[Raymond E. Feist – Krondor: Orgyilkosok]
(t) (m)

Vett egy mély levegőt, mivel tudta, hogy eljött a pillanat. Ha kezét és lábát szorosan tartva kiterítik arra a kőre, akkor számára már nincs menekvés.
Elszánta magát a cselekvésre. Úgy tett, mintha a félelemtől görcsös rángatózás lett volna úrrá rajta, és zokogva, sikoltozva a térdére rogyott. A trükk bevált, mivel a mozdulattal a két kísérőjét is sikerült egy kicsit megrántania. Ezután hirtelen erősen megvetette a lábát, és a két férfit kibillentve az egyensúlyából villámgyorsan felállt. Minden fájdalmat és tiltakozó ízületet figyelmen kívül hagyva emelte fel a karját, mivel tudta, hogy ettől mindkét orgyilkos ösztönösen fogást vált majd a csuklóján. Így is történt, és James a pillanatot kihasználva kiszabadította a kezét.
Az apród jobb kezével a jobb oldalán álló férfi övéhez kapott, kihúzott egy tőrt, majd vállával belerohant, és hátralökte az oltárkőre. Aztán bal lábával kirúgva a bal oldali orgyilkost is hátratántorította.
A jobb oldali férfi az övéhez kapott, ám a kardhüvelye üres volt.
– Ezt keresed? – vigyorgott James, és széles ívben előrecsapott a pengével. A vágás a nyakán találta el az orgyilkost, akinek átvágott ütőeréből vér fröcskölt szerteszét, bemocskolva az oltárkövet és a padlót egyaránt. – Ha annyira szeretnéd, hogy megjelenjen ez a borzalom, akkor használd hozzá a saját véredet!
A főpap rémülten felkiáltott:
– Ne! Még nem jött el az idő!

 

 

RAYMOND E. FEIST
Krondor: Orgyilkosok

[Résháború öröksége 2.]

(Tartalom) (Térkép)

 

 

Prológus
Az indulás

A katonák hosszú sorokban meneteltek a hegygerincen.
A csomagokat szállító szekereket kétfelé osztották, egy részük most a sebesültekkel és a halottakkal elindult Krondor felé, ahol az elesetteket majd kegyelettel elhamvasztják. A hazafelé gördülő kerekek és dübörgő csizmák nyomában porfelhő emelkedett, és a finom por összekeveredett a kioltott tábortüzek csípős füstjével. A felkelő nap átszüremlett a homályon, narancs és sápadtarany sugarai színes dárdákként hasítottak utat a máskülönben szürke reggelben. A távolban madarak énekeltek, és tudomást sem vettek a csata utóhangjairól.
Arutha, Krondor nagyhercege és a Szigetkirályság Nyugati Birodalmának ura a lován ült, és miközben hazafelé tartó embereit szemlélte, engedélyezett magának egy pillanatot, hogy kiélvezze a napfelkelte fenségességét és a madarak szerenádját. A csata, istennek hála, rövid volt, de véres, és noha a veszteség kisebb volt, mint amire számított, ő mégsem volt elégedett, mivel gyűlölt akár egyetlen, parancsnoksága alatt álló harcost is elveszíteni. Néhány pillanatig csak csodálta az égre kúszó sápadt napkorongot, és hagyta, hogy a látvány szépsége enyhítse keserűségét és fájdalmát.
Arutha még mindig emlékeztetett arra az ifjú emberre, aki tíz évvel korábban Krondor trónjára lépett, noha a szeme körüli szarkalábak és a fekete haját tarkító szürke szálak megmutatták, milyen árat követelt tőle az uralkodás. Azok számára, akik jól ismerték, Arutha semmit nem változott: továbbra is hozzáértő hivatalnok volt, zseniális katona, és egy végletekig kötelességtudó ember. A hozzá közel állók azt is tudták, hogy akár a legalacsonyabb rangú katonája megmentéséért is gondolkodás nélkül kockára tenné saját életét.
A nagyherceg pillantása szekérről szekérre vándorolt, mintha látni szeretné a bennük fekvő sebesülteket, mintha ezzel kifejezhetné háláját a jól elvégzett munkáért. Akik ismerték, tudták, hogy fájdalmát mélyen magában tartva, némán gyötrődik minden sebesülés miatt, amelyet a Krondort és a Királyságot szolgáló emberei elszenvedtek.
Arutha félretette fájdalmát, és végiggondolta a győzelmet. Az ellenség, a sötét tündék egy viszonylag kicsi egysége, két napja teljes erejével visszavonulóban volt. Egy sokkal nagyobb hadtestet Arutha két apródja, James és Locklear akadályozott meg abban, hogy elérje a Sötét-erdőt, azzal, hogy leromboltak egy rés-gépezetet. Ez az akció egy Patrus nevű varázsló életébe került, de az ő áldozata is hozzájárult ahhoz, hogy a támadók saját belső ellentéteik áldozatául essenek. Delekhan, az önjelölt hódító és Gorath, a mordel törzsfőnök az Életkristály feletti hatalomért folytatott küzdelemben halt meg, ám céljaik teljesen mások voltak. Delekhan csak a hatalomra tört, Gorath azonban a népét akarta megmenteni. A mordel törzsfőnök legalább annyira tiszteletreméltó és érdemes férfiúnak bizonyult, mint bármely nemes, akivel Arutha valaha is találkozott. Arutha még a létezését is elátkozta annak a titokzatos és ősi ereklyének, amely Sethanon városa alatt pihent, és csak azt szerette volna tudni, vajon megéli-e még, hogy valaki megfejti a kristály titkát, és hogy elhárul-e valaha az a veszély, amit jelent.
Delekhan fiát, a Moraeulf nevű férfit Narab, Delekhan egykori szövetségese ölte meg: a mellkasába mélyesztette tőrét. A mordelek új vezetője, Narab, elfogadta Arutha ajánlatát, így a visszavonuló mordeleket a Királyság erői mindaddig nem fogják zargatni, amíg egyenesen észak felé tartanak. Futárok vitték a parancsot, és a mordelek előtt megnyílt a hazafelé vezető út, ami biztonságos is marad számukra, amíg mozgásban vannak.
A Királyság Sötét-erdőben összegyűlt erői most szétoszlottak, és elindultak a különböző kaszárnyák felé. Többségük visszatér nyugatra, míg néhány csapat északra, a határbáróságok felé fordul. A Sethanontól északra fekvő, korábban titkos helyőrséget új támaszpontra költöztetik, és új felszereléssel látják el.
Napfény áradt Aruthára. A reggeli köd lassan felszáradt, és a levegőt már csupán a füst és a por homályosította el. Már most érezni lehetett, hogy meleg napra számíthatnak, és az előző tél hidegének emléke egyre jobban elhalványult. Arutha mélyen elrejtette bánatát, de ahogy végiggondolta a Királyság nyugalma elleni legutóbbi támadást, elöntötte a keserűség.
Miután a Résháború véget ért, Arutha készpénznek vett mindent, amit a tsurani mágusok állítottak, és a feketeruhások közel tíz éven keresztül szabadon járhattak-kelhettek a mágikus réseken át a világok között. De most úgy érezte, elárulták. Makala, a tsurani Nagy Ember még egy háborút is képes volt kirobbantani, csak hogy megszerezze a Sethanon alatt nyugvó Életkristályt. Arutha tökéletesen megértette, mi vezette a mágust, tudta, hogy Makala és társai azt hitték, a Királyság egy óriási erejű pusztító fegyver, valamiféle hatalom-gépezet birtokában van, amely háború esetén komoly fölényt jelentene a tulajdonosa számára. Ha a Nagy Ember helyében lett volna, ha ugyanazok a gyanúk gyötrik, talán ő is ugyanígy cselekedett volna. De ennek ellenére többé nem tudott annyira megbízni a tsuranikban, hogy hagyja őket szabadon járni-kelni a Királyságban, és ez egy majdnem évtizedes kereskedelmi kapcsolat végét jelentette. Arutha egyelőre félretette azzal kapcsolatos aggodalmát, hogy vajon miképp fogja véghezvinni a szükséges változtatásokat, de tudta, alkalomadtán le kell ülnie a tanácsadóival, és ki kell dolgoznia egy tervet, amely a jövőben gondoskodni fog a Királyság biztonságáról. Tisztában volt azzal is, hogy szinte senki sem fog örülni az általa bevezetett új szabályoknak.
Arutha jobbra pillantva két nagyon kimerült fiatalembert látott maga mellett, akik a fáradtságtól majdnem kiestek a lovuk nyergéből. Ritka mosolyainak egyike villant fel az arcán, ami nem is volt több, csupán szája sarkának egy apró felkunkorodása, ám meglágyította még mindig fiatalos arcának általában komor kifejezését.
– Fáradtak, uraim? – kérdezte.
James, a herceg első apródja, sötét árkokkal körülvett szeméből viszonozta ura pillantását. Jómaga és társa, Locklear mögött kimerítő lovaglás állt. A többnapos út során mágikus füvek serkentették őket, a két apród az ezekből készített főzeteknek köszönhetően volt képes napokig ébren és persze éberen maradni a nyeregben. A szer hosszas használatának azonban voltak utóhatásai: az utazás végén az összes felgyülemlett fáradtság és agyongyötört testük minden kínzó fájdalma egyszerre lett úrrá a fiatalembereken. A mai éjszakát Arutha sátrában, puha párnákon aludták végig, reggel mégis kimerülten és hullafáradtan ébredtek. Jamest azonban most sem hagyta el szokásos arcátlan humora, és megjegyezte:
– Nem, uram, felkelés után mindig így nézünk ki. Csak ön általában nem lát minket, amíg meg nem ittuk a reggeli kávénkat.
Arutha felkacagott.
– Úgy látom, a bájodból semmit sem vesztettél, apród.
Egy sötét hajú, szakállas, alacsony férfi lépett a herceg és társai mellé.
– Jó reggelt, fenség! – köszönt Pug, és meghajolt.
Arutha egy udvarias bólintással válaszolt, és megkérdezte:
– Pug, visszatérsz velünk Krondorba?
A varázsló arcán tisztán látszott, hogy valami aggasztja.
– Nem egyenesen, fenség. Haza kell mennem Csillagdokkba, mivel van pár dolog, aminek sürgősen utána kell járnom. Aggodalommal tölt el ennek a néhány tsurani Nagy Embernek a tevékenysége, akik részt vettek ebben a legutóbbi kísérletben itt, Sethanonnál. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy rajtuk kívül más varázslók nem keveredtek bele, és hogy azok, akik még az akadémiámon tartózkodnak, mentesek minden bűntől.
Arutha ismét a lassan tovagördülő szekerekre pillantott, és megjegyezte:
– Muszáj beszélnünk arról, hogy milyen szerepet töltenek be a tsuranik az akadémiádon, Pug. De nem itt, és nem most.
Pug egyetértése jeléül bólintott. Noha hallótávolságon belül mindenki tudott a Sethanon városa alatt fekvő Életkristály titkáról, bölcsebb volt csak bizalmasan, zárt helyen beszélni róla. Pug tudta, hogy Aruthát mélységes aggodalommal tölti el a tsurani varázsló, Makala árulása, amely ehhez a legutóbbi csatához vezetett a herceg katonasága és a mordel harcosok támadó serege között. Számított rá, hogy Arutha az eddiginél sokkal szigorúbban fogja majd ellenőrizni, hogy ki és mi juthat át a résen – a mágikus átjárón – Midkemia és a tsuranik világa, Kelewan között.
– Beszélünk majd, fenség. De először gondoskodnom kell Katala és Gamina biztonságáról.
– Megértem az aggódásodat – mondta a herceg. Pug lányát elrabolták, és varázslattal egy távoli világra vitték, hogy apját elcsalják, és mindaddig távol tartsák Midkemiától, amíg a tsurani varázslók meg nem szerzik az Életkristályt.
Pug felsóhajtott.
– Meg kell bizonyosodnom róla, hogy soha többé nem leszek egy családtagom révén sem sebezhető. – Jelentőségteljesen a hercegre nézett. – Williamért sajnos semmit nem tehetek, de arról gondoskodhatok, hogy Katala és Gamina biztonságban legyenek Csillagdokkban.
– William katona, és a mesterségével időnként együtt jár a veszély. – Arutha Pugra mosolygott. – De a fiad olyan biztonságban van, amilyenben kevés harcos lehet, mivel állandóan a krondori nagyhercegi palotaőrség hat századnyi katonája között van. Bárki is próbálkozik azzal, hogy William révén zsaroljon, rá fog jönni, hogy a fiúhoz igen nehéz hozzáférni.
Pug arca világosan tükrözte, hogy nem ért egyet.
– Sokkal többre vihette volna. – A tekintete csendben könyörgött Aruthának, kérte, hogy tegyen valamit. – És még mindig megtehetné. Még nincs késő, hogy visszatérjen velem Csillagdokkba.
A herceg szánakozva nézte a varázslót. Megértette Pug csalódottságát, és a szülő vágyát, aki viszont akarta látni fiát a családban. De a hangsúlya nem hagyott kétséget afelől, hogy mit fog tenni, érződött, hogy nem hajlandó közbenjárni a varázsló érdekében.
– Tudom, hogy nagyon sok vitátok volt a választása miatt, Pug, de ezt a dolgot magatoknak kell megoldanotok. Már akkor is mondtam neked, amikor először tiltakoztál az ellen, hogy William a szolgálatomba álljon: a fiad örökbefogadás révén királyi unokatestvér, és már nagykorú, így semmi okom rá, hogy visszautasítsam a kérését.
Mielőtt Pug újabb ellenvetésének adhatott volna hangot, felemelte a kezét.
– Még a te kedvedért sem. – A hangja ellágyult. – Ráadásul az adottságai alapján az átlagosnál sokkal jobb katona lesz belőle. A fegyvermesterem azt állítja, hogy valóságos őstehetség. – Arutha témát váltott: – Owyn elindult már hazafelé?
Owyn Belefote, Timons bárójának legkisebb fia, James és Locklear értékes szövetségesének bizonyult az előző küzdelemben.
– Amint felkelt a nap. Azt mondta, hogy ki kell békülnie az apjával.
Arutha Locklear felé intett, bár szemét továbbra is Pugon tartotta.
– Van itt valami a számodra. – Locklear azonban nem válaszolt a jelzésre, így Arutha ránézett. – Apród, a pátens?
Locklear már majdnem elaludt a nyeregben, ám ahogy a herceg emelt hangú szavai beszivárogtak bamba gondolatai közé, nyomban felkapta a fejét. Lovával Pug mellé léptetett, és lenyújtott a varázslónak egy pergament.
– Ez alapján az aláírásommal és pecsétemmel hitelesített dokumentum alapján – mondta Arutha – ezentúl minden mágikus ügyben, amely a Nyugati Birodalmat érinti, te leszel a legfőbb hatalom; ha dönteni kell, a te szavad lesz a végső. – Halványan elmosolyodott. – Azt hiszem, nem lesz nehéz meggyőznöm őfelségét arról, hogy ennek érvényességét az egész Királyságra terjessze ki. Mágikus kérdésekben mi már évek óta rád hagyatkozunk, Pug, azonban ez a pátens felhatalmaz arra, hogy akkor is te dönts, ha egy másik nemes vagy a király egy tisztje nem ért veled egyet, és én nem állok mögötted. Ebben a dokumentumban kinevezlek téged a krondori udvar hivatalos mágusává.
– Köszönöm, fenség – hajtotta meg a fejét Pug. Úgy tűnt, mondani akar valamit, de habozott.
Arutha oldalra billentette a fejét.
– Most valami „de” következik, ugye?
– De nekem Csillagdokkban kell maradnom a családommal. Nagyon sok tennivalónk van, és az ottani munkám miatt nem szolgálhatok Krondorban, Arutha.
A herceg sóhajtott egyet.
– Értem. De ha te nem vagy hajlandó a palotába költözni, akkor én továbbra is udvari mágus nélkül maradok.
– Odaküldhetem Kulgant, hogy bosszantson egy kicsit – mosolygott Pug.
– Nem, egykori tanárom túlságosan könnyen megfeledkezne a rangomról, és időnként az egész udvar előtt lehordana. Ez rontaná a hangulatot.
– Kiét? – mormogta Jimmy a bajusza alatt.
Arutha oda sem nézve válaszolt:
– Természetesen az enyémet. – Majd Pughoz fordult: – Komolyra fordítva a szót: Makala árulása bebizonyította, milyen bölcs dolog volt apám részéről, hogy egy mágikus ügyekben illetékes tanácsadót is tartott az udvarában. Kulgan azonban már kiérdemelte a nyugdíjaztatását. Tehát, ha nem te, és nem is a fiatal Owyn, akkor ki?
Pug egy pillanatig gondolkozott, majd azt felelte:
– Van egy tanítványom, aki valószínűleg tökéletesen alkalmas lenne arra, hogy a mágiával kapcsolatos ügyekben tanácsokkal lásson el. Van azonban egy gond.
– És mi lenne az? – kérdezte Arutha.
– A lány kesh.
– Ez két gond – jegyezte meg a herceg.
– Ismervén a húgodat és a feleségedet – mosolygott Pug –, nem hittem volna, hogy idegenkedsz megfogadni egy nő tanácsát:
Arutha bólintott.
– Én nem is. De az udvarban sokan... nehéznek találnák.
– Még soha nem vettem észre, hogy az befolyásolta volna a döntéseidet, hogy mások mit gondolnak, Arutha – mondta a varázsló.
– Változnak az idők, Pug – felelte a herceg. – És az ember egyre idősebb lesz. – Egy percig hallgatott, és csak nézte, ahogy seregének egy újabb százada tábort bont, majd elindul. Végül Pug felé fordult, és egyik szemöldökét kérdően felemelte:
– De hogy kesh!
– Legalább senki nem fogja azzal vádolni, hogy lepaktált valamelyik frakcióval az udvarban – mosolygott Pug.
Arutha felkuncogott.
– Remélem, viccelsz.
– Nem, nem viccelek. A lány szokatlanul tehetséges, annak ellenére, hogy még nagyon fiatal. Kulturált és tanult, számos nyelven ír és olvas, és megdöbbentően remek érzéke van a mágiához, neked pedig pont ilyen tanácsadóra van szükséged. És ami a legfontosabb, ő az egyetlen olyan diákom, aki – mivel Keshben a császári udvarban nevelkedett – tisztában van vele, milyen politikai következményekkel járhat a mágia gyakorlása. Ráadásul Jal-Purból származik, így azt is tudja, hogy állnak a dolgok itt, nyugaton.
Arutha egy hosszú percig gondolkodni látszott, majd azt mondta:
– Gyere el Krondorba, amikor tudsz, és mesélj róla egy kicsit többet. Nem azt mondom, hogy semmiképpen nem fogadom el az ajánlatodat, de mielőtt megteszem, szükségem van még némi meggyőzésre. – Arutha felvillantotta jellegzetes félmosolyát, és megfordította a lovát. – De meg kell mondanom, az a kifejezés, ami az udvari nemesek arcán megjelenik majd, amikor egy kesh nő besétál, talán megéri mindazt a kockázatot, amivel ez a választás járhat!
– Kezeskedem érte, és a szavamat adom, hogy megbízhatsz benne – mondta Pug.
Arutha visszanézett a válla fölött.
– Nagyon komolyan gondolod, hogy ő a legmegfelelőbb, igaz?
– Igen. Jazhara olyan ember, akire akár a családom életét is rábíznám. Alig pár évvel idősebb, mint William, és már majdnem hét éve velünk él Csillagdokkban, tehát életének egyharmadát mellettem töltötte. Bízhatunk benne.
– Ez sokat számít – mondta Arutha. – Sőt, nagyon sokat. Tehát gyere el Krondorba, amikor csak akarsz, és akkor majd alaposabban megtárgyaljuk ezt a dolgot. – Elköszönt Pugtól, majd Jameshez és Locklearhez fordult. – Uraim, indulás, még hosszú út áll előttünk.
Locklear belegondolt, hogy már megint végtelen, gyötrelmes napokat kell a nyeregben töltenie, és alig tudta elrejteni a fájdalmát. Még az sem enyhítette a keserűségét, hogy most jóval kevésbé kell rohanniuk, mint pár nappal ezelőtt.
– Egy pillanat, ha fenséged megengedi. Váltanék pár szór Pug herceggel – mondta James.
Arutha bólintott, és ő meg Locklear előrelovagoltak.
Amikor a herceg hallótávolságon kívül volt, Pug megkérdezte:
– Mi a baj, Jimmy?
– Mikor fogja megmondani neki?
– Mit? – kérdezte Pug.
Az apród olyan kimerült volt, hogy majdnem leesett a lóról, a varázsló ártatlan arcát látva most mégis elvigyorodott.
– Hogy a lány, akit hozzá küld, Hazara-Khan nagyúrnak, Jal-Pur fejedelmének másodunokahúga.
Pugnak sikerült magába fojtania a nevetést.
– Úgy gondoltam, ezt egy megfelelőbb pillanatra tartogatom. – Majd az arcára kiült a kíváncsiság. – De te ezt honnan tudod?
– Megvannak a saját forrásaim. Arutha gyanítja, hogy Hazara-Khan úr valamiképpen kapcsolatban van a kesh hírszerzéssel itt nyugaton, és mindazok alapján, amiket én tudok, ez szinte teljesen biztosan így is van. A herceg azon töri a fejét, hogy miképpen semlegesíthetné a kesh kémszervezetet egy saját ügynökség segítségével. De ezt nem tőlem hallotta.
Pug bólintott.
– Rendben.
– És mivel én még sokra akarom vinni, úgy véltem, bölcsen teszem, ha alaposan utánajárok ezeknek a dolgoknak.
– Tehát körbeszimatoltál?
– Valami olyasmi – felelte James, és vállat vont. – És nem lehet túl sok nemesi születésű, Jal-Purból származó kesh lány, akit Jazharának hívnak.
Pug felkacagott.
– Te egyszer még tényleg sokra viszed Jimmy, már ha valaki fel nem akaszt előtte!
James egy pillanatra lerázta lényéről a fáradtságot, és visszanevetett.
– Nem maga az első, aki ezt mondja, Pug.
– Majd valamikor a közeljövőben megemlítem Aruthának a nagykövet és Jazhara közötti rokoni kapcsolatot. – Arutha és Locklear felé intve Pug azt mondta: – Jobb, ha elindulsz utánuk.
James bólintott, megfordította a lovát, és búcsút intett.
– Igaza van. Minden jót, herceg uram!
– Minden jót, apród!
James lova véknyába vágta a sarkát, és az állat könnyű vágtában Arutha és Locklear után iramodott. Hamar utolérte apródtársát, Arutha azonban már nem volt ott, elment, hogy tanácskozzon Gardan udvarnaggyal a sereg hazavonulásával kapcsolatos kérdésekről.
Amikor James melléügetett, Locklear megkérdezte:
– Mi volt ez?
– Csak feltettem egy kérdést Pug hercegnek.
Locklear nagyot ásított.
– Akár egy hetet is végig tudnék aludni – dörmögte.
Arutha éppen ekkor csatlakozott hozzájuk, és meghallotta a megjegyzést.
– Krondorban, miután hazaértünk, egy egész éjszakát végigalhatsz, apród. Másnap reggel aztán ismét elindulsz északra.
– Északra, uram?
– Engedély nélkül hagytad el Tyr-Sogot, ámbár elismerem, nyomós okod volt rá. Azonban most a veszély elmúlt, így vissza kell térned Moyiet báró udvarába, és le kell töltened a szolgálati idődet.
Locklear fájdalmasan lehunyta a szemét. Majd kinyitotta, és azt mondta:
– Azt hittem...
– ...hogy sikerült megúsznod a száműzetés hátralévő hónapjait – segített neki James a szája sarkából.
Aruthának megesett a szíve a kimerült ifjoncon, és azt mondta:
– Szolgáld jól Moyietet, és akkor talán korábban visszarendellek Krondorba. De csak akkor, ha elkerülsz minden bajt!
Locklear bármiféle megjegyzés nélkül bólintott, mire a herceg megsarkantyúzta a lovát, és előrenyargalt.
– Hát – jegyezte meg James –, legalább egy éjszakát meleg ágyban tölthetsz a palotában, mielőtt útra kelsz.
– És te mihez kezdesz majd? – kérdezte Locklear. – Téged nem vár néhány befejezetlen ügy Krondorban?
James egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha fárasztaná a gondolkodás, majd azt felelte:
– De, van egy kis baj a tolvajcéh háza táján. De semmi olyan, ami miatt neked aggódnod kellene. Semmi, amit ne tudnék egyedül megoldani.
Locklear horkantott, de nem szólt semmit. Túl fáradt volt ahhoz, hogy kiötöljön valami gúnyos választ.
– Igen – folytatta James –, ez után a csúf ügy után, amibe a tsuranik és a mordelek is belekeveredtek, az én krondori tolvajokkal kapcsolatos problémám jelentéktelennek és unalmasnak fog tűnni.
Locklear a barátjára nézett, és látta, hogy James gondolatai már a Csúfolódók – a tolvajok céhe – okozta probléma körül forognak, bármi is legyen az. És Locklear dermesztő bizonyossággal tudta, hogy a barátja valami komoly dologra próbál fényt deríteni. Amikor James otthagyta a céhet, és a herceg szolgálatába állt, a Csúfolódók halálra ítélték, és az ítélet még mindig érvényben volt, így – hacsak nem lenne igazán fontos az ügy – nem ütné az orrát a tolvajok dolgába.
Locklear ösztönösen megérezte, hogy itt valami komoly dolog van a háttérben. Aztán a fiatalabb apród rájött: ha James beleüti az orrát valamibe, akkor ott mindig valami komoly dologról van szó.

 

 

1.
Menekülés

A üldözés lármájának visszhangjai betöltötték a sötét járatokat.
Limm már majdnem teljesen kifulladt, mégis kétségbeesetten rohant, igyekezett lerázni üldözőit, akik eltökélten próbálták megölni. A fiatal tolvajfiú Banath-hoz, a tolvajok istenéhez fohászkodott, könyörgött, hogy azok, akik követik, ne ismerjék olyan jól Krondor csatornahálózatát, mint ő. Tisztában volt vele, hogy ha a szemük elé kerülne, nem tudna elfutni előlük, és harcban sem lenne semmi esélye, így egyetlen reménye az volt, hogy talán sikerül túljárnia az eszükön.
A fiú tudta, hogy a pánik az ellenségeit szolgálja, így keményen küzdött a szörnyű rettegés ellen, ami azzal fenyegette, hogy rémült kisgyermeket csinál belőle, és miközben az árnyékok között osont, és várta azokat, akik meg fogják ölni, belekapaszkodott mindenbe, ami némi biztonságérzetet keltett benne. Két széles járat kereszteződésénél egy pillanatra megállt, majd befordult a bal oldaliba. Mivel útja során csupán egy aprócska, leárnyékolt fényű lámpás szolgáltatott világosságot, a homályban inkább érezte, mint látta, merre jár. A lámpás ablakán csak egy hajszálnyi rést hagyott, mivel neki még ez a reszkető, gyenge fénysugár is elég volt ahhoz, hogy tudja, hol van. A csatornarendszernek voltak olyan részei, ahol a törött utcaköveken, a nyílásokon, a vízgyűjtő aknákon és mindenféle réseken keresztül beszivárgott némi fény a felső világból, és Limmet az a néhány sápadt napsugár is nagyon messzire elvezette a város alatti világot behálózó bűzös mellékutcákon. Azonban voltak teljes sötétségbe burkolózó szakaszok is, ahol lámpás nélkül ő is ugyanolyan vak lenne, mint azok, akik világtalanul születtek.
Limm eljutott egy olyan részhez, ahol a járat erősen összeszűkült. Itt a kerek csatorna átmérője sokkal kisebb volt, hogy lelassítsa a szennyvíz folyását. A fiú magában gátnak nevezte ezt a részt. Mélyen lehajolt, hogy ne verje be fejét a szűk nyílás tetejébe, és meztelen talpával beletoccsant a mocskos vízbe, amely itt, a tágasabb csatorna végénél összegyűlt, és a szintje addig emelkedett, amíg át nem ömlött a régi, rozsdás és meglehetősen szűk elvezetőcsövön.
Limm széttárta a lábát, és széles terpeszben ment tovább. Talpait magasan a kerek járat falán tartotta, mivel tudta, hogy kevesebb mint tíz lábnyira tőle egy csúf kifolyón ömlik át a szenny egy húsz lábbal mélyebben hömpölygő hatalmas csatornába. A talpát borító bőrkeményedéseknek hála a köveken lerakódott éles szélű hordalék nem hasította fel a bőrét. Amikor a fiú keresztezett egy járatot, amelybe hosszú fénypászmák vetültek, teljesen leárnyékolta lámpását. Pontosan tudta, hogy hol jár, és félt attól, hogy üldözői esetleg meglátják lámpásának fényét, bármilyen halvány is az. Csak a tapintására hagyatkozva fordult be egy sarkon, és elindult a következő folyosón. Ez a járat több száz láb hosszú volt, amiben egyetlen fényszikra is látható lenne, akár az alagút legeslegvégéről is.
Amennyire csak ezzel az esetlen mozgással tudott, sietett, és hamarosan megérezte a légáramlatot. A szellő azt a helyet jelezte, ahol a víz hangos loccsanással lezuhogott egy lyukon, amelyet a csatornába vágtak. Rengeteg ehhez hasonló kifolyónyílás volt még a környéken, így a járatrendszernek ezt a részét a helyi tolvajok Kútnak nevezték. A számos loccsanás lármája oda-vissza verődött a szűk csatornacsőben, így hang alapján nehéz volt meghatározni a kifolyók pontos helyét, ezért Limm lassan és óvatosan ment tovább. Ez olyan rész volt, ahol hat hüvelyknyi tévedés az ember életébe kerülhetett.
Körülbelül tíz lábbal előrébb Limm egy rácshoz ért, és mivel minden idegszálával az őt üldözők zajára koncentrált, majdnem beleütközött. Gyorsan lekuporodott, és olyan apróra húzta össze magát, amennyire csak tudta, hogy minél kisebb célpontot nyújtson, hogyha fény jelenik meg az alagútban.
Pillanatokon belül meghallotta a hangokat. Először csak érthetetlen szavak jutottak el a füléhez, majd felismerte, amint egy férfi azt mondja:
– ...nem juthatott túl messzire. Még csak egy kölyök.
– De látott minket – mondta a vezér, és a fiú pontosan tudta, hogy kinek a hangját hallja. Annak a férfinak a képe, illetve azoknak, akik szolgálják, mélyen belevésődött az agyába, noha csak egy rövid pillantást vetett rájuk, mielőtt sarkon fordult és elmenekült volna. A férfi nevét nem tudta ugyan, de a fajtáját ismerte. A fiú egész életében ilyen emberek között élt, ámbár az általa ismert emberek közül csak kevesen voltak ennyire veszélyesek.
Limmnek nem voltak illúziói a saját képességeit illetően, tisztában volt vele, hogy ha szembeszállna ezekkel az emberekkel, semmi esélye nem lenne a túlélésre. Igaz, hogy a fiúban gyakran túltengett a harciasság, ám az csak színlelt bátorság volt. Az volt a célja, hogy meggyőzze a nála erősebbeket arról, hogy egy kicsit nehezebb megszabadulni tőle, mint amilyen valójában. A fiú hajlandó volt szembenézni a halállal, és ez nem is egy alkalommal mentette már meg az életét. Azonban Limm nem volt ostoba. Tudta, hogy ezek az emberek még annyi időt sem adnának neki, hogy megpróbálkozzon egy blöffel. Habozás nélkül megölnék, mivel ő összefüggésbe hozhatja őket egy szörnyű bűntettel.
A fiatal szökevény körbenézett, és látta, hogy felülről víz csepereg lefelé. Vállalta a kockázatot, hogy esetleg meglátják, és egy hajszálnyit nyitott a lámpa redőnyén, majd egy pillanatra a feje fölé villantott a halvány fénysugárral. A rács nem ért fel a csatornajárat tetejéig, és közvetlenül a túloldalán egy kürtő vezetett fölfelé.
Az ifjonc habozás nélkül felmászott a rácson, és szabad kezét átdugta a keskeny résen. Korábbi tapasztalatai alapján tudta, valószínűleg át tudja préselni magát rajta. Gyors fohászt mormolt Banath-hoz, hogy remélhetőleg nem nőtt túl sokat, mióta legutoljára ehhez hasonló mutatvánnyal próbálkozott, majd felhúzta magát, és megfordult. Először a fejét dugta át a résen: kicsit elfordította, majd arcával előre megpróbálta átgyömöszölni a legfelső rúd és a mennyezet kövei között. Korábbi gyakorlatai alapján tudta, kevésbé fog fájni a füle, ha nem hajol hátra, miközben átdugja a fejét. Az egyre sürgetőbb menekülési vágy heves harcot vívott benne a fájdalommal, mivel érezte, hogy az üldözői egyre közelebb vannak. Azonban ez az érzés sem nyomta el az arcából kisugárzó kínt, sőt, az egyre erősödött, miközben lassan átpréselte fejét a résen. Érezte a vér és az izzadság sós, fémes ízét, de tovább tekergette a fejét, hogy átgyömöszölje a keskeny nyíláson. Kicsordultak a könnyei, és kegyetlenül lehorzsolta mindkét fülét, egyiket a köveken, a másikat a mocskos vasrúdon, mégis némán küzdött. Egy pillanatig attól tartott, hogy úrrá lesz rajta a pánik, mivel képtelen volt kiverni agyából az olyan képeket, amelyeken tehetetlenül lógott a rácson, miközben az üldözői rohantak, hogy elkapják, és ezek a képek fájdalmasan élesek voltak.
Aztán a feje végre átjutott a rács túloldalára. A karja már könnyedén átcsúszott, elég volt megmozdítania a vállát. Az ifjú tolvaj halk fohászt mormolt, remélte, hogy nem kell kificamítania az ízületeit az átjutáshoz, és tovább nyomakodott előre. A vállai átfértek, és úgy, hogy kifújt minden levegőt, a mellkasa is átcsúszott. Limm azonban hirtelen rájött, hogy a lámpás, amit hátulmaradt kezében tartott, semmiképpen nem fog átférni a nyíláson.
A fiú vett egy nagy levegőt, és miután teste többi részét is átgyömöszölte a résen, hagyta leesni a lámpást. Most már egész teste a rács másik oldalán volt, és miközben a lámpás csörömpölve a kövekre csapódott, a fiú úgy kapaszkodott a mocskos vasrudakba, mint egy létrába.
– Itt van! – hangzott a kiáltás valahonnan a közelből, és egy fénysugár villant fel az alagútban.
Limm még némán kapaszkodott, és felnézett, ám a felé közeledő halvány fényben alig tudta kivenni a feje fölött levő lyukat. A lábát szilárdan a rácson tartotta, tenyerét erősen az alagút falainak nyomta, és feltolta magát. Majd mindkét kezét keményen a függőleges akna falának szorította. Felkészült rá, hogy ellökje magát a rácstól, ehhez azonban szilárd kapaszkodóra volt szüksége. Egy kicsit körbetapogatózott, és az ujjai az egyik oldalon találtak is egy mély repedést két kő között. Éppen amikor talált még egy kapaszkodót, valami megérintette a meztelen talpát.
Azonnal kirúgott, és hallotta, ahogy egy hang szitkozódik:
– A pokolba minden patkánnyal!
Egy másik hang csendült fel:
– Itt mi nem tudunk átmenni!
– De a kardom átfér!
A fiatal tolvaj minden erejét összeszedve felhúzta magát az aknába, majd egy kockázatos mozdulattal ellökte magát a rács tetejétől, és tovább nyomakodott felfelé. Ezután tenyerét a kürtő egyik, hátát a másik falának szorította, majd felhúzta a lábát, és akrobatikus mozdulattal a talpát is a falnak támasztotta. Hallotta, hogy acél csikordul vason: valaki átdugta a kardját a rácsok fölötti résen. Limm tudta, hogyha habozott volna, akkor az a hosszú penge most biztosan felnyársalja.
Egy hang káromkodott, és azt mondta:
– Abban a kürtőben tűnt el!
Egy másik azt felelte:
– Valahol a felettünk levő szinten majd biztosan előbukkan!
A következő pillanatban Limm érezte, hogy az ing megmozdul a hátán: az anyag megcsúszott a falon, és hirtelen a csupasz lábai is megsiklottak a nyálkás köveken. Még erősebben a falnak nyomta a talpát, és imádkozott, hogy képes legyen megtartani magát. Egy pillanatig még lefelé csúszott, majd megállt.
– Eltűnt! – kiabálta az egyik őt üldöző férfi. – Ha leesett volna, mostanra már kipottyant volna abból a kürtőből!
A fiú felismerte a vezető hangját.
– Menjetek fel a következő szintre, és szóródjatok szét! Jutalom jár annak, aki megöli! Azt akarom, hogy az a patkány még hajnal előtt elpusztuljon!
Limm felfelé nyomta magát. Egyik kezét, egyik lábát, másik kezét, majd másik lábát áthelyezve, hüvelykenként haladt előre, és minden két hüvelyknyi haladás után egyet visszacsúszott. Nagyon lassan haladt, és izmai pihenésért sikoltottak, Limm azonban tovább erőltette magát. Egy fentről érkező hűvös légfuvallat tudatta vele, hogy közel jár a csatornarendszer következő szintjéhez. Fohászkodott, hogy egy olyan járatba jusson, ami már elég nagy ahhoz, hogy tájékozódni tudjon benne, mivel semmi kedve nem volt ugyanezt az utat lefelé is megtenni, és visszamenni azon a rácson át.
Amikor elérte a kürtő nyílását, megállt, vett egy nagy levegőt, megfordult, és hirtelen felnyúlt, hogy megragadja az akna szélét. Az egyik keze megcsúszott valami sűrű és ragacsos trutymón, azonban a másikkal szilárdan tartotta magát. Noha Limm soha nem volt oda túlságosan a mosakodásért, most mégis nagyon vágyott arra, hogy ledörgölhesse ezt a mocskot a kezéről, és tiszta ruhát ölthessen.
A fiú csak várt csöndben függeszkedve. Tudta, könnyen lehet, hogy az őt üldöző férfiak néhány pillanaton belül feltűnnek a járatban. Hallgatózott.
Limm fogékony elmével rendelkezett, és hamar megtanulta, milyen veszélyes az, ha az ember egy kockázatos helyzetben elhamarkodottan cselekszik. Annak idején hét fiú érkezett a Mamába, a Csúfolódók pihenőjébe. Nagyjából ugyanabban az időben érkeztek, alig néhány hét különbséggel kezdték a tanulást. Mára a másik hat fiú már meghalt. Ketten balesetben: leestek egy háztetőről. Hármat a nagyherceg bírájának ítélete alapján közönséges tolvajként felakasztottak. Az utolsó fiú tegnap éjszaka halt meg, az a férfi ölte meg, aki most Limmre vadászott, és az ő meggyilkolása volt az, aminek a fiatal tolvaj szemtanúja volt.
A fiú adott magának egy percet, hogy kalimpáló szíve kicsit megnyugodjon, és ziháló tüdeje lecsillapodjon. Majd felhúzta magát a széles járatba, és kezét az alagút jobb falán tartva elindult a sötétben. Tudta, hogy errefelé a legtöbb járatban bekötött szemmel is tudna tájékozódni, azonban azzal is tisztában volt, hogy elég lenne egyetlen egyszer rossz felé fordulnia, vagy akár egyetlen oldaljáratról megfeledkeznie ahhoz, hogy teljesen eltévedjen. A városnak ebben a negyedében volt egy központi ciszterna, és ha Limmnek sikerül rájönnie, hogy ahhoz képest hol van, az ugyanúgy segíteni fogja őt a tájékozódásban, mint egy mérnököt segítene egy jó térkép. Azonban ehhez az kellett, hogy ne veszítse el a fejét, és nagyon figyeljen oda.
Lassan araszolt előre, és közben erősen figyelt a távolról odahallatszó vízcsobogásra. Hol erre, hol arra fordította a fejét, biztos akart lenni benne, hogy tényleg a lenti csatornából jövő zajt hallja, nem pedig egy közeli falról visszaverődő megtévesztő visszhangot. Miközben vakon lépkedett előre, azon az őrületen gondolkozott, ami néhány héttel ezelőtt tört ki a városban.
Kezdetben csak egy aprócska problémának tűnt a dolog: egy rivális banda bukkant fel, mint ahogy ez időről időre előfordul. A Csúfolódók néhány bunyósának látogatása, vagy egy füles a seriff embereinek általában véget vet az ilyen bandák kellemetlenkedésének.
Azonban most másképp történt.
Egy új bűnszövetkezet jelent meg a kikötőben, melynek soraiban számos kesh orgyilkos is volt. Ez önmagában még nem lett volna furcsa, hiszen Krondor volt a Kesh-sel folytatott kereskedelem egyik legjelentősebb kikötője. Az, ami szokatlanná tette ezt az új bandát, az volt, hogy egyáltalán nem érdekelte őket a Csúfolódók fenyegetése. Szándékosan kihívó módon viselkedtek, teljesen nyíltan hozták és vitték a szállítmányokat be és ki a városból, megvesztegették a hivatalnokokat, és szembe mertek szállni a Csúfolódókkal. Úgy tűnt, ki akarják provokálni az összecsapást.
Végül a Csúfolódók léptek, ám a dolog katasztrofális véget ért. A legerősebb nehézfiúk – a tolvajok céhének végrehajtói – közül tizenegyet becsaltak egy raktárházba, ami egy félig elhagyatott móló végében állt. Odabenn csapdába ejtették őket, majd rájuk gyújtották az épületet. Mind a tizenegy Csúfolódó ottpusztult a lángokban, és ettől a pillanattól kezdve véres, kegyetlen háború tombolt Krondor alvilágában.
A tolvajcéh a felszínre kényszerült, azonban az új hódítók – akik egy Féreg néven ismert, titokzatos személynek dolgoztak – sem örülhettek, mivel Krondor nagyhercege gyorsan és határozottan cselekedett, hogy helyreállítsa a rendet városában.
A pletykák azt is állították, hogy pár héttel korábban néhány Éjsólyomnak öltözött férfi is felbukkant a csatornákban. Azonban ezek a hamis orgyilkosok csak a csalétek szerepét játszották, az volt a feladatuk, hogy maguk után csalják a herceg hadseregét a csatornákba. A színjáték nyilvánvaló célja az volt, hogy véglegesen szétzúzzák a Csúfolódókat. Az biztos, hogy ha a herceg testőrsége megfelelő létszámban behatolna a csatornahálózatba, akkor nem lenne menekvés: a katonák mindenkit, akit az utca szintje alatt találnak, kiűznének, vagy elfognának, tekintet nélkül arra, hogy az illető orgyilkos, hamis Éjsólyom vagy Csúfolódó. Ravasz terv volt, azonban kudarcba fulladt.
James apród, aki valamikor Sebes Jimmy néven maga is a Csúfolódók közé tartozott, meghiúsította a tervet, még mielőtt egy éjszaka eltűnt volna, hogy elvégezzen egy, a herceg által rábízott feladatot. Ezután Arutha összegyűjtötte a seregét, és kivonult. Ekkor a Féreg ismét lecsapott.
Azóta mindkét hadviselő fél rejtőzködött valahol: a Csúfolódók a Mamában, a gondosan elrejtett főhadiszállásukon, a Féreg emberei pedig egy ismeretlen rejtekhelyen, valahol az északi raktárnegyedben. Azok, akiket azzal a feladattal küldtek ki, hogy derítsék ki a Féreg főhadiszállásának pontos helyét, soha nem tértek vissza.
A csatornarendszerből senki földje lett, kevesen merészkedtek a lenti járatokba, hacsak nem volt feltétlenül szükséges. Limm eddig maga is csöndben, biztonságban lapult a Mamában, azonban két dolog kihajtotta onnan: az egyik egy borzalmas szóbeszéd, a másik egy régi baráttól érkezett üzenet volt. Ha csak a szóbeszédet hallotta volna, vagy csak az üzenetet kapta volna meg, akkor Limm még most is egy sarokban lapulna a Csúfolódók valamelyik rejtekhelyén, a kettő kombinációja azonban arra késztette, hogy cselekedjen.
A Csúfolódók között ritka volt a barátság. Igaz, hogy a tolvajok közötti összetartás legendás volt, ám ez ritkán eredt barátságból vagy szeretetből, inkább a céhen kívüliekkel szembeni bizalmatlanság és az egymástól való félelem táplálta. A tolvajok testvériségében az ember csak erővel vagy ravaszsággal vívhatta ki az őt megillető helyet.
Azonban olykor-olykor kialakult egy barátság, valamiféle kötelék, amely erősebb volt, mint azt a szükség diktálta volna. Ezért a kevés barátért érdemes volt egy kicsit többet kockáztatni. Limm alig egy maroknyi olyan embert ismert, akiért akár a legkisebb rizikót is hajlandó lett volna vállalni, azt az óriási veszélyt pedig, hogy esetleg elkapják, alig egy-két emberért vállalta volna. Azonban most két ilyen valaki volt bajban, és muszáj volt szólni nekik a pletykákról.
Valami hirtelen megmoccant előtte a sötétben, és Limm megdermedt. Némán várt, figyelt mindenre, ami esetleg rendellenesnek tűnik. A csatornarendszer egyáltalán nem volt csöndes: a távoli moraj, ahogy a víz lezúdult a Limm alatt levő óriási átereszen, és elvitte a város szennyét a kikötő bejáratához, az ezernyi csepegő vízcsepp, valamint a patkányok és egyéb kártevők, no meg azok visító ellenfeleinek neszezése állandó háttérzajt szolgáltatott.
Miközben várt, azt kívánta, bárcsak lenne nála valamilyen fényforrás. Az ő korában a türelem nagyon ritka adottság volt, főleg ha az ember nem tartozott a Csúfolódók közé, egy meggondolatlan tolvaj azonban egyben halott tolvaj is volt. Limm azzal érdemelte ki a tolvajcéh gondoskodását, hogy ő volt Krondor egyik legügyesebb zsebmetszője. A Csúfolódók vezetői sokra tartották, mert remek képességei voltak, csöndben és nyugodtan tudott mozogni a piacok sokadalmában, és képes volt úgy végigmenni egy zsúfolt utcán, hogy senkinek nem keltette fel a figyelmét. A legtöbb hozzá hasonló korú fiú még csapatokban dolgozott az utcán. Vagyis közönséges utcakölykök voltak, akik elterelték a figyelmet egy menekülő tolvajról, vagy elvonták az áldozat figyelmét, amíg egy másik Csúfolódó leemelt néhány portékát egy kocsiról.
Limm türelme meghozta a gyümölcsét, mivel hamarosan egy kövön megcsikorduló csizmatalp halk visszhangja ütötte meg a fülét. Nem sokkal előtte két tágas csatorna folyt össze. Ha át akar jutni az összefolyás másik oldalára, át kell gázolnia a lassan folyó szennyvízen.
Ez egy egész jó hely a várakozásra, gondolta a tolvajfiú. Ha megpróbálna átgázolni a vízen, a csobbanások zaja mindenkit felriasztana a közelben, és az üldözői azonnal a nyomában lennének, akár a kopó a nyúléban.
Limm végiggondolta a lehetőségeit. Azt a kereszteződést nem lehet kikerülni. Visszamehetne azon az úton, amin jött, de az azt jelentené, hogy hosszú órákon keresztül kellene az ezernyi veszélyt rejtő csatornákban mászkálnia a város alatt. Elkerülheti a rézsútosan becsatlakozó csatornán való átkelést úgy is, hogy szorosan a falhoz tapadva – hogy meg ne lássák – megkerüli a sarkot, és végigmegy a jobb oldalon induló folyosón. Akkor csak abban kell bíznia, hogy a sötétség gondosan elrejti, és hogy képes olyan halkan mozogni, hogy üldözői nem hallják meg. Ha egyszer maga mögött hagyja a kereszteződést, akkor már viszonylag biztonságban folytathatja az útját.
Limm előreosont: egyik lábát rendkívül óvatosan helyezte a másik elé, nehogy megmozdítson valamit, vagy rálépjen valamire, ami esetleg elárulná üldözőinek a hollétét. Alig bírta legyőzni a szörnyű késztetést, hogy elkezdjen szaladni, azonban lélegzetét gondosan ellenőrizve rákényszerítette magát, hogy az egyre erősebb menekülési vágy ellenére lassan lépkedjen.
Lépésről lépésre haladva lassan megközelítette a két járat kereszteződését, azonban amikor a sarokhoz ért, ahol le akart kanyarodni, idegen zaj ütötte meg a fülét. Kövön súrlódó fém hangja volt, mintha egy kardhüvely vagy egy penge nagyon finoman hozzáért volna a falhoz. Limm megdermedt.
Noha koromsötét volt, a fiú csukva tartotta a szemét. Nem értette ugyan, hogy miért, de ha lehunyta a szemét, a többi érzéke sokkal kifinomultabbá vált. Ennek miértjén már régebben is sokat gondolkozott, ám végül feladta, mivel bármennyit töprengett is, nem talált magyarázatot a dologra. Egyszerűen csak tudta, hogyha akár csak egy csöppnyi energiát is arra fordít, hogy megpróbál látni a koromsötétben, azt a hallása és a tapintásának érzékenysége szenvedi meg.
Néhány hosszú, csöndes, mozdulatlan perc után Limm vízcsobogást hallott. Valaki, egy boltos vagy egy városi munkás biztosan leengedte a ciszternáját, vagy kinyitotta a csatornákat tápláló egyik kisebb szennyvízleeresztőt. Limmnek ez a kis zaj is elég volt ahhoz, hogy továbbmenjen, és hamarosan be is fordult a sarkon.
Limm sietett. Még mindig rendkívül óvatos volt, azonban egyre jobban szeretett volna némi távolságot tudni maga és az alak között, aki a kereszteződésben őrt állt. Némán számolta a lépteit, és amikor száz lépéssel arrébb járt, kinyitotta a szemét.
Pont azt találta, amire számított: egy halvány fénypont csillant meg a járatban. Limm ismerte a helyet, tudta, hogy egy nyitott csatornarácsról verődik vissza a fény, amely a nyugati piactérre nyílik. Az apró fénysugár ahhoz nem volt elég, hogy jól lásson, de viszonyítási alapnak megfelelt, és meggyőzte arról, hogy tényleg ott van, ahol gondolta.
Gyorsan továbbment, és hamarosan elérte azt a keresztjáratot, amelyik párhuzamosan futott azzal, amelyet korábban követett, még mielőtt összetalálkozott volna a némán várakozó ismeretlennel. Belelábalt a bűzös szennyvízbe, átkelt a lassan áramló mocskon, és sikerült úgy elérnie a szemközti gyalogjárót, hogy nem keltett túl sok zajt.
Limm fürgén fölmászott, majd továbbsietett. Tudta, hogy hol bujkálnak a barátai, és azt is, hogy az egy viszonylag biztonságos hely, azonban az adott körülmények között egyetlen hely sem volt igazán biztonságos. Az, amit valamikor a tolvajok országútjának hívtak, vagyis Krondor háztetői, most pont ugyanolyan hadszíntér volt, mint a csatornarendszer. Krondor városának polgárai talán boldogan tudomást sem vettek a fejük fölött és a lábuk alatt zajló néma háborúról, Limmnek azonban életveszélyes volt akár a csatornákba, akár a tetőkre merészkednie. Tudta, még ha útja során a Féreg embereit sikerül is elkerülnie, akkor is jó pár veszélyre kell még számítania: bármikor összefuthat a herceg katonáival vagy az Éjsólyom szerepben parádézó gyilkosokkal. Egyetlen olyan emberben sem bízhatott, akit nem ismert, sőt, az utóbbi időben néhányan az ismerősei közül sem voltak megbízhatóbbak, mint egy vadidegen.
Limm megállt, és jobb oldalon megérintette a falat. A tolvajfiú elégedetten vette tudomásul, annak ellenére, hogy csak hangtalan számolással követte az utat, kevesebb, mint egy lábnyit tévedett, és a vas létrafokok pont ott vannak előtte a falban. Elindult felfelé. Látni még mindig nem látott, így csak érezte, hogy egy kürtőben mászik, és tudta, hogy egy pince padlója van felette. Felnyúlt, és kitapogatta a zárat. Kísérletképpen megrántotta, ám gyorsan rájött, hogy az ajtót a másik oldalról elreteszelték.
Kopogott: két gyors koppintás, majd egy szünet, ismét két koppintás, egy újabb szünet, végül egyetlen koppintás. Aztán várt, tízig számolt, és fordított sorrendben megismételte a kopogtatást: egy koppintás, szünet, két koppintás, szünet, majd ismét két koppintás. Ekkor a reteszt elhúzták.
A csapóajtó felnyílt, ám a szoba Limm feje fölött ugyanolyan sötét volt, mint az alatta levő csatornajárat. Bárki is várt odabenn, úgy tűnt, szívesebben marad láthatatlan.
Amikor Limm elkezdte felhúzni magát a helyiségbe, durva kezek ragadták meg és rántották keresztül a csapóajtón. Ezután nyomban becsukták az ajtót. Egy női hang azt suttogta:
– Mit csinálsz te itt?
A tolvajfiú nehézkesen leült a kőpadlóra. Teljesen úrrá lett rajta a kimerültség.
– Az életemért futok – mondta halkan. Levegő után kapkodva folytatta: – Múlt éjszaka láttam, ahogy meggyilkolták Édes Jackie-t. A Féreg egyik borzalmas embere tette. – Csettintett az ujjával. – Úgy törte el a nyakát, ahogy te egy kisgyermekét roppantanád el, a haverjai meg csak álltak körülötte, és nézték. Még arra sem adott időt Jackie-nek, hogy könyörögjön, vagy elmondjon egy imát, egyáltalán semmire. Egyszerűen csak eltaposta, mint egy csótányt. – Limm közel állt ahhoz, hogy zokogásban törjön ki: egyrészt, mert a beszámoló alatt valósággal újraélt minden szörnyűséget, amit látott, másrészt pedig azért, mert megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy órák óta először viszonylagos biztonságban volt. – De az egészben nem ez a legszörnyűbb.
Egy ősz szakállú, megtermett férfi meggyújtott egy lámpást. Összehúzott szeme mutatta, hogy Limm jobban tenné, ha előállna valami valóban jelentős indokkal, és ennél alaposabban is megmagyarázná, hogy miért élt vissza a bizalmával, és miért jött ide, a rejtekhelyére.
– Mi van még? – kérdezte.
– A Pillér meghalt.
Ethan Graves, aki egykor a Csúfolódók nehézfiúinak vezetője volt, aztán egy darabig Ishap rendjében szolgált, és akit most a Királyság minden csendőre égen-földön keresett, egy pillanatig csak hallgatott, és mérlegelte a hírt.
A nőt Katnek hívták, feleannyi évet számlált, mint társa, és régi barátja volt Limmnek.
– Hogy történt? – kérdezte.
– A szóbeszéd szerint meggyilkolták – felelte Limm. – Senki sem tudja biztosan, de abban senki nem kételkedik, hogy halott.
Graves leült egy kis asztalka mellé. Hatalmas teste igencsak próbára tette az aprócska szék erősségét.
– Honnan tudhatja ezt bárki is? – kérdezte szónokian. – Még azt sem tudja senki, hogy ki ő... vagyis, hogy ki volt ő.
– Íme, amit én tudok – kezdett mesélni Limm. – Amikor tegnap éjszaka a Mamába mentem, a Napmester még ott volt, és az egyik hátsó sarokban sutyorgott Mick Giffennel, Reg deVrise-zal és Fürgeujjú Phillel.
Graves és Kat egymásra néztek. Ezek a nevek a Csúfolódók legmagasabb rangú tolvajait takarták. Giffen volt Graves utóda, vagyis a nehézfiúk vezetője, deVrise irányította azokat, akik betöréssel és orgazdasággal foglalkoztak, és Phil felügyelte a Krondor utcáin dolgozó zsebmetszőket, rablókat és utcakölyköket.
Limm folytatta:
– Az Éjmester nem került elő. Parancsok jöttek és mentek, és elindultunk megkeresni. Nem sokkal hajnal előtt hallottuk, hogy megtalálták: a kikötő közelében, egy csatornában lebegett. A fejét ripityára törték.
Katnek elakadt a lélegzete.
– Nincs ember, aki hozzá merne nyúlni!
– Olyan, akit mi ismerünk, nincs – jegyezte meg Graves. – De úgy tűnik, valaki, aki nem fél a Csúfolódók haragjától, meg merte tenni.
– És most jön a legérdekesebb – folytatta Limm. – A Napmester azt mondta, hogy az Éjmesternek volt egy találkozója a Pillérrel. Namármost, amennyire én tudom, ha a Pillérnek találkozója van valakivel, és az nem jelenik meg, akkor neki megvannak a maga módszerei, és szól a Napmesternek vagy az Éjmesternek. Nos, most semmi ilyesmi nem történt. Így tehát a Napmester kiküldte az egyik fiút, Timmy Bascolmot, ha emlékeztek rá – a férfi és a nő bólintott –, és Timmy egy órával később holtan került elő. Ekkor a Napmester maga ment ki egy csapat nehézfiúval, de egy óra múlva futva jöttek vissza a Mamába, és elrejtőztek. Senki nem mondott semmit, azonban a pletyka terjedt: a Pillér eltűnt.
Graves egy percig némán ült, majd azt mondta:
– Akkor biztosan meghalt. Erre semmi más magyarázat nem lehet.
– És tegnap este néhány kegyetlen alak, akik talán még téged is megrettentenének, mindenkit, aki lemerészkedett a csatornába, üldözőbe vett. Jackie meg én úgy gondoltuk, hogy a vadászat megkezdődött, és a legjobb, amit tehetünk, hogy alaposan elrejtőzünk valahol. Így tegnap éjszaka eltűntünk a föld alatt az Öt Pont közelében – mind Graves, mind Kat ismerte a csatornarendszernek azt a részét, amit ezzel a névvel jelöltek –, és miután azok a szörnyetegek megölték Jackie-t, úgy gondoltam, az a legjobb, ha idejövök hozzátok.
– Itt akarod hagyni Krondort? – kérdezte Graves.
– Ha magatokkal visztek – bólintott a fiú. – A vak is látja, hogy itt most háború folyik, és a bandából én vagyok az utolsó, aki még életben van. Ha a Pillér halott, akkor minden esélyünknek lőttek. Ismeritek a szabályokat. Ha a Pillér eltűnik, minden ember azt tesz, amit akar, és úgy gondoskodik magáról, ahogy tud.
Graves bólintott.
– Ismerem a szabályokat. – A hangjából most hiányzott az a durva, parancsoló él, amit Limm kisfiúkorában ismert meg, amikor még csak egy volt a Csúfolódók között nevelkedő számtalan kölyök közül. Graves akkor már a nehézfiúk vezetője volt, és számtalanszor mentette meg Limmet, akár fosztogató orgyilkosoktól, akár a herceg embereitől. Limm mindent megtett volna, amit Graves mond neki.
Egy percnyi töprengés után a férfi azt mondta:
– Maradj itt, fiú. A céhben senki sem tudja, hogy segítettél nekem és Katnek, és az igazság az, hogy kedvellek is. Ami azt illeti, mindig rendes fickó voltál. Kicsit túlságosan el vagy telve önmagaddal, de melyik tizenéves fiú nincs néha? – Sajnálkozóan megrázta a fejét. – Odakint mindenki ellenünk van: a Csúfolódók, a herceg katonái, no meg a Féreg gyilkosai is. Néhány barátom még maradt, de ha a csatornákban tényleg vér folyik, akkor ki tudja, még meddig számíthatok rájuk?
– De hisz mindenki azt hiszi, hogy sikerült elmenekülnöd! – jegyezte meg Limm. – Csak én meg Jackie tudtuk, hogy még itt vagy, de mi is csak azért, mert szóltál nekünk, és megkértél, hogy hozzunk nektek ennivalót. Azok az üzenetek, amiket elküldtél: a templomnak, néhány barátodnak, meg annak a varázslónak, akivel együtt utaztál... – Homlokához emelte a kezét, mintha megpróbálná felidézni a nevet.
– Owyn – segített neki Graves.
– Owyn – ismételte Limm. – Az egész városban az a szóbeszéd járja, hogy elmenekültél Keshbe. Úgy tudom, hogy legalább egy tucat nehézfiút küldtek ki a falak elé, hogy megtaláljanak.
Graves bólintott.
– És biztos vagyok benne, hogy legalább ugyanannyi szerzetest küldött ki a templom. – Sóhajtott. – Ez is volt a terv. Itt akartunk megbújni mindaddig, amíg odakinn kutatnak utánunk.
Kat, aki eddig végig csendben ült, most közbeszólt:
– Jó terv volt, Graves.
Limm bólintott.
– Úgy gondoltam – folytatta Graves –, hogy egy hét vagy legfeljebb tíz nap múlva visszajönnek, és mindegyikük azt hiszi majd, hogy valamelyik társa egyszerűen nem vett észre minket. Akkor mi az egyik éjszaka kimentünk volna a kikötőbe, felszálltunk volna egy hajóra, és elvitorláztunk volna Durbinba, mint egy kereskedő meg a lánya.
– Felesége! – szólt közbe dühösen Kat.
Limm vigyorgott.
Graves vállat vont, és megadása jeléül széttárta a karját.
– Fiatal felesége – mondta.
A lány Graves nyaka köré fonta a karját.
– Felesége – ismételte lágyan.
– Nos – szólalt meg Limm –, ti elég jól játsszátok a szerepeteket, azonban most eljutni a dokkokhoz nem kis teljesítmény. – Körbenézett a pincében. – Mi lenne, ha egyszerűen kisétálnátok azon az ajtón, ott fenn? – A mennyezetre mutatott.
– Az le van zárva – mondta Graves. Pontosan emiatt választottam ezt a pincét rejtekhelynek. A fölöttünk levő épület elhagyatott, a tetőgerendák már rég beomlottak. A ház tulajdonosa rég meghalt, így az épület az adóhátralékokért cserébe Arutha herceg birtokába került. Azonban úgy látszik, az öreg épületek felújítása nem foglal el túl előkelő helyet a nagyherceg fontossági listáján.
Limm bólintott, jelezve, hogy érti a helyzetet.
– Hát akkor mit gondoltok, mennyi ideig kellene még itt maradnunk?
– Te – emelte fel a hangját Graves – a Királyságban maradsz. Még elég fiatal vagy ahhoz, hogy lehessen belőled valaki, fiú. Térj jó útra, és keress magadnak egy mestert. Tanulj ki valamilyen szakmát, vagy menj el szolgának.
– Kezdjek becsületes munkába? – kérdezte Limm felpattanva. – Mikor keresett magának egy Csúfolódó becsületes munkát?
Graves mutatóujjával a fiú felé bökött.
– Jimmy megtette.
– Sebes Jimmy – bólintott Kat. – Ó talált magának becsületes munkát.
– De ő megmentette a herceg életét! – ellenkezett Limm. – Rangot kapott, és a hercegi udvar tagja lett! Ám cserébe kimondták rá a halálos ítéletet! Akkor sem jöhetne vissza a Csúfolódók közé, ha könyörögne!
– Ha a Pillér meghalt, az a bélyeg már nincs rajta.
Limm szelíden megkérdezte:
– Mit tegyek?
– Rejtőzz el gondosan arra az időre, amíg a dolgok egy kicsit lenyugszanak – mondta Graves –, aztán tűnj el a városból. Ismerek egy embert, Tuscobarnak hívják, valamikor rodezi kereskedő volt. Van egy boltja egy Biscart nevű városban, nagyjából két napi járóföldre felfelé a part mentén. Tartozik nekem egy szívességgel. Nincsenek fiai, tehát most segédje sincsen. Menj el hozzá, és kérd meg, hogy fogadjon a szolgálatába. Ha tiltakozna, csak mondd azt neki, hogy „Graves minden adósságot kiegyenlítettnek tekint, ha ezt megteszed”. Ő tudni fogja, hogy ez mit jelent.
– Mivel foglalkozik? – kérdezte Limm.
– Kelmékkel kereskedik. Nemesemberek leányait látja el finom szövetekkel, és elég jól él.
A fiú arckifejezése híven mutatta, hogy csöppet sem találja elragadónak az ötletet.
– Szívesebben mennék Durbinba, hogy veletek együtt próbáljak szerencsét. Mihez fogtok ott kezdeni?
– Tisztességes ember lesz belőlünk – felelte Graves. – Nekem van egy kevés pénzem. Kat és én nyitni fogunk egy fogadót.
– Fogadót! – kiáltott Limm, és a szemei felcsillantak. – Imádom a fogadókat!
Térdre hullott, és eltúlzottan drámai könyörgésbe kezdett:
– Hadd menjek veletek! Rengeteg hasznos dolgot tudnék csinálni ott! Vigyázhatnék a tűzre, és felkísérhetném a vendégeket a szobájukhoz. Tudnék vizet hozni, és megjelölhetném azokat az erszényeket, amelyeket a legérdemesebb elemelni.
– Tisztességes fogadó lesz! – figyelmeztette Graves.
Ezt hallva Limm arckifejezéséből egy kicsit kevesebb lelkesedés sugárzott.
– Durbinban? Hát, ha te mondod!
– Kisbabánk lesz – mondta Kat. – Azt akarjuk, hogy tisztességes emberként nőjön fel.
Limmnek elakadt a szava. A szeme elkerekedett a döbbenettől. Végül azt kérdezte:
– Kisbabátok? Bolond vagy?
Graves csak savanyúan elmosolyodott, Kat barna szemei azonban fenyegetően összeszűkültek.
– Miért lennék bolond, ha babát várok? – kérdezte.
– Azt hiszem, ez teljesen normális lenne, ha földműves lennél, esetleg pék, vagy olyasvalaki, akinek jó esélyei vannak arra, hogy sokáig éljen – felelte Limm. – De ha Csúfolódó vagy... – Nem fejezte be a gondolatmenetet.
– Mennyi az idő? – kérdezte Graves. – Már olyan régóta nem láttunk napfényt, hogy teljesen elvesztettem az időérzékemet.
– Már majdnem éjfél van – mondta Limm. – Miért?
– Most, hogy a Pillér halott, vagy akár csak azért, mert ezzel kapcsolatos pletykák terjednek, sok minden fog történni. A hajók, amelyek máskülönben Krondorban maradtak volna, most a hajnali dagály előtt el fogják hagyni a kikötőt.
Limm kérdő pillantással nézte Gravest.
– Tudsz valamit?
A férfi felállt az aprócska székről.
– Nagyon sokat tudok, fiú – mondta.
Limm talpra ugrott.
– Kérlek, vigyetek magatokkal! Ti vagytok az egyetlen barátaim, és ha a Pillér tényleg meghalt, senki nem tudhatja, ki fog a helyére lépni. Ha az a Féreg lesz, akkor a legtöbbünk meghal. De még akkor is, ha közülünk lesz valaki a vezető, ki tudná megmondani, mennyit ér az életem?
Graves és Kat nagyon is jól értette, miről beszél a fiú. A Csúfolódók belső békéje felülről kikényszerített béke volt, véletlenül sem szabad összetéveszteni a barátsággal. A jelenlegi zűrzavaros helyzetben minden régi sérelem elő fog kerülni, és a régi adósságokat is rendezni fogják. Jó néhány Csúfolódó úgy fog meghalni, hogy még csak nem is tudja, milyen múltbeli vétkéért kell most megfizetnie ezt a végső árat.
Graves lemondóan sóhajtott.
– Jól van. Azt hiszem, itt nem sok jóra számíthatsz, és még egy éles szem, no meg néhány fürge ujj még hasznosnak bizonyulhat számunkra. – Katre pillantott, aki némán bólintott.
– Mi a tervetek?
– Pirkadat előtt el kell jutnunk a kikötőbe. Van ott egy hajó, egy queg kereskedőgálya, a Stella Maris. A kapitánya régi üzleti partnerem. Régóta a kikötőben áll, és az ismerősöm mindenkinek azt mondja, hogy némi javításra van szükség a hajón. Addig vár, amíg mi a fedélzetre nem tudjuk csempészni magunkat. Mihelyst felszálltunk, kihajózik Durbin felé.
– A holnap reggeli apállyal nagyon sok hajó fog kifutni, így egy újabb nem kelt majd túl nagy feltűnést – folytatta Kat.
Limm izgatottnak tűnt.
– Mikor indulunk el a kikötő felé?
– Pirkadat előtt egy órával. Akkor még elég sötét lesz ahhoz, hogy az árnyékok jótékonyan elrejtsenek minket, de már elég sok városi lakos ébren lesz és mozgolódni fog, így nem keltünk majd túl nagy figyelmet.
Kat elmosolyodott.
– Egy család leszünk.
Limm fiatal, sovány arcára keserű kifejezés ült ki.
– Anya?
Kat alig tíz évvel volt idősebb a fiúnál, így helyesbített:
– Nővér.
– Még akkor is marad egy problémánk – mondta Limm.
Graves bólintott.
– Hogy miképp jutunk ki az utcára.
Limm visszaült, mivel tisztában volt vele, hogy nincs olyan terv, fortély vagy csoda, amelynek segítségével biztonságban eljuthatnának a kikötőbe. Egyetlen lehetőségük van: egyszerűen el kell hagyniuk ezt a rejtekhelyet, és meg kell kockáztatniuk egy rövid sétát végig sötét alagutakon, amelyekben lehet, hogy tucatnyi patkány rejtőzik, de az is lehet, hogy tucatnyi gyilkos. Hogy melyik, azt csak akkor fogják megtudni, ha kimerészkednek. Limmre hirtelen rátört a fáradtság, és azt mondta:
– Azt hiszem, alszom egy kicsit.
– Jó ötlet – helyeselt Graves. – Van ott egy matrac, arra lefeküdhetsz. Majd felébresztünk, ha ideje indulni.
Limm a jelzett sarokba ment, és lefeküdt. Kat suttogva megkérdezte:
– Mennyi esélyünk van?
– Kevés – ismerte be a kedvese. – Szereznünk kell a fiúnak valami ruhát. A kikötőben egyáltalán nem szokatlan látvány egy piszkos kölyök. No de egy ilyen piszkos! – Megpróbált némi optimizmust csempészni a hangjába, és azt mondta: – De most, hogy a Pillér halott, talán elég nagy káosz uralkodik a városban, és ki tudunk úgy osonni, hogy senkinek nem keltjük fel a figyelmét.
– Van más lehetőségünk?
– Egyetlenegy – ismerte be Graves. – De azt nem szeretném felhasználni, hacsak el nem kapnak minket.
– Mi az?
A férfi ránézett a fiatal lányra, akiért mindent feladott, és azt mondta:
– Még maradt egy barátom, aki semmit nem nyerne az én bukásommal. Ha szükséges, elküldöm Limmet, hogy kérje az ő segítségét.
– Ki az? – suttogta Kat.
Graves lehunyta a szemét, mintha a beismerés, hogy esetleg segítségre lesz szüksége, nehezére esne. Ám ez nem volt meglepő, hiszen az egykori nehézfiú eddigi élete során mindig csak magára támaszkodhatott.
– Az egyetlen tolvaj, aki megkérheti a herceget, hogy kímélje meg az életemet.
– Jimmy?
Graves bólintott.
– Sebes Jimmy.

 

 

2.
Krondor

A menetoszlop a város felé lovagolt.
Krondort hátulról világította meg a késő délutáni nap, meleg fényében sötét tornyok magasodtak a citromsárga ég előtt. A keleti égen gomolygó távoli felhők rózsás és narancs színekbe öltöztek, hátterükben az ég szikrázóan mélykék árnyalatot öltött. A herceg előőrse mögött vonuló menetoszlop lassan felzárkózott, ahogy beléptek a legdélebbi városkapun – azon a bejáraton, amely a lehető legközelebb vitte a csapatot a palotához és a katonai körletekhez. A városi sürgés-forgás pont akkora volt, mint ami szokásos ebben a napszakban: néhány kereskedő éppen megrakott szekereken hajtott befelé, míg a földművesek, akik aznapra a városba látogattak, már távozóban voltak, és ökreiket hajtva lassan bandukoltak hazafelé vezető útjukon.
James előremutatott.
– Nem valami fényes fogadtatás, ugye?
Locklearnek feltűnt, hogy alig néhány járókelő fordul meg kíváncsiskodva, hogy megszemlélje, ahogy Arutha és kísérete áthalad a palotanegyeden. Ettől a pár embertől eltekintve azonban a lakosság a legkisebb figyelemre sem méltatta őket. Ugyanúgy, ahogy eddig sem, egészen azóta, hogy elérték Krondor külvárosát.
– Felteszem, Arutha nem küldött üzenetet, és nem tudatta az otthoniakkal, hogy ma érkezik.
– Lehet, de valami más is történhetett – csóválta a fejét James, akiből a hirtelen feltámadt kíváncsiság kimosta a hosszú napok óta tartó kimerültséget.
Locklear figyelmesebben is megnézte a nagyherceget kísérő menetoszlop elől félreálló járókelők arcát, és nyugtalanságot látott rajtuk.
– Igazad van, James.
A Szigetkirályság Nyugati Birodalmának fővárosa sohasem csendesedett el teljesen. Még a pirkadat előtti legsötétebb órákban is számtalan zaj hallatszott minden negyedből. Minden városnak megvan a maga lüktetése, ahogy Krondornak is, és Krondorét James legalább olyan jól ismerte, mint a saját szívverését. Érezte a ritmusát, és megértette, hogy mit zakatol: valami baj van. A nap nem egészen egy óra múlva nyugszik csak le, a városban mégis sokkal mélyebb csend uralkodott, mint kellett volna.
Locklear fülelt, és hamarosan rájött, mi nyugtalanítja Jamest: minden hang tompább volt a megszokottnál, mintha mindenki egy kicsit halkabban beszélt volna, mint általában. Egy hajcsár rákiáltott az öszvéreire, ám kicsit túl hirtelen fojtotta el kiáltását, mintha nem akarná, hogy az túl hosszan szálljon a levegőben, és felkeltse a figyelmet. Egy anya dühösen hazaparancsolta a fiát, ám csak röviden és élesen ripakodott rá, utána pedig halk fenyegetőzéssel folytatta, nem pedig hangos, tele torokból jövő rikoltozással.
– Mit gondolsz, mi folyik itt? – kérdezte Locklear.
A pár lépéssel előttük haladó Arutha hátra sem fordult, csak csendesen odaszólt a két apródnak:
– Pillanatokon belül megtudjuk.
A fiatalemberek előrenéztek, túl hercegükön, és ők is meglátták a bizottságot, amely a palota kapujában várta őket. A csoport élén Anita hercegnő állt, bájos mosolya tisztán tükrözte megkönnyebbülését, hogy sértetlenül láthatja viszont férjét. A hercegnő tíz évnyi házasélet és a többszörös anyaság ellenére még mindig fiatal leánynak tűnt. Vörös haját most egy óriási, fehér kalapköltemény alá rejtette, ami James véleménye szerint leginkább egy fejére biggyesztett vitorláshajóra emlékeztetett. Azonban ebben az évben ez volt a divat, és az ember nem tréfálkozott a hercegnő kárára, főleg nem, ha az második mosolyát felé sugározza.
James viszonozta a hercegnő őt üdvözlő mosolyát, és egy pillanatig boldogan sütkérezett annak melegségében. Az apród gyermekkori szerelmes rajongása mára mély, maradandó ragaszkodássá nőtte ki magát. Mivel Anita ahhoz még túl fiatal volt, hogy James a pótmamájaként gondoljon rá, úgy tekintett a hercegnőre, mint egy mostohanővérre, és Anita könnyedén és remek humorral játszotta el ezt a szerepet. Minden ember számára, aki ismerte őket, nyilvánvaló volt, hogy Anita nemlétező öccsének tekinti Jamest. Jó kapcsolatuk odáig fajult, hogy a hercegnő gyermekei az apródot Jimmy bácsinak nevezték.
Anita jobbján ikerfiai álltak, Borric és Erland hercegek. A két kilencéves fiú állandóan egymást lökdöste, mintha képtelenek lettek volna akár egyetlen pillanatra is nyugton maradni. James jól tudta, hogy a vörös hajú fiúk rendkívül értelmesek, ám igen fegyelmezetlenek. Egy nap majd a Királyság leghatalmasabb nemesei közé fognak tartozni, azonban jelen pillanatban nem voltak mások, csak civakodó kölykök, akik beleuntak már a hercegekhez illő méltóságteljes viselkedésbe, és égtek a vágytól, hogy ellóghassanak, és ismét valami csínyen törhessék a fejüket.
Elena hercegnő, aki négy évvel volt fiatalabb bátyjainál, közvetlenül édesanyja előtt állt. A kislány vonásai finomak és tiszták voltak, akár Anitának, azonban bőrszíne Arutháéra hasonlított: sötét volt és élénk. Arcáról sütött a boldogság, ahogy meglátta a testőrsége élén lovagló édesapját. Engedve a hirtelen késztetésnek, előremutatott és felkiáltott:
– Ott van a papa!
Arutha felemelte a kezét, és megálljt parancsolt. Nem várta meg, hogy a ceremóniamester hivatalosan üdvözölje, egyszerűen leugrott a lováról, és a családjához sietett. Először megölelte a feleségét, majd a fiai és a lánya felé fordult.
James állával a herceg fogadására felsorakozott testőrosztag felé bökött.
– Willie is szolgálatban van – súgta oda Locklearnek.
William, Pug fia, kadétként szolgált a herceg testőrségében. Jelenleg még csak tanulta a katonai mesterséget, ám ha minden igaz, hamarosan tisztté avatják. A fiatal katona pillantása találkozott Jamesével, és egy apró biccentéssel köszöntötte az apródot.
A herceget kísérő osztagnak kiadták az oszolj parancsot, így James és Locklear is leszállt a lováról. Seregnyi istállófiú sietett elő, hogy gondoskodjanak a fáradt hátasokról.
A két apródnak a legfőbb hivatali kötelessége az volt, hogy a nagyherceg közelében legyenek, és teljesítsék esetleges kívánságait, így most Aruthához siettek, és a jobbjára álltak.
Anita melegen üdvözölte a két ifjút, aztán figyelmét ismét a herceg felé fordította.
– Tudom, hogy nem kellene aggódnom. Tudom, hogy mindig vissza fogsz jönni hozzám.
Arutha fáradt, de boldog mosollyal válaszolt:
– Mindig.
A hercegi család mögött udvari hivatalnokok kis csoportja várakozott csöndben, Arutha egy-egy biccentéssel őket is üdvözölte. Arcukra pillantva nyomban látta, hogy egyhamar nem tölthet hosszabb, gondtalan időt a családjával, mivel fontos megbeszéléseken kell résztvennie. Amikor észrevette, hogy Krondor seriffje is a jelenlevők között van, felsóhajtott. Ez csakis azt jelenthette, hogy nagyon komoly gondok vannak Krondorban, mivel a seriff, noha fontos tisztet töltött be a városban, hivatalosan nem volt tagja Arutha udvartartásának. A herceg Gardan felé fordult, és utasította:
– Udvarnagy, derítsd ki, mit akar a seriff és a többiek, és fél óra múlva gyere a tanácsterembe. Mielőtt részt veszek egy újabb tanácskozáson, szeretném lemosni magamról az út porát. – Anitára mosolygott. – És persze lopok egy-két percet, hogy válthassak néhány szót a feleségemmel és a gyermekeimmel. – Áthajolt, arcon csókolta Anitát, és megkérte: – Vidd a gyerekeket a lakosztályunkba, kedvesem. Egy perc múlva én is ott leszek.
Anita maga előtt terelve a gyerekeket elment, Arutha pedig James és Locklear felé fordult.
– A gonoszak sosem nyugszanak, fiúk. – A palotaőrségre nézve hozzátette: – A fiatal William szemmel láthatólag majd kipukkad a közölni való hírektől, úgyhogy menjetek, és derítsétek ki, mi nyugtalanítja. Biztos vagyok benne, hogy ugyanannak a történetnek egy másik változatát fogja elmondani, mint amit én fogok hallani a hivatalos tanácskozáson. Ha valami miatt szükségét érzitek, hogy körbeszimatoljatok egy kicsit a városban, menjetek nyugodtan, de legkésőbb a vacsora végére gyertek vissza. – Aztán James szemébe nézett, és hozzátette: – Tudod, mit kell tenned.
James bólintott, és Locklearrel az oldalán elindult. A fiatalabb apród kíváncsian megkérdezte:
– Ez meg mit jelent?
– Micsoda?
– Az, hogy „tudod, mit kell tenned”.
– Csak egy feladatot. Azóta dolgozom rajta Aruthával, mióta téged felküldött északra, Tyr-Sogba, amiért...
– Nagyon jól tudom, hogy miért száműztek Tyr-Sogba – vágott közbe Locklear fáradt hangon. – Túlságosan is jól – tette hozzá, ahogy eszébe jutott, milyen fenyegetően közeleg az idő, amikor ismét vissza kell térnie az északi határvidékre, abba a hideg, isten háta mögötti városkába.
James intett az újoncok kiképzését felügyelő tisztnek, aki vigyázzba vágta magát, és hangosan kiáltott:
– Udvari méltóságok közelednek!
A kadétok eddig is vigyázzban álltak, ám most mintha egy picit még jobban kihúzták volna magukat, és tisztelegve köszöntötték a közeledő apródokat.
James üdvözlésképpen biccentett McWirth fegyvermester felé.
– Hogy vannak a kadétok ma délután, fegyvermester?
– Semmirekellő banda, apród, de talán egy-kettő megéri a kiképzés végét, és idővel esetleg lehetőséget kap, hogy tisztként szolgáljon a hadseregemben!
James kényszeredetten elmosolyodott a célzatos megjegyzésen: tisztában volt vele, hogy sem ő, sem a fegyvermester nem táplál túl meleg érzelmeket a másik irányába. A fiatalember Arutha udvartartásának tagja volt, így jogilag nem tartozott a hadsereg kötelékébe, a fegyverforgatást is csak a nagyherceggel gyakorolta. Sőt, az igazat megvallva James volt Arutha kedvenc edzőpartnere, mivel azon kevesek közé tartozott, akik ugyanolyan fürgén forgatták a kardot, mint ő. Mint apródnak, Jamesnek némi rangja is volt, és ez azzal járt, hogy gyakran adtak a fegyvermester által kiképzett katonákat a parancsnoksága alá. Ez persze bosszantotta a vén tisztet.
Azonban James tudta, hogy McWirth nagyon lelkiismeretesen végzi a munkáját. Az öreg keze alól kikerülő tisztek kivétel nélkül remek katonák voltak, és közülük is kiemelkedtek azok, akiket az elit Nagyhercegi Testőrség tagjai közé választottak. James sokat utazott, és útjai során volt alkalma találkozni a hadseregnek mind a legaljával, mind a legjavával, és csöppnyi kétsége sem volt afelől, hogy az itt kiképzett katonák a Nyugati Birodalom legjobbjai közé tartoznak.
– Beszélnem kell a herceg unokatestvérével, fegyvermester. Ha itt végzett a fiú, küldje hozzám!
A mogorva öreg katona egy pillanatig baljós tekintettel méregette Jamest, és az apród nem először adott hálát az isteneknek, hogy soha nem kellett a fegyvermester keze alatt gyakorolnia. Végül McWirth megfordult, és elkiáltotta magát:
– Oszolj! William kadét, hozzám!
A többi kadét elindult a körlete felé, William pedig a fegyvermester elé lépett, és tisztelgett:
– Uram!
– Úgy tűnik, az udvar egy tagja a társaságára vágyik. – A fegyvermester Jamesre és Locklearre mosolygott, és hozzátette: – Minden jót, apródok.
Miközben a többi kadét a dolgára sietett, McWirth még odavetette Williamnek:
– És ha végzett, elvárom, hogy szedje a lábát, és siessen a társai után, különben vacsora helyett a felszerelését fogja kipucolni, világos?
– Uram! – William feszes tisztelgéssel vette tudomásul a parancsot. Amikor a vén fegyvermester peckesen elvonult, a fiatal katona Locklearhez és Jameshez lépett.
– Mi újság? – kérdezte James.
– Sok dolog történt mostanában – felelte William. Az ifjú kadét alacsony volt, ámbár egy kicsivel magasabb, mint az apja, sötétbarna haját és szemét édesanyjától örökölte. Az arcára korábban oly jellemző kisfiús vonás a herceg szolgálatában eltöltött hónapok alatt szinte teljesen eltűnt, és a kiképzésnek köszönhetően a vállai is megszélesedtek. Halálosan hatékonyan bánt a kétkezes karddal, amit a legtöbb katona forgatni is alig bírt, lovaglótudása pedig egészen kivételes volt. – Jövő héten tisztté avatnak!
– Gratulálok – mosolygott Locklear savanyúan. – Engem meg száműznek.
William a homlokát ráncolva kérdezte:
– Már megint?
James felkacagott.
– Még mindig. Arutha méltányolta a tetteit, és elfogadta a magyarázatát, hogy miért tért vissza engedély nélkül, de úgy vélte, ez még nem elég indok ahhoz, hogy elengedje a büntetést, és Locky idő előtt visszatérhessen a jeges északról.
Locklear sötét tekintettel tette hozzá:
– Holnap ismét elindulok Tyr-Sog felé.
– Valami különös zajlik a városban – váltott témát James. – Mit tudsz róla, Willie?
William csak Arutha családjának, Jamesnek és Locklearnek engedte meg, hogy a becenevét használja, senki mástól nem tűrte el ezt a bizalmaskodást.
– Furcsa dolgokat hallottam – válaszolta. – Nekünk, kadétoknak minden egyes percünket lefoglalják, és a kiképzés után sem nagyon járunk össze a helyőrség többi katonájával, de attól az ember még hall egyet s mást. Úgy tűnik, az elmúlt héten szokatlanul sok ember halt meg a városban.
James bólintott.
– Ez megmagyarázná, hogy miért volt ott a seriff is a fogadóbizottságban.
Locklear közbeszólt:
– Most, hogy említed, tényleg nem szoktam ott látni.
James egy pillanatra mélyen a gondolataiba merült. Annak idején, amikor még tolvajként kereste kenyerét, ő és Wilfred Means seriff többször is keresztezték egymás útjait. Nem is egy alkalommal csak egy hajszálon múlott, hogy nem kellett a seriff vendégszeretetét élveznie a régi városi börtönben. Amikor Jamesből nagyhercegi apród lett, Wilfred szó nélkül vette tudomásul a tényt, és ennek megfelelő tisztelettel bánt az egykori tolvajfiúval, azonban kapcsolatuk a legnagyobb jóindulattal is legfeljebb hűvösnek volt nevezhető. Jamesben most váratlanul felidéződött a kép, ahogy a jóval fiatalabb Wilfred Means ellenséges tekintettel bámul fel a háztetőkön éppen elinaló tolvajfiúra, egykori önmagára. Az akkori csendőr vörösesszőke bajsza szinte remegett a méregtől, amiért a fiúnak sikerült meglógnia.
Azonban a seriff elszántan és határozottan végezte munkáját, és megpróbálta a lehető legjobban kordában tartani a krondori alvilágot és a bűnözést. A városban minden tekintetben viszonylagos rend uralkodott, és a seriffi hivatalt korábban betöltő férfiaktól eltérően Wilfred Means közismerten megvesztegethetetlen volt, és semmiféle ajándékért nem lehetett tisztességtelen szívességekre rávenni.
Az, hogy személyesen jelent meg Arutha fogadásán, csak hogy a lehető leghamarabb beszélhessen a város urával, kétségkívül azt jelentette, hogy valami nagyon komoly dolog történt, olyasmi, amiről a seriff úgy vélte, a nagyhercegnek is feltétlenül tudnia kell.
– Menj vissza a dolgodra – mondta James Williamnek, ám gondolatai még mindig távol jártak. – Jobb, ha Locky és én elindulunk Arutha után.
– Nos, ha reggel elindulsz északra – mondta William –, akkor ismét jó utat kívánok, Locky.
Az apród színpadiasan az ég felé fordította tekintetét, de elfogadta a felé nyújtott kezet, és alaposan megrázta.
– Vigyázz erre a gazfickóra, William. Nem bírnám elviselni, ha úgy ölnék meg, hogy én nem vagyok ott, és nem láthatom.
– Sajnálom, hogy elmulasztod az avatást – mondta a kadét.
James kajánul vigyorgott.
– Ne aggódj, Willie. Egyszer még megünnepeljük a dolgot. Lehet, hogy ez a csirkefogó, aki állítólag ellenállhatatlanul vonzza a nőket, nem lesz itt, de akkor is biztosan találunk majd neked néhány csinos lányt, akik kellő csodálattal fognak rád és az új rangjelzésedre nézni.
William minden igyekezete ellenére mélyen elpirult.
– Vigyázz magadra, Locky – búcsúzott.
Locklear is búcsút intett, és amikor a kadét elrohant a dolgai után, megjegyezte:
– Láttad, hogy elpirult? Fogadni mernék, hogy a srácnak még sohasem volt dolga nővel.
James játékosan belebokszolt barátja oldalába.
– Nem mindenki annyira korán érő, mint amilyen te voltál.
– De hisz már majdnem húszéves! – kiáltott fel Locklear tettetett megdöbbenéssel.
– Eszes fickó, ráadásul jóképű is. Attól tartok, mire visszajössz, a dolgok igencsak meg fognak itt változni – mondta James.
– Úgy gondolod?
– Biztos vagyok benne – felelte James, miközben beléptek a palotába. – Az elkövetkező öt évben valószínűleg találok majd valami csinos lányt, aki ágyba viszi.
Locklear arcáról lefagyott a vigyor.
– Öt év! – Elkerekedett szemmel kérdezte: – Ugye te sem gondolod komolyan, hogy Arutha még öt éven át ott akar tartani, vagy igen?
James jót nevetett barátja kétségbeesett arckifejezésén. Miközben a két fiatalember végigsietett a nagyherceg lakosztálya felé vezető folyosókon, Locklear oldalba lökte Jamest – amit ő fürgén kikerült –, és egy pillanatra mindketten újra kisfiúk voltak.

 

James és Locklear pont akkor ért Arutha tanácsterme elé, amikor a herceg is megjelent, aki a tanácskozás előtt néhány rövid percet a feleségével és gyermekeivel töltött. A herceg határozott léptekkel ment végig a rövid folyosón, amely a hercegi család magánlakosztályát a tanácsteremmel és a palota hivatali részeivel kötötte össze. James sietősen besorolt hűbérura mögé, Locklear egy lépéssel lemaradva követte. A tanácsterem ajtajánál két inas fogadta a kis csapatot, és egyikőjük gyorsan kitárta az ajtószárnyakat, hogy Arutha beléphessen.
Odabenn Brian deLacy ceremóniamester köszöntötte hercegét. Az idős udvari ember jobbján segédje, Jerome apród állt. Tanítvány és feljebbvalója egy emberként hajoltak meg a nagyherceg előtt, és Jerome egy apró biccentéssel a két apródot is üdvözölte. Kisfiúkorukban ő is együtt szolgált Jamesszel és Locklearrel, ő volt a bandavezér az apródok csapatában, és James volt az első, aki szembe mert szállni az idősebb fiúval. Most Jerome ceremóniamesternek tanult, őt választották ki deLacy utódjául; vagyis miután az idős hivatalnok visszavonul, ő fog felelni a hercegi udvar zavartalan működéséért, és ő lesz egyben a palota legfőbb adminisztrátora. Jamesnek el kellett ismernie, hogy egykori ellenfelét kicsinyesen aprólékos, részletekre kiterjedő figyelme tökéletesen alkalmassá teszi erre a munkára.
– Nagyon fáradt vagyok – mondta Arutha –, és szeretném korán elkölteni a családommal a vacsorát. Mindent, amit lehet, hagyjunk a holnapi hivatalos megbeszélésre. Mi az, ami semmiképpen nem várhat?
DeLacy fejet hajtott, majd körbenézett. Amikor látta, kik vannak jelen, megkérdezte:
– Ne várjuk meg az udvarnagyot?
Gardan ebben a pillanatban lépett be.
– Bocsánatáért esedezem, fenség. Mielőtt önhöz csatlakoztam, meg akartam bizonyosodni róla, hogy az embereink rendesen gondját viselik a lovaknak és a fegyvereknek.
Arutha szemöldökei között elmélyült egy barázda, és szája jellegzetes félmosolyára görbültek.
– Már nem közönséges őrmester vagy, Gardan. Te Krondor udvarnagya vagy. Vannak mások, akik gondoskodnak róla, hogy az emberek és állatok megfelelően el legyenek látva.
Gardan válaszul meghajtotta a fejét, és azt mondta:
– Pont ez az, amiről beszélni szeretnék önnel. – Körbepillantott a nagyherceg tanácstermében összegyűlt nemeseken, és hozzátette: – De ezt a dolgot ráérünk megbeszélni a ma esti tanácskozás végén. Fenség? – Arutha beleegyezése jeléül biccentett.
DeLacy szólalt meg:
– Fenséged távollétében két közlemény érkezett a Nagy Kesh Birodalomból, mindkettőt futárok hozták. Egyik sem számol be túl jelentős dologról, azonban mindkét esetben hivatalos válaszra van szükség.
Arutha James felé intett.
– Hagyd őket az apródomnál. Este majd elolvasom mindkettőt, és holnap reggel az első dolgom az lesz, hogy megfogalmazzam a hivatalos válaszokat.
DeLacy átadta a két levelet Jamesnek, aki egyetlen pillantást sem vetett rájuk, egyszerűen a hóna alá dugta őket.
A ceremóniamester biccentett a seriffnek, aki előrelépett, és meghajolt.
– Fenség, attól tartok, kellemetlen dolgokról kell tudósítanom. Amíg ön távol volt, számtalan sötét gyilkosság történt a városában.
A nagyherceg egy pillanatig némán ült, csöndben mérlegelte az elhangzottakat, majd megjegyezte:
– Ha jól sejtem, most valami olyasmiről beszélsz, amivel személyesen kell foglalkoznom. Hiszen egy gyilkosság nem számít különleges eseménynek a városunkban.
– Igen, fenség. Az elmúlt héten számos neves polgárt éjszaka a saját ágyában mészároltak le. Elvágták a torkukat, miközben a feleségük békésen aludt mellettük.
Arutha Jamesre pillantott, és finoman bólintott: James tudta, kikre gondol a nagyherceg: az Éjsólymokra.
A város lakossága már majdnem tíz éve békében élt, nem zaklatta a Halál Rendje. A Murmandamus szolgálatába szegődő orgyilkosok a Résháború vége felé szinte teljesen eltűntek. Néhány hónapja azonban azt kezdték rebesgetni, hogy visszatérnek, majd váratlanul maguk a sólyomamulettet viselő gyilkosok is újra megjelentek a Királyságban. Akkori vezetőjüket James saját kezűleg ölte meg, ám nem táplált hamis reményeket afelől, hogy az Éjsólymok ennek hatására egyszerűen eltűnnek. Ha itt, Krondorban működött egy másik szervezetük, akkor már biztosan hozzájuk is eljutott a hír egy Navon du Sandau nevezetű férfi, az egykori Kenting Futásában tevékenykedő kereskedő haláláról. James rájött, hogy a kereskedő álcája mögött az Éjsólymok vezére lakozik, és a felfedezést párbaj követte, ami majdnem az apród életébe került. Csakis annak köszönhette győzelmét, hogy ő volt Arutha kedvenc edzőpartnere, így hosszú órákon át a Nyugati Birodalom talán legfürgébb fegyverforgatójával gyakorolta a vívást.
Arutha arcvonásai elárulták aggodalmát, ahogy megkérdezte a seriffet:
– Mit találtak az embereid?
– Semmit, fenség. Néhány áldozatról megtudtuk azt, amit már előtte is sejtettünk: mivel céhükön belül kiemelkedően magas pozíciót töltöttek be, számos ellenségük volt. Azonban a többi közül sokan semmiféle jelentőséggel nem bírtak, kizárólag a saját családjuknak voltak fontosak. Ezekben a gyilkosságokban nincs semmi logika. Olyan... véletlenszerűnek tűnnek.
Arutha hátradőlt, és némán mérlegelte a hallottakat. Gondolatai őrületes sebességgel kergették egymást, sorban végiggondolta, majd elvetette a lehetőségeket. Végül megszólalt:
– Véletlenszerűnek? Lehet, hogy egyszerűen csak mi nem értjük, mi húzódik meg a háttérben, milyen alapon választják ki az áldozatokat. Reggel utasítsd az embereidet, hogy keressék fel és kérdezzék ki az áldozatok családtagjait, faggassák ki azokat, akikkel együtt dolgoztak, a szomszédaikat, és mindenki mást, aki a haláluk előtt találkozhatott velük. Lehet, hogy rálelünk valami információmorzsára, amit most csak azért nem veszünk észre, mert nem tudjuk, hogy fontos. Rendelj minden embered mellé egy írnokot, aki pontosan lejegyzi a beszélgetéseket. Talán így rálelünk valamiféle kapcsolatra, ami összeköti a meggyilkoltakat. – Felsóhajtott, és arcán tisztán látszott a kimerültség. – Térj vissza a hivatalodba, seriff. Holnap az audiencia után gyere vissza, és akkor teljes részletességgel megtárgyaljuk az ügyet. Szeretném, ha holnap estig az embereid is elkészülnének a jelentésükkel.
A seriff meghajolt és távozott.
Arutha deLacyhez fordult.
– Mi van még?
– Semmi olyasmi, ami nem várhat, fenség.
Arutha felállt.
– Akkor a tanácskozást berekesztem. Holnap reggel tíz órakor folytatjuk. – Amikor deLacy és Jerome elhagyták a termet, Arutha az udvarnagy és az apródok felé fordult. – Nos, Gardan, mi az, amiről beszélni szerettél volna velem?
– Fenség, kisfiúkorom óta az ön családját szolgálom. Eleinte édesapja alatt katonáskodtam, kezdetben közlegényként majd őrmesterként, később az ön kapitánya majd udvarnagya voltam. Ideje hazatérnem Crydee-ba. Szeretnék nyugdíjba menni.
Arutha bólintott.
– Értem. Megbeszélhetjük ezt vacsora közben?
– Ha úgy kívánja – hajolt meg Gardan.
– Úgy kívánom.
Arutha most az apródokhoz fordult, és kiadta az utasításait:
– Locklear, jobb, ha te már most elkezdesz készülődni a holnap reggeli indulásra. Az útiparancsot és az engedélyeket majd elküldetem a lakosztályodba. A hajnali őrjárattal indulj el Sarth felé. Ha reggelig nem találkoznánk, akkor biztonságos utat kívánok Tyr-Sogba.
Locklear mindent megtett, hogy arckifejezése semleges maradjon, miközben válaszolt:
– Köszönöm, fenség.
Arutha Jameshez fordulva csak annyit mondott:
– Tudod, mi a teendőd.
Ezután Arutha és Gardan elindult a hercegi lakosztály felé, míg a két apród az ellenkező irányba fordult. Amint hallótávolságon kívülre értek, Locklear a herceget utánozva megszólalt:
– „Tudod, mi a teendőd.” Na jó: mi ez az egész?
James mélyet sóhajtott, és azt felelte:
– Azt jelenti, hogy ma éjszaka sem fogok aludni.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy semmi közöm hozzá? – kérdezte Locklear.
– Igen – bólintott James. Többet nem mondott, és lassan a palotának abba a szárnyába értek, ahol az apródok szállása volt. Amikor Locklear szobájának ajtajához értek, társa megszólalt:
– Valószínűleg a reggeli indulásod előtt már nem találkozunk, úgyhogy most mondom: vigyázz, nehogy megölesd magad!
Locklear megrázta legjobb barátja kezét, majd megölelte.
– Megpróbálom.
James elvigyorodott.
– Jó, akkor némi szerencsével nyárközép ünnepén majd találkozunk, feltéve persze, hogy addig nem teszel semmi olyasmit, ami miatt Arutha meghosszabbítja a büntetésedet.
– Jó leszek – ígérte meg Locklear.
– Igyekezz is az lenni! – vigyorgott rá James.
Ezután otthagyta barátját, és a saját szobájába sietett. Mivel a nagyherceg kíséretéhez tartozott, saját lakrésszel rendelkezett, ám mivel csak apród volt, ez a lakrész egyetlen meglehetősen szerény szobából állt, amelynek egy ágy, egy asztal, amin írt, vagy néha elfogyasztott egy magányos ebédet, valamint egy kétajtós faszekrény volt minden berendezése. James becsukta maga mögött az ajtót, gondosan bezárta, és levetkőzött. Amit most viselt, az is egy meglehetősen elnyűtt utazóruha volt, ám még ez is túl feltűnő lett volna ahhoz, amire most készült. Kinyitotta a szekrényt, félretolt egy halom mosásra váró inget, és a szennyes alatt megtalálta, amit keresett. Egy sötétszürke tunika és egy sötétkék nadrág feküdt a szekrény aljában: mindkettő toldozott-foldozott volt, és sokkal koszosabbnak tűnt, mint amilyen valójában lehetett. James magára öltötte a viseletes ruhadarabokat, felhúzta legelnyűttebb csizmáját, végül egy gondosan megmunkált, de egyszerű kinézetű tőrt csúsztatott a csizmaszárába. Az apród most teljesen úgy nézett ki, mint egy közönséges munkásember valamelyik mellékutcából. Észrevétlenül kisurrant szobája ajtaján, és a szolgákat és palotaőröket gondosan elkerülve a pincék felé vette útját.
Hamarosan áthaladt egy titkos átjárón, amely összekötötte a palotát a városi csatornarendszerrel, és mire Krondorban beköszöntött az éjszaka, Sebes Jimmy ismét a tolvajok országútján lopakodott.

 

Mire James elérte a palota alatti csatornák és a városi csatornarendszer közötti átjárót, a nap teljesen a horizont alá bukott. Odafenn a felszínen talán még nem szállt le teljesen az éj, azonban itt, az utcák alatt, már teljes sötétség honolt. Napközben a csatornarendszerben is voltak világosabb pontok, néhány résen leszűrődött egy-két fénysugár a fenti világból, ám ez főleg a felsőbb, felszínhez közeli járatokban volt jellemző, ott, ahol csatornanyílások törték át az utcák burkolatát, vagy ahol a hiányzó utcakövek helyén beszüremlett némi világosság. Napnyugta után azonban az egész járatrendszer – eltekintve néhány saját fényforrással rendelkező ponttól – sűrű sötétségbe borult, és ilyenkor már csak a csatornarendszer szakavatott ismerői haladhattak biztonságban az alagutak labirintusában. Az apród közéjük tartozott: attól a pillanattól kezdve, hogy elhagyta a palotát, végig pontosan tudta, hogy hol jár.
James korábban sikeres tagja volt tolvajok céhének, maga is Csúfolódó volt, és az alvilági alakok között alaposan megtanult minden trükköt, ami az itteni túléléshez szükséges. Mindent, amit az alkalom, a durva körülmények, valamint veleszületett intelligenciája lehetővé tettek. Most halkan elosont arra a rejtekhelyre, amit már korábban előkészített, és elmozdított egy hamis követ. Az álkő rongyokból és fából készült, és James olyan gondosan festette be, hogy az álca nemcsak az idelenn általában uralkodó fényviszonyok közt, hanem sokkal jobb megvilágításban is megállta volna a helyét. Az apród kiemelte és letette a követ, majd a rejtekhelyről elővett egy redőnyös lámpást. A titkos üregben a lámpáson kívül volt még egy tartalék tolvajkulcskészlet, valamint egy sor olyan dolog, amit a palotában valószínűleg nem néztek volna jó szemmel: savak és lúgok, mászókampók, és néhány nem megszokott fegyver. Hiába, az ember nehezen vetkőzi le a régi szokásait.
James meggyújtotta a lámpást. Arra, hogy még a palotában fényt gyújtson, még csak nem is gondolt, mivel félt, hogy valaki esetleg meglátná, amint épp átbújik a palota alatti csatornákból a városi járatrendszerbe. Az pedig, hogy megőrizze a városi csatornarendszer és a palota pincéje közötti átjáró titkát, mindennél fontosabb volt. Az átjárót egyetlen dokumentum sem említette. Minden irat, ami csak fellelhető volt a palotában, az eredeti erődítmény térképétől kezdve a legújabb bővítésekről beszámoló írásokig, teljesen különállónak mutatta a két járatrendszert, éppen úgy, ahogy ezeken a térképeken a város csatornarendszere is teljesen szeparált volt a városfalon kívüli elvezetőárkoktól. Azonban a tolvajok és a csempészek munkálkodása révén számos városfalon átvezető ki- és bejáró jött létre, így az eredeti tervrajzok pontossága már rég nem volt tökéletes.
James visszavágta és meggyújtotta a kanócot, majd szinte teljesen behúzta a lámpa redőnyét, úgy, hogy csak egy aprócska fénynyaláb világítson. Az ő számára ez a derengés is elég volt ahhoz, hogy teljes biztossággal közlekedjen a sötét járatokban. Az apród tisztában volt vele, hogy fény nélkül, teljes sötétségben is eljutna a céljához, azonban az szörnyen lelassítaná, akkor szinte csak kúszva, egész útja során a falat tapogatva haladhatna, neki pedig jó nagy utat kell megtennie ma este.
Gyorsan körbenézett, hogy nem hagyott-e elöl valamit, amire valaki véletlenül rábukkanhat. Végiggondolta, nem is először, hogy milyen végtelen nagy szüksége van mindenkinek a biztonságra, és hogy ez milyen furcsa, paradox helyzethez vezet: a herceg mérnökei minden évben temérdek időt és pénzt fordítanak a városi csatornarendszer javítására, a Csúfolódók meg az alvilág más tagjai pedig ugyanolyan igyekezettel teszik tönkre és alakítják át a rendbehozott alagutakat, hogy létrehozzák saját titkos és hercegi felügyelet nélküli útjaikat. James gyakran figyelmeztette a mérnököket az újabb résekre és áttörésekre. Néha viszont eltitkolt egy-egy átjárót, ám kizárólag akkor, ha úgy vélte, hogy az jobban szolgálja saját céljait, mint amennyire veszélyezteti a palota biztonságát.
Azon elmélkedve, hogy a nagyhercegi udvartartás felelős tagjának lenni sokkal többet jelent annál, mint azt néhány éve, kezdő apród korában gondolta, az egykori tolvaj sietve elindult aznapi első találkozójára.

 

Amikor James elindult, hogy felkeresse utolsó kapcsolatát, már majdnem felkelt a nap. Az apród képtelen volt elcsitítani aggodalmát. Az a három informátora, akikkel először akart beszélni, eltűnt. A kikötő természetellenes csöndbe burkolózott, még a környék fogadóira és csapszékeire általában oly jellemző féktelen lárma is hiányzott. A szegénynegyed egyértelműen senkiföldje volt, a Csúfolódók szokásos rejtekajtói és bejáratai közül sokat eltorlaszoltak és lezártak.
A tolvajcéh tagjai közül James egyet sem látott, ám ez önmagában nem lett volna teljesen szokatlan. Nem ő volt az egyetlen, aki észrevétlenül tudott közlekedni a csatornákban és az utcákon. Azonban a mai éjszaka valahogy különösnek tűnt. A csatornarendszert nem csak a Csúfolódók használták: céhen kívüli koldusok mocorogtak rejtett zugaikban, ahol éjszakánként háborítatlanul alhattak, és csempészek vitték a járatokban az árut a kikötői, nagyobb kiömlőnyílásokhoz épített titkos rakodóhelyekről a város alatti pincékbe. Az ilyen tevékenységek zajjal jártak: halk és észrevétlen hangokkal, amelyek – noha csak annak tűntek fel, aki megtanult figyelni rájuk – sohasem csöndesedtek el teljesen. Ma éjszaka azonban minden hallgatott. Csak a víz csobogása, a patkányok futkosása, a távoli gépezetek, vízikerekek, szivattyúk és zsilipkapuk időnkénti csikorgása visszhangzott az alagutakban.
James tudta, hogy bárki is van a csatornában, lapul. És ez bajt jelentett. Néha-néha, vészterhes időkben, régebben is előfordult, hogy a Csúfolódók lezárták a csatornák egy részét, főleg a szegénynegyed környékén, hogy elzárják a tolvajcéh pihenője, a Mama felé vezető utakat. Olyankor felfegyverzett nehézfiúk foglalták el az őrhelyeket, és a Csúfolódók némán lapultak, amíg elmúlt a válság. Azok, akik nem tartoztak a céhbe, szintén elrejtőztek, amíg a vészterhes idő véget nem ért. Mindenki, aki ezen az elzárt területen és a többi biztonságos részen kívül rekedt, szabad préda volt. James emlékezete szerint a legutóbbi ilyen alkalom a Résháború utáni első évben volt, amikor Anita hercegnőt egy orgyilkos megsebesítette, és Arutha nagyherceg kihirdette a statáriumot.
Minél többet kószált a város alatt meghúzódó csatornákban és a fenti utcákon, Jamesben annál erősebbé vált a meggyőződés, hogy most is valami hasonlóan szörnyű dolog történt, amíg ő a herceg ügyében járva nem volt a városban. Az apród körbenézett, és miután megbizonyosodott róla, hogy senki nem figyeli, a sikátor végéhez szaladt.
Az utolsó ház tövében egy pár faláda feküdt a falnak döntve, talán azért fektették oda őket, hogy valamicske védelmet nyújtsanak a szél és az eső ellen. Az egyik ládában egy merev alak feküdt. Ahogy az apród egy picit megmozdította a ládát, döglegyek egész serege rebbent fel. James még hozzá sem ért az idős férfi lábához, már tudta, hogy az nem egyszerűen alszik. Gyengéden megfordította a Vén Edwin merev testét. Az öregember egykor tengerész volt, ám az alkohol iránti szenvedélye felőrölte a munkáját, a családját, és végül minden méltóságát. Azonban, gondolta James, még egy ilyen csatornapatkány, mint Edwin is többet érdemelt volna annál, hogy mint valami marhának a vágóhídon, egyszerűen elvágják a torkát.
A ládára folyt vér sűrű volt, szinte már száraz, és ez elárulta Jamesnek, hogy az öreget jóval korábban, talán az előző nap hajnalán ölték meg. Egyre biztosabb volt abban, hogy a többi eltűnt informátora is hasonló sorsra jutott. Vagy az volt a helyzet, hogy a bajok mögött álló ember válogatás nélkül gyilkolt – ebben az esetben James hírforrásai egyszerűen csak nagyon pechesek voltak –, vagy pedig valaki módszeresen legyilkolta krondori ügynökeit. Logikusan gondolkozva azonban az utóbbi jóval valószínűbb magyarázatnak tűnt.
James felállt, és az égre pillantott. Az éjszaka már múlóban volt, keleten szürkés derengés jelezte a hajnal közeledtét. Már csupán egyetlen hely maradt, ahol James talán válaszra lel, anélkül, hogy meg kelljen kockáztatnia a Csúfolódókkal való találkozást.
Az apród tudta, hogy annak idején, amikor ő Arutha szolgálatába lépett, valamiféle egyezség jött létre a nagyherceg és a Csúfolódók között, ám a részleteket nem ismerte. Az évek során Jamesben és a céh tagjaiban azonban kialakult egyfajta kölcsönös tisztelet egymás iránt. Ő nem keresztezte a tolvajok útját, cserébe ők is távol tartották magukat tőle. Tetszése szerint járt-kelt a csatornákban és a város tetőin, és ilyenkor a céhtagok mindig másfelé néztek. Ám az apród soha nem dédelgetett hamis illúziókat azzal kapcsolatban, hogy mi történne, ha egyszercsak megjelenne a tolvajcéh pihenőjében. Tudta, nem lenne része szíves fogadtatásban. Tisztában volt vele, hogy valaki vagy Csúfolódó, vagy nem, ő pedig már majd tizennégy éve nem tartozott közéjük.
James ideiglenesen félretette a Csúfolódók esetleges felkeresésével kapcsolatos aggályait, és elindult az egyetlen olyan hely felé, ahol talán valami információhoz juthat.

 

Az egykori tolvaj ismét lemászott a csatornába, és sietős léptekkel egy bizonyos helyre igyekezett, amely az általa keresett fogadó alatt volt. Ez a fogadó a város legszegényebb negyede, és egy kicsit jobb hírű, munkások és családjaik lakta kerület határán állt. James rátalált a vaskos iszapréteg alatt megbúvó rejtett zárra, és amint elfordította, halk, csikorgó hangot hallott, és a kőfal egy része elfordult.
A „kőfal” vastag vászonra felhordott gipszből készült, és egy rövid alagút keskeny bejáratát takarta. James belépett. Amint odabenn volt, és a titkos ajtó bezáródott mögötte, kinyitotta a lámpás redőnyeit. Majdnem biztos volt benne, hogy a rövid átjárót védő összes csapdát ismeri, de mivel a „majdnem” nem jelent teljes biztonságot, nagyon óvatosan lépkedett.
Az alagút túlsó végét vastag tölgyfaajtó zárta le. James tudta, hogy az ajtó másik oldalán egy rövid lépcső vezet fel a fogadó alatti pincébe. Megvizsgálta a zárat, és amikor megbizonyosodott afelől, hogy semmi sem változott, biztos kézzel feltörte. A zár egy halk kattanással kinyílt, ám az apród, mivel a másik oldalon esetleg új, általa ismeretlen csapdák is lehettek, rendkívül óvatosan nyitotta ki az ajtót. Azonban semmi nem történt, így gyorsan felszaladt a lépcsőn.
Egy zsákokkal és hordókkal teli sötét pincébe jutott. James végigment a felhalmozott élelmiszerek és italok alkotta labirintuson, majd egy falépcsőn felmászva az épület földszintjére, egy kamrába jutott, amely a konyhába nyílt. Az apród kinyitotta az ajtót.
Egy fiatal nő sikoltása törte szilánkokra a csöndet, és a rákövetkező pillanatban egy számszeríjból kilőtt nyílvessző süvített át a levegőn. A vessző pontosan ott csapódott az ajtóba, ahol egy pillanattal korábban még James állt. A fiatalembernek azonban sikerült időben a földre vetnie magát, így a lövedék a feje helyett csak az ajtódeszkákat roncsolta szét. James felemelt kézzel kászálódott talpra.
– Nyugi, Lucas! – kiáltotta. – Én vagyok!
A felé rohanó kocsmáros, aki ifjúkorában a krondori nagyherceg seregében szolgált, már a konyha közepén járt. Abban a pillanatban, ahogy meghallotta a sikolyt, felragadta az íjat, és átlőtt az ajtón, majd félredobta a számszeríjat, és kivont karddal szaladt a veszélyben levő lány felé. Felismerve James hangját egy pillanatig tétovázott, majd visszadugta kardját a hüvelyébe, és némileg lassabban lépkedett váratlan látogatója irányába.
Megkerülte a húsvágó pultot.
– Te idióta! – sziszegte, mintha félt volna felemelni a hangját. – Meg akartad öletni magad?
– Becsületszavamra, nem – mondta James, és leengedte a kezét.
– Ha ilyen öltözékben, titokban lopakodsz a pinceajtómhoz, akkor honnan kellene tudnom, hogy te vagy az? Üzenned kellett volna, hogy ezen az úton jössz, vagy egyszerűen várhattál volna egy órát, és akkor bejöhettél volna az első ajtón, ahogy minden tisztességes ember.
– Nos, én tisztességes vagyok – jegyezte meg James, miközben kisétált a konyhából, és a pultot megkerülve belépett az üresen árválkodó ivóba. Körbenézett, aztán leült egy székre. – Legalábbis többé-kevésbé.
Lucas halványan elmosolyodott.
– Legalábbis tisztességesebb, mint néhány ismerősünk. Nos, mi szél hozott ide, miért settenkedsz úgy, mint egy macska az egérlyuk körül?
James a fiatal lányra pillantott, aki nyomukban szintén belépett az ivóba. Amint kiderült, hogy a betolakodó a fogadós barátja, a lány teljesen összeszedte magát, és megnyugodott.
– Bocsáss meg, amiért megijesztettelek – szólította meg James.
A lány mélyet sóhajtva felelt:
– Hát, az bizony sikerült. – Egyenes háttal állt, és az ijedtségtől kipirult arca gyönyörűen kiemelte sötét hajával éles ellentétben álló halvány bőrét. Tízes évei végén, esetleg húszas évei elején járhatott.
– Ő az új csaposlány? – kérdezte James a fogadóshoz fordulva.
– Ő a lányom, Talia.
James meglepődve hátradőlt.
– Lucas, neked nincs is lányod!
A Szivárványos Papagáj tulajdonosa leült Jamesszel szemben, és odaszólt a lánynak:
– Talia, szaladj ki a konyhába, nehogy valami odaégjen!
– Igen, apa – válaszolta, és kiment.
– De igen, van egy lányom – mondta Lucas Jamesnek. – Amikor az édesanyja meghalt, elküldtem a bátyám farmjára. Ott nőtt föl, Cserpatak közelében.
– Nem akartad, hogy egy ilyen helyen nevelkedjen? – mosolygott az apród.
– Nem – sóhajtott Lucas. – Itt nagyon kemény az élet.
James ártatlanságot színlelve jegyezte meg:
– Nahát, Lucas! Nekem ez fel sem tűnt!
A fogadós vádlón az apród felé bökött, és azt mondta:
– Nálad sokkal durvább alakok is megtisztelték már azt a széket, Sebes Jimmy!
James megadóan felemelte a kezét.
– Ezt elismerem. – A konyhaajtó felé pillantott, mintha keresztüllátna rajta. – De Talia egyáltalán nem úgy beszél, mint azok a vidéki lányok, akikkel eddig találkoztam, Lucas.
A fogadás hátradőlt, és csontos ujjaival végigsimította őszbe forduló haját. Szögletes arca bosszúságot tükrözött, zavarta, hogy magyarázkodnia kell.
– Több órát töltött tanulással egy közeli apátság nővérei között, mint amennyit tehénfejéssel. Tud olvasni, írni és összeadni. Okos lány.
James elismerően bólintott.
– Ez nagyon dicséretes. Azonban kétlem, hogy a törzsvendégeid ugyanolyan nagyra értékelik ezeket a tulajdonságait, mint a... sokkal nyilvánvalóbbakat.
Lucas arca elsötétült.
– Ő tisztességes lány, James. Rendes emberhez fog hozzámenni, nem valami koszos... nos, tudod mire gondolok. Félreteszek pénzt a hozományára, és... – Lehalkította a hangját, nehogy a konyhában is hallani lefessen a szavait. – James, te az udvarhoz tartozol, így te vagy az egyetlen, aki esetleg ismer néhány megfelelő fiatalembert. Legalábbis most, hogy Laurie elment, és herceg lett Saladorban. Meg tudnád szervezni, hogy a lányom találkozzon egy rendes fiúval? Alig néhány napja jött vissza a városba, én meg már most úgy érzem magam, mint egy újonc a kiképzés első napján. A fivérei meghaltak a háborúban, így nekem már csak ő maradt. – Körbenézett a rendben tartott, de durva ivón, és hozzátette: – Szeretném, ha többre vinné, mint amit ez a hely nyújthat.
James rávigyorgott.
– Tudom. Meglátom, mit tehetek. Elhozok a rendesebb fickók közül néhányat egy italra, aztán majd a természet gondoskodik a többiről.
– De Locklear ne legyen köztük! – intette Lucas. – Őt tartsd távol tőle!
James felkacagott.
– Miatta ne aggódj. Valószínűleg pont ebben a pillanatban lovagol ki a kapun, és a feladatai igen sokáig Tyr-Sogban fogják tartani.
Talia visszajött az ivóba, és közölte:
– Minden elkészült, apám.
– Jól van, lányom – felelte Lucas. – Akkor nyisd ki az ajtót, és engedd be a reggelire várókat.
Amikor a lány kiment, a fogadós Jameshez fordult:
– Rendben. Nem hiszem, hogy azért öletted meg magad kis híján, és azért osontál be hátulról, a csatornák felől, hogy a lányomról és az udvarban élő fiatalemberekről társalogjunk. Mi szél hozott ide pirkadat előtt?
James arcáról minden vidámság leolvadt.
– Háború van a csatornákban, Lucas. Valaki néhány barátomat is megölte. Mi folyik itt?
A fogadós hátradőlt és bólintott.
– Tudtam, hogy egyszer be fogsz állítani, és megkérdezed. De azt hittem, korábban fogsz jönni.
– Csak tegnap este érkeztem vissza a városba. A herceggel voltam... némi dolgunk akadt.
– Nos – kezdte Lucas –, Arutha jobban tenné, ha a saját otthona közelében keresné a bajt, mert abból itt is csőstül van, kérni sem kell, akkor is jön. Nem tudom, hogy ezekben a pletykákban mennyi az igazság, de sokan azt mesélik, hogy néhány ember szabadon és gátlástalanul gyilkolászik a csatornákban és a tengerparton. Válogatás nélkül ölik a polgárokat és a Csúfolódókat. Hallottam, hogy néhány kesh olyan épületekben nyitott üzletet, amelyek nem is olyan régen még királyságbeli kereskedők tulajdonában voltak, és azt is mondják, hogy új bandák dolgoznak a kikötőben. Senki sem tudja pontosan, hogy mi folyik itt, talán csak a Csúfolódók, ők azonban a föld alá bújtak, és lapulnak. Már vagy egy hete egyet sem láttam. A törzsvendégeim többsége később jön, és korábban távozik, mint régen, mert még sötétedés előtt biztonságban haza akar jutni.
– Ki áll ennek az egésznek a hátterében, Lucas? – kérdezte James.
A fogadós körbenézett, mintha attól tartana, hogy valami láthatatlan hatalom kihallgatja, amit mond. Fojtott hangon felelt:
– Valaki, aki Féregnek nevezi magát.
James hátradőlt.
– Miért nem lepett meg a dolog? – mormolta magában.

 

 

3.
Fogadás

James türelmesen várt.
Egy udvari inas kopogott be az ajtón: kisfiús arcán pont az a semleges kifejezés ült, amit egy tizenkét éves fiúnak, akit az uralkodói lakosztály ajtaja elé osztottak be, viselnie kell. Egy hang belépésre szólította fel Jamest, és ő várt, amíg a két inas kitárta a díszes faajtókat. Odabenn a nagyherceg éppen a családja társaságában reggelizett: a civakodó ikrek egymást bökdösték, és közben megpróbálták nem felkelteni szüleik figyelmét. Anyjuk feddő pillantása azonban jelezte, hogy nem jártak sikerrel, így újra mintaszerű viselkedést színleltek. A kis hercegnő boldogan dudorászott egy saját maga szerezte dalocskát, miközben határozott mozdulattal egy tál meleg kásába mélyesztette a kanalát.
Amikor James megjelent a család előtt, és meghajolt, Anita melegen rámosolygott.
– Az apródunk végre előkerült – jegyezte meg Arutha szárazon. – Remélem, nem alkalmatlankodunk túl korán!
James, miközben kiegyenesedett, visszamosolygott a hercegnőre, aztán a herceghez fordult, és azt mondta:
– Nem voltam megfelelően öltözve a hercegi családdal elköltendő reggelihez, fenség. Elnézését kérem, amiért ennyit késlekedtem.
Arutha intett Jamesnek, hogy álljon a jobb oldalára. A hercegi főapródnak, hacsak nem éppen valami feladatot intézett, általában ott kellett ura kívánságait lesnie. James engedelmesen odalépett, és egy pillanatra átadta magát az örömnek, amivel a család melegsége töltötte el. Az egyetlen családé, ami neki valaha is jutott.
A Krondor nagyhercege és apródja közötti kapcsolat különleges és egészen egyedülálló volt. Időnként inkább bajtársak voltak, mintsem úr és szolga, máskor pedig szinte testvérként kezelték egymást. Azonban egy dologról James sohasem feledkezett meg: Arutha Krondor nagyhercege volt, ő pedig csak hűséges szolgája.
– Fáradtnak tűnsz – jegyezte meg a herceg.
– Régen nem volt alkalmam elnyújtózni egy meleg ágyban, és átaludni egy hosszú éjszakát, uram – felelte James. – Tegnap éjszaka sem.
– És megérte?
– Bizonyos szempontból igen – felelte James –, egy másikból azonban nem.
Arutha feleségére és gyermekeire pillantott, majd az apródhoz fordult, és halkan megkérdezte:
– Négyszemközt kell megbeszélnünk?
– Nem tartom az asztalhoz illő beszédtémának – felelte James –, amennyiben a véleményemre kíváncsi, fenség.
– Menj a dolgozószobámba, és várj meg ott – mondta Arutha. – Néhány perc múlva én is ott leszek.
James felállt, meghajolt, és az utasításnak megfelelően átsétált a herceg dolgozószobájába. Odabenn semmi sem változott: mint mindig, a helyiségben most is rend és tisztaság uralkodott. Az apród leengedte kimerült testét a herceg íróasztala mellett álló székre, és hátradőlt.
Csak akkor riadt fel szendergéséből, amikor Arutha egy kicsivel később belépett.
– Aludtál? – kérdezte a nagyherceg meglepetten, ahogy James felállt.
– A hazaút nagyon hosszú és fárasztó volt, fenség, és utána egy újabb alvás nélküli éjszaka következett.
Arutha intett Jamesnek, hogy üljön vissza, és azt mondta:
– Pihenj egy kicsit, miközben beszámolsz, de ne bóbiskolj el megint.
– Uram – mondta az apród, miközben leült –, három informátorom eltűnt.
Arutha bólintott.
– Azok alapján, amit a mi jó seriffünk mondott, megint nyakló nélkül gyilkolják az embereket Krondorban, ráadásul most látszólag semmi rendszer nincs az áldozatok kiválasztásában. Azonban az informátoraid eltűnése jelzi, hogy van valaki, aki többet tud rólunk, mint amennyit mi tudunk róla, és nem akarja, hogy ezen a helyzeten változtassunk.
– Én sem látok semmiféle rendszert a gyilkosságokban – jegyezte meg James.
– Még nem – tette hozzá a nagyherceg. Ekkor kopogtak az ajtón, és Arutha kiszólt:
– Egy pillanat! – Jamesszel közölte: – Ez Gardan lesz. A nyugdíjaztatási kérelmét hozza.
– Ezek szerint visszavonul? – kérdezte az apród.
Arutha bólintott.
– Sajnálom, hogy elmegy, de már nagyon kiérdemelte a pihenést. Hamarosan hazatér Crydee-ba, és utolsó éveit az unokái társaságában fogja tölteni. Az igazat megvallva el sem tudok képzelni ennél jobb időtöltést egy emberi élet alkonyán. És gyanítom, igaza van, amikor azzal vádol, hogy nem túl sok döntést hagyok rá. Már többször javasolta, hogy ha ragaszkodom ahhoz, hogy személyesen felügyeljem a hadsereget, akkor az udvarnagyi posztra egy jó adminisztratív képességekkel rendelkező személyt nevezzek ki, ne pedig egy katonai szakembert. De amit most mondtam, az maradjon közöttünk.
James némán bólintott.
Arutha az ajtó felé intett.
– Engedd be Gardant, amikor kimész. Aztán menj a szobádba, és aludj egy keveset. A mai délelőttre fel vagy mentve az udvari szolgálat alól. Ám számíts rá, hogy zsúfolt estéd lesz.
– Szaglásszak tovább a városban? – kérdezte James.
– Nem – felelte Arutha –, a feleségem bált rendez, hogy megünnepeljük a hazatérésemet, és azon neked is részt kell venned.
James az égre emelte tekintetét.
– Nem csavaroghatnék inkább még egy kicsit a csatornákban?
Arutha felnevetett.
– Nem. Ott leszel, és miközben a gazdag kereskedők megpróbálnak pénzügyi hőstetteikkel lenyűgözni, unalmas lányaik pedig mindent megtesznek, hogy üres bájaikkal elcsábítsanak, érdeklődő arcot fogsz vágni. Ez hercegi parancs. – Megpiszkált egy iratot, ami az asztalán feküdt. – És hírt kaptunk róla, hogy egy keleti nemes tart felénk, így egy váratlan látogatásra is számíthatunk. Tehát arra is fel kell készülnünk, hogy őt elszórakoztassuk. Ezek a gyilkosságok a városban annyira elrontják az ember kedvét, nem gondolod? – tette hozzá szárazon.
– De igen, fenség.
James kinyitotta az ajtót és beengedte Gardant, aki köszönésképpen bólintott. Miután az udvarnagy belépett a szobába, James távozott, és becsukta maga mögött az ajtót.
A nagyteremben jelenleg csak egy-két ember lézengett, azonban alig néhány perc múlva deLacy és Jerome beengedi a nemeseket, a kereskedőket és a többi kérelmezőt. James udvariasan bólintott a két férfi felé, majd kilépett egy másik oldalajtón, és elindult a saját lakrésze felé. Anita hercegnő újabb báljára ugyan egy csöppet sem vágyott, de azt tisztán hallotta, hogy az ágya hívogatóan szólongatja. Az elmúlt néhány hét fenn északon, főleg az utolsó néhány nap, amit végig nyeregben töltött, és amit csak a kimerültséget elűző varázsfőzetek segítségével volt képes végigcsinálni, megtette a hatását.
A folyosó végénél egy inas ácsorgott. James utasította a fiút, hogy egy órával az ebédre hívó csengetés előtt ébressze fel, majd a szobájába ment, lefeküdt, és pillanatokon belül mély álomba zuhant.

 

A zenészek eljátszottak egy rövid dallamot, mire Arutha a feleségéhez lépett, és meghajolt. Noha a krondori nagyherceg udvara kevésbé volt szertartásos, mint a királyi udvar Rillanonban, a hagyományok az itt élőket is legalább annyira kötötték. Ilyen hagyomány volt az is, hogy a táncot mindig a nagyherceg és a hercegnő kezdte meg.
Arutha ügyes táncos volt, ám ezen James nem csodálkozott. Képtelenség lett volna, hogy egy ember, akinek nincs nagyszerű egyensúlyérzéke és tökéletes ritmusérzéke, olyan ördögien jól forgassa a kardot, mint Krondor nagyhercege. Ráadásul ezek a táncok meglehetősen egyszerűek voltak. James tudta, hogy a rillanoni udvarban sokkal bonyolultabbak, szertartásos, kötött mozdulatsorokból állnak, azonban itt, a sokkal vidékiesebb nyugaton az udvarban járt táncok nagyon hasonlítottak ahhoz, amit a farmerek és városlakók roptak szerte a Nyugati Birodalomban. Talán csak a táncosok voltak egy kicsit visszafogottabbak és kevésbé lármásak.
James figyelte, ahogy Arutha és Anita egyként bólintanak a zenemesternek. Az első muzsikus felemelte vonóját, és biccentett a zenekar, vagyis egy sor húros- és ütőhangszeren, valamint három különböző méretű fuvolán játszó férfi felé. A muzsikusok élénk dalba fogtak. Anita távolabb lépett Aruthától, azonban a kezét nem engedte el, majd pörögve megfordult, úgy, hogy a mozdulat következtében hosszú, díszes ruhája fellebbent. Amikor kecsesen átbújt férje karja alatt, James elgondolkozott. Micsoda szerencse, hogy azok a hatalmas, ostoba, fehér kalapok, amiket a hölgyek mostanában viselnek, csak a nappali öltözéknek kötelező részei! Biztos volt benne, hogy a hercegnő képtelen lett volna úgy átbújni Arutha karja alatt, hogy ne verje le azt az ormótlan fejfedőt.
Mulatságosnak találta a gondolatot, és elmosolyodott. Jerome, aki mellette állt, megkérdezte:
– Mi olyan vicces, James?
James mosolya azonnal szertefoszlott. Sohasem szerette Jerome-ot, és ez a kölcsönös ellenszenv már a legelső találkozásukkor kialakult, akkor, amikor James az udvarhoz érkezett. Jerome azonnal megpróbált basáskodni vele, ám az volt az idősebb apród első és egyben utolsó kísérlete is. James földhöz vágta a nála jóval nagyobb fiút, és félreérthetetlenül közölte vele, hogy ő Arutha nagyherceg személyes apródja, így nem hagyja, hogy bárki is ugráltassa. Mondanivalóját egy tőr hegyével tette nyomatékosabbá, Jerome saját tőrével, amit verekedés közben olyan ügyesen kapott le ellenfele övéről, hogy az észre sem vette. Soha többé nem kellett megismételnie közlendőjét.
Jerome attól a naptól fogva elővigyázatosan elkerülte Jamest, ám a fiatalabb apródokkal időnként még megpróbált zsarnokoskodni. Azóta azonban, hogy deLacy a segédjéül választotta, és minden valószínűség szerint ő lesz a következő ceremóniamester, Jerome levetkőzte gyerekes hatalmaskodását, így a két apród között udvarias fegyverszünet vette kezdetét. James még mindig kicsinyeskedőnek és beképzeltnek tartotta kollégáját, ám elismerte, hogy már sokkal kevésbé kiállhatatlanabb, mint gyermekként volt. Ráadásul néha még hasznosnak is bizonyult.
– Csak a divaton gondolkoztam – felelte James.
Jerome arcán feltűnt egy halvány mosoly, ám gyorsan újra komolyságot erőltetett vonásaira. Nem válaszolt a megjegyzésre, azonban arckifejezésének csöppnyi változása mutatta, hogy értékelte James megfigyelését.
Az egész udvar úszott a pompában, minden vendég a legújabb és legpompázatosabb krondori divatnak megfelelő ruhát öltött magára. James furcsának, sőt, néha nevetségesnek tartotta az ízlés évenkénti változását, de sztoikus nyugalommal fogadta az új és még újabb ruhakölteményeket. Idén a hercegnő kérésére még a palotaőrök egyenruháját is megváltoztatták, mivel a jelenlegi ízlés a hagyományos, szürke tabardokat tompának és unalmasnak találta.
A fal mellett álló testőrök most világosbarna tunikát viseltek – a kelme árnyalata valahol a vörösréz és az arany színe között volt –, amelyre egy hegycsúcs felett szárnyaló fekete sast hímeztek. Jamesnek nem igazán tetszett, hogy szakítottak a régi hagyományokkal, ám észrevette, hogy a nagyherceg skarlátvörös palástját még mindig a régi címer díszíti.
Újabb vendégcsapat érkezett, az urak és hölgyek csivitelve beáramlottak a bálterembe. James Jerome felé hajolt, és halkan megkérdezte:
– A szokásos vendégek?
A ceremóniamester tanítványa bólintott.
– Helyi nemesek, gazdag kereskedők, valamint néhány magas rangú katona, aki kiérdemelte a herceg jóindulatát.
– Van köztük kesh? – érdeklődött James.
– Néhány – tájékoztatta Jerome. – Kereskedők. – Az apródra pillantott, és megkérdezte: – Vagy egy bizonyos keshre gondoltál?
James finoman megrázta a fejét, miközben véget ért az első tánc.
– Nem, de bárcsak gondolhatnék.
Ha Jerome-ot kíváncsivá tette is a megjegyzés, nem mutatta. James lassanként megtanulta értékelni egykori társa szűkszavúságát, mivel egy ceremóniamester idejének nagy részét idióták társaságában kénytelen tölteni, és ezek közül sok gazdag és nagyhatalmú. James tisztában volt vele, hogy belőle hiányzik az a képesség, hogy meggyőzően ne halljon meg dolgokat, és azt is tudta, hogy idővel muszáj lesz kifejlesztenie és gyakorolnia.
Ahogy az első tánc véget ért, a bálterem túlsó felében némi nyüzsgés támadt. Arutha meghajolt Anita előtt, és a kezét nyújtotta, hogy visszavezesse feleségét az emelvényhez.
Ekkor a terem innenső felében váratlanul felhangzott deLacy botjának zengő koppanása, és ez jelezte, hogy fontos ember érkezett. A ceremóniamester öreg, de még mindig határozott és erős hangja betöltötte a zsibongó termet, ahogy bejelentette az új vendéget:
– Fenség, Radswil nagyúr, Olasko hercege!
James megdöbbent.
– Olasko Radswil?
Jerome suttogva felelt:
– Rads-vil-nek ejtik, te tudatlan. Olasko egyike a keleti királyságoknak. Sőt, tulajdonképpen csak egy hercegség. – Színlelt megvetéssel Jamesre pillantott, és megjegyezte: – Tanulmányoznod kéne a térképeket, barátom. A férfi Vaclav főherceg ifjabbik öccse, és Aranor hercegének nagybátyja. – Még halkabbra fogva hangját hozzátette: – És ez azt jelenti, hogy unokatestvére Roldem királyának.
Izgalom futott végig a termen, és a táncparketten álldogáló vendégek utat nyitottak, hogy átengedjék a magas rangú férfit és kíséretét az emelvényhez, amelyen Arutha és Anita éppen helyet foglaltak. James alaposan megnézte a férfit, és egy csöppet sem tetszett neki, amit látott.
A herceg kötekedő alak volt, ezt James a férfi finom öltözéke ellenére is első pillantásra meg tudta állapítani. Óriási, vörösesbarna bársonykalapját kicsit az egyik válla felé döntve viselte: a fejfedő úgy nézett ki, mint valami túlméretezett sapka, amelyet egy hatalmas ezüst tűvel rögzített hosszú, fehér toll ékesített. Fekete zubbonyát úgy szabták, hogy szorosan tapadjon a testéhez, így James látta, hogy a herceg nem a gyapjútömésnek köszönheti széles vállait. Ez a tény csak még jobban megerősítette benne az első benyomást, hogy Radswil nagyúr könnyedén helyt tudna állni akár a város legdurvább csapszékében is. A hercegi öltözéket fekete lábszárvédő és zokni tette teljessé, mind a kettő a lehető legfinomabb anyagból készült. A nagyúr oldalán veszedelmes fegyver, egy rapír lógott, nagyon hasonló ahhoz, amit Arutha használt. Kettejük fegyvere között egyetlen különbség volt csak: Radswil nagyúr kardjának markolatát ezüsttel és arannyal díszítették.
A herceg balján egy fiatal leány lépkedett, talán tizenöt vagy tizenhat esztendős lehetett. A lány ruhája legalább olyan pompázatos volt, mint a hercegnőé, ám sokkal kivágottabb, a dekoltázs annyira mély volt, amennyire csak az illem megengedte. James alaposan megnézte az arcát. A vonásai szépek voltak, akár egy pompás ragadozóé, a szeme pedig máris zsákmányt keresett. James rövid hálaimát rebegett, amiért Locklear már elhagyta a palotát. Kisfiúkoruk óta azzal ugratta barátját, hogy egy nap majd egy nő fogja a vesztét okozni, és íme, most itt volt ez a leány, aki fiatal kora ellenére veszélyesebbnek tűnt, mint bárki, akit James valaha is látott.
Az apród érezte, hogy valaki meredten nézi, és körbepillantott. Radswil jobb oldalán két fiatalember lépkedett, mindkettő nagyjából egyidős lehetett Jamesszel. A herceghez közelebbi úgy nézett ki, mint Radswil ifjú mása: zömök volt, erős testalkatú, és majd kicsordult belőle az önbizalom. A hercegtől távolabb lépkedő fiatalember számos vonásban hasonlított hozzájuk, így akár az előző fiatalabb testvére is lehetett, azonban ő jóval karcsúbb volt. Ő volt az, akinek vészjósló tekintetét James magán érezte. A fiatalember ugyanúgy tanulmányozta az apródot, ahogy James őket, és a fiatalember ösztönösen tudta, hogy a másik mit csinál: megpróbálja kiszúrni a potenciális ellenségeket. Miközben a herceg meghajolt Arutha előtt, James hátán végigfutott a hideg.
Jerome, a ceremóniamester segédje hivatalának megfelelően előrelépett, és megszólalt:
– Fenséges nagyherceg és nagyhercegnő, ezennel bemutatom Radswilt, Steznichia nagyurát, Olasko hercegét.
– Legyest üdvözölve udvarunkban, nagyúr – köszöntötte Arutha. – Érkezése némileg váratlanul ért bennünket. Úgy hittük, valamivel későbbre várhatjuk.
A herceg meghajolt.
– Bocsásson meg, fenség – mondta mély hangon, a nyelvet csak egész enyhén törve. – Opardumból errefelé tartva kedvező szelet kaptunk, így a tervezettnél egy héttel korábban érkeztünk Saladorba. Ahelyett, hogy ott időztünk volna, továbbutaztunk. Remélem, nem okoztunk fenségeteknek indokolatlan nehézségeket.
Arutha megrázta a fejét.
– Egyáltalán nem. Csak így nem fogadhattuk megfelelő pompával, ennyi az egész.
A herceg elmosolyodott, ám James egy csöppnyi melegséget sem látott ebben a mosolyban. A férfi kifinomult volt és nyilvánvalóan művelt, azonban a lelke mélyén ott volt az a kötekedő bajkeverő, akit James rögtön felismert.
– Elnézését kérem, fenség, azt hittem, hogy a ma esti gálát a mi köszöntésünkre rendezték.
Anita arcán egy pillanatra megfagyott a mosoly, azonban ekkor a herceg feléje fordult, és hozzátette:
– Fenséges hercegnő, csak tréfáltam. A dolognak semmi jelentősége nincs. Csupán az ön és férje hivatalának kijáró udvariasságból jelentünk meg. Keshbe, Durbin kikötője felé tartunk. Onnan a Troll-lak hegységbe merészkedünk tovább, mivel úgy hallottuk, hogy ott a vadászat általában igen eredményes, és számos különleges vad is terítékre kerülhet. Bármily apróság is jelzi az önök vendégszeretetét, az számunkra nagyobb kegy, mint amit remélni mertünk.
James látta, hogy Jerome szinte megdermed. Az akadékoskodó apród protokoll tekintetében rendkívül szőrszálhasogató és kifinomult volt, így nyomban megértette a mondat valódi jelentését. A hercegnek ezzel az utolsó megjegyzéssel sikerült úgy félresöpörnie Arutha bocsánatkérését, ráadásul egy sértéssel válaszolnia, hogy az nem volt mindenki számára azonnal nyilvánvaló. Egyértelmű volt, hogy ez az ember csöppet sincs megilletődve a nagyherceg jelenlétében.
Anita az udvarban nőtt föl, így otthonosan mozgott az intrikus viselkedés és kacifántos mondatok bonyolult útvesztőjében. Tudta, hogy bármit is válaszol a sértő megjegyzésre, csak a saját helyzetét rontja vele, ezért egyszerűen biccentett, és megjegyezte:
– Attól tartok, mi itt nyugaton nem értékeljük olyan nagyra a keleten oly kedvelt, kifinomult elmésségeket. Bemutatná a társait?
A herceg meghajolt, és két férfikísérője közül a fiatalabb felé fordult:
– Fenség, engedje meg, hogy bemutassam unokaöcsémet, Vladic őfenségét, fivérem, a főherceg fiát, a trón örökösét, Olasko koronahercegét, Roldem házának vér szerinti hercegét. – A végszóra a fiatalember előrelépett, és üdvözlésképpen meghajolt Krondor nagyhercege és hercegnője előtt. Aztán a herceg így folytatta: – Ő pedig Kazamir, fiam és házam örököse, aki szintén Roldem házának vér szerinti hercege. – A másik fiú könnyedén meghajolt, éppen csak olyan mélyen, ahogy egy rangjabéli nemesnek illik Arutha nagyherceg előtt. Radswil herceg végül megfordult, és befejezte a bemutatást: – Ő pedig leányom, Paulina, Roldem házának vér szerinti hercegnője.
Arutha üdvözlésképpen bólintott.
– Mindannyiótokat szívből köszöntünk Krondorban.
Intett Jerome-nak, aki nyomban elsietett, hogy megfelelő vendég-lakosztályról gondoskodjon a herceg és kísérete számára. James megint kénytelen volt elismerni, hogy Jerome jól végzi a dolgát. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy a szobák megfelelően ki lesznek szellőztetve, bor és egyéb frissítők kikészítve, és hamarosan egy csapatnyi inas áll majd ugrásra készen, hogy a herceg minden kívánságát teljesítse.
Arutha a herceg felé fordulva közölte:
– Éppen azt ünnepeljük, hogy épen és egészségesen visszatértünk a zűrzavaros északról. Az estélyen önöket is a legnagyobb örömmel látjuk vendégül.
A herceg elmosolyodott.
– Köszönjük. A kapott jelentésekből, valamint a pletykákból, amiket a Saladorból Krondor felé tartó út során hallottunk, gyanítom, hogy az ottani gondok meglehetősen komolyak voltak. A nagyherceg hazatérésének megünneplésére valóban egy estély a legmegfelelőbb. Mindazonáltal utunk során én nagyon elfáradtam, így bocsánatáért esedezve inkább lepihennék. De talán a gyerekek a hosszú és unalmas út után élvezni fogják a zenét és a mulatozást.
James érezte, hogy ez nem ajánlat volt a fiatalok számára, hanem utasítás. A herceg két gyermeke apja felé fordult, és meghajolt, a trónörökös pedig egy pillanatig csak meredten nézett, majd biccentett. Radswil szintén meghajolt a nagyherceg előtt, és még mielőtt Arutha bármit is mondhatott volna, elvonult. Az ajtónál deLacy ceremóniamester csatlakozott a herceghez és kísérőihez, hogy elvezesse őket a palota vendégszárnyába.
Arutha Jameshez fordult.
– James apród, gondoskodjon a vendégeink ellátásáról és szórakoztatásáról.
James meghajolt, és lelépett az emelvényről, majd udvarias főhajtással bemutatkozott a herceg gyermekeinek. Tudta, hogy a három ifjú bemutatásának sorrendje nem volt véletlen, megmutatta, milyen nagyra becsülik az olaskóiak a rangot, így gondosan a megfelelő sorrendet használta ő is.
– Vladic nagyherceg, herceg, hercegnő, hozhatok önöknek némi frissítőt?
Vladic sötét szemei egy kicsit összeszűkültek, és egy pillanatig csak tanulmányozta Jamest, aztán bólintott.
Az apród hirtelen azt vette észre, hogy Paulina hercegnő már bele is karolt, noha ő még fel sem kínálta a karját, pedig az lényegesen udvariasabb módja lett volna a dolognak. A fiatal lány olyan ügyes és fürge mozdulattal fűzte át karját az övén, amilyet még sohasem látott. Jamest majdnem készületlenül érte ez a bizalmasság.
– Mondja, apród – kérdezte Paulina, miközben az óriási asztal felé sétáltak, ahol a frissítőket osztogatták –, hogyan került maga a nagyherceg személyes szolgálatába?
Jamesen két érzés uralkodott el egyidőben. Volt valami a lány körül, egy illat, talán valami egzotikus parfüm, amitől felforrt a vére. Hirtelen heves vágy lett úrrá rajta. Azonban ettől feltámadt benne egy másik érzés is, egy sejtelem, amit James már régen megtanult értékelni, és amit általában úgy írt le, hogy „viszket a bajdudora”. Paulina nagyon csinos volt – sokan inkább a gyönyörű szót használták volna rá –, még az is könnyen lehet, hogy ő volt a legvonzóbb nő a bálon, azonban Jamesnek már nagyon fiatalon alkalma nyílt megismerkedni minden női fortéllyal, a lány pedig annyira különlegesen vonzó nem volt, hogy normális esetben ne tudott volna ellenállni a csáberejének.
A két fiatalemberre pillantott. Kazamir arckifejezéséből ítélve remekül szórakozott, Vladic azonban nem vetette le a közömbösség álarcát.
James ismét a lány felé fordította figyelmét, és a kérdésére felelve közölte:
– A koronának tett szolgálataimért cserébe kaptam ezt a tisztséget.
A lány egy hajszálnyival arrébbhúzódott.
– Óóó? – jegyezte meg, és ahogy ő használta, ez az egyetlen betű is számtalan kötetnyi jelentést hordozott.
James elővette legelragadóbb mosolyát, és hozzátette:
– Igen. Ön természetesen ezt nem tudhatta, hiszen távoli vidékről jött. Mielőtt a nagyherceg szolgálatába léptem, tolvajként kerestem a kenyeremet.
A hercegnőnek szemlátomást minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy ne lökje el nyomban magától az apródot. Arcára fagyott mosolya szinte fájdalmasnak tűnt, ahogy azt rebegte:
– Tényleg?
A lány mögül Kazamir elfojtott nevetése hallatszott, sőt, még Vladic arca is elárulta derültségét: szája sarka egy hajszálnyit felfelé kunkorodott.
James ebben a pillanatban meglátta Williamet, aki a frissítőkkel teli asztalnál posztolt, és fiatal hercegek felé fordulva így szólt:
– Fenséges uraim és hölgyem, engedjék meg, hogy bemutassak önöknek valakit. – Intett a fiatal kadétnak, hogy jöjjön közelebb, és amikor William hozzájuk lépett, azt mondta: – Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy bemutathatom önöknek William conDoint, Csillagdokk hercegének fiát, nagyhercegünk unokatestvérét, aki hamarosan a nagyherceg testőrségének lovaghadnagya lesz. – A rangsorrendre szigorúan ügyelve gyorsan megnevezte a társaságában levő három fiatalt is.
A hercegnő viselkedése egy szempillantás alatt ismét megváltozott, újra azaz eleven, ellenállhatatlanul bájos teremtés volt, aki korábban. William nyomban elvörösödött, és James egyre inkább meg volt győződve róla, hogy Paulina nem csak veleszületett adottságaira támaszkodik, hanem valami mesterséges dolog is segíti bűverejét.
– Talán amíg ön a bátyámat és kuzinomat szórakoztatja, a kadét körbevezethetne engem a palotában, nem gondolja, James apród?
James McWirth fegyvermester felé pillantott, aki az emelvény mellett állt, és egy biccentéssel tudatta az öreg katonával, hogy szüksége van Williamre, és hogy a fiatal kadét most az egyik idelátogató nemes házigazdája lesz. Az öreg fegyvermester arca egy kicsit elfanyalodott, de bólintott, így James azt mondta:
– William, azt hiszem, a hercegnő nagyon szívesen megnézné a palota falikárpit-gyűjteményét és Anita hercegnő virágoskertjeit.
Paulina olyan sima mozdulattal húzta ki karját Jameséből, mint ahogy az angolna siklik a vízben, és a kadét oldalához lépett.
– És hogyan hívhatom magát, ifjú lovag? – kérdezte a hercegnő.
– Willnek, fenség. A barátaim Willnek hívnak.
Miközben William elvezette a hercegnőt a falikárpit-gyűjtemény irányába, James étellel és itallal kínálta a két herceget: először Vladicot, majd Kazamirt. A trónörökös elfogadott egy kupa bort, és belekortyolt.
– Nagyon jó – mondta. – Sötétmocsárból jött?
– Azt hiszem, igen – bólintott James. – A legjobb boraink közül a legtöbbet ott készítik.
– Maga nem iszik?
James elmosolyodott.
– Szolgálatban vagyok.
Kazamir bólintott.
– Értem. Mellesleg nagyon ügyesen elintézte. A legtöbb fiatalember nem válna meg ilyen könnyen a húgom társaságától.
– Azt el is hiszem – jegyezte meg James. – Van körülötte valami...
Vladic egy darabig meredten nézte Jamest, figyelmesen tanulmányozta az arcát, és az apród nem tudta lerázni magáról az érzést, hogy mint lehetséges ellenfelet mérik fel.
– Éles a felfogása, apród – szólalt meg végül Vladic. – A kuzinom nem bír meglenni a férfiak csodálata nélkül. A veleszületett szépségén kívül mesterséges eszközöket is használ, hogy természetes csáberejét fokozza.
– Aha – bólintott James. – Mágia. Bűvölet vagy bájital?
– Egy gyűrűt visel a bal kezén. A szülőföldünkön vette egy javasasszonytól, aki ehhez hasonló csecsebecsékkel kereskedik. Paulinának szüksége van rá, hogy körberajongják a férfiak, ám attól tartok, hogy ezirányú kielégíthetetlen igénye idővel komoly gondokat fog okozni jövendőbeli férjének.
– Akkor vagy egy remek kardforgatóhoz kell nőül mennie, vagy egy nagyon türelmes férjet kell találnia.
Vladic a borát kortyolgatva bólintott, majd elvett egy szelet dinnyét valamelyik tálcáról, és majszolni kezdte. Úgy tűnt, ízlik neki a gyümölcs, arcán – igaz, csak nagyon figyelmesen szemlélve – látszott az elégedettség.
– Ez a nyugati udvar meglepően üdítő változást jelent számomra azok után, amikben Saladortól keletre jártunk.
James bólintott.
– Efelől nincs kétségem. Malak Keresztjétől nyugatra másképp folynak a dolgok. Nem jártam ugyan túl sokat keleten, de úgy találtam, hogy az...
– Civilizáltabb? – fejezte be helyette Kazamir.
James elvigyorodott.
– Én ősibbet akartam mondani, de ha ön ragaszkodik a civilizálthoz, elfogadom a véleményét.
Vladic elmosolyodott, és James találkozásuk óta először érezte úgy, hogy a fiatalember egy kicsit engedett éberségéből.
– Nos, az én véleményem szerint ez csupán nézőpont kérdése. Nálunk a legtöbb nemzet nagyon ősi, míg a maguk Nyugati Birodalma viszonylag fiatal. Olaskóban már évszázadok óta nem látott senki sem tündét, sem manót. Olasko és a távoli északi országok között pedig még hat másik jelentős méretű állam fekszik.
– A tündék érdekes népség – jegyezte meg James. – Manóból meg épp eléggel találkoztam már ahhoz, hogy soha életemben ne akarjak többet látni.
– Úgy hallottam, nem valami eszesek, így könnyű vadászni rájuk – vetette közbe Kazamir.
– Nos, ha ön érdekesnek tartja, hogy olyasmire vadásszon, ami kardot és íjat hord magánál, akkor felteszem, így van. – James vállat vont. – Én a városban nőttem fel, így nem volt túl sok vadászkalandom. Nem is értem, mi olyan vonzó ebben a sportban.
– Érdekesebbé teszi az egyébként unalmas életet – mondta Vladic.
James elvigyorodott.
– Én sohasem találtam unalmasnak az életet, így lehet, hogy ezért nem értem.
– Akkor szerencsés ember – jegyezte meg Kazamir. – Nekünk is megvannak a magunk háborúi, méghozzá nem is kevés, azonban azoktól eltekintve kevés olyan dolog van, ami egy izgalomra vágyó férfit lefoglalna.
– A kuzinom pont olyan, mint a legtöbb nemesünk – vetette közbe Vladic –, és ezen a nyilvánvaló módon keresi a dicsőséget. Azonban a fegyverforgatás művészete, a kard és az íj, no meg a vadászat jelentette kihívás csupán másodlagos fontosságú. – Arutha felé mutatott, akinek éppen egy helyi nemes sugdosott valamit a fülébe. – Az az ember tisztségre vágyik, vagy egy megfelelő férjet keres a lányának, vagy szövetségest remél az ön uralkodójában egy ellenségével szemben. Az én apám udvarában mára valóságos művészetté vált az intrika.
James felnevetett.
– Az ott Randolph apród Ezüstvárosból. Azt hiszem, arra akarja rávenni a nagyherceget, hogy parancsolja meg valamelyik undok szomszédjának, hogy hajtsa el a jószágait Ezüstváros rétjeiről.
Kazamir érdes hangon felkacagott.
– Akkor ez egy igen kis jelentőségű ármánykodás, kuzinom.
Vladicon látszott, hogy egy kicsit felbosszantotta az ugratás, de nem szólt semmit.
– Sokáig maradnak Krondorban? – kérdezte James.
Kazamir vállat vont.
– Apám egy hosszú nyugati körutazást tervezett, úgyhogy azt hiszem, néhány napot itt töltünk, mielőtt továbbmennénk. A Troll-lak hegységben szeretne vadászni, mivel ott a szóbeszédek szerint hatalmas vaddisznók és vad trollok élnek, és ha igazak a pletykák, néha még egy-egy sárkány is előfordul.
James alig tudta magában tartani derültségét.
– Mivel én már láttam sárkányt, úgy vélem, csak egy őrült indulna önszántából a keresésükre.
Kazamir arca elsötétült.
– Őrültet mondott?
James bocsánatkérően tárta szét a karját.
– Csak tréfa volt, és úgy tűnik, nagyon rossz. Azt akartam csak mondani, hogy a sárkányok mindarra képesek, amit állítanak róluk, sőt, még többre is. Az, aki sárkányvadászatra indul, jobb, ha egy egész hadsereget visz magával.
Kazamir arckifejezése valamelyest megenyhült, azonban James nem lehetett biztos benne, hogy sikerült elsimítania a sértést, így folytatta:
– Még a trollokat is jobb, ha elkerüli az ember, kivéve persze, ha nincs más választása, és muszáj velük szembeszállnia. Igaz, hogy a síkvidéki trollok alig többek egy vadállatnál, ám veszélyesebbek, mint a legnagyobb oroszlán vagy medve, mivel sokkal ravaszabbak azoknál, ráadásul ketten vagy nagyobb csoportokban kóborolnak. Az, aki vadászni kezd rájuk, biztos lehet benne, hogy belőle is hamarosan préda lesz.
– Érdekes – Vladic mindössze ennyit fűzött az elhangzottakhoz. Aztán megkérdezte: – Mire vadásznak az emberek errefelé?
– Igen – mondta Kazamir hirtelen feltámadt érdeklődéssel. – Talán oroszlánra?
James vállat vont.
– Ha elindulnak észak felé, és elmennek a Calastius-hegység lábáig, akkor ott rengeteg vadat fognak találni. A királyi országút közelébe ritkán merészkednek, azonban ha az ember egy kicsit magasabbra mászik, rengeteg szarvassal, jávorszarvassal, medvével és párduccal fog találkozni. Olykor-olykor még egy sárkánygyík is lejön az északi hegyekből, és ami engem illet, ez a legnagyobb sárkányféle, amivel hajlandó lennék szembeszállni.
– Ha mégis hosszabb ideig maradnánk, meg tudna szervezni nekünk egy kirándulást azokba a hegyekbe? – kérdezte Vladic.
James bólintott.
– Majd beszélek az udvarnagy segédjével. Ha szükséges, ő majd elrendezi a fővadászmesterrel és a fegyvermesterrel, hogy önök vezetőket és felfegyverzett kísérőket kapjanak. Van a környéken néhány meglehetősen érintetlen vidék, ahol még rengeteg a vad, és amit akár egy napi lovaglással is elérhetnek.
Vladic ugyanolyan elégedettnek tűnt, mint az unokatestvére.
– Jó, akkor holnap majd beszélek a nagybátyámmal, és – hacsak ő mást nem tervezett – talán rá tudom venni, hogy másnap elinduljunk egy ilyen vadászkirándulásra.
Kazamir arcán tovább szélesedett a mosoly.
– Attól tartok viszont, hogy a húgom számára is ki kell találnia valamilyen elfoglaltságot arra az időre, amíg mi távol vagyunk.
James elgondolkozó fintora megnevettette Kazamirt.
– Azt hiszem – mondta az apród –, megpróbálom rábeszélni Anita hercegnőt, hogy gondoskodjon ő a megfelelő elfoglaltságról. Gyanítom, hogy az udvarban a legtöbb fiatalember számára komoly megpróbáltatás lenne, ha az ön húgára kellene vigyáznia.
– Mégsem aggódott egy csöppet sem, amikor rábízta arra a fiatal kadétra – jegyezte meg Kazamir.
James a herceg füléhez hajolt, és mint valami összeesküvő, halk hangon közölte:
– A fiatal Willnek semmi ezirányú tapasztalata nincs. Akármilyen vonzó is az ön húga, azt hiszem, neki kellene kezdeményeznie mindenben... már ami a félszeg udvarláson túllép. És ha egy kicsit is jól ítélem meg a helyzetet, a hercegnő ezt nem fogja megtenni.
Kazamir vállon veregette az apródot, és felkacagott.
– Lehet, hogy vidéken él, James, azonban remekül megérez bizonyos finomságokat. Igen, a húgom egy befolyásos családból származó férjet akar szerezni. Semmi olyat nem fog tenni, ami csökkentené erre az esélyeit, így nem fogja hiábavaló enyelgéssel tölteni az idejét. A férje biztosan elvárja majd, hogy érintetlen legyen a nászéjszakán, és ő az is lesz. Azonban addig még számtalan fiatalembert fog szörnyen boldogtalanná tenni.
James igencsak nyers környezetben nőtt fel, így a női érintetlenség kérdésében ő nagyon más véleményen volt. Már kisfiúként számtalan nőt ismert, és felnőttként is felhőtlenül élvezte az ágy örömeit, így nem értett egyet azzal a felfogással, hogy a férfiakkal szemben mások az elvárások, mint a nőkkel. Azonban épp elég olyan embert ismert – nemest és közembert is – , aki másképp vélekedett a dologról, így tisztában volt vele, milyen elterjedt ez a nézet.
– Az, hogy mindent megtesz, hogy... tovább fokozza csáberejét, nem nehezíti meg otthon a dolgokat?
– Olaskóban a legtöbb ember retteg az apjától – felelte Vladic, miközben lerakta a kiürült boroskupát, és elhessegetett egy szolgát, aki újra akarta tölteni. – A hazámban kevesen mernék megkockáztatni, hogy Radswilt magukra haragítsák.
James megvonta a vállát, és megértően bólintott.
– Ez nyilvánvalóan bölcs dolog. Én sem tenném, ha az önök polgára lennék. A herceg rettentően félelmetes embernek tűnik.
Kazamir arcáról eltűnt a mosoly.
– Mindenki jobban tenné, ha nem feledkezne meg erről, James. – Az apród meg mert volna esküdni, hogy ez a megjegyzés nem annyira neki, mint inkább Vladicnak szólt. A következő pillanatban azonban Kazamir arcára visszatért a mosoly. – Mégis, a hazámban élő férfiak számára nehéz ellenállni a csábításnak, amikor a küzdelem olyan értékes díjjal kecsegtet, mint a húgom.
James zavartan pislogott.
– Díjjal?
– Mint már említettem, mi, olaskóiak vakmerő és kalandvágyó emberek vagyunk. Legalább olyan szívesen vadászunk nőkre, mint barlangi medvére.
– Érdekes hozzáállás – jegyezte meg James olyan közömbösen, amennyire csak tudta. – Azt hiszem, a barátom, Locklear, remekül érezné ott magát.
– Szoknyavadász?
– Javíthatatlanul – sóhajtott James.
– Akkor ajánlom neki, hogy nagyszerű kardforgató legyen – javasolta Vladic.
– Az, de miért?
A kérdésre Kazamir válaszolt.
– Mert nálunk a fiatal férfiaktól elvárják, hogy annyi nőt szerezzenek meg, amennyit csak bírnak, ám azt is ugyanúgy elvárják tőlük, hogy védjék meg a húguk becsületét, ha egy másik férfi fenyegeti.
James elvigyorodott.
– Akkor Olaskóban meglehetősen gyakoriak a párbajok.
Vladic viszonozta a vigyort, és bólintott.
– Megállás nélkül folynak.
– Még szerencse – jegyezte meg James –, hogy Locklear barátom már úton van észak felé, és hogy jó ideig egy határmenti helyőrségben fog szolgálni. Így megkíméljük magunkat a látványtól, amint egy fagyos hajnalon ön kényszerűségből felnyársalja. Ha lehet, jobb szeretek sokáig aludni.
– Én is – mondta a koronaherceg. – Mivel nagyon hosszú volt az út – körbenézett a teremben –, és mivel igen valószínűtlen, hogy a bál végéig maradt még annyi idő, hogy találjak magamnak egy rangos hölgyet, aki szívesen fogadja a közeledésemet, azt hiszem, nyugovóra térek.
Kazamir is körbepillantott a termen, és közölte:
– Csatlakozom. Azt hiszem, ma este jobban vágyom egy meleg ágyra, mint egy kupa borra vagy némi enyelgésre.
James azonnal intett egy inasnak, és amikor a fiatalember odaért, utasította, hogy kísérje Vladic és Kazamir herceget a vendégszárnyba. Miután mindkettőjüknek jó éjszakát kívánt, visszament az emelvényhez.
A zenészek szünet nélkül muzsikáltak. Ám amint Arutha mellé lépett, James fülét azonnal megütötte a nagyherceg feléje suttogott kérdése:
– Mi a véleményed erről a látogatásról?
James éppen csak annyira emelte fel a hangját, hogy a nagyherceg meghallja a szavait.
– Furcsának találom. A felszínen úgy tűnik, mintha a herceg a lányának keresne megfelelő férjet, ő pedig közben vadászgatna egy kicsit.
– A felszínen – ismételte meg Arutha a kulcsszót, pillantását még mindig a táncosokra függesztve.
James folytatta:
– Mivel a Királyságnak ebben a részében alig van olyan fiúgyermek, aki elég magas rangú a hercegnő számára – sőt, tízéves kor fölött egy sincs –, ha alaposabban végiggondoljuk, ez az indok nem magyarázza meg a látogatást.
– Milyen más magyarázatot tudsz akkor elképzelni?
– Hát, a herceg fia azt állítja, hogy sárkányokra és trollokra akarnak vadászni a Troll-lak hegységben, azonban számomra ez egy kicsit érthetetlen. Még alig néhány hét telt el azóta, hogy Romneyban megküzdöttünk a trollokkal, és biztos vagyok benne, épp eleget meghagytunk belőlük ahhoz, hogy egy életre elszórakoztassák a herceget és kíséretét. Ami meg a sárkányvadászatot illeti, a sárkányokat még a törpök sem keresik fel önszántukból. Várnak, amíg azok fel nem bukkannak, ám akkor aztán az egész közösség fegyverre kap. Lehet, hogy a herceg elég őrült, és tényleg sárkányokra meg trollokra akar vadászni, azonban nem ez az oka annak, hogy nyugatra jött. Azt hiszem, az utazás valódi okát Durbinban kell keresni.
– Mit akarhat ő Durbinban? Legalább húsz jelentős kesh kikötő van innen keletre!
James vállat vont.
– Ha tudnánk, hogy mit keres Durbinban, akkor azt is tudnánk, hogy miért hazudik.
Arutha az apródra pillantott.
– Valamire gyanakszol. – Figyelmét ismét a táncparkett felé fordította.
James bólintott.
– De nem tudnám pontosan megmondani, hogy mire. Ez csak egy halvány sejtelem. Úgy érzem, hogy minden, ami mostanában történt, valahogy összekapcsolódik: a halálesetek, a városlakók eltűnése meg ennek a világvégi nemesnek az érkezése.
– Ha már látod a részek alkotta egészet, tudasd velem.
– Ön lesz az első – válaszolta James.
– Aludtál?
– Korábban? Igen – felelte az apród, és már tudta, hogy mi fog most következni.
Ám Arutha csak annyit mondott:
– Jó, akkor tudod, mi a dolgod.
James bólintott, meghajolt a herceg előtt, majd arrébblépett, hogy a hercegnőtől is búcsút vegyen, aztán távozott a teremből. Mielőtt kiment volna az ajtón, intett egy inasnak, hogy kövesse. A fiatalember engedelmesen a nyomába szegődött.
James a falikárpit-gyűjtemény felé sietett, ám az a terem üresen árválkodott. Továbbment a hercegnő kertjébe, és ott meg is találta Williamet, aki éppen fülig vörösödve ácsorgott Paulina hercegnő mellett. A lány szorosan belekarolt, és a virágokról fecsegett, ám a fiatal kadét szemlátomást teljesen maga alatt volt, úgy viselkedett, mint egy dadogó bolond.
– Khmm! – köszörülte meg a torkát James.
William arcáról sütött a megkönnyebbülés, ahogy az apród meghajolt a hercegnő előtt.
– Fenség, ez az inas elkíséri önt a lakosztályához. Édesapja és bátyja már lepihentek éjszakára.
– De hisz még olyan korán van! – szomorkodott a lány ajkát biggyesztve.
– Ha jobban szeretne visszamenni a bálba, az inas oda is elkíséri. William kadét jelenlétére azonban máshol van szükség. – Úgy tűnt, a lány akadékoskodni fog, így James hozzátette: – A nagyherceg parancsára.
Paulina elfintorodott, aztán mosolyt kényszerítve az arcára Williamhez fordult, és azt mondta:
– Köszönöm, hogy körbevezetett. Sajnálom, hogy a beszélgetésünknek idő előtt vége szakadt. Talán az ittlétünk alatt még lesz alkalmunk rá, hogy folytassuk...
– Hö...h...hölgyem – William csak hebegni tudott.
Amikor a lány elhaladt előtte, James meghajolt, és közben ismét úrrá lett rajta a vágy. Ám amint Paulina távozott, az érzésmegszűnt.
James megfordulva azt látta, hogy William hevesen pislog, és nyilvánvalóan össze van zavarodva, így megkérdezte:
– Jól vagy, Willy?
– Nem tudom – felelte a fiatalember még mindig pislogva. – Amíg kettesben voltunk, nem... nem tudom, hogy magyarázzam el, amit éreztem. De most, hogy elment...
– Varázslat – mondta James.
– Varázslat?
– A bátyja szerint bűbájt alkalmaz – magyarázta James. – Hogy fokozza a vonzerejét.
– Ezt nehezen tudom elhinni – hökkent meg William.
– Meglehetősen furcsa ezt egy olyan ember szájából hallani, aki a varázslók szigetén nőtt fel – jegyezte meg James, mire a kadét ismét elpirult. – Hidd csak el! – Az apród a fiatal katona karjára rakta kezét. – Nekem el kell intéznem valamit Arutha számára, te pedig nagyon úgy nézel ki, mint akire ráférne egy korsó sör.
– Azt hiszem, így van – bólintott William –, de most vissza kell mennem a körletbe.
– Nem, ha velem jössz – mondta James.
– És hogy függ össze Arutha dolga az én sörömmel?
James elvigyorodott.
– Néhány helyen körbe kell szimatolnom. Ehhez a létező legjobb álca az, ha elmegyek egy barátommal szórakozni, és végigjárjuk a kocsmákat és a fogadókat.
William megadóan sóhajtott, és megpróbálta nem elképzelni, hogy mit fog McWirth fegyvermester szólni ahhoz, amit James a fejében forgat. A fiatal kadét végül beletörődve a megváltoztathatatlanba a barátja mellé lépett, és elhagyták a kertet.

 

 

4.
Meglepetések

William mereven előreszegezte a tekintetét.
Tudta, hogy McWirth fegyvermester kritikus szemmel figyeli minden mozdulatát. Az öreg katona már az elmúlt év során is mindig egy árnyalatnyival több figyelmet szentelt az ő előrehaladásának, mint a többi kadéténak, azonban most, hogy a hét vége felé megkapja a tiszti kinevezését, úgy tűnt, hogy a fegyvermester minden egyes mozdulatát és szavát mérlegre teszi.
William próbálta azzal magyarázni ezt a megkülönböztetett figyelmet, hogy mindig is kivételesen jó tanuló volt: a helyőrségben talán ő bánt legjobban a hosszú, kétkezes karddal, valamint taktika és stratégia terén is kiváló diáknak bizonyult. Arról sem feledkezett meg, hogy furcsa helyzete, vagyis hogy örökbefogadás révén a király unokatestvére lett, valószínűleg szintén közrejátszik abban, hogy a fegyvermester úgy kezeli őt, mint egy „különleges feladatot”. Azonban az utóbbi napokban hiába tette ki még a lelkét is, hogy megfeleljen öreg tanárának, a fegyvermester mindig mindenben talált valami kifogásolnivalót. Egyszer abba kötött bele, hogy a fegyvergyakorlat során William egy döfése hajszálnyival alacsonyabbra sikeredett a kelleténél, máskor pedig az volt a gond, hogy a terepgyakorlaton a fiatalember kicsit elsiette azt a döntést, amikor úgy határozott, hogy erősítsenek meg egy állást. William egy pillanatra eltöprengett, hogy talán a fegyvermesternek a személye ellen van valami kifogása, azonban amikor az idős katona elélépett, azonnal félresöpörte a gondolatot. McWirth barátságos hangon megszólította:
– Rövid volt az éjszaka, kadét?
William a kialvatlanságtól alig bírta nyitva tartani a szemét, most mégis megpróbálta lerázni magáról a csontjait is átitató fáradtságot.
– Uram! Elég rövid, fegyvermester! – jelentette olyan élénk hangon, amilyenre csak képes volt.
– Fáradt, kadét?
– Nem, fegyvermester!
– Jó – mondta McWirth, és felemelte a hangját, hogy a többi kadét is hallja, amit mond –, mivel ma hadgyakorlatra megyünk. Néhány nagyon rossz ember lerohanta Tratadon faluját, így nekünk gyorsan oda kell nyargalnunk, hogy kimentsük Tratadon leányait azoknak a gonosz alakoknak a markából. – Williamre nézve hozzátette: – Természetesen azok a bizonyos nagyon rossz emberek a helyőrség katonái, akik alig várják, hogy elpáholhassanak egy csapatnyi pelyhes állú kadétot, úgyhogy tegyenek róla, hogy csalódniuk kelljen!
A kadétok egy emberként ordították:
– Igenis, fegyvermester!
– Tizenöt perc múlva fegyverben és nyeregben legyenek itt! – kiáltotta McWirth.
William futva indult el társaival, ám közben vetett egy pillantást a palotának arra a szárnyára, ahol úgy gondolta, James még mélyen alszik. Amikor eszébe jutott a tegnap este, illetve az, hogy az apród nem tartotta ott erővel a Szivárványos Papagájban, alig tudta megállni, hogy el ne mormoljon néhány szitokszót, mivel a felszolgálólány, Talia, nagyon csinos volt. Különösen az tetszett az ifjú kadétnak, ahogy a lány rámosolygott.
Az emlék azonban hamarosan elillant. Amint elérte a fegyverraktárat, hogy összeszedje páncélját és fegyvereit, számtalan más gondolat töltötte meg az elméjét, és csak az elkövetkező hadgyakorlaton járt az esze.

 

James lenézett a palota udvarára, ahol a kadétok éppen a fegyverraktár felé szaladtak, hogy összeszedjék felszerelésüket az aznapi gyakorlatra. Az apródnak nagyon meg kellett erőltetnie magát, hogy elszenderedés nélkül végig bírja olvasni a napi munkatervet, de miután végigrágta magát rajta, tudta, hogy William és társai előtt kimerítő nap áll. Tratadon még erőltetett tempóban is legalább tíz órányi menetelésre volt Krondortól, ráadásul az az osztag, amelyik a banditák szerepét fogja eljátszani, már előző este útnak indult, és mire a kadétok odaérnek, már biztosan alaposan beássa magát. McWirth biztos akart lenni abban, hogy a fiai alaposan megtanulják, miféle nehézségekre számíthatnak majd a munkájuk során.
– Apród! – egy lágy hang csendült fel James füle mellett, és gyengéden felzavarta a merengés közben kis híján elszunyókált fiatalembert.
– Igen? – fordult James a fiatal inas felé, miközben megpróbált némi éberséget erőltetni magára.
– Őfensége a dolgozószobájában várja önt.
James bólintott, és a mozdulattal sikerült valamennyire leráznia magáról az egész testét eluraló kimerültséget, ami, valahányszor egy pillanatra leült, vagy akár csak megállt, azonnal álomba szenderítette. Amikor Arutha irodájának mellékajtajához értek, egy másik inas gyorsan kitárta az ajtószárnyakat, így Jamesnek lassítania sem kellett, nyomban beléphetett.
Arutha az íróasztalnál ült. Rámutatott egy tálcára, amin két bögre és egy nagy kancsó állt, és azt mondta:
– Szolgáld ki magad!
James mindkét bögrébe töltött, és sötét, kesh kávé illata ütötte meg az orrát. Miközben egy kanál mézet rakott a nagyherceg italába, merengve megjegyezte:
– Ha belegondolok, hogy néhány ével ezelőtt még ki nem állhattam a kávét! Most meg azt nem értem, hogy képes valaki túlélni a reggelt nélküle.
Arutha bólintott, és elvette a felé nyújtott bögrét.
– Vagy chocha nélkül.
James a tsurani reggeli ital említésére elfintorodott.
– Azt nem sikerült megkedvelnem. Túlságosan keserű és fűszeres.
Arutha hellyel kínálta apródját, és közölte vele:
– Fertály óra múlva udvart tartok, de te ma nem leszel jelen. Két dolgot kell elintézned: az egyik hétköznapi, a másik nem.
James bólintott, de nem mondott semmit. Arutha folytatta:
– Radswil herceg és családja vadászni kívánnak. Utasítsd a fővadászmestert, hogy állítson össze egy csapatot, amely holnapután elkíséri Olasko hercegét a hegyekbe egynapos vadászkirándulásra.
– Ez a hétköznapi dolog – biccentett James.
Arutha bólintott.
– Amennyiben lehetséges, kerítsd elő az eltűnt ügynökeidet, és próbálj meg utánajárni, hogy ki vagy mi áll a városban egyre jobban elhatalmasodó zűrzavar hátterében. Ehhez minden diplomáciai érzékedre és tapintatodra szükséged lesz, mert legelőször is el kell menned a városi börtönbe, hogy udvariassági látogatást tégy Means seriffnél.
– Akkor most végre megtudhatom, hogy miért várt ránk, amikor visszaérkeztünk Krondorba?
Arutha kutató tekintettel nézett fiatal barátjára.
– Ugye még senkinek nem fecsegted el, amit hallottál?
James elnyomott egy ásítást.
– Ahhoz túl elfoglalt voltam.
A herceg kiürítette bögréjét, és felállt, mire az apród is felpattant.
– Komoly ellentét feszül a városi őrség és a seriff emberei között. Az egyik ok, amiért a seriff idejött, az volt, hogy panaszt akart tenni Guruth őrparancsnok katonáira, főleg a szegénynegyedet felügyelő különítményre.
– Vagy úgy – jegyezte meg James –, illetékességi vita.
– Valami olyasmi. Hagyományosan a városi őrség Krondor biztonságára ügyel, míg a seriff és csendőrei inkább a bűnügyek felderítésével foglalkoznak, ám újabban a két szervezet még a leghétköznapibb dolgokon is képes összevitatkozni. Mindig is volt némi rivalizálás a két alakulat között, azonban ez kezd egyre komolyabbá és kezelhetetlenebbé válni.
– Mit szeretne, fenség, mit tegyek?
Arutha már a nagyterembe nyíló ajtó felé sétálva felelt:
– Azt akarom, hogy vess véget ennek a céltalan vetélkedésnek, még mielőtt a csendőrök és a városi őrök nyíltan egymásnak esnek. Valamilyen úton-módon próbáld meg mindkét felet rávenni arra, hogy inkább a Krondorban folyó gyilkosságsorozat felderítésére fordítsák a fölös energiáikat, ezt a civakodást pedig hagyják végre abba. – Arutha kiment a dolgozószobájából, és elindult az audienciára, így James egyedül maradt.
Néhány pillanatig még ott állt, csöndben élvezte a meleg kávé utolsó cseppjeit, majd sarkon fordult, és az ajtón kilépve a külső folyosók felé vette útját. Sok dolga volt, és mint általában, kevés ideje arra, hogy mindet elvégezze.

 

Krondor kora reggel: ez volt James kedvenc helye és időpontja. Amint kilépett a palota kapuján, ismét egész lénye átvette a nagyherceg városának lüktetését. Keleten a nap már egy órája felkelt, és Krondorban nyüzsgött az élet. Szekerek gördültek a kapuk felé, hogy találkozzanak az érkező vagy távozó karavánokkal, és számos kocsi tartott a kikötő irányába, hogy a városba szállítsák a hajókról kirakodott árukat. A már munkájukba temetkezett lakosok áradatát tovább duzzasztották a boltjuk nyitására igyekvő kereskedők, az ezen üzletek felé tartó vásárlók tömege, és persze az ezernyi egyéb városlakó és látogató.
A kikötő felől fújdogáló szellő a tenger sós illatától volt terhes. James mélyen beleszippantott, és teljesen újjászületett. Délre a nap forrósága már minden rothadó gyümölcshéjat, húscafatot, elhajított csontot, és persze az emberi jelenlét kevésbé gusztusos melléktermékét éreztetni fogja, James azonban a városban született és nőtt fel, így a disznóólak és baromfiudvarok szúrós szaga, vagy a bűz, amely meleg napokon a cserzővargák és kelmefestők műhelyei felől áradt, teljesen természetes volt a számára, annyira a háttérbe veszett, hogy többnyire észre sem vette. Persze a bűz hiányát azért ő is méltányolta.
Vett még egy mély levegőt, ám ekkor egy ökrösszekér döcögött el mellette, és az ökrök egyike ismét bebizonyította, hogy fajtája hajlamos a szélgörcsre. Abban a pillanatban, amikor az apród egy hatalmasat szippantott, az állat egy heroikus pöffentés kíséretében könnyített magán. James orra összerándult, és nyomban elsietett a helyszínről, mivel jól tudta, hogy az istenek humorérzéke olykor rosszindulatú. Ennek ékes bizonyítéka az a több ezer apróbb emberi szenvedés és kellemetlenség, amellyel a magafajta nap mint nap találkozik. Az apród azonban elismerte, hogyha mással történt volna, lehet, hogy ő is nagyon mókásnak tartotta volna az esetet.
James sietve átvágott a hercegi piacon. Igazság szerint ez a piac sohasem volt a herceg birtokában, csak azért nevezték így, mert ez volt a legközelebb a palotához. A kofák már kirakták portékájukat, és a vásárlók az asztalok körül bóklásztak, az eladásra kínált árukat nézegették.
Az apród végigment a Fő utcán, ám közben számos útkereszteződésnél összetorlódott kocsikat és szekereket kellett kerülgetnie. Elgondolkozott azon, hogy milyen hasznos lenne, ha reggelente minden kereszteződésben egy csendőr állna, és irányítaná a forgalmat. Délre általában egy kicsit csökken a tülekedés, és békésebbé válnak az emberek, most azonban legalább féltucat csetepaté volt kitörőben: számtalan fuvaros, farmer és szállítómunkás vágott válogatott sértéseket egymás fejéhez.
James keresztülnyomakodott a városlakók és átutazók sűrű tömegén, és a következő sarokhoz érve látta, hogy ott már ki is tört a verekedés. A helyzet egyértelműnek tűnt: egy kordé felborult és megriasztott egy lovat, mire a ló felágaskodott, és felborította a kocsit, amit húzott, a felborult kocsiba pedig belegabalyodott egy másik szekér. Amikor James a sarokra ért, éppen két városi csendőr sietett a helyszín felé. Valaki félrelökte az apródot, és közben azt kiáltozta:
– Utat!
James egy kosár gabonát cipelő fiatalasszonynak tántorodott, mire a nő elesett, a gabona pedig a földre borult. A nő mérgesen kiabálva kártérítést követelt. James gyorsan elmotyogott egy bocsánatkérést, kifizette a kért összeget, majd megfordult, hogy kivédje a következő ostoba alak taszigálását.
Kiderült, hogy az az ostoba alak Guruth kapitány, a városi őrség parancsnoka. Az őrparancsnok testes embernek látszott, fekete szakálla és sötét szeme tiszteletet követelt. Hangja mély volt és vészjósló, baljós zengése most is azonnali eredményt hozott, amikor a kapitány elkiáltotta magát:
– Mi folyik itt?
A bámészkodók azonnal elcsendesedtek, a két verekedő azonban folytatta ökölharcát. Két városi őr rögtön ellépett a parancsnoka mellől, és lándzsája tompa végével nekilátott szétválasztani a rendbontókat. Ebben a pillanatban két csendőr is megjelent a helyszínen, és segítségükkel a két verekedőt gyorsan megfékezték. A kapitány körbenézett, és szemügyre vette a jelenlévőket.
– Emberek! Menjenek a dolgukra! Aki itt marad, annak találunk helyet a várbörtönben!
A tömeg percek alatt szétoszlott, Guruth kapitány pedig Jameshez fordult.
– Apród? – kérdezte, és hangjából kitűnt, hogy magyarázatra vár. Tudni akarja, mit keresett James a verekedés helyszínén.
James kicsit úgy érezte, mintha rátámadtak volna: az őrök félrelökték, most meg olyan szokatlanul goromba módon szólították meg, mintha betolakodó lenne a saját szülővárosában.
– A herceg ügyében járok – felelte a ruháját tisztogatva.
A kapitány barátságtalanul felkacagott.
– Nos – jegyezte meg végül –, akkor jobb, ha máris hozzálát, én meg rendet rakok ebben a felfordulásban.
– Valójában a feladatom önnel és a seriffel van kapcsolatban. Ha lenne olyan kedves, és elkísérne engem a seriff irodájába... – mondta James, és anélkül, hogy hátranézett volna, hogy követi-e a kapitány, elindult.
Az apród hallotta, hogy a kapitány parancsokat osztogat: utasította az embereit, hogy a továbbiakban hagyják a csendőrökre az ügyet, és jöjjenek utána. A csizmák ütemes dobogása a kövezeten elárulta Jamesnek, hogy az őrparancsnok és az emberei követik. Az apród kicsit gyorsított léptein, így a kapitánynak és az őröknek igencsak sietősen kellett szedniük a lábukat, hogy lépést tartsanak vele.
A seriff hivatala nem volt túlságosan messze az előbbi csetepaté helyszínétől, közvetlenül a régi piactér mellett feküdt. Az épület nem csak Means seriff irodájaként szolgált, az volt egyben a városi börtön bejárata is. A föld alatti börtön tulajdonképpen egy hatalmas pince volt, az óriási helyiséget rácsok és ajtók osztották fel nyolc – két nagyobb és hat kisebb – cellára. Ezek közül a kisebbeket arra használták, hogy az elítélteket elkülönítsék a fogda hétköznapi lakosságától, míg a nagyobb cellákban a nappal és az éjszaka minden percében legalább féltucatnyi részeg, kisstílű tolvaj, verekedő és mindenféle egyéb rendbontó hűsölt, és várt a városi bíró ítéletére.
A börtön feletti két szintet lakószobák foglalták el: azok a csendőrök laktak itt, akiknek nem volt, vagy nem a városban élt a családja.
Wilfred Means seriff felnézett az íróasztalnak is használt étkezőasztaltól, és köszöntötte az érkezőket.
– Kapitány, apród – udvariasan biccentett. – Minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést? – Arca azonban tisztán tükrözte, hogy a látogatás minden volt számára, csak örömteli nem. A városi felügyelet és városi őrség közötti ellentétek miatt a seriff és az őrparancsnok meglehetősen gyakran összekülönbözött egymással, így kettejük viszonya igencsak hűvös volt, Jamesszel pedig Means egyszerűen nem tudott mit kezdeni.
Ez a zavaros viszony James gyermekkorában gyökerezett, amikor az apród, akit akkor még Sebes Jimmynek hívtak, állandó szálka volt a városi csendőrök szemében. James biztos volt benne, hogy akármilyen magas rangra emelkedik is, a seriff szíve mélyén mindig tolvajnak fogja tartani őt, és emiatt mindig gyanakvóan fog tekinteni rá.
James gyorsan végiggondolt számos ötletet, amivel esetleg elsimíthatja a két férfi közötti ellentétet, ám sorra mindet elvetette. Arutha megmondta ugyan neki, mit csináljon, de azt, hogy hogyan, azt ráhagyta. Az apród egy dologgal tisztában volt: mind az őrparancsnok, mind a seriff becsületes, tisztességes ember, így úgy döntött, az a legjobb, ha nyíltan belevág.
– Van egy problémánk, uraim – mondta végül.
A haragos felek kérdőn egymásra pillantottak, így nyilvánvaló volt, hogy egyikük sem tudja, mi következik.
– Probléma? – kérdezte a kapitány.
– Igaz ugyan, hogy az önök illetékessége számos területen átfedésben van, azonban alapvetően mégiscsak különbözik, így mindkettőjük rendelkezhet olyan információkkal, amit a másik nem ismer. Azt azonban mindketten biztosan tudják, hogy az utóbbi időben szokatlanul sok gyilkosság történt a városban.
A seriff felhorkant.
– Pont emiatt kerestem fel a herceget, amint hazaérkezett, apród – jegyezte meg hangjában árnyalatnyi gúnnyal.
James elengedte a megjegyzést a füle mellett.
– Őfensége – folytatta – aggódik, hogy a gyilkosságsorozat mögött esetleg több van, mint ami elsőre szembetűnik.
Most Guruth kapitány szólt közbe:
– Ezt nem tartom túl valószínűnek. Igaz, hogy sok a halott, de úgy tűnik, nincs semmiféle összefüggés az egyes gyilkosságok között.
A seriff megint nem tett lakatot a szájára.
– Te katona vagy Guruth. A srácaid ügyesen leszerelik ugyan a rendbontókat, arról azonban egyiküknek sincs halvány gőze sem, hogy hogyan kell körbeszimatolni, és kideríteni, mi van a dolgok háttérben. Ebben a városi felügyelet a legjobb.
James alig tudta visszafojtani kirobbanni készülő kacagását. A városi felügyelet jó néhány besúgót alkalmazott ugyan, azonban ezeket a Csúfolódók gyakran lefizették, így hamis információt adtak tovább. Az pedig, aki tényleg őket szolgálta, általában az öbölben lebegő holttestként végezte.
– Nem tudom, hogy őfensége mit mondott önöknek a legutóbbi tevékenységével kapcsolatban – kezdett bele James –, illetve a Sötét Ösvény Testvériségével és az Éjsólymokkal való legutóbbi összetűzésünkről...
– Éjsólymok! – kiáltott fel Guruth. Elmormolt egy szitkot, aztán hozzátette: – Ugyanolyan szaporák, mint a csótányok! Azt hittem, már tíz évvel ezelőtt sikerült őket elpusztítanunk, amikor porig égettük a Fűzfa-házat!
James rájött, hogy valamiről megfeledkezett. Guruth még fiatal katona volt, talán őrmester vagy hadnagy lehetett, amikor egy Arutha és James vezette katona különítmény lerombolta az Éjsólymok krondori főhadiszállását, a város egyik legelőkelőbb bordélyházának pincéjét. Odalenn a csapat egy mordelt talált, és sajnos szemtanúi lehettek Murmandamus, a sötét tündék varázslókirálya hatalmának, mivel minden egyes lemészárolt Éjsólyom feltámadt halottaiból, és újra harcba szállt.
Azok, akik azon a rettenetes éjszakán ott küzdöttek a Fűzfa-ház alatti pincében, és túlélték a harcot, soha életükben nem fogják elfelejteni azt a napot. Sok hőslelkű férfi merészkedett le akkor a csatornarendszerbe, hogy felkutassa az orgyilkosok fészkét, és sokan közülük annak a csatának a hevében vesztek oda.
Guruth Jamesre nézett:
– Maga tudja, mire gondolok, apród.
James bólintott.
– Igen, emlékszem rá. – Sóhajtva hozzátette: – Azonban Armengar felé vezető utunk során megtudtuk, hogy az Éjsólymok ismét sokasodnak, és ezt a hírt egy kicsit később, Kenting Futásában szerzett információk is megerősítették. Olyanok, mint a patkányok: amint elpusztítjuk az egyik búvóhelyüket, valahol máshol nyomban keletkezik egy újabb.
A seriff megdöbbenve kérdezte:
– Ezek szerint orgyilkosok járkálnak a városban?
Ő nem vett részt abban a tíz évvel korábban vívott csatában, ám épp elég részletet hallott ahhoz, hogy némi tiszteletet érezzen James és Guruth iránt.
– Valószínűnek tűnik – felelte az apród –, bár a gyilkosságot bejelentők közül senki nem állította határozottan, hogy Éjsólymot látott.
– Ebben semmi meglepő nincs – jegyezte meg a seriff. – Az Éjsólymok általában feltűnésmentesen dolgoznak. Sokan azt hiszik, hogy mágiát használnak.
– Ez nem áll távol az igazságtól – mondta James. – Legalábbis akkor, amikor szövetséget kötöttek Murmandamusszal, időnként Fekete Gyilkosok is küzdöttek a soraikban, és őket biztosan sötét hatalmak segítették. – A Fekete Gyilkosok Murmandamus varázshatalmú testőrei voltak. Jamesben velük kapcsolatban az maradt meg legjobban, hogy szinte lehetetlen volt elpusztítani őket. Vállat vont. – Azonban az a csoport, amelyikkel a múlt hónapban végeztünk Kenting Futásában, egyetlen mágussal sem állt kapcsolatban, legalábbis mi semmiféle erre utaló jelet nem találtunk. És mindegyikük úgy halt meg, mint egy közönséges ember.
Guruth halvány mosollyal jegyezte meg:
– De a holttesteket azért elégették.
James viszonozta a mosolyt.
– Igen, valóban – ismerte el. – Semmi értelme kockáztatni.
– És tőlünk mit kíván a herceg? – kérdezte a seriff, aki mostanra meggyőződött róla, hogy iszonyatos események zajlanak a városban.
James nem kapott egyértelmű utasítást, azonban most, hogy a kapitány és a seriff rájött, hogy közös ellenséggel állnak szembe, úgy döntött, igen hasznos lenne, ha összebékítené őket.
– Őfensége aggódik amiatt, hogy az Éjsólymok esetleg egy idegen hatalom ügynökei. – James a kapitányra nézett. – Jó lenne, ha ön kivonná az embereit a belvárosból, és inkább a kapukra összpontosítana, valamint sűrítené az őrjáratokat a külvárosban és a környező falvakban. Kettőzze meg az őrséget a városkapuknál, és vizsgáljanak át minden gyanúsnak tűnő kocsit, szekeret és málhásállatot. És minden embert, aki nem tudja megfelelően igazolni magát, vagy nem tudja megindokolni, hogy miért jött Krondorba, tartóztassanak fel, és kérdezzenek ki alaposan. – A seriffhez fordult: Mivel az őrparancsnok minden embere a városfalon kívül teljesít szolgálatot, önnek a falakon belül kell fokoznia az őrjáratokat. És küldjön legalább fél tucat embert, aki segít majd a vámosoknak átvizsgálni a tengeren érkező rakományt és utasokat.
James kevesebb mint egy perc alatt annyi munkát adott ki, hogy hamarosan a város minden csendőre és városi őre átkozni fogja a napot, amelyen született. Azonban az apród tisztában volt vele, hogy a tömérdek elfoglaltság közepette egyik csapatnak sem lesz ideje arra, hogy minden egyes útjukba kerülő rendbontás esetén az illetékességi problémákon vitatkozzanak.
James megjegyezte magának, hogy be kell ugrania a vámhivatalba, és tudatnia kell az ottani tisztviselőkkel, hogy hamarosan hat csendőr érkezik, akik az áruk és az utasok átvizsgálásánál fognak segédkezni. A kapitány és a seriff felé fordulva még közölte:
– A további utasításokat majd akkor kapják meg, amikor a nagyherceg jónak látja.
Az őrparancsnok megkérdezte:
– Van még valami, apród?
– Nincs, kapitány, azonban négyszemközt szeretnék néhány szót váltani a seriffel.
– Akkor én indulok. Ki kell adnom az új napiparancsokat, és tudatnom kell az őrökkel, hogy egy ideig a városon kívül fognak járőrözni. – Hanyag tisztelgéssel elbúcsúzott Jamestől és a serifftől, majd kiment az irodából.
A seriff várakozó tekintettel nézett Jamesre.
– Apród? – kérdezte, miután az őrparancsnok távozott.
– Azt mondta a kapitánynak, hogy a csendőrei ügyesen körbe tudnak szimatolni, úgyhogy azon tűnődtem, van-e olyan embere, aki ebben kiemelkedően tehetséges, és esetleg képes megtudni valamit arról, hogy mi folyik a városban?
Means hátradőlt, és elgondolkodva simogatta a bajszát, ami már rég nem vörös volt, inkább fehérbe hajló szürke szálak alkották. A hajában itt-ott volt még néhány barna tincs, ám nagyrészt már az is őszbe fordult. A seriff szemei azonban megmutatták, hogy az, ami igazán számított, csöppet sem fakult meg: még mindig ügyesen csapdába tudott csalni egy tolvajt, és akár a kardját, akár a botját forgatta, még mindig veszélyes ellenfélnek számított. Némi gondolkozás után végül az mondta:
– Ott van az ifjú Jonathan. Ügyesebben bírja beszédre a besúgókat, mint bárki, akit én valaha is láttam.
James megkérdezte:
– Nem akarok tiszteletlen lenni, seriff, de megbízhatunk benne? Ön is tudja, mi történt korábban, meg egyébként is.
– Nem veszem zokon a bizalmatlanságát, apród – felelte a seriff. – Értem, mire gondol. – Korábban az Éjsólymok többször is ügyesen beférkőztek a hadseregbe, sőt még a palotába is bejutottak. – Megbízhat a fickóban. Ő a legkisebb fiam.
– Nos – mondta James vigyorogva –, akkor azt hiszem, igaza van. Itt van?
– Nem, napnyugtáig nincs szolgálatban. Megmondjam neki, hogy keresse fel önt a palotában?
– Kérem. Remélem még az esti őrségváltás előtt visszaérek. Jöjjön az udvarnagy irodájába. Ha nem vagyok ott, hagyok neki üzenetet, hogy hol talál meg.
– Megkérdezhetem, hogy miért van szüksége egy csendőrömre, apród?
James elvigyorodott.
– Múltbeli nézetkülönbségeink eddig megakadályozták, hogy együtt dolgozzunk, seriff. Szeretnék ezen változtatni. – Az arca elkomorodott, ahogy folytatta: – Már eddig is több sötét gyilkosságot láttam, mint amennyit egész életemben szerettem volna. Ki akarom deríteni, hogyan kapcsolódnak egymáshoz ezek a látszólag véletlenszerű halálesetek, és véget akarok vetni a gyilkosságsorozatnak.
A seriff bólintott, és diplomatikusan azt dörmögte:
– Ha ön mondja, apród.
James elköszönt a serifftől, és elment. Ráérős léptekkel sétálgatott a városban, megpróbálta feltűnés nélkül megkeresni az eltűnt ügynökeit. A kikötőben ellátogatott a vámhivatalba, és közölte a hivatalvezetővel, hogy hamarosan fél tucat csendőr érkezik, hogy segítsen az áruk és utasok átvizsgálásában. Világosan elmondta azt is, hogy az utasok sokkal jobban érdeklik, mint bármilyen rakomány. Igaz ugyan, hogy a csempészet komoly bűntény volt, azonban a gyilkosságsorozattal összehasonlítva alig volt több apró kellemetlenségnél. A hivatalvezető szórakozottan bólogatott, és James biztos volt benne, hogy egy-két napon belül vissza kell jönnie, és utána kell néznie, hogy végrehajtották-e a szükséges változtatásokat. Az apród kisfiúként számos dologról álmodozott – gazdagságról, hatalomról, hírnévről – ám soha egy pillanatig sem gondolta volna, hogy mindez mennyi bürokráciával jár.
A hivatalos látogatás után tovább kószált a városban. Egy-két helyen körbeszaglászott, megpróbálta óvatosan kideríteni, hogy hol lehetnek az ügynökei, persze, ha még életben vannak. Egyiküknek-másikuknak talán sikerült valahol elrejtőznie, James azonban tudta, az, hogy hárman eltűntek, egyiküket pedig meggyilkolták, szinte biztosan azt jelenti, hogy a legtöbbjük, hacsak nem az összes, már halott. Az, hogy valaki esetleg ismerte őket, és tudta, hogy a nagyherceg apródjának dolgoznak, szörnyű következményekkel járhatott, azonban James ezzel egyenlőre nem akart foglalkozni.
Ahogy leszállt az este, súlyos felhők érkeztek a Keserű-tenger felől, és Krondor sötétbe borult. Ez inkább köd, nem eső, gondolta James, miközben a palota felé sietett. Ráadásul nagyon utálatos köd.
Az apród kedvenc napszakja a reggel volt, a késő délutánt és a koraestét csöppet sem kedvelte. Olyankor az utcák tömve voltak fáradt városlakókkal és átutazókkal, az egész napi munkában kimerült emberek az üzletek felé rohantak, hogy még záróra előtt bevásároljanak. Az iszákosok hangosan kiáltozva botladoztak a mellékutcákban, és ahogy az éjszaka leszállt, a város kevésbé előkelő népessége is előszivárgott.
Nem is olyan régen még ő is azok közé tartozott, akik csak a sötétség leszálltával merészkednek elő nappali búvóhelyükről. Ő is az éjszaka gyermeke volt, aki a becsületes és keményen dolgozó polgárokon élősködött, és persze olykor-olykor a saját társain. Amikor a Csúfolódók Éjmesterének parancsára indult útnak, a mára összeomlott testvériség egyetlen tagja sem merte zaklatni, sőt, a céhen kívüliek is békén hagyták. Egykor a Csúfolódók védelme komoly dolog volt, kevesen merték figyelmen kívül hagyni.
Ma azonban már a herceg embere volt, és noha ez is nyújtott egyfajta védelmet, az apród tudta, hogy ez egyáltalán nem óvja meg azoktól, akiket valamikor a testvéreinek tekintett. James megszegte a Csúfolódóknak tett esküjét, és figyelmeztette a herceget, hogy az Éjsólymok az életére törnek, így elárulta a céhet. A tolvajból lett apród nem igazán volt tisztában a részletekkel, de Arutha valahogy megvásárolta az életét, és magával vitte az udvarba. Ez valóságos csoda volt, ám ennek ellenére James nem ringatta magát hamis illúziókba. Sok Csúfolódóval még mindig remek kapcsolatban volt, de tudta, hogy a céh halálra ítélte. A tolvajklán azonban nem akart komoly összetűzésbe kerülni a nagyherceggel, így a tagjai figyelmen kívül hagyták az ítéletet, és udvarias elnézéssel viseltettek James iránt. Ám ez csak elnézés volt, semmi több. Az apród még mindig szabadon járkált a csatornákban és a háztetőkön, valahányszor csak jónak látta, ám tisztában volt vele, hogyha a Csúfolódók úgy látnák, hogy veszélyezteti őket vagy a terveiket, azonnal végrehajtanák a korábban meghozott halálos ítéletet.
James lassan belefáradt, hogy az ide-oda áramló tömeget kerülgesse, így elhatározta, hogy rövidít, és a hátsó utcákon keresztül közelíti meg a palotát. Ha siet, még időben hazaér, és ki tud kunyerálni némi harapnivalót a kuktáktól, a kései vacsora után pedig még mindig marad ideje, hogy Jonathan Means érkezése előtt átmenjen az udvarnagy irodájába. Jamest sokkal jobban aggasztotta ügynökeinek eltűnése, mint amennyire mutatni merte, és ha Jonathan besúgói tudnak valamit, akkor a seriff fiának segítségével talán ki tudja belőlük szedni a szükséges információkat.
Az apród átvágott egy két épület közötti átjárón, ami olyan szűk volt, hogy még sikátornak sem igazán lehetett nevezni, és kijutott a következő utcára. A hömpölygő tömegen átfurakodva az utca másik oldalára sietett, és befordult egy valamivel szélesebb sikátorba.
Itt a házak mindkét oldalon két emelet magasak voltak, így az apród úgy érezte magát, mintha egy sötét vízmosásban sétálna. Az átjáró hosszú volt és koszos, azonban egy olyan utcára nyílt, amit már csak egy házsor választott el a kikötőtől. Ha azt követi, akkor a parttal párhuzamosan haladva hamarosan a kikötő kapujához jut, és azon belépve rögtön a hercegi palota melléképületeihez érkezik.
Amikor befordult a Kereskedő sorra – így hívták a palotához vezető út ezen szakaszát –, az apród hirtelen rájött, hogy követik. A háta mögött valaki kilépett az átjáróból.
James jobban értett a dologhoz annál, hogy hátraforduljon, ám égető kényszert érzett, hogy egy pillantást vessen árnyékára. Egy másodpercre megállt, hogy megnézzen egy kirakatot, és hallotta, hogy az, aki a nyomába szegődött, szintén megtorpan. Az üvegről visszaverődő kép azonban erősen torzított, így az apród nem tudta kivenni, ki jár a nyomában. Az a néhány járókelő, aki elhaladt mellette, halászember volt: hálójavítók, dokkmunkások, és mindenféle olyan alak, akikkel az ember a kikötők közelében találkozik. James némán imádkozott, hogy felbukkanjon egy csendőr, még mielőtt túl messzire merészkedik.
Az apród elhagyta az utolsó átjárót, amin keresztül egy másik utcára juthatott volna. Fürgén lépkedett, majd hirtelen lelassított, és gondosan figyelt arra, aki követi.
Ketten voltak, ezt biztosan érezte. Útjuk során volt néhány viszonylag csöndes pillanat, és ilyenkor az ellenkező irányba haladók zajából kihallotta az őt követők lépteit.
James ekkor megpillantott egy kocsmát, a Sebzett Párducot. Futásnak eredt, mintha egy találkozóra készülne, és máris késésben lenne, egyenesen az ajtó felé tartott.
Ahogy belépett a füstös terembe, pislogni kezdett. Jó régen lehetett, hogy a kályhakürtőt utoljára megtisztították, a vendégek közül pedig többen pipáztak vagy szivaroztak. Jamesnek a dohányzást sohasem sikerült megkedvelnie, és gyakran eltűnődött azon, mások hogyan képesek rászokni.
A söntéspulthoz lépett, és befurakodott két matróz közé. A két férfi morgott ugyan, de helyet szorított neki. Egyikük sem tűnt túl bizalomgerjesztőnek: az apród jobbján ácsorgó matróz arcán hatalmas anyajegy éktelenkedett, és sötét szeme nem sok jót ígér, a bal oldalán a pultra támaszkodó férfi pedig egy hatalmas barom volt, könnyen lehet, hogy legalább olyan megtermett, mint Gardan udvarnagy. James előrenézett.
– Hozzon egy sört! – mondta a kocsmárosnak.
A csaposnak olyan volt az arca, mint egy agyonhordott cipő, és a szeme alatti táskák miatt úgy tűnt, mintha nyomban elaludna. Bólintott, megtöltött egy agyagkorsót, és lerakta a pultra James elé. Az apród kifizette és belekóstolt. A sör meleg volt és túl keserű, ám úgy tett, mintha kortyolgatná.
Az ajtó kinyílt, és James tudta, hogy legalább az egyik követője belépett. Megkockáztatott egy pillantást hátrafelé, és az ajtóban két embert látott. Mindketten közönséges munkásruhát viseltek, és most pislogva próbáltak átkémlelni a füstös levegőn, szemmel láthatólag Jamest keresték.
– Nem én voltam – mondta James hangosan a balján álló nagydarab matróznak.
A férfi az apród felé fordult, lenézett rá, és morogva kérdezte:
– Mi van?
Szemlátomást részeg volt, és igen-igen rosszkedvű.
– Nem én mondtam – felelte James.
– Mit nem te mondtál? – kérdezte a férfi hirtelen feltámadt érdeklődéssel.
– Ő mondta. – James az ajtó felé mutatott. – Ő és a barátja.
– Mit? – követelte a részeg, akit egyre jobban felbosszantott a számára nehezen követhető beszélgetés.
– Nem én mondtam, hogy részeg vagy, és hogy az anyád egy vérbajos kesh kurva.
A férfi tunikájánál fogva megragadta Jamest.
– Mit mondtál?
– Nem én mondtam, hogy az anyád egy vérbajos kesh kurva – ismételte meg James. Az ajtóra mutatott: – Ők mondták.
A matróz ordítva felpattant, és elrohant az ajtóban álló két ember felé. James most a jobbján álldogáló veszélyes külsejű férfihoz fordult, és megszólította:
– Neked is hallanod kellett volna, hogy mit mondtak rólad.
Ám a férfi csak vigyorgott, és azt felelte:
– Ha azt akarod, hogy levakarjam rólad azt a két kullancsot, apród, az sok pénzedbe fog kerülni.
James mélyet sóhajtott.
– Ismersz engem?
– Régóta itt élek, ifjú Sebes Jimmy.
– Mennyit akarsz?
– Neked ötven aranykorona lesz.
– Annyi pénzért igencsak hosszú időre el kellene tüntetned őket. Mennyit kérsz tíz percért?
– Tíz aranyat.
– Rendben van – mondta James túlkiabálva a háta mögül hallatszó kiáltozás és robaj lármáját. Az emberek egyre jobban elhúzódtak a verekedőktől, és a következő pillanatban egy szék repült át a kocsmán, majd számos palackot összetörve a kocsmáros mögött landolt.
Álomszuszék külseje ellenére a kocsmáros meglepően fürge volt. A rendbontást látva egyik kezével a pultra támaszkodva az ivóba pattant, másik kezével pedig megragadott egy vasalt botot.
– Itt nem tűrjük meg az ilyesmit! – kiáltotta.
James előkotort tíz aranypénzt a zsebéből, és kirakta a pultra. A szikár tengerész felmarkolta őket, majd előhúzott egy tőrt, és megfordult, hogy szembeszálljon bárkivel, aki arra jönne.
Az apród nem vesztegette az időt. A kocsmáros példáját követve átugrott a pulton, ám az ellenkező irányba. Megkereste a hátsó ajtót, és azon kilépve egy raktárba jutott. James az egész életét a városban élte le, így Krondor teljes térképe a fejében volt. Tudta, hogy a kocsma hátul nem sikátorra nyílik, hanem egy udvarra, amelyből minden bizonnyal kapu vezet a kikötő felé.
Végigszaladt a raktáron, elosont a konyhába vezető ajtó mellett, és egy másik ajtón keresztül kilépett a kocsma hátsó udvarára. Mintegy húsz lépéssel arrébb egy hatalmas, kétszárnyú kapu hívogatta. James odarohant, felemelte a két vaskampón nyugvó óriási fareteszt, és ledobta a lába elé. Átlépett rajta, ám amint kilépett a kapun, egy kesztyűs ököl fogadta, és egy kemény ütés csattant az állkapcsán.
James szemei fennakadtak, és eszméletét vesztve az utcakőre zuhant.

 

 

5.
Titkok

James lassan magához tért.
Bal halántéka fájdalmasan lüktetett – biztos megütötte, amikor a kövekre esett –, és arcának jobb oldala is sajgott. Megpróbált megmozdulni, ám ettől még inkább belehasított a fejébe a fájdalom. Fogvatartói hátrakötözték a kezét, és a szemét is bekötötték.
Egy mély hang szólalt meg mellette:
– Ó, a fiú megmozdult.
Durva kezek ültették fel, és a mély hang megkérdezte:
– Vizet?
James hangja a saját fülében is furcsán vékonyan csengett, ahogy válaszolt:
– Igen, kérek.
Valaki más a szobában felkacagott, és megjegyezte:
– Udvarias fickó, nem? – ám társai csendre intették.
Az először megszólaló hang azt mondta:
– Hozzatok neki vizet.
James várt egy kicsit, majd valaki egy vizesbögrét nyomott az ajkaihoz. Az apród lassan, apró kortyokban ivott, egyrészt hogy megnedvesítse a torkát, másrészt hogy időt nyerjen, és összeszedhesse a gondolatait. Elméjéről lassanként felszállt a köd.
– Jobban érzed magad? – kérdezte a mély hang.
James mély lélegzetet vett.
– Igen, Walter – felelte. – Bár egy kicsit finomabb módon is felhívhattad volna magadra a figyelmemet, nem kellett volna feltétlenül fejbevágnod.
A mély hang kuncogott.
– Látjátok, tökfejek, mondtam, hogy fel fog ismerni! Vegyétek le a szeméről a kötést!
James pislogott néhányat, hogy kitisztuljon a látása. A halvány derengésben látta, hogy három ember áll körülötte, és hogy a helyiség, amelyben fogva tartják, minden valószínűség szerint egy pince. Az ablaktalan fal mellett rengeteg hatalmas hordó és láda állt, előttük koszos ponyvákkal letakart áruk hevertek óriási kupacokban. A mély hangú ember megkérdezte:
– Hogy ment a sorod, Jimmy?
– Elég jól, Walter, körülbelül... meddig is? Egy órával ezelőttig?
A megnevezett a vállánál fogva rántotta talpra Jamest, és megfordította, majd kioldozta a kezeit hátraszorító kötést.
– Ne haragudj ezért az egészért – mondta –, de mostanában nehéz veled másképp kapcsolatba lépni.
– Ha beszélni akartál velem, Walter, lettek volna más módszerek is.
A Walternek nevezett ember társaira pillantott.
– A dolgok nem úgy mennek mostanában, mint régen, Jimmy Rengeteg gond van a városban. – Walter Blont volt a Csúfolódók egyik legeredményesebb nehézfiúja, ifjúkorában Ethan Graves keze alatt tanult. Általában nyugodt, kiegyensúlyozott embernek ismerték, aki ugyanúgy végezte munkáját, mint bármely más céh alkalmazottja: harag vagy gyűlölet nélkül. Az arca kerek volt és jellegtelen, ritkuló fekete haja már őszbe hajlott.
James szemügyre vette Blont társait is. Mindketten céhes nehézfiúnak tűntek, alkatukat vastag nyak, széles váll és fatörzshöz hasonló lábak jellemezték. Valószínűleg bármelyikük képes lenne puszta kézzel betörni egy ember fejét. Egyikük sem látszott különösképpen értelmesnek, James azonban tudta, hogy a látszat néha csal. A két férfi egyike sem tűnt ismerősnek, abban viszont biztos volt, hogy nem ez a két ember követte őt, amikor bement a kocsmába.
– Azok, akik rámtapadtak, nem a te embereid voltak?
– Nem – felelte Walter. – Azonban annyira el voltak foglalva azzal, hogy kövessenek, hogy észre sem vették, hogy mi meg őket követjük. – Elvigyorodott, mire a szájából elővillanó elsárgult, csámpás fogak még baljósabbá tették kinézetét. – Mostanában rengeteg új banda dolgozik Krondorban. Minden héten újabb útonállók és gengszterek érkeznek a hajókkal és a karavánokkal. Valaki komoly Hadsereget épít.
James leült egy ládára.
– Kezdd a legelején, Walter – mondta.
A nehézfiú kényelmesen elhelyezkedett egy másik ládán, és az állát vakargatva gondolkozott, majd belevágott:
– A problémák legtöbbje néhány hónappal ezelőtt kezdődött. Hallottál már a Féreg nevű fickóról?
James bólintott, ám rögtön azt kívánta, bárcsak ne tette volna, mivel a feje kegyetlenül belesajdult a mozdulatba.
– Nos, már hónapok óta belefutunk néha az embereibe. A találkozások eleinte csak bosszantóak voltak. Aztán idővel a helyzet egyre rosszabb lett.
Walter a társaira pillantott.
– Mára nagyjából csak mi maradtunk meg a nehézfiúk közül. Néhány nappal ezelőtt valaki betört a Mamába ...
– Valaki bejutott a Mamába anélkül, hogy megállították volna? – szakította félbe James döbbenten.
– Miközben jöttek, minden egyes őrszemet eltettek láb alól. Kíméletlenül és gyorsan dolgoztak, egy percet sem piszmogtak. Én, Josh és Henry akkor nem voltunk ott, minket a csatornákban támadtak meg. Szerencsére sikerült elintéznünk azt a négy fickót, aki megpróbált minket kinyírni. – A tőle balra ülő férfire mutatott. – Josh szerzett egy csúf vágást a bordáira, az én vállamat meg Henrynek kellett utána vitorlavarró tűvel és cérnával összefoltoznia. Amikor visszamentünk, a Mama romokban hevert, így azóta bujkálunk.
A Henrynek nevezett férfi hozzátette:
– Odakinn háború folyik, apród. A csatornák most szörnyűbbek, mint bármely csatatér, amit láttam.
– Katona voltál? – kérdezte James.
– Valamikor – mondta Henry. – Nagyon régen.
Az apród ismét bólintott, és ismét megrándult az arca.
– Ezt abba kell hagynom.
– Elnézést, hogy leütöttelek, de amilyen agyafúrt fickó vagy, tudtam, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy idehozzalak – szabadkozott Walter.
James elfintorodott. A feje még jó ideig fájni fog.
– Küldhettél volna egy üzenetet.
– Nehéz lett volna, és mellesleg mostanában nem nagyon használjuk a szokásos útvonalakat. Túl sok orgyilkos vadászik éjszakánként a csatornákban.
– Orgyilkosok? – kérdezte James. – Éjsólymok?
– Talán. Igaz ugyan, hogy egyetlen fickón sem láttam azt a fekete öltözéket, amit korábban viseltek – mondta Walter –, de ezek is ugyanolyan kegyetlenek voltak, és látszott, hogy nem tréfálnak, ha gyilkosságról van szó.
– Nagyon is komolyan vették a dolgot – jegyezte meg Henry. Walter bólintott.
– Nekünk sikerült kicseleznünk őket, mivel erről a helyről szinte senki sem tud. Elég sokat kockáztattunk azzal, hogy a nyomodba eredtünk, de a kolduskölyök, aki becsempészi nekünk az ételt, ma látott téged, és mondta, hogy errefelé jössz, így végül úgy döntöttünk, megpróbáljuk. Régebben képes voltál úgy végigsétálni az egész városon, hogy senki még csak meg sem látott!
James bűnbánóan vigyorgott.
– Még most is meg tudnám tenni, azonban mostanság nincs okom bujkálni. A hercegnek dolgozom, nem emlékszel?
– Pont ezért akartunk veled beszélni. Segítségre van szükségünk.
– Kiknek, a Csúfolódóknak?
– Azoknak, akik megmaradtak közülünk – felelte Walter komoran.
– És mit akar a Pillér? – James tudta, hogy a nehézfiú sohasem venné magának a bátorságot, hogy a főnök engedélye nélkül a Csúfolódók nevében beszéljen. A nagydarab férfi biztosan a Pillér üzenetét hozta el hozzá, mint a céh utolsó reménységéhez.
A három ember egymásra nézett, és néhány pillanat múlva végül Walter szólalt meg:
– Akkor még nem hallottad?
– Mit?
– A szóbeszédek szerint a Pillér meghalt.
James hátradőlt, és mélyet sóhajtott.
– Ez sok dolognak pontot tesz a végére, nem?
Walter vállat vont.
– Az ember nem juthat el odáig, ameddig ő, úgy, hogy ne szerezzen egy csomó ellenséget. Az tény, hogy amennyiben igaz a halálhíre, valaki magasra emeli a kupáját ennek örömére.
– Ki vezeti most a Csúfolódókat?
– Senki – mondta Walter. – A nehézfiúk közül valószínűleg csak mi maradtunk életben. Talán egy-két srácnak még sikerült elrejtőznie. Azonban amikor a Mamát megtámadták, a legtöbb Csúfolódó meghalt. Azok mindenkit lemészároltak, Jimmy! Megölték a zsebeseket, a koldusokat, az utcakölyköket, sőt, még az örömlányokat is!
– Megölték az utcakölyköket? – kérdezte James hitetlenkedve.
– Azt hiszem, a kis Limmet és két vagy három másik kölyköt még láttam aznap éjszaka egy kicsivel később, amint éppen eltűntek egy csatornanyílásban, de nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ők voltak. Nem mentem oda, hogy alaposabban megnézzem a dolgot, mivel éppen fél tucat gyilkos üldözte őket. Ők talán még megmenekültek; azonban mindenki más, aki nem volt elég gyors, hogy meglépjen, sem elég szerencsés, hogy éppen máshol legyen, amikor a gyilkosok lecsaptak, az meghalt. A pusztulás híre gyorsan terjedt, így azok, akik tudtak, elmenekültek a városból, vagy elrejtőztek a föld alatt.
Henry hozzátette:
– Ezek nem kikötői verekedők voltak, apród, nem is afféle bunyósok, mint mi. Ezek gyilkosok voltak. Még arra sem adtak lehetőséget az áldozatuknak, hogy elgondolkozzon, vagy mondjon valamit, vagy hogy megkérdezze, mi ez az egész. Egyszerűen elvágták minden egyes ember torkát, és még mielőtt az egyik oldalon levők egyáltalán észrevették volna, hogy küzdelem folyik, az összes holttestet – férfiakat, nőket, gyerekeket – kihajigálták az épület másik oldalára. A csatornákban jó pár napja folyik az életre-halálra menő kergetőzés, annyit mondhatok. Mi azóta itt bujkálunk.
James körbenézett.
– Ez a csempészek rejtekhelye?
– Voltál már itt? – kérdezte Walter.
– Néhányszor, amikor még Trevor Hullal és a bandájával dolgoztam. Akkor volt ez, amikor még Bas-Tyra volt a régens.
– Emlékszem – mondta Walter. – Még a Csúfolódók közül is nagyon kevesen ismerték az idevezető utat. Azóta pedig, hogy a felettünk levő teret, ahol az öreg malom leégett, kikövezték, felülről nem is lehet idejönni.
– Van valami ennivaló azokban a ládákban?
– Ha van is, már rég megromlott – felelte a Josh nevű férfi.
– Ezen a helyen azóta nem járt senki, mióta Hull a nagyherceg szolgálatába állt, és a király zászlaja alatt kezdett el hajózni.
James körbenézett.
– Mit gondoltok, rajtatok kívül még hányan ismerik ezt a helyet?
Walter megvonta a vállát.
– Nem sokan. És lehet, hogy az a kevés is odaveszett a rajtaütés során. Általában Hull saját emberei rakodták ki- meg be az árut, közülünk csak nagyon kevesen segítettek.
– Akkor maradjon ez a hely a mi titkunk. – James felállt, ám a lába majdnem összecsuklott alatta. Miután a falnak támaszkodva visszanyerte az egyensúlyát, megkérdezte:
– Mennyi az idő?
– Nagyjából egy órája mehetett le a nap – felelte Henry.
– A fenébe! – szitkozódott James. – Mindenképpen vissza kell mennem a palotába, most meg hála nektek, legalább kétszer olyan messzire vagyok tőle, mint amikor elindultam.
– Az lenne a legjobb, ha miután felmentél, elsétálnál a két utcával lejjebb levő őrposzthoz, és hazakísértetnéd magad a katonákkal.
– Az túl sokáig tartana – mondta James. – Ráadásul tudok egy utat, aminek a végén a palotától alig egy háztömbnyire bukkanok ki, és lefogadom, hogy útközben egy lélek sem fog meglátni.
Walter a beszélgetés során most először elmosolyodott.
– Nos, ebben mindig nagyon jó voltál, ugye? Mindig ismertél olyan utakat, amelyekről rólad kívül senki nem tudott! Ezért tudtál időnként az Éjmester engedélye nélkül megcsinálni néhány aprócska pluszmunkát!
James visszamosolygott egykori céhtársára.
– Mi, hogy én az Éjmester engedélye nélkül dolgoznék? – kérdezte színlelt megdöbbenéssel. – Hogy megkockáztassam azt, hogy ti, nagyfiúk megkerestek és elpáholtok? Ilyet soha nem tennék!
– Hát, jó látni, hogy legalább te nem vesztetted el a humorérzéked – jegyezte meg Henry, miközben Joshról Walterre nézett. Majd Jameshez fordult. – Mit tegyünk?
– Maradjatok itt. Megpróbálok még napfelkelte előtt visszajönni, és hozok majd némi ételt és italt.
– És miért teszed ezt? – kérdezte Josh.
– Mert megkértetek rá – felelte James. – És mától fogva nekem dolgoztok.
– De a Csúfolódóknak tett eskünk... – kezdte Josh.
– ...csak akkor érvényes, ha vannak Csúfolódók – fejezte be James. Elindult a csatornabejárattól legtávolabb eső fal felé. – Ha valamiféle csoda folytán a Pillér ismét felbukkan, akkor többé nem vagytok a lekötelezetteim. Tudom, mit jelent megszegni a neki tett esküt. Kevesen élik túl. De ha nem kerül elő... Nos, akkor van egy javaslatom arra, hogyan keressétek meg a kenyereteket úgy, hogy közben betartjátok a törvényeket.
– Betartjuk a törvényeket? – hökkent meg Josh.
– Érdekes elképzelés! – jegyezte meg Henry.
James sorban mindegyikükre rábökött.
– Most minden lehetséges barátra szükségetek van, és jelen pillanatban könnyen lehet, hogy én vagyok az egyetlen, akire számíthattok.
Walter gondolkodás nélkül bólintott.
– Fején találtad a szöget, Jimmy.
– Mostantól kezdve James apród vagyok.
– Igen, apród. Értettem – felelte Walter.
James tenyerével végigsimított a falon, amíg meg nem találta azt, amit keresett. Elfordított egy pirinyó kart, mire egy ajtó, ami addig csak egy rakás kőnek tűnt a falban, kinyílt.
Walternek leesett az álla.
– Nem is tudtam, hogy ott van egy ajtó!
– Kevesen tudják – felelte James. Mielőtt kilépett rajta, hozzátette: – Nézzétek, ha néhány napon belül nem jövök vissza, akkor feltételezzétek a legrosszabbat, és tudjátok, hogy már csak saját magatokra számíthattok. Ebben az esetben azt ajánlom nektek, hogy menjetek el a seriffhez, és mondjátok el neki, amit tudtok. Means kemény fickó, de tisztességes.
– A tisztességes oldaláról semmit nem tudok, de az tény, hogy kemény fickó – jegyezte meg Walter. – Ha kell, majd elgondolkozunk a javaslatodon.
James bólintott, és kilépett az ajtón. Miután becsukta maga mögött, a teljes sötétségben csak a tapintására hagyatkozva elindult. Tudta, hogy egy alig száz lépés hosszú járaton kell végigsétálnia, és egy csapóajtóhoz jut, amelyet a leégett malom melletti ház egykori zöldségespincéjének aljzatába építettek. James szerencséjére a háznak ezt a részét nem kövezték le, és a kíváncsi szemek elől is eltakarta néhány bokor és a sűrű, derékig érő gaz.
Amikor kijutott a felszínre, sötét éjszaka köszöntötte. Elindult a palotanegyed felé, ám menet közben gondosan elkerülte a nagyobb utakat. A palotától nem sokkal északra érte el a városfalat, és tudomást sem véve a meglepetten bámuló őrről, belépett a kapun. Az őr felismerte, és már ki is nyitotta a száját, hogy feltegyen néhány kérdést, James azonban meg sem torpanva sietett tovább.
Hamarosan kijutott a kis térre, ami magát a palotát választotta el a várostól, és elindult a bejárat felé. A két szolgálatban levő őr már majdnem felszólította a megállásra, amikor felismerték, ki is ő. Az egyikük megszólította:
– James apród! Valami baj van?
– Az mindig van – felelte James, és intett, hogy nyissák ki a kaput. A két katona egyike sietve teljesítette a parancsot, az apród pedig minden további magyarázat nélkül elviharzott mellette.
A palotához vezető lépcsősor tetejére érve magához intette az első, szeme elé kerülő inast.
– Mondd meg a nagyhercegnek, hogy visszaérkeztem, és amint szalonképes állapotba hoztam magam, felkeresem.
A fiatal inas orrát hirtelen megütötte a csatorna bűze, ami szinte tapintható függönyként vette körül Jamest, és elfintorodott, ám időben emlékeztette magát a képzése során tanultakra.
– Igen, apród – vette tudomásul az utasítást, és amilyen gyorsan csak tudott, elsietett.
James szinte futva a szobájába ment, és nyomban lerángatta magáról a ruháját. Később teljes fürdőt vesz majd, egyelőre azonban csak annyit tehetett, hogy egy mosdótálba mártott törülközővel gyorsan megtisztálkodott.
Tíz perccel később, amikor kilépett a lakosztályából, James ugyanazt az inast találta az ajtaja előtt, akivel üzent a hercegnek.
– Apród – jelentette a fiatal fiú –, őfensége azt üzeni, hogy a dolgozószobájában várja önt.
James Arutha irodájához sietett, kopogott, és a felszólításra belépett. Odabenn ketten várták: a nagyherceg az íróasztala mögött ült, az ajtó mellett pedig egy, a városi csendőrök egyenruháját viselő fiatal férfi álldogált, és látszólag nagyon kényelmetlenül érezte magát.
– Ez a fiatalember téged keresett – mondta Arutha, és fejével a csendőr felé intett. – Mivel téged sehol nem találtak, Gardan hozzám küldte. Azt állítja, hogy veled kellett volna találkoznia valami olyan ügy kapcsán, amit te is és a seriff is fontosnak tartottatok. Kicsit elkeseredett és aggódott, amiért nem talált ott, ahol megbeszéltétek.
James mosolyogva felelte:
– Azt nagyon is jól tette, mivel akaratom ellenére tartottak vissza.
Arutha arca közömbös maradt, azonban amikor megszólalt, a hangjából kicsendült némi derültség.
– De úgy tűnik, végül megkíméltél attól, hogy ki kelljen rendelnem az őrséget a keresésedre.
– Sikerült megegyezésre jutnom a fogvatartóimmal.
Arutha egy szék felé intett. James, mielőtt leült volna, a fiatalemberre nézett, és megkérdezte:
– Te vagy Jonathan Means?
– Igen, apród – felelte a fiatal csendőr. Körülbelül annyi idős lehetett, mint William, de már most tisztán érződött rajta az a jellegzetes keménység, amit James gyermekkorában, a csendőrökkel való kergetőzéssel töltött évek alatt olyan jól megismert. A nagyherceg jelenlétében talán egy kicsit félszegnek tűnt, az apród azonban biztos volt benne, hogy egy utcai verekedésben Jonathan Means remekül megállná a helyét.
Arutha azt mondta:
– Később meghallgatom a megmenekülésed történetét. Először azonban szeretném megtudni, mi folyik a városomban.
– Semmi jó – felelte James. – Ahogy azt Jonathan és a többi csendőr is minden bizonnyal tanúsíthatja, az utóbbi időben rengeteg gyilkosság történt a városban, és a legtöbbjüknek látszólag semmi értelme sincs. Ahogy ön is mondta, az áldozatok kiválasztása véletlenszerűnek tűnik, de én azt hiszem, van benne valamiféle mintázat. Csak még nem jöttünk rá, hogy mi.
– De neked van valami ötleted, ugye? – kérdezte Arutha.
James bólintott.
– A Féreg. Úgy tűnik, újabb kísérletet tett arra, hogy kiüsse a Csúfolódókat, és abból, amit láttam és hallottam, lehet, hogy ez most sikerült is neki.
Arutha hangosan elmélkedett.
– Számít az, hogy melyik gonosztevőkből és tolvajokból álló banda garázdálkodik Krondorban? Az embereknek teljesen mindegy, ki zaklatja és lopja meg őket.
– Tegyük félre azt a köteléket, ami engem a Csúfolódókhoz köt, és felejtsük el, hogy sok barátom van közöttük, és én még akkor is azt mondom, van különbség. A Csúfolódók tolvajok. Számtalan módszerrel dolgoznak: egyesek egy ügyes mozdulattal levágják áldozatuk erszényét az övéről, úgy, hogy az észre sem veszi, hogy meglopták, és nyugodtan tovább mereng azon, hogy melyik selyemsálat vegye meg a piacon, de vannak olyanok is, akik egyszerűen fejbevágják az embert, amikor az néhány sör után hazafelé tántorog. Akadnak még a céhben szép számban koldusok, utcakölykök, örömlányok, és persze olyanok is, mint amilyen én voltam annak idején: besurranó tolvajok, akik képesek olyan ügyesen belopakodni egy lakásba, és úgy elemelni minden értékeset, hogy a lakók meg sem rezzenek álmukban. De gyilkosok nincsenek közöttük.
– Én mást hallottam – jegyezte meg Arutha.
– Ó, igaz, olykor-olykor egy útonálló kicsit túl erősen üti fejbe az áldozatát, vagy a tulajdonos felébred éjszaka, és rájön, hogy tolvaj van a házában. Ilyenkor dulakodni kezdenek, és néha valakibe beleszalad egy tőr, az azonban biztos, hogy a Csúfolódóknak soha nem az a céljuk, hogy öljenek. A Pillér nagyon határozott volt ebben a kérdésben. Egy gyilkosság sokkal jobban ráirányítja a figyelmet a céhre, mint azt ő szeretné.
Aruthának eszébe jutott a réges-régi találkozás azzal az emberrel, akiről gyanította, hogy a Pillér volt. Úgy érezte, Jamesnek igaza van.
– És mi a helyzet ezzel a Féreggel meg az embereivel?
James egy pillanatra elgondolkozott, hogy mit is mondjon, majd Jonathanhez fordulva megkérdezte:
– Elmondta neked a seriff, hogy miért kérettelek a palotába?
– Nem, csak annyit mondott, hogy ön egy csendőrrel akart beszélni itt, a palotában, és hogy én jöjjek.
– Megkértem, hogy olyan embert küldjön, aki érti a módját annak, hogyan kell információt kiszedni az emberekből, vagyis aki képes úgy megtudni mindent, amit akar, hogy közben nem sütögeti tüzes vassal a beszélgetőpartnerét.
A fiatalember ajkán halvány mosoly tűnt fel. Ez volt az első, mióta belépett a herceg dolgozószobájába.
– Akad egy-két informátor, aki bízik bennem.
James néhány pillanatig csak méregette a fiatalembert, aztán végül döntésre jutott.
– Segítségre lesz szükségem, fenség. A Jonathan apja és Guruth kapitány közötti problémákat egy időre rendeztem, felosztottam a várost, és megmondtam, hogy melyik részéért melyikük a felelős.
– Rendben – bólintott Arutha.
James folytatta a beszámolóját: leírta, mit látott, miközben végigjárta a várost, egy kicsit részletesebben beszélt a két emberről, akik a nyomába eredtek, majd elmondta, hogyan fogta el Walter, és végül mesélt Walterről és társairól, illetve a gyilkosokról, akik lerombolták a Mamát.
– Úgyhogy, ha segíteni akarok fenségednek, akkor jó néhány Jonathanhez meg Walterhez és a barátaihoz hasonló emberre lesz szükségem. Muszáj lesz összeállítanom egy saját csapatot – fejezte be.
– Egy saját csapatot? – Arutha arca egy kicsit elkomorodott. – Az apródok soha nem irányítanak csapatokat, James.
James elvigyorodott.
– Nos, jusson eszébe, hogy alig néhány héttel ezelőtt Északőrénél a teljes helyőrségnek én parancsoltam.
James vigyorára válaszul Arutha arcán is felvillant a jellegzetes félmosolya.
– Hát, ezzel az érvvel nem tudok vitába szállni.
– Talán a csapat nem is a legmegfelelőbb szó arra, ami nekem kell. Az talán túl sok embert jelentene. Mindenesetre szükségem van olyan emberekre, mint Jonathan. Akik bárhol is jelennek meg, nem keltik fel a gyanút, és akik kizárólag nekem dolgoznak.
– Engedélyezi? – kérdezte Jonathan a nagyhercegtől. – Fenség – tette hozzá gyorsan.
– Rendben van – felelte Arutha. – Az édesapádnak nem szükséges ismernie a koronának végzett munkáddal kapcsolatos részleteket, elég, ha annyit tud, hogy időnként el kell hanyagolnod a szokásos feladataidat, hogy segíts nekünk egy bizalmas ügyben.
James hozzátette:
– Azt hiszem, körülbelül egy tucat férfi kellene, meg talán egy vagy két nő, persze a megfelelő fajtából.
– És az milyen? – érdeklődött Arutha.
– Eszes, kemény, tud magára vigyázni, és lojális.
– Lojális... hozzád? – kérdezte Arutha.
James hosszú ideig csak hallgatott, mintha a választ fontolgatná.
– A legtöbb olyan ember számára, mint amilyenre nekem szükségem lesz, nem sokat jelent a korona iránti hűség, fenség. Az a hűség, ami egy ismerősükhöz köti őket vagy egy személyes eskü sokkal kézzelfoghatóbb a számukra. Van jó pár ember, akire akár az életemet is rábíznám, amennyiben felesküszik a szolgálatomra, ám ha csak a koronának tett eskü kötné, nem mernék megbízni benne. Lehet, hogy nem tökéletes a világ, de így működik.
Arutha bólintott.
– Tudod, hogy már régóta játszadozom a gondolattal, hogy létre kellene hoznunk egy hírszerző szolgálatot. Egy olyan szervezetet, amelynek segítségével mi is mindig olyan jól informáltak lehetnénk, mint a keshiek. A királlyal már számtalanszor megbeszéltük, mennyi nehézséggel jár az, hogy fizetett besúgókra és utcai pletykaárusokra kell támaszkodnunk. Teljesen mindegy, hogy mit mond a kesh nagykövet a rillanoni udvarban, nyilvánvaló, hogy a császárnő állandóan észak felé tekintget, és arról álmodozik, hogy visszaszerzi az Álmok Völgyét és Bosania ősi tartományát.
James elmosolyodott.
– És minden mást, amire az emberei rá tudják tenni a kezüket.
Arutha bólintott.
– Ami engem jelen pillanatban a legjobban nyugtalanít, az a Csúfolódók elpusztításáról szóló jelentés. Gondold végig: ha ezt összekapcsoljuk a sildeni esettel, ahol összetűzésbe keveredtél a Féreg ügynökeivel, és közben nem feledkezünk meg a Kenting Futásában rejtőzködő Éjsólymok és a Féreg közötti nyilvánvaló összefüggésről sem, akkor csak egyetlen következtetésre juthatunk.
– És mi lenne az?
– Valami nagyon komoly dolog van készülőben. És ebből mi még csak igen apró részleteket láttunk.
James bólintott.
– Félek, hogy igaza van. Amikor Cavell váránál megöltük az Éjsólymok vezérét, azt hittem, hogy végre sikerült végleg megszabadulnunk az összes orgyilkostól.
– Szinte biztos vagyok benne, hogy idővel rá fogunk jönni, ő csak egy volt az orgyilkosok számos vezére közül – jegyezte meg Arutha elgondolkozva. – Egy gondolat jó néhány éve nem hagy nyugodni, azóta, hogy először szembekerültünk az Éjsólymokkal, de csak ebben a pillanatban jöttem rá, hogy mi az.
– És mi az? – kérdezte James, miközben pillantása találkozott Jonathanéval.
– Túl sok az orgyilkos – mondta Arutha.
Az apród nem értette. Homlokát ráncolva kicsit oldalra döntötte a fejét, és csodálkozva kérdezte:
– Túl sok?
Arutha felállt, mire James is felpattant. Időnként előfordult, hogy a herceg fel-alá járkált, miközben megbeszéltek valamit, és James ilyenkor nem mindig állt fel, azonban Jonathan jelenlétében nem akart túl közvetlen lenni.
– Az orgyilkosok több okból ölhetnek – kezdte magyarázni Arutha. – Az első ilyen ok a zsarolás: küldenek egy üzenetet, amelyben az életéért cserébe egy nagyobb összeget követelnek az áldozattól, és ha az illető nem fizet, megölik. A második esetben valaki felfogadja őket, és fizet nekik, hogy eltüntessék az ellenségét. A megbízót ilyenkor általában bosszú vagy nyereségvágy vezeti, de előfordulhat, hogy valamilyen politikai előnyt akar ezáltal megszerezni.
– Megfeledkezett egy harmadik okról – szakította félbe James.
Arutha tagadólag intett.
– Nem, nem feledkeztem meg. A vallási fanatizmust kizárom, mivel Lims-Kragma egyháza már évekkel ezelőtt megtagadott minden kapcsolatot az Éjsólymokkal, a Guís-Wa hívei által elkövetett gyilkosságok pedig meglehetősen jellegzetesek, és a városunkban lemészárolt embereken nem láthatók a rituális vérvadászat jelei.
James enyhén elpirult. Arutha szinte mindig alaposan felkészült az esetleges ellenérvekre.
– Beismerem, tévedtem.
– Ha a gyilkosságok indítéka a nyereségvágy lenne – folytatta Arutha –, akkor az aggódó polgárok legalább egy-két fenyegetést jelentettek volna a csendőröknek. Úgyhogy ezt kizárhatjuk. Így a gyilkosságok csakis valamilyen előny megszerzéséért folyhatnak.
– De ki jut így előnyhöz?
– Pont ez a kérdés. Miért öldösik véletlenszerűen a városlakókat, és miért próbálják meg elpusztítani a Csúfolódókat?
James megtorpant, mert rájött, hogy a kérdés nem költői. Arutha a véleményére kíváncsi. Rövid ideig gondolkozott, majd azt felelte:
– Az áldozatok véletlenszerű kiválasztásával kapcsolatban nincs semmiféle elméletem, bár mint már sejtjük, a dolog talán nem is annyira véletlenszerű, mint amilyennek tűnik. Ami a második kérdést illeti, két oka lehet annak, hogy valaki el akarja pusztítani a Csúfolódókat: az egyik az, hogy át akarja venni a helyét, a másik pedig az, hogy meg akarja akadályozni, hogy meglássanak valamit.
Arutha biccentett.
– Pontosan. És melyik a valószínűbb?
James kimerülten sóhajtott.
– Felteszem, az, hogy át akarják venni a helyüket. Ha a titkosság lenne a cél, akkor valószínűleg nem hívnák fel magukra a figyelmet azzal, hogy lemészárolnak többtucatnyi tolvajt, örömlányt, utcakölyköt és útonállót. Egyszerűen csak keresnének egy csöndes búvóhelyet, és gondoskodnának róla, hogy az csöndes is maradjon. A környékbeli erdőkben és hegyekben rengeteg olyan hely van, amit nagyszerűen használhatnának bázisként, mivel alig néhány napi lovaglásra van a várostól, és elég nagy ahhoz, hogy még egy nagyobb embercsoport is rejtve maradjon ott. Nem, a gyilkosságok oka inkább az, hogy ki akarják űzni a csatornákból a Csúfolódókat, és át, akarják venni a város feletti irányítást.
– Én is így gondolom – mondta Arutha. – Nos, akkor hogy tudod ezt összeegyeztetni azzal, amit az Éjsólymokról tudunk?
James elnyomott egy ásítást.
– Sehogy. Úgy tűnik, a Féregnek dolgoznak, de közben megvannak a saját céljaik.
Arutha bólintott.
– Emlékszel azokra a hamis Éjsólymokra, akikkel Locklear összefutott a csatornákban, amikor Gorath-t a palotába hozta?
– Hallottam a történetet – felelte James.
– Sikerült rájönnünk, hogy kinek dolgoztak?
Az apród vállat vont.
– Meghaltak, úgyhogy Locky nem állt meg, hogy megkérdezze őket. Én meg akkor azt feltételeztem, hogy Gorath ellenségeinek dolgoztak, és egyszerűen meg akarták akadályozni, hogy a mordel főnök eljusson a palotába. Most viszont egyre inkább úgy gondolom, azok a gyilkosutánzatok azért voltak ott, hogy ön leküldje a hadseregét a csatornákba.
– Bármi is az igazság, az Éjsólymokra akarták kenni a felelősséget – jegyezte meg Arutha. – Van egy elméletem. Tegyük fel, hogy amikor az a saját céljaiknak is megfelelt, az Éjsólymok a Féregnek dolgoztak: vagy azért, hogy elősegítsék saját hosszútávú terveiket, vagy egyszerűen azért, hogy biztosítsák a szervezetük működéséhez szükséges pénzforrásokat. Végül is a különböző rejtekhelyeken bujkáló számos gyilkos etetése és felfegyverzése nem kis pénzbe kerül. Na már most mi van, ha a Féreg valamiért félni kezdett tőlük? Ebben az esetben teljesen érthető lenne, hogy rájuk akarja kenni a felelősséget mindenért, amit ő és a gyilkos bandája Krondorban tesz.
James tovább fűzte a gondolatsort.
– Tehát mindezt összefoglalva kimondhatjuk, hogy nem csak egy gyilkos szervezet tevékenykedik a városban, ugye? Köztünk járkálnak az Éjsólymok, és felbukkant egy másik bérgyilkos banda is.
– Úgy tűnik – felelte Arutha. – De ez utóbbi inkább egy zsoldosokból álló kis létszámú csapat lehet, már ha jelent valamit az, hogy eddig hánnyal találkoztunk. – Arutha ismét leült. – Azt akarom, hogy vedd Jonathant a szárnyaid alá, és állj neki egy hírszerző hálózat felépítésének. Nem mondom meg, hogyan csináld, de egy dologra figyelmeztetlek: csak olyan embereket szervezz be, akik elég okosak ahhoz, hogy titokban tudják tartani, hogy neked dolgoznak, és elég hűségesek ahhoz, hogy ne áruljanak el egy marék aranyért. A költségekről gondoskodom, jelentened pedig közvetlenül nekem kell.
Jonathanhez fordulva így folytatta:
– Mondd meg édesapádnak, hogy időnként nekem fogsz dolgozni, de ne meséld el neki a részleteket. Azt is mondd meg, hogy ha elhagyod az őrhelyedet, vagy nem jelentkezel időben szolgálatra, akkor az az én parancsomra történik.
– Uram – bólintott a fiatalember, majd egy halvány mosolyt megkockáztatva hozzátette: – Nem fog neki örülni, de azt fogja tenni, amit fenséged parancsol.
Jamesre nézve Arutha közölte:
– Megvan a csapatod, apród.
A fiatalember elvigyorodott.
– Akkor elmehetek végre enni, és aztán végigalhatok egy éjszakát?
– Igen, de azt akarom, hogy reggel nyomban kezdj neki a dolognak.
Az ajtó felé sétálva James megkérdezte:
– Hogy vannak az olaskói vendégeink?
– A herceg és családja hamarosan egy vadászkirándulásra indul a hegyekbe – felelte Arutha. – Így nagyjából egy hétre megszabadulunk tőlük, aztán ha visszajönnek, rendezünk nekik egy bált, majd búcsút intünk, és felrakjuk őket egy Durbinba tartó hajóra.
James meghajolt.
– Fenség.
Amikor az ajtóhoz ért, Arutha utánaszólt:
– Mielőtt elfelejtem, holnap kora reggel légy itt. Akkor lesz a kadétok tisztté avatása, és azon neked is részt kell venned.
James mosolyt erőltetett az arcára, titokban azonban bánatosan felnyögött. Mire befejezi a vacsorát és a fürdést, alig öt órája marad a reggeli ébresztésig.
Jonathan meghajolt a herceg előtt, és az apród nyomában kilépett a szobából. James arrébbállt, hogy az inas becsukhassa az ajtót mögöttük, és azt mondta a fiatal csendőrnek:
– Kísérj el a konyhába, és eszünk valamit. Így meg tudjuk beszélni amit kell, ráadásul nyerek egy fél órát, amit alvással tölthetek majd.
Jonathan elmosolyodott, James mellé lépett, és a két fiatalember elsietett a konyha irányába.

 

 

6.
Zűrzavar

Az udvarban felharsantak a trombiták.
Arutha udvarnokai élén kilépett a gyakorlóudvarra néző erkélyre. Amikor elfoglalta helyét a balkon legszélén, McWirth fegyvermester tisztelgett, majd megfordult, hogy vigyázzt vezényeljen kadétjainak.
Arutha néhány pillanatig várt, majd így szólt:
– Ifjú kadétok, a mai napon megkapjátok a sarkantyútokat, és elnyeritek a rangotokat. Mától jogotokban áll hozzátenni nevetekhez a „lovag” címet. Ez egy nagyon ősi cím, eredete a történelem és a mítoszok homályába vész. Azt mondják, a legelső lovagok királyságunk egyik első uralkodójának társai voltak, egy kis csapat, melynek tagjai megesküdtek rá, hogy akár életük árán is megvédik a koronát.
– Ezt teszitek ma ti is. Míg más katonák hűbéruruk szolgálatára tesznek fogadalmat, titeket csak a koronához köt az eskütök. Kötelesek vagytok megadni a tiszteletet az ország minden nemesének, és ha felkérnek rá, kötelesek vagytok a segítségükre sietni, azonban elsődleges feladatotok a király szolgálata keleten, illetve az én hivatalomé itt, nyugaton.
James elmosolyodott. Már elég régóta ismerte Aruthát, de még sohasem hallotta, hogy a nagyherceg személyesen magának követelt volna valamit, ami a hivatalából adódóan megillette volna. Más ember biztosan azt mondta volna: „az enyém itt, nyugaton”, ám Arutha sosem tett volna ilyet.
A herceg folytatta:
– Ma néhányatokat a határmenti helyőrségekbe irányítanak, vagy olyan nemesek udvarába küldenek, akiknek szükségük van néhány fiatal tisztre addig, amíg a saját fiaik fel nem nőnek, és meg nem tanulják, hogyan kell a katonákat irányítani. Néhányan ezek közül elnyerhetik a fegyvermesteri rangot abban az udvarban, de vissza is térhetnek Krondorba, miután a fiúk felnőttek. Mások közületek határbárók kastélyaiba kerülnek, megint mások Krondorban maradnak. De hogy hol szolgáltok, az másodlagos jelentőségű.
– Amit ti választottatok, az az ország és a benne élők szolgálata, és ezt nem befolyásolja az, hogy hol van az állomáshelyetek. Erről soha ne feledkezzetek meg. Életetek során számos ranghoz és kiváltsághoz juthattok, de azokat a rangokat és kiváltságokat ne jutalomnak tekintsétek. Tekintsétek inkább eszköznek, amelynek segítségével még jobban szolgálhatjátok a Királyságot.
Arutha egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta:
– A tsuranikkal vívott háborúban, amely Résháború néven vált ismertté, egy olyan ellenséggel álltunk szemben, amellyel most békében élünk. De a küzdelem borzalmas és hosszú volt, mert azok, akik a csatatéren felsorakoztak ellenünk, becsületes emberek voltak, elszántan szolgálták császárukat és nemzetüket. Ugyanez az elszántság segített minket is a küzdelem során, és ez mentette meg országunkat.
Arutha ismét szünetet tartott, majd így zárta beszédét:
– Örömmel fogadlak titeket a Királyság szolgálatába, ifjú tisztek.
Bólintott McWirthnek, aki azt mondta:
– Amikor meghallják a nevüket, lépjenek előre, és vegyék át a sarkantyújukat!
Majd elkiáltotta az első nevet, mire az első kadét kilépett. Két inas állt készen, akik most gyorsan a kadét lábára erősítették a csillogó sarkantyúkat. Hasonló módon összesen tizenegy fiatal tisztet eskettek fel a korona szolgálatára. William volt az utolsó.
Arutha jobbján Gardan udvarnagy állt. A vén katonának ez volt utolsó hivatalos szereplése, mielőtt benyújtja a lemondását, ám most még ő ismertette az ifjú tisztekkel leendő állomáshelyüket. Négy újdonsült hadnagy észak felé vette útját, ők határbárók udvaraiba fognak kerülni. Ötöt különböző nyugati helyőrségekbe és udvarokba irányítottak, míg ketten Krondorban maradtak. William volt az egyikük.
Mikor William meghallotta, hogy Krondorba kerül, James látta, hogy egy kicsit elkomorodik, és nem értette a fiú elégedetlenségét. A Nyugati Birodalomban Krondor volt a legjobb szolgálati hely, mind szórakozási lehetőségek, mind politikai előmenetel szempontjából. Lehet, hogy a Keleti Birodalomban nem így van, mivel ott szinte egy percre sem szünetelnek az ország fővárosához közeli kellemetlen szomszédokkal vívott csatározások, és egy fiatal tiszt könnyen kitüntetheti magát, azonban itt, nyugaton, minden előléptetés és minden politikai kegy Krondorban kezdődött és ért véget.
Arutha Jameshez fordult, és megkérdezte:
– Azt hiszem, dolgod van a városban, vagy tévedek?
James bólintott.
– Rengeteg dolgom. Mikorra jöjjek vissza?
Arutha megfordult, hogy apródja kíséretében elinduljon vissza a dolgozószobája felé.
– Mihelyst van valami fontos, amiről nekem is tudnom kell. Már nem te vagy a főapród.
James majdnem orra esett.
– Fenség?
Arutha finoman Jamesre mosolygott, és az erkélyt otthagyva belépett a palotába. A fiatalember követte.
– Ezzel nem a te munkádat bírálom, apród, de az utóbbi időben rengetegszer bíztam rád olyan feladatokat, ami miatt vidékre kellett utaznod, deLacy mester és Jerome pedig keseregve panaszolta, hogy nagyon sokszor nem vagy jelen; és olyankor a te feladataid is rájuk hárulnak. Ezért kinevezek valaki mást főapródnak, de te persze továbbra is a személyes apródom maradsz. Mellesleg egy helyőrség vezetése után talán egy kicsit unalmas is lehet egy fiúcsapat felügyeletével tölteni a napjaidat.
James elmosolyodott.
– Az idegesítő talán jobban leírná a dolgot.
Arutha nagyon ritkán hagyta, hogy a vidámsága előtörjön, ám most hangosan felkacagott.
– Legyen akkor idegesítő. Ám mielőtt elrohansz, adok még egy utolsó feladatot. Olasko hercege és a családja holnap hajnalban indul arra a vadászkirándulásra, amit már említettem. Valamilyen számomra rejtélyes okból azt kívánták, hogy William hadnagyot bízzuk meg a fegyveres kíséret parancsnokságával.
James összevonta a szemöldökét.
– Paulina?
Már a hercegi dolgozószobában jártak, így Arutha leült az íróasztalához. Intett a szoba végében álldogáló deLacynek, hogy kinyithatja az ajtót, és beengedheti a kint várakozókat, akiknek az aznapi ügyeket kellett megbeszélniük a herceggel.
– A hercegnő, igen. Ő is elkíséri az édesapját és a két fiatal herceget a vadászatra. Miért?
– A lány egy gazdag vagy nagyhatalmú férjet keres.
– Más szóval egy herceg fiát.
James bólintott.
– Bár nem hiszem, hogy elmondták neki, miféle herceg is Pug. Vagyis azt hogy ő nem egészen olyan, mint amilyennek a legtöbb ember egy herceget elképzel.
– Viszont jó kapcsolatokkal rendelkezik – jegyezte meg Arutha.
James elvigyorodott.
– Hát, ez igaz. Mégis, azt hiszem jobb, ha ma rászánok egy kis időt Williamre, és elmondom neki, mire számítson.
Arutha Jamesről az ajtó felé fordította figyelmét, mivel deLacy már be is vezette a kérelmezők első csoportját.
– Nem akarok tudni róla – mondta búcsúzóul apródjának. – Tudod, hogy mi a dolgod, úgyhogy menj, és csináld.
– Igenis, uram – tisztelgett James, majd elhagyta a herceg irodáját. Sietve elindult a gyakorlóudvar felé, mivel el akarta kapni McWirth-t és Williamet, még mielőtt az újonnan kinevezett hadnagyot megbízzák egy őrjárat vezetésével valahová az Álmok Völgyébe, vagy a banditák lakta cserjésekbe és erdőkbe Krondor és Határszéle között. Ha a két katonával végzett, megkeresi az ifjú Jonathan Meanst, és nekiáll felépíteni az ügynökhálózatát.

 

James a kadétok szállásán talált rá Williamre, aki a társaival együtt éppen a felszerelését szedegette ki egy ládából. Az elmúlt hat hónapban ez a láda adott otthont a fiatalember teljes ruhatárának és minden személyes holmijának. McWirth az újonnan kinevezett lovagok kiköltözését felügyelte, ám a viselkedése nagyon más volt, mint korábban. Úgy néz a srácokra, mint egy apa a saját fiaira, gondolta James. Aztán eszébe jutott, hogy néhány héten belül megérkezik a nemesi ifjakból, a Királyság rangidős tisztjeiből és néhány ígéretes fiatal katonából álló újabb csapat, és a vén katona ismét az a jól ismert zsarnok lesz, akinek képtelenség a kedvében járni.
William felnézett, és még mielőtt James megszólalhatott volna, felsóhajtott:
– Krondor! De miért?
– Fogalmam sincs róla – felelte James –, de a helyedben bármelyik társad tótágast állna örömében. Itt lehet igazán karriert csinálni, Will.
William úgy tűnt, valamit mondani szeretne, ám bármi is volt az, inkább magában tartotta.
– Ezeket át kell vinnem a fegyverraktárba.
James tudta, hogy a fiatal, nőtlen tisztek ott kapnak egy kicsi, de saját szobát.
– Segítek.
William bólintott, ám arcán nem enyhült a komorság. Igaz, hogy két fordulóval egyedül is átvihette volna az összes személyes holmiját leendő szálláshelyére, mégis szívesen vette a segítséget. A fiatal hadnagy felcsatolta kardját, az egyetlen olyan gyakorlóeszközt, amit most magával visz, majd felvett egy batyunyi ruhát, és James kezébe nyomta. Felkapott egy másik csomagot, amibe két pár csizmát, egy vastag kabátot és két könyvet gyömöszölt, és intett Jamesnek, hogy menjen előre.
Az apród megfordult, és McWirth fegyvermester mellett elsétálva kilépett az ajtón. William azonban megállt az ajtóban, és megszólította volt mesterét:
– Fegyvermester!
– Igen, hadnagy? – fordult felé McWirth. A vén katona hangja most nyugodt volt és kiegyensúlyozott.
James hátranézett, és látta, hogy William teljesen meglepődött. Rájött, hogy a fiúban még nem tudatosult az, hogy ő már tiszt, és McWirth soha többé nem fog ráordítani. A fiatalember egy pillanatig habozott, aztán azt mondta:
– Csak szerettem volna megköszönni mindazt, amit tanított nekem. Remélem, nem fogok csalódást okozni a jövőben.
McWirth elmosolyodott, és közölte:
– Fiam, ha akár csak egy hangyányi esély is lett volna arra, hogy a jövőben csalódást okoz, akkor soha nem kapta volna meg azokat a sarkantyúkat. – William csizmájára mutatott, melynek két új ezüst sarkantyú díszítette a sarkát. – Jól fogja végezni a munkáját. De most siessen, és vigye át gyorsan a holmiját a fegyverraktárba, még mielőtt a többi hadnagy meglátja, hogy maga cipeli a felszerelését, és ugratni kezdi, amiért nem utasított egy inast vagy katonát, hogy hordja át maga helyett.
James egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán felkacagott. Hirtelen William is rádöbbent, mi olyan vicces: most, hogy a helyőrség hadnagya lett, egyszerűen megparancsolhatta volna egy inasnak vagy valamelyik katonának, hogy vigye át a felszerelését helyette. McWirth most Jameshez fordult, és hozzátette:
– Vagy magát, apród, amiért William kutyalopójának szegődött. És most indulás, uraim!
– Igenis, fegyvermester! – tisztelgett James, és elindult.
William utánasietett.
– Honnan származik ez az elnevezés?
– Ahogy én hallottam, az ősi időkben a lovagok nem voltak túlságosan jómódúak, és az apródjaiknak igencsak ügyesnek kellett lenniük, hogy gondoskodjanak uraik következő étkezéséről.
William elvigyorodott.
– Szeretnél az apródom lenni, apród?
James viszonozta a vigyort, majd színpadiasan fejet hajtott.
– Egy aranyat fizetnék, ha ezt el tudná intézni, uram – felelte gunyorosan. – De ha biztos benne, hogy saját apródot szeretne, körbenézhetek a kevésbé tehetséges inasok között, és megkérdezhetem, érdekli-e valamelyiküket egy olyan karrier, ahol előmenetelre még csak esély sincs. És kíváncsi lennék, honnan szerez pénzt az apródja bérére.
Beszélgetés közben a fegyverraktárhoz értek, majd beléptek a hatalmas ajtón, és elsiettek a kardokat, pajzsokat, dárdákat és egyéb fegyvereket tartó állványok mellett. Az épület végéből odahallatszott a csengés-bongás, ami a gyakorlatok során kicsorbult pengéket javítgató kovácsok munkáját kísérte. William és James a raktár hátsó részéből induló lépcsőhöz mentek, és azon felmászva a felső szintre jutottak. Az ifjú hadnagy a földre dobta a kezében levő batyut, és körbenézett.
– Az a szoba lakatlannak tűnik – jegyezte meg egy nyitott ajtóra mutatva.
– Akkor megspórolok neked egy verést – mondta James. – Meg kell várni a legidősebb, nőtlen lovagot, és ő majd kijelöl egy szobát a számodra. – A látszólag üres szobára mutatott. – Az a szoba szinte biztosan Treggar kapitányé.
William elfintorodott. Treggar kapitány még fiatal ember volt, ám semmi humorérzékkel nem rendelkezett. A szóbeszéd szerint rendkívül tehetséges katona volt, de annak is kellett lennie, ha meg tudta tartani a hivatalát annak ellenére, hogy hatalmaskodó volt, és a legjelentéktelenebb apróságok miatt is szörnyű haragra gyúlt. Arról is beszéltek, hogy ha ilyen sokáig itt tudott maradni a helyőrségben, úgy, hogy Gardan irányította a hadsereget, akkor nagyon okosnak kellett lennie.
Néhány perccel később egy másik újonnan kinevezett hadnagy, Gordon O'Donald, Papsajtréve grófjának legkisebb fia is megjelent a lépcső tetején, kezében csomagjával.
– Van szabad szoba? – kérdezte.
– Treggarre várunk – felelte William.
Gordon földre dobta a csomagját ott, ahol állt.
– Nem csodálatos befejezése ez egy napnak? – Hangja dallamosan csendült, érződött benne, hogy a fiatalember a Nyugalom Csúcsai lábainál nőtt fel. Szélesvállú férfi volt, kicsit magasabb, mint William és James, hirtelenszőke haja és kék szeme vidáman csillogott. Világos bőrét állandóan vörösre égette a nap, és rengeteg szeplőjével úgy nézett ki, mint egy pulykatojás.
James megjegyezte:
– Egyikőtök sem tűnik túlságosan boldognak, amiért megkapta a lehető legjobb beosztást itt nyugaton.
– Nyugaton – ragadta meg a kulcsszót Gordon. – Lefogadom, hogy az apám kérte meg a nagyherceget, hogy tartson itt, távol a bajtól. Mindkét bátyám háborúban halt meg: Malcolm a Résháború végén esett el egy tsuranikkal vívott csatában, fenn, a Szürke Tornyok hegységben, Patrickot pedig Sethanonnál ölték meg. Én vagyok az utolsó fia, és apa megpróbál életben tartani, amíg hozzájutok az örökséghez.
– Életben maradni kifizetődő vállalkozás – jegyezte meg James tréfás komolysággal.
– Ez igaz, apród, és jó is azok számára, akik itt születtek, de nyugaton az embernek nem sok esélye van az előmenetelre:
James értetlenül ráncolta a homlokát.
– Javíts ki, ha tévedek, de belőled egy nap gróf lesz. Miért kellene aggódnod az előmeneteled miatt?
– A mi papsajtrévei grófságunk elég kicsi – felelte Gordon –, és keleten nagyon nagyra értékelik a harctéren kivívott rangokat és kitüntetéseket. Ti itt jól elvagytok a manóitokkal, a Sötét Ösvény Testvériségével meg minden mással, de keleten mi egyfolytában a keleti királyságok vagy Kesh ellen harcolunk. Ott az ember, ha ügyesen küzd, számíthat a gyors előléptetésre, és annak, aki állami házasságot tervez, szüksége is van minden előnyre, amit csak meg tud szerezni.
James és William egymásra nézett, és elvigyorodott. Egy emberként kiáltottak fel:
– Lány van a dologban!
James megkérdezte Gordontól:
– Ki az?
Még lesült bőre sem tudta elrejteni, hogy Gordon elpirult.
– Uramnak, Tauntonmélye hercegének a leánya, Rebecca. Ő hercegkisasszony, és ha szeretném, hogy legalább egy csöppnyi esélyem legyen arra, hogy elnyerjem a kezét, akkor annyi dicsőséggel és kitüntetéssel kell hazatérnem, hogy az még a királyt is elkápráztassa.
James megvonta a vállát.
– Nos, talán valamikor igaz volt, hogy itt nyugaton nincs egyetlen valamirevaló háború sem, azonban mióta én Krondorban vagyok, a helyzet igencsak megváltozott.
– És ha már nyugatra osztottak be, akkor legalább a lehető legjobb helyre kerültél előmenetel szempontjából – vigasztalta William is Gordont.
Újabb érkezők léptei hangzottak fel az alsó szinten, és hamarosan legalább egy tucat párnyi nehéz csizma dübörgött a lépcső felé.
– Vegyétek fel a holmitokat – javasolta James.
Nem sokkal később egy sötét fej jelent meg a lépcső tetején, amit egy széles váll követett, ahogy Treggar kapitány, majd nyomában a többi nőtlen tiszt, felbaktatott az emeletre. Amikor a kapitány meglátta a rá váró két új hadnagyot, összevonta a szemöldökét. Amikor Jamest is megpillantotta, arckifejezése tovább komorodott, és egyértelmű ellenszenvet tükrözött.
– Mi történik itt? – kérdezte.
– Arra várunk, hogy ön kijelölje a szobáinkat, kapitány – felelte William.
A többi hadnagy is feljött a lépcsőn, és a folyosó lassan zsúfolásig megtelt. Többen suttogtak, néhányan a vállukat vonogatták. James ismerte ezt az arckifejezést, és tudta, arra várnak, hogy Treggar tegyen valamit. Az újonnan kinevezett tisztek „beavatása” úgy tűnik, nem a terveknek megfelelően alakult.
Treggar már éppen szóra nyitotta a száját, amikor James azt mondta:
– A nagyherceg szeretné, ha William hadnagy gyorsan elhelyezkedne és kipakolna, mivel egy különleges feladata van a számára.
Bármit is akart korábban mondani Treggar, magában tartotta. Ehelyett előremutatott, és közölte:
– A folyosó végén. Kevés szobánk van, úgyhogy meg kell osztozniuk egy közös szobán mindaddig, amíg valaki meg nem házasodik, vagy át nem helyezik.
– Igenis, kapitány – tisztelgett Gordon, és átfurakodott a körülötte ácsorgó tisztek között.
– Köszönöm, kapitány – mondta William is, és követte Gordont.
James utánaszólt:
– Itt várok rád, hadnagy.
– Megint nem egyenes úton jár, apród, vagy tévedek? Sokkal gyakrabban van a csatornákban, mint a palotában – jegyezte meg Treggar.
James egy pillanatig csak figyelmesen nézte a kapitányt. Treggarnek nagy, sötét szeme volt, ám pillantásában csak düh és megvetés tükröződött. Erős szemöldökét mindig összevonta, mintha állandóan haragudna valakire, csak olyankor simultak ki a komor ráncok a homlokán, amikor az udvarnagy vagy a nagyherceg előtt kellett megjelennie. Azt rebesgették, hogy nem is egy fiatal tisztet és jó néhány tucatnyi helyőrségi katonát vertek már meg napnyugta után, csak mert Treggarnek nem tetszett valami, amit csináltak. Az apród végül bűbájos hangon csak annyit mondott:
– Oda megyek, ahová a hercegem kívánja.
Nehéz volt legyőznie a csábítást, hogy megalázza Treggart, azonban a basáskodó társak mellett eltöltött gyermekévei alatt James megtanulta, hogy egy ilyen csatát nem lehet megnyerni. Ha megszégyenítené a kapitányt a többi fiatal tiszt előtt, azzal csak annyit érne el, hogy a férfi ellenszenve gyűlöletbe csapna át. És noha Treggar meglehetősen kiállhatatlan alak volt, mégiscsak fontos tagja volt a palota helyőrségének. Volt egy másik ok is, ami miatt James visszafogta magát: a kapitány valószínűleg minden vélt vagy valós megaláztatás miatt Gordonon és Williamen töltené ki bosszúját.
Látva, hogy az új tisztek kárára tervezett mulatság elmarad, a többi tiszt lassan elszállingózott a saját szobája felé, azok pedig, akiknek nemsokára jelentkezniük kellett szolgálatra, lesétáltak a lépcsőn. Néhány perc múlva Gordon és William visszatért.
William az apródra nézett.
– Mi a feladat, James?
Treggar megfordult és rámordult:
– Amikor az udvar egyik nemeséhez beszél, használja a címét, hadnagy! – Egy pillanatra megállt, majd hozzátette: – Függetlenül attól, hogy ki az illető.
– Igenis, kapitány – felelte William, majd ismét Jameshez fordult. – Mi a feladat, apród?
– Állítson össze egy tucat fegyveresből álló kíséretet – utasította James –, és csatlakozzon őfensége vendégeihez egy vadászkirándulásra. Egy órával pirkadat előtt jelentkezzenek a fővadászmesternél.
– Igenis, apród.
James Treggarre pillantva hozzátette:
– És ma este keressen fel, mielőtt nyugovóra térne, hadnagy. Lehet, hogy lesz még néhány utasításom az ön számára.
– Igenis, apród – felelte William.
James sarkon fordult, és elsietett. Tudta jól, semmi jó nem származna abból, ha tovább maradna, csak Treggar rosszkedve fokozódna. Így is majdnem biztos volt benne, hogy a kapitány közvetlenül napnyugta előtt keresni fog valami jó kis feladatot William számára, csak hogy kényelmetlen helyzetbe hozza, vagy ha nem, talál majd valami más módot arra, hogy megbüntesse a fiatal hadnagyot, amiért az elrontotta a mulatságát. James jó néhány hozzá hasonló zsarnokkal találkozott már, és tudta, Williamnek és Gordonnak saját magának kell rájönnie, hogyan kezelje Treggart.
Miközben átvágott az udvaron, James némi töprengés után arra jutott, hogy William végül is elég kemény legény. Meg tudja védeni magát. James gyanította, hogy a maga módján Gordon is ugyanúgy állni fogja a sarat. Ráadásul Treggar már nagyon régóta a nőtlen tisztek szállásán lakik, és pontosan tudja, hogy mi az, amit még megengedhet magának. A szállásparancsnokság számos előnnyel járt, azonban felelősséget is jelentett, és ha Treggar komolyan visszaélt volna a helyzetével, Gardan már rég eltávolította volna a posztjáról. James egy dologban biztos volt mind Aruthával, mind az udvarnaggyal kapcsolatban: egy ilyen egyértelmű dolog, mint a szállásparancsnok basáskodása, nem kerülhette el sokáig a figyelmüket. Mindkettejükre jellemző volt, hogy gyorsan felfedezték és elrendezték a problémákat.
Miközben kilépett a kapun, és fogadta az egyik őr hanyag tisztelgését, James azon gondolkozott, mi is legyen az első lépése. A kapun túl felnézett, és hirtelen megtorpant. Most a nyugati kijáraton keresztül hagyta el a palotát. Valamikor ez szolgált főbejáratként, ám ma már csak ünnepélyes alkalmakkor használták: a városból induló felvonulásokon, vallásos szertartások alkalmával és más fontosabb ünnepnapokon. A palota kereskedelmi forgalmának nagy részét most a keleti és a kikötői kapu bonyolította.
A palota területének nyugati szélét egy terecske jelölte, a tér másik oldalán egy nagy ház állt. A ház és a kapu között nagyjából félúton egy szerény méretű, ám ősöreg szökőkút díszelgett, amely fontos és közismert látványosságként szolgált, mivel ez volt az első szökőkút a városban, amelyet még az egyik legelső herceg parancsára építettek. James figyelmesen tanulmányozta a házat. Terjedelmes épület volt, masszív külső falai sok belső szobát sejtettek. A ház az apród legjobb tudomása szerint évek óta elhagyatottan állt. James gyorsan kijavította magát: nem elhagyatottan, csak lakatlanul. Olykor-olykor valamiféle munkálkodás jeleit lehetett észrevenni az épületen: új festékréteg jelent meg a faléceken a vaskapun, vagy javítások nyomai tűntek fel a külső fal kövein. Most azonban egyértelmű volt, hogy valaki arra készül, hogy hamarosan használatba veszi az épületet.
– Mi folyik ott? – kérdezte James a kapuőrt, és fejével a ház felé intett.
– Nem tudom. Tegnap óta szekerek jönnek és mennek, apród.
– Az a ház, amióta csak az eszemet tudom, le van zárva – jegyezte meg a kapu másik oldalán posztoló őr. – Azt sem tudom, kié.
– Ishap egyházának tulajdonában van.
Mindkét őr lopva rápillantott, de egyikük sem kérdezte meg, honnan tudja. Jamesről köztudott volt, hogy úgy ismeri a várost, mint a tenyerét, így egyik őr sem kételkedett a szavában.
– Általában nem érintkeznek a külvilággal – mormolta James. – Vajon mi folyik itt?
Mindkét őr tudta, hogy a kérdés költői volt, így csöndben maradtak. James kiverte fejéből a tér másik oldalán levő furcsaságot, és egy régi problémára fordította figyelmét: az Éjsólymokra.

 

James két épület között bukkant elő, immár lényegesen kevésbé elegáns ruházatban, mint amiben elhagyta a palotát. Számos rejtekhelye volt szerte a városban, ezekben minden eshetőségre felkészülve ruhákat, fegyvereket és pénzt tartott. A nagyherceg apródjának gyakran kellett feltűnésmentesen a nép közé vegyülnie.
James a nappali forgatagot kerülgetve Krondor kereskedőnegyedében járt, közel ahhoz az utcához, amelynek túloldalán a negyed nem hivatalosan ugyan, de átment a szegénynegyedbe. A város ilyen kerületekre való beosztása semmilyen térképen vagy okiraton nem szerepelt, mégis minden krondori lakos tudta, hol ér véget a piaci rész, és hol kezdődik a kikötő, hol lesz a Kikötőmellékből Halváros, és hogy hol található a többi, nem hivatalos körzet. James tudta, hogy annak, aki tisztes kort akar megélni, életbevágóan fontos tudnia, hogy hol ér véget az egyik negyed, és hol kezdődik a másik.
Az apród keresztezte a kereskedő- és a szegénynegyed közötti határt jelentő keskeny utcát, és ahogy belépett az utóbbiba, úgy érezte, mintha az utcák összementek, leszűkültek és összeszorultak volna. Mindkét oldalon épületek emelkedtek, alig maradt közöttük annyi hely, hogy egy szekér elférjen. A magas házak szinte állandó homályba borították az utcákat, ide csupán délben jutott be néhány kósza napsugár.
Most, hogy ismét régi vadászterületét járta, James testtartása és léptei nem változtak, ám minden érzékét a végsőkig kiélezte. A szegénynegyed utcái napközben ugyanolyan forgalmasak voltak, mint a város más részei, ám itt sokkal több veszély leselkedett a járókelőkre, és noha ezek a veszélyek nem voltak olyan nyilvánvalóak, mint az éjszaka leselkedők, körmönfontságuk miatt azonban gyakran halálosabbnak bizonyultak azoknál. Jamesnek csak pár pillanat kellett, hogy megérezze a nyugtalanságot, ami az egész kerületet átjárta. Az emberek még a szokásosnál is jobban lesütötték szemüket, és egy kicsivel még sietősebben igyekeztek dolgukra, mint általában. A hangját mindenki suttogásig halkította, és az összes idegent szemmel tartották. Az amúgy is gyanakvó lakosságot az utóbbi idők gyilkosságai még bizalmatlanabbá tették.
James befordult egy, az előzőnél is keskenyebb utcába. Ez már inkább csak sikátor volt, amelyről itt-ott egy-egy ajtó nyílt, vagy egy emeleti bejárathoz vezető falépcső indult. A sikátor végében az apród egy görnyedt alakot pillantott meg, aki épp csomagokat kötözött egy kétkerekű pónifogatra. Az ajtó, ahová James tartott, nyitva állt.
Az apród előhúzta a tőrét, és úgy tartotta, hogy a csuklója eltakarja, ám, ha szükségessé válik, egy gyors mozdulattal elő tudja rántani.
Továbbment, majd az alaktól alig egy karnyújtásnyira megállt, és megszólalt:
– Sophia?
Az alak megfordult és felegyenesedett, James pedig most, hogy felismerte, megnyugodott. A nő haja ősz volt, de egy-két sötétbarna tincs még elárulta eredeti színét. Az apród látta, hogy az asszony egyik kezét védekezésre emeli, ám a következő pillanatban ő is megnyugodott, és üdvözölte:
– Jimmy! Úgy megijesztettél, hogy kis híján elszállt belőlem a lélek!
James a kordé mellé sétált, és a nyitott ajtó felé pillantva megkérdezte:
– Elmész?
– Amint ezt az utolsó csomagot is a kocsira kötöztem.
– Hová készülsz?
– Nem tudom, Jimmy, de nem is szeretném, ha Krondorban bárki is megtudná, hogy végül hol kötök ki.
James a nő arcát tanulmányozta. Sophia sohasem volt igazán csinos – fiatalkorában nem véletlenül csúfolták azzal, hogy lóarca van –, de tartásából és izmos testéből annyi erő áradt, hogy az vágyat ébresztett a férfiakban, és az évek során számtalan szeretőt szerzett neki, szegényt és gazdagot egyaránt. Sophia azonban varázslatokkal, bűbájjal és mágikus italokkal kereskedett, és ez az élet magányra kárhoztatta. Csak egy-két megbízható barátja volt. James közéjük tartozott.
Az apród egy bólintással vette tudomásul, amit a nő mondott.
– Megértem, hogy el akarsz tűnni, de ha lehet, áruld el, miért?
– A gyilkosságokról biztosan hallottál, ezt kérdeznem sem kell. Nem lennél a herceg embere, ha nem tudnál róla.
– Félsz, hogy te is az áldozatok sorsára jutsz?
A nő bólintott. Lesimította kék ruháját, majd levett egy fekete sálat a kocsi tetejéről, és az aprócska szoba ajtajához ment.
– Lehet, hogy neked nem tűnt fel, de azoknak az áldozatoknak a legtöbbje, aki nem Csúfolódó volt, ugyanazt a mesterséget gyakorolta, mint én. Hogy a Csúfolódókat miért ölték meg, azt valószínűleg sokkal jobban tudod, mint én.
– Mágusok voltak? – döbbent meg James, és hirtelen szörnyen érdekelni kezdte, amit a nő mond.
– Tudtommal az öt legjobb utcai varázsló köztük volt. A legtöbbjük neve neked semmit nem mondana, mivel titokban űzték mesterségüket. Mi nem keressük a nyilvánosságot, nem úgy, mint azok ott lenn, Csillagdokkban, Jimmy. Néhányan jobban kedveljük a csendes életet.
– És a többiek?
– Olyan praktikákat űznek, amit nem biztos, hogy jó szemmel néznének a hatalmasok.
– Fekete mágiát?
– A helyzet annyira nem rossz, de tegyük fel, hogy egy kereskedő szeretné, ha a vetélytársa búzakészlete még a szállítás előtt megrohadna, vagy egy szerencsejátékos nagy dobásra készül, és szüksége van némi tisztességtelen előnyre. A művészet gyakorlói között vannak néhányan, akik hajlandók gondoskodni róla, hogy ezeknek az embereknek teljesüljön a vágya.
– Persze a megfelelő árért – jegyezte meg James.
Sophia bólintott.
– Valaki módszeresen pusztítja a mágusokat Krondorban, James.
Az apród körbepillantott.
– Hányan maradtak a városban?
– Segíts, fordítsuk meg a kordét – kérte Sophia. – Még pakolás előtt a megfelelő irányba kellett volna fordítanom.
James segített megfordítani a kocsit, majd nézte, ahogy a nő betérdel a kocsi két rúdja közé, és felemeli. Tudta, hogy nem érdemes felajánlania a segítségét. Sophia volt a legönállóbb, legfüggetlenebb nő az összes közül, akivel élete során találkozott, pedig az nem volt kevés.
– Kéne szerezned egy kis lovat vagy egy pónit, hogy az húzza ezt az izét.
– Nem engedhetem meg magamnak – felelte Sophia, és vontatni kezdte a kordét, amire minden földi javát felpakolta.
– Én... adhatok kölcsön annyit, amennyiből vehetsz egy lovat, Sophia. Mindig rendes voltál ezzel a goromba utcakölyökkel.
A nő elmosolyodott, és a mosollyal éveket fiatalodott az arca.
– Sohasem voltál goromba. Undok az igen, de goromba soha. – Elkomorodva hozzátette: – Az a dög csak arra lenne jó, hogy felzabálja minden pénzemet, de azért köszönöm az ajánlatot.
Amikor a sarokra értek, Sophia megállt.
– Meg sem kérdeztem, hogy mi szél hozott ide – jegyezte meg.
James felnevetett.
– Valójában egy apró mágikus probléma miatt kerestelek. – Mesélt Paulina hercegnő gyűrűjéről és annak hatásáról, majd elmondta, miért is jött. – Ha az én ifjú barátomnak hosszabb időt kell a lány társaságában töltenie, azt hiszem, nagyon hasznos lenne számára, ha lenne valami, aminek segítségével könnyebben ellen tudna állni a hercegnő bűbájának.
Sophia felkuncogott.
– Bűbájának. Ez tetszik. Nos, azt hiszem, van itt valami, ami segít majd a barátodnak.
Leengedte a kocsi rúdjait, és hátrament. Felemelte a ponyvát, amit alig egy perce rögzített a kocsira, és megjegyezte:
– Bárcsak azelőtt szóltál volna, mielőtt ezt lekötöztem! – Benyúlt a ponyva alá, előhúzott egy kis táskát, és kotorászni kezdett benne. – Van egy nagyon hatékony bájitalom, de annak csak néhány óráig tartana a hatása. – Elővett egy vékony gyűrűt. – De talán ez jó lesz. – A gyűrű egyszerűnek tűnt, ezüstszürke fémből készült, és egyetlen tompavörös féldrágakő díszítette.
Átadta Jamesnek.
– Ez a kis csecsebecse több kisebb bűbájtól és varázslattól megóvja a viselőjét. Valószínűleg a fiatal hölgy ilyet alkalmaz. A gyűrű a komolyabb dolgok ellen nem nyújt védelmet, de legalább a lány kénytelen lesz csak arra támaszkodni, amit a természettől kapott.
James elvette a gyűrűt.
– Köszönöm. Mennyivel tartozom?
– Neked ingyen adom – mondta a nő, és ismét szorosra húzta a ponyvát leszorító köteleket.
– Miért ez a hirtelen nagylelkűség? – kérdezte James.
– Tettél nekem a múltban egy-két szívességet, Jimmy. Nevezzük búcsúajándéknak. – Megint felemelte a rudakat, és húzni kezdte kocsiját a szélesebb utca felé, amely majd kivezeti a szegénynegyedből.
Két fiú rohant el mellettük, és James félreugrott. Egy pillanatra elgondolkozott, hogy talán egy „vágd el és ragadd meg” párossal találkozott, vagyis két ifjú zsebmetszővel, akik közül az egyik levágja az áldozat erszényét, a másik pedig megpróbálja megragadni, azonban gyorsan rájött, hogy ezek közönséges városi kölykök voltak, akik egyszerűen élvezték a rohangálást.
James megtapogatta az erszényét, hogy meggyőződjön róla, tényleg ott van, ahol hagyta, aztán levette az övéről. Bedugta a kocsi takaróponyvája alá, és azt mondta:
– Akkor hadd adjak én is egy aprócska búcsúajándékot. Szükséged lesz egy kis pénzre a letelepedéshez, bárhol is lesz az. A nő elmosolyodott, kék szemei gyanúsan csillogtak. – Nagyszerű barát vagy, Jimmy.
– Ha úgy érzed, hogy már nyugodtan megteheted, tudasd velem, hol vagy, Sophia.
– Rendben van – felelte a nő, majd búcsút vett, és rátért a keleti kapuhoz vezető főútra.
James mindaddig kísérte szemével, amíg el nem tűnt a város forgatagában, majd sarkon fordult, és elindult a palota felé. Akármit is csinál ma délután, előtte mindenképpen közölnie kell a herceggel, amit most megtudott.
Még mindig semmi ötlete nem volt azzal kapcsolatban, hogy mi áll a látszólag véletlenszerű gyilkosságok hátterében, azonban az a tény, hogy az áldozatok közül sokan mágiahasználók voltak, nagyon fontos volt, így muszáj azonnal felhívnia rá Arutha figyelmét. A délutáni nap forró volt, szinte égetett, James bensőjét mégis átjárta a jeges borzongás.

 

 

7.
Rajtaütés

A lovak felnyerítettek.
William körbenézett. Hiába kísérte egy sokat tapasztalt őrmester és húsz veterán harcos, őt mégis feszültté tette a tudat, hogy ezért a küldetésért minden felelősség az ő vállán nyugszik. Treggar kapitány a fiatal tisztek szállásán igazi zsarnok volt, ám indulás előtt félrehívta Williamet, és adott neki egy jó tanácsot.
– Ha ostobának akar látszani az emberek előtt, akkor csak parancsolgasson. De akkor, ha jó vezetőnek akar tűnni, olyannak, aki tudja, mit csinál, egyszerűen közölje Matthews őrmesterrel, hogy mit akar.
Noha William a kapitányt mint embert ki nem állhatta, a tanácsát megfogadta, és ennek köszönhetően eddig sikerült is viszonylag magabiztosnak tűnnie. A nap már lassan delelőre állt, így William előrekiáltott:
– Őrmester!
– Uram? – jött az azonnali válasz.
– Keress egy megfelelő helyet, ahol megebédelhetünk!
Azt az utat követték, amely Krondorból indult, és a várostól északra elterülő, erdőborította hegylábakhoz kanyargott fel. William éber volt, de nem aggódott túlságosan, mivel ezt a területet viszonylag békésnek tartották. Lehet, hogy olykor-olykor felbukkant egy rablóbanda, és zaklatta az utazókat, azonban olyan létszámú csapatról, amelyik esetleg megtámadhatott volna húsz lovas katonát, hónapok óta nem érkezett jelentés. Feljebb a tengerparton voltak olyan területek, amelyeket nehéz volt ellenőrzés alatt tartani, azonban ez a régió biztonságosnak számított, ezért is választották a kirándulás céljául. A herceg vendégeinek biztonságán kívül persze komoly szerepet játszott a döntésben az is, hogy az itteni erdőkben szinte hemzsegtek a vadak.
Az őrmester, Matthews, egy sokat tapasztalt, öreg veterán volt, meglepően élénkkék szemekkel és szinte hófehér hajjal. Most is volt egy javaslata.
– A kanyar után van egy fogadó, uram. Azt nem ajánlanám, hogy a nemesurak egy olyan helyen töltsék az éjszakát, de úgy gondolom, a déli étkezéshez meg fog felelni.
– Küldj előre valakit, hogy jelezze az érkezésünket – mondta William.
– Igenis, uram.
Matthews parancsára egy katona megsarkantyúzta a lovát, és mire a menet elérte az épületet, már minden készen állt a fogadásukra. Maga a fogadó egy szerény külsejű, kétszintes épület volt, kéményéből most tekintélyes mennyiségű füst gomolygott kifelé. A bejárat felett lógó cégér egy hatalmas fát ábrázolt, a fa alatt egy utazótáskáját ölelő férfi aludt. Matthews Williamhez fordult, és azt mondta:
– A fogadó neve A Fa és az utazó, uram.
A fogadós már várta őket. Az előreküldött katona nyilván közölte vele, hogy rangos vendégek közelednek, mivel amint a csapat megállt az épület ajtaja előtt, a fogadós mindenki előtt mélyen meghajolt, noha nem tudhatta, kik ők.
Olasko hercege leszállt a lováról. Egy szolga azonnal odaszaladt Paulina hercegnőhöz, és felnyújtotta a kezét, hogy segítsen neki. A lány azonban eddig is ragaszkodott ahhoz, hogy nadrágot viseljen és férfinyeregben lovagoljon, így most sem vett tudomást a segítő kézről, egyszerűen ügyesen a földre ugrott.
– Éhen halok! – jelentette ki, majd a fogadóshoz fordulva megkérdezte: – Mi a mai menü?
A férfi meghajolt.
– Úrnőm, van őzgerincünk nyárson, ami már majdnem teljesem megpirult. Sülnek a tyúkok, fél órán belül készen is lesznek. Van kemény sajtom és friss kenyerem, van még alma és más friss gyümölcsök, és persze szárítottak is. A konyhában frissen fogott hal is akad, de még nincs megfőzve. Ha kívánják, meg tudom...
A herceg közbevágott:
– Az őzgerinc és a tyúk elég lesz. De először is hozzon sört. Legalább olyan szomjas vagyok, mint amilyen éhes.
William utasította a katonákat, hogy ügyeljenek a málhás lovakra, és szólt Matthewsnak, hogy még mielőtt saját magukat felfrissítik, itassák meg az állatokat. Ezután elindult befelé, hogy csatlakozzon a vendégekhez, ám menet közben még hátraszólt az őrmesternek.
– Kiküldetek egy kis sört meg friss gyümölcsöt az embereknek.
– Köszönöm, hadnagy – bólintott Matthews.
William tisztában volt vele, hogy az emberek reggel teleették magukat, ráadásul ez az utazás közel sem volt olyan fárasztó, mint egy rendes menetelés, amelynek során általában csak szárított húst és kétszersültet kapnak, azonban a tett gesztus volt, amit értékelni fognak. Bement a nemesek után az épületbe. A fogadó egyszerűen volt berendezve: az ivó közepén két hatalmas, téglalap alakú asztal, míg jobbra a két sarokban egy-egy kicsi, kerek asztal állt. A helyiség bal oldalán lépcsősor vezetett a második szintre, a hátsó fal mentén pedig egy igénytelen pult húzódott végig. Ahol a pult véget ért, egy ajtó nyílt, ami nyilvánvalóan a konyhába vezetett. A helyiség jobb oldalát egy hatalmas kemence uralta, valószínűleg itt folyt a sütés-főzés nagy része. Ez rögtön be is bizonyosodott, mivel a következő pillanatban egy nő sietett ki a konyhából, és valamit hozzáadott a tűz mellett rotyogó óriási kondér tartalmához. Az őzgerincet egy kisfiú forgatta, és közben tágra nyílt szemekkel bámulta a nemeseket.
William körbenézett a helyiségben. Két férfit látott, mindketten az egyik kerek asztalkánál ültek. Úgy tűnt, egyiküknél sincs fegyver, így William első pillantásra úgy ítélte meg, hogy nem jelentenek veszélyt. Az egyik férfi öregember volt, hajából a feje búbján már csak néhány szál maradt, ám koponyáját körben még hosszú, ősz tincsek szegélyezték, amelyek a vállára hullottak. Hatalmas sasorra volt, ám mégsem ez tűnt fel először az arcán, hanem a szemei. Valamilyen parancsoló, kényszerítő erő volt a tekintetében. A ruháját William finom szövésűnek látta, bár nem volt divatos.
Az öregember asztaltársa egyszerű, szürke köntöst viselt, melynek csuklyáját hátrahajtotta. Szerzetes, pap vagy talán valamilyen mágus, gondolta William. A legtöbb ember nem erre a következtetésre jutott volna, ám a legtöbb ember nem egy varázslókkal teli szigeten töltötte a gyermekkorát.
A két férfit alaposabban megnézve William úgy döntött, újra kell értékelnie korábbi véleményét: a két idegen veszélyes lehet.
Megfordult, és látta, hogy a fogadós a herceg és kísérete körül sürög-forog, így ahelyett, hogy elfoglalta volna helyét a nagyasztal végénél, odalépett a két férfihoz, és megkérdezte:
– Mit keresnek itt?
A köntöst viselő férfi felpillantott, és látva, hogy a nagyherceg kíséretének egyik tisztje intézte hozzá a kérdést, egyszerűen azt felelte:
– Csak utazók vagyunk, uram.
Az ifjú hadnagy ösztönösen érezte, hogy a két férfi között valami lezajlott, és egy pillanatig szellembeszédre gyanakodott. William születésétől fogva tudott beszélni az állatokkal, ám mindig úgy érezte, hogy ennek a képességnek nem sok hasznát fogja venni élete során. Csak Fantus, apja házi tűzsárkánya volt elég értelmes ahhoz, hogy az evésen és egyéb alapvető fogalmakon kívül másról is tudjon beszélgetni. Amikor emberi mágiára került sor, William csak külső szemlélőnek számított, ám gyermekkorában elég sokat látott ahhoz, hogy fogékony legyen rá.
– A nagyherceg fontos embereket lát vendégül a birodalomban, és az én feladatom az, hogy gondoskodjak a biztonságukról. Honnan jöttek, és merre tartanak?
A parancsoló tekintetű férfi azt felelte:
– Én a tengerpartra utazom, a Haldenfő nevű faluba tartok. Keletről jöttem.
A másik ember azt mondta:
– Én Krondorba tartok, uram, és Eggleyből jövök.
– Tehát ismeretlenül találkoztak, és úgy döntöttek, hogy együtt ebédelnek?
– Véletlen találkozás volt mondta a köpenyes férfi. – Ebéd közben elbeszélgettünk azokról a helyekről, ahová tartunk. – A nevük?
– Én Jaquin Medosa vagyok – mondta a férfi, akiről William gyanította, hogy mágus.
– Engem Sidinek hívnak – mutatkozott be a másik.
William sokáig tanulmányozta a szürkébe öltözött férfit, valami aggasztotta vele kapcsolatban, és baljós érzésekkel töltötte el. Azonban a két ember békésen eszegetett, és senkit sem zavart.
– Köszönöm az együttműködést – mondta William, és minden további megjegyzés nélkül visszament a herceg asztalához.
Miközben a szolgálók ételt és sört raktak a vendégek elé, a hadnagy intett a fogadósnak, és megkérte, hogy vigyenek ki sört és friss gyümölcsöt a katonáknak. Amikor ez megtörtént, maga is hozzáfogott az ebédhez. Azonban egy percre sem tudta elengedni magát, az étkezés során időről időre odapillantott a sarokban álló asztalhoz, ahol a két férfi elmélyülten beszélgetett. A fiatal hadnagy biztos volt benne, hogy a Sidi nevű ember legalább két alkalommal nézett felé.
A hercegnő valamit kérdezett tőle, így William feléfordult, hogy válaszoljon. Paulina néhány percnyi évődő csacsogása után a fiatalember gondolatban hálát mondott Jamesnek a gyűrűért, mert ennek köszönhetően most legfeljebb csak kicsit vonzónak találta a lányt, sőt, néha már-már idegesítőnek, és hiába volt a közelében, nem borította el az az emésztő vágy, ami első találkozásukkor teljesen úrrá lett rajta. Úgy tűnt, Paulina nem észlelte a változást, úgy folytatta a csevegést, mintha a férfi még mindig a hatása alatt lenne. William türelmesen válaszolgatott a lány kérdéseire, majd ismét a sarokba nézett, de a két férfi már elment.

 

Már majdnem beesteledett, mire a kijelölt táborhelyre értek. A krondori nyomkeresők már jóval előttük bejárták a területet, megkeresték a lehetséges táborhelyeket, és felderítették a közelben levő vadak fészkét. Most a szolgák gyorsan lepakolták a csomagokat, és sátrat állítottak a hercegnek és családjának.
William és az emberei a szabad ég alatt fognak aludni, ám amennyiben esősre fordulna az idő, ők is felállítják a kis szolgálati sátrakat. Miközben a nap lassan a horizont alá bukott, a szolgák sietve elkészítették a vacsorát, William pedig kiküldött néhány felderítőt, hogy fésüljék át a környéket, és felállította az őrséget. Ezen a helyen nem sok veszély leselkedett rájuk, azonban bármennyire is friss volt még a kinevezése, William nem tette volna kockára a Krondorban vendégeskedő méltóságok életét azzal, hogy nem tesz meg minden elővigyázatossági intézkedést.
Matthews ellenőrizte az őröket, és meggyőződött róla, hogy azok, akik nincsenek őrségben, megvacsoráztak, és gondoskodtak a lovukról meg a felszerelésükről. A hadseregben az volt a szabály, hogy a helyőrségen kívül minden ember felelős a saját lova ellátásáért, így noha volt néhány szolga a kíséretben, a katonák mindegyike utánanézett hátasának, mielőtt nyugovóra tért volna.
William csatlakozott a herceghez és családjához. A nemesek szállásán – ami inkább egy pavilonra hasonlított, nem egy sátorra – a szolgák már felállítottak egy hatalmas asztalt, amely mellett hat ember is kényelmesen elfért, és megpakolták étellel és itallal. A herceg egy intéssel Williamet is meginvitálta, hogy csatlakozzon hozzájuk vacsorára.
– Mit találtak a felderítők? – kérdezte a herceg.
– Északkeletre innen számos vad nyomára bukkantak, kegyelmes úr – felelte William. – Van ott jávorszarvas, szarvas, és él ott egy anyamedve is a kölykével.
A herceg végzett a negyed tyúkkal, amit addig rágcsált, és a csontokat egyszerűen a háta mögé hajította. William hálás volt, hogy Olasko hercege nem hozott magával kutyákat. Odahaza édesanyja soha nem tűrte el, hogy a kutyákat az asztalnál etessék, így William világéletében idegenkedett az étkezőasztal alatt koncra leső kutyáktól. Az elhajított csontokat a szolgák majd eltávolítják, még mielőtt a herceg nyugovóra tér.
– Nem vadászunk anyamedvére, amíg a bocsát szoptatja. Ha nem adunk lehetőséget a kölyköknek, hogy megtanulják anyjuktól az önálló életet, idővel kimerül a vadállomány. Mi más van még?
– Talán egy nagymacska – felelte William.
A herceg ennek nyilvánvalóan megörült.
– Meg tudják mondani a felderítői, hogy milyen?
– Nem biztosak benne, uram – mondta William. – Errefelé elég gyakran felbukkan egy-egy puma. A pumák vakmerő állatok, éjszakánként félelem nélkül beosonnak a falvakba, hogy kedvükre lakmározzanak a bárányokból és csirkékből.
– Ismerem a fajtát – szakította félbe a herceg. – Ravasz állat, de amint sikerül felkergetni egy fára, már nem jelent komoly kihívást. Mi van még?
– Olykor-olykor egy oroszlán is elmerészkedik ide délkeletről, ám a híre szinte mindig előbb ideér, mint az állat maga. Ezek általában falka nélküli fiatal hímek.
– Trófeának az is jó.
– És igaz, hogy nagyon ritkán, de előfordulnak erre párducok is.
– Hát, az már komoly ellenfél – jegyezte meg a herceg. – Ha lát egyet a feje fölött a fán, akkor vigyázzon, mivel nem véletlenül van ott!
– Talán reggel újabb híreim is lesznek.
Az étkezés hátralevő része nagyon lassan telt, a herceg és fia régi vadászkalandjaikat emlegették fel, és közben újraéltek minden egyes diadalt. Paulina az idő nagy részében szórakozottan a távolba meredt, néha pedig Williammel próbált flörtölni, ám ő csak hűvös udvariassággal válaszolt a lány évődő megjegyzéseire. Vladic herceg egész este csöndben, gondolataiba mélyedve ült, és úgy tűnt, nem is vágyik másra.
Amikor a szolgák elvitték a maradékot, William felállt, és arra hivatkozva, hogy ellenőriznie kell a tábort, engedélyt kért a távozásra. A herceg bólintott, és egy intéssel elbocsátotta.
William megkereste Matthews őrmestert, és megkérdezte:
– Mi a helyzet?
– Nyugalom van, uram – felelte a férfi.
– Most lefekszem. Ébresszen fel az utolsó őrségváltáskor.
– Ön is őrséget áll, uram? – kérdezte Matthews közömbös hangon.
William tudta, hogy a legtöbb tiszt az őrség megszervezését és ellenőrzését egyszerűén ráhagyja az őrmesterekre.
– Jobb szeretem, ha az őrmestereim legalább egy fél éjszakát nyugodtan végigalszanak – felelte, mintha nem ez lett volna az első parancsnoki megbízatása. – Feküdjön le a második őrségváltás után, a rangidős katona pedig keltsen fel engem.
– Uram – Matthews tisztelgett, William pedig elindult a gyepes folt felé, ahol a takaróját hagyta. Tudta, hogy az őrmester valószínűleg figyelmen kívül hagyja a parancsát, és egész éjszaka személyesen fogja ellenőrizni, hogy az őrségváltások zökkenőmentesen mennek-e végbe, azonban ugyanúgy, ahogy a gyümölcs és sör kiküldését, a katonák ezt a gesztust is értékelni fogják.
William nyugovóra tért, és most az egyszer örült, hogy McWirth keze alatt tanult. A vén hadfi vezette kiképzés során számtalanszor aludt már a földön, vastag gyapjútakarójába burkolózva úgy, hogy csak egy vékony gyékény volt a derékalja, ezért ez az apró kényelmetlenség most egyáltalán nem volt szokatlan számára. Percek sem kellettek, és mély álomba zuhant.

 

William szeme hirtelen felpattant. Elméje is rögtön kitisztult, és még mielőtt tudatosult volna benne, hogy mi ébresztette fel, félig már talpon is volt. Nem zaj volt az, nem riadó vagy kiáltás, inkább valamiféle érzés. Aztán rájött, hogy mi az. A lovak szörnyen zaklatottak voltak, és elméje úgy érzékelte a gondolataikat, mintha a fülébe kiáltoztat volna. Pillanatokon belül nyeríteni kezdenek. Odasietett a kipányvázott lovakhoz. Az összes hátas csöndben figyelt, fejüket magasra tartották, fülük remegett, orrlyukuk pedig tágra nyílt, és haltan szuszogva a levegőt vizsgálták.
William sohasem szeretett lovakkal beszélni. Az elméjük furcsa volt, megosztott.
Mi a baj? – sugározta gondolatait a legközelebbi ló felé.
Vadász! – jött a válasz, és vele egy kép valamiről, ami hangtalanul lopakodott a közeli erdőben. – Vadászt érzek!
William szembenézett a széllel, abba az irányba, ahonnan a szag jöhetett.
Ember? – kérdezte.
A kapott válasz zavaros volt. Néhány ló mintha helyeselt volna, míg mások egy macskaszerű lény benyomását továbbították felé.
– Valami baj van, uram? – szólalt meg Matthews William háta mögött.
– Nem tudom – felelte a hadnagy elgondolkozva. – De valami nagyon nyugtalanítja a lovakat.
– Talán egy vadászó farkasfalka?
William nem akarta megosztani különös képességét az őrmesterrel, így csak bólintott.
– Talán, de valami elég közel van ahhoz, hogy a lovak...
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, a lovak kétségbeesett nyerítésben törtek ki, és rángatni kezdték pányvájukat.
Matthews elkiáltotta magát:
– Riadó! Ébresztő mindenkinek!
William kirántotta a kardját. Abban a pillanatban valami nagy és fekete repült el mellettük, közel a földhöz, ám mire a fiatal hadnagy rájött, hogy a lény nem madár, hanem egy gyors, négylábú állat, az már el is tűnt, beleolvadt a tábor szélén álló fák sötétjébe. Egy pillanatra ismét felbukkant mint fekete árnyalak a tábortűz fényében, majd végleg eltűnt az éjszakában.
– Az ördög vigye el! – szitkozódott Matthews. – Egy fekete párduc!
Fegyverét szorongatva már az összes katona ott tolongott, és hamarosan karddal a kezében Olasko hercege és a fia is kijött a sátorból. William elindult feléjük, ám mire odaért, a nagymacska híre már eljutott hozzájuk.
– Bátor cicus, nem? – jegyezte meg a herceg vigyorogva. – Kedves tőle, hogy tudatja velünk, hogy itt van az erdőben. – Körbenézett és megkérdezte: – Mennyi az idő?
William az őrmesterre pillantott, így Matthews válaszolt:
– Három óra van még napfelkeltéig, kegyelmes úr.
– Rendben – mondta a herceg. – Akkor együnk valamit, és pirkadatkor vegyük üldözőbe azt a nagy dögöt.
– Igenis, kegyelmes úr – hajolt meg William.
A két herceg visszatért a sátrába, a hadnagy pedig utasította az őrmestert, hogy intézkedjen a szokásosnál korábbi reggelivel kapcsolatban. Biztos volt benne, hogy mire a nap a keleti hegyek csúcsára ér, már legalább egy órája a macska nyomában lesznek.
A kíséret belekezdett a korai indulással kapcsolatos előkészületekbe. William az erdő szélét figyelte, szemét meresztgetve próbált belátni a sűrű sötétbe. A tábori sürgés-forgás egyre lármásabbá vált, ám William nem tudta elhessegetni az érzést, hogy valahonnan a közelből a párduc őket figyeli.
Néhány perccel később a herceg visszatért, és izgatottan dörzsölte a kezét.
– Együnk, hogy erőt gyűjtsünk az előttünk álló naphoz, hadnagy!
– Igenis, kegyelmes úr – mondta William, és erőszakkal elszakította tekintetét a sötét erdőtől.
Miközben a sátor felé sétáltak, a herceg megjegyezte:
– Átkozottul rendes volt attól a vadállattól, hogy a tudtunkra adta, a közelben van, nem? Az ember akár azt is hihetné, hogy ez kihívás volt, felszólítás, hogy vegyük üldözőbe!
William nem mondott semmit, de gondolatban egyetértett a herceggel. Ám ő ezt az eshetőséget korántsem látta annyira nagyszerűnek.

 

Köd gomolygott a fák között. A herceg, unokaöccse, fia és lánya csendben haladtak az erdőben, diszkrét távolságra mögöttük William és egy hat katonából álló osztag lépkedett. A sort hordárok és szolgák zárták le. Williamre igen mély benyomást tett az olaskói nemesség, a vadásztudományuk tagadhatatlanul remek volt. Olyan hangtalanul osontak, hogy a tapasztalt krondori katonák hozzájuk képest lármásnak és esetlennek tűntek.
A nyomkeresők krondori helyőrségének egy felderítője vezette őket, ő mutatta meg a párduc által hagyott jeleket. William kiterjesztette elméjét, és különleges képessége segítségével próbált rájönni a macska hollétére, azonban őt nem találta. A közelben motoszkáló kis állatokat, a közeledtükre elrejtőző vörös és barna mókusokat azonban érzékelte, sőt egy-két kíváncsi rágcsáló gondolatát is sikerült elkapnia. Nagy vadászok! Mintha ezt kiáltozták volna. Veszély!
Az erdő csendje nyugtalanító volt. Egy erdőben szinte mindig hallani némi zajt, ágroppanást, egy állat kiáltását, ám most mindez hiányzott. Az egyetlen hallható hang a vízcseppek loccsanása volt, ahogy a fölöttük nyújtózó ágakon összegyűlt nedvesség a földre hullott, illetve a közelben lopakodó emberek lépteinek csöndes zaja.
William baljós érzése percről percre erősödött. További húsz, az erdő mélyébe vezető lépés után hátrasuttogta a mögötte haladó embereknek:
– Előremegyek a herceghez. Zárkózzatok fel szorosan a szolgák mögé.
– Igen, uram – suttogta engedelmesen a katona.
William felgyorsította lépteit, így hamar utolérte, majd megelőzte a herceg vadászfegyvereit és egyéb felszerelését cipelő szolgákat, és nem kerülte el a figyelmét, hogy ők is nyugtalanok. Felzárkózott a hercegnő mögé, aki előtt néhány lépéssel bátyja haladt. A fák között terjengő homályban William Olasko hercegét már éppen csak hogy ki tudta venni, a férfi nem volt több, mint egy elmosódott alak a ködben. Vladic herceg fél tucat lépéssel lemaradva osont nagybátyja mögött, őt nagyjából ugyanolyan távolságból követte Kazamir. William látta, hogy a homály egyre mélyül, és egyszer csak megkondult benne a vészharang. A herceg mellett haladó nyomkereső megállt és körbenézett, mintha elvesztette volna az állat nyomát.
Amikor a herceg felemelte a karját, hogy megálljt jelezzen, William előreszaladt, és már menet közben előhúzta a kardját. Radswil herceg már az idegre helyezett egy nyílvesszőt, és hunyorogva meredt a homályba, mintha puszta akaraterejével igyekezne áthatolni rajta. A herceg feje fölött hirtelen megmozdult valami, és riasztotta Williamet.
– Csapda! – kiáltotta. – A feje fölött!
A herceg késlekedés nélkül cselekedett. Amikor a hatalmas, fekete alak lecsapott rá fentről, a pár lábbal feljebb nyújtózkodó vaskos ágról, azonnal oldalra vetette magát. Vladic herceg eleresztett egy nyílvesszőt, és a lövedék pontosan ott hasított át a levegőn, ahol egy pillanattal korábban a nagymacska volt. A párduc a földre érkezve megpördült, majd egyik óriási mancsával kicsapva mélyen végigkarmolta a földön fekvő herceget.
Mire William Kazamir mellé ért, a macska már egy újabb ugrásra készült. A herceg fia is útjára eresztett egy nyílvesszőt, ami hajszál híján az unokatestvérét találta el, ám elsüvítve Vladic mellett végül a nagymacska lábánál csapódott a földbe.
A párduc nekirugaszkodott, William pedig ugrott, hogy megvédje a herceget. Kardja sziszegve hasította a levegőt, és a fiatal hadnagy érezte, hogy pengéje az ismételt támadásra készülő macska oldalába mar. Az állat felordított, és ahelyett, hogy megtámadta volna a herceget, a felé repülő nyílvesszőkről tudomást sem véve eltűnt a fák között.
William a herceg fölé hajolt, ám az félretolta a segítő kezet.
– Utána! – kiáltotta Radswil herceg.
– Kegyelmes uram, nem!
A herceg felüvöltött.
– Takarodj az utamból, fiú! – és félrelökte Williamet.
William megragadta a karját, és erőszakkal maga felé fordította a nemest. A herceg elkerekedett szemekkel, döbbenten kiáltott fel:
– Hogy merészeled!
– Uram, ön megsebesült – mondta a hadnagy. – Az a lény mérföldekről kiszagolná, hogy közeledik.
– Én már akkor nagymacskákra vadásztam, amikor te még meg sem születtél, fiacskám! Engedd el a kezem!
Azonban William nem engedett, szorosan tartotta. Közben a herceg fia, lánya és unokaöccse is odaértek, és a szolgák és katonák is gyorsan közeledtek.
– Kegyelmes úr, az nem macska volt.
– Mi van? – kérdezte a herceg értetlenül.
– Az nem egy párduc volt.
– De én láttam! – lihegte a herceg, és tovább viaskodott Williammel.
– Lehet, hogy párducnak tűnt, uram, de nem az volt.
– Akkor mi volt? – kérdezte Vladic herceg.
– Egy mágus – mondta William, és elengedte a herceg kezét. – A Keskeny Ösvény egy varázslója. – Hüvelyébe dugta a kardját.
– Egy mágus? – kérdezte Paulina. – Honnan tudja?
– Legalább annyit tudok a mágusokról, mint amennyit ön a macskákról, úrnőm – felelte William. – Higgyen nekem.
– Egy alakváltó? – kérdezte Kazamir.
William bólintott.
– A párduc totem követője. Ráadásul óriási lehet a hatalma, ha ilyen mértékben tudja formálni az alakját.
– Úgy sétált be a táborba, mintha tudná, mit csinál, apa – jegyezte meg Paulina.
– Azt akarta, hogy a nyomába eredjen – mondta William. – Önre vadászott. – A nyomkeresőre mutatott, aki kicsivel előrébb álldogált az ösvényen. – A felderítő haladt legelöl, a varázsló azonban őt hagyta elmenni, és az ön gerincét próbálta eltörni.
– A gerincemet akarta eltörni?
– Úgy ugrott, hogy a hátára érkezzen. Összezúzta volna a gerincét. Fájdalmas haláltól mentette meg magát azzal, hogy félrevetődött, amikor kiáltottam.
A nyomkereső közbeszólt:
– Ez az igazság, kegyelmes úr. Ha a hátára ugrott volna, ön már halott lenne.
– Azért mélyesztette önbe a karmait, mielőtt távozott, hogy ön biztosan utána eredjen – tette hozzá William.
– Akkor pedig teszek neki egy szívességet. Hálából levadászom – mondta a herceg figyelmen kívül hagyva a vállán lévő sebből csöpögő vért.
– Nem, kegyelmes úr – mondta William. Intett Matthews őrmesternek. – Az ön hobbija a vadászat, ha bűnözők üldözésére kerül a sor, az már az én dolgom. – Matthews felé fordulva azt mondta: – Kísérje vissza a herceget a sátrába, és lássa el a sebeit. Egy tucat ember pedig jöjjön ide, kivont pengével. – A nyomkeresőhöz fordult: – Próbáld meg megkeresni a nyomait, de légy óvatos. Ne felejtsd el, hogy most embert üldözünk, nem állatot.
A nyomkereső bólintott, és elindult az erdei ösvényen.
Úgy tűnt, a herceg ismét vitába akar szállni Williammel, ám Vladic nagyherceg közbeszólt:
– Gyere, bácsikám. Lássuk el a sebeidet, aztán majd kitaláljuk, hogy is legyen ez a mágusvadászat.
William látta, hogy a herceg tűnődve végignéz az ösvényen, majd hosszú pillantást vet rá, mintha fel akarná mérni. Néhány pillanat múlva beleegyezően bólintott, sarkon fordult, és kényelmes tempóban elindult vissza, a tábor felé. Valamivel később egy tucatnyi felfegyverzett katona bukkant fel az ösvényen. William előremutatott, és halkan közölte:
– Rajtaütésre számítunk. Lehet, hogy egy ember támad, lehet, hogy egy nagymacska, de hogy melyik, azt csak utólag fogjuk megtudni. Tartsátok a távolságot.
William a katonák élén elindult az ösvényen. Libasorban haladtak, és minden ember várt egy keveset, mielőtt elindult a társa után. Hamarosan mindannyian eltűntek a ködlepte erdőben.

 

Magasan az erdő fölött fényesen sütött a nap, ám itt lenn a fák között mindent elborított a homály.
– Ez furcsa – suttogta a nyomkereső. – Nem kéne ilyen sötétnek lennie.
William bólintott.
– Olyan, mintha... – Váratlanul elhallgatott. Tudta, hogy mi ez a varázslat, de nem ismerte a nevét. William Csillagdokk szigetén nőtt fel, és noha soha nem érdekelte a varázslás művészete – ez volt az, ami éket vert William és az apja, Pug közé –, azért némi tudás ragadt rá. – Ez egy sötétségvarázslat, ami homályba borítja a környéket, hogy a varázsló észrevétlenül el tudjon menni... – Hirtelen felegyenesedett, és felkiáltott: – Vissza a táborba!
– Megkerült minket?
– A herceget akarja! – kiáltotta William, majd megfordult, és elrohant a mögötte lévő katona mellett. A többiek sebesen követték. Futólépés!
Az emberek futásnak eredtek. Mivel most nem kellett ügyelniük a csendes haladásra, hamar megtették az utat az első támadás helyszínéig. William felemelte a kezét, és egy percig pihentek, kifújták magukat, majd újra nekiiramodtak.
Néhány fájdalmasan lassú percen át William semmit nem hallott, csak a nehéz csizmák dobogását a erdő talaján, a páncélok és fegyverek csörgését, és az emberek kapkodó lélegzését. Senki sem beszélt, mintha tartalékolták volna az energiájukat, tudván, hogy a futás végén talán harc vár rájuk.
William hallotta meg elsőként a csatazajt, ám ahogy közeledtek a tábor felé, a küzdelem lármája egyre hangosabbá vált. William egy tucat embert vitt magával a párduc üldözésére, így a táborban a szolgákon és hordárokon kívül nyolc katona és Matthews őrmester maradt. Ez Kazamirt és Vladic herceget is beleszámolva tizenegy jó erőben lévő fegyverforgatót jelentett, és William abban is biztos volt, hogy Radswil herceg sebesülése ellenére is komoly ellenfél. A hadnagy némán átkozta saját ostobaságát. Megszegte a hadviselés legalapvetőbb szabályát: ha ellenség van a közelben, sohase oszd meg az erőidet, hacsak ezzel nem jutsz biztos és egyértelmű előnyhöz.
Azt hitte, egy varázslóval állt szemben. Szemlátomást tévedett.
A fegyverek csattogása között időnként vicsorgás és dühös macskanyávogás hallatszott, és amint a táborba értek, William meglátta az első macskát. Egy megtermett párduc volt, de foltos, nem fekete, mint a macskaformát öltött mágus. Miközben William rárontott, az állat felé küldte gondolatait: Fuss! Rossz! Veszély! Azonban elméje gátba ütközött, egy misztikus falba, ami megakadályozta, hogy gondolatai elérjék a macska agyát, és azt is meggátolta, hogy meghallja a macska gondolatait. A párduc dühösen rávicsorgott, majd rávetette magát.
William kétkezes kardja felemelkedett, és a mellkasán kapta el az állatot. A hadnagy hagyta, hogy a párducot saját lendülete vigye tovább, majd megfordult, mire a macska egyszerűen lecsúszott a kardja hegyéről. Az állat kínjában felüvöltött, és karmos mancsával a levegőt csapkodta, aztán némán rángatózva feküdt a földön, majd végleg elcsendesedett.
A támadók azonban nem mind állatok voltak. Három ismeretlen férfi állt a tábor közepén, mindhárman köntöst viseltek, és egy-egy nagy botot tartottak a kezükben. Ketten közülük látszólag transzban voltak. William biztos volt benne, hogy ez a kettő irányítja a legalább féltucatnyi óriási párducot, amit látott – és ki tudja, hány volt még, amit nem látott –, a harmadik szürke köntösű férfi pedig őrt áll felettük. William gondolkodás nélkül az éber mágusra rohant.
Nem akarta, hogy céljától bármi is eltérítse, így szándékosan kizárta elméjéből a vicsorgó állatokkal szembenéző, kettes-hármas csoportokban védekező emberek látványát. A nagymacskák egymással összhangban támadtak. A párducok egyszerű ösztönlényként is kegyetlen harcosok voltak, ám most az emberi értelem is segítette őket, így igen hatékonyan harcoltak, és megpróbáltak leteríteni minden katonát, akinek akár csak egy pillanatra is ellankadt a figyelme.
A mágus látta, hogy William felé tart, így felemelte a botját, és a fiatal tiszt felé irányította. A hadnagy már megfeszítette izmait, hogy oldalra vesse magát, ám mivel nem tudta, hogy milyen varázslat következik, nem megfelelően időzítette az ugrást.
Hatalmas hullámokban hasított belé a fájdalom, és a háta mögül hallotta, hogy a katonák felsikoltanak. William néhány lépésnyit botladozott, majd megkönnyebbülten ráébredt, hogy noha a kislábujjától a feje búbjáig minden porcikája sajog, tökéletesen tud mozogni. A botját felé emelő mágus rémülten bámult, amikor látta, hogy támadója nem esett össze. Szemei tágra nyíltak, majd hirtelen eldobta botját, és egy tőrt húzott elő az övéből. Dühösen, szinte állatiasan felüvöltött, és a botladozó, fiatal tiszt felé vetette magát.
Williamnek szinte semmit sem kellett tennie, egyszerűen felemelte a kardját, ugyanúgy, mint amikor a párduc rontott rá. A kard hegye a mellkasán kapta el a támadót. Azonban William most nem fordult félre, hogy ellenfele lecsússzon a pengéről, inkább minden erejét beleadva még jobban előretolta a fegyvert, így a mágus valósággal felnyársalta magát a kard hegyére. Szemei kitágultak, elejtette a tőrét, és pillanatokon belül meghalt.
William hagyta, hogy a holttest a földre essen, és kirántotta belőle a kardját. Amikor megfordult, látta, hogy társai a fájdalomtól görcsösen rángatózva a földön fekszenek.
A vicsorgó állatokat és a sikoltozó embereket látva William tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. Felemelte a kardját, és lesújtott a hozzá közelebb álló mágusra, aki a fogadóban Jaquin Medosa néven mutatkozott be. Amikor a penge a férfi vállával találkozott, a fiatal tiszt úgy érezte, mintha tölgyfába vágott volna, a varázsló pedig megtántorodott ugyan, de nem esett el. William nem lepődött meg, hiszen élete során számtalanszor látta, hogy mire képes a mágia, és tudta, hogy ellensége testét most nem csak az izmok és csontok erősítik. Mágikus képességei segítségével néhány törékenynek tálnő varázsló is akkora erőt tudott kifejteni, hogy egy lovat is képes volt felemelni, vagy ha akarta, sem a penge, sem a nyíl nem hatolt át a bőrén.
A férfi egy pillanatra abbahagyta a koncentrálást, és Williamre fordította figyelmét, ám mielőtt bármiféle támadást indíthatott volna a fiatal tiszt ellen, ő ismét lecsapott kardjával, és elválasztotta a férfi karját a testétől. A mágus felordított és összeesett, vállából szökőkútszerűen ömlött a vér. William nem érzett könyörületet, a férfi torkába szúrta pengéjét, és véget vetett az életének.
Az utolsó mágus is gyorsan meghalt, és a pusztulását követő pillanatban a csata hangjai megváltoztak. Az állatok dühös ordítása rémült nyávogássá szelídült, azonban annak ellenére, hogy a varázslat megtört, folytatták a harcot.
– Vonuljatok vissza, és hagyjátok a párducokat! – kiáltotta William. Hiába foszlott le róluk a bűvölet, az állatok most is ugyanolyan veszélyesek voltak, mint korábban. William tisztában volt vele, hogyha nem tudja igen gyorsan elzavarni a nagymacskákat, akkor osztaga további komoly veszteségeket fog elszenvedni.
Lehunyta a szemét, és erősen koncentrálva maga elé képzelt egy képet, egy dühöngő hím oroszlán alakját, majd felidézett egy kihívást jelző ordítást, amellyel az oroszlán a területére merészkedő párducra támad. Tudta, hogy nincs olyan párduc, amelyik szembeszállna egy felnőtt hím oroszlánnal, ha van rá lehetősége, inkább megfutamodik.
A párducok nyomban menekülni kezdtek. A férfiak kiabáltak, és a csatazaj csak lassan ült el, ám néhány perc múlva végre ismét nyugalom uralkodott a táborban.
William elkiáltotta magát:
– Matthews őrmester!
– Uram – jött az erőtlen válasz, és az őrmester elővonszolta magát. Bal karja bénán csüngött, a mély karmolásokból apró vérpatakok fakadtak.
– Kötözze be magát, aztán jelentést kérek – mondta William.
Radswil herceg és a fia is előbújt a sátorból, mindkettőjüket vér borította.
– Jól van, kegyelmes úr?
A herceg bólintott, és körbenézett.
– Ezek az átkozott macskák! Ennek nincs semmi értelme! A párducok magányos vadászok...
Kazamir hirtelen elsápadt.
– Néznék! – kiáltotta.
William a három halott mágusra nézett, és ő is látta, mi döbbentette meg a fiatal herceget: a varázslók teste lassan átalakult. A krondori hadnagy és a többi jelenlevő ritka látványnak voltak tanúi, olyannak, amit nagyon kevés halandó élhetett át: a mágusok végleg felöltötték totemállatuk alakját. William második áldozata, az a mágus, akit meglepően nehéz volt megvágni, most óriási fekete párducként feküdt a földön. William megvizsgálta, és kijelentette:
– Ez az, amelyik megsebesítette önt, kegyelmes uram.
– Ezt honnan látja? – kérdezte a herceg, akinek a látványra fiához hasonlóan minden vér kifutott az arcából.
– Itt látszik a heg, ahol korábban megsebesítettem – felelte William, és egy sebhelyre mutatott az állat bal oldalán. Aztán megmutatta a levágott kart. – És itt vágtam le a karját. Ez az az ember, akivel tegnap a fogadóban találkoztunk, aki Jaquin Medosa néven mutatkozott be.
Vladic herceg is előlépett a háttérből. A fiatal trónörökösön sokkal kevesebb karmolás és harapás éktelenkedett, mint nagybátyján és unokatestvérén.
– Én is felismertem – mondta.
– Ön is életben maradt! – kiáltott fel William, és szinte hallatszott, hogy hatalmas kő esik le a szívéről.
– A nagybátyám és az unokatestvérem valóságos hősök – mondta Vladic. – Felborították az asztalt, mögé másztunk, és onnan védekeztünk. Attól tartok, nagyon komoly sebeket szereztek, miközben engem védelmeztek.
– A hercegnő? – kérdezte William.
– Végig mögöttem volt – felelte Vladic. – Most a sátorban próbálja kiheverni az izgalmakat.
William felmérte a károkat.
– Hány macska támadott?
– Legalább egy tucatnyi – felelte az egyik katona. – De lehet, hogy több, uram.
William megrázta a fejét.
– Ez a totem hívása nevű varázslat volt. Erős mágia, és kevesen ismerik. Kegyelmes uram, azok, akik megpróbáltak az életére törni igen nagyhatalmú embereket fogadtak fel, hogy elérjék a céljukat. Nagyon kevés varázsló képes arra, amit ezek hárman tettek.
– Ön hízeleg, hadnagy – mondta a herceg. – Ezek az emberek nem azért jöttek, hogy engem megöljenek.
– Uram? – értetlenkedett William.
– Engem akartak megölni – magyarázta Vladic. – A nagybátyámat többször is könnyedén megölhették volna, de nem is törődtek vele, mindenáron engem akartak megtámadni.
William továbbra sem értette a dolgot.
A herceg arca megvonaglott a fájdalomtól.
– Azt hiszem, meg tudom magyarázni – mondta. – Ha hajnalban nem küldött volna vissza, akkor mind mi, mind ön és az emberei ott lettünk volna az ösvényen, amikor a párducok lecsapnak a táborra. Akkor szinte biztos, hogy mindenki, aki itt volt, meghalt volna. Ha bekötözték a sebeimet, részletesebben is el fogom magyarázni, ám röviden csak annyit mondok: valaki halva szeretné látni Olasko trónörökösét. És itt, az ön nagyhercegének küszöbén.
William hátán végigfutott a hideg. A helyzet nem az volt, amit korábban gyanított, nem egyszerűen egy szomszédos királyság egy nemesét akarták eltenni az útból. Valaki háborút akart kirobbantani.

 

 

8.
Támadás

Szolgák szaladtak elő.
Miközben ők besiettek a herceggel és családjával, William utasította Matthews őrmestert, hogy még sötétedés előtt állítson a fogadó köré minden lehetséges helyre őrséget. A varázslók támadása után a fiatal hadnagy gyorsan felmérte a helyzetüket, néhány dologra ráébredt, és némi töprengés után végül meghozta a döntését.
Az első, amire rájött, az volt, hogy két vagy három igen nagyhatalmú varázsló irányította a támadást, amelyet kínos gondossággal terveltek ki és hajtottak végre. És ez azt jelenti, hogy tudták, hogy a herceg jönni fog. William elszoruló szívvel azon gondolkozott, hogy vajon kém van-e a palotában, vagy egyszerűen csak annyi történt, hogy valaki észrevette, mikor a társaság elhagyta a várost, és mágikus úton üzenetet küldött egy előttük járó társának. William azt kívánta, bárcsak James itt lenne, mivel ez a fajta cselszövés inkább az ő asztalára tartozott. Neki egyszerűen nem úgy járt az agya, mint az apródnak, aki bármilyen furfangos cselszövényben képes volt villámgyorsan végiggondolni minden lehetséges csavart és fordulatot. A hadnagynak a harc volt az erőssége: a taktika és a stratégia, a hadtáp és az utánpótlás, a védelem és a támadás.
A másik, amire rá kellett jönnie, az volt, hogy a húsz emberéből hetet elvesztett, ráadásul a szolgák fele is meghalt. Úgy számolta, legalább kéttucatnyi hatalmas nagymacska támadta meg őket egyszerre, és ez azzal járt, hogy mire egyáltalán rájöttek, hogy támadásról van szó, az állatok már tucatnyi embert megöltek. Csak Vladic nagyherceg gyors eszének köszönhető, hogy a herceg, Paulina és Kazamir életben maradt. A nagyherceg felborította az asztalt, és utasította a többieket, hogy másszanak mögé, majd megölt mindent és mindenkit, ami vagy aki megpróbált átmászni a rögtönzött torlasz tetején.
A többi részlet nagyon zavaros volt. Néhány szolga azt állította, hogy feketébe öltözött embereket is látott a nagymacskák között, míg mások semmi ilyesmit nem említettek. Radswil herceg, Kazamir, Paulina és Vladic nagyherceg egyhangúlag azt állították, hogy nem láttak fekete ruhás embereket.
William úgy vélte, a herceg sebesülése túl komoly ahhoz, hogy visszalovagoljanak Krondorba, ezért úgy döntött, hogy visszaküld egy lovas futárt a városba, ők pedig a fogadóban várják meg a felmentő sereget. Azt is megüzente a futárral, hogy a testőrökön kívül gyógyítót is küldjenek. Matthews őrmesternek sikerült ugyan egy gondosan felrakott tábori kötéssel elállítani a herceg sebesült vállából csordogáló vérpatakot, azonban a vér még mindig szivárgott, és a herceg egyre gyöngült.
Paulina hercegnő is úgy nézett ki, mint akinek valamiféle segítségre van szüksége, azonban Williamnek fogalma sem volt, mit tehetne. A lány csöndben ült, kerek szemekkel csak bámult, és mos sokkal jobban emlékeztetett egy rémült kisgyermekre, mint egy csábító nőre.
Az éjszaka lassan leszállt, és William sietve ellenőrizte az embereket és a lovakat. Mind a katonákat, mind a lovakat gondosan ellátták, az emberek fegyverben őrködtek, azonban a tizenegy megmaradt katonából – William hármat elküldött a városba – három sebesült volt. Ha a két herceget is beleszámolja, akkor egytucatnyi harcképes embere volt, hogy az esetlegesen bekövetkező újabb támadás esetén megvédje a fogadót. A fogadósra és a családjára ne számíthatott. Ebben a helyzetben egy fegyverhez nem értő ember inkább akadály lett volna, mint segítség.
A fiatal hadnagy agya őrülten járt, miközben befejezte ellenőre körútját, és elindult vissza a fogadóba. Ő csak annyit tudott a mágiáról, amit Csillagdokkban töltött gyermekkora alatt látott, ahol a varázshasználók egy szervezett közössége dolgozott. Az ott élőknek azonosak voltak az alapelvei, együtt tanulmányozták a varázslatokat, és megosztották a tudást.
William a szigeten időnként különös történeteket is hallott, főleg a Fiatalabb diákoktól, amelyek gonosz hatalmakat szolgáló mágusok által űzött varázslatokról, sötét praktikákról és titkos rítusokról szóltak, ám ő ezeket inkább csak élénk fantázia szülte meséknek tartotta. Rengeteg varázsló jött el Csillagdokkba, hogy valami nagy és csodálatos dolog részese legyen, de sokan voltak, akik inkább távolmaradtak. Egy részük azért, mert bizalmatlan volt az akadémiával szemben, ám akadtak olyanok is, akik inkább saját sötét céljaik érdekében munkálkodtak.
A furcsa és félelmetes történetekben szereplő mágusok közül néhányan sötét italokkal és gonosz talizmánokkal kereskedtek, és jó pénzért bárkinek eladták tudásukat, akinek a sötét hatalmak segítségére volt szüksége, más gonosz varázslók pedig őrült isteneket szolgáltak. Sok szertartás, amelyről csak suttogva mertek beszélni, véres volt és gonosz. A mai délutánig William úgy vélte, ezek a történetek pont ugyanarra a kaptafára készültek, és ugyanazt a célt szolgálják, mint azok a rémmesék, amelyeket a tábortűz körül hall néha az ember: hogy megijesszék a gyermekeket.
Azonban a mai nap után már semmi kétsége nem volt afelől, hogy a történeteknek legalább egy része igaz.
William teljesen belemerült a mágiával kapcsolatos gondolataiba, és amikor feleszmélt, a fogadóban volt. Gyorsan visszakényszerítette magát a jelenbe, és észrevette, hogy két katonája a Sidi nevű férfit őrzi.
– Mit keres maga még mindig itt? – kérdezte William.
A sasorrú, idősebb férfi azt felelte:
– A fogadós mondta, hogy holnapra egy ismert kereskedő érkezése várható. Úgy gondoltam, sokkal biztonságosabb nekem, ha az ő társaságában, a testőrei védelme alatt utazom észak felé, így nem kockáztattam meg, hogy egyedül keljek útra. – Végignézve a küzdelem nyomain és a sebesültekről gondoskodó szolgákon hozzátette: – Úgy tűnik, a megérzésem helyesnek bizonyult.
Williamben hirtelen fellángolt a gyanú.
– Az a férfi, akivel tegnap együtt vacsorázott, az, aki Jaquin Medosaként mutatkozott be, megtámadott minket – közölte.
Ha a férfi tudott a támadásról, akkor remekül és meggyőzően színlelte a meglepődést.
– Útonálló volt?
– Nem, varázsló. És volt jó néhány barátja.
– Azt én is sejtettem – mondta Sidi. – Futólag beszélt valamiféle hatalmakról, amelyeket szolgál, de azt hittem, csak engem próbál lenyűgözni, és abban reménykedik, hogy majd felajánlom, hogy kifizetem a vacsoráját. – A fejét csóválva hozzátette: – De egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy útonálló.
William egy darabig töprengett, majd arra a végeredményre jutott, hogy nem érdemes erre az emberre gyanakodnia, szinte biztos, hogy nem volt benne a keze a támadásban. Ha benne lett volna, nem valószínű, hogy még mindig nyugodtan üldögélne a fogadóban.
– Szerencséjük volt, hadnagy. Utazásaim alatt, volt alkalmam megtanulni néhány dolgot a mágiáról, és tudom, hogy védővarázslatok és amulettek nélkül még egy aprócska varázslat is halálos lehet.
William felemelte a kezét, és megmutatta a gyűrűt, amelyet Jamestől kapott.
– Ez mentette meg az életemet. Teljesen más okból viseltem, azonban eltérített egy rám mondott varázslatot, így lehetőségem, nyílt arra, hogy megöljem a mágusokat.
Közben mereven figyelte Sidi arcát, hogy lát-e rajta valamilyen érzelmet a varázslók halálának említésekor. Ám Sidi csak annyit mondott:
– Mágusokat? Ezek szerint nem csak egy volt?
William bólintott, és csak röviden felelt:
– Mindegyikük meghalt.
– Akkor tényleg nagy szerencséjük volt.
Ekkor egy szolga szaladt le a lépcsőn, és közölte:
– Hadnagy, a herceg állapota folyamatosan romlik!
William sietve elindult a lépcső felé, azonban Sidi a karjára tette a kezét.
– Engedje meg, hogy magával menjek. Van némi szerény gyógyítói képességem.
William egy pillanatig habozott, majd bólintott.
– Van néhány orvosság a szobámban, a táskámban.
A hadnagy intett egy katonának, hogy kísérje el Sidit, majd felszaladt a herceg szobájába.
Ez volt a fogadó legnagyobb lakóhelyisége, ám bármilyen norma szerint nézte is az ember, még mindig kicsi volt. A herceg ágyban feküdt, az arca sápadt volt, és erősen verejtékezett.
Egy perc múlva Sidi is megérkezett, kezében egy nagy bőrtáskát cipelt. Kazamir és Vladic csak nézte, ahogy az emberek sürgölődnek a szobában, és arrébbhúzódtak, hogy helyet adjanak Sidinek a herceg ágya mellett. A férfi letette a táskáját az ágyra, a herceg mellé. Megvizsgálta a sebet, és azt mondta:
– Kezd egyre veszélyesebbé válni. Itt valamilyen nem természetes folyamat zajlik.
– A lény, amely megsebesítette, nem természetes állat volt – mondta halkan William.
Sidi egy pillanatig hallgatott, mintha töprengene, mit tehet, majd azt felelte:
– Utazásaim során láttam már olyan mágikus sebeket, amelyek soha nem gyógyultak be. Az orgyilkosok gyakran bekenik valamilyen anyaggal a tőrüket, és van néhány lény is, amely úgy tépi a húst, hogy a seb nem gyógyul. Az ilyesféle dolgokkal kapcsolatos tudásom elég hiányos, de van nálam egy por, ami remélhetőleg lelassítja a további romlást, és akkor a herceg talán kibírja, amíg elviszik egy paphoz.
– Hozzám beszélj, ember. Még nem haltam meg – nyögte a herceg.
– Bocsásson meg, uram – felelte Sidi. – Mivel tegnap már láttam, tudom, hogy ön igen magas rangú ember. Attól tartok, túlságosan gyáva vagyok ahhoz, hogy egy ilyen fenséges személyt megszólítsak.
– Uram, Radswil, Olasko hercege, ezt az embert Sidinek hívják, és azt állítja, talán képes lesz segíteni.
– Tedd meg, amit tudsz – mondta a herceg, aki minden eltelt perccel egyre sápadtabbnak tűnt. Majd hozzátette: – Kérlek.
Sidi kinyitotta a táskáját, és elővett egy zacskót.
– Ez fájni fog, kegyelmes uram.
– Tedd, amit kell.
A hús a seb körül sápadtfehér volt és duzzadt, magából a karmolásból pedig szivárgott a valamilyen sűrű, fehéres váladékkal keveredett vér, és üszkös szag áradt belőle. Sidi kinyitotta a zacskót, és a sebet vastagon beszórta valamiféle zöld porral. A herceg összeszorított fogai között sziszegve kapkodta a levegőt. Kazamir átnyúlt William mellett, megfogta apja kezét, és a herceg keményen meg is szorította fia tenyerét. Könnycseppek szivárogtak a szeméből, és csordultak le az arcán.
Egy perc elteltével gyenge hangon megszólalt:
– Az istenekre! Ez úgy égetett, mint a forró billogvas!
Sidi bólintott.
– Nagyon hasonló a hatása, uram. A por kiégeti a fertőzést. Nem mindig működik, de korábban már sokszor segített.
A herceg visszafeküdt, és azt mondta:
– Azt hiszem, most aludni fogok.
A szoba gyorsan kiürült, csak Kazamir maradt az apja mellett. Mikor a többiek eltűntek a folyosó végén, és lementek a földszintre, Vladic félrevonta Williamet.
– Hadnagy, hogy állunk?
William úgy döntött, hogy nincs értelme titkolózni. Úgy vélte, most az őszinteség a legjobb út.
– Van egytucatnyi kardforgatónk, és ez a fogadó elég jól védhető. A felmentő sereg holnap kora délelőttre várható. Azt is megüzentem, hogy egy gyógyítót is küldjenek a katonákkal együtt, így a nagybátyja valószínűleg életben marad.
– Feltéve, ha még élünk, amikor a felmentő sereg ideér. – A nagyherceg Williamre nézve megkérdezte: – Számít újabb támadásra?
William mély levegőt vett, és csak lassan fújta ki.
– Nem tudom, mire számíthatunk, így fel kell készülnünk a legrosszabbra.
– Mondjon nekem valamit a támadásról. Korábban azt mondta, hogy tud egy keveset a mágiáról. Mit tud?
– Az apám Csillagdokk hercege, és én ott nőttem föl – felelte William. – Sok mindent láttam, és még többet hallottam. A minket megtámadó három varázsló közül legalább egy, de talán kettő a Keskeny Ösvény igen nagyhatalmú követője volt. Az, aki elcsalta a nagybátyját... – William egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta: – Vannak mágusok, akik felesküsznek egy totemre, és ezért cserébe különös képességekre tesznek szert. Az egyik ilyen képesség az, hogy a varázsló fel tudja venni annak a lénynek az alakját. Azonban minél hosszabb ideig marad a mágus a totemállata formájában, annál inkább úgy gondolkodik, mint az, így ennek a képességnek a használata nagyon veszélyes. És minél nagyobb hatalmú a varázsló, annál erősebb állatalakban is. Ha belegondolunk, hogy milyen óriási volt a hercegre támadó fekete párduc, akkor sejthetjük, hogy a magát Jaquin Medosának nevező férfi igen nagyhatalmú mestere volt a mágiának. Azt hiszem, Csillagdokkban akad néhány ember, aki ismeri őt, legfeljebb más néven, hiszen a párduc totem egy ilyen nagyhatalmú varázslójáról már biztosan hallottak.
– Miért akarnának ilyen hatalmas varázslók holtan látni engem?
– Legalább annyi okból akarhat megölni valaki egy koronaherceget, mint ahány ambiciózus ember él a hazájában, felség. És ezen okok közül bármelyik lehetett az indíték.
– Bérgyilkos volt?
– Azt hiszem. Ez a legjobb magyarázat, amit jelen pillanatban ki tudok ötölni, hacsak nincsenek olyan ellenségei, akik szoros kapcsolatban állnak varázslókkal. Azonban Arutha herceg udvarában vannak néhányan, aki nálam sokkal tájékozottabbak ebben a kérdéskörben. Én csak feltevésekkel tudok szolgálni, és az nem sokat jelent.
A herceg elrévedve a semmibe meredt.
– Már így is sok elgondolkoznivalót adott nekem, hadnagy. – Majd William szemébe nézve megkérdezte: – És ma este mire számíthatunk?
– Ha csak hárman voltak, akkor biztonságban vagyunk. Még ha túl is élték volna a csatát, akkor is túl fáradtak lennének ahhoz; hogy megtámadjanak. Olyan sok totemállat összehívása után többnapnyi pihenésre van szükségük. Ezért voltak ketten. A harmadikra pedig azért volt szükség, hogy megvédje azokat, akik az állatokat irányították.
Vladic bólintott.
– És az mi módon lehet, hogy magára nem hatott a varázslata?
William felemelte a kezét.
– Ez a gyűrű óvott meg.
– Igen hasznos talizmán. De miért hordja?
William minden igyekezete ellenére elpirult.
– Nos, az igazat megvallva egy barátomtól kaptam, hogy jobban ellen tudjak állni az unokatestvére csáberejének, és hogy a feladatomra tudjak koncentrálni.
Vladic egy félmosollyal jutalmazta William őszinteségét, és azt mondta:
– Maga még sokra viszi, hadnagy. – Lenézett a lépcsőn, és így folytatta: – Ennünk kell valamit. Nem hiszem, hogy nyugodt éjszakánk lesz.
– Miért gondolja fenséged? – kérdezte William, miközben elindult a herceg után.
– Mivel az túl szép lenne. Nem is remélem, hogy a mai remek csapda kidolgozóinak nem volt egy tartalék terve arra az esetre, ha az első támadásuk balul sül el. Ekkora szerencsénk biztosan nincs.
– Ezzel egyetértek – mondta William, és lesétált a lépcsőn. Gondolatban már a védelem különböző lehetőségeit fontolgatta.

 

William az épület minden lehetséges bejáratához állított őröket. Azt a két katonát is behívta, akik a lovakra ügyeltek, mivel úgy vélte, az istállóban túlságosan védtelenek lennének. Két katona állt a konyhaajtóban, kettő a főbejáratnál, és mindkét ajtót elreteszelték egy vaskos tölgygerendával. William a főbejárat vaszsanérjait látva azonban tisztában volt vele, hogy azok legfeljebb egy hétköznapi járókelőt gátolnának meg abban, hogy kinyissa az ajtót, ugyanis a vas erősen elrozsdásodott, és egyetlen erősebb csapás elég lett volna hozzá, hogy a zsanérokat a fához rögzítő szegecsek kipattanjanak. Két földszinti ablak volt, ezek előtt is állt két-két ember. Matthews őrmester az emeleten őrködött a sebesült herceg ajtaja előtt, egy másik ember a folyosó végén levő ablaknál ügyelt, ahonnan rálátott a fogadó mögötti istállóudvarra.
A többi hat ember az ivóban, az asztalok alatt pihent. Páncélban aludtak, és a fegyverük a kezük ügyében feküdt. Williamnek a kiképzése alatt egyszer vagy kétszer már sikerült páncélban aludnia, ám mindkét alkalommal elgyötörten ébredt, és úgy érezte, soha nem fog rájönni a dolog trükkjére. Esetleg majd egyszer, ha sokkal fáradtabb lesz, mint amilyen akkor volt, amikor utoljára megpróbálta.
A fiatal hadnagy annál az asztalnál ült, ahol előző este vacsoráztak, és túl feszült volt ahhoz, hogy egyáltalán az eszébe jusson, hogy aludnia kéne. Teljesen elvesztette az időérzékét, és már vagy százszor lepörgette az agyában a nap eseményeit. Tisztában volt vele, hogy ennél jobban nem kezelhette volna a dolgokat, mégis úgy érezte, hogy kudarcot vallott, nem tudta elvégezni a rábízott feladatot. Odafenn egy szomszédos nemzet nemese halálos sebesüléssel feküdt az ágyában, számos embere meghalt, és nem sokon múlott, hogy mindent elveszítsen. Biztos volt benne, hogy Treggar kapitánynak lesz egy-két megjegyzése a történtekhez.
A gondolatai elkalandoztak, és lehet, hogy egy pillanatra elszenderedett a székében, ám hirtelen megmozdult mellette valami, és William szemei felpattantak. A Sidi nevű férfi állt mellette, és azt mondta:
– Nem akartam felzavarni, hadnagy.
– Semmi baj. Ébren kell maradnom.
– Ha támadnak, akkor hamarosan jönni fognak. Alig két óra múlva hajnalodik.
Az idegennek igaza volt. Az emberek közvetlenül pirkadat előtt voltak a legálmosabbak és legnehézkesebbek, és ebből a tényből a legtöbb parancsnok igyekezett előnyt kovácsolni.
A helyiséget elborító sötétséget csak egyetlen apró gyertya fénye törte meg. William a homályban az idegen férfi arcát tanulmányozta.
– Ki maga, ha megkérdezhetem?
– Egy kis faluban lakom, Haldenfő városától a szárazföld felé, Özvegyfolt közelében.
William ismerte azt a tájat, noha csak egyszer utazott keresztül rajta.
– Durva vidék.
– Néha az, de az én igényeimnek megfelel.
– És mik azok?
A férfi vállat vont.
– Én kereskedelemmel foglalkozom. Ékszerek, drágakövek, ritka ásványok, és néha tudás a portékám. Vannak olyan emberek, no meg más lények, például manók és trollok, akik az általam kínált holmikért cserébe hajlandók eladni nekem néhány dolgot.
William éles hangon megkérdezte:
– Nem fegyvert csempészik, ugye?
– Vannak más áruim, amelyeket a manók és a trollok nagyra értékelnek. Nem kell feltétlenül csempésznek lenni ahhoz, hogy kereskedjen velük az ember.
William mélyet sóhajtott.
– Sajnálom, hogy olyan bizalmatlan vagyok, de a jelenlegi körülmények között...
– Megértem. Azzal a férfival vacsoráztam, aki később megtámadta a csapatát. Elég régóta foglalkozom kereskedelemmel, és utazgatok a nagyvilágban, így tudom, ebben a helyzetben a legtöbb ember gyanakvással tekintene rám.
William meredten nézte az ajtót, mintha arra számított volna, hogy valaki bármely pillanatban betörheti.
– Eljönnek? – kérdezte szórakozottan.
– Hamarosan megtudjuk – felelte Sidi.
Csöndben várakoztak.
A percek lassan vánszorogtak, majd az egyik őrszem odaszólt:
– Hadnagy!
– Mi történt? – kérdezte William, miközben felállt, és előhúzta a kardját.
– Odakint mozog valaki – mondta a katona.
William fülelt. Néhány pillanatig semmiféle szokatlan zaj nem ütötte meg a fülét, aztán hirtelen ő is meghallotta. Valaki vagy valami a fogadó körül settenkedett, talán az ablakokat vizsgálta.
Majd hirtelen futó lábak dobogása ütötte meg a fülüket, aztán az ajtó egy hangos reccsenéssel berobbant. Nem volt szükség arra, hogy riadót fújjanak, mivel a katonák fegyverrel a kézben már elő is gurultak az asztalok alól, ahol korábban aludtak.
Négy férfi egy hatalmas fatuskót használt faltörő kosnak, hogy szétzúzza az ajtót, ám most, hogy sikerrel jártak, eldobták, és előrelódultak. Noha fegyvertelenek voltak, rávetették magukat Williamre, Sidire és két másik katonára, így mögöttük négy felfegyverzett ember is beléphetett a helyiségbe.
William ágyékon rúgta az egyik támadóját, majd Sidi felé fordulva levágta a mögötte levő embert. Sidi egy tőrt forgatva támadta a vele szemben álló férfit, aki éppen egy görbe kardot készült előhúzni.
A felső szintről lehallatszó zajból William tudta, hogy Matthews gondosan őrzi a herceg szobájának ajtaját, és felkészülten várta azt a kettőt, aki felrohant a lépcsőn.
A fegyveres támadók sokkal keményebb ellenfélnek bizonyultak, mint az a négy, aki először berobbant az ajtón. William emberei azokat nagyon gyorsan elintézték, ám a fegyveresek óvatosan törtek előre.
A támadók mindegyike tetőtől talpig feketébe öltözött, még a fejüket is laza csuklya fedte, amely csak a szemüket hagyta szabadon. Buggyos nadrágjuk szárát a bokájuknál összekötötték, és fekete csizmájukba tűrték. Fekete ingük a nyaknál és a csuklónál szorosan záródott, és még a fegyvereik is feketén csillogtak.
– Tűnjetek el az ajtóból, lehet, hogy íjászok vannak odakint! – kiabálta William.
A hadnaggyal szembenálló férfi előrecsapott ívelt pengéjével. William a vágást kétkezes kardjával hárította, és az acélon csendülő acél pengése az egész helyiséget betöltötte. A támadó most a másik oldalról sújtott le, és William hirtelen rájött, hogy ellenfele a képességeit próbálgatja. A hadnagy szándékosan lazított a védekezésén. Arra számított, hogy most egy harmadik kóstolgató csapás jön, és azt egy bősz támadás követi, amely támadója szándéka szerint a pengéje fölött átjutva majd mélyen a mellkasába vág.
Azonban ehelyett a férfi szeme rettegve kitágult, mivel William kardjának hegye a mellkasába fúródott. A fiatalember már képzésének első heteiben észrevette, hogy a legtöbb fegyverforgató azt hiszi, a hosszúkard csupán vágófegyver, és a penge hegyétől egy csöppet sem tart. Miután erre rájött, sokat gyakorolta a döfést és a szúrást, hogy a lehető legjobban kifejlesztette magában ezeket a képességeket, és gyakran úgy használta hosszú pengéjét, ahogy más ember egy rövidebb kardot vagy egy rapírt használ. Hitt abban, amit több kiképzője is mondott: a vágás fáj, a szúrás azonban öl.
A leszúrt férfi szinte még a földre sem hullott, amikor William megpördült, és észrevette, hogy két feketébe öltözött férfi szalad felfelé a lépcsőn. Utánukrohant, és ahogy felért, látta, hogy azok heves küzdelembe bonyolódtak Matthews-szal és két katonájával. Egyiküket William hátulról leszúrta, ám közben a másik megölte a Matthews mellett álló katonát.
Az őrmesternek sikerült megvágnia a gyilkost, azonban az tudomást sem vett a fájdalomról, csak megpördült, és nekilökte Matthewst Williamnek. A két királysági katona egy pillanatra egymásba gabalyodott, és miközben szétváltak, látták, hogy a férfi nekirohan a herceg szobájába vezető ajtónak.
Az ajtó beszakadt, és a faszilánkok úgy repkedtek a levegőben, mint apró lövedékek. Ebben a pillanatban egy sikoly csendült fel a herceg szobájával szomszédos helyiségből.
– A hercegnő! – kiáltotta William Matthewsnak, és az őrmestert a herceg szobája felé lökte. Ő maga felemelte a lábát, és berúgta a hercegnő szobájának ajtaját. Szörnyű fájdalom futott végig a lábán egészen a csípőjéig, azonban az ajtó engedett, és kitárult.
Paulina a szoba sarkában lapult, és kezével takarta el az arcát, ahogy az ablakot fedő spaletta szilánkokra hasadva beszakadt. Egy újabb feketeruhás harcos ugrott be kívülről. William előreszaladt, és kardját mindkét kezével szorítva úgy döfött előre, mintha lándzsával rohamozott volna.
A férfi hang nélkül halt meg.
William letérdelt a hercegnő mellé, ám a lány csak megrettenve bámult rá.
– Jól van? – kérdezte a fiatal hadnagy kiabálva, mintha nagyobb hangerővel átjuthatna a lány rettegésén.
A hercegnő rámeredt, és enyhén megrázta a fejét. William úgy vette, a lány ezzel azt jelzi, hogy nem esett baja. Mivel sejtelme sem volt róla, hogy a fogadó többi részében mi a helyzet, egyelőre csak annyit mondhatott:
– Ne mozduljon. Maradjon itt, amíg valaki magáért nem jön.
Átrohant a szomszédos szobába, ahol Vladic, Kazamir és Matthews két halott orgyilkos fölött álltak. A herceg csak félig volt öntudatánál, kérdően nézett fiára és unokaöccsére, mintha nem tudná, hogy kik ők.
Mivel William pillanatnyilag nem látott veszélyt, azt mondta:
– Őrmester, jöjjön velem!
Leszaladtak a lépcsőn, és rohanás közben felmérték a lenti helyzetet. Az ivóban három katona holtan feküdt a padlón, mellettük öt fekete ruhás orgyilkos teteme hevert, a konyha felől pedig csatazaj hallatszott.
– Őrmester, őrizze a lépcsőt! – kiáltotta William, és berohant a konyhába.
Holttestek feküdtek elszórva a padlón, köztük volt a fogadós, a felesége és a felszolgálólány teteme is. Két nyilvánvalóan sebesült katona éppen sarokba szorította az utolsó támadót. Az orgyilkos hátát a falnak szorítva állt, ívelt kardját a jobb, tőrét a bal kezében tartotta.
– Ne öljétek meg! – kiáltotta William.
A fekete ruhás férfi, mivel látta, hogy nem menekülhet, felemelté a tőrét, és egy gyors mozdulattal elvágta a saját torkát.
William és a két katona hátrébblépett, a tett teljesen megdöbbentette őket. Az ifjú hadnagy egy pillanatig habozott, majd letérdelt a férfi mellé. Az orgyilkos szeme a levegőbe meredt, és az élet pillanatok alatt elszállt belőle, ahogy a vére bugyogva kifolyt a nyakán.
– Fanatikusok! – jegyezte meg az egyik katona. Kardját a bal kezében tartotta, jobbja bénán lógott az oldala mellett.
William leült a sarkára.
– Igen, fanatikusok – sóhajtotta.
A másik katona, aki vérző kezét szintén vérző oldalára szorította, megkérdezte:
– Hadnagy, kik voltak ezek? Éjsólymok?
– Nem hiszem – felelte William. Volt ugyan elképzelése arról, hogy kik voltak a támadók, de jobbnak látta, ha semmit nem mond az embereknek. Felállt, és így szólt:
– Menjünk, tegyük olyan biztonságossá a helyet, amennyire csak tudjuk!
A két férfi bólintott, egyikük még egy tisztelgéssel is megpróbálkozott, William azonban leintette:
– Menj, kötözd be a sebedet!
A hadnagy átvizsgálta a konyhát. A fogadós, a felesége és a felszolgálólány holtteste mellett három orgyilkos feküdt holtan, valamint az a két katona, akit ő állított ide őrködni.
William kidugta a fejét az ajtón, amely az istállóudvarba nyílt, és látta, hogy kelet felé az ég alja már kezd világosodni. Hallotta, hogy az istállóban horkantanak a lovak, és örült, hogy úgy döntött, nem állít őröket melléjük. Ha két vagy három katonával kevesebb lett volna a fogadóban, könnyen lehet, hogy nem élik túl ezt az éjszakát.
William visszament az ivóba, és körbenézett.
– Valaki hiányzik – jegyezte meg Matthewsnak. – Hol van Sidi?
– A harc közben eltűnt – mondta az egyik katona. – Egy szál tőrrel a kezében állt szemben egy orgyilkossal, és amikor levágtam a férfit, aki megpróbálta megölni, kirohant az éjszakába, még köszönetet sem mondott.
William bólintott.
– Az adott körülmények között emiatt egyáltalán nem hibáztatom. Talán még visszajön. – Azonban William ebben maga is kételkedett. Abból, amit az este mondott, Sidi a törvényesség szélén egyensúlyozott, és most, hogy ilyen sok ember meghalt, igen alapos királyi kivizsgálásra lehet számítani, annak pedig ő valószínűleg nem örült volna. William Matthews felé fordult: – Hogy állunk?
– Hat ember van életben, meg maga és én, uram.
– Odakint már hajnalodik. Azt hiszem, most már biztonságban vagyunk, amíg megérkezik az erősítés.
– Majd én utánanézek az embereknek, uram. Ráférne önre egy kis pihenés.
William bólintott, majd felállt.
– Mindannyiunkra ráférne egy kis pihenés. – Elkezdte kivonszolni a holttesteket a fogadóból, és azt mondta: – Őrmester, kutassá át az orgyilkosokat! – Szinte biztos volt benne, hogy a kardokon és, a tőrökön kívül semmit nem fognak találni, semmiféle személyes holmit vagy ékszert, semmi olyat, ami elárulhatná, hogy kik voltak a feketébe öltözött gyilkosok.
Amikor Matthews elment, hogy gondoskodjon az emberekről, William kiment, hogy megvizsgálja az első támadót. Letérdelt az orgyilkos holtteste mellé, és lehúzta a csuklyáját. Amikor szétfeszítette a holttest száját, látta, hogy a férfi nyelvét kivágták.
William a sarkára ült, és megcsóválta a fejét. Elnézett dél felé, és feltette magának a költői kérdést:
– Miért akarják kesh orgyilkosok megölni Olasko egyik nagyhercegét?

 

 

9.
Döntések

Arutha a homlokát ráncolta.
Krondor ura Olasko hercegének ágya mellett állt, és némán figyelte, ahogy Prandur rendjének papja megvizsgálja a nemest.
A pap nem túl régóta állt Arutha szolgálatában, a rendje őt választotta ki arra, hogy egy éven keresztül Arutha spirituális tanácsadója legyen. Ezt a tisztséget minden évben más-más egyház papja töltötte be. Noha akadt néhány rend, amely úgy döntött, hogy nem állít ki tanácsadót, a város legtöbb jelentős temploma azonban elküldte képviselőjét, és spirituális kérdésekben az az illető látta el egy éven át tanácsokkal a herceget. Ebben az évben Belson atya, Prandur rendjének felkentje töltötte be a hivatalt.
Ahogy a szikár, fekete szakállas pap felállt, bíbor és skarlátvörös színekben pompázó köntöse szikrázva verte vissza a fáklyák fényét. Az atya Arutha felé fordulva közölte:
– A seb elfertőződött. Ráadásul van itt valami más is, ami megakadályozza, hogy a sérülés rendesen begyógyuljon. – Majd Williamre nézve megkérdezte: – Azt mondod, hogy a por, amit a szemed láttára a sebre szórtak, zöld színű volt?
– Igen, atyám – felelte William.
Még egy óra sem telt el azóta, hogy a csapat hullafáradtan és mocskosan visszatért a palotába. Amikor hajnalban Treggar kapitány parancsnoksága alatt végre megérkezett a fogadóba az erősítés, az osztaggal érkező gyógyító azonnal megvizsgálta a herceget, és kijelentette, hogy az állapotán ő már nem tud javítani. Azt javasolta Treggar kapitánynak, hogy amilyen gyorsan csak lehetséges, vigyék vissza a herceget Krondorba. A kapitány a fogadó mögött talált egy szekeret, és mivel úgy döntött, hogy azzal viszik vissza a herceget és családját a városba, azonnal lepakoltatott róla minden rakományt. Miközben a katonák előkészítették a szekeret a beteg és családja szállításához, William jelentést tett. Treggar egy szót sem fűzött a történtekhez, csak kiadott néhány utasítást a Krondorba való visszatéréssel kapcsolatban.
William csöndben várt, miközben a pap ismét megvizsgálta a herceget.
– Van egy varázslatom, amellyel kiégethetem a fertőzést – mondta az atya Kazamir felé fordulva –, azonban az, ahogy a legtöbb mágia, amelyet a rendem gyakorol, egyáltalán nem gyengéd.
– Segíteni fog rajta? – kérdezte a fiatal herceg, aki megpróbálta elrejteni ugyan az érzelmeit, mégis egyértelműen látszott rajta, hogy aggódik.
– Igen, de csúnya sebhely fog maradni utána.
– Az apám már úgyis tele van sebhelyekkel. Tegye meg, amit kell, csak mentse meg az életét!
Belson bólintott.
– Fenség, szükségem lesz egy parázstartóra, valamint egy tiszta pengére, amelyet felhevíthetek.
Arutha elküldött a kért tárgyakért, majd biccentett James felé.
James intett Williamnek, és odasúgta:
– Gyere velem!
A hadnagy James nyomában kilépett a herceg hálószobájából. Amint az ajtón kívül voltak, az apród vállon veregette a fiatal katonát.
– Jó munkát végeztél, Willy.
Williamnek a döbbenettől még az álla is leesett, és csak bámult.
– Jó munkát? Ki szerint?
James elvigyorodott.
– Treggar kapitány szerint. Azt mondta, hogy az a tény, hogy sikerült a csapatod felét, sőt, ami még fontosabb, a herceget és családját életben tartanod, bizonyítja a rátermettségedet.
William mélyet sóhajtott.
– Én meg már azt hittem, hogy ki fognak hajítani a hadseregből. Egyáltalán nem úgy érzem magam, mint aki valami dicséretre méltót tett. Egyetlen dologra tudok csak gondolni: azokra a katonákra, akiket ott elvesztettünk.
– Nem akarok úgy szónokolni, mint valami vén veterán – vigasztalta James –, ám elég sok háborút láttam az életem során ahhoz, hogy tudjam, ezen az érzésen talán soha nem fogod túltenni magad. De azt mindig tartsd észben, hogy katona vagy, és ez a munka nem arról híres, hogy hosszú életet garantál. És most gyere.
– Hová megyünk?
– A herceg dolgozószobájába.
– Így? – kérdezte William végignézve mocskos öltözékén.
James csak mosolygott.
– Ne felejtsd el, hogy én már a csatornákban is csúsztam-másztam őfenségével. És most a gyorsaság fontosabb, mint az úri megjelenés.
Amikor a herceg magánlakosztályának bejáratához értek, az ott posztoló inasok egyike kinyitotta előttük az ajtót. James bevezette Williamet a herceg fogadószobájába.
Anita hercegnő és az ikrek ott vártak.
– Willie kuzin! – ujjongott Borric, majd alig egy pillanattal lemaradva Erland is harsogni kezdett. Ezidáig a fiúk békésen üldögéltek, mivel édesanyjuk épp egy mesét olvasott fel nekik, azonban most felpattantak, és odarohantak, hogy tüzetesen szemügyre vegyék a fiatal katonát.
– Te csatában jártál! – visította Erland. – De hisz ez nagyszerű!
William összevont szemöldökkel nézett le a kilencéves fiúra.
– Nem mondanád ezt, ha ott lettél volna. Sok jó embert elvesztettünk.
Ez egy kicsit lecsillapította az ikreket.
– Te is megöltél valakit? – kérdezte Borric.
William bólintott, és arcáról sütött a sajnálat.
– Igen.
Anita felállt, és rájuk mosolygott.
– James, te és William frissítsétek fel magatokat, amíg Arutha megérkezik. – A mosdótál felé intett, amely egy asztalon állt a sarokban. – Én lerakom valahol máshol ezt a két ördögfiókát.
– Jaj, anya! – kezdte Erland.
Anita felemelte és szája elé tette az ujját, hogy csöndre intse a fiút.
– Ez most hivatalos ügy. A vacsoránál épp eleget bosszanthatjátok még Jamest és Williamet. – A két fiatalemberre nézve megkérdezte: – Eljöttök?
James bólintott.
– Hacsak a férjének nincsenek velünk más tervei.
William odalépett a mosdótálhoz, és amennyire tudott, megtisztálkodott. Amikor egy apród hozott neki egy tiszta tabardot, a fiú levette azt a vérmocskosat, amiben érkezett. Megmosta az arcát és a kezét, majd egy kicsit a nyakát is megdörgölte, mivel nem akart olyan külsővel leülni a nagyherceg asztalához, mintha épp most jött volna egy, mészárszékről. Éppen egy törölközővel szárítgatta le a vizet az arcáról és a kezéről, amikor Arutha belépett.
– A herceg életben marad – közölte minden bevezető nélkül. Egy apró intéssel jelezte a két fiatalembernek, hogy foglaljanak helyet a kereveten, amelyen nemrég a felesége és a fiai ültek.
A két ifjú leült, és Arutha folytatta:
– Az utóbbi két hétben történt események alapján úgy vélem, legalább akkora veszély fenyegeti a birodalmunkat, mint amekkorát nem is olyan régen a mordelek jelentettek. Az utcáinkon gátlástalan gyilkosságok folynak, háború tört ki a rivális bűnszövetkezetek között, valaki módszeresen öldösi a varázstudókat a városban, néhány mágus megpróbálja meggyilkolni a látogatóban itt levő nemeseket, s mindennek a tetejébe egy csapatnyi kesh izmali tevékenykedik az ország szívében, messze északra a Nagy Kesh Birodalommal közös határunktól. – Arutha leült. – Röviden szólva: amennyire én emlékszem, a dolgok korábban még soha nem csúsztak ki ennyire az ellenőrzésünk alól.
James egy szóval sem válaszolt, és amikor William ránézett, csak finoman megrázta a fejét, így jelezve a fiatal katonának, hogy most ne kérdezzen, és ne zavarja meg a herceget.
Egy pillanatnyi csönd után Arutha azt mondta:
– James, van egy megbízatásom a számodra.
Az apród elvigyorodott.
– Egy újabb?
– Nem, ugyanaz, csak a feladat most jobban meg lesz határozva.
William mozdulatlanul ült, arra számított, hogy a következő pillanatban elbocsátják.
Arutha észrevette kényelmetlen helyzetét, és megkérdezte:
– Felteszem, a feleségem meghívott titeket, hogy vacsorázzatok velünk, ugye?
William bólintott.
– Jó, mert ebben a dologban neked is komoly szerepet szánok.
– Nekem? – csodálkozott a hadnagy.
Arutha a rá oly jellemző halvány mosollyal nézte fogadott unokaöccsét.
– Úgy érzed, hogy nem teljesítetted megfelelően a kötelességedet?
William ismét bólintott.
– Az embernek soha nem könnyű túltennie magát azon, ha elveszti a parancsnoksága alatt álló katonákat. És ha ez az első küldetésén történik meg, az különösen kétségbeejtő.
William érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, ám visszapislogta őket. Elárasztotta a megkönnyebbülés hulláma.
– Köszönöm, uram – mondta halkan.
Arutha egy újabb hosszú pillanatig csak hallgatott, majd így szólt:
– Az, ami most el fog hangzani, maradjon szigorúan közöttünk!
Mindkét fiatalember bólintott.
– James, már két éve kacérkodsz azzal a gondolattal, hogy kiépíted a saját hírszerző szervezetedet.
James nem válaszolt, némán várta, mi következik.
– Azt akarom, hogy fejezd be a kacérkodást, és a lehető leghamarabb állj neki megszervezni. Az ifjú William segíteni fog neked.
– Én, fenség?
Arutha a hadnagy felé fordult.
– Minél hosszabb ideje leszel Krondorban, annál jobban meg fogod érteni, hogy a bizalom ritka és értékes kincs annak, aki a trónon ül. Természetesen számtalan sok ember esküszik hűséget, akár utolsó csepp vérére is, ám sokukat mégis megbízhatatlanná teszi a saját természetük, mivel tele vannak ki nem mondott fenntartásokkal. Ezekről gyakran maguk sem tudnak, egészen addig, amíg a válság be nem következik. Te azonban az elmúlt két napban megmutattad a bátorságodat, ráadásul Pug fia vagy.
Annak ellenére, hogy megpróbált közömbösnek látszani, William arca egy kicsit elsötétült.
– Uram? – kérdezte tapogatózva.
– Tudom, hogy te és az apád sokat vitatkoztatok, amiért a szolgálatomba álltál. Biztos lehetsz benne, hogy nekünk is volt már emiatt számos szóváltásunk. Azonban úgy vélem, hogy Pug rendkívüli módon hűséges a családunkhoz és ehhez a nemzethez. Az apád már olyan dolgokat is megtapasztalt, amiket te és én még elképzelni sem tudunk, mégis mindig egy magasabbrendű jó érdekében munkálkodik. Ha nem bízhatnék meg benned, azt már jóval azelőtt megtudtam volna, hogy te Krondorba érkezel.
– Ezenkívül – fejezte be Arutha – mivel te vagy az egyik legfiatalabb tiszt, te lennél az utolsó, akiről gyanítanák, hogy valamiféle különleges hivatalt tölt be az udvarban.
– És én? – kérdezte James.
Arutha az apród felé fordult.
– A nyilvánosság előtt te egy darabig még ugyanaz maradsz, aki voltál: apród. De mindketten tudjuk, hogy rendszeresen túlléped a hatáskörödet, és azt is, hogy valahányszor csak úgy érzed, hogy az egy lépéssel előrébbvisz, gátlástalanul felhasználod a nevemet.
James csak vigyorgott.
– Ha neked és Locklearnek sikerül életben maradnotok, egyszer majd mindkettőtöknek bárói címet adományozok. És noha igaz, hogy ezt a rangot az elmúlt néhány év során már legalább fél tucatnyi alkalommal kiérdemeltétek, egyelőre még nem kapjátok meg, hiszen ha most előléptetnélek titeket, az csak arra lenne jó, hogy te a figyelem középpontjába kerülj. Tudod, igencsak aggasztanak azok az alakok, akik néhány napja megpróbáltak elkapni téged.
James bólintott.
– Engem is. És mivel néhány informátorom meghalt, még azt is ki kell eszelnem, hogyan fogom pótolni őket.
– Ebben a fiatat Means helyettes tud segíteni. A te feladatod most az, hogy toborozz néhány – nem több mint öt – embert, akik névről és arcról is ismernek téged. Ők lesznek azok, akik majd beszervezik az informátorokat és az ügynököket. Még az is lehet, hogy ahhoz, hogy ki tudjunk építeni egy rendes hálózatot, a Királyság minden városába el kell majd utaznod, sőt, végül talán külföldre is el kell küldjelek. Ez a munka évekig fog tartani. – A herceg felállt, mire a két fiatalember is ezt tette. – De most egyelőre lássuk, fel tudtok-e állítani egy kisebb hírszerző szervezetet itt, Krondorban, úgy, hogy közben nem öletitek meg magatokat.
– Ezt eddig sikerült elkerülnöm – mondta James magabiztosan.
– Pont ezért kapod meg te ezt a feladatot, ifjú leendő hercegem.
James kettejük régi viccét hallva szélesen elvigyorodott.
– Tehát egyszer majd kinevez engem Krondor hercegének?
– Talán. Hacsak addig akasztófára nem juttatod magadat – mondta Arutha, és átvezette őket az ebédlőbe. – Ámbár, ha sikerült ezt a hálózatot olyan szintűre kiépítened, mint ahogy szeretném, egy olyan szervezetté, amely felér a kesh hírszerzéssel, akkor gyanítom, hogy a munkád révén végül Rillanonban fogsz kikötni. A legnagyobb szükségünk a hírszerzésre a keleti országrészben van, ott ez még sokkal fontosabb, mint itt, nyugaton. – Arutha figyelmen kívül hagyta a protokollt, és maga nyitotta ki az ajtót.
Mikor az ebédlőben álló két apród látta, hogy az ajtót a másik oldalról kinyitják, előresiettek, hogy kihúzzák a herceg székét. William az asztal végénél ült le, James mellett. Rápillantott, mivel kíváncsi volt, vajon hogyan fogadta barátja ezt az egészet, és azt látta, hogy a fiatal apród már teljesen beleveszett a gondolataiba, valószínűleg az előtte álló feladat lehetséges megoldásain töprengett.
– Később még folytatjuk ezt a beszélgetést – mondta Arutha, majd figyelmét a felesége és a gyermekei felé fordította.
Elena hercegnő boldognak tűnt, halkan dudorászott a babájának, amely a tányérja mellett ült, és vacsora közben időről időre közölte Jamesszel és Williammel, hogy a baba nem érzi jól magát a mellette ülő két fiú oda nem illő viselkedése miatt.
James odasuttogta Williamnek:
– Bármibe lefogadom, hogy még mielőtt a vacsora véget ér, a babát el fogják rabolni.
William végignézett a csibészkedő Borric és Erland hercegeken, és megrázta a fejét:
– Nem tartom a fogadást.
A vacsora békésen és kellemesen telt. Anita addig kérdezgette Williamet, míg végül a fiú az egész kalandját elmesélte, persze mellőzve a túl színes részleteket, amelyek esetleg felkavarták volna a gyermekeket.
Vacsora után Anitha felállt, és intett a két fiatalembernek, hogy kísérjék vissza a dolgozószobájába. Alighogy kiléptek az étkezőhelyiségből, és elindultak a magánlakrész folyosóin, a hátuk mögött felcsendült a hercegnő felháborodott sikítása:
– Mami! Borric elvette a babámat!
James vállat vont.
– Tévedtem. Sikerült kihúznia a vacsora végéig – jegyezte meg.
– De éppen csak hogy – mosolyodott el William.
Amikor Arutha dolgozószobájához értek, James kinyitotta a herceg előtt az ajtót.
Miután a herceg besietett, James intett Williamnek, hogy menjen előre, így Arutha nyomában a fiatal katona is belépett a szobába. Az apród becsukta az ajtót, majd csatlakozott az íróasztal előtt álló Williamhez.
Arutha intett nekik, hogy üljenek le.
– Sokat gondolkoztam már a dolgon, James, és amennyiben jól ismerlek, azt szeretnéd, ha teljesen szabad kezet kapnál. Én azonban azt akarom, hogy mindenkiről, akit be akarsz szervezni ügynöknek, tégy nekem jelentést.
James bólintott.
– Rendben van, fenség, de ez eléggé le fogja lassítani a munkát.
– Tudom, azonban nem szeretném, ha azért vesztenénk el később néhány ügynökünket, mert túl sietősen vágtunk bele a szervezet felépítésébe. Jobb szeretném, ha nagyon körültekintő lennél, és sikerülne megbízható embereket toboroznod.
– Már én is sokat gondolkoztam ezen, fenség – mondta James. – Mi lenne, ha két csapat ügynököt szerveznénk be?
– Hogy érted ezt?
– Mi lenne, ha alkalmaznánk néhány besúgót, no meg egypár dokkmunkást, olyasmi fickókat, akikkel már korábban is dolgoztam? Úgy tűnne, mintha csak azokat akarnánk pótolni, akik meghaltak vagy elmenekültek, közben pedig csöndben fel tudnék építeni egy valódi ügynökhálózatot.
– Jól hangzik, de remélem tisztában vagy azzal, hogy a nyíltan beszervezett embereiden fognak bosszút állni a valódi ügynökeid tetteiért is.
– Tudom – felelte James. – De ez most nem tréfadolog, fenség. Talán ebben a pillanatban is emberek halnak meg. Azoknak pedig, akik a koronától kapott aranyakért cserébe szívesen vállalnak szerepet ebben az ügyben, tudniuk kell, hogy mekkora kockázatot vállalnak. Csalétekszerepet senkire nem akarok kiosztani. Bízom benne, hogyha én elég ügyetlen módon állítom fel ezt a besúgókból és nehézfiúkból álló fedőszervezetet, a tagjai pedig elég ostobák ahhoz, hogy az ellenségeink ártalmatlannak tartsák őket, akkor nem nekik kell megfizetniük azokért a dolgokért, amelyeket a valódi hálózat tesz.
– Nem igazán tetszik a dolog – csóválta a fejét Arutha –, azonban az uralkodással számos olyan dolog jár, amit csöppet sem szeretek.
William mindeddig csak ült, és hallgatott. A herceg most felé fordult.
– Megértetted?
– Uram?
– Úgy értem, megértetted, hogy a kötelesség nevében néha ellenszenves, sőt olykor-olykor visszataszító dolgokat is meg kell tennünk?
William egy hosszú pillanatig hallgatott, majd azt felelte:
– Uram, az elmúlt évben nagyon sok újat tanultam azzal kapcsolatban, hogy mit is jelent fegyverforgatónak lenni. A kiképzés ennek csak a felét adta. A másik felének nagyobbik része az volt, amikor megértettem, hogy élő embereket kell megölnöm. De az, hogy végig kellett néznem, ahogy a bajtársaim, a férfiak, akiknek az élete rám lett bízva... Azt hiszem, értem.
– Jó, mert a fiatal tisztek közül te vagy az egyetlen, akiben feltétel nélkül meg tudok bízni. Úgy vélem, jobban bízhatok benned, mint amennyire a koronának tett hűségeskü alapján egyébként tehetném. Az édesapád soha nem használta ki tisztességtelen módon azt, hogy a családunk tagja lett, igaz, nem is volt rá soha szüksége. Mégis, ez volt a lehető legnagyobb ajándék, amivel az apám megajándékozhatta azt a fiút, akit halottnak hitt, és aki véleménye szerint méltó volt arra, hogy a családunk nevét viselje.
– A gyerekek Willie kuzinnak szólítanak, és nagyon szeretnek. Azonban ez több, mint puszta udvariasság: te igazi conDoin vagy. Ha még nem döbbentél rá, mekkora felelősséggel jár ennek a névnek a viselése, itt az ideje, hogy megtedd.
William hátradőlt, kezdett megvilágosodni számára a herceg szavainak jelentése.
– Eddig még nem döbbentem rá, fenség. De azt hiszem, most kezdek.
– Ennek örülök – mondta Arutha jellegzetes félmosolyával. – És biztos vagyok benne, hogy James igen gyorsan fel fog világosítani, hacsak előbb meg nem ölet.
– Mit kell tennem, fenség? – kérdezte William.
– Olvass, tanulj, figyelj, tedd a dolgodat. Azonban James időnként el fog téged vonni a normális feladataidtól, és te segíteni fogsz neki, bármit is akar csinálni. William, azt akarom, hogy idővel minden embert – főleg a tiszteket – ismerj meg alaposan, és gondolatban jelöld meg azokat, akikre a véleményed szerint különleges feladatokat is rá lehet bízni. A palotaőrség az utóbbi időben egyre inkább díszkatonasággá vált, és eljött az ideje, hogy ezen változtassunk. Idővel világossá fogom tenni, hogy a személyes testőrségem a hadsereg elitje, azonban nem most. Ha most megtenném, azzal csak riasztanám azt, aki a városban uralkodó zűrzavar hátterében áll, bárki is legyen ő.
Arutha visszaült, ujjaival háromszöget formált, és egy pillanatra behajlította őket. Ez volt az egyetlen mozdulat, ami a herceg nyugtalanságát jelezte, legalábbis James soha nem látott tőle mást. Arutha egy percnyi töprengés után így folytatta:
– Rengeteg bizonyítékunk van arra, hogy van valamilyen szervezet a birodalmunkban, amely bajt kever. Azonban arról fogalmunk sincs, hogy egyetlen ellenséggel kell szembenéznünk, vagy sokkal. Mi a helyzet az Éjsólymokkal? Kapcsolatban állnak ők valamilyen módon az izmalikkal? És azok miért kezdtek olyan eszeveszett támadásba? Ha csak egy kicsit okosabban ütnek rajtatok, attól tartok, te most nem lennél itt velünk, William.
A hadnagy egyetértése jeléül bólintott.
– És persze ott van az a kérdés – folytatta Arutha –, hogy miért ölik meg a varázstudókat?
– Jó lenne, ha Pug vagy Kulgan itt lenne – jegyezte meg James.
Arutha szórakozottan bólintott.
– Pug egy új udvari varázslót akar küldeni hozzám. A Makalával és a tsurani Nagy Emberekkel való eset után, ráadásul most, hogy megjelentek ezek az alakváltók, és hogy a városban legyilkolják a varázslókat... – felsóhajtott. – Azt hiszem, Pugnak igaza van. Üzenni fogok neki, hogy küldje ide azt a kesh lányt.
William szeme elkerekedett.
– Jazhara!
– Igen, ő – mondta Arutha.
– De ő...
– Tudom – vágott közbe Arutha. – A lány Hazara-Khan úr másodunokahúga. – Jamesre nézett. – Aki, gyanítom, a te megfelelőd a Nagy Kesh Birodalomban.
– Ön hízeleg nekem – vigyorgott James. – Ahhoz, hogy egy olyan nagyszerű ügynökhálózatot állítsunk fel, mint amilyen az övé, legalább tíz év kell.
Arutha megkérdezte Williamtől:
– Ellenzed, hogy Jazhara idejöjjön?
– Nem, csak az a helyzet... hogy én... csak meglepődtem, fenség.
– Miért?
William egy pillanatig a semmibe bámult, majd azt mondta:
– Hát, ő kesh, ráadásul kapcsolatban áll a birodalom északi tartományának legbefolyásosabb családjaival. És... túl fiatal.
Aruthából kibukott a kacagás.
– Bezzeg te meg James ősöreg veteránok vagytok!
William elvörösödött.
– Nem... csak az a helyzet, hogy egész életemben varázslók között éltem, akik közül a legtöbb óriási tapasztalattal bíró, idősebb férfi volt. Én csak...
– Csak mi? – érdeklődött a herceg.
– Meg vagyok lepve, hogy apám őt választotta, ennyi az egész.
Arutha elgondolkozott ezen.
– Miért?
– Mert vannak idősebb, tapasztaltabb varázslók is Csillagdokkban.
– Mint például?
– Mint például... – visszhangozta William.
– Szerinted ki lenne nála megfelelőbb erre a posztra? – kérdezte Arutha.
– Én... nos... vannak jó néhányan – hebegte William. Az agya sebesen járt, és gondolatban végigfutott minden csillagdokki varázslón, aki esetleg alkalmas lenne arra, hogy Krondor nagyhercegének tanácsadójaként szolgáljon. Hamar ráébredt azonban, hogy az ottani mágusok közül a legtöbben túlságosan belemerültek a saját kutatásaikba ahhoz, hogy kellő odaadással tudják végezni az itteni feladatot. Akik nem, azokból pedig hiányzott a megfelelő társasági jártasság, így valószínűleg képtelenek lennének megfelelően viselkedni a nagyhercegi udvarban. Egy percnyi gondolkodás után azt mondta:
– Az igazat megvallva senki nem jut eszembe. Korsh és Watoom szintén kesh származásúak, ráadásul őket túlságosan lefoglalja az akadémia vezetése. Zolan Husbar és Kulgan túl öregek. Vannak mások is, azonban Jazhara az egyetlen, aki mind az udvari intrikák, mind a misztikus művészetek terén nagyon otthonosan mozog.
– Attól tartasz, hogy elárul?
– Nem – felelte William habozás nélkül. – Attól egyáltalán nem. Ha hűséget esküszik a koronának, fenség, akkor ha kell, akár az életét is feláldozza érte.
– Én is így gondoltam. – Arutha egy pillanatig elgondolkozva nézte Williamet. – Van itt valami, amit nem mondasz el nekem, de egyelőre hagyjuk. – Jameshez fordulva azt mondta: – Elkülönítek a számodra egy speciális pénzalapot, onnan bármikor kivehetsz pénzt, ha szükséged van valamire az ügynökhálózat létrehozásához. Azt akarom, hogy hetente tégy jelentést, még akkor is, ha abban csak az áll, hogy „ezen a héten semmi nem történt”. De nem fogok örülni, ha ezt hallom.
James bólintott.
– Három dolog van, amivel amilyen sürgősen csak lehet, foglalkoznunk kell. Az első az, hogy miféle kapcsolatban állnak egymással az Éjsólymok és a Féreg? A második, hogy mi a célja ennek a rengeteg, látszólag véletlenszerű gyilkosságnak? A harmadik pedig az, hogy miért öldösik módszeresen a varázslókat?
Arutha felállt, mire a két fiatalember is ezt tette.
– Most meg kell látogatnom Olasko herceget és a családját. Azt is hozzáírhatod ehhez a listához, hogy miért támadták meg egy baráti ország idelátogató nemesét ilyen távol az otthonától.
– Tehát négy kérdés – bólintott James.
Arutha nem várta meg, hogy az apród kitárja előtte az ajtót, egyszerűen kinyitotta magának, ám mielőtt kilépett, visszaszólt:
– A holnap reggeli meghallgatáson legyetek ott mindketten!
Miután a herceg eltűnt a folyosón, William Jameshez fordult, és megkérdezte:
– Sikerült komplett hülyét csinálnom magamból?
– Nem teljesen – felelte James mosolyogva. – Mi van közted meg a lány között?
William a földet bámulva felelt:
– Az egy hosszú történet.
– Van időnk, úgyhogy nyugodtan elmesélheted.
– Időnk? Nekem jelentést kell tennem.
– Már megtetted – nyugtatta meg James. – Treggar és a többi tiszt hamarosan megtudja, hogy Aruthánál voltál. Mától kezdve, ha velem vagy a herceggel vagy, a helyőrségben a többiek egyszerűen tudni fogják, hogy különleges feladatot bíztak rád. Ez minden.
William felsóhajtott.
– Amikor idejöttem, tényleg azt hittem, hogy le leszek tolva, és áthelyeznek valami isten háta mögötti helyőrségbe.
James felkacagott.
– Te a herceg unokaöccse vagy, ha csak örökbefogadás révén is. Csak nem képzeled, hogy Arutha hagyná, hogy a conDoin család bármely tagja Magosvárban vagy Vasszurdokban penészedjen?
– Hát, én soha nem tartottam magamat a királyi család tagjának, ez minden.
– Mivel azon a világvégi szigeten éltél annak a hatalmas tónak a közepén, ezen nem csodálkozom.
William óriásit ásított.
– Nos, még ha jelentést nem is kell tennem, némi alvás bizony rám férne.
– Még nem mehetsz aludni – mondta James, és karját William vállára tette. – Még van egy kis dolgunk, amit el kell végeznünk.
– Dolgunk? Most?
– Igen – felelte James. – Ráadásul mindent meg akarok tudni rólad meg erről a Jazharáról.
William egy szót sem szólt, csak az ég felé fordította a tekintetét, és feltette magában a kérdést: Miértpont én?

 

James kinyitotta az ajtót, és beléptek a lármás fogadóba. William még mindig arról mesélt, hogy miféle kapcsolat volt közte meg a varázslólány között, aki hamarosan megérkezik a szigetről.
– Hát, most már te is látod, ez tényleg ostoba és kisfiús dolog volt a részemről, és ő rendkívül kedvesen viselkedett, de az egész helyzet enyhén szólva zavarbaejtő volt. Még azt sem tudom, mit mondjak majd neki, amikor megérkezik.
– Mennyi idős voltál akkor?
– Tizenhat éves.
James körbenézett a fogadóban.
– Azt hiszem, megértetek, bár tudod, én egy kicsit másképp látom ezeket a dolgokat. Amikor annyi idős voltam, én már nagyon jól... ismertem a nőket, az „ismeretség” mind jó, mind rossz értelmében. – A helyiség túlsó felébe mutatott. – Ott van egy üres asztal.
Ahhoz, hogy odajussanak, Williamnek és Jamesnek meg kellett kerülnie számos lármás társaságot, akik a fal mellett felállított magas asztalok mellett ácsorogtak és iszogattak, és át kellett evickélniük a nagyobb, kerek étkezőasztalok között. Itt-ott vacsorázó embereket is lehetett látni, ám a tömeg nagyobbik része jól láthatóan azzal a szándékkal érkezett, hogy megigyon néhány korsó sört, vagy ritkábban, hogy elkortyolgasson egy kupa bort.
Mikor mindketten leültek az asztal mellé, William megkérdezte:
– Miért jöttünk ide?
James egy intéssel az egész termet felölelte.
– Részben azért, hogy lássuk, amit itt látni lehet. – William a homlokát ráncolta, fogalma sem volt róla, hogy miről beszél James. – Részben pedig azért, mert ha most az aprócska szobádban ücsörögnél azzal a másik fiatal hadnaggyal...
– Gordonnal – segített neki William.
– Igen, Gordonnal... az egyáltalán nem tartott volna vissza attól, hogy szörnyen elkeseredj, amiért úgy alakult a küldetésed, ahogy... Pedig nagyon bölcs parancsnoknak bizonyultál, nem számít, te hogy látod a dolgot. És végül... – James intett – megígértem Taliának, hogy visszahozlak.
– Hogy mit... – kezdte mondani William, ám ebben a pillanatban melléjük lépett az emlegetett lány.
– James, William, de örülök, hogy látlak titeket! Mivel szolgálhatok?
– Két sört kérünk – mondta James.
A lány megfordult, ám mielőtt elindult, hogy meghozza az italokat, még egy apró mosolyt villantott Williamre.
– Látod! – jegyezte meg James.
– Mit kéne látnom?
– Kedvel téged.
William hátrafordult, és nézte, ahogy a lány keresztülnyomakodott a helyiségben zsibongó tömegen.
– Úgy gondolod?
– Tudom. – James áthajolt az asztal fölött, és barátságosan megszorította William karját, majd visszaült. – Higgy nekem. Azt hiszi, hogy herceg vagy.
– Micsoda? – pattant fel a fiatal hadnagy, aki mostanra már teljesen összezavarodott. – Azt mondtad neki, hogy herceg vagyok?
James felkacagott.
– Nem, te fafejű bolond! Azt mondtam neki, hogy valóságos herceg vagy, vagyis egy remek fiatalember.
– Ó – hebegte William, és visszaült. Majd James szemébe nézett. – Tényleg azt hiszed, hogy kedvel?
James alig tudta visszafogni a derültségét, miközben Talia visszatért a két korsóval. Miközben a lány letette őket az asztalra, William egy pillanatig csodálta a szépségét, ám amikor Talia megszólította, gyorsan másfelé nézett.
– Ugye nem szándékosan kerülsz engem, Will?
A hadnagy ránézett a lányra, és látta, hogy az mosolyog. Viszonozta a mosolyt.
– Nem, csak... egy feladatot bízott rám a herceg.
– Ez nagyszerű – felelte a lány vidáman, majd összeszedte a sörért járó pénzt, amit James az asztalra tett, és elsietett.
William belekortyolt a sörébe, majd Jamesre nézett. Azonban mielőtt megszólalhatott volna, az apród közölte:
– Tetszel neki.
– Ó – mondta megint William, és a figyelmét ismét a sör felé fordította.
James remekül szórakozott. Néhány percig csöndben ültek. Az apród látszólag szórakozottan figyelte a tömeget, ám William észrevette, hogy szemé figyelmesen ugrál egyik emberről a másikra, mintha meg akarná jegyezni az arcukat, vagy mintha keresne valamit azokon az arcokon.
Végül James megszólalt:
– Mennünk kell. Idd meg a sörödet.
– Miért?
Az apród leöntötte a sörét a torkán, és felállt.
– Most azonnal.
William kortyolt még egyet, majd felállt, és elindult James után. Miközben átnyomakodtak a tömegen, Talia észrevette, hogy távoznak, és utánuk kiáltott:
– Gyertek egy kicsit gyakrabban!
William búcsút intett neki, James azonban csak sietősen kilépett az ajtón.
A fogadó előtt az apród felemelte a kezét, és azt mondta:
– Várj!
– Mire?
– Arra, hogy az a fickó ott – James egy férfira mutatott, aki egy távoli sarok felé tartott – beforduljon.
A férfi befordult a sarkon, mire az apród odaszólt a társának:
– Most. Siessünk!
– Követjük?
– Zseniális meglátás.
– Úgy értem, miért?
– Mivel pár nappal ezelőtt ő és néhány barátja követtek engem – mondta James. – És muszáj megtudnom, hogy miért.
William nem mondott semmit, ám a keze ösztönösen a kardja markolatára simult.

 

 

10.
Felfedezés

Amikor a sarokhoz értek, James óvatosan kilesett.
A férfi, akit azóta követtek, hogy elhagyta a Szivárványos Papagájt, éppen most fordult le az utcáról egy távolabbi saroknál. James felemelte a kezét, jelezve Williamnek, hogy várjon. Pont az történt, amire az apród számított: egy pillanat múlva a férfi egy rövid időre ismét előbukkant, kikukucskált a sarok mögül, hogy megnézze, nem követik-e.
– Ez csapda – jegyezte meg James.
William előhúzta a kardját.
– Egyszerűen elsétálunk, vagy inkább beleugrunk?
– Egyik sem – felelte James. – Tudják, hogy ketten vagyunk, úgy hogy biztosan felkészültek rád is, no meg arra a túlméretezett hentesbárdodra is. – Felnézett. – Remélem, szeretsz mászni!
– Micsoda? – döbbent meg William, és felnézett. – Itt?
– Hol máshol? – kérdezett vissza James, és végigkövette szemével a tető vonalát. – Csak gyere utánam – utasította barátját, és elindult vissza az úton, amelyen jöttek.
Fél háztömbbel arrébb egy sikátor nyílt.
– Nincs túl sok időnk – mondta James. – Még várnak egy kicsit, de két perc múlva rájönnek, hogy észrevettük a csapdát.
Az apród megtalálta azt, amit keresett: egy fából ácsolt lépcsőt, amely az egyik felső emeleti ajtóhoz vezetett. Sietve felmászott rajta, ám közben megpróbált a lehető legkevesebb zajt csapni. William szorosan a nyomában lépkedett. A fiatal katona úgy érezte, hogy a lárma, ahogy súlyos bakancsa végigdübörög a fa lépcsőfokokon, akkora, hogy az biztosan felveri a benn alvókat, és hogy bárki is vár rájuk fél háztömbbel arrébb, ez a zaj biztosan figyelmezteti a jövetelükre. Jamest azonban úgy tűnt, nem zavarja a dübörgés. Amikor a lépcsősor tetején nyíló ajtóhoz értek, az apród felmutatott a benyúló tetőre.
– Tarts bakot! – suttogta.
William kengyelt formált a kezével, és könnyedén felemelte Jamest. Az apród a következő pillanatban már a tetőn is ült, majd megfordult, és lenyújtotta a kezét, hogy Williamet is felsegítse.
– Siess! – suttogta.
A fiatal katona megragadta James kezét, és könnyedén felhúzta magát. Egy pillanat múlva már mindketten mélyen legörnyedve lopakodtak a tető távolabbi széle felé. Amikor odaértek, James hasra feküdt, és átlesett a tető széle felett. Feltartotta az egyik kezét, és négy ujját kinyújtotta; ám közben a szemét nem vette le a lent várakozó férfiakról.
James hamarosan visszahúzódott, ám William nem kockáztatta meg, hogy lenézzen.
– Ugrottál már le tetőről? – kérdezte az apród.
– Micsoda? Húsz Lábnyi magasságból?
– Nagyjából annyi lehet.
– Úgy, hogy valami puhára estem, úgy igen.
James elvigyorodott.
– Odalenn négy lehetséges párna is van.
Előhúzta a kardját, és leült a tető szélére. Előrébbcsúszott, egészen addig, amíg bal kezével még bele tudott kapaszkodni az ereszbe. Egy pillanatig félkézen lógott, így majdnem megfelezte a talpa és a föld közötti távolságot, majd ellökte magát, és lábával előre a leghátsó férfi vállán landolt. A következő pillanatban James leugrott a férfiról, és gurulva a kemény utcakövekre érkezett, míg a lesbenálló holtan vagy eszméletét vesztve a földre rogyott. William inkább végig sem gondolta, milyen zúzódásokat szerezhet ezzel a művelettel, vagy hogy mennyi csontja törhet össze az eséstől, csak vett egy nagy levegőt, és megpróbálta megismételni James mutatványát.
A keze azonban megcsúszott a tetőn, így nem tudta lassítani a zuhanását. William teljes súlyával egy alatta álló férfira esett, és ahogy mindketten az utcaköveknek csapódtak, a férfi gerince szilánkokra tört. Egy pillanatig Williammel forgott a világ, ám miközben összeszedte magát, a képzés és a reflexek átvették teste fölött az irányítást. Észlelte, hogy egy holttesten ül, és anélkül, hogy végiggondolta volna, mit csinál, lepattant róla, és belerohant egy harcos ágyékába.
Amikor az öntudata és a képességei visszatértek, William arra eszmélt, hogy a kardja már a kezében van, és a hegye egy ijedt tekintetű férfi felé mutat, aki maga is támadásra készen tartja a fegyverét. James egy másik férfival harcolt, aki megpróbálta megkerülni az apródot. Vagy azért, hogy elmeneküljön, vagy csak azért, hagy jobb helyzetből támadhasson. A negyedik férfi, akire James esett, a földön feküdt, és nyöszörgött.
William ellenfele, egy köpcös fickó, akinek karján olyan izmok dagadoztak, mint egy kikötői rakodómunkásén, előrecsapott a kardjával. William, noha egy kicsit még mindig kábult volt az eséstől, könnyedén hárított. Hagyta, hogy a férfit továbbvigye felé a lendülete, és amikor közelebb ért hozzá, keményen megtaszította a vállával.
A férfi hátratántorodott, ám még mielőtt William utánaléphetett volna, összeszedte magát. A hadnagy pislogva próbált teljesen magához térni. Amikor végre tisztán látott, meglepve vette észre, hogy az ellenfele eldobja a kardját, és tenyerével kifelé feltartja a kezét. Egy pillanattal később megértette: James állt a férfi mögött, és kardja hegyét mélyen a hátába nyomta.
– Ez az, fiacskám – mondta az apród. – Semmi értelme a többiekkel együtt meghalni, nem igaz?
A férfi nem válaszolt. Egy kicsit előrébblépett, mintha megpróbálna elmenekülni, majd hirtelen teljes súlyával hátradőlt, és fel nyársalta magát James pengéjére.
William döbbenten nézte.
– Mi... hogy...?
James kiszabadította a kardját, és elkapta a földre rogyó férfit Belenézett a szemébe, és megállapította:
– Meghalt.
– De miért?
James benyúlt a férfi tunikája alá, és kihúzott egy amulettet. A medál valamiféle sötét fémből készült, és egy domborműves sólymot ábrázolt.
– Éjsólymok – sóhajtott James. – Már megint. – Körbenézett. – Várj meg itt!
William semmit nem szólt, csak bólintott, James pedig elrohant az éjszakába. Az idő lassan telt, és a fiatal katona azon töprengett, vajon mit csinálhat az apród. Készenlétben tartotta a kardját, és türelmesen várt. Végül pont abban a percben, amikor felvetődött benne a gondolat, hogy el kellene indulnia, és meg kellene keresnie a városi őröket, két csendőr kíséretében megjelent James.
– Itt vannak – mondta az apród, és rámutatott a holttestekre. – Azt akarom, hogy egyikőtök vigyázzon rájuk, a másikótok pedig hozzon egy kocsit. Vigyétek a holttesteket a palotába.
– Igenis, apród – felelte a csendőr. Rápillantott a társára, mire az bólintott, sarkon fordult, és beleolvadt a sötétségbe.
– És most mit csinálunk? – kérdezte William.
– Visszamegyünk a palotába, mihelyst a kocsi ideér.
A fiatal katonán hirtelen úrrá lett a zsibbasztó fáradság, így csak nézte, ahogy a csendőr megvizsgálja a halott orgyilkosokat. James hallgatott, és William sem érezte szükségét annak, hogy megszólaljon. Azonban mélyen belül még mindig kínozta a bizonytalanság, hogy vajon megfelelően gondoskodott-e Olasko herceg biztonságáról, és töprengés közben egyre tisztábban látta, milyen szörnyűségesen óriási feladatba vágtak most bele. Azon gondolkozott, hogy vajon képes lesz-e megfelelni a követelményeknek, alkalmas-e arra, amivel megbízták. Végül vett egy nagy levegőt, és úgy döntött, akár alkalmas, akár nem, ő megtesz minden tőle telhetőt, annak megítélését pedig, hogy az erőfeszítései mennyit érnek, rábízza az istenekre.

 

Arutha is jelen volt, amikor a homályos pincében katonái levetkőztették és alaposan megvizsgálták a négy halott férfit. James és William a közelben álldogáltak, onnan szemlélték a folyamatot.
A katonák minden egyes ruhadarabot, fegyvert és személyes tárgyat gondosan átvizsgáltak, valami jelet kerestek, ami esetleg utalhat arra, hogy honnan jöttek az orgyilkosok. Ahogy arra mindannyian számítottak, a kutatás nem sok eredménnyel járt. Mind a négy férfi egyforma sólyomamulettet viselt egy láncon a nyakában. A fegyvereken kívül az egyik férfinél találtak még egy egyszerű gyűrűt, egy másiknál pedig erszénnyi aranypénzt, azonban semmi más nem került elő, így a férfiak azonosíthatatlanok voltak. Semmi nem utalt arra, honnan jöhettek.
Arutha rámutatott az egyik ingre.
– Hozzátok azt ide! – mondta.
Az egyik katona odavitte neki, és Arutha alaposan megvizsgálta.
– Sajnos nincs olyan jó szemem a ruhákhoz, mint a feleségemnek, de azt hiszem, ez a kelme kesh szövésű.
James felkiáltott:
– A csizmák!
Arutha intett, mire a katonák odavitték a holttestekről lehúzott lábbeliket. Arutha, James és William megvizsgálták őket, és több csizmadia jelét is megtalálták rajtuk.
– Én ezeket nem ismerem – jegyezte meg Arutha. – Biztos vagyok benne, hogy nem krondoriak.
– Hozok egy tollat meg egy darab papírt, és lemásolom őket. – mondta James. – Holnap délre tudni fogom, ki készítette ezeket a csizmákat.
Arutha bólintott, és a fiatalember elszalajtott egy inast a kívánt tárgyakért. Még öt perc sem telt el, a fiú már vissza is jött, és közölte:
– Apród, most mondták, hogy valaki egész este kereste önt.
Ez Arutha figyelmét is felkeltette, így megkérdezte:
– Ki az a valaki?
– Morgon börtönparancsnok, uram, és az emberei.
Arutha szája jellegzetes halvány mosolyára görbült.
– Mit akar tőled a börtönparancsnok, James? – érdeklődött.
– Megyek és kiderítem – felelte az apród. A tollat és a papírt William kezébe nyomta, és odaszólt neki: – Igyekezz a lehető legpontosabban lemásolni!
James a halott orgyilkosok további vizsgálatát ráhagyta a hercegre, és az inas nyomában kisietett. Amikor a lépcsőnél a fiatal fiú elindult felfelé, a palota földszintjének irányába, elváltak egymástól, mivel James lefelé fordult, és a várbörtön felé vette útját. Amikor a börtönparancsnok aprócska lakrészének ajtajához ért, bekopogott.
– Ki az? – csendült fel egy hang az ajtó másik oldaláról.
– James apród. Hallottam, hogy keresett.
– Ó, igen – mondta a hang. Az ajtó kinyílt, és Morgon, a börtön parancsnoka dugta ki a fejét. Nyilvánvaló volt, hogy már lefeküdt, mivel csupán egy szürke flanel hálóing volt rajta. – Jó, hogy végre előkerült, apród. Már jó pár órája elküldtem azt a fiút, hogy keresse meg.
– A városban volt dolgom, csak nemrég jöttem vissza a palotába. Mit tehetek önért?
– Értem semmit – felelte a börtönparancsnok –, azonban lenn a fogdában van egy fickó, aki azt állítja, hogy feltétlenül beszélnie kell magával. – Morgon élemedett korú, keskeny arcú férfi volt, a haja azonban meglepő módon szinte tökéletesen fekete maradt, egy árnyalatnyit sem szürkült a hosszú évek alatt, mióta James a palotában élt. A homlokánál egyenes vonalban volt levágva, és sötét tincsei a fülét is egyenletesen befedték, így úgy nézett ki, mintha egy fülvédős fekete sisakot viselt volna. – Ez egy kissé szokatlan, ha kíváncsi a véleményemre. Már majdnem három hete, hogy a fogdában van, és eddig senkinek nem mondott semmit. Azonban holnap az ítélőszék elé kerül, így hirtelen követelni kezdte, hogy beszélhessen magával.
– Nem tudja, hogy hívják?
– Nem kérdeztem tőle – felelte Morgon, és elnyomott egy ásítást. – Kellett volna?
– Megyek, és megnézem, ki az. Melyik embere van most szolgálatban?
– Sikes. Ő majd odakíséri magát.
– Jó éjszakát, Morgon.
– Magának is, apród – mondta a börtönparancsnok, és becsukta az ajtót.
James végigsietett a keskeny folyosón, amely a pince alatt fekvő várbörtönbe vezető lépcsőhöz vitte. A krondori tömlöc két szintből állt. A felső előtt a föld végig ki volt vájva, így keskeny ablakokon keresztül bejutott némi fény a cellákba, és az ablakokon át a halálra ítéltek helyéről látni lehetett az udvaron tartott akasztásokat is.
Az alsóbb szinten már az örök sötétség uralkodott. Itt a várbörtön tulajdonképp nem volt más, mint egy hatalmas csarnok, benne négy óriási fémketreccel: a ketrecek falát alkotó rudak a földtől a mennyezetig futottak. A cellákat két, egymást keresztező folyosó választotta el egymástól. A lépcső aljánál lobogó egy szem fáklya volt az egyetlen fényforrás az egész hatalmas csarnokban. A fáklya fénykörében egy magányos katona állt, és amikor James lesétált a lépcsőn, megfordult.
– Üdvözlöm, apród – köszöntötte.
– Úgy tudom, valaki engem keresett – mondta James.
– Egy fickó a távolabbi cellában. Odaviszem hozzá.
Az apród követte a katonát. Az kivette a fáklyát a falikarból, és elvezette a fiatalembert az első két, üresen tátongó cella mellett. A két távolabbi viszont zsúfolásig tele volt. A foglyok legtöbbje férfi volt, akiknek nagy része már aludt, a néhány női rab pedig az egyik sarokban zsúfolódott össze, mintha védelmet reméltek volna egymás közelségétől. Ezekben a cellákban azokat a verekedőket, részegeket és bajkeverőket helyezték el, akik már számos alkalommal megszegték a törvényt, és akiknek így most szembe kellett nézniük a herceg igazságszolgáltatásával. Néhány fogoly kérdéseket kiabált James felé, azonban az apród egyszerűen elengedte őket a füle mellett.
A katona továbbvezette a cella távolabbi vége felé. A sarokban James egy hatalmas termetű férfit látott, aki kezével a rácsokon bizonyára őt várta.
Amikor megállt előtte, a férfi azt mondta:
– Örülök hogy látlak, Jimmy.
– Ethan! – kiáltott föl James. – Azt hittem, hogy már rég elmentél!
Ishap egykori apátja, aki valamikor a Csúfolódók nehézfiúja volt, bólintott.
– Úgy is volt, de az isteneknek más tervei voltak velünk.
– Veletek?
Ethan állával hátrabökött a válla felett.
– Kat és Limm is itt van.
– Mikor lesz a tárgyalásotok?
– Holnap.
– És mi a vád?
– Vádak. Szökés, letartóztatáskor ellenállás tanúsítása, tettlegesség, csendháborítás, sőt talán még árulás is.
James az őrhöz fordult, és azt mondta:
– Hozd ki őket innen, és vidd fel a lakosztályomba.
– Apród? – döbbent meg a katona.
– Azt mondtam, hogy hozd ki őket innen, és vidd fel a lakosztályomba. Állíts néhány embert az ajtóm elé, amíg vissza nem küldöm őket ide.
Az őr még mindig bizonytalannak tűnt.
– Azt akarod, hogy felmenjek, és felébresszem a herceget, csak azért, hogy a saját kezű aláírásával ellátott parancsot hozzak neked?
A katona, ahogy szinte mindenki a helyőrségben, jól tudta, hogy ha szükséges, az apród meg tudja szerezni a hercegi parancsot, így úgy gondolta, jobb, ha nem késlelteti az elkerülhetetlent, és bólintott.
– Idehívok néhány fiút, hogy vigyék fel őket magához – sóhajtott.
– Fönt találkozunk, Ethan – mondta az apród, és elment.
Nem sokkal később valaki megzörgette James szobájának ajtaját. Graves, Kat és Limm állt előtte, kezük és lábuk bilincsben.
– Szedjétek le a láncokat, és várjatok idekinn! – utasította James az őröket.
– Igenis, apród – tisztelgett a rangidős katona.
Miután a bilincseket levették, és az ajtó becsukódott, James egy tálcára mutatott, amit még korábban hozatott, és amelyen egy kancsó sör, néhány szelet sajt, kenyér és hideg marhasült volt. Limm habozás nélkül rávetette magát az ételre. Graves megrakott egy tányért magának és Katnek, a nő pedig megtöltött két korsót.
– Amikor utoljára találkoztunk, azt tervezted, hogy fogod Katet, és elmentek Keshbe.
Graves bólintott.
– Azt terveztük.
– Mi történt?
– Majdnem egy hétig tartott, amíg megtaláltam Katet – mesélte Graves – és megszerveztem az utazást Durbinba. Aztán alaposan elrejtőztünk. Volt egy kedves kis búvóhelyünk a szegénynegyedben, ott vártunk a napra, amikor a hajónk elindul. Aztán elkezdődtek a gyilkosságok. – Ránézett Limmre, és jelezte, hogy a fiúnak kellene folytatnia a történetet.
– Már egy ideje gyakran összeütközésbe kerültünk ezzel a Féreggel meg az embereivel, apród – mondta Limm. – Emlékszik arra, amikor múlt hónapban az öreg Donk holtan került elő?
James bólintott, ámbár nem volt teljesen tisztában vele, hogy ki volt ez az öreg Donk, és hogy mikor halt meg.
– Akkor azt is biztosan hallotta, hogy kinn a dokkoknál jó néhány nehézfiút meggyilkoltak.
James ismét bólintott, feltételezte, hogy ez azzal van kapcsolatban, amit Walter Blont mesélt neki a saját csapata és a Féreg emberei közötti csatáról.
– Nos, amikor a Féreg emberei lerombolták a Mamát, mindannyian szétszóródtunk. Én elmentem, hogy megkeressem Katet és Gravest. Tudtam, hogy valahol kinn bujkálnak, és csak arra várnak, hogy elindulhassanak Keshbe. Aztán egyszer csak az Éjmestert meggyilkolták. Az öbölben találták meg, ott lebegett a vízben. A Napmester megbeszélést folytat Mick Giffennel, Reg deVrise-zal és Fürgeujjú Phillel, kimennek valahová, majd amikor visszajönnek, azt mondják, hogy a Pillér meghalt. Akkor az ember már tudta, hogy háború folyik a csatornákban. A legtöbb fiú is meghalt, és az összes nehézfiút szintén meggyilkolták. – Limm egy pillanatra elhallgatott, mélyet sóhajtott, majd folytatta: – Graves, Kat és én elindultunk, hogy elhajózzunk Keshbe. Úgy viselkedtünk, mintha egy rendes család lennénk, ám a kikötőben belekeveredtünk egy zavargásba, és elkaptak minket. A többit már tudja.
– Az utóbbi időkben egy kicsit túl sok errefelé a gyilkosság, legalábbis az én ízlésemhez képest – jegyezte meg James. Ő is mesélni kezdett, elmondta a többieknek azt, amiről úgy érezte, hogy meg kell velük osztania, ám kihagyta azokat a részleteket, amelyek érzése szerint esetleg veszélyeztethették volna a Királyság biztonságát.
Amikor James befejezte, Graves azt mondta:
– Azokkal az izmali orgyilkosokkal nekem nem mondasz újat. Amikor megpróbáltunk eljutni a kikötőbe, egy darabig a csatornákban mentünk, és odalenn, még mielőtt feljöttünk volna, és bedugtak volna minket a börtönbe, láttam néhány igencsak marcona külsejű kesht. Gondolom szükségtelen mondanom, hogy nem állítottam meg őket, hogy megkérdezzem, mit csinálnak ott lenn.
Limm közbeszólt:
– Azok között is volt néhány kesh, akik megölték az utcakölyköket.
James csöndben latolgatta, hogy mennyit lenne érdemes megosztania korábbi bajtársaival. Végül azt kérdezte:
– De miért ölnék ők meg a varázslókat?
Graves szájában egy pillanatra megállt a falat. A szeme elkerekedett, nyelt egyet, és azt mondta:
– Az egyetlen ok, amire gondolni tudok, az valamiképpen Ishap egyházával van kapcsolatban. Igaz, hogy én elárultam a rendemet, ám így is vannak titkok, amelyeket semmiképpen sem árulok el. Ennek semmi köze nincs ahhoz a kötelékhez, ami engem az egyházhoz köt, erre inkább az istenekkel szembeni kötelességem kényszerit.
– Nem kapcsolódik ez valahogy ahhoz, hogy a templom ismét használatba vette a palota nyugati kapujával szemközti házat? – kérdezte James.
Graves nem válaszolt, azonban a szeme egy pillanatra felvillant.
– Mindegy – legyintett James. – Viszonylag fiatal vagyok még, de annyi papot és annyi esküt láttam már, hogy az több emberöltőre is elég lenne. Nem faggatlak. De ha lenne bármilyen ötleted vagy meglátásod a mágusok módszeres legyilkolásának esetleges okáról, és azt közölnéd is, akkor nagyon hálás lennék.
– Te?
James elvigyorodott.
– No meg a Korona.
– Elég hálás lenne ahhoz, hogy kihozzon minket a börtönből, és eljuttasson minket a Nagy Kesh Birodalomba?
– Ha a herceg elégedett azzal, amit hall, akkor ez akár még ma éjszaka megtörténhet.
– Akkor vigyél a herceghez – mondta Graves.
James bólintott. Katnek és Limmnek azt mondta:
– Maradjatok itt. – Kinyitotta az ajtót, és utasította a kinn álló katonát, hogy őrködjön tovább. Graves kíséretében lement a pincébe, ahol Arutha és William még mindig a négy halott orgyilkost vizsgálták, bemutatta az egykori apátot, és a bemutatáshoz hozzátette:
– Talán ő hozzá tud rakni néhány darabot ehhez a kirakósjátékhoz.
– És mik lennének azok? – kérdezte Arutha.
Graves Jameshez fordult.
– Szabad eltávozás?
Arutha kérdően felvonta a szemöldökét.
– Szabad eltávozás?
– Egy kisebb polgári engedetlenségről van szó, holnap reggel tárgyalnák az ügyet.
– Úgy érted, ma reggel – helyesbített Arutha. – A nap alig három óra múlva felkel. – Graveshez fordulva azt mondta: – Ha valóban értékes információval szolgálsz, akkor azt hiszem, elfelejthetjük azt a kisebb rendbontást.
– Inkább közepes, de ez most nem lényeges – jegyezte meg James.
– Akkor tudja meg, fenség – kezdett bele Graves –, hogy én valamikor Ishap egyházának felszentelt papja voltam, a Malak Keresztjében levő apátság vezetője. Azonban megszegtem az eskümet, elárultam a testvéreimet, és most szembe kell néznem az istenek büntetésével.
– Most már jóval értékesebbnek kell lennie a tőled kapott információnak, Graves apát. Ismerem a nevedet, és jog szerint láncra verve kellene elvitetnem téged a templomba, hogy a rended szolgáltathasson igazságot – mondta Arutha.
– Íme, amit mondhatok – folytatta Graves. – Titokzatos hatalmak, sötét szövetségek tevékenykednek szerte az országban. Erők, amelyek ártani akarnak önnek, olyan módokon, amelyeket ön még elképzelni sem tud, fenség. Az árnyékok között lopakodnak, és rengeteg embert alkalmaznak, akik talán maguk sem tudják, hogy ezeket a hatalmakat szolgálják. Hamarosan óriási jelentőségű esemény fog történni. Azt hiszem, ön tudja, mi az, és azt is, hogy miért nem mondhatok róla többet.
A herceg bólintott.
– Folytasd!
– Vannak néhányan, akiknek az érdekét az szolgálná, ha ez a dolog rosszul sülne el. Ezeknek a sötét hatalmaknak nem az a fontos, hogy ők sikerrel járjanak, hanem az, hogy az egyházak elbukjanak.
– Arra akarsz megkérni, hogy figyelmeztessem az egyházakat? – kérdezte Arutha.
Graves elmosolyodott.
– Fenség, azzal, amit most mondtam, Ishap egyházának minden magasabb rangú beavatottja tisztában van, ahogy a többi rend főpapjai is. Most csak megpróbálom felvázolni a helyzetet: az ellenségei talán azért cselekszenek látszólag véletlenszerűen, sőt, úgy tűnik, kaotikus módon, mert nincs más céljuk, csak az, hogy önnek nehézségeket okozzanak.
– Eddig még semmi újat nem hallottam – figyelmeztette Arutha.
– Akkor most jön az, amit maga még nem tud. Van egy szervezet. Az a férfi irányítja, akit maguk Féreg néven ismernek. Megpróbálja megszerezni Krondorban a Csúfolódók helyét, és számos más városban is át akarja venni a bűnözés irányítását. A célja látszólag egyszerű: gazdagság és hatalom. Azonban ahhoz, hogy ezt elérje, szövetségre kellett lépnie egy másik szervezettel: az Éjsólymokkal. – Graves elhallgatott, hogy felmérje a herceg reakcióját.
– Folytasd! – mondta Arutha.
– Ez azonban egy kelletlen és buktatókkal teli szövetség, mivel az Éjsólymoknak, úgy tűnik, megvannak a saját elképzeléseik és terveik, és ezek között ott vannak azok a munkák is, amelyekkel a korábban említett sötét hatalmak bízták meg őket. A Féreg emberei voltak azok, akik kiűzték a Csúfolódókat a városból, a varázslókat pedig az Éjsólymok öldösték le.
– Tudsz valamit az Olasko hercege elleni támadásról?
– Az ember mindig és mindenhol hall szóbeszédeket, ez alól még az ön várbörtöne sem kivétel. Az a támadás vagy az egyik, vagy a másik szervezet, azaz vagy a Féreg, vagy az Éjsólymok terveinek eredménye volt. Ha a Féreg csinálta, akkor azért tette, mert úgy látta, hogy a herceg útjában áll a tervei megvalósulásának. Ha az Éjsólymok voltak, akkor azért, mert a herceg halála azokat a sötét hatalmakat szolgálja, akikről már beszéltem.
– Vannak mágusok az Éjsólymok szolgálatában? – kérdezte James.
– Én erről még nem hallottam, de arról sem, hogy a Féreg varázslókat alkalmazna. A tolvajok nem bíznak túlságosan a mágikus művészetek gyakorlóiban, de ezt te is nagyon jól tudod, Sebes Jimmy – felelte Graves.
Arutha a régi név hallatán elmosolyodott.
– James azt is nagyon jól tudja, hogy milyen kérdéseket kell feltenni ahhoz, hogy kiderüljön az igazság. Tehát, ha azt mondanánk neked, hogy azok, akik megpróbálták megölni a herceget, varázslók voltak, és a valódi céljuk nem Olasko herceg, hanem a koronaherceg, akkor mit mondanál?
– Azt, hogy akkor egy harmadik szervezet is tevékenykedik a háttérben – felelte Graves. – Talán azok a sötét hatalmak más ügynököket is megbíztak, hogy biztosak lehessenek afelől, a dolog számukra kedvezően alakul, még akkor is, ha az Éjsólymoknak és a Féregnek nem sikerül elérniük a céljukat.
Arutha elkeseredetten felsóhajtott.
– A pokolba, mit nem adnék érte, ha hétköznapi, látható ellenséggel állhatnánk szembe!
– Fenség – mondta Graves –, azt hiszem, egy ilyennel szolgálhatok.
– Micsoda? – hökkent meg Arutha.
Ishap volt papja a legközelebbi holttest mellé lépett.
– Egy halott nem mindig emlékeztet arra, aki életében volt, de ezt itt így is felismerem. A neve, vagy legalábbis a név, amin én ismertem, Jendi. Jal-puri rabló volt, a Pillér korábban gyakran üzletelt vele. Ez a fickó gyilkos, rabszolga-kereskedő és rabló egy személyben. – A hercegre nézett. – Hogy került ő ide?
James adta meg a választ.
– Megpróbált elcsalni engem egy beszélgetésre, amihez nekem nem fűlt a fogam.
Graves elmosolyodott.
– Bármiféle beszélgetést is forgatott a fejében, a lényege biztos az volt, hogy te elmondasz neki mindent, amit tudsz, ő meg addig figyel, amíg meg nem unja, és úgy nem dönt, hogy végez veled.
– Tehát ismered ezt az embert – jegyezte meg Arutha. – Mit gondolsz, kinek dolgozhatott?
– A pletykák szerint, noha Jendi közönséges orgyilkos volt, olykor-olykor magánál veszélyesebb alakokkal is dolgozott együtt: mint például az Éjsólymokkal.
– Hogy lehet az? – csodálkozott Arutha. – Én azt hittem, az Éjsólymok egy szigorúan zárt szervezet.
– Ó, az is, azonban valahogy nekik is tartaniuk kell a kapcsolatot a külvilággal. Erre a célra olyan embereket használnak, akiket vagy pénzzel vagy fenyegetéssel hűségre kényszeríthetnek. Ha megbízzák őket egy gyilkossággal, szükségük van valakire, aki tárgyal a nevükben.
– Én azt hittem, hogyha az embernek egy orgyilkos szolgálataira van szüksége, akkor egyszerűen meghagyja valahol az áldozat nevét, ők pedig felveszik vele a kapcsolatot, és megnevezik az árat – mondta James.
– Igen – felelte Graves –, de valakinek el kell vinnie azt a cédulát, amin rajta van a név, és át kell vennie a munkáért járó pénzt. Ezt pedig nem saját maguk teszik.
– Nem tudod, vannak keshiek az Éjsólymok között? – kérdezte Arutha.
– A Halál Rendje egy nemzetiség nélküli testvériség, fenség – felelte Graves. – A Királyságban dolgozó orgyilkosbandák testvéreiknek tekintik a déli izmali klánokat.
– Akkor legalább már azt tudjuk, hogy a kesh orgyilkosokat ugyanoda tehetjük, mint az Éjsólymokat – jegyezte meg Arutha.
– Ez szó szerint így van – mondta Graves.
– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy egy hét lovaglásra innen van egy hely, ahol szinte biztosan megtalálja az Éjsólymokat: mind a királyságbelieket, mind a keshieket.
– Hol? – kérdezte Arutha. – Ha ezt elmondod, minden bűnödet megbocsátjuk, biztosítjuk a szabadságodat, és eljuttatunk oda, ahova menni szeretnél.
– A Shandoni-öböltől délre halad egy régi karavánút, amit már régóta senki nem használ. Ha azon az úton elindul dél felé, talál egy dombsort, a dombok egyikén valamikor egy ősi kesh erődítmény állt. Én is csak azért tudok róla, mert ez az ember – a holttestre mutatott – egyszer meglehetősen leitta magát, és akkor beszélt róla egy keveset. Talán valamilyen régi térképen feltüntetik a helyét. Az erőd falai és tornyai már régesrég leomlottak, mára csupán a föld alatti járatok maradtak meg belőle.
– Úgy hangzik, hogy ez a búvóhely szinte kiköpött mása annak, amit Cavell várában használtak – jegyezte meg James.
– A vízzel nincsen gondjuk – folytatta Graves –, mivel az erődben van egy ősi forrás. Élelmet meg bármikor vásárolhatnak Határszélében vagy Shamatában, ehhez senkinek nem kell tudnia, kik ők. A régi kesh erőd nagyszerű rejtekhely: elég közel van Krondorhoz, hogy bármikor kedvük szerint lecsaphassanak, és amennyiben az ember nem tudja, hogy mit keres, könnyen lehet, hogy ellovagol mellette, és észre sem veszi, hogy gyilkosok tanyája előtt haladt el.
Arutha Williamhez fordult, aki csöndben figyelt, és utasította:
– Szaladj fel a lakosztályomba! Vigyél magaddal annyi embert, amennyit jónak látsz, de feltétlenül nézzétek át az összes régi térképet, és keressetek meg rajtuk minden apró jelet, ami esetleg utal ennek a kesh erődítménynek a hollétére.
– Tudsz olvasni kesh nyelven, fiú? – kérdezte Graves.
William bólintott.
– Tudok.
– Akkor keresd azt a helyet, amit úgy hívnak, hogy Az Elveszett Lelkek Völgye – tanácsolta Graves. – Onnan vezesd az ujjadat kelet felé. Ha ez az erőd rajta van a térképen, akkor talán A Reményvesztettek Sírja néven lesz feltüntetve.
– Van egy olyan érzésem, hogy nem önként választott állomáshely volt – szellemeskedett James.
– Erről semmit nem tudok – mondta Graves –, csak azt tudom, hogy ez a részeg gyilkos így nevezte. Valami olyan legendát is említett, hogy annak idején a keshiek hagyták, hogy az egész helyőrség az erődöt védelmezve ottpusztuljon. Az a szóbeszéd is járja, hogy az egykori katonák szelleme ma is kísért, és hogy az erődöt vérivók meg más lehetetlen lények lakják.
– Ha te is átélted volna azokat a dolgokat az Éjsólymokkal kapcsolatban, amit mi, akkor nagyon másképp beszélnél, Ethan – jegyezte meg James. – Igen bosszantó, hogy amikor megölsz belőlük egyet, és pár perccel később újra meg újra meg kell ölnöd.
Graves intett a hercegnek.
– Fenség, én mondtam, hogy sötét hatalmakkal áll szemben, és ez alatt a lehető legsötétebb fajtát értettem.
Arutha bólintott.
– Lemondjuk a holnap reggeli tárgyalásodat, Graves, de egy darabig még a vendégem maradsz. Ha ez a meséd igaznak bizonyul, akkor felteszünk egy Quegbe vagy Durbinba tartó hajóra, vagy eljuttatunk bárhova, ahova menni akarsz. James, vidd vissza a cellájába!
Az apród tisztelgett.
– Igenis, uram.
Kivezette Gravest a helyiségből, és a folyosón megjegyezte:
– Ez jól alakult.
– Ha te mondod, Jimmy – sóhajtott Graves.
– Nem adott át az ishapiánusoknak, és nem rendelte el, hogy akasszanak fel, ugye?
Graves elmosolyodott.
– Hát, ez igaz.
Visszasétáltak James szobája felé, ahol Limm és Kat már biztosan nagyon várt rájuk, és ahonnan mindhármukat visszaviszik a várbörtönbe. Igaz, hogy a zsúfolt cella csöppet sem volt kényelmes, azonban az volt az egyik legbiztonságosabb hely Krondorban. Már ha van olyan hely Krondorban, amit mostanság biztonságosnak lehet nevezni, gondolta James magában.

 

 

11.
Lopakodás

A Szivárványos Papagáj üresen árválkodott.
Ebben a kora reggeli órában még egyetlen vendég sem támasztotta a pultot. James elkiáltotta magát:
– Lucas!
William kutatva körbenézett, és igyekezete egy pillanattal később el is nyerte jutalmát: Talia kilépett a konyhából.
– William! – kiáltotta, és hangjából egyértelműen kicsendült az öröm. – James – tette hozzá, és a mosolya csak egy árnyalatnyival lett halványabb. – Apa épp a szemetet viszi ki, hogy beleborítsa a csatornába. Bármely pillanatban visszajöhet, ha meg akarjátok várni.
William rámosolygott.
– Köszönjük – mondta.
James megfogta a fiatal katona könyökét, és visszatartotta a leülni készülő fiút.
– Ha nem tévedek, Taliának ma reggel le kell mennie bevásárolni. Nem így van, Talia?
A lány mosolya szinte sugárzott, ahogy azt felelte:
– Hát, ami azt jelenti, igen. El is akartam indulni, mihelyst apa visszajön.
– Miért nem kíséred el őt a piacra, William? Nekem úgyis meg kell beszélnem néhány magánjellegű dolgot az apjával.
A fiatalember olyan igyekezettel kerülte meg Jamest, hogy majdnem átesett egy széken, és felajánlotta a karját Taliának.
– Ha nincs ellenedre...?
A lány kecsesen átfűzte karját a fiúén, és azt felelte:
– Dehogyis, örülök a társaságodnak. – Jamesre nézve megkérdezte: – Nem bánod, hogy magadra hagyunk, apród?
– Nem, sőt, néhány percnyi nyugalom inkább jól fog esni – nyugtatta meg James. Az arcán csúfondáros kifejezés futott szét, és gyorsan hozzátette: – A palotában az utóbbi időben nagyon zűrösen alakulnak a dolgok azokkal az idelátogató nemesekkel, meg mindennel.
A lány mosolya tovább szélesedett.
– Ó, igen. Hallottam, hogy egy keleti nemes érkezett a városba. – Hátat fordított Jamesnek, és bájosan felnézett Williamre: – Mindent el kell mesélned róla – mondta.
Talia háta mögött az apród finoman megrázta a fejét, jelezte a hadnagynak, hogy egyáltalán nem kell mindent elmesélnie. Ám hangosan csak annyit mondott búcsúzóul:
– Biztos vagyok benne, hogy William még emlékszik rá, hogy milyen ruhákat viseltek a keleti udvar hölgyei, Talia.
William a lány oldalán kilépett az ajtón, James pedig leült, hogy megvárja Lucast. Nem kellett sokáig várakoznia. Ahogy Talia megjósolta, a fogadós néhány perc múlva megjelent – a hátsó ajtón keresztül lépett be az ivóba.
– Talia! – kiáltotta, majd észrevette, hogy csak James ül ott egymagában. – Hová lett a lányom? – kérdezte.
– Elment a piacra Williammel. Mondtam neki, hogy amíg vissza nem jössz, majd én vigyázok a fogadóra.
Lucas baljós tekintettel méregette az apródot, és azt mondta:
– Te valamire készülsz, Jimmy. Túl régóta ismerlek már ahhoz, hogy ezt észre ne vegyem. Miről van szó?
James felállt, odasétált a söntéspulthoz, és a férfi mellett nekidőlt.
– Valamiről, ami nagyon veszélyes, Lucas. Szeretnék feltenni neked egy kérdést, de addig nem tehetem meg, amíg meg nem esküszöl, hogy titokban tartod, amit hallasz.
A fogadós egy pillanatig hallgatott, és az állát vakargatta, mintha a válaszon töprengene.
– Ezt nem tehetem meg, amíg nem tudom, miről van szó. Vannak kötelezettségeim, és biztos vagyok benne, hogy ezzel te is tisztában vagy.
James tényleg jól tudta. Lucas egyike volt annak az elenyésző számú sikeres krondori fogadósnak, akit senki nem patronált: sem egy nagyhatalmú nemes, sem egy céh, sem a Csúfolódók. Az elmúlt évek során sikerült jó pár hasznos szövetségesre szert tennie, és a Királyság számos magas rangú nemesének barátságát is sikerült megszereznie. A Csúfolódókkal is volt néhány ügylete, Jamest is rajtuk keresztül ismerte meg, azonban valahogy mégis sikerült megtartania az önállóságát, nem lett a tolvajok céhének engedelmes eszköze, és nem került az uralmuk alá. Volt valami végtelenül nyakas az öregember természetében, és kimondatlanul is mindenki tudta, hogy ha Lucast valaki megpróbálta az ellenőrzése alá vonni, ő egyszerűen egy másik szövetségeséhez fordult. Egy idő után mindenki számára világossá vált, hogy könnyebb együtt dolgozni Lucasszal, mint uralkodni fölötte.
James már számos alkalommal elpróbálta, amit most mondani akart, így vett egy nagy levegőt, és rögtön belevágott a közepébe:
– Mindketten tudjuk, hogy a Csúfolódók már nem jelentenek meghatározó erőt a városban. És azt is mindketten tudjuk, hogy valaki más – ez a bizonyos Féreg – megpróbál megakadályozni minden mesterkedést és fortélyos tevékenységet Krondorban.
Lucas csak bólintott.
– Azt is tudjuk, hogy a Pillér minden valószínűség szerint meghalt.
Lucas elmosolyodott.
– Ne vonj le elhamarkodott következtetéseket. A Pillér rendkívül dörzsölt alak. Lehet, hogy meghalt, de könnyen lehet, hogy csak gondosan elrejtőzött.
– Talán így van – felelte James –, de számunkra ez mindegy. Ha csak gondosan elrejtőzött, a helyzet akkor is ugyanaz, mintha meghalt volna. A lényeg az, miszerint hagyta, hogy a tolvajcéh csúf véget érjen.
– Lehet, hogy igazad van, de lehet, hogy csak úgy tűnik, mintha hagyta volna.
James elvigyorodott.
– Mondták már neked, hogy fárasztó veled beszélgetni?
– Ja – felelte Lucas. – De nem túl sokan.
– Nézd, nekem szükségem van néhány... jó pozícióban levő barátra.
Lucas felkacagott.
– Hát, akkor fordulj Krondor nagyhercegéhez, fiú. Én elképzelni sem tudok nála jobb pozícióban levő barátot.
– Úgy értem, hogy Krondoron belül. Olyan emberek kellenének, akik helyzetüknek köszönhetően mindenfélét hallanak.
Lucas egy darabig hallgatott, gondosan mérlegelte James szavait, majd azt mondta:
– Az elmúlt években igen nagy figyelmet fordítottam arra, hogy kimondottan rosszul halljak, Jimmy. Ennek köszönhetem, hogy sokan szívesen kötnek velem üzletet. Vannak köztük olyanok, akik árut szeretnének szállítani, de nem akarnak sem a herceg vámhivatalnokaival vitatkozni, sem a Csúfolódók embereivel egyezkedni, és én történetesen ismerem a megfelelő karavánvezetőt, aki épp a szárazföld belseje felé tart. Vannak olyanok, akik beszélni akarnak egy másik emberrel, ám ha az illető szeme elé kerülnének, az nyomban megölné őket, nekem pedig néha sikerül vérontás nélkül összehoznom a két felet. Ilyes ügyleteket folytatok. Azonban, ha bárkiben felmerülne akár a leghalványabb gyanú, hogy besúgó lettem, a hosszú évek során felépített hírnevem teljesen összeomlana.
– Én nem besúgókat keresek, Lucas – jegyezte meg James. – Abból bármelyik utcasarkon találok eleget. Nekem ennél többre van szükségem: olyan emberre, akiben feltétel nélkül megbízhatok. Pontos információkra van szükségem, nem pletykákra és hazugságokra, amivel a kiötlője csupán pár garast akar keresni. Sőt, mi több, nekem olyasvalaki kell, aki csak az én emberem, függetlenül attól, hogy másoknak mit mond. – Mélyen Lucas szemébe nézve hozzátette: – Azt hiszem, érted, mit akarok mondani.
Lucas egy pillanatra elgondolkozott. Aztán mélyet sóhajtott, és azt mondta:
– Sajnálom, de én képtelen lennék kémkedni, mindegy, hogy ki kér meg rá, Jimmy. Az túlságosan kacskaringós út még egy olyan ember számára is, mint én vagyok. – Arrébbment, és belépett a söntéspult mögé. – De azt tiszta szívből állítom, hogy soha nem fogok a korona ellenében cselekedni. Egykor katona voltam, és a fiaim is a Királyság védelmében haltak meg, így elhiheted, amit mondok. Megígérni azonban csak annyit tudok, hogyha hallok valami érdekeset, hát, mondjuk úgy, gondoskodom róla, hogy hozzád is gyorsan eljusson a hír. Mit szólsz ehhez az ajánlathoz?
– Ezzel kell beérnem – felelte James.
– Kérsz egy sört?
Az apród felkacagott.
– Ahhoz még egy kicsit korán van. Inkább elindulok. Ha Talia és William megérkezik, mondd meg Willnek, hogy menjen vissza a helyőrségbe, és tegyen jelentést. Rendben?
– Ami azt a fiatal férfit illeti... – kezdte Lucas.
– Igen?
– Rendes fickó, ugye?
– Igen, rendes fickó – nyugtatta meg James.
Lucas bólintott, majd felkapott egy rongyot, és elkezdte fényesíteni a söntéspultot.
– Csak mert... tudod, ahogy már mondtam, nekem már csak Talia maradt. Szeretnék biztos lenni benne, hogy jól alakul az élete, ha érted, mire gondolok.
– Értem, mire gondolsz – bólintott James vigyorogva. – Ha létezik egyáltalán olyan ember, aki mellett ebben biztos lehetsz, akkor William az.
Lucas felnézett.
– Ugye azt mondtad, hogy az apja herceg?
James csak nevetett, majd búcsút intve Lucasnak kilépett az ajtón.

 

William zavarodottnak és egy kicsit szédültnek érezte magát, képtelen volt teljes bizonyossággal eldönteni, hogy most szerelmes, vagy csak nagyon kimerült. Gyermekkorában számtalan beszélgetést folytatott a szüleivel a férfiakról és a nőkről, illetve a köztük levő kapcsolatról, és a csillagdokki akadémián tanuló diákoktól is sok mindent hallott. Sok szempontból jóval többet tudott a szerelem elméletéről, mint a vele egykorú fiatalemberek, azonban sokkal kevesebb gyakorlati tapasztalattal bírt, mint azok legtöbbje.
Miközben Talia a legfrissebb pletykákról számolt be neki, a fiú megpróbált érdeklődve figyelni, ám a gondolatai elkalandoztak. Élete során mindig voltak lányok a környezetében, állandóan mellette volt például fogadott testvére, Gamina. Ám, noha gyermekkorában számos nőnemű barátja volt, eddig csupán egyszer érezte úgy, hogy szerelmes.
Megrázta a fejét, megpróbálta kiverni belőle Jazhara képét. Azonban minél erősebben próbálkozott, annál élénkebben jelent meg a lány arca az elméjében. Amikor Jazhara Csillagdokkba érkezett, alig négy évvel volt idősebb, mint az akkor tizenegy éves William. Hiszen az majd egy fél élettel ezelőtt történt, eszmélt rá a fiatal katona.
A kesh nemesi családban nevelkedett lány kezdetben tartózkodó volt, ám idővel beletörődött a fiú gyermekes rajongásába, és kedvesen fogadta, sőt néha hízelgőnek is tekintette udvarlását. Aztán az utolsó évben, közvetlen mielőtt William eljött Krondorba, a helyzet megváltozott. Addigra már nem egy esetlen kisfiú volt, hanem egy erős és intelligens fiatalember, és egy rövid ideig a lány viszonozta az érdeklődését. A kapcsolatuk azonban viharos volt, heves, és a végén igencsak fájdalmas William számára.
A dolog rossz véget ért, és a fiú még mindig nem tudta biztosan, hogy mi tette kettőjük kapcsolatát olyan rögössé. Amíg meg nem tudta, hogy a lány hamarosan Krondorba érkezik, azt hitte, hogy már soha nem lesz alkalma kideríteni, miért taszította el magától Jazhara. Most a kilátás, hogy újra találkozni fog vele, félelemmel és némi izgalommal töltötte el.
– Te nem figyelsz rám. – Talia hangja szüremlett át a fiú merengésén.
– Sajnálom – mentegetőzött mosolyogva. – Az elmúlt néhány éjszaka nem aludtam túl sokat. – Amikor a lány bosszúsan összevonta a szemöldökét, gyorsan hozzátette: – A korona ügyében jártam.
Talia elmosolyodott, belekarolt, és tovább csevegett, miközben lassan a piactérre értek.
– Hát, akkor most csak élvezd a napsütést, és tegyünk úgy, mintha a hercegnek és az udvari gondoknak semmi köze nem lenne hozzánk. És ígérd meg nekem, hogy ma éjszaka alszol egy jót, rendben?
– Meglátom, mit tehetek – felelte William. Amikor Talia megállt egy asztal előtt, hogy megnézze a kofa portékáját, amely aznap reggel érkezett a városba, William hosszasan csodálta a lány arcélét.
Talia rámutatott egy kupac hatalmas, aranyszínű hagymára, és azt mondta:
– Ebből elviszek egy fél tucatnyit.
Miközben a lány meg az árus megalkudtak az áron, William arra eszmélt, hogy a gondolatai ismét visszatértek a Talia és Jazhara közötti különbségekre. Jazhara kesh volt, egy sivatagi törzsből származott, így a megjelenése királysági szemmel nézve sötéten egzotikusnak tűnt. Varázslónak tanult, már most jó néhány trükköt ismert, és óriási lehetőségek rejlettek benne, ráadásul legalább olyan edzett volt, mint bármely katona, akivel William valaha is találkozott. A fiúnak első kézből származó tapasztalatai voltak arról, hogy Jazhara ugyanolyan sebesen képes betörni egy ember koponyáját a botjával, mint elmondani egy varázslatot. A kesh lány tanultabb volt, mint bármely más nő, akit William ismert: tucatnyi nyelvet és nyelvjárást beszélt, ismerte mind saját hazája, mind a Királyság történelmét, tudott társalogni a tudományokról, a csillagok járásáról, és az istenek misztériumaival kapcsolatos témákban is meglehetősen otthonosan mozgott.
Ezzel szemben Talia csupán egy derűs, nyílt természetű lány volt, akiből majd kicsordult a vidámság és a báj. Most hirtelen megfordult, és mivel észrevette, hogy William őt bámulja, megkérdezte:
– Mi a baj?
A fiú visszamosolygott rá.
– Csak azon elmélkedtem, hogy te vagy a legcsinosabb lány, akit valaha láttam.
Talia elpirult.
– Hízelgő!
William váratlanul zavarba jött ettől a megjegyzéstől, így gyorsan másfelé terelte a szót.
– Mesélj nekem arról, hogy... hol nőttél föl. Azt mondtad, egy rend nevelt fel. Kinek is a rendje?
Talia elmosolyodott, átnyújtott négy pénzdarabot az árusnak, és belerakta a hagymákat a kosarába.
– Kahooli nővéreinek egyik rendje nevelt fel.
Williamnek valósággal leesett az álla.
– Kahooli! – kiáltotta döbbenten.
A közelben számos kofa megfordult, hogy megnézze, ki merte szájára venni a bosszúállás istenének nevét.
Talia megveregette William karját.
– Tudtam, hogy így fogsz reagálni.
– Azt tudtam, hogy egy apátságba küldött az apád, de azt hittem, hogy egy...
– Nőiesebb rendhez? – fejezte be helyette a lány.
– Valami olyasmi.
– A Bosszú Keresőjét nők szolgálják – magyarázta a lány. – És apa úgy döntött, ha már a városon kívül kell felnőnöm, akkor olyanok neveljenek, akik arra is meg tudnak tanítani, hogyan védjem meg magamat. – Kinyújtotta a jobb kezét, mutatóujjával megérintette William kardjának markolatát. – Ez egy kicsit túl nagy nekem, de talán ezzel is tudnék néhány komoly sebet okozni.
– Efelől nincs kétségem – mondta a fiú. Kahoolinak számtalan rendje volt, ám mindegyikre igaz, hogy tagjai elsősorban annak szentelték az életüket, hogy felkutassák a gonosztevőket, és igazságot szolgáltassanak. Legszelídebb hangulatukban a helyi csendőröket és seriffeket segítették, kiderítették a gonosztevők búvóhelyét, és vagy elkapták őket, vagy elárulták a hatóságnak a hollétüket. Amikor azonban kegyetlenebb kedvükben voltak, figyelmen kívül hagyták a helyi törvényeket és a királyi igazságszolgáltatást, egyszerűen levadászták és kivégezték a gonosztevőket. Amikor előjött a legrosszabb oldaluk, meg sem hallgatták, ha a prédájuk az ártatlanságát bizonygatta. Egy gyakran hangoztatott vicc szerint Kahooli szolgálóinak az volt a hitvallása, hogy „Öld meg mindet, és hagyd, hogy Kahooli válassza ki az ártatlanokat a bűnösök közül”. Kahooli követői gyakran több gondot okoztak, mint ahány problémát megoldottak.
Talia elmosolyodott.
– Tudom, mi jár a fejedben.
William elpirult.
– Mi?
– Szaladjak el most, vagy várjam meg, amíg hátat fordít?
A fiú felnevetett.
– Semmi ilyesmi. Csak...
– Ne árts nekem, William, és akkor nem lesz semmi félnivalód.
A lány mosolya olyan nyílt volt és olyan sugárzó, hogy a katonának kacagnia kellett.
– Nem fogok. Erre megesküszöm.
– Jó – felelte Talia, és játékosan rácsapott a fiú karjára. – Akkor nem kell vadásznom rád, és bántanom, ha elkaptalak.
– Most viccelsz, ugye?
Most a lány kacagott fel.
– Én csak nevelkedtem Kahooli rendjében. Soha nem esküdtem fel a szolgálatára.
William végre rájött, hogy a lány csak ugratta, és felnevetett.
– Egy pillanatra sikerült elbolondítanod.
Ahogy továbbsétáltak, és nézegették a kirakott portékákat, a lány átfűzte karját Williamén.
– Azt hiszem, nem csak egy pillanatra sikerült elbolondítanom téged – mondta alig érthetően:
William úgy döntött, hogy inkább nem hallja meg a megjegyzést. Jelen pillanatban nem tudta, hogy mit gondoljon. Most egyszerűen csak élvezte a meleg, enyhén zavarbaejtő érzést, amely mindig elfogta, amikor a lányra nézett. Csodálattal töltötte el Talia fekete haja, fehér bőre, feszes tartása, és az a fiatalos energia, ami látszólag mindent átjárt, amit a lány megérintett. Egyetlen dolgot akart csak: állandóan maga mellett tudni a lányt, és soha többet nem gondolni semmi kellemetlenre.
– Hadnagy! – csendült fel az ismerős hang, aminél kellemetlenebbet a fiú el sem tudott képzelni.
Amikor William megfordult, látta, hogy Treggar kapitány és két katona közeledik.
– Uram – mondta, és vigyázzba vágta magát.
Treggar hangja inkább morgásra, mint emberi beszédre emlékeztetett, ahogy közölte:
– Engem küldtek ki, hogy megkeressem magát és James apródot, hadnagy. – A tekintete ellenséges volt, a modora támadó, de hozzátette: – Őfensége parancsa.
William érezte, hogy a kapitányban fortyog a kimondatlan düh, amiért ezt be kellett ismernie. Taliára nézve Treggar hozzátette:
– Látom, hogy nagyon elfoglalt, és nem volt ideje, hogy a palotában őrséget álló társait leváltsa, ám most őfensége szörnyen fontosnak érezte, hogy ön is csatlakozzon hozzá, így személyesen engem küldött ki, hogy előkerítsem magát meg az apródot.
– Ó – kezdett bele William –, azt hiszem, hogy James apród a Szivárványos Papagájban van.
– Nem, itt van – csendült fel egy másik, jóval barátságosabb hang.
William megfordult, és látta, hogy James sétál feléjük. Az apród megkérdezte:
– Mi történt, kapitány?
– Parancsot kaptam, apród. Önnek és a hadnagynak azonnal vissza kell jönnie velem a palotába.
William Jamesre nézett, aki bólintott:
– Jól van. – Majd az apród Taliára pillantott, és elnézést kért tőle:
– Bocsáss meg, de mennünk kell.
A lány búcsúzóul megszorította a katona karját.
– Nagyon élveztem az együtt töltött időt, William. Remélem, hamarosan újra látlak.
– Ebben biztos lehetsz – mosolygott a fiatalember, majd Treggarre nézve hozzátette: – Amint a kötelességeim engedik.
Talia sarkon fordult, és folytatta az asztalokra kirakott portékák nézegetését, ám a válla fölött még hátrapillantott, hogy egy utolsó mosolyt küldjön William felé.
– Apród, ha készen állnak... – mondta a kapitány.
James bólintott, és elindult a palota felé.
William egy lépéssel Treggar mögött ment, a sort a két katona zárta. A fiatal hadnagy érezte, hogy a kapitány és közötte egyre komolyabb a feszültség, és tudta, hogy hamarosan tennie kell valamit, hogy ezt enyhítse. Ha nem tesz, egy egész életre szóló ellenséget szerez magának a seregben.

 

Arutha körbenézett a szobában. Treggar kapitány és a két katona, akit korábban kiküldött, hogy kerítsék elő Jamest és Williamet, félreállt az egyik oldalra. A másik oldalon négy krondori nyomkereső – akik egy különleges, főleg nyomolvasókból és nyomtörőkből álló elitalakulat tagjai voltak, és kizárólag a saját kapitányuknak tartoztak engedelmességgel – hallgatta figyelmesen a herceg szavait.
– Itt – mondta Arutha, és rámutatott egy pontra a térképen, a Shandoni-öböltől valamivel délre. – Ha a kapott információk helyesek, akkor itt rejtőznek.
James a herceg mellett állt, és a szeme végigkövette a térképre rajzolt vonalat, amely egy elmosódott felirattól indult. A nagyon apró betűk Az Elveszett Lelkek Völgyét jelölték, és egy még ősibbnek tűnő felirat alatt álltak, amely kesh nyelven íródott, így James nem tudta elolvasni.
– Ez még mindig túl nagy területnek tűnik ahhoz, hogy az egészet átkutassuk, fenség.
Arutha a négy nyomkereső felé intett.
– Ők még ebben az órában útra kelnek.
– Agyunkba véstük a térképet, fenség – mondta a nyomkeresők egyike.
Arutha bólintott.
– Ezek az emberek még ma elindulnak utánatok. Keressétek őket itt. – Az ujjával egy pontra bökött, amely néhány mérföldnyivel keletre feküdt az átvizsgálandó területtől. – Egyikőtök lépjen velük kapcsolatba minden este.
– Igenis, fenség – mondta a nyomkeresők vezetője, és tisztelgett. Majd intett a társainak, hogy induljanak.
Miután a négy felderítő elment, Arutha azt mondta:
– Kapitány, dolgozzon ki egy haditervet. Mondja el mindenkinek, akivel találkozik, hogy délnyugaton és északkeleten hadgyakorlatot fogunk tartani. Aztán válasszon ki kétszáz embert a legjobbak közül, ám mindenképpen hagyja ki azokat, akik nem állnak legalább öt éve a szolgálatomban. – James egyetértése jeléül bólintott. Az északőrei helyőrségben három Éjsólyom is szolgált katonaként. – Csinálja úgy, hogy a választás véletlenszerűnek tűnjön. Az első nap végén azt a kétszáz embert leviszem délre, Leland kapitány pedig elvezeti a többi embert északkeletre. Találjon ki valami hihető magyarázatot, hogy maga miért nem csatlakozott egyik csapathoz sem.
Treggar kapitány bólintott.
– Uram, ha lehetne egy kérdésem...
Arutha bólintott.
– Nem lenne jobb, ha az udvarnagy készítené a haditervet?
– Gardan udvarnagy visszavonul, kapitány. Holnap délben tartunk egy díszszemlét, ami egyben a búcsúztatása is lesz. Aztán az esti apállyal elindul, és hazamegy Crydee-ba.
James elvigyorodott.
– Lesz ma este egy búcsúestély?
Arutha az apródra nézett.
– Igen, de ti nem lesztek ott.
James színpadiasan felsóhajtott.
– Ezt szörnyen sajnálom, uram.
– A díszszemlére elkészülök a feladat megoldásával, uram – mondta Treggar.
– Nem – mondta Arutha –, még ma este, alkonyat előtt legyen kész vele, és hozza ide. Naplemente után egy órával maguk öten – a kapitányra, a két katonára, Williamre és Jamesre mutatott – útra kelnek egy Kesh felé tartó karavánnal. A Shandoni-öböl közelében levő útelágazásnál önök nyugatnak fordulnak, és megkeresik ezt a régi karavánutat. – Egy ösvényre mutatott, amelyet halvány vonal jelölt az ősrégi, itt-ott foszladozó térképen. – Maguk fél nappal a nyomkeresők után indulnak, ám jóval lassabban fognak haladni, mint ők. – Ujjával ismét megütögette a térképet. – Három nappal utánuk kellene elérniük ezt a pontot. Így a nyomkeresőknek lesz idejük rá, hogy megtalálják a zsákmányunkat.
– És amikor ez megtörténik, maga alig fél nappal mögöttünk lesz – tette hozzá James.
– Igen – mondta Arutha. Körbenézett a szobában levőkön. – Ha üzenetet kapnak, menjenek olyan gyorsan, ahogy csak tudnak oda, ahol a nyomkeresők szerint az Éjsólymok rejtekhelye van. Az útjuk során mindenhol hagyjanak egyértelmű jeleket. Maguknak és a nyomkeresőknek az a feladata, hogy elintézzék az őrszemeket, és megnyissák a kapukat, hogy én belovagolhassak a legjobb katonáimmal, és végre végképp eltaposhassam ezt a kígyófészket!
James Aruthát nézte, ám nem szólt semmit. Tudta, hogy a nagyherceg most Anitára gondol, az a pillanat jár az eszében, amikor az esküvőjük napján a karjában tartotta kedvesét, aki egy orgyilkos nyílvesszőjével a hátában haldoklott. A hercegnőt már szinte magához ölelte a halál, és Arutha semmit nem tehetett.
– Készen fogunk állni, fenség – James végül csak ennyit mondott, és kivezette a többieket a szobából. Odakinn a kapitány megkérdezte:
– Apród, miért éppen én? A herceg azelőtt soha nem jelölt ki engem ilyen feladatra.
James vállat vont.
– Magát küldte ki, hogy megkeressen minket, így tehát maguk hárman már valószínűleg sejtették, hogy Williamre és rám valamilyen különleges feladat vár. Azzal, hogy a sivatagba is maguk tartanak velünk, a lehető legkisebbre csökken azoknak a száma, akik tudnak a küldetés valódi céljáról. Az Éjsólymoknak megvan az az idegesítő szokása, hogy váratlanul bukkannak fel a legvalószínűtlenebb helyeken, ezért különösen fontos, hogy minél kevesebb ember tudjon róla, hová tartunk. – Valami megvillant a kapitány szemében, így James hozzátette: – Ám biztos vagyok benne, hogy a herceg nem önt választotta volna ki, ha nem tartaná alkalmasnak a feladatra. – Körbenézve a többieken még hozzáfűzte: – Útközben majd tesz időnk, hogy beavassuk abba, amit mi tudunk, kapitány. Azonban most más dolgunk van: magának ki kell dolgoznia egy meggyőző haditervet a gyakorlatra, nekem pedig gondoskodnom kell az előkészületekről.
– Előkészületekről? – csodálkozott William.
– Odalopakodni egy csapatnyi orgyilkos fészkéhez önmagában is elég nehéz feladat, hadnagy – mondta James. – Azonban, ha teljes páncélzatban nyargalunk oda, és hadilobogók csattognak a fejünk felett, az még kétszer nehezebbé teszi. Valami álruhára lesz szükségünk. – Kinézett az ablakon, és megállapította: – Már majdnem dél van. Ha naplementekor el kell indulnunk, akkor nagyon kevés időm maradt.
Treggar kapitány bólintott.
– Sok sikert, apród. – Williamnek odavetette: – Hadnagy, maga velem jön.
– Uram – tisztelgett a fiatalember, és elindult a kapitány után. A két katona mögöttük masírozott.
James egész más irányba indult, mint a többiek. Visszafordult kedvenc kijárata, a szolgák kapuja felé, mivel ott tudott a legkönnyebben kiosonni a palotából úgy, hogy senki figyelmét ne keltse fel. Volt négy ember, akit indulás előtt még mindenképpen meg kellett látogatnia: a seriff fia és a három céhes nehézfiú, akik a csatornákban rejtőzködnek. Aztán a találkozások után fennmaradó igencsak rövid idő alatt még nagyon sok bevásárlást el kell intéznie.

 

A fennsíkon kavargott a por és a homok, miközben a kis csapatnyi utazó, két szamár, egy teve és egy kis nyájnyi kecske a túlterhelt kordé körül pihent. Egy hétköznapi ember számára nomádoknak tűntek volna, vagy talán egy távoli városba igyekvő családnak, amely el akarja kerülni a vámhivatalnokokat és a határon járőröző katonákat, akikkel a rendszeresen ellenőrzött országutakon biztosan összetalálkoztak volna.
James és társai a sivataglakók köntösét viselték, melynek csuklyáját mélyen előrehúzták, hogy amennyire lehet, megvédjék szemüket, fülüket, orrukat és szájukat a szállongó, szúrós homokszemektől. William lekuporodott, és a szél zúgását túlkiabálva megkérdezte:
– Kapitány, figyelnek minket?
– Ha ott vannak, akkor igen, figyelnek minket – kiáltotta vissza Treggar.
Három nappal ezelőtt hagyták el a Shandoni-öböl keleti partja közelében felállított tábort. Arutha herceg két napi járóföldre volt mögöttük, kétszáz lovas katona élén. Valahol kinn, a fennsíkon kavargó homokszemek között egy maroknyi nyomkereső is rejtőzött, akik az ősi kesh erődítmény romjait keresték.
– Csodálatosan nézel ki, kedves – szólt oda James Williamnek.
– Mi van?
Az apród felemelte a hangját, hogy túlkiabálja a szél üvöltését.
– Csak azt mondtam, hogy csodálatosan nézel ki, kedves! – ismételte.
Mivel ő volt a társaságban a legalacsonyabb, Williamet beöltöztették egy Beni-Shazda asszony ruháiba. A másik két katona, aki szintén női ruhát viselt, felkacagott, látva, mennyire felingerelte Williamet James megjegyzése. Az apród azóta tréfálkozott időnként a fiú kárára, mióta a fiatal hadnagy az utazás első napján megkapta a női köntöst. William akkor elkövette azt a hibát, hogy hangot adott tiltakozásának, míg a nála tapasztaltabb katonák mindenféle megjegyzés nélkül, egyszerűen felvették a női ruhákat. Azóta James kíméletlenül ugratta a fiatal hadnagyot.
William mostanra már rájött, hogy a panaszkodás hiábavaló, így csak megcsóválta a fejét, és ismét leguggolt.
– Alig néhány napja még a piacon sétálgattam, oldalamon Krondor legcsinosabb leányával, az erszényemben jó pár arannyal, és fényes jövő állt előttem. És most csak... ti, randa szörnyetegek maradtatok. Ó, és természetesen itt van még ez a csodálatos táj! – Körbeintett, végigmutatott a sivár vidéken.
Treggar szakította félbe:
– Most meg fogom ütni. Essen el, és másszon arrébb!
Hirtelen előrecsapott a kezével, és az ütés William vállát érte. Amikor a hadnagy elesett, Treggar fölémagasodott.
– Azt hiszem, nem hallanak minket! – ordította a kapitány. – A hangomat hallják, de a szavaimat nem értik!
James ülve maradt.
– Hol vannak?
– Nyugat felől a második gerincen. Egy kicsit északra az ösvénytől. Egy pillanatra megláttam a mozgásukat. Szinte rögtön eltűntek, de később ismét észrevettem őket.
– Mindenki tudja a dolgát – mondta James.
A másik két katona körbejárta a tábort, mintha arról akarnának megbizonyosodni, hogy mindent megfelelően lerögzítettek, hogy a szél el ne vigye. Treggar odakiáltott Williamnek:
– Másszon arrébb, és térden állva hajoljon meg előttem, majd álljon fel, és nézzen utána a kecskéknek! – A hadnagy pontosan követte az utasításokat. Treggar a kocsihoz sétált, köntösének egyik terjedelmes ujját az arca elé tartotta, mintha a kavargó homoktól óvná magát. Amikor a kordéhoz ért, levett róla valamit, ami távolról valószínűleg egy teli borostömlőnek tűnt, és úgy tett, mintha nagyot húzna belőle. Majd hátát az egyik keréknek támasztva a kocsi szélárnyékában leült a földre.
– És most jöjjön ide, és tegyen úgy, mintha bocsánatért esedezne, és miközben ezt teszi, lessen fel arra a gerincre, és nézze meg, látja-e őket!
William így is tett, meghajolt, és kezét békéltető mozdulattal felemelte.
– Én semmit nem látok, kapitány.
– Hajoljon meg ismét!
William újra így tett. James a kocsi széléhez mászott, és miközben a távolból leselkedőknek úgy tűnhetett, mintha valamit kivenne a kordéból, a szóban forgó gerincet vizsgálta. Egy pillanattal később ő is meglátta, amit korábban Treggar: valamiféle mozgást, ami nem egyezett a szél ritmusával.
– Figyelnek minket – jegyezte meg.
– Befejezheti a hajlongást, hadnagy – mondta Treggar.
William kiegyenesedett, és azt mondta:
– Hozok valami ételt, és körbekínálom.
– Csak ügyeljen rá, hogy először nekem és az apródnak adjon, és csak azután a másik két „feleségnek”.
A katonák nem nevettek. Miközben úgy tettek, mintha a dolgukat végeznék; a nyugat felé emelkedő gerinceket lesték.
– Ma éjszaka az egyik nyomkeresőnek fel kellene keresnie minket. Ha szerencsénk van, akkor rögtön meg is tudjuk, hogy hol rejtőznek azok a szörnyetegek.
Az est hátralevő részében mindenki a saját szerepének megfelelően viselkedett, egy kis utazó család valamelyik tagját játszotta. Naplemente után egy órával a szél elült, ekkor raktak egy kis tüzet, és főztek egy szerény vacsorát. Aztán nyugovóra tértek, és vártak.
Másnap reggel, amikor az első fénysugár előbukkant, a nyomkeresőnek még mindig semmi jele nem volt.

 

 

12.
Rögtönzés

Treggar felállt, és lerázta a homokot a köntöséről.
Kelet felé az ég alja már világosodott, és a hajnal gyorsan közeledett. Amikor a többiek is mozgolódni kezdtek, a kapitány az egyre magasabbra emelkedő nap felé mutatott. Majd észak felé fordult, és ismét rajzolt valamit a levegőbe.
– Mit csinál? – érdeklődött James.
– A barátainkat keresem – felelte a kapitány, miközben nyugat felé fordult. – Azt remélem, hogy most úgy nézek ki, mintha valamiféle reggeli szertartást végeznék. – Kelet felé is elvégezte a mozdulatsort. – Menjünk, küldjük dolgukra az „asszonyokat” – mondta.
James egy megjátszott rúgással felébresztette Williamet, és utasította:
– Éleszd fel a tüzet, és kezdj el reggelit készíteni. A barátaink arra számítanak, hogy mire a nap a horizont fölé ér, mi már ismét, úton leszünk.
William egy pillanatra összehúzta magát, remélte, hogy meggyőzően, majd elsietett, hogy engedelmeskedjen. Szárított trágyát dobott a tűzre, felszította, és az hamarosan eléggé lobogott ahhoz, hogy főzni lehessen rajta.
A másik két „asszony” közben előkészítette a reggelit, és noha látszólag teljes figyelmüket ennek a munkának szentelték, a szemük folyton körbejárt, valami jelet kerestek, hogy vajon még mindig szemmel tartják-e őket. James egy tányérral az ölében törökülésben ült, és evett. Miközben az ételt rágta, megjegyezte:
– Lehet, hogy még mindig ott vannak, de én nem látom őket.
– Még mindig ott vannak – biztosította Treggar. – Legalábbis az egyikük. Ott is fog maradni mindaddig, amíg meg nem bizonyosodnak róla, hogy tényleg azok vagyunk, akiknek látszunk. Ha elkapták volna a nyomkeresőket, és rájöttek volna, hogy mi is hozzájuk tartozunk, már halottak lennénk.
– Mit gondol, mi történt a nyomkeresőkkel? – kérdezte William, miközben áthajolt Treggar válla fölött, hogy egy vízestömlőből megtöltse a kapitány bögréjét.
– Attól tartok, belefutottak valamibe, amit nem tudtak kikerülni – felelte a katona. – Vagy meghaltak, vagy alaposan elrejtőztek. Talán egy nagy kerülővel megpróbálnak visszamenni Arutha herceghez, és közben gondosan elkerülnek minket, mert tudják, hogy az orgyilkosok szemmel tartanak. – Megitta a vizet, majd felállt. – Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy el kell indulnunk. – A két katona felé fordulva azt mondta: – Miközben mi tábort bontunk, ti ketten menjetek le abba a vízmosásba, és könnyítsetek magatokon. – Körbenézett, és mintha utasításokat osztogatna, a kecskékre mutatott. – Hadnagy, menjen oda, és nézze meg a kecskéket. Viselkedjen úgy, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy épek és egészségesek-e, és miközben megvizsgálja őket, tegyen úgy, mintha valami jelet vagy üzenetet hagyna valahol.
William kicsit értetlenül hallgatta a parancsot, de engedelmeskedett.
– Mi a terve? – érdeklődött James.
– Azt hiszem, a gerincen figyelő barátaink legtöbbje az éjszaka hazament, egy embert azonban hátrahagytak, és ő továbbra is szemmel tart minket. Úgy vélem, amint útra keltünk, ide fog jönni, és körbeszaglászik, hogy tényleg azok vagyunk-e, akiknek látszunk. Azt akarom, hogy a kecskeszar között kotorásszon, vagy lenn a sziklák között keresgéljen üzeneteket, ott, ahol a fiúk vizelnek, én pedig hagyok itt egy egyszerű jelet, amit a herceg felderítői könnyedén megtalálhatnak.
James bólintott, felállt, és elkezdte felkötözni a csomagokat a kocsira.
Treggar is a kocsihoz lépett, levette a vizestömlőt, és tartalmát a tűzre locsolta. Amikor a gőz sziszegve feltört, és fehér felhőként gomolygott az ég felé, homokot rúgott a tűzre, hogy kioltsa a parazsat. A mozdulattal a tűz köré rakott köveket is elmozdította.
James mellé lépett, a kecskékre mutatott, mintha azokkal kapcsolatban mondana valamit, és megkérdezte:
– Ez valami üzenet?
– Igen – felelte Treggar. – Ezeket a jeleket ősidők óta alkalmazzák a hadseregben. Különböző üzeneteket lehet így hagyni, attól függően, hogy a kör melyik negyedét töri meg az ember. Az észak azt jelenti: „várj meg itt”. A nyugat azt, hogy „gyere gyorsan”. A kelet azt, hogy „fordulj vissza”, míg a dél azt jelenti, „hozz segítséget”. Amint a megfigyelő már nem láthat minket, magára hagyjuk a kocsit meg az állatokat, és elindulunk vissza délnyugat felé. Ott belopakodunk a sziklák közé, és megnézzük, hogy mit találunk.
James a tűzrakó hely körüli kövekre pillantott, és látta, hogy a kapitány a kör déli oldalát törte meg. Mélyet sóhajtott.
– Ettől féltem.
– Apród – jegyezte meg Treggar –, a jelentések szerint maga egy kalandkedvelő fickó, és nem ijed meg a saját árnyékától!
– Ez igaz – felelte James –, de valahogy a dolgok kevésbé tűnnek veszélyesnek és ostobának, amikor én eszelem ki őket.
Treggar élesen felkacagott, majd kiadta az utasítást:
– Indulás!
A gondosan elrejtőzött megfigyelő hamarosan azt láthatta, hogy a toprongyos kesh utazók kis csapata tovább folytatja útját nyugat felé.

 

Majdnem a teljes napjuk ráment, mire végre biztosak voltak abban, hogy már nem figyelik őket. Treggar végül naplemente előtt fél órával megálljt parancsolt, és azt javasolta:
– Menjünk vissza ahhoz a vádihoz, ami mellett nagyjából fél órával ezelőtt eljöttünk, és hagyjuk ott a kocsit meg az állatokat.
– Legalább már tudjuk, hol van a rejtekhelyük – jegyezte meg James.
– Ezt honnan veszi, apród? – kérdezte Treggar.
A fiatalember letérdelt, és rajzolni kezdett a homokba.
– Véleményem szerint valahol itt – ujjával egy pontot rajzolt – kezdtek el követni minket. Ez nagyjából egy órával azelőtt történt, hogy letáboroztunk. – Húzott egy néhány hüvelykes vonalat bal felé, és rajzolt még egy pontot. – Itt táboroztunk tegnap este. – Felrajzolt egy harmadik pontot is. – És itt hagyta abba láthatatlan barátunk a követésünket.
– És? – faggatta a kapitány.
– Emlékszik a térképre? – kérdezte James.
– Igen – bólintott a Treggar.
– Déltájban többé-kevésbé északra voltunk egy nagy fennsíktól, amelyről az egész területet nagyszerűen be lehet látni minden irányba, néhány mérföldnyi távolságra. Az a vádi, amelyben ott akarja hagyni az állatokat, a délebben fekvő hegyek felé vezet. Fél mérföldnyire ettől az ösvénytől, amin most állunk, elfordul délkelet felé, és felvisz...
– A fennsíkra! – fejezte be William a mondatot.
– És az ősi erődítménybe! – kiáltott fel Treggar. – Igen, az egy természetes kapu! Az lesz az egyetlen út, ami be- és kivezet onnan!
– Az az egyetlen lehetséges hely a környéken.
– Akkor tehát, most mit teszünk? – kérdezte William.
– Apród – sóhajtott Treggar –, kimondaná a nyilvánvalót? Talán úgy kevésbé tűnik veszélyesnek és ostobának, mintha én tenném.
James megrezzent, majd azt mondta:
– Átkutatjuk a vízmosást. Ha Arutha herceg és a serege erre lovagol, és meglátva az általunk hagyott jeleket utánunk jön, akkor könnyen lehet, hogy egyenesen egy csapdába sétál. Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy ez nem történik meg.
– Uram! – szólalt meg az egyik katona.
– Igen? – kérdezte Treggar.
– Ha az a vádi a befelé vezető út, akkor mit csinálunk a kocsival és az állatokkal?
A kapitány Jamesre pillantott.
– Itt tényleg nem hagyhatjuk őket, hiszen úgy bármikor rájuk találhatnak.
– Akkor csak mi hárman maradunk itt? – kérdezte William.
James bólintott.
– A tevét odaköthetjük a kocsi hátuljához, de a kocsit valakinek akkor is hajtania kell. Egy másik embernek meg a kecskéket kell terelnie.
Treggar kiadta az utasításokat a két katonának.
– Menjetek pihenés nélkül egész nap. Egy órával naplemente előtt álljatok meg, és táborozzatok le, maradjatok ott három napig. Ha senki nem lép veletek kapcsolatba, menjetek vissza Krondorba, amilyen gyorsan csak tudtok. Próbáljatok meg eljutni a Shandoni-öböl déli partján levő kihelyezett helyőrségbe, vagy tartsatok Határszéle felé. Ha odaértetek, számoljatok be arról, hogy mit találtunk. Utána azonban menjetek tovább, és mindenképpen jussatok vissza Krondorba.
A katonák tisztelegtek. Elszánt arckifejezésük mutatta, hogy meg vannak győződve arról, hogy sikeresen teljesíteni fogják feladatukat.
Treggar levette nehéz köpenyét, és most úgy nézett ki, mint egy közönséges kereskedő. Egyszerű tunikát és bőrmellényt viselt, oldalán egy kard lógott, ám nem volt nála sem sisak, sem pajzs.
James hasonlóképpen öltözött, az egyetlen eltérés az volt, hogy az ő kardszíján egy rapír lógott. William egy kétkezes kardot választott fegyveréül, a hosszú pengét a hátán keresztbevetve hordta.
Treggar körbenézett, és azt javasolta:
– Maradjunk közel az ösvény déli széléhez, és simuljunk szorosan a sziklákhoz, hátha mégsem vagyunk egyedül!
Az árnyékok közben minden pillanattal egyre hosszabbá váltak, így James megkockáztatta a kijelentést:
– Ha nem kavarunk fel túl nagy port, talán sikerül észrevétlenül mozognunk. Majd én vezetek.
Treggarnek nem volt ellenvetése. Ám amikor az apród elindul kelet felé, a kapitány a válla fölött vetett még egy utolsó pillantást a lassan eltűnő kocsira és a két katonájára.
William nem ismerte azokat a katonákat, de nagyon is jól tudta, mi jár a kapitány eszében: vajon azok ketten biztonságban hazaérnek? Aztán a föléjük magasodó sziklák felé fordította tekintetét, és elgondolkozott: és vajon közülük hazajut bárki is biztonságban?

 

Denevérek röpködtek a fejük felett. Rovarokra vadásztak, amelyek valamilyen rejtélyes módon még ezen a száraz vidéken is képesek voltak tenyészni. James letérdelt a sötétben, próbálta meglátni a homályban azt, aminek a logika szerint ott kellene lennie: a lesben álló csapatokat, illetve egy csapdát. Azonban eddig semmit sem látott. Ha tudta egyáltalán valaki, hogy a három férfi közeledett, ezt a tényt remekül titkolta.
Ahogy Treggar és William közelebb ért, James felemelte a kezét, és megfordult.
– Nem tetszik ez nekem – suttogta. – Ezen az úton pontosan a főbejáratukhoz sétálunk.
– És mit szándékozik tenni? – kérdezte Treggar.
– Látott már valaha olyan erődítményt, aminek nem volt hátsó kijárata?
– Néhányat – felelte a kapitány –, de az igazat megvallva egyik sem volt ekkora. Ahhoz, hogy egy ilyen hatalmas területet az ellenőrzésük alatt tartsanak, a keshieknek még az ősi időkben is legalább száz, de valószínűbb, hogy két- vagy háromszáz katonát kellett itt állomásoztatniuk. Ám emiatt, ha kitört egy háború, ez az erőd fontos célponttá vált. Ami azt jelenti, hogy mindenképpen kellett egy másik út is, amelyen keresztül katonákat lehetett ki- és becsempészni.
– De hol? – kérdezte James elkeseredetten. – Az erődítmény másik oldalán?
William suttogva jegyezte meg:
– Ha az erőd falai még mindig állnának, talán rálelhetnénk a hátsó bejáratra, de így, hogy minden föld feletti része leomlott... – Befejezetlenül hagyta a gondolatot.
– Menjünk még egy kicsit tovább – javasolta James –, aztán ha semmit nem találunk, szerintem menjünk vissza az ösvényre, és kezdjük elölről a keresést a fennsík keleti oldalán.
William egy szót sem szólt, ám nagyon jól tudta, ez azt jelentené, hogy meg kell mászniuk a csupasz sziklákat. Miközben halkan osontak, néma imát mormolt, hogy bárcsak találnának valami módot, amivel ezt elkerülhetik. Nem igazán szerette a nagy magasságokat.
Csöndesen lopakodtak előre az éjszakában, amikor hirtelen egy gondolat ötlött William eszébe.
– Várjanak! – suttogta.
– Mi történt? – kérdezte Treggar.
– Valami... – A hadnagy feltartotta a kezét, majd lehunyta a szemét. Kinyúlt az elméjével, és némi keresés után sikerült rátalálnia egy sziklák között szaladgáló rágcsáló gondolataira. Várj – szólította meg lágyan elméjével az állatot.
A patkány gondolatai kezdetlegesek voltak és nehezen érthetőek. Egy pillanatra megtorpant, és végiggondolta, hogy maradjon, vagy inkább meneküljön. A három hatalmas lény akár fenyegetést is jelenthetett, ráadásul a közelben semmi érdekes nem volt számára.
Gyermekkorában William gyakran beszélgetett rágcsálókkal, főleg mókusokkal és patkányokkal. Tisztában volt vele, hogy ezek az állatok csak rövid ideig képesek egy dologra figyelni, és nem könnyű velük szót érteni, azonban azt is tudta, hogy az odújuk környékén általában minden útvonalat nagyon jól ismernek.
Megpróbált elküldeni egy gondolatot a patkánynak, megkérdezte tőle, hogy laknak-e a közelben hatalmas termetű lények. Az állat csak egy villanásszerű képet küldött vissza válaszként, egy óriási alagút benyomását, ám Williamnek ez is elég volt ahhoz, hogy nagyjából sejtse, hol lehet az a hely. A következő pillanatban a patkány elszaladt.
– Mi történt? – ismételte meg a kérdését Treggar.
– Azt hiszem, tudom, hol van a hátsó bejárat.
– Honnan? – döbbent meg a kapitány.
– Úgysem hinné el, ha elmondanám – felelte William. – Ott van! – Felmutatott a falra, amelynek a tövében álltak. – De ahhoz, hogy odajussunk, másznunk kell egy kicsit.
Treggar csak bólintott, és azt mondta:
– Mutassa az utat!
William körbenézett, majd felfelé mutatott.
– E fölött a sziklafal fölött kellene lennie.
– Csak gyertek utánam – mondta James, és előrelépett. Az éjszaka sötétjében nem látott kapaszkodót, így felnyúlt, és végigfuttatta kezét a szikla felszínén. Hamarosan talált egy megfelelő kiszögellést. Felhúzta magát, majd felemelte a jobb lábát, és némi próbálkozás után annak is talált valami támasztékot. Lépésről lépésre, noha fájdalmasan lassan, de haladt felfelé.
William Treggar felé fordult, és megkérdezte:
– Kapitány, az, hogy ebben a koromsötétben megmásszuk ezt a sziklát, az kimeríti a nyilvánvalóan veszélyes és ostoba cselekedet fogalmát?
– Szinte teljesen, hadnagy – felelte Treggar.
William felnyúlt, hogy meginduljon James nyomában.
– Csak biztos akartam lenni benne.
Treggar várt, amíg a hadnagy egy kicsit feljebb jutott, majd csöndben elindult társai után.

 

Miközben másztak, felkelt a Középhold. James nemsokára rábukkant egy mélyedésre a sziklafelszínen, amely elég nagynak bizonyult ahhoz, hogy mind a hárman elférjenek és megpihenjenek benne. Amikor Treggar is felért, William megkérdezte:
– Milyen magasan vagyunk?
– Nem túlságosan – felelte James. – Nagyjából száz lábnyira onnan, ahonnan indultunk.
William hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Azt hittem, legalább kétszer olyan magasan. – Lerázta magáról a szinte leküzdhetetlen pánikot, ami arra késztette, hogy maradjon ott, ahol van, és semmi pénzért ne mozduljon el a párkányról. Eddig is pusztán az akaraterejének köszönhetően jutott el, annak segítségével tudta figyelmen kívül hagyni a rettegést, amely minden pillanatban azzal fenyegette, hogy teljesen úrrá lesz rajta. Mászás közben a küzdelem végeláthatatlannak tűnt. William vakon felnyúlt, repedéseket és kiszögelléseket keresett, kipróbálta őket, feljebb húzta magát néhány hüvelyknyivel, felemelte egyik lábát, és közben megpróbálta leküzdeni a rettegést, ami mindig elfogta, valahányszor egy szikladarab a kezében maradt, vagy letört a lába alatt.
– Remek érzés, nemdebár? – kérdezte a kapitány.
– Nézzétek – mondta James, és felfelé mutatott. Fejük felett csak a hold és a csillagok pöttyözte bársonyfekete égbolt látszott, ám a csillagok derengő fényében az is sejthető volt, hogy a szikla tetejéig, ahová igyekeznek, már alig húsz lábnyit kell mászniuk.
Azonban Williamnek a távolság akár kettőszáz lábnyi is lehetett volna. Lepillantott, ám lefelé csak a sötétséget látta. Megállapította, az, hogy képtelen látni, eddig mennyit haladtak, még rosszabbá teszi a dolgot. Végül úgy döntött, inkább nem néz le többet.
– Nos – jegyezte meg James –, azzal semmire sem megyünk, ha itt ücsörgünk. – Ismét mászni kezdett.
– Másszon lassan! – szólt utána Treggar.
William is megindult, ám előtte még odavetette:
– Bennem bízhat, kapitány, én egyáltalán nem sietek.
A hadnagy csigalassúsággal araszolt felfelé egy hasadékban: egyik lábát a rés egyik, másikat a másik falának feszítette, így lökte magát a sziklafal teteje felé. Amikor már majdnem fenn volt, egy kéz szorította meg a csuklóját – James nyúlt felé, hogy felsegítse. Hagyta, hogy az apród felhúzza, majd a hasára feküdt, és lenyújtotta a kezét, hogy Treggarnek is segítsen. Mikor mindhárman biztonságban fenn voltak, James jobbra majd balra nézve végigpillantott a viszonylag széles gerincen, és halkan megjegyezte:
– Innen már kényelmesen sétálhatunk.
– Akkor most merre? – kérdezte a kapitány.
William körbenézett. Az alagút képét, amit a patkány villantott felé, nem volt könnyű összehozni jelenlegi környezetével. Még ha fényes nappal üldögélt volna itt, akkor is lettek volna nehézségei: az alagút a patkány nézőpontjából olyan volt, mint egy hatalmas barlang, ám William gyanította, hogy valójában csak egy szűk járatról van szó, amelyben egyszerre csak egy vagy legfeljebb két ember fér el.
– Azt hiszem, arra – mondta William, és elindult. Tudta, hogy sietniük kell, mivel ma éjszaka két hold lesz az égen, a Középhold és a Kishold, és mire a Középhold a zenitre ér, a kisebb hold is megjelenik. Kettejük együttes erejének köszönhetően pedig az egész vidék olyan fényárban fog fürödni, hogy bármely őrszem, aki egy kicsit is figyel, könnyedén megláthatja őket.
James állandóan jobbra-balra tekingetett, míg Treggar időről-időre hátranézett a válla fölött, hogy nem követi-e őket valaki. A gerinc, amelyen jöttek, sziklás töredezett volt, ám helyenként hatalmas sziklaormok álltak ki belőle, mint valami óriás ujjai, amelyeket az évszázadok szele és az általa hordott homok simára csiszolt. Időnként néhány ilyen sziklatűt nagyon óvatosan kellett megkerülniük, mert alig volt mellette annyi hely, hogy megvethessék a lábukat.
Majdnem egy órányi néma és küzdelmes gyaloglás után William megszólalt:
– Ha patkány barátom tudta, hogy mit beszél, akkor a bejáratnak valahol alattunk kell lennie.
– Patkány barátja? – hökkent meg Treggar.
– Később majd megmagyarázom – mondta James. – Most először keressünk valami utat, amin lejuthatunk.
William körbenézett, és hirtelen egy fényvillanás ütötte meg a szemét.
– Mi az?
James a társa által jelzett irányba nézett, és azt felelte:
– Valamiről visszaverődik a hold fénye.
– Mit gondolsz, milyen messze lehet?
– Húsz lábnyira – felelte James, aki a Krondor háztetőin való számtalan évnyi szaladgálásnak köszönhetően jól megtanulta, hogyan lehet pontosan megítélni a távolságokat.
– És hogy jutunk le oda? – kérdezte Treggar.
– Függeszkedünk, majd leugrunk – felelte James.
– Lóghatunk akár az ujjaink legvégén is, ha elengedjük magunkat, még akkor is akkorát fogunk zuhanni, hogy könnyen a lábunkat törhetjük – jegyezte meg a kapitány. – Nem tudhatjuk, mi van ott lenn.
James az egyre magasabbra emelkedő holdra nézett.
– Várjunk néhány percet.
Ahogy a hold feljebb kapaszkodott az égen, a mély sötétség mintha egy árnyalatnyit világosodott volna. Egyszer csak Treggar felkiáltott:
– Ott egy ösvény!
Mélyen alattuk, két sziklafal között, egy keskeny ösvény futott az ősi erődítmény felé, azzal a nagyobbal párhuzamosan, amit nemrég hagytak el.
– William – mondta James –, feküdj le, fogd meg a kezem, és engedj le, ameddig bírsz, aztán leugrom. Lenn majd elkaplak titeket.
A három férfi gyorsan lejutott a keskeny ösvényre, ám lenn Treggar megjegyezte:
– Remélem, nem kell ugyanezen az úton sietősen visszavonulnunk!
– Visszavonulni? – lepődött meg William.
– Itt túl szűk a hely a harchoz, hadnagy – felelte az idősebb katona.
A hadnagy rájött, hogy Treggarnek igaza van. Ha kard helyett tőrt forgatna, ebben a keskeny résben még akkor is legfeljebb annyit tehetne, hogy távol tartja magától az ellenfelét. A sziklafalak mindkét oldalon több mint húsz lábnyival a feje fölé magasodtak, és mind balra, mind jobbra alig pár hüvelyknyit lehetett volna kitérni.
– Erre – mondta a fiatal hadnagy, aki hirtelen az élen találta magát. A sorrend adott volt, ha akartak, sem tudtak volna változtatni rajta, mivel az ösvény túl keskeny volt ahhoz, hogy helyet cseréljenek. Legfeljebb átmászni tudtak volna egymáson, ám ezt az ötletet senki nem vetette fel.

 

Amikor mindkét hold pont a fejük fölé ért, William odasúgta társainak:
– Nézzék csak a falakat!
James megállt, és alaposabban is megvizsgálta a sziklákat.
– Ez egészen friss munka. Még látni a vésőnyomokat.
– Felteszem, a barátaink műve – jegyezte meg Treggar.
– Ez azt jelenti – mondta James –, hogy a régi bejáratot szinte biztos telerakták csapdákkal. – Egy darabig némán állt, majd hozzátette: – Itt azonban lóval nem lehet átjutni, így tehát vagy van egy harmadik bejáratuk, vagy a közelben kell lennie valahol egy istállónak és egy színnek, amit persze alaposan elrejtettek.
– Szinte biztos, hogy az utóbbi a helyzet – vélte Treggar.
Ahogy továbbhaladtak, az ösvény egy kicsit kiszélesedett. Végül egy olyan helyre jutottak, ami első pillantásra zsákutcának tűnt. William már felemelte a kezét, hogy megtapogassa a sziklafalat, amikor James rákiáltott:
– Ne nyúlj hozzá semmihez!
William riadtan húzta vissza a kezét.
– Lépjetek hátrébb, hadd vizsgáljam meg én! – mondta James.
A hadnagy és a kapitány szó nélkül engedelmeskedtek. James a falhoz lépett, egy darabig mozdulatlanul állt, és közelről tanulmányozta a szikla felszínét.
– Bárcsak megkockáztathatnánk némi fényt! – suttogta.
– De nem tehetjük – jegyezte meg Treggar.
– Csöndet! – mordult fel James.
Kinyújtotta a kezét, és megérintette a jobb oldali falat. Végigfuttatta ujjait a felületen a zsákutca vége irányába, egészen az oldalfal és a szemközti fal találkozásáig. Ott is finoman megérintette a felszínt, alig leheletnyi nyomást helyezve rá, majd gyorsan visszahúzta az ujjait.
A másik kezével is megismételte a vizsgálatot, ám most a bal oldali faltól indult a szemközti felé, és most is gyorsan visszarántotta az ujjait. Majd megfordult, és közölte:
– Ide is raktak csapdát.
– Honnan tudja? – kérdezte Treggar.
– Egyszerűen tudom – felelte James.
– És miféle csapda van itt? – érdeklődött William.
– Lefogadom, hogy nagyon komisz fajta – mondta James, miközben letérdelt. Megvizsgálta a talajt a fal előtt, és most is különösen nagy figyelmet fordított a fal és a föld találkozására. – Álljatok hátrébb – utasította a társait.
Treggar és William pár lépésnyivel hátrébbment.
– Ha tudni akarja, hogy honnan tudom, kapitány, akkor töltse maga is a fél életét azzal, hogy csapdákat próbál hatástalanítani. Biztos vagyok benne, hogy akkor magában is ki fog fejlődni a megfelelő érzék. Ez a csapda itt meglehetősen ügyes, egy természetes sziklaképződmény azonban nem illeszkedhet ilyen tökéletesen mindkét oldalon, a legaljától egészen a legtetejéig, és szinte biztosan nem lehet tökéletesen azonos méretű a fallal. Ezt az előttünk levő sziklát ember faragta ki, és rakta ide. – James előrenyúlt, és gyengéden megnyomta a sziklafal alját. Egy pillanatra az egész fal könnyedén megdőlt az irányukba, majd visszalendült. James bedugta ujjait a kőlap alsó széle alá, és felemelte. A rejtekajtó alsó fele halkan és minden nehézség nélkül felemelkedett, amíg a sziklából faragott ajtólap párhuzamos nem lett a talajjal. Ekkor már látszott a két rejtett gömbcsukló is, ami tartotta. James hátranézett a válla fölött, és azt mondta:
– Ezt az ajtót úgy vágták ki, hogy nagyon szorosan illeszkedjen ehhez a másik sziklához, az illeszkedés ennek ellenére mégsem tökéletes. És most ne érjetek hozzá semmihez, csakis a talajhoz. Ami a legfontosabb, semmiképpen ne érintsétek meg az ajtót, miközben bemászunk alá! – A figyelmeztetés után eltűnt a vízszintesen függő ajtó alatti sötétségben.
William és a kapitány utánamásztak.
A járat koromsötét volt.
– Ne mozduljatok! – suttogta James.
Eltelt néhány fájdalmasan hosszú pillanat, majd fény lobbant fel: az apród meggyújtott egy aprócska lángot.
– Ezt hogy csinálta? – kérdezte Treggar.
– Később majd megmutatom – mondta James. Átnyújtotta a parányi, égő gyertyát Williamnek. – Menjetek egy kicsit beljebb az alagútban!
Ő óvatosan visszacsukta az ajtót abba a helyzetbe, amelyben eredetileg volt, majd megfordult, és kinyújtotta a kezét. William visszaadta a gyertyát. Az aprócska láng nagyszerű szolgálatot tett: éppen csak annyira világította meg körülöttük a teret, hogy lássák, hová lépnek, a fénye azonban nem hatolt el túl messzire az alagútban. Valószínűleg képesek lettek volna elbánni bárkivel, még mielőtt az észrevette volna a gyertya lángját.
James odasuttogta a társainak:
– Most minden érzékünket használnunk kell. Legyetek nagyon óvatosak!
Elindult előre. A járat lefelé tartott, és egyre mélyebbre vezette őket a föld felszíne alá.

 

Régóta némán gyalogoltak, amikor hirtelen egy fényfolt tűnt fel a távolban. James gyorsan elfújta a lángot, és eltette a gyertyát. Nem sokkal azelőtt, hogy elérték volna a fény forrását, találtak egy alagutat, amely keresztezte az eddig követett járatot. James jobbra fordult, a fényforrástól elvezető irányba, és jelezte Treggarnek és Williamnek, hogy menjenek utána. Amikor ismét sötétben jártak, James újra meggyújtotta a gyertyát.
Hangtalanul osontak a néma folyosón. Nyilvánvaló volt, hogy a járatot ember készítette: a kövek mindkét oldalon szorosan illeszkedtek, és a lábuk alatti lépőkövek között is alig volt rés.
William halkan megszólalt:
– Azt hiszem, ez az az út, amit a patkány mutatott.
– Miféle patkány? – kérdezte Treggar.
– Ez talán azt jelenti, hogy a konyha vagy az élelmiszerraktár közelében járunk – felelte James figyelmen kívül hagyva a kérdést.
Ekkor néhány méterrel előrébbről lépések hangja ütötte meg a fülüket. Az apród gyorsan elfújta a lángot. Néhány pillanattal később egy fényforrás tűnt fel előttük, és két ember keresztezte útjukat. A két férfi jobbról bal felé tartott egy merőlegesen futó járatban. Egyikük sem szólt egy szót sem, és a homályban azt is nehéz lett volna megmondani, hogy mit viseltek, annyi azonban látszott, hogy a ruházatuk sötét színű.
– És most? – suttogta William.
– Követjük őket – mondta James.
– Jegyezzék meg a visszafelé vezető utat – figyelmeztette őket Treggar. – Egyikünknek mindenképpen vissza kell jutni a herceghez, hogy beszámoljon neki erről a helyről.
Sem James, sem William nem válaszolt.
Óvatosan odaosontak a kereszteződéshez, majd balra fordultak, és elindultak a két férfi nyomában.
A folyosón mintegy száz méterrel előrébbről mormogó hangokat hallottak. Ahogy közelebb értek a fényhez, látták, hogy több férfi áll egy hatalmas, jól megvilágított terembe nyíló ajtó előtt. Mindannyian a hátukat fordították a három behatoló felé.
James körbepillantott, majd egy ajtónyílásra mutatott, ahonnan lépcsők vezettek fölfelé. Fürgén felrohant, két társa sebesen követte.
A lépcsősor végén egy pirinyó, kerek szobában találták magukat, amely egykor talán a szolgák hálókamrája lehetett. A helyiség egy óriási teremre nézett, valamikor feltehetőleg az volt a fegyverraktár. Odalenn, a távolabbi fal tövében ősi, rég nem használt fegyverek hevertek halmokban.
Nyilvánvaló volt, hogy sikerült megtalálniuk az ősi kesh erődítményt. Most az egykori építmény alagsorában voltak, amit a rég elporladt mesteremberek az erőd alapjául szolgáló sziklába vájtak. A lentről jövő, mormogó hangok elfedték James elsuttogott megjegyzését:
– Ebben a kis kamrában biztosan a fegyverraktárban dolgozó szolgák aludtak.
– Mi folyik ott lenn? – kérdezte William halkan.
James megkockáztatott egy pillantást, és átlesett a korlát széle fölött, ám villámgyorsan visszarántotta a fejét. Treggar és William még a lenti teremből jövő halvány derengésben is látta, hogy az apród arca fehér, mint a márvány.
– Vegyetek egy nagy levegőt, mielőtt kinéztek! – suttogta.
Amikor William is átlesett, odalenn legalább száz embert látott. A lent álldogáló férfiak mindegyike fekete köpenyt vagy köntöst viselt, és mindannyian azt a szertartást figyelték, amely pont a fent rejtőzködő behatolókkal szemben folyt. Az ősi fegyverraktár most templomként szolgált, és a falakon éktelenkedő vörösesbarna foltok elárulták, hogy ezt a templomot sötét hatalmaknak szentelték.
Négy férfi – nyilvánvalóan ők voltak a papok – épp egy áldozati rítus közepén tartott. Áldozatuk egy hatalmas oltárkövön feküdt a hátán, kezét és lábát négy fekete köntösű férfi tartotta szorosan.
A papok mögött a falra egy iszonytató arcot festettek. Az irtózatos lény feje nagyobb volt, mint egy megtermett férfi, és ijesztőbb, mint bármi, amit az ember tébolyult rémálmaiban láthat. A formája durván olyan volt, mint egy lófejé, ám az orra hegyes, mint egy rókáé, és szájából két hosszú agyar meredt lefelé. Hegyes fülei mögül koséhoz hasonló feltekert szarvak eredtek. Ott, ahol a szemeinek kellett volna lenniük, két láng lobogott.
A szertartást vezető pap kántálni kezdett, és az összegyűlt férfiak egy emberként csatlakoztak az imához.
– Miféle nyelv ez? – kérdezte Treggar.
– Úgy hangzik, mintha kesh lenne – felelte William –, de ez a nyelvjárás nekem nem ismerős.
Hirtelen peregni kezdett egy dob, harsogni egy kürt, és a lenn álló férfiak egy nevet kiáltottak. James érezte, hogy dermesztő hideg fut át a testén.
A papok egyre hangosabban kántáltak. Néhány perc múlva egyikük kinyitott egy hatalmas kötetet, és az áldozat egyik oldalára lépett. Egy másik pap elvette az aranykelyhet, amelyet a közelben álló segédje nyújtott felé, majd az áldozat fejéhez lépett, és letérdelt.
Mindeközben a kántálás egy pillanatra sem maradt abba.
A három álló pap egyre gyorsabb ritmusban beszélt, és a szertartást figyelő hívők tökéletes összhangban vették fel a tempót. Az összegyűltek hangja felemelkedett, és a fohász egyre hangosabbá, egyre sürgetőbbé vált.
A főpap lendületes mozdulattal előhúzott egy fekete kést, és az áldozat szeme elé tartotta. Az oltáron fekvő férfi egy ágyékkötőtől eltekintve meztelen volt, és noha megmoccanni nem tudott, a kés látványára a szemei kitágultak.
Aztán a penge egy villámgyors mozdulattal elvágta a férfi torkát, és a sebből szökőkútként spriccelt a vér. Az oltárkő mellett térdeplő pap felemelte a kelyhet, hogy felfogja a vért, és amikor az első cseppek az edénybe hullottak, James érezte, hogy még az előzőnél is dermesztőbb hideg fut át rajta.
William halkan beszélt, noha hangját biztosan elnyomta a hangos kántálás, így a lent állók nem hallhatták meg.
– Érezték ezt a jeges fuvallatot?
– Én igen – felelte Treggar.
– Varázslat volt – mondta William. – Méghozzá hatalmas.
Hirtelen a terem elsötétülni látszott, noha a falikarokban lobogó fáklyák ugyanolyan erős fénnyel égtek, mint korábban. Az oltár mögött, amelyen a már rángatózó áldozat feküdt, egy fekete felhő sűrűsödött össze, és öltött alakot.
– Vissza! – kiáltotta William a társainak, ahogy a fekete felhő minden pillanattal egyre tömörebbé vált, és a papok egyszólamú éneke tovább emelkedett.
Miközben visszavonultak a szolgák hálókamrájának hátsó részébe, James megkérdezte:
– Mi volt ez?
– Egy démon – felelte William. – Ebben szinte teljesen biztos vagyok. Bújjunk el. A papok valószínűleg nem vesznek észre minket ebben a homályban, de az a démon esetleg igen. – Mélyen lehajolva szaladtak, és elindultak lefelé a lépcsőn.
Sikolyok csendültek fel a rögtönzött templomból. Treggar megkérdezte:
– És ez mi volt?
– A vér csak arra szolgált, hogy megidézze a lényt – magyarázta William. – Most a hívők között válogat magának táplálékot.
Treggar csatákban megkeményedett vonásai sem tudták leplezni a tényt, hogy arcából minden vér kifutott. Összeszorított ajkai között sziszegte:
– Önként odaállnak és meghalnak?
– Fanatikusok – mondta James. – Már korábban is találkoztunk ilyenekkel, kapitány. Emlékszik Murmandamusra?
Treggar bólintott.
– A Fekete Gyilkosok.
– Figyelmeztetnünk kell Aruthát – mondta William. – Ahhoz elég embere van, hogy szétzúzza ezt a társaságot, ám ha egy démon is ott küzd a soraikban, akkor nem biztos, hogy sikerrel jár. A herceg seregében nincsenek sem varázslók, sem papok.
Jamesnek eszébe jutott az a nap, amikor a herceget megtámadták a sarth-i apátságban, és megjegyezte:
– Nem ez lesz az első alkalom, hogy Aruthának egy démonnal kell szembeszállnia.
További sikolyok csendültek fel.
– Gyerünk – mondta Treggar. – El kell indulnunk visszafelé. Most másra figyelnek, de ki tudja, meddig?
James bólintott, és az élre állt.
Gyorsan leosontak a lépcsőn, végigmentek a folyosón, és elindultak a titkos bejárat felé. A haldokló férfiak rémült sikolyai egész útjukon végigkísérték őket. Nem is egyszer már-már azt hitték, hogy véget ért a mészárlás, de alig hogy eluralkodott a csend a járatokban, máris megtörte egy újabb kiáltás.
Amikor visszaértek az alagútrendszer sötétbe burkolózó részébe, James meggyújtotta a gyertyáját.
– Az oltáron fekvő férfi egyszer sem kiáltott fel – jegyezte meg William.
– Sosem tett volna ilyet – felelte Treggar. – Az egyik nyomkeresőnk volt.
James csak hallgatott.
Amikor elérték a kijáratot, az apród intett a társainak, hogy álljanak meg, és átnyújtotta a gyertyát Williamnek.
Egy hosszú pillanatig tartó vizsgálódás után James a rejtekajtóra tette a kezét, és megnyomta, hogy kinyissa.
Azonban semmi nem történt.

 

 

13.
Bujkálás

James ismét megnyomta, ezúttal kicsit erősebben.
De; megint nem történt semmi.
– Mi a baj? – kérdezte Treggar.
– Nem akar kinyílni – felelte az apród. Ujjait végigfuttatta az ajtó peremén, majd végigsimította a falat az ajtó jobb oldalán.
– Miért nem akar kinyílni? – kérdezte William.
– Ha erre tudnám a választ, akkor ki is tudnám nyitni – csattant fel James ingerülten.
– Ha netán elkerülte volna a figyelmét, apród – jegyezte meg Treggar –, akkor közlöm, hogy most éppen egy nagyon hosszú folyosó végén ácsorgunk, és itt egyetlen zug sincs, ahol elbújhatnánk. Ha egy percen belül nem tudja kinyitni az ajtót, akkor vissza kell mennünk egy másik járatba, és keresnünk kell egy másik kiutat.
James erősen koncentrált, de a mozdulatain érződött a sietség.
– Nem értem...
Gyorsan az ajtó bal oldalára lépett, és ott folytatta a vizsgálódást, ám alig egy pillanat múlva megszólalt:
– Gyerünk!
Elindult visszafelé, és az első kereszteződésnél balra fordult.
– Hová megyünk? – érdeklődött William.
– Fogalmam sincs – felelt James –, de azt tudom, hogy egy ilyen hatalmas erődben biztosan akad néhány használaton kívüli hely, ahol meghúzhatjuk magunkat.
– De miért pont erre? – kérdezte Treggar.
– Mert ez a folyosó épp az ellentétes irányba vezet, mint az, amin először elindultunk.
Úgy tűnt, Treggar megelégszik a válasszal, és többet nem kérdezett.
Néhány perc múlva elhagyták a gyengén megvilágított folyosót, és befordultak egy koromsötét járatba. James újra meggyújtotta a gyertyáját.
– Ezt meg hogy csinálod? – kérdezte William.
– Ha találunk egy helyet, ahol elrejtőzhetünk – felelte James –, akkor megmutatom.
Egy ideig némán haladtak. Útközben néhányszor befordultak, mivel James igyekezett a lehető legmesszebbre kerülni a templomtól. Az élen haladó apród hirtelen megállt. Lehajolt, és a gyertya fényénél alaposan megnézte a padlót.
– Por. Nem sokan jártak errefelé az elmúlt néhány évben – jegyezte meg, majd felegyenesedett, és továbbvezette a kis csapatot.
Újabb néhány percnyi gyaloglás után egy tágasabb helyiségbe jutottak. A berendezése alapján úgy vélték, a termet az erőd egykori lakói valószínűleg raktárhelyiségnek használták. Igencsak elhanyagolt volt: az ajtókeret már félig elkorhadt, a zsanérok pedig rég kihullottak a falból. Hogy magával az ajtóval mi történt, az már örökre rejtély marad.
James belépett a terembe, és magasra emelte a gyertyát. Az aprócska, reszkető láng derengő fénybe borította a teret: a helyiség belátható része durván húsz láb széles és majdnem másfélszer olyan mély volt, valódi méretét azonban eltakarta egy kőomlás.
– Gyertek, itt leülhetünk – szólt James a társainak, és az ajtótól legtávolabbi sarokba mutatott. – Valószínűleg itt már nagyon hosszú ideje nem járt senki, de Ruthia, a szerencse istennője szörnyen kiszámíthatatlan nőszemély, és ha valaki mégis erre kószál, nem szeretném, ha észrevenné, hogy egy használaton kívüli szobában valami világít.
Treggar közelebbről is megnézte a kőomlást, és azt mondta:
– Azért nem használják ezt a szobát, mert nem biztonságos. Nézzék azokat a gerendákat!
James kicsit közelebb ment, megpiszkált egy lehullott gerendát, és megjegyezte:
– Teljesen ki van száradva.
Arrébbtolt néhány fadarabot, hogy helyet csináljon magának, majd leült egy nagy kőre.
– Én azt hittem, a fa idővel megkeményedik – csodálkozott William.
– Néha igen – felelte Treggar. – Láttam már olyan régi épületeket, ahol a gerendák kőkemények voltak. – Felkapott egy apró fadarabot, és szétmorzsolta az ujjai közt. – Máskor viszont csak megöregszik.
– Mit gondol, hány óra lehet most? – kérdezte James.
– Hamarosan pirkad – felelte Treggar.
– Nyakamat teszem rá, hogy a barátaink napközben alszanak. A hozzájuk hasonlók általában éjszaka járnak a dolguk után. Kisurranok és körbenézek. Ha nem találok másik kifelé vezető utat, akkor még egyszer megnézem azt az ajtót. Nem maradhatunk itt sokáig.
– Próbálj szerezni egy kis vizet – kérte William. – Teljesen kitikkadtam.
James bólintott. Már jó pár óra eltelt azóta, hogy a sziklafal tövében hagyták a felszerelésüket, és ráleltek az ősi erődítménybe vezető, újonnan vájt bejáratra, amin bejöttek.
– Meglátom, mit tehetek – mondta.
– Mielőtt elmész, áruld el, mi ez a trükk a gyertyával? – kérdezte William.
James átnyújtotta az aprócska lánggal égő gyertyát, és azt mondta:
– Figyelj!
Benyúlt az övén függő erszénybe, és előhúzott egy másik, hosszú gyertyát, ami úgy nézett ki, mint egy lassan égő fáról letört vastag, korhadt ág. Hasonlított azokhoz, amikkel a tábortüzet vagy a fáklyákat szokták meggyújtani.
– A készítőjük beledörzsölt valami számomra ismeretlen anyagot.
Aztán elővett egy aprócska fiolát, és egy cseppnyi folyadékot öntött a gyertya végére. Egy darabig semmi nem történt, ám néhány pillanat múlva aprócska láng lobbant fel a csúcsán.
– Krondorban vettem őket egy utcai mágustól, nem is olyan régen. Nagyon hasznos találmány, mivel nem kell kovakővel és acéllal szikrát csiholni, ráadásul erős szélben is működik.
William elvigyorodott.
– Én meg már azt hittem, hogy az öreg Kulgan megtanította neked a kedvenc mutatványát.
– Sajnos nem – sóhajtott James. – Szívesen itthagynám ezt is, de lehet, hogy nekem nagyobb szükségem lesz némi fényre, mint nektek. Maradjatok itt.
Az apród felállt, kilépett az ajtón, és eltűnt.
William a James által hátrahagyott égő gyertya fényénél ismét körbenézett a szobában, egy-két perc múlva azonban Treggar kapitány rászólt:
– Jobb lenne, ha eloltaná, hadnagy.
William engedelmesen elfújta a lángot, és a helyiség sötétbe borult.
– Kapitány, ha nem bánja, veszek elő kovakövet, acélt és taplót, hátha hirtelen szükségünk lesz rá.
– Egyáltalán nem bánom.
William mozgolódást hallott a kapitány felől, és némi idő elteltével Treggar megszólalt:
– Van itt egy kevés ebből a kiszáradt fából. Ha sürgősen kellene tüzet gyújtani, ez valószínűleg nagyon gyorsan lángra kap.
– Köszönöm, kapitány.
Hosszasan hallgattak.
Treggar törte meg a csendet.
– Ez az apród meglehetősen szokatlan figura, nem?
– Azok alapján, amiket én hallottam róla, tagadhatatlanul az –, mondta William. – Nem töltöttem túl sok időt a társaságában, Csak, azon ritka alkalmakkor találkoztunk, amikor az apám elhozott magával Krondorba. Ön viszont már évek óta a városban szolgál. Azt hittem, jobban ismeri, mint én.
– Alig tudok róla valamit – felelte Treggar. Újabb hosszú hallgatás következett, majd hozzátette: – Ő a herceg apródja. Egyesek Kiskedvencnek nevezik, persze csak a háta mögött. Nagyon kiváltságos helyzetben van.
– Amennyire én tudom, alaposan megszolgált érte.
– Úgy néz ki, nem?
Újabb hallgatás után most William szólalt meg:
– Kapitány!
– Igen?
– Csak azt akarom mondani, hogy azt tervezem, hogy amint hazaérünk, kilépek a szolgálatból. Az első héten távol lenni... nos, nem az én ötletem volt.
– Ezt én is gondoltam.
Újabb hosszú csend.
– Hát – szólalt meg ismét William –, az igazat megvallva én egyáltalán nem akartam Krondorba kerülni.
– Igazán? Miért nem?
– Igazából én nem vagyok a herceg rokona. Annak idején Borric nagyúr csak örökbe fogadta az apámat.
– És ezáltal a királyi ház tagja lett, fiam.
– Nekem is azt mondták. De én egyszerűen csak katonáskodni akarok, kapitány. Szeretném magam kivívni a megbecsülést és az előléptetéseket.
– A katonáskodás kemény munka – mondta Treggar néhány perc hallgatás után. – Sok nemesifjú eljön a palotába, gyakorolnak egy kicsit a fegyvermesterrel, megszerzik a tiszti rangot, majd hazamennek a családjukhoz. Legközelebb csak a hivatalos állami eseményeken jelennek meg, csillogó páncélban, és olyan lovon ülve, amilyet nekem még látni is csak ritkán van alkalmam, és szinte rögtön megkapják... – elhallgatott.
– Úgy érzi, magáról megfeledkeztek?
– Így is lehet mondani. Fiatal kölyök voltam még, amikor katonáskodni kezdtem, a Résháború első évében jelentkeztem a seregbe. Dulanic helyőrségében szolgáltam, és amikor Guy herceg a városba jött, mindannyiunkat Yabonba küldtek, a frontra.
Abban az időben William még csak csecsemő volt, de sokszor hallotta már a történetet.
– Akkoriban a te James apródod csak egy koszos tolvajkölyök volt. Én sem voltam más, mint egy lándzsáját szorongató, rémült katona, aki csak állt a többi rémült katona között, és rettegve nézte a ránk törő tsurani őrülteket, akiknek egy csöppnyi félelem sem volt a tekintetében.
William némán figyelt.
– Na, mindegy, hosszú háború volt, és sok srác nem élte túl. A második telet fenn töltöttük a hegyek között, és én már őrmester voltam. A harmadik télen kineveztek hadnagynak, és mivel Krondor hercegének a seregében szolgáltam, ezzel egyben a lovagi címet is elnyertem. – Egy darabig csak hallgatott, majd felsóhajtott: – Furcsa, hogy magamról beszélek. Nem gyakran teszek ilyet.
– Örülök, hogy hallom a hangját, kapitány. Így sokkal kevésbé nyomaszt a sötétség.
– Én vagyok a legöregebb agglegény a helyőrségben, Will.
A fiatal katona észrevette, hogy a kapitány a keresztnevén szólította. Ez volt az első alkalom, hogy feljebbvalója nem a rangját használta.
– Ez nehéz lehet, kapitány.
– Én vagyok az a tiszt, akit nem hívnak meg a mulatságokba, hogy bemutassanak a fiatal lányoknak. Én vagyok az a tiszt, aki a születése alapján senkivel nem áll kapcsolatban... Az apám közönséges rakodómunkás volt.
William hirtelen rádöbbent, hogy a kapitány fél. Treggar azzal, hogy felfedte, hogy a zsarnok maszkja alatt egy érző ember lakozik, tulajdonképp a félelmét osztotta meg. A fiatalember nem tudott mit mondani, így csak annyit felelt:
– Az én apám kuktaként kezdte.
Treggar felnevetett.
– De nem maradt sokáig az, ugye?
– Ez igaz – kuncogott William. – Ha szabadon eldönthetné, mit akar, akkor mit tenne?
– Szeretnék megismerkedni egy lánnyal. Nem kell, hogy rangos hölgy legyen. Csak egy kedves nő. És szeretnék egy olyan állomáshelyet, ahol én irányíthatom az embereimet. Valami olyat, ahol nem kell mindig hátralesnem, hogy vajon a fegyvermester vagy az udvarnagy, vagy egy herceg, vagy akárki más figyeli-e, mit teszek. Ahol nem kell örökké arra ügyelnem, hogy ne veszítsem el a fejem, és nehogy véletlenül felképeljek egy ostoba kadétot. Csak a feladatomat szeretném végezni. Egy olyan hellyel is beérném, mint az a pirinyó helyőrség a Shandoni-öböl mellett, ahonnan nemrég elindultunk. Lenne ötven emberem és egy őrmesterem. Csempészeket üldöznénk, banditákat kergetnénk, és vacsorára otthon lennénk. Erre vágyom.
William elnevette magát.
– Ha egyszer kijutunk innen, boldogan magával megyek, hogy én is nyugodtan tehessem a dolgomat. Alig egy hete tudtam meg, hogy mit vár tőlem a herceg.
– Az komoly felelősség. Mármint a királyi család tagjának lenni.
– Nekem is mindig ezt mondták.
Elhallgattak.
Néhány perc múlva William törte meg a csöndet:
– Vajon mit csinál most James?

 

James hason feküdt, és olyan halkan kúszott előre, ahogy csak tudott. Már talált egy utat, de az közvetlenül az orgyilkosok egy közelben tevékenykedő csoportja mellett haladt el, és az apród tudta, hogy William és Treggar képtelen lenne észrevétlenül ellopakodni mellettük, még az ő ügyességét is komolyan próbára tette a dolog. Most megpróbált keresni egy másik utat, és úgy tűnt, az a törött csatornacső, amit nemrég talált, meg is felel a célra, persze, ha nem keskenyedik el túlságosan.
Az építmény ősrégi volt. A kesh helyőrség valószínűleg már jó néhány évszázada elhagyta, ám, hogy mi okból, az a történelem homályába vész. Talán forradalom robbant ki a birodalom belsejében, vagy a Kesh Konföderáció külterületein élő, leigázott nemzetek lázadtak föl, de az is lehet, hogy a birodalom szívében zajló belpolitikai csatározások következményeként hagyták magára ezt a sivatagi erődítményt.
James csak néha gyújtotta meg a gyertyát, akkor is csak egy-egy pillanatra, de az aprócska láng halvány fényében így is eleget látott ahhoz, hogy azt kívánja, bárcsak több ideje lenne, és alaposan bejárhatná az egész épületet. Talált egy szobát, ami tele volt ősi csontokkal, és látszott, hogy a csontok egy részét nemrég hajították oda. James feltételezte, hogy az erődítmény jelenlegi lakói hordták őket a már ottlevők mellé.
Talált köveket is, amelyek egyértelműen a felszínről származtak. A szélfaragta és napszítta kövek több tágas helyiségben is halmokban álltak, az egyik ilyen helyiséget James tiszti étkezdének vélte, három másikat legénységi szobának. Az apródot teljesen meglepte a dolog, ám némi gondolkodás után talált egy logikus magyarázatot: amikor az orgyilkosok idejöttek, valószínűleg még állt néhány fal a régi felépítményből, amit ők kemény munkával lebontottak és lehordtak, hogy eltüntessék a rejtekhelyükre utaló nyomokat.
James hirtelen fényt pillantott meg maga előtt, így még óvatosabban kúszott tovább. Hüvelykről hüvelykre araszolt előre, míg végül pont a fényforrás alatt volt. A csatornacső felső része itt törött volt, és a cső fölött, a padlóban is óriási lyuk tátongott. James a padló szintje alatt feküdt a hasán. Most lassan megfordult, és még lassabban felült. Senkit nem látott, így felállt.
Egy őrszoba jellegű helyiségben találta magát. A szoba három falán cellaajtókat látott, a negyedik falon levő ajtó egy másik hosszú, sötét folyosóra nyílt. James a vasajtóba vágott berácsozott kisablakon keresztül bekukucskált a legközelebbi cellába. Odabenn hátát a távolabbi falnak támasztva egy magányos férfi ült, aki egy fehér vászongatyától eltekintve teljesen meztelen volt.
– Hé, te! – suttogta James.
A falnak dőlő ember felemelte a fejét, és hunyorogva próbálta kivenni a kisablak túloldalán suttogó férfi arcvonásait.
– Ki vagy? – suttogta vissza a királyok nyelvén.
– James, Krondor apródja.
A férfi feltápászkodott és az ablakhoz lépett, így a fiatalember már láthatta az arcát.
– Edwin vagyok, királyi nyomkereső.
James bólintott.
– Néhány órával ezelőtt láttam, ahogy feláldozták a társadat.
– Az Benito volt – mondta Edwin. – Arawant tegnap éjszaka ölték meg. Én leszek a következő, hacsak ki nem juttat innen.
– Türelem – biztatta James. – Ha most azonnal kiengedlek, és a fogvatartóid jönnek, hogy ellenőrizzenek, akkor nyomban tudni fogják, hogy mi is az erődítményben vagyunk.
– Hányan vannak?
– Hárman. Én és két tiszt. Arra várunk, hogy a herceg megérkezzen.
– Az orgyilkosok is – mondta Edwin. – Azt nem tudom, hogy mit terveznek, de elég sokat megértek a beszédükből, így szinte biztos vagyok benne, hogy tudják, őfensége úton van, és felkészültek a fogadására.
– A démon – jegyezte meg James.
– Démon? – suttogta Edwin döbbenten. – Tudtam, hogy valamiféle sötét mágia...
– Még visszajövök – mondta James. – Ha ma éjszaka akarnak feláldozni, akkor még szinte az egész nap a rendelkezésemre áll, hogy találjak valami utat, amin kijuthatunk.
– Én tudok egy kiutat! Az erődítmény keleti végénél kaptak el. Kinyitottak egy ősi kaput, valószínűleg valami föld alatti terem kivezető nyílása lehetett. Mindenesetre elég széles volt ahhoz, hogy akár két lovas is át tudjon lovagolni rajta egymás mellett.
– Mi találtunk egy másik utat, egy gyalogösvényt, amit az egykori főbejárattól nem messze vájtak a sziklába. De képtelen vagyok rájönni, hogyan lehetne belülről kinyitni azt az ajtót.
– Ebben nem tudok segíteni, apród. Mit tervez?
– Először mondd el, mit tudsz arról a keleti bejáratról.
– A fegyverraktár mellett van egy föld alatti istálló, ott tartják az állataikat. Onnan egy rövid, de tágas folyosó vezet a kiszáradt várárok felett átvezető felvonóhídhoz. A várfal teljes keleti oldala nagyon meredek, ráadásul számos őrszem rejtőzik ott, szinte láthatatlanul. Bárki is közeledik kelet felől, ezek az őrszemek jóval korábban meglátják, mint ahogy a kapuhoz érne.
James végiggondolta, amit hallott. Lassacskán kezdett kialakulni a teljes erődítmény térképe a fejében.
– Visszajövök, és kiviszlek innen. A szertartás előtt mennyi idővel jönnek érted?
– Nagyjából egy órával. Naponta egyszer kapunk – kapok – enni. Ez néhány óra múlva várható.
– Egyél. Szükséged lesz az erődre. Visszajövök, és eltűnünk, mielőtt észrevennék, hogy nem vagy itt.
A nyomkereső keserű humorral jegyezte meg:
– Én itt leszek, apród.
James elsietett a folyosón. Az egyik falhoz simulva gyors léptekkel haladt, majd egy kereszteződéshez ért, és eltűnt a homályban.

 

A lépteket hallva William és Treggar nyomban előhúzta a tőrét. Mi után hosszabb-rövidebb megszakításokkal tarkítva jó ideig beszélgettek, mindketten mélyen elmerültek a gondolataikban, így a közeledő zaj megriasztotta őket.
– Nyugi – jött feléjük James lágy hangja a sötétből, majd egy pillanattal később maga az apród is megjelent. Meggyújtotta egyik gyertyáját, és azt mondta:
– Van egy kis problémánk.
– Csak egy? – gúnyolódott Treggar.
– De az nagy. Az utolsó nyomkeresőnk itt van, és ha nem sikerül kiszabadítanunk, akkor ma éjfélkor feláldozzák.
– Ki tudjuk szabadítani? – kérdezte William.
– Igen.
– Akkor meg is tesszük – mondta Treggar.
– Nem lesz könnyű. Nincs se ételünk, se italunk, se lovunk, és még legalább két nap, mire Arutha ideér – már ha egyáltalán tudja, hogy hol kell minket keresnie. Nem tudom biztosan, hogy hány orgyilkos éldegél itt, de le merném fogadni, hogy legalább háromszáz, sőt, talán még több is. – James odaadta a gyertyát Williamnek. – Fogd meg ezt!
Ujjával elnagyolt térképvázlatot rajzolt a padlót borító porba.
– Most itt vagyunk – mondta –, és tőlünk közvetlenül keletre található az Éjsólymok – vagy bárkik is ezek a feketébe öltözött gyilkosok – fő központja. Észak felé van néhány üres szoba, legtöbbjüket annak idején valószínűleg raktárhelyiségnek használták. Egy darabig egy csatornában kúsztam...
– Nem érződik magán a csatornabűz – jegyezte meg Treggar.
James megrázta a fejét.
– A csatornának azt a részét több évszázada nem használták. – A felvázolt helyiségek köré egy durva téglalapot rajzolt. – Mi a régi járatrendszer délnyugati sarkában vagyunk. Láttuk a fegyverraktárat, amit most szentélyként használnak. Úgy tűnik, az orgyilkosok főleg az egykori legénységi hálókban és a környező helyiségekben rendezkedtek be, talán azért, mert ott vannak a régi, föld alatti konyhák. Északra van néhány üres szoba. Kelet felé van az istállójuk, és van ott egy régi föld alatti ároknyílás, azt használják főbejáratként.
– Mi van azzal a bejárattal, amin mi jöttünk be? – kérdezte William.
– Amikor visszafelé jöttem, még egyszer megnéztem. Az egy csapóajtó, de nagyon jól elrejtették a nyitószerkezetét. Szerintem azért építették így, hogy mert meg akarták akadályozni, hogy a Halál Rendjének kevésbé hűséges tagjai engedély nélkül távozzanak. A nyitószerkezet egy hamis kő mögött helyezkedik el az ajtó előtti utolsó kereszteződésnél. Nagyon trükkösen van megszerkesztve: ha nem a megfelelő módon nyitod ki kívülről, akkor egy csapdát aktiválsz.
– Miféle csapdát? – kérdezte Treggar.
– Azt nem tudom, nem akartam kísérletezni vele, de mindenesetre fogaskerekek és drótok voltak az emelőkarokhoz kapcsolva. Ügyesen megcsinálták: a csapdamechanizmus már arra is beindul, ha az ember nem a megfelelő helyen nyomja meg az ajtót. Aki az alján próbálja meg, komoly bajba kerül.
– Nekem elég furcsának tűnt az a mód, ahogy kinyitottad – jegyezte meg William.
– Így lett megtervezve. A lehető legkényelmetlenebb mód a helyes mód.
– Honnan tudtad, hogy úgy kell kinyitni? – kérdezte a hadnagy.
– Az öreg tolvajok nem azért élnek meg tisztes kort, mert ostobák. A fiatal tolvajok közül az eszesebbek pedig nagyon figyelnek rájuk, amikor arról mesélnek, hogy milyen zseniálisan kerülték ki a csapdákat. Én ifjú tolvaj koromban sem voltam ostoba, és odafigyeltem. – Halkan kuncogott. – Az ajtó mindkét oldalán csukló volt, nem pedig zsanér, tehát tudtam, hogy nem úgy kell kinyitni, mint egy közönséges ajtót. Ezután pedig feltételeztem, hogy akkor öletem meg magam a legnagyobb valószínűséggel, ha úgy nyitom ki, ahogy a leglogikusabbnak tűnik.
– És mi a helyzet az eredeti, nyugati bejárattal? – kérdezte Treggar.
– Nem leltem olyan útvonalat, ami egyenesen odavezet – felelte James. – De azt hiszem, találtam egy felfelé vezető utat. – A raktár nyugati oldalát elzáró kőhalomra mutatott.
– Az a felfelé vezető út? – hökkent meg William.
– Minden valószínűség szerint – mondta James. – A főbejárat feltehetőleg az egykori kaputorony előtti udvarra nyílt. Tehát a fal és a kapu valószínűleg pont a fejünk fölött van, pontosabban volt valamikor. Az meg szinte biztos, hogy a fegyverraktárból – a folyosó vége felé mutatott – volt néhány közvetlen út kifelé, a felettünk levő udvarra.
Treggar felállt, és megvizsgálta a kőomlást. A kövek legnagyobb részét meg lehetett volna mozdítani, az omladék alján azonban hatalmas, gömbölyű sziklák hevertek. A kapitány megfogta az egyiket, és megpróbálta arrébblökni. Néhány pillanatig erőlködött, azonban éppen csak egy hajszálnyira sikerült arrébb mozdítania, így feladta.
– Ez nekem is eszembe jutott – mondta James. – De itt nagyon gyengék a gerendák. Ha megmozdítunk egy rossz követ, az egész mennyezet a fejünkre omlik. Van egy másik folyosó, ami egy innen északra fekvő szobába vezet, ám azt a szobát szinte teljesen megtöltik a leomlott kövek. Tehát, hacsak tőlünk jóval keletebbre nincs egy másik felfelé vezető út, akkor mindössze két kijárat van: az egyik az, amelyiken bejöttünk, a másik a keleti kapu.
– És melyiket próbáljuk meg?
– Az a könnyebb út, amelyiken bejöttünk – mondta James –, de amint észreveszik, hogy Edwin eltűnt, átfésülik a környező hegyeket, és megtalálnak. Ha viszont a keleti kapun surranunk ki, és elkötünk néhány lovat az istállójukból, talán rájuk verhetünk egy-két mérföldet. Ha sikerül előbb elérnünk Aruthát, mint nekik... – Megvonta a vállát.
– Látta az istállót egyáltalán? – kérdezte Treggar. – Tudjuk, hogyan kell kinyitni a kaput? Csörlővel és kötelekkel? Van kapurostély? Ellensúlyok? Felvonóhíd vezet át egy várárok felett, vagy a kapu túloldalán csak a sima sziklafelszín van?
– Megértettem, kapitány – felelte James.
– Mellesleg – mondta William –, ha megszökünk, és sikerül elvinnünk a hírt a herceghez, gondolod, hogy az orgyilkosok itt lesznek még, amikor a hadsereg megérkezik? Nem lenne egyszerűbb nekik, ha szétszóródnának, és letáboroznának valahol máshol?
James Williamre nézett, majd bólintott.
– De, talán igen. – Hátradőlt. – Gondolkoznom kell.
Elfújta a lángot, és a beálló sötétségben William és Treggar hallotta, hogy hátát a falnak vetve leül. A három férfi több mint egy órán keresztül némán töprengett.
Végül James hangja törte meg a csöndet:
– Támadt egy ötletem!

 

Az apród mozdulatlanul feküdt a törött csatornacsőben, és hallgatózott. Amint megbizonyosodott róla, hogy odafönt senki nem mozdult, felmászott az őrszobába, amelyből Edwin cellája nyílt.
Benézett a rácsos ablakon.
A nyomkereső felpillantott, és megkérdezte:
– Most?
– Most – felelte James, és megvizsgálta a zárat. Egyszerű szerkezet volt, ráadásul nagyon régi, még bekötött szemmel is ki tudta volna nyitni. Benyúlt az övén függő tarsolyba, elővett egy hosszú, vékony fémpálcát, és bedugta a zárba. Egy pillanat múlva meghallotta a megnyugtató kattanást, és elfordította a pálcát. A zár kinyílt.
A nyomkereső gyorsan kilépett az ajtón, és James nyomában bemászott a csatornába. Miközben a sötétben kúsztak, Edwin megjegyezte:
– Mihelyst észreveszik, hogy eltűntem, átkutatják az egész erődöt.
– Pont erre számítok – felelte halkan James, miközben tovább mászott a hasán.
Amikor a cső végéhez értek, az apród előrecsusszant, mindkét kezével megragadta a peremét, és puhán az alatta levő padlóra ugrott.
– Alattad vagyok – suttogta Edwinnek. – Kapaszkodj a cső szélébe, és engedd el magad! Csak három láb.
A nyomkereső halkan a kövekre huppant. James a vállára rakta a kezét, és a fülébe suttogta:
– Innentől kezdve néma csend. Tartsd a kezedet a vállamon, koromsötétben fogunk haladni.
James megkönnyebbült, amikor érezte, hogy Edwin teljesen nyugodt, és a kényelmetlen helyzet ellenére biztos léptekkel halad. Nem tétovázott, nem sietett túlságosan, hanem egyenletes tempóban követte őt, így éppen csak egy kicsit lassította le.
Az apród többször megtorpant, és hallgatózott, nem mozdul-e valaki a közelben. Hálás volt, hogy Edwin egyszer sem kérdezte meg, miért álltak meg.
A nyomkereső csak akkor szólalt meg, amikor végül elérték Treggart és Williamet.
– Köszönöm, James.
James meggyújtott egy gyertyát.
– Már csak négy ilyenem van, úgyhogy takarékoskodnunk kell a fénnyel.
– Hogyan kaptak el? – kérdezte Treggar.
Edwin vállat vont.
– Jobban ismerik a környéket, mint mi. Nagyon óvatosak voltunk, de odakinn hatalmas nyílt területek vannak, ahol, ha valaki figyel, akkor a legkisebb mozgást is biztosan észreveszi. Arawant, Benitót és engem egy-egy nap különbséggel kaptak el.
– Azt hittem, a herceg négy nyomkeresőt küldött ki.
Edwin elmosolyodott.
– Bruno a negyedik. Ő még mindig odakinn bujkál.
– Meg tudnád őt találni? – kérdezte James.
Edwin bólintott.
– Igen.
– Jó – mondta az apród. – Azt hiszem, tudok egy utat, amin ki tudlak juttatni titeket, csak előtte szerzek egy kis ételt és italt. Várjatok meg itt.
James minden további szó nélkül elfújta a gyertyát, majd eltűnt.
– Utálom, amikor ezt csinálja – dörmögte William.
Treggar csak csöndben nevetett.

 

A szakács fekvőhelye közvetlenül a sarok mögött volt, így James, mielőtt megkerülte volna, szorosan a falhoz tapadva hallgatózott. Eddig is tisztában volt vele, hogy éhes és szomjas, főleg nagyon szomjas, ám most, ahogy közeledett a konyhához, az érzés szinte letaglózta. Mégis óvatos volt, mivel igaz ugyan, hogy a helyőrség legnagyobb része átalussza a napot, a konyhaszemélyzet azonban bármelyik pillanatban felkelhet, hogy nekiálljon elkészíteni a másnapi reggelit.
James kikukucskált a sarkon, és látta, hogy az alvó szakács horkolva a másik oldalára fordul. Pár lépéssel arrébb két, ócska rongyokba öltözött, fiatal fiú feküdt. Valószínűleg rabszolgák voltak, akiket az orgyilkosok Durbinban vásároltak, vagy egy karaván kirablása után megtartottak. James ekkor meglátott egy hatalmas vizestömlőt, ami egy szögön lógott a kúthoz legközelebbi falon. Az apród legalábbis feltételezte, hogy az a téglaépítmény egy kút: kör alakú volt, nagyjából négy láb magas és ugyanolyan átmérőjű. Ráadásul egy ilyen óriási helyőrségnek szinte biztos, hogy van saját vízforrása, és az valószínűleg nincs messze a konyhától. Amikor James felnézett, a kút felett egy hasonló méretű lyukat látott a mennyezetben, és rájött, hogy az lesz az a régi akna, amely az erődítmény központi udvarába vezet.
James villámgyorsan módosította a tervét. A járat, amiről eddig nem tudott, talán megkönnyíti a dolgát. Csöndben a kúthoz lopakodott, felugrott a kávájára, majd előredőlt, és tenyerével a szemközti falnak támaszkodott. Amikor felnézve nagyjából száz lábbal a feje fölött kicsiny fénykört látott, megörült, mivel ezek szerint a kút még mindig a fennsíkra nyílt. Úgy tűnik, az orgyilkosok az erődítmény többi részével együtt a kút felépítményét is lebontották, de az aknát nem tömték be.
James lepillantott, és alig néhány arasznyira a lábától egy kampót látott, amire egy kötelet kötöttek. A kötél másik vége eltűnt a sötét mélységben.
Az apród elvette a vizestömlőt, és a súlyából érezte, hogy teletöltötték. A kút mellett látott néhány üres tömlőt, így az egyiket fogta, és felakasztotta oda, ahol eddig a teli lógott. Az egyik fiú valószínűleg nagy verést fog kapni, amiért nem húzott vizet, de ez már úgysem sokáig számít.
Egy vagy két napon belül a rabszolgafiúk vagy holtak lesznek, vagy szabadok.
James halkan végiglopakodott a konyhán, és összeszedett egy kevés kenyeret, sajtot és szárított gyümölcsöt. Sietve kiment, és onnan néhány méternyire mindazt, amit elemelt, lerakta a fal tövébe. Ezután visszalopakodott a konyhába, és megint felállt a kút peremére.
A mintegy derékmagasságig érő káván állva kissé megrogyasztotta a térdét, majd elrugaszkodott, és felpattant a feje fölötti aknába. A mutatvány során mindkét karját alaposan beütötte. A járat szűk volt, mégis keményen kellett kapaszkodnia, nehogy visszacsússzon, és az alatta tátongó kútba zuhanjon. James szélsebesen felhúzta a térdét, egész testét bepréselte a szűk csőbe, és ide-oda tekergőzve elindult fölfelé. Mindkét térde és könyöke véresre horzsolódott, ráadásul mászás közben ijesztő mennyiségű homokot lemállasztott. Ha a szakács ezt nem veszi észre, akkor biztosan vak, gondolta.
Pár méter után elindult visszafelé. Lekúszott, ameddig tudott, aztán egyszerűen elengedte magát.
Az alatta levő kút felé zuhant. Amikor a kút pereme mellé ért, erősen megragadta. A mozdulat óriási zajjal járt, legalábbis ő úgy hallotta, a szakács azonban békésen tovább hortyogott. James szörnyű rántást érzett a vállában, mintha valaki tőből akarta volna kitépni a karját; de némán tűrt, még csak fel sem nyögött. Elgondolkozott, mikor is próbálkozott utoljára ehhez hasonló mutatvánnyal, és rájött, az még kölyökkorában volt, amikor életében először találkozott Éjsólyommal. A dolog Krondor tetőin történt, azon az éjszakán, amikor megmentette Arutha herceget az orgyilkos nyilától. James most kénytelen volt ráébredni, hogy a mozdulattal járó fájdalom valahogy ennyi évvel később sem kisebb, mint akkor volt.
Vett egy nagy levegőt, felhúzta magát, és kimászott a kútból, ám közben vigyázott, hogy ne söpörje le a port, amit olyan remekül szétterített a kút szája körül. Megfordult, és megvizsgálta a rendetlenséget. Egyetlen nyomot hagyott csak: ott, ahol megragadta a kútkáva tetejét, tisztán látszott a keze nyoma. Most gyorsan oda is sepert egy kis finom homokot, és reménykedett, hogy senki nem fogja alaposabban megvizsgálni a helyszínt.
Több időt nem pazarolt, kiosont a konyhából, felkapta az ételt és a vizestömlőt, és sietve visszament a többiekhez. Útközben felváltva vakargatta mindkét vállát, és megfogadta, hacsak nem feltétlenül muszáj, többé nem próbálkozik ezzel a mutatvánnyal.

 

James evés közben összegezte a helyzetet:
– Két dolog fog most történni, de hogy melyik először, azt nem tudom. Vagy az, hogy a szakács észreveszi a kút környékét beborító port, vagy az, hogy az őrök valamikor a szertartás előtt érted mennek, és miután nem találnak, riadót fújnak. Remélem, hogy a szakács lesz az első.
– Miért? – kérdezte William, miközben bekebelezte utolsó falat kenyerét.
Treggar válaszolt neki:
– Mivel, ha az őrök jönnek rá korábban, hogy Edwin eltűnt, akkor az erőd összes helyiségét át fogják kutatni. De legalábbis addig mindenképpen folytatni fogják a kutatást, amíg észre nem veszik a gyanús port a konyhában. Viszont, ha a konyhai rendetlenség tűnik fel nekik először, akkor nekiállnak kivizsgálni, és miután rájönnek, hogy hiányzik a rab, egyből kifelé indulnak, mivel arra fognak gondolni, hogy a szökevény felmászott az ősi aknán.
– Ez igaz, de akkor hogy jutunk ki? – kérdezte Edwin.
– Mi sehogy – mondta James. – Te fogsz kijutni. Arutha kétszáz felfegyverzett emberrel errefelé tart. Azonban itt legalább háromszázan vannak, és csak arra várnak, hogy ő felbukkanjon. Valakinek figyelmeztetnie kell a herceget, és erre neked van a legnagyobb esélyed, ha egyszer kijutsz ebből az erődítményből.
– Hogyan tervezed kijuttatni? – kérdezte Treggar.
– A keleti kapun keresztül – felelte James. Benyúlt egy batyuba, amit az élelemmel együtt hozott, és előhúzott belőle egy fekete tunikát. – Próbáld fel! – Aztán elővett egy nadrágot és egy fekete csuklyát is. – Edwin egyike lesz a szökött rabot kereső izmali fanatikusoknak.
– És maguk mit fognak csinálni, miután én elmentem? – tudakolta a nyomolvasó.
– Valakinek itt kell maradnia, hogy kinyissa a kaput Arutha seregei előtt – felelte James. – Ha hárman maradunk itt, akkor pont háromszor akkora az esély, hogy valamelyikünk, túléli a következő egy-két napot, hogy ezt megtehesse.
– Látta a kaput? – kérdezte Treggar.
– Csak messziről, a csarnokon keresztül, miközben a szénapadláson bujkáltam.
– És?
– Hatalmas, kétszárnyú faajtó, vaspánttal. Befelé nyílik. Elég széles ahhoz, hogy egymás mellett két ember is belovagolhasson rajta.
– Hogy fogjuk nyitva tartani? – kérdezte William.
– Sehogy – felelte James. – Zárva fogjuk tartani mindaddig, amíg ki nem akarjuk nyitni.
– Ezt nem értem – vallotta be Treggar.
– Maga hány embert küldene ki a nyomkereső után, kapitány? – kérdezte James.
– Mindenkit, akit nélkülözni tudok. A nyomkeresőinket csak azért kapták el, mert ők egyenesen errefelé tartottak. Azonban teljesen más a helyzet, ha Edwin szabadon mászkál odakinn, és megpróbál előlük elrejtőzni.
– Ha kijutok, és szert tudok tenni egy mérföldnyi előnyre, mielőtt az orgyilkosok a nyomomba erednek, akkor sohasem fognak megtalálni – jelentette ki Edwin magabiztosan.
– Akkor most mi lesz? – kérdezte William.
– Várunk – felelte James.

 

Nem kellett sokat várniuk. Még egy óra sem telt el, amikor meghallották a felbolydult lármát.
– Várjatok itt – mondta James, és elindult, hogy felderítse, mi történik.
Nem sokkal később visszajött, és közölte:
– Olyan az erőd, mint egy felbolydult méhkas. Úgy tűnik, hogy a szakács felébredt, és meglátta a rumlit, amit hátrahagytam, és most azt hiszik, hogy Edwin az aknán keresztül kimászott a felszínre. – Williamhez és Treggarhez fordult: – Ti várjatok itt. Ha egy órán belül nem jövök vissza, akkor feltételezhetitek, hogy meghaltam, és tegyétek azt, amit a legjobbnak láttok. – Majd odaszólt Edwinnek: – Te gyere velem!
William és Treggar ismét egyedül maradt a sötétben. A hadnagy megszólalt:
– Kapitány!
– Igen?
– Zavarja önt, hogy egy apród utasításainak kell engedelmeskednie?
Treggar felnevetett.
– Ha egy héttel ezelőtt kérdezte volna, azt feleltem volna, hogy sohasem tűrnék el ilyesmit. Azonban James egyáltalán nem olyan, mint azok az apródok, akikkel eddig találkoztam. – Majd komolyra fordítva a szót hozzátette: – Mellesleg a herceg hatalmazta fel rá, és az ő parancsával sohasem szállnék szembe. Magát zavarja?
– Néha – ismerte be William. – De ez leginkább azért van, mert mindig olyan piszkosul magabiztos.
Treggar megint felnevetett.
– Hát, tényleg az. – Egy pillanat múlva folytatta: – De a magabiztosság, vagy legalábbis a magabiztosság látszata, egy vezetőnél kimondottan hasznos. Ezt jegyezze meg jól. Ha tábornok lesz, vagy herceg, akkor ügyeljen arra, hogy amikor az emberei magára néznek, olyan parancsnokot lássanak, aki biztos a dolgában. Ez nagyon sokat számít.
– Nem fogom elfelejteni.
Ismét elhallgattak, és némán figyelték, ahogy a riadó lármája lassan az egész erődöt betölti.

 

James és Edwin óvatosan lopakodtak előre. A rohanó lábak zaja lassan elhalt mögöttük. Az apród itt már nem tudott olyan utat, amelyet az erőd jelenlegi lakosai nem használtak, így most az egykori raktárhelyiségeken keresztül osontak a kapu felé. Már csak két szobán és egy összekötő folyosón kellett átsurranniuk, hogy az istállóhoz, illetve a keleti kapuhoz jussanak.
Edwin egy rövid kardot szorongatott, amit James az előző szobában emelt el. Lopott fekete tunikájában és nadrágjában megtévesztően hasonlított egy izmali orgyilkosra.
James valami neszt hallott maga előtt, így hirtelen megtorpant. Arra, hogy a nyomkeresőt is figyelmeztesse, semmi szükség nem volt, Edwin is azonnal megállt. Lehet, hogy nem tolvaj, gondolta James, de remekül ért hozzá, hogyan kell észrevétlenül mozogni.
Két férfi jött feléjük. James gyorsan Edwin mögé ugrott, és megpróbált szorosan a fal mellett maradni, hogy az orgyilkosok első pillantásra mindkettőjüket maguk közül valónak véljék.
A csel működött, de csak egy pillanatig, és ahogy közelebb értek, az egyik férfi szeme kitágult. Edwinnek ennyi jelzés elég is volt, villámgyorsan lépett kettőt, és rávetette magát az első orgyilkosra.
A második férfi épp a kardját készült kivonni, amikor James tőre a mellkasába hatolt. Edwin már az első orgyilkoson térdelt, és most gyorsan elvágta a torkát.
– El kell tüntetnünk ezeket a holttesteket az útból – jegyezte meg Edwin.
– Vigyük őket oda, abba a szobába – mondta James, és máris vonszolni kezdte az egyiket a karjánál fogva. A szobában találtak egy üres fegyveresládát, abba sietősen belerakták a tetemeket.
Gyorsan körbenéztek, hogy megbizonyosodjanak róla, senki nem látta, vagy hallotta meg a küzdelmet, majd továbbsiettek az istálló felé.
Amikor odaértek, ott még mindig káosz uralkodott. Egy lovascsapat készülődött az induláshoz, de látszott, hogy ez lesz az utolsó, amit a szökevény keresésére küldenek. Az istállóban levő negyven bokszból már csak hatban álldogáltak lovak, és a két nagy karám is üresen tátongott. James odasúgta Edwinnek:
– Majdnem száz lovas kutat utánad odakinn.
– Az jó – súgta vissza Edwin. – Ekkora zűrzavarban sokkal könnyebben el lehet tűnni.
A hatalmas, föld alatti istálló közepén egy csapat férfi állt, és elmélyülten tanácskoztak. Mindannyian feketébe öltöztek, azonban ruházatuk inkább a papok rituális köntösére emlékeztetett, mint a többi orgyilkos fekete tunikájára.
Néhány perc múlva a papok megfordultak, és elindultak az istálló nyugati végében levő kijárat felé.
Távozásukkal a helyiség szinte teljesen kiürült, csak a kapunál ácsorgó két őr, valamint néhány lovát nyergelő orgyilkos maradt odabent. James gyanította, hogy ezek a megkésett lovasok lesznek a hírnökök, ők fogják visszahívni a keresőcsapatokat, miután a szökevény megkerült.
James a lovakat nyergelő orgyilkosok felé intett. Edwin bólintott, így elindultak feléjük. Csigalassúsággal lopakodtak, az árnyékokba olvadva osontak egyik bokszból a másikba, és megpróbálták észrevétlenül megközelíteni a két gyanútlan férfit.
Végtelennek tűnő idő után a két, kengyelét igazgató orgyilkos melletti bokszba jutottak. James biccentett, mire Edwin kilépett az árnyékok közül, és elsétált az egyik lovas mellett. A férfi egy pillanatra felnézett, de látta, hogy csak egy társa jár arra, így ismét az előbb meghúzott hevederre fordította figyelmét. A szeme sarkában azonban valami megmozdult, így ismét felpillantott. Amit látott, teljesen megdöbbentette: az újonnan érkezett orgyilkos a szomszédos bokszban levő társa mögé lépett, aki a következő pillanatban a földre rogyott.
Azt azonban nem vette észre, hogy James pedig mögötte van, csak amikor egy tőr mélyen a hátába hatolt.
Az apród odabiccentett Edwinnek, mire mindketten megfogták a mellettük levő ló kantárját, kivezették őket a bokszból, majd nyeregbe szálltak, és elindultak a kapuőrök felé.
Az egyik őr felnézett rájuk, ám eltartott neki egy pillanatig, míg észrevette, hogy az egyik lovas nem visel fekete ruhát. Figyelmeztető kiáltására a társa is odanézett.
Edwin a nyeregből kiugorva az első őrre vetette magát, és a kőpadlóra terítette. A második azonnal előrántotta handzsárját, James pedig elhajította a tőrét. A férfi azonban oldalra vetette magát, így a, tőr ártalmatlanul lecsúszott a válláról, és nem okozott halálos sebet.
– A fenébe! – szitkozódott James, miközben kiugrott a nyeregből, és előhúzta a kardját. – Utálom, amikor nem maradnak egy helyben!
Edwinnek birkózás közben sikerült az ellenfele fölé kerülnie, és a saját kardját szorította az orgyilkos torkára. Ezután a küzdelem már nem tartott sokáig: a nyomkereső egy hirtelen nyomással összetörte ellenfele légcsövét.
James majdnem belegyalogolt a handzsár végébe, miközben hátratáncolt egy váratlan szúrás elől.
– Na, most már aztán tényleg szörnyen dühös vagyok! – kiáltotta, és egy erős ütéssel félrelökte az ívelt pengét, majd ferdén a férfi nyaka felé vágott.
A férfi hátralépett, és megdöbbenten pislogott a vágás hihetetlen gyorsaságát látva. James kardjának hegye csak hajszálnyival kerülte el a torkát.
Két lépést hátraugrott, majd handzsárját készenlétben tartva lekuporodott. James apró léptekkel közeledett ellenfeléhez, miközben kardját maga előtt suhogtatta. A férfi előrehajolva az apród felé vágott, ő azonban megtorpant, és hagyta, hogy a handzsár a hasa előtt néhány hüvelyknyivel hasítsa végig a levegőt. A férfi visszaugrott, James pedig ugyanolyan léptekkel, mint az előbb, ismét elindult előre.
Az orgyilkos még háromszor vágott a hasa felé, James pedig minden egyes alkalommal megtorpant, majd tovább nyomult előre. Amikor ellenfele a negyedik alkalommal is ugyanarra a csapásra készült, az apród hirtelen előrelépett, és kardja hegyével felnyársalta a feketébe öltözött gyilkost.
Edwinre nézve megjegyezte:
– Sose kövesd sokáig ugyanazt a ritmust. A vesztedet okozza.
A nyomkereső bólintott, és szó nélkül a hozzá közelebbi ló hátára ugrott. Búcsút intett, és erősen az állat véknyába mélyesztette a sarkát. A ló két lépés múlva már vágtázott.
James sietve becsukta a kaput, mivel el akart tűnni, mielőtt bárki megjelenne. De ez nem volt olyan könnyű: mire minden erejét megfeszítve sikerült helyére tolnia a két keresztrudat, csorgott róla a verejték.
A két holttestet bevonszolta a legközelebbi bokszba, és betakarta szalmával, majd ugyanezt tette azzal a kettővel is, akit a lovuk mellett öltek meg.
Most nem törődött a bujkálással, a gyorsaság fontosabb volt. Amikor többé-kevésbé minden nyomot eltüntetett, kiszaladt az istállóból, és végigrohant azon a két helyiségen, amelyeken keresztül az erődítmény használaton kívüli részébe jutott.
Mire Williamhez és Treggarhez ért, szinte teljesen kifogyott a szuszból. Az üres szobában leült, és meggyújtotta az utolsó gyertyáját. Levegő után kapkodva közölte:
– Edwin elment. Ha szerencsénk van, Arutha egy napon belül tudni fogja, hogy mi történik, és hogy hol vagyunk.
– Ha szerencsénk van – dörmögte a kapitány.
– És most mit csinálunk? – tudakolta William.
James néhány percig még lihegett, majd megkérdezte:
– Ettek már?
– Igen – felelte Treggar. – A saját adagunkat megettük, de hagytunk magának is egy kicsit. Végszükség esetére.
– Köszönöm, majd később eszem, ha tudok. – Két társára nézett. – Aruthának kétszáz katonája van. Ha egyenesen idejön, akkor jó esély van rá, hogy a kutatócsoportok még mindig Edwint keresik odakint, amikor megérkezik. Én már jó pár Éjsólymot megöltem. Ha nyílt harcra kerül sor, akkor semmivel sem jobbak, mint mások. A hírnevükben, a lopakodásban, a meglepetésben és áldozatuk félelmében lakozik az erejük. Ha Arutha odakinn találkozik velük, gond nélkül eltapossa őket.
– De mi van azokkal, akik itt maradtak?
– Ha rátalál erre az erődítményre – felelte James –, és a keleti kapuhoz érkezik, akkor egy csupasz kőfallal fogja szembetalálni magát, amelyben egy hatalmas kétszárnyú faajtó van. Az egykori kőművesek az ajtó fölötti falba végig lőréseket vájtak, úgyhogy a herceg rengeteg emberét el fogja veszíteni, mire betöri az ajtót. És miután az ajtót betörte, szobáról szobára kell bevennie az erődöt, ráadásul túlerővel szemben.
– Legyőzhetik – bólintott Treggar.
– Akkor mit tegyünk? – kérdezte William.
A kapitány és James előhúzták a kardjukat.
– Gondoskodjunk róla, hogy egyetlen orgyilkos se távozzon, mielőtt Arutha ideér, és amíg a hercegre várunk, javítsuk egy kicsit az esélyeit.
William Jamesről Treggarre nézett, majd ő is előhúzta a kardját.

 

 

14.
Gyilkosságok

James felemelte a kezét.
Három ujját kinyújtva jelezte Treggarnek és Williamnek, hogy a következő szobában hány emberre számíthatnak. Az idősebb katona mélyen legörnyedve, kardjával a kezében osont előrébb.
William a kapitány mögött állt, kétkezes kardját készenlétben tartotta. A hadnagy hosszú pengéje félelmetes fegyver volt, ám tágas hely kellett a forgatásához, így megegyeztek, hogy ő lép be utolsóként a szobába, nehogy jelenlétével akadályozza a társait.
James vett egy mély levegőt, elmormolt egy néma fohászt valamelyik isten felé, aki éppen figyelt, majd kifújta a levegőt, belépett a szobába, és a legközelebbi orgyilkos felé hajította tőrét. A fegyver célba talált, és amíg a haldokló ember társai a megdöbbenéstől szinte kővé meredten álltak, nyugodtan kivonta a kardját.
Treggar villámgyorsan ellépett James mellett, és mire az apród kihúzta fegyverét a hüvelyéből, már támadott. A kapitány kegyetlenül hatékony kardforgató volt, és amikor harcra került a sor, minden gátlását levetkőzte, egyáltalán nem törődött a tisztességgel. Az ellenfél legyőzése érdekében bármilyen piszkos trükköt hajlandó volt bevetni. James lassanként kezdte értékelni társa harcmodorát. A kapitány most egy magas szúrást színlelt, és amikor az orgyilkos kardja felemelkedett, hogy kivédje, Treggar keményen ágyékon rúgta.
Ahogy a férfi kínjában összegörnyedt, James együttérzően megrezzent és felsóhajtott, ám elismerte, a taktika hatékony volt. Még mielőtt az orgyilkos összeszedhette volna magát, hogy tovább védekezzen, a kapitány kardjának markolatával oldalról fejbe vágta. A férfi a tarkóját ért ütéstől hátratántorodott, Treggar pedig egy sima mozdulattal ledöfte.
James is gyorsan végzett ellenfelével, és mire William belépett a szobába, a csatazaj teljesen elült.
– Ez eddig összesen tizenhat, ha beleszámoljuk azt a négyet is, akit az istállóban intéztek el – számolgatott a fiatal hadnagy.
– Akkor már csak nagyjából százharmincnégy orgyilkos van hátra – jegyezte meg James, miközben kihúzta tőrét az első ellenfeléből. – A helyzet még mindig leginkább egy őrültekházára hasonlít körülöttünk, azonban hamarosan rátalálnak az első, majd szép lassan a többi holttestre is, és akkor megkezdődik a hajsza utánunk.
– Valaki jön! – figyelmeztette őket Treggar kapitány.
– Nincs idő eltüntetni a holttesteket! – suttogta James. – Arra! – Egy oldalfolyosóra mutatott, és mindhárman futásnak eredtek.
Végigszaladtak több termen, amelyeket az orgyilkosok szemlátomást használtak, mivel a falakon elhelyezett tartókban fáklyák égtek. A harmadik szobában egy magányos férfit találtak, aki meglepetten felnézett, ám mielőtt rájöhetett volna, hogy ellenségek törtek rá, meghalt. Treggar szinte meg sem torpant, futás közben csapott ki a kardjával.
Elértek egy T alakú elágazást. A jobb oldali járatban fáklyák világítottak, a bal oldali sötétségbe burkolózott.
– Erre – lihegte James, és balra mutatott.
Befordultak a sötét folyosóra. Még néhány lépésnyit futottak, ám egykét perc múlva a fénytelenség lassabb léptekre kényszerítette őket. Hátuk mögül hallották az üldözők kiáltásait.
– Tegyétek a kezeteket a bal oldali falra – figyelmeztette őket James. – Nem sokkal előttünk jobbra van egy ronda lyuk a padlóban. Lapuljatok a falhoz, amikor szólok, és akkor nem estek bele.
– Te hogy találtad meg? – kérdezte William.
– A lehető legkellemetlenebb módon – felelte az apród, ám részletesebb magyarázattal nem szolgált.
William a figyelmeztetés ellenére is majdnem elvesztette az egyensúlyát, amikor néhány lépéssel arrébb a jobb lába nem talált támasztékot. Örült, hogy James előre szólt, mivel a felfelé irányuló huzat azt sejtette, hogy a gödör meglehetősen mély.
Több aprócska szoba elé jutottak.
– Azt hiszem, ezek cellák lehettek, vagy talán raktárak – mondta James –, de most az összes ajtó hiányzik.
– Én semmit nem látok – jegyezte meg Treggar.
– Én sem – felelte az apród –, de korábbi mesterségemnek hála alaposan megtanultam, hogy jó, ha az ember gondosan agyába vési azokat a helyeket, ahol már járt, még akkor is, ha csak sötétben tudott ott körbetapogatózni. Tartsátok a kezeteket a falon.
– Hová megyünk? – érdeklődött William.
– Egy olyan helyre, ahol azt hiszem, egy ideig biztonságban leszünk.
– Csak hiszi? – kérdezte Treggar.
– Nem vagyunk ideálisnak mondható körülmények között, kapitány. Nincsenek háztetők, és csak egy rövidke elhagyatott csatorna van, ahol esetleg elrejtőzhetnénk. Itt minden masszív kőből és téglából épült, ráadásul ötven lábbal a föld felszíne alatt vagyunk. Búvóhelyválasztékunk igencsak korlátozott.
Végigmentek a folyosón, és James egyszer csak megszólalt:
– Lépjetek a jobb oldalra, és tegyétek a falra a kezeteket. Aztán gyertek utánam.
Úgy tettek, ahogy mondta, és egy új folyosón folytatták útjukat.
– De találtam egy megfelelő helyet – folytatta James az előbbi gondolatot.
– Mit? – kérdezte William. – Egy titkos rejtekhelyet?
– Nem – felelte az apród. – Itt vagyunk.
– Hol?
– Amikor utoljára itt jártam, volt nálam fáklya. Éppen a fejünk fölött van egy repedés a mennyezetben, pontosabban egy nagy rés a kövek között. Elég tágasnak tűnt ahhoz, hogy egy rövid időre mindhárman elrejtőzhessünk benne.
– Tűnt? – kérdezte William.
– Nem volt alkalmam felmenni és megnézni – mondta James. – Emelj fel!
– Ebben a koromsötétben? – döbbent meg William.
– Van még nálad gyertya vagy fáklya? – kérdezte James.
– Nincs.
– Gondoltam. Most emeljetek fel, kérlek.
William visszadugta a kardját a hüvelyébe, aztán addig nyújtogatta a kezét, amíg meg nem érintette James karját.
– Bakot tartsak, vagy inkább a vállamra állsz?
– Térdelj le, hogy a válladra tudjak állni, aztán amikor szólok, állj fel!
– Ahogy akarod.
William letérdelt.
James fellépett a hadnagy vállára, és olyan ügyesen egyensúlyozott, mint egy légtornász.
– Most – szólt James, mire William kezével James bokáját tartva felegyenesedett.
– És most engedj el!
William így tett, és érezte, hogy a súly eltűnik a válláról. Egy pillanattal később James leszólt:
– Nyújtsd fel a kezed, hogy felhúzhassalak!
Williamnek háromszor is fel kellett ugrania, mire az apród elkapta a csuklóját, és felhúzta maga mellé. Treggart is felsegítették. Mikor már mindhárman összegörnyedve ültek odafenn, a kőmennyezet feletti alacsony lyukban, William megkérdezte:
– Miféle hely ez?
– Fogalmam sincs – felelte James. – Néha a sziklákban is vannak üregek. A víz jó nagy lyukakat tud kimosni.
– A víznek valahonnan jönnie kellene, és ezen a vidéken, amikor én utoljára láttam, nem sok víz volt – jegyezte meg Treggar.
– Most jóval a felszín alatt vagyunk – magyarázta James –, és néhány évszázaddal ezelőtt talán a kútban is magasabb volt a vízszint. Nem tudom. Ide az biztos, hogy valamikor a múltban keletkezett itt egy üreg, és mi most abban vagyunk.
– Mostani rejtekhelyünk és a felszín között legalább ötven lábnyi szikla van – tűnődött hangosan William. – Lehet, hogy van még egy szint felettünk.
– Maga azt mondta, hogy semmiféle lépcsőt nem talált, igaz? – kérdezte Treggar Jamestől.
– Ott van az a két szoba, amire ennek a szintnek a nyugati végén leltünk, ahol a sziklaomlás volt. Talán azok valamelyikéből indult a lépcső.
– Most mit csinálunk? – kérdezte William.
– Várunk – felelte Treggar.
Néhány perccel később dübörgő léptek hangzottak fel a folyosón, és fáklyafény villant fel. Orgyilkosok siettek el alattuk, egyik kezükben fáklyát, másikban kivont kardjukat tartották. Mindannyian fekete páncélt viseltek, kivéve a sor végén haladó, papi köntösbe öltözött alakot.
Elvonultak, és pár perc múlva a három szökevény hallotta, hogy a gyilkosok átkutatják a közeli szobákat. Amíg a rájuk vadászó férfiak lármája el nem tompult, egyikük sem szólalt meg.
– Amikor elhaladtak alattunk, a fáklyáik fényében láttam néhány laza követ a fejünk felett – jegyezte meg James.
– Te felfelé néztél? – hökkent meg William.
– Az ember nehezen vetkőzi le a régi szokásait – vigyorgott James. – Ha az ember a csatornákban rohangál, vagy éjszaka a háztetőkön mászkál, és hirtelen felvillan egy fény, akkor inkább a másik irányba néz, nehogy átmenetileg megvakuljon.
James tenyerével végigsimított az üreg mennyezetén.
– Ezeket a köveket ember faragta – jegyezte meg. – Körülbelül másfél láb nagyságú kockakövek vannak összeillesztve.
– Pont úgy hangzik, mintha egy padló lenne felettünk – vélekedett Treggar.
James az egyik feje fölötti kővel kísérletezett.
– Segítsetek, hátha fel tudjuk nyomni! – mondta.
A kapitány két lépéssel odébbmászott, és James mellé furakodott. Felnyúlt, és mindkét férfi teljes erejéből tolni kezdte a követ. Vakolat és por hullott rájuk, végül a kő egy reccsenéssel végre elmozdult felfelé. James kísérletképpen átdugta kezét a keletkezett résen.
– Egy szoba – mondta.
A többi követ sokkal erősebben rögzítette az egykori kőműves, vagy csak a habarcs viselte jobban az elmúlt évszázadokat, mindenesetre azokat jóval több időbe és munkába telt elmozdítani. Végül sikerült még kettőt felnyomniuk, így elég tágas lett a rés, hogy átmásszanak rajta.
– Erre lépjetek – mondta James. – Nem hiszem, hogy azok a kövek, amelyek közvetlenül a búvóhelyünk felett vannak, elbírnák a súlyunkat.
A levegő dohos volt és állott, mindent ellepett az áthatolhatatlan sötétség.
– Ne mozduljatok, amíg nem kutattam egy kicsit körbe, hogy megnézzem, mekkora ez a terem.
William és Treggar meg sem moccant, egy helyben álltak, miközben James óvatosan arrébblépett, és lassan körbetapogatózva felderítette a termet. Könnyűek voltak a léptei, ám a szoba dermedt csendjében sejthető volt, hogy nagyjából merre jár.
– Találtam egy falat – jelentette néhány pillanat múlva. Hangja alapján William és Treggar úgy becsülték, nagyjából húsz lábnyira járhat tőlük. Aztán hallották, hogy végigmegy a fal mentén, és aközben méri a távolságot. – A padló szilárdnak tűnik, kivéve ott, ahol feltörtük – mondta elgondolkodva.
– Szólj, ha fényt találtál. Fárasztó ez az állandó sötétség.
– Idővel hozzászokik az ember – mondta James szórakozottan. – Aha!
– Mi az? – kérdezte Treggar.
– Egy ajtó. Fa. És be van zárva.
Néhány pillanattal később apró láng lobbant.
– Tessék, a fény – mondta James, miközben meggyújtott egy ősrégi fáklyát, amit a falikarban talált. Majd elrakta kovakövét és acélját, és azt mondta: – Na lássuk, mi van itt.
A szoba mintegy negyven láb széles és ugyanolyan hosszú volt, a falak mentén üres fegyverállványok sorakoztak. A szoba közepén is állt két tartó, de már nem voltak benne azok a hosszú lándzsák, amelyek egykor a harcra hívó szóra vártak.
– Ha alattunk van a fegyverraktár... – gondolkozott James hangosan. – Akkor ez az a szoba, ahol a felesleges fegyvereket tartották, hogy szükség esetén kéznél legyenek – fejezte be helyette Treggar.
James visszatette a fáklyát a falikarba, és az ajtóhoz ment.
– Ennek az ajtónak a felettünk lévő gyakorlóudvarra kell nyílnia.
Megpróbálta kinyitni.
– Beszorult. – Egy darabig vizsgálgatta, majd azt javasolta: – Próbáljuk meg leemelni a zsanérjáról.
William és Treggar előhúzta a tőrét, és megpróbálta letisztogatni az ősöreg vaszsanérokat.
– Ha lenne egy kis olajunk – vélte William –, talán működne az ötleted.
– Akkor szerzek egy keveset – mondta James.
– Honnan? – hökkent meg Treggar.
– Odalentről – felelte James, és máris elindult a padlóban levő lyuk felé.
– Maga megőrült – jegyezte meg Treggar.
– Valószínűleg igen – vigyorgott az apród, és a következő pillanatban már el is tűnt.
Miután elment, William és a kapitány egymásra néztek, megcsóválták a fejüket, majd leültek, és felkészültek a hosszú várakozásra.

 

Az idő szörnyen lassan telt, ám végül odalent a sötétben felcsendült James hangja.
– Segítsetek fel!
William a nyíláshoz sietett, hasra feküdt, és lenyújtotta a kezét. Néhány sikertelen próbálkozás után Jamesnek végre sikerült megragadnia a csuklóját, és felhúzta magát.
– Itt van – közölte, és átnyújtott Williamnek egy agyagedényt. – Olaj.
– Amíg meg nem szólaltál, még egy aprócska nesz sem jelezte, hogy jössz – csodálkozott a fiatal katona.
– Még szép, hogy nem – felelte James halkan. – Összefutottam néhány barátságtalan alakkal, és most, hogy végre sikerült leráznom őket, nem akartam, hogy meghallják, amint felmászok ide.
– Mi a helyzet odalenn? – kérdezte Treggar.
– Ismét átfésülik az egész erődöt. A régi kút nyílását valószínűleg őrzi egy emberük, és mivel ott senki nem bukkant elő, alighanem sejtik, hogy a titokzatos gyilkos még mindig idelenn bujkál. Ha szerencsénk van, azt hiszik, hogy a szökött nyomkereső, Edwin mászkál a járatokban, és ő öldösi az embereiket. Azonban előbb-utóbb valamelyik értelmesebb fickóban biztosan felébred a gyanú, hogy esetleg van egy átjáró erre a szintre, és akkor nekiállnak, és a mennyezet minden egyes darabját gondosan átvizsgálják.
– Tehát végül ránk fognak találni – összegezte William.
– Ebben szinte biztos vagyok – felelte James. – Nem is az aggaszt a legjobban, hogy elkapnak.
– Ha nem az, akkor mi a csoda? – kérdezte Treggar.
Az apród előhúzott a ruhája alól egy óriási, vagy két láb hosszú feszítővasat, és fejével a zsanérok felé intve odaszólt Williamnek:
– Olajat. – Miközben a hadnagy olajat csöpögtetett a felső zsanérra, James folytatta: – A legjobban attól tartok, hogy még azelőtt elkapnak, mielőtt valahogy megüzenhetnénk Aruthának, hogy mi folyik itt. Amíg mi itt rohangálunk, a lenti orgyilkosokat teljesen lefoglalja az, hogy elkapjanak minket, így nem lesz idejük, hogy kellően felkészüljenek Arutha érkezésére. Ha minden jól megy, a visszatérő gyilkosokat már krondori katonák fogják üldözni, ők pedig menekülés közben egyenesen egy zárt ajtóba fognak ütközni, amit a bentiek nem fognak elég gyorsan kinyitni.
– Ez a terve? – kérdezte Treggar.
– Ez volt a régi tervem – felelte James. – Ám, ha ez az ajtó oda vezet, ahova gondolom, akkor már van egy jobb ötletem.
Az olaj és a feszítővas segítségével lassacskán sikerült kiszedniük a csapszegeket a zsanérokból. Treggar beillesztette a szerszámot az ajtó és az ajtófélfa közé, és erősen megrántotta. A kapu tompa csikorgás közepette egy hajszálnyit megmozdult, majd megállt.
– Nem tudom, miért szorult be, de bármi is az, erősen tartja – jegyezte meg Treggar.
– Szabad, kapitány? – ajánlkozott William.
Az idősebb katona átadta a feszítővasat a széles vállú, izmos fiatalembernek.
William megvizsgálta az ajtót, aztán a vállánál egy kicsit följebb az ajtórésbe illesztette a feszítővasat. Minden erejét beleadva lefelé és maga felé húzta, és az mintha egy kicsit engedett volna. William ismét megrántotta a feszítővasat, mire az ajtó megint megmozdult, majd engedett, és ahogy a vas kiszabadult, a fiatal tiszt hátraesett.
James és Treggar kénytelen volt félrevetni magát, mivel az ajtó szinte kirepült a keretből, és egy hatalmas csattanással a kőpadlóra zuhant. A szobát sűrű füstfelhőként lepte el a felkavart finom por, és a három férfi köhögve tápászkodott fel.
– Nézzék! – kiáltott fel William.
A helyiséget, amelyben voltak, pontosan az ősi erődítmény gyakorlóudvara alá vájtál. Az ajtó mögött egy rámpa vezetett a felszínre, és a tetején, a padlóval párhuzamosan egy bereteszelt csapóajtó látszott. A fedelet belülről lezáró keresztrudat úgy szerkesztette meg az egykori építész, hogy az ajtót két kötél vagy lánc segítségével lehessen kinyitni. A rudat tartó vasgyűrűk még épek voltak, ám a kötél már régesrég elporladt. James megvizsgálta a csapóajtót.
– Ügyes megoldás – jegyezte meg végül. – Itt és ott van a zsanérja – az ajtó túlsó felére mutatott –, így ha kinyitják, a rámpa tetejére simul.
– Régi kesh trükk – mondta Treggar. – Én ugyan még sohasem láttam ilyet, de az öreg Dulanic udvarnagy egyszer mesélt nekünk egy sivatagi csatáról, amit valahol ezen a környéken vívtak, és amelynek a végén elfoglaltak egy erődítményt. Amikor megmászták a falakat, úgy tűnt, mintha már egyetlen védő sem élne. Gond nélkül bejutottak, és tábort vertek az udvaron, ám aznap éjszaka többtucatnyi kesh támadt rájuk, akik mintha a semmiből tűntek volna elő. – Végigpillantott a szobán. – Akkor a lelkünkre kötötte, hogy ha hasonló helyzetbe kerülünk, mindig nagyon alaposan kutassuk át a terepet az ilyen rejtekhelyek után.
James és a kapitány felsétáltak a rámpán, és Treggar felemelte a kezét, hogy megvizsgálja az ajtót.
– Ennek az öreg fadarabnak a túloldalán valószínűleg egy vászon van kifeszítve, arra pedig rászórtak egy kis földet. Éppen csak annyit, hogy ha az ember átsétál rajta, és nem kimondottan a léptei hangjára figyel, akkor ne vegye észre, hogy egy üreg van alatta.
– Ahhoz a vékony földréteghez adja még hozzá azt a homokot, amit néhány évszázad alatt ráhordott a szél – jegyezte meg James, és a keresztrúdra nehezedő ajtó súlyát próbálgatta. – Hacsak nem szerzünk két kötelet, amit ráerősíthetünk, ezt biztosan nem tudjuk megmozdítani.
– Ahhoz, hogy kihúzzuk azt a rudat, miközben az az óriási súly nehezedik rá, lovakra lenne szükségünk – mondta Treggar.
James leült.
– Talán igen – mormolta. Újra megvizsgálta a keresztrudat, és néhány perc múlva kijelentette: – Hacsak nem tudjuk kilazítani azt a két tartógyűrűt.
William kezében a feszítővassal előrelépett, és azt mondta:
– Megpróbálhatom.
Elszántan munkába kezdett, és alig egy perc múlva kijelentette:
– Ez a fa már olyan száraz, mint a tapló. Könnyen szétforgácsolódik.
Keményen dolgozott, míg végül a két gyűrű közül az első leesett, és hangos csattanással a kikövezett rámpára hullott. A fiatal tiszt hozzálátott a másik gyűrűhöz, és rövidesen azt is kiszabadította. A másodikkal együtt a keresztrúd is engedett, hatalmas robajjal a padlóra zuhant, és pattogva végiggurult a rámpán. Jamesnek éppen csak sikerült keresztülugrania rajta. William hanyatt vetette magát, Treggar pedig oldalra szökkenve tért ki a hatalmas rúd útjából.
A hadnagy egy darabig mozdulatlanul feküdt, minden pillanatban várta, hogy az ajtó rázuhan, ám semmi nem történt. Pár perc elteltével hasra fordult, néhány lépésnyivel arrébbkúszott, és a rámpa tövénél talpra állt.
– Nem kellett volna annak az ajtónak kinyílnia? – kérdezte William.
– De igen – felelte Treggar.
Elindult felfelé a rámpán, ám James megragadta a karját.
– A helyében én nem tenném. Bármelyik pillanatban elengedhet.
A kapitány lerázta magáról az apród kezét.
– Nem hiszem.
Az ajtó hozzá legközelebbi széléhez lépett, oda, ahol a szárny a kerettel találkozik, és töprengve nézegette a kettő között levő keskeny rést. Aztán előhúzta a tőrét, az ajtó és a keret közé szúrt vele, és valamit kipiszkált.
Amikor visszatért a társaihoz, egy apró, barna rögöt tartott a kezében.
– Sár – mondta.
– Sár? – hökkent meg William. – Itt?
– Igaz, hogy ezen a vidéken nagyon ritkán esik – magyarázta Treggar –, de azért néha előfordul. Az eltelt évszázadok során homok és por rakódott az ajtóra, ami időnként megázott, majd amikor ismét visszatért a hőség, a keletkezett sár valósággal összecementálódott.
– Tégla keletkezett – mormolta James, ahogy megvizsgálta a Treggar kapitánytól elvett forgácsot. – Az ajtót ebből a téglaszerű anyagból borítja be egy réteg, talán két-három hüvelyk vastagságban.
William még mindig nem értett valamit.
– De mi tartja a helyén az ajtót?
– A szívóerő – magyarázta James. – Már többször kellett mindenféle nehéz dolgokat kihúznom a sárból, és rájöttem, hogy ha az ember nem töri meg először a szívóerőt, akkor nagyon nehéz dolga van.
– Tehát beragadtunk? – kérdezte William.
James körbenézett, majd kijelentette:
– Nem feltétlenül. – Odament az egyik nagy fegyvertartó állványhoz, és szólt a többieknek: – Segítsetek ezt odavonszolni a rámpa aljához!
Hármasban a megjelölt helyre vitték a súlyos állvány, és amikor pontosan ott állt, ahol James akarta, az apród azt mondta:
– Hozzátok ide azt a rudat!
Az ajtó egykori keresztrúd egyik végét a csapóajtó alsó széle alá feszítette, másik végét a súlyos állvány alá ékelte.
– Ez nem fogja megakadályozni, hogy a csapóajtó leessen, de remélhetőleg eléggé lelassítja ahhoz, hogy amikor zuhanni kezd, ki tudjak ugrani alóla.
– Mit akar csinálni? – kérdezte Treggar.
– Kipiszkálok egy keveset ebből az összetömörödött sárból. Éppen csak annyit, hogy a ránehezedő súly nyomása alatt kinyíljon az ajtó.
– Maga őrült – jegyezte meg a kapitány.
– És erre még csak most jött rá? – nevetett fel James.
Felmászott a rámpán, és figyelmeztette a társait:
– Menjetek hátra! Nem szeretném, ha a rámpán bármi is az utamban lenne, amikor lezuhan az ajtó!
Szorgalmasan, ám rendkívül óvatosan dolgozott. William egy darabig nézte, majd egy idő után inkább a padlón lévő lyuk felé fordult, és azt figyelte, nem fedezték-e fel őket.
Nagyjából egy óra elteltével James megszólalt:
– Ennek elégnek kellene lennie.
William az apródra pillantott.
– Mire?
– Arra, hogy amikor akarom, gyorsan engedjen – felelte James mosolyogva.
– Egy újabb terv? – kíváncsiskodott Treggar.
– Az mindig van – vigyorgott James. – Nos, van valakinek valami jó tippje, hogy hány óra körül lehet most?
– Én azt mondanám, hogy éjfél körül járhat az idő – felelte a kapitány –, esetleg egy negyed órával korábban, vagy később lehet.
– Jó – mondta James, és kényelmesen leült. – Akkor várunk.
– Mire? – kérdezte William.
– Arra, hogy a kút őrzésére kirendelt fél tucat ember elunja magát és elálmosodjon.

 

James két óriási polc között a falhoz tapadt, és akaratereje segítségével szinte eggyé vált a polcok között imbolygó halvány árnyékokkal. A kút mellett egyetlen férfi őrködött, aki szórakozottan hámozott egy almát, és időről időre körbepillantott.
James gondosan számba vette a lehetőségeit. Megpróbálhatja az őrbe hajítani a tőrét, ám nem sok esély volt rá, hogy a dobás halálos sebet okozzon. Esetleg rárohanhatna a férfira, de gyanította, hogy még számtalan gyilkos tartózkodik hallótávolságon belül, és amennyiben az őr felkiáltana, pillanatokon belül odasereglenének.
James néhány perccel korábban lopakodott be a konyhába, és amikor az őr megjelent, beugrott az egyetlen lehetséges búvóhelyre. Most mozdulatlanul lapult, és reménykedett, hogy az orgyilkos nem veszi észre árnyékát a kőfalon játszadozó többi árnyék között.
Amikor a férfi elfordult, James minden további gondolkodás nélkül cselekedett. Előlépett a polc mögül, és a polcok valamint a kút között álló húsvágó pultot megkerülve hanyag léptekkel elindult az őr felé.
A léptek zajára a férfi felpillantott.
James elmosolyodott.
– Helló! – mondta, és ezzel nagyjából ki is merítette sivatagi kesh nyelvtudását.
A férfi egy pillanatig csodálkozva pislogott.
– Helló! – válaszolta, majd az orgyilkosok által használt nyelven feltett egy kérdést.
James még a polc mögött a tenyerébe rejtette a tőrét, és amikor a férfi megismételte kérdését, egyetlen mozdulattal elvágta a torkát.
Az őr gurgulázva felnyögött, a nyakához kapva hátratántorodott, és a kút káváján átesve a mélybe zuhant.
Hirtelen hangok csendültek fel a közelben. A zaj megriasztotta Jamest, így gyorsan felszökkent a kút tetejére, hogy megismételje korábbi mutatványát. Bemászott az aknába, felhúzta a lábát, majd térdét és vállát az ősöreg, kővel bélelt cső falának szorította. A végtagjaiba nyilalló váratlan fájdalomtól halkan felkiáltott, és kénytelen volt ráébredni, hogy a legutóbbi alkalommal, amikor ehhez a mutatványhoz folyamodott, sikerült teljesen lehorzsolnia mindkét vállát és térdét.
Lassan araszolt felfelé a szűk aknában, útja minden egyes centiméterét kínosan megszenvedte, de végül már csak néhány láb választotta el a kút szájától. Tudta, hogy már nem sokáig bírja tartani magát, ráadásul kelet felé már világosodott az ég alja, úgyhogy ismét mászni kezdett, és néhány percnyi gyötrelmes kúszás után a kút pereme alá ért.
Hallgatózott egy kicsit, de mivel semmit sem hallott, óvatosan kikémlelt a kút széle felett. Hat őrszem volt a közelben, négy közülük jól láthatóan aludt, a maradék kettő pedig csöndes beszélgetésbe merült, így figyelmüket egymásra fordították, nem a kútra.
James úgy becsülte, hogy a beszélgető őrszemek nagyjából tíz lábra lehetnek tőle, és tudta, hogyha megpróbál kimászni, egyikőjük biztosan észreveszi. Némi töprengés után eszébe jutott egy megoldás, és ámbár veszélyes volt, úgy döntött, megpróbálkozik vele.
Hátat fordított a két férfinak, és elkezdett óvatosan átkúszni a kút őrszemektől távolabbi pereme felett. Így mégha valamelyik orgyilkos felé is pillant, a halvány napkelte előtti derengésben talán nem tűnik fel neki, hogy a kút sziluettje egy kicsit eltorzult. James tisztában volt vele, hogyha a két férfi abbahagyja a beszélgetést, és valamelyikük figyelmesebben is abba az irányába néz, akkor holtbiztosan észreveszik, így némán fohászkodott, hogy a hosszú, hiábavaló őrködés után a férfiak legyenek meggyőződve róla, hogy már senki nem próbál a kúton keresztül menekülni.
Vállát óvatosan átcsúsztatta a káván, és hagyta, hogy a testsúlya lassan lehúzza a téglák mögé. Ha a sors kegyes, akkor Edwin már megtalálta vagy a másik nyomkeresőt, vagy Arutha előretolt felderítőit, és akkor a nagyherceg a következő nap, de legfeljebb két nap múlva megérkezik. Azt, hogy mi lesz velük, ha nem így történik, James inkább végig sem gondolta. Tisztában volt vele, hogy akkor nem sok esélyük van rá, hogy élve kijussanak az erődből.
Tenyerével a földre támaszkodott, és finoman leengedte magát. Amilyen halkan csak tudott, megfordult, és hátát a kút oldalának támasztva leült. Pár másodpercet pihent, majd kihúzta a kardját, mély lélegzetet vett, és figyelmen kívül hagyva háta és térde sajgását, talpra szökkent.
Eltelt egy-két pillanat, mire a két beszélgető orgyilkosban tudatosult, hogy valami nincs rendben, ám amint ez megtörtént, mindketten felpattantak. James futásnak eredt.
Az egyik orgyilkos felkiáltott. Kiáltására a társai is felébredtek, és mélán, álmos hangon tudakolták a riasztás okát. James egyenesen arra szaladt, amerre sejtése szerint a csapóajtó volt, és futás közben erősen fülelt, hogy meghallja az üreget jelző kongó hangot.
A háta mögül jövő ordibálás azonban minden más zajt elnyomott, így hiába hegyezte a fülét. Azonban nagyjából ott, ahol az ajtót sejtette, érezte, hogy a föld egy kicsit enged. Megállt, megfordult, és néhány hüvelyknyit visszaugrott.
Lába alatt a föld mintha még egy kicsit süllyedt volna. James pár lépésnyit sietve visszahátrált, majd megvetette a lábát, mintha harcra készen az üldözőire várna. Az orgyilkosok lelassítottak, és az apród aggódva látta, hogy a hat férfi szétválik, és jól láthatóan arra készül, hogy bekerítse.
Megfordult, és mintha pánikba esett volna, rohanni kezdett. Futás közben hallotta, hogy a háta mögött parancsokat ordibálnak.
Aztán felhangzott a várva várt éles reccsenés és robaj. James fürgén megfordult, és látta, hogy a terv bevált: mind a hat ember lezuhant a csapóajtón. Amilyen gyorsan csak tudott, odarohant. Igaz ugyan, hogy pillanatnyilag ők voltak előnyben, James és társai azonban csak feleannyian voltak, mint az orgyilkosok.
Amikor odaért a csapóajtó hozzá közebbi széléhez, felugrott, a levegőben megfordult, így a rámpán lefelé, az orgyilkosok irányába nézve ért földet.
Az összecementálódott sár meggátolta, hogy az ajtó bal oldala teljesen kinyíljon, és a rámpára essen, így az ferdén zuhant le, a fölötte álló emberek pedig egymásra estek. James erősen meresztette a szemét, megpróbálta kivenni, hogy mi történik az egy szál fáklya által megvilágított rejtekszoba homályában, és közben a szeme sarkából látta, hogy William és Treggar már harcba is szállt két őrrel.
A következő pillanatban James érezte, hogy megcsúszik a sarka, és bárhogy igyekezett talpon maradni, mindkét lába kiszaladt alóla. Csontrepesztő huppanással érkezett a rámpára, néhány métert csúszott, ám közben sikerült két feltápászkodni készülő orgyilkost ismét levernie a lábáról.
James tovább csúszott, és látta, hogy az egyik orgyilkosnak esze ágában sincs harcba szállni, inkább megpróbál kimászni mellette. Az apród felé csapott a kardjával, ám nem találta el, és a férfinak sikerült feljutnia a felszínre.
James nem fecsérelhetett több figyelmet a szökevényre, mivel egy másik orgyilkos felült mellette, és handzsárjával visszakézből vágott felé. A fiatalember egyetlen dolgot tehetett csak: hanyattvetette magát a rámpán. A fejét ugyan erősen beverte, ám a penge csak a levegőt szelte át fölötte. Az apród továbbra is háton fekve szúrt oldalra, és megölte a mellette lévő férfit.
Felült, és egy feketébe öltözött hátat látott maga előtt. Egy pillanatot sem tétovázott, belemélyesztette a pengéjét. Feje úgy hasogatott, mintha kalapáccsal ütötték volna, és erősen szédült az előbbi eséstől.
Treggar egy halott orgyilkos fölött állt, és egy másikkal viaskodott.
Williamet ketten támadták. A fiatal hadnagy kardjával az egyik ember felé döfött, közben a másikat egy rúgással kényszerítette hátrálásra.
James rávetette magát a Williamet támadó két gyilkos közül a közelebbire, és mire sikerült a földre gyűrnie, a fiatal tiszt ledöfte a vele szemben állót.
– Az egyik megpróbál meglépni! – kiáltotta James.
– Majd én elkapom! – kiabált vissza William. Átugrott haldokló ellenfelén, és felszaladt a rámpán.
Amikor a felszínre ért, látta, hogy a menekülő már több mint száz méter előnyre tett szert, és sebesen szalad lefelé egy lejtőn, az egyik hatalmas sziklában nyíló rés irányába.
William utánairamodott.
James és Treggar közben megölte az utolsó orgyilkost is, és amikor a rámpa tetejére értek, még éppen látták, hogy William eltűnik a keleti bejáratnál.
– Menjen utána – mondta James –, és ha megölte azt az orgyilkost, vigye magával!
– Hová?
– Keressék meg Aruthát – felelte James. – Az eredeti tervem az volt, hogy visszamegyünk az istállóba, és tartjuk az ajtót, amíg a herceg meg nem öli a kinnrekedteket, aztán kinyitjuk, és beengedjük, hogy a többit is elintézze.
– És nekünk hármunknak kellett volna tartani az ajtót a százötven orgyilkos ellen?
– Ezért próbáltam meg javítani az esélyeinket, kapitány.
– És most mi lesz?
James felsóhajtott.
– Mondja meg Aruthának, hogy küldjön le ezen a nyíláson két tucat embert abba a szobába, ő maga pedig kelet felől közelítse meg az erődítményt. Próbálja meg faltörő kossal betörni a keleti kaput. Az orgyilkosok minden igyekezetükkel azon lesznek, hogy azt a kaput tartsák, így nem fogják észrevenni azt a néhány embert, akit ön itt bevezet.
– És maga mit fog csinálni?
– Elterelem a figyelmüket – mondta James. – Ha rájönnek, hogy itt van egy felszínre vezető út, elveszítjük a legnagyobb előnyünket.
Úgy tűnt, Treggar mondani akar valamit, ám végül csak bólintott. Megfordult, és futni kezdett William után.
James mélyet szippantott néhány a friss levegőből, és egy percig nézte, ahogy a késő délutáni nap lassan lebukik a nyugati csúcsok mögött. Majd megfordult, visszasétált, és ismét eltűnt az ősi erődítmény mélyében.

 

A csillagdokki gyerekek között William soha nem számított jó futónak, és Krondorban sem ő volt a legfürgébb kadét, de mindig is kitartó volt. Erre a kitartásra most is szüksége lesz, ha utol akarja érni az orgyilkost, mivel az szemlátomást gyorsabb volt nála. William hirtelen rájött, hogy az orgyilkos komoly hibát követett el azzal, hogy az ősi vízmosás felé, a nyugati átjáró irányába kezdett futni, arra, amerről William és társai bejutottak az erődítménybe. Ha a másik irányba indult volna el, a keleti kapu előtt talán szövetségesekre lelt volna, de ha nem, dörömbölhetett volna, hogy felhívja magára a figyelmet, és akkor biztosan kap segítséget. Azonban nem ezt tette, és ennek köszönhetően Williamnek most volt esélye.
Ott, ahol a vádi kiszélesedett, és nagy ívben észak felé fordult, ismét megpillantotta az orgyilkost. Miközben leszaladt a domboldalon, látta, hogy a férfi tempója egy kicsit lassul. Akár az izgalom, akár a félelem kölcsönözte az orgyilkosnak a kezdeti gyorsaságot, most, hogy kicsit megnyugodott, óvatosabb iramot diktált magának, és hosszú, egyenletes léptekkel futott.
William nem volt biztos benne, hogy az orgyilkos tudja, hogy üldözik, mivel a férfi menekülés közben egyszer sem nézett hátra. A fiatal hadnagynak hevesen kalapált a szíve, és a homlokáról csorgó verejték csípte a szemét. Sűrűn pislogott, hogy kitisztítsa a látását. Igyekezett egyenletesen lélegezni, de a torka csontszáraz volt, és érezte, hogy egész teste sajog. Az alvás, a víz és az étel hiánya egyre jobban éreztette hatását.
William a kötelességén kívül minden gondolatot kiűzött az agyából, kicsivel gyorsabb tempót erőltetett magára, és néhány perc múlva látta, hogy valamivel közelebb került az orgyilkoshoz. Fogalma sem volt, hogy hol van, és arról sem volt sejtelme, hogy mennyit kell még futnia, amíg eléri a vádi bejáratától északra haladó ösvényt. Lehet, hogy csak néhány lépés van hátra, de az is lehet, hogy egy mérföld. Nem tudta, melyik a valószínűbb.
Még néhány percnyi futás után látta, hogy közte és zsákmánya között felére csökkent a távolság. Már alig száz méterrel volt lemaradva az orgyilkos mögött, amikor az hátranézett a válla fölött. Lehet, hogy megérezte a mögötte futó William jelenlétét, de az is lehet, hogy meghallotta a lépteit, mindenesetre most már tudta, hogy üldözik.
A férfi gyorsított tempóján, és a fiatal hadnagynak le kellett küzdenie a hirtelen rátörő csüggedést. Nem tudta ugyan, mi volt James terve, az azonban nyilvánvaló volt, hogy az apród nem akarta, hogy az orgyilkosok ráleljenek a fennsíkról az erőd mélyébe vezető bejáratra.
William beleerősített, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a lábában izzó fájdalmat és a mellkasából majd kiugró szívét. Az orgyilkosnak is fáradtnak kell lennie, gondolta. Aztán abból a gondolatból próbált erőt meríteni, hogy miért nem szabad kudarcot vallania. A hercegnek mindenképpen tudomást kell szereznie erről a helyről, arról, hogyan lehet bejutni, és hallania kell a démonról. Felidézte magában a kötelességét, és mindazokat, akiket védelmezett: a királyi családot, a város népét, a palota szolgálóit. Aztán Taliára gondolt. Amikor eszébe jutott a démon, és megjelent előtte a véres rituálé képe, megfogadta, hogy inkább meghal, semmint hogy hagyja, hogy az a borzalom rászabaduljon a lányra.
Fájdalmasan lassan ugyan, de csökkent a távolság üldöző és üldözött között. Amikor William ezt észrevette, olyan lelkesedés töltötte el, hogy kimerültsége szinte elillant. Nyilvánvaló volt, hogy az orgyilkos fárad, és hamarosan megáll, hogy szembenézzen vele.
A vádi kiszélesedett, és William már látta az ösvényt. Itt intettek búcsút a két katonának, akik a kecskékkel és a szekérrel elindultak a pár nappal mögöttük haladó sereg felé.
Amikor az ösvényhez ért, az orgyilkos egy pillanatra megtorpant, és tétovázott, hogy merre forduljon, ám ezzel megpecsételte saját sorsát. Most már meg kellett fordulnia, hogy megküzdjön üldözőjével.
Meg is tette. Előhúzta a handzsárját, és felkészült a harcra. Nyilvánvalóan arra számított, hogy William lelassít és kivonja saját fegyverét, ám a fiatal hadnagy ehelyett futás közben húzta elő kétkezes kardját, és miközben a hosszú pengét a feje fölé emelte, még egy csatakiáltást is sikerült kipréselnie magából.
Az orgyilkos félreugrott. A váratlan roham megrémítette ugyan, de nem vesztette el a fejét. Hárította William ütését, és megpördült, hogy szembenézzen támadójával. A hadnagy még csúszott egy darabig a homokban, majd megállt, és ő is megfordult.
A két férfi végre szemben állt egymással. Az orgyilkos bal kezével előhúzott egy tőrt az övéből, és úgy tartotta, mintha ellenfele csapásait akarná kivédeni vele. William azonban tudta, hogy hosszú pengéje sújtásait csak egy bolond próbálná tőrrel hárítani, és az orgyilkos nem volt az. Nagyon figyelt, mivel biztos volt benne, hogy a férfi nem tétovázna elhajítani a tőrt, ha lehetősége adódna rá. Afelől sem volt semmi kétsége, hogy ellenfele mindkét kezével tud harcolni.
Az orgyilkos alacsonyabb volt, mint William, és most, hogy térdeit enyhén megroggyantva várta, hogy mi lesz a fiatal tiszt következő lépése, különösen apró célpontot jelentett.
William lassan balra került, rést keresett az orgyilkos védekezésében. Kipihenten a krondori hadnagy legalább olyan gyors volt hosszú kétkezes kardjával, mint a legtöbb katona egykezes pengéjével, azonban most nagyon régóta nem alhatott. Tudta, hogy két vagy három csapása van, utána ki lesz szolgáltatva az ellenfelének.
William előreszökkent, és ugrás közben megcsavarta pengéjét, hogy egy visszakezes ütést mérhessen a férfi jobb oldalára. Azt remélte, hogy az orgyilkos a handzsárral hárítja a csapást, és imádkozott, hogy kétkezes kardja súlya alatt törjön ketté ellenfele könnyebb fegyvere.
Az orgyilkos azonban szemlátomást megérezte a pengéjére leselkedő vészt, és hárítás helyett hátraugrott. William rögtön kapott a lehetőségen, és előrenyomult. Nem hagyta, hogy pengéje leírja a teljes ívet, ehelyett kicsit felfelé rántotta, és hegyét az orgyilkos tőrvető karjától néhány ujjnyival jobbra irányította.
Az ellenfele elhajította tőrét. A penge egyenesen William torka felé repült, illetve oda, ahol az akkor lett volna, ha a hadnagy végigviszi korábbi csapását.
Azonban így a penge elkerülte az ifjú hadnagy torkát, félrecsúszott a vállán, és a tunikája fölött viselt páncél nyakkivágása mellett mélyen belevágott az izomba.
– A fenébe! – kiáltott fel William, és a fájdalomtól könnybe lábadt a szeme.
Nem volt ideje belegondolni, hogy milyen balszerencsés volt, és hogy a tőr miért nem egy kicsit jobbra találta el, ott, ahonnan valószínűleg lepattant volna a páncéljáról, mivel az orgyilkos nyomban támadásba lendült.
William alig bírta felemelni a kardját, hogy kivédje a férfi csapását. A következő pillanatban minden levegő kiszaladt a tüdejéből, mivel az orgyilkos vállával a mellkasába ugrott. Mindketten a földre estek.
Az ifjú hadnagy figyelmen kívül hagyta a vállában érzett égető kínt, elgurult az orgyilkostól, és megpróbált talpra kecmeregni. Hirtelen iszonyatos fájdalom hasított az arcába, ahogy az orgyilkos megrúgta, és nyomban hátraesett. Az ég sárga és vörös színekbe öltözött, és lassan elhomályosult előtte a világ.
Minden erejével küzdött, hogy ne veszítse el az eszméletét, és egyszer csak rádöbbent, hogy kiesett a kard a kezéből. Megpróbált felülni, ám nyomban egy újabb ütés érte. Már csak félig volt magánál, alig érezte a mellkasára nehezedő súlyt.
Heves pislogással próbálta az érzékszerveit működésre bírni, ám amikor a látása kitisztult, és felnézett, csak a halált látta maga fölött. Az orgyilkos állt fölötte. Egyik lábával William mellkasára nehezedett, handzsárját pedig a végzetes csapásra emelte.
A fiatal katona azonnal rájött, milyen szorult helyzetben van, és hogy tennie kéne valamit – talán megragadhatná az orgyilkos lábát, és megpróbálhatná kibillenteni az egyensúlyából –, ám azzal is tisztában volt, hogy most képtelen lenne erre. A két felismerést között egy pillanat sem telt el, ám ebben a töredék másodpercben William látta, hogy az orgyilkos egy pillanatra megmerevedik, majd eldől.
Egy, a sajátjához hasonló páncélt viselő alak állt William fölött, ám eltelt néhány pillanat, mire a fiatalember felismerte az alakban Treggar kapitányt.
A kapitány eltette a kardját, és William mellé térdeit.
– Hallja, amit mondok?
A hadnagy hevesen pislogott, és krákogva felelt:
– Igen.
– Fel tud állni?
– Nem tudom – suttogta William rekedten. – Segítsen talpra, és meglátjuk.
Treggar a katona hóna alá nyúlt, és felsegítette.
– Hadd nézzem – mondta a kapitány, és megvizsgálta William sebét. Néhány pillanat múlva közölte:
– Meg fog maradni.
William feje még mindig csengett, és alig állt a lábán, de hősiesen azt mondta:
– Ez jó hír.
– De a vágás mindaddig, amíg rendesen be nem tudjuk kötözni, úgy fog égetni, mint a tűz.
A kapitány letépett egy darabot a tunikájából, és szorosan a sebre szorította. William térdei majdnem összecsuklottak, Treggar azonban erősen tartotta.
– Nincs időnk rá, hogy elájuljon, hadnagy.
– Nincs, uram – felelte a katona gyenge hangon.
– Meg kell találnunk a herceget, és ha itt kell hagynom magát, hát megteszem.
– Értettem, uram – mondta William, és rákényszerítette a tüdejét, hogy mélyeket szippantson a levegőből. – Megteszem, amit tudok.
– Tudom, Will – bólintott Treggar. – Most induljunk, és reménykedjünk benne, hogy megtaláljuk a herceget, még mielőtt azok az orgyilkosok ránktalálnak.
A hadnagy körbenézett.
– Hol van James?
– Visszament. Azt mondta, eltereli a figyelmüket, hogy inkább őt keressék, ne minket.
William semmit nem mondott, ám eltöprengett azon, hogy vajon benne is lenne-e ekkora bátorság. Jamesnek hihetetlenül óriási szerencsére van szüksége, hogy túlélje azt az időt, amíg ők megtalálják a herceget, és visszatérnek vele meg a seregével.
Elindultak kelet felé. Kezdetben lassan haladtak, ám ahogy William visszanyerte az erejét, fokozatosan gyorsítottak a tempón.

 

James körbenézett. Jó néhány percébe került, hogy elhordja a köveket, amelyek akkor hullottak le, amikor Williammel elmozdította a mennyezeten lévő repedés fölötti kőlapot, de végre elkészült vele. A porral nem tudott mit kezdeni, amennyire tudta, arrébbkotorta a lábával.
Elégedetlen volt ugyan az eredménnyel, de beletörődött, hogy ennél többet nem tud tenni, és elindult. Azt az irányt választotta, amelyről feltételezte, hogy elvezeti a céljához, anélkül, hogy feketébe öltözött, mindenféle gyilkos szerszámmal felszerelt dühös férfiak hada törne rá.
– Ó, Ruthia – fohászkodott halkan, és a szerencse istennőjét hívta segítségül. – Tudom jól, hogy néha kihasználtalak, és már nagyon rég el kellett volna látogatnom a szentélyedbe, ám ha most hajlandó lennél még egy kis kegyben részesíteni, esküszöm, hogy a jövőben sokkal rendszeresebben áldozok majd az oltárodnál!
Befordult a sarkon, és belépett egy hatalmas szobába. Mire észrevette, hogy az ajtó két oldalán emberek állnak mozdulatlanul, már túl késő volt. Megpördült, ám két kard szegeződött rá, és hirtelen három másik ajtón keresztül újabb fél tucat orgyilkos rontott a helyiségbe.
James körbepillantott, ám látta, hogy reménytelen a harc. Felemelte a kezét, és hagyta, hogy fegyvere a földre hulljon. Bajsza alatt halkan megjegyezte:
– Ruthia, ennyire határozottan azért nem kellett volna nemet mondanod!
Az egyik orgyilkos előrelépett, és visszakézből pofon vágta Jamest. Az apród keményen a kőpadlóra esett, mire a férfi durván a bordái közé rúgott.
Miközben az a kevés is kijött belőle, ami eddig a gyomrában volt, James köhögve szitkozódott:
– Ruthia, néha ritka szemét tudsz lenni!
Aztán a férfi fejbe rúgta, és James lassan az öntudatlanságba hullott.

 

 

15.
Kétségbeesés

James magához tért.
A cellája sötét volt, az egyetlen fényforrást az előtérben lobogó fáklya jelentette, amelynek fénye átszüremlett az aprócska ablakon. Ám az apród a félhomályban is gyorsan rájött, hol van: ugyanabba a cellába zárták, ahová korábban Edwint.
Egy rothadó szalmával megtömött zsákon feküdt. A levegő jóval áporodottabb volt, mint amire legutolsó látogatásából emlékezett, azonban sejtette, hogy ez egyszerűen azért van, mert akkor nem volt benn a cellában.
Felült, és teljes testét átjárta a fájdalom. A feje még mindig hasogatott az elszenvedett veréstől, és majdnem biztos volt benne, hogy egyetlen hüvelyknyi ép bőrfelület sem maradt rajta.
Vett egy mély levegőt, és körbenézett. Sem ételt, sem italt nem látott a cellában, de ez csöppet sem lepte meg, sőt, inkább azon csodálkozott volna, ha fogvatartói akár egy csöppnyi figyelmet is fordítottak volna a kényelmére. Gyanította, hogy az orgyilkosok úgysem szándékoznak őt annyi ideig itt tartani, hogy ez számított volna.
Elgondolkozott, hogy minek köszönheti, hogy még mindig életben van, és végül arra jutott, ennek két oka lehet. Vagy ki akarják kérdezni, hogy megtudják, rajta kívül még hány ember tud erről a búvóhelyről, és mikorra várható az ellenséges erők támadása, vagy pedig ő lesz a tiszteletbeli vendég a következő démonidéző szertartáson.
Eltöprengett mindkét eshetőségen. Ha az orgyilkosok információt akarnak szerezni tőle, akkor talán egy kicsit húzhatja az időt. Színlelheti például azt, hogy a veréstől teljesen megzavarodott, és némi pihenésre van szüksége, hogy teljesen magához térjen. Azonban, ha szakrális áldozatnak szánják, akkor csak éjfélig van ideje, és ha Arutha és hadserege addig nem érkezik meg, akkor már nem tudják élve kiszabadítani. Jimmy megrázta a fejét, és megpróbált éberséget erőltetni magára. Lassan, nyugodtan felállt, és az ajtóba vágott nyíláshoz tántorgott.
A kis ablakon kinézve látta, hogy az előszobában őrök állnak. Úgy tűnik, az orgyilkosok most felkészültek arra, hogy Jamesnek esetleg van egy társa, aki még szabadon járkál az erődítményben. Az apród gyorsan ellépett az ablaktól, nehogy az őrök észrevegyék, hogy magához tért. Ha ki akarnak kérdezni, gondolta, akkor minél később kezdik, annál jobb, annál nagyobb az esély arra, hogy a herceg időben ideér.
Halkan leült a matracra, és a falnak dőlve megpróbált pihenni. A cella kövei nem voltak hidegek, de ilyen mélyen a felszín alatt melegnek sem voltak nevezhetők, a rothadó szalma pedig legalább annyira irritálta, mint amennyire kényelmes volt, az apród néhány perc múlva mégis elszenderedett.
Hirtelen ajtónyitásra ébredt. Két őr lépett be a cellába, és egyetlen szó nélkül megragadták a hóna alatt. Kirángatták az ajtón, és kezénél-lábánál fogva végigcipelték az erődítményen.
A föld alatti labirintusnak abba a részébe vitték, ahol még egyszer sem járt, és amelyről feltételezte, hogy az orgyilkosok vezetői, a démonimádók papok lakják. Most, miközben végigvonszolták a folyosókon, kiderült, hogy korábbi feltevése helyes volt, ám ennek egy cseppet sem örült.
Egy fekete köntöst viselő férfi lába előtt őrei a padlóra hajították.
– Állj fel, hogy megnézhesselek – mondta a felette álló férfi. A hangja száraz volt, mint a réges régi pergamenek zörgése.
James felpillantott, és egy ősöreg arcot látott, amely meredten nézte. Az apród lassan bizonytalan lábaira emelkedett, míg végül arca agyvonalba került az öregemberével, és a szemébe nézhetett. Az idős férfi tekintetéből hatalom áradt, sötét, veszélyes hatalom. Az arc lehetetlenül résnek tűnt, már nem is volt igazán arc, inkább csak koponyára feszülő foltos, megsárgult bőr. Az a néhány szál haj, ami a tarkóján megmaradt, úgy hullott a vállára, mint valami hófehér pókháló. Miközben az öregember Jamest tanulmányozta, az apród észrevette, hogy az előtte levő teremtmény nem lélegzik, kizárólag akkor vesz levegőt, amikor szólásra nyitja a száját. Hirtelen minden szőrszál felállt a hátán, mivel rájött, hogy a lény, akinek a szemébe néz, már réges-rég meghalt, és csak valamiféle sötét mágia folytán képes mozogni és beszélni.
– Ki vagy te? – kérdezte az öregember.
James úgy vélte, semmi előnye nem származik belőle, ha nyomban hazudni kezd, így őszintén felelt:
– A nevem James.
– Kémkedni jöttél a Királyságból?
– Többé-kevésbé – válaszolta.
– Te, és azok, akik veled vannak, csak egy érkező sereg előőrse, ugye?
– Azt hiszem, hamarosan több ember érkezése várható.
– Nem számít. – A lény görbe és elsárgult fogait kivillantva elvigyorodott, majd vett még egy lélegzetet, és hozzátette: – Mi halálunkig szolgálunk, sőt, azon túl is. Nem félünk a te Királyságod katonáinak lándzsáitól. Tudjuk, hogy mi fog történni, és a mesterünk által ránkruházott kegyből fakadóan nem félünk tőle. Ma éjszaka megtartjuk az utolsó szertartást, a végső idézést, és mesterünk elküldi nekünk az eszközt, amellyel elpusztítjuk a Királyságot: egy démont!
Tekintetét egy hosszú pillanatra James szemébe mélyesztette, majd utasította a szobában várakozó orgyilkosokat:
– Vigyétek a terembe! A végső óra már majdnem elérkezett.
Jamesnek még a szava is elakadt. Tucatnyi kérdésre számított, esetleg egy alapos verésre, és úgy tervezte, hogy megragad minden lehetőséget, amivel egy kicsit húzhatja az időt. Ehelyett most egyszerűen elvonszolják, és egy démonidéző rítus során hamarosan átvágják a torkát.
Az egykori fegyverraktár melletti szobába vitték, és durván letépték róla a tunikáját, csizmáját és nadrágját, csak az alsóneműjét hagyták rajta. Majd két férfi keményen megragadta a karját, felállította, és olyan szorosan tartotta, hogy mozdulni sem tudott.
Egy másik fekete ruhás pap lépett be a szobába, és kántálni kezdett. Kezében egy emberi koponyából faragott kis tálat tartott, ebből most egy sötét, ragacsos folyadékkal bevont csontot vett ki. Ahogy a csontot meglengette a levegőben, James ereiben megfagyott a vér, libabőrös lett a karja, és a hátán minden szőrszál felállt. Aztán a pap megérintette James homlokát, és az apród úgy érezte, mintha az érintés égette volna.
Ekkor egy harmadik pap jelent meg, kezében egy másik tállal, amelyben valamilyen sűrű, fehér folyadék lötyögött. A tálat James szájához emelte, és rávakkantott:
– Igyál!
Az apród erősen összeszorította a száját. Nem tudta ugyan, hogy mit akarnak vele megitatni, de gyanította, a folyadék arra szolgál, hogy szelídebbé és engedelmesebbé tegye.
Ellenszegülését látva egy talpig feketébe öltözött orgyilkos lépett elő a James jobbján álló férfi mögül. Erős kezeivel megragadta a fiatalember állkapcsát, és megpróbálta szétfeszíteni a száját. Az apród válaszképpen keményen megharapta. A támadása sikeres volt, az orgyilkosnak kiserkent a vére, ám James jutalma csak egy csontrepesztő ütés volt.
– Jól van – mondta az ősöreg pap. – Akkor hadd érezze csak a fájdalom minden egyes kifinomult pillanatát, hadd érezze, ahogy az élete lassan elszivárog, és lelke a mesterünket táplálja. De vigyázatok rá, tartsátok szorosan, nehogy megzavarja a szertartást! Mesterünk nem tűri a hibákat.
Megfordult, és a másik két pappal a nyomában elindult. Az apródot az a két orgyilkos kísérte, akik idehozták, és két további őr követte őket, nehogy szökéssel próbálkozzon.
James minden porcikája lüktetve sajgott, és sejtette, hogy semmi esélye a túlélésre, mégsem érzett félelmet. Talán furcsa, de még soha nem gondolkozott el a saját elmúlásán. Tisztában volt vele, hogy egy nap ő is meghal, mint ahogy napjai végeztével végül minden halandó lény feladja a harcot, azonban sohasem merengett hosszasan e fölött a tény fölött. Öreg barátja, Amos Trask mondogatta mindig: „A saját halálát senki sem éli túl.”
Ám hiába volt egyre valószínűbb, hogy most jött el az ő napja, James képtelen volt elfogadni, hogy saját halála hamarosan valósággá válik. Elméjének egy része ezen mélyen megdöbbent, és a fiatalember tudta, hogy most kisgyermekként kellene ordítania, és könyörögnie az életéért.
Aztán ráébredt, miért nem teszi: egész lénye, még a legapróbb porcikája is tudta, még nem jött el az ő ideje, és nem most fog meghalni. Így elméjét nem a rettegés töltötte be, hanem azon töprengett, hogyan másszon ki ebből a csávából.
Hamarosan beléptek a fegyverraktárba, és James látta, hogy a szertartás már elkezdődött, Amikor az öreg pap belépett, az összegyűlt százegynéhány orgyilkos letérdelt, és monoton kántálásba kezdett. A termet perceken belül átitatta a sötét mágia.
A falikarokban lobogó fáklyák imbolygó árnyakkal töltötték meg a helyiséget, és halvány fényükben James minden érzékét, minden képességét arra használta, hogy minél alaposabban megfigyelje az összes apró részletet, ami a múltkor, amikor még csak szemtanúja volt a szertartásnak, elkerülte a figyelmét. A tűztér feletti ősi fújtatók még tökéletesen épek voltak, noha több mint száz éve nem használták őket. Mögöttük valaha hatalmas üstök állhattak, amelyekben a páncélok és fegyverek készítéséhez használt fémet olvasztották. Az egykori üstök felemelésére és mozgatására szolgáló láncok még mindig megvoltak, és noha erősen rozsdásodtak, használhatónak tűntek. James megbecsülte az emelvény és a két hatalmas kőasztal – az egykori kovácsok ezen javíthatták a fegyvereket –, valamint a tűztér közötti távolságot, illetve azt, hogy milyen közel lógnak a láncok az asztalokhoz. Az apród már a belépés pillanatában rájött, hogy az orgyilkosok sűrű tömegén nincs esélye átverekedni magát, így ha élni akart, muszáj volt felmérnie minden más menekülési lehetőséget, méghozzá gyorsan.
Az orgyilkosok az oltárnak használt emelvény felé fordultak – amelyen ha nem talál ki valamit, hamarosan elvágják a torkát –, és a démon falra festett képét bámulták. A mellette álló őrök még mindig szorosan fogták, ám az a kettő, aki hátulról kísérte, már csatlakozott az ideiglenes templom padlóján térdeplő társaihoz.
Amikor felvezették a lépcsőn a hatalmas oltárkő lábához, amelyre rögtön kifeszítik, James lenézett. A padlón egy bonyolult krétarajzot látott. A rajz egy ötágú csillagot ábrázolt, a csillag minden csúcsában egy hatalmas viaszgyertya égett. James észrevette, hogy a papok nagyon óvatosan elkerülik ezeket a pontokat, és arra is nagyon ügyelnek, nehogy átlépjenek a pentagramma vonalain. A padlón levő mintázat valahogy zavaróan ismerősnek tűnt számára, így erősen koncentrált, próbált visszaemlékezni, hol láthatott hasonlót.
Miközben az oltárkő felé vonszolták, James érezte, hogy a szíve hevesebben ver. Félelmet még mindig nem érzett, ám hirtelen úrrá lett rajta valami furcsa, sürgető érzés, és tudta, bármit is fog csinálni, már csak néhány másodperce van, hogy megtegye. Ám még egyetlen sikerrel kecsegtető terv sem jutott az eszébe.
Hirtelen elernyedt, és felsikoltott:
– Ne! Ne! Bármit, csak ezt ne!
A főpap egy pillanatra megfordult, hogy megnézze, mi ez a felfordulás, azonban egy életéért könyörgő áldozat itt nem volt ritka látvány, úgyhogy visszatért a varázslatához.
Az egyik pap kinyitott egy hatalmas könyvet, és a főpap elé tartotta, hogy az olvasni tudjon belőle. Az öregember egy percig csöndben nézte a lapokat, majd egy James számára ismeretlen és durva nyelven felkiáltott. Úgy tűnt, a szoba elsötétül, mintha valami elnyelte volna a fáklyák fényét, és a következő pillanatban egy homályos alak manifesztálódott a pentagramma közepén.
James tudta, hogy amint kiontják a vérét, az alak megszilárdul, és belép ebbe a világba. Érezte, hogy két kísérője felemeli, és végigvonszolja az oltártól elválasztó utolsó néhány lépésen.
Vett egy mély levegőt, mivel tudta, hogy eljött a pillanat. Ha kezét és lábát szorosan tartva kiterítik arra a kőre, akkor számára már nincs menekvés.
Elszánta magát a cselekvésre. Úgy tett, mintha a félelemtől görcsös rángatózás lett volna úrrá rajta, és zokogva, sikoltozva a térdére rogyott. A trükk bevált, mivel a mozdulattal a két kísérőjét is sikerült egy kicsit megrántania. Ezután hirtelen erősen megvetette a lábát, és a két férfit kibillenne az egyensúlyából villámgyorsan felállt. Minden fájdalmat és tiltakozó ízületet figyelmen kívül hagyva emelte fel a karját, mivel tudta, hogy ettől mindkét orgyilkos ösztönösen fogást vált majd a csuklóján. Így is történt, és James a pillanatot kihasználva kiszabadította a kezét.
Az apród jobb kezével a jobb oldalán álló férfi övéhez kapott, kihúzott egy tőrt, majd vállával belerohant, és hátralökte az oltárkőre. Aztán bal lábával kirúgva a bal oldali orgyilkost is hátratántorította.
A jobb oldali férfi az övéhez kapott, ám a kardhüvelye üres volt.
– Ezt keresed? – vigyorgott James, és széles ívben előrecsapott a pengével. A vágás a nyakán találta el az orgyilkost, akinek átvágott ütőeréből vér fröcskölt szerteszét, bemocskolva az oltárkövet és a padlót egyaránt. – Ha annyira szeretnéd, hogy megjelenjen ez a borzalom, akkor használd hozzá a saját véredet!
A főpap rémülten felkiáltott:
– Ne! Még nem jött el az idő!
Abban a pillanatban, ahogy az első vércsepp az oltárra hullott, a pentagrammában álló homályos alak körvonalai megszilárdultak, és a látvány még annál is borzalmasabb volt, mint amire James emlékezett. A szörnyeteg majdnem három méter magas volt. Az arca ugyanolyan rókaszerű volt, mint amilyen James emlékezetében élt, a szemeiben most is lángnyelvek lobogtak, homlokából pedig vaskos kosszarvak tekeredtek hátrafelé, azonban most testének alsó fele is látszott, és kiderült, a démon kecskelábakon áll.
– Ne! – kiáltott fel ismét a főpap.
A teremtmény ránézett, és mély, rémisztő hangon kérdezett tőle valamit, ugyanazon a nyelven, amit az orgyilkosok használtak. Úgy tűnt, a pap hirtelen nem tud mit válaszolni, így inkább felkapta az ősi kötetet, ami az előbbi felbolydulásban a földre esett, és megpróbált valamit felolvasni belőle.
James nem tétovázott. Az átvágott torkú orgyilkos a kő tetején vonaglott, ám a másik őr lassacskán visszanyerte az egyensúlyát. Az apród úgy döntött, segít neki, így előrenyúlt, megragadta fekete tunikája elejét, és megrántotta. Majd oldalra lépett, és a meglepett férfit a főpap irányába taszította.
Aztán James felemelte a jobb lábát, és minden erejét beleadva mellkason rúgta. A férfi, arcán megdöbbent kifejezéssel, hátratántorodott, és beleütközött a főpapba és segítőjébe, aki a tálat tartotta, amelybe James vérét akarták felfogni.
Az ősöreg könyv kiesett a főpap kezéből. A pap ösztönösen utánakapott, és rémülten sikoltotta:
– Neee!
Az oltár közelében térdeplő orgyilkosok nem értették ugyan, hogy mi folyik az emelvényen, a zűrzavart látva mégis kezdtek felállni, a hátsóbb sorokban térdeplő társaik azonban folytatták a kántálást.
A vénséges vén főpap lehajolt, hogy felvegye a könyvet, ám közben óvatlanul átnyúlt a pentagramma széle fölött. A démon dühösen felsüvöltött. Kinyújtotta két erős, karmos mancsát, és megragadta az öregembert.
A főpap rájött, hogy végzetes hibát követett el, és rémülten felsikoltott, majd látva, hogy számára itt a vég, érthetetlenül motyogni kezdett. A démon kitátotta hatalmas száját, és mindenkit, aki látta, rémülettel töltött el az ujjnyi hosszúságú, éles fogak és a szájából csöpögő, füstölgő nyál látványa. Majd a démon lecsapott, és egy hirtelen mozdulattal letépte a pap koponyájáról az arcát. A közelben állókat beterítette az alvadt vér.
Egy röpke pillanatig minden szem az iszonyatos látványra meredt. James megragadta a lehetőséget. Vállánál és övénél fogva elkapta a másik papot, és ugyanazzal a mozdulattal, amivel a kocsmárosok kipenderítik a részeg csavargókat, a pentagramma felé lökte.
A tálat tartó pap hátratántorodott, a sebesült orgyilkosba ütközött, és őt is magával sodorta a pentagrammába. A botladozás közben még az egyik gyertyát is felrúgta.
Ekkor tört ki a káosz.
A lény felüvöltött. Letépte a második pap fejét, majd leszakította a sebesült orgyilkos karját. Sorban tépte le és falta fel a testrészeket, a vér patakokban folyt az állán.
Hirtelen a többi gyertya is kialudt, és a termet megtöltötte a rémült kiáltozás.
Az összegyűlt orgyilkosok egy része továbbra is előre-hátra dülöngélt, és folytatta a kántálást, míg mások felpattantak, és menekülni próbáltak. Két férfi előhúzta a handzsárját, hogy megvédje magát a démontól, ám többen csak némán, döbbent rémülettel nézték, hogy mi történik.
James úgy vélte, ez a legalkalmasabb pillanat a szökésre. Felugrott az oltárkőre, és a démonra pillantott. A démon visszanézett rá, és az apród rémisztő bizonyossággal tudta, hogy a lényt már semmi nem tartja a pentagrammában.
A megtestesült rettenet hirtelen James felé nyúlt, ám ő abban a pillanatban ellökte magát a kőről, és a feje fölött lógó egyik lánc felé szökkent. Felhúzta a térdét, előrenyújtotta a lábát, majd homorított, és így meghintáztatva magát ellendült a fekete karmok elől. A kellő pillanatban elengedve a láncot egy rég nem használt munkaasztalra érkezett, pont a térdelő orgyilkosok mellé, akik döbbenten figyelték mutatványát.
Aztán minden tekintet előrefelé fordult, mivel a démon lelépett az emelvényről, és véres lakomába kezdett.
James átugrott egy néhány lábnyival távolabb álló asztalra, majd onnan leszökkenve két menekülő orgyilkos között ért földet. A feketébe öltözött férfiak figyelemre sem méltatták, mivel lehet, hogy más halálát szemlélve eltöltötte őket a vallásos buzgalom, azonban most, hogy a saját életük forgott kockán, sokkal kevésbé fűtötte őket a hit.
A menekülő orgyilkosok legtöbbje az istálló felé tartott, így James más utat választott, mivel nem akart kockáztatni. Befordult egy mellékjáratba, és elindult a mennyezetben talált repedés felé, amely fölött a titkos teremre bukkantak. Amikor odaért, megdöbbent, hogy milyen keveset kellett futnia, hiszen a sötétben tapogatózva sokkal hosszabbnak tűnt az út.
Felpillantott, és csöndben szitkozódni kezdett, mivel látta, hogy a feje fölött hívogatóan tátongó nyílást egyedül képtelen elérni. Elrohant a legközelebbi szobához, kiürítette az ott talált katonaládát, és sietve a repedés alá vonszolta.
Felnyögött. Eddig a feszült helyzetnek köszönhetően valahogy sikerült figyelmen kívül hagynia kimerültségét és összezúzott testét, ám most minden porcikája sajogni kezdett. Erősen izzadt, és a hajából meg az orra hegyéről csöpögő verejték sótartalma miatt minden apró horzsolás és vágás kétszeresen gyötörte. Fáradt izmai majdnem begörcsöltek, mire a nehéz ládát a megfelelő helyre vonszolta.
Kínkeservesen oldalára állította a ládát, ám egy pillanatra elhomályosodott a látása, és attól tartott, elveszíti az eszméletét. Lassan vett néhány mély, lassú levegőt, hogy úrrá legyen a szédülésén, majd felmászott a ládára. Innen már elérte a mennyezeti nyílást, és noha többször is megcsúszott a keze, és majdnem leesett, hosszú küszködés után végül sikerült felhúznia magát a résbe. Minden akaraterejére szükség volt, hogy felkapaszkodjon, ám tudta, ha leesik, nem lesz ereje mégegyszer megpróbálni. Odafönn egy pillanatra megpihent, majd átmászott az általuk kibontott nyíláson. Amikor a rámpára nyíló szobába ért, a csapóajtón keresztül az éjszakai égboltot látta.
Az erőd mélyén sikoltozás és egy nem emberi kiáltás csendült fel. James tudta, csak idő kérdése, hogy odalenn mindenki elpusztuljon. És akkor a démon elkezdi keresni a kifelé vezető utat. Az apródnak járni már nem volt ereje, így botladozva indult el a rámpa és a felszín felé. Ám csak három lépésnyire jutott, mielőtt öntudatát vesztve arccal a földre hullott.

 

James arra eszmélt, hogy valaki vizet csorgat az arcára. Pislogott, és miután kitisztult a látása, Williamet látta. Az ifjú hadnagy a fejét tartotta, egy másik férfi pedig vizestömlőt emelt a szájához. Az apród mohón és hosszan ivott.
Amikor a tömlőt elvették, látta, hogy a másik férfi egy krondori katona. A szobában csizmás léptek dobbanása visszhangzott, így James felült és körbenézett. Amikor látta, hogy az emberek a padlóban levő nyílás felé tartanak, felkiáltott:
– Várjatok! – ám torkából csak száraz krákogás tört elő.
– Mi van? – kérdezte William.
– Egy démon. Szabadon mászkál odalenn.
A hadnagy megragadta a hozzá legközelebb álló katona tunikáját.
– Sürgős üzenet őfenségének. James apród jelenti, hogy egy démon szabadult el az erődben. – Majd a teremben levő katonákat utasította: – Maradjatok itt, de addig, amíg parancsot nem kaptok rá, senki ne menjen le azon a lyukon! – Végül Jameshez fordult: – Te velem jössz. A herceg ezt biztosan a te szádból szeretné hallani.
Átkarolta az apród derekát, és talpra segítette, majd félig-meddig cipelve felkísérte barátját a rámpán. Már majdnem a felszínre értek, amikor William megszólalt:
– Meg tudod magyarázni, hogy miért feküdtél arccal a porban, egy szál alsóneműben?
Jamesnek minden mozdulat fájt, így összeszorított fogai között szűrte a szavakat:
– Nem igazán.
William felsegítette a rámpa tetejére, és megkérdezte:
– Tudsz lovagolni?
– Van más lehetőségem?
Az ifjú hadnagy egy pillanatig csak nézte.
– Egy lovon fogunk ülni – döntött végül. Intett a lovakat őrző katonák egyikének, mire az odavezetett hozzájuk egy hátast, és tartotta a kantárt, amíg a fiatal tiszt nyeregbe segítette Jamest. William ezután felugrott az apród mögé, és megfogta a kantárt.
– Kapaszkodj! – kiáltotta, és megsarkantyúzta a lovat.
James időnként felnyögött, de erősen kapaszkodott. Miközben végignyargaltak a vízmosásban, a nap lassan felkapaszkodott a keleti égboltra. William mellkasának támaszkodva James megkérdezte:
– Hol van Arutha?
– A keleti kapu előtt – felelte a katona. – Edwinnek sikerült eljutnia a herceghez, és ő a történetet hallva erőltetett menetben azonnal útra kelt. Treggar és én akkor találtunk rájuk, amikor épp egy csapat orgyilkossal harcoltak, és a csata után elvezettük őket a kapuhoz. – Néhány pillanat múlva hozzátette: – Az istenekre, remélem, hogy nem indított rohamot az istálló ellen!
A vízmosás végéhez érve kelet felé fordultak. James úgy érezte, ez volt élete egyik legfájdalmasabb lovaglása, de végtelennek tűnő idő múlva végül megérkeztek Arutha állásaihoz.
A krondori sereg nem vert tábort. A herceg és tisztjei egyszerűen felmásztak egy közeli dombtetőre, és onnan figyelték, ahogy a katonák a nyitott kapuk előtt hadrendbe állnak. Amikor William odaügetett, Arutha hátranézett a válla fölött. A herceg, Treggar kapitány és két másik tiszt egy tábori asztal mellett ültek, előttük egy kiterített térkép feküdt.
– Életben maradsz? – kérdezte a herceg Jamest.
Az apród félig lecsúszott, félig leesett a nyeregből, és a kengyelbe kellett kapaszkodnia, hogy talpon maradjon.
– Nem, ha rajtam múlik – felelte.
Arutha egy intéssel jelezte, hogy terítsenek egy köpenyt a félig meztelen apródra, és egy katona gyorsan teljesítette is a parancsot. A herceg érdeklődve megkérdezte:
– Mi folyik ott benn? Öt mérföldnyire innen megvertünk egy csapatnyi orgyilkost, a túlélők bemenekültek az erődbe, ám a legtöbbjük egyből ki is rohant, mintha örülne, hogy velünk harcolhat. Egy pillanatra vissza is szorítottak minket.
– Démon – magyarázta James. – Azok a bolondok megidéztek egy démont.
Arutha bólintott.
– Futár! – szólt az egyik közelben álló hírvivőnek. – Mondd meg Gordon hadnagynak, hogy tartsa az állását. – Visszafordult Jameshez, és megkérdezte: – Nos, apród, mit tudsz nekem mondani?
A fiatalember arca fájdalmasan megvonaglott, és intett Williamnek, hogy hozzon neki egy kis vizet.
– Nem sokat, fenség. Nem vagyok szakértő, de gyanítom, hogy az a teremtmény napnyugtáig nem fog kijönni. Azonban ha kijön, nem tudom, hogyan tudjuk itt tartani.
Arutha az istálló nyitott kapuira nézett, és felsóhajtott.
– Be kell mennünk, és benn kell végeznünk vele.
– Várjon egy pillanatot... – szólt közbe James.
– Igen, apród?
– Elnézést, fenség, de én láttam azt a borzalmat. Ki kell dolgoznunk egy tervet.
Arutha olyat tett, amit nagyon ritkán: hangosan felkacagott.
– Egy tervet, apród? Nem sokszor hallottam ezt a te szádból!
– Nos, fenség, én nagyon közelről láttam azt a szörnyeteget; és tudom, elég erős ahhoz, hogy egyetlen apró mozdulattal letépje egy ember karját. Szükségünk lesz vagy egy papra, aki visszakergeti a saját világába, vagy egy varázslóra, aki el tudja pusztítani.
– Jelen pillanatban sajnos egyik sem áll rendelkezésünkre – töprengett Arutha. – Nem emlékszem ugyan túl sokra a démonokkal kapcsolatos tanulmányaimból, de úgy tudom, hogy amennyiben ez nem egy démonnál is nagyobb hatalmú lény, akkor el lehet pusztítani. Ha nem szereti a napfényt vagy a hideg vasat, akkor máris megvan a megfelelő módszer.
A herceg Williamhez fordult.
– Hadnagy, te és a kapitány visszalovagoltok a másik bejárathoz. Vigyetek magatokkal egy szakasznyi íjászt. Kergessétek ehhez a kapuhoz azt a szörnyeteget, még mielőtt lemegy a nap.
Treggar és William tisztelgett, majd ellovagoltak, így James kénytelen volt Arutha széktámláját megragadni, hogy talpon tudjon maradni.
– Mi történik, ha nem hagyja magát, és nem tudják ideűzni, fenség? – kérdezte James.
– Akkor nekünk kell bemennünk, hogy megkeressük – felelte a herceg.
Aztán szigorúan Jamesre nézett, és hozzátette:
– Te nem tartozol bele a „nekünk”-be, apród. Néztél már ki ennél jobban is. – Maga mellé intette az egyik szárnysegédjét, és utasította: – Vidd az apródot valami nyugodt helyre, és gondoskodj róla, hogy egyen és igyon. Nem hiszem, hogy sokáig kell majd győzködnöd, hogy pihenjen egy keveset.
James hagyta, hogy a katona egy kiugró szikla mögé vezesse. Leült az árnyékban, bekebelezett egy szűkös fejadagot, és ivott némi langyos vizet egy tömlőből. A szegényes ellátás alapján sejtette, hogy az élelmet szállító karaván mérföldekkel lemaradt az erőltetett menetben idesiető hadtest mögött, de abban is biztos volt, hogy az étel, amit kapott, semmivel sem volt rosszabb, mint amit az ittlevő katonák és maga a herceg is evett.
Jamesnek kényszerítenie kellett magát, hogy két harapás között el ne aludjon. Arra is csak homályosan emlékezett, hogy valaki tiszta tunikát és nadrágot adott rá. Tudta, hogy a csizmája odalent van a fegyverraktár mögötti szobában, ahol a szertartás előtt levetkőztették, és megfogadta, hogy ha ez a rémálom végetér, visszaszerzi.
Ez volt az utolsó éber gondolata.

 

William és Treggar felsorakoztatta a katonákat.
– Hadnagy! – szólt oda a kapitány a fiatalembernek.
– Uram?
– Én lemegyek az első hat emberrel. Várjon egy kicsit, aztán küldje le az őrmestert a következő hat emberrel, maga pedig pár perc múlva hozza le az utolsó hat katonát. Az íjászok itt maradnak.
– Igen, uram.
– Az első osztag egyenesen kelet felé megy – mondta Treggar emelt hangon, hogy a katonák is hallják. – Azt akarom, hogy a második osztag dél felé induljon el. Az egy nagyon jól követhető járat, és egy idő után az is keletnek fordul. – Williamnek azt mondta: – Magának jut a legnehezebb feladat, Will. Menjen északnak, egyenesen a fegyverraktár felé.
– Uram – tisztelgett a hadnagy.
– Bárki is bukkan rá a démonra, maradjon ott, ahol van, és üzenjen a másik két osztagnak. Védjétek meg magatokat, ha kell, de ne támadjatok, amíg mindannyian ott nem vagyunk. Az íjászokat akarom felhasználni, az ő segítségükkel próbáljuk majd azt a szörnyeteget a herceg és a katonái felé hajtani.
Köteleket erősítettek a két súlyos állvány lábához, és úgy engedték le őket, hogy egyszerre két ember is lemászhasson, vagy szükség esetén feljöhessen.
Miután ellenőrizték, hogy a kötelek biztosan tartanak-e, Treggar levezette az első osztagot a sötétségbe.
William nézte, ahogy a kapitány és hat embere, majd az őrmester vezetése alatt a második osztag is eltűnik a mélyben, és néhány perc múlva ő is levezette az embereit. Huszonegy katona, gondolta William, ennyinek kellene kikergetnie a démont a napfényre! Hőn remélte, hogy elég lesz. Jómaga nem volt ugyan varázsló, de mágusok között nőtt föl, és a varázslók szigetén töltött sok-sok év alatt semmi jót nem hallott a démonokról.
Elhessegette baljós előérzetét, és intett az utolsó csapatnak, hogy induljanak.

 

Amint leértek, William a csapat élére állt, és az összes katonát maga mögé utasította. Azzal indokolta a sorrendet, hogy ő már járt erre, aztán rájött, hogy ezek az emberek a beosztottai, nekik semmit nem kell megindokolnia, elég, ha kiadja a parancsot.
Lassan haladtak előre, és óvatosan végigmentek több olyan szobán, amelyek most leginkább egy mészárszékre emlékeztettek. A falakon hatalmas vérfoltok éktelenkedtek, a padlón felismerhető testrészek hevertek kaotikus összevisszaságban.
Williamnek feltűnt, hogy a démon minden fejet kettéhasított vagy szétharapott, és a felnyitott koponyákból kiette az agyat. Embereire nézett, és látta, hogy a férfiak arcából kifutott a vér, még a legharcedzettebbek is elsápadtak. Saját magának is nagyokat kellett nyelnie, nehogy öklendezni kezdjen, és sokkal kevésbé érezte kiáltását magabiztosnak, mint indulás előtt.
Hirtelen egy zörrenést hallott a távolban, és tudta, hogy a démon valahol előttük jár. Intett az embereinek, hogy várjanak, ő pedig halkan előreosont, hogy felderítse a terepet. Mélyen legörnyedve, óvatosan és lassan haladt előre a folyosón. Ha az emlékezete nem csalt, egy nagy hálóterem volt előtte.
Hamarosan megpillantotta a terem nyitott ajtaját, és óvatosan benézett. Mivel odabenn semmit sem látott, lassan továbblopakodott az ajtó felé, ám szinte minden lépés után megállt, hogy áttekintse az egyre táguló terepet. Már szinte az ajtóban volt, amikor hirtelen szörnyű érzés lett úrrá rajta: mi van, ha a démon az ajtó mellett ül az egyik sarokban? Akkor be kellene dugnia a fejét, hogy egyáltalán észrevegye!
Jobbra hagy balra? – kérdezte magától.
A választ azonban a démon adta meg: megmozdult, és a zaj balról jött.
William amennyire csak bírt, a jobb oldali falhoz simult, és idegölő lassúsággal, mélyen lehajolva előrébbóvakodott. Először a lény lábát pillantotta meg, és rájött, hogy a démon kinyújtott lábbal a falnak támaszkodva ül, mintha várna valamire.
De mire?- töprengett némán William.
Aztán rájött: a démon arra vár, hogy lemenjen a nap. Az ifjú hadnagy néhány pillanatig gondolkozott, hogy nyomban visszavonuljon-e, és hívja az íjászokat, vagy próbáljon egy kicsit közelebb osonni, és alaposabban megnézni a lényt, aztán némi töprengés után úgy döntött, hogy a várható nyereség megéri a kockázatot.
Lassan óvakodott előre, félt, hogy ha hirtelen mozdulatot tesz, a démon észreveszi. Néhány lépéssel előrébbjutva azonban már látta, hogy a lény a terem másik oldala felé bámul, és hogy a testén számos seb éktelenkedik.
Óvatosan visszahúzódott. Lassan, minden lépéssel próbára téve önuralmát eltávolodott a teremtől. Amikor meglátta az embereit, szájához emelte a mutatóujját, és intett nekik, hogy menjenek hátrébb.
William és katonái egészen az utolsó kereszteződésig visszavonultak. A fiatal tiszt ott már biztos volt benne, hogy elég messze vannak, és a lény már nem hallhatja meg őket, így suttogni kezdett:
– A démon abban a teremben van, ott elöl. Úgy tűnik, volt néhány orgyilkos, aki nem adta könnyen az életét. Az a szörnyeteg elég rendesen vérzik.
– Ez jó hír – suttogta az egyik ember.
– Indulj el dél felé, és keresd meg Treggar kapitányt és az osztagát! – utasította William.
A férfi elfutott.
A hadnagy egy másik katonához fordult:
– Szaladj, és hozd ide az íjászokat!
A katona engedelmesen elsietett.
William végignézett a mellette maradt embereken:
– Álljatok készenlétben, de senki ne szólaljon vagy mozduljon meg, amíg tőlem parancsot nem kap rá.
Az emberek bólintottak, és az idegölő várakozás megkezdődött.

 

 

16.
Felfedezés

Az íjászok megérkeztek.
A hat férfi halkan felsorakozott William mögött. Néhány perccel később Treggar kapitány és hat embere is megjelent.
– Mi a helyzet, Will? – kérdezte Treggar.
A hadnagy körvonalazta a helyzetet, és a padlót borító porba vázlatos térképet rajzolva pontosan megmutatta, hol üldögél a démon. A kapitány káromkodott egyet.
– Sokba fog nekünk kerülni, hogy kiűzzük onnan. Annak, aki először belép azon az ajtón, szinte semmi esélye nincs, hogy túlélje.
– De igen, ha egy pillanatra sem áll meg – mondta William.
– Mit forgat a fejében? – kérdezte Treggar.
– Mit szólna egy kis fogócskához?
A kapitány elmosolyodott.
– Ha a démon követi az illetőt, akkor ő mint nyulacska, el tudja csalni az istállóba. Onnan meg már ki tudjuk kergetni a herceghez.
William elkezdte lecsatolni a páncélját.
– Én leszek a nyulacska.
– Maga?
– Én tudom az utat. Rajtam és magán kívül itt senki más nem ismeri. És noha minden tiszteletem az öné, kapitány, lefogadom, hogy gyorsabb vagyok magánál.
– Mintha tegnap sikerült volna utolérnem – jegyezte meg Treggar. – Amiért én örökké hálás leszek – mosolygott William –, feltéve, hogy örökké élek. – Kardhüvelyét is lecsatolta, és átnyújtotta egy katonának, ám a meztelen pengét magánál tartotta. Már csak a tunikája, nadrágja és csizmája volt rajta. Kért egy fáklyát, mire a hátrébb álló katonák egyike átnyújtott neki egyet.
– Most vagy soha – jegyezte meg William, és elindult.
Végigrohant a folyosón, és megállás nélkül rontott be a terembe, ahol a démon pihent. A terem közepére érve megkockáztatott egy gyors hátrapillantást, és rémülten látta, hogy a démon már utána is eredt. A szörnyeteg dühösen bömbölve követte, és a fiatal tiszt úgy érezte, mintha maga a testet öltött rettegés vette volna üldözőbe.
Williamnek még sajgott minden porcikája az előző napi küzdelem és az azt követő kimerítő lovaglás miatt, azonban ebben a pillanatban csak egyetlen gondolat forgott a fejében, és teste is ösztönösen tudta a kötelességét: futott az életéért.
Megállás nélkül rohant, és remélte, hogy ösztönei nem fogják rossz útra vezetni. Végigszaladt egy hosszú folyosón, átszáguldott egy hatalmas üres termen, majd tétovázás nélkül befordult egy másik járatba. A démon végig a nyomában nyargalt.
Amikor berobbant az istálló ajtaján, William majdnem meghalt. Az utolsó pillanatban azonban lefékezett, és így sikerült elkerülnie, hogy fejjel belerohanjon a patkolótűzhelybe – éppen csak egy kicsit nekiszaladt. Miután lepattant a kövekről, lehúzta a fejét, és átbújt a füstöt a kőkéménybe vezető fémkürtő alatt. William rémülten belegondolt, mi lett volna, ha nem sikerül időben lelassítania, és ráébredt, hogy úgy az ütközés után elkerülhetetlenül elesett volna, és akkor a démon biztosan utoléri.
Miközben szaladt tovább, örömmel hallotta, hogy a démon nem volt ilyen ügyes: egy nehéz test a tűzhelynek és a kürtőnek csapódott, és az ütközést csalódott ordítás követte.
William végre meglátta az istálló túlsó oldalát és az ott ragyogó napfényt; így minden erejét összeszedve iramodott neki az utolsó métereknek. Már nem lehetett hátra több, mint száz láb, azonban az ifjú tisztnek maga volt a végtelenség, mire lefutotta.
Amikor végre kirohant a napfényre, a ragyogás félig elvakította. Kezével leárnyékolta a szemét, és látta, hogy Arutha herceg és lovascsapata közvetlenül előtte áll. A trükk azonban csak félig jött be: a démon a napfény és az árnyék határán megtorpant.
Lehet, hogy ez a szörnyeteg nem különösebben elmés, gondolta William, de nem is ostoba. Észrevette a csapdát, és nem hajlandó belemászni.
A hadnagy megfordult, és felemelte a kardját. Vett egy nagy levegőt, és kihívóan felordított.
A démon hirtelen dühösen felüvöltött, azonban haragjának semmi köze nem volt William kihívásához, inkább a hátulról jövő támadás váltotta ki. Végre a hat íjász is az istállóba ért, és most olyan sebesen lődözték felé a nyilaikat, ahogy csak bírták. A lény villámgyorsan megpördült. William látta, hogy három nyílvessző áll ki a hátából, egy pedig az oldalából, és volt rajta még számos kisebb seb: ezeket azok a nyílvesszők okozták, amelyek nem hatoltak a húsába.
A lény visszarohant az istállóba, William pedig követte. Odabenn a démon megállt az üres bokszok közötti folyosón. Az íjászok továbbra is folyamatosan lőttek rá, azonban a fiatal hadnagy látta, hogy a démon testét eltaláló nyílvesszőknek csak nagyon kis része hatol át a bőrén, nagyobb részük egyszerűen lepattan róla, míg néhány összetörik a mágiával átitatott bőrön.
Williamet kis híján eltalálta egy nyílvessző. Odakiáltott az íjászoknak:
– Hagyjátok abba a nyilazást! Meg fogtok ölni valakit a másik oldalon!
Amint a lövések abbamaradtak, a hadnagy felemelte a kardját, és támadott.
Minden erejét beleadva a csapásba a démon hátára sújtott. Amikor a penge a lény bőrével találkozott, William kezéből szinte kihullott a kard, és úgy érezte, mintha egy évszázados tölgyfa törzsébe vágott volna. A démon fájdalmában dühösen felordított, és megfordult, hogy visszakézből elkapja támadóját. Csak egy hajszálon múlott, de Williamnek még időben sikerült hátravetnie magát, és így elkerülte a lefejezést.
Hátragurult, talpra ugrott, és rohanni kezdett. Nem tudta biztosan, hogy a démon őt követi, vagy az istállóban levő többi katonával foglalkozik, ám amikor elérte az ajtót és a napfényt, megtudta. Csontrepesztő ütés érte a hátát – a szörnyeteg jelezte, hogy hol van.
William elterült, és alaposan felhorzsolta alkarját és kezét, ám a lehető leggyorsabban igyekezett talpra kecmeregni. A háta mögött felcsendülő sikolyból tudta, minek köszönheti, hogy megmenekült: valaki elvonta a démon figyelmét. Amikor végül sikerült feltápászkodnia, rémülten látta, hogy húsz vágtázó lovas közeledik, és egyenesen felé tartanak.
A homok alatti tömör szikla a lovak lépteinek ritmusát átvéve vibrálni kezdett, és a patadobogás minden eltelt másodperccel egyre hangosabbá vált. William menekülést keresve oldalra pillantott.
Azonban már nem ugorhatott félre, így az egyetlen dolgot tette, ami az adott körülmények között megmenthette az életét: mereven megállt, és némán imádkozott, hogy a lovak ne tiporják el.
A katonák megrántották lovuk gyeplőjét, és leugrottak a nyeregből, a legközelebbi férfi Williamtől alig egy lépésnyire ért földet. A hosszú évek alatt kialakult gyakorlatot követve minden ötödik katona megragadott öt kantárt, és hátravezette a lovakat, míg a másik négy kivonta fegyverét, és csatarendbe állt. Fegyelmezetten vártak, amíg Arutha is csatlakozott hozzájuk, majd a herceg intésére támadásba lendültek.
William felemelte saját fegyverét, és követte őket.
A démon eddig a hátráló íjászokat fenyegette, ám az újonnan érkezett katonák kiáltásaira megfordult. A krondori fegyveresek gyorsan szétoszoltak, és pajzsukat maguk előtt tartva körbevették a szörnyeteget.
– Amint meglátjátok a hátát, támadás! – kiáltotta Arutha.
A herceg hangjára a démon megfordult, mire a mögötte álló két katona előrelépett, és teljes erővel a hátába döfte kardját. A lény megpördült, ám erre három másik katona csapott rá hátulról.
Néhány pillanat múlva úgy tűnt, mintha a démon egyhelyben pörögne, a hátán pedig egyre több volt a vérző seb.
A taktika sikeres volt, mivel a szörnyeteg már erősen vérzett, ám a krondoriak komoly árat fizettek érte. A démon legalább három embert olyan erősen megütött, hogy azok végigrepültek az istállón, és holtan terültek el a fal tövében, két másik katonát pedig súlyosan megsebesített. Hol jobbra, hol balra csapkodott, látszólag teljesen véletlenszerűen, és időnként eltalált egy pajzsot, vagy rosszabb esetben egy páncélt, néha pedig védtelen húst ért az ütése.
A férfiak káromkodtak és véreztek, idővel még néhányan meghaltak, de folytatták a harcot.
William megvárta a megfelelő pillanatot, majd meglendítette kétkezes kardját, és egy gerinctörő csapást mért a szörnyetegre. A vágás talált, és a démon hátán újabb mély seb keletkezett, amelyből füstölgő, tintafekete vérpatak fakadt. A lény bömbölve megpördült, és William felé csapott, ám ő kardját felemelve hárított. A fekete karmok szikrázva, csikorogva csúsztak félre az acélpengén, majd a lény felordított, és megfordult, mivel a másik oldalról egy újabb csapás érte.
William egy lépést hátrált, és felkészült az újabb támadásra. Váratlanul egy hang szólalt meg mögötte:
– Hogy megy, hadnagy?
William felismerte a herceg hangját.
– Véres munka, fenség – válaszolta. – A teremtmény már erősen vérzik, de nem hajlandó meghalni.
Arutha kivont karddal a kezében William mellé lépett.
Abban a pillanatban a fiatal hadnagy minden kétsége elszállt. Arutha tartásából látta, hogy unokatestvére nem egy hétköznapi uralkodó, aki csak állami eseményeken pózol a páncéljában, hanem egy vitathatatlanul nagyszerű harcos, aki ifjú kora ellenére több csatát látott már, mint a legtöbb nála kétszer idősebb ember.
Arutha kardját a teremtményre szegezve szó nélkül William elé lépett. A démon egy pillanatra védtelenül hagyott egy pontot a bal karja alatt, és Arutha olyan hihetetlen gyorsasággal csapott a résre, hogy Williamben csak akkor tudatosult a támadás, amikor a herceg visszalépett.
A démon egy pillanatra megdermedni látszott, majd megremegett, és minden korábbinál hangosabban felordított. Azonban hangjából most nem a düh áradt, ez az üvöltés a félelmét tükrözte. Arutha felé fordult, és szemeit a hercegre szegezte, mintha ő lett volna az egyetlen ellenség a teremben.
A démon, mögött álló katonák azonnal közelebb léptek, és fegyverüket véres, cafatokban lógó hátába mélyesztették. A lény izzó szemei azonban meg sem rezzentek. Aruthára meredt, majd egy ferde ütéssel lecsapott rá.
A herceg fürgén hátratáncolt, és előrecsapott a rapírjával, mire a démon karmos mancsán mély vágás jelent meg, amelyből füstölgő vér csepegett. A kínjában felüvöltő lény visszakézből ütött egyet. William riadtan hátraszökkent, Arutha azonban egyszerűen félrehajolt, majd előrelépett, és egy gyönyörű, ívelt vágással végighasította a szörnyeteg mellkasát.
William felkiáltott:
– Fenség, a pengéje! Valahogy jobban sebzi!
– Egyszer majd kérdezd meg az apádat az okáról! – kiáltott vissza Arutha. – Most nem érek rá!
Krondor nagyhercege ördögien fürge kardforgató volt, gyorsabb, mint bárki, akit William valaha is látott, és a démon képtelen volt a közelébe jutni.
A hadnagynak nem sok lehetősége volt, így azt tette, amit a többiek: a szörnyeteg oldalát és hátát gyötörte. A teremtmény azonban mintha nem is érezte volna a vágásaikat, minden igyekezetével a higanyszerűen mozgékony uralkodót próbálta elkapni.
A véres tánc folytatódott, és a résztvevői lassan, szinte észrevétlenül megközelítették az istálló túlsó végét. A lény hirtelen feleszmélt: kis híján kilépett a fényre. Egy pillanatig tétovázott, és rávicsorgott a jobb oldalát gyötrő fegyveresekre. William egy lépést hátrált. A következő pillanatban a most már egyértelműen legyengült démon tett még egy lépést, és annyira igyekezett Arutha közelébe jutni, hogy a veszélyről megfeledkezve kilépett a napsütésbe.
William karja és válla már szinte remegett a fáradtságtól, de rákényszerítette magát, hogy tovább csapkodja a szörnyeteg oldalát. A démon oldalán és hátán már cafatokban lógott a bőr és a hús, kecskelábain a szőrt teljesen átitatta a vér, és úgy tűnt, bármely pillanatban összeeshet.
Ahogy a lény lelassult, Arutha mintha egyre fürgébben járta volna gyilkos táncát. Kicsapott a pengéjével, majd visszahúzta, és minden egyes kardvillanás újabb kínt hozott ellenfelének.
Végül a démon megtántorodott, majd eldőlt.
Arutha tétovázás nélkül előrelépett, és fegyverét mélyen a teremtmény húsába mélyesztette ott, ahol a nyaka a vállával találkozott. Olyan keményen szúrt, hogy a penge szinte a keresztvasig szaladt, majd kihúzta a kardját.
A lény néhány pillanatig hörögve vonaglott a földön, majd végleg elcsendesedett. Füstölgő vér csöpögött Arutha pengéjéről, a démon nyakán levő mély szúrásból pedig aprócska láng csapott ki, és gyorsan nőni kezdett. A halott szörnyeteget körbeálló katonák hátraléptek a terjedő lángok elől. A misztikus tűz zöldesen lobogott, és rothadó hús meg égő kén bűzével töltötte meg a termet.
A legtöbb ember fuldokolva köhögött, néhányan öklendeztek, ám a jelenség csak néhány pillanatig tartott. A démon holtteste hamarosan eltűnt, és a padlón csak egy megfeketedett körvonal mutatta, hogy hol feküdt, no meg az undorító bűz érződött a levegőben.
A herceg apródja urához rohant, hátha kíván valamit. Arutha kinyitotta az apród oldalán függő táskát, elővett egy maréknyi kötszert, és letörölte a pengéjét. Ahol a démon vére az anyaghoz ért, a fehér vászon megfeketedett, és füstölögni kezdett. Arutha, mintha csak társalogna, odaszólt Williamnek:
– Mondja meg az embereknek, hadnagy, hogy óvatosan tisztogassák a fegyverüket!
– Igen, uram! – tisztelgett William, de a katonáknak nem kellett szólni, mindegyikük látta, mi történt.
Arutha körbenézett, és megjegyezte:
– Nos, láttam már ennél nagyobb felfordulást is, de nem sokat, és egyik sem volt sokkal nagyobb! – Végignézett a katonákon, majd a rangidős tiszthez fordult: – Treggar kapitány!
– Uram! – lépett elő a szólított.
– Szép munka volt, kapitány, de még sok a tennivalónk. Állítson össze néhány osztagot. Indítson el egy-egy csapatot minden irányba a hegyek közé, és keressék meg az összes orgyilkost, aki túlélte ezt a mészárlást!
– Igenis, fenség – felelte Treggar, és megfordult, hogy kiadja a szükséges parancsokat.
– Hadnagy! – folytatta Arutha.
– Fenség – hajolt meg William.
– Nem hibáztatom a bátorsága miatt, de ha még egyszer meglátom, hogy olyan ostobaságot csinál, mint ez a mai, amikor szinte meztelenül visszarohant az istállóba, akkor nyugdíjaztatásáig a hercegnő szennyesére fog vigyázni. Tucatnyi teljesen felvértezett fegyveres állt készenlétben, magán pedig még egy láncing sem volt! Meglehetősen ostobán cselekedett, hadnagy.
William a kosz és vér alatt fülig vörösödött.
– Sajnálom, fenség – mondta.
Arutha halványan elmosolyodott.
– Mindannyian követünk el hibákat. Ezekből tanulunk... már akkor, ha túléljük őket.
William körbepillantott és megjegyezte:
– Nem szívesen találkoznék még egy ilyennel!
Arutha a hadnagy vállára tette a kezét:
– Még egy éve sem voltam Krondor uralkodója, amikor először kellett szembeszállnom egy démonnal. Legyőztük, de az a győzelem nem készített fel erre a küzdelemre. Téged ez a mai csata ugyanúgy nem fog felkészíteni a következőre. – Halkan, hogy csak William hallja, amit mond, hozzátette: – Az ember sohasem készülhet fel semmire, Will. Mindig menet közben kell kitalálni a következő lépést. Abban a pillanatban, hogy a harc elkezdődik, a legjobb tervek is szétesnek. Az a jó hadvezér, aki képes rögtönözni, és életben tudja tartani az embereit. – Hangját felemelve folytatta: – Megértette, hadnagy?
– Azt hiszem, megértettem, fenség.
– Rendben. Most pedig nézzük, mit találunk odabenn. – Miközben Treggar kiküldte a lovasokat, akik majd átfésülik a környező hegyeket, Arutha intett egy tucat embernek, hogy kövessék Williamet és őt az erőd mélyébe.
Miközben besétáltak a véráztatta istállóba, a hadnagy megjegyezte:
– Jó lenne, ha James most itt lenne. Ő derítette föl ezt a labirintust, és a legnagyobb részét legalább egyszer bejárta.
Arutha elmosolyodott.
– Ha jól sejtem, James most mélyen alszik, és biztos vagyok benne, hogy a pihenés minden egyes másodpercét alaposan kiérdemelte.
William bólintott.
– Eléggé elhasználtnak tűnt, amikor rátaláltunk.
– Ahogy régen Crydee-ban a főlovászmesterünk mondta volna: „jól meglovagolták, és csatakosan otthagyták”.
William felnevetett.
– Algonra gondol, uram?
Arutha kérdően felvonta a szemöldökét.
– Apám néha mesélt nekünk a Crydee-ban töltött gyermekéveiről, és sokszor idézte a tanárai kedvenc mondásait. Kulgantól származtak a legviccesebb idézetek.
Arutha körbepillantott.
– Ebben nem kételkedem.
A herceg még jól emlékezett az öreg udvari varázsló csípős humorára. Kulgannak kitűnő érzéke volt ahhoz, hogy remek képességét mindig akkor csillogtassa meg, amikor azzal a lehető legjobban zavarba hozza megjegyzése alanyát.
Amikor beléptek az orgyilkosok által templomnak használt egykori fegyverraktárba, William érezte, hogy gyomrának tartalma kikívánkozik belőle. A mészárlás nyomait látva a katonák közül jó néhányan valóban öklendezni kezdtek.
A démon itt végezte a legnagyobb pusztítást.
– Sötétszívű gyilkosok voltak mindannyian – suttogta Arutha –, ezt azonban egyetlen ember sem érdemli meg.
Nem fordította el a tekintetét, inkább figyelmesen megnézett mindent, mintha az emlékezetébe akarta volna vésni a látványt. Szinte nem volt olyan felület, amit nem szennyeztek vérfoltok. A démon puszta kézzel tépte darabokra az emberi testeket. A padlón mindenfelé különféle testrészek hevertek, a melegben gyorsan bomlásnak induló húsról felhőkben rebbentek fel a légyrajok, és a rothadás émelyítően édeskés szaga máris megtöltötte a levegőt.
– Miután az összes helyiséget átkutattuk, égessetek fel itt mindent – mondta a herceg halkan.
William bólintott, és utasított két katonát.
– Menjetek, és szerezzetek annyi fát, amennyit csak tudtok! – Majd két másikhoz fordult, és azt mondta: – A déli szobákban van néhány olajoskanna. Keressétek meg őket, és hozzátok ide!
Arutha hirtelen megpillantotta a vaskos kötetet, amit a főpap a halála pillanatában félredobott, és intett, hogy vigyék oda neki.
Az egyik katona teljesítette a parancsát, és Arutha megvizsgálta a könyvet.
– Szükségünk lesz majd valakire, aki megmondja, hogy miféle sötét szöveg áll ebben.
– Fenség, szabad? – kérdezte William.
Arutha átadta neki a könyvet.
– Én nem gyakorlom a mágiát, uram, de valaha sokat tanultam róla – mondta William, majd zavartan Aruthára mosolyogva hozzátette: – Mint ahogy azt ön nagyon jól tudja.
A fiatal hadnagy csak néhány sort olvasott, mielőtt hirtelen becsapta a könyvet.
– Nem ismerem ezt a nyelvet, de érzem, hogy ezek a sorok óriási hatalommal bírnak. – Magyarázatképpen hozzátette: – Már a szavak puszta látványára kirázott a hideg. Azt hiszem, ez a papokra tartozik. Fenség, a biztonság kedvéért ne engedje, hogy bárki is beleolvasson, amíg nem biztosították erős védővarázslatokkal a helyszínt!
Arutha bólintott, és a könyvet átnyújtotta egy katonának.
– Tedd a nyeregtáskámba, és őrizd!
A katona tisztelgett, és elvitte a vaskos kötetet. Arutha Williamre nézett.
– Ez az eset minden eddiginél jobban bizonyítja, hogy helyesen döntöttem, amikor ismét felállítottam az udvari mágusi hivatalt – mondta. – Ha az új varázslónk itt lenne, szerinted mit mondana?
William arcán számtalan egymásnak ellentmondó érzelem futott át, miközben azon gondolkozott, mit feleljen a herceg kérdésére. Ellenállt az ösztönös késztetésnek, hogy valami maró megjegyzést tegyen Jazharával kapcsolatban, vagy hogy úgy csináljon, mintha fogalma sem lenne a lány szakértelméről, és némi töprengés után elhatározta, hogy őszintén felel. Amikor az emberek eltávolodtak, hogy átkutassák a területet, azt mondta:
– Csak találgatni tudok, fenség. De abban biztos vagyok, hogy sokat tudna mondani az itt történtekről. Ő... – Egy kicsit tétovázott, majd így folytatta: – Ő rendkívül tehetséges diák volt, és nagyon jártas a mágikus tudományokban.
– Akkor még jobban sajnálom, hogy most nincs itt – jegyezte meg Arutha.
Végigmentek egy folyosón, és egy hálórészlegbe jutottak. A katonák gyorsan végigjárták a szobákat, és kutatóútjuk végén számos bőrkötésű könyvvel jelentek meg. Arutha úgy döntött, hogy ezeket is visszaviszik Krondorba.
A legutolsó szoba egy rövid folyosó végén nyílt. Odabenn két katona éppen egy nagy faládát kutatott át, a hátuk mögött egy másik, lezárt láda állt. Amikor Arutha belépett, az egyik katona megszólította:
– Fenség, azon a ládán van egy pecsét, úgyhogy arra gondoltunk, jobb, ha nem piszkáljuk.
– Helyesen döntöttetek – mondta Arutha. – Hozzátok Krondorba, és majd egy szakértő megvizsgálja.
Ekkor felcsendült mögöttük egy ismerős hang.
– Minek vigyük Krondorba, amikor itt is van egy szakértő, fenség?
Megfordultak. Az ajtóban James állt, és kissé sápadtan az ajtófélfának támaszkodott. Egy pár jónak tűnő csizma lógott a kezében, amit most magyarázkodva felemelt:
– Nem akartam itthagyni őket – mondta.
– Elég jól vagy ahhoz, hogy itt legyél? – kérdezte a herceg.
– Itt vagyok, nem? – felelte James a vállát vonogatva, ám színlelt harciassága nem volt túl meggyőző. – Ugye nem gondolta komolyan, hogy abban a szörnyű ordibálásban, amivel a démon és az ön csetepatéja járt, nyugodtan tudok aludni?
Arutha elmosolyodott, és enyhén megrázta fejét.
– Lássuk, mit tudsz mondani arról a ládáról.
James térdre ereszkedett, a pecséthez és a zárhoz hajolt, és alaposan megvizsgálta őket. Majd néhány pillanatig a zsanérokat, a vaspántokat és a láda oldalait tanulmányozta, és végül azt mondta:
– Azt tudom mondani, hogy remek ötlet békén hagyni, és sértetlenül elvinni Krondorba. Ha egy pap gondosan megvizsgálta, és megbizonyosodott róla, hogy semmi szörnyűség nem fog történni, amikor feltöröm a pecsétet, akkor kinyitom a zárat. A szerszámaim a palotában vannak, a szobámban, uram.
A nyitott ládát vizsgálgató katonák egyike megköszörülte a torkát. Amikor ránéztek, felmutatott egy pergament, és azt mondta:
– Uram, azt hiszem, ezt el kellene olvasnia.
Arutha a dokumentumra pillantott, és megkérdezte:
– Tudod, hogy miről szól az írás?
– Fenség – felelte a katona –, én a Királyság nyelvén kívül három keshi nyelvjárást beszélek, és olvasni is tudok mindegyiken. Ez az írás egy sivatagi törzs nyelvére emlékeztet, de nem hasonlít hozzá annyira, hogy el tudjam olvasni. Azonban egy szót biztosan felismerek, fenség.
William visszafogta a kíváncsiságát, James azonban az etikettet félretéve a herceg válla fölött maga is belenézett a papírba.
– Mi az a szó, fenség?
Arutha halkan felelt:
– Egy név, Olasko Radswil, – Gyorsan megfordult, és utasításokat kezdett osztogatni: – William, te maradj itt, és kutasd át az összes szobát. Gondoskodj róla, hogy minden itt talált iratot elvigyenek a palotába. James, te velem jössz. Azonnal indulunk Krondorba.
William kiadta a parancsokat, és az emberek sürögni-forogni kezdtek.
A hercegen nem látszott a nyugtalanság, és továbbra is kimérten járt, azonban a szobában levők figyelmét nem kerülte el a belőle áradó sürgetés.
William szemmel kísérte Aruthát és Jamest, majd miután a herceg és apródja eltűntek a folyosó végén, megfordult, hogy végleg kitisztogassa ezt az utálatos kígyófészket. A katonák már hozták a tűzifát és az olajat, és William örült, hogy ő lehet az, aki a távozás pillanatában lángra lobbantja ezt a szörnyű helyet.
A fiatal hadnagy felocsúdott merengéséből, intett embereinek, és nekiláttak, hogy olyan alaposan átvizsgálják az erődöt, mintha maga Arutha felügyelné a kutatást.

 

 

17.
Tévút

A zászlók csattogva lobogtak a szélben.
Miután elhagyták az erődítményt, gyors tempóban haladtak, a lovakat szinte agyonhajszolták, de végül sikerült nyolc helyett hat nap alatt elérniük a legközelebbi királysági helyőrséget. Arutha a Shandoni-öböl partján álló kicsiny erődítményre mutatott. A hegyek felől homokot fújt a szél, és a lovak türelmetlenül dobogtak, érezték, hogy a friss víz és az élelem már nincs nagyon távol.
– Úgy tűnik, társaságot kapunk – jegyezte meg James.
Az apród a hosszú lovaglás közben lassanként egyre jobban lett, és noha nem volt olyan egészséges, mintha ágyban töltötte volna az elmúlt néhány napot, a legtöbb sérülése már gyógyulásnak indult. Testén még mindig több volt a fájó pont, mint amennyit hajlandó lett volna megszámolni, de úgy tűnt, sikerült maradandó károsodás nélkül megúsznia az erődbéli kalandot.
– Valóban – mondta Arutha.
A herceg és serege hajón érkezett Krondorból erre a Shandoni-öböl déli csücskénél fekvő bázisra. Mielőtt elindultak a sivatagba, a herceg utasította a hajó kapitányát, hogy itt várjon, amíg visszaérkeznek. A hercegi hajó ott is volt, azonban most három másik hajó is horgonyzott a pirinyó mólónál.
– Az Amos hajója, nem? – nevetett fel James.
– Igen, a Királyi Párduc – felelte Arutha. – A másik kettő pedig a Királyi Vipera és a Királyi Szarvas. Ezek flottájának legjobb hajói.
Mire a herceg és csapata belovagolt az erődítménybe, a helyőrség már felsorakozott, és vigyázzban várta őket. Az ügyeletes kapitány üdvözlőbeszéddel is készült a fogadásukra, azonban Aruthának most nem volt ideje ilyesmire. Egyszerűen leszállt a lováról, és odalépett a kapitány mellett álló tagbaszakadt férfihoz.
– Amos – köszöntötte Arutha –, a sors miféle kegyének köszönhetjük, hogy a Nyugati Flotta admirálisa itt van, és a rendelkezésünkre állt?
Amos Trask őszbe hajló fekete szakálla kettévált, és felfedte széles vigyorát. Szemében vidám szikra csillogott – mind Arutha, mind James tudta, hogy ez sohasem alszik ki, még a legszörnyűbb csatákban sem –, és szokásos zengő hangján válaszolt:
– Ha dél felé tartok, mindig teszek egy kanyart ebben az öbölben. Megfigyeltem, hogy a kesh csempészek és az a néhány kalóz, akik arra várnak, hogy egy kereskedőhajó erre tévedjen, rossz idő esetén nagyon szeretnek az északi part szélvédett zugaiban megbújni. Éppen a szokásos körömet tettem az öbölben, amikor észrevettem a Királyi Sólymot – a mólónál horgonyzó hajóra mutatott –, és láttam, hogy az árbocon a királyi család zászlaját lobogtatja a szél. Megkérdeztem hát magamtól: „Mit keres Arutha a Királyságnak ebben az eldugott csücskében?”, és mivel nem tudtam a választ, bevontam a vitorlákat, lehorgonyoztam, és vártam, hogy kiderüljön.
– Nos – mondta Arutha –, mivel a te hajód gyorsabb, átrakjuk a személyes holmimat a Párducra.
Amos elvigyorodott:
– Már megtörtént.
– Mikor tudunk elindulni?
– Egy órán belül – mondta a tengerész. – Ha szeretnél pihenni egy kicsit, akkor holnap reggel.
Arutha a helyőrség kapitányához fordult.
– Köszönöm, hogy ünnepséggel készült a fogadásunkra, kapitány, de halaszthatatlanul fontos államügyek miatt kénytelen vagyok sürgősen visszatérni Krondorba. – Treggarnek azt mondta: – Hagyja az embereket és a lovakat egy napig pihenni, aztán amint a felszerelést és ellátmányt szállító menet ideér...
– Visszaér – pontosította James a bajsza alatt. A helyőrségbe vezető útjuk során összetalálkoztak a hadtápkaravánnal, és miközben elsiettek mellettük, Arutha utasította a karavánt vezetőtisztet, hogy forduljanak vissza.
– ...szálljanak fel a Sólyomra.
– Értettem, fenség – biccentett Treggar.
William és osztaga az erődítmény elhagyása utáni második nap vége felé érte utol Aruthát. A kis csapat rengeteg iratot hozott magával, és néhány olyan dolgot, amiről gyanították, hogy varázserővel rendelkezik.
– Hadnagy – utasította Arutha Williamet –, hozzon magával mindent, amit a sivatagi erődben találtak, és maga is szálljon fel a Párducra. – Majd Amoshoz fordult: – És most induljunk.
A tengerész arrébblépett, hogy utat adjon a nagyhercegnek.
– Előre tudtam, hogy ezt akarod majd, Arutha, úgyhogy amint a fedélzeten vagy, felszedjük a horgonyt.
Arutha intett, és egy katona odavezette a lovát. A herceg leszíjazta róla a nyeregtáskát, amiben az orgyilkosoknál talált könyveket és papírokat tartotta, és átadta Williamnek, aki egy hasonló, pergamenekkel és könyvekkel telitömött táskát cipelt. Aztán a csapat Aruthával az élén lesétált a vízpartra, ahol egy csónak várt rájuk, hogy kievezzen velük a mélyvízbe, az admirális hajójához.
Arutha, William és James beszálltak, majd utánuk Amos is belépett. A tengerészek és a katonák az öböl csendes vizére tolták a csónakot.
A kis csapat egy órán belül a Párduc fedélzetén volt, a három királyi hajó pedig teljes vitorlázatát kibontotta, és még az esti dagállyal útra kelt. Arutha és James az admirális kabinját foglalta el, Amos az elsőtiszttel osztotta meg a szállását, William pedig egy altiszttel. Az apród éppen befejezte a kipakolást, amikor zörögtek az ajtón: a kopogás az admirális érkezését jelezte.
Amos leült a saját asztalához.
– Rendeltem egy könnyű vacsorát – mondta, majd Jamesre pillantva hozzátette: – Jimmy, fiacskám, láttalak már téged összetörve, lehorzsolva és véresen, de most viharvertebb vagy, mint eddig bármikor. Jó kaland volt?
James bólintott.
– Jobb, mint a legtöbb eddigi.
Arutha rámosolygott régi barátjára.
– Örülök, hogy látlak, és nem csak azért, mert így gyorsabban Krondorba érünk.
Ismét kopogtak az ajtón, és ezúttal William lépett be.
– Fenség – üdvözölte a herceget. – Admirális.
– Ismerlek téged – mondta Amos. – Te Pug fia vagy. Nem láttalak már, mennyi is... vagy tíz éve!
William fülig vörösödve felelt:
– Nagyjából annyi, uram.
– Nos, húzz ide egy széket, és foglalj helyet. A vacsora lassan... – kopogtatás szakította félbe.
– Lépj be! – üvöltötte.
Az ajtó kinyílt, és két tengerész jelent meg: ételt és italt hoztak. Miután felszolgálták a vacsorát, távoztak. Amos nagyot húzott egy kancsó borból, és megkérdezte: – Nos, akkor hadd halljam, mi volt az a kaland?
Arutha felvázolta, mi történt az elmúlt pár hétben, majd apránként a látszólag összefüggéstelen krondori gyilkosságoktól kezdve egészen az Éjsólymok búvóhelyének megrohamozásáig mindent elmesélt.
– Tehát van ez az iromány, aminek a nyelvét sem William, sem én nem ismerjük, de azt tudjuk, hogy Olasko hercegének a neve szerepel benne.
– Hadd vessek rá egy pillantást – mondta az egykori kalóz. – Amikor a kesh partok mentén... hajóztam, rámragadt egy-két sivatagi nyelvjárás.
James elmosolyodott. Trancsír kapitány, a kalóz ifjúkorában, legalább annyiszor rohanta le a kesh kikötőket, mint a királyságiakat. Amos kétszer is figyelmesen átolvasta az iratot.
– Az, hogy ez a szöveg a legkevésbé ismert nyelvjárások egyikében íródott, csak az egyik baj, a másik az, hogy aki papírra vetette, az éppen csak tudott írni. Mindegy, egy keveset megértek belőle, és az alapján úgy vélem, ez egy gyilkossági parancs. Valaki fizet azért... nem, ez csak feltételezés a részemről. Valaki megparancsolta az orgyilkosoknak, hogy öljék meg Olasko hercegét.
Arutha közbeszólt:
– Szerintünk ez téves nyom.
– Tényleg? – hökkent meg Amos. – Ezt fejtsd ki alaposabban!
– Az olaskói trónörökös is Krondorban van, a herceg kíséretében, és a csapat biztonságáért felelős tiszt jelentése alapján úgy tűnik, valójában őt akarták eltenni az útból.
Amos hátradőlt. Újra végigolvasta az irományt, majd azt mondta:
– Van itt néhány másik név is: Vladic, Kazamir és Paulina.
– Mindannyian Olasko és Roldem királyi házának tagjai – mondta Arutha.
– Valaki őket is halva szeretné látni.
Amos tanulmányozta még egy darabig a szöveget, aztán letette.
– Nos, a helyedben én még valakivel lefordíttatnám ezt az írást, Arutha. Nézze meg egy szakértő, mert könnyen lehet, hogy valamit félreértettem. – Egy pillanatra elgondolkozott, majd hozzátette: – Mindenesetre egy dolog biztosnak látszik. Valaki háborút akar kirobbantani a Királyság és Olasko között.
– De ki? – kérdezte William.
Amos a hadnagyra nézett, és összevonta a szemöldökét.
– Találd ki, hogy miért, és akkor azt is tudni fogod, hogy ki.
James hátradőlt. A tatfelépítmény nagy ablakain kinézve látta, hogy a Kishold már felkelt, és eltöprengett azon, amit Amos az imént mondott. Fennhangon tűnődött:
– Miért?

 

Amikor megközelítették Krondort, csodálatos volt az idő, nem is lehetett volna szebb. Amos mind a saját zászlaját – ami a Királyság Nyugati Flottájának admirálisát hirdette –, mind a nagyhercegi lobogót felhúzatta, így az összes hajó félreállt, hogy szabaddá tegye a kikötőt a királyi dokkok felé tartó három vitorlásnak.
DeLacy ceremóniamester, mint mindig, most is tökéletesen végezte feladatát: a herceget felesége és gyermekei mellett teljesen szabályos testőrség várta partraszálláskor. Arutha azonban a lehető leggyorsabban véget vetett a szertartásos köszöntésnek, szakított rá egy pillanatot, hogy megcsókolja feleségét és mindhárom gyermekét, majd kimentette magát, Jamest és Amost, és elsietett, hogy találkozzon a bizalmasaival.
Anita elég jól ismerte a férjét ahhoz, hogy tudja, a dolog biztosan szörnyen sürgős, így fogta, és visszavitte a gyermekeket a hercegi lakosztályba. Arutha utasított egy apródot, hogy mire tiszta ruhát ölt, a kesh nyelv sivatagi nyelvjárásainak legjobb fordítói legyenek a dolgozószobájában.
William elbúcsúzott Jamestől, és elindult a nőtlen tisztek szállása felé, hogy megtisztálkodjon. Miközben lemosta magáról a sivatag porát, és tiszta egyenruhát öltött, a többi fiatal tiszt seregnyi kérdéssel bombázta.
Éppen befejezte csizmája sietős pucolását, amikor Gordon O'Donald jött felfelé a lépcsőn, és bajtársiasan rákiáltott:
– William! Legjobb barátom, hogy vagy?
A fiatal hadnagy elmosolyodott.
– Legjobb barátod?
– Azzal érdemelted ki ezt a megtisztelő címet, hogy több hétre eltávolítottad innen Treggart. Azt nem állítom, hogy ez a hely azóta maga a mennyország, de sokkal jobban emlékeztet rá, mint előtte bármikor.
William kétkedő tekintettel nézett a barátjára.
– Azt hiszem, rosszul ítéled meg a kapitányt, Gordon. Hidd el nekem: ha harcolnod kellene, ő az az ember, akit a legjobban szeretnél magad mellett tudni.
Gordon az állát vakargatva hümmögött.
– Nos, ha te mondod... Az viszont biztos, hogy a kantin sokkal kellemesebb hely lett, mióta ő elment.
William felkuncogott, majd megkérdezte:
– Hogy nézek ki?
– Mint egy hadnagy, akit most húztak ki a mosóteknőből.
– Jó. A nagyherceg tanácstermében van jelenésem.
– Ó, én meg azt hittem, hogy a Szivárványos Papagájba indulsz, hogy meglátogasd a kis barátnődet!
William már elindult lefelé a lépcsőn, ám ezt hallva olyan gyorsan fordult vissza, hogy majdnem hasra esett. – Talia?
– Amíg nem voltál itt, néhányszor meglátogattam, hogy megnézzem, jól van-e – mondta O'Donald.
William arca elsötétült, így Gordon gyorsan hozzátette:
– Természetesen, csak mint barát.
– Természetesen – ismételte William zord mosollyal.
O'Donald színpadiasan felsóhajtott, majd hozzáfűzte:
– Szerencsés vagy. Az a lány hallani sem akar rólam. De azt hiszem, más fickóról sem. Úgy tűnik, van egy kedvesed, Will.
A hadnagy nem tudta elrejteni boldog vigyorát.
– Tényleg?
O'Donald játékosan oldalba bökte.
– Ne várakoztasd meg a herceget. Biztos vagyok benne, hogy a tanácskozás után kapsz néhány óra kimenőt, hogy meglátogasd Taliát.
William annyira elgondolkozott tiszttársa megjegyzésén, hogy majdnem leesett a lépcsőn, és csak a következő fokon sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Gordon nevetve szólt utána:
– Menj csak! Nem várakoztathatod meg a herceget.
William végigszaladt a fegyverraktáron, sietős léptekkel átszelte az udvart, és belépett a palotába. Mire a hercegi tanácsterem elé érkezett, már a többi meghívott is összegyűlt.
William körbenézett, és nem messze a hercegtől meglátta Jamest. Az apród intett neki, hogy menjen, és üljön mellé. A nagyherceg és a fiatalember között egy üres szék állt: ez Krondor udvarnagya számára volt fenntartva, ám Gardan nyugdíjba vonulása óta üresen állt. A tanácshoz most Amos is csatlakozott, és rajta kívül jelen volt még Guruth kapitány, Means seriff, valamint Issacs kapitány, aki a hercegi testőrséget irányította.
Arutha megnyitotta a tanácskozást:
– Fél tucat írnok tanulmányozza azokat a tekercseket, és mindegyikük folyékonyan beszél jó néhány kevésbé ismert kesh nyelvjárást. Belson atya, Prandur egyházának felkentje a ládát vizsgálja, és valószínűleg hamarosan itt lesz, hogy beszámoljon az első benyomásairól. – A két kapitányra és a seriffre pillantott, majd így folytatta: – Azok számára, akik nem voltak velünk, hadd összegezzem az elmúlt hetek eseményeit.
James már jó tíz éve a herceg szolgálatában állt, ám még mindig elcsodálkozott azon, hogy milyen kristálytisztán gondolkozik Arutha, és milyen remekül össze tudja foglalni a lényeget. A herceg mindig pontosan tudta, hogyan közölje mindenféle színezés és szépítés nélkül a szükséges információkat, és mindig éppen csak annyi részletet említett meg, hogy a hallgatói érzékeljék a különböző témák egymáshoz viszonyított súlyát.
Arutha éppen befejezte a két kapitánynak és a seriffnek tartott tájékoztatást, amikor Belson atya belépett a szobába.
– Fenség – kezdte Prandur papja –, minden általam ismert varázslatot kipróbáltam, és amennyire én meg tudom állapítani, a pecsét egyáltalán nem mágikus. Úgy tűnik, hogy csak egy közönséges viaszpecsét, ami mindössze arra szolgál, hogy megmutassa, kinyitották-e már a ládát.
Arutha egy üres székre mutatott.
– Amint véget ért a megbeszélés, megvizsgáljuk. – Az összegyűltek felé fordulva azt mondta: – Azt akarom, hogy kettőzzék meg a herceg és családtagjai mellé kirendelt őrséget!
Issacs kapitány kényelmetlenül fészkelődve felelte:
– Uram, őkegyelmessége már majdnem teljesen felépült a sérüléseiből, és állandóan panaszkodik a mellé kirendelt őrök miatt. Megismerkedett néhány... hölggyel, akik időnként... meglátogatják.
Arutha nem tudta eldönteni, hogy most bosszankodjon, vagy nevessen egy jót.
– Nos, csak egy tanácsot adhatok, kapitány: említse meg a hercegnek, hogy a felesége biztosan azt szeretné, hogy vigyázzunk rá. Talán hasznos lenne, ha ezt olyankor tenné, amikor az említett hölgyek is hallják.
James elvigyorodott, és Williamnek is csak nagy nehézségek árán sikerült megőriznie a komolyságát. Amos hangosan felkacagott, és az asztalra csapott. Mondani is akart valamit, Arutha azonban közbevágott:
– Nehogy azt merd nekem mondani, hogy elveszem az élet sava-borsát, Amos!
Az admirális kacagása erre még kétszer harsányabb lett.
Arutha Guruth kapitány és Means seriff felé fordulva ismét komolyra fordította a szót:
– A sivatagban kitéptük ugyan az Éjsólymok szívét, de ezzel sajnos nem sikerült mindegyiküket elpusztítani.
Amos bólintott.
– Azok a nyavalyások éppen olyanok, mint a csótányok. Ha meggyújtasz egy lámpást, eliszkolnak a sötétbe. Az ember általában nem látja őket, mégis mindenhol ott vannak.
James arcán tovább szélesedett a vigyor, Aruthán azonban látszott, hogy nem örült a közbevágásnak.
– Mint ahogy az előbb mondtam, a szervezetet nem sikerült megsemmisíteni. Ha néhány túlélő orgyilkos eljut a városba, és ha már vannak itt ügynökeik, akkor könnyen lehet, hogy hamarosan megpróbálkoznak egy újabb támadással a herceg ellen, hogy teljesítsék, amit elvállaltak.
Ekkor kinyílt az ajtó, és a posztoló katona egy írnokot engedett be, aki mélyen meghajolt.
– Fenség, elolvastam azt a szöveget, amelyet ön a legfontosabbnak tartott. – Az írnok alacsony, cingár emberke volt. Egyszerű kék tunikát, szürke nadrágot és dísztelen fekete csizmát viselt: Egyetlen jellegzetes vonása volt: enyhén bandzsított.
– És mit tudsz mondani róla? – kérdezte Arutha.
– Trask admirális már említette önnek, hogy a szöveg rögzítője valószínűleg alig tudott írni – mondta az írnok. – A tapasztalatlan szemnek valóban így tűnhet, az igazság azonban az, hogy ez csak egy ügyes kód.
– Kód?
– Nem olyan titkosírás, mint amit a quegek használnak – hadd tegyem hozzá, hogy rosszul –, inkább olyan kifejezések halmaza, amelyek valamilyen más szót helyettesítenek, és amelyekben az író és a címzett korábban megegyezett. A herceg és családtagjai nevét elég könnyű elolvasni, azonban más fontos információkat látszólag ártalmatlan kifejezésekkel helyettesítettek. Hadd mondjak egy példát: „Urunk mindenkit arra utasít, hogy mire a zöld beteljesülés kiárad, legyen a helyén.” A zöld beteljesülés kiáradása nyilván egy előre megbeszélt időpontot fed. Van itt egy másik hasonló: „Az ajándéknak el kell jutnia a megnevezetthez, még mielőtt az elutazik a varjak lakomájára.”
Arutha megkérdezte:
– Van arra mód, hogy rájöjjünk ennek a halandzsának az értelmére?
– Ha volna egy foglyunk, aki ismeri a kódszavakat, és ön rá tudná venni, hogy elárulja őket, akkor az egész szöveg azonnal megvilágosodna. De ha csak találgatni tudunk, hogy mit jelentenek ezek a látszólag értelmetlen kifejezések, akkor a dolog teljesen reménytelen.
– Olvass fel még néhányat, kérlek – mondta James.
– Ó... – nézett a jegyzeteibe az írnok –, itt van: „A hírnek a tél leghidegebb éjén kell elérnie a mestert.”
James bólintott.
– Kétlem, hogy ez segítene, de valamikor volt egy kesh banda, akik Durbinból szállítottak rabszolgákat. Szomorú Testvérek, vagy valahogy így nevezték magukat.
– A Bánat Testvérisége – helyesbített Amos. – Néhányszor szembekerültem velük a... portyázásaim során. Kellemetlen egy társaság. Minden ország törvényeit figyelmen kívül hagyták, összeszedtek mindenkit, akit értek, szabadokat és elítélteket egyaránt, és eladták őket Durbinban rabszolgának.
– Időnként Krondorban is megpróbálták megvetni a lábukat, a Csúfolódók azonban, amint megtudták, hogy itt vannak, nyomban kiebrudalták őket – mondta James. – Úgy tudom, ők is egy ehhez hasonló kódrendszert használtak, és abban a hely személyt, a személy időpontot, az időpont helyet jelentett.
– Akkor a „varjak lakomája” lehet, hogy egy helyet, és nem egy eseményt jelöl? – kérdezte Arutha.
– Igen – felelte James. – Nem mintha ez sokat segítene, de gondoltam, megemlítem.
Arutha hátradőlt.
– Lehet, hogy mégis.
Az írnokra nézett.
– Segíteni fog?
– Talán – felelte a férfi. – Elég sok szövegünk van, és azokban nagyon sok ilyen kifejezést találtunk. Talán rájöhetünk valamire, ha rákeresünk a hasonló vagy megegyező kifejezésekre.
– Fogj hozzá azonnal, és holnap reggel jelentsd, hogy mit tudtál meg – mondta Arutha, majd egy kézmozdulattal elbocsátotta. Azután Issacs kapitányhoz, Guruth kapitányhoz és a seriffhez fordult.
– Mozgassanak meg minden követ, nézzenek be minden lyukba, és ha találnak egy orgyilkost, nyomban hozzák ide. És gondoskodjanak róla, hogy útközben senkivel ne válthasson szót!
A három férfi tisztelgett, és távozott.
Arutha felállt, mire az asztalnál ülő többi ember is felpattant.
– És most nézzük meg azt a ládát. – Belson atyához fordult: – Atyám, kérem csatlakozzon hozzánk. Lehet, hogy szükség lesz önre, amennyiben valamilyen varázslat mégis elkerülte a figyelmét.
Prandur papja bólintott.
William és James a nagyherceg mögé állt. Mielőtt a menet kilépett az ajtón, Arutha megkérdezte:
– Csatlakozol hozzánk, Amos?
Amos nevetve válaszolt:
– Kötéllel sem tudnál visszatartani!
Átsétáltak egy nagy raktárhelyiségbe, ahol a hercegi család különféle kacatjait tárolták. A szoba jelenleg bútorokkal, régi ruhákkal teletömött utazóládákkal, a herceg gyermekei által kinőtt játékokat tartalmazó dobozokkal, és mindenféle egyéb családi lommal volt tele.
– Nem kellene levinnünk ezt a ládát az alsó pincébe, mielőtt megpróbáljuk kinyitni? – kérdezte James.
– Vizsgáld meg a zárat, apród, és ha úgy gondolod, hogy veszélyes, akkor levisszük.
James elővett egy bőrdarabba csavart szerszámoskészletet. Kibontotta, széthajtotta a bőrt, és kivett egy vékony drótdarabot. Eltartott pár percig, mire alaposan megvizsgálta a zárat, ám végül azt mondta:
– Van benne egy csapda, de csak egy egyszerű tű, ami szinte biztos, hogy mérgezett. – Elővett egy másik szerszámot, és beillesztette a zárba. Néhány pillanatig finoman mozgatta, aztán minden jelenlevő meghallotta a zár kinyílását jelző hangos kattanást. James ekkor villámgyorsan kihúzta a vékony pálcát, és egy apró csípőfogóval elvágta a tűt.
– Arra az esetre, ha netalántán valami történne – javasolta James, miközben felállt –, jobb lenne, ha mindenki egy kicsit hátrébblépne.
Felemelte a pántot a zárról, és kinyitotta a ládát.
A terem azonnal elsötétült, mintha felhő takart volna el minden fényforrást a helyiségben. A következő pillanatban hűvös fuvallat süvített ki a ládából, majd egy sötét alak gomolygott elő.
A füstszerű lénynek emberformája volt, de nem volt mélysége. Olyan volt, mintha egy árnyék sétált volna a levegőben, aminek még felületre sincs szüksége, hogy megjelenjen. Úgy tűnt, körbenéz a szobában, majd kilépett a ládából, és elindult az ajtó felé.
A helyiségben mindenkinek földbe gyökerezett a lába a döbbenettől. James tért először magához, és felkiáltott:
– Állítsák meg!
Arutha kirántotta a kardját, és a következő pillanatban William és Amos is fegyvert ragadott. A hadnagy volt az egyetlen, aki a sötét alak és az ajtó között állt, így kardját maga elé tartva próbálta meg feltartóztatni a lényt. A titokzatos valami azonban úgy sétált keresztül a pengén, mintha az ott sem lett volna.
– Utána! – kiáltotta Arutha. Rohanás közben megkérdezte Jamest: – Mi ez a valami?
– Én még sohasem láttam ilyet – mondta Amos.
– Én sem – felelte James –, de hallottam róla.
– Mi ez? – ismételte meg a kérdést Arutha.
– Egy árnyéklopakodó. Egy mágikus orgyilkos. Azért volt olyan könnyű kinyitni a ládát, mert valaki azt akarta, hogy itt legyen, és gondoskodott róla, hogy könnyű legyen feltörni!
– Nehéz lesz meggyőznöd arról, hogy az orgyilkosok csak azért, hogy idehozzuk ezt a ládát, hagyták, hogy a szervezetük szinte minden tagját lemészároljuk! – jegyezte meg Arutha, miközben a lény után sietett. A fekete alak közben átment a zárt ajtón, ki az előcsarnokba.
A herceg és társai kinyitották az ajtót és végignéztek a folyosón, a lénynek azonban nyoma sem volt. James némi késéssel válaszolt Arutha előző megjegyzésére:
– Azt én sem hiszem, fenség, az viszont lehet, hogy el akarták vinni a ládát egy olyan helyre, ahol biztosan megtaláljuk... Ott van! – Egy pontra mutatott a folyosó végén.
– Mit látsz? – kérdezte Arutha.
– Valami mozog az árnyékok között.
– Én semmit nem látok – dörmögött Amos.
James azonban már futott, és Arutha alig egy lépéssel lemaradva követte. Az apród visszakiáltott az egykori kalóznak:
– Még ha egyenesen ránézett volna, akkor sem látott volna semmit, admirális!
Hirtelen egy tűzgolyó szállt el a fejük felett, majd a kanyarban, ahol a folyosó jobbra fordult, megállt, és egy helyben lebegett. A tűzlabdából áradó vakító fényben minden homály eltűnt, csak az ember alakú árnyék-gyilkos volt látható, aki sötét domborműként lapult a falhoz.
Arutha és a többiek hátranéztek, és Belson atyát látták. A pap magasra emelte a kezét, mintha azzal irányította volna a tűzlabdát.
– Prandur tüze igazán ég, fenség! Azt nem tudom, hogy képes vagyok-e megállítani, de azt meg tudom mutatni, hogy hol bujkál!
– Csak így tovább, atyám! – kiáltott a herceg.
– Fenség – kérdezte William –, hová megy ez a rémség?
– Oda, ahol őkegyelmessége, Olasko hercege pihen – felelte a herceg.
– A vendégszárny felé tart – egészítette ki James.
Arutha egy hatalmas lépéssel utolérte a lényt, és belemélyesztette a kardját. A penge akadálytalanul áthatolt az ember formájú árnyékon, ám az csak megtorpant egy pillanatra, fejét oldalra fordította, mintha körbenézne, majd zavartalanul folytatta útját.
– Felhívta magára a figyelmét, fenség – mondta James –, de úgy tűnik, nem sérült meg.
– Bármilyen javaslatot szívesen fogadok arra nézve, hogyan állítsuk meg ezt a lényt – mondta Arutha.
– Csak üsd tovább! – biztatta Amos.
Arutha ismét megelőzte a mozgó árnyat, és többször rácsapott. Az árnyéklopakodó összerándult, jobbra majd balra fordult, végül az egyetlen szabad irányba menekült: a mennyezetre. Odafenn úgy festett, mint egy tintával rajzolt, mozgó, emberi sziluett. A lény egy pillanatra megállt, aztán folytatta útját.
Ekkor a tűzgolyó kialudt, és a lény eltűnt a homályban.
– Ott! – mutatott James az egyik sarokba.
– Ha még egy tűzgolyót kibocsátok – mondta Belson atya –, akkor már nem sok egyebet tudok tenni.
– Van valami olyan varázslata, ami esetleg megállítja ezt a lényt, atyám? – kérdezte Arutha, miközben gyors léptekkel James után sietett.
– Rendem harcban használatos varázslatainak legtöbbje gyakran túl nagy kárt okoz, fenség.
– Vállalom a kockázatot, hogy esetleg kigyullad a palotának ez a szárnya, ha ezzel megakadályozhatjuk egy háború kitörését, atyám.
– De lehet, hogy nem segít – mondta a pap.
William közbeszólt:
– Előrefussak, hogy felkészítsem az őrséget az árnyéklopakodó érkezésére?
– Mire akarod felkészíteni őket? – kérdezte Arutha. – A fegyvereik nem képesek megállítani ezt a rémséget.
James tekintetét a mennyezetre szegezve fürgén lépkedett, és nagyon figyelt, nehogy szem elől tévessze a lényt. Amikor egy népesebb folyosóra értek, Amos elkiáltotta magát:
– El az útból!
A sarkokban és beugrókban álló inasok és őrök döbbenten nézték, ahogy uralkodójuk és tanácsának számos tagja szemét a mennyezetre szegezve végigrohan a folyosón. Ösztönösen felpillantottak, ám az árnyékok finom reszketésén kívül semmit nem láttak.
James elgondolkozva megszólalt:
Most már legalább tudom, hogy ki öldöste a mágusokat Krondorban, és miért!
– Hogy ne maradjon senki, akit a herceg idehívathat, hogy segítsen megállítani ezt a valamit – mondta William.
– Vagy nehogy a jó atya által használtakon kívül valami más varázslattal is megvizsgáltathassa a ládát – tette hozzá Amos.
– Mit tudsz még ezekről a lényekről? – kérdezte Arutha Jamest.
Az apród felelt, ám szemét egy pillanatra sem vette le a mennyezeten mozgó árnyékról.
– Azt a keveset, amit tudok, egy öreg utcai mágustól hallottam, ő mesélt nekem erről a varázslatról. Az árnyéklopakodó nem tud gondolkozni. Ha egyszer kiadják neki a feladatot, addig nem áll meg, amíg meg nem öli áldozatát, vagy amíg őt magát el nem pusztítják.
A pap közbeszólt:
– A legtöbb varázslatra van ellenvarázslat, de hogy ez ellen mi lenne hatásos, arról sajnos fogalmam sincs. És nem hinném, hogy most lenne időm tanácskozni a feletteseimmel, vagy segítséget kérni a többi rendtől.
– Én talán tudok valamit – szólalt meg William.
– Mit? – kérdezte Arutha.
– Nem vagyok benne biztos, de van egy ötletem.
– Ne légy olyan bátortalan, Will – mondta James. – Ki vele! Közeledünk a vendégszárnyhoz.
– Ahogy én látom, ez a valami kétféle módon tudja megölni az áldozatát. Vagy megszilárdul, és ugyanúgy próbálja megölni a herceget, ahogy egy közönséges ember tenné: leszúrja, megfojtja vagy...
– Eltöri a nyakát – fejezte be helyette Amos. – Igen, megértettük. Folytasd.
– Vagy pedig... le kell sújtania a hercegre méreggel vagy betegséggel, vagy valami ilyesmivel.
– Atyám – Arutha a paphoz fordult –, ha ez a valami betegséggel vagy hasonlóval támad a hercegre, tud segíteni?
– Életben tudom tartani a herceget – felelte a pap. – Annyi ideig biztosan, hogy nálam szakavatottabb gyógyítókat hozasson a palotába.
– És mi van akkor, ha megszilárdul? – kérdezte James, ahogy a vendéglakosztályokhoz vezető kétszárnyú ajtóhoz értek. – Nyissátok ki az ajtót! – kiáltott rá az ott posztoló két katonára.
Amos megismételte a kérdést:
– Mi van akkor, ha megszilárdul?
– Akkor megöljük – felelte a herceg.
William előrerohant, és utasította a következő ajtónál álló őröket, hogy nyissák ki, még mielőtt James elveszti a szeme elől a mennyezeten vibráló árnyékot. Néhány pillanat múlva Radswil herceg személyes lakosztályához értek. A lény mintha észre sem vette volna az ajtót, egyszerűen továbbment a folyosón. Amikor annak végén a következő ajtóhoz ért, egy pillanatra megállt, mintha elgondolkozott volna. Arutha elkiáltotta magát:
– Nyissátok ki az ajtókat!
Az őrök egy kicsit tétováztak, aztán sietve engedelmeskedtek, ám abban a rövid pillanatban a lény átcsusszant az ajtószárny teteje és az ajtófélfa között.
Vladic, Olasko koronahercege felült az ágyában. A mellette fekvő nő sietősen a takaró alá csúszott, mintha el akarna bújni.
– Mit jelentsen ez? – kiáltott Vladic dühösen.
James felpillantott a mennyezetre, aztán körbenézett a szobában.
– Atyám, ha lenne oly szíves – kérte a papot határozott hangon.
A pap egy újabb tűzgolyót bocsátott ki a kezéből. Vladic hátrébbhúzódott a forró jelenség elől.
– Mi folyik itt? – követelte haragosan, és az ágyából kipattanva felragadott egy kardot.
– Ott van! – kiáltotta James, ahogy meglátta a lény ismét étes körvonalait. Ott lapult a falon, pontosan Vladic mögött.
William látva, hogy hová mutat James, előreugrott, megragadta Vladicot, és elrántotta a mágikus gyilkos közeléből.
Az árnyéklény ebben a pillanatban lelépett a falról. Minden jelenlévő szeme láttára alakult át: a körvonalai kitöltődtek, a teste megduzzadt, és megszilárdult.
Arutha Vladic elé lépett, és azt mondta:
– Elnézést, fenség.
A koronaherceg egy fikarcnyit sem törődött a meztelenségével, harcra készen felemelte a kardját.
– Mi ez?
– Valami, ami szemlátomást nem akarja önt az élők között látni – mondta James, és fegyverrel a kezében Arutha mellé állt.
Az árnyékalak most már teljesen szilárdnak tűnt, olyan volt, mint egy szurokfeketére festett, arcvonások, haj és minden megkülönböztető jelleg nélküli ember. Éjsötét alakja nem verte vissza a fényt.
Arutha a testet öltött árny felé sújtott, és mivel a lény nem mozdult, a nagyherceg kardja akadály nélkül keresztülszaladt rajta.
Aztán a mágikus gyilkos Vladic koronahercegre ugrott.

 

 

18.
Leleplezés

William azonnal közéjük lépett.
Abban a pillanatban, amikor az árnyékszörny elrugaszkodott, félrelökte Vladic herceget. A szobát pillanatok alatt megtöltötték a berohanó katonák, Arutha és Amos is támadásra készült. Több katona rávetette magát az árnyéklopakodóra, hogy megvédje hercegét, az első közülük megpróbált a pajzsával nekirontani, hogy kidöntse az egyensúlyából. A pajzs akkorát kondult, mintha a férfi egy farönknek rohant volna, a lopakodó azonban meg sem rezzent, csak csapott egyet a kezével. A katona torkából bíborvörös szökőkút fakadt, és vér fröcskölt szerteszét a szobában.
James a lény háta mögé került, Arutha pedig felkiáltott:
– Hozzátok az íjászokat!
Egy katona kirohant a szobából, hogy továbbítsa a parancsot, ketten pedig hosszú lándzsáikat előreszegezve támadásba lendültek. A fegyverek díszesek voltak, a lándzsafejet vastagon bearanyozták, a nyelüket pedig fényesre polírozták, és a krondori hercegi kopjalobogó lógott rajtuk, azonban cicomás külsejük ellenére tökéletesen alkalmasak voltak a harcra, és mindkét katonát alaposan megtanították, hogyan használja. Most lassan megközelítették az árnyékszörnyet: a kampó készen állt arra, hogy beleakadjon és a földre rántsa, a hegye pedig alkalmas volt a szúrásra.
Az első katona minden erejét beleadva előrelendült, és a lopakodóba döfte a lándzsát. A jelenlevők döbbenten néztek: az acélhegynek át kellett volna szúrnia a lény testét, azonban ehelyett ártalmatlanul lecsúszott róla. Az árnyékszörny egy pillanatra megdermedt, majd egyik kezével megragadta a lándzsa fejét, és másik karjának egyetlen erőteljes ütésével úgy hasította ketté a vastag fanyelet, mintha kiszáradt gyújtós lenne.
– Azt tömör tölgyből esztergálták! – kiáltotta Amos döbbenten.
William előreugrott, és keresztülrántotta Vladicot az ágyon, át a rémülten bámuló, fiatal nő mellett. A lány is arrébbhúzodott, és most az ágy lopakodótól távolabbi sarkában kuporgott rettegve. Az árnyékszörny megérezte, hogy prédája távolodik tőle, így a herceget követve felugrott az ágyra. A fiatal nő felsikoltott és még jobban összekuporodott, a mágikus orgyilkos őt azonban figyelemre sem méltatta.
Arutha futva megkerülte az ágyat, és a lényre támadt, ám az ő kardjának pengéje sem hatolt át a jellegtelen bőrön, egyszerűen lecsúszott róla.
– Fenség! – kiáltott rá James. – Semmit nem ér vele, kérem, inkább ne ölesse meg magát!
Amos sokkal közvetlenebb módon jelezte rosszallását: egyszerűen megragadta Arutha vállá, és hátrarántotta, éppen abban a pillanatban, amikor a szörny megfordult, és odacsapott, ahol az előbb még a nagyherceg állt.
– Csak felidegesíted, Arutha – mondta az egykori kalóz.
Amint William kikísérte, vagyis inkább kivonszolta a tiltakozó Vladic herceget a szobából, íjászok léptek be. Íjukat már az ajtó előtt kifeszítették, és most a szörnyet meglátva azonnal útjára engedték nyílvesszőiket. Azonban ezek is ugyanolyan hatástalannak bizonyultak, mint eddig minden fegyver: egyszerűen lepattantak az árnyéklopakodóról, vagy összetörtek, ahogy a bőréhez értek.
– Ez nem ér semmit! – kiáltotta Arutha. – Visszavonulunk, de lassítsátok le ezt a szörnyeteget!
A pajzsot és kardot tartó katonák felsorakoztak, és zárt pajzsfalat hoztak létre, mögöttük a lándzsás katonák gyakorlottan a helyükre álltak. A pajzshordók szorosan összekapaszkodtak, úgy, hogy pajzsaik pikkelyszerűen átfedjék egymást, a mögöttük álló lándzsások pedig átnyúltak felettük, és fegyverüket előreszegezve hegyes acélkorlátot formáztak. A lény azonban nem törődött az acélhegyekkel, egyszerűen nekisétált a lándzsaerdőnek. A katonák minden erejüket megfeszítve szorították a vaskos fanyeleket, kétségbeesetten igyekeztek az acélkorlátot a helyén tartani.
A lopakodó mindkét karját felemelte, és lecsapott. A bal oldalon egy lándzsa az ütéstől ripityára tört, míg egy másik kirepült az egyik katona markából, és a padlóra esett. Újabb katonák siettek előre, hogy segítsenek a szörnnyel viaskodó társaiknak, őrmesterük pedig segélykérően nézett Williamre.
– Szögezzétek a falhoz! – utasította a hadnagy. – Használjátok a pajzsokat, de vigyázzatok, mert rettenetesen erős!
Az őrmester elkiáltotta magát:
– Hallottátok a hadnagyot! Támadás!
A pajzshordók és a lándzsások egy emberként nyomultak előre, és kínkeserves lassúsággal a fal felé tolták az árnyéklényt. Az ellenállt, ám a sima kőpadlón nem talált kapaszkodót a lába.
Újabb férfiak csatlakoztak a küzdelemhez, és egyesült erőfeszítésüknek köszönhetően a lopakodó lassan eltávolodott Arutha hercegtől és a többiektől. A mágikus orgyilkos érezte, hogy zsákmánya elmenekül, így egyre dühödtebben küzdött. Egyik karját felemelte, majd lesújtott vele, és az iszonyatos erejű csapás teljesen bezúzta a legközelebbi katona arcát. A férfi elesett, és két mögötte álló harcost is magával rántott, mire a kisebb hadsereg, amely a lényt a falhoz szorította, összeomlott.
Az árnyéklopakodó egyre dühösebben csapkodott, két karja úgy járt, mint egy cséphadaró, és minden katonát, aki megpróbált az útjába állni, szörnyű ütéssel taszított hátra. A csapásai csontrepesztőek voltak, minden egyes mozdulatával karokat tört, vállakat rándított ki, arcokat zúzott be. A kemény, sokat tapasztalt veterán katonák fájdalmas és dühös kiáltással tántorodtak hátra, mintha nem is férfiak lennének, hanem csak alkalmatlankodó kisfiúk. A sebesültek azonban nem dőltek el, társaik nyomása a helyükön tartotta őket. Számos eszméletét vesztett katona még percekig egyenesen állt, mindaddig, amíg az embertömeg mozgása lehetővé nem tette, hogy a földre essenek. Azonban ez is komoly veszélyt hordozott: a lénnyel tusakodó társaik könnyen agyontaposhatták őket.
Egyre több katona rontott be a terembe, hogy védelmezzék uralkodójukat és királyi vendéget. Az árnyéklopakodó már majdnem kitört, de az újonnan érkezettek segítségével megint hátranyomták, és az egyre növekvő embertömegnek végül sikerült a földre szorítania. A katonák rávetették magukat, súlyukkal próbálták a földhöz szögezni az iszonyatos erejű lényt. Ehhez azonban rengeteg ember kellett, és a rakás alján levő férfiak fájdalmas nyögése megmutatta, hogy ennek a taktikának is ára van: a fölöttük levő páncélos emberek súlya szinte a lelket is kinyomta belőlük. A lényhez legközelebb kerülők kétszeresen is veszélyben voltak: egyrészt a lény egyetlen csapással bármikor véget vethetett az életüknek, másrészt saját bajtársaik egyre növekvő súlya szinte a földbe sajtolta őket.
A katonák alkotta kupac egyszercsak felemelkedett, mintha földrengés rázta volna meg a palota köveit, majd egy perc múlva ismét, aztán harmadszor is. A következő pillanatban a rakás összeomlott. Úgy tűnt, mintha a férfiak eddig egy hatalmas labdán feküdtek volna, amelyből most minden levegő kiszállt. Egy katona felkiáltott, ám a kupac aljáról csak fojtottan jött a hangja.
– Uram! Eltűnt!
– Nem, ott van! – kiáltott fel James.
Egy árnyék csusszant ki az emberkupac alól, végigsiklott a szobán, majd Arutha és Vladic elé érve felemelkedett, és ismét testet öltött.
Arutha nyomban támadásba lendült.
Pengéje csupán egy alig észlelhető villanás volt, ahogy szélsebesen a lény felé sújtott. A nagyherceg kardja nem hétköznapi fegyver volt: a Nagy Felkelés végén, a Murmandamusszal vívott utolsó csata előtt Fekete Macros egy ishapi talizmán erejét adta a pengének. Hogy a varázserő azóta sem hagyta el a fegyvert, azt az egykori kesh erődítményben megidézett démonnal vívott csata megmutatta.
Azonban az árnyéklopakodó inkább csak bosszúsnak tűnt Arutha pengéjének érintésére, a fegyver sebet nem okozott. A szúrások hatására a szörny éppen csak megrándult, majd egy erőteljes csapással válaszolt.
Arutha félreugrott, és háta mögül előrelépve most James támadott. Olyan erősen sújtott le a kardjával, amilyen erősen csak tudott, ám amikor a penge a lény bőrével találkozott, hangos csendüléssel egyszerűen lepattant róla. James úgy érezte, mintha egy kőfalra csapott volna, még a válla is belerázkódott.
Az apród ekkor meglátta Belson atyát, és odakiáltott neki:
– Nem tudna valamit tenni?
A pap visszakiáltott:
– Csak egy dolog jut eszembe, de az rettentő veszélyes!
Arutha tisztában volt vele, hogy most olyan párbajt vív, amit nem nyerhet meg. Eddig még sikerült a lény és Vladic herceg között maradnia, így Vladic egyenlőre sértetlen volt, azonban Arutha tudta, nem tarthat ki a végtelenségig. Odakiáltott a papnak:
– Ennél nem lehet veszélyesebb, atyám! Tegye meg, amit tud!
Belson atya a fal mellé lépett, és rendjének misztikus nyelvén kántálni kezdett. James közben ismét hátbatámadta az árnyéklopakodót, ám csapása most sem volt eredményesebb, megint úgy érezte, mintha mozdíthatatlan sziklára sújtott volna.
A következő pillanatban a hálószoba kivilágosodott, és a levegő perzselően forróvá vált. Belson atya magasra emelte a karját, és feje fölött, a csuklója körül egy izzó tűzkarika jelent meg, a kavargó lángok forróságát a szobában mindenki érezte. A csuklója körül táncoló lángnyelvek egyre gyorsabban és gyorsabban forogtak, és pillanatról pillanatra nagyobbá és perzselőbbé váltak. A pap befejezte varázslatát, és elordította magát:
– Futás!
Senkinek sem kellett kétszer mondani. Mindenki, aki tudott, megfordult, és kirohant a szobából, csak Arutha maradt hátra még egy pillanatra. A nagyherceg még egyszer, és remélhetőleg utoljára, rátámadt a lopakodóra, hogy szerezzen néhány másodpercnyi biztonságot a körülötte állóknak, majd ő is kihátrált a szobából, sarkon fordult, és futásnak eredt.
A lény mögött a földön fekvő sebesültek is hátrébbcsúsztak, a perzselő forróság elől menekülve még eszméletlen társaikat is hátrahagyták.
A pap rendjének titkos nyelvén egy rövid szót kiáltott, és a lángok egy, az árnyéklopakodóhoz hasonlóan emberformájú alakban egyesültek. A tűzlényből áradó perzselő hőt a szobából kimenekült emberek is érezték. Aruthának úgy tűnt, mintha valaki egy hatalmas máglyát lobbantott volna lángra a háta mögött.
James megfordult, és látta, hogy a lánglény a mágikus orgyilkos és Vladic közé áll, aki földbe gyökerezett lábbal, néma ámulattal figyeli az eseményeket.
Belson atya felkiáltott:
– Ó, láng gyermeke, elementáris tűz, pusztítsd el a sötétséget!
A tűzelementál támadásba lendült. A rendkívüli párbajt bámuló férfiakat perzselő hőhullám csapta meg, így kénytelenek voltak még távolabb hátrálni a két mágikus lény viadalától. Prandur papját azonban úgy tűnt, nem zavarja a lánglényből áradó forróság.
Az árnyéklopakodó, aki eddig látszólag feltartóztathatatlanul üldözte Vladicot, most megfordult, hogy megvédje magát, és a két misztikus lény hangtalanul egymásba kapaszkodott. A szobában egyetlen nesz hallatszott csak: a lángok ropogása.
James lerázta magáról az ámulatot, és elrohant. A folyosó végére érve elfordult, átvágott az előcsarnokon, majd végigrohant egy mellékfolyosón. Kilépett egy erkélyre, és egy másik ajtón belépve ismét a főcsarnokban volt, nem messze a küzdelmet figyelő Aruthától és Vladictól. Intett az egyik közelben álldogáló őrnek.
– Menjetek ott át – mondta az odasiető katonának, és abba az irányba mutatott, amerről ő jött. – A terem másik végében van néhány sebesült, és ez a forróság nem tesz jót nekik. Hívj egy osztagot, és hozzátok ki őket!
– Igenis, apród – tisztelgett a katona. Intett néhány közelben álldogáló őrnek, hogy kövessék, és a köré gyűlt féltucatnyi embert elvezette arra, amerre James mutatott.
Arutha egy pillanatra sem vette le a szemét a küzdelemről, de odaszólt az apródnak:
– Erre én is gondolhattam volna.
– Ön túl elfoglalt volt – mondta James, és intett az egyik katonának, hogy vegye le a köpenyét. Miután az őr engedelmeskedett, a ruhadarabot átadta Vladic hercegnek, és azt mondta: – Tudom, hogy meleg van, de...
Vladicot teljesen lekötötte az előtte zajló jelenet, így szinte oda sem figyelve betakarta magát, és biccentett:
– Köszönöm.
A két mágikus lény egymásba kapaszkodott. Mindkét teremtmény keményen szorította a másik karját, és egyszer az egyik, aztán a másik irányban tántorogtak. Épp olyanok voltak, mint két részeg birkózó, akik az arénában föl-alá taszigálják egymást. A tűzelementál jelenléte komoly veszélyt hordozott: valahányszor az izzó alak valami éghető tárgy közelébe került, az nyomban füstölögni kezdett és megperzselődött, vagy ha a lángoló lény sokáig állt mellette, hamarosan lobogva égett. Az árnyéklopakodó a kőfalhoz vágta a tűzelementált, hogy lerázza magáról a fogását, azonban a tüzes marok szorítása nem enyhült, és az izzó lény némán tűrte a csapást. A következő pillanatban az elementál megpördült, és válaszképpen ő is a falnak csapta sötét ellenfelét.
– Ha ez a küzdelem nem ér hamarosan véget – jegyezte meg Arutha –, akkor ez a lény az egész palotát porrá égeti!
A falikárpitok legtöbbje már megperzselődött, kettő közülük lángra is lobbant. Az árnyéklopakodó néhány lépéssel hátrébbszorította az elementált, és az izzó lény egy kerek kisasztalba ütközött, amelyen egy vázában frissen vágott virágok pompáztak. A hosszú szárú rózsák nyomban elhervadtak, a váza szétrobbant a hőségtől, és a következő pillanatban az asztal is lángra lobbant.
– Nézzék! – kiáltott fel James. – Valami történik!
Ott, ahol a tűzelementál marka a lopakodót szorította, füst kezdett felszállni: fekete, zsíros felhők gomolyogtak a mennyezet felé, és pillanatról pillanatra egyre sűrűbbé váltak. A mennyezethez érve a fekete füstgomolyok szétterültek, és sötét, bűzös miazmaként borították el a termet.
A lopakodó vadul csapkodott, testét jobbra, majd balra csavarva próbálta lerázni magáról a tűzlényt, azonban az elementál nem engedte ki ellenfelét halálos öleléséből.
Már szinte az egész terem lángokban állt, így Arutha odakiáltott a közelben álló katonáknak:
– Mindenki hagyja el a palotának ezt a szárnyát! És hozzatok vizet!
A parancs már nagyon időszerű volt. Sürgősen össze kellett állítani egy vödrökkel felszerelt tűzoltóláncot, mivel már a terem mennyezetét tartó fagerendák is parázslani és füstölögni kezdtek.
– Nézzék! – kiáltotta James. – Kezdenek összemenni!
A két egymásba kapaszkodó misztikus alak viaskodás közben forogni kezdett, mintha körtáncot járnának, és ahogy veszítettek méretükből, egyre gyorsabban pörögtek. Az összegabalyodott, veszettül forgó párból füst szállt fel, és fullasztó, zsíros köddel töltötte meg a termet. A fekete felhő végül olyan sűrű volt, hogy fulladással fenyegette a jelenlevőket.
– Kifelé! – parancsolta Arutha. – Mindenki kifelé az udvarra!
A palota egyik gondosan ápolt kertje a vendégszárny közelében volt. James ért elsőnek a teremből a kertbe nyíló kétszárnyú üvegajtóhoz, és gyorsan szélesre tárta mindkét szárnyát. A bentlevőket megcsapta az esti levegő: hűvös volt és frissítő, különösen a terem iszonyatos hősége után.
Jamest követve egymás után botorkáltak ki az emberek. Mindannyiuk szeméből csorgott a könny, és köhögve menekültek a füst elől, ami már a folyosót is elárasztotta, és égő kén meg rothadó szemét szagával töltötte meg a levegőt.
A palota környező szárnyaiból egyre több kiáltás hallatszott: megszólalt a tűzriadó. James hátrafordult, hogy megnézze, mennyire komoly a tűzvész.
– Belson atyának sikerült kijutnia? – kérdezte Amostól.
– Mögöttünk volt – felelte az admirális. – De most nem látom.
James visszarohant az ajtóhoz. Mélyen a földre hajolva szaladt, hogy a lehető legkevesebb füstöt kelljen belélegeznie. A csípős, fekete felhő így is könnyeket csalt a szemébe, és az átható bűz nyomban megtöltötte az orrát. Látta, hogy a tetőgerendák lángokban állnak, és a tűz úgy terjed mindenfelé, mint egy gátját átszakított folyó. Az apród hevesen pislogott, kitörölte szeméből a könnyeket, és a füstön átkémlelve a terem túlsó végében meglátott egy magányos alakot.
Prandur papja mozdulatlanul állt, karjait enyhén széttárva magasan a feje fölé emelte, és zengő hangon énekelt: szavaiból varázserő áradt. James erősen hunyorgott, ám így is alig tudta kivenni az atya alakját. A férfi csak egy sötét körvonal volt a termet megtöltő kékesszürke ködben.
A pap imája egyre sötétebbé és komorabbá vált, végül úgy zengett, mint egy siratóének, és ahogy hallgatta, Jamesben feltámadt valami ismeretlen szomorúság. Az apród a lezuhanó kövektől tartva felpillantott, és felkiáltott:
– Belson atya! Jöjjön onnan! A tűz el fogja emészteni!
A teremben lobogó tűz azonban hirtelen megremegett, majd visszahúzódott, mintha valamilyen isten egy hatalmas szippantással elszívta volna a mennyezeten és a falakon lobogó lángokat. A tűz lassan elült, és a füst mintha ritkulni kezdett volna.
James hátranézett a kertben várakozó emberekre, és látta, hogy azok is döbbenten merednek a visszavonuló lángokra és füstre. Mikor ismét előrenézett, azt látta, hogy a teremben táncoló összes lángnyelv és füst összegyűlik, és egy hatalmas gömbbé tömörödik a mozdulatlanul álló pap feje fölött. A gömb zsugorodni kezdett, és néhány pillanat múlva már csak egy nagyobbacska labda volt, ami ahogy tovább kisebbedett, egyre fényesebbé vált. Végül nem volt nagyobb, mint egy kisgyermek üveggolyója, ám már olyan ragyogva izzott, mint a delelő nap. Az egyre kisebb tűzgolyó a kertet is nappali fénybe borította, és Jamesnek el kellett fordítania a tekintetét a vakító jelenségtől.
Aztán a fény hirtelen kialudt, és a terem sötétségbe borult. Az apród felállt, és köhögve, szemét dörzsölve visszament a kertbe.
– Mi történt? – kérdezte Arutha.
– Azt hiszem, vége van – válaszolta James.
Egy pillanattal később Belson atya is kisétált az ajtón. A pap lába körül füst gomolygott, és sötétszürke foszlányokban hullott le a köntöséről. Az arcán vastagon ült a korom, ám ettől eltekintve teljesen sértetlennek tűnt.
– Jól van? – kérdezte James.
– Prandur papjainak a tűz a legutolsó dolog, amitől tartaniuk kell, fiatalember – mosolygott rá Belson. Majd Krondor hercegéhez fordult, és azt mondta: – Fenség, a kár... – megvonta a vállát, mintha bocsánatot kérne.
Vladic herceg kissé szorosabban tekerte maga köré a kölcsönköpenyt, és felnevetett.
– Hálából, amiért megmentették az életemet, a teljes szárnyat felújíttatom, és Olaskóban építtettek egy templomot Prandurnak, pap!
Belson atya ennek szemlátomást megörült, és felsóhajtott:
– Az szép lenne... – majd összeesett.
James azonnal mellette termett, és letérdelt, hogy megvizsgálja a papot.
– Csak elájult – jelentette ki néhány perc múlva.
– Vígvétek a lakosztályába – utasította az őröket Arutha. Négy katona nyomban engedelmeskedett, felemelte, és ágyába cipelte a kimerült papot.
Egy írnok nyomakodott át a kertben összegyűlt rengeteg ember között, és értetlenül pislogva nézte a herceget körülvevő hatalmas füstöt és tömeget.
– Uram! – szólította meg Aruthát.
– Mi az? – kérdezte a herceg.
– Sikerült... – hirtelen köhögni kezdett, és hevesen pislogott, hogy kitisztítsa a szemébe gyűlt könnyeket. – Elnézést, fenség, a füsttől megszédültem.
– Mi az? – ismételte meg a kérdést Arutha.
– Elnézést, uram. Sikerült megfejtenünk néhány üzenetet. Egy pár levél innen, a Krondorban bujkáló ügynököktől származik, a többit pedig más városokban vetették papírra. Az egyik levél különösen fontosnak tűnt, úgyhogy amint megmutatták nekem, idesiettem.
– Mi az? – kérdezte Arutha harmadszorra is, ám türelme szemlátomást kezdett elfogyni.
Az írnok felmutatott egy pergament.
– Ebben az üzenetben egy lepecsételt ládát említenek, és arról szól, mennyire fontos, hogy ezt a ládát a palotába hozzák. Valamiféle csapdát tartalmaz. Úgy véltem, ez elég fontos, így idejöttem, hogy figyelmeztessem önt, ügyeljen, ha a ládát tényleg idehoznák.
Arutha elképedve megcsóválta a fejét. Eltelt egy hosszú, néma pillanat, majd mély sóhajjal udvartartása tagjaira tekintett.
– Menjünk vacsorázni. – Az írnoknak azt mondta: – Térj vissza a munkádhoz. Holnap, reggeli után keress fel, és tudasd velem, mit tartalmaz a többi tekercs.
– Uram. – A hevesen köhögő írnok meghajolt, és gyorsan távozott. Szemlátomást örült, hogy otthagyhatja a füstös kertet.
– Fenség – szólalt meg James –, ne legyen túl kemény vele.
Arutha bólintott.
– Nem leszek. Megtett minden tőle telhetőt. Csak ez a hír nem volt igazán... időszerű.
William és Amos hangosan felkacagott, Vladic herceg pedig bejelentette:
– Visszamegyek a szobámba, hátha már nem borítja olyan sűrű füst, és felveszek... valamit, ami jobban megfelel a vacsorához, fenség.
Arutha bólintott, és intett az őröknek, hogy kísérjék vissza a királyi vendéget a lakosztályába. Majd Jameshez fordult, és azt mondta:
– Ha tudtuk volna...
– Akkor is kinyitottuk volna a ládát – fejezte be helyette James. – Csak akkor valószínűleg a várbörtön legmélyebben fekvő cellájában tettük volna, úgy, hogy csak egy tucatnyi őr van jelen. Az pedig katasztrofális következményekkel járt volna.
Arutha elgondolkozva nézte Jamest.
– Te mindig olyan pozitívan látod a dolgokat, apród! Gyere, menjünk enni! Biztos vagyok benne, hogy a feleségem már alig várja, hogy megtudja, miért akartuk porig égetni a palota egyik szárnyát.
James kajánul elvigyorodott.
– Csak mondja azt neki, hogy reméli, hamarosan újrafesteti és kárpitoztatja a vendéglakosztályokat, és akkor biztosan boldog lesz.
Arutha fájdalmas pillantást vetett apródjára.
– Egy nap, James – mondta –, te is megtalálod a neked való nőt. Akkor majd imádkozom, hogy könyörüljön meg rajtad, máskülönben a férjként töltött napjaid igencsak fájdalmasak lesznek.
– Ezt nem fogom elfelejteni – felelte James szárazon.
William a herceg mellé lépett, és megkérdezte:
– Fenség, szükség van még itt a jelenlétemre?
Arutha megállt, és a fiatal tisztre nézett.
– Miért? Valahol máshol nagyobb szükség lenne rád?
William elvörösödött.
– Nem, uram, csak...
James felnevetett, Arutha pedig mosolyogva mondta:
– Csak egy kicsit ugratlak, William. Menj, látogasd meg azt a fiatal hölgyet, és mulassatok egy jót.
– Fiatal hölgyet, uram? – A hadnagy teljesen megdöbbent. Jamesre pillantott, és megkérdezte: – Hát már mindenki tudja?
James csak tovább vigyorgott, így Arutha felelt ifjú tisztjének:
– Az apródom gondoskodik róla, hogy minden, a családommal kapcsolatos fontos dologról azonnal értesüljek. És most menj.
– Uram! – William lelkesen tisztelgett, ám arcáról még mindig nem tűnt el a pír, ami a herceg előző megjegyzésére elfutotta.
– Reggel lesz egy komoly beszélgetésünk, arra téged is elvárlak. De addig is, mint a herceged, utasítalak, hogy érezd jól magad!
A fiatal katona megfordult, hogy távozzon, ám James utánaszólt:
– Willy!
A hadnagy megállt, és visszanézett a válla fölött.
– Mi az, James?
– Én a helyedben először átöltöznék. Úgy nézel ki, mint egy kéményseprő.
William körbepillantva látta, hogy körülötte mindenki nyakig kormos, és rájött, valószínűleg ő sem nézhet ki különbül.
– Ó, kösz, hogy szóltál – mondta, és elsietett.
– Nincs mit.
James végigkísérte tekintetével a fegyverraktár felé szaladó Williamet, és felsóhajtott.
– Irigylem.
Arutha érdeklődve pillantott rá.
– Mit, a rajongását?
– Igen. Gondolom, egy nap én is találkozom majd egy különleges lánnyal, bár az is lehet, hogy nem, de akármit is hoz a jövő, az biztos, hogy én még soha nem éreztem ezt a... kisfiús örömöt azért, mert hamarosan láthatok egy bizonyos ifjú hölgyet.
Arutha felkacagott.
– Már akkor is cinikus vénember voltál, amikor megismertelek, Jimmy. Hány éves is voltál akkor? Tizennégy?
James viszonozta a nevetést.
– Körülbelül, fenség. Engedelmével most visszavonulok, és megtisztálkodok, mielőtt a vacsoránál csatlakoznék önhöz.
– Mint ahogy én is – szólt közbe Amos. – Én is úgy érzem magam, mint akit egy darabig parázson sütögettek.
Arutha bólintott.
– Menjetek. Én meg rendelek néhány üveg különleges bort és pár korsó finom sört, és ma este engedélyezek magunknak egy kis mulatozást. – Majd arcára ismét kiült a komolyság. – Aztán holnap majd ismét a véresen komoly dolgokra fordítjuk a figyelmünket.
James és Amos egymásra pillantottak, majd távoztak. Mindketten elég jól ismerték Aruthát ahhoz, hogy tudják, a herceg mindent meg fog tenni, hogy kiderítse, ki áll az Olasko koronahercege elleni gyilkossági kísérlet hátterében. És amikor megtudja, bárki is legyen az, kegyetlen büntetésre számíthat, amiért majdnem pusztulást hozott a palotára.

 

William átfurakodott a fogadót zsúfolásig megtöltő tömegen. Taliát a söntéspult mögött találta meg, a lány éppen az apjának segített sört csapolni. Ilyentájt nem sok vendég vágyott ételre, az ivót inkább munkásemberek töltötték meg, akik mielőtt hazamentek volna éjszakára, egy sör mellett kiengedték magukból az aznapi feszültséget.
William a söntéspult végéhez lépett, és némán várta, hogy a lány észrevegye.
Nem kellett sokáig várnia.
– Will! – kiáltotta Talia széles mosollyal. – Mikor jöttél vissza? – A fiatalemberhez sietett, és arcon csókolta.
A fiú mélyen elvörösödött.
– Csak ma este. Volt még egy kis dolgunk a palotában, de miután azt elintéztük, a herceg kimenőt adott az éjszaka hátralevő részére.
– Ettél már?
William hirtelen ráébredt, hogy utoljára délben evett, még az admirális hajóján.
– Nem.
– Összeütök neked valamit – mondta a lány. – Apám, nézd, itt van Will!
Lucas felnézett, és egy intéssel üdvözölte a fiatalembert.
– Jó estét, fiam!
– Uram – biccentett a hadnagy a férfi felé.
Talia eltűnt a konyhában.
Lucas Williamhez lépett.
– Pont úgy nézel ki.
– Mint mi, uram?
– Mint aki elvégzett valamit.
– Valamit, igen – bólintott William.
– Kemény volt?
– Elég kemény – ismerte el a fiatal katona. – Néhány jó emberünk odaveszett.
Lucas atyaian megveregette William karját.
– Örülök, hogy viszontlátlak, fiam.
– Köszönöm, uram.
Talia egy púposan megrakott tányérral tért vissza.
– Hozok neked sört – mondta.
Egy hatalmas korsót megtöltött habzó itallal, és letette a tányér mellé.
– Hiányoztál – közölte csillogó szemmel. – Tudom, hogy merész dolog ezt mondanom, de tényleg hiányoztál.
William elvörösödött. Lesütötte a szemét, és a korsóba bámulva felelt:
– Ennek örülök. Én is... sokat gondoltam rád, amíg távol voltam.
A lánynak eszébe jutott a kötelessége, és körbenézett a teremben, hátha akar valaki rendelni valamit. Apja intett neki, jelezte, hogy nyugodtan pihenhet egy kicsit, és válthat néhány szót Williammel.
– Nos hát – mosolygott Talia a fiúra –, akkor most meséld el, miféle bátor dolgokat vittél véghez!
William felnevetett.
– Inkább csak ostobákat, legalábbis, ha arra a rengeteg lila foltra és horzsolásra gondolok, amit sikerült beszereznem.
– Megsebesültél? – kérdezte a lány, és szeme tágra nyílt az aggodalomtól.
– Nem – nevetett a fiú. – Egyetlen olyan sérülésem sincs, amin egy alapos tisztogatás és egy darab száraz kötszer ne segítene.
Talia játékosan a csípőjére tette a kezét, és határozott hangon megjegyezte:
– Ennek örülök, mert ha súlyosan megsérültél volna, akkor most bosszút kellene állnom érted.
– Megtennéd? – kérdezte William nevetve.
– Természetesen – felelte a lány. – Kahooli nővérei között nevelkedtem, nem emlékszel?
A fiatalember nem mondott semmit, csak mosolygott, és minden porcikájával élvezte a pillanatot. Régen volt utoljára ilyen boldog, mint most, miközben oda sem figyelve kanalazta az ételt, és bámulta a lány csinos arcát.

 

Arutha egész éjjel fenn volt. Ez rögtön nyilvánvaló lett James számára, amint belépett a herceg dolgozószobájába. William is úgy nézett ki, mint aki egy percet sem pihent az éjszaka, ám James gyanította, hogy ő egész más okból nem feküdt le, mint a nagyherceg, és hogy ez az ok kimondottan kellemes volt, azt egyértelműen mutatta a fiatalember arca, amelyről egyetlen pillanatra sem tűnt el a boldog vigyor.
Amos ugyanolyan volt, mint mindig: semmi sem kerülte el a figyelmét, és minden lehetőséget megragadott a tréfálkozásra.
Arutha székkel kínálta Jamest, és azt mondta:
– Remélem, kezded kiheverni az utóbbi időben elszenvedett durva bánásmódot.
– Már elég jól vagyok ahhoz, hogy újra úgy érezzem, érdemes élni, uram – felelte James, és leült.
– Akkor jó, mert van néhány dolog, amivel azonnal foglalkoznod kell.
A herceg körbenézett a jelenlevőkön, és belevágott.
– Amos, annyiszor bíztam már rád az életemet, hogy mindre már nem is emlékszem. William, te pedig a családomhoz tartozol. Ezért osztom meg veletek ezt a titkot. Nem sokkal ezelőtt megbíztam Jamest egy feladattal: megkértem, hogy építsen ki egy hírszerző szervezetet.
– Éppen ideje volt! – kiáltott fel Amos vigyorogva. – Ő a legkörmönfontabb fattyú, akivel életem során találkoztam, és ez akkor is így van, ha úgy szeretem őt, mint a saját fiamat szeretném, aki remélem sohasem fog megszületni.
James Amosra nézett, és rávigyorgott a vén kalózra.
– Azt hiszem, ezt bóknak tekintem.
– Tulajdonképpen nem bánnám, ha lenne egy fiam – merengett fennhangon Amos. – Még az is lehet, hogy van is egy vagy kettő valamerre, csak még sohasem találkoztam velük. – Jamesre nézett, és elnevette magát. – De ha tényleg van, akkor abban a pillanatban, ahogy észreveszem, hogy kezd rád hasonlítani, Jimmy, a saját két kezemmel fojtom meg.
– Ha tényleg van fiad, akkor ezt mindenképpen megemlítem majd neki, és amikor kell, segítek neki megszökni – felelte James szárazon.
– Elég volt – vetett véget a tréfának Arutha. Amos és James érezte, hogy a herceg amúgy sem könnyed modora ma reggel még a szokásosnál is élesebb, így azonnal elhallgattak.
Arutha folytatta:
– Erről a dologról rajtatok kívül senki nem tudhat. Annak, hogy titeket beavatlak, több oka van. Az első az, hogy ha velem történne valami, akkor ti majd tájékoztathatjátok az utódomat James különleges helyzetéről. Például abban az esetben, ha Randolph herceg még kiskorú lesz, amikor meghalok, és Lyam ideküld valakit régensnek. A második ok pedig az, hogyha Jamesszel bármi történne, azt akarom, hogy legyen néhány ember, akiknek az utódja jelenteni tud. – Körbehordozta pillantását az asztalnál ülőkön. – Ezek lennénk mi hárman – mondta Amosnak és Williamnek.
– Utódom... – ismételte James tettetett felindulással. – Remélem arra a személyre gondolt, aki majd átveszi a helyem, ha nyugdíjba vonulok.
– Arra gondoltam, ha meghalsz – mondta Arutha hűvös hangon. – Valamikor a jövő év során gondolom már lesz annyi ügynököd, hogy képes leszel kiválasztani valakit erre a célra, egy olyan személyt, aki véleményed szerint majdnem olyan agyafúrt, mint te.
Amos felkacagott, ám Arutha folytatta:
– De ne mondd meg senkinek, hogy ki az, még nekünk se. Majd kiötlünk valami módszert, amivel ha szükségessé válik, az illető azonosíthatja magát előttünk. Azt is megparancsolom, hogy az ügynökeid még egymásról is csak a lehető legkevesebbet tudják.
– Igenis, fenség – mondta James. – Már ki is gondoltam egy rendszert, amelynek segítségével számos ügynököt beszervezhetek úgy, hogy egyik se tudjon a másikról.
– Jól van – bólintott Arutha. – Ezzel kapcsolatban nekem is van néhány ötletem. És végül lesz még egy ember, aki tudni fogja, mi is a valódi munkád: Jerome.
James minden igyekezete ellenére fájdalmasan felnyögött.
– Jerome! Miért pont ő, fenség?
– DeLacy mester hamarosan nyugdíjba vonul, és Jerome a legalkalmasabb utódjelölt, így valószínűleg ő lesz a következő ceremóniamester. Azokhoz a feladatokhoz, amiket el kell majd végezned, sok pénzre lesz szükséged, és a ceremóniamesteri hivatalnak vannak szabadon elkölthető forrásai. Amennyiben jóváhagyom, Jerome fogja biztosítani számodra az adott feladathoz szükséges tőkét.
James hátradőlt, és noha szemlátomást nem volt túl boldog, kész volt elfogadni a herceg döntésének bölcsességét.
– Most pedig beszéljünk a jelenlegi problémáról – folytatta Arutha. – Az írnokok elkészültek az erődben talált szövegek fordításával, és most már tudjuk, ki áll a Vladic herceg elleni támadások mögött.
James nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze:
– Kicsoda?
– Nagybátyja, a herceg.
– De hiszen az első kísérletben őt és a fiát is majdnem megölték, uram – vetette közbe William.
– Lehet, hogy a támadás célt tévesztett – mondta Arutha –, de az is lehet, hogy van a játékban egy harmadik fél is, és neki mások a tervei. Az iratok között sajnos Radswil herceg és Kazamir herceg megölésére vonatkozó utalásokat is találtunk.
– Van aláírás valamelyik iraton? – kérdezte James.
– Nincs – felelte Arutha. – Akkor túl könnyű dolgunk lenne, nem? Az összes levél ahhoz hasonló kódolt kifejezéssel ér véget, mint amit tegnap említett az írnok. Talán egy nap sikerül majd megfejteni őket, és akkor tudni fogjuk, hogy ki áll a megbízások mögött. Azonban ezidáig nem találtunk egyértelmű utalást arra, hegy ki a valódi felelős.
– És mit fogsz tenni? – kérdezte Amos.
– Őrizet alá helyeztetem a herceget, a fiát és a lányát, amit nevezzünk mondjuk „védőőrizetnek”, hajóra rakom őket, és visszaküldöm Olaskóba. Küldök velük egy hosszú levelet is a herceg bátyjának címezve, amin a személyes pecsétem fog díszelegni. Ezzel csupán egyetlen célom van: meg akarom akadályozni, hogy háború törjön ki a Királyság és Olasko között. Az igazságszolgáltatást meghagyom Olaskónak, ítélkezzenek a saját törvényeik szerint, a főherceg pedig eldöntheti majd, hogy ki áll közelebb a szívéhez: a fivére vagy a fia. Azon is törheti majd a fejét, hogy ki mondta ki a fia és az unokaöccse halálos ítéletét. – Arutha felsóhajtott. – Egy biztos: már alig várom, hogy elhagyják a Királyság földjét.
– És mi a helyzet az Éjsólymokkal? – kérdezte James. – Végeztünk velük?
Arutha hátradőlt, arcán átfutott egy különös, lemondó kifejezés, mintha reménytelennek tartaná ezt a küzdelmet, majd azt mondta:
– Sikerült nekik komoly veszteségeket okoznunk, de még mindig vannak ügynökeik. Azt hiszem, van egy feljebbvalójuk. Valójában ő irányította azt a szektát, és tőle jöttek a parancsok.
– A Mester – bólintott James, aki már korábban részletesen elmesélt Aruthának mindent, amit a démon elszabadulása előtt a vénséges vén paptól hallott.
– De akár évekre is szükségük lehet, hogy talpra álljanak – jegyezte meg Amos.
– Reméljük. Ennek ellenére azt akarom, hogy az újonnan létrehozott hírszerző szervezet járjon utána a megmaradt Éjsólymok hollétére utaló legapróbb jeleknek és híreknek is, illetve nézzen utána mindennek, ami kesh, queg vagy bármilyen más nációjú ügynökökre vonatkozik.
– Még ma nekilátok – ígérte James.
– Szerinted mennyi ideig fog ez tartani? – kérdezte Amos játékosan. – Egy hétig, vagy talán kettőig?
– Évekig, Amos, évekig – felelte James, majd Aruthához fordult. – És azt hiszem jobb, ha módosítom eddigi terveimet, és ezentúl Krondor hercegének posztja helyett Rillanon hercegének címére pályázom.
Arutha felnevetett.
– Igen, azt hiszem, ha egyszer nekiállsz kiépíteni a keleti hálózatot, akkor jobb, ha arra vágysz. De ne ezen a héten akard, rendben?
James elvigyorodott.
– Rendben, fenség.
– Sok munka vár még ránk – mondta Arutha –, de nekem most legelőször is mennem kell, hogy durván megsértsek egy herceget, és hogy elrontsam egy trónörökös máskülönben tökéletes napját.
– Még egy dolog, ha megengedi, fenség – szólt James.
– Igen?
– Rá tudná beszélni Anita hercegnőt, hogy rendezzen egy újabb bált?
Arutha már félig felemelkedett, de ezt a kívánságot hallva meghökkenve visszaült.
– Miért, apród? Eddig meg sem próbáltad eltitkolni a tényt, hogy ha rajtad múlna, inkább a csatornákban csúsznál-másznál, minthogy részt vegyél Anita estélyein!
William megköszörülte a torkát, és közbeszólt:
– Nos, fenség, ez tulajdonképpen az én kérésem. James az én nevemben kérdezte meg.
– Nem értem – csóválta a fejét Arutha, és a fiatal tisztről ismét az apródjára nézett.
– William azt szeretné, hogy ön tüntesse ki Treggar kapitányt – magyarázta James –, és aztán mutassa be néhány jó családból származó ifjú hölgynek.
Arutha ismét Williamre nézett, és megkérdezte:
– Miért?
Az ifjú hadnagy fülig vörösödve válaszolt:
– Ő rendkívül jó tiszt, és nagyon bátran cselekedett, és... hát, megmentette az életem.
– Ez tényleg figyelemre méltó – mondta Arutha, és egyetértően bólogatott.
– Talán adományozhatna neki egy birtokot is – javasolta James. – Nem kell nagynak lennie, elég egy aprócska, némi kevés jövedelemmel.
Amos kuncogni kezdett.
– Miért nem mindjárt egy címet is?
James bólintott.
– Az udvari apród elég is lenne.
Arutha értetlenül csóválta a fejét.
– Miben sántikáltok ti ketten?
Az admirálisból kirobbant a nevetés.
– Hát nem látod? Meg akarják házasítani a kapitányt!
– Megházasítani?
William felsóhajtott.
– A többi fiatal tiszt miatt, uram. Megígértették velem, hogy találok valami módot, amivel eltávolíthatjuk Treggar kapitányt a nőtlen tisztek szállásáról.
Amos a térdét csapkodva harsányan kacagott, és kirobbanó jókedvéhez James és Arutha is csatlakozott. William azonban szörnyen zavarban volt, és miközben a válaszra várt, némán és feszengve üldögélt a székében.

 

 

Epilógus
Találkozások

Sirályok vijjogtak a magasban.
Amikor James és három társa végigsietett a kikötőn a királyi móló legvégén horgonyzó, éppen indulásra készülő hajóhoz, mindenhol óriási volt a sürgés-forgás. Közeledett az esti apály, így a kikötőben álló hajók legtöbbje felszedte a horgonyt, és felkészült a kihajózásra. A külső hullámtörőknél pihenő vitorlások nagy része már kibontotta a vitorláit, és útnak indult, a beljebb kikötött hajókat a kikötőmester és a révkalauzok irányítása alatt hosszú csónakokkal vontatták ki a dokkokból.
James, Graves, Kat és Limm a Királyi Párduchoz érve megálltak. A palló végénél két matróz tisztelegve köszöntötte őket, és Amos is előjött, hogy üdvözölje a herceg apródját.
– Trask admirális, hadd mutassam be a társaimat – mondta James hivatalosan.
Amos elvigyorodott.
– Mintha még nem ismerném őket. – Bólintott Ethan Gravesnek és Limmnek, majd előrelépett, és megfogta Kat kezét. – Úgy hallottam, gyermeket vár – mondta féltően gondos mosollyal.
– Igen – felelte a nő, és enyhén elpirult.
James elmosolyodott, és Gravesre kacsintott. Kat volt az egyik legélesebb nyelvű tolvajlány Krondorban, és amióta csak James ismerte, még soha senkinek nem sikerült zavarba hoznia.
– Nos, kedvesem, egy kabint az ön és férje rendelkezésére bocsátunk. A kölyök pedig megalhat a hajósinasnál. – Karon fogta a lányt, és felvezette a hajópallón.
– Viszlát, Kat! – kiáltotta James.
A nő megfordult, és búcsút intett neki. Ethan utánakiáltott:
– Rögtön jövünk!
– Limm – fordult James a fiúhoz –, szeretnék Ethannal négyszemközt beszélni.
A tolvajfiú meghajolt.
– Akkor hadd fejezzem ki köszönetemet, jóságos apród uram. Egész életemre az adósa maradok.
James megpróbált nem felkacagni a nevetségesen hivatalos szavakon, mivel tudta, hogy szívből jöttek.
– Indulás, Limm, és örülj az újrakezdésnek! Ne feledd, Durbin nagyon más, mint Krondor, és sok lesz a kísértés. Vigyázz, ne csússz vissza a rossz útra!
– Ne aggódjon, apród uram. Ön a hősöm, és ezentúl ön lesz a példaképem is. Ha ön meg tud lenni tolvajlás és gazemberkedés nélkül, akkor én is képes leszek rá.
– Majd én ügyelek, hogy mindig a jó úton járjon, Jimmy – nyugtatta meg az apródot Graves nevetve. – Most pedig indulás! – Játékosan tarkón legyintette Limmet, és a fiú végigszaladt a pallón.
James megvárta, amíg a fiú felér a fedélzetre, aztán intett Gravesnek, és egy kicsit távolabb sétáltak a két matróztól. Az apród benyúlt a tunikájába, és előhúzott egy erszényt.
– Tessék.
– Nem fogadhatok el tőled pénzt, Jimmy. Már így is túl sokat tettél értünk.
– Szükséged lesz rá az újrakezdéshez. Vedd úgy, hogy ez az első részlet.
Graves bólintott.
– Értem. Köszönöm.
Átvette az erszényt, és a tunikája alá rejtette.
– Amos azt mondta, ismer Durbinban két embert, akikre akár az életét is rá merné bízni. Majd elmondja nektek, hogyan léphettek velük kapcsolatba. Egyikőjük hajóács, a másik élelmiszerrel kereskedik. Mindkettejük el tudja juttatni az üzeneteidet a királysági hajókra.
– Már két esküt is megszegtem. Miből gondolod, hogy a neked tett ígéretemet nem fogom megszegni?
James vállat vont.
– Abból, hogy ismerlek téged, Ethan, és tudom, hogy miért szegted meg azt a két esküt. Megfenyegethetnélek, hogy ha elárulsz minket, a nagyherceg haragja még Durbinban is utolér, de tudom, hogy semmi értelme nem lenne. Te vagy az egyik legrettenthetetlenebb ember, akit valaha is ismertem... – Várt egy kicsit, majd hozzátette: – ...amennyiben csak a saját biztonságod forog kockán.
Graves felpillantott a fedélzetre, ahol Amos szemlátomást mindent bevetett, hogy elbűvölje Katet és Limmet.
– Értem – biccentett, és arca elsötétedett, hangja pedig dermesztően hűvössé vált.
James megrázta a fejét.
– A fenyegetés rájuk nem vonatkozik, Ethan. Erre a szavamat adom.
Graves megkönnyebbült.
– A megjegyzéssel csak arra akartam rámutatni, hogy... a felelősség megváltoztatja az embert – magyarázta James. – Nézz csak rám! – vigyorgott.
– Néhány dologban soha nem fogsz megváltozni, Sebes Jimmy – mondta az egykori útonálló, és visszavigyorgott az apródra. – Mi a szándékod Walterrel és a többiekkel?
– Semmi – felelte Jimmy. – Holnap beugrom hozzájuk a csatornába, és megmondom nekik, hogy nyugodtan előbújhatnak. Azt fogják hinni; hogy nekem dolgoznak, de én úgy ismerem őket, mint a tenyeremet. Mihelyst úgy vélnék, hogy kaphatnak értem egy-két aranyat, tétovázás nélkül elárulnának. – James gondolkodóba esett. – Mellesleg azt hiszem, a Pillér hamarosan előbukkan, és még mielőtt a Mama újból felépülne, azok ketten ismét rendes, tisztességes Csúfolódók lesznek. Nem, nekem olyan emberekre van szükségem, mint amilyen te vagy, Ethan, és mivel a hozzád hasonló ember ritka, mint a fehér holló, sokáig fog tartani, mire találok belőlük annyit, amennyire szükségem van.
– Köszönöm még egyszer – mondta a férfi, és az apród felé nyújtotta a kezét. – Ritkán kap az ember egy második lehetőséget az életben, egy harmadikat kapni pedig valóságos csoda.
– Nos, talán Ishapnak más tervei voltak veled, mint gondoltad.
– Úgy tűnik – bólintott Graves.
– Ha Durbinba érsz, nyiss valahol egy barátságos kis fogadót, legjobb lenne talán a helyőrség vagy a kormányzói palota közelében. Valami olyan helyet, ahol a kimenőjüket töltő katonák és az alacsonyabb beosztású kormányhivatalnokok iszogatnak és beszélgetnek. Ügyelj, hogy elfogadhatóak legyenek az áraid, és figyelj mindenre.
– Meglátom, mit tehetek – mondta Graves.
– Nos, ideje felszállnod – búcsúzott James. – Nekem ma még el kell intéznem néhány dolgot.
Az apród szemmel kísérte Ethant, amíg az felsétált a pallón, majd figyelte, ahogy Amos harsány hangon utasítja a matrózokat, hogy húzzák be a deszkát, és oldják el a köteleket. A legénység azonnal ugrott, és engedelmeskedett. A hajóorrban álló révkalauz hangos kiáltásokkal irányította a vontatócsónak személyzetét, és az evezősök erőfeszítésének köszönhetően a Királyi Párduc lassan eltávolodott a rakparttól.
James vetett még egy utolsó pillantást régi barátjára, Ethanra, aztán megfordult, és a királyi mólón végigsétálva elindult vissza a város központja felé. Jó néhány hosszú távú terve volt, és bízott benne, hogy egy nap még a Nagy Kesh Birodalom császárnőjének palotájában is lesznek ügynökei, azonban jelen pillanatban attól is teljesen el volt ragadtatva, hogy sikerült megnyerni Gravest. Az egykori nehézfiú segítségével valószínűleg hamarosan kiépíthet egy kisebb ügynökhálózatot Durbinban, és ez egyben nemrég kiötlött módszerének első próbája is lesz. Graves majd elküldi Limmet, és a fiú kapcsolatba lép az Amos által megnevezett két emberrel, a leendő összekötőkkel. Ez a két férfi fogja Graves üzeneteit a Durbin kikötőjébe érkező királysági hajókon keresztül Jameshez juttatni.
A móló végéhez érve látta, hogy Jonathan Means már várja. A fiatal csendőr üdvözlésképpen bólintott.
– Megtaláltad? – kérdezte James.
– Igen, apród. A töltés végénél van egy kis boltja, a cégérre egy horgonyt és két keresztbe tett evezőt festettek. Hajófelszereléseket árul.
– Beszéltél vele?
– Nem – felelte Jonathan. – Csak távolról figyeltem, és miután megbizonyosodtam róla, hogy a bolt nyitva van, idejöttem.
– Jól van – mondta James. – Most térj vissza a hétköznapi munkádhoz. És ne felejts el köszönetet mondani az édesapádnak, amiért kiderítette, hogy ez az ember ismét a városban van.
Miután Jonathan elment, James elgondolkozott, hogy mi legyen a következő lépése. Mivel jobb ötlete nem volt, úgy döntött, az egyenes utat választja, így gyors léptekkel elindult a töltés végében álló boltocska felé.
Amikor a bolthoz ért, egy darabig csak tűnődve nézte a cégérre festett vasmacskát és a két evezőt, és elméjében egymást kergették a gondolatok. Miután kitalálta, mit is mondjon, egy pillanatig még tétovázott, majd benyitott az egyszerű faajtón.
Egy kis csengő adta hírül az érkezését.
Odabenn a pult mögött egy férfi állt, és ahogy James belépett, megfordult. Még csak középkorú lehetett, de szürke haját már hófehér tincsek tarkították. Tömzsi volt, de nem kövér. Jamesre nézve egy kicsit összevonta a szemöldökét, és azt mondta:
– Éppen zárni készültem, fiatalúr. Nem tudna reggelig várni?
– Az ön neve Donald? – kérdezte James.
A férfi bólintott, és a pultra támaszkodott. Mögötte a polcokon ugyanazok a dolgok sorakoztak, amelyek a Királyság minden hajófelszerelést áruló kereskedésében megtalálhatók: szöggel teli hordók, szerszámok, kötéltekercsek, vasmacskák és mindenféle egyéb hajózással kapcsolatos holmi.
– Én James apród vagyok, a nagyherceg udvarából – közölte a fiatalember, majd várt, és kíváncsian nézte, átvillan-e valami a boltos arcán.
A férfinek azonban arcizma sem rezzent. Végül csak annyit mondott:
– Ismerem a herceg beszerzőjét, fiam. Nos, amennyiben nem ő küldte, mondja meg gyorsan, hogy miért van itt. Szeretnék hazamenni, és lepihenni.
Az apród elmosolyodott. A férfi egyáltalán nem rémült meg a herceg nevének említésére, éppen úgy viselkedett, ahogy James várta.
– Az igazat megvallva én mostanában inkább az igazságszolgáltatással foglalkozom.
Megint semmi reakció.
– A maga neve nemrégiben rajta volt egy listán.
A férfi pultra támasztott ökle egy kicsit elfehéredett, azonban ettől eltekintve egyetlen izma sem rándult, és arckifejezése is változatlan maradt.
– Miféle listán? – kérdezte nyugodt hangon, miközben világoskék szeme James arcát fürkészte.
– Azon a listán, ami az utóbbi időben a városban megölt emberek nevét tartalmazta.
– A gyilkosságsorozatra gondol? Hallottam róla. Nos, amint látja, én nem haltam meg. Nem tudom, hogyan kerülhetett a nevem arra a listára.
– Hol volt az elmúlt öt hétben? – érdeklődött James.
A férfi arcára erőltetett egy mosolyt.
– A partvidéken voltam, a családomat látogattam meg. Sok embernél meghagytam, hol vagyok. Csodálkozom, hogy senki nem mondta a csendőröknek, hogy én egy hónapra elutaztam.
– Én is csodálkozom – mosolygott James. – Lenne olyan kedves, és elmondaná nekem, kinek szólt?
A férfi vállat vont.
– Néhány fickónak a legközelebbi kocsmában. Több hajó beszerzőjének is megemlítettem, hogy egy időre elmegyek. És az utazás előtti este szóltam Marknak, a szomszédban dolgozó vitorlakészítőnek is.
James bólintott. Biztos volt benne, hogy a vitorlakészítőnek az utolsó pillanatban szólt, és gyanította, hogy a többi embert, akinek állítólag szintén megemlítette a dolgot, nagyon nehéz lenne előkeríteni.
– Nos – mondta az apród –, amikor eltűnt, rengeteg gyilkosság történt a városban, így nem teljesen ok nélkül feltételezték, hogy maga is meghalt.
– Gondolom – bólintott a kereskedő. – Sikerült véget vetni a gyilkosságoknak?
– Nagyjából igen – felelte James. – A csatornákban még mindig folyik némi vérontás, bujkálnak ott tolvajok meg mindenféle más gazemberek, de hát tudja, hogy van ez!
– Nem becsületes ember számára való hely az – bólogatott Donald. – De mi van a felszínen?
– Idefönn minden visszatért a régi kerékvágásba – mondta James –, legalábbis többé-kevésbé.
– Ezt jó tudni – jegyezte meg a férfi. – Nos, ha nincs több kérdése, apród, nekem mennem kell.
James bólintott.
– Még biztosan beszélünk majd.
A boltos kikísérte Jamest. Mielőtt becsukódott mögötte az ajtó, az apród gyorsan megfordult, hogy vessen egy utolsó pillantást a férfi arcára, majd egy darabig elgondolkozva álldogált. Majdnem teljesen biztos volt benne, hogy az, akivel az előbb beszélgetett, a Pillér volt.
A Csúfolódók rövid időn belül visszatérnek, és akkor ismét megkezdődik a Féreggel és embereivel folytatott harc. A sivatagi erőd pusztulásával az Éjsólymokat azonban súlyos csapás érte, így egy időre biztosan csitulni fog a zűrzavar Krondorban.
James lassan arrébbsétált. Aruthától egy dolgot alaposan megtanult: a káosz mindig új lehetőséget teremt, vagyis miközben a Pillér újjáépíti alvilági birodalmát, Jamesnek jó esélye lesz rá, hogy bejuttasson egy-két ügynököt a Csúfolódók közé. Az apród maga is köztük nevelkedett, és szinte mindent tudott a tolvajcéh felépítéséről, így biztos volt benne, ha talál egy megfelelő jelöltet, képes lesz úgy kioktatni, hogy az illető a legalaposabb vizsgálaton is átmenjen. A probléma az volt, hogyan találja meg a megfelelő jelöltet.
Ezen még ráérek aggódni, gondolta az egykori tolvaj. Rengeteg más dolog volt, amivel sürgősebben kellett foglalkoznia, ráadásul Arutha arra kérte, hogy miután Ethant és a többieket feltette a hajóra, térjen vissza a palotába.
Az egyik legsürgősebb feladata az, hogy minél többet megtudjon a Féregről. James egyre biztosabb volt benne, hogy a Féreg nincs Krondorban, valahonnan máshonnan irányítja az embereit: talán Quegből vagy Keshből, de az is lehet, hogy a Szabad Városokból. Az apród a középsőt tartotta a legvalószínűbbnek, mivel meglepően sok kesh bandita állt a Féreg szolgálatában.
Ugyanakkor azt a rengeteg szálat is hamar ki kell bogoznia, ami a Férget és az Éjsólymokat látszólag összekötötte. James ugyanarra a véleményre jutott, mint Arutha: az Éjsólymok a saját fejük után dolgoztak. Az mindenesetre tény, hogy a sivatagban legyőzött társaság inkább egy kis hadseregre emlékeztetett, nem pedig képzett gyilkosok apró csapatára.
És az a mágia. Ki áll mögötte? James hosszan töprengett.
Elmélkedés közben megérkezett a palota. kikötőbe nyíló kapujához, és amikor belépett rajta, a két őrt álló katona tisztelgésre emelte fegyverét James elgondolkozva folytatta útját. Mennyi rejtély és mennyi probléma! De még életben van, fiatal, és megvan a magához való esze. Lehet, hogy évekbe telik, de végül rá fog jönni, hogy ki áll a Királyságot ért rengeteg támadás mögött.

 

A lény valaha élő ember volt, nagyhatalmú mágus. Most egy kőből faragott, hatalmas trónon ült, egy óriási barlanglabirintus mélyén. A barlang falát állandóan nyaldosták a hullámok, azonban ezt inkább érezni lehetett, mint hallani, mivel a titkos templom a tenger mellett rejtőzött, mélyen a vízfelszín alatt. A barlang kövei szünet nélkül izzadták a sós nedvességet, és a levegő egyfolytában nyirkos volt.
A trón előtt egy hatalmas, faragott kéz pihent, és egy óriási, fekete gyöngyöt tartott. A kőből faragott kéz mellett egy egyszerű kereskedőnek öltözött mágus állt. A trónon ülő iszonyatos lény őt nézte, azonban a karvalyorrú férfi csöppnyi félelmet sem érzett az élőholt varázsló jelenlétében. A lényt a papok és a varázslók – már amelyik hallott róla – liche-nek nevezték, a szó az ősi nyelven „emberszerű dolgot” jelentett. Az élőholt mágus trónja körül álló szolgák sem voltak kevésbé ijesztőek, mint uruk, azonban a varázsló a Halál őrségének életre keltett csontvázaitól sem félt.
– Kudarcot vallottál – mondta a liche a mágusnak. A hangja éppen olyan szárazon koppant, mint amennyire a barlang nedves volt.
Sidi megrázta a fejét.
– Nem, az Éjsólymok vallottak kudarcot. Mi mindig sikerrel járunk. Rengeteg ember meghalt, Krondor hercege minden követ megmozgat, hogy kiderítse, ki a felelős, és kétségbeesetten keresi az összefüggést ott, ahol nincs.
– Elég nagy a zűrzavar?
A vékony mágus megvonta a vállát.
– Lehet az elég nagy? Mellesleg az sem jó, ha túl nagy, mert akkor az ishapiánusok esetleg meggondolják magukat. Húsz évbe tellett, mire idáig eljutottunk, és nem szeretném, ha a helyzet váratlanul megváltozna, és újabb tíz, esetleg húsz évet kellene várnunk, mielőtt újra próbálkozhatunk. Lehet, hogy az istenek akár több emberöltőnyit is tudnak várni, én azonban nem.
A trónon ülő lény érdes, száraz hangon felnevetett. Arca már alig volt, csak sárgás, pergamenszerű bőr feszült szorosan a koponyájára, a mágus felé mutató csuklója pedig nem volt több, mint vékony, fehér csont, amelyről néhány bőrfoszlány lógott.
– Lehet, hogy neked nincs annyi időd, nekem viszont van.
Sidi előrehajolt, és azt sziszegte:
– Csak ne légy olyan büszke arra a vacak fekete mágiádra, Savan. A bátyádon sem segített, amikor Arutha kedvenc kéme a démon elé hajította.
– Azt hittem, ha megbízom Nemant, hogy felügyelje az Éjsólymokat, akkor összeszedi magát, és kizárólag a feladatára fog összpontosítani. Még nem állt készen arra, hogy megidézze a démont. Őrült volt.
– Mindannyiótok megőrül egy kicsit, amikor feltámad a halottaiból, úgy tűnik, ez elkerülhetetlen – jegyezte meg Sidi. – Ezért tartottalak itt néhány évig bezárva, miután visszatértél a sírból, emlékszel? – Szélesen legyintett. – Azonban az őrültségnek is vannak előnyei – mondta bólogatva. – Sőt, tulajdonképp időnként rendkívül hasznosnak bizonyul. – Szemét tágra nyitva körbefordult, mire a liche kuncogni kezdett. – Mi van? – kérdezte Sidi.
– Te ugyanolyan őrült vagy, mint én – mondta az élőholt mágus.
Sidi felkacagott.
– Lehet, de egy csöppet sem izgat. – Fejét oldalra billentette, mintha hallgatózna. – Itt van.
– Kicsoda? – kérdezte a liche.
– Az a valaki, aki megszerzi nekünk azt, amit az elmúlt húsz évben annyit kerestünk, Savan. Nem akarom, hogy belépjen ebbe a terembe, mivel még nem áll készen rá, hogy megpillantson téged és a szolgáidat, nem tudhatja meg, hogy kinek esküszik hűséget. Talán majd, ha átadtam neki az ajándékot, és annak volt ideje hatni rá. Most megyek.
Miközben Sidi kifelé sétált, az élőholt mágus utánaszólt:
– Tedd hűséges szolgánkká!
– Hamarosan.
Sidi végigsétált az alagúton, ami a felszínre vezető járathoz vitte. Az általuk Medvének hívott kalóz már valószínűleg átlavírozott az Özvegyfok nevű sziklaszirt közelében elsüllyedt roncsok között, és nemsokára partot ér kis csónakjával. Sidi a homokos fövenyen fog vele találkozni, közvetlenül a Fekete Gyöngy Templomának titkos bejárata alatt. Idővel, gondolta Sidi, ha a Medve elvégezte a feladatát, és bebizonyította, hogy valóban hasznos segítőtárs, beléphet majd a templomba, hogy véglegesen felesküdjön a szolgálatomra.
De addig meghagyom őt abban a hitben, hogy egy egyszerű, hétköznapi megbízáson van a számára. Az Éjsólymok is csak hosszú évek után jöttek rá, hogy amit szolgálnak, az sokkal fontosabb, mint az az ostoba klánhűség. Mire a Medve rájön az igazságra, már túl késő lesz.
A titkos bejárathoz érve Sidi benyúlt köpönyege egyik mély zsebébe, és előhúzott egy amulettet. A csiszolt bronzból készült nehéz lánc sötétebb volt, mint a közönséges bronz, olyan patina borította, amit semmilyen fényesítés nem tudna eltüntetni róla. Az amuletten levő dombormű egy arcot ábrázolt, annak a rókafejű démonnak az arcát, akit a Névtelent szolgálók választottak, és aki biztosította számukra a démoni síkkal való kapcsolatot.
Olyan sok tennivaló van még és ezek a talpnyalók olyan megbízhatatlanok, gondolta Sidi, és megnyomta a kapcsolót, ami a sziklában elrejtett, láthatatlan síneken csúszó ajtókat működtette. Egy nap tényleg keresnie kéne valakit, akiben megbízhat. A mágus azonban tudta, az, hogy egyetlen szolgájára sem bízhatja rá a titkot, aprócska ár csupán. A szolgálatában álló emberek közül senki nem ismerte Sidi valódi célját, és ami még fontosabb, senki nem tudta, ki a mágus sötét erejének forrása. Miközben az ajtó halkan félresiklott, Sidi arra gondolt, milyen jó lenne, ha egy nap valakit a bizalmába fogadhatna, ha lenne valaki, akivel megoszthatja a titkot, valaki, aki nem úgy szolgálja, mint egy ostoba báb. Aztán az ajtó teljesen kitárult, és Sidi lerázta magáról az önsajnálatot.
A nyugati szél sós párát fújt az arcába, és a bíborvörös színben izzó, lenyugvó nap még mindig elvakította. A mágus felemelte a kezét, hogy leárnyékolja a szemét. A szirtfok előtt egy hajó horgonyzott, ám a lassan lebukó napkorong előtt csupán egy sötét körvonalnak tűnt. A hajó valamikor queg harci gálya lehetett, azonban egy rajtaütés alkalmával feltehetőleg kalózok kezébe került.
A csónak jobbra-balra imbolygott, óvatosan kereste útját a vízszint fölé ágaskodó árbocok között. Az árbocokhoz tartozó egykori hajók valószínűleg viharos időben tévedtek a sziklák közé, miattuk kapta a magasra nyúló, csipkés szirt a nevét. Az Özvegy fokot nagyon kevés hajó közelítette meg önszántából, így tökéletes rejtekhely volt, és mivel a közelben elhaladó hajók ebből az irányból nem számítottak támadásra, nagyszerűen rajtuk lehetett ütni. A kalóz, aki a lassan közeledő csónakban ült, jól ismerte ezeket a vizeket, és gyakran hajtott innen végre rajtaütéseket.
Miközben a csónak átküzdötte magát a fűrészes élű sziklák között, és a hullámok lassan partra sodorták, Sidi még egy pillantást vetett az amuletten látható arcra. A rókafejű démon rubin szemei felparázslottak. Évekbe tellett, mire Sidi elkészítette a medált, amit most a kalóznak fog adni, de a varázstárgy tökéletesen meg fogja védeni a Medvét mind a papok mágiájától, mind a fizikai ártalmaktól. Mindaddig, amíg viseli, sebezhetetlen lesz. Az amulett azt is lehetővé teszi a Mesternek, hogy álmában suttogjon a kalóznak, így nem kell sok idő, és a Medvéből engedelmes rabszolga lesz.
Noha a Pillért nem sikerült eltávolítani Krondorból, és a sivatagban is kudarcot vallottak, Sidi mégis érezte a közelgő győzelem ízét. Hamarosan az övé lesz a világ leghatalmasabb varázstárgya, és amint az a kezébe kerül, végre komolyan belekezdhet a mestere nevében végzett munkába.
Miközben a hatalmas termetű kalóz kimászott a csónakból, és a térdig érő tengervízben Sidi felé gázolt, a karvalyorrú mágus a végső győzelem biztos tudatában elégedetten mosolygott.

 

Folytatása következik

 

 

Midkémia térképe: