisztolyt és elszunnyadt.
Arra ébredt, hogy Stahl a karjánál fogva rázza. Hunyorgott, érezte frissebb, tettrekészebb lett. Még mindig zuhogott, az esőcseppek monoton kopogással verték a kocsi tetejét. Szemben velük ott volt a dokk bejárata.
– Maga beszéljen – mondta Stahl.
Nem kellett beszélni. A kapukat belülről nyitották ki, az esőkabátos ember csak intett, mehetnek.
– Lipcse biztos megadta a rendszámunkat – állapította meg Stahl. A kamion átzökkent a betonba ágyazott vasúti síneken. Nappal volt, ha egyáltalán lehetett erről beszélni a dokkokat beburkoló szürkeségben.
– Az eső segíthet magának – jegyezte meg Stahl. – Mindenki lehajtja a fejét.
Már visszanyerte a nyugalmát. Elhaladtak a síneken álló hatalmas daru mellett.
Newman kicsit letekerte az ablakot, és felnézett a hatalmas szerkezetre. A daru tetején lévő fülkében égett a villany. Az ablakon beáramlott a kikötők félreismerhetetlen szaga: olaj, kátrány, sós tengeri levegő keveréke.
– Hagyja itt a fegyvert – szólalt meg Stahl. Egyik kezével az ülés alá nyúlt, és előhúzott egy csomagot. Newman felé lökte.
– Esőkabát, szüksége lesz rá. A kocsit azonnal a hajóhoz kell vinnem, még be kell pakolni a fegyvereket. Anders kapitányt majd magához küldöm, így kettesben maradhatnak. Van ott egy kis kalyiba, ahol meghúzhatja magát.
– Milyen hamar jön? Minél tovább bóklászok itt, annál nagyobbá veszély...
– Fogalmam sincs, tőle függ. Anderst nem lehet siettetni.
– Köszönöm, hogy elhozott idáig – mondta Newman, miközben beleküzdötte magát a síkos viharkabátba; a kapucnit mélyen a homlokába húzta.
A kamion most óriási raktárak mellett dübörgött, az epületek eresze csillogott az esőben. Esőkabátos, gumicsizmás tengereszek siettek el a kamion reflektora előtt.
A kocsi már csak cammogott. Rengeteg hajó hatalmas láncokra kötve, kéményükből pöfögött a füst, belevegyült a párás, ködös légbe; Newman tudta, megérkeztek. Stahl is megerősítette:
– Ott van a kalyiba, ahol kiteszem magát. Várjon nyugodtan. Semmit nem hagyott hátul?
– Semmit. Nagyon óvatos voltam. Egy összegyűrt zsírpapír a biliben. Ennyi.
– Szálljon ki. Sok szerencsét. Szüksége lesz rá!
Ezzel a bátorító búcsúszóval Newman kiszállt a vezetőfülkéből, bevágta az ajtót. Ömlött az eső. A kamion fényei eltűntek a sarkon. Semmi kétsége nem volt, hogy Stahl hatalmas megkönnyebbüléssel szabadult meg tőle. Kinyitotta a kis épület ajtaját, hallgatózott, beléépett, de félig nyitva hagyta maga mögött az ajtót.
Fél óra múltán még mindig ott állt, szék ugyanis nem volt. Közben csatlakozott hozzá egy német tengerész, aki az égszakadás elől menekült be. Elővett egy csomag cigarettát, megkínálta Newmant, de az csak a fejét rázta. Rágyújtott.
– Hajóra vársz, haver? – kérdezte.
– Remélem.
Szeretett volna megszabadulni ettől az embertől, Anders bármelyik pillanatban itt lehet. A tengerész nyugodtan pöfékelt, aztán eltaposta a csikket. A csizmája tocsogott a víztől.
– Nem annyira rossz, mint amilyennek látszik-magyarázta a német. – Hallgattam az időjárásjelentést. Kint, Warnemündénél olyan sima tenger, mint egy kacsaúsztató. Semmi szél, ezért egész nap ilyen idő lesz. Na, mennem kell, A főnököm egy állat.
Anders fél órával később érkezett. Alacsony, pocakos ember, széles vállak, tengerészkék zakó, ellenzős sapka. Amikor belépett, levette és lerázta róla a vizet. Jó ötvenes, becsülte meg Newman. Szélcserzett kerek arc olyan állal, mint egy jégtörő, élénk, kék, figyelő szemek. Úgy állt, mint egy rendíthetetlen sziklatömb.
– Anders vagyok. És maga?
– Emil Clausen. Szeretnék a hajója fedélzetére jutni. Ki akarok menni Nyugatra. Bárhol meghúzom magam ami magának megfelel.
– Nem viszem el!
Mintha ököllel vágtak volna Newman arcába. Olyan messziről jött csak azért, hogy itt és most elbukjon? Itt maradhat örökre az NDK-ban. Newman a lengyelt bámulta. Most vigyáznia kell minden szavára, nincs második lehetőség. De mi a pokol az, amit mondania kellene?
Aztán eszébe jutott. Stahl mondta, a lengyel nem szereti a németeket, és Stahl is azt hitte Newmanről, német. Mély levegőt vett. Mindent egy lapra kell feltennie, és aztán csak abban reménykedhet, helyesen mérte fel a kapitányt.
– Tudja, én nem német vagyok, hanem angol.
– Hülyének néz?
– Azt mondtam angol vagyok, és ez így is van. Iszonyúan fontos, hogy kijussak ebből az országból.
Newman angolul beszélt. Anders végigmérte a ruháját, aztán újra a szemébe nézett. Kételkedés ült ki az arcára.
– Moszkvában olyan nyelvi laboratóriumok vannak, ahol tökéletesen elsajátíthatja az angolt – válaszolta németül. Szóval állítólag angol. Nincs magára sok időm. Hol született?
– Hampstead, London.
– Ismerem azt a helyet. Jó, masszív kőházak.
– Téved. Hampstead Hathban mérföldeket gyalogolhat a mezőkön.
– Tudja merre van a King's Lynn?
– Norfolkban, Kelet-Angliában.
– A parton, egyszer ott kötöttem ki. Milyen folyó van arra?
– Az Ouse, egyébként nem a tengerparton van, hanem jól bent a szárazföldön, az Ous partján.
– Mi a foglalkozása?
– Újságíró vagyok, külföldi tudósító. Néhány nappal ezelőtt átszöktem a határon, fel kellett kutatnom egy történetet.
– Hát az biztos, hogy maga egy nagy marha!
Newman ekkor jött rá, Anders elfogadta. Vigyázott, a másik ne vegye észre a megkönnyebbülést az arcán. Anders vállat vont. Kikukucskált az esőbe, aztán a maga nyers modorában folytatta.
– Minden készen áll, nem tudhattam, mi lesz a döntésem. Lassan megyünk a fedélzetre. Senki nem fogja faggatni, ha velem van, mert kitaposom annak a belét, aki velem kikezd. A fedélzeten van a hajókötél raktár, ott fog utazni. Addig marad bent, míg magáért nem jövök. Amikor bemászott, a csapóajtóra teszek valami nehezéket, így aztán senki sem akar bekukkantani. Egy ideigmég nem indulunk, de ki kell bírnia. Jöjjön, semmi értelme itt maradni. A fedélzeten csak én tudok arról, hogy maga velünk utazik, maga csak maradjon csendben a raktárban.
Newman szerint Anders élete egyik leghosszabb beszédét tartotta. Elhaladtak egy újabb hatalmas raktár mellett. A nyitott ajtókon mezőgazdasági gépeket pillantott meg, a fényes narancssárgára festett gépek szabályos sorban álltak egymás mellett. Az eső alábbhagyott, most már csak szemerkélt. A felhők egyenletes szürke takaróként borították az eget.
Anders nehéz, határozott lépésekkel ment, egyenesen előre nézett, és egyetlen szót sem szólt. A raktár mögött felbukkant egy teherhajó, a kéményén a lengyel zászló. Magas hajóhíd, a fedélzeten radarerdő, és más műszerek.
Newmannek az volt az érzése, hogy egy kémhajóhoz közelít. Előtte a hajó raktere nyitva volt, folyt a berakodás. A daruról hálóban lógott egy faláda. Lipcsétől idáig ezzel együtt utazott. Stahl kamionja a part mellett állt, sietős emberek pakolták ki a rakományt, egy másik csoport berakta a hatalmas hálóba, s a Kubának szánt fegyverek felkerültek a fedélzetre.
– Vigyázzon, csúszik – figyelmeztette Anders.
Mióta kijöttek a kalyibából, most szólalt meg először. A hajóra vezető palánk mindkét oldalán kapaszkodó volt. A feljáratnál erős tengerész állt, tisztelgett Andersnek, aki épp csak bólintott. Úgy szaladt végig a pallón, mint egy kisgyerek. Newman sokkal óvatosabban követte.
Jobb kezével a korlátba kapaszkodott; a vas síkos volt csakúgy, mint lába alatt a deszka. Anders megvárta, aztán a hajó jobb oldalára vezette, ahol nem láthatták őket a rakodómunkások. Megállt, körbenézett, nem látott senkit. Felemelte a fedélzetbe süllyesztett üreg fedelét.
– Befelé. Gyorsan! – mordult.
Newman átlendítette magát a peremen és beugrott a lyukba. Valami puhára esett, ami lesüllyedt a súlya alatt. Anders hatalmas keze lenyúlt és benyomta a vállainál fogva. A fedél lecsapódott, és Newman magára maradt a sötétben. Zsebéből előhalászta elemlámpáját, felkapcsolta, és a sárgás fényben szemügyre vette új rezidenciáját. Az a puha valami egy gumicsónak volt, apró kis motor is tartozott hozzá.
Bang! Newman az ijedtségtől majd kiugrott a bőréből. Aztán jutott az eszébe, biztosan valami nehezéket hajítottak a fedélre, ami távol tartja a tolakodó szemeket és kezeket; legalábbis Anders ezt ígérte. Folytatta a felfedező szemlét.
A gumicsónakban hosszú kötél tekeredett, itt-ott csomók tarkították. A kötél egyik vége vitorláscsomóval volt a gumicsónak végén lévő fémgyűrűhöz kötve. Ez meglepte, de nem ért rá merengeni, tovább kutatott. Talált két, lengyel újságba burkolt csomagot. Kibontotta őket, az egyikben ásványvíz volt és egy üveg vodka, a másikban kenyér, sajt és egy kés. Rozskenyér és sajt, lagalább tarthatja a már rendszeressé vált diétáját.
A gumicsónak egyik oldalzsebében talált egy lámpát és egy becsomagolt iránytűt.
„Mindent előkészítettem” – mondta volt Anders kapitány. Alapos ember. Newmant a brit tengerészet egyik kapitányára emlékeztette. Ezek a férfiak, akik a hajókat irányítják a világ minden táján, hasonlítanak egymásra. Nem sokat törődnek azzal, milyen politikai rendszerben élnek, csak a hajójukra figyelnek. Vagy nagyon jók, vagy nagyon rosszak, középút nincsen. Newman szerint Anders az első kategóriába tartozott, ott is egyike volt az elsőknek.
Aprót kortyolt a vodkából, rögtön utána hatalmas korty ásványvizet eresztett le a torkán. Alighogy lenyelte, káromkodni kezdett. Hogy lehet valaki ilyen hülye, most aztán a természet követelni fogja a magáét! Aztán Anders jutott az eszébe, és tovább kotorászott. Meg is találta, amit keresett. Egy kis fedeles edényt, úgyis elszokott már az angolvécétől.
Amikor felébredt, minden tagja fájt, különösen a nyakát feküdte el. Órákon át magzati helyzetben kucorgott a gumicsónakon. Első gondolata az volt, hogy a hajó mozog. A motor egyenletesen morgott. A tenger nagyon nyugodt volt, a hajó csendesen siklott a habokon.
Másodszorra az idő jutott eszébe. Megnézte a világító számlapot. Este hét. Az lehetetlen! Felgyújtotta az elemlámpát. Este hét. Gondolkodott. Az utolsó amire emlékezett mielőtt mély álomba merült volna, az az volt, hogy felhúzta az óráját. Akkor reggel hét volt. Tizenkét órát aludt. Éhes lett, mint a farkas. A rozskenyérből és sajtból szendvicseket készített, csak annyi időre hagyta abba a rágást, ameddig kortyolt az ásványvízből. Evés közben a következő teendőkön törte a fejét. Vajon merre járhat a hajó? Ezt ki kell derítenie! Hamar belátta azonban, ezt képtelenség megtenni, ugyanis nem tudta, mikor indultak Rostockból.
A következő feladat volt kigondolni azt, most egyen-e meg mindent, avagy hagyjon valamit későbbre is. Az ösztönei azt súgták, uralkodjon az étvágyán, ám akkor eszébe jutott Falken: Egyél, aludj és könnyíts magadon akkor és ott, ahol erre lehetőséged adódik. Vagy valami ilyesmi. Betermelte tehát a sajtos-kenyeret, de a víznek csak a felét itta meg. A vodkához hozzá sem ért; az tompítja az érzékeket.
Befejezte az evést, elővette a fedeles edényt és bilizett egyet, aztán alapos gondossággal visszahelyezte a fedelet. A fedélen szerencsére volt egy gumigyűrű.
Kell is, mert ha nagyok a hullámok, bármi megtörténhet. Egész jól érezte magát, csak a csontjai fájtak.
A szűk hely sem akadályozhatta néhány tornagyakorlatban: kinyújtóztatta a kezeit, karjait, lábait, ki-beszorította az ujjait. Aztán feltérdelt és óvatosan megpróbálta kinyitni a rejtekhely fedelét. Nem mozdult. Ettől kellemetlen bezártságérzet fogta el, hasonló érzés, csak nem annyira erősen, mint amikor Stahl kamionjában utazott. Istenem de jó is lesz, ha kikerül innét, és újra szabadon mozoghat.
A hajó rendíthetetlenül haladt előre. Annak a tengerésznek ott a kikötői kalyibában igaza lett, a víz csendes, mint egy kacsaúsztató. Amennyire tudta, a Balti-tenger ritkán ilyen nyugodt, feltéve persze, ha még mindig a Balti-tengeren hajóznak. Lehet hogy a hajó északnak fordult, elhajózott Koppenhága mellett, és átment Dánia és Svédország között a Kattegat szoroson.
Semmi lehetősége nem volt meghatározni, merre járnak. Elvesztette a tájékozódási képességét. Mélyet lélegzett, hogy leküzdje a kezdődő pánikot. Akkor hallotta, valaki leveszi a nehezéket menedéke tetejéről.
Ösztönösen két dolgot tett: kikapcsolta az elemlámpát, és megragadta a kötélkioldó vasat. Most jött rá, Anders azért hagyta ott, hogy legyen fegyvere. Felguggolt ugrásra készen, és felnézett.
Az esti égbolt ragyogó tiszta volt, rajta kirajzolódott Anders szélesvállú sziluettje. Gyorsan és halkan beszélt.
– A hajó hamarosan megáll – átrakodás. Nem tudom mi lehet, de az oroszok mocskos keze van benne. Maradjon nagyon csendben. Elintéztem, a főgépész úgy csinál majd, mintha baj lenne az egyik motorral, ha a ruszkik befejezték a dolgukat. Akkor kell lelépnie! Még visszajövök.
– Hol a pokolban vagyunk?
– Lübecknél, de NDK felségterületen. Legyen készen, gyorsan kell mozognia, amikor visszajövök. Most mennem kell!
A fedél lecsukódott, nagyon halkan. Newman a bang-ra várt, amikor a nehezék visszakerül a helyére. Semmi. Anders vagy elfelejtette, vagy valaki megjelent, és a lengyel nem akarta felkelteni a figyelmét.
Newman egészen fura izgalmat érzett. A klausztrofóbia eltűnt, mert már tudta, nem sokáig marad betemetve dobozába. Viszont még mindig úgy érezte, csapdában van. Nagyon veszélyes csapdában. A ruszkik! Akárki felemelheti ezt a nyomorult fedelet, és akkor őt pillantja meg...
Abból a néhány szóból, amit Anders mondott, Newman világosan tudta, ők vannak a szállítmány mögött. Semmi kétsége sem volt, amennyiben elkapják, úgy bánnak majd vele mint kémmel, és esetleg lelövik.
El akarta hessegetni a félelmet, ezért bekapcsolta az elemlámpát és azt a papírt tanulmányozta, amit Anders dobott be az előbb. Alaposan megnézte, egy térkép darabja volt. Teljesen megdöbbent, amikor Anders azt mondta, Bight of Lübeckben vannak. Földrajzból mindig jeles volt, s biztos volt benne, Rostockból a Kattegaton keresztül kellett volna az Atlanti-óceánra kimenniük, és onnan irány Kuba. Ez az útvonal a Fehrmann-szigetek mellett vezetett el. A térkép őt igazolta.
Rostockból kiérve tehát hajója nyugatnak és délnyugatnak hajózott ahelyett, hogy északnyugatra tartott volna. Behajózott Bightba, a hatalmas lübecki kikötőbe.
Lehetséges, hogy a titkos fegyverszállítmányt az NSZK-ban, Lübeck mellett akarják partra tenni? Ennek semmi értelme.
Órája kilencet mutatott, amikor a hajó lassítani kezdett, és pontosan fél órával később megállt. Hirtelen nagyon nagy lett a csend, megszűnt a motorok zaja.
Lábdobogást hallott a feje felett, nem messze a fedéltől. Távoli hangok. Felnézett, a résen halvány fénycsík szűrődött be. Felguggolt. Lassan felemelte a tetőt, alig három-négy centis nyílást engedett, öt tengerész állt a hajó farában háttal Newmannek, és a vizet bámulták. Most, hogy a hajó állt, enyhén imbolygot. Az ég olyan volt mint a zabkása, szürke fellegek takarták.
Az imbolygó hajóról egy pillantást vethetett a Balti-tengerre. Hatalmas motoros, ami valahonnan ismerős volt Newmannak, közeledett feléjük, mögötte fehér tarajos hullámok jelezték az útját. Körülbelül fél mérföldre lehetett.
A hajó tovább himbálózott; közben Newman szemügyre vette a közeledő motorost. Az egyre csökkentette a sebességét. A kormányosfül ke üvegablaka mögött Newman egy férfi vállait és fejét látta, aki sapkában volt. Óvatosan visszaengedte a fedelet, leült a gumicsónak peremére, úgy érezte, mintha fájós hátát puha párnának vetette volna.
A fedélzeten felgyorsultak az események. Gyors lábdobogás, parancsszavak. Az üreg fala letompította a hangokat, Newman ezért nem is volt benne biztos, hogy orosz utasításokat hall-e. Félórát várt, aztán újra felemelte a raktár tetejét.
Megdöbbent. Akármilyen nagy legyen is az a motoros, nem létezik hogy felférjen rá az a fegyverrakomány, amit Stahl Lipcséből szállított. A motoros erősen himbálózott, de nem a fegyvereket emelték a fedélzetére. A tengerészek láncba álltak, és kisebb csomagokat adogattak egymásnak, aztán ezek a csomagok a motoros fedélzetére kerültek.
Ott is álltak emberek, ezek vették át a csomagokat. Newman nem látott be a jachtba, de az volt az érzése, a szállítmányt a fedélzet alá tehetik. Anecrsnek semmi nyoma, se híre se hamva, úgyszintén a sapkás embernek sem. Lehetetlen volt meglátni a motoros nevét, mert mélyebben volt. Megint óvatosan helyére tette a fedelet és leült. Mi az ördög történik itt? Ivott az ásványvízből, a vodkára ismét rá sem nézett. Félt. Valamelyik tengerésznek eszébe juthat, hogy bekukkantson a rejtekhelyére. Ilyen az élet. Megnyugszol, azt hiszed, már nem történhet semmi rossz; és akkor jön a legrosszabb. Csak annyi kell, hogy az egyik orosz észrevegye, és máris halott. Megborzongott.
Az elmúlt napok eseményei mint egy film peregtek le lelki szemei előtt. A határátkelés a tornyoknál, miután elbúcsúzott Tolltól. A ködös erdőben a találkozás, később a határőrök. Együtt biciklizett Falkennel, és Gerda ott haladt mögöttük. A gátőr háza, és Schneider, amikor rájuk tört. Gerda, kezében az Uzi, gyors, kattogó lövések... Az útelzárás... Radom majorja... A felüljáró... Karen Piper hihetetlen története... A híd alatt kerestek menedéket... Át a vízmosásból lett folyón a lakóbusszal... Falken még egyszer, utoljára, amint éppen lerázza az államvédelem embereit... Gerda, betuszkolják a rendőrautóba. Édes istenem, nem akarok ezekre gondolni, most nem, most nem!
Felkattintotta az elemlámpát, végigjáratta a fénycsóvát a fülkében, aztán tovább nézte a térképet. Hajójuk pozícióját kereszttel jelölték. Egy nyíl mutatott délnyugati irányba, nyilvánvalóan azt kell követnie... Abbahagyta. A jacht hangjára lett figyelmes. Beindult, felgyorsult és eltűnt a messzeségben. Újabb lábdobogás, beszédhangok, aztán csend és nyugalom. Megnézte az óráját: fél tizenegy.
Gyorsan mindent begyömöszölt a gumicsónakba, még az éjjeli edényt is, az összehajtogatott térképet övébe csúsztatta. Alig fejezte be a pakolást, amikor kinyílt a fedél. Megfeszült. Felpillantott, Anders nézett le rá.
– Itt az idő – mondta.
– Készen vagyok.
– Akkor kifelé! Ezen az oldalon...
A fedélzet bal oldala üres volt, a sötétben ridegen villogtak a hajóhíd lámpái. Anders kihúzta a gumicsónakot, eloldotta a kötelet, és a hajó oldalán leengedte a csónakot. Newman most igazán örült, hogy mindent a vízhatlanul záródó belső zsebbe tett, mert a csónakot a hullámok fel-le táncoltatták a hajó mentén. Anders a kötél másik végét tartotta.
– Megértette a térképet?
– Tökéletesen. Ismerem Lübecket...
– Figyeljen. Az őröket a hajó orrába küldtem, a taton nincs senki. Megtalálta az evezőket? Remek. Ezen a kötélen mászik le a csónakba. Addig tartom amíg mászik, aztán bedobom a csónakba. Tekerje fel, ha lent van. Várnia kell, ameddig el nem indulunk. A veszély még nem múlt el! – hangja marcona volt. Csak így tűnhet el anélkül, hogy észrevennék az őrök. Abban a pillanatban, amikor elindul a hajó, teljes erőből evezzen el tőle. Olyan erővel evezzen, ahogy csak tud, mert a hajócsavarok elkaphatják, és akkor nem marad magából más, csak darálthús. A motor később majd segíthet magának, de addig nem indíthatja be, amíg a közelben vagyunk. Érti?
– Teljesen. Indulhatok?
– Azt mondja ismeri Lübecket?
– Igen.
– Akkor talán sikerülni fog.
Newman átvetette magát a korláton, megragadta a kötelet és ereszkedni kezdett. Most értette meg, miért kötött Anders szabályos közönként csomót a kötélre.
Mindig a csomókba kapaszkodott, ha ezek nem lettek volna, a tenyér csúszik és el kellett volna viselnie a maró fájdalmat, ahogy feltépi, feltöri a tenyerét. Lábait úgy használta mint a hegymászók, minden szakasznál elrugaszkodott a hajótesttől, aztán a cipője talpát újra a hajó oldalának feszítette. Úgy érezte, egy örökkévalóságig tart az út. Karjai teljesen elgyengültek a kamionban és a raktárban töltött kényszerű fogság órái alatt. Az volt az érzése, bármelyik pillanatban lepottyanhat. Aztán Andersre gondolt, arra, hogy a vén tengeri medve a kötélen tartja az ő teljes súlyát. Erős, mint egy oroszlán. Összeszorította a fogait: ha a lengyel kitart, ő sem adhatja fel. A lábai akkor érték el az imbolygó csónakot, amikor a legkevésbé várta. Megpihent, de a kötelet még nem eresztette el. Aztán óvatosan beleereszkedett a csónakba. Csak most nézett fel. Anders, aki érezte hogy csökken a kötélen a súly, áthajolt a korláton. Elengedte a kötelet, és eltűnt.
Newman a tengerbe esett kötéllel bajlódott, ami maga az élteveszély, ha a hajócsavar elkapja. Egyre gyorsabban tekerte, húzta a kötelet. Idegesen kereste az evezőket! Ez volt az egyetlen dolog, amit nem nézett meg akkor, amikor még lett volna rá ideje. Nem találta. Anders jelt adhatott a hídon álló tengerésznek – most nincs ideje visszajönni. Az ügyeletes tiszt beszólt a gépházba, s rövid idő alatt életre keltek a motorok. Hol a pokolban lehet az a franfos evező?
Megvan! Kiszabadította, keményen megragadta, és teljes erővel ellökte magát a hajótesttől. Néhány métert távolodott, ez nem elég. Rémült erővel lapátolta a vizet. A hatalmas hajócsavarok felkorbácsolták a habokat. Fel-le, fel-le; a hatalmas hullámokon a csónak úgy bukdácsolt, mint egy papírhajó. Úgy érezte, egyetlen centivel sem került messzebb a hajótól. Már nemcsak hallotta, hanem látta is a hatalmas csavarokat. Tajtékos habot kevertek a vizen, iszonyatos bugyogó hang kíséretében, a tengert habosra csépelve. Az örvény! Ha nem távolodik el a hajótól, a morajló, egymásba torlódó hullámok visszaszívják, bele a darálóba. Anders megmondta, fasírt lesz belőle.
Eszébe jutottak a szőke lányok, akiket egy őrült mészárolt le Travemündében, a borzalmas kép, amit Kuhlmann ecsetelt; az csak cicakarmolás lenne ahhoz képest, ami rá vár a propellerek között, ha beszippantja a víz.
Érezte az áramlat alattomos húzását, csónakot elsöprő, mélybehúzó erejét. Őrülten evezett a tajtékos vizen. A csónak remegett, rázkódott, dobáltak a hatalmas hullámok, kis híján beborult a vízbe. Átcsapott rajta egy hullám, majd rémülten hátrapillantott. Szerencséjére a hajó örvénye lassacskán csendesedett, a víz lenyugodott. Newman abbahagyta az evezést. Előrebukott, végtelen és elmondhatatlan kimerültség vett rajta erőt.
A szárazföldből elsőnek a Maritim Szálló tetején villogó fényt látta meg, a strand mellett.
Hála istennek – mondta magában –, a nyugati csatornába jutottam. Bizony, ez nagyon fontos volt, mert a Priwall sziget másik oldala, a keleti csatorna az NDK felségvize volt. Várt egy kicsit, hogy elég ereje legyen beindítani a motort. A harmadik húzásra sikerült. Bőrig ázott. A fedeles edényt, miután kiürítette, arra használta, hogy kimerje a gumicsónakban összegyűlt tengervizet.
Ügy érezte, ezer éve várja már, hogy a parti fények közelebb kerüljenek. Elmúlt éjfél, a tengeren nem volt más, csak ő. Egyedül, szemben a nagy Balti-tengerrel. A csónakot az öböl bejáratához irányította, elhaladt a Maritim mellett, azután a régi, magas, díszes épület mellett, ami valamikor a világítótorony volt.
Visszatért a halálból. Csak ez járt a fejében, miközben egyre beljebb haladt a csatornában. Látta a Südwindet, de nem figyelt a lehorgonyzott jachtra. Fázott, el volt keseredve, de ugyanakkor rettenetes megkönnyebbülést érzett. Semmi mást nem akart, csak forró fürdőt és tiszta, száraz ruhát.
Később nem tudta megmondani miért, éppen a Südwind mellé ment. Lelassított. Éjfél elmúlt, de a hajón égtek a fények. Kikapcsolta a motort, amikor a vitorlás mellé ért.
Ann Grayle feljött a fedélzetre. Kezében egy pohár, fehér nadrágban és blúzban állt. Az ég kitisztult, balzsamos volt a levegő. Az asszony egyenesen állt, és lebámult a férfira.
– Szentséges isten, Bob Newman! Csurom víz. Jöjjön fel, majd rendbeszedjük. Ben – kiáltotta. – Tegye fel forrni a teavizet. Vagy forró kávét! – Újra Newmanra bámult. – Hogy maguk riporterek mire nem képesek egy jó sztoriért!

 

 

Liszenko másnap reggel telefonált Moszkvába. A szobájában lévő készüléket használta, nem akarta, hogy Markus Wolf hallgassa a beszélgetést. Gorbacsovot azonnal kapcsolták.
– Tegnap este a szállítmányt átrakodtuk. Balkán éppen idejében érkezett Londonból.
– Ne használjon fedőneveket a telefonban! – ripakodott rá Gorbacsov. – Figyeljen erre!
Liszenko magában káromkodott. A főtitkár arra utalt, hogy kiejtette Londont a száján. Jobb, ha óvatos lesz a jövőben.
– Két-háromhetes késéssel kell számolnunk – folytatta. Már úgy értem, mielőtt a végső állomásra továbbíthatnánk. Addig is a szállítmány teljes biztonságban van.
– Van valami hír Tweedről? – kérdezte a főtitkár.
– Minden percben itt lehet.
– A feladatot gyorsan kell megoldani. Mindenről tájékoztasson. A vonal megszakadt. Liszenko levágta a kagylót, megdörzsölte borostás állát és az összegyűrt ágyneműre pillantott. Helen, a német lány, akivel találkozott igazán megfelelő volt. Nagyon is, mert még most is remegett a tábornok lába. Használd ki az alkalmat, ha távol vagy a feleségedtől, ez a mottója. De az ágyjáték és a vodka most egy darabig nem kerülhetnek szóba. Miközben a fürdőszoba felé battyogott, úgy döntött, abbahagyja; no nem Helennel fejezi be, csak nem keveri a lányt a vodkával.

 

 

Tweed és Diana Hamburgban kiszálltak a gépből. Előttük Pete Nield éppen az útlevélvizsgálatnál tartott, mögöttük Harry Butler cipelte a poggyászát, egyik szeme a többi utason. Ki lehet Tweed szőke útitársnője, kíváncsiskodott magában. A ravasz róka az utazás alatt megfigyelhette, azok ketten meglehetősen jól ismerik egymást. Az is igaz, hogy a nő remek álca: egy pár kevésbé feltűnő, mint a magányos férfiutas.
Az érkezési csarnok előtt Nield taxiba ült éppen akkor, amikor Tweed feltűnt, oldalán Dianával. Az egyik könyvespult előtt álló férfi, akin gyűrött esőkabát volt, és látszólag elmélyülten tanulmányozta a kirakott könyveket, őket figyelte. Martin Vollmer visszarakta a forgópultra a könyvet és Tweedék után sietett.
Butler minden trükköt észrevett. Éppen jókor lépett ki, hogy megfigyelhesse Vollmert. Így tehát ő a követőt követte. Tweed besegítette Dianát a taxiba, majd maga is beült.
– A Négy Évszakba – szólt a sofőrnek.
Butler látta, Vollmer beszáll a következő üres kocsiba. Németül szólt a sofőrhöz: – Kövesse azt a kocsit, de nehogy szem elől tévessze, a pasas tartozik nekem.
– És tartozni is fog, ezek mind ilyenek, de ahogy parancsolja.
A „konvoj” végighajtott a városba vezető sugárúton: elsőnek Nield, utánuk Tweed Dianával, őket követte Vollmer, és két kocsival Vollmer mögött Butler zárta a sort. Utasítása nagyon határozott és egyértelmű volt: – Itt van tíz márka, ez a borravalója. Azt a kocsit kövesse, amelyikbe az a sovány, barna esőkabátos férfi szállt be. Ragadjon rá, tudni akarom, hova megy.
A városban a konvoj áthaladt a tavat kettéválasztó hídon, balra volt a Binnenalster, a távolabbi végén kezdődött a Neuer Jungferstieg, ami körbefogta a tó nyugati partját. Gyors vízibuszok cikáztak a tavon, a tengerkék égen csak egy-két bárányfelhő volt, nem is zavarva a szikrázó napsütést.
Nield már bent volt a szállodában, mire Tweeddel megérkezett a taxi. Száz méterrel hátrébb Butler Vollmert figyelte: taxija beállt a parkolóba. Letekerte az ablakot és Tweedet nézte, aki Dianával együtt eltűnt a szálloda ajtaja mögött. Vollmer elhajtott. Butler hátradőlt az ülésen; előbb vagy utóbb megtudja, hol lakik a Barna Esőkabátos.
A recepciónál Tweed a maga és Diana valódi nevét adta meg. A Monica foglalta két szoba szabad volt. Mielőtt felmentek volna, Tweed meg megmutatta az asszonynak a remek fogadócsarnokot és a kellemes éttermet. Örült, hogy újra itt lehet.
– Csodálatos hely – lelkesedett az asszony. – Egyszerűen mennyei.
– Valószínűleg egész Németországban ez a legjobb szálloda – odébb vezette és lehalkította a hangját. – Nekem még telefonálnom kell. Tudsz még várni az ebéddel?
– Ki kell csomagolnom. A szobámban várlak...
Tweed ugyanazt a szobát kérte és kapta, amelyikben legutolsó itt-tartózkodásakor lakott, akkor, amikor azonosította Ian Fergusson holttestét. 412-es. Átadta a borravalót a boynak, aki felvitte a szobába csomagjait, és amikor végre egyedül maradt, csak állt az ablaknál és nézte a kilátást. A fákon levelek, és ott terpeszkedett előtte a Binnenalster nyugodt kékje is.
Turistaszezon volt, a tó végén a hajókikötőnél most is nagy tömeg. Nem is olyan messze innen, a gát mellett találták meg a kora hajnali órákban Ian Fergusson vízen úszó holttestét. Most fagylaltért álltak sorba az emberek, Tweed pedig szegény Ianra gondolt. Megrázta a fejét és a telefonhoz ment. Nield szobáját kérte. Amikor bejelentkezett, megfigyelte hányas szobában lakik a társa. Megkérte Nieldet, ugorjon be hozzá.
Tweed a nappali közepén állt, amikor Nield belepett. Tweed kihúzta magát, nyers, parancsoló hangon beszélt.
Ma vacsora után elmegyünk innen. Vonattal, egyenesen Lübeckbe. Vedd meg a jegyeket, aztán telefonálj a Jensen Szállóba és foglaltass le három szobát. Nekem, Harrynak, egyet meg Diana Chadwicknak. Utána a Hotel Movenpickben magadnak is foglaltass egyet. Te leszel a hátvéd.
– Még valami?
– Egyelőre ennyi.
– Akkor lemegyek és eszem valamit.
A telefon szinte abban a pillanatban szólalt meg, amikor Nield kiment a szobából.
– Ki beszél? – kérdezte óvatosan Tweed.
– Harry. Harry Butler. Kinyomoztam. Altona...
– Gyere ide, amilyen gyorsan csak tudsz...

 

 

Lübeckben Munzel szokása szerint pont délben telefonált. Hallotta a telefon kicseng, de senki nem vette fel a készüléket az altonai lakásban. Káromkodott egyet, és kiment az állomásépületből. Visszasétált az Internationalba. Fogalma sem volt arról, hogy ebben a pillanatban Vollmer a hamburgi repülőtéren a londoni gép utasait várja. Az az embere ugyanis, akire ezt a feladatot bízta, gyomorbántalmakkal ágynak esett.
Munzel elvitte Lydiát a Movenpickbe ebédelni. Úgy érezte, változatosságra vágyik, új környezetre, új étlapra. Miközben a rostonsült halat és burgonyát ették, Munzel nem vette észre, hogy Sue Templeton figyeli, az az amerikai lány, aki barátjával Ted Smithszel megmutatta Kuhlmann-nak azt a helyet, ahol Munzel aTrave folyóba lökte a motorját.
– Akkor is megismerném azt az embert, ha szakállat növesztene! – mondta akkor viccesen angol barátjának.
Most ebédelt a fiúval, mégis egyfolytában a terem másik sarkára figyelt, ahol a szőke szakállas, hosszú, szőke hajú fiatalember ült. Tényleg nem volt biztos a dolgában. Tednek nem is szólt semmit, annak úgyis csak egyetlen dolog járt a fejében, tudniillik az az egy óra, amit Sue-val az ágyban fog eltölteni. Sue még elüldögélt a kávéjával, amikor Ted szólt a pincérnek, és a számlát kérte. Aztán a lány hirtelen felkapta a táskáját:
– Azt hiszem visszamegyek abba az üzletbe, ahol azt a klassz ruhát láttam.
– Én meg felmegyek az emeletre és pizsamába bújok...
– És még mindig abban leszel, mire visszaérek. Szia! Követte Munzelt és a lányt. Még mindig bizonytalan volt. A séta rövidebb volt, mintsem gondolta volna, a pár bement a Hotel Internationalba. Előrehajolt, mint aki a sminkjét igazítja, aztán utánuk ment. A portáshoz lépett, segítségül hívta legbehízelgőbb mosolyát.
– Az a szőke szakállas férfi, aki épp az imént jött be azzal a lánnyal, itt lakik? Pont úgy néz ki, mint az egyik New-York-i barátom.
– Igen, nálunk lakik.
A portás diszkrét volt, nem mondott nevet. Sue megköszönte és visszament a Movenpickbe. Öt perccel később Munzel kilépett a liftből és elindult a pályaudvar irányába. Újra Altonát hívta. Ezúttal szerencséje volt, Vollmer felvette a kagylót.
– Tweed megérkezett Hamburgba, egy szőke lánnyal. Ugyanott lakik, mint legutóbb, a Négy Évszakban. Holnap a szokott időben hívjon.
Munzel hihetetlen elégedettséggel lépett ki a fülkéből. Biztosra vette, hamarosan Lübeckben látja viszont Tweedet, sőt még ideje is bőven marad, hogy kidolgozza a részleteket.
Tweed a szálloda éttermében ebédelt Dianával, itt szolgálták fel a reggelit is. Tweed a grillbárt is kedvelte, de az most zárva volt. Mindketten paillard de veau-t rendeltek, hozzá rengeteg friss zöldséget, mert Diana imádta a salátákat.
– Életemben nem ettem még ilyen finom salátát Tweedy! És micsoda választék! Brokkoli, francia bab, mange tout és a legfinomabb karfiol. Egyszerűen imádom ezt a helyet.
– Valóban, nem mindennapi hely.
Tweed körbenézett. Az egyetlen dolog, ami nem nyerte el a tetszését, a kerubok voltak. Az étterem középső részénél életnagyságú meztelen kerubok díszítették a falakat. Tweed úgy gondolta, remekül meglenne anélkül, hogy evés közben a kerubok meztelen seggét kelljen csodálnia.
– Meddig maradunk? – érdeklődött Diana a desszertnél, közben támadást indított a magas üvegpohárban felszolgált fagylaltkehely ellen.
– Nehéz kérdés.
Ebéd után végigsétáltak a díszes földszinti termeken. A falakat lovas vadászjelenetek díszítették. Diana mindent megcsodált. Tweed nagyon kedvelte az asszony ama tulajdonságát, hogy annyi apró dologban találta örömét. Aztán elnézést kért, még rengeteg telefont kell elintéznie. Társnője felment a szobájába pihenni, amíg Tweed érte nem jön.
Harry Butler a hallban egy karosszékben várakozott, egy német újság volt a kezében. Még mindig szürke nadrágban, sportzakóban, fehér ingben és nyakkendőben volt. Tweed felkísérte Dianát, a szobaajtóban elbúcsúztak, Tweed elindult a saját lakosztálya felé, aztán le a lépcsőn, vissza a hallba. Az utolsó lépcsőfokról intett Harrynak, kövesse.
A 412-ben Butler eldobta magát az egyik karosszékben. Tweed az íróasztal mögé ült és figyelt.
– Követtek – kezdte Butler. – Látta, megérkezel, aztán taxival idáig követett, utána ugyanazzal a kocsival elment egy házhoz, Altonában, az U-bahn közelében. A 28-as lakás. Itt a cím. – Átnyújtott Tweednek egy noteszból kitépett gyűrött papírlapot.
– Hogy találtad meg a lakást?
– Liften ment fel. Lentről figyeltem, melyik emeleten áll meg a lift, aztán felrohantam mint egy őrült, és még éppen láttam, melyik ajtó mögött tűnik el.
– Észrevehetett?
– Képtelenség.
– Lehet, hogy megtaláltuk a komcsik hálózatának első láncszemét? Egyelőre hagyjuk.
– De tudja, hol laksz. – mondta Harry. – Ez veszélyes lehet.
– Bizonyára, de éppen ez a célom. Különben pedig ma este elutazunk Lübeckbe, vacsora után. Előbb akarok odaérni, mint ahogy számítanak rá.
– Ez még veszélyesebb – mondta a magáét Butler. – Amikor legutoljára Lübeckben voltál, valaki megtámadott. Talán másodszorra sikerrel járnak.
– Az a feladatunk, hogy ne sikerüljön nekik. Növelem Liszenkón a nyomást. Biztos vagyok benne, hogy nagyszabású tervet akar beindítani és nem akarja, hogy az útjában legyek. Valamilyen okból azt hiszi rájövök, miben mesterkednek. De eddig még nem sikerült megfejtenem a rejtélyt. Még nem. Valami viszont azt súgja, minden szál Lübeckbe vezet. Mindenképpen nagy vihart akarok kavarni. A másik oldalon valaki hibázni fog, és akkor én ott akarok lenni.
– Így rejtőzni...
– Már döntöttem. Egyébként van még egy feladatod: az asszony, aki velem jött, Diana Chadwick. Az ő életét is vigyáznod kell. Az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb tanúm lehet. Ne kérdezd miben, még magam sem tudom pontosan. Csak arra vigyázz, Dianának semmi baja ne essék. Nem tud sem rólad, sem Nieldről.
– Mintha magad sem tudnád, kiben bízhatsz.
– Senkiben. – Tweed nyugodt hangon folytatta. – Kellene az a cetli, amin a cím van.
A tárcájából elővett egy műanyag lapot, két noteszlap közé csúsztatta, és írni kezdett. Csak néhány szót vetett a papírra, aztán átnyújtotta Butlernak.
– Itt lakunk, ha Lübeckben leszünk, a te nevedre is foglaltattam szobát. Amikor leszállunk a vonatról-természetesen most is külön utazunk –, elsőnek Nield szálljon ki, ő a Movenpickben fog lakni, az csak néhány perces sétára van az állomástól. Mi külön taxiba szállunk, azzal megyünk a Jensenbe. Úgy kell viselkednünk, mint az idegeneknek. Én Dianával utazom, és a Jensenben az első adandó alkalommal megmondom majd a szobaszámot. Kérdés? Ha nincs, akkor leszólok, küldjenek fel kávét. A fürdőszobában várj, amikor jön a pincér.
– Nincs kérdésem – válaszolta lakonikusan Butler.
Tweed figyelte. Már régóta ismerte, eddig még mindig eljött az ő ideje, így dolgozott. Először a várakozás, Tweed csak szaglászik, óvatosan lépeget, beleolvad a háttérbe, lassan tapogatózik előre, aztán figyelmeztetés nélkülminden megváltozik. Tweed támadásba lendült. Minden képességét latba veti, hogy kifüstölje az ellenséget. Vállalja a veszélyt, saját magát kínálja célpontnak, jelenleg is épp ezt teszi. No meg Butler más változást is észrevett: Tweed hangja megváltozott, amikor Dianáról beszélt. Még soha nem hallotta főnökét így beszélni egy asszonyról, legalábbis azóta nem, hogy a felesége elvonult a görög hajómágnással. A gondolatmenetet Tweed szakította félbe, megadta Diana szobaszámát, aztán az órájára nézett, és várakozó mozdulattal dörzsölte a kezeit.
– Már csak néhány óra, és Lübeckben vagyunk...

 

 

Munzel második telefonhívása rövid volt. Az altonai nem szerette, ha túl gyakran keresik, kicsit mérges is volt.
– Kell valaki, aki figyeli a főpályaudvart, és jelenti nekem az Internationalba, mikor érkezik Tweed. Érti? Most az Internationalban vagyok...
– Tudom, már mondta – vágott közbe türelmetlenül Vollmer. – Senkit nem tudok holnap előtt küldeni. Ezzel kell beérnie...
– Claus Kramer néven jelentkeztem be...
– Értem. Ne telefonáljon a szükségesnél többet. Dolgom van. Akkor holnap...
Kattanás, az a szemét lerakta. Ezt neked! Munzel mérgesen csavargatta a szakállát, amikor kilépett a fülkéből.

 

 

Este 6 óra. Egy órával korábban Diana és Tweed kiszállt Lübeckben a vonatból. Tweed hirtelen változtatott és úgy döntött, még vacsora előtt eljönnek Hamburgból. Butler figyelte, amint kimennek a peronról. Nield már a lépcső tetején volt, eltűnt a Movenpick irányába.
Tisztes távolságból követte őket, időt kellett hagynia, hogy taxit fogjanak.
Butlernek az volt az érzése – legalább is Tweed sietős lépései erre utaltak –, főnöke alig bír már magával. Amikor felért a lépcsőn, látta beszállni őket a taxiba. Megvárta, amíg a taxi eltűnik a sarkon, akkor ült be a következőbe. Még fényesen világított a nap, de a nyaralók már vacsorázni indultak. Meleg és párás volt a levegő, hosszú, forró nap végén érkeztek a városba.
– Olyan, mintha újra hazaértem volna – mondta Diana és Tweedhez bújt. – Ann Grayle meg lesz lepve, amikor újra találkozunk. Már alig várom...
– Azt hittem, nem szereted.
– Tudod, ez olyan kutya-macska barátság, ami nagyon szorosra fonódott. – Csibészesen elmosolyodott. – Én kedvelem, ő meg ki nem állhat.
A szállodaigazgató kedves mosollyal üdvözölte a Hotel Jensenbe visszatérő vendégeket. Tweed bejelentkezett, már éppen megnyomta volna a lift hívógombját, amikor kofferrel a kezében megjelent Harry Butler. Tweed ügyet sem vetett rá, viszont emelt hangon megszólalt:
– Diana, a tied a 307-es, az enyém a 303-as. Bármikor átugorhatsz hozzám. Gyerünk le vacsorázni, amilyen hamar csak lehet, mert éhen pusztulok.
Tizenöt perc múlva Butler besétált a tágas, téglalap alakú étterembe. A helyiség zsúfolt volt, vidám nyaralók hangos, élénk nyüzsgése töltötte meg. A terem végén egy ablak melletti asztalhoz vezették, ahonnét remek kilátás nyílott az utcára és a folyóra. Tweed és Diana a fal melletti asztalnál ültek, és úgy csicseregtek, mint a madárkák. Néhány perc múlva egy magas, szőke, szakállas fiatalember lépett be nagyon csinos, fiatal társnőjével. A terem másik végében, a bár és a kiszolgáló pult közelében kaptak asztalt.

 

 

Newman tizenkét órát aludt Ann Grayle vitorlásán. Az asszony rögtön elküldte Bobot, hozzon valami száraz ruhát. Ragaszkodott hozzá, hogy Newman lezuhanyozzon, és amikor türülközőbe csavarva megjelent, leültette a terített asztalhoz, és hatalmas tál gőzölgő spárgalevest tett elé.
– Konzerv, de annyi baj legyen. Magának most sürgősen belső központi fűtésre van szüksége – mondta. – Itt egy pohár whisky. Remek, remélem Őlordsága kielégítőnek tartja a kiszolgálást.
Később Newman belebújt egy nem éppen rá szabott pizsamába, ezt Ben hozta. Grayle olyan kérdésekkel bombázta, amit csak volt diplomatafeleségek kérdezhetnek.
Diszkrét volt. Vacsora után Newman beroskadt ágyába, nem volt képes nyitva tartani a szemeit. Ann Grayle kezében pohárral huncut szemekkel nézte.
– Azt hiszem ma este jobb, ha egyedül alszik, nem hinném, hogy képes lenne akármilyen fizikai erőfeszítésre, igazam van?
Ez volt az utolsó, amit Newman hallott, míg fel nem ébredt, fél nappal később. A feje feletti kis kabinablakon vakítóan áradt be a napfény. Az órájára nézett. Biztos megállt. Nem. Jesszus, már dél van.
A vízparti vendéglőbe vitte Annt egy kellemes, és hosszúra nyúlt ebédre. Az asszony most sem kíváncsiskodott. Ami Newmant illeti, a férfi szinte szárnyakat kapott a megkönnyebbüléstől, hogy nem kell mindenkiben ellenséget látnia. Ann a múltjáról beszélt. Kenyáról, és Berlin doktort is megemlítette.
– Akkor nem nagyon szerettem. A jótét lelkek halálosan untatnak.
Délután együtt sétáltak a víz partján. Newman a Südwindre mutatott. A hajón egyetlen lélek sem látszott. Megkérdezte, az asszony látott-e mostanában valami mozgást a hajón.
– Nem, de bavásárlókörúton voltam Hamburgban. Több napig távol voltam, úgyhogy nem tudom. A drágalátos Diana pedig távollétével tűntet. Biztos talált magának valami új pasast, azzal van valahol.
Bob este hat után hagyta el a vitorlást, az egyik nyilvános fülkéből felhívta a Park Crescent-i irodát. Monica vette fel a kagylót, és hangjából sütött a hatalmas megkönnyebbülés. Csak egy percig beszéltek.
– Hol van Bob? Jól van?
– Lübeckben, minden rendben. Nagyon sürgősen kellene Tweeddel beszélnem.
– Nem tudom, hol van. Honnan beszél?
– Nyilvános fülke véletlenül esett erre a választásom.
– Hamburgba repült, ma. Úgy volt, a Négy Évszakban száll meg, de amikor kerestem egy órával ezelőtt, már kijelentkezett. Nem adta meg az új címét.
Egyetlen éjjelt sem aludt ott.
– Majd újra hívom, Monica, most mennem kell...
– Vigyázzon magára!
– Kösz, de már nincs mitől tartanom.
Newman letette a kagylót és cigarettájáért nyúlt. Elgondolkodva meggyújtotta. Ma, Hamburgba? Váratlan távozás. Tweedet valami felhúzta, most aztán teljes sebességre kapcsolt. Vajon egyedül van? Ez nagyon nyugtalanította Newmant, aztán eszébe jutott valami. Megnézte a telefonkönyvet, és feltárcsázta a Jensent.
– Lakik önöknél egy bizonyos Mr. Tweed Londonból?
– Igen, éppen most érkezett meg. Beszélne vele? Vacsorázik, egy perccel ezelőtt láttam bemenni. Tartsa a vonalat egy pillanatra.
Éveknek tűnt, míg végre Tweed átvette a kagylót, valójában harminc másodpercbe, Newman ugyanis nézte az óráját.
– Ki beszél? – kérdezte elővigyázatosan Tweed.
– Newman...
– Hála istennek! Honnan?
– Travemündéből, egy nyilvános utcai fülkéből. Odamehetnék, most azonnal?
Taxival negyedóra alatt odaérek. Egyedül vagy?
– Nem, Diana is velem van.
– Összemelegedtetek már? Tudod, hogy értem?
– Nemmel kell felelnem a kérdésedre.
– Jaj, ennek nagyon örülök. Foglaltass egy szobát, ha lehetséges. Indulok.
– Most kezdtünk vacsorázni. Van időd. Egy darabban vagy? – Tweed hangján érződött az aggodalom.
– Csodák csodája, igen. Viszlát.
Most visszamegy Ann vitorlására és megmondja, el kell mennie. Útközben a rendőrség mellett haladt el. Newman megállt, mert a szemébe ötlött egy falragasz. Kurt Franek képe. A plakát szélei már kunkorodtak, más, újabb körözések takarták egyes részeit. Megnézte, aztán tovább sietett.
– Ha még egyszer találkozunk, meg foglak ismerni – mondta magában.
Munzel nem akart hinni a szerencséjének. Lydiával szemben ült, körbenézett, és íme, a terem távolabbi sarkában ott ül Tweed, egy szőkével.
Vadul száguldottak a gondolatai, mialatt Lydia az étlapot tanulmányozta. Újra körbepfllantott a termen. Zsúfolt, néhányan roppant vidámak, a pincérek ide-oda rohangálnak. Tökéletes helyzet, hogy végrehajtsa tervét. Lydia felnézett az étlapból.
– Min gondolkodsz?
– Figyelj, most jutott az eszembe, elfelejtettem felhívni az egyik fontos ügyfelemet. Megígértem, még este beszélek vele, akkor dönt, de az Internationalban hagytam a noteszomat. Nem haragszol, ha átrohanok érte? Csak negyed óra. Addig rendeld meg az első fogást, jó?
– Otthonában hívod fel egy ügyfeledet? Nem haragszik meg?
– Akkor lesz mérges, ha nem hívom fel. Negyed óra, nem több.
Munzel kislisszolt az étteremből. A Jensen előtt újabb szerencse érte. Egy taxi éppen vendégeket hozott. Beült.
– A főpályaudvarra! – mondta, így nem lehet őt és az Internationalt összekapcsolni, ha majd később a rendőrség alapos nyomozásba kezd.

 

 

– Mr. Tweed? – A pincér ideges volt. – Kint egy úr várja, beszélni szeretne magával. Nem akar bejönni az étterembe.
– Megbocsájtasz? Csak egy perc. – fordult Tweed Dianához.
– Semmi baj – intett a lány. – Az étel megvár.
Tweed csodálkozott. Newman még nem érhetett ide – és különben is, ő egyenesen bejönne az étterembe. Kisétált a keskeny folyosóra. A kijáratnál alacsony, tömzsi emberke szivarozott. Kuhlmann. A wiesbadeni hekus az utca felé intett.
– Sétáljunk egy kicsikét. Állítólag a falaknak fülük van, bár én meg nem láttam.
– Rövidnek kell lennie, épp a vacsorám közepén tartok. Kuhlmann csendben ment, a járdára kirakott vacsorázóasztalokat kerülgette. Az étteremben Harry Butler felállt, szólt a pincérnek, hogy egy pillanat múlva visszajön. Amikor látta, hogy Diana egyedül cigarettázik az asztalnál, meggondolta magát és újra leült.
– Honnan tudta, hogy itt vagyok? – érdeklődött Tweed.
– A szálloda igazgatója telefonált. Ne hibáztassa. Biztos voltam benne, ha visszajön, akkor biztosan a Jensenben fog megszállni. Ezért szóltam neki. Kurt Franekról semmi hír, körülbelül két héttel ezelőtt eltűnt a föld felszínéről. Most, hogy maga visszajött, új körözést kell kiadnom ellene.
– Kösz. És Berlin doktor?
– Hiányolom. Csak nem azt akarja mondani, azért mert maga itt feltűnt, ő is megjelenik?
– De éppen ezt akartam mondani. Nem azonnal, de hamarosan, ebben egészen biztos vagyok.
– Nem akarna egy kicsit pontosabb felvilágosítással szolgálni?
– Nem. Újabb gyilkosságok?
– Nincsenek. – Kuhlmann megállt, újragyújtotta szivarját.
– Maga eltűnik. Franek eltűnik. Berlin doktor eltűnik. És nincsenek gyilkosságok! Ha kellek, a helyi rendőrőrszobán megtalál. Posschi utca 4. Leírta egy kis noteszlapra, kitépte és átadta Tweednek.
– Ha mégsem lennék ott, hívja a Lübecket.
– Újra szükségem lenne arra a biztos telefonra.
– Magának mindig nyitva áll.
– Most, ha nem haragszik, vissza kell mennem a vacsorámhoz.
– Persze, csak arra gondoltam megmondom, a közelben vagyok. – Kuhlmann elhallgatott, visszafordultak. – Éppen most kötöttem egy fogadást magammal.
– Igen? És mire fogadott?
– Arra, hogy vége a békének, mert maga visszatért. Bármelyik pillanatban bekövetkezhet valami. Jó étvágyat.

 

 

Munzel bekattintotta a biztonsági zárat a Hotel International egyik szobájának az ajtaján. A zsebéből elővett egy kulcscsomót, a hátizsákból egy fémdobozt, és kinyitotta. A szarvasbőr bélésű dobozban kis rekeszekben apró, műanyag kapszulák voltak. Kirázott egyet, becsukta a dobozkát, és visszatette a helyére. Egy pirula, és a mennyekbe repülszl erős kábítószer. Kiment a szállodából, az állomásnál taxiba ült, visszahajtott a Jensenbe. Nem sokkal Tweed után érkezett.
– Ez a bor valami mennyei! – fogadta Diana – csatlakozol?
– Azt hiszem szükségem lenne valamire, ami feldob – válaszolta Tweed. – Remélem, van itt ilyesmi. Pincér? Egy Margaréta-koktélt kérnék.
– Soha nem hallottam még róla, uram. Sajnálom.
– Tequila és gyümölcslé. Leírom magának. Kitépte a lapot és a pincérnek adta.
– Ez biztos feldob majd – mondta Diana különös mosollyal, a szemét félig lehunyva. – Lehet, hogy izgalmas esténk lesz. Ivott a borból. – Kezdek becsípni. Drágám, te most valahol nagyon messze jársz!
– Nem gondoltam, hogy találkozom azzal az alakkal, aki kihívott. Legalábbis nem ilyen hamar. Mindegy, már elment.
– De nézd csak, mi jön.
– A Margarétája, uram – jelentette a pincér. – Új mixerünk van, olasz. Rögtön tudta, mit kért, uram. Egészségére. A vacsorára egy kicsit várni kell...
– Semmi baj – nyugtatta meg Tweed.
– A Margaréta tökéletes – jegyezte meg Diana és belekortyolt az italba. – A poharad szélen só van.
Tweed megkóstolta az italt, aztán hatalmas kortyot ivott. Letette a poharat és elismerően csettintett. – Lehet, hogy neked kell ma ágyba cipelned.
– Igazán élvezettel tenném.
A terem másik részében Munzel beszélgetett Lydiával. Közben Tweed asztalát figyelte. Látta az ital érkezését is. Az emberek befejezték a vacsorát, és kifelé tartottak az étteremből. Mások a bejáratnál várakoztak az üres asztalokra, és a terem ismét megtelt. Nagy volt a mozgás, Munzel előrehajolt, és suttogni kezdett.
– Látod ott azt a pasast? A terem másik vegében, azzal a szőkével?
– Arra a szemüvegesre gondolsz?
– Igen. Szeretném megviccelni. Egyszer elemelt az orrom elől egy fontos kuncsaftot. Azzal kérkedik, még sohasem rúgott be.
– Elég nagyképűen hangzik.
Lydia nagyon jókedvű volt, de minden érzékének teljes birtokában. Ivott még egy csöppet, Munzel pedig tovább suttogott.
– Az is! Figyelj, megtennél valamit? Csak a tréfa kedvéért. Az asztal alatt kivette a műanyag dobozt a zsebéből, felkattintotta a fedelét, a tenyerébe szórt egy pirulát, és összezárt öklét az asztalra tette. – Ne lássa meg senki. Nyisd ki a kezedet, ha szólok. Egy pirulát dobok bele. Tégy úgy, mintha megfognánk egymás kezét, de ne szorítsd meg.
– Mi van ebben a kapszulában?
– Ártalmatlan szer, de úgy fog tőle imbolyogni, mint a viharos tengeren a hajók. Állj fel, és csinálj úgy, mintha a toalettre mennél. Amikor az asztala mellett haladsz el, kicsit tántorodj meg, és dobd ezt a poharába...
– Kösz, nem kell több instrukció, dolgoztam én már bárban is. Isteni tréfa lesz. Máris indulok.
Átnyúlt az asztal felett, kinyitotta a tenyeret. A férfi gyengéden megfogta az ujjait. Lydia érezte, a tenyerébe pottyan a kapszula. Felállt, és lassan átvágott a tömegen. Tweed asztalánál megtántorodott, kitette a karját, hogy el ne veszítse az egyensúlyát, és leverte Diana félig telt boros poharát.
– Rettenetesen sajnálom – mondta. Megcsúszott, kinyúlt a másik pohár felé. Tweed felnézett Lydiára. A lány keze elhaladt a Margarétás pohár felett, beleejtette a kapszulát. Aztán felállította Diana poharát, közben egyfolytában bocsánatot kért. A bor beszennyezte az abroszt, de nem tett kárt Diana ruhájában.
Lydia nehézkesen kiegyenesedett és lassan a kijárat felé tartott, szemlátomást nem állt biztosan a lábán. Egy pincér már rohant is, hogy eltűntesse az incidens nyomát.
– Ostoba liba – mondta Diana. – Nem tudja, mikor kell abbahagyni az ivást.
– A ruhád rendben van? – érdeklődött Tweed.
– Köszönöm, kedves uram.
Ragyogott az elégedettségtől. A pincér újra töltötte poharát, Tweed pedig ámulva nézte. Fekete bársonyruha volt rajta, a vállán keskeny csíkok. A lámpák enyhe fényében teljes szépségében láttatta a nő gyönyörűen megformált vállát. Esőcseppet utánzó fülbevalót viselt, ajkait halványpirosra színezte, a körmei halványrózsaszínben ragyogtak. Mintha a harmincas évekből lépett volna ide.
Tweed felemelte a poharát, és jó néhány nagy kortyot eresztett le a torkán.
A terem másik végében Munzel magához intette a pincért, átnyújtott egy százmárkást. – Lehet, hogy gyorsan kell elmennem. Ez bőven fedezi a vacsorát.
– Sok lesz a visszajáró, uram.
– Tartsa meg a tíz százalékát, a többiért majd holnap benézek. Tweed megint kortyolt Margarétájából. Letette a poharat és hunyorgott. Levette a szemüvegét, és megdörzsölte szemeit a zsebkendője sarkával, aztán újra felvette a szemüveget. Megint hunyorgott.
– Valami baj van? – kérdezte Diana.
– Elnézést. Egy perces itt vagyok.
Gyorsan kiment az étteremből. Butler mindezt látta. Azt is észrevette, hogy Diana a helyén maradt. Tweed átvágott az asztalokra várakozók során, a lifthez lépet és megnyomta a gombot. Rendkívül furán érezte magát. Belépett a liftbe és megnyomta az emelete gombját. A kis lift emelkedett. Újra hunyorgott. Az volt az érzése, a falak menten rádőlnek. Gyorsan kilépett, a kulcsa a kezében volt, sietett a szobájába. Nehezen találta el a kulcslyukat, elfordította, automatikusan kivette a kulcsot a zárból. Becsukta az ajtót, aztán bezárta. Ujjai közül kicsúszott a kulcs, hangosan koppant a földön. Felgyújtotta a villanyt. Elbámult. A szoba tele volt füsttel.
Valami úszott felé a füstön át. Meztelen kerub, undorító kis arcán kegyetlen fintor, puha kövérkés kezeit Tweed fele nyújtotta. Jézusom, hiszen engem elkábítottak! Az a rohadt kis nő valamit beletett az italomba. A fürdőszoba felé botorkált, a kerub hátrébb úszott, biccentett.
A földszinti hallban Munzel megkérdezte a portásnőt, nem venne-e neki egy csomag cigarettát. A lány nem akarta elhagyni a helyét, amíg megfelelő borravalót nem kapott. Abban a pillanatban, ahogy a lány elindult a bárba, Munzel felnyúlt, levette a bejelentőcédulákkal teli dobozt. Tweed 303.szoba.
Megköszönte a lány szívességét, megnyomta a liftben a harmadikra vivő gombot. Amint becsukódott a liftajtó, kivette a kulcscsomóját, megkereste a tolvajkulcsát. Munzel a nyerő, gondolta magában. Az improvizáció mestere, a véletlen balesetek specialistája.

 

 

Tweed hallucinált. A fürdőszoba csempéjén rengeteg kis meztelen kerub bámult rá, a füstön keresztül felényúltak undok kis karjaikkal. Vizet kell innia, még mielőtt a hallucinogén anyag teljesen átjárja a véredényeit. Megragadta a poharat, közben leverte a szappant. Megtöltötte a poharat, lehajtotta, újra töltött, újra ivott.
Friss levegőt. Itt bent minden fojtogatta, az izzadság patakokban csurgott a homlokáról. Nagy nehezen eltámolygott a dupla ablakig, majdnem elcsúszott a szappanon, épp csak meg tudott kapaszkodni a párkányban. Mindkét ablakot kinyitotta. Az ablak a belső szellőző aknára nyílt, tíz méter mélységben volt a föld. Jobb, ha minél távolabb áll a vonzó mélységtől.
Visszatámolygott a csaphoz, megtöltötte poharát és ivott. Valami megérintette a vállát. Sarkonfordult. Az egyik rettenetes kis kerub úszkált a légben. Az étterem, Négy Évszak. Aztán eltűnt. Helyette lovas vadászok jelentek meg a ködben. Egy koponya lebegett át a fürdőszobán. Harry Masterson koponyája, a csontajkakon kegyetlen, torz vigyor. Kinyújtotta a kezét, hogy ellökje, de csak a semmit tapintotta. Elfordult, marokra fogta a poharat és újra töltötte. Ivás közben a tükörbe pillantott. Jézusom, nem! Hugh Grey képe, feje a test nélkül, őrült nevetéssel bámult vissza rá. Reszkető kézzel újra telitöltötte a poharat. Egy pillanatra kitisztult az agya. Masterson nyavajás festményei. De a következő pillanatban már el is felejtette. Még ivott. Végiglocsolta az öltönyén. Befele menj, az isten áldjon meg.
Most már a saját feje is úszott. Nem látta, de érezte, hogy leválik a nyakáról. Iszonyú érzés. Újra ivott és ivott és ivott. A tükörben most Guy Dalby bámult vissza rá, egyik hajtincse a homlokába hullott, lebegő arcán ördögi mosoly.
Tweed bal keze a tükör felé nyúlt. A kép elhomályosodott és eltűnt. Érezte, hogy a lába felemelkedik a kövezetről, mintha valaki a magasba emelné. Úszott az űrben. Mint az az űrhajós, akit a tévében látott. Tweed teljes erejéből a mosdó pereméhez vágta a poharat. Érezte, hallotta a csattanást. Az agya újra tisztább lett.
A levegő mintha frissebb lett volna. A légáramlat bejött a nyitott ablakon. Ez logikus. Érezte, hogy az agya kétfelé szakad, a józanság és a hallucináció között. Fogott egy másik poharat, háromszor is ivott. Valami megérintette a bal kezét. Egy vízfejű kerub nézett fel rá, keze Tweed kezén. Jaj, nem...
Lenézett az obszcén valamire. A látomás lassan halványodni kezdett, ahogy mereven bámulta. Hátralépett, megcsúszott a földön heverő szappanon, és kicsúsztak alóla a lábai. Bal kézzel a mosdóba kapaszkodott, már újra fel tudott egyenesedni. Nem maradhat a nyitott ablakok mellett – mögöttük ott a sötét mélység.
Megint megtöltötte a poharat és újra belebámult a tükörbe. Annyira megdöbbent, hogy nem vette észre, a víz kifolyt a pohárból. Arra eddig nem volt ideje, hogy felkapcsolja a fürdőszoba világítását, a fényt a hálószobából beszűrődő világosság adta. Kurt Franek alakja emelkedett elő a homályból. A félhomályban alig tudta kivenni a vonásokat, de Kurt Franek volt! Az arc megmozdult, kicsit több fény esett rá. Szakállat növesztett. Tweed erősebben fogta a poharat és hátraperdült. Ez nem hallucináció. Ez maga a valóság. Franek a liftből a kihalt folyosóra lépett. A 303-as a folyosó végén volt. Óvatosan megpróbált benyitni.
Az ajtó zárva volt. Berakta a tolvajkulcsot, finoman játszott a zárral, és érezte, ahogy enged.
Bement a hálószobába. Égett a lámpa, a fürdőszobából csobogó víz hangját hallotta. Megfordult, hogy bezárja az ajtót, de nem találta a kulcsot. A tolvajkulcs túl veszélyes lehet. Gyorsan akart végezni, belépett a sötét fürdőszobába.
Tweed a mosdó előtt állt, és a tükörbe bámult. Munzel észrevette a padlón a szappancsíkokat, megvillantak a tompán beszűrődő fényben a nyitott ablakok alatt. Remek díszlet. Annyi beleset történik a fürdőszobákban manapság! Tweed mögé lépett, a szemük találkozott a tükörben. Tweed váratlan gyorsasággal fordult meg, és Munzel szemébe löttyentette a vizet. A német egy pillanatra semmit nem látott. Ezt a röpke időt használta fel Tweed, hogy a pohár keményebbik részével Munzel orrnyergére vágjon. A férfi szemét elöntőtték a fájdalom könnyei, de Tweed most nem volt elég erős ahhoz, hogy igazi ütést mérhessen ellenfelére.

 

 

– Bob! Jaj, de jó, hogy látlak... – Diana félig felemelkedett a székéről, táskája a hóna alatt, amikor megpillantotta az étterem bejáratában Newmant. – Tweed is itt van – folytatta. – Épp arra gondoltam, meg kéne nézni, mi történhetett-vele...
– Miért?
– Hirtelen rosszul lett. Felment a szobájába, de már nagyon régóta ott van. Éppen indultam. Nem sokkal azután hogy felment, egy magas, szőke német is felállt az asztalától, ott, a terem végében és kiment. Amennyire hátulról láttam, nagyon siethetett...
– Tweed szobaszáma?
– 303.
– Maradj itt, ne mozdulj!
Newman ismerte a lifteket, tehát inkább gyalog loholt fel a harmadikra. 303? Itt lakott Tweed az előző alkalommal is. Pontosan tudta, melyik szoba az. Felért a harmadikra, végigrohant a folyosón, csendesen benyitott, betette az ajtót, de nem csukta be teljesen. A hangok a fürdőszobából jöttek. Rohant. Tweed Franekkal küszködött, a szőke óriás karjai szorosan tartották Tweed csípőjét, éppen felemelte a padlóról.
Newman frissen érkezett a szocializmusból, tehát azonnal felmérte a helyzetet. Szappantól csúszós padló, mögötte a nyitott ablak. Összeszorította jobb öklét, hátrahúzta a könyökét és iszonyatos erővel vesén vágta a németet. Franek elengedte Tweedet, kétrét görnyedt, aztán felegyenesedett és megfordult.
Megcsúszott a padlón, végigszánázott a fürdőszobán, s az ablakpárkányba kapaszkodott. Félig kilógott az ablakon, a csípője a párkánynak szorult, hosszú lábai a levegőben kalimpáltak.
Előrehajolt, nadrágszárából kivette a hosszú vadászkést, ez viszont beletellett egy csöppnyi időbe. Ezalatt Newman átrobogott a fürdőszobán, kikerülte a szappant, lehajolt, megragadta Franek bokáját és teljes erejéből kifelé lökte.
A német kivágódott az ablakon, és eltűnt. Hallatszott az éles, hirtelen elhaló sikoly, amit szinte azonnal hatalmas, tompa puffanás követett. Newman kinézett.
Franek a szellőző udvar alján hevert, kifacsarodott végtagokkal. Onnan fentről olyan volt, mint a rendőrségi krétával körberajzolt hullák, amikkel jelzik, itt találták meg az áldozatot.
– Látta valaki? – kérdezte Tweed.
– Nem hinném.
– Figyelj! – Tweednek nehezére esett a beszéd. Reszkető kezekkel elővette tárcáját, de leejtette a földre.
Newman felvette, Tweed pedig bevánszorgott a hálószobába, útközben még figyelmeztette Newmant a szappanra, és rögtön rázuhant az ágyra.
– Hívd Kuhlmannt, a helyi rendőrségen. Possehl utca 4, vagy valami ilyesmi, oda van írva. Összehajtogatott papír a tárcámban. Mondd el neki, mi történt.
– Megvan.
Newman telefonált. Jóformán azonnal kapcsolták Kuhlmannt. A beszélgetés rövid volt. Newman letette a kagylót, odalépett Tweedhez, aki felpolcolta magát, s egy párnának dőlt.
– Öt perc és itt lesz. Leugrom a földszintre, megnézem, mi van Dianával. Nem akarom, hogy feljöjjön. Éppen útban volt, amikor megérkeztem. Szükséged van valamire?
– Csak egy pohár vizet kérek Bob.
Kuhlmann csak egy embert hozott magával, egy bizonyos dr. Rimeket, aki ragaszkodott hozzá, hogy megvizsgálja Tweedet. Kuhlmann Newmannel a fürdőszobába ment. Rimek jópofa, hatvanas férfi volt, vékony, hajlott hátú, szemüveges. Figyelmesen végighallgatta Tweed beszámolóját a történtekről, a hallucinációkról, és időnként bólintott egyet-egyet. Aztán ellenőrizte Tweed pulzusát, a vérnyomását, meghallgatta a szívét és a tüdejét. Amikor felegyenesedett mérgesen horkantott.
– Mi az ítélet? – kérdezte németül Tweed.
– A legjobbat tette azzal, hogy sokat ivott. Szerintem meszkalin volt, vagy valami hasonló. Megmérgezték.
Amikor Newman belépett, a doktor felnézett. – Mit is ivott?
– Margarétát – válaszolta Tweed.
– Ha a pohara még az asztalon van, szeretném ellenőrizni.
– Magammal hoztam – szólalt meg Newman.
– Remek! Dr. Rimek a táskájából elővett egy széles szájú tartályt, a pohár tartalmát beleöntötte, és lezárta a tetejét. Holnapra tudni fogjuk az eredményt...
– Hívjon fel, ha készen van – mondta Kuhlmann a fürdőszoba ajtóból. – Életben marad? Remek. És Rimek, erről az egészről egyetlen szót sem.
Dr. Rimek még vért vett az angoltól, mielőtt elment volna. Megállt az ajtóban, Tweedet nézte. – Két nap teljes pihenés. Nem kell ágyban maradnia, csak a szállodában. Talán holnap délután elmehet egy rövid sétára. Maximum kétszáz méter. Holnapután szintén. És semmi alkohol ez alatt a két nap alatt! Most megyek. Viszlát.
Kuhlmann megvárta, amíg a doktor mögött becsukódik az ajtó. Akkor rágyújtott a szivarra és megszólalt:
– Mielőtt kihívnám a helyszínelőket, tudnom kell, mit mondjak nekik. Newman már elmondta mi történt. Most én mondom el. Remélem nem fárasztom nagyon Tweed.
– Csak ki vele.
– Nem akarunk semmilyen nyilvánosságot, már ami a maga kilétét illeti. Newman nem sokkal azután érkezett, hogy maga feljött. – Kuhlmann a szivarjával Tweedre bökött, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak. – Maga nem volt itt, az étteremben volt. Odaadta Newmannek a szobakulcsot, mert kellett neki egy zsebkendő. Feljön, látja, az ajtó nyitva van, és itt találja Franekot, aki turkál a szobában. Kihúzzuk a fiókot, és mindent kiszórunk a földre. A fürdőszobában küzdelem folyik, Newman ugyanis éppen a vécénél találja meg Franekot. Az előveszi a kését. Franek kizuhan az ablakon, mert megcsúszik a szappanon. Szóval ez történt. Legyünk egyszerűek, nem szeretem, ha túlbonyolítunk valamit. A helyi rendőrfőnök az én emberem. Most pedig felhívom a Possehl utcát.
– Hogy veszi rá, hogy hallgasson? – kérdezte Tweed. Valaki biztos hallotta Franekot, sikoltott, amikor kizuhant az ablakon.
– Megdöbbenne ha tudná, mennyire nem hallanak semmit az emberek. Az igazgató már tudja, mivel váltottam vele néhány szót, mielőtt feljöttem. Ő nem beszél, mert a vendégek nem kedvelik az erőszakot abban a szállodában, ahol ők laknak.
– Azt hiszem, most jobb, ha kimegyek ebből a szobából nyögte Tweed.
– Csakis! Menjen Newmanhez.
– Inkább az étterembe mennék, van lent egy barátom...
– Maradjon csak nyugton, a színe csak most kezd visszatérni. Amíg Kuhlmann telefonált, Tweed a fiókokra mutatott.
Newman kirángatta és tartalmukat a földre szórta. Ingek, zoknik, zsebkendők hullottak szerteszét. Newman felemelte az egyik zsebkendőt, sarkában Tweed monogrammjával. – Ezt kértem kölcsön, az enyémet addig odaadom, hátha az egyik buzgó mócsing megmotoz.
– A fürdőszobából hozhatnál néhány papírzsebkendőt kérte Tweed. Óvatosan a padlóra rakta az egyik lábát, az erejét méregette, mielőtt felállna.
Newman behozta a zsebkendőket, az egyiket összehajtogatva átnyújtotta Tweednek.
– Ebben van az enyém, ha nem zavar.
Tweed a zsebébe csúsztatta, és a többi papírzsebkendővel nekilátott felitatni öltönye elejéről a vizet, amit a fürdőszobában borított magára.
Diana biztosan észrevenné a nedvességfoltokat, és megkérdezné, hogy került a ruhájára. Tett néhány óvatos lépest a szobában, egyre magabiztosabban mozgott, a feje sem lüktetett már.
Kuhlmann letette a kagylót, közölte, a rendőrök tíz percen belül megérkeznek, úgyhogy jobban teszik, ha eltűnnek. Majd másnap visszajön, van még mit megbeszélniük.
Tweed a fel éjszakát ébren töltötte Newman szobájában, és figyelmesen hallgatta annak Kelet-németországi útibeszámolóját. Még korábban lement az étterembe, megnyugtatta Dianát, hogy csak a gyomra rendetlenkedett. Ezzel azt is megmagyarázta, miért nem kíván enni. A kávé viszont segített kitisztítani a gondolatait.
Szobájába kísérte az asszonyt, amikor az ajtó becsukódott észrevette, Harry Butler a lift melletti karosszékben ül, és a Lübeeker Nachrichten egyik példányát olvasgatja. Bólintott neki, és bement Newman szobájába.
– Szóval – jegyezte meg, amikor Newman végzett mondókájával – nehéz napokat éltél át.
– Most már tudjuk, hogy Berlin doktor hamisítvány. Ezért már megérte az út.
– Erre számítottam, de a gyanú az egy dolog, a biztos tudás megint más. Liszenko már évekkel ezelőtt beépíthette ezt a gazembert. Félelmetes, milyen hosszú távra képesek ezek tervezni! De ez ne szivárogjon ki!
– Úgy érted, ne mondjuk meg Kuhlmannak?
– Igen. Sem annak a szemét Peter Tollnak, aki átküldött. Maradjon ez kettőnk titka.
– Miért?
Tweed fészkelődön, ivott a kávéból, amit felhozattak. Mert, ha igazam van, és az az áruló akire én gyanakszom, akkor életünk legnagyobb botrányával kell szembenéznünk Londonban. A sajtó örömünnepe lenne az a nap! Ha igazam van, csak az isten a megmondhatója, hogyan fogom megoldani ezt a problémát. Balkán nemcsak Liszenko londoni embere, hanem valószínűleg gyilkos is.
Tweed az órájára nézett: hajnali három. Felállt, érezte, a lábaiba már visszatért az erő. Besétált Newman fürdőszobájába, csendben kinyitotta az ablakot és lenézett az aknába. Civilruhás emberek mozogtak a mélyben, Franek holttestét viaszosvászonnal leborították. Az ablak alatti nyitott ajtón újabb emberek érkeztek, egy hordágyat hoztak. Megborzongott és halkan becsukta az ablakot.
– Most viszik el Franek tetemét – mondta amikor leült. – Az éjszaka kellős közepén. Senki nem tud meg semmit a szállodában. Kuhlmann nagyon rendesen együttműködik, eltitkolja amit én is el szeretnék titkolni.
– Nem akarod, hogy Lipcsében megtudják? Gondolják azt, hogy Franek még mindig a nyomodban van?
– Pontosan. Pete Nield is velem jött és észrevette, valaki követett a reptérről. Butler követte a pasast Altonába. Itt van a tárcámban a címe, reggel majd odaadom Kuhlmannak, majd kitalálja, hogyan lehetne hatástalanítani ezt az alakot. Valószínűleg ő az egyik összekötő a Liszenko által kiépített kommunikációs rendszerben. Nyugat- és Kelet-Németország között.
– Láttam Harry Butlert is, amikor bejöttem az étterembe. A nagyágyúkat hoztad magaddal?
– Azt hiszem szükségünk is lesz rájuk. Az az érzésem, rohamosan közeledünk a végkifejlet felé.
– Valamit még mindig nem értek – jegyezte meg Newman. Janus a Park Crescent-i áruló. Balkán Markus Wolf nyugatnémet hálózatának a főnöke...
– Liszenko szándékosan keverte meg a dolgokat. Szerintem az egész ördögien egyszerű. Balkán és Janus ugyanaz az ember. El kell ismernünk ruszki barátaink zseniális húzását.
– De hogy lehet ugyanaz az ember? Janus Londonban dolgozik, Balkán meg itt. Egyszerre figyeli és irányítja az itteni és az ottani hálózatot? Elméletileg saját maga ellen kell játszania!
– De csak elméletileg! – Mutatott rá Tweed. – Abban a kivételezett helyzetben van, hogy úgy irányíthatja az én ügynökeimet, ahogy ő akarja. Liszenko példátlanul ügyes állást létesített.
– Létesített? Múlt időben?
– Megtalálom és megsemmisítem Janust, aki Liszenkót is magával fogja rántani.
Tweed arca kemény, könyörtelen volt, amikor újra felállt és a fürdőszobába ment. Kinézett az ablakon és visszament a szobába.
– Most már átmehetek a szobámba, hunynék egy kicsit. Már elmentek, elvitték a hullát is. Reggel majd megbeszéljük a továbbiakat.
Tweed éppen befejezte reggelijét a Jensen reggelizőtermében, amikor megjelent Newman. Leült, és alaposan szemügyre vette Dianát.
– Látnod kellett volna, mit evett össze – mondta az asszony. öt zsömle, rengeteg vaj és vagy egy tonnányi lekvár. Ma aztán semmi baja nincs a gyomrának!
– Éhes voltam – ismerte el Tweed. – Újjászülettem, viszont úgy érzem, szétpukkadok. Te merre jártál? – kérdezte Newmantől.
– Béreltem egy Audit, mintha előre láttam volna, hogy agyoneszed magad. Ma sétakocsikázunk, gyalog egy lépést sem teszünk.
– Minden rendben van, Tweed? – aggodalmaskodott Diana.
– Tegnap este Bob ragaszkodott ahhoz, hogy orvost hívjunk – magyarázkodott gyorsan Tweed. – Kiderült, ételmérgezésem volt. Az a buta alak azt mondta, nem gyalogolhatok többet mint kétszáz métert a következő két nap. Csak az a baj, hogy Bob komolyan vette, amit mondott.
– Szerintem igaza van – erősítette meg Diana. – Amikor tegnap visszajöttél az étterembe, tényleg pocsékul néztél ki, és enni sem tudtál. Erről jut eszembe, – azt mondtad, ma reggel találkozol valakivel. Én addig elmegyek vásárolni, elköltöm homályos eredetű pénzemet.
Erre a megjegyzésre Tweed hirtelen felnézett, aztán magában átkozódott ügyetlensége miatt. Az asszony észrevette.
– Csak vicceltem. Juj, de komolyan néztél rám!
– Keveset aludtam, írd annak a számlájára. Jó, menj csak vásárolni, érezd jól magadat. Délután Travemündébe megyünk.
– Én is jöhetek? – kérdezte az asszony élénken. – Van egy-két holmim a Südwinden és különben is meghalok, csak láthassam, milyen arcot vág Ann Grayle, ha megtudja, hogy Londonban jártam. Megmondhatom neki?
– Miért ne?
Tweed Newmannel együtt felállt, közben átnézett Butler asztalához. A férfi a kávéját szürcsölgette. Ezen a reggelen nyitott nyakú kék ingben, fahéjszínú nadrágban és kerek napszemüvegben volt. Még Tweednek sem volt könnyű felismernie, Diana pedig egész biztosan nem fogja kiszúrni, amikor a nyomába ered.
– Hová megyünk? – érdeklődött Newman, – amikor kényelmesen elhelyezkedtek az Audiban. A kocsit a riporter vezette.
– A lübecki rendőrségre. Kuhlmann telefonált a reggeli előtt, van valami híre. De legelőször menjünk a Movenpickbe! Menj el a Holstentor mellett, majd én navigállak. Szeretnék beszélni Pete Nielddel, Butler segítségére kéne küldeni, ketten vigyázzanak Dianára.
– Berlin doktor visszatért. Mondtam, vannak új híreim fogadta őket elégedett mosollyal Kuhlmann. – És ez csak a kezdet!
Kuhlmann felvitte őket a liften abba a szobába, ahol annak idején Tweed a titkos telefont használta. Newman és Tweed leültek az asztalhoz, és megitták a kantinból hozott kávét. Kuhlmann állva maradt, folytatni szerette volna, de Tweed közbeszólt.
– Hol van dr. Berlin? Mikor érkezett vissza?
– Priwallon, a házában. A kapuk zárva, az őrök a helyükön, vérebek a kertben. Tegnap, pontosan 11.30-kor érkezett meg fekete Mercedesén. A kompost külön megfizették, hogy átvigye.
– Van valami lehetőség arra, hogy ismét razziázzon a házában, amennyiben erre szükség lenne? – érdeklődött Tweed.
– Semmi! Jól fenéken billentettek a múltkoriért is. Berlinnek vannak haverjai Bonnban. Hogy mást ne említsek, Oskar Graf von Krull, a bankár. Még csak szoros megfigyelés alá sem vehetem a házát. Hacsak... – nagyot pöfékelt a szivarból – nincsenek megingathatatlan bizonyítékaim, hogy bűntényt követett el. De tényleg megingathatatlanok!
– Csak semmi izgalom. Sikerült csendben tartani a Franek ügyet?
– Az sikerült. Keletről jött, minden papírját hamisították, kivéve a jogosítványát. Arról viszont kiderült, a számítógép kiadta, hogy eredeti tulajdonosa fél évvel ezelőtt autóbalesetben meghalt. Egyébként Peter Toll iderepül Münchenből.
– Szeretnék vele találkozni, amint megérkezik, azonnal – mondta nyersen Tweed.
A telefon megcsörrent. Kuhlmann felvette, hallgatott, aztán röviden beszélt, és lerakta. Newmanhez fordult.
– Készek meghallgatni a vallomását Franekról. Tízes szoba, földszint, megtalálja?
– Igen.
– Csak annyit mondjon, amiben tegnap megegyeztünk, egy szóval se többet!
Megvárta amíg kettesben marad Tweeddel. Nem tudom merre járhatott Newman – elhallgatott, de Tweed nem válaszolt, – de tökéletesen kicserélődött. Valami történhetett vele!
– Keményebb lett – értett egyet Tweed. – Múltkor csak nekiment Franeknak, most meg habozás nélkül kidobta az ablakon...
– És pontosan tudta, amikor leér a mélybe, olyan lesz, mint egy tányér gulyás. Igaz, Franek elővette a kését; erről jut eszembe, akartam még valamit mondani, de ez aztán szigorúan bizalmas. Azokat a szőke lányokat Franek ölte meg. A kése olyan, mint a gyilkos kés volt. A pszich...
– Ez biztos? – vágott közbe Tweed. Értetlenül bámult.
– Teljesen, én mindig biztos vagyok a dolgomban. A boncolóorvos most ellenőrzi. Valami baj van?
– Az én elméletem most úgy repült ki az ablakon, mint Franek.
– Mi lesz a következő lépése?
– Azt hiszem, visszamegyekTravemündébe, van még néhány kérdésem. Azok a hajósok, akik a Balti-tenger és a Földközi-tenger között csónakáznak, nagyon bökik az oldalamat.
A telefon újra felberregett. Kuhlmann halgatta, és azt mondta, küldjék fel.
– Megérkezett Peter Toll. Kettesben hagyom magukat. Toll okos volt és kedélyes, leült Tweeddel szemben. Tweed arca semmilyen érzelmet nem fejezett ki. Aztán hirtelen kitört, azzal vádolta a BND főnökét, hogy egy brit állampolgárt átküldött a határon.
– Önként ment – tiltakozott Toll. – De hol van Pröhl? Beszéltem lent Newmannel. Csupa értéktelen hírrel jött, hogy megváltozott az egyik kód, meg ilyesmi. Nagyon érdekelte, mi lesz annak a lánynak, Gerdának a sorsa. Szerintem azt még hónapokig nem fogjuk megtudni. Később majd hosszasabban elbeszélgetünk vele...
– Nem hinném, Newman a poklok poklát járta meg odaát. Többször is csak a hihetetlen szerencse segítette, hogy el ne kapják.
– Sajnálom. A jövőben előbb magával beszélek meg mindent, de fogalmam sem volt róla, hogy a maga alkalmazottja.
– Nem is az. Felhívtam Londont, Pröhl visszajön az NSZKba. – Tweed felállt. – Azt hiszem, jobb lenne, ha a továbbiakban együttműködnénk. Most ezzel el is köszönhetünk egymástól.
Nem volt sokáig egyedül a szobában, Kuhlmann visszajött, leült és kényelmesen keresztbe tette rövid lábait.
– Egyedül hagytam, amíg el nem ment.
– Honnan tudta, hogy elment?
– A szőnyeg alatt a küszöbnél van egy kis gomb. Ha valaki rálép, egy másik szobában kigyullad egy lámpa.
– Bűbájos egy hely, mondhatom. Éppen Franekról beszéltünk, mielőtt feljött ez az alak.
– Szakálla volt, és megnövesztette a haját. De a legfontosabb a szakáll.
– Nem tudom követni.
– Ez megmagyarázza azt, ami zavart. Miért tűnt el Franek közel két hétre? Most már tudom! Idő kellett, ameddig kinő a szakálla.
– Mondja még egyszer!
– Azt hittem világosan fogalmaztam – Kuhlmann értetlenül nézte az angolt, aztán bólintott. – Persze, elfelejtettem, még mindig a méreg hatása. Meszkalin volt, dr. Rimek elvégezte a vizsgálatokat, ma reggel telefonálta meg az eredményt. Kivette a szája sarkából a szivart. Lassan, nyomatékosan beszélt.
– Azt kérdeztem, vajon miért tűnt el Franek két hétre? Azért, válaszoltam, mert idő kellett, amíg kinő a szakálla.
– Mekkora marha vagyok, hogy ez nem jutott előbb az eszembe!
– Mi nem jutott az eszébe?
– Várjon. Azt mondta Berlin doktor visszajött. Ezzel azt akarta mondani, ténylegesen látták is a kocsijában az emberei?
– Nem. Megkérdeztem őket. A függönyöket leeresztették az ablakokon. Sofőr vezetett, a hátsó ülésen csak valami árnyékfélét láttak, annyit, hogy egy férfi ül ott, akin olyan napszemüveg van, mint amilyet Berlin visel.
– Azaz, nem látták tisztán egyértelműen, ki utazott a hátsó ülésen?
– Nem.
– Gondoltam – Tweed hangjában mélységes elégedettség bujkált. Előre megmondhatom, a következő tíz napban nem valószínű, hogy megpillantanánk a mi drágalátos emberbarátunkat.
– Megmagyarázná? Nem? Gondoltam! Sajnos, mostantól egyedül lesz. Vissza kell mennem Wiesbadenbe, mert nekem csak a szőke lányok gyilkosát kellett elkapnom. Köszönet Newmannek, lezárhatom az ügyet.

 

 

– Ötszáz kiló heroin – merengett Tweed, miközben Newmannel a Travemündei vízparti sétányon mászkáltak. – Hatalmas felfordulás lenne belőle Angliában. Bizonyos szempontból rosszabb, mint néhány atombomba. Szerinted elfér ekkora rakomány a Südwinden?
– Igen, feltéve, ha bezsúfolod. Kis túlzás, de megvalósítható.
– Szerinted lehet, hogy az a motoros a Südwind volt?
A távolban Diana cseresznyeszín ruhája tűnt fel, az asszony éppen a Tweed által említett hajó felé furakodott a tömegben. Mögötte Butler, kék ingét most egy fehér pulóver takarta. Pete Nield az utca másik oldalán andalgott.
Newman vállat vont, így válaszolt Tweed kérdésére.
– A világnak ezen a részén oltári sok jacht van. A Balti-tenger partjáról bárhonnan jöhetett az a hajó, innen Kielből, vagy Flensburgból. Meg ne kérdezd, megismertem-e a sapkás férfit, aki a hajót vezette! Nem ismertem fel.
– Bizonyítékok teljes hiánya – horkant fel Tweed. Ráadásul még Kuhlmann is visszament Wiesbadenbe. Bár szerintem nincs igaza! Ott van Ann Grayle, gyere, beszélgessünk el vele.
Mint mindig, Ann most is olyan volt, mint akit divatlapból húztak elő. Krémszínű, V-nyakú pulóver, tengerészkék rakottszoknya, körömcipő és gyöngysor.
Jobb kezében pohár ital, így köszöntötte őket a fedélzeten.
– Na, hogy van Bob? Teljesen magához tért már? – Tweed csak egy száraz mosolyt kapott. – Szóval az állítólagos nyomozók visszatértek az utolérhetetlen Dianával. Üljenek le valahova. Italt? Van puncs. Jobb ha figyelmeztetem magukat, veszedelmesen erős.
– Én köszönöm nem kérek – válaszolta Tweed kelletlenül. Talán ha kaphatnék egy pohár narancslét.
– Én megkockáztatom azt a puncsot – mondta Newman.
– Ben! Egy puncs és egy narancslé.
Ben Tolliver feje feltűnt a kabinle járóban, kíváncsi volt, ki jöhetett már megint, aztán eltűnt. Úgy beszél vele. mint valami szolgával, gondolta Tweed.
Grayle a lehető legelegánsabban helyezkedett el az egyik nyugágyban, formás lábait gondosan keresztbevetette.
– Ez a vén bárka lassan már olyan lesz. mint a Piccadilly. Fogadok. Bob nem dicsekedett el vele. hogy két nappal ezelőtt itt aludt a fedélzeten.
– Tényleg? – tetette ártatlannak magát Tweed. – Biztos vagyok benne, hogy jól érezte magát!
– Ez a világ legpiszkosabb megjegyzése volt. Azt mondtam, Piccadilly, és nem azt, hogy Soho! A világ legfurább vendegét láthattam vendégül azon az estén, amikor Bob is megtisztelt a látogatásával. Csak fél órával később jött, mint az a másik.
– Ki volt az a rejtélyes ember? – kíváncsiskodott Tweed.
– Fogalmam sincs. Azt mondta, Andrewsnek hívják, de szerintem nem mondott igazat. Úgy megijesztett, majd belepottyantam a vízbe. Azok a kötések!
– Kötések? – vágott közbe Newman..
– Igen. Mint aki épp most szabadult a kórházból. Lehet, hogy tényleg onnan jött. Az egész feje be volt pólyálva, csak a szeme meg a szája volt szabadon. Azt állította, hogy riporter, és Berlin doktorról faggatott. Hát, újraéled itt most minden, augusztus az Berlin hónapja. Gondolom most is a bezárt könyvtárában meditál.
– Hogy mit csinál? – kérdezte ámulva Tweed.
– Nem tudta? – Az asszony abbahagyta, mert megjelent Ben az italokkal. Letette őket, és eltűnt a lépcső alatt. Tweed alaposan megnézte magának Tollivert.
Vörösös arcbőr, vörös orr, tehát keményen iszik, valószínűleg whiskyt. A trópusokon szokhatott hozzá, most meg azért iszik, hogy felidézze a regi szép napokat.
– Szóval – folytatta Grayle –, amikor visszatér a rejtélyes utakról, Berlin doktor rögtön bezárkózik könyvtárszobájába és meditál. Persze nem arról a bugyuta guru-dologról van szó, ami néhány éve annyira divatos volt. Egyszerűen csak egyedül akar maradni. Legalábbis én így gondolom.
– Mindezt honnan tudja? – Tweed nagyon kíváncsi volt.
– Kirúgta az egyik emberét, egy németet, aki úgy ivott, mint a közmondásbeli kefekötő. Egyik éjjel egy bárban összefutott Bennel, és mindent kipakolt neki. Nem sokkal később eltűnt, azóta nem látta senki. – Felvonta a szemöldökét, belekortyolt a puncsba. – Gonosz dolgok történhettek vele, legalábbis vannak, akik ezt gondolják.
– Mi van azzal a bekötött fejű ismeretlennel? Angol volt?
– Biztos. Hallottam a kiejtésén. Azt mondta, autóbalesete volt, felületes sérülések, de lenyúzódott a bőre. Azt kellett volna mondanom, hogy takarodjon, de úgy tettem, mintha zsebkendőt keresnék. Kinyitottam a fiókomat, azt, amelyikben a pisztolyomat tartom. Ben is a fedélzeten volt, valamit a kormánykeréknél bütykölt, úgyhogy nem nagyon zavart az az alak. Van egy vészjelző csengőm is, ez alatt a pad alatt, akkor éppen itt ültem. Egyébként kíváncsivá tett, amiket kérdezett Berlinről.
– Miket kérdezett?
– Hogy visszatért-e már a szigetre? Hogy ismerem-e? Amikor azt mondtam, nem, hacsak nem veszzük figyelembe, hogy húsz évvel ezelőtt találkoztunk Kenyában, tudni akarta az időbeosztását, hogy és mennyi időt van itt, meddig van távol. És mikor van távol. A végén megmondtam neki, én egy diplomata özvegye, nem pedig enciklopédia vagyok. Nem sokkal később aztán el is sántikált.
– Sánta volt? Hogy nézett ki?
– Ez azért egy kicsit már sok! Nem, nem tudom megmondani hogy nézett ki. Azt mondta, a szemét zavarja a fény, ezért lekapcsoltam a világítást, csak félhomályban ültünk. Körülbelül olyan magas lehetett, mint Bob. Olyan bő vászonkabát volt rajta, tehát nem igazán tudom leírni. Azon az éjjelen volt, amikor az az idegen motoros jött erre.
– Idegen?
– Még sosem láttam erre. A Südwind mögött horgonyzott le, nem sokkal azelőtt, hogy ez az úgynevezett Andrews meglátogatott.
– Még itt van? – kérdezte Newman.
– Nem, még akkor éjjel elhajózott, reggelre már nem volt itt. Nocturne, ez volt a neve.
Tweed megdermed, a pohár megállt a kezében. Iszonyúan erőlködött hogy felidézze, hol hallotta már ezt a nevet. Az asszony félreértette arckifejezését.
– Tudom, mit beszélek. Épp le akartam menni, amikor láttam közeledni. A látcsövemet is elővettem, azért tudom, hogy Nocturne a neve. Maga biztosítási szakember, azt hiszem csak a számokat ismeri! Chopin komponált noktürnöket.
– Már hallottam Chopinről...
– Annál jobb. Ohó, nézzük csak, ki van itt. Micsoda megtiszteltetés. Hogy vagy, Diana drágám? Innál valamit? Soha nem mondtál erre nemet.
– Remekül nézel ki – válaszolta Diana, amikor a fedélzetre lépett.
– Régi darab.
– A ruhára mondtam, nem ami benne van!
– Valóban? – Grayle az asztalra tette a poharát, lassan felemelkedett, az arca fagyos volt. Tweed gyorsan felállt, és Dianára bámult. Ann kinyitotta a száját, aztán szó nélkül becsukta, és Tweeddel együtt értetlenül meredt a lányra.
– Mi a baj? Hiszen remegsz! – szólalt meg Ann Grayle.
– Valami történt? – kérdezte Tweed is.
Diana összeszorította a kezeit, mély levegőt vett; Tweedre nézett, aztán Newmanre. A karját most a melle előtt fonta össze, mintha így akarná visszanyerni önuralmát.
– Átjönnétek mindketten a Südwindre? Valami, valami történt.
– Valaki járt a fedélzeten, amíg én Angliában voltam. Minden holmimat átkutatták. Mindent ki kell mosnom. Ha arra gondolok, hogy a betörő hozzáért a fehérneműimhez...
– Semmi nyoma, hogy tolvaj járt volna itt – jegyezte meg Newman.
– Egy asszony meg tudja mondani, ha a holmijához nyúltak. Próbálták visszarakni, de én látom, nem úgy vannak a cuccaim, ahogy itt hagytam. És még valami! – Azokra a szekrényekre amiket nem használok, egyébként ilyen a többség, új zárakat szereltek.
– Mutasd meg – kérte Tweed.
– Ez, meg ez, meg ez.
Valóban újnak látszottak, biztonsági zárak voltak, nem ilyeneket szoktak egy hajókabinban felszerelni. Tweed körbenézett. Rengeteg rakodóhely volt, és még több lehetne, ha a kulccsal kinyitnák a szekrényeket. Newmanre nézett, aki szintén az új zárakkal felszerelt szekrények befogadóképességet mérte fel.
– Azok a szekrények, amiben a holmijaid voltak, be voltak zárva? – kérdezte Newman.
– Egyik sem. Nincs is rajtuk zár. Most becsomagolok. Leemelte a bőröndjét a polcról, az asztalra tette, kinyitotta.
Az egyik fiókból elkezdte kipakolni ruhaneműit, szépen összehajtogatva berakta a bőröndbe.
– Elmegyek innen! Maradhatok a Jensenben? Kifizetem a szobámat. Már így is túl sokat költöttél rám...
A keze újra remegni kezdett. Tweed átkarolta a derekát, és leültette az ágyra.
– Szükséged van valami italra. Hol találom?
– Abban a szekrényben. Konyakot kérek, de csak keveset. Newman találta meg az italt, elővett poharat is, kitöltött egy kicsit, és odaadta az asszonynak. Diana kortyolgatta, aztán letette.
– Köszönöm. Mindkettőtöknek.
– Nagyon ki vagy borulva – állapította meg Tweed, és leült mellé. – Csak a betörés miatt? Nem olyan, mint egy szokásos betörés.
– Az új zárak miatt. Ki kell innen költöznöm, sőt el kell mennem Travemündéből. Biztos visszajött már.
– Berlin?
– Ez az ő hajója.
– Hogy állsz pénzzel? – kérdezte Tweed.
– Most jól, és nemsokára már megkeresem azt, amire szükségem lesz Londonban.
Felhívtam egy csomó ügynökséget. Teljesen megdöbbentem, mennyit fizetnek egy rátermett titkárnőnek. Itt az ideje, hogy a saját lábamra álljak. Most már jobban vagyok. Hadd fejezzem be a csomagolást. Úgy érzem, muszáj csinálnom valamit.
Tweed felállt, megkérte Newmant maradjon Dianával, aztán kisétált a partra.
Butler az egyik lámpaoszlopnak dőlve várakozott, időnként ellőtt egy-egy kockát fényképezőgépében. Tweed megállt mellette, levette és tisztogatni kezdte szemüvegét. A szája alig mozgott.
– Sürgős! Dianát éjjel nappal őrizni kell, az élete veszélyben lehet. Nagyon megnőtt a kockázat. Mondd meg Nieldnek is. Osszátok be magatok között, akkor mindketten alhattok egy kicsit.
– Értettem.
Butler felemelte a kamerát, és lekattintott egy hatalmas fehér svéd tengerjárót.
Tweed megfordult, hogy visszamenjen a Südwind fedélzetére, amikor egy egyenruhás rendőr futott felé. Tweednek az volt az érzése, hogy látta már a városi kapitányságon.
– Mr. Tweed?
– Igen.
– Kuhlmann főfelügyelő akar magával beszélni telefonon. Sürgős. Vissza tudna velem jönni a rendőrségre?

 

 

A vízpartra néző rendőrségi épületben Tweedet egyedül hagyták az egyik szobában.
Felemelte az asztalon heverő kagylót, beszéd közben kibámult az ablakon.
– Tweed beszél. Honnan tudta, hogy itt vagyok?
– Követtettem. Egy motoros pasas, de ez most lényegtelen. Nem Kurt Franek gyilkolta meg azokat a lányokat.
– Nem csodálkozom. Honnan tudja?
– A patológus jelentése. Megvizsgálta a kést. Nagyon hasonlít a gyilkos késére, de nem az. Mikroszkóppal vizsgálták meg. Van egy induri-pinduri kis csorbulás a pengén, olyan picurka, szabadszemmel nem is lehet látni. Egyébként pedig akármilyen alaposan tisztítja meg valaki a pengét, biztos, hogy maradnak vér, bőr és egyéb nyomok, amit a mikroszkóp kimutat. Ezen a pengén semmi nincsen, de még a hajlata is eltér valamelyest.
– Szóval az elméletem mégis igaz lehet!
– Az elmélete, amiről nem hajlandó beszélni? – vakkantotta Kuhlmann.
– Csak azért, mert még nem vagyok teljesen bizonyos abban, tényleg igazam van. Minden összezavarodott, kegyetlenül sötét ez az ügy. Gondolom, ha arra kérném, kutassa át Berlin egyik motorosát – a Südwindre gondolok –, akkor maga egy kilométert ugrana hátra.
– Kettőt! Ha nekem nem lettek volna barátaim Bonnban, a legutóbbi razzia tönkretett volna. Elsősorban az a feladatom, hogy megtaláljam a gyilkost. Minél hamarabb, annál jobb.
– Sikerül?
– A maguk Hasfelmetsző Jackjét sem találták meg soha a büdös életben.

 

 

Eltelt tíz nap. Newman szerint Tweed újra passzív korszakát élte; ez volt a véleménye Nieldnek és Butlernek is, amikor megtárgyalták főnökük viselkedését.
– Vár valamire, valami új fejleményre – mondta Butler, aki jól ismerte Tweedet. – Ha bekövetkezik, csak figyeld, milyen gyorsan lecsap.
Tweed tanácsára Diana a nap legnagyobb részét a szobájában töltötte, gyakorolta a gép- és gyorsírást. Az írógépet bérelte, még csak a közelébe sem ment Travemündének. Butler és Nield felváltva őrizték. Ha elindult a városba egy rövid sétára, egyikük biztosan a nyomában járt. Tweed rávette Kuhlmannt, hogy mindkét emberének adjon egy-egy Walther automata pisztolyt és ideiglenes fegyverviselési engedélyt.
Tweed vélelmezett passzív korszaka telve volt aktivitással.
Telefonált Londonba és megszervezte, hogy egy Sea King helikopter jöjjön Lübeckbe. Nagy érdeklődéssel viseltetett a helyi repülőtér iránt Blankenseeben, a senkiföldjén, 16 kilométerre Lübecktől.
Butler vitte ki Tweedet a repülőtérre, akinek volt helikoptervezetői jogosítványa. Nem messze a céltól láttak egy táblát, az egyik mellékútra mutatott; Lübeck-Blankensee. Követték a táblát, végighaladtak a Blankensee utcán; hosszú, egyenes út volt, fák és mezők szegélyezték.
A kifutópálya a bal oldalon volt, és sokkal nagyobb, mint amire Tweed számított.
Magányos hely, az indulási épület egyszintes, modern építmény volt, hatalmas táblával: Flughafen Lübeck.
Sehol senki – jegyezte meg Newman, amikor besétáltak az indulási csarnokba. A padló nagyon fura volt, apró kavicsokkal rakták ki. Jobbjukon üres étterem, nyilvánvalóan zárva. Tweed az információs táblához lépett. „Polizei Raum 4” – olvasta hangosan.
A négyes szobában egy rendőr ücsörgött ingujjban, éppen kávézott. Két férfi volt a társaságában, pilótaruhában. Tweed bemutatkozott, a rendőr ellenőrizte a személyazonosságát, aztán magukra hagyta őket.
– Ismerd meg ezt a két urat. Tavaly ők szállítottak az egyik svéd szigetre, Ormöre. Bill Casey pilóta, Tom Wilson másodpilóta és navigátor, plusz rádiós.
Casey jókedélyű, 31 éves, barna hajú fiatalember, kezet rázott Newmannel. – Ha Tweeddel van, fogadok, maga is kemény legény.
Wilson sötét hajú volt, körülbelül egykorú társával, visszafogottabb; csak bólintott amikor kezet fogtak.
– Most pedig – kezdett bele Tweed – térjünk a tárgyra. Elhoztad a Sea Kinget?
– Ott áll kint. Nem volt kis dolog idehozni. Az a rengeteg papírmunka, de most szőröstül bőröstül a tied. Az itteni irányító ezt a térképet adta.
Kiterítette az asztalra. Newman döbbenten látta, mekkora területet ábrázol. Az egész Baltikumot, fel északra a Skagerrakig, a hatalmas víztömeget és Oslót.
– Épp erre van szükségünk – mondta Tweed. Nagyon elégedett volt. Newman látta, hogy buzog benne a tettvágy. Közeledik a cselekvés ideje. Tweed polaroid képeket vett elő és a térkép mellé tette. – Egy kollégám készítette Travemündében, néhány nappal ezelőtt. Úgy csinált, mintha fényképező turista lenne. Ez a motoros a Südwind. Felismerné a levegőből is ha kint van a tengeren?
– Megtarthatom ezeket a képeket? Igen? Wilson majd hoz egy jó erős távcsövet, akkor messziről is felismerhetjük.
– Jó. Nem szeretném ha a kormányos észrevenné, hogy érdeklődünk iránta. Van még két másik hajó is, a Nordsee és a Nocturne.
– Egy pillanat, leírom a neveket – Casey firkált valamit noteszébe. – Meddig kövessük őket? Azt sem felejtheted el, hogy baj lehet, ha különböző irányba mennek.
– Csak egyikük fog nyugatnak tartani. Dánia és Svédország között, Öresundnál északra fordul, aztán áthalad a Kattegaton és a Skagerrakon. A végső megállóra leszek kíváncsi.
– Biztosan arra mennek? – kérdezte Casey.
– Az egész karrierembe lefogadom. Persze lesznek más motorosok is a partközelben, de a három közül az egyik lesz az, amelyik ezen az útvonalon hajózik. Rádión kérem a jelentést a lübecki rendőrkapitányságra. Ezen a papíron van a hullámhossz, a hívójel, minden, ami kell. Minden alkalommal Kuhlmannak jelentsetek. Úgy tudom, beszélsz németül, Casey?
– Második anyanyelvem.
– Akkor németül menjen a rádiózás. Nagyon fontos, hátha belehallgatnak a másik oldalon. Ha végeztél, a Walter Three-en búcsúzz.
– Hoztunk magunkkal éjszakai felszerelést is, ahogy kérted. Hogy oldjuk meg az éjjel-nappali megfigyelést?
– Felváltva.
– Mondtam, hogy nehéz lesz! – Casey Wilsonnak beszélt, aztán Tweedre nézett.
– Azt bejelölted, hol horgonyoz a Südwind és a Nordsee. De merre van a Nocturne?
– Eltűnt, de szerintem visszajön!
– Ugye azt tudod, hogy nagyon gyanúsak leszünk? – kérdezte Casey.
– Akkor az emberek azt fogják hinni, valami NATO gyakorlat. Az itteniek hamar megszokják, de az istenért, nehogy a határ másik oldalára keveredjetek!
– Ez már nekem is az eszembe jutott – válaszolta Casey. Most indulnunk kell.
Tweed felállt.
– Be akarom járni a terepet, beszélgetni akarok a hajósokkal. Azt akarom, hogy lássanak, és minél hamarabb eljusson a hírem a szigetre.
– Veled megyek. Butlernek és Nieldnek ott van Diana. Te meg, ha jól sejtem az ötszáz kilós heroin szállítmány nyomába eredtél. Gondoltam. De miből gondolod, hogy még nincs Angliában?
– Kuhlmann mondott valamit azután, hogy Franek megtámadott a fürdőszobában.
– Természetesen jobbnak látod, ha nem ismétled meg amit mondott?
– Természetesen.
– Meggondoltam – szólalt meg Tweed, amikor a Travemündei elágazáshoz érkeztek.
– Menjünk vissza Lübeckbe. Meg akarom nyugtatni Kuhlmannt. Ő engedte meg, hogy használjuk a repteret meg a rádiót. Utána mehetünk Travemündébe.
Kuhlmann a szokásos szobába vitte őket. Amikor az asztalnál ültek, Tweed a telefonra mutatott.
– Ha kellene a készülék, de maga nincs itt, el tudná intézni, hogy beengedjenek ide?
– Szíves örömest.
Tweed beszámolt a Sea Kingről. Kuhlmann elmondta, ő is mindent elvégzett, a helikopter rádióadását egyenesen neki továbbítják. A német ma valahogy nem volt olyan agresszív, mint máskor.Tweed érezte a feszültséget, de nem vett róla tudomást.
– Még valamit, mielőtt elmegyünk. Szerintem újabb figyelmeztetést kéne közzétenni, hogy a többszörös gyilkos még szabadlábon van.
– A pokolba is, éppen ez aggaszt engem is. Kértem, hogy figyelmeztethessük a lakosságot, de leszavazták.
– És ki?
– A Land. Newmanre nézett. – Tudja, a szövetségen belül különböző tartományi kormányok vannak. Én Kielt hívtam, ők meg felhívták Lübecket, és Kiel azzal jött vissza, hogy semmit ne tegyek, még azt sem engedték meg, hogy falragaszokat rakassak ki. Még Franeket is le kellett vennem! Schleswig-Holstein nagyon szegény tartomány, jóformán csak a turistákból él. Nem akarják, hogy a pénzes pasasokat halálra rémítse egy szabadon kószáló tömeggyilkos.
– Szóval meg kell várnunk a következő gyilkosságot – válaszolta Tweed keserűen.
– Kifogytam a nyomokból.
– Én nem. – Tweed felállt. – Jobb, ha megyünk. Kuhlmann kikísérte őket a lifthez.
– Fura – mondta, – akkor is elkaptuk volna Kurtot, ha nem támad magára azon az éjjelen. Egy amerikai lány, Sue Templeton, mellesleg szőke, néhány héttel ezelőtt már segített nekem. A támadást követő reggel felkeresett. Látta, Franek bemegy az Internationalba. Klassz lány, éles az esze, és mint a legtöbb amerikai lány, tele van képzelőerővel.
– Szabadságon van? – kérdezte Tweed, hogy mondjon valamit.
– Igen, még itt nyaral. Általában Travemündében van a barátjával, egy angol fiúval.
Az elkövetkező néhány napban Newmannek az volt az érzése, Tweed egyre inkább a hálóját szövögető pókra hasonlít, aki biztosra veheti, hogy előbb vagy utóbb, de a légy berepül a halálos csapdába. Csavargott a travemündei kikötőben, elidőzött Ann Grayle vitorlásán.
Gyakran meglátogatta Caseyt és a Sea Kinget. Newman is sokszor látta a helikoptert, alacsonyan körözött a part felett, egyszer Berlin doktor háza felett is időzött. Grayle egyszer megjegyzést is tett rá, de aztán már észre sem vette.
Tweed javaslatára Newman kivárta a megfelelő alkalmat, és meghívta Ben Tollivert egy italra a közeli bárba. Az öreg kenyai azonnal kapott az alkalmon. Kellemesen elcseverészgettek.
– Diana Chadwick? – gondolkodott el Ben. – Hát, meglehetősen vadul élt ott, a Happy Valley-ban, a Boldog Völgyben, mi így neveztük. Hogy kurva? Nem, azt azért nem mondanám róla. Az volt a baj, hogy Ann-nel ugyanannak a férfinak a szerelméért versengtek. Akkor ilyen volt a világ. Diana nyert, ezt pedig nem lehet megtenni Ann Grayle-lel.
– Egy farmer volt az illető – folytatta, és belekortyolt a Scotchba. – Egyike a kevés sikeres farmeroknak. Berlin doktor már akkor is fura alak volt, csak az orvosi központjával törődött. Kint a bozótosban a bennszülötteknek csinálta. Mindig is azt mondtam, azért növesztette fekete szakállát, hogy jobban megfeleljen szerepének, mert a második Albert Schweitzernek képzelte magát. Aztán egy éjjel eltűnt. Mindannyian arra gondoltunk, valami vadállat kaphatta el. Véres ruháit meg is találták. Azután mit hallunk legközelebb? Hogy Lipcsében van.
– Úgy tudom, Diana meglehetősen jól ismerte.
– Ő volt az egyetlen, akit közel engedett magához. Segített az ápolásban. Nairobiból hozta a gyógyszereket. Mindig is ügyesen bánt a férfiakkal. Ezt most minden hátsó gondolat nélkül mondom.
– Most semmi kapcsolat dr. Berlin és a többiek között?
– Nincsenek már olyan sokan itt, kivéve talán Dianát. Vissza kell mennem, hogy Ann rendben van-e. Láthatta, milyen főnök! De én azért kedvelem.
Akkor történt, amikor kiléptek a bárból, ami merő véletlenségből éppen a Priwall szigetre menő kompállomással volt szemben. Tweed teljesen mozdulatlanul állt vagy száz yardra a kikötőtől, és a közeledő kompot figyelte.
– A fenébe is! – kiáltott fel. – Úgy látszik Berlin előbújt az odújából!
Ahogy közeledett a komp, a lejárónál látni lehetett a fekete Mercedest. Csillogott, villogott a ragyogó napfényben. Egyenruhás sofőr ült a kormány mögött, a hátsó ülésen egyetlen utas. Tweed egyedül állt az út szélén.
A Mercedes először csak lassan gurult. Rohanás közben Newman látta az ámbraszínű függöny mögött ülő alakot aki előrehajolt, mintha utasítást adna. A kocsi irányt változtatott, hirtelen felgyorsított és teljes sebességgel Tweednek tartott.
– Vigyázz! – üvöltöttNewman.
Tweed mozdulatlanul állt, mint egy szobor, egyenesen a kocsiban ülő árnyra nézett. Az emberek megálltak, megfordultak, a szemekben rémület. A Mercedes robogott előre. Megállt az idő. Tweed még mindig mereven állt, kezei a zsebében, a lába kicsi terpeszben. Istenem, ez nem lehet igaz! – Newman inaszakadtából rohant.
Az utolsó pillanatban a Mercedes elkanyarodott. A felkavart légáramlatból érezte Tweed a rettenetes erőt, amivel a kocsi közeledett. A vízparti csend megtört, az emberek újra sétálgattak, beszélgettek, útközben vissza-visszanéztek Tweedre és Newmanre.
– Megőrültél? – kiabálta az újságíró.
– Kezd összeroppanni. – Határozott elégedettséget lehetett hallani Tweed hangjában. – Végre kezd összeroppanni!
– Mi a fenéről beszélsz? Tweed felnézett, Casey helikoptere épp a fejük felett körözött.
– Lehet, hogy az is segített. Most gyerünk ki a városból. Sétálgassunk a szabadban, ahol nem hallgathatják ki, amit mondok. Hál istennek, téged már alaposan lenyomoztak a biztonsági embereim, benned teljesen megbízhatom. Ami aztilleti Bob – folytatta, miközben az Audi felé mentek –, te vagy az egyetlen, akiben megbízhatok.
Azon az ösvényen sétáltak, ami a repülőtér felé vezetett. Ragyogó napsütés volt, Newman panyókára vetette a zakóját.
– Beszélhettél volna Butlerrel és Nielddel is – jegyezte meg.
Tweed csak a fejét rázta. – Fogalmam sincs, hogy oldom meg ezt a helyzetet. Ilyen kemény dióval az életben nem találkoztam még. Menjünk lépesről lépésre. Balkánnak hívják azt az embert, aki Liszenko utasítására az egész NSZK-ban dolgozó orosz kémhálózatot irányítja.
– Ennyit már én is kitaláltam.
– Janusnak nevezem azt az embert, akit Liszenko beépített a mi londoni szervezetünkbe, aki a négy szektorfőnök közül az egyik. Eddig világos?
– Tökéletesen.
– Janus és Balkán egy és ugyanaz az ember, ez Liszenko mesterhúzása. Már évekkel ezelőtt beépítette Janust, és hat hónappal ezelőtt én magam léptettem elő az illetőt. A katasztrófa tehát az én hibámból következett be.
– De hát honnan tudhattad volna?
– Lényegtelen – válaszolta Tweed határozottan. – Én vagyok a felelős. De ez még nem minden, a java még csak most jön. Teljesen biztos vagyok benne, hogy Janus-Balkán nem más, mint Berlin doktor.
– Jesszusom. Miből gondolod?
– Két véletlen megjegyzés vezetett a nyomára. Az egyiket Diana, a másikat Kuhlmann mondta. Amikor elmentünk Berlin kerti mulatságára, emlékszel, messziről néztük. Ő a teraszon ült, Diana azt mondta, esetleg azt akarja, hogy én lássam őt.
– Mire lett volna ez jó?
– Arrogancia, túlzott magabiztosság. Tökéletesen biztos volt benne, nem veszem észre a csalást.
– Csalást?
– A szakáll, a napszemüveg, de elsősorban a szakáll.
– Mi van a szakállával?
– Most jutottunk el Kuhlmann megjegyzéséhez. Akkor mondta, amikor Franek kiszállt a fürdőszoba ablakán. Azt mondta, már érti, miért kellett Franeknak két hétre eltűnnie a színről. Meg kellett várnia, amíg kinő a szakálla.
– És?
– Ugyanezt teszi az állítólagos Berlin doktor is. Hála a te hajmeresztő kirándulásodnak az NDK-ba, tudjuk, hogy a pasas hamisítvány.
– Igen, de a szakáll...
– Ann Grayle maga mondta ha még emlékszel, hogy Berlin bezárkózik a könyvtárszobájába minden alkalommal, amikor visszatér Priwall szigetre, és körülbelül két hétig nem mutatkozik az emberek előtt. Bizony, mert ennyi idő kell, amíg kinő a szakálla. Azon a kerti mulatságon az egyik szektorvezetőmet bámultam anélkül, hogy tudtam volna róla. És még mindig fogalmam sincs, melyikük lehet a Kreml ügynöke.
– Hát, ha igazad van, akkor szép kis slamasztikában vagyunk. Ha kideríted melyikük, és a világ megtudja, megfeszítik az angol titkosszolgálatot.
– A helyzet még ennél is rosszabb. Bob!
– Pedig azt hittem lementünk a pokol bugyraiba.
– Egyszer meglátogattam egy pszichiátert, Dr. Generosót. Ő beszélt arról a hihetetlen feszültségről, amiben egy skizofrén vagy valaki, aki kettős életet él, létezik. Philby alkoholista volt. Generoso véleménye szerint nem kizárt az sem, hogy másképp oldja fel a feszültséget, például szadista gyilkosságokkal. Érted? A szőke lányok lemészárlása.
– Nagyon kemény ügy! Ha Berlin gyilkos, és ő az egyik szektorfőnők, hát akkor öregem olyan botrány lesz Londonban, amilyet nem élt még meg a történelem.
Gyerünk vissza a kocsihoz. Úgy izzadok, mint egy disznó, és nemcsak a melegtől, elhiheted.
– Szóval ezért voltál olyan titokzatos Kuhlmannal? Nem akarod, hogy megoldja az esetet?
– Egyszerűen még nem tudom, mit tegyek. – ismerte el Tweed. – És vannak még bonyodalmak. Liszenko sérthetetlennek hiszi emberét, és biztos vagyok benne, őt használja fel arra, hogy a heroinrakományt Angliába juttassa. Méghozzá olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. A londoni kábítószeresek már figyelmeztettek, hogy pillanatokon belül nagyobb szállítmány kerül az utcákra.
– Szóval ezért kell a Sea King. Nyomon akarod követni Berlin hajóját, amikor Anglia felé indul.
– Részben igen, és azért is, hogy növeljem a nyomást. Minden ettől függ, márminthogy eléggé sarokba tudom-e szorítani. Ezért mondtam hogy kezd összeroppanni, amikor nekem akart jönni a Mercijével. Szerintem először azt az utasítást adta a sofőrjének, hogy üssön el, de aztán megváltoztatta a véleményét.
– Miért nem ütött el?
– Azt hittem, ez világos. Letartóztatták volna. Kuhlmann kihallgatja, gyilkossággal vádolja, de ez a legkevesebb. Kiderült volna a személyazonossága.
– Egyszóval tovább várakozunk, és közben szorongatjuk a nyakát.
– Azt hiszem már nem tart sokáig. Szerintem egyébként a heroin végállomása Kelet-Anglia lesz, talán éppen King's Lynn. Érdekes, hogy a te lengyel kapitányod, Anders éppen ezt a helyet említette. Lehet, hogy üzenet volt?
– Kelet-Anglia? Akkor Janus Hugh Grey, lakik King's Lynnhez közel.
– Hawkswood Farmnak hívják a helyet. De az nem vall rád Bob, hogy ilyen átlátszó bizonyíték alapján megvádolj egy embert.
– Átlátszóóóó?
– Igen. Tudniillik mindannyian ismerik azt a helyet. Gyakran járnak a közeli Wisbeckbe, tudod, a Nene folyó partján. Ott van a kihallgató központunk. ÉS két évvel ezelőtt, július 14-én mind a négyen ott voltak Hugh születésnapi partiján. És ugyanazon az éjjelen, vagyis inkább kora hajnalban egy Carole Langley nevű szőke, fiatal lányt hihetetlen brutalitással lemészároltak. Megerőszakolták és feldarabolták.
– A dolgok gubancosak – jegyezte meg keserűen Newman. Fogadok, hogy nem találták meg a gyilkost!
– Nyertél.
– Akkor miért nem ellenőrizteted Monicával ennek a négynek a hollétét?
– Éppen e miatt megyünk most vissza Lübeckbe, a rendőrségre.
– Még valami nem tiszta – kezdte Newman amikor bemászott a kormány mögé. – Ki volt az a bekötözött fejű pasas, aki Annt Berlinről faggatta?
– Fogalmam sincs róla. Siessünk. Érzem, hogy közeledik a pillanat!
– Kaphatnék egy cigit. Bob? – kérdezte Tweed.
Newman gondosan leplezte megdöbbenését, és odakínálta a csomagot. Tweed évekkel ezelőtt leszokott a dohányzásról. A feszültség, amit annyira fokozni akart az ellenfelénél, rá is hatással volt. A rendőrségi titkos szobában ücsörögtek.
Tweed már beszélt Monicával, megadta neki a telefonszámot, hogy a lány visszahívhassa, amint megtudott valamit. Rövideket szippantott a cigarettából, mint azok, akik nem szoktak hozzá a dohányfüsthöz. A szoba levegőtlen volt, a késő délutáni meleg befüllesztette, ez még csak növelte a szobában csendben várakozó férfiak feszültségét.
A telefon berregésére Newman felugrott. Tweed elnyomta félig szívott cigarettáját és felemelte a kagylót.
– Igen, én vagyok Tweed. Monica, szerencséje volt, hogy ilyen gyorsan sikerült mindenkit elérnie. Mi az eredmény? Talán egy percig is hallgatta a lány válaszát. – Értem – mondta. – Nem. ne zavartassa magát. Igen. Bob rendben van. Viszlát!
– Semmi hír róluk – közölte, amikor letette a kagylót.
– Nem értem. A beosztottaik csak tudják, hová mentek?
– Nem, nem tudják. – Tweed hátradőlt és összeütögette a tenyerét.
– Az én hibám. Én vezettem be ezt a rendszert hat hónapja. Azelőtt London számára a szektorvezetők mindig elérhetők kellett legyenek. Én viszont úgy véltem, ez túlságosan is az íróasztalukhoz köti őket, kiöli belőlük a kezdeményező szellemet. Most úgy mehetnek el, hogy nem kell megmondaniuk a helyetteseiknek, merre járnak. Maguk hívják a központjukat, ellenőrzik az ottani eseményeket, de azt nem kell felfedniük, honnan beszélnek. Erre most mind a négy elment.
– Tehát bármelyikük ott ülhet a Mercedes hátsó ülésen, és növeszti a szakállát?
– Igen. Éppen ez a rettenetes.
Tweed arra kapta fel a fejét, hogy nyílik az ajtó. Kuhlmann volt. Leült melléjük az asztalhoz.
– Két éjszakát nem aludtam, kicsit kezdek fáradni. Ellenőriztettem az altonai címet. Martin Vollmerre. Lehallgatjuk a telefonját.
– Eredmény?
– Van. Egy flensburgi számot hívott. Felhívtam az ottaniakat, már azt a készüléket is figyelik. Heidi Dreyer, ő lakik Flensburgban, egy kieli számot tárcsázott. Tökéletesen kidolgozott rendszer. Egy kis galibát okoztam a flensburgi házban, ugyanis az összes telefon elnémult, így a lány nem gyanakodhat, viszont megszakad a hírközlő lánc, ahogy kérted. De csak három napig!
– Az talán elég is lesz. Köszönöm.
– Vár valamire? – kérdezte Kuhlmann.
– Minden pillanatban.

 

 

Este fél tizenegy, Travemünde, strand. Balkán is odasétált.
A parton balzsamos volt a levegő. Sue Templeton megnézte az óráját. Ted mindjárt itt lesz a borral. Kinyújtotta hosszú lábait, meztelen lábujjai a homokkal játszottak. Az amerikai lány minden jót ki akart préselni utolsó európai hetéből. Egyszerű, pettyes vászonruhában volt.
Ebben az órában a part elhagyatott, imádta ezt a nyugalmas hangulatot, a tenger moraját.
Hallotta a homokba süppedő lépések zaját. Feszülten fülelt, kinyúlt a táskájáért, és félig maga alá húzta. Akárki is az, hátulról jön. Megfordult, mert tudta a közeledő lépesek gazdája nem lehet Ted, mert a fiú mindig szaladt.
Felugrott, kezével a táskáját markolta. A Maritim Hotel fényében kirajzolódott a közeledő ember árnyalakja. Nem lehetett jól látni, így hát bal kezével beárnyékolta a szemét. Meztelen jobb lábát hátrahúzta a homokba, és teljes erejéből homokot rúgott az ismeretlen jövevény szemébe.
Majdnem megmenekült. Aztán egy kar elkapta, egy láb fonódott a bokája köré, hanyattesett. Tekergett, vonaglott, felnézett és teli torokból sikoltozni kezdett. Egy kéz tapadt a szájára, a másikban hatalmas, széles pengéjű kés villant, élesen és gyorsan csapott le a megfeszült lánytestre. Sue küzdött, belekarmolt az arcába, megpróbálta tökön rúgni, ám felemelt térde élettelenül hanyatlott vissza. Fültől fülig elmetszették a torkát. A kés újra lecsapott, belehasított a mellkasába felülről lefelé, végestelen végig. A homokot elöntötte a vér.
Tíz perccel később Ted Smith futva közeledett a partra, kezében a megígért bor.
Hirtelen megállt, és a lába elé bámult.
– Istenem, ez nem igaz, nem, nem...

 

 

Newman és Tweed kényelmesen, élvezettel fogyasztották késői vacsorájukat a Jensen éttermében. Diana is velük volt. Harry Butler egyedül ült az ablak melletti asztalnál. Ma ő lesz az éjszakai ügyeletes, Nield a Hotel Movenpickben próbál aludni egy keveset.
Tweed a beszélgetést Dianára és Newmanre hagyta. Már túl voltak a desszerten, amikor Diana kedvesen Tweed kezére tette a tenyerét, és Newmanre kacsintott.
– Transzba esett. Szokott ilyesmit csinálni...
– Hagyd békén – szólt rá Newman. – Gondolkozik, és ez nem megy könnyen neki.
Néhány pillanattal később egy pincér lépett az asztalukhoz. Tweedet kereste, mert Kuhlmann úr várja a telefonnál. Tweed elnézést kért és kiment a haliba, odaszólt a portásnak, hogy a szobájába kéri a kapcsolást. A liftben megnézte az óráját: éjfél volt.
– Maga az Tweed? Azt mondta bármelyik pillanatban történhet valami. Véresen igaza volt. Van valami különleges képessége?
– Mi történt?
– Újabb gyilkosság, a Travemündei strandon. Majdnem ugyanott, ahol azt a svéd lányt. Iris Hansent feltrancsírozták. Ez is aztán valami, ami most történt! – Elhallgatott, és Tweed megesküdött volna, hogy Kuhlmann nagyokat nyel.
– Folytassa, figyelek.
– Most egy amerikai lány. Sue Templeton. Ismertem, ő segített Franek nyomára. Természetesen szőke. Alig ismertem meg, az a rohadt gyilkos kizsigerelési gyakorlatot tartott.
– Mikor történt?
Tweed nyugodt hangon beszélt, majdnem félvállról, de belül émelygett. A nyomás, Generose doktor előre megmondta. A nyomás összetöri, összeroppantja, és én erősítettem fel a nyomást.
– Ma este, fél tizenegy körül. Mi? Nem, a gyilkos nem hagyott nyomot. Várjon egy kicsit. – Rövid szünet. – Jött magának egy üzenet. Olvasom. A Nordsee kifutott. Északnak tart, a nyomában vagyunk. Walter Three...
– Igen, akkor mennem kell.
– Most majd egész Lübeck erről az újabb gyilkosságról fog beszélni. Az áldozat angol barátja, Ted Smith berohant a Markimba, és telezokogta az egész szállodát. Most vissza kell mennem a partra.
Tweed elindult az étterem felé, félúton megállt. Az egyik pincér a bejárat melletti asztaltársasággal fecsegett. Néhány szót meghallott.
– Amerikai lány... darabokra vágták... megerőszakolták... a strandon elszórva...
Tweed normális léptekkel közeledett az asztala felé. Diana mereven ült, kezében gombóccá gyúródott a szalvéta. Newman elkeseredetten nézett Tweedre.
– Hallottad?
– Ez iszonyatos. Rettenetes! – tört ki Diana. – Egy újabb szerencsétlen szőke lány...
Tweed átkarolta a vállát, és Butler asztalára nézett. – Jobb, ha most lefekszel – tanácsolta.
Látta, Butler feláll az asztaltól, ő pedig kivezette az asszonyt az étteremből.
Newman a sarkában haladt. A liftben egyetlen szót sem szóltak. Diana kinyitotta az ajtót, jóéjt köszönt és bezárta maga mögött. Hallották, hogy a kulcs elfordul a zárban.
Tweed karon ragadta Newmant.
– Gyorsan. Minden beindult. Menj át a Movenpickbe, ébreszd fel Pete Nieldet. Öltözzön, csomagoljon, fizessen, és tíz perc múlva legyen itt. Te is csomagolj. Én is felmegyek, összeszedem a holmijaimat. Majd én fizetek. Negyed óra múlva nem akarok már itt lenni. Menj, nekem még beszélnem kell Butlerrel.
– Hová megyünk?
– Travemündébe. Úgy vezess, mint a szélvész. Minden robban, ahogy megjósoltam. Viszlát...
Intett Butlernak, aki akkor lépett ki a liftből. Behívta a szobájába, és becsukta az ajtót.

 

 

Éjszaka rekordidő alatt tették meg az utat Travemündébe. Tweed utasítására Newman a rendőrség mellett állt meg az Audival. Egyik oldalon Newman, a másikon Nield, Tweed középen magyarázott, miközben a tengerpartra siettek.
– Nield, te képzett rádiós vagy. Berozsdásodtál?
– Nem hinném, ez a hobbim. Már, ha van rá szabadidőm.
– Elboldogulnál egy új, korszerű rádióadóvevővel egy motoros hajón?
– Megpróbálhatom.
– Mire készülsz? – érdeklődött Newman.
– Gyerünk a Südwindhezl Beszéltem az üzenetről, amit Kuhlmann adott át. A Südwinddel követjük a Nordseet. Remélem, egyikőtök képes éjjel is navigálni.
– Majd én megpróbálom – vállalkozott Newman. – És mi van a Sea Kinggel?
– Casey megpróbál a Nordsee nyomában maradni. Szerintem Berlin van a kormányosfülkében, és a Skagerrak felé tart, a végcél Anglia. Most viszi magával azt a hatalmas heroinszállítmányt. Liszenko arcátlan terve a kútba pottyan, így van ez, ha valaki túl sokáig birtokolja a hatalmat, azt hiszi, mindent megtehet. De azért azt el kell ismerni, ez a Balkán-eset ügyes húzás volt!
– Ki az a Balkán? – kíváncsiskodott Nield.
– Itt a kikötő – mondta Tweed, mint aki nem is hallotta a kérdést. – Van ivóvizünk is?
Newman ugyanis egy hatalmas műanyag kannát cipelt, amit a Jensen konyhájából kért kölcsön.
Tweed mutatta az utat, jobbjában cipelte a bőröndjét. Éppen fellépett volna a hajóra vezető hídra, amikor Newman letette a kannát és megfogta a karját.
– Várj, hadd menjek előre. Nálam van fegyver.
– Csak nem vitted magaddal a Lugert – Tweed habozott – a legutóbbi kirándulásodra?
– Persze hogy nem, odaadtam Tollnak. A helyi bank széfjében volt, az azonosító cédula pedig a Movenpick portáján. Nemrégiben mentem el érte.
Newman kigombolta a zakóját, és megmutatta a csípőjére erősített fegyvertokot. Egy bűnöző interjúalanya egyszer azt tanácsolta, hogy soha ne használjon vállon lógó fegyvertáskát.
– Egy fél óra, mire kicibálja a fegyvert – mondta a tapasztalt öreg. Newman szót fogadott. Most kibiztosította a pisztolyt, elővette azt az elmlámpát, amit még Stahltól kapott, és elindult a sötét fedélzetre.
Tweed körbenézett. A vízpart kihalt volt, egy-két hajó kabinablakából fény szűrődött ki. Ann Grayle is ébren volt még. Szél se rezdült, a levegő tiszta volt, az égen szokatlanul erősen ragyogtak a csillagok. Nield követte Tweed tekintetét.
– Tiszta éjszaka, könnyű lesz a rádiózás. Nálam is van egyébként fegyver. – Elővette a Walter automatát. – A kedves Kuhlmann úr adta, Harrynál is van.
A Südwindre nézett, Newman éppen most jött vissza.
– Jöhettek! Minden rendben – kiáltotta.
– Menj fel – mondta Tweed, és átadta Nieldnek táskáját. Nekem még telefonálnom kell. Legyen minden kész az induláshoz. Ide megyek a sarokra, a rendőrségre. Öt perc és itt vagyok.
Szinte azonnal sikerült Monicával kapcsolatba lépnie. A lány megkönnyebbült hangon nyugtázta a hívást. Egész éjjel tartotta a frontot, gondolta Tweed.
– Nagyon örülök, hogy hívott Tweed. Épp most jött egy üzenet Butlertől. A lübecki főpályaudvarról beszélt, s a következőket mondta: „Diana meglépett az éjszakai koppenhágai expresszel. 6.45-kor érkezik Koppenhágába. Üzenet a Royal Szállóban, Butler!” – A lány egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta. – Nagyon sietett. Ma van a tettek napja, mondaná a jó öreg Churchill.
– Nagyon is így van.
– Itt alszom ma. Sok szerencsét!
Koppenhágába? Miért éppen Koppenhágába – morfondírozott Tweed, miközben sietett vissza a Südwindre. Mitől rettent meg ennyire Diana?
Newman felberregtette a motort, amikor Tweed a fedélzetre ért, és besietett a kormányosfülkébe.
– Bármikor indulhatunk – jelentette Newman. – Pokoli üldözés lesz. Berlin pont olyan gyorsan haladhat, mint mi. Kérsz egy kis vizet?
– Köszönöm, kérek.
Tweed elővette a Deadalon csomagot, mindig volt nála, hogy elkerülje a tengeribetegséget. Bekapott egy pirulát, kortyolt a vízből és lenyelte. Nield aki a nagyteljesítményű adóvevővel játszott, csodálkozva nézett fel Tweedre.
– Olyan nyugodt a víz, mint egy kacsaúsztató.
– Ha egy pohárban felkavarodik a víz, én már attól is émelyegni kezdek.
Tweed valamit írt az asztalon levő noteszbe. – Itt a szignál, a hullámhossz, satöbbi. Casey a Sea Kingen ezt használja, ő a Walter Three. Na, elboldogulsz vele?
– Viccelsz? Adj három percet hogy megszokjam, és minden megy, mint a karikacsapás. – Elvette Tweedtől a papírlapot. Ezt is megmondjam Caseynek, amikor kapcsolatba lépünk?
– Mindent mondj meg neki. Követjük a Nordseet, állandóan szükségünk van a hajó menetirányára, helyzetére.
Tweed gyors pillantást vetett a térképre, amit Newman épp most terített ki az asztalra. – Ezt honnan szerezted?
– Ott volt az asztal alatt, a többi térképpel együtt, szépen feltekerve. Nagyon klasszul van ez a hajó felszerelve! Bárhová képes eljutni, és amint már korábban is mondtam, az üzemanyagtartály csordultig van.
– Mennyi idő alatt érhetjük el Koppenhágát?
– Reggelre ott lehetünk.
– Remek – állapította meg Tweed. Feltéve gondolom, ha keletnek tartunk, keresztül az Öresundon. Nyugatra hajózhat, és a nyugati csatornát használja, a dán szigetek között, Fynn és Sjellandnál...
– Casey majd irányít minket – ha sikerül vele kapcsolatba lépnem – jegyezte meg Nield.
– Indulhatunk? – kérdezte Newman. – Oké. Rajta Pete.
– Segítek – ajánlkozott Tweed.
– Vigyázz, nehogy felforduljon a gyomrod – figyelmeztette Nield, amikor elindult lefelé.
– Jaj, fogd már be a szádat!
Nield megvárta a hajó farában, amíg Tweed meglazítja a kötelet és letekeri a kikötőcölöpről, aztán hátrarohant a fedélzeten és behúzta a feljárót. Nield csak bámulta főnöke erejét. Aztán a farkötél jött, a fedélzetre húzta, átugrott rajta. A Südwind lassan eltávolodott a kikötőállástól. Newman óvatosan gyorsított, a hajó kiúszott a csatornán, ekkor a kormányt északnak tekerte – Koppenhága felé mentek. Tweed a kabinban a priccsen ült és nagyon elkeseredetten nézett maga elé. A gyógyszer hatása csak fél óra után lesz érezhető.
Nield jelent meg az ajtóban.
– Sikerült kapcsolatba lépnem Walter Threevel. A Nordsee Oresund felé tart. Koppenhágába megy.
Tweed megrázta a fejét. – Szerintem a szorosba megy, és onnan be a Kattegatba. Nem tudná Newman kicsit egyenesbe tartani ezt az imbolygó dögöt?
– Éppen azt csinálja. A tenger csendes, isteni idő az utazáshoz.
– Fogd már be a szádat! – ismételte önmagát Tweed.
Amikor Nield eltűnt, becsukta a szemét, de csak egy pillanatra. Úgy sokkal erősebben érezte az imbolygást. Inkább kinyitotta a szemét, és a két vadonatúj zárra pillantott, amit nemrég törtek fel. Az acél feszítőrúd és a kalapács még mellette hevert a priccsen. Nagy nehezen lábraállt, odament az egyik sérült fiókhoz és kinyitotta. Üres. Megnézte a második fiókot. Üres. Mély levegőt vett és kényszerítette magát, hogy felmenjen a lépcsőn. Newman volt a kormányos, Nield pedig fülhallgatóval a fején az adóvevő fölé hajolt.
– Rohadtul rángatózik, mi? – jegyezte meg Tweed.
– Rángatózik? – csodálkozott Newman. – Egy csöppet hullámzik, ennyi az egész. A nyílt tengeren vagyunk. Casey szeretné tudni, értesítse-e rádión a kikötőt Koppenhágában, hogy megállítsák-e a Nordseet, és kéred-e az átkutatását?
– Ne. Semmi esetre sem! Az utolsó pillanatig követnünk kell, tudni akarom, hol van a végső állomás.
Tweed a hajó orrában a ragyogó rézkorlátnak dőlt. Már kevésbé érezte magát betegnek, kezdett hatni az orvosság. Minden négy órában, emlékeztette magát, csak így szabadulhat meg ettől a félelmetes émelygéstől.
A hajó orra lassan emelkedett és süllyedt. Emelkedett, süllyedt. Tweed úgy érezte magát, mint egy felesleges, elszabadult csomag. Még feleslegesebbnek érezte magát, ha az éjszakára gondolt, amit ezen a hánykolódó dobozban kell töltenie. Nem tudta mennyi idő telt el, ellenállt a kísértésnek, és nem nézte állandóan az óráját. Az utazás egyik szakaszában Newman elővette erős távcsövét és a szeméhez emelve, nyugat irányába figyelt. Végigpásztázta a horizontot, remekül látott a félhomályos hídról. Átadta a távcsövet Tweednek.
– Ott, arra. A Fehrmann Beit! Láthatod a komp fényeit. Puttgartenből megy Rody-ba.
Tweed nagy nehezen megtalálta a fényeket. Ott van rajta az éjszakai koppenhágai expressz is! Fura érzés volt tudni, hogy Diana a fedélzeten van. Tiszta szerencse, hogy Butler észrevette a pánikszerű távozást. Reggel háromnegyed hétkor érkeznek Koppenhágába, sokkal előbb, mint a Südwind. Ha a vonat legördül a kompról, viharos sebességgel vágtat keresztül az éjszakán. Most vette észre, hogy irányt változtattak. Letette a távcsövet és az iránytűre nézett. Észak, észak-kelet. Visszanézett a far felé és látta, a fordulás hatalmas hullámokat kavart.
– Mi történik? – kérdezte.
– Odanézz! Azt a villogó fényt. Az a gedseri világítótorony. Ha így mentünk volna tovább, egyenesen belerohanunk a dán szárazföldbe. Nézd csak meg a térképet – válaszolta Newman.
Teljes sebességgel haladtak. Tweed ezt csak akkor vette észre, amikor a mögöttük felkavart vizet, a hatalmas hullámfodrokat figyelte. A fekete Balti-tenger tajtékos volt, amerre a hajó átvágott rajta. Magában nyögött egyet, amikor megnézte a térképet. Még csak negyed úton vannak Koppenhága felé!
– Azt hiszem, szunyókálok egy kicsit – állt fel Nield az asztaltól. A bőrborítású tetőre helyezte a fülhallgatót. – Mindig aludj, amikor csak módod van rá. Ébresszetek, ha Casey jelentkezik.
Aludj, amikor csak módod van rá. Ez Falkent juttatta Newman eszébe. Hol lehet most vajon a német? És Gerda? Elhesegette ezeket a gondolatokat és a kormánykerékre összpontosította minden figyelmét. Amióta a fedélzetre léptek, Newman és Tweed most voltak először kettesben.
– Legális amit csináltunk? – kérdezte Newman. – Mármint hogy elkötöttük a Südwindet?
– Alig hinném, de a heroincsempészés sem legális. Pláne nem ötszáz kiló!
– Ebben van valami. Mit csinálunk, ha utolérjük Berlint?
– Ha nem tévedek, örökre el kell tűnnie.
– Ezért fontos, hogy legyen nálunk fegyver?
– Ha itt az ideje, majd eldöntjük, mit tegyünk. Nem engedhetjük meg, hogy botrány legyen, ezt Anglia nem engedheti meg magának. Tömeggyilkos a SIS vezető embere. Ezt nem lehet, Bob. Csak azt nem tudom, hogyan rendezzük meg a dolgot.
– Ezért nem engedted, hogy Casey értesítse a kikötőfelügyeletet Koppenhágában?
– Nekem sem tetszik ez az egész, épp úgy, mint ahogy neked sem, de nincs más választásunk.
Sjelland partjainál jártak, ezen a szigeten fekszik Koppenhága. Tweed észrevette a Sea King jelző fényeit, fennt a magasban. Az adóvevőre nézett, előrement a kabinba, felrázta Nieldet, aki szétvetett végtagokkal aludta az igazak álmát.
– Jelzés érkezett...
Nield abban a minutában felpattant, leugrott a padlóra, és rohant fel a lépcsőn.
Mire Tweed a hídra ért, Nield már a fülhallgatóval a fején elfoglalta szokásos helyét. Figyelmesen hallgatott, jegyzetelt, jelezte, vette az adást, kijelentkezett és levette a fejhallgatót. A térképhez ment és bejelölt valamit.
– Itt van a Südwind, közel az Öresund bejáratához.
– Menj vissza! — mondta élesen Tweed. – Mondd meg nekik, hogy a következő órában nehogy szem elől tévesszék a hajót!
– Mi a baj? – kérdezte Newman, néhány fokkal elfordítva a kormánykereket.
– Gondolkodtam valamin. Mi miért nem a koppenhágai gyorssal mentünk, mint Diana és Butler? Jóval a hajó előtt megérkeztünk volna, és tárt karokkal várhatnánk Berlinre a kikötőben.
– Azért, mert bármikor keletnek fordulhat, és felmehet a svéd vagy akár a finn szigetekig is. Még helikopterrel a feje fölött is kicsúszhat a markunkból. Ismered azokat a szigeteket. Ezrével sorjáznak, olyan, mint egy labirintus.
– Miért menne oda?
– Mert átpakol egy másik hajóba. Egyszer már megcsinálták, te magad is láttad a lengyel teherhajón, hogy ezt csinálták.
– Milyen hajóra pakolhatnak át?
– Talán egy hasonlóra. Esetleg egy olyanba, mint amit Nocturne-nek neveznek.
– Van valami okod, hogy ezt gondold?
– Igen. Ugyanis most jöttem rá, ki volt az a bekötött fejű férfi, aki meglátogatta Ann Grayle-et.

 

 

A szállítmány úton van, most kaptam meg a jelentést jelentette Liszenko lipcsei bázisáról.
– Honnan? – kérdezte Moszkvából Gorbacsov.
– A rostocki szállítóhajóról. A következő hetvenkét órában a szállítmány célba ér.
– Semmi zavar?
Liszenko kicsit habozott a válasz előtt. – Semmi. Minden a terv szerint halad.
– Tétovázott, mielőtt válaszolt volna.
Te átkozott, gondolta Liszenko. Semmi nem kerüli el a figyelmét. Nagy nehezen kipréselt magából egy tüsszentést. – Elnézést, azt hiszem megfáztam.
– Továbbra is mindenről értesítést kérek. Addig nem beszélhetünk sikerről, míg az áru meg nem érkezett.
Megszakadt a vonal. Ez soha nem alszik? Olyan makacs és kitartó, mint az öszvér.
Liszenko lesietett a sötét utcára, ott várta a kocsija. Markus Wolf épületében liftbe szállt, de előbb bemutatta az őrnek azonosító kártyáját. Kinyitotta az ajtót. A szobában találta a másikat, akinek úgy látszik nincs szüksége alvásra.
Az íróasztala mögül Wolf felnézett, rábámult szögletes szemüvege mögül. Ettől olyan merev a nézése, gondolta Liszenko.
– Egy kis baj van Liszenko elvtárs. Megszakadt a nyugatnémet kommunikációs hálózat. Amikor korábban szóltam, azt mondták technikai hiba.
– Az is. A Nyugat egyáltalán nem olyan fejlett, mint amilyennek olyan szívesen állítja be magát.
– Nem, valami baj van! Túl hosszú ideje tart már. Aggódom. Érzem, hogy van valami a levegőben.
– Miért?
– Munzel nem jelentkezett. És mi történt Tweeddel? Nagyon nehezen viselem el, ha nem tudom mi történik, hol van és mit csinál.
– Én semmit nem tehetek.
– A nem is túl távoli jövőben majd emlékeztetem erre a kijelentésére – vágott vissza Wolf.

 

 

Fényes nappal volt. A Südwind teljes sebességgel közeledett a koppenhágai kikötő felé. Órákkal korábban Casey jelentette, a Nordsee északnak tart a Kattegat irányába.
Tweed átvette a kormányt Newmantől az éjjel, ezzel talált magának valami elfoglaltságot, és Newman is alhatott egy keveset. Amikor átvette a kormányt megkérdezte, miért voltak felfeszítve a kabinban a fiókok.
– Akkor csináltam, amikor Monicának telefonáltál. Találtam egy szerszámos dobozt, véletlenszerűen kiválasztottam két fiókot és levertem a zárat. Semmit nem találtam.
– Azt remélted lesz benne valami?
– Igen. Kábítószer. Logikusnak tűnt, a lengyel hajóról akár ezt a motorost is láthattam. És szerinted miért szerelt fel új zárakat Berlin?
– Blöff. Okos fickó, abban reménykedett azt hisszük, amit te is hittél, itt maradunk és várjuk, hogy visszatérjen. Engem viszont az zavar, mitől ilyedt meg annyira Diana, mitől rettegett, amikor meglátta az új zárakat.
– Kérdezd meg tőle, ha még találkozol vele ebben az életben. – Észrevette Tweed arckifejezését és gyorsan hozzátette. – Ne haragudj, ezt nem a legokosabban mondtam.
Newman csak akkor jelent meg ismét, amikor elérték Koppenhágát. Átvette a kormányt. A tengerről nézve Koppenhága az elmúlt évszázadok alatt vajmi keveset változott, kivéve talán azt a két égbe nyúló épületet, ami a kikötő egét uralta.
Tweed a hídon maradt, ő irányította Newmant, mert ismerte a kikötőt. Az éjjel alig találkoztak hajóval. Most a tiszta ég alatt a tenger hemzsegett a motoros, vitorlás és egyéb hajóktól. Jachtok szelték a csendes hullámokat, kis motorosok kavarták tarajosra a vizet. Newman ügyesen lavírozott közöttük.
Nield az adóvevő mellett ült, fején az elmaradhatatlan fülhallgatóval, csak rótta, rótta az üzeneteket. Kikapcsolt, megpördült a székével és átadta a papírt Tweednek.
– Hosszú. Casey Kastrupnál leszállt, hogy tankoljon, aztán újra felemelkedett. Most éppen nem találja a Nordseet, túl nagy a hajóforgalom a világnak ezen a részén...
– Csak nem vesztette szem elől? – Tweed hangjából egyértelműen kihallattszott a félelem.
– Nem, azt azért nem. De csak az isten a megmondhatója, hova akar menni. Északnak tart, most úgy néz ki, mintha Oslóba menne. Svédország nyugati partjainál jár, és nagyon ügyel arra, hogy elvegyüljön a többi hajó között. Göteborgnál járhat.
– Hívd vissza Caseyt – mondta Tweed. – Figyelmeztesd, hogy a lehető legközelebbről figyeljék a hajót. – A térképre nézett. – Most van azon a ponton, ahol nyugat felé fordulhat, át a Skagerrak-szoroson az Északi-tengerre. A következő jelentést negyedóra múlva kérem.
Newman tetemesen csökkentette a sebességet. Megpillantották a rendszeres szárnyashajó járatot, ami alig fél óra alatt jut el Malmőbe. Hatalmas sítalpain kimagaslott a vízből, úgy suhant a felszínen, mintha nem is hajó lenne. Tweed tovább irányította Newmant. A hajó olyan lassan ment, amennyire csak lehetett csökkenteni a sebességet, jóformán sétált a vízen.
– Most mi lesz a következő lépés? – érdeklődött Newman.
– Két dolgot is ellenőriznem kell Koppenhágában. Fogj egy taxit, menj el a Royalba, hagyott-e Butler valami üzenetet. Aztán elmegyünk Lindemann központjába, a Radhuspladsen mellett, és kiderítjük, merre lehet. Onnan Monicát is felhívhatom.
– És azután?
– Hidd el, fogalmam sincs róla!
Nield akkor kapta az első jelzést a Sea Kingtől, amikor Newman a szürkére festett hadihajók mellett vezette el a Südwindet.
– Jobb oldalon kötünk ki! – adta ki az utasítást Tweed. Innen mennek ki az oslói hajók.
Newman megtekerte a kormányt, átment a csatornán, a part felé tartott, ahol az ősi raktárépületek a széles sétálóutca fölé magasodtak. A hatalmas szökőkút úgy ragyogott, mint valami nyíló virág. Férfiak és nők siettek az utcán. A szökőkút mögött fantasztikus palota tornyosult, Tweed rámutatott:
– Az Amalienborg palota. Gyönyörű...
Nield levette a fejhallgatót. Átadta Tweednek az üzenetet, felállt, kinyújtózott.
– Casey szerint a Nordsee Göteborgtól északra jár, közel a svéd partokhoz.
– Akkor ez Oslo lesz!
Tweed megkérte a taxisofőrt, hogy várja meg a Royal Szálló bejáratánál. Nield a kocsiban maradt, ő pedig Newmannel bement a hallba. A berendezés megváltozott utolsó látogatása óta.
A hatalmas csarnokban a recepció körül kerek asztalok álltak, mindegyiket egyetlen láb tartotta, és minden asztalnál egy fiatal lány várta a vendégek óhajait. Tweed kiválasztott egy barnát, megmondta a nevét, és hogy egy üzenetet vár. A lány a hátsórész üveg válaszfalához sétált, és bement.
– Amerikai módszer – magyarázta Newmannek. – A lány betáplálja a nevedet a számítógépbe, ha például szobát foglaltattál, és egy pillanat, máris megvan az eredmény. Modern idők.
– Te jobban kedveled a régivágású dolgokat. Hosszú recepciós asztal, mint a Négy Évszakban.
– Sokkal emberibb. A vegén mindannyiunkból gépeket csinálnak. Abbahagyta, mert a lány, kezében egy borítékkal, visszatért az asztalhoz. Megkérte Tweedet, igazolja a személyazonosságát. Elvette az útlevelét, belenézett, megköszönte, és visszaadta a borítékkal együtt. Tweed az egyik székhez sétált, leült, elővette a hosszúkás, összehajtott lapot, megnézte a sietősen odavetett sorokat, aztán átadta Newmannek.
– Még jó, hogy magunkkal hoztuk a táskáinkat!
„Diana a pályaudvarról taxival a Kastrup repülőtérre ment. Csak odafelé váltott jegyet Oslóba. A Grand Hotelben száll meg. Követem. 7.30. Harry.”
– Miért jó? – kérdezte Newman, miután megemésztene az üzenetet.
– Mert gyorsan kell indulnunk. Újra Oslo.
– Az egésznek olyan a színezete, mintha Diana ott csatlakozna Berlinhez.
– Tévedtem vele kapcsolatban. Oslóba repülünk, innen a nap szinte minden órájában van járat. Fantasztikus szolgáltatás.
– Mi lesz a Südwinddel és Casey-vel, valahol fenn a magasban?
– Itt hagyjuk. Nield taxival visszamegy, értesíti Caseyt, hogy mi a következő lépésünk, megmondja neki, egyenesen menjen Fornebu-ba, az az oslói reptér, és ott várjon ránk.
– Még sohasem voltam Oslóban.
– Akkor most élhetsz az alkalommal, remek kiszolgálás, nem igaz? Következik Lindemann! Külön taxival megyünk. A gyorsaság most létkérdés.
– Valaki – kezdte Newman a taxiban, mikor a Radhuspladsen felé tartottak, – el fogja kötni a Südwindet – kihallatszott hangjából az irigység. – Remek kis hajó, minden van rajta, amire csak gondolni tudsz.
– Ez azt jelenti, hogy a Nordsee valószínűleg hasonlóan van felszerelve. Ikrek. Ez annyit tesz, hogy Berlin bárhova eljuthat Nyugat-Európában.
– Már nekem is eszembe jutott!
Tweed nem beszélt többet. A taxi megállt Lindemann irodájának bejáratánál. Rövid út volt. Komoly borravalót adott, egy pillantást vetett a bejárat melletti táblára: Export-import Services North. Felrohant a kopott lépcsőkön, és kopogtatott az egyik ajtón.
Magas, szigorú asszony nyitott ajtót, vékony, ötvenes. Nem örült, amikor meglátta a látogatóját.
– Mr. Tweed? Nem vártam.
– Akkor kellemes meglepetés lehetek. Ez Bob Newman Miss Browne.
– E-vel a végén – közölte az asszony, és ha lehet még kevésbé örült. – Jobb, ha bejönnek.
– Valahová, ahol nyugodtan beszélhetünk – mondta Tweed. – Hol van Lindemann?
– Sajnos halvány fogalmam sincs róla.
Az asszony bevezette őket egy hihetetlenül rendes szobába. Lindemann asztalán nem volt más, csak két telefon. Tweed körbesétálta az íróasztalt, és beült Lindemann székébe. Látta, ez nagyon nem tetszik Miss Browne-nak. Rövid az idő, csak egyféleképpen lehet kezdeni, döntötte el magában.
– Mióta nincs itt? Sietek, egyenes válaszokat kérek! Üljön le!
– Általában írásbeli kérésre szoktam beszálmolni Mr. Lindemann lépéseiről.
– Meg egyszer kérdezem, és aztán mehet is vissza Londonba az első géppel. Mióta nincs itt?
– Három vagy négy hete. Ahogy megjött a szabadságáról, már el is ment.
– Hová?
– Nem mondta meg. Engem bízott meg az ügyek intézésével.
– Valahogy csak kapcsolatban áll vele? – Tweed holtbiztos volt, hogy az asszony nem mond el mindent, amit tud. Hirtelen eszébe jutott. – Ő lép magával kapcsolatba, igaz? Tudnom kell!
– Igen. Éppen tegnap hívott fel. Arra volt kíváncsi, vannak-e újabb fejlemények. Mondtam, most éppen minden nagyon csendes.
– Honnan telefonált? Ne mondja, hogy nem tudja. Már régóta itt van, nagyon jól ismeri Skandináviát. Tudom hogy tudja, honnan hívta!
Miss Browne hosszú, csontos ujjait csavargatta, összefonta őket, ölébe ejtette a kezeit. Döntött.
Tweed csendben figyelte, lassan dobolt az asztalon.
– Nem mondta meg, hogy hol van, de a háttérben hangokat hallottam. Norvégul beszéltek. Amikor Oslóban van, mindig a Grand Hotelben száll meg. Megkérdezhetem, az állásom most veszélyben van-e?
– Nem, egyáltalán nincs veszélyben. Szeretnék telefonálni. Használhatom ezt a készüléket?
– Mindjárt kapcsolom a városi vonalat.
Amikor egyedül maradt, Monicát hívta, ő legalább örült, ha a hangját hallhatta.
– Magának van valamilyen különös érzéke, hogy mikor telefonáljon – mondta a lány. – Még nincs öt perce, hogy Kuhlmann kereste. Ezen a számon lehet visszahívni. Még mindig a tettek napja van?
– Az tegnap volt. Most mennem kell, majd jelentkezem. Tárcsázta Kuhlmann számát, keserű és megviselt volt a hangja.
– Tweed, az orvos megvizsgálta azt, ami megmaradt Sue Templetonból. A jobb kezén a köröm alatt rengeteg bőrcafatot talált. Az a szegény nem adta fel harc nélkül. De ami a legfontosabb, a gyilkosnak randa karmolásnyomokkal kell szaladgálnia, valószínűleg az arcán. Gondoltam, jobb ha tudja. Maga jutott valamire?
– Kösz. Igen! Éppen ezért rohannom kell!
– Oké! – Kuhlmann elhallgatott, aztán hozzátette. – Az én nevemben is küldjön bele egy golyót.
– Most lehetőséged lesz, hogy felülről csodáld meg a világ kilencedik csodáját, a norvég fjordokat – mondta Tweed Newmannek.
Tízezer méter magasságban utaztak, egy DC-9-es fedélzetén. A Kastrup repülőtéren bekapták kései reggelijüket. Még éppen elérték a gépet. Nem sokkal a felszállás után kiértek a Koppenhágát borító felhőrétegből. Most Svédország nyugati partja felett repültek.
Tweed Newmannek és a mellette ülő Nieldnek megmutatta a Skaw-t, Dánia legészakibb pontját. A lapos, pacsni alakú félsziget ebből a magasságból teljesen kihaltnak látszott. Newman kinézett az ablakon. A gép belekezdett a leszállásba.
A pilóta bejelentette, a légköri viszonyok tiszták, az alattuk látszó területet nagyon ritkán lehet gépről megfigyelni. Alant, az azúrkék vizen Newman apró fehér pontokat látott: észak felé úszó hajókat. Az egyik közülük a Nordsee.
Közelebb hajolt az ablakhoz. Most látta először Norvégiát. Az északi szigetek mintegy őrizték az éppen előbukkanó fjord bejáratát. Newman döbbenten bámulta az eléje táruló látványt.
Az egész úgy nézett ki, mint egy hatalmas kirakósjáték véletlenszerűen szétszórt cakkos darabkái egy kék táblán.
Tovább ereszkedtek. A szigetek megnőttek, egyiket-másikat sűrű fenyveserdő borította. A szigetek között hajók úszkáltak, a távoli Oslo felé tartottak. Már a házakat is látni lehetett. Newman még sohasem látott egyszerre ennyi szigetet.
A gép egyre alacsonyabban folytatta útját, a fjordok vonalát követte. Hirtelen eltűntek a felhőtömegben. Most már nagyon alacsonyan jártak. Newman továbbra is kibámult az ablakon. Amikor kiértek a ködből, megfeszült. Alatta dimbes-dombos, hegyes táj, csúcs hátán csúcs; egyáltalán nem erre számított.
A gép nagy kanyart írt le, újra belebújt a felhőbe és figyelmeztetés nélkül emelkedni kezdett. A fenyvesekkel borított hegycsúcsok úgy látszik túl közel kerültek. Meredeken emelkedtek, aztán a pilóta újra lefelé tartott. Most víz volt alattuk. – Ha ez így megy tovább, még a végen ebből iszunk gondolta Newman.
A kerekek földet értek. A repülőtér egy fjord partján épült. Newman megkönnyebbülten sóhajtott.
– Döbbenetes – lelkesedett Tweed.
– Az. Nagyonis döbbenetes! – bólintott az újságíró.
Tweed nem vesztegette az időt, amikor a kijárathoz értek. A biztonsági főnököt kereste. Newmannel együtt bekísérték egy négyszögletes kis szobába. A fal mentén zöld aktatárolók, és egy alacsony, kék inges, jókötésű norvég várta őket, aki üdvözlésképpen felemelkedett az íróasztala mögül.
– Iversen, biztonsági főnök. És maguk?
– Tweed. Különleges Ügyosztály, Londonból. – Iversen asztalára tette az igazolványát. – Sürgősen beszélnem kell Georg Palmer kapitánnyal, a norvég titkosszolgálat vezetőjével. Huseby Gardekasernenben van. Rá mellett.
Tweed elővette a noteszét, közben Iversen ellenőrizte az igazolványát és visszaadta. – Itt a telefonszám – mondta Tweed. – Használhatom a készüléket?
A számot a biztonsági felügyelő előtt lévő noteszlapra írta.
– Én beszélek vele először – jelentette ki Iversen. Felemelte a kagylót, tárcsázott, mondott valamit norvégül, aztán angolra váltott. – Igen uram, a személyleírás pontosan egyezik. Adom, uram. – Átnyújtotta a kagylót. – Ha szükséges, magára hagyhatom.
– Nem szükséges, köszönöm. – Tweed beleszólt a kagylóba. – Fornebuból beszélek, most érkeztem meg. Muszáj beszélnünk, Georg. Nem, ne gyere ide. Találkozhatunk a Grand Hotelben néhány óra múlva? Előtte még ellenőriznem kell egy-két dolgot. Örülök, hogy itt lehetek. Akkor a viszontlátásra.
Megköszönte Iversen segítségét. A bejárat előtt Nield várta. A repülőtér nyugati részére mutatott.
– Megtaláltam Caseyt. Ott van, a rendőrségi helikoptereknél. – Megpödörte kis fekete bajuszát. – Azt hiszem, beszélnetek kéne. Odasétálhatunk, kifejezetten jót tenne a kondíciónknak.
Tweed hunyorgott az erős napfényben. Newman mélyet lélegzett, éles, hideg, vérpezsdítő volt a levegő. Látták az Oslo fölé emelkedő hegyeket. A kristálytiszta levegőben a hegyeket borító fenyvesek karnyújtásnyira látszottak.
– Tetszik nekem ez a hely – jegyezte meg Newman.
– Lassabban élnek errefelé, – mondta Tweed. Gyors léptekkel haladt a már látható Sea King felé. – Nincs még egy ilyen hely Európában, mint ez. Valahogy az az ember érzése, még mindig 1930-at írnak. A lehető legjobb értelemben, persze. Nos Casey, mi a nagy helyzet?
– A Nordsee az Osló-fjord bejáratához tart. Körülbelül nyolcvan tengeri mérföldre van az eső szigettől.
– Ez mikor volt?
– Egy órája. Landoltunk, tankoltunk, úgyhogy hosszú útra is vállalkozhatunk, ha kell.
– Nem elképzelhetetlen.
– Akkor elindulok, felmegyek a Skagerrak fölé, ellenőrzőm, nem változtatott-e irányt.
– Amit persze könnyen megtehetett – vette át a szót Wilson, a másodpilóta. – Ha délnyugatra tart, az Északi-tengerre futhat ki. Nagyon lelassított, most először Lübeck óta.
Wilsontól ez komoly székfoglalónak számított. Rámutatott a gyenge pontra, ismerte el magában Tweed.
– Szerinted kiszúrhatott titeket? – kérdezte Caseytól.
– Mostanra már biztosan. Éjjel természetesen nem, de mostanra akkora lett a forgalom, hogy egész lent kellett repülnünk. Más helikopter is repdesett, de csak egy Sea King: mi.
– Tudnátok itt várni, amíg bemegyünk Oslóba? Ettetek már egyáltalán?
– Persze – válaszolta Casey, de csak a várakozásra értette. Felnézett az égre.
– Néhány órán belül sötét van. Lehet, hogy arra vár. Csak menj a dolgodra Tweed, tudunk várni. Ha kell valami, csak hívd a repteret, tudják, hol találhatnak meg bennünket.
– Rohanok...
Taxival mentek be a városba. Newman szinte szívta magába a látnivalót a kocsi ablakán keresztül. A gyorsforgalmi út a fjord magasabb partvonalát követte, látni lehetett a hajókat, és a hihetetlenül kék vízen úszó uszályokat.
Megérkeztek a Grand Hotelbe, a Karl Johans Gate utcában. Tweed táskájával a hóna alatt kiugrott a kocsiból.
Newman kifizette a fuvart, megállt egy csöppet és Nielddel együtt körülnézett.
Tweednek igaza volt: az emberek itt lassabbak. Nyoma sincsen a „már tegnap el kellett volna intéznem” feszült sietségének, ami annyira jellemző Londonra vagy New Yorkra.
A Karl Johans Gate nyugatra húzódott. A távoli kis dombon elegáns halványszürke épület állt. Valószínűleg a királyi palota – találgatta Newman. Az utca másik oldalán, a parkban krémszínű, szürke csíkos villamos robogott. Az emberek arrébb húzódtak, helyet adtak másoknak, nem tülekedtek.
Igen. döntötte el Newman, nagyon tetszik nekem ez a hely.
A szálloda halljában Tweed a recepcióssal beszélt.
– Három fürdőszobás szobát kérnénk. Lehetséges? Remek. És szeretném megtudni a barátom, Erich Lindemann szobaszámát is.
– Lindemann úr már nem tartózkodik nálunk, bár amikor Oslóban jár, mindig megtisztel minket.
– Úgy érti, ma jelentkezett ki?
– Nem, uram. Lindemann úr az elmúlt két hónapban nem szerencséltett minket látogatásával.
Ennyit Miss Browne-ról, és az ő skandináv nyelvtudásáról, állapította meg Tweed. Fogadok, hogy egyetlen egyet sem beszél. Igaz, nem ő a nyelvész, hanem Lindemann. Nem kell neki olyan munkatárs, aki mindig megérti, hogy mit beszél a telefonon.
– Lakik itt egy másik ismerősöm is. Miss Diana Chadwick.
– Nos, ő nálunk lakik, a 736-os szobában – válaszolta a recepciós, miután a válla felett egy pillantással ellenőrizte a kulcsok helyét. – De nincs itthon, a kulcs itt van.
– Ne beszéljen neki róla, hogy érdeklődtem utána. Legyen ez meglepetés.
Ebben a pillanatban lépett be Newman és Nield. A liftben Tweed megkérte őket. ne csomagoljanak ki, mert bármelyik pillanatban indulniuk kell. Épp csak ledobta a csomagját a szobájában, amikor megszólalt a telefon: Palmer kapitány várja.
– Küldje fel, legyen olyan kedves, és a szobapihcér hozzon két forró kávét.
Palmer magas, vékony, inas norvég volt, harminchárom körül járhatott. Szürke öltönyt viselt. Barátságosan kezet rázott Tweeddel, leült, várta a híreket. Sűrű haja volt, hosszú orra, sötét, figyelmes tekintete, érződött rajta hogy érti a humort.
– Nagyon régen nem találkoztunk. Gondolom, most valami sürgős ügyben jött, úgyhogy hagyjuk a formaságokat. Miben segíthetek?
– Egy jacht közeledik a fjord bejáratához. A neve Nordsee. Egy Sea Kinggel követtem, az most Fornebu-ban várakozik. Ha újra ráküldöm a helikoptert, elijesztheti őket, és nem mennek el a végállomásukig.
– Az hol lenne?
– Még nem tudom. Arra gondoltam, nem adhatná-e kölcsön az egyik rendőrségi motorost, hogy figyelje a Nordseet. Pillanatnyilag Oslo felé tart, de tudnom kell róla, ha megváltoztatja az útirányt. És a diszkréció a mai nap jelszava!
Palmer ellenkezve csóválta a fejét.
– Nem rendőrségi motorcsónak kell, azok csak Oslo környékén ellenőrzik a fjordot. Amire szükségünk van, az a parti őrség. Azok messzebb is dolgoznak, a fjord bejáratánál, innen fel is hívhatom őket. Harminc percen belül az egyik motoros a maga drágalátos hajóját fogja figyelni. Persze, ha alaposabban leírná, az sokat segítene.
– Nem vagyok valami jó ebben a szakmában, hajó, hajó.
Tweed átszólt Newman szobájába, amikor az újságíró megjelent, elmagyarázta mire lenne szükség. Amíg a másik két férfi beszélt, telefonon leszólt a portára, hogy megérkezett-e már Diana. Még nem jött meg. Aztán Palmer vette át a telefont, tárcsázott és norvégul hadart valamit.
– Hamarosan elindul a parti őrség egyik hajója. A kapitány személyesen nekem jelent rádión az irodámba. Majd értesítem, ha van valami említésre méltó.
– Gondolom, minderről jelentést kell írnia – puhatolózott Tweed.
– Így igaz. – Válaszolta Palmer, udvariasan kezet fogott, aztán az ajtóból visszaszólt. – Csak az a baj, hogy a legváratlanabb pillanatokban kihagy a memóriám. Emlékezetkiesésem van.
A következő néhány óra, mialatt Tweed arra várt hogy Diana visszaérjen a szállodába, feszült volt. Beesteledett. Tweed beosztotta az étkezési sorrendet.
Ő, Newman és Butler esznek, addig Nield a hallban egy székben várakozik. Tweed egyértelmű utasításai megdöbbentették társait.
– Talán már összecsomagolt, és azonnal el akar menni, amint megtudja, hogy itt vagyok. Ha kell, akár erőszakkal tartsd a szobájában. A recepción keresztül értesíts.
A Grand Caféban ettek. A hatalmas ódivatú étterem a főutcára nyílt, és a szállodához tartozott. Newman körbepillantott, lenyűgözve nézte a többi vacsorázót. Volt aki már egy órája az asztalánál ült. Tweed puhán dobolt az asztalon, úgy magyarázta Newmannek. – Angliában is így volt ez a háború előtt, olvastam valahol. A helybeliek órákat töltenek el itt, beszélgetnek. Ilyen az életük.
– Nyugtalanít valami, netán Diana?
– Igen, Diana. Nagyon késő van, és Palmer sem jelentkezett. Érzem, valami nagy baj van.
– A játszmának ebben a szakaszában ez elő szokott fordulni.
– Igaz. De ez a legveszélyesebb játszma, amit valaha is játszottam.
Már éppen el akartak menni, amikor Nield megjelent a Grand Café ajtajában.
Intett Butlernak, ez felugrott és felé sietett. Röviden beszéltek, Nield eltűnt a bejárati hall irányában. Butler pedig visszament az asztalhoz.
– Most kérte el a szobakulcsot, és felment a liften.
– Akkor a legjobb lesz, ha utána megyek – jelentette ki Tweed. A hangjában keserűség bujkált, az arca elszánt, mondhatni könyörtelen, ilyennek még Butler is csak ritkán látta. Tweed ránézett.
– Kiszedek belőle mindent, ha a fene fenét eszik is. Te meg Pete gyertek velem, úgy jobb lesz. Az ajtaja előtt maradjatok, lehet hogy ki szeretne szökni a kérdéseim elől. Ha így lenne, állítsátok meg.
Az étteremből egyenesen a lifthez ment, megnyomta a gombot, várt, s szó nélkül belépett. Butler és Nield jelentőségteljesen néztek egymásra a háta mögött.
Tweed végigment a folyosón, megnézte a szobaszámokat mutató táblát, balra fordult, megint balra, aztán jobbra. Kopogtatott a 736-os ajtón. Diana fehér szvetterben és cseresznyeszínű szoknyában nyitott ajtót.
– Tweed! Honnan a pokolból tudtad...
– Beszélnünk kell! – Azzal félretolta az asszonyt, betolta, betuszkolta a hálószobába, becsukta az ajtót maga mögött. Pontosabban neked kell beszélned. Az igazat. Ezúttal az igazat. Ülj le!
– Ha szépen kérnek...
– Ülj le! Első kérdés: Mióta ismered Berlin doktort.
Az asszony leült az ágy szelére, keresztbe vetette a lábait, szempillái alól figyelte a férfit. Tweed állva maradt, a kezét a háta mögött összekulcsolta.
– Több mint húsz éve. Tudod te is...
– Én a valódi Berlinről beszélek. Siess, dolgom van, nem érek rá.
– Nem értem, miről beszélsz.
– Mitől rémültél meg olyan nagyon, amikor láttad, hogy a Südwinden kicserélték a zárakat?
– Tudtam, ez egy figyelmeztetés – az asszony hangja megváltozott. Csipkeszegélyes zsebkendőjével játszadozott. – Először az jutott az eszembe, nem is juthatok hozzá a saját holmijaimhoz, aztán vettem csak észre, azokhoz a fiókokhoz nem nyúltak.
– Kitől ijedtél meg annyira?
– Attól, aki kicserélte a zárakat.
– Honnan van pénzed azóta, hogy eljöttél Kenyából?
– Azt gondolod ugye, hogy mindenféle férfival lefeküdtem. Ugye Tweed?
– Nem. Ki adta a pénzt?
– Ő. Rendszeresen támogatott – a hangja szenvedélyes lett. Soha nem feküdtem le vele. Soha, érted?
– Elhiszem. És mi tett érdemessé a pénzre?
– Félek. Rettenetesen félek.
– Miért vertél át? – Faggatta Tweed ugyanazon a kemény hangon. Megszöktél a koppenhágai expresszel, aztán iderepültél. Miért?
– Mert iszonyatosan féltem azután, miután meghallottam, hogy a strandon lemészárolták azt az amerikai lányt. Tudtam, ő volt a tettes. Féltem, a következő én leszek. Én is szőke vagyok. Van egy barátnőm, itt dolgozik Oslóban.
Vele vacsoráztam. Oslo elég messze van Lübecktől, új életet akarok kezdeni. Elegem van abból, hogy kitartott asszony legyek, még akkor is, ha soha nem kellett azt tennem, amiért kitartják az asszonyokat.
– Szóval, miért fizetett Berlin? Tanú vagy? Az a valaki, aki hitelesítheti? Az a valaki, aki kijelenti, hogy ez a Berlin ugyanaz a Berlin doktor, aki Kenyában dolgozott? Az isten szerelmére, hát szavanként kell mindent kihúznom belőled?
– Nem. Már nem. Igazad van. Én voltam a tanúja. Évekkel ezelőtt, amikor először mentünk a Földközi-tengerről Lübeckbe, akkor látott meg. Hogy honnan tudta ki vagyok, arról fogalmam sincs. Talán fényképről, vagy valaki megmondhatta, hogy Kenyában ismertem Berlint. Éppen egy árva vasam sem volt...
Most, hogy áttört a gát, szinte ömlött belőle a szó. Tweed csak állt, semmi együttérzést nem mutatott, de nem is merte megállítani a szóáradatot.
– Meghívott a házába, Priwall szigetre. Nagyon boldog voltam, amíg meg nem láttam a dolgozószobájában. Azonnal tudtam, ez nem ugyanaz az ember, akit én Kenyában megismertem. Ezt ő el is ismerte, aztán előállt a javaslatával.
– Folytasd. Most már mondj el mindent!
– Kegyetlen vagy. Persze mindegy! – Mereven ült, és folytatta. – Nagyon kevés pénzem volt. Ken, a férjem semmit nem hagyott maga után. Vadászat közben halt meg, a bozótosban. Nem volt titok, mármint hogy nincsen pénzem. Komoly havi jövedelmet ígért, ha az embereknek azt mondom, ő Berlin doktor, az az ember, akit már régóta ismerek. Ahogy mondtad, kellett neki egy tanú. Elfogadtam az ajánlatot.
– Mit gondoltál, mi a fenét akar az a gazember?
– Ó, hát azt mesélte, ő valójában Berlin féltestvére, és folytatni akarja bátyja félbehagyott jótékonysági munkáját, és sokkal hatékonyabb lehet, ha az emberek azt hiszik róla, hogy ő nem, hanem a bátyja. Többet tud kisírni a menekülteknek, meg ilyesmi.
– És te ezt elhitted?
– Egy percig sem – a zsebkendőt már teljesen összegyűrte. Ezt ő is tudta, de egyáltalán nem zavarta. Volt egy elejtett megjegyzése, hogy csempészetbe keveredett. Én meg arra gondoltam, kinek ártok ezzel? És kellett is a pénz.
– Várj csak egy pillanatra! – Tweed egy nyomtatványt vett elő a zsebéből – Olvasd. Az Official Secrets Act. (Államtitok rendelet)
– Mi ez? És miért?
– Csak olvasd el! – Tweed az ajtóhoz lépett, megkérte Butlert és Nieldet, legyenek tanúk, hogy Miss Diana Chadwick aláírja az OSA-t. Amikor az asszony aláírta, a két férfi kiment a szobából.
– Nos – szólalt meg Tweed – meg kell tudnod, dr. Berlin nem csak gazember, mégcsak nem is német, hanem angol.
– Igen?
– Mondj el mindent arról, hogyan is néz ki valójában. Szakáll nélkül, amit akkor növeszt amikor megérkezik Lübeckbe, és meditál. A szokásait, mindent.
– Gyűjti a ritka finom borokat.
– Micsodaaa! – kiáltott fel akaratlanul is Tweed.
– Azt mondtam, gyűjti a finom borokat, a háza pincéjében vagy egy tucat Chateau d'Yquem van. Azt állítja, jó befektetés. Egyszer láttam csak egy rövid időre szakáll nélkül, épp akkor érkezett. A homlokába egy hajtincs lógott, épp mint Hitlernek.
– Mint egy cicafarok?
– Éppolyan.
– És most – mondta Tweed és keményen az asszonyra nézett –, mikor Angliában voltunk, magammal vittelek mind a négy férfi házába. Nagyon alaposan megfigyeltelek téged is, meg őket is, amikor találkoztatok, de egyikőtök sem árulta el magát. Pedig a négyből egy Berlin doktor!
– Tényleg?
– Igen, tényleg. – Tweed hangja nyíltan gúnyos volt. – Ezért vittelek magammal. Ne is tagadd! Megnéztem a táskádban mennyi pénz volt, mielőtt az elsőt meglátogattuk. Kétszázötven font...
– Milyen remekül viselkedtél...
Tweed két lépéssel előrébb lépett, fenyegetően magasodott az asszony fölé. – Te kis hülye! Gyilkossal állunk szemben, és te vagy az egyetlen, aki rámutathat. Mit gondolsz, mennyit ér az életed? A látogatások után már négyszáz font volt a táskádban. Mindegyiknek volt rá lehetősége, hogy titokban odaadja neked a pénzt.
– Mit jelent az aláírásom azon a papíron? – kérdezte az asszony halkan.
– Azt, hogy amiről ebben a szobában szó esett, soha senkinek nem mondhatod el. Ha igen, akkor elítélnek, és börtönbe kerülhetsz.
– Bájos. Ha arra gondolok mennyire kedveltelek!
– Szeretnél Londonba menni, nem? Új életet kezdeni, megkeresni a kenyeredre valót. Megteheted, amikor vége ennek a rettenetes ügynek. Tudod, ugye, hogy ki Berlin doktor.
– Természetesen.
– Melyikük?
– Halk, puha hangon, közben nem is nézett Tweedre, megmondta.
Tweed újra a saját szobájában volt. Átszólt Newmannek, hogy azonnal jöjjön. Alig tette le a kagylót, amikor megcsörrent a telefon. Palmer kapitány volt, egy nagyon megszeppent Palmer.
– Szégyellem magam. És nagyon zavarban vagyok Tweed. Rettenetesen sajnálom, hogy nem kerestem meg előbb.
– Mi a baj,Georg?
– Szem elől vesztettük a Nordseet. Ez így nem is egészen pontos, mert a parti őrség meg sem találta. Bejárták az egész területet, még sötétedés után is folytatták a keresést. Mit gondolhat most rólunk...
– Csak azt a sok jót, amit eddig is. Most már különben is mindegy, pontosan tudom, merre tart. Én kérek bocsánatot, hogy elraboltam a parti őrség drága idejét.
– Akkor holnap együtt vacsorázhatnánk.
– Legközelebb nagyon szívesen, de most azonnal indulnom kell. Még egyszer köszönöm a segítségét.
Newman akkor érkezett, amikor Tweed lerakta a kagylót. A férfi várt néhány pillanatot, aztán a Park Crescent számát tárcsázta. Newman az elfüggönyzött ablaknál ácsorgott. Tweed pedig pontos utasításokkal látta el Monicát. Amikor Newman intett neki, elhallgatott, majd közölte Monicával, hogy Bob akar vele beszélni. Kiment a fürdőszobába, összeszedte borotválkozókészletét, és így nem hallotta azt a rövid beszélgetést, amit Newman folytatott a lánnyal.
– Azonnal indulunk – mondta amikor kilépett a fürdőszobából. Newman már letette a kagylót. – Készen vagy? Jó. Butler és Nield Dianát kísérik, már a hallban kell lenniük. Fizetünk és megyünk.
– Hova?
– Fornebuba.
A Sea King pilótafülkéjében égett a lámpa. Tweed és Casey feje szinte összeért a térkép fölött. Newman hátrafordult, hogy megnézze, mekkora hűhót csap Butler és Nield Diana körül, amint az ülését igazították meg az utastérben.
– Éjjel is észrevennéd a Nordseet kérdezte Tweed.
– Csak ha tudom, merre keressem. A legkifinomultabb műszereink vannak, koromsötétben is lehet velük látni, ezért kavart akkora csinnadrattát a Királyi Légierő, a RAF, hogy kölcsönvettem a helikopterüket. Te legalábbis a miniszterelnök asszonytól kérhettél erre engedélyt! – viccelődött Casey.
Bizony pajtás, éppen hozzá fordultam, mosolygott magában Tweed, de természetesen hangosan egy szót sem szólt. Elvette Caseytől a kék ceruzát és egy keresztet rajzolt.
– Ez a repülőtér, ide kell leszállni. Úgy időzítsd, hogy lehetőleg hajnaltájban érjünk oda. – Újabb szép keresztet rajzolt.
– Ez az a pont, ahova a Nordsee tart. Tudod merre volt késő délután. Milyen útvonalat követnél?
Visszaadta a ceruzát. Casey néhány pillanatig elmerülten tanulmányozta a térképet, aztán megrajzolta a feltételezett útvonalat. Amikor felegyenesedett, megvonta széles vállát.
– Persze, ez csak hozzávetőleges, viszont sokkal hamarabb érünk oda, mint a hajó.
– Annál jobb. Előtte kell a helyszínen lennem.
– És – döntötte el Casey – ha hajnal előtt akarunk landolni, nem is lesz semmi gond. Ha szükséges, megszakíthatjuk az utat Esbjergben, Észak-Dániában, hogy tankoljunk. Majd meglátjuk. Indulhatunk?
– Abban a pillanatban, amint készen vagy.
Tweed Newman mellett ült, két sorral Diana és Butler mögött. Hirtelen felriadt, észre sem vette, hogy elszunyókált. Megdörzsölte a szemét, csodálkozva nézett ki az ablakon. Felvirradt a hajnal első fénye. A Sea King fegyelemreméltóan simán repült. Tweed felvette a sisakot, hogy beszélni tudjon Newmannel, akin rajta volt a sajátja.
– Már közel járhatunk. Nem kéne előre menni Caseyhez?
– Már voltam nála! Még húsz perc, ne izgulj. Mi történt köztetek? Diana egyetlen egyszer sem pillantott hátra.
– Mondtam, kicsit megszorongattam. Természetesen nem örült neki, nem fogja soha megbocsátani. A munkámmal jár.
– Kár. Szép pár lettetek volna...
– Ne beszéljünk erről, jó? Wilson integet, jobb, ha odamegyünk. Levette a sisakot és Newman után indult. A motorok vibrálása hangosan berregett a fülében, lába alatt remegett a padló. A pilótafülke nem mindennapi látványt kínált: a Sea King eleje olyan volt, mintha hatalmas bíbor üveglap lenne. Előttünk Norfolk. A gép nagy kanyarral fordult a Wash irányába.
– Tíz percre vagyunk a Langham reptértől – jelentette Casey, de nem ezért kérettelek. Ott lent, látod, az a hajó éppen olyan, mint amilyet mi keresünk.
– Lehetetlen. Nem érhetett ide ilyen hamar.
– Más a neve. – Casey átadta az irányítást Wilsonnak, Tweednek pedig odanyújtott egy ritka erős távcsövet. – Nézd meg magad.
Tweed az erős lencsén át figyelte a Wash felé hajózó fehér motorost. Newmannek adta a távcsövet és felnyögött. – Ravasz dög. Bolonddá tett minket. Soha nem is volt a Nordseen. Az egyik embere volt azon a kormányos, talán az a biztonsági őr. Volt még egy másik hajója, egy harmadik, eldugva valahol, valamelyik kikötőben. Észrevehette Casey helikopterét, és megijedt. Szerintem már órákkal előttünk elment Travemündéből. Csak így lehetett, ha már most itt van.
– Lehet, hogy későn érkezünk – aggodalmaskodott Newman.
– Pokoli gyorsan kell vezetnem – válaszsolta Tweed. Feltéve ha Monica megtette, amire kértem.
– Langham. Ez magánreptér ugye?-kérdezte Casey.
– Igen. A háború alatt a RAF használta, most néha Fülöp herceg, ha Sandringhamba megy. Ismerem a helyet, kicsit elhanyagolt.
– Jobb ha visszaültök a helyetekre – tanácsolta Casey. Wilsonhoz fordult – Átveszem.
– Lent nem vesznek észre minket? – kérdezte Tweed.
– Nem hiszem, de gyanút biztos nem fognak, két másik helikopter is állandóan erre cirkál, hozzátartoznak az itteni levegőhöz.
Tweed nyugtalanul izgett-mozgott az ülésen, kikukkantott az abalakon! Egyszer egy pillanatra meg is látta a motorost, ami egyenesen a Wash felé tartott.
Vékony hullámokat hagyott maga mögött a vizen. A gép megbillent, és ő szem elől tévesztette a motorost.
Miről beszéltél Monicával, amíg a fürdőszobában voltam a Grand Hotelben? – kíváncsiskodott Tweed.
– Semmi különös. Megkértem, intézzen el nekem valamit. Hosszú volt ez az utazás.
– A kör bezárult. Vissza Kelet-Angliába.
Már a partnál jártak. A gép ereszkedett és gyorsan lebukott. Tweed összeszorította a kezeit, hogy ne remegjenek. A Sea King függőlegesen zuhant. Az ablak mögött feltűnt a föld. Newman áthajolt Tweeden, hogy jobban lásson.
Tényleg nem használták ezt a repülőteret, a kifutópályát felverte a fű. A gép landolt, a propellerek zúgása enyhült.
Elsőnek Tweed szállt ki, nyomában Newman, aki teljesen elképedt, amikor látta, milyen hatalmas a repülőtér. Amikor a propellerek leálltak, a távoli part felől bugyborékoló, burukkoló hangokat hallottak. Pulykafarm.
– Közel vagyunk Blakeneyhez. Kellemes üdülőhely! – kiabálta le Casey.
– Kösz a fuvart.
Newman Tweed után rohant. A mező szélén három autó állt. Egy Ford Cortina, egy Volvo és egy Fiat. Monica a Cortinából kászálódott elő, amikor Tweed odaért. A levegő csípős, friss tengerillattal volt tele. A lányon sál és teveszőr kabát volt.
– A Cortina a magáé, a kulcs benne van – mondta Tweednek. – Jól van?
– Igen. Dianát vigye be a városba, tegye le Newman lakásánál. El is felejtettem – fordult az újságíróhoz, – Diana nálad lakott, amíg kirándulni voltál. Ugye nem baj?
– Majd megszámítom!
– Most egyedül kell dolgoznom, Bob, ez most az én ügyem lesz. A Volvo kinek kell? – kérdezte Monicától.
– Bob kérte hogy hozassam ide, még Oslóból, telefonon. Egyébként a két őr, Monty és George hozták ide, de megkértem őket, arrébb várakozzanak, nem tudtam akarja-e, hogy lássák magát.
– Most elmegyek – Tweed bemászott a vezetőülésre. Minek kell a Volvo, Bob?
– Nem minek, hanem kinek. Elegem lett és nyaralni megyek. Fura kis mosoly ült a szája szelén, amikor búcsút intett Tweednek. Odalépett a Volvóhoz, Monica kinyitotta a hátsó ajtót és megmutatta a két, gondosan lezárt benzineskannát.
Köztük és körülöttük habszivacs tartotta a kannákat, nehogy felboruljanak.
– Ezt kérte, ugye? Mindegyik tele van. Azt persze nem értem, mire jó ez az egész, mindenütt talál benzinkutat.

 

 

Tweed Little Walshinghamig a B 1388-as országúton haladt, aztán ráfordult a B 1105-re, Fakenhamnál pedig a King's Lynnbe vezető A 148-as útra tért.
Beletaposott a gázba és azon töprengett, vajon mennyi idejébe telik a motorosnak, hogy elérje a szárazföldet. Szoros verseny ígérkezett!
Az arca merev és kifejezéstelen volt. Tudta, ha az előtte álló feladatra gondol kifárad, mielőtt a végére járna. A nyitott ablakon beáramlott a friss angliai levegő, ez csöppet felfrissítette. Hogy az ördögbe fogom megoldani, kérdezgette magától. Az úton alig volt forgalom, csak az övé volt a világ. Megelőzött egy nagy bútorszállító teherautót. Smith & Smithers, Edmontonból. Valahogy fura volt ez a kocsi!
King's Lynnél letért egy mellékútra, hogy elkerülje a városba vezető egyirányú utak labirintusát. A város déli részénél átkelt a lassú folyású Ouse folyó feletti hídon. Előtte ott terpeszkedett a Wash síksága. A látóhatáron vékony ködfátyol lebegett. Most az A 17-esen járt. Nagyon figyelt, nehogy túlhajtson a Wash peremén álló Hawkswood Farmhoz vezető bekötőúton. Sutton Bridge-nél letért az A 17-esről, és a Gednay Drove End felé fordult. A kis mellékút magasan emelkedett a síkság fölé. Egy röpke időre megállt, hátranyúlt, elővette a gyümölcslét, amit Monica gondos keze tett oda a hátsó ülésre, kinyitotta és szomjasan nagyokat kortyolt. Szája kiszáradt a félelemtől.
Visszacsavarta az üvegre a kupakot, betette az ülés melletti zsebbe, és tovább vezetett. Ameddig a szem ellátott, életnek nyoma sem volt. Se ember, se jármű. A távolban látta a hosszú, egyszintes épületet: Hawkswood Farm. Ott is minden kihalt, a házhoz vezető úton nem állt autó.
Tweed a gáthoz vezető ösvény elején leállította a kocsit. Zsebretette a kulcsokat, kiszállt, és gyors iramban a farm felé sietett. A szél belekapott a nadrágszárába. Valahol a távolban, hallotta, autómotor berreg. Nem szentelt neki különösebb figyelmet, minden idegszálával a farmra koncentrált.
Óvatosan, hogy ne nyikorogjon, kinyitotta a kertkaput. Gumitalpú cipőjében nesztelenül ment az ösvényen. Kipróbálta a bejárati ajtó kilincsét. Zárva. Elővette hitelkártyáját, a műanyaglapot a zár és a keret közé illesztette, hallotta. a kattanást.
Óvatosan újra elfordította a kilincsgombot, lassan kinyitotta az ajtót, hallgatózott. Néhány lépést tett a nappaliba, aztán megállt. Az egyik asztalon nagy üvegtál állt a hozzávaló szintén üveg keverővel. Néhány óvatos lépést tett előre, bekukucskált a nyíláson. Tágra nyílt a szeme a csodálkozástól.
A mosogatónál, háttal Tweednek egy férfi borotválkozott. Bal oldalon már leborotválta a szakállát, látszott Sue Templeton karmolásának nyoma. Épp a másik oldalba kezdett bele. Elzárta a csapot, a borotvaecsetért nyúlt, amikor hirtelen megdermedt.
Tweed soha nem tudta meg, mi riasztotta meg Balkánt. Leejtette a borotvát, belenyúlt a nyitott fiókba, és elővett egy széles pengéjű konyhakést; váratlanul sarkonperdült. Már két-három lépést is megtett felé, amikor Tweed menekülni kezdett, és futtában felkapta a nehéz üveg keverőrudat.
Kirohant az ajtón, végig az ösvényen, egyenesen a kocsi irányába. Mögötte futó lábak zaja. Tweed teljes erejéből rohant, a tömör üvegrudat úgy tartotta a kezében, mint a váltófutók a botot. Üldözője egyre közelebb ért hozzá, egyre közelebb. Tweed megfeszítette minden erejét és gyorsított. Mélyen leszívta a friss levegőt, ez segített. Elérte a gáthoz vezető ösvényt. A Cortina mögött egy Volvo állt. Rohant, rohant az ösvényen.
Most egy veszélyes szakasz következett, felfelé futott a kis kaptatón, aztán le a másik oldalon. Szaladt tovább a keskeny ösvényen, a gát felé, ami most úgy meredezett előtte, mint megfagyott zöld hullám a messzeségben. Tweed épp csak egy pillantást vetett rá. Ismerte az utat, járt már erre, tudta, mire kell vigyáznia. Mögötte közeledtek az egyenletes, súlyos, futó lépések. Leszegte a fejét, vigyázott minden lépésére, tudta, ha megbotlik az egyik száraz fűcsomóban és elterül, többet élve nem áll fel.
Kezdett kifogyni a szuszból. Összeszorította a száját, hogy ne veszítsen a drága oxigénből. Aztán beletépett. Kicsit gyorsított, de érezte, hogy egyre csökken az üldözője és közte lévő távolság. Az erőfeszítéstől szakadt róla a víz, mint a bikáról az utolsó menetben. Izzadság gyöngyözött a homlokán, a hóna alatt apró patakokban csurgott végig. Elérte a nagy gát lábát. A belső oldalon felmászott, felért a tetejére, lecsúszott a másik oldalon.
Előtte terült el a Wash hatalmas síksága, a lápok és mocsárok világa. Látta, hogy a kikötőhídnál egy motoros horgonyoz. Közel volt ahhoz a területhez, ahol homokos az út, és rosszindulatú zöld fű úszik a mocsaras láp felszínén. Hál istennek, nem felejtette el. Hirtelen visszafordult. Nehezen szedte a levegőt.
A gát másik oldala felől egy férfi közeledett, jobbjában undorító kést szorongatott. Viszolyogtató látvány, az arca bal felén még dús fekete szakáll, a másik frissen borotválva, s egy hosszú karmolásnyommal ékesítve. Hugh Grey megállt, a szeme vadul villogott. Nincs teljesen az eszénél.
Tweed felé indult, azt várta, hogy az elfordul, és megpróbál elfutni. Tweed váratlanul cselekedett: közelebb lépett, és a keverőrúddal teljes erejéből hatalmas ütést mért a kést tartó kézre. Grey elejtette a fegyvert, csodálkozva nézett; Tweed ezt a másodpercnyi határozatlanságot használta ki. Újra mozdult.
Grey háttal állt a láp szélének. Tweed magasra emelte öklét és irgalmatlan nagyott ütött Grey gyomrára. Újabb döbbent pillantás. Tett néhány tántorgó lépest, majd hanyatt esett. Nagy nehezen a sár színére küzdötte magát.
Megpróbált felülni. Először a lábfeje, aztán a lába kezdett belesüppedni a mocsárba. Az iszap egyre mélyebbre szívta, egyre gyorsabban. Már csak deréktól felfelé látszott.
Megrémült. Két kezét a sáros, iszapos felszínnek feszítette, megpróbálta megállítani a kérlelhetetlen merülést, a rettenetes szívóerőt. Először mindenféle trágárságok özönét zúdította Tweedre, aztán segítségért könyörgött.
Tweed mozdulatlanul állt, egy szót sem szólt, csak kapkodta a levegőt. A kezek eltűntek. Grey mindent megtett, hogy kiszabadítsa magát az iszap fogságából, de hiába. A sűrű, bűzös lé már a felkarjáig ért. Fura, nyüszítő hangot adott ki; semmi értelmeset nem mondott. Csak a nyaka és a feje emelkedett ki a szürkés, mindent elnyelő sártengerből. Mereven nézte Tweedet. Kinyitotta a száját, és iszapot nyelt. A feje lassan eltűnt. Egy kis kavarodás, rövid kis örvények, néhány buborék ott, ahol eltűnt. Aztán a mocsár kisimult.
Tweed felvette a kést, és messzire behajította a mocsárba. Heggyel előre esett, egy pillanatig remegett, aztán eltűnt. Tweed a motoros felé nézett. Newman a fedélzeten állt, és mindent látott.

 

 

Tweed és Newman a gát part felőli részen hevert, és a jacht oldalát bámulták.
Newman eloldotta a kötelet, és a hajó lassan eltávolodott.
– Szóval Hugh Grey volt?
– Igen, Diana elárulta. Hogy kerültél ide?
– Gondoltam, elkelhet egy kis segítség. A part menti úton jöttem, az A 149-esen. Láttam, hogy te a mellékutat választottad. Bal keze mutatóujját Tweed felé nyújtotta. – Ezt kóstold meg.
– Heroin – állapította meg a másik.
– Ez a hajó a pereméig meg van tömve vele. Külön rekeszeket készítettek, hogy legyen hova beletömni az árut a fedélzet alá. Majdnem ugyanúgy van felszerelve, mint a Nordsee. Láttad a nevét?
– Seebeck. Berlin doktornak, alias Hugh Greynek volt egy harmadik, dugi hajója, Hová mész?
Newman felállt. – Az üzemanyagtartályokat kiürítettem, majdnem mindegyiket. Ezen is rengeteg tartalék volt. Leöntöttem a kabinhoz vezető lépcsőt benzinnel. Látod azt a két kannát? Az egyik üres, kilocsoltam ami benne volt, a másik tele van. Az az én kis bombám gyújtózsinórja. Ötszáz kiló heroin! Kár, hogy Gorbacsov ezt nem láthatja. Húzd le a fejedet, az isten szerelmére!
A Seebecket egy erősebb áramlat elkapta, egyre gyorsabban távolodott a gáttól. Newman óvatosan célzott a pisztolyával, pontosan a fedélzeten lévő benzineskannára. Meghúzta a ravaszt.
Nem sok történt. Sziszegés. Aztán kitört a Vezúv! Hatalmas mennydörgés rázta meg a tájat. A hajó orra az égnek meredt, és akkora lángnyelvek csaptak elő, mint egy rakétakilövő állomáson. Ezer kicsi lángnyelvecske cikázott a fedélzeten.
Aztán jött a nagy robbanás. Tweed úgy gondolta, a tűz most érhette el a kabin alatti üzemanyagtartályokat. Egy pillanat, és a Seebeck darabokra robbant; tűz, lángok, égigérő füstoszlop. Tűzijáték! Ami megmaradt a hajóból, az is lángolt.
Aztán a harmadik robbanás. Forgácsok úszkáltak a vizen, lebegtek a levegőben, visszahullottak, és hangos csobbanással érték el a víz felszínét. Ott, ahol az előbb még egy hajó állt, most háborogva forrt a tenger. Aztán elcsitult a víz, és hirtelen furcsa csend ülte meg a tájat. A sirályok visszatértek a partról. A Seebecknek nyoma sem maradt.
– Grey is felrobbant – jegyezte meg Newman. – Láttuk, hogy a robbanás előtt a fedélzeten állt. Valami technikai hiba. Soha nem találnak annyi darabot ebből a hajóból, hogy kideríthessek, mi is történt valójában. Egyébkent láttam, mit akart tenni veled Grey. A Lugerem ki volt biztosítva, hátha kell. Szándékosan csaltad erre?
Nem kérdés volt, inkább állítás. Tweed bólintott, lassan feltápászkodott, és leporolta az öltönyét. – Igen, ez lesz a legjobb, ezt kell majd mondanunk. Tényleg szándékosan hoztam ide. Gyilkos. Áruló. El kellett tűnnie! A botrány tönkretehette volna a titkosszolgálatot. Azt tettük, amit tennünk kellett.
– Igen. Mindent megtettünk.
– Majdnem. Még vissza kell menni a házba, hogy eltűntessük a borotválkozás nyomait, meg ilyesmi. Az volt a baj, hogy nem volt ideje Lübeckben megborotválkozni. A hajón túlságosan el volt foglalva, maradt a háza. Volt benne merészség, azt meg kell hagyni, egy őrült merészsége. Azt hiszem, értesítenünk kellene a rendőrséget.

 

 

Tweed egyedül volt az irodában amikor Harry Masterson bejött. Intett, hogy látogatója üljön le az íróasztallal szembeni székbe. Egy pillanatig némán nézték egymást. Masterson, a bőbeszédű Masterson törte meg a csöndet.
– Hallottam a norfolki tragédiáról. Szegény öreg Hugh. Gondolom időzített bomba volt.
– Azt már soha nem fogjuk megtudni. A tűzoltók vizsgálják az ügyet, de nem találtak elég maradványt ahhoz hogy megállapítsák, mi történhetett. Ez a foglalkozásunkkal jár. Valamit akartam kérdezni. Mit csináltál Lübeckben?
Össze-vissza járkálsz bekötözött fejjel, és hülyeségeket kérdezel. Minek?
– Akár válaszolhatok is. Drótot kaptam, a legjobb informátorom hozta az NDK-ból: Berlin doktor egy fejes itt Londonban, nálunk. Úgyhogy vadászni indultam, hogy kiderítsek valamit.
– És mi van a Nocturne-el Egy nagyon megbízható szemtanú látta Travemündében.
– Nyakig ülök a szarban? Akkor mindent elmondok! Egy haverom hozta át Chichesterből Lübeckbe. Tudod, kellett egy hely, ahol elbújhatok. Nem bízom a szállodákban. Azon utaztam kikötőből kikötőbe, végig az egész Balti-tengeren, hogy megtudjak valamit Berlinről.
– Egy vagyonba kerülhetett – mármint a Nocturne.
– Bizony, egy vagyonba. Az volt a bibi, hogy senki nem hitt volna nekem.
Emlékszel, amikor Monte-Carlóba mentem szabadságra? Egyik este bekukkantottam a Casinóba, és egy vagyont nyertem. Biztos azért, mert nem is akartam komolyan játszani. Bezsebeltem a pénzt és megvettem a Nocturne-t. És egy Porschét. Azóta nem tettem be egyetlen játékbarlangba sem a lábamat. Egyszer történik ilyen az életben, nem szabad erőltetni.
– Nem a saját területeden vadásztál. Harry!
– Tudom. De az utolsó megbeszélésen fehéren feketén kimondtad, hogy Berlin doktorra vagy kíváncsi. Ha kérsz valamit tőlünk, mint tudjuk, meg is kapod.
– Mindig is szeretted volna az NSZK-t, igaz?
– Az az igazság, nehezen viselem el a románokat és a bolgárokat.
– Majd meg gondolkozom ezen. Most Bob Newmannel kell beszélnem.
Amikor Newman belépett, az ablaknál állt. Fáradt, elgyötört arccal kínálta hellyel látogatóját. Newman szemügyre vette, miközben rágyújtott cigarettájára.
– Diana talált magának egy lakást, és munkát is. Nem vesztegeti az idejét.
– Ha találkozol vele, add át gratulációmat.
– Nem jó ötlet. – Newman elhallgatott, majd folytatta. – Az életben nem akar többet látni téged. Hiába vitatkoztam, győzködtem, megingathatatlan volt. Este a Waltonsban vacsorázunk. A rendőrség egyébként már megkapta vallomásomat a norfolki szerencsétlenségről. Nem voltak túl vidámak. Ahogy tanácsoltad, megmondtam, lépjenek veled kapcsolatba. Erre elhallgattak. Az ügyet lezárták.
– Ne aggódj Diana miatt. Új életet kell kezdenie, én pedig igazán nagyon hálás vagyok neked...
– Marhaság. De valamikor még hasznos lehet az NDK-s tapasztalatom. Sajnálom ezt a Diana ügyet. Azt hittem, te meg ő...
– Felejtsd el. Fáradt vagyok.
– Kuhlmannak erre még szüksége lehet – Newman az asztalra tette a Lugert. – A töltényektől már megszabadultam. Mi van a Berlin-üggyel az NSZK-ban?
Kuhlmann a kezébe vette a dolgokat. Telefonon hosszasan elbeszélgettünk. Azt a hírt fogja elterjeszteni, dr. Berlin visszament Lipcsébe. Itt a vége, fuss el véle.
– Hát, akkor viszlát.
Monica Newman után jött he az irodába. Tweed az asztalnál ült, és levelet írt.
Amikor a lány az aktákat elé rakta, belepillantott a levélbe.
– Az istenért mit csinál, – kiáltotta.
– A lemondásomat adom be. Főbenjáró hibát követtem el, amikor Hugh Greyt kiválasztottam.
– De hiszen ezt az ügyet eltemették! Bocsánat, ez nem a legjobb fogalmazás volt. Maga brilliánsan megoldotta az ügyet.
– De miattam lett ügy.
– Felhívtam Paulát, ahogy kérte. Most nálam van. Tegnap este egy kanna erős, édes tea mellett kiborult. Mindent kipakolt. Látta hogy a születésnapi buli után Hugh elmegy a kocsival. Később vérfoltokat talált az ingén. Ezért fogadta fel a magándetektívet. Gondolta volna, hogy Grey a tettes?
– Igen, ő volt az első számú gyanúsítottam. Apró dolgok. Mindannyian a szokásaink rabjai vagyunk. Travemünde környéke rettenetesen hasonlít Kelet-Angliára. Szerintem éppen ezért választotta azt a kikötőt bázisának. Nosztalgia az otthoni környezet után. Később, amikor már Newman beszélt a hatalmas heroinszállítmányról, eszembe jutott a kikötő a Wash szélénél.
– És mi a magyarázata annak, hogy egyszer amikor Diana váratlanul meglepte Priwall szigeten, de még nem nőtt meg a szakálla, akkor a haja a homlokába hullott, mint Hitlernek?
– Szerintem az történhetett, hogy csak másodpercei voltak, és ki kellett valamit találnia, de gyorsan. A homlokába fésülte a haját, ha valaha is a személyleírása előkerül, azt higgyék, Guy Dalbyról van szó. Hugh nagyon ravasz ember volt, máskülönben nem tudta volna ilyen sokáig eltitkolni igazi kilétét.
Befejezte az írást, átolvasta a levelet, aztán letette az asztalra és hátradőlt.
Monica előrenyúlt, elvette, összehajtogatta az irományt és a táskájába tette.
– Még nem írtam alá. Mi az ördögöt csinál?
– Aludjon rá egyet – tanácsolta Monica.
– Akartam is.
– Egy hétig. Ha a hét végén még mindig így gondolja, visszaadom a levelét.
– Nem változtatok az elhatározásomon.
– Hát persze, hogy nem – felelte a lány. – És most az egyszer korán megyek haza.
Tweed egyedül maradt az irodájában. A falon levő térképet nézte, a határokat a két világ, Nyugat és Kelet között.

 

* * *

 

Gorbacsov hatalomra jutása után a világpolitikai feszültség enyhült, ám a szembenálló titkosszolgálatok fokozták tevékenységüket, hogy a másik oldal politikai terveiről, várható lépéseiről minél többet megtudjanak. Az ügynökök között vannak olyanok is, akik mindkét oldalnak dolgoznak, s nehéz kideríteni, két arcuk közül melyik az igazi.
Az angol kémszervezet, a SIS csak annyit tud, vezető munkatársai között is van egy ellenséges ügynök, akinek fedőneve Balkán. Tweed, a SIS európai tevékenységének vezetője kétségbeesetten nyomozni kezd amikor kiderül, hogy Balkán az ő négy részlegvezetőjének egyike. A szovjet s a velük szövetséges NDK-s titkosügynökök azonnal hírét veszik a dolognak, és nyomban jelentik: az angolok keresik Balkánt.
A messzi Moszkvából azonnal jön a parancs: „Balkánt mindenképpen meg kell védeni. Megölni mindenkit, aki veszélyes lehet rá!”
És ekkor kezdetét veszi a láthatatlan háború...