[Raymond E. Feist – Sethanon alkonya]
(t) (m m)

Az idő szárnyain

Hatalmas szárnyak surrogása hallatszott a távolból. A várakozók hamarosan erős széllökéseket éreztek, ugyanakkor titáni alak takarta el a csillagokat. A holdfény ezüstös szikrái megcsillantak az arany pikkelyeken, ahogy a nagysárkány elhelyezkedett a földön. Óriási rubinvörös szemeivel figyelmes pillantást vetett rájuk, aztán megszólalt:
– Ki merészelt idehívni engem?
– Én, aki valaha Ashen-Shugar voltam – felelte Thomas. – Olyan helyeket keresünk, amelyeket az idő és a tér korlátja választ el tőlünk. A te hátadon áttörhetném ezt a korlátot.
– Milyen okból óhajtod ezt?
– Szörnyű veszedelem fenyegeti ezt a világot – felelt most Pug. – Olyasvalami, amely még a sárkányok számára is elképzelhetetlen fenyegetést hordoz.
– Valóban – mondta a sárkány –, furcsán örvénylett a levegő északon, és a földön is valami baljós szél fúj ma éjjel...
– Hajlandó leszek elvinni benneteket – hajtotta le a sárkány a fejét. – Jöjj, valheru, itt az ideje, hogy átvedd az irányítást!

 

 

RAYMOND E. FEIST
Sethanon alkonya

[Résháború 3.]
(Tartalom) (Térkép 1-2)

 

Történetünk előzményei

A tsuranik – a Kelewan nevű világról érkezett idegen hódítók – ellen vívott báburú után közel egy évig béke honolt a Szigetkirályságban. Lyam király és fivérei – Arutha nagyherceg és Martin herceg – körbejárták a keleti városokat és a szomszédos országokat, aztán visszatértek a fővárosba Rillanonba. Carline hercegnő, a húguk ultimátumot intézett dalnok szerelmeséhez, Laurie-hoz. vegye el őt feleségül, vagy azonnal hagyja el a palotát. Arutha és Anita hercegnő eljegyezték egymást és eltervezték, hogy Krondorban, a saját otthonukban kötnek házasságot.
Amikor Arutha végül egy éjszaka visszatért Krondorba Sebes Jimmy, a tolvajfiú belebotlott egy Éjsólyomba, vagyis orgyilkosba, és meghiúsított egy, a nagyherceg elleni merényletet. A Csúfolódók törvényei szerint az Éjsólymokról szóló híreket azonnal jelenteni kellett. Jimmy ingadozott a Csúfolódók (a tolvajcéh) és az egy évvel korábban megismert Arutha iránti hűség között. Mielőtt dönthetett volna, Kacagó Jack – a tolvajok egyik tisztségviselője – csapdát állított a fiú számára, és megpróbálta meggyilkolni – nyilvánvaló bizonyítékként, hogy Jack kapcsolatban áll az orgyilkosokkal. A rajtsütés során Jimmy megsebesült, de sikerült megölnie ellenfeleit. Ekkor úgy tött, Aruthát értesíti elsőként.
Az összeesküvésre figyelmeztetett Arutha – Laurie és Jimmy segítségével – foglyul ejtett két orgyilkost, és a palotában börtönözte be őket. Kiderült, hogy az Éjsólymoknak valami közük van Lims-Kragma, a halálistennő templomához. Megparancsolta hát a krondori főpapnőnek, hogy keresse fel. Mire a hölgy megérkezett, az egyik fogoly már meghalt, és a másik is haldoklott. A nő megpróbálta kideríteni, hogyan szivároghattak be az orgyilkosok a papok soraiba. Az egyik Éjsólyomról halálakor kiderült, hogy valójában mágikusan álcázott sötét tünde. Az immáron halott teremtmény feléledt, és urához, Murmandamushoz fohászkodott, majd megtámadta a főpapnőt és a nagyherceget. Csak Arutha tanácsadója, Nathan atya mágikus közbeavatkozása tudta megsemmisíteni az egyébként elpusztíthatatlan teremtményt.
Amikor a főpapnő és az atya felépültek a megpróbáltatásból, mindketten figyelmeztették Aruthát, hogy valamely sötét idegen hatalom az életére tör. A nagyherceget azonban inkább a király és az esküvőjükön részt vevő nemesek, legfőképpen pedig Anita biztonsága izgatta. A lehető leggyorsabb megoldást választva a további mágikus vizsgálódás helyett Arutha megkérte Jimmyt, hogy szervezzen meg egy találkozót neki Pillérrel, a Csúfolódók titokzatos vezetőjével.
A nagyherceg sötétben találkozott valakivel, aki talán maga a Pillér, esetleg csak egy képviselője lehetett. Egyetértettek, hogy meg kell szabadulniuk az sólymoktól. Az üzlet részeként, Jimmy Arutha szolgálatába került mint udvari nemes, mivel megszegett esküje miatt véget ért tolvajkarrierje.
Nem sokkal később Pillér üzenetet küldött az Éjsólymok hollétéről. Arutha egy csapat megbízható katonája élén megtámadta az ellenség főhadiszállását a város legdrágább bordélyának pincéjében. A legtöbb orgyilkost megölték, néhányuk pedig öngyilkosságot követett el. Miután megtalálták egy Aranyos Dase nevű tolvaj, Jimmy egyik barátjának holttestét, nyilvánvalóvá vált, hogy az Éjsólymok tényleg beférkőztek a Csúfolódók közé. Ekkor a hatottak valamilyen sötét erő hatására felkeltek, és csak az egész épület felgyújtásával sikerült végleg elpusztítani őket.
A palotában Arutha úgy ítélte meg, hogy elmúlt a közvetlen veszély, és az élet visszatérhet a normális kerékvágásba. Amikor a király, a Nagy Kesh Birodalom nagykövete és a többi méltóság megérkezett, Jimmy egy pillanatra Kacagó Jacket vélte látni a tömegben. A fiú megdöbbent, mert bizonyos volt benne, hogy az áruló tolvaj meghalt.
Arutha tájékoztatta legmegbízhatóbb tanácsadóit a veszélyről, és megtudta, hogy különös dolgok történnek északon. Jimmy is új hírekkel érkezett: kiderítette, hogy a palota tele van titkos folyosókkal, és szólt Jack felbukkanásáról is. Arutha óvintézkedéseket tett, megerősítette az őrséget, de úgy döntött, folytatja az esküvői előkészületeket.
A mennyegzőre összegyűltek a résháború óta nem látott ismerősök. Megérkezett Pug Csillagdokkból, a Mágusakadémia szigetéről. Régi tanítója, Kulgan; Yabon hercege, Vandros; és a korábbi tsurani parancsnok, most LaMut bárója, Kasumi is csatlakozott a társasághoz Lyam királlyal megérkezett Tully atya, Arutha gyermekkori tanára, pillanatnyilag az uralkodó tanácsadója.
Kevéssel az esküvő előtt Jimmy felfedezte, hogy az egyik magasan fekvő ablakkal babráltak, és Kacagó Jack elrejtőzött az ünnepi csarnok kupolájában. Jack legyőzte és megkötözte a fiút. Amikor a mennyegző megkezdődött, Jimmynek sikerült belerúgnia az orgyilkosba, és meghiúsítania az újabb merényletet Arutha ellen. Mindketten lezuhantak a kupolából, de Pug varázslata megmentette őket. Kiderült azonban, hogy az eltévedt számszeríjlövedék eltalálta Anitát.
A seb megvizsgálásakor Nathan és Tully atya megállapították, hogy a nyílvessző mérgezett, és a hercegnő haldoklik. Jacket kivallatták, és sikerült megtudni az igazságot az Éjsólymokkal kapcsolatban. A férfit egy Murmandamusnak nevezett különös hatatom mentette meg a haláltól, cserébe azért hogy ölje meg Aruthát. Csak annyit tudott a méregről, hogy ezüsttövisnek hívják. Miközben a haldokló Anitát figyelte, Kulgannak eszébe jutott a Sarthi Ishap Apátság hatalmas könyvtára. Pug és Nathan atya varázstatával megállították Anita előrehaladását az időben, amíg meg nem találják az ellenmérget.
Arutha megesküdött, hogy Sarth-ba utazik, és az esetleges kémek összezavarása után a nagyherceg Laurie, Jimmy, Martin és Gardan (a testőrparancsnok) elindult észak felé. A Sarth-tól délre fekvő erdőben egy csapat fekete páncélos mordel rontott rájuk, akiket a yaboni hegyi törzsek egyik főnöke vezetett. Egészen az apátságig üldözték Arutháékat, ahol Dominic testvér – egy Ishap szerzetes – varázslata állította meg őket Murmandamus ügynökei még kétszer megtámadták a nagyherceget az apátságban, és kis híján megölték Micah testvért, akiről kiderült, hogy ő Krondor eltűnt udvarnagya, Dulanic herceg. John apát megmagyarázta Aruthának, hogy egy prófécia szerint a mordelek hatalma akkor tér vissza, ha a „Nyugat Ura” halott. Murmandamus egyik szolgája korábban így nevezte Aruthát, ezért úgy tűnt, hogy a mordelek szerint a jóslat hamarosan valóra válik. Az is kiderült, hogy az „ezüsttövis” egy tünde szó fordítása, ezért a társaság úgy döntött, továbbutaznak Elvandarba, a tündekirálynő udvarába. Gardan azonban nem tartott velük: Dominic társaságában Csillagdokkba indult, hogy elvigye a legfrissebb híreket Pugnak és az ott élő mágusoknak.
Ylith-ben csatlakozom hozzájuk Roald, a zsoldos és Baru, a hadati domblakó. Baru Muradot, a különös mordel törzsfőt kereste, mert meg akarta bosszulni a faluja elpusztítását.
Csillagdokkban Dominicot és Gardant repülő elementálok – Murmandamus szolgái – támadták meg és csak Pug közbelépése mentette meg őket. A mágus meghallgatta a híreket, majd csillagdokki társai segítségét kérte. Roger, egy vak jós, látomásából kiderült, hogy valamely szörnyű hatalom áll Murmandamus mögött, amely végül az idő korlátján át – teljesen hihetetlen módon – megtámadta az öreg látnokot. Egy néma kislány, Gamina, Rogen védence is átélte a víziót, és mentális sikoltozásával leterítette Pugot és társait. Rogen túlélte a megpróbáltatást, Gamina pedig telepatikus képességei segítségével levetítette a jelenlévők számára, amit látott. Átélték egy város lerombolását, és hallották, amint valami szörnyűséges teremtmény az ősi tsurani nyelven megszólal. Pug és a többiek, akik megértették a szöveget, megdöbbentek az elfeledett kelewani egyházi nyelv haltatán.
Elvandarban Arutháék találkoztak a gwalikkal – a kedves kis gorillaszerű lényekkel. A tündék mordel-betörésekről számoltak be erdőségük északi peremén. Arutha mesélt a küldetéséről, és megtudta Tathartól, a tündekirálynő Aglaranna és házastársa, Thomas tanácsadójától, hogy az ezüsttövis egyetlen helyen, a Fekete-tó partján nő. Tathar figyelmeztette Aruthát az út veszélyeire, a nagyherceg mégis tovább akart menni.
Csillagdokkban Pug úgy gondolta, hogy a Királyságot fenyegető veszély tsurani eredetű. Úgy tűnt, Kelewan és Midkemia sorsa valami módon ismét összefonódik. A tudás egyetlen lehetséges forrása a kelewani mágusok Gyülekezete lehet, amelyről azonban azt hitték, hogy örökre elzáródott előlük. Pug feltárta Kulgannak és a többieknek, hogy megtalálta a Kelewanra való visszatérés módját. Minden tiltakozás ellenére úgy döntött, visszamegy, és megpróbálja megszerezni a szükséges információt. Meecham, az erdőkerülő és Dominic testvér ragaszkodtak hozzá, hogy vele tartsanak. Pug rést létesített a két világ között, és mindhárman átmentek rajta. A Tsurannuanni Birodalomban először Netohával, Pug régi jószágigazgatójával beszéltek, azután Kamatsuval, a Shinzawai család urával, Kasumi édesapjával. A Birodalomban nagy volt a zűrzavar: a hadúr és a császár közötti nyílt háború küszöbén álltak. Kamatsu hajlandó volt elvinni az üzenetet erről az idegen rémségről, mert Pug meggyőzte: ha Midkemia elesik hamarosan Kelewan is követi az úton. Pug találkozott régi barátjával, Hochopepával, a Birodalom egyik Nagy Emberével. Hochopepa megígérte, hogy támogatja Pug ügyét a Gyülekezet előtt, annak ellenére, hogy barátját távollétében árulás vádjával halálra ítélték. Mielőtt azonban elindulhattak volna, mágikusan megtámadták, és foglyul ejtették őket a hadúr emberei.
Arutháék közben odaértek a Fekete-tóhoz Moraelinhez, miután számos őrjáratot sikeresen elkerültek. Itt utolérte őket Galain, a tündefutár, és elmondta nekik, hogy létezik egy másik bejárat is Moraelinbe. Megígérte, hogy elkísért őket a „Reménytelenek Ösvényéig”, a Moraelin fennsík peremén húzódó kanyonig. Továbbmentek, és a Fekete-tó partján megpillantottak egy fekete házat, amely valheru-építménynek tűnt. Nem sikerült ezüsttövist találniuk, ezért az éjszakát a fennsík egy föld alatti barlangjában töltötték. Úgy döntöttek, be kell hatolniuk az épületbe.
Pug – társaival egyetemben – egy tömlöcben ébredt, és rájött, hogy valamilyen gátló tényező miatt nem tud varázsolni. Pugot a hadúr két mágus segítője – Ergoran és Elgahar – jelenlétében kikérdezte a Birodalomba való visszatérése céljáról. Sem ő, sem Ergoran nem hitték el a tsurani eredetű fenyegető veszély történetét. Elgahar meglátogatta Pugot a cellájában, hogy részletesebben megbeszéljék a dolgot, és hajlandó volt megfontolni a figyelmeztetést. Mielőtt távozott, megsúgta feltevését a veszély természetéről Pugnak, aki egyetértett. Később Pugot, Dominicot és Meechamet átvitték a kínzókamrába. Miután a szerzetes transzba menekült, hogy kizárja a fájdalmat, Meecbam pedig elvesztette az eszméletét, megkezdték a mágus kínvallatását. A fájdalom és a gátló bűbáj hatására Pugnak sikerült áttörnie belső korlátait, és a Keskeny Ösvény varázslatait használnia, amire eddig képtelennek tartotta magát. Éppen sikerült kiszabadulnia, amikor a császár és a Shinzawai család feje megérkezett. A hadurat árulásért felakasztották, Pugnak pedig engedélyezték, hogy a Gyülekezet könyvtárában folytassa kutatásait. Elgahar is segédkezett a csapat kiszabadításában, és amikor hirtelen pálfordulásáról kérdezték, elmondta, milyen feltételezésre jutottak Puggal. Mindketten úgy vélték, hogy visszatért az Ellenség – az az ősi rémség amely a Káosz Háborúk idején Kelewanra űzte a tsuranik népét. Pug a Gyülekezetben felfedezett egy utalást, amely szerint a sarki jégmezőkön különös lények, a Megfigyelők élnek. Elvált társaitól, hogy megkeresse őket, miközben Hochopepa, Elgahar, Dominic és Meecham visszatértek a midkemiai akadémiára.
Rejtekhelyéről Jimmy kihallgatott egy beszélgetést egy mordel és két ember zsoldos között, amiből arra következtetett, hogy valami nincs rendben a fekete épülettel kapcsolatban. Sikerült meggyőznie Aruthát, hogy egyedül deríthesse fel a házat, mert ő ügyesebben el tudja kerülni az esetleges csapdákat. A fiú behatolt az épületbe, és talált valamit, ami ezüsttövisnek látszott, de úgy érezte, túl sok minden nem stimmel a hellyel kapcsolatban. Visszatért a barlangba; és közölte a többiekkel, hogy a ház egyetlen óriási csapda. A további kutatás kiderítette, hogy a barlang valójában egy ősi valheru palota részre, amelyet azonban szinte felismerhetetlenné tett a sokévi erózió. Ekkor Jimmy kijelentette, hogy a növénynek víz alatt kell lennie, mivel a tündék szerint a tó közelében található, és abban az évben nagyon sok eső esett. Azon az éjjelen megtalálták az ezüsttövist, és menekülésbe kezdtek. Jimmy megsebesült, emiatt a társaság lassabb ütemre kényszerült. Sikerült elkerülniük a mordel őrszemeket, egyet mégis kénytelenek voltak megölni, figyelmeztetve ezzel az Arutha utáni hajszát vezető Muradat. A tünde erdőség peremén a kimerült csapat megállni kényszerült. Galain előreszaladt, hogy értesítse rokonát, Calint és a tünde harcosokat. Az első mordel támadást Arutháéknak sikerült visszaverniük. Ekkor azonban nagy haderő élén megérkezett Murad és a Fekete Gyilkosok. Baru párbajra hívta a sötét tünde törzsfőt, aki a mordelek különös becsületkódexe alapján kénytelen volt megküzdeni vele. A hadati megölte Muradot, és kivágta a szívét, nehogy feltámadjon halottaiból. Mielőtt azonban Baru visszatérhetett volna társaihoz, egy mordel leszúrta, és folytatódott a küzdelem. Amikor már majdnem sikerült legyőzni a nagyherceg csapatát, megérkeztek a tündék, és elűzték sörét testvéreiket. Kiderült, hogy Baru bár súlyosan megsebesült, még él. A tündék Elvandar biztonságába kisérték a nagyhercegéket. A halott Fekete Gyilkosok életre keltek, és üldözőbe vették a csapatot. Az erdőség peremén összefutottak Thomasszal, aki végleg elpusztította a gonosz teremtményeket. Aznap éjjel ünnepséget rendeztek, akol kiderült, hogy Baru hosszú lábadozás után meg fog gyógyulni. Arutha és Martin végiggondolták küldetésük eseményeit, és mindketten rájöttek, hogy a végső csata csak nyitánya volt egy nagyobb küzdelemnek, amelynek a kimenetele még nem dőlt el.
Pug elérte a Birodalom északi peremét, majd hátrahagyva tsurani kísérőit nekivágott a tbün pusztaságnak. A kentaurszerű helyi lakosok, akik lasuráknak hívták magukat, odaküldtek hozzá egy öreg harcost. A lény elárulta, hogy tényleg él valaki a jéghegyek között, aztán örültnek nyilvánította Pugot, amiért oda akart menni. A mágus végül odaért a gleccserhez, ahol egy csuklyás alak fogadta. A Megfigyelő üdvözölte Pugot, és levezette őt mélyen a jégfelszín alá, egy mesés mágikus erdőbe. A rengeteget Elvardeinnek hívták és épp úgy nézett ki, mint Elvandar. A mágus felfedezte, hogy a Megfigyelők valójában tündék, a rég letűnt eldák, vagy másnéven őstündék. Pultnak egy évig velük kellett maradnia, hogy megtanulja mágiájukat, megerősítve ezzel saját tudományát.
Arutha biztonságban elért Kondorba az Anitának szánt gyógyszerrel. A hölgy felépült, és tervezni kezdték a mennyegző befejezését. Carline ragaszkodott hozzá, hogy Laurie-nak és neki is azonnal össze kell házasodniuk, így pillanatnyilag a palotában eluralkodott az öröm és a vidámság.
A Szigetkirályságba közel egy évre visszatért a béke...

 

 

IV. KÖNYV
Macros visszavonulása

„Ím, a Halál trónust emelt magának
Egy különös városban”

EDGAR ALLAN POE
Város a tengerben

Prológus
Sötét szél

A szél a semmiből jött.
A végzet pörölycsapását visszhangozta, és egy kohó forróságát sodorta magával; a háború izzó poklából és a perzselő halálból származott. Egy elveszett világ szívében kelt életre, a valóság és egy lehetséges jövő közötti különös helyen. Délről érkezett, ahol a kígyók felegyenesedve járnak, és ősi igéket sziszegnek. Bűzlött az óidők gonoszságától és dühétől. Rég elfeledett jóslatokat suttogott. A szél vadul hussant elő az űrből – keresett valamit –, aztán megtorpant, majd észak felé indult.

 

Az öreg dajka varrogatás közben egyszerű dallamocskát dúdolgatott, amely már generációk óta anyáról lányra öröklődött. Egy pillanatra felnézett munkájából. A két rábízott csecsemő aludt, derűs arcocskájuk békés kis álmukról árulkodott. Időről időre megfeszültek ujjacskáik, vagy úgy csücsörítettek ajkukkal, mintha szopnának, hogy aztán ismét megnyugodjanak. A gyönyörű kisbabákból csinos férfi válik majd – ebben a dajka egészen bizonyos volt. Felnőttként talán csak egészen halvány emlékeik lesznek arról az asszonyról, aki vigyáz rájuk ma éjszaka, de most legalább annyira hozzá tartoznak, mint az édesanyjukhoz, aki a férje mellett ül egy hivatalos vacsorán. Ekkor különös – forrósága ellenére is borzongató.- szél tört be az ablakon: Idegen, disszonáns módon susogott, mintha valami gonosz felhangot hordozott volna. A dajka aggódva nézett a fiúkra. A csecsemők nyugtalanná váltak: úgy tűnt, mindjárt sírva felriadnak. Az asszony odasietett az ablakhoz, és becsukta a zsalugátert, hogy kirekessze a furcsa, nyugtalanító légmozgást. Egy pillanatra mintha az idő is visszatartotta volna lélegzetét, aztán egy könnyű sóhajjal elült a szellő, és az éjszaka ismét elcsöndesedett. A dajka megigazította vállán a kendőjét, a kisbabák pedig néhány másodpercnyi mocorgás után ismét mély, nyugodt álomba merültek.

 

Egy másik, közeli szobában fiatalember görnyedt egy lista fölé: igyekezett figyelmen kívül hagyni személyes tetszését és nemtetszését, ahogy a másnapi teendőkre kijelölte az embereket. Utálta ezt a munkát, de azért jól csinálta. A szél meglibbentette a függönyöket. A fiatalember gondolkodás nélkül felpattant a székről, és tőre mintha magától termett volna a csizmaszárából a kezében: az utcán születettek ösztöne jelezte számára a veszélyt. Felkészülve a küzdelemre dobogó szívvel álldogált egy hosszú pillanatig, mert olyan biztosan érezte, hogy harcolnia kell, mint még soha életében. Amikor senkit sem látott, lassan megnyugodott. A pillanat elillant. A fiatalember zavartan rázta meg a fejét. Különös szorongás telepedett meg a gyomrában, ahogy lassan odament az ablakhoz. Hosszú percekig bámult észak felé az éjszakában, amerre tudta, hogy nagy hegyek magasodnak, amelyek mögött ott várakozik a sötét ellenség. Összehúzott szemmel fürkészte a homályt, mintha valamely odakint ólálkodó veszélyt kereste vonta. Végül a félelem utolsó morzsái is elillantak, és visszatért a munkájához. De az éjszaka folyamán azért néha kipillantott az ablakon:

 

Odakinn a városban egy csapat mulatozó sétált az utcán: újabb kocsmát és vidám cimborákat kerestek. Amikor a szél átsüvített közöttük, egy pillanatra megtorpantak, és egymásra néztek. Egyikük, a tapasztalt zsoldos megindult, aztán töprengve ismét megállt. Hirtelen elment a kedve az ünnepléstől, úgyhogy jó éjszakát kívánva társainak visszatért a palotába, ahol már majdnem egy éve vendégeskedett.

 

A szél a tenger fölé érkezett, ahol egy hajó – hosszú őrjárata után – hazafelé tartott. A kapitány – magas, idősödő, forradásos arcú férfi – felnézett, ahogy megcsapta a frissítő szellő. Már éppen szólni akart a matrózoknak, hogy kurtítsák meg a vitorlát, amikor különös borzongás futott végig rajta. Rápillantott első tisztjére, egy himlőhelyes arcú férfira, akivel már évek óta együtt dolgozott. A tiszt kérdő tekintettel nézett vissza rá. A kapitány várt, majd felküldött néhány embert a fedélzetre, aztán újabb hosszú szünet után szólt, hogy gyújtsanak meg még néhány lámpát a sűrűsödő homályban.

 

Messze északon a szél keresztülsüvített egy város utcáin. Nyomában kis portölcsérek táncoltak a kövezeten. Ebben a városban egy másik világ lakói éltek a helyiek tőszomszédságában. A kaszárnya söntésében a másik világ egy harcosa birkózott valakivel, aki egy mérföldnyire onnan született. A nézők komoly összegű fogadásokat kötöttek a mérkőzés kimenetelére. Már mindkét birkózónak sikerült egyszer kétvállra fektetnie ellenfelét, és a harmadik meccstől függött a győzelem. A hirtelen feltámadó szélben a két férfi hátrahőkölt, majd körülnézett. A felkavarodott por mindenkinek csípte a szemét, és még a tapasztalt veteránok is megborzongtak. A harcosok szó nélkül abbahagyták a küzdelmet, a fogadók pedig morgolódás nélkül visszavették tétjeiket. A katonák csöndesen visszamentek a saját körletükbe: a verseny ünnepi hangulatát elkergette a csípős szél.

 

A szél továbbsöpört észak felé, amíg egy erdőbe nem ért, ahol aprócska, gorillaszerű, szelíd és félénk teremtmények kuporogtak a fák ágain, és összebújva melengették egymást. Odalenn a földön egy férfi ült meditációs pózban. Keresztbe tett lábain csuklóját tenyérrel fölfelé nyugtatta, összeérintett hüvelyk- és középső ujjával az Élet Kerekét formázta, amely minden teremtményt összeköt. A sötét szél első érintésére fölpattant a szeme, és rápillantott a vele szemben ülő lényre. Az idős tünde – fajának megfelelően a kornak csak egészen halvány jelei látszottak rajta – egy pillanatig szemlélte az embert, és megértette a ki nem mondott kérdést. Alig észrevehetően bólintott. A férfi felvette a mellette fekvő két fegyvert. Selyemövébe tűzte a hosszú és a rövid kardot, aztán köszöntésül biccentett, és elindult a rengetegen át a tenger irányába. A parton majd felkeres egy másik embert, aki a tündék barátjártak számít, és együttesen készülnek fel a végső összecsapásra, amely hamarosan kezdetét veszi. Ahogy a harcos tovahaladt, csak a levelek susogtak a feje fölött.
Egy másik erdőben is megremegtek a levelek – mintegy együttérezve a sötét szél által megbolygatott lombokkal. Sok-sok csillag távolában egy zöldessárga nap körül keringett egy forró planéta. Azon a bolygón, az északi sark jege alatt feküdt egy ugyanolyan rengeteg, mint amilyet az imént hagyott maga mögött a harcos. Ezen második erdő mélyén ült egy nagy körben néhány időtlen tudományban elmélyült lény. Varázsoltak. Lágy, meleg fény ragyogott körülöttük, s hiába ültek a puszta földön, színes köntösük mocsoktalanul pompázott. Mindannyian csukva tartották a szemüket, mégis látták, amit látniuk kellett. Egyikük – a legöregebb közöttük – középen, a kör fölött ült: a közösen létrehozott varázslat szövedéke emelte őt a levegőbe. Vállig érő fehér haját sima, egyetlen jádekővel díszített rézpánt fogta össze. Kezét tenyérrel felfelé előretartotta, tekintetét pedig a vele szemben lebegő feketeruhás emberre szegezte. Ez a másik férfi meglovagolta a mágikus energiafolyamot, amely bonyolult rendszerként áramlott körülötte, tudata végigszaladt a vonalak mentén, így elsajátítva a sajátjától oly idegen varázslási technikát. A feketeruhás éppen olyan pózban ült, felfelé fordított tenyérrel, mint a másik, csakhogy ő csukva tartotta a szemét tanulás közben. Mentálisan végigsimogatta az ősi tünde bűbáj felületét, és érezte az erdő összes élőlényének egybekapcsolódott energiáját, amelyet finoman – de sohasem kényszerrel – irányítottak a közösség szükségletei felé. Így használták az itteni varázslók a hatalmukat: szelíden, mégis következetesen belefonták a természet erőit egy mágikus szövedékbe, amelyet aztán felhasználtak. Elméjével megérintette a bűbájt, és már meg is ismerte. Tudta, hatalma túlnőtt az emberi értelmen: istenszerűvé vált ahhoz a szinthez képest, amelyre valaha úgy gondolt, mint lehetőségei határára. Sok mindent elsajátított az elmúlt évben, de bizonyos volt abban, hogy még többet tanulhatna. Mindenesetre azt már tudta, hogyan keresheti meg a tudás új forrásait. Azok a titkok, amelyeket csak a legnagyobb mesterek ismertek – a világok közötti puszta akaraterővel történő közlekedés, az időutazás, sőt, a halál kijátszása is – lehetségesnek tűntek számára. Megértette, hogy egy napon meg is tudja majd oldani ezen problémákat. Ha lesz rá elég ideje. Mert az idő drága. A fák levelei a távoli sötét szél susogását visszhangozták. A feketeruhás sötét szemét a vele szemben lebegő ősi lényre függesztette, miközben mindketten elhagyták a kört. A férfi elméje erejét használva szólalt meg.
– Ilyen hamar, Acaila?
A másik elmosolyodott. Kék szeme saját fénnyel ragyogott, ami első alkalommal annyira megdöbbentette a feketeruhás férfit. Most már tudta, hogy a fény akkora hatalomból származik, amekkora – egy bizonyos másik halandó kivételével – talán senkinek sincs. Csakhogy ez másféle hatalom volt, nem elképesztő, mindent meghódító erő, hanem az élet, a szeretet és a boldogság gyógyulást hozó hatása. Ez a lény valóban egy volt a környezetével. Aki belepillantott abba a ragyogó szempárba, maga is tökéletesebbé vált, az a mosoly pedig megnyugvást hozott. A két, lassan a földre ereszkedő halandó gondolatai azonban korántsem voltak nyugodtak.
– Eltelt egy év. Jobb lett volna, ha még maradhatsz, az idő azonban saját kedve szerint telik, és talán már készen állsz – Aztán, valami olyan mellékgondolattal, amiről a feketeruhás férfi érezte, hogy humornak szánja, Acaila hangosan fejezte be a magyarázatot: – Készen állsz vagy sem, mindenképpen itt az idő.
A többiek hirtelen felálltak, és egy néma pillanatig – végső búcsúképpen összekapcsolták tudatukat a feketeruháséval. Visszaküldték őt oda, ahol háború közeledett, s egy olyan ütközet, amelyben ez a férfi játszotta az egyik főszerepet. Csakhogy most sokkal több tudást birtokolt, mint akkor, amikor megérkezett hozzájuk.
– Köszönöm – mondta végül. – Visszatérek oda, ahonnan könnyen hazajuthatok.
Azzal további szavak nélkül behunyta a szemét, és eltűnt. A körben álló férfiak és nők egy pillanatig még hallgattak, azután sorban megfordultak, és mentek a dolgukra. Csak a fák levelei remegtek tovább, amíg a sötét szél visszhangja szép lassan végképp el nem csitult.

 

A sötét szél egy távoli völgy peremén húzódó ösvényhez ért, amely mentén néhány ember rejtőzködött. Egy rövid pillanatra dél felé pillantottak, mintha a különös, nyugtalanító légmozgás forrását keresnék, aztán tovább szemlélték az alattuk elterülő síkságot. A peremhez legközelebb kuporgó két férfi messziről és sietve lovagolt ide, hogy ellenőrizze egy őrjárat jelentését. Odalenn, a gonosz zászlói alatt hadsereg gyülekezett. Vezetőjük, egy magas, őszülő férfi, aki egyik szemén fekete kötést viselt, aggódva hajolt ki a perem fölé.
– Pont olyan rossz a helyzet, mint gondoltuk – szólalt meg halkan.
A másik – kicsit alacsonyabb, de zömökebb – férfi megvakargatta őszülni kezdő fekete szakállát, miközben közelebb kúszott a társához.
– Nem-nem – suttogta –, rosszabb. A tábortüzek számából ítélve pokoli nagy sereg készülődik ellenünk.
A félszemű egy hosszú pillanatig hallgatott.
– Nos, legalább nyertünk egy évet. Már tavaly nyáron is attól féltem, hogy lecsapnak ránk. Jó, hogy felkészültünk, mert most már biztosan jönnek – osont hátrább, ahol egy magas szőke férfi vigyázott a lovára. – Te maradsz?
– Igen – felelte a társa –, azt hiszem, figyelem őket még egy darabig. Ha látom, hogy bizonyos idő alatt hányan jönnek, talán meg tudom becsülni, mennyi katonát hoz majd magával.
Miközben a vezér nyeregbe szállt, a szőke férfi is bekapcsolódott a társalgásba:
– Mit számít az? Amikor eljön, úgyis az összes csapatát ránk zúdítja.
– Talán csak nem szeretem a meglepetéseket.
– Meddig maradsz? – kérdezte a vezér.
– Két napig, legfeljebb háromig. Utána már túl nagy lesz a nyüzsgés a környéken.
– Már most is biztosan küldenek erre járőröket. Maximum két napot adok. – Aztán szomorúan mosolyogva hozzátette: – Nem neveznélek jó társaságnak, de az utóbbi két évben megszoktam, hogy mellettem vagy. Légy óvatos!
– Te is – vigyorodott el a másik férfi. – Ebben a két évben épp elégszer csaptál le rájuk: már nagyon szeretnék megszorongatni a torkodat. Nem lenne jó, ha egyszer csak felbukkannának a városkapunál, és egy lándzsára tűzve mutogatnák a fejedet.
– Ez nem fog megtörténni – szólalt meg a szőke kísérő.
Nyílt mosolya éles ellentétben állt hangsúlyával, amelyből csak úgy sütött a másik kettő által oly jól ismert elszántság.
– Hát, úgy legyen! Most pedig menjünk.
Azzal a társaság elindult, csak egy lovas maradt hátra, hogy csatlakozzon a zömök felderítőhöz. Egy hosszú percig csak figyelt, aztán megszólalt:
– Vajon mit tervezel, te mocskos kurvapecér elkorcsosult kölyke? – motyogta maga elé. – Mi a fenére készülsz ezen a nyáron, Murmandamus?

 

 

1.
Az ünnepség

Jimmy levágtatott a hallba.
A fiú alaposan megnőtt az utóbbi hónapokban. A legközelebbi Nyárközép Napján már tizenhat évesnek számított, bár senki sem tudta, pontosan mennyi idős. A tizenhat látszott a legvalószínűbbnek, bár az is lehet, hogy már tizenhéthez, esetleg tizennyolchoz közeledett. Mindig is kisportolt volt, de mostanság elkezdett vállasodni, és legalább egy fejjel magasabb lett, mióta az udvarba érkezett. Lassan már inkább férfinak látszott, mint kamasz fiúnak.
De vannak dolgok, amelyek sohasem változnak, és ezek közé tartozott Jimmy felelősségérzete. Komoly dolgokban tényleg lehetett számítani rá, az apróságok elhanyagolása azonban azzal fenyegetett, hogy hamarosan káoszba fullasztja a krondori udvart. A rendszabályok ugyanis előírták, hogy a nagyherceg főapródjának – tehát Jimmynek – kellett volna elsőként érkeznie a megbeszélésekre, ehhez képest rendszerint ő volt az utolsó. A pontosság valahogy nem volt erénye. Mindig vagy későn, vagy túl korán érkezett, épp időben azonban nagyon ritkán.
Locklear úrfi már a kisterem – az apródok gyülekezőhelye – ajtajánál állt, és kétségbeesetten integetett Jimmynek, hogy siessen. Az összes fiú közül egyedül Locklear barátkozott meg a nagyherceg apródjával, amióta visszatért az ezüsttövis szerző útról. Jimmy első, nagyjából helytálló ítélete ellenére, hogy Locklear még sok tekintetben gyerek. Határszéle bárójának legkisebb fia olykor akkora vakmerőséget mutatott, amely egyszerre meglepte és örömmel töltötte el barátját. Nem számított, hogy milyen veszélyes terveket szőtt Jimmy, Locklear többnyire egyetértett. Amikor az udvari hivatalnokok türelmével játszva bajba kerültek, ő zokszó nélkül vállalta a büntetést, elfogadva, hogy ez az ára, ha elkapják őket.
Jimmy berobogott a szobába, és nagy igyekezetében végigcsúszott a sima márványpadlón. A két tucatnyi zöld-barna ruhás apród szabályos kettes sorokban állt a teremben. A fiú körülnézett, és látta, hogy mindenki a helyén van. Abban a pillanatban sikerült elfoglalnia a kijelölt helyét, amikor Brian deLacy ceremóniamester belépett.
Amikor Jimmy megkapta a főapródi címet, azt hitte, rengeteg kiváltsággal jár, minden felelősség nélkül. Hamarosan kiábrándították ebből az illúzióból. Az udvar gépezetének szerves részévé vált – még ha csak apró fogaskeréknek számított is –, és amikor elmulasztotta a kötelességét, azzal a fontos ténnyel nézett szembe, amelyet minden nemzet és nép hivatalnokai ismernek: a magasabb rangúakat nem érdeklik a mentségek, csak az eredmények. Jimmy együtt élt és halt minden hibával, amelyet az apródok elkövettek. Idáig nem volt túl szerencsés éve a fiúnak.
A magas, méltóságteljes ceremóniamester kimért léptekkel közeledett suhogó fekete-vörös hivatali köntösében, és megállt Jimmy mellett. Elvileg a fiú volt az első asszisztense – a hercegi háznagyot nem számítva –, de a gyakorlatban ő okozta a legtöbb gondját is. DeLacy úr háta mögött két bíbor-sárga egyenruhás fiú közeledett. Ők közemberek fiai voltak, akik felnőtt korukban a palotában fognak szolgálni, ellentétben a nemesi apródokkal, akik egyszer majd a Nyugati Birodalom nagyurai lesznek. DeLacy úr szórakozottan koppantott vasalt hivatali botjával a padlón.
– Már megint éppen csak megelőzött, igaz, James úrfi? – kérdezte. Jimmy komoly maradt annak ellenére, hogy a hátsó sorokból elfojtott kacaj hallatszott.
– Mindenki rendben felsorakozott, deLacy úr. Jerome úrfi betegség miatt a szállásán maradt.
– Igen, hallottam arról a tegnapi kis vitáról a pályán – felelte fáradt beletörődéssel a hangjában deLacy – Úgy érzem, nem érdemes hosszasan időznünk a Jerome-mal folytatott állandó csetepatéiknál. Már megint kaptam egy levelet az úrfi édesapjától. Azt hiszem, a jövőben egyszerűen továbbítom az ilyen jellegű leveleket önhöz. – Jimmy megpróbált ártatlanul nézni, de nem sikerült. – Most pedig, mielőtt áttérnék a napi feladatokra, úgy érzem, figyelmeztetnem kell önöket egy nagyon fontos tényre: önöktől mindenkor elvárják, hogy úgy viselkedjenek, amint az egy ifjú úrhoz illik. Ezen okból, szintén úgy érzem, helytelenítenem kell egy újonnan elharapózó szokást, mégpedig azt, hogy fogadnak a hatodnapokon játszott hordólabda meccsek eredményére. Világosan beszélek? – A kérdést ugyan az összes úrfinak tette fel, deLacy keze azonban Jimmy vállára nehezedett, amikor folytatta: – Ettől a naptól fogva nincs több fogadás, kivéve persze, ha valami nemes dologról van szó, mint például a lovak. Hogy ne értsenek félre, ez parancs.
Az apródok jóváhagyólag mormogtak. Jimmy ünnepélyesen bólintott, titokban azonban megkönnyebbült, hogy ő már megtette a tétjeit az aznap délutáni meccsre. A játszma körül akkora volt a személyzet és a kisebb nemesek érdeklődése, hogy a fiú feltétlenül ki akarta játszani az új intézkedést. Nagy árat fizethet, ha deLacy úr rájön, hogy Jimmy már fogadott a meccsre, a fiú azonban úgy gondolta, a kérésnek eleget tett. Elvégre a ceremóniamester semmit sem mondott a már létező fogadásokról.
DeLacy úr átfutotta az apródok tegnap éjszaka készített beosztását. Bármilyen sok kifogása is merült fel főapródjával szemben, a munkájára sohasem volt panasz. Amit Jimmy megcsinált, azt jól csinálta. Leginkább az volt a gond, hogy nehéz volt rávenni a dolgok elvégzésére. Miután kiosztották a délelőtti feladatokat, deLacy úr ismét megszólalt:
– Tizenöt perccel a délután második órája előtt gyülekezzenek a palota lépcsőinél, mivel kettőkor érkezik oda Arutha herceg és az udvar a Bemutatásra. Amint a ceremónia véget ér, a nap további részére felmentem önöket kötelezettségeik alól, úgyhogy akinek itt van a családja, az velük maradhat. Mindazonáltal kettőjüket megkérem, hogy álljanak a nagyherceg családja és vendégeik rendelkezésére. Locklear és James úrfiakat választottam ki erre a feladatra. Önök ketten most azonnal Volney gróf hivatalába mennek, és mindenben a parancsai szerint cselekszenek. Ez minden.
Jimmy csalódottságában némán álldogált, amíg deLacy távozott, és az apródok is szétoszlottak. Locklear odaóvakodott a barátjához, és megvonta a vállát:
– Hát nem vagyunk szerencsések? Mindenki más mehet enni, inni és – vetett egy lapos pillantást vigyorogva Jimmyre – lányokkal csókolózni. Mi meg ott toporoghatunk őfenségéék mellett.
– Megölöm! – mordult fel dühösen Jimmy.
– Jerome-ot? – ingatta a fejét Locklear.
– Ki mást? – felelte, aztán intett a barátjának, hogy kövesse, és kimasírozott a teremből. – Ő beszélt deLacynak a fogadásokról. Így fizeti vissza azt a monoklit, amit tőlem kapott tegnap.
– Kizárt dolog, hogy megverjük Thomot, Jasont és a többi inast, ha ma egyikünk se játszhat – sóhajtott lemondóan Locklear. Ők ketten voltak ugyanis az apródok legjobb sportolói. Locklear majdnem olyan gyors volt, mint Jimmy, és így – épphogy csak lemaradva – az apródok második legjobb vívójának számított. Azonkívül ők voltak a legjobb labdajátékosok is a palotában, ezért így, hogy egyikük sem vehetett részt a meccsen, majdnem biztossá vált az inasok győzelme.
– Mennyibe fogadtál?
– Minden pénzünkbe – felelte Jimmy.
Locklear felszisszent. Az apródok hónapok óta gyűjtögették aranyaikat és ezüstjeiket erre a meccsre.
– Jól van na, honnan tudhattam volna, hogy deLacy így keresztbe tesz nekünk ezzel a munkával. Pedig azokkal a vereségekkel, amiket az utóbbi időben csináltunk, sikerült a nyereséget öt a kettőhöz arányra feltornásznom az inasok javára. – A fiú ugyanis hónapok óta dolgozott azon, hogy az apródok romló tendenciát mutassanak, így sikerült ilyen magas arányszámot elérnie. – Még nem vesztettünk – tépelődött. – Már eszembe is jutott valami.
– Épp csak sikerült időben érkezned ma – változtatott témát Locklear. – Ezúttal mi tartott fel?
– Mariannával beszélgettem vigyorodott el Jimmy feledve sötét gondolatait. Aztán ismét elkomorodott: – A játék után hajlandó lenne találkozni velem, erre most a nagyherceggel és a feleségével kell maradnunk.
A fiú tavaly nyár óta nemcsak megnőtt, de a lányok is elkezdték érdekelni. A társaságuk, és hogy jó véleménnyel legyenek róla, hirtelen életbevágóan fontos lett számára. A gyermekkora és a tapasztalatai miatt – különösen az udvar többi apródjával összehasonlítva – sokkal érettebb volt a koránál. Az egykori tolvajt már hónapok óta ismerték a palota fiatalabb szolgálólányai. Marianna egyszerűen csak a legalkalmasabb volt arra, hogy felkeltse a fiú érdeklődését, és Jimmy hamar levette a lábáról a lányt eszével, bókjaival és jó megjelenésével. Az apród göndör, barna haja, állandó vidámsága és villogó fekete szeme nem egy lányos szülőt aggasztott a palota személyzetéből.
Locklear egy ideig megpróbált úgy tenni, mint akit nem érdekel a dolog, de amint ő is a lányok érdeklődésének kereszttüzébe került, hamar leolvadt róla az efféle magatartás. Ő is hétről-hétre magasabb lett: mostanra már majdnem akkora volt, mint Jimmy. Hullámos, szőkésbarna haja, szinte nőies szempillákkal keretezett búzavirágkék szeme, jóvágású mosolya és barátságos, könnyed modora mind-mind hozzájárult, hogy ő is egyre népszerűbbé vált a palota lányai körében. Még nem szokott hozzá teljesen a lányok gondolatához, mivel otthon csak bátyjai voltak, de Jimmy mellett rájött, hogy valamivel több érdekes van a nőkben, mint Határszélében gondolta volna.
– Nos – szólalt meg Locklear felvéve Jimmy iramát –, ha deLacy nem talál valami indokot, hogy kirúgjon a szolgálatból, és Jerome sem veret meg téged valami városi vagánnyal, akkor valószínű, hogy egy féltékeny kuktafiú vagy mérges apa fogja elválasztani a hajadat egy húsvágóbárddal. De egyiküknek sincs esélye, ha nem érünk oda időben a kancelláriára – mert akkor Volney gróf fog megölni bennünket, és kitűzeti a fejünket egy karóra. Gyerünk!
Azzal Locklear kacagva megindult, és Jimmyvel a nyomában végigszaladt a folyosókon. Egy port törölgető öreg szolga felnézett a munkájából, és egy pillanatra őt is felvillanyozta a fiatalság varázsa. Aztán beletörődve az idő múlásába visszatért feladatához.

 

A tömeg ujjongott, amikor a heroldok elindultak lefelé a palota lépcsőjén. Egyrészt azért éljeneztek, mert a nagyhercegük szól majd hozzájuk, akit minden zárkózottsága ellenére is tiszteltek, és igazságosnak tartottak. Másrészt azért örültek, mert látni fogják a nagyhercegnőt, akit imádnak. Ő volt az ősi vér folyamatosságának szimbóluma: a kapocs, amely a múltat és a jövőt összekötötte. De leginkább azért ujjongtak, mert azok közé a szerencsés polgári származású alattvalók közé tartoztak, akik ehetnek a nagyherceg kamrájából és ihatnak a borospincéjéből.
A Bemutatás Ünnepét harminc nappal a királyi család bármely tagjának születése után tartották. A szokás eredete rejtély maradt, de úgy tartották, már Rillanon városállamának ősi uralkodóitól megkövetelték, hogy minden rendű és rangú polgárnak bemutassák: a trónörökös rendellenesség nélkül született. Most pedig egy örömmel üdvözölt ünnepet jelentett a népnek – olyan volt, mintha még egy Nyárközép fesztivált rendeztek volna.
A kisebb vétségek elkövetői bocsánatot nyertek, a becsületbeli ügyeket megoldottnak tekintették, és mindenfajta párbaj tilos volt a Bemutatást követő egy héten és egy napon át. Az utolsó Bemutatás óta – Anita hercegnőé volt az, tizenkilenc éve – felgyülemlett minden adósságot elengedtek, továbbá ezen a délutánon és estén félretették a rangbeli különbségeket: nemesek és közemberek ugyanarról az asztalról ettek.
Miközben Jimmy beállt a heroldok mögé a sorba, rájött, hogy valakinek mindig dolgoznia kell. Valakinek el kellett készítenie a ma felszolgált ételt, és valakinek el is kell takarítania a maradványokat este. És neki is ott kell állnia szolgálatra készen, ha Aruthának vagy Anitának szüksége lenne rá. Sóhajtva végiggondolta, hogy a kötelességek mindig megtalálják, bárhová is rejtőzik.
Locklear halkan dudorászott magának, miközben a heroldok – Arutha házi testőrségétől követve – felsorakoztak. Gardan, Krondor főparancsnoka és Volney gróf, a megbízott főkancellár érkezése jelezte, hogy a szertartás hamarosan kezdődik.
Az ősz hajú, fekete bőrű katona vidáman bólintott a terebélyes kancellár felé, aztán intett deLacy úrnak, hogy kezdheti. A ceremóniamester koppantott botjával, mire felharsantak a harsonák, peregni kezdtek a dobok. A tömeg nyomban elcsendesedett, a ceremóniamester ismét koppantott, és a herold megszólalt:
– Őfensége, Arutha conDoin, Krondor nagyhercege, a Nyugati Birodalom ura, Rillanon trónjának örököse.
A tömeg éljenzett, bár inkább csak a forma kedvéért, mint valódi lelkesedésből. Arutha olyan ember volt, akit a nép tisztelt és csodált, de nem kifejezetten szeretett.
Magas, nyúlánk, sötét hajú férfi lépett be. Finom szövésű, halványbarna ruhát viselt, a vállán pedig a hivatalát jelképező vörös palástot. Barna szemét összehúzva várt, amíg a herold bejelentette a feleségét is. Amikor a karcsú, vörös hajú nagyhercegnő csatlakozott a férfihoz, a zöld szemekben bujkáló vidám csillogás mindenki arcán mosolyt fakasztott, a tömeg pedig szívből fakadó üdvrivalgásba kezdett. Láthatták az ő imádott Anitájukat, Arutha elődjének, Erlandnak a lányát.
A szertartás ugyan nem fog sokáig tartani, a nemesek bemutatkozása viszont jóval több időt vesz majd igénybe. A palota egész sor magas rangú lakója, valamint az ő vendégeik is a nyilvános megismertetésre vártak. Most az első ilyen pár következett. Őkegyelmessége Salador hercege és hercegnője.
Egy jóképű, szőke férfi vezetett karjánál fogva egy sötéthajú asszonyt. Laurie, aki korábban dalnok és világcsavargó volt, most pedig Salador hercege, és Carline hercegnő férje, odakísérte gyönyörű feleségét sógora mellé. Egy hete érkeztek Krondorba, hogy megnézzék unokaöcsikéiket, és még egy hétig szándékoztak maradni.
Újból és újból felharsant a kikiáltó hangja, hogy jelezze a nemesség további tagjainak érkezését, míg végül csak az idelátogató külföldi méltóságok – köztük a kesh nagykövet – maradt. Hazara-Khan úr mellőzve a szokásos kesh pompát, mindössze négy testőrrel érkezett. A nagykövet a Jal-Pur sivatag nomádjainak stílusában öltözködött: fejét borító szövetkendője alól mindössze a szeme látszott ki, fehér tunikája fölött indigószín köntöst, alatta pedig fél lábszárig érő fekete, csizmájába tűrt nadrágot viselt. A testőrök tetőtől talpig feketében feszítettek.
Azután előlépett deLacy, és ismét megszólalt:
– Lépjen közelebb a lakosság!
Sok száz különböző rendű és rangú férfi és nő – a legszegényebb koldustól a leggazdagabb polgárig – gyűlt össze a palota lépcsőjénél.
Ekkor Arutha elmondta a hivatalos Bemutatási szöveget:
– Ma van a háromszáztizedik napja király urunk, első Lyam második uralkodási évének. Ma bemutatjuk fiainkat.
DeLacy koppantott a botjával, és a herold ismét felkiáltott:
– Őkirályi fenségeik, Borric és Erland nagyhercegek.
A tömeg őrült üdvrivalgásba és éljenzésbe kezdett, amikor Arutha és Anita egy hónappal ezelőtt született iker fiait először láthatták. A fiúk mellé választott dajka most előrelépett, és odaadta a kisbabákat apjuk és anyjuk kezébe. Arutha Borricot fogta, akit ugyanúgy hívtak, mint a nagyherceg édesapját, Anita pedig az ő édesapjáról elnevezett kis Erlandot tartotta. Mindkét gyerek jól tűrte a nyilvános szereplést, bár úgy tűnt, Erland hamarosan nyűgös lesz. A tömeg folyamatosan éljenzett, még akkor is, amikor Arutha és Anita már visszaadta a dajkának a babákat. A nagyherceg ismét megajándékozta a lépcső tövében állókat ritka mosolyai egyikével.
– A fiaim erősek és egészségesek, rendellenesség nélkül születtek. Alkalmasak az uralkodásra. Elfogadjátok őket, mint a királyi ház fiait? – A tömeg jóváhagyólag kiáltozott. Anita rámosolygott férjére, Arutha pedig a nép felé intett. – Köszönjük, jó emberek. A mulatságig valamennyiőtöknek kellemes időtöltést kívánok!
A szertartás ezzel véget ért. Jimmy odasietett Aruthához – mivel ez volt a kötelessége – Locklear pedig Anita mellé állt. Locklear ugyan egyelőre kezdőnek számított, de olyan gyakran teljesített a hercegnő mellett szolgálatot, hogy általánosságban Anita személyes apródjának tekintették. Jimmy gyanította, hogy deLacy rendezte ezt így, hogy könnyebben rajtuk tarthassa a szemét. Arutha egy félmosolyt vetett Jimmyre, miközben azt figyelte, hogyan dédelgeti a felesége és a húga az ikreket. A kesh nagykövet levetette tradicionális fátylát, és ő is elmosolyodott a nőkre pillantva. Négy testőre is közelebb óvakodott.
– Fenséges uram és asszonyom! – szólalt meg a kesh. – Önök háromszorosan is áldottak. Az egészséges gyermek mindig az istenek ajándéka. Ők pedig ráadásul fiúk. És ketten vannak!
Arutha a felesége ragyogásában sütkérezett, aki szinte érzékelhetően sugárzott, valahányszor a dajka karjában fekvő fiaira nézett.
– Köszönöm önnek, kedves Hazara-Khan uram. Váratlan öröm számunkra, hogy ebben az évben is élvezhetjük társaságát.
– Az idén szörnyű az időjárás Durbinban – mondta szórakozottan, miközben csücsöríteni és grimaszolni kezdett, hogy a kis Borricot felvidítsa. Aztán hirtelen eszébe jutott a rangja, úgyhogy összeszedte magát, és sokkal hivatalosabban folytatta: – Azonkívül, fenség, van egy aprócska ügy, amelyet meg kell beszélnünk Nyugat új határával kapcsolatban.
– Önnel, kedves Abdurom – nevetett Arutha –, az aprócska ügyek alapvető jelentőségűvé válnak. Nem nagyon örülök a kilátásnak, hogy ismét tárgyalóasztalhoz kell ülnünk. Mindenesetre bármilyen javaslatát szívesen továbbítom őfelségének.
– Tisztelettel várom fenséged kegyét – hajolt meg a követ udvariasan. – Nem látom a fiait és Daoud-Khant a kíséretében – nézett Arutha a kesh testőrökre.
– Most ők intézik azokat a dolgokat, amelyeket rendszerint én szoktam felügyelni a népem körében, Jal-Purban.
– És ők? – mutatott Arutha a négy testőrre. Mindőjük teljesen feketébe öltözött – még a handzsárjuk hüvelye is fekete volt. A ruhájuk némiképp hasonlított ugyan a sivatagi nomádokéhoz, mégis eltért mindattól, amit Arutha más keshieken látott.
– Ők izmalik, fenség. Csak személyes védelemként szolgálnak, semmi egyéb.
Arutha úgy döntött, nem szól semmit, mivel a kisbabák körül kezdett csökkenni a tömeg. Az izmalik híres testőrök voltak, ők jelentették a legbiztosabb védelmet a Nagy Kesh Birodalom nemesei számára, a pletykák szerint azonban kémkedésre, és néha orgyilkosságra is alaposan kiképezték őket. Legendás képességeket tulajdonítottak nekik: állítólag olyan észrevétlenül tudtak mozogni, mint a szellemek. Arutha nem örült, hogy majdnem-orgyilkosok élnek a házában, de valószínűtlennek tartotta, hogy a kesh nagykövet olyasvalakit hozna Krondorba, aki veszélyes lehet a Királyságra. Kivéve persze saját magát – tette hozzá Arutha gondolatban.
– És persze beszélnünk kell majd Queg legutóbbi kéréséről is, ami a királysági kikötők használatára vonatkozik – jegyezte meg HazaraKhan.
Arutha láthatóan megdöbbent, aztán az arckifejezése bosszúsra váltott.
– Felteszem, ezt egy halásztól vagy matróztól hallotta egész véletlenül, amikor partraszállt a kikötőben.
– Fenség, Keshnek sok helyen vannak barátai – felelte a nagykövet behízelgő mosollyal.
– Nos, bizonyára semmi értelme sem lenne, hogy megjegyzést tegyek Kesh Császári Hírszerző Testületére, mert mi mindketten tudjuk, hogy – Hazara-Khan csatlakozott, és együtt fejezték be a mondatot – ilyen testület nem létezik.
– Fenséged engedelmével – hajolt meg Abdur Rachman Memo Hazara-Khan.
Arutha biccentett, miközben a keshi elbúcsúzott, aztán Jimmyhez fordult:
– Micsoda? Épp ez a két kis csirkefogó van ma szolgálatban?
Jimmy – jelezve, hogy nem az ő ötlete volt – megvonta a vállát. A nagyherceg hallotta, amint felesége utasította a dajkát, hogy vigye vissza az ikreket a gyerekszobába.
– Annyi bizonyos, hogy csináltatok valamit, amivel kiérdemeltétek deLacy haragját. Ennek ellenére nem hagyhatjuk, hogy az egész mókából kimaradjatok. Úgy értesültem, lesz ma késő délután egy különösen jónak ígérkező hordólabdameccs.
Jimmy meglepetést tettetett, de Locklear arca láthatóan felderült.
– Azt hiszem – felelte Jimmy diplomatikusan.
Miközben az udvartartás elindult befelé, a nagyherceg intett a fiúknak, hogy kövessék.
– Nos, akkor majd beugrunk, és megnézzük, hogy megy a játék, jó? – Jimmy Locklearre kacsintott, de Arutha folytatta. – Mindenesetre ha elveszítitek azt a fogadást, nem adnék egy lyukas garast sem a bőrötökért, mire az apródok végeznek veletek.
Jimmy nem szólt semmit, miközben a nagyterem és a nemesek fogadása felé haladtak. A köznépet még nem engedték be az udvari mulatságra. Aztán odasúgta a barátjának:
– Ennek az embernek megvan az az idegesítő szokása, hogy mindig tudja, mi folyik körülötte.

 

Az ünneplés a tetőfokára hágott: nemesek keveredtek azokkal a közemberekkel, akiket beengedtek a palota udvarára. A hosszú asztalok roskadoztak az ételektől és italoktól. A jelenlévők közül sokak számára ez volt az év legfinomabb vacsorája. Bár a formalitásokat elvileg mellőzték ma, a polgárok most is tiszteletteljes hódolattal közeledtek Arutha és kísérete felé: meghajoltak előttük, illetve a hivatalos megszólításokat használták. Jimmy és Locklear a közelben ődöngött, hátha szükség lesz rájuk.
Carline és Laurie kart karba öltve lépkedett Arutháék mögött. Az esküvőjük óta Salador új hercege és hercegnője valahogy higgadtabb lett, mint korábban, amikor mindenki tudott viharos szerelmükről a királyi udvarban.
– Örülök, hogy ilyen sokáig tudtok maradni – fordult Anita a sógornőjéhez. – Túl sok a férfi itt a krondori palotában. És most még két fiúval...
– Csak romlik a helyzet – fejezte be Carline. – Mivel én is apámmal és a két bátyámmal nőttem fel, tudom, miről beszélsz.
– Ez azt jelenti, hogy szégyentelenül elkényeztettük – pillantott Arutha a válla fölött Laurie-ra.
A dalnok felkacagott, de látva, hogy felesége kék szeme összeszűkül, megtartotta magának a megjegyzését.
– Legközelebb lányom lesz – mondta Anita.
– Akkor szégyentelenül el fogjátok kényeztetni – felelte Laurie.
– És nektek mikor lesz gyereketek? – kérdezte Anita.
Arutha elvett az asztalról egy kancsó sört, és megtöltötte a saját és Laurie korsóját. Egy szolga sietett oda hozzájuk két boroskupával a hölgyek számára. Carline felelt meg az előző kérdésre:
– Akkor lesz, amikor lesz. Hidd el, nem rajtunk múlik, mi eleget próbálkozunk.
Anita a szája elé emelte a kezét, hogy elfojtsa kibukkanó kacagását, Arutha és Laurie pedig meglepetten összenéztek.
– Csak nem azt akarjátok mondani, hogy elpirultatok? – pillantott rájuk Carline. – Férfiak... – tette hozzá a sógornője felé fordulva.
– Lyam legutóbbi üzenete szerint Magda királyné lehet, hogy várandós. Szerintem a következő posta érkezése után már biztosra tudni fogjuk.
– Szegény Lyam! – sajnálkozott Carline. – Épp neki, akit annyira szerettek a hölgyek, kellett államérdekből nősülnie. Persze Magda kedves teremtés, még ha kicsit unalmas is, úgyhogy a bátyánk viszonylag boldognak látszik.
– A királyné nem unalmas – szögezte le Arutha. – Hozzád képest persze egy egész flottányi rohamozó queg kalóz is unalmasnak tűnne. – Laurie nem szólt semmit, de kék szeméből látszott, hogy egyetért az előbb elhangzottakkal. – Mindenesetre remélem, hogy fiuk születik.
– Arutha repesve várja, hogy más legyen Krondor nagyhercege – mosolyodott el Anita.
Carline sokat tudóan nézett a bátyjára.
– Akkor sem szabadulnál meg az államügyektől. Most, hogy Caldric halott, Lyam még inkább rád és Martinra fog támaszkodni, mint korábban.
Lord Caldric ugyanis nem sokkal a király és a roldemi Magda hercegnő esküvője után halt meg. Azóta Rillanon hercegének, a királyi kancellárnak és első tanácsadónak üresen állt a posztja.
Arutha evett egy falatot, aztán megvonta a vállát:
– Szerintem rengeteg pályázó akad Caldric helyére.
– Éppen ez a gond – vágta rá Laurie. – Túl sok nemes szeretne előnyhöz jutni a szomszédaival szemben. Három méretes csetepaténk is volt a határok miatt a keleti bárók között. No nem akkora, hogy Lyamnak ki kellett volna küldenie a hadseregét, de ahhoz éppen elég, hogy Malak Keresztjétől keletre mindenki ideges legyen. Ezért nincs még Bas-Tyrában herceg. Túl hatalmas az az uradalom, hogy Lyam csak úgy odaadja valakinek. Ha Magda fiút szül, és nem vigyázol, egyszer csak arra ébredsz, hogy kineveztek Bas-Tyra hercegének vagy Krondor udvarnagyának, ami persze szintén hercegi címmel jár.
– Ebből elég – szakította félbe őket Carline. – Ma ünnep van. Már így is túl sokat politizáltunk ma este.
– Gyere, menjünk – fogta meg Anita a férje karját. – Jót ettünk, folyik a mulatság, és szerencsére a gyerekek is elaludtak. Azonkívül – nevetett – holnap úgyis elkezdhetünk aggódni, hogy miből fizetjük ki a mai este költségeit, meg a jövő hónapban következő Banapis Fesztiválét. Ma inkább szórakozzunk egy jót.
Jimmynek sikerült odaférkőznie a nagyherceg mellé.
– Esetleg érdekelné fenségeteket egy nemes viadal? – váltott aggodalmas pillantásokat Locklearrel, mivel a játék valószínűleg már elkezdődött.
Anita kérdően nézett a férjére.
– Megígértem Jimmynek, hogy megnézzük a hordólabdameccset, amire már hónapok óta készülnek – magyarázta Arutha.
– Az érdekesebb is, mintha végignézünk még egy csapat zsonglőrt és komédiást – bólintott Laurie.
– Ezt csak azért gondolod, mert a fél életedet zsonglőrök és komédiások között töltötted – replikázott Carline. – Amikor kislány voltam, mindig végignéztük, hogyan verik félholtra egymást a fiúk a hordólabda közben hatodnapokon, persze közben úgy tettünk, mintha oda sem figyelnénk. Én inkább a zsonglőröket és a komédiásokat választanám.
– Miért nem mentek el csak ti ketten a fiúkkal? – kérdezte Anita. – Ma úgysem számít a protokoll. Majd később csatlakozunk hozzátok a nagyteremben, amikor kezdődik az esti mulatság.
Laurie és Arutha egyetértettek, így követték a fiúkat, akik utat vágtak nekik a sokaságban. Áthaladtak a központi udvaron, majd a palotát a külső épületekkel összekötő termeken. A palota mögött, az istállók közelében volt egy hatalmas gyakorlóudvar, amelyet rendszerint a katonaság használt. Hatalmas tömeg gyűlt össze a szélén, akik vidáman éljenezni kezdtek, amikor Arutha, Laurie, Jimmy és Locklear megérkeztek. A nagyhercegék átverekedték magukat a nézősereg első sorába. Néhányan ugyan odafordultak, hogy tiltakozzanak, de amikor meglátták Aruthát, nem szóltak semmit.
Közvetlenül az éppen nem játszó apródok mögött csináltak nekik helyet. Arutha odaintett Gardannak, aki a tér túloldalán állt néhány szolgálaton kívüli katonával. Laurie egy pillanatig figyelte a játékot, aztán megszólalt:
– Ez az egész sokkal szervezettebb, mint emlékeztem.
– Ez deLacy műve – felelte a nagyherceg. – Miután rengeteget panaszkodott, hogy mennyi a munkaképtelen fiú egy-egy ilyen meccs után, szabályokat írt a játékhoz. Látod azt a fickót a homokórával a kezében? – mutatott előre. – Ő méri az időt. Egy játszma most egy óráig tart. Egy oldalon egyszerre csak tizenkét fiú lehet, és nem szabad kilépniük a földre rajzolt krétavonalak közül. Jimmy, milyen szabályok vannak még?
A fiú – felkészülve a játékra – éppen az övét és a tőrét vette le.
– Nem lehet a kezünkbe venni a labdát, de ez régen is így volt – felelte. – Amikor az egyik csapat gólt lő, a labda átkerül a másik csapathoz, de ők a középvonalról indulhatnak. Nem lehet megharapni vagy megragadni az ellenfelet, és a fegyverhasználat is tilos.
– Nincs fegyver? – csodálkozott Laurie. – Ez nagyon szelíden hangzik a számomra.
Locklear is levette a felsőruháját és az övét, és megkocogtatta az előtte álló fiú vállát.
– Mi az állás?
Az apród le sem vette a tekintetét a pályáról. Éppen egy istállófiú vezette a labdát. Őt sikerült elgáncsolnia Jimmy egyik csapattársának, de már későn, sikerült passzolnia egy péksegédnek, aki viszont ügyesen berúgta a gólt az egyik hatalmas hordóba a kettő közül, ami a pálya innenső végén állt.
– Ezzel együtt négy kettő – mordult fel az apród. – És még negyed órája sem játszunk.
Jimmy és Locklear kérdően néztek Aruthára, aki bólintott. Berohantak a pályára, leváltva két mocskos és véres társukat.
Jimmy elvette a labdát az egyik bírótól – a két bíró is deLacy úr újítása volt –, és a középvonal felé rúgta. Locklear, aki már ott állt, mindjárt vissza is passzolta neki, a felé ugró inasok legnagyobb meglepetésére. Jimmy villámgyorsan otthagyta a körülötte állókat, éppen csak elkerülve egy neki szánt ökölcsapást. A cél felé irányzott lövése azonban nem volt pontos, csak a hordó peremét érte. Addigra azonban Locklear is kitört a többiek közül, és berúgta a lepattanó labdát. Az apródok és egy csomó kisnemes talpra ugorva ujjongott, Az inasok már csak egy ponttal vezettek.
Közben kisebb verekedés tört ki, de a bírók közbeavatkoztak. Mivel nem történt komolyabb sérülés, a meccs folytatódott. Most az inasok hozták fel a labdát, Locklear és Jimmy kissé lemaradt. Az egyik nagyobb termetű apród vadul hárított: egy kuktát nekilökött annak a fiúnak, akinél a labda volt. Jimmy úgy csapott le a szabadon maradt golyóra, mint egy sas, aztán tovább is passzolta Locklearnek. A kisebbik apród ügyesen felvezette a labdát, aztán átadta valaki másnak, de szinte rögtön vissza is kapta tőle, mert az illető megijedt a körülötte rajzó ellenfelektől. Ekkor egy nagydarab lovászgyerek rohant Locklear felé. Egyszerűen lehajtotta a fejét, megragadta az apródot, és szerelés helyett labdástul, mindenestül vele együtt kivetette magát a pályahatáron kívülre. Persze azonnal kitört a verekedés, és miután a bíróknak sikerült szétválasztaniuk a küzdőket, talpra segítették Lockleart. A fiú túlzottan megroggyant ahhoz, hogy folytassa, így egy másik apród állt be a helyére. Mivel mindkét játékos az alapvonalon kívülre került, a bírók bedobták a labdát a pálya közepére. Mindkét csapat eszeveszetten igyekezett megszerezni, amint az a könyökök, térdek és öklök csatájából is látszott.
– Na, így kell játszani a hordólabdát – jegyezte meg Laurie.
Ekkor egy lovászfiúnak sikerült kitörnie a többiek közül, és senki sem állt közte és az apródok hordója között. Jimmy utánairamodott, aztán – látván, hogy esélye sincs elvenni tőle a labdát – rávetette magát a fiúra, utánozva azt a technikát, amelyet korábban Locklear ellen alkalmaztak. A bíró megint elvette a labdát, és újabb küzdelem kezdődött a középvonal mellett.
Ekkor egy Paul nevezetű apród megszerezte a labdát, és váratlan csellel elindult az inasok gólvonala felé. Két nagydarab péksegéd tartóztatta fel, de másodpercekkel mielőtt elérték volna, sikerült passzolnia. A labda Friedric úrfihoz került, aki viszont Jimmyhez továbbította. A fiú azt várta, hogy mindjárt utánaerednek, de meglepetten tapasztalta, hogy elmaradtak mellőle. Új taktikával próbálkoztak a Jimmy és Locklear által bemutatott villámgyors passzolgatás miatt.
Az oldalvonalnál az apródok bátorítóan kiabáltak.
– Már csak pár perc maradt – szólt be az egyik.
Jimmy odaintette magához Friedricet, gyors utasításokat adott neki, aztán szétváltak. Jimmy balra cselezett, és otthagyta a labdát Friedricnél, aki visszaindult a középpálya felé. Jimmy jobbra indult, és Friedric jól irányzott passza révén ismét megkapta a labdát. Sikerült elkerülnie a szerelést, és berúgta a játékszert a hordóba.
A tömeg elismerően kiáltozott. Ez a meccs valami újat hozott a hordólabdában: taktikát és ügyességet. Ebben a mindig is durva játékban most megmutatták a pontosság erejét.
Ekkor újabb verekedés tört ki. A bírók odarohantak, de az inasok nem nagyon akarták abbahagyni a küzdelmet. Locklear, akinek eddigre már nem zúgott a feje, Laurie-ékhoz fordult:
– Megpróbálják húzni az időt, hátha lejár. Tudják, hogy ha még egyszer megszerezzük a labdát, akkor nyerünk.
Végül sikerült helyreállítani a rendet. Locklear úgy ítélte meg, most már elég jól van, úgyhogy leváltott egy, a verekedésben megsérült fiút. Jimmy összeszedte az apródokat, és gyorsan néhány taktikai utasítást suttogott Locklearnek, amíg az inasok megkapták a labdát. Ők is megpróbálták azt a passzolási technikát, amit Jimmy, Locklear és Friedric mutatott be, de nem sok sikerrel. Kétszer is majdnem az oldalvonalon kívülre került a labda, mire sikerült korrigálniuk a hibát. Aztán Jimmy és Locklear lecsapott. Locklear úgy tett, mint aki szerelni akar – átadásra kényszerítve ezzel az ellenfelet –, aztán sietve elrohant a hordó felé. Jimmy szorosan a nyomában járva megszerezte a rosszul passzolt labdát, és továbbította azt Locklearnek, miközben a többiek feltartották az inasokat. A fiatalabbik fiú a labdával együtt eliramodott a hordóhoz. Az egyik védő megpróbálta utolérni, de az apród gyorsabb volt nála. Erre az inas elővett valamit az ingéből, és Locklearhez vágta.
A meglepett nézőknek úgy tűnt, mintha a fiú egyszerűen csak orra bukott volna, a labda pedig kiment a vonalon kívülre. Jimmy odaszaladt a barátjához, aztán a másik fiú után eredt, aki éppen a labdát próbálta újra játékba hozni. Jimmy nem is tettette, hogy játszik, egyszerűen csak jól orrba vágta az inast. Ismét harc kerekedett, de most a pályán kívülről egy csomó inas és apród csatlakozott a küzdőkhöz.
– Kezd elfajulni a dolog – fordult Arutha Laurie-hoz. – Gondolod, hogy tennem kellene valamit?
A volt dalnok látta, hogy egyre hevesebbé válik a küzdelem.
– Hát, ha azt akarod, hogy legalább néhány apród szolgálatba álljon holnap...
A nagyherceg intett Gardannak, aki beküldött néhány katonát a pályára. A tapasztalt harcosok gyorsan helyreállították a rendet. Arutha ekkor bement a pályára, és letérdelt Jimmy mellé, aki a földön ült, és Locklear fejét ringatta az ölében.
– Az a szemét fejbe dobta egy darab patkolóvassal. Teljesen kiütötte. A nagyherceg ránézett a földön fekvő fiúra, aztán odaszólt Gardannak:
– Vitesd a szobájába, és szólj a kirurgusnak, hogy vizsgálja meg! – Aztán az időmérőhöz fordult: – Ennek a meccsnek vége.
Jimmy először tiltakozni akart, de aztán meggondolta magát.
– A végeredmény négy-négy – kiáltotta el magát az időmérő. – Nincs győztes.
– De legalább vesztes sincs – sóhajtott Jimmy. Két katona felemelte és elvitte Lockleart.
– Azért még így is elég durva a játék – szólalt meg Arutha.
– DeLacynak be kell még vezetnie egy pár szabályt, hogy ne törjék be egymás fejét – bólintott Laurie.
Jimmy visszament a tunikájáért és az övéért, a tömeg pedig oszlani kezdett. Arutha és Laurie követték.
– Legközelebb nyerni fogunk – jegyezte meg a fiú.
– Az érdekes lesz – felelte a nagyherceg. – Most, hogy már ismerik azt a passzolós trükköt, fel fognak készülni rá.
– Éppen ezért majd valami újdonsággal jövünk.
– Nos, akkor azt hiszem, érdekes lesz rászánni egy napot. Mondjuk egy vagy két hét múlva – tette Arutha a kezét Jimmy vállára. – Azt hiszem, utána kell néznem deLacy szabályainak. Ha hebehurgya módon fel-alá cikáztok a pályán, nem engedhetjük, hogy vasdarabokat vagdossatok egymáshoz.
Egyszerre csak úgy tűnt, mintha Jimmyt már nem érdekelné a hordólabda. Valamin megakadt a szeme a tömegben.
– Látják azt a fickót? Azt a kék tunikás, szürke sapkásat?
A nagyherceg a jelzett irányba pillantott.
– Nem.
– Mert már el is tűnt. De én ismerem őt. Elmehetek utánanézni a dolognak?
A fiú hangsúlyából ítélve ez nemcsak egy újabb kifogásnak tűnt, hogy kibújhasson a szolgálat alól.
– Menj! De ne maradj el túl sokáig! Laurie és én a nagyteremben leszünk.
Jimmy elszaladt arra, ahol utoljára látta az illetőt. Ott megállt, körülnézett, és fel is fedezte az ismerős alakot az oldalbejárathoz vezető keskeny lépcső mellett. A férfi az árnyékban rejtőzködve, a falnak támaszkodva evett egy tányérról. Csak akkor pillantott fel, amikor a fiú már egészen közel ért.
– Hát itt vagy végre, Sebes Jimmy.
– Többé már nem. Most James úrfi vagyok, a krondori udvar apródja, Fürge Alvarny.
– És többé már én sem vagyok fürge – kuncogott az öreg tolvaj. – Bár valaha tényleg az voltam. – Azzal lehalkította a hangját, hogy senki más ne hallja: – Az uram üzenetet küldött a te uradnak. – Jimmy rögtön tudta, hogy valami fontos dologról lehet szó, mert Fürge Alvarny a Csúfolódók, vagyis a tolvajklán Nappali Ügyeletese volt: nem egyszerű küldönc, hanem a Pillér egyik legmagasabb rangú és legmegbízhatóbb embere. – Csak szóban üzent. Azt mondta, hogy azok a ragadozó madarak, akikről azt hittük, eltávoztak a városból, ismét visszatértek északról.
Jimmy megborzongott.
– Azok, akik éjszaka vadásznak?
A vén tolvaj bólintott, miközben egy kissé megégett süteménydarabkát gyömöszölt a szájába. Egy pillanatra behunyta a szemét, és elégedetten felnyögött. Aztán összeszűkült szemmel ismét a fiúra nézett.
– Sajnáltam, hogy otthagytál bennünket, Sebes Jimmy. Ígéretes tehetség voltál. Talán magas rangra emelkedhettél volna a Csúfolódók között, ha addig el nem vágja valaki a torkodat. De sok víz folyt le azóta a folyókban, ahogy azt mondani szokás. Visszatérve az üzenetre: az ifjú Tyburn Reems holttestét az öbölben úszkálva találták meg. A közelben szokták a csempészek az ügyleteiket bonyolítani. Van ott egy olyan hely, amely messziről szaglik, és nem túlzottan fontos a Csúfolódók számára, úgyhogy hanyagolni szoktuk. Lehet, hogy arrafelé rejtőznek azok a madarak. Most pedig végére értem az üzenetnek.
Azzal Fürge Alvarny, a Csúfolódók Nappali Ügyeletese, korábban mestertolvaj, minden további szócséplés helyett beleolvadt a tömegbe, és eltűnt az esetleges megfigyelők szeme elől.
Jimmy nem tétovázott. Visszarohant oda, ahol néhány perccel korábban elvált Aruthától, és mivel nem találta ott, a nagyterem felé vette az irányt. A tömegtől azonban nem tudott túl gyorsan haladni. A folyosót megtöltő idegen arcok százai hirtelen megriasztották a fiút. Mióta hónapokkal ezelőtt hazatértek Moraelinből az ezüsttövissel, hogy meggyógyítsák a beteg Anitát, a palotai élet megszokott mindennapjai hamis biztonságérzetbe ringatták őket. Jimmy hirtelen minden kézben orgyilkos tőrt vélt látni, mérget minden kupában és íjászt minden árnyékos helyen. Átküzdve magát az ünneplő sokaságon, továbbsietett.

 

Jimmy átnyomakodott a nemesek és kevésbé illusztris vendégek sokaságán, akik a nagyteremben szorongtak. Az emelvény mellett néhány ember beszélgetett elmélyülten. Laurie és Carline a kesh nagykövettel társalogtak, Arutha pedig éppen fellépdelt a trónjához. A terem közepén éppen egy csapat akrobata produkálta magát, ezért Jimmy kénytelen volt megkerülni a számukra elkerített részt. A polgárok elismerően nézték a mutatványt. Miközben áthaladt a tömegen, a fiú felpillantott az ablakra: a kupolák mögött ólálkodó mély árnyékok borongós emlékekkel kísértették. Jimmy legalább annyira dühös volt magára, mint a többiekre. Ő bárki másnál jobban tudta, miféle veszedelmek leselkedhetnek az ilyen helyeken.
Jimmy elsietett Laurie mellett, és épp akkor ért oda Aruthához, amikor az leült a trónusára. Anita sehol sem látszott. A fiú kérdőn nézett az üres trónra, majd a nagyhercegre.
– Elment utánanézni a gyerekeknek. Miért?
– Korábbi uram üzenetet küldött önnek – hajolt oda a fiú Aruthához. – Az Éjsólymok visszatértek Krondorba.
– Ez biztos vagy csak feltételezés? – komorodott el a nagyherceg.
– Először is, a Pillér nem küldte volna azt, akit küldött, ha nem ítélte volna nagyon fontosnak az ügyet, amely gyors megoldást igényel. Egy nagyon magas rangú Csúfolódót tett ki a leleplezés veszélyének. Másodszor pedig van – volt – egy fiatal szerencsejátékos, a neve Tyburn Reems, akit gyakorta láttak a városban. Ő különleges kapcsolatban állt a Csúfolódókkal. Olyan dolgokat is megengedtek neki, amit a tolvaj klán tagjain kívül szinte senkinek. Most már azt is tudom, miért. Ő volt korábbi mesterem egyik személyes ügynöke. Ez a Reems meghalt. Szerintem a Pillér rájött, hogy visszajöttek az Éjsólymok, és Reemset küldte el, hogy a hollétük után szaglásszon. Mert megint itt bujkálnak valahol a városban. Hogy hol, azt a Pillér sem tudja, de gyanítja, hogy a régi csempésztelep környékén.
Miközben Jimmy beszélt, tekintetével a termet fürkészte. Amikor visszafordult Arutha felé, hirtelen elakadt a szava. A nagyherceg arca megmerevedett, szinte grimaszba torzult a visszafojtott dühtől. A közelben állók némelyike döbbenten bámult rá.
– Hát újra kezdődik? – suttogta rekedten a fiú felé.
– Úgy néz ki – felelte Jimmy.
– Nem leszek fogoly a saját palotámban, nem fognak minden ablakban őrök állni – emelkedett fel Arutha a trónjáról.
Jimmy ismét a Carline hercegnőn és a kesh nagyköveten túli tömeget figyelte.
– Helyes, de ma az egész ház tele van idegenekkel. A józan ész azt diktálja, hogy korán visszavonuljon a lakosztályába, mert most igazán jó eséllyel az ön közelébe férkőzhetnek – mondta, miközben tekintete egyik arcról a másikra siklott, hátha észrevesz valami szokatlant. – Ha az Éjsólymok megint Krondorban bujkálnak, akkor máris itt vannak ebben a teremben, vagy még ma éjjel idejönnek. Az is lehet, hogy a lakosztályába vezető úton várakoznak.
– A lakosztályom! – kerekedett el hirtelen Arutha szeme. – Anita és a gyerekek!
Azzal a nagyherceg – tudomást sem véve a többiek döbbent pillantásairól – felpattant, és Jimmyvel a sarkában elrohant. Carline és Laurie észrevették, hogy valami baj van, és utánuk indultak.
Perceken belül már tucatnyi ember loholt Arutha nyomában a folyosón. Gardan is észrevette a sietősen távozókat, és felzárkózott Jimmy mellé.
– Mi történt?
– Éjsólymok – felelte a fiú.
Krondor főparancsnokának nem kellett több figyelmeztetés. Megragadta az első útjába kerülő katona köpönyegét, egy másiknak pedig intett, hogy kövesse.
– Menj el Valdis kapitányért, és szólj neki, hogy azonnal csatlakozzon hozzánk! – parancsolta az elsőnek.
– Hol lesznek, uram?
– Mondd meg neki, hogy keressen meg bennünket! – bocsátotta útjára egy türelmetlen kézmozdulattal a férfit.
Ahogy továbbrohantak, Gardan majdnem tucatnyi katonát gyűjtött maga köré. Amikor Arutha odaért a lakosztálya ajtajához, egy pillanatig tétovázott, mintha félt volna kinyitni az ajtót.
Végül mégis benyitott: Anita az alvó csecsemők bölcsője mellett üldögélt. Ahogy az asszony felnézett, aggodalom suhant át az arcán.
– Mi történt? – lépett oda a férjéhez.
Arutha becsukta az ajtót, és intett Carline-nak meg a többieknek, hogy várjanak odakinn.
– Még semmi – felelte, aztán egy pillanatra elhallgatott. – Azt akarom, hogy látogasd meg az édesanyádat, és vidd magaddal a gyerekeket is.
– Anyám örülni fog – mondta Anita, de a hangsúlyából tisztán hallatszott, hogy van valami, amit a férje nem mondott el neki. – Már meggyógyult, de még nincs olyan jól, hogy utazhasson. Nagy erőfeszítést jelentene a számára, ha ide kellene jönnie. – Aztán kérdően nézett Aruthára: – És az a kis birtok sokkal jobban védett, mint ez a hely, igaz?
A nagyherceg tudta, hogy őszintén kell beszélnie a feleségével.
– Igen. Ismét aggódnunk kell az Éjsólymok miatt.
Anita odalépett a férjéhez, és a mellére hajtotta a fejét. A legutóbbi orgyilkossági kísérlet kis híján az asszony életébe került.
– Magamat nem féltem, de a kicsik...
– Holnap indultok – csókolta meg Arutha a nőt, aztán az ajtóhoz lépett. – Nemsoká' visszajövök. Jimmy azt tanácsolta, maradjak a lakosztályomban, amíg el nem tűnnek az idegenek a palotából. Jó ötlet, de egy kicsit még közszemlére kell tennem magamat. Az Éjsólymok azt hiszik, nem tudunk a visszatértükről. Jobb, ha ez egy darabig így is marad.
Anita félelmei ellenére mókásnak találta a dolgot.
– Jimmy még mindig az első tanácsadód akar lenni?
– Majdnem egy éve nem beszélt róla – mosolyodott el Arutha. – Néha már-már azt hiszem, jobban megfelelne, mint sok más, erre a címre pályázó.
A nagyherceg kinyitotta az ajtót. Odakinn Gardan, Jimmy, Laurie és Carline várakozott. A többieket a nagyhercegi testőrség egy csapata eltávolította a környékről. Gardan mellett Valdis kapitány állt.
– Szeretném, ha egy szakasz lándzsás holnap reggel útra készen állna, kapitány – pillantott rá Arutha. – A nagyhercegnő és a gyerekek meglátogatják a feleségem édesanyját a birtokán. Nagyon vigyázzanak rájuk!
Valdis kapitány megfordult, és kiadta a parancsot az embereinek. Ekkor Arutha Gardanra nézett:
– Kezdd el lassan visszahelyezni az embereidet a posztjukra a palotában, de közben kutassanak át minden lehetséges búvóhelyet! Ha bárki kérdezné, mondjátok azt, hogy a feleségem nem érzi jól magát, ezért egy kis ideig vele maradok! Hamarosan visszatérek a nagyterembe.
Gardan bólintott és elment. A nagyherceg most Jimmyhez fordult:
– Feladatom van a számodra.
– Már indulok is – felelte a fiú.
– Talán tudod, mit kell tenned?
– A kikötőbe megyek – felelte Jimmy keserűen elmosolyodva.
– Igen – bólintott Arutha, ismét kellemesen meglepődve a fiú gyors észjárásán. – Ha kell, kutass egész éjszaka! De találd meg nekem Trevor Hullt, és hozd ide, amilyen gyorsan csak lehetséges!

 

 

2.
A felfedezés

Jimmy átkutatta a szobát.
A Hegedűs Homár fogadó azok törzshelye volt, akik biztonságos helyet kerestek az udvariatlan kérdések és a kutató tekintetek elől. Naplemente után a helyiség zsúfolásig megtelt helyi lakosokkal. Jimmy egyből az érdeklődés középpontjába került, mivel az öltözéke nagyon nem illett a helyhez. Néhányan látásból ismerték a fiút – mivel régebben a szegénynegyed mellett a kikötő számított a második otthonának –, a többség azonban csak a gazdag kölyköt látta benne, aki ki akar rúgni a hámból ma este, és akinek talán van némi aranya, amitől meg lehet szabadítani.
Egy részeg és harcra kész fickó – a kinézete alapján matróz – elállta Jimmy útját.
– Egy ilyen csinos fiatalúrnak, mint maga, biztosan van egy kis fölösleges zsozsója, hogy meghívjon minket egy italra, és együtt ünnepelhessük a kis hercegeket, ugye? – tette a férfi a kezét a fegyvertartó övére.
A fiú fürgén arrébblépett, és már félig el is hagyta a matrózt, amikor visszaszólt neki:
– Nem, nincs.
A férfi Jimmy válla után nyúlt, hogy megállítsa őt. A fiú azonban egy szempillantás alatt megfordult és már oda is szegezte a vívótőrét a tengerész torkához.
– Azt mondtam, nincs fölösleges pénzem.
A férfi elhátrált, a nézők jó része pedig hangosan röhögött. Mások azonban gyűrűt formáltak az apród körül. Jimmy azonnal rádöbbent, hogy hibázott. Nem volt ideje, hogy átöltözzön valami ehhez a környezethez illő ruhába, de látványosan megmutathatta volna majdnem üres erszényét. De nem visszakozhatott. Egy perccel ezelőtt még csak a pénze forgott veszélyben, most azonban már az élete is.
Jimmy hátrálni kezdett, hogy a hátát a falnak vethesse. Rezzenetlen arca egy csöppnyi félelemről sem árulkodott, és az őt körülvevő alakok is rájöttek, hogy ez a fiú ismeri a kikötői játékszabályokat.
– Trevor Hullt keresem – mondta halkan.
A férfiak megálltak, és az egyikük megfordulva a hátsó ajtó felé intett a fejével. Jimmy odasietett, és félrehúzta a bejáratot fedő függönyt.
A füstös szobában egy csapat férfi lin-lanozott. A nagy halom zsetonból ítélve, ami az asztalon hevert, nagy tétekre ment a játék. A lin-lan egy, a Királyság déli és Kesh északi részén népszerű kártyajáték volt, melynek során néhány színes lapot szétterítettek, aztán a játékosok sorban megtették a tétjeiket és osztottak. Az esélyszámokat és a nyereséget az határozta meg, melyik kártyákat sikerült megfordítani.
A játékosok között ült egy férfi, akinek hosszú forradás futott végig homlokától tejfehér jobb szemén át az arca közepéig, mellette pedig egy másik kopasz, himlőhelyes tengerész.
Aaron Cook, a Királyi Holló nevezetű őrkutter kopasz első tisztje felnézett, amikor Jimmy belépett az ajtón. Megbökte a mellette ülő férfit, aki undorral nézte, majd eldobta kártyáit. A fehérszemű elmosolyodott, amint meglátta a fiút, de aztán le is hervadt az arcáról a vidámság, amikor észrevette a másik komolyságát.
– Régi barátodnak, Arthurnak szüksége van rád – szólalt meg Jimmy elég hangosan ahhoz, hogy a szoba zsivaja ellenére is hallani lehessen.
Trevor Hull, az egykori kalóz és csempész rögtön tudta, kiről van szó. Az Arthur ugyanis Arutha fedőneve volt akkoriban, amikor a csempészek és a Csúfolódók kiszöktették őt a városból, mivel Guy du Bas-Tyra titkosrendőrsége halálra kereste. A résháború után Arutha felmentette Hullt és legénységét korábban elkövetett bűneik alól, és állást adott nekik a királyi vámszolgálatnál.
Hull és Cook azonnal fölálltak az asztal mellől. Az egyik játékos, egy testes – és a ruhájából ítélve jómódú – kereskedő kivette a szájából a pipáját, és utánuk szólt:
– Hová a fenébe mentek? Még nem játszottuk le a partit.
Hull ősz haja szinte glóriaszerűen röpködött a feje körül, ahogy visszafordult:
– Nekem annyi. A pokolba is, csak egy kék sorom van, meg egy négypontos párom, amit kijátszhattam volna – mutatta meg a lapjait.
Még Jimmy is felszisszent, az asztal körül ülők pedig káromkodva dobták be kártyáikat. A lin-lan természetéből adódóan ugyanis most már nem lehetett folytatni a játszmát. Az egyetlen megoldás az volt, hogy mindenki az asztalon hagyja a tétet, és teljesen új lapokat osztanak – ez persze nem igazán örvendeztette meg azokat, akiknek esélyük lett volna a nyerésre.
– Gonosz ember vagy te, Hull – jegyezte meg Jimmy már a külső teremben, a bejárat felé haladva.
A vén csempészből lett vámtiszt kárörvendően felkacagott:
– Az a hájas disznó elnyerte a pénzemet. Csak ki akartam fogni a szelet a vitorlájából.
Odakinn az utcán elsiettek az ünneplők mellett, miközben az egyre mélyülő délutáni árnyékok között lassan tetőfokára hágott a hangulat.

 

Arutha az asztalon fekvő térképeket nézte. A térképeket a királyi építész hozta fel a levéltárból, és Krondor utcáit ábrázolták teljes részletesléggel. Egy másikon a csatornahálózat látszott, amit már korábban is használtak az Éjsólymok elleni rajtaütéskor. Az elmúlt tíz percben Trevor Hull is alaposan áttanulmányozta őket. Mielőtt a nagyherceg szolgálatába állt volna, Hull vezette Krondor legnagyobb csempészhálózatát, és a csatornákon meg a kis sikátorokon keresztül hozták be a tiltott árut a városba.
Tanácskoztak egy kicsit Cookkal, aztán Hull megdörzsölte az arcát. Egy pontra bökött a térképen, ahol tucatnyi alagút találkozott, szinte átvesztőt alkotva.
– Ha az Éjsólymok a csatornákban lennének, a Pillér kiszúrná őket, még mielőtt berendezkedhetnének. De az is lehet, hogy csak ki- és bejáratként használják a föld alatti alagutakat. Innen – mutatott egy másik helyre. – Ujját a kikötő egy félhold alakú térségén mozgatta, amely az öböl mentén húzódott. Az ív felénél a dokkok véget értek, és raktárövezet kezdődött, de ide tartozott a szegénynegyed egy vízparti darabkája is, amely ékként nyomult be a gazdagabb kereskedőnegyedek közé.
– Halváros – motyogta Jimmy.
– Halváros? – visszhangozta Arutha.
– Ez a szegénynegyed legszegényebb része – magyarázta meg Aaron Cook.
– Hívják Halvárosnak, Búvárfalunak, Kikötőmelléknek meg ilyesmi – bólogatott Hull. – Valaha alighanem halászfalu lehetett itt. Ahogy a város terjeszkedni kezdett az öböl mentén észak felé, üzleti negyedek vették körül, de azért még mindig él ott néhány halászcsalád is. Mostanában inkább csak homárt és kagylót szednek az öbölben, no meg van ott egy pár gyöngyhalász. Azonkívül odatelepültek a tímárok, kelmefestők, meg más hasonló bűzös foglalkozások űzői is, úgyhogy aki jobbat is megengedhet magának, az nem lakik ott.
– Alvarny azt mondta, hogy a Pillér szerint egy olyan helyen rejtőznek, ami messziről szaglik. Alighanem ő is a Halvárosra gondolt – rázta meg a fejét, miközben a térképet nézegette. – Ha az Éjsólymok tényleg ott bujkálnak, nem lesz könnyű megtalálni őket. Még a Csúfolódóknak sincs annyi befolyása arrafelé, mint a szegénynegyed és a kikötő többi részében. Egy csomó helyen el lehet ott tűnni.
– Azelőtt arrafelé jártunk ki-be egy alagúton keresztül egy mólóhoz, ahonnan valaha a kereskedők pincéiből a városba szállították az árut – bólogatott Hull. Arutha közben a térképen megkereste, hová esik az a hely. – Egy csomó úton ki- vagy becsempészhettük erre az árut, attól függően, hogy éppen hol tároltuk. A legnagyobb problémát mindenképpen a csatornarendszer jelenti – nézett a volt csempész a nagyhercegre. – Legalább tucatnyi cső vezet fel a kikötőből Halvárosba. Mindegyiket le kellene zárni, és van köztük egy, ami akkora, hogy csak egy egész hajóra való legénység tudná őrizni.
– Az a baj, hogy nem tudjuk, Halvároson belül hol rejtőznek – szólt hozzá Aaron Cook is.
– Ha egyáltalán ott vannak – mondta Arutha.
– Kétlem, hogy a Pillér egyáltalában megemlítette volna a dolgot, ha nem találná nagyon valószínűnek.
– Így van – helyeselt Hull. – Nem hiszem, hogy bárhol máshol el tudnának rejtőzni a városban. A Pillér abban a pillanatban kiszúrná őket, amint egy Csúfolódó megpillantaná az első Éjsólymot a környéken. A tolvajok a csatornák nagy részét ellenőrzésük alatt tartják, de azért vannak helyek, ahol csak ritkán fordulnak meg. A Halváros meg még ennél is rosszabb. A régi halászcsaládok függetlenek és nyakasak, majdhogynem klánná szerveződtek. Ha valaki beköltözik egy düledező viskóba a dokkok közelében, és senkit sem piszkál... Még a Csúfolódóknak sem beszélnének róla az ottani népek, ha kérdezgetni kezdenék őket. Ha az Éjsólymok csak szép lassan szivárogtak be, a helyi lakosokon kívül senki sem vehette észre. Az egész terület tele van kanyargós sikátorokkal és zsákutcákkal. A térképnek ez a része használhatatlan – rázta meg a fejét. – A rajta szereplő házak fele azóta már leégett. Minden elképzelhető helyre nyomorúságos viskókat és kalyibákat építenek. Az egész teljesen rendezetlen. Úgy is hívják – nézett a nagyhercegre –, a Labirintus.
– Trevornak igaza van – szólt közbe Jimmy. – Én is legalább annyiszor jártam Halvárosban, mint a többi Csúfolódó, és az nem túl sok. Onnan semmit sem érdemes ellopni. Nem is a kivezető utak elzárása a legnagyobb probléma, hanem az Éjsólymok megtalálása. Rengeteg tisztességes ember él a városnak abban a negyedében, úgyhogy nem lovagolhatunk be csak úgy, és nem gyilkolhatunk mindenkit halomra. Meg kell keresnünk a búvóhelyüket. Annak alapján, amit az Éjsólymokról tudok – gondolkodott el –, olyan helyen rejtőznek, ami egyrészt jól védhető, másrészt pedig könnyen elhagyható, ha menekülésre kerül a sor Valószínűleg itt lehetnek – mutatott egy helyre a térképen.
– Az lehet – felelte Trevor Hull. – Az az épület két másiknak támaszkodik, úgyhogy csak két oldalról kell megvédeni. Alatta pedig rengeteg kis alagút van, amikben nehéz eligazodni, ha az ember még sosem járt ott. Igen, elég valószínű helynek tűnik.
– Jobb lesz, ha megyek, és átöltözöm – nézett Jimmy a nagyhercegre.
– Nem örülök neki, de tényleg te vagy a legalkalmasabb a felderítésre.
Cook Hullra pillantott, aki alig észrevehetően bólintott.
– Én is veled megyek.
Jimmy megrázta a fejét:
– Igaz, hogy a csatornák egy részét jobban ismered, mint én, Aaron, d én úgy tudok be- és kisurranni, hogy meg sem rezdül a víz tükre. Te ehhez nem vagy elég ügyes. Ezért nincs olyan útvonal, ahol észrevétlenül bejuthatnál Halvárosba, még egy ilyen zajos éjszakán sem, mint ez mai. Nagyobb biztonságban leszek, ha egyedül megyek.
– Nem várhatnál? – kérdezte Arutha.
A fiú ismét nemet intett.
– Ha sikerül még azelőtt megtalálnom a rejtekhelyüket, mielőtt megtudják, hogy felfedeztük őket, talán lecsaphatunk rájuk, mielőtt rájönnének, mi is történik. Az emberek néha furcsán viselkednek – még az orgyilkosok is. Ünnepnap lévén, alighanem az őreik sem várnak semmiféle kíváncsiskodót. Az egész város mulatozik, ezért nagy lárma lesz az éjszaka. A különös, nem helyénvaló hangok az épület alatti csatornában így kevesebb eséllyel riasztanak fel valakit. És ha fel is kellene mennem a felszínre, egy rongyos ruhába öltözött idegen kölyök még a Halvárosban is kisebb feltűnést kelt ma, mint más éjjeleken. De azonnal indulnom kell.
– Te ezt jobban tudod – mondta a nagyherceg. – De ha észreveszik, hogy valaki felfedezte őket, azonnal cselekedni fognak. Ha egyetlen Éjsólyom is rád ismer, azonnal elindulnak ellenem.
Jimmy tudta, hogy Aruthát nem csak ez a lehetőség zavarja. Úgy látszott, nem is bánná, ha nyílt összecsapás alakulna ki. Inkább csak a többiek biztonsága miatt aggódott.
– Ha így történik, nem lesz figyelmeztetés. De komoly esély van rá, hogy mindenképpen ma próbálnak meg lecsapni önre. A palota tele van idegenekkel. – A fiú kinézett az ablakon, tekintetével a lemenőfélben lévő napot kereste. – Már majdnem hét óra. Ha én terveznék támadást ön ellen, várnék még két vagy három órát, és akkor küldenék be valakit, amikor az ünneplés a tetőfokára hág. A mutatványosok és a vendégek ki-be mászkálnak a kapun. Addigra már mindenki félig részeg lesz, kezd belefáradni az egész napos ünnepségbe, és teljesen ellazul. Annál tovább viszont nem várnék, különben az őrség észreveheti a későn érkezőt. Ha fenséged óvatos lesz, nem történhet semmi baja, amíg körülszimatolok. Azonnal visszajövök, amint találok valamit.
Arutha intett Jimmynek, hogy mehet. Hamarosan Trevor Hull és az első tisztje is távozott, és magára hagyták a nagyherceget háborgó gondolataival. Arutha leült, ökölbe szorított kezére támasztotta az állát, és üres tekintettel bámult a semmibe.
Hiába nézett szembe Murmandamus szövetségeseivel a Fekete-tónál, Moraelinnél, a végső párviadal még váratott magára. Bosszankodott, hogy túlzottan hanyag volt az utóbbi egy évben. Amikor hazatért az ezüsttövissel, ami megmentette Anitát az Éjsólymok mérgétől, akár azonnal hajlandó lett volna visszamenni északra. De az államügyek, a saját esküvője, aztán az utazás Rillanonba, hogy segédkezzen a bátyja és Magda királyné mennyegzőjén, utána pedig Caldric herceg temetésén, majd a fiai születése – ezek mind elvonták attól, hogy a Királyságtól északra folyó ügyekkel foglalkozzon. Pedig a nagy hegyek mögött ott fekszik az Északi-síkság. Ott gyűjti össze az erejét az ellenség. Onnan irányítja a seregeit Murmandamus. És arról a távoli helyről akarja ismét megtámadni Krondor nagyhercegét, a Nyugat Urát, a Sötétség Végzetét, azt az embert, aki egy jóslat szerint elpusztítja őt. Már ha él addig. Mert Arutha ismét a saját városa falai között kényszerült megvívni az ellenséggel. Öklével a tenyerébe csapva káromkodott egy cifrát. Aztán megesküdött magának és az összes istennek, aki figyelt, hogy ha ez az ügy lezárul Krondorban, ő, Arutha conDoin személyesen megy északra, és ott küzd meg Murmandamusszal.

 

A sötétség elrejtette az ezernyi kincset a milliónyi értéktelen szemét között. A csatorna vize lassan folydogált. A hulladék itt-ott nagy halmokban gyülekezett, amelyeket a szlengben szednek hívtak. A szedesemberek, akik az úszó szemétben guberáltak, abból éltek, hogy megkeresték a lefolyóban eltűnt csillogó értéktárgyakat. Ezenkívül ők szedték szét az összetorlódott halmokat, nehogy elduguljon a csatorna. Jimmyt mindez persze nem érdekelte, amikor jó öt méterrel arrébb meglátott egy ilyen szedesembert.
A fiatal apród – régi, kényelmes csizmájától eltekintve – teljesen feketébe öltözött. Még egy fekete hóhérmaszkot is szerzett magának a kínzókamrából. A fekete alatt egy sokkal egyszerűbb ruhát viselt, hogy szükség esetén elvegyülhessen a szegénynegyed lakói között is. A szedesember több alkalommal is egyenesen a fiúra nézett, ennek ellenére nem vette észre a rejtőzködőt.
Jimmy majdnem fél órán át állt mozdulatlanul egy kereszteződés sötétjében, miközben az öreg guberáló az arra úszó büdös hulladékot turkálta. A fiú remélte, hogy ez nem a férfi megszokott „munkahelye”, mert akkor egész éjszaka itt állhat. És még inkább reménykedett, hogy az illető valóban szedesember, és nem álcázott Éjsólyom őrszem.
Az öreg végül elbaktatott, mire Jimmy is megnyugodott, de azért addig nem ment tovább, amíg a léptek zaja el nem halt egy távoli oldalfolyosóban. Ekkor a fiú a lehetetlenség határán húzódó ügyességgel lopakodott tovább a Halváros szíve alatt vezető alagúton.
Folyosók sorozatán haladt át nesztelenül. Még a víz felszíne is éppen csak fodrozódni kezdett, amikor belelépett. A természet ajándékai – a villámsebes reflexek és a gyors döntéskészség elképesztő összehangoltsága – képessé tették, hogy szinte azonnal reagáljon a történtekre. Ezen képességei használatát gyakoroltatták vele a Csúfolódók, és ezek edződtek tökéletesre a legforróbb kemencében: a tolvaj mindennapi munkájában. Jimmy minden lépést úgy tett meg, mintha azon múlna az élete, hogy észrevétlen maradjon – mert azon is múlt.
Érzékszerveivel fürkészve a környező feketeséget haladt tovább a szuroksötét szennyvízcsatornában. Tudta, melyek az utca távolából leszűrődő zajok, és hogyan kell hangzania a vizet fodrozó leeső vízcsöppek visszhangjának. A legkisebb eltérés is arra figyelmeztette volna, hogy valaki ólálkodik odalenn. A csatornabűz elfedte ugyan az árulkodó szagokat, viszont a legkisebb szellő sem fújt, így a fiú a levegő mozgásából is észrevette volna, ha valaki mellé settenkedik.
Jimmy hirtelen friss légáramlatot érzett, ezért megállt. Valami megváltozott, úgyhogy gyorsan bebújt egy alacsony, kiálló kőfülkébe. Kicsit előrébb egy bőrcsizma megnyikordult valami fémen: a fiú rögtön tudta, hogy valaki épp most mászik le az utcáról a csatornába vezető létrán. Jimmy érezte, hogy a víz enyhén hullámzani kezd, és megfeszült. Valaki lejött a csatornába, és egyenesen felé indult. Olyasvalaki, aki majdnem olyan csendesen mozog, mint ő. A fiú lekuporodott, olyan kicsikére húzta össze magát a sötétben, amilyenre csak tudta, és figyelt. A homályban inkább csak érezte, mint látta azt a fekete alakot a feketeségben, aki elindult felé. Ekkor hátul fény támadt, és Jimmy meglátta a közeledőt. A karcsú, köpenyes fegyveres megfordult.
– Takard már el azt az átkozott lámpát! – suttogta oda idegesen.
Abban az egy pillanatban azonban a fiú már megnézhette magának azt az oly jól ismert arcot. A csatornában ugyanis Arutha jött szembe – vagy legalábbis annyira hasonlított rá, hogy a legközelebbi rokonain kívül senki sem különböztette volna meg a nagyhercegtől.
Jimmy visszafojtotta a lélegzetét, mert az álherceg mindössze fél méternyivel mellette haladt el. Bárki is követte, eloltotta a lámpást, így a sötétség ismét megmentette a fiút a felfedezéstől. Ekkor hallotta, hogy a második ember is elhalad előtte. Jimmy hallgatózott, hátha többen is jönnek, és addig várt, amíg bizonyos nem volt benne, hogy senki sincs a közelben. Sietve és csöndesen előbújt a rejtekhelyéről, és odament, ahol a két férfi előbukkant. Három alagút találkozott ott, ezért eltartott volna egy darabig, amíg megállapítja, melyik a helyes irány. Jimmy egy pillanatig mérlegelte a lehetőségeit, aztán úgy döntött, fontosabb követnie a párost, mint megtalálni, merről jöttek.
A fiú úgy ismerte a csatornahálózatot, mint kevesen Krondorban, de tudta, ha túlzottan lemarad, elveszíti az idegeneket. Ezért visszaosont, és minden kereszteződésnél megállva hallgatózott, merre mehettek tovább az álhercegék.
Jimmy átsietett a város alatt húzódó nyálkás folyosókon, és lassan utolérte a két férfit. Egyszer halvány fényt látott, mintha a becsukott lámpát kis időre résnyire nyitották volna, hogy valamit összeszedjenek. A fiú továbbhaladt a „fény” felé.
Aztán befordult egy sarkon, és csak a levegő hirtelen rezdülése figyelmeztette a veszélyre. Leguggolt, és érezte, hogy halk nyögés kíséretében valami elsuhan ott, ahol korábban a feje volt. Előhúzta tőrét, és a szuszogás forrása felé fordult, miközben saját lélegzetét visszatartotta. A vakharc az idegek játéka volt. Bárki meghalhat saját túlfűtött képzelete miatt, amíg az ellenfele pontos tartózkodási helyét keresi. Zajok, a szem sarkából észlelt illuzórikus mozgás, egy érzés arról, hol állhat a másik – mind-mind oda vezethetnek, hogy az ember elárulja magát, saját gyors halálát okozva. Ezért egy hosszú pillanatig mindketten mozdulatlanul álltak.
Jimmy valami kaparászást hallott, de mindjárt felismerte, hogy egy patkány az – a zaj alapján jó nagy –, ami el akar iszkolni a bajból. A fiúnak sikerült visszafognia magát, még mielőtt leszúrta volna az állatot. Ellenfele azonban a hang irányába vetette magát, és kardja a kőnek ütődött. Az acél pendülése elég volt, Jimmynek több se kellett: előreszúrt a tőrével, és érezte, hogy a hegye mélyen beleszalad valami puhába. A férfi megmerevedett, aztán egy halk sóhajjal belecsobbant a vízbe. Az egész küzdelem mindössze három csapásból állt az elsőtől, ami Jimmyt célozta, az utolsóig, ami véget is vetett a harcnak.
A fiú kihúzta tőrét a halottból, és figyelt. A másik férfi eltűnt. Jimmy magában káromkodott. Igaz, hogy nem kell még egy támadástól tartania, viszont az álherceg elmenekült. A volt tolvaj valami hőforrást érzett a közelben, és kis híján megégette a kezét a fémlámpával. Felemelte a fedelét, és megvizsgálta ellenfelét. A férfi idegen volt, de Jimmy akkor is tudta, hogy Éjsólyom. Semmilyen más magyarázat nem lehetett a jelenlétére a csatornában a nagyherceg pontos hasonmása társaságában. A fiú átkutatta a holttestet, és meg is találta az ébenfa sólymot meg a fekete méreggyűrűt, amit keresett. Többé kétség sem fért hozzá: az Éjsólymok visszatértek. Jimmy megacélozta lelkét a mészárosmunkához, aztán gyorsan felnyitotta a férfi mellkasát, kivette a szívét, és belehajította a csatornába. Az Éjsólymoknál sose tudhatja az ember, mikor támadnak fel, hogy az urukat szolgálják, tehát jobb nem kockáztatni.
Jimmy otthagyta a lámpát és a holttestet, hadd lebegjen le a többi szeméttel együtt a tengerbe, és elindult vissza a palotába. Nagyon sietett: sajnálta a hulla mellett elvesztegetett időt. Még az álherceg előtt vissza akart érni. Minden lépésnél nagyot csobbanva szaladt a legközelebbi kijárat felé, mivel biztos volt benne, hogy a másik férfi jóval előtte jár. Ahogy befordult a sarkon, hirtelen vészharangok szólaltak meg a fejében, mert az egyik visszhang hamisan szólt. Lebukott, de egy pillanattal elkésett. Sikerült ugyan elkerülnie a kardpengét, nagyot kapott viszont a fejére a markolattal. Keményen a falnak ütődött, és a feje a tégláknak koppant. Előrevetette magát, és egyenesen a szennyvíz közepében landolt. Szédülése ellenére is sikerült megfordulnia, és a szemét fölött tartania a fejét. Füle csöngésén át is hallotta, hogy valaki kicsivel arrébb a vizet csapdossa. Különös módon úgy érezte, mintha nem is rá tartozna, hogy valaki utána kutat. A lámpás azonban ott maradt, ahol az első férfi elesett, így Jimmy a sötétben lassan ellebegett az álhercegtől, aki hiábavalóan próbálta megkeresni és kivégezni ellenfelét.

 

A fiút az zökkentette ki félálomszerű állapotából, hogy valaki rázta. Jimmy furának találta, hogy itt lebeg a sötétben, mert éppen Krondor nagyhercegével volt találkozója. De hiába kereste az új csizmáját, deLacy úr meg nem engedte, hogy a régiben betegye a lábát a nagyterembe.
Kinyitotta a szemét, és egy ráncos arcot látott. Fogatlan mosoly üdvözölte a fiú eszméletre ébredését.
– Jól van, jól – kuncogott az öreg. – Hát újra itt vagy velünk, itt bizony. Sok mindent láttam ám a csatornában úszkálni az évek során. Azt azér' sose gondoltam volna, hogy a hercegi hóhért is bedobják a szar közé – kuncogott tovább. Arca groteszk maszkká alakult a hunyorgó gyertyafényben.
Jimmy egy pillanatig nem értette, miről beszél a másik, aztán eszébe jutott a csuklya, amit viselt. Az öregember valamikor levehette róla.
– Ki...?
– Engem Tollynak hívnak, ifjú Sebes Jimmy – kacarászott. – Biztos volt valami nehézséged, ha ilyen helyzetben találtad magad.
– Mióta?
– Tíz-tizenöt perce. Hallottam a csobogást odaki, oszt megnéztem, mi van. Ott libegtél. Gondoltam, halott vagy. Úgyhogy arrébb húztalak, hátha van nálad arany. Az a másik nagyon káromkodott, amér' nem talált – kuncogott megint. – Biztos rád lel, ha otthagylak. De én berángattalak ebbe a kis járatba, ahun el szoktam rejtőzni, oszt nem gyújtottam fényt, míg el nem ment. Ezt találtam – adta vissza a fiú erszényét.
– Tartsd meg! Megmentetted az életemet, és nemcsak az enyémet. Merre van a legközelebbi feljárat az utcára?
– Hát, találsz egy lépcsőt, ami Teech tímárműhelyének pincéjébe vezet – segített Jimmynek talpra állni az öreg. – Elhagyatott egy hely. A Büdös körúton van.
A fiú bólintott. Az utca neve valójában Collington út volt, de a szegénynegyedben mindenki Büdös körútnak hívta, mert itt dolgoztak a tímárok, a mészárosok és a kelmefestők.
– Te ugyan elmentél a klánból, Jimmy – folytatta Tolly –, de üzenetet kaptam, hogy tán erre tévedsz, ezért elárulom, hogy a ma esti jelszó „pintyőke”. Nem tudom, kik voltak azok a fickók, akikkel harcoltál, de az utóbbi három napban fura népeket láttam erre. Gondolom, rohamléptekkel haladnak a dolgok.
Jimmy ekkor jött rá, hogy ezt az egyszerű szedesembert bízták meg a fejesek, hogy bánjon el a betolakodókkal a területén.
– Igen, csak napok kérdése, és rendezzük ezt az ügyet. – Jimmy eltöprengett. – Nézd, abban az erszényben több mint harminc arany van. Vigyél el egy üzenetet Fürge Alvarnynak! Mondd meg neki, hogy a dolgok úgy állnak, ahogy gyanítottuk, és biztos vagyok benne, hogy az új uram azonnal cselekedni fog! Aztán fogd az aranyat, és szórakozz egy pár napig!
– Azt mondod, maradjak ki belőle? – veregette meg az öreg Jimmy vállát, és újból rávillantotta fogatlan vigyorát. – Na jó, végül is eltart egy-két napig, míg ráverek a pénzedre. Az elég?
– Igen, két nap alatt megoldódik ez az ügy – felelte a fiú. Aztán, miközben a szedesember a kijárat felé vezette, hozzátette: – Így vagy úgy.
Ahogy körülnézett a homályban, felfedezte, hogy visszavitték arra a helyre, ahol először találkozott a két Éjsólyommal.
– Van itt valahol egy fémlétra? – kérdezte a kereszteződés felé mutatva.
– Három, ami még használható – mutatta meg az öreg őket.
– Megint csak köszönöm, Tolly. Most pedig siess, vidd el az üzenetemet Alvarnynak!
A szedesember eltűnt egy széles folyosóban, Jimmy pedig megvizsgálta a legközelebbi létrát. Rozsdás volt és veszélyes, csakúgy, mint a második, a harmadikat azonban mostanában javíthatták meg, és szilárdan lecsavarozták a kövezethez. A fiú gyorsan felmászott, hogy közelebbről megnézhesse a csapóajtót a tetején.
Fából készült, és mint ilyen, az épület padlójának része lehetett. Jimmy megpróbálta kitalálni, hová eshet ez a ház Teech tímárműhelyéhez képest. Ha az irányérzéke nem csalt, alighanem az alatt az épület alatt állt, amit már korábban is az Éjsólymok búvóhelyének vélt. Egy hosszú percig ott állt a létra tetején, de nem hallott semmit.
Kicsit feljebb nyomta az ajtót, és belesett a résen. Közvetlenül az orra előtt bokában keresztbetett csizmás lábakat látott. A fiú megdermedt. Mivel a lábak meg sem mozdultak, még egy kicsit kijjebb nyitotta a csapóajtót. A csizmás lábak egy torzonborz fickóhoz tartoztak, aki – mellére ölelve egy félig üres üveget – jól hallhatóan aludt. A szobát betöltő émelyítő illatból Jimmy tudta, hogy a férfi pagát ivott – egy nagyon erősen fűszerezett, és enyhe, illatosított narkotikummal megbolondított italt, amelyet Keshből importálnak. Jimmy megkockáztatott egy gyors pillantást. A hortyogó őrszemtől eltekintve a szoba üresen állt, de a szemközti falon található ajtón át hangok szűrődtek be.
A fiú mély lélegzetet vett, és hangtalanul felmászott a szobába, vigyázva, nehogy megérintse az alvó őrt. Egy lépéssel az ajtónál termett, és hallgatózott. Odaát nagyon halkan beszéltek, viszont Jimmy egy kis repedésen át beleshetett.
Csak egy férfi hátát és egy másik arcát látta. Annak alapján, ahogyan beszéltek, többen is lehettek a szobában, a mocorgásuk zaja alapján legalább tucatnyian. Jimmy körülnézett, és bólintott magának. Ez az Éjsólymok főhadiszállása. És ezek a férfiak kétségkívül Éjsólymok. Még ha nem látta volna az ében sólymot azon, akit megölt, ezek itt a szomszéd szobában akkor sem hasonlítottak a Halvárosban megszokott emberekre.
A fiú szeretett volna jobban körülnézni, mert legalább fél tucatnyi másik szoba lehetett az épületben, az alvó férfi nyugtalan mozgolódása azonban figyelmeztette, hogy hamarosan kifut az időből. Az álherceg nemsoká a palotában lesz, és bár Jimmy egész úton szaladhat az utcán, a hamis Aruthának pedig észrevétlenül kell keresztülosonnia a csatornákon, máris kérdéses, melyikük ér oda előbb.
A fiú halkan odasietett a lejáróhoz, lemászott, és óvatosan behúzta az ajtót a feje fölött. Amikor félúton járt a létrán, hangokat hallott odaföntről.
– Matthew!
– Mi van? – kérdezte valaki, és Jimmy szíve kalapálni kezdett.
– Ha álomba ittad magad, kivájom a szemed, és megeszem vacsorára!
– Csak egy percre hunytam le a szemem – hangzott a sértődött válasz – épp akkor, amikor beléptél. És különben se fenyegess engem, hogy a varjak vigyék el a májadat!
Jimmy hallotta, hogy nyílik a csapóajtó, mire gondolkodás nélkül a létra egyik oldalára vetette magát. Félig a levegőben lógott, csak az egyik keze és a csizmája orra ért a létra oldalához, hátával pedig a falhoz lapult. Abban bízott, hogy fekete ruhája elrejti, és hogy a fent állóknak kell egy kis idő, amíg a szemük alkalmazkodik a sötétséghez. Levilágítottak odafentről, ezért a fiú lehajtotta a fejét – az arca volt az egyetlen nem fekete része –, és visszafojtotta a lélegzetét. Egy hosszú, félelmetes pillanatig ott lógott a levegőben, miközben a karja majd kiszakadt a megerőltetéstől, hogy mozdulatlanul kell tartania magát. Nem mert fölnézni, így csak elképzelhette, mit csinál a két Éjsólyom odafönn. Akár az is lehet, hogy éppen a fegyverüket készítik elő, megcélozzák egy nyílpuskával a koponyáját, és egy pillanat múlva halott is lesz; figyelmeztetés nélkül kioltják az életét. Aztán csoszogást hallott odafentről meg szuszogást, végül egy hang megkérdezte:
– Látod? Nincs ott semmi. Most pedig tűnj innen, vagy te is ott fogsz úszkálni a többi szemét között!
Jimmy összerezzent, amikor az ajtó becsapódott fölötte. Némán elszámolt tízig, aztán gyorsan lesiklott a létrán a vízbe, és továbbment. Lassan elhalkultak mögötte a hangok, amint folytatta az útját Teech tímárműhelye és a palota felé.

 

Már nagyon késő volt, az ünneplés heve azonban mit sem csökkent. Jimmy átsietett a palotán, tudomást sem véve az emberek döbbenetéről, akik mellett elment. Ez a fekete jelenés igencsak szokatlan látványnak számított. Véres volt, csúnya púp éktelenkedett a fején, és csatornaszagtól bűzlött. Két őrt is megkérdezett Arutha hollétéről, és mindkétszer azt a választ kapta, hogy a nagyherceg úton van a magánlakosztálya felé.
A fiú egyszer csak két meglepett ismerősbe botlott: Gardan és Roald, a zsoldosok beszélgettek egy ajtó mellett, amíg meg nem látták. Krondor főparancsnoka fáradtnak tűnt az egész napos munkától, Laurie gyermekkori barátja pedig pityókásnak látszott. Mióta visszatértek Moraelinből, Roald vendég volt a palotában, bár elutasította Gardan folytonos unszolását, hogy lépjen be Arutha testőrségébe.
– Jobb, ha velem jöttök – szólt oda nekik Jimmy. – El sem fogjátok hinni, ez alkalommal miben mesterkednek.
Egyik férfinak sem kellett elmagyarázni, kikről van szó. Gardan épp most mesélte el Roaldnak a Pillér figyelmeztetését. Azonkívül mindketten harcoltak Arutha oldalán az Éjsólymok és Murmandamus Fekete Gyilkosai ellen.
Ahogy befordultak a folyosón, látták, hogy Arutha éppen be akar nyitni a lakosztályába. A nagyherceg megállt, és kíváncsian megvárta, amíg a három férfi közelebb ér.
– Fenséges uram, Jimmy felfedezett valamit.
– Gyertek velem! – mondta Arutha bosszúsan. – Van néhány dolog, amit sürgősen el kell intéznem, úgyhogy csak röviden.
Azzal benyitott, és az előszobán át a magántanácstermébe vezette a csapatot. Ahogy a kilincs felé nyúlt, kinyílt az ajtó.
Roald sötét szeme elkerekedett. Egy másik Arutha állt előttük.
– Mi a fene...? – szólalt meg az ajtóban álló nagyherceg.
Hirtelen mindkét Arutha fegyvert rántott. Roald és Gardan tétováztak: amit a szemük mondott, az lehetetlen volt. Jimmy figyelte, hogyan harcol a két nagyherceg. A „második” Arutha – az, aki bentről jött – visszaugrott a tanácsterembe, hogy nagyobb helye legyen a küzdelemre. Gardan az őrségért kiáltott, és pillanatokon belül tucatnyi katona sereglett köréjük.
Jimmy a vívókat figyelte. Hihetetlenül hasonlítottak egymásra. A fiú nagyon jól ismerte Aruthát, de még így, harc közben sem tudta megmondani, melyik-melyik. A csaló ugyanolyan jól forgatta a kardot, mint a nagyherceg.
– Fogjátok le mind a kettőt! – szólalt meg végül Gardan.
– Várjatok! – kiáltott fel Jimmy. – Ha a rosszat kapnátok el először, a csaló megölheti az igazit!
Gardan erre gyorsan visszavonta a parancsát.
A két férfi körbe-körbe mozogva a szobában szúrt és hárított. Mindkettőjük arcán ugyanaz a keserű eltökéltség látszott. Ekkor Jimmy átszaladt a szobán, és tétovázás nélkül beledöfte tőrét az egyik férfiba, majd fejbeütötte fegyvere markolatával. Testőrök özönlöttek a szobába, és Gardan parancsára lefogták a másik vívót. A főparancsnok bizonytalan volt a fiú tettét illetőleg, de nem akart kockáztatni. Mindkét Aruthára vigyázni kell, amíg nem tisztázzák az ügyet.
Jimmy az egyik nagyherceggel birkózott a padlón, akinek éppen sikerült egy akkora ökölcsapást mérnie a fiúra, hogy az megszédült, és legördült ellenfeléről. Az az Arutha fel akart állni, de Roald a torkához szegezte a kardját, ezért visszaült a földre.
– Ez a fiú megőrült! – kiáltotta. – Őrség! Kötözzétek meg!
Aztán feltérdelt, és az oldalához kapott. Csupa vér lett a keze. A férfi hirtelen elsápadt, és látszott, hogy mindjárt összeesik. A másik Arutha eközben nyugodtan állt, és tűrte, hogy az őrök fogva tartsák.
Jimmy megrázta a fejét: próbálta összeszedni magát a mai második hatalmas ütés után. Amikor észrevette, hogy milyen állapotban van a sebesült, felkiáltott:
– Vigyázzatok a gyűrűjére!
Amint a fiú megszólalt, a sebesült a szája elé emelte a kezét, és mire Roald és egy őr megragadták, már össze is esett.
– A nagyhercegi pecsétgyűrűje hamis – szólalt meg Roald. – Ugyanolyan méreggyűrű, amilyet a többiek viseltek.
– Használta? – kérdezte az igazi Arutha, akit közben elengedtek az őrök.
– Nem – vizsgálta meg Gardan is a gyűrűt. – A vérveszteség miatt ájult el.
– Hihetetlen a hasonlóság! – álmélkodott Roald. – Jimmy, honnan tudtad?
– Láttam őt a csatornában.
– De honnan tudtad, hogy ő a csaló? – érdeklődött Gardan.
– A csizmájáról. Ugyanis csupa sár.
Gardan Arutha fényesre pucolt fekete csizmájára nézett, aztán az ál-herceg sáros lábbelijére.
– Micsoda szerencse, hogy ma nem sétáltam Anita frissen felásott kertjében – szólalt meg Arutha. – Még a végén a saját tömlöcömbe vetettetek volna.
Jimmy a fekvő csalót és az igazi nagyherceget tanulmányozta. Mindketten ketten ugyanolyan szabású és színű ruhát viseltek.
– Amikor bejöttünk, ön velünk volt, vagy már a szobában? – kérdezte.
– Veletek jöttem. Biztosan a késői ünneplőkkel érkezett a palotába, aztán egyszerűen besétált a lakosztályomba.
– Abban reménykedett, hogy itt kapja el önt, megöli, és elrejti a holttestét egy titkos folyosóban vagy a csatornában – értett egyet a fiú. – Nem hiszem, hogy sokáig fenntarthatta volna a látszatot, de néhány nap alatt is jó nagy zűrzavart okozhatott volna itt.
– Megint csak jól csináltad, Jimmy – mondta a nagyherceg, aztán Roaldhoz fordult: – Túléli?
– Nem tudom – vizsgálta meg a zsoldos. – Ezeknek a fickóknak megvan az az idegesítő szokásuk, hogy meghalnak, amikor nem kellene, aztán meg nem maradnak halottak, amikor kellene.
– Szedd össze Nathant meg a többieket. Hozd őket a keleti toronyba. Gardan, tudod mit kell tenned!

 

Jimmy azt figyelte, hogyan vizsgálja meg az orgyilkost Nathan atya, aki Fehér Sung papja és egyben Arutha egyik tanácsadója volt. Mindenki megdöbbent a valószínűtlen hasonlóságon, akit beengedtek a toronyba, ahol a foglyot tartották. A széles vállú Valdis kapitány, Gardan helyettese és egyben utódja a nagyhercegi testőrség élén megrázta a fejét:
– Nem csoda, hogy a fiúk nem szúrták ki, sőt, alighanem még tisztelegtek is neki, amikor besétált a palotába, fenség. Ez a fickó az ön pontos hasonmása.
A sebesült az ágyhoz kötözve feküdt. Mint minden foglyul ejtett Éjsólymot, őt is megfosztották a méreggyűrűjétől, és minden egyéb eszköztől, amivel öngyilkosságot követhetett volna el. Nathan odalépett a nagyherceghez.
– Sok vért vesztett, de könnyen lélegzik – szólalt meg a köpcös pap. – Normál körülmények között rövid idő alatt felépülne.
– Én is azt mondanám, hogy túléli, fenség – bólogatott egyetértése jeléül a nagyhercegi kirurgus –, ha korábban nem láttam volna, milyen készségesen halnak meg – nézett ki az ablakon, mert a nap első sugarai beragyogtak a szobába. Órák óta dolgoztak, hogy összefoltozzák a sebet, amit Jimmy tőre okozott.
Arutha elgondolkodott. A legutóbbi alkalommal, amikor megpróbáltak kivallatni egy Éjsólymot, csak azt érték el, hogy meghalt, majd a holttest feléledt, megölt egy csomó őrt és kis híján Lims-Kragma főpapnőjét és magát a nagyherceget is.
– Ha visszanyeri az eszméletét, próbáld meg varázslatok segítségével kipuhatolni, mit tud! – mondta Arutha Nathannak. – Ha meghal, azonnal égessétek el a testét! Ti pedig gyertek velem! – intett Gardannak, Jimmynek és Roaldnak, majd menet közben Valdis felé fordult: – Kapitány, azonnal, de feltűnés nélkül kettőzze meg az őrséget!
Miután elhagyták a szigorúan őrzött szobát, Arutha lakosztálya felé indultak.
– Most, hogy Anita és a gyerekek biztonságban elindultak, már csak amiatt kell aggódnom, hogy kifüstöljem ezeket az orgyilkosokat, mielőtt még ismét megtalálnák a módját, hogy közel férkőzzenek hozzám.
– De hát őfensége még nem indult el – szólalt meg Gardan.
– Hogyhogy? – pördült meg Arutha. – Hiszen hajnalhasadáskor – teljes egy órával ezelőtt – elbúcsúzott tőlem.
– Meglehet, uram, de még ezernyi apróságot el akart intézni. A csomagjait is csak kicsivel ezelőtt rakodták fel. A kíséret két órája készen áll, de nem hinném, hogy a hintók már elindultak.
– Akkor siess, és ügyelj rá, hogy biztonságban legyenek, amíg el nem indulnak!
Gardan elrohant, Arutha, Jimmy és Roald pedig továbbmentek.
– Tudjátok, mire számíthatunk – mondta a nagyherceg. – Itt a palotában csak mi, akik Moraelinban voltunk, tudjuk igazából, hogy miféle ellenség áll a történtek hátterében. És azzal is tisztában vagyunk, hogy ebben a háborúban nem lehet meghátrálni: csak akkor ér véget, ha egyik vagy másik fél végleg elpusztul.
Jimmy – Arutha hangsúlyától meglepetten – bólintott. Úgy látszik, ez a legutóbbi támadás felidegesítette. A fiú jól ismerte a nagyherceget, aki mindig óvatos ember volt, alaposan megfontolta a rendelkezésére álló információkat, és az adott helyzetben a lehető legjobb döntéseket hozta. Az egyetlen kivétel ez alól az volt, amikor Anita Kacagó Jack eltévedt nyílvesszejétől sebesülten feküdt. Akkor Arutha megváltozott. Most pedig – ugyanúgy, mint amikor a szerelme kis híján meghalt – ismét megszállottnak látszott: olyan embernek, aki tele van haraggal, amiért betörtek a legbelsőbb szentélyébe. Amikor saját családja jóléte korgott kockán, alig bírta visszafojtani gyilkos dühét, amelyet a felelősökkel szemben érzett.
– Keresd meg Trevor Hullt még egyszer! – mondta Jimmynek. – Azt akarom, hogy a legjobb emberei napnyugtára indulásra készen álljanak. Ő pedig jöjjön ide Cookkal együtt, amilyen gyorsan csak lehetséges! Egyeztetni akarom a terveimet velük, Gardannal és Valdisszal.
– Roald, a te feladatod az lesz, hogy lefoglald Laurie-t. Biztosan rá fog jönni, hogy valami nem stimmel, ha nem tartok délutáni meghallgatást. Tereld el a figyelmét, talán látogassátok meg a régi törzshelyeteket a városban, a fő, hogy tartsd távol a keleti toronytól! – Jimmy döbbenten pislogott. – Most, hogy elvette feleségül Carline-t, elég ha a húgomnak egyszerre csak egy családtagja forog veszélyben. Laurie elég önfejű ahhoz, hogy velünk akarjon jönni.
Roald és Jimmy összenéztek. Mindkettőjüket izgatta, mit tervezhet a nagyherceg aznap estére. Arutha elgondolkodva pillantott rájuk.
– Menjetek csak! Most jutott eszembe valami, amit meg akarok beszélni Nathannal. Üzenj, ha Hull megérkezik!
Azzal Jimmy és Roald elindultak a dolgukra, Arutha pedig visszafordult, hogy megbeszéljen valamit Sung papjával.

 

 

3.
A gyilkosság

A fegyveresek harcra készen álltak.
Krondor még mindig ünnepelt, mert Arutha a második napot is ünnepnek nyilvánította, azzal a gyenge indokkal, hogy két fia született, ezért a Bemutatás is két napos kell legyen. A bejelentést a palota személyzete kivételével mindenki lelkesen fogadta, és deLacy ceremóniamesternek is hamarosan sikerült irányítása alá vonni a dolgokat. Mivel a fogadók és sörözők még mindig tele voltak ünneplőkkel, és a hangulat is egyre emelkedett, senkinek sem tűnt fel, hogy egy csomó ember a palotából – láthatólag szolgálaton kívül – a városban kódorog. Éjfélre azonban valamennyien öt helyen gyülekeztek: a Szivárványos Papagáj fogadóban, három elhagyatott raktárházban, amelyet a Csúfolódók tartottak ellenőrzésük alatt, illetve a Királyi Holló fedélzetén.
Egy előre megbeszélt jelre, a városi őrség hibás időjelző csöngetésére, az öt csapat megindult az orgyilkosok testvériségének erődje felé.
Arutha vezette a Szivárványos Papagájban gyülekezőket, Trevor Hull és Aaron Cook a csatornákat csónakkal lezáró tengerészeket és katonákat, Jimmy, Gardan és Valdis kapitány pedig a régi raktárakból a szegénynegyed utcáit elözönlő csapatokat.
Amikor az utolsó katona is besurrant a résnyire nyitott ajtón, Jimmy körülnézett. A Csúfolódók lopott áruk tárolására szolgáló helyisége igencsak megtelt. A fiú visszafordult az egyetlen ablakhoz. Ezen keresztül azt az utcát figyelhette, amely egyenesen az Éjsólymok erődjéhez vezetett. Roald a homokórát bámulta, amelyet akkor fordított meg, amikor a városi őrség legutóbb csengetett. A raktár ajtajában katonák álltak lesben. Jimmy ismét az összegyűltekre pillantott. Laurie, aki nagyjából egy órával ezelőtt Roalddal együtt bukkant föl, idegesen a fiúra mosolygott:
– Mindenesetre itt sokkal kényelmesebb, mint a Moraelin alatti barlangban.
– Így van – mosolygott Jimmy vissza az éjszakai rajtaütés hívatlan résztvevőjére. Tudta, hogy a dalnokból lett nemes nevetéssel akarja elhessegetni az aggodalmat, amit mindannyian éreztek. Sok tekintetben nem készültek fel, ráadásul fogalmuk sem volt, vajon Murmandamus hány szolgájával kell majd szembenézniük. Az álherceg megjelenése azonban a mordel ügynökök új merényletsorozatának előhírnöke volt, ezért Arutha úgy érezte, gyorsan kell cselekedniük. A nagyherceg döntött úgy, hogy azonnal megszervezik a rajtaütést, és végrehajtják a támadást az Éjsólymok ellen, még mielőtt új hajnal virrad Krondorra. Jimmy szeretett volna még egy kis időt, hogy kifürkéssze a terepet, Arutha azonban megingathatatlan maradt. A fiú ugyanis elkövette azt a hibát, hogy elmesélte, milyen közel állt a leleplezéshez. Ezenkívül Nathan jelentette, hogy a csaló meghalt. Sajnos nem tudhatták, hogy voltak-e az álhercegnek segítői a palotában, vagy hogy értesülhettek-e valami más módon az Éjsólymok az esetleges sikerről, illetve kudarcról. A támadók azt kockáztatták, hogy kelepcébe esnek, vagy – ami talán még rosszabb – üresen találják a fészket. Jimmy megértette a nagyherceg türelmetlenségét, de azért nagyon szeretett volna még egyszer körülnézni a terepen. Hiszen még abban sem lehettek biztosak, hogy minden kijáratot elzárnak.
Megpróbálták azzal növelni az esélyeiket, hogy nagy mennyiségű sört és bort küldtek a városba, mint a nagyherceg „ajándékát” a polgárság számára. A Csúfolódók gondoskodtak róla, hogy a hordók és korsók jó része a szegénynegyedbe, ezen belül is a legtöbb Halvárosba kerüljön. Halváros tisztességes lakói – bármilyen kevesen legyenek is, gondolta Jimmy szomorúan – alighanem már valamennyien a közös ital mellett ülnek.
– Figyeljétek a csengőket! – szólalt meg ekkor valaki.
Roald a homokórára nézett. Még nagyjából negyed órára való homok volt benne.
– Ez lesz a jel.
Jimmy elsőként lépett ki az ajtón, vezetve a többieket. Az ő tapasztalt harcosokból álló csapata fogja elsőként elérni az Éjsólymok fészkét. A fiú volt az egyetlen, aki legalább egy pillanatra látta az épület belsejét, ezért önként jelentkezett a feladatra, hogy felriassza a madárkákat. Gardan és Valdis csapatai is a közelben lesznek: katonáik a nagyherceg egyenruhájában elözönlik a célépületet körülvevő utcákat, amíg Jimmy emberei megostromolják a házat. Arutha és Trevor Hull harcosai már elindultak a csatornákban a Szivárványos Papagáj pincéjén és a kikötőbeli csempészalagúton át. Valószínűleg már meg is közelítették az Éjsólymok főhadiszállását, és nekik kell majd elállniuk a lehetséges menekülési útvonalakat.
A katonák csapata kettévált, és a keskeny utca két oldalán, az épületek árnyékában siettek céljuk felé. A parancs szerint olyan csöndesen kellett osonniuk, ahogy csak lehetséges, de amikor ilyen sok fegyveres mozog egyszerre, a sebesség a legfontosabb. És persze azonnal támadniuk kellett, amint észreveszik őket. Jimmy körülnézett az Éjsólymok épületéhez legközelebb eső kereszteződésben, de nem látott őröket. Két keskeny mellékutca felé intett – jelezte, hogy oda is álljon valaki. A katonák sietve engedelmeskedtek. Amikor mindenki a helyén volt, a fiú megindult a bejárat felé. Az utolsó húsz méter volt a legnehezebb, mert nem nagyon adódott fedezék. Jimmy tudta, hogy az Éjsólymok éppen az ilyen éjszakák miatt, mint ez a mai, tartják tisztán a környéket. Azt is tudta, hogy valószínűleg legalább egy őr áll az első emeleti sarokablakban, amely az épülethez vezető két utcára néz. Hallotta, hogy fém koccan kőhöz. Megértette, hogy Gardan emberei is közelednek, és Valdis katonái is ott tolonganak már mögöttük. A fiú meglátott valamit az emeleti ablakban, és megdermedt. Nem volt biztos benne, hogy kiszúrták, de ha igen, akkor hamarosan kijön valaki körülnézni, ha nem altatja el a gyanújukat. Eltántorgott hát a faltól, és karjával megtámasztva felsőtestét eldőlt, mintha részeg lenne, aki éppen most hányja ki a bort kavargó gyomrából.
– Készüljetek! – suttogta hangos öklendezés közepette az árnyékban várakozó Roaldnak.
Pár pillanattal később a fiú tántorgó léptekkel elindult a sarokház felé. Mégegyszer megállt, aztán folytatta az útját. Végig valami egyszerű dalocskát dudorászott, és reménykedett, hogy hazafelé tartó elkésett ünneplőnek nézik. Amikor a bejárat mellé ért, úgy tett, mint aki be akar fordulni a sarkon, aztán odalépett az ajtóhoz. Visszafojtott lélegzettel fülelt. Tompa hangot hallott, mintha valaki beszélt volna odabenn, de nem hangzott izgatottnak az illető. Jimmy bólintott, aztán arrafelé tántorgott, amerre Gardanék várakoztak. Nekitámaszkodott a falnak, és úgy tett, mintha megint rosszul lenne, aztán vidáman felkurjantott. Remélte, hogy egy kis időre sikerült elterelnie az őr figyelmét.
Tucatnyian indultak meg az utcán, könnyű faltörő kost cipelve magukkal, mögöttük pedig négy íjász sorakozott fel. Mind az emeleti ablakokra, mind a bejáratra tisztán ráláttak. Jimmy ismét a fal mellé tántorgott. Amikor az ablak alá ért, észrevett egy kíváncsi fejet: valaki kihajolva figyelte haladását. Az őrszem a külön neki rendezett „előadást” nézte, így nem vette észre a közeledő támadókat. A fiú remélte, hogy Roald tudja, mit kell tennie.
Nyílvessző suhant az éjszakában, tehát a zsoldosnak sikerült eltalálnia a megfelelő pillanatot. Ha van másik őr odafönn, akkor sem veszítettek semmit, ha viszont nincs, értékes pillanatokat nyertek. A férfi még jobban kihajolt, mintha csak a részeget akarná megnézni a fal mellett. Aztán kibucskázott az ablakon, és közvetlenül Jimmy mellett ért földet. A fiú nem foglalkozott a holttesttel. Gardan egyik embere úgyis hamarosan kivágja a szívét. Jimmy odaért az ajtóhoz, és kardját előhúzva jelt adott. A hat ember, aki a tűzben edzett végű faltörő kost tartotta, előrelépett. Halkan hozzákoccantották a pózna végét az ajtóhoz, háromszor meglengették, aztán negyedikre odacsapták a bejárathoz. Az ajtón csak retesz volt, nem keresztvas, úgyhogy forgácseső kíséretében szinte berobbant a szobába, ahol riadt férfiak kapkodtak a fegyverük után. Még mielőtt a katonák eldobhatták volna a faltörőt, néhány nyílvessző suhant el közöttük. Aztán Roald emberei berontottak a helyiségbe.
Csatazaj, sikolyok és káromkodás töltötte be a szobát, mások pedig az épület többi részéből tudakolták, hogy mi történik. Jimmy körülnézett, aztán dühösen szitkozódni kezdett. Amint megfordult, a második csapatot vezető őrmesterbe botlott.
– Átjárót nyitottak a szomszédos házakba! Arrafelé több szoba is lehet – mutatott két ajtóra, amely mögül izgatott kérdések hallatszottak.
Az őrmester rögtön odavezette csapatát, két szakaszra osztotta őket, és mindkét ajtón beküldte az embereit. Egy másik őrmester a lépcső felé vezette katonáit, miközben Roaldék legyűrték az első teremben talált néhány orgyilkost, és titkos kijárat után kutattak a padlón.
Jimmy odaszaladt a csatorna fölötti szoba bejáratához. Berúgta az ajtót, de csak egy halott Éjsólyommal és Arutha létrán felmászó embereivel találta szemben magát. A szobának másik kijárata is volt, és a fiú úgy látta, mintha valaki éppen eltűnt volna egy sarok mögött. Jimmy odarohant, miközben szólt, hogy valaki kövesse, és befordult a sarkon. Ügyesen félreugrott, de ezúttal senki sem próbálta meg leütni. A legutóbb, amikor Arutha csapatai az Éjsólymokkal harcoltak, úgy tűnt, az orgyilkosok inkább meghalnak, mintsem fogságba essenek. Ez alkalommal azonban láthatólag inkább menekülni akartak.
Jimmy – féltucat katonával a nyomában – végigrohant a folyosón. Kicsit lelassítva belökött egy oldalajtót. Odabenn a padlón három halott Éjsólyom feküdt. A benti katonák éppen fáklyát vettek elő. Arutha parancsa szigorú volt: az összes halottnak ki kell vágni a szívét és el kell égetni. Ma éjjel nem kelnek fel a Fekete Gyilkosok, hogy újra öljenek Murmandamus kedvéért.
– Járt valaki erre? – kiáltott be Jimmy a szobába.
– Senkit sem láttunk, úrfi – nézett fel az egyik férfi –, de egy perccel ezelőtt még nem értünk rá figyelni.
A fiú bólintott, aztán továbbrohant. Egy kanyar után küzdőkre bukkant egy keresztfolyosóban. Átsiklott az őrök között, akik lassanként legyűrték az orgyilkosokat, és folytatta az útját a következő kijárat felé. Az ajtó félig nyitva volt, mintha valaki belökte volna maga után, de nem állt volna meg ellenőrizni, hogy tényleg becsukódott-e. Jimmy szélesre tárta, majd kilépett egy sikátorba. Szemközt három nyitott és őrizetlen ajtót látott. A fiú szíve elnehezedett. Mire megfordult, már Arutha és Gardan is megérkezett. A nagyherceg cifrát káromkodott dühében. Ahol valaha egy nagy kiégett épület állt, ott mostanra egy csomó kisebb ház épült, a tömör fal helyén pedig ajtók hívogattak. És Arutha egyetlen katonája sem érkezett időben, hogy megállítsa az erre menekülőket.
– Sikerült valakinek átszöknie? – kérdezte a nagyherceg.
– Nem tudom – felelte a fiú. – Azt hiszem talán egynek. Az egyik túloldali ajtó mögött tűnhetett el.
– Folytassuk az üldözést, parancsnok? – fordult az egyik őr Gardanhoz.
A közeli épületekből kíváncsi hangok hallatszottak, mert a Halváros lakói lassanként felébredtek a csatazajra, Arutha azonban visszaindult a házhoz.
– Ne foglalkozzatok vele! – mondta határozottan. – Azokból az otthonokból másik utcára vezet a kijárat, ez olyan biztos, mint hogy felkel a nap. Ma éjjel kudarcot vallottunk.
– Ha lett volna ott valaki, bezárhatta volna azt az ajtót, amint hallja, hogy támadunk.
Újabb katonák – néhányuk véres ruhában – közeledtek a keskeny sikátorban.
– Úgy gondoljuk, ketten elmenekültek egy mellékutcán, fenség – szaladt oda az egyikük a nagyherceghez.
Arutha szó nélkül visszament a házba. Amikor a központi terembe ért, ott találta Valdist, aki az orgyilkosok végleges elpusztításáról gondoskodó embereit felügyelte: A komor katonák mélyen belevágtak a tetemek mellébe, és eltávolították, majd rögtön elégették a halottak szívét.
Ekkor egy lihegő tengerész jelent meg:
– Fenség, Hull kapitány üzeni, hogy jöjjön gyorsan!
Éppen amikor a nagyherceg, Jimmy és Gardan el akarták hagyni a szobát, érkezett meg Roald és Laurie, még mindig kivont fegyverrel a kezükben.
– Mit keresel te itt? – nézett véres ruhájú sógorára Arutha.
– Csak azért jöttem, hogy rajta tartsam a szememet a dolgokon – felelte, aztán Roald zavarodott tekintetétől kísérve hozzátette: – Mellesleg a barátom sose tudott meggyőzően hazudni. Amint felajánlotta, hogy menjünk el kártyázni, rögtön tudtam, hogy történt valami.
Arutha leállította a további magyarázkodást, és elindultak a tengerész után a csatornába vezető szobába, majd le a létrán és tovább egy alagúton, oda ahol Trevor Hull és az emberei csónakokkal várták őket. A tengerész intésére a nagyherceg és Gardan beszálltak az egyik csónakba, Jimmy, Roald és Laurie pedig egy másikba. Addig eveztek, amíg egy nagy, hatos kereszteződéshez nem értek. A falra erősített gyűrűhöz kötve egy üres csónak himbálózott, amely fölött egy mennyezeti csapóajtóból kötélhágcsó lógott.
– Három kijövő hajójukat megállítottuk, de ez az egy áttört. Mire Ideértünk mindannyian elmenekültek.
– Hányan? – kérdezte a nagyherceg.
– Talán hatan – felelte a kapitány.
Arutha megint káromkodott egyet.
– Kettőt vagy hármat szökni hagytunk egy mellékutcában, most meg még ez is. Akár egy tucatnyi Éjsólyom is szabadon mászkálhat a város utcáin.
Egy pillanatra elgondolkodott, aztán haragját alig palástolva Gardanra nézett:
– Krondorban mostantól statárium van. Zárjátok le a várost!

 

Az elmúlt négy évben Krondor már másodszor került statárium alá. Először akkor zárták le a várost, amikor Anita megszökött apja palotájából, és Jocko Radburn, Guy du Bas-Tyra titkosrendőrségének feje megpróbált a nyomára bukkanni. Most a nagyhercegnő férje kutatott az esetleges orgyilkosok után. Az indok változott, a polgárságra azonban ugyanaz a nyomás nehezedett. Mivel pedig az egész közvetlenül az ünnepségek után történt, a statárium kétszer akkora keserűséget jelentett a tisztességes emberek számára.
Még csak órák teltek el a statárium kihirdetése óta, a kereskedők azonban máris gyülekezni kezdtek panaszaikkal a palota előtt. Először a hajótulajdonosok jöttek, mert őket érintette leggyorsabban, hogy bárkáikat a kikötőben tartották, vagy éppen nem engedték a dokkok közelébe. Trevor Hull vezette a blokádszolgálatot, mert valaha csempész lévén minden trükköt ismert, amivel ki lehetett játszani a ki- és belépési tilalmat. Két hajó is megpróbált távozni, de sikerült megállítani őket: a kapitányukat letartóztatták, a legénységet pedig karantén alá helyezték. Mindkét esetben hamarosan kiderült azonban, hogy a szökés motívuma csak haszonszerzés volt, és valójában nem Arutha hadbírósága elől akartak elmenekülni. De mivel fogalmuk sem volt, ki után kutatnak, minden letartóztatottat a városi vagy a katonai börtönbe, illetve a palota tömlöcébe zártak.
A hajótulajdonosokat hamarosan követték a fuvarosok; majd a molnárok, amikor a parasztokat sem engedték be a városba; aztán megint mások – mindannyian azzal a jogos kéréssel, hogy csak erre az egy speciális esetre adjanak felmentést a vesztegzár alól. Mindannyiukat elutasították.
A Királyság közjogi rendszere a Nagy Szabadság elve alapján működött. Minden ember szabadon vállalhatott szolgálatot valaki mellett, kivéve az esetlegesen rabszolgaságra ítélt bűnözők, illetve a tanoncidejüket töltő inasok. A nemesek a rangjukkal járó előnyökért cserébe kötelesek voltak megvédeni az alájuk tartozókat, a vazallusi rendszerben pedig a közönséges parasztok földbérletet fizettek kisnemes vagy báró uruknak, aki pedig a grófjának adózott. A grófok felettesei a hercegek voltak, akik már csak a koronának tartoztak számadással. De amikor a szabad emberek jogait megsértették, akkor ezek a szabad emberek nagyon gyorsan hangoztatni kezdték nemtetszésüket. A Királyságnak túl sok külső és belső ellensége volt ahhoz, hogy egy önkényeskedő nemes sokáig megtarthassa pozícióját. Az Alkony-szigetek kalózai, a queg portyázók, a manóhordák és persze a Sötét Ösvény Testvérisége mind-mind viszonylagos belső stabilitást követeltek a Királyságtól. A történelem során csak egyetlen egyszer viselte el a lakosság nyílt elégedetlenség nélkül az elnyomást: az őrült Rodric király, Lyam elődje idején, mivel az orvosolatlan sérelmek fő forrása maga a korona volt. Rodric alatt a felségsértés főbenjáró bűnnek számított, így az emberek nem mondhatták el nyilvánosan panaszaikat. Lyam ismét törölte ezt a cikkelyt a törvénykönyvekből, ezért amíg hazaárulás esete nem forgott fenn, az emberek nyíltan elmondhatták, mi nyomja a szívüket. Úgyhogy Krondor polgárai hangosan panaszkodtak.
A városban óriási volt a zűrzavar, a stabilitás a múlté lett. A statárium első néhány napjában csak morgolódtak, de amikor már második hete tartott a vesztegzár, az élelmiszerhiány kezdett általánossá válni. Az árak egyre emelkedtek, mivel a kereslet meghaladta a kínálatot. Amikor az egyik kikötőközeli sörözőben elfogyott a sör, lázadás tört ki. Arutha kijárási tilalmat rendelt el. A nagyhercegi házi testőrség felfegyverzett osztagai a városi őrséggel közösen járták az utcákat. A kancellár és a Pillér emberei egyaránt füleltek, hátha megtudnak valamit az orgyilkosok rejtekhelyéről.
És a szabad emberek tiltakoztak.
Jimmy a nagyherceg magánlakosztályába sietett. Azért küldték, hogy vigyen el egy üzenetet a városi őrség vezetőjének, és most a parancsnokkal az oldalán tért vissza. Arutha megszállottá vált az orgyilkosok megtalálásának ügyében. Minden más ügyet félretett. Az országrész ügyintézése lelassult, majd teljesen le is állt, miközben Arutha az Éjsólymok után kutatott.
Jimmy kopogtatott a nagyherceg ajtaján, aztán az őrparancsnokkal együtt belépett. A fiú odament Laurie-hoz és Carline hercegnőhöz, a parancsnok viszont egyenesen Arutha elé állt. Gardan, Valdis kapitány és Volney gróf a nagyherceg széke mögött sorakoztak.
– Bayne parancsnok? – nézett fel Arutha. – Megkapta az utasításokat, ugye? Nem kértem, hogy jöjjön ide.
– Fenség, olvastam a parancsát – felelte az őszülő veterán, aki jó harminc évvel ezelőtt lett katona. – Azért jöttem ide az úrfival, mert szeretném, ha megerősítené.
– Úgy helyes, ahogy leírtam, parancsnok. Kíván még valamit?
Bayne parancsnok elvörösödött, láthatóan nem bírta visszafojtani a dühét, miközben egyenként csattantak a szavai:
– Igen, fenséges uram. Hát teljesen elment az esze?
A szobában mindenki megdöbbent a hirtelen indulatkitörésen. Mielőtt Gardan vagy Volney közbeszólhattak volna, a katona folytatta:
– Ez a parancs, amit leírt, azt jelenti, hogy több mint ezer embert kell elfogatnom. Először is...
– Parancsnok! – csattant fel a meglepetéséből magához tért Volney.
A férfi azonban tudomást sem véve a grófról, nem hagyta abba panaszáradatát:
– Először is: az, hogy mindenkit le kell tartóztatni, akit „nem ismer jól legalább három köztiszteletben álló polgár”, azt jelenti, hogy minden első ízben Krondorban járó matrózt, utazót, csavargót, dalnokot, részeget, koldust, kurvát, szerencsejátékost vagy közönséges idegent el kell fogni anélkül, hogy a magisztrátus meghallgatná, ami a törvény durva megsértése. Másodszor: nincs elég emberem, hogy normálisan elvégezzem a feladatot. Harmadszor: nemhogy annyi cellám nincs, amennyi az így összeszedett embereknek elég lenne, de még annyi sincs, amennyi a kikérdezés után bennmaradtaknak kellene. A fenébe is, még azoknak is alig találtam helyet, akiket eddig behoztunk. És végül ez az egész dolog bűzlik. Ember, maga megőrült? Két hét se kell, és nyílt lázadással számolhatunk. Még az a szemét Radburn se vetemedett ilyesmire.
– Elég volt, parancsnok! – mordult rá Gardan.
– Ön megfeledkezik magáról – tette hozzá Volney.
– Őfensége az, aki megfeledkezik magáról, uraim. És hacsak vissza nem állítják a felségsértést a főbűnök közé a Királyságban, elmondom ami a szívemet nyomja.
– Ez minden? – méregette átható tekintettel az idősödő katonát Arutha.
– Még a fele sem – vágott vissza a parancsnok. – Visszavonja a parancsát?
– Nem – felelte rezzenéstelen arccal a nagyherceg.
– Akkor találjon mást, aki megbünteti a várost, Arutha conDoin! – tépte le a férfi a rangjelzését a tunikájáról. – Én ezt nem csinálom.
– Rendben van – vette el a nagyherceg a vállapot, aztán továbbadta Valdisnak. – Keresd meg a rangidős tisztet, és léptesd elő.
– Ő sem fogja vállalni, fenség – szólalt meg a leváltott parancsnok. – Az őrség egy emberként mellettem áll. – Azzal öklével a konferenciaasztalra támaszkodva előrehajolt, és szemtől szembe Aruthára nézett: – Jobb, ha mindjárt oda is küldi a hadseregét. Az én fiaim ebben nem vesznek részt. Mert ha ennek vége lesz, nekik kell majd sötétedés után kettesével-hármasával járőrözniük, hogy megpróbáljanak rendet teremteni az elvadult és gyűlölködő városban. Ön tette ezt velünk, hát oldja is meg!
– Erről ennyit – jelentette ki Arutha nyugodtan. – Ön távozhat – mondta, aztán Valdishoz fordult: – Szedd össze az embereket a laktanyában: vegyék át az őrség irányítását. Ha a városi őrségből valaki dolgozni akar, örülünk neki. Aki nem teljesíti a parancsot, attól vegyétek el az egyenruháját.
A volt parancsnok visszafojtva indulatos szavait, mereven megfordult és távozott. Jimmy megrázta a fejét, aztán aggodalmasan Laurie-ra nézett. A volt dalnok éppolyan jól tudta, mint a volt tolvaj, hogy mire számíthatnak a város utcáin.

 

Krondor egy újabb hétig tűrte a statáriumot. Aruthánál süket fülekre talált minden kérés, hogy vessen véget a vesztegzárnak. A harmadik hét végére már minden olyan nő és férfi, aki nem tudta megfelelőképpen igazolni magát, lakat alatt ült. Jimmy beszélt a Pillér ügynökeivel is, akik biztosították Aruthát, hogy ők is végrehajtottak egy tisztogató akciót a saját házuk táján. Eddig hat holttest ringott az öböl vizében.
A nagyherceg és tanácsadói megkezdték a foglyok kihallgatását. A város északi részében a Kereskedők Kapuja mellett egy csomó raktárat börtönné alakítottak. Arutha – öt szigorú tekintetű testőr gyűrűjében – végignézett az első öt rabon, akit elévezettek.
Jimmy félreállt az egyik oldalra, és tisztán hallotta, amint az egyik katona odamormogja a másiknak:
– Ebben a tempóban egy év múlva is ezeket a fickókat fogjuk vallatni.
A fiú egy darabig figyelte, ahogy Arutha, Gardan, Volney és Valdis kapitány kikérdezték a foglyokat. Sokan közülük egyszerű emberek voltak, akik olyasvalamibe keveredtek, amit nem is igazán értettek, esetleg roppant tehetséges színészek. Valamennyien piszkosnak, éhesnek és félig ijedtnek, félig dacosnak látszottak.
Jimmy türelmetlenné válva elhagyta a helyszint. A tömeg szélén észrevette, hogy Laurie egy söröző melletti padon üldögél. A fiú csatlakozott Salador hercegéhez, aki odafordult hozzá:
– Már csak valami házi főzésű löttyük maradt, és nem is olcsó, de legalább hideg – mondta, és tovább nézte, ahogy a nagyherceg folytatta a kihallgatást a meleg nyári napon.
– Ez csak komédia – törölte meg a homlokát Jimmy. – Nem érünk el vele semmit.
– De legalább csökkenti Arutha idegességét.
– Még sosem láttam ilyennek. Még akkor sem, amikor Moraelin felé meneteltünk. Most...
– Most dühös, ijedt, és tehetetlennek érzi magát – rázta meg Laurie a fejét. – Carline-tól megtudtam egy-két dolgot a sógoraimról. Arutháról annyit, ha még nem tudnád: képtelen elviselni a tehetetlenséget. Zsákutcába tévedt, és a büszkesége nem engedi, hogy elismerje: kőfallal áll szemben. Mindazonáltal, ha megszünteti a vesztegzárat, az Éjsólymok ismét szabadon mászkálhatnak.
– És akkor mi van? Hiszen itt vannak a városban, és mindegy; mit gondol Arutha, nem biztos, hogy sikerült elfogni őket. Lehet, hogy ugyanúgy befurakodtak a palota személyzetébe, mint tavaly a Csúfolódók közé. Ki tudja? – sóhajtott fel a fiú. – Bárcsak itt lenne Martin vagy a király, akkor talán befejezhetnénk.
Laurie ivott egy kortyot, és elfintorodott a keserű íz miatt.
– Talán igen. Sikerült eltalálnod azt a két embert, akire talán odafigyelne. Carline és én megpróbáltunk beszélni vele, de csak türelmesen hallgatott, aztán nemet mondott. Még Gardan és Volney sem tudták meggyőzni.
Jimmy egy kis ideig a kihallgatást nézte: időközben három újabb fogolycsapatot vezettek a bírák elé.
– Nézzük a pozitív oldaláról a dolgot. Négy embert szabadon engedtek.
– Ha esetleg egy másik őrjáratba botlanak, ismét elfogják őket, és napokig eltarthat, mire valaki ellenőrzi, hogy tényleg a nagyherceg bocsátotta el őket. A másik tizenhatot pedig visszadugták a dutyiba. Csak abban reménykedhetünk, Arutha hamarosan rájön, hogy ezzel nem ér el semmit. Már két hét sincs a Banapis fesztiválig, és ha addigra nem oldja fel a vesztegzárat, felkelés lesz a városban – szorította össze az ajkát idegesen. – Bárcsak lenne valami varázslatos módja, hogy megtudjuk, ki Éjsólyom és ki nem...
– Micsoda? – kapta fel a fejét Jimmy. – Mi micsoda?
– Hát amit az előbb mondtál. Miért is ne?
– Mire gondolsz? – fordult Laurie a fiú felé.
– Arra gondoltam, itt az ideje, hogy beszélgessünk egyet Nathan atyával. Jössz?
Laurie félretette keserű sörét és felállt.
– Ott hátul kötöttem ki a lovamat.
– Máskor is lovagoltunk már ketten egy lovon. Csak ön után, kegyelmes uram.
Laurie, napok óta először felkacagott.

 

Nathan félrehajtott fejjel figyelt, míg Jimmy vázolta az ötletét. Fehér Sung papja egy ideig elmélyülten dörzsölgette az arcát. Most is, mint mindig, inkább birkózónak látszott, mint papnak.
– Létezik olyan varázslat, amelynek segítségével megtudhatjuk valakiről, hogy igazat mond-e, de az nagyon hosszadalmas, és nem is mindig megbízható. Kétlem, hogy találnánk olyan módszert, amivel többet érnénk, mint a mostanival. – A pap hangsúlya elárulta, hogy nem sokra tartja a jelenlegi módszert.
– És mi van a többi templommal? – érdeklődött Laurie.
– A varázslatalkotási módszereik alig különböznek a miénktől. Ettől még nem csökkennek a nehézségeink.
– Abban reménykedtem, hogy valami módon ki tudjuk szúrni az orgyilkosokat a tömegből – szólalt meg Jimmy csalódottan. – Ezek szerint nem.
Nathan felállt Arutha konferenciaasztala mellől, amelyet kisajátítottak, amíg a nagyherceget elfoglalta a kihallgatás.
– Az ember csak akkor válaszol meg minden kérdést, amikor meghal, és Lims-Kragma birodalmába kerül.
Jimmy tekintete elfelhősödött, aztán mintha villám sújtotta volna, ismét felragyogott.
– Ez az!
– Mi az, hogy „ez az”? – értetlenkedett Laurie. – Mégsem ölhetsz meg mindenkit!
– Nem – felelte a fiú, észre sem véve a megjegyzés abszurditását. – Atyám, el tudná intézni, hogy az a Lims-Kragma pap, Julian idejöjjön?
– Úgy érted, Julian őfőméltósága, Lims-Kragma templomának főpapja? – egészítette ki Nathan.- Megfeledkezel róla, hogy előléptették, amikor az elődje megőrült ebben a palotában egy támadás során. – A pap arca elárulta, hogy megrázták az akkori események, hiszen ő maga győzte le Murmandamus élőhalott szolgáját, és nem kis árat fizetett érte: azóta is rémálok gyötörték.
– Ó! – hökkent meg Jimmy.
– Ha megkérem, talán fogad bennünket, de kétlem, hogy rögtön iderohanna csak azért, mert én hívom. Igaz, hogy én vagyok a nagyherceg lelki tanácsadója, de a templomi ranglétrán én csak egy egyszerű papocska vagyok, közepes eredményekkel.
– Hát akkor lássuk, hajlandó-e beszélni velünk. Szerintem ha együttműködünk, sikerül véget vetni ennek az őrültségnek Krondorban. Mindenképp szeretném megkapni Lims-Kragma templomának támogatását, mielőtt feldobom az ötletet a nagyhercegnek. Különben nem hiszem, hogy odafigyelne.
– Üzenek neki. Szokatlan dolog, hogy az egyházak beleártják magukat a város ügyeibe, de Murmandamus megjelenése óta valahogy közelebb kerültünk a Királyság hivatalnokaihoz. Talán Julian is készségesen segít. Felteszem, van valami terved.
– Igen – tette hozzá Laurie is –, mit szeretnél előrázni abból a hatalmas ruhaujjadból?
Jimmy ingatni kezdte a fejét, aztán elvigyorodott:
– Értékelni fogod a színjátékot, Laurie. Csinálunk egy kis hókuszpókuszt, és úgy ráijesztünk az Éjsólymokra, hogy rögtön bevallják az igazat.
Salador hercege visszaült, és elgondolkodott azon, amit a fiú mondott. Rövid idő múlva már ő is úgy vigyorgott, hogy kettéállt szőke szakálla. Nathan egyikőjükről a másikukra nézett, míg végre ő is megértette, és mosolyogni, majd kacagni kezdett. Amikor rájött, hogy megfeledkezett magáról, az Egyetlen Ösvény istennőjének papja gyorsan összeszedte magát, de így sem sikerült elrejtenie somolygását.

 

Krondor főbb templomai közül a polgárság azt látogatta legkevésbé, amelyet a halálistennőnek, Lims-Kragmának szenteltek, habár az általános hiedelem szerint az istennő előbb vagy utóbb mindenkit maga köré gyűjt. Szokás volt ugyan fogadalmi felajánlásokat tenni és imádkozni a közelmúltban elhunytakért, de csak kevesen tartoztak az állandó hívők közé. Évszázadokkal ezelőtt a halálistennő hívei véres rítusokat hajtottak végre, amelyek még az emberáldozatot is magukban foglalták. Azóta a gyakorlat megszelídült, és Lims-Kragma hívei lassan beilleszkedtek a társadalomba. Mindazonáltal a régi félelmek csak lassan tűnnek el. Hiszen még most is rengeteg véres tettet hajtanak végre fanatikusok a halálistennő nevében, hogy egyházát a rettegés máza szennyezze a legtöbb közönséges ember szemében. Most viszont egy csapat ilyen közönséges ember – akik között talán ott rejtőzött néhány különleges is – tartott egyenesen a templom felé.
Arutha némán állt a belső szentély bejáratánál. Az előcsarnokban felfegyverzett katonák, a belső részeken pedig templomőrök sorakoztak a falak mentén. Hét pap, illetve papnő várakozott a főpap, Julian felügyelete alatt ünnepi öltözékben, mintha valami fontos szertartásra készülnének. A főpap először nem akart részt venni a színjátékban, de mivel elődje Murmandamus egyik ügynökével vívott harcba őrült bele, segítenie kellett a gonosz elleni küzdelemben. Végül, bár kelletlenül, de beleegyezett.
A foglyokat a sötét bejárat felé terelték. Többségüket lándzsás őrök tartották vissza. Az első csoportban voltak ugyanis azok, akikről legvalószínűbbnek tartották, hogy az orgyilkosok testvériségének tagjai. Arutha morogva beleegyezett ugyan a színjátékba, de csak azzal a feltétellel, hogy az Éjsólyom-gyanús elemek mindegyikét az első csoportban kell „tesztelni”, mert ha kiderül a turpisság, a hír visszajuthat a többi rab fülébe.
Amikor a kelletlen foglyok elhelyezkedtek a halálistennő oltára előtt, Julian megszólalt:
– Kezdődjék hát a próba!
A segédkező papok, papnők és szerzetesek azonnal sötétséget és rettegést keltő kántálásba kezdtek.
A főpap az ötven, őrök tartotta rab felé fordult:
– A halál oltárán egyetlen ember sem szólhat hamisan. Mert a Várakozó, a Hálófonó, az Élet Szerelmese színe előtt minden ember megvallja, mit cselekedett. Tudjátok meg hát, Krondor lakói, közöttetek rejteznek azok, kik megtagadták úrnőnket, kik a sötétség soraiba álltak, kik gonosz erőket szolgálnak! Tőlük elvétetett a halál kegyelme, a Lims-Kragma nyújtotta végső nyugodalom. Megtagadtak mindent, s csak szentségtelen uruk akaratának engedelmeskednek. Most azonban kiválasztatnak közülünk. Mert aki a halálistennő oltárkövére fekszik, megpróbáltatik. Aki igazat szól, annak nincs mitől tartania. Ámde megnyilatkoznak azok, kik sötét szerződést kötöttek, s akkor szembe kell nézniük a Várakozó haragjával.
Az oltár mögötti gyönyörű, mégis könyörtelen asszonyt formázó éjfekete kőszobor felragyogott, majd különös kékeszöld fényben kezdett vibrálni. Jimmyre nagy hatást gyakorolt a látvány. A jelenség igazi drámai színezetet adott az eseményeknek.
Julian az első fogoly felé intett, akit úgy kellett odavonszolni az oltárhoz. Három erős katona tette fel a férfit a kő tetejére, amelyet régen emberáldozatokhoz használtak. Julian előhúzott egy fekete tőrt a köntöse ujjából.
– Murmandamus híve vagy? – kérdezte egyszerűen, a fegyvert a férfi mellének szegezve.
A fogoly alig bírta kinyögni a nemleges választ, mire Julian felemelte a tőrét.
– Ez az ember mentes a gonosztól – jelentette ki a pap.
Jimmy és Laurie összenéztek: a férfi Trevor Hull egyik meglehetősen durva külsejű matróza volt, aki minden gyanú fölött állt, és a mostani előadásából ítélve nem akármilyen színész lehetett. Azért vele kezdték, hogy a hitelesség látszatát kölcsönözzék a színjátéknak. A második ember, akit épp most vonszoltak az oltárhoz, szintén egy beépített matróz volt. A férfi összetörten zokogott, kiáltozott, hogy hagyják békén, és kegyelemért könyörgött.
– Túljátssza a szerepét – jegyezte meg Jimmy eltakarva a száját.
– Nem számít – suttogott vissza Laurie –, az egész terem bűzlik a félelemtől.
Az összegyűjtött rabok érdeklődve nézték, hogyan nyilvánítják a második embert is ártatlannak. Az őrök most hozták elő az első igazi gyanúsítottat. Az illető olyan tekintetet vetett hátrafelé, mint egy kismadár, amely képtelen elmenekülni a kígyó elől, de azért hagyta, hogy gyorsan odavezessék a pap elé. Amikor újabb négy férfi vonult oda ellenkezés nélkül, Arutha odalépett Laurie mellé.
– Ez nem fog működni – suttogta hátat fordítva a foglyoknak, hogy ne olvashassák le a szájáról, mit mond.
– Lehet, hogy még nem is volt köztük Éjsólyom – felelte Jimmy. – Csak folytassuk! Ha mindenki átmegy a próbán, még mindig visszavitethetjük őket a börtönbe.
Ekkor az egyik elöl álló rab hirtelen félrelökött két templomőrt, és megindult a kijárat felé. Arutha testőrei azonnal elzárták előle a menekülés útját. A férfi a katonákra vetette magát, hátrább kényszerítve őket. A kavarodásban a menekülő egy tőr után nyúlt, és sikerült is kitépnie az egyik őr övéből. Azonban rögtön le is csaptak a kezére. Elejtette a fegyvert, amely végigcsúszott a terem padlóján, egy testőr pedig a fickó arcába sújtott a lándzsája nyelével. A férfi a kőpadlóra rogyott.
Jimmy – mindenki mással egyetemben – azt figyelte, hogyan kötözik meg a foglyot. Aztán, mintha az idő lelassult volna, egyszer csak megpillantott egy másik rabot, aki nyugodtan lehajol, és felveszi a fegyvert A férfi hűvös céltudatossággal felegyenesedett, majd mutató- és hüvelykujja közé fogta a pengét. Felemelte a karját, és mire a fiú figyelmeztetésre nyitotta a száját, már el is dobta a tőrt.
Jimmy odaugrott Aruthához, hogy megpróbálja lerántani, de egy pillanattal elkésett. A fegyver célba ért. Egy pap „szentségtörést” kiáltott a támadás láttán. Aztán mindannyian a nagyherceg felé fordultak. Ő megtántorodott, és csodálkozó tekintettel meredt a melléből kiálló pengére. Laurie és Jimmy elkapták a karját, hogy össze ne essen. Arutha a fiúra nézett, miközben az ajka hangtalanul mozgott, mintha a beszéd valami elképesztően nehéz feladat lenne. Aztán fölakadt a szeme és ha nem fogják, arccal előrezuhant volna a padlóra.

 

Jimmy némán üldögélt, Roald pedig ide-oda járkált a szobában. Carline – saját gondolataiban elmerülve – a fiúval szemben foglalt helyet Arutha hálószobája előtt várakoztak, miközben Nathan atya és a kirurgus lázasan dolgoztak, hogy megmentsék a nagyherceg életét. Nathan rangra való tekintet nélkül mindenkit kiparancsolt a szobából: még Carline-nak sem engedte meg, hogy egy pillantást vessen a bátyjára. Jimmy első benyomása alapján a seb súlyos volt ugyan, de nem halálos. Látott olyanokat, akik rosszabbat is túléltek, de ahogy telt-múlt az idő, a fiú rettegni kezdett. Mostanra Aruthának már nyugodtan pihennie kéne, mégsincs semmi hír róla. Jimmy attól félt, hogy ez komplikációkat jelent.
Behunyta a szemét, és nagyot sóhajtva megdörzsölte. Megint cselekedett, csakhogy túl későn, hogy elhárítsa a katasztrófát. Hiába próbált megnyugodni, bűnösnek érezte magát, ezért váratlanul érte a mellette ülő hangja:
– Ne hibáztasd magadat!
A fiú csak most vette észre, hogy Carline mellett ül.
– Gondolatokban olvas, hercegnő? – mosolygott rá halványan.
– Nem – rázta meg a fejét a nő, nehezen elfojtva könnyeit. – Csak eszembe jutott, milyen voltál, amikor Anita feküdt sebesülten.
Jimmy csak bólintott egyet. Laurie lépett be, odament a hálószoba ajtajához, és halkan mondott valamit az őrnek. A katona benyitott a szobába, de egy pillanattal később már vissza is jött, és odasúgta a választ. Laurie a feleségéhez lépett, és könnyedén arcon csókolta.
– Elküldtem egy csapat katonát Anitáért, és feloldottam a vesztegzárat – mondta.
Mint legmagasabb rangú nemes a városban, Laurie vette át az intézkedési jogot: Volneyval és Gardannal egyetemben azon dolgozott, hogy visszaállítsa a rendet Krondorban. A válság ugyan véget ért, bizonyos megszorító intézkedéseket még meghagytak, nehogy a haragos polgárok valami őrültséget csináljanak. Az esti kijárási tilalom még néhány napig érvényben marad, és a nagyobb gyülekezéseket is feloszlatják.
– Még rengeteg elintéznivalóm van – mondta Laurie halkan. – Hamarosan visszajövök – fejezte be, azzal elhagyta az előcsarnokot. És az idő kínosan lassan telt.
Jimmy elmerengett. Amióta a nagyherceg felkarolta, új irányt vett az élete. Utcakölyökből és tolvajból lett nemesúrfi, s ez alapvetően megváltoztatta a másokkal szembeni viselkedését, bár régi óvatossága időnként még most is kisegítette az udvari intrikák útvesztőjéből. Mindazonáltal a nagyhercegi család és a barátaik sokat jelentettek a fiú számára – annyit, mint korábban senki más –, ezért féltette őket. Nyugtalansága nőttön nőtt az elmúlt órákban, és mostanára már a rémület határán járt. A kirurgus és a pap túl sokáig volt odabenn. Valami nagyon rossz történt.
Ekkor nyílt az ajtó, és behívták az előtte álló katonát. Egy pillanattal később azonban már ki is jött, és elsietett valamerre. Hamarosan Laurie, Gardan, Valdis és Volney társaságában jelent meg újból. Carline Jimmy keze után nyúlt. Amikor a fiú a hercegnőre nézett, látta, hogy elfutotta a szemét a könny. Most már jeges bizonyossággal tudta, mi történhetett.
Nyílt az ajtó, és a sápadt Nathan lépett ki rajta. Körülnézett, kinyitotta a száját, de aztán mégis elakadt a szava.
– Meghalt – mondta végül egyszerűen.
Jimmy képtelen volt uralkodni magán. Felpattant, keresztülnyomakodott az ajtó előtt állókon, és közben felismerhetetlen hangon kiáltozott:
– Nem! Nem!
Az őrök túlzottan megdöbbentek ahhoz, hogy megállítsák a fiút, aki berontott Arutha szobájába. A küszöbön megtorpant: az ágyon kétségkívül a nagyherceg feküdt. Jimmy odasietett hozzá, és nyugodt vonásait fürkészte. Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa Arutha arcát, azután mégsem fejezte be a mozdulatot. Nem kellett megérintenie ahhoz, hogy tudja, az ágyban fekvő, számára oly kedves férfi valóban halott Jimmy letérdelt, és a párnába fúrva az arcát, zokogni kezdett.

 

 

4.
Az indulás

Thomas felriadt.
Valami hívta. Fölült, és körülnézett a sötétben. Emberfeletti szemével olyan élességgel látta a szoba minden részletét, mintha fényes nappal lett volna. A királynő és férje lakosztálya kicsiny volt: egy hatalmas élő fa törzsébe vájták. Úgy tűnt, minden rendben van. Thomas egy pillanatig attól félt, visszatérnek előző napi őrült álmai, aztán amikor teljesen felébredt, elhessegette magától az érzést. Hiszen ez az a hely, ahol leginkább ura erejének. A régi rettegés olykor mégis hatalmába kerítette.
Thomas a feleségére nézett. Aglaranna halkan szuszogott. A férfi felállt, és odasétált Calis ágyához. Mivel a kisfiú már majdnem kétéves volt, most a szülei hálószobája melletti benyílóban aludt. Elvandar kis hercege derűs arccal álmodott.
Ekkor ismét megérezte a hívást. És Thomas most már azt is tudta, ki szólítja. De nem nyugodott meg, aggódott, hogy sorsa irányítása megint kicsúszik a kezéből. Odament, ahol fehér és arany páncélját tartotta. A résháború óta csak egyetlenegyszer öltötte magára, amikor elpusztította az Elvandart keresztező Fekete Gyilkosokat. Most azonban elérkezett az ideje, hogy újra csatába szálljon.
Halkan leakasztotta páncélját a szögről, és kivitte a szabadba. Az illatoktól terhes nyári éjszakában keveredett a virágszirmok finom párája a tünde pékségek holnapra készülő friss kenyerének kellemes zamatával.
Thomas Elvandar zöld függönye alatt öltözködött. Alsóruhája után felvette az arany láncinget és a posztósapkát. Ezután az aranysárkánnyal díszített fehér lovagi köntös következett. Övére csatolta aranykardját, karjára húzta fehér pajzsát, végül felvette arany sisakját is.
Egy hosszú pillanatig csak állt Ashen-Shugar, a sárkány nagyúr, az utolsó valheru öltözékében. Az idő határait is áthágó misztikus örökség kötötte egybe őket, és valami furcsa erő által Thomas legalább annyira valheru volt, mint ember. Alaptermészete révén embernek számított, akit apja és anyja Crydee várának konyhájában nevelt fel, hatalma azonban túlmutatott a közönséges halandókén. Többé már nem páncélja rejtette ezt az erőt. Az mostanra üres héjjá vált, amelyet Fekete Macros készített annak idején, hogy átörökítse a valheru ősi tudását egy emberre. A hatalom azóta Thomas sajátja lett, a férfi azonban még mindig korlátozva érezte magát, ha felöltötte a fehér-arany páncélzatot.
Thomas behunyta a szemét, és rég nem használt képességei segítségével odakívánta magát, ahol vártak rá.
A férfit aranyszínű fény borította el, és egy szemvillanás alatt átrepült a tünde erdőség fái között. Elhaladt a mit sem sejtő őrök között, míg a királynő udvarától messze északnyugatra egy nagy tisztásra nem ért. Ekkor ismét felöltötte emberi alakját, és megkereste azt, aki ideszólította. A fák közül egy feketeruhás ember lépett elő, akit Thomas nagyon jól ismert. Amikor a két férfi egymás mellé ért, összeölelkeztek, hiszen gyermekkorukban mostohatestvérek voltak.
– Különös találkozás ez, Pug – szólalt meg Thomas. – Rögtön felismertem a hívásodat, de miért mágikus úton üzentél? Miért nem sétáltál be egyszerűen az otthonunkba?
– Négyszemközt kell beszélnünk. Csak most érkeztem.
– Tavaly nyáron Aruthától hallottam, hogy elmentél. Azt mondta, a tsurani világon próbálod meg kideríteni, mi lehet az oka Murmandamus támadásának.
– Megtanultam néhány dolgot az elmúlt évben, Thomas – vezette oda társát egy kidőlt fához, és mindketten leültek a törzsre. – Már nincs kétségem afelől, hogy Murmandamus mögött az a valami áll, amit a tsuranik Ellenségnek hívnak: egy hihetetlen hatalmú ősi lény. Ez a szőrnyűséges teremtmény azt a kaput keresi, amelyen keresztül betörhet a mi világunkba. Ő irányítja a mordeleket és szövetségeseiket, de hogy ezzel mi a célja, azt nem tudom. El sem tudom képzelni, hogyan segítheti a mi téridőnkbe való belépését az, ha a mordelek seregeket toboroznak, vagy ha orgyilkosok vadásznak Aruthára. Hiába tanultam olyan sokat, még mindig rengeteg dolgot nem értek – gondolkodott el. – Már majdnem befejeztem a Gyülekezet könyvtárában a kutatást, amikor találtam valamit. Csak egy utalás volt az, ami Kelewan legészakabbi vidékére vezetett, egy hihetetlen helyre a sarki jég alatt – nézett gyermekkori barátjára szinte megszállottan. – Az elmúlt évben Elvardeinben éltem.
– Elvardein – pislogott Thomas zavartan. – Ez „tünde-menedéket” jelent, úgy mint az Elvandar „tünde-otthont”. Ki...?
– Az eldáknál tanultam.
– Az eldáknál? – bizonytalanodott el Thomas még jobban.
Hirtelen megrohanták Ashen-Shugar emlékei. Az eldák azok a tündék voltak, akikben a sárkány-nagyurak leginkább megbíztak, és akik szabadon tanulhattak azokból a könyvekből, amelyeket uraik a meghódított világokról zsákmányoltak. A valherukhoz képest gyengék voltak, Midkemia többi faja között azonban egytől egyig nagyhatalmú varázslóknak számítottak. A Káosz Háborúk idején azonban eltűntek, és mindenki úgy gondolta, hogy ők is elenyésztek mestereikkel együtt.
– És a tsurani őshazában élnek?
– Kelewan éppannyira nem őshazája a tsuraniknak, mint az eldáknak. Mindkét faj a Káosz Háborúk idején talált ott menedéket. – Pug egy pillanatra elnémult, amíg gondolkodott. – Elvardeint az eldák őrposztként állították, készen arra az eshetőségre, ami most fennáll. Az a hely nagyon hasonlít Elvandarra, csak apró részleteiben különbözik – merengett el az emlékeken. – Amikor először megérkeztem, az eldák szívélyesen fogadtak. Azután tanítani kezdtek. Ez a tanulás azonban teljességgel különbözött mindattól, ahogyan korábban tanultam. Úgy látszott, egy Acaila nevezetű tünde felelős az oktatásomért, bár sokan mások is tanítottak. Az egy év alatt, amit a sarki jég alatt töltöttem, soha egyetlen kérdést sem tettem fel. Inkább mintha álmodtam volna. Az egész annyira idegen volt – sütötte le a szemét. – Te vagy az egyetlen ember, aki megértheti, miről beszélek.
– Megértelek – tette Thomas Pug vállára a kezét. – Az emberek nem az efféle mágiára termettek. De azért nekünk ezt is meg kellett tanulnunk, igaz? – mosolyodott el.
– Igaz – mosolygott vissza Pug. – Acaila és a többiek varázslatba kezdtek, én meg csak ott ültem, és figyeltem. Hetekig nem értettem, hogy leckéket adnak nekem. Aztán egy napon... én is bekapcsolódtam. Megtanultam, hogyan kell közösen alakítani a varázslatok szövedékét. Ekkor kezdődött a tényleges oktatásom – mondta, felderülve az emlékeken. – Mindenesetre jól felkészültek. Tudták, hogy jövök.
– Hogyhogy? – kerekedett el Thomas szeme.
– Macros miatt. Alighanem ő mondta nekik, hogy valószínűleg egy tanítvány lép a nyomukba.
– Úgy tűnik, van némi kapcsolat a háború és az elmúlt év különös eseményei között.
– Igen – csöndesedett el a mágus. – Három dolgot tudtam meg. Az első: hibás az az elképzelésünk, hogy a mágiának három ösvénye van. A mágia egységes. Csak a felhasználó korlátai szabják meg, hogy az illető melyik ösvényt követi. Másodszor: a tanítás ellenére is csak most kezdem felfogni, minek a birtokába jutottam. Mert igaz ugyan, hogy sosem kérdeztem, viszont az eldák sem adtak válaszokat. Ők annyira különböznek... mindenki mástól – borzongott meg. – Nem tudom, hogy ez az elszigeteltségük miatt van-e – hiszen nem tartanak kapcsolatot fajuk többi tagjával –, de Elvardein annyira idegen volt számomra, hogy hozzá képest Elvandar olyan ismerős, mint a Crydee környéki rengeteg. Ez néha annyira elkeserített – sóhajtott fel Pug. – Mindennap felkeltem, és addig kóboroltam az erdőben, míg valami tanulási lehetőségre nem bukkantam. Sokkal többet tudok a mágiáról, mint ezen a világon bárki – most, hogy Macros elment –, viszont még mindig nem tudok szinte semmit arról, mivel állunk szemben. Mintha eszköz lennék, amit továbbfejlesztettek, anélkül hogy sejteném a célját.
– De azért csak van valami feltevésed, ugye?
– Igen, de még neked sem mondhatom el, amíg meg nem bizonyosodom az igazamról – állt fel Pug. – Sok mindent megtanultam, többek között azt is, hogy nem tanultam eleget. Egy dolog azonban biztos – és ez a harmadik dolog, amit megtudtam –, mindkét világ a legnagyobb fenyegetéssel néz szembe a Káosz Háborúk óta. Mennünk kell – nézett a varázsló Thomas szemébe.
– Mennünk? Hová?
– Hamarosan minden világossá válik. Nem vagyunk még felkészülve a csatára. Kevés az információnk, és csak nagyon lassan lesz több. Úgy. hogy nekünk kell utánajárnunk a dolgoknak. Velem kell jönnöd. Most azonnal.
– Hová?
– Oda, ahol megtudhatjuk, hogyan kerülhetünk előnyösebb helyzetbe: Aal szentélyébe.
Thomas Pug arcát figyelte. Amióta ismerték egymást, még sohasem látta a fiatal mágust ilyen izgatottnak.
– Egy másik világra? – kérdezte halkan.
– Ezért van szükségem rád. A te tehetséged idegen a számomra. Kelewanra bármikor nyithatnék egy rést, de hogy olyan világokra utazzak, amelyeket csak évezredek óta porosodó kódexekből ismerek...? Kettőnknek együtt viszont van esélyünk. Segítesz nekem?
– Persze. Csak beszélek Aglarannával, és...
– Nem lehet – felelte Pug szigorúan. – Ennek komoly oka van. Gyanítom, hogy valami szörnyűség közeleg. Ha igazam van, akkor rajtunk kívül senki sem tudhatja meg, mire készülünk. Ha más is ismerné a küldetésünket, azzal talán mindent tönkretennénk. Elpusztítanák azokat, akiket szeretnél megnyugtatni. Jobb, ha inkább egy kis ideig kétségben maradnak.
Thomas Pug szavait mérlegelte. A crydee-i fiúból lett valheru csak egy dologban volt biztos: megbízhat a barátjában.
– Nem igazán örülök, de elfogadom az óvatosságodat. És most hogyan tovább?
– Ahhoz, hogy átszeljük a kozmoszt, sőt, talán még az idő óceánjában is megmártózzunk, egy hátasra lesz szükségünk, amelynek csak te parancsolhatsz.
– Az már... évezredekkel ezelőtt volt – bámult a sötétségbe Thomas. – A valheruk többi szolgájához hasonlóan az ő akaratuk is megacélozódott az idők folyamán, és nem valószínű, hogy készségesen igába hajtanák a fejüket – emlékezett vissza a rég letűnt képekre. – Mindenesetre megpróbálom.
A férfi a tisztás közepére sétált, ott behunyta a szemét, és a feje fölé emelte kezét. Pug némán figyelte. Hosszú percekig egyikük sem mozdult. Aztán a fehér-arany ruhás fiatalember kinyitotta a szemét, és társa felé fordult.
– Egyvalaki válaszolt. Nagyon messziről, de gyorsan közeledik. Hamarosan itt lesz.
Telt-múlt az idő. Az ég csillagai lassan mozogtak pályájukon. Aztán hatalmas szárnyak surrogása hallatszott a távolból. A várakozók hamarosan erős széllökéseket éreztek, ugyanakkor titáni alak takarta el a csillagokat. Gigantikus szörnyeteg szállt le, méretéhez képest meglepően kecsesen és könnyedén a tisztásra. Egy szárnya is hosszabb volt, mint háromszáz méter, a teste pedig többet nyomott, mint Midkemia bármely más teremtményéé. A holdfény ezüstös szikrái arany pikkelyeken csillantak meg, ahogy a nagysárkány elhelyezkedett a földön. Szekérderéknyi fejét lehajtotta, hogy közelről megnézhesse a két férfit. Óriási rubinvörös szemeivel figyelmes pillantást vetett rájuk, aztán megszólalt:
– Ki merészelt idehívni engem?
– Én, aki valaha Ashen-Shugar voltam – felelte Thomas.
– Talán azt hiszed, ugyanúgy parancsolhatsz nekem, mint annak idején őseid az enyéimnek? – kérdezte a bosszúság és a kíváncsiság nyilvánvaló keverékével a hangjában. – Tudd meg hát, a sárkányok fajának igencsak megnőtt a hatalma és a ravaszsága. Soha többé nem szolgálunk senkit saját akaratunkból. Talán elvitatod tőlünk a szabadsághoz való jogunkat?
Thomas kérlelően előrenyújtotta a karját.
– Nem szolgákat, szövetségeseket keresünk. Én Thomas vagyok, aki Dolgannal, a törpével együtt őrt állt Rhuagh halálakor. Rhuagh a barátjának tartott engem, és az ő ajándéka révén lett belőlem ismét valheru.
A sárkány elgondolkodott.
– Az a dal gyönyörű volt, és messzire hallatszott Thomas, Rhuagh barátja – mondta végül. – Még a legendáinkban sem történt ennél csodálatosabb dolog, mert mielőtt Rhuagh eltávozott közülünk, még egyszer utoljára átszelte az eget, mintha ismét fiatal lett volna, és ereje teljében zengte el utolsó énekét. Abban mesélt rólad, és arról a törpéről is. Minden nagysárkány hallotta azt a dalt, és köszönettel tartozik érte. Cserébe most meghallgatom, mit kívántok.
– Olyan helyeket keresünk, amelyeket az idő és a tér korlátja választ el tőlünk. A te hátadon áttörhetném ezt a korlátot.
A sárkány hiába bízott meg valamennyire Thomasban, gyanakvóvá vált annak hallatán, hogy valakinek közülük megint egy valherut kellene a hátán hordania.
– Milyen okból óhajtod ezt?
– Szörnyű veszedelem fenyegeti ezt a világot – felelt most Pug. – Olyasvalami, amely még a sárkányok számára is elképzelhetetlen fenyegetést hordoz.
– Valóban – mondta a sárkány –, furcsán örvénylett a levegő északon, és a földön is valami baljós szél fújt ma éjjel – jegyezte meg, aztán magában gondolkodott egy darabig, mit is feleljen. – Azt hiszem, talán szövetséget köthetünk egy időre. Azért a célért, amit megneveztél, hajlandó leszek elvinni téged és a társadat. A nevem Ryath – hajtotta le a sárkány még jobban a fejét. Thomas ügyesen felszállt a hátára, aztán megmutatta Pugnak, hova lépjen, hogy ne okozzon kellemetlenséget az óriási teremtménynek. Azután mindketten leültek a nyak és a vállak találkozásánál, a két szárny közötti mélyedésben.
– Az adósaid vagyunk, Ryath – szólalt meg Thomas.
A sárkány hatalmas szárnycsapásokkal felszállt. Sebesen haladtak Elvandar fölött, és csak Thomas varázslata tartotta őket fenn Ryath hátán.
– A barátok adósságai nem igazi adósságok – mondta a sárkány. – Én Rhuagh fészkéből származom. A ti kifejezésetekkel élve ő volt az apám, én pedig a lánya vagyok. Számunkra ugyan a rokonság nem olyan fontos, mint az embereknek, de azért vannak dolgok, amik számítanak. Most pedig jöjj, valheru, itt az ideje, hogy átvedd az irányítást!
Thomas, olyan erőkből merítve, amelyeket már több ezer éve nem használt, akaratával átjárót hozott létre arra a téren és időn túli helyre, ahol valaha fivérei és nővérei kedvük szerint barangoltak, megszámlálhatatlanul sok világra hozva pusztulást. Hosszú idő óta először ismét egy sárkány nagyúr repült a világok között.

 

Thomas mentálisan irányította Ryath haladását. Amint szüksége volt rájuk, olyan képességeket fedezett fel magában, amiket még sosem használt ebben az életében. Ismét feléledt benne Ashen-Shugar személyisége, de ez most már nem az a mindent elborító őrület volt, amelyet azelőtt érzett, hogy végleg legyőzte volna a valheru örökségét az emberségéért vívott harcban.
Thomas, mintha csak megszokásból tenné, fönntartotta maguk körül az űr illúzióját. Milliárdnyi csillag ragyogta be a sötétséget. Pug is tisztában volt azzal, hogy nem a „valódi űrben” haladnak, hanem inkább abban a szürke semmiben, amelyet akkor ismert meg, amikor Macros segítségével bezárta a Kelewan és Midkemia között nyílt rést. Csakhogy annak a szürkeségnek nem volt anyaga: tulajdonképpen a tér és idő szövetének szálai között húzódott meg. Akár meg is öregedhetnének itt, miközben a valós időben egy pillanattal később vissza is érnének oda, ahonnan elindultak. Az idő ugyanis nem létezett ebben a tértelenségben. Az emberi elmének azonban – legyen valaki bárménnyire is zseniális – megvannak a maga korlátai, és Thomas tudta, hogy Pug, hatalma ellenére mégiscsak ember, akin semmi értelme nem lenne most kísérletezni. Láthatólag Ryathot sem zavarta az űr illúziója. Thomas és Pug érezték, hogy a sárkány irányt vált.
Pugot szörnyen izgatta, vajon hogyan tájékozódik a sárkány a semmiben. Gyanította, hogy Macros alighanem betekintést nyert a világok közötti mozgás titkába annak idején, amikor Rhuagh mellett tanult. Az ifjú mágus megjegyezte magának, hogy utána kell néznie a dolognak Macros munkáiban, ha majd visszatér Csillagdokkba.
Hatalmas mennydörgés kíséretében értek vissza a valós térbe és a létezésbe. Ryath erős szárnycsapásokkal repült az esőfelhőktől sötétlő haragos égen, a kopár, ősöreg hegyek fölött. A levegőnek kesernyés, fémes íze volt, mintha valami rothadó dolgot fújt volna szét a kellemetlen szagú, fagyos szél.
– Ez a hely valahogy idegen számomra. Nem szeretem – küldött Ryath gondolatban üzenetet Thomasnak.
– Nem időzünk itt sokáig, Ryath – felelte a férfi hangosan, hogy Pug is hallja: – És különben sem kell félnünk semmitől.
– Én nem ismerem a félelmet, valheru. Egyszerűen csak nem kedvelem az ilyen furcsa helyeket.
Pug mutatott valamit Thomasnak, aki megfordult. Mentálisan megkérte a sárkányt, hogy kövesse a mágus utasításait. Fűrészfogas szélű csúcsok és rémálomba illően eltorzult sziklák között haladtak. A távolban hatalmas vulkánok köpködtek fekete, az alsó végükön a visszatükröződő fénytől narancssárga füsttornyokat az ég felé. A hegyoldalak fénylettek a rajtuk csordogáló olvadt kőtől. Aztán a sárkány hirtelen odaért a városhoz. A valaha erős falak leomlottak, a lyukakat kőtörmelékkel tömték be. Itt-ott még állt egy-egy büszke torony, a város nagy része azonban már romba dőlt. Az életnek semmi jele sem látszott. Az egykori főtér, a település szíve felett köröztek, ahol már csődületnek kellett volna támadnia. Most azonban csak Ryath szárnycsapásait lehetett hallani a jeges szél süvöltése mellett.
– Mi ez a hely? – kérdezte Thomas.
– Nem tudom. Csak annyi biztos, hogy ez Aal világa, vagy legalábbis valaha az volt. Ősi hely. Nézd csak a napot!
– Különös – vizsgálgatta Thomas a gyülekező felhők mögül mérgesen kivillanó fehér pöttyöt.
– Nagyon öreg csillag. Régen ugyanolyan fényesen és melegen ragyogott, mint a miénk. Mostanra már megsápadt.
– Lassan a ciklusa végére ér – jutottak eszébe az elfeledett valheru tudás újabb morzsái Thomasnak. – Emlékszem rá. Van, amikor egyszerűen csak kihunynak. Máskor viszont... iszonyatos erővel szétrobbannak. Kíváncsi lennék, ezzel mi lesz.
– Én nem tudom, de talán az orákulum igen – irányította Pug a sárkányt egy távoli hegylánc felé.
Ryath erős szárnyai sebesen röpítették őket céljuk felé. A város egy valaha alighanem megművelt fennsík szélén terült el. Mostanra azonban nyoma sem maradt a termőföldeknek, csak egy vízvezeték húzódott magányosan a széles síkság közepén, néma emlékművet állítva egy rég halott népnek.
Amikor a hegyekhez értek, a sárkány megint emelkedni kezdett. Hegycsúcsok között szálltak, ezeket azonban már lekoptatta az eső és a szél.
– Ott van – mutatta Pug. – Megérkeztünk.
Thomas mentális utasítását követve Ryath körözni kezdett a csúcs fölött. A déli oldalon kopár, lapos terület látszott egy hatalmas barlang előtt. Nem volt akkora hely, ahol a sárkány elfért volna, ezért Thomas levitálta le a mágust és saját magát a földre. Ryath még üzent nekik, hogy elmegy vadászni, de ha szükség lesz rá, azonnal jön. Az utasok sok szerencsét kívántak neki, de úgy gondolták, társuk éhesen fog visszatérni.
Lelibegtek a nyirkos, szélfútta égből, amelyet annyira elsötétített a vihar, hogy alig lehetett különbséget tenni éjszaka és nappal között. A barlang előtti tisztásra érkeztek.
– Itt nincs semmi veszély – nézett Pug a távolodó sárkány után –, de lehet, hogy nagyon veszélyes helyekre is el kell utaznunk. Gondolod, hogy Ryath tényleg nem fél semmitől?
– Azt hiszem, tényleg nem – mosolygott Thomas a barátjára. – Ősi időkről szóló álmaimban gyakran megérintettem elődei elméjét. Ez a sárkány olyan hozzájuk képest, mint ők lettek volna a ti Fantusotok mellett.
– Akkor szerencse, hogy hajlandó önként velünk jönni. Különben nem lett volna könnyű meggyőzni.
Thomas egyetértett:
– Egészen biztosan el tudnám pusztítani őt, de engedelmessé tenni? Szerintem nem sikerült volna. Azok az idők, amikor a valheruk minden ellenállás nélkül uralkodtak, már rég elmúltak.
Pug az idegenszerű tájat nézte odalenn a völgyben.
– Sivár és kietlen hely ez. Elvardein kódexei írnak róla. Valaha hatalmas városoknak adott otthont, egész nemzeteknek, mostanra azonban ebből semmi sem maradt.
– És mi történt az emberekkel? – kérdezte Thomas halkan.
– A nap elhalványult, az időjárás megváltozott. Földrengések, aszály, háborúk. Bármi is volt, végső pusztulásba sodorta a világot.
Amikor megfordultak, látták, hogy egy tetőtől talpig köntösbe burkolózó alak jelent meg a bejáratnál, csak vékony karja bukkant elő a ruha alól. Csontos, öreg kezében hosszú botot tartott. A férfi – vagy legalábbis annak látszott – lassan közeledett, és amikor ott állt előttük, oly különös, reszelős hang tört elő sötét csuklyája alól, mintha a szél süvítene.
– Ki keresi Aal orákulumát?
– Én, Pug, akit Milambernek is hívnak, két világ varázslója.
– És én, Thomas, akit Ashen-Shugarnak is hívtak, aki kétszer éltem.
A csuklyás alak intett nekik, hogy lépjenek be. Thomas és Pug elindultak az alacsony, kivilágítatlan alagútban. Pug egy kézmozdulattal fényt csinált. Az alagút iszonyatos méretű barlangba vezetett.
– De hiszen alig egy-két méternyire vagyunk a felszín alatt! – torpant meg Thomas. – Ekkora a barlang nem lehet a hegy belsejében!
– Valahol máshol vagyunk – tette megnyugtatóan barátja karjára a kezét Pug.
A helyiséget a falakból és a mennyezetből áradó halvány fény világította meg, úgyhogy a mágus véget vetett saját varázslatának. A barlang távoli sarkaiban több másik köntösbe burkolt embert is láttak, de egyik sem jött közelebb hozzájuk. Vezetőjük most megelőzte őket, és jelezte, hogy kövessék.
– Hogyan szólíthatjuk önt? – kérdezte tőle Pug.
– Ahogy óhajtják. Nekünk nincs nevünk, sem múltunk, sem jövőnk. Mi egyszerűen csak szolgáljuk az orákulumot – mondta, miközben odavezette a vendégeket egy kőemelvényhez, amelyen különös alak pihent. Egy nő, pontosabban fiatal lány ült ott. Nehéz volt megítélni, de talán tizenhárom-tizennégy éves lehetett – esetleg pár évvel idősebb. Teljesen meztelen volt. A testét kosz, sebek és saját ürüléke borította. Hosszú barna haja is tele volt szeméttel. A lánynak elkerekedett a szeme, amikor észrevette a látogatókat, és rémülten sikoltozva mászni kezdett hátrafelé. Mindkét férfi világosan látta, hogy őrült. A sikítozás egy darabig folytatódott, majd a lány átölelte magát, megváltozott a hangja, és tébolyult kacagásba kezdett. Aztán hirtelen felmérte pillantásával a két férfit, előrehúzta a haját, és olyan szánalomra méltó fésülködő mozdulatokat tett, mintha hirtelen tudatára ébredt volna állapotának.
A csuklyás férfi botjával a lányra mutatott.
– Tehát ő lenne az orákulum? – kérdezte Thomas.
– Ez a jelenlegi orákulum – bólintott a vezető. – Haláláig szolgál itt, aztán más veszi át a szerepét, mint ahogyan ő is az előző orákulum helyébe lépett. Ez mindig így volt, és mindig így lesz.
– Hogyan tudnak megélni ezen a halott világon?
– Kereskedünk. A mi fajunk ugyan elenyészett, vannak azonban olyanok, akik – mint önök is – felkeresnek bennünket. Kibírjuk valahogy. Ő a mi kincsünk – mutatott a remegő leányra. – Kérdezze meg, amit tudni szeretne.
– Mi az ára? – érdeklődött Pug.
– Kérdezze meg, amit tudni szeretne – ismételte önmagát a csuklyás férfi. – Az orákulum úgy és akkor válaszol, ahogy és amikor akar. Ő nevezi meg az árat. Lehet, hogy valami édességet vagy gyümölcsöt kér, vagy esetleg az önök még melegen gőzölgő szívét, hogy megegye. De az is lehet, hogy csak valami csecsebecsét szeretne, amivel játszhat – mutatott az öreg a sarokban felhalmozott különös kacatokra. – Van, amikor száz birkát vagy száz mérő aranyat akar. Önöknek kell eldönteniük, hogy a tudás megéri-e az árat. Néha minden ellenszolgáltatás nélkül válaszol. Máskor viszont nem hajlandó megszólalni, bármit is kínáljanak. Kicsit szeszélyes természetű.
Pug odalépett a reszkető teremtéshez. A lány egy pillanatig csak bámult, aztán mocskos haját tekergetve elmosolyodott.
– Szeretnénk megtudni a jövőt – szólalt meg a mágus.
Az orákulum összehúzta a szemét. Azonnal kitisztult a tekintete, nyoma sem maradt benne az őrületnek. Mintha hirtelen egy másik személyiség költözött volna belé.
– Ha megmondom, megadod, amit kérek? – kérdezte hűvösen.
– Nevezd meg az árat!
– Ments meg engem!
Thomas a kísérőjükre nézett.
– Nem igazán tudjuk, hogy érti ezt – szólalt meg a reszelős hang a csuklya alól. – A lány saját elméje foglya. Az őrültsége biztosítja számára a jóstehetségét. Ha megszabadul az őrültségtől, orákulum sem lesz többé. Bizonyára máshogy értette.
– Mitől mentselek meg? – kérdezte Pug.
A lány felnevetett; aztán visszatért a hűvös hang:
– Ha nem tudod, úgysem menthetsz meg.
A kísérő megvonta a vállát. Pug egy darabig gondolkodott, aztán megszólalt:
– Azt hiszem, értem – mondta, majd megfogta a jós kezét. A lány felszisszent, talán megint sikítani akart, de a férfi gyorsan megnyugtató mentális üzenetet küldött neki. Azt, amivel most próbálkozott, korábban mindenki kizárólag a papok területének tekintette, ő azonban az eldákkal töltött idő alatt megtanulta, hogy a mágia határtalan, csak a varázslóknak vannak korlátai.
Pug behunyta a szemét, és belépett az őrületbe.

 

Pug folyamatosan mozgó falak között állt: eszeveszetten váltakozó színű és formájú útvesztőben. A horizont minden lépésnél megváltozott, és semmiféle perspektíva sem létezett. A férfi a kezére pillantott és döbbenten tapasztalta, hogy hirtelen dinnye méretűre nő, majd rögtön ismét összezsugorodik, ezúttal akkorára, mint egy kisgyereké. Felnézve látta, hogy a labirintus falai teljesen véletlenszerűen közelednek, majd távolodnak, miközben a színük is tucatnyi változáson megy keresztül. Még a talaj a lába alatt is: az egyik pillanatban piros-fehér sakktáblának tűnt, a következőben fekete-fehér sávos szőnyegnek, utána pedig kék és zöld pöttyökkel tarkított vörös mezőnek. A dühösen villogó fények meg akarták vakítani a varázslót.
Pug igyekezett úrrá lenni érzékszervei felett. Tudta, hogy még mindig a barlangban áll, és ezek az illúziók csak annak a szükségletének kivetülései, amelyekkel megpróbál fizikai analógiát találni a lány őrültségére. Először is stabilizálta önmagát, hogy testrészeinek különös méretváltozása abbamaradjon. Ha bármikor óvatlanul cselekszik, azzal elpusztíthatja a jós törékeny elméjét, és mivel kettőjük agya nagyon szoros kontaktusban állt, azt sem tudta, vele mi történne akkor. Lehet, hogy ő is csapdába esne a lány őrületében, és ez nem volt valami fényes kilátás. Az elmúlt év folyamán Pug megtanulta, hogyan irányíthatja képességeit, de ugyanakkor megismerte saját korlátait is, ezért tudta, nagy kockázatot vállal.
Ezek után stabilizálta a környezetét: megváltoztatta az ide-oda csúszó, vibráló falakat és villogó fényeket. Rájött, hogy az irányoknak sincs jelentőségük, úgyhogy elindult valamerre. Persze tudta, hogy a mozgás is csak illúzió, de erre az érzésre azért szüksége volt ahhoz, hogy eljusson a lány tudatához. Mint minden probléma megoldásához, ehhez is szüksége volt valamilyen támpontra, jelen esetben azonban a lány sérült elméje szolgáltatta a kiindulási alapot. Pug csak reagálhatott azokra a dolgokra, amelyeket egy tébolyult álmodott meg a számára.
A varázsló egyszer csak sötétben találta magát, és olyan csendben, amilyen csak a halál lehet. Ekkor hirtelen különös, magányos hangot hallott. Aztán egy pillanattal később még egyet, egészen más irányból. Majd halvány pulzálás töltötte be a levegőt. A sötétséget ütemes mozgolódás és hangok váltakozása töltötte be. Végül a hangok kavalkádjához illatok árja csatlakozott. Szokatlan szellők és puha szárnyak simították végig az arcát, de minden túl gyors volt ahhoz, hogy megragadhassa. Pug fényt gyújtott, és hatalmas barlangban találta magát, amely nagyon hasonlított arra, amelyben a valóságban álltak. Most semmi sem mozdult. A mágus elkiáltotta magát az illúzión belül, de nem kapott választ.
A környezet megremegett, majd átváltozott: Pug egy csodaszép, kecses fákkal szegélyezett tisztásra került, amely túlzottan is tökéletesnek tűnt. A tisztás egyik végében lehetetlenül bájos, arannyal, türkizzel, borostyánnal, jádéval, opállal és kalcedonnal díszített fehér márványpalota magasodott. A varázsló csak némán állt és bámult. Úgy érezte, hogy ez a világegyetem legtökéletesebb helye: olyan szentély, ahol semmiféle baj nem érheti, ahol az ember akár az örökkévalóságot is békében megvárhatja.
A környezet ismét megváltozott, és Pug most a kastély egyik csarnokába jutott. Az arannyal tarkított fehér márvány padlótól az ébenfa oszlopokig ez volt a legfényűzőbb palota, amit valaha is látott, pedig Kentosaniban még a hadúr otthonában is járt. A mennyezetet kvarcból csiszolták, így rózsás ragyogással bocsátotta be a nap sugarait, a falakat pedig arany és ezüstszálakkal átszőtt vastag szőnyegek borították. Az átjárókat elefántcsont és drágakő berakásos ébenfa ajtók zárták le. Bárhová nézett is Pug, mindenhonnan arany csillogott vissza. És a pompás csarnok közepén fehér fény világította meg az emelvényt, amelyen egy asszony és egy fiatal lány ült.
A mágus elindult feléjük. Ekkor váratlanul harcosok pattantak elő a talajból, mintha csak hirtelen kicsírázó növények lennének. Mindegyikük valamilyen hatalmas szörnyeteget formázott. Az egyik úgy nézett ki, mintha embert és vaddisznót kereszteztek volna, egy másik óriás sáskának látszott. Egy harmadik oroszlánfejű embernek tűnt, egy negyediknek pedig elefántarca volt. Mindannyian drága fémpáncélokat és ékszereket viseltek, és fenyegetően morogtak. Pug nyugodtan álldogált.
A harcosok támadtak, de a varázsló továbbra sem mozdult. Amint valamelyik rémálomszerű teremtmény lecsapott, a fegyvere ártalmatlanul áthaladt Pugon, aztán a lény elenyészett. Amikor mindannyian eltűntek, a mágus elindult a két nő felé.
Az emelvény – mintha csak kerekei vagy apró lábacskái lennének – az ellenkező irányba mozdult, és egyre gyorsult. Pug megpróbálta gondolataival utolérni. Hamarosan már olyan gyorsan haladtak, hogy a környezet elmosódott, és a palota szubjektív mérete mérföldekre nőtt. A mágus bármikor megállíthatta volna a menekülő emelvényt és két utasát, de félt, hogy ezzel talán bajt okozna. Bármilyen erőszakos cselekedet, legyen az akár olyan aprócska is, mint a pár megállítása, végleg összetörhetné a lányt.
Az emelvény most kanyarogni kezdett egy akadálypályára emlékeztető szobában, ahol Pug kénytelen volt a feléje hajigált és a haladását gátló tárgyakat kerülgetni. Bármit megsemmisíthetett volna, ami az útjába került, de ez legalább annyira ártalmas lehetett, mint ha megálljt parancsolt volna a menekülőknek. Nem – gondolta , ha más valóságába érkezel, el kell fogadnod a szabályait.
Aztán az emelvény megállt, és a mágus utolérte a két nőt. Az asszony némán állva szemlélte a közeledő varázslót, a lány pedig társa lábánál ült. Valódi megjelenésével ellentétben itt gyönyörű, puha, áttetsző selyembe öltözött. Haját drágakő berakásos arany és ezüst csatokkal tornyozta magasra. A kosz alatt lehetetlen volt megítélni, hogy nézhetett ki a lány valójában, itt azonban csodálatosan szép, fiatal nőnek látszott.
Aztán a gyönyörű lány felállt, nőni kezdett és hatalmas szörnyeteggé változott. A gyönge vállakból óriási, szőrös karok bújtak elő, a feje pedig dühös vércse alakját vette föl. Rubin szemeiből villámok cikáztak, miközben karmaival megcélozta Pugot.
A férfi meg sem mozdult. A karmok ártalmatlanul átsiklottak rajta, mert nem volt hajlandó szerepet vállalni ebben a valóságban. Hirtelen a szörnyeteg is eltűnt, és a helyén ugyanaz a meztelen, piszkos és őrült lány kuporgott, akit a barlangban megismert.
– Te vagy az orákulum – nézett a mágus az idősebbik nőre.
– Én vagyok – felelte a fejedelmi tartású, büszke és idegen asszony. Bár teljesen emberinek látszott, a varázsló feltételezte, hogy ez is az illúzió része. A valóságban másmilyen lenne... vagy legalábbis másmilyen volt, amíg élt. Pug most már értette.
– Ha megszabadítom őt, mi lesz veled?
– Találnom kell valaki mást, mégpedig hamar, különben megszűnök létezni. Ez mindig így volt, és így is kell lennie.
– Tehát egy újabb embernek kell áldozatul esnie?
– Ez mindig így volt.
– És ha megszabadítom, mi lesz vele?
– Ugyanolyan lesz, mint mielőtt idehoztuk. Még fiatal, vissza fogja nyerni az ép elméjét.
– Ellenem fogsz szegülni?
– Tudod, hogy képtelen vagyok rá. Hiszen átlátsz az illúziókon. Tisztában vagy vele, hogy ezek csak az elme szörnyei és kincsei. De mielőtt megszabadítod ezt a lány tőlem, meg kell értened valamit. Mi, Aal népe az idők hajnalán születtünk, amikor megszámlálhatatlan univerzum keletkezett. Mire valheru társad és az ő faja végigfosztogatták az űrt, addigra mi már olyan öregek és bölcsek voltunk, ami számukra is felfoghatatlan. Én vagyok népem utolsó asszonya, bár ez csak egy elnevezés, és nem egészen azt jelenti, mint nálatok. A többiek a barlangban férfiak. Azon dolgozunk, hogy fenntartsuk legnagyobb örökségünket, az orákulum hatalmát, mert mi vagyunk az igazság pásztorai, a tudás szolgálólányai. Korokkal ezelőtt rájöttünk, hogy képes vagyok más agyában továbbélni, de csak az illető elméjének épsége árán. Úgy döntöttünk, szükséges rosszként kell elfogadnunk az alacsonyabb rendű fajok néhány tagjának tönkretételét, cserébe Aal hatalmának fennmaradásáért. Azt kívánjuk, bárcsak másként lenne, de nem lehet, mert élő agyra van szükségem, amelyben lakhatom. Vidd el a lányt, de tudd meg, hamarosan valaki másba költözöm! Ő egy senki, egy egyszerű, ismeretlen származású gyerek volt. Saját hazájában legjobb esetben is egy paraszt felesége-rabszolgája lenne, rosszabb esetben pedig a férfiak kívánságait leső szajha. Az elméjében olyan kincseket halmoztam fel, amilyenek még a leggazdagabb királyoknak sincsenek. És te mit adsz neki ezek helyett?
– A saját sorsát. De azt hiszem, másfajta megmentésre gondoltatok. Olyanra, ami mindkettőtökre vonatkozik.
– Látom, te mindent kitalálsz, mágus. A csillag, amely körül világunk kering, hamarosan összeomlik. Akadozó forgása okozta a bolygó eddigi pusztulását. Már most is olyan vulkáni tevékenységet kellett átélnünk, amilyet eonok óta nem láttunk. Egy kezemen megszámolhatom, hány éven belül hal tüzes halált ez a világ. Ez a harmadik olyan bolygó, Amelyet Aal népe otthonának tekintett. Fajunk azonban az idők folyamán elenyészett, ezért hiányoznak az eszközeink, hogy új helyet keressünk. Ahhoz, hogy válaszoljak a kérdéseidre, segítened kell nekünk.
– Az, hogy áttelepítselek benneteket egy másik világra, nem okozhat gondot. Hiszen tucatnyian sem vagytok. Ebben megegyezhetünk. Talán még arra is találunk módot, hogy ne kelljen még valaki elméjét feláldozni – intett a reszkető lány felé.
– Ennek örülnék, de egyelőre még nem sikerült módot találnunk rá. Ám ha elviszel bennünket egy megfelelő helyre, megmondom, amit tudni akarsz. Tehát megköthetjük az üzletet.
– Akkor a következőt javaslom: az én világomon biztonságos helyet tudok kialakítani neked és a tieidnek. Örökbefogadás révén a Király rokonának számítok, ezért ő nyilván kegyesen fogadja majd kérésemet Csakhogy most az én világom is veszélybe került, így meg kellene osztanotok velünk a kockázatot.
– Ez elfogadhatatlan.
– Akkor pedig nem kötünk üzletet, és minden elenyészik. Én kudarcot vallok, ez a bolygó pedig szétég egy lángoló gázfelhőben.
Az asszony komoly arccal töprengett. Hosszú szünet után megszólalt:
– Módosítom a feltételeket. Segítek az orákulum hatalmával, cserébe egy biztonságos otthonért, miután teljesítetted a küldetésedet.
– Küldetést?
– Ismerem a jövőt, és minél jobban közeledünk a megegyezéshez, annál tisztábban kirajzolódnak előttem a legvalószínűbb események vonalai. Miközben itt beszélgetünk, látom, mit fogsz véghez vinni, és tudom, hogy utadat veszedelmek szegélyezik. – Egy pillanatnyi szünet után a jós halkan hozzátette: – Már értem, mivel kell szembenézned. Beleegyezem a feltételeidbe, és te is kénytelen leszel elfogadni az enyémeket.
– Rendben van – vonta meg a vállát Pug. – Amikor minden kedvezően megoldódott, biztonságos helyre viszünk benneteket.
– Akkor térj vissza a barlangba!
Pug kinyitotta a szemét. Thomas és az orákulum szolgái ugyanott álltak, mint amikor a mágus megkezdte utazását a lány agyában.
– Mióta állok itt? – kérdezte Thomastól.
– Csak néhány pillanat óta.
Pug lelépett az emelvényről. A lány kinyitotta a szemét, és megszólalt. Hanglejtésében most nyoma sem volt az őrültségnek, inkább az idegen asszonyéra emlékeztetett.
– Tudd meg, hogy a sötétség kitárult és gyülekezik! Onnan érkezik, ahová bebörtönözték; vissza akarja szerezni, amit elvesztett; mindannak elpusztításával, amit szeretsz; mindannak kiszabadításával, amitől rettegsz. Menj, és keresd meg azt, aki mindent tud; aki az első pillanattól fogva megértette az igazságot! Mert csak ő vezethet benneteket végső összecsapásban, senki más.
Thomas és Pug összenéztek.
– Kit kell felkutatnom? – kérdezte a mágus, de már tudta is a választ.
A lány tekintete szinte a lelkébe fúródott, miközben nyugodtan válaszolt:
– Meg kell találnod Fekete Macrost.

 

 

5.
Crydee

Martin leguggolt.
Intett a többieknek, hogy maradjanak csendben, és figyelte, lát-e valahol mozgást a sűrű bozótban. Közeledett az alkony, ezért az állatoknak lassan meg kellett volna jelenniük a tavacska partján. Valami azonban elűzte a legtöbb vadat. Martin most erre a valamire vadászott. A madárcsicsergéstől eltekintve az erdő csöndes volt. Aztán megzörrentek a bokrok.
Egy szarvas bukkant elő a tisztás szélén. Martin épp csak félre tudott ugrani a hím agancsai és patái elől, ahogy az ijedt állat keresztülrontott felette. A herceg hallotta társai mocorgását, akiknek szintúgy sikerült elkerülniük, hogy agyontapossa őket a menekülő vad. Aztán mély, dörmögő hang hallatszott abból az irányból, ahonnan a szarvas érkezett. Bármi is rémítette meg az állatot, az a valami tovább üldözte. Martin előkészítette az íját és várt.
Hamarosan jól láthatta a közelebb bicegő medvét. Ebben az időszakban már kövérnek és fénylő szőrűnek kellett volna lennie, ez az állat azonban gyenge és girhes volt, mintha csak most ébredt volna hosszú téli álmából. Martin tovább tanulmányozta a medvét, amíg az lehajtott fejjel ivott. Az állat lesántult, ezért nem tudta megszerezni magának a szükséges táplálékot. Két napja széttépett egy parasztot, aki megpróbálta megvédeni jól tejelő tehenét. A férfi meghalt, a herceg pedig azóta követte a medve nyomát. Ki kellett lőnie a veszélyes állatot.
Lódobogás törte meg az erdő csendjét. A medve felemelte a fejét, és szimatolni kezdett. Kérdően felmordult, majd két hátsó lábára emelkedve dühösen bömbölni kezdett, amikor megérezte a lovak és az emberek szagát.
– A pokolba is! – állt fel Martin, felajzva íját. Jobb helyzetben reménykedett, de tudta, hogy az állat pillanatokon belül elmenekül.
A nyílvessző átszelte a tisztást, és a medve vállában, közvetlenül nyaka alatt állapodott meg. Nem volt igazán gyorsan ölő találat. Az állat mancsával a vessző felé csapkodott, miközben folyamatosan bugyborékolva bömbölt. Martin vadászkését előhúzva megkerülte a tavacskát, három társa pedig követte. Garret, Crydee jelenlegi fővadászmestere is lőtt egyet, miközben a herceg a vad felé rohant. A második nyílvessző mellbe találta a medvét, és újabb súlyos, de nem halálos sebet okozott. Martin a medvére ugrott, amely a vastag irhájába fúródott nyilakkal volt elfoglalva. Crydee hercegének hatalmas vadászkése mélyen belehatolt a legyengült és megzavarodott állat torkába. A medve elpusztult, még mielőtt összeesett volna.
Közben Baru és Charles is megérkeztek, kezükben felajzott íjukkal. Az alacsony, karikalábú Charles ugyanolyan zöld bőrből készült öltözéket viselt, amilyet Garret, mert ez volt Martin erdészeinek egyenruhája. A magas, izmos Baru pedig zöld-fekete kockás takarót – a hadatik Vas-domb törzsének színeivel – vetett keresztül az egyik vállán, azonkívül bőrnadrágot és őzprémes csizmát hordott. Martin letérdelt a halott állat mellé. Belevágott a medve vállába, és matatott rajta egy kicsit, de kénytelen volt elfordítani a fejét, ahogy megérezte azt az émelyítő, rothadt szagot, amelyet a szörnyű seb árasztott. Végül felmutatott egy véres, gennyborította nyílhegyet. Undorodva Garrethez fordult:
– Amikor én voltam apám fővadászmestere, előfordult, hogy elnéztem egy kis vadorzást a szűkösebb időkben. De ha megtaláljátok a fickót, aki meglőtte ezt a medvét, kössétek fel! És ha van valami vagyona, adjátok a paraszt özvegyének! Mert az a vadász megölt egy szerencsétlen gazdálkodót, akárha egyenesen rá lőtt volna a medve helyett.
Garret elvette a nyílhegyet, és megvizsgálta.
– Ez a nyílhegy házi gyártmány, kegyelmes uram. Nézze csak milyen különös vonal fut végig az egyik oldalán! Akárki is csinálta, nem egyensúlyozta ki a fejeket. Éppolyan ügyetlen a nyílkészítésben, mint a vadászatban. Ha találunk egy tegeznyi ilyen vesszőt, már meg is van az emberünk. Majd szólok a nyomkeresőknek – mondta, aztán témát váltott. – Ha kegyelmességed előbb ér oda, mint ahogy én is eltaláltam a medvét, talán két gyilkossággal vádolhattuk volna a vadorzót – fejezte be rosszallóan.
– Nem kételkedem a célzótudományodban, Garret – mosolyodott el Martin. – Te vagy az egyetlen ismerősöm, aki még nálam is jobban lő. Többek között ezért is vagy te a fővadászmester.
– És mert ő az egyetlen nyomkereső, aki lépést tud tartani önnel, amikor vadászni indul – tette hozzá Charles.
– Tényleg gyors iramot diktálsz, uram – értett egyet Baru is.
– Nos – szólalt meg Garret, akit nem elégített ki Martin válasza –, talán lett volna idő egy pontosabb lövésre is, mielőtt a medve elszalad.
– Talán igen, talán nem. Mindenesetre inkább ráugrottam itt a tisztáson, tudván, hogy ti hárman jöttök, mint hogy aztán követni kelljen a bokorba, még ha három nyílvessző is van benne – intett a néhány méterre húzódó bozótos felé. – Ott túl közel lettünk volna egymáshoz.
– Ebben igaza van, kegyelmes uram – mondta Garret, aztán hozzátette: – Habár itt is meglehetősen közel voltak.
Hangok hallatszottak a közelből. Martin felállt.
– Nézd meg, ki csinálja ezt a zajt. Majdnem tönkretette a vadászatot.
Charles elsietett.
– Az az ember, aki megsebezte ezt a medvét, nem vadász – rázta meg a tejét Baru, miközben az elpusztult állatot vizsgálgatta.
– Ez hiányzott nekem, Baru – nézett a fák felé Martin. – Szinte hajlandó lettem volna megbocsátani annak a vadorzónak, csak mert el tudtam szabadulni miatta a várból.
– Elég gyenge ürügy volt, uram – jegyezte meg Garret. – Igazság szerint ez az én dolgom lett volna, meg a nyomkeresőké.
– Fannon is ezt mondta – mosolygott a herceg.
– Én megértelek – szólalt meg Baru. – Majdnem egy évet töltöttem a tündékkel és most veletek. Hiányoznak a Yabon-felföld hegyei és mezői.
Erre még Garret sem mondott semmit. Mindketten tudták, miért nem ment vissza a hadati. A faluját porig rombolta egy mordel törzsfő, Murad. És bár Baru bosszút állt, nem volt többé otthona. Egyszer talán letelepszik egy másik hadati faluban, egyelőre azonban inkább távol az otthonától kóborolt. Miután Elvandarban begyógyultak a sebei, Martin meghívására Crydee-be jött.
Charles egy crydee-i katona kíséretében érkezett vissza.
– Fannon főfegyvermester kéri, hogy azonnal térjen vissza a kastélyba, kegyelmes uram – tisztelgett a katona.
– Vajon mi történhetett? – nézett a herceg Barura.
A hadati megvonta a vállát.
– A főfegyvermester lovakat is küldött kegyelmességedért – folytatta a futár. – Tudta, hogy ön gyalogosan hagyta el a kastélyt.
– Akkor vezess! – felelte Martin a férfinak, és követte oda, ahol a többiek őrizték a lovakat. Ahogy felültek a nyeregbe, és elindultak Crydee vára felé, a herceg minden ok nélkül nyugtalannak érezte magát.

 

Fannon már várta őket, amikor megérkeztek, és türelmesen állt, amíg Martin leszállt a nyeregből.
– Mi történt, Fannon? – kérdezte a herceg, miközben leporolta zöld bőrtunikáját.
– Talán elfelejtetted, hogy Miguel úr ma délután érkezik?
– Akkor késik – nézett Martin a lenyugodni készülő napra.
– Egy órával ezelőtt megpillantották a hajóját a Matrózbánat szirtről. Egy órán belül elhalad a hosszúfoki világítótorony mellett, és bevitorlázik az öbölbe.
– Természetesen igazad van – mosolygott a herceg a főfegyvermesterre. – Elfelejtettem – mondta, azzal fölszaladt a lépcsőn. – Gyere velem, Fannon, beszélgessünk, amíg átöltözöm!
Martin elsietett a lakosztálya felé, ahol valaha az édesapja, Borric herceg lakott. A szolgák hamar telemertek egy kádat forró vízzel, úgyhogy Martin gyorsan kibújt a vadászöltözékéből. Elvette az erős illatú szappant meg a mosdókövet, aztán odafordult az egyik szolgához.
– Hozzatok egy csomó tiszta vizet! Lehet, hogy a húgom szereti ezt az illatot, de nekem bántja az orromat. A szolga elment vízért.
– Nos, Fannon, mi szél hozza ide a tiszteletreméltó Rodez herceget a Királyság másik végéből?
– Egyszerűen csak utazgat idén nyáron – ült le a főfegyvermester egy zsámolyra. – Előfordul az ilyesmi, uram.
– Fannon, kettesben vagyunk – nevette el magát Martin. – Nem kell színlelned. Legalább egy eladósorú lánya van, akit magával hoz.
– Kettő – sóhajtott a férfi. – Miranda húsz éves, Inez pedig tizenöt. Állítólag mindketten kifejezett szépségek.
– Tizenöt! Te jó ég! Szinte még kisbaba!
– Értesüléseim szerint már két párbajt vívtak azért a kisbabáért – mosolygott a főfegyvermester szomorúan. – Ne feledd, keletről érkeztek!
– Hajlamosak arra, hogy egészen korán beleszóljanak a politikába, ugye? – nyújtózkodott a herceg, miközben beszappanozta magát.
– Nézd, Martin, akár tetszik, akár nem, herceg vagy és a király bátyja. Még nem nősültél meg. Ha nem a Királyság legeldugottabb sarkában élnél, nem hat, hanem hatvan udvariassági látogatást kaptál volna, mióta hazajöttél.
– Ha most is olyan lesz, mint a múltkor, visszamenekülök az erdőbe, a medvék közé.
Legutoljára Tarloff grófja látogatta meg őt, Ran hercegének vazallusa. A gróf lánya viszonylag csinos volt, de folyton locsogott és vihogott, amitől Martin legszívesebben falra mászott volna. A végén a herceg ködös ígéretet tett, hogy egyszer majd meglátogatja Tarloffot.
– Mindenesetre – tette hozzá – egész helyes volt a kicsike.
– Te is nagyon jól tudod, hogy nem számít a kinézete. A kelet még mindig forrong, pedig Rodric király már majdnem két éve halott. Guy du Bas-Tyra ott rejtőzik valahol, és csak a jó ég tudja, mit tervez. A híveinek egy része csak vár, amíg valakit kineveznek Guy helyére. Most, hogy Caldric meghalt, és Rillanon udvarnagyi posztja üres, a kelet olyan biztosan áll, mint egy kártyavár. Ha rossz lapot húzol ki, az egész összeomlik a király feje felett. Helyesen tanácsolta Lyamnak Tully, hogy várja meg, amíg fiai és unokaöccsei születnek. Akkor legalább még néhány szövetségest iktathat hivatalba. Jó lenne, ha nem tévesztenéd szem elől azt a tényt, hogy a királyi család sarja vagy.
– Igenis, főfegyvermester – ingatta Martin sajnálkozva a fejét. Tudta, Fannonnak igaza van. Amikor Lyam kinevezte őt Crydee hercegének, elvesztette szabadsága jó részét, és még több veszteségre számíthatott.
Három hideg vizes vödröket cipelő szolga lépett be. Martin felállt, és hagyta, hogy ráöntsék a vizet. Reszketve beburkolózott egy puha törölközőbe, aztán megvárta, amíg a szolgák elmentek.
– Fannon, nyilvánvalóan igazad van, de... nos, egy éve sincs, hogy Arutha és én visszatértünk Moraelinből. Előtte pedig... ott volt az a hosszú utazás keleten. Nem kaphatnék legalább néhány hónapót, hogy csak úgy csöndesen itthon éldegéljek?
– Kaptál. Ott volt a tavalyi tél.
– Nos, jó – nevette el magát Martin. – De úgy tűnik, hogy sokkal nagyobb az érdeklődés egy magamfajta vidéki hercegecske iránt, mint az illő lenne.
– Hogy többen érdeklődnének a király testvére iránt, mint az illő? – rázta meg a fejét Fannon.
– Az én vérvonalamról senki sem igényelheti a koronát, attól eltekintve sem, hogy három – talán hamarosan négy-másik férfi áll az örökösödési láncban előttem. Ne felejtsd el, hogy az utódaim nevében is lemondtam minden, a koronához fűződő jogomról!
– Nem vagy te ilyen buta, Martin. Ne játszd nekem az ostobát! Te is tisztában vagy azzal, hogy bármit is mondtál Lyam koronázásának napján, ha valamely leszármazottadnak esélye lenne az örökösödésre, a te esküd egy lyukas rézgarast sem érne, amennyiben a kongresszus királlyá akarná őt választani.
– Tudom, Fannon – kezdett el a herceg öltözni. – Csak azért kellett esküt tennem, nehogy az emberek az én nevemben szálljanak szembe Lyammal. Az életem nagy részét ugyan az erdőben töltöttem, de azért amikor veled, Tullyval, Kulgannal és apámmal vacsoráztam, nyitva tartottam a fülemet. Sokat tanultam.
Kopogtattak és egy őr jelent meg az ajtóban.
– A Rodez lobogóját viselő hajó elhaladt a hosszúfoki világítótorony mellett, kegyelmes uram.
Martin intett a katonának, hogy elmehet, aztán Fannonhoz fordult:
– Jobb, ha sietünk, hogy időben fogadhassuk a herceget és bájos leányait – fejezte be az öltözködést. – Nyilvánvalóan tetőtől talpig végigvizsgálnak és folyamatosan udvarolnak majd nekem a lányok, de az istenek szerelmére és türelmére, ugye egyik sem fog vihorászni?
Fannon együttérzően bólintott, miközben kikísérte Martint az ajtón.

 

Martin elmosolyodott Miguel herceg tréfáján. Egy keleti nemesre vonatkozott, akivel Martin életében mindössze egyszer találkozott. Az illető hibái talán szórakoztatónak számítottak a keleti urak között, itt nyugaton azonban semmit sem jelentettek. Martin egy pillantást vetett a herceg lányaira. Mindketten bájosak voltak: finom vonású, sápadt arcukat majdnem fekete hajkorona keretezte, és mindketten nagy, sötét szemekkel tekintettek a világra. Miranda Wilfred úrfival beszélgetett; Carse bárójának harmadik fia csak mostanában érkezett az udvarba. Inez nyíltan méregette Martint, amitől a herceg elpirult, és sürgősen visszafordult a lány apjához. Most már értette, miért párbajoztak Inez miatt a forrófejű ifjak. Martin ugyan nem tudott túl sokat a nőkről, viszont kiváló vadász volt, és rögtön felismerte a ragadozót, ha látott egyet. Igaz, hogy ez a lány csak tizenöt évet élt meg, de nyilvánvalóan a keleti udvarok veteránjának számított. Kétségkívül hamarosan talál magának egy nagyhatalmú férjet. Mirandában Martin csak egy csinos nemes hölgyet látott, Inez keménységét azonban kifejezetten ellenszenvesnek találta. A lány egyértelműen veszélyesnek tűnt, aki már most nagy tapasztalatot szerzett abban, hogyan kell az ujja köré csavarni a férfiakat. Martin eltökélte, hogy ezt a tényt minden körülmények között szem előtt tartja.
A vacsora – mint Crydee-ben általában – csendesen telt, holnap viszont zsonglőrök és dalnokok fogják szórakoztatni a vendégeket, mert egy csapat mutatványos éppen a környéken időzött. Martinnak nem nagyon volt kedve a hivatalos fogadásokhoz keleti körútja óta, de egy kisebb estélyt azért elviselt. Ekkor egy apród rontott a szobába, és az asztalokat kerülgetve odarohant Samuel háznagyhoz. Halkan beszélt, de a háznagy azonnal felállt, és Martin székéhez sietett.
– Galambok érkeztek Ylithből, kegyelmes uram – hajolt oda a herceghez. – Nyolcat küldtek.
A herceg rögtön megértette. Ha ilyen sok madarat használtak, az üzenet sürgős lehetett. Általában csak két vagy három galambot küldtek arra az eshetőségre, ha valamelyik nem tudná megtenni a veszélyes utat a Szürke Tornyok hegység felett. Hetekig tartott, amíg kocsival vagy hajóval visszavitték őket a kiindulási pontra, úgyhogy takarékosan bántak velük.
– Megbocsátana kegyelmed egy pillanatra? – fordult Martin Rodez hercegéhez, aztán felállt. – Hölgyeim? – hajolt meg a két lány felé, és elindult az apród után.
A kastély előcsarnokában már ott várta a fősolymászmester, aki a vadászsólymok és a galambház gondozásával foglalkozott, és most aprócska pergameneket tartott a kezében. Martin látta, hogy az üzenetet Krondor királyi keresztjével pecsételték le, ami azt jelentette, hogy csak a herceg nyithatja fel.
– Majd a tanácstermemben elolvasom.
Amikor Martin egyedül maradt a tanácsteremben, észrevette, hogy a pergamencsíkokat egyes, illetve kettes számmal jelölték. Négy pár készült. Az üzenetet tehát négyszer küldték el, hogy biztosan épségben megérkezzen. A herceg kibontotta az egyik egyessel jelölt levélkét, aztán a szeme elkerekedett, és egy másik után kapott, hogy azt is felnyissa. Ugyanaz az üzenet volt benne. Ekkor elolvasta a kettes számút, és akaratlanul is könnyek szöktek a szemébe.
Hosszú percek teltek el, amíg Martin minden pergamenen feltörte a pecsétet, és abban reménykedett, hátha valamelyikben más áll, hátha valamit félreértett. Egy darabig csak ült ott a levelekre meredve, miközben fájdalmas hidegség kezdett terjedni bensőjében. Végül valaki kopogtatott.
– Igen? – szólalt meg elhaló hangon.
Nyílt az ajtó, és Fannon lépett be.
– Már majdnem egy órája eljöttél... – akadt el a hangja, amikor meglátta Martin sötét ábrázatát és kivörösödött szemét. – Mi történt?
A herceg a pergamencsíkok felé intett. A főfegyvermester elolvasta, aztán egy székhez támolygott és leült. Egy hosszú percre remegő kezébe temette az arcát. Mindkét férfi némán ült.
– Hogy történhetett ez? – kérdezte végül Fannon.
– Nem tudom. Csak annyit írnak, hogy egy orgyilkos tette.
Martin pillantása elkalandozott a szobában, ahol minden kő és minden bútordarab Borric hercegre emlékeztette. A családjukból pedig Arutha hasonlított legjobban az apjukra. Martin mindannyiukat szerette, de Arutha sok tekintetben olyan volt számára, mintha tükörbe nézett volna. Hasonlóképpen szemlélték a világot, és sok mindent éltek át együtt: a kastély ostromát a Résháború idején, amikor Lyam az apjuk mellett teljesített szolgálatot, a hosszú, veszélyes utazást: Moraelinbe az ezüsttövisért. Nos, ezalatt a legjobb barátra leltek egymásban. Martin a tündéknél nevelkedett, és megtanulta a halál elkerülhetetlenségét, de mivel ő is halandó volt, érezte, hogy űr tátong a bensőjében. Végül összeszedte magát, és felállt.
– Legjobb lesz, ha szólok Miguel hercegnek. A látogatása kicsit rövidebb lesz a tervezettnél. Holnap indulunk Krondorba.

 

Martin felnézett, amikor Fannon ismét belépett a szobába.
– Egész éjszaka és délelőtt eltart a készülődés, de a kapitány azt mondta, a holnap délutáni dagállyal kifuthattok.
A herceg intett neki, hogy üljön le, aztán egy pillanatnyi hallgatás után megszólalt:
– Hogy történhetett ez, Fannon?
– Erre nem tudom a választ, Martin – felelte a főfegyvermester, aztán elgondolkodva folytatta. – Tudod, hogy osztom a fájdalmadat. Ezzel mindannyian így vagyunk. Ő és Lyam olyanok a számomra, mintha a saját fiaim lennének.
– Tudom.
– De van néhány dolog, amivel akkor is törődnünk kell.
– Mint például?
– Én már öreg vagyok, Martin. Hirtelen rámnehezedett az évek súlya. Arutha halálhíre miatt... rádöbbentem, hogy halandó vagyok. Szeretnék visszavonulni.
Martin gondolkodás közben megdörzsölte az arcát. Fannon már elmúlt hetvenéves.. A szellemi frissessége a régi maradt, de hiányzott a régi fizikai ereje ahhoz, hogy ő legyen a herceg helyettese.
– Megértem, Fannon. Amikor visszajövök Rillanonból...
– Nem, az túl soká lesz – szakította félbe a főfegyvermester. – Most ki kell nevezned a leendő utódomat, hogy legyen időm felkészíteni, mire ráhagyom a hivatalomat. Ha Gardan itt lenne, biztosan zökkenőmentes lenne az átállás, de így, hogy Arutha ellopta őt innen – lábadt könnybe az öregember szeme –, és Krondor főparancsnokává tette, nos...
– Értem – felelte Martin. – És kire gondolsz? – kérdezte szórakozottan, miközben kétségbeesetten küszködött, hogy nyugodt maradjon.
– Van néhány őrmester, aki szóba jöhetne, de egyikük sem rendelkezik Gardan képességeivel. Nem, én Charlesra gondoltam.
– Azt hittem, nem bízol benne – mosolyodott el halványan a herceg.
– Az már rég volt, azóta végigküzdöttünk egy háborút – sóhajtott Fannon. – Közben százszor is bizonyította tehetségét, és szerintem nincs nála bátrabb ember a kastélyban. Azonkívül tsurani katonatiszt volt, nagyjából főhadnagyi rangban. Ismeri a hadviselési stratégiát és taktikát. Néha órákon át beszélgettünk a tsurani és a királysági hadviselés különbségeiről. Egy biztos: ha ő egyszer megtanul valamit, soha többé nem felejti el. Okos ember: tucatnyi tehetségtelenebbel felér. Azonkívül a katonák is felnéznek rá, és hajlandóak követni.
– Meggondolom a dolgot és még ma éjjel dönteni fogok. Még valami?
Fannon egy darabig némán állt, mintha nehezen tudná, hogyan fogjon hozzá a mondanivalójához.
– Martin, te és én sosem álltunk túl közel egymáshoz. Amikor édesapád szolgálatra hívott téged, én is éreztem, mint mindenki, hogy valami furcsa dolog történik körülötted. Mindig zárkózott voltál, és gyakran olyan különösen viselkedtél, mint a tündék. Most már tudom, hogy a rejtély egy része a Borrichoz való kapcsolatodból fakadt. Számos alkalommal kételkedtem benned. Sajnálom, hogy el kell ismernem... De most azt próbálom kimondani, hogy... az apád büszke lenne rád.
– Köszönöm, Fannon – vett mély lélegzetet a herceg.
– Csak azért mondom, hogy biztosan megértsd a következőket. Miguel herceg látogatása eddig egyszerűen bosszantónak tűnhetett a. számodra, most viszont fontossá vált. Amikor Rillanonba érsz, beszélned kell Tully atyával, hogy keressen neked feleséget.
– Miféle tréfa ez, Fannon? – nevetett Martin keserűen. – Még csak most halt meg az öcsém, és máris feleség után kellene járnom?
A főfegyvermester rezzenéstelenül állta a herceg növekvő dühét.
– Már nem vagy Crydee fővadászmestere, Martin. Akkoriban senkit sem érdekelt, hogy egyáltalán megnősülsz-e és lesznek-e gyerekeid. Most viszont a király egyetlen fivére vagy. A kelet még mindig forrong. Nincs hercege Bas-Tyrának, Rillanonnak és Krondornak. Sőt, Krondornak most már nagyhercege sincs – vált Fannon hangja egyre fáradtabbá. – Lyam trónja veszélyben forog, ha Bas-Tyra netalántán visszatér a száműzetésből. Most, hogy mindössze Arutha két kisgyermeke lehet trónörökös, Lyamnak szövetségesekre van szüksége. Így értettem a dolgot. Tully tudni fogja, melyik nemesi házakat kell házasság révén érdekeltté tenni. Ha Miguel kis pokolfajzata, Inez lenne az, vagy akár Tarloff vihogója, vedd el Martin! Lyam és főképpen a Királyság érdekében!
Az öreg főfegyvermester lassan felkelt. Amikor az ajtóhoz ért, megfordult:
– Tudom, hogy jól elrejtetted, de azért továbbra is fáj, Martin. Bocsáss meg, hogy még én is nehezítettem a dolgot, de ezt muszáj volt elmondanom!
A herceg csak bólintott.
Fannon elment, Martin pedig egyedül maradt a szobájában a fáklyák falra vetített remegő árnyképeivel.

 

Martin türelmetlenül várta, hogy a sürgölődő szolgák elkészüljenek a bepakolással az ő és Rodez herceg számára. A herceg ugyan kérte Martint, hogy legyen a vendége hajóján, de sikerült viszonylag udvariasan visszautasítani a meghívást. Csak az Arutha halála miatti nyilvánvaló kétségbeesése miatt sikerült kimagyaráznia a komoly sértést.
Miguel herceg és leányai is megjelentek a kastély előtt utazóruhájukban. A lányok nehezen rejtették el bosszúságukat, hogy ilyen hamar menniük kell. Legalább két hétig tart, mire megint Krondorba érnek. Onnan pedig az apjuk – mivel ő is a főnemesség tagja – rohanni fog Rillanonba, Arutha temetésére.
Miguel herceg finom modorú és ruházatú, sovány kis emberke volt.
– Tragikus, hogy ilyen szomorú körülmények között kell elhagynunk az ön gyönyörű otthonát, kegyelmes uram. Ha megengedi, szívesen viszonoznám vendégszeretetét a saját otthonomban, amennyiben kegyelmed pihenni óhajtana egy kicsit fivére temetése után. Rodez egészen közel fekszik a fővároshoz.
Martin először udvariasan el akarta hárítani a meghívást, aztán eszébe jutottak Fannon előző esti szavai, és meggondolta magát:
– Amennyiben az idő és a körülmények megengedik, kegyelmes uram, nagy örömmel ellátogatok önökhöz. Köszönöm.
Egy pillantást vetett a lányokra, és már most elhatározta, hogy ha Tully szövetséget javasol Crydee és Rodez között, mindenképpen a csöndes Mirandának fog udvarolni. Inez egymagában is túl sok bajt jelentett volna.
A herceg és gyermekei kikocsikáztak a kikötőhöz. Martinnak eszébe jutottak azok az idők, amikor édesapja volt a város ura. Akkoriban senki sem használt hintót Crydee-ben, mert az nem felelt meg igazán a hercegség poros útjain, ahol a rendszeres parti esőzések miatt gyakran beleragadt volna a sárba. Mivel azonban egyre több nemes látogatott el nyugatra, Martin készíttetett egyet. Úgy tűnt, a keleti hölgyek nem nagyon tudnak udvari öltözékükben lovagolni. Martin előtt felvillant Carline képe, amint a Résháború idején szoros nadrágban és tunikában férfi módjára üli meg a lovat, és nevelőnője végső kétségbeesésére így versenyez Roland úrfival. A herceg felsóhajtott. Miguel lányai sohasem fognak így lovagolni. Kíváncsi volt, létezik-e egyáltalán olyan asszony, akivel megoszthatná a nomád élet utáni vágyakozását. Talán a legjobb, amiben reménykedhet, egy olyan nő, aki így is elfogadja őt, és nem zsörtölődik hosszú távolléte miatt, amikor vadászik vagy a barátait látogatja meg Elvandarban.
Martin gondolatait egy katona és a fősolymászmester érkezése szakította félbe, akik újabb apró pergamentekercset nyújtottak felé.
– Ez most érkezett, kegyelmes uram.
Martin elvette a levelet. Salador pecsétjével zárták le. A herceg megvárta, amíg a fősolymászmester távozik. Valószínűnek tartotta, hogy személyes üzenetet kapott Carline-tól. Felbontotta és elolvasta. Aztán még egyszer elolvasta, majd elgondolkodva tette el a tekercset övén lógó erszényébe. Egy pillanatnyi tűnődés után odaszólt a kastély előtt álló őrnek:
– Keresd meg Fannon főfegyvermestert, és kísérd ide!
Faunon perceken belül megérkezett.
– Átgondoltam, és egyetértek veled. Felajánlom a főfegyvermesteri pozíciót Charlesnak – mondta a herceg.
– Helyes. Szerintem el fogja fogadni.
– Miután elmentem, azonnal kezdd meg Charles betanítását az új hivatalára!
– Igenis, kegyelmes uram – mondta Fannon, aztán el akart menni, de hirtelen visszafordult. – Martin?
– Igen? – állt meg a herceg, aki éppen elindult vissza a kastélyba.
– Jól vagy?
– Jól, Fannon – felelte Martin. – Most kaptam egy üzenetet Latarie-tól, Carline és Anita is jól vannak. Csak folytasd, amit elkezdtél! – mondta, aztán megfordult, és minden további nélkül bement a kastély kapuján.
Fannon egy pillanatig még töprengett. Meglepte Martin hangsúlya és viselkedése. Valahogy furcsán nézett, miközben elment.

 

Baru némán Charlesra nézett. Mindketten törökülésben ültek a földön. Charles bal oldalán aprócska gong állt, a két férfi között pedig édes illatot árasztó füstölő izzott. A szobát négy gyertya világította be. Kevés bútor volt a szobában: egy matrac ágy gyanánt, egy kis faláda és néhány párna. Mindkét férfi egyszerű köntöst viselt. Baru várakozott, Charles pedig valamilyen láthatatlan pontra függesztette a tekintetét kettőjük között. A tsurani egyszer csak megszólalt:
– Mi az Út?
– Az Úton állhatatosan szolgálunk urunknak, és hűségesek vagyunk barátainkhoz. Az Út a Keréken elfoglalt helyünket illetően azt jelenti: a kötelesség mindenek felett – felelte Baru.
Charles biccentett.
– A kötelesség tekintetében a harcos becsülete a legfontosabb. A kötelesség mindenek felett. Mindhalálig.
– Megértettem.
– Milyen tehát a kötelesség természete?
Baru halkan felelt:
– Kötelesség fűz urunkhoz. Kötelesség fűz törzsünkhöz és családunkhoz. Kötelesség fűz a munkánkhoz, melynek révén megértjük a saját magunk iránti kötelességeinket. Összefoglalva: ezek a kötelességeink, amelyeket soha, még egész életünk alatt sem teljesíthetünk, s az a fő kötelességünk, hogy megkíséreljük a tökéletes létezést, mellyel magasabb helyre kerülhetünk a Keréken.
– Így van – bólintott Charles, aztán felemelt egy pici filckalapácsot, és megkongatta vele az aprócska gongot. – Figyelj!
Baru becsukta a szemét, és meditálni kezdett: fülelt, hogyan halkul, válik egyre távolibbá, elmosódottabbá a hang. Amikor teljes lett a csönd, Charles ismét megszólalt:
– Keresd meg, hol ér véget a hang, és hol kezdődik a csönd! Akkor létezz abban a pillanatban, mert ott fogod megtalálni a walodat! Ez létezésed titkos középpontja, a tökéletes béke szigete bensődben! És emlékezz a tsuranik legősibb tanítására: a kötelesség minden dolog együttes súlya, nehezebb, mint bármily teher, a halál pedig semmi, könnyebb még a levegőnél is.
Ekkor nyílt az ajtó, és Martin surrant be. Baru és Charles fel akartak állni, de a herceg intett nekik, hogy maradjanak ülve, aztán letérdelt közéjük.
– Elnézést, hogy megzavartalak benneteket – szólalt meg a füstölőre függesztett tekintettel.
– Nem zavar, kegyelmes uram – felelte Charles.
– Évekig küzdöttem a tsuranikkal, és tiszteletreméltó ellenfeleknek találtam őket – mondta Baru. – Most sikerült egy kicsit többet megtudnom róluk. Charles megtanít engem a népénél ismert Harcosok Kódexére.
Martin nem lepődött meg.
– Sokat tanultál?
– Épp olyanok, mint mi – mosolyodott el Baru halványan. – Nem túl sokat tudok az ilyesféle dolgokról, de szerintem a két nép egyazon tőnek két hajtása. Ők is ugyanúgy követik az Utat és értelmezik a Kereket, mint a hadatik. Mi, akik Yabonban élünk, sok mindent átvettünk a Királyságtól – például az istenek nevét, meg nagyrészt a nyelvüket is –, de azért egy csomó dolgot megtartottunk az ősi hadati hagyományokból. A tsuranik hite az útban nagyon hasonlít a miénkre. Ez különös, mert a kelewaniak eljöveteléig senki más nem osztotta hiedelmeinket.
Martin Charlesra nézett. A tsurani megvonta a vállát.
– Talán csak mindkét világon rábukkantunk ugyanarra az igazságra. Ki tudja?
– Ez olyasmi, amit inkább Tullyval vagy Kulgannal kellene megbeszélnetek – mondta Martin. Egy pillanatnyi szünet után témát váltott: – Charles, hajlandó lennél elvállalni a főfegyvermesteri posztot?
A tsurani pislogott egyet, de semmi mással nem jelezte meglepetését.
– Megtisztel, kegyelmes uram. Igen.
– Jó, nagyon örülök. – A herceg az ajtóra nézett, aztán lehalkította a hangját: – Szeretném, ha megtennétek nekem egy szívességet.
Charles egy pillanatig sem habozva felajánlotta a szolgálatait. Baru egy ideig Martin arcát figyelte. Ők ketten barátokká forrottak a Moraelinbe vezető úton. A hadati majdnem meghalt ott, de a sors végül kegyes volt hozzá. Baru úgy érezte, az élete valahogy összefonódott azokéval, akikkel együtt kutattak az ezüsttövis után. Valami rejtőzött a herceg szemében, a hadati azonban nem akarta megkérdezni, mi az. Majd megtudja, ha eljön az ideje.
– Örömmel – felelte végül.
Martin kényelmesen elhelyezkedett a két férfi között, és beszélni kezdett.

 

Martin összehúzta magán a köpenyét. A fagyos délutáni szél északról fújt. A herceg Crydee-t nézte, amint lassan eltűnt a Matrózbánat mögött. Biccentett a kapitánynak, aztán lement a hídról a fülkékhez. Belépett a kapitány kabinjába, és bezárta maga után az ajtót. Odabenn Fannon egyik katonája várta, név szerint Stefan, aki magasságában és általános testfelépítésében hasonlított Martinhoz, ráadásul ugyanolyan tunikát és nadrágot viselt. A férfi kora hajnalban, még napkelte előtt, közönséges matróznak öltözve surrant fel a fedélzetre. Martin levette a köpenyét és odaadta a katonának.
– Amíg el nem hagyjátok Queget, ne menj fel a fedélzetre, legfeljebb csak sötétedés után! Ha bármi miatt ki kellene kötnötök Carse-ban, Tulanban vagy a Szabad Városokban, nem szeretném, ha a matrózok az eltűnésemről suttognának.
– Igenis, kegyelmes uram.
– Amikor Krondorba értek, valószínűleg egy hintó fog várni rád. Nem tudom, meddig tudod folytatni a jelmezesdit. A legtöbb nemes, aki ismer engem, már úton lesz Rillanon felé, és eléggé hasonlítunk egymásra a felületes megfigyelők számára, hogy a szolgák ne fogjanak gyanút. – Martin egy darabig a helyettesét méregette. – Ha csukva tartod a szádat, talán egész Rillanonig sem tűnik fel a csere.
Stefan kissé megzavarodott az eshetőség hallatán, hogy ilyen sokáig kell eljátszania egy főnemes szerepét, de csak annyit mondott:
– Megpróbálom, kegyelmes uram.
A hajó megremegett, mivel a kapitány irányváltoztatást parancsolt.
– Ez az első figyelmeztetés – jegyezte meg Martin. Gyorsan levette a csizmáját, a tunikáját és a nadrágját, míg végül egy szál alsónadrágban állt ott.
A kapitány ablakának egyetlen, pántos ablaka nyikorogva nyílt ki. Martin kilógatta a lábát a nyíláson. Odaföntről még hallotta a kapitány dühös hangját:
– Túl közel mész a parthoz! Azonnal jobbra!
A kormányos zavarodottan válaszolt.
– Igenis kapitány, azonnal jobbra.
– Sok szerencsét, Stefan – szólt vissza a kabinba a herceg. – Önnek is, kegyelmes uram.
Martin kiugrott a kabin ablakán. A kapitány figyelmeztette, hogy veszélyes lehet, ha nekimegy a kormánylapátnak, úgyhogy ügyesen kikerülte. A kapitány olyan közel hozta a hajót a parthoz, amennyire csak lehetett, aztán visszafordult a mély víz felé. Martin látta, hogy egy mérföldnyire sincs a szárazföldtől. A herceg közepes úszó volt, viszont nagyon erős, úgyhogy könnyedén kijuthatott a partra. A hullámverésben valószínűleg senki sem vette észre a férfit, aki egyre jobban lemaradt a hajó mögött.
Kis idő múlva Martin erősen szuszogva kievickélt a vízből. Körülnézett, és támpont után kutatott, hogy hova került. Az áramlat sokkal délebbre sodorta, mint szerette volna. Mély lélegzetet vett, és szaladni kezdett a homokban.
Nem egészen tíz perc múlva három lovas léptetett át egy alacsony dombon, sietősen haladva a part mentén. Amikor Martin meglátta őket, megállt. Elsőként Garret szállt le a nyeregből, miközben Charles a vezetéklovat fogta. Baru a környéket figyelte éberen. Garret egy ruhacsomagot nyújtott a herceg felé. Martin futás közben megszáradt, úgyhogy most gyorsan felöltözött. A vezetékló nyergében egy viaszkosvászonba csavart hosszú íj feküdt.
– Látott valaki benneteket? – kérdezte a herceg, miközben öltözködött.
– Garret még hajnalhasadás előtt elhagyta a kastélyt az ön lovával, én meg szóltam az őröknek, hogy elkísérem Barut egy darabon, mert hazamegy Yabonba – mondta Charles. – Senki nem szólt semmit.
– Helyes. Legutóbb, amikor Murmandamus ügynökeivel hadakoztunk, kiderült, mennyire fontos a titoktartás. Köszönöm a segítségeteket – folytatta Martin, miközben nyeregbe szállt. – Charles, te és Garret gyorsan menjetek vissza, mielőtt még valaki gyanút fogna.
– Bármit is hozzon a sors, kegyelmes uram, járjon dicsőséggel! – búcsúzott el Charles.
– Sok szerencsét, kegyelmes uram! – köszönt el Garret is.
Azzal a négy lovas elindult: ketten a parti úton Crydee felé, ketten pedig eltávolodtak a tengertől, és északkeletnek indultak az erdőben.

 

Az erdő csendes volt, csak a szokványos zajok hallatszottak, mint a madarak csicsergése meg a kisállatok motoszkálása, ami azt jelentette, hogy minden rendben van. Martin és Baru napok óta vágtattak, teljesítőképességük határáig sarkallva állataikat. Órákkal ezelőtt gázoltak át a Crydee folyón.
Egyszer csak sötétzöld tunikájú, barna bőrnadrágos alak bukkant elő egy fa mögül.
– Örülök, hogy találkoztunk, Íjász Martin és Sárkányölő Baru – integetett nekik.
Martin jól ismerte a köszöntésükre siető tündét.
– Üdvözöllek, Tarlen. Tanácskozni szeretnénk a királynővel.
– Akkor csak menjetek tovább, téged és Barut mindig szívesen látnak az udvarban. Nekem itt kell maradnom. A dolgok kicsit megváltoztak, mióta legutoljára itt jártatok.
Martin különösnek találta a tünde hangsúlyát. Valami aggasztotta Tarlent, de nyilvánvalóan nem beszélhetett róla. A herceg sürgősen látni akarta Thomast és Aglarannát, hogy kiderítse, miről is van szó, ezért megsarkantyúzta a lovát. Amikor a tündék legutoljára így aggódtak, akkor Thomas őrülete éppen a tetőfokára hágott.
A két lovas hamarosan megközelítette az erdőség szívét, Elvandart, a tündék ősi otthonát. A város fényárban úszott: a magasan járó nap ragyogó koronát vont hatalmas faotthonai köré. Zöld és arany, vörös és fehér, ezüst és bronzszínű levelek alkottak csillogó mennyezetet Elvandar utcái fölött.
Amikor leszálltak a nyeregből, egy tünde lépett oda hozzájuk.
– Majd én ellátom a lovaitokat, Martin úr. Őfelsége azonnal látni kíván benneteket.
Martin és Baru fölsiettek a fatörzsbe vágott lépcsőn a tündék városába. Hatalmas ágakból készült íves hidakon és lépcsőkön jutottak el végül az óriási balkonra, amely Elvandar központja, a királynő udvara volt.
Aglaranna némán ült trónján, mellette pedig első tanácsadója, Tathar foglalt helyet. A balkon szélén körben idősebb varázslók, a királynő tanácsának tagjai ültek. Az asszony melletti trónus azonban üresen árválkodott. Aglaranna arckifejezése a legtöbb ember számára kiismerhetetlen lett volna, Martin azonban nagyon jól ismerte a tündéket, és látta, hogy az asszony aggódik. Mindenesetre gyönyörűnek látszott és fenségesnek, és melegen sugárzó mosollyal köszöntötte a vendégeket.
– Üdvözöllek, Martin. És téged is üdvözöllek, Baru.
Mindkét férfi meghajolt, mire a királynő folytatta:
– Gyertek, beszélgessünk! – mondta, azzal felemelkedett, és Tatharral együtt átkísérte a vendégeket egy kisebb szobába. Ott leültette őket, majd bort és ennivalót hozatott nekik. Martin ügyet sem vetett a felkínált ételre.
– Valami nincs rendben – jelentette ki határozottan.
Aglaranna arckifejezése zavarodottságot tükrözött. Martin a Résháború óta nem látta őt ilyennek.
– Thomas elment.
– Hová? – pislogott a herceg.
– Nem tudjuk – felelt most Tathar. – Az éjszaka közepén tűnt el, néhány nappal Nyárközép ünnepe után. Néha előfordul, hogy egyedül kóborol és töpreng, de egy napnál tovább sosem marad el. Amikor két napig nem jött vissza, nyomolvasókat küldtünk utána. Nem vezettek ki a nyomai Elvandarból, de ez nem meglepő. Más módon is képes közlekedni. Egy innen északra fekvő tisztáson azonban megtaláltuk a csizmája nyomát. Egy másik, szandálos ember is járt ott.
– Thomas elment, hogy találkozzon valakivel, aztán nem jött vissza.
– És egy harmadik nyomot is találtak az övék mellett – folytatta a tünde királynő: – Egy sárkányét. A valheru ismét sárkányháton szeli az eget.
– Attól féltek, hogy visszatér az őrültsége? – kezdte érteni a dolgot Martin.
– Nem – vágta rá Tathar. – Thomas már megszabadult attól a valamitől, és sokkal erősebb, mint ő maga gondolja. Nem, inkább amiatt aggódunk, hogy egy szó nélkül kellett távoznia. De a másik embertől félünk.
– A szandálostól? – kerekedett el Martin szeme.
– Tudod, mekkora hatalom kell ahhoz, hogy valaki észrevétlenül behatoljon az erdőnkbe. Korábban egyetlen ember volt képes erre: Fekete Macros.
– Talán nem ő az egyetlen – töprengett hangosan a herceg. – Ha jól tudom, Pug ottmaradt a tsurani világon, hogy tanulmányozza Murmandamus problémáját és azt, amit az Ellenségnek nevezett. Talán ő jött vissza.
– Hogy ki az a mágus, aki betört ide, nem fontos – jegyezte meg Tatkar.
– A lényeg, hogy két felfoghatatlan hatalmú ember rejtélyes küldetésre indult, egy olyan időpontban, amikor a bajok visszatérni látszanak északról – fejezte be Baru.
– Igen – mondta Aglaranna Martinhoz fordulva. – Úgy hírlik, meghalt valaki, aki nagyon közel állt hozzád. – A királynő tünde szokás szerint nem említette meg a halott nevét.
– Vannak dolgok, amikről még egy ilyen nagyra becsült személlyel sem beszélhetek, amilyen te vagy, hölgyem. Kötelezettségeim vannak.
– Akkor – kérdezte Tathar – megkérdezhetem merre tartotok, és mi szél hozott benneteket erre?
– Itt az ideje, hogy ismét északnak induljunk – felelte Martin –, és befejezzük azt, amit tavaly elkezdtünk.
– Jó, hogy erre jöttetek – bólogatott az idős tünde. – A manók komolyan megindultak észak felé. Azonkívül a mordelek is túlzottan vakmerően járnak az erdőnk peremén. Úgy tűnik, nagyon szeretnék tudni, átlépik-e harcosaink a határainkat. Valamint a Kőhegyek felőli oldalon láttak néhány csapat renegát embert is észak felé lovagolni. A gwalik elmenekültek délre, a zöld szívbe, mintha attól tartanának, hogy valami közeledik. Továbbá hónapokig fújt valami rosszindulatú, gonosz szél, amelynek mágikus tulajdonságai is voltak: mintha minden erőt összevontak volna északon. Szóval sok dolog miatt aggódunk.
Baru és Martin összenéztek.
– Hirtelen nagyon felgyorsultak az események – szólalt meg a hadati.
A beszélgetés abbamaradt, amikor egy kiáltás harsant odalentről, és egy tünde jelent meg a királynő mellett.
– Felség, jöjjön, egy visszatérő!
– Gyertek, barátaim, legyetek a tanúi valami csodálatosnak! – mondta Aglaranna.
– Ha tényleg igazi visszatérő és nem csak csaló – követte Tathar is a királynőt.
A többi tanácsos is csatlakozott hozzájuk, amint lesiettek az erdő talajszintjére. Amikor leértek, számos harcos üdvözölte őket, akik egy mordelt vettek körül. A sötét tünde kicsit furcsának tűnt Martin számára, túlzottan is nyugodt volt átlagos fajtársaihoz képest.
Amikor a mordel meglátta a királynőt, fejet hajtva bókolt előtte.
– Úrnőm, visszatértem – mondta halkan.
A királynő Tathar felé intett. A férfi és a többi varázslók körülvették a mordelt. Martin hirtelen különös bizsergést érzett, mintha a levegő hirtelen vibrálni kezdett volna, és mintha halk zeneszó hangzott volna fel. Tudta, hogy ez mágia műve.
– Visszatért! – kiáltott fel az egyik varázsló.
– Hogy hívnak? – kérdezte Aglaranna.
– Morandisnak, felség.
– Mostantól fogva már nem. Legyen a neved Lorren.
Martin ugyan már egy éve tudta, hogy igazából nincs faji eltérés a tündék között, és csak a Sötét Ösvény választja el őket, amely a mordelekben gyilkos gyűlöletet szít mindenki iránt, aki nem közülük való. De azért volt egy árnyalatnyi hozzáállás és viselkedésbeli különbség a két ág között.
A mordel ekkor felemelkedett, és a környező tündék segítettek neki levenni a Sötét Testvérek erdei törzseire jellemző szürke tunikát. Martin a fél életét a tündék között töltötte, és olyan sokat küzdött a mordelek ellen, hogy felismerte a különbséget. Most azonban az érzékszervei cserbenhagyták. Az egyik pillanatban a mordel még furcsának, valahogy a várakozásoktól eltérőnek tűnt, a következőben meg már nem is volt mordel többé. Adtak neki egy barna tunikát, és csodálatos módon máris tündének látszott. Ugyanolyan sötét haja és szeme volt, mint a mordelek többségének, de hát ez előfordult a tündék között is, ugyanúgy, mint ahogy néhány mordel gyermek is szőke hajjal és kék szemmel született. Tündévé változott!
Tathar észrevette Martin reakcióját, és megszólalt:
– Néha egy-egy elvesztett testvérünknek sikerül elszakadnia a Sötét Ösvénytől. Ha a többiek nem veszik észre a változást, és nem ölik meg, még mielőtt hozzánk érhetne, szívesen fogadjuk visszatérését otthonába. Nagy öröm ez számunkra!
Martin és Baru csak nézték, ahogy minden tünde sorra odalép Lorrenhez, hogy megölelje, és köszöntse hazatérése alkalmából.
– Régebben a mordelek megkíséreltek ily módon néhány kémet küldeni közénk, de mindig meg tudtuk különböztetni az igazit a hamistól. Ez a tünde valóban visszatért népéhez.
– Gyakran történik ilyesmi? – érdeklődött Baru.
– Elvandar lakói közül én vagyok a legöregebb. És én hét visszatérést láttam ez előtt – mondta Tathar, majd elcsöndesedett egy kis időre. – Reméljük, hogy egy napon minden testvérünket ugyanígy visszakapjuk, amikor a Sötét Ösvény ereje végleg megtörik.
– Gyertek, ünnepelni fogunk! – hívta őket Aglaranna.
– Nem lehet, felség – felelte Martin. – Nekünk mennünk kell, hogy időben odaérjünk, ahol a többiekkel találkozunk.
– Megtudhatnánk a terveiteket?
– Egyszerű – mondta Crydee hercege. – Meg akarjuk találni Murmandamust.
– És – tette hozzá Baru érzelemmentesen – meg fogjuk ölni őt.

 

 

6.
A búcsú

Jimmy hallgatagon üldögélt.
Szórakozottan nézte a kezében tartott iratot, és megpróbált az előtte fekvő ügyre koncentrálni. Most azonban képtelen volt odafigyelni feladatára. Megcsinálta az apródok aznap délutáné beosztását, amennyire tőle tellett. Jimmy csak ürességet érzett, és abszolút lényegtelennek találta, hogy melyik fiú hol teljesít majd szolgálatot.
Már két hete küzdött azzal az érzéssel, hogy valami szörnyű álom részese, amelyből képtelen felébredni. Életében még soha semmi sem érintette ilyen mélyen, mint Arutha meggyilkolása, és azóta nem tudott szembenézni saját magával. Nagyon sokat aludt, szinte az alvásba menekült, és amikor felébredt, azonnal a munkájába temetkezett, hogy ne kelljen foglalkoznia fájdalmával. Gyászát mélyen eltemette legbelül, hogy majd később vegye elő.
Jimmy felsóhajtott. Egy dolgot mindenesetre tudott: pokolian sokáig tartott a temetés megszervezése. Laurie és Volney ezidáig már kétszer halasztotta el a temetési menet indulását. A hintóra szerelt ravatal két nappal Arutha meggyilkolása után készen állt. A hagyományok szerint a nagyherceget három nappal a halála után kellett volna örök nyugalomra helyezni rillanoni családi sírboltjukban, Anitának azonban sokkal tovább tartott, amíg visszaérkezett édesanyja birtokáról, aztán meg szüksége volt egy kis időre, amíg összeszedi magát, utána meg kellett várni néhány nemest, aki jelezte, hogy hamarosan megérkezik, és a palotában is óriási volt a felfordulás és a többi, és a többi. Jimmy azonban a lelke mélyén érezte, hogy nem lesz képes túltenni magát a tragédián, amíg Arutha holttestét el nem viszik. Az a tudat, hogy a nagyherceg abban az ideiglenes sírboltban nyugszik, amelyet Nathan készített a számára, nem messze onnan, ahol a fiú most ült, túl sok volt Jimmynek. Lehajtott fejjel megdörzsölte a szemét, így fojtva vissza könnyeit. Jimmy rövidke életében egyetlenegy emberrel találkozott, aki mély érzelmeket keltett benne. Arutha volt a legutolsó, akinek törődnie kellett volna egy tolvajfiú sorsával, mégis megtette. Barátja lett, sőt, több. A nagyherceg és Anita olyanok voltak Jimmy számára, mint másnak a családja.
Kopogtattak. A fiú felemelte a fejét, és látta, hogy Locklear áll az ajtóban. Jimmy intett neki, hogy jöjjön be, mire a fiatalabb apród leült az íróasztal mellé. Társa odaadta neki a pergament, amin dolgozott.
– Tessék Locky, nézd át, légy szíves!
Locklear gyorsan átfutotta a listát, és kivett egy lúdtollat a tartójából.
– Majdnem jó, csak Paulnak hasmenése van, és az orvos szerint ágyban kell maradnia egy napig. Szörnyen rondán írtál. Jobb, ha letisztázom.
Jimmy szórakozottan bólintott. A gondolatait gúzsba kötő szomorúság szürke fátylán át valami piszkálni kezdte. Elméje egy szögletében már három napja felbukkant egy zavaró érzés. A palotában még mindig mindenki Arutha halálának döbbenetében élt, de itt-ott történtek furcsa dolgok: néha-néha valaki olyasmit tett vagy mondott, ami valahogy nem illett a képbe. A fiú nem tudott rájönni, hogy mi tért el a megszokottól, és abban sem volt biztos, hogy egyáltalán fontos-e a dolog. Gondolatban megvonta a vállát, és félresöpörte aggodalmait. Különböző emberek különféleképpen reagálnak a tragédiára. Néhányan, mint például Gardan és Volney, a munkájukba temetkeznek. Mások – mint Carline – elvonulnak, és magányosan birkóznak meg a gyászukkal. Laurie ebben a tekintetben nagyon hasonlított Jimmyre. Egyszerűen félretette a fájdalmát, hogy majd egy későbbi időpontban nézzen szembe vele. Jimmy hirtelen rájött, hogy többek között mit is talált olyan furcsának. Laurie azóta, amióta Arutha megsebesült, egészen három nappal azelőttig folyamatosan fel-alá szaladgált a palotában. Most viszont nem is lehetett találkozni vele.
A fiú az apródok beosztását másoló Locklearre nézett.
– Te Locky, láttad mostanában Laurie herceget?
– Ma reggel, nagyon korán – felelte a fiatalabbik apród, le sem véve a szemét a munkájáról. – Nekem kellett elvinni a vendég nemesek reggelijét, és láttam, ahogy kilovagol a kapun. – Aztán különös tekintettel kapta fel a fejét. – A hátsó kapun!
– Vajon miért kellett a hátsó kapun távoznia? – tűnődött Jimmy.
– Talán mert arrafelé volt dolga – vonta meg a vállát Locklear, és visszatért a munkájához.
Jimmy elgondolkodott. Mi lehet az oka, hogy Salador hercege kilovagol a szegénynegyed felé a nagyherceg temetési szertartásának napján?
– Kezdek gyanakvóvá válni öreg koromra – sóhajtott fel a fiú.
Locklear felnevetett: napok óta ez volt az első vidám hang a palotában. Aztán bűnbánóan lesunyta a fejét.
– Kész vagy? – állt fel Jimmy.
– Befejeztem – nyújtotta át a kisebbik apród a pergament.
– Akkor jó. Gyerünk, mert deLacy ma nem lesz olyan elnéző, ha elkésünk, mint mostanában szokott.
Azzal felsiettek az apródok gyülekezőhelyére. Hiányzott a szokásos csipkelődés, suttogás és nevetgélés, mert ünnepélyes alkalomra készülődtek. DeLacy néhány perccel Jimmy és Locklear után érkezett, és minden előzetes megjegyzés nélkül megszólalt:
– Kérem a beosztást! – Jimmy odaadta neki, a ceremóniamester pedig átnézte. – Jó, habár... vagy sokat fejlődött az íráskészsége, úrfi, vagy sikerült szert tennie egy ügyes segédre. – A fiúk kicsit mocorogni kezdtek, de senki sem nevetett nyíltan. – Ellenben megváltoztattam egy beosztást. Harold és Bryce apródok fogják Alicia és Anita nagyhercegnők hintóját kísérni. James és Locklear pedig itt marad palotában, és segít a nagyhercegi háznagynak.
Jimmy elkeseredett. Ezek szerint Locklear és ő nem kísérhetik el a menetet a kapuig. Tétlenül fognak álldogálni, arra az eshetőségre készen, ha netalán felmerülne valamiféle apró-cseprő probléma, aminek a megoldásához a háznagy szükségesnek ítéli az apródok jelenlétét.
DeLacy hangosan felolvasta a többi beosztást is, aztán elbocsátotta a fiúkat. Locklear és Jimmy összenéztek, aztán Jimmy odalépett a távozni készülő ceremóniamesterhez.
– Uram... – kezdte a fiú.
– Ha a beosztásokról van szó, nem tűrök semmiféle vitát – fordult oda hozzá deLacy.
Jimmy elvörösödött dühében.
– De hát én voltam a nagyherceg apródja! – felelte hevesen.
Egy szokatlanul vakmerő pillanatában Locklear is megszólalt:
– Én pedig a nagyhercegnő apródja vagyok. – DeLacy döbbenten nézett a fiatalabbik fiúra. – Hát, legalábbis valami olyasmi... – tette hozzá mentegetőzve.
– Ennek semmi jelentősége – válaszolta az idős ceremóniamester. – Én is megkaptam az utasításokat, önök is megkapták, és aszerint fognak cselekedni. Erről ennyit. – Jimmy már éppen újból tiltakozni akart, de deLacy letorkolta: – Azt mondtam, erről ennyit, úrfi!
Jimmy megfordult, és elindult kifelé a teremből. Locklear is felzárkózott mellé.
– Nem tudom, mi folyik itt – jegyezte meg Jimmy –, de ki fogom deríteni. Gyerünk!

 

Jimmy és Locklear körbe-körbepislogva siettek. Az udvar bármely magasabb rangú tagjától kapott utasítás megakadályozhatná ezt a váratlan látgatást, úgyhogy nagyon igyekeztek elkerülni azokat, akik munkát adhattak volna nekik. A temetési menet alig két óra múlva elindul, ezért pillanatnyilag rengeteg feladatot találtak volna a két apródnak. A menet lassan keresztülhalad majd a városon, megáll a templomtéren, ahol nyilvános misét mondanak a halottért, azután megkezdi hosszú útját Rillanonba, Arutha őseinek sírboltjába. Amint kiértek Krondorból, az apródoknak vissza kellene térniük a palotába. Jimmytől és Lockleartől azonban még ezt a szerény részvételt is megtagadták.
Jimmy odament a nagyhercegnő ajtajához, és megszólította az ott álldogáló katonát:
– Tudna őfensége szánni rám néhány percet?
Az őr felhúzta a szemöldökét, de nem volt abban a pozícióban, hogy akár az udvar legkisebb tagjának kérését is megtagadhatta volna, ezért továbbította az üzenetet a bentieknek. Ahogy kinyitotta az ajtót, a fiúk valami szokatlant hallottak, olyan zajt, amely véget ért, mielőtt megérthették volna a természetét. Jimmy megpróbálta kitalálni, mi lehetett az, de a katona visszatérése elvonta a figyelmét. Egy pillanattal később már be is engedték őket a szobába.
Odabenn Carline ült Anita mellett az ablaknál, és azt várták, hogy szólítsák őket a szertartás kezdetére. Egymáshoz közel hajolva halkan beszélgettek. Anita édesanyja, Alicia nagyhercegnő a lánya háta mögött álldogált. Mindhárman fekete ruhát viseltek. Jimmy belépett és meghajolt, Locklear kisvártatva követte.
– Elnézést, hogy csak így betörtem önhöz, fenség – mondta a fiú halkan.
– A te jelenléted sohasem kellemetlen, Jimmy – mosolygott rá Anita. – Mi történt?
Jimmy hirtelen úgy érezte, hogy kár volt ilyen apróság miatt zavarni a nagyhercegnőt, mint hogy kizárták a temetésről.
– Tulajdonképpen nem komoly dolog miatt jöttem. Valaki megparancsolta, hogy maradjak ma a palotában, és tudni szeretném... nos, ön kérte, hogy itt tartsanak?
– Nem, nem én kértem – nézett Anita a sógornőjére, majd elgondolkodva folytatta. – Talán Volney gróf volt az. Te vagy az első apród, ezért kell itt maradnod a hivatalban. Vagy legalábbis szerintem emiatt döntött így a gróf.
Jimmy a nő arckifejezését figyelte. Valami nem tűnt helyénvalónak vele kapcsolatban. Amikor Anita visszatért édesanyja birtokáról, a várható fájdalom tükröződött rajta. Nem sokkal később azonban alig észrevehetően megváltozott. A további beszélgetést félbeszakította egy kisgyerek sírása, majd mindjárt egy másiké is. Anita fölállt.
– Sosem csak az egyik sír – mondta ellágyulva. Carline elmosolyodott, aztán hamarosan szomorúvá vált az arca.
– Látom, hogy útban vagyunk, fenség. Elnézést kérek, amiért ilyen ostoba üggyel zavartuk – mondta a volt tolvajfiú.
Locklear követte barátját, amikor az elhagyta a szobát. Amikor hallótávolságon kívülre értek, Jimmy megszólalt:
– Elszalasztottam valamit odabenn, Locky?
Locklear megfordult, és egy darabig az ajtót bámulta.
– Valami olyan... különös. Úgy tűnik, nem akarják, hogy útban legyünk.
Jimmy egy percig töprengett. Most jött rá, mi keltette fel a figyelmét, amikor az ajtó előtt várakoztak. A két hercegnő beszélgetése zavarta, vagyis inkább a hangsúlyuk: olyan könnyedén, felszínesen csevegtek.
– Kezdem azt hinni, hogy igazad van. Gyerünk! Nincs túl sok időnk.
– Időnk? Mire?
– Majd meglátod! – indult el az idősebbik fiú a folyosón; a fiatalabbiknak igencsak szednie kellett a lábát, hogy utolérje.

 

Gardan és Volney négy őr kíséretében sietett az udvar felé, amikor a fiúk találkoztak velük. A gróf szinte rájuk sem nézve szólította meg őket.
– Nem kellene nektek már az udvaron lennetek?
– Nem, uram – felelte Jimmy. – Ma a háznagy mellé osztottak be bennünket.
Gardan kissé meglepődött, Volney azonban csak annyit mondott:
– Akkor siessetek, hátha szükség lesz rátok odafönn! Hamarosan kezdődik a szertartás.
– Uram, ön parancsolta meg, hogy a palotában maradjunk?
– Laurie herceg intézte ezeket a részleteket deLacy úrral – hessentette el magától a kérdést a gróf Aztán elfordult a fiúktól, és Gardannal együtt továbbhaladtak.
Jimmy és Locklear megálltak, amint a gróf és az udvarnagy befordult a sarkon, csak a kíséretük csizmáinak kopogását lehetett hallani.
– Azt hiszem, kezdem érteni – szólalt meg Jimmy, aztán megragadta Locklear karját. – Gyerünk!
– Hová? – kérdezte a másik fiú zavarodottan.
– Majd meglátod – jött a válasz, miközben Jimmy szinte futva elindult.
– Majd meglátod, majd meglátod – sietett utána Locklear, utánozva a barátját. – A pokolba is, mit látok meg?

 

Két őr állt a kapuban.
– Hová-hová, fiatalurak? – kérdezte az egyik.
– A kikötői hatósághoz – adta oda Jimmy a kapkodva megfogalmazott parancsot. – A háznagy nem talál valami szállítási bizonylatot, és sürgősen szüksége van egy másolatra. – A fiú szeretett volna utánajárni valaminek, és nagyon elkeserítette, hogy rábízták ezt a feladatot. Egyébként is különös volt, hogy miért éppen most lett égető szüksége a háznagynak arra a tanúsítványra.
– Egy pillanat – mondta a katona, miután megnézte az iratot, aztán intett az egyik emberének, aki a palota bejáratának közelében lévő őrszoba előtt strázsált. – Van egy kis időd, hogy elszaladj ezekkel a fiúkkal a kikötői hivatalba meg vissza? El kell hozniuk valamit a háznagynak.
Az őr közönyösnek látszott. A kikötőbe egy óra sem volt oda-vissza az út. Bólintott, aztán mindhárman elindultak.
Húsz perccel később Jimmy ott állt a kikötő egy kisebb hivatalnoka előtt, mert a többiek mind elmentek, hogy megnézzék Arutha herceg ravatalát. A férfi morogva végignyálazott egy köteg papírt, és megkereste a legutóbb Krondorba érkezett áruk listáját. Amíg ott vacakolt, Jimmy észrevett egy táblázatot a falon, amely az aktuális heti távozó hajókat jelezte. Közelebb lépett, hogy jobban lássa.
– Mi az? – ment oda Locklear is.
– Érdekes – mutatott a táblázatra a barátja.
– Miért? – nézett fel a fiatalabbik apród.
– Nem tudom biztosan – halkította le a hangját Jimmy –, de egy pillanatra eszembe jutott, mi folyik a palotában. Kiderült, hogy minket távoltartanak a szertartástól, mire elmentünk megkérdezni erről a nagyhercegnőt. Nem egészen tíz perce jöhettünk ki a lakosztályából, amikor ezt az értelmetlen feladatot adták nekünk. Most mondd meg: nem úgy tűnik, mintha azt akarnák, hogy ne legyünk útban? Valami... nagyon furcsa.
– Én is ezt mondtam – felelte Locklear türelmetlenül.
A hivatalnok közben megtalálta és átadta a kért iratot, az őr pedig visszakísérte a fiúkat a palotába. Áthaladtukban intettek a kapuőröknek, aztán egyenesen a, háznagyi hivatal felé vették az útjukat.
Amikor beléptek az irodába, Giles báró éppen menni készült.
– Hát itt vagytok – mondta vádló hangsúllyal. – Már azt hittem, utánatok kell küldenem az őröket, hogy megnézzék, merre lustálkodtok egész nap.
Jimmy és Locklear összenéztek. A háznagy láthatólag teljesen megfeledkezett a kért bizonylatról. A fiúk gyorsan odaadták neki.
– Mi ez? – nézett meglepetten az iratra. – Ja ez az! – tette le a szállítólevelet az asztalára. – Majd később foglalkozom vele. Most meg kell néznem, minden rendben van-e a temetési menet körül. Ti itt maradtok. Ha bármiféle sürgős dolog akadna, az egyikőtök az irodában fog várni, amíg a másik elszalad értem. Amint a ravatal elhagyta a palota kapuját, visszajövök.
– Valami gondra számít, uram? – kérdezte Jimmy.
– Természetesen nem – ment el a háznagy a fiúk mellett –, de mindenre fel kell készülnünk. Hamarosan visszajövök.
Amikor a férfi már nem látszott, Locklear odafordult a barátjához:
– Mi folyik itt? És ne merészeld azt mondani, hogy majd meglátod!
– Itt semmi sem az, aminek látszik. Gyerünk!

 

A két fiú felrohant a lépcsőn. Amikor odaértek egy, a felvonulási térre nyíló ablakhoz, csöndesen szemlélték az odalent zajló készülődést. A temetési szertartás kezdete közeledett, a kerekeken görgő ravatalt a helyére rakták, és Arutha testőrségének válogatott csapata őrizte. Hat, fekete bóbitával díszített fekete ló húzta, amelyeket feketébe öltözött lovászok vezettek kantárszáron. A testőrök magálltak a ravatal két oldalán.
Ekkor nyolc katona bukkant föl, akik Arutha koporsóját cipelték. Odamentek egy kerekeken guruló állványhoz, fellépdeltek rá, és onnan emelték fel a koporsót a ravatal tetejére. Lassan, tiszteletteljesen helyezték el Krondor hercegének holttestét a fekete lepellel borított emelvényen.
Jimmy és Locklear lenéztek a koporsóra, és most először láthatták tisztán a nagyherceget. A hagyományok szerint a menetnek nyitott koporsóval kellett haladnia, hogy a nép még egyszer utoljára láthassa vezetőjét. A város kapuin kívül viszont lezárják, és legközelebb csak a rillanoni királyi palota alatti sírboltban nyitják fel újból, hogy a család végső búcsút vehessen Aruthától.
Jimmynek összeszorult a torka. Nagyot nyelt, hogy eltüntesse a kellemetlen nyomást. Látta, hogy Arutha a kedvenc ruhájában fekszik ott: barna bársonytunikájában és rozsdaszínű nadrágjában. Zöld mellényt is adtak rá, bár ilyet ritkán hordott. Összekulcsolt kezében legkedvesebb vívótőrét tartotta. A feje fedetlen maradt. Olyan volt, mintha csak aludna. Ahogy a menet elindult, és lassan eltűnt a fiúk szeme elől, Jimmy még észrevette, hogy a nagyherceg lábára finom szaténpapucsot húztak.
Ekkor megjelent egy istállófiú, aki Arutha lovasát vesztett hátasát vezette. A hatalmas szürke mén magasra vetett fejjel próbált meg kitörni. Ekkor még egy lovász sietett elő, és kettőjüknek egyesült erővel sikerült megfékezniük az ideges állatot.
Jimmy szeme összeszűkült. Locklear épp időben fordult arra, hogy észrevegye társa különös arckifejezését.
– Mi az?
– A fenébe is, valami itt nem stimmel. Gyere, utána akarok nézni egykét dolognak!
– Hová megyünk?
De Jimmy már el is indult, és csak futtában szólt vissza:
– Siess, csak pár percünk van! – és már le is szaladt a lépcsőn. Locklear magában morogva rohant utána.

 

Jimmy elrejtőzött az istálló árnyékában.
– Nézd csak! – tolta maga elé Lockleart. A fiú úgy tett, mint aki véletlen épp az istálló elé tévedt, miközben a díszkíséret utolsó lovait is elővezették. A városban majdnem az egész laktanya ott fog menetelni a nagyherceg ravatala mögött, a városon kívül pedig egy egész századnyi királyi lándzsás őrködik majd a nyugodalma felett, míg Saladorba nem érnek.
– Hé, te ott! Figyelj már az orrod elé!
Locklear épp csak el tudott ugrani, ahogy az egyik istállófiú két ló nyergébe kapaszkodva kiügetett a házból. Kis híján legázolták az apródot. A fiú visszahúzódott Jimmy mellé.
– Nem tudom, mit vártál, de itt nincs semmi.
– Hát éppen ezt vártam. Gyerünk! – parancsolta Jimmy és visszairamodott a központi palotaépület felé.
– Hová megyünk?
– Majd meglátod.
Miközben futva elindultak Locklear olyan szúrós tekintettel méregette a barátját, hogy ha pillantással ölni lehetne, akkor Jimmy hátából most két jókora tőr meredezett volna ki.

 

A két fiú kettesével vette a lépcsőfokokat fölfelé. Levegő után kapkodva álltak meg ismét a felvonulási térre néző ablaknál. Tíz percig tartott, amíg elértek az istállóig és vissza, úgyhogy tudták, a temetési menet hamarosan elhagyja a palotát. Jimmy feszülten figyelt. Hintók gördültek a palota lépcsőjéhez, és apródok szaladtak oda, hogy kinyissák az ajtajukat. A hagyomány szerint csak a királyi család vér és házasság szerinti tagjai mehettek kocsival. A többieknek tiszteletük jeléül Arutha ravatala mögött kellett sétálniuk. Anita és Alicia lement a lépcsőn és beszállt az első hintóba, Carline és Laurie pedig a másodikba. A herceg majdnem orra bukott sietségében. Szinte beugrott felesége után a kocsiba, aztán gyorsan behúzta a függönyöket, hogy senki se lásson be a járműbe.
Jimmy Locklearre nézett, aki kíváncsian bámulta a különösen viselkedő herceget. Amikor a volt tolvajfiú látta, hogy a barátjának nem kell kommentár, nem szólt semmit.
A vállát húzó, nehéz, fekete díszköpönyeget viselő Gardan elfoglalta helyét a menet élén. Felemelte a kezét, mire egy magányos dobos ünnepélyes ütembe kezdett tompa hangú dobján. A menet hangos parancsszó nélkül elindult a dobos negyedik ütésére. A katonák némán meneteltek, és a hintók is lassan előregördültek. A szürke mén hirtelen kitört, és ismét egy másik lovász segítségére volt szükség, hogy helyreállítsák a rendet. Jimmy megrázta a fejét. Megint rátört a régi, ismerős érzés: egy különös kirakósjáték darabkái kezdtek összeállni a fejében Aztán a fiú szemében felvillant a megértés fénye.
Locklear is észrevette, hogy a barátja arckifejezése megváltozott.
– Mi van?
– Már tudom, miben sántikál Laurie. Rájöttem, mi folyik itt – lapogatta meg Locklear vállát barátságosan. – Gyere, még egy csomó tennivalónk van, és alig maradt rá időnk.

 

Miközben Jimmy végigvezette barátját a titkos alagúton, a fáklya remegő fénye táncoló árnyakat vetített minden irányba. Mindkét apród útiruhát viselt, fegyvert, élelmet és takarót vitt magával.
– Biztos vagy benne, hogy nem állítottak valakit a kijárathoz? – kérdezte Locklear immár ötödször.
– Már megmondtam – szólt vissza Jimmy türelmetlenül. – Ez az egyetlen kijárat, amit soha senkinek sem mutattam meg, még a nagyhercegnek és Laurie-nak sem. – Aztán, mint aki megpróbálja mentegetni mulasztását, hozzátette: – A régi szokások nem tűnnek el nyomtalanul.
A két fiú egész délután készségesen végezte a feladatát, aztán amikor már minden apród lefeküdt, elsurrantak oda, ahová sebtében összekészített útiholmijaikat dugták. Lassan közeledett az éjfél.
Egy kőajtóhoz értek. Jimmy meghúzott egy fogantyút, mire kattanást hallottak. Eloltották a fáklyát, és vállukat nekivetve tolni kezdték az ajtót. A – talán évtizedek óta nem használt – kijáratnak kellett néhány lökés, mire kissé csikorogva kinyílt. A fiúk keresztülvergődtek a szűk nyíláson, amelyet az ügyes kőműves úgy álcázott, mintha a kövekkel kirakott fal része volna. A felvonulási teret körülvevő fal túloldalán találták magukat, a nagyhercegi palota melletti legközelebbi utcában, úgy fél háztömbnyire a hátsó kaputól, amely előtt folyamatosan őrök cirkáltak. Jimmy megpróbálta visszacsukni az ajtót, de az nem engedelmeskedett. Intett fiatalabb társának, és ketten egyesült erővel próbálkoztak. A kőtömb egy darabig ellenállt, aztán hirtelen hatalmas csattanással bezárult.
– Hé, ki van ott? – kérdezte egy hang a kapu felől. – Állj, ki vagy!
Jimmy azonnal az ellenkező irányba iramodott, és Locklear is csak fél lépéssel maradt le mögötte. Egyikük sem nézett vissza, hogy üldözik-e őket, de azért behúzott nyakkal inaltak tova.
Hamarosan eltévedtek a szegénynegyed és a kikötő közötti útvesztőben. Jimmy megállt, hogy összeszedje magát, aztán az egyik irányba mutatott.
– Arra! Sietnünk kell, a Holló az éjféli dagállyal indul.
A két fiú megszaporázta lépteit. Hamarosan a tengerparti házak közé értek. A kikötőből parancsszavak hallatszottuk, mivel egy hajó éppen indulni készült.
– Mindjárt elmegy! – siránkozott Locklear.
Jimmy nem felelt, csak gyorsított az iramon. A két apród éppen akkor ért oda a dokkhoz, amikor az utolsó kötelet is eloldották, és kétségbeesett ugrással vetették magukat a távolodó hajó oldalára. Durva kezek rángatták fel őket a fedélzetre.
– Mi folyik itt? – kérdezte egy ingerült hang tulajdonosa, és egy pillanattal később már Aaron Cook előtt álltak. – Mi az, Sebes Jimmy, annyira vágyakoztál egy kis tengeri utazásra, hogy inkább kitöröd a nyakad, de nem szalasztod el?
– Szia Aaron! – vigyorodott el a fiú. – Beszélnem kell Hullal.
– A Királyi Holló fedélzetén ő Hull kapitány, akár a nagyherceg apródja vagy, akár sem – mordult rá a himlőhelyes arcú férfi. – Majd megnézem, ráér-e egy percre.
A két apród hamarosan a kapitány előtt állt, aki vészjóslóan méregette őket fél szemével.
– Megszöktetek a palotából, mi?
– Trevor... – kezdte Jimmy, de amikor Cook felmordult, gyorsan helyesbített. – Kapitány úr. Sarth-ba kell mennünk, és láttuk a kikötői hatóságnál kifüggesztett listán, hogy ez a hajó észak felé tart.
– Nos, lehet, hogy te úgy gondolod, Sebes Jimmy, hogy fel kell utaznod a part mentén egy érvényes paranccsal – bár neked még az sincs –, de te nem vagy elég magas rangú ahhoz, hogy csak úgy felszállj a hajómra. És annak ellenére, hogy a nyilvános listán ez szerepelt – tudod a kémek miatt –, nyugatra tartunk, ahol állítólag durbini rabszolgavadászok lesnek a gyanútlan királysági kereskedőkre mostanában, azonkívül egykét queg kalóz is mindig bóklászik arrafelé. Nem-nem, ti is partra szálltok a révkalauzzal, amint elhagytuk a külső hullámtörőt, hacsak nem találtok gyorsan valami jobb indokot, mint hogy ingyen akartok hajókázni.
A volt csempész arckifejezése elárulta, hogy hiába kedveli Jimmyt, nem tűri a potyautasokat a hajóján.
– Válthatnék veled néhány szót négyszemközt?
Hull az első tisztjére nézett, aztán megvonta a vállát. A fiú jó öt percig sugdolózott a vén tengeri medvével. Aztán Hull hirtelen vidáman felkacagott.
– Mindjárt elsüllyedek!
Egy pillanattal később odament Aaron Cookhoz.
– Vidd le ezeket a legénykéket a fedélzetről! Amint elhagytuk a kikötőt, minden vitorlát vonjatok fel. Sarth felé indulunk!
Cook egy pillanatig habozott, aztán odafordult egy matrózhoz, és megparancsolta neki, hogy kísérje le a fiúkat. Amikor elmentek, és a révkalauz csónakját is leeresztették, az első tiszt mindenkit a fedélzetre rendelt, és teljes vitorlázattal északnak indultak. Vetett még egy pillantást a kormányos mellett álló kapitány felé, de Hull nem szólt semmit, csak magában mosolygott.

 

Jimmy és Locklear a hajókorlátnál várakoztak. Amint a matrózok előkészítették a csónakot, ők beszálltak. Trevor Hull odament hozzájuk.
– Biztos nem akartok elmenni Sarth-ig?
– Jobb, ha nem látják, hogy egy királyi sorhajóról szállunk le – rázta meg a fejét Jimmy. – Túl nagy feltűnést keltenénk. Különben is van egy falu a közelben, ahol lovakat vehetünk. És egy napi járóföldre sincs innen az a hely, ahol legutóbb táboroztunk. Onnan minden utazót észreveszünk. Így könnyebb lesz megtalálni őket.
– Már amennyiben nem előztek meg bennünket.
– Csak egy nappal indultak előttünk, és mi egész éjszaka hajóztunk, nekik pedig aludniuk is kellett. Biztos, hogy előttük járunk.
– Akkor jó, fiatal barátom. Óvjon meg benneteket Kilian istennő, aki ha úgy tartja a kedve, vigyáz a tengerészekre és más effélékre, meg Banath, a tolvajok, szerencsejátékosok és bolondok védelmezője! – Aztán kicsit komolyabban hozzátette: – Vigyázzatok magatokra, fiúk! – Azzal intett, hogy eresszék le a csónakot.
Félhomályos idő volt: a part menti ködöt még nem szippantották fel a felkelő nap sugarai. A szárazföld felé fordultak, és a matrózok evezni kezdtek. Hamarosan kiértek: amint a csónak orra felszaladt a homokra, a két fiú kiszállt.

 

A fogadós eredetileg nem akarta eladni a lovait. Jimmy komoly, tiszteletet parancsoló viselkedése, az a mód, ahogyan a fiú a kardját viselte, és persze egy csomó arany azonban hamar megváltoztatta a véleményét. Mire a nap felragyogott a Hosszú-út nevezetű falutól keletre fekvő erdő fölött, a két fiatalember már jól felszerelve ült hátasán, és elindult a Sarth és Háznagy Posztja közötti úton.
Délre már meg is érkeztek őrhelyükre, az út egy elkeskenyedő szakaszára. Keletről egy aljnövényzettel sűrűn benőtt sziklatető akadályozta az áthaladást, nyugatra pedig egészen közel húzódott a lapos tengerpart. Megfigyelőhelyéről Jimmy és Locklear minden utazót már messziről láthatott, akár az úton, akár a parton közeledett az illető.
A két fiú a kellemetlenül nedves időre való tekintettel kis tábortüzet rakott, és amellett ülve várakoztak.

 

Az elkövetkező három napban kétszer is veszélybe kerültek. Első alkalommal egy csapat délre tartó állástalan zsoldos támadott rájuk. A csavargóknak azonban hamar elvette a kedvét a küzdelemtől a két fiatalember eltökéltsége, és az a kilátás, hogy a két lovon kívül valószínűleg semmilyen zsákmányra sem számíthatnak. Az egyikük megpróbálta elkötni a lovakat, amíg a társai feltartották a fiúkat, de Jimmy fantasztikus kardforgató szakértelme azonban meggyőzte őket, hogy nem érdemes egy ilyen vacak kis zsákmányért vért ontani.
A második összecsapás határozottan kockázatosabb volt: a két fiú egymásnak vetett háttal, kivont fegyverrel védelmezte a lovát a három, körülöttük keringő, veszélyesnek tűnő banditától. Jimmy biztos volt benne, hogy ha a rablók egy kicsit többen lettek volna, sem ő, sem Locklear nem éli túl az összecsapást, így azonban sikerült kitartaniuk, amíg a közelgő lódobogás hallatán a támadók el nem iszkoltak. Megmentőik a Háznagy Posztja-i rendszeres őrjárat tagjainak bizonyultak.
A katonák kikérdezték Jimmyt és Lockleart, és elfogadták a történetüket. Azt mondták, hogy egy kisnemes fiai, akik ezen a helyen beszéltek meg találkozót az apjukkal. Innen majd együtt Krondorba utaznak, és megpróbálják utolérni a nagyherceg temetési menetét. Az őrjárat vezetője biztonságos továbbhaladást kívánt nekik, aztán elbúcsúzott tőlük.
A megérkezésüktől számított negyedik napon, késő délután Jimmy észrevett három lovast a parton. Percekig figyelte őket, aztán felkiáltott:
– Ők azok!
A két fiú gyorsan nyeregbe szállt, és lelovagolt a tengerhez, majd megálltak. Ménjeik türelmetlenül kapálták a homokot, miközben várták, hogy az utazók közelebb érjenek.
Amikor a három lovas meglátta őket, lelassítottak, és csak nagyon óvatosan haladtak tovább. Fáradtnak és piszkosnak látszottak: a fegyvereik és a páncélzatuk alapján valószínűleg zsoldosok lehettek. Mindhárman szakállat viseltek, bár a két sötétebb hajú férfi csak mostanában növeszthette. Az elöl haladó lovas cifrát káromkodott, amikor felismerte a fiúkat. A másodiknak érkező csak hitetlenül megrázta a fejét.
A harmadik utazó megsarkantyúzta a lovát, megelőzte a társait, és az apródok mellett állapodott meg.
– Hogy a csodába...?
Locklearnek leesett az álla. A barátja mindent elmondott neki, kivéve ezt az egy dolgot. Jimmy elvigyorodott.
– Majd elmesélem. Mindenesetre odafönn ütöttünk tábort, ha pihenni akarnának, habár közvetlenül az út mellett van.
A férfi megvakargatta kéthetes szakállát.
– Miért is ne? Úgyse lenne sok értelme ma már továbbmenni.
– Meg kell mondanom, hogy ön a legvirgoncabb hulla, akit valaha is láttam, pedig láttam egy párat – szélesedett ki még jobban a fiú vigyora.
Arutha visszamosolygott.
– Na gyertek – fordult Laurie-hoz és Roaldhoz –, nyergeljük le a lovakat, aztán hallgassuk meg, hogy jött rá ez a két kis zsivány, mire készülünk.
A tűz vidoran lobogott, miközben a nap eltűnt az óceán távoli peremén. Mindannyian a tábortűz körül feküdtek, kivéve Roaldot, aki az utat figyelve álldogált.
– Sok apró dolog feltűnt – mondta Jimmy. – Először is ott voltak a hercegnők, akik inkább aggodalmasnak tűntek, mint lesújtottnak. Amikor nem engedtek bennünket a gyászmenet közelébe, gyanakvóvá váltam.
– Ez nekem tűnt fel – tette hozzá Locklear.
Jimmy szigorúan pillantott a barátjára, jelezve, hogy ez most az ő története.
– Így van. Ő említette meg, hogy szerinte szándékosan tartanak bennünket távol. Most már azt is tudom, miért. Egy perc alatt felismertem volna az ál-Laurie-t a kocsiban. Akkor pedig rájöttem volna, hogy északnak tart, mert le akar számolni Murmandamusszal.
– Pontosan ezért nem jöhettél a közelembe – mondta Laurie.
– És tényleg ez volt a terv – tette hozzá Roald.
– Megbízhattatok volna bennem – nézett rájuk megbántottan a fiú.
Arutha félig mulatva, félig bosszúsan nézett fel.
– Ez nem bizalom kérdése, Jimmy. Én nem akartam ezt. Nem akartam, hogy velünk gyere. Erre most meg ketten vagytok – horkant fel tréfásan.
Locklear aggodalmaskodva nézett a barátjára, Jimmy vidámsága azonban megnyugtatta.
– Hát, néha még a nagyhercegek is tévedhetnek. Jusson eszébe, milyen bajban lettek volna, ha nem orrontom meg azt a csapdát odafönn Moraelinben!
Arutha megadóan bólintott.
– Tehát tudtad, hogy valami furcsa történik, aztán rájöttél, hogy Laurie és Roald északra tartanak. De mi árulta el, hogy én még mindig élek?
Jimmy felkacagott.
– Először is, a szertartásnál a szürke ménjét használták, a sárga kancája meg hiányzott az istállóból. Ön sose szerette a szürkét, emlékszem, amikor mondta.
– Túlzottan ideges természetű – bólintott a nagyherceg. – És még?
– Akkor jöttem rá, amikor a holttestet figyeltük. Ha egyszer a kedvenc öltözékében akarták eltemetni, akkor a kedvenc csizmáját kellett volna ráadniuk – mutatott a fiú Arutha lábára. – A holttest viszont papucsot viselt. Gondolom azért, mert az orgyilkos csizmája csupa sár és vér lehetett. Az öltöztető valószínűleg inkább keresett egy másik párat, mint hogy kipucolja a piszkosat, és vagy nem talált, vagy nem volt jó a halott lábára, úgyhogy egyszerűen ráadott egy papucsot. Akkor jöttem rá, amikor ezt láttam. Ön nem égettette el az orgyilkos testét, csak a szívét. Nathan biztosan valami frissen tartó varázslatot mondott rá.
– Nem tudtam, mihez kezdek majd vele, de azt gondoltam, jól jöhet. Aztán megpróbáltak megölni a templomban. Az az orgyilkos tőr nem csak színjáték volt – dörzsölte meg öntudatlanul fájó oldalát a nagyherceg –, de azért nem volt olyan komoly a seb.
– Még hogy nem volt komoly! – méltatlankodott Laurie. – Még egy hüvelyknyivel feljebb megy és kettővel jobbra, és az igazi temetésedről gondoskodhattunk volna.
– Az első éjszaka igyekeztünk bizonytalanságban tartani mindenkit, amíg Nathan, Gardan, Volney, Laurie és én ki nem találtuk, mit tegyünk – folytatta Arutha. – Úgy döntöttem, hogy eljátszom a halott szerepét. Volney késleltette a temetési előkészületeket, amíg a helyi nemesek meg nem érkeztek, így elég idő maradt, hogy kicsit begyógyuljon a sebem, és képes legyek lovagolni. Úgy akartam kisurranni a városból, hogy senki meg ne sejtse. Ha Murmandamus halottnak hisz, akkor nem keres többé. Emiatt – mutatta meg az Ishap apátjától kapott talizmánt – mágikus úton sem találhat meg. Remélem, hogy így sikerül idő előtt cselekvésre sarkallni.
– És ti hogy kerültetek ide, fiúk? – kíváncsiskodott Laurie. – Mert az biztos, hogy az úton nem előzhettetek meg bennünket.
– Megkértem Trevor Hullt, hogy hozzon ide minket – felelte Jimmy.
– Elmondtad neki? – nézett rá Arutha.
– De csak neki. Még Cook sem tudja, hogy ön él.
– Így is átkozottul sokan ismerjük ezt a titkot – ingatta a fejét Roald.
– De szerintem mindannyian megbízhatóak vagyunk... uram – mondta komolyan Locklear.
– Ez nem is kérdés – jelentette ki Laurie. – Carline és Anita tudja, azonkívül Gardan, Volney meg Nathan. Még deLacynak és Valdannak sem mondtuk meg. A király sem sejt semmit, amíg Carline négyszemközt el nem meséli neki a történetet Rillanonban. Csak ennyien tudjuk.
– És Martin? – érdeklődött Jimmy.
– Laurie küldött neki egy üzenetet. Ylith-ben vár minket – felelte Arutha.
– Ez kockázatos – jegyezte meg a volt tolvaj.
– Csak néhányan értenénk meg azt az üzenetet – magyarázta Laurie. – Mindössze ennyi állt benne: „Északlakó. Siess.” Aláírás: „Arthur.” Ebből érteni fogja, hogy senkinek sem szabad megtudnia, hogy Arutha él.
– Csak mi négyen tudjuk, hogy az Északlakó az az ylith-i kocsma, ahol Martin azzal a Hosszú nevű fickóval birkózott – fejezte ki az elismerését Jimmy.
– Ki az az Arthur? – kíváncsiskodott Locklear.
– Őfensége – felelte Roald. – Ez volt az álneve, amikor legutóbb északra utaztunk.
– Akkor is ezt használtam, amikor Martinnal és Amos Traskkal Krondorba mentünk.
– Második alkalommal utazunk északnak, és második alkalommal kívánom, bárcsak velünk lenne Amos – tűnődött fennhangon Jimmy.
– Hát nincs itt – zárta le Arutha a témát. – Fordulj meg, és aludj! Hosszú út áll előttünk, és azt is el kell döntenem, hogy mihez kezdjek most veletek.
Jimmy – a többiekkel egyetemben – maga köré tekerte a takaróját. Roald vállalta az első őrséget. Aztán, megszabadulva a veszteség miatt érzett fájdalmától, Jimmy – hetek óta először – gyorsan egészséges, mély álomba szenderült.

 

 

7.
Rejtélyek

Ryath ismerős égboltra ért.
A Királyság egyik erdeje fölött körözött. Belülről fakadt a gondolat:
– Vadásznom kell.
A sárkány jobban szeretett mentális úton beszélgetni, amikor repült, de ha leszállt, rendszerint hangosan szólalt meg. Thomas Pugtól várta a választ.
– Macros szigete még messze van. Legalább ezer mérföld.
– Gyorsabban ott leszünk, mintsem gondolnád – mosolygott Thomas.
– Milyen messzire tud elrepülni Ryath?
– Akár körbeutazhatnánk a világot a hátán, anélkül hogy leszállnánk, bár ennek semmi értelme sem lenne. Még a sebessége tizedét sem láttad.
– Helyes – örült Pug. – Tehát a válasz: miután leszálltunk a Varázslószigeten.
Thomas még egy kis türelmet kért a sárkánytól, aki morogva beleegyezett. Magasan szárnyalva Midkemia egén Ryath – Pug utasításai alapján – elhaladt a hegyek csúcsai felett, és lassan közeledett a Keserűtengerhez: A hatalmas szárnycsapások nyomán a táj hamarosan elmosódott. A mágus kíváncsi lett, vajon milyen, ha a sárkány teljes sebességgel repül. Valami mágia is lehetett a dologban, mert amikor úgy tűnt, Ryath csak a szelek szárnyán lebeg, a valóságban akkor is egyre gyorsult, anélkül hogy akár egyet csapott volna szárnyával. Egyre sebesebben és sebesebben haladtak. Thomas varázslatának köszönhetően ez semmiféle kényelmetlenséget sem jelentett a számukra: az megvédte az utasokat a széltől és a hidegtől, ugyanakkor Pugon valamiféle kellemes bódulat lett úrrá. A Távoli Partok erdőségei után a Szürke Tornyok Hegység csúcsai következtek, hamarosan pedig Natal Szabad Városai terültek el alattuk. Később a Keserű-tenger fölött repültek. Itt-ott ezüstösen vagy zölden csillogott az egyébként mélykék víz, a Queg és a Szabad Városok között ingázó kereskedőhajók pedig apró játékszereknek tűntek.
Ahogy elhaladtak a Queg szigetek felett, láthatták a fővárost és a környező falvakat, amelyek szintén gyermekjátékokra hasonlítottak ebből a magasságból. A szárazföld peremén szárnyas lények tűntek fel zárt alakzatban, és láttukra a sárkányból vidám kacagás tört elő.
– Megismered őket, Sasfészek Ura?
– Már nem olyanok, mint valaha voltak – sóhajtott fel Thomas.
– Mi az? – érdeklődött Pug.
– Azok ott az óriás sasok leszármazottai, akikkel vadásztam – vagyis akikkel Ashen-Shugar egykoron vadászott. Úgy röptettem őket, mint a közönséges emberek a sólymokat. Azok az ősi madarak rendkívül intelligensek voltak.
– A szigetlakók idomítják őket, és ugyanolyan hátasnak használják, mint mások a lovakat. Elkorcsosult egy faj.
Thomast láthatólag bosszantotta a dolog.
– Mint annyi más faj, ők is csak árnyékai annak, amik valaha voltak.
– De vannak olyanok is, akik megerősödtek azóta, valheru – kontrázta meg a sárkány mosolyogva.
Pug nem szólt semmit. Bármennyire is megértette a barátját, voltak dolgok, amiket sohasem foghatott fel vele kapcsolatban. Thomas egyedül állt az egész világon, és olyan terhek nehezedtek a lelkére, amelyeket senki más nem ismert. Pug halványan átérezte, miért is okozhat fájdalmat barátjának a valaha oly büszke sasok látványa, akikkel Ashen-Shugar együtt vadászott, de inkább nem mondott semmit. Bármi is bántotta Thomast, egyedül kellett megbirkóznia a dologgal.
Kicsivel később újabb sziget bukkant fel a láthatáron: Queghez képest egészen aprócska, de még így is jókora lakosságnak adhatott otthont. Pug azonban tudta, hogy soha nem éltek ott sokan, mert ez a Varázsló-sziget volt, Fekete Macros otthona.
Amikor elérték a sziget északnyugati szélét, lejjebb ereszkedtek, majd átkelve egy hegyláncon egy kisebb völgy fölött repültek.
– Ez nem lehet! – kiáltott fel Pug.
– Mi a gond? – kérdezte a barátja.
– Azelőtt volt itt egy... különös hely. Egy udvarház és a melléképületei. Itt találkoztam Macrosszal. Kulgan, Gardan, Arutha és Meecham is velem voltak.
Magas fák nőttek a völgyben.
– Ezek a tölgyek és fenyők nem nőhettek ekkorára az alatt a jó tíz év alatt – jegyezte meg Thomas. – Ezek a fák ősiek.
– Macros egy újabb rejtélye. Imádkozzunk, hogy legalább a kastélya a helyén legyen.
Ryath átrepült egy újabb hegyláncon, és meglátták a sziget egyetlen építményét, egy magányos várat. Odaszálltak a kikötőhöz, ahol annak idején Pugék évekkel ezelőtt először szálltak partra, és a sárkány gyorsan leereszkedett. Elköszönt a társaitól, újra a levegőbe rúgta magát, és elindult vadászni.
Thomas megvárta, míg Ryath eltűnik az azúrkék égen, majd megszólalt:
– El is felejtettem, milyen sárkányháton lovagolni. – A férfi elgondolkodva nézett a barátjára. – Amikor azt kérted, hogy csatlakozzam hozzád, féltem, hogy megint felébresztem az alvó szellemet idebenn – tapogatta meg a mellkasát. – Azt gondoltam, Ashen-Shugar csak arra vár, hogy ismét előjöhessen és felülkerekedhessen rajtam. – Pug Thomas arcát figyelte. A barátja ugyan ügyesen elrejtette érzéseit, a mágus mégis tudta, hogy azok, bár mélyen eltemetve, ott lakoznak benne. – Most azonban már tudom, hogy nincs különbség Ashen-Shugar és Thomas között. Mindkettő én vagyok. – A férfi a földet nézte, és egy pillanatig arra a kisfiúra emlékeztette Pugot, aki valami csínytevését próbálta megmagyarázni a mamájának. – Úgy érzem, egyszerre veszítettem és nyertem is a dologgal.
– Nos, soha többé nem leszünk azok a fiúk, akik valaha voltunk, Thomas – bólintott Pug. – Annyival többek lettünk, mint amiről valaha is álmodtunk. Mindenesetre értékesnek lenni sosem egyszerű vagy könnyű.
– A szüleim jutottak az eszembe – bámulta Thomas a tengert. – Meg sem látogattam őket a háború vége óta. Én már nem az vagyok, akit ismertek.
– Nehéz lesz nekik, de jó emberek, és elfogadják majd, hogy megváltoztál. Biztosan szeretnék látni az unokájukat.
Thomas felsóhajtott, aztán egyszerre vidáman és keserűen felnevetett.
– Calis egyáltalán nem olyan, amilyet vártak, dehát én sem vagyok olyan. Nem, most már nem félek attól, hogy meglátogassam őket. – Azzal megfordult, és Pugra nézett. – Inkább attól félek, hogy sosem látom őket többé – tette hozzá halkan.
A mágusnak a saját felesége jutott az eszébe. Katala, és a többi csillagdokki barátja. Előrenyúlt, és egy hosszú, gondolatteli pillanatra megérintette barátja karját. Akkora erővel, hatalommal és tehetséggel rendelkeztek, hogy ezen a világon senki sem versenghetett velük, ugyanakkor halandók voltak, és Pug még Thomasnál is jobban tudta, hogy miféle szörnyűséggel kell szembeszállniuk. A varázsló megtartotta magának ellenfelükkel kapcsolatos gyanúját és sötét félelmeit. Az eldák nem mondtak erről semmit, amikor tanították, de a puszta jelenlétük Kelewanon, és azok az apróságok, amiket megtudott, mind-mind egyazon válasz felé mutattak. Pug őszintén remélte, hogy sejtései hamisnak bizonyulnak. Nem akart beszélni a feltevéséről, amíg volt más választása.
– Gyere, keressük meg Gathist! – törte meg végül a lassan kényelmetlenné váló csendet.
A parti úton, egy elágazásnál álltak. Pug tudta, hogy az egyik ösvény a várba vezet, a másik pedig abba a völgybe, ahol az a Villa Beatának nevezett különös épületcsoport állt, amely mellett először találkozott Macrosszal. A varázsló sajnálta, hogy nem néztek körül a völgyben, amikor legutóbb a szigeten jártak, és elvitték a Macros által a csillagdokki akadémiának adományozott könyveket. Hogy az ottani épületek eltűntek, és ősöreg fák állnak a helyükön... nos, ez megint csak egy volt a Fekete Macrost körülvevő rejtélyek közül. Lassan elindultak a kastély felé.
A vár fennsíkon állt, amelyet a tengerig nyúló mély szakadék választott el a sziget többi részétől. Hullámok moraja visszhangzott alattuk, amint átkeltek a leeresztett felvonóhídon. Az épület valami ismeretlen fekete kőből épült. Az ívelt kapu fölötti párkányon különös faragású kőszörnyek kuporogtak, amelyek mintha ellenségesen figyelték volna a két férfit. A kastély odakintről ugyanolyannak látszott, mint amikor Pug utoljára itt járt, odabent azonban minden megváltozott.
Korábban az udvar és az egész vár gondosan karbantartottnak látszott, most viszont a repedésekből gaz nőtt, és mindent összepiszkítottak a madarak. Odasiettek a központi épület hatalmas, félig nyitott ajtajához. Ahogy szélesre tárták, a sarokpántok nyikorgása igazolta, hogy az egész csupa rozsda. A varázsló végigvezette barátját a hosszú előcsarnokon, aztán felmentek a torony lépcsőjén, míg végül odaértek Macros dolgozószobájához. Amikor Pug utoljára itt járt, az ajtót csak varázslattal, egy tsurani nyelvű kérdés megválaszolása után lehetett kinyitni, most azonban könnyedén belökték. A szoba üres volt.
Megfordultak, és visszasiettek az előcsarnokba.
– Hahó, kastély! – kiáltott fel Pug elkeseredetten, hangja azonban választalanul visszhangzott a köveken.
– Úgy látszik, mindenki elment – jegyezte meg Thomas.
– Ezt nem értem. Amikor utoljára beszéltem Gathisszal, azt mondta, itt fog lakni, és igazgatja a házat, amíg Macros visszatér. Nem nagyon ismerem őt, de szerintem mindent rendben tartott volna...
– Feltéve, hogy képes volt rá. Talán járt valaki a szigeten. Mondjuk kalózok vagy queg fosztogatók.
– Vagy talán Murmandamus ügynökei – szomorodott el Pug. – Abban reménykedtem, hogy talán Gathis tud valami támpontot adni, hol kezdjük a Macros utáni kutatást. – A varázsló körülnézett, és észrevett egy kőpadot a fal mellett. Leült, aztán folytatta az elmélkedést. – Még azt se tudjuk, Macros él-e. Akkor hogyan találhatnánk meg?
Thomas odasétált a barátjához. Az egyik lábát feltette a padra, előrehajolt, és keresztbetett karjait a térdén nyugtatva megszólalt:
– Az is lehet, hogy azért annyira elhagyatott a vár, mert Macros már visszajött, aztán újra elment.
– Talán igazad van – nézett fel Pug. – Van egy varázslat... a Keskeny Ösvény egy varázslata.
– Amennyire értek az ilyesmihez... – kezdte Thomas.
– Sok mindent tanultam Elvardeinben – szakította félbe Pug. – Hadd próbáljam meg ezt!
Azzal becsukta a szemét, és halkan mormogni kezdett, így segítve elméjét a számára szokatlan irányba. Aztán hirtelen felpattant a szeme.
– Valami bűbáj veszi körül a várat. A kövek... valami nincs rendben a kövekkel.
Thomas kimondatlan kérdéssel a szemében nézett a barátjára. Pug felállt és megérintette a háta mögötti kőfalat.
– Egy olyan varázslatot használtam, amelynek segítségével maguk a falak válaszolnának a kérdéseinkre. Bármi történjék is egy tárgy közelében, az halvány nyomokat, energiakisüléseket hagy maga után. Ha az ember ért hozzá, ezek a nyomok ugyanúgy olvashatóak, mint egy írnok levele. Nem egyszerű, de lehetséges a dolog. Ezek a kövek azonban semmit sem mutatnak. Olyan, mintha soha senki sem élt volna ezek között a falak között. – Pug hirtelen sarkon fordult, és elindult az ajtó felé. – Gyere! – szólt oda a barátjának.
Azzal a varázsló kisietett az udvar közepére. Ott megállt, és a kezét a feje fölé emelte. Thomas érezte, hogy óriási energiák cikáznak körülöttük, miközben Pug erőt gyűjt. Aztán a mágus behunyta a szemét, és szaporán beszélni kezdett egy olyan nyelven, amely egyszerre volt ismerős és idegen Thomas számára. Végül Pug kinyitotta a szemét, és ismét a Királyság nyelvén szólalt meg:
– Tűnjék elő az igazság!
Thomas látása egy pillanatra elhomályosodott, aztán ismét kitisztult. Mintha egy hullámgyűrű indult volna el Pugtól. Megreszketett a levegő: ahol az egyik pillanatban még az elhagyatott kastély látszott, ott a „hullám” továbbhaladtával gondozott környezet bukkant fel. A gyűrű sebesen szélesedett, ahogy az illúzió megtört, és hamarosan tiszta, rendezett udvaron álltak. A közelben egy különös teremtmény tűzifát cipelt. A lény, nyilvánvaló döbbenettel nem emberi arcán, megtorpant, és kiejtette kezéből a köteget.
– Ne! – tette Pug barátja karjára megnyugtatóan a kezét, amikor Thomas kardot akart rántani.
– De hát ez egy hegyi troli!
– Gathis elmesélte nekünk, hogy Macros rengeteg különböző fajú szolgát alkalmaz, mindegyiket a saját érdeme szerint ítélve meg.
A széles vállú, hosszú agyarú és egyébként is félelmetesnek látszó teremtmény megfordult, majd ügyetlen, gorillaszerű mozdulatokkal beszaladt egy ajtón. Egy másik lény – amilyet még senki sem látott ezen a világon – jelent meg az istálló bejáratánál. A medvepofájú, vörösaranyban játszó szőrű teremtmény legfeljebb egy méter magas lehetett. Amikor megpillantotta a két embert, aki őt bámulta, elhajította a seprűjét, és óvatosan visszahátrált az ajtón. Pug addig figyelte, amíg el nem tűnt, aztán tölcsért formált a kezéből, és felkiáltott:
– Gathis!
A nagy előcsarnok ajtaja szinte azonnal felpattant, és egy jól öltözött, manószerű teremtmény bukkant elő. Magasabb volt, mint egy átlagos manó, és bár előreugró szemöldöke, illetve nagy, lapos orra fajtársaira emlékeztetett, az arcvonásai valahogy nemesebbnek tűntek, és sokkal kecsesebben mozgott náluk. Kék inget és nadrágot, sárga zekét és fekete csizmát viselt. Lesietett a lépcsőn, és meghajolt a két férfi felé. Kicsit sziszegős kiejtéssel szólalt meg:
– Üdvözlöm, Pug mester. – Aztán végigmérte a másik férfit. – Ön pedig ezek szerint Thomas mester lenne?
A két férfi összenézett.
– Az uradat keressük – mondta végül a varázsló.
Gathis kissé zavarba jött.
– Ez némi nehézségekbe ütközhet, Pug mester. Bár nem lehetek bizonyos efelől, úgy sejtem, Macros nem létezik többé.

 

Pug a borát kortyolgatta. Gathis elvitte őket egy terembe, ahol frissítőket szolgáltak fel nekik. A háznagy nem volt hajlandó leülni, inkább állva mesélte el nekik a mondanivalóját.
– Tehát, amint már mondtam, amikor utoljára találkoztunk, Pug mester, a fekete varázsló és közöttem létezik valamiféle kapocs. Megérzem a... hogylétét. Valami módon tudom, hogy mindig odakinn van valahol. Úgy egy hónappal azután, hogy önök távoztak, egy éjjel arra riadtam, hogy megszűnt ez a... kapcsolat. Meglehetősen zavarba ejtett a dolog.
– Ezek szerint Macros halott – mondta Thomas.
– Attól tartok – sóhajtott fel Gathis nagyon is emberi módon. – Ha pedig nem, akkor annyira idegen, és távoli helyen van, hogy nincs sok különbség.
Pug némán töprengett, miközben Thomas tovább kérdezősködött.
– Akkor ki hozta létre ezt az illúziót?
– Az uram. Azonnal működésbe hoztam, amint Pug mesterék a legutóbb távoztak. Fekete Macros úgy érezte, hogy az ő biztonságot jelentő jelenléte nélkül szükségünk lesz valamiféle „védelmező álcázásra”, hogy úgy mondjam. Vakmerő kalózok mostanáig kétszer is átfésülték a szigetet zsákmány után kutatva. Persze semmit sem találtak.
– Akkor még mindig létezik a villa? – kapta fel a fejét Pug.
– Igen, uram. Azt is illúzió rejtette. – Gathis kissé zavartnak látszott. – Be kell vallanom, hogy bár nem vagyok szakértő az efféle dolgokban, úgy véltem, hogy annak az illúziónak a megtörése meghaladja az ön képességeit. Most viszont amiatt aggódom, hogy mi lesz, ha önök távoznak – sóhajtott fel megint.
– Majd visszaállítom, mielőtt elmegyünk – legyintett Pug. Valami motoszkált a mágus agyában: folyton az jutott eszébe, amikor Macrosszal beszélgetett a villában. – Amikor megkérdeztem Macrost, hogy ott él-e a völgyben, azt felelte: „Nem, de valamikor régen itt laktam.” – nézett Gathisra. – Volt ott dolgozószobája, olyan, mint fönn a toronyban?
– Igen, de évszázadokkal ezelőtt, még mielőtt én idejöttem volna.
Pug felállt.
– Akkor oda kell mennünk.

 

Gathis elkísérte őket a völgybe vezető ösvényen. A vörös cserepes tetők épp olyanok voltak, amilyenekre Pug emlékezett.
– Különös hely ez, bár bizonyos vonatkozásban egész kényelmesnek tűnik – szólalt meg Thomas. – Ha jó az idő, kellemes lehet itt lakni.
– Valamikor régen az uram is így vélte – jegyezte meg Gathis. – De aztán egyszer hosszabb időre távozott, legalábbis így mesélte. Mire visszatért, a villa kiürült: az itt élők magyarázat nélkül eltűntek. Először megpróbálta megkeresni a társait, hamarosan azonban lemondott arról, hogy valaha is megtudja a sorsukat. Ekkor viszont aggódni kezdett a könyvei biztonságáért, meg azokért a szolgákért, akiket itt akart letelepíteni, úgyhogy megépítette a várat. És más óvintézkedéseket is tett – kacagott fel.
– Ekkor született Fekete Macros legendája?
– A gonosz varázslatoktól való félelem sokszor erősebb védelemnek bizonyult, mint a szilárd falak. Az uram nem kis nehézségeket győzött le, Pug mester: viharfelhőkkel vette körül ezt az alapjában véve napos kis szigetet, és gondoskodott róla, hogy minden alkalommal, amikor felbukkan egy hajó, pokoli kékes fény villóddzon a toronyszoba ablakában. Ez néha már nyűg volt a számára.
Beléptek a villa udvarára, amelyet csak egy alacsony fal határolt. Pug megállt, hogy megszemlélje a három delfint ábrázoló szökőkutat.
– Ennek alapján készítettem el a teleport szobám mintázatát – jegyezte meg.
Gathis a főépület felé vezette őket, és Pugba villámcsapásszerűen hasonlított a felismerés: ugyanezeket az épületeket nem kötik össze folyosók és az azokat fedő tetők, a villa azonban méret és elrendezés tekintetében ugyanolyan, mint az ő kelewani háza. Azonos tervek alapján készült.
A varázsló döbbenten torpant meg.
– Mi az? – csodálkozott Thomas.
– Úgy tűnik olyan apróságokban is Macros keze van, amikre nem is gondoltunk. Anélkül, hogy tudtam volna, ennek a háznak a mintájára építtettem kelewani otthonomat. Semmi okom nem volt rá, azonkívül, hogy úgy éreztem, ez így helyes. Most már nem hiszem, hogy sok választásom maradt volna. Gyertek, megmutatom, hol a dolgozószoba – vezette őket oda, ahol a saját házában oly sokat munkálkodott.
A kelewani félrecsúszó fal helyett itt faajtóval néztek szembe, de Gathis bólintott. A varázsló kinyitotta az ajtót és belépett. A dolgozószoba ugyanolyan méretű és alakú volt, mint az övé. Poros íróasztal és szék állt ott, ahol Pug otthonában alacsony írópad és párnák helyezkedtek el. A mágus egyszerre elismerőleg és csodálkozva rázogatta a fejét.
– Ez a Macros tud egy pár trükköt.
Pug odalépett az alacsony kandallóhoz. Kihúzott a falból egy követ, ami mögött egy rejtekhely tárult elő.
– Az én kandallóm mellé is építtettem egy ilyet, bár sose értettem, miért. Igazából nem volt szükségem rá.
A rejtekhelyen összetekert pergamen feküdt. A varázsló kivette, és megvizsgálta. A tekercset egyszerű, pecsét nélküli szalag fogta össze. Pug kigöngyölte, és olvasás közben láthatólag felélénkült.
– Ó, micsoda ész! kiáltott fel, aztán Thomasra és Gathisra nézve megmagyarázta, mire gondolt: – Tsuraniul van írva. Még ha az illúzió meg is törik, és valaki betéved ebbe a szobába, aztán valahogy megtalálja a rejtekhelyet és a pergament, akkor sem valószínű, hogy értené, mi van ideírva. – Azzal ismét a tekercsre nézett, és fennhangon olvasni kezdett:

 

„Pug!
Amikor ezt olvasod, én már valószínűleg nem élek. Ha mégis, akkor a tér és az idő közönséges korlátain túl járok. Bármely eset is áll fenn, nem adhatom meg a segítséget, amit keresel. Sikerült megtanulnod valamit az Ellenség természetéről, és tudod, hogy mind Kelewant, mind Midkemiát veszély fenyegeti. Először keress engem a Holtak Csarnokában! Amennyiben nem vagyok ott, akkor legalább tudod, hogy élek. Ha így van, fogságba estem egy olyan helyen, ahol nehéz lesz rám lelni. Akkor neked kell döntened, hogy egyedül próbálsz az Ellenség nyomára jutni, ami roppant veszedelmes, ámde nem lehetetlen feladat, vagy megkeresel engem. Bármit is válassz, az istenek áldása legyen utadon!
Macros”

 

– Többet reméltem – tette el Pug a levelet.
– Az uram nagy hatalmú embernek számított, de még neki is megvoltak a maga korlátai – mondta Gathis. – Mint azt a legutóbbi küldetésén önnek is elmondta, miután belépett a résbe, nem lebbenthette fel többé az idő fátylát. Attól kezdve a jövő számára is éppoly homályossá vált, mint a közönséges emberek számára. Csak találgatni tudott.
– Akkor el kell mennünk a Holtak Csarnokába – jelentette ki Thomas.
– De vajon hol találjuk? – kérdezte Pug.
– Hallgassanak ide, kérem! – szólalt meg Gathis ismét. – A Végtelen-tengeren túl terül el az a kontinens, amelyet az emberek Novindusnak hívnak. Ott van egy észak-déli irányú hegyvonulat, amelyet az ott élők Ratn'garinak neveznek, ami azt jelenti, az „Istenek palotája”. A két legmagasabb csúcson, a „Mennybolt Oszlopain” áll a „Mennyei Város”, az istenek otthona – vagy legalábbis az emberek így mondják. A hegyormok lábánál helyezkedik el a Nekropolisz, a. Halott Istenek Városa. A völgy legnagyobb templomát, amely hátával a hegynek támaszkodik, a négy elveszett isten emlékének szentelték. Ennek mélyén húzódik egy, a Mennyei-hegység belsejébe vezető folyosó. Az a Holtak Csarnokának bejárata.
– Ma éjjel itt alszunk, aztán szólunk Ryathnak, és átkelünk a Végtelen-tengeren – döntött Pug.
Thomas egy szó nélkül megfordult, és visszaindult a Macros kastélyához vezető úton. Nem vitatkoztak. Nem volt más választásuk. Egy varázsló semmit sem ér, ha nem jár utána mindennek alaposan.

 

Ryath bedőlt kanyarodás közben. Órákon át gyorsabban repültek, mint azt Pug lehetségesnek képzelte. Odalenn hullámzott a Végtelentenger, az áthatolhatatlanul hatalmasnak tűnő óceán. A sárkány azonban egy pillanatig sem habozott, hogy elfogadja-e úticéljukat. És most, órákkal később ismét szárazföld felett lebegtek, a világ túlsó oldalán. Keletről nyugatra haladtak, és átlépték az egyenlítőt is, azonban az időeltolódás miatt még mindig világos volt. Késő délután pillantották meg a déli kontinenset, Novindust. Először egy sivár, homok födte fennsík felett repültek, amelyet több száz mérföldön át a sziklás tengerpart határolt. Ha valaki kikötött azon az északi parton, akár napokig is vándorolhatott, mire veszélyes sziklamászás után ivóvízhez juthatott. Aztán a sárkány füves síkság fölé ért. Odalenn különös kocsik százait vették körül az északról délre tartó marhacsordák, birkanyájak és ménesek. A nomádok, a pásztorok népe észre sem vette a magasan felettük repülő sárkányt, ahogy őseik nyomdokain tovahajtották állataikat.
Aztán meglátták az első várost. Egy hatalmas folyó, amely Pugot a kelewani Gagajinra emlékeztette, szelte keresztül a síkságot. Déli partján város emelkedett, még délebbre tanyákat láttak. Messze délnyugatra pedig óriási hegylánc tündöklött az alkonyi fényben: az Istenek Palotája.
Ryath lassan ereszkedni kezdett, amint megközelítették a hegylánc közepét. Azt a két hegycsúcsot, amely magasan a környezete fölé emelkedett. Tetejük a felhőkbe veszett, mégis mindannyian tudták, hogy ezek a Mennybolt Oszlopai.
A hegyek lábánál sűrű erdő rejtett el minden létezőt a szemük elől. A sárkány a világosság utolsó perceiben tisztást keresett, ahol leszállhatott.
Amikor végül megállapodott, megszólalt:
– Elmegyek vadászni. Ha befejeztem, aludni fogok. Egy darabig pihennem kell.
– Utazásunk ezen szakaszában nem lesz szükségünk rád – mosolyodott el Thomas. – Ahová most megyünk, onnan talán vissza sem térhetünk, és még neked is nehézséget okozna, hogy ránk találj.
– Elfelejtettél egy pár dolgot, valheru. – A sárkány láthatóan jól mulatott Thomas legutóbbi megjegyzésén. – Különben emlékeznél, hogy nem létezik olyan hely a térben, ahová ne tudnék eljutni, már ha úgy tartja kedvem.
– Ez még a te lehetőségeidet is meghaladja, Ryath. Mi ugyanis a Holtak Csarnokába igyekszünk.
– Ott tényleg nem tudlak megkeresni benneteket, Thomas. Mindenesetre, ha te és a barátod túlélitek ezt az utazást, és visszatértek az élők birodalmába, csak hívnotok kell, és máris jövök. Vadássz jól, valheru! Én is azt teszem.
Azzal a sárkány felemelkedett, kiterjesztette szárnyait, és hatalma csapásokkal vetette bele magát a sötétedő égbe.
– Elfáradt – jegyezte meg Thomas. – A sárkányok rendszerint vadhúst esznek, de szerintem holnap jónéhány birkája vagy tehene hiányzik majd valamelyik parasztnak. Aztán Ryath napokig tele hassal fog aludni.
– A nagy sietségben elfelejtettünk a saját élelmünkről gondoskodni – nézett körül Pug a sűrűsödő homályban.
– Ilyesmi sosem fordult elő a gyermekkori történetekben – ült le Thomas egy kőgörgetegre. Pug kérdő arckifejezéssel nézett a barátjára, mire az folytatta: – Emlékszel a Crydee melletti erdőre, amikor még kisfiúk voltunk? – vidult fel a férfi ábrázata. – Azokban a nagy csatákban mindig idejében legyőztük az ellenséget, hogy hazaérjünk vacsorára.
A varázsló is leült barátja mellé.
– Emlékszem – kacagott fel. – Te mindig valami hatalmas, tragikus ütközet elesett hősét játszottad, aki elbúcsúzott hűséges követőitől.
– De sajnos most nem állhatunk fel, és mehetünk haza mama konyhájába, miután megöltek minket – mélázott el Thomas.
Egy hosszú pillanat után Pug törte meg a csendet.
– Mindenesetre helyezkedjünk el olyan kényelmesen, ahogy csak tudunk. Itt éppen úgy kivárhatjuk a hajnalt, mint bármi más helyen. Gyanítom, hogy Nekropoliszt benőtte az erdő, különben láttuk volna a levegőből. Úgyhogy jobb, ha inkább holnap keressük meg. – Aztán halvány mosollyal hozzátette: – Azonkívül nem Ryath az egyetlen, aki fáradt.
– Aludj, ha szükségét érzed – figyelt Thomas egy bokrot. – Én megtanultam, hogy huzamosabb ideig ébren maradjak, ha akarok.
Barátja arckifejezése láttán Pug is a bokrok felé fordult. Valami mozgott a sötétben. Ekkor üvöltés harsant a hátuk mögötti fák közül. A tisztás az egyik pillanatban még csendes volt, a másik pillanatban pedig már Thomas hátára ugrott valami az erdőből.
A félig kiáltást, félig üvöltést tucatnyi újabb válaszolta meg. Pug talpra ugrott, amikor látta, hogy barátja előrebillen a hátának ütköző súlytól. De hiába volt ez a lény vagy ember majdnem akkora, mint Thomas, Midkemián egyetlen halandó sem mérkőzhetett a valheru erejével. A férfi szilárdan állt, és bundájánál fogva megragadta a hátán csüngő valami nyakát. Aztán egy rántással úgy áthajította a feje fölött, mintha egy kisgyereket fogott volna, ezzel ledöntve a felé rohanó újabb támadót is.
Pug tapsolt egyet a feje fölött, mire a varázsló irányából mennydörgés hallatszott. A fülsiketítő hang hatására a közeledők megtorpantak. A mágus tenyeréből vakító fény tört elő, amitől a két férfit körülvevő támadók megmerevedtek.
Tigriseknek látszottak, bár testük humanoiddá alakult. Narancssárga fejüket fekete csíkok tarkították, csakúgy mint a karjukat és a lábukat. Kék fémből készült mellvértet, és kékesfekete anyagú, combközépig érő nadrágot viseltek. Mindannyian rövid kardot és kést hordtak az övükben.
Pug fényétől elvakítva lekuporodtak. A mágus elmormolt egy újabb varázslatot, amitől a tigrisemberek összerogytak. Pug kissé megtántorodott, aztán mély lélegzetet véve leült a kőrakásra.
– Ez majdnem túl sok volt. Ennyi embert egyszerre elaltatni...
Thomas csak félig figyelt oda. Előhúzta a kardját, és felcsatolta a pajzsát.
– Még többen közelednek az erdőben.
Pug lerázta magáról a fáradtságot, és felállt. A környező fák közül halk neszek hallatszottak, mint amikor könnyű szellő hintáztatja az ágakat. Ma éjszaka azonban nem fújt a szél. Ekkor ismét tucatnyi, az elesettekhez hasonló alak tűnt elő a homályból. Az egyikük vékony hangon hadarni kezdett:
– Tegyétek el a fegyvereiteket, ember! Körülvettünk benneteket!
A többiek eközben lekuporodtak, mint akik a hozzájuk hasonló nagymacskákhoz hasonlóan ugrásra készülődnek. A két férfi egymásra nézett, és Pug bólintott. Thomas hagyta, hogy az egyik tigrisember lefegyverezze.
– Kötözzétek meg őket! – intett feléjük a vezető harcos.
A két férfi nem ellenkezett.
– Sok katonámat megöltétek – mondta a vezető.
– Csak alszanak – felelte Pug.
Egy tigris-harcos letérdelt, és megvizsgálta az elesetteket.
– Tuan, igazat mond!
A Tuannak szólított lény közelről tanulmányozta Pug arcát.
– Úgy tűnik, te varázsló vagy, mégis hagytad, hogy könnyedén foglyul ejtsünk. Miért?
– Kíváncsiságból – válaszolta Pug. – Azonkívül nem akarunk bántani benneteket.
A környező tigrisemberek felnevettek, vagy legalábbis valami hasonló hangot adtak ki. Ekkor Thomas egyszerűen széthúzta két csuklóját. Azonnal elpattantak a kötelékei. Kinyújtotta kezét az aranykardját fogó harcos felé, mire a fegyver azonnal átugrott a döbbent őr markából az övébe. Rögtön elhalt a nevetés.
Tuan dühösen felmordult, és mancsával Pug felé sújtott. Ujja hegyéből hosszú karmok bukkantak elő. A varázsló kötelékei lehulltak, felemelte kezét, tenyerén pedig aranyló fény jelent meg. A lény karmai úgy pattantak le arról a fényről, mintha acélba ütköztek volna.
A többiek ismét körülvették őket: ketten Thomast kapták el hátulról. A férfi egyszerűen lerázta magáról a támadókat, aztán a tarkójánál fogva megragadta Tuant. Az vagy száznyolcvan centiméter magas volt, Thomas mégis könnyedén felemelte. A tigrisember ugyanolyan tehetetlenül kapálózott, mint bármely macska, amelyet a tarkóbőrénél fogva felemelnek.
– Álljatok meg, vagy megölöm! – parancsolta Thomas.
A tigris-harcosok egy darabig tétováztak, aztán az egyikük térdet hajtott. Hamarosan a többiek is követték a példáját. Thomas elengedte Tuant, és hagyta, hogy leessen a földre. A tigrisemberek vezetője kecsesen landolt, és egy pillanat alatt megpördült.
– Miféle teremtmény vagy te?
– A nevem Thomas, valaha azonban Ashen-Shugarnak hívtak, Sasfészek Urának. Egy vagyok a valheruk közül.
Ennek hallatán a tigrisemberek félig morogva, félig nyüszítve halkan nyávogni kezdtek.
– Egy Hajdanvolt! – ismételték számtalanszor. Látható rettegéssel bújtak egymáshoz.
– Mi történik itt, és kik ezek? – kérdezte Pug.
– Félnek tőlem, mert életre kelt legenda vagyok a számukra. Ezek Draken-Korin teremtményei. – Amikor Thomas látta, hogy a barátja értetlenül néz, hozzátette: – Ő is valheru volt. A tigrisek ura, és azért teremtette őket, hogy legyen, aki vigyáz a palotájára. Gondolom, egy környékbeli barlangban lehetett – nézett körül, aztán Tuanhoz fordult: – Hadat viseltek az emberek ellen?
A még mindig térdelő tigrisvezér felmordult:
– Mindenki ellen hadat viselünk, aki bemerészkedik az erdeinkbe, Hajdanvolt. Te is tudod, ez a mi földünk. Te tettél bennünket szabad néppé.
Thomas szeme összeszűkült, aztán kerekre tágult.
– Én... már emlékszem – sápadt el kissé, aztán a barátjához fordult. – Azt hittem, mindenre emlékszem azokból az időkből...
– Azt hittük, csak közönséges emberek vagytok – folytatta Tuan. – Maharta ránája hadat üzent Lanada papkirályának. Az ő harci elefántjai uralják a mezőket, az erdő azonban még a miénk. Idén szövetkezett a Kígyó-folyó városának urával, aki katonákat adott neki. A rána ezeket küldi most ellenünk. Úgyhogy megölünk mindenkit, aki erre jár, legyen az ember, törp, manó vagy kígyóember.
– Panthatiánusok! – hökkent meg Pug.
– Az emberek így hívják őket – bólintott Than. – A kígyók földje valahol délen fekszik, de időnként azért északra jönnek gonoszkodni. Rövid úton végzünk velük. – Aztán Thomashoz fordult: – Azért jöttél, hogy ismét rabszolgává tegyél bennünket, Hajdanvolt?
Thomas felriadt merengéséből.
– Nem, azok az idők már rég elmúltak. A Holtak Csarnokát keressük, a Halott Istenek Városában. Mutassátok meg, hol van!
– Majd én elvezetlek – intett a harcosainak Tuan, aztán torokhangú, morgásszerű beszédbe kezdett. A tigrisemberek pillanatokon belül eltűntek a homályban a fák törzsei között. Amikor mind elmentek, a vezér ismét megszólalt: – Menjünk, hosszú út áll még előttünk.

 

Tuan egész éjszaka vezette őket. Pug számtalan kérdést tett fel útközben. A tigrisember először nem nagyon akart válaszolni, de aztán amikor Thomas megparancsolta neki, rögtön készségesebb lett. A tigrisek népe a sárkány leszállási helyétől keletre, egy kis városban élt. A tigrisemberek gyűlölték a sárkányokat, mert azok gyakran fosztogatták a parasztok nyájait. Most is egy egész szakasz katonát küldtek a tisztásra, hogy elriasszák a szörnyeteget.
Otthonuknak nem volt neve, egyszerűen csak a Tigrisek Városaként emlegették. Egyetlen ember sem látta még, aki mesélhetett volna róla, mivel a tigrisnép minden betolakodót megölt. Tuan láthatólag nem bízott az emberekben, és amikor erről kérdezték, csak annyit mondott:
– Mi már az emberek előtt is itt laktunk. Ők aztán el akarták venni tőlünk a keleti erdeinket. Mi pedig ellenálltunk. Mindig is háborúztunk egymással.
Tuan nem túl sokat tudott a panthatiánusokról, azonkívül, hogy egy szó nélkül meg kell ölni őket. Amikor Pug arról kérdezte, hogyan jöttek létre a tigrisemberek vagy hogyan szabadította fel őket Ashen-Shugar, hallgatásba ütközött. Mivel Thomas se nagyon akart beszélni a dologról, Pug nem erőltette a témát.
Miután megmászták a Mennybolt Oszlopai előtti erdős dombokat, mély szurdokhoz értek. Tuan megállt. Keleten közeledett a hajnal szürke sávja.
– Itt élnek az istenek.
Fölnéztek. A hegyek a nap első sugaraiban fürödtek. A Mennybolt Oszlopait felhők övezték: a fényt visszatükröző ragyogó fehér és ezüst színekben szikrázó párába burkolták a csúcsokat.
– Milyen magasak? – érdeklődött a varázsló.
– Senki sem tudja. Halandó nem járt még a tetejükön. A zarándokoknak megengedjük, hogy békében áthaladjanak erre, feltéve, hogy a déli határainkon kívül maradnak. Aki egyszer felmászott oda, nem tért vissza. Az istenek nem szeretik, ha zaklatják őket. Gyerünk!
Azzal odavitte őket a szurdokba vezető ösvény kezdetéhez.
– Ezen a részen a szurdok egészen a hegyek lábáig szélesedik, egész völgyet alkotva. Ott fekszik a Halott Istenek Városa. Mostanra már az egészet benőtték a fák és a kúszónövények. A városban található az elveszett istenek nagy temploma. Azon túl húzódik az eltávozottak birodalma. Én nem megyek tovább, Hajdanvolt. Te és a mágus barátod talán túlélhetitek, közönséges halandók számára azonban onnan nincs visszaút. Aki belép a Holtak Csarnokába, örökre elhagyta az élők földjét.
– Nincs is szükségünk rád tovább – felelte Thomas. – Távozz békében!
– Jó vadászatot, Hajdanvolt! – mondta még Tuan, aztán gyors ügetéssel eltűnt a fák között.
Thomas és Pug teljes egyetértésben elindultak a szurdok felé.

 

A két férfi lassan áthaladt a téren. Pug igyekezett minden csodát megjegyezni. Úgy látszott, a különös alakú épületeket – hatszögletű, ötszögletű, rombusz és piramis formájúakat – ötletszerűen helyezték el, mégis az egész valami magasabb rendszerbe szerveződött, de nem létezett olyan kifinomult szemlélő, aki rájöhetett a dolog értelmére. A tér négy sarkán valószínűtlen tervezésű obeliszkek, hatalmas, fekete borostyánból és elefántcsontból épített oszlopok meredtek az égnek, amelyekre Pug számára ismeretlen nyelvű rúnafeliratokat véstek. Valóban városban jártak, de olyan városban, amelyből hiányoztak a fogadók vagy akár a legegyszerűbb emberi lakhely. Mert bármerre is indultak, mindenütt csak sírokat láttak. És minden kripta bejáratára egyetlen nevet írtak.
– Ki építette ezt a helyet? – álmélkodott hangosan a mágus.
– Az istenek – felelte Thomas. Pug a barátjára nézett, de látta, hogy komolyan mondja.
– Ez igaz lenne?
– Még a hozzám hasonlók előtt is rejtve maradnak bizonyos dolgok – vonta meg a vállát Thomas. – Valamiféle közvetítő erők segítségével hozták létre itt a sírokat. – A férfi az egyik nagyobb épületre mutatott a téren. – Az a kripta Isanda nevét viseli. – Thomas láthatólag elmerült az emlékeiben. – Amikor népem felkelt az istenek ellen, én távol maradtam. – Pugnak feltűnt, hogy barátja az ő népéről beszél, holott korábban Ashen-Shugart különálló lényként kezelte. – Akkoriban az istenek fiatalok voltak, még csak akkor kezdtek erőre kapni, a valheruk viszont már az ősidőktől fogva itt éltek. Azonban kezdett letűnni a régi rend, és született egy új. Az istenek hatalmasak voltak, legalábbis azok, akik életben maradtak. Abból a százból, akiket Ishap formált, csak tizenhatan élték túl a harcot, tizenkét kisebb és négy nagyobb isten. A többiek itt nyugszanak – mutatott ismét a környező épületekre. – Isanda a tánc istennője volt a Káosz Háborúk előtt.
Thomas továbbindult, nyilvánvalóan nem akart többet mondani a dologról. Egy másik épületre az Onaka-Tith nevet vésték.
– Hát ez meg micsoda? – kíváncsiskodott Pug.
Thomas menet közben halkan megmagyarázta a dolgot.
– A Vidám Harcos és a Csaták Tervezője mindketten halálosan megsebesültek, de esszenciájuk maradékát összefonva egy-egy részük életben maradt. Új lénnyé váltak, együtt alkotják Tith-Onakát, a kétarcú hadistent. Itt nyugszik az a részük, amely nem élte túl a küzdelmet.
– Amikor valami felülmúlhatatlan csoda részese vagyok... mindig törpének érzem magam – szólalt meg Pug halkan. Hosszú, néma csend után, miközben jónéhány ismeretlen nevet viselő kripta mellett elhaladtak, a varázslóban ismét felülkerekedett a kíváncsiság: – Hogy lehet az, hogy a halhatatlanok is meghalnak?
Thomas rá sem nézett a barátjára, úgy felelt:
– Semmi sem örökkévaló. – Aztán amikor fölnézett, különös fény jelent meg a szemében, mintha csatára készült volna. – Semmi. A halhatatlanság, a hatalom, az uralkodás mind csak illúzió. Hát nem látod? Hiszen mi is bábuk vagyunk egy olyan játékban, amelyet fel sem foghatunk.
Pug tekintetével végigfutott az ősi városon, melynek különös épületeit nagyrészt befonták a kúszónövények.
– Ez az, ami miatt leginkább törpének érzem magam.
– Ezért kell megtalálnunk azt, aki talán érti, mi is ez a játék. Vagyis Macrost – intett egy hatalmas építmény felé, amelyhez képest eltörpültek a környező épületek. Négy név szerepelt rajta: Sarig, Drusala, Eortis és Wodar-Hospur. – Az elveszett istenek emlékműve – mondta, aztán egyenként minden névre rámutatva magyarázta. – A mágia elveszett istene, aki állítólag elrejtette titkait, mielőtt eltűnt. Talán ezért csak a Keskeny Ösvény tárult fel ezen a világon. Drusala a gyógyítás istennője volt. Elejtett pálcáját Sung vette föl, és addig őrzi, amíg a nővére vissza nem tér. Eortis, a vén delfinfarkú volt a tenger igazi istene. Most Kilian uralkodik birodalmában, aki pillanatnyilag az egész természet anyja. Végül Wodar-Hospur, a legendák tudója, aki Ishapon kívül egyes-egyedül ismerte az Igazságot.
– Thomas, honnan tudhatsz ilyen sokat?
– Emlékszem rá – nézett a Pugra a férfi. – Én nem keltem fel a többiekkel, hogy kihívjam az isteneket, de azért ott voltam. Mindent láttam. És mindenre emlékszem – mondta szörnyű, keserű fájdalommal a hangjában, amelyet képtelen volt elrejteni gyermekkori barátja elől.
Amikor továbbmentek, a varázsló tudta, hogy Thomas nem fog többet mondani a témáról, legalábbis egyelőre nem. Beléptek a négy elveszett isten hatalmas csarnokába. A templomban derengő túlvilági fény borostyánszín ragyogással töltötte be a mérhetetlen termet. Még a magas, boltozatos mennyezet beszögelléseiben sem léteztek árnyékok. A csarnok mindkét oldalán egy-egy pár gigantikus kőtrónus állt és várakozott üresen. A bejárattal szemben óriási barlang vezetett a sötétségbe.
– A Holtak Csarnoka – mutatott a feketén tátongó nyílásra Thomas.
Pug egy szó nélkül elindult arrafelé, és hamarosan mindkettőjüket magába zárta a sötétség.

 

Az egyik pillanatban még egy valóságos, bár idegen világban álltak, a következőben pedig beléptek a lélek birodalmába. Csontig hatoló hideg söpört keresztül rajtuk, amitől egyszerre éreztek mélységes szorongást és gyönyört. Valóban a Holtak Csarnokában jártak.
A formák és távolságok nem sokat számítottak ebben a világban: az egyik percben keskeny alagútban lépdeltek, a másikban végtelen, napsütötte mezőn. Áthaladtak egy csobogó csermelyekkel és gyümölcsöktől roskadozó fákkal teli kerten. Fölsétáltak egy jégfolyamon. A kékesfehérre fagyott vízesés egy szikla torkában, egy hatalmas csarnok tetején eredt, ahonnan angyali muzsika áradt. Aztán úgy tűnt, mintha felhők tetején járnának. Végül azonban ismét az óriási, sötét barlangban találták magukat, melynek ősi sziklaboltozata oly magasba nyúlt, hogy a szem nem volt képes követni ívét az áthatolhatatlan sötétségben. Pug végigfuttatta kezét a sziklán. Felülete síkos volt, mintha zsírkőből lett volna. Amikor azonban összedörzsölte az ujjait, nem maradt rajtuk semmi. A varázsló félretette kíváncsiságát. Széles, lassan hömpölygő folyó keresztezte az útjukat, azonban a sűrű párán át is látták a távolban a túlsó partját. Ekkor a ködből előtűnt egy bárka. A kormánynál álló vastag köntösbe burkolózott alak farevezővel hajtotta a járművet. Amikor a komp könnyedén a partnak ütődött, a hajós kiemelte hatalmas lapátját a vízből, majd intett Thomasnak és Pugnak, hogy szálljanak be.
– A révész? – kérdezte Pug.
– Közismert legenda. De ez legalább igaz. Na gyerünk!
Miután a fedélzetre léptek, a révész feléjük nyújtotta aszott kezét. Pug elővett két rézpénzt az erszényéből és odaadta. Amikor a varázsló leült, meglepetten vette észre, hogy a bárka észrevétlenül megfordította magát, és visszaindult a túlsó oldalra. Az utasok nem érezték, hogy mozognának. Pug valami hangot hallott a háta mögül. Amikor megfordult, elmosódott alakokat látott a parton, akiket azonban hamarosan elrejtett a köd a szeme elől.
– Ők azok, akik nem mernek átkelni, vagy nem tudják kifizetni a révészt – szólalt meg Thomas. – Az örökkévalóságig azon a parton maradnak, legalábbis a feltételezések szerint.
Pug lenézett a folyóra. Csodálkozva látta, hogy a víz halványan villódzik, zöldessárga fény világítja meg odalentről. A mélyén pedig emberek álltak, és mindegyikük a fejük fölött elhaladó hajót figyelte. Tétován integettek, vagy felnyúltak, és megpróbálták megragadni a bárkát, de az gyorsan tovasiklott előlük.
– Ők azok, akik a révész engedélye nélkül próbáltak meg átkelni. Végleg itt ragadtak.
– Hogyan akartak átjutni? – érdeklődött Pug halkan.
– Csak ők tudják.
A komp a túlsó partnak ütközött, a révész pedig némán előremutatott. Kiszálltak, és mire a varázsló visszanézett, a bárka már eltűnt a szeme elől.
– Ezt az utat csak egy irányba lehet megtenni – jegyezte meg Thomas. – Gyere!
Pug habozott, de aztán rájött, hogy már elhagyták azt a pontot, ahonnan még visszafordulhattak, úgyhogy nincs értelme ezen tépelődni. Még egy pillantást vetett a folyóra, majd sietve a barátja után eredt.

 

Hirtelen megtorpantak. Az egyik percben kihalt, szürkésfekete síkságon gyalogoltak, a következőben pedig hatalmas épület emelkedett közvetlenül előttük, már ha tényleg épület volt. Minden irányba kiterjedt, egészen a horizontig, és jobban megnézve inkább valami mérhetetlenül nagy falnak tűnt. Felfelé egészen addig a különös szürke valamiig terjedt, ami égboltul szolgált ezen az elhagyatott helyen. Ebben a valóságban falnak számított, amelyen azonban volt egy ajtó.
Pug hátranézett a válla fölött, de semmit sem látott a puszta síkságon kívül. Amióta – meghatározhatatlan idővel ezelőtt – elhagyták a folyópartot, hol ő, hol Thomas mondott valamit. Itt azonban semmilyen kérdés sem merült fel az agyában, és valahogy nem érezte helyesnek, hogy megtörje a csöndet. Amikor a mágus végül visszafordult, látta, hogy Thomas őt nézi.
A harcos előremutatott, Pug pedig bólintott. Felmentek az egyszerű kőlépcsőn a nagy, nyitott kapuhoz. Amikor beléptek, hirtelen megtorpantak, mert a látvány megzavarta érzékeiket. A minden irányba, még mögéjük is kiterjedő végtelen márványpadlón ravatalok sorakoztak. Mindegyiken egy-egy test pihent. Pug odament a legközelebbihez, és megnézte. A felravatalozott alak aludni látszott, bár mellkasa meg sem mozdult. Egy legfeljebb hétéves kislány feküdt ott.
Mellette mindenféle férfiak és nők feküdtek. Némelyikük koldushoz illő rongyokat, mások királyi palástot viseltek. Öreg, lepusztult tetemek és olyanok mellett, amelyek felismerhetetlenül összezúzódtak vagy megégtek, teljesen ép testek nyugodtak. Halva született gyermekek mellett összeaszott vén boszorkányokat láttak. Most már valóban a Holtak Csarnokában álltak.
– Bármelyik irány éppolyan jónak látszik, mint a többi – suttogta Thomas.
Pug megrázta a fejét.
– Az örökkévalóság határain belül vagyunk. Szerintem találnunk kell egy ösvényt, különben évekig is itt bolyonghatunk. Nem tudom, van-e itt valami jelentősége az időnek, de ha igen, nem kellene elvesztegetnünk.
A varázsló behunyta a szemét és koncentrált. A feje fölött ragyogó pára gyülekezett, amely gyorsan forgó, vibráló gömbbé állt össze. A belsejében halvány fehér fény jelent meg, aztán az egész elenyészett. Pug azonban továbbra is csukva tartotta a szemét. Thomas némán figyelte. Tudta, hogy a barátja valamilyen mágikus látás segítségével percek alatt igyekszik kikémlelni azt, amit különben évekig tartana bejárni.
– Arra! – mutatott Pug az egyik irányba, miután végre kinyitotta a szemét.

 

Néma alakok várakoztak nyugodt sorokban a következő terem bejáratánál. Az is hozzájárult a hely különös légköréhez, hogy ha egy bizonyos szögből nézték a csarnokot, akkor minden irányban sakktáblaszerűen elhelyezett fekvő alakokat láttak, más szögből viszont láthatóvá vált egy fal, amelyen újabb boltíves kapu nyílt. A kapu előtt férfiak és nők, fiúk és lányok ezrei álltak némán. Miközben Pug és Thomas odament, az egyik fekvő alak felült, leszállt a ravataláról, és csatlakozott az ajtónál várakozókhoz. Amikor a varázsló visszanézett, észrevette, hogy egy másik irányból is közeledik valaki. Az üresen maradt ravatalra pillantva látta, hogy azt már elfoglalta egy újabb holttest. Pug és Thomas elmentek az ajtónál állók mellett. A halottak láthatólag nem vettek tudomást az újonnan érkezettek jelenlétéről. Pug megérintette egy gyerek vállát, mire a kisfiú úgy söpörte le a varázsló kezét, mint egy arra tévedt katicabogarat szokás. Különben mintha észre sem vette volna a férfit. Thomas egy fejmozdulattal jelezte, hogy tovább kellene indulniuk. A kapu túlsó oldalán még több ember várakozott, oly hosszú sorokban, hogy nem lehetett látni a végét. Ismét senki sem mutatott érdeklődést irántuk. A két férfi gyorsan elindult a sor eleje felé.

 

Úgy tűnt, órákig gyalogoltak, mire a fény erősödni kezdett. Emberek ezrei tartottak némán, a legkisebb türelmetlenség nélkül a ragyogás felé. A két férfi elhaladt az arcukat leírhatatlan kifejezéssel a fény felé fordító halottak mellett. Pug időnként észrevette, hogy valaki tesz egy lépést előbbre, a sorok azonban csigalassúsággal haladtak. Egyre közelebb értek a ragyogó fényhez, és hátranézve észrevették, hogy nem vetnek árnyékot. Újabb furcsaság, gondolta a varázsló. Aztán végül egy lépcsőhöz értek.
Tucatnyi lépcső tetején állt az aranyos fényben fürdő trónus. Pug valami muzsikafélét hallott, de olyan halkan, hogy éppen csak érzékelte. Amikor felnézett, megpillantotta a trónon ülő alakot. A nő elképesztően gyönyörű volt, mégis ijesztőnek tűnt. Hihetetlenül tökéletes arcvonásai valahogy rémisztően hatottak. A halottak közeledő sorai megtorpantak előtte, s ő mindegyiküket szemlélte egy kis ideig. Aztán rámutatott valakire, és intett. Az alakok többnyire egyszerűen elenyésztek, bármilyen sorsot választott is számukra az istennő, némelyikük azonban megfordult, és visszaindult a ravatalok végtelen mezeje felé vezető hosszú úton. Kis idő múlva a nő a két férfira nézett. Pug pillantását rabul ejtette a szénfekete szempár, az áthatolhatatlan sötétség, amelyben semmiféle melegség nem lakozott, a halál tekintete. A nő azonban félelmetes kinézete, krétaszínű, sápadt arca ellenére is hihetetlenül csábító jelenség volt, buja teste szinte ölelésért kiáltott. Pug lelke égett a vágytól, hogy a fehér karok közé vesse magát, hogy érezhesse a nő keblét kebelén. Csak varázshatalma segítségével sikerült legyőznie vágyát, és a helyén maradnia. A trónon ülő asszony felkacagott: ez volt a leghidegebb, legélettelenebb hang, amit a mágus valaha is hallott.
– Köszöntelek benneteket a birodalmamban, Pug és Thomas! Kissé szokatlan az érkezésetek módja.
Pug körül megpördült a világ. A hölgy minden szava fagyos döfésként, jeges fájdalomként hasított az agyába, mintha az istennő létezésének megértése is kis híján meghaladná a képességeit. Töretlen bizonyossággal tudta, hogy az ő előképzettsége, és Thomas öröksége nélkül a nő első kiejtett szava elsöpörte volna őket, és valószínűleg már mindketten halottak lennének. Ennek ellenére sikerült fenntartania belső egyensúlyát.
– Úrnőm, ön tudja mire van szükségünk – szólalt meg Thomas.
– Valóban, talán jobban is, mint ti – bólintott a trónuson ülő alak.
– Akkor elmondja nekünk, amit tudnunk kell? Legalább annyira kedvünk ellenére időzünk itt, mint amennyire önt zavarja a mi jelenlétünk.
Az istennő ismét csontig hatoló fagyossággal nevetett fel.
– Egyáltalán nem zavar a jelenléted, valheru. Gyakran vágytam rá, hogy a szolgálatomba állítsak egyet a tieid közül. Az idő és a körülmények azonban sohasem voltak alkalmasak. Pug viszont úgyis meglátogat engem, ha eljön az ideje. De mire ez megtörténik, ugyanolyan lesz, mint ezek itt előttem, akik türelmesen várják az ítéletemet. Mind a kegyeimet keresik: némelyek visszatérnek és újabb kört tesznek meg a Keréken, néhány halandót a legnagyobb büntetésre, feledésre ítélek, még kevesebben pedig elnyerik a végső gyönyört, a Mindenséggel való egyesülést.
– Mindenesetre – folytatta szinte elgondolkodva – még nincs itt az ő ideje. Nem, mindannyiunknak aszerint kell cselekednünk, ahogy az eleve elrendeltetett. Az, akit kerestek, még nem lakik nálam. A halandók közül ő utasítja vissza leghosszabb ideje a vendégszeretetemet. Nem, Fekete Macrost máshol kell keresnetek.
– Megtudhatnánk, hol? – érdeklődött tovább Thomas.
A trónon ülő hölgy előrehajolt.
– Vannak olyan határok, valheru, amelyeket még én sem léphetek át. Gondolkodj el ezen, és tudni fogod, hol találod a fekete mágust! Egyetlen válasz létezik. – A nő ismét Pugra nézett. – Milyen csöndes vagy, varázsló! Egy szót sem szóltál.
– Csak ámulok és bámulok, úrnőm – mondta halkan. – Mégis, ha megtudhatnám... létezik öröm ebben a világban? – mutatott körbe a teremben.
Az asszony egy pillanatig némán szemlélte az előtte sorakozókat. Mintha ez a kérdés még sohasem merült volna fel benne.
– Nem, nincs öröm a halottak birodalmában. – Aztán ismét a mágusra nézett. – De gondolj bele, szomorúság sem létezik! Most pedig menjetek, mert csak a fürgék maradhatnak életben itt egy rövid ideig! Azonkívül sokan laknak a birodalmamban, akiknek a jelenléte bántana benneteket. Indulnotok kell!
Thomas bólintott, aztán merev meghajlás után elvezette Pugot a hölgy színe elől. Hosszú sorok mellett siettek el, mire az istennő ragyogása megfakult a hátuk mögött. Úgy tűnt, órákig mentek így. Pug egyszer csak megtorpant, mert felismert valakit. Egy hullámos barna hajú fiatal férfi várt némán, tekintetét előre szegezve.
– Roland! – suttogta a varázsló.
Thomas is megállt, és három éve halott crydee-i társuk arcát tanulmányozta. A férfi nem vette észre egykori barátait.
– Roland, én vagyok az, Pug! – mondta a mágus, de megint csak nem kapott választ. Pug most már kiabálva szólongatta a tulani nemest, és egy pillanatra alig észrevehetően meg is rebbent a férfi szeme, mintha Roland valami nagyon távoli hívást hallott volna. A mágus szomorúan nézte, ahogy a Carline szívéért folytatott küzdelemben győztes gyermekkori riválisa előrelép a sorban. Úgy érezte, mondania kell neki valamit.
– Carline jól van, Roland! – kiáltotta végül. – Boldogan él.
Először semmi reakciót nem látott, aztán egy rövidke pillanatra Roland szája szöglete felfelé kunkorodott. Pug azonban úgy gondolta, hogy ezután a halott mintha sokkal békésebben meredt volna maga elé, mint korábban. Aztán a varázsló megérezte magán Thomas kezét. A harcos elráncigálta őt Roland mellől. Pug megpróbált maradni, de semmi esélye sem volt hatalmas erejű barátjával szemben, úgyhogy engedelmesen elindult. Egy pillanattal később Thomas eleresztette.
– Mindannyian itt vannak, Pug – mondta halkan. – Borric úr és a felesége, Catherine. Azok a férfiak, akik a Zöld Szívben haltak meg és azok is, akiket Mac Mordain Cadalban ragadott el a Rém. Rodric király. Mindenki, akit a Résháború során megöltek. Mindannyian itt vannak. Így értette Lims-Kragma, hogy egyesek jelenléte bántana bennünket.
Pug bólintott. Ismét kimondhatatlanul hiányoztak neki azok, akiket a sors elragadott mellőle. Ekkor azonban ismét eszébe jutott különös utazásuk célja.
– Most hová megyünk?
– A halál úrnője azzal is megadta a választ, hogy nem felelt. Egyetlen hely létezik, ahová nem ér el a keze. Egy furcsaság az ismert univerzumon kívül. Meg kell keresnünk az Örökkévalóság Városát, ami az idő peremén helyezkedik el.
Pug megállt, és körülnézett. Közben visszaértek a ravatalok mezejére, ahol rendezett sorokban feküdtek a holttestek.
– Akkor az a kérdés, hogy találunk oda?
Thomas hirtelen előrenyúlt és a tenyerével eltakarta a barátja szemét. A máguson csontig hatoló fagy futott végig, és ahogy levegőt vett, úgy érezte, mindjárt szétrobban a tüdeje. Összekoccantak a fogai, és egész teste vadul remegni kezdett a szinte elviselhetetlen, görcsös fájdalomtól. Ahogy megmozdult, észrevette, hogy hideg márványpadlón fekszik. Mivel Thomas már elvette a kezét, Pug kinyitotta a szemét. A Négy Elveszett Isten Templomának padlóján hevert, közvetlenül a sötét barlang bejárata előtt. Thomas egy kicsit arrébb imbolyogva feltápászkodott, és ő is kapkodva vette a levegőt. A varázsló látta, hogy a barátja arca sápadt, az ajka pedig kékes színű. Ahogy a saját kezére pillantott, észrevette, hogy az ő körmei is elkékültek. Felállt, és érezte, hogy sajgó és reszkető tagjaiba lassacskán visszatér a melegség.
– Ez tényleg megtörtént? – kérdezte rekedten.
Thomas körülnézett: idegen arcvonásai semmiféle érzelmet sem tükröztek.
– Ezen világ halandói közül neked kellene a legjobban tudnod, Pug, mennyire értelmetlen ez a kérdés. Mit számít az, hogy valóságos helyen jártunk, vagy látomásunk volt? Aszerint kell cselekednünk, amit tapasztaltunk, tehát ilyen tekintetben igen, tényleg megtörtént.
– És most?
– Ide kell hívnom Ryathot, ha nem alszik túl mélyen. Megint a csillagok között kell utaznunk.
Pug egyszerűen bólintott. Az agya lelassult, de azért kíváncsi volt, milyen új csodák várhatnak még rájuk.

 

 

8.
Yabon

A fogadó csöndes volt.
Csak két óra múlva alkonyodott, úgyhogy még nem indult be a szokásos esti mulatozás. Arutha hálás volt ezért. Ő maga olyan mélyen behúzódott az árnyékba, amennyire csak tudott, Roald, Laurie és a két apród pedig elfoglalta a többi széket az asztalnál. A nagyherceg frissen nyírt haja (évek óta nem volt ilyen rövid) és sűrűsödő szakálla fenyegető külsőt kölcsönzött neki, ami hitelessé tette a zsoldos álruhát. Jimmy és Locklear Háznagy Posztján közönségesebb úti öltözéket vettek maguknak, aztán elégették apród egyenruhájukat. Összességében az ötfős csapat tagjai egyszerű állástalan harcosoknak látszottak. Még Locklear jelenléte is meggyőzőnek tűnt, hiszen nem volt fiatalabb, mint némelyik első csatájára készülő, becsvágyó ifjú kalandor.
Már három napja vártak Martinra, és Arutha aggódni kezdett. Az üzenet elküldésének időpontját véve alapul Martinnak kellett volna először Ylith-be érkeznie. Azonkívül a városban töltött minden egyes nap növelte annak esélyét, hogy olyasvalakivel találkoznak, aki emlékszik rájuk. Előfordultak ugyan gyilkossággal végződő kocsmai verekedések, de azért nem olyan gyakran, hogy gyorsan elfelejtsék a résztvevőket.
Árnyék vetült az asztalra, ezért felnéztek. Martin és Baru állt előttük. Arutha lassan felállt, és kezet ráztak.
– Örülök, hogy jól vagy – szólalt meg Martin.
– Én is örülök – mosolyodott el félig-meddig a nagyherceg.
Martin válaszul küldött mosolya akár a tükörképe is lehetett volna az öccséének.
– Szokatlanul nézel ki.
Arutha csak bólintott, aztán mindannyian üdvözölték Barut is.
– Hát ő hogy került ide? – mutatott Martin Jimmyre.
– Gondolod, hogy vissza lehetett tartani? – vágott vissza Laurie.
A herceg fölhúzott szemöldökkel nézett Locklearre.
– Ennek a fiúnak ismerős az arca, de nem emlékszem a nevére.
– Ő Locky.
– Jimmy pártfogoltja – tette hozzá nevetve Roald.
Martin és Baru összenéztek.
– Ketten is?
– Hosszú történet – zárta le a témát Arutha. – Jobb lenne, ha nem kellene sokáig időznünk itt.
– Egyetértek – felelte Martin. – De friss lovakra lesz szükségünk. A mostaniak fáradtak, és gondolom, hosszú út áll még előttünk.
– Így van – szűkült össze Arutha szeme. – Nagyon hosszú.

 

A tisztás alig volt több, mint az ösvény kiszélesedése. Arutháékat hívogatta az útszéli fogadó ablakain kiragyogó, a sűrűsödő homályba hasító vidám sárga fény. Ylith óta baj nélkül utaztak. Elhaladtak Zün és Yabon mellett, most pedig a Királyság utolsó bástyájánál álltak, ahol az erdei út elkanyarodott keletre, Tyr-Sog felé. Ha egyenesen északra mennek tovább, akkor hadati területre lépnek, amely után már a Királyság határa következik. Bár eddig nem történt semmi, mégis mindnyájan megkönnyebbültek, hogy ideértek.
A jó fülű lovászgyerek meghallotta, hogy jönnek, és lesietett a padlásszobájából, hogy kinyissa az istállót. Az erdei utakon kevesen járnak sötétedés után, úgyhogy éppen lefeküdni készült. Amíg a többiek gondoskodtak az állatokról, Martin és Jimmy óvatosságból körülnézett az erdőben.
Amikor mindennel elkészültek, összeszedték a csomagjaikat, és a fogadó felé indultak.
– Jól fog esni a meleg étel – jegyezte meg Laurie, miközben megtették az istálló és a főépület közötti rövid utat a tisztáson.
– Lehet, hogy egy jó darabig ez lesz az utolsó – mondta Jimmy Locklearnak.
Ahogy közeledtek, lassan kivehetővé vált a cégér, amely egy kocsi tetején alvó férfit ábrázolt, akinek az öszvére eltépte a béklyóját és megszökött.
– Ami a meleg ételt illeti – szólalt meg Laurie ismét –, az Alvó Kocsis a legjobb vidéki csárda, amiben valaha is jártam, bár néha kicsit fura népek fordulnak meg itt.
Belökték az ajtót, és beléptek a világos, vidám hangulatú ivóba. A nagy, nyitott kandallóban ropogott a tűz, mellette pedig három hosszú asztalt helyeztek el. A terem túlsó végén, az ajtóval szemben húzódott a bárpult, amely mögött hatalmas söröshordók sorakoztak. És már mosolyogva el is indult feléjük a kocsmáros, egy középkorú, pocakos férfi.
– Nahát, vendégek! Legyenek üdvözölve! – Amikor odaért hozzájuk, még szélesebben mosolygott. – Laurie! Roald! Csakhogy éltek! Évek óta nem láttalak benneteket. De jó, hogy újra itt vagytok!
– Helló, Geoffrey! Ezek a barátaim – mondta a dalnok.
Geoffrey megfogta Laurie könyökét, és odakalauzolta a bárpulthoz legközelebb eső asztalhoz.
– A barátaidat is éppolyan szívesen látom, mint téged – ültette le őket, aztán folytatta: – Nagyon örülök, hogy itt vagy, de bárcsak két nappal korábban érkeztél volna. Hasznát tudtam volna venni egy jó énekesnek.
– Valami baj történt? – mosolygott Laurie.
A kocsmáros szenvedő arcot vágott.
– Mint mindig. Egy csapat törpöt láttunk vendégül, akik egész éjjel danolászva mulatoztak. Végig az asztalokon verték az ütemet mindennel, ami a kezük ügyébe került: boroskupával, korsóval, fejszével, oda se figyeltek, mit csinálnak. Tele vagyok törött cserepekkel meg szétvert asztalokkal. Csak ma délutánra sikerült úgy-ahogy rendbehoznom az ivót, és az asztalok felét még meg kell javíttatnom. Úgyhogy ne csináljatok bajt, mint legutóbb – nézett a fogadós tettetett szigorúsággal Roaldra és Laurie-ra. – Egy zűr elég egy héten. Most minden csöndes – nézett körül –, de bármelyik pillanatban megérkezhet egy karaván. Ambros, az ezüstkereskedő az évnek ebben a szakaszában szokott erre járni.
– Geoffrey, mindjárt szomjan halunk – vágott a kocsmáros szavába Roald.
– Jaj, tényleg elnézést kérek – sajnálkozott a kövér férfi. – Még csak most érkeztetek, én meg máris itt csivitelek, mint egy veréb. Mit szeretnétek?
– Sört – mondta Martin, és a többiek is egyetértettek.
A fogadós elsietett, de kisvártatva újból megjelent egy tálcán hideg sörrel teletöltött ónkupákat egyensúlyozva.
Laurie ivott egy kortyot a kesernyés nedűből, aztán megszólalt:
– Mit keresnek a törpök ilyen messze otthonról?
A kocsmáros megtörölte a kezét a kötényébe, aztán leült melléjük.
– Hát nem hallottátok az újságot?
– Csak most érkeztünk délről – felelte Laurie. – Milyen újságot?
– A törpök gyűlést hívtak össze a Kőhegyen. Delmoria faluban, Harthorn törzsfő tanácstermében találkoznak.
– Mi végre? – érdeklődött Arutha.
– Nos, ezek a törpék Dorginból érkeztek, és ahogy a szavaikból kivettem, évszázadok óta most utaznak először nyugati rokonaikhoz. A dorginiak vén Halfdan királya elküldte a fiát, Hognét meg azt a lármás társaságot, hogy megnézzék, hogyan állítják vissza Tholin vérvonalát nyugaton. Mióta a Résháború alatt megkerült Tholin kalapácsa, a nyugati törpök folyton azzal szekírozták a caldarai Dolgant, hogy fogadja el a koronát, ami szintén eltűnt Tholinnal együtt. A Szürke Tornyokból, a Kőhegyről, Dorginból, meg egy csomó helyről, amiről még sose hallottam, összegyűltek a törpök, hogy Dolgant a nyugati vidék királyává válasszák. Mivel Dolgan beleegyezett a gyűlésbe, Hogne szerint nyilvánvalóan el kell fogadnia a koronát, de hát tudjátok, milyenek a törpök. Vannak dolgok, amiket gyorsan eldöntenek, néha meg évekig halogatnak valamit. Gondolom, ez attól van, hogy olyan sokáig élnek.
Arutha és Martin halványan mosolyogva néztek össze. Mindketten szeretettel emlékeztek vissza Dolganra. Arutha évekkel ezelőtt látta őt először, amikor az édesapjával keletre lovagolt, hogy elvigye a készülő tsurani invázió hírét a királynak. Dolgan volt a vezetőjük az ősi bányában, Mac Mordain Cadalban. Martin később találkozott vele: a háború alatt. A becsületes és bátor törp törzsfő éles elméről tett tanúbizonyságot. Mindketten tudták, hogy jó király lesz belőle.
Iszogatás közben lassan megszabadultak útifelszereléseiktől: levették a sisakjukat, félretették a fegyverüket, és hagyták, hogy a fogadó kellemes légköre elringassa őket. Geoffrey folyamatosan hordta a sört, egy idő után pedig finom sült húst, sajtot, főtt zöldséget és kenyeret szolgált fel. A beszélgetés egyre köznapibbá vált, ahogy Geoffrey sorra elmesélte az arra járó utazók történeteit.
– Szép nyugodt este ez, igaz, Geoffrey? – jegyezte meg tele szájjal Laurie.
– Igen, rajtatok kívül csak egyetlenegy vendégem van – mutatott a fogadós a terem túlsó sarkában üldögélő férfira. Mindannyian döbbenten fordultak arra, aztán Arutha intett nekik, hogy folytassák az evést. Csodálkoztak, hogy nem vették észre eddig azt az embert. Az idegent láthatólag nem érdekelték az újonnan jöttek. Egyszerű kinézetű, középkorú férfi volt, a ruháján és a viselkedésén sem látszott semmi különös. Vastag, barna köpenye elrejtette az esetleges bőrpáncélt vagy láncinget, amit viselhetett. Pajzsát az asztalnak támasztotta, de az látszott, hogy a címer helyét sima bőrrel ragasztották le. Arutha kíváncsivá vált, mert csak a kitagadottak, illetve a szent küldetésen járók szokták eltakarni a címerpajzsukat – legalábbis a becsületes emberek közül.
– Ki ez? – kérdezte meg a kocsmárost.
– Nem tudom. A neve Crowe. Két napja van itt, közvetlenül a törpök után jött. Szótlan egy ember. Jól elvan magában. Mindenesetre kifizeti a számláját és nem csinál bajt – törölgette le az asztalt Geoffrey.
Amikor a fogadós eltűnt a konyhában, Jimmy áthajolt az asztalon, mintha egy túloldali csomagban keresne valamit, és közben odasuttogta a többieknek:
– Ügyes fickó. Nem mutatja, de majd megfeszül, hogy hallja, miről társalgunk. Vigyázzatok a szavaitokra. Majd én rajta tartom a szememet a barátunkon.
– Merre tartotok, Laurie? – kérdezte Geoffrey, miután visszajött. – Tyr-Sogba – felelte Arutha.
Jimmy úgy látta, mintha az idegen szemében érdeklődés csillant volna, de nem lehetett biztos a dolgában. A férfi úgy tett, mint akit nagyon lefoglal az evés.
– Nem a családodat látogatod meg, ugye? – kocogtatta meg Laurie vállát a kocsmáros.
– Nem, nem igazán – ingatta a fejét a dalnok. – Túl sok év telt el azóta. Nagy szakadék tátong közöttünk.
Baru és Locklear kivételével mindannyian tudták, hogy Laurie-t kitagadta az apja. Már gyerekként se nagyon akart paraszt lenni, jobban érdekelte az álmodozás és a szép nóták. Mivel túl sok éhes szájat kellett jóllakatnia, az apja tizenhárom éves korában kitette a fia szűrét.
– Az édesapád járt erre egyszer két, nem, majdnem három éve. Közvetlenül a háború vége előtt. Ő meg egy pár másik paraszt gabonát szállított LaMutba a hadseregnek. Beszélt rólad – nézett Laurie-ra. A volt dalnok arcán különös, az asztal körül ülők számára kiismerhetetlen kifejezés suhant át. – Megemlítettem neki, hogy már évek óta nem láttalak, mire azt mondta: „Hát nem szerencsések vagyunk? Az a semmirekellő naplopó legalább engem sem háborgatott már évek óta”.
Laurie-ból kitört a kacagás. Roald is csatlakozott hozzá.
– Akár az én apámat hallottam volna. Remélem, jól van a vén nyavalyás.
– Gondolom, igen – felelte Geoffrey. – Úgy tűnik, neki és a fivéreidnek egész jól megy a sora. Ha tudok, üzenek nekik, hogy te is jól vagy. Amikor utoljára hallottunk rólad, éppen háborúztál valahol, és az már öt vagy hat éve történt. Most honnan jöttök?
Laurie Aruthára nézett, mindkettőjüknek ugyanaz járt az eszében. Salador messze keleten feküdt, és ezek szerint még nem jutott el idáig a hír, hogy egy tyr-sogi fickó lett ott a herceg, miután elvette feleségül a király húgát. Mindketten megkönnyebbültek.
– Hol erről, hol arról – próbált Arutha érdektelennek mutatkozni. – Legutóbb éppen Yabonból.
A kocsmáros leült melléjük. Ujjával dobolni kezdett az asztal fáján.
– A legjobb lesz, ha megvárjátok, amíg Ambros megérkezik. Ő biztosan Tyr-Sog felé tart. Szerintem hajlandó lesz felvenni még néhány kísérőt, és jobb, ha nagy csapattal mentek.
– Baj van? – kérdezte a dalnok.
– Az erdőben? Mindig, az utóbbi időben meg különösen. Állítólag hetek óta manók és zsiványok zaklatják az utazókat. Ebben persze nincs semmi különös, most azonban sokkal többen vannak, mint eddig. Az az érdekes, hogy szinte minden bandita és manó északnak tart. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta: – Aztán meg a törpök is meséltek valamit, amikor megérkeztek. Egy egész fura dolgot.
– A törpök hajlamosak a furcsaságokra – tettette Laurie, hogy inkább szórakoztatja, mint érdekli a dolog.
– De ez tényleg furcsa volt, Laurie. A törpök azt állítják, hogy néhány Sötét Testvérbe botlottak, aztán – törpök lévén – üldözőbe vették őket. Meg is öltek egyet, vagy legalábbis először azt hitték. A törpök megesküdtek, hogy az a valami nem volt hajlandó meghalni. Lehet, hogy azok a fiatal csibészek csak lóvá tettek egy egyszerű fogadóst, mindenesetre azt mondták, hogy az egyikük jól eltalálta ezt a Testvért a fejszéjével. Konkrétan kettéhasította a fejét. Az az izé meg fogta magát, összenyomta az arca két felét, aztán a haverjai után rohant. A törpök úgy megdöbbentek, hogy elfelejtették tovább üldözni. És ez csak az egyik dolog. A törpök azt mondják, sose láttak még ilyen Sötét Testvéreket, akik ennyire hamar elszaladtak: mintha siettek volna valahova és nem lett volna idejük harcolni. Gonosz népek azok, és legalább annyira utálják a törpöket, mint bárki mást – mosolygott Geoffrey, aztán kacsintott egyet. – Tudom én, hogy az idősebb törpök őszinték, és nem ferdítenék el az igazságot, de azt hiszem, ezek a fiatalok felültettek egy kicsit.
Arutháék nem mutattak különösebb érdeklődést, de valamennyien tudták, hogy a történet igaz, és azt jelenti, hogy a Fekete Gyilkosok ismét szabadon garázdálkodnak a Királyság területén.
– Talán tényleg jobb lenne, ha bevárnánk az ezüstkereskedő karavánját, de pitymallatkor indulnunk kell – mondta a nagyherceg.
– Így, hogy csak egy vendég van, gondolom, lesz elég szoba – érdeklődött Laurie.
– Hát persze. – Geoffrey előrehajolt, és odasúgta neki: – Nem akarok tiszteletlen lenni egy fizető vendéggel szemben, de idelenn alszik az ivóban. Még árengedményt is ajánlottam neki, mert van egy csomó üres helyem, de ő nemet mondott. Hogy mit meg nem tesznek egyesek néhány ezüstért! – egyenesedett fel végül a kocsmáros. – Hány szobára lesz szükségetek?
– Kettőben kényelmesen elférünk – felelte Arutha.
A fogadós csalódottnak látszott, de lévén, hogy az utazók gyakran kerültek pénz szűkébe, nem lepődött meg.
– Akkor vitetek fel néhány plusz matracot.
Miközben a társaság fölszedelőzködött, Jimmy szemügyre vette az idegent. A férfi boroskupája fenekét tanulmányozta elmélyülten. Geoffrey elővett néhány gyertyát, és a kandallónál meggyújtotta őket. Ezután felvezette őket a sötét lépcsőn a szobájukba.

 

Valami felriasztotta Jimmyt. A volt tolvaj könnyebben észlelte az éjszaka változásait, mint a társai. Ő, Locklear, Roald és Laurie kerültek egy szobába. Arutha, Martin és Baru a keskeny folyosó túloldalán, az ivó fölött aludtak, és mivel a halk neszezés kívülről jött, Jimmy biztos volt benne, hogy sem a volt crydee-i fővadászmester, sem a hadati nem ébredhetett föl rá. A nagyhercegi udvar fiatal apródja feszülten hallgatózott. Ismét meghallotta azt a halk surrogást. Csöndben felkelt matracáról, elosont az alvó Roald és Laurie ágya között, aztán kilesett az ablakon.
A sötétség ellenére is felfigyelt valami mozgásra, mintha éppen akkor tűnt volna el valaki az istálló mögött. A fiú egy pillanatig gondolkodott, felkeltse-e a többieket, de ostobaságnak érezte, hogy a semmiért riadót fújjon. Így hát magához vette a kardját, és csöndben távozott.
Meztelen talpa nem csapott zajt, ahogy elindult a lépcsőhöz. A lejáratnál egy másik ablak nyílt a fogadó homlokrészére. Jimmy kinézett, és mozgó alakokat látott az út túloldalán a fák között. Valószínűtlennek tartotta, hogy bárki is becsületes szándékkal mászkálna éjnek évadján odakinn.
A fiú lesietett, és meglepetve vette észre, hogy az ajtó nyitva áll. Csodálkozott, mert emlékei szerint a kocsmáros még azelőtt bereteszelte, mielőtt visszavonultak volna. Aztán eszébe jutott a fogadó másik vendége. Megpördült, de látta, hogy a férfi eltűnt.
Jimmy odalépett az ablakhoz, és résnyire nyitotta a zsalut, de semmit sem látott. Csöndesen kisurrant az ajtón, és reménykedve, hogy az éjszaka sötétje elrejti, odaosont, ahol utoljára látott valamit.
A fiú nesztelen mozgását némiképp zavarta az a tény, hogy erdőben járt. Sikerült ugyan valamennyire hozzászoknia az ilyesfajta környezethez, amikor korábban Moraelinbe utaztak, de azért alapvetően városi kölyök volt. És most sietnie kellett. Aztán meghallotta a hangokat. Óvatosan megközelítette a beszélgetőket, és halvány fényt is észlelt.
Lassan kezdte érteni a felhangzó szavakat, aztán hirtelen meglátta a féltucat alakot az aprócska tisztáson. A barna köpönyeges, befedett pajzsú férfi egy fekete páncélos idegennel beszélgetett. Jimmy mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon. A tisztáson ugyanis egy Fekete Gyilkos állt. Négy másik mordel várakozott mellette: hárman az erdei törzsek szürke köpenyét, egy pedig a hegylakók nadrágját és mellényét viselte.
– ...azt mondom, semmi – mondta éppen a barna köpenyes. – A kinézetük alapján zsoldosok meg egy kobzos, de...
A Fekete Gyilkos félbeszakította. Mély hangja mintha valahonnan a távolból hangzott volna, és különös szuszogás visszhangzott a szavai mögött. A hang nyugtalanítóan ismerős volt Jimmy számára.
– Nem azért fizetlek, hogy gondolkodj, ember. Azért fizetlek, hogy szolgálj – bökte meg nyomatékosan az előtte álló férfi mellkasát. – Ügyelj, hogy elégedett legyek a munkáddal, és akkor folytatódhat gyümölcsöző kapcsolatunk! Ha nem leszek elégedett, azt megbánod.
A barna köpenyes férfi nem olyannak látszott, aki könnyen megijed egy fenyegetés hallatán, kemény harcosnak tűnt, most mégis csak kurtán bólintott. Jimmy megértette, mert a Fekete Gyilkosoktól tényleg félni kellett, hiszen Murmandamus ezen csatlósai még holtukban is urukat szolgálták.
– Azt mondod, van velük egy dalnok meg egy kölyök is?
Jimmy nagyot nyelt.
A férfi hátravetette a köpenyét, így láthatóvá vált barna láncinge.
– Hát, így végiggondolva, inkább azt mondanám, két kölyök van velük, bár mind a kettő majdnem felnőtt már.
– Kettő? – hökkent meg a Fekete Gyilkos.
– A kinézetük alapján akár testvérek is lehetnének – bólintott Crowe. – Nagyjából ugyanolyan magasak, csak a hajszínük különbözik. Bizonyos tekintetben hasonlítanak egymásra, mint általában a testvérek.
– Moraelin. Ott volt egy fiú, de nem kettő... Mondd, hadati nincs közöttük?
– De van, mostanában azonban mindenfelé látni barbárokat – vonta meg a vállát a férfi. – Ez Yabonból való.
– Akit keresek, az északnyugatról, a Mennybolt-tó közeléből származik. – Percekig csak szuszogás hallatszott a fekete sisak alól, mintha a mordel elmerült volna a gondolataiban, vagy valaki mással társalgott volna. Aztán a Fekete Gyilkos öklével a tenyerébe csapott. – Lehet, hogy ők azok. Volt köztük egy ravasznak látszó, karcsú, fürge mozgású, hosszú sötét hajú, borotvált állú harcos?
A férfi megrázta a fejét.
– Van velük egy simára borotvált fickó, de az jó nagy darab, meg egy karcsú is, annak viszont rövid a haja és bozontos a szakálla. Kire gondolsz?
– Ez nem rád tartozik – mondta a mordel. Jimmy óvatosan áthelyezte a testsúlyát az egyik lábáról a másikra. Tudta, hogy a Fekete Gyilkos azt a csapatot keresi, amelyik tavaly Moraelinben járt ezüsttövis után kutatva. – Várni fogunk – szólalt meg végül a sötét tünde. – Néhány napja híre jött, hogy a Nyugat Ura halott, de nem vagyok olyan bolond, hogy elhiggyem, amíg itt nem tartom a szívét a kezemben. Lehet, hogy tényleg semmi nincs. Ha egy tünde is lenne velük, még ma éjjel porig égetném azt a kocsmát, de nem vagyok biztos a dolgomban. Mindenesetre légy résen. Lehet, hogy a társai jöttek vissza megbosszulni a halálát.
– Hét ember, és abból kettő még gyerek. Mi bajt okozhatnak?
A mordel nem vett tudomást a kérdésről.
– Menj vissza a kocsmába, és figyelj, Morgan Crowe! Jól megfizetlek az engedelmességedért, úgyhogy ne kérdezősködj! Ha az a csapat távozna, kövesd őket diszkrét távolságból! Ha délig a tyr-sogi úton maradnak, menj vissza a fogadóhoz és várj! Ha korábban északnak fordulnak, arról tudni akarok. Gyere vissza ide holnap éjjel, és tájékoztass! De ne időzz itt tovább, mert Segersen elindult északra a bandájával, és neked találkoznod kell velük. Ha a következő fizetés késik, hazaküldi az embereit. Nekem pedig szükségem van a mérnökeire. Az arany biztonságban van?
– Mindig magammal hordom.
– Akkor jó. Most pedig menj! – A Fekete Gyilkos egy pillanatra megremegett, aztán kis híján összerogyott, végül visszanyerte normális testtartását. Teljesen más hangon szólalt meg ismét. – Tedd, amit urunk parancsol, ember! – mondta, azzal megfordult, és távozott. Egy pillanattal később kiürült a tisztás.
Jimmynek leesett az álla. Most már értette. Akkor hallotta ezt a hangot először, amikor az élőhalott mordel Aruthára támadt a palotában, másodszor pedig a Fűzfa nevű bordélyház pincéjében, amikor elpusztították a krondori Éjsólymok fészkét. Morgan Crowe nem a Fekete Gyilkossal beszélt, hanem rajta keresztül. És afelől sem volt kétség, hogy kivel. Murmandamusszal!
A fiút tétovává tette a döbbenet, és rájött, hogy most már nem érhet vissza Crowe előtt a fogadóba. A férfi már elment, és a lámpását is vitte magával. Jimmy csak lassan mozoghatott a sötétben.
Mire odaért az útszéli tisztásra, már épp csak villanásszerűen látta a kandalló fényét az ivóban, aztán Crowe becsukta az ajtót. A retesz nagyot csattanva csúszott a helyére.
Jimmy körbeosont a tisztás szélén, míg a saját ablakuk alá nem ért. Odasietett a falhoz, és gyorsan felmászott a könnyű fogódzókat nyújtó durva kőfalon. Az inge alól elővett egy horgot meg egy zsinórt, és gyorsan kipiszkálta vele a zárórudat. Kitárta az ablakot, és bemászott.
Egyszerre két kard szegeződött a mellének. Laurie és Roald leeresztették a fegyverüket, amikor meglátták, ki az. Locklear továbbra is kivont karddal vigyázta az ajtót.
– Mit csinálsz? Öngyilkos akarsz lenni? Azt akarod, hogy a saját barátaid nyársaljanak fel? – háborgott Roald.
– Mi az ott nálad? – mutatott Laurie a horogra és a zsinórra. – Azt hittem, ezt már magad mögött hagytad.
– Csak halkan – tette el a fiú a tolvajszerszámait. – Te is egy éve abbahagytad a dalnokoskodást, mégis mindenhová magaddal cipeled a lantodat. Ide figyeljetek, bajban vagyunk! Az a fickó odalenn az ivóban Murmandamusnak dolgozik.
Laurie és Roald összenéztek.
– Jobb, ha ezt Artuhának mondod el.

 

– Most legalább tudjuk, hogy eljutott hozzájuk a halálom híre – mondta Arutha. – És azt is tudjuk, hogy Murmandamus a krondori csinnadratta ellenére sem biztos a dolgában.
Az egész társaság a nagyherceg sötét szobájában beszélgetett.
– Mindenesetre – szólalt meg Baru – úgy tűnik, hiába vannak kétségei, amíg meg nem győződik az ellenkezőjéről, feltételezi, hogy meghaltál, és ennek alapján cselekszik.
– Nem ülhet a végtelenségig a babérjain. Ha nem cselekszik hamarosan, az egész szövetség széthullik körülötte – mondta Laurie.
– Ha egy napig Tyr-Sog felé utazunk, békén hagynak bennünket – szólt közbe Jimmy.
– Igen – suttogta Roald –, de még akkor is itt van Segersen.
– Az kicsoda? – érdeklődött Martin.
– Egy zsoldosvezér. De nem a szokványos fajta. Mindig kevés emberrel dolgozik, legfeljebb százzal, de gyakran még ötvennel sem. Többnyire szakembereket foglalkoztat: árkászokat, utászokat, harcászokat. Neki van a legfelkészültebb csapata az országban. A szakterülete a falak ledöntése vagy épen tartása: attól függ, hogy ki fizet neki. Láttam, hogy dolgozik. Croswaith bárónak segített elsimítani egy határvitát Lobromill báróval, amikor Croswaith alkalmazásában álltam.
– Én is hallottam már róla – mondta Arutha. – Csak a Szabad Városokon vagy Quegen keresztül lehet szerződtetni, úgyhogy nem érvényesek rá a Királyság zsoldosokra vonatkozó törvényei.
– Inkább azt szeretném tudni, miért van szüksége Murmandamusnak egy csapat drága katonai szakemberre. Ha ilyen messze nyugaton dolgozik, csak Tyr-Sog vagy Yabon jöhet szóba. Esetleg kicsit keletebbre a Határbáróságok. Viszont még mindig a hegyek túloldalán van, így csak hónapok múlva lesz szüksége ostromfelszerelésre.
– Talán biztosítani akarja, hogy más ne vegye igénybe Segersen szolgálatait? – találgatott Locklear.
– Meglehet – felelte Laurie. – De sokkal valószínűbb, hogy valami olyasmire van szüksége, amit csak az a zsoldosvezér tud megadni.
– Akkor gondoskodjunk róla, hogy ne kapja meg – jelentette ki a nagyherceg.
– Ezek szerint megyünk fél napot Tyr-Sog felé, aztán visszafordulunk?
Arutha bólintott.

 

Arutha intett. Roald, Laurie és Jimmy lassan megindult előre, Martin és Baru pedig körbeosontak. Locklear hátramaradt az állatokkal.
Fél napig lovagoltak a tyr-sogi úton. Tizenkettő után Martin letért az útról, és lemaradt egy kicsit. Nem sokkal később jelentette, hogy Crowe visszafordult. Most pedig óvatosan suhantak az éjszakában, hogy lássák a renegát mordel megbízóját.
Arutha csöndesen felzárkózott, és elnézett Jimmy válla felett. A nagyherceg ismét találkozott Murmandamus egyik Fekete Gyilkosával.
– Követted őket? – kérdezte a sötét tünde.
– Egyenesen Tyr-Sogba mentek. A fenébe is, megmondtam, hogy nincs rajtuk semmi különös. Egy egész napot elvesztegettem miattuk.
– Azt teszed, amit urunk parancsol.
– Ez nem ugyanaz a hang. Ez a másik – suttogta Jimmy.
Arutha bólintott. A fiú még tegnap elmagyarázta neki a két hangról szóló elméletét, és a nagyherceg is látta már, hogyan szállja meg Murmandamus a szolgáit.
– Helyes – suttogta vissza.
A mordel folytatta:
– Akkor várd meg Segersent. Tudod...
A Fekete Gyilkos hirtelen előredőlt, és Crowe éppen csak el tudta kapni, fogta egy pillanatig, aztán elengedte. A döbbent renegát elkerekedett szemekkel bámulta a megbízója sisakjának pereme alól kilógó nyílvesszőt. Martin nyila átszelte a Sötét Testvér nyakvédőjét, és azonnal megölte a férfit.
Mielőtt a másik négy mordel fegyvert ránthatott volna, Martin még egyet leszedett közülük. Baru is előugrott a fák közül, és kardja halálos gyorsasággal szelte ketté az egyik ellenfelet. Roald lépett ki a tisztásra, és még egyet megölt. Az utolsó sötét tündét megint csak Martin lőtte le, miközben Jimmy és Arutha a renegátra vetette magát. A férfi nem is védekezett, annyira meglepte a váratlan támadás, és hamar felismerte, hogy semmi esélye ekkora túlerővel szemben. Megzavarodott, különösen, amikor észrevette, hogy Martin és Baru leráncigálják a Fekete Gyilkos páncélját.
A döbbenetet félelem váltotta fel, amint meglátta, hogy a herceg felnyitja a holttest mellkasát, és kivágja a szívét. Aztán még jobban elkerekedett a szeme, amikor rájött, hogy ki ütött rajtuk.
– Akkor ti... – fürkészte a köréje gyűlt férfiak arcát, majd a tekintete megállapodott Aruthán. – Te! De hát azt hittük, te meghaltál!
Jimmy elvette a férfi elrejtett fegyvereit, és megnézte a nyakláncát.
– Nincs ében sólyma. Nem tartozik közéjük.
Crowe szemében reménykedő fény villant.
– Még hogy én, közéjük? Jaj, dehogyis, tiszteletre méltó uraim. Én csak egy egyszerű üzenetközvetítő vagyok. Csak egy kis pénzt akartam keresni, ez minden, kegyelmes urak. Tudják, hogy van ez.
A nagyherceg odaintette Jimmyt.
– Szedd össze Lockyt! Nem akarom, hogy egyedül maradjon, hátha mászkál még a környéken néhány Sötét Testvér. – Aztán a fogolyhoz fordult: – Mit akar Murmandamus Segersentől?
– Segersen? Ki az a Segersen?
Roald előrelépett, és a tőre nyelével Crowe arcába vágott, hogy az elesett, eleredt az orra vére, és eltört az arccsontja.
– Könyörgök, ne törd össze az állkapcsát – szólalt meg Laurie –, különben képtelen lesz bármit is mondani.
Roald belerúgott a földön fetrengő férfiba.
– Ide figyelj, haver, nincs időm, hogy kedves legyek hozzád. Úgyhogy jobb, ha válaszolsz, különben darabokban viszünk vissza a kocsmába – simította végig a tőre pengéjét nyomatékképpen.
– Tehát mit akar Murmandamus Segersentől? – ismételte meg Arutha.
– Nem tudom – köpködte a vért a férfi a szájából, miközben felelt, aztán feljajdult, ahogy Roald megint belerúgott. – Tényleg nem tudom! Csak találkoznom kell vele, és átadnom egy üzenetet.
– Milyen üzenetet? – kérdezte Laurie.
– Egyszerű. Csak annyit kell mondanom, hogy „a Lejtődi-hágónál”.
– A Lejtődi-hágó egy innen pont északra kezdődő keskeny ösvény, amely átvezet a hegyeken – magyarázta Baru. – Ha Murmandamus elfoglalta, nyitva tudja tartani addig, amíg Segersen csapata átér.
– De még mindig nem tudjuk, mi szüksége van Murmandamusnak egy csapat katonai szakértőre – jegyezte meg Laurie.
– Gondolom, ugyanarra használná őket, mint bárki más – csipkelődött Roald.
– Jó, de mit lehet ott ostromolni? – bosszankodott Arutha. – Tyr-Sogot? Az túl könnyen erősítést kaphat Yabonból, és különben is először át kellene vágni a Süvöltő-puszta nomádjain. Vasszurdok és Északőre túl messze van innen, ahhoz meg hogy rajtaüssön a törpökön vagy a tündéken, nincs szüksége katonai mérnökökre. Úgyhogy csak Magosvár marad.
Közben Martin is befejezte a mészárosmunkát, és odajött.
– Lehet, de az a Határbáróság legnagyobb erődje.
– Én ott nem bajlódnék ostromgépekkel – felelte Arutha. – Azt a várat úgy tervezték, hogy ellenálljon a kisebb rajtaütéseknek. Viszont le lehet rohanni, és úgy tűnt, Murmandamust nem érdekli különösebben, mennyi életet kell feláldoznia. Mindazonáltal akkor ott állna a Lankás közepén, és nem tudna hova menni. Nem, ennek így semmi értelme.
– Nézzék – szólalt meg a földön fekvőfogoly –, én csak egy egyszerű közvetítő vagyok, egy fickó, akit jól megfizettek. Ugye nem engem okolnak azért, amit a Testvériség tesz, kegyes jó uraim?
Jimmy és Locklear ekkor érkezett vissza.
– Nem hinném, hogy tud még valamit – jegyezte meg Martin az öccséhez fordulva.
– Tudja, hogy kik vagyunk – sötétedett el Arutha arca.
– Így van – bólintott Martin.
Crowe hirtelen elsápadt.
– Nézzék, bennem megbízhatnak. Befogom a pofámat, fenség. Nem is kell nekem adniuk semmit. Csak engedjenek el, és eltisztulok a környékről. De tényleg.
Locklear társai zordságát látva sem értette, miről van szó. Amikor Arutha észrevette, odaintett Jimmynek. Az idősebbik fiú megragadta barátja karját, és elvitte őt onnan.
– Mi van? – tiltakozott a fiatalabbik apród.
– Itt várunk – állt meg egy kicsivel arrébb Jimmy.
– Mire? – kérdezte Locklear zavarodottan.
– Hogy megtegyék, amit meg kell tenniük.
– Hogy micsodát? – erőltette tovább a fiú.
– Hogy elintézzék a renegátot.
Az apród láthatólag rosszul lett. Jimmy gyorsan magyarázni kezdett.
– Nézd, Locky, ez egy háború, amelyben emberek halnak meg. És ez a Crowe talán a legjelentéktelenebb közülük.
Locklear nem hitt a szemének, amikor a barátjára nézett. Az évek során látta már Jimmyben a csibészt, a vagányt, a csábítót, de sosem hitte, hogy létezik ez a hideg fejű, könyörtelen veterán, aki már ölt, és újból ölni fog, ha a szükség úgy kívánja.
– Annak az embernek meg kell halnia. Felismerte Aruthát. A nagyherceg élete egy lyukas garast sem érne, ha Crowe-t szabadon engednénk, nem gondolod?
A fiatalabb fiú elsápadt, és minden ízében remegni kezdett.
– Nem lehetne... – hunyta be a szemét.
– Mit? – vágott közbe durván Jimmy. – Várjunk meg egy őrjáratot, küldjük el Tyr-Sogba, és fogjuk perbe? Hogy aztán vallomást tegyen, és néhány hónap múlva mindenképpen felkössék? Nézd, ha ez segít, gondolj arra, hogy ez a Crowe bűnöző, egy áruló, akit Arutha jogszerűen elítélt. De akárhonnan is nézzük, nincs más választásunk.
Ekkor jajkiáltás hallatszott a tisztás felől. Locklear összerezzent, aztán lassan tovatűnt a zavarodottsága. A fiatal apród bólintott. Jimmy megnyugtatóan megszorította a barátja vállát. Hirtelen ráébredt, hogy soha többé nem láthatja Lockyt olyan fiatalnak és sebezhetőnek, mint azelőtt.

 

Visszamentek a fogadóba, és ott várakoztak, a némiképp meglepődött Geoffrey nagy örömére. Három nap múlva felbukkant egy idegen, és odasietett Roaldhoz, aki elfoglalta Crowe megüresedett helyét. Az idegen keveset beszélt, aztán tajtékozva elrohant, amikor Roald elmondta neki, hogy Segersen Murmandamusszal kötött szerződése semmis. Martin mellesleg megemlítette a kocsmárosnak, hogy egy híres, körözött zsoldosvezér táborozik a környéken, és a helyi hatóságok biztosan adnak valami jutalmat a nyomravezetőnek. Másnap aztán továbbindultak észak felé.
– Geoffreyt hamarosan kellemes meglepetés éri – jegyezte meg Jimmy, amikor elmaradt mögöttük a fogadó.
– Hogyhogy? – kíváncsiskodott Arutha.
– Nos, Crowe nem fizette ki az utolsó két napi számláját, úgyhogy a kocsmáros megtartotta a pajzsát zálogul.
– Úgy érted, pár napon belül be fog kukkantani a bőrborítás alá – nevetett Roald együtt a fiúval.
Mivel Roaldot kivéve mindannyian értetlenül bámultak, Jimmy megmagyarázta:
– A közepe aranyból van.
– Ezért hurcolta Crowe folyton magával – tette hozzá a zsoldos.
– És ezért van az, hogy mindent elástál, amit Baru nem tudott használni, de a pajzsot visszacipelted magaddal – mosolyodott el Martin.
– Ez lett volna Segersen fizetsége. Senki sem piszkálna egy kitagadott harcost, akinek egy garasa sincs, igaz? – folytatta Jimmy, és mindenki felkacagott. – Helyesnek tűnt, hogy Geoffreyé legyen. A jó ég tudja, de ahová most megyünk, ott valószínűleg nem lesz szükségünk rá.
A nevetés azonnal elhalt.

 

Arutha megálljt intett.
Egy hete igyekeztek észak felé. Útközben kétszer álltak meg hadati falvakban, ahol ismerték Barut. A férfit nagy tisztelettel fogadták, mert már eljutott hozzájuk Murad legyőzésének híre. Ha a nomádok kíváncsiak is voltak Baru útitársaira, mindenesetre nem mutatták. Így hát Arutháék biztosak lehettek abban, hogy az érkezésük híre titok marad.
Most pedig ott álltak egy keskeny, a hegyekbe vezető ösvény, a Lejtődi-hágó bejáratánál.
– Itt ellenséges területre lépünk – szólalt meg a hadati. – Ha Segersen nem bukkan fel, a mordelek talán visszavonulnak, de az is lehet, hogy egyenesen a karjaikba futunk.
Arutha bólintott.
Baru lófarokba kötötte a haját, népére jellemző kardjait a tartánjába, azt pedig szürke útitakarójába csomagolta. Most Morgan Crowe fegyvere lógott az oldalán, és a renegát láncingét viselte tunikája felett. A hadati hirtelen megszűnt létezni, és egy közönséges zsoldos lépett a helyébe. Ezt a történetet ötlötték ki. Egyszerű renegát csapatként siettek Murmandamus zászlaja alá. Remélték, hogy a meséjük hihető. Napok óta tanakodtak azon, hogy juthatnának Murmandamus közelébe. Mindannyian egyetértettek abban, hogy még ha gyanakodnak is Arutha halálát illetőleg, akkor sem feltételezhetik, hogy Krondor hercege csatlakozik az ellenség seregéhez.
A további beszélgetés helyett inkább elindultak: Martin és Baru az élen, Arutha és Jimmy mögöttük, majd Laurie és Locklear, végül Roald következett. A tapasztalt zsoldos folyamatosan figyelte a hátuk mögötti terepet, miközben egyre mélyebbre hatoltak a Lejtődi-hágóban.

 

Két napig lovagoltak felfelé, míg végül az ösvény északkeletre fordult. Az út némiképp emelkedett, de még mindig a hegyek déli oldalán futott. Bizonyos értelemben még nem hagyták el a Királyságot, hiszen a térképek a hegygerincen jelezték az országhatárt. Jimmynek azonban nem voltak illúziói: ellenséges területen jártak. Bárkivel is találkoznak, valószínűleg rögtön harcolniuk kell.
Martin a következő kanyarban várakozott. A Moraelinbe tett utazás óta sem szokott le arról, hogy gyalog derítse fel a vidéket. A köves terepen a lovak is lassan haladtak, így nem okozott gondot, hogy a herceg a társaság előtt járjon. Martin intett, hogy szálljanak le a nyeregből. Jimmy és Locklear fogta a lovakat, és néhány méterre visszavezette őket az úton, arra az eshetőségre készen, ha menekülniük kellene. Bár ez sem lenne egyszerű – gondolta Jimmy –, mert az ösvény nagyon keskeny, és az egyetlen kijárata ott van, ahol elindultunk.
A többiek közben odaértek a herceghez, aki felemelt kézzel intette csendre a társaságot. A távolból hangok szűrődtek el hozzájuk, nyilván ezért kellett megállniuk: a mély morgást időnként ugatás váltotta fel, és egy másik, ismeretlen lény morgása is odahallatszott. A férfiak fegyvert rántva rohantak előre. Jó tíz méterrel a kanyar után két ösvény találkozott: az egyik továbbment északkelet felé, a másik nyugatnak indult. Az elágazásnál egy férfi feküdt a földön, de nem lehetett jól látni, hogy csak eszméletlen vagy halott az illető. Mozdulatlan testét egy óriási kutya védelmezte: szelindekre hasonlított, de legalább kétszer akkora volt, nagyjából egy jól megtermett férfi derekáig ért. Az állat felhúzott ínnyel morgott és ugatott, hegyes szögekkel díszített nyakörve acélsörényként csillogott. Előtte három troll kuporgott.
Martin eleresztett egy nyílvesszőt, amely átfúrta a hátsó troll fejét. A nyíl úgy hatolt a lény vastag koponyájába, hogy az észre sem vette, és már halott volt. A másik két szörnyeteg megfordult, ami – legalábbis a kutyához közelebbi troll számára – végzetes hibának bizonyult. Az állat ráugrott, és szörnyű agyarait a lény nyakába mélyesztette. A harmadik megpróbált elszaladni, amikor meglátta az öt embert, Baru azonban gyorsabb volt nála: a földön heverő testek halmán át odaugrott, és könnyedén levágta a menekülőt.
Egy pillanat múlva már csak az hallatszott, ahogy a kutya a halott trollt marcangolta. Amikor a férfiak közelebb értek, az állat elengedte a holttestet, és elhátrált: ismét őrt állt gazdája mozdulatlan teste felett.
Amikor Baru jobban megnézte a kutyát, csodálkozva füttyentett.
– Ez nem igaz – suttogta.
– Micsoda? – kérdezte Arutha.
– Ez a kutya.
– Igaz vagy sem, ha az az ember még él, lehet, hogy azért fog meghalni, mert ez a szörnyeteg nem enged bennünket a közelébe – bosszankodott Martin.
Baru valami különös hangzású szót mondott, mire a kutya hegyezni kezdte a fülét. Odafordította a fejét, abbahagyta a morgást, majd lassan előrelépett. Ekkor Baru letérdelt, és vakargatni kezdte az állat füle tövét.
Martin és Arutha odasietett a földön fekvő férfihoz, Roald és Laurie pedig segített a fiúknak előrehozni a lovakat.
– Meghalt – mondta Martin, amikor mindenki odaért.
A kutya a halottra nézve felvinnyogott, de azért hagyta, hogy Baru tovább dédelgesse.
– Ki ez? – kérdezte Laurie hangosan. – Vajon mi szél hoz egy férfit és egy kutyát erre az elhagyatott helyre?
– És nézzétek meg azokat a trollokat – egészítette ki Roald.
– Fegyverük és páncéljuk van – bólogatott Arutha.
– Hegyi trollok – magyarázta Baru a többieknek. – Sokkal intelligensebbek, ravaszabbak és vadabbak alföldi rokonaiknál. Azok jóformán csak állatok, ezek viszont szörnyű ellenfelek. Murmandamus nyilván velük is szövetséget kötött.
– De ki lehet ez az ember? – mutatott a földön heverő holttestre Arutha.
– Hogy ki ő, azt nem tudom – vonta meg a vállát Baru. – De hogy mi ő, arról van némi fogalmam – pillantott az előtte ülő állatra, ami némán, elégedetten tűrte a hadati simogatását. – Ez a kutya éppolyan, mint amik a mi falvainkban vannak, csak sokkal nagyobb. A mi kutyáink az ő őseitől származnak, de már jó száz éve senki sem látott hozzá hasonlót Yabonban. A fajtáját vérkopónak hívják.
– Évszázadokkal ezelőtt a népem elszórt kis falvakban élt itt, a hegyekben. Nem voltak városaink, és csak évente kétszer gyűltünk össze tanácskozásra. Azért nemesítettük ki ezt a kutyafajtát, hogy megvédje a nyájainkat a ragadozóktól. A gondozóikat pedig vérvadászoknak hívtuk. És a kutyáink lassan akkorára nőttek, hogy még egy medvét is meghátrálásra kényszerítettek. A vérkopó belevágja a fogait az ellenfele nyakába, ezek a ráncok pedig – mutatott az állat szeme alatti bőrredőkre – elvezetik a vért a szeméből. Ha egyszer megfogott valamit, addig el sem engedi, amíg az el nem pusztul – kivéve, ha a gazdája megparancsolja. Ez a szöges gallér pedig a nagyobb ragadozók fogaitól védi a nyakát.
– Nagyobb?! – döbbent meg Locklear. – Hiszen ez az állat akkora, mint egy póniló.
Baru elmosolyodott a túlzás hallatán.
– Wyvern-vadászathoz is használták őket.
– Mi az a wyvern? – kíváncsiskodott a fiú.
– Egy ostoba kis sárkányféle: legfeljebb ha négy méter lehet – felelte Jimmy. Locky kérdően a többiekre nézett, hátha a barátja tréfál, Baru azonban tagadólag rázta a fejét.
– És ez a férfi parancsolhatott neki? – tűnődött hangosan Martin.
– Nagyon valószínű – értett egyet a hadati. – Látod ezt a fekete bőrpáncélt és sisakot? A csomagjában biztosan találunk egy vasmaszkot, amelyet bőrpántokkal rögzíthet a sisakjára. Apámnak is volt egy ilyenje: az őseinktől örökölte. – Baru körülnézett, és megpillantott valamit a halott trollok mögött. – Nézd csak, hozd ide azt!
Locklear odaszaladt, és egy hatalmas számszeríjjal a kezében jött vissza. Továbbadta Martinnak a fegyvert, aki elismerően füttyentett.
– Ez aztán igen!
– Jó másfélszer akkora, mint a legnagyobb nyílpuska, amit valaha is láttam – jegyezte meg Roald.
Baru bólintott.
– Úgy hívják, Bessy gyilkosa. Senki sem tudja, miért pont Bessy után nevezték el, de hogy gyilkos fegyver, az egyszer biztos. Annak idején minden hadati faluban élt egy vérvadász, aki megvédte a nyájakat az oroszlánoktól, barlangi medvéktől, griffektől és más vadállatoktól. Amikor a Királyság bevonult Yabonba, a nemesek kastélyokat és városokat kezdtek itt építeni. A rendszeres őrjáratok megszelídítették ezt a vidéket, és a vérvadászoknak egyre kevesebb munkája akadt, míg végül teljesen eltűntek. A vérkopók is elkorcsosultak, egyre kisebbek lettek, és lassan már csak háziállatként, meg őzre, szarvasra vadászni tartották őket.
Martin letette a számszeríjat, és a halott csípőjén hordott tegezét kezdte vizsgálgatni. Az acélhegyű nyílvesszők kétszer akkorák voltak, mint a szokványos lövedékek.
– Szerintem ez még egy várfalat is átlyukaszt – mondta a herceg.
– Azért azt nem – mosolyodott el a hadati –, viszont öklömnyi horpadást okoz egy wyvern páncélján. Lehet, hogy nem öl meg egy sárkányt, de az legközelebb kétszer is meggondolja, hogy megtámadja-e a nyájat.
– De hát azt mondtad, már nincsenek vérvadászok – ingatta a fejét Arutha.
– Én így tudtam – veregette meg Baru a kutya nyakát, aztán felállt. – Mégis itt fekszik egy. – A férfi egy hosszú pillanatra elhallgatott. – Amikor a Királyság bevonult Yabonba, a törzsek laza szövetséget alkottak, és minden törzsben kissé különböző szokások uralkodtak. Néhányan elfogadták az őseiteket, néhányan meg nem. A hadatik nagy része ragaszkodott a régi életéhez: a felföldön akart élni, és marhát meg birkát legeltetni. A városiak viszont gyorsan beolvadtak, mivel a tieitek egyre növekvő számban érkeztek ide, hamarosan már nem is volt különbség a tősgyökeres yaboni polgárok és a királysági bevándorlók között. Laurie és Roland is kevert vérből származik. Így lett Yabon a Királyság része.
– Néhányan azonban ellenálltak a hódítóknak, és háborúba kezdtek. A katonáitok azonban nagyon sokan voltak, és hamar leverték a lázadást. Egy történet szerint azonban – amit a többség csak mesének tart – voltak olyanok is, akik ugyan nem hajoltak meg a király előtt, de nem is harcoltak. Inkább elmenekültek északra, hogy a Királyság határain túl keressenek új hazát maguknak.
– Ezek szerint lehet, hogy a történet igaz – nézett Martin a kutyára.
– Úgy tűnik – felelte Baru. – Azt hiszem, távoli rokonaim élnek valahol a környéken.
– Akikben talán szövetségesekre lelhetünk – pillantott a nagyherceg is az állatra. – A trollok egészen biztosan Murmandamus szolgálói, ez az ember pedig az ellenségük volt.
– És az ellenség ellensége a barátunk – tette hozzá Roald.
– Ne felejtsétek el, hogy ezek az emberek annak idején elmenekültek a Királyság elől – rázta meg a fejét a hadati. – Lehet, hogy nem rajonganak túlzottan értetek. Talán csöbörből vödörbe kerülünk – folytatta savanyú ábrázattal.
– Nincs más választásunk – jelentette ki Arutha. – Amíg nem tudjuk, mi vár ránk a hegyeken túl, minden lehetőséget meg kell ragadnunk, amit a sors elénk tálal.
A nagyherceg engedélyezett egy rövid pihenőt. Az elesett vérvadász testét befedték kövekkel, hevenyészett sírhalmot készítve számára. A kutya közben nyugodtan várt. Amikor azonban befejezték, az állat gazdája sírhantjára hajtotta a fejét, és nem volt hajlandó elmozdulni onnan.
– Itt hagyjuk? – kérdezte Roald.
– Nem – felelte Baru, aztán ismét mondott valamit a különös nyelven, mire a vérkopó kelletlenül odament hozzá. – Úgy látszik, még mindig ugyanazon a nyelven parancsolnak a kutyáknak, mert engedelmeskedik.
– Akkor most merre menjünk? – tanácstalanodott el a nagyherceg.
– Ha óvatosak leszünk, akár ő is vezethet bennünket – mutatott Baru az állatra. A férfi mondott valamit, mire a kutya hegyezni kezdte a fülét, majd loholva elindult az ösvényen. Olyan távolságban állt meg, ahol még éppen látták, és ott bevárta őket.
– Mit mondtál neki? – szállt fel. a lovára Arutha.
– Csak annyit: haza. Elvezet bennünket a népéhez.

 

 

9.
Fogságban

Szél süvített körülöttük.
A lovasok összébbhúzták köpönyegüket. Már több mint egy hete követték a vérkopót. Két nappal azután, hogy az állatra találtak, átlépték a Nagy Északi-hegység gerincét. Most pedig egy északkelet felé vezető keskeny ösvényen haladtak.
Úgy látszott, a kutya elfogadta a hadatit gazdájául, mert az ő parancsainak engedelmeskedett, a többiekének viszont nem. Baru Blutarknak hívta az állatot, ami ősi hadati nyelven azt jelentette: újra felfedezett vagy hosszú útról visszatért régi barát. Arutha reménykedett, hogy a kutya jelenléte jó ómen, és hogy az állat gazdái is így vélekednek.
A vérkopó kétszer is hasznosnak bizonyult, mert jelezte az úton leselkedő veszélyt. Olyan dolgokat is kiszimatolt, amiket Baru és Martin vadászszeme sem láthatott. Mindkét alkalommal sikerült az ösvény mellett táborozó manókat meglepniük. Nyilvánvalóvá vált, hogy az Északi-alföldre vezető út Murmandamus kezébe került. Mindkét alkalommal csomópontnál találkoztak az ellenséggel.
Az ösvény a Lejtődi-hágótól délkeletre futott, aztán a gerinc északi oldalán egyenesen kelet felé fordult. A távolban tisztán láthatták az Északi-alföld végtelen térségeit, és elcsodálkoztak. A Királyság lakói számára az Északi-alföld a hegyek túloldalán elterülő ismeretlen helyet jelentette, amelynek mibenlétéről csak találgathattak. Most azonban teljes valójában megszemlélhették ezt a minden képzeletet felülmúlóan hatalmas síkságot. Északnyugatra nézve óriási mező, a Süvöltő-puszta töltötte be a látóhatárt. A királyságiak közül legfeljebb néhányan tapodták ezt a füves birodalmat, de azok is csak az ott élő nomádok engedélyével. A Süvöltő-puszta keleti szélén hegyek magasodtak, és az ezeken túli vidéken még tényleg sohasem járt a Királyság lakója. Az ösvény minden kanyarulatával újabb és újabb ismeretlen táj tárult elébük.
Kissé aggasztotta a társaságot, hogy a kutya még mindig nem indult el lefelé, mivel a dombok között nagyobb biztonságban lettek volna, mint a nyílt úton. Így viszont csak időnként haladtak a fák között. Három helyen is észrevették, hogy az ösvény nem teljesen természetes képződmény: mintha valaki valamikor régen összekötötte volna a különálló szakaszokat.
– Az a vadász jó messzire eljött otthonról – jegyezte meg Roald már sokadszor. Akár száz mérföldnyire is lehettek attól a helytől, ahol a holttestet megtalálták.
– Igen, és ez különös – mondta Baru –, mert a vérvadászok általában egy adott területet felügyeltek. Azok a trollok talán már jó ideje üldözték.
De a hadati is tudta, hogy egy ilyen üldözés lehet mérföldek, de nem tíz mérföldek kérdése. A férfi minden bizonnyal más okból távolodott el ennyire otthonától.
Hogy elüssék az időt, Arutha, Martin és a fiúk hadatiul tanulgattak, arra ra az esetre, ha tényleg találkoznának Blutark gazdájának népével. Laurie és Roald folyékonyan beszélt yaboniul, és a hadati dialektushoz is konyítottak valamelyest, így nekik könnyen ment a dolog. Jimmy küszködött a legtöbbet, de azért ő is képes volt egyszerűbb mondatokat alkotni.
Egy napon Blutark nagy farokcsóválás közepette ügetett hozzájuk vissza az ösvényen. Szokatlan módon hangosan ugatott, és ugrálva forgolódott előttük.
– Különös... – jegyezte meg Baru.
A kutya általában elment odáig, ahol veszélyt érzett, és ha a hadati nem parancsolt neki támadást, akkor megvárta, amíg rátámadtak. Baru és Martin előrelovagoltak, aztán maguk elé engedték az állatot. Blutark előrerohant a kanyarban a magas sziklafalak között, mert az ösvény itt ismét lejteni kezdett. A lovasok a kanyar után megtorpantak, mert Blutark egy másik vérkopóval nézett farkasszemet. A kutyák megszaglászták egymást, aztán csóválni kezdték a farkukat. A második állat mögött azonban egy fekete páncélba öltözött, különös vasálarcot viselő férfi állt. Megcélozta őket egy hosszú farúdon megtámasztott Bessy gyilkosával. Megszólalt, szavait azonban elsodorta a süvítő szél.
Baru felemelte a kezét, és odakiáltott neki valamit, de ezt sem lehetett érteni, mindenesetre nyilvánvaló volt a barátságos szándéka. Aztán hirtelen hálót dobtak odafentről a hét lovasra. Tucatnyi barna bőrruhás katona ugrott rájuk, és lerántották őket a nyeregből. Arutháék pillanatokon belül úgy néztek ki, mint a kötözött sonka. A fekete páncélos férfi kihúzta a földből a rudat, és a számszeríjjal együtt a hátára vetette. Aztán odament a kutyákhoz, és mindkettőnek barátságosan megveregette a hátát.
Patkókopogás jelezte egy újabb csapat – barna ruhás lovasok – közeledtét. Az egyikük bár erős akcentussal, de a Királyság nyelvén szólalt meg.
– Velünk jöttök – mondta. – Ne beszéljetek, különben felpeckeljük a szátokat. Ne próbáljatok megszökni, különben megölünk benneteket.
Baru kurtán biccentett útitársai felé, de Roald mondani akart valamit. Egy pillanat alatt pecket raktak a szájába, aztán kendőt kötöttek az arca elé, hogy elcsendesítsék. Arutha körülnézett, majd bólintott. A foglyokat visszaültették a nyeregbe, és a kengyelhez kötözték a lábukat, aztán a lovasok a foglyokkal együtt egy szó nélkül elindultak lefelé.

 

Egész nap és éjszaka lovagoltak. Csak rövid pihenőket tartottak a lovak miatt. Amíg az állatokkal foglalkoztak, a foglyok kötelékeit is meglazították, hogy múljon egy kicsit a zsibbadtságuk. Az indulás után néhány órával Roald megkönnyebbülésére kivették a szájából a pecket, de nyilvánvaló volt, hogy továbbra sem beszélhetnek.
Napkeltére már megtették a hegyek gerincén és a lábánál futó út közötti távolság felét. Elhaladtak egy kisebb marhacsorda mellett, amelyet három fegyveres pásztor őrzött, akik a közeledők láttán integettek, majd egy fallal körülvett településhez értek.
A robosztus külső falat deszkákból ácsolták, majd agyaggal megtapasztották. A lovasok csigavonalban közelítették meg a domb tetején álló falut: a keskeny ösvény két oldalán tűzben edzett fakarókkal teli árok húzódott. Ha egy ló elvéti a lépést, vége.
Roald körülnézett, majd odasúgta a többieknek:
– Kedves szomszédaik lehetnek.
Az egyik őr azonnal odalovagolt mellé, és elővett egy szájpecket, a parancsnok azonban intett neki, hogy hagyja, mert megérkeztek. Amint a kapu feltárult, megláttak egy második falat az első mögött. Barbakán ugyan nem volt, de a két fal között így is kész mészárszék várta az ellenséget. Ahogy áthaladtak a második kapun, Arutha csodálattal adózott az egyszerű, mégis mesteri munkának. Egy modern hadsereg gyorsan elfoglalhatná a falut, de csak nagyon sok áldozat árán. Rablók és manók támadását pedig könnyedén visszaverhették.
A falon belül is körülnéztek. A település legfeljebb tucatnyi kunyhóból állt, amelyeket sárral tapasztott vesszőfonatból építettek. A porban komoly tekintetű gyerekek játszottak. Többségük bőrpáncélt viselt, és mindannyian tőrt hordtak az övükben. Még az öregek is felfegyverkeztek: az egyikük sétapálca helyett lándzsába kapaszkodva sántikált.
– Most már beszélhettek, mert az út szabályai itt nem érvényesek – szólalt meg a társaság parancsnoka a Királyság nyelvén.
Az emberei elvágták a foglyok lábát a kengyelhez rögzítő kötelet, és segítettek nekik leszállni. Aztán beterelték őket egy kunyhóba. Az őrjárat vezetője is követte őket. A lihegő Blutark, aki eddig Baru mellett szaladt, most lógó nyelvvel leült a hadati lába elé.
– Ez a kutya ritka fajtából származik, ezért nagyon értékes a számunkra. Honnan szereztétek?
Arutha Baru felé intett.
– A gazdáját trollok gyilkolták meg – mondta a hadati. – Mi megöltük a trollokat, a kutya pedig úgy döntött, velünk jön.
– Ha bántottátok volna a gazdáját, ez az állat megölt volna benneteket, vagy meghalt volna, amikor megpróbálja – gondolkodott el a parancsnok. – Így hát hinnem kell nektek. Csakhogy ez a fajta csak néhány embernek engedelmeskedik. Hogyan parancsoltatok neki?
A hadati mondott valamit, mire Blutark a fülét hegyezve felült. Aztán még egy szót mondott, mire az állat visszafeküdt.
– Az én falumban is hasonló kutyák vannak, bár nem ilyen nagyok, mint ez.
– Ki vagy te? – szűkült össze a férfi szeme.
– A nevem Baru, Sárkányölőnek is hívnak, és a Vasdombok törzsének Ordwinson családjából származom. Hadati vagyok – mondta népe nyelvén, és közben elővette a takarójába csavart kockás tartánt és a kardjait.
A parancsnok bólintott. Egy Baruéhoz annyira hasonló nyelven válaszolt, hogy a többiek is értették. Inkább csak a kiejtése és a hangsúlyozása különbözött.
– Sok év telt el azóta, hogy hadati rokonaink valamelyike átkelt a hegyeken, Sárkányölő Baru, talán egy teljes emberöltő is. Ez sok mindent megmagyaráz. A Királyság lakói azonban többnyire csak bajnak jönnek ide, és mostanában több mint elég érkezett hozzánk. Úgy gondolom, ti nem renegátok vagytok, de ezt inkább a Védelmező bölcsességére bízom. Ma éjjel itt alszunk, holnap azonban továbbmegyünk – állt fel. – Hamarosan hoznak ennivalót. A sarokban találtok egy éjjeliedényt. Ne hagyjátok el ezt a kunyhót. Aki megpróbálja, azt megkötözzük, aki ellenáll, megöljük.
Amikor a férfi odaért az ajtóhoz, Arutha megkérdezte:
– Hová visztek bennünket?
A férfi visszanézett:
– Armengarba.

 

Pitymallatkor kilovagoltak: a fennsíkról lefelé tartottak a sűrű erdőben. Blutark könnyedén ügetett Baru hátasa mellett. Foglyul ejtőik ismét megparancsolták, hogy ne beszéljenek, de visszaadták a fegyvereiket. A parancsnok alighanem úgy vélte, ha bajba kerülnének, a foglyok az ő oldalukon harcolnának. Mivel az úton valószínűleg csak Murmandamus szolgáival találkozhattak, ez jogos következtetésnek tűnt. Időnként erdőirtás nyomaira bukkantak, és látszott, hogy az ösvényt rendszeresen használják. Egyszer csak kibukkantak a fák közül, és egy mezőre értek, ahol kisebb marhacsorda legelt. Három ember vigyázott az állatokra: egy vérvadász, aki az előző éjszaka hagyta el a falut, és két lándzsával, karddal és pajzzsal felfegyverzett pásztor.
Ezen a napon még két ízben haladtak el állatok mellett, egyszer egy birkanyáj, egyszer egy másik gulya keresztezte az útjukat. A pásztorok valamennyien felfegyverzett harcosok voltak, azonban nők is akadtak közöttük. Napnyugtára újabb faluhoz értek, ahol ismét kaptak egy kunyhót, azzal az utasítással, hogy ne hagyják el az épületet.
Fogságuk negyedik napjának reggelén, nem sokkal az indulás után, nem túl mély kanyonba értek, amelyet a hegyekből kivezető folyó vájt. Délig a folyó mentén haladtak, ekkor azonban az út elkanyarodott: inkább megkerült egy hegyet, mint hogy a vízmosásban maradjon. Az emelkedőn legalább egy óráig nem látták, merre tartanak. Amikor körbeértek, Arutha és a barátai ámultan néztek össze.
A csapat parancsnoka, akiről közben megtudták, hogy Dwyne-nak hívják, megfordult.
– Ez Armengar – mondta.
Ilyen távolságból még nem lehetett látni a város részleteit, de már innen is elképesztő helynek tűnt. A külső fal tizenöt-húsz méter magas lehetett. Nagyjából tizenöt méterenként őrtornyok helyezkedtek el a fal teljes hosszában, hogy a bennük elhelyezett íjászok a teljes környező területet nyílzáporral boríthassák. Ahogy a csapat közeledett, lassan kibontakoztak előttük a részletek is. A hatalmas barbakán legalább harminc méter széles volt. A bejárat inkább mozgatható falrészre emlékeztetett, mint kapura. A folyó, amelyet a hegyekből kifelé vezető úton egy darabon követtek, a várost körülvevő vizesárokká szélesedett. Legfeljebb húsz-harminc centiméternyi hely maradt a fal alja és a part között.
Amint a bejárathoz értek, a kapu nehézkes megjelenéséhez képest meglepően gyorsan kinyílt, és egy csapat katona ügetett ki rajta. Arutháék mellé érve jobb kezüket felemelve tisztelegtek. A férfiak és a nők egyaránt bőrsisakot, valamint bőrpáncélt vagy láncinget viseltek. Mellvértet senki sem hordott, viszont valamennyien karddal és pajzzsal szerelkeztek fel, és egyenlő arányban íjat, illetve dárdát csatoltak a hátukra. Tabard vagy címerpajzs egyikükön sem látszott. Sietve elhaladtak az újonnan érkezettek mellett, és Arutha ismét a város felé fordult. Áthaladtak egy hídon, amely állandó építménynek tűnt a vizesárok felett.
Amint beléptettek a kapun, Arutha futólag megpillantott egy lobogót a barbakán külső sarkán. Csak arany és fekete színét látta, hogy pontosan mit ábrázol, azt nem, hirtelen mégis rossz előérzete támadt. Aztán becsukódott a külső kapu. Úgy tűnt, mintha magától állt volna a helyére. Martin meg is jegyezte:
– Biztosan valamilyen szerkezettel mozgatják a falakon belülről. Akár száz-százötven lovas is befér ide anélkül, hogy ki kellene nyitni a belső kaput – szemlélte meg a barbakán belső területét.
Arutha bólintott. Ő sem látott még soha ekkora kapuerődöt. Maguk a falak tíz méter vastagok voltak. Ekkor azonban kitárult előttük Armengar kapuja.
A várost száz méter széles védmű választotta el a falaktól. Ezután következtek a szorosan elhelyezett épületek, amelyek között keskeny utcák futottak. Sehol sem láttak a krondorihoz hasonló széles sugárutakat, és a házak rendeltetését sem árulta el semmiféle felirat. Miközben követték kísérőiket, észrevették, hogy alig néhány ember ácsorog az utcán, a kapuja előtt. Ha folyt is valamiféle üzleti élet a városban, az nem tűnt fel Arutháéknak. Bárhová néztek, minden ember páncélt és fegyvert viselt. Egyetlenegyszer láttak páncél nélkül valakit – egy, a terhessége utolsó hónapjaiban járó nőt –, de ő is vívótőrt tűzött az övébe. Még a hét-nyolc év körüli gyerekeket is felfegyverezték.
Az utcák ide-oda kanyarogtak, és véletlenszerű távolságonként egy-egy másik út csatlakozott beléjük.
– Mintha ezt a várost előzetes tervezés nélkül építették volna – jegyezte meg Locklear.
– Éppen hogy komoly tervezés után, nyilvánvaló céllal – ingatta Arutha tagadólag a fejét. – Az egyenes utcák kedveznek a kereskedelemnek, és könnyű megépíteni őket, amennyiben a terep lapos vagy könnyen megmunkálható. Csak ott látsz kígyózó utakat, ahol túl nehéz lenne egyeneseket vágni: mint például Rillanonban, ami sziklás hegyvidéken fekszik, vagy Krondorban, a palota közelében. Ez a város azonban síkságon helyezkedik el, tehát szándékosan ilyen kanyargósak az utcái. Martin, te mit gondolsz?
– Szerintem, még ha áttörnék a falakat, akkor is minden tizenöt méteren rajtaüthetnének a támadókon, innentől egészen a város túlsó végéig. Nézd csak meg – mutatott felfelé –, minden épület egyforma magas. Fogadni mernék, hogy lapos tetejűek, és belülről föl lehet menni. Tökéletes hely az íjászok számára. És figyeld meg a földszintet!
Most már Jimmy és Locklear is látta, mire gondolt Crydee hercege. Minden házba egyetlen, erősen megvasalt ajtón át lehetett bejutni, és a földszinten nem volt ablak.
– Ezt a várost kifejezetten védekezésre tervezték – mondta Martin.
– Éles a szemed – fordult meg egy pillanatra Dwyne, aztán folytatta az utat a városban. A polgárok egy pillanatra felfigyeltek az arra lovagoló idegenekre, de aztán folytatták feladatukat.
Az épületek közül a piacon bukkantak elő. Mindenhol sátrak emelkedtek, amelyek között vásárolni és eladni szándékozó emberek nyüzsögtek.
– Nézzétek! – mutatott Arutha a fellegvárra. Úgy tűnt, mintha a citadella annak az óriási sziklafalnak a felszínéből nőtt volna ki, amelynek a város támaszkodott. Harminc emelet magasan emelkedett a házak fölé. A fellegvárat vizesárok és újabb, tíz méter magas fal övezte.
– Biztosan kellemetlen társaságot várnak – jegyezte meg Jimmy.
– Idegesítő szomszédaik lehetnek – tette hozzá Roald.
Azok az őrök, akik beszéltek a Királyság nyelvén, kacagva bólogattak.
– Ha lebontanák ezeket a sátrakat, újabb védművön kellene átmennünk: nyílt területen, amelyet könnyen tűz alatt tarthatnak a falakról. Ezt a várost csak óriási áldozatok árán lehetne elfoglalni – szólalt meg Arutha.
– Ez a cél – mondta Dwyne.
Amint beértek a fellegvárba, megparancsolták a foglyoknak, hogy szálljanak le a nyeregből, és elvitték a lovaikat. Követték Dwyne-t, aki egy tömlöchöz vezette őket, amely azonban egész nagy és teljesen tiszta volt. Egy rézlámpás világította meg a cellát. A férfi intett nekik, hogy menjenek be.
– Itt fogtok várni. Ha riadót hallotok, gyertek fel az udvarba, ott majd megmondják, mit csináljatok. Egyébként addig kell itt maradnotok, amíg a Védelmező értetek nem küldet. Addig is hozatok le ennivalót – mondta, azzal elment.
– Be se zárják az ajtót, és a fegyvereinket is meghagyják? – csodálkozott Jimmy.
– Ugyan minek bajlódnának vele? – ült le Baru.
Laurie végigvetette magát egy szalmára terített ócska lepedőn.
– Nyilvánvalóan nincs hova mennünk. Nem álcázhatjuk itteni lakosnak magunkat, és el sem tudunk rejtőzni. És eszem ágában sincs kivágni magamat innen.
– Igazad van – ült le Jimmy is. – Akkor most mit csinálunk?
Arutha lecsatolta a kardját.
– Várunk.

 

Órákig kellett várniuk. Hamarosan megérkezett az ennivaló, úgyhogy ettek. Amikor befejezték az evést, Dwyne visszatért.
– A Védelmező hamarosan megérkezik. Tudnom kell a neveteket, és a jöveteletek célját.
Mindannyian Aruthára néztek.
– Azt hiszem, semmit sem veszíthetünk azzal, ha elárulom az igazságot, talán inkább nyerhetünk az őszinteséggel. Én Arutha vagyok, Krondor nagyhercege – fordult Dwyne felé.
– Ez valami rang? – kérdezte a férfi.
– Igen – mondta a nagyherceg.
– Mi itt Armengarban nem sokat tudunk a Királyságról, és nekünk nincsenek efféle címeink. Ez fontos?
– A pokolba is, ember, ő a király fivére, csakúgy mint Martin herceg, aki szintén közöttünk van – fakadt ki Roald. – Ő a Királyság második leghatalmasabb ura.
Dwyne-t láthatólag nem hatotta meg a közlés. Szép sorjában felvette a többiek nevét is, aztán megkérdezte:
– És mit kerestek itt?
– Azt hiszem, ezt inkább a Védelmezővel szeretnénk megbeszélni – mondta Arutha.
Dwyne egyáltalán nem sértődött meg a titokzatos válaszon, és elment.
Újabb óra telt el, mire ismét nyílt az ajtó. Dwyne lépett be egy szőke férfi kíséretében. Arutha várakozóan nézett fel, mert talán ez lehetett a Védelmező. Ő volt az első ember, aki nem barna páncélt hordott. Hosszú láncinget viselt térdig érő, vörös mellénye fölött. Láncsisakját hátravetette, fedetlenül hagyva a fejét. A haját rövidre nyíratta, az arcát pedig simára borotválta. Első pillantásra nyíltnak és barátságosnak látszott, de kemény tekintettel vizsgálgatta a foglyokat. Egy szót sem szólt, csak némán egyikükről a másikukra nézett. Egy darabig úgy tanulmányozta Martint, mintha ismerősnek találta volna, aztán Aruthára pillantott. Bosszú percekig bámulta a nagyherceget, a tekintete azonban semmit sem árult el. Kurtán biccentett Dwyne-nak, aztán megfordult és távozott.
– Van valami ebben a fickóban – tűnődött Martin.
– Micsoda? – kérdezte az öccse.
– Nem tudom, de meg mernék esküdni, hogy láttam már valahol. És a tunikáján volt valami címer, csak a láncing alatt nem látszott rendesen.
Kis idő múlva ismét nyílt az ajtó. Aki odakint állt, nem lépett be, csak a körvonalait látták a félhomályban. Aztán ismerős, fülsértően hangos hahotázás hallatszott, és a férfi előrelépett.
– Szent egek! Hát tényleg igaz! – vigyorgott őszes szakálla alól.
Arutha, Martin és Jimmy döbbenten bámultak. A nagyherceg lassan felállt, nem hitt a saját szemének. Mert olyasvalaki állt előtte, akit végképp nem várt.
– Amos! – pattant fel Jimmy is.
Amos Trask állt a cellájukban, az egykori kalóz, Martin és Arutha társa a Résháború idején. A megtermett hajóskapitány jól megszorongatta Aruthát, aztán Martint és Jimmyt is megölelte. Gyorsan bemutatkozott a többieknek is.
– Hogy kerültél ide? – kérdezte a nagyherceg.
– Hosszú történet, fiam, amely megéneklésre vár, de erre most nincs idő. A Védelmező már előre örül, hogy élvezheti kellemes társaságotokat, és mondhatom, nagyon utál várni. Majd utána beszélgetünk. Pillanatnyilag te és Martin jöjjetek velem! A többiek addig maradjanak itt!
A két férfi követte Amost a folyosón, majd fel a lépcsőn az udvarra. Gyorsan átsietett a főépülethez.
– Nem mondhatok túl sokat, azonkívül, hogy siessünk – jegyezte meg, amikor odaértek egy furcsa emelvényhez az egyik toronyban. Amos rálépett, és intett Martinéknak, hogy álljanak mellé. Megrántott egy kötelet, mire a padozat emelkedni kezdett.
– Mi ez? – érdeklődött Martin.
– Egy felvonóterem, lift. Gyakran kell nehéz lövedékeket szállítanunk a tetőn elhelyezett katapultokhoz. Néhány ló működteti odalenn. Azonkívül egy kövér volt hajóskapitánynak így nem kell minden alkalommal végiglihegnie huszonhét lépcsőfordulót. Már nem szuperál úgy a szerkezet, mint régen. – Aztán a hangja komolyra váltott. – Most pedig figyeljetek! Tudom, hogy ezernyi kérdésetek van, de azok pillanatnyilag várhatnak. Mindent elmagyarázok, miután beszéltetek a télszeművel.
– A Védelmezővel?
– Igen, vele. Nos, nem tudom, hogyan készítselek fel rá, de nagy megrázkódtatás vár rátok. Azt akarom, őrizzétek meg a hidegvéreteket, amíg nem tudunk leülni, és megbeszélni ezt a dolgot. Martin, vigyázz erre a fiúra! – Közel hajolt Aruthához, és a vállára tette a kezét. – Hajósinas, ne feledd, itt nem vagy nagyherceg! Nem ismernek, és ez ennél a népnél többnyire azt jelenti, hogy a varjak eledele leszel. Armengarban csak ritkán örülnek az idegeneknek.
A lift megállt, és ők kiszálltak. Amos végigsietett egy hosszú folyosón. A bal oldali boltozatos ablakokból jó kilátás nyílt az odalenn elterülő városra és síkságra. Martin és Arutha csak egy pillantást vethetett kifelé, de így is lenyűgözte őket a látvány. Amos megfordult, és intett nekik, hogy zárkózzanak fel. A szőke férfi, akivel már találkoztak, egy ajtó előtt várta őket.
– Miért nem mondtad? – suttogta bosszúsan.
– Teljes jelentést várt tőled – emelte fel Amos a kezét. – Tudod, milyen. A személyes ügyek várhatnak, amíg el nem végezte a munkáját. Nem mutatja, de nagyon megrázta a dolog.
– Alig tudom elhinni – bólintott szomorúan a szőke férfi. – Gwynnath halott. Nagy csapás ez mindannyiunknak.
Aztán levette a láncingét. A mellényén, a szíve fölött kis, vörössel és arannyal hímzett címer díszelgett, de a férfi elfordult, és bement a szobába, mielőtt Arutha igazán szemügyre vehette volna a részleteit.
– A Védelmező őrjáratát megtámadták, és néhány embere meghalt – magyarázta Amos. – Különösen rossz hangulatban van, mert önmagát hibáztatja, úgyhogy csínján bánjatok vele! Gyertek, mert kitekeri a nyakamat, ha tovább várakoztatjuk!
A volt kalóz intett a fivéreknek, hogy lépjenek be. Tanácsteremben találták magukat. A helyiséget egy hatalmas, kerek asztal uralta. A túlsó oldalon elhelyezkedő méretes kandalló szolgáltatta a meleget és a világosságot. A falakat térképek borították, eltekintve a végig ablakos keleti oldaltól. A fejük fölött szükség esetére kerek gyertyatartót helyeztek el.
A szőke idegen ott állt a kandalló előtt, és egy másik férfival beszélgetett, aki tetőtől talpig fekete ruhát viselt: a tunikája, a nadrágja és a még le nem vetett láncinge is ilyen színű volt. Öltözékét por borította, az arca bal oldalán pedig végighúzódott egy nagy, fekete szemkötő. Hajában egyenlő arányban keveredtek a fekete és az ősz szálak, tartása azonban nem tükrözte korát. Arutha megdöbbent a hasonlatosságtól. Martinra pillantott, aki viszonozta a tekintetét. Ő is ugyanazt látta. Inkább tartásában és viselkedésében, mint tényleges fizikai megjelenésében, de ez az ember nagyon hasonlított az édesapjukra.
Ekkor a férfi előrelépett, és tisztán láthatták a címerpajzsot tabardján. Fekete mezőn kiterjesztett szárnyú arany sas. Arutha most már tudta, miért támadt rossz érzése, amikor ilyen zászlót vett észre a kapu fölött. Egyetlen ember létezett a világon, aki ezt a címert hordta. Valaha a Királyság legjobb hadvezérének számított, aztán megbélyegzett árulónak, mert ő volt a felelős Anita édesapjának haláláért. Itt állt előttük az édesapjuk leggyűlöltebb ellensége. Az Armengar népe által Védelmezőnek hívott férfi a székek felé intett, aztán mély és parancsoló hangon, ugyanakkor mégis lágyan megszólalt:
– Nem ülnétek le... kedves rokonaim? – kérdezte Guy du Bas-Tyra.

 

Arutha ökle összeszorult a kardja markolatán, de egy szót sem szólt, miközben Martinnal együtt leültek. Agyában egymást kergette a rengeteg kérdés.
– Hogyan...? – szólalt meg végül, Guy azonban félbeszakította, miközben ő is helyet foglalt.
– Hosszú történet, és inkább Amosra hagyom, hogy elmesélje nektek. Engem pillanatnyilag más dolgok foglalkoztatnak. – Különös, fájdalmas kifejezés suhant át az arcán. Egy időre elfordult, amíg összeszedte magát, aztán Martinra nézett.
– Kicsit hasonlítasz Borricra fiatalkorában, tudod?
Martin bólintott.
– Te is emlékeztetsz rá – fordult most Aruthához –, de te inkább... anyád vonásait viseled. A szemed formája... ha a színe nem is – mondta szinte ellágyulva. Ekkor azonban egy katona sört és korsókat hozott be, és ettől Guy összerezzent. – Itt Armengarban nincs bor, elveszett a készítésének titka, mert az éghajlat nemigen alkalmas a szőlőtermesztésre. Viszont jó erős sört főznek, én meg szomjas vagyok. Csatlakozzatok hozzám, ha van kedvetek! – Azzal öntött magának egy korsóval, és megvárta amíg a két testvér is kiszolgálja magát. Guy belekortyolt a sörébe, és egy pillanatra ismét lehullott róla a szigorúság álarca. – Istenek, de fáradt vagyok. – Aztán a foglyaira nézett. – Nos tehát, amikor Armand jelentette, hogy kit hozott be Dwyne, alig hittem a fülemnek. Most viszont a saját szememmel látlak benneteket.
Arutha tekintete a tűz mellett álldogáló magas szőke férfira villant.
– Armand? – tanulmányozta a nagyherceg a nemes ruháján a címerpajzsot, amelynek jobb oldali mezőjében arany alapon vörös sárkány kuporgott felszállásra készen, bal oldalán pedig vörös mezőben egy oroszlán aranyszínű mancsa emelkedett fel sújtásra készen.
– Armand de Sevigny! – csapott a homlokára Martin. A férfi a neve hallatán kissé meghajolt a herceg felé.
– Gyldenholt bárója? Szent Gunther lovagjainak marsallja? – csodálkozott Arutha.
– Hogy én milyen ostoba vagyok! – bosszankodott Martin. – Tudtam, hogy láttam már valahol. Ott volt a rillanoni palotában, mielőtt megjöttél, Arutha. A koronázás napján azonban, amikor csatlakoztál hozzánk, eltűnt.
– Szolgálatára, fenség – mosolyodott el a szőke férfi.
– Én sem emlékszem rá. Nem voltál azok között, akik hűséget esküdtek Lyamnak.
– Így igaz – rázta meg a fejét Armand olyan arckifejezéssel, mintha kissé sajnálná a dolgot.
– És itt megint elérkeztünk ahhoz a történethez, hogy kerültünk ide – szólt közbe Guy. – Engem azonban pillanatnyilag az izgat, ti mit kerestek itt, és fenyegetik-e a céljaitok ezt a várost. Tehát, miért jöttetek északra?
Arutha karba tett kézzel ült, és összeszűkült szemmel tanulmányozta du Bas-Tyrát. Megzavarodott, amiért éppen őt találta Armengar élén. Habozott, hogy válaszoljon-e a kérdésre. Murmandamus megtalálása talán ellentétes Guy érdekeivel. Arutha számára minden gyanús volt, ami du Bas-Tyrával kapcsolatos. A férfi ugyanis korábban nyílt cselszövésbe kezdett, hogy saját maga számára szerezze meg a koronát, és ezzel kis híján polgárháborúba sodorta az országot. Anita apja is az ő parancsára halt meg. Du Bas-Tyra testesített meg mindent, amivel szemben Arutha és az apja gyűlöletet és bizalmatlanságot érzett. Guy igazi keleti főnemes volt: ravasz, okos, továbbá gyakorlott az udvari intrika és árulás finomságaiban. De Sevignyről Arutha nem sokat tudott: csak annyit, hogy az egyik legtehetségesebb keleti vezér mindig is Guy vazallusának számított. És bár a nagyherceg kedvelte Amost, és megbízott benne, a férfi mégiscsak kalóz volt, akitől nem állt távol a törvényszegés. Nem, valóban óvatosnak kellett lennie.
Martin az öccse válaszát várta. A nagyherceg viselkedése durvának tűnt a külső szemlélők számára, de ők Martinnal ellentétben nem tudhatták, hogy Arutha még mindig a döbbenetével küzd, és a vágyával, hogy semmi se álljon az útjába a küldetésen, amelynek célja Murmandamus megtalálása és megölése. Ahogy körülnézett, látta, hogy Amost és Armandot zavarja a válasz késlekedése.
Amikor továbbra sem érkezett válasz, Guy öklével az asztalra csapott.
– Ne játssz a türelmemmel, Arutha! Ebben a városban te nem vagy nagyherceg – mutatott a férfira. – Armengarban egy valaki parancsol, és az a valaki én vagyok – dőlt hátra dühtől vörösen. Aztán halkabban folytatta: – Én... nem akartalak megbántani. Más gondok foglalkoztatnak – csöndesedett el egy időre, miközben a két férfit szemlélte. – Fogalmam sincs, mit kerestek itt, Arutha – mondta végül –, de vagy a legfurcsább dolog folyik itt, amit életemben hallottam, vagy semmit sem tanultál az apádtól. Krondor nagyhercege és a Királyság két leghatalmasabb főnemese, Salador és Crydee ura az Északi-alföldre lovagol egy zsoldos, egy hadati és két gyerek kíséretében? Vagy teljesen elment az eszed, vagy valami olyan dolgot forralsz, amit én nem érthetek.
Arutha továbbra sem válaszolt, Martin azonban nem bírta tovább.
– Sok minden megváltozott, mióta utoljára a Királyságban jártál.
Guy megint csöndben gondolkodott.
– Azt hiszem, olyasvalami áll a háttérben, amiről tudnom kellene. Nem ígérhetem meg előre, hogy segítek, de szerintem a céljaink nagyon hasonlóak. – Ekkor Amoshoz fordult: – Keress nekik valami normális szobát, és adass nekik enni! – Aztán ismét Aruthára nézett: – Reggelig gondolkodhatsz. De amikor legközelebb találkozunk, ne játssz még egyszer a türelmemmel! Tudnom kell, mi hozott ide benneteket. Ez életbevágóan fontos. Reggel előtt is megkereshetsz, ha úgy döntesz, hogy el akarod mondani. Valószínűleg egész éjjel itt leszek – vált a hangja szenvedélyessé valamitől.
Azzal egy intéssel jelezte, hogy távozhatnak. Arutha és Martin követték Amost, aki kivezette őket a teremből. A tengerész becsukta mögöttük az ajtót, megállt, és egy hosszú pillanatig nézte a két testvért.
– Ahhoz képest, milyen okos fiúk vagytok, egész jól bemutattátok, hogyan kell ostobának látszani.

 

Amos a keze fejével megtörölte a száját. Felböffent, aztán újabb falat sajtos kenyeret tömött a szájába.
– És aztán mi történt?
– Aztán – felelte Martin –, amikor visszaértünk, Anita egy órán belül eljegyezte magát Aruthával, és nem soká Carline és Laurie is összejöttek.
– Emlékszel arra az első éjszakára a Tengeri Szellő fedélzetén? Már akkor mondtad, hogy az öcséd horogra akadt – tulajdonképpen soha nem volt semmi esélye.
Arutha elmosolyodott a megjegyzés hallatán. Valamennyien egy nagy kosár étel és egy hordócska sör körül ültek abban a teremben, amelyet a rendelkezésükre bocsájtottak. Nem voltak szolgák – az ennivalót katonák hozták be –, és mindenki sajátmagát szolgálta ki. Baru szórakozottan vakargatta Blutark füle tövét, miközben a kutya egy marhacsontot rágott. Úgy látszott, senkit sem zavart, hogy a vérkopó a hadatival maradt.
– Amos, már egy jó fél órája csevegünk mindenféléről – szólalt meg Arutha. – Elárulnád végre, mi folyik itt? Hogy az ördögbe kerültetek ide?
– Az folyik itt, hogy foglyok vagytok, és addig maradtok, amíg a félszemű meg nem gondolja magát. Nos, voltam már egy-két börtönben, és ez a legszebb, amit valaha is láttam – mutatott körbe széles mozdulattal a tágas szobában. – Tehát ha mindenképpen raboskodni akartok, ez a legmegfelelőbb hely. De vésd az eszedbe, fiam, hogy attól ez még börtön – szűkült össze a szeme. – Nézd, Arutha! Éppen elég időt töltöttem el veled és Martinnal, hogy megismerjelek benneteket. Nem emlékszem, hogy ilyen gyanakvó népség lettetek volna. Gondolom az elmúlt két évben sok minden történt, hogy így megváltoztatok. Itt azonban bizalmat kell lélegezned, enned és innod, különben halott vagy. Érted, miről beszélek?
– Nem – felelte a nagyherceg. – Mire gondolsz?
Amos egy darabig gondolkodott, aztán felnézett.
– Ez a város olyan népé, amelyet minden oldalról ellenség fenyeget. Az itteni élet része, hogy meg kell bíznod a szomszédodban, különben meghalsz. – Egy pillanatig némán tűnődött. – Nézd, elmondom, hogy kerültünk ide, akkor talán megérted.
Amos hátradőlt a székén, öntött magának még egy korsó sört, és mesélni kezdett.
– Tehát akkor láttalak utoljára benneteket, amikor a fivéretek hajóján kivitorláztam az öbölből. – Martin és Arutha mosolyogva gondoltak vissza a jelenetre. – Na most, ha még emlékeztek, az egész várost felkutattátok Guy után. Nem találtátok meg, mert olyan helyen rejtőzött, ahol senkinek sem jutott eszébe keresni.
– A király hajóján! – kerekedett el Martin szeme, aki pedig szinte soha nem mutatta ki ilyen nyíltan az érzelmeit.
– Amikor meghallotta, hogy Rodric király Lyamot nevezte meg utódául, Guy felkerekedett Krondorból, és Rillanonba rohant. Remélte, hogy néhány terve megérik, mire a Lordok Háza jóváhagyja az örökösödést. Mire Lyam Rillanonba érkezett, elég keleti nemes gyűlt össze, hogy Guy megítélhesse a leányzó fekvését. Nyilvánvalóvá vált, hogy Lyam lesz a király – persze ez még azelőtt volt, hogy bárki is tudott volna a te ügyedről, Martin – ezért Guy rájött, hogy árulással fogják vádolni. Aztán eljött a beiktatás és a koronázás reggele, és kiszivárgott a hír, hogy Martint törvényes örökösévé tette az apátok, ezért a herceg tudni akarta, mi történik aznap délután.
– Meg akarta várni a kedvező pillanatot – jegyezte meg Arutha.
– Azért ne ítélj olyan gyorsan! – csattant fel Amos, aztán halkabban folytatta. – Aggódott, hogy kitör a polgárháború, és ha igen, akkor kész volt harcolni. De miközben várta, mi lesz, tudta, hogy Caldric emberei utána szaglásznak. Többször is éppen csak sikerült elkerülnie őket. Guynak még mindig maradtak barátai a fővárosban, és az egyikük felcsempészte őt és Armandot a Királyi Fecske fedélzetére – a teremtésit, milyen szép hajó is volt! –, éppen akkor, amikor Ishap papjai a palotába értek, és megkezdődött a szertartás. Mindazonáltal, amikor... kölcsönvettem a hajót, felfedeztük, hogy potyautasaink vannak.
– Nos, azon gondolkodtam, hogy egyszerűen átdobjam a két fickót a hajópalánkon, vagy visszaforduljak és tálcán tálaljam elétek, de ez a Guy igencsak meggyőző egy csirkefogó tud lenni, ha akar, és rávett, hogy egy csinos kis summáért vigyem el Bas-Tyrába.
– Hogy ott újabb összeesküvést szőhessen Lyam ellen? – hitetlenkedett Arutha.
– A pokolba is, fiam! – bődült el Amos. – Szaros két évig nem látjuk egymást, és te máris úgy támadsz rám, mint egy ostoba fajankó. – Aztán Martinra nézett: – Kicsit jobban meg kéne nevelned.
– Hagyd, hogy befejezze, testvérkém.
– Nem, nem szőtt összeesküvést. Csak rendezni szerette volna az ügyeit. Úgy gondolta, Lyam a fejét véteti, ezért el akart intézni néhány dolgot, mielőtt visszavittem volna Rillanonba, hogy feladhassa magát.
Arutha megdöbbent.
– Egyetlen dolgot szeretett volna elérni: bűnbocsánatot akart szerezni Armandnak és a többi követőjének. Közben megérkeztünk Bas-Tyrába, és maradtunk is néhány napot. Ott ért bennünket a száműzetés híre. Addigra Guy és én összebarátkoztunk, úgyhogy megbeszéltük ezt a dolgot, és új tervet ötlöttünk ki. A herceg el akarta hagyni a Királyságot. Mivel kiváló generális, bármelyik ország szívesen a szolgálatába fogadta volna – különösen a Nagy Kesh Birodalom –, de ő messzebbre akart menni, hogy soha ne kelljen szembenéznie a Királyság csapataival a csatamezőn. Kitaláltuk, hogy keletnek indulunk, aztán délnek fordulunk, és meglátogatjuk a Kesh Konföderációt. Biztosan sikerült volna nevet szerezni magunknak. Ő generális lett volna, én meg tengernagy. Akadt egy kis gondunk Armanddal, mert Guy vissza akarta küldeni őt Gyldenholtba, de ez az Armand mókás egy fiú. Évekkel ezelőtt hűséget esküdött Guynak, és mivel nem esküdött fel Lyamnak, nem volt hajlandó elhagyni a hűbérura szolgálatát. Életemben akkor hallottam a legelkeseredettebb vitát. Mindazonáltal még mindig velünk van. Így indultunk el a Konföderáció irányába.
Három napra Bas-Tyrától azonban ceresi kalózok eredtek a nyomunkba. Hajlandó lettem volna két vagy akár három hajójukkal is megmérkőzni, na de öttel? A Fecske gyors bárka, a kalózok mégis a sarkában maradtak. Négy napig tiszta volt az ég, messzire el lehetett látni, és jó szelet kaptunk. Ahhoz képest, hogy a Királyság Tengerén dolgoztak, a fiúk igencsak ravasznak bizonyultak. Elzártak minden menekülési útvonalat, így éjszaka sem tudtam elveszíteni őket. Minden éjjel megfordultam, kanyarogtam egy kicsit, aztán jött a reggel, és még mindig öt vitorlát láttam a horizonton. Tisztára, mint az orsóhalak. Egyszerűen nem tudtam lerázni őket. Aztán megváltozott az időjárás. Vihar tört ránk nyugatról, amely másfél napig repített minket keletre, aztán megfordult a szél, és az orkán északra sodort bennünket a feltérképezetlen partok mentén. Az egyetlen örömhír az volt, hogy végre megszabadultunk a ceresiektől. Mire biztonságos kikötőt találtam, olyan vizeken hajóztunk, amelyeken nem hogy nem jártam, még életemben nem is hallottam róluk.
Kikötöttünk és feltöltöttük a készleteinket. A hajó javításra szorult. Na nem sérült meg annyira, hogy elsüllyedjen, de azért átkozottul nehézkessé vált az irányítása. Felvittem egy nagy folyón – ez valahol a Királyság határától keletre tehetett.
Aztán amikor második napja horgonyoztunk egy helyen, egy átkozottul nagy manósereg rohant meg bennünket: leöldösték az őröket, a többieket pedig foglyul ejtették. Azok a mocskok felgyújtották a Fecskét. Miután a hajó a víz színéig leégett, elhajtottak bennünket egy erdei táborba, ahol Sötét Testvérek vártak ránk. Ők vették át az irányítást, és mindannyian elindultunk észak felé.
A legénységem harcedzett fickókból állt, mégis a többségük meghalt menetelés közben. Azokat az átkozott manókat egy fikarcnyit sem érdekelte a dolog. Alig kaptunk enni, és ha valaki megbetegedett, és nem tudott tovább menni, egyszerűen ott helyben legyilkolták. Nekem is volt egy jó kis hasmenésem, amitől alaposan legyöngültem, ezért Guy és Armand cipelt két napig. Elhihetitek, egyikünk sem érezte valami jól magát.
Aztán északnyugatra mentünk tovább, átkeltünk a hegyeken. Szerencse, hogy nyár vége volt, különben valamennyien halálra fagytunk volna. Még így is épp csak megúsztuk. Aztán újabb Sötét Testvérekkel találkoztunk, akik szintén rabokat hajtottak. A foglyok többsége valami különös nyelven beszélt, amely a yabonira hasonlított, néhányan a Királyság nyelvét használták, megint mások pedig a keleti birodalmakból érkeztek.
Ezenkívül még kétszer csatlakoztak hozzánk embereket hajtó mordelek, és mindannyian nyugatnak tartottunk. Nem nagyon tudtam követni a napok folyását, de addigra már legalább két hónapja voltunk úton. Mire átkelhettünk volna a síkságon – amelyről azóta megtudtam, hogy Isbandia Mezejének hívják –, elkezdett esni a hó. Most már azzal is tisztában vagyok, hova mentünk, bár erről akkor még fogalmam sem volt. Murmandamus rabszolgákat gyűjtött Sar-Sargothban, hogy legyen, aki elvontatja az ostromgépeit.
Aztán egy éjjel az őreinket megtámadta egy csapat idevalósi lovas. A nagyjából kétszáz rabszolgából csak húszan maradtunk életben, mert a manók és a mordelek rögtön elkezdték lemészárolni a foglyokat, amint megkezdődött a harc. Guy megfojtott egyet a bilincse láncával, aki megpróbált ledöfni engem. Én felvettem a kardot, közvetlenül azután, hogy az a dög kikaparta a Védelmező egyik szemét. Armand megsebesült, de nem halt bele, igazán kemény fickó. Viszont összesen mi hárman és még két matrózom maradtunk életben a Fecske legénységéből. Onnan pedig idehoztak bennünket.
– Hihetetlen történet – sóhajtott fel Arutha, aki háttal a falnak ült. – Mindazonáltal hihetetlen időket élünk.
– És hogy lehet az, hogy idegen uralkodik a város felett? – kérdezte Martin.
Amos újabb italt töltött magának.
– Fura népek ezek, Martin. Bizonyos szempontból szörnyen őszinték és kedvesek, más tekintetben azonban éppolyan idegenek számunkra, mint a tsuranik. Itt nem léteznek örökletes rangok, viszont nagy súlyt helyeznek a tehetségre. Néhány hónap alatt kiderült, hogy Guy első osztályú hadvezér, ezért rábíztak egy szakaszt. Armand és én is alatta szolgáltunk. Még néhány hónap, és rájöttek, hogy ő a legjobb parancsnokuk. Itt semmi olyasmi nincs, mint a Lordok Háza, Arutha. Amikor valamit el kell dönteni, összehívják a népet a főtéren, ahol a piac van. Ezt a gyűlést volksraadnak hívják, és mindenki szavazhat. Ezenkívül minden döntést a volksraad által megválasztott emberek hoznak. Így történt, hogy egyszer csak szóltak Guynak, hogy mostantól ő Armengar Védelmezője. Ez olyasmi, mint a király seregeinek főparancsnoka, ugyanakkor ő a felelős a város biztonságáért: ő a rendőrfőnök, a várkapitány, a polgármester és a bíróság vezetője egy személyben.
– Mit szólt ehhez az előző Védelmező? – érdeklődött Arutha.
– A hölgy biztosan jó ötletnek találta, hiszen éppen ő javasolta.
– A hölgy? – képedt el Jimmy.
– Hát igen, eltart egy ideig, amíg hozzászokik az ember. A nők itt pont ugyanolyanok, mint a férfiak. Már úgy értem, ugyanúgy parancsolnak, teljesítik az utasításokat, szavaznak a volksraadban... meg ilyesmi. Majd meglátjátok. – Amos kissé elrévedt. – Gwynnathnak hívták. A legkülönb asszony volt, akivel valaha is találkoztam. Nem szégyellem elismerni: egy kicsit még én is beleszerettem, bár – vált könnyedebbé a hangsúlya – én sose telepednék le. De ha mégis, akkor pont ilyen nőre lenne szükségem. – A férfi egy darabig elmélyülten tanulmányozta korsója fenekét, aztán folytatta. – Guy és ő azonban... Tudok néhány dolgot Guyról, az elmúlt két évben lassanként megismertem őt, Arutha. Nem játszhatom el a bizalmát. Ha ő maga elmondja neked, jó. Mindenesetre annyit elmondhatok, hogy a végére olyanná váltak, mint az egymást teljes szívéből szerető férj és feleség. Gwynnath félreállt, és odaadta városát a szerelmének. Akár meghalt volna Guyért, ha kell. És ez az érzés kölcsönös volt. Mindig mellette lovagolt csatába, és úgy harcolt, mint egy nőstény oroszlán. Tegnap halt meg – lágyult el a hangja.
Arutha és Martin összenéztek. Baru és Roald néma maradt. Laurie Carline-ra gondolva megremegett. Még a fiúk is éreztek valamit abból a veszteségből, amely Amost érte. A nagyhercegnek eszébe jutott az a félmondat, amit a Védelmező ajtaja előtt hallottak:
– És Guy önmagát hibáztatja.
– Igen. A félszemű olyan, mint egy jó kapitány: szerinte ami az ő parancsnoksága alatt történt, azért ő a felelős. Amos elgondolkodva dőlt ismét hátra. – A manók és az armengariak ügye eleddig roppant egyszerű volt. A városlakók kirohantak, betörtek néhány fejet, aztán visszavonultak. Az itteniek sok tekintetben olyanok, mint a tsuranik: tüzes harcosok, de nem igazán jól szervezettek. Amikor azonban felbukkant Murmandamus, seregekbe szervezte a Testvériséget. Most akár két-háromezer harcos is menetel egyetlen parancsnok alatt. Amikor mi megjelentünk, a mordelek már rendszeresen rajtaütöttek az armengariakon. Guy az istenek ajándéka volt a város számára, mert kiválóan ismerte a modern hadtudományt. Kiképezte őket, és mostanra már átkozottul jó lovasságuk, és tűrhető lovon szállított gyalogságuk van, habár még mindig nehéz feladat leparancsolni őket a nyeregből. Mindenesetre szépen fejlődnek. Megint azonos szinten állnak a Testvérekkel. Tegnap azonban... – némult el, és egy darabig más sem szakította meg a csöndet.
– Meg kellene beszélnünk néhány komoly dolgot, Amos – szólalt meg végül Martin. – Te is tudod, hogy nem lennénk itt, ha nem történnek szörnyűségek a Királyság területén.
– Akkor magatokra hagylak benneteket. Jó barátaim voltatok, és tudom, hogy becsületes emberek vagytok – állt fel a tengerész. – Valamit mégis el kell mondanom, Arutha. A Védelmező kezében van a város fölötti hatalom, de ez az Armengar biztonságával kapcsolatos ügyekre korlátozódik. Ha azt mondaná, hogy régi elszámolnivalója van veled, senki sem avatkozna bele, hogy egy az egy ellen párbajozzatok. Ha győznél, szabadon engednének, és a város lakói közül senki sem emelne kezet rád. De ha Guy csak annyit mond, hogy kémkedni jöttetek, halottak vagytok, mielőtt egyet pislanthatnátok. Arutha, Martin, tudom, hogy viszály dúl köztetek és Guy között, az apátok meg Erland miatt. És azzal is tisztában vagyok, mi húzódik a dolog hátterében. Ezt azonban inkább Guyra hagynám, közölje ő veletek, ha elérkezettnek látja az időt. Viszont tudnotok kell valamit arról, hogyan mennek itt a dolgok. Szabadon járhattok-kelhettek a városban, amíg meg nem sértitek a törvényt, illetve amíg a Védelmező meg nem parancsolja, hogy űzzenek el, vagy akasszanak fel benneteket vagy valami hasonlót. Ő viseli a felelősséget értetek. Ő garantálja, hogy valamennyien jól viselkedtek. Amennyiben elárulnátok a várost, őt is megölik veletek együtt. Mint már mondtam, ezek az emberek sok tekintetben nagyon különösek, és roppant szigorúak. Most már talán értitek, miről beszélek, amikor azt mondom: amennyiben eláruljátok Guyt, még ha a Királyság üdvéért teszitek is, ezek az emberek felkoncolnak benneteket. És abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán meg akarnám-e állítani őket.
– Te is tudod, hogy nem vagyunk hitszegők, Amos – felelte Martin.
– Tudom hát, de meg akartam értetni veletek, milyen mélyen érint engem ez az egész. Mindkettőtöket kedvellek, és legalább annyira nem szívesen látnám, hogy elvágják a torkotokat, mint ti.
Azzal Amos megfordult, és búcsú nélkül távozott.
Arutha hátradőlve fontolgatta a régi jó baráttól hallottakat, és hirtelen rádöbbent, hogy holtfáradt. A bátyjára nézett, aki viszonozta a tekintetét, és bólintott. Nem volt szükségük szavakra, a nagyherceg így is tudta, hogy reggel az egész történetet el fogja mondani Guynak.

 

Arutháék felmentek a lifttel, és megálltak a Védelmező tanácstermének emeletén. Késő délelőtt volt, majdnem dél, mire Guy hívatta őket. Végigsétáltak a folyosón, aztán megálltak. A katona, aki elkísérte őket, türelmesen várt, amíg ámulattal nézték az ablakból az alattuk elterülő várost. Látták a fellegvár vizesárkán és a piactéren túl húzódó Armengart, egészen a hatalmas falakig. A fal mögötti óriási síkság északkeletre a távolság ködébe veszett. A település két másik oldalán égig érő hegyek magasodtak. Nyugatról fehér bárányfelhők közeledtek a mélykék égen, amely a látóhatáron találkozott a borostyánszínnel tarkított zöld füvű mezővel. Hihetetlen látvány volt. A hátrapillantó Jimmy különös kifejezést vett észre Locklear arcán.
– Mi van?
– Csak elálmodoztam erről a vidékről – mutatott a fiatalabbik fiú a síkság felé.
– Mi van vele? – kérdezte most Arutha.
– Annyi mindent termelhetnénk ezen a földön.
Martin tekintete is elkalandozott a látóhatáron.
– Elég gabonát teremne az egész nyugati országrész számára – jegyezte meg.
– Te mint farmer? – csodálkozott Jimmy.
– Miért, mit gondoltál, mit csinál egy báró egy olyan kis porfészekben, mint Határszéle? – vigyorodott el Locklear. – Többnyire a parasztok vitás ügyeit rendezi, vagy gabonaadókat vet ki. Most, hogy saját uradalmad van, neked is illene tudnod ezekről a dolgokról.
– Gyertek, a Védelmező már vár benneteket – szólalt meg a kísérőjük.
Guy fölnézett, amikor Arutháék beléptek. A Védelmező Amos, Dwyne, Armand de Sevigny és egy asszony társaságában várt rájuk. Arutha Martinra nézett, és látta, hogy a bátyja megtorpant. Crydee hercege leplezetlen elismeréssel bámulta a szemben álló nőt. A hölgyre tekintve Arutha megértette fivére zaklatottságát. Első pillantásra nem látszott rajta semmi különös, amint azonban megmozdult, új dimenziók tárultak fel a megjelenésében. Különleges volt. Bőrpáncélt, barna tunikát és nadrágot viselt, mint a legtöbb városlakó. A nehézkes ruhadarabok sem takarhatták el azonban formás alakját és méltóságteljes, királyi tartását. Sötétbarna haját, amely a bal halántékánál meglepő módon őszülni kezdett, egy összetekert zöld sállal fogta hátra. Kék szeme körül vörös karikák árulkodtak arról, hogy kicsivel ezelőtt sírt.
Guy intett Aruthának és társainak, hogy üljenek le. A nagyherceg mindenkit bemutatott, mire Guy viszonzásképpen megszólalt:
– Amost, Armandot és Dwyne-t már ismeritek. Ő pedig Briana – mutatott a nőre –, az egyik parancsnokom.
Arutha bólintott, aztán látta, hogy a hölgy már összeszedte magát, bármi miatt is sírt, és viszonozza Martin pillantását. Gyorsan, lényegre törően elmesélte Guynak a történteket, onnantól kezdve, hogy Lyammal visszatértek a hosszú, keleti útról, aztán az Éjsólymok első támadásával, a sarth-i apátságban megtudottakkal és az ezüsttövis felkutatásával folytatta, majd elmondta, hogyan rendezték meg Krondor nagyhercegének halálát.
– Azért jöttünk, hogy lezárjuk az ügyet, és megöljük Murmandamust – fejezte be végül.
Ennek hallatán Guy hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Vakmerő terv, barátom, de... – Egy pillanatra Armand felé fordult. – Hány embert is próbáltunk meg beépíteni a táborába?
– Hatot?
– Hetet – javította ki Briana.
– De azok nem királyságiak voltak, igaz? – kérdezte Jimmy, és közben elővett egy láncon lógó ébenfa sólymot. – És Éjsólyom-talizmánt sem hordtak a nyakukban, ugye?
Guy szinte elkeseredetten nézett a fiúra.
– Armand?
Glydenholt egykori bárója kinyitott egy fiókot, és elővett belőle egy erszényt. Kikötötte a száját összefogó zsinórt, és féltucatnyi talizmánt szórt ki belőle az asztalra.
– Ezt is megpróbáltuk, úrfi. És igen, voltak közöttük királyságiak, mivel a mordel rabszolgakaravánokból mindig sikerül kiszabadítani néhányat. Nem, valami hiányzik. Egyszerűen csak tudják, ki gazember és ki kém.
– Valószínűleg varázslattal derítik ki – jegyezte meg Arutha.
– Ezzel a gonddal már korábban is szembe kellett néznünk – mondta Guy. – Ebben a városban nincsenek varázslattudók – sem mágusok, sem papok. Úgy tűnik, a folytonos háborúban, amelyben mindenki részt vesz, nem létezik az a fajta nyugalom, amely a tanuláshoz szükséges – vagy csak elpusztul az összes tanító. Bármi legyen is az oka, azért a néhány alkalomért, amikor Murmandamus vagy a kígyója felemelte a kezét, súlyos árat fizettünk. – Aztán elgondolkodva tette hozzá: – Habár hála az isteneknek, valamiért nem szívesen fordítja ellenünk a varázshatalmát.
– Közös az érdekünk, kedves rokon – ült vissza Guy. – Hogy megértsétek, elmondok néhány dolgot erről a helyről. Bizonyára tudjátok, hogy az armengariak ősei akkor keltek át a hegyeken, amikor a Királyság annektálta Yabont. Gazdag vidékre leltek itt, az őslakosok azonban kezdetben nem látták szívesen őket. Briana, ki építette ezt a várost?
A nő lágy, kontraalt hangon megszólalt:
– A legenda szerint az istenek óriásoknak parancsolták meg, hogy építsék fel ezt a várost, aztán üresen hagyták. Mi beköltöztünk, amikor rábukkantunk.
– Senki sem tudja, ki élhetett itt – folytatta Guy. – Van egy másik város messze északon, a neve Sar-Sargoth. Szakasztott mása ennek, de az Murmandamus fővárosa.
– Tehát, ha szeretnénk őt megtalálni, ott kell keresnünk – bólintott Arutha.
– Keresd csak meg, és máris póznán találod a fejedet – horkant fel Amos.
Guy csitítólag emelte fel a kezét.
– Másra van itt szükség, Arutha. Tavaly húszezer fős sereget irányított – ez annyi, mint a keleti országrész összes serege békeidőben. Felkészültünk a teljes körű rohamra, de semmi sem történt. Azt hiszem, talán ez a barátod – mutatott Barura – tette tönkre a hadjáratot azzal, hogy megölte Murmandamus kedvenc tábornokát. Idén azonban visszatértek, és még erősebbek, mint korábban. Becsléseink szerint több mint huszonötezer manó és Sötét Testvér sereglett a zászlaja alá, és minden nappal egyre több érkezik. Úgy gondolom, körülbelül harmincezren lesznek, mire elindulnak.
– Miért nem indultak még el? – nézett Arutha Guyra.
A Védelmező tanácstalanul széttárta a karját, és várt, hátha valakinek támad valamilyen ötlete.
– Az ön halálára várt, nem emlékszik? – találgatott Jimmy. – Valami vallási dolog lehet.
– Mostanra már rég tudomást szerzett róla – ingatta a fejét a nagyherceg. – Hiszen ő mondta el annak a renegátnak, Morgan Crowe-nak.
– Miről van szó? – szűkült össze Bas-Tyra ép szeme.
Arutha elmesélte neki, hogyan találkoztak a Tyr-Sog környéki kocsmánál a renegáttal, és beszélt arról, hogy Murmandamus fel akarta bérelni Segersent és az embereit.
– Hát erre vár! – csapott Guy az asztalra. – Tud varázsolni, valami okból azonban mégsem akarja a tudományát ellenünk használni. Segersen mérnökei nélkül pedig nem tudja lerombolni a falainkat. – Amikor a nagyherceg bizonytalannak látszott, Bas-Tyra megmagyarázta. – Ha képes lenne lerombolni Armengart, nem próbálta volna meg felfogadni Segersent. Senki sem tudja, ki építette ezt a várost, de bárki is volt az, olyan ügyességgel rendelkezett, mint senki más. Láttam én már mindenféle erődítményt, Armengarhoz hasonlót azonban még soha. Lehet, hogy Segersen emberei sem tudnának rést ütni a falon, de rajtuk kívül senkit sem ismerek, akinek egy szikrányi esélye lenne.
– Akkor most, hogy nem jönnek, javultak a védelmi kilátásaitok.
– Igen, de más ügyekkel is foglalkoznom kell – állt fel Guy. – Maradt még némi tárgyalnivalónk, de az várhat, most a tanáccsal van találkozóm. Ami a jelent illeti, szabadon járhattok-kelhettek Armengarban. – Aztán egy pillanatra félrevonta Aruthát. – Négyszemközt szeretnék beszélni veled. Ma este, vacsora után.
A kihallgatás véget ért, Briana, Armand és Guy elment. Dwyne és Amos továbbra is a szobában ácsorgott. A tengerész odalépett Martinhoz, aki a távozó nőt figyelte.
– Ki ő? – kérdezte a herceg.
– A város egyik legjobb parancsnoka, Martin. Gwynnath lánya.
– Most már értem, miért látszott olyan szomorúnak.
– Ma reggel értesült az édesanyja haláláról. Nyugaton őrjáratozott a környékbeli majorok és králok között, és csak néhány órával ezelőtt ért vissza. Tudjátok, itt a majorok foglalkoznak a földműveléssel, a králok pedig a marha- és birkatenyésztéssel. Nem, ő megbirkózik Gwynnath elvesztésével. Én inkább Guy miatt aggódom.
– Pedig ő jól elrejti a szomorúságát – jegyezte meg a nagyherceg.
Arutha ellentétes érzelmek között hánykolódott. Bas-Tyra iránti ellenszenve, amelyet még az apja térdén lovagolva tanult, küzdött a férfi szomorúsága miatti együttérzésével. Hiszen ő is kis híján elvesztette Anitát, és még mindig érezte azt a régi félelmet és fájdalmat, ha a veszteségére gondolt. Ugyanakkor Bas-Tyra börtönöztette be Anita apját, akinek végső soron ez okozta a halálát. Azonkívül Guy áruló volt. Arutha félretolta zavaros érzéseit. Amos és Martin oldalán elhagyta a termet, miközben a bátyja még mindig Brianáról kérdezgette a vén tengerészt.

 

 

10.
A beilleszkedés

Jimmy megbökte a könyökével Lockleart.
A piacon kódorogtak, megnézték Armengar látványosságait. Kevés korukbeli fiú járt az utcán, és azok is mind fegyvert és páncélt viseltek. Jimmyt azonban a krondori és az itteni piac különbözősége izgatta.
– Már legalább egy órája mászkálunk itt, de meg mernék esküdni, hogy egyetlen koldust vagy tolvajt sem láttam a tömegben.
– Tulajdonképpen érthető – jegyezte meg Locklear. – Annak alapján, amit Amos mesélt, a bizalom elsőrendű fontosságú ebben a városban. Azért nincsenek tolvajok, mert mindenki ismer mindenkit, és különben is, hová bújnának? Általánosságban nem tudok valami sokat a városokról, de ez a méretét leszámítva inkább kaszárnyának látszik.
– Átkozottul igazad van.
– És azért nincsenek koldusok, mert valószínűleg mindenkiről gondoskodnak, mint a hadseregben.
– Koszt és kvártély?
– Aha – bólogatott a fiatalabb fiú.
Ahogy a bódék és sátrak között sétáltak, Jimmy megpróbálta megsaccolni a kirakott áruk értékét.
– Te láttál valami luxuscikket?
Locklear a fejét ingatta. A boltosok többsége ennivalót, egyszerű szövet- és bőrruhákat, valamint fegyvereket árult. Az árak alacsonyak voltak, és szinte senki sem próbált alkudni.
Egy ideig céltalanul bóklásztak, aztán Jimmy leült egy ajtólépcsőre a piac szélén.
– Ez unalmas.
– Én már látok valamit, ami nem unalmas.
– Mit? – kérdezte Jimmy.
– Lányokat – mutatott előre Locklear.
Két lány emelkedett ki a tömegből: a piac szélén nézegették egy kereskedő áruját. Nagyjából olyan korúak lehettek, mint a fiúk. Hasonlóan öltözködtek: bőrcsizmát, nadrágot, tunikát, mellényt viseltek, az övükön pedig kés és kard lógott. Mindketten összetekert sállal fogták hátra vállig érő hajukat. A magasabbik lány észrevette, hogy Jimmy és Locklear figyeli őket, és mondott valamit a társának. Az végigmérte a fiúkat, aztán sugdolózni kezdett a barátnőjével. Az első lány visszatette a kezében tartott árukat a pultra, aztán mindketten odasétáltak Locklearékhez.
– Nos? – szólalt meg a magasabbik, kék szemében őszinte érdeklődéssel.
Jimmy felállt, és meglepve tapasztalta, hogy a lány majdnem olyan magas, mint ő.
– Hogy érted azt, hogy nos? – szólalt meg akadozó armengarisággal.
– Bámultatok minket.
Most már Locklear is felállt.
– Miért, van abban valami rossz? – kérdezte a fiatalabb apród, aki jobban beszélte a nyelvet.
A két lány összenézett, aztán kuncogva felnevetett.
– Udvariatlanság.
– Idegenek vagyunk – mentegetőzött Locklear.
A lányok most már nyíltan hahotáztak.
– Ez nyilvánvaló. Már hallottunk rólatok. Armengarban mindenki hallott rólatok.
Locklear elpirult. Csak most döbbent rá, hogy Jimmy és ő láthatóan különböznek az itteniektől.
– Otthon is így bámulod a nőket? – kérdezte a második lány sötét szemével Locklearre pillantva.
– Amikor csak tehetem – vigyorodott el hirtelen a fiú.
Mind a négyen nevettek.
– A nevem Krista – mondta a magasabbik lány –, az övé pedig Bronwynn. A tizedik században szolgálunk. Holnap estéig kaptunk kimenőt.
Jimmy nem értette pontosan a század megjelölés jelentőségét, de azért ő is bemutatkozott.
– Én James apród vagyok, vagyis Jimmy. Ő pedig Locklear apród.
– Locky.
– Ugyanaz a nevetek? – kérdezte Bronwynn.
– Az apród egy címféleség – felelte Locklear. – A nagyherceg szolgálatában állunk.
A lányok kérdőn néztek egymásra.
– Olyan külföldies dolgokról beszéltek, amiket mi nem értünk – szólalt meg Krista.
Jimmy magától értetődő természetességgel karolt a lányba.
– Akkor miért nem mutatjátok meg nekünk a várost, mi meg közben megmagyaráznánk nektek azokat a külföldies dolgokat.
Locklear ügyetlenül követte barátja példáját, de nem volt igazán egyértelmű, végül is ő karolt-e Bronwynnba vagy fordítva. A fiúk Krista és Bronwynn kíséretében végigsétáltak a városon.

 

Martin némán evett, és Brianát bámulta, miközben a beszélgetésre figyelt. Arutháék – Jimmyt és Lockleart kivéve – egy nagy asztal körül ültek Guy, Amos és Briana társaságában. Ma egy másik tiszt, Gareth is velük vacsorázott. Amos megnyugtatta a csapatot, hogy a fiúk miatt nem kell aggódni, mert a Védelmezőt azonnal értesítenék, ha valami bajba keverednének. A várost pedig még egy olyan őstehetség sem tudja elhagyni, mint Jimmy. Arutha ugyan nem volt olyan biztos ebben, de megtartotta magának a véleményét.
A nagyherceg tudta, hogy nagyon gyorsan megegyezésre kell jutnia Guyjal, de addig nem akart dönteni, amíg nem beszélt vele négyszemközt. Végigmérte a Védelmezőt. A férfi láthatólag rossz hangulatban volt. Viselkedése Aruthát különös módon az édesapjára emlékeztette Borric sötét pillanataiban. Guy alig evett, de egy órája keményen ivott.
Arutha ekkor reggel óta szokatlanul viselkedő bátyjára nézett. Martin egyébként is gyakran volt szótlan – ez a vonás mindkettőjüket jellemezte –, de mióta Brianával találkozott, szinte megnémult. A nő Amos társaságában érkezett Arutháék lakosztályába, még délben, és azóta Martin két szót sem szólt senkihez. Az ebéd fölött azonban – csakúgy, mint a vacsora fölött – köteteket mesélt a tekintetével, és amennyire Arutha meg tudta ítélni, Briana válaszolt. Legalábbis gyakrabban nézett Martinra, mint bárki másra az asztalnál.
Guy sem sokat beszélt az est folyamán. Ha Briana az anyjára ütött, Arutha átérezte a Védelmező veszteségét, mert néhány óra alatt is felismerte, hogy ritka értékes nőre bukkant. Bátyja vonzódását is megértette. Az asszonyt közönséges mércével mérve nem lehetett szépnek mondani, de – bármennyire is különbözött az ő imádott Anitájától – volt benne valami varázsos: határozott méltósága mágnesként vonzotta a tekinteteket. Természetessége miatt Arutha úgy érezte, Briana jól illene a fivéréhez, és egy darabig a következményeken töprengett, mert mulatva látta, hogy Martin máris veszélyes vizeken evez.
Az étkezést kicsit furcsának találták, ugyanis Guy csarnokában, de egész Armengarban sem voltak szolgák. A katonák szívességből felhozták az ennivalót a Védelmező lakosztályába, de ő és vendégei sajátmagukat szolgálták ki. Amos megjegyezte, hogy többnyire ő és Armand szokták visszavinni az edényeket a konyhába, és gyakran mosogatni is segítenek. És ez az egész városban így ment.
Martin felállt, és szinte hősiesnek tetsző erőfeszítéssel Brianához fordult.
– Megkérhetném a parancsnokot, hogy mutassa meg nekem a várost? – Amikor a nő igent mondott, egyszerre látszott boldognak és zavarodottnak.
Arutha intett nekik, hogy csak menjenek, ő majd itt marad, hogy beszélhessen Guyjal. Martin Briana nyomában kisietett a teremből.
A lifthez vezető hosszú folyosón a herceg megállt, hogy gyönyörködjön a város esti fényeiben. Ezernyi világító pont ragyogott a komor sötétségben.
– Akárhányszor is megyek erre, sohasem fáradok bele ebbe a látványba – mondta Briana, Martin pedig egyetértőleg bólintott. – A te otthonod is ilyen, mint Armengar?
Martin nem mert ránézni a nőre.
– Crydee? – gondolkodott hangosan. – Nem. A kastélyom nagyon kicsi ehhez a fellegvárhoz képest, Crydee pedig jó, ha tizedakkora, mint ez a város. Nincs hatalmas fal körülötte, és a nép sem visel folyton fegyvert. Békés hely, vagy legalábbis innen annak tűnik. Azelőtt gyakran menekültem el onnan az erdőbe, ahol nyugodtan vadászhattam, és egyedül maradhattam a gondolataimmal. Vagy felmásztam a legmagasabb várfokra, és onnan figyeltem, hogyan tűnik el a nap az óceánban. Az alkonyatot szeretem a legjobban. Nyáron a tengeri szellő kellemes hűvöset hoz, és a nap ezer színűre festi a vizet. Télen mindent fehérség borít, és az egész város valahogy elszigeteltnek látszik. Hatalmas felhők közelegnek az óceán felől. És még csodálatosabbak a viharok: amikor dörög és villámlik, az olyan, mintha az ég is életre kelne. – Ahogy Martin fölnézett, észrevette a nő kutató pillantását. Hirtelen ostobának érezte magát, és zavarában elmosolyodott. – Összevissza fecsegek.
– Amos mesélt nekem az óceánról – billentette félre Briana töprengve a fejét. – Annyi víz, nagyon különösnek tűnik.
Martin felnevetett, idegessége lassan szertefoszlott.
– Tényleg különös. Különös és hatalmas. Sose szerettem a hajókat, de muszáj volt rajtuk utaznom, és az ember egy idő után felismeri, milyen gyönyörű is a tenger. Olyan, mint... – akadt el. – Majd Laurie elmondja neked, vagy Amos. Én nem bánok olyan jól a szavakkal, mint ők.
– Én mégis inkább tőled szeretném hallani – tette Briana a férfi karjára a kezét. A nő az ablak felé fordult. Arcélét kirajzolta a narancsszínű fáklyafény, haja fekete koronaként csillogott a félhomályban. Egy hosszú pillanatra elnémult, aztán Martinra nézett.
– Jó vadász vagy?
Martin hirtelen elvigyorodott, és nagyon ostobának érezte magát.
– Igen, nagyon jó – mondta, és mindketten tudták, hogy nem túlzott, mint ahogy álszerénységre sem volt szükség közöttük. – A tündéknél nevelkedtem, és csak egyetlen embert ismerek, aki talán jobban lő nálam.
– Én is szeretek vadászni, de most, hogy parancsnok lettem, ritkán van időm rá. Talán elosonhatunk egyszer vadlesre. Egy kicsit veszélyesebb a dolog, mint a ti Királyságotokban, mert vadászat közben mások talán éppen ránk vadásznak.
– Már azelőtt is volt dolgom mordelekkel – jegyezte meg a herceg hűvösen.
– Erős ember vagy, Martin – nézett rá a nő őszintén, miközben kezével a férfi karját simogatta. – És azt hiszem, jó ember is. Briana vagyok, Gwynnath és Gurtman lánya, Alwynne vérvonalából származom. – Martin valami különöset érzett a hivatalosnak tűnő szavak mögött, mintha a nő feltárta volna magát előtte, felé nyújtotta volna a kezét.
– Én pedig Martin vagyok, Margaret fia... – Évek óta először gondolt az anyjára, Brucal herceg udvarának csinos szolgálólányára. -...és Borricé, aki Dannis, a conDoin család alapítója véréből való. Íjász Martinnak is szoktak hívni.
Briana hosszan nézte a férfit, mintha minden vonását egyesével akarta volna tanulmányozni. Az arckifejezése lassanként mosolygósra váltott. Martin a nő láttán úgy érezte, tűz lobog ereiben. Aztán Briana felkacagott.
– Illik rád a név, Íjász Martin. Éppolyan magas és erős vagy, mint a fegyvered. Van feleséged?
Martin ellágyulva válaszolt.
– Én... még sohasem találkoztam senkivel... sosem tudtam igazán bánni a szavakkal... és az asszonyokkal. Nem is ismertem túl sokat közelebbről.
– Értem – tette Briana a férfi ajkára az ujját.
Martin hirtelen – nem is tudta hogyan – a karjaiban találta nőt. Nagyon félénken fogta, mintha a legkisebb mozdulat is elriaszthatná az asszonyt, aki fejét az ő mellkasára hajtotta.
– Nem tudom, hogy mennek az ilyesmik nálatok a Királyságban, de Amos azt mondta, sok olyan dologról nem beszéltek nyíltan, amit itt Armengarban természetesnek veszünk. Azt sem tudom, hogy ez nem ilyesvalami-e. De nem szeretném egyedül tölteni az éjszakát. – Briana felnézett. A férfi vágyakozást és félelmet látott a szemében, és megértette őt. – Szeretném tudni, olyan gyengéd vagy-e, mint amilyen erős, Íjász Martin – suttogta alig hallhatóan.
Martin rápillantott, és tudta, nincs szüksége szavakra. Egy ideig némán átölelve tartotta, míg végül a nő lassan kibontakozott a szorításából, kézen fogta, és elvezette őt a lakosztályába.

 

Arutha egy ideig csak ült, és Guyt figyelte. Armengar védelmezője gondolataiba merült, néha oda sem figyelve ivott a söréből. A terem csendjét csak a tűz ropogása törte meg. Végül Guy megszólalt:
– Azt hiszem, legjobban a bor hiányzik. Időnként jól illik az ember hangulatához, egyetértesz?
Arutha belekortyolt a sörébe, és bólintott.
– Amos elmondta, milyen veszteség ért.
Amikor Guy legyintett, a nagyherceg látta, hogy a férfi kicsit sokat ivott: a mozdulatai bizonytalanabbak voltak, mint általában. A nyelve azonban nem bicsaklott meg beszéd közben.
– Téged nagyobb veszteség ért, Arutha – sóhajtott fel. – Nem ismerhetted őt.
A nagyherceg nem tudta, mit mondjon erre. Hirtelen bosszús lett: úgy érezte, belecsöppent Guy magánéletébe, és ezáltal kénytelen osztozni olyasvalaki fájdalmában, akit különben gyűlölnie kellene.
– Azt mondtad, beszélnünk kellene, Guy.
A férfi kupáját félretolva bólintott, de még mindig a távolba meredt.
– Szükségem van rád – nézett végre szembe Aruthával. – Legalábbis szükségem van a Királyság segítségére, az pedig Lyamot jelenti. – A nagyherceg intett Guynak, hogy folytassa. – Nekem személy szerint egyáltalában nem számít, milyen véleménnyel vagy rólam. Viszont az fontos számomra, hogy elfogadj engem, mint ennek a népnek a vezetőjét – tűnődött, aztán ismét megszólalt: – Azt hittem, a bátyád feleségül fogja venni Anitát. Ez lett volna a logikus lépés, hogy megalapozza trónigényét. De aztán fel sem fogta, és már örökölte is a koronát. Rodric nagy szívességet tett a világnak azzal, hogy volt egy világos pillanata, mielőtt meghalt. – A férfi szigorúan nézett Aruthára. – Anita kedves, fiatal nő. Sosem vágytam rá, hogy feleségül vehessem, egyszerűen csak szükségem volt rá a terveimhez. Hagytam volna, hogy máshol találjon... kárpótlást. De jobb ez így – dőlt hátra. – Részeg vagyok. Elkalandoznak a gondolataim.
Guy becsukta a szemét, és Arutha már azt hitte, elszunyókált, de a férfi kis idő múlva folytatta:
– Amos elmondta neked, hogy kerültünk Armengarba, úgyhogy nem akarom megismételni a történetet. Viszont azt hiszem, van néhány dolog, amire nem tért ki... – csöndesedett el ismét néhány percre. – Elmesélte az apád valaha, hogy gyülemlett fel olyan sok keserűség közöttünk?
Arutha megpróbált nyugodtan válaszolni:
– Azt mondta, te voltál minden, a nyugati országrész ellen irányuló udvari intrika mögött, és mind Rodric, mind az apja idején megpróbáltad arra használni a befolyásodat, hogy megingasd apám pozícióját.
– Ez nagyjából igaz is – válaszolta Arutha legnagyobb megdöbbenésére Guy. – Más szemszögből nézve kicsit enyhébben lehetne értékelni a cselekedeteimet, de tény, hogy soha semmit nem tettem apád vagy a nyugati birodalom érdekében. De nem, most... másra gondoltam.
– Mindig úgy beszélt rólad, mint az ellenségéről. Viszont Dulanic szerint te és apa valaha jó barátok voltatok – folytatta Arutha tűnődve.
Guy a tüzet nézte. Távoli emlékek jutottak az eszébe.
– Igen, nagyon jó barátok – felelte halkan, aztán megint elcsöndesedett, és csak amikor látta, hogy Arutha mondani akar valamit, akkor folytatta. – Akkoriban kezdődött a dolog, amikor fiatal fiúként az udvarba kerültünk, még harmadik Rodric uralkodása alatt. Mi voltunk az első nemesifjak, akiket az udvarba küldtek. Caldric kitalálta, hogy így olyan főnemeseket nevelhet, akik több dologhoz értenek, mint atyáik. – Guy eltöprengett. – Hadd mondjam el, hogy történt a dolog! Mire befejezem, talán azt is megérted, miért nem küldtek téged és a bátyádat az udvarba.
– Három évvel fiatalabb voltam, mint apád – ő akkor már majdnem betöltötte a tizennyolcat –, termetünk és vérmérsékletünk azonban nemigen különbözött. Először azért hoztak össze bennünket, mert távoli rokonságban álltunk, és tőlem várták, hogy jómodorra tanítsam a vidéki hercegecske fiát. Idővel összebarátkoztunk. Az évek során együtt kártyáztunk, kurváztunk és harcoltunk.
– Ó, már akkor is akadt néhány dolog, amiben nem értettünk egyet. Borric határvidéki nemes fia volt, akit sokkal jobban foglalkoztatott a becsület és a kötelesség, mintsem megérthette volna, mi folyik valójában körülötte. Én viszont, nos... – Guy ekkor megdörzsölte az arcát a tenyerével, mintha így akarná ébren tartani magát. – Én egy keleti udvarban nevelkedtem, és kiskoromtól fogva parancsolni tanítottak. A családom legalább olyan régi és jónevű, mint bármely másik a Királyságban, ideértve a te családodat is. Ha Delong és fivérei kicsivel kevésbé tehetséges hadvezérek, az én őseim meg egy icipicivel jobbak, akkor talán most a Bas-Tyrák ülnének a trónon a conDoinok helyett. Így hát gyermekkoromtól fogva arra oktattak, hogyan folynak a politikai meccsek a birodalomban. Nem, bizonyos dolgokban az apád és én nagyon különböztünk egymástól, de egész életemben nem volt olyan férfi, akit jobban szerettem volna nála. Úgy éreztem, ő a sosemvolt fivérem – nézett szigorúan Aruthára.
A nagyherceg kíváncsi lett. Nem volt kétsége afelől, hogy Guy kicsit kiszínezi a dolgokat, hogy jobban megfeleljenek a céljainak, sőt, gyanította, hogy a másik még a részegséget is tetteti, de rettentően érdekelte édesapja ifjúsága.
– Akkor mi okozta a szakítást köztetek?
– Versengtünk egymással, mint a fiatalemberek általában: a vadászatban, a szerencsejátékokban és persze a hölgyek kegyeiért. Politikai elveink különbözősége időnként heves vitákhoz vezetett, de a végén mindig kibékültünk. Egyszer még párbajoztunk is egy meggondolatlan megjegyzésem miatt. Azt találtam mondani, hogy a dédapád egyszerűen csak a király elégedetlen harmadik fia volt, aki fegyverrel akarta megszerezni azt, amit nem kaphatott meg az akkori Királyság keretein belül. Borric viszont hősnek látta őt, aki Bosaniában is kitűzte a Királyság lobogóját.
Úgy gondoltam, a nyugat csak nyűg a Királyság számára. Túl nagyok a távolságok a közös irányításhoz. Te uralkodsz Krondorban. Te is tisztában vagy azzal, hogy tulajdonképpen egy önálló birodalmat igazgatsz, amely csak nagyon tág értelemben függ a rillanoni kormány politikájától. A nyugati országrészt majdhogynem különálló nemzet lakja. Mindenesetre erről vitatkoztunk, aztán megküzdöttünk egymással. Később mind a ketten kiengesztelődtünk. Viszont ez volt az első jele annak, milyen mély szakadék húzódik közöttünk politikai tekintetben. Ugyanakkor ez egyáltalán nem csorbította barátságunk tisztaságát.
– Ez úgy hangzik, mintha azt mondanád, hogy érthető politikai ellentét feszült két tiszteletreméltó ember között. De én ismertem apát. Gyűlölt téged, és nem csak felszínesen. Ennek komoly oka kellett hogy legyen.
Guy egy ideig ismét a tűz játékát figyelte, aztán halkan megszólalt.
– Az édesapád és én sok mindenben versengtünk egymással, de a legkeserűbb harc az édesanyádért folyt közöttünk.
– Micsoda? – hajolt közelebb Arutha.
– Amikor Malcom bácsikádat elvitte a járvány, apádat hazahívták. Mint idősebb fiú, egyébként is Borric örökölte volna a hercegi címet, ezért is küldték az udvarba nevelkedni, Malcom halálával azonban a nagyapád egyedül maradt. Ezért nagyapád megkérte a királyt, hogy nevezze ki Borricot a nyugat kormányzójának és küldje vissza Crydee-be. Nagyapád már nem volt fiatal, nagyanyád már korábban meghalt, és Malcom halála nagyon megviselte. Nem egészen két évvel később végleg eltávozott, és Borric lett Crydee hercege. Ekkorra már Brucal is visszautazott Yabonba, így én voltam a királyi udvar főapródja. Nagyon vártam Borric visszatérését, hiszen személyesen kellett hűséget esküdnie a királynak, mint minden új hercegnek és grófnak a hivatalba lépése első évében.
Arutha utánaszámolt, és rájött, hogy az édesapja bizonyára meglátogatta Brucalt Yabonban, amikor a fővárosba utazott. Ekkor kelthette fel az érdeklődését egy csinos szolgálólány, és az ő nászukból született Martin, akiről Borric csak öt évvel később szerzett tudomást.
– Édesanyád egy évvel Borric visszatérése előtt érkezett az udvarba – folytatta Guy –, mint Janica királyné udvarhölgye, aki pedig a király második felesége, és Rodric király anyja volt. Akkor találkoztam Catherine-nel. Mielőtt megismertem Gwynnathot ő volt az egyetlen nő, akit szerettem.
Guy hirtelen elnémult, és Arutha szinte szégyellte magát, mintha ő kényszerítette volna a férfit, hogy két fájdalmas veszteségére gondoljon.
– Catherine különleges nő volt, Arutha. Tudom, hogy érted, mire gondolok, hiszen szeretted az édesanyádat. Amikor azonban először láttam őt, friss volt, mint a tavaszi hajnal, rózsapír ragyogott az arcán, és szelíd mosolyában játékosság tükröződött. Arany haja csak úgy csillogott a fényben. Első látásra beleszerettem. Éppen úgy, mint az apád. Attól a pillanattól kezdve vad vetélkedésbe kezdtünk a szerelméért.
Két hónapig mindketten udvaroltunk neki, és a második hónap végére Borric meg én már szóba sem álltunk egymással, olyan keservesen összevesztünk Catherine miatt. Apád elhalasztotta a visszatérését Crydee-be, inkább Rillanonban maradt, és megpróbálta meghódítani Catherine-t. Kétségbeesetten versengtünk édesanyád kegyeiért.
Egyik reggel úgy volt, hogy lovagolni megyünk, de mire Catherine lakosztályához értem, ő már összecsomagolt – utazásra készült. Janica királyné első unokatestvére volt, és mint ilyen, fődíjnak számított az udvari intrikusok körében. Apád ügyesen használta a tőlem tanultakat: amíg én lovagoltam vagy a kertben sétáltam a lánnyal, addig Borric a királlyal beszélgetett. Rodric utasította édesanyádat, hogy menjen feleségül apádhoz, amire mint gyámjának joga volt. A házasság politikailag is előnyösnek számított, mert a királyt kétségek gyötörték fia képességeit és az öccse egészségét illetőleg. A pokolba is, Rodric boldogtalan ember volt. Az első házasságából származó három fia nem érte meg a felnőttkort, a királynak pedig sosem sikerült túltennie magát imádott Beatricéjének halálán. Ami az öccsét illeti, Erland későn született, és az asztmája miatt beteges gyermekké vált. Alig tíz évvel volt idősebb Rodric hercegnél. Az udvar tudta, hogy a király apádat akarja megnevezni örököséül, ekkor azonban Janica egy szelíd fiút szült neki, akit Rodric ki nem állhatott. Azt hiszem, azért kényszerítette feleségül Catherine-t az apádhoz, hogy szorosabbá tegye a trónhoz fűződő szálakat, és szükség esetén mégis Borricot tehesse meg örököséül. A jó ég tudja, mi mindent meg nem kísérelt a következő tizenkét évben Rodric, hogy jobb emberré tegye a fiát, vagy megtörje a próbálkozásban. A király azonban nem nevezett meg örököst a halála előtt, így itt maradt nekünk negyedik Rodric, egy még szomorúbb, még megtörtebb ember, mint az apja.
– Hogy érted azt, hogy a király hozzákényszerítette az anyámat apámhoz? – vörösödött el a nagyherceg.
– Politikai házasság volt, Arutha – izzott fel Guy ép szeme.
– De hát anyám szerette az apámat! – lett egyre dühösebb Arutha.
– Mire te megszülettél, már biztosan megtanulta szeretni őt. Édesapád jó ember volt, anyád pedig kedves asszony. Abban az időben azonban engem szeretett. – Guy hangja elcsuklott a rátörő régi érzelmektől. – Szeretett engem. Már egy évvel Borric visszatérése előtt ismertük egymást. Megesküdtünk, hogy amint befejezem a tanulmányaimat, összeházasodunk, de ez csak két gyerek titka volt, akik egy éjszaka ígéretet tettek egymásnak a kertben. Írtam az apámnak, és megkértem, hogy járjon közben az érdekemben a királynőnél, kérje meg a számomra Catherine kezét. Eszembe se jutott, hogy beszéljek a királlyal. Engem, egy keleti lord okos fiát udvari intrikában legyőzött egy faragatlan vidéki nemes kölyke. A fenébe is, és én még milyen agyafúrtnak képzeltem magam. De hát akkor még csak tizenkilenc éves voltam. Mennyi idő telt el azóta!
Iszonyatos haragra gerjedtem. Azokban a napokban a vérmérsékletem igencsak emlékeztetett apádéra. Kirohantam édesanyád szobájából, és megkerestem Borricot. Megküzdöttünk: a királyi palotában párbajoztunk, és kis híján végeztünk egymással. Biztosan láttad már azt a hosszú sebhelyet apád oldalán, a bal hónaljától keresztbe a bordáin. Az én kardom nyoma. És én is hasonló sebet kaptam tőle. Majdnem meghaltam. Mire felépültem, apád már egy hete elindult Crydee-be, és Catherine-t is magával vitte. Követtem volna őket, de a király halálbüntetés terhe mellett megtiltotta. Egyébként igaza volt, mert addigra már összeházasodtak. Ekkor kezdtem szégyenem jeléül fekete ruhát viselni. Aztán elküldtek Kesh ellen harcolni Taunton mélyénél. A hadvezéri hírnevem nagy része abból az időből származik – nevetett fel keserűen. – A sikereimet részben apádnak köszönhetem. A keshieken álltam bosszút, amiért Borric elrabolta tőlem Catherine-t. Olyan dolgokat vittem véghez, amiket egy épeszű hadvezér meg sem próbált volna: támadást támadás után indítottam. Azt hiszem, abban reménykedtem, hogy meghalok – lágyult el a hangja, aztán felkacagott. – Szinte csalódottnak éreztem magam, amikor tűzszünetet kértek, és megfelelő feltételekkel megadták magukat.
– Az életem annyi eseménye ered ebből – sóhajtott fel Guy. – Egy idő után már nem akartam mindenáron rosszat Borricnak, de ő... nagyon megkeseredett, amikor édesanyád meghalt. Nem volt hajlandó elküldeni a királyi udvarba a fiait. Szerintem aggódott, hogy Lyamon és rajtad állnék bosszút a történtekért.
– Imádta anyát, sosem láttam többé boldognak az ő halála után – mondta Arutha, aki valahogy egyszerre érezte magát kényelmetlenül és dühösen. Hiszen nem kellett igazolnia az apja viselkedését a legelkeseredettebb ellensége előtt.
– Tudom – bólintott Guy –, amikor fiatalok vagyunk, el sem tudjuk képzelni, hogy mások érzései éppoly mélyek lehetnek, mint a miénk. A szerelmünk sokkal szenvedélyesebb, a fájdalmunk sokkal keservesebb. Amikor azonban idősebb lettem, rádöbbentem, hogy Borric éppannyira szerette Catherine-t, mint én. És azt hiszem, Catherine viszontszerette őt. – Guy ép szeme egy láthatatlan pontra meredt a levegőben. Lágyan, elgondolkodva folytatta: – Csodálatos, nagylelkű nő volt, akinek az életében rengeteg szerelem elfért. Mégis azt hiszem, a szíve mélyén az apád kétségekkel küszködött. – Guy bámulattal vegyes sajnálkozással pillantott Aruthára. – El tudod ezt képzelni? Milyen szomorú lehetett ez. Talán, különös módon mégis én voltam a szerencsésebb, mert én tudtam, hogy Catherine szeretett. Nekem nem voltak kétségeim. – Arutha észrevette, hogy Guynak megcsillan a szeme. A Védelmező öntudatlan mozdulattal letörölte a gyülekező könnycseppet. Ismét hátradőlt, becsukta a szemét, homlokára tette a keze fejét, aztán halkan hozzátette: – Néha úgy tűnik, nincs igazság az életben.
– Miért mondod ezt el nekem? – tűnődött Arutha.
– Mert szükségem van rád – szedte össze magát Guy. – Nem lehetnek kétségeid velem kapcsolatban. Számodra én áruló vagyok, aki a saját uralma alá akarta vonni a Királyságot. És részben igazad is van.
Aruthát ismét megdöbbentette Bas-Tyra őszintesége.
– Hogyan tudod igazolni, amit Erlanddal tettél?
– Én vagyok a felelős a haláláért. Ezt nem tagadhatom. Az én kapitányom parancsolta meg, hogy ismét börtönözzék be, miután én szabadon bocsátottam. Radburn hasznos ember, de kissé hajlamos a túlbuzgóságra. Megértem a rémületét, mert megbüntethettem volna, amiért szökni engedett téged és Anitát.. A lányra azért volt szükségem, hogy megalapozhassam trónöröklési igényemet, te pedig hasznos alkutárgy lettél volna az apáddal kötendő üzletben. – Amikor látta Arutha meglepetését, hozzátette: – Ó igen, az ügynökeim tudták, hogy Krondorba jöttél – vagy legalábbis ezt jelentették, amikor visszatértem Shamatából, ahová Kesh betört egy kis időre –, de Radburn hibázott, amikor feltételezte, hogy elvezeted őt Anitához. Fel sem merült benne, hogy semmi közöd a lány szökéséhez. Az az ostoba! Be kellett volna záratnia téged egy cellába, és aztán folytatni a kutatást.
Arutha bizalmatlansága kezdett visszatérni, és már nem érzett annyira együtt Bas-Tyrával. Guy őszintesége ellenére sem lehetett szimpatikus az a mód, ahogyan az emberekkel bánt.
– Sosem kívántam Erland halálát. Akkorra már megkaptam az alkirályi címet Rodrictól, aki teljes fennhatóságot adott nekem a nyugat felett. Nem volt szükségem Erlandra, csak a trónhoz vezető láncszemre: Anitára. Negyedik Rodric megőrült. Az elsők között tudtam meg ezt – csakúgy, mint Caldric –, mert a királyoknak az emberek sok olyasmit is hajlandóak megbocsátani, amit másoktól nem tűrnének el. Rodricot nem hagyhattuk sokáig uralkodni. A háború első nyolc évét is elég nehezen viseltük az udvarban, az utolsó évben azonban Rodric teljesen elvesztette az eszét. Kesh állandóan észak felé figyelt, hátha gyengeséget észlel valahol. Nem kívántam a királyi tisztség terheit, de még így is, hogy Erland után apád következett volna a trónon, egyszerűen úgy éreztem, jobban uralkodnék, mint bármelyik szóba jöhető örökös.
– De miért kellett ez a sok cselszövés? Rengeteg támogatód volt a kongresszusban. Caldricnak, apámnak és Erlandnak éppen csak sikerült megakadályoznia, hogy te legyél Rodric herceg régense, amíg eléri a nagykorúságot. Biztosan találtál volna más módot.
– A kongresszus szentesíthet egy királyt – felelte Guy, mutatóujját Arutha felé irányítva –, de nem távolíthatja el. Olyan módot kellett találnom, amellyel úgy ülhetek a trónra, hogy közben nem fenyeget a polgárháború veszélye. A tsurani háború folytatódott, és Rodric nem adta oda apádnak a keleti seregeket. Nekem sem adta volna oda őket, pedig én voltam az egyetlen ember, akiben megbízott. Kilenc évnyi vesztett háború után, egy őrült királlyal az élén, a nemzet a vesztébe rohant. Véget kellett vetni a dolognak, de bármennyien is támogattak, ott voltak a Brucalhoz és apádhoz hasonló nemesek, akik ellenem vonultak volna.
Ezért akartam feleségül venni Anitát, és foglyul ejteni téged, hogy erősítsem az alkupozíciómat. Kész voltam választást felajánlani Borricnak.
– Miféle választást?
– Azt szerettem volna, ha Borric uralkodik nyugaton, kettéosztjuk a Királyságot, és mindkét fele belenyugszik a saját sorsába. Tudtam azonban, hogy a nyugati nemesek ebbe nem mennének bele. Ezért azt ajánlottam volna fel Borricnak, hogy megnevezheti utánam a trónörököst, legyen az akár Lyam vagy te, ha úgy akarja. Azt neveztem volna ki Krondor nagyhercegének, akit csak akar, és gondoskodtam volna róla, hogy ne legyenek fiaim, akik versenyre kelhetnek a koronáért. Apádnak azonban el kellett volna fogadnia engem királyaként, és hűséget esküdnie nekem Rillanonban.
Arutha hirtelen megértette Bas-Tyra szándékait. Mióta a férfi Borric miatt elvesztette Catherine-t, nem érdekelte a saját becsülete, egy dolgot azonban mindig szem előtt tartott: a Királyság üdvét. Hajlandó volt bármit megtenni, akár királygyilkosságot is elkövetett volna – nem érdekelte, hogy a történelem trónbitorlóként és árulóként tartotta volna számon –, ha cserébe sikerül megszabadítania az országot az őrült királytól. A nagyhercegnek megkeseredett a szája íze.
– Amikor Rodric meghalt, és Lyamot nevezte meg utódául, az egész terv elvesztette a jelentőségét. Nem ismerem a bátyádat, de gondolom örökölt valamit az apád természetéből. A Királyság biztosan jobb kezekbe került, mint amikor Rodric ült a trónon.
– Sok gondolkodnivalót adtál, Guy – sóhajtott fel Arutha. – Nem tudom elfogadni a módszereidet és az indokaidat, de részben megértelek.
– Nincs jelentősége a véleményednek. Nem bántam meg semmit, és elismerem, azért akartam magamnak a trónt, mert valaha gyűlöltem apádat, aki a jogos trónörökös lett volna. Ha én nem kaphattam meg Catherine-t, Borric se kaphassa meg a koronát! Az önző megfontolásokon felül úgy gondoltam, jobb király lenne belőlem, mint apádból. Hiszen az uralkodáshoz értek a legjobban. De ez nem azt jelenti, hogy élveztem, amit tettem.
– Mindössze azt szeretném, ha megértenél. Nem kell, hogy kedvelj, csak fogadj el olyannak, amilyen vagyok! Szükségem van rád, hogy biztosíthassam Armengar jövőjét.
Arutha zavartan hallgatott. Egy két évvel ezelőtti beszélgetés emléke kísértette. Hosszú szünet után kimondta, amire gondolt:
– Nem vagyok abban a helyzetben, hogy megítélhesselek. Eszembe jutott, amikor Lyammal vitatkoztam apánk sírboltjában. Inkább láttam volna Martint holtan, mintsem megkockáztassak egy polgárháborút. A saját testvéremet... – tette hozzá halkan.
– Az ilyesféle elhatározások az uralkodás szükségszerű velejárói – dőlt hátra Guy Aruthát fürkészve. – És hogy érezted magad a Martinnal kapcsolatos döntésed után?
Hosszú szünet után a nagyherceg egyenesen a Védelmező szemébe nézett:
– Piszkosnak. Piszkosnak éreztem magam.
– Tehát megértettél – nyújtott kezet Guy. Arutha kissé tétovázva ugyan, de megrázta a Védelmező kezét. – Most pedig térjünk a tárgyra!
– Amikor megérkeztünk ide – Armand, Amos meg én –, betegek voltunk, sebesültek, és zörögtek a csontjaink. Az itteni emberek kérés nélkül meggyógyítottak bennünket: idegeneket egy idegen országból. Amikor rendbe jöttünk, jelentkeztünk katonának, aztán kiderült, hogy ezt el is várják minden harcképes embertől. Így hát elfoglaltuk a szállásunkat az armengari laktanyában, és kezdtük megismerni a várost.
Az előző Védelmező – csakúgy, mint Gwynnath – kiváló parancsnok volt, de egyikük sem tudott túl sokat a modern hadviselésről. Mindazonáltal sikerült a Testvériséget és a manókat saját népük vére árán kordában tartaniuk.
Aztán felbukkant Murmandamus, és minden megváltozott. Amikor ideérkeztem, a Testvériség általában már négy összetűzésből háromban diadalmaskodott. Az armengariakat történelmük során először legyőzték. Megtanítottam őket a modern hadviselésre, és ismét mi kerültünk fölénybe. Most senki és semmi sem közelítheti meg húsz mérföldre a város határát anélkül, hogy a felderítőink vagy az őrjárataink észre ne vennék. De ezzel együtt is túl késő.
– Miért túl késő?
– Még ha Murmandamus nem akarna letörölni bennünket a föld színéről, ez a nemzet akkor sem maradna fenn két nemzedéknél tovább. A város haldoklik. Amennyire tudom, két évtizede tizenötezren éltek Armengarban és környékén. Tíz évvel ezelőtt tizenegy- vagy tizenkétezren. Most már csak hétezren vagy még annyian sem. A szülőképes korú nők odavesznek a csatában, a gyerekek meghalnak, amikor az ellenség lerohan egy-egy majorságot vagy krált: ez mind hozzájárul a társadalom hanyatlásához. És nem csak ez. Mintha a folyamatos háborúság kiszívná az emberek életkedvét. Amilyen készségesen harcolnak, annyira közömbösek a mindennapi élet szükségletei iránt.
A kultúra elkorcsosult, Arutha. Semmi más nem maradt számukra, csak a küzdelem, és végül a halál. A költészetük a hősi legendákra korlátozódik, a zenéjük pedig egyszerű csatadalokból áll. Észrevetted, hogy nincsenek jelzőtáblák a városban? Mindenki tudja, ki hol él és dolgozik. Akkor meg minek kellenének jelzések? Arutha, Armengar szülöttei közül senki sem tud írni-olvasni. Egyszerűen nincs idejük tanulni. Ez a nép elkerülhetetlenül visszasüllyed a barbarizmusba. Két évtized múlva akkor is eltűnt volna a nemzet, ha Murmandamus nem jön. Olyanok lennének, mint a Süvöltő-puszta nomádjai. És ezt az állandó háború okozza.
– Hiszen itt már minden hiábavalónak látszik. Hogyan segíthetnék?
– Felmentésre lenne szükség. Örömmel átadnám a város kormányzását Brucalnak...
– Vandrosnak. Brucal visszavonult.
– Akkor Vandrosnak. Csatoljátok hozzá Armengart a Yaboni Hercegséghez! Ez a nép sok-sok éve elmenekült a Királyság elől. Azóta annyi minden megváltozott, hogy ha megparancsolnám nekik, habozás nélkül elfogadnák a fennhatóságot. Adj nekem kétezer nehézgyalogost Yabon és Tyr-Sog kaszárnyájából, és még egy évig tartom a várost Murmandamus ellen! Adj még ezret és hozzá kétezer lovast, és megtisztítom Isbandia mezejét minden manótól és Sötét Testvértől! Add nekem a nyugat seregeit, és visszaűzöm Murmandamust Sar-Sargoth-ba, aztán porig égetem a várost vele együtt! Akkor aztán kereskedhetünk, és a gyerekek gyerekek lesznek, nem apró termetű harcosok. A költők írnak, a festők pedig festenek. Lesz zenénk és táncunk. Akkor talán ismét növekedésnek indul a város.
– És továbbra is te lennél a Védelmező vagy Armengar grófja? – kérdezte Arutha, kissé még mindig bizalmatlanul.
– A pokolba is! – sújtott Guy az öklével az asztalra. – Ha Lyamnak legalább annyi esze van, mint egy tyúknak, igen. – A férfi visszasüppedt karosszékébe. – Fáradt vagyok, Arutha. Részeg és fáradt – hunyorgott a jó szemével. – Elvesztettem az egyetlen dolgot, amit mostanában szerettem, de ennek a népnek szüksége van rám. Nem hagyom cserben őket, de ha egyszer biztonságban lesznek...
A nagyherceg megdöbbent. Guy lecsupaszította előtte a lelkét. A Védelmező élete elvesztette értelmét. Arutha visszanyerte józan ítélőképességét.
– Azt hiszem, meg tudom győzni Lyamot, de meg kell értened, milyen lesz a reakciója veled kapcsolatban.
– Nem érdekel, mit gondol felőlem a király. Akár le is fejeztethet azért, amit tettem. Azt hiszem, már semmi sem érdekel – árulta el ismét hangja a fáradtságát.
– Akkor üzenetet küldök.
– Látod, ez a bökkenő, kedves rokon – kacagott föl keserűen Guy. – Csak nem képzelted, hogy az elmúlt évben ölbe tett kézzel vártam, hátha Krondor nagyhercege véletlenül erre téved? Tucatnyi üzenetet küldtem Yabonba és Magosvárba, amelyben részleteztem az itteni helyzetet és a javaslatomat. A probléma az, hogy Murmandamus bárkit beenged északra, de senki és semmi nem juthat el délre. Az a vérvadász az egyik utolsó próbálkozásunk volt. Nem tudom, mi történhetett a futárral, akit kísért, de el tudom képzelni. Nézd, Arutha, teljesen elszigetelődtünk a Királyságtól! Véglegesen, tökéletesen, és hacsak nincs valami ötleted, amire mi nem gondoltunk, még egy imát sem mond senki a lelkünkért.

 

Martin fuldokolva, vizet köpködve ébredt. Briana kacagva dobott oda neki egy törölközőt, miközben a helyére tette az üres vizeskancsót.
– Olyan nehéz téged fölébreszteni, mint egy téli álmot alvó medvét.
Martin álmosan pislogva törölgette az arcát.
– Biztosan – vetett sötét pillantást a nőre, de ahogy annak mosolygó arcára pillantott, rögtön el is szállt a haragja. Egy másodperccel később már ő is mosolygott. – Odakinn az erdőben sokkal éberebben alszom. Úgy látszik, itt biztonságban érzem magam.
Az asszony feltérdelt az ágyra, és megcsókolta a férfit. Már felöltözött: tunikát és nadrágot viselt.
– Ki kell lovagolnom az egyik majorságba. Van kedved velem jönni? Csak egy nap az egész.
– Szívesen – vigyorodott el Martin.
– Köszönöm – csókolta meg a nő ismét.
– Mit? – kérdezte a férfi zavarodottan.
– Azt, hogy itt maradtál velem.
– Te köszönöd meg nekem? – ámult el Martin.
– Hát persze, hiszen én kértelek meg téged.
– Furcsa egy népség vagytok ti, Bree. A legtöbb férfi ismerősöm hajlandó lett volna elvágni a torkomat azért, hogy a helyemben lehessen tegnap éjszaka.
A nő érdeklődő tekintettel billentette oldalra a fejét.
– Tényleg? Milyen különös. Én is elmondhatnám ugyanezt az itteni nőkről veled kapcsolatban. Bár persze senki sem harcolna olyan triviális dolgok miatt, mint egy együtt töltött éjszaka. Szabadon megválogathatod a partnereidet, és ők is saját akaratukból mondhatnak igent vagy nemet. Ezért köszöntem meg, hogy igent mondtál.
Martin kicsit durván ragadta meg a nőt, hogy megcsókolja.
– Az én országomban másképp mennek a dolgok – engedte el Brianát aggódva, amikor rájött, hogy túl erőszakos volt. A nő azonban csak kissé bizonytalannak látszott, de nem ijedt meg. – Bocsáss meg! Csak azt akartam, hogy tudd... ez nem egyszerű szívesség volt, Bree.
Az asszony közelebb húzódott, és Martin vállára hajtotta a fejét.
– Te most arról beszélsz, hogy köztünk nem csak az ágy örömeiről van szó.
– Igen.
Briana hosszú hallgatás után ismét megszólalt:
– Martin, itt Armengarban megtanultuk, hogy ne tervezzünk túlzottan előre. – Egy pillanatra könnyes szemmel elakadt. – Úgy volt, hogy anyám összeházasodik a Védelmezővel. Apám már tizenegy éve meghalt. Örömteli egyesülés lett volna. – Martin látta, hogy könnyek peregnek a nő arcán. – Egyszer már megözvegyültem. A férjem kilovagolt, hogy megvédjen egy krált a manók rajtaütésétől. Soha nem jött vissza. Mi nem teszünk könnyelmű ígéreteket – nézett a férfira. – Egy együtt töltött éjszaka még nem kötelez semmire.
– Én nem vagyok léha férfi.
– Tudom – mondta Briana halkan. – És én sem vagyok az a kimondott léha asszony. Gondosan megválogatom a partnereimet. Valami elkezdődött közöttünk, Martin. Én is érzem. Talán... tovább is fejlődik, ha lesz elég időnk, és a körülmények megengedik. De fölösleges lenne emiatt aggódni. – A nő beharapta az alsó ajkát, miközben megpróbálta megfogalmazni a mondanivalóját: – Parancsnok vagyok, így olyan dolgokról is tudok, amiről a városlakók többsége nem. Egyelőre csak arra kérhetlek, hogy ne várj többet tőlem, mint amennyit önként adhatok. – Amikor látta a férfi kétségbeesését, rámosolygott, és megcsókolta. – Gyere, lovagoljunk egyet!
Martin gyorsan felöltözött. Bizonytalanul, de érezte, hogy fontos lépést tettek előre. Egyszerre volt megkönnyebbült és nyugtalan: megkönnyebbült, amiért felfedte érzéseit, és nyugtalan, amiért nem tette világosabbá szándékait, és mert a nő is olyan kétértelműen válaszolt. Mindazonáltal Martin a tündéknél nevelkedett, és mint Briana is mondta, mindennek eljön a maga ideje.

 

Arutha elmesélte az elmúlt éjszaka hallottakat Laurie-nak, Barunak és Roaldnak. A fiúk egész napra eltűntek. Martin sem tért vissza a szállásukra, de Arutha sejtette, hol tölthette az éjszakát.
Laurie hosszan gondolkodott a hallottakon.
– Tehát a népesség hanyatlik.
– Legalábbis Guy ezt mondja.
– Igaza van – erősítette meg egy hang az ajtóból.
Amikor fölnéztek, látták, hogy Jimmy és Locklear érkezett meg, és mindkét fiú egy csinos lány dereka köré fonja a karját. Locklear, bár keményen küszködött, képtelen volt komoly maradni: folyamatosan vigyorgott.
Jimmy bemutatta Kristát és Bronwynnt, aztán folytatta:
– A lányok megmutatták nekünk a várost. Egész kerületek állnak üresen, egy csomó házban nem lakik senki. – A fiú körülnézett: amikor észrevett egy gyümölcsös tálat, elvett róla egy körtét, és beleharapott. – Szerintem régen legalább húszezer ember élhetett itt. Most talán feleannyi sem.
– Alapjában véve megegyeztünk, hogy segítek Armengaron, csak az a gond, hogyan tudassuk a szándékunkat Yabonnal. Úgy tűnik, Murmandamust nem zavarja különösképpen, ha bejön néhány ember, viszont senkit sem engednek vissza innen – ebben következetesek.
– Logikus – bólogatott Roald. – A legtöbb északra tartó ember úgyis az ő táborába igyekszik. Mit számít, ha még néhányan idetévednek ebbe a városba segíteni? Egyelőre erősíti a seregét, de ha akar, valószínűleg el tud tiporni minket.
– Azt hiszem, egyedül át tudnék jutni – szólalt meg Baru. Arutha érdeklődő tekintetét látva a hadati folytatta: – Én a hegyekben éltem, és bár az itteniek rokonaink, azért mégiscsak városlakók. Talán csak a magasan fekvő majorságokban és králokban akadnak néhányan, akik képesek arra, amire én. Ha éjjel haladok, nappal pedig elrejtőzöm, valószínűleg át tudok jutni a yaboni hegyekbe. Ott pedig nincs az a mordel vagy manó, aki képes lenne lépést tartani velem.
– A yaboni hegyvidékig lenne nehéz eljutni – mondta Laurie. – Emlékszel, hogyan üldözték a trollok azt a vérvadászt, akár már napok óta? Hát, nem tudom.
– Még gondolkodom rajta, Baru – intett Arutha. – Lehet, hogy meg kell tennünk ezt az elkeseredett lépést, de talán más megoldás is létezik. Esetleg egy nagyobb csapat fedezetében feljuttathatnánk valakit a gerincig, aztán megfordulnánk, és visszaküzdenénk magunkat, hogy annyi előnyt adjunk a délre menőnek, amennyit csak tudunk. Nem biztos, hogy sikerülhet, de mindenesetre megbeszélem a dolgot Guyjal. Ha nem találunk más lehetőséget, megengedem, hogy megpróbáld. Bár nem hinném, hogy okvetlenül egyedül kell menned. Többen is egész jól elboldogultunk, amikor hazafelé tartottunk Moraelinből. – A nagyherceg felállt. – Ha bármelyikőtöknek eszébe jut valami jobb terv, azonnal szóljon! Most megyek, és körülnézek Guyjal a várban. Ha már itt ragadunk, amíg az ostrom kezdődik, akár segíthetünk is, ha tudunk – mondta, aztán kiment.

 

Guy haja lobogott a szélben, ahogy a városfalakon túl elterülő síkságot nézték.
– A fal minden centiméterét megvizsgáltam, de még mindig nem hiszem el, milyen tökéletes munka.
Arutha egyetértett. A felhasznált köveket olyan precizitással vágták, amiről a Királyság építészei és kőművesei álmodni sem mertek. Egy kapcsolódási pontra tette a kezét, de szinte nem is érezte, hol ér véget az egyik kő, és hol kezdődik a másik.
– Ez a fal talán még Segersenéket is megszégyenítette volna, ha eljönnek.
– Én is ismertem néhány jó mérnököt a seregeinkben, Arutha. El sem tudom képzelni, hogy csoda nélkül hogyan rombolhatná le valaki ezt a falat. – Guy előhúzta a kardját, és olyan erővel vágott vele a lőrés oldalára, hogy a penge csak úgy csengett, aztán a kőre mutatott. Arutha közelebbről megnézte a helyet, de csak halvány karcolást látott. – Kék gránitnak látszik, olyan, mint a vasérc, csak még keményebb. Ez a kő meglehetősen szokványos az itteni hegyekben, viszont nehezebb megmunkálni, mint bármi mást. Senki sem tudja, hogyan csinálták. Azonkívül fogalmam sincs, hogy hozhatták ide a köveket a bányából. Az alapok pedig jó hat méter mélyen és kilenc méter szélességben lenyúlnak a föld alá. Még ha sikerülne is alagutat ásni alá, az egész falszakasz lesüllyedne, és agyonnyomná a próbálkozót. Különben pedig ez is lehetetlen, mivel az egész város sziklaágyon nyugszik.
Arutha a falnak dőlve szemlélte az odalent elterülő várost és fellegvárat.
– Alighanem ez a legjobban védhető város, amiről valaha is hallottam. Akár egy a húsz ellen is tartani tudnátok.
– Egy várat általában tízszeres túlerővel lehet elfoglalni, de hajlok arra, hogy igazad van. Egy dologtól eltekintve: ott van Murmandamus átkozott mágiája. Talán nem tudja lerombolni a falakat, de szerintem más módon is át tud jutni rajtuk. Valahogyan. Különben meg sem próbálná.
– Biztos vagy benne? Nem lehet, hogy itt hagy egy kisebb hátvédet, a főseregét pedig elindítja dél felé?
– Nem engedheti meg, hogy a hátában maradhassunk. Már egy évvel azelőtt, hogy átvettem a parancsnokságot, elkezdett foglalkozni velünk. Ha nem változtatom meg a játékszabályokat, mostanra már kivéreztethetett volna bennünket. Az elmúlt két évben mindent megtanítottam a katonáinknak, amit tudok. Amos és Armand is segített nekik a tanulásban, úgyhogy mostanra már élvezhetik a modern hadtudomány előnyeit. Nem, Murmandamus tisztában van azzal, hogy hétezer harcedzett armengari vár ugrásra készen arra az eshetőségre, ha hátat fordít nekünk. Nem hagyhat bennünket a vonalai mögött. Megbénítanánk.
– Tehát először tőletek kell megszabadulnia, aztán jöhet a Királyság.
– Igen. És gyorsan kell cselekednie, különben még egy évet veszít. Itt hetekkel előbb havazik, mint a Királyságban. A hágók napok alatt, de néha órák alatt is lezárulnak. Amint elindult dél felé, győznie kell, mert tavaszig nem hozhatja vissza északra a seregeit. Szorítja az idő. Két héten belül ide kell érnie.
– Ezek szerint gyorsan el kell küldenünk azt a segélykérést.
Guy bólintott.
– Gyere, hadd mutassak még valamit!
Arutha még mindig felemás érzésekkel követte a férfit. Tudta, hogy segítenie kell az armengariakon, de még mindig kellemetlenül érezte magát Guy társaságában. Most már értette, miért tette Guy azt, amit tett, sőt, kelletlenül bár, de csodálta is érte, mégsem kedvelte a férfit. És azt is tudta, miért nem: Guy feltárta előtte, mennyire hasonló a természetük. Mindketten hajlandóak megtenni azt, amit szükségesnek vélnek, attól függetlenül, mibe kerül a döntésük. Arutha még sohasem ment el olyan messzire, mint Bas-Tyra, de valószínűleg ő is ugyanúgy cselekedett volna Guy helyében. Nem örült túlzottan a saját magával kapcsolatos felfedezésének.
Miközben végigsétáltak a városon, Arutha azokról a részletekről kérdezősködött, amiket megérkezésükkor vettek észre Armengarban.
– Igen – mondta Guy. – Itt nincsenek egyenes lővonalak, így minden sarok csapdát rejthet. Van egy térképem a fellegvárban: azon látszik, hogy milyen gondosan megtervezték a várost. Ha rájössz a rendszerre, könnyen megállapíthatod, merre kell menned, hogy egy adott pontról eljuss egy másikra, anélkül azonban menthetetlenül eltévedsz, és valószínűleg visszakanyarodsz a városfal felé. – Egy épületre mutatott. – Egy háznak sincs az utcára néző ablaka, a tetők pedig íjászleshelyül szolgálnak. Ezt a várost úgy építették, hogy csak kemény áldozatok árán lehessen elfoglalni.
Megérkezvén a fellegvárba látták, hogy a fiúk is éppen akkor vágnak át az udvaron.
– Hát a lányok hol vannak? – kérdezte Arutha.
– El kell intézniük néhány dolgot, mielőtt újra szolgálatba állnak – felelte Locklear láthatólag csalódottan.
– Nos, gyertek velünk, ha úgysincs jobb dolgotok – ajánlotta Guy a két apródnak.
Követték a Védelmezőt a földszinti lifthez. A férfi megszólaltatta a csengőt, jelt adva, hogy húzzák fel őket a tetőre. Felérve körülnéztek.
– Armengar – mutatott körbe Guy büszkén. – Arra terül el – mutatott előre – Isbandia mezeje, amelyet az Isbandia-völgy szel ketté. Az az országunk északi és északnyugati határa. Azon túl már Murmandamusé a vidék. Keletre húzódik az Edder-rengeteg, amely majdnem akkora, mint a Fekete-erdő vagy a Zöld Szív. Nem túl sokat tudunk róla, csak annyit, hogy a peremén biztonságban elhaladhatunk. Aki több mérföldre is behatolt a belsejébe, azt általában nem láttuk többé. Azon a völgyön túl – mutatott északra – fekszik Sar-Sargoth. Ha elég vakmerő vagy, megmászhatod a hegyeket a völgy északi peremén, és a síkság túloldalán megláthatod ikervárosunk fényeit.
Jimmy közben a tetőn elhelyezett hadigépezeteket vizsgálgatta.
– Nem tudok túl sokat az efféle dolgokról, de elég nagy ezeknek a katapultoknak a hatótávolsága, hogy a külső falon kívülre lőjenek?
– Nem – felelte Guy kurtán. – Gyertek velem!
Mindannyian visszatértek a lifthez, és Bas-Tyra ismét meghúzta a csengőzsinórt. Arutha észrevette, hogy valamiféle kód jelezheti, hogy felfelé vagy lefelé akarnak menni, és talán azt is, hogy hány emeletet. Most nem a földszintig ereszkedtek, hanem még lejjebb. Már az alagsorban jártak, számos szinttel a föld alatt, amikor Guy szólt, hogy szálljanak ki. Elhaladtak egy óriási csörlős szerkezet mellett: négy ló forgatott egy hatalmas kereket, amelyről a nagyherceg feltételezte, hogy az lehet a lift erőforrása. Lenyűgözte a rengeteg roppant rögzítőnyelv, fogaskerék, vastag kötél és emelőkar bonyolultsága. Guy azonban tudomást sem vett a lovakról és az őket vezető emberekről, hanem továbbment. Egy nagy, belülről eltorlaszolt ajtóra mutatott.
– Ez itt a vészkijárat. Lepecsételve tartjuk, mert ha kinyitjuk, valami miatt állandó a huzat, és ezt feltétlenül el kell kerülnünk. – A vészkijárattal szembeni másik ajtóhoz lépett, kinyitotta, és egy természetes alagútba vezette a társaságot. Egy furcsa kinézetű lámpást emelt föl az ajtó mellől, amely a szokásosnál kevesebb fényt adott. – Ez a valami vegyi folyamat révén bocsát ki fényt. Nem igazán értem az elvét, de a fő, hogy működik. Itt nem kockáztathatjuk meg a tüzet. Mindjárt meglátjátok, miért.
Jimmy megvizsgálta a falat, és végighúzta a kezét a felületén lerakódott fehér, viasszerű anyagon. Összedörzsölte az ujjait, és megszagolta.
– Már értem – fintorodott el. – Nafta.
– Igen – nézett Guy Aruthára. – Éles eszű kölyök.
– És milyen gyakran emlékeztet erre! Honnan jöttél rá?
– Emlékszik a sarth-i hídra, ahol tavaly jártunk? Arra, amit felgyújtottam, hogy Murad és a Fekete Gyilkosok ne jöhessenek át. Na, ott ilyet használtam, naftapárlatot.
– Gyertek! – vezette keresztül Guy őket egy újabb ajtón.
Kátránybűz fogadta őket, ahogy beléptek. Különös formájú vödrök lógtak mindenfelé. Tucatnyi meztelen felsőtestű férfi dolgozott odabenn: egy hatalmas, fekete folyadékból álló tóba merítgették a vödröket. A barlangban itt-ott a korábban megismert tompa fényű lámpák égtek, a hely nagy része azonban így is homályba borult.
– Az egész hegy úgy tele van járatokkal, mint egy hangyaboly, és mindegyikben megtalálható ez az anyag. Naftaforrás lehet odalenn, ami szeretne a felszínre törni. Állandóan kimeregetjük, különben a kőzet repedésein át felszivárogna a lakóházak szintjéig. Ha abbahagynánk a munkát, néhány nap alatt elöntené a pincéket. Mivel azonban az armengariak már évek óta folyamatosan ezt csinálják, ellenőrzésünk alatt tartjuk a dolgot.
– Most már értem, miért nem szabad tüzet gyújtani – álmélkodott a látottakon Locklear.
– A tűzzel még elboldogulunk valahogy. Tucatnyit sikerült gyorsan eloltanunk, még tavaly is. Amit viszont felfedeztünk, vagyis inkább az armengariak fedezték fel, az ennek az anyagnak egy olyan felhasználási módja, amit a Királyságban nem ismernek. – Azzal intett, hogy menjenek tovább egy másik terembe, ahol furcsa kinézetű csövek tekeregtek nagy tartályok között. – Itt történik a lepárlás és a keverés egy része. Tizedét sem értem az egésznek, pedig az alkimisták egyszer már elmagyarázták. Mindenféle dolgot csinálnak a naftából, többek között valami érdekes balzsamot, ami megakadályozza a sebek elfertőződését, de a legfontosabb, hogy rájöttek a quegtűz készítésének titkára.
– Quegtűz! – szisszent fel Arutha.
– Ők nem így hívják, de arról van szó. A falak mészkőből vannak, és mészkőpor hozzáadásával lesz a naftából quegtűz-olaj. Ha kilőjük a katapultból, és meggyullad, még a víz sem képes eloltani. Azért kell olyan óvatosnak lennünk, mert nem egyszerűen csak ég. – Guy Locklearre nézett. – A gőze nehezebb a levegőnél, és általában leülepszik a talaj közelében. Ha azonban hagyjuk, hogy felszálljon, és elkeveredjen a levegővel, egyetlen szikra elég, és az egész felrobban. – A férfi egy fahordókkal teli távolabbi barlang felé mutatott. – Az a raktárbarlang tíz évvel ezelőtt még nem volt ott. Amikor kiürül egy hordó, újra megtöltik, vagy elsüllyesztik a víz alá, amíg nincs rá szükség. Valami fajankó odaállított három üres hordót, aztán az egyiket valahogyan szikra érte, és... Egyszerűen annyi is elég ebből az anyagból, amennyi beleivódik a fába, az lassan elpárolog, és elképesztő méretű robbanást tud okozni. Ezért tartjuk zárva az ajtókat. A vészkijáraton befújó hegyi szellők legkésőbb egy-két nap alatt átjárnák az egész komplexumot. És ha ez az egész egyszerre felrobbanna... – a többit hallgatói képzeletére bízta. – Már két éve csináltatom ezt az armengariakkal, hogy meleg fogadtatással tudjuk meglepni Murmandamust, ha megérkezik.
– Hány teli hordó van? – kérdezte Arutha.
– Több mint huszonötezer.
Arutha megrendült. Amikor először találkozott Amosszal, a kalóz kétszáz hordó quegtűz-olajat vitt a rakterében. Erről a tsuranik nem tudtak, amikor felgyújtották a hajóját. Amikor odaért a tűz, egy pillanat alatt jó száz méter magas lángok borították el az egész hajót, s az perceken belül porrá is égett. A robbanás fénye több mérföldre ellátszott a parton. Ha a tsuranik nem gyújtották volna már amúgy is föl a fél várost, ez a tűz akkor is elpusztította volna Crydee-t.
– Az elég, hogy...
– Az egész várost lángba borítsuk – fejezte be Guy.
– Miért ilyen sok? – kérdezte Jimmy.
– Valamit mindannyiótoknak meg kell értenetek. Az armengariaknak eszük ágában sincs elmenni innen. Úgy vélik, sehol sem lelhetnek menedékre. Annak idején a Királyság elől menekültek északra, ezért úgy gondolják, nem térhetnek vissza délre. Bármerre néznek, ellenség veszi körül őket. Ha bekövetkezne a legrosszabb, inkább felgyújtanák a várost, mintsem hagynák, hogy Murmandamus elfoglalja. Én valami mást terveltem ki erre az esetre, de a tűznek akkor is hasznát látjuk.
Azzal visszament a lifthez vezető alagútba, a többiek pedig követték.

 

Martin egy fa tövében ült. Megcsókolta a karjai között fészkelődő Briana haját. Előttük egy csermely tört utat magának az erdő sűrűjében. A fák lágy, hűvös árnyékot vontak a fiatal pár fölé. Az őrjárat megállt ebédelni: az ennivalót a helyi parasztok ajánlották fel. Brianáék elszöktek a többiektől, hogy kettesben tölthessék az időt. Martin hónapok óta nem érezte ilyen jól magát, ugyanakkor néhány dolog még mindig aggasztotta. Korábban szeretkeztek a fák alatt, most pedig csak élvezték egymás társaságát. Martin azonban úgy érezte, valami űr tátong mélyen a lelkében.
– Bree, bárcsak örökké tarthatna ez! – súgta a nő fülébe.
Az asszony felsóhajtott, és kissé megremegett.
– Én is szeretném. Te annyira hasonlítasz... egy másik férfira, akit ismertem. Azt hiszem, nem is kívánhatnék többet.
– Amikor ennek vége...
– Amikor vége – szakította félbe a nő –, akkor beszélhetünk a dologról. Gyere, vissza kell mennünk!
Martin nyíltan megcsodálta a sietősen öltözködő Brianát. A lányból hiányzott az a törékeny szépség, ami a legtöbb királysági asszony sajátja. Inkább keménynek tűnt, mégis nőies báj hatotta át vonásait. Szokványos mércével mérve senki sem mondta volna szépnek, mégis volt benne valami varázsos. Az a magabiztosság és öntudatosság, amit Martin látott benne, vonzóvá, sőt, gyönyörűvé tette. A herceget mindenesetre rabul ejtette.
A férfi is befejezte az öltözködést, és mielőtt Briana elhúzódhatott volna, gyorsan átölelte, és szenvedélyesen megcsókolta.
– Egy szót sem kell szólnom, te mégis ismered a vágyaimat. Túl régóta várok már rád.
A nő belenézett Martin sötét szemébe. Megsimogatta a férfi arcát.
– Én is terád – csókolta vissza gyengéden. – Muszáj visszamennünk. A férfi hagyta, hogy Briana visszavezesse a faluba. Amint kiléptek a fák közül, két feléjük siető katonát pillantottak meg.
– Parancsnok, már éppen elindultunk értetek – szólalt meg az egyik. A nő a másik katonára nézett, aki nem az ő szakaszához tartozott. – Mi történt?
– A Védelmező megparancsolta, hogy minden őrjárat lovagoljon ki, és segítsen kiüríteni a majorságokat és a králokat. Mindenkinek azonnal be kell költöznie a városba. Murmandamus serege elindult. Egy héten belül a falaink alatt lesz.
– Szóljatok a többieknek, hogy nyergeljenek! Kettéosztjuk a csapatot. Grenlyn, te vezeted az egyik felét: indulj el lefelé a folyó mentén, és értesítsd az alföldi településeket! Én fölmegyek a hegygerincnél levőkhöz. Amint végeztetek, azonnal lovagoljatok vissza a városba! A Védelmezőnek minden felderítőre szüksége lesz. Most pedig indulj! – A nő Martinra nézett: – Gyere, sok dolgunk lesz!

 

 

11.
Újabb felfedezés

Gamina sikoltozva ült fel.
Katala egy pillanattal később a. szobában termett, és átölelte a gyereket. Gamma egy darabig még hüppögött, aztán amikor az álmos William, nyomában a morcos tűzsárkánykával megérkezett, lassan elcsöndesedett. Fantus eltotyogott William mellett, és a fejét Katala mellé tette az ágyra.
– Rosszat álmodtál, kicsim? – kérdezte az asszony. Gamina bólintott.
– Igen, mama – mondta aztán halkan. Mostanra már megtanult beszélni, és nem mindig a születése óta meglevő különleges tehetségét használta gondolatai közlésére.
Miután a családja meghalt, a kislányt a vak látnok, Rogen nevelte, egészen addig, amíg Csillagdokkba nem érkeztek. Rogen segített Pugnak felfedni, hogy a Királyság bajai mögött az Ellenség áll, bár a vak öreg belebetegedett az erőfeszítésbe. Felépüléséig Gaminával együtt Pugéknál lakott, és lassacskán szinte családtagokká váltak. Rogen William nagyapjaként viselkedett, Gamma számára pedig Katala jelentette az édesanyát, és William a fivért. Az öregember három hónappal ezelőtt átszenderült a másvilágra, de azzal a boldog tudattal, hogy kis pártfogoltja olyan emberekre lelt, akiket szeret, és akikben megbízik. Katala átölelte, és ringatta a kislányt, amíg az meg nem nyugodott.
A magas termetű Meecham sietett be a szobába, hogy megnézze, nincs-e valami komoly baj. Röviddel azután tért vissza Kelewanról Hochopepa és Elgahar társaságában, hogy Pug a megfigyelők keresetére indult. Dominic barát visszatért a sarth-i Ishap apátságba. Pug távollétében Meecham vette át a védnökséget a mágus családja felett. Zord külseje és sztoikus viselkedése ellenére ő volt Gamina egyik kedvence. A kislány Meecham bácsinak szólította. A férfi megállt Katala háta mögött, és ritka mosolyai egyikét villantotta a gyerekre.
Hochopepa és Kulgan lépett be a szobába, különböző világok két oly hasonló varázslója. Mindketten odaléptek az ágyhoz, és megsimogatták a kislány fejét.
– Még mindig dolgoztok? – kérdezte Katala.
– Hát persze, hiszen korán van – válaszolta Hochopepa. – Vagy nem?
– Nem bizony, hacsak nem úgy érted, hogy kora hajnal – felelte Meecham. – Éjjel egy óra van.
– Nos, belebonyolódtunk egy érdekes társalgásba, és... – kezdett magyarázkodni Kulgan.
– És elveszítettétek az idő fonalát – szakította félbe Katala helytelenítő hangsúllyal, de közben mosolygott. Csillagdokk hivatalosan Pug birtoka volt, és az ő távollétében felesége vette át a közösség irányítását. Nyugodt természetű, intelligens és emberekkel bánni tudó személyiség lévén, pillanatok alatt vezetővé vált a varázslók és családjaik körében, bár Hochopepa a háta mögött gyakran zsarnokként emlegette őt. Senki sem bánta, mert mindenki tudta, hogy közben szereti és tiszteli Katalát.
– Néhány jelentést beszéltünk meg, amelyet Shimone küldött a Gyülekezetből – mondta Kulgan.
Egy megegyezés folytán a két világ közötti rést szabályos időközönként néhány percre kinyitották, hogy a csillagdokki akadémia és a kelewani varázslóiskola között üzeneteket válthassanak.
Katala várakozásteljesen nézett fel, de Hochopepa a fejét rázta:
Még mindig semmi hír Pugról.
Az asszony felsóhajtott, és idegesen megszólalt:
– Hocho, Kulgan, tudom, hogy fontosak a kutatásaitok, de szegény Elgahar már a végkimerülés határán áll. Szinte teljesen egyedül végzi az új mágusok oktatását a Széles Ösvény tudományára, de sohasem panaszkodik. Igazán vehetnétek a fáradságot, és segíthetnétek neki.
– Minket aztán jól helyreigazítottak – vette ki a pipáját a szájából Kulgan a másik varázslóra nézve. Mindketten tudták, hogy Katala idegessége abból a tényből fakad, hogy már egy éve nem látta a férjét.
– Hát igen – bólogatott Hochopepa. Ő is elővette a pipáját. A dohányzásra azóta szokott rá, mióta Kulgannal dolgozott. Mint azt Meecham egyszer megjegyezte, olyanok voltak, mint egyazon fának két ága.
– És ha meg akarjátok gyújtani azokat a bűzeregetőket, tűnjetek el innen! Ez Gamina szobája, és nem engedem, hogy telefüstöljétek – csattant fel Katala.
– Nagyon helyes – állt meg Kulgan, aki éppen meg akarta gyújtani a sajátját. – Hogy van a gyerek?
Gamina már abbahagyta a sírást, és halkan megszólalt:
– Jól vagyok. – Mióta a kislány megtanult beszélni, azóta is mindig csak gyerekesen suttogott, a néhány perccel ezelőtti sikoltástól eltekintve sosem emelte fel a hangját. – Én csak... rosszat álmodtam.
– Miről? – kérdezte Katala.
Gamina szemében ismét gyülekezni kezdtek a könnyek.
– Úgy hallottam, papa hív engem.
Kulgan és Hochopepa mindketten merőn néztek a gyerekre.
– És mit mondott, kicsim? – tudakolta Kulgan nagyon halkan, nehogy megrémítse a kislányt.
Katala elsápadt, de egyébként nem mutatta, hogy fél. Harcos nép lánya volt, és bármivel szembe tudott nézni, kivéve ezzel a bizonytalansággal, hogy semmit sem tudott a férjéről.
– Mit mondott, Gamina? – ismételte meg ő is szelíden.
– Hát egy... – kezdte, aztán mint mindig, amikor megijedt, mentális beszédre váltott. – Hát egy furcsa helyen volt, messze innen. Valaki mással (másokkal?) volt ott. Azt mondta, azt mondta...
– Mit, kicsim? – segített Hochopepa.
– Azt mondta, várjunk az üzenetre, aztán valami... megváltozott. Elment egy (üres?) helyre. Megijedtem. Annyira egyedül éreztem magam.
Katala magához szorította a gyereket. Rettegett, de igyekezett nyugodtnak látszani a kislány előtt.
– Nem vagy egyedül, Gamina.
A szíve mélyén azonban ő is érezte azt, amit a gyerek. Még amikor a Gyülekezet elszakította tőle Pugot, és elvitte, hogy Nagy Embert csináljon belőle, akkor sem érezte ilyen egyedül magát.

 

Pug kimerülten nyitotta ki a szemét. Hagyta, hogy előrebukjon a feje, és a barátja vállán állapodjon meg. Thomas hátranézett.
– Átjutottál?
Pug nagyot sóhajtott:
– Igen, de... sokkal nehezebb volt, mint gondoltam, ráadásul megijesztettem a gyereket.
– Viszont sikerült átjutnod. Meg tudod még egyszer csinálni?
– Azt hiszem. A kislánynak egyedülálló az elméje, és legközelebb alighanem könnyebb lesz. Most már többet tudok arról, hogyan működik ez a dolog. Azelőtt csak az elméletét ismertem. Most már gyakorlatban is megpróbáltam.
– Helyes. Még szükségünk lehet a tudásodra.
Abban a szürkeségben száguldottak, amelyet maguk között „rés-űrnek” neveztek, amely az idő és a fizikai univerzum szálai között helyezkedett el. Thomas abban a pillanatban utasította Ryathot, hogy lépjen be oda, amikor Pug jelezte, hogy megszakadt a kapcsolata Csillagdokkal. A sárkány most mentális jelet adott neki:
– Hová kívánkozol, valheru?
– Az Örökkévalóság Városába – felelte Thomas fennhangon.
Ryath megremegett, ahogy átvette az irányítást az őt körülölelő semmi felett, és útirányuknak megfelelően formálta. Az alaktalan szürkeség pulzálni kezdett, és valamiképpen irányt változtattak ebben a határtalan dimenzióban, ezen a sehol sem létező helyen. Aztán ismét felszakadt körülöttük a szürkeség, és máris máshol jártak.

 

Különös terület bukkant fel előttük, a valóság első szeletkéje a résűrön belül. Ugyanolyan gyorsan növekedett, mintha Ryath az anyagi világban repült volna, és már fölé is értek. Várost láttak: szörnyű, idegen szépségű helyet. A tornyai szokatlan, nem emberi szimmetria szerint épültek. A lehetetlenül karcsú minareteket ívelt hidak kötötték össze, amelyek alatt különös alaprajzú épületek terpeszkedtek. A bonyolult tervezésű szökőkutak folyékony ezüstöt lövelltek magukból, amely szétterjedve kristályokká változott. A levegőt csilingelés töltötte be, ahogy a kristályok darabokra törtek a medence csempéjén, majd ismét folyékonnyá válva leszaladtak a víznyelőbe.
A sárkány lassan ereszkedni kezdett. Egy óriási, jó száz méter széles sugárút közepe fölött repült. Az utcát végig kikövezték: minden kő halványan, a mellette levőtől kissé eltérő árnyalatban ragyogott, így távolról az egész út folytonosan változó szivárványnak látszott. Amikor pedig a sárkány árnyéka elhaladt felettük, a kövek egy pillanatra kihunytak, majd felragyogtak, és megváltoztatták a színüket. Ennek hatására a levegőben fenséges szépségű muzsika zsongott, amely vágyakozást keltett szívükben a zöld mezőkön csobogó szikrázó vizű csermelyek után, ahol a háttérben naplemente öltözteti lágy színekbe a hatalmas hegycsúcsokat. A kép nagyon élénken jelent meg Pug lelki szemei előtt, meg kellett ráznia a fejét, hogy elhessegesse, és rátört a szomorúság, amiért soha nem lelhet rá arra a csodálatos helyre. Roppant árkádok húzódtak jó háromszáz méternyire a fejük fölött, és szikrázó fehér és arany, ragyogó rózsaszín és piros, halvány zöld és kék virágszirmok hullottak rájuk lágy, vadvirág illatú esőként. A város közepe felé tartottak.
– Ki építette ezt a csodát? – álmélkodott Pug.
– Senki sem tudja – felelte Thomas. – Egy ismeretlen faj. Talán a halott istenek. – Pug a várost bámulta, amint elrepültek fölötte. – Vagy talán senki sem építette.
– Hogy lehet az?
– Egy végtelen világegyetemben minden lehetséges, és bármilyen valószínűtlen dologról legyen is szó, egészen biztosan létezik valahol és valamikor. Ez a város talán a teremtés pillanatában jött létre. A valheruk évezredekkel ezelőtt bukkantak rá először, és akkor is pontosan ugyanilyen volt, mint amilyennek most látod. Ez a legnagyobb csodája azoknak az univerzumoknak, ahol valaha is jártunk. Senki sem élt itt, legalábbis mi sohasem bukkantunk senkire. Néhányan közülünk idejöttek lakni, de egyikőjük sem maradt sokáig. Ez a hely sohasem változik, mert olyan helyen áll, ahol valójában nem létezik az idő. Azt mondják, az egész világegyetemben az Örökkévaló Város az egyetlen igazán halhatatlan dolog. Néhány valheru sértett hiúságában megpróbálta elpusztítani – tette hozzá szomorúan. – Talán ez az egyetlen dolog, amely képes volt ellenállni a haragjuknak.
Hirtelen mozgás keltette fel Pug figyelmét: egy távoli épület tetejéről lények egész raja kapott szárnyra, és indult el feléjük. Thomas rájuk mutatva megszólalt:
– Úgy látszik, várnak bennünket.
A lények sebesen közeledtek, és Pug látta, hogy ezek azoknak az elementáloknak a nagyobb, vörös színű rokonai lehetnek, amelyeket a Nagy Csillag-tó partján pusztított el egy évvel ezelőtt. A nagyjából emberforma szörnyetegek vörös denevérszárnyaikkal csapkodták a levegőt, és egyre közelebb értek a sárkány utasaihoz.
– Leszálljunk? – kérdezte Pug hűvösen.
– Ez csak az első próbatétel. Nem érdemes.
Ryath hangos csataüvöltést hallatott, mire a démoni horda megtorpant, majd lecsapott rájuk. Elsőként Thomas suhintott aranykardjával, és két szörnyeteg máris szárnyavesztetten visítva pottyant kövezetre. Pug kék energialabdája lényről lényre ugrott, és akit megéri tett, az fájdalomtól tekergőzve, repülésre képtelenül zuhant le. Amelyik lény a földhöz ért, azt azonnal ezüstös szikrák vették körül, majd zöld lángok emésztették el. Ryath tüzet okádott: aki előtte szállt, az egy pillanat alatt mind hamuvá enyészett. Az ellenséges teremtmények másodpercek alatt elpusztultak.
A sárkány most elkanyarodott, és egy baljóslatú fekete épület felé vette az irányt, amely megtestesült rosszakaratként trónolt megannyi gyönyörűség között.
– Valaki fájdalmasan nyilvánvalóvá teszi a számunkra, merre kell mennünk – jegyezte meg Thomas. – Ez nyilvánvalóan csapda.
– Védenünk kell Ryathot? – érdeklődött Pug.
A sárkány felhorkant, Thomas azonban válaszolt:
– Csak a legmagasabb szintű mágia ellen, de ha azzal nézünk szembe, úgyis meghalunk, Ryath pedig visszamenekülhet a valós világegyetembe. Hallottad?
– Hallottam és megértettem – felelte a sárkány.
Téglával kirakott udvar fölött köröztek. Thomas varázshatalma segítségével a két férfi lelebegett a kövezetre.
– Menj vissza a szökőkutakhoz, és pihenj! A víz édes, a környezet pedig megnyugtatja a lelket. Ha valami baj történne, nyugodtan távozz. Ha szükségünk lesz rád – akár itt, akár Midkemiában – hallani fogod a hívásomat.
– És felelek rá, Thomas.
A sárkány távozott, és Thomas a barátjához fordult:
– Gyere, érdekes fogadóbizottság vár ránk!
– Már gyerekkorunkban észrevettem, hogy kicsit tágabban értelmezed az érdekes fogalmát, mint én. Mindenesetre nincs más választásunk. Vajon odabenn találjuk Macrost?
– Valószínűleg nem, mivel egyenesen idevezettek bennünket. Kétlem, hogy az Ellenség így megkönnyítené a dolgunkat.
Beléptek a hatalmas épület egyetlen kapuján. Abban a pillanatban, amikor mindketten odabenn voltak, hatalmas kőtömb csapódott le mögöttük, elvágva a visszavonulás lehetőségét.
– Ennyit a könnyű visszavonulásról – nézett hátra mulatva Thomas.
– Megbirkózom vele, ha kell, de eltarthat egy ideig – méregette Pug a kőtömböt.
– Gondoltam – bólintott Thomas. – De most gyerünk tovább!
Amint elindultak a hosszú folyosón, a mágus ragyogó fényt idézett köréjük. A sima, díszítetlen falak egy irányba vezettek. A padlót ugyanabból az anyagból készítették, mint a falakat.
A folyosó végét ajtó zárta le, amelyen semmilyen jel vagy eszköz nem utalt arra, hogyan lehet kinyitni. Pug egy darabig tanulmányozta az ajtót, aztán varázslatba fogott. A bejárat lassan és csikorogva felemelkedett. Hatalmas csarnokba jutottak, amelynek falain körben újabb ajtók nyíltak. Amint beléptek, mindegyik felpattant, majd vicsorgó és morgó teremtmények özönlöttek elő mögülük. Sasfejű gorillák, teknőspáncélos nagymacskák, karokkal és lábakkal rendelkező kígyók, sok-sok kézzel megáldott emberek: egész hadseregnyi szörnyeteg rontott feléjük. Thomas kivonta kardját, felemelte pajzsát, és odaszólt a barátjának:
– Készülj, Pug!
A mágus szavára karmazsinvörös lángok csaptak fel körülöttük, elborítva a rohamozó lények első sorát. A szörnyek ezüstös villanással felrobbantak. A lények többsége hátrahőkölt, voltak azonban, akik át tudtak ugrani vagy repülni a lángok fölött, ezeknek Thomas aranykardja lett a végzetük. Amit eltalált, az ezüst szikraözönben eltűnt, csak rothadó szag maradt utána. A szörnyek rohama azonban nem lankadt, egyre többen jöttek az ajtók mögül. Ahogy a két férfi elindult, az előttük kuporgó lényeket elérték a misztikus lángok, és mielőtt elenyésztek, vakító villanással felrobbantak.
– Ennek így sosem lesz vége – jegyezte meg Pug.
Thomas bólintott, miközben levágott egy sasszárnyú óriás patkányt.
– Le tudod zárni a kapukat?
Pug ismét varázslatba kezdett. Súrlódó fém és kő csikorgása töltötte be a csarnokot, ahogy becsukódásra kényszerítette az ajtókat. A kifelé tolongó lények egy része beszorult a kapuk és a fal közé, ezek szörnyen visongtak, sikoltoztak, ordítottak. Thomas lekaszabolta az összes szörnyeteget, amely át tudott jönni a lángokon, így egy pillanatig csak kettesben álltak a tűzkörben.
Thomas kissé zihált.
– Ez idegesítő.
– Mindjárt megoldjuk – felelte Pug.
A tűzkör lassan terjeszkedni kezdett, és minden lény, akit megérintettek a lángok, elpusztult. Hamarosan egészen a falig terjedt a széle, aztán amint az utolsó szörnyeteg is visítva felrobbant, a tűz kialudt. A mágus körülnézett.
– Minden ajtó mögött több tucatnyi szörnyeteg lapul. Merre menjünk?
– Szerintem lefelé.
Pug a kezét nyújtotta. Thomas a hátára csatolta pajzsát, majd jobbjában a kardját szorongatva baljával megfogta a mágus kezét. Thomas látta, hogy a következő varázslat hatására a barátja áttetszővé válik. Amint lenézett, megpillantotta a padlót a saját testén keresztül. Pug megszólalt, de valahogy távolinak hangzott.
– Ne engedd el a kezemet, amíg nem szólok, különben nehezen tudlak visszahozni.
Ekkor Thomas észrevette, hogy a padló emelkedni kezd, vagy inkább ők süllyedtek. Sötétség ölelte körül őket, amikor behatoltak a sziklába. Hosszú idő múlva egy másik csarnokban ismét kiértek a fényre. Valami átszelte a levegőt, és Thomasnak fájdalom hasított az oldalába. Lenézett. Egy harcos állt odalenn: széles vállán vaddisznófejet hordott, mellén és hátán rikító kék vértet viselt. A lény elbődült. Hosszú agyarairól nyál csorgott, miközben gonosz kinézetű kétélű bárdját Thomas felé suhintotta, akinek éppen csak sikerült hárítania a kardjával.
– Mehetsz! – kiáltott fel Pug.
Thomas elengedte a mágus kezét, és már vissza is kapta szilárd alakját. Könnyedén landolt a padlón, miközben a teremtmény ismét meglendítette fegyverét. A valheru megint védte a csapást, aztán hátrálva megpróbálta kiszabadítani a pajzsát. Pug is talpra érkezett, és máris újabb varázslatba fogott. A vaddisznóember méretéhez képest meglepően fürgén mozgott, úgyhogy Thomas csak védekezni tudott. Végül a valherunak sikerült az ellentámadás, és megsebezte a szörnyeteget. A lény dühödten bömbölve hátrált el.
Pug egy vibráló füstből álló, tekergő kígyószerűséget idézett meg. Az első néhány másodpercben csak néhány centimétert mozgott, de egyre gyorsult. Aztán, mint egy áldozatára lecsapó kobra, a füst a vaddisznóember két lábára tekeredett. Ott azonnal megszilárdult, és kőnehéz csizmaként szorította a lény lábait. A szörnyeteg dühös morgással próbált szabadulni. Mivel képtelen volt mozdulni, Thomas most már könnyedén végzett vele. A férfi letisztította pengéjét.
– Kösz a segítséget. Már kezdett idegesíteni.
Pug elmosolyodott, látván, hogy gyermekkori barátja sok tekintetben még mindig nem változott. Tudta, hogy Thomas idővel egyedül is megbirkózott volna ellenfelével, de nem volt értelme ilyesmire pazarolni az idejüket.
Thomas sziszegve vizsgálta meg fájós oldalát.
– Az a bárd valami szokatlan mágikus erővel bírhatott, hogy anyagtalan állapotban is meg tudott sebezni.
– Ritka az ilyen fegyver, de már hallottam róla – értett egyet Pug.
Ekkor Thomas behunyta a szemét, és a mágus észrevette, hogy a barátja sérülése gyógyulni kezd. Először abbamaradt a vérzés, aztán összehúzódtak a seb szélei. Egy vörös forradás maradt a helyén, majd az is fakulni kezdett, míg végül már csak a férfi hibátlan bőre látszott. Hamarosan még az arany láncing és a fehér lovagi köntös is visszaállt eredeti állapotába. Pugra nagy hatást tett a mutatvány.
A mágus nyugtalanul körülnézett.
– Ez így túl könnyűnek tűnik. A nagy csinnadratta ellenére ezek a csapdák szánalmasak.
– Na azért nem annyira szánalmasak – tapogatta meg az oldalát Thomas –, de általánosságban egyetértek. Szerintem arra alapoznak, hogy túl vakmerővé és óvatlanná válunk.
– Majd vigyázunk.
– És most merre?
Pug körülnézett. A csarnokot a sziklából vájták ki minden nyilvánvaló cél nélkül, attól eltekintve, hogy számos járat itt találkozott. Nem lehetett tudni, hová vezetnek. Pug leült egy nagy sziklatömbre.
– Kiküldöm a látásomat – mondta, azzal becsukta a szemét, és újabb gyorsan forgó, furcsa, fehér gömb jelent meg a feje fölött. A gömb hirtelen elindult az egyik folyosón. Perceken belül visszatért, aztán egy másik alagútban tűnt el. Pug majdnem egy óráig küldözgette ide-oda az eszközt, míg végül visszahívta, és egy kézmozdulattal eltüntette.
– Ezek a folyosók mind egymásba nyílnak, és nincs bennük semmi – nyitotta ki végül a szemét.
– Ezek szerint ez egy elszigetelt hely?
– Labirintus – állt fel a mágus. – Egyszerű csapda a számunkra, semmi több. Megint lefelé kell mennünk.
Megint megfogták egymás kezét, és Pug keresztüllebegtette őket a szilárd kőpadlón. Nagyon hosszú ideig süllyedtek lefelé a sötétségben. Aztán egyszer csak egy hatalmas barlang mennyezete alatt találták magukat. Kicsit távolabb, odalenn hatalmas tavat láttak, amelyet minden oldalról narancsvörös lángok öveztek. A tűz túloldalán csónak ringatózott hívogatóan a part közelében. A tó közepén sziget emelkedett, amelyen harci öltözéket viselő, ember alakú lények sokasága várakozott. Egy tornyot őriztek, amelynek egyetlen bejárata volt a földszinten, és egy ablaka a legfelső szinten.
Pug lassan a földre engedte, és újra megszilárdította testüket. Thomas a lángoló körre pillantva megszólalt:
– Gondolom, azt várják tőlünk, hogy átverekedjük magunkat a tűzön, beüljünk a csónakba, elkerüljük azt, ami a víz színe alatt ólálkodik, aztán megküzdjünk az összes harcossal, hogy bejuthassunk a toronyba.
– Igen, szerintük alighanem ezt kéne tennünk – mondta Pug fáradtan. – De én nem hiszem – sétált oda a lángok közelébe. Körkörös mozdulatot tett a kezével, majd még egyszer megismételte. Megmozdult a levegő a fejük fölötti hatalmas kőboltozat mentén, mégpedig pontosan a mágus által leírt kör irányában. Először csak kisebb légáramlásnak, enyhe huzatnak, majd igazi szellőnek tűnt. Pug ismét intett. A szél gyorsan erősödött: a lángok lobogása bolondos fényekbe és táncoló árnyékokba öltöztette a barlangot. A mágus újabb kézmozdulatára a szél még a tüzet is visszafújta. Thomas figyelt, de ő kényelmesen ellen tudott állni a légnyomásnak. A lángok sercegve küszködtek: ekkora szélben nehezen tudtak égve maradni. Pug most hatalmas karkörzést végzett, szinte ő maga is körbefordult. A tó fodrozódni kezdett, majd tajtékos hullámok jelentek meg a felszínén. A szélkorbácsolta víz felfutott a sziget partjára. Az egyre tornyosodó hullámok felborították a csónakot, és az elsüllyedt, a tűz pedig sisteregve kialudt, amint a tajték a kinti partot is elérte. Pug parancsszavára tiszta fehér fény világította meg a barlangot az eddigi haragos vörös ragyogás helyett. A mágus most olyan mozdulatot tett, mint amikor a gyerekek játékból a szélmalmot akarják utánozni. A szigeten várakozó harcosok perceken belül tántorogni kezdtek az orkán erejétől: képtelenek voltak talpon maradni. Az egyikük csizmája belelógott a vízbe. Erre valami zöldes, nyúlós dolog bukkant elő, ami megragadta a férfi lábát, és a víz alá rántotta a sikoltozó harcost. Ez a jelenet újra meg újra megismétlődött, amint egyre több katona kényszerült a vízbe, hogy aztán elragadják a tó lakói. Végül, amikor a szélvihar bömbölve tetőfokára hágott, Pug és Thomas látták, hogy a szigeten az utolsó alak is beleesik a vízbe, és valami a tajtékzó felszín alá rántja. A mágus egy tapssal elállította a szelet, majd megszólalt:
– Gyere!
Thomas varázshatalma segítségével mindketten átrepültek a víz fölött a torony ajtajához. Kinyitották, és beléptek.

 

Pug és Thomas teljes öt percig azon tanakodtak, vajon mit találhatnak a torony tetején. A felfelé vezető csigalépcső olyan keskeny volt, hogy ketten nem fértek el egymás mellett. Végül Pug döntött:
– Nos, ennél jobban nem tudunk felkészülni. Nincs mit tenni, föl kell mennünk.
Azzal követte barátját, aki elindult. Amikor már majdnem fölértek, visszanézett: megállapította, hogy jó nagyot esnének, ha legurulnának innen. A fehérbe és aranyba öltözött harcos közben elérte a csapóajtót, amely elzárta a lépcső tetejét.
Thomas fölnyitotta az ajtót, és eltűnt a nyílásban. Pug követte. A torony tetején egyetlen szoba helyezkedett el: berendezése egy ágyból és egy, az ablak mellé tolt székből állt. A széken egy férfi ült, aki barna köntösét sodrott kötéllel húzta össze a derekán. Éppen egy könyvet olvasott, amit rögtön becsukott, amint észrevette látogatóit. Lassan elmosolyodott.
– Macros – mondta Pug.
– Azért jöttünk, hogy visszavigyünk – tette hozzá Thomas.
A varázsló felállt, de olyan gyengének látszott, mintha megsebesült vagy nagyon fáradt lett volna. Megbotlott, amint a két férfi felé indult. Megingott. Pug előrelépett, hogy elkapja, de Thomas gyorsabb volt, és Macros dereka köré fonta a karját.
Ekkor a varázsló különös hangon felüvöltött, mintha oroszlán bömbölt volna egy távoli szélvihar harsogásában. Hátracsavarodott a karja, és bordatörő erejű ölelésébe vonta Thomast, miközben az ajtó becsapódott. A valheru megfeszült, és fájdalmában felordított, aztán Macros meglepő erővel a falhoz vágta őt. Pug egy pillanatra megdermedt, csak aztán fogott varázslatba, ellenfele azonban túl gyorsan odaért. A barna köntösű alak kinyúlt, könnyedén felkapta Pugot, és a barátjáéval szemközti falhoz vágta. Pugnak minden csontja sajgott az ütközéstől, és a fejét is alaposan beverte. Kábultan roskadt össze.
Thomas azonban már talpra is ugrott, és kirántotta a kardját, mire Macros megpördült. Aztán a varázsló egy pillanat alatt eltűnt, a helyét pedig egy rémálomba illő teremtmény vette át, amely ráadásul éppen támadni készült. Csak a körvonalait lehetett látni: magassága jóval két méter fölött lehetett, legalább kétszer annyit nyomhatott, mint Thomas, és kiterjesztette hatalmas tollas szárnyait. Amikor megmozdult, halványan látni lehetett szarvait és felfelé ívelő füleit is. A kifejezéstelen, szénfekete arcból rubinvörösen izzó szemek meredtek a valherura. A lényt körülölelő füstszerű sötétségből csak a szeme és a szája környékén villant elő valami narancsszín ragyogás, mintha a szörnyeteg bensőjében tűz parázslott volna. Ettől eltekintve az egész teremtmény ébenfekete árnyékból állt, amelyről inkább csak sejteni lehetett, hogyan is nézett ki valójában. Thomas lesújtott a kardjával, de az ártalmatlanul suhant át a szörnyetegen. A valheru meghátrált, ahogy a lény előrelépett.
– Te ostoba! – hallatszott susogó hangja, amely leginkább a csúfolódó szellő sodorta távoli visszhanghoz hasonlított. – Talán azt hitted, hogy ellenfeleid nem készültek fel tökéletesen az elpusztításodra?
Thomas harcra készen szorongatta a kardját. Összeszűkült szemmel méregette a lényt arany sisakja alól.
– Miféle teremtmény vagy te?
– Én, harcos? – mondta a susogó hang. – A semmi gyermeke vagyok, rémek és kísértetek rokona. A rettegés mestere vagyok. – Azzal megdöbbentő fürgeséggel megragadta Thomas pajzsát, egy mozdulattal összetörte, és a sarokba dobta. A harcos feleletképpen előreszúrt, a szörnyeteg azonban megragadta ellenfele kardforgató karját a csuklója fölött. Thomas felüvöltött fájdalmában. – Azért idéztettem ide, hogy véget vessek a létezésednek – folytatta az árnyék.
Azzal könnyedén megcsavarta és kitépte a valheru karját a vállából. Thomas vére szertefröccsent a sebből, és a férfi ordítva zuhant a padlóra.
– Csalódtam – jegyezte meg a lény. – Figyelmeztettek, hogy félelmetes dolgokra vagy képes. Pedig semmit sem érsz.
Thomas sápadt arcáról szakadt a veríték, a szeme pedig tágra nyílt a rémülettől és a fájdalomtól.
– Ki... – akadt el a lélegzete. – Ki figyelmeztetett téged?
– Azok, akik ismerik a természeted titkát, emberke. – A rém felemelte Thomas pajzsát és kardját. – Még azt is tudták, hogy ide fogsz jönni, ahelyett hogy megkeresnéd a varázsló valódi börtönét.
– Hol van? – nyögte az ájulás határán Thomas.
– Kudarcot vallottál – susogta gonoszul a szörnyeteg.
A férfi, bár már szemmel láthatóan az eszméletvesztés határán járt, most mégis éberséget kényszerített magára, és szinte vicsorogva mondta:
– Tehát nem tudod. Hiába játszod itt életed nagy szerepét, akkor is csak szolga vagy, és az is maradsz. Csak annyit tudsz, amennyit az Ellenség elárul neked. – A férfi megvetően köpött egyet. – Rabszolga!
Az árnyék tompa örömujjongással vágott vissza:
– Magas a rangom. Tudom, hol rejtették el a varázslót. Rá kellett volna jönnöd, hol lakik: az a hely a legkevésbé valószínű börtön, ezért nyilvánvalóan ott találod. A Kertben él.
Thomas hirtelen vigyorogva felpattant. A szörnyeteg megingott, mert a kezében tartott kar anyagtalanná vált, és ismét megjelent a valheru vállán, a pajzs pedig fémesen csikorogva kiegyenesedett, és keresztülszáguldva a szobán megállapodott gazdája bal karján. A lény Thomas felé lépett, a fehér ruhás harcos azonban szemkápráztató gyorsasággal lesújtott kardjával. A penge ezúttal célba talált: arany szikrák és hangos sercegés kíséretében lobbant egyet az érintkezéskor. A lény fájdalmasan felkiáltott, és keserű szagú füst szállt fel sebéből.
– Úgy látszik, nem csak én vagyok hajlamos a gőgös fennhéjázásra – mondta Thomas, miközben egyre hátrább szorította a teremtményt erős csapásaival. – Azonkívül nem csak a te gazdáid képesek illúziókat teremteni. Ostoba, hát nem tudtad, hogy én és a testvéreim kergettük ki a fajtádat ebből az univerzumból? Komolyan azt hitted, hogy én, Thomas, akit valaha Ashen-Shugarnak hívtak, félek tőled? Én, aki egykoron leigáztam a rettegés urait?
A lény összehúzta magát félelmében és dühében, hangja távoli visszhanghoz vált hasonlóvá. Aztán dallamos csilingeléssel ragyogó kristályok jelentek meg a levegőben a szörny körül. Mindegyik gyorsan megnyúlt, és átlátszó, hálószerű szövedékbe fonódott rudakat alkotott. Thomas elvigyorodott, amint Pug befejezte az éjfekete lényt fogva tartó mágikus ketrecet. A rémség tompán feljajdult, amikor megérintette az egyik áttetsző rácsot. Pug fölkelt a földről, ahol eddig ájulást tettetve feküdt. Odament a teremtényhez, amely megpróbálta kidugni a kezét az üvegszerű rudak között, de mindig visszahúzta, amikor hozzáért valamelyikhez. Furcsa, susogó hangján folyamatosan vinnyogott és nyöszörgött.
– Mi ez? – kérdezte a mágus.
– A rettegés mestere, az élettelenek egyike. Ez a teremtmény a létezésünk lényegétől idegen. Egy különös univerzumból érkezett, amely az idő és a tér egy nagyon távoli szögletében helyezkedik el; egy olyan helyen, ahol nem sokan bírnák ki élve. Amikor a mi világunkba lép, az élet szövedékével táplálkozik, mint minden fajtársa. Elszárad a fű, ha rálép. Ez a lény maga a pusztulás. Csak a rettegés urai hatalmasabbak nála, de azokkal még a valheruknak is vigyázniuk kell. Mivel ezt a szörnyet mégis az Örökkévalóság városába hozták, az Ellenséget és Murmandamust nyilvánvalóan nem érdeklik az esetleges katasztrofális következmények. – Aggodalmas kifejezés jelent meg az arcán. – Kíváncsi vagyok, mit nem értünk még az Ellenséggel kapcsolatban. – Aztán a barátjára nézett. – És te hogy vagy?
– Azt hiszem eltört egy bordám – nyújtózkodott Pug.
– Szerencse, hogy csak egy bordád – bólintott Thomas. – Sajnálom, de azt hittem, sikerül egyedül lefoglalnom a szörnyet.
A mágus megvonta a vállát, és felszisszent.
– Mihez kezdjünk vele? – mutatott a halkan vinnyogó teremtményre.
– Visszaűzhetnénk a saját univerzumába, de az nagyon sokáig tartana. Mennyi ideig tart ki ez a ketrec?
– Normál körülmények között évszázadokig. Itt talán örökké.
– Helyes – indult el Thomas az ajtó felé.
Rémült kiáltás tört ki a feketeségből.
– Kérlek ne, uram! Ne hagyj itt engem! Évszázadokig is itt sorvadhatok, mire meghalok! Az folyamatos fájdalmat jelent! Már most is éhezem! Engedj szabadon, és téged foglak szolgálni, uram!
– Megbízhatunk benne? – kérdezte Pug.
– Természetesen nem – felelte Thomas.
– Úgy utálok szenvedést okozni valaminek.
– Mindig is ilyen lágy szívű voltál – szaladt le a valheru a lépcsőn. A mágus utánasietett, a könyörgés és átkozódás azonban követte őket. – Ezek a világegyetem legpusztítóbb lényei – folytatta Thomas –, az élet tökéletes ellentétei. Ha egyszer elszabadulnak, a közönséges rémeket is nehéz megfékezni, a rettegés mestereit meg szinte lehetetlen.
Közben az ajtóhoz értek, és kimentek.
– Mit gondolsz, ilyen állapotban vissza tudsz bennünket juttatni a felszínre?
– Sikerülni fog – tapogatta Pug óvatosan érzékeny oldalát.
Varázslatba kezdett, és kézen fogva Thomast – megint anyagtalanul – a levegőbe emelkedtek, aztán lassan behatoltak a sziklamennyezetbe. Távozásuk után csak a szigeten álló toronyból kiszűrődő halk, nem emberi jajkiáltások törték meg a hatalmas barlang csendjét.

 

– Mi az a Kert? – érdeklődött Pug.
– A város egy teljesen különálló része.
Thomas becsukta a szemét, és kis idő múlva megjelent Ryath. Felültek a hátára.
– Ryath, a Kertbe!
A sárkány felemelkedett, és hamarosan megint az Örökkévalóság Városa különös tájai fölött szárnyaltak. Számos idegen épületet láttak, amelyek megőrizték rendeltetésük titkát. A távolban – már ha lehetett távolságról beszélni ezen a lehetetlen helyen – hét oszlop emelkedett ki a házak közül. Elsőre feketének tűntek, de megközelítve őket Pug látta, hogy apró fénypöttyök égnek belül.
Amikor Thomas észrevette barátja érdeklődését, megszólalt:
– Ezek a Csillag Tornyok. – Aztán mentális üzenetet küldött Ryath-nak, hogy menjen közelebb a több mérföld átmérőjű kerek teret körülvevő oszlopokhoz.
Amint elhaladtak mellettük, Pug döbbenten fedezte fel, hogy az oszlopok apró csillagokból, üstökösökből és bolygókból állnak, miniatűr galaxisok keringenek a belsejükben, és olyan feketeség veszi őket körül, mint a valódi űr sötétje.
– Nem, nem tudom, mire valók – nevetett Thomas látva barátja csodálkozó arckifejezését. – Senki sem tudja. Talán műalkotások. Esetleg a megértés eszközei. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán hozzátette: – Az is lehet, hogy az oszlopok tartalmazzák a valódi világegyetemet.
Miközben továbbrepültek, Pug vissza-visszanézett.
– Az Örökkévalóság Városának újabb csodája?
– Igen, de még csak nem is a leglátványosabb. Nézz csak oda!
Thomas a horizontra mutatott, ahonnan vöröses ragyogás áradt. Ahogy közeledtek, tűzfal bontakozott ki a szemük előtt, amely fölött úgy remegett a levegő, hogy teljesen eltorzította a lenti látványt. Amíg áthaladtak fölötte, őket is megcsapta a forróság.
– Mi volt ez?
– Egy tűzfal. Nagyjából egy mérföld hosszan halad egyenes vonalban. Semmi nyilvánvaló célja, oka vagy haszna sincs – felelte Thomas.
Addig repültek, amíg üres terület fölé nem értek. A sárkány egy zöld térség láttán ereszkedni kezdett. Ahogy csökkent a magasság, Pug egy kerek valamit pillantott meg a rés-űr szürkeségében, amely a város peremén lebegett.
– Ez ennek a különös helynek a legkülönösebb része – jegyezte meg Thomas. – Ha olyan okos lennék, mint te, biztosan egyből a Kertre gondoltam volna, amikor ideértünk. Ez tulajdonképpen egy lebegő növénygyűjtemény. Ha feltételezzük, hogy Macros varázserejét valahogy semlegesítették, ez a legutolsó hely, ahonnan eltud menekülni. Az Örökkévalóság Városában rengeteg titokzatos kincset rejtettek el. Aranyon és hasonló pompás dolgokon kívül egy csomó nagy hatalmú idegen gépezetre és mágikus tárgyra bukkanhatsz itt. Talán még arra is találnál módot, hogy valamelyikkel visszatérj a valós térbe. De még ha létezne is a városban olyan eszköz, amellyel Midkemiára juthatunk, Macros nem férhetne hozná.
Pug lenézett. Jó kétszáz méterrel a felszín fölött jártak, és gyorsan süllyedtek. Az Örökkévaló Várost a rés-űr szürkéje határolta. Ahogy közelebb értek a Kerthez, a varázsló látta, hogy a peremén több helyen párába burkolt vízesések zuhognak lefelé. A Kertet olyasvalami vette körül, amit Pug magában jobb híján vizesároknak nevezett. Víz helyett azonban szó szerint semmi sem volt benne, vagyis a rés-űr övezte.
Amint fölérepültek, tisztán láthatták, hogy a nagy kerek földdarab a város mellett lebeg. A kert buja növényzete a föld minden centiméterét beborította. A vizet kanyargós patakok biztosították, amelyek a kör szélén lecsorogtak. A területen a legkülönbözőbb fák roskadoztak a gyümölcstől.
– Tényleg valószínűtlen ez a hely – szólalt meg Pug.
Thomas egy kőépítményre mutatott.
– Itt egy hídnak kellene állnia.
Most már a mágus is látta, hogy a kő ívelten a „vizesárok” fölé hajlik. Nagy része azonban összetörve hevert a földön. Az árok túloldalán pedig egy ugyanolyan hídláb emelkedett.
– Ha ez a hely valaha a valós világban létezett – folytatta Thomas –, akkor bárki vagy bármi is hozta ide, nem törődött a Kertet körülölelő folyóval. Most, hogy elpusztították a hidakat, képtelenség kijönni onnan.
A fák koronája fölött keringve kutatásba kezdtek. Pug nemcsak Midkemiáról, hanem Kelewanról ismert fákat is észrevett, és persze egy csomó olyat, amilyet még soha életében nem látott. Elhaladtak egy sor hatalmas, csőszerű növény fölött, amelyek a sárkány szárnycsapásai keltette széltől kísérteties, szinte zeneszerű fuvolázásba kezdtek. Észrevettek egy borszínű virágágyást, amelynek növényei a fuvallat hatására hófehér robbanással szórták szét magvaikat. És amint azt Thomas megjósolta, a Kert peremén húzódó többi hidat is lerombolták.
Kis állatok menekültek riadtan a bozótosba, hogy elrejtőzzenek a fölöttük szárnyaló potenciális ragadozó elől. Aztán újabb alak jelent meg az égbolton, és egyenesen feléjük tartott.
Nyíl röpténél is gyorsabban rontott rájuk. Mielőtt a közvetlen közelükbe ért volna, Ryath csontig hatoló csatakiáltást hallatott, és nemsokára megérkezett a válasz is.
Egy óriási fekete sárkány támadt rájuk kimeresztett karmokkal, és előrenyújtott nyakkal tüzet okádott rájuk. Thomas azonnal korlátot húzott fel, amely megakadályozta, hogy Pugot és őt magát megsebezzék a lángok.
Ryath csatába szállt az ellenséggel. Karmaikkal és agyaraikkal összeakaszkodva birkóztak a levegőben. A valheru megsuhintotta kardját, de nem érte el vele a másik sárkányt.
– Ez a hím ősöreg bestia – kiáltott oda Thomas a barátjának. – Midkemián már évszázadok óta nem élnek ilyenek.
– Honnan jöhetett? – ordított vissza Pug, de Thomas alighanem így sem hallotta a kérdést. A mágus érezte a fekete szárnyak szelét, de a valheru varázshatalma szilárdan a sárkány hátán tartotta őket. Csak akkor lettek volna bajban, ha Ryath vereséget szenved: Pugnak ugyan volt némi elképzelése arról, hogyan közlekedhetnek a világok között, de nem igazán vágyott rá, hogy gyakorlatban is kipróbálja teóriáját. Ha segítőjük lezuhan, lehet, hogy ők is itt ragadnak.
Az aranysárkány azonban méltó ellenfele volt a feketének, azonkívül Thomas is minden alkalommal lecsapott a szörnyetegre, amikor az elég közel jött. Pug varázslatba fogott, és ő is a támadójuk ellen fordult. Amint a sistergő energiakisülések megérintették az ellenséges sárkányt, a bestia fejét hátravetve felüvöltött fájdalmában és dühében. Ryath megragadta a kínálkozó lehetőséget, és beleharapott a fekete nyakba, karmait pedig a kevésbé védett hasba mélyesztette. Az aranysárkány agyarai ugyan éppen csak megkarcolták a nyak vastag pikkelyeit, karmaival azonban komoly sebet okozott. A küzdelem hevében a két hatalmas szörnyeteg elsodródott a Kert közepe fölül, és most a vizesárok közelében harcoltak.
A fekete már menekülni szeretett volna, Ryath állkapcsai azonban szorosan tartották. Pug és Thomas érezték, hogy aranyszínű barátjuk meginog és zuhanni kezd, de pillanatokon belül ismét felemelkedtek. A fekete sárkány összeomlott, és abbahagyta a lebegést. A hirtelen súlytöbblet lehúzta Ryathot, de még idejében sikerült elengednie ellenfelét, hogy ne rántsa magával őt is.
Pug követte tekintetével a fekete szörnyeteget, amely beleesett a város és a Kert közötti vizesárokba. A sárkány túlzuhant a városon, míg végül a szürkeségben lassan eltűnt fekete foltja a varázsló szeme elől.
– Ügyesen küzdöttél, Ryath. Soha nem ültem még ilyen tökéletes sárkányon, még a hatalmas Shuruga sem volt ennyire felkészült.
Pug érezte a sárkány mentális válaszán átsugárzó büszkeséget.
– Szépen beszéltél, Thomas. Köszönet a szavaidért. A támadó azonban csak egy öreg hím volt, kisebb hatalmú, mint én, így nem jelentett akkora kihívást, mint amekkorának kívülről látszott. Ha nem kucorogtatok volna a hátamon, nem kellett volna annyira vigyáznom. De azért sokat számított a segítségetek.
Azzal ismét visszakanyarodott az égen lebegő sziget fölé, és folytatták a kutatást. A földdarab mérete és a sűrű aljnövényzet miatt eltartott egy darabig, de végül Pug felkiáltott:
– Ott van!
Thomas követte barátja útmutatását, és ő is meglátta a tisztás közepén ugráló alakot, aki magasra tartott karral kétségbeesetten integetett. Ők visszaintettek, aztán a sárkány ereszkedni kezdett. Az alak hátrahőkölt, és eltakarta szemét a hatalmas szárnyak keltette szélroham elől. Az egyik kezében botot tartott, és az ismerős barna háziszőttes köntöst viselte. Tényleg Macros volt. Egészen addig integetett nekik, amíg földet nem értek.
Rezignált arccal vette tudomásul, hogy a sárkány landolt. Egy furcsa, néma pillanat után a két férfi hallotta, hogy a varázsló felsóhajt:
– Bárcsak ne tettétek volna ezt!
Ekkor a világegyetem hirtelen a fejükre omlott.
Úgy érezték, mintha kiszaladt volna lábuk alól a talaj. Pug megingott, aztán visszanyerte az egyensúlyát. A barátjára pillantva látta, hogy vele is ugyanez történt. Macros a botjára támaszkodva körülnézett, aztán leült egy sziklára. A szédítő érzés lassan elcsitult, a fejük fölött azonban megváltozott az égbolt: a résűr szürkéjét a feketeségben ragyogó csillagok miriádjai váltották fel.
– Kéne valamit csinálnod a sziget levegőjével, Pug – szólalt meg Macros. – Pillanatokon belül elfogy.
Pug habozás nélkül behunyta a szemét, és megidézett egy varázslatot. A fejük felett halványan vibráló baldachin jelent meg. A férfi kinyitotta a szemét.
– Jól van na, nem tudhattátok – folytatta az öreg varázsló, aztán összehúzta a szemét, és dühösen felcsattant. – De elég okosnak kellett volna lennetek, hogy számítsatok erre a csapdára!
Pug és Thomas hirtelen ugyanúgy elszégyellték magukat, mint gyermekkorukban, amikor Thomas apja megpirongatta őket, mert rosszul csináltak valamit a konyhában. Pug elhessentette az érzést.
– Azt hittük, minden rendben, amikor láttuk, hogy integetsz nekünk.
Macros behunyta a szemét, és botjára támaszkodva nagyot sóhajtott.
– Amikor ilyen öreg az ember, az a baj, hogy minden fiatalabbra úgy néz, mintha az illető gyerek volna. Amikor pedig mindenki fiatalabb nála, olyan, mintha gyerekek világában élne. Ilyenkor az ember hajlamosabb leszidni másokat, mint ahogy az illő volna. Ne haragudjatok, amiért így rátok ripakodtam – rázta meg a fejét. – Megpróbáltalak figyelmeztetni benneteket. Ha eszedbe jutott volna, hogy használd az egyik eldáktól tanult képességedet, a sárkány zaja ellenére is beszélgethettünk volna egymással. Aztán Thomas felemelhetett volna engem is, és most nem lennénk ilyen bajban.
A két fiatal férfi ismét bűntudattal telve nézett egymásra.
– Mindegy, ami történt, megtörtént, nincs értelme ezen rágódni. De legalább pontosan érkeztetek.
– Pontosan? – szűkült össze Thomas szeme. – Tehát tudtad, hogy jövünk!
– Hiszen azt üzented Kulgannak és nekem, hogy már nem látod a jövőt – álmélkodott meg Pug.
– Hazudtam – mosolyodott el Macros.
A két férfi döbbenten hallgatott el. Az öreg varázsló pedig felállt, és járkálni kezdett.
– Igazság szerint, amikor az utolsó üzenetemet fogalmaztam neked, akkor még láttam a jövőt, de most már tényleg nem. Amikor megfosztottak a varázshatalmamtól, elvesztettem a jóstehetségemet is.
– Elvesztetted a varázserődet? – kérdezte Pug, aki tudta, milyen fájdalmas lehet ez Macros számára. Az öreg mindenekelőtt a mágia művészetének mestere volt. Pug szinte el sem tudta képzelni, milyen lehet hirtelen megfosztatni attól, ami létezése és természete alapját képezi. Egy varázserő nélküli mágus olyan, mint egy szárnyavesztett madár. Pug egy pillanatra Macrosra nézett, és mindketten tudták, hogy pontosan értik egymást.
Az öreg könnyedebb hangnemben folytatta:
– Akik idehoztak, nem tudtak megölni – szívós vén medve vagyok én – viszont semlegesítették az erőmet. Semmi hatalmam sem maradt. De – bökött a fejére – nekem megvan a tudásom, neked pedig az erőd. Olyan vezetőd lehetek, mint az egész világon senki más. – Nagy levegőt vett. – Megoldjuk a dolgot azzal a hatalommal, amellyel pillanatnyilag rendelkezel. Többet tudok arról, mivel nézünk szembe, mint bárki más, kivéve persze az isteneket. Én segíthetek.
– Hogy kerültél ide? – kíváncsiskodott Pug.
Macros intett nekik, hogy üljenek le, aztán Ryathhoz fordult:
– Rhuagh leánya, ezen a növények borította szigeten találsz vadat, ha nem is túl sokat. Ha okos vagy, nem fogsz nélkülözni.
– Elmegyek vadászni – felelte a sárkány.
– Vigyázz, ne menj túl a védőburkon, amit a sziget köré vontam! – óvta Pug.
– Majd vigyázok – mondta, azzal felkerekedett.
Macros ismét a két férfira nézett.
– Amikor te meg én bezártuk a rést, óriási energiát tereltél hozzám, hogy felhasználhassam. Az ügylet melléktermékeként olyanná váltam, mint egy világítótorony a sötétben annak számára, aki megpróbálta áttörni a világok közötti korlátot.
– Az Ellenség – suttogta Pug.
Az öreg bólintott.
– Láthatóvá váltam, ezért küzdelembe bonyolódtunk. Szerencsére bármilyen nagy hatalmú dologgal is kellett szembenéznem, én sem vagyok... voltam híján az erőnek.
– Emlékszem, amikor a Próba Tornyának tetején figyeltelek egy látomásban, akkor is visszafordítottad a tönkrement rést, nehogy az Ellenség visszajusson abba a világba – jegyezte meg Pug.
Macros megvonta a vállát.
– Ha elég sokáig él az ember, tanul egy-két dolgot. És engem, úgy tűnik, nem lehet megölni – tette hozzá szinte sajnálkozva. – Mindenesetre elég sokáig csatáztunk. Hogy pontosan meddig, azt nem tudom megmondani, mert – mint azt nyilván már te is észrevetted – a világokon kívül nincs igazán jelentősége az időnek.
– Végül azonban kénytelen voltam visszavonulni ide, a Kertbe, és addigra megfogyatkozott az erőm. Nem tudtam bejutni a városba, ahol pedig ismerek néhány ügyes eszközt, amelynek segítségével megsokszorozhattam volna az erőmet. Addig csatáztunk, amíg végül megfosztottak a hatalmamtól, és felállították a csapdát. Aztán az Ellenség elpusztította a hidakat, majd távozott. Így hát várakozni kényszerültem, amíg meg nem érkeztetek.
– Akkor miért nem mondtál semmit a legutóbbi üzenetedben? – kérdezte Pug. – Hamarabb is jöhettünk volna.
– Nem engedhettem, hogy ti ketten utánam eredjetek, amíg el nem jött az ideje. Thomas, neked először meg kellett békülnöd magaddal, neked pedig, Pug, el kellett sajátítanod azt, amire csak az eldák taníthattak meg. Különben meg hasznosan töltöttem az időt. Felgyógyultam a sebeimből, és – mutatott a botjára – még a fafaragást is megtanultam. Nem, tényleg minden a megfelelő ütemben haladt. Most már alkalmas fegyverek vagytok az elkövetkező csatára. Feltéve, hogy sikerül kijutnunk ebből a csapdából – nézett körül.
Pug megszemlélte a fejük fölött vibráló burkot. Látta a csillagokat rajta keresztül, de valahogy furcsának tűntek, mintha valami különös ritmusra villogtak volna.
– Miféle csapda ez?
– A lehető legokosabb fajta – felelte az öreg varázsló. – Időcsapda. Abban a pillanatban aktiválódott, amikor a lábatokat a Kert földjére tettétek. Akik elhelyezték, visszaküldenek bennünket az időben. Minden valódi nap elteltével egy napot haladunk visszafelé. Gondolom, körülbelül most vesztek észre engem a sárkány hátáról. Úgy öt perc múlva megküzdötök a fekete sárkánnyal. És így tovább, és így tovább.
– Akkor most mit tegyünk? – kérdezte Thomas.
Macros láthatólag jól szórakozott.
– Tegyünk? Jelen pillanatban elszigetelődtünk, és tehetetlenek vagyunk, mert azok, akik szemben állnak velünk, tudják, hogy a múltban nem győzhetjük le őket. A természet nem engedi meg az efféle paradoxonokat, úgyhogy egyetlen reményünk, hogy kitörünk innen valahogy, és visszatérünk a saját időnkbe... mielőtt még túl késő lenne.
– Hogyan csináljuk? – nézett az öreg varázslóra Pug.
Macros visszaült a sziklára, és a szakállát morzsolgatta.
– Hát ez a probléma. Nem tudom, Pug. Egyszerűen fogalmam sincs.

 

 

12.
Futárok

Arutha a horizontot figyelte.
Lovascsapatok ügettek a kapuhoz, hatalmas porfelleg követte őket. Murmandamus katonái Armengar felé meneteltek. A majorságokból és kráfokból mostanában érkeztek meg az utolsó menekültek, birka- és marhacsordákat hajtva maguk előtt, vagy gabonával teli szekerek bakján ülve. A városi népesség rohamos csökkenése miatt mindenki számára akadt szállás, sőt a lábasjószágokat is kényelmesen el tudták helyezni.
Guy, Amos, Armand de Sevigny és a többi parancsnok három napja partizáncsapatokat vezetett a hegyekbe, hogy lelassítsák az ellenséges seregek előrenyomulását, amíg mindenki biztonságban beér a városba. Időnként Arutháék is kilovagoltak velük, hogy segítsenek, amennyire lehetséges.
Arutha mellett Baru és Roald figyelte, ahogy az utolsó lovasok is elhagyták a mezőt, mielőtt Murmandamus hordája kibontakozott a porfellegből.
– A Védelmező – kommentálta Baru a látottakat.
– A félszemű ez alkalommal épp az utolsó pillanatban érkezett – mondta Roald.
A vágtázó armengariakat manó gyalogság és mordel lovasság követte egészen közelről. A sötét tündék sietve otthagyták gyalogos fegyvertársaikat, és üldözőbe vették Guy csapatát. Amikor azonban utolérték volna az utolsó katonát, az előző szakasz íjászai sarkon fordulva nyílzáport zúdítottak a mordelekre. A támadók sorai megtörtek, majd mindannyian visszavonultak, így mindkét armengari csapat ismét a kapu felé iramodhatott.
– Martin is velük van – jegyezte meg Arutha halkan.
Közben Jimmy és Locklear is elősiettek, Amos szorosan a nyomukban. Az egykori hajóskapitány megszólalt:
– De Sevigny szerint, ha valakit át akarunk küldeni Yabonba, annak még ma éjjel indulnia kell. Azután a járőreink visszavonulnak a gerincen fekvő külső erődökbe. Holnap délre már csak sötét testvérek és manók lesznek odakinn a hegyekben.
Arutha végül jóváhagyta Baru tervét, mely szerint a hadati híreket vinne délre.
– Rendben van, de még egyszer beszélni akarok Guyjal, mielőtt kiküldenénk valakit.
– Ha jól ismerem a félszeműt – mondta Amos –, márpedig jól ismerem, akkor a kapu becsukásától számított egy percen belül melletted lesz.
Amos jóslatához híven, mire az utolsó ember biztonságban bejutott a kapun, Guy már a falon állt, és a közelgő sereget tanulmányozta.
A Védelmező intett, hogy húzzák vissza a vizesárkot átívelő hidat, és az lassan eltűnt a fal aljában.
– Kíváncsi voltam, hogyan lehet a hidat elmozdítani onnan – nézett le Roald.
Guy a most már töretlen vizesárok felé mutatott.
– Kívülről is le lehet ereszteni egy felvonóhidat. Ennek viszont a kaputorony alatt van a visszahúzó csigaszerkezete, és máshonnan nem is működtethető. – Aztán Aruthához fordult. – Rosszul kalkuláltunk. Úgy gondoltam, csak huszonöt vagy esetleg harmincezer katonával nézünk szembe.
– Miért, mit gondolsz, hányan vannak?
– Úgy ötvenezer körül.
Időközben Martin és Briana is előkerült. Arutha a bátyjára nézett, aki megerősítetve Guy szavait.
– Igaza van, tényleg sose láttam még ennyi manót és mordelt, Arutha. Úgy özönlenek a lejtőn meg az erdőből, mint valami áradat. És ez még nem minden. Hegyi trollok is jönnek, nem is egy csapattal. Azonkívül óriások.
Locklear szeme tágra nyílt.
– Óriások!
A fiú sötét pillantást vetett Jimmyre, aki oldalba bökte, hogy maradjon csendben.
– Hányan vannak? – tudakolta Amos.
– Úgy tűnik, pár százan – felelte Guy. – Egy-másfél méterrel a többiek fölé magasodnak. Ha viszont elosztották őket a csapattestek között, akár több ezren is lehetnek Murmandamus zászlaja alatt. A sereg nagy része még mindig Isbandia völgyétől északra táborozik, legalább egy heti járóföldre innen. Még csak az első csapattest érkezett meg. Ma éjszaka már tízezren táboroznak majd a falaink alatt. Tíz nap múlva ötször ennyien lesznek.
Arutha egy darabig némán bámulta a felsorakozó hadakat, aztán megszólalt:
– Tehát azt mondod, nem tudsz kitartani, amíg erősítés érkezik Yabonból.
– Ha közönséges hadseregről lenne szó, igent mondanék – válaszolta Guy. – Múltbéli tapasztalataink alapján azonban Murmandamus tartogat még néhány trükköt a tarsolyában. Ha jól sejtem, maximum négy hetet engedélyezett a város bevételére, különben nem maradna elég ideje, hogy átkeljen a hegyeken. El kell özönlenie egy tucatnyi kisebb hágót, újra egyesítenie a seregeit a hegyek túloldalán, aztán egyenesen délnek indulnia Tyr-Sog felé. Nem mehet nyugatnak, a Lejtődi-hágó felé, mert akkor túl soká érne oda, és közben megérkezne az erősítés Yabon városából és Loriélből. Gyorsan meg kell vetnie a lábát a Királyságban, hogy felkészülhessen a tavaszi hadjáratra. Ha csak egy hetet késlekedik, már fennáll az a veszély, hogy egy korai havazás miatt a hegyekben ragad. Pillanatnyilag az idő a legnagyobb ellensége.
– A törpök! – jutott Martin eszébe.
Arutha és Guy Crydee hercegére néztek. Ő folytatta:
– Dolgan és Harthorn egész népükkel egyetemben a Kőhegyekben tanácskoznak. Két- vagy háromezer törp gyűlt össze ott.
– Kétezer harcos a mi irányunkba billentheti a mérleget, amíg Vandros nehézgyalogsága megérkezik Yabonból – tűnődött Guy. – Ha egyszerűen csak képesek leszünk két héttel tovább feltartani Murmandamusékat, a hadjáratot akkor is meg kell szakítani. Különben valószínűleg fennragad a serege Yabon hegyei között télre.
– Sötétedés után egy órával indulunk – nézett Baru Arutháról Guyra.
Martin megszólalt:
– Én is Baruval megyek, és elviszem a hírt a Kőhegyekbe. Dolgan ismer engem. – Aztán szomorú mosollyal hozzátette: – Szerintem biztosan nem szívesen maradna le a csatáról. Aztán pedig továbbmegyek Yabonba.
– Képesek lesztek két hét alatt odaérni a Kőhegyre? – kérdezte Guy.
– Nehéz lesz, de azért megcsináljuk – felelte a hadati. – Egy gyorsan mozgó kis csapat... Igen, képesek leszünk rá.
Senki sem tette hozzá a mindnyájukban ott motoszkáló befejezést: „talán”. Tudták, hogy az legalább napi harminc mérföldet jelent.
– Én is szeretném megpróbálni – mondta Roald. – Csak a biztonság kedvéért. – Nem mondta ki, de mindenki értette, hogy arra az eshetőségre gondolt, ha sem Martin, sem Baru nem élné túl.
Arutha egyetértett azzal, hogy a bátyja is menjen, mert a hegyeken való titkos áthaladás tekintetében alig volt ügyetlenebb, mint a hadati. Roald hasonló képességeiről azonban a nagyherceg nem volt igazán meggyőződve. Már éppen nemet akart mondani, amikor Laurie elébevágott:
– Jobb, ha én is megyek. Vandros és a parancsnokai jól ismernek engem, és ha az üzenet elveszne, szükség lesz némi meggyőzőerőre. Ne feledd, mindenki azt hiszi, meghaltál!
Arutha tekintete elsötétedett.
– Mindannyian megjártuk a Moraeline, Arutha – folytatta Laurie. – Tudjuk, mit jelent a hegyek között utazni.
A nagyherceg végül bólintott:
– Nem biztos, hogy jó ötlet, de nincs jobb. – Kinézett a közelgő hadseregre. – Nem tudom, mennyire higgyek a jóslatokban, de ha tényleg én vagyok a Sötétség Végzete, akkor nekem maradnom kell, hogy szembenézzek Murmandamusszal.
Jimmy és Locklear összenéztek, Arutha azonban megelőzte az ajánlkozásukat:
– Ti ketten itt maradtok. Lehet, hogy néhány napon belül ez sem számít majd a legegészségesebb helyek közé, de még mindig sokkal biztonságosabb, mint ha odakint kószáltok Murmandamus állásai között a hegyekben.
Guy Martinhoz fordult:
– Gondoskodom róla, hogy egy darabig fedezzenek benneteket. Napkeltéig elég mozgolódás lesz a déli oldalon a hegyekben, hogy ne vegyék észre a szökéseteket. A város fölötti külső erődök egyelőre tartják az Armengar mögötti hegyvidék jó részét. Murmandamus gyilkosai még napokig nem lesznek komoly erővel az állásaink mögött. Reméljük, feltételezik, hogy mindenki a városba igyekszik, és nem keresik túl gondosan azokat, akik az ellenkező irányba tartanak.
– Gyalog indulunk – mondta Martin. – Amint kijutottunk az őrjáratok közül, szerzünk néhány lovat. Megcsináljuk! – mosolygott Aruthára.
A nagyherceg Martinra pillantva bólintott. A férfi Brianába karolva távozott. Arutha most döbbent rá, mit is jelent a bátyja számára az asszony, és hogy vele akarja tölteni az utolsó óráit Armengarban. Arutha töprengve Jimmy vállára tette a kezét. A fiú felnézett, aztán követte a nagyherceg tekintetét, amely a város előtti síkságot pásztázta. A kavargó porfelhők rejtekében hatalmas hadsereg közeledett.

 

Martin szorosan átölelte Brianát. Még kora délután vonultak vissza a lakosztályukba. Az asszony meghagyta helyettesének, hogy csak nagyon fontos ügyben zavarhatják. Először féktelenül, aztán sokkal gyöngédebben szeretkeztek. Végül már csak egymás karjaiban pihegve várták, hogy teljék az idő.
– Hamarosan mennem kell – szólalt meg végül Martin. – A többiek már gyülekeznek a hegyekbe vezető alagút bejáratánál.
– Martin – suttogta a nő.
– Tessék?
– Csak hallani akartam a nevedet – tanulmányozta kedvese arcát Briana. – Martin.
A férfi megcsókolta őt, és érezte a könnyek sós ízét az asszony ajkán.
– Mesélj nekem a holnapról! – húzódott még közelebb a nő.
– A holnapról? – zavarodott meg a váratlan kérdés hallatán Martin. Eddig nehezen bár, de tiszteletben tartotta Briana kérését, hogy ne beszéljen a jövőről. Tünde neveltetése megtanította a türelemre, érzései azonban igazolásra vágytak. Mégis félretolta a bensőjében dúló vihart, és csak a jelennek élt. – Azt mondtad, nem szabad a holnapra gondolnunk – suttogta.
– Tudom – rázta meg a fejét a nő –, most mégis szeretnék. Egyszer azt mondtam neked, parancsnok vagyok, így olyan dolgokról is tudok, amiről a többség nem. Ezért most tudom, hogy valószínűleg képtelenek leszünk tartani a várost, és a hegyekbe kell majd menekülnünk. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta: – Értsd meg, Martin, mi Armengaron kívül semmit sem ismerünk! Az, hogy máshol is élhetnénk, fel sem merült bennünk, amíg a Védelmező meg nem érkezett. Most már van valami halvány remény. Mesélj nekem a holnapról, a holnaputánról és azutánról! Mesélj nekem a holnapok mindegyikéről! Meséld el, mi fog történni!
A férfi a takaró alatt gyengéden ringatta ölelésében a nőt. Érezte, hogy elborítja a szerelem forrósága.
– Átjutok a hegyeken, Bree. Senki sem állíthat meg engem. Idehozom Dolgant a népével együtt. A vén törp meg is sértődne, ha nem hívnánk meg a csatába. Feltartjuk Murmandamust: másodszor is meghiúsítjuk a hadjáratát. A serege elhagyja, és úgy fogunk vadászni rá, mint egy őrjöngő vadállatra, mert az is. Vandros ideküldi a seregét Yabonból, csatlakozik hozzátok, és biztonságban lesztek. Marad ideje a gyermekeiteknek, hogy gyermekek legyenek.
– És velünk mi lesz?
A férfi tudomást sem véve az arcán patakzó könnyekről, folytatta:
– Itthagyod Armengart, és Crydee-be utazol. Ott élsz velem, és nagyon boldogok leszünk.
– Úgy szeretnék hinni benne! – zokogott a nő.
A férfi gyengéden eltolta magától, és felemelte az állát.
– Hidd el, így lesz, Bree – mondta rekedten és megcsókolta a nőt. Soha nem gondolta, hogy valaha is ilyen keserédes boldogságot fog érezni. Érzelmei viszonzásának örömét beárnyékolta a tudat, hogy a városban hamarosan tombolni fog az őrület és a pusztulás.
Briana egy darabig kedvese arcát tanulmányozta, aztán behunyta a szemét.
– Szeretnék így emlékezni rád. Most menj, Martin! Ne mondj semmit!
A férfi gyorsan felkelt és felöltözött. Érzelmeit tünde módra elfojtva némán letörölte könnyeit, és az előtte álló út veszedelmeire koncentrált. Még egyszer, utoljára hosszú pillantást vetett szerelmére, aztán távozott. Amikor a nő meghallotta az ajtócsapódást, a párnájába fúrta az arcát, és halkan tovább zokogott.

 

Az őrjárat felfelé igyekezett egy kanyonhoz. Úgy tűnt, mintha még egyszer utoljára meg akarnák tisztítani a körzetet, mielőtt visszavonulnának a város fölötti sziklák védte külső erődökbe. Martin és három társa egy nagyobb sziklaképződmény rejtekében várakozott. Az erődöt egy titkos folyosón hagyták el, amelyet az Armengar mögötti hegybe vágtak. Miután elérték az őrjárat útvonalát, behúzódtak egy keskeny hasadékba a kanyon közelében. Blutark némán feküdt, Baru az állat fején nyugtatta a kezét. A hadati végül rájött, miért nem izgatja az armengariakat a kutya birtoklása. Még soha nem fordult elő, hogy egy vérkopó túlélte volna a gazdáját. Mivel a kutya láthatólag elfogadta Barut, senki sem ellenkezett.
– Várjunk! – suttogta Martin.
Teltek-múltak a percek a sötétben, míg végül halk lábdobbanásokra lettek figyelmesek. Egy csapat manó sietett el mellettük: nem gyújtottak fényt, és alig csaptak zajt, amint árnyékként követték az őrjárat útvonalát. Martin várt, amíg el nem tűntek a szurdokban, aztán jelt adott a többieknek.
Baru és Blutark azonnal felpattantak, és átszaladtak a hasadék túloldalára. A hadati felmászott a nem túl mély vízmosás peremére, aztán lenyúlt a kutyáért. A hatalmas vérkopó gazdája segítségével ügyesen felugrott. Laurie, Roald, majd egy pillanattal később Martin követte őket. Ekkor Baru végigvezette őket a csupasz sziklaperemen. Őrjítően hosszú másodpercekig kellett lekuporodva futniuk, miközben bárki megláthatta őket, aki véletlenül épp arra nézett. Végül leugorhattak egy sziklahasadékba.
Baru körülnézett, amíg útitársai is megérkeztek. Kurta bólintással nyugtázta, hogy biztonságban vannak, majd a csapat élére állt, azzal elindultak nyugat és a Kőhegyek felé.

 

Három napig háborítatlanul haladtak: pitymallatkor mindig hideg tábort vertek egy barlangban vagy egy védett hasadékban, és csak sötétedéskor indultak ismét útnak. Szerencséjük volt, hogy ismerték az utat, mert így sok rosszfelé vezető ösvényt elkerülhettek. Bebizonyosodott, hogy Murmandamus tényleg biztosítani akarja a hegyeket a hadserege számára. A három nap alatt ötször kellett elrejtőzniük, miközben lovas, illetve gyalogos járőrök haladtak el mellettük. Minden alkalommal az mentette meg őket, hogy nem Armengar felé siettek, hanem mozdulatlanul hasaltak a sziklák mögött. Aruthának igaza volt. A katonák a városba tartó menekülőket kerestek, és nem kifelé igyekvő futárokat. Martin azonban aggódott, hogy ez nem minden őrjáratra igaz.
A következő nap a herceg félelmei beigazolódtak: egy csapat mordel őrzött egy keskeny szorost, amit meg sem lehetett kerülni. Fél tucatnyi hegylakó sötét tünde ült a tábortűz körül, ketten pedig a lovakat őrizték. Barut kis híján észrevették: csak Blutark figyelmeztetésére torpant meg. A hadati egy hatalmas kőtömb mögül kémlelte ki az ellenséges tábort. Feltartotta nyolc ujját, hogy a hátrébb várakozók is láthassák. Jelezte, hogy ketten a sziklák tetején állnak, és a szeme fölé emelt kézzel imitálta, hogy figyelnek. Aztán hatot mutatott, leguggolt, és úgy tett, mint aki eszik. Martin bólintott, és olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná kerülni a helyet. Baru megrázta a fejét.
A herceg leakasztotta válláról az íját. Két ujját a magasba emelte, és magára bökött, azután bólogatva a többiekre mutatott. Két nyílvesszőt vett elő, az egyiket a foga közé szorította, a másikat pedig az idegre illesztette. Baru intett, hogy érti.
Martin nyugodtan előlépett, és útnak indította első vesszejét. Az egyik sötét tünde lezuhant leshelyéről. A másik gyorsan le akart ugrani, de ő is egy nyílvesszővel a mellében landolt.
Baruék közben kivont fegyverrel már el is hagyták Martint. A hadati pengéje süvítve szelte a levegőt, és egy újabb mordelt terített le, mielőtt az közel érhetett volna hozzájuk. Blutark egy másikat rántott le a földre. Roald és Laurie két ellenfelet foglaltak le. Martin a földre dobta íját, és kardot rántott.
Elkeseredett harc vette kezdetét, amint a mordelek magukhoz tértek első meglepetésükből. Amikor azonban Martin is bekapcsolódott, patkódobogásra figyeltek fel. Az ellenfél nélkül maradt sötét tünde lóra pattant, és elvágtatott, még mielőtt az útjába állhattak volna. Gyorsan megszabadultak az utolsó mordeltől is. A táborra csönd borult.
– A fene egye meg! – szitkozódott Martin.
– Ezen már nem lehet segíteni – mondta Baru.
– Ha az íjam mellett maradok, leszedhettem volna. Türelmetlen voltam – bosszankodott a herceg, mintha ennél nagyobb hiba nem is létezne. – Mindegy, ami történt, megtörtént, ahogy Amos mondaná. Megszereztük a lovaikat, hát használjuk őket! Nem tudom, van-e még ilyen tábor előttünk, de mindenesetre most inkább gyorsaságra van szükségünk, mint észrevétlenségre. Az a mordel hamarosan visszatér és magával hozza a társait.
Roald, Baru és Martin nyeregbe szállt, Martin pedig elvágta a gazdátlan lovak nyeregrögzítő pántját.
– Itt hagyjuk nekik a lovakat, de legalább szőrén kell megülniük őket.
A többiek egy szót sem szóltak, de ez a vandál tett is jelezte, mennyire dühös magára Martin a mordel menekülése miatt. Crydee hercege intett, mire Baru a menet élére parancsolta Blutarkot. A kutya előreszaladt az ösvényen, a lovasok pedig követték.
Néhány mérfölddel később ismét ellenségbe botlottak: három óriást pillantottak meg, akik egy kanyar fedezékében beszélgettek. Leszálltak a nyeregből, és ismét az előző táborban alkalmazott taktikát követték.
A legközelebbi, nekik hátat fordító óriás fél fordulatot tett, amint megérezte Martin nyílvesszőjét a lapockájában. A három méter magas lény megtántorodott, amikor a második nyíl nyakon találta. Két társa a herceg felé dübörgött, aki harmadszor is lőtt: a megsebzett óriás végre összerogyott.
Baru visszaparancsolta Blutarkot, mert a hatalmas humanoidok kétkezes kard formájú fegyverükkel könnyedén kettészelhették a kutyát. Döcögő járásuk ellenére a szőrös teremtmények olyan gyorsak voltak, hogy igazán veszélyes fegyverforgatóknak számítottak. Baru is éppen csak le tudott guggolni, hogy elkerülje a fejére irányzott csapást, azután föléje tornyosuló ellenfele mögé bukfencezett és átmetszette a térde inát. A lény összeesett, és a hadatinak ekkor már könnyű dolga volt. Roald és Laurie két irányból szorongatták a védekezésre kényszerült harmadik óriást, amíg Martin le nem tudta azt is nyilazni.
Amikor mindhárom ellenség holtan feküdt, Laurie és Roald összeszedték a lovakat. Blutark mély hangon morogva szaglászta a tetemeket. Az óriások emberszerűnek tűntek, attól eltekintve, hogy három, három és fél méter magasra tornyosultak. Tömzsibb testfelépítésűek voltak, mint a közönséges emberek, és fekete hajukkal és szakállukkal mind egyformának látszottak.
– Az óriások rendszerint nem mennek az emberek közelébe – jegyezte meg a hadati. – Vajon miféle hatalmat gyakorol felettük Murmandamus?
– Nem tudom – rázta meg a fejét Martin. – Már hallottam róluk, mert a Szabad Városok hegyeiben is élnek néhányan. A natali erdészek szerint azonban elkerülik más népek társaságát, és nagyon ritkán csinálnak bajt. Talán egyszerűen ők sem ellenállóbbak a gazdagság és a hatalom csábításával szemben, mint más fajok.
– A legendák szerint valaha ők is ugyanolyan emberek voltak, mint te vagy én, csak valami megváltoztatta őket – fűzte hozzá Baru.
– Ezt azért nemigen hiszem – ingatta a fejét Roald, miközben ismét felnyergeltek.
Martin intésére továbbindultak. Másodszor is sikeresen kerültek ki a Murmandamus katonáival vívott csatából.

 

Blutark halk morgással jelezte, hogy érez valamit előttük az ösvényen. A Lejtődi-hágó fölött haladva arra a pontra értek, ahol lassan el kellett hagyniuk a hegygerincet, hogy Yabon felé fordulhassanak. Három napja olyan gyorsan haladtak, ahogy csak tudtak. Halálosan fáradtak voltak, időnként elaludtak a nyeregben, mégis kitartottak. A lovak lefogytak, mert a mordelektől zsákmányolt zab már két napja elfogyott, és nem sikerült több abrakot szerezni. Ha füves terepre érnek, legeltethetik az állatokat a pihenők alatt, de Martin tudta, hogy ilyen igénybevétel mellett ez kevés lesz. Mindenesetre így is hálás volt a lovakért, mert a nyeregben töltött három nap kétségbeejtőről tűrhetőre változtatta vállalkozásuk esélyeit. Ha még két napig így haladhatnak, biztosan idejében odaérnek a Kőhegyekbe, még akkor is, ha utána elpusztulnak a lovak.
Baru intett a többieknek, hogy álljanak meg. Előrearaszolt az ösvényen, és eltűnt a kanyarban. Martin, íját előkészítve mozdulatlanul várakozott, Laurie és Roald pedig a lovakat tartották.
Baru kisvártatva visszatért, és intett nekik, hogy menjenek vissza egy darabon.
– Trollok – suttogta.
– Hányan vannak? – kérdezte Laurie. – Tizenketten.
Martin káromkodott egyet.
– Meg tudjuk kerülni őket?
– Ha itt hagyjuk a lovakat, és a hasadékokban megyünk tovább, talán, de nem biztos.
– Próbáljuk meglepni őket? – vetette fel Roald, bár előre tudta a választ.
– Túl sokan vannak – felelte Martin. – Három egy ellen egy keskeny ösvényen? Ráadásul hegyi trollok! Még ha nincs fegyverük, akkor is könnyedén leharaphatják a karodat. Nem, jobb lesz, ha megkerüljük őket. Szedjük le a lovakról, amire szükségünk lehet, aztán engedjük szabadon őket az ösvényen az ellenkező irányban.
Lepakolták a felszerelésüket, majd Laurie és Roald elvezették a lovakat. Martin és Baru közben azt figyelte, nem bukkannak-e fel a trollok a másik oldalon. Aztán hirtelen a rohanó Laurie és Roald tűnt fel.
– Sötét Testvérek – mondta a zsoldos.
– Milyen messze? – kérdezte Martin.
– Ahhoz mindenesetre túl közel, hogy itt álldogáljunk, és beszélgessünk – felelte Roald, és elkezdett leereszkedni az út menti lejtőn. A kövek között botorkálva a kutya is tartani tudta az iramot. Lefelé haladtukban igyekeztek fedezékben maradni, és remélték, sikerül elkerülni a trollokat.
Hamarosan egy olyan helyre értek, ahol az ösvény hirtelen visszakanyarodott. Baru mindkét irányban körülnézett, aztán intett a többieknek, hogy jöhetnek. Kis idő múlva kiáltozást hallottak a távolból.
– A mordelek most értek oda a trollokhoz, és valószínűleg megszerezték a lovainkat.
Rögtön szaladni kezdtek az ösvényen. Addig rohantak, amíg már égett a tüdejük, mégis közeledő patkócsattogást hallottak a hátuk mögül.
– Ide! – torpant meg Martin hirtelen egy hatalmas kőtömbökből álló képződménynél az út egyik oldalán. – Ha felmentek oda, le tudjátok lökni azokat a sziklákat?
Baru azonnal letért az útról, és felkapaszkodott az ösvény melletti emelkedőn, majd lekuporodott az ingatag sziklák mögött. Intett Roaldnak és Laurie-nak, hogy ők is menjenek fel.
Lovasok bukkantak elő. Az első megsarkantyúzta hátasát, amikor meglátta Martint és a kutyát, a többiek egy pillanattal később tűntek fel. Crydee hercege előhúzott egy nyilat a tegezéből, és megcélozta a roham vezetőjét. Amikor a mordel az ösvény legkeskenyebb részére ért, eleresztette a vesszőt, amely a vágtázó ló szügyébe fúródott. Az állat úgy esett össze, mint amit letaglóztak, lovasa pedig átbucskázott a fején, és nyaktörő sebességgel a földnek csapódott. A második ló megbotlott az első tetemében, és erről is leesett a rajta ülő sötét tünde. A herceg egy nyílvesszővel őt is a társa után küldte. Hátul zavar tört ki, ahogy a később érkezők belebotlottak a holttestek alkotta úttorlaszba. Úgy tűnt, még két állat megsérült, de Martin nem látta jól. Ekkor Baru felkiáltott. Blutark azonnal felugrott, és a herceg is gyorsan lehúzódott az ösvényről.
Elszabadult kövek csattogása töltötte be a levegőt. A kőcsuszamlás szinte robbanásszerű áradattá szélesedett. Martin hallotta társai szitkozódását és kiáltozását, mert a kisebb kövek mögöttük is megindultak.
A herceg felállva szemlélte meg a kőomlást. A szállongó por eltakarta előle a látványt. Amikor kezdett leülepedni a por, hallotta, hogy Laurie halkan a nevén szólítja. Martin visszairamodott, és elindult felfelé a törmelékhalmon. A tetején valaki megragadta a kezét.
– Roald – mutatott lefelé Laurie.
A zsoldos megcsúszott, végigszánkázott a hegyoldalon, és az utat eltorlaszoló omlás rossz oldalára érkezett. A férfi hátát a törmeléknek vetve ült, és a gyülekező mordeleket és trollokat figyelte.
– Fedezünk! – kiáltott le neki Martin.
Roald megfordult, és szomorú mosollyal visszaszólt:
– Nem érdemes. Mindkét lábam eltört – mutatott maga elé. Martin és Laurie észrevették a tócsába gyűlt a vért alatta. Egyik nadrágszára alól kifehérlett a törött csont. Roald kardjával az ölében, dobásra készített tőrökkel üldögélt. – Menjetek! Néhány percig még feltartom őket Induljatok már!
Baru is megjelent Laurie és Martin mellett.
– Mennünk kell – szólalt meg.
– Nem hagyunk itt! – keseredett el Laurie.
Roald visszakiáltott, tekintetét azonban az ösvényen tartotta, ahol a porfüggöny mögött halvány alakok mozogtak.
– Mindig is hősként akartam meghalni. Ne vedd el ezt tőlem, Laurie! Inkább szerezz egy dalt rólam! De aztán jó legyen ám! Most pedig tűnjetek el innen!
Baru és Martin lerángatta Laurie-t az omlás tetejéről. A dalnok egy perc múlva már önszántából ment tovább. Amikor odaértek, ahol Blutark várt rájuk, Laurie kezdett el elsőként szaladni az ösvényen. Elkeseredett tekintettel rohant, de a szeme száraz maradt. A hátuk mögül felhangzottak a trollok és a mordelek fájdalomüvöltésekkel vegyes kiáltásai, és mindannyian tudták, hogy Roald magával visz egy-két ellenséget a túlvilágra. Aztán lassan elcsöndesült a csatazaj.

 

 

13.
Az első vér

Kürtök harsantak.
Az armengari íjászok farkasszemet néztek a város ostromára készülő hadakkal. Már hat napja várták a támadást, és ma végre megkezdődött. Egy manó kürtös ismét megfújta az indulás jelét, a többiek pedig feleltek rá. Dobok pergése is továbbította a parancsot. A seregek megindultak előre: Elő hullámként közeledtek Armengar falaihoz. Először csak lassan mozdultak, azután, amikor az előőrs futni kezdett, az egész felgyorsult. Guy felemelte a kezét, és intett a katapultosoknak, hogy zúdítsanak kőzáport a kintiekre. A lövedékek felfelé száguldottak, majd halálos ívben az ellenségre hullottak. A manók elesett társaik testét átugrálva haladtak tovább. Hajnal óta harmadszor rohamozták meg a várost. Az első támadás már azelőtt megtört, mielőtt még a fal közelébe értek volna. A második hullám egészen a vizesárokig jutott, de ott a manók visszafordulásra kényszerültek.
A seregek lassan nyíllövésnyire értek. Guy parancsot adott az íjászoknak, hogy lőjenek. Nyílzápor zúdult a manókra és mordelekre. Százak estek el: néhányan meghaltak, a többség csak megsebesült, hogy aztán mindannyian az utánuk jövők csizmái alatt pusztuljanak.
És még mindig továbbözönlöttek. Újabb kürtjelek hangzottak fel, majd ostromlétrákat hoztak, amelyeket a vizesárkon keresztülfektetett vastag deszkatákolmányokra állítottak. A védők azonban hosszú rudak segítségével rögtön ellökték a faltól a létrákat. A manók hiába próbáltak újra meg újra felmászni, miközben odafentről szakadt rájuk az „áldás”. Guy elrendelte, hogy kezdjék el a vödrökben és üstökben fortyogó olajat a támadók nyakába önteni. A kő-, nyíl- és olajeső már túl sok volt az ellenségnek. Perceken belül visszavonulót fújtak hátulról a kürtösök. A Védelmező intett, hogy szüntessék be a tüzelést.
Lenézett a vár előtt heverő testekre, a több száz halottra és sebesültre.
– A parancsnokuknak nincs túl sok fantáziája – fordult Arutha és Amos felé. – Egy csomó életet elfecsérelt.
Amos egy csapat mordelre mutatott, akik egy közeli dombon ülve figyelték az összecsapást.
– Egyszerűen csak megszámolta az íjászainkat.
Guy káromkodott egy cifrát.
– Öregszem. Észre sem vettem őket.
– Már két napja nem aludtál – mondta Arutha. – Persze hogy elfáradtál.
– És nem is vagyok már olyan fiatal, mint szeretnék.
– Sose voltál! – hahotázott Amos.
Ekkor megérkezett Armand de Sevigny.
– Sehol nincs a közelben mozgolódás, és a külső erődök szerint a hátunk mögött egyelőre nincsenek ellenséges csapatok – jelentette.
Guy a lassan lenyugvó napot figyelte.
– Szerintem mára befejezték. Szakaszonként váltva egymást jöjjenek le az emberek a falról, és vacsorázzanak meg! Azt akarom, hogy ma éjszaka csak minden ötödik ember őrködjön. Valamennyien elfáradtunk. A parancsnok végigsétált a falon a lefelé vezető lépcsőhöz, a többiek pedig követték. Jimmy és Locklear éppen akkor jöttek fel. Mindkét fiú az armengariaktól kapott bőrpáncélját viselte.
– A sorsoláson ti kerültetek az első őrségbe? – kérdezte Arutha.
– Igen – felelte Jimmy. – Pontosabban elcseréltük valakivel a szolgálatot.
– A lányok is az első őrségben vannak – tette hozzá Locklear.
Arutha összeborzolta a vigyorgó Locklear haját, aztán a barátja után küldte a fiút. Amikor a nagyherceg leért a lépcsőn, megszólalt:
– Itt tombol körülöttünk a háború, ők meg csak a lányokra gondolnak.
– Egyszer mi is voltunk ilyen fiatalok – bólintott Amos –, bár én már nem nagyon emlékszem rá. De azért... eszembe jut, amikor lefelé hajóztam a keshi deltában, Sárkányfölde közelében...
Arutha elmosolyodott, miközben befordult a közös konyha felé. Vannak dolgok, amik sohasem változnak, és Amos mesélőkedve ezek közé tartozott. A nagyherceg most határozottan örült ennek.

 

A második nap reggelén a mordelekből és manókból álló horda ismét támadást indított, de minden nehézség nélkül visszaverték őket. A nap folyamán több alkalommal is próbálkoztak, de egy rövid roham után mindig visszavonultak. Késő délutánra nyilvánvalóvá vált, hogy ostromgépek elhelyezésével kísérleteznek. Alkonytájban Arutha és Guy még a fal tetejéről figyelte az eseményeket, amikor Amos közeledett futva feléjük.
– A fellegvár tornyában elhelyezett őrszemek mozgolódást észleltek a síkságon táborozók mögött. Úgy tűnik, hamarosan megérkezik Murmandamus főserege. Holnap délre talán itt is lesznek.
– Legalább egy napig tart, amíg felsorakoznak – nézett Guy két társára. – Úgyhogy még két napot nyertünk. Holnapután azonban már hajnalban ránk fogja küldeni az összes hadát.

 

A harmadik nap kínos lassúsággal telt, miközben a várvédők megfigyelhették, hogyan sorakoznak fel a mordel katonák és szövetségeseik ezrei a város körül. Napnyugta után mozgó fáklyák sora mutatta az újabb és újabb csapatok érkezését. Egész éjjel menetelő lábak robaja töltötte be a sötétséget. Guy, Amos, Arutha és Armand időnként kiment, hogy megszemlélje az Armengar előtti síkon sokasodó tábortüzek tengerét.
A negyedik napon azonban az ostromra készülődő sereg továbbra is ráérősen rendezte sorait. A védők egész nap a falakon várakoztak a támadásra. Napnyugta táján Arutha nyugtalankodni kezdett:
– Mit gondolsz, nem folyamodnak ahhoz a tsurani trükkhöz, hogy éjszaka támadva elvonják a figyelmünket az árkászok munkájától? – fordult Amoshoz.
– Nem olyan okosak ezek – rázta meg a fejét a vén tengerész. – Azért akarták igénybe venni Segersen szolgálatait, mert nincsenek saját mérnökeik. Ha lennének olyan embereik, akik képesek alagutat fúrni ezek alatt a falak alatt, én is szeretnék találkozni a fickókkal: azok bizonyára kőevő csodabogarak lennének. Na igen, tényleg terveznek valamit, de annak semmi köze a fantáziához. Szerintem őmocsokságának fogalma sincs róla, minek néz elébe. Az a szemét disznó egyetlen rohammal akarja elfoglalni a várost. Hát ezt gondolom.
Guy figyelt, de közben ép szemével a síkságon táborozó ellenséget fürkészte.
– A bátyád kapott még egy napot, hogy eljusson a Kőhegyre, Arutha – mondta végül. Martinék tíz nappal korábban távoztak.
– Így van – helyeselt Amos.
A társaság némán figyelt, amíg a nap el nem tűnt a hegyek mögött. Megvárták, amíg teljesen besötétedett, aztán lassan lementek enni és – ha sikerül – pihenni egy kicsit.

 

Hajnalban messze hangzó üdvrivalgás tört ki az ostromlók között, amelyben kiáltások, rikoltozás, dobpergés és kürtharsogás keveredett. A rég várt támadás helyett azonban az arcvonal szétnyílt, és egy hatalmas emelvényt gurítottak elő hátulról. Tizenkét óriás mozgatta: a magas, szőrös teremtményeknek láthatóan nem okozott különösebb erőfeszítést a dolog. Az emelvény közepén aranyozott trónus állt, amelyen pedig rövid, fehér köpönyeget viselő mordel ült. Mögötte egy másik alak kuporgott, akinek vonásait azonban elrejtette vastag köntöse és terjedelmes csuklyája. Az emelvény tempósan közeledett a fal felé.
Guy a fal kék köveire támaszkodva előrehajolt, Arutha pedig mellén keresztbe tett karokkal állt mellette. Amos tenyerével beárnyékolta a szemét, hogy ne süssön bele a lemenőben lévő nap. A tengerész köpött egyet.
– Azt hiszem, végre megismerhetjük magát őfőmocsokságát.
Guy bólintott. Ekkor egy szakaszvezető jött föl a falra a parancsnokhoz.
– Védelmező, az ellenség elfoglalt minden pozíciót a fallal szemben. – Próbálkoznak a külső erődök elfoglalásával? – mutatott Guy a fellegvár mögötti hegyek felé.
– Armand jelentése szerint csak nagyon gyenge próbálkozásokat tettek. Úgy látszik, nincs kedvük harc közben hegyet mászni.
Guy bólintott, és figyelmét ismét a síkság felé fordította. Az emelvény megtorpant, és a mordel felállt a trónról. Valami varázslat folytán a hangja betöltötte a levegőt, és a falakon is úgy hallatszott, mintha egykét méterről szólott volna.
– Ó, gyermekeim! – mondta. – Halljátok szavaimat!
Arutha meglepetten nézett a többiekre: Murmandamus hangja maga volt a muzsika, melyet mintha hárfafutamok színezték volna át.
– Kezünkben tartjuk a jövő zálogát. Aki szembeszáll a sors akaratával, az a teljes pusztulás felé halad. Gyertek hát! Tegyük félre a régi ellentéteket!
Azzal intett, mire egy csapat ember lovagolt oda hozzá.
– Látjátok? Már a ti fajotokból is mellém álltak azok, akik megértették a sors üzenetét. Mindenkit szívesen fogadok, aki hajlandó nekem szolgálni. Mellettem nagy dolgokra lehettek hivatottak. Gyertek hát, felejtsük el a múltat! Hiszen ti is az én megtévedt gyermekeim vagytok.
– Az apám nagy gazember volt, de ez azért mégiscsak sértés – horkant fel Amos.
– Gyertek, én örömmel üdvözlök mindenkit, aki csatlakozik hozzám! – Édes szavai csábító erővel visszhangzottak. A falakon állók egymásra néztek, és tekintetükből sütött a kétely.
Guy és Arutha körbepillantottak, aztán Bas-Tyra megszólalt:
– Látjátok, még a saját katonáim is azt hiszik, hogy talán nem is kellene harcolniuk.
– Készítsük elő a katapultokat – javasolta Amos.
– Várjatok! – lépett közelebb Arutha.
– Mire? – csattant fel Guy. – Hogy megingassa a seregem eltökéltségét?
– Húzzuk egy kicsit az időt! Az idő a mi szövetségesünk és Murmandamus ellensége.
A sötét tünde folytatta:
– Azokat viszont, akik ellenszegülnek, akik nem állnak félre, akik akadályozzák, hogy elérjük a sors által rendelt célt, azokat könyörtelenül eltiporjuk.
A férfi hangja most figyelmeztetést, sőt fenyegetést hordozott, és a falakon állókban azt az érzést keltette, hogy minden hiábavaló.
– Választást kínálok fel számotokra! – Azzal kitárta a karját. Rövid, fehér köpenye lecsúszott a válláról, és láthatóvá tette hihetetlen hatalmat sugárzó testét és a mellén kirajzolódó bíborszín sárkány anyajegyet. Most csak fehér ágyékkötőt viselt. – Békére lelhettek és szolgálhatjátok a sors rendelését. – Ekkor szolgák rohantak elő, akik gyorsan páncélt adtak urukra: vas lábszár- és karvédőt, bőr-, majd láncinget, illetve egy fekete sisakot, amelynek két oldalát kiterjesztett sárkányszárnyak díszítették. Aztán az ember lovasok eltávolodtak, és helyüket Fekete Gyilkosok foglalták el. Murmandamus felemelte a kardját, és a városfal felé mutatott vele. – Ha azonban ellenálltok, eltörlünk benneteket a föld színéről. Válasszatok!
Arutha közben folyamatosan suttogott valamit Guy fülébe. A Védelmező végül visszakiáltott:
– Én nem rendelhetem el a város kiürítését. Össze kell hívnunk a volksraadot. Ma éjjel döntünk.
Murmandamus elnémult, mintha erre a válaszra nem számított volna. Amikor meg akart szólalni, a kígyó pap félbeszakította. A sötét tünde kurta mozdulattal elhallgattatta tanácsadóját. Amikor visszafordult a fal felé, Arutha úgy látta, mintha Murmandamus fekete sisakjának szemrése alól mosoly villant volna elő.
– Várni fogok. Holnap hajnalhasadáskor nyissátok meg a város kapuit és jöjjetek elő! Úgy fogadunk majd benneteket, mint megtért testvéreinket, ó gyermekeim.
Azzal intett, és az óriások visszahúzták az emelvényt a vonalaik mögé. Néhány percen belül a vezér eltűnt seregében.
– A volksraad semmit sem fog tenni – rázta meg a fejét Guy. – Személyesen verekszem meg bárkivel, aki olyan bolond, hogy elhiszi ennek a szörnyetegnek akár egyetlen szavát.
– Mindenesetre kaptunk még egy nap haladékot – jegyezte meg Amos.
– Azonkívül holnapra Martinék megint egy nappal közelebb lesznek a Kőhegyekhez.
Guy nem szólt többet, csak figyelte, ahogyan az ellenséges had a felkelő nap fényénél visszatér táborába, amely továbbra is elszigetelte a várost a külvilágtól. A Védelmező és parancsnokai órákon át szemlélődtek.

 

A fáklyák fényesen ragyogtak a falak mentén. A katonák minden oldalon éberen vigyáztak Armand de Sevigny parancsnoksága alatt. A népesség nagy része azonban a piactéren gyülekezett.
Jimmy és Locklear keresztülfurakodott a tömegen. Észrevették Kristát és Bronwynnt, és megálltak mellettük. Jimmy mondani akart valamit, de Krista leintette, mivel Guy, Arutha és Amos éppen most jelentek meg az emelvényen. Egy öreg is volt velük, aki barna köntöst viselt, amely éppolyan vénnek látszott, mint a tulajdonosa. A férfi rúnajelekkel telefaragott díszes botot tartott a kezében.
– Ki ez? – érdeklődött Locklear.
– A Törvény Őre – suttogta vissza Bronwynn. – De csitt!
Az öregember felemelte üres kezét, mire a tömeg elcsöndesedett.
– A volksraad összegyűlt. Halljátok hát a törvényt. Minden, ami kimondatik, az igaz. Minden javaslat figyelembe vétetik. Minden döntés a nép akarata.
Guy a feje fölé emelte a kezét, és megszólalt:
– Az én kezembe adtátok ezt a várost. Én vagyok a ti Védelmezőtök. A következőt kell megtanácskoznunk: odakinn várakozik az ellenségünk, és szép szavakkal próbálja megszerezni azt, amit a fegyverek erejével nem kaphat meg. Ki szeretne mellette szólani?
– A mordelek régóta halálos ellenségeink – hangzott fel a tömegből. – Ugyan hogy szolgálhatnánk mi őket?
– Mégis, nem hallgathatnánk meg még egyszer ezt a Murmandamust? Olyan szépen beszél – felelte valaki más. Minden szem a Törvény Őre felé fordult.
Az öreg egy percre lehunyta a szemét, és némán elgondolkodott.
– A Törvény szerint a mordelekre nem érvényesek az emberek szabályai. Nem állnak szövetségben a néppel. A tizenötödik évben azonban Benkinsmaan Védelmező találkozott Turanalorral, a borz törzs főnökével Isbandia völgyében, és a Banapis ünnep idején megegyeztek, hogy tűzszünetet kötnek. Három nyárközépig tartott. Amikor Turanalornak a tizenkilencedik évben nyoma veszett az Edder-rengetegben, a fivére, Ulmslascor lett a borz törzs vezetője. Megszegte a békét, és lemészárolta Dibria králjának egész lakosságát. – A férfi megpróbálta minél pontosabban felidézni a régi történetet. – Tehát volt példa arra, hogy hallgattunk a mordelek szavára, de nagyon óvatosnak kell lennünk, mert álnokságuk közismert.
Guy Aruthára mutatott.
– Íme, itt áll előttetek ez a férfi. Ő Arutha, egyik hercege annak a Királyságnak, amely valaha ellenségünknek számított. Most ő is a barátunk. Egyébként távoli rokonom. Ő már korábban összeütközésbe került Murmandamusszal. Ő nem tartozik Armengar népéhez. Megengeditek neki, hogy szóljon a volksraadban?
A Törvény őre kérdően felemelte a kezét. A nép kórusban kiáltotta az emelvény felé jóváhagyását, mire az öregember intett a nagyhercegnek, hogy beszélhet. Arutha előrelépett.
– Én már korábban is küzdöttem ennek a szörnyetegnek a bérenceivel. – A férfi egyszerű szavakkal mesélt az Éjsólymokról, Anita sebesüléséről, és a Moraelinbe tett utazásról. Beszélt Muradról, a mordel törzsfőről, akit Baru megölt. Elmondta, mennyi szörnyűséget és gonoszságot látott, amelyet mind Murmandamus terveit ki.
Amikor befejezte, Amos felemelt kézzel szót kért:
– Betegen és sebesülten érkeztem hozzátok. Ti gondoskodtatok rólam, az idegenről. Most már én is közétek tartozom. Szeretnék elmondani nektek valamit erről a férfiról, Arutháról. A közelében éltem, az oldalán harcoltam, és négy év alatt megtanultam barátomként tisztelni ezt az embert. Tudom, hogy álnokság nélkül való. Szíve megbocsátó, és lehet adni a szavára. Bizonyos vagyok benne, hogy az igazat mondta.
– Akkor hát mi legyen a válaszunk? – kiáltott fel Guy.
Fáklyák és kivont kardok emelkedtek fel, ahogy a nép kórusban újra meg újra azt üvöltötte:
– Nem!
Guy várt, amíg az armengariak kiadták magukból Murmandamus iránti gyűlöletüket. Ökölbe szorított fekete kesztyűs kezét a magasba emelte, és hagyta, hogy az armengariak hangja átjárja. Egyetlen szeme élénken csillogott, az arca kipirult, mintha a város lakosságának bátorsága elsöpörte volna fáradtságát és szomorúságát. Jimmy szinte megfiatalodni látta Bas-Tyrát.
A Törvény Őre is várt, amíg a kiáltozás elcsitult, aztán megszólalt:
– A volksraad megszabta a törvényt: egyetlen ember sem hagyhatja el a várost, hogy Murmandamus szolgálatába álljon. Senki se tegyen ezen törvény ellen!
– Mindenki térjen vissza a helyére! – mondta Guy. – Holnap megkezdődik az igazi küzdelem.
A tömeg lassan oszladozni kezdett.
– Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy ez fog történni – jegyezte meg Jimmy.
– Azért az a csodaszép Sötét Testvér ügyesen beszélt – felelte Locklear.
– Igen, csakhogy mi Armengarba költözésünk óta harcolunk a mordelek ellen – tette hozzá Bronwynn. – Soha nem lehet béke közöttünk. A lány, csinos fiatal arcán komoly kifejezéssel pillantott az apródra. – Mikor kell jelentkeznetek?
– Jimmy és én csak hajnalhasadástól leszünk szolgálatban.
A két lány összenézett, és bólintott. Bronwynn karonfogta Lockleart.
– Akkor gyere velem.
– Hová?
– Van egy ház, ahol eltölthetjük az éjszakát – ragadta meg határozottan a fiú karját, és a volksraad ritkuló tömegében elvezette őt.
Jimmy Kristára nézett.
– Ő még soha...
– Bronwynn sem – szakította félbe a lány. – Úgy döntött, hogy ha holnap meg kell halnia, akkor legalább egy férfit ismerjen előtte életében.
Jimmy egy pillanatra elgondolkodott.
– Nos, legalább gyengéd kedvest talált magának. Biztosan jók lesznek egymáshoz.
A fiú már-már elindult, amikor Krista megállította. Hátranézve látta, hogy a lány merően bámulja őt a fáklyafényben.
– Én sem ismerem még a hálószoba örömeit.
Jimmynek hirtelen az arcába szökött a vér. Bármennyi időt is töltöttek együtt, még sohasem sikerült kettesben maradnia Kristával. Órákat barangoltak négyesben, és szenvedélyesen próbálkoztak a sötét kapualjakban, a lányoknak azonban mindig sikerült kordában tartaniuk a két apródot. És folyton az volt az érzésük, hogy ez az egész csak játék. Mindenki tudatában volt, hogy a végzet közeleg, és vágytak arra, hogy minél jobban kiélvezzék az életet, még ha csak egy éjszakára is. A fiú végül megszólalt:
– Én már próbáltam, de csak kétszer.
– Én is tudok egy házat, amit használhatunk – vezette el kézenfogva Jimmyt. Ahogy a fiú követte, új érzés kezdett ébredezni benne. Rádöbbent a halál elkerülhetetlenségére, emiatt pedig rátört a vad bizonyítási vágy, hogy még él. És ezzel együtt félni kezdett. Jimmy megszorította Krista kezét, és követte a lányt.

 

Hírvivők szaladgáltak a fal mellett. Az armengariak egyszerű taktikát választottak: vártak. A nap első sugaraival együtt Murmandamus is megjelent, fehér paripáját táncoltatta összegyűlt hadai előtt. Nyilvánvalóan a válaszra várt, de nem kapott feleletet.
Aruthának sikerült meggyőznie Guyt, hogy ne csináljon semmit. A támadás előtti minden órával újabb lehetőséget adtak a felmentő seregnek, hogy időben érkezzen. Ha Murmandamus arra várt, hogy kinyissák a kaput, vagy legalább vakmerő kihívást intézzenek hozzá, csalódnia kellett, mert csak az armengariak néma sorai üdvözölték a falakon. Végül előrelovagolt: félúton saját katonái és a fal között megállt. A titokzatos erő most is gondoskodott arról, hogy mindenki hallja a szavait.
– Ó, engedetlen gyermekeim, miért tétováztok? Hát nem ültetek tanácsot? Nem látjátok, hogy értelmetlen az ellenállás? Tehát, mi a válaszotok?
Csak a csönd felelt. Guy parancsot adott, hogy senki sem szólalhat meg hangosan, így akadályozva meg az esetleges kötekedő megjegyzéseket. Nem lehetett mentség arra, ha az ellenség akár egy perccel is előbb támad, mint muszáj. Murmandamus csataménje nyugtalanul forgolódni kezdett.
– Tudnom kell! – rikácsolta hirtelen a mordel. – Ha nem érkezik felelet, mire visszaérek a seregemhez, akkor halált és tüzet zúdítok rátok!
Guy kesztyűs öklével a falra csapott.
– Átkozott legyek, ha még öt percet várok! Katapultok!
Azzal jelt adott, hogy tüzelhetnek. Dinnye nagyságú kövek záporoztak, majd csapódtak a földnek Murmandamus körül. Az egyik eltalálta fehér paripáját, amely vértől csatakosan rogyott össze. A sötét tünde ügyesen leugrott róla, de őt is számos lövedék eltalálta. Vad örömrivalgás tört ki a falakon.
Aztán mindjárt el is halt, amikor az ellenséges vezér talpra állt. Láthatóan sértetlenül ismét megindult a vár felé, és addig közeledett, amíg nyíllövésnyire nem ért.
– Gorombán visszautasítottátok nagylelkűségemet és bőkezűségemet. Nem akartok nekem szolgálni. Hát ismerjétek meg halálos haragomat!
Az íjászok rálőttek, ám a nyilak elkerülték a mordelt, mintha valamiféle védőburok vette volna körül. Ekkor felemelte kardját, és a város felé mutatott vele. Különös, tompa pukkanással skarlátvörös tűzsugár szökkent elő a fegyverből. Az első csapás a fal mentén robbant, és három íjász fájdalomtól ordítva próbált menekülni, amint a testük lángra lobbant. A többiek a fal mögött kerestek menedéket, mert újabb és újabb csapás következett. Mivel az egész véderő fedezékben kuporgott, többen nem sebesültek meg.
– Pusztítsátok el őket! – ordított dühében seregének Murmandamus.
Guy a lőrésen kipislantva látta, hogy a mordel elindult visszafelé, amikor a síkságot elözönlő hadai egy vonalba értek vele. Mint a káosz haragvó tengerének nyugodt szigete, kényelmesen visszasétált a várakozó emelvényhez, és felült trónjára.
Ekkor Guy parancsot adott, hogy indítsák be a hadigépeket, és megkezdődött az öldöklés. A támadók egy pillanatra megtorpantak, aztán új lendületet kaptak, amikor a fal közelébe értek. A vizesárok tele volt a korábbi rohamok szemetével és deszkáival, és most újabb pallókat fektettek keresztül rajta. Megint felemelkedtek az ostromlétrák, és az ellenség megindult fölfelé.
Óriások rohantak fura kinézetű, nagyjából hat méteres oldalú, három méter magas ládákat tolva maguk előtt. Ezek az alkotmányok kerekeken gurultak, és elöl, illetve hátul hosszú rudak nyúltak ki belőlük, amelyek minduntalan beleütköztek a talaj egyenetlensége miatti kisebb dombokba és hullahalmokba. Amikor a fal közelébe értek, beindulhatott valamilyen belső szerkezet, mert a rudak behúzódtak a ládák alá, és a fal tetejének magasságába emelték azokat. Az alkotmányok eleje hirtelen előrezuhant, és a falra vezető hidat alkotott, amelyen át az addig belül rejtőző manók beözönlöttek Armengarba. Gyorsan leengedtek egy csomó kötélhágcsót, hogy a többi rohamozó is felmászhasson. Ezt a taktikát a fal tucatnyi pontján megismételték, míg végül mordelek, trollok és manók százai vívtak véres közelharcot a város védőivel.
Arutha kecsesen elszökkent egy manó csapása elől, majd átdöfte a zöld bőrű teremtményt, s az sikoltva zuhant le a védműre. Armengari gyerekek futottak oda kivont tőrökkel, és gondoskodtak róla, hogy a lény biztosan meghaljon. Mindenki úgy vett részt a csatában, ahogyan tőle tellett.
Krondor hercege odaszaladt Amoshoz, aki éppen egy mordellel viaskodott: egymás csuklóját szorongatták, és egyikük sem bírt szabadulni. Arutha a kardja nyelével leütötte a mordelt, aztán továbbment: A sötét tünde összeesett, Amos pedig a nyakánál és az ágyékánál fogva felemelte, és átdobta a falon. A mordel számos társát lesodorta, akik épp fel akartak mászni egy létrán. Az egykori tengerész egy másik védő segítségével ellökte a létrát a faltól.
Jimmy és Locklear végigrohantak a falon, ha kellett, megküzdöttek az útjukat álló támadókkal. Amikor odaértek, ahol Guy parancsnokolt, Jimmy megszólalt:
– Uram, Armand üzeni, hogy elindították a ládák második hullámát.
Guy megfordult, és végignézett a védelmen. A falakat sikerült megtisztítani a támadóktól, és a létrák többségét is ledöntötték.
– Hozzatok rudakat és égő olajat! – kiáltotta, és parancsát továbbadták a fal teljes hosszában.
Amikor a ládák második hulláma felemelkedett, hosszú rudakkal, alabárdokkal és lándzsákkal akadályozták meg, hogy az alkotmányok első oldala lenyíljon, bár néhány helyen kudarcot vallottak. Ahol azonban sikerült kitartani, ott izmos armengariak dobtak olajjal töltött bőrzsákokat a ládák tetejére, aztán égő nyilakat lőttek beléjük. A szerkezetek pillanatok alatt lángba borultak, és az ostromlók inkább sikoltozva a mélybe vetették magukat, mintsem elevenen megégjenek odabenn.
Azzal a néhány szakasznyi mordellel, akik bejutottak, könnyedén megbirkóztak a védők. Az első támadástól számított egy órán belül felharsant a visszavonulás jele a csatamezőn.
Arutha megkereste Guyt. A Védelmező erősen zihált, bár inkább az izgatottságtól, mint a küzdelemtől. Az ő pozícióját erősen védték, hogy biztonságban kiadhassa a szükséges parancsokat.
Szerencsések voltunk – nézett Guy a nagyhercegre, aztán megdörzsölte az arcát. – Ha az az ostoba egyszerre indította volna a két hullámot, megtisztíthatta volna a fal egy szakaszát, mielőtt rájövünk, mit kell tennünk. Mostanra már odalenn az utcákon csatáznánk.
– Talán igen. Mindazonáltal ügyes sereged van, és igencsak keményen harcolnak – felelte Arutha.
– Igen, keményen harcolnak, és pokolian ügyesen halnak meg – csattant fel kissé dühösen Guy. – Inkább az a gond, hogyan tartsam őket életben.
Aztán Jimmyékhez és a többi futárhoz fordult:
– Hívjátok össze tíz perc múlva a tiszteket az elülső parancsnoki posztnál! – Majd Aruthára pillantott: – Szeretném, ha te is ott lennél.
– Természetesen – felelte a nagyherceg, aki éppen lemosta kezéről a vért. A friss vizet egy öreg hozta oda, aki vödrökkel teli kocsit tolt.
Elhagyták a falat, és leereszkedtek a lépcsőn a házhoz, amelyet Guy számára elülső parancsnoki poszttá alakítottak. Perceken belül minden tiszt, továbbá Amos és Armand is megérkezett.
Amikor Guy látta, hogy mindenki ott van, elkezdte:
– Két dologról kell beszélnünk. Először is, nem tudom, hány hasonló támadást leszünk képesek biztonságosan visszaverni, illetve azt sem tudom, van-e egyáltalán kapacitása az ellenségnek újabbakra. Ha egy kicsit intelligensebben használták volna azokat az átkozott ládákat, akkor most az utcákon harcolnánk velük. Lehet, hogy tucatnyi hasonló rohamot elháríthatunk, de az is lehet, hogy a következő végzetes lesz. Azt akarom, hogy azonnal megkezdődjön a város kiürítése. Az első két szakaszt éjfélig be kell fejezni. A lovakat és az élelmet indítsátok el a kanyonokba, és a gyerekek is álljanak készen! Azt akarom, hogy az evakuáció utolsó két szakasza is bármelyik pillanatban megkezdődhessen. Másodszor pedig, amennyiben bármi történne velem, a rangban utánam következő parancsnokok: Amos Trask, Armand de Sevigny, illetve Arutha herceg.
Arutha szinte várta, hogy az armengari tisztek tiltakozzanak, de azok zokszó nélkül elindultak, hogy elvégezzék a kiadott feladatot. Amikor pedig meg akart szólalni, Guy félbeszakította:
– Jobb hadvezér vagy, mint a városiak bármelyike, Arutha. És ha itt kell hagynunk Armengart, lehet, hogy te leszel a felelős a lakosság egy részéért. Tudtukra akartam adni, hogy engedelmeskedjenek neked. Ily módon, még ha veled lenne valamelyik helybéli parancsnok, akkor is a te utasításaidat követnék.
– Miért?
Guy az ajtó felé haladtában hátrafordult:
– Mert így talán egy kicsivel több emberem jut el élve Yabonba. Na gyere! Biztos, ami biztos, jó ha tudod, mire készülünk!

 

A második komoly roham az alatt kezdődött, mialatt Guy éppen a citadella katonai beosztását magyarázta Aruthának, amit arra az esetre készítettek, ha a város külső része elesne. Hordókat gurító öregembereket és asszonyokat kerülgetve rohantak vissza a falra. Amikor a külső védműnél jártak, Arutha észrevette, hogy számos hasonló hordót halmoztak fel minden sarokban.
Felérkezve látták, hogy mindenütt heves harc folyik. A fal közelében lángoló ostromládák inogtak a szélben, de egyetlen csapat mordelnek, manónak vagy trollnak sem sikerült épségben bejutnia a városba.
Guy látta, hogy a parancsnoki poszton Amos felügyeli a tartalék osztagok elosztását. A volt tengerész kérés nélkül felvázolta a helyzetet:
– Még két tucatnyi olyan ládát gurítottak elő. Mindegyikbe belelőttünk öt égő nyílvesszőt, és csak aztán dobtuk a tetejükre az olajat, úgyhogy sikerült a faltól egy kicsivel távolabb megállítani őket. A fiúk jól megsorozták őket, és abba is egy csomóan belehaltak. Úgy tűnik, őszentségtelensége egyelőre kénytelen lesz döntetlennel beérni – mutatott a távoli dombra, ahol Murmandamus trónolt.
Nem nagyon lehetett látni, mégis úgy tűnt, a mordel vezér nem túlzottan elégedett a roham eredményével. Arutha nem bánta volna, ha most olyan sasszeme van, mint Martinnak, mert nem igazán látta, mit csinál éppen a sötét tünde.
Ekkor Amos felkiáltott:
– Feküdj! Mindenki feküdjön le!
Miközben Amos figyelmeztetését továbbították, Arutha is lekuporodott a mellvéd mögé. Ismét skarlátszín tűz lobbant a fejük fölött. Aztán újabb robbanás következett, majd egy harmadik. Amikor meghallotta a kürtök távoli rivallását, Arutha megkockáztatott egy pillantást a fal pereme fölött. Az ostromlók biztonságos távolságba vonultak vissza.
– Nézd csak! – állt fel Guy is.
Odalenn mindenütt elszenesedett holttestek hevertek Murmandamus mágikus tüzétől füstölögve.
– Nem örül túlzottan a vereségnek, igaz? – szemlélte meg Amos is a pusztítást.
Arutha körülnézett a fal tetején.
– Megölte a saját katonáit, nekünk pedig szinte semmi kárt nem okozott. Miféle ellenség ez?
Amos a nagyherceg vállára tette a kezét.
– A legrosszabb fajta. Teljesen őrült.

 

A csatamező füstbe burkolózott. A védők kis híján összeestek a fáradtságtól és a friss levegő hiányától. A támadók szekereken száraz farönköket és bokrokat hoztak előre a falhoz és meggyújtották őket; mindenütt kesernyés füst kígyózott az ég felé. De másféle fa is előkerült: hamarosan emelvényekre szerelt ostromlétrákat cipelő manócsapatok jelentek meg. A várvédők az egyik pillanatban még csak a mindent elborító fekete füstöt látták, a következőben pedig már egy létra bukkant elő közvetlenül az orruk előtt. Amíg ők hiábavalóan küszködtek azzal, hogy ellökjék az alul rögzített szerkezeteket a faltól, addig elözönlötte őket az ellenség. A támadók gyógynövényolajjal átitatott rongyot kötöttek az orruk és szájuk elé, ami kiszűrte a füstöt. Ily módon számos ponton sikerült áttörniük a védelmet, Arutha azonban olyan ügyesen irányította a segédcsapatokat, hogy hamarosan mindenhol visszaszorították a manókat. Guy elrendelte, hogy öntsenek naftát a tűzbe, amitől az olyan hevesen fellobbant, hogy a támadók sem tudtak mit kezdeni vele. Hamarosan lángtenger borította el a fal alját, ezért az ostromlók sorsukra hagyták éppen felfelé kapaszkodó társaikat. Mire a tűz valamelyest elcsitult, egyetlen létra sem maradt épen.
Amikor a késő délutáni nap lassan eltűnt a fellegvár mögött, Guy odaintette Aruthát:
– Azt hiszem, mára befejezték.
– Nem tudom – felelte Arutha. – Nézd csak meg az állásaikat!
Most már Guy is látta, hogy az ostromlók nem vonultak vissza a táborukba, ahogy azt korábban tették. Ismét támadó alakzatot vettek föl, és az élen álló parancsnokok újabb csapatokat irányítottak a hiányos sorokba.
– Éjszaka akarnak támadni? – hitetlenkedett Guy.
Megérkezett Amos és Armand.
– Miért ne? – kérdezte Amos. – Szinte csak ránk dobálják az embereiket, akkor meg mit számít, ki mennyire lát? Az az ostoba kurafi köp rá, hogy hányan halnak meg. Óriási mészárszék lesz itt, de a végén valószínűleg elsöpörnek bennünket a számbeli fölényükkel.
Armand közben intézkedett, hogy a halottakat és a sebesülteket vigyék le a falról. A városban kórházakat állítottak föl.
– Összesen háromszázhúsz harcost vesztettünk ma. Lehet, hogy ez a szám nőni fog, ha mindent ellenőrzünk. Ez azt jelenti, hogy hatezer kettőszázhuszonöt körüli harcképes emberünk maradt.
Guy nagyot káromkodott.
– Ha Martinék a lehető legkorábbi időpontban jutnak el a Kőhegyek be, és ugyanolyan gyorsan visszaérnek, akkor is túl késő lesz. Ráadása úgy tűnik, a barátaink ma éjjelre is tartogatnak a számunkra valami meglepetést.
– Nem úgy néz ki, mintha újabb rajtaütésre készülnének – hajolt ki Arutha a mellvéd fölött.
Guy visszanézett a citadella felé. A nap már eltűnt a hegyek mögött, de az ég még világos maradt. A város előtti síkságon egyformán jól látszottak a zászlók és a fáklyák.
– Olyan, mintha... várnának valamire – folytatta a nagyherceg.
– A katonák egyelőre maradjanak a helyükön, de a legelső pozícióktól kezdve kapjanak vacsorát – mondta a Védelmező, azzal de Sevigny kíséretében elindult lefelé. Nem mondta, hogy mindenki álljon készenlétben, de erre nem is volt szükség.
Arutha Amosszal együtt a megfigyelőhelyen maradt. Különös izgatottságot érzett: mintha egyre közeledett volna az idő, amikor el kell majd játszania a számára rendelt szerepet, bármi legyen is az. Ha az ősi prófécia, amelyet Ishap szerzetesei meséltek el neki, igaz, akkor ő a Sötétség Végzete, és az ő feladata lesz Murmandamus legyőzése. A fal hideg kövein nyugvó karjára hajtotta fejét. Amos elővette a pipáját, és egy tengerésznótát dúdolva megtömte dohánnyal. Amíg vártak, az ellenséges seregeket lassan elnyelte a homály.

 

– Locky, hagyjál! – tolta el magától Bronwynn a fiút.
– De hiszen nem vagyunk szolgálatban – mondta zavarodottan az apród.
– Egész nap futárszolgálaton voltam, ugyanúgy, mint te – felelte a kimerült leányzó. – Majd megsülök, ragadok az izzadságtól és a kosztól, füstszagom van, erre te le akarsz feküdni velem.
Locklear hangja megbántottan csengett:
– De... tegnap éjjel...
– Az tegnap éjjel volt – válaszolta a lány szelíden. – Akkor én akartam, és köszönöm, hogy megtetted. Most viszont fáradt és piszkos vagyok, meg különben sincs kedvem hozzá.
– Köszönöd? – kérdezte a fiú gúnyosan. – Ezek szerint ez csak afféle... szívesség volt? – Locklear hangjából kihallatszott a sértett büszkeség és az ifjúi hév. – Hiszen szeretlek, Bronwynn. Ha ennek vége, gyere velem Krondorba! Egy napon gazdag ember leszek. Összeházasodhatnánk.
– Locky, olyan dolgokról beszélsz, amiket nem igazán értek – mondta félig türelmetlenül, félig gyengéden. – A hálószoba örömei... nem jelentenek ígéretet. Most pedig pihenni akarok, mielőtt visszahívnak bennünket szolgálatra. Menj! Talán majd máskor.
A fiú megbántottan, égő arccal húzódott el.
– Hogy érted azt, hogy talán máskor? – kezdett el egyre vörösebb arccal kiabálni. – Azt hiszed, hogy ez csak játék, igaz? Azt hiszed, hogy ugyanolyan fiú vagyok, mint a többiek – folytatta dacosan.
Bronwynn szomorúan nézett rá:
– Igen, Locky. Ugyanolyan fiú vagy, mint a többiek. Most pedig menj!
– A pokolba is, nem vagyok közönséges fiú, Bronwynn – vitázott Locklear egyre mérgesebben. – Majd meglátod! Nem te vagy az egyetlen csaj Armengarban. Nincs többé szükségem rád!
Azzal kibotorkálva a házból jól becsapta maga mögött az ajtót. A szégyen könnyei peregtek az arcán. A gyomra összeszorult a hideg dühtől, és a szíve ki akart ugrani a helyéről. Életében soha nem érzett még ilyen zavarodottságot és fájdalmat. Aztán meghallotta, hogy Bronwynn az ő nevét kiáltja. Egy pillanatig habozott: azt remélte, a lány talán bocsánatot szeretne kérni, de félt, hogy inkább csak valami feladatot akar neki adni. Ekkor azonban Bronwynn felsikoltott.
Locklear belökte az ajtót, és meglátta a lányt, aki egyik kezével az oldalát fogta, a másikkal pedig ügyetlenül maga elé tartotta a tőrét. Vér patakzott a kezén, a derekán és a csípőjén. Előtte egy felemelt kardú hegyi troll kuporgott.
– Bronwynn! – kiáltotta rémülten Locklear, miközben kirántotta a kardját.
A troll megtorpant, amikor észrevette a fiút, de aztán lesújtott pengéjével.
Locklear a dühtől vakon vagdalkozni kezdett, és hátulról nyakon találta a trollt. A lény megingott, aztán megpróbált megfordulni, a fiú azonban gyorsabb volt nála: vívótőre hegye utat talált ellenfele karja alatt, ahol nem védte páncél. A szörnyeteg megremegett, merev ujjai közül kihullott a fegyver, majd lassan összerogyott.
Az apród még egyszer beledöfte a kardját, aztán odasietett Bronwynnhoz. A lány óriási vértócsában feküdt, és Locklear azonnal látta, hogy halott. Könnyek peregtek a, fiú arcán, miközben magához vonta és ringatni kezdte kedvesét.
– Ne haragudj, Bronwynn! Annyira sajnálom, tisztára megbolondultam – suttogta a halott lány fülébe. – Kérlek, éledj fel! A barátod leszek. Nem akartam kiabálni veled. A fenébe is! – ringatózott előre-hátra, miközben Bronwynn vére végigcsorgott a karján. – A fenébe, a fenébe, a fenébe.
Locklear hangosan sírt, fájdalma izzó vasként égette a gyomrát és az ágyékát, szíve ki akart ugrani a helyéből, izmai görcsbe rándultak. Egyre jobban elvörösödött: mintha minden gyűlölete és dühe a bőre pórusain keresztül akart volna kitörni belőle. Végül égni kezdett a szeme: hirtelen olyan forró és száraz lett, hogy elapadtak a könnyei.
A riadót fújó kürtök zökkentették ki a fiút mély gyászából. Felállt, és gyengéden lefektette a lányt az ágyra, amelyet előző éjszaka megosztottak egymással. Aztán kivont karddal a kezében kinyitotta az ajtót. Mély lélegzetet vett, és ahogy kinézett, valami megfagyott benne, mintha egy jéghegy lépett volna a percekkel korábban még izzó fájdalom helyébe.
Odakint egy karjában gyermeket tartó asszonyt látott, akire egy manó támadt felemelt karddal. Locklear nyugodtan előrelépett, és átszúrta a manó nyakát, aztán olyan vadul megcsavarta, hogy a lény feje elvált a testétől. Ahogy a fiú körülnézett, észrevette, hogy a levegő a sötétben alig észrevehetően vibrál, aztán hirtelen egy mordel katona jelent meg előtte. Locklear habozás nélkül támadott. Hasba szúrta a sötét tündét, de nem sikerült azonnal megölnie. A seb azonban súlyos volt, és a fiú az átlagosnál jobb vívónak számított. Ugyanakkor sikerült a megfelelő irányba terelnie jeges dühét. Nem törődött saját biztonságával, és ez a lehető legfélelmetesebb ellenféllé tette: hajlandó volt bármilyen kockázatot vállalni, mert nem érdekelte, hogy él-e vagy meghal. A fiú meglepő biztonsággal kényszerítette a mordelt egy épület falához, ahol pillanatok alatt végzett vele. Akkor aztán megfordult, és új ellenfél után nézett. Fél háztömbnyivel lejjebb az utcán éppen akkor bukkant elő valaki a semmiből. A fiú a megjelenő manóra vetette magát.

 

Hirtelen az egész városban mindenütt támadók jelentek meg. Miután felhangzott a riadó, a védők megbirkóztak velük, néhány manónak és mordelnek azonban sikerült csatlakoznia egymáshoz, és ezek most a város egy-egy szögletéből küzdöttek. Amikor a mágikusan beteleportált harcosok rohama a tetőfokára hágott, a kinti seregek is támadásba kezdtek. Hirtelen felmerült annak a veszélye, hogy ha túl sok katonát hívnak le a falról, az ostromlók találhatnak egy rést, ahol áttörhetik a védelmet.
Guy erősítést küldött a leghevesebben támadott falszakaszra, egy másik csapatot pedig a városban küzdők megsegítésére rendelt. A forró olaj és a nyílzápor hamar visszarettentette a falat ostromlókat, a varázslatos megjelenések azonban tovább folytatódtak. Arutha nehezen küzdötte le ólmos fáradtságát, és csodálkozva nézte, honnan lehet ekkora erőtartaléka apja egykori legelkeseredettebb ellenségének. Guy sokkal idősebb volt nála, a nagyherceg mégis irigyelte, amiért ennyi energia szorult belé. Gyors döntései pedig nyilvánvalóvá tették, hogy minden pillanatban tökéletesen tisztában van azzal, melyik egység hol áll a rendelkezésére. Arutha még mindig képtelen volt megkedvelni ezt az embert, de megtanulta tisztelni, és – bár ezt még saját magának sem vallotta be – csodálta is őt.
Guy a távoli dombot figyelte, ahonnan Murmandamus irányította a seregeit. Halvány villanást látott, aztán egy pillanattal később egy másikat, majd egy harmadikat. Arutha követte a Védelmező tekintetét, és egy darabig a fényeket tanulmányozta.
– Szerinted onnan jönnek? – kérdezte végül.
– Le merném fogadni. A boszorkánykirály vagy a kígyó pap áll e mögött.
– Ez még Martinnak is túl messze lenne, úgyhogy azt hiszem, a te íjászaid egyike sem tudna ellőni odáig. És sajnos a katapultok sem – jegyezte meg Arutha.
– Az a szemét egyszerűen lőtávolon kívül van.
Ekkor Amos jelent meg a fal tetején.
– Úgy tűnik, egyelőre nincs baj, de folyamatosan újabb katonáik bukkannak fel idebenn. Hármat jeleztek a fellegvárból, egy meg a vizes árokban tűnt fel, és úgy elsüllyedt, mint egy kő, és... Mit néztek?
Arutha a dombra mutatott. Amos egy darabig tűnődve bámulta.
– Nem érnek el odáig a katapultjaink, hogy a fene egye meg. – Aztán a vén tengeri medve elvigyorodott. – Támadt egy ötletem.
Guy a védmű felé intett, ahol egy kábult troll bukkant föl, akit pillanatok alatt legyőzött három katona. Mire azonban meghalt, addigra kicsi arrébb megjelent egy másik, akinek sikerült bemenekülnie a városba.
– Csinálj bármit, amit csak akarsz! Mert így előbb vagy utóbb elegen jutnak be ahhoz, hogy komoly gondot okozzanak.
Amos elsietett a katapultok felé. Kiadott néhány utasítást, és hamarosan elkezdtek melegíteni egy hatalmas üstöt. Miután látta, hogy az előkészületek rendben mennek, visszatért a parancsnoki poszthoz.
– Most már bármelyik pillanatban bekövetkezhet – mondta a fal fölött előrehajolva.
– Micsoda? – kérdezte Guy.
– Megfordul a szél. Minden éjjel körülbelül ebben az időben. Arutha megrázta a fejét. Fáradt volt, és hirtelen mókás kép kezdte kísérteni.
– Talán közelebb vitorlázunk, kapitány?
Hirtelen egy zavarodottan pislogó troll jelent meg a gyilokjárón. Guy jól orrba vágta a páncélkesztyűjével, amitől az lezuhant a kövezetre. Már a csattanásból hallatszott, hogy többé nem kel föl.
– Úgy tűnik, kell nekik egy-két pillanat, mire felfogják, hová kerültek, és ez átkozott szerencse – jegyezte meg a Védelmező. – Különben lehet, hogy ez a mostani a lábadat ette volna meg vacsorára, Amos.
Amos bekapta a mutatóujját, majd felemelte. Elégedetten felsóhajtott, aztán felkiáltott:
– Katapult, tűz!
A hatalmas ostromgép olyan erővel lőtte ki terhét, hogy kis híján leugrott a falról. A lövedék halkan surrogott a sötétben.
Egy hosszú pillanatig semmi sem történt, aztán sikolyok hallatszottak a távolból. Amos elégedetten kuncogott. Arutha egy darabig figyelte a dombot, de nem látott több villanást.
– Amos, mit csináltál? – kérdezte Guy.
– Nos, félszemű, ezt a trükköt a jó öreg keshi barátainktól tanultam. Éppen Durbinban jártam, amikor egy sivatagi törzs fellázadt, és megostromolta a várost. A kormányzó, az a vén róka Hazara-Khan látta, hogy a lázadók tisztára söprik a falat a nyilaikkal, úgyhogy megparancsolta, hogy szórjanak rájuk forró homokot.
– Forró homokot? – képedt el Arutha.
– Igen, addig kell hevíteni, amíg vörösen nem izzik, aztán egyszerűen rájuk kell szórni. A szél jó messzire elviszi, és ha nem hűl le túlzottan, mire célba ér, úgy éget, mint a pokolbéli tüzek. Behatol a páncélod és a ruhád alá, a csizmádba, a hajadba, egyszerűen mindenhová. Ha Murmandamus netalántán erre nézett, az sem kizárt, hogy megvakítottuk azt a rühes patkányfiókát. Mindenesetre egy-két órán át nem nagyon gondolhat varázslásra.
– Sajnos nem elég sokáig – kacagott fel Arutha.
Amos elővette a pipáját, meg egy vékony gyertyát, amelyet egy fáklya tüzénél meggyújtott.
– Hát igen, ez az – mondta komolyan. – Ez az.
A három férfi ismét a sötétséget fürkészte, és megpróbálta kitalálni, vajon most mi következik.

 

 

14.
A pusztulás

A szél port fújt a falakra.
Arutha összehúzott szemmel figyelte a lovasokat, akik az ellenséges hadtestektől Murmandamus lobogója felé vágtattak. A támadás három napig megszakítás nélkül folytatódott, míg végre abbamaradt. Murmandamus táborában valamiféle haditanácsot tartottak, vagy legalábbis Aruthának úgy tűnt.
A konferencia egy óráig tartott. A nagyherceg elgondolkodott. Az utolsó roham éppolyan vad volt, mint az előzők, ugyanakkor hiányzott a falakon belülre teleportált harcosok egyidejű inváziója. A mágikus támadás elmaradása kíváncsivá tette Aruthát. Eltöprengett, hogy vajon Murmandamus valamilyen kényszerítő erő hatására nem használja varázserejét, vagy esetleg korlátozott a teljesítőképessége. Mindenesetre a nagyherceg gyanította, hogy azért hívták össze a fővezéreket, mert hamarosan történni fog valami.
Amos a falon ténferegve ellenőrizte a szolgálatban lévő katonákat. Késő volt, az emberek kezdtek lazítani, mert úgy gondolták, reggelig már nem lesz támadás. Az ellenséges tábor nem állt készen, és órákig is eltarthat, amíg felsorakoznak. Amikor Amos odaért Aruthához, megszólította:
– Na, mit csinálnál, ha te lennél a fővezérünk?
– Ha kapnék néhány embert, leereszteném a hidat, kirohannék, és lecsapnék rájuk, mielőtt még összevonhatnák az erőiket. Murmandamus túlzottan elöl helyezte el a parancsnoki állást, egy csapat manó meg teljesen ostoba módon hátravonult, úgyhogy szinte nyílegyenes út vezet a vezér sátrához. Egy csapat lovas íjásszal és egy kis szerencsével jó néhány kapitányát megölhetnénk, mire megszerveznék a védelmet. Mire feleszmélnének, már vissza is érnék a városba.
– Hát, furmányos egy fickó vagy, fenség – vigyorodott el Amos. – Ha akarsz, gyere, játssz velünk!
Arutha kérdően pillantott Amosra. A tengerész intett a fejével. A nagyherceg elnézett, amerre a másik mutatta, és látta, hogy lovasok gyülekeznek a barbakán belső oldalán.
– Jössz? Van egy tartalék lovam a számodra.
Arutha követte barátját a lépcső aljában várakozó lovakhoz.
– De mi van, ha Murmandamus valami varázslattal válaszol?
– Akkor mind meghalunk, Guy pedig nagyon szomorú lesz, hogy elvesztette a legjobb társaságot, amiben az utóbbi húsz évben része lehetett: vagyis engem – szállt nyeregbe Amos. – Túl sokat aggódsz, fiam. Nem mondtam még?
Arutha csak szokásos félmosolyával válaszolt.
Guy már a kapunál várta őket.
– Legyetek nagyon óvatosak! Ha sikerül meglepni őket, örülök, de szó sem lehet semmiféle hősies öngyilkos rohamról csak azért, hogy odaérjetek Murmandamushoz. Még szükségünk van rátok.
– Félszemű, én vagyok a legvalószínűtlenebb hősjelölt, akivel valaha is találkoztál – nevetett Amos.
Azzal intett, mire kinyitották a belső kaput, ők pedig keresztüllovagoltak rajta. A kiszaladó híd robaja hallatszott, majd a belső kapu ismét bezárult. Aztán hirtelen felpattant a kijáratot fedő rostély, és Amos kivezette a csapatot. Hamarosan mindenki elfoglalta a helyét, miközben a lovasok megindultak az ostromló sereg irányába. Először úgy tűnt, az ellenség észre sem veszi a kirohanást, mert nem hangzott fel a riadó. Már majdnem Murmandamus seregeinek előőrséhez értek, amikor felrivallt egy kürt. Mire a manók és trollok a fegyverükhöz kaptak, Amosék már közöttük jártak.
Arutha három armengari íjász társaságában egyenesen afelé a domb felé vette az irányt, ahol a vezérek tanácskoztak. Nem tudta, mi vonzza annyira, de hirtelen szükségét érezte, hogy találkozzon a sötét hadúrral. Ekkor azonban egy lovas szakasz galoppozott az útjukba. Arutha egy ember renegáttal találta szemben magát, aki vigyorogva sújtott felé. A nagyherceg gyorsan és könnyedén végzett vele. Aztán megkezdődött a csata.
Arutha a parancsnoki sátor felé pillantva észrevette, hogy Murmandamus – a kígyó pappal az oldalán – odakinn áll. A mordel vezért láthatólag nem zavarta a szeme láttára lezajló öldöklés. Számos armengari megpróbált közelebb jutni a sátorhoz, de renegát és mordel lovasok minduntalan feltartóztatták őket. Az egyik íjász lassított, és nyugodtan célozva lőtt a pavilon felé. A korábbiakból már megtanulta, hogy Murmandamus sebezhetetlen, ezért más célpontok után nézett. Hamarosan csatlakozott hozzá egy társa, és hirtelen két ellenséges törzsfő is felbukott: az egyik nyilvánvalóan halottan, mert egy nyílvessző állt ki a szeméből. Egy szakasz gyalogos indult meg arrafelé, ahol Arutha aprította a manókat, trollokat és mordeleket, hogy fedezze a vezéreket támadó íjászokat. A nagyherceg hosszú ideig semmit sem hallott, csak acélcsengést, és a fülében doboló vért. Aztán Amos felkiáltott:
– Visszavonulást megkezdeni!
A parancsot átvette a rajtaütés többi résztvevője, míg végül mindannyian meghallották a hívást.
Arutha megkockáztatott egy pillantást, és látta, hogy újabb lovascsapat tart feléjük. Szúrt egyet a kardjával, ezzel is egy renegátot segítve le a nyeregből, majd megindult Amos irányába. Az újonnan érkezettek megállították a csapatukat. A rajtaütők azonban egyszerre megfordultak, és nekirontottak Murmandamus lovasságának. Lépésről lépésre verekedték ki magukat az ellenséges táborból, mindenkit kardélre hányva, aki menekülésük útjába állt. Rés nyílt a tömegben, tiszta ösvény vezetett vissza a kapuhoz. Arutha megsarkantyúzta lovát, és csatlakozott az élen haladókhoz. Visszalesett a válla fölött. Egy csapat feketébe öltözött lovas hagyta el Murmandamus főhadiszállását, és üldözni kezdte őket.
– Fekete Gyilkosok! – kiáltotta oda Amosnak.
Trask intett, mire jó néhány embere lemaradt, hogy feltartóztassa a Fekete Gyilkosokat. A rohamozók nagy acélcsattogás közepette találkoztak, és mindkét oldalon többen leestek a lóról. Az armengariaknak éppen sikerült elszakadni az ellenségtől, amikor újabb szakasznyi mordel közeledett az összecsapás helyszínéhez. A legtöbb armengarinak sikerült visszakapaszkodni a lovára, de nem mindőjüknek: tucatnyi harcos maradt fekve a síkság homokos talaján.
Mire Amos csapata a falakhoz ért, kinyíltak a kapuk, és ők bevágtattak a barbakán biztonságába. Mögöttük sietett a hátvéd, akik még most is a Fekete Gyilkosokkal és más mordelekkel küzdöttek. Tizenegynéhány armengari próbált megszabadulni a több mint harminc üldözőtől.
Amos Arutha mellől figyelte, ahogy a Fekete Gyilkosok levágták két emberét.
– Tíz – számolta meg a megmaradt lovasokat. Ahogy közeledtek a kapuhoz, Amos folytatta a számolást. – Kilenc, nyolc – aztán –, hét. – Amos elkeseredetten nézte, amint a poros síkságon vágtató fekete páncélos lovasok utolérték a fél tucat menekülő katonát. – Hat, öt, négy. – Aztán dühösen felkiáltott: – Zárjátok be a kapukat!
Amíg a kapu lassan becsukódott, folytatta a számolást:
– Három, kettő... – Végül a rajtaütésben részt vevő utolsó két embert is levágták.
Aztán meghallották odafentről a katapultok zaját. Egy pillanattal később haldokló mordelek sikoltása és lovak nyerítése hangzott fel.
– Legalább megfizettek azok a szemetek – sarkantyúzta meg a lovát Amos, amikor kinyílt a belső kapu. – Legalább négy törzsfőjük elhullott, és abból ketten biztosan meghaltak. – Aztán visszanézett, mintha keresztülláthatna a masszív kapuszárnyakon. – Csak azt nem értem, miért nem varázsolt az a fattyú? Képtelen vagyok felfogni. Elkaphatott volna bennünket, tudod?
Arutha bólintott. Ő sem értette a dolgot. Egy fiú kezébe nyomta a lova kantárszárát, aztán sietve elindult Guy főhadiszállása felé.
– A fene egye meg! – mondta a Védelmező éppen akkor, amikor beléptek.
Néhány merev, fekete páncélos alak felállt, és imbolygó léptekkel megindult vissza az ellenséges sereg vonalaihoz. A mozgásuk egyre egyenletesebbé vált, és hamarosan már úgy futottak, mintha meg se sebesültek volna.
– Amikor ezekről beszéltél nekem... – kezdte Guy.
– ...nem hitted el – fejezte be Arutha. – Tudom. Saját szemeddel kellett látnod őket, hogy megértsd.
– Hogyan öltétek meg őket?
– Tűzzel, mágiával vagy kivágtuk a szívüket. Különben még a különálló testrészeik is újra egyesülnek, és percről percre erősebbek. Másképpen lehetetlen megállítani őket.
Guy a visszavonuló Fekete Gyilkosokat figyelte.
– Tudod, engem sosem izgatott annyira a mágia, mint az apádat, Arutha. Most viszont odaadnám a fél hercegségemet – úgy értem a volt hercegségem felét – egyetlen tehetséges varázslóért.
– Valami aggaszt engem – töprengett Arutha hangosan. – Nem túl sokat tudok ezekről a dolgokról, de úgy tűnik, hogy Murmandamus minden hatalma ellenére nem túl sokat tesz ellenünk. Emlékszem, amikor Pug – egy ismerős mágus – elmesélte, miket csinált... Nos, az messze meghaladta azt, amit eddig láttunk. Azt hiszem, Pug leemelhetné a kapukat a városfalról, ha arra támadna kedve.
– Nem igazán értek ehhez – ismerte el Guy.
A mögöttük álló Amos a legutóbbi megjegyzés hallatán közelebb húzódott.
– Talán a disznók királya nem akarja, hogy a serege teljesen rászoruljon. – Guy és Arutha nyílt kíváncsisággal méregették barátjukat. – Lehet, hogy morális kérdés.
– Szerintem ennél azért komplikáltabb a magyarázat – rázta meg a fejét Guy.
Arutha az ellenséges táborban uralkodó zűrzavart figyelte.
– Mindegy, valószínűleg hamarosan úgy is rájövünk, miről van szó. – Két hét telt el azóta, hogy a bátyádék elmentek – támaszkodott a falnak Amos. – Ha minden úgy sikerült, ahogy terveztük, Martinék ma értek a Kőhegyekhez.
Arutha bólintott.
– Ha minden úgy sikerült.

 

Martin, hátát a nedves gránitnak vetve kuporgott a horpadásban. A köveken csikorgó csizmák hangja elárulta, hogy üldözői az ő nyomait keresik. Íját maga elé tartva az elszakadt húrt nézte. Hozott tartalék húrt a csomagjában, de nem volt ideje felrakni. Ha felfedezik, el fogja dobni a fegyvert, és kardot ránt.
Mélyeket lélegzett, és megpróbált nyugodt maradni. Tudni szerette volna, vajon a sors kegyes volt-e Baruhoz és Laurie-hoz. Két napja érték el a tulajdonképpeni Yabon hegyvidéket. Egészen a mai napig nyomát sem látták üldözőknek, ma napnyugta után egy kicsivel viszont Murmandamus egyik őrjáratába botlottak. A katonák nem tudták lerohanni őket, mert gyorsan felmásztak az ösvényt övező sziklákon, a mordelek azonban leszálltak a nyeregből, és követték a menekülőket. Balszerencsés módon Martin, a többiektől elszakadva, az út ellentétes oldalára került. Laurie-t és Barut az üldözők dél felé kényszerítették, Martin pedig nyugatra menekült. A herceg remélte, hogy a barátai elég értelmesek, és Yabon felé fordulnak ahelyett, hogy megpróbálnának újból csatlakozni hozzá. A hajsza egész nap folytatódott. Martin felnézve látta, hogy a nap lassan eltűnik a hegyek mögött. Úgy gondolta, még két óráig lesz világos. Ha sötétedésig nem sikerül elfogni őt, akkor már biztonságban lesz.
A csizmák csikorgása elhalkult. Martin megmozdult. Elhagyta a sziklák fedezékét, és mélyen lehajolva, botladozva futott egy felfelé vezető vízmosásban. Úgy vélte, közel lehet már a Kőhegyhez, korábban azonban még sohasem közelítette meg északkeletről. A környék halványan ismerősnek tűnt, és ha más gondja nem lett volna, biztosan könnyedén megtalálta volna a törpöket.
Egy kanyarban hirtelen egy mordel harcos bukkant fel előtte. Martin habozás nélkül lesújtott az íjával, éppen fejbe találva a sötét tündét a nehéz tiszafa fegyverrel. A meglepett mordel megtántorodott, és mielőtt magához térhetett volna, Martin előrántotta a kardját, és leszúrta.
Íjász megpördült, és a Sötét Testvér társait kereste. Úgy látta, mintha a távolban megmozdulna valami, de nem volt biztos benne. Gyorsan továbbsietett felfelé, aztán a vízmosás ismét elkanyarodott. Kikukucskálva hat kipányvázott lovat látott. Sikerült üldözői mögé kerülnie, és belebotlott a hátasaikba. Martin előreszaladt, és felült az egyik lóra. Pengéjével elvágta az összes kantárszárat, aztán kardlappal futásra ösztökélte az állatokat.
Ő is megsarkantyúzta a lovát. A vízmosáson talán sikerül levágtatnia az ösvényig. Onnan aztán már megelőzheti a mordeleket, és talán sikerül eljutnia a Kőhegyre.
Egy szikla tetejéről azonban sötét alak vetette magát Martin nyakába, és lerántotta őt a nyeregből. Íjász arrébbgurult, aztán kardot rántva felpattant, csakúgy mint mordel ellenfele. A két férfi ugrásra készen várta a kedvező pillanatot, miközben a Sötét Testvér durva tünde dialektusban a társaiért kiáltott. Martin támadott, a mordel azonban ügyes vívó volt, és sikerült ellenfelét kardtávolságban tartania magától. Íjász tudta, hogy ha elmenekül, hátulról leszúrják, ha viszont marad, hamarosan öt mordellel kell szembenéznie. Így csak megpróbált kavicsokat és földet rúgni ellenfelére, a tapasztalt harcos azonban félreugrott, hogy elkerülje a szemébe szóródó port.
Ekkor mindkét irányból lábdobogás hallatszott. A mordel ismét felkiáltott, és Martin baljáról – délről – választ is kapott. Azonban jobbról is egyre közeledtek valakik. A sötét tünde tekintete egy pillanatra odavillant, és Martin kihasználta a kedvező alkalmat. Tünde ellenfele épp csak elkerülte a halálos csapást, de figyelmetlensége miatt így is kapott egy könnyű vágást a karjára. Íjász megpróbálta ezt a kis előnyt is saját javára fordítani egy kockázatos szúrással, ami után nem igazán tudott volna védekezni, ha nem talál. De sikerült. A mordel megmerevedett, és amint ellenfele visszahúzta pengéjét, összeesett.
Martin egy pillanatig sem tétovázott. Elindult felfelé a sziklákon, hogy legalább magassági fölénye legyen, mielőtt mindkét oldalról lerohanják. A vízmosás déli végéről mordel harcosok rontottak elő, és az egyik már elő is húzta a kardját, hogy levágja Martint.
Íjász azonban váratlanul hátrarúgott, és ahogy a harcos lehúzta a fejét, félrecsúszott a csapása. Ekkor viszont, szintén váratlanul, odafentről egy kéz megragadta Martin tunikáját.
Erős karok húzták fel Crydee hercegét a vízmosás peremére. Amikor körülnézett, egy sűrű, vörös szakállú, mosolygós arc pillantott vissza rá.
– Elnézést a durva bánásmódért, de a dolgok kezdtek elfajulni odalenn – mutatott le.
Martin megfordulva látta, hogy tucatnyi törp ront be a hasadékba északról. Amikor a mordelek meglátták, hogy a törpök túlerőben vannak, megfordultak, és megpróbáltak elmenekülni, de még tíz métert sem haladhattak, mire utolérték őket. A harc gyorsan véget ért.
Újabb törp csatlakozott Martinékhoz. Az első odanyújtott íjásznak egy vizestömlőt. A férfi elvette és ivott. Aztán lenézett a két törpre: a magasabbik is legfeljebb ha másfél méter lehetett.
– Köszönöm – mondta.
– Nincs mit. A Sötét Testvérek sokat szaglásznak mostanában errefelé, úgyhogy állandóan itt őrjáratozunk. Mivel vendégeink vannak – mutatott azokra a törpökre, akik éppen ekkor másztak fel hozzájuk –, épp elegen akarnak kijönni ide, hogy lecsapjunk rájuk. Azok a gyávák többnyire elszaladnak, mert tudják, hogy túl közel jöttek az otthonainkhoz, de ma tetű lassúak voltak. Most viszont, ha nem haragszik a kérdésemért, ki maga, és mit keres a Kőhegyen?
– Ez a Kőhegy? – lepődött meg Martin.
A törp maga mögé mutatott. A vízmosás pereme fölött, amelyben a herceg annyit kucorgott, hatalmas fák látszottak. Ezek a fák egy magasan a felhőkbe vesző hegycsúcsot öveztek. Az elmúlt nap folyamán annyira csak az üldözőire figyelt, az elrejtőzésre koncentrált, hogy csak a sziklákat és hasadékokat látta. Most ismerte fel a csúcsot. Mindössze félnapi járásra állt a Kőhegytől.
Martin a gyülekező törpökre nézett. Jobb kezéről levette a kesztyűt, és megmutatta a pecsétgyűrűjét.
– Martin vagyok, Crydee hercege. Beszélnem kell Dolgannal.
A törpök kétkedve bámulták, mivel igencsak valószínűtlennek tűnt, hogy egy királysági főnemes így bukkanjon fel az otthonukban, de nem szóltak semmit.
– A nevem Paxton – mondta a vezetőjük. – Az apám pedig Harthorn, a kőhegyi törpök hadifőnöke és Delmoria falu törzsfője. Jöjjön velünk, Martin úr, elvisszük a királyunkhoz!
– Hát mégiscsak elfogadta a koronát – nevetett a herceg.
– Bizonyos értelemben – vigyorodott el Paxton. – Miután évekig nyaggattuk, azt mondta, elvégzi a király munkáját, de nem fogja viselni a koronát. Úgyhogy a felségjelvények ott hevernek egy ládában a trónteremben. Jöjjön, kegyelmes uram! Alkonyatra ott lehetünk.
A törpök felkerekedtek, Martin pedig követte őket. Hetek óta először érezte magát biztonságban, most azonban eszébe jutott az öccse és a többi Armengarban maradottak. Vajon meddig képesek kitartani, töprengett.

 

A tábor dobok, kürtök és kiáltások sokaságától harsogott. Minden szögletéből a sorakozóra szólító parancs visszhangzott. Guy a lenti eseményeket figyelte, miközben a napkelte vöröses ragyogását felváltotta a reggeli fény.
– Mielőtt a napkorong a csúcspontjára ér, minden seregükkel támadni fognak – mondta Aruthának. – Murmandamus alighanem szívesen tartalékolna néhány csapatot a yaboni invázióra, de most már egyetlen nap további késlekedést sem engedhet meg. Ma teljes erővel rohamoznak majd.
Arutha bólintott, de közben a csatára sorakozó csapatokat tanulmányozta. Soha életében nem volt még ilyen fáradt. Murmandamus kapitányainak megölése két napi zűrzavart okozott az ellenséges táborban, mire ismét helyreállt a rend. A nagyherceg nem tudta, milyen üzleteket kötöttek és ígéreteket tettek odaát, de végül – harmadnapon – ismét megindultak.
Egy héttel később még mindig folyt az ostrom, és minden próbálkozással egyre több támadónak sikerült feljutnia a falra. A tegnapi rohamnál az összes tartalék haderőt egy gyenge pontra kellett rendelni, hogy megakadályozzák az áttörést.
Ma még rosszabb a helyzet. Az ostromlóknak néhány perc múlva szinte biztosan sikerül elfoglalniuk és megtartaniuk egy falszakaszt, ahonnan azután létrák segítségével alighanem végzetes mennyiségű katona özönli majd el a várost. Aruthának eszébe jutott, hogy Martin huszonhét napja ment el. Még ha közeleg a segítség, akkor is késő lesz, mire ideérnek.
Jimmy és Locklear futárszolgálatban lévén a közelben várakoztak. Az egykori tolvaj fiatal barátját figyelte. Locklear Bronwynn halála óta megszállottá vált. Minden lehetséges alkalommal csatába keveredett, gyakran semmibe véve a parancsot, hogy maradjon hátul, amíg üzenetet visz. Jimmynek háromszor is feltűnt, hogy a barátja elkerülhette volna a harcot, de nem tette. Gyorsasága és kardforgatásban való jártassága sokat számított, ezért még élt, de nem lehetett tudni, vajon meddig képes kitartani, vagy hogy egyáltalán életben akar-e maradni. Jimmy megpróbált beszélni vele a lányról, Locklear azonban nem volt hajlandó meghallgatni. A fiú tolvajként túl sok halált és pusztulást látott tizenhat éves koráig, ezért sok tekintetben edzetté vált. Még ha Anita vagy Arutha hal meg, akkor sem zárkózott volna úgy magába, mint a fiatalabb apród. Jimmy szeretett volna sokkal többet tudni az ilyesféle dolgokról, mert aggódott a barátja miatt.
Guy egy darabig a lenti hadak erejét méregette, majd csöndesen megszólalt:
– Nem állíthatjuk meg őket a falaknál.
– Szerintem sem – felelte Arutha.
Az elmúlt négy hétben, mióta Martin elment, sikerült visszaverni az ostromlókat, mivel Armengar védői Arutha legoptimistább elképzelését is messze túlteljesítették. Mindent megtettek, ami emberileg lehetséges volt, de a létszámcsökkenés végül kimerítette a tartalékokat. Az elmúlt egy hétben újabb ezer katona halt meg, vagy vált harcképtelenné. A védők már túl kevesen voltak ahhoz, hogy megállíthassák a támadók teljes haderejét, és az ellenséges csapatok átcsoportosítása nyilvánvalóvá tette, hogy Murmandamus tényleg egy végső, mindent elsöprő rohamra készül. Guy Amos felé bólintott, a tengerész pedig Jimmyhez fordult:
– Üzenet a hadtestparancsnokoknak: azonnal kezdjék meg az evakuáció harmadik szakaszát!
A fiú megbökte gondolatokba merült barátját, aztán elvezette a parancsnoki állásból. A hadtestparancsnokokat keresve végigszaladtak a fal mentén. Arutha látta, hogy néhány előre kiválasztott harcos azonnal elhagyja a posztját, amint megkapta a parancsot. Lesiettek a lépcsőn, és futva indultak a fellegvár felé.
– Milyen csoportok mellett döntöttél? – kérdezte a nagyherceg Guytól.
– Egy harcképes katona, két felfegyverzett öregember vagy -asszony, három nagyobb gyerek – szintén fegyverrel – és öt apróság.
Arutha tudta, hogy perceken belül ilyen csoportok tucatjai osonnak majd a város alatti hosszú alagúton át a hegyekbe. Dél felé indulnak, és Yabonban keresnek menedéket. Remélték, hogy ily módon legalább Armengar néhány gyermeke túlélheti a küzdelmet. A katonák vezetik a kis csoportokat, és nekik kell megvédeniük a gyerekeket. Azonkívül utasítást kaptak, hogy inkább öljék meg a kicsiket, mintsem azok a mordelek kezébe kerüljenek.
A nap egyenletes ütemben emelkedett, mit sem törődve az odalent zajló eseményekkel. Az ellenség még akkor sem indult meg, amikor a nap delelőre ért.
– Vajon mire várhatnak? – töprengett Guy hangosan.
Két órával később alig hallható tompa puffanások hallatszottak a néma sereg mögül. Majdnem fél óráig így folytatódott, aztán a támadók sorában mindenütt felharsantak a kürtök. Az állások mögött különös alakú valamik emelkedtek föl a világoskék ég hátterében. Óriási fekete pókoknak tűntek. Lassan, nyugodtan megindultak előre. Végül áthaladtak a katonák sorain. Amíg egyre közelebb értek a városhoz, Arutha tanulmányozta őket. A falról mindenhonnan kérdő kiáltások hangzottak fel.
– Te jó ég, mik ezek? – kérdezte Guy is.
– Valamiféle gépezetek – felelte Arutha. – Mozgó ostromtornyok.
A törzsük hatalmas doboznak tűnt, talán háromszor vagy négyszer akkorának, mint azok, amelyeket korábban küldtek ellenük. Óriási kerekeken gurultak, de semmiféle meghajtás nem látszott: sem óriások, sem rabszolgák, sem állatok nem húzták vagy tolták őket. Saját maguktól mozogtak, valamiféle mágikus erő hatására. A kerekek nagyokat puffantak, amikor valamiféle talajegyenetlenséghez értek.
– Katapultok! Tűz! – parancsolta Guy, és jelzett a kezével.
Kövek röpültek el, és csattantak a dobozok tetején. Az egyik éppen egy tengelyt talált el, amelyik eltört. A szerkezet összeomlott, és visszhangozva csapódott a földnek. A zuhanás hatására legalább száz manó, mordel és ember maradt holtan a helyszínen.
– Minden ilyen gépezet jó két-háromszáz katonát szállít – jegyezte meg Arutha.
Guy gyors fejszámolásba kezdett.
– Még tizenkilenc közeledik. Ha csak minden harmadik eléri a falat, az is legalább ezerötszáz támadót jelent egyszerre. Elő az olajat és a lángoló nyilakat! – kiáltott hátra.
A védők megpróbálták felgyújtani az egyre közelebb érő dobozokat. Valamivel kezelhették a fát, amiből készültek, mivel az olaj ugyan égett rajtuk, de éppen csak megfeketítette a tetejüket. Az odabentről felhangzó sikolyok alapján azért sikerült némi kárt tenni az ellenségben, a szerkezetek mégsem lassítottak.
– Minden tartalék a falakra! Íjászok a védmű utáni háztetőkre! Lovasok a helyükre!
Guy parancsait gyorsan továbbították, amíg a védők a közeledő dobozokat várták. A mágikus ostromtornyok hangos robaja töltötte be a levegőt, ahogy súlyos kerekük tovagördült a talajon. Murmandamus seregének nagyja diszkrét távolságban sétált a tornyok után, mivel minden tüzet a guruló dobozokra irányítottak.
Aztán az első ostromgép a falhoz ért. A fallal szemközti oldala ugyanúgy előreesett, mint korábban a kisebb szerkezeteké, aztán manók és mordelek tucatjai ugrottak elő. Hamarosan minden talpalatnyi területért folyt a harc. A támadók a mágikus gépezetek védelmében elözönlötték a síkságot. A dobozok hátulja is kinyílt, hosszú kötéllétrákat eresztettek le, és az odalenn várakozók előreszaladtak, hogy felkapaszkodva ők is bejussanak a városba. A kötélhágcsók előtt fél méternyire hosszú bőrcsíkokat engedtek le, amelyek megvédték a felmászókat a nyílzáportól. A katapultok továbbra is tüzeltek, és Murmandamus sok katonája pusztult el a kövek alatt, de mivel az íjászok nagy részét hátrarendelték a háztetőkre, a többieket pedig elfoglalták a dobozokból özönlő támadók, senki sem zavarta meg azokat, akik ostromlétrákat támasztottak a falnak.
Arutha egy mordellel találta szemközt magát, aki éppen átugrotta egy elesett armengari holttestét. Ahogy a nagyherceg lesújtott, a sötét tünde hátrálni kezdett, megbotlott, és kizuhant a mellvéden.
Arutha megpördült, és látta, ahogy Guy megölt egy másikat. A Védelmező körülnézett, aztán felkiáltott:
– Nem tarthatjuk vissza őket! Továbbítsátok a parancsot, hogy mindenki vonuljon vissza a fellegvárba!
A védők az utasítást hallva igyekeztek elhátrálni a falat ostromlóktól. Minden lépcsőt válogatott csapat védett, amíg a társaik bemenekültek a városba. Mindannyian önként jelentkezők voltak, akik felkészültek a halálra.
Arutha hátranézett, miközben átrohant a védműn, és látta, hogy odafenn a falon az utolsó armengarit is legyűrték. Amikor a nagy nyílt terület közepére értek, az ellenség leszaladt a lépcsőn, és megindult a kapu felé. A szemközti háztetőkről azonban nyílzápor fogadta őket, így a támadók az utolsó szálig ott pusztultak. Ekkor Guy Arutha mellé ért, Amos pedig el is hagyta őket.
– Addig távoltarthatjuk őket a kaputoronytól, amíg ők is el nem helyezik íjászaikat a falakon. Akkor azonban vissza kell hívnunk az embereinket.
A nagyherceg fölnézve látta, hogy a védművel szemközti házak tetejéről pallók vezettek a többi tetőre. Amikor az íjászok elhagyják az első sor épületet, visszahúzzák a pallókat is. A manóseregeknek faltörő kosokkal kell bezúzniuk az ajtókat, és fel kell mászniuk a lépcsőn, hogy hozzáférhessenek az íjászokhoz. Addigra azonban ők ismét visszavonulhatnak a következő háztetőre, miközben folyamatosan tüzelhetnek az utcákon haladó támadókra, akiknek minden méterért keményen meg kell küzdeniük. Az elmúlt hónapban nyílvesszőkkel teli tegezek százait hagyták viaszosvászon alá rejtve a tetőkön, tartalék húrokkal és íjakkal egyetemben. Arutha számításai szerint Murmandamusnak nem kevesebb, mint kétezer emberébe fog kerülni, amíg az első védműtől a másodikhoz ér.
Ekkor egy szakasz fakalapácsos férfi futott vissza a védműhöz. Parancsra várva megálltak a sarkokon elhelyezett hordók mellett. Néhány pillanatig úgy tűnt, elsöprik őket a támadók, mivel ebben a percben kezdtek a manók és társaik leözönleni a falról. Ekkor azonban egy csapat lovas bukkant elő egy mellékutcából, és visszaszorította az ellenséget.
Nyílvesszők süvítettek el Guy és Arutha mellett.
– Az íjászaik már a helyükön vannak – mondta a Védelmező. – Visszavonulót fújunk!
Felharsant egy kürt az utcában kicsit feljebb várakozó íjászok mögül. A fakalapácsos férfiak kiütötték a hordókból a dugót. Hamarosan olaj és vér rozsdás szaga keveredett a levegőben, ahogy a nafta lassan végigfolyt a kövezeten. A fakalapácsos harcosok végigrohantak az utcákon, ahol minden sarkon egy-egy hordó várta őket.
Guy megrángatta Arutha ruhaujját.
– Gyerünk föl a fellegvárba! Megkezdjük a következő fázist.
Miközben a nagyherceg követte a vezért, megkezdődött a véres küzdelem a házakért.

 

A szörnyű öldöklés további két órán át folytatódott. Guy és Arutha a fellegvár falán kialakított főparancsnoki állásból figyeltek. Városszerte hallatszott a harcolók kiáltozása, a szitkozódás és sikoltozás szakadatlanul folytatódott. Minden kanyarban egy szakasz íjász várakozott, így a támadók minden háztömböt csak a társaik holttestén át szerezhettek meg. Murmandamus nyilvánvalóan elfoglalja a külvárost, de szörnyű árat kell fizetnie érte. Arutha helyesbítette a becslését: legalább háromnégyezer ellenséges katona esik el, mire elérik a citadellát körülvevő védművet és vizesárkot. És akkor még meg kell birkózniuk Armengar erődjével.
A nagyherceg izgatottan figyelt. Már nem lehetett túl jól látni, mert a nap eltűnt a hegyek mögött, és a város árnyékba borult. Egy óra múlva leszáll az éj, de egyelőre még nagyjából kivehető volt, mi történik. A páncél nélküli fürge íjászok a magukkal vitt pallók segítségével tetőről tetőre mozogtak. Néhány manó megpróbált kívülről felmászni valamelyik házra, a szomszédos épületekről azonban lelőtték őket, mielőtt felérhettek volna. Guy összehúzott szemmel figyelte a folytatódó csatát.
– Ezt a várost éppen efféle harcra szánták – jegyezte meg Arutha.
Guy bólintott.
– Ha nekem kellett volna terveznem egy várost, hogy kivéreztessek egy előrenyomuló hadat, én sem csinálhattam volna jobban. – Ekkor keményen Aruthára nézett. – Armengar el fog esni, hacsak nem érkezik segítség néhány órán belül. Legkésőbb holnap reggelig tudunk kitartani. De legalább jól kikészítjük azt a szemetet. Mire Tyr-Sog ellen vonul, a serege egyharmadát elveszíti.
– Egyharmadát? – kétkedett Arutha. -. Szerintem legfeljebb a tizedét.
Guy minden vidámság nélkül elvigyorodott.
– Figyelj, és majd meglátod! – Armengar Védelmezője odakiáltott egy jeladónak: – Meddig tart még?
A férfi meglengetett egy kék-fehér rongyot a fellegvár csúcsa felé. Arutha fölnézve látta, hogy odafenn valaki két sárga zászlócskával integet vissza.
– Maximum tíz percig, Védelmező – felelte a katona.
Guy elgondolkodott.
– Kezdjetek el megint lövöldözni a külső védmű felé! – mondta végül. Miután továbbították a parancsot, záporozni kezdtek a kövek a város túlsó végébe. – Hadd higgyék csak, hogy túlbecsültük a lőtávolságunkat, hátha akkor gyorsabban bejönnek – mormogta szinte csak magának.
Az idő lassan telt, és az íjászok folyamatosan hátrább szorultak. Szürkületkor ellenséges rohamcsapat szaladt végig az utcán: a felvonóhíd és a fellegvár kaputornya felé tartottak. Amikor a leeresztett hídhoz értek, egy második, majd egy harmadik csapat is előbukkant. Guy nyugodtan nézte, ahogy a védők visszahúzzák a kaput. A legutolsó katona éppen rátette a lábát, amikor a szerkezet elkezdett mozogni a vizesárok fölött. A város háztetőiről az Armengari íjászok folyamatosan lövöldöztek a betolakodókra.
– Bátrak, hogy hátramaradnak – szólalt meg Arutha.
– Igen, bátrak – helyeselt Guy –, de nem áll szándékukban meghalni.
Időközben az íjászok elérték az utolsó házsort. Köteleket engedtek le, és sietve lecsusszantak rajtuk. Fegyvereiket eldobálva rohantak a fellegvár irányába. Hátulról támadók vetették utánuk magukat. Amikor az ellenség félúton volt a korábban piacként használt nyílt területen, a citadella faláról nyílzápor fogadta őket. A menekülő armengariak odaszaladtak a vizesárokhoz, és belevetették magukat.
– Le fogják lőni őket, ha megpróbálnak fölmászni a falon – mondta Arutha. Aztán észrevette, hogy nem jönnek fel a felszínre.
– Van néhány víz alatti alagút, ami a kaputoronyba, meg a falba vágott szobákba vezet – mosolyodott el Guy. – Miután a fiaink és lányaink feljönnek, eltorlaszoljuk a járatokat. – Egy különösen vakmerő manócsapat a menekülők után rohant és a vízbe vetette magát. – Még ha azok a mocskok meg is találják az alagutakat, nem tudják kinyitni a csapóajtókat. Jobban járnak, ha kopoltyút növesztenek.
Ekkor Amos bukkant elő a fellegvár belsejéből.
– Mindent előkészítettünk – jelentette.
– Helyes – pillantott fel Guy a citadella csúcsára, ahonnan de Sevigny figyelte a városban folyó küzdelmet. Egy sárga zászlócskával jeleztek.
– Készüljenek a katapultok! – kiáltotta Guy. Egy darabig nem történt semmi, úgyhogy a Védelmező megkérdezte: – Vajon mire vár Armand?
Amos felnevetett.
– Ha szerencsénk van, Murmandamus személyesen vezeti át csapatait a kapun, de mindenképpen megvárjuk, amíg még ezren bejönnek.
Arutha a legközelebbi katapultra nézett. Az óriási kőhajító gépet most különös módon lazán összekötözött hordókkal töltötték meg. A hordók olyanok voltak, amilyenekben a kocsmákban és fogadók ivójában a pálinkát tartották: egyikbe sem fért egy gallonnál több ital. Minden töltet húsz-harminc ilyen hordócskát tartalmazott.
– A jel! – szólalt meg Amos.
Arutha is látta, hogy meglobogtattak egy vörös zászlót.
– Katapultok! Tűz! – kiáltotta Guy.
A fal mentén tucatnyi óriási gépezet lőtte ki terhét, amely magasra ívelt a város háztetői felett. A hordók útközben kinyíltak, úgyhogy fazápor közepette érték el a külső védművet. A katonák hihetetlen sebességgel újratöltöttek: nem egészen egy perccel később újabb repülő hordók indultak útnak. Amíg a harmadik töltetet készítették, Arutha észrevette, hogy a város egyik negyedéből füst szivárog.
Amikor Amos is észrevette, megszólalt:
– A kis aranyosak megspórolnak nekünk némi munkát. Alighanem felgyújtottak valamit, hogy megbüntessenek minket, amiért nem maradtunk ott meghalni. Elég kellemetlen lehetett a tűz mellett állni, amikor nafta kezdett esni az égből.
Most már Arutha is megértette. Figyelő tekintete előtt gyorsan növekedett a füst, majd egy vonalban terjedni kezdett, ami azt jelentette, hogy az egész külső védmű tüzet fogott.
– Azok a hordók minden sarkon?
– Mindegyikben ötven gallon – bólogatott Amos. – Az első házakig összetörtük a hordókat, úgyhogy a föld csupa nafta a házaktól egészen a külső falig. Azok a gyilkosok mind beletapicskoltak, és valószínűleg sokan legalább térdig lucskosak lettek. Minden épületben és minden tetőn van egy hordónk. Azonkívül, amikor kivittük a lovakat a városból – az evakuáció második fázisában – abbahagytuk a feltörő olaj kimeregetését. A város minden pincéje robbanásra kész. Meleg fogadtatást biztosítunk Murmandamusnak.
Guy jelére a harmadik adag hordót is útnak indították. A középső katapultpár azonban égő olajos rongyokba burkolt köveket lőtt ki, amelyek tüzes íveket varázsoltak az égre. A külső fal barbakánja melletti terület hirtelen vakító fényben fellángolt. Arutha odakapta a fejét. Néhány pillanattal később tompa pukkanást hallott, amelyet hamarosan forró légáramlat követett. A lángok egyre magasabbra csaptak, és hosszú ideig úgy tűnt, soha nem csillapodnak. Aztán a tűz lassan kezdett alábbhagyni, de növekvő fekete füsttorony emelkedett fölötte, amely ernyőként terült szét a város felett, és visszatükrözte a lenti pokol fényét.
– Oda a kaputorony – mondta Amos. – Több száz hordót tartottunk alatta, és olyan kürtőket építettünk hozzá, amelyek bevezetik a lángokat. Szép nagy durranással robbannak. Ha feleennyire lettünk volna a faltól, most biztosan csöngene a fülünk.
Amint a tűz terjedni kezdett, riadt kiáltások és káromkodás hallatszott a városból. A katapultok tovább ontották gyúlékony terhüket a lángok közé.
– Csökkentsék a lőtávolságot! – parancsolta Guy.
– Idetereljük őket a fellegvárhoz, hogy az íjászaink gyakorolhassanak kicsit azokon, akik még nem sültek meg – magyarázta Amos.
Növekedett a hőség. Újabb robbanás után hamarosan egy egész sorozat következett, és mindegyik után tompa dörrenést hallottak. Forró szél fújt a citadella felé, amint a lobogó lángtornyok táncolni kezdtek a külvárosban. A következő robbanások alapján nyilvánvalóvá vált, hogy komoly mennyiségű hordót hagytak a stratégiailag fontos helyeken. Már csöngött a fülük a folyamatos robbanások tompa morajától. Látszott, hogy a tüzes halál sebesen közeledik a külső védműtől a fellegvárhoz. Arutha hamarosan hang alapján is meg tudta különböztetni a kigyulladó hordók pukkanását a pincerobbanásoktól. Guy szó szerint értette, amikor azt mondta, meleg fogadtatást biztosítanak Murmandamusnak.
– Jelzés érkezett – szólalt meg egy katona, és a Védelmező felnézett.
Két vörös zászlót lengettek, amelyeket most tisztán lehetett látni az égő város fényében, annak ellenére, hogy a nap már lement.
– Armand jelzi, hogy az egész külső városrész lángokban áll – fordult Amos Aruthához. – Pillanatnyilag átjárhatatlan. Még a Fekete Gyilkosok is ropogósra sülnek, ha véletlenül benn ragadtak. – Gonoszul vigyorogva vakargatta borostás arcát. – Merem remélni, hogy nagy sietségében maga a nagyságos főszarevő állt a serege élén, amikor bevonultak.
A városból félelemüvöltések, dühös kiáltozás és futó lábak dobogása hallatszott. A tűz egyenletes iramban terjeszkedett a belső védősáv felé. Haladását néhány percenként kisebb robbanások jelezték, amikor újabb sarkon álló hordóhoz ért. Már a fellegvár falán is érezhetővé vált a hőség.
– Ez a tűzvihar kiszivattyúzza az oxigént a tüdejükből – jegyezte meg Arutha.
– Reméljük – bólintott Amos.
Guy egy pillanatra lenézett, és hirtelen láthatóvá vált mélységes kimerültsége.
– Ezt a végső tervet Armand készítette. Egyszerűen zseni az a fiú, talán a legjobb hadtestparancsnok, akivel valaha is dolgoztam. Addig kellett várnia, amíg a lehető legtöbben nem jöttek be a városba. A hegyeken át próbálunk meg majd elmenekülni, úgyhogy muszáj minél jobban kivéreztetnünk az ellenséget.
Arutha azonban a Védelmező tényszerű kijelentése mögött látta annak a parancsnoknak a legyőzött tekintetét, aki hamarosan elveszíti az állásait, ezért megszólalt:
– Mesteri védelmet építettetek ki.
Guy bólintott, de a nagyherceg és Amos tudta, hogy magában azt mondja: „Mégsem volt elég.”
A tűz elől menekülők első hulláma most érkezett a fellegvár alá, és csak akkor torpantak meg, amikor rájöttek, hogy a falról tökéletesen látják őket. Az utolsó épületek árnyékában lekuporodtak, mintha arra várnának, hogy valami csoda tovaröpítse őket. Murmandamus fejvesztve rohanó katonái egyre többen lettek, ahogy a lángok mindjobban elborították a várost. A katapultok újabb naftacsomagokkal táplálták a tüzet, de minden második kilövésnél rövidítették a távolságot, ezzel közelebb és közelebb hozva a lángokat a belső védmű vonalához. A fellegvár falán állók most már mindössze a piactértől fél tucat háznyira látták a tetőkön lobogni őket, aztán öt, majd négy háznyira. A kiáltozó mordelek, manók, emberek, itt-ott óriások és trollok harcolni kezdtek egymással, mert egyre növekedett a hihetetlen forróság elől menekülők nyomása, és mind többen szorultak ki a nyílt térségre.
– Utasítsd az íjászokat, hogy nyissanak tüzet! – fordult Guy Amoshoz.
Amos kiáltva továbbította a parancsot, és az íjászok lőni kezdtek. Arutha döbbent csodálkozással nézte.
– Ez nem hadtudomány – mondta halkan. – Ez mészárlás.
Az ellenség már olyan tömött sorokban állt a piactér szélén, hogy minden nyílvessző, amely elért odáig, biztosan eltalált valakit. Fölbuktak a halottakban, ahogyan folyamatosan lökdösték egymást előre. Újabb olajoshordók repültek el, és a lángok kérlelhetetlenül továbbhaladtak a citadella felé.
Arutha maga elé tartotta a kezét, mert az izzó fény szinte elvakította azt, aki belenézett, és kezdett kellemetlenné válni a hőség. Most döbbent rá, milyen szörnyű lehet a piac szélén állóknak, akik jó száz méterrel közelebb vannak hozzá.
Aztán újabb hordók robbantak. Sikoltozás és üvöltözés közepette a többség rohanni kezdett a citadella felé. Sokakat lelőttek, de egy részüknek sikerült belevetnie magát a vizesárokba. A láncinget viselők – sőt, néhány bőrpáncélos is – azonnal elsüllyedtek, és hiába próbáltak levetkőzni a víz alatt. Jó páran azonban kutyaként csapkodva felszínen maradtak.
Arutha kétezerre saccolta azok számát, akik holtan feküdtek a nyílt térségen. További négy- vagy ötezren éghettek benn a városban. Az armengari íjászok azonban kezdtek elfáradni, és most már alig találták el a hátuk mögött lobogó tűz fényében jól kirajzolódó célpontokat.
– Ereszcsatornákat kinyitni! – rendelkezett Guy.
Föntről különös sípoló hang kíséretében olaj zúdult a vizesárokba. Félelemkiáltások töltötték be a levegőt, amikor a vízben lévők rádöbbentek, mi történik. Amint a lángok átterjedtek a mostanra teljesen kiégett városból a védműre, égő szövétneket dobtak át a falon. A vizesárok háborgó felszíne kékesfehéren fellángolt. A sikolyok hamarosan alábbhagytak, aztán elhallgattak.
Arutháék kénytelenek voltak hátrább húzódni, mert a forróság hullámokban tört fel a vizesárokból. Amikor az olaj leégett, és a lángok kialudtak, lenézett, és megszenesedett hullákat látott lebegni a felszínen. Hányingere volt, és az arckifejezéséből ítélve Guy is hasonlóképp értett. Amos komoran pillantott rájuk. Armengar továbbra is csillapíthatatlan lángokban állt.
– Úgy érzem, innom kell valamit – szólalt meg Guy. – Gyerünk. Már csak néhány óránk maradt.
Amos és Arutha szó nélkül követte a haldokló város Védelmezőjét a fellegvár belső épülete felé.

 

Guy nagyot kortyolt a kupájából, aztán az asztalon fekvő térképre mutatott. Arutha a kormos Briana mellett ült, aki a többi parancsnokkal együtt Guy végső utasításait várta. Jimmy és Locklear is bejöttek legutolsó posztjukról, és most ott álltak a nagyherceg mögött. Még a tanácsteremben is lehetett érezni a szüntelenül lobogó tűz forróságát. A katapultok továbbra is folyamatosan döntötték a naftát a lángok közé. Murmandamus seregéből bármennyien is menekültek meg a csapdából, azoknak most a külső falon kívül kellett várakozniuk, amíg alábbhagy a pokoli izzás.
– Itt – mutatott a Védelmező a térképen bejelölt zöld pontok egyikére – rejtettük el a lovakat. – Aztán Aruthára nézett. – Az evakuáció második szakaszában vittük ki őket a városból. – Majd ismét visszafordult a társasághoz. – Egyelőre nem tudjuk, nem bukkantak-e rájuk véletlenül a manók. Remélhetőleg a többségük még biztonságban van. Feltehetőleg azt hiszik, az utóbbi néhány órában visszahúzódtunk a külső erődökbe, és nem látják szükségét annak, hogy éberen őrködjenek mögöttünk. A városból kivezető titkos alagút még mindig biztonságos. Mindössze egyetlen mordel őrjárat tévedt a közelébe, de ők is továbbhaladtak anélkül, hogy átvizsgálták volna a területet. Az általános rend a következő: a századok egyesével vonulnak ki a városból, az elsőtől kezdve a tizenkettedikig növekvő számsorrendben, a hozzájuk csatlakozott tartalékokkal egyetemben. Csak akkor hagyhatják el a járatot, ha a környező terület biztonságos. Az első század lesz az előőrs, amely védőegységként működik, amíg a második fel nem váltja. Amikor a tizenkettedik század kiért, a tizenegyedik is folytathatja az útját. Csak azok a katonák maradhatnak itt, akiknek engedélyeztem, hogy hátvédként szolgálhatnak. Nem tűrök semmiféle hősködést az utolsó pillanatban, amely veszélybe sodorhatja az egész kiürítést. Nem akarok félreértéseket. Mindenki számára világos, mit kell tennie?
Senki nem szólt, úgyhogy Guy folytatta:
– Helyes. Azonkívül tudnotok kell, hogy amint kiértünk a városból, mindenki csak saját magáért felel. Azt akarom, hogy minél többen eljussanak Yabonba. – A hangja visszafojtott dühtől remegett. – Egy napon újjá fogjuk építeni Armengart. – Egy pillanatra elhallgatott, mintha nehéz lenne kimondani: – Megkezdjük az evakuáció utolsó szakaszát.
Amikor a parancsnokok távoztak, Arutha megkérdezte:
– Mikor akarsz indulni?
– Természetesen utoljára – felelte Guy. A nagyherceg Amosra nézett, aki bólintott.
– Nem bánnád, ha én is itt maradnék?
Guy meglepettnek tűnt.
– Éppen javasolni akartam, hogy menj a második századdal. Az elsők nem tudhatják, mi vár rájuk odakinn, a későbbiek pedig belefuthatnak egy, a hegyekbe küldött erősítésbe. Az utoljára maradóknak lesz a legnagyobb esélyük, hogy elfogják őket.
– Nem tudom, elhiggyem-e, hogy én vagyok az a bajnok, akiről a jóslatok azt mondják, legyőzi Murmandamust, de ha igen, akkor talán maradnom kellene – mondta Arutha.
Guy egy pillanatig tétovázott.
– Tulajdonképpen miért is ne? Úgysem tehetsz többet, mint amit eddig tettél. A segítség már úton van, vagy sohasem jön. Mindenesetre túl későn érkezik ahhoz, hogy megmentse a várost.
Arutha Jimmyre és Locklearre pillantott. Jimmy láthatóan valami kifogást akart keresni, Locklear azonban megelőzte:
– Maradunk.
A nagyherceg tiltakozni akart, aztán meglátta a határszélei apród különös arckifejezését. Eltűnt a kisfiús bizonytalanság, ami korábban mindig ott bujkált Locklear készséges mosolya mögött. A tekintete idősebb lett, valahogy kevésbé megbocsátó, és kétségtelenül szomorúbb. Arutha bólintott.
Egy darabig várakoztak. Sört kortyolgattak, hogy leöblítsék a füstszagot, és hogy lehűtse őket a hőségben. Időnként felbukkant egy hírvivő, és jelentette, hogy a következő század is elhagyta a fellegvárat. Az éjszaka lassan telt, miközben néha egy-egy robbanás jelezte, hogy újabb pince kapott lángra. Arutha csodálkozott, hogy tarthat ilyen sokáig, de amikor már azt hitte, az egész város kiégett, a következő robbanás biztosította arról, hogy folytatódik a pusztulás.
Amikor a hetedik század biztonságos távozásáról kaptak hírt, egy katona jelent meg az ajtóban. Bőrpáncélt viselt, mégis látszott rajta, hogy a tartalékok egyike: eredetileg földműves vagy pásztor lehetett. Vállig érő vörös haját hátrakötötte, az arcát pedig tömött vörös szakáll borította.
– Védelmező! Jöjjön, ezt látnia kell!
Guy és a többiek a harcos után siettek, aki a hosszú hall egyik, az égő városra néző ablakához vezette őket. Az őrült lobogás már lecsillapodott, de azért még mindenfelé olthatatlan tüzek égtek. Úgy gondolták, hogy Murmandamus legfeljebb egy óra múlva küldheti be katonáit a lepusztult utcákon. Most azonban úgy tűnt, rosszul ítélték meg a helyzetet. A piactér melletti, még mindig lángoló épületek között alakok közeledtek a fellegvárhoz.
Guy elsietett a fal felé. Amikor odaért, látta, hogy feketébe öltözött harcosok rajzolódnak ki a tűz visszfényében. Lassan mozogtak, mintha egy szigorúan behatárolt területen kellett volna maradniuk. Miközben őket figyelték, egy újabb hírnök jelentette, hogy a nyolcadik század is elindult kifelé. Amikor a közeledők a védmű széléhez értek, Guy káromkodott egyet. A nagy manócsapatok valamiféle védőmezőben álltak, amely csak akkor látszott, ha éppen megcsillant a fény a felületén. Ekkor Murmandamus lovagolt előre.
– Hát miféle lény ez? – kérdezte Jimmy.
A mordel vezér ugyanis mindenféle látható védelem nélkül lovagolt, nem zavarta a még mindig iszonytató hőség, hátasa pedig egy szörnyeteg volt, amelyre pillantva félelem éledt az emberek szívében. A ló formájú lényt tetőtől talpig vörösen izzó pikkelyek borították: olyannak látszott, mintha acélból kovácsolt kígyóbőrt majdnem olvadásig hevítettek volna. A teremtmény sörénye és farka helyén lángok táncoltak, a szeme pedig izzó faszénként parázslott. Szájából és orrlyukaiból tüzes gőz áramlott minden egyes lélegzetvétellel.
– Démonparipa – mondta Arutha. – A legenda szerint csak démonok ülhetnek a hátán.
A szörnyeteg felágaskodott, Murmandamus pedig előhúzta a kardját. Intett vele, és a hadserege legelső csapatai előtt valami feketeség jelent meg. A szuroksötét képződmény elhomályosította a fényt. Tócsát alkotott a védmű kövezetén, higanyként folyni kezdett, aztán hirtelen megtorpanva téglalap alakot öltött. Pár pillanattal később már a fellegvár falán állók is látták, hogy a három méter széles képződmény szurokfekete emelvénnyé változott. De centiről centire továbbemelkedett, mígnem ébenszín rámpát alkotott a vizesárok fölött. Ekkor a rámpa aljából levált egy fekete darabka, és kicsivel arrébbfolyt a készülő hídtól. Miután téglalappá stabilizálódott, ez is növekedni kezdett, és lassan másik híddá formálódott. Rövid várakozás után egy harmadik, majd egy negyedik ív nyúlt a vizesárok fölé.
– A fenébe! – szólalt meg Guy. – Hidakat épít a falhoz. Mondd meg, hogy siessenek az evakuációval! – kiáltott oda egy futárnak.
Amikor az ébenfekete hidak nagyjából a vizesárok felénél tartottak, egy-egy csapat manó fellépdelt rájuk, és elindult a növekvő széle felé. A sötét hidak centiről centire közeledtek a védők felé. Guy kiadta a tűzparancsot az íjászoknak.
A nyílvesszők átszelték a kis távolságot, aztán ártalmatlanul lehullottak, mintha falnak ütköztek volna. Bármi is védte az ostromlókat a forróságtól, a nyílzáportól is megóvta őket. A fellegvár tetején figyelő őrök jelentették, hogy a külvárosban lassan kialusznak a tüzek, és újabb csapatok vonulnak be Armengarba.
– Lefelé a falról! – kiáltotta Guy. – A hátvéd álljon készenlétben az első balkonon! Az összes többi egység azonnal kezdje meg az evakuációt!
Az eddig rendezetten folyó kiürítés hamarosan kapkodó meneküléssé fog fajulni. A támadók legalább egy órával korábban áttörik az utolsó védelmi vonalat, mint azt Guy lehetségesnek vélte. Arutha tudta, hogy talán szobáról szobára küzdve kell majd visszavonulniuk a fellegvárban, és megígérte magának, hogy ebben az esetben megvárja, amíg szembenézhet Murmandamusszal.
Végigszaladtak az udvaron, aztán fel a lépcsőn a három balkon közül az elsőhöz, miközben hallották, hogy mindenütt eltorlaszolják mögöttük az ajtókat és ablakokat. Ahogy elhagyták az elülső hosszú folyosót, Arutha észrevette, hogy egy csomó hordót hordtak a lift bejárata elé. További hordókat állítottak minden ajtóhoz, és minden éghető dolgot a nyitva hagyott ajtókba halmoztak. Arutha tudta, hogy Guy du Bas-Tyra végül fel fogja gyújtani a fellegvárat annak reményében, hogy az ellenséges seregből még többen odavesznek. A Királyság üdvéért Arutha remélte, hogy Murmandamus csak bizonyos korlátok között képes megvédeni katonáit a tűztől.
Harcosok rohangáltak a folyosón, akik bezúzták a fal bizonyos szakaszait, amelyeket az eredeti fehér kőhöz megtévesztésig hasonlóra festett falapok borítottak. Halvány naftaaroma érződött a levegőben, ahogy a szél befújt a nyitott lőréseken. Amos észrevette, hogy Arutha hátranéz, mielőtt kilép a balkonra.
– Azok a szellőzőnyílások a pincétől a padlásig tartanak. Visznek egy kis levegőt, hogy ki ne aludjanak a lángok.
Arutha bólintott, aztán nézte, hogyan érkeznek meg Murmandamus első katonái a fellegvárba. Amint a falra léptek, a védőmező szertefoszlott körülük, és fedezéket keresve szétoszlottak, amikor a balkonon álló íjászok tüzet nyitottak rájuk. A katapultok használhatatlanná váltak a túl kicsi lőtávolság miatt, a tucatnyi balliszta viszont – amelyek leginkább óriási számszeríjakra hasonlítottak – hatalmas dárdaszerű lövedékeket hajított az ellenség közé. Guy azonban a balliszták személyzetének is megparancsolta, hogy vonuljanak vissza.
A Védelmező figyelte, hogyan tartják vissza íjászai a behatolókat. Arutha tudta, hogy számlálja a másodperceket, mert minden egyes perccel újabb tucatnyi embere hagyhatta el a várost.
Hallani lehetett, hogy a közeledő manók mögött még többen másszák meg a falakat. Murmandamus katonái elfoglalták a kaputornyot, kitolták a hidat, kinyitották a kaput, így most még több támadó hatolt be a fellegvárba. Végül Guy megelégelte.
– Befejeztük! Mindenki az alagúthoz!
Az íjászok lőttek még egyet búcsúzóul, aztán megfordultak, és bemenekültek. Guy állta a szavát, megvárta, amíg mindenki más bement, aztán követte őket, és bereteszelte maga mögött az ajtót. A balkon minden ablakára spalettákat tettek. Odalentről hallották, hogy az ostromlók már az udvar bereteszelt kapuját döngetik.
– A liftet megpiszkáltuk, úgyhogy a lépcsőn kell mennünk – kiáltott oda Amos a többieknek.
A következő kereszteződésben befordultak egy másik folyosóra, becsapták, majd eltorlaszolták maguk mögött az ajtót, aztán lesiettek a keskeny lépcsőn. Az aljánál hatalmas barlang kezdődött. A speciális lámpások mind égtek, kísérteties fénybe vonva a termet. Arutha szeme könnyezni kezdett a gázoktól és gőzöktől, amelyeket felkavart az alagúton befújó huzat. Most indult az ottmaradottak utolsó csapata. Guyék odarohantak az ajtóhoz, de meg kellett állniuk, mert egyszerre legfeljebb ketten fértek el egymás mellett, és úgy is nagyon szorosan. Odafentről kiáltozást hallottak, majd döngeni kezdett az ajtó a lépcső tetején.
Guy ismét ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen az utolsó, bezárta maga mögött az ajtót, aztán feltett rá egy hatalmas keresztvasat.
– Ez talán visszatartja őket néhány percig. – Miközben futva elindult, odaszólt Aruthának: – Imádkozzunk, hogy azok közül a mocskok közül egyik se hozzon magával fáklyát a barlangba, amíg ki nem érünk az alagútból!
Azzal továbbrohantak, de útközben több helyen megálltak, hogy a maguk mögött hagyott ajtókat bezárják. Végül elérték az alagút végét: egy nagy barlangba jutottak. Kicsivel arrébb, a barlang ásító száján túl látszott a csillagos ég. Amíg Guy be nem zárta az utolsó ajtót, néhány íjász lemaradt, felkészülve arra az eshetőségre, hogy az ellenség utoléri a Védelmezőt. További három vagy négy tucat ember pedig lassan mozgott kifelé: megpróbáltak egy-két percet várni minden csoport után, nehogy belebotoljanak az előttük járókba. Az éjszaka szokatlan zajait hallgatva nyilvánvalóvá vált, hogy a menekülők egy része ellenséges egységekbe ütközött. Arutha tudta, hogy a városlakók többsége holnap alkonyatra széjjelszóródik a környező hegyvidéken.
Guy intett az íjászoknak, hogy induljanak, és a hátvéd kivételével hamarosan mindenki elment, csak ők, Locklear, Jimmy, Arutha és Amos maradtak a Védelmezővel. Guy ekkor elküldte a hátvédet is, így már csak öten maradtak a barlangban. Ekkor újabb alak bontakozott ki a félhomályból. Arutha megismerte a vörös hajú harcost, aki hírt hozott Murmandamus érkezéséről, mielőtt lelohadtak a lángok.
– Menj már! – mondta Guy.
A katona tudomást sem véve a parancsról megvonta a vállát.
– Ön mondta, hogy mindenki csak saját magáért felel, Védelmező. Akár itt is maradhatok.
Guy bólintott.
– Mi a neved?
– Shigga.
– Már hallottam rólad, Lándzsás Shigga – mondta Amos. – Te nyerted meg a Nyárközép tiszteletére rendezett versenyt.
A férfi megvonta a vállát.
– Láttad de Sevignyt? – kérdezte Guy.
Shigga állával a barlangnyílás felé bökött.
– Ő és még néhányan közvetlenül azelőtt távoztak, mielőtt ön megjelent – ahogy parancsolta. – Mostanra már alighanem a legmagasabban fekvő külső erődnél járnak, úgy száz méternyire innen.
Az alagútból odáig hallatszott a széttörő fa recsegése.
– Most értek az utolsó ajtóhoz – mondta Guy, azzal megragadott egy láncot, amely az ajtó alatti küszöbön át vezetett valahová. – Segítsetek! – kérte. Mindannyian megfogták a láncot, és húzni kezdték, amíg sikerült hozzácsatolni egy, az ajtóval ellenkező irányba mutató ballisztához. A ballisztát szilárdan a barlang padlójához rögzítették. Nem tettek lövedéket a hadigépbe, de amint rögzítették hozzá a láncot, Arutha rájött, mire szolgál.
– Tüzelsz a ballisztával, és beomlasztod az alagutat mögöttünk?
– A lánc az alagút támasztópillérei alatt fut, egészen a másik barlangig, úgy, hogy összekösse őket – magyarázta Amos. – Az egész mindencég összedől, és maga alá temet néhány száz szaros patkányt. De nem csak erre jó.
Guy bólintott.
– Futás kifelé a barlangból, és amikor odaértek a kijárathoz, én meghúzom ezt.
Az utolsó ajtón ritmikus dübörgés hallatszott: valamiféle faltörő kossal próbálkozhattak. Arutháék kiszaladtak a barlang száján, aztán megálltak és figyeltek. Guy beindította a ballisztát. A hadigép egy pillanatig meg sem moccant, aztán hirtelen tíz-tizenöt centit rántott a láncon. Ennyi is elég volt. Az ajtó szinte berobbant, miközben Guy kavargó porfelhő kíséretében kiszáguldott a barlangból.
Mindannyian igyekeztek sietve eltávolodni a kijárattól. Guy felmutatott egy ösvényre, amely a barlang fölött vezetett.
– Fel szeretnék menni oda egy kicsit. Ha akartok, induljatok el, de én megnézem, mi történik.
– A világért sem szalasztanám el a látványt – eredt utána Amos. Arutha rájuk nézett, aztán követte őket.
Miközben fölfelé másztak, érezték, hogy a talpuk alatt rázkódik a föld, és tompa morajlást hallottak.
– A lifteket úgy állítottuk be, hogy lezuhanjanak, amikor az alagút beomlik – mondta Amos. – Ha minden igaz, zuhantukban a fellegvár összes emeletén meggyújtják a hordókat, egészen a barlangig. – Ekkor sorozatos robbanásokat hallottak. – Úgy tűnik, működik az az átkozott masina.
Hirtelen megemelkedett a föld a talpuk alatt. A fülük úgy csöngött, mintha a mennyek kapuja nyílt volna meg. Ahogy a talajnak csapódtak, a hihetetlen erejű rázkódástól néhány pillanatig mindannyian kábultan feküdtek. A domb szélén, amelyre fölmásztak, egy döbbenetesen kavargó narancsszín tűzlabda, a nyomában pedig sárga lángoszlop sietett az ég felé. Gyorsan emelkedett, és menet közben szétterült. Iszonyú, ugyanakkor szépséges ragyogásánál látták, hogy mindenféle hulladékot vitt magával. Tompa dübörgéssel az utolsó naftatartalékok is lángra kaptak a lábuk alatt, és darabokra tépték az erőd maradványait. Kő, megfeketedett fadarabok és holttestek repültek az ég felé, mintha valami elképesztő erejű szél egyenesen felfelé fújt volna.
Arutha a látványtól megrendülten feküdt. A fölötte elsüvítő szél hihetetlen hőt sodort magával. Egy pillanatig olyan forróság égette az orrukat, és szúrta az arcukat, mintha egy hatalmas kemence szájánál álltak volna. Amos alig tudta túlkiabálni a zajt:
– A fellegvár alatti tároló felrobbant. Az utóbbi napokban folyamatosan szellőztettük, hogy könnyebben menjen a dolog.
A szavai távoliaknak tűntek, mivel szinte megsüketültek, aztán teljesen elnyomta a hangját egy újabb titáni robbanás döreje. A föld ismét hánykolódni kezdett, és egymás után több kisebb detonáció következett. A rengések ereje úgy érte őket, mintha ütések záporoznának rájuk. Körülbelül kétszáz méternyire lehettek a városra néző szikláktól, a hőség azonban itt is szinte elviselhetetlennek tűnt.
Guy megrázta a fejét, hogy elszálljon a szédülése, és megszólalt:
– Ez... annyival több, mint amire számítottunk.
– Ha odaérünk a szikla peremére, elevenen megsülünk – jegyezte meg Locklear.
Jimmy hátrapillantott.
– Mindenesetre jó, hogy kijöttünk a barlangból.
Mindannyian visszanéztek. A talaj még mindig rengett, és a rázkódás hatására hulladék és kövek görögtek lefelé. Az alattuk elterülő hegyoldal átalakult. Az alagút teljes tartalmát kilökte az első hatalmas robbanás, és a barlanggal szemközti részt most szanaszéjjel szórt testrészek és törmelék halmaza borította. Ekkor a föld ismét felnyögött a következő komolyabb robbanástól. Újabb tűzlabda emelkedett az ég felé, bár nem akkora, mint az előző.
A föld szinte hullámzani kezdett a harmadik hatalmas robbanás hatására, majd kisebb rengések következtek. Mindannyian nyugodtan feküdtek, mert a rázkódás úgy is ledöntötte volna őket a lábukról. Egy idő után minden megnyugodott, csak tompa duhogás hallatszott, úgy hogy felálltak. Még mindig kétszáz méternyire a sziklaperemtől összegyűltek, és onnan figyelték Armengar végső pusztulását. Egy nép otthona, kultúrájuk középpontja néhány szörnyű pillanat alatt eltűnt a föld színéről. Ehhez foghatót nem ismertek Midkemia krónikái. Guy a dühösen izzó eget figyelte. Megpróbált közelebb menni a szikla pereméhez, de a hőség, a túlforrósodott levegő szinte láthatóan vibráló függönye visszakényszerítette. Egy percig csak állt, mintha erőt akarna venni magán, hogy belépjen a pokolba, és egy pillantást vessen szeretett városa maradványaira, de aztán meghátrált.
– Semmi sem élhette túl ezt a robbanást – mondta Arutha. – A városfaltól a fellegvárig biztosan minden manó és Sötét Testvér elpusztult.
– Talán őmocsokságát éppen letolt gatyával kapta el a robbanás – szólt közbe Amos. – Szeretném hinni, hogy az ő varázserejének is vannak határai.
– A katonái talán meghaltak, de valahogy úgy érzem, ő megmenekült ingatta a fejét Arutha. – Nem hinném, hogy azt a szörnyeteget, amin lovagolt, nagyon izgatta volna a tűz.
– Nézzék! – mutatott Jimmy az ég felé.
A fölöttük elterülő füstfelhőt vörösre festette a tűz visszfénye, mert egy óriási lángoszlop még mindig lobogott. A dühösen sistergő lángok között magányos alak vágtatott a levegőben izzóvörös paripája hátán. Úgy ereszkedett, mintha egy hegyoldalban futó ösvényen haladna körbe-körbe lefelé. Látszott, hogy Murmandamus épp tábora szíve felé tart.
– Mocskos kurafi! – szitkozódott Amos. – Hát már semmi sem ölheti meg azt a szarevőt?
Guy körülnézett.
– Nem tudom, de azt hiszem, most más miatt kellene aggódnunk. Azzal elindult lefelé. Most vették észre, hogy az egész barlang beomlott alattuk. Ahol azelőtt a barlangbejárat volt, ott most hosszan elnyúló törmelékhalom terpeszkedett. Átbotorkáltak a kőgörgetegen, elhaladtak néhány összeomlott torony mellett, amely a felülről jövő támadástól védte a várost, míg végül elértek a vízmosáshoz, amely a lovakat rejtő kanyonba vezetett.
– Az első négy vagy öt kanyon üres lesz, mert onnan mindent elvittek a korábbi menekülők – mondta Guy. – Messzebb kell keresnünk, ha lovakat akarunk találni.
Arutha bólintott.
– És akkor még mindig el kell döntenünk, nyugatra menjünk Yabon, vagy keletre Magosvár irányába.
– Yabon felé – felelte Guy. – Ha úton van a segítség, arra hamarabb találkozhatunk velük. – A férfi a környéket fürkészte, hogy vajon merre a legérdemesebb elindulniuk. – Bármennyi egysége maradt is Murmandamusnak, most biztosan szétzilálódtak. Egyelőre nem kell velük foglalkoznunk.
– Még egy egész század sem szívesen állna egy visszavonuló hadsereg elé – kuncogott Amos. – Ez ugyanis kifejezetten káros az egészségre.
– Igen, de ha sarokba szorítjuk őket, úgy fognak harcolni, mint a patkányok, mivel azok is – mondta Guy. – És pirkadatkor több ezer katonát fognak felküldeni ide. Jó esetben is csak néhány óránk van, hogy eltűnjünk innen.
Mozgást észleltek a kanyonból, ezért mindannyian fegyvert rántottak, és visszahúzódtak a lezúdult sziklák alkotta szánalmas menedékbe. Guy intett, hogy mindenki álljon készen.
Némán várakoztak, amíg a szikla mögül előbukkant egy alak. Guy felpattant, de a levegőben megállította csapását.
– Briana!
A harmadik század parancsnoka kissé kábultnak látszott, a halántékán lévő vágott sebből lassan szivárgott a vér. Amikor meglátta Guyt, megkönnyebbült.
– Védelmező – sóhajtott fel. – Vissza kellett fordulnunk. A kanyon alsó végében troli őrjárattal találkoztunk, akik vissza akartak menekülni a saját vonalaikhoz. Kénytelenek voltunk harcolni ahelyett, hogy megkerültük volna egymást. Aztán jött a robbanás... kövek záporoztak ránk. Nem tudom, mi történt a trollokkal. Azt hiszem, elmenekültek... – A nő megtörölte vérző halántékát. – Néhányan megsebesültünk.
– Ki van veled? – kérdezte Guy.
Miközben Briana megrázta zúgó fejét, hogy kitisztuljon, Arutha előrelépett, és az égő város fényénél látott még két katonát – az egyikük láthatólag komolyan megsérült – és legalább tucatnyi gyereket. Ők tágra nyílt, rémült szemekkel bámulták Aruthát, Guyt és a többieket.
– Néhány Sötét Testvér csapdába ejtette őket egy hasadékban – magyarázta Briana. – Néhány katonám megölte a Testvéreket, de sajnos elszakadtunk egymástól. Az elmúlt órában jó néhány csoportjától leszakadt emberrel találkoztunk.
– Tizenhat – számolta meg őket a Védelmező, aztán Aruthához fordult. – És most mit csináljunk?
– Mindenki saját magáért felel vagy sem, nem hagyhatjuk itt őket – felelte a nagyherceg.
Amos valami erősödő zajt hallva megpördült.
– Bármit is teszünk, jobb lesz, ha előbb eltűnünk innen. Gyerünk!
Guy a hasadék peremére mutatott, és mindenki segített a gyerekeknek fölmászni. Hamarosan mindnyájan a kanyon szegélyén álltak, és elindultak nyugat felé.
Arutha ért fel utolsónak, és nyomban térdre is vetette magát egy kiálló szikla mögött. Egy csapat nagyon óvatosan haladó manó tűnt fel. Olyanok voltak, mintha minden kő mögül támadást várnának, de igyekeznének épségben visszajutni a seregükhöz. Véres ruhájukból ítélve már találkoztak néhány armengari menekülttel. Arutha megvárta, amíg a gyerekek biztonságos távolságba jutottak, aztán fogott egy követ, és olyan messze dobta a manók háta mögé, amennyire csak tudta. A kő észrevétlenül repült a sötétben, és nagyot csattant a sziklákon. A manók megpördültek, aztán amikor nem láttak semmit, folyton hátratekintgetve rohanni kezdtek, mintha bármelyik percben megtámadhatná őket valaki. Arutha mélyen lehajolva társai után eredt, aztán leugrott a szomszédos ösvényt rejtő hasadékba. Hamar utolérte a csapatot, amelynek végén hátvédként a Shigga nevű férfi haladt.
Shigga kérdően nézett a nagyhercegre.
– Manók – suttogta Arutha.
A lándzsás intett, majd továbbindultak az ösvényen, a kis menekültek nyomában.

 

 

15.
A menekülés

Arutha megálljt intett.
Mindannyian – még a gyerekek is – közelebb húzódtak a sziklákhoz, hogy észre ne vegyék őket. A társaság lekuporodott a vízmosásban, amelyben az est leszállta óta haladtak. Közeledett a hajnal, és Armengar tüzes pusztulása óta a város mögötti hegyek senkíföldjévé váltak.
A város eleste Murmandamus győzelmét jelentette, de messze nagyobb árat kellett fizetnie érte, mint tervezte. Az Armengart övező hegyekben káosz uralkodott. A helyükön maradt egységeket elsöpörte a menekülők áradata. Rengeteg manó és troll szökött vissza a síksági táborba.
Arutháék az első néhány órában alig találkoztak manókkal vagy Sötét Testvérekkel, de biztosan tudták: hamarosan számos egységet rendelnek vissza a hegyekbe. Murmandamus erőinek még nem sikerült megvetni a lábukat a sziklás terepen. Parancsnokaik képtelenek voltak állandó kapcsolatot fenntartani egymással, és egyelőre jelentősebb számbeli fölényre sem tudtak szert tenni. A sötétben a város mögött hasadékokba és vízmosásokba manó és mordel osztagokat küldtek ezek közül azonban sok soha többé nem tért vissza. A mérleg azonban kezdett átbillenni: a térség hamarosan az ellenség irányítása alá kerül.
Arutha a remegő gyerekekre nézett. A kicsik közül többen a végkimerülés határán jártak az átmenetelt éjszaka és az állandó rettegés miatt. Azonkívül minden kanyarban ellenségbe futhattak. Kétszer találkoztak armengari menekültekkel, Guy azonban elküldte őket, mer nem akarta, hogy még nagyobb legyen a csapatuk. Kétszer pedig hullákat találtak – közöttük sajnos az övéiket is.
Egyre erősödött a lábdobogás. Mivel az illetők nem is próbálták meg titkolni az érkezésüket, Arutha úgy gondolta, hogy valószínűleg ellenség közeleg. A nagyherceg intésére Guy, Amos, Briana és Shigga a gyerekek elé álltak egy árnyékos beugróban. Jimmy és Locklear a kicsik között maradt, és vigyázott, hogy ne zajongjanak.
A mordel vezette őrjárat trollokból és manókból állt. A trollok folyamatosan szaglásztak, az erős füstszag azonban eltompította érzékeiket. Elhaladtak a vízmosás mellett, majd egy nagyobb hasadékban folytatták útjukat. Amikor eltűntek, a menekülők, Arutha intésére, óvatosan továbbindultak nyugat felé, távolodva az őrjárat haladási vonalától.
Ekkor azonban egy gyerek rémülten felsírt. Arutháék megpördültek, Jimmy és Locklear pedig fegyvert rántva hátrarohant. Éppen akkor értek a gyerekek mögé, amikor a trollok támadásba lendültek. Arutha nem tudta, vajon felfedezték őket, vagy egyszerűen csak úgy döntöttek, visszafordulnak, de abban biztos volt, hogy sürgősen meg kell szabadulniuk a támadóktól, még mielőtt azok idecsődítenék a társaikat.
A nagyherceg Locklear válla fölött átszúrva ledöfött egy trollt, aki éppen hátrálni kényszerítette a fiút. Amos és Guy elsietett mellettük, és hamarosan az egész csapat belevetette magát a küzdelembe. Shigga lándzsája leterített egy újabb trolit, Guy pedig egy mordellel nézett szembe.
– Félszemű! – kiáltott fel döbbenten a sötét tünde, amikor felismerte Armengar Védelmezőjét, majd megújult erővel támadott. Sikerült is meghátrálásra kényszerítenie Guyt, Locklear azonban megismételve Arutha trükkjét, ledöfte a Sötét Testvért.
Amikor az egésznek vége szakadt, öt troli, ugyanannyi manó és egy mordel holtteste hevert a földön. Arutha zihálva szólalt meg:
– Szerencsénk volt, hogy ilyen keskeny a hasadék. Ha bekerítettek volna, végünk.
– Muszáj valami rejtekhelyet keresnünk – nézett föl Guy a szürkülő boltra. – A gyerekek az összeesés határán járnak, és a közelben nincs olyan út, amelyen átkelhetnénk a hegyeken. – Az én králom nincs túl messze, ezért jól ismerem a környéket, Védelmező – mondta Shigga. – Egy mérföldnyire nyugatra innen van egy ritkán használt ösvény. Egy kisebb barlangba vezet. Talán sikerülhet álcáznunk a bejáratát, de elég nehéz felmászni hozzá...
– Nincs más választásunk – jegyezte meg Amos.
– Mutasd az utat! – kérte Guy.
Shigga ügetésbe kezdett, és csak a kanyaroknál lassított le. Amikor végre kimászott a hasadékból, egyenként feladogatták neki a gyerekeket, majd Briana követte. A nő éppen félúton járt, amikor kiáltás hangzott fel nyugatról. Fél tucat armengari katonát üldözött egy nagyobb manócsapat éppen Arutháék irányába.
– Vigyétek innen a gyerekeket! – kiáltott oda Guy Brianának.
Shigga előkészített lándzsával várakozott, Briana pedig továbbrohant a gyerekekkel a barlang felé.
Arutháék és a hozzájuk csatlakozott armengariak elállták a hasadékot, és nem engedték tovább az eszeveszett hévvel harcoló manókat.
– Ezek menekülnek valaki elől! – kiáltott föl hirtelen a nagyherceg.
Egyre növekedett a nyomás, ahogy a manók megpróbálták elsöpörni a védőket. Guy lassú visszavonulást rendelt: lépésről-lépésre hátráltak a hasadékban. Shigga odafönt guggolva vigyázott, nehogy valaki felmásszon, és üldözőbe vegye a kicsiket, akik Briana kíséretében próbáltak menekülni. A manók azonban ügyet sem vetettek rájuk, annyira igyekeztek átvágni magukat Guy csapatán.
Ekkor csatakiáltást hangzott fel a túloldalról, olyan távolságból, ameddig már nem láttak el, és a leghátsó manók valaki mással kezdtek el harcolni. Az ellenség két tűz közé került, így hát megállt.
Arutha megpördült, mert hallotta, hogy valaki felordít a háta mögött. Jimmy és Locklear is hátranéztek, és látták, hogy újabb szakasz manó közeledik a hasadék túlsó végén.
– Másszatok fel! – parancsolta Arutha tétovázás nélkül. – Tűnjünk el innen!
Azzal a fiúkkal egyetemben megindult felfelé a sziklafalon, majd megfordult, és lefelé szurkálva segített, hogy Amos és Guy is feljuthassanak. Innen már látta, mi elől menekültek a manók. Egy csapat törp csépelte vadul őket. Mögöttük pedig két tündét pillantott meg, akik ügyesen elnyilaztak alacsonyabb társaik feje felett.
– Galain! – ismerte fel Arutha az egyiküket.
A tünde felnézett és integetett a nagyhercegnek. A vállára akasztotta az íját, felmászott egy sziklaperemre, majd a küzdőket megkerülve kecsesen felszökkent Arutha mellé.
– Martin továbbment Yabonba. Te jól vagy? – kérdezte.
Arutha nagyot sóhajtva bólintott:
– Igen, de a város elesett.
– Tudjuk – felelte a tünde. – A robbanás mérföldekre ellátszott. Rengeteg menekülttel találkoztunk az éjszaka. Dolgan törpjei kiépítettek egy többé-kevésbé védett útvonalat a hágóhoz – mutatott le az útra, amelyen Armengarba érkeztek. – A menekülők többsége át fog jutni.
– A gyerekek odafönn vannak abban a barlangban – szólalt meg Guy, a hasadék túloldalán kuporgó Shigga felé intett.
– Arian! Gyerekek vannak arrafelé – kiáltott oda Galain a társának. Ekkor csatlakozott a második szakasz manó az elsőhöz, úgyhogy megszakadt a társalgás. Néhány manó megpróbált felmászni hozzájuk, de Amos fejbe rúgott egyet, Jimmy meg leszúrt egy másikat, így hát a többiek gyorsan letettek a dologról.
A harc pillanatnyi szünetében Arian, a másik tünde, odakiáltott nekik:
– Kihozzuk őket!
Azzal folytatta a tüzelést, miközben két törpe felbotladozott a keskeny ösvényen, hogy segítsen Shiggának, Brianának és a két megmaradt armengari katonának biztonságban lehozni a gyerekeket.
Calin egy csapat tündét küldött a Kőhegyre, hogy részt vegyünk Dolgan koronázásán – magyarázta Galain. – Amikor Martin megérkezett, és elmesélte, mi történik itt, Dolgan azonnal útnak indult. Arian és én úgy döntöttünk, vele tartunk, a többiek viszont visszatértek Elvandarba Murmandamus menetelésének hírével. Calin nem hagyhatja védelem nélkül az erdeinket most, hogy Thomas elment, de gyanítom, azért elküldött egy csapat íjászt, hogy segítsenek átjutni a túlélőknek a hegyeken. A törpök erősen őrzik az utat, amely körülbelül egy mérföldnyire innen kezdik, és a Lejtődi-hágóig tart. Dolgan összes harcosa a hegyek innenső oldalán van, úgyhogy jó darabig mozgalmas lesz errefelé az élet.
A törpök pajzsfal mögött állva tartották az utat, miközben odaföntről adogatták a gyerekeket a hátul állóknak, akik gyorsan biztonságba helyezték a kicsiket. Jimmy megrángatta Guy ruhaujját, úgy jelezte, hogy jó néhány troll indult el fölfelé. Guy körülnézve látta, hogy még mindig legalább tucatnyi manó áll közöttük és a törpök között, ezért keletre mutatott. Intett Brianának és Shiggának, hogy maradjanak a gyerekekkel, aztán gyorsan átbotladoztak a manók mögé, és ott leugrottak. Visszarohantak a legutóbbi kereszteződéshez, ahonnan érkeztek, és bekanyarodtak a sekély vízmosásba. Ugyanabba a fedezékbe húzódtak vissza, ahonnan néhány perccel korábban elindultak.
– Azok a trollok, akik felmásztak, nem tudják elérni a törpöket – mondta Guy. – Talán ha továbbmegyünk, a hátukba kerülhetünk.
– Elég nagy a zűrzavar idefenn – jegyezte meg Galain. – Én Dolgan hadseregének előőrsével jöttem, és olyan messzire behatoltunk a hegyekbe, amennyire csak lehetett. Nem soká meg kell kezdeniük a visszavonulást. Ha nem érjük őket utol hamarosan, itt ragadunk.
A további társalgás félbeszakadt, amikor a folyamatos kiáltozás tudatta velük, hogy Murmandamusnak újabb csapatai érkeztek, amelyek megpróbálják visszaszorítani a törpöket. Guy intésére a társaság továbbosonj a vízmosásban. Néhány száz méter után azonban Guy körülnézett.
– Hol vagyunk?
Összenézve rádöbbentek, hogy mégsem ugyanezen az úton jöttek, és valahol a város mögötti barlangtól nyugatra lehetnek. Jimmy felegyenesedett, egy pillanatra kilesett a vízmosásból, majd gyorsan ismét lehúzta a fejét.
– Arrafelé még mindig látszik valami ragyogás az égen – mutatott az egyik irányba –, úgyhogy alighanem arra lehet a város.
Guy halkan káromkodott.
– Nem járunk annyira keletre, mint reméltem. Fogalmam sincs, hol ér véget ez a vízmosás.
– Jobb lesz, ha továbbmegyünk – nézett Arutha a világosodó égre.
Elindultak. Bár nem igazán tudták, hogy hová mennek, de abban bizonyosak voltak, ha rájuk bukkannak, vége az életüknek.

 

– Lovasok – suttogta Galain, aki előrement körülkémlelni a terepet.
Arutha és Guy kérdően néztek rá.
– Renegátok – mondta a tünde. – Féltucatnyian. Azok a fajankók egy tábortűz körül heverésznek. Azt hinné az ember, piknikeznek.
– Valaki más? – érdeklődött Guy.
– Senki. Láttam némi mozgolódást messzebb nyugat felé, de szerintem Murmandamus seregei mögött vagyunk. Ha a tűz körül henyélők számítanak valamit, elég nyugalmas lehet a környék.
Guy elhúzta hüvelykujját a torka előtt. Arutha bólintott. Amos elővette kését az övéből, aztán intett a fiúknak, hogy kerüljék meg a tábort. Mindannyian halkan kúsztak előre, amíg Jimmy jelt nem adott a megállásra. A két apród kimászott a vízmosásból, majd zajtalanul továbbsietett, a többiek pedig vártak. Amikor meglepett kiabálást hallottak, a nagyhercegék is gyorsan előrelendültek.
A két fiú leterítette a tábor túloldalán strázsáló őrt, majd elindult a nekik hátat fordító másik öt férfi felé. Hárman úgy haltak meg, hogy azt sem tudták, mi végzett velük, de a maradék két renegát is rögtön követte őket.
– Vegyétek el a köpenyüket! – parancsolta Guy – Ha kikérdeznek bennünket, valószínűleg úgyis lebukunk, messziről viszont az őrjárataik azt hihetik, hogy mi is menekülők után kutatunk.
A fiúk kék köpenyt húztak armengari barna bőrruhájuk tetejére. Arutha megtartotta saját kék köpönyegét, Amos pedig egy zöldet választott. Guy szintén a saját fekete ruhájánál maradt. Az armengariak egytől egyig barnában jártak, így a színes öltözék jól álcázhatta a csapat tagjait.
– Tessék – adott Arutha egy szürke köntöst Galain kezébe –, próbálj meg Sötét Testvérnek látszani!
– Arutha, te nem tudod, milyen könnyen véget vethet egy barátságnak egy efféle megjegyzés – mondta a tünde szárazon. – Egyszer majd megkérem Martint, magyarázza el neked ezeket a dolgokat.
– Ha hazaértünk, szívesen meghallgatom egy kupa bor és a családunk társaságában.
A tetemeket legörgették egy szakadékba. Jimmy felszökkent a tábor fölötti sziklaperemre, aztán még följebb mászott, hogy lássa, merre is járhatnak.
– A fenébe! – szitkozódott, miközben lekászálódott a többiekhez.
– Mi van? – kérdezte Arutha.
– Egy őrjárat közeledik úgy fél mérföldnyire az ösvényen. Nem sietnek, de erre tartanak. Legalább harminc lovas.
– Indulunk – mondta Guy, azzal mindnyájan felszálltak a renegátok lovaira.
Útközben Arutha egyszer csak megszólalt:
– Galain, eddig még nem volt időm, hogy megkérdezzem, mi lett a többiekkel, akik Martinnal mentek?
– Egyedül Martin ért el a Kőhegyekbe – felelte a tünde. – Annyit tudunk, hogy Laurie gyermekkori jóbarátja eltávozott. – Galain tünde módra nem mondta ki a halott Roald nevét. – Laurie-ról és Sárkányölő Baruról viszont semmi hír.
Arutha bólintott. Sajnálta, hogy Roald meghalt, mert a zsoldos hűséges társnak bizonyult. Viszont szörnyen érezte magát Laurie miatt: rögtön Carline jutott az eszébe. A húga kedvéért is remélte, hogy a dalnok jól van. Aztán félresöpörte ezzel kapcsolatos aggodalmát, mert sokkal égetőbb problémái akadtak. Intett Galainnek, hogy álljon a menet élére.
Kelet felé haladtak és ha lehetett, mindig a magasabbra vezető utakat választották. Mivel Galain ment elöl, kissé emlékeztettek egy mordel vezette renegát csapatra.
Egy helyen, két ösvény találkozásánál ismét megpillantották a várost. Füstölgő romok feküdtek a hegyek tövében. A kráter, ahol valaha a fellegvár állt, még mindig fekete füstöt okádott. A sziklafelszín vörösen izzott a kora reggeli fényben.
– Hát semmi sem maradt az erődből? – kérdezte Guy ámultan.
Amos megkövült arccal bámult lefelé.
– Ott állt – mutatott egy helyre a sziklafal tövében.
Most csak a dühösen fortyogó, továbbra is olthatatlanul lángoló nafta látszott a sziklából kirobbant hatalmas üreg mélyén. Nem láttak semmit, ami az erődre, a belső falra, a vizesárokra vagy a fellegvárhoz közeleső házakra emlékeztetett volna. A citadellához legközelebbi felismerhető épületek is romhalmazzá váltak. Csak a külső fal maradt ép, kivéve ahol a barbakán felrobbant. Minden kiégett, és megfeketedett vagy vörösen izzott.
– Mindennek vége – mormogta Amos. – Armengar elpusztult.
Egyetlen ház sem maradt épen, a hegyoldalt pedig sűrű, kékesfekete füstfelhő árnyékolta be. Még a falakon kívül is iszonyatos hullahegyek hevertek.
Nyilvánvalóvá vált, hogy hiába szenvedett szörnyű veszteségeket Murmandamus a város bevételekor, még mindig az ő hadai tartották ellenőrzésük alatt a síkságot. Zászlók lobogtak, és csapatok mozogtak, ahogy a mordel hadúr indulást parancsolt katonáinak.
– Nézzétek, még mindig nagyobb a serege, mint amekkorát ránk zúdított! – köpött ki a vén tengerész.
– Pedig legalább tizenötezer katonája elpusztult... – mondta Arutha fáradtan.
– És még mindig legalább harmincötezerrel vonulhat Tyr-Sog felé – szakította félbe Guy.
Hirtelen a sereg nagy része meglódult. A felderítők és az előőrsök elindultak kijelölt helyük felé, az élre. Guy egy percig figyelte a csapat mozgásokat, aztán felkiáltott:
– A pokolba is! Ezek nem délre mennek! Kelet felé indultak!
Arutha Amosra, majd Guyra pillantott.
– Dehát annak nincs értelme. Hiszen képes nyugaton tartani a törpöket, és visszaszorítani őket, amíg Yabonba nem ér.
– Keletre pedig... – szólalt meg Jimmy.
– ...Magosvár fekszik – fejezte be a nagyherceg.
Guy bólintott.
– A Bányász-hasadékon viszi át a hadait, egyenesen a magosvári hely őrséghez.
– De minek? Igaz, hogy napok alatt lerohanhatja Magosvárat, de aztán ott találja magát a Lankás közepén, ahol a seregei egyik szárnyát sem tudja igazán megvédeni. Nem igazán világos, mit keresne ott.
– Ha onnan egyenesen délnek fordul, egy hónapon belül a Sötét-erdőben lehet – jegyezte meg Guy.
– Sethanonban – vágta rá Arutha.
– Én sem értem – folytatta Bas-Tyra. – Könnyen elfoglalhatja Sethanont. Az a helyőrség inkább csak dísz arra az esetre, ha a báró úr nagyobb kísérettel utazik valahová. De mihez kezd ott Murmandamus? Áttelelhet: a katonái vadászhatnak a Sötét-erdőben, meg a városból is zsákmányolhatnak valamicskét, de amint beköszönt a tavasz, Lyam megtámadhatja keletről, a te hadaid pedig nyugatról. Két tűz közé kerül ötszáz mérföldnyire a biztonságot nyújtó hegyektől. Ez a végső pusztulását jelentené.
– Ne becsüljük le azt az orrában turkáló disznót! – köpött ki Amos. – Forral valamit.
Galain körülnézett.
– Indulnunk kellene. Ha tényleg biztosan keletre tartanak, akkor képtelenség mögéjük kerülni, a Lejtődi-hágó felé. Az az őrjárat, amit korábban láttunk, alighanem előőrs. Végig idefönn fognak maradni, közvetlenül a hátunk mögött.
Guy bólintott.
– Akkor jobb lesz, ha mi érjük el előbb a Bányász-hasadékot.
Arutha megsarkantyúzta a lovát, és elindult kelet felé.

 

A nap hátralevő részében sikerült Murmandamus katonái előtt maradniuk. Időnként látták a lenn, a távoli síkságon folyó csapatmozgásokat, és érezték, hogy valaki jár a hátuk mögött. Az ösvény azonban lejteni kezdett. Alkonytájban Arutha nem bírta tovább:
– Ha így folytatjuk, egyszer csak zsupsz, és máris az előőrsük táborában találjuk magunkat.
– Ha sötétedésig továbbkocogunk erre, talán sikerül a dombok alján beosonnunk a fák közé – csitította Guy. – Onnan a hegyek lábánál mehetünk tovább, és ha egész éjszaka lovagolunk, elérjük az erdő sűrűjét. Kétlem, hogy Murmandamus komoly erőket küldene az Edder-rengetegbe. Sokkal könnyebben megkerülheti. Én sem szívesen megyek oda, de fedezékre van szükségünk. Szóval, ha egész éjszaka utazunk, talán sikerül annyi előnyre szert tennünk, hogy biztonságban legyünk... legalábbis tőlük.
Jimmy és Locklear kérdően néztek egymásra.
– Amos, hogy érti ezt? – kérdezte végül Jimmy.
A volt tengerész Guyra nézett, aki bólintott.
– Gonosz hely az, fiam. Mi úgy három mérföldnyire tudunk – tudtunk – behatolni a mélyére, és néhány ember kicsit tovább is ment egy-egy vad nyomában. De beljebb... hát szóval fogalmunk sincs, milyen lehet a belseje. Még a manók és a Sötét Testvérek is elkerülik. Aki látta az erdő mélyét, az soha nem jött vissza. Fogalmunk sincs, mi élhet benne. Az Edder-rengeteg pokolian nagy, úgyhogy akármi is rejtőzhet a közepén.
– Ezek szerint cseberből vederbe kerülünk – jegyezte meg Arutha.
– Talán igen – felelte Guy. – Mindenesetre azt pontosan tudjuk, mivel néznénk szembe, ha a síkságon maradnánk.
– Esetleg megpróbálhatnánk átcsúszni ebben az álruhában – javasolta Jimmy.
Galain adta meg a választ:
– Semmi esélyünk, Jimmy. Csak egy pillantást vetnek rám, és bármelyik mordel azonnal látja, hogy eledhel vagyok. Ez olyasvalami, amiről nem szoktunk beszélni, de higgy nekem! Létezik valamiféle ösztönös felismerés.
– Akkor nincs más választásunk – sarkantyúzta meg a lovát Amos. – Irány az erdő, fiúk!
Olyan csöndben lovagoltak, amennyire csak tudtak a sötét, baljóslatú erdőben. Néha távoli kiáltásokat hallottak Murmandamus mezőn éjszakázó seregei felől. Mivel egész éjjel mentek, Arutha úgy számította, napkeltére jócskán az ellenséges hadak előtt járnak majd. Délre kiérnek az erdőből, és a síkságon jóval gyorsabban haladhatnak. Aztán, ha képesek lesznek időben átjutni a Bányász-hasadékon Brianhoz, Magosvár urához, talán eléggé le tudják lassítani Murmandamust a Lankáson és a Sötét-erdőben.
Jimmy előre ösztökélte a lovát, hogy utolérje Galaint.
– Fura érzésem van – mondta a fiú.
– Nekem is – felelte a tünde. – Azonkívül valahogy olyan ismerős ez az erdő. De fogalmam sincs, miért. – Aztán tünde módra tréfálva hozzátette: – Különben meg én csak egy zöldfülű ifjonc vagyok: alig múltam negyven éves.
Jimmy hasonlóképpen komoly arccal mondta:
– Szinte csecsemő.
Guy, aki Arutha mellett lovagolt, megszólalt:
– Lehet, hogy éppen csak odaérünk Magosvárba. – Egy percre elnémult, aztán mégis kimondta, amit gondolt: – Arutha, alighanem gondjaim lesznek, miután visszatérünk a Királyságba.
Arutha megértően bólintott, de ez nem látszott a sötétben.
– Beszélek Lyammal. Gondolom, Magosvárban hajlandó leszel a szavadat adni, hogy nem szöksz meg. Amíg el nem rendezzük az ügyedet, a védelmem alatt állsz.
– Nem magam miatt aggódom – sóhajtott fel Guy. – Nézd, én vagyok egy kis nép maradékának vezetője, akik most betódulnak Yabonba. Csak... csak azt szeretném, ha jól bánnának velük. – A hangja elárulta mélységes kétségbeesését. – Megesküdtem, hogy újjáépítem Armengart. Mindketten tudjuk, hogy erre soha nem leszek képes.
– Kidolgozunk valamiféle egyezményt, amelynek révén tisztességesen áthozhatjuk a Királyságba a népedet, Guy – A nagyherceg a mellette lovagló alak sötét körvonalait tanulmányozta. – De mi legyen veled?
– Nem érdekel. Viszont... nézd, gondolkodj el azon, hogy közbenjárj Lyamnál Armand érdekében... ha élve megússza. Ügyes generális, és tehetséges vezető. Ha az enyém lenne a korona, őt neveztem volna ki Bas-Tyra következő hercegének. Mivel nincs fiam, el sem tudok képzelni nála jobb választást. Szükséged lesz hozzá hasonlókra, ha győztesen akarsz kikeveredni az elkövetkező eseményekből. Az egyetlen hibája, hogy túlságosan tisztességes és hűséges volt hozzám.
Arutha megígérte, hogy gondolkodik a dolgon, aztán mindketten elhallgattak. Egészen éjfélig lovagoltak, amikor végre úgy döntöttek, hogy megállnak. Amíg a lovakat pihentették, Guy odament Galainhez.
– Mélyebbre hatoltunk az erdőben, mint bármely élő armengari – mondta.
– Éber leszek – felelte Galain, majd egy pillanatig a Védelmező arcát tanulmányozta. – Sokat hallottam rólad, Guy du Bas-Tyra. Amennyire emlékszem, legutoljára mindenki elkomorodva emlegetett téged – mondta tünde módra szépítve a hallottakat. – Úgy tűnik, azóta kissé megváltoztak a körülmények – intett a fejével Arutha felé.
– Legalábbis egyelőre – mosolyodott el Guy szomorúan. – A sors és a körülmények néha váratlan szövetségeket kovácsolnak.
– Így igaz – mosolygott Galain is. – Mintha tünde szemmel néznéd a dolgokat. Egyszer szívesen meghallgatnám a történetedet.
Guy bólintott. Ekkor Amos lépett oda hozzájuk.
– Azt hiszem, hallottam valamit arról – mondta.
Guy a jelzett irányba pillantott, és mire visszafordította a tekintetét, Galain már eltűnt.
– Én is hallottam, és Galain is – szólt oda neki Arutha. – Nemsokára visszajön.
Bas-Tyra leült, de azért éberen figyelt.
– Reméljük, képes lesz rá.
Jimmy és Locklear némán ellátták a lovakat. Jimmy a barátját figyelte. A homályban nem nagyon látta az arckifejezését, de tudta, hogy a fiú még mindig nem tért magához a Bronwynn halála miatti megrázkódtatásából. Ekkor hirtelen különös bűntudat támadt Jimmyben. Neki a visszavonulás óta eszébe sem jutott Krista. A fiú megpróbálta elhessegetni a bosszantó érzést. Talán nem voltak szeretők, akik vágyuknak engedve önként léptek kapcsolatra egymással? Tettek talán valamilyen ígéretet? Igen is, meg nem is, de Jimmyt valójában az zavarta, hogy egyáltalán nem aggódik a lány miatt. Persze nem szerette volna, ha bármi baja esik, de nem értette, miért kellene izgulnia. Krista tudott vigyázni magára, hiszen gyerekkora óta katonai képzést kapott. Nem, inkább az idegesítette, hogy szinte nem is érdekli a lány sorsa. Halványan úgy érezte, valami hiányzik belőle. Határozottan bosszantotta a dolog. Hiszen eleget aggódott már mások miatt: Anita sebesülésekor meg Arutha megrendezett halálakor. Rájött, hogy nagyon kényelmetlen bárkivel is érzelmi kapcsolatba bonyolódni. Végül a bosszúsága dühre váltott. Odament a barátjához, majd megragadta, és durván maga felé fordította a fiút.
– Hagyd már abba! – sziszegte.
– Hagyjam abba? Mit? – kerekedett el Locklear szeme.
– Ezt az egész átkozott... némaságot. Bronwynn meghalt, de nem te vagy a hibás.
Locklear arckifejezése nem változott, de lassan könnyek gyülekeztek a szeme sarkában, majd végigperegtek az arcán. Elhúzta a vállát Jimmy keze alól, aztán halkan megszólalt:
– A lovak – mondta, majd könnyes arccal elment.
Jimmy felsóhajtott. Nem tudta, mi szállta meg az előbb, de hirtelen ostobának és tapintatlannak érezte magát. És kíváncsi lett, mi lehet Kristával, ha él még egyáltalán. Visszafordult a lovakhoz, és megpróbált megbirkózni a rátörő érzésekkel.
Galain hangtalanul futva tért vissza.
Fényt láttam az egyik irányban. Közelebb osontam, de akkor morgást észleltem. Nagyon ügyesen lopakodnak, majdnem észrevétlenül, de azért halottam, hogy erre jönnek.
Guy a többiekkel egyetemben elindult a lova felé. Galain felpattant paripája hátára. Amikor a többiek is elkészültek, előremutatott:
– Vissza kell mennünk az erdő szélére, hogy minél jobban eltávolodjunk attól a fénytől, de vigyáznunk kell, nehogy meglássanak bennünket Murmandamus felderítői – suttogta.
Azzal megsarkantyúzta a lovát és elindult. Alig néhány lépést haladhatott, amikor lepottyant valaki a fák koronájából, és lesodorta a tündét hátasáról.
További támadók ugráltak le a fákról, és az összes lovast lerántották a nyeregből. Arutha a földre zuhanva ügyesen bukfencezett egyet, majd kardot rántva felpattant. Ellenfelére pillantva egy gyűlölettől eltorzult tündeszerű arcot látott. Aztán észrevette a mögötte álló íjászt, aki éppen elővett egy nyílvesszőt. Hirtelen beléhasított, hogy most vége mindennek. A jóslat tévedett.
A Galain hasán ülő támadó baljával megragadta a tünde ruháját, jobb kezét pedig – melyben kést szorongatott – sújtásra emelte. Aztán mégsem sújtott le.
– Eledhel! – kiáltotta, majd egy, a nagyherceg számára ismeretlen nyelven mondott még valamit.
A támadók azonnal mind odarohantak, de senki sem próbálta megölni Arutháékat. Ehelyett lefogták őket, miközben Galaint talpra segítette valaki. Hadarva beszélgettek az ismeretlen nyelven, míg végül Galain fogolytársai felé intett. A szürke csuklyás köpenybe öltözött idegenek bólogatva kelet felé mutattak.
– Velük kell mennünk – mondta Galain a Királyság nyelvén.
– Azt hiszik, hogy renegátok vagyunk, te pedig közülük való? – kérdezte Arutha halkan.
Galainről eltűnt a szokásos közönyös álarc, a félhomály ellenére is határozottan zavarodottnak látszott.
– Nem tudom, miféle csoda tanúi vagyunk, Arutha, de ezek nem Mordelek. Ők is tündék. – Körülnézett a tisztáson. – És soha életemben nem láttam egyikőjüket sem.

 

Egy öreg tünde színe elé vitték őket, aki egy emelvényen elhelyezett fa trónuson ült. A tisztás úgy húsz méter széles lehetett, és minden oldalán tündék álltak vagy guggoltak. A környező területek jelentették az otthonokat, a kis faházakból és kunyhókból azonban teljességgel hiányzott az Elvandarra jellemző kecsesség. Arutha körülnézett. A tündék szokatlan ruhákat viseltek. Sok volt a mordelekéhez hasonló szürke köpeny, a harcosok pedig bőrpáncélokba és prémes állatbőrökbe öltöztek. Sokak nyakából lógtak különös ékszerek: csiszolatlan kövekkel kirakott sárga- és vörösréz medálok vagy állatfogakkal díszített láncok. A durván megmunkált, de hatékonynak tűnő fegyverek meg sem közelítették az Arutha által korábban látott elvandari fegyverek mesteri kidolgozását. A nagyherceget zavarba ejtette, hogy a tündék – mert nyilvánvalóan azok voltak – mennyire hasonlítottak a füves pusztákon lakó barbárokra. Arutha hallgatta, ahogy foglyulejtőik vezetője beszélt a trónon ülő tündével.
– Aron Earanorn – suttogta oda neki Galain. – Ez azt jelenti, Vörösfa király. Tehát a királyuknak nevezik azt a férfit.
A király intett, hogy hozzák közelebb a rabokat, majd mondott valamit Galainnek.
– Mit mondott? – kérdezte halkan Arutha.
– Csak azt mondtam, hogy ha a barátotokat nem ismerik fel idejében, alighanem valamennyien halottak lennétek.
– Te beszélsz a Királyság nyelvén?
– Csakúgy, mint armengariul – bólintott az öreg tünde. – Beszélünk az emberek nyelvén, ámbár nincs dolgunk velük. Az évek során megtanultuk azoktól, akiket foglyul ejtettünk.
Guy dühösnek látszott.
– Ezek szerint ti öldöstétek le a népemet!
– És te ki vagy? – kérdezte a király.
– Guy du Bas-Tyra, Armengar védelmezője.
– Már hallottunk rólad, Félszemű – bólintott ismét a király. – Mindenkit megölünk, aki betolakszik az erdőnkbe, legyen az ember, manó, troli vagy akár sötét rokonunk. Csak ellenségeink élnek a Tauredderen kívül. Ő azonban – mutatott Galainre – új a számunkra. Szeretnék többet tudni rólad és a családodról – mérte végig a tündét.
– A nevem Galain, s apám a fivére volt valakinek, aki uralkodott – mondta, szokás szerint nem használva az elhunytak neveit. – Apám pedig annak leszármazottja volt, aki elűzte a mordeleket otthonunkból. Calin herceg unokatestvére vagyok, és Aglaranna királynő a nagynéném.
A vén tünde összeszűkült szemmel figyelte Galaint.
– Hercegekről beszélsz, pedig a fiamat hetven téllel ezelőtt lemészárolták a trollok. Királynőket említesz, pedig a fiam édesanyja meghalt a Neldarlodért vívott csatában, amikor sötét testvéreink végül úgy döntöttek, hogy kiirtanak bennünket. Olyan dolgokat mesélsz, amiket nem értek.
– Akárcsak te, Earanorn király – felelte Galain. – Nem tudom, merre fekszik ez a Neldarlod, és arról sem hallottam, hogy a népünk egy része a nagy hegyektől északra él. Én azokról beszéltem, akik otthonunkban, Elvandarban élnek.
– Barmalindar! – kiáltott föl több tünde a hallgatóságból.
– Mit az, hogy Barmalindar? – kíváncsiskodott Arutha.
– Azt jelenti, „aranyotthon, -hely vagy -föld”, mindenképpen valami csodákkal teli vidék. Azt hiszik, mese az egész – mondta Galain.
– Elvandar! Barmalindar! – hitetlenkedett a király is. – Legendákról beszélsz. Ősi otthonunk elpusztult az Őrült Istenek Dühe idején.
Galain hosszú ideig nem felelt, mintha fontolgatott volna valamit. Végül Aruthához és Guyhoz fordult:
– Meg fogom kérni őket, hogy vigyenek el innen benneteket. Olyan dolgokat kell elmondanom, amelyekről képtelen vagyok eldönteni, hogy megoszthatom-e veletek. Olyanokról fogok beszélni, akik már eltávoztak az Áldott-szigetre, és elmesélem fajunk szégyenét. Remélem, megértitek. – Ekkor a királyra nézett: – Elmondok mindent, de azt csak az eledhelek hallhatják. Megtennétek, hogy biztonságos helyre viszitek a barátaimat, amíg mesélek?
A király bólintott, majd intett két őrnek, akik egy másik tisztásra kísérték a foglyokat. Nem volt hova leülni, úgyhogy kénytelenek voltak a nedves avarban kuporogni. Az éjszakai szellő elsodorta hozzájuk Galain hangját, de azt nem értették, mit mond. A tündék órákig tanácskoztak, így Arutha lassan elszenderedett.
Aztán hirtelen előkerült Galain, és intett nekik, hogy álljanak fel.
– Azt hittem, már rég elfelejtettem azokat a dolgokat, amelyekről meséltem nekik. Még az öreg tünde varázslók tanították nekem ezeket a történeteket. Úgy gondolom, hisznek nekem, bár mélyen megrázták őket a hallottak.
Arutha a két őrre nézett, akik Galain kérését tiszteletben tartva kicsit odébb várakoztak.
– Kik ezek a tündék?
– Tudom, hogy amikor Martinnal együtt áthaladtatok Elvandaron, útban Moraelin felé, Tathar mesélt neked fajunk szégyenéről, a testvérgyilkos háborúról, amelyet a mordelek vívtak a glamredhelek ellen. Azt hiszem, az itteniek a glamredhel túlélők leszármazottai. Normális tündéknek látszanak, viszont nincsenek varázslóik és történetmondóik. Egyre primitívebbé, szinte barbárrá váltak. Elfelejtették népünk legtöbb tudományát. Nem is tudom. Talán akik túlélték a végső ütközetet, amikor az első Murmandamus vezette a mordeleket, azok jöttek ide. A király azt mondta, hosszú ideig Neldarlodban éltek, ami azt jelenti, „Bükkfák Hona”, míg végül, nem is olyan régen az Edder-rengetegbe jöttek.
– Mindenesetre elég régóta megakadályozták, hogy az armengariak az erdő mélyén vadásszanak vagy fát vágjanak – vágott a szavába Guy. – Legalább három emberöltő óta.
– Én tünde dolgokról beszélek, ennélfogva tünde időmértékről – felelte Galain. – Több mint kétszáz éve itt laknak. – A két őrre pillantott. – Azt hiszem, nem sikerült teljesen megszabadulniuk a glamredhel örökségtől. Sokkal harcosabbak és agresszívebbek, mint mi, elvandariak, majdnem annyira, mint a mordelek. Nem is tudom. És a királyuk is bizonytalan, mit kellene tennie. Az öregekkel tanácskozik: szerintem egy-két napon belül megtudjuk, hogy döntöttek.
– Egy vagy két nap múlva Murmandamus már ismét közöttünk és a Bányász-hasadék között lesz! – riadt meg Arutha. – Még ma indulnunk kell.
– Visszamegyek a tanácsba – mondta Galain. – Talán meg tudok értetni velük néhány dolgot azzal kapcsolatban, mi folyik az erdőt körülvevő világban.
Azzal otthagyta a társaságot. Mindannyian visszaültek, beletörődve, hogy egyelőre semmit sem tehetnek, csak várhatnak.

 

Galain majdnem fél nap múlva jött vissza hozzájuk.
– A király elengedett bennünket. Sőt, kíséretet biztosít egy völgyig, ahonnan már jó út vezet a Bányász-hasadékhoz, így jóval Murmandamus serege előtt odaérhetünk. Nekik meg kell kerülniük az erdőt, mi meg átvághatunk rajta.
– Aggódtam, hátha nagy bajban vagyunk – szólalt meg Arutha.
– Így is volt. Meg akartak ölni benneteket, de nem tudták eldönteni, mihez kezdjenek velem.
– És miért gondolták meg magukat? – kérdezte Amos.
– Murmandamus miatt. Épp csak megemlítettem a nevét, és úgy felbolydultak, mint egy darázsfészek, amit megpiszkálnak egy bottal. Nagyon sok mindent elfelejtettek, de az ő nevére azért emlékeznek. Most már biztos, hogy a glamredhelek leszármazottaiba botlottunk. A tanácsban résztvevők száma alapján úgy gondolom, három-négyszázan élhetnek a közvetlen környéken. Azonkívül van néhány távolabbi telepük is, szóval épp elegen laknak itt ahhoz, hogy senki se zavarja őket.
– Segítenek a harcban? – érdeklődött Guy.
– Nem tudom – rázta meg a fejét Galain. – Earanorn elég ravasz. Ha elvezetné a népét Elvandarba, befogadnák őket, de sohasem bíznának bennük igazán. Ahhoz túl vadak. Évekig is eltartana, mire minden rendbejönne. Azt is tudja, hogy az igazi tündekirálynő udvarában csak az alacsonyabb rangú tanácsadók közé kerülne, mivel nem tud varázsolni. Csupán a népe iránti jóindulat jeléül vennék be, és mert ő a legidősebb tünde az Edder-rengetegben. Csakhogy ő itt király: szegény ugyan, de azért uralkodó. Hát, ez nem túl könnyű probléma. Viszont a hasonló kérdéseken mi, tündék képesek vagyunk évekig töprengeni. Világos útbaigazítást adtam Earanornnak Elvandar felé, tehát ha a népe vissza szeretne térni ősi földünkre, megteheti. Akár akarnak, akár nem, az ő dolguk, mivel nekünk most Magosvárba kell mennünk.
– Helyes – állt fel Arutha –, legalább eggyel kevesebb problémánk van.
Jimmy követte a nagyherceget a lovaghoz, de közben odaszólt Locklearnek:
– Mintha azok olyan csip-csup ügyek volnának.
Amos felnevetett, és megveregette a fiúk vállát.

 

Arutháék az elkövetkező szűk egy hétben olyan keményen meghajtották a lovakat, amennyire csak lehetett. A kimerült állatoknak fájt a lábuk, és lelassultak, de a nagyherceg tudta, így is csak kevéssel járhattak az ellenség előtt. Előző nap ugyanis füstöt vettek észre a hátuk mögött, amikor Murmandamus felderítői letáboroztak éjszakára. Az óvatosság teljes hiánya megmutatta, mennyire semmibe veszik a közöttük és a Királyság között álló helyőrséget.
A Bányász-hasadék egy széles völgy déli végén nyílt, amely keresztülvágott a Világ Fogsorán. A köves völgyet szinte teljes terjedelmében sűrű bozótos borította, a vége felé azonban kitisztult, és semmi fedezéket sem nyújtott. Bármerre néztek, csak megfeketedett földet láttak. Amikor Guy észrevette Jimmy és Locklear bámuló tekintetét, megszólalt:
– Elértük a magosvári őrjáratok külső vonalát. A parancsnok alighanem minden évben leégetteti innen a növényzetet, hogy senki se érkezhessen erről észrevétlenül.
Az Edder-rengeteg elhagyásától számított hatodik nap alkonyán a völgy elkeskenyedett: behatoltak a hasadékba. Arutha lelassított, és körülnézett.
– Emlékeztek? Roald azt mesélte, hogy harminc zsoldos kétszáz manót tartott fel itt.
Jimmy a vidám természetű zsoldosra gondolva bólintott. Valamennyien némán belovagoltak a hasadékba.

 

– Állj! Ki vagy? – kiáltotta valaki odafentről, a sziklák közül.
Arutháék megálltak, és megvárták, amíg az illető előbújik a fedezékből. Egy fehér ruhás férfi jelent meg a fejük fölött, a hasadék peremén. Az esti félhomályban is jól látták a tabardjára hímzett vörös sziklabércet. A keskeny kanyon túlsó végéről egy lovascsapat bukkant elő, odafönn pedig minden oldalon íjászok álltak fel. Arutha lassan felemelte a kezét.
– Arutha vagyok, Krondor nagyhercege.
Többen kacagásba törtek ki, a rangidős tiszt pedig megszólalt:
– Én meg a bátyád, a király. Érdekes és vakmerő próbálkozás volt, renegát, Krondor nagyhercege azonban holtan fekszik rillanoni családi kriptájukban. Ha nem rohantatok volna annyira a manókhoz, hogy fölajánljátok a kardotokat, te is hallottad volna.
– Vigyetek Brianhez, Magosvár urához! – kiáltott vissza Arutha.
A lovasok vezetője ekkor ért oda hozzájuk.
– Tegyétek hátra a kezeteket, itt vannak a jófiúk! – mondta.
A nagyherceg ekkor levette a jobb kezéről a kesztyűt, és megmutatta a pecsétgyűrűjét. A férfi megvizsgálta, aztán felszólt:
– Kapitány! Látta már a krondori nagyherceg pecsétjét?
– Egy hegycsúcs fölött szárnyaló sas.
– Nos, nem tudom, hogy ő e a nagyherceg, de mindenesetre ilyen gyűrűt visel. – A férfi megnézte a többieket is. – És egy tünde is van vele!
– Egy tünde? Úgy érted, Sötét Testvér?
A katona megzavarodott.
– Jobb lenne, ha lejönne ide, uram. – Aztán Aruthához fordult. – Mindjárt elintézzük az ügyet... fenség – tette hozzá halkan, a biztonság kedvéért.
A kapitánynak eltartott egy darabig, amíg leért a hasadék aljára. Egy darabig a nagyherceg arcát tanulmányozta.
– Igencsak hasonlít, az már szentigaz, de a nagyhercegnek sose volt szakálla.
Ekkor Guy szólt közbe:
– Amilyen nehézfejű vagy, Walter of Gyldenholt, nem csoda, hogy Armand áthelyezett Magosvárba.
A férfi egy hosszú percig méregette Guyt.
– A kénköves pokolba! Hiszen ez Bas-Tyra hercege!
– Ő pedig tényleg Krondor nagyhercege.
Walter egyikükről a másikukra nézve hitetlenkedve forgatta a szemét:
– De hiszen ön halott, vagy legalábbis a királyi proklamáció ezt állította. – Aztán Guyhoz fordult. – Önt pedig lefejezik, ha visszatér a Királyságba, kegyelmes uram.
– Vigyél minket Brianhez, és elrendezzük a dolgot – mondta Arutha. – Őkegyelmessége a védelmem alatt áll, csakúgy mint a többiek. És most fejezzük be végre ezt az ostobaságot, és induljunk! Egy egész hadseregre való Sötét Testvér és manó táborozik egy napi járóföldre mögöttünk, és szerintem jobb lenne, ha Brian minél előbb értesülne erről.
Walter of Gyldenholt intett a lovasok vezetőjének, hogy forduljon meg.
– Vidd el őket Magosvárba! És amikor kiderült, hogy mi a fészkes fene folyik itt, gyere vissza, és mondd el nekem!

 

Arutha letette a borotváját, aztán végigsimította ismét szőrtelen arcát.
– Így aztán otthagytuk a tündéket, és egyenesen ide lovagoltunk.
Brian, Magosvár ura, a Bányász-hasadéknál szolgálók vezetője megszólalt:
– Elképesztő történet, fenség. Ha nem a saját két szememmel látnám önt és Bas-Tyrát, amint itt ülnek, egy szót sem hinnék az egészből. A Királyság úgy tudja, hogy ön halott. A király kérésére gyásznapot is tartottunk az ön tiszteletére.
A férfi a fáradt utazókat nézte, akik tisztálkodtak és ettek a helyőrség egyik szobájában, amit ő bocsátott Arutháék rendelkezésére. Az öreg parancsnok merev tartással ült, mintha állandóan a figyelem középpontjában állna. Inkább díszkatonának tűnt, mint egy határszéli helyőrség vezetőjének.
Amos, aki eddig egy kancsó borral volt elfoglalva, hahotázni kezdett.
– Ha már gyásznap, jobb ha addig élvezi az ember, amíg még él. Micsoda szégyen, hogy nem lehettél ott, Arutha!
– Sok emberem szolgál ön mellett? – kérdezte Guy.
– A legtöbb tisztjét Vasszurdokba és Északőrébe küldték, de a jobbak közül ketten idejöttek: Baldwin de la Troville és Anthony du Masigny. Néhányan viszont Bas-Tyrában maradtak. Pillanatnyilag Guiles Martine-Reems irányítja a városát mint Corvis bárója.
– Nem is kétséges, hogy herceg szeretne lenni – bólintott Guy.
– Brian, szeretném, ha kiürítené a várat, és visszavonulna Sethanonba – mondta Arutha. – Nyilvánvalóan az Murmandamus célpontja, és nem ártana, ha megerősíthetnénk a várost az ön katonáival. Ez a pozíció itt tarthatatlan.
Magosvár ura csak hosszas gondolkodás után felelt:
– Nem, fenség.
– Nemet mond a nagyhercegnek? Nahát! – szólalt meg rosszallóan Amos.
A báró – lapos pillantást vetve a férfira – folytatta:
– Ön is ismeri a pátenst, amellyel kineveztek ide. Én az ön bátyjának vagyok a hűbérese, és senki másnak. Az én kezembe adták ennek a hágónak az őrzését. Nem hagyom itt.
– Te jó ég! – fakadt ki Guy. – Hát nem fogta fel, miről beszéltünk? Egy több mint harmincezres hadsereg menetel errefelé, önnek pedig – mennyi is? – egy vagy kétezer katonája van a hegyekben szétszórva félúton Északőrétől Tyr-Sogig. Fél nap alatt átgázolnak önökön!
– Ön ezt mondja, Guy. Egyelőre senki sem erősítette meg, hogy igazat is mondott.
Arutha döbbenten nézett, de Amos rögtön felelt:
– Tehát ön hazugnak nevezi a nagyherceget?
Brian oda sem figyelt Amosra.
– Nincs kétségem afelől, hogy önök a Sötét Testvérek egy komoly szerveződését látták odafönn északon, a harmincezer azonban valószínűtlennek tűnik. Évek óta harcolunk velük, ezért tudjuk, hogy egy parancsnok alatt soha nem jönnek össze többen, mint kétezren. Annyival viszont könnyedén megbirkózunk ezen a helyen.
Guy igyekezett megfékezni a dühét.
– Mit csinált addig, amíg Arutha elmesélt mindent, Brian? Talán álmodozott? Hát nem fogta fel, hogy elvesztettünk egy várost, amelyet húsz méter magas fal vett körül, csak egy oldalról lehetett megközelíteni, és hétezer harcedzett katona védett az én parancsnokságom alatt?
– És ugyan ki a Királyság elismerten legnagyobb katonai lángelméje? – kérdezte Arutha.
– Ismerem a hírét, Guy, és Kesh ellen valóban derekasan helytállt. Mi, határbárók azonban folyamatosan szokatlan körülményekkel nézünk szembe. Biztos vagyok benne, hogy ezekkel a Sötét Testvérekkel is megbirkózunk. – A báró az asztalra támaszkodva felállt, majd elindult az ajtó felé. – Most pedig, ha megbocsátanak, dolgom van. Önök addig maradhatnak, amíg csak akarnak, de ne feledjék, itt én vagyok a parancsnok, amíg a király másképp nem határoz. Azt hiszem, mindannyiuknak pihenésre van szükségük. Kérem, vacsorázzanak velem és a tisztjeimmel két óra múlva! Majd küldök egy katonát, aki felébreszti önöket.
Arutha leült. Miután Magosvár ura távozott, Amos nem bírta tovább:
– Ez az ember egy idióta.
Guy az asztalra könyökölve előrehajolt.
– Nem, Brian csak azt teszi, amit helyesnek lát. Sajnos azonban ő nem hadvezér. Rodric tulajdonképpen tréfából nevezte ki őt ide. A báró egy délről jött udvaronc, akinek korábban soha semmiféle harci tapasztalata sem volt. És most sincs túl sok gondja a manókkal idefenn.
– Egyszer járt Crydee-ban, amikor még kisfiú voltam – jegyezte meg Arutha. – Akkor belevaló fickónak láttam. Határbárók... – mondta végül keserűen.
– Azt csinál, amit akar – ingatta a fejét Guy. – Ráadásul többnyire csak nagy bajkeverők állnak a szolgálatában, mint például Walter of Gyldenholt. Armand öt évvel ezelőtt küldte ide, mert lopott a századpénztárból. Azelőtt főhadnagyi rangban szolgált.
– De – tette hozzá – politikai okokból néhány jó katonát is küldtek ide. Baldwin de la Troville és Anthony du Masigny mindketten kiváló tisztek. Balszerencséjükre hűségesek maradtak hozzám. Szinte biztosan Caldric javasolta, hogy Lyam rendelje őket a határvidékre.
– És akkor mi van? – kérdezte Amos. – Talán lázadást akarsz szítani?
– Nem – felelte Guy –, de legalább a mészárlás kezdetekor a helyőrséget néhány megfelelő tiszt irányítja majd az ostobák mellett.
Ahogy Arutha hátradőlt a székében, érezte, hogy egész testét elönti a fáradtság. Hamarosan tenniük kell valamit, de mi legyen az? Elméje megzavarodva forgott, és tudta, hogy eltompult az alvás hiányától és a feszültségtől. A szobában senki sem beszélt. Egy perc múlva Locklear felállt, odament az egyik priccshez és lefeküdt. Egy szót sem szólt a többiekhez, csak befordult a falhoz, és már aludt is.
– Ennél jobb ötletet már hetek óta nem hallottam – mondta Amos, azzal odament egy másik priccshez, és elégedett nyögéssel végigvetette magát rajta. – Vacsoránál találkozunk.
A többiek sietve követték a példáját. Hamarosan – Aruthát kivéve – mindnyájan aludtak. A nagyherceg elméjét azonban nem hagyták nyugodni a hazáját lerohanó, gyilkoló és gyújtogató manó- és mordelhordák víziói. Képtelen volt csukva tartani a szemét, így végül hideg verejtékben fürödve felült. Körbepillantva látta, hogy mindenki alszik. Ő is visszafeküdt, és várta, hogy meglepje az álom, de még akkor is ébren volt, amikor vacsorára hívták őket.

 

 

16.
Teremtés

Macros kinyitotta a szemét.
A varázsló percekkel azután merült transzba, miután kiderült, hogy időcsapdában vannak, és azóta meg sem mozdult. Pug és Thomas egy ideig figyelték, néhány óra múlva azonban megunták a dolgot, és inkább mással foglalkoztak. Megpróbálták felderíteni a Kertet, de rengeteg olyan idegen növényi és állati életformával találkoztak, amelyet nemigen tudtak megérteni. Úgy tűnt, napokig tartott a felfedező útjuk, a varázsló azonban meg sem rezzent, így hát elszánták magukat a hosszú várakozásra.
– Azt hiszem, sikerült megoldásra jutnom – mondta egyszer csak Macros nagyot nyújtózkodva. – Meddig voltam transzban?
– Szerintem nagyjából egy hétig – felelte Thomas, aki egy közeli sziklán üldögélt.
Pug, aki eddig Ryath mellől figyelte az öreget, odament hozzá:
– De az is lehet, hogy több. Nehéz lenne megmondani.
Macros nagyokat pislogva felállt.
– Elismerem, akadémiai vitákat folytathatnánk arról, hogyan múlik az idő, miközben hátrafelé mozgunk benne. Mindazonáltal nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig elmélkedtem.
– Nem adtál túl sok támpontot arra nézve, mi folyik itt – jegyezte meg Pug. – Ennek ellenére kipróbáltam pár trükköt, hátha rájövök, mi történik velünk, de csak a csapda természetéről tudtam meg néhány dolgot.
– És?
Pug összehúzta szemöldökét.
– Úgy tűnik, a varázslat a körülöttünk lévő gömb alakú térségben visszafelé mozgatja az időt. Amíg ezen belül tartózkodunk, addig nem változtathatjuk meg az irányát – mondta csalódottan. – Macros, bár van egy csomó diónk, mogyorónk és bogyónk, Ryath egyre éhesebb. Egyelőre elvegetál az apróvadakon, amelyek itt élnek, és evett egy kis gyümölcsöt is, de ez nem mehet így nagyon sokáig. Hamarosan kifogyunk a vadállatokból, és akkor szenvedni fog az egyre mardosóbb éhségtől.
Macros az aranysárkányra nézett, aki energiáit tartalékolandó, elszunyókált.
– Ezek szerint mindenképpen ki kell jutnunk innen.
– Hogyan? – kérdezte Thomas.
– Nem lesz könnyű, de azt hiszem, nektek kettőtöknek sikerülni fog – mosolyodott el, és úgy látszott, visszanyert valamit régi magabiztosságából. – Minden csapdának megvan a maga gyengéje. Még egy olyan egyszerű szerkezetnek, amilyen egy lezuhanó kő, is vannak hiányosságai: lehet, hogy nem talál. Úgy vélem, megtaláltam a mi csapdánk gyengéjét.
– Az nem lenne rossz – élénkült fel Pug. – Tucatnyi dolgot tehetnék, ha a csapdán kívül lennék. Ryath megpróbált kivinni, de kudarcot vallottunk. És semmi olyasmi nem jutott eszembe, amit idebent csinálhatnék, hogy visszafordítsam az időt.
– A trükk az, kedves Pug, hogy nem próbálunk szembeszállni az idő folyásával, hanem felgyorsítjuk azt. Egyre gyorsabban és gyorsabban utazunk majd benne, míg végül olyan sebességet érünk el, amelyről soha senki nem mert álmodni sem.
– De minek? – kérdezte Thomas értetlenül. – Akkor még jobban eltávolodunk az eseményektől. Mit nyerünk ezzel?
– Gondolkozz, Milamber, hiszen te a Gyülekezetben tanultál – használta Macros Pug tsurani nevét. – Ha elég messzire megyünk vissza...
Pug egy darabig némán töprengett, aztán felragyogott az arcán a megértés fénye.
– ...akkor eljutunk az idő kezdetéig.
– És még korábbra... amikor az idő még nem is jelentett semmit.
– Lehetséges ez?
– Nem tudom – vonta meg a vállát Macros –, de mivel semmi más nem jut eszembe, amit kipróbálhatnánk, érdemes megkockáztatni a dolgot. Szükségem lesz a segítségedre. A tudásom megmaradt, de elveszett a varázserőm.
– Mondd, mit csináljak? – kérdezte Pug.
Macros intett, hogy üljön le, és vele szemben ő is lekuporodott. Thomas a barátja mögött állva érdeklődve figyelt. Az öreg a fiatal mágus fejére tette a kezét.
– Engedd, hogy átáramoljon beléd a tudásom!
És Pug érezte, hogy képek töltik be az elméjét...
... és az általa ismert univerzum megremeg. Korábban egyetlenegyszer élt át ilyesmit: a Próbák Tornyának tetején állva látta így kitárulni a világot, közvetlenül, mielőtt Nagy Emberré vált volna. Most azonban sokkal érettebb, nagyobb tudású emberként közelít mindenhez, ezért sokkal többet is ért abból, amit lát: a szimmetriából, a rendből, a körülötte kavargó magasztos célokból; ezek azonban oly terv szerint kapcsolódnak egymáshoz, amelyet továbbra sem képes átlátni. Bámulattól eltelve figyel.
Tudatával körbepillant, és megint elámul az univerzum csodáin. Újból úszik egyet a csillagok között, és ismét felfedezi a misztikus erővonalakat, amelyek mindent behálóznak a világegyetemben. Észreveszi, hogy szokatlanul rezegnek a háló szálai, aztán látja, hogy valami küzd azért, hogy betörjön ide egy másik univerzumból. Valami ocsmányság, egy rákos daganat, amely a fennálló rendet fenyegeti. Maga a sötétség, egy terjengő szennyfolt. Az Ellenség. Azonban még gyenge és óvatos. Pug vizsgálgatja az Ellenség természetét, de az valahogy elsiklik előle. Hiszen visszafelé mozog az időben!
Megfigyeli a Kertet. Látja magát, amint ott ül szemben a varázslóval, mögötte pedig gyermekkori barátja áll. Tudja, mit kell tennie, A Kertben ugyanolyan méltóságteljes mederben folyik az idő, mint a körülötte elterülő űrben, csakhogy az ellenkező irányban: minden közönségesen elmúlt másodpercben a Kertben egy ugyanolyan másodperc telik el visszafelé.
Most kinyúl: elméje megleli az idő múlásának kulcsát, s ezt a lelkével ugyanúgy képes megmarkolni, ahogyan a kezével egy követ. Megtapintja, és érzi a világegyetem lüktetését, e valóságon túli dimenzió titkát. Megérti és módosítja az idő folyását, míg az univerzumban eltelt minden másodperc alatt kettő telik el a Kertben. Nyugodt öröm tölti el, mert olyasvalamit hajtott végre, amiről ezidáig azt hitte, halandó mágus nem képes rá. Félretéve büszkeségét a feladatára összpontosít. Megint módosít, így most már minden valódi másodperc alatt négy telik el Thomas, Macros és saját maga körül. Még egyszer, majd újra meg újra megismétli korábbi tettét, amíg az univerzum öregedésének minden órájával több mint egy napot száguldanak visszafelé az időben. Még egyszer, és már két napot, aztán négyet, aztán több mint egy hetet. Még kétszer, és már több mint egy hónapot mennek vissza óránként. De ő csak folytatja tovább, és egy óra hamarosan már egy egész évet jelent. Ekkor megáll, és felderíteni küldi tudatát.
Elméje sasok szárnyán szeli át a kozmoszt, úgy suhan a csillagok között, mint a hatalmas ragadozó madár a Szürke Tornyok hegycsúcsai fölött. Egy forró, zöldes fényű csillag nagyon ismerős neki, egy pillanat törtrésze alatt megérti, miért. Kelewanon van, most ismerkedik az eldák elveszett tudományával. Több mint egy évet haladtak visszafelé az időben. Csak rágondol azonban, és máris visszatér a pillanatnyi itt és mostba.
Ismét módosít az idő folyásán, és most már két, majd négy, nyolc, tizenhat év telik el egy óra alatt. Megint megáll, és megszemléli az univerzumot.
A csillagok most már láthatóan mozognak az égen, hihetetlen száguldásuk azonban szinte csak vánszorgásnak tűnik a szemlélő számára. Csakhogy mozgásuk különös, útjuk a szokásossal ellenkező irányú. Ő elgondolkodik ezen, aztán ismét visszatér az idő szövedékéhez. Már mestere feladatának, olyan képességekkel bír, amelyek mellett eltörpül a Gyülekezet legfennhéjázóbb tagjának tudása is. Jól ismeri saját magát, sokkal jobban, mint azelőtt, és meglepő könnyedséggel irányítja az idő folyását. Hirtelen vad ötlete támad: ilyen lehet istennek lenni! Aztán a tanulással eltöltött évek figyelmeztetése tör elő: óvakodj a túlzott büszkeségtől! Ne feledd, halandó vagy, és legfőbb kötelességed a Császárság szolgálata. Tanítói a Gyülekezetben jól végezték feladatukat. Nem merül el a hatalom mámorában, újra felfedezi walját, lénye tökéletes középpontját, majd ismét visszatér az idő irányításához. Már egy év szalad el visszafelé, amíg egy másodperc telik el a valódi világegyetemben. Újra meg újra felhasználja tudását az ellenség időcsapdáján, amely tervezői várakozását messze felülmúlva suhan hátrafelé az időben. Most egy évszázad repül el egy másodperc alatt, és ő tudja, hogy már jóval a születése előtt élnek. Egy lélegzetvételnyi idő alatt elhagyja azt az időt is, amikor Borric herceg nagyapja elfoglalta Crydee-t. Újabb gyorsítás után a Királyság mérete már csak fele az eljövendőnek: nyugati határát Sötétmocsárffy báró birtokai jelzik. Még néhányszor megkétszerezi az időtényezőt, és nemzete alig több néhány falunál, amelyben sokkal egyszerűbb népek élnek, mint akik majd felvirágoztatják az országot. Újra meg újra igénybe veszi mágikus hatalmát.
Ekkor a világegyetem megrendül. Meghasad a valóság szövete. Hihetetlen energiák szabadulnak fel körülötte oly erővel, amelyet képtelen felfogni és...

 

Pug kinyitotta a szemét. Egy pillanatig nem tudta, hogy hol van, és eltartott egy darabig, amíg kitisztult a látása.
– Jól vagy? – lépett oda mellé Thomas.
– Odakinn valami:.. megváltozott – pislantott a fiatal mágus.
– Tényleg történik valami – nézett föl a valheru.
Macros is az eget vizslatta. Különös energianyalábok cikáztak odafenn, a csillagok pedig imbolyogni kezdtek.
– Ha figyelünk, látni fogjuk, hogyan nyugszanak meg a dolgok. Ne felejtsétek el, hogy az egész visszafelé játszódik le!
– Mi játszódik le? – értetlenkedett Pug.
– A Káosz Háborúk – felelte Thomas fájdalmas tekintettel. A történtek láthatólag régi sebeket szakítottak fel benne, az arca azonban közönyös maszk maradt, miközben az égi őrületet figyelte.
Macros bólintott, majd felállt és az égre mutatott:
– Látjátok, máris a Káosz Háborúk, a Dühöngő Istenek Napjai, a Csillaghalál előtti korszakban járunk, de sorolhatnám még azt a számtalan nevet, ahogyan a különböző mítoszok emlegetik ezt a periódust.
Pug nagyokat pislogott, mert tompán lüktetni kezdett a feje.
– Úgy tűnik, másodpercenként három-négyszáz évet haladunk visszafelé az időben – mondta Macros, mire a fiatal varázsló bólintott. – Tehát minden harmadik másodpercben elröpül egy évezred – számolgatta. – Kezdetnek nem is rossz!
– Kezdetnek? – nyitotta ki a szemét Pug. – Hát milyen gyorsan kellene mozognunk?
– Nos, számításaim szerint több milliárd év sebességgel. Ezer év per másodperccel az egész életünk rámenne, hogy eljussunk az idők kezdetéig. Ha egyáltalán odaérnénk. Ennél többre van szükségünk.
Pug kimerülten bólintott, de azért engedelmesen becsukta a szemét. Thomas felnézett az égre. A csillagok most már láthatóan mozogtak, a nagy távolság miatt azonban a haladásuk egészen lassúnak tűnt. Így is nyugtalanító jelenség volt. Majd egyszer csak meglódultak, és hirtelen észrevehetően felgyorsultak. Aztán Pug ismét visszatért közéjük.
– Beékeltem egy második varázslatot a csapda szerkezetébe. A sebesség mostantól a közreműködésem nélkül is percenként megduplázódik. Pillanatnyilag körülbelül kétezer évet haladunk visszafelé másodpercenként. Egy percen belül ez négyezerre növekszik, majd nyolcra, tizenhatra és így tovább.
– Helyes! – pillantott rá Macros jóváhagyólag. – Ezek szerint marad néhány óránk.
– Én azt hiszem, itt az ideje, hogy feltegyek pár kérdést – jelentette ki Thomas.
Macros szúrós tekintettel, de azért mosolyogva nézett rá.
– Úgy érted, szerinted itt az ideje, hogy válaszoljak.
– Igen, pontosan így értem – felelte Thomas. – Évekkel ezelőtt belehajszoltál a tsurani békeszünet elárulásába, és ugyanaznap éjszaka azt állítottad, hogy te vagy az értelmi szerzője jelen létezésemnek. Azt mondtad, mindent tőled kaptam. Bármerre is nézek, a te kezed nyomát látom. Többet kellene tudnom, Macros.
– Nos, valamivel csak el kell múlatnunk az időt, úgyhogy miért ne? Végül is eljutottunk a történetnek arra a pontjára, ahol az igazság már nem fáj többé. Mit szeretnétek tudni? – nézett Thomasról Pugra.
Pug a barátjára pillantott, aztán tekintete szilárdan megállapodott a varázslón.
– Ki vagy te?

 

– Én? – mulatott Macros a kérdésen. – Hogy ki vagyok én? – A kérdés szinte szónoki fogásnak tűnt a varázsló szájából. – Olyan sok nevem volt, hogy már nem is emlékszem mindegyikre – sóhajtott fel. – Az, amit a születésemkor kaptam, a Királyság nyelvén egyszerűen úgy hangzana, Sólyom. Édesanyám népe kissé primitív volt – tette hozzá mosolyogva. – Nem is tudom, hol kezdjem – töprengett. – Talán azzal a hellyel és idővel, ahol és amikor megszülettem.
Valaha egy távoli világon mérhetetlen birodalom uralkodott; hatalma csúcspontján méltó ellenfele lett volna Keshnek, sőt talán Tsurannuanninak is. Ez az ország legtöbb tekintetben átlagos volt: nem éltek benne zseniális művészek, filozófusok vagy vezetők, eltekintve egy-kettőtől, akik a legkülönösebb pillanatokban bukkantak fel. A birodalom azonban szilárdan állt. Az egyetlen jelentős dolog az volt benne, hogy az egész területén viszonylagos béke honolt.
Az apám minden tekintetben átlagos kereskedőnek számított, attól eltekintve, hogy közössége legbefolyásosabb embereinek adóslevél ellenében nagyobb kölcsönöket folyósított. Ezt csak azért mondom, hogy megértsétek, az apám nem olyasvalaki volt, akiről legendák születnek. Egyszerű, jelentéktelen, hétköznapi életet élt.
Egyszer aztán a szülőföldjén felbukkant egy varázslatos szónok, aki bosszantó alapossággal kényszerítette gondolkodásra az embereket. Olyan kérdéseket vetett fel, amelyek aggodalmat keltettek a hatalmasokban, mivel – bár ő maga békés ember volt – a körülötte gyülekező tanítványok némelyike egyre radikálisabbá, erőszakosabbá vált. Így történt, hogy az uralkodóosztály koholt vádak alapján elfogatta. Zárt tárgyalást tartottak, ahol senki sem emelhette fel mellette a szavát. Példát akartak statuálni: árulás vádjával – bár nyilvánvalóan nem volt áruló – halálra ítélték.
A kor szokása szerint nyilvános kivégzést rendeztek, amelyre a lakosság többsége – köztük apám is – elment. Ez a közepes adottságú kereskedő néhány előkelő honfitársa mellett álldogált, és hogy hízelegjen a hatalmasoknak – akik sok pénzzel tartoztak neki –, ő is részt vett a halálba menő elítélt kigúnyolásában és megszégyenítésében.
Nem tudni, mi okból, a sors szeszélye vagy az istenek fanyar humora folytán, de útban a vesztőhely felé a halálraítélt egyszer csak megtorpant, és apámra nézett. Összes kínzója és gúnyolója közül ő éppen erre az egyszerű kereskedőre vetette tekintetét. Talán mágus volt, vagy csak egy haldokló átka fogant meg? De mindazok közül, akik az út mentén álldogáltak, ő éppen az én apámat vette célba. Különös átok volt, apám akkor nem is tekintette egyébnek, mint egy félelemtől félőrült ember zagyválásának.
A férfi halála után azonban teltek-múltak az évek, és apám rájött, hogy nem öregszik tovább. Szomszédain és üzlettársain egyre inkább meglátszott az idő romboló hatása, ő azonban ugyanúgy nézett ki, mint azelőtt: továbbra is negyven év körüli kereskedőnek látszott.
Amikor aztán valaki hangosan is kimondta ezt, apám elmenekült a szülőföldjéről, nehogy sötét hatalmakkal való cimborálással vádolják. Évekig utazgatott. Először hasznos célra fordította az idejét: kiváló tudóssá képezte magát. Aztán megismerte az átok valódi mibenlétét. Súlyos baleset áldozata lett, és majdnem egy évig az ágyat nyomta. Ekkor értette meg, hogy a halál megtagadtatott tőle. Ha halálosan megsebesülne, előbb-utóbb akkor is felépülne.
Elkezdett vágyódni a halál után, hogy véget vethessen végtelen napjainak. Visszatért szülőföldjére, hogy megtudjon mindent arról az emberről, aki megátkozta.
Otthon felfedezte, hogy az igazság mítoszok ködébe burkolózott, és az a férfi vallási viták középpontjába került. Egyesek sarlatánnak tekintették, mások az istenek küldöttének, néhányan földre szállt istent láttak benne, megint mások pedig a kárhozat démoni hírnökét. Ez a vita aztán viszályt szított a birodalomban. A vallásháborúk sohasem szépek. Egy hiedelem azonban makacsul tartotta magát: létezik három, a halotthoz kötődő mágikus ereklye, amely képes gyógyítani, békét hozni, és végül átkot semlegesíteni. Amennyire én értettem, egy palástról, egy pálcáról és egy kehelyről volt szó. Apám azonnal elkezdett kutatni az ereklyék után.
Évszázadok múltak el, mire apám eljutott a birodalom határán élő kis nemzethez, ahol feltehetőleg a három ereklye közül a legutolsó rejtőzött – a másik kettő, úgy tűnt, örökre elveszett. A birodalom bomladozott, mint előbb-utóbb minden hozzá hasonló, így ez a vidék civilizálatlan területnek számított. Amikor apám megérkezett, megtámadta őt egy csapat bandita, súlyosan megsebesítették, és ott hagyták meghalni. Apám azonban természetesen csak feküdt ott bénán, szörnyű kínok közepette, és várta, hogy meggyógyuljon.
Egy nő talált rá. A férje halászbalesetben halt meg, megélhetés nélkül hagyva asszonyát. Apám ősi fajból származott, amelyet átitatott a kultúra és a történelem, anyám nemzete azonban – amelyet a Gyík népének hívtak – alig volt több vademberek gyülekezeténél. Az özvegyeket magukra hagyták, mert aki segített nekik, az egyben felelősséget is vállalt értük. Így hát ez a szinte teljesen nincstelen asszony vigyázott apámra, amíg felépült. Aztán vele hált, mivel férfi nélkül élt, apám pedig tanult embernek látszott, és talán fontos személyiségnek is. Mindenesetre így fogantam meg én.
Apám elmesélte szándékát anyámnak, aki azonban sosem hallott a keresett ereklyéről, pedig még ezen a távoli vidéken is közismert legendák szóltak róla. Gyanítom, hogy egyszerűen csak otthon akarta tartani második férjét.
Így hát apám egy ideig anyámmal maradt. Apám népének hite szerint a gyermekek tovább hordozzák atyáik vétkeit, de bármi is legyen az oka, ezekkel a gyökerekkel születtem. Apám elég sokáig maradt, hogy megtanítsa nekem anyanyelvét és történetét, illetve az írás-olvasás alapjait. Aztán egyszer eljutott hozzánk egy szóbeszéd, az elveszett ereklyéről szóló hír, és apám folytatta a kutatást: átkelt a nyugatra elterülő hatalmas óceánon. Sosem láttam többé. Amennyire tudom, akár még mindig kutathat. Anyám ekkor összecsomagolt, és visszamentünk a szülőfalujába.
Anyám tehát ottmaradt egy fiúval. Nem tudott megfelelő magyarázatot adni a népének, hogyan is születtem, ezért kitalált valami zagyvaságot arról, hogy egy démonnal párosodott. Apám tanításai miatt sokkal műveltebb voltam, mint a falu legbölcsebb vénje, s ez némi nyomatékot adott szavainak.
Röviden, anyám jelentős befolyásra tett szert a közösségben. Ő lett a falu látnoka, habár a képességei inkább a színpadi fellépésre jogosították volna fel, mint a jóslásra. Én viszont, nos, nekem már gyermekként is voltak látomásaim.
Tizennégy éves koromban otthagytam anyámat, és elzarándokoltam egy helyre, ahol egy ősi szerzetesrend működött. Akkoriban úgy tűnt, szörnyen messze van otthonról, ahhoz képest azonban, amennyit azóta utaztam, csak egy ugrás volt. Ott sok mindenre megtanítottak, rámbíztak egy halódó tudást. Amikor elfoglaltam helyemet a testvériségükben, lélekben messzire utaztam.
Akkor... elvittek valahová, és egy erő – talán maguk az istenek – szólt hozzám. A sokaságból engem választottak ki, hogy ritka hatalom különleges hordozója legyek. Csakhogy nagy ára volt annak, hogy magaménak tudhassam azt a hatalmat. Választás elé állítottak. Megmaradhattam volna annak – a dolgok rendje szempontjából jelentéktelen személyiségnek –, aki voltam; biztonságban és kényelemben mormolhattam volna imáimat életem végéig; vagy megismerhettem a mágia valódi művészetét. De világossá tették számomra, hogy ha ezt az utat választom, az sok fájdalommal és veszedelemmel jár. Tétováztam, de bármennyire is vágytam a békés szerzetesi életre, nem tudtam ellenállni a tudás csábításának. A hatalmat választottam, és megfizettem az árát. Ugyanarra ítéltettem, mint az apám, hogy a halál reménye nélkül éljek, és megkaptam a jövőbelátás adományát – vagy átkát. Tudnom kell ugyanis bizonyos dolgokat, hogy eljátszhassam szerepemet. Attól a naptól fogva együtt élek ezzel a tudással. Az a sorsom, hogy azokat az erőket szolgáljam, amelyek rendet teremtenek a világegyetemekben, és amelyekkel szemben hasonlóképp hatalmas romboló erők állnak.
– Röviden – ült vissza az öreg varázsló – olyan ember vagyok, aki örökölt egy átkot, és cserébe kapott néhány képességet.
– Azt hiszem, értem – mondta Pug. – Eddig azt gondoltuk, te állsz néhány sötét mesterkedés hátterében, de az az igazság, hogy te vagy a legerősebb figura egy óriási játszmában.
Macros bólintott.
– Én vagyok az egyetlen, aki nem szabad akaratából dönt: legalábbis eddig még sohasem mertem a látomásaim ellenében cselekedni. Attól a naptól fogva, amikor otthagytam a szerzetesrendet, tudtam, hogy számos alkalommal kell majd beleavatkoznom mások életébe, de hogy milyen célból, azt csak most kezdem sejteni.
– Hogy érted ezt? – ráncolta a homlokát Thomas.
– Ha minden úgy alakul, ahogy gondolom – nézett körül Macros –, olyan dolgoknak leszünk szemtanúi, amiket eddig a világegyetem egyetlen halandója sem láthatott, sőt maguk az istenek sem. Ha túléljük, eltart egy darabig, amíg hazajutunk. Azt hiszem, az alatt az idő alatt mindent megtudhatunk, amire szükségünk lesz. Most pedig fáradt vagyok, akárcsak Pug. Azt hiszem, alszom egyet. Majd ébressz fel.
– Mikor? – kérdezte Thomas.
– Tudni fogod – felelte Macros titokzatos mosollyal az ajkán.

 

– Macros!
Macros kinyitotta a szemét, és tekintetével engedelmesen követte az irányt, amerre Thomas mutatott.
– Igen, itt az idő.
Pug is felébredt, és rögtön elkerekedett a szeme. Fölöttük vágtattak a csillagok a felgyorsult idő parancsára. Az ég tüzesen ragyogott, a tomboló energiák csodás színekben pompáztak. A fény összpontosult, mintha minden egy irányba tartott volna. A jelenség középpontjában pedig az abszolút semmi derengett. Úgy tűnt, egy hosszú, csillámló, fényes csíkokkal tarkított alagútban sietnek az elképzelhető legsötétebb lyuk felé.
– Egész érdekes lesz – jegyezte meg Macros. – Ti biztosan különösnek találjátok, de engem felpezsdít a gondolat, hogy végre nem tudom, mi lesz a következő pillanatban. Úgy értem, sejtem, hogy valószínűleg mi fog történni, de még sosem láttam.
– Rendben van, de micsodát? – kérdezte Pug.
– A kezdetet, Pug.
Miközben beszélgettek, látták, hogy az őket körülvevő anyag egyre gyorsabban és gyorsabban száguld afelé a tökéletes feketeség felé. A színek lassan összeolvadtak olyan tiszta fehér fénnyé, amit szinte fájdalmas volt elviselni.
– Nézzetek hátra! – kiáltotta Thomas.
Úgy is tettek. És ahol egykor a csillagos ég volt, ott most csak a rés-űr szürkéje látszott. Macros örömében tapsolni kezdett.
– Ez csodálatos! Éppen úgy van, ahogy elképzeltem! Kijutunk a csapdából, barátaim. Közeledünk ahhoz a helyhez, ahol az idő nem értelmezhető. Figyeljetek!
Végül a világ pompás fenséggel összeomlott körülöttük, mintha a fekete semmi hatalmas állkapcsába szippantotta volna.
– Pug, lassíts le minket, mielőtt mi is belekerülünk az örvénybe! – kérte Macros.
A varázsló szemét lehunyva engedelmeskedett. Az előttük elterülő óriási valami egyre sebesebben emésztette el az univerzum utolsó morzsáit, míg végül az utolsó maradvány, az utolsó porszemecske is eltűnt a lyukban. Ekkor Pug a halántékához kapott, és fájdalmasan felkiáltott.
Macros és Thomas odaugrottak hozzá, és mivel megbicsaklottak a lábai, segítettek neki leülni.
– Semmi bajom – mondta néhány pillanattal később, az arca azonban elszürkült, a homlokáról pedig szakadt a veríték. – Egyszerűen csak, amikor az időcsapda megszűnt, a gyorsító varázslat is véget ért, mégpedig elég fájdalmas módon.
– Ne haragudj! – szólalt meg Macros. – Gondolhattam volna.
Aztán mintegy magának hozzátette:
– Csak sajnos a tudásunk nemigen érvényes itt.
Macros felmutatott a hatalmas kiterjedésű tökéletes sötétségre. Úgy tűnt, mintha elkanyarodna egy végtelen vonal mentén, amelyet azonban képtelenség volt szemmel követni. A Kert és az Örökkévalóság Városa a sötétség határán lebegett.
– Káprázatos! – sóhajtott fel Macros elégedetten. – Most már azt is tudjuk, hogy az Örökkévalóság Városa a világegyetem normális rendjén kívül létezik. – Egy darabig a felettük lebegő, szilárdnak látszó valamit figyelte, és az ajka mozgásából látszott, hogy magában számol. – Azt hiszem, itt az ideje, ha figyelembe vesszük, mennyi idővel ezelőtt szűnt meg Pug varázslata.
– Mi ez? – érdeklődött Thomas a szürke háttérben hihetetlenül feketének látszó gömbre mutatva.
– Az univerzumok összessége, Thomas – felelte a varázsló. – Az az anyag, amelyből minden más ered. Ez minden, kivéve azt a kis földdarabot, amelyen most állunk, illetve magát a Várost. Annyi dolog van benne, hogy a méreteknek és a távolságoknak semmi jelentőségük. Sok milliószor annyira vagyunk annak az anyagnak a felületétől, mint Midkemia a saját napjától, mégis figyeljétek csak meg, milyen óriásinak tűnik: több mint a fél eget elfoglalja! Nézni is döbbenetes. A fény sem menekülhet előle, mivel még az sem teremtődött meg. Az idő létezése előtt járunk. Szemtanúi vagyunk a mindenség keletkezésének. Ryath, gyere te is!
A sárkány felébredt mély álmából, és nyújtózkodott egyet. Odaállt a három férfi mögé.
– Figyeljetek!
Mindannyian a tökéletes sötétségbe bámultak. Néhány percig semmi sem történt. A levegő se rezzent a kertben. A szemlélők hirtelen fájdalmasan tudatára ébredtek létezésüknek, kiélesedtek érzékeik, még a vér lüktetését is érezték testük belsejében. Lélegzetük zajától eltekintve azonban mélységes csönd honolt. Aztán felcsendült a hang.
Minden megindult körülöttük, bár ők egy lépést sem tettek. Mélységes öröm, a teljes tökéletesség érzete és felfoghatatlan gyönyörűség töltötte el őket. Olyan volt, mint a muzsika, egyetlen hibátlan hang, amelyet inkább éreztek, mintsem hallottak. Élénkebb színeket láttak, mint amelyek bármely palettán kikeverhetőek, pedig csak a sötét üresség lebegett a szemük előtt. Úgy érezték, összeroppannak a leírhatatlan csodálat és félelem súlya alatt. Egy pillanat alatt jelentéktelenné váltak, mindegyikük kétségbeesett és elmagányosodott, de ugyanabban a kikristályosodott pillanatban mindegyiküket óriási lelkesedés töltötte el, mert megérintette őket valami annyira magasztos, hogy örömükben sírni kezdtek.
Felfoghatatlan volt. Egy apró villanással milliónyi erővonal szökkent elő a sötét gömb felszínén, de olyan gyorsan mozogtak, hogy a nézők képtelenek voltak tekintetükkel követni az útjukat. Az egyik pillanatban még minden fekete és alaktalan volt, a következőben pedig már számtalan csillogó vonal szőtte át a mérhetetlen űrt, és tiszta, erős fény töltötte be az eget. Egy kis időre valamennyien kénytelenek voltak elfordítani tekintetüket a vakító színjátékról. Ugyanolyan energianyalábok cikáztak, amilyenek korábban, csakhogy most kifelé áramlottak. Különös érzés töltötte el Pugékat: a teljesség érzete, mintha az eddig tapasztaltak befejeződtek volna. Mindannyian sírtak örömükben, látván a tökéletes szépséget.
– Macros, mi volt ez? – kérdezte Thomas halkan, ámulattal a hangjában.
– Isten Ujja – suttogta a varázsló a csodálattól elkerekedett szemmel. – Az Első Alkotás. Az Elsődleges Cél. Az Alap. Nem is tudom, hogyan nevezzem. Egy dolgot viszont tudok: az egyik pillanatban még nem volt semmi, a következőben pedig már minden létezett. Ez az Első Rejtély, és még most, amikor láttam, most sem mondhatom azt, hogy értem – nevetett fel a mágus, és vidáman ugrándozni kezdett.
Pug és Thomas kérdően néztek egymásra. Amikor Macros észrevette, hogy ő lett érdeklődésük tárgya, jókedvűen odaszólt nekik:
– Csak az jutott eszembe, hátha több oka is van annak, hogy itt vagyunk. – Mivel látta, hogy a többiek nem értik, megmagyarázta: – El sem tudom képzelni, hogy létezik olyan isten, aki ne lenne legalább egy kicsikét hiú. Ha én lennék a Mindenható, biztosan szeretnék valami nézőközönséget egy ilyen fantasztikus előadáshoz.
A két fiatalabb férfi kacagni kezdett, Macros pedig vidám dudorászás közben folytatta a szökdécselést.
– Te jó ég, mennyire imádom az olyan kérdéseket, amikre nem tudok válaszolni! Ezektől válik még ennyi év után is érdekessé a világ. – A varázsló ekkor megtorpant, és elfelhősödött az arca, ahogy koncentrált. – Az erőm egy része visszatérőben van – mondta aztán.
– Egy része? – hagyta abba a nevetést Pug.
– Ahhoz mindenesetre elég, hogy kicsit hatásosabban irányíthassam az erődet, ha kell. – Majd titokzatosan bólintott: – Esetleg még adhatok is hozzá valamicskét.
Pug felnézett az égre, és megcsodálta az újonnan született világegyetem pompáját.
– Ehhez képest minden bajunk szánalmasnak tűnik.
– Talán igen – felelte az öreg varázsló, lassan visszanyerve szokásos stílusát. – Csakhogy él néhány ember a szülőföldeden, akik egész másképp gondolják majd, amikor látják, hogy Murmandamus seregei lerohanják a Királyságot. Igaz, hogy Midkemia csak egy kis bolygó, de számukra csak az létezik.
Bár nem tudta miként, Pug mégis érezte, hogy elindultak előre az időben.
– Kiszabadultunk az időcsapdából – erősítette meg Macros is.
Pug néma ámulattal figyelt. Érezte, hogy valami benne is megszületett, amikor végignézte a Teremtést. És most hangot is adott bizonyosságának.
– Én is olyan vagyok, mint te – nézett Macrosra.
Az öreg varázsló kedvesen nézett rá.
– Igen Pug, olyan vagy, mint én. Nem tudom, milyen sors vár rád, de nem hasonlítasz a. többiekre. Nem tartozol sem a Keskeny, sem a Széle Ösvényhez. Olyan varázsló vagy, aki tudja, hogy nincsenek ösvények, csak mágia, amelyet legfeljebb az ember személyes adottságai korlátoznak.
– Látod a jövőt? – kíváncsiskodott Thomas.
– Nem, ettől megkímélt a sors.
– Nézd, nem olyan rossz dolog az, ha az embernek van némi hatalma – mondta Macros. – Másokéhoz hasonlítva csekélyke hatalom, de azért számolni kell vele. Most pedig muszáj menekülnünk. – Egy darabig az őrülten kavargó elemeket figyelte, amelyek bámulatba ejtő szépséggel tündököltek az égen. Zöld és kék gázörvények, vörös pompában izzó gömbök, fehér és sárga fénysávok cikáztak, megtörve a rés-űr szürkéjét, visszaszorítva a semmi határait. Aztán a férfi hirtelen felmutatott: – Ott van!
Az ujja irányát követve valami irdatlan távolságban észrevettek a mennybolton egy kicsiny szalagszerűséget.
– Oda kell mennünk, mégpedig sietve. Gyorsan üljetek fel Ryath hátára, ő majd elvisz bennünket. Gyerünk, gyerünk!
Felültek a nyeregbe, és bár a sárkánylány kicsit legyengült a hiányos étkezéstől, azért végre tudta hajtani a feladatot. Az égbe szökkent, és máris a rés-űr szürkéjében száguldottak. Majd ismét beléptek a normális térbe a fölött a keskeny anyagcsík fölött.
Macros lebegésre utasította a sárkányt, és megkérte Thomast, hogy eressze le őket az ösvényre. Egy sárgásfehér úton álltak, amelynek úgy minden ötödik méterét ezüstösen vibráló téglalapok jelölték. Pug, miután végigmérte az öt-hat méter széles ösvényt, megszólalt:
– Macros, az addig rendben van, hogy mi erre megyünk, de mi lesz Ryathtal?
A varázsló felnézett, majd hadarni kezdett.
– Ryath, nincs sok időnk. A Rejtett Tudásra gondolok. Vagy elárulod Pugnak és Thomasnak, vagy elpusztulsz, hogy megőrizd fajod titkát. Én a bizalomra szavazok. Neked kell döntened, és minél előbb, annál jobb.
A sárkány rubin szeme összeszűkült, ahogy Macrosra nézett.
– Ezek szerint apám olyan nagylelkű volt, hogy megosztotta a tiltott tudást egy emberrel?
– Mindent tudok, mert a barátjának tekintett.
A sárkány most merőn Pugra és Thomasra pillantott.
– Tetőled és a társadtól, valheru, elvárom, hogy megesküdjetek: soha, senkinek sem áruljátok el, aminek most szemtanúi leendtek.
– Az életemre! – mondta Thomas.
– Esküszöm! – bólintott Pug.
A sárkányt aranyszín derengés borította el, először csak halványan, de egyre erősödött a fénye. Hamarosan olyan erős lett, hogy alig tudtak odanézni. Egyre vakítóbb lett, míg végül teljesen eltakarta Ryath alakját. Aztán a körvonalai megmozdultak, olvadni kezdtek, és miközben leereszkedett az útra, egyre jobban összehúzódtak. Mind kisebb és kisebb lett, míg végül emberméretűre zsugorodott, majd a ragyogás elenyészett. A sárkány helyén egy csodaszép, vörös-arany hajú, kék szemű nő állt. Megcsodálhatták tökéletes alakját, mivel teljesen mezítelen volt.
– Egy alakváltó! – kiáltott fel Pug.
Ryath odalépett hozzájuk, és zengő hangon megszólította őket:
– Az emberek nem tudnak róla, hogy ha akarjuk, szabadon járhatunk-kelhetünk a társadalmukban. De csak a nagysárkányok képesek erre. Azért gondolják az emberek, hogy a fajtánk kihalófélben van, mert tudjuk: jobb, ha ilyen alakban mutatkozunk előttük.
– Bár értékelem ezt a csodás szépséget – jegyezte meg Thomas –, némi felfordulást fog okozni, amikor hazaérünk, ha nem találunk a számára valami ruhafélét.
Ryath felemelte bájos fehér karját, és máris aranysárga utazóruhában pompázott.
– Olyan öltözékben jelenek meg, amilyenben kívánok, valheru. A tudásom sokkal hatalmasabb, mint gondolnád.
– Így igaz – helyeselt Macros. – Amikor Rhuagh-gal éltem, olyan varázslatokra tanított meg, amelyeket egyetlen más halandó faj sem ismer. Soha ne becsüljétek alá Ryath képességeit! Közel sem csak karmokkal, agyarakkal, lángokkal és farokcsapással tud szembeszállni ellenségeivel.
Amint Pug a csodaszép nőt szemlélte, nehezére esett elhinni, hogy az egy perccel ezelőtt még nagyobb volt, mint egy átlagos épület. Keményen Macrosra nézett.
– Gathis egyszer azt mondta, folyton arról panaszkodsz, hogy annyi mindent kellene megtanulnod, és olyan kevés időd marad rá. Azt hiszem, kezdem érteni.
– Akkor valóban megkezdődött a neveltetésed, Pug – mosolygott a varázsló, majd diadalmasan, tüzesen szikrázó szemmel körülnézett. – Mi az? – kérdezte Pug.
– Csapdába estünk, és reményünk sem volt a győzelemre. Még mindig előfordulhat, hogy kudarcot vallunk, de most már legalább kezünkbe vehetjük a sorsunk irányítását, és van egy kis esélyünk a diadalra. Gyerünk, hosszú út áll előttünk!
Azzal a varázsló elindult az ösvényen, és elhagyta az első sor vibráló téglalapot. A téglalapok között jól látszottak az újonnan teremtett, gyorsan távolodó csillagok. Lassan egyre inkább körülvette őket a résúr szürkesége.
– Macros, mi ez a hely?
– Minden hely közül a legkülönösebbik, még az Örökkévalóság Városát figyelembe véve is. Hívják az Univerzumok Előcsarnokának, Csillag-sétánynak, a Kapuk Ösvényének, vagy leggyakrabban a Világok Csarnokának. Az itt áthaladók többsége számára ez egyszerűen csak „a Csarnok”. Rengeteg időnk van a beszélgetésre, amíg végigsétálunk rajta. Visszatérünk Midkemiába. De akad néhány dolog, amit előbb el kell mondanom nektek.
– Mint például? – kérdezte Thomas.
– Mint például azt, hogy mi is valójában az Ellenség – felelt helyette Pug.
– Pontosan – helyeselt Macros. – Eddig nem akartam elárulni, mert ha mégse tudtunk volna kijutni a csapdából, minek terheltelek volna ezzel? Most azonban fel kell készülnünk a végső összecsapásra, így ismerned kell a teljes igazságot.
Mindkét varázsló Thomasra nézett:
– Nem értem, miről beszéltek.
– A múltad egy része eddig rejtve maradt előtted, Thomas. Itt az ideje, hogy minden fátyol felemelkedjék.
Egy pillanatra elhallgatott, majd kinyújtotta a kezét, végül egy furcsa szót kimondva eltakarta Thomas szemét. A férfi felszisszent, amikor megérezte, hogy hirtelen visszatérnek az emlékei.

 

Egy világ perdült át az űrön, és ez a világ egy éltető meleget adó csillag körül keringett. Az élet bőséges változatosságban virágzott rajta. Két lény irányította a világot, mindegyik a maga feladatát végezve. A nőnemű Rathar fogta az élet és a hatalom szálait, és az egészet óvatosan a Rend bonyolult mintázatával egyetlen hosszú zsinórrá fonta. Ratharral szemben egy hímnemű lény állt, Mythar, aki megragadta a zsinórt, és féktelen szenvedéllyel tépkedte a fonatot, majd Káosszá szórta a szálakat, míg Rathar újra össze nem szedte, és rendben be nem fonta őket. A Kezdet két vak istene csak saját természetének engedelmeskedett, és minden más lénnyel szemben közönyös volt. Így működött a természet, amikor még gyerekcipőben járt. A két isten végeérhetetlen munkája során néha egy-egy aprócska szál elkerülte Rathart, és a lenti világ termőföldjére hullott. Ezekből született a teremtés legcsodálatosabb varázslata: az élet.
Ashen-Shugart egy mordel bábaasszony csöppet sem gyengéd keze segítette ki anyja méhéből. Hali-Marmora előhúzta a kardját, és azzal vágta el a köldökzsinórt, amely összekötötte fiával. Arca a szülés fájdalmától megviseltnek látszott, de még jobban eltorzult, ahogy bosszúsan a csecsemőre vicsorgott:
– Ez volt az utolsó alkalom, amikor harc nélkül kaptál tőlem valamit.
A mordel fogta az újszülött valherut, odaszaladt az ajtóhoz, és odaadta a kisfiút egy tündének, aki a hegyi csarnok bejáratánál várakozott.
A tünde tudta, mit kell tennie. Egyetlen valheru sem maradhatott életben küzdelem nélkül. Ez a dolgok rendje. Így hát magával vitte a csöndes kisbabát, aki egyetlen hangot sem adott ki a születése óta. Pedig azonnal öntudatára ébredt: az aprócska csecsemő már most nagy hatalommal rendelkezett.
A tünde megérkezett a kiválasztott helyre, és otthagyta a gyereket egy, a lenyugvó nappal szembenéző sziklán ruhátlanul és fedetlenül.
Az újszülött Ashen-Shugar megszemlélte környezetét. Minden eltelt perccel újabb és újabb nevek és gondolatok növekedtek benne. Egy dögevő szimatolt óvatosan a kis valheru felé, ő azonban dühös mentális kiáltásával messzire űzte.
Estefelé egy lény repült el fölötte magasan az égen. Megszemlélte, nem étel-e az a dolog a sziklán. Tett egy kört kicsit lejjebb, aztán megérezte a gyermek hívását.
Amikor Ashen-Shugar meglátta a köröző óriás sast, tudta, hogy képes irányítani a teremtményt. Primitív képek segítségével megparancsolta a madárnak, hogy szálljon le, azután pedig, hogy menjen el vadászni. A sas perceken belül visszatért, csőrében egy fickándozó folyami hallal, amely körülbelül kétszer akkora volt, mint a csecsemő. A madár csőrével és karmaival apró darabokra szaggatta a halat, és a falatkákat a kicsi szájába tömködte. És mint fajának minden tagja, Ashen-Shugar is vértől csöpögő, nyers húst ízlelt elsőként.
Az első éjszaka a hatalmas sas ugyanúgy óvta szárnyával a kisdedet, mintha a saját gyermeke lett volna. Néhány napon belül már egy egész csapatnyi madár vigyázott az újszülöttre.
A valheru nőni kezdett: sokkal gyorsabban fejlődött, mint más fajok gyermekei. Egy nyár leforgása alatt megtanult szarvasra vadászni: elméje súlyos csapásával agyonütötte, majd puszta kézzel lenyúzta az irháját, és megette a húsát.
Az apróság néha mások jelenlétét is megérezte, de ezek elől visszahúzódott. Ösztönösen tudta, hogy leginkább saját fajtájától kell félnie, legalábbis addig, amíg elég erőt nem gyűjt, hogy kivívja saját helyét társadalmukban.
Már egy éve élt az óriás sasok között, amikor első csatáját vívta. Egy másik ifjonc, Lowris-Takara, aki a Denevérek Királyának hívta magát, szolgái segítségével bukkant a kis Ashen-Shugarra egy éjszakán. Megküzdöttek egymással, hogy magukba olvaszthassák a másik erejét, és végül Ashen-Shugar kerekedett felül. Megnövekedett hatalmát kihasználva elkezdett megfelelő ellenfeleket keresni magának. Ugyanúgy vadászott a többi ifjúra, mint Lowris-Takara őrá, így hét társát sikerült legyőznie. Megnövekedett ereje és hatalma, felvette a Sasfészek Ura címet, és az egyik hatalmas madár hátán kezdett vadászni. Megszelídítette első hatalmas sárkányát, majd miután egy csatában elpusztította az anyját, elfoglalta az ő csarnokait. Évekig erősödött a pozíciója, míg végül népe egyik leghatalmasabb képviselőjévé vált.
Vadászott, elszórakozott mordel asszonyaival, és néha saját fajtája tagjaival is párosodott, amikor egy nőre rátört a hőhullám, és az ő vágya is erősebb volt, mint a harc iránti késztetése. Ezekből az egyesülésekből csak ketten maradtak életben. Első gyermeke Alma-Lodaka volt, akit még első éveiben nemzett, a másik, Draken-Korin pedig jóval később Alma-Lodakától született. A rokoni kapcsolatok legfeljebb viszonyítási alapot jelentettek a valheruk számára.
Végigfosztogatta az eget társaival, amikor rájuk tört a hódítási vágy. Sárkányai nyergében magával vitte elda szolgáit, hogy legyen, aki számba veszi új szerzeményeit, és vigyáz rájuk. Az univerzum reszketett, ha a sárkányhorda megindult. Több csillagjáró faj is elibük állt, de egy sem élte túl. Lesújtottak Per Elmélkedőire, akik képesek voltak manipulálni az élet szövedékét, és titkaik velük együtt vesztek. A Cormorai Birodalom tyrannosza ezer világ erejét küldte ellenük. Város méretű hajók szelték az űrt, hogy hatalmas csatagépeket zúdítsanak a hódítókra. A Sárkány Nagyurak gondolkodás nélkül kiirtották őket, a tyrannosz pedig palotája legmélyebb pincéjében pusztult el halálsikolyok közepette, amikor világa összeomlott körülötte. Majinor Mestereit és fekete mágiájukat elsöpörte a sárkányhorda rohama. A Nagy Szövetség, a Pirkadat Marsalljai, a Siar Testvériség mind megpróbáltak ellenállni. Valamennyien elbuktak. A valherukkal találkozók közül mindössze az aali Tudás Őrzőinek sikerült elkerülniük a pusztulást, de még ők sem szállhattak szembe a sárkányhordával. Világegyetemek ezreiben a valheruk felsőbbrendű hatalomnak számítottak.
Ashen-Shugar évszázadokig úgy élt, ahogyan népe többi tagja, nem félt semmitől, és csak a kezdet két vak istenét, Rathart, a Rendet és Mythart, a Káoszt tisztelte.
Aztán egyszer hívás érkezett, hogy találkozzon fajtársaival. Furcsa üzenet volt, egyetlen korábbihoz sem hasonlított, mert hallatán nem fogta el a vérszomjas vágy, hogy csillagokon túli világokat hódítson meg. Gyűlésre szólították a valherukat, hogy beszélgessenek egymással. Különös ötletnek tűnt.
A hegyektől és a nagy erdőtől délre elterülő síkságon óriási kört alkotott az egész fajt jelentő néhány száz valheru. A kör közepén Draken-Korin állt, aki a Tigrisek Urának hívta magát. Két teremtménye karba tett kézzel, tigrisarcukon félelmetes vicsorral várakozott mellette. A valherukhoz képest semmik voltak, inkább csak azt jelezték, hogy Draken-Korin – az általános nézet szerint – fajuk legfurcsább tagja. Folyton új ötletei voltak.
– A világegyetem rendje változik – mutatott az ég felé. – Rathar és Mythar elmenekült, vagy elűzték őket, de bármi legyen is az oka, a Rend és a Káosz elvesztette jelentőségét. Mythar szabadon engedte a hatalom szálait, és ezekből új istenek születtek. Mivel Rathar nem köti többé egybe a szálakat, ezek a lények fogják megragadni a hatalmat, és új rendet akarnak teremteni általa. Szembe kell szállnunk ezzel a renddel. Ezek az istenek sokat tudnak, óvatosak, és kihívást jelentenek a számunkra.
– Ha meglátsz egyet, öld meg! – felelte Ashen-Shugar, akit nem ijesztettek meg Draken-Korin szavai.
– Ugyanolyan erősek, mint mi. Pillanatnyilag még egymással csatáznak, igyekeznek befolyást szerezni a többiek fölött, és megszerezni azt a hatalmat, amit a Kezdet két vak istene hátrahagyott. A küzdelem azonban hamarosan véget ér, akkor pedig fenyegetni fogják létezésünk alapjait. Ellenünk fogják fordítani az erejüket.
– Minek aggódni? – kérdezte Ashen-Shugar. – Majd harcolunk, ahogy azelőtt. Ez a válasz.
– Nem, most többre van szükség. Nem egyedül, hanem együtt, egymással összhangban kell harcolnunk, különben legyőznek bennünket.
Ekkor azonban egy különös hang szólt Ashen-Shugarhoz, amelyhez egy név is tartozott. A névre most nem emlékezett, a hangot azonban ismerte.
– Távol kell maradnod!
– Csináljatok, amit akartok! – mondta a Sasfészek Ura. – Én nem veszek részt benne.
Azzal az égre parancsolta hatalmas aranysárkányát, Shurugát, és hazarepült.
Telt-múlt az idő, és Ashen-Shugar néha visszatért, hogy megnézze, mit csinálnak a testvérei. Egy olyan különös valamit építettek mágia és rabszolgák segítségével, mint a többi világokon előforduló városok. A valheruk ebben laktak már akkor is, amikor még csak félig volt készen. Mint azelőtt soha, most egy kis időre együttműködő közösséggé váltak, harcos természetüket egyezség, tűzszünet tartotta kordában. Az egész olyan idegennek tűnt Ashen-Shugar számára.
A város elkészülte előtt nem sokkal a Sasfészek Ura megszemlélte sárkánya hátáról a munkálatokat. Fagyos szél fújt, már közeledett a tél.
Odafentről bömbölés késztette Shurugát hasonló válaszra.
– Harcolunk? – kérdezte az aranysárkány.
– Nem. Várunk.
Ashen-Shugart nem érdekelte, hogy Shuruga csalódott. Egy másik, szénfekete sárkány ért földet mellettük, és óvatosan megközelítette őt.
– Ezek szerint a Sasfészek Ura végül mégis úgy döntött, hogy csatlakozik hozzánk? – kérdezte Draken-Korin. Fekete-narancssárga csíkos páncélja megcsillant a napfényben, ahogy leszállt a nyeregből.
– Nem. Csak nézelődöm – felelte Ashen-Shugar, miközben ő is leszállt.
– Te vagy az egyetlen, aki nem értettél egyet.
– Az egy dolog, hogy együtt zsákmányolunk kozmoszszene. Ez... ez a terved egyszerűen őrültség.
– Mi az, hogy őrültség? Nem értem, miről beszélsz. Létezünk. Cselekszünk. Mi lehet még?
– Ez nem a mi módszerünk.
– Az sem a mi módszerünk, hogy ellenállni hagyunk másokat. Ezek az új teremtmények szembeszegülnek az akaratunkkal.
Ashen-Shugar felnézett az égre. A jelek Draken-Korint igazolták, legalábbis az újszülött istenek hatalomért való küzdelmét tekintve.
– Igen, ez igaz. – Aztán eszébe jutott a többi csillagjáró faj, amivel szembenéztek, azok a halandók, akik elbuktak a sárkányhadak előtt. – Csakhogy ők nem olyanok, mint a többiek. Ők is e világ szövetéből születtek, csakúgy, mint mi.
– Na és, mit számít az? Fajunk hány tagját ölted már meg? Mennyi vért szürcsölt az ajkad? Aki szembeszegül velünk, az vagy meghal, vagy megöl minket. Ez van.
– És mi lesz azokkal, akiket hátrahagyunk, a mordelekkel és a tündékkel? – Most azokat a terminusokat használta, amelyeket a házi, illetve az erdei és mezei rabszolgák megkülönböztetésére találtak ki.
– Mi lenne? Ők nem számítanak.
– Ők hozzánk tartoznak.
Ashen-Shugar most ismét érezte a különös valaki jelenlétét, akinek a nevét gyakran elfeledte, és aki szokatlan aggodalmakat keltett benne.
– Különössé váltál odalenn, a hegyeid alatt, Ashen-Shugar. Ők a szolgáink. Hiszen nincs is igazi hatalmuk! Azért élnek, hogy ne unatkozzunk, semmi másért. Mi bajod van hát?
– Nem tudom. Van valami... – egy pillanatra elhallgatott, mintha egy másik hely szólította volna – valami, ami helytelen az események rendjében. Azt hiszem, nemcsak saját magunkat tesszük kockára, hanem a világegyetem egészét.
Draken-Korin vállat vonva visszament a sárkányához.
– Na és? Ha kudarcot vallunk, úgyis meghalunk. Akkor meg mit számít, ha az univerzum is porrá omlik mögöttünk? Olyan dolgokon töprengsz, amiknek semmi értelme – szállt vissza a sárkányára.
Miután Draken-Korin elrepült, Ashen-Shugar magára maradt különös, új érzéseivel.
Telt-múlt az idő, és a Sasfészek Ura figyelemmel kísérte a város befejezését. Amikor elkészült, Ashen-Shugar látta, hogy népe ismét összegyűlt. Végighaladt a magas, tigrisfejes oszlopokkal szegélyezett széles sétányon. Ashen-Shugart mulattatta Draken-Korin hiúsága.
Lesétált a föld alatti csarnokba vezető rámpán. A hatalmas terem tele volt valherukkal. Alma-Lodaka, aki a Kígyók Smaragd úrnőjének nevezte magát, megszólította:
– Azért jöttél, hogy csatlakozz hozzánk, atyám-férjem?
A nő mellett két szolgája állt, akik láthatólag Draken-Korin teremtményei mintájára készültek. A kézzel és lábbal rendelkező kígyók nagyjából akkorára nőttek, mint egy kifejlett mordel. Borostyánszín szemük villogott, ahogy Ashen-Shugarra néztek.
– Azért jöttem, hogy egy égbekiáltó ostobaság tanúja legyek.
Draken-Korin előhúzta fekete pengéjét, ekkor azonban egy másik valheru, Alrin-Stolda, a Fekete Tó Fejedelme, felkiáltott:
– Ha most valheru vért ontasz, az egyezség semmissé válik!
A Tigrisek Ura visszadugta hüvelyébe a kardját.
– Szerencséd, hogy későn jöttél, különben véget vetettünk volna a gúnyolódásodnak.
– Nem félek tőletek – felelte Ashen-Shugar. – Csak látni akartam, mit alkottatok. Ez az én világom, és ami az enyém, azt senki sem fenyegetheti.
A többiek jeges tekintettel néztek rá, és Alrin-Stolda ismét megszólalt:
– Tégy, amit akarsz, de tudd meg, nem akadályozhatsz meg bennünket a célunk elérésében! Bármilyen hatalmas is vagy, nem szállhatsz szembe valamennyiünkkel egyszerre. Hát csak figyelj, mert most megtesszük, amit meg kell tennünk!
És Draken-Korin irányítása alatt, együttesen, hatalmas varázslatot szőttek. Ashen-Shugar egy pillanatra csontig hatoló fájdalmat érzett, amely azonban mindjárt el is múlt, csak halvány emléket hagyva maga után. Egy óriási kristály jelent meg a csarnok padlóján: egy lecsapott tetejű gömbre emlékeztető zöld valami, aminek sok apró csiszolt oldala smaragdszín belső tűztől ragyogott. Draken-Korin odaállt mellé, és rátette a kezét. A kő energiától lüktetett, amikor a valheru megszólalt:
– Íme a végső eszköz. Az életkristály.
Ashen-Shugar egy szó nélkül távozott a csarnokból, és visszament a rá várakozó Shurugához. Egy hang azonban megállította, és ahogy visszafordult, az utána siető Alma-Lodakát pillantotta meg.
– Atyám-férjem! Hát nem csatlakozol hozzánk?
A férfi különös késztetést érzett, majdnem olyan volt, mint amikor a nőre rátört a hőhullám, valahogy mégis más. Nem értette, mi történik vele.
– Ezt hívják vonzalomnak – mondta az a másik hang, ő azonban tudomást sem vett róla.
– Leányom-feleségem, fivéred-fiunk olyasvalamibe kezdett, ami a végső pusztulásba vezet. Megőrült.
A nő furcsán nézett rá.
– Nem értem, miről beszélsz. Nem ismerem ezt a szót. Azt tesszük, amit tennünk kell. Szeretném, ha mellettem maradnál, mert legalább akkora a hatalmad, mint bármelyikünké, de azt csinálsz, amit akarsz. Akár szembe is szállhatsz velünk.
Azzal további magyarázat nélkül otthagyta a férfit, és visszatért a csarnokba, ahol továbbszőtték a varázslatot. Ashen-Shugar pedig felszállt a sárkányára, és visszatért Sasfészekbe.
Amikor belépett otthonába, távoli mennydörgés visszhangzott az égből, és tudta, hogy a sárkányhorda ismét világok között repül.
Az ég hetekre dühössé és anyagtalanná vált, mert az egyik látóhatártól a másikig beborította a teremtés szövedéke. Határtalan őrület uralkodott el az univerzumon, amint a valheruk fellázadtak az új istenek ellen. Az idő elvesztette jelentőségét, és maga a valóság szövete is meghasadozott.
Ashen-Shugar egyik legbelső termében merengett. Aztán hívta Shurugát, odarepült ahhoz a furcsa helyhez a síkságon, amelyet Draken-Korin teremtett, és várt.
Vad energiaörvények kavarogtak az égen. Ashen-Shugar látta, ahogy az idő és a tér szövete meghasad, és a darabjaik összegubancolódnak. Tudta, hogy már majdnem elérkezett az idő. Némán ülve Shuruga hátán tovább várakozott.
Harsona hangja hallatszott: ő készítette elő, összhangban a világgal, hogy riadót fújjon majd, ha eljön a perc, amire vár. Felfelé ösztökélve Shurugát tekintetével kereste azt, amit tudta, hogy meg kell pillantania az őrült égi színjáték előtt. A sárkány megremegett alatta, amikor észrevette áldozatát. Hamarosan felismerhetővé vált a fekete sárkányát lelassító alak. Különös dolog ült Draken-Korin szemében, valami idegen.
– Ez a rettegés – mondta a másik hang.
Shuruga előreiramodott. A nagysárkány bömbölve támadott, és Draken-Korin hátasa megfelelt kiáltására. A két szörnyeteg hangos csattanással ütközött össze a levegőben.
A küzdelem hamar véget ért, mert Draken-Korin túl sokat használt fel saját esszenciájából, amikor megalkotta az eget betöltő őrületet.
Ashen-Shugar könnyedén landolt ellenfele kitekeredett teste mellett. Az elesett valheru felnézett támadójára.
– Miért? – kérdezte.
– Ennek az ocsmányságnak sosem lett volna szabad létrejönnie – mutatott az égboltra. – Véget vetsz mindannak, amit ismertünk.
Draken-Korin felnézett az égre, ahol a testvérei csatáztak az istenekkel.
– Olyan erősek voltak! Nem is álmodtunk róla. – Arca elárulta rémületét és gyűlöletét, amikor Ashen-Shugar felemelte aranypengéjét, hogy befejezze, amit elkezdett. – Hiszen jogom volt hozzá!
Amint Ashen-Shugar levágta Draken-Korin fejét, a test és a fej egyetlen szisszenéssel köddé vált, majd teljesen eltűnt. Az elesett valheru esszenciája visszatért az égre, hogy elkeveredjen azzal az értelmetlen haraggal, amely az istenekkel küzdött.
– A jog nem létezik – mondta Ashen-Shugar keserűen. – Csak a hatalom. – De ő volt fajának egyetlen tagja, aki megérthette e szavak gúnyos iróniáját. Hamarosan visszatért barlangjába, hogy ott várja ki a Káosz Háborúk végkifejletét.
Az idő értelmezhetetlenné vált, hiszen azt is fegyverként használták a küzdelemben, de azért bizonyos tekintetben mégiscsak telt valamiképpen, miközben az új istenek háborúztak a sárkányhordával. Aztán azok az istenek, akik életben maradtak a belső viszály után, és megalapozták helyüket a dolgok hierarchiájában, összefogtak, és egyesült erővel támadtak a valherukra. Olyan hatalommal bírtak, amely Draken-Korin legmerészebb álmait is meghaladta, és egységük erejével kiűzték a valherukat a világegyetemből. A téridő egy másik dimenziójáig kergették őket, és elzárták előlük a visszautat. A valheruk eszeveszett dühvel kutatták a visszatérés módját, hogy visszaszerezhessék azt a valamit, amit éppen erre a pillanatra tartogattak, és amit egy közülük való tagadott meg tőlük. Ashen-Shugar megakadályozta győzelmüket, ráadásul elszakították őket szülőföldjüktől. Gyötrelmükben az új világegyetem alacsonyabb rendű fajain töltötték ki mérgüket. Tombolva haladtak bolygóról bolygóra: mindent és mindenkit elpusztítottak, aki vagy ami az útjukba került. Gyökerestül kiirtották az élet csíráit, a mágia titkait és a napok erejét. Előttük meleg, zöldellő világok keringtek élő napok körül, utánuk fagyos, élettelen bolygók kerülgették a kialudt csillagokat. Őrült vágyukban, hogy visszajussanak arra a világra, amely felnevelte őket, végleges pusztulást hoztak mindenre, amihez hozzáértek. Az alacsonyabb rendű fajok szövetkeztek, hogy szembeszálljanak az őrjöngő valherukkal. Először elsöpörték őket, aztán sikerült lelassítaniuk a pusztítást, és végül az egyik alacsonyabb rendű fajnak, amelyet embernek hívtak, sikerült megtalálnia a túlélés módját. Az emberiség és más fajok menedékre leltek. Más világokra nyíló kapukat alkottak, és egész fajok menekültek át az időn és a téren keresztül.
Az univerzum szövetében hatalmas lyukakat teremtettek. Törpök és emberek, manók és trollok mindannyian átléptek a valóság hasadékain, amelyek egy másik világegyetembe vezettek. Új fajok, új lények érkeztek Midkemiába, és helyet kerestek maguknak.
Ekkor az istenek örökre elzárták a sárkány nagyurak elől Midkemia világát. Becsukták a kapukat, amelyek az ő jóváhagyásukkal készültek, és lepecsételték őket. Hirtelen a csillagok közötti utolsó átjáró is megszűnt. A sárkányhadak hiába próbáltak meg áthatolni a barikádon, nem sikerült. Megtagadtatott tőlük a visszatérés Midkemia világegyetemébe, ezért hiábavaló dühükben megesküdtek, hogy megtalálják a visszajutás módját.
Aztán az egész véget ért. A Káosz Háború, a Dühöngő Istenek Napjai, a Csillaghalál befejeződött – nevezzük bármilyen néven is a múlt és a jövő közötti összecsapást. Amikor az eget ismét megtisztították az őrülettől, Ashen-Shugar elhagyta a barlangját. Visszatért a Draken-Korin városa előtt elterülő síkságra, és a valaha is feljegyzett leghatalmasabb háború következményeit szemlélte. Leszállt Shurugával, aztán megengedte a sárkánynak, hogy elmenjen vadászni. Hosszú ideig némán várakozott valamire, tulajdonképpen ő sem tudta pontosan, hogy mire.
Teltek-múltak az órák, amikor végül megszólalt a másik hang:
– Mi ez a hely?
– A Káosz Háborúk sivárságát tükrözi. Draken-Korin emlékműve ez a sivár pusztaság, amelynek a helyén valaha végeláthatatlan mező volt. Kevés élőlény marad meg itt. A legtöbb teremtmény délre menekült, vendégszeretőbb vidékekre.
– Ki vagy te?
Ashen-Shugar felvidult:
– Az vagyok, akivé te válni fogsz – nevetett. – Mi egyek vagyunk. Legalábbis annyiszor mondtad, hogy elhiszem. – Aztán elcsöndesedett. Fajának ő volt az első tagja, aki valaha is nevetett. Vidámsága mögött szomorúság húzódott. Ashen-Shugart az emelte bármely más valheru fölé, hogy volt humorérzéke, de most tudta, hogy új kor születésének a szemtanúja.
– Elfelejtettem.
Ashen-Shugar, az utolsó valheru visszahívta Shurugát a vadászatból. Felszállt a hátára, és megnézte a helyet, ahol legyőzte Draken-Korint, bár nem volt ott semmi, csak egy kevés hamu. Shuruga felszökkent az égbe, magasan az elpusztult vidék fölé.
– Kár, hogy így történt.
– Nem hiszem – felelte a valheru. – Van valami tanulsága a dolognak, bár én magam képtelen vagyok felfogni. De tudom, hogy te megértetted.
Ashen-Shugar egy pillanatra behunyta a szemét, mert úgy érezte, szét akar robbanni a feje. A másik hang ismét elhallgatott. Leküzdötte álmélkodását – amelyet mindig érzett, amikor kapcsolatban állt azzal a különös személyiséggel, aki az évek során segítette –, és utolsó feladatára koncentrált. Végigszáguldott a hegyek fölött, hogy megtalálja azokat a lényeket, akiket a valheruk rabszolgasorba hajtottak. A déli kontinens erdeiben rábukkant a tigrisemberek erődjére. Elég hangosan, hogy mindenki meghallja, megszólalt:
– Tudjátok meg, hogy a mai naptól fogva szabadok vagytok!
– Mi történt az urunkkal? – kiáltott vissza a tigrisemberek vezére.
– Elment. A sorsotok mostantól fogva a ti kezetekben van. Én, Ashen-Shugar szavamat adom, hogy így van.
Aztán délre ment, ahol Alma-Lodaka teremtményei, a kígyóemberek éltek. Ott a bejelentését dühös és félelemteli sziszegés fogadta.
– Hogyan maradhatnánk fenn az úrnőnk nélkül, aki a mi istenanyánk?
– Ezt nektek kell kitalálnotok. Szabadok vagytok.
A kígyók azonban nem örültek, és meg akarták találni a módját, hogy visszahívják úrnőjüket. Az egész faj esküt tett, hogy az idők végezetéig azon fognak dolgozni, hogy visszahozzák Alma-Lodakát, aki egyszerre volt a szülőanyjuk és az istennőjük. Ettől a naptól fogva a panthatiánus kígyóemberek társadalmában a papok jelentették a legfőbb hatalmat.
Körberepülte a világot, de bárhová is ment, ugyanazt mondta:
– A sorsotok mostantól fogva a ti kezetekben van. Szabadok vagytok.
Végül elért arra a különös helyre, amelyet Draken-Korin és a többi valheru alkotott. Ott gyülekeztek a tündék. Ashen-Shugar leszállt közéjük.
– Terjesszétek a hírét, hogy mostantól fogva szabadok vagytok! – mondta.
A tündék kérdően néztek egymásra, és egyikőjük megkérdezte:
– Mit jelent ez?
– Azt tehetitek, amit akartok. Senki sem fog beleszólni az életetekbe.
A szószóló tiszteletteljesen meghajolt:
– De nagyuram, a legbölcsebbjeink az ön testvéreivel együtt távoztak, és velük együtt eltűnt a tudás és a hatalom. Gyöngék vagyunk az eldák nélkül. Hogyan fogjuk ezt túlélni?
– A sorsotokat mostantól fogva úgy irányítjátok, ahogy tudjátok. Ha gyengének bizonyultok, elpusztultok. Ha erősek vagytok, túl fogjátok élni. És jól jegyezzétek meg: új erők szabadultak el a világunkban. Idegen lények érkeztek, akikkel háborúzhattok, vagy békében élhettek, ha akartok, mert ők is maguk alakítják sorsukat. Mindenesetre új rend lép életbe, és ebben kell megtalálnotok a helyeteket. Talán magasan a többiek fölé fogtok emelkedni, és uralkodhattok rajtuk, de az is lehet, hogy elpusztítanak benneteket. De talán béke is lehetséges közöttetek. Ezt nektek kell eldöntenetek. Én mindennel végeztem, egy utolsó parancstól eltekintve. Ez a hely mostantól fogva tiltott területnek számít, és aki ezt megszegi, annak az én haragommal kell szembenéznie. Senki ne lépjen be ide többé! – Keze egy intésére erős varázslat formálódott, és a valheruk városkája lassan a föld alá süllyedt. – Lepje a feledés pora, senki se emlékezzen rá többé! Ez az akaratom.
A tündék meghajoltak.
– Ahogy kívánja nagyuram, mi engedelmeskedünk. – A legidősebb tündék a társaikhoz fordultak, és megismételték: – Senki sem léphet többé erre a helyre: meg se közelítsétek. Eltűnt a halandók szeme elől, legyen a felejtés martaléka!
– Most már tényleg szabadok vagytok – mondta Ashen-Shugar.
Azok a tündék, akik legmesszebb éltek uraiktól, így szóltak:
– Akkor hát keresünk egy helyet, ahol békében élhetünk.
Azzal elindultak nyugatra, hogy olyan vidékre leljenek, ahol harmóniában élhetnek környezetükkel.
– Óvatosak leszünk ezekkel az új népekkel, mert a mi jogos örökségünk a hatalom – mondták mások.
– Ó, ti szerencsétlenek! – fordult vissza Ashen-Shugar. – Hát nem láttátok, hogy a hatalom semmit sem jelent? Keressetek más utat!
A mordelek azonban már távoztak, és nem hallották a szavait, annyira elfoglalta őket a hatalomról való álmodozás. Már akkor a Sötét Ösvényre tették a lábukat, amikor követték a többieket nyugatra. Az idők folyamán testvéreik elűzték őket, ekkor azonban még nem váltak szét útjaik.
Néhányan csöndesen elsomfordáltak, készen arra, hogy bárkit elpusztítsanak, aki szembeszegül velük. Ők nem vágytak uraik hatalmára, mert szilárdan hittek saját képességeikben és abban, hogy bármit meg tudnak szerezni erőszakkal, amit csak akarnak. Ezeket a tündéket megváltoztatták a Káosz Háborúk során elszabadult erők, így ők már most kezdtek eltávolodni testvéreiktől. Őket fogják később glamredheleknek, őrült tündéknek hívni, és mivel ők északnak indultak, gyanakvó tekintetet vetettek a nyugatra utazókra. El fognak rejtőzni, és az idegen világokról zsákmányolt tudományok és varázslatok segítségével uraikéhoz hasonló hatalmas városokat építenek majd, hogy megvédjék magukat saját fajuktól, amikor háborúba kezdenek ellenük.
A viselkedésüktől megundorodott Ashen-Shugar visszatért otthonába, ott élte le élete fennmaradó részét, és előkészítette az utat utódjának. A világegyetem megváltozott, és Ashen-Shugar idegenül érezte magát az újonnan kovácsolódott rendben. Mintha maga a valóság is elutasította volna létezését: mély, kómaszerű álomba merült, lénye szétoszlott, és kezdett átszivárogni a páncéljába, hatalma átáramlott a tárgyaiba, és ott várta azt, aki a jövőben viseli majd köntösét.
Végül, még egyszer utoljára felébredt.
– Hibáztam?
– Hát már a kétséget is ismered.
– Mi ez a különös nyugalom idebenn?
– Közeleg a halál.
– Gondoltam – hunyta le a szemét az utolsó valheru. – A fajomból szinte mindenki csatában halt meg. Ritkán vitt el valakit az öregség. Én vagyok az utolsó. Mégis, szeretnék még utolsót repülni Shuruga hátán.
– Ő már eltávozott. Évszázadok óta halott.
Ashen-Shugar egyre halványodó emlékeivel küzdött.
– De hiszen ma reggel repültem a hátán! – mondta tétován.
– Álom volt. Csakúgy, mint ez a mostani.
– Akkor hát én is megőrültem?
Kísértette őt, amit Draken-Korin szemében látott.
– Te már csak emlék vagy – felelte a másik. – Ez az egész csak álom.
– Akkor megteszem, amit terveztem. Elfogadom az elkerülhetetlent.
Valaki más veszi át a helyemet.
– Már meg is történt. Én vagyok az utódod, felvettem a kardodat és a köntösödet, a te ügyed most már az enyém. Én szállok szembe azokkal, akik erre a világra támadnak – mondta a másik.
És a másikat Thomasnak hívták.

 

Thomas kinyitotta a szemét, aztán újból be is csukta. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Pugnak úgy tűnt, hogy a barátja csak néhány pillanatig volt csöndben, de gyanította, hogy ezalatt rengeteg dolog suhant át az elméjén.
– Most már emlékszem – mondta Thomas. – Már értem, mi történik.
Macros bólintott, aztán Pug felé fordult.
– Az Ashen-Shugar-Thomas paradoxon megoldásának legnehezebb része az volt, hogy mennyi tudást engedhetek meg Thomasnak. Most azonban, amikor élete legnagyobb kihívásával néz szembe, joga van megismerni az igazságot. És neked is, bár gondolom, te már kikövetkeztetted, mit tudott meg.
– Először félrevezetett a tény, hogy az Ellenség az ősi tsurani nyelven szólalt meg Rogen látomásában – felelte a fiatal varázsló halkan. – Mostanra azonban rájöttem, hogy egyszerűen csak ezt az egy emberi nyelvet ismerte abból az időből, amikor mindenki átmenekült az aranyhídon. Amint elvetettem azt a feltevést, hogy az Ellenségnek valami köze lehet a tsuranikhoz, és rájöttem, hogy kerültek az eldák Kelewanra, megértettem. Tudom, mivel nézünk szembe, és miért kellett eltitkolni az igazságot Thomas elől. A legfélelmetesebb rémálmaink keltek életre.
Macros Thomasra nézett. Thomas fájdalmas tekintettel pillantott Pugra, aztán halkan megszólalt:
– Amikor először megismertem Ashen-Shugar korát, azt hittem... én azt hittem, a tsurani invázió miatt kell átalakulnom. Ez azonban az igazságnak csak kis részét jelentette.
– Igen – felelte Macros. – És nemcsak erről van szó. Most már azt is tudod, hogy lehet az, hogy egy nagy fekete sárkány – pedig már évszázadok óta kihaltnak tartják a faját – óvott engem.
Thomas arckifejezése nyílt kétséget és aggodalmat tükrözött.
– És most már Murmandamus gazdáinak célját is ismerem – tette hozzá rezignáltan. – Ez a csapda – mutatott körbe – nem is igazán azért készült, hogy távol tartsa Macrost Midkemiától, hanem hogy idecsaljon minket a Királyságból.
– De miért? – csodálkozott Pug.
– Mert a mi jelenünkben Murmandamus egy hatalmas sereg élén áll, és a szülőföldeteket ostromolja. Fogadni mernék, hogy amikor elkezdtetek kutatni utánam az Örökkévalóság Városában, ő már Magosvárnál járt. És én tudom, mi a célja a Királyság lerohanásával. El akarja foglalni Sethanont – felelte Macros.
– Miért pont Sethanont?
– Mert egy véletlen folytán éppen az épült Draken-Korin ősi városának romjaira – válaszolta Thomas. – És abban a városban rejtették el az életkristályt.
– Jobb lesz, ha továbbmegyünk, amíg megbeszéljük ezeket a dolgokat, Pug – sürgette őket Macros. – Muszáj mielőbb visszatérnünk Midkemiára és a saját korunkba. Thomas és én közben elmeséljük neked Draken-Korin városa és az életkristály történetét, mert erről még nem hallhattál. A többit már tudod: az Ellenség, az a valami, amiről még Kelewanon tanultál, nem egyetlen élőlény, hanem a valheruk egyesült ereje és akarata. A sárkány nagyurak vissza akarnak jutni Midkemiába, hogy visszaszerezzék a birodalmukat. – Majd kelletlenül vigyorogva hozzátette: – És a mi dolgunk, hogy ezt megakadályozzuk.

 

 

17.
Visszavonulás

Arutha a kanyont tanulmányozta.
Még napkelte előtt kilovagolt Guyjal és Magosvári báróval, hogy megfigyelje Murmandamus seregeinek előrenyomulását. Arról a helyről, ahová a báró emberei vezették őket, jól látszott a távoli tábortüzek fénye.
– Látja, Brian? – mutatta Arutha. – Legalább ezer tábortűz ég ott, ami úgy öt-hatezer katonát jelent. És ez még csak az elősereg. Holnap ilyenkorra kétszer ennyien lesznek. Három napon belül pedig Murmandamus harmincezer embere indul meg ön ellen.
Magosvári báró, tudomást sem véve Arutha komoly hangneméről, előrehajolt a lova nyaka mellett, hogy jobban lásson.
– Én csak a fényeket látom, fenség. Ön is tudja, mennyire szokványos trükk több tüzet gyújtani, hogy az ellenség ne tudja megbecsülni a létszámunkat és csapataink pontos elhelyezkedését.
Guy halkan káromkodva fordította meg a lovát:
– Nem vagyok hajlandó itt várni, és idiótáknak magyarázgatni a nyilvánvalót!
– Én pedig nem vagyok hajlandó itt ülni, és tűrni, hogy árulók sértegessenek! – vágott vissza Magosvári.
Arutha a két férfi közé lovagolt.
– Guy, nem esküdtél nekem hűséget, de azért élsz még ebben a percben, mert elfogadtam a szavadat. Ne csinálj ebből becsületbeli ügyet! Most semmi szükségem párbajokra. Rád van szükségem.
Guy összehúzta ép szemét, és egy pillanatig úgy látszott, hogy folytatja, aztán csak annyit mondott:
– Bocsásson meg... uram. Az utazás fáradalmai okozhatták. Bizonyára megérti. – Aztán szó nélkül megsarkantyúzta a lovát, és megindult vissza a helyőrségbe.
– Ez a fickó már herceg korában is elviselhetetlenül pökhendi disznó volt, és úgy látszik a két évi száműzetés az Északi-felföldön egy csöppet sem változtatott a természetén – nézett utána Brian.
Arutha szembefordult Magosvár urával. A hangján hallatszott, hogy kezd elfogyni a türelme:
– Ő a legjobb generális, akit valaha is ismertem, Brian. Végignézte, hogyan rohanják le az erődjét, hogyan pusztul el tökéletesen a városa. Több ezer embere szóródott szét a hegyekben, és fogalma sincs, hányan élhették túl közülük. Ezek után bizonyára ön is megérti, miért van olyan harapós kedvében – tette hozzá csípősen és érezhetően bosszúsan.
Magosvári báró elnémult. Megfordult, és virradatig figyelte az ellenséges tábort.

 

Arutha lecsutakolta a banditáktól zsákmányolt lovát. A pej kanca a pihenésnek köszönhetően már visszanyerte a hegyekben elveszített súlyát; a nagyhercegnek reggel a báró kölcsönzött hátast. Ha még egy napot vár, a kancával indulhat délre. Arutha úgy gondolta, a báró legalább friss állatokkal kisegíti őket, Brian, Magosvár ura, azonban élvezettel kihasznált minden alkalmat, hogy kihangsúlyozza: Lyam vazallusaként – az alapvető udvariasságtól eltekintve – semmiféle kötelezettsége sincs Aruthával szemben. A nagyherceg még abban sem volt biztos, hogy Brian felajánl-e számára katonai kíséretet, amikor majd indulni akar. A tűrhetetlen nagyképűség, a meglehetősen gyenge ítélőképesség, a megátalkodott makacsság várható volt egy olyan férfinél, akit a határ szélére száműztek, ahol csak kisebb, szervezetlen manócsapatokkal kellett megbirkóznia, viszont komoly gondot okozhatott, amikor harcedzett, összefogott ellenséges hadak közeledtek.
Nyílt az istálló ajtaja. Locklear és Jimmy lépett be. Amikor meglátták Aruthát, megtorpantak, aztán Jimmy közelebb ment.
– Azért jöttünk, hogy megnézzük a lovakat.
– Nem ellenőrizni akartalak, Jimmy. Egyszerűen csak szeretek magam törődni az ilyesmivel, ha időm engedi. És legalább gondolkodhatok közben egy kicsit.
Locklear leült egy szénakupacra a nagyherceg lova mellett. Megsimogatta a kanca orrát.
– Fenség, miért történik ez?
– Úgy érted, a háború?
– Nem, azt megértem, hogy valaki hódítani akar, legalábbis elég sokat hallottam az efféle háborúkról. Én inkább a helyre gondoltam. Miért pont itt? Amos mutatott nekünk néhány Királyság-térképet odafönn, és... és ennek így nincs semmi értelme.
Arutha egy pillanatra abbahagyta a ló szőrének fényesítését.
– Látom, te is rájöttél arra, ami miatt komolyan aggódom. Már Guy-jal is megvitattuk a dolgot. Egyszerűen fogalmunk sincs, miért. Egy dolog azonban biztos: ha az ellenség valami váratlant tesz, annak mindig oka van. És jobb, ha minél előbb kiderítjük, mi az, mert ha nem, az könnyen a pusztulásunkat jelentheti, úrfi. Nem, egészen biztosan van valami oka, hogy Murmandamus éppen erre vette az irányt – szűkült össze a szeme. – Ha azt nézzük, mit képes elérni a tél beállta előtt, csakis Sethanon felé tarthat. De minek? Nem látok semmiféle indokot, amiért oda kellene mennie, és ha egyszer odaért, akkor is csak a tél végéig képes tartani a várost. Amint kitavaszodik, Lyam és én összezúzzuk.
Jimmy előhúzott egy almát a tunikája alól, félbevágta, majd felét a lónak adta.
– Kivéve, ha még tavasz előtt elintézi, amit akar – mondta.
– Hogy érted ezt? – nézett Arutha a fiúra.
Jimmy vállat vonva törölte meg a száját.
– Nem tudom pontosan, csak a hallottak alapján következtettem. Ki kell találnunk, miben sántikál az ellenség. Mivel a város védhetetlen, talán arra számít, hogy mindenki elmenekül belőle. Amint azt ön is mondta, a jövő tavasszal könnyedén összezúzhatja Murmandamus seregeit. Felteszem, ezt ő is tudja. Nos, ha én egyenesen egy olyan város felé vonulnék, amelyet már a következő tavasszal sem tudok tartani, azt azért tenném, mert nem akarok addig ott maradni. Vagy esetleg, mert olyasvalami van ott, ami győzelemre segíthet: olyan hatalmassá tesz, hogy nem kell aggódnom a két irányból közeledő ellenséges hadak miatt, de talán a hatására meg sem jönnek azok a hadak. Vagy valami ilyesmi.
Arutha elgondolkodva a ló hátára könyökölt, és arcát a karján nyugtatta.
– De mi lehet az?
– Valami mágikus? – találgatott Locklear.
– Hát, abban bizony nem volt hiányunk, amióta ez az egész kavarás megkezdődött – nevetett fel Jimmy.
Arutha végigfuttatta ujjait nyakláncán, amelyen a sarth-i Ishap szerzetesek ajándékát, a kalapács alakú talizmánt hordta.
– Valami mágikus – mormogta. – De vajon micsoda?
– Felteszem, nagy dolog lehet – mondta Jimmy halkan.
Arutha egyre bosszúsabbá vált. A szíve mélyén tudta, hogy Jimmynek igaza van. Tehetetlen dühöt érzett, amiért képtelen felfogni, milyen titok lappang Murmandamus értelmetlen hadjárata mögött.
Hirtelen felrivalltak a kürtök, amelyre szinte azonnal lábdobogás felelt, ahogy a katonák őrhelyük felé siettek. Arutha, a fiúkkal a nyomában egy pillanat alatt kinn termett az istállóból.

 

– Arra – mutatta Galain.
Guy és Arutha az erőd legmagasabb tornyából elnéztek a barbakán fölött. A Bányász-hasadéknak nevezett mély kanyonban megjelent Murmandamus előőrse.
– Hol van a báró? – kérdezte a nagyherceg.
– Odalenn a falakon az embereivel – felelte Amos. – Nemrég ért haza tetőtől talpig véresen és mocskosan. A Sötét Testvérek alighanem megkerülték az előretolt állásait, és rájuk rontottak. Úgy kellett kivágnia magát. Ha jól láttam, az ottani katonái nagy részét elveszítette.
– Az idióta! – szitkozódott Guy. – Ott talán még feltarthatta volna néhány napig Murmandamusékat. Itt a falakon átkozottul véres mészárszék lesz.
– Ostobaság volt alulbecsülni a hegyi mordelek képességeit – jegyezte meg a tünde. – Nem közönséges manókkal áll szemben.
– Megyek, megnézem, hátha meg tudom győzni – indult el Arutha. Végigsietve az erődön perceken belül Magosvár ura mellett állt. A bárónak vérzett a feje. Akkor kapta a sebet, amikor egy csapástól leesett a sisakja. Nem vett fel újat, és az összeszáradt vértől csomókban állt a haja. Sápadtnak látszott, de habozás nélkül tovább vezényelte katonáit.
– Brian, látja már miről beszéltem? – lépett oda hozzá Arutha.
– Itt megfogjuk őket – mutatott a báró a fal elé, ahol a keskeny hasadék kibukkant a hegyek közül. – Itt nincs hely arra, hogy rendezzék soraikat, és az emberei éppen a fal előtt kényszerülnek megállásra. Levágjuk őket, mint búzát a sarló.
– Brian, harmincezres sereg vonul ön ellen! És hányan vannak itt? Kétezren? Őt nem érdeklik a veszteségek! Rámpát épít a katonái holttestéből a fal előtt, és besétál rajta. Csak jönnek, és jönnek, és még mindig jönnek, míg végül önök mind elesnek. Nem tudja visszatartani őket egy vagy legfeljebb két napnál tovább.
A báró Aruthára szögezte tekintetét.
– A feladatom úgy szól, hogy védjem meg ezt a helyet. Nem távozhatok innen, csak a király engedélyével. Kötelességem bármilyen áldozat árán is megtartani. Most pedig, mivel ön nem tartozik a katonáim közé, kérem, hagyja el a falat.
Arutha elvörösödött, és egy pillanatig nem mozdult. Aztán visszarohant a toronyba. Amikor odaért, Jimmyhez fordult:
– Menj, nyergeld fel a lovakat, és készíts össze mindent, amire egy hosszú lovaglás során szükségünk lehet! Ha kell, lopd el a konyhából! Lehet, hogy sietősen kell arrébb állnunk.
Jimmy bólintott, majd karon ragadta Lockleart, és maga után vonva a másik fiút távozott. Arutha, Guy, Galain és Amos tovább figyelte, amint az ellenséges sereg lassan mozgó áradatként hömpölyög a kanyonban.

 

Úgy kezdődött, ahogy Arutha megjósolta: a katonák első hulláma rohamra indult a keskeny vízmosásból. A vár leginkább laktanya céljára épült, nemigen gondoltak arra, hogy ellen kell állnia egy jól szervezett hadsereg komoly ostromának. Most viszont éppen ilyen sereg támadott ellene.
Arutha csatlakozott társaihoz, akik a torony tetejéről figyelték, amint a magosvári íjászok lőni kezdik Murmandamus első csapatait. Aztán szétnyílt a támadók frontja, és hatalmas pajzsok mögé rejtőző manók siettek az élre, ahol pajzsfalat formáltak. Mordel íjászok rohantak mögéjük, és hol lebújva, hol felemelkedve válaszoltak a falon átlóknak. Az első nyílzápor tucatnyi magosvári íjászt talált el, s ezután a támadók néhány lépést előrenyomultak. Jó néhány újabb nyilas összecsapás után a védők még mindig szilárdan álltak. A támadók azonban tovább közeledtek a falhoz.
Lépésről lépésre, az elesettek tetemeit kerülgetve meneteltek előre. Idővel minden hullám elbukott, de közelebb sikerült jutnia, mint az azt megelőzőnek. Ha egy íjász meghalt, szaladt a következő, hogy átvegye a helyét. Mire a nap előbukkant a hágó fölött, a rohamozók megfelezték a távolságot. Mire megtette a hasadék két fala közötti kis szakaszt, a támadók legfeljebb ha ötven méternyire voltak. A következő hullámot már nem lehetett megállítani.
Ostromlétrákkal törtettek előre. A védelem sok áldozatot szedett, de amint egy manó vagy troli elesett, másik vette át a helyét. Végül sikerült néhány létrát a falnak támasztani. A magosváriak lándzsák segítségével ellökték őket, de egy-egy azért a helyén maradt, s ezeken manók kapaszkodtak fel, hogy ott acél és tűz üdvözölje őket. Most már valóban megkezdődött Magosvár viadala.

 

Arutha figyelte, hogyan verik vissza a megroggyant védők ismét az ostromlókat. A legutolsó hullámnak sikerült megvetnie a lábát a kaputoronytól délre fekvő falszakaszon, az erősítés azonban időben érkezett, és visszaűzte őket. Alkonyatkor a kürtök visszavonulót fújtak: Murmandamus serege hátrahúzódott a kanyonig.
– Sose láttam még ekkora értelmetlen mészárlást a kötelesség nevében – szitkozódott Guy.
Arutha kénytelen volt egyetérteni.
– A pokolba is! – szólalt meg Amos. – Lehet, hogy ezek a határvidéki fiúk a hadserege legaljának, bajkeverőknek számítanak, de azért kemény, szívós fickók. Sose láttam még, hogy katonák így kitegyenek magukért.
– Nem sokáig szolgálhat a határon az ember, ha nem keményedik meg – helyeselt Arutha. – Nemigen vannak nagy csaták, viszont állandóak a csetepaték. De akkor is végük, ha Brian kitart az elhatározása mellett.
– Hajnal előtt indulnunk kell, ha ki akarunk jutni, Arutha – mondta Galain.
A nagyherceg bólintott.
– Beszélek még egyszer, utoljára Briannel. Ha továbbra sem hajlandó hallgatni rám, engedélyt kérek, hogy elhagyhassuk a helyőrséget.
– És mi van, ha nem engedi? – kérdezte Amos.
– Jimmy már szerzett nekünk útravalót, és körülnézett, hogy tudunk kijutni. Ha kell, gyalog megyünk – felelte Arutha.
A nagyherceg lesietett a toronyból, és elindult arrafelé, amerre legutóbb látta Magosvárit. Körülnézett, aztán odaintett magához egy katonát.
– Utoljára egy órája láttam a báró urat – mondta a férfi. – Talán lent van az udvaron a halottak és sebesültek között, fenség.
Arutha a katona jóslatának megfelelően tényleg odalenn találta Magosvár urát. A kirurgus mellette térdelt, majd amikor a nagyherceg odaért, felnézett, és megrázta a fejét.
– Meghalt.
Arutha a tetemek között álló tiszthez fordult:
– Ki a helyettese?
– Walter of Gyldenholt, de azt hiszem, ő is elesett, amikor visszafoglaltuk a kapu melletti falszakaszt – felelte a férfi.
– És utána ki következik?
– Baldwin de la Troville és én egyenrangúak vagyunk, fenség. Mivel ugyanaznap érkeztünk, nem tudom melyikünk a rangidős.
– És ön kicsoda?
– Anthony du Masigny, korábban Calry bárója, fenség.
Miután meghallotta a nevét, már Arutha is emlékezett a férfira Lyam koronázásáról. Guy egyik támogatója volt. Még mindig jól ápoltnak tűnt, de a határon töltött két év után már nem az az udvari ficsúr volt, akinek Rillanonban látszott.
– Ha nincs ellenvetése, kérem, küldessen de la Troville-ért és Bas-Tyráért! Találkozzunk a báró tanácstermében!
– Nincs kifogásom ellene – felelte du Masigny, aztán végigfuttatta tekintetét a falakon és az udvaron. – Tulajdonképpen nem is bánnám, ha végre egy épelméjű rendet teremtene itt.

 

A karcsú, ragadozóra emlékeztető Baldwin de la Troville kinézete éles ellentétben állt du Masigny jól fésült, lágyabb ábrázatával. Amikor mindkét tiszt megérkezett, Arutha azt mondta:
– Ha önök is úgy vélik, hogy kizárólag a király vazallusai, és mindhalálig akarják védelmezni az erődjét, most szóljanak!
A két férfi összenézett, és du Masigny felkacagott.
– Fenség, minket az ön bátyja helyeztetett ide bizonyos – itt egy pillantást vetett Guyra – politikai húzások következményeként. Nem sürgős számunkra, hogy holmi hiábavaló gesztusképpen odadobjuk az életünket.
– Magosvári idióta volt – folytatta most de la Troville. – Bátor, majdhogynem hősies férfi, de azért még idióta.
– Tehát elfogadják a parancsaimat?
– Örömmel – felelték szinte egyszerre.
– Akkor mostantól fogva du Bas-Tyra a helyettesem. Önök kötelesek engedelmeskedni neki, mint feljebbvalójuknak.
– Ez aligha újdonság számunkra, fenség – vigyorodott el du Masigny.
Guy bólintott és viszonozta a mosolyt:
– Mindketten jó katonák, Arutha. Megteszik, amit kell.
A nagyherceg letépte a falról a térképet, és az asztalra terítette.
– Azt akarom, hogy a helyőrség fele egy órán belül nyeregben üljön, a parancsokat azonban suttogva kell továbbítani: nem szólalhatnak meg a kürtök, a dobok, és senki sem kiabálhatja ki a dolgot. Amilyen gyorsan csak lehetséges, tizenkét emberből álló szakaszok – percenkénti időközökben – kezdjenek kiosonni az elülső kapun. Sethanon felé igyekezzenek. Szerintem, amíg mi itt beszélgetünk, Murmandamus megkezdi csapatai áthelyezését a várat övező sziklákon túlra, hogy mögénk kerüljön, és elvágja a visszavonulás útját. Nem hinném, hogy néhány óránál több időnk maradt, és napkelte után már egészen biztosan nem távozhatunk.
– Ha egy kisebb őrjáratot küldünk ide, aztán pedig ide – bökött Guy a térképre –, csak a látszat kedvéért, az talán lelassítja a beszivárgást, és némiképp álcázza a kiürítéssel járó zajt.
Arutha bólintott.
– De la Troville, maga vezeti az őrjáratot, de ne bocsátkozzon csatába az ellenséges erőkkel. Ha kell, úgy fussanak, mint a nyúl, és feltétlenül érjenek vissza napkelte előtt két órával. Hajnalhasadásra az egész helyőrséget kiürítjük, egyetlen ember sem maradhat hátra.
– Továbbá, az első távozó osztagok hat ép és hat sebesült katonából álljanak! Kötözzék a sebesülteket a lovukhoz, ha szükséges! A mai mészárlás után elég állat maradt ahhoz is, hogy minden szakasz két vagy három tartalék lovat vigyen magával, ezeket pedig rakják meg gabonával. Nem fogja minden hátas kibírni Sethanonig, de ha búzát esznek, és minden pihenőnél váltják őket, a többség eljut odáig.
– A sebesültek egy része sem bírja ki az utat, fenség – jegyezte meg du Masigny.
– Gyilkos lovaglás lesz Sethanonig, de azt akarom, hogy mindenki biztonságban távozzon. Nem érdekel, ki mennyire súlyos beteg, egyetlen embert sem hagyunk hátra ezeknek a henteseknek. Du Masigny, szeretném, ha minden halottat visszavitetne a falakra, és feltámasztva odaültetne a lőrésekhez. Azt akarom, hogy amikor eljön a hajnal Murmandamus azt higgye, hogy a teljes helyőrséggel kell megküzdeniük. Ez talán lelassítja őket egy kis időre – fordult oda Guyhoz. – Most pedig üzenetet írunk Északőrébe, hogy tájékoztassuk őket, mi folyik itt. Ha jól emlékszem, Michael, Északőre ura értelmesebb ember, mint a mi bárónk volt. Talán hajlandó lesz ideküldeni néhány katonáját, hogy megzavarják Murmandamus hátvédjét a vonulásában. Azonkívül Sethanonba is üzenünk...
– Sajnos nincs sethanoni postagalambunk, fenség – szakította félbe de la Troville. – Úgy egy hónapon belül érkezett volna néhány egy karavánnal. Figyelmetlenek voltunk – nézett zavarodottan egykori parancsnokára.
– Hány madár maradt a dúcokban?
– Tizenkettő. Három északőrei, kettő-kettő Tyr-Sogból és Loriélből, valamint öt Romneyből.
– Akkor legalább terjeszthetjük a hírt. Megírjuk a romneyi Talwyn hercegnek, hogy értesítse Lyamot Rillanonban. Szeretném, ha a kelet hadai is Sethanonba menetelnének. Martin valószínűleg már elindult Vandros seregével. Amint találkoznak az armengari túlélőkkel, és megtudják Murmandamus útirányát, Sólyomfészek felé fognak fordulni, ahol átvághatnak a hegyeken errefelé. Galambokat küldünk Tyr-Sogba, hogy lovas futárokkal értesítsék őket, pontosan merre megyünk. Krondor katonái is rögtön megindulnak, amint Gardan megkapja Martin üzenetét. Útközben a sötétmocsáriak is csatlakozhatnak hozzájuk. – A nagyhercegben halvány remény ébredt. – Talán még túl is élhetjük Sethanonban.

 

– Hol van Jimmy?
– Azt mondta, még valamit el kell intéznie, de mindjárt itt lesz – felelte Locklear.
– Mi a csodán törheti a fejét? – nézett körül Arutha.
Közeledett a hajnal, és a katonák utolsó osztaga is készen állt, hogy elhagyja a helyőrséget. Arutha csapata, az utolsó ötven katonával és két tucatnyi tartalék lóval a kapunál várt, Jimmy pedig elkóborolt valamerre.
Aztán előbukkant a fiú, és integetett, hogy indulhatnak. Miután felpattant lova hátára, Arutha jelt adott, hogy nyissák ki a kapukat. Amikor Jimmy odaért hozzá, a nagyherceg kérdőre vonta a fiút:
– Mit csináltál?
– Egy kis meglepetést készítettem Murmandamusnak.
– Micsoda?
– Egy gyertyát tettem egy kis hordó olaj tetejére, amit találtam. Egy csomó szalmára, rongyokra, meg ilyesmire állítottam. Egy fél órán belül leég. Nem sok mindenre jó, legfeljebb nagy füstöt csinál, de azért egy pár óráig égni fog.
Amos elismerően nevetett:
– És Armengar után persze nem sietnek majd annyira, hogy belerohanjanak a tűzbe.
– Értelmes egy kölyök ez, Arutha – jegyezte meg Guy.
Jimmynek láthatólag jól esett a dicséret.
– Néha túlságosan is az – felelte Arutha szárazon.
Jimmy elkomorult, Locklear viszont vigyorogni kezdett.

 

Nyertek egy napot. Indulástól alkonyatig nyomát sem látták üldözőknek. Arutha úgy vélte, Murmandamus alaposan átkutattatta az üres várat, aztán felsorakoztatta hadseregét, hogy rendezetten menetelhessenek a Lankáson át. Arutháéknak sikerült megelőzniük az ellenséget, és legfeljebb csak a leggyorsabb lovas egységek érhetik utol őket.
Gyors iramra ösztökélték a lovakat, amikor megálltak, váltották őket, így napi harmincöt-negyven mérföldet tehettek meg. Néhány állat biztosan le fog sántulni, de egy kis szerencsével egy hét alatt túljuthatnak a Lankás kiterjedt dombságán. A Sötét-erdőben lassítaniuk kell majd, de ott különben is kisebb az esély, hogy utolérik őket. A mögöttük jövőknek ugyanis óvatosabbnak kell lenniük, nehogy tőrbe csalják őket a sűrű fák között.
A második napon haladtak el azok holtteste mellett, akik súlyos sebesülésük miatt nem bírták ki a kemény vágtát. Bajtársaik a parancs szerint levágták a halottakat a nyeregből, és meg sem álltak: nemcsak egyszerűen otthagyták őket temetetlenül, de még a fegyverüket és a páncéljukat sem vették le róluk.
A harmadik nap vették észre először az üldözőket: alkonyattájban halvány árnyékok mozogtak a horizonton. Arutha parancsára egy órával tovább lovagoltak, és mire lement a nap, nyomát sem látták a mögöttük haladóknak.
A negyedik nap értek az első faluhoz. Az előttük haladó katonák mindenkit figyelmeztettek a közelgő veszedelemre, így most elhagyatottan állt. Az egyik kémény füstölgött, ezért Arutha odaküldött egy katonát, hogy vizsgálja meg a házat. A jól megrakott tűz még parázslott, de senki sem maradt odabenn. Találtak egy kis vetnivaló búzát, amit magukhoz vettek, a többi élelem azonban eltűnt. A település nem jelentett túl nagy kényelmet az ellenségnek, így otthagyták, ahogyan találták. Ha a falusiak nem vittek volna el minden mozdíthatót, a nagyherceg felgyújtatta volna. Arutha úgy gondolta, Murmandamus ezt úgyis megteszi, de valahogy jobban érezte magát, amiért nem neki kellett kiadnia a parancsot.
Az ötödik nap végén néhány lovast pillantottak meg a távolban, ezért megálltak, és felkészültek a harcra. A lovasok elég közel jöttek ahhoz, hogy Arutháék megállapíthassák: egy tucatnyi mordel felderítő követi őket, de aztán visszafordultak, hogy csatlakozzanak a fősereghez, mert nem akartak összetűzésbe keveredni a nyilvánvalóan nagyobb csapattal.
A hatodik napon utolértek egy délnek tartó karavánt, amelyet a korábban arra haladók már figyelmeztettek a veszélyre. A hajtók szép iramot diktáltak az állatoknak, de nyilvánvalónak tűnt, hogy egy vagy legfeljebb két napon belül utolérik őket Murmandamus előretolt egységei. Arutha a kocsikat birtokoló kereskedő mellé léptetett és odakiáltott neki:
– Fogják ki a lovakat a szekerek elől, és üljenek a hátukra! Különben biztosan nem menekülhetnek a nyomunkban járó Sötét Testvérek elől.
– Na de a gabonám! – siránkozott a kereskedő. – Mindenemet elveszítem!
Arutha megállította a kocsikat és az embereit, aztán odakiáltott a katonáknak:
– Minden ember fogjon egy zsák gabonát a szekerekről! Szükségünk lesz rá a Sötét-erdőben. A többit pedig gyújtsátok fel!
A tiltakozó kereskedő hiába kérte az embereit, hogy védjék meg az áruját, a zsoldosok csak egy pillantást vetettek az ötven magosvári katonára, és arrébbálltak: hagyták, hadd vigyék el a gabonát.
– Vágjátok le a lovakat a fogatok elől! – parancsolta Guy.
A katonák elmetszették az állatokat rögzítő szíjakat, majd elvezették őket. Az első szekérről perceken belül szétosztották a zsákokat, jutott a kereskedő lovaira is. A többi kocsit és gabonát felgyújtották.
– Harmincezer manó, Sötét Testvér és troll közeledik ezen az úton, jó uram – fordult Arutha ismét a kereskedőhöz. – Ha azt hiszi, igazságtalanság érte, gondolja meg, mivel kellett volna szembenéznie egy ilyen társaság közepén! Most pedig vigye a lovait, meg a rájuk jutó gabonát, és induljon el dél felé! Mi megállunk Sethanonban, de ha félti a bőrét, maga menjen inkább tovább Malak Keresztjéig! Amennyiben viszont fizetséget akar az árujáért, maradjon Sethanonban, és ha valamilyen csoda folytán mindketten túléljük a támadást, kártalanítom. Önnek kell eldöntenie, vállalja-e a kockázatot. Nekem nincs több időm magára.
Arutha indulási parancsot adott, de egyáltalán nem lepődött meg, amikor észrevette, hogy a kereskedő és zsoldosai követik őket: igyekeztek olyan közel maradni a menetoszlophoz, amennyire csak fáradt lovaik engedték. Egy kis idő múlva a nagyherceg odaszólt Amosnak:
– Ha megállunk, adass nekik friss lovakat a váltásból! Nem akarom hátrahagyni őket.
Amos elvigyorodott.
– Már most is elég ijedtek. Engedjük, hogy egy kicsit lemaradjanak, és mire beérnek az éjszakai táborunkba, készségesen együttműködnek majd velünk.
Arutha megrázta a fejét. Amos még egy ilyen kimerítő lovaglás közepette is képes volt értékelni a pillanatok humorát.
A hetedik napon beértek a Sötét-erdőbe.

 

Mivel csatazajt hallottak, Arutha megálljt parancsolt. Intett Galainnek és egy katonának, hogy induljanak el a zaj forrása felé.
– Már vége – mondta a tünde, amikor néhány perc múlva visszajöttek.
Kelet felé lovagolva egy csapat magosvári katonával találkoztak. Tucatnyi mordel holtteste hevert körülöttük a tisztáson. A rangidős őrmester tisztelgett, amikor meglátta Aruthát.
– Éppen a lovakat váltottuk, amikor lecsaptak ránk, fenség. Szerencsére tőlünk nyugatra is volt egy egység, és rögtön iderohantak.
– Hogy a csudába kerülhettek elénk? – nézett a nagyherceg Guyra és Galainre.
– Sehogy – felelte a tünde. – Egész nyáron itt táborozhattak – nézett körül. – Szerintem valahol arrafelé – mutatott Aruthának egy kőomlást, amelyről kiderült, hogy egy bozóttal ügyesen álcázott alacsony kunyhó bejáratát rejtette. A kunyhóban felhalmozott készleteket találtak: gabonát, fegyvereket, szárított húst, nyergeket és egyéb hasznos holmit.
Arutha körülnézett, aztán a fejét csóválva megszólalt:
– Ezt a hadjáratot réges-régen megtervezték. Most már biztos, hogy Murmandamus célja mindig is Sethanon volt.
– De még mindig nem tudjuk, miért – jegyezte meg Guy.
– Nos, akkor úgy kell továbbmennünk, hogy sejtelmünk sincs az okokról. Szedjünk össze mindent, amit használni tudunk, a többit pedig semmisítsék meg! – Aztán az őrmesterhez fordult: – Látták valamelyik másik egységünket?
– Igen, fenség. De la Troville tegnap éjszaka egy mérföldnyire északkeletre táborozott ettől a helytől. Találkoztunk velük, de azt a parancsot kaptuk, hogy lovagoljunk tovább, mert nem akarta, hogy túl sok emberünk szoruljon össze egy helyen.
– A Sötét Testvérek miatt? – kérdezte Guy.
Az őrmester bólintott.
– Csak úgy nyüzsögnek az erdőben, kegyelmes uram. Ha továbbmegyünk, nem nagyon zavarnak bennünket. Ha viszont megállunk, számíthatunk az orvlövészeikre és a hirtelen rajtaütéseikre. Szerencsére általában nem jönnek ekkora csapattal, mint ez a mostani. Mindenesetre akkor is jobb lenne, ha mozgásban maradnánk.
– Válasszon ki öt embert a menetoszlopomból, és vezesse el őket keletre! – parancsolta Arutha. – Szeretném, ha mindenki odafigyelne Murmandamus hasonló raktáraira. Feltehetőleg mindegyiket őrzik, ezért olyan helyeket kell keresnünk, ahol a Sötét Testvérek megpróbálnak az utunkba állni. Mindent el kell pusztítanunk, ami a segítségére lehet. Kérem, induljanak!
A nagyherceg egy másik csapatot félnapi lovaglásnyira nyugatra küldött, hogy mindenkit értesítsenek a készletraktárakról.
– Induljunk! – fordult azután Guyhoz. – Szinte érzem, hogy az előőrseik a sarkunkban vannak.
Du Bas-Tyra bólintott.
– De talán le tudjuk egy kicsit lassítani őket.
Arutha körülnézett.
– Már régóta várok egy olyan helyre, ahol csapdát állíthatnánk. Vagy ahol fölgyújthatnánk magunk mögött egy hidat. Vagy legalább egy olyat, ahol kicsit összeszűkül az ösvény, és keresztbefektethetnénk rajta egy fatörzset. De eddig még egyetlen megfelelő helyet sem láttam.
– Ez a legkényelmesebb erdő, amit valaha is láttam – értett egyet Amos. – Egy húszas sorokból álló katonai parádé is végigmasírozhatna itt úgy, hogy egyetlen ember sem vétené el a lépést, mert még a fejüket sem kellene lehajtaniuk az ágak miatt.
– Nos, azért megtesszük, amit tudunk – mondta Guy. – Na gyerünk!
A Sötét-erdő inkább egymáshoz csatlakozó erdőségekből állt, mintsem összefüggő rengetegből, mint például az Edder vagy a Zöld Szív. Három nap után egy sor réthez értek, majd beléptek a valóban sötét és baljóslatú erdőbe. Többször is meg kellett állniuk, amíg Galain átjavította a hátrahagyott mordel jeleket. Remélték, a sötét tünde felderítők veszítenek egy kis időt, mire rájönnek, hogy rossz irányba tartanak. Útközben három további titkos raktárra bukkantak: mordel és emberi tetemek vezettek el hozzájuk. A kardokat tűzbe hajították, hogy törékennyé váljanak, a nyilakat és lándzsákat pedig egyszerűen elégették. A nyergeket és kantárokat magukkal vitték, a gabonát szétszórták a földön, vagy felgyújtották. A takarók, ruhák és a többi élelmiszer is a lángok martalékává vált.
Amikor már két hete utaztak a rengetegben, füstszagot éreztek, és hamarosan erdőtűz elől kellett menekülniük. Valahol túlzottan sietve pusztították el Murmandamus készleteit, és a lángok elszabadultak a nyár hevétől kiszáradt aljnövényzetben. Amint a közeledő izzás elől vágtattak, Amos egyszercsak felkiáltott:
– Ezt kell tennünk! Megvárjuk, amíg őmocsoksága belovagol a fák közé, aztán rágyújtjuk az erdőt. Nahát!
Arutháék hat lovat veszítettek, mire elhagyták a Sötét-erdőt és megművelt területre értek, de egyetlen embert sem – ideértve a kereskedőt és bérelt zsoldosait is. Húsz mérföldet haladtak szántóföldeken, azután letáboroztak. Naplemente után halvány ragyogás jelent meg a déli látóhatáron.
– Sethanon – mutatta meg Amos a fiúknak.

 

A város kapujánál egy csapat helyi katona állította meg őket.
– Ki a parancsnok? – kiáltotta az ügyeletes őrmester: arany sráfjai makulátlanul csillogtak jól szabott zöld-fehér egyenruháján, amilyet Sethanon báróságának minden katonája viselt.
Arutha feltette a kezét, így az őrmester hozzá fordult:
– Az elmúlt fél napban csak úgy özönlenek hozzánk a magosvári katonák. A kiképzőudvarban kerítettünk nekik szállást. A báró beszélni akar a csapat parancsnokával.
– Mondja meg neki, hogy amint elhelyezték az embereimet, odamegyek!
– És mit mondjak neki, ki maga?
– Arutha, Krondor nagyhercege.
– De hát... – esett le a férfi álla.
– Tudom, én meghaltam. Azért csak mondja meg Humphry bárónak, hogy egy órán belül az erődben leszek! És azt is, hogy Guy du Bas-Tyra is velem jön. Azután küldjön egy futárt a kiképzőudvarba, aki megnézi, hogy Baldwin de la Troville és Anthony du Masigny épségben megérkeztek-e! Ha igen, kérje meg őket, hogy csatlakozzanak hozzám!
Az őrmester egy pillanatig dermedten állt, aztán tisztelgett:
– Igenis, fenséges uram!
Arutha intett csapatának, hogy lépjenek be a városba. Hónapok óta most látott először normális várost, ahol a polgárok nyugodtan végzik megszokott teendőiket, tudván, hogy jóságos uralkodójuk megvédi őket minden bajtól. Az utcákon nyüzsögtek az árusok, a vásárlók és az ünneplők. Bármerre is nézett Arutha, csak közönséges, kiszámítható, hétköznapi dolgokat látott. Milyen hamar megváltozik mindez!

 

Arutha bezáratta a kapukat. Az elmúlt héten bárki, aki délre akart menekülni, elmehetett. Most azonban lepecsételték a várost. Számos új üzenetet küldtek postagalambokkal és lovas futárokkal Malak Keresztje, Silden és Sötétmocsár helyőrségének, hátha a korábbiak nem értek el a címzetthez. Amit lehetett, megtettek, ezért most már csak várni kellett.
Az északi felderítők jelentették, hogy Murmandamus hadserege teljesen ellenőrzése alatt tartja a Sötét-erdőt. A város határában álló farmokat kiürítették, a lakókat pedig behozták a várba. Minden élelmiszert behordtak Sethanonba, de amikor kifutottak az időből, a nagyherceg parancsára a többi farmot felgyújtották. A még lábon álló, le nem aratott gabonát felperzselték, a kerteket felásták vagy teleszórták méreggel, a távolabbi vidékeken legelő nyájakat pedig délre vagy keletre hajtották. Semmit sem hagytak hátra, ami az előrenyomuló ellenség segítségére lehetett. A Sethanonba bevonult katonák jelentései alapján legalább harminc titkos raktárat sikerült kifosztani vagy elpusztítani. Aruthának azonban nem voltak illúziói. Tudta, hogy legjobb esetben is csak kellemetlenséget okozott a betolakodóknak, nem komoly kárt.
A nagyherceg tanácskozást tartott Amosszal, Guyjal, a magosvári tisztekkel és Humphry báróval. Humphry (aranyozott tollas sisakja az asztalon) páncélosan üldögélt – meglehetősen kényelmetlenül, mert agyoncicomázott öltözékét inkább parádéra tervezték, mint csatára. Készségesen elfogadta Arutha vezetését, mivel Sethanonban – földrajzi helyzetéből adódóan – nem voltak igazi harcedzett parancsnokok. Arutha kulcspozíciókba helyezte Guyt, Amost, de la Troville-t és du Masignyt. Most éppen a raktári készletek és katonai erők elosztását nézték át még egyszer. Amikor Arutha befejezte a lista olvasását, megszólalt:
– Normális körülmények között jó két hónapig ellenállhatnánk egy akkora hadseregnek, mint Murmandamusé. Azok alapján azonban, amiket Armengarban és Magosvárban láttam, a körülmények egyáltalán nem lesznek normálisak. Murmandamusnak két, maximum három héten belül be kell vennie a várost, különben számolnia kell a korai fagyokkal. Az esős ősz már megkezdődött, és ez lelassítja majd a támadást, ha pedig télig húzódik az ostrom, éhező sereget parancsnokolhat majd. Nem, muszáj gyorsan bevennie Sethanont, és megakadályoznia, hogy elhasználjuk vagy elpusztítsuk a készleteinket.
– Ha a legeslegjobb esélyekkel számolunk, Martin most hagyja el a Calastius-hegység lábát Sólyomfészeknél hatezer yaboni katonával. De még legalább két hét, amíg megérkezik. Északőréből és Sildenből körülbelül ugyanakkor érhetnek ide, így legjobb esetben is minimum két hétig ki kell tartanunk, de az is lehet, hogy négyig. Ha annál is tovább, akkor már egészen biztosan későn érkezik a segítség.
Felállt.
– Uraim, pillanatnyilag nincs más dolgunk, mint megvárni, amíg az ellenség ideér. Javaslom, hogy mindenki pihenje ki magát és imádkozzon!
Azzal Arutha kisétált a tanácsteremből, Guy és Amos pedig követték. Mindannyian átgondolták, min mentek át eddig, aztán szétszéledtek, hogy ki-ki a maga módján várja a támadókat.

 

 

18.
Úton hazafelé

A Csarnokban jártak.
Az egyenes, sárgásfehér kövekkel kirakott utat tizenöt-húsz méterenként ezüstösen derengő ajtók szegélyezték. Macros körbemutatott.
– Ez itt majdnem akkora csoda, mint az Örökkévalóság Városa. A segítségével világról világra sétálhatsz, ha tudod a módját. Ez itt egy világ bejárata – mutatott egy ezüstszínű téglalapra. – Alig páran képesek felismerni a kapukat odaátról. Néhányan megtanulták, merre helyezkednek el, mások véletlenül bukkantak rájuk. Ha azonban felkészíted az érzékszerveidet, könnyedén felismered őket, bárhol is legyenek. Itt – intett az ajtó felé, ami mellett elhaladtak – egy kiégett bolygó kering egy elfeledett nap körül. – Aztán a Csarnok túloldalára mutatott: – Amott viszont egy élettől duzzadó kolónia nyílik, kultúrák és társadalmak elképesztő kavalkádja, ugyanakkor mindössze egyetlen értelmes faj él rajta. – Egy pillanatra megtorpant. – Legalábbis a mi időnkben így lesz. – Aztán tovább indult. – Gondolom, ezek az ajtók pillanatnyilag forró gázörvényekbe nyílnak, amelyek egyelőre alig sűrűbbek a puszta űrnél.
– A jövőben egy teljes társadalom alakul majd ki, akik a Csarnokot járják, intézik a világok közötti kereskedelmet, bár léteznek olyan bolygók is, ahol senki sem tud ennek a helynek a létezéséről.
– Én sem hallottam még róla – jegyezte meg Thomas.
– A valheruk más módszerrel közlekedtek – intett Macros a fejével Ryath felé. – Mivel nem volt szükségük rá, nem is töprengtek el a Csarnok létezésén, bár bizonyára megértették volna a működését. Szerencse? Ki tudja? Mindenesetre számos világ menekült meg a pusztulástól, amiért a valherukat nem izgatta a dolog.
– Mekkora a Csarnok kiterjedése? – érdeklődött Pug.
– Végtelen. Senki sem tudja. A Csarnok ugyan egyenesnek látszik, a valóságban azonban kanyarodik: ha egy kicsit előremennék, pillanatok alatt eltűnnék előletek. A távolságnak és az időnek nincs sok jelentősége a világok között – fejezte be, aztán a két fiatal férfit vezetve megindult előre a folyosón.

 

Macros instrukcióit követve Pugnak sikerült előre utaztatni magukat egy olyan időbe, ami az idős varázsló szerint nagyjából megegyezett a saját korukkal. Mióta kijutottak a sárkány nagyurak csapdájából, Pugnak nem okozott gondot Macros irányítása alatt dolgozni. A varázslat annak a kiterjesztése volt, amelyet a csapda felgyorsításához használt. Csak találgatni tudott, vajon megfelelő mennyiségű idő telt-e el, az öreg varázsló azonban megnyugtatta, hogy amikor megközelítik Midkemiát, pontosan meg tudja majd mondani, mennyit kell még módosítani időbeli helyzetükön.
– Macros, mi történik, ha valaki belép a kapuk közé? – kérdezte Pug.
A fiatal mágus menet közben minden ajtót figyelmesen megszemlélt. Egy idő után észrevette, hogy volt közöttük némi különbség – valami halvány eltérés az ezüst fény derengésében –, és ez jelentette a kulcsot ahhoz, hogy melyik hová vezet.
– Gondolom, pillanatok alatt meghalnál, ha készületlenül megpróbálkoznál vele. Ott lebegnél a rés-űrben elveszetten, és neked nincs olyan navigációs képességed, mint Ryathnak.
Ekkor megállt egy ajtó előtt.
– Itt levághatunk egy hatalmas kanyart, ami legalább felére csökkenti a Midkemiába vezető utat. Az út innentől a túloldali kapuig még száz méter sincs, de ne feledjétek, ennek a bolygónak halálos az atmoszférája! Tartsátok vissza a lélegzeteteket, mert a mágia itt nem létezik, így nem is védelmezhetitek magatokat a segítségével.
Azzal nagy levegőt vett, és megiramodott az ajtón át. Elsőként Thomas, majd Pug, végül Ryath követte. Pug elfintorodott, és majdnem belélegezte a csípős, szemet maró légkört, amikor belépett, és váratlanul megnövekedett a gravitáció. Szaladtak a kietlen, lila-vörös sziklás síkságon, a fejük fölött súlyos köd gomolygott a narancssárga égen. A föld megremegett: a vérző hegyek mélyéről hatalmas fekete füst és gázfelhők törtek elő, amelyeken visszatükröződött a vulkánok sárgás fénye. A csúcsok oldalán végigcsorgó láva felforrósította a levegőt. Macros előremutatott: mindannyian belerohantak a jelzett sziklafalba, és ismét a Csarnokban találták magukat.

 

Macros órák óta gondolatokba merülten ballagott. Most azonban megtorpant egy kapu előtt.
– Át kell vágnunk ezen a világon. Ha jól sejtem, élvezni fogjátok.
Az ajtó mögött varázslatos zöld tisztás várta őket. A fák mögül hullámok moraja hallatszott, és érezték a tenger sós illatát. Macros kivezette őket a meredek partra, ahonnan fenséges kilátás nyílt az óceánra.
Pug a fákat figyelte, amelyek nagyon hasonlítottak a Midkemiában megszokottakhoz.
– Pont olyan, mint Crydee-ben – jegyezte meg.
– Melegebb – felelte Macros. – Elbűvölő ez a világ, bár egy lélek sem él rajta. Talán egy napon visszavonulok ide – tette hozzá szomorkásan. – Aztán abbahagyta az álmodozást: – Pug, már közel járunk a saját korunkhoz, de még mindig fáziselőnyben vagyunk. Azt hiszem, úgy egy évvel a születésed előtt – nézett körül. – Egy kis időre megint gyorsítanunk kéne.
Pug szemét lehunyva hosszú varázslatba kezdett. Először nem is igen látszott a hatása, mindössze az árnyékok kezdtek gyorsabban haladni a földön, mivel a nap is sietősebben szelte át az eget. Azután elnyelte őket a sötétség, amikor beköszöntött az éjszaka, majd ismét hajnal következett. Az idő folyása felgyorsult, a nappal és az éjszaka váltakozása már csak halvány vibrálásnak tűnt, majd különös szürke fénnyé folyt össze.
– Most pedig várnunk kell – nyitotta ki a szemét a fiatal mágus.
Mindannyian letelepedtek, most először szemügyre véve az őket körülvevő természet szépségét. Ehhez viszonyítva még különösebbnek tűntek a korábban meglátogatott világok. Thomas hirtelen zavarba jött.
– Mindaz, aminek szemtanúja voltam, elgondolkodtat a teendőinkkel kapcsolatban. – Egy időre elhallgatott, aztán folytatta: – A világegyetemek olyan... felmérhetetlenül hatalmas valamik – nézett Macrosra. – Milyen sors vár erre az univerzumra, ha egyetlen aprócska bolygó a valheruk kezébe kerül? Vagy talán nem a testvéreim uralkodtak ott azelőtt?
Macros töprengve nézett Thomasra.
– Ez igaz, de vagy túlzottan aggodalmaskodóvá, vagy cinikussá váltál mostanában. Egyik sem használ nekünk – nézett komolyan a férfira. Az emberből lett valheru szemében kétely tükröződött. Végül a varázsló bólintott. – A világegyetem természete a Káosz Háborúk óta megváltozott. Az istenek eljövetele egy új – bonyolult, jól szabályozott – rendszer előhírnöke volt, amely a korábbi csak Rend és Káosz uralta létezés helyébe lépett. A valheruknak nincs helye a jelenlegi felállásban. Könnyebb lett volna egyszerűen csak előrehozni Ashen-Shugart az időben, mint véghezvinni, amit tettünk. Szükségem volt az erejére, de egy olyan elmére is szükségem volt az erő mellett, amely a mi céljainkat szolgálja. Az őt Thomasszal összekötő időlánc nélkül Ashen-Shugar is a testvéreivel tartott volna. Még a lánc ellenére sem volt bizonyos, hogy irányítani tudjuk.
– Hihetetlen, milyen mély őrület vett rajtam erőt, amikor a tsuranik ellen küzdöttünk – emlékezett vissza Thomas. – Meleg helyzet volt. – A hangja nyugodt maradt, de átsütött rajta a fájdalom. – Gyilkossá váltam, lemészároltam az ártatlanokat. Martin kis híján megölt, annyira brutálissá váltam. – Aztán hozzátette: – És akkor még csak tizedakkora volt az erőm, mint most. Azon a napon, amikor visszanyertem... az ép elmémet, Martin a szívembe röpíthette volna azt a nyílvesszőt. – Thomas egy tőle néhány méternyire heverő kőre mutatott, majd morzsoló mozdulatot tett a kezével. A kő olyan finom porrá omlott, mintha megőrölték volna. – Ha akkora lett volna a hatalmam, mint ma, megölhettem volna Martint, még mielőtt elengedhette volna azt a nyílvesszőt: és egyszerűen csak gondolnom kellett volna rá.
Macros bólintott.
– Most már te is láthatod, mekkora volt a kockázat, Pug. Ha elszabadulna a kozmoszban, egyetlen valheru is csaknem akkora veszélyt jelentene, mint a sárkányhorda. – A varázsló meg sem próbálta nyugtatni a többieket. – Nem létezik olyasvalaki – az istenektől eltekintve –, aki szembeszállhatna velük. – Macros halványan elmosolyodott. – Kivéve persze engem. Mindazonáltal, még amikor a legnagyobb volt a hatalmam, akkor is éppen csak túléltem egy ilyen csatát, esélyem sem volt a győzelemre. A hatalmam nélkül viszont... – hagyta befejezetlenül a mondatot.
– Akkor miért nem lépnek közbe az istenek? – kérdezte Pug.
Macros keserűen felnevetett, és körbeintett:
– Mégis mit gondolsz, mi a csodát csinálunk mi itt? Ez a játszma. És mi vagyunk a sakkfigurák.
Pug behunyta a szemét, és a különös szürke derengés helyére visszatért a közönséges nappali fény.
– Azt hiszem, visszaértünk.
Macros megragadta a fiatalabb varázsló kezét, és az ő érzékszervein keresztül ellenőrizte az idő folyását. Néhány pillanattal később megszólalt:
– Pug, elég közel vagyunk Midkemiához. Lehet, hogy innen már képes leszel üzenetet küldeni haza. Javaslom, próbáld meg!
Pug ugyanis mesélt Macrosnak a kislányról, és hogy korábban sikerült elérnie őt. Most tehát ismét becsukta a szemét, és megpróbált kapcsolatba lépni Gaminával.

 

Katala felnézett a hímzéséből. Gamina tágra nyílt szemmel ült, mintha látna valamit a távolban. Azután ugyanúgy félrehajtotta a fejét, mint amikor figyelmesen hallgatott valakit. William éppen egy régi, dohos kódexet olvasott, amelyet Kulgantól kapott, de most félretéve könyvét a mostohatestvérére bámult.
– Mama... – szólalt meg halkan.
Katala nyugodtan letette a hímzését.
– Mi az, William? – kérdezte.
– Papa... – suttogta elkerekedett szemmel.
A nő a fia mellé térdelt, és átkarolta a vállát.
– Mi van az apáddal?
– Gaminával beszél.
Katala szúrós tekintettel pillantott a kislányra, aki láthatólag észre sem vette a körülötte zajló eseményeket. Az asszony lassan felállt, odasettenkedett az ebédlő ajtajához, és halkan kinyitotta. Aztán rohanva távozott.
Kulgan és Elgahar a sakktábla mellett ültek, Hochopepa pedig kéretlen tanácsokat osztogatott mindkét játékosnak. A szobában csípős füst terjengett, mert a két testes varázsló – tekintet nélkül a többiekre – méretes, „ebéd utáni” pipáját pöfögtette nagy élvezettel. A mellettük ülő Meecham vadászkését élesítette egy fenőkővel.
Katala belökte az ajtót, és odakiáltott nekik:
– Gyertek azonnal, mindannyian!
Sürgető hangsúlya nyilvánvalóvá tette az ügy fontosságát, így habozás nélkül követték őt visszafelé. William még mindig Gaminát figyelve üldögélt.
Katala letérdelt a kislány elé, és lassan elhúzta a kezét a gyerek üveges tekintetű arca előtt. Gamina nem reagált. Valamiféle transzban volt.
– Mi ez? – kérdezte suttogva Kulgan.
– William szerint Puggal beszél – suttogott vissza az asszony.
Elgahar, a Széles Ösvény többnyire visszafogottan viselkedő mágusa odament Kulganhoz.
– Talán én megtudhatok valamit – guggolt oda William elé. – Segítenél nekem?
A fiú tétovázva vonta meg a vállát.
– Tudom, hogy néha hallod Gaminát, ugyanúgy, mint ő téged, amikor az állatokkal beszélsz – mondta a varázsló. – Megengednéd, hogy én is halljam, mit mond?
– Hogyan? – kérdezte William.
– Egy ideje tanulmányozom, hogyan csinálja Gamina azt, amit csinál, és azt hiszem, én is képes vagyok megtenni. Nem veszélyes – nézett fel Katalára.
Az asszony bólintott.
– Hát persze! – felelte William. – Nem bánom, kezdjük!
Elgahar behunyta a szemét, a fiú vállára tette a kezét, majd egy perc után megszólalt:
– Nagyon messziről hallok... valamit. – Kinyitotta a szemét. – A kislány beszél valakivel. Azt hiszem, Milamber az – fejezte be, Pug tsurani nevét használva.
– Bárcsak Dominic ne ment volna vissza az apátságba! – sóhajtott fel Hochopepa. – Talán ő képes lenne belehallgatni a beszélgetésükbe.
Kulgan figyelmeztetőleg feltartotta a kezét. A kislány nagyot sóhajtva becsukta a szemét. Katala odasietett, mert félt, hogy a gyerek elájul, ő azonban csak pislogott egyet, majd mosolyogva felugrott.
Gamina izgatottan körbetáncolta a szobát, miközben szinte kiabálva közölte a többiek elméjével:
– Papa volt az! Beszélt velem! Visszajön!
Katala a gyerek vállára tette a kezét.
– Csak nyugodtan, kislányom! Kérlek, hagyd abba az ugrándozást, és mondd el, amit hallottál, és beszélj, kicsim, beszélj!
Gamina életében először szólalt meg suttogásnál hangosabban, az izgatottságtól el-elcsukló hangon, időnként felkacagva.
– Papával beszéltem! Valahonnan hívott engem!
– Honnan? – érdeklődött Kulgan.
A gyerek megtorpant, és elgondolkodva biccentette félre a fejét:
– Csak... valahonnan. Egy gyönyörű tengerpartról. Nem tudom. Nem mondta, honnan. Egyszerűen valahonnan. – Ismét ugrándozni kezdett, és végül Kulgan lábán kötött ki. – Mennünk kell!
– Hová?
– Papa találkozni akar velünk. Egy helyen.
– Milyen helyen, kincsecském? – kérdezte Katala.
Gamina ismét felszökkent.
– Sethanonban.
– Az egy város a Sötét-erdő szélén, a Királyság közepén – mondta Meecham.
– Tudjuk, hol van – nézett rá sötéten Kulgan.
– Ők nem tudják... Kulgan mester – intett a kisnemes a két tsurani mágus felé.
A varázsló összehúzta bozontos szemöldökét, és megköszörülte a torkát, jelezve, hogy régi barátjának igaza van. Meechamnek ennyi elég is volt.
Katala megpróbálta megnyugtatni a kislányt.
– Most pedig lassan mondd el, kivel is akar Pug találkozni Sethanonban!
– Mindenkivel. Azt akarja, hogy mindannyian odamenjünk. Most azonnal.
– Miért? – kérdezte William, aki mellőzöttnek érezte magát.
Gamina hangulata hirtelen megváltozott; elkerekedett szemmel folytatta:
– A gonosz dolog, Kulgan bácsi! A gonosz dolog Rogen látomásából! Ott van! – kulcsolta át a varázsló térdét.
Kulgan körülnézett, és végül Hochopepán állapodott meg a tekintete.
– Az Ellenség? – kérdezte a tsurani varázsló.
Kulgan bólintott, és magához ölelte a gyereket.
– Mikor, kicsim?
– Most, Kulgan bácsi. Azt mondta, azonnal mennünk kell.
Katala Meechamhez fordult:
– Menj körbe a hírrel a közösségben! Minden varázslónak fel kell készülnie az utazásra. Landreth felé indulunk. Ott lovakat szerzünk, aztán továbbmegyünk északra.
– Egyetlen varázslónő sem bízná magát efféle világi közlekedésre – jegyezte meg Kulgan, aztán a feszültséget enyhítendő évődve hozzátette: – Pugnak mágust kellett volna feleségül vennie.
Katalának összeszűkült a szeme, mert most nem volt tréfás hangulatban.
– Mit tervezel?
– A látóhatár-utazás varázslatomat akarom használni. Így jó hárommérföldes ugrásokkal mehetünk előre Hochóval együtt. Időbe telik, de azért sokkal gyorsabb, mint lóháton. Ha odaértünk, nyitunk egy kaput Sethanon mellett, amelyen te és a többiek könnyedén odasétálhattok. – Aztán Elgaharhoz fordult. – Így legalább lesz időtök felkészülni.
– Én is veletek megyek – vágott a szavába Meecham – arra az eshetőségre, ha netalántán rablók táborába botlanátok, vagy valami más efféle bajba kerülnétek.
– Papa azt üzeni, másokat is vigyünk – mondta Gamina.
– Kiket? – tette Hochopepa a gyermek törékeny vállára a kezét.
– A többi mágust, Hocho bácsi.
– A Gyülekezetet – bólintott Elgahar. – Csak akkor kérhet ilyet, ha tényleg az Ellenséggel állunk szemben.
– És a hadsereget.
Kulgan az értelmes kis gyerekarcra nézett:
– A hadsereget? Milyen hadsereget?
– Egyszerűen csak a hadsereget! – szögezte le a kislány, és ahogyan csípőre tette ökölbe szorított kis kezét, az mutatta, hogy gyermeki türelme a végére jár.
– Üzenetet küldünk a landrethi helyőrségnek, egy másikat pedig Shamatába – nézett a varázsló Katalára. – Mivel házasságod révén a királyi ház tagja vagy, azt hiszem, itt az ideje, hogy előásd azt a nagyhercegnői pecsétgyűrűt, amit oly előszeretettel tüntetsz el. Szükségünk lesz rá, hogy hangsúlyt adjunk a leveleknek.
Katala bólintott. Magához ölelte a lassan megnyugodó Gaminát.
– Maradj itt a bátyáddal! – mondta neki, majd kisietett a szobából.
Kulgan tsurani kollégaira nézett. Hochopepa megszólalt:
– Végül mégis bekövetkezett. Közeledik a Sötétség.
Kulgan bólintott:
– Sethanon felé.

 

Pug kinyitotta a szemét. Megint kimerültnek érezte magát, de korántsem annyira, mint amikor először beszélt a kislánnyal. Thomas, Macros és Ryath csöndben várták, hogy mit mond.
– Azt hiszem, átjutott annyi az üzenetből, hogy Gamina képes legyen megadni a kellő instrukciókat a többieknek.
Macros örömmel bólintott.
– A Gyülekezet nem sokat számít, ha a sárkány nagyuraknak sikerül betörniük ebbe a téridőbe, viszont segíthetnek visszatartani Murmandamust, és így talán előtte megszerezhetjük az életkristályt.
– Már ha időben odaérnek Sethanonba – tette hozzá Pug. – Fogalmam sincs, hogy állunk az idővel.
– Ez tényleg gond – helyeselt Macros. – Tudom, hogy a saját korunkban vagyunk, és valószínűleg kicsivel azután, hogy elindultatok, különben belegabalyodnánk a lehető leggubancosabb paradoxonba, ami csak létezik. De vajon mennyi idő telt el azóta? Egy hónap? Egy hét? Egy óra? Nos, amint odaérünk, megtudjuk.
– Már ha időben érkezünk – egészítette ki Thomas.
– Ryath – mondta Macros –, elég messze van innen a következő kapu. Ezen a világon nem létezik olyan halandó szem, aki megértené a transzformációdat. Elvinnél bennünket?
A nő egy szó nélkül felragyogott és visszaváltozott sárkánnyá. Miután a három férfi felült a hátára, felszállt.
– Északkeletnek repülj! – kiáltott oda neki Macros, mire a sárkány nekiindult a jelzett irányba.
Egy darabig némán suhantak: egyikük sem érezte szükségét a beszédnek. Eltávolodtak a tengerparti szirtektől; most magyallal borított végtelen síkság fölött haladtak. Odafentről jólesően melengették őket a nap sugarai.
Pug gondosan mérlegelte az elmúlt egy órában hallottakat. Egy egyszerű bűbáj segítségével megoldotta, hogy ne kelljen kiabálniuk, aztán az öreg varázslóhoz fordult:
– Macros, azt mondtad, egyetlen valheru is leküzdhetetlen erőt jelentene a világegyetemünk számára. Azt hiszem, ezt nem igazán értem.
– Nem csak egy világ sorsa forog kockán. – Lenézett: éppen egy lépcsőzetes kanyonból előbukkanó folyó fölött repültek, amely délnyugatra kanyargott tovább egészen a tengerig. – Ez a csodálatos bolygó éppúgy veszélyben forog, mint Midkemia. És mint Kelewan és minden más világ előbb vagy utóbb.
Ha a valheruk szolgái megnyerik ezt a háborút, uraik visszatérnek, és a káosz elszabadul a kozmoszban. Minden világ nyitva áll a fosztogató sárkányhorda előtt, mert nemcsak az értelmetlen pusztításban, de hatalomban sem mérkőzhet velük senki. Az a tény, hogy visszatérnek ebbe a világegyetembe, elképzelhetetlen misztikus erővel ruházná fel őket, a hatalomnak egy olyan forrásával, amely egyetlen sárkány nagyurat is méltó ellenféllé tenne az összes isten egyesült ereje számára.
– Hogyan lehetséges ez? – csodálkozott Pug.
– Az életkristály miatt – felelte Thomas. – Az istenekkel való végső ütközetre tartogatták. Ha felhasználják... – hagyta félbe a mondatot.
Most, amikor a nap lenyugodni készült, már magas hegyek övezte tóvidék fölött jártak, a lapálytól északra. Pug nehezen tudta elképzelni a végső pusztulást a természet ilyetén pompáját látva.
– Ryath! – mutatott előre Macros. – Azt a nagy szigetet célozd meg, ahol az a két egyforma öböl van!
A sárkány leereszkedett, és a megjelölt helyen ért földet. A három férfi leszállt a hátáról, és megvárták, amíg visszaalakul emberi formába. Aztán Macros vezetésével folytatták útjukat egy hatalmas, fenyőszerű fákkal körülvett sasbérc felé. A hatalmas szikla tetején megpillantották a következő kaput. Macros belépett rajta. Thomas, majd Pug követte. Amikor megérkezett a Csarnokba, látta, hogy egy rém kísérteties sivítás közepette éppen leteríti Macrost.

 

Thomas kardot rántva pattant előre, amikor az életszívó megpróbált végezni a varázslóval. Azonban csak némi szerencsével sikerült megúsznia egy másik rém támadását, amely hátulról ugrott rá. Az újonnan érkező Ryath félrelökte az ajtóban megtorpant Pugot. Egy harmadik rém az ember formájú sárkányra vetette magát, és megragadta a nő könyökét. Ryath felsikoltott fájdalmában.
Ekkor Thomas lesújtott kardjával a Macrost kerülgető lényre, amely dühösen rikoltozva szembefordult támadójával. Vonyítva csapkodott karmos mancsával. Thomas pajzsáról aranyló szikrák pattogtak, ahogy hárította az ütést.
Ryath kék szeme tüzes vörösre váltva felragyogott, és most már nem ő, hanem a karját szorongató rém sikoltott. Bűzös szürke füst gomolygott az élettelen kézből, mégsem volt képes elengedni áldozatát. A mozdulatlanul álló sárkányasszony szeme tovább parázslott, csak teste enyhe remegése jelezte koncentrációját. A rém egyre zsugorodott, kísérteties sivítása egyre halkult, végül már csak a nádas susogására emlékeztetett.
Miután Pug befejezte varázslatát, a harmadik rémet különös görcs kapta el. Teste ívbe rándult, és reszkető szárnnyal zuhant a Csarnok padlójára. Amikor ismét fölemelkedett, csak Pug finom kézmozdulata jelezte, hogy ő irányítja a teremtményt. A varázsló intésére a szörnyeteg belépett a világok közötti térbe, és eltűnt a szürke semmiben.
Thomas újra és újra lecsapott, mire a vele küzdő rém végre elesett. Minden alkalommal, amikor az aranykard beleharapott a fekete ürességbe, sziszegve energiák törtek elő belőle. A lény egyre gyöngült, és menekülni próbált. Thomas azonban ismét lesújtott, és sikerült felnyársalnia, végleg elpusztítania a hátráló szörnyeteget.
Pug figyelő tekintetétől kisérve Ryath és Thomas is legyőzte tehát ellenfelét, valamiképpen megfosztva őket az életenergiától, amelyet másoktól szívtak el.
Pug odasietett a kábultan fekvő Macroshoz.
– Megsebesültél? – segítette fel a mágust.
Macros megrázta a fejét, hogy kicsit kitisztuljon, csak aztán felelt:
– Egyáltalán nem. Ezek a lények talán nehézséget jelenthetnek egy halandónak, én azonban már korábban is megbirkóztam velük. Viszont annak alapján, hogy ez elé az ajtó elé állították őket, a valheruk aggódnak, hogy segítséget hozunk Midkemiára. Ha Murmandamus odaér Sethanonba, és megszerzi az életkristályt... Nos, a rémek csak halvány előképei annak a pusztulásnak, ami akkor köszöntene a világra.
– Milyen messze vagyunk Midkemiától? – kérdezte Thomas.
– Az az ajtó vezet oda – mutatott Macros az egyikre, amely szemközt nyílt azzal, amelyiken érkeztek. – Csak egy lépés, és otthon is vagyunk.

 

Hatalmas, hűvös és üres csarnokba érkeztek. Szakmájuk mesterei építhették óriási kövekből. A terem egyik végében trónus állt egy emelvényen. A két hosszabbik fal mentén mély alkóvok sorakoztak, mintha csak az alkalmas szobrokra vártak volna.
Mikor mind a négyen ott voltak, Pug megszólalt:
– Hideg van itt. Midkemián belül hol vagyunk?
– Sar-Sargoth erődvárosában – felelte Macros vidoran.
Thomas döbbenten fordult vissza a varázsló felé.
– Megőrültél? Hiszen ez az eredeti Murmandamus ősi fővárosa! Ennyit még én is tudok a mordel történelemről!
– Hűtsd le magad! – mondta Macros. – Mindannyian hadba vonultak a Királyság ellen. Ha itt mordellel vagy manóval találkozunk, akkor az egészen biztosan dezertőr. Nem, itt nem kell akadályokra számítanunk. Sethanonban kell szembenéznünk a végső kihívással.
Azzal elindult kifelé. Amint kiértek, Pug kis híján rosszul lett a látványtól. Ameddig a szem ellátott, rendezett sorokban három méter magas karók álltak. És mindegyik tetejére egy emberfejet tűztek. Talán ezer sor is lehetett minden irányban.
– Az ég szerelmére, hogy létezhet ekkora gonoszság? – suttogta a fiatal varázsló.
– Ez is arra szolgál, hogy jobban megértsétek a dolgokat – felelte Macros, majd három útitársára pillantva folytatta: – Volt idő, amikor Ashen-Shugar mindössze megfelelő leckének tekintette volna az ilyesmit.
Thomas körbenézve szórakozottan bólintott.
– Thomas Ashen-Shugarként még emlékszik azokra az időkre, amikor a világegyetemben nem létezett moralitás. Senki sem töprengett a jó és a rossz kérdésén, mindenkit csak a hatalom érdekelt. Aal népétől eltekintve minden faj hasonlóképpen gondolkodott, ők azonban még akkori mércével mérve is különösnek számítottak. Murmandamus eszköz, és számos dologban nagyon hasonlít mestereire.
Azonkívül Murmandamusnál kevésbé gonosz lények sokkal csúnyább dolgokat műveltek, mint ez a hiú magamutogatás. Ezt azonban mindig valamely magasabb erkölcs figyelembevételével tették. A valheruk nem értik a jó és a rossz fogalmát, teljesen amorálisak, ugyanakkor olyan pusztulást okozhatnak, hogy minden további nélkül tekinthetjük őket majdhogynem tökéletesen gonosznak. Murmandamus pedig a szolgájuk, tehát ő is gonosz, bár csak sápatag árnyék urai sötétségéhez képest. – Macros felsóhajtott. – Lehet, hogy hiúság, de a gondolat, hogy ilyen mértékű gonoszság ellen küzdök... könnyít valamelyest a terhemen.
Pug sóhajtva vette tudomásul, amit megtudott arról a megkínzott lélekről, aki azért harcolt, hogy megőrizze mindazt, ami Pug számára fontos volt. Végül megszólalt:
– És most hová? Sethanonba?
– Igen – felelte Macros. – Oda kell mennünk, rá kell jönnünk, mi történik, és kis szerencsével akár segíthetünk is. Nem számít, mi az ára, nem szabad hagynunk, hogy Murmandamus megkaparintsa az életkristályt. Ryath?
A nő körvonalai megremegtek, és pillanatokon belül ismét valódi alakjában állt előttük. Miután mindannyian elhelyezkedtek a hátán, felszállt. Magasan Isbandia síksága fölött körözött, majd délnyugatnak indult. Macros az elpusztult Armengar fölött megállította egy pillanatra. A gödörből, amely az erőd helyén tátongott, még mindig fekete füst szivárgott.
– Mi ez a hely? – kérdezte Pug.
– Valaha régen Sar-Isbandiának, legutóbb pedig Armengarnak hívták. A glamredhelek építették, csakúgy mint Sar-Sargothot, jóval azelőtt, hogy lesüllyedtek volna mai primitív színvonalukra. Mindkettő Draken-Korin városának mására készült, a többi világból összerabolt ismeretek segítségével. Hiábavaló igyekezet volt, bár a mordelek nagy árat fizettek a bevételükért: először Sar-Sargothot foglalták el, amely Murmandamus fővárosa lett, majd ezt a várost. Murmandamus azonban elesett Sar-Isbandia alatt, a glamredhelek legendás kiirtásának idején, és a sötét tündék mindkét várost a sorsára hagyták. Csak mostanában költöztek vissza Sar-Sargothba. Armengarban pedig emberek éltek.
– Semmi sem maradt – jegyezte meg Thomas.
– Úgy tűnik, Murmandamus jelenlegi megtestesülése nagy árat fizetett a városért – bólogatott Macros. – Az itt élők keményebbek és sokkal okosabbak voltak, mint gondoltam volna. Talán eléggé kivéreztették a mordeleket, és Sethanon még mindig áll, bár mostanára már biztosan átkeltek a hegyeken. Ryath! Fordulj délnek, Sethanon felé!

 

 

19.
Sethanon

És a város hirtelen ostromzár alá került.
Miután Arutha megerősítette Sethanont, még egy hétig nem történt semmi. A kapuk bezárása utáni nyolcadik napon a katonák jelentették, hogy Murmandamus serege megérkezett. Délre a várost körülvették a lovasság előretolt egységei, alkonyatra pedig a látóhatár minden szögletében tábortüzek égtek.
Amos, Guy és Arutha a déli barbakánon – a város főbejáratán – felállított parancsnoki posztról figyelte az ellenséget. Egy idő után Guy megszólalt:
– Nincs mit gondolkodni. Minden oldalról egyszerre fognak támadni. Ezek a vacak kis falak nem tarthatják vissza őket. Az első, esetleg a második támadási hullámmal idebenn lesznek, hacsak ki nem találunk valamit, amivel lelassíthatjuk őket.
– A védőbarikádok, amiket építettünk, talán segítenek valamicskét. Minden az embereinken múlik – nézett rá Arutha.
– Nos, akiket mi hoztunk magunkkal, azok kemény fickók – jegyezte meg Amos. – Talán az itteni díszkatonák is ellesnek tőlük egy-két dolgot.
– Ezért szórtam szét a magosváriakat a helyi egységekben. Talán ők megmutatják a többieknek, hogyan kell harcolni – sóhajtott Arutha lemondóan.
Guy megrázta a fejét, aztán lehajtotta a fal tetején nyugvó karjára.
– Ezerkétszáz tapasztalt harcos, beleértve azokat a sebesülteket is, akik már képesek voltak felvenni a szolgálatot. Háromezer itteni katona, néhány helyi polgárőr meg a városi őrség tagjai – a többségük sose vett még részt komolyabb összetűzésben, mint egy kocsmai verekedés. Ha hétezer armengari nem tudott kitartani a húsz méter magas falak mögött, akkor ugyan mit tehetne ez a népség?
– Amit tenniük kell – felelte Arutha, aztán nem szólt többet, csak tovább figyelte a síkságon lobogó tüzeket.

 

Murmandamus még a következő alkonyatkor is a hadait gyűjtögette. Jimmy és Locklear egy zaboszsákon ült, az egyik katapult mellett. Lord Humphry udvarának többi apródjával egyetemben egész nap homokos- és vizesvödröket cipeltek a hadigépekhez, felkészülve arra az eshetőségre, ha netalántán kigyulladna valami. Halálosan elfáradtak.
Locklear a falon kívüli fáklya- és tábortűz-tengert figyelte.
– Valahogy még nagyobbnak látszik, mint Armengarban. Mintha nem is ártottunk volna nekik.
Jimmy bólintott.
– Pedig megtizedeltük őket. Egyszerűen csak most közelebb vannak. Hallottam, amikor Bas-Tyra azt mondta, hogy nagyon sietős a dolguk. – Egy kis időre elhallgatott, aztán folytatta: – Locky, még mindig nem beszéltél Bronwynnról.
Locklear tovább bámulta a síkság fényeit.
– Mit kellene mondanom? Ő meghalt, én megsirattam. Ennyi. Nincs értelme tovább rágódni rajta. Néhány napon belül talán én is meghalok.
Jimmy nagyot sóhajtva dőlt hátra, és ő is szemügyre vette a város körül gyülekező sereget. A barátjában meghalt valami vidám gondtalanság, valami gyermekien ártatlan, és Jimmyt elszomorította a veszteség. Eltűnődött, vajon benne létezett-e valaha az a gyermeki ártatlanság?

 

A védők már hajnalhasadáskor készen álltak, hogy megküzdjenek az ostromlókkal. Azonban – csakúgy, mint Armengarban – először Murmandamus közelítette meg. a várost. A szövetségek és törzsek zászlait hordozó katonák felsorakoztak elöl, azután utat nyitottak főparancsnokuknak. Hatalmas fekete ménen lovagolt, amely legalább olyan szép volt, mint legutóbbi fehér paripája. Fekete sisakját ezüst minták díszítették, és fekete kardot viselt. Lágyan zengő hangjától eltekintve a megjelenése nem volt túl bíztató. Szavai egy varázslat következtében a város minden lakójához eljutottak.
– Ó, gyermekeim! Bár néhányan közületek már korábban is ellenem szegültek, én mégis kész vagyok megbocsátani. Nyissátok ki a kaput, és halljátok ünnepélyes eskümet: bárki kijöhet, és zavartalanul, sértetlenül ellovagolhat. Bármit magatokkal vihettek: élelmet, lábasjószágot, kincseket – nem gördítek az utatokba akadályt. – Ekkor intésére tucatnyi mordel lovagolt előre. – Hajlandó vagyok túszokat biztosítani számotokra. Ők a leghűségesebb törzsfőim. Fegyver és páncél nélkül veletek tartanak, abba a másik városba, amelyikbe csak akarjátok. Egyetlen dolgot kérek: nyissátok ki a kapukat előttem! Szükségem van Sethanonra!
A parancsnokok a falról figyelték az eseményeket. Amos odasúgta a többieknek:
– Disznó uraság nyilvánvalóan sürgősen be szeretne jutni a városba. A fene egye meg, de bízom benne! Szinte elhiszem, hogy hagyna minket sértetlenül távozni, ha átadnánk neki ezt az átkozott helyet.
– Én is majdhogynem hiszek neki – nézett Arutha Guyra. – Még sose hallottam olyasmiről, hogy egy Sötét Testvér túszokat ajánlott volna föl.
Guy aggodalmasan és a kevés alvástól fáradtan simította végig az arcát.
– Van valami idebenn, amit nagyon szeretne.
– Fenség, nem egyezhetnénk meg vele? – kérdezte Humphrey úr.
– Ez az ön városa, báró úr – felelte Arutha –, ugyanakkor azonban a bátyám királysága. Biztos vagyok benne, hogy nem bánna kesztyűs kézzel velünk, ha csak úgy egyszerűen elajándékoznánk a tulajdonát. Nem, nem tárgyalhatunk. Bármennyire nyájasak a szavai, nem bízhatunk abban, hogy betartaná az ígéretét. Szerintem gondolkodás nélkül feláldozná azokat a törzsfőket. Korábban sem aggasztották a veszteségek. Szinte az az érzésem, akkor örül, ha a lehető legnagyobb a mészárlás. Nem, Guynak sajnos igaza van. Egyszerűen csak minél előbb benn akar lenni a városban. És egy évi adóbevételemet adnám érte, ha tudnám, mit keres itt.
– Úgy látom, azoknak a törzsfőknek sem tetszik túlzottan az ajánlat – jegyezte meg Amos. Néhány mordel vezér hevesen gesztikulálva beszélgetett Murmandamus háta mögött. – Szerintem hamarosan nem lesz ilyen nagy egyetértés a Sötét Testvérek között.
– Reménykedjünk! – mormogta Guy.
Murmandamus lova kitört, majd idegesen táncolni kezdett, miközben a fővezér beszélt:
– Tehát, mi a válasz?
Arutha felállt egy láda tetejére, hogy jobban lássák a fal túlsó oldaláról.
– Azt mondom, menjetek vissza északra! – kiáltotta. – Olyan földekre támadtatok, ahol nem terem számotokra zsákmány. Már most is hadseregek menetelnek ellenetek. Térjetek vissza északra, még mielőtt a hágókat eltorlaszolná a hó, és hidegben, elhagyatottan, távol otthonaitoktól kellene meghalnotok!
– Ki beszél a város nevében? – emelte fel Murmandamus a hangját.
Egy pillanat némaság után Arutha válaszolt:
– Én, Arutha conDoin, Krondor nagyhercege, Rillanon trónjának örököse – majd hozzátette azt a címet is, amely hivatalosan nem volt az övé –, a Nyugat Ura.
Murmandamus dühében, és talán félelmében felordított. Jimmy megbökte Amost.
– Ez megrázta – suttogta a volt tolvaj. – Láthatólag bosszús.
A vén tengerész vigyorogva veregette meg a fiú vállát. Az ellenséges sorokból egyre erősödő moraj hallatszott.
– Úgy tűnik, a serege sem örül túlzottan a fejleményeknek – felelte Amos. – Egy rossz ómen aláaknázhatja ennek a babonás népségnek a morálját.
– Te hazug! Álherceg! – üvöltötte Murmandamus. – Mindenki tudja, hogy Krondor nagyhercegét meggyilkolták. – Miért próbálod megmásítani az igazságot? Mi a célod ezzel?
Arutha még kijjebb állt, hogy jobban láthassák. A törzsfők körözve, élénken beszélgetve közelebb lovagoltak. A nagyherceg levette a sarthi apáttól kapott medálját, és magasra tartotta.
– Ezen talizmán védett meg a varázslataitoktól – mondta, majd odaadta az ékszer Jimmynek. – Most már tudjátok az igazságot.
Murmandamus állandó társa, a pantathiánus kígyó pap, Cathos rohanvást előrejött. Belekapaszkodott ura nyeregkápájába, és Aruthára mutogatva népe sziszegő nyelvén hadarni kezdett. Murmandamus dühös ordítással rúgta el magától a papot.
– Azt hiszem, ez meggyőzte őket – köpött ki a falon Amos.
A mérges törzsfők egyként indultak Murmandamus felé. Ő is észrevette, hogy lassanként kicsúszik a kezéből az irányítás. Tett egy kört, lova patája bezúzta a földön fekvő kígyó pap fejét. Nem törődött sem elesett csatlósával, sem a közelgő törzsfőkkel.
– Akkor hát ostoba ellenszegülésedért még ma a halál karjaiba kerülsz! – üvöltötte a fal felé, majd seregeihez fordulva a városra mutatott. – Támadás!
A hadak megindultak előre. A törzsfők már nem tudtak ellenszegülni, csak annyit tehettek, hogy mielőbb átvették embereik irányítását. A lovasság lassan felzárkózott az előrenyomuló gyalogság mögé, és várta, hogy megrohamozhassa a kaput.
Murmandamus visszalovagolt a parancsnoki posztra, miközben a manók első sorai összetaposták a kígyó pap mozdulatlan testét. Nem lehetett tudni, vajon meghalt-e a lórúgástól, de mire az első szakasz áthaladt fölötte, csak véres massza maradt a köpeny alatt.
Arutha várakozóan felemelte a kezét, és úgy tartotta, amíg az első szakasz a katapultok lőtávolába nem ért.
– Tessék – adta vissza a talizmánt Jimmy. – Még jól jöhet.
A lövések becsapódtak a támadók első soraiba, néhányan elestek, de a többiek rendületlenül tovább meneteltek. Aztán pajzsfal mögé húzódott íjászaik védőtüze alatt futni kezdtek. Ekkor az elsők beleestek a vászonnal és földdel álcázott árokba, egyenesen a kihegyezett, tűzben edzett karók tetejére. A mögöttük jövők ledobálták pajzsukat: azokon és társaik még mozgó testén próbáltak átkelni. A második és a harmadik szakasz megtizedelődött, de újak léptek a helyükbe, ostromlétrákat támasztottak a falnak, és megkezdődött a Sethanonért folyó véres küzdelem.

 

Az első hullám, amely elözönlötte a létrákat, rögvest találkozott a védők nyilaival és kardjával. A magosváriak irányítottak: megmutatták a tapasztalatlan városiaknak, mit kell tenniük, hogy azonnal el ne söpörjék őket. Amos, de la Troville, du Masigny és Guy nélkülözhetetlennek tűntek: mindig ott jelentek meg, ahol éppen szükség volt rájuk.
A csata majdnem egy óráig úgy ingadozott, mintha tőr hegyén egyensúlyozták volna: az ostromlók épp csak megvetették a lábukat egy falszakaszon, már vissza is verték őket. Ugyanakkor hiába küzdöttek le egy rohamot a védők, mindjárt jött a következő egy másik negyedben. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a sors szeszélye fog dönteni, mivel a két szembenálló fél egyensúlyban van.
Ekkor egy óriási, a Sötét-erdő homályos mélyén készített faltörő kos gördült előre a város déli kapuja felé. Vizesárok nélkül csak a csapdák és gödrök lassították le haladását, ezeket azonban gyorsan beborították az elesettek tetemeire fektetett palánkokkal. A faltörő kos egy, legalább három méter átmérőjű fatörzsből készült. Hat hatalmas keréken gurult, tucatnyi lovas húzta, és szintén tucatnyi óriás taszigálta hátulról, hosszú póznák segítségével. Az ostromgép egyre gyorsulva robogott a kapu felé. A paripák ügetésbe kezdtek, aztán a lovasok elkanyarodtak a válaszképpen érkező nyílzápor elől. A nehézkes óriásokat fürgébb manók váltották le, akiknek elsődleges feladata az volt, hogy mozgásban és megfelelő irányban tartsák a szerkezetet. Így érkezett meg a barbakán külső kapujához, és a védők semmit sem tehettek, hogy megállítsák.
Mennydörgésszerű robajjal csapódott a kapunak, szerterepülő faforgácsok és csikorogva tiltakozó fém sarokpántok hirdették, hogy rés nyílt a város védelmében. A kapuszárnyak megcsavarodva zuhantak a torony belsejébe. A szerkezet eleje felemelkedett, mert kerekei fellendültek a ferdén a jobb oldali falnak támaszkodó kapun. A támadóknak – bár nem egészen úgy, ahogyan elképzelték – sikerült bejáratot nyitniuk a városba. A billegő faltörő koson felmászva a manók pillanatok alatt elözönlötték a kaputorony tetejét. A mérleg nyelve hirtelen kilendült az egyik irányba.
A védők visszaszorultak a barbakán tetejéről. Egyre több manó és mordel rohant fel a szokatlan rámpán. Arutha erősítést hívott. Az emberek a torony belső oldalához rohantak, mivel már leeresztették az első manókat, hogy húzzák el a kapukat zárva tartó vastag rudat. Vad öldöklés vette kezdetét, és hiába lőtte mindenki a manó íjászokat a többi falról, hamarosan sikerült elkergetniük a védőket. Az ellenség éppen a kapurúddal küszködött, amikor sikoltások és ordítozás hangzott fel odakintről. A küzdelem irama lassult, mert a harcolók is érezték, hogy valami különös történhetett. Aztán mindenki felpillantott.
Az ég felől hatalmas sárkány ereszkedett le, pikkelyei csillogtak a napfényben. A hátán hárman lovagoltak. Az óriási állat dobhártyarepesztő bömböléssel csapott le a kapu előtt gyülekezőkre. A manók rémülten szaladtak szét.

 

Ryath kiterjesztett szárnnyal ereszkedett a támadók feje fölé, miközben Thomas elővette aranykardját. A sárkány csatakiáltása hallatán megtörtek a manók sorai, az ellenség menekülni kezdett.
Thomas tekergette a nyakát, de sehol sem látta ezt a Murmandamust. Minden irányban csak tengernyi lovas és gyalogos sorakozott. Ekkor nyílzápor zúdult rájuk. A többsége ártalmatlanul lepattant az aranyszínű pikkelyekről, Elvandar hercege, a királynő házastársa azonban tudta, hogy egy jól irányzott lövés, amely valamelyik résbe, vagy a sárkány szemébe hatol, megsebesíthetné barátját. Ezért aztán szólt Ryathnak, hogy repüljön be a városba.
A sárkány a piactéren, a kaputól kicsit messzebb landolt, Arutha és Galain azonban rögtön ott termett mellettük. Pug és Thomas könnyedén leszökkentek, Macros kicsit öregesebben követte példájukat.
– De jó, hogy újra látlak! Épp időben érkeztetek! – ragadta meg Arutha Pug kezét.
– Amennyire lehetett, siettünk, de megpróbáltak feltartóztatni bennünket.
Ezután Galain és a nagyherceg Thomast üdvözölték, és mindannyiukon látszott, mennyire örülnek, hogy életben találják egymást. Arutha ekkor megpillantotta Macrost.
– Hát maga él? – csodálkozott.
– Úgy tűnik, igen – felelte Macros. – Nagyon örülök, hogy ismét láthatom, Arutha herceg. Sokkal inkább, mint gondolná.
Arutha a viszonylagos nyugalomban ismét az ostromra figyelt. A város távolabbi negyedeiből hallatszó csatazaj jelezte, hogy csak a kapu elleni támadással hagytak fel.
– Fogalmam sincs, mennyi idő múlva rohamozzák meg ismét a barbakánt – pillantott a torony előtti utcára. – Megijesztettétek őket, és szerintem Murmandamus egyelőre a törzsfőkkel bajlódik, de attól tartok, ez sem segít rajtunk. Nem hiszem, hogy sikerülne itt visszatartani őket. Amint ismét megindulnak, bejönnek azon a faltörő koson keresztül.
– Mi segíthetünk – mondta Pug.
– Nem – vágta rá Macros.
Minden szem a varázsló felé fordult.
– Pug használhatná a mágikus erejét Murmandamus ellen – jelentette ki Arutha.
– Talán használt valami ilyesmit önök ellen?
– Nem, Armengar óta nem – gondolkodott el a nagyherceg.
– Nem is fog. Muszáj megtartania az erejét, amíg be nem veszi a várost. Azonkívül a vérontás és halálfélelem is elősegíti az ügyét. Van itt valami, amire szüksége van, és nem szabad hagynunk, hogy megszerezze.
– Mi folyik itt? – fordult Arutha Pug felé.
Ekkor azonban egy hírnök rohant oda hozzájuk.
– Fenséges uram! Az ellenség újabb támadásra gyülekezik a kapu előtt.
– Ki a helyettese? – kérdezte Macros.
– Guy du Bas-Tyra.
Pug megdöbbent a hír hallatán, de nem szólt semmit.
– Murmandamus nem fog varázsolni – jelentette ki Macros –, hacsak azért nem, hogy önt megölhesse, Arutha, ezért hát adja át a város parancsnokságát du Bas-Tyrának, és jöjjön velünk!
– Hová megyünk?
– Nem messzire. Ha minden más kudarcot vall, a mi feladatunk lesz, hogy megakadályozzuk egész népének pusztulását. Nem szabad hagynunk, hogy Murmandamus elérje végső célját.
Arutha egy pillanatig habozott, aztán Galainhez fordult.
– Parancs Bas-Tyrának. Vegye át a parancsnokságot! Amos legyen a helyettese!
– És hol találjuk meg fenségedet? – kérdezte a tünde mellett álló katona.
Macros karon fogta a nagyherceget.
– Olyan helyen lesz, ahol senki sem érheti el. Ha győzünk, ismét találkozunk – mondta, de nem fejtette ki, mi történik, ha legyőzetnek.
Végigrohantak a bezárt házak között, amelyekbe rettegve húzódtak vissza a polgárok. Egy bátor suhanc éppen akkor lesett ki emeleti ablakán, amikor Ryath elhaladt mellette: elkerekedett szemmel csapta be a zsalut. Mire befordultak a sarkon, utolérte őket a falról felhangzó csatazaj. Macros hirtelen-szembefordult a nagyherceggel:
– Amit mostantól lát, hall, vagy megtud, örökre magában kell tartania. Csak a királlyal és a bátyjukkal, Martinnal oszthatja meg ezt a titkot... és az örököseikkel – tette hozzá szárazon –, de velük is csak ha muszáj. Esküdjön meg! – mondta, és ez nem kérés, parancs volt.
– Esküszöm.
– Thomas, neked kell megtalálnod az életkristályt, Pug pedig odavisz bennünket – folytatta a varázsló.
– Évszázadokkal ezelőtt történt – nézett körül Thomas. – Olyan más minden... – Azzal behunyta a szemét. A többieknek úgy tűnt, mintha valamiféle transzba esett volna. Aztán megszólalt: – Már érzem. Pug, el tudsz vinni bennünket... oda? – mutatott lefelé és a város középpontja felé. – Most már kinyitotta a szemét. – Az erőd bejárata előtt van.
– Gyertek, fogjuk meg egymás kezét! – kérte Pug. Thomas a sárkányra nézett.
– Ryath, mindent megtettél, amit lehetett. Köszönöm!
A sárkány végigmérte a varázslót, majd Thomast:
– Ismerem a sorsomat. Nem szabad kitérnem előle.
– Hogy érti ezt? – pillantott Pug az útitársaira.
A nagyherceg is hozzá hasonlóan értetlen arcot vágott.
Macros nem szólt semmit.
– Ezt miért nem mondtad eddig? – kérdezte Thomas.
– Nem volt rá szükség, barátom.
Macros félbeszakította őket.
– Majd megbeszéljük, ha odaértünk. Ryath, ha megállunk, gyere utánunk.
– A csarnok elég nagy lesz neked – bólogatott a valheru.
– Rendben.
Pug félretéve zavarodottságát, megfogta Arutha kezét. Ő megragadta Thomasét, és Macros zárta a kört. Mindannyian anyagtalanná válva mozogni kezdtek.
Ahogy süllyedtek lefelé, egy ideig nem volt semmi fény. Thomas elméjével szólva irányította Pugot, míg végül a sötétben töltött hosszú percek után fennhangon azt mondta:
– Nyílt területre értünk.
Amikor ismét anyagiasultak, hideg követ éreztek a talpuk alatt. Pug fényt teremtett fölöttük. Arutha felnézett. Gigantikus teremben találták magukat: talán harmincszor harminc méteres is megvolt, a mennyezetét viszont kétszer olyan magas oszlopok tartották. Egy emelvény mellett álltak.
Ekkor hirtelen sivítással megjelent fölöttük a sárkány.
– Már majdnem itt az idő – mondta.
– Miről beszél? – kérdezte Arutha, aki az elmúlt két év során annyi csodálatos dolgot tapasztalt, hogy a beszélő sárkány látványa meg sem rázta.
– Ryath, mint minden nagysárkány, előre ismeri a halála időpontját. Hamarosan bekövetkezik – felelte Thomas.
– Amíg a világok között kóboroltunk – szólalt meg a sárkány – még lehetségesnek tartottam, hogy tőletek független okok miatt fogok elpusztulni. Most már tisztán látom, hogy folytatnom kell, mert fajunk sorsa mindig is a tiétekhez kötődött, valheru.
Thomas bólintott.
– Hol van az életkristály? – nézett körül Pug.
– Ott – mutatott az emelvényre Macros.
– De hát ott semmi sincs – ingatta a fejét Pug.
– A közönséges szem számára – felelte a barátja. – Hol várakozzunk? – kérdezte aztán.
Macros egy pillanatnyi töprengés után döntött:
– Mindenki a helyén. Pug, Arutha és én itt maradunk. Neked és Ryathnak át kell mennetek máshová.
Thomas intett, hogy érti, föllebegett a sárkány hátára, majd mennydörgésszerű hang kíséretében mindketten eltűntek.
– Hová mentek? – kíváncsiskodott Arutha.
– Még mindig itt vannak – válaszolta Macros. – Az időfázis egy másik pillanatában, csakúgy, mint az életkristály. Azt őrzik: ők jelentik a védelem utolsó bástyáját e bolygó számára, mert ha mi elbukunk, akkor egyedül ők állnak Midkemia és a végső pusztulás között.
A nagyherceg Marcosra, majd Pugra pillantott. Közelebb lépve az emelvényhez leült.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha elmesélnek nekem néhány dolgot.

 

Guy intésére nyílzápor zúdult a kaput rohamozó manók fejére. Egy pillanat alatt legalább százan vesztek oda. Az áradatot azonban ez sem állította meg, így du Bas-Tyra odakiáltott Amosnak:
– Készüljetek fel! Hamarosan feladjuk a falat. De csatárláncot akarok, nem fejvesztett menekülést. Aki megpróbál elszaladni, azt azonnal ölje meg a felettese.
– Szigorú vagy – jegyezte meg Amos, de nem próbált meg vitába szállni a paranccsal.
A helyőrség az összeomlás szélén állt, nem sok hiányzott, hogy a tapasztalatlan katonák pánikba essenek. Csak úgy lehetett rendezett visszavonulásra bírni az embereket, ha jobban féltek a parancsnokuktól, mint az ellenségtől. Amos hátrapillantott. A város lakossága már az erőd felé menekült. Eddig nem engedték ki őket az utcára, hogy a csapatok akadálytalanul átvonulhassanak az egyik városrészből a másikba, most azonban mindnyájan parancsot kaptak, hogy hagyják el otthonaikat. Amos remélte, biztonságban eltűnnek az útból, mire megkezdődik a falak kiürítése.
Jimmy rohanvást, a csatázókat kerülgetve közeledett nyugatról, amíg megérkezett Galain, Amos és Guy állásához.
– De la Troville erősítést kér – kiáltotta. – Keményen szorongatják a jobb szárnyon.
– Nem megy – felelte Guy. – Ha bárhonnan átcsoportosítok néhány embert, ott kinyitottam a zsilipet, és azonnal áttör az áradat – mutatott a barbakán külső kapujára, ahol ismét egyre több manó próbált meg felmászni a belső falra.
A mordel íjászok gyilkos tüzet zúdítottak a védőkre. Jimmy indulni akart, de Guy elkapta a ruhája ujját:
– Már elküldtem egy másik futárt, és adott jelre mindenki visszavonul a falról. Nem tudnál időben odaérni. Maradj itt!
Jimmy bólintott, hogy érti, és éppen előhúzta a kardját, amikor egy manó bukkant fel előtte. Kettéhasította a kék bőrű teremtményt, de máris újabb lépett a helyébe.

 

Thomas lenézett. A barátai eltűntek, bár tudta, hogy még mindig ugyanott állnak, csak egy kicsit más időfázisban. Ashen-Shugar többek között úgy próbálta elrejteni a drágakövet, hogy Draken-Korin ősi városát áthelyezte egy eltérő rendszerű időbe. Körülnézett a hatalmas csarnokban, ahol a valheruk utolsó tanácskozásukat tartották, majd megszemlélte a fénylő zöld követ. Finomított érzékelésén, és már látta is a szerteágazó erővonalakat körülötte, amelyekről tudta, hogy a bolygón élő valamennyi élőlényhez elvezetnek. Idegességét csillapítandó végiggondolta, milyen fontos feladatra vállalkozott. Érezte a sárkány hangulatát is. Ryath hajlandó volt elfogadni a sors akaratát, nem keseredett el végzete miatt. Ha el is jön érte a halál, diadalt hoz számára. Thomast némiképp megnyugtatta a gondolat.

 

Arutha bólintott.
– Azt mondjátok, fontos a dolog. Meséljétek el, miért!
– Arra a napra hagyták itt, amikor a valheruk visszatérnek. Ugyanis megértették, hogy az istenek a világ szövetéből, vagyis magából Midkemiából teremtődtek. Draken-Korin a maga nemében zseni volt. Rájött, hogy az istenek hatalma a többi élőlénnyel való kapcsolatuktól függ. Az életkristály a létező legkomolyabb varázstárgy ezen a világon. Ha felhasználják, minden erőt elszív még a legapróbb teremtményből is, és az egészet a birtokosába áramoltatja. Képes arra, hogy visszahozza a valherukat ebbe a téridőbe. Akkora energiát gyűjt össze, amelyhez fogható sehol másutt nem létezik, ugyanakkor elszívja az istenek erőforrásait. Sajnos egyben elpusztítja az életet ezen a világon. Egyetlen pillanat alatt minden földön járó, repülő, úszó, csúszó-mászó teremtmény meghal Midkemián: a rovarok, a halak, a növények, még az olyan apró lények is, amelyek szabad szemmel nem láthatóak.
– De hát mit kezdenek a valheruk egy halott bolygóval? – döbbent meg Arutha.
– Amint visszatértek ebbe a világegyetembe, háborút indíthatnak a többi világ ellen, és szerezhetnek maguknak rabszolgákat, állatokat és növényeket, hogy újra benépesítsék. Nem foglalkoznak az itt élőkkel, csak a saját szükségleteik fontosak számukra. Ilyen a valheruk szemléletmódja: szerintük bármit el lehet pusztítani a saját érdekeik védelmében.
– De akkor Murmandamus és a többi mordel is meghal – szörnyedt el a nagyherceg a terv hallatán.
Macros eltöprengett.
– Ez az egy dolog ejt zavarba. Ahhoz, hogy Murmandamus használhassa az életkristályt, a valheruknak számos titkot a tudomására kellett hozniuk. Lehetetlen, hogy ne tudná, ő is meg fog halni, amikor megnyitja a kaput. A pantathiánus kígyó papokat megértem. A Káosz Háborúk óta azon munkálkodnak, hogy visszahozzák elvesztett nagyasszonyukat, a Kígyók Smaragd Úrnőjét, akit istennek tekintenek. Halálimádókká váltak, és azt hiszik, hogy az ő visszatértével maguk is félisteni sorba emelkednek. Repesve várják a pusztulást. Ez a viselkedés azonban valószínűtlen egy mordellel kapcsolatban. Ezért nem értem Murmandamus indítékait, hacsak nem kapott valamiféle garanciát. Fogalmam sincs, mi lehet az, és azt sem tudom, minek a hírnöke a rémek jelenléte, mivel ők nem fognak elenyészni a többiekkel egyetemben. Ha pedig a valheruknak már nem lesz rájuk szükségük ezen a világon, mert újra be akarják népesíteni a bolygót, nem tudnak majd túl egyszerűen megszabadulni tőlük. A rettegés urai nagyhatalmú lények, és az az érzésem, hogy szövetséget kötöttek a valherukkal. Még annyi mindent nem tudunk – sóhajtott fel Macros. – És ezek közül bármi a vesztünket okozhatja.
– Csak egyet nem értek – ingatta a fejét Arutha. – Ez a Murmandamus nagytudású feketemágus. Ha már ide kell jönnie, miért nem változtatta magát emberré? Úgy beosonhatott volna Sethanonba, hogy észre sem vesszük! Minek ez a katonai parádé meg a nagyüzemi mészárlás?
– Ez az életkristály természete miatt van – magyarázta Macros. – Ahhoz, hogy elérje a megfelelő hatásfokot, és kinyithassa a kaput a valheruk számára, hatalmas misztikus erőre van szükség. Murmandamus a halálból táplálkozik. – A nagyherceg bólintott, mert eszébe jutott Murmandamus megjegyzése, amikor először, egy Éjsólyom holttestén keresztül beszélt vele, még Krondorban. – Mindenkiből, aki a közelében hal meg, elszívja a felszabaduló energiákat. Ezrek haltak meg a szolgálatában vagy ellene küzdve. Ha nem kellene tartalékolnia erőit a varázskapu megnyitására, egy pöccintéssel elsöpörhetné a város falait. Még az az apróság is értékes energiát emészt fel, hogy sérthetetlenségi aurát tart fönn maga körül. Nem, tényleg szüksége van erre a háborúra ahhoz, hogy visszahozhassa a valherukat. Nem bánja, ha a hadserege az utolsó szál katonáig elesik, csak elérhesse ezt a termet. Nekünk viszont meg kell akadályoznunk, hogy urai beléphessenek ebbe a világegyetembe. Arutha, önnek kell az evilági támadásokra ügyelnie – állt föl, majd Pughoz fordult: – Mi pedig segíteni fogunk neki, mert kemény ellenfele lesz; nagyon valószínű, hogy Murmandamus hamarosan megérkezik ebbe a szobába.
Pug megfogta Macros kezét, és nézte, ahogy társa megragadja az Arutha nyakában lógó Ishap talizmánt. A nagyherceg bólintott, mire a varázsló levette a nyakából az ékszert. Macros becsukta a szemét. Pug bensőjében úgy érezte, mintha erőit valaki más manipulálná. Nagy volt a hatalma, mégis eltörpült Macrosé mellett. Aztán észrevették, hogy a medál felragyog.
– Komoly ereje van – nyitotta ki a varázsló a szemét. – Kérem a kardját!
Arutha markolatával előre odanyújtotta fegyverét. Macros elengedte Pugot, és óvatosan a markolat alá, a pengére helyezte az ékszert, majd finoman átkulcsolta az egészet.
– Pug, tudom, hogyan kell csinálni, de szükségem van az erődre.
A fiatal mágus megfogta idősebb társa csuklóját, és ismét segített kiegészíteni annak megfogyatkozott erejét. A kezük sárgásvörösen felizzott, sziszegő hang hallatszott, majd füst szivárgott alóla. Arutha érezte, hogy a kardja felmelegedett.
Az izzás csak néhány másodpercig tartott, aztán Macros szétnyitotta két tenyerét. A talizmán beleolvadt az acélba, most inkább úgy nézett ki, mint egy kalapács alakú díszítés a penge fonákján. A nagyherceg a két varázslóra nézett.
– Ez a kard most a talizmán tulajdonságaival bír. Megvédi önt minden mágikus támadástól. Azonkívül képes bármely megidézett gonosz lényt megsebezni és megölni, és még Murmandamus védővarázslatain is áthatol. A penge hatalma azonban hordozójának akaraterejétől függ. Ha meginog, elbukik. Maradjon magabiztos, és győzedelmeskedik! Ezt soha ne feledje! Most pedig gyere, Pug, nekünk is fel kell készülnünk!
Arutha figyelte, amint a két varázsló – az egyikük ősöreg, barna köntösben, a másikuk pedig fiatal, a tsurani Nagy Emberek fekete köpenyében – megáll egymással szemben az emelvény mellett. Kézen fogva egymást behunyták a szemüket. Nyugtalanító csönd köszöntött a csarnokra. Egy perc után a nagyherceg elfordította tekintetét a két mágusról, és szemügyre vette környezetét. A terem teljesen üres volt, még díszítések sem látszottak benne. Egy kicsi, derékmagasságban kezdődő ajtó tűnt az egyetlen kijáratnak. Arutha benyitott: a szomszéd szobában arany- és drágakőhegyek hevertek. Magában felnevetett. Rábukkant a valheruk ősi kincseire, de az egészet odaadná, ha cserébe feltűnnének Lyam seregei a láthatáron. Egy darabig turkált a kincsek között, aztán letelepedve várakozott tovább. Szórakozottan felvett egy szilva nagyságú rubintot, de közben azon tűnődött, vajon mi lehet Sethanonért küzdő társaival.

 

– Most! – kiáltotta Guy, mire a közvetlen parancsnoksága alá tartozók elindultak lefelé a barbakánról, a kürtösök pedig visszavonulót fújtak. A jelet a város minden negyedébe továbbították, így a védők – amilyen szervezetten csak lehetetett – otthagyták a falakat az ostromlóknak. A katonák az első házsorokig nagyon siettek, mert a védműn áthaladva túl jó célpontot nyújtottak az időközben felért mordel íjászoknak.
A sethanoniak már készen álltak, hogy társaik feje felett választüzet zúdítsanak az esetleges üldözőkre, de így is csak a harcosok kivételes bátorságának köszönhették, hogy a visszavonulás nem változott fejvesztett meneküléssé.
Guy Amost és Jimmyt maga után húzva előresietett, amíg a szakasza meg nem érkezett új helyére. Galain és három másik íjász fedezte őket. Amikor a támadók elérték az első nagyobb kereszteződést, egy csapat lovas vágódott ki az egyik mellékutcából. A sethanoni lovasság Humphry báró vezetésével egyenesen nekirontott a manóknak és trolloknak, majd agyontaposta őket. Néhány perc múlva a betört ellenség nagy része meghalt, a többiek pedig iszkoltak, amerről jöttek.
Guy odaintett Humphrynak, aki közelebb lovagolt.
– Üldözzük őket, Guy? – kérdezte a báró.
– Nem, hamarosan úgyis hadrendbe állnak. Adjon parancsot az embereinek, hogy menjenek körbe, és segítsenek be, ahol szükséges, de aztán mindenki húzódjon vissza az erődbe, amilyen gyorsan csak lehetséges! Nem akarok felesleges hősködést:
A báró az utasításokat nyugtázva elindult, de Guy még utánaszólt:
– És Humphry, mondja meg az embereinek, hogy ügyesen csinálták! Átkozottul ügyesen.
A köpcös kis báró kihúzta magát, katonásan szalutált, aztán ismét lovassága élére állt.
– A kis hörcsögnek élesek a fogai – jegyezte meg Amos.
– Bátrabb ember, mint amilyennek látszik – tette hozzá Guy, aztán körülnézve intett az embereinek, hogy folytassák a visszavonulást. Egy perc múlva már mindannyian a vár felé siettek.
A külső kerítés ugyan mindössze díszes kovácsoltvas rudakból állt, amelyet néhány pillanat alatt ledöntenek, a vén belső erőd azonban kemény diónak látszott. Legalábbis Guy reménykedett benne, hogy az lesz. Amikor elérték az első mellvédes, ahonnan láthatták a csata folyását, Guy elküldte Galaint, hogy ellenőrizze, a többi parancsnok megérkezett-e a várba. Miután a tünde elsietett, Guy felsóhajtott.
– Bárcsak tudnám, hová tűnhetett Arutha!
Ezt Jimmy is szerette volna tudni. És Locklear sorsa miatt is aggódott.

 

Locklear a fal mögött kuporgott: megvárta, amíg a trollnak elvonta a figyelmét egy sikoly. A lány legfeljebb tizenhat éves lehetett, a másik két gyerek pedig sokkal fiatalabb. A troll a lány után nyúlt, amikor az apród előugrott, és hátulról ledöfte. Locklear ezután szó nélkül megragadta a lány karját, és húzni kezdte maga után. A két kisgyerek követte őket.
Az erőd felé siettek, az apród azonban megállt, amikor észrevette, hogy egy lovascsapatot üldöznek a következő keresztutcában. Humphry báró volt az utolsó, aki visszavonult. A nemes lova megbotlott, és máris manókezek rángatták le őt a paripájáról. Sethanon kis kövér ura két támadóját is lekaszabolta, mire legyűrte a túlerő. Locklear egy elhagyatott fogadóba vezette a rémült lányt és társait. Szétnézett odabent, és megkereste a pincébe vezető csapóajtót. Kinyitotta, majd megszólalt:
– Gyorsan lefelé, és maradjatok csöndben!
A gyerekek engedelmesen lesiettek, az apród pedig követte őket. A fiú körbetapogatózott a sötétben, és talált egy lámpást, mellette tűzszerszámot. Egy pillanat alatt fényt gyújtott. Az utcáról tompán leszűrődött a csatazaj. Locklear körülnézett, majd két nagy hordóra mutatott. A gyerekek odaszaladtak, és elbújtak közöttük. Az apród eléjük gurított egy harmadik hordót, majd eltette a kardját, fogta a lámpást, és ő is bemászott a rejtekhelyre a többiekhez.
– Mi a csodáért szaladgáltatok az utcán? – suttogta szigorúan. – A nem harcolóknak már fél órával ezelőtt ki kellett üríteniük a várost.
A lány, bár ijedtnek látszott, mégis nyugodtan válaszolt:
– Anyám elbújtatott bennünket a pincében.
– Miért? – hitetlenkedett Locklear.
A lány különös tekintettel méregette őt, s csak azután felelt:
– A katonák miatt.
A fiú káromkodott egyet. Egy anya aggodalma a leánya erényei miatt akár mindhárom gyermeke életébe is kerülhet.
– Nos, remélem, jobban örül, ha meghalsz, mint ha megbecstelenítenek – jegyezte meg.
A lány felszisszent.
– Megölték. Megküzdött a ránk támadó trollokkal, hogy mi addig elmenekülhessünk.
Locklear megrázta a fejét, aztán letörölte az izzadságot a homlokáról.
– Bocsáss meg – nézett fel, és meglepetve konstatálta, hogy a lány tényleg nagyon csinos. – Tényleg sajnálom – mondta, aztán kis szünet után hozzátette: – Én is elvesztettem valakit.
Ekkor megnyikordult odafenn a padló. A lány összerezzent, szeme hatalmasra tágult a félelemtől, és öklét a szájára szorítva fojtotta el sikolyát. A két kisebb gyerek rémülten bújt össze.
– Egy pisszenést se! – suttogta Locklear. Egyik karjával átölelte a lányt, és elfújta a lámpát. A pince sötétbe borult.

 

Guy parancsot adott, hogy zárják be a kapukat, aztán tehetetlenül figyelte, hogyan mészárolják le a későn érkezőket az ellenséges hordák. A lőréseken keresztül folyamatosan tüzeltek az íjászok, odaföntről pedig mindent, amit csak a támadók fejére lehetett szórni, lezúdítottak – forró vizet és olajat, köveket, súlyos bútorokat –, egyszóval mindent megpróbáltak, hogy késleltessék a végső rohamot.
Ekkor kiáltás hangzott fel az ellenség hátsó soraiból, majd Murmandamus előrelovagolt – közben legalább annyi katonát legázolt, mint ahányat kikerült. Amos Guy és Jimmy mellett állva várta, hogy felállítsák az első ostromlétrákat. Az eszeveszetten vágtázó mordel vezért figyelve megszólalt:
– Úgy tűnik, ez a szarevő még mindig nagyon siet, igaz? Kissé keményen bánik azokkal a fiúkkal, akik az útjába állnak.
– Íjászok, ott a célpontotok! – kurjantotta el magát Guy.
Azonnal nyílzápor zúdult a széles vállú mordelre. A lova nyihogva összeesett, Murmandamus azonban egy pillanat alatt sértetlenül talpraugrott, majd a várkapura mutatott. Tucatnyi manó rohant előre, hogy mindjárt le is lőjék őket. A legtöbb íjász a mordel vezérre koncentrált, de senkinek sem sikerült eltalálnia. A nyilak ártalmatlanul pattantak le valamiféle láthatatlan pajzsról.
Ekkor faltörő kost hoztak, és bár tucatnyi ostromló elhullott, végül sikerült elérni vele a kaput. A mordel íjászok lekötötték a védőket, miközben megkezdődött a ritmikus kapudöngetés.
Guy hátát a falnak támasztva ült, míg a mordel nyílvesszők rajai húztak el a fejük fölött.
– Apród! – fordult Jimmyhez. – Siess le, és nézd meg, de la Troville-nak egyben van-e a csapata! Mondd meg neki, álljanak készenlétben a belső ajtónál. Szerintem tíz percbe sem telik, amíg beérnek.
Miután Jimmy elrohant, a vezér Amosra nézett:
– Nos, kalóz... úgy látszik, jól megszorongattuk őket.
Amos bólogatva kuporodott le barátja mellé.
– A lehető legjobban. Mindent figyelembe véve, ügyesen csináltuk. Ha itt-ott egy kicsivel nagyobb szerencsénk lett volna, kibelezzük a gazembert – sóhajtott fel. – Mindenesetre nincs értelme a múlton rágódni, ahogy az mondani szoktam. Gyerünk, nyársaljunk fel még néhányat azok közül a nyomorult szárazföldi patkányok közül! – ugrott talpra, és kapta el a torkát egy manónak, aki éppen ekkor mászott át a fal tetején. A szerencsétlen egyetlen védőt sem látott, aztán hirtelen ott termett előtte Amos, és máris a torkát szorongatta. A férfi egy csavarintással összezúzta a lény légcsövét, és ledobta a falról, amivel újabb három felmászó támadót söpört le. Ezután ellökte a faltól az ostromlétrát, miközben Guy levágott egy másik manót, aki Amos mellett bemászott a lőrésen.
Amos sziszegve nézte az oldalát, most vette észre, hogy eltalálta egy nyílvessző.
– A fene egye meg! – mondta láthatólag csodálkozva.
Ekkor egy manó vetette át magát a falon, és azonnal le is sújtott a kardjával. A csapás ereje szinte teljesen megpördítette Amost. A volt tengerészkapitány térde összecsuklott, és a férfi döngve elterült a földön. Guy kétségbeesetten kaszabolva nyisszantotta le a manó fejét, aztán letérdelt a barátja mellé.
– Annyiszor mondtam neked, hogy húzd le azt az ostoba kobakodat!
Amos felmosolygott rá:
– Legközelebb majd odafigyelek – mondta elcsukló hangon, aztán lecsukódott a szeme.
Guy megpördült, amikor észrevette, hogy újabb manó jelent meg a fal tetején, és úgy térdeltében felnyársalta a teremtményt. Armengar Védelmezője, Bas-Tyra volt hercege jobbra-balra kaszabolva osztogatta a halált minden manónak, trollnak és orknak, aki csak a közelébe került. A vár külső fala azonban elesett, egyre több támadó özönlött be rajta, és Guy is látta, hogy lassan körülveszik. A többi védő a falon hallotta, amikor visszavonulót fújtak, és lesietett, hogy a nagyteremben álljon helyt hazájáért, Guy azonban továbbra sem mozdult elesett barátja teste mellől.

 

Arutha összerezzent. Az egyik pillanatban még csak a szoborként álló Pugot és Macrost látta, a következőben pedig már egy harmadik férfi lépkedett az óriási csarnokban. Az árnyékból hatalmas termetű mordel bukkant elő. Amint leemelte sisakját verejtékező homlokáról, láthatóvá vált csodaszép, ugyanakkor mégis félelmetes arca. Mezítelen mellkasán tisztán kivehető volt a sárkány alakú anyajegy. Kezében fekete kardot tartott. A két varázslóra szögezte tekintetét, és megindult feléjük.
Arutha előlépett az oszlop mögül. Kivont karddal megállt Murmandamus és a két mozdulatlan mágus között.
– Nos, csecsemőgyilkos, most rajtad a sor! – mondta.
Murmandamus elkerekedett szemmel torpant meg:
– De hát hogyan... – álmélkodott, aztán elvigyorodott. – Hálát adok a sorsnak, Nyugat Ura. Az enyém vagy!
Azzal előremutatott, és ujjából ezüst energiasugár szökkent elő, amely azonban elhajlott a nagyherceg kardja felé, és ahol hozzáért, ott a penge vibráló, fehéren izzó tűzben játszott. Arutha finom csuklómozdulattal hozzáérintette a fegyver hegyét a kőpadlóhoz, s a tűz kihunyt.
A mordel szeme még tágabbra nyílt, majd bősz ordítással Aruthához szökkent:
– Nekem nem állhatsz ellen!
A nagyherceg éppen csak elkerülte a dühös csapást. Az oszlopból szikrák pattogtak, ahol a fekete szablya a kőhöz ért. A félreszökkenő nemes azonban ügyes mozdulattal megvágta a sötét tünde karját. Murmandamus akkorát sikoltott, mintha komolyan megsebezték volna, és visszahökkent egy pillanatra. Épp csak összeszedte magát, mire Arutha visszavágott, így a második csapást már sikerült hárítania. Döbbenten simította végig sebét, és szemlélte a tenyerét borító vörösséget.
– Hiszen ez lehetetlen! – mormogta.
A nagyherceg macskaszerű fürgeséggel újból támadott, s újból talált: ezúttal a mellkasán vágta meg a mordelt. Arutha humortalanul elmosolyodott, éppolyan bőszen vigyorgott, mint korábban ellenfele.
– Igenis lehetséges, őrület ivadéka. Én vagyok a Nyugat Ura – hangsúlyozta. – Én vagyok a Sötétség Végzete. Én foglak elpusztítani, valheruk szolgája.
Murmandamus dühödten felhördült, mintha a maradék eszét is elveszítette volna, és támadott. Arutha azonban nyugodtan állt, így most komoly párviadalba kezdtek.

 

– Pug!
– Igen, tudom.
Egyszerre dolgoztak, erős hálót fontak varázshatalmukból, hogy kirekesszék a betolakodót. Nem használtak akkora energiát, mint amikor bezárták a nagy rést az aranyhíd idején, ez a mostani rés azonban még ki sem nyílt. A betörni akaró egyelőre csak próbálgatta erejüket.

 

Az ajtón folytatódott a dobogás, kezdett repedezni a fa. Ekkor valami mennydörgésszerűség hallatszott a távolból. Egy pillanatra abbahagyták az ajtó döngetését, de hamarosan folytatták. A csatazaj erősödése közepette két újabb alkalommal hangzott fel a szokatlan robaj. Azután meglepett kiáltások harsantak odakinn, és végképp letették a faltörő kost. Robbanás rezegtette meg a termet. Jimmy fölpattant, félrehúzta a kukucskálót takaró lemezt, majd visszaüvöltött de la Troville-nek.
– Nyissák ki az ajtót!
A parancsnok intett az embereknek, hogy engedelmeskedhetnek, de együttes erővel is csak nehezen tudták megmozdítani a felig beszakadt ajtót. Amikor végre sikerült, Jimmy és a parancsnok kirohantak rajta. Odakint az utcákon színes páncélú férfiak küzdöttek a mordelekkel és a manókkal.
– Tsuranik! – lelkesedett Jimmy. – A pokolba is, ez a tsurani hadsereg!
– Lehetséges ez? – csodálkozott de la Troville.
– Laurie herceg épp eleget mesélt róluk ahhoz, hogy megismerjem őket. Élénk színű páncélzatot viselő alacsony fickók.
Egy szakasz manó a vár felé vonult vissza egy nagyobb tsurani csapat elől, de la Troville pedig a hátukba vezényelte embereit. A továbbsiető Jimmy ismét robbanást hallott. A széles utcán, egy védelmet jelentő felfordított szekér mögött feketeruhás férfi állt, és éppen újabb varázslatba kezdett. Egy pillanat múlva méretes energialabda repült ki a kezéből, amely robbanva csapódott be egy helyre, amelyet Jimmy már nem látott.
Ekkor lovascsapat bukkant elő, a fiú felismerte Landreth zászlóját. Elöl Kulgan, Meecham és két fekete köntösű mágus lovagolt. Amikor odaértek az apródhoz, megálltak, és Kulgan, súlyához képest meglepően fürgén, leszökkent hátasáról.
– Kulgan! Azt hiszem, életemben nem örültem még ennyire senkinek!
– Időben érkeztünk? – érdeklődött Hochopepa.
Jimmy ugyan nem ismerte a fekete köntösű férfit, de mivel Kulgannal érkezett, feltételezte, hogy a vezetőséghez tartozik.
– Nem tudom. Arutha néhány órával ezelőtt Puggal együtt eltűnt. Du Masigny és a többiek valahol arrafelé lehetnek – tette hozzá a testi és lelki kimerültségtől kitágult szemmel. A hangján hallatszott, hogy túl sokáig kellett visszafognia érzelmeit. – Azt sem tudom, ki maradt életben.
Kulgan ráébredve, hogy Jimmy az összeomlás szélén áll, megnyugtatólag a fiú vállára tette a kezét.
– Most már minden rendben van – mondta, majd Hochopepára és Elgaharra nézett. – Jobb lesz, ha ti körülnéztek odabenn. Szerintem ennek a csatának még nincs vége.
– De hát hol vannak a Sötét Testvérek? – csodálkozott Jimmy. – Néhány perce még... csak úgy nyüzsögtek itt.
Kulgan elhúzta a fiút az útból, a két feketeruhás pedig megparancsolta egy szakasz tsuraninak, hogy kísérjék be őket az erődbe, ahonnan még mindig kihallatszott a csatazaj.
– A Gyülekezet tíz mágusa csatlakozott hozzánk, azonkívül a császár elküldte a hadserege egy részét is, annyira megijedtek attól, hogy az Ellenség felbukkant ezen a bolygón. Nyitottunk egy kaput Csillagdokk, és egy, a várostól egy mérföldnyire levő hely között, amelyet Murmandamus nem láthat. Háromezer tsuranit és ezerötszáz landrethi meg shamatai lovast hoztunk, de még többen jönnek.
– Háromezer? Ezerötszáz? És ettől elszaladtak? – ült le Jimmy, majd Kulgan is elhelyezkedett mellette.
– Inkább a feketeruhások miatt, akiknek nem állhatnak ellent. Azonkívül híre jött, hogy Martin a yaboni hadsereggel közeledik a síkon: egy órányira északnyugatra jár négyezer katonájával. A felderítőik pedig bizonyára észrevették a porfelhőt délen is, ahonnan a sötétmocsári, Malak Keresztje-i és Gardan krondori helyőrsége menetei errefelé. Azonkívül láthatják az északőrei lobogót északkeleten, keletről pedig egy-két napon belül megérkezik a király. Bekerítettük őket, Jimmy, és ezzel ők is tisztában vannak.
Egy pillanatra eltöprengett.
– De valami már korábban összezavarta őket, mert idefelé jövet is láttunk egy pár sötét tünde csapatot, akik otthagyták az ostromot, és a Sötét-erdő felé menekültek. Összesen legalább három-négyezren lehettek. A városfalakon belül pedig a többség teljesen szervezetlenül támad, sőt, valami más is történhetett, ami felkavarta az ellenség sorait, mert itt-ott egymással harcolnak. És mindezt a győzelem küszöbén.
Ekkor megpillantottak egy szakasz keshi kutya-harcost, akik futólépésben tartottak a csatazaj forrása felé. Jimmy a varázslóra nézve nevetni kezdett, de közben kicsordultak a könnyei:
– Felteszem, ez azt jelenti, hogy Hazara-Khan úr is velünk játszik?
Kulgan elmosolyodott.
– Szerencsére éppen Shamata mellett táboroztak. Hazara-Khan szerint véletlen egybeesés, hogy éppen a kormányzóval vacsorázott, amikor Katala üzenete megérkezett a városba. És természetesen véletlenül sikerült meggyőznie a kormányzót arról, hogy magával hozhasson néhány „megfigyelőt”, továbbá szintén véletlenül a katonái is épp menetkészek voltak.
– Hány „megfigyelőt”?
– Ötszázat, és még milyen jól felfegyverzettet!
– Arutha boldogtalanul fog meghalni, ha nem tudja elismertetni Abdurral, hogy létezik a Birodalmi Hírszerző Testület.
– Mégsem értem, honnan tudhatott arról, mi folyik Csillagdokkban – rázta meg a fejét Kulgan.
Jimmy vidáman felkacagott, majd szipogott egyet, mert elkezdett folyni az orra.
– Bizonyára tréfál! Hiszen az ottani varázslók fele Keshből jött! – Aztán sóhajtva visszaült oda, ahonnét az előbb felállt. – De van még valami, nem igaz? – mondta, aztán becsukta a szemét, és a kimerültség könnyei végigperegtek arcán.
– Még mindig nem találjuk Murmandamust – felelte Kulgan. Aztán az utcán szaladgáló tsuranikra nézett. – Amíg ő nincs meg, nem fejeztük be.

 

Arutha elkapta a fejét a vad visszakezes vágás elől, és riposztozott, de a mordel is hátraugrott. A nagyherceg zihálva küzdött élete legravaszabb és legveszélyesebb ellenfelével. A mordel hihetetlenül erős volt, és csak egy leheletnyivel lassabb Aruthánál. Murmandamus fél tucatnyi apró sebből vérzett, amelyek legyengítettek volna egy közönséges halandót, őt azonban – úgy tűnt – cseppet sem zavarják. Aruthának nem sikerült előnyhöz jutnia, pedig a küzdelem lassan kiszívta erejét. Minden ügyességét össze kellett szednie, hogy életben maradjon. Az is nehezítette a dolgát, hogy folyamatosan Murmandamus és a két, misztikusan mormogó varázsló között kellett mozognia. A mordelnek viszont nem voltak ilyen problémái.
A párbaj lassan kezdett egyhangúvá válni, ahogy kiismerték egymást. Szinte szabályosan lépkedtek: minden csapást hárítás, riposzt, majd szétválás követett. Csorgott rajtuk a veríték, az izzadságtól csúszott a tenyerük. Csak halk, erőlködő nyögéseik és lábuk dobogása törte meg a csendet. A küzdelem olyan szakaszába lépett, amikor aki először hibázik, az meghal.
Ekkor a harcolóktól balra remegni kezdett a levegő. Arutha egy pillanatra odanézett, csak az utolsó pillanatban kapott észbe. Murmandamus azonban le sem vette tekintetét ellenfeléről, és kihasználta a lehetőséget: csapása végigsiklott a nagyherceg bordáin. Arutha felszisszent a fájdalomtól.
A mordel nagy lendületet véve le akarta vágni ellenfele fejét, keze azonban nagyot csattanva láthatatlan pajzsba ütközött. Döbbenten elkerekedett a szeme, amikor észrevette, hogy már nem tudja védeni a hasát a nagyherceg következő bizonytalan szúrásától. A mordel felüvöltött, megtántorodott, majd hátraesett, magával rántva a kardot Arutha elgyöngült kezéből.
A nagyherceg is lassan összerogyott, mire a két feketébe öltözött férfi odaért hozzá, hogy segítsen. Így hát csak megálltak mellette. Arutha látása elhomályosodott, majd kitisztult, tekintetével megpróbált fókuszálni, míg végül a szoba ismét szilárdnak tűnt körülötte. Észrevette, hogy Murmandamus mosolyog, és rosszindulatúan suttog felé:
– Én a halál teremtménye vagyok, Nyugat Ura. Örökké a Sötétség szolgája maradok – nevetett elgyöngülve, miközben a vér kibuggyant a szája sarkában, és végigfolyt a mellén díszelgő sárkány alakú anyajegyen. – Nem az vagyok, akinek látszom. Halálommal előidézted saját pusztulásodat.
A mordel szeme lecsukódott, teste elernyedt, csak halálhörgése törte meg a csendet. A két feketeruhás tovább nézte a minden ízében egyre jobban recsegő-ropogó testet. A padlón fekvő alak furcsán püffedni kezdett, mintha minden tagja gyulladásba jött és feldagadt volna. Aztán hirtelen – mint a túlérett borsó hüvelye – Murmandamus bőre a homlokától az ágyékáig felhasadt, megmutatva az alatta rejtőző pikkelyes, zöld testet. Sűrű fekete folyadék és piros vér, húscafatok és fehér gennycsöppek fröcsköltek a szobában, miközben a zöld pikkelyes lény előrobbanva Murmandamus maradványai közül, partra vetett halként hánykolódott a kövön. A szörnyű vonaglás mellett gonoszul ragyogó vörös láng táncolt rajta, amely az évszázados enyészet szagával töltötte be a szobát. Aztán a láng tovatűnt, és helyette megnyílt körülöttük a világegyetem.

 

Macros és Pug töretlenül álltak, bár valamiképpen érzékelték a körülöttük folyó csata lefolyását. Figyelmüket azonban az univerzumok közötti térre fókuszálták, ahol a születőfélben lévő rés formálódott. Minden alkalommal, amikor újabb csapás érkezett a másik világegyetemből, egy energiasugárral válaszoltak. Egy perce érte el a küzdelem a csúcspontját, és most ismét gyöngülni kezdett a támadások ereje. A veszély azonban továbbra is fennállt, mert a két varázsló lassan kimerült. Óriási összpontosítás kellett ahhoz, hogy megakadályozzák a rés kinyílását. Ekkor ezüst nyílként fájdalom robbant az agyukban, egy sikoltó síp jele. Egy másik szögletből újabb, váratlan támadás érkezett, s erre Pug már nem tudott válaszolni. Egy elorzott életekből formálódott valami, amelyet kifejezetten erre az alkalomra tartogattak, őrülten táncoló bűzös, vörös lángként lobbant a rés felé. Nekiütközött Pug barikádjainak, és szétzúzta őket. Felszakította a rést, és valamiképpen összezavarta a varázsló kinti csatát figyelő érzékszerveit a mágiára koncentrálókkal. Pug megszédült. Macros intő kiáltására azonban sikerült ismét összeszednie magát, és a most már nyitva álló kapura koncentrálnia. Eszeveszett igyekezettel dolgozott, és rejtett erőtartalékaiból előhúzott újabb energiákkal összehúzta az univerzumok közötti hasadás két szélét. A rés hirtelen összezárult. Újabb csapás érkezett, és Pugnak alig sikerült reagálnia, valahogy mégis kitartott. Ekkor azonban Macros ismét figyelmeztette:
– Valami keresztüljutott.

 

– Valami átjött – érkezett Ryath figyelmeztetése.
Thomas leugrott a sárkány hátáról, és az életkristály mögött várakozott. Nőttön nőtt a sötétség a teremben, ahogy valami hatalmas, rémálomba illő dolog alakot öltött. Aztán felegyenesedett. Az ébenfekete, leírható vonások nélküli lény, a reménytelenség gyermeke támadt fel előttük. Körvonalai embert formáztak, de közel akkora volt, mint Ryath. Kiterjesztette árnyékszárnyait, s a csarnokra olyan homály borult, mintha feketesége elnyelte volna a fényt, fejét pedig korona gyanánt mérges narancsvörösen villódzó lángok övezték, amelyek azonban nem bocsátottak ki fényt.
– Ez a rettegés ura! – kiáltotta oda Thomas Ryathnak. – Vigyázz! Ellopja a lelkeket, és megeszi az elmét!
A sárkány azonban dühödten a démoni teremtményre támadt, nemcsak karmait és tüzét, de mágikus erejét is latba vetve. Thomas a segítségére akart sietni, ekkor azonban megérezte, hogy még valaki jelen van ebben az időfázisban.
Visszahúzódott az árnyékba, amíg egy alak – akit ugyan még soha életében nem látott, de legalább olyan jól ismert, mint Pugot – beért a drágakő fénykörébe. Az újonnan érkezett igyekezett távol tartani magát a termet rengető küzdelemtől. Gyors léptekkel közeledett az életkristály felé.
Ekkor Thomas előszökkent az árnyékból, és jól láthatóan a kő mellé állt. Az alak dühösen vicsorogva torpant meg.
A pompás, narancs-fekete páncéljában feszítő Draken-Korin, a Tigrisek Ura képtelen volt felfogni a látottakat.
– Nem! – mordult fel. – Ez lehetetlen! Te már nem élhetsz!
– Hát eljöttél, hogy lásd a végkifejletet – mondta Thomas Ashen-Shugar hangján.
A visszatért Sárkány Nagyúr a teremben folyó másik küzdelem miatt kevéssé hallható tigrisordítással vonta ki fekete kardját a hüvelyéből, és előreugrott. Thomas, átalakult létezésében először nézett szembe olyan ellenféllel, akinek megvolt a hatalma, hogy elpusztítsa őt.

 

A csata a végéhez közeledett: Murmandamus seregei a Sötét-erdőbe menekültek a városból. A vezér eltűnésének híre forgószélként söpört végig a városon. Aztán hirtelen, figyelmeztetés nélkül, egyszer csak minden Fekete Gyilkos, függetlenül attól, hogy éppen hol tartózkodott, úgy esett össze, mintha kiszívták volna az életet a páncéljából. Ez, a tsuranik meg a mágusok érkezése, és hogy még több sereg közeledik a látóhatáron, megzavarta a támadást, amely hamarosan kudarcot is vallott. Főnök főnök után parancsolta meg törzsének, hogy hagyja ott a csatamezőt. A vezetés megszűntével a manók és trollok szétszóródtak, s addig mészárolták őket, amíg jóval nagyobb létszámuk ellenére meghátráltak.
Jimmy körberohant az erődben: ismerősöket keresett a sebesültek és halottak között. Felszaladt a védműre néző falra vezető lépcsőn, ahol egy csapat tsurani állta el az utat. Ő azonban átsurrant közöttük, és egyenesen odament, ahol a landreth-i kirurgus két, a fal mellett ülő véres férfi fölé hajolva dolgozott. Arcosnak még mindig kiállt a nyílvessző az oldalából, de már vigyorgott. Guyt elborította az alvadt vér, és szörnyű seb éktelenkedett a fején. Mivel a csapás elvágta szemkötőjének zsinórját, vörösen tátongó szemürege is előbukkant. Amos felnevetett, de ettől rátört a köhögés.
– Hé, fiam! Örülök, hogy látlak. – Aztán körülnézett. – Látod ezt a seregnyi kis pávát? – intett kezével erőtlenül a rikító páncélokba öltözött tsurani katonák felé, akik rezzenetlen arccal néztek vissza rá. – A pokolba is, életemben nem láttam még hozzájuk foghatóan szépet!
Ekkor csikorgás hallatszott odalentről, amelyet dermesztő mennydörgésszerű robaj követett, mintha valami őrületes horda szabadult volna el egyenesen a pokolból. Jimmy döbbenten nézett körül, és most még a tsuranik is meglepettnek látszottak. A vár falai remegni, sőt rázkódni kezdtek.
– Mi lehet ez? – harsogta túl Jimmy a zajt.
– Nem tudom, de nem áll szándékomban itt megvárni, amíg kiderül – mondta Guy. Intett, hogy segítsenek neki felállni, és megkapaszkodott egy harcosban. Odakiáltott egy embernek, aki tsurani tisztnek látszott, hogy hozzák Amost. Aztán Jimmyhez fordult: – Továbbítsd a parancsomat: minden teremtett lélek hagyja el a várat! – Ekkor azonban még jobban inogni kezdett a fal, és a zaj is erősödött. – Nem, inkább az egész várost evakuálják!
Jimmy rohanvást elindult a lépcső felé.

 

 

20.
A végső csata

A szoba ismét rázkódni kezdett.
Arutha vérző oldalát fogva figyelt. Távoli ütközetnek hallatszott, amelyben titáni erők szabadultak el. Odament Macros, Pug és a két fekete köntösű mágus mellé. Felsóhajtott, aztán az idegenek felé biccentett.
– Arutha herceg vagyok – hajtotta meg a fejét.
Hochopepa és Elgahar is bemutatkoztak.
– Ezek ketten valami nagy erőt próbálnak féken tartani – mondta Elgahar. – Segítenünk kell nekik.
A két feketeruhás Macros és Pug vállára tette a kezét, majd behunyta a szemét. Arutha ismét magára maradt. Odasétált, ahol a groteszkül széthasadt Murmandamus-héj feküdt a sarokban, és kihúzta belőle a kardját. Keserűen kacagva tanulmányozta a kígyó-pap nyálkás testét. A mordel nemzetek reinkarnálódott vezére pantathiánus! Az egész csak cselfogás volt: a sok évszázados prófécia, a mordelek és szövetségeseik felvonultatása, Armengar és Sethanon ostroma. A pantathiánusok egyszerűen felhasználták a sötét tündéket a Sárkány Nagyurak parancsára, felhalmozták az elfecsérelt életek varázshatalmát, hogy elérjék és használhassák az életkristályt. A mordeleket még kegyetlenebbül kihasználták, mint bárki mást. Volt a dolognak valami heroikus iróniája. A nagyherceget megdöbbentette a felfedezés, bár túlzottan elfáradt ahhoz, hogy mást is tegyen, mint körülnézzen. Szerette volna megosztani valakivel a felismerését. Hirtelen széles repedés jelent meg a falon, amelyen a kis kincseskamrába vezető ajtó nyílt: rajta keresztül arany, drágakövek és más kincsek ömlöttek a padlóra. A kimerült Arutha csodálkozott, hogy lehet ez, mert nem hallott semmi olyan zajt, ami a kőművesmunka megroggyanására utalt volna.
A nagyherceg leeresztette kardját, majd visszasétált a varázslókhoz. Mivel nem látott kijáratot, felült az emelvényre, s onnan figyelte a négy mozdulatlan, összefonódva álló mágust. Megvizsgálta a sebét: a vérzés már alábbhagyott. A vágás fájdalmas volt, de nem súlyos. Hátratámaszkodva megpróbált olyan kényelmesen elhelyezkedni, amennyire csak lehetett, s mivel nem tehetett semmit, hát várt.

 

A téglák csak úgy röpködtek, ahol Ryath farka végigsöpörte a falat. A sárkány hol dühödten, hol fájdalmasan bömbölve szorongatta varázslataival a rettegés urát, s közben karmaival és agyaraival is le-lecsapott rá. A szörnyeteg azonban keményen küzdött, így Ryath minden sikeres támadásnak megfizette az árát.
Thomas lesújtott, de közben vigyázott, hogy testével eltakarja az életkristályt Draken-Korin elől. Az üvöltő, vicsorgó valheru éppúgy támadt apja reinkarnációjára, mint a tabardjára hímzett tigris. Thomasból a Résháború utolsó őrült pillanata óta hiányzott a valherukat megszálló eszeveszett düh. Ugyanakkor azonban tapasztalt harcos lévén jobban tudott koncentrálni.
– Nem tagadhatsz meg bennünket megint, Ashen-Shugar! – üvöltötte Draken-Korin. – Hiszen mi vagyunk a bolygó urai! Vissza kell térnünk ide.
Thomas ellenfele pengéjét félreütve hárított, majd visszavágott: kardja szikrazuhatagot csalt elő Draken-Korin páncéljából, s széthasította tabardját.
– Te egy letűnt kor rothadó ereklyéje vagy. Még annyi eszed sincs, hogy észrevedd, meghaltál! Mindent elpusztítanál azért, hogy megkapj egy élettelen világot.
A Tigrisek Ura ügyes csellel próbált lesújtani ellenfele fejére, Thomas azonban lebukott, és riposztjával hasba találta a valherut. Draken-Korin hátratántorodott, majd úgy hátrált, mint patkány a macska elől. Csapás csapás után záporozott, s mindvégig az aranypáncélos harcos maradt a kezdeményező.
– Nem fordulunk vissza! – ordította Draken-Korin, és megújult dühvel megállította, majd hátrálásra kényszerítette Thomast.
Egy pillanatra elhomályosodtak a körvonalai, s máris a nem kevésbé vadul vagdalkozó Alma-Lodaka állt Draken-Korin helyén.
– Alábecsülsz bennünket, férjem-atyám. Mi minden valheru vagyunk egyszerre, te pedig egyes-egyedül állsz.
Az arc és test ismét megváltozott, s Thomas mind újabb valherukkal kényszerült megküzdeni. Egyre gyorsabban cserélődtek ellenfelei, s ettől végül egy felismerhetetlenségig homályos vonású lénnyel nézett szembe. Aztán visszatért Draken-Korin.
– Láthatod, én vagyok a sokaság, egy egész légió. Megmaradt a hatalmunk.
– Halott vagy és gonosz, hazugságok atyja – válaszolta Thomas megvetően. Lesújtott, de Draken-Korin ezúttal hárított. – Ha tiéd lenne az egész faj ereje, egy másodperc alatt elsöpörtél volna. Váltogathatod az alakodat, akkor is tudom, hogy egyetlen személy vagy, az egésznek aprócska része, aki azért osont ide, hogy az életkristály segítségével kinyissa a kaput, és beengedje a Sárkányhordát.
Draken-Korin újabb támadással felelt. Thomas aranykardjával félreütötte a fekete pengét. A terem túlsó felében végéhez közeledhetett a küzdelem, mert már csak elvétve hallatszott csatazaj. Aztán az is elcsöndesedett, és Thomas megérezte valami irtózatos dolog jelenlétét.
Tudta, hogy a rettegés ura közeledik, tehát Ryath elesett. Ashen-Shugarként korábban már harcolt ilyen lénnyel, és akkor nem volt mitől tartania, most azonban nem csak vele kellett törődnie. Ha szembefordul vele, a Tigrisek Ura azt csinál, amit akar, ha viszont nem, a rém csap le rá.
Ezért aztán Thomas félresöpörte Draken-Korin következő támadását, majd váratlanul, egy újabb csapást megkockáztatva előreszökkent. A fekete kard lesújtott, és a fehér tabard alatti láncinget találta el. Thomas összeszorította a fogát fájdalmában, mert az ébenszín penge átvágta a láncszemeket, és az oldalába hasított, mégis sikerült megragadnia ellenfele karját. Egy birkózófogással megpördítette Draken-Korint, és egyenesen a rettegés urának lökte.
Az árnyéklény megpróbált megállni, a sárkány azonban alaposan megcsapolta az erejét. A sebesült, szédelgő rém csapása hátba találta és elkábította Draken-Korint, aki nem készült fel az életszívó érintés elleni védekezésre. A valheru felüvöltött.
Thomas ismét lesújtott, és tátongó sebet ütött a fekete-narancs páncélos valheru hasán, még jobban legyengítve őt. Draken-Korin megtántorodott, és ismét nekiesett a rettegés urának, aki szinte teljesen kábán félredobta a nekiütköző testet. Az önkéntelen mozdulat azonban az életkristály felé taszította a Tigrisek Urát.
– Nem! – kiáltott fel Thomas előreugorva.
A rettegés ura kinyúlt, és egy pillanatra megragadta Thomast. A fehér ruhás harcos egész testén végigsugárzott a fájdalom, mégis lesújtott kardjával, hogy sistergő szikraeső kíséretében eltalálja az éjfekete szörnyeteget. A rém mennydörögve visszhangzó üvöltéssel eresztette el a férfit. Thomas gyorsan ismét lecsapott – ezúttal az élőhalott szívére –, s a kis híján végzetes seb meghátrálásra kényszerítette a rettegés urát. Thomas megpördült, és látta, hogy Draken-Korin már majdnem elérte célját.
A valheru megbotlott, és végigzuhant az életkristályon, mintha át akarta volna ölelni a követ. Bár energiái lassan elfolytak, mégis kacagott, mert annyi ideje és ereje még maradt, hogy egy varázslattal kinyissa a kaput, és beengedje rajta kollektív tudatának többi részét teremtésük világára. Ismét egész lesz majd.
Ekkor Thomas hatalmas szökkenéssel ráugrott, két kezébe fogta kardját, és lefelé irányított heggyel, egyetlen hatalmas lendülettel ledöfte a Tigrisek Urát. Draken-Korin teste fülsiketítő sikoly kíséretében ívbe hajlott, mint egy megfeszített íj. Az aranykard áthatolt testén, majd belefúródott az életkristályba.
Szél támadt. A levegő minden irányból az életkristály felé iramlott. A halálosan megsebesült rettegés ura remegni kezdett a szellő érintésére. Lassan füstté, anyagtalanná vált, és a szél belesodorta a kőbe. A Tigrisek Ura is megremegett, majd vadul rázkódni kezdett, és elborította a Thomas mágikus kardjából áradó aranyszín ragyogás. Az arany nimbusz halványan vibrálni kezdett, Draken-Korin is anyagtalanná vált, majd az élőhalotthoz hasonlóan ő is eltűnt a drágakő belsejében.

 

Pug megingott, mintha valaki megütötte volna. A rés felhasadt, de nem a túlsó oldalról. Mintha egy óriási kéz jelent volna meg, amely félrelökte a mágikus védelmet, aztán belenyúlt a résbe, és áthúzott rajta valamit. Pug érezte Macros elméjét, és rájött, hogy Elgahar és Hochopepa is velük vannak. Ekkor azonban a rés szétrobbant, és mindannyian visszarepültek a való világba.

 

A szoba elmosódott Thomas körül, és hirtelen Macros, Pug, két fekete köntösű férfi és Arutha mellett találta magát.
Hátranézve meglátta a sarokban fekvő, szörnyű, füstölgő sebektől borított Ryathot. A sárkány halottnak tűnt, vagy ha még élt, láthatólag akkor sem sokáig. Elérte őt a végzete, amint azt megjósolta, és Thomas megesküdött, hogy emlékezni fognak rá az emberek. Fekvő alakját körülvették szétszóródott arany ékszerek, drágakövek, könyvek és ereklyék, amelyek a rettegés urával vívott küzdelemben szétrombolt valheru kincseskamrából származtak.
– Mi történt? – ugrott talpra Arutha.
– Azt hiszem, mindjárt vége – szökkent le az emelvényről Thomas.
Macros megtántorodott, de Pug és a többiek is megmozdultak, mivel a szél sivítása iszonyatosan hangossá vált. Mindannyian befogták a fülüket, miközben a terem rázkódni kezdett: a teteje felhasadt, s szörnyű robbanás pusztította el az ősi csarnok fölötti talajréteget, valamint az erőd idáig nyúló pincéit és alsó szintjét. Kő és téglagejzír, két épület maradványai lökődtek a levegőbe, majd záporoztak a városra. Magasan felettük egy nyílás, a szürkén vibráló semmi foltja jelent meg a kék égen. És a belsejéből sok-sok szín kavargása villant elő.
Pug, Hochopepa és Elgahar már láttak egyszer ilyet, amikor a Próbák Tornyának tetején álltak a varázslók városában. Az Ellenség volt ilyen az aranyhíd idején, amikor a népek Kelewanra menekültek a Káosz háborúk elől.
– Keresztüljön! – rémült meg Hochopepa.
Macros igyekezett túlkiabálni a drágakőből áradó szörnyű vonyítást:
– Az életkristály! Sikerült aktiválniuk.
– De hát még élünk – nézett körül Pug zavartan.
Thomas az emelvényre mutatott, ahol még mindig remegett az élet-kristályba szorult aranykard.
– Megöltem Draken-Korint, még mielőtt befejezhette volna a varázslatát. A kő csak részben aktív.
– Most mi fog történni? – ordította Pug a szörnyű zajban.
– Nem tudom – fogta be most már Macros is a fülét. Majd teli tüdőből azt üvöltötte: – Erőkorlátra lesz szükségünk!
Pug azonnal tudta, mire gondol a másik mágus, és olyan bűbájba kezdett, amely megvédi majd őket a pusztulástól.
– Hocho, Elgahar, segítsetek!
Mormolni kezdett, a többiek pedig csatlakoztak hozzá, hogy védőmezőt alakítsanak ki maguk körül. A zaj oly fájdalmassá erősödött, hogy Arutha már úgy érezte, fülére szorított keze mit sem segít. Összeszorított foggal küzdött, hogy ne sikoltson, s csodálkozott, hogyan képesek a mágusok koncentrálni ilyen körülmények között. Az életkristályból áradó fény is erősödött, míg végül vakítóan fehérré vált, némi ezüstös ragyogással a szélén. Úgy tűnt, szörnyű pusztítás elébe néznek. A nagyherceg majd összeesett a fáradtságtól, és az elmúlt órákban tapasztalt szörnyűségek sokkhatásától. Tompa aggyal próbálta elgondolni, milyen lehet az, ha egy bolygó meghal. Aztán már nem bírta tovább a fájdalmat, és sikítani kezdett...
...miközben Pug befejezte a varázslatot, és a szoba felrobbant.

 

A föld morajlani kezdett, s ezt lökésszerűen tovagördülő rengéshullámok követték. Guy visszanézett a városra. Shamata és Landreth katonái, illetve a tsuranik a sethanoniakkal és a magosváriakkal együtt rohantak. Manók, trollok és néhány elkésett Sötét Testvér keveredett közéjük. A városban minden küzdelem abbamaradt, mert minden élőlény fejvesztve menekült a végzet, a zsigereik mélyéről előtörő iszonyat elől. Sötét érzelmek, félelem és kétségbeesés söpört át minden teremtett lelken, elrabolva harci kedvüket. Valamennyien csak arra vágytak, hogy minél nagyobb távolság legyen közöttük és a rettegés e forrása között.
Az egyre gyorsuló ütemű sivítás fájdalmasan hasogatta a fülüket. Hallótávolságon belül mindenki térdre rogyott. Az emberek hirtelen elveszítették irányérzéküket, gyomruk összeszorult, és sokan hánytak, mintha hirtelen eltűnt volna az erő, amely a földön tartotta őket. Könnybelábadtak a szemek, és pattogtak a fülek, miközben olybá tűnt, emelkednek. Mintha egy pillanatig lebegtek volna, hogy aztán egy óriási ököl lecsapja őket a földre. Ekkor következett a robbanás.
Akik eddig a felállással küszködtek, ismét összerogytak, amikor a hihetetlenül ragyogó fény az ég felé tört. Mintha maga a nap robbant volna fel: kő, föld és fadarabok röpködtek az energiák szörnyű zivatarában. Magasan Sethanon felett vörös szikra gyúlt, majd az egyre növekedő semmi szürkéjévé sápadt. Váratlan csönd támadt, míg örvénylő energiák táncoltak a szürkeségben. Mintha a mennybolt szövete visszahajlott volna, az égen keletkezett hasadás szélei felpöndörödtek, és látni engedtek egy másik univerzumot. A fortyogó színek, amelyek a sárkány nagyurak hatalmát, energiáját és életét jelentették, ütemesen vibrálva siettek előre, mintha mielőbb szerették volna áttörni az utolsó korlátot, amely közöttük, és végső céljuk megvalósulása között állott. Ekkor harsant fel a hang.
Hihetetlen erejű ezüstös harsonák rivalltak, amelyek a város több mérföldes körzetében minden élőlény csontjáig hatoltak, szelének jeges tűi döfködték az emberek testét. A teljes reménytelenség gyötrelme járta át őket. A kétségbeesés hangja sikoltott az agyakban, s valamennyien érezték, hogy valamiképpen a sorsuk függ attól, aminek most szemtanúi lesznek. Pánik tört még a legharcedzettebb veteránra is, egyként sírtak-zokogtak, mert tudták, létezésük utolsó pillanatait élik át. Aztán minden elcsöndesedett.
A kísérteties csendben átformálódott a színek kavalkádja az égen. A szürke semmi továbbterjedt, míg végül kioltotta az eget, s a közepén megjelent az Ellenség. A halványan vibráló, folyton változó színű foltok lassan átkúsztak a világok közötti hasadékon. De amint megkezdték átvonulásukat, kisebb, élénk színű pöttyökre váltak szét, amelyek egyre inkább elkülönülő alakot öltöttek. A földön állók hamarosan már jól látták az emberszerű lényeket, amelyek sárkányok hátán lovagoltak a rés szívében. A Sárkányhorda egy minden eddigit felülmúló robbanás kíséretében szökkent át a résen, átmennydörögve szülőhazájukba. Ősi csatakiáltásokat zengő valheruk százai özönlöttek elő a semmiből, s valamennyit misztikus lánc kötötte a többiekhez. Iszonyatos szépségű, döbbenetes hatalmú, csillogó páncélú, pompázatos alakú lények lovagoltak elő ősi sárkányaik hátán. Gigászi szárnyaikat suhogtatva óriási szörnyetegek szelték az eget. Hatalmas feketék, kékek és zöldek – akiknek utolsó hírmondója is évszázadokkal ezelőtt kipusztult szülőhazájukban – repültek vállvetve arany- és bronzszínű szörnyetegekkel, akiknek még éltek leszármazottaik. A gyakori vörös sárkányok mellett ezüstszínűek csillogtak, akiket emberemlékezet óta nem láttak Midkemián. A valheruk baljósan mosolyogva ragadták meg és élvezték diadaluk pillanatát. Fékezhetetlen erejűnek tűntek, mindenek urának. Ők maguk voltak a hatalom. Mihelyst előbukkantak, a bolygó minden élőlénye egész testében elviselhetetlen fájdalmat érzett, mintha valaki megrángatta volna életük fonalát.
S ekkor, a legsötétebb rettenet pillanatában, amikor már minden remény elveszni látszott, egy másik erő bukkant fel. A vár alatti kráter legmélyéről energiavihar süvített elő, amely zavarodottan tekeregve szökellt háztetőről háztetőre. Eszeveszetten táncolva igyekezett szökni a zöld láng elől, amely egyre szélesedő körökben folyékony tűzként terjedt szét a városban. Aztán tompa dörrenéssel – amely hangos volt ugyan, de nem fülsajdító – gigászi porfelhő süvített az ég felé, majd minden hang elhalt.
Valami megfelelt az odafenn zavargó káoszra. Bár láthatatlan volt, érezni lehetett azt a titáni méretű valamit, amely elűzte a pillanatokkal korábban tapasztalt sötét, fekete kétségbeesést. Mintha a teremtés minden szeretete és csodája felzengett volna egy dalban, amely szembeszállt a Sárkányhordával. És zöld fény – hasonlóképpen ragyogó, mint a korábbi vörös – sugárzott a kráterből egyenesen a rés felé. Beborította a Sárkányhorda elején haladókat, s akit megérintett közülük, az anyagtalanná vált, egy régi kor kísértetévé, a múlt sápatag árnyékává. A sárkány nagyurakból színes füst lett, párává és emlékekké ködlöttek. Egymással szembenálló erők foglyaként lebegtek, majd hirtelen mindannyiukat beszippantotta a földbe egy ellenállhatatlan légörvény. Az uraikat elvesztett sárkányok bömbölve menekültek a szél elől. Most, hogy többé senki sem parancsolt nekik, szétszóródtak a négy égtáj felé. A döbbent ámulattal figyelők talpa alatt megrázkódott a föld, s a szél süvöltése egyszerre tűnt félelmetesnek és csodálatosnak, mintha maguk az istenek komponáltak volna halotti éneket belőle. Az égen nyílt rés egy másodperc alatt eltűnt, nyoma sem maradt létezésének. A szél elült.
Nyomasztó csönd következett.

 

Jimmy körülnézett. Sírni, majd nevetni kezdett, aztán megint sírni. Hirtelen úgy tűnt, minden szörnyűség, amit átélt, minden fájdalom, amit valaha érzett, eltűnt. Minden tökéletes volt, lelke legmélyéig. Mintha a bolygó minden lakójával összekapcsolódott volna. Megtelt élettel és szeretettel. És teljes bizonyossággal tudta, hogy végre győztek. A valheruk diadaluk pillanatában valamiképpen legyőzettek. A fiatal apród remegő lábakkal felállt, kacagott örömében, és csöppet sem szégyellte, hogy könnyek patakzanak az arcán. Átölelt egy vadidegen tsuranit, aki vele együtt sírt-nevetett.
Guyt talpra segítették, hogy körülnézhessen. Manók, trollok, Sötét Testvérek és elszórtan egy-egy óriás támolygott észak felé, de egyelőre még senki sem üldözte őket. A Királyság és a tsurani Császárság katonái a várost figyelték: Sethanon fölött hihetetlenül zöld fénykupola ragyogott, amely még a tiszta őszi napsütésben is jól látszott, és gyönyörűséggel töltötte el minden szemlélő lelkét. A felülmúlhatatlan öröm éneke hangzott fel a nézők szívében, bár inkább érezték, mintsem hallották dallamát. Mindenfelé a legkisebb szégyenérzet nélkül könnyező férfiak álldogáltak, és csak bámulták azt a fenségesen tökéletes valamit, amely leírhatatlan boldogsággal töltötte el őket. A zöld kupola halványodni kezdett, de lehet, hogy csak a felhők vetettek rá árnyékot. Guy képtelen volt levenni róla a szemét. Még az imbolyogva menekülő manók és trollok is megváltoztak: minden harci kedvüket elvesztették.
Guy sóhajtva vette tudomásul, hogy a bensőjét betöltő öröm lassan halványodik. Hirtelen teljes bizonyossággal tudta, hogy ebben az életben soha többé nem érez majd ilyen tökéletes boldogságot, ilyen csodálatos elragadtatást. Ekkor észrevette a közeledő Armand de Sevignyt, s a nem sokkal mögötte siető törpöt és Martint.
– Guy! – üdvözölte, majd átvette a tsurani helyét, akire a parancsnok eddig támaszkodott, és vadul átölelte régi barátját. A két férfi egymás nyakába borulva sírt és nevetett.
– Nem értem miképpen, de győztünk – suttogta du Bas-Tyra.
Armand bólintott.
– És Arutha? – kérdezte.
– Odabenn senki sem élhette túl – rázta meg a fejét szomorúan Guy. – Senki.
Ekkor Martin és Dolgan is odaért egy csapat törp harcos élén. A nyugati törpök királya megállt Guy és Armand mellett.
– Szörnyűségesen és végzetesen szép dolog ez – mondta halkan.
Mostanra a fénykupola egy óriási drágakő alakját vette föl, amely hatszögletű oldalakból állott. Minden lapja fényesen, de nem egyformán ragyogott, amitől az egész szikrázni látszott. A tökéletesség és a túlcsorduló öröm érzése egyre halványodott, de azért még mindig csodálat töltötte el azt, aki ránézett.
Martin erőt vett magán, és elfordította a tekintetét róla.
– Arutha? – kérdezte.
– Három, sárkányháton érkezett férfival tűnt el odabenn – felelte Guy. – A tünde azt is tudja, kik voltak azok. – A parancsnok igyekezett a vibráló fényről világiasabb dolgokra fordítani a figyelmét. – Te jó ég, micsoda káosz! Martin, jó lenne, ha néhány embert a Sötét Testvérek után küldenél, nehogy egyesítsék erőiket és visszajöjjenek.
Dolgan elővette pipáját az övéből.
– A fiaim már üldözőbe vették őket, de egy kis erősítés nem árthat. Habár valahogy nem hiszem, hogy a mordeleknek és szolgáiknak sok biztatásra lesz szükségük. Igazság szerint kétlem, hogy azok közül, akik ma itt voltak, bárkinek is kedve lenne harcolni.
Ekkor hat férfi bukkant elő a porfelhőből bicegve. A zöldes ragyogásban először csak a körvonalaik látszottak. Martinék csöndben vártak, amíg közelebb értek, mivel az őket borító vastag koszréteg miatt teljesen felismerhetetlenné váltak. Aztán amikor félúton jártak a városkapu és a bámészkodók között, Martin nagyot kiáltva pattant fel:
– Arutha!
Erre emberek tucatjai rohantak oda, hogy segítsenek a nagyhercegnek és társainak. Mindőjüket két-két katona támogatta, Arutha azonban megállt, és megölelte a bátyját. Martin köréfonta a karját, és megkönnyebbülten felzokogva vette tudomásul, hogy életben találta öccsét. Csak percek múlva váltak szét, és néztek újra a város fölött ragyogó kupolára.
Hirtelen ismét az élet harmóniája és szeretet járt át mindenkit, a fenséges tökéletesség csodálatos érzése. Aztán az egész elenyészett.
A zöld fénykupola kihunyt, és kezdett leülepedni a por.
– Végre vége – jegyezte meg Macros rekedten.

 

Lyam körbejárta a tábort, megszemlélte a Magosvár és Sethanon védelmében részt vett, igencsak foghíjas seregeket. A küzdelemtől láthatólag megviselt Arutha mellette lépkedett.
– Ez a történet egyszerűen hihetetlen! – szólalt meg a király. – Ha nem a saját szememmel látnám a bizonyítékait, el se hinném.
– Én átéltem, mégis alig hiszem, amit láttam – felelte Arutha.
Lyam körülnézett.
– Mindenesetre annak alapján, amit meséltél, örülhetünk, hogy egyáltalán látunk valamit. Azt hiszem, sok mindenért hálásak lehetünk.
Ekkor felsóhajtott.
– Tudod, amikor kisfiúk voltunk, meg mertem volna esküdni rá, hogy királynak lenni jó dolog. – Aztán elgondolkodva Aruthára nézett. – És arra is megesküdtem volna, hogy én legalább olyan okos vagyok, mint te meg Martin. – Majd szomorú mosollyal hozzátette: – Pedig biztos, hogy nem, különben követtem volna a bátyánk példáját, amikor lemondott a koronáról.
– Minden olyan zűrzavaros. Hazara-Khan itt kószál, a Királyság nemeseinek felével szóba elegyedik, és nyilván úgy szedi össze az államtitkokat, mint más a kagylókat a tengerparton. Azonkívül újra megnyílt a rés, ezért tárgyalnom kell a Császárral, hátha sikerül kieszközölnöm a fogolycserét. Persze attól eltekintve, hogy nálunk nincsenek foglyok, mert minden tsuraninak visszaadtam a szabadságát. Kasumi és Hokanu szerint valószínűleg vissza kell vásárolnom az embereinket, ami adóemelést jelent. És persze itt van az a legalább száz sárkány – jópár fajtát közülük évszázadok óta nem láttak ezen a világon –, most meg szétszéledtek, és ott szállnak le, ahol kedvük tartja, ha megéheznek. Meg persze itt van az a probléma is, hogy egy egész város romba dőlt...
– Gondolj bele, mi lett volna a másik lehetőség! – figyelmeztette Arutha.
– De ha ennyi még nem lenne elég, a kezembe adtad Bas-Tyrát is, hogy bajlódjak vele én, és annak alapján, amit meséltél róla, kész hős az a gazember. A Királyság nemeseinek fele azt szeretné, ha felkötném az első fára, a másik fele meg Guy egy pisszenésére kész lenne ugyanezt tenni velem. – Szkeptikusan pillantott az öccsére. – Akkor kellett volna észbe kapnom, amikor Martin lemondott a koronáról, és átadni neked a királyságot. Ha megfelelő nyugdíjat ígérsz, most is kapható vagyok rá.
Arutha tekintete már attól is elsötétült, hogy rágondolt a még nagyobb felelősségre. Lyam fölnézett, mert meghallotta, hogy Martin üdvözlésképpen odakiált neki.
– Mindenesetre a legutóbbi ügyben azt hiszem, tudom mi a teendő. – A király odaintett Martinnak, s az mindjárt odasietett hozzájuk. – Megtaláltad a lányt? – kérdezte.
Crydee hercege elvigyorodott.
– Igen, a tyr-sogi erősítéssel jött, amely egész úton fél napnyira mögöttem menetelt Kasumi lamuti csapataival és Dolgan törpjeivel együtt.
Lyam másfél napja, mióta megjött, Aruthával járta a csatateret. Az ő serege érkezett utoljára, mivel Rillanontól Saladorig kedvezőtlen szelet kaptak. A király válla fölött hátramutatott hüvelykujjával, a pavilonja mellett gyülekező nemesekre.
– Na menjünk, mert azok ott majd meghalnak a kíváncsiságtól, hogy megtudják, mit akarunk most csinálni.
– Döntöttél már? – kérdezte Arutha Martintól. Amíg a nagyherceg egész éjjel Lyammal, Puggal, Thomasszal, Macrosszal és Laurie-val tanácskozott, hogy mi történjék most, amikor Murmandamus fenyegetése elhárult, Crydee hercege átfésülte a tábort Briana után kutatva.
Martin most határozottan ünnepélyesnek tűnt:
– Igen, úgy döntöttünk, mielőbb összeházasodunk. Ha bármilyen rendű vagy rangú pap életben maradt a városból menekültek között, akkor holnap.
– Azt hiszem, vissza kell fognotok magatokat egy állami esküvőig – szólt közbe Lyam. Martin arca elfelhősödött. A királyból kitört a nevetés. – Nem igaz, most pont úgy nézel, mint ő szokott! – mutatott Aruthára. Lyam átkarolta két fivére vállát, majd vadul átölelte a nyakukat, és a meghatottságtól remegő hangon megszólalt: – Annyira büszke vagyok rátok. Tudom, hogy apánk is az lenne. – Egy darabig csak álltak ott összeölelkezve, aztán ismét a király törte meg a csendet, most már jóval vidámabban: – Gyertek, állítsuk helyre a rendet a királyságunkban! Aztán ünnepelünk. A pokolba is, soha nem volt még ilyen jó okunk rá!
Azzal játékosan megtaszajtotta testvéreit, majd mindhárman kacagva megindultak a pavilonja felé.

 

Pug a most érkező királyt és testvéreit figyelte. Macros a botjára támaszkodva állt Kulgan mellett, a Csillagdokkból, illetve a Gyülekezettől érkezett varázslók pedig mögöttük várakoztak. Katala a férjébe karolt, láthatólag nem szívesen engedte volna el, William és Gamina pedig az apjuk köpenyébe kapaszkodtak. A férfi megsimogatta a kislány haját, örömmel vette tudomásul, hogy örökölt még egy gyereket, amíg nem volt odahaza.
Az egyik oldalon Kasumi beszélgetett halkan az öccsével. Három éve nem találkoztak. Hokanut és a császárhoz leghűségesebb katonákat küldték el, hogy segítsenek a Gyülekezet feketeruhásainak. A Shinzawai testvéreket aznap valamivel korábban fogadta a király, mert tudta, hogy a két világ közötti kapu ismételt megjelenése okoz néhány problémát.
Laurie és Baru csatlakoztak a Brianát átkaroló Martinhoz. A vörös hajú Shigga lándzsájára támaszkodva állt mögöttük, és az eseményeket figyelte, bár egy szót sem értett az elhangzottakból. A többi armengari túlélővel együtt a yaboni Vandros parancsnoksága alatt érkezett ide. Az armengari katonák többsége és a törpök most is Murmandamus seregeinek maradványát üldözték vissza északra. Martinék mellett Dolgan és Galain figyelt. A törp látszólag egy napot sem öregedett a résháború óta. Egyetlen jel mutatta, hogy elfoglalta a nyugati törpök trónját: Tholin kalapácsa ott lógott az övén. Ettől eltekintve éppolyannak látszott, amilyennek Pug emlékezett rá, amikor átkalauzolta őket a Szürke Tornyok bányáin. Amikor Dolgan észrevette Pugot, barátságosan odaintett neki.
Lyam felemelte a kezét, és megvárta, amíg mindenki elcsöndesedett.
– Sok dolgot hallottunk megérkezésünk óta, csodálatos történeteket bátorságról, hősiességről, kötelességtudatról és önfeláldozásról. A földrengésszerű kitörés számos problémát megoldott. Rengeteg emberrel beszéltünk, hasznos tanácsokat kaptunk, ezért most néhány bejelentésre készülünk. Elsőképpen proklamáljuk, hogy bár az armengariak eleddig nem tartoztak nemzetünkhöz, yaboni népünk rokonainak tekintjük őket. Örömmel üdvözöljük őket országunkban, és helyet biztosítunk számukra testvéreik mellett. Mostantól a Királyság polgárainak tekinthetik magukat. Ha közülük bárki vissza kíván térni északra, hogy ismét ott telepedjék le, minden segítséget megadunk a számukra, de reméljük, inkább maradni szándékoznak.
– Továbbá hálásan köszönjük Dolgan királynak és követőinek az időben jött segítséget. Szintén szeretnénk megköszönni Galainnek, a tündének, hogy oly buzgalommal sietett bátyánk segítségére. Valamint tudatjuk, Krondor nagyhercege, illetve Crydee és Salador hercege annyira odaadóan szolgálta a Királyságot, hogy a korona adósuk maradt. Egyetlen uralkodó sem kívánhat oly szolgálatot alattvalóitól, amelyet ők önszántukból tettek. – Ekkor a király – bár ilyesmi még sohasem fordult elő – éljenezni kezdett, és az összegyűlt nemesek lelkesen vették át kiáltását, Aruthát, Laurie-t és Martint ünnepelve.
– Most pedig kérjük, fáradjon ide Kasumi, LaMut grófja, valamint testvére, Hokanu Shinzawai! – Amint a két tsurani előlépett Lyam így folytatta: – Kasumi, először is kérjük, tolmácsolja fivérének, rajta keresztül pedig a Császárnak és katonáinak soha nem múló hálánkat nagylelkűségükért és bátorságukért, amellyel jelentős veszedelemből mentették meg nemzetünket. – Kasumi fordítani kezdett.
Pug egy kezet érzett a vállán, és amikor megfordult, látta, hogy Macros odaint neki. Megcsókolta Katalát, majd odasúgta az asszonynak:
– Mindjárt visszajövök.
Katala bólintott, megfogta a két gyerek kezét, és tudta, hogy ez egyszer a férje komolyan gondolja. Macros után nézett, aki kicsit arrébb vitte Pugot és Thomast.
Lyam folytatta:
– Mivel mód nyílt rá, engedélyezzük, hogy a lamuti helyőrségből bárki, aki vissza óhajt térni szülőföldjére, megtegye, és ezennel felszabadítjuk őket hűbéri szolgálatunk alól.
– Felséges uram – felelte Kasumi –, örömmel jelentem, hogy az emberek többsége maradni kíván. Bár lenyűgözi őket az ön nagylelkűsége, ők már a Királyság polgárai, akiket feleségük, családjuk, egész életük ide köt. Én is maradok.
– Örülünk, Kasumi, Nagyon örülünk.
A két tsurani visszahúzódott, majd Lyam megszólalt:
– Most pedig lépjen elő Armand de Sevigny, Baldwin de la Troville és Anthony du Masigny!
A szólítottak mély meghajlással közeledtek.
– Térdeljenek le! – parancsolta Lyam, és a három férfi immár vonakodás nélkül letérdepelt királya előtt.
– Anthony du Masigny, ezennel visszaadjuk önnek címét, és Calry báróságát, amelyet akkor koboztunk el öntől, amikor északra küldtük, továbbá felruházzuk Baldwin de la Troville egykori birtokaival és címével. Elégedettek vagyunk önnel. Baldwin de la Troville, önre is szükségünk van. Mivel marlsborough-i uradalmát du Masigny úrnak adományoztuk, másikat ajánlunk az ön számára. Hajlandó elfoglalni magosvári erődünk parancsnokságát?
– Igen, felség – felelte de la Troville –, bár ha a korona nem bánná, időnként szívesen tölteném a telet délen.
A tömegben derültség támadt, de Lyam komolyan folytatta:
– Engedélyezzük, már csak azért is, mert egyidejűleg megkapja azt a címet, amelyet korábban Armand de Sevigny birtokolt. Álljon fel Baldwin, Magosvár és Gyldenholt bárója! – Aztán Armand de Sevignyre nézett. – Önnel terveink vannak, barátom. Lépjen elő Bas-Tyra egykori hercege!
A király színeit viselő őrök félig kísérték, félig előcipelték Guy du Bas-Tyrát a király pavilonjából, ahol Amos Traskkal egyetemben lábadozott. Amikor Guy megállt a térdeplő Armand mellett, Lyam folytatta:
– Guy du Bas-Tyra, önt korábban árulónak nyilvánítottuk, és arra ítéltük, hogy halálbüntetés terhe alatt soha többé nem léphet országunk földjére. Tudatában vagyunk azonban annak, hogy akaratán kívül álló okok kényszerítették visszatérésre. – A király egy pillantást vetett a szomorúan mosolygó Aruthára. – Ezennel visszavonjuk az önt száműző ítéletet. Most pedig következzék a rangok kérdése: Bas-Tyra hercegi címét annak a férfiúnak adományozzuk, akit fivérünk, Arutha a legmegfelelőbbnek talált erre a méltóságra. Armand de Sevigny, ezennel kinevezzük önt Bas-Tyra hercegségének urává, minden ezzel járó joggal és kötelezettséggel egyetemben. Álljon fel Armand de Sevigny herceg!
Ekkor Lyam Guyra nézett.
– Úgy véljük, önnek örökletes hivatala nélkül is találunk megfelelő elfoglaltságot. Térdeljen le! – Guynak Armand segített, hogy teljesítse a parancsot. – Guy du Bas-Tyra, száműzetése ellenére, országunk biztonsága érdekében tett hősies erőfeszítései, valamint Armengar és e Királyság védelmében bizonyított bátorsága jutalmául felajánljuk önnek a király első tanácsadójának tisztjét. Elfogadja?
Guy ép szeme elkerekedett, és a férfi felkacagott.
– Ez a legjobb tréfa, amelyet valaha is hallottam, Lyam. Az apád most biztosan forog a sírjában. Igen, elfogadom.
A király megrázta a fejét, és elmosolyodott, amikor eszébe jutott az apja.
– Nem, úgy véljük, megérti, miért tettük. Álljon fel, Guy, Rillanon hercege!
– Most pedig szólítom Barut, a hadatit!
Baru otthagyta Laurie-t, Martint illetve Brianát, és letérdelt királya elé.
– Bebizonyítottad páratlan bátorságodat, mind a mordel vezér, Murad elpusztításával, mind akkor, amikor csatlakoztál fivérünkhöz, Martinhoz és Laurie herceghez, hogy a hegyeken átkelve figyelmeztess bennünket Murmandamus hadjáratára. Hosszan és keményen gondolkodtunk, mit ajánlhatnánk ezért cserébe, de nem tudtunk dönteni. Mondd, mit tehetünk érted hálából szolgálataidért?
– Felséges uram, én nem kívánok jutalmat – felelte Baru. – Népem számos új tagja érkezett Yabonba, és szeretnék velük együtt otthonra lelni, ha ez lehetséges.
– Akkor hát menj, s kövessen áldásunk! Ha bármire szükséged lenne, hogy megkönnyítsd néped áttelepedését, csak kérned kell, s mindent megteszünk, ami hatalmunkban áll.
Baru felállt, majd visszament mosolygó barátaihoz. A hadati új otthonra lelt, s élete ismét értelmet nyert.
Folytatódott a jutalmak osztogatása és az ezzel járó udvari ceremónia. Arutha nem nagyon figyelt, arra gondolt, bárcsak Anitával lehetne, de tudta, csak néhány napi lovaglásnyira van a feleségétől. Észrevette, hogy Macros a távolban Puggal és Thomasszal beszélget. A három férfi az árnyékban állt, lassan végére járt a nap, közeledett az este. Arutha kimerülten felsóhajtott, de azért kíváncsi volt, vajon miről tárgyalhatnak Macrosék.

 

– Tehát érted – mondta Macros.
– Igen – felelte Pug –, de ettől még nem könnyebb a dolog.
Nem kellett többet mondania. Fel tudta mérni, mekkora tudáshoz jutott, amikor Macrosszal egyesítették erőiket. Most már ugyanakkora hatalommal bírt, mint a másik varázsló, és majdnem akkora tudással. Ennek ellenére hiányozni fog neki Macros most, hogy ismeri a sorsát.
– Egyszer minden véget ér, Pug. Befejeződött az én időm ezen a világon. A valheru befolyás megszűnésével teljes egészében visszatért az erőm. Valami újba kezdek. Gathis csatlakozik hozzám, és gondoskodom a többiekről is, akik a szigetemen élnek, úgyhogy már semmi sem köt ide. Tovább kell mennem – ugyanúgy, ahogy neked maradnod kell. Itt lesznek a megsegítendő királyok, a tanítandó kisfiúk, a meggyőzendő öregek, az elkerülendő és megvívandó háborúk. – Nagyot sóhajtott, mintha megint végső megnyugvásra vágyna. Aztán felvidult. – Mindenesetre sosem unalmas a dolog. Tényleg soha. És a királynak feltétlenül tudnia kell, mit vittünk itt véghez. – Aztán Thomasra nézett. Az emberből lett valheru valahogy megváltozott a végső csata óta. – Thomas, az eldák hazatérnek, önként vállalt száműzetésük Elvardeinben véget ért. Segítened kell a királynőnek irányítani a megváltozott Elvandart. A glamredhelek közül is sokan megkeresnek majd benneteket most, hogy tudják, az őshaza létezik, és szerintem a visszatérések száma is szaporodni fog. Mivel a valheruk befolyása megszűnt, a Sötét Ösvény csábításának is gyengülnie kell. Legalábbis reméljük, így lesz. Vizsgáld meg önmagadat is, Thomas. Azt hiszem, hatalmad jó része távozott Ashen-Shugar egykori testvéreivel. Még mindig a legnagyobb hatalmú halandók közé tartozol ugyan, de a helyedben én nem próbálnék többé sárkányt szelídíteni. Lehet, hogy megrázó élményben lenne részed.
– Éreztem, hogy megváltozom... a végén – mondta Thomas halkan. Valamiért nagyon lesújtotta Draken-Korinnal vívott csatája. – Megint halandó vagyok?
– Mindig is az voltál – bólintott Macros. – A valheru hatalma visszafordíthatatlanul megváltoztatott, de sohasem váltál halhatatlanná. Egyszerűen csak közel álltál az örök élethez. De ne aggódj, valheru örökséged jó része megmaradt. Hosszan élhetsz majd királynőd mellett, legalább annyi ideig, amennyi a tünde fajhoz tartozóknak megadatik. – Ettől Thomas láthatólag megnyugodott.
– Mindketten maradjatok éberek, mivel a panthatiánusok évszázadok óta készülődtek, hogy végrehajthassák ördögi tervüket. Elképesztően jól kidolgozott cselszövésbe fogtak. Az az erő pedig, amelyet a Murmandamus szerepében tetszelgő vezér használt, nem holmi olcsó vásári bűvészmutatvány volt. Hatalommal bírt. Ahhoz, hogy ilyesvalakit létrehozzanak, és rabul ejtsék, illetve manipulálják egy olyan sötét faj szívét, mint a mordelek, komoly erő kellett. Talán a téridő határain túl várakozó valheruk befolyása nélkül a kígyóemberek népe is olyanná válik, mint a többiek, egy lesz a sok intelligens faj közül. – Egy pillanatra a távolba révedt. – De talán mégsem. Mindenesetre vigyázzatok velük.
– Macros... – mondta Pug lassan. – ...a végén biztos voltam benne, hogy vesztettünk.
– Én is – mosolygott Macros titokzatosan. – Talán Thomas kardcsapása akadályozta meg, hogy az életkristály gyümölcse beérjen a valheruk számára. Nem tudom. A rés kinyílt, a Sárkányhorda belépett, de... – az öreg varázsló szeme felfénylett a mély érzelmektől – valami olyan csoda avatkozott be, amit magam sem vagyok képes felfogni. – Lenézett a földre. – Olyan volt, mintha maga az élet szövedéke, a bolygón lakó valamennyi élőlény lelke szállt volna szembe a valherukkal. Az életkristály ereje minket segített, és nem őket. Én is innen merítettem erőt a végén. Ez ejtette foglyul a Sárkányhordát, a rettegés urát, és ez zárta be a rést. Ez védelmezett bennünket, ennek segítségével maradhattunk életben. – Aztán elmosolyodott. – Óvatosan tanulmányoznod kellene az életkristályt, hogy mindent megtudj róla, amit csak lehetséges. Olyan csoda az a kő, amiről nem is álmodtunk.
Macros egy kis időre elhallgatott, majd ismét Pugra nézett.
– Sokszor úgy gondolok rád, mintha a fiam lennél, különös módon sokkal inkább annak tekintelek, mint azokat, akiket az évek folyamán gyermekemnek nevezhettem. Mondjuk úgy, az örökösöm vagy, annak a mágikus tudásnak az őrzője, amelyet Midkemiára érkezésem óta felhalmoztam. Az utolsó polcnyi könyv és tekercs, amelyet még a szigetemen tartottam, hamarosan megérkezik Csillagdokkba. Azt javaslom, titkold ezt el Kulgan és Hochopepa elől, legalábbis amíg meg nem nézted, mi minden van ott. Némelyik irat meghaladja az e világon élők képességeit – rajtad és azokon kívül, akik talán a jövőben hozzánk hasonlóan engedelmeskednek majd a felsőbb erők szólításának. Képezd ki alaposan a körülötted élőket, Pug! Váljanak nagyhatalmú, ugyanakkor szeretetteljes, nagylelkű férfiakká és asszonyokká!
Elhallgatott, és a két férfira nézett, akiket ő formált crydee-i gyermekekből a világ megmentőivé. Végül azt mondta:
– Kihasználtalak benneteket, néha nagyon kegyetlenül. Végül azonban kiderült, hogy szükség volt erre. Szeretném hinni, hogy nektek is megérte a szenvedést. Most ti vagytok Midkemia védelmezői. Örökké kísérjen benneteket áldásom! – Aztán szokatlanul remegő hangon és nedvességtől csillogó szemmel halkan azt mondta: – A viszontlátásra, és mindent köszönök!
Azzal elhúzódott tőlük, majd megfordult. Thomas és Pug képtelen volt elbúcsúzni tőle. Macros lassan elindult nyugat felé, bele a naplementébe. Nem egyszerűen távolodott tőlük, hanem minden lépéssel egyre megfoghatatlanabbá, anyagtalanabbá vált. Átlátszó, majd ködszerű lett, s végül teljesen eltűnt.
A két férfi figyelte, ahogy elmegy, és egy darabig egy szót sem szóltak. Aztán Thomas töprengett el fennhangon:
– Mit gondolsz, vajon megtalálja valaha a békéjét?
– Nem tudom – felelte Pug. – Talán egy napon megleli saját Áldott Szigetét.
Egy ideig még csöndben elálldogáltak, aztán visszatértek a király pavilonjához.

 

Teljes erővel folyt az ünneplés. Martin és Briana mindenki nagy örömére bejelentették házassági szándékukat. Amíg a többiek élvezték az élet egyszerű örömeit, Arutha, Lyam, Thomas és Pug a romhalmazban bukdácsoltak, ami egykor Sethanont jelentette. Az embereket a legkevésbé sérült nyugati negyedben szállásolták el, de ők elég távol voltak. Azért mindenesetre óvatosan haladtak, nehogy valaki észrevegye őket.
Thomas bevezette őket a föld egy repedésébe, egyenesen az erőd romjai alatt húzódó barlang bejáratához.
– Egy hasadék nyílt erre – mondta –, amely levezet az alsó csarnokba, egyenesen az ősi város központjába. Ügyeljetek, hova léptek!
Pug mágikus fényének halvány világánál lassan haladtak lefelé, és hamarosan megérkeztek a csarnokba. A varázsló intésére a fény felragyogott. Thomas előretessékelte a királyt. Hosszú köntösű alakok léptek elő az árnyékból. Arutha kardot rántott.
Női hangot hallottak a sötétből:
– Tedd el a kardodat, Királyság nagyhercege!
Thomas bólintására Arutha visszatolta hüvelyébe mágikus pengéjét. A sötétből kibontakozó hatalmas alak felékszerezve ragyogott a rajta megcsillanó fényben. Sárkány volt, de senki sem látott még hozzá foghatót, mert az egykori aranypikkelyek helyén ezernyi drágakő szikrázott. A szörnyalak minden mozdulatát szivárványszín fények pompás játéka követte.
– Ki vagy te? – kérdezte a király elámulva.
– Én vagyok Aal orákuluma – hangzott fel a sárkány szájából meglepően lágyan.
– Üzletet kötöttünk – magyarázta Pug. – Megígértük, hogy találunk neki egy megfelelő testet.
– Ryath tudata eltávozott, lelkét elveszejtette a rettegés ura – folytatta Thomas. – A teste azonban még élt, bár a súlyos sérülések miatt közel járt a halálhoz. Macros az életkristály erejével meggyógyította őt, elpusztult pikkelyei helyett pedig újakat készített az itt talált kincsekből. Azután áthozta ide az orákulumot és szolgáit. Most a jósnő lakozik a sárkánylány kiürült elméjében.
– Ez a test több mint megfelelő számomra – mondta az orákulum. – Évszázadokig fog élni. Azonkívül számos hatalommal bír.
– Ráadásul – tette hozzá Pug – éberen őrzi majd az életkristályt. Ha ugyanis bárki manipulálna a kővel, ő ugyanúgy elpusztulna, mint a bolygó többi teremtménye. Amíg nem találunk módot a panthatiánusok felkutatására, és nem tudunk dűlőre jutni velük, addig továbbra is fennáll a veszély, hogy visszahívják a valherukat.
Lyam egy darabig az életkristályt tanulmányozta. A világoszöld drágakő halványan fénylett, és úgy tűnt, mintha a belseje melegen vibrálna. A közepéből pedig egy aranykard állt ki.
– Nem tudjuk, hogy vajon elpusztította a sárkány nagyurakat, vagy csak rabul ejtette őket – mondta Pug. – Még a Macrostól tanultak segítségével sem voltam képes a titok mélyére hatolni. Nem merjük kihúzni belőle Thomas kardját. Talán semmi sem történne, de az is lehet, hogy a belsejében csapdába esett dolgok mind elszabadulnának.
Lyam megborzongott. Az életkristállyal kapcsolatban semmi értelmeset nem tehetett. Közelebb ment, és lassan kinyújtotta a kezét. A kő melegnek bizonyult, és ahogy megérintette, kellemes, megnyugtató érzés töltötte el. A varázslatos kristály helyénvalóságot árasztott magából. A király szembenézett az ékkövektől szikrázó sárkánnyal.
– Nincs kifogásom a védnöksége ellen, úrnőm. – Aztán némi töprengés után Aruthához fordult: – Terjesszétek el a pletykát, hogy a város mostantól fogva átkozott! A bátor kis Humphry halott, és nincs aki örökölje a címét. Átköltöztetjük a népesség maradékát, és kártérítést fizetek nekik. Az épületek nagy része úgyis elpusztult, a maradék pedig romos. Ürítsük ki az összeset, hogy senki se zaklassa az orákulumot! Most pedig menjünk, nehogy feltűnjön valakinek a távollétünk, és keresni kezdjenek bennünket!
Aztán utoljára még visszafordult a sárkányhoz:
– Úrnőm, minden jót kívánok új szállásához! Ha bármire szüksége lenne, csak üzenjen, akár mágikus, akár közönséges módon, és igyekszem eleget tenni kívánságának. Csak mi négyen és Martin bátyám fogjuk ismerni az igazságot önnel kapcsolatban, a későbbiekben pedig az örököseink.
– Ön nagylelkű, felség – felelte az orákulum.
Thomas vezetésével elhagyták a barlangot, majd visszatértek a felszínre.

 

Arutha belépett a sátrába, és meglepve látta, hogy Jimmy az ő ágyában alszik. Gyengéden megrázta a fiút.
– Mit keresel itt? Azt hittem, van szállásod.
Jimmy nehezen rejtette el morcosságát, amiért felébresztették.
– Locky az oka. Az egész rohadt város összeomlik körülöttünk, ő meg közben új csajt talál magának. Lassan szokássá válik ez nála. Tegnap éjjel a földön aludtam. Csak úgy gondoltam, szundítok egyet. Majd keresek valami másik helyet.
Arutha nevetve nyomta vissza a fiút a priccsre, amikor fel akart kelni.
– Maradj csak! Majd beszállásolom magam a király pavilonjába. Lyam egész este jutalmakat osztogatott, amíg te aludtál, Locky pedig... nos, azt csinálta, amit csinált. A nagy kavarodásban jól megfeledkeztem rólatok. Szerinted mit kellene két ilyen csirkefogónak adnom?
Jimmy elvigyorodott.
– Tegye meg Lockyt főapródnak, hogy én visszatérhessek a nyugodt, békés tolvajéletbe! – Aztán ásított egyet. – Itt és most átkozottul semmi nem jut az eszembe azon kívül, hogy legalább egy hétig szeretnék aludni.
– Rendben van – mosolygott Arutha. – Aludj csak! Majd kitalálok valamit a számotokra. – Azzal otthagyta Jimmyt, és visszaindult Lyam pavilonjához.
Amikor a bejárathoz ért, harsonaszó és hivatalos bejelentés kíséretében egy királyi címerrel ékesített poros hintó érkezett. Anita és Carline ugrottak ki belőle. Arutha döbbenten tűrte, hogy felesége és húga megölelje és megcsókolja.
– Mi ez?
– Követtük Lyamot – felelte könnyek között Anita. – Képtelenek voltunk Rillanonban csücsülve kivárni, vajon te és Laurie életben maradtatok-e. Amint megkaptuk az üzenetet, hogy épségben vagytok, tábort bontottunk, és idesiettünk.
A nagyherceg magához vonta feleségét, Carline pedig néhány pillanatig a távolból felhangzó énekszót figyelte.
– Ez vagy egy szerelmes csalogány, vagy a férjem szokás szerint megfeledkezett hercegi rangjáról – mondta a nő, aztán megpuszilta a bátyját. – Különben megint nagybácsi leszel.
Arutha kacagva ölelte meg a húgát.
– Gratulálok, és sok boldogságot, Carline! Egyébként ez tényleg Laurie. Ma érkezett Baru és Vandros társaságában.
A nő elmosolyodott.
– Ha nem bánod, most megyek, növesztek a férjemnek néhány ősz hajszálat.
– Hogy értette azt, hogy megint? – nézett Anitára a férfi.
– A királyné terhes – a távozásotok után jelentették be –, és Tully atya azt üzente Lyamnak, hogy a jelek szerint fia születik. Tully azt mondja, túl öreg már az utazáshoz. De folyton imádkozott értetek.
– Ezek szerint már nem sokáig leszek trónörökös – örült meg Arutha.
– Azért eltart még egy darabig. A baba csak négy hónap múlva érkezik.
Odabentről felharsanó örömujjongás jelezte: Carline elmesélte a férjének, hogy gyermeket vár. Aztán újabb éljenzés hallatszott, amikor Tully üzenetét is átadta.
Anita ismét átölelte férjét.
– A fiaid jól vannak, és szépen fejlődnek. Hiányzott nekik az apjuk, akárcsak nekem. Ugye hamar otthagyhatjuk a társaságot?
– Elég ha csak pár percre megjelenünk közöttük – nevetett Arutha. – Csak az a baj, hogy át kellett adnom a helyemet Jimmynek, mert Locky újabban folyton szerelmes, ezért ifjú barátunknak nincs hol aludnia. Úgyhogy a pavilon egyik vendéglakosztályát kell használnunk.
Azzal karonfogva feleségét belépett, az összegyűlt nemesek pedig felemelkedve üdvözölték Krondor nagyhercegét és nagyhercegnőjét.
A Kesh nagykövet, Hazara-Khan úr is meghajolt, Arutha azonban felé nyújtotta a kezét.
– Köszönöm, Abdur – mondta, aztán bemutatta Anitát Hokanunak, és neki is köszönetet mondott. Dolgan éppen Galainnel beszélgetett, amikor a nagyherceg gratulált neki a királlyá koronázásához. Dolgan mosolyogva rákacsintott, aztán Laurie játszani kezdett, így mindnyájan elcsendesedtek.
Szomorú, mégis dicsőséges nótát énekelt: egy balladát, amelyet Roald emlékére szerzett. A dal mesélt Laurie fájdalmáról, amit barátja távozása miatt érzett, ugyanakkor diadalmasan zengő akkorddal végződött, majd egy ostoba kis óda következett, amely mindenkit megnevettetett, aki csak ismerte Roaldot, mert elkapott valamit a férfi csibészes természetéből.
Ekkor Gardan és Volney felállt.
– Válthatnánk önnel néhány szót, fenség? – kérdezte Landreth grófja.
Anita intett, hogy nem bánja, így Arutha átvezette a király szobája melletti helyiségbe a két férfit, akik távollétében a városát kormányozták. Az ágyon hangosan szuszogó testes férfi feküdt, ezért Arutha suttogásra intve az ajkához emelte ujját.
– Amos Trask? – ingatta döbbenten a fejét Gardan.
– Hosszú történet, és jobb, ha ő mondja el – felelte Arutha halkan. – Soha nem bocsátaná meg nekem, ha megelőzném. És most ki vele, mit akartok?
– Fenség, szeretnék visszatérni Landrethbe – suttogta Volney. – Az ön halálhírével olyanná vált a város irányítása, mint egy patkányfészeké. Minden tőlem telhetőt megtettem az elmúlt három évben, de ebből elég. Haza akarok menni.
– Nem tudom nélkülözni önt, Volney – válaszolta Arutha. A köpcös gróf már éppen meg akarta emelni a hangját, amikor a nagyherceg leintette. – Nézze, Krondornak hamarosan új ura születik, szükségünk lesz egy régenshercegre mellé.
– Lehetetlen – tiltakozott Volney. – Az tizennyolc évnyi elkötelezettséget jelent. Nem vállalom.
Arutha Gardanra emelte tekintetét, aki vigyorogva emelte fel mindkét kezét.
– Ne nézz rám! Lyam megígérte, hogy visszamehetek Crydee-ba Martinnal és a feleségével. Most, hogy Charles az új főfegyvermester, a fiamra hagyhatom a katonáskodás gondját. Azt tervezem, hogy a hosszúfoki hullámtörőnél fogok horgászni nap mint nap. Hamarosan új főparancsnokra lesz szükséged.
Arutha káromkodott egyet.
– Ez azt jelenti, hogy ha nem találok sürgősen valakit, Lyam engem nevez ki Krondor udvarnagyának és katonai parancsnokának egyben. Pedig szeretném meggyőzni, hogy adjon nekem valami csöndes grófságot, mondjuk Dombhajlatot, aztán örökre ott maradnék. – Egy darabig némán töprengett, aztán folytatta: – Tíz évet kívánok mindkettőjüktől.
– Azt már nem!.- mondta Volney. – Hajlandó vagyok még egy évet maradni – fűzte hozzá lemondóan –, azért, hogy átadjam a hivatalomat, de egy nappal sem többet.
Arutha szeme összeszűkült.
– Hat, legyen hat év mindkettőjüknek. Ha beleegyeznek, ön visszavonulhat Landreth-be, Volney, te pedig Crydee-be, Gardan. Ha nem, megtalálom a módját, hogy ne érezzék olyan jól magukat otthon.
– Már megkaptam a király jóváhagyását, Arutha – nevetett Gardan. Amikor azonban látta, hogy a nagyherceg egyre mérgesebb, hozzátette: – De ha Volney azt mondja, én is maradok egy évig – na jó, legyen kettő, de annál már tényleg nem több –, csak amíg átveszed az irányítást.
Arutha szemében szinte gonosz fény gyúlt, amikor Gardan felé fordult:
– Szükségünk lesz egy nagykövetre a tsurani udvarban most, hogy a rés ismét megnyílt... – majd Volneyra nézett: – Azonkívül a Nagykesh Birodalomban is megürült a nagyköveti poszt.
A két férfi összenézett, majd Volney szólalt meg dühösen suttogva.
– Ez zsarolás, de rendben, három év. Mit csinálunk három évig?
– Azt akarom, hogy Jimmy és Locklear képzését személyesen vegye a kezébe, Volney – felelte a nagyherceg szokásos félmosolyával. – Tanítsa meg őket mindenre az adminisztrációval kapcsolatban, amit csak tud! Halmozza el őket munkával, míg úgy érzik, nem bírják tovább, aztán adjon nekik még többet! Szeretném kihasználni ezt a két túlzottan is tevékeny elmét. Csináljon belőlük minél jobb hivatalnokot!
– Gardan, amikor pedig nem épp a kormányzás fortélyait tanulják, változtasd őket katonává! Az a kis zsivány egy évvel ezelőtt kért tőlem valamit. Most megmutathatja, tényleg alkalmas-e rá, hogy megkapja. Ifjú bűntársa pedig túl tehetséges ahhoz, hogy visszaengedjem Határszélére. Locky a legkisebb fiú, így odahaza semmi hasznát sem vennék. Ha ti ketten elmentek, új udvarnagy és katonai parancsnok kell, ha pedig én is távozom, az illetőnek szüksége lesz egy ügyes kancellárra, aki megosztja vele a kormányzás terheit. Szóval nem akarom, hogy a következő négy évben akár öt üres percük is legyen.
– Négy év! – kiáltotta Volney. – Én hármat mondtam!
Ekkor kuncogás majd sóhaj hallatszott az ágyból.
– Arutha, furcsa fogalmaid vannak a jutalmazásról – ült fel Amos. – Mi a csoda terelte ilyen csúf irányba a gondolataidat?
A nagyherceg vidáman elvigyorodott.
– Pihenjen csak, admirális!
Amos visszazökkent az ágyra.
– Ó Arutha, még mindig túl komolyan veszed az életet!

 

Folytatása következik

 

 

Midkémia térképe:

 

 

Kelewan térképe: