[Raymond E. Feist – Ezüsttövis]
(t)(m m)

– Mi ez?
– A Tizenkét Szem – felelte az apát riadtan –, egy legendákból ismert, ősi, gonosz varázslat.
A gömbök megindultak. Egyre sebesebben pörögtek, míg végül már csak összefüggő fénykorongot lehetett látni. Középről egy villám csapott le, amely azonban nekiütközött valami láthatatlan pajzsnak a házak teteje fölött.
Dominic feljajdult, és a halántékát masszírozva szólalt meg:
– Borzasztóan erős. Csoda, hogy a pajzs kitartott.
Ismét dühös energiasugarak sisteregtek feléjük, amelyek azonban szilánkokra törtek a védőburkon, és szivárványszín vízesésként rajzolták ki az apátság fölötti láthatatlan kupolát. A villámok újra meg újra lecsaptak, és a pajzs minden alkalommal egyre lejjebb ereszkedett. Végül egyetlen vakítóan fehér fénysugárba összpontosult az ellenség kirobbanó dühe, amelynek sikerült áttörnie a védelmet.
Dominic testvér felnyögött.
– Idebent van – suttogta, mielőtt elvesztette az eszméletét.
– Micah testvér, most te jössz – mondta John atya.
Hatalmas erejű üvöltés remegtette meg az apátságot. Energiasugarak törtek elő, és ahová lecsaptak, ott a kövek elporlottak, az éghető anyagok meggyulladtak, a víz pedig sisteregve gőzzé vált.

 

 

RAYMOND E. FEIST
Ezüsttövis

[Résháború 2.]

(Tartalom) (Térkép 1-2)

 

 

Történetünk előzményei

A Királyság legnyugatibb tartományában, Crydee hercegségében egy Pug nevezetű árva kuktagyerek Kulgan mágus tanítványa lesz. Közepes tehetségű varázslóinasként nemesi rangra emelkedik és az udvar tagja lesz, miután szörnyű sorstól menti meg Borric conDoin herceg leányát, Carline hercegnőt.
Legjobb barátjával, Thomasszal felfedeznek egy idegen hajóroncsot és egy ismeretlen nemzetiségű haldokló férfit. A haldokló egy másik világról, Kelewanról érkezett, amelyet hatalmas harcosok, a tsuranik irányítanak. Ezek a tsuranik egy mágikus résen, a tér szövetének egy hasadékán átjutottak el Midkemiába, hogy előkészítsék az utat az invázióhoz.
Borric úr és kisebbik fia, Arutha, elindulnak egy csapat katona, valamint Pug és Thomas kíséretében, hogy figyelmeztessék Rodric királyt az esetleges támadásra. Crydee irányítását a herceg nagyobbik fiára, Lyamra, és Fannon főfegyvermesterre bízza. A Zöld Szívnek nevezett erdőségben a herceg csapatát megtámadják a rettegett mordelek, a sötét tündék népe. Hosszú, véres küzdelem után a herceget és a többi túlélőt a törp törzsfő, Dolgan és társai mentik meg.
Dolgan átvezeti őket MacMordain Cadal bányáin, ahol egy gonosz szellem támad rájuk, elszakítva a társaságtól Thomast. A fiú az ősi tárnák mélyére menekül, mialatt Dolgan biztonságba helyezi a többieket.
Dolgan visszatér a bányába, hogy megkeresse Thomast, és felfedezi, hogy a fiúnak a legutolsó ősi és nagyhatalmú aranysárkányok egyike adott menedéket, érezvén közelgő halálát. Rhuagh, a sárkány mesél az életéről, találkozásáról a különös varázslóval, Fekete Macrossal, és más csodálatos eseményekről. Rhuagh a dicsfény végső fellobbanásában – amely Macros ajándéka volt – eltűnik, egy mágikus aranypáncélt hagyva hátra Thomasnak.
Borric herceg csapata közben megérkezik Krondorba. Erland nagyherceg a király nagybátyja és törvényes örököse utasítja Borricot, hogy folytassa az útját Rillanonba, a Királyság fővárosába, és értesítse az uralkodót. Pug találkozik Anita hercegnővel, Erland egyetlen gyermekével, és megtudja hogy a kislány, ha felnő, valószínűleg Arutha herceg felesége lesz.
Rillanonban Borric herceg rájön, hogy a király megőrült. Kiderül, hogy a tsuranik visszaverésének terhe a nyugati nemességre fog hárulni. A király retteg, hogy rokonai összeesküvést szőnek a korona ellen, ezért nem engedi, hogy a seregek elhagyják az ország keleti részét. Ekkor megkezdődik a tsurani invázió, és Rodric – félretéve gyanúját – Borric herceg kezébe adja a nyugati seregek főparancsnokságát. A háború korai szakaszában egy csapat betör a tsuranik területére, és a portyázókkal tartó Pug fogságba esik.
Thomas, Dolgan törphadseregével, az elsők között van, akik ellenállnak a támadóknak. Valamiféle idegen erő mutatkozik meg Thomas páncéljában, és amíg a fiú viseli, félelmetes erejű harcossá válik. Furcsa látomások gyötrik és lassan kezd megváltozni a külseje is. Egy, a törptárnákért folyó eszeveszett küzdelem után a törpök Elvandarba indulnak, a tündék otthonába, hogy velük szövetkezzenek. Aglaranna, a tündekirálynő udvarában szívesen fogadják őket. Az öreg tünde varázslókat megijeszti valami Thomas megjelenésében, de senkinek sem beszélnek a dologról.
Lyam elhagyja Crydee-t, hogy csatlakozzon atyjához. Fannon főfegyvermester kapja meg a vár irányítását, Arutha pedig a másodparancsnoka lesz. A tsuranik egy elfoglalt hajó segítségével betörnek Crydee-ba; a csata során Arutha megmenti a hajó kapitányát, az ismert kalózt, Amos Traskot.
A tsuranik ostrom alá veszik Crydee-t, de számtalanszor visszaverik őket. A harc során Fannon főfegyvermester súlyosan megsebesül, és Arutha veszi át a parancsnokságot. Egy szörnyű föld alatti csata után, amely a herceg emberei és a tsurani árkászok között folyik, Arutha egy végső ütközetre Crydee-ba rendeli a környező helyőrségek katonáit. A csata kezdete előtt azonban a tsurani parancsnok, Shinzawat Kasumi utasítást kap, hogy haladéktalanul térjenek haza.
Eltelik négy év, és ezalatt Pug rabszolgaként dolgozik Tsurannuanniban, egy mocsári táborban. Itt ismerkedik meg a Tyr Sogból származó Laurie-val, a kobzossal. A munkafelügyelővel történt összetűzésük után Hokanu, a Shinzawai család kisebbik fia veszi magához őket apja birtokára. Az a feladatuk, hogy megtanítsák Kasumit a Királyság nyelvére és mindenre, ami a kultúrájával kapcsolatos. Itt találkozik Pug egy rabszolgalánnyal, Katalával, akivel egymásba szeretnek. A Shinzawaiok urának fivére, Fumita, egyike a Nagy Embereknek a hatalmas varázslóknak, kiknek szava törvény. Egy éjjel Fumita megtudja, hogy Pug varázslóinas volt Midkemián. Magával viszi a fiatalembert a Gyülekezet, a mágusok testvérisége számára, és mindketten eltűnnek a Shinzawai uradalomból.
Thomas közben szegdöbbentő hatalomra tesz szert ősi páncélja segítségével, amelyet valaha egy valheru – egy sárkány nagyúr – viselt: Midkemia legendás első lakóinak, a világmindenség parancsolóinak egyike. Keveset tudni róluk, csak annyit; hogy kegyetlenek voltak és nagyhatalmúak; a tündéket és a mordeleket rabszolgasorban tartották. Aglaranna és tanácsadói attól tartanak, hogy Thomast elemészti Ashen-Shugarnak, az ősi sárkány nagyúrnak a hatalma, akinek a páncélját viseli. Rettegnek, hogy megkísérli visszaállítani a valheru-uralmat. Aglaranna kétszeresezz is gondban van, mert félelmei ellenére beleszeretett a fiatal harcosba. A tsuranik megtámadják Elvandart, de a tünde és törp hadak a titokzatos Fekete Macros segítségével visszaverik őket. A csata után a királynő bevallja az érzéseit Thomasnak, és szerelmesévé fogadja őt, de ezzel elveszti a hatalmát fölötte.
Pug a Gyülekezet tanítóinak segítségével megtisztítja elméjét, és négy évi szorgalmas gyakorlás után mágussá válik. Megtudja, hogy ő a Széles Ösvény – egy Midkemián nem létező iskola – tehetséges követője. Kulgan a Keskeny Ösvény varázslója, ezért volt képtelen tanítani őt. Pug a Nagy Emberek közé emelkedvén a Milamber nevet kapja. Tanítója, Shimone végignézi, ahogyan Milamber kiállja az utolsó próbatételt: egy karcsú torony tetején, tomboló viharban állva kell végignéznie a Tsurannuanni Birodalom történetének legfontosabb eseményeit, hogy minél jobban átitatódjon a Nagy Emberek legfőbb kötelességével, a Birodalom szolgálatával. Pug a Gyülekezetben találkozik első barátjával, Hochopepával, aki segít neki eligazodni a tsurani politika útvesztőjében.
A háború kilencedik évében Arutha attól tart, hogy elveszítik a háborút. Ráadásul ekkor tudja meg egy elfogott rabszolgától, hagy új csapatok érkeznek Kelewanról. Íjász Martinnal – apja fővadászával – és Amos Traskkal Krondorba indult, hogy további segítséget kérjen Erland nagyhercegtől. Az utazás alatt Amos felfedezi, hogy Martin Borric herceg balkézről született fia. Martin megesketi őt, hogy nem árulja el a titkot, amíg engedélyt nem kap rá. Krondorban kiderül, hogy a város Guy du Bas-Tyra hercege, Borric úr esküdt ellenségének irányítása alatt áll. Guy nyilvánvalóan azt tervezi hogy maga szerzi meg a koronát. Arutha rátámad Jocko Radburnre, Guy titkosrendőrségének fejére, aki a Csúfolódók, Krondor tolvajcéhe karjaiba űzi őket. Itt találkoznak Sebes Jimmyvel, a tolvajfiúval, Trevor Hullal, a korábban kalózként ismert csempésszel és első tisztjével, Aaron Cookkal. A Csúfolódók rejtegetik a palotából elszökött nagyhercegnőt, Anitát is. Jocko Radburn eszeveszetten igyekszik ismét elfogni a lányt, még mielőtt Guy du Bas-Tyra visszatér a szomszédos Nagy Kesh Birodalommal folytatott határmenti csetepatéból. A tolvajcéh segítségével Arutháék és Anita elmenekülnek a városból. Egy tengeri üldözés során Amos a sziklákra csalja Radburn hajóját, és a titkosrendőrség feje vízbe fullad. Arutháék visszatérnek Crydee-ba. Az ifjú herceg időközben beleszeret Anitába, de ezt még magának sem akarja bevallani, mert túl fiatalnak találja a lányt.
Pug – most már Milamberként – visszatér a Shinzawai uradalomba, hogy megszerezze Katalát, és felfedezi, hogy apa lett. Távollétében megszületett a fia, William. Azt is megtudja, hogy a Shinzawai család a császárral közösen belebonyolódott egy cselszövénybe, mert békét akarnak kényszeríteni a tsurani Nagytanácsra, amelyet a hadúr irányít. Laurie-nak kell Kasumit – aki ekkorra a Királyság nyelvének és szokásainak mesterévé vált – a király színe elé vezetnie a császár békeajánlatával. Pug sok szerencsét kíván nekik, aztán feleségével és gyermekével hazatér otthonába.
Thomas nagy változáson megy át: hosszas küzdelem után, amelynek során kis híján megöli Íjász Martint, sikerül egyensúlyba hoznia valheru és emberi természetét. Titáni belső harcában az ember majdnem legyőzetett, de végül megszerezte az irányítást a lelkében tomboló néhai sárkány nagyúr fölött, és békére lelt.
Kasumi és Laurie a Résen át Rillanonba indulnak, ahol felfedezik, hogy a király végképp megőrült. Kémkedéssel vádolja őket, és csak Caldric herceg segítségével sikerül elmenekülniük. A herceg azt tanácsolja nekik, hogy keressék meg Borric urat, mert úgy érzi, hogy polgárháború közeleg. Borric táborába érve azonban csak Lyammal találkozhatnak, mert a herceg halálosan megsebesült.
Milamber – ahogyan Kelewanon ismerik Pugot – részt vesz a Birodalmi játékokon, amelyet a hadúr rendez Borric herceg felett aratott lehengerlő győzelmének megünneplésére. Milambert felbőszíti az értelmetlen kegyetlenkedés – különös tekintettel a midkemiai rabokkal szembeni bánásmód. Dührohamában megsemmisíti az arénát, megszégyenítve a hadurat, és ezáltal politikai zűrzavarba taszítva a császárságot. Milambert kitaszítják a tsurani Nagy Emberek közül, ezért feleségével és fiával visszamenekül Midkemiára.
Pug éppen időben érkezik, hogy Borric herceg oldalán legyen, amikor az meghal A herceg végakaratában törvényesen is elismeri fiának Martint. Ekkor megérkezik a parancsnokai tehetetlenségén feldühödött király. Egy őrült támadást vezényel a tsuranik ellen, és az esélytelenség ellenére áttöri a hadállásaikat, visszaszorítva őket a völgybe, ahol a Rést fenntartó gépük áll, amelynek segítségével a két világ között közlekednek. A király halálos sebet kap, és egy ritka világos pillanatában Lyamot, a legidősebb conDoint nevezi meg örököséül.
Lyam üzenetet küld a tsuraniknak, hogy elfogadja a békeajánlatot, amelyet Rodric elutasított, és kitűzi a fegyverszüneti tárgyalások időpontját. Macros Elvandarba siet, és figyelmezteti Thomast egy esetleges árulásra a békekötéskor. Thomas és a törpök egyetértenek abban, hogy viszik a harcosaikat is.
A béketárgyaláson Macros egy káprázat segítségével káoszt és csatát okoz ott, ahol a béke volt a cél. Ezután Pug segítségével elpusztítja a Rést, nehéz helyzetbe hozva azt a négyezer tsuranit, akik Kasumi parancsnoksága alatt Midkemián ragadtak. A tsuranik leteszik a fegyvert Lyam előtt, aki szabadságot ígér nekik, amennyiben hűségesküt tesznek előtte.
Mindannyian visszatérnek Rillanonba, Lyam koronázására, kivéve Aruthát, Pugot és Kulgant, akik előbb Macros szigetére látogatnak. Itt bukkantak rá Gathisra, a varázsló manószerű szolgájára, aki egy üzenetet ad át nekik. Úgy tűnik, Macros meghalt a Rés elpusztításakor. Hatalmas könyvtárát Pugra és Kulganra hagyta, akik mágusakadémia indítását tervezik. Árulását azzal magyarázza, hogy egy szörnyűséges hatalmú lény – akit a tsuranik az ősidőkben az „Ellenség” néven emlegettek – a Rés segítségével megtalálná Midkemiát. Ezért teremtett olyan helyzetet, hogy kénytelenek legyenek bezárni a Rést.
Közben kiderül az igazság Martinról. Mivel ő a conDoin család legidősebb férfitagja, Lyam trónöröklési joga kétessé válik, de a korábbi fővadászmester lemond minden, a koronához fűződő jogáról, és Lyam lesz a király. Aruthát megteszi Krondor nagyhercegének, mivel Anita apja is meghalt. Guy du Bas-Tyra elrejtőzik, és távollétében árulásért száműzik. Laurie megismerkedik Carline hercegnővel, és úgy tűnik, kölcsönösen érdeklődnek egymás iránt.
Lyam, Martin (aki közben Crydee hercege lett) és Arutha körútra indulnak a keleti birodalomrészben. Pug ezalatt a családjával és Kulgannal Csillagdokk szigetére utazik, hogy megkezdjék az Akadémia építését. Majdnem egy évig béke honol a Királvságban...

 

 

III. KÖNYV
Arutha és Jimmy

„Vele fölálltak
– dördült, szint a messze dörgés –,
hajoltak szörnyű tisztelettel,
S magasztalták Istennek.”

MILTON. Elveszett paradicsom
II. KÖNYV, 1. 476
fordította: Jánosy István

Prológus
A homály

A nap eltűnt a hegycsúcsok mögött.
Utolsó langyos sugarai megérintették a földet, és csak a rózsás alkonypír maradt az ég alján. Keletről indigószín sötétség közeledett. A szél úgy tört át a hegyeken, mint egy éles penge, mintha a tavasz csak halvány álom lenne. A tél hava még megmaradt az árnyékos helyeken, a zúzmara hangosan recsegett-ropogott a nehéz csizmák sarka alatt. Az éjszaka sötétjéből három alak lépett a tűz fénykörébe.
A vén boszorkány felnézett, sötét szeme kissé elkerekedett a három érkező láttán. A baloldali, hatalmas termetű, néma harcost, aki borotvált fején csak egyetlen hosszú hajfürtöt hagyott meg, ismerte: korábban már járt itt egyszer, amikor varázsjeleket keresett valami különös szertartáshoz. Bár a férfi hatalmas törzsfő volt, akkor mégis elküldte, mert sugárzott belőle a gonoszság. Ugyan a boszorkány számára nemigen volt jelentősége a jóság és a gonoszság kérdésének, azért ő sem léphetett át bizonyos határokat. Ezenkívül nem szenvedhette a mordeleket, az olyanokat pedig különösképpen nem, akik a sötét erők melletti elkötelezettségük jeléül kivágták a saját nyelvüket.
A néma harcos az ő fajtájánál szokatlan kék szemével az asszonyra pillantott. A törzsfő válla az átlagnál szélesebb volt, szélesebb, mint a hegyi törzsek fiaié, akiknek pedig erősebb karjuk és válluk volt, mint erdőlakó rokonaiknak. A férfi nagy, felfelé ívelő füleiben arany korongokat viselt, amelyeket pedig fájdalmas lehetett rögzíteni, mivel a mordeleknek nincsen fülcimpájuk. Mindkét arcán három forradás látszott: misztikus jelek, melyek értelme nem volt ismeretlen a boszorkány előtt.
A néma jelt adott társainak, mire a túloldali bólintott. Őt nehéz volt megítélni, mivel bő köntöst viselt, melynek csuklyája elrejtette arcvonásait. Összekulcsolt kezeit terjedelmes ruhaujjába rejtette. Amikor megszólalt, hangja mintha egy kút mélyéről hallatszott volna:
– Jóslatért jöttünk.
Sziszegő hangja volt, majdnem mint egy kígyónak, és valami idegen hangsúllyal beszélt. Az egyik keze előbukkant, és a boszorkány hátrahőkölt, mert idomtalan, pikkelyes – valami kígyóbőrszerűséggel borított – karmokat látott végtagjai helyén. Most már tudta, ki is ez a teremtmény: a panthatiánus kígyóemberek egyik papja. A kígyóembereket még a mordeleknél is kevesebbre becsülte a boszorkány.
Miután a két szélső jövevényt megfigyelte, a középsőt kezdte tanulmányozni. Egy egész fejjel magasabb volt, mint a néma, és ha lehet, még testesebbnek látszott. Lassan levetette medveprém köpönyegét, amelyen a medve koponyája sisakként szolgált, és félredobta. A vénasszonynak elállt a lélegzete, mert ez a férfi volt a leggyönyörűbb mordel, akit hosszú élete során látott. A hegyi törzsek vastag nadrágját, zekéjét és térdig érő csizmáját viselte, mellkasa csupaszon fénylett. Izmos teste csillogott a tűz fényében, amint előrehajolt, hogy jobban megnézze magának a boszorkányt. Arca szinte ijesztő volt majdnem tökéletes szépségében. De a nő nem félelmetes megjelenése miatt hőkölt vissza, hanem mert meglátta a jelet a mellén.
– Tudod ki vagyok? – kérdezte a boszorkánytól.
Az asszony bólintott.
– Tudom, kinek látszol.
A férfi még jobban előrehajolt, olyannyira, hogy a tűz alulról világította meg az arcát, elárulva valamit természetéről.
– Az vagyok, akinek látszom – súgta mosolyogva.
A nő félni kezdett, mert az elbűvölő és jóindulatúnak tetsző mosoly mögül elővillant a szinte elviselhetetlen mértékű gonoszság.
– Jóslatért jöttünk – ismételte meg, és hangjából sütött a jeges eltökéltség.
– Még az ilyen nagy hatalomnak is vannak korlátai? – kuncogott az asszony.
A jóképű mordel mosolya lassan tovatűnt.
– Senki sem jósolhatja meg a saját jövőjét.
Valószínű sorsába beletörődve az asszony megszólalt:
– Ezüstre lesz szükségem.
A mordel bólintott. A néma előkotort egy érmét a tarsolyából, és a boszorkány lába elé dobta a földre. Az asszony – anélkül, hogy megérintette volna a pénzt – néhány, a jóslathoz szükséges szert készített egy kőkupába. Amikor a főzet elkészült, ráöntötte az ezüstre. Sziszegés hallatszott, részben az érme, részben a kígyóember felől. Egy zöldpikkelyes karom jeleket kezdett rajzolni a levegőbe.
– Csak semmi ilyesféle ostobaságot, kígyó! – csattant fel a boszorkány. – Még tönkreteszed a jóslatomat!
A középső férfi bólintott: egy intéssel és egy mosollyal tartotta vissza a kígyóembert.
– Mondd meg őszintén – kérdezte félelemtől remegő hangon a boszorkány –, mit akarsz tudni?
A nő közben a sziszegő érmét tanulmányozta, amelyet most bugyborgó zöld nyálkaborított.
– Itt az idő? Megtegyem, ami elrendeltetett?
Ragyogó zöld láng szökkent fel az érméből, és táncolni kezdett. A boszorkány figyelmesen nézte a játékát, látott valamit a lángok között, amit senki más. Kis idő múlva megszólalt:
– A Vérkövek a Tűzkereszt alakját veszik fel. Ez te vagy, te bizony. Arra születtél, hogy megtedd... tedd meg! – suttogta egyre halkuló hangon. Lehetett valami szokatlan a boszorkány arckifejezésében, mert a mordel megkérdezte:
– Mit látsz még, szipirtyó?
– Nem állsz egyedül, mert van valaki, aki a végzeted lehet. Nem állsz egyedül, mert mögötted van... Nem értem – mondta erőtlenül.
– Micsoda?
A mordel most nem mosolygott.
– Valami... valami hatalmas... valami távoli... valami gonosz.
A mordel félbeszakította és elgondolkodott, aztán a kígyóemberhez fordult.
– Most menj, Cathos! – parancsolta. – Használd misztikus tudásod, és keresd meg, melyik a gyenge pontunk. Adj nevet az ellenségünknek! Találd meg őt!
A kígyóember ügyetlenül meghajolt, és kicsoszogott a barlangból. Ekkor a mordel néma társához fordult:
– Húzzátok fel a lobogókat, fővezérem, és gyűjtsd össze a hűséges törzseket Isbandia mezején, Sar-Sargoth tornyai tövében! Legmagasabbra azt a zászlót húzd, amelyet sajátomul választottam, hogy véghezvigyük azt, ami elrendeltetett. Te leszel a fővezérem, Murad, és mindenki tudni fogja, hogy te állsz a legmagasabban a szolgáim között. Dicsőség és hatalom vár rád. Aztán ha az a bolond kígyó azonosította a zsákmányunkat, állj a Fekete Gyilkosok élére: hadd szolgáljanak ők, akiknek a lelke az enyém, hadd kutassák fel ellenségünket! Találjátok meg őt! Pusztítsátok el! Indulj!
A néma bólintott, és elhagyta a barlangot. A mordel, mellkasán a jellel szembefordult a boszorkánnyal.
– Nos, te kis emberi söpredék, tudod, micsoda sötét erők mozdulnak meg a szavamra?
– Igen, pusztítás hírnöke, tudom. A Sötét úrnő az, érzem.
– Viselem a jelet – kacagott fel a férfi száraz, kedvetlen hangon. A bíborszín anyajegy a tűz fényében dühödten ragyogni látszott a mellén. Nyilvánvaló volt, hogy nemcsak valamiféle véletlenszerű alak, hanem mágikus talizmán, mert egy kiterjesztett szárnyú sárkány tökéletes körvonalait mintázta. A mordel az ég felé emelte ujját.
– Hatalmam van.
Köröket írt le felemelt ujjával:
– Sorsom eleve elrendeltetett. Én vagyok a végzet.
A boszorkány bólintott, tudván, hogy a halál hamarosan a karjaiba zárja. Hirtelen bonyolult varázslatba kezdett, kezével dühödten hadonászott a levegőben. A barlangban erő sűrűsödött, és az éjszaka árnyai hirtelen élessé váltak. A harcos csak megrázta a fejét. A nő varázslatának ott helyben el kellett volna sorvasztania őt. De ő csak állt, kajánul vigyorogva.
– Próbára akarsz tenni apró mesterkedéseiddel, jós?
Látván, hogy a varázslat hatástalan, az asszony lassan behunyta a szemét, és megadta magát a sorsának. A mordel rámutatott, és az ujjából előtörő ezüstszínű fénysugár eltalálta a boszorkányt. A nő felsikoltott haláltusájában, aztán fehéren izzó tűzben robbant szét. Sötét alakja egy pillanatra még megvonaglott a tűz poklában, aztán a lángok elenyésztek.
A mordel gyors pillantást vetett a földön heverő hamura, amely egy test körvonalait formázta. Aztán mélyről feltörő kacagással magára terítette köpönyegét, és elfagyta a barlangot.
Kint már várták a társai a lovával. Messze alant láthatta csapatai táborát, amely egyelőre kicsi volt, de a sors rendelése szerint hamarosan növekedni fog. Nyeregbe szállt, és felkiáltott:
– Fel Sar-Sargothba!
Azzal meghúzta a kantárszárat, megtáncoltatta a lovát, aztán a néma és a kígyó pap élén elindult lefelé a hegyoldalon.

 

 

1.
Újra együtt

A hajó hazafelé száguldott.
A szél fordult egy negyedet, és a kapitány kiáltása szállt. A matrózok felkúsztak az árbocra, hogy a friss szellő és a biztonságban partot érni akaró ideges kapitány követeléseinek megfeleljenek. Viharedzett vitorlásparancsnok volt: közel harminc éve szolgált a királyi flottánál, és tizenhét éve irányította saját hajóját. Bár a Királysas a királyi flotta legjobb hajója volt, a kapitány egy kicsit erősebb szelet, egy kicsit nagyobb sebességet szeretett volna, mert nem nyughatott, amíg utasait biztonságban partra nem tette.
Az első fedélzeten állt a kapitány aggodalmának oka – három magas férfi képében. Ketten – az egyik szőke, a másik fekete – a korlátnál állva tréfálkoztak és nagyokat nevettek. Az átlagnál jóval magasabbak voltak, és egy katona vagy vadász biztos lépteivel mozogtak. Lyam, a Szigetkirályság uralkodója és bátyja, Martin, sokféle témáról beszélgettek: vadászatokról és lakomákról, utazásokról és politikáról, háborúról és viszályokról, de néha szóba került apjuk, Borric herceg is.
A harmadik férfi, aki nem volt olyan magas és szélesvállú, mint a másik kettő, a többiektől nem messze, a korlátnak támaszkodva állt, és elmerült gondolataiban. Arutha, a legifjabb fivér is a múlton merengett, de nem apját látta maga előtt, akit a háborúban – a Rés háborújában – gyilkoltak meg a tsuranik. Ehelyett inkább a fodrozódó hullámokat nézte, és ahogy a hajó a smaragdzöld vizet szelte, két csillogó zöld szemet látott tükröződni benne.
A kapitány egy pillantást vetett a magasba, aztán szólt, hogy kurtítsák meg a vitorlákat. Később megint a három férfit figyelte az előfedélzeten, és ismét csendesen imádkozott Kilianhoz, a hajósok istennőjéhez, hogy bárcsak láthatná már Rillanon magas tornyait. Mert az a három férfi a Királyság három leghatalmasabb és legfontosabb embere volt, és a parancsnok gondolni sem akart a káoszra, amely az országot sújtaná, ha valamilyen balszerencse látogatná meg a hajót.
Arutha halványan hallotta a kapitány kiáltásait, a tisztek és a legénység válaszait. Kimerítették az elmúlt év eseményei, így nemigen figyelt arra, mi történik körülötte. Gondolatait csak egy dolog köré tudta összpontosítani: visszatért Rillanonba – és Anitához.
Arutha elmosolyodott magában. Élete első tizennyolc esztendeje nem tűnt említésre méltónak. Akkor jött a tsurani invázió, és a világ örökre megváltozott. A Királyság legjobb hadvezérei között tartják számon, Martinban váratlanul felfedezte a bátyját, ezer szörnyűséget és csodát látott. De Arutha számára mind közül a legcsodálatosabb dolog Anita volt.
Lyam koronázása után váltak el egymástól. Azóta – közel egy éve – az országot járták testvéreivel, körbehordozták a királyi lobogót, és bemutatták a keleti uraknak, illetve a szomszédos uralkodóknak.
Lyam hangja rezzentette fel Aruthát az ábrándozásból:
– Mit látsz a hullámok fodrai között, testvérkém?
Amint Arutha felnézett, Martin elmosolyodott, és a hajdani crydee-i fővadász, akit valaha egyszerűen csak Íjász Martinnak hívtak, öccse felé intett:
– Egyévi adóba lefogadom, hogy két zöld szenet és egy csúfondáros mosolyt lát a habok között.
– Nem fogadok, Martin – felelte Lyam. – Mióta elhagytuk Rillanont, mindössze háromszor kaptam üzenetet Anitától valami gond vagy más államügy miatt. Mindig azért írt, hogy Rillanonban maradhasson, bár az édesanyja már egy hónappal a távozásom után visszatért a birtokára. Arutha durván számítva heti két levelet kapott az egész út folyamán. Ez nem lehet véletlen.
– Én is ideges lennék, ha egy ilyen tüzes lány várná a visszatértemet – helyeselt Martin.
Arutha különös egyéniség volt: ingerlékeny lett, ha a mély érzések feltárásáról esett szó, és kétszeresen érzékenyen érintette minden Anitával kapcsolatos dolog. Hihetetlenül szerette a karcsú, fiatal nőt, megrészegítette, ahogy a lány mozgott, ahogy beszélt, ahogyan ránézett. És bár valószínűleg egész Midkemián csak ez a két férfi létezett, akik elég közel álltak hozzá, hogy megossza velük az érzéseit, már kölyökként sem viselte jól, ha úgy vélte, tréfa célpontja.
Ahogy Arutha arckifejezése elsötétedett, Lyam megszólalt:
– Félre a duzzogással kis viharfelhőcském. Én nemcsak a királyod vagyok, hanem egyben a bátyád is, ezért fültövön csaphatlak, ha a szükség úgy kívánja.
Az édesanyjuktól kapott becenév használata és a valószínűtlen kép, ahogy a király fültövön csapja Krondor nagyhercegét, halvány mosolyt varázsolt Arutha arcára.
– Félek, hogy félreértettem őt – felelte pillanatnyi hallgatás után. – A levelei ugyan melegek, valahogy mégis hivatalosak, sokszor távolságtartóak. És olyan sok fiatal udvaronc van a palotádban.
– Abban a pillanatban, amikor elmenekültünk Krondorból, megpecsételődött a sorsod, Arutha – mondta Martin. – Az övé vagy, amióta először fogadtad a köszönését. Olyan ez, mint amikor a vadászt vonzza a szarvas. Még mielőtt Crydee-ba értünk volna – amikor bujkáltunk –, ő már akkor egy bizonyosfajta tekintettel nézett rád. Nem, ne legyenek kétségeid, vár téged.
– Ezenkívül – tette hozzá Lyam – elmondtad neki, hogyan érzel.
– Hát... nem túl sokat mondtam. De kifejeztem előtte szerelmes vonzódásomat.
Lyam és Martin összenéztek.
– Arutha – szólt Lyam –, nagyjából olyan szenvedélyesen fejezed ki magadat, mint egy írnok, aki az év végi adóelszámolásokat készíti.
Mindhárman nevettek. A többhónapos utazás során volt alkalmuk, hogy újraértelmezhessék a kapcsolatukat. Kisfiú korukban Martin egyszerre volt barátja és tanítója fivéreinek, amikor vadászatra és fafaragásra oktatta őket. De akkor is csak közembernek számított, habár mint fővadászmester Borric herceg házanépének magas rangú tagja volt. Amikor kiderült, hogy ő apjuk törvénytelen fia, idősebb féltestvérük, mindhármuknak meg kellett szokniuk az új helyzetet. Azóta elszenvedték a haszonlesők hamis pajtáskodását, üres baráti ígéreteket és álhűséget azoktól, akik nyereségre vágytak. Ugyanakkor valami nagyszerű dolgot is felfedeztek: két olyan barátra leltek, akikben megbízhattak, akikkel közös titkaik lehettek, akik megértették, mit jelent hirtelen magas rangra emelkedni, és akik osztoztak az újonnan kapott felelősség terheiben.
Arutha magában nevetve megrázta a fejét:
– Azt hiszem, én is az első alkalom óta tudom, mégis kétségeim vannak. Hisz olyan fiatal még.
– És anyánk milyen fiatal volt, amikor megesküdtek édesapánkkal? – kérdezte Lyam.
– Te mindenre tudsz válaszolni? – nézett Arutha szkeptikusan a bátyjára.
– Hát persze – veregette meg Martin Lyam vállát. Aztán halkan hozzátette: – Ezért ő a király.
Mikor Lyam szemöldökét tréfásan felvonva Martinhoz fordult, így folytatta:
– Szóval, ha megérkezünk, kérd meg a kezét, kedves öcsém. Aztán felállítjuk a jó öreg Tully atyát a kandallója elől, mind felkerekedünk, Krondorba megyünk, és vidám lakodalmat ülünk. Utána végre befejezhetem ezt az egész szörnyű utazást, és hazamehetek Crydee-ba.
– Föld a láthatáron! – kiáltotta valaki az árbockosárból.
– Merre? – kérdezett vissza a kapitány.
– Pont előttünk!
A messzeségbe meredve Martin gyakorlott cserkészszeme vette észre először a távoli partokat. Csöndesen testvérei vállára tette a kezét. Kis idő múlva már mindhárman láthatták az azúrkék égen a magas tornyok körvonalait.
– Rillanon – szólalt meg halkan Arutha.

 

Könnyű léptek zaja és a sietség miatt felhúzott díszes szoknya suhogása társult egy karcsú alak látványához, aki céltudatosan masírozott a hosszú folyosón. A hölgy bájos arcvonásait – melyeket joggal neveztek az udvar legszebbikének – most kevésbé csinossá torzította az indulat. A folyosón posztoló őrök mereven álltak, de szemükkel azért követték a nő útját. Sejtették a hölgy közismert indulatosságának valószínű célpontját, és magukban mosolyogtak. A dalnok szó szerint durva ébresztőre számíthatott.
Carline, a király húga, nem túlzottan hölgyhöz illő módon elszáguldott egy felriasztott szolga mellett, aki egyszerre próbált meg félreugrani és meghajolni előtte. A látványos mutatvány hatására a fiú a földön kötött ki, miközben Carline eltűnt a palota vendégszárnyában.
Egy ajtóhoz érve a nő megállt. Megigazította kibontott sötét haját, felemelte a kezét, hogy kopogjon, aztán habozni kezdett. Kék szeme összeszűkült. Bosszantotta a gondolat, hogy várnia kellene, amíg az ajtó kinyílik, ezért egyszerűen figyelmeztetés nélkül benyitott.
A félhomályos szobában még nem húzták félre a sötétítőfüggönyöket. A hatalmas ágyban a takarók alatt kidomborodott egy test, amely felnyögött, amikor Carline becsapta az ajtót maga mögött. A lány körbetekintett, hova lépjen a ruhákkal borított padlón, odament az ablakhoz, félrerántotta a függönyöket, és beeresztette a déli verőfényt. A dudor még egyszer felnyögött, és egy arc lesett ki az ágynemű közül véreres szemekkel.
– Carline – hangzott a száraz krákogás –, meg akarsz ölni?
Az ágy mellett álló nő felcsattant:
– Ha nem mulatoztad volna át az egész éjszakát, és ott lettél volna a reggelinél, amikor vártunk, már hallhattad volna, hogy a bátyáim hajója látótávolságon belül van. Két óra múlva a kikötőben lesznek.
Laurie, a tyr-sogi trubadúr, utazó, korábban a Résháború hőse, később pedig udvari kobzos és a hercegnő állandó partnere, fáradt szemét dörgölve felült.
– Nem mulatoztam. Dolth grófja ragaszkodott hozzá, hogy a repertoárom összes dalát meghallgathassa. Majdnem pirkadatig énekeltem – hunyorgott, aztán felmosolygott Carline-ra. Gondozott szőke szakállát vakargatva folytatta: – Annak a fickónak kimeríthetetlen az állóképessége, és a zenei ízlése is kiváló.
Carline leült az ágy szélére, előrehajolt, és kurtán megcsókolta a férfit. Fürgén kiszabadította magát az ölelni készülő karok közül. Kezét Laurie mellkasára téve eltolta magától a férfit.
– Ide figyelj, te szerelmes csalogány! – mondta. – Lyam, Martin és Arutha hamarosan itt lesz, és amint Lyam fogadja az udvart és elintéz minden formaságot, beszélni fogok vele a házasságunkról.
Laurie úgy nézett körül, mintha egy szögletet keresne, amelyben elbújhat. Az elmúlt év folyamán kapcsolatuk méllyé és szenvedélyessé vált, de a férfi szinte reflexszerűen kerülte a házasság témáját.
– Carline, most... – kezdte.
– „Carline, most”, de bizony! – szakította félbe a lány, ujjával megbökve a férfi mellkasát. – Te pojáca, keleti hercegek és a Királyság nemesifjainak fele hever a lábam előtt, és ki tudja hányan könyörögtek már egyszerűen csak azért, hogy udvarolhassanak nekem. És én mindig elutasítottam őket. És miért? Hogy holmi ostoba muzsikus játszadozhasson az érzéseimmel? Nos, elszámolnivalónk van egymással.
Laurie elvigyorodott, és hátrasimította kócos szőke haját. Fölült, és még mielőtt a lány megmozdulhatott volna, szenvedélyesen megcsókolta. Amikor elhúzódott, megszólalt:
– Carline, egyetlen szerelmem, kérlek. Ezt már megbeszéltük.
A lány csók miatt félig lehunyt szeme hirtelen elkerekedett.
– Ó, szóval már megbeszéltük? – kérdezte dühösen. – Összeházasodunk, és kész.
Aztán felállt, hogy elkerülje a férfi ismételt ölelését.
– Udvari botrány lenne: a nagyhercegnő és kobzos szeretője. És még csak nem is eredeti történet. Köznevetség tárgyává válok. Az ördögbe is Laurie, majdnem huszonhat éves vagyok. Az én koromban a legtöbb nő már nyolc-kilenc éve házas. Azt akarod, hogy vénlányként haljak meg?
– Dehogy, szerelmem – felelte, magában mulatva a dolgon. Carline azon túl, hogy gyönyörű nő volt, és senkinek sem jutott volna eszébe őt vénlánynak nevezni, 10 évvel fiatalabb volt a férfinál, aki emiatt éretlennek is tekintette őt – és ebben a meggyőződésében állandóan meg is erősítették a lány gyerekes értelemkitörései. Laurie teljesen felült, és kétségbeesetten széttárta a karját, miközben küzdött feltörő vidámságával.
– Vagyok, aki vagyok, kedvesem, se több, se kevesebb. Több időt töltöttem itt, mint eddig bárhol, szabad ember koromban. Bár el kell ismernem, ez sokkal kellemesebb fogság, mint a legutóbbi volt.
A férfi itt azokról az évekről beszélt, amikor Tsuraniföldön, Kelewanon volt rabszolga.
– De sose tudhatod, mikor támad kedvem ismét kóborolni.
A férfi látta, hogy amíg beszél, a lány egyre dühösebb lesz, és kénytelen volt bevallani magának, hogy gyakran bizony éppen ő hozza ki belőle a legrosszabbat. Gyorsan taktikát változtatott.
– Ezenkívül nem is tudom, jó lennék-e... bárhogyan is hívják a király húgának a férjét.
– Nos, jobb lesz, ha hozzászoksz a gondolathoz. Most pedig kelj fel, és öltözz!
Laurie megragadta a nadrágot, amelyet a lány odadobott az ágyra, és gyorsan belebújt. Amikor befejezte az öltözködést, odaállt a nő elé, és karjait a dereka köré fonta.
– Azóta a nap óta, amikor először találkoztunk, imádlak, Carline. Soha senkit nem szerettem, és nem is fogok annyira szeretni, mint téged, de...
– Tudom. Hónapok óta mást sem hallok. Mindig is kóboroltál – csúfolódott. – Mindig is szabad voltál. Nem tudod, hogyan viselnéd, ha egy helyhez lennél kötve – bár úgy vettem észre, sikerült valahogy kibírnod, hogy itt kellett laknod a királyi palotában.
– De ez mind igaz – emelte a férfi az égre tekintetét.
– Hát persze, szerelmem; ezek a kifogások biztosan megteszik a magukét, amikor valami szegény kocsmáros lányának intesz búcsút, de most nem segítenek rajtad. Majd meglátjuk, mit szói hozzá Lyam. Úgy emlékszem, van valami régi törvény vagy ilyesmi a levéltárban, amelyik a közembereknek a nemességbe keveredésével foglalkozik.
– Van – kacagott Laurie. – Az apám követelhet egy aranytallért, egy pár öszvért és egy kis birtokot azért, mert te használsz engem.
Carline is kuncogni kezdett, végül sehogy sem sikerült elfojtania, kitört belőle a kacagás.
– Te csibész!
Szorosan átölelte a férfit, a vállára hajtotta a fejét, és felsóhajtott:
– Sosem tudok sokáig dühös lenni rád.
Laurie gyengéden dajkálta karjai között a lányt:
– Mindig okot is adok rá, hogy dühös légy – felelte halkan.
– Így igaz.
– Persze azért nem olyan gyakran.
– Na ide figyelj! – mondta a nő. – A bátyáim, amíg mi itt beszélgetünk, közelednek a kikötőhöz, te pedig itt állsz, és alkudozol. Persze ezt megteheted velem, de lehet, hogy a király sötétebben fogja látni a dolgokat.
– Szóval félnem kell – aggódott Laurie.
Carline hirtelen ellágyult. Arckifejezése bizonytalanságot tükrözött.
– Lyam bármit megtesz, amire kérem. Kiskorom óta nem tudott nekem nemet mondani, ha igazán akartam valamit. De ez nem Crydee. Tudja, hogy itt más a helyzet, és hogy én sem vagyok már gyerek.
– Vettem észre.
– Gazfickó! Nézd, Laurie. Nem vagy egyszerű paraszt vagy foltozóvarga. Több nyelven beszélsz, mint bármelyik „művelt” nemes, akit ismerek. Tudsz írni és olvasni. Mindenfelé jártál, még Tsuraniföldön is. Okos vagy és tehetséges. Sokkal inkább alkalmas vagy a kormányzásra, mint sokan azok közül, akik beleszületnek. Azonkívül, ha lehet egy bátyám, aki vadász volt, mielőtt herceg lett volna, miért ne lehetne a férjem dalnok?
– Kifogástalan a logikád. Egyszerűen nem találok megfelelő választ. Mindennél jobban szeretlek, de a többi...
– Az a bajod, hogy képes lennél az irányításra, de egyszerűen nem akarod a felelősséget. Lusta vagy.
– Ezért dobott ki az apám tizenhárom évesen – kacagott fel a dalnok. – Azt mondta, sose lesz belőlem tisztességes parasztember.
A lány gyöngéden eltolta magától a férfit, hangja komollyá vált:
– A dolgok változnak, Laurie. Jól megfontoltam a dolgot. Már korábban is előfordult, hogy azt gondoltam, szerelmes vagyok – kétszer is –, de te vagy az egyetlen, aki el tudja feledtetni velem, hogy ki vagyok, úgy, hogy nem is szégyellem a dolgot. Amikor veled vagyok, semmi sem számít, és ez így is van jól. Ilyenkor nem törődöm azzal, hogy van-e értelme annak, ahogyan érzek. De most törődnöm kell vele. Úgyhogy jobb, ha döntesz, mégpedig minél hamarabb. Az ékszereimet teszem rá, hogy a testvéreim még egy napja sem lesznek a palotában, amikor Arutha és Anita majd bejelentik az eljegyzésüket. Ez pedig azt jelenti, hogy valamennyien Krondorba megyünk az esküvőjükre. Ha összeházasodtak, visszajövök ide Lyammel. Neked kell eldöntened, hogy visszajössz-e velünk, Laurie.
A lány le sem vette a tekintetét szerelméről.
– Csodálatos időszakot töltöttem veled. Olyan érzéseket ismertem meg, amelyeket el sem tudtam képzelni, amikor kislányként Pugról, aztán Rolandról álmodoztam. De most már választanod kell. Te vagy az első szeretőm, és örökre te leszel a legkedvesebb szerelmem, de amikor visszatérek ide, akkor vagy a férjem leszel, vagy csak egy emlék.
Mielőtt még a férfi válaszolhatott volna, odament az ajtóhoz.
– De mindenképpen szeretlek, gazfickó. Az idő rövid. – Egy pillanatnyi szünet után folytatta – Most pedig gyerünk, segíts nekem fogadni a királyt!
A férfi előrelépett, és kinyitotta Carline előtt az ajtót. Odasiettek, a kocsikhoz, melyek arra vártak, hogy a dokkokhoz vihessék a fogadóbizottságot. Laurie, a tyr-sogi trubadúr, utazó, korábban a Résháború hőse egyre inkább igényelte az oldalán lépkedő hölgy társaságát, és nem tudta, hogyan érezné magát, ha az örökre elutasítaná.

 

Rillanon, a Szigetkirályság fővárosa várt, hogy üdvözölhesse a hazatérő királyt. Az épületeket ünnepi lobogókkal és melegházi virágokkal díszítették fel. Mutatós zászlók röpködtek a szélben, és feltűnő színű szalagokat erősítettek a házak közé azokon az utcákon, ahol a király elhalad majd. Rillanon, a Királyság ékköve lankás hegyoldalban feküdt. Kecses tornyok, légies árkádok és pompás ívű hidak jellemezték ezt a csodálatos helyet. A legutóbbi király, Rodric belefogott a város rendbehozatalába: csinos márvány és kvarckő burkolatot tettek a palotakörnyéki házakra, amitől a délutáni napsütés szikrázó mesevilággá változtatta a várost.
A Királysas megérkezett az uralkodó kikötőjébe, ahol a fogadóbizottság várakozott. A távolban, azokban a házakban és domboldali utcákban, ahonnan jól lehetett látni a dokkot, polgárok tömegei éljenezték meg visszatérő ifjú királyukat. Sok évig nehezedett Rodric király őrültségének sötét felhője Rillanonra, s bár Lyam a városiak többségének idegen volt, mégis rajongtak érte, hiszen fiatal volt és jóképű, mindenki tudott a Résháborúban tanúsított bátorságáról – és megismerték nagylelkűségét is, amikor csökkentette az adókat.
A révkalauz a szakértő könnyedségével vezette a király hajóját a kijelölt helyre. Gyorsan kikötöttek, és partra tették a hajópallót. Arutha figyelte, ahogy Lyam elsőként kiszállt. Amint azt a hagyományok megkövetelték, térdre ereszkedett, és megcsókolta hazája földjét. Arutha tekintete Anitát keresve pásztázta a tömeget, de a Lyamot üdvözölni akaró nemesek tolongásában nyomát sem látta a lánynak. A kétség jeges tőrdöfése járta át a szívét.
Martin gyengéden megbökte gondolataiba merült öccsét, akinek a protokoll szerint másodikként kellett partraszállnia. Arutha lesietett a pallón, Martin egy lépéssel mögötte haladt. Figyelmüket húguk látványa vonzotta magára, aki otthagyta a mellette álló dalnokot, előreszaladt, és vadul megölelte Lyamot. Bár a fogadóbizottság többi tagja nem bánt olyan szabadon a formaságokkal, mint Carline, a király kedvét kereső udvaroncokból és testőrökből spontán üdvrivalgás tört ki. Azután Carline karjai Arutha nyaka köré fonódtak: őt is megölelte és megcsókolta.
– Jaj, úgy hiányoltam már a savanyú képedet – üdvözölte boldogan.
Arutha morcosan nézett, mint mindig, amikor felriasztották a gondolataiból.
– Milyen savanyú képet? – kérdezte.
Carline bátyja szemébe nézve ártatlan mosollyal felelte:
– Pont úgy nézel ki, mint aki lenyelt valamit, és csak aztán jött rá, hogy az a valami még mozog.
Martin hangosan fölkacagott, de most rajta volt az ölelés sora. A férfi egy pillanatra megdermedt, mert egyelőre még kényelmetlenebbül érezte magát egy húggal, mint két öccsel, de aztán elengedte magát, és viszonozta a szorítást.
– Már nagyon unatkoztam nélkületek – mondta a lány.
Martin, mivel kicsivel arrébb meglátta Laurie-t, megrázta a fejét:
– Nekem nem úgy tűnik.
– Nincs olyan törvény, amely kimondaná, hogy csak a férfiak szórakozhatnak – felelte Carline pajkosan. – Mindazonáltal ő a legaranyosabb ember a testvéreimen kívül, akivel valaha is találkoztam.
Martin csak mosolygott, Arutha pedig tovább kereste Anitát.
Caldric, Rillanon udvarnagya, a király első tanácsadója, és Lyam nagyatyjának testvére szélesen elmosolyodott, amikor kezet rázott a királlyal. Lyamnek csaknem kiabálnia kellett a közelben állók éljenzése miatt.
– Bácsikám, hogy áll a királyságunk?
– Most, hogy visszatértél, jól, királyom.
Látva Arutha egyre bánatosabb arcát, Carline megszólalt:
– Ne lógasd az orrod, Arutha. A keleti kertben van, és rád vár.
Arutha megpuszilta a húgát, aztán sietve távolodott tőle és a nevető Martintól. Amint elrobogott Lyam mellett, odakiáltott neki:
– Ha felséged megengedi...
Lyam az első meglepetés után elmosolyodott, csak Caldric és a többi udvaronc csodálkozott Krondor nagyhercegének viselkedésén.
– Anita – súgta oda a király az udvarnagynak.
Caldric ráncos arcán ragyogó mosoly terült el, ahogy megértően kuncogott.
– Akkor ön hamarosan ismét elutazik, ezúttal Krondorba, az öccse esküvőjére, nemde?
– Itt hamarabb megtarthatnánk, de a hagyomány azt diktálja, hogy a nagyherceg a saját városában esküdjön, és nekünk meg kell hajolnunk a szokások előtt. De addig még eltelik néhány hét. Ezek a dolgok időigényesek, és addig is van egy országunk, amelyet kormányoznunk kell. Bár úgy tűnik, ön meglehetősen jól helyettesített a távollétünkben.
– Talán igen, felség, de most, hogy megint van király Rillanonban, a sok függőben maradt ügy az ön döntésére vár. Azok a kérelmek és egyéb iratok, amelyeket önhöz továbbítottam az utazása idején, csak a tizedrészét teszik ki azoknak, amelyeket most fog látni.
Lyam tettetett kétségbeeséssel felnyögött:
– Úgy hisszük, szólnunk kellene a kapitánynak, hogy mindjárt újra tengerre szállunk.
Caldric elmosolyodott.
– Jöjjön, felség! A főváros látni kívánja a királyát.

 

A keleti kert egyvalakitől eltekintve üres volt. A lány a gondozott ágyások között merengett. A virágok többsége még nem bontotta ki a szirmait, de a bátrabbak már kezdték felölteni a ragyogó tavaszi színt, és a kerítésként szolgáló sövény egy része is örökzöld volt. Azért a kert még inkább a tél csupaszságát idézte, mint a néhány héten belül megmutatkozó tavasz frissességét.
Anita az alant elterülő Rillanont nézte. A palota egy domb tetején trónolt. Valaha hatalmas erőd terült el ott, amely ma is az épület szíve. Hét karcsú, magas híd ívelte át a folyót, amely kígyózó ágaival körülvette a palotát. Hűvös esti szél fújt, ezért Anita összevonta vállán a szép selyemkendőt.
Ajkára mosolyt varázsolt az emlékezés. Zöld szeme kissé elhomályosult, amikor halott apjára gondolt, és mindarra, ami az elmúlt évben és azóta történt: arra, hogyan érkezett Guy du Bas-Tyra Krondorba, hogyan kísérelte meg őt érdekházasságba kényszeríteni, és hogyan jött Arutha inkognitóban a városba. Mindketten a Csúfolódók – Krondor tolvajklánja – védelmében bujkáltak több, mint egy hónapig, míg végre sikerült Crydee-ba szökniük. A Résháború végén Rillanonba utazott Lyam koronázására. Ezekben a hónapokban ő is teljes szívéből beleszeretett a király öccsébe. És Arutha most visszatért Rillanonba.
A macskaköveken felhangzó cipőkopogás hallatán a lány megfordult. Egy szolgát vagy őrt várt, aki azért jött, hogy szóljon, a király megérkezett a kikötőbe. Ehelyett egy fáradtnak látszó, értékes, de gyűrött utazóruhát viselő férfi keresztezte az ösvényt. Barna haját összekócolta a szél, barna szemét sötét karikák keretezték. Majdnem sovány arca félig-meddig morcos kifejezést öltött, mint mindig, amikor valami komoly dologra gondolt, és ezt Anita olyan aranyosnak találta. Amint közeledett, a lány megcsodálta ruganyos, szinte macskaszerűen gyors és gazdaságos járását. Ahogy odaért hozzá, a férfi kísérletképpen szégyenlősen elmosolyodott. Anita pedig – még mielőtt összeszedhette volna az évek során az udvarban tanult tartását – azon vette észre magát, hogy könnyek tolakodnak a szemébe. Hirtelen a férfi karjaiba omlott, és szorosan hozzásimult. Csak annyit mondott:
– Arutha!
Egy ideig csak álltak, és szótlanul átölelték egymást. Aztán a férfi lassan felemelte a lány állát, és megcsókolta. Szavak nélkül beszélt rajongásáról és vágyakozásáról, Anita pedig ugyanúgy válaszolt. Arutha tengerzöld szemekbe nézett, és látta a halvány szeplőkkel aranyosan pöttyözött orrot, amely kedvesen hatott tökéletlenségével az egyébként hibátlan bőrön.
– Visszajöttem – mondta fáradt mosollyal, aztán elnevette magát saját nyilvánvaló megjegyzésén. A lány vele kacagott. Arutha boldognak érezte magát, hogy a karjában tarthatja a karcsú fiatal nőt, és érezheti a lágy illatot, amely sötétvörös hajából árad. (Vörös haja mostanság az udvarnál is népszerű általános divatot teremtett.) A férfi élvezte, hogy megint Anitával lehet.
A lány hátralépett, de továbbra sem engedte el Arutha kezét.
– Olyan sokáig tartott – suttogta. – Eredetileg csak egy hónapnak indult... aztán még egy és még egy. Több, mint fél éve mentél el. Nem bírtam rászánni magamat, hogy kimenjek a kikötőbe. Tudtam, hogy elsírom magamat, amikor meglátlak.
Az arca maszatos volt a könnyektől. Aztán elmosolyodott, és letörölte őket.
Arutha megszorította a kezét.
– Lyam folyton újabb és újabb nemeseket talált, akiket még fel kellett keresnie. Az államügyek... – mondta bosszúsan fintorogva.
Mióta Anitával találkozott, nóta képtelen volt megfogalmazni az érzéseit. Az első pillanattól fogva erősen vonzódott hozzá, és miután elmenekültek Krondorból, folyton önmagával tusakodott. Hisz éppen csak felnőttnek tekintette a lányt, alig többnek, mint gyereknek. Viszont megnyugtató hatással volt rá, úgy ismerte a hangulatváltozásait, mint senki más, megérezte, hogyan enyhíthet gondjain, hogyan csillapíthatja dühét, és hogyan terelheti el őt az önmarcangolás sötétjéből. Azonkívül kezdte megszeretni a lány szelíd céltudatosságát.
Annak idején Arutha egészen a Lyammel való elutazásuk előestéjéig nem szólt. Akkor is itt a kertben sétálgattak, és késő éjszakáig beszélgettek. Habár semmi komolyról nem esett szó, a férfinak az az érzése támadt, hogy valamiféle megegyezés szövődött közöttük. Ezek után a lány leveleinek könnyed, néha szinte hivatalos stílusa megijesztette őt: félt, hogy félreértette azon az éjszakán. Most azonban Anitára pillantva már tudta, hogy nem tévedett.
– Mióta elmentünk, folyton csak rád gondoltam – szólalt meg minden előzetes bevezetés nélkül.
– És én rád – felelte a lány ismételten könnybe lábadt szemmel.
– Szeretlek, Anita. Bárcsak mindig mellettem lehetnél! Feleségül jössz hozzám?
– Igen – mondta a lány, és megszorította a férfi kezét, aztán ismét átölelte őt.
Arutha szinte megszédült az örömtől.
– Te vagy a boldogságom, a szívemben égsz – suttogta szorosan átölelve menyasszonyát.
Kis ideig csak álltak ott: a magas, nyúlánk herceg és a karcsú hercegnő. A nő feje a férfi mellén pihent. Halkan beszélgettek, miközben megszűnt körülöttük az idő – semmi sem tűnt számukra fontosnak a másik jelenlétén kívül. Nem sokkal később egy tapintatos torokköszörülés zökkentette ki őket az álmodozásból. Megfordultak, és egy palotaőrt láttak a kertkapunál.
– Őfelsége elindult, fenségek – mondta. – Néhány percen belül megérkezik a trónterembe.
– Azonnal ott leszünk – felelte Arutha, aztán karját nyújtotta a lánynak. Elsétáltak az őr mellett, aki tisztelettudóan követte őket. Ha a pár hátranézett volna, láthatta volna, hogy a sokat tapasztalt hadfi keményen küzd, hogy komolyságot erőltessen az arcára.

 

Arutha még egyszer utoljára megszorította Anita kezét, aztán amikor Lyam belépett a trónterembe, elhelyezkedett az ajtó mellett. Amint a király az emelvényhez indult, amelyen a trónja állt, az udvaroncok mélyen meghajoltak előtte. Az udvari ceremóniamester koppantott vasalt végű szertartási botjával a padlón. Egy herold elkiáltotta magát:
– Figyelmezzetek rám! Hadd áradjanak szabadon a szavak! Az istenek kegyelméből törvényes uralkodónk, Lyam, első e néven, visszatért hozzánk, és ismét elfoglalja trónját. Éljen a király!
– Éljen a király! – felelték a hatalmas csarnokban összesereglett emberek.
Lyam homlokán egyszerű, hivatalát jelképező aranypántot, vállán bordó palástot viselt.
– Örülünk, hogy itthon vagyunk – mondta, miután leült.
A ceremóniamester ismét koppantott. A herold Arutha nevét kiáltotta. Arutha belépett az ajtón, mögötte Carline és Anita, végül pedig Martin érkezett – ahogy a protokoll megkívánta. Sorban mindegyiküket bejelentették. Amikor már mindannyian a helyükön – Lyam oldalán – álltak, a király intett Aruthának. A nagyherceg közelebb lépett, és lehajolt hozzá.
– Megkérdezted? – suttogta a király.
Arutha egy félmosollyal reagált.
– Mit kérdeztem meg?
– Hogy hozzád megy-e feleségül, te gazfickó – mosolyodott el Lyam. – Hát persze hogy megkérdezted, és az érzelgős vigyorodból ítélve igent is mondott. Most menj a helyedre, egy pillanat alatt elintézem a fogadást.
Arutha visszament Anita mellé, Lyam pedig intett a túloldalon álló Caldric hercegnek.
– Fáradtak vagyunk, lordkancellárom. Örülnénk, ha rövidre fognád a napi ügyeket.
– Két ügyben kérném felséged figyelmét a mai napon. A többi várhat.
Lyam jelezte Caldricnak, hogy folytassa.
– Tehát először is: a Határbáróságokból és Yabon kormányzójától, Vandros hercegtől, a Nyugati Birodalom területén fellépő szokatlan mértékű manótevékenységről kaptunk jelentést.
Arutha figyelme a hír hallatán elszakadt Anitától. A Nyugati Birodalom az ő irányítása alá tartozott. Lyam rápillantott, aztán Martinra: így jelezte, hogy figyelniük kell.
– És mi a helyzet Crydee-val? – szólalt meg Martin.
– Nincs hír a Távoli Partokról, nagyméltóságú uram – felelte Caldric. – Jelenleg csak a keleti Magosvár és a nyugaton fekvő Mennybolttó közötti területekről vannak értesüléseink. Gyakran látnak mostanában északra tartó manóhordákat, és persze portyákról is tudunk, ahol falvakon haladtak át.
– Északra? – nézett Martin Aruthára.
– Megengedi felséged? – kérdezte Arutha.
Lyam bólintott.
– Martin, gondolod, hogy a manók csatlakozni akarnak a Sötét Ösvény Testvériségéhez?
Martin elgondolkodott.
– Ezt a lehetőséget sem hagyhatjuk számításon kívül. A manók sokáig szolgálták a mordeleket. Bár valószínűbbnek tartom, hogy a Sötét Testvérek viszont délnek indultak, hogy hazatérjenek a Szürke Tornyok hegyei közé.
A tündék sötét rokonait ugyanis a Résháború idején a Szürke Tornyokból északra kényszerítették a betolakodók.
– Kancellár úr, érkeztek jelentések a Sötét Testvériségről? – kérdezte Martin.
– Semmi különös, hercegem – rázta megy fejét Caldric. – Csak a szokásos megfigyelések a Világ Fogsora mentén. Északőre, Vasszurdok és Magosvár urai csak a szokásos jelentéseket küldték, és semmi olyat, ami a Testvériségre vonatkozna.
– Arutha, rád és Martinra bízzuk a jelentések áttekintését, és annak meghatározását, hogy milyen intézkedésekre lesz szükség Nyugaton – mondta Lyam, aztán Caldricra nézett. – Van még valami, kancellár uram?
– Egy üzenet a Nagy Kesh Birodalom császárnőjétől, felség.
– Tehát, mit üzen Kesh a Szigeteknek?
– A császárnő tárgyalások céljából a Szigetekre rendelte nagykövetét – bizonyos Abdur Rachman Memo Hazara-Khant –, hogy véget vessen minden Kesh és a Szigetek között fennálló esetleges nézeteltérésnek.
– Ez a hír örömmel tölt el minket, uram – jegyezte meg Lyam. – Az Álmok Völgyének helyzete régóta megakadályozza Királyságunkat és a Nagy Kesh Birodalmat abban, hogy igazságosan kezeljék az egymás országával kapcsolatos ügyeket. Kétszeresen is előnyösnek bizonyulna nemzeteink számára, ha egyszer s mindenkorra megnyugtatóan rendezhetnénk ezt a dolgot. – Lyam felállt. – És üzenjük őexcellenciájának, hogy feltétlenül látogasson meg bennünket Krondorban, ahol lakodalmat ülünk.
– Hölgyeim és uraim, különös öröm számunkra, hogy bejelenthetjük Arutha öcsénk hamarosan bekövetkező házasságkötését Anita nagyhercegnővel.
Ezzel a király Aruthához és Anitához fordult, kézen fogta és a bejelentést megtapsoló gyülekezet elé vezette a párt. A bátyjai mellett álló Carline sötét pillantást vetett Laurie-ra, aztán odament Anitához, és arcon csókolta.
– A mai munka véget ért – jegyezte meg Lyam a csarnokot betöltő éljenzés zsivajában.

 

 

2.
Krondor

A város szunnyadozott.
A Keserű-tenger felől begyűrűző súlyos ködtakaró fehérbe öltöztette Krondort. A Királyság nyugati tartományainak fővárosa sohasem pihent, de a megszokott éjszakai zajokat most elnyelte a szinte áthatolhatatlan homály, és eltakarta a késői járókelőket is. Minden hang halknak és tompának tűnt; a városban nyugalom honolt.
Krondor egyik polgára számára a ma éjszakai körülmények szinte ideálisak voltak. A köd minden utcát keskeny, sötét sikátorrá és minden háztömböt különálló szigetté változtatott. A végeérhetetlen homályt csak néhol szakította meg a sarki lámpák fénye. Ezek a meleg és a világosság állomásait jelentették az arrajárók számára, akik aztán újra beleolvadtak a nyirkos és sötét éjszakába. A fény e kis kikötői között akadt valaki, akinek védelmet nyújtott a homály, amely elnyelte az apróbb zajokat, és elrejtette őt az esetleges megfigyelők elől. Sebes Jimmy most indult dolgozni.
A tizenöt éves Jimmyt a Csúfolódóknak nevezett tolvajcéh egyik legtehetségesebb tagjának tartották. A fiú eddigi rövidke életében mindig tolvaj volt: utcakölyök, aki a piaci gyümölcslopástól emelkedett a Csúfolódók teljes jogú tagjává. Jimmy nem ismerte az apját, anyja pedig prostituált volt a szegénynegyedben, amíg egy részeg matróz meg nem ölte. Azóta a fiú a Csúfolódók közé tartozott, és gyorsan haladt előre a ranglétrán. Nem is a fiatalsága volt a legmeglepőbb dolog gyors fejlődésében: a Csúfolódók úgy vélték, amint valaki készen áll arra, hogy lopjon, hagyni kell, hadd menjen. A kudarcnak megvan az ára. A rossz tolvaj hamar halott tolvaj lesz. Amíg másokat nem kever bajba, nem nagy veszteség a tehetségtelen halála. Nem, Jimmyvel kapcsolatban az volt a legmeglepőbb tény, hogy majdnem olyan jó volt, mint amilyennek hitte magát.
Hihetetlenül halkan járta körbe a szobát. Az éjszaka csendjét csak gyanútlan házigazdáinak mély hangú hortyogása törte meg. Az egyetlen fényforrás egy távoli utcai lámpa nyitott ablakon beszűrődő sápadt fénye volt. A fiú körbepillantott, de minden érzékszerve segített neki a kutatásban. A padló egy ponton szokatlanul kongott a könnyű léptek alatt. Már meg is találta, amit keresett. Magában kikacagta a kereskedőt, aki nem túl eredeti módon rejtette el vagyonát. A tolvajfiú óvatosan felemelte az ál padlódeszkát, és benyúlt Posztós Trig kincsei közé.
Trig felhorkant, és megfordult. Válaszképpen kövér felesége is mocorogni kezdett. Jimmy kővé dermedt: szinte levegőt sem vett, amíg a két alvó ismét meg nem nyugodott. Ekkor előhúzott a rejtekhelyről egy nehéz erszényt. A zsákirányt óvatosan a tunikája alá csúsztatta, és széles övével odaszorította. Visszatette a deszkát, aztán ismét az ablaknál termett. Kis szerencsével napok is eltelhetnek, mire felfedezik a lopást.
A fiú kilépett az ablakpárkányra, felnyújtózkodott, és megragadta az ereszt. Egy gyors húzódzkodás, és máris a tetőn ült. Kihajolt a peremén, egy gyenge taszítással becsukta az ablakszárnyakat, egy zsinegre kötözött horog segítségével a helyére tette a belső kampót, aztán gyorsan visszahúzta a horgot is. Felnevetett, amint elképzelte a kereskedő értetlen arcát, amikor majd megpróbálja kitalálni, hogyan vitték el az aranyát. Jimmy egy percig csöndben feküdt, és figyelt, nem ébredtek-e fel odabent, de mivel semmit sem hallott, megnyugodott.
Felállt, és elindult a Tolvajok Országútján – ahogy a város háztetőit hívták. Trig házának tetejéről átugrott egy másikra, aztán leült, hogy megvizsgálja a szerzeményét. Az erszény láttán nyilvánvaló volt, hogy a posztós takarékos ember, aki folyamatosan félreteszi a haszon jelentős részét. Ebből Jimmy akár hónapokig is megélhet, ha ugyan nem kártyázza el egyszerre az egészet.
Egy halk koccanás hatására a fiú hasravetette magát, és csendesen a cserepekhez simult. Aztán valami csosszanásféleséget hallott, nagyjából feleúton lefelé onnan, ahol ő feküdt. Jimmy átkozta a balszerencséjét, és kezével végigszántott ködtől nedves, göndör, barna üstökén. Mert ha más is van a közelben a tetőn, az csak bajt jelenthet. Ő ugyanis a Csúfolódók Éjmesterének engedélye nélkül dolgozott. Emiatt már épp elég rendreutasítást és ütleget kapott, amikor néha rájöttek a dologra, de ha most meghiúsítja egy másik csúfolódó éjszakai munkáját, valószínűleg többet kap néhány keresetlen szónál vagy óriási pofonnál. A fiút a céh többi tagja felnőttként kezelte: rangját ügyességével és eszével vívta ki. Viszont – korára való tekintet nélkül – el is várták tőle, hogy felelős tagként viselkedjék. Így hát a saját fejével játszott, amikor egy másik tag életét kockáztatta.
A másik alternatíva sem volt túl kecsegtető. Ha egy szabadúszó tolvaj dolgozik a városban a céh engedélye nélkül, Jimmynek kötelessége kideríteni, ki az, és jelentést kell tennie a dologról. Ez némiképp enyhítené bűnét, hogy megszegte a Csúfolódók illemszabályait, különösképpen, ha odaadná a kereskedő aranyából a céhnek járó kétharmad részt.
Jimmy átcsúszott a tetőgerincen, és addig mászott, amíg szembe, nem került a zaj forrásával. Csak egy pillantást kell vetnie a független tolvajra, és jelentést tennie róla. Az ügyeletes majd körözteti az illető személyleírását, és előbb vagy utóbb felkeresi őt néhány nehézfiú, akik megtanítják neki a Csúfolódók körében szokásos alapvető udvariassági szabályokat, amelyeket minden idelátogató tolvajnak illik betartania. Jimmy feljebb húzódzkodott, és átkukucskált a tetőgerinc felett. Senkit sem látott. Körülnézett. Mintha valami enyhe mozgást pillantott volna meg a szeme sarkából, úgyhogy arra fordult. Megint nem látott semmit. Sebes Jimmy elhelyezkedett, és várt. Volt ott valami, ami piszkálna a csőrét.
Jimmy néhány gyöngéje közül az egyik éppen folyton feltámadó kielégíthetetlen kíváncsisága volt, a másik pedig, hogy szörnyen utálta megosztani a zsákmányát a céhhel, amely viszont rosszallóan figyelte kelletlenségét. A Csúfolódók nevelése folytán nagyra értékelte az életet, ezt az érzést azonban – az ő korában szokatlan – cinizmusba hajló szkepticizmus szőtte át. Jimmy sohasem járt iskolába, de az esze vágott, mint a borotva. Egy dolgot mindenesetre biztosan tudott: a zajok nem teremnek csak úgy maguktól a levegőben – kivéve persze, ha mágia van a dologban.
Hozzáfogott, hogy kitalálja, mi az, amit nem lát maga előtt. Elképzelhető, hogy valami láthatatlan szellem feszeng kényelmetlenül a cserepeken, de ez nagyon valószínűtlen. Viszont az is lehet, hogy valami sokkal kézzelfoghatóbb dolog rejtőzik az oromfal túloldalán, az árnyék mélyén.
Jimmy addig mászott, amíg szembe nem került a zaj forrásával, és kicsit felemelkedett, hogy kileshessen a tetőgerinc fölött. A sötétséget kémlelte, és türelme elnyerte jutalmát: amikor újból meghallotta a halk csosszanást, sikerült elkapnia egy villanásnyi mozgást. Egy sötét köpönyeges alak rejtőzött a homályban. A fiú csak akkor látta, hol van az illető, amikor megmozdult. Jimmy odébb araszolt a gerinc alatt, hogy jobb szögben legyen, míg végül pont a fickó mögé került. Megint feljebb csúszott. A leskelődő most megmozdult, és megigazgatta a vállán a köpenyét. Jimmy hátán felállt a szőr. Az előtte fekvő férfi teljesen feketébe öltözött, és nehéz nyílpuskát cipelt. Ez nem tolvaj volt, hanem egy Éjsólyom!
Jimmy kőmereven feküdt. A Halál Rendjének egy tagjába botlani, amikor az éppen dolgozik, nem túlzottan növeli a hosszú életre szóló kilátásokat. Viszont a Csúfolódóknak volt egy rendelkezése, miszerint az orgyilkosok testvériségéről szóló bármilyen hírt azonnal jelenteni kell; és ez a rendelkezés magától a Pillértől, a tolvajcéh legmagasabb rangú vezetőjétől származott. A fiú úgy döntött, vár; bízott az ügyességében, ha netalántán felfedeznék. Nem rendelkezett ugyan az Éjsólymok szinte legendába illő tulajdonságaival, viszont megvolt benne annak a tizenöt éves fiúnak a határtalan önbizalma, aki tudta magáról, hogy ő a Csúfolódók történetének legfiatalabb mestertolvaja. Ha észre is veszik, nem ez lesz az első menekülést a Tolvajok Országútján.
Telt-múlt az idő. Jimmy a vele egykorúalthoz képest szokatlanul fegyelmezetten várt. Az a tolvaj, aki nem tud szükség esetén akár órákon át is nyugton ülni, nem marad sokáig életben. A fiú néha hallotta és látta is, hogy az orgyilkos megmozdul. Jimmy kezdett egyre kevésbé félni az Éjsólymoktól, mivel az, akit éppen figyelt, nem volt túlzottan járatos a mozdulatlan várakozásban. A fiú viszont már régen megtanulta, hogyan feszítse meg és ernyessze el az izmait teljesen zajtalanul, hogy ne zsibbadjanak el. Tehát – döntötte el – a legtöbb legenda hajlik a túlzásokra. Az Éjsólymoknak még hasznos is, ha ily módon tartják rettegésben az embereket.
Az orgyilkos hirtelen megmozdult; hagyta, hogy a köpenye teljesen hátracsússzon, és felemelte a számszeríját. Jimmy közeledő patkókopogást hallott. Lovasok haladtak el alattuk, aztán az orgyilkos leeresztette a fegyverét. Nyilván nem volt köztük a kiszemelt áldozat.
Jimmy kicsit felkönyökölt, hogy jobban lássa a férfit, most, amikor a köpönyege már nem takarja. Az kissé elfordult, hogy megigazítsa a ruháját, és az arcát mutatta a fiú felé. A tolvaj maga alá húzta a lábát, hogy azonnal felugorhasson, ha a szükség úgy kívánja, aztán jól megnézte magának a férfit. Nem sokat látott, csak annyit, hogy sötét hajú és világos bőrű. Ekkor vette észre, hogy az orgyilkos pont felé néz.
A vér hangosan dobolt a fülében, és nem értette, hogyhogy nem hallja a másik ezt az őrületes robajt. De a férfi hamarosan visszafordult, és tovább virrasztott, Jimmy pedig nesztelenül lebukott a tetőgerinc mögé. Mélyeket lélegzett, hogy elfojtsa könnyelműen feltörni készülő kacagását. Amikor kicsit megnyugodott, megkockáztatott még egy pillantást.
Az orgyilkos megint várakozott. Jimmy is elhelyezkedett. Csodálkozott az Éjsólyom fegyverén. A nehéz számszeríj rossz választás egy mesterlövész számára, mivel kevésbé pontos, mint bármilyen jó íj. Olyan emberre vallott, akinek kevés a gyakorlata, a számszeríj előnye ugyanis az, hogy rendkívüli erővel lövi ki a vesszőt, így egy pontatlanabb találat is halálos lehet. Jimmy látott egyszer egy acél mellvértet egy kocsmai bemutatón: a nehéz számszeríj vesszeje akkora lyukat szakított rajta, amelyen a fiú ökle játszva keresztülfért. A páncélt azonban nem a lyuk mérete miatt akasztották ki, mert az a szokásos volt, hanem mert a viselője valami csoda folytán túlélte a dolgot. De a fegyvernek megvannak a maga hátrányai is. Például úgy tíz méteren túl már nem valami pontos. Egyszerűen rövid a hatótávolsága.
Jimmy a nyakát nyújtogatta, hogy lássa az Éjsólymot. Érezte, hogy a jobb karja zsibbadni kezd. Óvatosan áthelyezte testsúlyát a baljára, de hirtelen megcsúszott egy cserép a keze alatt, és hangos reccsenéssel kettétört. Az egyik fele megindult, végigcsattogott a tetőn, és az út macskakövén végezte. Jimmy számára a zaj a végzetét visszhangzó mennydörgésnek tűnt.
Az orgyilkos emberfeletti sebességgel pördült meg és lőtt. A fiú életét csak az mentette meg, hogy megcsúszott, különben nem tudott volna elég gyorsan lebukni a lövedék elől; a gravitáció azonban megadta a kellő sebességet. A tetőnek csapódott, de még hallotta, hogy a nyílvessző elsuhant fölötte. Egy pillanatra elképzelte, hogy a feje szétrobban, mint egy érett tök, és magában köszönetet mondott Banathnak, a tolvajok istenének. Aztán még egyszer megmentették az ösztönei, mert ahelyett, hogy felállt volna, inkább fekve maradt, és jobbra gurult a tetőn. Az orgyilkos kardja pontosan ott csapott le, ahol egy pillanattal korábban feküdt. Tudta, nem szerezhet elég előnyt ahhoz, hogy elszaladjon, ezért gyorsan felguggolt, és egy mozdulattal előrántotta a tőrét a csizmája szárából. Nem nagyon szeretett harcolni, de pályája során hamar rájött, hogy az élete függhet a vívótudásától, így szorgalmasan gyakorolt, ha lehetősége adódott. Sajnálta, hogy a tetőn mászkálás miatt nem hozhatta magával a szablyáját.
Az orgyilkos szembefordult Jimmyvel, és a fiú látta, hogy egy pillanatra meginog. Lehet, hogy az Éjsólyomnak jók a reflexei, de nem szokott hozzá a tető nyújtotta bizonytalan egyensúlyi helyzethez. Jimmy elvigyorodott: nem mintha mulattatta volna a másik ügyetlensége – inkább csak hogy elrejtse a félelmét.
– Kölyök, imádkozz az istenhez, aki idehozott, bármelyik legyen is az! – sziszegte az orgyilkos.
Jimmy különösnek találta, hogy az Éjsólyom ilyen haszontalan megjegyzésre pazarolja az energiáját, és úgy érezte, itt a páratlan lehetőség a menekülésre. Az orgyilkos hirtelen támadott. A penge éppen ott szelte át a levegőt, ahol egy pillanattal korábban még a tolvajfiú állt. Jimmy rohant a tetőn, és átugrott arra az épületre, ahol Trig, a kereskedő lakott. Egy másodperccel később hallotta, hogy üldözője is megérkezett. A fiú kecsesen szökellt, aztán hirtelen ásító ürességgel találta szemközt magát. Sietségében megfeledkezett róla, hogy a háznak ezen a végén egy széles utca van, a következő épület pedig lehetetlenül távol helyezkedik el. Kénytelen-kelletlen megpördült.
Az orgyilkos kardja hegyét ellenfelére szegezve lassan közeledett. A fiúnak ekkor eszébe villant valami: őrült dobogásba, ugrándozásba kezdett a tetőn. Egy pillanat múlva megérkezett a várva várt reakció: odalentről egy dühös hang hallatszott.
– Tolvaj! Tönkretettek!
Jimmy el tudta képzelni Posztós Triget, amint kihajol az ablakán, és felveri a város összes katonáját, és reménykedett, hogy az orgyilkosnak is ugyanez jár az eszében. A zenebona miatt biztosan hamar körülveszik az épületet. Imádkozott, hogy az orgyilkos inkább elmeneküljön, és ne büntesse meg kudarca okozóját. De sajnos az Éjsólymot nem érdekelte a kereskedő kiáltozása, hanem Jimmynek ugrott. Megint lesújtott, de a fiú félreugrott, aztán oldalazva közelebb lépett, hogy elérje az ellenfelét. Jimmy szúrt, és érezte, hogy a tőr hegye az Éjsólyom kardforgató karjába fúródik. Az orgyilkos pengéje leesett, és nagyot csattant a kövezeten. Fájdalomkiáltás hasított az éjszakába, elcsöndesítve a kereskedő handabandázását. A fiú hallotta az ablaktábla csapódását, és kíváncsi volt, vajon mit gondolhat szegény Trig, miért pont a feje fölött sikoltoznak.
Az orgyilkosnak sikerült elugrania a következő szúrás elől, aztán előhúzta övébe tűzött tőrét. Megint támadott; meg sem szólalt, és a bal kezében tartotta a fegyvert. Jimmy kiáltozást hallott odalentről, de ellenállt a sürgetésnek, hogy segítséget kérjen. Nem bízott igazán abban, hogy legyőzi az Éjsólymot – még így sem, hogy az a gyöngébb kezével harcolt –, de arra sem érzett túl nagy kedvet, hogy elmagyarázza az őrségnek, mit is keresett a kereskedő háza tetején. Ezenkívül, még ha kiáltana is: mire a katonák odaérnének, bebocsátást nyernének a házba, és feljutnának a tetőre, addigra már valószínűleg minden eldőlne.
Jimmy a tető széléhez hátrált, és csak akkor állt meg, amikor érezte, hogy a sarka már a levegőben lóg.
– Nincs hová menekülnöd, kölyök – jegyezte meg a közeledő orgyilkos.
Jimmy várt: kétségbeesett lépésre szánta el magát. Ellensége teste megfeszült. A fiú csak erre várt: hirtelen lekuporodott, és hátralépett – tulajdonképpen szándékosan leesett a tetőről. Az orgyilkos jól irányzott döfése nem találkozott a várt ellenállással, így a férfi elvesztette az egyensúlyát, és előrezuhant. Jimmy még éppen idejében kapta el a tető peremét, de a rántástól majdnem kificamodott a válla. Inkább csak érezte, mintsem látta, ahogy az orgyilkos halkan átsuhanva fölötte lezuhant, és a sötétben a kövezetnek csapódott.
Lógott még egy pillanatig – keze, karja és válla tüzelt a fájdalomtól. Olyan egyszerű lett volna elengedni magát, és lezuhanni a puha sötétségbe. Aztán lerázta magáról a kimerültséget és a fájdalmat, és kényszerítette sajgó izmait, hogy visszahúzzák őt a tetőre. Egy percig zihálva feküdt ott, aztán megfordult, és lenézett.
Az orgyilkos mozdulatlanul hevert a kövezeten. A nyaka furcsa szögben állt, s ez igen valószínűvé tette, hogy már nem él. Jimmy mélyeket lélegzett – csak most tört rá a félelem fagyos hidege. Elfojtotta a rátörő remegést, és gyorsan behúzta a fejét, amikor látta, hogy két férfi rohan be a lenti utcába. Az illetők megragadták a hullát, megfordították, aztán fölemelték, és elsiettek vele. Jimmy elgondolkodott. Hogyha az orgyilkosnak szövetségesei vannak a környéken, akkor biztos, hogy a Halál Rendje dolgozik. De vajon kit várhattak az utcán éjnek évadján? Körülnézett, és egy pillanatig mérlegelte, megéri-e a kockázatot, hogy kielégítse a kíváncsiságát és maradjon még egy kicsit, amikor az őrjárat néhány percen belül biztosan megérkezik. A kíváncsiság győzött.
Patkócsattogás visszhangzott a ködben, és hamarosan két lovas ért a kereskedő háza előtti lámpa fénykörébe. Trig is pont ebben a pillanatban döntött úgy, hogy ismét kinyitja a zsalukat, és folytatja az óbégatást. Jimmynek elkerekedett a szeme, amikor az idegenek felnéztek a kereskedő ablakára. A férfiak egyikét jól ismerte, bár több, mint egy éve nem találkoztak. Látván, hogy mibe keveredett, megcsóválta a fejét, aztán úgy döntött, itt az ideje, hogy a távozás hímes mezejére lépjen. De a lent haladó férfi személye lehetetlenné tette, hogy a fiú lezártnak tekintse az ügyet. Felemelkedett, és elindult a Tolvajok Országútján, vissza a Csúfolódók pihenőjéhez.

 

Arutha megzabolázta a lovát, és felnézett az ablakra, ahonnét egy hálóruhás férfi kiabált.
– Laurie, mi lehet ez?
– Hát amennyire a jajveszékelésből és óbégatásból kivehető, ez a polgár egy bűntény áldozata volt a közelmúltban.
– Erre én is rájöttem – nevetett fel Arutha. Nem ismerte jól Lauriet, de élvezte a dalnok elmésségét és humorérzékét. Tudta, a férfi azért kérte, hogy vele tarthasson Krondorba, mert valami gond merült fel közte és Carline között. A hercegnő csak egy hét múlva érkezik majd meg, Anita és Lyam társaságában. De Arutha már rég eldöntötte magában, hogy amit a húga nem közöl vele, az nem az ő dolga. Mindazonáltal megértette, milyen nehéz helyzetben lehet Laurie, ha megharagította a lányt. Anitát leszámítva Carline volt az utolsó, akivel össze akart volna veszni.
Arutha a környéket fürkészte. A szomszéd házakból néhány álmos hang ordítozva magyarázatot követelt.
– Nos, hamarosan meg kell érkeznie valakinek, aki kivizsgálja az ügyet. Jobb, ha megyünk.
Amint ezt kimondta, meglepetésükre máris egy hangot hallottak a ködből:
– Ide!
A homályból előtűnő három férfi a városi őrség szürke nemezsapkáját és ujjatlan sárga köntösét viselte. A baloldali tagbaszakadt, álmos tekintetű katona egyik kezében lámpást tartott, a másikban pedig botot. A középső, kicsit idősebb férfi valószínűleg közel lehetett a nyugdíjhoz, a harmadik pedig egy fiatal suhanc volt, de mindhármukból áradt az utcán szerzett tapasztalat. Ez már csak abból is látszott, ahogyan kezüket hanyagul az övükből kikandikáló kés markolatán nyugtatták.
– Mi történik itt? – kérdezte a legöregebb őr. Hangjában keveredett a jókedv és a hivatalosság.
– Valami gond van abban a házban – mutatott Arutha a posztókereskedő felé. – Mi épp csak erre jártunk.
– Ilyenkor, uram? Nos, akkor bizonyára nem bánják, ha itt kell maradniuk néhány percig, amíg tisztázzuk, mi ez az egész.
Jelzett fiatalabb társának, hogy nézzen körül. Arutha bólintott, de nem szólt semmit. Ekkor egy vörös arcú hájgombóc rontott ki a házból, hadonászva és kiabálva.
– Tolvajok! Megloptak a szobámban, a saját szobámban! Elvitték a kincsemet! Kérdem én, mi a teendő, amikor egy törvénytisztelő állampolgár már az ágyában, a saját ágyában sincs biztonságban? – Egy pillantást vetve Aruthára és Laurie-ra így folytatta: – Nyilván ezek a tolvajok, a gaz tolvajok. – Aztán összeszedte minden méltóságát, már amennyire terjedelmes hálóingében erre képes volt, és úgy kiabálta: – Mit csináltatok az aranyammal, a drága aranyammal?
A nagydarab őr karon ragadta és maga felé penderítette a kiáltozó férfit.
– Itt vagyunk, hagyd már abba a vonyítást, te bugris!
– Bugris?! – ordította Trig. – De miféle, kérdezem én, miféle joguk van maguknak arra, hogy úgy nevezzenek egy polgárt, egy törvénytisztelő polgárt, hogy... – hirtelen abbahagyta. Az arckifejezése hitetlenkedőre váltott, amikor egy lovascsapat bontakozott ki a ködből. Élükön egy magas, fekete bőrű férfi lovagolt, aki a nagyhercegi testőrség kapitányi egyenruháját viselte. Látva az utca közepén gyülekező társaságot, intett az embereinek, hogy álljanak meg.
– Nos, ennyit arról, hogy felhajtás nélkül térjünk vissza Krondorba – szólt oda Arutha a fejét csóválva Laurie-nak.
– Őrség, mi folyik itt? – kérdezte a kapitány.
Az őr tisztelgett.
– Éppen azt próbálom kideríteni. Most tartóztattuk le ezt a két embert... – mutatott Aruthára és Laurie-ra.
A kapitány közelebb lovagolt, aztán felkacagott. Az őr oldalról nézte a föléje magasodó férfit, és nemigen tudta, mit mondjon. Gardan, a crydee-i kaszárnya volt őrmestere odaléptetett Aruthához, és tisztelgett:
– Üdvözöljük a városában, fenség.
Ekkor a többi őr is kihúzta magát a nyeregben, és tisztelegtek a nagyhercegüknek.
Arutha viszonozta a tisztelgést, aztán kezet rázott Gardannal. A járőr és a kereskedő szótlanul álltak.
– Dalnok – mondta Gardan –, örülök, hogy téged is újra látlak.
Laurie mosollyal és meghajlással fogadta az üdvözlést. Még csak rövid ideje ismerte Gardant, amikor Arutha elküldte az ősz hajú katonát Krondorba, hogy ő vezesse a városi és a palotaőrséget, de ez alatt a rövid idő alatt is megkedvelte.
A nagyherceg a várakozó katonák és a kereskedő felé pillantott. A katonák levették a sapkájukat, és a legidősebb megszólalt:
– Fenséged bocsánatáért esedezünk, az öreg Bert igazán nem tudhatta. Ha megsértettem, akaratlanul történt, uram.
Arutha, aki a késői óra és a hideg idő ellenére is jól szórakozott, megrázta a fejét.
– Nem sértettél meg, Bert. Csak a kötelességedet teljesítetted, és teljesen jogszerűen jártál el. – Aztán Gardanhoz fordult: – Az ég szerelmére, hogy sikerült megtalálnotok engem?
– Caldric herceg futárt küldött a hírrel, hogy ön visszatér Rillanonból. Holnapra vártuk, de szóltam Volney grófnak, hogy ön valószínűleg megpróbál még ma besurranni a városba. Mivel Salador felől érkeztek, csak ezen az egy kapun jöhettek be – mutatott az utca keleti végén álló boltívre, amely szinte eltűnt a ködben –, így hát itt vagyunk. Fenséged még annál is korábban érkezett, mint ahogy vártam. És hol van a kísérete többi tagja?
– A harcosok fele Anita hercegnőt kíséri el édesanyja birtokára. A többiek a várostól körülbelül hatórányi lovaglásra táboroznak. Nem tudtam volna elviselni még egy éjszakát a szabad ég alatt. Mindazonáltal van egy fontos ügy is, amelyet el kell intéznünk.
Gardan furcsán nézett a nagyhercegre, de az csak annyit mondott:
– Többet csak akkor, ha beszéltem Volneyval. És most – nézett a kereskedőre – mondjátok el, ki ez a hangoskodó fickó.
– Ő Posztós Trig, fenség – felelte a rangidős katona. – Azt állítja, hogy valaki betört a szobájába, és kirabolta. Azt mondja, arra ébredt, hogy nagy csata folyik a háztetőjén.
– A fejem fölött gyilkolták egymást – szólt közbe Trig. – Az én... fejem fölött... – akadt el a hangja, amikor rájött, hogy kivel beszél. Aztán zavartan hozzátette: – Fenség.
A nagydarab őr szigorú pillantást vetett rá.
– Azt mondja, hallott egy sikoltást, aztán eliszkolt az ablakból: visszahúzta a fejét, mint a teknősbéka a páncéljába.
– Mintha valaki gyilkolt volna, véres gyilkosságot követett volna el, fenség – bólogatott vadul a kereskedő. – Szörnyű volt.
A testes katona könyökével oldalba bökte Triget, amiért az félbeszakította. Közben oldalról, egy sikátorból előbukkant a fiatal őr is.
– Ez a ház túloldalán, egy szemétkupac tetején hevert – mutatta fel az orgyilkos kardját. – A markolat kicsit véres, a penge viszont egyáltalán nem. Egy vértócsát is találtam, holttest viszont sehol sincs.
Arutha intett Gardannak, hogy kérje el a kardot. A fiatal katona csak most vette észre a testőröket. Az újonnan jöttek egyértelműen a felettesei voltak, úgyhogy átnyújtotta a kardot, és levette a sapkáját. A nagyherceg megkapta a kardot, de semmi különöset nem látott rajta, ezért mindjárt vissza is adta.
– Induljunk haza, Gardan, szólj a testőröknek. Így sem sokat alhatunk már ma éjjel.
– És mi lesz a rablással? – rikoltozott a posztós. Ez volt a vagyonom, az összes vagyonom! Tönkrementem! Mit fogok most csinálni?
A nagyherceg megfordította a lovát, és az őrök mellé léptetett.
– Együttértek veled, jó kereskedőm – mondta Trignek –, de a továbbiakra nézve biztos vagyok benne, hogy az őrség mindent megtesz majd, hogy visszaszerezze a javaidat.
– Most pedig – mondta Bert –, javaslom, hogy az éjszaka hátralevő részében aludjon egyet, uram. Reggel majd panaszt tehet az ügyeletes őrmesterünknél Ő majd felveszi a jegyzőkönyvet, hogy mit vittek el.
– Hogy mit vittek el? Aranyat, ember, aranyhegyeket! A kincsemet, az összes kincsemet!
– Aranyat, valóban? Akkor – mondta Bert tapasztaltan –, javaslom, hogy most aludjék egyet, holnap pedig kezdje el újból a takarékoskodást, mert abból egy huncut vasat sem lát többé – ez olyan biztos, mint hogy Krondorban köd van. De ne szomorkodjék, jó uram. Ön a lehetőségek embere, és az arany gyorsan szaporodik az olyanok kezében, akik magához hasonlóan leleményesek és vállalkozó szelleműek.
Arutha csak nehezen tudta elfojtani kitörni készülő kacagását. A férfi személyes tragédiája ellenére nevetséges látványt nyújtott fehér hálóingében, ráadásul a hálósipkája csúcsa is úgy előrebukott, hogy majdnem az orráig ért.
– Jó kereskedőm, majd én kárpótollak – húzta elő tőrét az övéből a nagyherceg, és Bertnek, az éjjeliőrnek nyújtotta. – Ez a fegyver a családi címeremet viseli. Két másik ilyen létezik, a bátyáim – a király és Crydee hercege – birtokában. Hozd ezt vissza holnap a palotába, és egy zacskó aranyat kapsz érte. Ne legyenek boldogtalan mesteremberek Krondorban a hazaérkezésem napján. És most jó éjszakát kívánok mindenkinek.
Arutha megsarkantyúzta a lovát, és a palota felé vezette társait. Amikor eltűntek a homályban, Bert Trighez fordult:
– Nos minden jó, ha a vége jó, uram – mondta, és odaadta a nagyherceg tőrét. – És arra is büszke lehet, hogy ön egyike annak a néhány polgári származású személynek, aki szót válthatott Krondor nagyhercegével, bármilyen szokatlan körülmények között is történt a dolog.
Aztán az embereihez fordult:
– Nemcsak ez az egy szórakoztató kis eset van, más is történik egy ilyen éjszakán Krondorban.
Azzal intett, hogy kövessék, és elindultak a sűrű homályban.
Trig egyedül maradt. Kis ideig még ott álldogált, aztán felderült az arca, és odakiáltott a feleségének, meg mindazoknak, akik az ablakból nézték a történteket:
– Beszéltem a nagyherceggel! Én, Trig, a posztókereskedő!
Valami lelkesedésféle töltötte el, de azért Arutha tőrét szorongatva visszacammogott otthona melegébe.

 

Jimmy a legkeskenyebb alagutakat választotta. A csatornahálózat – a többi, ebben a városrészben levő föld alatti építménnyel egyetemben – olyan útvesztőt alkotott, amelynek minden négyzetcentiméterét a Csúfolódók ellenőrizték. Jimmy elhaladt egy szedesember mellett. Ezek a guberálók abból éltek, hogy összegyűjtöttek minden használható dolgot, amit a szennyváz-csatornákban találtak. A fickó éppen egy összetorlódott szeméthalmot próbált megállítani egy bot segítségével. Ezt a víz színén lebegő masszát hívják a szlengben szednek, a szeméthad szó valamiféle eltorzított változata alapján. Ki is halászta, és átturkálta, hátha talál benne egy pénzérmét vagy valami más értékeset. A férfi valójában őrszem volt. Jimmy odaintett neki, aztán átbújt egy alacsonyan lógó gerenda alatt, amely látszólag egy elhagyatott pince mennyezetét tartotta valaha, de már eltörött. A fiú egy nagy csarnokba lépett, melyet az alagutak és pincék közé vájtak. Itt volt a tolvajcéh szíve, a Csúfolódók pihenője.
Jimmy magához vette a kardját a fegyverállványról, aztán keresett egy csöndes sarkot, ahol leülhetett. Aggasztotta az ügy, amelybe keveredett. A szabályok szerint felelnie kellene azért, hogy engedély nélkül tört be Trig házába, szét kellene osztania a zsákmányolt aranyat, és el kellene viselnie a büntetést, amit az Éjmester kiszab rá, bármekkora legyen is az. Holnap délutánra viszont a céh mindenképpen tudni fogja, hogy a posztóst kifosztották. Ha tehát nem szólna, és kiderülne, hogy nem szabadúszó tolvaj dolgozott, a gyanú Jimmyre és a többi olyan fickóra terelődne, akik alkalomadtán engedély nélkül is elindulnak egy-egy éjszakai betörésre. Az azt követő büntetés pedig kétszer akkora lenne. Ugyanakkor Jimmynek nemcsak a saját érdekeit kellett figyelembe vennie, hiszen tudta, hogy az orgyilkos célpontja maga Krondor nagyhercege volt. A fiú elég sok időt töltött Aruthával és Anita hercegnővel, amikor a Csúfolódók rejtegették őket Bas-Tyra emberei elől, így megkedvelte őt. Sőt, Arutha adta a fiúnak azt a kardot is, amelyet az oldalán viselt. Nem, Jimmy nem hagyhatta figyelmen kívül az orgyilkost, de azt sem tudta, mit kellene tennie.
A csöndes fontolgatás hosszú pillanatai után döntött. Először megpróbálja figyelmeztetni a nagyherceget, aztán tájékoztatja az orgyilkossal kapcsolatban Fürge Alvarnyt, a Napmestert. Alvarny a barátja volt, és egy kicsivel több kilengést engedett meg Jimmynek, mint Gaspar da Vey, az éjszakai tolvajvezér. Alvarny nem említené meg a Pillérnek tett jelentésében Jimmy késlekedését – feltéve, hogy nem késik túl sokat. Ez pedig azt jelenti, hogy mihamarabb Aruthához kell érnie, azután rögtön indulnia kell vissza, és – legkésőbb holnap napnyugtáig – beszélnie kell az ügyeletessel. Ha ennél később szól, valószínűleg még Alvarny sem nézi el neki a dolgot. Akármilyen nagylelkű is a barátja a maga részéről, azért még a Csúfolódók közé tartozik. A céhhez való hűtlenséget nem bocsáthatná meg.
Jimmy körülnézett, és látta, hogy Aranyos Dase közeleg. A ragyogó tolvaj fiatal kora ellenére elég tapasztalatot szerzett abban, hogyan lehet gazdag, idősödő hölgyeket megszabadítani a vagyonuktól. A szőke fiú jobban bízott csinos arcában és személyes varázsában, mint a lopásban. Dase megillegette magát díszes ruhájában.
– Na, mit szólsz?
– Látom, újabban szabókhoz törsz be – bólintott helyeslően Jimmy.
Aranyos játékosan meglegyintette barátját, aztán odaült mellé.
– Nem, te kóbor macskák korcs ivadéka, szó sincs róla. Jelenlegi pártfogóm a híres serfőzőmester, Fallon özvegye.
Jimmy már hallott az illetőről: világos és barna söreit oly nagyra értékelték, hogy a végén még Erland nagyherceg asztalánál is nagy becsben tartották őket.
– És tekintve elhunyt férjét, és annak kiterjedt üzleti kapcsolatait, a hölgyet meghívták a fogadásra.
– Fogadás? – kérdezte Jimmy, és már tudta, hogy Aranyos a saját ritmusában néhány különlegesen érdekes pletykát fog elmondani.
– Ó – sajnálkozott Aranyos –, nem említettem volna a menyegzőt?
Jimmy az ég felé fordította a tekintetét, de azért tovább játszott:
– Milyen menyegzőt, Aranyos?
– Hát természetesen a királyi lakodalmat. Bár nem a király asztalához ültettek bennünket, de nem is a legtávolabbihoz kerülünk.
Jimmy nyújtózkodott egyet.
– A király? Krondorban?
– Hát persze!
– Na jó, kezdjük elölről – ragadta karon Dase-t.
A jóképű, de nem túl jó megfigyelőképességű szélhámoskölyök vigyorogva folytatta:
– Fallon özvegyét nem kisebb személyiség tájékoztatta, mint a palota kulcsárja, akit már 17 éve ismer. Azt mondta, hogy nagyobb mennyiségű árura lesz szükség egy hónapon belül – idézem – „a királyi menyegzőre”. Egy biztos, még a király is jelen kell, hogy legyen a saját esküvőjén.
– Dehogy, te tökfilkó – rázta meg a fejét Jimmy –, nem a királyról van itt szó, hanem Anitáról és Arutháról.
Egy pillanatig úgy tűnt, Aranyos zokon vette a megjegyzést, de aztán hirtelen érdeklődés csillant meg a tekintetében.
– Miből gondolod?
– A király Rillanonban esküszik. A nagyherceg nősül Krondorban.
Aranyos bólintott, jelezve, hogy érti.
– Annak idején együtt bujkáltam Anitával és Aruthával; csak idő kérdése volt, hogy mikor házasodnak össze. Hát ezért jött vissza a nagyherceg – barátja reakcióját látva Jimmy gyorsan helyesbített – ...vagyis jön vissza hamarosan.
A fiú agya beindult. Az esküvőre nemcsak Lyam jön Krondorba, hanem a nyugat minden jelentősebb nemese és jónéhányan a keletiek közül is. És ha Dase tud a menyegzőről, akkor már fél Krondor értesült róla, és alkonyatig a másik felének a fülébe is eljut a dolog. Jimmy elmélkedését az éjszakai ügyeletes, Kacagó Jack közeledése szakította meg, aki az Éjmester első helyettese volt. A keskeny ajkú férfi csípőre tett kézzel megállt a két fiú előtt.
– Jár valami a fejedben, kölyök? – kérdezte. – Mert úgy nézel ki.
Jimmy nem kedvelte Jacket. A morcos, hallgatag fickó hajlamos volt az erőszakra és a szükségtelen kegyetlenkedésre. Egyetlen ok miatt érhetett el mégis ilyen magas tisztséget a céhnél: képes volt a bunyósokat és a többi forrófejűt kordában tartani. Jimmy ellenszenve viszonzásra talált, ugyanis éppen ő biggyesztette Jack neve elé a „Kacagó” szót, mivel a hosszú évek során, amióta a férfi a Csúfolódók közé tartozott, még soha senki sem hallotta őt nevetni.
– Tényleg semmi – felelte Jimmy.
Jack szeme összeszűkült, és egy hosszú percig nézte Jimmyt, aztán Dase-t.
– Azt hallottam, történt valami a keleti kapunál. Te nem jártál arrafelé ma éjjel, ugye?
Jimmy unottan a barátjára nézett, mintha nem tudná, melyiküket kérdezték. Aranyos tagadólag rázta meg a fejét. Jimmy kíváncsi lett, tudnak-e már az Éjsólyomról. Ha igen, és valaki meglátta őt a közelben, nem várhat könyörületet Jack bunyósaitól. Azért a fiú gyanította, hogy ha lenne ellene bizonyíték, akkor nem kérdezgetnék, hanem nyíltan megvádolnák.
– Megint részegek csetepatéztak? – kérdezte továbbra is unott hangon. – Nem, majdnem egész éjszaka aludtam.
– Helyes, akkor legalább friss vagy – mondta Jack, és odaintett Dase-nek, hogy tűnjön el. Aranyos felállt, és megjegyzés nélkül elment, Jack pedig feltette a lábát Jimmy mellé a padra.
– Még dolgunk van az éjjel – mondta.
– Ma éjszaka? – kérdezte a fiú, mert úgy saccolta, hogy már csak úgy öt óra maradt napkeltéig.
– Speciális feladat. Tőle – mondta, és ezalatt a Pillért értette. – Valami királyi rendezvény lesz a palotában, amire a kesh nagykövet is hivatalos. Egy szállítmánnyal ajándékok, nászajándékok érkeztek késő este. Egyenesen a palotába viszik őket, legkésőbb holnap délig, úgyhogy csak ma éjjel van esélyünk, hogy megszerezzük. Ritka lehetőség.
A férfi hangsúlya alapján Jimmynek kétsége sem maradt afelől, hogy Jack nem kéri, hogy legyen ott, hanem parancsolja. Remélte ugyan, hogy aludhat egy kicsit, mielőtt a palotába indulna, de erre most már nem maradt ideje.
– Mikor és hol? – sóhajtott lemondóan.
– Egy óra múlva a dokk melletti nagy raktárháznál, tudod, amelyik egy saroknyira van a Cincogó Rák fogadótól.
Jimmy ismerte a helyet. Bólintott, aztán szó nélkül otthagyta Kacagó Jacket. Fölment az utca felé vezető lépcsőn.
Az orgyilkosok ügyének még várnia kell pár órát.

 

Krondort még mindig köd borította. A dokkok melletti raktárnegyed rendszerint csendes volt a hajnali órákban, ma éjjel pedig szinte túlvilági képet nyújtott. Jimmy elindult a hatalmas bálák között, amelyek nem voltak elég értékesek ahhoz, hogy külön pénzért bent őrizzék és megóvják a tolvajoktól őket. A gyapotbálák, a szállításra váró takarmány és a farakások őrjítően bonyolult útvesztőt alkottak. A fiú ezek között haladt csendesen. Látott több kikötőőrt is, de a nedves éjszaka és a nagyvonalú kenőpénz az őrszoba közelében tartotta őket, ahonnan elűzte a homályt a kandallókban lobogó tűz. Semmiféle rendbontás nem csalhatta volna elő őket a kuckójukból. A Csúfolódók már rég eltűnnének a környékről, mire az unott őrök előkeverednének. Amikor Jimmy odaért a kijelölt találkahelyre, körülnézett, és mivel senkit sem látott, várt. Korán érkezett, mint mindig, mert szerette rendezni a gondolatait az akció megkezdése előtt. Azonkívül volt valami Kacagó Jack parancsában, ami óvatosságra intette. Egy ilyen fontos munkát ritkán hagynak az utolsó pillanatra, és még ennél is ritkábban engedélyez a Pillér olyan akciót, ami felkeltheti a nagyherceg haragját. Márpedig a királyi nászajándékok elrablása miatt Arutha egész biztosan dühös lenne. De Jimmy nem volt elég magas rangú ahhoz, hogy tudja, minden rendben van-e a céhen belül. Egyszerűen óvatosnak kellett maradnia.
A fiú valami halk nesz hallatán megfeszült. Valaki közeledett. Bárki is volt az, természetesen óvatosan mozgott. Viszont a lábdobogás mellett valami különös zaj is hallatszott. Mintha fém koppant volna halkan fához. Abban a pillanatban, amint erre rájött, Jimmy már ugrott is. Faforgácsok repkedtek szerteszét, és egy nyílpuskalövedék törte át hangos csattanással a láda falát, amely mellett egy pillanattal korábban még a fiú állt. Egy másodperccel később két sötét árny tűnt elő az éjszaka szürke homályából, és Jimmy felé szaladtak.
Karddal a kezében Kacagó Jack rontott egy szó nélkül a fiúra, társa pedig dühösen kurblizta a számszeríját. Jimmy is fegyvert rántott, és sikerült elhárítania Jack keresztvágását. Tőrével eltérítette a pengét, aztán riposztként hirtelen előreszúrt. Jack elszökkent: most már szemtől szemben álltak egymással.
– Most meglátjuk, hogy kezeled a gyíklesődet, te mocskos kis fattyú – vicsorgott Jack. – Talán kacagok is egy jót, ha majd látom, hogy fröcsög a véred.
Jimmy nem felelt. Nem akarta, hogy a beszéd elvonja a figyelmét. Egy felfelé irányuló vágással meghátrálásra kényszerítette Jacket. Nem voltak olyan illúziói, hogy jobban vív ellenfelénél: egyszerűen csak életben akart maradni, hátha később lesz valami esélye a menekülésre.
Előre-hátra szökkentek, ütéseket váltottak és hárítottak. Mindketten rést kerestek a másik védekezésében, hogy befejezhessék a küzdelmet. Jimmy megpróbálkozott egy gyors ellentámadással, de rosszul ítélte meg a helyzetet, és hirtelen tűz hasított az oldalába. Jacknek sikerült megvágnia őt. Fájdalmas sebet ejtett rajta, mely meglehetősen nagy vérveszteséget okozott, de – legalábbis egyelőre – nem volt végzetes. Jimmy helyet keresett, hogy jobban mozoghasson. Érezte, hogy a fájdalomtól görcsbe rándul a gyomra. Jack kihasználta az előnyét. Megpróbálta nehezebb pengéje segítségével áttörni a fiú védelmét, de Jimmy gyorsan hátraugrott a vad keresztsuhintás elől.
– Félre az útból! – kiáltott oda Jacknek a társa, de ezzel Jimmyt is figyelmeztette, hogy újratöltötte a számszeríját.
A fiú elhúzódott ellenfelétől, és körözni kezdett. Igyekezett úgy helyezkedni, hogy a férfi mindig közte és a saját segítőtársa között legyen. Jack ismét felé suhintott, visszafordulásra kényszerítette, aztán lecsapott rá. Jimmy térdre esett az ütés erejétől.
Ekkor Jack hirtelen hátrapattant, mintha egy óriási kéz ragadta volna meg a gallérjánál fogva, aztán felordított, és egy nagy ládának csapódott. Tekintete egy pillanatig döbbenetet, hitetlenséget tükrözött, aztán fennakadt a szeme. Erőtlen ujjai közül kicsúszott a kard markolata. A fiú látta, hogy ellenfele mellkasának helyén csak véres massza maradt, ahol a vastag nyílvessző áthaladt rajta. Jack váratlan vad támadása miatt a fiú pont a hátába kapta volna a lövést, ha állva marad. A férfi egy hang nélkül összerogyott, és csak ekkor derült ki, hogy a nyíl odaszegezte őt egy ládához. Jimmy felegyenesedett, és megpördült, hogy szembenézzen a névtelennel. Az szitkozódva hajította el számszeríját, kivonta a kardját, és a fiúra rontott: egyenesen a fejét célozta. Jimmy lebukott, menekülőre fogta a dolgot. Megbotlott és elesett, de ellenfele is megingott a célját vesztett csapás erejétől. A fiú támadója felé dobta hosszú tőrét. A férfi az oldalába kapta a fegyver hegyét. Megnézte a sebét: nem volt komoly, inkább csak kellemetlen. Jimmynek viszont éppen erre a kis figyelmetlenségre volt szüksége. A névtelen arcán egy pillanatra értetlenség és meglepetés tükröződött, amint a fiú fél térdre emelkedve leszúrta őt.
Jimmy kirántotta a pengéjét, és a férfi elesett. A tőrét is kihúzta a halott oldalából, aztán megtisztította és eltette mind a két fegyverét. Lassan megvizsgálta a sebét. Vérzett, de legalább élt.
Hányingerrel küszködve odament, ahhoz a ládához, melynek oldalán Jack lógott. Az éjszakai ügyeletet nézve megpróbálta összeszedni a gondolatait. Jack és ő soha nem törődtek egymással, ezért nem értette, miért ez az előre kitervelt csapda. Kíváncsi lett, összefügg-e a dolog az orgyilkos és a nagyherceg ügyével. Ezt mindenképpen ki kell derítenie, miután beszélt Aruthával. Ha tényleg kapcsolat van a két dolog között, az semmi jót nem jelent a Csúfolódók számára. Az a tény, hogy egy olyan magas rangú tag, mint Kacagó Jack, áruló, alapjaiban rázná meg a céhet.
Most sem tagadva meg a foglalkozását, Jimmy megszabadította Jacket és társát az erszényüktől. Úgy találta, hogy mindkettőjüké kielégítően tömve van. Amikor végzett a névtelen kifosztásával, észrevett valamit a férfi nyakában.
Érte nyúlt, és egy aranyláncon lógó ébenfekete sólyom akadt a kezébe. Néhány pillanatig tanulmányozta az amulettet, aztán a tunikája alá rejtette. Körülnézett, és keresett egy megfelelőnek látszó helyet, ahová a hullákat teheti. Lerángatta Jacket a nyílvesszőről, aztán a másik fickóval együtt behúzta őt egy üres szögletbe a ládák között, és néhány nehéz zsákot dobott rájuk. A két sérült ládát úgy fordította, hogy az ép oldaluk legyen kívül. Napokba telhet, mire valaki felfedezi a holttesteket:
Nem törődve sajgó oldalával és kimerültségével, Jimmy még egyszer alaposan körülnézett. Amikor megbizonyosodott róla, hogy senki sem látta, eltűnt a ködös homályban.

 

 

3.
A csapda

Arutha szilajul támadott.
Laurie nagyobb erőfeszítésre biztatta Gardant, mert a nagyherceg meghátrálásra kényszerítette edzőpartnerét. A dalnok készségesen átengedte az első harc dicsőségét, mivel Saladortól Krondorig minden reggel ő volt Arutha partnere. Bár a gyakorlás felfrissítette a királyi palotában megkopott vívótudását, belefáradt, hogy a nagyherceggel szemben mindig veszítsen. Legalább ma reggel lesz valaki, akivel megoszthatja vereségét. A vén kalandornak volt egy-két jó trükkje, és ezek egyikével most hirtelen hátrálásra is kényszerítette Aruthát. Laurie felujjongott, amikor rájött, hogy a kapitány csak hamis érzetbe ringatta ellenfelét, hogy ő irányít. Azonban egy vad pengeváltás után ismét a nagyherceg került támadó pozícióba. Gardan megálljt kiáltott, és kacagva elhátrált.
– Életem során csak három emberrel találkoztam, aki jobb vívó nálam: Fannon főfegyvermesterrel, az ön atyjával és most önnel.
– Érdemdús trió – jegyezte meg Laurie.
Arutha már éppen neki is ajánlani akart egy csörtét, amikor megakadt a szene valamin.
A palota gyakorlóudvarának sarkában egy hatalmas fa állt. Ágai átnyúltak a falon, amely elválasztotta a palota épületeit a szomszédos sikátortól, vagyis végső soron a várostól. Valami mozgott a lombok között. Arutha odamutatott. Az egyik palotaőr rögtön el is indult a fa felé, amely felkeltette a nagyherceg figyelmét.
Ekkor valaki lepottyant az ágak közül. Könnyedén landolt, talpra esett, mint egy macska. Arutha, Laurie és Gardan készenlétben tartotta a kardját. Az őr megragadta a betolakodó karját – most már látszott, hogy egy fiú az – és a nagyherceg elé vezette.
Ahogy közeledtek, a felismerés szikrája gyúlt ki Arutha szemében.
– Jimmy?
A fiú meghajolt. Arca megvonaglott a fájdalomtál, mert rosszul kötözte be reggel a sebét.
– Fenség, ismeri ezt a fickót? – kérdezte Gardan.
– Igen – bólintott Arutha. – Lehet, hogy egy kicsivel idősebb és magasabb, mint amikor utoljára láttam, de azért megismerem a kis zsiványt. Ő Sebes Jimmy, aki máris legenda a város betörői és zsebmetszői között. Ő az a tolvaj, aki annak idején segített Anitának és nekem elmenekülni.
– Nem láttam tisztán, mert a raktárház sötét volt, amikor a Csúfolódók kimenekítettek minket Kasumival Krondorból, de a fogsoromra le merném fogadni, hogy ez ugyanaz a kölyök. Estély lesz Mamánál.
– És mindenki jól érzi majd magát – vigyorodott el Jimmy.
– Szóval ti ismeritek egymást? – kérdezte Arutha.
– Egyszer meséltem, hogy amikor Kasumival a tsurani császár békeüzenetét hoztuk Rodric királynak, volt egy fiú, aki elvezetett bennünket a raktárháztól a városkapuig, és elcsalta onnan az őrséget, amíg kiszöktünk Krondorból. Ő az a fiú, csak eddig nem jutott eszembe a neve.
Arutha és a többiek eltették a kardjukat.
– Nos jó, Jimmy, örülök, hogy újra látlak, de mit csináljak veled, amiért átmásztál a falon, és behatoltál a palotámba?
– Úgy gondoltam, fenséged talán szívesen látna egy régi kedves ismerőst, viszont kétlem, hogy meg tudtam volna győzni a kapitány embereit, hogy szóljanak önnek.
Gardan elmosolyodott a hetyke válasz hallatán, aztán intett az őrnek, hogy engedje el a fiú karját.
– Azt hiszem, igazad lehet, ó, rongyos királyfi.
Hirtelen Jimmy is rájött, hogy nem festhet valami bizalomgerjesztően a palota jól öltözött és ápolt lakóinak látványához szokott emberek szemében. Neki minden porcikája – kezdve az összevissza nyírt hajától, egészen csupasz és piszkos lábáig – olyan volt, mint bármelyik koldusgyereké. Aztán észrevette Gardan szemének vidám csillogását.
– Ne hagyd, hogy a külsőségek megtévesszenek, kapitány. A fiú sokkal hatékonyabb, mint az az ő korában elvárható – mondta Arutha, aztán Jimmyhez fordult. – Szégyent hozol az őrségre, ha így közlekedsz. Felteszem, van valami okod rá, hogy kerestél.
– Igen, fenség. Nagyon komoly és sürgős ügyben járok.
Arutha bólintott.
– Halljam, mi az a nagyon komoly és sürgős ügy?
– Valaki vérdíjat tűzött ki az ön fejére.
Gardan megdermedt.
– Micsoda? Hogyan? – hebegte Laurie.
– És miből gondolod ezt?
– Abból, hogy valaki már meg is próbálta megszerezni.

 

Arutha, Laurie, Gardan és még ketten hallgatták a fiú elbeszélését a nagyherceg tanácstermében. Lord Volney, Landreth grófja korábban annak a Dulanic főkancellárnak a tanácsadója volt, aki Guy du BasTyra alkirálysága idején tűnt el. Volney mellett Nathan atya ült, az Egyetlen Ősvény istennőjének, Fehér Sungnak a papja. Valaha Erland herceg egyik legfőbb tanácsadója volt, és most Gardan kérte, hogy legyen jelen. Az utóbbi két férfiút Arutha még nem ismerte, de több hónapos távolléte alatt a testőrparancsnok megbizonyosodott róla, hogy megbízhat az ítéletükben, és a véleményük a nagyhercegnek is fontos lehet. Amíg Arutha nem volt otthon, Gardan gyakorlatilag városparancsnokként tevékenykedett, Volney pedig kancellárként.
Mindkét férfi köpcös volt. Volney valószínűleg sohasem ismerte a fizikai munkát, egyszerűen csak mindig is kövér volt, Nathan viszont úgy nézett ki, mint egy hajdani birkózó, aki mostanra már elhízott. A háj alatt azonban még ott várakozott az erő. Senki sem szólalt meg, amíg Jimmy be nem fejezte az előző éjszakai két küzdelmének történetét.
Volney egy darabig figyelmesen nézte a fiút gondosan fésült sűrű szemöldöke alól.
– Hát ez döbbenetes. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ilyen összeesküvés létezhet – mondta.
Arutha arcát a kezébe temetve ült, de az ujjai szakadatlanul mozogtak.
– Nem én vagyok az első herceg, akit orgyilkosok pengéje vett célba, Volney gróf.
Aztán Gardanhoz fordult:
– Azonnal kettőzzék meg az őrséget, de csak csendben, minden magyarázat nélkül. Nem akarom, hogy pletykák keringjenek a palotáról. Két héten belül a Királyság minden említésre méltó nemese és persze a bátyám is a falaink között lesz.
– Talán értesíteni kellene őfelségét – jegyezte meg Volney.
– Nem – felelte Arutha egyszerűen. – Lyam a teljes királyi testőrség kíséretében utazik. Eléküldök egy csapat krondori lándzsást Malak Keresztjéhez, de egy szót se arról, hogy ez több, mint a királynak kijáró tisztelet. Ha egy századnyi katona nem tudja őt megvédeni az úton, akkor senki sem. Nem, a mi problémánk Krondor. Nincs túl sok választásunk.
– Nem tudom, jól értem-e, amit mond, fenség – szólalt meg Nathan.
Laurie az égnek emelte tekintetét, Jimmy pedig elvigyorodott.
– Azt hiszem, két, utcán felnőtt barátunk már tudja, mit kell tennünk – mosolyodott el Arutha zordan, azzal Jimmyhez és Laurie-hoz fordult. – El kell kapnunk egy Éjsólymot.

 

Arutha csöndben ült. Volney ide-oda járkált az ebédlőben. Laurie, aki elégszer éhezett már ahhoz, hogy értékelni tudja az ennivalót, evett. Arutha figyelte, hogyan tesz meg Volney még egy kört az asztal előtt, aztán fáradt hangon megszólalt:
– Gróf úr, muszáj folyton mászkálnia?
A gondolataiba merült gróf hirtelen megállt. Kicsit meghajolt a nagyherceg felé, de az arckifejezése elárulta, hogy bosszús.
– Elnézést, ha megzavartam, fenség – mondta, de a hangja elárulta, hogy egyáltalán nem sajnálja a dolgot; ezen Laurie, aki éppen egy nagy lábszárcsontról rágta le a húst, el is mosolyodott –, de aki megbízik abban a tolvajban, az egyszerűen idióta.
Arutha szeme elkerekedett, aztán a dalnokra nézett, aki egy pillanatra meghökkent, aztán megszólalt.
– Kedves grófom, ne körülményeskedjen már. Gyerünk, mondja csak el a nagyhercegnek, ami a szívét nyomja! Csak nyíltan, ember!
Volney elvörösödött, amikor rájött a baklövésére.
– Bocsásson meg, én... – Most őszintén zavarodottnak tűnt.
– Megbocsátok, Volney, de csak a durvaságért – jelent meg a szokásos félmosoly Arutha arcán. Egy néma pillanatig csak nézte a grófot, aztán hozzátette: – Nagyon üdítő az őszintesége. Tehát, beszéljen!
– Fenség – folytatta Volney határozottan –, amennyit tudunk róla, attól ez a fiú akár valamilyen összeesküvés része is lehetne. Talán éppen az ő barátai akarják megölni vagy foglyul ejteni önt, függetlenül attól, hogy a gyerek mit állít.
– És ön mit tenne a helyemben?
– Nem tudom, fenség – rázta meg a gróf a fejét –, de aki egyedül elküldi a kölyköt, hogy értesüléseket szerezzen, az... Nem tudom.
– Laurie, mondd meg a barátomnak és kancelláromnak, hogy minden rendben van! – szólalt meg Arutha. A dalnok ivott egy korty bort, aztán megszólalt:
– Minden rendben van, gróf úr. – Aztán amikor a nagyherceg bosszúsan nézett rá, még hozzátette: – Az igazat megvallva, uram, minden tőlünk telhetőt megtettünk. Én is ismerem a várost annyira, amennyire egy olyasvalaki, aki nem a Pillér embere, ismerheti. Jimmy viszont a Csúfolódók közé tartozik. Ő ott is felfedezheti az Éjsólymokhoz vezető utat, ahol egy tucat kém sem találna semmit.
– Emlékezzék csak vissza – vette át a szót Arutha –, én annak idején találkoztam Guy titkosrendőrségének fejével. Jocko Radburn ravasz, könyörtelen ember volt, és semmitől sem riadt vissza, hogy újra elfogja Anitát. A Csúfolódók mégis kifogtak rajta.
Volney kissé meghajolva engedélyt kért a nagyhercegtől, hogy leülhessen. Arutha egy szék felé intett. A kancellár leült, és megszólalt:
– Talán igaza van, Laurie. Csak éppen nem tudok válaszolni a fenyegetésre. Az a gondolat, hogy orgyilkosok szabadon mászkálhatnak a városban, kicsit megrémít.
– Nem jobban, mint engem – hajolt át a nagyherceg az asztalon. – Emlékezzen, Volney, úgy néz ki, én vagyok a kiszemelt célpont!
– Hát, rám tényleg nem vadászhatnak – bólintott Laurie.
– Talán egy zenekedvelő – tréfált Arutha.
– Sajnálom, ha valamit rosszul csináltam – sóhajtott fel Volney. – Többször is le akartam már mondani arról, hogy segédkezzek a fejedelemség irányításában.
– Nonszensz – felelte Arutha. – Ön létfontosságú feladatot lát el. Amikor Lyam ragaszkodott ahhoz, hogy csatlakozzam hozzá a keleti körútján, tiltakoztam, mondván, hogy a nyugati tartományok megsínylik, ha nem én irányítom őket. De nem ön miatt, hanem Bas-Tyra törvényei miatt. Aztán örömmel láttam, hogy tévedtem. Kétlem, hogy bárki jobban intézhette volna a napi ügyeket, mint ön, gróf úr.
– Köszönöm, fenség – mondta Volney, a dicséret miatt valamivel kevésbé izgatottan.
– Tényleg kérem, hogy maradjon. Dulanic úr különös eltűnése óta Krondornak nincs a város érdekében dolgozó főrendje. Lyam még két évig nem ruházhatja át senkire az üres hivatalt anélkül, hogy megsértené a kancellár emlékét azzal, hogy megfosztja őt a címétől – ámbár mindannyian sejtjük, hogy Guy vagy Radburn kezei között halt meg. Így azt hiszem, mostanában csak az ön közreműködésére számíthatunk.
Volney nem nagyon örült az újságnak, de azért kitüntetésként fogadta a bejelentést.
– Köszönöm a bizalmat, fenség – mondta egyszerűen.
Gardan, Nathan atya és Jimmy megjelenése szakította félbe a beszélgetést. A pap nyakán kidagadtak az erek, ahogy Jimmyt cipelte. A fiú arca halottsápadt volt, és csorgott róla a verejték. Arutha az egyik székre mutatott, és Nathan arra ültette a gyereket.
– Mi történt? – kérdezte a nagyherceg.
– Ez a kis zsivány múlt éjszaka óta talpon van egy csúnya sebbel az oldalán – felelte Gardan félig mosolyogva, félig hitetlenkedve. – Ő kötözte be magát, de eléggé kontár módon csinálta.
– Már gennyesedett – tette hozzá Nathan –, úgyhogy kénytelen voltam kitisztítani és átkötözni a sebet. Ragaszkodtam hozzá, hogy rendbehozzam, mielőtt beszélünk önnel, mivel a fiú már kezdett belázasodni. Nem kell ahhoz varázslat, hogy megóvjunk egy sebet a szennyeződéstől, csakhogy minden utcagyerek azt hiszi magáról, hogy kész kirurgus. Így hát a vágás elfertőződött. – Aztán Jimmyre nézett. – Még egy kicsit sápadt a „műtét” miatt, de néhány órán belül rendbejön, feltéve, hogy nem szakítja fel újra a sebet – tette hozzá, és szigorúan nézett a fiúra.
Jimmy zavartnak látszott.
– Elnézést, hogy gondot okoztam önnek, atyám, de más körülmények között rendesen bekötöztem volna magam.
– Mit derítettél ki? – kérdezte Arutha.
– Az orgyilkosfogási ügy még nehezebb lesz, mint gondoltuk, fenség. Kapcsolatba tudunk velük lépni, de csak nagyon körülményesen.
A nagyherceg biccentett, hogy folytassa.
– Sokat kellett dumálnom az utca népével, mire sikerült valamit felcsippentenem. Ha valaki igénybe akarja venni a Halál Rendjének szolgálatait, el kell mennie Lims-Kragma templomába.
A halálistennő nevének említésekor Nathan védő jelet rajzolt a levegőbe.
– El kell mondani egy imádságot, és fogadalmi adományt kell elhelyezni az erre a célra szolgáló perselyben. A bedobásra váró aranyat azonban egy a megbízó nevét tartalmazó pergamenbe kell csomagolni. Az illetőt egy napon belül felkeresik, amikor és ahol nekik megfelel. A megbízó megnevezi az áldozatot, ők az árat. Ha akar, fizet, ha nem, nem. Ha igen, ők megmondják, mikor és hol veszítse el a pénzt. Ha nem, eltűnnek, és az illető soha többé nem teremthet velük kapcsolatot.
– Ügyes – jegyezte meg Laurie. – Ők szabják meg, mikor és hol, úgyhogy nem lesz könnyű csapdát állítani.
– Szerintem lehetetlen – kontrázta meg Gardan.
– Semmi sem lehetetlen – felelte Arutha gondolatokba merülten.
– Megvan! – kiáltott fel egy percnyi hallgatás után Laurie.
Arutha és a többiek a dalnok felé fordultak.
– Jimmy, ugye azt mondtad, hogy egy napon belül jelentkeznek.
A fiú bólintott.
– Akkor úgy kell megoldanunk a dolgot, hogy aki elhelyezi a pénzt, az utána egész nap egy helyen marad. Egy olyan helyen, amelyet mi ellenőrzünk.
– Elég egyszerű ötlet – jelentette ki a nagyherceg –, már ha valakinek az eszébe jutott. De hol?
– Van egy pár hely – felelte Jimmy –, amelyet elfoglalhatunk egy kis időre, fenség, de a tulajdonosuk nem túl megbízható.
– Tudok egy helyet – mondta Laurie. – És ha Jimmy barátunk hajlandó vállalni az imádkozást, akkor valószínűleg az Éjsólymok sem fognak csapdára gyanakodni.
– Nem tudom – válaszolta a fiú. – Mostanában furcsa dolgok történnek Krondorban. Ha gyanúsnak tartanak, nem lesz több lehetőségünk. – A tolvaj ezzel Jack támadására és az idegen nyílpuskásra emlékeztette őket. – Lehet, hogy csak dühében csinálta az egészet: ismerek olyanokat, akik egy gúnynévnél kevesebbért is őrjöngenék, de ha más az ok... Ha Jack tényleg kapcsolatban állt azzal az orgyilkossal...
– Akkor – folytatta Laurie a gondolatot – az Éjsólymoknak sikerült beszervezniük a Csúfolódók egyik alvezérét.
Jimmy izgatottnak látszott: lehullott róla a vagány álarca.
– Ez a lehetőség legalább akkora gondot okoz nekem, mint az, hogy valaki megpróbálta lelőni őfenségét. Megszegtem a Csúfolódóknak tett eskümet. Már tegnap este mindent el kellett volna mondanom nekik, de most már tényleg muszáj lesz. – Azzal fel akart állni, de Volney a vállára tette a kezét és visszatartotta.
– Arcátlan kölyök! Képes vagy egy pillanatig is holmi banditák rendszabályaira gondolni, amikor ilyen veszély leselkedik a nagyhercegre és talán a királyunkra is.
Jimmy majdnem mondott valamit, de Arutha megelőzte.
– Azt hiszen, a fiúnak igaza van, Volney. Esküt tett.
A dalnok gyorsan odalépett Jimmy széke mellé, arrébb tolta a grófot, és leguggolt.
– Tudjuk, hogy gondjaid lehetnek, de a dolgok – úgy tűnik – változóban vannak. Ha tényleg árulók szivárogtak a Csúfolódók soraiba, akkor lehet, hogy még problémát is okozhat, ha túl korán beszélsz: eltüntethetik a nyomaikat. Viszont ha el tudunk kapni egy Éjsólymot... – hagyta függőben a mondatot Laurie.
Jimmy bólintott.
– Ha a Pillér is így gondolkodik, még túlélhetem a dolgot. Már majdnem lejárt az idő, ameddig egy ügyes mesével fedezhetem magam. Hamarosan itt az elszámolás ideje. De rendben van, elviszem a levélkét a Hálófonó templomába. És nem csak játékból kérem majd, hogy biztosítson nekem egy helyet, amikor eljön az én időm.
– Most pedig – mondta Laurie – el kell mennem egy régi barátomhoz, hogy kölcsönkérjem a kocsmáját.
– Jó – felelte Arutha. – Holnap felállítjuk a csapdát.
Laurie és Jimmy Volney, Nathan és Gardan figyelő tekintetétől kísérve elindultak. A két távozó mélyen elmerült a beszélgetésben: terveket kovácsoltak. Arutha is őket figyelte. Arca merev maradt: még a szemében sem látszott, hogy tombol benne a harag. Annyi év küzdelem után végre hazatért a háborúból. Remélte, hogy hosszú, nyugodt élete lesz Anitával az oldalán, és most valaki fenyegetni merészeli békés elképzeléseit. Az illető drágán megfizet ezért.

 

A Szivárványos Papagáj Fogadó csendes volt. A spalettákat zárva tartották, hogy a Keserű-tenger felől érkező hirtelen széllökésektől megvédjék a helyiséget. Az ivóban sűrű, kékes füst gomolygott, amely részben a kandallóból, részben egy tucatnyi vendég pipájából áradt. Az alkalmi megfigyelő számára a kocsma épp olyannak tűnt, amilyen más esős éjszakákon szokott lenni. A tulajdonos, Lucas, és két fia a hosszú bárpult mögött álltak. Egyikük időnként bement a konyhába ennivalóért, amit egyenesen az asztalokhoz vitt. A kandalló melletti sarokban, az emeletre vezető lépcsővel szemben egy szőke lantos ült, és halkan énekelt. Dala az otthonától távol hajózó tengerészről szólt.
Ha valaki alaposabban körülnéz, észrevehette volna, hogy a vendégek csak nagy ritkán nyúlnak a sörükhöz. Viharvert ábrázatuk ellenére sem tűntek kikötői rakodómunkásoknak vagy a hosszú tengeri út után felfrissülni vágyó matrózoknak. Mindannyiuk vonásai kemények voltak, és olyan forradásokat viseltek, amelyeket inkább csatában szerezhettek, mintsem holmi kocsmai csetepatéban. Valamennyien Garan testőrcsapatába tartoztak, s mint ilyenek, a nyugati hadtest legtapasztaltabb veteránjai voltak a Résháború óta. A konyhában öt új szakács és kukta tevékenykedett. Az emeleten, a lépcsőhöz legközelebb eső szobában Arutha, Gardan és öt katona várakozott türelmesen. A nagyherceg összesen huszonnégy embert helyezett el a fogadóban. Pillanatnyilag csak ők voltak jelen, mivel a vihar kezdetén az utolsó helybéli is hazament.
Az ajtótól legtávolabb eső sarokban Sebes Jimmy ült. Valami egész nap zavarta, de nem tudott rájönni, mi az. Egy dologban azonban biztos volt: ha ő lépne be ma éjjel ebbe a kocsmába, tapasztalatszülte óvatossága azonnal figyelmeztetné, hogy tűnjön el. Remélte, hogy az Éjsólymok ügynöke nem ilyen jó megfigyelő. De valami nincs rendjén.
A fiú visszaült, szórakozottan rágcsálta a sajtot, és azon tűnődött, mi lehet a baj. Már egy órája lement a nap, és az orgyilkoscéh küldöttének még híre-hamva sem volt. Pedig Jimmy egyenesen idejött a templomból, és úgy intézte a dolgot, hogy egy csomó ismerős koldus lássa őt. Ha bárki meg akarná találni Krondorban, könnyen és olcsón megtudhatná, hogy hol van.
Ekkor nyílt a bejárati ajtó, és két, a kabátjáról vizet rázogató férfi lépett be. Mind a ketten harcosnak látszottak, talán zsoldosoknak, akik jópár erszénnyi ezüstöt kerestek már kereskedőkaravánok védelmezésével. Egyforma öltözéket viseltek: bőrpáncélt, lábszárközépig érő csizmát, az oldalukon hosszú, kétélű kardot hordtak, a hátukon, a köpeny alatt pedig pajzs lógott.
A magasabbik férfi, akinek sötét haja a halántéknál már őszült, sört rendelt. A másik – sovány, szőke fickó – körülnézett a teremben. Összeszűkült a szeme, s ez figyelmeztette Jimmyt, hogy tényleg nemcsak ő érez valami szokatlant. A férfi halkan odaszólt a társának. Az bólintott, aztán megfogta a söröket. Kifizették a néhány rézpénzt, aztán elindultak az egyetlen üres asztalhoz: ahhoz, amelyik a legközelebb volt Jimmyhez.
– Fiatalember, mindig ilyen komor ez a hely? – kérdezte az őszülő idegen a tolvajfiútól.
Jimmy ekkor döbbent rá, mi volt a baj egész nap. Várakozás közben a testőrök a katonaságnál megszokott módon halkan beszélgettek. A szobában nem volt olyan lárma, amilyennek egy ilyen helyen lennie kellett volna.
Jimmy a szája elé emelte mutatóujját.
– Csss. Az énekes – suttogta.
A férfi elfordult, és egy darabig Laurie-t hallgatta. A dalnok tehetséges előadó volt, és a hangja is szépen csengett, annak ellenére, hogy reggel óta énekelt. Amikor befejezte, Jimmy a söröskrigli aljával dobolni kezdett az asztalon.
– Hej, kobzos! Vissza, vissza! – kiáltotta, és odadobott egy ezüstöt az emelvényen ülő Laurie-nak.
Kitörését egy pillanattal később hasonló kiáltozás és ováció követte, mivel többen rájöttek, hogy egy kis színjátékra van szükség. Egy csomó érmét odadobtak. Aztán amikor a dalnok újabb, ezúttal élénk és pajzán nótába kezdett, visszatért az ivóba a normális társalgás zaja.
A két idegen hátradőlt a széken, és figyelt; időnként mondtak egymásnak valamit. Láthatólag megnyugodtak, amikor a hangulat hasonló lett a teremben, mint amilyet elvártak. Jimmy csak üldögélt, és a szomszéd asztalnál ülő két férfit figyelte. Valami nem stimmelt rajtuk; éppen úgy gyötörte a dolog, mint néhány perce a kocsma furcsa légköre.
Ismét nyílt az ajtó, és egy újabb férfi lépett be. Körülnézett, és lerázta nagy, csuklyás köpönyegéről a vizet, de közben nem vette le a terjedelmes ruhadarabot, sőt, a kámzsát sem engedte lejjebb. Megpillantotta Jimmyt, és odament az asztalához. Nem kért engedélyt, csak odahúzott egy széket, és leült. Aztán csendesen megszólalt:
– Mondasz egy nevet?
A fiú bólintott, kicsit előrehajolt, és szólásra nyitotta a száját. Ekkor hirtelen négy dolgot is észrevett. A szomszéd asztalnál ülők, hétköznapi megjelenésük ellenére, készenlétben tartották a kardjukat és a pajzsukat – csak egy pillanatig tartott volna, amíg előkapják. Nem ittak, mint a felfrissülni vágyó zsoldosok, akik most tértek vissza a városba egy hosszú karavánútról – a sörük majdnem érintetlen volt. A Jimmyvel szemben ülő férfi egyik kezét – amióta belépett a terembe – a köpenye alá rejtette. De ami mindent elárult: mindhárom idegen nagy, fekete gyűrűt viselt a bal kezén, és a gyűrűket olyasféle sólyomalak díszítette, amilyen Kacagó Jack társának talizmánját. Jimmy agya vadul dolgozott, mert már korábban is látott hasonló jellegű gyűrűket, és tudta, mire használják őket.
A fiú, hogy időt nyerjen, improvizált. Előhúzott egy pergamentekercset a csizmája szárából. Az asztalra tette, jobbra az idegentől, de olyan messzire, hogy ha a jobb kezét továbbra is rejtve akarja tartani, akkor kénytelen legyen ügyetlenül nyújtózkodni érte. Ahogy a pergamenhez ért, Jimmy előrántotta a tőrét, és odaszegezte a férfi bal kezét az asztalhoz. Az idegen megmerevedett a váratlan támadástól, aztán előhúzta a másik kezét a köpenye alól. Kést tartott benne. A fiú felé vágott, de az hátravetette magát. A férfi csak most ordított fel fájdalmában. Jimmy keresztülbukott a székén.
– Éjsólymok! – kiáltotta, miközben a padlónak ütődött.
A szoba hirtelen életre kelt. Lucas fiai – mindketten a nyugati hadtest veteránjai – átugrottak a bárpulton, és a Jimmy melletti két harcos hátán landoltak, akik éppen fölemelkedni készültek. A fiú kitekert tagokkal feküdt a fölborult széken, és megpróbált feltápászkodni. Ebből a helyzetből látta, hogy az őszes halántékú férfi éppen a csapossal birkózik. A másik ál-zsoldos a szája felé emelte a bal kezét: vagyis tulajdonképpen a gyűrűjét. Jimmy felkiáltott:
– Méreggyűrű! Méreggyűrűjük van!
A testőrök megragadták a csuklyást, aki kétségbeesetten próbálta lehúzni az asztalhoz szegezett kezéről a gyűrűt. Egy pillanat múlva már hárman tartották olyan szorosan, hogy meg sem tudott moccanni.
Az őszes férfi felrúgta a csapost, arrébbgurult, felugrott, és az ajtó felé rohant. Útközben fellökött két embert, akik nem számítottak hirtelen menekülésére. Egy pillanatra szabad út nyílt az ajtó felé. Szitkok özöne töltötte be a szobát, ahogy a katonák megpróbáltak az asztalok és székek között előrejutni. Az Éjsólyom már majdnem elérte az ajtót és a szabadságot, ám ekkor egy karcsú harcos elévetette magát. Az orgyilkos a kijárathoz ugrott. Szinte emberfeletti sebességgel pattant előre Arutha, és kardja markolatával leütötte a menekülőt. Az kábultan megingott, aztán ájultan roskadt a padlóra.
Arutha mereven állt, és körülnézett. A szőke orgyilkos a földön feküdt – szeme üresen meredt az égnek: egyértelműen halott volt. A másik férfi csuklyáját hátrahúzták. Sápadt volt a fájdalomtól, mivel a kezét még mindig az asztalhoz szegezte a tőr. Három katona fogta őt, bár még ahhoz is gyengének tűnt, hogy megálljon a saját lábán. Amikor kihúzták a fegyvert az asztalból, felsikoltott és elájult.
Jimmy óvatosan körüljárta a halottat, aztán odament Aruthához. Nézte, ahogy Gardan lehúzza a másik fekete gyűrűt a földön fekvő férfi ujjáról, aztán a nagyhercegre vigyorgott. Feltartotta a kezét, és kettőt mutatott.
Arutha, még mámorosan a harctól, elmosolyodott és bólintott. Egyik embere sem sebesült meg, és két orgyilkost elkaptak.
– Erősen őriztesd őket – fordult Gardanhoz –, és senki idegen nem láthatja, hogy a palotába viszitek őket. Nem keringhetnek pletykák. Lucas és a többiek így is elég nagy veszélyben lesznek, amikor feltűnik, hogy ezek hárman hiányoznak: lehet, hogy a közelben van a halál Rendjének még egy-két tagja. Hagyj itt elég embert, hogy fenntartsák a normális üzletmenet látszatát zárásig, fizesd meg a károkat Lucasnak duplán, és mindent köszönünk.
Közben Gardan csapata megkezdte a kocsma rendberakását. Elvitték a törött asztalt, a többit pedig úgy állították, hogy ne tűnjön fel a hiánya.
– Vigyétek ezt a kettőt a kiválasztott szobába, de siessetek. Még ma éjjel kikérdezzük őket.

 

Őrök álltak az ajtó előtt, amely a palota egyik használaton kívüli szárnyába vezetett. A szobákat csak néha-néha nyitották ki a kevésbé fontos vendégek számára. Ezt a szárnyat nemrég építették; a főépületből egy rövid hallon és egy külső ajtón keresztül lehetett megközelíteni. A bejáratot belülről elreteszelték, kívül pedig két őr strázsált, akik azt a parancsot kapták, hogy egy lelket se engedjenek se be, se ki, bárki is akarjon átmenni. Az épületben minden kívülről elérhető szobát őriztek. Arutha a lakosztály legnagyobb termének közepén állt, és két foglyát tanulmányozta. Mindkettőjüket szorosan egy-egy masszív ágyhoz kötözték. A nagyherceg vigyázott, nehogy öngyilkosok lehessenek. Nathan atya a tanítványait felügyelte, akik éppen a két orgyilkos sebesüléseit látták el.
Az egyik fiú hirtelen elhúzódott az őszes férfi ágya mellől, és zavartan Nathanra pillantott.
– Atyám, nézze csak!
Jimmy, Laurie és Arutha is követték a papot, aki odalépett a tanítványához.
– Sung, mutass utat! – szisszent fel.
Az Éjsólyomnak egy vágástól felhasadt a bőrpáncélja, és előbukkant alóla fekete tunikája, amelyre ezüsttel halászhálót hímeztek. Nathan félrehúzta a másik fogoly köpenyét. Alatta neki is éjfekete volt a ruhája, a szív tájékán ezüst háló díszítéssel. A sebesült kezét már bekötözték, és az eszméletét is visszanyerte. Kihívóan és sugárzó gyűlölettel nézett Sung papjára.
Nathan odaintette a nagyherceget.
– Ezek az emberek Lims-Kragma jelvényét viselik, amely azt jelképezi, hogy mindenki az ő hálójába kerül előbb vagy utóbb.
– Beleillik a képbe – bólintott Arutha. – Tudjuk, hogy az Éjsólymokkal a templom közvetítésével lehet kapcsolatba lépni. Még ha a templom vezetői ártatlanok is, akkor is kell ott lennie valakinek, aki együttműködik az orgyilkosokkal. Jöjjön atyám, ki kell kérdeznünk ezt az alakot.
Azzal közelebb mentek az eszméletén lévő férfi ágyához.
– Ki tűzött ki vérdíjat a fejemre? – nézett le az orgyilkosra.
Közben Nathant elhívták, hogy segítsen az ájult emberen.
– Ki vagy te? – folytatta a nagyherceg. – Válaszolj, különben olyan kínokat kell kiállnod, amelyekhez képest ez a mostani fájdalom csak szúnyogcsípés.
Arutha nem szerette a kínzást, de most semmilyen eszköztől sem riadt vissza, hogy megtudja, ki a felelős a merényletért. A kérdést és a fenyegetést néma csend követte.
Kis idő múlva visszajött Nathan.
– A másik halott – mondta halkan –, és ezzel is óvatosan kell bánnunk. Az az ember nem halhatott bele a fejét ért ütésbe. Valószínűleg irányítani tudják a szervezetüket, hogy ne küzdjön tovább, hanem pusztuljon el. Sőt, állítólag egy makkegészséges ember is képes a halálba kívánni magát, feltéve, hogy elég ideje van rá.
Aruthának feltűnt, hogy a sebesült homlokán verejték gyöngyözik. A pap megvizsgálta, és aggodalmas arccal megszólalt:
– Egyre emelkedik a láza. Javítanom kell az állapotán, mielőtt kikérdezzük.
A pap gyorsan elővett egy üvegcsét, és lekényszerített a férfi torkán néhány korty gyógyfőzetet. Nem ment könnyen: a katonák feszítették szét az állkapcsát. Azután az atya papi varázslatba kezdett. A beteg őrjöngve hánykolódott: az arcán látszott, hogy feszülten koncentrál. Inak rajzolódtak ki a nyakán, és a karján megfeszültek az izomkötegek, ahogy megpróbált a bilincsei ellen küzdeni. Egyszer csak hirtelen hátborzongatóan felkacagott, aztán csukott szemmel visszazuhant az ágyra.
Nathan megvizsgálta.
– Eszméletlen, fenség – mondta, aztán hozzátette: – Lelassítottam a láz emelkedését, de nem hinném, hogy meg tudom állítani. Valamilyen varázslat lépett működésbe. Meg fog meghalni. Időbe telik, amíg kiderítem, milyen mágia hat rá..., ha ugyan lesz rá elég időm – mondta, aztán kétkedve folytatta: – És ha elegendő a tudásom a feladathoz.
Arutha ekkor Gardanhoz fordult.
– Kapitány, a tíz legmegbízhatóbb embereddel azonnal indulj Lims-Kragma templomába. Közöld a főpapnővel a parancsomat, hogy azonnal jelenjen meg előttem. Hozd ide őt – ha kell, erőszakkal –, a fő, hogy itt legyen.
Gardan tisztelgett, de lesütötte a szemét. Laurie és Jimmy tudták, hogy nem örül, amiért a saját csarnokában kell szembeszállnia a papnővel. Ennek ellenére a hűséges kapitány megfordult, és szó nélkül engedelmeskedett nagyhercege utasításának.
Arutha visszament a lázas önkívületben fetrengő sebesülthöz.
– Fenség, lassan, de biztosan emelkedik a láza – mondta Nathan.
– Meddig marad életben?
– Ha nem teszünk valamit még az éjszaka, később már aligha lesz módunk rá.
Arutha ökölbe szorított jobbjával dühösen a bal tenyerébe csapott. Nem egész hat óra volt napkeltéig. Már hat órája sem maradt, hogy kiderítse a támadás okát. És ha ez a férfi meghal, ugyanott tartanak, ahonnan elindultak. Sőt, még rosszabb a helyzet: nem valószínű, hogy az ismeretlen ellenséget sikerül még egyszer csapdába csalni.
– Tehet még valamit, atyám? – kérdezte Laurie halkan.
– Talán... – gondolkodott el Nathan, aztán elhúzódott a betegágy mellől, és a tanítványait is elparancsolta onnan. Aztán intett az egyiküknek, hogy vigyen neki oda egy hatalmas, papi varázslatokat tartalmazó kötetet.
A pap parancsokat osztogatott a tanítványainak, azok pedig gyorsan végrehajtották valamennyit: mindannyian ismerték a szertartást, és tudták, mi a feladatuk. Egy pentagrammát rajzoltak a padlóra, amelynek a közepén állt a rengeteg rúnával körbefont ágy. Mire befejezték, a szobában mindenkit körülvettek a padlóra rajzolt krétajelek. Az ábra minden kiszögellésére egy-egy égő gyertyát helyeztek, hat másikat pedig odavittek Nathannak, aki éppen a könyvet tanulmányozta. A pap valamilyen bonyolult rendszer szerint mozgatni kezdte a gyertyákat, és fennhangon olvasni kezdett egy, a kívülállók számára ismeretlen nyelven. A tanítványok csöndben összegyűltek az egyik oldalon, és néha kórusban megszólaltak, válaszul a varázsigékre. A többiek valami különös nyugalmat éreztek a levegőben, és amikor az utolsó szavak is elhangzottak, a haldokló siralmasan felsóhajtott.
Nathan becsukta a könyvet.
– Mostantól legfeljebb csak az istenek küldötte lépheti át az engedélyem nélkül a pentagramm szegélyeit. Nincs az a szellem, démon vagy a sötétség bármely más küldötte, aki megzavarhatna bennünket.
Az atya ekkor mindenkit a pentagrammon kívülre küldött, ismét kinyitotta a könyvet, és újabb litániába kezdett: a szavak folyamként áradtak a köpcös pap ajkáról. Aztán befejezte, és az ágyban fekvő férfira mutatott. Arutha a betegre nézett, de semmi szokatlant nem látott. Aztán amikor elfordult, hogy mondjon valamit Laurie-nak, észrevette a változást. Ha a szeme sarkából figyelte a foglyot, halvány fény ragyogását látta körülötte. A kissé opálos fény az egész pentagrammát betöltötte, de láthatatlan volt, ha valaki éppen abba az irányba nézett.
– Mi ez? – kérdezte a nagyherceg.
– Lelassítottam számára az időt, fenség – nézett fel Nathan. – Neki egy óra csupán egy pillanat. A varázslat csak hajnalig tart, de ezalatt a beteg számára nem egészen negyed óra telik el. Így időt nyerünk. Kis szerencsével akár délig is kibírja.
– Beszélhetünk vele?
– Nem, csak annyit hallana, mintha méhek döngicsélnének neki. De ha szükséges, megszüntethetem a hatást.
Aruhta ránézett a fájdalomtól lassan vonagló lázas férfira. Az egyik keze néhány centiméterrel az ágy felett lebegett, mintha oda lett volna szögezve a levegőbe.
– Akkor kénytelenek leszünk megvárni, amíg Lims-Kragma főpapnője megérkezik – jegyezte meg a nagyherceg türelmetlenül.
Nem kellett sokáig várni, azonban úgy látszott, a hölgy nem szívesen jött látogatóba. Vita hallatszott odakintről. Arutha az ajtóhoz sietett. Kinyitotta, és meglátta Gardant, aki egy fekete köpönyeges nővel várakozott a bebocsáttatásra. A hölgy arcát sűrű, fekete fátyol fedte, mégis tudta, merre van a nagyherceg, és felé fordította az arcát. Arutha felé intett, aztán kellemes, mély, mégis nőies hang hallatszott:
– Mi történt, miért kellett idejönnöm, királyi fenség?
Arutha nem válaszolt, hanem kilépett az ajtón. Gardan mögött négy testőr állt keresztbe tett lándzsával, hogy megakadályozzák egy csapat Lims-Kragma palástját viselő, elszánt tekintetű templomszolga behatolását.
– Mi történik itt, kapitány?
– A hölgy be kívánja hozni a testőreit is a terembe, én pedig nem engedélyeztem – válaszolt Gardan.
– Idejöttem, ahogy ön kívánta – szólalt meg jeges dühvel a nő –, annak ellenére, hogy az egyház nem ismeri el a világi hatóságokat. De nem mint fogoly érkeztem; ezt még Krondor nagyhercege sem kívánhatná.
– Két testőre bejöhet – felelte Arutha –, de nem mehetnek a rab közelébe. Asszonyom, ön együtt fog működni velünk. Lépjen be.
Arutha hangja nem hagyott kétséget, afelől, hogy mit gondol. Hiába volt a főpapnő egy nagyhatalmú szekta vezetője, az ország leghatalmasabb főura előtt állt (már ha a királyt nem számítjuk), aki láthatóan nem tűrte, hogy egy ilyen fontosságú ügyben ellentmondjanak neki. A nő intett két elöl álló testőrének, aztán beléptek. Az ajtó becsukódott mögöttük. Gardan az egyik oldalra parancsolta a két kísérőt. Odakinn a palotaőrség éberen figyelte az ott várakozó templomszolgákat, és az övükbe tűzött, gonoszul villogó görbe kardokat.
Nathan atya mereven szertartásos meghajlással üdvözölte a főpapnőt. A két isten követői nem túlzottan kedvelték egymást. Az asszony úgy tett, mintha a pap ott se lett volna.
– Másvilági beavatkozástól tartanak? – kérdezte elgondolkodva, amikor észrevette a pentagrammát a földön.
Nathan válaszolt:
– Asszonyom, sok mindenben nem vagyunk bizonyosak, de igyekszünk elkerülni minden komplikációt, legyen bár a forrása kézzelfogható vagy a szellemi világból származó.
A nő nem nyugtázta a választ, viszont olyan közel lépett a két férfihez – a halotthoz és a sebesülthöz –, amennyire csak tudott. Amikor meglátta a fekete tunikákat, megtorpant, aztán szembefordult Aruthával. A nagyherceg még a fátylon keresztül is érezte a nő ellenséges pillantásának tüzét.
– Ezek az emberek az én rendem tagjai. Hogy kerültek ide ilyen állapotban?
Arutha nehezen palástolta dühét.
– Asszonyom, éppen azért hozattam önt ide, hogy erre a kérdésre válaszoljon.
A nő megnézte a foglyokat.
– Ezt nem ismerem – mutatott az őszülő halántékú halottra –, a másik viszont a templomom egyik papja. A neve Morgan, és nemrégen érkezett hozzánk Yabonból. – Egy pillanatra elhallgatott: láthatólag gondolkodott valamin. – Az Ezüst Háló Rendjének jelét viseli – fordult ismét Arutha felé. – Ők alkotják hitünk fegyveres testületét, és a Rillanonban székelő nagymester irányítja őket. A nagymester pedig csak a mátriárkának tartozik számadással a rend ügyeivel kapcsolatban... – hallgatott el ismét. – És vele szemben is titkolózik.
Még mielőtt bárki közbeszólhatott volna, folytatta:
– Csak azt nem értem, miért viseli az egyik papom az ő jelvényüket? Lehet, hogy a rend tagja, aki papnak adta ki magát? Vagy talán pap, aki a harcos szerepét játssza? Vagy esetleg egyik sem, hanem szélhámossal állunk szemben? Mind a három dolog megengedhetetlen, és azt kockáztatta vele, hogy magára vonja Lims-Kragma haragját. Hogy került ide?
– Asszonyom – szólalt meg Arutha –, ha igaz, amit állít – a nő összerezzent, hallva, hogy hazugsággal gyanúsítják –, akkor a történtek éppannyira érintik az ön templomát is, mint engem. Jimmy, meséld el, amit az Éjsólymokról tudsz!
Jimmy láthatóan kényelmetlenül érezte magát a Halálistennő főpapjának fürkésző tekintete alatt: gyorsan beszélt, és lemondott a szokásos körítésről. Amikor befejezte, a papnő megszólalt:
– Fenség, amit most megtudtam, bűzlik istennőnk érzékeny orra számára. – A hangja jeges dühről árulkodott. – Valaha egyes híveink emberáldozatot mutattak be, de ezt a gyakorlatot már régen megszüntettük. A Halál türelmes istennő; mindannyian megismerjük őt, ha eljön az ideje. Nincs szükségünk sötét gyilkosságokra. Beszélni fogok ezzel az emberrel – mutatott a fogolyra.
Arutha elbizonytalanodott. Nathan atyára nézett, aki alig észrevehetően megrázta a fejét.
– A halál küszöbén áll, uram, ha semmilyen külső hatás nem éri, akkor is csak néhány órája van hátra. Ha túl keményen kérdezzük ki, meghalhat, még mielőtt bármit is megtudhatnánk tőle.
– Miért tétovázik, atyám? – kérdezte a főpapnő. – Még ha meghalna, akkor is az én alattvalóm maradna. Én Lims-Kragma halandó karja vagyok. Az ő birodalmában olyan igazságokat találhatok, amelyeket élő ember nem szerezhet meg.
Nathan atya meghajolt.
– A halál országában ön a legfelsőbb hatalom képviselője. – Aztán Aruthához fordult: – Megengedi, hogy a tanítványaim és én visszavonuljunk, fenség? Rendemet sértik az efféle praktikák.
A nagyherceg bólintott, de a főpapnő Nathan után szólt:
– Mielőtt távoznának, kérem, távolítsák el róla az időlassítást. Így egyszerűbb, mintha azzal is nekem kellene hajlódnom.
A pap gyorsan befejezte, a férfi pedig azonnal lázasan felnyögött az ágyon. A pap és tanítványai sietve elhagyták a termet. Amikor mindannyian kimentek, a főpapnő megszólalt:
– A pentagramm segítségünkre lesz: külső erők nem avatkozhatnak bele az eseményekbe. Kérem, hogy mindenki maradjon a vonalakon kívül, mert aki belép, zavart okoz a varázslat szerkezetében. Ez az egyik legszentebb rítus, és bárhogyan sikerüljön is, úrnőnk egészen biztosan magának követeli ezt az embert.
Arutha és a többiek a pentagrammon kívül várakoztak, a papnő pedig így folytatta:
– Csak akkor beszéljenek, ha engedélyt adok rá, és vigyázzanak, hogy a gyertyák ki ne aludjanak, különben olyan erők szabadulhatnak el, amelyeket... problémás lehet megállítani.
Ekkor felhajtotta a fekete fátylat, és Arutha rettentően megdöbbent. A főpapnő alig volt több kislánynál, és annak is a bájosabbik fajtájából való. Kék szeme sugárzott, és hajnalpír ragyogott az arcán. A szemöldöke alapján a haja halovány aranyszín lehetett. A lány a feje fölé emelte a kezét, és inába kezdett. A hangja lágy zenének tűnt, de a szavak, amelyeket kiejtett, furcsák voltak, és félelmetesek.
A férfi megvonaglott az ágyon, amikor meghallotta az imádságot. Hirtelen fölpattant a szeme, és a mennyezetet bámulta. Szinte tekergett az ágyon, ahogy teljes erejéből rángatta az őt megfékezni hivatott kötelékeket. Aztán megnyugodott, és a főpapnőre nézett. Különös, távoli kifejezés suhant át az arcán, miközben a pupillája hol összeszűkült, hol pedig kitágult. Kis idő múlva furcsa, baljós mosoly jelent meg az ajkán, arckifejezése pedig gúnyosan eltorzult. Szájából mély, messze visszhangzó morgásféle tört elő:
– Mit akarsz, úrnőm?
A főpapnő alig észrevehetően a homlokát ráncolta, mintha valami nem tetszett volna neki a férfi válaszában, de azért nyugodt maradt, és parancsoló hangon megszólalt:
– Az Ezüst Háló Rendjének öltözékét viseled, mégis templomi gyakorlatot folytatsz. Magyarázatot várok.
A férfi magas, sivító hangon felkacagott.
– Én vagyok az, aki szolgál.
A hölgy várt, nem tetszett neki a válasz.
– Akkor felelj, kit szolgálsz?
A férfi ismét felkacagott, és teste ismét a kötelékeknek feszült. Verejtékcseppek ültek ki a homlokára, és minden izma kidagadt az erőlködéstől. Aztán újból megnyugodott, és felnevetett.
– Én vagyok az, akit kifogtak.
– Kit szolgálsz?
– Én vagyok az, aki hal. A hálóban vagyok.
Ismét az őrült kacagás következett, aztán megint a görcsös erőlködés. Az izzadság immáron patakokban folyt az arcán. Sikoltozott, és újra meg újra a kötelékeit rángatta. Már úgy tűnt, hogy kínlódásában eltöri a saját csontjait, amikor hirtelen felrikoltott:
– Murmandamus! Segíts hűséges szolgádon!
Különös, ismeretlen forrásból származó szélroham söpört végig a szobán, és az egyik gyertya azonnal elaludt. A férfi újból tekergőzésbe kezdett: teste ívben megfeszült, csak a lába és a feje érintette az ágyat, és olyan erővel rángatta a kötelékeit, hogy a bőre fölrepedt, és vérezni kezdett. Egyszercsak hirtelen visszaroskadt az ágyra. A főpapnő hátralépett, aztán ismét közelebb hajolt.
– Meghalt – mondta halkan. – Gyújtsák meg a gyertyát.
Arutha intett, mire az egyik őr meggyújtotta a kialudt gyertyát egy másik segítségével. A papnő újból kántálásba kezdett. Ha az első ima kellemetlenül érintette a hallgatókat, akkor ez a mostani iszonyatot keltett bennük, mintha valami szörnyű és fagyos vidék legtávolabbi sarkából származott volna. A szavak a reménytelenek és kétségbeesettek kiáltásait visszhangozták. És volt bennük valami más is, egy hatalmas és vonzó, szinte eszeveszetten csábító érzés, hogy milyen jó lenne minden tehertől megszabadulni, és pihenni. Ahogy a varázslat folytatódott, a várakozók baljós előérzete egyre nőtt, és küzdeniük kellett a vágy ellen, hogy elfussanak a főpapnő hangja elől.
Aztán a varázslat hirtelen véget ért, és a szobában olyan csönd lett, mint egy kriptában. A főpapnő a királyság nyelvén szólalt meg:
– Te, aki testben velünk vagy, de már alá kellett vetned magadat úrnőnk, Lims-Kragma akaratának, figyelj reám! Amint a Halál úrnője mindenkinek parancsol végül, úgy parancsolok most tenéked az ő nevében. Térj vissza!
Az ágyon fekvő alak megremegett, de aztán megint elcsendesedett.
– Térj vissza! – kiáltotta a főpapnő, mire a test ismét megmozdult. A halott hirtelen felemelte a fejét, és kinyitotta a szemét. Úgy tűnt, mintha körülnézett volna a szobában, tágra nyílt szeme azonban kifordult, és csak a fehérje látszott. Mégis mindenkinek az az érzése támadt, hogy lát, mivel egyenesen a főpapnőre bámult. Kinyitotta a száját, és távoli, visszhangzó nevetéssel felkacagott.
– Csendet! – lépett előre a papnő.
A halott elcsöndesedett, de aztán elkezdett vigyorogni. Mosolya egyre szélesedett, míg végül szörnyen gonosszá vált. Az arcvonásai vonaglottak, mintha a férfi éppen most kapott volna valami különös hatású gutaütést. A húsa remegett, és megereszkedett, mintha meleg viasszá alakult volna. A bőrszíne lassan megváltozott, egyre szebbé, szinte teljesen fehérré vált. A homloka magasabb lett, az arccsontja finomabb, az orra íveltebb, és a füle kihegyesedett. A haja feketére váltott. A férfi, akit faggattak, pillanatokon belül eltűnt, és a helyén egy többé nem emberi alak maradt.
– Az istenek szerelmére! – szólalt meg Laurie halkan. – Hiszen ez a Sötét Ösvény egyik papja!
Jimmy zavarában egyik lábáról a másikra állt.
– Az önök Morgan testvére kicsit északabbról származik, mint Yabon városa – suttogta, de ezt most nem tréfának szánta: hangjából sugárzott a félelem.
Ismét jeges szél fújt valamely ismeretlen szögletből. A főpapnő Arutha felé fordult. A szeme tágra nyílt a félelemtől, és mintha mondott volna valamit, de senki sem értette a szavait.
Az ágyon fekvő lény, a tündék gyűlölt rokona vidáman felrikoltott. A mordel hirtelen meglepő erővel kiszakította az egyik, aztán a másik karját a kötelékekből. Még mielőtt az őrök reagálhattak volna, kiszabadította a lábát is. Egy pillanat múlva a halott már állt, aztán a főpapnő felé ugrott.
A nő szilárdan állt. Mindenki érezte a belőle áradó erőt.
– Megállj! – mutatott a teremtményre.
A mordel engedelmeskedett.
– Az úrnő hatalmával parancsolom, hogy engedelmeskedj nekem, aki hívtalak. Az ő birodalmában lakozol, alá kell vetned magadat az ő törvényeinek és papjainak. Az ő hatalmánál fogva parancsolom, hogy távozz!
A mordel egy pillanatig tétovázott, aztán megdöbbentő gyorsasággal kinyújtotta a kezét és torkon ragadta a főpapnőt. Azon a különös, távoli hangon felkiáltott:
– Ne foglalkozz a szolgámmal, hölgyem! Ha annyira szereted az úrnődet, hát menj hozzá te magad!
A főpapnő megfogta a torkát szorongató kezet, amely kék lánggal kezdett égni. A teremtmény felvonyított a fájdalomtól, aztán felemelte a nőt, mintha csak könnyű kis pihe lenne, és Arutha mellett a falhoz vágta. A papnő beütötte a fejét, és csöndben összeesett.
A többiek mozdulni sem bírtak. A sötét teremtmény átalakulása és a főpapnő elleni váratlan támadása megfosztotta őket az akaratuktól. A templomszolgák dermedten álltak, amikor látták, hogy úrnőjüket legyőzte valami sötét, nem evilági hatalom. Gardan és emberei is hasonlóképpen megdöbbentek.
A teremtmény ismét messzehangzóan felkacagott, és Arutha felé fordult.
– És most, Nyugat Ura, találkoztunk, ütött az utolsó órád!
A mordel bizonytalankodott egy kicsit, aztán Arutha felé indult. A templomőrök egy pillanattal korábban tértek magukhoz, mint Gardan emberei. A két fekete-ezüst ruhás katona előreugrott: az egyik a rohamozó ellenség és az ájult papnő közé vetette magát, a másik pedig megtámadta a lényt. A nagyherceg emberei csak egy lépéssel maradtak le mögötte, igyekeztek megakadályozni, hogy a mordel Arutha közelébe mehessen. Laurie az ajtóhoz ugrott, és kikiáltott az ottani őröknek.
A templomőr lecsapott szablyájával, és felnyársalta a teremtményt. A világtalan szemek elkerekedtek, vörös karikák jelentek meg körülöttük, amint a mordel baljós kifejezéssel az arcán elvigyorodott. Egy szempillantás alatt támadója torka köré fonta az ujjait. Megtekerte és eltörte az őr nyakát, aztán félredobta a holttestet. Arutha egyik testőre oldalról csapott le a szörnyetegre, véres ösvényt hasítva a hátába. A lény visszakézből leütötte a katonát. Aztán megfogta a szablyát, kihúzta a melléből, majd vicsorogva félredobta. Amint elfordult, Gardan alulról és hátulról támadott rá. A megtermett kapitány átölelte a szörnyeteget hatalmas karjaival, és fölemelte a földről. A gonosz lény karmai Gardan karjába vágtak, de ő továbbra is a magasban tartotta, hogy ne tudjon továbbhaladni Arutha felé. Ekkor a lény hátrarúgott, a sarkával sípcsonton találta a kapitányt, és mindketten elestek. A mordel felemelkedett. Ahogy Gardan megpróbálta ismét megfogni, keresztülesett a templomőr holttestén.
Amint Laurie elhúzta a belső reteszt, felpattant az ajtó, és beözönlött a palota- és a templomőrség. A szörny már csak kardtávolságnyira volt Aruthától, amikor az első katona hátulról rávetette magát, aztán egy pillanat múlva másik kettő is követte a példáját. A templomból jöttek csatlakoztak magányos társukhoz: védekező alakzatot vettek föl az eszméletlen főpapnő körül. A nagyhercegi testőrség egyesült erővel támadta a mordelt. Gardan feltápászkodott, és odarohant Aruthához:
– Menjen, fenség. Csak azért tudjuk itt tartani ezt a valamit, mert sokkal többen vagyunk.
– De meddig, Gardan? – kérdezte Arutha harcra készen. – Hogyan tudnál megállítani egy olyan lényt, amely már halott?
Sebes Jimmy az ajtó felé hátrált, és le sem vette a szemét az emberkupacról. A katonák kardmarkolattal és ököllel ütötték a teremtményt – így próbálták engedelmességre kényszeríteni. Valamennyiük keze és arca vértől sikamlós volt, mert a szörnyeteg újra és újra beléjük mélyesztette a karmait.
Laurie a küzdők körül keringett, és olyan helyet keresett, ahol kardját tőrként használva beszúrhatna. Amikor észrevette, hogy a tolvajfiú az ajtó felé tart, Laurie odakiáltott:
– Arutha! Gardannak igaza van. Menj már!
Aztán lecsapott a kardjával, és az emberhalom közepéről, vérfagyasztó sikoly hallatszott.
Arutha nem tudott dönteni. A kupac mintha felé araszolt volna, mintha a testőrök csupán arra szolgáltak volna, hogy lelassítsák a szörny előrehaladását.
– Menekülj, ha akarsz, Nyugat Ura, de soha nem lelsz nyugtot a szolgáimtól – tört elő a lény hangja. Aztán mintha hirtelen új erőre kapott volna, a mordel felemelkedett, és ledobta magáról ellenfeleit. A katonák a papnő védelmezőinek csapódtak, így a lény néhány pillanatig szabadon állt. Vérborítottá arca szinte csak sebekből állt. Az egyik, arcán szétroncsolt seb örök baljós vigyort varázsolt a szörnyeteg képére. Az egyik katonának sikerült felkelnie, és egy jól irányzott kardcsapással eltörnie a mordel jobb karját. A lény megpördült, és ép kezének egyetlen legyintésével kitépte a férfi ádámcsutkáját. Jobb karja használhatatlanul lógott, leszakadt, szivacsos ajkain bugyborgásként tört elő a hang.
– Engem a halál táplál. Gyertek csak, és a ti halálotokból merítek új erőt!
Két katona ugrott rá hátulról a mordelre, és sikerült újra földre kényszeríteniük, mielőtt Aruthához ért volna. A szörny nem foglalkozott a testőrökkel, ép kezének horgas, karomszerű ujjaival a nagyherceg felé csapott. Még több őr ugrott rá, Arutha pedig előrelépett, és a teremtmény vállába mélyesztette kardját, úgy, hogy az átfúródott a hátán is. A szörnyalak egy pillanatra megremegett, aztán folytatta az előretörést.
Az emberhalom, mint valami óriási, gusztustalan rák, lassan a nagyherceg felé araszolt. A testőrök egyre keményebben küzdöttek: úgy tűnt, csak akkor óvhatják meg Aruthát, ha szó szerint cafatokra tépik a támadót. A nagyherceg hátralépett. Nem akart elmenekülni, de az ellenkezését lassan legyűrte a látvány, hogy a szörnyet sehogysem tudják megállítani. A lény hirtelen rikoltással ledobott magáról egy katonát. A férfi keményen ért földet: a feje jól hallhatóan reccsent a kőpadlón. Egy másik felkiáltott:
– Fenség, egyre növekszik az ereje!
Egy harmadik felordított, amikor az őrjöngő teremtmény kikaparta a szemét. A szörny titáni erőfeszítéssel ellökte a megmaradt katonákat, és ismét felemelkedett. Most senki sem állt közte és Arutha között.
Laurie megrángatta a nagyherceg ruhaujját, és lassan az ajtó felé vezette őt. Oldalazva mentek: szemüket egy pillanatra sem vették le az undorító teremtményről, amint az ingadozva felállt. Mit sem látó szemével követte a két férfit. Az arca már csak vörös massza volt: egyetlen felismerhető vonása sem maradt. A főpapnő egyik testőre hátulról rontott a szörnyetegre, de az oda sem fordult: jobb kezének egyetlen legyintésével betörte támadója fejét. Laurie felkiáltott:
– Már megint használja a sérült kezét! Gyógyítja magát!
És már ott is volt. Arutha hirtelen felbukott, mert valaki félrelökte. Ködösen látta, ahogy Laurie elugrott egy csapás elől, amely eredetileg az ő fejét célozta. Arrébbgurult, és Sebes Jimmy mellett állt ismét talpra. A fiú volt az, aki az előbb felborította, nehogy baja essék. Jimmy mellett ott állt Nathan atya is.
A bikanyakú pap megközelítette a szörnyet, és bal kezét, tenyerével előre feltartotta. A szörny valahogyan megérezte Nathan közeledtét, mert elfordult Aruthától, és új ellenfelét figyelte.
A pap tenyere felragyogott, aztán egy éles fehér fénysugár vetődött a dermedten álló mordelre. A szörny kétségbeesetten felnyögött. Ekkor Nathan kántálni kezdett. A lény felsikoltott, és megpróbálta eltakarni világtalan szemét a misztikus ragyogás elől.
– Éget... éget! – bugyborogta mély hangon.
A zömök pap előrelépett, egyre hátrább kényszerítve a szörnyeteget. Az a valami már egyáltalán nem látszott emberinek, száz sebből vérzett, és nagy hús- és ruhacafatok fityegtek minden testrészéről. Egyre jobban összekuporodva kiáltozott:
– Égek!
Ekkor hideg szélroham tört be a szobába, és a szörnyeteg olyan hangosan rikoltott fel, hogy még a tapasztalt, harcra kész veteránokat is megrémítette. A testőrök vadul forgolódva keresték a mindenütt érezhető névtelen szörnyűség forrását.
A lény hirtelen felegyenesedett, mintha új erő szállta volna meg. Váratlanul előrenyújtotta a jobbját, és megragadta a vakító fény forrását: Nathan bal kezét. Ujjak és karmok fonódtak össze: a szörny keze sercegni és füstölni kezdett. A mordel meglendítette jobb kezét, hogy megüthesse a papot, de miközben felkészült a csapásra, Nathan odakiáltott neki egy mindenki más előtt ismeretlen szót. A teremtmény elvétette az ütést, és felnyögött. Az atya hangja misztikus imádsággal és szent varázzsal töltötte meg a szobát. A lény egy pillanatra megtorpant, majd megremegett. Nathan tovább fokozta imája erejét. A mordel megtántorodott, mintha hatalmas csapás érte volna, és a teste is füstölögni kezdett. A pap Fehér Sungnak, a tisztaság istennőjének hatalmát idézte meg rekedtes, feszült hangon. Egy távoli, hangos nyögés hagyta el a mordel száját, miközben ismét megremegett. A misztikus párviadallal elfoglalt Nathan megrázkódott, mintha valami nagy súlyt akart volna ledobni a válláról, a szörnyeteg pedig térdre esett. Jobb keze egyre jobban hátrahajolt a zsongító hang hallatán. Verejtékcseppek gyöngyöztek a pap homlokán, és minden izom megfeszült a nyakán. A teremtmény panaszosan feljajdult, amint tépett húsa és meztelen izmai kezdtek felhólyagozni. Sistergés hallatszott, és sülő hús szaga töltötte be a termet. Vastag, zsíros füst áradt a testből. Az egyik katona elfordította a fejét és hányt. Nathannak kidülledt a szeme az erőlködéstől, ahogy megpróbálta rákényszeríteni az akaratát a lényre. Mindketten lassan hajladoztak. A szörnyeteg megpörkölődött húsa repedezni kezdett Nathan varázslata hatására. A mordel hátrahajolt a pap szorítására, aztán hirtelen kékes fény szaladt végig feketedő testén. Nathan elengedte a lényt, mire az eldőlt. Lángok törtek elő a szeméből, a szájából és a füléből, amelyek hamarosan elemésztették a maradványait. Csak egy kis hamu maradt utána, meg a szobát betöltő undorító zsíros szag.
Nathan lassan Arutha felé fordult. A nagyherceg úgy látta, mintha a férfi hirtelen éveket öregedett volna. A pap szeme tágra nyílt, az arcát verejték borította.
– Fenség, bevégeztetett – szólalt meg érdes hangon. Lassan elindult, és halványan elmosolyodott. Aztán előrezuhant, és a nagyherceg éppen csak el tudta kapni, mielőtt földet ért.

 

 

4.
Meglepetések

Madárdal üdvözölte az új napot.
Arutha, Laurie, Jimmy, Volney és Gardan a nagyherceg magán-fogadótermében várták a híreket Nathanról és a főpapnőről. A testőrök egy vendégszobába vitték úrnőjüket, és vigyáztak rá, amíg meg nem érkeztek a templomuk gyógyítói. Egész éjjel a hölgy mellett voltak, míg Nathant saját rendjének tagjai kezelték a lakosztályában.
A szörnyű éjszaka után valamennyien hallgattak, senkinek sem akaródzott beszélni a történtekről. Laurie mozdult meg elsőként: felállt, és odament az ablakhoz.
Arutha tekintetével követte a dalnok alakját, de a gondolatai máshol jártak: tucatnyi megválaszolhatatlan kérdésen töprengett. Vajon ki vagy mi kívánja a halálát? És miért? De ami még fontosabb, mint a saját biztonsága: veszélyt jelent-e ez a dolog Lyamre, Carline-ra és a többi hamarosan ideérkező nemesre nézve? És legfőképpen: fenyegeti-e valami Anitát? Az utóbbi néhány órában már egy tucatszor eszébe jutott, nem kellene-e elhalasztani a menyegzőt.
Laurie most a kanapén ült az időnként elszundikáló Jimmy mellett.
– Jimmy, honnan tudtad, hogy Nathan atyát kell hívni, amikor a főpapnő is tehetetlen volt? – kérdezte halkan.
A fiú ásított egyet, aztán nyújtózkodni kezdett.
– Még fiatal koromból emlékeztem rá.
Ekkor Gardan felkacagott, és a szobában enyhülni kezdett a feszültség. Még Arutha sem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon.
– Egyszer valami Timothy atya gyámsága alá adtak – tudjátok, ő Astalon papja volt. Néha egyik vagy másik fiúnak megengedik az ilyesmit. Ez annak a jele, hogy a Csúfolódók sokat várnak az illetőtől – mondta büszkén. – Csak addig maradhattam, amíg megtanultam a betűket meg a számokat, de azért közben mást is sikerült felcsippentenem.
– Emlékszem, egyszer Timothy atya az istenek természetéről beszélt nekem – bár majdnem elaludtam, olyan unalmas volt. Szerinte van valamilyen szembenállás az erők között: vannak pozitív és negatív hatalmak, amelyeket néha gonosznak és jónak hívnak. A jók nem semmisíthetik meg a jót, és a gonoszok sem a gonoszt. Hogy egy gonosz hatással szembeszálljunk, ahhoz jóra van szükség. A főpapnő, akit a legtöbben sötét erők szolgájának tartanak, nem tudta a szörnyeteget visszatartani. Reméltem, hogy az atya szembe tud szállni vele, mert Sung és szolgái „jónak” látszanak. Igazából nem tudtam, hogy ez lehetséges-e, de nem bírtam tovább nézni, ahogy az a valami egymás után gyilkolja a palotaőröket.
– Jó ötletnek bizonyult – mondta Arutha, áldva Jimmy fürge észjárását.
Ekkor belépett egy katona.
– Fenség, a pap jobban van, és üzenetet küldött önnek – jelentette. – Kéri, hogy fenséged fáradjon át a lakosztályába.
Arutha felugrott, és kirobogott a szobából, nyomában a többiekkel.
Évszázados hagyomány alapján a krondori nagyhercegi palotában volt egy templom, amelyben minden istennek állítottak egy oltárt. Így bármilyen vendég is érkezett, nem számított, melyik főbb istenség híve, a közelben megtalálhatta a lelki vigaszt. A templomra, gondot viselő rend viszont időről időre változott: attól függően, kik voltak éppen a nagyherceg soros tanácsadói. Arutha kormányzása alatt – mint ahogy Erland idejében is – Nathan és tanítványai ügyeltek a templomra. A papi negyed a templom mögött helyezkedett el, így Arutha a nagy, boltozatos csarnokon át lépett be. A főhajó túlsó végén, a négy főisten oltárát magában foglaló szentély mögött megpillantottak egy ajtót. Arutha nagy léptekkel odasietett: csak úgy csattogott a csizmája, ahogy elhaladt a kisebb istenek kétoldalt húzódó oltárai előtt. Ahogy odaért a nyitott ajtóhoz, mozgást pillantott meg Nathan lakrészében.
Amikor belépett, Nathan tanítványai utat engedtek neki. Aruthát megdöbbentette a szoba ridegsége. Szinte csak egy cella volt, mindenféle személyes tárgy és díszítés nélkül. Mindenütt csak használati tárgyakat lehetett látni, egyetlen kivétellel: a Nathan ágya melletti asztalkán állt Sung szobrocskája, amely az istennőt fehér köpenyes, bájos fiatal hölgy alakjában ábrázolta.
A pap elgyötörtnek és kimerültnek, ugyanakkor mégis élénknek látszott. A hátát nagy párnákkal támasztották meg. A tanítványai körülötte keringtek, készen arra, hogy minden kívánságát teljesítsék. A nagyherceg kirurgusa az ágya mellett várakozott. Meghajolt, és az újonnan érkezettek felé fordulva megszólalt:
– Fizikailag semmi baja, fenség, eltekintve attól, hogy kimerült. Kérem, legyen rövid.
Arutha bólintott, mire a kirurgus a tanítványokkal együtt visszahúzódott. Amikor elmentek, az orvos intett Gardannak és a többieknek, hogy maradjanak kinn.
A nagyherceg odament Nathanhoz.
– Hogy érzi magát?
– Túlélem, fenség – hangzott az erőtlen válasz.
Arutha egy pillantást vetett az ajtóra, és Gardan riadt arckifejezése meggyőzte, hogy igaza van, Nathan tényleg megváltozott a megpróbáltatás hatására.
– Ön nem csak egyszerűen élni fog, atyám – szólalt meg halkan. – Hamarosan ugyanolyan lesz, mint régen.
– Olyan rémséggel kellett szembenéznem, amilyennel senkinek sem szabadna, fenség. Így hát megértheti, hogy a bizalmamba kell önt avatnom – intett az ajtó felé.
Egy papnövendék becsukta az ajtót, aztán visszament Nathan ágya mellé.
– Most el kell mondanom fenségednek valamit – folytatta az atya –, amiről a templomon kívül szinte senki sem tud. Ezzel nagy felelősséget vállalok, de szükségesnek ítélem.
Arutha közelebb hajolt, hogy jobban hallja a fáradt pap halk szavait.
– A dolgoknak van egy rendje, egyfajta egyensúlya, amelyet Ishap, a mindenekfeletti hozott létre. A főistenek kisebb istenek segítségével uralkodnak, akiket pedig a papság szolgál. Minden rendnek megvan a maga szerepe. Lehet, hogy az egyik rend látszólag szemben áll a másikkal, de a magasabb rendű igazság szerint minden egyháznak megvan a maga helye a dolgok rendszerében. Még az alacsonyabb rangú papok is figyelembe veszik ezt a magasabb rendű igazságot. Ezért van az, hogy csak néha tör ki konfliktus a templomok között. Múlt éjjel a főpapnő rítusaival szembeni ellenkezésem inkább csak a tanítványaim üdvéért történt, és nem valódi undorból fakadt. Az, hogy egy ember előtt mennyit fednek fel a templomi igazságokból, attól függ, mennyit képes megérteni. Sokaknak szükségük van az olyan egyszerű fogalmakra, mint a jó és a gonosz, a fény és a sötétség, ahhoz, hogy képesek legyenek eligazodni az életben. Ön nem ilyen ember.
– Engem az Egyetlen Ösvény Követői tanítottak, mert ez volt az a rend, amelybe természetemnél fogva a legjobban beleillettem. De mint minden hozzám hasonló rangú pap, én is jól ismerem a többi isten és istennő természetét és megtestesüléseiket. Arról a valamiről, ami az elmúlt éjszaka megjelent a szobában, semmit sem tudok.
– Hogy érti ezt? – lepődött meg Arutha.
– Amikor a mordelt irányító erő ellen küzdöttem, sikerült megéreznem valamit a természetéből. Ez a valami idegen, sötét és szörnyű dolog, és minden könyörületességtől mentes. Őrjöngve uralkodni akar, vagy ha nem megy, mindent elpusztítani. Még a sötétnek nevezett istenek – Lims-Kragma és Guis-wa – sem igazán gonoszak a lényegüket tekintve. De ez a valami a remény és a világosság kiirtására tör. Maga a megtestesült kétségbeesés.
Ekkor a papnövendék jelezte, ideje, hogy Arutha elmenjen. Amint az ajtó felé indult, Nathan visszahívta.
– Várjon, még egy dolgot el kell mondanom. Az a valami nem azért ment el, mert fölébe kerekedtem, hanem csak mert megfosztottam a szolgájától, akiben lakozott. Nem maradt módja, hogy folytassa a támadást. Én csak az ügynökét győztem le. Az... elárult magáról valamit abban a pillanatban. Még nem képes szembeszállni az Egyetlen Ösvény úrnőjével, de már most is megveti őt és a többi istent. Arutha – folytatta riadt arccal –, ez megvetést érez az istenek iránt! – Nathan felült, kinyújtotta a kezét, a nagyherceg pedig odament hozzá, és megszorította. – Fenség, ez az erő fensőbbrendűnek képzeli magát. Gyűlöli, szidalmazza és megpróbálja elpusztítani azt, aki az útjában áll. Ha...
– Nyugodjon meg, Nathan – szakította félbe Arutha.
A pap bólintott, és visszafeküdt.
– Keressen nálam bölcsebb tanácsadót, Arutha. Mert még egy dolgot éreztem. Az ellenség, ez a mindent beborító sötétség, erősödik.
– Aludjon, Nathan – mondta a nagyherceg. – Hagyjuk, hogy a történtek elhalványuljanak, mintha csak rossz álom lett volna.
Azzal bólintott a papnövendék felé, és kiment. Amint elhaladt a nagyhercegi kirurgus mellett, odaszólt neki:
– Gyógyítsa meg őt! – mondta, nem is annyira parancsként, inkább csak hogy mondjon valamit.

 

Teltek-múltak az órák, miközben Arutha türelmetlenül várta a híreket Lims-Kragma főpapnőjének állapotáról. A nagyherceg egyedül üldögélt, csak Jimmy aludt mellette egy alacsony pamlagon. Gardan elment, hogy segédkezzen a testőrök kiképzésénél. Volney az államügyeket intézte, mivel Aruthát túlzottan lefoglalták az elmúlt éjszaka szokatlan eseményei. Úgy döntöttek, nem tájékoztatják a királyt a történtekről, amíg Krondorba nem érkezik. Mint azt már korábban is megállapították, Lyam száz fős katonai kísérete mellett csak egy kisebbfajta hadsereg jelenthetne komoly veszélyt a számára.
Arutha, mivel ráért, egy darabig Jimmyt figyelte. Ahogy lassan emelkedett és süllyedt a mellkasa, nagyon fiatalnak látszott. Kinevethette a sebesülése komolyságát, de amikor a dolgok végre elcsendesedtek, szinte azonnal elaludt. Gardannak kellett őt áthoznia ide egy fotelból. Arutha megrázta a fejét. A fiú közönséges bűnöző volt, aki a tisztességes embereken élősködött, és fiatal életében még egyetlen napot sem töltött munkával. Alig múlhatott tizennégy vagy tizenöt, és máris szélhámos volt, hazudozó és tolvaj, de mindezek ellenére mégiscsak a barátjának tekintette. Arutha felsóhajtott, és nem tudta, mihez kezdjen vele.
Ekkor egy apród érkezett: üzenetet hozott a főpapnőtől, aki kérte, hogy Arutha sürgősen keresse fel. A nagyherceg halkan felállt, vigyázott, nehogy felébressze Jimmyt, és követte az apródot abba a szobába, ahol a papnőt kezelték a gyógyítói. Arutha testőrei az ajtón kívül várakoztak, belül pedig templomőrök álltak, ahogy azt Lims-Kragma egy nemrég érkezett papja kérte. A pap rendkívül hűvösen fogadta a nagyherceget, mintha ő lett volna a felelős úrnője állapotáért. Bevezette Aruthát a hálószobába, ahol egy papnő ápolta templomuk vezetőjét.
Arutha megdöbbent a főpapnő láttán. A lány hátát nagy halom párnával támasztották meg, halványszőke haja most halottsápadt arcot keretezett, mintha a tél jégkék hidege söpört volna végig vonásain. Úgy nézett ki, mintha egyetlen nap alatt húsz évet öregedett volna. De ahogy Aruthára függesztette a tekintetét, még mindig érezni lehetett a belőle áradó hatalmat.
– Meggyógyult, asszonyom? – kérdezte Arutha aggódva.
– Az úrnőmnek még feladata van a számomra, fenség. Egy ideig még nem csatlakozom hozzá.
– Örömmel hallom. Ön arra kért, hogy jöjjek ide.
A nő addig mocorgott, amíg hátát a párnáknak támasztva fel nem tudott ülni. Öntudatlanul is megigazította majdnem fehér haját, és Arutha ismét megállapíthatta, hogy a lány minden zordsága ellenére is feltűnően szép, pedig szépségében egy csipetnyi lágyság sincs. A papnő még mindig elgyötörten megszólalt:
– Arutha conDoin, nagy veszedelem leselkedik a Királyságra, és világunk többi részére. A Halál Úrnőjének kegyelmében csak egyetlen ember áll magasabban, mint én: a rillanoni mátriárka. Rajta kívül senki sem mérkőzhetne a hatalmammal a halál birodalma felett. Tegnap azonban érkezett valami, ami magát az istennőt hívja párviadalra; valami, ami ugyan még gyenge, és csak most próbálgatja az erejét, mégis átvette tőlem az uralmat valaki fölött, aki úrnőm birodalmában járt.
– Érti mire gondolok? Ez olyan, mintha egy csecsemő egyenesen az anyaméhből eljönne az ön palotájába – nem, inkább a bátyja, a király palotájába –, és ellene fordítaná a kíséretét, a katonáit, sőt, magát a népét is hatalma központjában. Ezzel állunk szemben. És erősödik. Amíg mi itt beszélgetünk, addig is növekszik az ereje és a dühe. És ez a valami ősi... – nyílt tágra a szeme, és Arutha egy pillanatra az őrület fényét látta megcsillanni benne. – Egyszerre új és régi... Én sem értem.
Arutha a gyógyító felé biccentett, aztán a papra nézett. A férfi az ajtó felé intett, így a nagyherceg elindult kifelé. Elmenőben még hallotta, hogy a főpapnő zokogásban tört ki.
Amint a külső szobába értek, kísérője megszólalt:
– Fenség, a nevem Julian, én vagyok a Belső Kör legfőbb papja. Értesítettem rillanoni anyatemplomunkat az itt történtekről. Én... – jött zavarba attól, amit mondani készült. – Nagyon valószínű, hogy néhány hónapon belül én leszek Lims-Kragma főpapja. Természetesen mindent megteszünk érte – nézett a csukott ajtó felé –, de ő már soha többé nem lesz képes vezetni bennünket úrnőnk szolgálatában. – Ismét Aruthára nézett. – A templomőröktől tudtam meg, mi történt tegnap éjszaka, most pedig hallottam a főpapnő szavait. Ha egyházunk segíteni tud, segítünk.
Arutha a férfi ajánlatát fontolgatta. Szokás volt, hogy a nemesek egyik tanácsadója valamelyik isten egy papja legyen. Túl sok misztikus jelentőségű ügy fordult elő ahhoz, hogy egy nemes lelki támasz nélkül megoldhassa őket. Ezért Arutha apja – elsőként – egy mágust is a tanácsadói közé fogadott. De az egyházi és világi hatóságok közötti aktív együttműködés nagyon ritka volt.
– Köszönöm, Julian – szólalt meg végül a nagyherceg. – Ha már tudjuk, mivel állunk szemben, felkeressük önöket. Éppen most értettem meg, milyen keveset tudok a világról. Azt hiszem, ön értékes segítséget jelenthet a számomra.
A pap meghajolt. Amikor Arutha elindult, utánaszólt:
– Fenség!
– Igen? – nézett vissza a nagyherceg, és látta, hogy a férfi arcán aggodalmas kifejezés ül.
– Találja meg, fenség, bármi legyen is az. Kutassa fel, és pusztítsa el, hogy írmagja se maradjon!
Arutha bólintott, aztán visszament a szobájába. Bent csöndesen leült, hogy ne zavarja Jimmyt, aki még mindig a pamlagon aludt. A nagyherceg észrevette, hogy egy gyümölcsöstálat, sajtot és egy kancsó hűtött bort tettek az asztalra a távollétében. Ekkor döbbent rá, hogy egész nap semmit sem evett, ezért töltött magának egy kupa bort, vágott egy szelet sajtot, aztán visszaült a karosszékébe. Feltette a lábát az asztalra, hátradőlt, és hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak. Elöntötte a két kialvatlan éjszaka fáradtsága, de annyira zsongott a feje az elmúlt két nap eseményeitől, hogy egy szemhunyásnyit sem tudott volna aludni. Természetfölötti erő szabadult el a birodalmában, egy olyan mágikus valami, amely félelmet kelt a Királyság két leghatalmasabb egyházának papjaiban. Lyam nem egészen egy hét múlva érkezik. A menyegzőre a Királyság szinte valamennyi nemese Krondorba utazik. Az ő városába! És semmi sem jutott az eszébe, amit tehetne, hogy garantálja a biztonságukat.
Arutha így ült egy óráig: gondolatai mérföldekre kalandoztak a szobától, ahol oda sem figyelve evett és ivott. Olyan ember volt, aki gyakran merült sötét töprengésbe, ha egyedül maradt; de ha bármilyen probléma adódott, szakadatlanul dolgozott rajta: minden oldalról körüljárta, ízlelgette, félredobta, aztán megint megragadta, mint egy terrier a foglyul ejtett patkányt. Tucatnyi megközelítési móddal próbálkozott, újra és újra megvizsgált minden információmorzsát. Végül, amikor már néhány tucat tervet elvetett, rájött, mit is kell tennie. Levette a lábát az asztalról, és kivett egy érett almát az előtte álló tálból.
– Jimmy! – szólalt meg.
A tolvajfiúnak abban a pillanatban felpattant a szeme: a veszélyben töltött évek során megszokta, hogy mindig éberen aludjon. Arutha hozzávágta az almát a fiúhoz, aki szemkápráztató sebességgel felült, és centiméterekkel az arca előtt elkapta a gyümölcsöt. A nagyherceg már értette, miért is hívják a gyereket „Sebesnek”.
– Mi az? – kérdezte a fiú az almába harapva.
– El kell vinned ezt az üzenetet a nagymesterednek. – Jimmy abbahagyta az evést. – Kérlek, szervezz meg nekem egy találkozót a Pillérrel. – A fiú szeme hitetlenül elkerekedett.

 

A Keserű-tengerről érkező köd ismét beborította Krondort. Két alak sietett az utcán, anélkül, hogy betért volna a nyitva tartó csapszékek egyikébe. Jimmy végigvezette Aruthát a városon: a kereskedőnegyeden túl durvább környékre jutottak, míg végül mélyen benn jártak a szegénynegyed szívében. Aztán hirtelen befordultak egy zsákutcába, és a végén megálltak. Az árnyékból szinte varázslatos módon három férfi lépett elő. Arutha kirántotta a kardját, de ekkor Jimmy megszólalt:
– Zarándokok vagyunk, és útmutatásra várunk.
– Zarándokok, én leszek a vezetőtök – válaszolt a legközelebbi férfi. – Most pedig mondd meg a barátodnak, hogy tegye el a gyíklesőjét, különben zsákban visszük tovább.
Ha tudták is, kicsoda Arutha, nem adták jelét. A nagyherceg lassan eltette a kardját. A másik két férfi kendővel a kezében előrelépett.
– Mi ez? – kérdezte Arutha.
– Így jöttök tovább. Ha nem engeded, hogy bekössük a szemed, egy lépést sem tehetsz innen.
Arutha leküzdötte az idegességét, és bólintott. Az idegenek előreléptek, és mindkettőjük szemét bekötötték. A nagyhercegnek sikerült legyőznie a késztetést, hogy levegye a kendőt.
– Most elvezetünk titeket valahová, ahonnan mások vezetnek majd tovább – szólalt meg a férfi. – Valószínűleg több emberrel is találkoztok, mielőtt célhoz értek, úgyhogy ne ijedjetek meg, ha idegen hangokat hallotok a sötétben. Nem tudom, mi a végcélotok, de erre nincs is szükség. Azt sem tudom, kik vagytok, de a legmagasabb helyről jött a parancs, hogy vezessünk el titeket valahová, és ne essék bántódásotok. Ennek ellenére figyelmeztetlek benneteket: ha eltávolítjátok a szemkendőt, annak komoly következményi lesznek. Mostantól nem tudhatjátok, merre járunk.
Arutha érezte, hogy egy kötelet fűznek a dereka köré.
– Fogjátok erősen a kötelet – mondta a szószóló –, és gyertek nyugodtan: egy darabig jó úton megyünk.
Aztán további magyarázat nélkül megfordították őket, és elindultak az éjszakában.

 

Úgy tűnt, több mint egy óráig sétáltatták őket Krondor utcáin. Arutha kétszer is megbotlott, és zúzódások mutatták, hogy vezetőiknek időnként ellanyhult a figyelme. A kísérők legalább háromszor cserélődtek, úgyhogy fogalma sem volt, kit lát majd, amikor leveszik a szenéről a kendőt. Utoljára fel kellett másznia egy lépcsőn. Jónéhány ajtócsapódást hallott, mire végül erős kezek ragadták meg és ültették le. Aztán amikor levették a kendőt, Arutha sűrűn pislogott a fénytől.
Szemközt hosszú asztal állt, rajta sok-sok lámpa. Mindegyik mögött egy-egy kifényesített tükör volt elhelyezve, szembefordítva a nagyherceggel, hogy a szemébe világító vakító fénytől ne láthasson senkit, aki az asztal mögött áll.
Arutha észrevette, hogy jobbján Jimmy ül, egy az övéhez hasonló zsámolyon: Egy hosszú perc múlva mély hangot hallott a lámpákon túlról.
– Isten hozta önt, Krondor hercege.
Arutha összehúzta a szemét, de nem tudta kivenni a beszélő alakját a ragyogástól.
– A Pillérrel beszélek?
Hosszú szünet után a hang ismét megszólalt.
– Elégedjen meg annyival, hogy bármilyen kívánságára megfelelhetek. Az ő szájával szólok.
Arutha egy pillanatig habozott.
– Akkor jó. Én ugyanis szövetséget szeretnék kötni önökkel.
A lámpák mögül halk kuncogás hallatszott.
– Ugyan mi szüksége lehet Krondor nagyhercegének a Pillér segítségére?
– A Halál Rendjének titkait kutatom.
Kijelentése hallatán hosszú csönd következett. Arutha nem tudta eldönteni, vajon a szószóló tanácskozik valakivel, vagy egyszerűen csak gondolkodik. Aztán az illető ismét megszólalt.
– Vigyétek ki a fiút, és tartsátok is ott!
Két férfi bukkant elő a sötétségből, durván megragadták Jimmyt, és kivonszolták a szobából. Amikor eltűntek, a hang folytatta:
– Az Éjsólymok a Pillérnek is gondot okoznak, Krondor hercege. Behatolnak a Tolvajok Országútjára: sötét gyilkosságaik felháborítják a lakosságot, és rossz fényt vetnek a Csúfolódók tevékenységére is. Röviden, nem tesznek jót az üzletnek. Jó lenne leszámolni velük – de önnek milyen komolyabb oka van erre, azonkívül, hogy mint uralkodót idegesíti, amikor az alattvalóit kegyetlen módon a saját ágyukban gyilkolják meg?
– Fenyegetést jelentenek a fivéremre és rám nézve.
Megint hosszú csend következett.
– Akkor magasra emelték a tekintetüket. Ugyanakkor a főnemeseknek éppolyan gyakran van szükségük bérgyilkosra, mint a köznépnek, és az embernek meg kell élnie valamiből.
– Nyilván ön is belátja – felelte Arutha hidegen –, hogy egy nagyherceg meggyilkolása különösen nem tenne jót az üzletnek. A Csúfolódók is feszélyezve éreznék magukat, ha statárium mellett kellene dolgozniuk.
– Így van. Kössünk üzletet!
– Én nem üzletelni akarok, hanem együttműködni. Információra van szükségem. Tudni akarom, hol van az Éjsólymok főhadiszállása.
– Az önzetlenség nemigen hoz hasznot azoknak, akik kihűlt testtel hevernek a kanálisokban. A Halál Rendjének messzire elér a keze.
– Nem messzebb, mint az enyém – felelte Arutha komolyan. – Úgy látom, a Csúfolódók tevékenysége már most is akadozik. Ön éppúgy tudja, mint én, mi történne a Csúfolódókkal, ha Krondor nagyhercege hadat üzenne a céhnek.
– Egy efféle összetűzésnek a céh és fenséged között nem lenne túl sok haszna.
Arutha előrehajolt; sötét szeme csak úgy csillogott a rávetülő fényben. Lassan, tagoltan, minden szót külön hangsúlyozva megszálalt:
– Nekem nincs szükségem haszonra.
Pillanatnyi csönd után mély sóhaj hallatszott.
– Na igen, ez az – mondta a hang elgondolkodva, aztán felkacagott. – Ez az egyik előnye annak, ha az ember örökli a rangját. Egy csapat éhező tolvajt viszont nem lenne túl egyszerű kormányozni. Nos, rendben van, Arutha herceg, de a kockázat miatt szükségünk van a kiadásaink fedezésére. A botot már megmutatta, de hol a végéről a sárgarépa?
– Nevezzen meg egy összeget – dőlt hátra Arutha.
– Kérem, értse meg: a Pillér szimpatizál a móddal, ahogyan fenséged a halál Rendje által okozott problémákat szemléli. Az Éjsólymok léte is tűrhetetlen. Gyökerestül ki kell irtani őket. Azonban nagy a kockázat, és számos kiadás merülhet fel: röviden szólva költséges egy kaland lesz.
– Tehát az összeg? – ismételte Arutha határozottan.
– Mivel mindannyiunk számára hatalmas veszélyt jelentene, ha kudarcot vallanánk, legyen tízezer aranytallér.
– Ez komoly rést ütne a nagyhercegi kincstáron.
– Így igaz, de fontolja meg, milyen más lehetőségei vannak.
– Megegyeztünk.
– A fizetés módjával kapcsolatban majd később közlöm önnel a Pillér utasításait – mondta a hang, és mintha jól szórakozott volna valamin. – És most térjünk át egy másik ügyre!
– És mi legyen az? – kérdezte Arutha.
– A kis Jimmy megszegte a Csúfolódóknak tett esküjét, ezért az életével lakol. Egy órán belül meg kell halnia.
Arutha gondolkodás nélkül felemelkedett. Erős kezek nyomták vissza a székére, és egy hatalmas termetű tolvaj lépett elő a sötétségből. Az illető tagadólag megrázta a fejét.
– Nem szeretnénk önt kevésbé egészségesen visszajuttatni a palotába, mint ahogyan ideérkezett – mondta a férfi a fények mögött –, de ha ezen a helyen a fegyveréhez nyúl, ládában visszük vissza a palotába, és csak utána foglalkozunk a következményekkel.
– De Jimmy...
– Megszegte az esküjét! – szakította félbe a hang. – Becsületbeli kötelessége volt, hogy jelentse az Éjsólyom felbukkanását, amikor találkozott vele. Szintúgy becsületbeli kötelessége volt, hogy szóljon Kacagó Jack árudásáról. Igen, fenség, amint látja, tudunk a dologról. Jimmy elárulta a céhet, csak hogy önt értesítse először. Vannak olyan dolgok, amelyek megbocsáthatók, mivel még gyerek, de ez a mostani nem tartozik közéjük.
– Nem ülhetek itt tétlenül, miközben Jimmyt megölik!
– Akkor figyeljen, Krondor hercege, mert van egy történetem az ön számára! Egyszer régen a Pillér lefeküdt egy utcalánnyal, mint több száz másikkal, csakhogy ez a cafka szült neki egy fiút. Egy biztos: Sebes Jimmy a Pillér fia, bár ő ezt nem tudja. Emiatt a Pillér most rendkívül kínos helyzetbe került. Ha engedelmeskedik az általa hozott törvényeknek, el kell rendelnie a saját fia halálát. Ha pedig nem, elveszti hitelét az emberei előtt. Kellemetlen választás. A tolvajcéhben már így is nagy a zűrzavar, amióta Kacagó Jack az Éjsólymok ügynökének bizonyult. A bizalom egyébként is vékony cérnaszálon függ, most pedig szinte nem is létezik. Talán tud valami megoldást?
Arutha elmosolyodott, mert értette, mire utal beszélgetőpartnere.
– A múltban, nem is olyan régen, előfordult, hogy valaki megvásárolta a bűnbocsánatot. Nevezze meg az árat!
– Árulásért? Nem lehet kevesebb, mint még tízezer aranytallér.
Arutha megrázta a fejét. Ez tönkretenné a kincstárát. Viszont Jimmy tudta, mit kockáztat, mégis eljött hozzá, hogy figyelmeztesse, és ez sokat számított.
– Rendben – felelte Arutha keserűen.
– Nos akkor, Krondor hercege, önnek maga mellett kell tartania a fiút, mert többé nem tartozik a Csúfolódók közé. Nem fogjuk őt bántani... kivéve, ha ismét keresztezi az útjainkat. Akkor viszont úgy kezeljük, mint bármelyik szabadúszót. Keményen.
– Akkor megkötöttük az üzletet? – emelkedett fel Arutha.
– Kivéve még egy utolsó dolgot.
– Igen?
– Szintén a múltban, nem is olyan régen, az is előfordult, hogy valaki aranyért vásárolt nemesi kiváltságot. Mit kérne ön egy atyától, aki azt szeretné, hogy a fia nemes lehessen a nagyhercegi udvarban?
Arutha felnevetett, amikor hirtelen megértette, mire megy ki a játék.
– Húszezer aranytallért.
– Rendben. Tudja, a Pillér szereti Jimmyt. Bár szerte a városban van egy csomó fattya, ez a fiú valahogy különleges. A Pillér azt kívánja, hogy Jimmy ne tudjon a rokoni kapcsolatról, de azért örülne, ha a fia előtt a ma éjszakai tárgyalások eredményeképpen fényes jövő állna.
– Az én szolgálatomban fog állni, anélkül, hogy tudná, ki az apja. Találkozunk még?
– Nem hiszem, Krondor hercege. A Pillér féltékenyen őrzi személyazonosságát, ezért még olyanvalakivel is veszélyes találkozni, aki az ő szájával szól. De egyértelmű üzenetet küldünk majd, ha megtudjuk, hol rejtőznek az Éjsólymok. És örömmel fogadjuk majd pusztulásuk hírét.

 

Jimmy idegesen ült. Arutha több mint három órája bezárkózott Gardannal, Volneyval, Laurie-val és néhány más tanácsadójával. A fiút megkérték, hogy maradjon a rendelkezésére bocsátott szobában. Az ajtaja elé állított két őr, és két másik az ablaka alatti erkélyen nyilvánvalóvá tette, hogy – valamilyen okból – fogoly. Jimmy biztos volt benne, hogy ha jobb állapotban lenne, éjszaka észrevétlenül távozhatna, de az elmúlt néhány nap eseményei után becsapottnak érezte magát. Azt sem értette teljesen, miért hozták vissza a nagyherceggel együtt a palotába. Bizonytalannak érezte magát. Az élete megváltozott, csak azt nem tudta, hogyan és miért.
Nyílt a szobája ajtaja, és egy őrmester dugta be a fejét, aztán intett Jimmynek, hogy jöjjön ki.
– Fenséges urunk látni kíván, fiam.
Jimmy követte a katonát a tanácsteremhez vezető hosszú folyosón. Arutha éppen olvasott valamit, amikor a fiú belépett. Az asztal körül Gardan, Laurie és néhány Jimmy számára ismeretlen férfi ült, Volney gróf pedig az ajtó mellett állt.
– Jimmy, van itt valami a számodra – nézett fel Arutha. A fiú körülnézett a szobában, és nem tudta, mit kellene mondania. – Ez itt egy királyi pátens arról, hogy te mostantól fogva a nagyhercegi udvar nemese vagy.
Jimmynek elállt a szava, elkerekedett a szeme. Laurie kuncogni kezdett, és Gardan is elvigyorodott. Végül Jimmy megtalálta a hangját.
– Ez valami ugratás, ugye?
Arutha megrázta a fejét.
– De... én, nemes?
– Megmentetted az életemet, és ezért jutalmat érdemelsz – felelte Arutha.
– De fenség, én... köszönöm, de... mi lesz a Csúfolódóknak tett eskümmel? – hebegte.
– Az az ügy lezárult, úrfi – hajolt előre a nagyherceg. – Te már nem vagy a totvajcéh tagja. A Pillér is egyetértett. Vége.
Jimmy úgy érezte, csapdába esett. Sosem örült annak, hogy tolvaj, viszont roppantul élvezte, hogy nagyon jó tolvaj. Vonzotta a lehetőség, hogy minden percben bizonyíthat, hogy mindenkinek megmutathatja, hogy Sebes Jimmy a céh legjobb tolvaja... vagy legalábbis egy nap az lesz. Most azonban a hercegi házhoz lesz kötve, és a ráruházott hivatallal kötelezettségek járnak. És ha a Pillér is beleegyezett, akkor Jimmy soha többé nem kerülhet kapcsolatba az alvilággal.
– Megengedi, fenség? – fordult a nagyherceghez Laurie, látván, hogy a fiú nem túl lelkes.
Arutha bólintott, a dalnok pedig odament a fiúhoz, és a vállára tette a kezét.
– Jimmy, őfensége egyszerűen a víz felett tartja a fejedet, és ezt értsd szó szerint. Megalkudott az életedre. Ha nem tette volna, már ott úszkálnál a kikötő vizében. A Pillér tudta, hogy megszegted a céhnek tett esküdet.
A fiú láthatóan elcsüggedt, ezért Laurie biztatóan megveregette a hátát. Jimmy valahogy mindig azt gondolta, hogy ő a törvények felett áll, mentes minden felelősségtől, amely másokat megköt. Nem tudta, miért bocsátottak meg neki mindig, amikor másoknak fizetniük kellett a tetteikért, de most ráébredt, hogy túl gyakran használta ki ezt, és túl messzire ment. Nem volt kétsége afelől, hogy a dalnok igazat mondott, és zavaros érzelmek vettek rajta erőt, amikor rájött, milyen közel is állt a halálhoz.
– Nem olyan rossz az élet a palotában – folytatta Laurie. – A szobák melegek, a ruhád tiszta, és a kaja is finom. Azonkívül van itt egy csomó dolog, amivel elfoglalhatod magadat. – Aztán Aruthára nézve szárazon hozzátette. – Különösen mostanában.
Jimmy bólintott, és Laurie átvezette az asztal túloldalára. Megkérték, hogy térdeljen le, aztán a gróf sietve olvasni kezdte a pátenst:
– „Ezennel közöljük birodalmunk minden lakójával: minélfogva az ifjú Jimmy, Krondor városának árvája, érdemes szolgálatot tett, amikoron megakadályozta, hogy Krondor nagyhercegének fenséges személye bántalmat szenvedjék, és ennélfogva az ifjú Jimmynek örökre adósai vagyunk, tudja meg mindenki az egész birodalmunkban, hogy Jimmy szeretett és hűséges szolgánk, továbbá elrendelem, hogy nemesi ranggal helyet kapjon Krondor udvarában, mindazon jogokkal és privilégiumokkal egyetemben, amelyek ezzel a címmel járnak. Továbbá tudja meg mindenki, hogy ezennel rá és örököseire ruházzuk, amíg magjuk nem szakad, a Welandel gázlója melletti Abrakvölgye uradalom birtokjogát, minden rajta lévő ingatlannal, ingósággal és jobbággyal egyetemben, hogy birtokolják, és megőrizzék azt. A birtok felett Jimmy nagykorúságáig a korona rendelkezik. Fentieket a mai napon saját kézjegyemmel és pecsétemmel megerősítem: én, Arutha conDoin, Krondor nagyhercege; a Nyugati Birodalom udvarnagya; a király nyugati seregeinek ura; Rillanon trónjának örököse.” – Volney Jimmyre nézett. – Elfogadod?
– Igen – felelte Jimmy. Ekkor Volney összetekerte a pergament, és átnyújtotta a fiúnak. Láthatólag csak ennyi kellett ahhoz, hogy egy tolvajból nemesúrfi legyen.
Jimmy nem tudta, hol van a Welandel gázlója melletti Abrakvölgye, de a föld jövedelmet jelentett, úgyhogy jó kedve kerekedett. Miközben felállt, Aruthát nézte, aki roppant elfoglaltnak látszott. A sors már másodszor vetette őket egymás mellé, és másodszor bizonyult Arutha az egyetlen olyan személynek, aki nem akart tőle semmit. Még a Csúfolódók között talált néhány barátja is megpróbált hasznot húzni a fiúból legalább egyszer, amíg ki nem derült, hogy ez túl nehéz feladat. Jimmy az újdonság varázsát érezte Aruthával való kapcsolatában. Amíg a nagyherceg iratokat olvasott, a fiú eldöntötte, hogy ha már egyszer a sors így átvette az irányítást, akkor nem megy sehová, inkább Aruthával és életrevaló csapatával marad. Végül is itt meglesz a jövedelme és a kényelme, amíg Arutha él, bár ez utóbbi – gondolta komoran – kisebb akadályokba ütközhet.
Aztán megnézte a pátenst, ekkor meg a herceg kezelte őt figyelni. Egyszerű utcakölyök volt: kemény, lendületes, leleményes és olykor kegyetlen. Arutha elmosolyodott. Jól elboldogul majd az udvarban.
Mialatt Jimmy az okirat összetekerésével foglalatoskodott, a nagyherceg megszólalt:
– Korábbi vezéred igencsak fürgén dolgozik. – Aztán az egész társasághoz fordult: – Üzenetet kaptam tőle, hogy már majdnem felfedezte az Éjsólymok búvóhelyét. Azt írja, bármelyik percben itt lehet a futárja, és sajnálja, hogy nem segíthet közvetlenül a kiirtásukban. Jimmy, mi a véleményed erről?
– A Pillér ügyes játékos – vigyorodott el Jimmy. – Ha ön elpusztítja az Éjsólymokat, az üzlet visszatér a rendes kerékvágásba. Ha ön kudarcot vall, a céh akkor sem keveredik gyanúba. Ő nem veszíthet. – Aztán komolyabban hozzátette: – És persze aggódik, nincs-e még áruló a Csúfolódók között. Akkor ugyanis a céh legkisebb részvétele is veszélybe sodorhatna egy rajtaütést.
– Ennyire komoly a helyzet? – kérdezte Arutha Jimmy érveit fontolgatva.
– Nagyon valószínű, fenség. Magát a Pillért legfeljebb három vagy négy ember ismeri. Egyedül bennük bízhat. Gondolom, van még néhány saját ügynöke a céhen kívül, akiket senki sem ismer, csak a legmegbízhatóbb segítői – vagy talán még ők sem. Szerintem ezek szaglásszák ki neki az Éjsólymok hollétét. A Csúfolódók több mint kétszázan vannak, és körülbelül kétszer ennyire rúg a koldusok és utcakölykök száma, akik bármelyike a Halál Rendjének szeme és füle lehet.
Arutha bánatosan elmosolyodott. Volney megszólalt:
– Ön igazán okos, James úrfi. Sok hasznot hajthat még őfensége udvarában.
– James úrfi? – motyogta a fiú, olyan arckifejezéssel, mintha citromba harapott volna.
A nagyherceg nem vette észre Jimmy hangulatváltozását.
– Mindannyiunknak jót tenne egy kis alvás. Amíg nem érkezik újabb üzenet a Pillértől, addig legjobb lesz, ha kipihenjük az elmúlt napok fáradalmait. Valamennyiüknek jó éjszakát kívánok – emelkedett fel.
Arutha mindjárt ki is ment, Volney pedig összeszedte az iratokat a konferenciaasztalról, és ő is a dolga után nézett.
Laurie odament a fiúhoz.
– Hát, azt hiszem, jobb lesz, ha a védőszárnyaim alá veszlek, ifjú barátom. Valakinek meg kell tanítania egy-két dologra a finom népekről.
– Akkor a fiú is örökké gondot fog okozni a nagyhercegnek – lépett oda hozzájuk Gardan.
Laurie felsóhajtott.
– Majd meglátod – magyarázta Jimmynek –, hiába adnak címet és rangot valakinek, ha egyszer kaszárnyatakarító volt, akkor örökre kaszárnyatakarító is marad.
– Kaszárnyatakarító! – csattant fel Gardan, tettetett dühvel. – Dalnok, tudd meg, hogy hősök hosszú sorát tisztelhetem az őseim között...
Jimmy lemondóan sóhajtott, és követte a két civódó barátot kifelé a teremből. Az élete egy hete még sokkal egyszerűbb volt. Megpróbált jó képet vágni a változáshoz, de csak annyira futotta, hogy úgy nézett ki, mint egy macska, amelyik beleesik a tejszínes hordóba, és nem tudja eldönteni, hogy most kezdjen el lefetyelni, vagy inkább ússzon az életéért.

 

 

5.
A pusztítás

Arutha a vén tolvajt figyelte.
A Pillér futára türelmesen várt, amíg a nagyherceg elolvasta az üzenetet.
– Tudja mi áll a levélben? – nézett rá Arutha.
– Pontosan nem. Részletes utasításokat kaptam a férfitől, aki ideadta nekem. – Az öreg tolvaj, aki már nem volt olyan ügyes, mint fiatal korában, szórakozottan morzsolgatta őszülő pajeszát. – Kérte, hogy mondjam meg fenségednek: a fiú könnyedén elvezeti önt a levélben megjelölt helyre. Azt is üzente, hogy a fiúval kapcsolatban szóltak a Csúfolódóknak, és részünkről az ügyet lezártnak tekintjük.
A férfi Jimmyre kacsintott. A fiú magában megkönnyebbülten felsóhajtott. A kacsintás arra utalt, hogy – bár többé nem tartozhat a Csúfolódók közé – legalább nem tiltották el az utcáktól, és a jó öreg Fürge Alvarny is a barátja maradt.
– Mondja meg a főnökének – mondta Arutha –, hogy nagy örömet szerzett a gyorsaságával. Azt is mondja meg neki, hogy még ma éjjel elintézzük ezt az ügyet. Érteni fogja.
A nagyherceg intett egy katonának, hogy kísérje ki Alvarnyt, aztán Gardanhoz fordult.
– Szedd össze a legmegbízhatóbb embereidet és a laktanyában maradt nyomkeresőket. Az újakat hagyd ki ebből. Személyesen mondd meg mindegyiküknek, hogy napnyugta után sorakozzanak fel a hátsó kapunál. Azt akarom, hogy egyedül vagy kettesével menjenek be a városba, különböző útvonalakon, és vigyázzanak, hogy senki se kövesse őket. Kóboroljanak egy kicsit, és vacsorázzanak meg, mintha kimenőn lennének, de inniuk csak színleg szabad. Éjfélre pedig mindannyian legyenek a Szivárványos Papagájban.
Gardan tisztelgett, aztán elment. Amikor Arutha és a fiú kettesben maradtak, a nagyherceg megszólalt:
– Most biztosan azt hiszed, keményen bántam veled.
– Nem, fenség – mondta elképedten Jimmy. – Csak kicsit furcsállottam a dolgot. És különben is, az életemet köszönhetem önnek.
– Aggódtam, hogy megneheztelsz, amiért elszakítottalak az egyetlen családtól, melyet valaha ismertél.
Jimmy megvonta a vállát.
– Ami pedig az életedet illeti... – Arutha hátradőlt, és állát a tenyerébe fogva elvigyorodott. – Kvittek vagyunk, James úrfi, mert ha azon a bizonyos éjszakán nem cselekszel olyan gyorsan, mostanra már egy fejjel alacsonyabb lennék.
Ezen mindketten jót derültek.
– Na de ha kvittek vagyunk, akkor miért kaptam hivatalt? – kérdezte Jimmy.
Aruthának eszébe jutott a Pillérnek tett ígérete.
– Mondjuk, hogy így jobban rajtad tudom tartani a szememet. Szabadon jöhetsz-mehetsz, amíg teljesíted a kötelességeidet, de ha csak egy aranykupa is hiányzik a kamrából, személyesen rángatlak le a fülednél fogva a várbörtönbe. – Jimmy megint nevetett, de Arutha hangja most komolyabbra váltott. – Aztán itt van ez a história, hogy valaki a hét elején leszúrt egy orgyilkost egy bizonyos kereskedő házának tetején. Sose mondtad, miért hozzám jöttél az Éjsólyomról szóló hírekkel, ahelyett, hogy a céhnek jelentetted volna.
Jimmy felnézett: a tekintete évekkel idősebb embert mutatott, mint kisfiús arca. Aztán végül megszólalt:
– Azon az éjszakán, amikor ön a hercegnő társaságában elmenekült Krondorból, én ott maradtam a kikötőben: köztem és a szabadság között Fekete Guy lovasainak egy egész csapata állt. Akkor ön odadobta nekem a kardját, pedig még nem is volt biztonságos távolságban. És amikor a raktárházban várakoztunk, megtanított vívni. És mindig ugyanolyan szépen beszélt velem, mint bárki mással. – Egy pillanatig habozott. – Mindig úgy kezelt engem, mint egy barátot. Nekem... nekem nincs túl sok barátom, fenség.
Arutha bólintott, hogy érti.
– Nekem sincs túl sok: a családom, a két mágus, Pug és Kulgan, Tully atya meg Gardan. – Egy pillanatra elfintorodott. – Laurie is többnek látszik egyszerű udvaroncnál: azt hiszem, talán ő is a barátom lesz. Sőt, még tovább megyek: azt a kalózt, Amos Traskot is igaz barátomnak tekintem. Na most, ha Amos lehet Krondor nagyhercegének barátja, akkor miért ne lehetne Sebes Jimmy is?
Jimmy elvigyorodott, de közben elfutotta a könny a szemét.
– Tényleg, miért ne? – Nagyot nyelt, és közömbösséget erőltetett az arcára. – Mi történt Amosszal?
– Amikor utoljára láttam – ült vissza Arutha –, éppen elkötötte a király hajóját. – Jimmyből kipukkadt a nevetés. – Azóta nem hallottunk róla. Sokat adnék érte, ha ma éjjel magam mellett tudhatnám azt a csirkefogót.
Jimmy elkomorodott.
– Utálom, hogy ezt kell mondanom, de mi lesz, ha megint egy olyan átkozott izébe botlunk, ami nem akar meghalni?
– Nathan szerint ez valószínűtlen. Az a véleménye, hogy az egész csak azért történt, mert a papnő visszahívta azt a valamit. Mindenesetre nincs időm az egyház kegyeire várni a cselekvéssel. Csak az a halál pap, Julian ajánlotta fel, hogy segít.
– Azt meg már láttuk, mit ér itt Lims-Kragma szolgálóinak segítsége – tette hozzá a fiú szárazon. – Reménykedjünk, hogy Nathan atya tudja, mit beszél.
Arutha felállt.
– Gyerünk, pihenjünk, amíg lehet, mert ma éjjel véres munka vár ránk.

 

Az éjszaka folyamán egy csomó közönséges zsoldosnak öltözött katona sétált Krondor utcáin. Ha találkoztak, nem ismerték fel egymást, míg végül hajnali háromra több mint száz ember gyűlt össze a Szivárványos Papagájban. Nagy zsákokból egyenruhákat vettek elő, hogy a rajtaütés alatt a nagyherceg színeit viselhessék.
Jimmy is megérkezett, két erdésznek öltözött férfi társaságában, akik valójában Arutha elit cserkészalakulatának a tagjai voltak: a Királyi Nyomolvasók közé tartoztak. A rangidős cserkész tisztelgett.
– Ennek az ifjoncnak olyan a szeme, mint egy macskának, fenség. Három férfit is észrevett, akik az embereinket követték a fogadóhoz.
Amikor Arutha kérdően nézett rájuk, Jimmy vette át a szót.
– Ketten közülük olyan koldusok voltak, akiket különben is ismertem – őket könnyű volt feltartóztatni és elkergetni –, de a harmadik... Lehet, hogy csak meg akarta nézni, hátha történik valami. Mindenesetre amikor elálltuk az útját egy utcában – persze nyilván csak finoman –, megfordult és odébbállt. Lehet, hogy nem is volt semmi.
– De lehet, hogy igen – felelte Arutha. – Ennél többet akkor sem tehetünk. Ha az Éjsólymok rájöttek, hogy készülünk valamire, akkor sem tudják, hogy mire. Nézd csak! – mutatott egy térképet Jimmynek. – Ezt a királyi építésztől kaptam. Elég régi, de az építész szerint egész jó áttekintést nyújt a csatornahálózatról.
A fiú egy pár pillanatig a térképet tanulmányozta.
– Talán valaha jó volt – mondta, aztán két pontra mutatott a rajzon. – Itt beomlott a fal. A szennyvíz még átfolyik, de a nyílás túl keskeny ahhoz, hogy egy ember átférjen. Itt pedig egy új járat van, amit egy tímár ásott magának, hogy gyorsabban megszabadulhasson a szennyvíztől. – Jimmy még egy kicsit nézegette a térképet, aztán ismét megszólalt: – Van itt valahol faszén vagy toll és tinta? – Hoztak neki egy darab faszenet, és azzal elkezdte átrajzolni a térképet.
– Lucas barátunknak is van egy rejtett kijárata a csatornákhoz, lenn a pincében.
– Micsoda? Honnan tudod? – esett le a bárpult mögött álldogáló öreg tulajdonos álla a hír hallatán.
– Nem csak a háztetők tartoznak a Tolvajok Országútjához – vigyorodott el a fiú. – Innen – mutatott a térképre – a csapatok átjuthatnak erre a két pontra. Az Éjsólymok búvóhelyének alsó kijáratait okosan helyezték el. Mindegyik olyan alagútba torkollik, amely nem kapcsolódik közvetlenül a többihez. Lehet, hogy a bejáratuk csak néhány hüvelyknyire van egymástól, de a folyosókat több méternyi kő és tégla választja el, és több mérföldet haladhatunk a kanyargós szennyvízcsatornákban, amíg az egyikből a másikba jutunk. Ha körbemennénk, egy órába is beletelne, amíg az egyik kijárattól a másikhoz érnénk. Ez a harmadik járat jelent gondot. Egy nagy kereszteződésnél indul, melyből olyan sok alagút vezet tovább, hogy lehetetlen mindegyiket elállni.
– Ez azt jelenti, hogy összehangolt támadásra lesz szükség – jegyezte meg Gardan, aki a fiú válla fölött nézte a térképet. – Jimmy, lehet hallani az egyik ajtónál, ha valaki betör egy másikat?
– Gondolom, igen – hangzott a válasz. – Ha a lépcső tetejére állítunk valakit, egészen biztosan. Különösen ilyenkor, éjszaka. Meglepődne, ha hallaná, mennyi különböző zaj szűrődik le az utcáról napközben, de éjszaka...
– Megtaláljátok a térkép alapján ezeket a helyeket? – fordult Arutha a nyomolvasókhoz. Mindketten bólintottak. – Akkor jó. Az embereinket három csoportra osztjuk. Ti vezessetek el egy-egy csoportot ehhez a két kijárathoz. A többiek Gardannal és velem jönnek. Minket Jimmy fog vezetni. Elhelyezitek az embereket, de addig nem léptek be az épület alagsorába, amíg fel nem fedeznek benneteket, vagy meg nem halljátok, hogy a csapatunk odafenn megkezdte a támadást. Akkor aztán mindent bele! Gardan, addigra az utcán is mindenkinek a helyén kell lennie. Tudják a dolgukat?
– Mindenki megkapta a parancsot – felelte Gardan. – Ha már megkezdődött az akció, senki sem hagyhatja el azt az épületet, kivéve, ha az ön egyenruháját viseli, és látásból ismerik. Harminc íjászt helyeztem el a környező házak tetején, hogy elriasszanak mindenkit, aki arra akarna menekülni. Ha a kürtösünk riadót fúj, két szakasz lovas azonnal elindul a palotából. Öt percen belül odaérnek hozzánk. Ha bárki idegent találnak az utcán, azt lerohanják, ez a parancs.
Amikor már vagy egy fél órája gázoltak a kikötő felé áramló lassú folyású szennyvízben, megérkeztek a nagy kereszteződéshez. A nagyherceg parancsot adott, hogy oltsák el a lámpákat. Jimmy előrement. Arutha megpróbálta követni a tekintetével, de döbbenten tapasztalta, hogy a sötétség szinte elnyelte a fiút. Majd megfeszült, úgy igyekezett, hogy hallja, merre megy, de Jimmy zajtalanul mozgott. A várakozó katonák számára a legfurcsább dolog a csatornában a különös csönd volt, amelyet csak a víz halk csobogása tört meg. Mindenki ronggyal tekerte be a fegyvereit és páncélját, hogy ha Éjsólyom őrködne a közelben, ne riassza fel a zaj.
Egy perc múlva Jimmy visszatért, és jelezte, hogy csak egyetlen őr áll az épületbe vezető lépcső tetején. Odahajolt Arutha füléhez, és belesuttogta:
– Az ön emberei nem tudnák úgy megközelíteni a fickót, hogy ne kiáltson riadót. Nekem van esélyem. Csak aztán rohanvást jöjjenek, ha dulakodás kezdődik.
Azzal Jimmy előhúzta tőrét a csizmája szárából, és elsurrant. Hirtelen fájdalmas nyögés hallatszott, és Arutha a katonái élén felpattant – nem törődve többé a csenddel. Elsőként a nagyherceg pillantotta meg a fiút, aki éppen egy nagydarab őrrel küzdött. A gyerek hátulról kapta el a fickót: ráugrott és torkon ragadta, de csak megsebeznie sikerült a tőrrel, amely most a földön hevert. A férfi már kékült-zöldült a fojtogatástól, mégis megpróbálta támadóját odakenni a falhoz. Arutha vetett véget a dulakodásnak egy kardcsapással: a férfi hangtalanul elterült a kövezeten. Jimmy halványan elmosolyodott. Tele volt zúzódásokkal.
– Te itt maradsz – suttogta a nagyherceg, aztán intett az embereinek, hogy kövessék.
Megszegve a Volneynak tett ígéretét, hogy hátramarad, és hagyja, hogy Gardan vezesse a rajtaütést, Arutha csöndben felsietett a lépcsőn. Egy faajtó előtt állt meg, amelyet egyetlen retesz tartott zárva. Fülét az ajtóra tapasztotta, és hallgatózott. Odabentről tompa hangokat hallott, úgyhogy figyelmeztetőleg felemelte a kezét. Gardan és a többiek lassítottak. Arutha elhúzta a reteszt, és óvatosan résnyire nyitotta az ajtót. Tágas, jól megvilágított pince tárult a szeme elé. Három asztal körül tucatnyi fegyveres üldögélt. Néhányuk a fegyverét vagy páncélját tisztogatta. Az egész inkább egy katonai körletre hasonlított, mint egy pincére. Arutha egyszerűen hihetetlennek találta, hogy ez a pince a legkedveltebb és legsikeresebb bordélyház, a Fűzfa alatt húzódik, melynek látogatói gazdag kereskedők, valamint számos krondori kisnemes. Most már értette, honnan tudhatnak az Éjsólymok annyit a palotáról, és az ő jövés-menéséről. Rengeteg udvaronc azzal próbálta elbűvölni a szajháját, hogy elmesélt neki egy-két „titkot”. Csak annyi kellett, hogy valaki a palotából véletlenül elejtsen pár szót Gardan tervéről, amikor az kilovagolt a keleti kapuhoz, hogy találkozzon a nagyherceggel, és az orgyilkosok máris tudták, merre fog elhaladni Arutha azon az éjszakán.
Ekkor belépett valaki, akinek láttán a nagyherceg lélegzete elakadt. Egy mordel harcos közeledett az egyik kardját olajozó férfihoz, és halkan mondott neki valamit. Az illető bólintott a sötét tünde pedig folytatta körútját. Aztán hirtelen megpördült. Az ajtóra mutatott, és szólásra nyitotta száját. Arutha habozás nélkül felkiáltott:
– Előre! – azzal berontott a szobába.
A pincében hirtelen nagy lett a kavarodás. Az előbb még nyugodtan üldögélő férfiak fegyvert ragadtak, és a támadókra rontottak. Mások felpattantak, és a bordélyba, illetve a lenti csatornahálózatba vezető többi ajtó felé indultak. Odafentről a megrémült kuncsaftok sikoltozása és kiáltozása tudósított a menekülő orgyilkosok ottjártáról. Akik a csatorna felé vezető kijáratokon akartak menekülni, azokat Arutha támadó csapatainak többi egysége hamarosan visszakergette a pincébe.
Arutha lebukott a mordel egyik csapása elől, aztán félreugrott, hogy utat engedjen a katonáknak, akik be akartak jönni a szobába, elválasztva a nagyherceget ellenfelétől. Az a néhány orgyilkos, aki itt maradt, félelem nélkül támadt Arutha embereire, arra kényszerítve a katonákat, hogy megöljék őket. Az egyetlen kivétel a mordel volt, aki eszelősen igyekezett a nagyherceg közelébe jutni.
– Élve fogjátok el! – kiáltotta Arutha.
A mordel hamarosan az egyetlen élő Éjsólyom maradt a szobában, és őt is védekezésbe kényszerítették az egyik fal mellett. Arutha közelebb ment hozzá. A sötét tünde égő gyűlölettel nézett a nagyherceg szemébe. Amikor Arutha eltette a kardját, hagyta, hogy lefegyverezzék. A nagyherceg ezelőtt még sohasem volt ilyen közel egyetlen élő mordelhez sem. Kétségtelenül a tünde fajba tartozott, habár azoknak rendszerint világosabb hajuk és szemük volt. Ahogy azt Martin mondta egyszer, a mordelek csinosak, csak a lelkük sötét. Aztán, amikor az egyik katona lehajolt, hogy megnézze, nem rejtett-e csizmája szárába fegyvert, a mordel fejbe rúgta a szerencsétlent, ellökte magától a másikat, és Aruthára ugrott. Csak pillanatokon múlt, hogy a nagyhercegnek sikerült elkerülnie az arca felé nyúló kezet. Balra kilépett, és látta, hogy a mordel megmerevedik, amint Laurie pengéje átjárja a mellét. Az orgyilkos összerogyott, de egy utolsó erőfeszítéssel még megpróbálta elkapni vagy végigkarmolni Arutha lábát. Laurie félrerugdosta a gyöngülő kezeket.
– Nézd csak meg a körmét! Amikor hagyta, hogy lefegyverezzük, láttam, hogy megcsillant rajta valami.
Arutha megragadta a halott csuklóját, és közelebbről is megvizsgálta a kezét.
– Csak óvatosan! – figyelmeztette a dalnok. A mordel körmei alatt apró tűk sorakoztak, és mindegyik végén valami sötét színű szennyeződés látszott. – Ősi szajhatrükk, bár csak azok használják, akiknek van némi pénzük, és ismernek egy sebészt, aki megcsinálja. Ha egy férfi megpróbál fizetés nélkül távozni, vagy netalán megverni a kurvákat, egy kis karcolás, és többé nem okoz gondot.
– Az adósod vagyok – nézett a nagyherceg Laurie-ra.
– Banath tartson meg minket!
Arutha és Gardan megfordultak, és látták, hogy Jimmy egy jól öltözött halottat bámul.
– Aranyos – mondta halkan.
– Ismerted? – kérdezte a nagyherceg.
– Csúfolódó volt – felelte a fiú. – Soha életemben nem jutott volna eszembe őt gyanúsítani.
– Senki sem maradt életben? – érdeklődött Arutha. Dühös volt, mert parancsot adott, hogy az emberei minél több foglyot ejtsenek.
Gardan, miután meghallgatta az emberei jelentését, odament hozzá.
– Fenség, összesen harmincöt orgyilkost találtunk az alsó szinten és odafönt a szobákban. Mindegyikük vagy olyan eszeveszetten küzdött, hogy az embereink kénytelenek voltak megölni, vagy egymást gyilkolták le, aztán maguk ellen fordították a saját fegyverüket. – Gardan felmutatott valamit. – Mindannyian ilyet viseltek, fenség. – A kezében egy aranyláncon függő ébenfekete sólymot tartott.
Aztán hirtelen csönd támadt; nem attól, hogy az emberek abbahagyták a mozgást, hanem mintha hallottak volna valamit: megálltak, hogy figyeljenek, pedig egy pisszenés sem hallatszott. Azután a zajok furcsa mód eltompultak, mintha valami nehéz, nyomasztó dolog szállta volna meg a szobát. Az embereknek egy rövid pillanatra hátborzongató érzésük támadt. Jeges szél tört be a helyiségbe. A nagyherceg érezte, hogy feláll a hátán a szőr, és atavisztikus rettegés töltötte el. Valami idegen lépett be a pincébe, valami láthatatlan, ámde mégis érezhető gonosz. Amikor Arutha megfordult, hogy mondjon valamit Gardannak és a többieknek, az egyik katona felkiáltott:
– Fenség, azt hiszem, ez él. Megmozdult! – mondta, megörvendeztetni akarván a nagyherceget.
Aztán egy másik katona is megszólalt:
– Ez is!
Arutha látta, hogy a két katona az elesett orgyilkosok fölé hajol. A pincében valamennyien ijedten figyelték, hogy az egyik tetem megmozdul, és keze a térdelő katona torkára fonódik. A hulla felült, ezzel felállni kényszerítette a katonát is. A katona nyakának szörnyű, nedves reccsenése végigvisszhangzott a szobán. A másik tetem felpattant, és fogait a másik harcos nyakába mélyesztette, miközben Arutha és az emberei döbbent csendben álltak. Az első elesett orgyilkos ekkor félredobta a fuldoklót, és megfordult. Tejfehér szemét a nagyhercegre függesztette; és elmosolyodott. Vigyorgó állkapcsából távoli hang hallatszott:
– Hát ismét találkozunk, Nyugat Ura. Most már tényleg az enyém és a szolgálóimé vagy, mert nem hoztad magaddal azokat a minden lében kanál papjaidat. Ébredjetek! Ó, gyermekeim! Ébredjetek és gyilkoljatok!
A szobában az összes hulla vonaglani, mocorogni kezdett. A katonák elakadt lélegzettel imádkoztak Tith-hez, a harcosok istenéhez. Egy fürge észjárású férfi levágta a második orgyilkos fejét, amint az fel akart állni. A fejetlen holttest megremegett és összeesett, aztán megint csak felemelkedett, miközben földön guruló feje halkan szitkozódott. Mintha egy őrült bábos irányította groteszk marionettfigurák lennének, a tetemek görcsösen rángva egymás után felkeltek.
– Azt hiszem, mégiscsak várnunk kellett volna az egyház kegyeire – remegett meg Jimmy.
– Védjétek meg a nagyherceget! – kiáltott Gardan, és a harcosok az újraéledt holttestek elé ugrottak. A katonák – mintha őrjöngő mészárosok lennének egy karámban – minden irányba vagdalkozni kezdtek. Alvadt vér fröcskölt a falakra és mindenkire a szobában, a halottak mégis folytatták az előrenyomulást.
A katonák elcsúsztak a vértócsákban, és máris a lábukat és karjukat megragadó hideg, síkos kezek gyűrűjében találták magukat. Némelyiküknek már csak egy elfojtott kiáltásra futotta, amikor halott ujjak kulcsolódtak a torka köré, vagy fogak vájtak a húsába. Krondor nagyhercegének katonái ütötték-vágták az ellenséget: csonka végtagok röpködtek a levegőben, de a kezek és karok továbbra is partra vetett halként fickándoztak a padlón. Arutha matatást érzett a lábánál, és látta, hogy egy csonka kéz éppen a bokáját készül megragadni. Dühösen belerúgott, amitől a kéz elrepült, és a szemközti falnak csapódott.
– Kifelé, és zárjuk be az ajtókat! – parancsolta a nagyherceg.
A katonák szitkozódva vagdalkozták és rugdalózták keresztül magukat a véres, masszaszerű hústömegen. A kemény veteránok most a pánik határán álltak. Eddigi tapasztalataik nem készíthették fel őket a pincében átélt rémségekre. Amikor leterítettek egy holttestet, az mindig megpróbált újra felállni. Viszont amikor elesett egy barátjuk, az örökre a földön maradt.
Arutha a legközelebbi kijárat, a felfelé vezető ajtó felé tört utat. Jimmy és Laurie követték. Amikor a nagyherceg megállt, hogy levágjon egy újból felemelkedő tetemet, Jimmy kikerülte őket, és továbbment. Így ő érte el elsőként az ajtót, aztán nagyot káromkodott. A lépcsőn egy elbűvölően szép nő teteme botladozott lefelé, amely áttetsző, tépett ruhát viselt, a derekán terjedő vérfolttal. Amikor üres, fehér tekintete a lépcső alján küzdő Aruthára esett, felsikoltott örömében. Jimmy elugrott egy ügyetlen csapás elől, aztán vállával a nő véres hasát célozva odakiáltott a többieknek:
– Vigyázat a lépcsőn!
Mind a ketten legurultak, de a fiúnak sikerült előbb talpra állnia. Arutha visszanézve látta, hogy embereit legyőzték. Gardannak és néhány katonájának sikerült épségben elérnie a túloldali ajtókat, és megpróbálták bezárni őket, a lemaradók viszont már hiába igyekeztek eszeveszetten, nem volt esélyük a menekülésre. Néhány nemes lelkű férfi belülről tolta az ajtókat, hogy bezáródjanak, bár tudták, hogy ezzel a saját halálos ítéletüket írták alá. A padló alattomos vértengerben úszott, és bizony sok harcos megcsúszott és elesett, hogy aztán soha többé ne keljen fel. Úgy tűnt, a levágott testrészek valahogy összegyülekeztek, és a holttestek ismét felálltak.
– Torlaszoljuk el az ajtókat! – kiáltotta Arutha, amikor eszébe jutott, hogyan erősödött az idő múlásával a palotabeli teremtmény.
Laurie a lépcsőn termett, és lecsapta az újból közeledő vigyorgó szajha fejét. A nő szőke feje elgurult Arutha mellett, aki Jimmy és a dalnok után eredt a lépcsőn.
A Fűzfa földszintjére érve látták, hogy a katonák ott is életre kelt halottakkal küzdenek. Megérkeztek a lovascsapatok, megtisztították az utcákat, és betörtek az épületbe. De – csakúgy, mint a lentiek – ők sem készültek fel arra, hogy halottakkal kell harcolniuk. A főbejárat mellett számos, nyilakkal teletűzdelt hulla hevert. Amint valamelyik felállt, tucatnyi, a sötétből érkező nyílvessző küldte vissza ismét a földre.
Jimmy körülnézett a szobában, majd fölugrott egy asztal tetejére. Aztán akrobatikus ügyességgel átszaltózott egy Éjsólyommal küszködő katona feje felett, és belekapaszkodott a falat borító szövetbe. A drapéria egy darabig megtartotta a súlyát, aztán hangos reccsenéssel kiszakadt a mennyezeti tartókból. Jimmyt elborította a több tucat méter finom szövet, de gyorsan kiszabadította magát. A fiú felnyalábolt annyi anyagot, amennyit csak tudott, és odavonszolta a bordélyház központi termében levő kandallóhoz. Belegyömöszölte a drapériát a tűzbe, végül ráborított minden éghető anyagot, amit a környéken talált. A lángok perceken belül terjedni kezdtek a szobában.
Arutha ellökött magától egy hullát, és ő is letépett egy darab szövetet a falról, majd odadobta Laurie-nak. A dalnok félreugrott egy orgyilkos elől, aztán elkezdte körbetekerni a hullát a drapériával. Amikor eleget sikerült ráaggatnia, egy rúgással Jimmy felé irányította a tetemet. A fiú félreugrott, hagyta, hogy a szövetbe csavart valami belebotladozzon a tűzbe, aztán elgáncsolta. A halott a lángokba zuhant, és dühösen visongani kezdett.
A teremben kezdett elviselhetetlenné válni a hőség és a köhögtető füst. Laurie a bejárathoz rohant, és csak a küszöb előtt torpant meg.
– A nagyherceg! – kiáltotta a környező épületek tetején ülő íjászoknak. – Mindjárt kijön a nagyherceg!
– Siessenek! – válaszoltak, és egy nyíllövés ismét leterített egy holttestet, amely közvetlenül Laurie mellett emelkedett fel.
Arutha és Jimmy néhány köhögő katonától követve kilépett az ajtón.
– Hozzám! – parancsolta a nagyherceg. Egy pillanat alatt tucatnyi őr szaladt át az utcán: a lovászok, akiket csak azért hoztak, hogy vigyázzanak az állatokra. A vér és az égő testek szaga, illetve a tűz forrósága megvadította a lovakat: amint gondozóik otthagyták őket, rögtön ágaskodni kezdtek, és rángatták a kantárszárukat.
Amikor a katonák odaértek Aruthához, megfogták a nyilakkal átlyuggatott testeket, és az ablakon keresztül a tűzbe dobták őket. Az égő hullák visítása betöltötte az éjszakát.
Egy halott Éjsólyom botladozott ki az ajtón: bal oldala lángolt, és karjait kiterjesztette, mintha át akarná ölelni a herceget. Két harcos – nem törődve az elszenvedett égési sérülésekkel – megragadta, és visszalökte a tűzbe. Arutha arrébb ment az ajtótól, a katonák pedig megakadályozták, hogy a hullák elmeneküljenek a lángoló pokolból. A város legexkluzívabb bordélyházát lassan elemésztették a lángok. A nagyherceg átment az utca túloldalára, és odaintett egy katonát.
– Utasítsd a csatornákban harcolókat, bizonyosodjanak meg róla, hogy senki sem menekült el az alsó szintről!
A férfi tisztelgett, és elrohant.
A ház rövidesen tüzes toronnyá változott; a környező térség nappali fényben ragyogott. A szomszédos épületek lakói az utcára tódultak, mert félő volt, hogy a tűz átterjed az egész tömbre. Arutha sorba állította katonáit, és vödörlánccal locsolni kezdték a Fűzfa mindkét oldalán álló házakat.
Nem egészen fél órával a tűz kitörése után nagy reccsenés hallatszott, aztán gomolygó füstfelhő kíséretében beszakadt a padló, és az épület összeomlott.
– Ennyit az alsó szintről – jegyezte meg Laurie.
– Sok jó emberem maradt odalenn – felelte Arutha komoran. Jimmy vértől és koromtól mocskos arcát az épület felé fordítva meredten állt. A nagyherceg a fiú vállára tette a kezét.
– Megint jól csináltad.
Jimmy csak bólintott.
– Valami jó erős italra van szükségen – szólalt meg Laurie. – Istenem, örökké érezni fogom ezt a bűzt.
– Gyerünk vissza a palotába! – mondta végül Arutha. – A ma esti munkát elvégeztük.

 

 

6.
A fogadás

Jimmy a gallérját igazgatta.
Brian deLacy ceremóniamester koppantott botjával a fogadóterem padlóján. A fiú gyorsan előrepillantott. A hercegi udvar tizennégy és tizennyolc év közötti nemesi apródjai most kapták meg az utasításokat, hogy mi a teendőjük Anita és Arutha menyegzőjének idején. Az idős, lassúbeszédű, mindazonáltal kifogástalan modorú férfiú megszólalt:
– James úrfi, amennyiben képtelen nyugton maradni, kénytelenek leszünk valami mozgalmasabb feladatot osztani önre: mit szólna mondjuk a külső szállások és a palota közötti futárszolgálathoz?
Valaki alig hallhatóan felnyögött, mivel az idelátogató nemesek – akik közül sokat a palotától háromnegyed mérföldnyire levő külső szállásokon helyeztek el – állandóan értelmetlen üzeneteket küldözgettek ide-oda. Az ilyesfajta szolgálat gyakorlatilag napi tízórás folytonos szaladgálással járt. DeLacy úr a nyögés forrása felé fordult:
– Paul úrfi, talán ön is szeretne csatlakozni Jameshez?
Mivel senki sem felelt, folytatta:
– Helyes. Ugyanis akik arra számítanak, hogy majd a rokonaikat pátyolgathatják, tudniuk kell, hogy mindenkire sor kerül a futárszolgálatnál.
Erre a bejelentésre az összes fiú felnyögött, szitkozódni vagy mocorogni kezdett. A bot megint hangosan koppant a parkettán.
– Önök még nem hercegek, grófok vagy bárók. Egy-két nap munkába nem fognak belehalni. Egyszerűen túl sok vendég lesz a palotában ahhoz, hogy a szolgák, hordárok és küldöncök minden kívánságot teljesíthessenek.
Egy másik új fiú, Locklear, Határszéle bárójának legkisebb fia megszólalt:
– Uram, melyikünk tehet jelen az esküvőn?
– Ha eljön az ideje, elmondom, fiam. Önök fogják megmutatni a vendégek helyét a nagyteremben, illetve a bankett-teremben. A szertartás alatt valamennyien tisztelettudóan állnak majd a nagyterem végében, úgyhogy mindannyian láthatják majd az esküvőt.
Egy küldönc rontott be a szobába, a ceremóniamester kezébe nyomott egy cédulát, aztán választ sem várva elrohant. DeLacy úr elolvasta az üzenetet, aztán a fiúkra nézett.
– Most el kell mennem, hogy előkészítsem a király fogadását. Mindannyian tudják, mi a mai feladatuk. Itt találkozunk, amint a király és a fenséges úr délután visszavonulnak tanácskozni. És aki esetleg elkésne, annak eggyel több napot kell külső futárszolgálatban töltenie. Egyelőre ennyi. – Azzal elsétált, de az apródok még hallották, hogy magában morog: – Ennyi tennivaló, ilyen rövid idő alatt.
A fiúk mozgolódni kezdtek, de amikor Jimmy elindult kifelé, valaki odakiáltott:
– Hé, új fiú!
Jimmy – két másik apróddal egyetemben – megfordult, a beszélő azonban egyenesen Jimmyre nézett. A fiú várt: jól tudta, mi következik. Még nem volt megalapozott helye az apródok között. Amikor Jimmy nem mozdult, Locklear, aki szintén állt, magára mutatott, és határozatlanul elindult. A beszélő – magas, sovány, tizenhat vagy tizenhét éves fiú – felcsattant:
– Nem te! Annak a fickónak szóltam – mutatott Jimmyre.
A magas fiú az udvari apródok barna-zöld egyenruháját viselte, de neki valahogy jobban állt, mint a legtöbbjüknek: nyilvánvalóan tellett neki saját szabóra. Az övén drágakövekkel kivert markolatú tőr lógott, a csizmáját pedig úgy kifényesítették, hogy szinte fémesen csillogott. Szalmaszín haját divatosan rövidre vágatta. Jimmy tudta, hogy ez az itteniek vezére, úgyhogy sóhajtva az égnek emelte a tekintetét. Újonnan felhúzott apród-egyenruhája csak úgy lógott rajta, törte a lábát a csizmája, és gyógyulófélben levő oldala is folyamatosan viszketett. Nem volt igazán hangulata a dologhoz. Legjobb lesz túllenni rajta, gondolta.
Lassan odasétált az idősebb fiúhoz, akit Jerome-nak hívtak. Tudta, hogy Jerome apja Ludland ura. Ez a város Krondortól északra helyezkedett el a parton: nem jelentett komoly rangot, viszont gazdaggá tette birtokosát. Amikor Jimmy odaért a fiúhoz, ránézett:
– Igen?
– Nem nagyon tetszel nekem, fickó – fintorgott Jerome.
Jimmy lassan elmosolyodott, aztán hirtelen gyomorszájon vágta Jerome-ot. A magas fiú hétrét görnyedt, és összeesett. A földön fekve kínlódott egy darabig, aztán nyögve felkelt.
– Miért... – kezdte, de elakadt a szava, amikor látta, hogy Jimmy tőrrel a kezében várja. Ő is az övéhez kapott, de nem találta a fegyverét. Lenézett, aztán rémülten forgatta a fejét.
– Ha jól sejtem, ezt keresed – vigyorgott Jimmy, megfordítva kezében a tőrt, amelynek most jól látszott drágaköves markolata. Aztán egy csuklómozdulattal elhajította a fegyvert, és az Jerome lába között rezegve beleállt a padlóba. – A nevem pedig nem „fickó”, hanem James úrfi, Arutha herceg apródja.
Jimmy gyorsan kiment. Néhány méter után a Locklear nevű fiú csatlakozott hozzá.
– Ez már valami, James úrfi – mondta a másik új fiú. – Jerome igencsak megnehezíti az újonnan érkezettek életét.
Jimmy megállt, mert most nem volt ehhez hangulata.
– Ez azért van, mert hagyod – mondta.
Locklear valami mentegetőzésfélét motyogva arrébb húzódott.
– Várj egy kicsit – emelte fel Jimmy a kezét. – Nem akartalak megbántani. Épp csak valami más járt az eszemben. Nézd, Locklear... ugye így hívnak?
– A barátaim Lockynak szólítanak.
Jimmy alaposan megnézte beszélgetőpartnerét. Apró termetű legényke volt; inkább kisfiúnak látszott, mint annak a férfinak, aki majd lesz belőle. Lesült arcából kiragyogott nagy kék szene, barna haja aranyos színben fénylett. Jimmy tudta, hogy a fiú néhány hete még közönséges gyerekekkel játszott a homokban, valahol az apja vidéki kastélya melletti tengerparton.
– Locky, ha az a fafej piszkálni kezd, rúgd tökön. Attól egész hamar megnyugszik. Nézd, most nem érek rá beszélgetni. Muszáj mennem, mert találkoznom kell a királlyal.
Azzal Jimmy elsietett, és otthagyta elképedt társát az előcsarnokban.

 

Jimmy izgett-mozgott: nagyon utálta új tunikájának szoros gallérját. Ha másra nem is, egy dologra jó volt, hogy találkozott Jeromemal: rájött, hogy nem muszáj szenvednie a rossz szabású ruha miatt.
Amint lehetséges, ki fog surranni a palotából néhány órára, és felkeresi azt a három rejtekhelyet, amit a városban használt. Épp elég aranya van, hogy csináltasson magának néhány új ruhát. A nemességnek olyan hátrányai is voltak, amikről nem is álmodott.
– Mi bajod van, fiam?
Jimmy felnézett, és látta, hogy egy magas, öreg, ősz hajú férfi nézi összeszűkült tekintettel. Szakértő szemmel méregette a fiút, aki most már felismerte Fannon főfegyvermestert, Arutha régi crydee-i társát. Hajóval érkezett, a tegnap esti dagállyal.
– Ez az átkozott gallér szorít, főfegyvermester. És az új cipőm is jól feltörte a lábam.
– Na igen, illendően kell kinéznünk, akár kényelmetlen, akár nem – bólintott Fannon. – Nézd, itt van a nagyherceg!
Arutha kisétált a palota főkapuján, és megállt a király üdvözlésére összegyűlt sokaság előtt középen. Széles lépcső vezetett le a díszudvarra. Az udvar túloldalán, a nagy vasrácsos kapun túl helyezkedett el a város főtere, amelyet most megtisztítottak az utcai árusok pultjaitól. Az út mentén végig krondori katonák álltak, mögöttük pedig polgárok tolongtak, akik nagyon szerettek volna egy pillantást vetni királyukra. Lyam menetoszlopa a hírek szerint csak egy órája érkezett a városkapuhoz, a tömeg azonban már hajnal óta gyülekezett.
Éljenzés jelezte, hogy a király közeledik. Elsőként Lyam bukkant elő nagy pej csataménjén. Mellette Gardan, a városparancsnok lovagolt. Mögötte Martin, egy csapat keleti nemes, a királyi testőrszázad és két gazdagon díszített hintó érkezett. Utánuk Arutha lándzsásai következtek, végül a csomagszállító járművek zárták a sort.
Amikor Lyam a lépcső előtt leszállt a nyeregből, felharsantak a kürtök. Lovászok szaladtak átvenni a király hátasát, miközben Arutha lesietett a lépcsőn bátyjához. A hagyományok szerint Krondor nagyhercege a legmagasabb rangú főúr a király után. Mint ilyen, rendszerint egyben ő a Királyság legengedetlenebb nemese is, most azonban minden protokollt elfelejtettek, amikor a két fivér megölelte egymást. Amikor Martin is leszállt a lováról, mindhárman összeölelkeztek.
Jimmy Lyamot figyelte, aki sorban bemutatta útitársait, amíg a két hintó is odaért a lépcsőhöz. Aztán kinyílt az első hintó ajtaja, és a fiú a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson. Egy csodaszép fiatal nő jelent meg, és Jimmy helyeslőleg bólintott. Feltételezte, hogy a hölgy Carline nagyhercegnő. Gyorsan Laurie felé pislantott, és leplezetlen imádatot látott a dalnok arcán. A fiú megint bólintott magának: igen, ez tényleg Carline. Mögötte egy idős nemes érkezett, aki Caldric herceg, Rillanon udvarnagya lehetett.
Nyílt a másik hintó, és egy idősebb hölgy jelent meg az ajtajában. Rögtön utána egy ismerős alak lépett elő, akinek láttán Jimmy elmosolyodott. Kicsit elpirult, mert valamikor régen szörnyen belehabarodott Anita nagyhercegnőbe. Az idősebb hölgy nyilván Alicia hercegnő, az édesanyja. Amíg ők is üdvözölték Aruthát, Jimmy visszagondolt azokra az időkre, amikor Anita, Arutha és ő együtt bujkáltak, és öntudatlanul is elvigyorodott.
– Mi ütött beléd, úrfi?
Jimmy megint csak Fannon főfegyvermester szigorú tekintete előtt találta magát.
– A cipőm, uram – felelte, hogy elrejtse izgatottságát.
– Jól van fiam, de meg kellene tanulnod viselkedni, akkor is, ha kicsit kényelmetlenül érzed magad. Nem akarom megsérteni a tanítóidat, de nem túl jól készítettek fel egy apród kötelességeire.
Jimmy bólintott, és megint Anitát figyelte.
– Csak most kerültem a szakmába, uram. A múlt hónapban még tolvaj voltam.
Fannonnak leesett az álla. Egy pillanattal később Jimmy nagy élvezettel bökte gyengéden oldalba, miközben figyelmeztette:
– A király elindult.
Fannon mereven előrenézett: a sok éves katonai kiképzés felülkerekedett mindenféle figyelemelterelő tényezőn. Lyam jött elöl, mellette Arutha. Martin, Carline és a többiek rangsorrendben követték őket. Brian deLacy bemutatta Arutha udvartartásának tagjait a királynak, aki a protokollt semmibe véve jónéhányszor vadul kezet rázott a bemutatásra várakozókkal, sőt, néhány embert meg is ölelt. A nyugati urak közül a Résháborúban sokan együtt szolgáltak Lyammal édesapja parancsnoksága alatt, és a koronázás óta nem találkoztak egymással. Volney gróf zavarba jött, amikor a király a vállára tette kezét, és megdicsérte.
– Ügyesen csinálta, Volney. Sikerült rendben tartania a nyugati országrészt az elmúlt évben.
A bizalmas hangnem számos nemest zavarba hozott, a tömeg viszont imádta: minden alkalommal vad éljenzésben törtek ki, amikor Lyam úgy üdvözölte régi barátait, mint bármely közönséges ember, és nem úgy, mint egy király.
Amikor Fannonhoz ért, elkapta az öreg katona vállát, aki meg akart hajolni.
– Nem – mondta Lyam olyan halkan, hogy csak Fannon, Jimmy és Arutha hallhatta. – Azt már nem, öreg tanítómesterem. – Azzal megropogtatta a crydee-i főfegyvermester csontjait, és nevetve megkérdezte. – És mi van az otthonommal, Fannon mester? Mi történt Crydeeban?
– Hát, felség, minden rendben van.
Jimmy észrevette, hogy az öregember szeme könnybe lábadt. Ekkor Arutha vette át a szót.
– Ez a kis csirkefogó pedig udvartartásom legújabb tagja, felség. Ha megengedi, bemutatnám James úrfit.
DeLacy úr rosszallóan nézett Aruthára, amiért átvette a hivatalát. Jimmy meghajolt, ahogy tanították. Lyam széles mosollyal jutalmazta a fiút.
– Már hallottam rólad, Sebes Jimmy – mondta, ahogy továbblépett. Aztán hirtelen megállt. – Jobb lesz, ha ellenőrzöm, mindenem megvan-e. – Látványosan végigtapogatta magát, Jimmy pedig elvörösödött. Amikor zavara a tetőfokára hágott, látta, hogy Lyam rákacsint. A fiú együtt kacagott a többiekkel.
Amikor Jimmy visszafordult, azt vette észre, hogy a legkékebb szemekbe bámul, amiket valaha látott. Lágy, nőies hang szólította meg.
– Ne hagyd, hogy Lyam megzavarjon. Mindenkit folyton ugrat.
A fiút a király tréfája után újabb meglepetés érte, ezért csak egy nagyon ügyetlen meghajlásra futotta.
– Örülök, hogy újra látlak, Jimmy – mondta Martin, és megszorította a kezét. – Sokat beszélgettünk rólad, és kíváncsiak voltunk, jól vagy-e.
Bemutatta a fiút a húgának. Carline hercegnő Jimmy felé bólintott.
– A fivéreim és Anita hercegnő sok szépet meséltek rólad. Örülök, hogy végre találkoztunk. – Azzal továbbmentek.
Jimmy a nő szavaitól elbűvölten bámult utánuk.
– Rám már egy éve ilyen hatással van – hallott egy hangot a háta mögül, és amikor megfordult, látta, hogy Laurie siet el mellette, hogy utolérje a palota bejárata felé tartó királyi társaságot. A dalnok a fiú felé fordulva tisztelgésképpen a homlokához érintette ujjait, aztán eltűnt a tömegben. Láthatóan félreértette Jimmy döbbenetét, amit Carline és Martin szavai okoztak, azt hitte, rá is a nagyhercegnő szépsége volt akkora hatással.
A fiú ismét az elhaladó nemesekre összpontosította a figyelmét, és szélesen elvigyorodott.
– Szia, Jimmy – üdvözölte Anita, aki épp most ért oda.
– Szia, hercegnő – hajolt meg a fiú.
– Mama, Caldric úr, engedjétek meg, hogy bemutassam egy régi barátomat, Jimmyt – mondta ő is mosolyogva. Aztán észrevette az egyenruhát. – Ha jól látom, most apród és nemes.
Jimmy ismét meghajolt Alicia hercegnő és Rillanon hercege előtt. Anita édesanyja a kezét nyújtotta, és Jimmy ügyetlenül megfogta.
– Szeretnék köszönetet mondani, ifjú Jimmy, mivel hallottam, mennyit segítettél a kislányomnak – mondta Alicia.
A fiú elpirult a pillantások kereszttüzében. Egy szót sem sikerült kinyögnie, pedig ékesszólása már sokszor megmentette rövidke életében. Csak állt ott, míg végül Anita segítette ki.
– Majd később meglátogatunk. – Azzal a nagyhercegnő, az édesanyja és Caldric továbbmentek. Jimmy elképedten állt.
Több embernek már nem mutatták be, mialatt a Királyság nemesei elhaladtak előtte. A tervek szerint egy rövid szertartás után Lyam elfoglalhatja lakosztályát.
A főtéren hirtelen dobszó és kiáltozás hangzott fel: az emberek a palotához vezető egyik főutca felé mutogattak. A király és kísérete megállt a bejáratnál, aztán Lyam és Arutha ismét fölment a lépcsőn, és a többi nemes is tanácstalanul megfordult, úgyhogy a fogadás rendje teljesen felbomlott. A király és a nagyherceg odasietett, ahol Jimmy és Fannon állt. Innen jól látták azt a tucatnyi, fején és vállán leopárdbőrt viselő harcost, akik most lovagoltak be a térre. Sötét bőrükön verejték csillogott, amint a nyergük két oldalára erősített dobokat ütögették, miközben lovukat a térdükkel irányították. Mögöttük újabb tucat leopárdbőrös lovas érkezett, ezek azonban a válluk köré fonódó hatalmas réztrombitákat fújták. A dobosok és a trombitások két sorba álltak, és megvárták, amíg egy csapat gyalogos katona odaér hozzájuk. Az újabb harcosok csúcsos fémsisakot viseltek, láncfonatú nyakvédővel, és szintén fémből készült mellvértet. Buggyos nadrágjukat térdig érő csizmájukba tűrték, mindannyian fémveretes kerek pajzsot fogtak a bal kezükben, és hosszú, görbe handzsárt tűztek az övükbe. Jimmy háta mögött valaki megszólalt:
– A kutya-harcosok.
– Miért hívják így őket, főfegyvermester? – fordult a fiú Fannonhoz.
– Mert Keshben az ősidőkben úgy bántak velük, mint a kutyákkal. Elkülönített helyeken vigyáztak rájuk, távol a többi embertől, amíg nem akarták ráuszítani őket valakire. Mások azt mondják, azért, mert ha lehetőségük nyílik rá, úgy nyüzsögnek körülötted a csatában, mint egy csapat kutya. Durva népség, de nagy hasznukat vettük, fiam.
A kutya-harcosok felsorakoztak, és utat nyitottak a mögöttük haladóknak. Tisztelgésképpen kihúzták kardjukat, amikor előbukkant a vezérük. A gyalogos emberóriás még a királynál is magasabb és szélesebb vállú volt. Ébenfekete bőre csillogott a napfényben, mivel csak egy fémmel átszőtt mellényt viselt a felsőtestén. Ő is ugyanazt a furcsa nadrágot és csizmát hordta, mint a katonái, de övében másfélszer akkora villogó görbe kard lógott, mint a többieknek. A feje fedetlen volt, és a kezében pajzs helyett díszes hivatali pálcát tartott. Mögötte négy ember lovagolt, a Jal-Pur sivatag lakóinak apró termetű, fürge hátasain. A sivataglakók öltözékét viselték, amely ritkán ugyan, de Krondorban is fel-feltűnt: elöl nyitott, lobogó, térdig érő sötétkék selyemkaftánt (mely alól elővillant fehér tunikájuk, illetve nadrágjuk), lábszárközépig érő lovaglócsizmát és titokzatos módon feltekert kék turbánt. Széles selyemövükben valamennyien méretes, elefántcsont nyelű és hüvelyű dísztőrt hordtak. Amint a nagydarab, sötét bőrű férfi elindult felfelé a lépcsőn, Jimmy meghallotta mély hangját:
– ... előtte, és a hegyek megremegnek. A csillagok megállnak útjukon, a nap is az ő engedélyéért könyörög, hogy felkelhessen. Ő a Birodalom akarata, orrlyukaiból négy égtáj felé fújnak a szelek. Ő a Napos-völgy sárkánya, a Nyugalom Csúcsainak sasa, Jal-Pur oroszlánja...
A szószóló ekkor odaért a királyhoz és a mögötte álló Jimmyhez, és odaállt melléjük, miközben a négy férfi leszállt a lováról, és követte őt a lépcsőn felfelé. Az egyikük megelőzte a többieket: nyilvánvalóan ő volt az óriás bókjainak célpontja.
Jimmy kérdően nézett Fannonra.
– Keshi udvari etikett – felelte a fegyvermester.
Lyam hirtelen köhögni kezdett. Amikor félrefordította a fejét, a fiú látta, hogy a tenyere mögött kacag Fannon megjegyzésén. Miután visszanyerte a méltóságát, a király ismét előrenézett, miközben a kesh ceremóniamester befejezte a bemutatást.
– ... Ő népe oázisa. – Azzal a király felé fordult, és mélyen meghajolt. – Felséges király, nagy megtiszteltetés számomra, hogy bemutathatom őexcellenciáját, Abdur Rachman Memo Hazara-Khant, Benni Sherin bégjét, Jal-Pur urát és egyben a Birodalom hercegét, Nagy Keshnek a Szigetkirályságba akkreditált nagykövetét.
A négy előkelő kesh módra fejezte ki hódolatát: a három kísérő térdre borult, és homlokukat egy pillanatra a kőpadlóhoz érintették. A nagykövet a szívére tette jobb kezét, és bal kezét hátranyújtva derékból mélyen meghajolt. Amikor ismét mindannyian fölegyenesedtek, mutatóujjukat gépiesen a szívükhöz, az ajkukhoz, majd a homlokukhoz érintették, ami a nagylelkű szív, az igazmondó száj és a csalárdságtól mentes elme jele volt.
– Üdvözöljük Jal-Pur urát az udvarunkban – felelte Lyam.
A nagykövet felemelte fátylát, amely alól középkorú, sovány, szakállas férfi arca bukkant elő.
– Felséges király – szólalt meg különös félmosollyal az ajkán –, a legfelségesebb császárnő, áldott legyen a neve, üdvözletét küldi fivérének a Szigetekre. – Aztán suttogva hozzátette: – Szívesen választottam volna kevésbé hivatalos belépőt, felség, de... – vonta meg a vállát, fejével a kesh ceremóniamester felé intve, jelezve, hogy nem rajta múlott a dolog. – Ez az ember egy zsarnok.
Lyam elvigyorodott.
– Mi is melegen üdvözöljük a Nagy Kesh Birodalmat. Virágozzék örökké, legyen bőséges a termése!
A nagykövet köszönőleg meghajtotta a fejét.
– Felség, megengedi, hogy bemutassam a kísérőimet? – Lyam bólintott, mire a Kesh a bal oldali férfira mutatott: – Ez az érdemes személy itt legfőbb segítőm és tanácsadóm, Kamal Mishwa Daoud-Khan úr, Benni-Tular seriffje. Ők pedig a fiaim, és egyben személyes testőreim, Shandon és Jehansuz, a Benni-Sherin seriffjei.
– Nagyon örülünk, hogy önök is csatlakoztak hozzánk, uraim – mondta Lyam.
Amikor deLacy úr megpróbált valami rendet teremteni a tolongó nemesek között, újabb felbolydulás támadt a piactérre vezető utcák egyikében. A király és a nagyherceg elfordultak a kezét az ég felé emelő ceremóniamestertől.
– Ez meg mi? – kérdezte hangosan az öregember, aztán gyorsan visszanyerte egy pillanatra elenyészni látszó méltóságát.
Még a keshinél is hangosabb dobszó hangzott fel, miközben élénk színű ruhába öltözött alakok tűntek elő. Lovukat táncoltató, zöldbe öltözött harcosok vezették a felvonulást. Mindegyikük valamilyen élénk színárnyalatú pajzsot tartott a karján, amelyre különös címereket festettek. Mély hangú dudákon sokszólamú dallamot játszottak, mely idegennek tetszett, mégis vidám volt, és a ritmusa magával ragadta a hallgatóságot. Krondor polgárai hamarosan tapsoltak a ritmusra, mások pedig táncba kezdtek a tér szélén.
Az első lovas a palota elé ért; zászlaját meg-meglobogtatta a szél. Arutha felnevetett, és jól hátbavágta Lyamot.
– Ez Vandros Yabonból és Kasumi tsurani serege LaMutból.
Ahogy a gyalogosok is látótávolságba kerültek, hallani lehetett, hogy hangosan énekelnek. Amikor a tsurani hadosztály a keshiek mellé ért, megállt.
– Nézz csak rájuk, úgy lesik egymást, mint a féltékeny kandúrok – állapította meg Martin. – Figyelmeztetlek, mind a két fél szívesen találna valami kifogást, ami miatt kipróbálhatná a tudását a másikon.
– De nem az én városomban – felelte Arutha, aki láthatólag nem találta viccesnek a megjegyzést.
– Pedig szép látvány lenne – nevetett fel Lyam. – Hé! Vandros!
Yabon hercege odalovagolt, aztán leszállt a nyeregből. Felsietett a lépcsőn, és meghajolt.
– A bocsánatáért esedezem, amiért elkéstem, felség. Akadályoztatva voltunk az úton. Belebotlottunk egy csapat manóba, akik Zűntól keletre portyáztak.
– Hányan voltak? – kérdezett rá Lyam.
– Legfeljebb kétszázan.
– És ezt úgy hívja: „akadályoztatva” – mormogta Arutha. – Vandros, szerintem túl sok időt töltöttél mostanában a tsuranik között.
Lyam felnevetett.
– És Kasumi báró hol van?
– Már jön, felség – mondta, amikor az első hintók bekanyarodtak a térre.
Arutha félrevonta Yabon hercegét.
– Mondd meg az embereidnek, hogy a városi kaszárnyában lesz a szállásuk. A közelben akarom tudni őket. Ha elintézted az elhelyezésüket, gyere a lakosztályomba, de Brucalt és Kasumit is hozd magaddal.
– Amint az embereimet elszállásolták, fenség – mondta Vandros ugyanolyan komolyan, mint a nagyherceg.
A yaboni hintók a lépcső előtt álltak meg; Brucal úr, Felinah hercegnő, Megan grófnő és szolgálattevő hölgyeik szálltak ki belőle. Kasumi báró, aki a Résháború idején még tsurani hadtestparancsnok volt, leszállt a lováról, és felsietett a lépcsőn. Ő is meghajolt a király és Arutha előtt. Vandros gyorsan bemutatta társait, aztán Lyam megszólalt:
– Hacsak Queg kalózkirálya meg nem érkezik egy ezer tengeri csikó vontatta harci gályán, most visszavonulunk.
Azzal nevetve elsietett a zavarodott deLacy ceremóniamester mellett, aki hiába próbált rendet teremteni a király fogadási ünnepségén. Jimmy hátramaradt, mert egyszer-egyszer látott már ugyan kesh kereskedőt, kutya-harcossal vagy tsuranival azonban még sohasem találkozott. Tapasztaltsága ellenére a városon kívüli dolgokkal kapcsolatban még mindig csak tizennégy éves fiú volt.
Kasumi helyettese intézkedett az emberei elszállásolásával kapcsolatban, csakúgy, mint a kesh kapitány. Jimmy némán üldögélt a lépcsőn, lábujjaival a csizmáját tágítgatva. Pár percig a színes keshieket bámulta, azután a tsuranikat figyelte, akik felsorakoztak, hogy elhagyják a teret. Mindkét csapat egyformán érdekes volt, és – amennyire Jimmy meg tudta ítélni – egyformán veszélyesnek látszottak.
A fiú már éppen indulni akart, amikor a keshiek mögött valami furcsaságon akadt meg a tekintete. Megpróbált rájönni, mi a szokatlan, de nem sikerült. Valami különös viszketegség vett rajta erőt: lesétált a lépcsőn, egészen a még mindig vigyázzban álló kesh harcosokig. És akkor rájött, mi nem stimmel. A katonák mögötti sokaságban egy olyan ember sétált, akit Jimmy rég halottnak hitt. A fiú képtelen volt megmozdulni: a lelke mélyéig megrázta a tény, hogy Kacagó Jack most tűnt el a tömegben.

 

Arutha idegesen járkált. Kerekasztala mellett Laurie, Brucal, Vandros és Kasumi ült. A nagyherceg most fejezte be történetét az Éjsólymok elleni rajtaütésről. Egy üzenetet mutatott fel.
– Ez Magosvár bárójától jött, válaszul a körkérdésemre. Azt mondja, a birtoka északi részén szokatlanul nagy a mozgolódás. – Arutha letette a levelet. – Számadatokat közöl, helyszíneket, meg ilyesmi.
– Fenség – jelentkezett Vandros –, a mi területünkön is van némi mozgolódás, de semmi komoly nem látszik. Yabonban a Sötét Testvérek és a manók, ha van egy kis eszük, elkerülhetik a helyőrségeket, ha a tünde erdőségek északi pereménél nyugatra fordulnak. Ha a Mennybolt-tó nyugati partján haladnak, még az őrjárataink sem találkoznak velük. Csak néhány csapatot szoktunk arra a területre küldeni, mert azt a tündék és a kőhegyi törpök tisztán tartják.
– Vagy legalábbis szeretnénk azt hinni – horkant fel Brucal. Yabon korábbi hercege Vandros kedvéért vonult nyugalomba, aki feleségül vette a lányát. De azért még mindig kiváló hadvezérnek számított, aki egész életében a mordelekkel csatázott. – Nem, amennyiben csak kis csapatokban vonul, a Testvériség majdnem úgy jár-kel a kisebb hágókon, ahogyan akar. Ahhoz is alig van emberünk, hogy a kereskedelmi utakat megtisztítsuk, és azonkívül is van elég terület, amit őrizni kéne. Mindössze éjszaka kell haladniuk, és el kell kerülniük a hadati törzsek falvait meg a főútvonalakat. Ne ringassuk magunkat hamis illúziókba.
– Ezért örülök, hogy itt vagy – mosolyodott el Arutha.
– Fenség, Brucal úrnak igaza lehet – szólalt meg Kasumi. – Mostanában nemigen kerültünk összetűzésbe velük. Talán belefáradtak a csatározásba, és most kis csapatokban mászkálnak észrevétlen.
Laurie megvonta a vállát. A tyr-sogi énekes Yabonban született és nevelkedett, úgyhogy legalább annyit tudott a mordelekről, mint a többiek a szobában.
– Meg kell fontolnunk, mit jelenthetnek ezek a különös hírek az északra vándorlásról, ugyanakkor, amikor a mordelek láthatóan belekeveredtek az Arutha elleni gyilkossági kísérletekbe.
– Kevesebb gondom lenne, ha biztos lehetnék benne, hogy elegendő Krondorban eltiporni őket. Azt hiszem, amíg nem sikerül rájönnünk a rejtélyre, hogy ki áll az események mögött, nem végeztünk az Éjsólymokkal. Hónapokig is eltarthat, amíg újjáalakulnak, és megint fenyegetést jelenthetnek, de szerintem visszajönnek. És olyan biztos vagyok benne, hogy van valami kapcsolat az Éjsólymok és az északon történtek között, mint ahogy itt ülök.
Kopogtak az ajtón, és Gardan lépett be.
– Mindenütt kerestem James úrfit, fenség, de nem találom.
– Amikor utoljára láttam, Fannon főfegyvermester mellett állt, és a a tsuranik bevonulását figyelte – jegyezte meg Laurie.
– Még akkor is ott ült a lépcsőn, amikor oszoljt vezényeltem a katonáknak – mondta Gardan.
– Most pedig itt ül ön mögött – hangzott az ablakmélyedésből.
Mindenki arra fordult, és látták, hogy a fiú a tanácsterem magas, boltíves ablakában ül. Mielőtt bárki megszólalhatott volna, fürgén leszökkent onnan.
Arutha tekintetében hitetlenség és vidámság váltotta egymást.
– Amikor azt kérted, hogy körülnézhess a tetőn, azt gondoltam, hogy létrára és... segítségre lesz szükséged.
– Úgy gondoltam, nincs értelme várni, fenség – felelte a fiú komolyan. – És különben is, miféle tolvaj az, akinek létra vagy segítség kell, hogy felmásszon a falon? – Aztán közelebb ment a nagyherceghez. – Ez a hely tele van kis fülkékkel és beszögellésekkel, ahol egy ember könnyedén elrejtőzhet.
– Csakhogy előbb a földön kell bejutnia – mondta Gardan.
Jimmy lesújtó tekintetet vetett a kapitányra, mutatván, hogy ez nem jelenthet nehézséget. Gardan elcsöndesedett.
Laurie vette fel a társalgás fonalát.
– Nos, ha nem is tudjuk, ki áll az Éjsólymok mögött, de legalább itt Krondorban kiirtottuk őket.
– Én is így gondoltam – vágott közbe Jimmy körülnézve a szobában. – Ma délután azonban, amikor kezdett oszladozni a sokaság, egy régi ismerőst pillantottam meg a téren. Kacagó Jacket.
– Úgy tudtam, hogy azt az áruló Csúfolódót holtan hagytad ott – nézett rá szigorúan Arutha.
– Annyira halott volt, amennyire csak lehet, ha valakinek tizenöt centis lyuk van a mellkasán. Elég nehézkes úgy mászkálni, ha az embernek hiányzik a fél tüdeje, de azok után, amit a kurváknál láttunk, azon sem csodálkoznék igazán, ha a régen halott drága jó anyukám jönne el ma este, hogy ágyba dugjon – mondta Jimmy akadozva, miközben körüljárta a szobát. – Aha! – nyomott meg színpadias mozdulattal valamit az egyik falat díszítő pajzs mögött. A fal egy szakasza – körülbelül hatvan centi széles és egy méter magas panel – csikorogva félrefordult. Arutha a nyíláshoz lépett, és bekukkantott.
– Mi ez? – nézett Jimmyre.
– Egy a palotában levő rengeteg titkos folyosó közül. Emlékszem, hogy amikor együtt bujkáltunk, fenség, Anita hercegnő mesélte, hogyan szökött ki a palotából egy szolgálólány segítségével. Valami olyasmit mondott, hogy egy „folyosón keresztül”, de egészen mostanáig nem is gondoltam a dologra.
Brucal körülnézett a szobában.
– Lehet, hogy ez a hely már eredetileg is a vár része volt, de valószínűbb, hogy a legrégebbi toldások közé tartozik. Otthon is van egy rejtekutunk, ami kivezet az erdőbe. Nem is tudok olyan várat, ahol nincsen – gondolkodott el. – Lehet, hogy sok ilyen alagút van.
– Legalább egy tucat – mosolyodott el Jimmy. – Ha valaki körbemegy a tetőn, láthat néhány igencsak széles falat meg furcsa kanyarulatokat a folyosókon.
– Gardan, azt akarom, hogy ezeknek az átjáróknak minden centiméterét térképezzétek fel – parancsolta Arutha. – Vigyél magaddal pár embert, nézzétek meg, hová vezet ez az alagút, és hol lehet még kijutni belőle. És kérdezd meg a főépítészt is, hátha valami régi tervrajzon megtalálja a rejtekutak nyitját.
Gardan tisztelgett, és elment. Vandros komolyan aggódott.
– Arutha, nem tudok hozzászokni a gondolathoz, hogy az orgyilkosok és a Sötéttestvérek titokban együttműködnek.
– Éppen ezért akartam beszélni veletek, mielőtt megkezdődnek az ünnepségek – ült le a nagyherceg. – A palota tele van idegenekkel. Minden nemesnek tucatnyi emberből áll a kísérete. Kasumi, azt akarom, hogy tsuranik álljanak minden kulcsfontosságú helyen. Ők minden gyanú fölött állnak, és senki sem keveredhet közéjük észrevétlenül. Egyeztesd a dolgot Gardannal, oldjátok meg, hogy ahol szükséges, csak tsuranik őrizzék a központi palotaépületet, valamint olyan emberek, akiket még Crydee-ból ismerek, és a személyes testőrségem.
Aztán Jimmyhez fordult:
– Igazság szerint meg kellene, hogy vesszőztesselek ezért a kis hősködésért. – Jimmy összehúzta magát, de aztán látta, hogy Arutha mosolyog. – De mindenkit figyelmeztetnék, aki valóban megpróbálná, mert valószínűleg tőrt kapna a bordái közé, mielőtt sikerülne. Hallottam az összezörrenésedről Jerome úrfival.
– Az a takonypóc azt hiszi, ő a legnagyobb kakas a szemétdombon.
– Nos, az édesapja roppant feldúlt volt; ugyan nem túl fontos hűbéresem, viszont annál hangosabb. Kérlek, hagyd, hogy Jerome eljátssza a főkakas szerepét, ha akarja. Mostantól fogva a közelemben maradsz. Megmondom deLacy úrnak, hogy a továbbiakban felmentelek az apródi kötelezettségek alól, amíg másképp nem rendelkezem. De óvatosan bóklássz a tetőn, ha nem szólsz előtte Gardannak vagy nekem. Még a végén egy idegesebb őr beléd talál ereszteni egy nyilat, mielőtt felismerne. Mostanában kicsit feszültek az emberek, ha esetleg nem vetted volna észre.
Jimmy elsiklott a csípős megjegyzés mellett.
– Ahhoz előbb meg kellene látnia engem, fenség.
– A kölyöknek jól felvágták a nyelvét – csapott az asztalra hahotázva Brucal, aztán jóindulatúan bólintott.
Arutha is mosolygott. Képtelen volt szigorúan bánni a kis zsivánnyal.
– Na ebből elég. Egy csomó fogadást és bankettet kell adnunk a jövő héten. Talán feleslegesen aggódunk, mert a Halál rendje nincs többé.
– Reménykedjünk – bólintott Laurie.
Azzal Arutha és vendégei, most már szó nélkül, visszavonultak a lakosztályukba.

 

– Jimmy!
Jimmy megfordult, és látta, hogy Anita közeledik hozzá a folyosón, két udvarhölgye és Gardan két katonája kíséretében. Amikor odaértek, a fiú meghajolt. A lány Jimmy felé nyújtotta a kezét, ő pedig könnyedén megcsókolta, ahogy azt Laurie-tól látta.
– Kész udvaronc lett belőled – jegyezte meg Anita, miközben folytatták a sétát.
– Úgy látszik, a sors kegyeltje vagyok, hercegnő. Sohasem vágytam többre, mint hatalmat szerezni a Csúfolódók között, talán azért, hogy én legyek a következő Pillér, most viszont sokkal szélesebb lehetőségeim vannak.
A lány elmosolyodott, az udvarhölgyek pedig a kezüket a szájuk elé emelve sugdolóztak. Jimmy nem látta a hercegnőt, amióta tegnap megérkezett, de megint érezte a tavalyról ismerős szorítást a mellében. Már maga mögött hagyta a kisfiúkori fellángolást, de azért még mindig nagyon kedvelte a lányt.
– Akkor máris új ambícióid vannak, Sebes Jimmy?
– Krondori James úrfi, fenség – felelte tettetett sértődöttséggel a hangjában, aztán mindketten elnevették magukat. – Nézd, hercegnő, változnak az idők a Királyságban. A tsuranikkal folytatott hosszú háború miatt egész sor magas rangú nemest veszítettünk el. Egyelőre Volney gróf vette át az udvarnagyi tisztet, de nincs hercege Saladornak és Bas-Tyrának sem. Három gazdátlan hercegség! Lehetségesnek tűnik, hogy ilyen körülmények között egy eszes és tehetséges ember magas rangra emelkedik.
– És, van már terved? – kérdezte Anita, és ragyogó zöld szemén látszott, hogy szórakoztatja a fiú pimaszsága.
– Még nincs vagy legalábbis nem tökéletes, de úgy érzem, nem kizárt, hogy egyszer majd nem csak közönséges nemes leszek. Talán még... herceg is lehetek, Krondor udvarnagya.
– Krondor nagyhercegének első tanácsadója? – kérdezte Anita egyszerre csúfolódva és meglepetten.
– Jó kapcsolataim vannak – kacsintott Jimmy. – A nagyherceg menyasszonya közeli jóbarátom.
Mindketten nevettek, aztán a hercegnő belekarolt a fiúba.
– Jó, hogy itt vagy velünk. Örülök, hogy Arutha ilyen hamar rád bukkant. Azt mondta, nem lesz könnyű megtalálni téged.
Jimmy egy pillanatra megtorpant. Eddig fel sem merült benne, hogy a nagyherceg nem szólt Anitának az orgyilkosról, pedig így történt. Hát persze, gondolta, nem akarja fölöslegesen tönkretenni az esküvői hangulatot. Gyorsan összeszedte magát.
– Inkább csak véletlen volt. Őfensége nem is mondta, hogy keresett engem.
– Nem is tudod, mennyire aggódtunk miattad, miután elhagytuk Krondort. Amikor utoljára láttunk, éppen Guy emberei elől menekültél. Azóta nem is hallottunk rólad. Amikor Lyam koronázására igyekeztünk, éppcsak átsiettünk Krondoron, úgyhogy nem volt időnk kideríteni, mi is történt veled. Lyam felmentést és jutalmat küldött Trevor Hullnak, amiért segített nekünk, de rólad senki sem tudott semmit. Megígértettem Aruthával, hogy amint megérkezik, rögtön elkezd kerestetni. Nem gondoltam volna, hogy máris apródot csinál belőled, de tudtam, hogy tervei vannak veled kapcsolatban.
Jimmy meghatódott. Ez a beszélgetés új fényt vetett Arutha korábbi megjegyzésére, amit a barátságukkal kapcsolatban korábban tett.
Anita megállt, és egy ajtóra mutatott.
– Be kell mennem a szabóhoz. Ma reggel megérkezett az esküvői ruhám Rillanonból, és még rám kell igazítani. – Azzal előrehajolt, és puszit lehelt a fiú arcára. – Muszáj mennem.
Jimmy nehezen küzdötte le furcsa, ijesztően erős érzéseit.
– Fenség, én is nagyon örülök, hogy itt lehetek. Sok érdekeset csinálunk mi még együtt.
A lány felnevetett, és hölgyei kíséretében belépett az ajtón; az őrök odakint várakoztak. Jimmy megvárta, amíg az ajtó becsukódik, aztán vidáman fütyörészve továbbindult. Visszapillantva életének elmúlt néhány hetére, úgy érezte, boldog, eltekintve persze az orgyilkosoktól és a túl szoros csizmájától.
Ahogy befordult a sarkon és egy elhagyatott folyosóra ért, megtorpant. Azonnal előkapta a tőrét, amint észrevette a villogó szemeket az árnyékban. Aztán lassan előcsoszogott a csillogó vörös szempár tulajdonosa. Zöld pikkelyek borították, és nagyjából kiskutya méretű lehetett. A pofája leginkább egy legömbölyített orrú aligátoréra emlékeztetett, a hátán pedig szép nagy szárnyak helyezkedtek el. A lény hosszú, kígyózó nyaka lehetővé tette, hogy akár a hátul tekergő, hasonlóképpen hosszú farkát is jól láthassa.
– Fantus! – hallatszott valahonnan egy gyerekhang.
Egy kisfiú – aki legfeljebb hat éves lehetett – szaladt elő, és átölelte a furcsa teremtmény nyakát. Sötét szemével komolyan Jimmyre nézve megszólalt:
– Nem fogja bántani a bácsit.
Jimmy hirtelen kényelmetlenül érezte magát kivont tőrrel a kezében, úgyhogy gyorsan elrakta a fegyverét. A lény láthatóan szelíd volt, bár nem éppen szokványos háziállat.
– Hogy hívják ezt a...?
– Őt? Fantusnak. A barátom, és nagyon okos. Egy csomó mindent tud.
– Biztosan – bólogatott Jimmy, aki még mindig kényelmetlenül érezte magát az állat tekintete alatt. – De mi ez?
A kisfiú úgy nézett Jimmyre, mintha maga lenne a megtestesült kelletlenség, de azért válaszolt.
– Tűzsárkányka. Mi ideutaztunk, ő meg követett minket hazulról. Ugyanis tud repülni. – Jimmy megint csak bólintott. – Most már vissza kell mennünk. A mami haragudni fog, amiért nem vagyunk a szobánkban. – Azzal a kisfiú magával húzva kedvencét, köszönés nélkül távozott.
Jimmy egy teljes percig nem mozdult döbbenetében, aztán körülnézett, hátha más is látta, amit ő. Majd megvonta a vállát, és továbbment. Kicsivel arrébb hallotta, hogy valaki lantot penget.
A tolvajfiú kilépett a kertbe, ahol Laurie éppen a lantját hangolgatta. Törökülésben leült egy padra a virágágyás szélén, aztán megszólalt.
– Ahhoz képest, hogy dalnok vagy, siralmas látványt nyújtasz.
– Siralmas egy dalnok vagyok én – felelte Laurie vidám természetéhez képest szokatlanul komoran. Babrált még egy kicsit a húrokkal, aztán ünnepélyes dallamot kezdett pengetni.
– Na elég ebből a siratóénekből, kobzos – szólalt meg Jimmy pár perc múlva. – Most mindenkinek vidámnak kellene lennie. Ki vele, mitől lóg úgy az orrod?
Laurie félrebillentett fejjel sóhajtott.
– Kicsit fiatal vagy még ahhoz, hogy megértsd...
– Na! Azért próbáld meg! – szakította félbe a fiú.
– Carline hercegnő miatt – tette félre a lantját.
– Még mindig hozzád akar menni, igaz?
– Hát ezt meg...? – esett le Laurie álla.
– Túl sokat forgolódtál nemesek között, kobzos – nevetett Jimmy. – Én új vagyok itt, és még emlékszem, hogyan kell beszélni a szolgákkal. De ami még fontosabb, tudom, hogyan kell meghallgatni őket. Azok a rillanoni lányok égtek a vágytól, hogy elpletykálhassák az ittenieknek, amit rólad és Carline hercegnőről tudnak. Nagy csoda vagy ám.
Laurie-t láthatólag nem vidította fel a fiú jókedve.
– Akkor, gondolom, az egész történetet hallottad.
Jimmy közömbösre váltott.
– A hercegnő egy kincs, de én bordélyházban nőttem fel, úgyhogy kevésbé... idealizáltan látom a nőket. – Aztán amikor eszébe jutott Anita, kicsit halkabban hozzátette: – Azért el kell ismernem, hogy a hercegnők valahogy másmilyenek.
– Szép, hogy észrevetted – jegyezte meg a dalnok szárazon.
– Nos, csak annyit mondhatok: a hercegnőcskéd a legszebb nő, akit életemben láttam, pedig már láttam egyet-kettőt, többek között a legjobban fizetett kurtizánokat is, és köztük aztán tényleg van néhány különösen csinos. A legtöbb férfi, akit ismerek, eladná értük akár a drága jó édesanyját is. Akkor meg, mi a gond?
Laurie egy darabig csak bámulta a fiút.
– A gond az, hogy nemesnek kellene lennem.
– Ez probléma? – kacagott fel szívből Jimmy. – Egyszerűen csak parancsolgatsz a körülötted állóknak, és mást szidsz le, ha hibát követsz el.
– Nem hinném, hogy Arutha és Lyam egyetértene – nevetett most már a dalnok is.
– Na jó, a királyok és a nagyhercegek különböznek, de az itteni nemesek többsége ilyen. Az öreg Volneynak még van egy kis esze, de ő sem túlzottan boldog, hogy itt kell lennie. A többiek pedig egyszerűen csak fontosnak akarnak látszani. A fenébe is, zenészkém, el kéne venned azt a lányt. Legalább javítanád a vérvonalat.
Laurie játékosan a fiú felé legyintett, és felnevetett, amikor a hetyke ifjonc – szintén kacagva – könnyedén elhajolt a pofon elől. Egy harmadik hang hallatán azonban megfordultak.
Egy alacsony, karcsú, fekete hajú férfi állt mögöttük egyszerű szabású, de finom ruhában, és őket figyelte.
– Pug! – pattant fel Laurie, és odarohant, hogy megölelje régi barátját. – Mikor érkeztetek?
– Úgy két órával ezelőtt. Egy pár percre találkoztam Aruthával és a királlyal is. Ők most Volney gróffal tárgyalnak a ma esti bankett előkészületeiről. De Arutha említette, hogy valami furcsa dolog történik itt, és azt javasolta, hogy ezzel kapcsolatban keresselek meg téged.
Laurie hellyel kínálta Pugot, és ő is leült Jimmy mellé. Bemutatta őket egymásnak, aztán megszólalt:
– Sok mondanivalóm van, de előbb mesélj: hogy van Katala és a kisfiú?
– Jól. A feleségem a lakosztályunkban pletykál Carline-nal. – Laurie megint elkomorodott a hercegnő említésére. – William meg Fantus után szaladgál valahol.
– Az az izé a maguké? – kérdezte Jimmy.
– Fantus? – nevetett Pug. – Ezek szerint találkoztál vele. Nem, Fantus nem tulajdona senkinek. Akkor jön és megy, amikor csak a kedve tartja, ezért is van itt, amikor senki sem hívta.
– Kétlem, hogy rajta lenne deLacy úr vendéglistáján – mosolygott Laurie. – Nézd, jobb lenne, ha áttérnénk a fontosabb ügyekre. – A varázsló Jimmy felé pillantott, de a dalnok folytatta. – Ez a bajkeverő kezdettől fogva benne van az események sűrűjében. Semmi olyasmit nem fog hallani, amit nem tudott már amúgy is.
Laurie elmesélte a történteket, Jimmy pedig kiegészítette, ha a dalnok valamit kifelejtett. Amikor befejezték, Pug megszólalt:
– A halottidézés gonosz dolog. Ha más nem árulkodna sötét erők jelenlétéről, ez akkor is arra utalna. Bár ez inkább a papok területe, mint a mágusoké, de azért Kulgan és én segítünk, amiben tudunk.
– Ezek szerint Kulgan is eljött Csillagdokkból?
– Erőszakkal se lehetett volna ott tartani. Ő tanította Aruthát, emlékszel? Azonkívül – bár a világért sem ismerné el – azt hiszem, hiányoznak neki a Tully atyával folytatott szócsatái. Hiszen egészen biztosan Tully fogja Arutháékat összeadni. Szerintem most is ott van, és Tully atyával vitatkozik valamin.
– Még nem láttam Tullyt – mondta Laurie –, de hivatalosan ma reggel kellett megérkeznie Rillanonból, mert egy kicsit lassabb iramban utazott, mint a király és kísérete. Az ő korában az ember már jobban szereti a nyugalmat.
– Szerintem már nyolcvan is elmúlhatott.
– Közelebb van a kilencvenhez, de még mindig olyan fürge, mint rég. Hallanod kéne, amikor Rillanonban szaladgál a palotában. Ha egy apród vagy udvaronc rosszul csinál valamit, hólyagosra beszéli az illető hátát.
Pug felkacagott. Aztán, mintegy mellesleg rákérdezett:
– És hogy mennek a dolgok közted és Carline között?
Laurie felnyögött, Jimmy pedig alig tudta elrejteni feltörni készülő nevetését.
– Épp erről beszélgettünk, amikor megérkeztél. Jól, rosszul, fogalmam sincs.
– Ismerem ezt az érzést, barátom – nézett rá Pug részvétteljesen. Amikor gyerekek voltunk Crydee-ban... Most jut eszembe, te ígértetted meg velem Kelewanon, hogy bemutatlak neki, amint visszatérünk Midkemiára. – Aztán megrázta a fejét, és nevetve hozzátette: – Jó tudni, hogy vannak dolgok, amik sosem változnak.
Jimmy felugrott a padról.
– Na jó, most már mennem kell. Örülök, hogy megismerhettem önt, mágus. Fel a fejjel, dalnok. Vagy elveszed a hercegnőt, vagy sem.
Azzal elrohant, otthagyva a legutolsó állításon töprengő Laurie-t és a hahotázó Pugot.

 

 

7.
A menyegző

Jimmy a nagyteremben keringett.
Már előkészítették a nagyhercegi tróntermet. A többi nemesifjú a hordárokat és az utolsó simításokat végző szolgákat felügyelte. Mindenkinek az egy óra múlva kezdődő szertartáson járt az esze. Jimmy rájött, hogy a szolgálat alóli felmentése pillanatnyilag azt jelenti, hogy nincs mit csinálnia, mert Arutha egészen biztosan nem szeretné, ha most ott lábatlankodna körülötte. Gondoskodnia kellett valami elfoglaltságról magának.
Jimmy nem tudta elhessegetni a szorongást, amiért a nagy sürgésforgásban szinte senki sem gondol a nagyhercegre leselkedő veszélyekre. A Fűzfa bordély rémségei elvesztek az esküvői virágok és az ünnepi lobogók halmai alatt.
Észrevette, hogy Jerome úrfi sötét pillantást vet rá a szeme sarkából – válaszul fenyegető lépést tett az idősebb fiú felé. Jerome-nak hirtelen sürgős dolga akadt valahol máshol, úgyhogy elsietett.
A hátuk mögött nevetés harsant fel. Jimmy látta, hogy a vigyorgó Locklear úrfi hatalmas virágfüzért visz oda az egyik tsurani őrhöz, aki óvatosan ellenőrzi. Az apródok közül egyes-egyedül Locky mutatott barátkozási szándékot. A többiek vagy közömbösek voltak, vagy nyíltan ellenségesek. Jimmy megkedvelte a fiatal kölyköt, bár az hajlamos volt a legjelentéktelenebb dolgokról órákat locsogni. Biztosan legkisebb gyerek lehet, a mama kedvence. Talán még öt percet sem töltött egyedül az utcán. Azért mégis jóval felülmúlta a többieket, akik Jimmy szerint unalmas népség voltak. Az egyetlen szórakozást az nyújtotta számukra, amikor szánalmasan megpróbálták eljátszani a világfit. Nem, Arutha és a barátai sokkal érdekesebbek voltak, mint az apródok az éretlen tréfáikkal, a szolgálólányokat illető sikamlós képzelgéseikkel és a kisded viszálykodásaikkal. Jimmy Locky felé intett, aztán elindult kifelé az ajtón.
A fiú félreállt, hogy utat engedjen egy hordárnak. Egy kis csokor virág leesett a halom tetejéről. Jimmy lehajolt, hogy felvegye. Ahogy odaadta a szolgának, hirtelen felismerés tört rá. A fehér krizantémok szirmai halvány borostyánszínben ragyogtak.
A fiú visszanézett a válla fölött. Teljes négy emelet magasságban, a csarnok boltozatos mennyezetét ólomüveg-ablakok díszítették: a színük szinte észrevehetetlen volt, hacsak éppen rájuk nem sütött a nap. Jimmy az ablakokat bámulta, mert a „valami itt nincs rendben” agytekervénye már megint mocorogni kezdett. Aztán rájött. Az ablakok mindegyikét legalább másfél-két méter mélyen a kupolába süllyesztették, vagyis egy ügyes orgyilkos könnyedén elrejtőzhet mögöttük. De hogy kerül valaki fel oda? A csarnok olyan tervezésű volt, hogy az ablaktisztításhoz is állványra volt szükség, márpedig a helyiségben az elmúlt néhány napban szinte állandóan nyüzsögtek az emberek.
Jimmy kiment, és egy összekötő folyosón keresztül átsietett a nagyterem teljes hosszában húzódó kertbe.
A túlsó fal és a főépület között őrjáratozó katonák közeledtek. Jimmy megszólította őket.
– Szóljanak mindenkinek, hogy felmegyek egy kicsit szaglászni a nagyterem tetejére.
Az őrök egymásra néztek, de Gardan kapitány utasítást adott, hogy a furcsa nemesúrfit nem szabad zavarni, ha a tetőkön látnák szaladgálni. Az egyikük tisztelgett.
– Rendben van, úrfi. Majd szólunk, nehogy az íjászok önt használják céltáblának.
A fiú végigsétált a nagyterem fala mentén. Ha a főbejáraton mennénk be, és balra néznénk, pont a kert ötlene a szemünkbe – már persze ha átlátnánk a falon, gondolta. Na most, ha én orgyilkos lennék, vajon hol akarnék felmászni? Körülpillantott, és a tekintete megakadt a virágrácson, amely a szomszédos épület külső falát borította. Onnan a szomszéd épület tetejéig nem jelenthet gondot a dolog, aztán pedig...
Ekkor abbahagyta a gondolkodást, és cselekvésbe fogott. Miközben lerúgta gyűlölt egyencsizmáját, a falakat tanulmányozta. Felkúszott a virágrácson, és végigszaladt a szomszédos csarnok tetején. Onnan fürgén átugrott a nagyterem teljes hosszában végigfutó keskeny párkányra. Arcát a kőfalnak szorítva megdöbbentő ügyességgel araszolt előre a nagyterem túlsó vége felé. Félúton a sarokhoz közeledve felnézett. Egy emelettel följebb hívogatóan integetett az ablakok alja. Jimmy azonban tudta, hogy ennél jobb helyre van szüksége ahhoz, hogy feljusson, úgyhogy folytatta a mászást a fal utolsó harmadáig. Ezen a részen építették utólag a nagyhercegi páholyt, és Jimmynek épp kapóra jött az a plusz fél méternyi faldarab, amely kiállt az eredeti építményből. A fiú addig tapogatózott, amíg rést nem talált a kövek között. Tapasztaltan áthelyezte a testsúlyát, amíg a lábujjaival újabb kapaszkodóra nem lelt. Lassan fölfelé araszolt a két fal közötti szögletben, kívülről úgy látszott, mintha nem hatna rá a gravitáció. Nem volt könnyű feladat, teljes összpontosítást igényelt, de egy örökkévalóságnak tűnő idő után Jimmy ujjai végre az ablakpárkányt érintették. Az alig könyöknyi széles perem végzetes akadályt jelenthet, mert ha egy kicsit is megcsúszik, négy emeletnyi mélységbe zuhan. A fiú felnyúlt, egyik kezével erősen megragadta a párkányt, a másikkal pedig elengedte a falat. Egy pillanatig egy kézen himbálózott, aztán lendületből a másik kezét és a lábát is feltette a peremre.
A keskeny peremen egyensúlyozva Jimmy megkerülte a páholy hátulját, szembefordult az ablakkal, és benézett. Amikor egy kis darabon letisztította a port, azonnal elvakította a szemközti ablakon beragyogó napsugár. Megvárta, amíg a szeme hozzászokik a benti sötétséghez. Nem nagyon fog ez menni, gondolta, a kezével beárnyékolva az arcát, legalábbis amíg ilyen magasan áll a nap, addig nem. Aztán érezte, hogy az ujjai alatt megremeg az üveg, és hirtelen hatalmas kezek szorultak a szájára és a torkára.
A váratlan támadás feletti meglepetésében egy pillanatra megmerevedett, amikor pedig hánykolódni kezdett, már túl szorosan fogták. A halántékára mért kemény ütéstől elkábult, és forogni kezdett körülötte a világ.
Amikor végre kitisztult a látása, Jimmy Kacagó Jack vicsorgó arcát pillantotta meg. Az áruló Csúfolódó nemcsak, hogy élt, de mindjárt itt is volt a palotában, és az arckifejezéséből meg az előkészített számszeríjból ítélve ölni készült.
– Te rohadt kis fattyú – suttogta, miközben felpeckelte a fiú száját –, túl sokszor bukkansz fel mostanában, amikor nem kéne. Legszívesebben most helyben kibeleznélek, de nem kockáztathatom meg, hogy odalenn valaki észrevegye a lecsöpögő vért. – Kényelmesen elhelyezkedett az ablak mellett a kupola beszögellésében. – De ha egyszer elvégeztem a munkát, te is lemész oda, kölyök – mutatott a terem padlójára. Azzal meghúzta Jimmy bokáján és csuklóján a már amúgy is fájdalmasan szoros köteléket. A fiú megpróbált jelezni valahogy, de a zaj elveszett az odalent társalgó vendégek zsivajában. Jack ismét behúzott egyet a foglyának, amitől Jimmy érzékei megint körtáncba kezdtek. Már csak annyit látott, hogy Jack visszafordul, és lebámul a csarnokba, aztán elborította a sötétség.

 

Jimmy jó darabig eszméletlenül fekhetett, mert amikor ismét gondolkodni tudott, hallotta a csarnokba érkező papok kántálását. Tudta, hogy a király, Arutha és az udvar nemesei közvetlenül azután fognak belépni, amikor Tully atya és a papok már elfoglalták a helyüket.
Jimmy lassan kezdett pánikba esni. Mivel nem volt szolgálatban, senkinek sem fog feltűnni a távolléte a pillanat hevében. Küzdeni kezdett a szabadságáért, de Jack, Csúfolódó lévén, tudta, hogyan lehet megnehezíteni, hogy kibújjon a kötelékekből. Ha lett volna ideje és hajlandósága, hogy némi bőrt és vért veszítsen, Jimmy lassan ki tudta volna szabadítani magát, de az idő pillanatnyilag drága kincsnek számított. Próbálkozás közben mindössze testhelyzetet sikerült változtatnia, úgyhogy most látta az ablakot. Észrevette, hogy valaki babrálhatott vele, mert egy nagy darab üveget félre lehetett hajtani. Ezt az ablakot már napokkal ezelőtt előkészíthették.
Odalent új dalba kezdtek. Jimmy tudta, hogy Arutha és a többiek már a helyükön állnak, és most kezdte meg Anita a padsorok közötti vonulását. A fiú idegesen nézett körül, hogyan tudná széttépni a kötelékeit vagy akkora zajt csapni, hogy figyelmeztesse a lentieket. Az éneklés elég hangos volt ahhoz, hogy akár egy verekedés zaját is elrejtse, úgyhogy az üveg rugdosásával csak annyit érhetne el, hogy Jack megint jól fejbevágja. Jimmy valami mozgolódást hallott a közelben, és úgy gondolta, az orgyilkos éppen most tölti be a számszeríjat.
Vége szakadt a dalnak, és a fiú Tully hangját hallotta, aki éppen kérdéseket tett fel a vőlegénynek és a menyasszonynak. Látta, hogy Jack megcélozza az emelvényt. A szűk ablakmélyedésben fekvő Jimmy félig-meddig beszorult, amikor az ablakhoz térdelő orgyilkos arrébrakta. Jack egy pillantást vetett a fiúra, amikor az hánykolódni kezdett, de még csak bele sem tudott rúgni az ellenfelébe. Jack habozott: nem tudta eldönteni, hogy először lőjön, vagy a gyereket csöndesítse el. A szertartás minden pompája ellenére is rövid volt, úgyhogy az orgyilkos vállalta a kockázatot, hogy egy kicsit még békén hagyja a fiút.
Jimmy fiatal volt, tökéletes kondícióban, és a Krondor háztetőin töltött idő hatására kész akrobatává változott. A fejét és a lábát a kupolának támasztva gondolkodás nélkül felfelé feszítette a testét. Félig gurulva, félig hátravetve magát sikerült az ablaknak háttal felülnie. Jack halkan káromkodva megpördült. Nem engedhette meg magának, hogy elhibázza azt az egyetlen lövést. Egy gyors pillantás lefelé megnyugtatta, hogy a fiú még nem riasztott fel senkit. Ismét felemelte a számszeríjat, és célzott.
Jimmy semmit sem látott, csak Jack ujját a ravaszon. Látta, hogy az ujj kezd behajlani, úgyhogy vadul rúgott egyet. Mezítelen talpa lepattant az orgyilkosról, és a számszeríj elsült. Jack döbbenten fordult meg, a fiú pedig páros lábbal még egyet rúgott. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Jack nyugodtan ül a kupolaablak peremén. Aztán előrezuhant, miközben a keze vadul kutatott valami kapaszkodó után.
Jack két tenyerét a kupola két oldalának nyomta, és sikerült fenn maradnia. Egy pillanatig mozdulatlanul lógott a levegőben, aztán elkezdett csúszni a keze a kövön. Jimmy érezte, hogy még valami furcsa, aztán rájött, hogy az énekszó, amely eddig szinte végigkísérte a szertartást, most abbamaradt. Ahogy Jack csúszni kezdett hátrafelé a semmibe, a fiú kiáltozást és sikoltozást hallott odalentről.
Aztán hirtelen rántást érzett, és beverte fejét a kőbe. A lába mintha ki akart volna szakadni a helyéről, és rájött, hogy az orgyilkos az egyetlen dologba kapaszkodott, amit elért: az ő bokájába. Jimmy is csúszni kezdett lefelé, ahogy Jack súlya mindkettőjüket a biztos halál felé rántotta. A fiú minden erejét összeszedve küzdött az életéért, behajlította a testét, hogy lassabban csússzon; de akár nehezéket is köthetett volna a lábára, akkor sem lett volna rosszabb a helyzete. Recsegtek-ropogtak a csontjai és az izmai, mégsem tudott megszabadulni az orgyilkostól. Lassanként egyre közelebb került a párkány széléhez: lábát, csípőjét, hátát végigkarmolta a kövezet, csak a nadrágja és a tunikája mentette meg a komolyabb sérülésektől. És egyszer csak függőlegesen állt a kupola peremén egyensúlyozva, amikor Jack súlya kibillentette őt fekvő helyzetéből.
Azután zuhanni kezdtek. Az orgyilkos elengedte a lábát, de Jimmy ezt sem vette észre. A kövek feléjük siettek, hogy gyilkos ölelésükkel összezúzzák őket. A kis tolvaj egy másodpercre azt hitte, baj van a fejével, mert úgy tűnt, a padló egyre lassabban közeledik, mintha egy különös hatalom azt akarta volna, hogy a fiú utolsó pillanatai meghosszabbodjanak. Aztán rájött, hogy valami titokzatos erő átvette az irányítást a teste fölött, és lelassította az ereszkedését. Nem túl gyengéd döccenéssel érkezett a nagyterem padlójára, és bár kicsit elkábult, nyilvánvalóan élt. Katonák és papok vették körül és emelték fel, amíg ő nem győzött álmélkodni a csodán. Látta, hogy Pug, a mágus felemeli a kezét, és varázsigéket mormol, aztán érezte, hogy a különös lassúság elenyészik. A katonák elvágták a kötelékeit, és Jimmy összegörnyedt a fájdalomtól, mert a visszatérő vérkeringés forró vasként égette kezét és lábát. Majdnem elájult. Két testőr kapta el, hogy össze ne essen. Amikor kitisztultak az érzékei, látta, hogy fél tucat vagy még több katona fogja le Jacket, amíg a többiek átkutatják, hogy van-e nála a szokásos fekete méreggyűrű vagy más öngyilkos eszköz.
Jimmy még mindig kóvályogva körülnézett. A terem szörnyűséges, fagyott élőképnek tűnt körülötte. Tully atya Arutha mellett állt, a királyt pedig tsurani testőrök vették körül, szemük a szoba sarkait pásztázta. Mindenki más Anitát figyelte, akit a padlón térdelő nagyherceg a karjában ringatott. A fátylak és a ruhája szétterült a lány körül, aki aludni látszott. A késő délutáni fényben hófehér látomásnak tetszett – eltekintve az egyre jobban terjedő bíborszín folttól a hátán.

 

Arutha dermedten ült. Előrehajolva a térdére könyökölt: csak bámult a semmibe, észre sem vette, hogy rajta kívül más is van az előszobában. Lelki szemeivel újra meg újra a szertartás utolsó perceit látta maga előtt.
Anita éppen befejezte az ünnepélyes fogadalomtételt, és mindenki Tully végső áldására figyelt. A lány hirtelen különös arcot vágott, és megbotlott, mintha valaki jól hátbavágta volna. Arutha elkapta; furcsának találta, hogy elesett, mert Anita természeténél fogva olyan kecsesen mozgott. A nagyherceg valami elmésségen törte a fejét, hogy megtörje a feszültséget, mert tudta, hogy a menyasszonya zavarban lesz, amiért elesett. És olyan komolynak látszott kitágult szemével és félig kinyitott szájával, mintha valami roppant fontosat akart volna kérdezni. Amikor meghallotta az első sikolyokat, Arutha fölnézett, és meglátta az emelvény fölött a kupolában lógó férfit. Aztán hirtelen annyi minden történt. Az emberek kiáltoztak és mutogattak; Pug előrerohant, és valami varázslatba kezdett. És úgy látszott, hiába segít Anitának, a lány képtelen felállni. Aztán meglátta a vért.
Arutha a kezébe temette az arcát, és felzokogott. Még soha életében nem fordult elő, hogy ne tudott volna uralkodni az érzelmein. Carline szorosan átölelte fivére vállát, és együtt sírtak. A lány azóta a bátyja mellett volt, amióta Lyam és három őr elráncigálta a férfit Anita mellől, hogy a papok és orvosok segíthessenek rajta. Alicia hercegnő a fájdalomtól megsemmisülten visszavonult a lakosztályába. Gardan, Martin, Kasumi és Vandros odakinn felügyelték a katonákat, akik újabb behatolók után kutattak. Lyam parancsára a gyilkossági kísérlet után néhány perccel lezárták a palotát. A király most némán járkált fel-alá a szobában, miközben Volney az egyik sarokban Laurie-val, Brucallal és Pannonnal beszélgetett. Mindannyian a híreket várták.
Nyílt a külső csarnokba vezető ajtó, és egy tsurani őr beengedte Jimmyt. A fiú óvatosan közeledett, elgyötört lábai minden lépésnél megsajdultak. Lyam és a többiek csöndben figyelték, amíg a tolvajfiú Aruthához ért.
Jimmy mondani akart valamit, de képtelen volt megszólalni. Csakúgy mint Arutha előtt, előtte is újra meg újra leperegtek a támadás képei, miközben Nathan egyik tanítványa bekötözte a lábát. Elméje gonosz játékot űzött vele: Arutha arca villant fel, amikor néhány napja a barátságról beszélgettek, aztán a kép hirtelen váltott, és látta az Anita fölött térdelő nagyherceg arcán a döbbent értetlenséget. Azután eszébe jutott Anita, amint a folyosón álldogált a ruhapróba előtt. Ez a kép is elhalványult, és ismét Aruthát látta, ahogy gyengéden a földre fektette kedvesét az elősiető papok kérésére.
Jimmy ismét megpróbálta szólásra nyitni a száját, amikor a nagyherceg fölnézett. Észrevette a fiút, és megszólalt:
– Hogyhogy... Jimmy, én... nem is láttam, hogy itt vagy.
A fiú látta, hogy a sötétbarna szemekből bánat és fájdalom tükröződik, és valami összetört benne. Akaratlanul is könnyek szöktek a szemébe.
– Én... – kezdte halkan – én megpróbáltam... – Nagyot nyelt, mert mintha valami fojtogatta volna. Ismét kinyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán. Végül azt suttogta: – Bocsáss meg nekem. – Azzal hirtelen térdre ereszkedett Arutha előtt. – Kérlek, bocsáss meg.
A nagyherceg egy pillanatig értetlenül nézett, aztán megrázta a fejét.
– Nincsen semmi baj. Nem a te hibád volt – tette a fiú vállára a kezét.
Jimmy Arutha ölébe hajtotta a fejét, és hangosan hüppögött, miközben a nagyherceg félszegen vigasztalni próbálta.
– Ennél többet nem tehettél – térdelt mellé Laurie.
– Pedig kellett volna – emelte fel a fejét Jimmy, és Aruthára nézett.
Carline lehajolt, és gyengéden letörölte a fiú könnyeit.
– Elmentél körülnézni, amikor senki sem kért rá. Ki tudja, mi történhetett volna, ha nem foglalkozol a dologgal. – Nem mondta ki, hogy Arutha talán most holtan feküdne, ha Jimmy nem rúgott volna bele Kacagó Jackbe, amikor az éppen tüzelt.
A fiú azonban vigasztalhatatlan volt.
– Többet is tehettem volna.
Lyam is odament, ahol Laurie, Carline és Arutha csoportosult Jimmy körül. Ő is letérdelt.
– Fiam, láttam férfiakat, akik rettenthetetlenül küzdöttek a manók ellen, mégis elsápadnának a gondolatra, hogy olyan magasra kell felmászniuk, mint neked. Mindannyiunknak vannak félelmeink – folytatta lágyan. – De amikor valami szörnyűség történik, mégis mind azt gondoljuk: többet is tehettünk volna. – Megfogta Arutha Jimmy vállán nyugvó kezét. – Épp most kellett parancsot adnom, hogy a nagyteremben őrködő tsurani katonák nem lehetnek öngyilkosok. Neked legalább nem ennyire elferdült az értékrended.
– Ha helyet cserélhetnék a hercegnővel, megtenném – jelentette ki Jimmy komolyan.
– Tudom, hogy megtennéd, fiam; tudom – felelte Lyam ünnepélyesen.
Arutha úgy szólalt meg, mintha valami távoli helyről tért volna vissza.
– Jimmy... csak hogy tudd... jól csináltad. Köszönöm – próbált meg mosolyogni.
A fiú könnyektől nedves arccal átölelte Arutha térdét, aztán visszaült a sarkára, és szemét törölgetve viszonozta a nagyherceg mosolyát.
– Azóta az éjszaka óta nem sírtam, amikor végignéztem, hogyan gyilkolják meg a mamámat.
Carline sápadtan kapta a szája elé a kezét.
Nyílt az ajtó, és Nathan lépett ki az előszobába. A férfi most csak térdig érő fehér alsóingét viselte, mert amíg a hercegnőt ápolta, levetette ünnepi köntösét. Kimerülten megtörölte a kezét. Arutha – Lyamra támaszkodva – lassan felállt.
– Él – mondta a pap komoran. – A seb ugyan súlyos, a nyíl azonban félrecsúszott, és nem sértette meg a gerincét. Ha teljes erővel belefúródott volna, abban a pillanatban szörnyethalt volna. A hercegnő fiatal és egészséges, de...
– De micsoda? – kérdezte Lyam.
– A nyíl mérgezett volt, felséges uram. És a méreg ördögi praktikákkal és gonosz ráolvasásokkal készülhetett. Semmit sem tehettünk ellene. Sem az alkímia, sem a mágia nem használt.
Arutha csak pislogott. Láthatóan nem fogta fel a dolgot.
– Sajnálom fenség – nézett rá Nathan szomorúan. – A hercegnő haldoklik.

 

A nyirkos és sötét tömlöcöket a tengerszint alatt építették, a levegőben moha és alga kesernyés szaga terjengett. Egy őr utat engedett Lyamnak és Aruthának, egy másik pedig kinyitotta előttük a csikorgó ajtót. Martin a kínzókamra egyik végében állt: halkan beszélgetett Vandrosszal és Kasumival. Ezt a helyiséget már Erland herceg idején sem használták, kivéve du Bas-Tyra uralkodásának rövid periódusát, amikor Jocko Radburn titkosrendőrsége itt hallgatta ki a foglyokat.
A szobából hiányoztak a szokványos kínzóeszközök, egy tűzserpenyőt azonban visszahoztak, amelyben most vasak forrósodtak. Gardan egyik tisztje gondoskodott a tűzről. Jacket egy kőoszlophoz láncolták úgy, hogy a kezét a feje fölé kötötték. Körülötte hat tsurani állt, olyan kis körben, hogy a nyöszörgő fogoly minden mozdulatával hozzájuk ért. Az őrök arccal kifelé álltak, és olyan éberen figyeltek, ahogyan még Arutha leghűségesebb testőrei sem tették volna.
A terem másik oldalán Tully atya kivált az ott várakozó papok közül, akik mindegyike jelen volt a menyegzőn. Lyamhoz fordult.
– Nagyhatalmú védővarázslatokat szőttünk a helyiség köré. Valami azonban megpróbál bejutni hozzá – mutatott Jackre. – Hogy van Anita?
Lyam lassan megrázta a fejét.
– A nyílvesszőre valami mágikus eredetű mérget kentek. Nathan azt mondja, hogy a hercegnő ideje hamarosan lejár.
– Akkor gyorsan ki kell vallatnunk a foglyot – felelte az öreg pap. – Fogalmunk sincs, mivel állunk szemben.
Jack hangosan felnyögött. Arutha idegesen lépett közelebb: szinte fuldoklott a dühtől. Lyam visszatartotta az öccsét, intett az egyik katonának, hogy álljon félre, és a tolvaj szemébe nézett. Kacagó Jack félelemtől kitágult szemmel nézett vissza. A teste verejtékben úszott, horgas orrán csöpögött az izzadság. Minden mozdulatra felnyögött. A tsuranik nyilván nem bántak vele túl gyengéden, amikor átkutatták. Jack beszélni próbált, aztán megnedvesítette az ajkát, és megszólalt.
– Kérem... – mondta rekedten. – Ne hagyják, hogy elvigyen!
Lyam odalépett a fogoly mellé, és keményen megragadta az állát.
– Milyen mérget használtál? – rángatta meg Jack fejét.
– Nem tudom – felelte a sírás küszöbén álló tolvaj. – Esküszöm!
– Kiszedjük belőled az igazságot, ember. Jobb ha válaszolsz, mert a saját helyzetedet nehezíted – mutatott Lyam az izzó vasakra.
Jack nevetni próbált, de csak bugyborgásszerű hangra futotta tőle.
– Nehezítem? Hát azt hiszitek, hogy a kínzástól félek? Hát ide figyelj, felség, ennek az istenverte átkozott Királyságnak az ura, örömmel hagynám, hogy kiégessétek a májamat, ha cserébe nem hagynátok, hogy elvigyen – kiabálta egyre hisztérikusabban.
– Kicsoda ne vigye el? – pillantott körbe a szobában Lyam.
– Már vagy egy órája azt üvöltözi, hogy ne hagyjuk, hogy „ő” elvigye – töprengett Tully. – Szerződést kötött a sötét hatalmakkal. Most meg fél, hogy a fizetésre került a sor! – jelentette ki, de már határozottan.
Jack tágra nyílt szemmel bólintott. Félig sírva, félig nevetve szólalt meg:
– Jól mondod, pap, mint ahogyan te is félnél, ha egyszer már megérintett volna az a sötétség.
– Miről beszélsz? – markolt Lyam a fogoly hajába, és hátrahúzta a fejét.
– Murmandamusról – suttogta Jack kitágult pupillával.
Hirtelen hideg söpört végig a szobán: a szénserpenyőben égő tűz és a fáklyák lángja pislákolni kezdett, aztán elhalványult.
– Itt van! – sikoltott a tolvaj magán kívül.
Az egyik pap kántálni kezdett, amitől néhány pillanat múlva a tűz megint rendesen égett.
Tully Lyamra nézett.
– Ez... félelmetes volt. – Az öreg pap arca nyúzottnak látszott, és a szemében is ott ült az ijedelem. – Irtózatos ereje van. Siessen, felség, de azt a nevet senki ne mondja ki többé. Az csak arra jó, hogy idevezesse őt az alattvalójához.
– Nos, mi volt az a méreg? – kérdezte Lyam ellentmondást nem tűrően.
– Nem tudom – zokogta Jack. – Igazán. Az a manóseggnyaló adta nekem, a Sötét Testvér. Esküszöm.
Nyílt az ajtó, és Pug lépett be rajta, a bozontos, szürke szakállú másik mágus társaságában. Pug hangja és tekintete egyaránt komorságot tükrözött, amikor megszólalt:
– Kulgan és én varázskorlátokat állítottunk a palotának ezen része köré, de valami most is, miközben beszélgetünk, megpróbálja áttörni őket.
Kulgan úgy nézett ki, mintha éppen most fejezett volna be valami nehéz munkát.
– Bármi is próbál betörni ide, igencsak eltökélt. Ha lenne időnk, azt hiszem, kideríthetnénk valamit a mibenlétéről, de...
– ...még azelőtt legyőzne bennünket, mielőtt sikerülhetne – fejezte be Tully a gondolatot. – Éppen az időnek vagyunk híján. Siessen, felség! – nézett Lyamra.
– Ez a valami vagy személy, amit szolgálsz, bármi legyen is az – mondd el mit tudsz róla! Miért akarja mindenáron megöletni az öcsémet?
– Kössünk üzletet! – ordította Jack. – Elmondom, amit tudok; mindent elmondok, csak ne hagyjátok, hogy elvigyen!
– Távol tartjuk tőled – bólintott Lyam.
– Nem tudjátok távol tartani – fakadt ki a fogoly, aztán csöndesen zokogni kezdett. – Halott voltam. Értitek? Az a szemét engem lőtt le Jimmy helyett, és meghaltam. – Körülnézett a szobában. – Egyikőtök sem tudhatja. Éreztem, ahogy lassan elszivárog az életem, aztán jött ő. Amikor már majdnem meghaltam, elvitt engem egy hideg, sötét, helyre, és... nagyon fájt. Mutatott nekem... dolgokat. Azt mondta, tovább élhetek, és szolgálhatom őt, és visszavisz az élők közé, de ha nem... akkor meghalok, és otthagy azon a szörnyű helyen. Akkor nem tudott megmenteni, mert még nem voltam az övé. De most már az vagyok. Ő... gonosz.
Julian, Lims-Kragma papja lépett a király mögé.
– Hazudott neked, ember. Azt a hideg helyet ő tervezte. Úrnőnk szeretete vigaszt nyújt mindazoknak, akik végül megtérnek a karjai közé. Amit mutattak neked, az hazugság.
– Ő minden hazugok atyja! De most már akkor is az övé a lelkem – zokogott fel. – Azt mondta, menjek el a palotába, és öljem meg a nagyherceget. Aztán azt is mondta, hogy már csak én maradtam neki, mert a többiek túl későn, csak napok múlva érkezhetnek meg. Nekem kellett megtennem. Igent mondtam, de... elszúrtam, és most a lelkemet akarja! – sikoltozott elkeseredetten, mert ebben az esetben még a király sem adhatott kegyelmet.
– Tehetünk valamit? – fordult Lyam Julianhoz.
– Van egy rítus, de... – felelte a pap, aztán Jackre nézett. – Meg fogsz halni, tolvaj, ezt te is tudod. Már meghaltál egyszer, és csak egy szentségtelen szerződésnek köszönheted, hogy köztünk vagy. Megtörténik, aminek meg kell történnie. Egy órán belül meg fogsz halni. Megértetted?
– Igen – szipogta Jack.
– Akkor hát hajlandó vagy válaszolni a kérdéseinkre, mindent elmondani, amit csak tudsz, és készséggel meghalni, hogy megmentsd a lelkedet?
Jack szorosan lehunyta a szemét, és kisgyerek módjára zokogott, de azért bólintott.
– Akkor mondd el, mit tudsz az Éjsólymokról és az öcsém meggyilkolására szőtt terveikről – parancsolta a király.
A fogoly szipogott egy sort, aztán mély lélegzetet vett.
– Hat vagy hét hónappal ezelőtt Aranyos Dase elmesélte nekem, hogy valami olyasmire bukkant, amivel meggazdagodhatunk. – Miközben beszélt, Jack kezdett megnyugodni. – Megkérdeztem, tud-e a dologról az éjszakai mester, de azt mondta, az ügy nem tartozik a Csúfolódókra. Nem voltam biztos benne, jó ötlet-e keresztbetenni a céhnek, de jól jött egy kis plusz pénz, úgyhogy azt mondtam, „Miért ne?”, és vele mentem. Találkoztunk egy Havram nevű fickóval, akinek egyszer-kétszer már korábban is dolgoztunk, és aki egy csomó dolgot kérdezett, de semmire sem válaszolt. Már épp úgy döntöttem, hogy ejtem az egész üzletet, még mielőtt megtudtam volna, mit is kell csinálni, de akkor Havram kirakott egy zsák aranyat az asztalra, és azt mondta, hogy még többet is kaphatok.
Jack behunyta a szemét, és visszafojtva a rátörő sírást, folytatta.
– Elmentem Aranyossal és Havrammal a Fűzfába, a csatornákon át. Majd összehugyoztam magam, amikor megláttam azokat a manóseggnyalókat – kettőt is – odalenn a pincében. Mindenesetre volt zsozsójuk, én meg pénzért sok mindenre kapható vagyok. Úgyhogy megmondták, mit kell tennem, meg hogy figyeljek, mi történik a Pillér, az éjszakai mester meg a nappali mester körül, és ha van valami, akkor szóljak. Mondtam nekik, hagy az a biztos halált jelenti, erre ők előhúzták a kardjukat, és megnyugtattak, hogy ha nem segítek, akkor is meghalok. Gondoltam, egyelőre hagyjuk, aztán majd rájuk szabadítom a verőembereimet, de akkor felvittek a Fűzfa egyik szobájába, és ott állt ez a fickó, tetőtől-talpig köpenybe burkolva. Nem láthattam az arcát, de elég mókásan beszélt, és szörnyen bűzlött. Egyszer már éreztem azt a szagot – még kölyökkoromban –, de sose felejtem el.
– Mi volt az? – kérdezte Lyam.
– Egy barlangban szagoltam ilyet. Kígyó volt.
Tully atya levegő után kapkodott.
– Egy panthatiánus kígyó pap! – A többi pap is rémültnek látszott, és halkan beszélgetni kezdtek. – Folytasd, nincs sok időnk – mondta Tully.
– Aztán olyan dolgokat csináltak, amilyeneket még sosem láttam azelőtt. Nem vagyok az a kimondott érzelgős tekintetű szűz, aki azt hiszi, hogy a világ tiszta és bájos, de ezek a pasik olyasmit csináltak, amit még álmomban sem tettem volna. Egy gyereket hoztak be! Egy kislányt, legfeljebb ha nyolc vagy kilenc éves lehetett. Azt hittem, mindent láttam már életemben. Az a köpenyes előhúzott egy tőrt, és... – Jack nyelt egyet, láthatóan gyomra feltörni készülő tartalmát küzdötte vissza. – Valami ábrákat rajzoltak a vérével, és esküt tettek. Nem vagyok túl vallásos, de azért a nagy ünnepeken mindig bedobtam Ruthiának és Banathnak valami adományt. De most úgy imádkoztam Banath-hoz, mintha fényes nappal akarnám kirabolni a hercegi kincstárat. Nem tudom, hogy ennek volt-e valami köze a dologhoz, de tény, hogy nekem nem kellett letennem az esküt... – zokogott fel megint. – Az istenit, megitták a kislány vérét! – Aztán mély lélegzetet vett. – Hajlandó voltam nekik dolgozni. Egészen addig minden jól is ment, ameddig azt nem kérték, hogy csaljam tőrbe Jimmyt.
– Kik ezek, és mit akarnak? – kérdezte Lyam.
– Ez a manóseggnyaló egyik este elmesélte, hogy van valami jóslat a Nyugat Urával kapcsolatban. Nyugat Urának meg kell halnia, és akkor történni fog valami.
– Azt mondtad, téged szólítottak Nyugat Urának – nézett a király az öccsére.
Aruthának eddigre sikerült némileg összeszednie magát, úgyhogy nyugodtan válaszolt.
– Igen, így volt; kétszer is.
– Mi van még? – folytatta a kihallgatást Lyam.
– Nem tudom – felelte a kimerült Jack. – Egy csomó mindent csak maguk között beszéltek meg. Én nem tartoztam igazán közéjük.
A szobában megint hideg támadt, és a fények pislákolni kezdtek.
– Itt van! – sikoltott fel Jack.
Arutha odalépett a bátyja mellé.
– És mi van a méreggel?
– Nem tudom – zokogott Jack. – A manóseggnyalótól kaptam. De – bólintott – valaki egyszer „ezüsttövisnek” hívta.
A herceg gyorsan körülnézett a szobában, de látta, hogy senki sem ismeri ezt a nevet. Aztán az egyik pap megszólalt:
– Visszajött.
A papok kántálásba kezdtek, aztán abbahagyták, amikor valamelyikük kijelentette:
– Áttörte a védővarázslatainkat.
– Veszélyben vagyunk? – fordult Lyam Tullyhoz.
– A sötét erők közvetlenül csak azokra képesek hatni, akik saját akaratukból a kezükbe adták magukat. Mi biztonságban vagyunk.
A szobában fagy terjengett, a fáklyák vadul sercegtek, és elmélyültek az árnyékok.
– Ne hagyjátok, hogy elvigyen! – sikoltozott Jack. – Megígértétek!
Tully Lyamra nézett, aki bólintott, és intett Julian atyának, hogy vegye át az irányítást. Jelezte a tsurani testőröknek, hogy adjanak helyet Lims-Kragma papjának. Az szembefordult a fogollyal, és megkérdezte:
– Őszinte vágyat érzel szívedben, hogy elfogadd úrnőnk kegyelmét?
Jack képtelen volt válaszolni a félelemtől. Könnyáztatta szempillákkal pislantott, aztán bólintott. Julian halk, mély hangú kántálásba kezdett, a többi pap pedig gyorsan rontást űző jeleket rajzolt a levegőbe. Tully odament Aruthához, és a fülébe súgta:
– Maradj nyugodt, fiam. A halál most köztünk jár.
Aztán hirtelen vége is lett. Az egyik pillanatban Jack még rázkódott a zokogástól, a következőben pedig némán összerogyott – csak a láncok tartották meg, hogy el ne essen. Julian a többiekhez fordult.
– Ő már biztonságban van a Halál úrnőjének karjai között. Többé már senki sem bánthatja.
Hirtelen megrázkódtak a szoba falai. A teremben valami feketeség jelenlétét lehetett érezni, és magas hangú, éles sivítás hallatszott, mintha valami nem emberi lény visítozott volna dühében, amiért elrabolták az alattvalóját. Az összes pap – Puggal és Kulgannal egyetemben – mágikus védelmet húzott fel a betolakodó szellem ellen, aztán egyszer csak minden halálosan elcsendesült.
– Elmenekült – motyogta Tully megrendülten.

 

Arutha az ágy mellett térdepelt, az arca megkövült maszk. Anita haja sötétvörös koronaként terült szét az ágyon.
– Olyan kicsinek látszik – lágyult el a férfi, aztán körülpillantott a szobában. Carline Laurie-ba karolt, Martin, Pug és Kulgan pedig az ablak mellett várakoztak. Arutha könyörögve nézett rájuk. Mindannyian a hercegnőt nézték, kivéve Kulgant, aki eltöprenghetett valamin. Halottvigyázóként álltak ott, mert Nathan azt mondta, a lány nem éri meg a következő órát. Lyam a szomszéd szobában próbálta Anita édesanyját vigasztalgatni.
Aztán Kulgan hirtelen megkerülte az ágyat, és az eddigi csöndhöz képest szörnyen hangosan odaszólt Tully atyának.
– Ha lenne egy kérdés, amit csak egyszer tehetsz fel, hova mennél megkérdezni?
– Mi ez, találós kérdés? – pislogott Tully meglepetten. De aztán Kulgan arckifejezéséből, hatalmas orra felett komoran összehúzott szemöldökéből látta, hogy nem valami ízléstelen ugratásról van szó. – Elnézést – mondta. – Hadd gondolkodjam... – koncentrált a megoldásra. Aztán felderült az arca, mintha valami nyilvánvaló igazságra jött volna rá. – Sarth-ba!
– Helyes. Tehát Sarth-ba – bökte meg a varázsló mutatóujjával a vén pap mellkasát.
– Miért pont Sarth-ba? – érdeklődött Arutha, aki felfigyelt a társalgásra. – hiszen az a hercegség legjelentéktelenebb kikötővárosa.
– Csak azért, mert van a közelében egy Ishapnak szentelt apátság, ahol állítólag több tudást gyűjtöttek össze, mint a Királyság bármely más pontján – felelte Tully.
– És – tette hozzá Kulgan – ha van olyan hely a Királyságban, ahol megtudhatjuk, mi is az ezüsttövis, és mi az ellenszere, akkor az Sarth.
– De Sarth... – nézett Arutha tehetetlenül kedvesére. – Nincs az a lovas, aki egy hétnél rövidebb idő alatt megjárná, és...
– Lehet, hogy segíthetek – lépett közelebb Pug. Aztán hirtelen parancsolóan folytatta: – Menjetek ki a szobából! Mindenki, Nathan, Tully és Julian atyákat kivéve. – Aztán Laurie-hoz fordult. – Szaladj a szobámba, és kérj el Katalától egy nagy, vörös, bőrkötéses könyvet! Hozd ide gyorsan!
Laurie egy szó nélkül elrohant, a többiek pedig elhagyták a szobát. Pug halkan a papokhoz fordult.
– Le tudja valamelyikőjük lassítani Anita szánára az idő folyását, anélkül, hogy baja esnék?
– Ismerek egy ilyen varázslatot – felelte Nathan. – Már ki is próbáltam a Sötét Testvéren, mielőtt meghalt volna. De így legfeljebb néhány órát nyerhetünk – nézett a lányra, aki már kezdett elkékülni a méreg hatására. A pap megérintette a hercegnő homlokát. – Már teljesen nyirkos a bőre. Hamarosan itthagy bennünket. Sietnünk kell.
A három pap gyorsan felrajzolta a pentagrammát és meggyújtotta a gyertyákat. Egy perc múlva már elő is készítették a szobát, és hamarosan a szertartást is befejezték. Ha valaki a szeme sarkából nézte, azt látta, hogy a hercegnőt rózsás ragyogás veszi körül. Pug kivezette a papokat a szobából, és pecsétviaszt kért. Martin egy apródot szalajtott el érte. A mágus kinyitotta a könyvet, amit Laurie-tól kért. Visszament a szobába, és fennhangon olvasva a kötetet fel-alá járkált odabent. Amikor befejezte, kilépett a helyiségből, és hosszú ráolvasásba kezdett. Végül a pecsétviaszt az ajtó mellett a falra tapasztotta, és becsukta a könyvét.
– Készen van.
Tully elindult az ajtó felé, de Pug visszatartotta.
– Ne lépje át a küszöböt!
Az öreg pap kérdően nézett a mágusra. Kulgan elismerően bólintott.
– Hát nem látod, mit csinált ez a gyerek, Tully? – Pug elmosolyodott, mert hiába vegyültek már ősz szálak a szakállába, Kulgan azért még mindig gyereknek tartotta. – Nézd csak a gyertyákat!
A többiek benéztek, és rögtön látták, mire gondol a köpcös varázsló. A pentagramm sarkában álló gyertyák égtek, de ez alig látszott a nappali fényben. Amikor azonban figyelték egy kicsit őket, nyilvánvalóvá vált, hogy a lángok nem lobognak.
– Az idő olyan lassan telik abban a szobában, hogy szinte lehetetlen észrevenni a múlását – fordult Pug a többiekhez. – Ennek a palotának a falai porrá omolnának, mire a gyertyák hossza akár csak egy tizednyit is csökkenne. Ha valaki átlépné a küszöböt, ottragadna, mint a légy a borostyán közepén. Ez halálos lenne, Nathan atya varázslata azonban lelassítja az idő romboló hatását a pentagrammon belül, és ez megóvja a hercegnőt.
– És meddig fog tartani? – kérdezte Kulgan, láthatóan csodálva hajdani tanítványát.
– Amíg fel nem törik a pecsétet.
Arutha arcán felvillant a remény.
– Akkor hát élni fog?
– Most is él – felelte Pug. – Számára nem telik az idő, és ilyen is marad, örökké fiatal, amíg a varázslat meg nem törik. Akkor azonban még mindig beteg lesz, és gyógyszerre lesz szüksége, ha létezik egyáltalán ilyen.
Kulgan jól hallhatóan felsóhajtott.
– De legalább azt megkaptuk, amire a legnagyobb szükségünk volt. Most már van időnk.
– Igen, de mennyi? – kétkedett Tully.
– Elegendő – válaszolta Arutha határozottan. – Megtalálom az ellenszert.
– Mit akarsz tenni? – érdeklődött Martin.
Arutha a bátyjára nézett: azóta a pillanat óta most először távozott tőle a bénító fájdalom és az őrült kétségbeesés.
– Sarth-ba megyek – felelte hűvösen és nyugodtan.

 

 

8.
Az eskü

Lyam mozdulatlanul ült.
Egy hosszú percig az öccsét nézte, aztán megrázta a fejét.
– Nem. Megtiltom.
Arutha arcán semmiféle érzelem nem látszott, miközben visszakérdezett:
– Miért?
– Mert túl veszélyes, és itthon is rengeteg munka vár rád – sóhajtott Lyam, aztán felemelkedett a hercegi magánlakosztály íróasztala mellől, és odament a fivéréhez. Gyengéden megfogta Arutha kezét.
– Ismerlek jól, testvérkém. Utálsz tétlenül üldögélni, miközben az események a végkifejletük felé haladnak. Tudom, hogy képtelen vagy elviselni a gondolatot, hogy Anita sorsa más kezében nyugszik, de a lelkiismeretem nem hagyja, hogy elengedjelek Sarth-ba.
Arutha tekintete felhős volt most is, mint a tegnapi merénylet óta szinte egyfolytában. Kacagó Jack halálával azonban elszállt a herceg dühe – hideg eltökéltség maradt utána. Amikor Kulgan és Tully a sarth-i lehetőségről beszéltek, kitisztult az agya, és nem emésztette tovább a kezdődő őrület. Most már volt mit csinálnia, valami olyat tehetett, ami józan ítélőképességet és racionális, hűvös, higgadt gondolkodást igényelt. Átható pillantást vetve a fivérére megszólalt:
– Hónapokig utazgattam veled, úgyhogy a nyugati tartományok nyugodtan kibírják még néhány hétig nélkülem. Ami pedig a testi épségemet illeti – tette hozzá nyomatékosan –, mindannyian láthattuk, hogy micsoda biztonságban vagyok a saját palotámban! – Egy pillanatra elhallgatott, aztán kimondta: – Elmegyek Sarth-ba.
Martin, aki eddig csöndesen üldögélt a sarokban, és féltestvérei vitáját figyelte, most előrehajolt.
– Arutha, én csecsemőkorod óta ismerlek, és épp annyira tisztában vagyok a lelkiállapotoddal, mint a sajátommal. Azt hiszed, hogy a létfontosságú ügyeket csak te tudod megoldani. Van benned egyfajta fennhéjázás, kistestvérem. Ezt a sajátosságot, ha úgy tetszik, jellemhibát, mindannyian birtokoljuk.
– Mindannyian? – pislantott az állítástól meglepetten Lyam.
Arutha szája sarka félmosolyra görbült, miközben felsóhajtott.
– Mindannyian, Lyam – folytatta Martin. – Mind a hárman Borric fiai vagyunk, és jó tulajdonságai ellenére apánk néha igencsak arrogáns tudott lenni. Arutha, neked és nekem egyforma a természetünk, csak én jobban titkolom. Én is rosszul viselném, ha – miközben itthon üldögélek – mások dolgoznának olyan feladatokon, amiket szerintem én jobban meg tudnék oldani. De tényleg semmi értelme, hogy te menj. Vannak erre jobban képzett embereink. Tully, Kulgan és Pug összeírják egy pergamenre az összes kérdést, amire választ szeretnénk kapni Sarth apátjától. És olyanok is vannak, akik az erdőségeken átvágva gyorsabban és észrevétlenebbül tudnák elvinni az üzenetet Sarth-ba, mint te.
– Mint például egy bizonyos nyugati herceg – mordult fel Lyam.
Martin arcán megjelent a szokásos félmosoly, amely a tükörképe lehetett volna Arutháénak.
– Még Arutha nyomolvasói sem mozognak olyan ügyesen a fák között, mint aki a tündéknél tanult. Ha Murmandamus őröket állított az erdei ösvényekre, Elvandartól délre senki sincs, aki könnyebben átjuthatna rajtuk, mint én.
A király nemtetszése jeléül az égnek emelte a tekintetét.
– Te sem vagy jobb nála – mondta, aztán odament a kétszárnyú ajtóhoz, és kitárta. Arutha és Martin követték. Odakinn Gardan várakozott egy csapat őr társaságában, akik vigyázzban állva figyelték, hogyan hagyja el a termet uralkodójuk. Lyam Gardanhoz fordult:
– Kapitány, amennyiben valamelyik féleszű fivérünk megkísérelné elhagyni a palotát, tartóztassa le és zárja be az illetőt. Ez királyi akaratunk. Megértette?
– Igenis, felség – tisztelgett Gardan.
Azzal Lyam aggodalmas tekintettel elrobogott a saját lakosztálya felé. A testőrök döbbenten összenéztek, aztán az ellenkező irányba távozó Aruthát és Martint figyelték. Arutha elvörösödött – csak részben tudta elrejteni a dühét –, Martin arca azonban közömbös maradt. Amikor ők is eltűntek a folyosó végén, a katonák kérdően néztek egymásra, mert minden szót hallottak, amely a király és fivérei között elhangzott. Gardan halkan, mégis parancsolóan szólt rájuk:
– Csak nyugalom! Őrségben vagytok.

 

– Arutha!
A séta közben halkan beszélgető Arutha és Martin megálltak, hogy a kesh nagykövet utolérje őket. Amikor a férfi melléjük ért, könnyedén meghajolt feléjük.
– Fenség, kegyelmes uram.
– Jó napot, excellenciás uram! – felelte Arutha kurtán. Hazara-Khan úr jelenléte a rá váró hivatali kötelességekre emlékeztette. Tudta, hogy előbb vagy utóbb a kormányzás evilági gondjaival is törődnie kell. Erre a gondolatra megsajdult a szíve.
– Úgy tájékoztattak, fenség – kezdte a nagykövet –, hogy nekem és a kíséretemnek engedélyt kell kérnünk, ha el akarjuk hagyni a palotát. Igaz ez?
Arutha bosszúsága fokozódott, bár most már saját maga ellen irányult. Természetesen le kellett záratnia a palotát, de nem gondolt a diplomáciai mentesség kényes kérdésére, amely pedig a nemzetközi kapcsolatok csikorgó gépezetét olajozta. Bocsánatkérően nézett a nagykövetre.
– Tisztelt Hazara-Khan, elnézést kérek. A pillanat hevében...
– Tökéletesen megértem önt, fenség. – Aztán gyorsan körbepillantott. – Szentelne rám egy percet? Menet közben is beszélgethetünk. – Arutha bólintott, úgyhogy Martin kicsit lemaradt: csatlakozott Hazara-Khan fiaihoz és egyben testőreihez. A nagykövet folytatta: – Nem túl alkalmas az időpont, hogy holmi egyezményekkel nyaggassam a királyt. Azt hiszem, éppen itt az ideje, hogy meglátogassam a népemet Jal-Purban. Egy darabig ott is maradok. Majd akkor jövök vissza tárgyalni az ön városába vagy Rillanonba – ahová önök óhajtják –, ha a dolgok egy kicsit... rendeződtek.
Arutha végigmérte beszélgetőpartnerét. Volney hírszerzői szerint a császárnő az egyik legkitűnőbb diplomatáját küldte el, hogy a Királysággal tárgyaljon.
– Tisztelt Hazara-Khan úr, köszönöm, hogy tekintettel van a családunk pillanatnyi érzelmeire.
A nagykövet udvariasan meghajolt.
– Nem lenne igazán becsületes felülkerekedni azokon, akiket elborít a fájdalom és a szomorúság. Ha ennek a sötét ügynek vége, szeretném, ha ön és a fivére tiszta elmével ülhetnének a tárgyalóasztalhoz az Álmok Völgye dolgában. Szívesen meghallgatnám az ajánlataikat, fenség. Most túl könnyű lenne előnyökhöz jutni. És önöknek még Kesh jóváhagyását is meg kell kapniuk, hogy a király elvehesse a roldemi Magda nagyhercegnőt. Tekintve, hogy a hölgy Carole király egyetlen leánya, ha valami történne a bátyjával, Dravos trónörökössel, akkor az ő gyermeke ülne mind a Királyság, mind Roldem trónján. És mivel Roldem már régóta hagyományosan Kesh befolyása alatt áll... nos, ön is beláthatja, mennyire aggódunk.
– Elismerésem a Császári Hírszerző Testületnek, excellenciás uram – mondta Arutha szomorúan, a dologról ugyanis elvileg csak ő és Martin tudtak.
– Ilyen testület hivatalosan nem létezik, de persze vannak bizonyos forrásaink – csak hogy fenntartsuk az esélyegyenlőséget.
– Méltányolom az őszinteségét, excellenciás uram. Majd arra is sort kell kerítenünk, hogy megtárgyaljuk a Durbinban épített kesh hadiflotta ügyét, mivel ez, ha nem tévedek, a shamatai egyezmény megszegését jelenti.
Hatara-Khan megrázta a fejét, és kedvesen megszólalt:
– Jaj, Arutha, már annyira várom, hogy tárgyalóasztalhoz ülhessek önnel!
– És én nem kevésbé. Megüzenem az őröknek, hogy ha távozni kívánnak, engedjék ki önöket. Csak annyit kérnék, győződjön meg róla, hogy senki nem jut ki álruhában, aki nem az ön kíséretéhez tartozik.
– Személyesen fogok ott állni a kapunál, és név szerint szólítok minden katonát és szolgát, aki kijön, fenséges uram.
Arutha nem kétkedett abban, hogy a nagykövet erre is képes.
– Attól függetlenül, mit hoz a sors, Abdur Rachman Memo Hazara-Khan, még akkor is, ha netalán a csatamezőn találkoznánk legközelebb, úgy fogok emlékezni önre, mint nagylelkű, tiszteletreméltó barátra – nyújtotta a férfi felé a kezét.
Abdur elfogadta.
– Megtisztel, fenség. Ameddig én fogok Kesh szájaként beszélni, addig csak tisztességes, becsületes tárgyalások folyhatnak közöttünk. – Azzal jelezte a társainak, hogy csatlakozzanak hozzá, és engedélyt kérve Aruthától, távozott.
– Legalább ennyivel is kevesebb a problémánk – lépett oda Martin az öccséhez.
– Pillanatnyilag igen – értett egyet Arutha. – Az a ravasz vén róka valószínűleg előbb-utóbb ebben a palotában rendezi be a nagykövetségét, én meg majd áttelepíthetem valami kikötő melletti tömegszállásra az udvartartásomat.
– Akkor szükségünk lesz Jimmyre, hogy megmondja, melyik a legalkalmasabb. – Erről hirtelen eszébe jutott valami. – Igaz is, hol van? Azóta nem láttam, mióta elmentünk kivallatni Kacagó Jacket.
– Valahol odakint. Nem túl sok munkát tudtam adni neki.
Martin intett, hogy érti, és a két testvér folytatta a sétát a folyosón.

 

Laurie megfordult, amikor hallotta, hogy valaki belép a szobájába. Carline becsukta maga mögött az ajtót, aztán megtorpant, amikor észrevette, hogy a dalnok ágyán a lant mellett egy útitáska fekszik. A férfi épp most végzett a csomagolással, és a régi utazóruháját viselte.
A lány összeszűkült szemmel bólintott.
– Készülsz valahová? – kérdezte csípősen. – Csak arra gondoltál, hogy gyorsan elszaladsz Sarth-ba, és felteszel pár kérdést, mi?
Laurie könyörögve kulcsolta össze a kezét.
– Csak egy kis időre, szerelmem. Nemsoká visszajövök.
A hercegnő leült az ágyra.
– Aha! Pont olyan szörnyű vagy, mint Arutha meg Martin. Azt hiszitek, a palotában senkinek sincs annyi esze sem, hogy kifújja az orrát, ha ti nem mondjátok meg, hogyan kell. Szóval elmész, és levágatod a fejed valami banditával vagy... valami ilyesmi. Laurie, néha olyan dühös vagyok rád.
A férfi odaült a lány mellé, és átkarolta. A hercegnő a dalnok vállára hajtotta a fejét.
– Olyan keveset lehettünk együtt, amióta megérkeztünk, és minden olyan... borzasztó – kezdett el sírni. – Szegény Anita! – mondta, miután kicsit összeszedte magát. – Utálok sírni – törölte le dacosan a könnyeit. – És még mindig haragszom rád. Még el se búcsúzol. Tudtam én. Na jó, ha elmész, akár vissza se gyere. Csak üzenj, hogy mit találtál – már ha túléled – de többé be ne tedd a lábad ebbe a palotába! Látni se akarlak többé. – Azzal felállt, és elindult az ajtó felé.
Laurie is felpattant. Karonfogta a lányt, maga felé fordította, és mélyen a szemébe nézett.
– Szerelnem, kérlek...
Carline könnyek között szólalt meg:
– Ha szeretnél, megkérted volna a kezem Lyamtól. Elegem van a szép szavakból, Laurie. Elegem van a szörnyű bizonytalanságból. Elegem van belőled.
Laurie megrémült. Eddig – részben a szörnyű események miatt – nem vett tudomást Carline korábbi fenyegetéséről, hogy ha nem házasodnak össze, mire vissza kell menniük Rillanonba, szakít vele.
– Nem akartam beszélni róla, amíg Anita ügye meg nem oldódik, de... döntöttem. Nem hagyhatom, hogy csak úgy kisétálj az életemből. Feleségül akarlak venni.
– Micsoda? – kerekedett el a lány szeme.
– Azt mondtam, el akarlak venni...
Carline befogta a férfi száját. Aztán megcsókolta. Egy hosszú, néma percig nem volt szükség szavakra. Utána a lány veszedelmes félmosollyal az ajkán eltolta magától Laurie-t. Tiltakozólag megrázta a fejét.
– Nem – mondta halkan. – Ne szólj egy szót sem. Nem hagyom, hogy mézesmázos szavakkal megint elvedd az eszem. – Azzal odasétált az ajtóhoz, és kinyitotta. – Őrség! – kiáltott ki, és egy pillanat múlva két katona jelent meg. – Ne engedjétek, hogy megmoccanjon! Ha megpróbálna elmenni, üljetek rá! – mutatott a döbbent Laurie-ra.
Amint Carline eltűnt a folyosó végén, az őrök vidám tekintettel méregették Laurie-t. A dalnok felsóhajtott, és szótlanul visszaült az ágyára.
A hercegnő néhány perc múlva – a morcos Tullyt húzva maga mögött – visszajött. Az öreg főpap házikabátban volt, mert már lefekvéshez készülődött. Lyam is hasonlóképpen kényelmetlenül érezte magát, miközben a húgát követte. Laurie nyögve dőlt hanyatt az ágyon, amikor Carline bemasírozott a szobába, és rámutatott.
– Azt mondta, hogy feleségül akar venni!
Laurie felült. Lyam furcsán nézett a húgára.
– És most gratuláljak neki, vagy felakasztassam? Mert a hangsúlyodból nem nagyon tudom megítélni.
Laurie úgy pattant fel, mintha valaki szöget tett volna a feneke alá, és a király felé indult.
– Felség...
– Ne hagyd, hogy szóhoz jusson! – szakította félbe Carline, és vádlóan mutatott kedvesére. Aztán fenyegetően suttogva hozzátette: – Ő a hazudozók királya és az ártatlanok elcsábítója. Még ebből is kidumálná magát.
Lyam a fejét rázva motyogta:
– Ártatlanok? – Aztán elfelhősödött az arca. – Csábító? – szegezte a tekintetét Laurie-ra.
– Felség, kérem – kezdte újra a dalnok.
Carline karbafonta a kezét, és türelmetlenül toppantott a padlón.
– Már kezdi – motyogta. – Meg akarja mondani, miért nem vehet feleségül.
Tully odaállt a két fiatal közé.
– Ha megengedi felséged.
– Éppen kérni akartalak – felelte Lyam zavarodottan.
Tully először Laurie-ra nézett, aztán Carline-ra.
– Jól értettem, fenség, hogy házasságot akar kötni ezzel a férfival?
– Igen!
– És ön, uram?
A lány kinyitotta a száját, de Lyam leintette.
– Hagyd szóhoz jutni!
Laurie pislogva állt a hirtelen csöndben. Megvonta a vállát, mintha nem értené, minek ez a cirkusz.
– Hát persze, hogy én is, atyám.
Lyam kezdte elveszíteni a türelmét.
– Akkor meg mi itt a probléma? Küldjük el a meghívókat, mondjuk a jövő héten valamikor – fordult Tullyhoz. Az elmúlt napok eseményei után muszáj várnunk egy kicsit. Az esküvőt pedig tartsuk... akkor, ha már valamennyire rendeződtek a dolgok. Ha nincs ellenvetésed, Carline...
A lány könnyes szemmel rázta meg a fejét. Lyam folytatta:
– Majd egyszer, ha már öregasszony leszel, és tucatnyi unoka nyüzsög körülötted, megmagyarázod nekem, mit is akartál. – Ekkor Laurie-hoz fordult. – Bátrabb ember vagy mint a legtöbbünk. – Aztán a húgára nézve hozzátette: – És szerencsésebb is. – Azzal arcon csókolta a lányt. – És most, ha nincs kifogásod ellene, megyek aludni.
Carline a bátyja nyakába csimpaszkodott, aztán vadul megölelte.
– Köszönöm.
Lyam, még mindig hitetlenül csóválva a fejét, távozott.
– Bizonyára volt valami oka, hogy ezen a késői órán sürgősen meg kellett tartani a kézfogót – jegyezte meg Tully, aztán tiltakozólag felemelve a kezét gyorsan hozzátette: – De majd inkább máskor hallgatom meg, hogy micsoda. Most pedig, ha megbocsátanak... – fejezte be, azzal kifordult a szobából, nehogy Carline mondhasson valamit. A katonák követték, és becsukták maguk mögött az ajtót. Amikor a fiatalok egyedül maradtak, Carline Laurie-ra mosolygott.
– Hát ezzel is megvolnánk. Végre!
A dalnok rávigyorgott a lányra, és átkarolta a derekát.
– Igen, és nem is fájt annyira.
– Még hogy nem is fájt annyira! – bokszolta hasba nem túl gyengéden a férfit. Laurie összegörnyedt: elakadt a lélegzete. Hátraesett az ágyra. A hercegnő mellé térdelt. Amikor a dalnok megpróbált felülni, a lány a mellkasának támasztott kézzel visszanyomta.
– Mi vagyok én, tán valami lompos szolgáló, akit csak a politikai karriered miatt kell elviselned? – kérdezte Carline, miközben játékosan oldozgatni kezdte a férfi bőrtunikáját rögzítő pántokat. – Tömlöcbe kellene, hogy vettesselek! Még hogy nem is fájt annyira, te szörnyeteg.
Laurie magához húzta a lányt, hogy megcsókolhassa.
– Helló, szerelmem – vigyorgott, a következő pillanatban pedig már egymás karjában voltak.
– Boldog vagy? – kérdezte kicsit később Carline, amikor felébredt szendergéséből.
– Hát persze! – nevetett Laurie, amitől a lány feje megrázkódott a mellkasán. Aztán megsimogatta kedvese haját. – Mit akartál a bátyádtól meg Tullytól?
Carline kuncogni kezdett.
– Mivel már majd egy éve próbállak rávenni, hogy vegyél el feleségül, nem hagyhattam, hogy megfeledkezz az ígéretedről. Én csak azt láttam, hogy Sarth-ba szöksz előlem.
– Te jószagú úristen! – ugrott ki az ágyból Laurie. – Arutha!
Carline megfordult, és kényelmesen elhelyezkedett az elárvult párnák között.
– Szóval a bátyámmal együtt mész.
– Igen... vagyis nem, vagyis... ó, a pokolba! – húzta fel a nadrágját Laurie, aztán körülnézett. – Hol a másik csizmám? Legalább egy óra késésben vagyok. – Amikor felöltözködött, odaült a lány mellé az ágyra. – Muszáj mennem. Aruthát semmi sem állíthatja meg. Hiszen ismered.
– Tudtam, hogy mind a ketten elmentek – szorította meg Carline a férfi karját. – De hogyan akartok kijutni a palotából?
– Jimmy is jön.
– Felteszem, van valami kijárat, amiről elfelejtett említést tenni a királyi építésznek – bólintott a hercegnő.
– Valami olyasmi. Most már tényleg mennem kell.
A lány nem engedte el a karját.
– De ugye nem feledkezel meg az esküdről?
– Soha – hajolt le a férfi, hogy megcsókolja kedvesét. – Nélküled én senki és semmi sem vagyok.
Carline halkan sírni kezdett, egyszerre boldognak és szomorúnak érezte magát, mert tudta, hogy megtalálta élete párját, ugyanakkor félt, hogy elveszítheti. Mintha a gondolataiban olvasna, Laurie megszólalt:
– Visszajövök, Carline; többé semmi sem választhat el tőled.
– De ha mégsem, akkor utánad megyek.
Egy röpke csók után a férfi elindult, és halkan behúzta maga után az ajtót. Carline mélyen befészkelte magát az ágyba, hogy minél tovább érezhesse Laurie testének ottmaradt melegét.

 

Laurie akkor osont be Arutha lakosztályának ajtaján, amikor az őrök éppen a folyosó túlsó végén tartottak. A sötétben hallotta, hogy valaki a nevét suttogja.
– Igen – felelte.
Arutha levette az ernyőt a lámpáról, hogy a szobában világos legyen. Az egyetlen fényforrás barlangszerű hangulatot kölcsönzött a herceg előszobájának.
– Késtél – szólalt meg Arutha.
Laurie számára a sárgás lámpafényben a két alak – a nagyherceg és a tolvajfiú – szinte idegennek tűnt. Arutha egyszerű zsoldosruhát viselt: térdig érő lovagcsizmát, gyapjúnadrágot, kék tunikája fölött vastag bőrzekét, a derekára pedig vívótőrt kötött. Ezek fölött hátravetett csuklyájú szürke köpenyt hordott. De ami a legjobban meglepte a dalnokot, az a nagyherceg szeméből áradó fény volt. Most, hogy végre elindulhattak Sarth-ba, Arutha égett a türelmetlenségtől.
– Mutasd az utat!
Jimmy a falban nyíló alacsony titkos ajtóhoz vezette őket, és valamennyien beléptek. Jimmy könnyedén mozgott a palota ősi alagútjaiban, amelyek hamarosan még a nyirkos tömlöcöknél is mélyebbre vezettek. Arutha és Laurie csöndben követték a fiút, bár a dalnok időnként káromkodott egyet magában, amikor valami olyasmire lépett, ami elszaladt vagy visított. Tulajdonképpen örült is a gyenge világításnak.
Aztán hirtelen durva, fölfelé haladó lépcsőhöz értek. Az utolsó lépcsőfordulónál Jimmy felemelt egy nyikorgó részt a simának tűnő mennyezeten.
– Ez egy kicsit szűk lesz – nyomakodott át a lyukon, aztán elvette a csomagokat, amiket a többiek adogattak fel neki. A külső kőfal egy darabját ellensúllyal építették, hogy könnyedén elfordulhasson az egyik irányba, az idő azonban makaccsá tette a használaton kívüli rejtekajtót. Végül a másik két férfinak is sikerült keresztülpréselnie magát.
– Hol vagyunk? – kérdezte Arutha.
– A királyi parkban, egy sövénykerítés mögött. A palota hátsó bejárata úgy százötven méterre van arra – mutatott a fiú az egyik irányba. – Jöjjenek utánam.
Sűrű cserjés után egy ligetbe jutottak, ahol három ló várt.
– Nem arra kértelek, hogy három hátast vegyél.
– De azt sem mondta, hogy ne hármat vegyek, fenség – vigyorgott Jimmy.
Laurie úgy döntött, jobb lesz, ha ő nem avatkozik ebbe bele, úgyhogy odalépett a legközelebbi lóhoz, és odakötözte hozzá a csomagját.
– Gyorsan akarok haladni, és nincs türelmem ehhez – jelentette ki Arutha. – Nem jöhetsz velünk, Jimmy.
A fiú odalépett az egyik állathoz, és fürgén felpattant a nyeregbe.
– Nem fogadok el parancsokat holmi névtelen kalandozóktól és állástalan csavargóktól. Én Krondor nagyhercegének apródja vagyok. – Azzal a nyereg mögé erősítette a csomagját, és kivonta a kardját. – Készen vagyok. Elég lovat loptam már ahhoz, hogy tűrhetően lovagoljak. Azonkívül úgy tűnik, mindig ott történik valami, ahol ön jár. Nagyon unalmas lenne itt ön nélkül.
– Jobb, ha magunkkal visszük, legalább rajta tarthatjuk a szemünket – jegyezte meg Laurie. – Úgyis követne bennünket. – Arutha már éppen tiltakozni akart, amikor a dalnok folytatta: – Elvégre nem hívhatjuk a palotaőrséget, hogy tartóztassák le.
A nagyherceg láthatólag nem örült, de azért nyeregbe szállt. Most már szó nélkül megfordították a lovaikat, és ellovagoltak a parkból. Sötét sikátorokon és keskeny mellékutcákon haladtak, nem túl gyorsan, nehogy szükségtelenül felkeltsék valaki figyelmét.
– Ez az út a keleti kapuhoz vezet. Én azt hittem, észak felé megyünk – érdeklődött Jimmy.
– Nos, hamarosan északnak is fordulunk. De ha valaki meglátna, amikor elhagyom a várost, szeretném, ha úgy tudnák, hogy kelet felé tartottunk – felelte a nagyherceg.
– Ugyan, ki látna meg bennünket? – kérdezte a fiú, bár jól tudta, hogy ilyenkor nem lehet csak úgy észrevétlenül kilovagolni a kapun.
A keleti kapunál két katona figyelte a toronyból, ahogy áthaladtak, de mivel nem volt kijárási tilalom, és a riadót sem fújták meg, nem kérdeztek semmit.
A falon túl a külvárosba érkeztek, amelyet akkor építettek, amikor a népesség már nem fért el az ősi falakon belül. A keleti országutat elhagyva az utazók észak felé indultak a sötét épületek között. Amikor befordultak a sarkon, Arutha megrántotta a kantárszárát, és mind a hárman megálltak. Szemben négy, vastag, fekete köpenyt viselő lovas várakozott. Jimmynek egy szempillantás alatt előkerült a kardja, mert nagyon valószínűtlen volt, hogy két csapat utazó az éjnek ebben a szakaszában véletlenül fusson össze ebben a kis mellékutcában. Már Laurie is kivonta a fegyverét, amikor Arutha rájuk szólt:
– Tegyétek el!
Miközben a lovasok közeledtek, Jimmy és Laurie kérdőn pillantottak egymásra.
– Jó, hogy találkoztunk – hangzott fel Gardan hangja, amikor a fekete köpenyesek vezetője felzárkózott a nagyherceg mellé. – Minden készen áll.
– Helyes – felelte Arutha, aztán a testőrparancsnok melletti lovasokra nézett. – Hárman?
A ködben messzire hallatszott Gardan elfojtott kacagása.
– Mivel már nem láttam egy ideje, feltételeztem, hogy Jimmy úrfi úgy döntött, önökkel megy, akár beleegyeznek, akár nem, úgyhogy megtettem a kellő óvintézkedéseket. Talán tévedtem?
– Nem tévedett, kapitány – felelte a nagyherceg, bár nem titkolta, hogy bosszús.
– Minden eshetőségre felkészültünk: David az ön legalacsonyabb katonája, és ha valaki utánuk ered, bizonyos távolságból könnyen gyereknek nézheti. – Azzal intett a három katonának, akik elindultak a keleti út felé. Jimmy kuncogva nézett a távolodók után, mert az egyikük karcsú, sötét hajú fickó volt, a másik pedig szőke, szakállas, és lantot hordott a vállán.
– A kapuőrök nem nagyon néztek meg bennünket.
– Emiatt ne aggódjon, fenség. Az a két fiú a legpletykásabb az egész városi őrségből. Ha kiszivárog a távozásának híre a palotából, néhány órán belül az egész város tudni fogja, hogy kelet felé lovagoltak. Azok hárman egészen Sötétmocsárig elmennek, ha addig nem állítják meg őket. Ha javasolhatnék valamit, ideje lenne indulnunk.
– Indulnunk? – kérdezte Arutha.
– Parancsot kaptam, uram. Carline hercegnő a lelkemre kötötte, hogy ha valamelyiküknek baja esik – és itt a nagyhercegre és a dalnokra mutatott –, akár vissza se jöjjek Krondorba.
– És velem kapcsolatban semmit sem mondott? – kérdezte Jimmy tettetett sértődöttséggel.
A többiek nem feleltek a megjegyzésre. Arutha Laurie-ra nézett, aki nagyot sóhajtott.
– Carline már órákkal az indulásunk előtt rájött. – Gardan bólintott, hogy úgy volt. – Mindenesetre tud ő körültekintő lenni, ha a helyzet indokolja. Legalábbis néha.
– A hercegnő nem árulná el a bátyját vagy a vőlegényét – tette hozzá a kapitány.
– Vőlegény? – csodálkozott Arutha. – Mozgalmas éjszaka lehetett. Hát, most már vagy elkergetnek a palotából, vagy feleségül kell venned őt. De sose értettem a húgom ízlését a férfiakat illetően. Na jó, úgy látszik, egyikőtöktől sem tudok megszabadulni. Gyerünk.
Azzal a három férfi és a fiú megsarkantyúzták a lovaikat, és néhány perc múlva már a városon kívül ügettek Sarth felé.

 

Déltájban a parti út egyik kanyarjában magányos utazót pillantottak meg a lovasok a királyi országút mentén üldögélni. Zöldre festett bőr vadászöltözéket viselt. Megbéklyózott lova kicsivel arrébb harapdálta a füvet, a férfi pedig egy fadarabot farigcsált a vadászkésével. Amikor észrevette a közeledő csapatot, eltette kését, félredobta a fadarabot, és összeszedte holmiját. Mire odaértek mellé, már köpenyben, hosszú íjával a vállán álldogált.
– Martin – mondta Arutha üdvözlésképpen.
– Sokkal tovább tartott, amíg ideértetek, mint gondoltam – szállt fel a lovára Crydee hercege.
– Van valaki Krondorban, aki nem tudja, hogy a nagyherceg eljött onnan? – kérdezte Jimmy.
– Senki olyasvalaki, aki számítana – mosolyodott el Martin. – Lyam megkért, hogy mondjam meg, annyi hamis nyomot csinál, amennyit csak lehetséges – tette hozzá, miközben folytatták az útjukat.
– Hát a király tudja? – csodálkozott Laurie.
– Hát persze – felelte Arutha. – Mi hárman kezdettől fogva így terveztük. Gardannak szokatlanul sok embere állt a dolgozószobám előtt, amikor Lyam megtiltotta, hogy eljöjjek.
– Minket pedig Lyam néhány saját testőre személyesít meg – folytatta Martin. – Van egy hosszúkás arcú fickó, meg egy szőke, szakállas fajankó Arutha és Laurie helyett. – Aztán ritka mosolyai egyikével hozzátette: – Meg van egy szép szál csinos férfi is, aki az én ruhámban flangál. Sőt, Lyamnak még a kesh nagykövet magas, mély hangú ceremóniamesterét is sikerült kölcsönkérnie. Majd akkor lopózik vissza a palotába, ha a keshiek már elmentek. Ha ragasztanak neki egy álszakállat, nagyjából hasonlítani fog a kapitányra. Legalábbis a bőrszíne stimmel. Majd ide-oda fog mászkálni a palotában.
Gardan felnevetett.
– Akkor valójában nem is akartatok észrevétlenül távozni – biccentett elismerően Laurie.
– Nem – felelte Arutha. – Inkább nagy zűrzavart akartunk hagyni magunk után. Tudjuk, hogy akárki áll is a történtek mögött, bérgyilkosokat fog utánunk küldeni – legalábbis Kacagó Jack szerint. Most viszont, ha maradtak is kémek Krondorban, még napokig fogalmuk sem lesz róla, mi folyik itt. Amikor rájönnek, hogy eltűntünk a palotából, akkor sem lehetnek biztosak abban, merre mentünk. Csak az a pár ember tudja, hogy Sarth-ba kell utaznunk, akik velünk voltak, amikor Pug elvarázsolta Anita szobáját.
– A félrevezetés magasiskolája – kacagott Jimmy is. – Ha valaki azt hallja, hogy az egyik úton láttak, nemsokára megtudja, hogy a másikon is, míg végül maga sem tudja, mit higgyen.
– Lyam alapos munkát végzett – szólalt meg Martin. – Még egy csapatot úgy öltöztetett, ahogy ti néztek ki, és elküldte őket Kulgannal és Pug családjával Csillagdokkba. Elég nagy csapat ahhoz, hogy biztosan észrevegyék. – Aztán az öccse felé fordult: – Pug azt mondta, megpróbál valami orvosságot keresni Anita számára Macros könyvtárában.
Arutha meghúzta lova kantárját, és a többiek is megálltak mellette.
– Fél napi lovaglásra vagyunk a várostól. Ha napnyugtáig nem érnek utol bennünket, akkor úgy tekinthetjük, hogy nem is üldöznek. Akkor már csak azon kell aggódnunk, ami előttünk áll. – Kis szünetet tartott, mintha nehezére esne kimondani, amit akar. – Az incselkedő szavak ellenére mindannyian nagy veszélyt vállaltatok magatokra – nézett egyenként minden társa szemébe. – Szerencsés vagyok, amiért ilyen barátaim vannak.
Jimmy jött a legjobban zavarba a nagyherceg szavaitól, de visszafogta a sürgető érzést, hogy nyelnie kéne egyet.
– Volt egy... egy esküfélénk a Csúfolódók között. Egy régi közmondásból származik, amely így szól: „Nem biztos, hogy egy döglöttnek látszó macska elpusztult, amíg meg nem nyúzzuk.” Amikor valami nehéz feladat állt valaki előtt, és azt akarta, hogy a többiek is tudják, hogy a végsőkig kitart, csak annyit mondott: „Amíg a macskát meg nem nyúzzuk.” – Azzal a többiekre nézett. – Amíg a macskát meg nem nyúzzuk.
– Amíg a macskát meg nem nyúzzuk – mondta Laurie is, majd Gardan és Martin is megismételték a fogadalmat.
– Mindannyiótoknak köszönöm – szólalt meg végül Arutha, aztán megsarkantyúzta a lovát, a többiek pedig követték.
– Mi tartott ilyen sokáig? – zárkózott fel Martin a dalnok mellé.
– Feltartottak – felelte Laurie. – Kicsit bonyolult a dolog. Össze fogunk házasodni.
– Tudom. Gardan és én Lyamot vártuk, amikor visszajött a szobádból. Carline ügyesebben is csinálhatta volna. – Laurie arca elárulta, hogy kényelmetlenül érinti a téma. Aztán Martin halványan elmosolyodva hozzátette: – De az is lehet, hogy nem. Legyetek örökké nagyon boldogok – nyújtotta a dalnok felé a kezét. – De ez még nem indokolja a késést.
– Az ügy kicsit kényes – felelte Laurie, és remélte, hogy jövendő sógora ejti a témát.
Martin egy hosszú percig csak nézte a dalnokot, aztán megértően bólintott.
– Persze egy megfelelő búcsú eltart egy darabig.

 

 

9.
Az erdő

Lovascsapat közeledett.
Fekete alakok rajzolódtak ki a késő délutáni égbolt vöröslő hátterén. Először Martin vette észre őket, és amikor szólt, Arutha megálljt vezényelt. Mióta Krondort elhagyták, ez volt az első olyan utascsapat, amely nyilvánvalóan nem kereskedőkből állt.
– Ebből a távolságból nem látom túl jól őket – húzta össze a szemét Martin –, de azt hiszem fegyveresek. Talán zsoldosok?
– Vagy útonállók – vágta rá Gardan.
– Vagy valami más – tette hozzá Arutha. – Laurie, te utaztál a legtöbbet közülünk. Van másik út errefelé?
A lantos körülnézett, merre járhatnak. Egy keskeny termőföldsávon túli erdőre mutatott.
– Keletre – úgy egy óra lovaglásnyira innen – egy régi ösvény felvezet a Calastius-hegységbe. Valaha bányászok használták, de manapság nemigen jár rajta senki. Azon átjuthatunk a belső útra.
– Akkor sürgősen el kéne indulnunk afelé az ösvény felé. Úgy látszik, a barátaink belefáradtak a várakozásba – jegyezte meg Jimmy.
Arutha is észrevette, hogy a horizonton kirajzolódó lovasok feléjük indultak.
– Vezess minket, Laurie!
Letértek az útról, és elindultak a birtok határát jelző alacsony kőkerítések felé.
– Nézzétek! – kiáltott fel Jimmy.
A másik csapat ügetésre fogta a lovát. A késő délutáni narancsszín ragyogásban a fekete alakok jól látszottak a zöldesszürke hegyoldalban.
A nagyherceg csapata könnyedén átugratott az első alacsony kőfalon, Jimmy azonban majdnem leesett. Azért sikerült anélkül továbblovagolnia, hogy túlzottan lemaradt volna. Nem szólt semmit, de nagyon szerette volna, ha nincs még három kerítés közte és az erdő között. Valahogy sikerült nyeregben maradnia, és ő sem volt túl messze az erdő szélétől, amikor Arutháék beléptettek a fák közé.
A többiek megvárták a tolvajfiút. Laurie hátramutatott:
– Nem tudnak utolérni bennünket, úgyhogy megpróbálnak elénk vágni egy kicsit északra innen. – Aztán felnevetett: – Ez az ösvény északkeletre vezet, tehát névtelen barátainknak jó egy mérföldet kell megtenniük a bozótban, hogy elénk kerüljenek. Addigra mi már árkon-bokron túl járunk. Már ha egyáltalán megtalálják az utat.
– Azért siessünk! – kérte Arutha. – Már kezd sötétedni, és az erdőben nappal sem biztonságos. Milyen messze van az az út?
– Két órával napnyugta után biztosan ott leszünk, talán még egy kicsit hamarabb is.
Arutha intett a dalnoknak, hogy menjen előre. Laurie megfordította a lovát, és valamennyien elindultak az egyre jobban sötétedő erdő mélye felé.

 

Mindkét oldalon fekete üregek húzódtak. A félhomályban, az ágak között átszűrődő fényben – a középső és a legnagyobb hold világított – a környező erdő szinte szilárd falnak látszott. Egész éjszaka arra botorkáltak, amerre Laurie szerint az út haladt: valami illékony ösvény, amely egy méternyire a dalnok lova előtt jelent meg és egy méternyire Jimmy mögött el is enyészett. A tolvajfiú számára az egyik hely pont ugyanolyannak tűnt, mint a másik, kivéve, hogy a lantos által választott kanyargós útvonalon mintha kevesebb lett volna a növényzet. Jimmy állandóan hátratekintgetett, nem üldözik-e őket.
Arutha megálljt parancsolt.
– Úgy tűnik, nem követnek. Talán leráztuk őket.
– Nem valószínű – szállt le a nyergéből Martin. – Ha van velük egy ügyes nyomolvasó, a sarkunkban járhatnak. Pont ugyanolyan lassan jönnek, mint mi, de nem maradnak le.
– Pihenünk itt egy kicsit – szállt le Arutha is. – Jimmy, adj zabot a lovaknak; ott van Laurie nyeregtáskájában.
A fiú magában morogva indult el, hogy gondoskodjon a lovakról. Már az első nap megtanulta, hogy apród lévén neki kell ellátnia hűbérura hátasát – és ezt a szolgálatot a többiek is elvárják.
– Azt hiszem, visszamegyek egy darabon, hogy lássam, van-e valaki a közelben – vette a vállára Martin az íját. – Egy óra múlva itt vagyok. Ha bármi történne, ne várjatok rám. Holnap este találkozunk Ishap apátjánál. – Azzal elsurrant a sötétben.
Arutha leült a nyergére, miközben Jimmy – Laurie segítségével – ellátta a lovakat. Gardan a sötétlő erdőt fürkészve őrködött.
Telt-múlt az idő, és a nagyherceg a gondolataiba merülten üldögélt. Jimmy a szene sarkából figyelte a férfit. Laurie rajtakapta a fiút, hogy Aruthát lesi, miközben Gardan lovát csutakolták.
– Aggódsz miatta – suttogta a dalnok.
Jimmy bólintott, de ez nem nagyon látszott a sötétben. Aztán megszólalt.
– Nekem nincs családom, és túl sok barátom se, kobzos. Ő... fontos nekem. Igen, aggódom.
Amikor befejezték, a fiú odament a sötétségbe bámuló Aruthához.
– Megetettük és lecsutakoltuk a lovakat.
– Helyes – riadt fel a nagyherceg töprengéséből. – Most pedig pihenj egy kicsit. Amint virrad, indulunk. – Aztán körülnézett. – Hol van Martin?
– Még nem jött vissza – nézett Jimmy a kígyózó ösvényre.
Arutha követte a tekintetét.
A fiú elvackolódott: fejét a nyergén nyugtatta, és egy pokrócot húzott magára. Még sokáig bámult a sötétbe, mielőtt elaludt volna.

 

Valami felriasztotta Jimmyt. Két alak közeledett: a fiú felpattant, aztán látta, hogy Martin és Gardan az. Eszébe jutott, hogy Gardan őrködött. A két férfi hamarosan odaért a kis táborhoz.
Jimmy a többieket is felébresztette. Arutha nem vesztegette az időt, amikor látta, hogy a bátyja visszajött.
– Üldöznek minket?
– Csak néhány mérföldnyire vannak tőlünk az ösvényen – bólintott Martin. Egy csapat... ember vagy mordel, nem tudom, melyik. Nagyon kicsi tüzet raktak. Az egyikük legalábbis mordel. Őt kivéve valamennyien fekete páncélt és hosszú, fekete köpönyeget viselnek. Mindegyikükön valami furcsa sisak van, ami az egész fejüket eltakarja. Többre nem volt szükség, hogy megállapítsam, nem valószínű, hogy barátságos szándékkal közelednének. Hamis nyomokat csináltam, a miénket pedig eltüntettem. Ez egy darabig félrevezeti őket, de azonnal indulnunk kell.
– És mi van a mordellel? Azt mondtad, nem úgy öltözik, mint a többiek?
– Nem, és ő a legnagyobb termetű átkozott Sötét Testvér, akit valaha is láttam. A felsőteste meztelen, csak egy nyitott bőrmellényt visel. A feje búbjától induló lófarokszerűségtől eltekintve borotválja a fejét. Jól megfigyeltem a tűz fényénél. Még sosem láttam ilyen mordelt, de már hallottam róluk.
– A yaboni hegyi törzsek valamelyikéből való – vágta rá Laurie. Arutha a dalnokra nézett, mire az megmagyarázta: – Tyr-Sog közelében, ahol felnőttem, időnként hallottunk az északi hegyi törzsek rajtaütéseiről. Ők nem olyanok, mint az erdőlakók. A hajviselete alapján az a férfi főnök lehet, ráadásul fontos személyiség.
– Jó messziről jött – jegyezte meg Gardan.
– Igen, és ez azt is jelenti, hogy a Résháború óta új rend alakult ki. Tudtuk, hogy akiket a tsuranik északra üldöztek, azok csatlakozni akarnak a testvéreikhez az Északi-felföldön, de most úgy tűnik, hogy néhány rokonukat is visszahozták magukkal.
– Vagy pedig – mondta Arutha – azt is jelentheti, hogy az ő parancsnokságuk alatt jöttek vissza.
– De ahhoz... – kezdett bele Martin.
– Egy szövetség kell, mordel-szövetség. Olyasvalami, amitől mindig is féltünk – fejezte be az öccse. – Gyerünk! Mindjárt világosodik, és attól még, hogy itt álldogálunk, nem fogjuk megfejteni ezt a rejtélyt.
Azzal felnyergelték a lovaikat, és hamarosan ismét az erdei úton kocogtak, amely Krondort északkal összekötötte. A kereskedők nemigen használták ezt az ösvényt, mert – bár ezen rövidebb idő alatt célhoz érhettek – a parti út biztonságosabb volt. Laurie szerint már a Vitorlás-öböl magasságában járhattak: nagyjából egy napi lovaglásra a sarth-i apátságtól. Sarth az öböl északi végénél elterülő félszigeten volt. Az apátságot a várostól északkeletre, a hegyekben építették, úgyhogy a nagyherceg csapata megtakaríthatott egy kis utat. Ha sietnek, nem sokkal napnyugta után odaérhetnek.
Bár semmi sem utalt a veszélyre, Martin valószínűnek tartotta, hogy a mordel vezette üldözők közelednek. Jelentéktelen változást hallott az erdő kora reggeli zajaiban, és eszerint valami nem túl távoli dolog megzavarta a természet rendjét áthaladásával.
Martin felzárkózott Arutha mellé; mögöttük Laurie lovagolt.
– Azt hiszem, lemaradok, és megnézem, még mindig követnek-e minket a barátaink.
Jimmy megkockáztatott egy pillantást hátrafelé, és látta, hogy feketébe öltözött alakok bukkannak elő az erdőből.
– Késő! Megláttak bennünket! – kiáltotta.
Arutha csapata vágtába kezdett; a patkócsattogás messze visszhangzott az erdőben. Mindannyian a lovuk nyakára hajoltak, de a tolvajfiú azért néha hátrapislantott. Hálát adott az égnek, amikor látta, hogy a távolság növekszik.
Néhány perces kemény lovaglás után egy szakadékhoz érkeztek, amelyet a lovak nem tudtak volna átugrani. A mélység fölött egy durva fahíd ívelt át. Miután áthaladtak rajta, Arutha meghúzta a gyeplőt.
– Álljatok meg!
Mindannyian megfordították a lovukat, mert az üldözés zaja már egészen közelről hallatszott. Arutha már éppen parancsot akart adni, hogy készüljenek a rohamra, amikor Jimmy leugrott a lováról. Előhúzta a csomagját a nyerge alól, aztán odarohant a hídhoz, és letérdelt.
– Mit csinálsz? – kiáltott oda neki Arutha. De a fiú csak annyit felelt:
– Vissza!
Egyre erősödő lódobogás hallatszott. Martin is leugrott a nyeregből, és előkészítette az íját. Megfeszítette a húrt, és nyilat illesztett rá, amikor meglátta az első üldözőt. Habozás nélkül útjára engedte a vesszőt, amely egyenesen a fekete páncélos alak mellébe fúródott, olyan erővel, amilyennel csak egy hosszú íj tudja kilőni ilyen távolságból. A férfi lefordult a nyeregből. A második üldözőnek sikerült kikerülnie földön fekvő társát, de a harmadik állat már belebotlott, úgyhogy az ő gazdája is a földre pottyant.
Arutha megindult a második lovas felé, mert meg akarta akadályozni, hogy átjöjjön a hídon.
– Ne! – üvöltött rá Jimmy. – Vissza! – Azzal hirtelen a fiú is felpattant, és hanyatt-homlok rohanni kezdett, amikor a feketeruhás éppen át akart kelni a hídon. A lovas már majdnem elért odáig, ahol a fiú térdelt az imént, amikor hangos sivítás kíséretében hatalmas füstfelhő emelkedett fel előtte. A hátasa megbokrosodott, és hátrálni kezdett a keskeny hídon. Az állat elvétette a lépést, farral a korlátnak ütközött aztán felágaskodott. A fekete harcos átesett a korláton, és jól hallható placcsanással érkezett a lenti sziklákra. A ló megfordult, és visszamenekült arra, amerről jött.
Arutháék lovai elég messze voltak a füstrobbanástól ahhoz, hogy ne riadjanak meg, de azért Laurie és Gardan gyorsan előreléptetett, és megfogta Jimmy és Martin hátasának kantárszárát. Íjász szorgalmasan lövöldözött a közeledő ellenségre, akik riadt állataik megfékezésével voltak elfoglalva.
Jimmy egy kis korsóval a kezében visszarohant a hídhoz. Kihúzta a dugót belőle, aztán a füst közepébe dobta. A híd innenső vége hirtelen lángra lobbant. A feketeruhások megpróbálták átkényszeríteni a tűzön remegő lovaikat, a makrancos állatok azonban igyekeztek minél távolabb kerülni tőle.
A tolvajfiú csatlakozott a többiekhez. Gardan nagyot káromkodott.
– Nézzétek, az elesettek fölkelnek!
A füstön és a lángokon át is jól látszott, amint az egyik halott (a melléből kiálló nyílvessző dacára), a híd felé botladozik, miközben egy másik – akinek szintén Martin okozta a vesztét – lassan feláll.
Jimmy felült a lovára.
– Mi volt ez? – kérdezte tőle Arutha.
– A füstbomba, amit megszokásból hordok magammal. Egy csomó Csúfolódó használ ilyet, ha menekülni akar, hogy az üldözői rosszabbul lássák és összezavarodjanak. Egy kis tüzet és rengeteg füstöt csinál.
– És mi volt a korsóban? – érdeklődött Laurie.
– Valami naftaszármazék. Ismerek egy alkimistát Krondorban, aki a parasztoknak árulja tarlóégetéshez.
– De hát ezt átkozottul veszélyes lehet szállítani – mordult fel Gardan. – Mindenhová magaddal hurcolod?
– Nem – felelte a fiú. – Viszont általában nem is járok olyan helyekre, ahol valószínűleg mindenféle undormányba botlok, ami csak akkor marad nyugton, ha pecsenyére sül. Azután a bordélyházi eset után úgy gondoltam, jól jöhet. Van is még egy a cókmókomban.
– Akkor dobd oda! – szólt neki Laurie. – A híd még nem fogott tüzet.
Jimmy előhúzta a másik korsót, és előreösztökélte a lovát. Megcélozta a hidat, és a tűzbe dobta a naftát.
Három-három és fél méter magas lángok csaptak fel, amelyek az egész fahidat elborították. A lovak a szakadék mindkét oldalán rémülten nyihogni kezdtek, és megpróbáltak kitörni, miközben a tűz nőttön nőtt.
Arutha átpillantott a túloldalra, ahol az ellenséges lovasok eddig türelmesen várták a tűz lelohadását. Újabb alak tűnt elő mögülük: a vért nélküli borotvált fejű mordel. Ő is megszemlélte a nagyherceget és kíséretét, de semmiféle érzelem nem tükröződött az arcán. Arutha érezte, hogy a hideg kék szempár a lelkét fürkészi, és hirtelen elöntötték a gyűlölet hullámai. Itt és most látta először az ellenséget, egyet azok közül, akik bántották Anitát. Martin lövöldözni kezdett a fekete lovasokra, mire a vezetőjük intett nekik, és némán visszahúzódtak a fák közé.
Martin is nyeregbe szállt, és odalovagolt az öccse mellé. Arutha azt figyelte, hogyan tűnik el a mordel az erdőben, aztán megszólalt:
– Felismert. Hiába terveltünk ki olyan okosan mindent, mégis tudták, merre tartok.
– De honnan? – kérdezte Jimmy. – Hiszen olyan jól álcáztuk magunkat!
– Valami feketemágia révén – felelt Martin. – Hatalmas erők játékába keveredtük.
– Gyerünk! – parancsolta Arutha. – Hamarosan visszajönnek. Ez nem állíthatja meg őket. Csak egy kis időt nyertünk.
Laurie a csapat élére állt, és továbbvezette őket északnak, Sarth irányába. Vissza se néztek a hangosan ropogó tűz felé.

 

A nap további részében szinte megállás nélkül lovagoltak. Üldözőik nem bukkantak fel újra, de Arutha tudta, hogy nem lehetnek messze. Alkonytájt, amikor ismét kiértek a tengerpartra, és a Vitorlás-öböl mentén keletre fordultak, enyhe köd szállt le. Laurie úgy vélte, napnyugta után odaérnek az apátsághoz.
Martin felzárkózott az öccse mellé, aki a sötétbe bámult, és oda sem figyelve irányította a lovát.
– A múlton gondolkozol?
Arutha elmerengve nézett rá.
– Az egyszerűbb időkön, Martin. Csak az egyszerűbb idők jutottak eszembe. Meg akarom oldani az ezüsttövis rejtélyét, és szeretném visszakapni Anitát. Égek a vágytól, hogy csinálhassak valamit! – lobbant fel szenvedélyesen. Aztán sóhajtott, és ellágyultan folytatta: – Kíváncsi vagyok, vajon apánk mit tett volna a helyemben.
Martin Gardanra pillantott, aki helyette is válaszolt:
– Pontosan azt, amit ön. Már fiatalemberként is ismertem Borric urat, és mondhatom, nincs az az ember, aki jobban hasonlítana rá vérmérsékletben, mint ön. Mindannyian hasonlítanak rá – Martin abban, hogy alaposan utánajár mindennek. Lyam pedig arra az időszakára emlékeztet, amikor még vidámabb volt: mielőtt elvesztette a feleségét, Catherine-t.
– És én? – kérdezte Arutha.
– Ugyan már – vágott közbe Martin –, hiszen te éppen úgy gondolkodsz, mint ő, sokkal inkább, mint Lyam vagy én. A bátyád vagyok, és nem azért fogadom el a parancsaidat, mert te nagyherceg vagy én meg csak egy vidéki herceg. Azért követlek, mert apánkon kívül nem ismertem olyan embert, aki annyi helyes döntést hozna, mint te.
Arutha tekintete elkalandozott.
– Köszönöm. Ez igazán komoly dicséret.
Ekkor valami zaj hallatszott mögülük az ösvényről, de nem lehetett felismerni a forrását. Laurie megpróbálta olyan gyorsan vezetni őket, ahogyan csak tudta, ám a sötét és a köd megzavarta az irányérzékét. A nap már majdnem lenyugodott, úgyhogy alig hatolt át némi fény a fák között. A férfi már alig látta maga előtt az utat; kétszer is kénytelen volt lelassítani, hogy megkülönböztesse a valódi ösvényt a hamistól.
– Csak nyugodtan – léptetett mellé a nagyherceg. – Jobb, ha lassan haladunk, mint ha meg kell állnunk.
Gardan lemaradt, és most Jimmy mellett lovagolt. A fiú az erdőt fürkészte, hátha észrevesz valamit, ami a fák törzse mögött rejtőzik, de csak a szürke ködpászmákat és a lenyugvó nap utolsó sugarait látta.
Aztán egy ló ugratott elő a bokrok közül, amely egy pillanattal korábban még nem volt ott, a következő pedig majdnem ledöntötte Jimmyt a nyeregből. A fiú lova egy teljes kört fordult, amikor egy fekete páncélzatú harcos félretaszította. Gardan későn suhintott a lovas felé, úgyhogy elhibázta.
– Erre! – kiáltotta Arutha, és megpróbált áttörni a következő lovason, aki elzárta az utat. A vért nélküli mordel állt előtte. A nagyherceg most először láthatta a Sötét Testvér arcán végighúzódó három forradást. Az idő egy pillanatra megfagyott, ahogy ott álltak szemtől-szemben egymással. Különös felismerés tört Aruthára, amikor látta, hogy az ellenfele hús-vér ember. Többé nem láthatatlan orgyilkoskezekkel vagy anyagtalan misztikus erőkkel küzdött a sötétben, végre volt valaki, akin kitölthette a dühét. A mordel keményen a nagyherceg felé suhintott, aki csak a lova nyakára hajolva tudta elkerülni a lefejezést. Arutha találomra előreszúrt a vívótőrével, és érezte, hogy eltalálta ellenfelét. Amikor felemelkedett, látta, hogy pengéje mélyen a sebhelyes arcba hatolt. A sötét tünde gurgulázásszerű hangon felnyögött, és Arutha ekkor vette észre, hogy a másiknak hiányzik a nyelve. A mordel egy rövid pillanatig a nagyherceget nézte, aztán megfordította a lovát.
– Próbáljunk meg kitörni! – kiáltott hátra Arutha, miközben előreugratott. A csapatnak sikerült is elszakadnia az ellenségtől.
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a mordel vezette csapat túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy reagáljon, de aztán megkezdődött az üldözés. Arutha életének őrült lovaglásai közül ez bizonyult a legvadabbnak. Keresztülvágtattak a ködös erdőn az éjszaka sötétjében, egy olyan utat követve, mely alig volt több, mint ösvény. Laurie előretört, és átvette a vezetést.
Hosszú percekig versenyeztek a fák között, és valami csoda folytán sikerült elkerülniük azt a végzetes hibát, hogy letérjenek az útról. Aztán Laurie felkiáltott:
– Itt a kitérő az apátsághoz!
Aruthának és a többieknek alig sikerült bevenniük a kanyart. Ahogy ráfordultak a szélesebb útra, látták, hogy lassan felkel a nagy, halvány fényű hold.
Aztán kiértek a fák közül, és a szántóföldek között vezető úton vágtattak tovább. A lovak már tajtékzottak és ziháltak, de a menekülők még hősiesebb erőfeszítésre sarkantyúzták őket, mert bár a fekete lovasok nem érték utol őket, nem is maradtak le mögöttük.
A sötétben felnyargaltak a kaptatón, amely a lankás dombok övezte fennsíkra vezetett. Az út összeszűkült, úgyhogy Martin félrehúzódott, amíg a többiek egyesével elhaladtak mellette. Az ösvény kezdett veszélyessé válni, ezért kénytelenek voltak lassítani, csakúgy, mint a mögöttük haladók. Arutha a lova véknyába vágta a sarkát, de az állat már így is mindent megtett, hogy felkapaszkodjon az emelkedőn.
A párás este szokatlanul hideg volt. Az enyhén emelkedő és lejtő dombhátakat fű és cserjés borította; normális esetben messzire lehetett látni, mert mindenhol megművelt területek húzódtak. A legmagasabb dombra is fel lehetett volna mászni egy óra alatt.
Sarth apátsága egy magas szirten állt, amely már inkább hegynek volt nevezhető, mint dombnak, és melynek gránit felszíne olyan sima volt, mint egy asztal lapja.
Gardan lenézett a hegyoldalon, ahogy felfelé siettek, és megszólalt:
– Nem szeretném, ha meg kellene ostromolnom ezt a helyet, fenség. Hat seprű forgató nagymama is képes lenne megvédeni ezt az utat... akár örökre.
Jimmy hátrafordult, de nem látta az üldözőket a homályban.
– Akkor szóljon azoknak a mamikáknak, hogy jöjjenek ide és állítsák meg a fekete lovasokat! – kiáltotta.
Arutha hátranézett: minden pillanatban azt várta, hogy az üldözők beérik őket. Egy sziklát megkerülve folytatták útjukat a hegytetőre. Aztán egyszer csak ott álltak az apátság boltíves kapuja előtt.
A holdfényben valamiféle torony látszott a fal előtt. A nagyherceg dörömbölt a kapun, és bekiáltott:
– Hahó! Segítségre van szükségünk!
Ekkor meghallották, amire számítottak – a lódobogást az úton. Arutha csapata fegyvert rántva várta az üldözőket.
A fekete lovasok is bekanyarodtak az apátság kapuja elé, aztán megkezdődött a küzdelem. Arutha félrehajolva és tőrével hárítva próbálta védeni magát. A támadók eszeveszetten vagdalkoztak, mintha sürgősen végezniük kellett volna a nagyherceg csapatával. A sebhelyes arcú mordel majdhogynem átgázolt Jimmyn, hogy a nagyherceg közelébe juthasson: a fiú valószínűleg annak köszönhette az életét, hogy a vezér egyáltalán nem törődött vele. A Sötét Testvér egyenesen Arutha felé tartott. Gardan, Laurie és Martin igyekeztek feltartani a fekete lovasokat, de úgy látszott, hamarosan győz a túlerő.
Ekkor az út hirtelen kivilágosodott. A nap erejének tízszerese ragyogott fel a homályban, és a küzdőket vakító fényesség vette körül. Arutha és társai kénytelenek voltak eltakarni könnyező szemüket. Hallották, hogy a körülöttük gyülekező feketeruhások fojtottan felnyögnek, aztán testek zuhantak a földre. Arutha kikukucskált az ujjai között, és látta, hogy az ellenséges lovasok megmerevednek, és kidőlnek a nyeregből. Csak néhány kivétel volt: a vért nélküli mordel, aki hozzájuk hasonlóan eltakarta a szemét, meg három páncélos lovas. A néma sötét tünde jelt adott a társainak, akik vele együtt megfordultak és elmenekültek. Amikor a fekete lovasok látótávolságon kívülre értek, a ragyogó fény homályosodni kezdett.
Arutha megtörölte a szemét, aztán üldözésbe fogott, de Martin utánakiáltott:
– Állj meg! Ha utoléred őket, biztosan megölnek. Itt viszont szövetségeseink vannak.
Arutha meghúzta a gyeplőt, de szörnyen mérges volt, amiért kénytelen futni hagyni az ellenséget. Visszaléptetett a szemüket dörgölő társai mellé. Martin leszállt a lováról, és az egyik elesett fekete lovas mellé térdelt. Levette a sisakját, aztán gyorsan arrébbment.
– Ez is mordel, de olyan szaga van, mintha már jó ideje halott volna. – Aztán a tetem mellére mutatott. – Ez az, amelyiket lelőttem a hídnál. Még mindig ott van a mellében a törött nyílvesszőm.
– Eltűnt a fény – nézett a nagyherceg az épületre. – Bárki is legyen a mi láthatatlan jótevőnk, úgy tűnik, szerinte már nincs szükségünk rá.
Ekkor a kapu lassan elkezdett kitárulni. Martin odaadta a sisakot Aruthának, hogy ő is megvizsgálhassa. Furcsa egy holmi volt: a tetejébe félig domborműszerű sárkányt faragtak, amelynek lelógó szárnyai alkották a sisak oldalát. A viselője két keskeny nyíláson láthatott ki, és négy apró lyukacskán keresztül lélegezhetett. Arutha visszaadta a sisakot a bátyjának.
– Egy páncélkovács jól sikerült, de rosszra használt munkája. Vigyük magunkkal. Most pedig nézzünk körül az apátságban.
– Méghogy apátság! – dohogott Gardan, miközben beléptek. – Inkább erődnek látszik.
Nehéz, vasalt fakapu zárta el a bejáratot. Jobbra úgy négy méter magas kőfal húzódott egészen a fennsík túlsó pereméig. Balra a fal egészen egy – több mint harminc méteres – függőleges szakadékig tartott, ahol az odalent haladó úttal párhuzamosan elkanyarodott. A fal mögött magányos, sokemeletes torony állt.
– Ha ez nem egy régi stílusú őrtorony, akkor megeszem a kalapom – mondta a kapitány. – Nem lenne kedvem megostromolni ezt az apátságot, fenség. Ez a legjobban védhető hely, amit életemben láttam. Nézze csak, még a legszélesebb részen sincsen másfél méteres szabad térség a fal és a szakadék között – méregette elismerő pillantásokkal az apátságot, melyet hadászati szempontból olyan jól terveztek.
Arutha megsarkantyúzta a lovát. A kapu nyitva állt, és mivel nem látott okot, hogy másképp cselekedjen, a nagyherceg bevezette társait a Sarth-i Ishap Apátság udvarára.

 

 

10.
Sarth

Az apátság elhagyatottnak tűnt.
Az udvar éppen olyan volt, amilyennek odakintről látszott. Az építmény valaha erőd lehetett. Az ősi toronyhoz egy nagyobb, földszintes várépületet csatoltak, és két kisebb ház is előkandikált mögüle. Az egyik istállónak nézett ki. Előttük azonban semmi jele sem volt az életnek.
– Üdvözlöm önöket a Sarth-i Ishap Apátságban – hangzott a köszöntés az egyik kapuszárny felől.
Arutha a kardjához kapott, és félig már ki is húzta, amikor a hang hozzátette:
– Nincs mitől félniük.
A beszélő előlépett a kapuszárny mögül. Arutha eltette a fegyverét. Amíg leszálltak a lóról, a nagyherceg a házigazdát figyelte. Alacsony, köpcös, középkorú, de fiatalos mosolyú férfi közeledett feléjük. Bozontos, barna haja és simára borotvált arca volt. Egyszerű barna köntösét bőrszalag fogta össze a derekán. A szalagon erszény és valami szent szimbólumféle lógott. Fegyvertelen volt, Aruthának azonban a mozgása alapján az az érzése támadt, hogy a férfi gyakorlott fegyverforgató.
– Arutha vagyok, Krondor nagyhercege – szólalt meg végül.
Úgy látszott, mintha a férfi mulatna valamin, bár nem mosolygott.
– Akkor üdvözlöm önt a Sarth-i Ishap Apátságban, fenség.
– Gúnyolódik velem?
– Nem, fenség. Mi, Ishap rendbéliek, nem nagyon tartunk fenn kapcsolatot a külvilággal, és kevés a látogatónk is, különösen a főnemesség tagjai közül. Kérem, bocsássa meg, ha megsértettem volna – már ha nem tartja méltóságán alulinak a dolgot –, mivel nem állt szándékomban ilyesmi.
– Én kérek elnézést öntől... – felelte Arutha fáradtan.
– Dominic testvér, de kérem, ne mentegetőzzék. Érkezésük körülményeiből nyilvánvalóvá vált, hogy sürgős ügyben járnak.
– Akkor önöknek köszönhetjük azt a misztikus fényt? – érdeklődött Martin.
A barát bólintott.
– Azt hiszem, sok mindenről kell beszélgetnünk, Dominic testvérszólalt meg ismét a nagyherceg.
– Nyilván rengeteg kérdésük van, fenség. Válaszokat azonban többnyire csak az apát úr adhat, ha ő is úgy kívánja. Jöjjenek, megmutatom önöknek az istállót.
– Rettentően sürgős ügyben érkeztem – türelmetlenkedett Arutha. – Beszélnem kell az apátjukkal. Most azonnal.
A szerzetes széttárta a karját, jelezve, hogy nem segíthet.
– Az apát úr még két óra hosszat nem fogadhatja önöket. A kápolnában imádkozik és meditál rendünk többi tagjával – ezért is egyedül én siettem az üdvözlésükre. Kérem, fáradjanak velem.
Arutha már éppen tiltakozni akart, amikor Martin megfogta a karját.
– Ismét elnézést kérünk, Dominic testvér. Hiszen csak vendégek vagyunk itt.
A barát arckifejezésén látszott, hogy nem zavarja a nagyherceg viselkedése. Odavezette őket az egykori központi erőd mögötti második kis épülethez. Tényleg istálló volt. Pillanatnyilag csak két lakója volt: egy másik ló és egy köpcös kis csacsi, amely közönyös pillantásokat vetett az újonnan érkezettekre. Miközben ellátták az állatokat, Arutha elmesélte az elmúlt néhány hét eseményeit. Amikor befejezte, megkérdezte a barátot:
– Hogyan sikerült elpusztítani a fekete lovasokat?
– Én vagyok a Kapuk Őrzője, fenség: ez a hivatalom. Bárkit bebocsáthatok az apátságba, de gonosz szándékkal senki sem juthat be az én engedélyem nélkül. Üldözőik abban a pillanatban, amikor az apátság földjére tették a lábukat, a hatalmam alá kerültek. Nagy kockázatot vállaltak, amikor ilyen közel a kapukhoz támadtak önökre. És a kockázat végzetesnek is bizonyult az ügyük számára. De ha tovább szeretne beszélgetni erről a témáról és más hasonlókról, meg kell várnia az apát urat.
– Ha a többiek mind a kápolnában vannak, szüksége lesz némi segítségre, hogy eltakarítsa a holttesteket – szólalt meg Martin. – Megvan ugyanis az az idegesítő szokásuk, hogy új életre kelnek.
– Köszönöm az ajánlatát, de egyedül is boldogulok. Azonkívül most már végleg halottak maradnak. Az az erő, ami elpusztította a testüket, egyben meg is tisztította őket a lelküket birtokló sötét hatalomtól. Önöknek azonban pihenésre van szükségük.
Amint kijöttek az istállóból, a szerzetes egy katonai barakkhoz hasonló házhoz vezette őket.
– Nagyon katonásan néz ki ez a hely, testvér – jegyezte meg Gardan.
Beléptek egy hosszú terembe, amelynek az egyik falánál egy sor ágy állt. Ekkor a barát ismét megszólalt:
– Ez az erőd valaha egy rablólovag fészke volt. A Királyság és Kesh elég messze feküdt innen, úgyhogy a bárócska a saját törvényei szerint élhetett: rabolhatott, fosztogathatott és erőszakoskodhatott anélkül, hogy megtorlástól kellett volna tartania. Egy idő után a környező városok felbőszült lakosai űzték el innen, akik megelégelték zsarnokságát. Az uradalom alatt elterülő földeket megművelték; a nép gyűlölete azonban olyan nagy volt a báróval szemben, hogy a vár elhagyatott maradt. Amikor rendünk egy kolduló barátja rábukkant erre a helyre vándorlása közben, azonnal üzent a Kesh városában található templomunkba. Úgy döntöttünk, hogy apátságként hasznosítjuk az erődöt, az elűzött báró leszármazottai pedig nem emeltek kifogást. Ma már csak azok emlékeznek ennek a helynek a történetére, akik itt szolgálnak. A Vitorlás-öböl városaiban és falvaiban lakók számára itt mindig is a Sarth-i Ishap Apátság állt.
– Akkor, gondolom, ez itt kaszárnya lehetett – találgatta Arutha.
– Igen, fenség – felelte Dominic. – Mostanság betegszobának használjuk, esetenként pedig az idetévedő vendégek elszállásolására. Helyezzék magukat kényelembe; nekem a dolgom után kell néznem. Az apát úr hamarosan fogadja önöket.
Amint a szerzetes kiment, Jimmy hangos sóhajjal vetette magát az egyik ágyra. Martin észrevett egy kis tűzhelyet a szoba egyik végében: pattogott benne a tűz, és teához valókat készítettek mellé. Gyorsan fel is tett egy kanna vizet a tűzhelyre. Egy kendő alatt kenyeret, sajtot és gyümölcsöt talált, amit rögtön szét is osztott a társaság tagjai között. Laurie leült, és azt vizsgálgatta, nem lett-e valami baja lantjának az úton, aztán hangolni kezdte. Gardan a nagyherceggel szemben foglalt helyet.
Arutha hosszan és mélyen sóhajtott.
– Kikészültek az idegeim. Attól félek, hogy a szerzetesek sem fogják tudni, mi is az az ezüsttövis. – Egy pillanatra tükröződni látszott szemében a fájdalom, aztán megint visszanyerte szokásos nyugodt arckifejezését.
Martin félrebillentett fejjel gondolkodott:
– Úgy látszott, Tully szerint nagyon sokat tudnak.
– Amikor mágia közelében találom magamat – legyen az papi avagy másmilyen –, mindig bajba kerülök – tette le a lantját Laurie.
Válaszképpen Jimmy szólalt meg:
– Az a Pug ahhoz képest, hogy mágus, egész barátságos fickónak látszott. Szerettem volna beszélgetni vele még egy kicsit, de... – kimondatlanul hagyta, hogy az események közbeszóltak. – Nem tűnik különösebben figyelemreméltó személyiségnek, de úgy látszott, a tsuranik tartanak tőle, és az udvarban is sokan suttognak róla.
– Az a történet egy megéneklésre váró hősköltemény – felelte Laurie, aztán mesélt a fiúnak Pug fogságáról és felemelkedéséről a tsuranik között. – Kelewanon a misztikus művészetek gyakorlói törvényen felül állnak, és bármit is parancsolnak, azt habozás nélkül teljesítik a közönséges emberek. A mi világunkon semmi sem hasonlítható hozzájuk. Ezért félnek Pugtól a LaMut-i tsuranik. A régi szokásoktól nehéz megszabadulni.
– Akkor sok mindent feladott, hogy visszajöhessen – jegyezte meg Jimmy.
– Hát, nem maradt túl sok választása – nevetett a dalnok.
– És milyen Kelewan?
Laurie színesen és érdekesen mesélt a fiúnak a másik világban megesett kalandjaikról, olyan részletességgel, ahogyan csak egy olyan dalnok tud, akinek jó hangján és játéktudásán kívül még tehetsége is van a szakmájához. A többiek körülvették, és a teájukat kortyolgatva hallgatták az előadását. Mindannyian ismerték már Laurie és Pug történetét, illetve a Résháború-beli szerepüket, de amikor a dalnok ismét elmesélte, ők ismét együtt élvezték a nagy legendák közé tartozó kalandok sodró lendületét.
– Csudajó dolog lenne Kelewanra menni – sóhajtott Jimmy, amikor a történet véget ért.
– Ez nem lehetséges – állapította meg Gardan –, és én ennek nagyon örülök.
– De ha egyszer lehetett, akkor most miért nem? – érdeklődött a fiú.
– Arutha, te ott voltál Puggal, amikor Kulgan felolvasta Macros levelét – mondta Martin.
– A rések komoly dolgok, amelyek valami lehetetlen téren és talán időn kívüli helyen húzódnak két világ között. De valami rejtélyes ok miatt tudni lehet, hogy hol is bukkannak elő a való világban. Amikor egy ilyen létrejön, utána a többi rés is úgymond „követi” az elsőt, és nagyjából ugyanazon a területen nyílik. Az elsőt azonban lehetetlen irányítani. Ennyit értettem a dologból. Ha többet akarsz tudni, Kulgant vagy Pugot kell megkérdezned.
– Inkább Pugot – javasolta Gardan. – Ha Kulgant kérdeznéd, egész kiselőadást kellene végighallgatnod.
– Akkor Pug és Macros azért zárta le a rést, hogy véget érjen a háború? – kérdezte Jimmy.
– És másért is.
A fiú körülnézett, és látta, hogy a körülötte ülők valamennyien tudnak valamit, amit ő nem. Laurie adta meg a választ:
– Pug szerint valaha régen volt egy hatalmas gonosz erő, amelyet a tsuranik csak úgy ismernek: az Ellenség. Macros azt mondta, hogy ha a rés nyitva marad, ez a valami megtalálja mind a két világot, mert a köztük levő csatorna úgy odavonzza, mint a fenőkő a kardot. A félelmetes erejű ellenség egykoron egész hadseregeket pusztított el, és a hatalmas erejű mágusokat úgy elsöpörte, mint egy tollpihét. Vagy legalábbis Pug ezt mesélte.
– Akkor ez a Pug ennyire fontos varázsló lenne? – billentette félre a fejét Jimmy.
– Hallottam, amikor Kulgan azt mondta, hogy Macros halála óta Pug a mágia művészetének legnagyobb hatalmú élő gyakorlója – kacagott a dalnok. – Azonkívül a herceg, a nagyherceg és a király unokatestvére.
Jimmy szeme elkerekedett.
– Így igaz – jelentette ki Martin. – Apánk adoptálta Pugot a családunkba. De Jimmy, te úgy beszélsz a mágusokról, mintha sohasem lett volna dolgod velük.
– Jobb dolgom is akadt. Nem túl sok varázsló él Krondorban, és az sem biztos, hogy mind az, aki annak vallja magát. A Csúfolódók közt volt egy tolvaj, akit Szürke Macskának hívtak, mert senki sem tudott olyan halkan lopakodni, mint ő. Volt olyan vakmerő, hogy betört egy mágushoz, és elcsent tőle valami mütyürkét, amit a pasas szörnyen rosszallott.
– És mi történt vele? – kérdezte Laurie.
– Most már tényleg szürke macska.
A négy hallgató egy pillanatig csöndben ült, aztán felragyogott a megértés fénye Gardan, Laurie és Martin arcán. Mindhárman kacagásban törtek ki. Még Arutha is elmosolyodott a tréfán, és hitetlenkedve rázta meg a fejét.
A beszélgetés ebben a könnyed hangnemben folytatódott, mert az utazók most érezték magukat először biztonságban, amióta elindultak Krondorból.

 

A főépület felől harangszó hallatszott, és egy szerzetes lépett be. Némán intett a társaságnak, hogy menjenek vele.
– Ez azt jelenti, hogy kövessük önt? – kérdezte Arutha.
A barát bólintott.
– Az apáthoz?
A barát ismét bólintott.
A nagyherceg azonnal megfeledkezett róla, mennyire fáradt, és felpattant az ágyról. A szerzetes után ő hagyta el elsőként a szobát.
A rendfőnök szobája jól illett egy olyan emberhez, aki a lelki elmélyülésnek élt. A helyiség minden szempontból igénytelennek tűnt. Meglepő volt azonban, hogy az összes fal teljes hosszában könyvekkel teli polcok sorakoztak. Az apát, John atya, aszkétikus alkatú, kedves, idősödő férfinak tűnt. Ezüstös fényű ősz haja különös ellentétben állt sötét, ráncos bőrével, amely szinte a finoman faragott mahagónira emlékeztetett. Két másik szerzetes állt mellette: Dominic testvér, valamint Anthony testvér, egy meghatározhatatlan korú, apró termetű, görnyedt fickó, aki lopva folyton a nagyherceget figyelte.
A rendfőnök elmosolyodott, amitől kis ráncocskák jelentek meg a szeme sarkában, és Aruthát hirtelen egy képre emlékeztette, amely az öreg Télapót ábrázolta, vagyis azt a mitikus alakot, aki édességet osztogat a gyerekeknek Télközép ünnepén. Az apát mély, fiatalos hangon megszólalt:
– Köszöntöm az Ishap apátságban, fenség. Miben lehetnénk a segítségére?
Arutha gyorsan felvázolta az elmúlt néhány hét eseményeit.
A rendfőnök mosolya fokozatosan eltűnt, miközben a nagyherceg elmondta a történetet. Amikor befejezte, John atya vette át a szót.
– Fenség, komolyan aggaszt, amit a palotában történt nekromantikáról hallottam. De ami a nagyhercegnőt ért tragédiát illeti, hogyan segíthetnénk?
Arutha képtelen volt megszólalni, mert úrrá lett rajta a félelem, hogy talán a szerzetesek sem tudnak segíteni. Érezve fivére riadalmát, Martin vette át a szót:
– A merénylet egyik résztvevője azt állítja, hogy egy mordeltől kapta a felhasznált mérget, amelyet mágikus úton állítottak elő. Ő ezüsttövisnek hívta azt az anyagot.
Az apát látható együttérzéssel ült vissza.
– Anthony testvér?
– Ezüsttövis? – kérdezett vissza a kis ember. – Azonnal utánanézek az iratok között, atyám. – Azzal sietve kicsoszogott az apát szobájából.
Arutháék a tekintetükkel követték a hajlott alakot.
– Meddig fog tartani? – kérdezte a nagyherceg.
– Az attól függ. Anthony testvérnek figyelemreméltó az a képessége, hogy szinte a levegőből szed elő adatokat, mivel mindenre emlékszik, amit akár évtizedekkel ezelőtt egyszer elolvasott. Ezért is emelkedhetett főlevéltárosi rangra, vagy ahogy mi mondjuk, ő a Tudás Őrzője. A kutatás azonban napokat vehet igénybe.
Arutha láthatóan nem fogta fel, mit mondott John atya, az öreg pap pedig folytatta:
– Dominic testvér, megmutatná a nagyhercegnek és kíséretének, mit is csinálunk mi itt Sarth-ban? – Azzal az apát felemelkedett, meghajolt a társaság felé, majd ismét Dominichoz fordult:
– Akkor vigye le őket a torony pincéjébe. – Aztán újból a vendégeihez fordult: – Rövidesen találkozunk, fenség.
A csapat követte a szerzetest kifelé az apát csarnokából.
– Erre – mutatta Dominic. Áthaladtak egy ajtón, azután lementek egy lépcsőn egy teremig, amelyben négy folyosó találkozott. Az egyiken elindulva szános ajtót hagytak maguk mögött, mire a barát megszólalt:
– Mint azt nyilván önök is észrevették, amikor idelovagoltak, ez a hegy nem olyan, mint a többi a környéken. Ez főleg kemény sziklából áll. Amikor az első szerzetesek Sarth-ba érkeztek, ők fedezték fel ezeket az alagutakat és csarnokokat az erőd alatt.
– És mik ezek? – érdeklődött Jimmy.
Ekkor újabb ajtóhoz érkeztek, úgyhogy Dominic elővett egy nagy kulcskarikát, és az egyik kulccsal kinyitotta a bonyolult zárat. Az ajtó nehezen nyílt, és miután beléptek, a barát rögtön be is zárta.
– A rablólovag ezekben a járatokban tartalékolta az ostrom esetére felhalmozott élelmet meg a zsákmányolt kincseket. Mindenesetre nagyon hanyagul védekezhetett, ha a falusiaknak sikerült bevenniük az erődöt. Annyi hely van idelenn, hogy akár évekre elegendő készletek is elférnének. Persze mi is fúrtunk néhány újabb járatot, úgyhogy most az egész hegy tele van üregekkel és folyosókkal.
– De minek? – kérdezte Arutha.
Dominic jelezte, hogy kövessék, és belépett egy újabb, ezúttal bezáratlan ajtón. Hatalmas, boltozatos csarnokban találták magukat, amelyben nemcsak a falak mentén, de középen is mindenütt polcok sorakoztak. A polcok mindegyike roskadozott a könyvektől. Dominic odalépett az egyikhez, és levett róla egy kötetet. Átnyújtotta a nagyhercegnek.
Arutha a régi kódexet tanulmányozta. A borítójába mára már megfakult aranybetűket égettek. Amikor óvatosan kinyitotta a könyvet, kis ellenállást érzett, mintha már évek óta senki sem próbálkozott volna ilyesmivel. Az első oldalon egy ismeretlen nyelven és idegen betűkkel írt szöveget talált, merev, mégis lelkiismeretes kézírással. Ahogy közelebb emelte a könyvet az arcához, nagyot tüsszentett: a lapoknak valami enyhe, csípős szaga volt.
– Tartósítószer – jegyezte meg Dominic, amikor a nagyherceg visszaadta neki a kódexet. – Minden könyvet ezzel kezelünk, hogy ne menjen tönkre. – Aztán odanyújtotta a kötetet Laurie-nak.
– Nem beszélek ezen a nyelven, de azt hiszem, keshi, ámbár az írás nem hasonlít egyre sem azok közül, amelyeket a Birodalomban használnak. – mondta a világlátott utazó.
– A kódex a Nagy Kesh Birodalom déli részéről származik, a Kesh Konföderáció határáról – mosolyodott el Dominic. – Egy finoman szólva őrült, de egyébként jelentéktelen kisnemes naplója, amelyet a delk köznyelven írtak. Az irodalmi delk – amennyire tudjuk – titkos nyelv volt, és csak egy kevéssé ismert rend papjai beszélték.
– Hol vagyunk most? – kérdezte Jimmy.
– Mi, akik itt Sarth-ban szolgáljuk Ishapot, kódexeket, más könyveket, kéziratokat, papiruszokat és pergameneket gyűjtünk, még akkor is, ha töredékesek. A rendünkben az a szólás járja: „A sarth-iak a 'Tudás istenét' szolgálják”, ami nem áll túl messze az igazságtól. Amikor rendünk egy tagja valami irományra bukkan, azonnal elküldi hozzánk az eredetit vagy egy másolatát. Az apátság alatti többi szobában is ugyanilyen polcok állnak, mint itt. Mindegyik tele, sőt, padlótól a mennyezetig tömve van könyvekkel, és állandóan újabb üregeket vájunk a hegybe. A hegy tetejétől a legalsó pincéig több mint ezer ilyen terem van. Minden szobánk több száz könyvnek ad szállást. Sőt, a legnagyobb csarnokok több ezernek. Összességében majdnem félmillió kötetet tárolunk itt.
Arutha megdöbbent. A saját könyvtára – amelyet Krondor trónjával együtt örökölt – nem egészen ezer kötetet számlált.
– Mióta gyűjtik itt a könyveket?
– Több mint három évszázada. Rendünk számos tagjának nincs más dolga, csak az, hogy vándoroljon, és minden fellelhető írást megvásároljon vagy lemásoltasson. Némelyik ősi, esetleg ismeretlen nyelven íródott, sőt, három kötetünk másik világból származik, mert a LaMut-i tsuraniktól szereztük. Vannak itt misztikus munkák, jóslatok és nagyhatalmú varázskódexek, amelyeket csak rendünk legmagasabb rangú tagjai láthatnak. És mindezek ellenére – pillantott körbe a szobában – annyi minden van, amit nem tudunk.
– Hogyan tudják ezt mind nyomon követni? – érdeklődött Gardan.
– Vannak olyan testvéreink, akiknek az a feladata, hogy Anthony testvér irányítása alatt rendszerezzék ezeket a köteteket. Katalógusokat készítenek, és naprakészen tartják őket. A fölöttünk levő épületben és az egyik odalenn elhelyezkedő szobában semmi más nincs, csak katalógusok. Ha valamilyen témáról szeretnénk olvasni, megtalálhatjuk a katalógusban az azzal kapcsolatos műveket. A cédulákon szerepel a terem száma – pillanatnyilag a tizenhetesben állunk –, a polc száma és a kötet sorszáma a polcon. Megpróbálunk minden munkáról nemcsak a téma, hanem a szerző (már ha ismerjük) és a cím szerint is keresztutalásokat készíteni. De nagyon lassan haladunk: legalább még egy évszázadig eltart a dolog.
Aruthát ismét csak megdöbbentette a nagyszabású munka.
– De mi végből tárolják itt ezt a rengeteg könyvet?
– Elsősorban magáért a tudomány kedvéért – felelte Dominic. – Van azonban egy másik ok is, amelyet majd inkább az apát úr magyaráz el önöknek. Jöjjenek, csatlakozzunk hozzá.
Jimmy ért utoljára az ajtóhoz, mert folyton hátratekintgetett a könyvespolcokra. Azzal az érzéssel távozott, hogy sikerült egy apró pillantást vetnie a világ nagyságára, illetve az ismeretek gazdagságára, és sajnálta, hogy sohasem fogja tökéletesen érteni, milyen csodák húzódnak az apátság alatt. A felismerés hatására valahogy kisebbnek érezte magát. Életében először úgy érezte, hogy a saját kis világa valahogy eltörpül a felfedezésre váró ismeretlen mellett.

 

Arutháék a nagyteremben várták az apátot. Sok-sok fáklya vetett remegő fényt a falakra. Nyílt az ajtó, és az öreg pap lépett be két férfi kíséretében. Az egyik Dominic testvér volt, a másikat azonban a nagyherceg még nem ismerte. Nagydarab, büszke tartású öregember volt, aki csuhája ellenére inkább katonának látszott, mint szerzetesnek, és ezt a benyomást tovább erősítette az övéről lógó harci kalapács. Őszülő fekete haja a válláig ért, azonban a szakállával egyetemben gondosan nyírtnak tűnt.
– Itt az ideje, hogy nyíltan beszéljünk – szólalt meg az apát.
– Ennek roppant mód örülnék – felelte Arutha keserű éllel a hangjában.
A névtelen barát szélesen elvigyorodott.
– Látom, örökölted az őszinteséget apádtól, Arutha.
A nagyherceg az idegen stílusán meglepődve ismét jól megnézte a férfit. Aztán ráismert. Több mint tíz év telt el azóta, hogy utoljára találkoztak.
– Dulanic!
– Többé már nem, Arutha. Egyszerűen csak Micah testvér vagyok, a Hit Védelmezője... ami azt jelenti, hogy most Ishap nevében zúzom be a koponyákat, ugyanúgy, ahogy egykor a bácsikád, Erland nevében – ütögette meg a derekán lógó kalapácsot.
– Azt hittük, meghaltál.
Dulanic herceg, Krondor volt udvarnagya ugyanis a Résháború utolsó évében tűnt el, amikor Guy du Bas-Tyra vette át Krondor alkirályi tisztét.
A Micahnak nevezett férfi meglepettnek látszott.
– Azt hittem, mindenki tudja. Mivel Guy ült Krondor trónján, Erland pedig a halálán volt, attól féltem, hogy polgárháború tör ki. Inkább visszavonultam a közélettől, mint hogy az apáddal kelljen szembenéznem a csatamezőn vagy el kelljen árulnom a királyomat – mert ez a két lehetőség egyformán rossznak tűnt a számomra. De nem csináltam titkot a visszavonulásomból.
– Mivel Barry úr meghalt, feltételeztük, hogy mind a ketten Guy áldozatául estetek – felelte Arutha. – Senki sem tudta, mi történt veled.
– Különös. Barry szívrohamban halt meg, én pedig tájékoztattam Bas-Tyrát a szándékomról, hogy szerzetesnek állok. Az egyik embere, Radburn is ott volt vele, amikor benyújtottam a lemondásomat.
– Ez mindent megmagyaráz – töprengett Martin. – Mivel Jocko Radburn vízbe fulladt Kesh partjainál, Guyt pedig száműzték a Királyságból, nem akadt, aki elmondhatta volna az igazságot.
– Micah testvér szomorúan tért meg hozzánk, ám Ishap egy küldötte szólította – mondta az apát. – Próbának vetettük alá, és érdemesnek találtuk a szolgálatra, így korábbi élete, amelyben a Királyság főnemese volt, már a múlté. Azért kérettem ide, mert egyrészt nagyra értékelt tanácsadó, másrészt pedig katonai tapasztalatokkal rendelkezik, és ez segíthet megérteni, milyen változások történnek manapság a világban.
– Értem. De milyen közös ügyünk lehet azonkívül, hogy gyógyírt találjunk Anita sérülésére?
– Például ki kell találnunk, mi is okozta azt a sérülést, vagyis ki az, aki véget akar vetni az életednek – replikázott Micah.
– Hát persze; elnézést kérek a szórakozottságomért – jött zavarba Arutha. – Minden javaslatnak örülök, ami kijuttathat ebből a zűrzavarból, amibe az utóbbi hónapban keveredtem.
– Dominic atya megmutatta önöknek, hogy min dolgozunk itt – szólt közbe az apát. – Talán azt is említette, hogy számos jóslat és más prófétikus mű is fellelhető a gyűjteményünkben. Némelyik csak annyira megbízható, mint egy kisgyerek szeszélye, vagyis semennyire sem. Van azonban néhány – és tényleg csak néhány –, amely olyanok munkája, akiknek Ishap valóban megadta a jövőbe látás képességét. És a legősibb ilyen kötetekben szerepel egy égi jel.
– Attól félünk, elszabadult valami hatalmas erő a világunkban. Hogy mi az, és hogyan küzdhetnénk meg vele, egyelőre ismeretlen előttünk. Egy azonban bizonyos: ez az erő gonosz, és vagy elpusztítjuk, vagy ő pusztít el minket. Ez elkerülhetetlen. Ezt a tornyot – mutatott felfelé az apát – átalakítottuk, hogy innen tanulmányozhassuk a csillagokat, bolygókat és holdakat néhány okos eszköz segítségével, amelyeket a Királyság és Kesh legtehetségesebb mesterei készítettek a számunkra. Így nyomon követhetjük az égitestek mozgását. Az előbb egy jelről beszéltem. Most megmutatom. Jöjjenek velem!
Azzal felvitte őket a torony tetejére vezető lépcsőn. A tetőn meghökkentő elrendezésű, bonyolult szerkezetek között találták magukat. Arutha körülnézett.
– Atyám, lehet, hogy ön érti, mi ez, én viszont nem.
– A csillagok és bolygók – magyarázta az apát – csakúgy, mint az emberek, rendelkeznek bizonyos fizikai és szellemi tulajdonságokkal. Tudjuk, hogy más világok más csillagok körüli pályán keringenek. Ez egészen bizonyos, mivel – mutatott Laurie-ra – ebben a percben is van köztünk valaki, aki hosszú ideig egy ilyen idegen világon élt. – Látva a dalnok döbbent arckifejezését, az öreg pap kifejtette: – Azért nem szigetelődtünk el annyira a világtól, hogy ne halljunk olyan jelentős dolgokról, mint az önök kelewani kalandjai, tyr-sogi Laurie. Ez azonban csak fizikai jellemzője a csillagoknak – tért vissza az eredeti témához. – Az égitestek újabb titkokat árulnak el, ha az elrendezésüket és a mozgásukat figyeljük. Bármi legyen is az oka ennek a jelenségnek, egyet tudunk: bizonyos időszakokban világos üzeneteket kapunk az éjszakai égboltról, és mi, akik belegörnyedünk, hogy összegyűjtsük az emberiség tudását, nem utasíthatunk el egy ilyen üzenetet; nyitottak maradunk minden új információra, még arra is, amit sokan el sem hinnének.
– Ezek az eszközök, illetve a csillagokból való olvasás csak addig titokzatosak, amíg el nem sajátítjuk a hozzájuk kapcsolódó tudományt. Bármelyik értelmes ember megtanulhatja. Ezeket a szerkezeteket – mutatott körbe – egészen könnyű használni, ha valaki megmutatja, hogyan kell. Most pedig kérem, pillantsanak bele ebbe. – Arutha belenézett egy különös, bonyolult szerkezetű fémrácsozatból készült gömbbe. – Ezzel állapítjuk meg a csillagok és a látható bolygók relatív mozgását.
– Úgy érti, láthatatlanok is vannak? – kérdezte Jimmy gondolkodás nélkül.
– Jól mondod – nézte el az apát a közbeszólást. – Vagy legalábbis vannak olyanok, amelyeket nem láthatunk, pedig elég közel vagyunk hozzájuk. A jövendőmondás művészetének egyik legfontosabb része, hogy megállapítsuk, mikor következik be a megjósolt esemény, különben az egész nem ér semmit. Van egy híres prófécia, amely Ferdinand de la Rodez, az őrült szerzetes nevéhez fűződik. Ez a prófécia köztudomásúlag három különböző alkalommal is bekövetkezett. Viszont senki sem tudja, a három esemény közül melyiket jósolta meg Ferdinand.
Arutha eközben az eget fürkészte, és csak félig-meddig figyelt oda az apát szavaira. A szerkezet nyílásán át a csillagokat látta, amelyek között halvány vonalak és jegyzetek húzódtak – a nagyherceg feltételezése szerint valahogyan az eszköz belsejébe írva. A középpontban egy öt, vöröses színű csillagból álló együttes állt, amelyeket a vonalak élénkvörös színű X alakká kapcsoltak össze.
– Mit látok? – kérdezte, aztán átadta a helyét Martinnak, aki szintén belenézett a szerkezetbe.
– Azt az öt csillagot úgy hívják, a „Vérkövek” – felelte a rendfőnök.
– Én ismerem őket – szólalt meg Martin –, de ezt az alakzatot sose láttam azelőtt.
– És nem is fogja még egyszer újabb tizenegyezer évig – ámbár ez csak spekuláció, mert meg kellene várnunk, amíg újra bekövetkezik, hogy biztosak lehessünk benne. – Úgy látszott, az idős papot nem zavarja ez a hosszú időtartam, nagyon is hajlandó lenne kivárni. – Amit láttak, az a Tüzes Keresztnek vagy Tűzkeresztnek nevezett alakzat. És egy ősi prófécia fűződik hozzá.
– Mi ez a prófécia, és mi közöm nekem a dologhoz? – kérdezte Arutha.
– Ez a jövendölés nem sokkal a Káosz Háborúk utánról származik. Így szól: „Antikor a Tűzkereszt világít az éjszakában, és a Nyugat Ura halott, akkor visszatér a Hatalom.” Az eredetiben sokkal költőibben van megfogalmazva, de a finomságok elvesznek a fordításkor. Mi úgy gondoljuk, ez azt jelenti, hogy valamiféle erő az ön halálát kívánja, hogy beteljesüljön a jóslat, vagy legalábbis, hogy meggyőzhessen másokat, hogy hamarosan beteljesül. Az is fontos tény, hogy ez a prófécia azon kevés dolog közé tartozik, amelyet a panthatiánus kígyóemberek hagytak ránk. Nem túl sokat tudunk ezekről a teremtményekről. Annyi viszont bizonyos, hogy amikor előbukkannak, az mindig bajt jelent, mivel ők valami csak általuk ismert gonosz cél érdekében munkálkodnak. Azt is tudjuk, hogy a Nyugat Urát más néven a Sötétség Végzetének is hívják.
– Tehát azért akarják valakik Arutha halálát, mert ha életben marad, az a sorsa, hogy legyőzze őket? – következtetett Martin.
– Legalábbis ezt hiszik – bólintott az apát.
– De kicsoda vagy micsoda? – kérdezte Arutha. – Mert az, hogy valaki az életemre tör, nem újdonság. Tudnak még valamit?
– Sajnos nem túl sokat.
– Mindenesetre most már legalább valamennyire értjük az Éjsólymok tettének indítékát – jegyezte meg Laurie.
– Vallási fanatikusok – rázta meg a fejét Jimmy, aztán az apátra nézett. – Bocsásson meg, atyám.
A rendfőnök nem foglalkozott a megjegyzéssel.
– Amit feltétlenül meg kell érteniük, az az, hogy újra és újra meg fogják próbálni. Addig nem végzett velük, amíg ki nem irtja az ön meggyilkolására adott parancs értelmi szerzőjét.
– Nos – szólalt meg Martin –, azt is tudjuk, hogy a Sötét Ösvény Testvérisége is belekeveredett a dologba.
– Észak – mondta Micah testvér. Arutha és társai kérdően néztek rá. – A válasz északon vár, Arutha. Figyelj csak! – folytatta hajdani rangjának megfelelően parancsolóan. – Északon húzódnak a Magas-vonulatok, amelyek védelmet nyújtanak az Északi-felföld lakóitól. Elvandar fölött nyugatra található a Nagy Északi-hegység, keletre pedig az Észak Védbástyái, a Magas Erődök és az Álmodó-hegység. Középütt pedig a legnagyobb meredély, a kétezer kilométeres szinte áthatolhatatlan Világ Fogsora terül el. Ki tudja, mi fekszik ezeken túl? Ki járt már ott – a renegátokon és a fegyveres banditákon kívül –, aki vissza is tért, és elmondhatta, milyen az Északi-felföld?
– Az őseink hozták létre a Határbáróságokat, hogy ellenőrizhessék a hágókat Magosvárnál, Északőrénél és Vasszurdoknál. Yabon hercegének helyőrsége elzárja a másik fő átjárót a Süvöltő-pusztánál. A pusztára pedig be sem tehetik a lábukat a manók vagy a mordelek, mert ott a nomádok őrködnek helyettünk. Röviden: semmit sem tudunk az Északi-felföldről. A mordelek viszont ott élnek, úgyhogy te is ott kaphatsz választ a kérdéseidre.
– De az is lehet, hogy semmit sem találok – felelte Arutha. – Ti itt aggódhattok a próféciák és a baljós előjelek miatt, engem azonban csak az ezüsttövis rejtélye érdekel. Amíg Anita nincs biztonságban, semmi más erőfeszítést nem teszek. – Az apát zavarodottnak látszott, a nagyherceg pedig így folytatta: – Nincs kétségem afelől, hogy ez a jövendölés létezik, és hogy valami misztikus erővel rendelkező őrült az életemre tör. De ez csak nagyon távoli fenyegetést jelent a Királyság számára. Túl távolit. Ennél több bizonyítékra van szükségem.
A rendfőnök már éppen válaszolni akart, amikor Jimmy felkiáltott:
– Mi az ott?
Mindannyian arra néztek, ahová a fiú mutatott. Az ég alján valami egyre erősödő kék fény ragyogott, mintha egy csillag növekedett volna a szemük láttára.
– Úgy néz ki, mint egy hullócsillag – jelentette ki Martin.
Aztán rájöttek, hogy nem erről van szó. A tárgy növekedéséhez halk hangjelenség is csatlakozott. Ahogy fényesedett, egyre hangosabb, fenyegetőbb lett. Kék tűz repült feléjük az égből. Aztán hirtelen sistergő hang kíséretében – mint amikor a forró vasat vízbe mártják – a fény egyenesen a torony felé fordult. Most Dominic testvér kiáltott fel:
– Lefelé innen, de gyorsan!

 

 

11.
Az összecsapás

Egy pillanatig haboztak.
Dominic figyelmeztetését Micah kiáltása követte, úgyhogy valamennyien lesiettek a lépcsőn. Félúton Dominic elbizonytalanodva megtorpant.
– Valami közeledik.
Amint leértek, az ajtóhoz siettek, és kipillantottak. Az égen hihetetlen sebességgel száguldoztak a fénylő valamik. Először az egyik irányból jöttek, aztán a másikból is, vészjósló zümmögésükkel betöltve az éjszakát. A kék, zöld, sárga és vörös fénypászmák dühös villámokként cikáztak a sötétben.
– Mik ezek? – kérdezte Jimmy.
– Valamiféle mágikus felderítők – felelte az apát. – Érzem, hogy átkutatják a területet, amely fölött elhaladnak.
Aztán a fények mintázata lassanként megváltozott, kezdtek elkanyarodni. Odalentről is láthatóan lelassultak. A pályájuk egyre jobban görbült, míg végül már nagy íveket írtak le az udvar fölött. Most már azt is lehetett látni, hogy a titokzatos fények valójában óriási világító gömbök, és a belsejükben riasztóan sötét árnyak örvénylenek. Egyre lassultak, és először spirál, aztán kör alakban keringtek egyre alacsonyabban az apátság udvara körül. Miután a kör létrejött, a ragyogó gömbök hamarosan megálltak, és mind a tizenkettő mozdulatlanul lebegett. Ekkor fülsajdító zümmögés közepette energiasugarak töltötték be a levegőt: az egymással szemközti gömböket kötötte össze hat egyenes. Majd körülöttük is kialakult egy erővonal: a mintázat tizenkétszöggé alakult.
– Mi a fene ez? – csodálkozott Gardan is.
– A Tizenkét Szem – felelte az apát riadtan –, egy, a legendákból ismert, ősi, gonosz varázslat. Állítólag nincs a világon akkora hatalmú élőlény, aki létre tudná hozni. A távolbalátás eszköze, ugyanakkor fegyver is.
A gömbök ismét megindultak. Egyre gyorsultak, és valami bonyolult, szemmel követhetetlen rendszer szerint kezdtek cikázni. Egyre sebesebben pörögtek, míg végül már csak összefüggő fénykorongot lehetett látni. Középről egy villám csapott le, amely azonban nekiütközött valami láthatatlan pajzsnak a Házak teteje fölött.
Dominic feljajdult: Martinnak kellett elkapnia, hogy el ne essen. A szerzetes a halántékát masszírozva szólalt meg:
– Borzasztóan erős. Alig tudom elhinni... – folytatta könnyes szemmel –, hogy a pajzs kitartott.
– Dominic testvér elméje az apátság mágikus védőpillére – magyarázta John atya. – Igencsak próbára tették az erejét.
Ismét dühös energiasugarak sisteregtek feléjük, amelyek azonban szilánkokra törtek a védőburkon, és szivárványszín vízesésként rajzolták ki az apátság fölötti láthatatlan kupolát. A védelem most is kitartott. De a villámok újra meg újra lecsaptak, és Arutháék hamarosan észrevették, hogy a pajzs minden alkalommal egyre lejjebb ereszkedik. Dominic minden támadásnál fájdalmasan felkiáltott. Ekkor hirtelen egyetlen vakítóan fehér fénysugárba összpontosult az ellenség kirobbanó dühe, amelynek sikerült áttörnie a védelmet, és sziszegő hang, illetve savas szag kíséretében megperzselte a földet.
A támadáskor Dominic testvér megfeszült Martin karjaiban, és felnyögött.
– Idebent van – suttogta, mielőtt elvesztette az eszméletét. Miközben Martin lefektette az ájult szerzetest a padlóra, John atya elindult.
– A sekrestyébe kell mennem. Micah testvér, addig neked kell kitartanod.
– Bármi legyen is odakinn, rést ütött a mágikus védőpajzson, amelynél ezen a világon csak az atyatemplomunké erősebb – mondta Micah. – Most nekem kell szembeszállnom vele. Ishap védelmez, és erőt ad a fegyveremnek – mormolta el a szertartásos szöveget, aztán elővette az övén lógó harci kalapácsot.
Hatalmas erejű üvöltés remegtette meg az apátságot – mintha ezer dühös oroszlán ordított volna egyszerre. Fülsértő vonyításként kezdődött, aztán lassan olyanná változott, mintha valami az épület köveit csikorgatta, őrölte volna. Energiasugarak törtek elő véletlenszerű irányban, és ahová lecsaptak, ott csak pusztulás maradt utánuk. A kövek elporlottak, az éghető anyagok meggyulladtak, a víz pedig sisteregve gőzzé vált a nyomukban.
Látták, hogy Micah elhagyja az épületet, és egyenesen a pörgő korong alá áll. Mintha csak megérezte volna, amikor felé csapott egy újabb sugár, amely elvakította az ajtóban állókat, a feje fölé emelte a kalapácsát. Amikor a ragyogó fehér fény fakulni kezdett, Arutháék látták, hogy Micah szilárdan áll felemelt kalapáccsal a kezében, és a szivárvány minden színében játszó villámok csapkodnak körülötte. A talpa alatt füstölgött, sőt, égett a föld, de a szerzetes maga sértetlen volt. Aztán az energiafolyam megszakadt, és Micah egy pillanat alatt meglendítette, majd eldobta a kalapácsát. A fegyver a szem számára szinte követhetetlenül gyorsan elrepült, és ugyanolyan vakítóan ragyogó kékesfehér lánggá változott, mint a célpontja. Magasabbra szállt, mint ahová ember hajíthatta volna, és pontosan a fény kellős közepébe talált. Úgy tűnt, kicsit arréblökte a korongot, aztán visszatért Micah kezébe. Az a valami ismét támadott, de a szerzetest most is megvédte a kalapács mágikus ereje. Amikor a fényeső alábbhagyott, újból a varázskör belsejébe hajította fegyverét. Az épületből figyelők látták, hogy a korong imbolyogni kezd forgás közben. Aztán a barát harmadszor is megcélozta, és el is találta azt a valamit. Reccsenés hallatszott, mintha valami széthasadt volna, de olyan hangosan, hogy Arutháék kénytelenek voltak befogni a fülüket. A keringő gömbök megrepedtek, és mindegyikből egy-egy kis alak esett ki. Groteszkül rángva, nyálkásan placcsantak a földre, aztán füstölögni kezdtek. Átható sikoly töltötte be az éjszakát, amint lángra kaptak. Nem lehetett jól látni a gömbökből kipottyant lények mibenlétét, de Arutha úgy érezte, jobb is így, mert azok a lángoló alakok leginkább szörnyűségesen eltorzult csecsemőkre emlékeztettek. Aztán minden elcsendesült, csak ezer színben játszó kis valamik hullottak az apátságra, mint holmi tűzijáték apró maradványai. Majd lassan azok is kihunytak, és csak az öreg szerzetes álldogált az udvaron, kalapácsát maga elé tartva.
Az apátság védelmében figyelők döbbenten néztek egymásra. Egy hosszú pillanatra a szavuk is elállt, aztán megnyugodtak.
– Hát ez... hihetetlen – álmélkodott Laurie. – Nem tudom, találok-e rá szavakat, hogy valaha elmeséljem.
Arutha már éppen mondani akart valamit, amikor megakadt a szeme a félrebillentett fejjel figyelő Martinon és Jimmyn.
– Hallok valamit – jelentette ki a fiú. Mindannyian elcsöndesedtek, és most már a többiek is hallották a távoli zajt, mintha valami nagy madár vagy óriási denevér tartott volna feléjük.
Mielőtt bárki is megállíthatta volna, Jimmy kiszaladt az épületből, és körbeforogva nézte az égboltot. Ahogy elpillantott az apátság felett északra, elkerekedett a szeme.
– Te jó Banath! – kiáltott fel, azzal odarohant a még mindig mozdulatlanul és némán álló szerzeteshez. Úgy tűnt, Micah transzban van, mert csukva volt a szeme. Jimmy megragadta az öreg karját, és megrázta. – Nézze! – kiabált, amikor a barát kinyitotta a szemét.
Micah felpillantott. A nagyobbik holdat eltakarta valami, ami az apátság felé repült hatalmas, erős szárnyakon. A szerzetes azonnal ellökte magától a fiút.
– Rohanj!
A taszítás miatt Jimmy rossz irányba indult, távolodott az épülettől, úgyhogy inkább keresztülszaladt az udvaron, és bebújt egy takarmánnyal teli szekér alá. Aztán megfordult, és mozdulatlanul fekve figyelte az eseményeket.
Egy szörnyűséges élőlény ereszkedett alá az égből – maga a megtestesült borzalom. Tizenöt méteres fesztávolságú szárnyaival lustán csapkodva lebbent az idős szerzetes elé. A hat méter magas ocsmányságot mindenféle, épelméjű ember számára visszataszító dologból alkották. Kecskelábain fekete karmokban végződő, undorítóan eltorzult madárujjak vonaglottak. Ahol a szörnyeteg farának kellett volna következnie, ott csak bőrlebenyek és hájgyűrűk lógtak az emberszerű mellkas alatt. A testéből mindenhol sűrű, nyálkás anyag szivárgott kis patakokban. A lény melle közepén egy kékes színű, de egyébként közönséges emberi arc pislogott rémült tekintettel, állandó rángatózásával és visongásával ellenpontozva a rém hangos bömbölését. A szörnyeteg karja hatalmas és gorillaszerűen hosszú volt. Valami halvány, színét gyorsan váltó fényben vibrált: először vörös volt, aztán narancs, majd sárga, és így tovább, végig a spektrum összes színén, amíg megint pirosra nem váltott. Azonkívül borzalmas szagok keveréke áradt belőle: mintha a világ összes rothadó és gennyedző dolgát lepárolták és a lénybe plántálták volna.
A legiszonyatosabb a feje volt, mert ami vagy aki ezt a szerencsétlen szörnyeteget teremtette, különös kegyetlenséggel egy nő fejével ékesítette, amely ugyan kicsit nagy volt a testhez képest, de teljesen normálisnak tűnt. És a legszörnyűbb gúnyként az arca az utolsó vonásig hasonlított Anita hercegnőre. Ráadásul lobogó vörös hajfürtök övezték. Az arckifejezése azonban olyan volt mint egy utcalányé, feslett és buja, ahogyan megnyalta az ajkát, és Aruthára kacsintott. A vérvörös ajkak széles vigyorra húzódtak, így kivillantak a lény agyarai az emberi szemfogak helyén.
Arutha undorral vegyes borzalommal pillantott a szörnyetegre, és nem maradt más gondolata, mint hogy elpusztítsa ezt az ocsmányságot.
– Nem! – kiáltotta, azzal kivonta a kardját.
Gardan azonnal a hercegre ugrott, ledöntötte a szoba padlójára, és erőszakkal a földön tartotta, miközben a fülébe ordított:
– Hiszen épp ezt akarják!
Martin is segített a kapitánynak megfékezni Aruthát, aztán egyesült erővel elhúzták őt az ajtó közeléből. A szörnyeteg szórakozottan próbálgatva karmait a bentiek felé fordult. Durcás kislányként az ajkát biggyesztve hirtelen Aruthára kacsintott, majd kidugta a nyelvét, és hívogatóan ide-oda mozgatta. Aztán hahotázva felegyenesedett, és karját magasan a feje fölé emelve a csillagok felé vonyított. Egy lépéssel az ajtónál termett, ahol a nagyherceg várakozott. Aztán előrebukott, felvisított fájdalmában, és megpördült.
Arutháék már csak azt látták, ahogy Micah testvér kezébe visszatért a kékesfehér energiacsomó. Addig csapott le, amíg a lény megpróbálta elterelni a figyelmet. Aztán ismét elhajította a kalapácsot. Nagyot villanva találta gyomron a szörnyeteget, mely ismét felordított dühében és fájdalmában, amikor fekete vércsöppek kezdtek ömleni a sebéből.
– Hajjaj! – hallatszott Arutha mögül.
Laurie látta, hogy Anthony testvér érkezett meg a pincéből, és most mereven bámulja a teremtményt.
– Mi ez az izé? – kérdezte a dalnok.
A levéltároson a kíváncsiságon kívül semmilyen érzelem nem tükröződött.
– Azt hiszem, ez egy bűvös erejű lény, amelyet varázslatok segítségével hoztak létre, és valami tartályban tenyésztettek ki. Mutathatok egy pár írást vagy egy tucatnyi különböző forrásból, mely arról szól, hogyan kell ilyet csinálni. Persze az is lehet, hogy ez valami ritka, a természetben is előforduló vadállat, de ez igen valószínűtlennek tűnik.
Martin Gardanra hagyva az öccse őrzését felállt. Levette válláról a mindig magánál hordott íjat, megfeszítette, és nyílvesszőt helyezett az idegre. A szörnyeteg éppen Micah testvérre rontott, amikor Íjász lőtt. Döbbenten figyelte, hogy a nyila hatástalanul süvít keresztül a rémség nyakán.
– Hát igen, ez tényleg mágikus csinálmány – bólintott Anthony testvér. – Jól megfigyelhető, hogy immúnis a közönséges fegyverekre.
A teremtmény ekkor hatalmas öklével Micah testvérre sújtott, az öreg harcos azonban védekezésre emelte fegyverét. A lény csapása majd fél méterrel a kalapács felett elakadt, mintha szilárd kőfalba ütközött volna. A szörnyeteg tehetetlenül elbődült.
– De hogyan lehet megölni? – fordult Martin Anthony testvérhez.
– Nem tudom. Micah csapásai elszívják az energiát a lényt létrehozó varázslatból. Annak az ereje viszont hatalmas lehetett, így ez a küzdelem egy napig vagy még tovább is eltarthat. Ha a testvérünk hibázik...
Az öreg szerzetes azonban szilárdan állt, minden ütést hárított, és időnként – szinte amikor csak kedve tartotta – megsebezte ellenfelét. Ugyanakkor, bár a szörnyeteg fájlalta a sebeket, nem látszott, hogy gyengült volna.
– És hogyan csinálnak meg egy ilyet? – érdeklődött tovább Martin. Arutha már nem próbált szabadulni, de Gardan azért még mindig a nagyherceg vállát leszorítva térdepelt.
Anthony egy másodpercig gondolkodott Martin kérdésén, csak aztán felelt:
– Hogy hogyan is hozzák létre? Hát, ez elég bonyolult...
A szörnyeteget egyre jobban feldühítették Micah csapásai és saját tehetetlensége. Amikor belefáradt eddigi taktikájába, letérdelt, és alacsonyabbról irányzott ütéssel próbálkozott, úgy, mint amikor valaki szöget ver be. Az utolsó pillanatban azonban célpontot változtatott, és hatalmas öklével a szerzetes mellett a földre sújtott.
A talaj megrázkódott, Micah enyhén megingott, az ocsmányságnak meg több se kellett. Hirtelen söprő mozdulattal az udvar túlsó végébe repítette a barátot. Az öreg szerzetes keményen a földnek ütődött, és ájultan elterült, a kalapácsa pedig ellenfele mellett maradt.
A szörnyeteg ismét Arutha felé indult. Gardan kirántott karddal felpattant, és elindult, hogy megvédje a nagyherceget. A kapitány megállt a rémség előtt, amely Anitát kifigurázva borzalmasan vigyorgott. A lény úgy ragadta meg Gardant, mint ahogy a macska játszik az egérrel.
Ekkor jelent meg a belső ajtóban John atya, kezében egy méretes fémbottal, melynek a tetejét egy rejtélyes kinézetű hétoldalú eszköz díszítette. Az apát Arutha elé lépett, aki éppen elindult, hogy segítsen Gardannak.
– Ne! Ön semmit sem tehet!
Arutha megértette az atya hangsúlyából, hogy hiábavaló lenne a próbálkozása, inkább hátrált egy lépést. Az apát szembefordult a mágikus teremtménnyel.
Jimmy előmászott a szekér alól, és talpra állt. Tudta, hogy értelmetlen lenne a tőrét használni. Odaszaladt a földön fekvő Micahhoz, hogy megnézze, mi történt vele. A szerzetes még mindig eszméletlen volt, ezért a fiú behúzta őt a szekér mögötti, viszonylag biztonságosabb sarokba. Gardan eközben hatástalanul szurkálta a szörnyeteget.
Jimmy körülnézett, és megakadt a szeme Micah testvér kalapácsán. Odaugrott érte, hasra vetődve megragadta a nyelét, és arrébb mászott, miközben fél szemmel a szörnyeteget figyelte. A lény nem vette észre, hogy a fiú visszaszerezte a fegyvert. Jimmy meglepődve tapasztalta, hogy a kalapács jó kétszer olyan súlyos, mint gondolta volna. Óvatosan felállt, aztán a szörnyeteg mögé rohant, ahol megcsapta a feje fölött ívelő szőrös fenék rothadásszaga.
A teremtmény éppen a szájához emelte az óriási mancsában vergődő kapitányt. John atya felemelte botját, amelyből hirtelen zöld és lila energiahullámok törtek elő, és fonódtak a rémalak köré. A lény erre megszorította Gardan derekát, úgyhogy most versenyt üvöltöttek az őket érő fájdalom miatt.
– Hagyja abba! – kiáltott fel Martin. – Összeroppantja Gardant!
Az apát megszüntette a varázslatát, mire a lény nagyot horkantva behajította a kapitányt az ajtón, így védekezve kínzója ellen. Gardan Martinnak, Anthony testvérnek és az apátnak ütközött, és ledöntötte őket a lábukról. Aruthának és Laurie-nak sikerült kitérnie a repülő test útjából. A nagyherceg megfordulva Anita arcának gúnyosan bámuló paródiájával találta szemközt magát. A szörnyeteg hatalmas szárnyai miatt ugyan nem fért be az ajtón, hosszú karja azonban bekígyózott Arutha után.
Martin felállt, aztán a sérült apátot és Anthony testvért is felsegítette.
– Hát persze! – ujjongott fel a könyvtáros. – A mellén levő arca! Azt kell megölni!
Martin abban a pillanatban felkapta az íját, az összekuporodott ocsmányság azonban éppen eltakarta előle a célpontot. A lény Arutha után kapott, aztán egyszer csak hátrazökkent a fenekére, és fájdalmasan felvonyított.
Egy másodpercre láthatóvá vált a mellkasán az arc, mire Martin azon nyomban megfeszítette az íját.
– Kilian vezesse a nyilamat! – fohászkodott, és lőtt. A vessző pontosan homlokon találta az iszonytató arcot. A szeme egy pillanatra felakadt, aztán lezárult, amikor vörös, emberi vér kezdett patakzani a sebből. A szörnyeteg kővé dermedt.
Miközben mindannyian csodálkozva nézték, a lény megremegett. Hirtelen gyorsan vibráló, ragyogó fények vették körül. Aztán átlátszóvá, anyagtalanná vált: színes füstök és gázok őrült kavargásává, amelyet hamarosan szétfújt az éjszakai szellő. A fények elhalványultak, míg végül az udvar ismét üres és csöndes nem lett.
Arutha és Laurie odamentek az eszméletre térő Gardanhoz.
– Mi történt? – kérdezte a kapitány elhaló hangon.
Minden szem Martinra szegeződött, ő azonban továbbadta a szót Anthony testvérnek.
– A herceg arról kérdezett, hogyan is csinálják ezeket a micsodákat. Ahhoz, hogy az ilyen szörnyűséges varázslatok létrejöhessenek, szükség van egy állatra vagy emberre alapként. Egyedül az arca maradt meg annak a szegény tébolyodottnak, akit fókuszként használtak a szörnyeteg készítésekor. Ez volt az egyetlen halandó része, amelyet közönséges módon is meg lehetett sebezni, és amikor ez meghalt, a varázslat... szétesett.
– Nem tudtam volna lelőni, ha nem esik hátra olyan hirtelen – jegyezte meg Martin.
– És ez volt a szerencsénk – bólintott az apát.
– A szerencsének ehhez semmi köze – bukkant elő Jimmy vigyorogva és Micah testvér kalapácsát lóbálva. – Jól belevágtam ezt a seggébe. – Aztán az ájult Micahra mutatott: – Neki nem lesz semmi baja – mondta, azzal átadta a fegyvert a rendfőnöknek.
Arutha még mindig nem tért magához megrendüléséből, hogy Anita arcát látta azon az undormányon. Laurie halványan mosolyogva megállította az apátot:
– Atyám, ha nem okozna túl nagy gondot, kaphatnánk egy kis bort? Életemben nem éreztem még ilyen szörnyűséges bűzt.
– Aha! – méltatlankodott Jimmy. – Próbáltad volna az én oldalamról!

 

Arutha hajnalhasadáskor is odakinn volt, figyelte, hogyan kel fel a nap mérges vörös gömbje a Calastius-hegység fölött. A támadás óta eltelt órákban az apátságba visszatért a rend és nyugalom látszata, a nagyherceg azonban csak zűravart érzett magában. Bármi is álljon az ellene irányuló támadások mögött, sokkal hatalmasabb, mint képzelte, annak ellenére, hogy már Nathan atya és Lims-Kragma papnője is figyelmeztette. Óvatlanná vált sietségében, pedig ez nem volt jellemző rá. Tudott merész lenni, ha úgy hozta a szükség, és ez sok győzelmet szerzett neki, most azonban nem merész volt, hanem önfejű és vakmerő. Aruthát különös érzés nyugtalanította, amilyet kölyökkora óta nem tapasztalt. Kétségei voltak. Annyira magabiztosan eltervezett mindent, Murmandamus azonban az összes lépését előre tudta, vagy legalábbis hihetetlen sebességgel reagált minden tettére.
Aruthát Jimmy zökkentette ki merengéséből.
– Csak az történt, amit mindig is mondtam – rázta meg a fiú a fejét.
A nagyherceg gondjai ellenére elmosolyodott a fiú hangsúlyán.
– És mi lenne az?
– Nem számít, hogy milyen körültekintőnek hisszük magunkat, egyszer csak jön valami, bumm, és máris pofára estünk. Akkor azt gondoljuk: „Ó, erre bizony nem számítottam. „ Utólagos éleslátás, ahogy a jó öreg Fürge Alvarny mondaná.
Arutha különösnek találta, hogy a fiú szinte olvas a gondolataiban. Jimmy folytatta:
– Ishap szerzetesei csak üldögélnek idefenn, imádságokat mormognak maguk elé, és meg vannak róla győződve, hogy egy mágikus erődítményben csücsülnek – „semmi sem hatolhat át misztikus védelmünkön”- gúnyolódott..- És akkor jönnek azok a fénylabdák meg az a repülő izé, és hoppá! „Jaj, erre, meg arra nem számítottunk!” Aztán vagy egy órát arról locsogtak, mit kellett volna tenniük. Hát, szerintem hamarosan erősebb védelem lesz errefelé. – Jimmy nekidőlt a szakadékra néző kőfalnak. A kelő nap egyre magasabbra emelkedett az apátság mögött. – Anthony bácsi azt mondta, hogy a múlt éjszakai mulatság előkészítése jó ideig eltarthatott, úgyhogy nem hiszi, hogy mostanában ismét valami mágikus dologgal támadnának. Addigra újra megerősítik az erődjüket... aztán majd megint jön valami, ami ledönti a kapukat, mint most.
– Filozófusnak érzed magad? – mosolyodott el Arutha, Jimmy pedig megvonta a vállát.
– Leginkább a félelemtől a nadrágjába csinált kölyöknek érzem magam, és jobb lenne, ha ezzel ön is így lenne. Már azok a krondori élőhalottak is elég szörnyűek voltak, az elmúlt éjszaka viszont... hát, nem tudom, hogy gondolja, de én az ön helyében fontolgatnám, ne költözzek-e Keshbe, és ne változtassam-e meg a nevem.
Arutha szomorúan elmosolyodott, mert Jimmy éppen azt mondta ki, amiről eddig nem akart tudomást venni.
– Őszintén szólva, én is legalább annyira megrémültem, mint te, Jimmy.
– Igazán? – lepődött meg a fiú.
– Igazán. Nézd, csak a bolond nem ijedne meg olyasmik láttán, mint az a tegnapi ocsmányság, meg ami még jöhet, de nem az számít, hogy félsz-e, hanem az, hogyan viselkedsz. Apám egyszer azt mondta, a hős olyan ember, aki egyszerűen túlzottan megijed ahhoz, hogy elszaladjon, aztán a végén valahogy túléli az egészet.
Jimmy felkacagott, és a vidámság hatására most nem annak a majdnem-felnőttnek látszott, mint általában, hanem egyszerű gyereknek.
– Hát, ez tényleg igaz. Ami engem illet, én inkább gyorsan megcsinálom, amit muszáj, aztán jöhet a móka. Ez a nagy célokért való szenvedés inkább hőskölteményekbe meg legendákba illik.
– Úgy látom, mégiscsak maradt benned valami a filozófusból – jegyezte meg Arutha, aztán témát váltott. – Tegnap éjjel gyorsan cselekedtél, és bátran. Ha te nem vontad volna el a szörnyeteg figyelmét, hogy Martin megölhesse...
– Akkor most Krondorba tartanánk az ön csontjaival, feltéve, hogy az az izé nem ette volna meg mindet – fejezte be Jimmy fintorogva.
– Nem látszol túl boldognak a gondolattól.
– Tény, hogy nem is lennék az. Ön a közé a néhány ember közé tartozik, aki körül érdemes forgolódni. Ez egy többnyire vidám társaság, csak most rossz idők járnak. Tulajdonképpen jól szórakozom, ha mindenáron tudni akarja.
– Kicsit furcsa dolgokat tekintesz szórakozásnak.
– Nem igazán – rázta meg a fejét a fiú. – Ha már úgyis halálra rémül az ember, akár élvezheti is. Tudja, a tolvajok élete éppen erről szól. Az éjszaka kellős közepén betörni egy idegen házba, nem tudva, hogy nincsenek-e ébren, és nem várnak-e karddal vagy fütykössel, hogy beverjék a fejemet, amikor bedugom az ablakon. Végigmenekülni a városon, amikor a nyomomban lohol az őrség. Nem igazán szórakozás, de mégis valami olyasmi, tudja? Mindenesetre izgalmas. És különben is, hányan dicsekedhetnek azzal, hogy megmentették Krondor nagyhercegét egy démontól?
Aruthából kitört a nevetés.
– Akasszanak fel, ha értem, de most nevetek először hangosan azóta, hogy... az esküvő óta – Jimmy vállára tette a kezét. – Kiérdemeltél valami jutalmat, James úrfi. Mi legyen az?
A fiú összeráncolt homlokkal töprengeni kezdett.
– Miért nem nevez ki Krondor udvarnagyának?
Aruthának torkán akadt a hang. Ekkor Martin közeledett a betegszoba felől, és látva öccse különös arckifejezését, megkérdezte:
– Téged meg mi lelt?
– Ő akar lenni Krondor udvarnagya – mutatott Jimmyre.
Martin hahotázni kezdett. Amikor elcsendesült, a fiú megszólalt:
– Miért ne? Dulanic úr itt van, és biztos, hogy komolyan visszavonult. Volney nem akarja elvállalni a tisztséget, úgyhogy ki másra bízhatná? Jól vág az eszem, és tettem is önnek egy-két szívességet.
Martin megint felkacagott, miközben Arutha válaszolt.
– Amiért meg is kaptad a jutalmad. – A herceg nem tudta eldönteni, hogy most bosszankodjon vagy jót mulasson. – Ide figyelj, te kis haramia! Lehet, hogy gondolkodom a dolgon, és megkérem Lyamot, hogy adományozzon neked egy kisebb báróságot – de csak egészen picit –, amikor nagykorú leszel, ami még legalább három év. Mostantól fogva azonban fel kell készülnöd, hogy kinevezlek az udvar főapródjának.
– Vigyázz, mert utcai bandává szervezi őket! – rázta meg a fejét Martin.
– Hát – mondta Jimmy –, legalább annyi örömöm lesz, hogy láthatom annak az ostoba Jerome-nak az arcát, amikor deLacy bejelenti a dolgot.
– Gondoltam, biztosan szeretnétek tudni, hogy Gardan Micah testvérrel egyetemben jól van – hagyta abba végre a nevetést Martin. – Dominic pedig már idekinn mászkál.
– Mi van az apáttal és Anthony testvérrel?
– Az apát is sürög-forog: azt csinálja, amit egy rendfőnöknek kell, ha éppen megszentségtelenítették az apátságát. Anthony testvér pedig visszament az ezüsttövis után kutatni. Megkért, hogy mondjam meg neked, ha beszélni akarsz vele, a hatvanhetes teremben lesz.
– Megyek, megkeresem – felelte a nagyherceg. – Tudni akarom, mit talált. – Miközben elindult, még visszaszólt Jimmynek. – Nem magyaráznád el a bátyámnak, miért is kellene téged herceggé és a Királyság második legfontosabb városának udvarnagyává kineveznem?
Azzal Arutha elment, hogy megkeresse a főkönyvtárost. Martin Jimmy felé fordult, és egymásra vigyorogtak.

 

Arutha belépett az időtől és a tartósítószerektől dohos szagú hatalmas csarnokba. Anthony testvér egy régi kötetet olvasott a lobogó lámpafénynél. Anélkül, hogy megnézte volna, ki lépett be, megszólalt:
– Épp, ahogy gondoltam; tudtam, hogy itt lesz. Az a lény hasonló volt, mint amelyet Tith-Onaka elariali templománál öltek meg, amikor úgy háromszáz éve megtámadta őket – egyenesedett fel. – Ezek szerint a források szerint egészen bizonyos, hogy panthatiánus kígyó papok álltak az eset mögött.
– Mik ezek a panthatiánusok, testvér? – érdeklődött Arutha. – Eddig csak olyan történeteket hallottam róluk, amelyekkel a gyerekeket szokták ijesztgetni.
– Az igazat megvallva nem sokat tudunk róluk – vonta meg a vállát a vén szerzetes. – Midkemia legtöbb intelligens faját valamiképpen megértjük. Még a mordeleknek, a Sötét Ösvény Testvériségének is vannak velünk közös tulajdonságai. Például ott van a szigorú becsületkódexük, habár a mi mércénkkel mérve az is igen különös. Ezek a lények viszont... – Becsukta a könyvet. – Senki sem tudja, merre fekszik Panthatia. Még Macros térképei sem jelölik, amelyeket Kulgan küldött hozzánk Csillagdokkból. Az ő papjaiknak a mieinktől teljességgel eltérő mágikus képességeik vannak. Az emberiség esküdt ellenségei, bár a múltban néha üzleteltek az emberekkel. Még egy dolog bizonyos: ezek a lények abszolút gonoszak. Már maga az a tény, hogy szolgálatába szegődtek, azt mutatja, hogy Murmandamus minden jó ellensége. És ha ők szolgálják, akkor félelmetes hatalma lehet.
– Ezek szerint alig tudunk valamivel többet, mint amit Kacagó Jack elmondott – jegyezte meg Arutha.
– Így igaz – felelte a szerzetes –, de ne becsülje le annak az értékét, hogy most már megbizonyosodtunk az orgyilkos igazáról. Ha tudjuk, ki nem ellenfél, az gyakran legalább olyan fontos, mint hogy tudjuk, ki az.
– Sikerült ebben a zűrzavarban kiderítenie valamit az ezüsttövisről?
– Ami azt illeti, sikerült. Akkor akartam üzenni önért, amikor elolvastam ezt a bekezdést. Attól tartok, nem túl sokat segíthetek. – Ezt hallván Arutha úgy érezte, öklömnyire zsugorodott össze a gyomra, de azért intett az öregnek, hogy folytassa. – Csak azért nem adtam fel, mert az ezüsttövisnek más nyelven egy kicsit ismerősebb volt számomra a neve – nyitott ki egy másik könyvet, amely az asztalon hever. – Ez itt Caradoc fia Geoffrey naplója, aki a Yabontól nyugatra fekvő Silban apátság szerzetese volt – ugyanazé, amelyikben az ön bátyja, Martin nevelkedett – csak sok száz évvel ezelőtt. Geoffrey botanikus volt, és azzal töltötte üres óráit, hogy nyilvántartásba vette a helyi flóra növényeit. Nála találtam egy utalást. Felolvasom. „Az a növény, amit a tündék elleberrynek hívnak, a környékbeliek számára szikrázó tövis néven ismert. Ha megfelelően használják, feltételezhetően mágikus hatása van; a növény nedvének helyes lepárlási módja azonban misztikus szertartást igényel, s ezért ismeretlen a köznép körében. Különösen ritka, a ma élők közül csak néhányan láthatták. Én személy szerint soha nem tartottam a kezemben egyetlen példányát sem, azok azonban, akikkel beszéltem róla, szavahihetőek és bizonyosak a növény létezésében.”- Anthony becsukta a könyvet.
– Ez minden? – kérdezte Arutha. – Én valami gyógymódban reménykedtem vagy legalább valami útmutatásban, hogy hogyan lehet hozzájutni.
– De hát ebben szerepel az útmutatás! – kacsintott az öreg barát. – Geoffrey, akit inkább neveznék pletykafészeknek, mint botanikusnak, az elleberry nevet mint tünde kifejezést használta a növényre. Ez nyilvánvalóan az aelebera szó eltorzítása, ami nem mást jelent tündéül, mint ezüsttövist! Vagyis ha létezik valaki, aki ismeri a növény mágikus képességeit és az ellenszerüket, azt Elvandar varázslói között kell keresni.
Arutha egy pillanatig némán állt, aztán megszólalt:
– Köszönöm. Imádkoztam, hogy itt fejeződjön be a kutatóutam, de legalább nem fosztott meg minden reménytől.
– Remény mindig van, Arutha conDoin. Az a gyanúm, hogy ebben a zűrzavarban az apát úrnak nem jutott ideje rá, hogy elmondja a fő okot, amiért ezt mind összegyűjtöttük – mutatott körbe a könyvektől roskadozó polcokon. – Az indok, ami miatt ez a rengeteg munka itt sorakozik, éppen a reménység. Számos próféciát és jövendölést ismerünk, van azonban egy, amely a teljes pusztulást jósolja. Azt állítja, hogy amikor már minden áldozatul esett a sötétség erőinek, nem marad más, csak „ami valaha Sarth volt”. Ha ez a prófécia beigazolódna, reméljük, megmenthetjük a tudás csíráit, amelyek aztán újra az embereket szolgálhatják majd. A miatt a nap miatt dolgozunk, és imádkozunk, hogy sose jöjjön el.
– Nagyon kedves volt hozzám, Anthony testvér.
– Az ember segít, ha tud.
– Köszönöm.
Azzal Arutha távozott a teremből, és a hallottakon gondolkodva felment a lépcsőn. A lehetőségeket fontolgatta, amíg az udvarra nem ért. Laurie – csakúgy, mint a még mindig sápadt Dominic testvér – csatlakozott Jimmyhez és Martinhoz.
A dalnok üdvözölte a nagyherceget, aztán megszólalt:
– Gardan holnapra rendbejön.
– Akkor jó, mert hajnalhasadáskor indulunk.
– Mit tervezel? – kérdezte Martin.
– Feltesszük Gardant az első Krondorba tartó hajóra, aztán továbbmegyünk.
– Tovább, de hova? firtatta Laurie.
– Elvandarba.
– Jó lesz újra ellátogatni oda – mosolyodott el Martin.
Jimmy sóhajtott egyet, mire Arutha felnézett:
– Mi van?
– Csak a palota szakácsaira meg a ló kemény hátára gondoltam.
– Nos, hogy ne kelljen túl sokáig gondolkodnod rajta: te is visszamégy Gardannal Krondorba.
– És szalasszam el a mulatságot?
– Ennek a kölyöknek furcsa fogalmai vannak a szórakozásról – jegyezte meg Laurie Martinra nézve.
Jimmy már éppen közbe akart szólni, de Dominic gyorsabb volt.
– Fenség, ha megengedné, hogy a kapitánnyal utazzam, én is Krondorba szeretnék menni.
– Természetesen, de mi lesz a feladatával?
– Más veszi át a hivatalomat. Erre a feladatra egy ideig még nem leszek alkalmas, pedig nem várhatunk. Ez nem szégyen vagy gyalázat – a szükség diktálta kényszer.
– Akkor megnyugtatom, Jimmy és Gardan bizonyára örülnek a társaságának.
– Egy pillanat... – próbálkozott a fiú, Arutha azonban oda sem figyelve folytatta:
– És miért látogat Krondorba?
– Egyszerűen csak útba esik Csillagdokk felé. John atya szerint életbevágóan fontos, hogy tájékoztassuk Pugot és a többi varázslót az itt történtekről. Ők olyan hatalommal bírnak, amely számunkra nem elérhető.
– Ennek örülök. Minden lehetséges segítségre szükségünk lesz. Én is ilyesmin gondolkodtam, úgyhogy – ha nem bánná – én is szeretnék küldeni nekik egy üzenetet. És szólok Gardannak, hogy kísérje el önt Csillagdokkba.
– Ez nagyon kedves öntől.
Jimmy megpróbált tiltakozni az ellen, hogy visszaküldjék Krondorba. Arutha meg sem hallva a fiút, Laurie-hoz fordult:
– Vidd magaddal a mi nagyravágyó ifjú hercegünket, menjetek le a városba, és béreljetek egy hajót. Holnap mi is utánatok megyünk. Váltsatok lovakat is, és főleg, ne keveredjetek bajba.
Azzal Arutha Dominic és Martin kíséretében elsétált a szobájuk felé, és otthagyta két társát az udvaron. Jimmy még mindig próbálkozott:
– ...de...
– Kegyelmes úr – kopogtatta meg Laurie a fiú vállát. – Gyere, menjünk. Ha hamar végzünk, talán még játszhatunk is egyet a fogadóban.
– Játék? – csillant fel hamiskásan Jimmy szeme.
– Tudod, valami olyasmi, mint a pashawa. Kocka vagy kavics. Szerencsejáték.
– Ó – ámuldozott a fiú. – Feltétlenül meg kell mutatnod, hogyan kell csinálni.
Miközben az istálló felé fordultak, a dalnok fenéken billentette Jimmyt.
– Még hogy mutassam meg neked! Én nem valami falusi bunkó vagyok ám! Amikor először hallottam ezt a szöveget, még a gatyámat is elvesztettem.
– Azért megért egy próbálkozást – szaladt előre a fiú vihogva.

 

Arutha belépett az elsötétített szobába.
– Hívattál? – nézett az ágyban fekvő alakra.
Micah felült, és a falnak támasztotta a hátát.
– Igen. Hallottam, hogy egy órán belül indultok. Köszönöm, hogy eljöttél. – Intett a hercegnek, hogy üljön le az ágyra. – Aludnom kell egy kicsit, de egy jó hét múlva kutya bajom sem lesz. Arutha, az apád és én kölyökként barátok voltunk. Caldric csak akkortájt vezette be, hogy a nemesifjakat apródként küldjék a főnemesi udvarokba, amit most már mindenki természetesnek vesz. Jó kis csapatot alkottunk. A yaboni Brucal volt a főapród, és folyton agyonhajszolt minket. Tüzes kis legénykék voltunk mi: az apád, jómagam és Guy du Bas-Tyra. – Guy említésére Arutha felszisszent, de nem szólt semmit. – Szeretném elhinni, hogy egy időben mi vittük a hátunkon a Királyságot. Úgy, mint most ti. Borric okosan nevelt téged és Lyamot, és Martin sem hoz rá szégyent. Bár most Ishapot szolgálom, azért még mindig szeretem a Királyságot, fiam. Csak azt akartam, hogy tudd, imádkozni fogok érted.
– Köszönöm, Dulanic herceg.
Az öreg kényelmesen elhelyezkedett a párnák között.
– Már nem vagyok az, csak egy közönséges szerzetes. Egyébként ki uralkodik most a nevedben?
– Lyam Krondorban van, és ott is marad, amíg vissza nem térek. A kancellári tisztet Volney látja el.
– Volney! – nevetett fel Micah, aztán fájdalmasan felszisszent. – Ishap szemfogára! Szörnyen utálhatja.
– Így van – mosolygott Arutha.
– Megkéred Lyamot, hogy emelje hercegi rangra, és nevezze ki udvarnagynak?
– Nem tudom. Hiába panaszkodik, pillanatnyilag ő a legjobb hivatalnokom. Egy csomó ügyes fiatalembert elvesztettünk a Résháborúban – húzta a szokásos féloldalas mosolyra a száját. – Jimmy szerint őt kéne kineveznem Krondor udvarnagyának.
– Ne vedd őt félvállról, Arutha. Használd ki, amíg veled van. Halmozd el mindenféle felelősséggel, amíg belezöldül, aztán borítsd el még többel! Tanítsd meg mindenre, aztán adj neki hivatalt! Kivételes tehetség.
– Miért mondod ezt, Micah? Miért aggódsz olyan dolgok miatt, amiket magad mögött hagytál?
– Mert egy hiú vénember vagyok, aki hiába bánta meg bűneit. Még mindig büszke vagyok arra, hogy a városom gazdagodik. És mert apád fia vagy.
Arutha egy ideig hallgatott, aztán ismét megszólalt:
– Te és az apám közel álltatok egymáshoz, ugye?
– Nagyon. Borricnak csak Guy volt nálam jobb barátja.
– Guy! – Arutha nem tudta elhinni, hogy az édesapja és a leggyűlöltebb ellensége valaha barátok voltak. – Hogy lehet ez?
– Azt hittem, az apád elmondta a halála előtt – nézett rá fürkészően a szerzetes. Egy pillanatig némán töprengett. – Ezek szerint már megint tévedtem – sóhajtott. – Mi, akik mind Guynak, mind az apádnak a barátai voltunk, megesküdtünk, hogy senkinek sem beszélünk arról a szégyenről, amely miatt véget ért a barátságuk, és amely miatt Guy az élete további részében folyton feketében járt, és ezzel kiérdemelte a Fekete Guy nevet.
– Apám egyszer említette Guy egy különösen bátor tettét, de azon kívül soha semmi jót nem mondott róla.
– Nem tehette. És én sem fogok, mert ha Guy nem ment fel az esküm alól, és nem bizonyul halottnak, nem beszélhetek a dologról. De annyit elárulhatok, hogy a szakítás előtt olyanok voltak, mint két testvér. Legyen szó akár a nőkről, akár verekedésről vagy háborúról, csak egyet füttyentettek, és a másik máris ott termett segíteni.
– De beszéljünk inkább rólad, Arutha! Korán keltél, pihenned kellene. Nincs neked arra időd, hogy rég eltemetett dolgokról fecsegj. Menned kell, hogy gyógyírt keress Anitának... – párásodott be az öreg szeme. Arutha most döbbent rá, hogy sötét aggodalmai közepette eszébe sem jutott, hogy Dulanic Erland házanépéhez tartozott. Születése óta ismerte a hercegnőt. Anita olyan lehetett neki, mint az unokája.
– Ezek az átkozott bordáim! – nyelt egyet Micah. – Ha nagy levegőt veszek, máris úgy könnyezik a szemem, mintha nyers hagymát ennék. – Aztán felsóhajtott: – Én tartottam a karomban, amikor Fehér Sung papjai nem egészen egy órával a születése után megáldották őt. – A szerzetes tekintete töprengővé vált, és elfordította az arcát. – Mentsd meg őt, Arutha!
– Meg fogom találni a gyógyírt.
– Akkor menj, Arutha! – fogta suttogóra a hangját Micah, hogy uralkodni tudjon az érzelmein. – Ishap óvjon az utadon!
Arutha egy pillanatra megszorította a vén szerzetes kezét, aztán felállt és kiment. Ahogy áthaladt az apátság nagytermén, egy néma barát megállította, és intett neki, hogy kövesse. Az apát lakosztályába vezették, ahol a rendfőnök és Anthony testvér várták.
– Örülök, hogy időt szakított, és meglátogatta Micah testvért, fenség – szólította meg az apát.
– Rendbejön, ugye? – riadt meg a nagyherceg.
– Ha Ishap is úgy kívánja. A testvérünk már öreg ahhoz, hogy ilyen megpróbáltatások érjék.
Anthony testvér ingerülten felhorkant a megjegyzés hallatán. Az apát oda sem figyelve folytatta:
– Gondolkodtunk egy kicsit a megoldandó problémákon – tolt oda egy dobozkát Aruthának, aki rögtön el is vette az asztalról.
A dobozka nyilvánvalóan ősrégi lehetett: a finom faragásokat már simára csiszolta az idő. Amikor a nagyherceg kinyitotta, bársonypárnán heverő aprócska talizmánt talált benne. Épp olyan bronzkalapács volt, mint amelyet Micahnál látott, csak kicsiben, és egy bőrszalagot fűztek a nyelébe fúrt apró lyukba.
– Mi ez?
– Önt is elgondolkodtatta, hogyan lehetett képes az ellenség megtalálni önt, szinte amikor csak akarta – felelte Anthony testvér. – Valószínű, hogy az ügynökei – talán kígyó papok – valamiféle kutató varázslattal bukkantak a nyomára. Ez a talizmán az egyik legősibb örökségünk. Hitünk legrégebbi ismert gyülekezeténél, a lengi Ishap apátságban készítették. Ez a legértékesebb ereklye, amivel rendelkezünk. Ez majd elrejti önt mindenféle kémvarázslat elől. Azok számára, akik mágikus úton szeretnék követni, ön egyszerűen eltűnik. A világi szemek elől persze ez sem rejt el, de ha óvatos, és álruhában utazik, talán elérheti Elvandart anélkül, hogy feltartóztatnák. De soha ne vegye le, különben megint varázslatok kereszttüzében találja magát! Azonkívül a talizmán olyan támadásoktól is megvédi, mint amilyen a tegnap esti volt. Egy hasonló szörnyeteg nem tud kárt tenni önben; az ellenség azonban a barátaira is lecsaphat, mert őket semmi sem védi.
– Köszönöm – akasztotta a nyakába Arutha a talizmánt.
– Ishap óvja önt, fenség, és ne feledje, Sarth-ban mindig pihenésre lelhet.
Arutha ismét megköszönt mindent, aztán otthagyta az apátot. Visszament a szobájukba, befejezte a csomagolást, és végiggondolta, amit megtudott. Félretéve kétségeit, ismét megesküdött, hogy megmenti Anitát.

 

 

12.
Úton észak felé

Magányos lovas vágtatott az úton.
Arutha visszanézett, miután Martin figyelmeztette a közeledőre. Laurie kardot vonva megfordult, Martin pedig hahotázni kezdett.
– Ha az, akire gondolok, szíjat hasítok a hátából – szólalt meg Arutha.
– Akkor már élesítheted is a késedet, testvérkém – nézd csak, hogy hadonászik a karjával lovaglás közben!
Martin jóslata pillanatokkal később helyesnek bizonyult, mert a vigyorgó Jimmy zárkózott fel melléjük. Arutha nem vette magának a fáradságot, hogy elrejtse bosszúságát.
– Mintha azt mondtad volna, hogy Gardan és Dominic társaságában biztonságban csücsül a Krondorba tartó hajón – fordult Laurie-hoz.
– Így is volt, esküszöm – vonta meg a vállát tehetetlenül a dalnok.
– Hát senki sem köszön nekem? – nézett körül Jimmy.
Martin megpróbált komoly maradni, de a helyzet keményen próbára tette tündéknél tanult méltóságát. A fiú egy lelkes kutyakölyök ártatlanságával nézett rájuk, és bár mindannyian tudták, hogy ez is csak szerep számára, Arutha is igencsak küszködött, hogy képes legyen szigorú maradni. Laurie szája elé emelt keze és heves köhögés mögé rejtette kirobbanó kacagását.
Arutha a földet nézve csóválta a fejét.
– Na jó, hadd halljam a mesédet! – szólalt meg végül.
– Először is megesküdtem bár lehet, hogy ez másnak nem jelent sokat, de azért mégiscsak eskü, amely addig köt, amíg a macskát meg szem nyúzzuk. Meg van néhány más apróság is.
– Micsoda? – kérdezte a nagyherceg.
– Figyelték önöket, amikor elhagyták Sarth-ot.
Arutha visszazökkent a nyergébe, mivel kicsit meghökkentette a fiú mellékesen odavetett közlése.
– Honnan tudod ezt ilyen biztosan?
– Először is, ismerem a fickót. Egy Havram nevű kereskedőről van szó Háznagy Posztjából, aki valójában a Csúfolódók felbérelt csempésze. Azóta nem jelentkezett, amióta a Pillér rájött, hogy beépített Éjsólymok lapulnak a céhben, most viszont ott volt a kocsmában, ahol Gardan, Dominic és én vártuk az indulást. Felszálltunk a hajóra, aztán én leosontam róla, mielőtt felhúzták volna a horgonyt. Másodszor, az a fickó a szokásos kísérete nélkül mászkált. Amikor a kereskedőt játssza, szívélyes, hangos, magamutogató ember, Sarth-ban azonban szép nagy köpenyt hordott, és a sötét sarkokban ólálkodott. Nem lenne ilyen helyzetben, ha a körülmények nem kényszerítenék rá. És egészen a kocsmától követte önöket, amíg biztos nem lett benne, merre mennek. És ami a legfontosabb, gyakran találkozott Kacagó Jackkel és Aranyos Dase-zel.
– Havram! – kiáltott fel Martin. – Kacagó Jack azt mondta, ez a fickó szervezte be őt és Aranyost az Éjsólymok közé.
– Most, hogy a varázslatokra nem támaszkodhatnak többé, kémeket és ügynököket használnak majd – tette hozzá Laurie. – Logikus, hogy Sarth-ba küldtek egy embert, aki megvárta, amíg lejöttünk az apátságból.
– Látta, hogy eljöttél? – kérdezte a nagyherceg.
– Nem, én viszont láttam őt távozni – kacagott a fiú. Amikor mindannyian kérdően néztek rá, Jimmy folytatta: – Gondoskodtam róla.
– Mit csináltál?
A fiú elégedettnek látszott.
– Még egy ilyen kisvárosnak is, mint Sarth, van alvilága, ha az ember tudja, hol kell keresni. Kihasználtam, hogy itt még azt hiszik, Csúfolódó vagyok. Megértettem bizonyos emberekkel, akik szeretnének inkognitóban maradni, hogy tudom, kicsodák, és hogy egy kis segítségért cserébe nem árulom el ezt a helyi katonaságnak. Mivel ők még mindig azt hiszik, hogy különleges helyzetem van a Csúfolódók között, úgy döntöttek, nem etetnek meg a halakkal – különösen, amikor megédesítettem az üzletet egy kis zacskó arannyal. Megemlítettem nekik, hogy lakik a fogadóban egy bizonyos kereskedő, aki az egész Nyugati Birodalomban egy árva léleknek sem hiányozna. Úgyhogy az álkereskedő, miközben itt beszélgetünk, valószínűleg a durbini rabszolgapiacok felé tart, és éppen a szolgaságot tanulja.
– A fiúnak tényleg komoly indokai voltak – jelentette ki Laurie.
– Úgy tűnik, hogy már megint az adósod vagyok, Jimmy – sóhajtott lemondóan a nagyherceg.
– Egy órával mögöttünk egy kis kereskedőkaraván jön – szólalt meg újból a fiú. – Ha lassan megyünk, napnyugtára utolérnek bennünket. Valószínűleg hajlandóak lesznek felbérelni minket kísérőnek, és akkor a kocsikkal meg néhány másik zsoldossal együtt mehetünk, miközben Murmandamus három Sarth-ból jött lovast keres.
– Most mit csináljak veled? – nevetett Arutha. Még mielőtt Jimmy megszólalhatott volna, elébevágott: – Csak azt ne mondd, hogy nevezzelek ki Krondor udvarnagyának! És arra sem vagyok kíváncsi, hogyan jutottál a lóhoz – fordította meg hátasát.

 

Némi szerencse vagy az Ishap-talizmán hatékonysága folytán Arutha és három társa nem keveredtek bajba az Ylith-be vezető úton. Jimmy jóslata a karavánról igaznak bizonyult. Nem volt valami nagy: mindössze öt szekérből állt, és csak két fegyveres kísérőt béreltek fel. Amint a kereskedő rájött, hogy nem banditákkal találkozott, megörült, és meghívta őket, hogy utazzanak vele, mert így néhány vacsora árán négy újabb testőrt szerzett magának. Két hétig semmi különös nem törte meg az utazás unalmát. Házalók, kereskedők és mindenféle méretű karavánok – némelyik több tucat zsoldossal – haladtak el mellettük a Háznagy Posztja és Sarth között búzódó úton. Arutha elégedett volt, mert legfeljebb tiszta véletlenségből fedezhette fel egy kém, hogy ő is karavánkísérőként utazik.
Végül az egyik nap alkonytájt megpillantották Ylith városát a távolban. Arutha, aki eddig a két zsoldossal elöl lovagolt, most lemaradt, amíg a legelső szekér mellé nem érkezett.
– Ylith-be értünk, Yanov – mondta a kereskedőnek.
Miközben a szekér elhaladt, a nagyherceg látta, hogy a kövérkés krondori selyem- és finomszövet-árus boldogan integet. Arutha megkönnyebbült, amikor rájött, hogy Yanov felületes ember, akit nemigen érdekel, mit mondanak mások, így a csapatnak elég ideje maradt, hogy egy alaposabb vizsgálódást is kiálló történetet találjon ki. Amennyire a nagyherceg meg tudta ítélni, azelőtt sohasem találkozott a kereskedővel.
Elsőként Martin érte utol Aruthát, aki megvárta, míg az utolsó kocsi is elhalad mellette.
– Ylith – mutatott előre a nagyherceg, aztán ismét mozgásra nógatta a lovát.
Amikor a hátvédben haladó Laurie és Jimmy is felzárkózott, Martin megszólalt:
– Hamarosan megszabadulunk a szekerektől, és lovakat is válthatunk. Ezeknek itt pihenésre van szükségük.
– Én annak örülök, hogy Yanovtól is megszabadulunk. Olyan pletykás, mint egy halaskofa – be nem áll a szája – jegyezte meg Laurie.
– És azt se nagyon engedte, hogy más meséljen a tábortűznél – rázta meg a fejét tettetett részvéttel Jimmy.
A dalnok morcosan nézett a fiúra.
– Na ebből elég – lépett közbe Arutha. – Egyszerű utazóként megyünk tovább. Ha Talanque báró rájön, hogy itt vagyok, államügyes csinál a dologból. Akkor aztán lakomákat, vadászatokat, díszfogadást rendez, hogy a Nagy Északi-hegység és Kesh között mindenki tudomást szerezzen róla, hogy Ylith-ben tartózkodom. Talanque rendes fickó, de imádja a felhajtást.
– Nem ő az egyetlen – nevette el magát Jimmy, aztán egy kiáltással megsarkantyúzta lovát. Arutha, Laurie és Martin egy pillanatra megdöbbentek, de aztán rajtuk is felülkerekedett a megkönnyebbülés, hogy Ylith-be értek, és követték a fiút.
Amikor elhaladtak a vezető szekér mellett, a nagyherceg odakiáltott:
– Szerencsés vásárt, Yanov mester!
A kereskedő meglepetten nézett utánuk, mert a szokás megkövetelte, hogy fizessen nekik valamit a kíséretért.
Ahogy a városkapuhoz értek, lassítottak, mert épp akkor engedtek be egy nagyobb karavánt Ylith-be, és számos más utazó is bebocsátásra várt. Jimmy beállt egy szénásszekér mögé, aztán a pillanatnyi zsúfoltságon kacagva szembefordult társaival. Szó nélkül figyelték, hogyan kutatják át a katonák a szekeret. Ezekben a békés időkben a kapuőrök csak úgy tessék-lássék végezték a dolgukat. Jimmy körülnézett, mert amióta Krondort elhagyták, Ylith volt az első nagyobb város az úton, és a nyüzsgő embertömeg láttán szinte otthon érezte magát. Aztán észrevett a kapu közelében egy magányosan kuporgó férfit, aki az érkezőket figyelte. Kockás takarója és rövid szárú bőrnadrágja alapján hadati domblakónak nézte. A barbár harcosok között szokásos kontyot viselte, a homlokára pedig sálat kötött. A térdén két fa hüvely feküdt keresztben, bennük egy-egy fegyver: egy karcsú hosszú kard és az ő népénél szokásos rövidebb kard. A legmeglepőbb azonban a férfi arca volt, mert a szeme körül a homlokától az arccsontjáig, illetve az ajka alatt fehérre festette. Nyíltan megbámulta a nagyherceget, aztán amikor a társaság összes tagja elhaladt előtte, lassan felállt.
Jimmy hirtelen hangosan felnevetett, mintha Martin valami vicceset mesélt volna, aztán nyújtózkodva egy gyors pillantást vetett hátra. A barbár is bejött mögöttük a kapun, és a fegyvereit széles övébe tűzte.
– A hadati? – kérdezte Martin, aztán amikor Jimmy bólintott, folytatta: – Sasszemed van. Követ minket?
– Igen. Elveszítsük?
Martin megrázta a fejét.
– Majd ha megszálltunk valahol, akkor foglalkozunk vele. Ha szükséges.
Miközben egyre beljebb lovagoltak a városba, mindenhol a virágzó üzlet jeleit látták. A jól megvilágított boltokban kereskedők kínálgatták áruikat a hűvös estén vásárolni indult embereknek.
Már ezen a korai órán is tele volt a város mulatozókkal: a karavánkísérők és a hónapokat tengeren töltött matrózok keresték itt a pénzért kapható szórakozást. Egy csapat zsoldosnak tűnő tagbaszakadt harcos nyomakodott keresztül az utcán ordítozva és hahotázva, láthatóan egy hősies nagy ivászaton dolgozva. Az egyik nekiment Laurie lovának, és tettetett haraggal felkiáltott:
– Hé! Figyelj már, hova trappolsz azzal a vadállattal! Akarod, hogy megtanítsalak a jómodorra? – azzal a többiek nagy örömére úgy tett, mint aki kardot akar rántani. Laurie együtt nevetett a társasággal, Martin, Arutha és Jimmy pedig figyelték, nem lesz-e baj.
– Ne haragudj, haver – felelte a dalnok.
A férfi félig grimaszolva, félig kacagva ismét a fegyvere után kapott. Ekkor egy másik zsoldos durván félrelökte a fickót:
– Menj, igyál egyet! – mondta a társának, aztán a dalnokra mosolygott: – Még mindig rosszabbul lovagolsz, mint ahogy énekelsz, Laurie?
A kobzos egy pillanat alatt leugrott a lováról, és jól megropogtatta a másik férfi csontjait.
– Roald, de rég nem láttalak, te kurafi!
Miután jól meglapogatták egymás hátát, Laurie bemutatta az idegent társainak:
– Ez a sötétlelkű gazfickó itt Roald, kölyökkori jóbarátom, és azóta is gyakori útitársam. Az apja földje szomszédos volt a miénkkel.
– És az apáink mindkettőnket majdnem ugyanazon a napon kergettek el otthonról – nevetett a férfi.
Laurie bemutatta Martint és Jimmyt, amikor azonban Aruthához ért, a megegyezés szerint Arthurnak nevezte.
– Örülök, hogy megismerhettem a barátaidat, Laurie – mondta a zsoldos.
– Elálljuk az utat – nézett körül gyorsan Arutha. – Keressünk valami szállást!
Roald intett, hogy kövessék.
– Én a következő utcában lakom. Egész tűrhető hely.
Jimmy megsarkantyúzta a lovát, de közben szakértő tekintettel vizslatta a dalnok gyerekkori barátját. Tapasztalt zsoldosnak látszott, aki elég régóta keresi a kardjával a kenyerét. És ha eddig túlélte a dolgot, elég ügyes kell, hogy legyen. A fiú a hátrafelé figyelő Martinra pillantott, és kíváncsi volt, vajon követi-e még őket a hadati.
A fogadó neve Északlakó volt, és viszonylag jó helynek látszott ahhoz képest, milyen közel volt a kikötőhöz. Az istállófiú felállt kétes kinézetű vacsorája mellől, és átvette a lovaikat.
– Tartsd jól őket, kölyök! – szólt oda neki Roald. A fiú nyilvánvalóan ismerte őt. Martin odadobott neki egy ezüstpénzt.
Jimmy figyelte, milyen ügyesen kapja el a pénzt a levegőben. Amikor ő is odaadta a lova kantárját, jobb kezével fityiszt mutatott, úgy, hogy csak a fiú lássa. A gyerek arcán felismerés csillant, és kurtán biccentett Jimmy felé.
Amikor beléptek az ivóba, Roald szólt a szolgálólánynak, hogy hozzon nekik sört, aztán odavezette őket egy sarokasztalhoz az istállóajtó közelében, amely mellett nem volt akkora jövés-menés. A zsoldos levette vastag bőrkesztyűjét, és leült.
– Laurie, mikor is találkoztunk utoljára? – kérdezte olyan halkan, hogy csak az asztalnál ülők hallhatták. – Hat éve? Amikor kilovagoltál azzal a LaMut-i őrjárattal, hogy megnézd és megénekelhesd, milyenek a tsuranik. Most meg itt ülsz ezzel a – mutatott Jimmyre – kistermetű tolvajfajzattal.
– A kézjel? – grimaszolt a fiú.
– A kézjel – bólintott Roald. Mivel a többiek értetlenül néztek, megmagyarázta: – Ez a Jimmy kölyök jelt adott az istállófiúnak, hogy a helyi tolvajok ne piszkálják a holmiját. Vagyis, hogy más városból való tolvaj érkezett ide, aki hajlandó betartani az itteniek játékszabályait, ha ezt hasonló udvariassággal viszonozzák. Igazam van?
– Igen – bólintott a fiú elismerően. – Ez azt jelenti, hogy nem fogok... dolgozni az engedélyük nélkül. Alapvető udvariasság. Az istállófiú elviszi az üzenetet.
Arutha Roaldhoz fordult, és halkan megkérdezte:
– Honnan tudtad?
– Nem vagyok zsivány, de szent sem. Az évek során rengeteg emberrel volt dolgom. Egy évvel ezelőttig zsoldosként szolgáltam a yaboni szabadcsapatoknál. Napi egy ezüstért és a zsákmányért harcoltam a királyért és a hazáért. Hét éven át annyiszor változott a határ – ködösült el a tekintete. – Azok közül, akik az első évben aláírtuk a szerződést a kapitányunkkal, csak öten vagyunk életben. Mi minden télen LaMutban maradtunk, a kapitány meg elment embereket toborozni. Minden tavasszal egyre kevesebb emberrel tértünk vissza a csatatérre. – Roald most már a sörébe bámult. – Harcoltam már haramiák, zsiványok, mindenféle renegátok ellen. Egy kalózvadász hadihajón is szolgáltam. A Bányász-hasadékban harmincadmagammal három napig feltartottam kétszáz manót, amíg Brian, Magosvár ura meg nem érkezett a felmentő sereggel. Mégsem hittem volna, hogy megérem azt a napot, amikor azok az átkozott tsuranik feladják. Hát, mindenesetre örülök, hogy koszos kis karavánok felett őrködhetek, amikor a legéhesebb útonállók sem jelentenek kihívást. Mostanság a legnagyobb problémám, hogy el ne aludjak az unalomtól. A régi cimborák közül te álltál a legközelebb hozzám, Laurie – mosolyodott el. – Rád merném bízni az életemet, ha a vagyonomat meg a nőmet nem is. Igyunk egy rundót a régi szép idők emlékére, aztán elkezdhetünk mindenféle hazugságot mesélni.
Aruthának tetszett a harcos nyíltsága. A szolgáló még egy kör italt hozott nekik, amit – Laurie tiltakozása ellenére – Roald fizetett.
– Épp ma érkeztem egy hatalmas karavánnal a Szabad Városokból. Egy hónapig nyeltem a port, úgyhogy kiszáradt a torkom, és előbb vagy utóbb úgy is csak elherdálnám ezt a pénzt valamire. Akkor már inkább most teszem.
– Csak az első kört, Roald barátom – nevetett Martin. – A többit mi szeretnénk fizetni.
– Nem láttál a környéken egy hadati domblakót? – kérdezte Jimmy.
– Mindenhol ott vannak – intett tanácstalanul Roald. – Mondasz valami közelebbit?
– Zöld-fekete kockás takarója volt, és fehérre festette az arcát – mondta Martin.
– A zöld-fekete valamelyik távoli, északnyugati törzs jele, de meg nem mondom, melyiké. A fehér festék viszont... – aggodalmas pillantásokat váltott Laurie-val.
– Mi az? – érdeklődött Martin.
Laurie felelt:
– A Véres Ösvényen jár.
– Személyes küldetésben – folytatta Roald. – A törzs becsülete ügyében vagy valami ilyesmi. És hadd áruljam el neked, a becsület nem tréfadolog egy hadati szemében. Épp olyan kiszámíthatatlanok, mint azok az átkozott tsuranik LaMutban. Talán bosszút kell állnia, vagy vissza kell fizetnie valami adósságát a törzsének, de bármi is legyen az indoka, csak egy őrült állna a Véres Ösvényen járó hadati elé. Hajlamosak rá, hogy kardjukkal vágjanak utat maguknak.
Amikor Roald megitta a sörét, Arutha megszólalt:
– Ha hajlandó vagy csatlakozni hozzánk, szívesen meghívnánk vacsorázni.
– Az igazat megvallva éhes vagyok – mosolygott a harcos.
Mindenki rendelt, hamarosan felszolgálták az ételt, és a beszélgetés hamarosan Laurie és Roald közötti élménycserévé változott. A harcos elragadtatottan, tátott szájjal hallgatta, ahogy Laurie felidézte kalandjait a Résháború idejéből – bár a dalnok kihagyta belőle a királyi családdal való találkozását, és hogy hamarosan feleségül veszi a király húgát.
– Ugyan sose láttam még olyan dalnokot, aki ne túlozna el mindent szemtelenül, te meg közülük is a legrosszabb fajtából vagy, Laurie, de ez a történet annyira valószínűtlen, hogy elhiszem, amit mondtál. Ez döbbenetes! – szólalt meg végül a zsoldos.
– Túlozni? Én? – nézett rá sértődötten Laurie. Miközben ettek, a fogadós odajött hozzájuk.
– Úgy látom, van önök között egy énekes. – Laurie szinte reflexszerűen előhúzta a lantját. – Megtisztelné házunkat a dalaival?
Arutha már éppen tiltakozni akart, de a dalnok megelőzte:
– Hát persze! – Aztán a nagyherceghez fordult: – Legfeljebb egy kicsit később indulunk, Arthur. Yabonban elvárják, hogy egy dalnok – még ha fizetett is a vacsorájáért – énekeljen, ha megkérik rá. Ez így szokás. De egy kis muzsikáért cserébe akkor is kapok enni, ha éppen nincs pénzem.
Azzal odament a bejárat melletti sarokban álló emelvényhez, és felült rá. Egy darabig hangolgatta a lantját, aztán dalolni kezdett. Népszerű nótát játszott, amelyet a Királyság minden sörözőjében és fogadójában ismertek. Ez volt a hallgatóság kedvence. Kellemes melódiával kísért édeskés szövegű dalocska volt.
– Rémes – rázta meg a fejét Arutha.
A többiek nevettek.
– Igen – felelte Roald –, de ők ezt szeretik – mutatott a közönségre.
– Laurie azt játssza, ami népszerű, és nem mindig azt, ami szép – tette hozzá Jimmy. – Ebből él.
Amikor a dalnok befejezte, hatalmas tapsvihar tört ki, így újabb nótába kezdett. A vidám, vaskos matrózdalt jól ismerték a Keserű-tenger vidékén: egy részeg tengerészről szólt, aki sellővel találkozott. Egy csapatnyi frissen érkezett matróz tapssal kísérte az énekszót, egyikük pedig elővett egy furulyát, és ügyesen alsó szólamot játszott a lant mellé. Ahogy emelkedett a hangulat, Laurie átváltott egy újabb sikamlós matrózdalba, amely arról szólt, mivel foglalkozik a kapitány felesége, amíg a férje a tengert járja. A tömeg éljenzett, a furulyás pedig a bárpult előtt táncra perdülve folytatta hangszere fújását. Miközben nőtt a vidámság a teremben, egyszerre nyílt az ajtó, és három férfi lépett be. Jimmy rajtuk tartotta a szemét, miközben lassan keresztültörtek a csapos felé, majd hirtelen megszólalt:
– Hajjaj, baj van.
– Talán ismered őket? – követte Martin is a fiú pillantását.
– Őket nem, csak a fajtájukat. Az a nagydarab fogja kezdeni a dolgot.
A kérdéses férfi nyilvánvalóan a hármas vezetője volt. A magas, hordómellkasú, vörös szakállú harcos láthatóan hagyta, hogy hatalmas izmaira háj rakódjon. Két tőre is volt, ám más fegyvert nem viselt. Bőr mellénye alig ért össze a pocakján. Két kísérője is zsoldosnak látszott. Az egyik a stilettótól a tőrig terjedően számos különböző késfélével szerelte fel magát. A másik csak egy hosszú vadászkést hordott az övében.
A rőtszakállú Arutháék asztalához indult, és durva szavak kíséretében mindenkit félrelökdösött az útjából. Azért nem volt teljesen barátságtalan: vaskosan tréfálkozott néhány emberrel, akiket már korábbról ismerhetett. Hamarosan ott álltak Arutha asztalánál. A négy ott ülőre pillantva lassan elvigyorodott:
– Az én asztalomnál ültök. – Akcentusa elárulta, hogy a déli Szabad Városok valamelyikéből származik. Előrehajolva öklével az asztalra csapott. – Idegenek vagytok, ezért megbocsájtok. – Jimmy ösztönösen elhúzódott, mert a férfi lehelete elárulta, hogy az egész napot ivással töltötte, és van egy rossz foga, amit már régen ki kellett volna húzatni. – Ha ylith-iek lennétek, tudnátok, hogy ha Hosszú a városban van, ez az ő helye az Északlakóban. Ha most elmentek, nem öllek meg titeket – hahotázott felegyenesedve.
Jimmy pattant fel elsőként.
– Nem tudtuk, uram – mosolyodott el halványan, amikor a társai pillantásokat váltottak egymással. Arutha is jelezte, hogy inkább hagyják ott az asztalt, és kerüljék el a bajt. A fiú úgy tett, mintha halálra rémült volna a kövér harcostól. – Majd keresünk egy másik asztalt.
Hosszú azonban megragadta Jimmy karját a könyöke felett.
– Csinos fiú, nem? – nézett habotázva a kísérőire. – Vagy az is lehet, hogy fiúnak öltöztetett kislány, hiszen olyan szép – nevetett megint, aztán Roaldra nézett. – A barátod? Vagy csak a cicamicád?
– Ezt nem kellett volna mondanod – emelte égnek a tekintetét Jimmy.
Arutha az asztalon keresztülnyúlva megérintette a férfi karját.
– Engedje el a fiút.
Hosszú visszakézből akkora pofont adott Aruthának, hogy hátraesett.
Roald és Martin lemondóan figyelték, amint Jimmy hirtelen felemeli a jobb lábát, hogy elérje a csizmaszárába rejtett tőrt. Még mielőtt bárki megmozdulhatott volna, már oda is szegezte a fegyver hegyét Hosszú bordái közé.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha ti keresnétek magatoknak másik asztalt, cimbora.
A hatalmas termetű férfi lenézett a fiúra, aki alig ért az álláig, aztán a tőrére. Hahotázva felelt:
– Rém mókás vagy, kishaver. – Azzal hihetetlen gyorsasággal lenyúlt a szabad kezével, és megragadta Jimmy csuklóját. Könnyedén elfordította magától a tőrt.
A fiú arcán csorogni kezdett az izzadság, ahogy küszködött, hogy megszabaduljon a rőtszakállú satuszerű szorításából. Laurie tovább énekelt a sarokban – nem vette észre, mi történt barátai asztalánál. A többi közelben álló, aki már hozzászokott a kikötői kocsmákhoz, helyet csinált. Arutha, aki még mindig a földön ült az előző ütéstől roggyantan, meglazította kardját a hüvelyében.
Roald és Martin lassan felálltak, és látványosan nem húzták elő a fegyverüket.
– Nézd, haver, nem akarunk bajt – szólalt meg Roald. – Ha tudtuk volna, hogy ez a törzsasztalod, nem ülünk ide. Keresünk egy másik helyet. Engedd el a fiút, hadd jöjjön velünk!
A férfi hátravetett fejjel nevetett.
– Á! Azt hiszem, inkább megtartom magamnak. Ismerek egy kövér queg kereskedőt, aki száz aranyat is megadna egy ilyen csinos fiúért. – Aztán összeráncolt homlokkal mélyen Roald szemébe nézett. – Ti elmentek. A fiú bocsánatot kér, amiért megcsiklandozta Hosszú hordáit, és akkor talán őt is elengedem. De az is lehet, hogy inkább a kövér quegnek adom.
Arutha lassan felállt. Nem lehetett tudni, hogy Hosszú tényleg mindenáron bajt akar-e, de azután a pofon után nem akarta, hogy ellenfele kerüljön előnyös helyzetbe az ő kétségei miatt. A helybéliek láthatólag ismerték a fickót, és ha Hosszú egyszerűen csak verekedni akar, és Arutha ránt először kardot, lehet, hogy megharagszanak rá. A kövér férfi két társa is óvatosan tekintgetett körül.
Roald ismét Martinra nézett, és fölemelte korsóját, mintha ki akarná hörpinteni a sörét. Aztán hirtelen az egészet Hosszú arcába löttyintette, és fejbeverte a késest az ónkorsóval. A karcsú férfi felakadt szemmel zuhant a padlóra. A harmadik fickót megzavarta a hirtelen mozdulat, és csak későn vette észre, hogy Martin behúz neki egy hatalmasat, amitől a szomszéd asztalnak esett. Az események láttán a tisztességesebb vendégek sürgősen távoztak a fogadóból. Laurie abbahagyta az éneklést, és felállt az emelvényen, hogy lássa, mi történt.
Az egyik csapos, akit nem érdekelt, ki a felelős az eseményekért, felugrott a pultra, és a legközelebbi küzdő fél – jelen esetben Martin – hátán landolt. Hosszú, még mindig Jimmy csuklóját szorítva, letörölte arcáról a sört. Laurie óvatosan letette a lantját, az asztalok tetején ugrálva odaszaladt, és a kövér férfi hátára vetette magát. A nyaka köré fonta a karját, és fojtogatni kezdte.
Hosszú előrebillent az ütközéstől, de a hátán csimpaszkodó Laurie ellenére sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Rá sem hederítve a dalnokra, a harcra kész Roald felé fordult.
– Nem kellett volna Hosszúra öntened a sörödet. Feldühítettél.
Jimmy már kezdett elsápadni a fájdalomtól a nagydarab férfi szorításában.
– Segítsen valaki! – kiáltott fel Laurie. – Ez az óriás fatörzset hord a vállán nyak helyett.
Arutha épp akkor ért oda, amikor Roald Hosszú arcába öklözött. A kövér férfi pislogott egyet, aztán Jimmyt hirtelen mozdulattal Roald felé lökte, aki viszont a nagyhercegnek ütközött. Mind a hárman összegabalyodva a földre zuhantak. Ekkor Hosszú hátranyúlt a másik kezével, és a gallérjánál fogva megragadta Laurie-t. Ledobta a dalnokot az asztalra. A Jimmyhez legközelebbi asztalláb összerogyott, ezáltal Laurie az éppen feltápászkodó Roaldra és Aruthára esett.
Martin ezenközben a csapossal birkózott, majd ellenfelét áthajítva a pulton véget vetett a küzdelemnek. Ezután megragadta Hosszú vállát, és maga felé pördítette. A rőtszakállú szeme fölcsillant, látván, hogy megfelelő ellenfélre akadt. A maga több mint 190 centiméterével Martin volt a magasabb, Hosszú viszont jónéhány kilóval testesebbnek látszott. Egy pillanattal később már birkózófogásban szorították egyik kezükkel az ellenfél nyakát, a másikkal pedig a csuklóját. Egy kis ideig erőlködtek, aztán apró mozdulatokkal mindketten megpróbáltak dobáshoz alkalmas helyzetbe kerülni.
– Ez nem is ember – rázogatta kába fejét Laurie. Amikor észrevette, hogy a társain ül, gyorsan lekászálódott róluk.
Jimmy támolyogva felállt. Miközben Arutha is felemelkedett, a dalnok a fiúhoz fordult.
– Mit akartál bebizonyítani azzal a tőrrel? Meg akartál öletni minket? – kérdezte tőle.
Jimmy mérgesen nézett a még mindig küzdő két férfi felé.
– Senki sem beszélhet rólam így. Nem vagyok én holmi piperkőcök játékszere.
– Ne vedd annyira a szívedre a dolgokat! – mondta Laurie, aztán megpróbált felállni. – Csak játszani akart. – Ekkor megbicsaklott a térde, és Jimmynek kellett őt elkapnia, hogy el ne essen, ezért hozzátette: – Azt hiszem.
Hosszú furcsa nyögésekkel próbált felülkerekedni néma ellenfelén. Martin előrehajolt, magasságával ellensúlyozva a másik nagyobb tömegét. A kezdetben vérontással fenyegető verekedés lassanként átment barátságos, ámde durva birkózómeccsé. Hosszú hirtelen visszahúzódott, Martin azonban a nyakát elengedve, csuklóját viszont továbbra is tartva követte őt. Egy gyors mozdulattal súlyos ellenfele mögé került, fájdalmasan magasra húzva Hosszú kezét. A kövér férfi arca megrándult, ahogy a herceg tovább csavarta a karját, és lassanként térdre kényszerült.
Laurie talpra segítette zsoldos barátját, aki a fejét rázogatva próbálta összeszedni magát. Amint kitisztult a látása, ő is a küzdőket figyelte.
– Nem lehet valami kényelmes ez a testhelyzet – mondta a dalnoknak.
– Gondolom, ezért kezd lilulni a feje – szólt közbe Jimmy.
Roald már éppen szólni akart, amikor hirtelen meglátott valamit Arutha mögött. Jimmy és Laurie döbbenten követték a tekintetét.
A nagyherceg, amint észrevette, hogy hárman is bámulják, megpördült. A verekedés közben egy fekete köpönyeges alaknak sikerült észrevétlenül megközelítenie asztalukat. Jobb kezében döfésre emelt tőrrel állt Arutha mögött. Merev tekintettel, némán motyogott valamit maga elé. A nagyherceg gyors mozdulattal félreütötte a fegyvert, de közben tekintetét a feketébe öltözött férfi mögött álló alakra szegezte. Az a hadati harcos állt ott kivont karddal, akit Jimmy és Martin kifigyeltek a kapunál. Hátulról hangtalanul lesújtott az orgyilkosra, és ezzel megakadályozta a nagyherceg elleni merényletet. Amint a haldokló összeesett, a hadati eltette karcsú fegyverét, és megszólalt:
– Gyertek, többen is vannak!
Jimmy gyorsan átvizsgálta a holttestet, és felemelt egy láncon lógó ébenfa sólymot.
– Martin! Éjsólymok! Fejezd be! – szólt oda Arutha a bátyjának.
Martin bólintott, aztán hirtelen mozdulattal majdnem kiugrasztotta Hosszú vállát a helyéről. A nagydarab férfi sóhajtva hunyta be a szemét, amikor látta, hogy a herceg felemeli ökölbe szorított jobb kezét.
– Mire lenne ez jó? – torpant meg Martin, és előrelökte ellenfelét.
A nagydarab férfi arccal előrezuhant, aztán fájó vállát dörzsölgetve felült.
– Hahaha! – kacagott fel hangosan. – Gyere el máskor is, nagy vadász. Az istenekre mondom, jól megmozgattad Hosszút!
Mindannyian kirobogtak az istállóba. A lovászfiú elsápadt, amikor annyi fegyverest látott közeledni.
– Hol vannak a lovaink? – kérdezte Arutha. A fiú intett, hogy az istálló hátsó felében.
– Ezekkel nem jutnánk messzire – mondta Martin.
Látták, hogy néhány másik, pihent és jóltáplált ló is álldogál ott.
– Kié ez? – mutatott rájuk a nagyherceg.
– A gazdámé, uram. De jövő héten egy árverésen el akarja adni őket.
Arutha intett a többieknek, hogy nyergeljék fel a friss lovakat.
– Kérem, ne öljön meg, uram! – lábadt könnybe a gyerek szeme.
– Nem ölünk, meg, fiam – nyugtatta meg Arutha.
A hadati elvett egy nyerget a fogadó tulajdonában lévők közül, és felrakta egy hatodik lóra. A nagyherceg nyeregbe ült, aztán odadobott egy erszényt a fiúnak.
– Mondd meg a gazdádnak, hogy adja el a lovainkat, és kerekítse ki az árukat ebből az erszényből. Azért magadnak is tarts meg valamennyit!
Amikor mindannyian elkészültek, kilovagoltak az istállóból, át a fogadó udvarán, aztán tovább egy keskeny utcában. Ha riadót fújtak, hamarosan bezárják a város kapuit. Ha egy kocsmai verekedésben meghal valaki, az veszélyes dolog. Még az is lehet, hogy üldözni fogják őket – persze ez attól függ, ki az ügyeletes őrparancsnok aznap éjjel. Arutha mindenesetre úgy döntött, hogy nem vállalja a kockázatot, úgyhogy gyorsan elvágtattak a nyugati kapu felé.
Az őrök szinte észre se vették, amikor a hat lovas elporzott előttük, és eltűnt a Szabad Városok felé vezető úton. Nem hangzott fel a riadó.
Egészen addig vágtattak az úton, amíg Ylith-ből már csak távoli ragyogás látszott a horizonton. Ekkor a nagyherceg jelzett, hogy álljanak meg. Odafordult a hadatihoz.
– Beszélnünk kell.
Leszálltak a lóról, és Martin elvezette őket egy kis tisztásra az út közelében. Amíg Jimmy a lovak után nézett, Arutha félrevonta a hadatit.
– Ki vagy te?
– A nevem Baru, de Sárkányölőnek is hívnak – hangzott a válasz.
– Ez nagyhatalmú név – jegyezte meg Laurie, aztán megmagyarázta a nagyhercegnek. – Hogy elnyerje ezt a nevet, legalább egy wyvernt kellett megölnie.
Arutha Martinra pillantott, aki elismerően bólintott.
– A sárkányfélék vadászatához bátorság, erős kar és szerencse szükségeltetik.
A wyvernek a sárkányok közeli rokonai voltak. A különbség mindössze a méretükben állt. Személyükben három és fél méteres marmagasságú, dühös karmokkal és villámgyors agyarakkal rendelkező állattal kell szembeszállni.
A hadati most mosolyodott el először.
– Te tényleg vadász vagy, nem csak íjad van, Martin herceg. – Roald szeme elkerekedett. – Főleg szerencse kell hozzá.
– Martin herceg... – bámult Roald. Aztán a tekintete Aruthára villant. – Akkor ő pedig...
– Arutha nagyherceg, Borric úr fia és a királyunk öccse. Nem tudtad? – fejezte be a hadati.
Roald csöndesen a fejét rázva ült vissza. Aztán Laurie-ra nézett.
– Most fordult elő először életedben, hogy egy történetet csak részben mondtál el.
– Hosszú történet, és még furcsább, mint az előző – felelte Laurie, aztán Baruhoz fordult. – Látom, hogy északról jöttél, de nem ismerem fel melyik törzsből.
– Ez – tapogatta meg a harcos a takaróját – azt mutatja, hogy a Vasdombok törzs Ordwinson családjából származom. A népem közel él ahhoz a helyhez, amit ti városiak Mennybolt-tónak hívtok.
– A Véres Ösvényen jársz?
A hadati a homlokára tekert sálra mutatott.
– Küldetésben járok. Útkereső vagyok.
– Ez azt jelenti, ő valamiféle szent ember... izé, fenség – mondta Roald.
– Felszentelt harcos – folytatta Laurie. – A sálon az összes ősének a neve szerepel. Nem találnak nyugodalmat addig, amíg be nem fejezi a küldetését. Esküt tett, hogy végigmegy a Véres Ösvényen, vagy meghal.
– Honnan ismertél fel? – érdeklődött Arutha.
– Láttalak, amikor a tsurani békekonferenciára mentél. A törzsem nem sok mindent képes elfelejteni azokból a napokból – bámult a tűzbe. – Amikor a királyunk hívott bennünket, mi mentünk, és harcoltunk a tsuranik ellen több mint kilenc évig. Erős ellenfelek voltak, hajlandóak meghalni a becsületük kedvéért, olyan emberek, akik megértették a helyüket a Kerék forgásában. Nemes küzdelem volt.
– Aztán a háború utolsó évének tavaszán a tsuranik nagy tömegben jöttek. Három napon és éjszakán át tartott a csata, ahol minden talpalatnyi földet, amit elfoglaltak, drágán megfizettettünk a hódítókkal. A harmadik napon bekerítettek minket, akik a Vasdomboktól jöttünk. Törzsünk minden harcosa ott volt. Mind egy szálig meghaltunk volna, ha Borric úr nem siet a segítségünkre. Ha atyád nem döntött volna úgy, hogy megment minket, a nevünk már csak a tegnap szelének susogása lenne.
Aruthának eszébe jutott, hogy Lyam levelében, amelyben az apjuk haláláról írt, megemlítette a hadatikat.
– De mi köze az apám halálának hozzám?
– Nem tudom – vonta meg a vállát Baru. – Én csak a kapunál nézgelődtem. Sokan járnak arra, és tőlük kérdezősködtem, hátha tudnak segíteni a küldetésemben. Aztán láttam, amint áthaladtok. Gondoltam, érdemes lenne megtudni, miért közönséges harcos ruhában lép Krondor nagyhercege a saját városába. Legalább ezzel is megy az idő, amíg nem találom meg, amit keresek. Aztán jött az az orgyilkos, én meg nem nézhettem ölbe tett kézzel, hogyan döfi a hátadba a kést. Atyád megmentette népem férfiait. Én megmentettem az életedet. Talán ezzel törlesztettem valamit az adósságunkból. Ki tudja, hogyan fordul a Kerék.
– Azt mondtad a fogadóban, hogy többen vannak – mondta Arutha.
– Az a férfi, aki megpróbált megölni téged, követett benneteket az ivóba, egy kicsit figyelt, aztán újra kiment. Ott beszélt egy utcakölyökkel, pénzt adott neki, mire a fiú elszaladt. Meglátta azt a hármat, akivel harcoltatok, és megállította őket, mielőtt továbbmehettek volna. Nem hallottam, mit beszéltek, de a gyerek a fogadóra mutogatott, a rőtszakállúék meg bementek.
– Akkor azt a verekedést előre kitervelték – jelentette ki a nagyherceg.
Ekkor ért oda Jimmy, aki már végzett a lovaknál.
– Sokkal valószínűbb, hogy csak ismerte Hosszú természetét, és tudatni akarta vele, hogy idegenek ülnek az asztalánál, ha netalán másfelé tartott volna, mert így biztosan bejött.
– Az orgyilkos nyilván le akart foglalni minket, amíg a többiek meg nem érkeznek, de aztán nem akart kihagyni egy ilyen jó lehetőséget – jegyezte meg Laurie.
– Ha te nem lettél volna ott, Baru, tényleg nem hagyta volna ki azt a lehetőséget – biccentett Arutha.
A hadati ezt köszönetnek vette.
– Nem vagytok az adósaim. Már mondtam, én vagyok az, aki adósságot fizetett vissza.
– Akkor jó, úgy látom, mindent elrendeztetek – mondta Roald. – Én vissza is megyek Ylith-be.
Arutha és Laurie összenéztek. A kobzos válaszolt.
– Roald, drága barátom, azt hiszem, meg kellene változtatnod a terveidet.
– Mi van?
– Hát, ha észrevettek a nagyherceg társaságában – ami valószínű, mivel legalább harminc-negyven ember volt a kocsmában, amikor a verekedés kitört – akkor azok, akik keresik, talán tőled fogják megkérdezni, merre ment.
– Csak azt próbálják meg! – felelte tettetett bátorsággal a zsoldos.
– Inkább ne – tiltakozott Martin. – Nagyon eltökéltek tudnak lenni.
Volt már dolgom mordelekkel, és nem túlzottan gyengédek.
– A Sötét Ösvény Testvérisége? – kerekedett el Roald szeme.
Martin bólintott, de Laurie folytatta:
– És különben is szabadságon vagy.
– Amit itt akarok eltölteni.
– Nemet mondanál a hercegednek? – próbálkozott szigorúsággal Arutha.
– Nem akarok tiszteletlen lenni, fenség, de szabad ember vagyok, nem állok az ön szolgálatában, és nem is csináltam semmi törvénybe ütközőt. Ön nem rendelkezhet felettem.
– Nézd – vette át a szót megint Laurie –, nagyon valószínű, hogy ezek az orgyilkosok mindenkit kivallatnak, akit velünk láttak. És bár tudom, hogy olyan kemény vagy, mint egy csizmatalp, láttam, mire képesek, ezért nem kockáztathatjuk, hogy valakit egymagában otthagyjunk nekik.
Roald azonban megingathatatlannak látszott.
– Természetesen fizetnénk valami jutalmat is a szolgálataidért – jegyezte meg Martin.
– Mennyit? – villanyozódott fel jól láthatóan a zsoldos.
– Maradj velünk, amíg teljesítjük a feladatunkat, akkor fizetek... száz aranyat – felelte Arutha.
– Rendben! – vágta rá Roald. Ez az összeg még egy tapasztalt karavánkísérő számára is több mint négyhavi kereset volt.
A nagyherceg Barura pillantott.
– Azt mondtad, információra van szükséged. Segíthetünk valamit a küldetésedben?
– Talán igen. A Sötét Ösvény Testvériségének egy tagját keresem.
– Mit akarsz te a mordelektől? – húzta fel a szemöldökét Martin.
– Egy nagydarab mordelt keresek, aki a yaboni hegyvidékről jött, és lófarkat visel valahogy így – mutatta meg a saját haján –, és mindkét arcán három forradás van. Azt hallottam, hogy valami sötét ügyben jött délre. Reméltem, hogy hallok róla valamit az utazóktól, mert egy ilyen figura kitűnik a déli mordelek közül.
– Ha hiányzik a nyelve, akkor ő támadott meg bennünket a Sarth-ba vezető utunkon.
– Ez ő – örült meg Baru. – A nyelvetlent Muradnak hívják. A Holló törzs főnöke, akik az idők hajnala óta az én törzsem esküdt ellenségei. Még a saját emberei is félnek tőle. A forradások az arcán azt jelzik, hogy sötét hatalmakkal paktál, de erről nem tudunk többet. Évek óta nem látták őt, mióta a mordel iszaptaposók a Résháború előtt utoljára megtámadták Yabon hegyvidéki határát.
– Ő az oka annak, hogy a Véres Ösvényen járok. Két hónappal ezelőtt bukkant fel ismét, amikor egy csapat fekete páncélos harcossal lerohanta az egyik falunkat. Minden ok nélkül elpusztította a települést, minden házat hamuvá égetett, és mindenkit lemészárolt, kivéve a pásztorfiút, aki leírva nekem, hogy nézett ki. Az én falum volt. – Aztán lemondó sóhajjal folytatta: – Ha Sarth közelében láttátok, akkor nekem is oda kell mennem. Ez a mordel már így is túl sokáig élt.
Arutha bólintott Laurie-nak, aki megszólalt:
– Baru, tulajdonképpen, ha velünk maradsz, akkor valószínűleg ő fog megkeresni téged.
Mivel a hadati éretlenül nézett a nagyhercegre, Arutha mesélt neki Murmandamusról és szolgáiról, illetve Anita meggyógyításáról. Amikor befejezte, Baru szárazon elvigyorodott.
– Akkor a szolgálatodba állok, fenség, amennyiben elfogadsz engem, mert a sors egymáshoz sodort bennünket. Az ellenségem rád vadászik, de én előbb fogom megszerezni a fejét, mint ő a tiédet.
– Akkor jó – felelte Arutha. – Örülök neked, mer veszélyes utunk lesz.
Marin felkapta a fejét, és szinte ugyanabban a pillanatban Baru is talpra ugrott, és a herceg mögött megindult befelé az erdőbe. Martin csendet intett, és mielőtt a többiek akár csak megmozdulhattak volna, eltűnt a fák között. A domblakó egy lépésnyire lemaradva követte. A társaság mocorogni kezdett, de Arutha jelezte, hogy várjanak. Ahogy ott álltak a sötétben, már ők is hallották, mi riasztotta fel Martint és a hadatit. Az éjszaka csendjét Ylith felől közeledő patkócsattogás verte fel.
Telt-múlt az idő, és a zaj lassan elenyészett délnyugat felé. Néhány perccel később Martin és Baru is megjelentek.
– Lovasok, legalább egy tucatnyi, és úgy vágtattak, mintha démonok kergetnék őket – suttogta a herceg.
– Fekete páncélosok? – tudakolta Arutha.
– Nem, ezek emberek, meg különben sem lehetett jól látni a sötétben – felelte a bátyja. – Azért azt hiszem, nehézfiúk.
– Az Éjsólymok felbéreltek egy pár útonállót, hátha szükség lesz rájuk. Ylith már csak ilyen hely – jegyezte meg Laurie.
– Lehet, hogy csak egy vagy kettő volt közülük Éjsólyom, de a többiek kése is épp olyan gyorsan öl, mint az övék – értett egyet Jimmy.
– A Szabad Városok felé tartottak – szólalt meg Baru.
– Visszajönnek – mondta Roald. Arutha kérdőn fordult a zsoldos, de alig látta az arcát a sötétben. – Talanque báró új vámhivatalt állíttatott fel úgy öt mérföldnyire innen. Ma délután jöttünk el mellette a karavánommal. Úgy tűnt, új csempészek bukkantak fel Natalból mostanában. Szóval amint megtudják a katonáktól, hogy senki sem járt arra ma éjjel, visszajönnek.
– Ezek szerint mennünk kell. Csak az a kérdés, hogyan jutunk el Elvandarba. Úgy terveztem, hogy Yabonig északnak megyünk az úton, aztán elfordulunk nyugatra.
– Ylith-től északra sokan ismerhetik önt a háborúból, fenség – szólalt meg ismét Roald. – Különösen LaMut környékén. Ha lenne egy kis eszem, én is rájöhettem volna.
– Akkor merre? – kérdezte a nagyherceg.
– Egyenesen nyugatra is mehetünk innen – válaszolt Martin – át a Déli-hágón és a Szürke Tornyok-hegység nyugati oldalán keresztül a Zöld Szíven. Veszélyes, de...
– De a manók és a trollok legalább kiszámítható ellenfelek. Arra megyünk – határozott Arutha. – Most pedig induljunk.
Nyeregbe szálltak, és Martin vezetésével útnak eredtek. Lassan haladtak a sötét és csendes erdőben. Arutha nagy nehezen leküzdötte a dühét. A Sarth-ból Ylith-be vezető eseménytelen út hamis ábrándokba ringatta: egy kis időre elfelejtette, mi leselkedik rá. A kocsmai rajtaütés és az üldözők azonban ismét eszébe juttatták a veszélyeket. Lehet, hogy Murmandamus és emberei nem használhatnak mágikus eszközöket, hogy megtalálják őt, viszont egész kis ügynökhálózatuk van odakint, amely most majdnem elcsípte őket.
Jimmy lovagolt leghátul, és állandóan hátrafelé bámult, reménykedve, hogy nem követik őket. Az út hamarosan eltűnt a sötétben, így végül a fiú előrefordult, ahol semmi mást nem látott a sötétben, csak Roald és Laurie hátát.

 

 

13.
Csillagdokk

A szél habosra korbácsolta a tengert.
Gardan Csillagdokk távoli partjait bámulta. Jobban örült volna, ha lóháton teheti meg az utat ahelyett, hogy egy megbízhatatlan bárkára kelljen bíznia az életét. De hát sziget volt az úticél. A kapitány máskor is utazott már tengeren, de – bár sohasem ismerte volna be – annak ellenére, hogy egész életét kikötővárosokban töltötte, utálta a hajózást.
Krondorból vitorláson indultak útnak a part mentén, aztán továbbhaladtak a Keserű-tengert az Álmok tengerével összekötő csatornán – bár ez utóbbi inkább hatalmas sósvízű tónak nevezhető. Shamatában lovakat vettek, és a Csókás folyása mentén jutottak el a Nagy Csillagtóhoz. Most pedig álltak a tóparton, és arra vártak, hogy beszállhassanak a bárkába, amelyet két egyszerű öltözékű férfi – feltehetőleg helyi paraszt – hajtott a csáklyájával. Egy perc múlva Gardan, Dominic testvér, Kasumi és hat tsurani katona a hajó fedélzetére léphetnek, amely az egy mérföldnyire fekvő Csillagdokk-szigetre viszi őket.
Gardan megborzongott az ebben az évszakban szokatlanul hűvös szellőtől. Tavasz volt, de az idő késő délutánra sem melegedett fel igazán.
– Én jöttem melegebb éghajlatról, kapitány – kacagott fel Kasumi.
– Nem, tényleg hideg van itt, de nem az a baj – felelte Gardan komoran. – Mióta otthagytam a nagyherceget, folyton valami baljós előérzet kínoz.
Dominic testvér egy szót sem szólt, de látszott rajta, hogy osztja Gardan aggodalmait.
Kasumi bólintott. Ő Krondorban maradt a király védelmére, de amikor megérkezett Arutha üzenete, teljesítette Lyam parancsát, és elkísérte a kapitányt és a szerzetest Csillagdokkba. Azonkívül, hogy örült, amiért újra láthatja Pugot, úgy érezte a parancs hallatán, a király életbevágóan fontosnak tartja, hogy a barát épségben eljusson a mágusokhoz.
A bárka partot ért, és az egyik hajós fürgén kiugrott belőle.
– Két kört kell tennünk, hogy a lovakat is átvigyek, uram – mondta.
– Jól van – válaszolt Kasumi, mivel ő volt a rangidős. – Ők mennek most – intett öt emberének –, mi pedig akkor ha visszaértek.
Gardan nem bánta, hogy másodszorra maradnak; nem volt igazán kedve siettetni az elkerülhetetlent. Az öt tsurani felvezette hátasát a fedélzetre, és némán elfoglalta a helyét. Bármit is gondoltak az ingatag alkotmányon való utazásról, megőrizték sztoikus nyugalmukat.
A bárka elindult, Gardan követte a szemével. A távoli szigeten látható mozgástól eltekintve a Nagy Csillag-tó déli partja elhagyatottnak tűnt. Vajon miért hajlandó valaki ilyen elszigeteltségben élni? – töprengett a kapitány. A legenda szerint valaha egy csillag pottyant le az égről – így keletkezett a tó. De a keletkezésétől függetlenül eddig soha senki sem telepedett le a partján.
Az egyetlen velük maradt tsurani katona északkeletre mutatott, és az anyanyelvén mondott valamit Kasuminak. A parancsnok odanézett.
Gardan és Dominic is felfigyeltek. A látóhatár távoli pereméről – a közeledő sötétségtől hajtva – számos szárnyas alak siklott feléjük.
– Mik ezek? – kérdezte Kasumi. – A ti világotokon még sosem láttam ekkora madarakat. Majdnem emberméretűek.
Gardan a szemét hunyorítva figyelt. Hirtelen Dominic kiáltott fel:
– Szentséges Ishap! Mindenki jöjjön vissza a partra!
A hajósok még nem jutottak messzire. Látva, hogy Gardan és társai fegyvert rántanak, ők is visszafordultak a part felé. Most már jól látszottak a kint állók felé száguldó alakok. Az egyik csáklyás felordított félelmében, aztán Dalához kezdett imádkozni védelemért.
Groteszkül eltorzult, kék bőrű, izmoktól duzzadó felsőtestű, meztelen férfialakok közeledtek a csapat felé. Váll- és mellizmaik megfeszültek, miközben óriási denevérszárnyaikkal csapdostak a levegőben. A fejük a szőrtelen majmokéra emlékeztetett, és mindegyikük után hosszú, hajlékony farok kígyózott. Gardan megszámolta őket: épp egy tucatnyian voltak. Miközben lecsaptak a parton állókra, lehetetlenül magas hangon rikoltoztak.
Gardan lova megiramodott, és neki is csak hirtelen lehajlással sikerült elkerülnie az egyik szörnyeteg kiterjesztett karmait. Hátulról sikoly hallatszott. A kapitány odapillantva látta, hogy egy lény felkapta az egyik hajóst. Egy pillanatig a férfit a nyakánál tartva hatalmas szárnycsapásokkal lebegett. Aztán diadalmas rikoltással kitépte a szerencsétlen torkát, és elengedte őt. A férfi vérfelhő kíséretében elmerült a vízben.
Gardan kardcsapást mért az egyik teremtményre, amely megpróbálta őt is hasonló módon megragadni. A penge pontosan arcon találta a szörnyeteget, az azonban csak egy kissé húzódott vissza. Nem is látszott rajta a kard nyoma. A lény elfintorodott, megrázta a fejét, aztán újból támadott. A kapitány hátradőlt, és csak a lény kinyújtott kezére koncentrált. A hatalmas karmokban végződő, egyébként teljesen emberszerű ujjak lecsúsztak védekezésül felemelt kardjáról. Gardan azt kívánta, bárcsak elég hosszú ideig nyugton maradna a lova, hogy megszerezhesse róla a pajzsát.
– Miféle teremtmények ezek? – érdeklődött kiabálva Kasumi éppen akkor, amikor a bárka elég közel ért a parthoz, hogy öt katonája kiugorhasson belőle.
– Elementálok; fekete mágiával hozták létre őket – hallatszott Dominic válasza valahonnan hátulról. – A fegyvereink hatástalanok.
A tsuranikat látszólag nem zavarta különösebben a hír: ugyanúgy habozás nélkül rohamoztak, mint bármely más ellenség esetében. A csapások kárt ugyan nem tettek az elementálban, viszont nyilvánvalóan fájdalmat okoztak, mert a szörnyek minden találat után visszahúzódtak, és egy pár pillanatig csak lebegtek a levegőben.
Gardan körülnézve látta, hogy Kasumi és Dominic a közelében állnak. Mindketten pajzzsal a kezükben, felkészülten várakoztak. Aztán a lények megint lecsaptak rájuk. Egy katona felsikoltott, és már zuhant is lefelé.
A kapitány látta, amint Kasumi kardja, pajzsa és saját ügyessége segítségével elkerülte két szörnyeteg együttes rohamát. De azt is tudta, hogy nincs remény a túlélésre, mert csak idő kéretése, hogy mindannyian elfáradjanak és lelassuljanak. Az elementálok viszont semmi jelét nem mutatták a kimerültségnek, sőt, sokkal vadabbul küzdöttek, mint amikor megérkeztek.
Dominic lesújtott a kalapácsával, és az egyik lény felüvöltött fájdalmában. Ha a fegyvereik nem is vághatták át a mágikusan megerősített bőrt, a csontokat azért összetörhették. A szörnyeteg körbe-körbe bukdácsolt a levegőben, megpróbált fennmaradni, de aztán lassan leereszkedett a földre. A szárnya állásából úgy látszott, hogy Dominic eltörte a vállcsontját.
Gardan lebukott egy újabb roham elől, aztán ügyesen félretáncolt. Két támadója mögött figyelte a sebesült ellenfelet. Amint a lény lába megérintette a földet, fülhasogató üvöltés kíséretében szikrázó energiák záporává változott. Az alkonyi félhomályban szinte vakító villanás után elenyészett, és csak egy marék füstölgő hamu maradt utána.
– Ezek levegőelementálok! – kiáltotta Dominic. – Nem bírják elviselni a föld érintését!
Gardan hatalmasat ütött a jobb oldalán közeledő teremtményre. A csapás erejétől a lény megingott, és lejjebb ereszkedett. Épp csak hozzáért a földhöz, de ennyi is elég volt. Csakúgy, mint az előző, ez is szikrázni kezdett. Kétségbeesésében előrenyúlt, és megragadta a társa előtte kígyózó farkát, hátha akkor elszakadhat a lenti pusztulástól. Az energiaszikrák azonban felszaladtak a másik elementál farkán, és mindkettőjüket elemésztették.
Kasumi megpördülve látta, hogy már csak három embere maradt életben a hatból. A szörnyetegek még mindig kilencen voltak, és – ugyan kicsivel óvatosabban, mint eddig – tovább támadták a harcosokat. Az egyikük a rohamra felkészült Dominicre csapott le. Most azonban nem akarta megragadni a szerzetest, hanem nagy szárnycsapásokkal megpróbálta felborítani. Gardan, ügyesen elkerülve a feléje sújtó karmokat, odarohant az elementál mögé, megragadta és átölelte a lábát. A kapitány arca éppen a lény meztelen fenekéhez tapadt. Gardan gyomra felkavarodott a régen halott test szagától. A váratlan súly lefelé húzta a teremtményt. Felrikoltott, és elkeseredetten csapkodni kezdett a szárnyával, de kibillent egyensúlyából, így sikerült lerántani a földre. A többiekhez hasonlóan ez is felszikrázott.
Gardan arrébbgurult, de így is fájdalom cikázott a karjában és mellében, ahol a szörnyeteghez ért, amikor az szétrobbant: a kapitány is megégett, amikor sikerült elpusztítania a lényt. Ő azonban újjáéledt reménnyel ügyet sem vetett a fájdalomra. Hét férfi állt a parton – Gardan, Kasumi, Dominic, három katona és a csáklyát forgató hajós –, és mostanra már csak nyolc szörnyeteg maradt.
A rohamozó elementálok egy pillanatra felemelkedtek, és a fejük fölött keringtek, elérhetetlen távolságban: újabb, összefogott támadásra készülődtek. Ekkor – a védekezők közelében – egy ponton remegni kezdett a levegő. Gardan Tith-hez, a harcosok istenéhez imádkozott, nehogy újabb ellenfelek érkezzenek. Ha csak még eggyel többen lennének, már biztosan feléjük billenne a mérleg, és győznének.
Fényvillanás közepette egyszerű fekete tunikát és nadrágot viselő férfi jelent meg a parton. Gardan és Kasumi azonnal felismerték Pugot, és figyelmeztetően odakiáltottak neki. A mágus nyugodtan szemlélte a helyzetet. Az egyik szörnyeteg látván a fegyvertelen ellenfelet, diadalmas ordítással lecsapott rá.
Pug jelét sem adta annak, hogy védekezni akarna. Amikor a rohamozó lény úgy három méternyire megközelítette, valami láthatatlan akadályba ütközött. Úgy nézett ki, mintha kőfalnak csapódott volna, aztán lecsúszott a földre. Ez is vakító villanás közepette semmisült meg.
Odafentről rémült rikoltások hallatszottak, amikor az elementálok rájöttek, hogy az egyik ellenfelüket nem tudják elpusztítani. A hét megmaradt lény szinte parancsszóra megfordult, és sebesen észak felé indult.
Pug intett, és magasba emelt tenyerén hirtelen kék fény jelent meg, amelyet a menekülők felé hajított. Az egyre növekvő kék fénygömb utánuk iramodott, aztán a víz fölött be is érte őket. Az elementálok szívet tépően fájdalmas sikolyok közepette megtorpantak a levegőben, és rángva a tóba estek. Amint a víz felszínéhez értek, valamennyien zöld lángba borultak, mely a tó bugyborgó tükre alatt el is emésztette őket.
Gardan figyelte, ahogy Pug odament a halálosan kimerült katonákhoz. Valami szokatlan komolyság ült a varázsló arcán, és a tekintete hatalmat sugárzott – a kapitány még sohasem látta ilyennek. Aztán egyszer csak megváltozott Pug arckifejezése, látszott, hogy megnyugodott. Most ismét olyan fiatalnak, szinte kisfiúsnak látszott huszonhat éve ellenére, mint máskor.
– Üdvözlöm önöket Csillagdokkban, uraim – szólalt meg.

 

A tűz melege és barátságos ragyogása töltötte be a szobát. Gardan és Dominic méretes karosszékekben, Kasumi pedig – tsurani módra – párnákon üldögélt a kandalló előtt.
Kulgan éppen a kapitány égési sérüléseit kenegette, úgy dohogva, mint egy anya a gyermeke butasága láttán. Még Crydee-ból ismerték egymást: elég régen és jól ahhoz, hogy Kulgan ilyen hangot engedhessen meg magának Gardannal szemben.
– Hogy lehettél ilyen ostoba, hogy megragadtad annak az izének a lábát? Hiszen mindenki tudja, hogy egy elemfüggő lény, amikor visszatér elsődleges állapotába, nagy energiát – elsősorban hőt és fényt – bocsát ki.
– Nos, én nem tudtam – szólalt meg Gardan belefáradva a korholásba. – Kasumi, te tudtad? Dominic?
– Ami azt illeti, én igen – felelte a barát.
Kasumi felkacagott a szerzetes válaszán.
– Hát te aztán nem segítesz túl sokat – mordult fel a kapitány. – Kulgan, ha befejezted, ehetünk végre? Már majdnem egy órája érzem az étel illatát, és lassan kezdek megőrülni az éhségtől.
– Még legalább tíz perc, kapitány – támaszkodott nevetve a kandalló melletti falnak Pug.
Egy nagy, átépítés alatt álló épület földszintjén ültek.
– Örülök, hogy a király engedelmével megnézhetem az akadémiát, Pug – szólalt meg Kasumi.
– Hát még én – jelentette ki Dominic testvér. – Bár nagyra értékeljük, hogy elküldik nekünk a munkáik egy-egy másolatát, nem sokat értünk abból, mik a terveik. Szeretnénk többet tudni a dologról.
– Nagyon örülök, hogy olyasvalakit láthatok vendégül, aki tudásvággyal a szívében érkezett, Dominic testvér – udvariaskodott Pug. – Talán egy napon cserébe a vendégszeretetünkért mi is meglátogathatjuk az önök híres könyvtárát.
– Örülnék, ha én lehetnék az, aki ellátogat hozzátok, Dominic barátom – jegyezte meg Kulgan.
– Bármikor szívesen látjuk bármelyiküket – felelte a szerzetes.
– Aztán vigyázzatok rá – intett Gardan a fejével Kulgan felé.- Ha egyszer szem elől tévesztitek azokban a föld alatti járatokban, sose látjátok többé. Épp annyira rajong a könyvekért, mint a mackó a mézért.
Ekkor sötétbarna hajú, nagy és sötét szemű, elbűvölően szép nő lépett a szobába két szolga kíséretében. Mindhárman étellel teli tálakat hoztak. Amikor az asszony letette az edényt a szoba túlsó végében elhelyezett asztalra, megszólalt:
– Eljött a vacsora ideje.
– Dominic testvér, a hölgy a feleségem, Katala – mutatta be Pug.
– Asszonyom – hajolt meg udvariasan a szerzetes.
– Kérlek, szólíts egyszerűen Katalának – mosolygott rá a nő. – És jobb szeretném, ha mindenkivel tegeződnénk, itt ez a szokás.
A barát bólintott, aztán odament a neki kijelölt székhez. Ekkor nyílt az ajtó, mire odafordult. Amióta a kapitány megismerte, most először vesztette el a hidegvérét. William rontott be a szobába, nyomában a zöld pikkelyes Fantusszal.
– Ishap szerelmére! Egy tűzsárkányka?
A kisfiú odarohant az apjához, és megölelte, miközben fél szemmel gyanakvóan figyelve az idegeneket.
– Ez Fantus, a birtok ura – szólalt meg Kulgan. – Mi valamennyien az ő kegyéből élhetünk ezen a helyen, ő azonban William társaságát kedveli a leginkább.
A sárkányka egy pillanatra a varázslóra pislantott, mintha teljességgel egyetértett volna. Azután ismét visszafordította nagy, vörös szemét a terített asztal felé.
– William, köszönj Kasuminak – szólt a fiára Pug.
A kisfiú mosolyogva fejet hajtott. Tsuraniul beszélt, és Kasumi nevetve válaszolt.
Dominic érdeklődve figyelte őket.
– A fiam mind a Királyság nyelvén, mind turaniul folyékonyan beszél. A feleségem és én mindkettőt gyakoroltatjuk vele, mivel számos munkámat tsurani nyelven írtam. Ez jelenti az egyik legnagyobb problémát, amikor a Széles Ösvény művészetét Midkemián akarom tanítani. Amit tudok, az nagyrészt annak az eredménye, ahogyan gondolkodom, és a mágia nyelve számomra a tsurani. William egy napon nagy segítséget jelent majd a számomra, segíteni fog felfedezni, hogyan kell a Királyság nyelvén varázsolni, és akkor megtaníthatom ezt az itt élőknek is.
– Uraim, ki fog hűlni az étel – vágott közbe Katala.
– A feleségem pedig nem engedi, hogy a mágiáról beszélgessünk az asztalánál – jegyezte meg Pug.
Kulgan felhorkant, Katala pedig ismét megszólalt:
– Ha megengedném, akkor ezek ketten soha egy falatot sem ennének.
Gardan – bár nem érezte magát igazán otthon – fürgén odament az asztalhoz.
– Nekem nem kell kétszer mondani. – Azzal leült, és az egyik szolga mindjárt szedett is neki.
A vacsora kellemes volt; közben mindenféle apróságról csevegtek. Mintha a nap szörnyűségei elenyésztek volna az éjszaka beálltával – Gardan, Dominic és Kasumi egy szót sem szólt a keserű indokról, ami miatt Csillagdokkba érkeztek. Nem beszéltek Arutha küldetéséről, Murmandamus fenyegetéséről vagy az apátságban talált fenyegető jóslatról. Egy kis ideig nem léteztek a gondok. Egy rövidke óráig a világ régi barátokkal és új vendégekkel teli kellemes helynek tűnt, ahol az embereknek nincs más dolguk, mint hogy élvezzék egymás társaságát.
Amikor William jó éjszakát kívánt, Dominicot meglepte, mennyire hasonlít a gyerek az anyjához, még akkor is, amikor láthatóan megpróbálja utánozni az édesapja mozgását és beszédstílusát. Fantus William tányérjából evett, és vele együtt ő is távozott a teremből.
– Ami azt a sárkánykát illeti, alig hiszek a szememnek – jegyezte meg Dominic, miután elmentek.
– Amióta csak emlékszem, Kulgan háziállata – mondta Gardan.
– Már nem az – felelte az öreg varázsló, miközben meggyújtotta a pipáját. – Az a gyerek és Fantus elválaszthatatlanok, amióta csak meglátták egymást.
– Valami szokatlan kapcsolat van kettőjük között – szólalt meg Katala is. – Néha azt hiszem, megértik egymás gondolatait.
– Drága Katala, ezen a helyen szinte minden szokatlan – vágta rá a szerzetes. – A mágusok csapata a szigeten és ez az egész építmény meg különösen szokatlan.
Pug felállt, és áttessékelte vendégeit a tűz melletti karosszékekhez.
– Meg kell értenetek, hogy Kelewanon a Gyülekezet, ahol tanultam – vagyis minden, ami a mi világunkon még csak most születik – ősi volt, és szilárd alapokon nyugodott. A varázslók szövetsége elfogadott ténynek számított, csakúgy, mint a tudás közös megőrzése.
– És ennek itt is így kellene lennie – szívta meg a pipáját Kulgan.
– De a csillagdokki akadémia történetét inkább holnap beszéljük meg, mert akkor megmutathatom nektek a mi kis közösségünket is – mondta Pug. – Még ma éjjel elolvasom Arutha és az apát úr üzenetét. Azt még értem, hogy mi késztette a nagyherceget Krondor elhagyására. Mi történt a Sarth felé vezető úton, Gardan?
A kissé álmos kapitány éberséget kényszerített magára, és gyorsan elmesélte az útközben történteket. Dominic testvér nem szólt közbe, mivel Gardan nem felejtett ki semmi lényegeset. Aztán a szerzetesre került a sor, és ő is elmagyarázta, amit az apátság megtámadásáról tudott. Amikor befejezte, Pug és Kulgan néhány kérdést tett fel, de nem fűztek megjegyzéseket a hallottakhoz.
– Ezek a hírek a legmélyebb aggodalomra adnak okot – szólalt meg végül Pug. – De késő van, és azt hiszem, másokkal is meg kellene tanácskoznunk a hallottakat itt a szigeten. Azt javaslom, mutassuk meg ezeknek a fáradt és sebesült uraknak a szobájukat, és holnap korán reggel térjünk vissza az ügyre.
Gardan elfojtott egy ásítást, és bólintott. A vendégek jó éjszakát kívántak a teremben maradtaknak, aztán Kulgan elkísérte őket a szobájukba.
Pug otthagyta a kandallót, és odament egy ablakhoz. Ott megállt, és a felhőtakaró mögül előkandikáló kisebbik hold visszatükröződését nézte a tó vizén. Katala odament hozzá, és a derekára fonta a karját.
– Aggasztanak a hírek, férjem. – Amit mondott, nem kérdésnek hangzott, hanem állításnak.
– Mint mindig, most is tudod, mire gondolok. – A férfi megfordult, és közelebb vonta magához a feleségét. Amikor megcsókolta a nő arcát, érezte a haja édes illatát. – Azt reméltem, úgy fog eltelni az életünk, hogy csak az akadémia építésével és a gyerekneveléssel kell törődnünk.
Az asszony rámosolygott: sötét szemében tükröződött a végtelen szerelem, amit a férje iránt érzett.
– A thurilok között az a mondás járja: „Az élet problémákkal jár. A mi dolgunk, hogy megoldjuk őket.” – Amikor a férfi elmosolyodott, így folytatta: – Ez tényleg igaz. Mit gondolsz a hírekről, amiket Kasumi és a társai hoztak?
– Nem tudom – simogatta meg Pug a felesége barna haját. – Az utóbbi időben úgy éreztem, valami nincs rendben. Azt hittem, biztosan csak az akadémia építése aggaszt, de nem erről van szó. Éjszakánként különös álmok gyötörnek.
– Tudom, Pug. Láttam, hogyan forgolódsz alvás közben. Mégis beszélhettél volna róla.
– Nem akartalak nyugtalanítani, szerelmem – nézett a férfi Katalára. – Azt hittem, csak emlékfoszlányok a gondokkal teli időkből. De most... most elbizonytalanodtam. Az egyik álmom rendszeresen visszatér – mostanában egyre gyakrabban. Egy hang valami sötét helyről kiáltozik felém. A segítségemet kéri, könyörög nekem, hogy menjek érte.
Az asszony nem szólt semmit, mert ismerte a férjét, és tudott várni, amíg késznek mutatkozik, hogy megossza vele az érzéseit.
– Ismerem azt a hangot, Katala – folytatta végül Pug. – Akkor hallottam, amikor a gondok ránknehezedtek, a legszörnyűbb pillanatban, amikor a Résháború kimenetele került a mérleg serpenyőjébe, amikor két világ sorsa nyugodott a vállamon. Macros az. Az ő hangját hallom.
Katala megremegett, és szorosan magához ölelte a férjét. Jól ismerte Fekete Macros nevét, akinek a könyvtára az akadémia alapját jelentette. Macros rejtélyes varázsló volt: nem a Széles Ösvényt művelte, mint Pug, és nem is a Keskeny Ösvényt, mint Kulgan, hanem valami mást. Elég régóta élt ahhoz, hogy örökéletűnek tűnjön, és olvasott a jövőben. Mindig benne volt a keze a Résháború folyásában: valami kozmikus méretű játékot játszott az emberi életekkel, aminek a tétjét csak ő értette. Megszabadította Midkemiát a réstől, a Katala régi és új otthonát összekötő mágikus hídtól. Az asszony fejét a férje mellkasára hajtva közelebb fészkelődött. Tudta, mi zavarja Pugot. Hiszen Macros meghalt.

 

Gardan, Kasumi és Dominic odakinn álltak, és az építkezést csodálták. A Shamatában szerződtetett munkások csak rakták, rakták egymásra a köveket, egyre magasabbra emelve az akadémia falait. Kulgan és Pug a közelben szemlélték a főépítész legújabb terveit. Intettek az újonnan jötteknek, hogy csatlakozzanak hozzájuk.
– Ez az ügy nem tűr halasztást, úgyhogy remélem, megbocsáttok nekünk még egy kicsit – mondta az öreg varázsló. – Csak néhány hónapja kezdtük az építkezést, ezért nem szeretnénk, ha elakadna a munka.
– Hatalmas lesz ez a ház – jegyezte meg Gardan.
– Huszonöt emeletes, leszámítva az égbolt tanulmányozására szolgáló magasabb tornyokat.
– Ez hihetetlen – lelkendezett Dominic is. – Egy ilyen épületben akár több ezren is elférnek majd.
Kulgan szemében vidám szikrák csillogtak.
– Annak alapján, amit Pug mesélt nekem, még kicsi is lesz a kelewani Varázslóvároshoz képest. Ott az egész város egyetlen monumentális építménnyé nőtt. Amikor évek múlva befejezzük itt a munkát, az akadémiánk még mindig csak huszadakkora lesz, mint az ottani. De hát van elég hely. Egy napon talán az akadémia épületei borítják majd az egész Csillagdokk-szigetet.
Amikor a főépítész elment, Pug vette át a szót:
– Elnézést a várakozásért, de néhány fontos döntést kellett hoznunk. Gyertek, nézzetek körül!
A fal mentén haladva befordultak a sarkon, és megpillantottak egy kis falunak tűnő házcsoportot. Néhány különböző (kesh és királysági) ruhába öltözött férfival és nővel is találkoztak. Viszont egy csomó gyerek játszott a főtéren kijelölt négyzet alakú pályán. Az egyikük William volt. A gyerekek vadul igyekeztek, hogy egy bőrrel átkötött rongylabdát egy hordóba juttassanak. Úgy tűnt, a játéknak ezen kívül nincsenek szabályai.
– Én is ilyet játszottam sráckoromban hatodnaponként – nevetett fel Dominic.
– Csakúgy mint én – mosolygott Pug is. – Egyelőre nagyon sok mindennel kell foglalkoznunk, ezért a gyerekeknek csak néha tudunk valami feladatot adni. De azt hiszem, nem bánják.
– Mi ez a hely? – érdeklődött a szerzetes.
– Pillanatnyilag ez fiatal közösségünk otthona. Egyelőre csak az a szárny készült el, ahol a családom és Kulgan lakik, meg néhány tanterem. De a felsőbb szintek építése még ott is folytatódik. Amíg a főépület nem készül el teljesen, addig a Csillagdokkba érkező tanítványok és szolgák itt laknak. – Azzal intett nekik, hogy kövessék a falu legnagyobb házába. William otthagyta a játékot, és felzárkózott apja mellé. Pug a fia vállára tette a kezét.
– Hogy állsz a tanulással?
– Nem valami jól – fintorgott a gyerek. – Ma feladtam. Semmi sem úgy működik, ahogy kellene.
Pug elkomolyodott, Kulgan azonban játékosan visszalódította Willamet a játszók felé.
– Eredj vissza játszani, gyermekem. Ne aggódj, az apád is épp ilyen keményfejű volt, amikor nálam tanult. Majd ha itt lesz az ideje, menni fog a dolog.
– Keményfejű? – Pug ajka mosolyra húzódott.
– Hát, úgy is mondhatnám, hogy nehéz felfogású – felelte Kulgan.
– Életem végéig ezt kell hallgatnom – sóhajtotta Pug, aztán belépett az ajtón.
A házról kiderült, hogy egyetlen üres teremből áll. Mintha csak azért épült volna, hogy otthont adjon a hatalmas táblának, amely az egyik fal teljes hosszában húzódott. Rajta kívül nem látszott más bútor, csak egy nagy kandalló szolgáltatta a fűtést. A magas mennyezetet tartó szarufákról vidám fényt árasztó lámpások lógtak. Pug előhúzott egy széket a tábla mögül, és intett a többieknek, hogy ők is kövessék a példáját.
Dominic örült, hogy ég a tűz. Bár a tavasz a végéhez közeledett, még csípős volt a levegő.
– Kik ezek a nők és gyerekek?
Kulgan előkotorta a pipáját az övéből, és tömködni kezdte.
– A gyerekek az itt dolgozók fiai és lányai. Az a tervünk, hogy iskolát szervezünk a számukra. Pugnak az a különös rögeszméje, hogy egy napon mindenkit taníttatni kell majd a Királyságban, bár szerintem az általános tankötelezettség csak álom. A nők pedig a mágusok feleségei vagy maguk is varázslók: ahogy a köznép mondaná, boszorkányok.
– Boszorkányok? – jött zavarba Dominic.
Kulgan az ujja végéből kicsapó lángocskával meggyújtotta a pipáját, aztán pöfékelni kezdett.
– Mit jelent egy név? Ők is csak varázslók. Valami számomra érthetetlen ok miatt a férfiakat a legtöbb helyen még valamennyire megtűrik, ha mágiával foglalkoznak, a nőket azonban szinte minden közösség elkergeti, ha kiderül, hogy hatalmuk van.
– De azt tartják, hogy a boszorkányok sötét erők segítségével jutnak a hatalmukhoz – jegyezte meg a szerzetes.
– Marhaság – legyintett Kulgan. – Ez csak babona – már elnézést az őszinteségemért. A hatalmuk forrása semmivel sem sötétebb, mint a miénk, a viselkedésük pedig általában sokkal kedvesebb, mint néhány lelkes, bár félrevezetett, templomban szolgáló társuké.
– Ez igaz, de most egy elismert templom felszentelt képviselőjével beszélsz – mondta Dominic.
– Már elnézést – nézett rá Kulgan nyíltan –, de ahhoz képest, hogy az Ishap papok állítólag sokkal nyitottabbak, mint a többiek, a megjegyzéseid elég szűk látókörre vallanak. És akkor mi van, ha ezek a szerencsétlen nyomorultak nem lépnek az istenek szolgálatába?
– Ha egy asszony a templomban lakik – folytatta –, attól szent lesz, ha pedig egy erdei kunyhóban ébred rá a hatalmára, attól mindjárt boszorkány? Még öreg barátom, Tully atya sem volt képes átlépni ezt a dogmatikus ostobaságot. Ilyenkor nem arról beszélünk, hogy valaki jó-e avagy gonosz, hanem arról, hogy kinek van jobb csapata.
– Ezek szerint jobb csapatot szeretnétek felállítani? – mosolyodott el Dominic.
– Tulajdonképpen igen – fújt ki néhány füstkarikát az öreg varázsló –, bár ez kevésbé fontos, mint hogy minél több helyen elismertessük a mágusok fontosságát.
– Bocsáss meg a durva kérdésekért, de az volt az egyik feladatom, hogy megállapítsam a szándékaitokat – mondta a szerzetes. – A király nagyhatalmú szövetséges, és attól tartottunk, hogy talán valami rejtett cél lapul meg a tevékenységetek mögött. Amíg én ide nem jöttem, azt gondoltuk...
– Megnézitek, mit mondunk, és akár akadályokat is gördíthettek az utunkba – fejezte be Pug.
– Amióta Pugot ismerem, mindig becsületes úton járt – jelentette ki Kasumi.
– Ha a legkisebb kétségem maradt volna, nem beszéltem volna a dologról – folytatta Dominic. – Nyilvánvaló a számomra, hogy a szándékaitok a lehető legtisztábbak. Csak éppen...
– Csak éppen? – kérdezte Pug és Kulgan egyszerre.
– Látom, hogy egy tudós közösséget akartok itt létrehozni. Ez önmagában dicséretes. De nem lesztek mindig itt. Egy napon ez az akadémia hatalmas eszközzé válhat rossz kezekben.
– Higgy nekem, minden intézkedést megteszünk, hogy ezt elkerüljük – mondta Pug.
– Elhiszem – felelte a szerzetes.
Pug arckifejezése hirtelen megváltozott: mintha hallott volna valamit.
– Jönnek – jelentette ki.
Kulgan elragadtatottan figyelt.
– Gamina? – suttogta. Amikor Pug bólintott, elégedetten felsóhajtott. – Egyre jobb a kapcsolat. A kislány ereje hétről hétre nő.
– Elolvastam a jelentéseket, amiket tegnap éjjel hoztatok – magyarázta Pug a többieknek –, és idehívtam egy férfit, aki szerintem a segítségünkre lehet. És elkíséri őt valaki más is.
– A másik... – vette át a szót Kulgan – olyasvalaki, aki képes mentális üzeneteket küldeni, és hihetetlen élességgel fogni is tudja a választ. Pillanatnyilag ő az egyetlen, aki képes erre. Pug azt mondta, hogy ezzel a módszerrel tanították őt Kelewanon, ahhoz azonban megfelelően elő kellett készíteni a befogadót.
– Ez valami olyasmi, mint az elme érintése – mondta Pug –, amelyet néhány pap használ, de itt nem szükséges fizikai kapcsolat, sőt, úgy tűnik, a távolság sem számít. És az a veszély sem merül fel, hogy az üzenetküldő foglyul esik a megérintett személy agyában. Gamina ritka tehetség.
Dominicra nagy hatást tettek a hallottak. Pug folytatta:
– Képes megérinteni az elménket, és ez épp olyan, mintha beszélne. Azt reméljük, hogy egy napon rájövünk a tehetsége gyökereire, és akkor másnak is megtaníthatjuk a dolgot.
– Úgy hallom, közelednek – állt fel Kulgan. – Gamina szörnyen félénk, mivel nehéz időket kellett átélnie. Ezt ne feledjétek, és bánjatok gyöngéden vele.
Azzal kinyitotta az ajtót, és beengedett két embert. A férfi vénségesen vén volt: néhány ritkás hajtincse fehér füstként verdeste a vállát. Görnyedten járt – úgy tűnt, vörös köpenye kisebb deformitást rejt –, és kezével a másik belépő vállára támaszkodott. Üresen előretekintő tejfehér szemgolyói nyilvánvalóan mutatták, hogy az öregember vak.
De nem is ő, hanem inkább a kislány vonta magára a figyelmet. Háziszőttes ruhát viselt, és úgy hét évesnek látszott – aprócska kis teremtménynek, ahogy átkulcsolta a vállát fogó kezet. Hatalmas kék szeme megvilágította sápadt, finom kis arcát. A haja majdnem olyan fehér volt, mint az öregé, csak valami halvány, aranyszínű árnyalattal gazdagabb. Dominicba, Gardanba és Kasumiba villámcsapásszerűen hasított bele az érzés, hogy talán ő a legszebb gyermek, akit valaha is láttak. És a tiszta arcvonások között ott rejtőzött a hihetetlenül szép nő ígérete.
Kulgan odavezette az öregembert a sajátja melletti székhez. A kislány nem ült le, hanem inkább odaállt a szék mellé, és ujjaival idegesen dobolva mindkét kezét a férfi vállára tette, mintha félt volna, hogy megszakad közöttük a kapcsolat. A sarokba szorított vadállat tekintetével nézett a három idegenre. Nem is próbálta elrejteni az ellenszenvét.
– Ő Rogen – mutatta be Pug az öreget.
– Kikkel találkozom? – hajolt előre a vak ember. Az arca hajlott kora ellenére élettel telinek és vidámnak tűnt. Látszott, hogy ő – a kislánnyal ellentétben – örül, hogy találkozhat az újonnan érkezettekkel.
Pug bemutatta a Kulgannal és Rogennel szemben ülő három férfit. Az öregember még szélesebben mosolygott.
– Nagyon örülök, hogy ilyen érdemes férfiakat ismerhettek meg.
– Ő pedig Gamina – mondta Pug.
Dominicék meglepetten hallották a kislány hangját a fejükben megszólalni:
– Helló!
Gamina szája meg sem mozdult, csak hatalmas kék szemeit függesztette rájuk.
– Tud beszélni? – kérdezte Gardan.
– Csak az elméjével, máshogy nem – felelte Kulgan.
Rogen megpaskolta a kislány kezét.
– Gamina ezzel az adománnyal született: majdnem őrületbe kergette az édesanyját néma sírásával. – Aztán ünnepélyes hangon folytatta: – Gamina anyját és apját halálra kövezték a falujuk lakói, mondván, hogy egy démonnak adtak életet. Szegény, babonás népek éltek ott. A kisbabát azonban nem merték megölni, mert attól féltek, hogy akkor átalakul „természetes” alakjába, és mindannyiukat elpusztítja, úgyhogy inkább kitették az erdőbe, hogy ott haljon éhen. Még három éves sem volt akkor.
Gamina átható tekintettel nézett az öregre. A férfi szembefordult a kislánnyal – mintha csak ránézett volna.
– Igen, akkor találtam rád – mondta, aztán folytatta a történetet. – Én akkoriban az erdőben, egy elhagyatott vadászlakban éltem. Engem is elűztek a falumból, de az évekkel korábban történt. Megjósoltam egy városi molnár halálát, erre engem hibáztattak érte. Azt mondták, boszorkánymester vagyok.
– Rogennek egyfajta második látása van, talán a vaksága kiegyenlítésére – jegyezte meg Pug. – Születésétől fogva nem lát.
Az öreg ismét szélesen elmosolyodott, és megpaskolta a kislány kezét.
– Mi ketten sok mindenben hasonlítunk egymásra. Nagyon féltem, mi történik a kislánnyal, ha én meghalok. – Amikor észrevette, hogy Gaminát mennyire felkavarták a szavai, abbahagyta. A kislány remegett, és a szeméből patakzottak a könnyek.
– Csitt – korholta a férfi gyengéden. – Én is meghalok, mint mindenki. De azért remélem, nem túl hamar – tette hozzá kuncogva, aztán visszatért a meséléshez. – Egy Salador környéki faluból jöttünk. Amikor először hallottunk erről a csodálatos helyről, rögtön elindultunk. Hat hónapig tartott, amíg ideértünk, főleg azért, mert már nagyon öreg vagyok. Itt olyan embereket találtunk, akik hasonlítanak ránk, és akik nem félnek tőlünk, hanem a tudás forrásának tekintenek bennünket. Itthon vagyunk.
Dominic csodálkozva rázta meg a fejét annak hallatán, hogy egy ilyen korú férfi és egy csöpp kislány több száz mérföldet gyalogolt. Megindította a dolog.
– Most kezdem érteni, mivel foglalkoznak itt az eddig hallottakon kívül. És sok hozzájuk hasonló van még Csillagdokkban?
– Nem annyi, mint szeretném – válaszolt Pug. – A prosperáló mágusok közül néhányan nem akarnak csatlakozni hozzánk. Mások félnek tőlünk. El sem árulják a képességeiket. Megint mások azt sem tudják, hogy létezünk. De néhányan – mint például Rogen – felkerestek bennünket. Majdnem ötven mágiahasználó él itt.
– Szép szám – bólogatott Gardan.
– A Gyülekezetben kétezer Nagy Ember van – jegyezte meg Kasumi.
– Azonkívül majdnem ugyanannyian követik a Keskeny Ösvényt – bólintott Pug. – És legalább ötször annyian kezdenek ott tanulni, mint amennyien végül megkapják a fekete köntöst, a nagy mágusok jelvényét. A képzés körülményei pedig sokkal szigorúbbak, mint amilyeneket itt biztosítani tudnánk – de ez így is van jól.
– És mi történik a többiekkel, akik kudarcot vallanak a tanulásban? – kíváncsiskodott Dominic.
– Azokat megölik – felelte Pug nyugodtan.
A szerzetes úgy érezte, nem kellene tovább feszegetnie a kérdést. A kislány arcán átcikázott a félelem. Rogen nyugtatgatni kezdte őt.
– Csitt, kicsikém. Senki sem akar bántani téged. Egy távoli helyről beszéltek. Egy napon majd nagy tanító lesz belőled.
A kislány lecsillapodott, és büszkén körülnézett. Láthatólag megbízott az öregemberben.
– Rogen, van valami, aminek a megértésében a képességeid jól jöhetnének. Segítesz? – kérdezte Pug.
– Ennyire fontos?
– Nem kérnélek, ha nem lenne életbevágóan fontos. Anita hercegnő életveszélyben van, és Arutha herceget is állandóan fenyegeti valami ismeretlen ellenség.
A kislány aggódni kezdett – vagy legalábbis Gardan és Dominic így értelmezte az arckifejezését. Rogen félrebillentette a fejét, mintha valamit hallgatna, aztán megszólalt:
– Tudom, hogy veszélyes, de nagyon sokkal tartozunk Pugnak. Ő és Kulgan jelentik az egyetlen reményt a magunkfajták számára. – Mindkét említett zavarba jött ezt hallva, de nem mondtak semmit. – Azonkívül Arutha a király öccse, és az ő édesapjuk adományozta nekünk ezt a csodálatos szigetet. Mit gondolnának az emberek, ha tudnák, hogy segíthettünk volna, de nem tettük?
– Rogen második látása... másmilyen, mint amiről eddig hallottunk – magyarázta Pug halkan Dominicnak. – Ishap rendje tudtommal ismeri valamennyire a jóslás tudományát – a szerzetes bólintott. – Ő látja a... valószínűségeket – ennél jobban nem tudom megfogalmazni. Azt, hogy mi történhet. Ez azonban nagyon sok energiát igényel, és Rogen ugyan erősebb, mint amilyennek látszik, azért mégis nagyon öreg. Könnyebb neki, ha csak egy személy beszél hozzá. Mivel te érted a legjobban a közelmúltban történt mágikus eseményeket, azt hiszem, a legjobb lenne, ha te mondanál el mindent, amit tudsz. – Dominic egyetértett, így a mágus folytatta: – Ha lehetséges, kérem, mindenki más maradjon csöndben.
Rogen keresztülnyúlt az asztalon, és megfogta a szerzetes kezét. Dominic csodálkozott, mennyi erő maradt azokban az aszott öreg ujjakban. Bár ő maga nem volt járatos a jövendőmondásban, azért tudta, hogyan csinálják a dolgot a rendje prófétái. Megtisztította az elméjét, és lassan elmesélte a történetet, onnantól kezdve, amikor Jimmy először Éjsólymokba botlott a tetőn, egészen odáig, amikor Arutha elhagyta Sarth-ot. A vak férfi csöndben hallgatta. Gamina meg sem moccant. Amikor Dominic megemlítette, hogy egy jóslat a „Sötétség Végzetének” nevezi a nagyherceget, az öreg összerezzent, és ajkai némán mozogni kezdtek.
Minél tovább haladt a szerzetes a történetben, annál baljóslatúbb lett a szoba légköre. Úgy tűnt, még a tűz fénye is elhalványult. Gardan azon kapta magát, hogy a karját dörzsölgeti.
Amikor a barát befejezte, Rogen továbbra is szorosan fogta a kezét, nem hagyta, hogy a másik elhúzódjon. Kissé hátravetette a fejét: mintha valami távoli zajra figyelt volna. Az ajka egy darabig hangtalanul mozgott, aztán lassacskán szavak kezdtek formálódni rajta, de egyelőre még olyan halkan, hogy nem lehetett hallani. Azután az öreg egyszer csak határozottan, érthetően megszólalt:
– Van itt egy... jelenés... egy lény. Egy várost látok, egy tornyokból és falakból álló hatalmas fellegvárat. A falain büszke férfiak állnak, akik hajlandók a végsőkig megvédelmezni. Most... ostromolják a várost. Látom, hogy legyőzik, a tornyok lángolnak... Az egész várost lemészárolják. Ádáz küzdelem folyik az utcákon. A harcolókat visszaszorítják az erődbe. Azok, akik fosztogatnak, és megerőszakolják a nőket... azok nem emberek. A Sötét Ösvény követőit látom, és manó szolgáikat. Vértől csöpögő karddal kóborolnak az utcákon. Furcsa létrákat látok a vár falához támasztva, és különös fényhidakat. Most pedig ég, minden ég; minden lángokban áll... és vége.
Egy pillanat szünet után Rogen folytatta:
– Egy sereget látok: különös lobogók alatt gyülekezik egy síkságon. Fekete páncélos alakok lovagolnak; pajzsukra és köntösükre gonosz jeleket festettek. Fölöttük egy mordel áll... Ő... csodaszép – lábadt könnybe az öreg szeme. – És... gonosz. A sárkány jelét viseli. Egy szirten áll, és alatta vonulnak el a harci indulókat éneklő seregek. Nyomorult emberi rabszolgák húzzák a hatalmas hadigépezeteket.
Elnémult egy kis időre, aztán megint megszólalt:
– Egy másik várost látok. A kép folyton változik és hullámzik, mert a jövője kevésbé bizonyos. A falai leomlottak, és az utcáit vér festi vörösre. A nap szürke felhők közé rejti arcát... és a város fájdalomkiáltásai verik fel a csöndet. Megláncolt férfiak és nők vonulnak hosszú sorokban. Korbáccsal hajtják őket... folyton gúnyolják és kínozzák őket azok a gonosz teremtmények. Egy nagy térre terelik őket, a legyőzőjük elé. Egy trón emelkedik egy halmon... egy halom holttesten. Ezen ül a... szépséges, gonosz vezér. Mellette áll valaki, akinek a fekete köntöse elrejti az arcvonásait. És mögöttük... nem látom, mi az, de igazi, él és... sötét... Anyagtalan, valójában nem is létezik, nincs is ott... és mégis ott van. Megérinti a trónon ülőt – szorította meg Dominic kezét. – Egy pillanat... – tétovázott. A keze megremegett, aztán sírós hangon felkiáltott: – Jaj, kegyelmezzetek, istenek! Meglátott! Lát engem!
Az öreg ajka megremegett, Gamina pedig a rémülettől tágra nyílt szemmel szorította a férfi vállát. Rogen hirtelen kétségbeesetten és fájdalmasan felnyögött, aztán a teste megmerevedett.
Hirtelen, figyelmeztetés nélkül tüzes késként hasított a fájdalom a jelenlévők agyába: Gamina hangtalanul sikított.
Gardan a homlokához kapta a kezét, és kis híján elájult a gyötrelem fehéren izzó villámától. Dominic elszürkült arccal dőlt hátra székén, a sikítás szinte fizikai kínszenvedést okozott valamennyiüknek. Kasumi csukott szemmel próbált felállni. Kulgan pipája nagyot koppant, és az öreg varázsló is a halántékát fogta. Pug talpra küzdötte magát: minden mágikus erejét összeszedte, hogy valamiféle mentális korlátot állítson az agyát szaggató szörnyűség elé. Sikerült visszaszorítania az elméje felé közeledő sötétséget, és megérintenie a kislányt.
– Gamina – károgta.
A kislány mentális sikolya nem hagyott alább, miközben önkéntelenül az öregember ruháját ráncigálta, mintha el akarta volna húzni a szörnyűség elől, amellyel szembenézett. Nagy szeme még kerekebbre tágult, hangtalan, hisztérikus zokogása pedig majdnem az őrületbe kergette a körülötte ülőket. Pug megragadta a gyerek vállát. Gamina oda sem figyelve folytatta a sikítozást. A mágus minden erejét összeszedve egy rövid percre ledobta magáról a kislány közvetítette félelmet és fájdalmat.
Gardan, csakúgy mint Kasumi, arccal az asztalra dőlt. Kulgan íjként megfeszült, aztán ájultan hátraesett a karosszékben. Pugon és Gaminán kívül már csak Dominic tartotta magát. Valahol belül megpróbálta elérni a gyereket, pedig minden érzéke szeretett volna elhúzódni a fájdalom forrásától.
Gamina irtózatos félelme Pugot is kis híján térdre kényszerítette, de ő csak makacsul folytatta a varázslatot, amibe belekezdett. Aztán a kislány összeesett, és a fájdalom rögtön elenyészett. Pug elkapta a gyereket, de ez az erőfeszítés már neki is sok volt; ő is visszarogyott a székébe. Az előbbi kínlódástól kábultan dajkálgatta az ölében heverő ájult kis testet.
Dominic úgy érezte, rögtön szétrobban a feje. Rogen még mindig mereven, a fájdalomtól hátrafeszített felsőtesttel ült, ajkai időnként megmozdultak. Dominic gyógyító varázslatba kezdett, amelyet a fájdalom elűzésére szoktak használni. A vak öreg végül visszarogyott a székébe, arca azonban továbbra is eltorzult a félelemtől és a fájdalomtól: rekedten suttogva mondott valamit, mielőtt elvesztette volna az eszméletét, de ezt a szerzetes már nem értette.
Pug és a barát zavartan összenéztek. Dominic érezte, hogy úrrá lesz rajta a sötétség, és mielőtt összeesett, szerette volna tudni, miért néz a mágus olyan riadtan.

 

Gardan idegesen ide-oda járkált a szobában, ahol előző este vacsoráztak.
– Ha nem hagyod abba a mászkálást, barázdát fogsz vájni a padlóba – jegyezte meg a tűz mellől Kulgan.
Kasumi a mágus mellett pihent egy párnán. Gardan is leereszkedett a tsurani mellé, aztán megszólalt: – Ez a pokoli várakozás az oka.
Dominic és Pug a közösség gyógyítóinak közreműködésével Rogent ápolták. Az öregember azóta élet és halál között lebegett, amióta elhozták a teremből. Gamina mentális sikolya egy mérföldön belül mindenkihez elért, bár a távolabb levőkhöz kisebb erővel. Az épület közelében tartózkodók közül még így is sokan elveszítették az eszméletüket. Amikor a sikoltozás abbamaradt, a talpon maradtak rohantak megnézni, mi történt. A gyűlésházban mindenkit ájultan találtak.
Katala pillanatok alatt a helyszínen termett, és mindegyiküket egy olyan lakosztályba vitette, ahol felügyelni tudott az ápolásukra. Rogen kivételével mindenki néhány óra alatt felépült. A látomás kora délelőtt kezdődött, most pedig már a vacsora ideje is elmúlt.
– A pokolba! – csapott Gardan az öklével a tenyerébe. – Sose szerettem az ilyesféle dolgokat. Én katona vagyok. Ezek a mágikus szörnyetegek meg a névtelen hatalmak... Ó, hogy vágyom valami hús-vér ellenségre!
– Túlságosan is jól tudom, mihez kezdenél egy hús-vér ellenséggel – vágta rá Kasumi. Kulgan érdeklődően pillantott a tsuranira, úgyhogy az folytatta: – A háború kezdetén a kapitány és én szemben álltunk egymással Crydee ostrománál. Amíg nem kezdtünk el beszélgetni egymással, nem is sejtettem, hogy az ostrom idején Gardan volt Arutha herceg helyettese, és ő sem tudta, hogy én vezettem a támadást.
Nyílt az ajtó, és egy nagydarab férfi lépett be, aztán rögtön lekanyarította köpönyegét a válláról. A zord külsejű, szakállas ember úgy nézett ki, mint egy vadász vagy favágó.
– Csak egy pár napra teszem ki innen a lábam, és nicsak, ki téved erre! – szólalt meg könnyed mosoly kíséretében.
Gardan kitárt karokkal felemelkedett; sötét arca széles mosolyra húzódott.
– Meecham!
– Örülök, hogy látlak, kapitány – mondta Meecham, miután kezet ráztak. Aztán Kasumi következett, mert őt is régről ismerte. Az újonnan érkezett férfi saját földdel rendelkező kisnemes volt, aki Kulgannak tartozott hűbéri szolgálattal – de leginkább jó barátja volt a mágusnak.
– Szerencsével jártál? – kérdezte Kulgan.
– Nem. Mind csalók – vakargatta meg bal arcán a forradást az erdőjáró.
– Hírét vettük, hogy egy csapat jövendőmondó és cigány táborozik néhány napi járóföldre innen, Landreth közelében. Odaküldtem Meechamet, hogy nézze meg, nincs-e köztük valódi tehetség – magyarázta a varázsló.
– Egy volt köztük. Úgy tűnt, ő valóban az, aminek vallja magát; de amikor megtudta, hogy honnan jövök, rögtön elnémult. Talán egyszer saját magától felbukkan közöttünk. Nos – nézett körül a szobában –, nem árulná el valaki, mi folyik itt?
Kulgan elkezdett mesélni Meechamnek, de hamarosan felpattant az ajtó, és abbamaradt a beszélgetés. William lépett be, kézenfogva vezette Gaminát. Az öregember kísérője még sápadtabbnak látszott, mint az előző napon. A kislány Kulganra, Kasumira és Gardanra nézett, aztán megszólalt a hangja a fejükben.
– Szörnyen sajnálom, hogy annyi fájdalmat okoztam. Úgy megrémültem.
Kulgan lassan kitárta karját, Gamina pedig hagyta, hogy a varázsló az ölébe vegye.
– Jól van, kicsim. Megértjük a dolgot – mondta, gyengéden átölelve a gyereket.
A többiek is biztatóan mosolyogtak a kislányra, aki, láthatóan megnyugodott. Fantus is bevonult a szobába.
– Fantus éhes – mondta William hirtelen a sárkánykára nézve.
– Az a szörnyeteg éhesen született – jegyezte meg Meecham.
– Nem – hangzott fel gondolatban a válasz Gaminától. – Azt mondta, hogy éhes. Máma senkinek sem jutott eszébe megetetni őt. Hallottam.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Kulgan, kicsit eltartva magától a gyereket, hogy jobban lássa.
– Azt mondta Williamnek, hogy éhes. Csak úgy tudom. Hallottam őket.
– William, te hallod Fantust? – kérdezte a varázsló.
– Hát persze – nézett fel meglepetten a fiú. – Miért, te nem?
– Folyton beszélgetnek egymással.
– Hát ez csodálatos! – élénkült fel Kulgan. – Fogalmam sem volt róla. Így már nem csoda, hogy olyan közel álltok egymáshoz. William, mióta tudsz így beszélgetni Fantusszal?
– Amióta az eszemet tudom – vonta meg a vállát a fiú. – Fantus mindig mesélt nekem.
– Te pedig hallod, mit mondanak egymásnak? – Gamina bólintott. – Te is tudsz beszélni Fantusszal?
– Nem. Viszont azt hallom, amikor Williamhez beszél. Mókásakat gondol. De nehéz megérteni.
Gardant elképesztette a társalgás. A fejében hallotta Gamina válaszait. De a tegnapi tapasztalatai alapján rájött, hogy a kislány ki is tudja választani, kihez akar beszélni.
– Jól van, na! – nézett William a sárkánykára, aztán visszafordult Kulgan felé. – Jobb, ha átmegyek a konyhába és szerzek neki valami kaját. Gamina ittmaradhat?
Kulgan megsimogatta a kislány fejét, aki befészkelte magát az ölébe.
– Természetesen.
Azzal William kirobogott a szobából, és Fantus – az étel gondolatától sarkallva – szokatlanul gyorsan követte.
– Gamina, William más állatokkal is szokott beszélni? – kérdezte a varázsló, miután a fiú kiment.
– Nem tudom. Megkérdezem.
A szobában ülők csillogó szemmel nézték a kislányt, aki félrebillentett fejjel fülelt valamire. Egy pillanattal később bólintott.
– Azt mondta, csak néha. A legtöbb állat nem valami érdekes. Főleg csak az ennivalóra meg a többi állatra gondolnak, ez minden.
Kulgan olyan képet vágott, mintha valami nagy ajándékot kapott volna.
– Hát ez csodálatos! Micsoda tehetség! Nem is sejtettük hogy egy ember közvetlenül beszélhet az állatokkal Az ősidők varázslóinak ugyan állítólag volt valami hasonló képessége, de nem egészen ilyen. Ezt alaposan meg kell vizsgálnunk.
Gaminának kitágult a szeme, felült, és várakozó tekintettel nézett az ajtóra. Egy pillanattal később Pug és Dominic lépett be. Mindketten fáradtnak tűntek, de egyikük sem látszott szomorúnak.
Pug rögtön válaszolt is a ki nem mondott kérdésre:
– Él, de még mindig súlyos az állapota. – Ekkor vette észre a Kulgan ölében kuporgó Gaminát, akinek mintha létfontosságú lett volna a fizikai kapcsolat. – Jobban vagy? – kérdezte.
A kislány halványan mosolyogva bólintott. Valamit kérdezhetett Pugtól, mert az ismét megszólalt:
– Azt hiszem, rendbejön. Katala mellette maradt. Dominic testvér sokat segített, mivel ért a gyógyítás művészetéhez. De Rogen nagyon öreg már, Gamina. Ha nem jön rendbe, azt is el kell fogadnod, és erősnek kell maradnod.
A kislány szeme megtelt könnyel, de azért alig észrevehetően bólintott. Pug közelebb lépett, és elővett magának egy széket. A szerzetes követte a példáját. Pug csak most vette észre Meechamet, és rögtön üdvözölte őt. Gyorsan bemutatta az erdőjárót Dominicnak, aztán visszafordult a gyerekhez:
– Gamina, nagy segítségünkre lehetnél. Hajlandó lennél erre?
– Mire?
– Tudtommal eddig még sose fordult elő ilyesmi, mint ma. Tudnom kell, mitől féltetted annyira Rogent.
Volt valami Pug hangjában, ami elárulta, hogy nagyon aggódik. Igyekezett elfojtani, hogy ne ijessze meg a gyereket, de nem sikerült teljesen elrejtenie.
Gamina rémültnek látszott. Megrázta a fejét, és mondott valamit csak Pugnak.
– Bármi volt is az, lehet, hogy így megmenthetjük Rogen életét. Nem tudjuk, mi okozta a dolgot, de muszáj rájönnünk.
Gamina az alsó ajkát harapdálta. Gardan akkor döbbent rá, hogy milyen bátran viselkedett eddig is a kislány. Amit hallott a sorsáról, annak alapján szörnyű élete lehetett. Olyan környezetben felnőni, ahol az emberek mindig gyanakvóak és ellenségesek, és az ilyesféle gondolataikat folyton hallani – az őrület szélére kergethette a gyereket. Már az is nagy hősiességet kívánt, hogy megbízzon ezekben az emberekben. Csak Rogen kedvessége és szeretete ellensúlyozta a kislány szenvedéseit. Gardan úgy gondolta, hogy ha valaki megérdemli a „szent” titulust, amit a templomok osztogatnak néha hőseiknek és mártírjaiknak, akkor az Rogen.
Folytatódott a néma beszélgetés Gamina és Pug között. Végül a varázsló megszólalt:
– Beszélj úgy, hogy mindannyian hallhassuk. Ezek az emberek valamennyien a barátaid, gyermekem, és hallaniuk kell a történetedet, mert ők megakadályozhatják, hogy megint bántsák Rogent és másokat.
– Ott voltam Rogennel – bólintott a kislány.
– Hogy érted ezt?
– Amikor használta a második látását, én is vele mentem.
– Hogy lehettél képes erre? – csodálkozott Kulgan.
– Néha, amikor valaki valamire gondol vagy valamit lát, én is látom vagy hallom, amit ő. De nehéz megcsinálni, ha nem gondol közben rám. Legjobban Rogennel megy a dolog. Az agyamban én is láthatom, amit ő.
Kulgan gyengéden eltartotta magától a kislányt, hogy jobban lássa. – Úgy érted, hogy te is láthatod Rogen látomásait? – A kislány bólintott. – És mi van az álmokkal?
– Néha.
– Jaj, milyen aranyos gyerek vagy te! – ölelte meg Kulgan Gaminát. – Két csoda egy napon! Köszönöm neked, tündéri kislányom!
Gamina elmosolyodott – most látszott először boldognak, amióta megismerték. Pug kérdően nézett az öreg varázslóra, aki megmagyarázta:
– A fiad tud beszélni az állatokkal. – Pugnak leesett az álla. – De ez most nem fontos. Gamina, mit látott Rogen, ami bántotta őt? Gamina megremegett, ezért Kulgan még közelebb vonta magához.
– Nagyon rossz volt. Egy égő várost látott és embereket, akiket gonosz teremtmények bántottak.
– Ismered azt a várost? – vágott közbe Pug. – Jártatok már ott Rogennel?
Gamina megrázta a fejét. A szeme akkorára kerekedett, mint egy teáscsésze.
– Nem. Csak egy egyszerű város volt.
– És még? – kérdezte Pug gyengéden.
– Látott valamit... egy embert? – rázkódott össze a kislány. Úgy tűnt, zavarban van, mintha maga sem teljesen értené, amit ki akar fejezni. – Az az ember meglátta Rogent.
– Hogyan veheti észre egy látomás a látnokot? – érdeklődött halkan Dominic. – Hiszen a látomás csak azt mutatja meg, mi történhet. Mi lehet az, ami az idő és valószínűségek gátján át is érzékeli a mágiát?
– Gamina, mit csinált az az „ember” Rogennel?
– Az? Ő idejött, és bántotta. Ő mondott valamit.
Ekkor Katala lépett be, és a gyerek várakozóan nézett fel rá.
– Mély, normális álomba merült – szólalt meg az asszony. – Azt hiszem, most már meg fog gyógyulni. – Azzal odalépett Kulgan székéhez, és lehajolva megsimogatta Gamina arcát. – Ágyban lenne a helyed, kislányom.
– Várj még egy kicsit! – kérte Pug. Katala beleegyezően bólintott, mivel érezte, hogy a férjét valami életbevágóan fontos dolog aggasztja. – Mielőtt elájult volna, Rogen mondott valamit. Tudnom kell, honnan vette azt a szót. Azt hiszem, attól a lénytől, a rossz embertől hallhatta a látomásban. Emlékszel rá, Gamina?
A kislány Kulgan mellére hajtotta a fejecskéjét, és egy icipicit bólintott: nyilvánvalóan félt visszaemlékezni.
– Elmondanád nekünk? – kérdezte Pug megnyugtató hangon.
– Nem. Inkább megmutatom.
– Hogyan?
– Meg tudom mutatni, mit látott Rogen – felelte. – Csak így egyszerűen.
– Mindannyiunknak? – csodálkozott Kulgan.
A kislány bólintott. Az aprócska gyermek felült Kulgan ölében, és elszántan mély lélegzetet vett. Aztán becsukta a szemét, és valamennyiüket elvezette egy sötét helyre.
Fekete felhők száguldottak az égen a csípős szélben. Vihar rázta meg a várost. Az erős kapuk törötten hevertek a földön, mert hadigépezetek rombolták a fát és acélt. Mindenfelé elszabadult tüzek lobogtak, miközben a város haldoklott. Emberek és más teremtmények szabdalták a padlásokon és pincékben rejtőzködőket, és a vér kiöntött a nyitott csatornákból. A piactéren jó öt méter magas halmot raktak össze holttestekből. A hullák tetejére egy sötét színű, fából készült emelvényt ácsoltak, amelyen egy trónt helyeztek el. A trónon egy csodálatosan szép mordel ült, aki a szolgái által a városra szabadított káoszt szemlélte. Mellette egy fekete köntösű alak állt, de bő ruhaujja és hatalmas csuklyája miatt nem lehetett látni, hogy ki az illető.
Pugék figyelmét azonban a páros mögötti valami keltette fel: egy sötét jelenés, egy érezhető, de láthatatlan különös teremtmény. Bár meghúzódott a háttérben, ő volt a hatalom valódi forrása, és nem az emelvényen álló két személy. A fekete köntösű előremutatott, és elővillant zöld pikkelyes keze. A „jelenés” valahogyan megérezte, hogy figyelik, és ezt haragosan és megvetően tudatta is. Valami idegen erőforrás segítségével kinyúlt, és beszélni kezdett – sötét kétségbeesésbe ejtve a szobában tartózkodókat.
Valamennyien megreszkettek a kislány vízióitól. Dominic, Kulgan, Gardan és Meecham zavartnak látszottak: megborzongatta őket a kisugárzó gonoszság, bár ez csak halvány visszfénye lehetett az eredeti tapasztalatnak.
Kasumi, Katala és Pug azonban megdermedtek. Amikor a gyermek befejezte, könnyek csordultak le Katala arcán, és Kasumi is elvesztette a szokásos tsurani maszkját: az arca most szürkének és megviseltnek tűnt. A legjobban azonban Pugot kavarta fel a látomás: kénytelen volt leülni a földre. Lehajtotta a fejét, és egy pillanatra a gondolataiba merült.
Kulgan riadtan nézett körül. Úgy látszott, Gaminát jobban megrázta a résztvevők reakciója, mint az emlék felidézése. Amikor Katala észrevette a kislány félelmét, felvette őt a varázsló öléből, és magához szorította.
– Mi az? – kérdezte Dominic.
Pug felnézett, és hirtelen nagyon fáradtnak tűnt, mintha újra két világ súlya nyomná egyszerre a vállát. Végül nagyon lassan beszélni kezdett:
– Amikor Rogen végre megszabadult a fájdalomtól, utoljára ezt motyogta: „a Sötétség, a Sötétség”. Ezt látta a mögött a két alak mögött. A Sötétség, amit Rogen észrevett, a következőket mondta: „Betolakodó, bárki és bárhol legyél is, tudd meg, hogy a hatalmam közeledik. A szolgám előkészíti számomra az utat. Reszkessetek, mert eljövök. Amint a múltban, azonképpen a jövőben is, most és mindörökké. Ízleld meg a hatalmamat!” Ő vagy Az valahogyan átnyúlt az időn és a téren, és rémületet és fájdalmat okozva megérintette Rogent.
– Hogy lehet ez? – kérdezte Kulgan.
– Nem tudom, öreg barátom – felelte a fiatalabb varázsló halkan és rekedten. – De ezzel új dimenzió nyílt előttünk a rejtéllyel kapcsolatban, hogy ki kívánja Arutha halálát, és mi áll a vele szemben felsorakoztatott feketemágia mögött.
Pug egy pillanatra a kezébe temette arcát, aztán körülnézett a szobában. Gamina Katalába kapaszkodott, és minden szem a mágust figyelte.
– De van itt még valami – szólalt meg Dominic. – Milyen nyelven beszélt? Én is éppúgy hallottam, mint a többiek ezt is, meg Rogen idegen szavait is, de egy kukkot sem értettem.
Most Kasumi válaszolt:
– Azok a szavak... ősiek, amelyeket már csak a templomban használnak. Én is alig értettem belőle valamit. A nyelv azonban nyilvánvalóan tsurani volt.

 

 

14.
Elvandar

Az erdőben csönd honolt.
Hatalmas, az emlékezetnél is öregebb ágak tornyosultak a fejük fölött, eltakarva a nap fényét; a halványzölden derengő környezetből eltűntek az éles árnyékok, csak az alig sejthető ösvények nyílásai kanyarogtak sötéten mindenfelé.
Már reggel óta – jó két órája – barangoltak a tünde erdőségben, de a tündéknek még nyomát sem látták. Martin úgy gondolta, miután átkelnek a Crydee folyón, feltartóztatják őket, de tévedett.
Baru megsarkantyúzta a lovát: felzárkózott Martin és Arutha mellé.
– Azt hiszem, figyelnek bennünket – szólalt meg a hadati.
– Már néhány perce – felelte íjász. – Egy kicsivel ezelőtt egy pillanatra láttam őket.
– Ha tündék figyelnek minket, miért nem jönnek elő? – kíváncsiskodott Jimmy.
– Talán nem is a tündék azok – válaszolt Martin. – Amíg nem vagyunk Elvandar határain belül, óvatosnak kell lennünk.
Percekig lovagoltak, aztán egyszer csak abbamaradt a madárcsicsergés meg a rovarok döngicsélése, és csak a lovaik trappolása hallatszott. Mintha az erdő visszafojtotta volna a lélegzetét. Martin és Arutha ügetésre ösztökélték lovaikat a keskeny ösvényen, amelyen még egy gyalogos is nehezen fért el. Aztán a csöndet hirtelen visításokkal kísért rekedt huhogás törte meg. Egy kő repült el Baru feje mellett, amelyet kövek, ágak és levelek vihara követett. Tucatnyi szőrös kis alak ugrott elő a környező fák és bokrok mögül, akik vadul hujjogva dobálták a lovasokat mindenfélével.
Arutha – csakúgy, mint a többiek – igyekezett megfékezni a lovát, miközben előreiramodott. Lebukva az ágak elől keresztültört a fák között. Ahogy közeledett a csoportnyi gyerekméretű teremtményhez, azok ijedten felvisítottak, és szanaszéjjel ugráltak. Arutha kiválasztott magának egyet, és üldözni kezdte. A lény csapdába esett, mert nagy halom kidőlt fa, sűrű bozót és egy nagy szikla állta az útját. Szembefordult a nagyherceggel.
Arutha kardot rántott, és csapásra készen leugrott a nyeregből. Ahogy azonban az apróságra nézett, minden harag elszállt belőle. A lény nem is próbált támadni, hanem halálos félelemmel az arcán olyan mélyen behátrált a bozótba, amennyire csak tudott.
Ilyen közelről emberszerűnek látszott hatalmas, világosbarna szemével. Kicsi, de emberi orr díszelgett széles szája fölött. Ajka tettetett vicsorra húzódott, így elővillantak félelmetes fogai; tágra nyílt szeme azonban elárulta rémületét, és hatalmas könnycseppek gördültek le szőrös arcocskáján. Leginkább kis gorillára emlékeztetett.
Óriási lárma támadt Arutha és a lény körül, amint jónéhány ilyen emberszerűség vette körül őket. Vadul rikoltoztak és dühödten dobogtak a földön, de a nagyherceg rájött, hogy az egész csak színjáték: nem jelentettek komoly veszélyt. Néhányan úgy tettek, mintha támadni akarnának, de amikor Arutha feléjük fordult, rémülten visítozva elrohantak.
Mire a társaság többi része is megérkezett, a csapdába ejtett kis lény szánalomra méltóan zokogott.
– Amint rohamozni kezdtél, ezek itt mind utánad szaladtak – vonta félre Baru a nagyherceget.
A lovasok látták, hogy az összegyűlt tényecskék abbahagyták az ijesztgetést, és most roppantul aggódnak. Izgatottan csipogtak egymással.
– Nem bántunk benneteket – tette el Arutha a kardját.
A lények, mintha megértették volna, elcsendesedtek. A csapdába esett teremtmény gyanakvóan figyelt.
– Mik ezek? – kérdezte Jimmy.
– Nem tudom – felelte Martin. – Kölyökkorom óta itt vadászom ebben az erdőben, de ilyeneket még sosem láttam.
– Ezek gwalik, Íjász Martin.
Amikor a lovasok megfordultak a nyeregben, öt tündét pillantottak meg. Az egyik kis lény odarohant az újonnan érkezettekhez. Vádlóan a lovasokra mutatott, és éneklő hangon megszólalt:
– Calin, emberek jöttek. Bántják Ralalát. Ne engedd, hogy tovább bántsák.
– De jó, hogy találkoztunk, Calin! – ugrott le Martin a nyeregből. Megölelte a tündét, majd a többi újonnan érkezettet is egyenként üdvözölte. Aztán odavezette őket várakozó társaihoz.
– Calin, talán emlékszel még az öcsémre.
– Üdvözöllek, Krondor nagyhercege.
– Én is üdvözöllek, tünde herceg. Megmentettél minket a túlerőtől – pillantott a körülöttük álló gwalikra.
– Kétlem – mosolygott Calin. – Erős csapatnak látszotok. – Azzal közelebb lépett Aruthához. – Jó ideje nem beszélgettünk már. Mi hozott az erdőségünkbe, ráadásul ilyen furcsa kísérettel? Hol vannak a testőreid és a lobogóid?
– Ez hosszú történet, Calin, és szeretném megosztani az édesanyáddal és Thomasszal is.
Calin bólintott. A tündék egész életükben roppant türelmesek voltak.
Most, hogy megtört a feszültség, a sarokba szorított gwalilány odaszaladt a többi fajtársához, akik a közelben álltak. Mindenki őt vizsgálgatta, a szőrét simogatták, és ölelgették a nagy megpróbáltatás után. Miután látták, hogy sértetlen, elcsendesültek, és megint a tündéket és az embereket figyelték.
– Calin, kik ezek a teremtmények? – érdeklődött Martin.
A tünde felnevetett; világoskék szeme sarkában apró ráncocskák jelentek meg. Calin nagyjából olyan magas volt, mint Arutha, de még nála is sokkal karcsúbb.
– Amint már mondtam, ők gwalik. Ezt a kis gazfickót itt Apallának hívják – simogatta meg a fejét a lények szószólójának. – Ő valami vezetőféle náluk, bár kétlem, hogy igazából értenék, mit jelent ez. Lehet, hogy Apalla egyszerűen csak beszédesebb, mint a többiek. – Ekkor Arutha társaira nézett: – Ők kicsodák?
A nagyherceg bemutatta a többieket.
– Üdvözöllek Elvandarban – hajolt meg Calin.
– Mi az, hogy gwali? – kérdezte Roald.
– Hát ők azok – mutatott a tünde a lényecskékre –, és ez a legjobb válasz, amit adhatok. Azelőtt velünk éltek, de most már egy generáció óta nem látogattak el hozzánk. Egyszerű, őszinte népek. Félénkek, és többnyire elkerülik az idegeneket. Amikor rájuk ijesztenek, szaladnak, amíg csak sarokba nem szorítják őket, akkor meg úgy tesznek, mintha támadni akarnának. Ne vezessenek félre a hatalmas fogaik: azok csak a dió és a rovarok páncéljának feltörésére jók. – Calin Apalla felé fordult: – Miért próbáltátok megijeszteni ezeket az embereket?
– Powula kis gwalit csinál – ugrált a lény izgatottan vigyorogva. – Nem mozog. Féltünk, hogy emberek bántják Powulát és kis gwalit.
– Nagyon vigyáznak a kicsinyeikre – magyarázta megértve a történteket Calin. – Ha tényleg bántani próbáltátok volna Powulát és a csecsemőt, megkockáztattak volna egy támadást ellenetek. Viszont ha nem épp most születik az a gyerek, sose találkoztatok volna velük. Aztán Apallához fordult: – Minden rendben van. Ezek az emberek a barátaink. Nem fogják bántani Powulát vagy a kisbabáját.
Ezt hallván a többi gwali is elősomfordált a fák közül, és nyílt kíváncsisággal méregetni kezdték az idegeneket. A lovasok ruházatát tapogatták, ami egészen másmilyen volt, mint a tündék zöld tunikája és barna nadrágja. Arutha csak egy percig tűrte a vizsgálódást, aztán szólt Calinnak:
– Gyorsan el kell jutnunk az édesanyád udvarába. Megkérnéd a barátaidat, hogy fejezzék be?
– Jaj! – tolt arrébb Jimmy fintorogva egy gwalit, aki a mellette levő ágról lógott. – Ezek sose fürdenek?
– Sajnos nem – felelte Calin, aztán a gwalikra nézett. – Elég volt, mennünk kell. – A lényecskék sértődés nélkül fogadták a hírt, és (Apalla kivételével, aki rámenősebbnek látszott a többieknél) gyorsan eltűntek a fák között. – Ha hagynánk, képesek lennének egész nap folytatni a nézegetést, de nem bánják, ha elhessegeted őket. Gyerünk. – Aztán Apallához fordult: – Elvandarba megyünk. Vigyázz Powulára! Akkor jöttök vagy mentek, amikor csak akartok.
A gwali elvigyorodott, vadul bólogatott, aztán társait követve ő is eltűnt az erdőben. Egy pillanat múlva már semmi sem jelezte, hogy gwalik is léteznek.
Calin megvárta, amíg Arutha és Martin visszaültek a lóra.
– Csak fél napnyi utazásra vagyunk Elvandartól – mondta, azzal a társaival egyetemben futva elindultak az erdőben. Martin kivételével mindenki meglepődött a tempójukon. A lovakat ugyan nem terhelte meg ez az iram, egy emberi futár számára azonban egy fél napi haladás ezzel a sebességgel szinte lehetetlennek tűnt.
Egy kis idő után Arutha felzárkózott az elöl haladó Calin mellé.
– Honnan jöttek azok a lények?
– Senki sem tudja – kiáltotta Calin. – Mókás népség. Valahonnan északról érkeznek, talán a nagy hegyeken túlról. Megjelennek, maradnak egy évszakig vagy kettőig, aztán eltűnnek. Mi néha apró erdei szellemeknek hívjuk őket. Még a mi cserkészeink sem tudják követni a nyomaikat, ha nekiindulnak. Majdnem ötven év telt el a legutóbbi látogatásuk óta, előtte meg jó kétszáz.
Calin könnyedén lélegezve, hosszú, egyenletes léptekkel futott.
– Hogy van Thomas? – érdeklődött Martin.
– A hercegi házastárs jól van.
– Mi van a gyerekkel?
– Ő is jól van. Erős, helyes kisfiú, bár lehet, hogy kicsit különbözni fog tőlünk. Az öröksége... egyedülálló.
– És a királynő?
– Illik hozzá az anyaság – mosolyodott el Aglaranna idősebbik fia.
Elhallgattak, mert Aruthát zavarta, hogy a fák között robogva társalognak. Sebesen haladtak, egyre közelebb értek Elvandarhoz, ahol reményei beteljesülnek... vagy végképp meghiúsulnak.
Az utazás hamarosan véget ért. Az egyik percben még sűrű erdőben lovagoltak, a másikban pedig hatalmas tisztáshoz értek. A társaság tagjai Martin kivételével most látták először Elvandart.
Ezer színben pompázó óriási fák tornyosultak a környező rengeteg fölé. A délutáni fényben a lombok csúcsa a nap aranyló sugaraiban fürdött. Még ebből a távolságból is lehetett látni a fatörzsek között magasan átívelő utakon lépkedő alakokat. Az óriási fák némelyike még itt is egyedülállónak számított: a leveleik kápráztató ezüst, arany, esetleg fehér színben ragyogtak. Ahogy lassan elmélyültek az árnyékok, látszott, hogy ezek a fák saját maguktól is halványan ragyognak. Sohasem lehetett teljes sötétség Elvandarban.
Amíg áthaladtak a tisztáson, Arutha hallgatta társai elragadtatott megjegyzéseit.
– Ha tudtam volna... – szólalt meg Roald –, meg kellett volna kötözni engem, hogy megakadályozzátok csatlakozásomat hozzátok.
– Megéri heteket utazni előtte az erdőben – értett egyet Laurie.
– A dalnokaink meséi meg sem közelítik az igazságot – jelentette ki Baru.
Arutha azt várta, hogy Jimmy is mond valamit, de amikor az egyébként bőbeszédű fiú nem szólt semmit, hátranézett. Jimmy némán lovagolt, a tekintete csak úgy itta a hely pompáját, amely annyira eltért eddigi élményeitől. A rendszerint unottan pislogó fiú végre valami olyasmivel találkozott, amihez foghatót még nem tapasztalt eddig, és ez teljesen lenyűgözte.
Elérték az erdő-város külső határait; mindenfelől a nyüzsgő közösség zajai hallatszottak. Egy csapat vadász méretes szarvast cipelt, hogy feldolgozzák. A fák között egy nyílt térséget a vadak nyúzására használtak.
Mikor beértek a fák közé, leszálltak a nyeregből. Calin megkérte társait, hogy gondoskodjanak a lovakról, azután felvezette Arutháékat a legnagyobb tölgy törzsébe vájt csigalépcsőn. Amikor fölértek, egy teraszon néhány nyílkészítővel találkoztak, akik éppen dolgoztak. Az egyik üdvözölte Martint, aki visszaköszönt, és megkérdezte, számíthat-e a nagylelkűségükre. A mester mosolyogva nyújtott át Martinnak egy maréknyi finom kidolgozású nyílvesszőt, melyeket a herceg rögtön el is helyezett majdnem teljesen kiürült tegezében. Tünde nyelven gyorsan megköszönte, aztán a társaság folytatta az utat.
Calin egy másik keskeny lépcsőn vezette tovább őket.
– Innentől lehet, hogy nehézséget jelent a továbbhaladás. Maradjatok a pallók és padozatok közepén, és ha elbizonytalanodtok, ne nézzetek le. Vannak emberek, akiket zavar a magasság – tette hozzá olyan hangsúllyal, mintha teljességgel érthetetlennek találná a dolgot.
Továbbmentek, és időnként tevékeny tündék mellett haladtak el. Sokan úgy öltöztek, mint Calin – egyszerű erdei öltözéket hordtak –, mások azonban hosszú, finom kelméből készült színes köntöst vagy hasonlóképpen élénk színű tunikát és nadrágot viseltek. A nők mind gyönyörűek voltak, bár a szépségük nem hasonlított az emberekére. A legtöbb férfi fiatalnak tűnt: nagyjából Calinnal egykorúnak. Martin azonban tudta, hogy a látszat csal. A tovasiető tündék között voltak húsz-harminc évesek is, a többiek azonban, fiatalos külsejük ellenére akár több száz évesek is lehettek. Calin, aki még olyan idősnek sem látszott, mint Martin, túl volt a századik születésnapján, és ő tanította vadászni a herceget, amikor az még gyerek volt.
Folytatták az utat a hatalmas ágak között húzódó hat méter széles pallón, amíg egy fák alkotta körhöz nem értek. A törzsek közé egy majd húsz méter széles padozatot építettek. Laurie kíváncsi volt, vajon beesik-e az eső a királyi pár fejére a sűrű boltozatot alkotó ágak között. A királynő udvarába érkeztek.
Odamentek az emelvényhez, amelyen két trónus állt. A kicsit magasabbik trónon egy tünde nő ült, akinek tökéletes szépségét komolyság hatotta át. Ívelt szemöldöke és finom metszésű orra mellett halványkék szeme hívta fel magára a figyelmet. Aranyos csillogású vörösesbarna haja olyan volt, akár Caliné, mintha örökösen a napfény csillogna rajta. Nem hordott koronát, csak egy egyszerű aranypánttal fogta össze a haját, de kétség sem férhetett hozzá, hogy ő Aglaranna, a tündekirálynő.
A balján egy férfi ült. A tiszteletet parancsoló alak még Martinnál is magasabb volt. Homokszőke haja és fiatal arca ellenére valahogy kortalannak látszott. A közeledők láttán elmosolyodott, amitől még fiatalabbnak tűnt. Arcvonásai hasonlítottak és mégis különböztek a tündékétől. A szeme majdnem színtelen volt, talán szürke, a szemöldöke pedig kevésbé ívelt. Az arca sem volt olyan ovális, erőteljes álla szinte szögletesen végződött. Az aranypánt alól elővillanó füle csak enyhén csúcsosodott, nem annyira, mint a tündéké. Azonkívül sokkal erősebb volt mellben és vállban mint ők.
– Anyám és királynőm, hercegem és haduram, vendégek örvendeztettek meg bennünket – hajolt meg előttük Calin.
Elvandar két uralkodója felállt, hogy üdvözölje a vendégeket. Martint szeretettel, a többieket melegen és udvariasan köszöntötték.
– Fenség, örülök, hogy eljött – mondta Thomas Aruthának.
– Én köszönöm őfelségének és fenségednek, hogy itt lehetek – felelte a nagyherceg.
Az udvarban más tündék is tartózkodtak. Arutha felismerte az öreg Tathar kancellárt; évekkel ezelőtti crydee-i látogatásukkor ismerte meg. Gyorsan mindenkit bemutattak. A királynő az udvar melletti fogadócsarnokba vezette őket, ahol hellyel kínálta a társaságot. Frissítőként ételt és bort hoztak, aztán Aglaranna megszólalt:
– Örülök, ha régi barátokat láthatok – biccentett Martin és Arutha felé – és akkor is, ha újakat köszönthetek – nézett a többiekre. – Azonban az emberek ritkán látogatnak el hozzánk ok nélkül. Önt mi szél hozta, Krondor nagyhercege?
Amíg vacsoráztak, Arutha elmesélte a históriájukat. A tündék figyelmesen hallgatták.
– Tathar? – nézett fel a királynő, amikor Arutha befejezte.
– A Reménytelen Kutatás – bólintott az öreg udvarnagy.
– Azt mondja, nem tud semmit az ezüsttövisről? – kérdezte a nagyherceg.
– Nem – felelte Aglaranna. – A Reménytelen Kutatás népünk egy legendája. Ismerjük az aelebera növényt. Ismerjük a tulajdonságait is. Erről szól a Reménytelen Kutatás története. Tathar, kérlek, magyarázd meg!
Az öreg tünde – amióta Elvandarba érkeztek, az első, akin valamennyire látszott a kor: halvány vonalak húzódtak a szeme körül, a haja pedig szinte fehér volt – hosszú történetbe kezdett:
– Valamikor régen Elvandar egyik hercege nősülni készült. A szerelmének egy mordel harcos is udvarolt, akit a lány elutasított. A mordel haragjában megmérgezte őt aeleberából készített főzettel, amitől halálos álomba merült. Így Elvandar hercege belekezdett a Reménytelen Kutatásba, hogy megtalálja azt, ami meggyógyíthatná kedvesét: az ezüsttövis növényt. Mert annak az ereje olyan, hogy nemcsak gyilkolhat, hanem gyógyíthat is. Az aelebera azonban csak egyetlen helyen nő, a Moraelinnél, vagyis az önök nyelvén a Fekete-tónál. Ez egy nagyhatalmú hely, amely szent a mordelek számára, és ahová egyetlen tünde sem teheti be a lábát. A legenda szerint Elvandar hercege annyit keringett a Moraelin peremén, hogy léptei nyomán körben mély szakadék támadt. Mert nem léphetett be Moraelinbe, de nem is akart távozni addig, amíg meg nem találja az orvosságot kedvese számára. Azt mondják, még ma is ott bolyong.
– Én viszont nem vagyok tünde – mondta Arutha. – Elmegyek Moraelinbe, ha valaki megmutatja az utat.
Thomas végignézett a gyülekezeten.
– Elindítjuk önt a Moraelinbe vezető ösvényen, nagyhercegem. De csak akkor, ha kipihenték magukat, és tanácskoztunk. Most megmutatjuk, hol frissülhetnek fel és pihenhetnek az éjszakai étkezésig.
A fogadás véget ért, és a tündék magukra hagyták Calint, Thomast és a királynőt a vendégekkel.
– Mi van a fiaddal? – érdeklődött Martin.
Thomas szélesen mosolyogva intett, hogy kövessék. Egy faágakkal borított folyosón át egy hatalmas szilfa odvában kialakított szobába vezette őket, ahol egy bölcsőben alvó kisdedet találtak. Mélyen aludt, és álmodhatott is valamit, mert az ujjacskái időnként megmozdultak. Martin megnézte a csecsemőt, és rájött, mit értett Calin az alatt, hogy az öröksége egyedülálló. A gyermek inkább embernek látszott, mint tündének, cimpával is rendelkező füle csak egy icipicit volt hegyes. Kerek arca olyan volt, mint bármely pufók csecsemőé, de valami különös vonás látszott rajta, ami alapján Martin inkább az apja, mint az anyja fiának mondta volna. Aglaranna lenyúlt, és gyengéden megsimogatta az alvó kicsit.
– Milyen nevet adtatok neki? – kérdezte Martin.
– Calis – mondta a királynő lágyan.
A herceg bólintott. Tündéül ez azt jelentette, „a zöld gyermeke”, vagyis az életre és a növekedésre utalt. Sok jóval kecsegtető név volt.
A csecsemőt otthagyva, Martint és a többieket Elvandar erdővárosának szobáiba vezették, ahol fürdőkádakat és matracokat találtak. Mindannyian gyorsan megfürödtek, majd elaludtak, kivéve Aruthát, aki nem tudott másra gondolni, csak az alvó Anitára és egy fekete tó partján növekedő ezüstszínű növényre.

 

Martin egyedül üldögélt a sötétben, és élvezte első estéjét az egy éve hiányolt Elvandarban. Ezt az erdőt sokkal inkább az otthonának érezte, mint bármely más helyet – még Crydee kastélyát is ideértve. Kisfiúként itt játszott, és egynek számított a tünde gyerekek közül.
Halk léptek zajára fordult meg.
– Galain! – örült meg a fiatal tünde láttán, aki Calin rokona és Martin legrégebbi barátja volt. Összeölelkeztek, aztán a herceg megszólalt: – Azt gondoltam, hamarabb látlak.
– Épp most értem vissza egy őrjáratból a rengeteg északi pereméről. Különös dolgok folynak arrafelé. Azt hallottam, ti gyújtotok némi világosságot az ügyben.
– Talán egy gyertyalángnyit – felelte Martin. – Kétségtelen, hogy valami gonosz dolog kezdődött. – Azzal hosszú mesélésbe kezdett utazásuk előzményeiről.
Mire kielégítette Galain kíváncsiságát, a fiatal tünde elszomorodott.
– Szörnyű hírek, Martin – mondta hallhatóan rettentően sajnálva Anitát. – És a testvéred? – A kérdést tünde szokás szerint úgy hangsúlyozta, hogy az Arutha megpróbáltatásainak minden részletére vonatkozott.
– Valahogy elviseli. Néha sikerül megfeledkeznie róla; máskor viszont majd elemészti a fájdalom. Nem is tudom, hogyan bírja ki ép ésszel. Annyira szereti őt.
– Nem nősültél meg, Martin. Miért?
– Még nem találkoztam az igazival – rázta meg a fejét.
– Szomorú vagy.
– Arutha néha nehéz ember, de hát az öcsém. Emlékszem rá kisgyerekként. Már akkor is nehéz volt közel férkőzni hozzá. Talán azért, mert olyan kicsike volt, amikor az édesanyja meghalt. Mindig tartja a távolságot. De a keménysége és az érdes felszín alatt valójában nagyon sérülékeny.
– Ti ketten hasonlítotok egymásra.
– Hát ez az – értett egyet Martin.
Galain egy darabig csak szótlanul álldogált a barátja mellett.
– Segítünk, ha tudunk.
– Moraelinbe kell mennünk.
A fiatal tünde megremegett, ami még egy ilyen tapasztalatlan fiatal férfinél is szokatlan volt.
– Gonosz hely az, Martin. A víz színének semmi köze a Fekete-tó nevéhez. Az az őrület kútja. A mordelek a hatalomról álmodni járnak oda. A Sötét Ösvényen fekszik.
– Valheruk laktak ott?
Galain bólintott.
– Thomas? – kérdezte Martin, és a hangsúlyból megint csak számos jelentésárnyalat bukkant elő. Galain különösen közel állt Thomashoz, mert már a Résháború idején is követte őt.
– Nem megy veletek. Fia született. Calis olyan rövid ideig lesz gyerek, csak néhány esztendeig. Egy apának a gyermekével kell töltenie ezt az időszakot. És kockázatos is lenne.
Nem kellett többet mondania, a herceg így is értette. Ott volt azon az éjszakán, amikor Thomast kis híján elemésztette a bensőjében lakozó valheru őrült szelleme. Majdnem Martin életébe került a dolog. El kell telnie egy időnek, amíg Thomas eléggé biztonságban érzi magát, hogy ismét kihívja a saját örökségét, és felébressze saját magában azt a rémületes valamit. Ezért csak akkor menne a valheruk hatalmának színhelyére, ha úgy érezné, elég komoly a helyzet ahhoz, hogy megérje a kockázatot.
– Akkor hát csak mi, gyenge képességű emberek mehetünk – ült ki a szokásos félmosoly Martin arcára.
– Kétlem, hogy gyengék lennének a képességeitek – viszonozta a mosolyt Galain, aztán elkomorodott. – Azért jól tennétek, ha indulás előtt tanácskoznátok a varázslóinkkal. Sötét hatalom uralja Moraelint, és a mágia gyakran felülkerekedik az erőn és bátorságon.
– Hamarosan beszélünk velük. Azt hiszem, most – nézett a közeledő Arutha és az őt kísérő tünde felé. – Te is jössz?
– Nekem nincs helyem a vének körében. Azonkívül még nem is ettem ma. Pihenek egyet. De ha beszélgetni szeretnél, csak gyere.
– Eljövök.
Azzal Martin odasietett az öccséhez. Követték a tündét, aki elvezette őket a tanácsba. Amikor már mindannyian ott ültek Aglaranna és Thomas előtt, a királynő megszólalt:
– Tathar, kérlek, mondd el a varázslók nevében a tanácsaitokat Arutha hercegnek.
Tathar belépett a körbe.
– Különös dolgok történnek a középső hold néhány fordulója óta. Azt vártuk, hogy a mordelek és a manók visszatérnek déli otthonaikba, ahonnan a Résháború űzte el őket; de nem ez történt. A felderítőink számos manócsapatot figyeltek meg, amelyek az Északi-felföldre tartottak, és átkeltek a Nagy Északi-hegységen: A mordel előörsők pedig szokatlanul közel táboroznak a határainkhoz.
– A gwalik azt mondják, azért látogattak meg ismét minket, mert már nem tetszik nekik a hely, ahol eddig éltek. Időnként nehéz megérteni őket, de azt tudjuk, hogy északról jöttek.
– Nagyon aggaszt minket, amit Arutha herceg mesélt. Először is, mivel osztozunk a fájdalmában. Másodszor pedig azért, mert azok a mágikus jelek, amiket láttak, óriási gonosz hatalom jelenlétéről árulkodnak, amelynek alattvalói révén messzire elér a keze. De leginkább saját ősi történelmünk miatt aggódunk.
– Hosszú-hosszú idővel azelőtt, hogy elűztük a mordeleket erdeinkből, mert a Sötét Ösvényre léptek, a tündék népe egységes volt. Mi, akik a rengetegben laktunk, messzebb voltunk urainktól, a valheruktól, ezért kevésbé csábítottak bennünket a hatalomról szőtt gonosz álmok. Akik viszont uraink közelében éltek, azokat megszédítették ezek az álmok, és mordelekké váltak. – Az öreg a királynőre és Thomasra nézett; mindketten bólintottak. – De arról, hogy mi okozta elválásunkat azoktól, akik valaha véreink voltak, nagyon ritkán beszélünk. Ember még sohasem hallotta a teljes történetet.
– A Káosz Háborúk sötétjében a föld megváltozott. A tündék népének négy törzse jött létre.
Martin előrehajolt, mert hiába tudott bármely élő embernél többet a tündékről, erről még ő sem hallott. Eddig a percig azt hitte, hogy a nemes faj csak mordelekbel és tündékből áll.
– A legbölcsebbek és leghatalmasabbak, akik közül a legnagyobb varázslók és tudósok származtak, az eldák voltak. Ők felügyeltek mindenre, amit uraik a kozmoszból zsákmányoltak: mágikus művekre, misztikus tudásra, ereklyékre és kincsekre. Ők rakták le a mai Elvandar alapjait mágikus tehetségük segítségével. A Káosz Háborúk idején eltűntek: mivel ők voltak uraink legfőbb szolgálói, feltételezésünk szerint annyira közel álltak a valherukhoz, hogy velük együtt pusztultak el. A tündéket és a Sötét Ösvény Testvériségét – a mi nyelvünkön az eledheleket és a mordeleket – már ismerik. De volt még egy törzsünk, a glamredhelek, ami azt jelenti „kaotikusok” vagy „őrültek”. Őket is a Káosz Háborúk formálták át, amitől eszeveszett, kegyetlen harcosokká váltak. A tündék és a mordelek rövid időre egyesültek, és közösen harcoltak az őrültek ellen. A mordelek még akkor is a glamredhelek esküdt ellenségei maradtak, amikor már elűztük őket Elvandarból. Nem nagyon beszélünk ezekről a napokról, de ne feledjék, hiába különböztetünk meg eledheleket, mordeleket és glamredheleket, a tündenép ma is is egyetlen fajt alkot. Egyszerűen arról van szó, hogy népünk egy része a sötétséget választotta.
Martin döbbenten hallgatott. Hiába tudott annyit a tünde kultúráról, ő is, akárcsak a többi ember, meg volt győződve arról, hogy a mordelek teljesen külön fajhoz tartoznak, talán rokonai a tündéknek, mégis alapvetően mások. Most értette meg, miért olyan szűkszavúak a tündék a mordelekkel való rokonságukkal kapcsolatban. Úgy érzik, ma is egy nép tagjai. Egy pillanat alatt minden megvilágosodott a herceg előtt. A tündék folyton gyászolják a Sötét Ösvény csábítása miatt elvesztett testvéreiket.
Tathar folytatta:
– Történelmünk elbeszéli, hogyan vívták meg az utolsó hatalmas csatát északon; amikor a mordelek és manó szolgáik végső csapást mértek a glamredhelekre. A mordelek egy szörnyűséges háborúban lemészárolták őrült rokonainkat. A glamredheleket a legkisebb csecsemőig kiirtották, nehogy ismét előtörjenek, és megkérdőjelezhessék a mordelek felsőbbrendűségét. Fajunk emlékei között ez a legnagyobb szégyenfolt, amikor népünk egy része végleg elpusztította egy másik részét.
– De ami önöket is érinti, az a következő: a mordelek között is elkülönül egy csapat, akiket Fekete Gyilkosoknak hívnak. Ezek a harcosok megtagadták a halandóságot, és szörnyetegekké változtak, akiknek csak egyetlen céljuk van: hogy uruk parancsára öljenek. Ha egyszer fölkeltek halottaikból, akkor már csak mágikus úton, illetve a testük teljes elpusztításával vagy a szívük kivágásával lehet őket megállítani. Akik önökre támadtak a Sarth-ba vezető úton, azok Fekete Gyilkosok voltak, Arutha herceg.
– A mordelek már az irtóhadjárat előtt is mélyen behatoltak a Sötét Ösvényre, de valami még mélyebb szakadékba taszította őket – így váltak Fekete Gyilkosokká és népirtókká. Egy elmebeteg szörnyeteg eszközeivé lettek, egy olyan vezéré, aki megpróbált versenyezni a valheruk erejével, és az egész világot az uralma alá vonni. Ő gyűjtötte zászlaja alá a mordeleket, és ő alkotta a rémséges Fekete Gyilkosokat. Abban az utolsó ütközetben azonban halálosan megsebesült, és távoztával a mordelek megszűntek nemzet lenni. A kapitányai összeültek, hogy kinevezzék az utódját. Hamarosan összevesztek, és olyanokká váltak, mint a manók: törzsekre, klánokra, családokra estek szét, amelyek képtelenek egy vezér alatt hosszabb időre egyesülni. Carse erődjének ötven évvel ezelőtti ostroma csak csetepaténak számított ahhoz képest, amit korábbi vezetőjük oldalán műveltek. Az ő távoztával azonban a mordelek kora lejárt. Mert ő egyedülálló volt a maga nemében, különös képességekkel rendelkező karizmatikus, hipnotikus hatású valaki, aki képes volt egy nemzetté kovácsolni a sötét tündéket.
– És ezt a vezért Murmandamusnak hívták.
– Lehetséges, hogy valahogyan visszatért? – kérdezte Arutha.
– Bármi lehetséges, Arutha herceg, legalábbis számomra, aki olyan régóta vagyok ezen a világon, úgy tűnik – felelte Tathar. – De az is lehet, hogy valaki az ősi név felhasználásával akarja egy zászló alatt egyesíteni a mordeleket.
– Aztán itt van a kígyó papok ügye. A panthatiánusokat mindenki annyira megveti, hogy a mordelek, amint meglátják, azonnal lemészárolják őket. Az, hogy valamelyikük Murmandamust szolgálja, sötét szövetségre utal. Ha észak nemzetei felemelkednek, ismét olyan kihívással nézünk szembe, mint amilyet a másik világból jött idegenek jelentettek.
Baru felállt, hadati módra jelezve, hogy szólni kíván. Tathar udvariasan bólintott neki.
– A népem nem sokat tud a mordelekről, csak annyit, hogy esküdt ellenségeink. De egy biztos: Murad jelentős törzsfőnek számít, talán a legjelentősebbnek mostanság, mert sok száz harcosnak parancsol. Az, hogy a Fekete Gyilkosok mellett szolgál, sokat elárul Murmandamus hatalmáról. Murad csak olyannak engedelmeskedik, akitől fél. És ha valaki félelmet keltett Murad szívében, akkor az illető miatt nekünk is aggódnunk kell.
– Ahogy már Ishap barátjainak is mondtam, ez az egész csak merő spekuláció – vette át a szót Arutha. – Engem csak az aggaszt, hogy ezüsttövist találjak. – De amint kimondta, maga is érezte, hogy szavai hamisan csengenek. Túl sok jel utalt arra, hogy valódi fenyegetés várható észak felől. Itt nem holmi manórajtaütéseket tárgyaltak az északi parasztok. Lehet, hogy a tsurani inváziót is meghaladó méretű háború vár rájuk. Ennek fényében az, hogy minden megfontolást félretéve csak Anitának keres gyógyírt, annak látszott, ami volt: megszállottságnak.
– Lehet, hogy a két ügy egy és ugyanaz, fenség – magyarázta Aglaranna. – Egy őrült vágya bontakozik ki előttünk, aki uralkodni akar a mordeleken és szolgáikon. Ehhez be kell váltania a jóslatot. El kell pusztítania a Sötétség Végzetét. És mit ért el eddig? Arra kényszeríti önt, hogy elmenjen egy helyre, ahol biztosan megtalálja.
– Várja önt! – pattant fel Jimmy elkerekedett szemmel, fittyet hányva a protokollra. – Ott lesz a Fekete-tónál!
Laurie és Roald megnyugtatóan a fiú vállára tették a kezüket. Jimmy zavartan visszaült.
– Az ifjúság ajkáról... – mondta Tathar. – Én és a többiek megtanácskoztuk a dolgot, és úgy ítéljük, hogy pontosan ez fog történni, Arutha herceg. Az Ishap-talizmán miatt Murmandamusnak más módot kellett keresnie, hogy megtalálja önt, ha nem akarja, hogy hazamenjenek a szövetségesei. A mordelek épp olyanok, mint bárki más: nekik is el kell vetniük a gabonát, és ki kell hajtaniuk az állataikat a legelőre. Ha Murmandamus túl sokáig késlekedik a jóslat valóra váltásával, lehet, hogy magára marad, eltekintve azoktól, akik felesküdtek rá, mint a Sötét Gyilkosok. Az ügynökei mostanára megüzenték neki, hogy ön elhagyta Sarth-ot, és a krondori kémei már nyilván azt is tudják, hogy olyan küldetésben jár, amellyel meg akarja menteni a nagyhercegnőt. Igen, hamarosan megtudja, hogy ezüsttövis után kutat, és vagy ő vagy valamelyik kapitánya – olyan, mint ez a Murad – várni fogja önt Moraelinben.
Arutha és Martin összenéztek.
– Egy pillanatig sem gondoltuk, hogy könnyű dolgunk lesz – vonta meg a vállát Martin.
A nagyherceg meghajolt a királynő, Thomas és Tathar felé.
– Köszönet a bölcsességükért, de elmegyünk Moraelinbe.

 

Arutha felnézett, amikor a bátyja megállt mellette.
– Tépelődsz? – kérdezte Martin.
– Csak... átgondolom a dolgokat.
Martin leült a szobájuk melletti terasz szélére. Elvandar halványan ragyogott az éjszakában, a tündevárost beburkoló jótékony mágia fényében.
– Mit gondolsz át?
– Azt, hogy az Anita iránti szerelmem talán a kötelesség útjába áll.
– Kétségeid vannak? – kérdezte Martin. – Hát, legalább végre elárultad magad. Arutha, engem a kezdetek óta kétségek gyötörnek, de ha hagyod, hogy az utadba álljanak, az nem old meg semmit. Egyszerűen úgy kell döntened, ahogy a legjobbnak gondolod, aztán pedig cselekedni.
– És mi van, ha tévedek?
– Akkor tévedtél.
Arutha a fa korlátra hajtotta a fejét.
– Az a baj, hogy nagy a tét. Amikor kicsi voltam, ha tévedtem, vesztettem a játékban. Most viszont egy egész nemzetet veszíthetek.
– Lehet, de ez nem változtat a tényen, hogy döntened és cselekedned kell.
– Kicsúsztak a dolgok a kezemből. Azon töprengtem, nem kellene-e visszamennem Yabonba, és felhoznom Vandros seregét a hegyekbe.
– Lehet, hogy ez lenne a jó. De vannak helyek, ahová hat ember eljuthat, egy hadsereg viszont nem.
– Azért ilyen hely nem túl sok van – mosolyodott el szárazon Arutha.
Ahogy Martin viszonozta a mosolyát, egy pillanatig nagyon hasonlítottak egymásra.
– Igaz, de azért van egy-kettő. Annak alapján, amit Galain mondott Moraelinről, ott az ügyes rejtőzködés és a leleményesség fontosabb, mint az erő. Mi van akkor, ha odamenetelsz Vandros seregei élén, és rájössz, hogy Moraelin egy épp olyan bájos út másik végén fekszik, mint amilyet a sarth-i apátságnál láttunk? Emlékszel, amikor Gardan megesküdött, hogy hat, seprűt forgató nagymama is meg tudná védeni? Gyanítom, hogy Murmandamus nem csak hat nagymamát küldött oda. És még ha le is győzhetnéd Murmandamus seregeit: képes lennél megparancsolni akár csak egy katonának is, hogy adja az életét Anitáért? Nem; ez egy játék, amelyben Murmandamus az ellenfeled – még akkor is, ha nagy a tét. Amíg Murmandamus azt hiszi, fel tud téged csalni Moraelinbe, addig van esélyünk, hogy belopódzzunk, és ezüsttövist szerezzünk.
– Menjünk? – nézett a bátyjára Arutha, de már tudta a választ.
– Hát persze! Amíg nem lépünk bele a csapdába, addig nyitva marad. A csapdák természete már csak ilyen. Ha nem tudják, hogy már benne vagyunk, akár ki is juthatunk belőle. – Egy percig némán északra nézett, aztán megszólalt: – Nincs is messze. Ott van azokban a hegyekben, legfeljebb egy heti lovaglásra innen. Olyan közel van. Nagy szégyen lenne innen visszafordulni – nevetett az öccsére.
– Te megőrültél.
– Meglehet. De gondolj csak bele, milyen közel van!
Arutha sem bírta tovább nevetés nélkül.
– Jól van. Holnap indulunk.

 

A hat lovas másnap reggel a tündekirálynő és Thomas áldásától kísérve felkerekedett. Calin, Galain és két másik tünde mellettük szaladt. Amint elvesztették szem elől a királynő udvarát, egy gwali lódult elő kiáltozva a fák közül:
– Calin!
A tündeherceg megálljt intett, a gwali pedig vigyorogva leugrott az ágról.
– Hova mennek emberek Calinnal?
– Megmutatjuk nekik az északi utat, Apalla. Aztán Moraelinbe indulnak.
A lényecske izgatottan rázta meg szőrös fejét.
– Nem mentek, emberek. Rossz hely. Kicsi Olnolit ott evett meg gonosz dolog.
– Milyen gonosz dolog? – érdeklődött Calin, a gwali azonban rémülten visítozva elrohant, még mielőtt válaszolt volna.
– Nem túlzottan vidám búcsúztatás – jegyezte meg Jimmy.
– Galain, menj, keresd meg Apallát, hátha ki tudsz szedni belőle valami értelmeset! – kérte Calin.
– Megtudom, mit akart mondani, aztán követlek benneteket – felelte a másik tünde, azzal intett az utazóknak, és a gwali után iramodott. Arutha intett a csapatnak, hogy induljanak.
A tündék három napig vezették őket a rengeteg széle felé, a Nagy Északi-hegység lábához. A negyedik nap délben egy keskeny érre bukkantak, amelynek a túloldalán a hágóhoz vezető ösvény kanyargott a fák között.
– Itt húzódik birodalmunk határa – szólalt meg Calin.
– Mit gondolsz, mi van Galainnel? – kérdezte Martin.
– Lehet, hogy nem tudott meg semmi érdekeset, vagy egy-két napig is eltartott, amíg rábukkant Apallára. A gwalikat nem könnyű megtalálni, ha nem akarják. Ha találkozunk Galainnel, útbaigazítjuk. Megpróbál utolérni benneteket, amíg nem lépitek át Moraelin határát.
– Miről ismerjük fel, mikor értünk oda? – érdeklődött Arutha.
– Menjetek azon az úton két napig, amíg egy kis völgybe nem értek. A völgy északi oldalán egy vízesést fogtok látni, amelynek a tetejére egy ösvény vezet föl. Kövessétek a folyót egészen a forrásáig, ahol egy tó van. Ott megint találtok majd egy északra vezető csapást. Az az egyetlen út Moraelinbe. Látni fogtok egy kanyont, amely teljesen körülöleli a tavat. A legenda szerint az a szakadék a gyászoló tündeherceg lába nyomán keletkezett. Úgy hívják, a Reménytelenek Ösvénye. Egyetlen út vezet Moraelinbe, egy mordelek készítette hídon át. Amikor átkeltek a hídon a Reménytelenek Ösvénye fölött, akkor Moraelinbe értek. Ott találtok ezüsttövist. A növény ezüstös-zöld színű, a levele háromkaréjú, a gyümölcse olyan, mintha piros fagyöngy lenne. Azonnal fel fogjátok ismerni, mert a neve árulkodik: a tövisei ezüstszínűek. Ha mást nem is, szerezzetek egy maréknyi bogyót. A tó partjához egészen közel nő. Most pedig menjetek, és az istenek oltalmazzanak benneteket!
Rövid búcsúzás után a hat férfi továbbindult; Martin és Baru lovagolt az élen, utánuk Arutha és Laurie, Jimmy és Roald pedig a hátvédet alkotta. Amikor elkanyarodtak, Jimmy hátranézett, és addig bámult visszafelé, amíg a tündék el nem tűntek a szeme elől. Akkor előrefordult, de tudta, hogy mostantól fogva csak magukra számíthatnak, nincsenek szövetségeseik, nincs biztonságos hely, ahol álomra hajthatnák a fejüket. Nagyot sóhajtva elmondott magában egy imát Banath-hoz.

 

 

15.
A visszatérés

Pug a tüzet bámulta.
A dolgozószobájában álló aprócska tűzserpenyőből táncoló fények vetődtek a falra és a mennyezetre. Megdörzsölte az arcát, mert egész lényét betöltötte a fáradtság. Rogen látomása óta folyamatosan dolgozott: csak akkor evett és aludt, amikor Katala erőszakkal elvonszolta őt a munkája mellől. Most vigyázva becsukta Macros könyvét – egyiket a sok közül; egy hete ezeket olvasta végkimerülésig. Amióta szembesült a valószerűtlen jóslattal, minden elérhető információt megpróbált összegyűjteni. Ezen a világon csak egyetlen mágus tudott Kelewanra vonatkozó dolgokat, és az Fekete Macros volt. Bármi is volt az a sötét jelenés, olyan nyelven beszélt, amelyet Midkemián legfeljebb ha ötezren ismernek föl – Pug, Katala, Laurie, Kasumi és a LaMut-i tsurani helyőrség tagjai meg néhány száz volt fogoly a Távoli Partok mentén. És közülük is Pug volt az egyetlen, aki tökéletesen értette a Gamina látomásában elhangzottakat, mert az a nyelv távoli, halott őse volt a mai tsuraninak. Most pedig Pug hiába kutatta át Macros könyvtárát, hogy rájöjjön valamire azzal a sötét hatalommal kapcsolatban.
A Macros által Pugra és Kulganra hagyományozott sok száz kötetnek még csak egyharmadát katalogizálták. Macros, különös manószerű szolgáján, Gathison keresztül eljuttatott hozzájuk egy listát, amelyen minden mű címe szerepelt. Bizonyos esetekben ez is elegendő volt, amikor az illető munkát már ismerték a címe alapján. Többnyire azonban csak az segített, ha el is olvasták a könyvet. Például a Mágia címet viselő különböző könyvekből hetvenkettő volt, és tucatnyi hasonló példát felsorolhatnánk más gyakori szakmai kifejezésekkel. Pug bezárkózott a dolgozószobájába, hátha megtalálja a még rendezetlen könyvek valamelyikében, mivel is állnak szemben. Elkezdte átbogarászni a mérhetetlen anyagot valami használható információért. Most pedig ott ült a térdén egy könyvvel, és érett benne a bizonyosság, hogy mit kell tennie.
Így hát finoman letette íróasztalára a kötetet, és kiment a dolgozószobájából. Lesétált a lépcsőn a csarnokba, amely az épülő akadémia összes, pillanatnyilag használható szobáját összekötötte. A dolgozószobát magába foglaló torony szintjén abbamaradt a munka a folyamatos esőzések miatt. A hideg szél befújt a fal egy repedésén, ezért Pug összefogta a vállán fekete köpönyegét, és így lépett be az étkezőbe, amit az utóbbi napokban társalgónak használtak.
Katala a terem felét elfoglaló kényelmes karosszékek egyikében ült a kandalló közelében, és hímezgetett. Amikor a férje belépett, felnézett. Dominic testvér és Kulgan beszélgettek, a testes varázsló nagyokat pöfékelt elmaradhatatlan pipájából Kasumi Williamet és Gaminát figyelte, akik az egyik sarokban sakkoztak: a két gyerek arcán látszott, mennyire igyekeznek győzni. William számára egészen addig közömbös volt a játék, amíg a kislány el nem kezdett érdeklődni iránta. Az, hogy Gamina legyőzte őt, egyfajta versenyszellemet gerjesztett benne, és most már nemcsak a labdapályán töltötte üres óráit. Pug úgy gondolta, hogy amikor ideje engedi, közelebbről meg kellene vizsgálnia a gyerekek adottságait. Ha az ideje megengedné...
Meecham lépett be egy kancsóval a kezében, és megkínálta Pugot egy kupa borral. Pug megköszönte, aztán leült a felesége mellé.
– Csak egy óra múlva lesz vacsora – szólalt meg az asszony. – Azt gondoltam, nekem kell majd érted menni, hogy lehívjalak.
– Befejeztem a munkám, és úgy döntöttem, lazítok egy kicsit evés előtt.
– Helyes – felelte Katala. – Túlhajtod magad, Pug. Tanítasz, felügyeled ennek a rém nagy háznak az építését, most pedig bezárkózol a dolgozószobába. Alig marad időd a családodra.
– Zsörtölődni támadt kedved? – mosolygott Pug a nőre.
– Ez a feleségek kiváltsága – viszonozta a mosolyt Katala, aki egyáltalán nem volt zsémbes. Ha valami nem tetszett neki, azt nyíltan kimondta, aztán gyorsan megoldották a problémát valami kompromisszummal vagy úgy, hogy az egyik fél beletörődött a másik makacsságába.
– Gardan hol van? – nézett körül Pug.
– Na látod! – mordult fel Kulgan. – Ha nem zárkóztál volna be a tornyodba, tudhatnád, hogy ma indult el Shamatába, hogy a katonai futárszolgálattal üzenetet küldjön Lyamnak. Egy hét alatt megjárja az utat.
– Egyedül ment?
– Varázsoltam egy előrejelzést – dőlt hátra Kulgan a foteljában. – Még három napig esni fog. A munkások többsége inkább hazalátogatott egy kis időre, mintsem hogy három napig ott üljön a barakkjában. Gardan is velük ment. Min rágódtál a toronyban az utóbbi napokban? Egy hete egy értelmes szót sem lehetett váltani veled.
Pug körülnézett a szobában. Katala látszólag elmerült a hímzésben, de a férfi tudta, hogy feszülten várja a válaszát. A gyerekek a játékra figyeltek. Kulgan és Dominic leplezetlen érdeklődéssel pillantottak rá.
– Macros műveit olvastam, hátha felfedezek valamit, ami a segítségünkre lehet. És ti?
– Dominic és én tanácskoztunk a többiekkel a faluban. Sikerült levonnunk néhány következtetést.
– Éspedig?
– Most, hogy Rogen kezd felépülni, és képes részletesen elmondani, mit is látott, a legtehetségesebb ifjaink teljes erőbedobással dolgoznak a problémán. – Pug érezte, hogy az öreg varázsló magában ugyan mulat a fiatalok igyekezetén, de azért nagyon büszke rájuk. – Bármi legyen is az, ami ártani akar a Királyságnak vagy Midkemiának, korlátozott a hatalma. Egy pillanatra feltételezzük, hogy igaz, amitől tartottál, és a Résháború idején valami sötét erő valami módon átcsusszant hozzánk Kelewanról. Bizonyára vannak gyengéi, és fél valamitől, ha nem meri magát felfedni.
– Kérlek, magyarázd ezt meg! – Az érdeklődés egy csapásra elsöpörte Pug fáradtságát.
– Tételezzük fel, hogy ez a valami tényleg Kasumi szülőföldjéről jött, és ne keressünk ennél bonyolultabb magyarázatot arra, miért használ ősi tsurani dialektust. Kasumi korábbi szövetségeseivel ellentétben ez a dolog nem nyíltan akar hódítani, hanem inkább másokat próbál eszközül felhasználni. Tegyük fel, hogy a résen át került ide. A rés már egy esztendeje bezárult, ami azt jelenti, hogy legalább azóta itt van, de legfeljebb tizenegy éve gyűjtögeti a panthatiánus papokat és többi szolgáit. Most szeretne megnyilatkozni, és ehhez azt a mordelt, ahogy Rogen mondta, a „szépséges és gonosz vezért” használja fel. De igazából a sötét jelenéstől kell félnünk, amely a szépséges mordel és a többiek mögött áll. Mert az ennek a véres ügynek az értelmi szerzője.
– No mármost, ha a feltételezéseink igazak, akkor ez a valami inkább alattomos ravaszsággal dolgozik, mint nyílt erőszakkal. Hogy miért? Vagy túl gyenge ahhoz, hogy cselekedjen, és kénytelen másokat felbérelni, vagy ki akarja várni azt az időt, amikor képes lesz feltárni valódi természetét, és akkor jön elő.
– Ami mind azt jelenti, hogy fel kell fednünk ennek a gonosznak, ennek a sötét erőnek a mibenlétét.
– Így igaz. Na most, azzal kapcsolatban is van néhány feltevésünk, hogy mi van, ha az a valami nem Kelewanról származik.
– Ne fecséreljük erre az időt, Kulgan – szakította félbe Pug. – Azon a nyomon kell tovább haladnunk, hogy ez a dolog, amivel szembenézünk igenis Kelewanról származik, mert így legalább el tudunk indulni valahonnan. Ha ez a Murmandamus egyszerűen egy most felébredt mordel boszorkánykirály, aki csak véletlenül szólalt meg éppen a letűnt ótsurani nyelven, akkor megbirkózunk vele. De ha egy kelewani sötét hatalom támad ránk... nos, ezzel a problémával kell foglalkoznunk.
Kulgan nagyot sóhajtva meggyújtotta kialudt pipáját.
– Bárcsak több időnk lenne, és több ötletünk, hogyan folytassuk. Bárcsak kockázatmentesen megvizsgálhatnánk a jelenség néhány aspektusát. Egy csomó mindent szeretnék, de leginkább azt, hogy legyen egy könyvünk, amit ennek a jelenségnek egy megbízható szemtanúja írt.
– Van egy hely, ahol ilyen könyv létezhet.
– Hol? A veszélytől függetlenül én is szívesen csatlakoznék hozzád, ha elmehetnék oda – szólalt meg Dominic.
– Nem valószínű, hogy sikerül, kedves barátom – kacagott fel keserűen Kulgan. – Volt tanítványom egy másik világon levő helyről beszél. A Gyülekezet könyvtáráról – nézett szigorúan Pugra.
– A Gyülekezet? – hökkent meg Kasumi.
Pug látta, hogy Katala összerezzen.
– Azon a helyen talán segítséget találok az eljövendő küzdelemhez.
Katala mereven a munkáját nézve visszafogott hangon megszólalt:
– Még jó, hogy a rés bezárult, és legfeljebb véletlenül lehet újra kinyitni. Valószínűleg azóta már halálra ítéltek. Ne feledkezz meg róla, hogy már azelőtt is megkérdőjelezték a Nagy Emberi státusodat, mielőtt a béketárgyaláson a császárra támadtak. Nem kétséges, hogy most már törvényen kívüli lettél. De szerencsére nincs mód rá, hogy visszamenj.
– De van rá mód – felelte Pug.
– Nem! Nem mehetsz vissza! – villantotta rá a felesége a tekintetét.
– Hogy lehet az? – csodálkozott Kulgan.
– Amikor a fekete köntösért tanultam, kaptam egy utolsó feladatot – magyarázta Pug. – Látomásom volt arról az időről, amikor egy üstökös, az Idegen veszélyeztette Kelewant. Végül Macros avatkozott be, hogy megmentse a világot. És Macros azon a napon is Kelewanon volt, amikor kis híján megsemmisítettem a Császári Arénát. Végig itt lebegett az orrom előtt, de csak ezen a héten értettem meg.
– Macros képes a világok között közlekedni, ha akar! – csillant fel Kulgan szeme. – Kidolgozta, hogyan lehet ellenőrizhető rést létrehozni!
– És én is rájöttem. Az egyik könyvében világos instrukciókat ad erre vonatkozólag.
– Nem mehetsz oda – suttogta Katala.
Pug megfogta felesége fehér kezét.
– Muszáj. – Aztán Kulganhoz és Dominichoz fordult: – Megtaláltam a módját, hogyan térhetek vissza a Gyülekezethez, és kénytelen leszek kihasználni a lehetőséget. Különben reménytelenül elvesztünk, amennyiben Murmandamus egy kelewani sötét erő szolgája, vagy csak elterelő hadművelet, amíg az a valami elnyeri teljes hatalmát. Ha meg akarunk birkózni vele, először is azonosítanunk kell, felfednünk valódi természetét, és ehhez Kelewanra kell utaznom – nézett a feleségére, aztán Kulganra. – Visszatérek Tsurannuanniba.

 

Meecham szólalt meg először.
– Nos, mikor indulunk?
– Indulunk? – rázta a fejét Pug. – Egyedül kell mennem.
– Nem mehetsz egyedül – tiltakozott a magas nemes, mintha már a gondolatot is abszurdnak találta volna. – Tehát, mikor indulunk?
– Hiszen nem is beszéled a nyelvet – nézett rá Pug. – És túl magas lennél tsuraninak.
– Majd a rabszolgád leszek. Elég gyakran emlegetted, hogy vannak ott midkemiai rabszolgák – felelte ellentmondást nem tűrően. Katalára és Kulganra nézve folytatta: – Egy pillanatnyi nyugalom sem lenne ebben a házban, ha valami bajod esne.
William is közelebb jött, Gamina pedig követte.
– Papa, kérlek, vidd magaddal Meechamet!
– Kérlek!
– Na jó – emelte fel Pug megadóan a kezét.
– Kicsit jobban érzem magam, de ez relatív, azért nehogy azt hidd, hogy helyeslem a dolgot – jegyezte meg Kulgan.
– Majd feljegyezzük az ellenvetéseidet.
– Most, hogy az ügy így elrendeződött, ismét felajánlom, hogy csatlakozom hozzád – szólalt meg Dominic.
– Az előbb anélkül mondtad, hogy tudtad volna, hová indulok. Egy midkemiaival még csak elboldogulok, de kettővel már nagyon nehéz lenne.
– Hasznomat vennéd – vágott vissza a szerzetes. – Tudok gyógyítani, és jónéhány varázslatot is ismerek. Azonkívül erős a karom, és jól forgatom a buzogányt.
– Alig vagy magasabb, mint én – mérte végig Pug a barátot. – El is mennél tsuraninak, de hát itt van a nyelv problémája.
– Az Ishap rend tagjainak módjában áll, hogy mágikus úton elsajátítsanak egy nyelvet. Amíg te előkészíted a résnyitó varázslatot, addig megtanulok tsuraniul, és Meechamnek is segítek, ha Katala úrhölgy és Kasumi hajlandó közreműködni.
– Én is segíthetek – szólalt meg William. – Jól beszélek tsuraniul.
Katalán látszott, hogy nem örül, de azért bólintott.
– Segítek – szólalt meg Kasumi is, bár látszott, hogy zavarban van.
– Kasumi, én azt vártam, hogy a jelenlévők közül te akarsz majd leginkább visszatérni, és te mégsem szóltál – mondta Kulgan.
– Amikor a rés bezárult, az én életem Kelewanon véget ért. Most LaMut bárója vagyok. Hűbéri szolgálatom a Tsurannuanni Császárságban ma már csak emlék. Még ha visszamehetnék, akkor se tenném, mert hűségesküm a királyhoz köt. De – fordult Pughoz – elvinnéd az üzenetemet az apámnak és a bátyámnak? Ők nem is tudják, hogy élek, sőt, jó sorom van.
– Hát persze. Ez természetes. – Aztán Katalához fordult: – Szerelmem, készítenél nekünk két olyan köntöst, amilyet Hantukama rendjének tagjai viselnek? – Az asszony bólintott, Pug pedig megmagyarázta a dolgot a többieknek: – Ez egy térítő rend; megszokott látvány, hogy a tagjai úton vannak. Ilyen álruhában valószínűleg nem keltjük fel senki figyelmét. Meecham pedig majd a kolduló szolgánk lesz.
– Még mindig nem tetszik nekem ez az ötlet – jegyezte meg Kulgan. – Nem vagyok túl boldog tőle.
– Akkor vagy boldog, ha aggódhatsz – nézett Meecham az öreg varázsióra.
Pug felnevetett. Katala szorosan átölelte a férjét. Ő sem volt túl boldog.

 

– Próbáld fel – nyújtotta Katala a köntöst.
Tökéletesen illett Pugra. Az asszony gondosan válogatott az anyagok között, és azt használta, amelyik a legjobban hasonlított az eredetire.
Pug naponta találkozott a közösség többi tagjával, akik megválasztották a helyetteseit a távollétére és arra az esetre, ha nem térne vissza. Dominic tsuraniul tanult Kasumitól és Williamtől, és Meechamnek is segített a tanulásban. Kulgan tanulmányozta Macros résekről szóló műveit, hogy segíthessen egykori tanítványának egy új átjáró létrehozásában.
Az öreg varázsló belépett Pug magánlakosztályába, és megnézte Katala munkáját.
– Ebben meg fogtok fagyni.
– A szülőföldem meleg hely, Kulgan – felelte az asszony. – Szinte mindenki hasonló könnyű köntösöket hord.
– A nők is?
Katala bólintott.
– Nagyon merész – mondta a varázsló, azzal odahúzott magának egy széket.
William és Gamina rontottak be a szobába. A kislányt mintha kicserélték volna, amióta biztos volt, hogy Rogen felépül. Állandóan William nyakán lógott: folyton együtt játszottak, versengtek és civakodtak – mintha csak testvérek lettek volna. Amíg az öregember betegeskedett, Katala a családja lakrészében, William szobája mellett szállásolta el a gyereket.
– Jön Meecham! – kiabált a fiú, aztán vihogásban tört ki, és jókedvében perdült egyet.
Gamina – utánozva a fiú mozdulatát – szintén hangosan felnevetett. Kulgan és Pug összenéztek, mert a kislány életében ez volt az első hallható hang, amit kiadott. Meecham belépett, és a felnőttek is kacagni kezdtek. A tagbaszakadt erdőjáró szőrös lába és karja kilógott a rövid tunikából, és valahogy a tsurani-utánzat szandál is furcsán állt rajta.
– Na, mi olyan mulatságos? – nézett körül.
– Úgy hozzászoktam, hogy mindig csak vadászöltözékben látlak, hogy el sem tudtam képzelni, milyen leszel így – hahotázott Kulgan.
– Csak kicsit máshogy nézel ki, mint vártam – próbálta elfojtani a nevetését Pug.
– Ha befejeztétek – rázta meg a fejét rosszallóan a férfi – megmondanátok, mikor indulunk?
– Holnap hajnalban, közvetlenül napkelte után – felelte Pug. A szobában rögtön megszűnt minden vidámság.

 

Csöndben várakoztak a Csillagdokk-sziget északi oldalán elterülő domb lábánál. Elállt az eső, de csípős, hideg szél fújt, és úgy nézett ki, hamarosan ismét elered. A közösség tagjainak többsége eljött, hogy megnézze, hogyan indul útnak Pug, Domine és Meecham. Katala Kulgan mellett állt, és a kezét William vállán nyugtatta. Gamina az asszony szoknyájába csimpaszkodott, idegesnek és egy kicsit ijedtnek látszott.
Pug egyedül álldogállt: az általa készített varázstekercset tanulmányozta. Kicsivel arrébb a hidegtől reszkető Meecham és Dominic várakozott, és Kasumira figyeltek, aki még egyszer utoljára átismételte a legfontosabb tudnivalókat a tsurani szokásokról és életről. Azon kapta magát, hogy folyton újabb dolgok jutnak az eszébe, amiket majdnem elfelejtett. A nemes fogta az útitáskát, amely tartalmazott mindent, amit egy pap általában magával visz. A szokványos dolgok alatt azonban néhány szokatlant is elhelyeztek: fegyvereket és fémpénzeket – kelewani mértékkel mérve kész vagyont.
Kulgan – kezében egy falubéli fafaragó által készített bottal – odaállt, ahová Pug mutatta. Leszúrta a földbe a botot, aztán elővett egy másik ugyanolyat, és azt is elhelyezte másfél méterrel arrébb. Hátralépett, amikor Pug fennhangon olvasni kezdte a tekercsre írtakat.
A botok között szivárványszínű derengés jelent meg. Hasadó hang hallatszott, és hirtelen olyan csípős szag lett, mint amikor a közvetlen közelben lecsap egy villám.
A fényfolt egyre nőtt, és folyton változtatta a színét, míg fehéren nem ragyogott. Ekkor mind fényesebbé vált, és végül már nem lehetett belenézni. Pug rendületlenül folytatta. Aztán hirtelen hangorkán tört ki, mintha mennydörgés áradt volna a botok közül, és egy pillanatra huzat támadt, amely arrafelé szívta a levegőt.
Pug eltette a tekercset, és mindannyian megnézték, mit is teremtett. A botok között négyzet alakú, vibráló szürke „semmi” ásított.
– Én megyek először – intett a mágus Dominic felé. – A régi birtokom melletti sövényhez tettem a rést, de lehet, hogy máshol jelent meg.
Ha a környezet barátságtalannak bizonyul, meg kellene kerülnie a póznákat, és még egyszer ugyanarról az oldalról belépnie közéjük, hogy visszatérhessen Midkemiába. Ha sikerül.
Megfordult; a feleségére és a fiára nézett. William idegesen vihorászott, Katala azonban megnyugtatóan megszorította a gyerek vállát, mire elcsendesült. Az asszony csak biccentett; az arca nem tükrözött semmilyen érzelmet.
Pug belépett a résbe és eltűnt. Hallhatóan sokaknak elakadt a lélegzete a látványra, mert csak néhányan tudták, mire számítsanak. A következő pillanatok nehezen teltek, és sokan öntudatlanul is visszatartották a levegőt.
Aztán Pug hirtelen előbukkant a rés másik oldaláról, és a várakozók megkönnyebbülten felsóhajtottak.
– Pont ott nyílt, ahol szerettem volna – mondta a mágus, ahogy odament a többiekhez. – Macros varázslata hibátlan. A meditációs ligetben van, a tavacska mellett – fogta meg a felesége kezét.
Katala a könnyeivel küszködött. Ő ültette a virágokat a tó partján, ahol egy magányos pad állt a nyugodt víz mellett, amikor ő volt az uradalom úrnője. Bólintott, hogy érti, mire a férje átölelte őt, aztán pedig Williamet. Ahogy Pug a fia előtt térdeit, hirtelen Gamina is a nyaka köré fonta a karját.
– Légy óvatos!
– Az leszek, kicsim – viszonozta a férfi a kislány szorítását.
Aztán intett Dominicnak és Meechamnek, hogy kövessék, és keresztülsétált a résen. Társai egy pillanatig tétováztak, de aztán ők is beléptek a szürkeségbe.
A többiek még hosszú percekig ott álltak, pedig eleredt az eső. Senki sem akart elmenni. Végül, amikor már komolyan zuhogott, Kulgan megszólalt:
– Akiket őrségre jelöltünk, itt maradnak. A többiek menjenek vissza dolgozni.
Lassan mindenki elindult, és senki sem sértődött meg a varázsló éles hangsúlya miatt. Valamennyien osztották az aggodalmát.

 

Yagu, az Ontoset városa melletti Netoha uradalom főkertésze, megfordulva látta, hogy három idegen közeledik a nagy ház meditációs ligete felől. Kettő közülük Hantukama, az Áldott Egészség Hozójának papja volt, bár mindketten szokatlanul magasnak látszottak. Egy kolduló rabszolga sétált mögöttük, egy barbár fogoly a legutóbbi háborúból. Yagu összerezzent, mert nagyon csúnyának látta a férfit a szörnyű forradás miatt, amely a bal arcán húzódott végig. A kertész kivételesen gyengéd lélek volt ebben a harcias kultúrában: jobban szerette a virágai és növényei társaságát, mint az emberekét, akik csak a hadviselésről meg a becsületről tudtak beszélni. De hát voltak bizonyos kötelességei az ura házában, ezért odament a három idegenhez.
Amikor meglátták őt, megálltak, de Yagu hajolt meg először, mivel ő kezdte a társalgást – hiszen így diktálta az udvariasság, amíg a beszélgetők meg nem bizonyosodtak egymás rangjáról.
– Üdvözlöm a tiszteletreméltó papokat! Yagu, a kertész bátorkodik megzavarni útjukat.
Pug és Dominic meghajolt. A mögöttük várakozó Meechammel természetesen senki sem törődött.
– Üdvözöljük, Yagu. Hantukama két alázatos papját igazán nem zavarja az ön jelenléte. Jól van? – udvariaskodott Pug.
– Köszönöm, jól vagyok – fejezte be Yagu az idegenek között szokásos köszönési formulát. Aztán kihúzta magát, és összekulcsolta mellén a karját. – Mi hozta Hantukama papjait a gazdám házába?
– Seranból érkeztünk, és Síkváros felé tartunk. Erre jártunkban megpillantottuk ezt az uradalmat, és reménykedtünk, hogy szegény hittérítőként rimánkodhatunk valami ennivalóért. Lehetséges ez?
Pug ugyan tudta, hogy ezt nem Yagunak kellene megmondania, de hagyta, hogy a cingár kertész fontosnak érezze magát, amiért ő dönthet.
– Megengedem, hogy itt kolduljanak – vakarta meg a férfi az arcát –, de azt nem tudom megmondani, hogy elküldik önöket, vagy kapnak valamit. Jöjjenek velem, megmutatom a konyhát!
– Megkérdezhetem, kik élnek ezen a csodálatos lakhelyen? – érdeklődött Pug, ahogy közeledtek az épülethez.
– Ez itt Netoha háza, akit úgy is hívnak „aki hirtelen felemelkedett” – felelte Yagu, és látszott, hogy nagyon büszke a gazdájára.
Pug úgy tett, mintha ez nem jelentene semmit a számára, de azért örült, amikor megtudta, hogy még mindig korábbi szolgája vezeti az uradalmat.
– Talán nem bántanánk meg ezt a magasztos személyt, ha alázatosan azt kérnénk, hogy tiszteletünket tehessük nála.
Yagu elkomorodott. A gazdája ugyan nagyon elfoglalt ember volt, de gyakran szakított magának időt az effélékre. Valószínűleg nem örülne, ha a kertész csak úgy elkergetné őket, pedig alig számítottak többnek közönséges koldusnál, hiszen a szektájuk nem volt olyan hatalmas, mint Chochocané vagy Jurané.
– Megkérdezem. Az uram talán hajlandó lesz néhány percet szánni önökre. Ha nem, akkor lehet, hogy küldet valami ételt.
A kertész odavezette őket egy ajtóhoz, amelyről Pug tudta, hogy a konyhablokkba visz. A délutáni napfény ragyogott rájuk, miközben a férfi eltűnt odabenn. A ház egymáshoz különös módon hozzákapcsolt épületek sorából állt. Pug majdnem két évvel ezelőtt építtette, új divatot teremtve ezzel az itteni építészetben, de nem volt biztos benne, hogy a fejlődés a távozása után is folytatódott, mivel a tsuranik roppant érzékenyek voltak a politikai változásokra.
Félrecsúszott az ajtó, és egy nő lépett ki rajta Yaguval a nyomában. Pug meghajolt, mielőtt az asszony megláthatta volna az arcát. Almorella volt az, egy rabszolga, akit még Pug szabadított fel, és aki feleségül ment Netohához. Ő volt Katala legjobb barátnője.
– Az úrnőm kegyesen belegyezett, hogy beszéljen Hantukama papjaival – magyarázta Yagu.
– Jól van, hölgyem? – kérdezte Pug, még mindig meghajolva.
A hangja hallatán Almorella elakadt lélegzettel kapott az ajtófélfa után. Amikor a varázsló felegyenesedett, nagy levegőt vett:
– Én... jól vagyok – kerekedett el a szeme, és a férfi tsurani nevét suttogta.
– Szeretnék találkozni nagyrabecsült férjével – rázta a fejét Pug. – Reménykedem, hogy tud szakítani egy kis időt egy régi ismerősre.
– A férjemnek mindig van ideje a... régi barátok számára – rebegte Almorella alig hallhatóan.
Azzal intett nekik, hogy lépjenek be, és becsukta mögöttük az ajtót. Yagu még álldogállt egy kicsit odakint, mert meglepte úrnője viselkedése. De amikor a helyére csúszott az ajtó, megvonta a vállát, és visszatért szeretett virágai közé. Ugyan, ki érti a gazdagokat?

 

Almorella sietve és némán átvezette őket a konyhán. Igyekezett megőrizni a méltóságát, de nem tudta elrejteni remegő kezét, amint keresztülrobogott három meglepett rabszolga között. Ők azonban nem vették észre úrnőjük izgatottságát, mert valamennyien Meechamen felejtették a szemüket, aki a legnagyobb barbár rabszolga volt, akit valaha is láttak, valódi óriás az óriások között.
Pug régi dolgozószobájához érve az asszony félrehúzta az ajtót.
– Rögtön idehívom a férjemet – suttogta.
Beléptek, és leültek a földön elhelyezett gömbölyded párnákra, bár Meecham felettébb ügyetlenül. Pug körülnézett, és látta, hogy nem sok minden változott. Olyan különös érzése támadt, mintha két helyen létezne egyszerre, mert szinte elképzelte, ahogy nyílik az ajtó, és Katala meg William belép a kertből. De most a Hantukama papok sáfrányszín köntösét viselte, és nem a Nagy Emberek feketéjét, azonkívül szörnyű veszély leselkedett mindkét világra, melyeknek sorsával az élete örökre összefonódott. Amióta kutatni kezdte, hogyan térhetne vissza Kelewanra, azóta motoszkált valami a fejében. Érezte, hogy a tudatalattija dolgozik valamin, miközben ő másra figyel – ahogy ez már korábban is előfordult vele. Valami nagyon ismerős volt számára a Midkemián történtekkel kapcsolatban, és tudta, hamarosan eljön az ideje, hogy megtudja, mi az.
Félrecsúszott az ajtó, és egy férfi lépett be Almorella társaságában.
A nő becsukta az ajtót, a férje pedig mélyen meghajolt.
– Nagy megtiszteltetés, hogy a házamban fogadhatom, Nagy Ember.
– Számomra megtiszteltetés, hogy itt lehetek, Netoha. Jól vagy?
– Jól vagyok, Nagy Ember. Miben lehetek a szolgálatára?
– Ülj le, és mesélj nekem a Császárságról. – Netoha tétovázás nélkül leült. – Még mindig Ichindar uralkodik a Szent Városban?
– Még mindig a Mennyei Fény áll a Birodalom élén.
– És mi van a hadúrral?
– Almecho, akit ön hadúrként ismert, végrehajtotta becsületbeli kötelességét, és önkezével vetett véget az életének, miután ön megszégyenítette őt a birodalmi játékokon. Most az unokaöccse, Axantucar viseli a fehér-arany köpenyt. Az Oaxatucan családból való, és sokat nyert a többiek halálával, amikor... elárulták a békét. Akiknek komolyabb igényük volt, mint neki, azok mind meghaltak, akiknek pedig ugyanakkora joguk volt a hadúri trónra... azokkal elbántak. A Háborús Párt még mindig kezében tartja a Nagytanácsot.
Pug eltöprengett. Amíg a Háborús Párt irányítja az országot, addig alig van esély, hogy pártfogókra akadhat a Nagytanácsban... bár a Tanács Játéka folytatódik. A hatalomért folytatott soha véget nem érő küzdelemben talán szövetségesekre lelhet.
– És mi van a Gyülekezettel?
– Elküldtem nekik azokat a dolgokat, amiket kívánt, Nagy Ember. A többi holmit elégettem, ahogy parancsolta. Csak a Hochopepa nevű Nagy Embertől kaptam egy írásos köszönetnyilvánítást, azonkívül semmit.
– Miről beszélnek a piacon?
– Az ön nevét már hónapok óta meg sem említik. De rögtön a távozása után az a hír járta, hogy megkísérelte a Mennyei Fényt csapdába csalni, és ezzel eljátszotta a becsületét. Törvényen kívül helyezték, és kizárták a Gyülekezetből – így ön az első, akit megfosztottak a fekete köntöstől. Az ön szava többé már nem törvény. Aki segít önnek, az veszélyezteti saját, családja és klánja életét.
– Nem is időzünk itt tovább, öreg barátom – állt fel Pug. – Nem akarom kockáztatni az életeteket, sem a klánodét.
– Jobban ismerem önt, mint a legtöbben – indult el Netoha, hogy kinyissa az ajtót. – Nem tenne olyasmit, mint amivel vádolták, Nagy Ember.
– A Gyülekezet ítélete alapján már nem vagyok Nagy Ember.
– Akkor az embert tisztelem önben, Milamber – használta Pug tsurani nevét. – Nagyon sokat adott nekünk. A Chichimecháktól származó Netoha neve szerepel a Hunzan klán tekercsein. A fiaim az ön nagylelkűsége miatt bőségben és tiszteletben fognak felnőni.
– Fiaid?
– A következő vetéskor – simogatta meg Almorella a pocakját. – A gyógyító papok szerint ikreink lesznek.
– Katala kétszeresen is örülni fog. Először is, amiért fogadott nővére jól él, másodszor, amiért anya leszel.
– Katala is jól van? – lábadt könnybe az asszony szeme. – Hát a kisfiú?
– A feleségem és a fiam jól vannak, és szívbéli jókívánságaikat küldik.
– Kérem, térjen vissza az üdvözletünkkel, és azzal, hogy szeretjük őket, Milamber. Imádkozom, hogy egy napon találkozzunk még.
– Talán így lesz. Nem hamarosan, de egy napon... Netoha, ép még a pentagramm szoba?
– Igen, Milamber. Nem sok minden változott. Ez még mindig az ön otthona.
Pug intett a többieknek, hogy kövessék.
– Lehet, hogy szükségem lesz rá, ha gyorsan kell visszatérnem a hazámba. Ha kétszer szólal meg az érkezést jelző gong, mindenki azonnal hagyja el a házat, mert olyanok jöhetnek utánam, akik bántanának titeket. Remélem, ez nem fog megtörténni.
– Ahogy kívánja, Milamber.
Azzal kiléptek a helyiségből, és elsétáltak a pentagrammos szobához.
– A tó melletti ligetben van a hazatérésem eszköze. Szeretném, ha senki sem nyúlna hozzá, amíg vissza nem jövök.
– Rendben van. Majd utasítom az őröket, hogy senkit se engedjenek be a ligetbe.
– Merre tart, Milamber? – kérdezte az ajtóban álló Almorella.
– Ezt nem árulom el, mert amit nem tudsz, azt nem is kényszeríthetik ki belőled. Már így is veszélyben vagytok, amiért befogadtatok a fedeletek alá. Nem akarom, hogy még jobban belekeveredjetek.
Azzal egy szó nélkül bevezette Dominicot és Meechamet a pentagramm szobába, és becsukta az ajtót mögöttük. Elővett egy tekercset az erszényéből, és a pentagrammba, egy három delfint ábrázoló mozaik közepére tette. A tekercset fekete viasszal és egy Nagy Ember gyűrűjével pecsételte le.
– Üzenetet küldök az egyik barátomnak. Így megjelölve, a címzetten kívül egyetlen ember se merne hozzányúlni. – Azzal becsukta a szemét egy kis időre, és a tekercs már ott sem volt.
Pug intett két társának, hogy álljanak mellé a pentagrammba.
– A Császárságban minden Nagy Ember otthonában van egy ilyen pentagramm. Mindegyik egyedi mintájú, és ha egy mágus pontosan emlékszik rá, milyen, akkor oda tudja transzponálni magát, vagy el tud juttatni egy tárgyat a közepébe. Néha egy nagyon jól ismert hely, mint nekem Crydee konyhája, ahol kisfiúként dolgoztam, szintén megfelel pentagramm helyett. Az a szokás, hogy előreküldünk egy gong jelzést, hogy tudjanak az érkezésünkről, de ettől most eltekintünk. Gyertek – fogta meg két társa kezét, becsukta a szemét, és varázslatba kezdett. A szoba egy pillanatra elhomályosodott, aztán teljesen megváltozott körülöttük.
– Mi ...? – hebegte Dominic, de aztán rájött, hogy másik helyre kerültek. Lenézett, és díszes, piros-sárga szirmú virágmintát látott a lába alatt.
– Aki itt él, az az egyik régi tanítóm öccse. Az a Nagy Ember gyakran jár ide, ezért helyezték el neki ezt a pentagrammot. Remélem, barátokra találunk itt.
Pug odament az ajtóhoz, és óvatosan félrehúzta. Kikukucskált, és körülnézett a folyosón. Dominic is felzárkózott mögé.
– Milyen messzire utaztunk? – kérdezte.
– Több mint nyolcszáz mérföldnyire.
– Elképesztő – motyogta a szerzetes.
Pug vezetésével átsiettek egy másik helyiséghez, ahol a beragyogó délutáni napfény a falra vetítette egy bent tartózkodó magányos alak árnyékát. Pug bejelentés nélkül félrehúzta az ajtót.
Egy íróasztal mellett idős férfi ült, akinek valaha hatalmas alakját már megtörte az idő. Az előtte fekvő pergament nézte, és az ajka némán mozgott, ahogy olvasott. Egyszerű, de finom anyagból készült sötétkék köntöst viselt. Pug megdöbbent, mert büszke tartású, erős emberként emlékezett a férfira. A legutóbbi évben nagyon sokat öregedett.
A férfi felnézett a betolakodókra.
– Milamber! – kerekedett el a szeme.
Pug intett a társainak, hogy jöjjenek be, aztán becsukta az ajtót.
– Tisztelet a háznak, Shinzawaik ura.
Kamatsu Shinzawai nem állt fel, hogy üdvözölje őket. A Nagy Emberi rangra emelkedett volt rabszolgáját nézte.
– Körözés alatt állsz, megbélyegzett áruló vagy, elvesztetted a becsületedet. Az életed egy fabatkát sem ér, ha megtalálnak – mondta hidegen, ellenséges arckifejezéssel.
Pug döbbenten lépett bátra. Kamatsu az egyik leghűségesebb szövetségese volt a Résháború idején. Az ő fia, Kasumi vitte el a császár békeüzenetét Rodric királyhoz.
– Megsértettem valamivel, Kamatsu? – kérdezte Pug.
– A fiam azok között volt, akiket elveszítettünk, amikor áruló módon megpróbáltad csapdába ejteni a Mennyei Fényt.
– A fia él, Kamatsu. Tisztelteti az édesapját, és üzeni, hogy szereti – nyújtotta át Kasumi üzenetét. Az öregember hosszú ideig nézte, a levél minden egyes betűjét külön-külön elolvasta. Mikor befejezte, láthatólag nem szégyellte, hogy könnyek patakzanak ráncos arcán.
– Ez igaz lenne? – kérdezte.
– Igen, igaz. A királyomnak semmi köze a fehér asztalnál történt áruláshoz. És az én kezem sem volt benne a dologban. Hosszú lenne megmagyaráznom ezt a rejtélyt, és először inkább a fiáról szeretnék beszélni. Nemcsak hogy él, de magas rangra emelkedett az én nemzetemben. A királyunk nem akart bosszút állni korábbi ellenségein. Mindenkinek büntetlenséget biztosított, aki hajlandó volt felesküdni a szolgálatára. Kasumi és a többiek szabad emberek a hadseregében.
– Mindenkinek? – hitetlenkedett Kamatsu.
– Kelewan négyezer katonája szolgál a király seregében. A leghűségesebb alattvalóinak számítanak. Dicsőséget hoztak a családjukra. Amikor Lyam király élete veszedelemben forgott, az ön fiára és az embereire bízták a biztonságát. – Kamatsu szemében felragyogott a büszkeség. – A tsuranik egy LaMut nevű városban élnek, és jól harcolnak nemzetünk ellenségei ellen. Az ön fiát kinevezték a város bárójává, ami legalább olyan fontos rang, mint egy család uráé, de még közelebb áll egy klán hadifőnökéhez. Feleségül vette egy nagyhatalmú rillanoni kereskedő lányát, Megant, úgyhogy ön hamarosan nagyapa lesz.
Úgy tűnt, az öregember lassan visszanyerte az erejét.
– Meséljen nekem az életéről – kérte.
Pug és Kamatsu elkezdtek beszélgetni Kasumiról, életéről az elmúlt egy évben; a felemelkedéséről; arról, hogyan találkozott Megannal Lyam koronázása előtt egy kicsivel, hogyan udvarolt neki, és hogy milyen gyorsan összeházasodtak. Majd fél óráig beszélgettek – egy kis időre megfeledkeztek Pug küldetésének sürgősségéről.
– És Hokanuval mi van? – kérdezte Pug, amikor befejezték. – Kasumi érdeklődött az öccse után.
– A kisebbik fiam jól van. Az északi határon küzd a thün fosztogatók ellen.
– Ezek szerint a Shinzawai család tagjai mindkét világon nagy dicsőségben élnek – jegyezte meg Pug. – A tsurani családok közül ezt csak önök mondhatják el magukról.
– Még elgondolni is különös – felelte az öreg, aztán elkomolyodott a hangja. – Miért tért vissza, Milamber? Bizonyos vagyok benne, nemcsak azért, hogy enyhítse egy öregember fájdalmát.
Pug bemutatta társait, aztán folytatta.
– Sötét erő támad a népem ellen, Kamatsu. Egyelőre csak a hatalma egy részével szembesültünk, és meg akarjuk fejteni a természetét.
– És mi köze ennek az ittlétükhöz? Miért tért vissza?
– Az egyik látnokunk furcsa módon találkozott ezzel a gonosz valamivel, amely az ősi templomi nyelven szólt hozzá – mondta, aztán mesélt Murmandamusról és a mordel mögötti sötét jelenésről.
– Hogy lehet ez?
– Emiatt kockáztattam meg, hogy visszajövök. Remélem, hogy a Gyülekezet könyvtárában választ találok a kérdéseimre.
– Sokat kockáztat – rázta meg a fejét Kamatsu. – A Nagytanácsban a szokásosnál is nagyobb a feszültség. Gyanítom, hogy politikai földindulás szélén állunk, mert az új hadúr még megszállottabban vágyakozik a nemzetek fölötti hatalomra, mint a nagybátyja.
– Úgy érti, kitörhet valami a hadúr és a császár között? – értette meg Pug a finom célzást.
Az öregember nagyot sóhajtva bólintott.
– Félek, polgárháború lesz. Ha Ichindar olyan határozottsággal folytathatta volna az előrenyomulást, mint amikor véget vetett a Résháborúnak, úgy elsöpörte volna Axantucart, mint a szél a homokot, mivel a klánok és családok többsége még mindig elismeri a császár felsőbbrendűségét, és nem bízik az új hadúrban. A császár azonban sokat vesztett a tekintélyéből. Az, hogy tárgyalóasztalhoz kényszerítette az öt klánt, és elárulták őket, megfosztotta az erkölcsi felsőbbrendűségétől. Axantucar ellenállás nélkül cselekedhet. Azt hiszem, ez a hadúr egyesíteni akarja a két hivatalt. A fehér alapon aranyszegély nem elég neki. Szerintem a Mennyei Fény aranyszínét szeretné viselni.
– „A Tanács játékában bármi lehetséges” – idézte Pug. – Egyébként mindenkit elárultak a béketárgyaláson.
Azzal elmesélte Fekete Macros utolsó üzenetét, felidézte Kamatsunak az Ellenség támadásáról szóló történeteket, és beszélt Macros félelméről, hogy a rés odavonzhatja ezt a szörnyűséges erőt.
– Ez a kettősség azt mutatja, hogy a császár sem volt ostobább, mint mások, de ettől még nem fogják megbocsátani neki a tévedését. Azért ez a történet visszaszerezheti számára a Nagytanács támogatásának egy részét – már ha ez a támogatás jelent még valamit.
– Azt hiszi, a hadúr felkészült?
– Bármelyik pillanatban lecsaphat. A Gyülekezetet semlegesítette az általa pénzelt varázslókkal, akik megkérdőjelezték a rend önállóságának szükségét. A Nagy Emberek a saját sorsukról vitáznak. Hochopepa és a bátyám, Fumita pillanatnyilag nem mernek beleavatkozni a Nagy játékba. Politikailag a Gyülekezet jelentéktelen tényezővé vált.
– Akkor a Nagytanácsban kell szövetségeseket keresnünk. Kérem, mondja meg nekik: a két világot megint összeköti valami tsurani eredetű sötét hatalom, amely a Királyság ellen készül. Az ereje emberi elmével felfoghatatlan, talán magukat az isteneket készül megdönteni.
Képtelen vagyok megmagyarázni, honnan tudom, de egy dolgot biztosan érzek: ha a Királyság elesik, Midkemia is elesik; és ha Midkemia elesik, Kelewant is magával rántja.
– Lehetséges lenne? – aggódott a Shinzawaik ura, a Kanazawai klán volt hadifőnöke.
Pug arckifejezése elárulta, hogy komolyan így gondolja.
– Lehet, hogy elfognak vagy megölnek. Ha ez megtörténne, szövetségesekre lesz szükségem, akik elmondják ezt a dolgot a Mennyei Fénynek. Nem a saját életemet féltem, hanem a két világon élőkét. Ha elbuknék, a Nagy Emberek közül Hochopepa vagy Shimone térjen vissza a világomra az információval, amit erről a sötét hatalomról lehet tudni. Segítene ebben?
– Természetesen – emelkedett fel Kamatsu. – Még ha nem hozott volna hírt Kamatsuról, és beigazolódtak volna az önnel kapcsolatos kétségeim, akkor is csak egy őrült nem tenné félre a korábbi nézeteltéréseket, amikor ilyen veszély fenyeget. Azonnal lehajózom a Szent Városba. Ön hol lesz?
– Máshol keresek segítséget. Ha sikerül, elmondom a dolgot a Gyülekezet előtt. A fekete köntöst csak akkor kapja meg valaki, ha megtanulta, hogy előbb figyeljen, csak azután cselekedjen. Nos, igazából az lenne kockázatos, ha a hadúr kezébe esnék. Ha három napig nem jelentkeznék, akkor ez történt. Akkor vagy halott leszek, vagy fogoly. Ebben az esetben önnek kell cselekednie. Csak a hallgatás segítheti Murmandamus ügyét. Ezzel kapcsolatban nem szabad kudarcot vallania.
– Nem fogok, Milamber.
Pug, akit valaha Milamberként ismertek, és a legnagyobb volt Tsurannuanni Nagy Emberei között, felállt és meghajolt.
– Mennünk kell. Tisztelet a háznak, Shinzawaik ura.
– Tisztelet az ön házának is, Nagy Ember – hajolt meg Kamatsu sokkal mélyebben, mint a rangja szerint kellett volna.

 

Kereskedők kiabáltak az arra haladó vásárlók felé, amint a nap már nem tűzött annyira. Ontoset piactere nyüzsgött az emberektől. Pug és társai a térnek azon a részén ültek, amelyet a bejegyzett koldusok és a papok számára jelöltek ki. Három reggel óta ébredtek a tér védőfalának árnyékában, hogy azután prédikálással töltsék a napot, ha valaki megállt, hogy meghallgassa őket. Meecham ment körbe a tömegben, az emberek orra alá tartva kolduscsészéjét. Kentosani Szent Városától keletre egyetlen temploma volt Hantukamának – Yankorában, szóval jó messze Ontosettől –, úgyhogy nem volt túl valószínű, hogy egy másik kóbor pap leleplezi őket az alatt a rövid idő alatt, amit itt szándékoztak tölteni. A rend ugyan nagy területen elterjedt, de nem volt túl sok tagja: némelyikük évekig nem látta egyetlen testvérét sem.
Pug befejezte reggeli prédikációját, és visszament Dominichez, aki éppen egy anyának adott tanácsokat, hogyan ápolja sérült gyermekét. A kislány törött lába néhány nap alatt teljesen rendbe fog jönni. Az asszony hálás köszöneten kívül nem tudott egyebet adni, de Dominic mosolya jelezte, hogy az is elegendő. Hamarosan Meecham is csatlakozott hozzájuk, és megmutatta a számos apró drágakövet és a Birodalomban pénzként használt fémforgácsokat, amiket sikerült összekoldulnia.
– Egy ember egész tisztességesen megélhet így.
– Úgy megijesztetted őket, hogy adakozóvá váltak – mosolyodott el Pug.
Csődület támadt a tömegben, és látták, hagy egy csapat tsurani lovagol arra. Egy Pug által is ismert ház, a Hoxakák zöld páncélját viselték. A család a Háborús Párt tagja volt.
– Jól megtanultak lovagolni, az biztos – jegyezte meg Meecham.
– Mint a LaMut-iak – suttogta vissza Pug. – Úgy látszik, ha egy tsurani egyszer már nem fél a lótól, rögtön megőrül érte. Legalábbis Kasumi ilyen volt. Miután felült a hátasára, alig lehetett leszedni róla.
Úgy látszott, hogy a lovak gyorsan elfogadottá váltak a Birodalomban, és a lovasság hamar bevonult a tsurani fegyvernemek közé.
Amikor a katonák elmentek, újabb zaj késztette megfordulásra őket: egy nagydarab, fekete köntösű férfi állt előttük; tar feje csillogott a délutáni napfényben. A polgárok minden oldalon meghajoltak és arréb mentek, mert nem akarták a tömeggel zavarni egy Nagy Ember magasztos személyét. Pug és a társai is meghajoltak.
– Ti hárman velem jöttök – jelentette ki a mágus.
– Ahogy parancsolja, Nagy Ember – dadogta Pug látványos rémülettel, aztán a férfi után siettek.
A fekete köpenyes mágus egyenesen a legközelebbi épülethez, egy bőrműves üzletéhez ment. Belépett a házba, és a tulajdonosra nézve megszólalt:
– Szükségem van erre az épületre. Egy óra múlva visszajöhettek.
– Ahogy parancsolja, Nagy Ember – felelte a tulajdonos a legkisebb tétovázás nélkül, azzal a segédei után kiáltott, hogy ők is menjenek ki. Egy perc múlva a szoba kiürült, csak Pug és a barátai maradtak odabenn.
Pug és Hochopepa megölelték egymást.
– Milamber, őrültség volt visszajönnöd – mondta a köpcös varázsló. – Amikor megkaptam az üzenetedet, alig hittem az érzékeimnek. Miért kockáztattad meg, hogy a pentagrammon keresztül küldöd, és miért pont a város szívében találkozunk?
– Meecham, figyeld az ablakot – utasította a barátját Pug. – Mi lehetne jobb hely, mint ahol szem előtt vagyunk? Hiszen gyakran kapsz üzeneteket a pentagrammon keresztül, és ki vonna kérdőre azért, mert közönséges papokkal beszélgetsz? Ezek itt a barátaim – mutatta be a társait megfordulva.
Hochopepa odasietett egy padhoz, és leült.
– Ezer kérdésem van. Hogy sikerült visszajönnöd? A hadurat szolgáló mágusok megpróbálták újból megtalálni a világodat a Mennyei Fény számára – óvják az istenek –, mert eltökélte, hogy bosszút áll a békekonferencián történt árulásért. És hogyan sikerült elpusztítani az első Rést? És túlélni a dolgot? – Amikor látta, hogy Pug jól szórakozik a kérdésáradaton, befejezte: – És legfőképpen: miért jöttél vissza?
– Valami tsurani eredetű sötét hatalom szabadult el a hazámban, egy sötét mágiát használó gonosz dolog – mondta Pug. – Információt keresek, mert az a valami Kelewanról származik. – Hochopepa kérdően nézett rá. – Sok különös dolog történt a világomon, és ez a legelegánsabb válasz, Hocho. Remélem, sikerül feltárnom valamit ennek a sötét hatalomnak a természetéről.- Azzal elkezdte magyarázni az eseményeket: az árulás okának magyarázatától kezdve, az Arutha herceget ért támadáson át, egészen addig, hogyan értelmezi ő Rogen látomását.
Ez furcsa, mert mi nem tudunk ilyen erőről Kelewanon – legalábbis én még nem hallottam ilyesmiről. Szervezetünk egyik előnye, hogy a fekete köpenyesek kétezer éves közös erőfeszítése nagyon sok hasonló rémségtől szabadította meg a világunkat. A történelem folyamán ismertünk démon lordokat, boszorkánykirályokat, sötét hatalmú szellemeket és más gonosz dolgokat, de valamennyien elbuktak a Gyülekezet egyesült akarata előtt.
– Úgy látszik, egyet mégis kihagytak – szólalt meg Meecham az ablakból.
Hochopepa megdöbbent, hogy egy közember meg merte szólítani, aztán elkacagta magát.
– Talán igen, de az is lehet, hogy más a magyarázat. Nem tudom. Viszont – fordult Pughoz – te mindig a társadalom üdvéért munkálkodtál a császárságban, és nem kétlem, hogy most is igazat mondasz. Ezért hajlandó vagyok együttműködni veled, megpróbálok biztonságos utat keresni a könyvtárba jutáshoz, és segítek a kutatásban. De meg kell értened, hogy a Gyülekezetet megköti a belpolitika állása. Egyáltalán nem biztos, hogy az életben maradásodra szavaznak. Napokba telhet, amíg nyíltan feltehetem a kérdést.
– De azt hiszem, sikerülni fog. Túl sok megválaszolatlan kérdés merült fel ahhoz, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyjuk. Megszervezek egy gyűlést, amilyen hamar csak lehetséges, és azonnal visszajövök érted, amint beterjesztettem az esetedet. Csak egy őrült siklana el a figyelmeztetésed fölött, még akkor is igaz ez, ha a földedet fenyegető rémség nem erről a világról származik. Legrosszabb esetben engedélyt szerzek, hogy használhasd a könyvtárat, aztán távozz; legjobb esetben pedig talán vissza is fogadnak. De ehhez igazolnod kell a múltbéli tetteidet.
– Ezt meg tudom és meg is akarom tenni, Hocho.
Hochopepa felállt a padról, és odalépett régi barátja elé.
– Talán az is lehetséges, hogy béke szülessen a mi két nemzetünk között, Milamber. Ha valahogyan be tudnánk gyógyítani azt a régi sebet, az mindkét világnak hasznára válna. Én például szívesen megnézném az akadémiát, amit építesz, és találkoznék a látnokkal, aki megjósolja a jövőt, meg a gyermekkel, aki az elméjével beszél.
– Én is sok mindent szeretnék megosztani veled, Hocho. Az ellenőrizhető rések készítése a tizedét sem teszi ki az egésznek. De erről majd később beszélünk. Most menjünk.
Pug elindult Hochopepával az ajtó felé, de valahogy megakadt a szeme Meecham testtartásán. Valahogy túl merev és furcsa volt. Dominic, aki a két mágus társalgását figyelte, nem vett észre semmi különöset. Pug egy másodpercig a nemest nézte, aztán elkiáltotta magát:
– Varázslat!
Pug odalépett az ablakhoz, és megérintette a magas férfit. Meecham képtelen volt megmozdulni. Mögötte a mágus az épület felé szaladó embereket látott. Még mielőtt reagálhatott volna, és elmondhatott volna egy védővarázslatot, az ajtó mennydörgő hang kíséretében berobbant, mindenkit ledöntve, és egy pillanatra elkábítva.
Pug szédülten próbált meg talpra állni, de a füle csengett a hangtól, és a látása elhomályosult. Ahogy feltápászkodott, bedobtak valamit az ajtón. Ököl méretű, labdaszerű tárgy volt. Pug megint megpróbált védelmet vonni a szoba köré, a gömb azonban vakító narancssárga lángra lobbant. A mágus szeme könnybe lábadt, és kénytelen volt behunyni, megtörve ezzel a varázslat szövedékét. Újra kezdte, a tárgy azonban magas hangú vinnyogásba kezdett, ami mintha elszívta volna az erejét. Hallotta, hogy valaki a padlónak ütődik, de nem tudta megállapítani, hogy vajon Hochopepa vagy Dominic próbált meg felállni sikertelenül, vagy esetleg Meecham rogyott össze. Pug minden tudatosságával küzdött a labda mágiája ellen, de kibillent az egyensúlyából és összezavarodott. Odatántorgott az ajtóhoz, hogy minél távolabb legyen a tárgytól, mert ha le tudja küzdeni a gátló hatást, könnyedén megmentheti a barátait is. A varázslat azonban túl gyors és erős volt. A bolt küszöbénél összerogyott. A gömb vagy a robbanás okozta kettős látás miatt pislogva térdre esett. Még ki tudta venni, hogy emberek közelednek az épülethez a tér túloldaláról. A Császári Fehér Csapatok páncélját viselő katonák voltak, a hadúr személyi testőrei. Mielőtt elmerült volna a sötétségben, látta, hogy a vezetőjük fekete köntöst visel. Hallotta is a mágus hangját, amely mintha mérhetetlen távolságból érkezett volna zúgó fülébe:
– Kötözzétek meg őket!

 

 

16.
Moraelin

Szél fújt a kanyonban.
Arutha intett, hogy álljanak meg, Jimmy pedig megpróbált keresztüllátni a szemébe csapódó párán. A vízesés ott mennydörgött a Moraelin felé vezető ösvény mellett. Most már tényleg a Nagy Északi-hegységben jártak, amely a tünde erdőségek és az Északi-felföld között terült el. Moraelin feljebb helyezkedett el, egy sziklás, elhagyatott részen, közvetlenül a gerinc alatt. Megvárták, amíg Martin felderíti az utat előttük. Mióta otthagyták tünde vezetőiket, átalakultak katonai osztaggá, amely ellenséges földön jár. Megbíztak Arutha talizmánjában, amely elrejtette őket Murmandamus távolbalátó varázslataitól, de kétség sem férhetett hozzá, hogy amazok tudnak róla: hamarosan Moraelinbe érkeznek. Nem az volt a kérdés, találkoznak-e az ellenség csatlósaival, hanem az, mikor.
Martin visszaért, és jelezte, hogy tiszta a levegő előttük, aztán ismét megálljt intett. Villámgyorsan lehagyta a többieket, és visszaszaladt az ösvényen, amerről jöttek. Baru és Roald mellé érve biccentett nekik, hogy kövessék. A két férfi leugrott a lováról, Laurie és Jimmy pedig megfogta a kantárszárukat. Arutha visszanézett, vajon mit láthatott Martin, Jimmy viszont az előttük elterülő úton tartotta a szemét.
Amikor a három férfi visszajött, egy magányos alak sétált mellettük. A nagyherceg megnyugodva látta, hogy Galain az.
A vidék olyan nyomasztó hatással volt rájuk, hogy csak suttogva mertek beszélgetni, nehogy a visszhang elárulja őket.
– Azt hittük, már nem is jössz – üdvözölte Arutha a tündét.
– A hadifőnök néhány óra késéssel utánatok küldött. Az az Apalla nevű gwali két fontos információval is szolgált. Egyrészt: a tó közelében a gwali leírása alapján valami meghatározhatatlan ádáz fenevad él. Thomas azt üzeni, hogy vigyázzatok. Másrészt: létezik egy másik bejárat is Moraelinbe. Úgy éreztük, ezt feltétlenül tudnotok kell. Azonkívül, gondoltam, nem árt, ha utánanézek, nem követnek-e benneteket – mosolygott Galain.
– És, követnek?
– Két mordel felderítő rábukkant a nyomaitokra, úgy egy mérföldnyire a birodalmunk északi határaitól – bólintott a tünde. – Megjelölték, merre mentetek, és amikor Moraelin közelébe értek, az egyik biztosan előreszaladt volna, hogy figyelmeztesse a társait. Korábban is csatlakozhattam volna hozzátok, de biztos akartam lenni, hogy nem riasztják a többieket. Ez a veszély most már nem fenyeget. – Martin bólintott: tudta, hogy a tünde mindkét ellenséget megölte, anélkül, hogy riadót fújhattak volna. – Másoknak nyoma sincs.
– És most visszafordulsz? – kérdezte Martin.
– Thomas rám bízta a döntést. Nem lenne értelme innen visszamenni. Akár veletek is tarthatok. A Reménytelenek Ösvényére persze nem léphetek, de amíg oda nem érünk a bejáratához, addig hasznosnak bizonyulhat egy plusz íjász.
– Köszönjük – örült meg Arutha.
Martin felszállt a lovára, Galain pedig külön kérés nélkül előreszaladt, hogy felderítse az utat. Sebesen haladtak fölfelé; a vízesés hideg permete a kora nyári meleg ellenére megborzongatta őket. Ebben a magasságban még a nyár legmelegebb hónapjában – amely még csak hetek múlva következett – sem volt szokatlan az ónos eső és időnként a hóesés. Az éjszaka nem volt olyan hideg, amilyentől tartottak, pedig nem gyújtottak tüzet, amikor letáboroztak. A tündék csomagoltak nekik útikenyeret – diólisztből sütött kétszersültet – és szárított gyümölcsöt, ami nagyon tápláló eledel ugyan, de nem túl élvezetes rágcsálni.
Az ösvény egy darabig a sziklafal mellett vezetett, aztán felértek egy rétre, közepén egy tóval; innen jól lehetett látni az odalenn elterülő völgyet. A lágyan fodrozódó tó ezüstösen csillogott a napsütésben; a táj csöndjét csak a madarak csivitelése és a fák között elsuhanó szellő halk susogása törte meg.
– Hogyan... létezhet ennyi szépség, amikor egyenesen a bajok forrása felé közeledünk? – ámult el Jimmy.
– Ilyen a katonaélet – felelte Roald. – Nincs értelme, hogy csuromvizesen, agyonfagyva és az éhségtől szédelegve tedd kockára az életedet, hacsak valami miatt nem feltétlenül muszáj. Élvezd a napsütést, kölyök! Tekintsd ajándéknak!
Megitatták a lovaikat. Pihentek egyet, aztán folytatták az utat. A kis tótól északra könnyen megtalálták az ösvényt, amiről Calin beszélt, de nagyon meredeknek bizonyult: alig tudták felküzdeni magukat rajta.
Már alkonyodni kezdett, amikor Galain egy ígéretes barlang hírével érkezett vissza, amelyben akár kisebb tábortüzet is gyújthatnak.
– Kétszer is elkanyarodik, és apró hasadékokon keresztül szellőzik, amelyek a füstöt is el tudják vezetni. Martin, ha most elválunk a csapattól, elég időnk marad, hogy vadásszunk egyet a tó partján.
– Ne maradjatok el túl soká – kérte Arutha. – És amikor visszajöttök, adjatok jelt varjúkárogással, amit olyan ügyesen utánzol, ha nem akarjátok kivont kardokkal szembetalálni magatokat.
Martin rögtön bólintott, és odaadta a lova kantárját Jimmynek.
– Legkésőbb két órával napnyugta után – mondta, azzal Galain társaságában visszairamodott az ösvényen arra, amerről jöttek.
Roald és Baru vették át a vezetést; öt perc múlva rá is bukkantak a barlangra, amit Galain említett. A sima talajú, tágas üregnek nem volt más lakója. Jimmy elment felderíteni a túlsó végét, de jó harminc méter után úgy összeszűkült, hogy váratlan látogatók nyilvánvalóan csak a bejárat felől érkezhettek. Laurie és Baru rőzsét gyűjtöttek, és – napok óta most először – aprócska tüzet raktak. Jimmy és Arutha berendezkedtek, aztán leültek, és várták Galain és Martin visszatértét.

 

A vadászok fekve várakoztak. Az erdőben szedett ágakból természetesnek látszó búvóhelyet készítettek maguknak. Biztosak voltak benne, hogy bármilyen, a tó partjára igyekvő állatot megfigyelhetnek anélkül, hogy az észrevenné őket. A szél szembe fújt, és jó fél óráig nem is beszélgettek, amikor meghallották a patadobogást a sziklák felől.
Mindketten némán felajzották az íjukat. Tucatnyi feketébe öltözött lovas léptetett be a lenti rétre. Ugyanolyan különös sárkányos sisakot viseltek, mint amilyet a sarth-iak, és folyton tekergették a nyakukat, mintha kerestek volna valamit – vagy valakit. Aztán Murad is előbukkant mögöttük: arcán még mindig látszott az Arutha ejtette vágásnyom a többi forradás mellett.
A fekete lovasok is megitatták a lovaikat, de nem szálltak le a nyeregből. Murad nyugodtan, de éberen figyelt. Úgy tíz percig szótlanul hagyták, hadd igyanak a lovak.
Amikor befejezték az itatást, ugyanazon az ösvényen indultak tovább, amelyen Arutha csapata.
– Yabon és a Kőhegyek között jöhettek át, ha el akarták kerülni az erdeiteket – mondta Martin, miután a lovasok eltűntek a szemük elől. – Tathar helyesen feltételezte, hogy Moraelinben fognak várni ránk.
– Alig néhány dolgot utálok ezen a világon, de a Fekete Gyilkosok közéjük tartoznak – jegyezte meg a tünde.
– Most jutottál erre a következtetésre?
– Ti emberek néha olyan türelmetlenek vagytok – nézett Galain arra, amerre a lovasok eltűntek.
– Hamarosan utolérik Arutháékat – mondta Martin. – Ha ez a Murad tud nyomot olvasni, meg fogják találni a barlangot.
– Reméljük, a hadati tényleg jól ért a nyomok eltüntetéséhez – állt fel Galain. – Ha mégsem, akkor legalább hátbatámadhatjuk őket.
– Ez biztosan megnyugtatja a barlangba szorultakat – mosolygott Martin savanyúan. – Tizenhárman öt ellen, és csak egyetlen ki- vagy bevezető út létezik.
Azzal további kommentár nélkül a hátukra kanyarították íjukat, és elindultak a mordelek nyomában az ösvényen.

 

– Lovasok! – kapta fel a fejét Baru.
Jimmy rögtön földet szórt a tűzre, amit ezzel a céllal hoztak a barlangba. Így egy pillanat alatt füst nélkül el lehet oltani a lángokat. Aztán Laurie érintette meg a fiú karját, és intett neki, hogy segítsen lecsendesíteni a barlang végében álló lovakat. Roald, Baru és Arutha közelebb mentek a kijárathoz, oda, ahonnan – reményeik szerint – még kiláttak, de őket senki sem vehette észre.
A lobogó tűz fénye után szuroksötétnek tűnt az este, de hamarosan hozzászokott a szemük a félhomályhoz, és megpillantották a barlang mellett elhaladó lovasokat. A legutolsó egy kicsit lemaradt, aztán – valami néma parancsnak engedelmeskedve – a többiek is megálltak. Körülnézett: mintha érezte volna, hogy van valami a közelben. Arutha a talizmánját babrálta; reménykedett, hogy a mordel egyszerűen csak óvatos, és nem érezte meg a jelenlétét.
A kis hold – az egyetlen, amely ilyen korán az égen volt – kibukkant egy felhő mögül, és még jobban megvilágította a barlang előtti térséget. Baru összerezzenve vette észre Muradot. Elő akarta húzni a kardját, de Arutha megragadta a csuklóját.
– Még ne! – sziszegte a domblakó fülébe a nagyherceg.
Baru remegve küzdött a vágya ellen, hogy bosszút álljon családja meggyilkolásáért, és teljesítse a küldetést, amiért a Véres Ösvényre lépett. Égett a vágytól, hogy akár az élete árán is megtámadja a mordelt, de tekintettel kellett lennie a társaira.
Ekkor Roald megragadta a hadati tarkóját, és Baruéhoz szorította az arcát, hogy szinte hangtalanul suttoghasson a fülébe.
– És ha a tizenkét feketeruhás levág, mielőtt odaérhetnél Muradhoz, akkor mi lesz a falud emlékével?
Baru erre nesztelenül visszaengedte kardját a hüvelyébe.
Csöndben figyelték, ahogy Murad a környéket vizsgálgatja. A tekintete a barlang szájára tévedt. A bejáratot bámulta, és volt egy pillanat, amikor Arutha úgy érezte, hogy a sebhelyes arcú mordel őt nézi. Aztán ismét elindultak... távolodva tőlük.
A nagyherceg annyira előrekúszott, hogy teljesen kilógott a barlangból, és a lovasok után kémlelt, nem fordulnak-e vissza.
– Azt hittem, egy barlangi medve kergetett ki benneteket – szólalt meg egy hang a háta mögül.
Arutha kivont karddal megpördült, de látta, hogy csak a bátyja és Galain állnak mögötte.
– Akár fel is nyársalhattalak volna ijedségemben – tette el a fegyverét.
– Körül kellett volna nézniük itt, de úgy tűnt, nagyon eltökélten sietnek valahová – jegyezte meg Galain, amikor a többiek is előkerültek. – Érdemes lenne utánanéznünk, hova mennek. Majd én követem őket, és megjelölöm a nyomukat.
– Mi lesz, ha egy másik csapat Sötét Testvér is erre jár? Nem fogják megtalálni a jelzéseidet? – aggódott Arutha.
– Csak Martin fogja felismerni a jeleimet. Egy hegyi mordel nem tud úgy nyomot olvasni, mint egy tünde.
Azzal a vállára vette az íját, és a lovasok után szaladt.
– Mi van akkor, ha a Sötét Testvérek erdőlakók? – kérdezte Laurie, amikor Galain már eltűnt az éjszaka sötétjében.
– Én is éppen emiatt aggódom – hangzott a tünde válasza valahonnan messziről.
– Remélem, csak tréfált – jegyezte meg Martin, amikor a barátja már biztosan hallótávolságon kívülre került.

 

Galain visszarohant hozzájuk az ösvényen, és az úttól balra levő facsoport felé integetett. A barátai besiettek a fák közé, és leszálltak a lovukról. Beljebb vezették az állatokat az erdőbe, aztán megálltak.
– Őrjárat közeledik – suttogta Galain.
Ő, Martin és Arutha visszamentek a liget széléhez, ahonnan kileshették az úton haladókat.
A következő percek őrjítő lassúsággal teltek, aztán tucatnyi lovas érkezett a hegyek közül – mordelek és emberek vegyesen. A köpenyes mordelek nyilvánvalóan délről érkezett erdőlakók voltak. Megtorpanás nélkül ellovagoltak mellettük.
– Özönlenek a renegátok Murmandamus zászlaja alá – mondta Martin, amikor a lovasok eltűntek. – Nem ölök szívesen, de ha olyan emberekről van szó, akik aranyért a mordeleket szolgálják... – köpött egyet, aztán visszamentek a társaikhoz.
– Jó egy mérföldnyire előttünk egy tábort láttam – jelentette Galain. – Ügyesen verték fel: nem lesz könnyű elmenni mellette. Vagy itthagyjuk a lovakat, vagy egyenesen keresztülvágtatunk rajta.
– Milyen messze van a tó? – kérdezte a nagyherceg.
– Csak néhány mérföld. De ha túljutunk a táboron, vége az erdőnek, és nincs túl sok fedezék, kivéve, ha a sziklák között megyünk. Csak lassan haladhatunk, és akkor is jobb lenne éjszaka. Lehet, hogy felderítőkbe botlunk, és a hídhoz vezető utat is sokan őrizhetik.
– Mi van a másik bejárattal, amiről a gwali beszélt?
– Ha jól értettük, amit mondott, a Reménytelenek Ösvényének mélyén van egy barlang vagy hasadék, ami átvezet a sziklákon, és a tó közelében bukkan ki a fennsíkra.
– Itthagyjuk a lovakat – döntött Arutha.
– Akár oda is köthetjük őket a fához – mosolygott Laurie halványan. – Ha meghalunk, úgysem lesz szükségünk rájuk.
– A volt kapitányom hamar elbánt az olyanokkal, akik csata előtt a halált emlegették – jegyezte meg Roald.
– Ebből elég! – szólt rájuk Arutha. Tett egy lépést előre, aztán megfordult: – Folyton ezen rágódom. Ha már eljöttem eddig, folytatni is fogom az utam, de... ti elmehettek, ha akartok, nem tartok vissza senkit – Laurie-ra és Jimmyre nézett, majd Barura és Roaldra, de mindenki hallgatott.
Arutha egyikükről a másikukra nézett, aztán hidegen bólintott.
– Na jó. Akkor kössétek ki a lovakat, és pakoljátok ki a felesleges holmikat! Gyalogolni fogunk.

 

A mordel az alatta elterülő ösvényt figyelte, amelyet bevilágított a nagy és a középső hold fénye, de a legkisebb hold is épp most kelt fel. A sötét tünde egy kilógó párkányon kuporgott, egy kiemelkedő kőtömb mögött. Úgy helyezkedett, hogy az ösvényen közelgők ne vegyék észre.
Martin és Galain célbavették a mordel hátát, Jimmy pedig elsurrant a sziklák mögött. Megpróbáltak úgy átosonni, hogy ne lássák meg őket, de ha az őr rossz irányba nézne, az íjászok lelőnék, még mielőtt megnyikkanhatna. Jimmy ment elsőként, mivel feltehetőleg ő csapja a legkevesebb zajt. Baru követte: a domblakó a hegyek között születettek gyakorlottságával mozgott a kövek között. Laurie és Roald nagyon lassan haladtak: Martin úgy érezte, nem biztos, hogy folyamatosan kifeszítve tudja tartani az íját addig az egy hétig, amíg végre átérnek. Végül Arutha is átsurrant; az enyhe szellő susogása elkendőzte a zajt, amikor belelépett egy sekély pocsolyába. Végül ő is csatlakozott az őrszem látókörén túl várakozó társaihoz, aztán másodpercek múlva Martin, majd Galain is áthaladt, és a tünde újból átvette a vezetést.
Baru intett, hogy ő akar utána menni. A nagyherceg jóváhagyólag bólintott. Utánuk Laurie és Roald következett. Jimmy, mielőtt elindult volna, a nagyherceg és fivére felé fordította az arcát:
– Amint kijutunk innen, az első dolgom lesz, hogy jól kisikoltozom magamat, annyira félek – suttogta.
Martin játékosan a fiú után legyintett. Arutha a bátyjára nézett, és szájával hangtalanul a következő szavakat formálta:
– Én is.
Aztán már lenn is volt a vízmosásban. Martin még egyszer, utoljára hátranézett, majd követte a többieket.

 

Csöndben hasaltak az út mentén – csak egy alacsony sziklaperem rejtette el őket az arra haladó lovasok szeme elől. Még lélegzetet is alig mertek venni, amikor a mordelek lelassítottak mellettük. Egy hosszú, kínos pillanatig attól tartottak, hogy felfedezték őket. Amikor már minden idegszáluk megfeszült, és minden porcikájuk mozogni kívánt, akkor haladt tovább az őrjárat. Arutha hüppögésre emlékeztető megkönnyebbült sóhajjal fordult meg, és látta, hogy az út üres. Galain felé bólintott, hogy menjenek tovább. Mire felálltak, a tünde már el is tűnt egy hasadékban.
Csípős szél fújt a hegyoldalban. Arutha hátát a sziklafalnak támasztva ült, és azt figyelte, mit mutat a bátyja. Galain a hasadék túlsó falánál kuporgott. Átkeltek az úttól keletre fekvő hegygerincen. Látszólag ugyan távolodtak úti céljuktól, máshogy azonban nem tudták volna elkerülni a környéken nyüzsgő mordeleket. Most egy széles, kör alakú kanyont figyeltek, amelynek a közepén fennsík emelkedett az ég felé. A fennsíkon kis tavat láttak. A tőlük balra futó út elkanyarodott a szakadék szélén, hogy aztán eltűnjön a hegygerinc mögött.
Ahol az út a legközelebb haladt a kanyon pereméhez, ikertornyokat építettek, másik kettőt pedig szemközt, a fennsíkon. Közöttük keskeny függőhíd ingott a levegőben. Mind a négy torony tetején fáklyák égtek; lángjuk vadul táncolt a szélben. A hídon és a tornyok tetején az állandó mozgás elárulta, hogy erősen őrzik a környéket.
– Moraelin – dőlt hátra Arutha.
– Tényleg az – erősítette meg Galain. – Úgy látszik, attól féltek, hogy egy egész hadsereget hozunk magunkkal.
– Gondoltunk rá – felelte Martin.
– Igazad volt, amikor a Sarth-ba vezető úthoz hasonlítottad – fordult Arutha a bátyjához. – Ez majdnem olyan rossz. Ezer embert vesztettünk volna, amíg elérünk idáig – ha egyáltalán eljutottunk volna ilyen messzire. A hídon pedig egyetlen ügyes fickó... Tömegmészárlás lett volna.
– Látod azt a sötét árnyékot a tavon? – kérdezte Martin.
– Valami épület – lepődött meg Galain. – Furcsa, hogy egyáltalán emeltek ide egy épületet, habár a valheruk mindenre képesek voltak. Ez egy nagyhatalmú hely. S az ott bizonyára valheru építmény, bár eddig még sosem láttam ehhez hasonlót.
– És hol találunk ezüsttövist? – érdeklődött Arutha.
– A legtöbb történet szerint sok vízre van szüksége, úgyhogy a tó partján nő. Ennél konkrétabbat nem tudunk.
– Akkor próbáljunk meg odajutni – állt fel Martin.
Visszamentek a többiekhez. A tünde letérdelt, és elkezdett rajzolni a földre.
– Mi itt vagyunk, a híd pedig itt. Valahol lenn a szakadékban van egy kis barlang vagy egy nagy hasadék, legalábbis akkora, hogy egy gwali kényelmesen mászkálhasson benne, tehát gondolom, ti is keresztül tudtok nyomakodni rajta. Nem tudom, hogy kürtőről van-e szó, amiben felmászhattok, vagy egymáshoz kapcsolódó barlangok sorozatáról. Apalla azonban határozottan állította, hogy ő és az emberei eltöltöttek némi időt a fennsíkon. Nem maradtak sokáig, amiatt a „gonosz dolog” miatt, de elég sok mindenre emlékezett. Ez meggyőzte Thomast és Calint, hogy nemcsak összevissza zagyvál, hanem valóban itt jártak.
– Kiszúrtam egy bemélyedést a kanyon túloldali falában, legjobb, ha odamegyünk, mert akkor az a fekete épület közöttünk és a hídőrök között lesz. Úgy tűnik, mintha ott le lehetne mászni a kanyonba, de ha mégsem, akkor majd kötelet eresztünk le. Ha leértetek, én felhúzom és elrejtem a kötelet.
Ez igazán kapóra jön, amikor majd vissza akarunk mászni – jegyezte meg Jimmy.
– Holnap alkonyatkor újból leeresztem, és ott hagyom egészen napkeltéig, amikor is megint felhúzom. És ezt a következő éjjel is megismételhetem. Azt hiszem, el tudok rejtőzni abban a bemélyedésben, vagy legfeljebb bebújok egy bokorba a környéken. Mindenesetre a mordelek nem fognak rám bukkanni – mondta nem túl meggyőzően. – Ha korábban lenne szükségetek a kötélre – tette hozzá mosolyogva –, egyszerűen csak kiabáljatok.
– Amíg nem tudják, hogy itt vagyunk, addig van esélyünk – nézett az öccsére Martin. – Még mindig dél felé figyelnek, és azt hiszik, valahol Elvandar és Moraelin között járunk. Amíg el nem áruljuk magunkat...
– Ez olyan jó terv, mintha én találtam volna ki – felelte Arutha. – Gyerünk!
Siettek, hogy még napkelte előtt odaérjenek a kanyon túlsó peremére, és leereszkedhessenek a szakadékba.

 

Jimmy odalapult a falhoz – megpróbált minél jobban elrejtőzni a híd árnyékában. A kanyon pereme ugyan jó ötven méterrel feljebb húzódott, de azért mégiscsak megláthatták őket. Észrevettek egy keskeny fekete rést a sziklafalon.
– Hát persze – suttogta Jimmy Laurie-nak. – Naná, hogy pont a híd alatt van!
– Reménykedjünk, hogy nem jut eszükbe lenézni.
A többieknek is továbbadták a jó hírt, aztán Jimmy belépett a hasadékba. Úgy három méter hosszan nagyon szűk volt, aztán barlanggá szélesedett.
– Adjatok egy fáklyát meg tűzszerszámot! – fordult vissza a fiú a társaihoz.
Ahogy átvette, valami mozgást hallott maga mögött. Figyelmeztetően odasziszegett a többieknek, azzal megpördült; a tőre egy pillanat alatt a kezében termett. A hátulról beszűrődő halvány fény inkább hátrányt jelentett, mint előnyt, mert így az egész barlangot koromsötétnek látta maga előtt. Jimmy becsukta a szemét, és megpróbált inkább a többi érzékére támaszkodni. Visszahátrált a hasadék felé, és közben csendesen imádkozott a tolvajok istenéhez.
Valami zajt hallott: mintha karmok csikordultak volna meg a sziklán, aztán erőteljes szuszogás következett. Ekkor jutott eszébe, hogy a gwali valami „gonosz dologról” beszélt, ami megette a törzse egyik tagját.
Megint meghallotta a zajt, csak most sokkal közelebbről, és nagyon szerette volna, ha világos van. Elindult jobbra, de ekkor meghallotta, hogy Laurie kérdő hangsúllyal őt szólongatja.
– Valami állat van idebenn – sziszegte oda a fiú.
Hallotta, hogy Laurie mond valamit a többieknek és visszahúzódik a barlangnyílásból.
– Mindjárt jön Martin – mondta valaki halkan, talán Roald.
Jimmy vadul szorongatva a kését arra gondolt, hogy igen, ha állatokkal kellene küzdeni, én is Martint küldeném előre. Ekkor valami hozzáért a lábához, és már hallotta is egy állkapocs csattanását. A fiú megbillent, de veleszületett képességeit használva esés közben arrébb gurult valamin, ami érezhetően nem szikla volt. Habozás nélkül előreszúrt a tőrével: a hegye bele is szaladt valamibe. Továbbgurult a lény hátán, miközben hüllősziszegés és dühös morgás töltötte be a barlangot. A fiú egy mozdulattal talpra állt, és kiszabadította fegyverét. A teremtmény megpördült, és alig bizonyult lassabbnak Jimmynél, aki elugrott mellőle, és beverte a fejét egy alacsonyan lógó sziklaívbe.
A kábult fiú nekiesett a falnak, ahogy a lény ismét rávetette magát, de megint elhibázta egy kicsivel. Jimmy félig öntudatlanul előrenyújtotta bal kezét, amely így pont az állat nyakához ért. A legendás tigrislovashoz hasonlóan átkarolta a teremtmény nyakát, az pedig nem fért hozzá, amíg képes volt szorosan tartani. Jimmy leült, és hagyta, hogy az állat körbevonszolja a barlangban, miközben tőrét újra és újra a vastag irhába mélyesztette. A szúrásai azonban nagyrészt hatástalanok voltak. A lény ide-oda hánykolódott, és folyton odavágta a fiút a sziklákhoz. Ahogy a teremtmény egyre dühödtebben küzdött, Jimmy kezdett pánikba esni: úgy érezte, rögtön kiszakad a válla a helyéről. A félelem könnyei csorogtak az arcán, ahogy rémülten ütötte-vágta az állatot.
– Martin! – kiabálta zokogva.
Vajon hol lehet? Jimmy hirtelen bizonyossággal tudta, hogy most ért véget híres szerencséje. Életében először tehetetlennek érezte magát, egyszerűen képtelen volt kivágni magát ebből a lehetetlen helyzetből. Felkavarodott a gyomra, minden tagja megmerevedett, és szörnyű rettegés lett rajta úrrá: nem a veszély felpezsdítő tudata, mint amikor a Tolvajok Országútján menekült, hanem valami rémisztően merev álmosság – szeretett volna összekucorodni, és feladni az egészet.
A lény felugrott, ismét hozzácsapta a fiút a falhoz, aztán hirtelen elcsendesedett. Jimmy egy darabig még tovább szabdalta, aztán valaki megszólalt:
– Elpusztult.
A még mindig kótyagos tolvaj kinyitotta a szemét, és Martin alakját látta maga fölött. Baru és Roald álltak mögötte, a zsoldos égő fáklyát tartott a kezében. A fiú mellett egy jó két méter hosszú, gyíkszerű teremtmény hevert, nagyjából egy krokodil állkapcsú iguánára emlékeztetett. Martin vadászkése állt ki a koponyájából.
– Jól vagy? – térdelt Íjász a fiú mellé.
Jimmy, pánikszerű sietséggel elmászott a lény mellől. Amikor a rettegés ellenére eljutott a tudatáig, hogy nincs semmi baja, vadul megrázta a fejét.
– Nem, egyáltalán nem vagyok jól – törölte le a könnyeket az arcáról. – Nem, a fene egye meg, egyáltalán nem. A fenébe is, azt hittem... – eredtek el ismét a könnyei.
Arutha bújt be utolsóként a hasadékba, de rögtön észrevette a fiú állapotát. Odament a sziklafalnak dőlve zokogó Jimmyhez, és gyengéden megfogta a karját.
– Vége van. Nincs semmi bajod – mondta.
– Azt hittem, elkapott – hangzott a válasz egyszerre dühösen és félve. – A fenébe, életemben nem rettegtem még ennyire.
– Ha már egyszer meg kellett ismerned a félelem érzését, ez a szörnyeteg éppen alkalmas volt rá – nyugtatgatta Martin. – Nézd csak meg, mekkora fogai vannak.
Jimmy összerázkódott.
– Mindannyian szoktunk félni, Jimmy – mondta Arutha. – Csak annyi történt, hogy most te is találtál valami igazán félelmeteset.
– Remélem, nem él a környéken valami nagyobb rokona – bólintott a fiú.
– Megsebesültél? – kérdezte a nagyherceg.
– Csak zúzódások – nézett végig magán Jimmy, aztán elfintorodott. – Rengeteg zúzódás.
– Ez egy sziklakígyó – jegyezte meg Baru. – Méretes példány. Jó, hogy megölted azzal a késsel, Martin úr.
A világosban a lény meglehetősen nagynak tűnt, de azért nem volt olyan rettenetes, amilyennek Jimmy a sötétben képzelte. – Ez lenne a „gonosz dolog”?
– Nagyon valószínű – válaszolta Martin. – Ha neked is ilyen szörnyűnek tűnt, képzeld el, milyen lehet egy aprócska gwali számára. Most pedig nézzük meg, hol is vagyunk! – azzal magasabbra tartotta a fáklyáját.
Keskeny, magas mennyezetű, ránézésre mészkő alkotta teremben álltak. A padlója enyhén lejtett a kijárat felé.
Jimmy ugyan kimerültnek látszott, de azért előrement, és átvette Martintól a fáklyát.
– Még mindig én tudok a legjobban bemászni az olyan helyekre, ahol nem látnak szívesen.
Elindultak, és sietve haladtak az egymásba nyíló barlangokban: mindegyik egy kicsivel nagyobb volt, és magasabban helyezkedett el, mint az előző. Furcsa érzésük támadt a termek láttán: nyugtalanság fogta el őket. A fennsík elég nagy volt ahhoz, hogy egy jó darabig haladhassanak anélkül, hogy komolyan felfelé kellene menniük. Jimmy egyszer csak felkiáltott:
– Spirálisan haladunk! Meg mernék esküdni, hogy pont a fölött a hely fölött vagyunk, ahol Martin megölte azt a sziklakígyót.
Addig folytatták az utat, amíg nyilvánvalóan zsákutcába nem jutottak. Jimmy körülnézett, aztán felfelé mutatott. Egy méterrel a fejük fölött egy nyílást láttak a mennyezeten.
– Az egy kürtő. A hátunkat az egyik oldalnak vetve, a lábunkat pedig a másiknak, felmászhatunk benne – mondta a fiú.
– És mi van, ha túlzottan kiszélesedik? – rázta a fejét Laurie.
– Akkor még mindig lejöhetünk. Csak rajtunk múlik, hogy milyen gyorsan, de én azért inkább a lassú ereszkedést javasolnám.
– Ha a gwalik feljutattak, mi is képesek leszünk rá – állította határozottan Martin.
– Már elnézést, kegyelmes uram, de gondolja, hogy a fák között is úgy tud himbálózni, mint ők? – jegyezte meg Roald.
– Jimmy? – kérdezte a herceg, ügyet sem vetve a csipkelődésre.
– Jó, majd én előremegyek. Nem akarom úgy végezni az életemet, hogy valaki megcsúszik és rámesik. Amíg le nem szólok, ne jöjjön utánam senki!
Martin segítségével Jimmy könnyedén bemászott a kürtőbe. Pont méretes volt, hogy könnyedén felkapaszkodhasson benne. A többiek – különösen Martin és Baru – számára még egy kicsit szűk is lesz, de azért ők is keresztülférnek. Jimmy úgy tíz méternyit mászott az alsó teremtől számítva, amikor újabb barlangra bukkant. Fény nélkül nem tudta megmondani, mekkora, de a lélegzete keltette távoli visszhangok alapján jó nagy lehetett. Kissé visszaereszkedett a kürtőben, hogy szólhasson a többieknek, aztán kitornászta magát a nyílásból.
Mire az első társa, Roald megérkezett, a fiú már meg is gyújtott egy fáklyát. A többiek hamarosan követték. A barlang hatalmas volt: legalább hatvan méter hosszú. A mennyezet jó nyolc méter magasan borult föléjük. A padlóból álló cseppkövek emelkedtek ki, amelyek néhol a mennyezetről lógó cseppkövekkel összeérve oszlopokat alkottak. A barlang valóságos kőrengetegnek tűnt. A távolban számos újabb termet és járatot pillantottak meg.
– Mit gondolsz, milyen magasan vagyunk, Jimmy? – nézett körül Martin.
– Maximum húsz méter. Még félúton sem járunk.
– És most merre? – tanácstalanodott el Arutha.
– Nincs más választásunk, mint hogy egyenként minden irányt kipróbálunk – szemelte ki a tolvajfiú az egyik kijáratot, és elindult felé.

 

Egy órai kutatás után Jimmy odafordult Laurie-hoz.
– Itt a felszín.
Hátraüzentek Aruthának, aki odanyomakodott a dalnok mellé, hogy körülnézzen. A fiú feje fölött keskeny folyosó – majdhogynem csak hasadék – indult. Aruthát elvakította a beáradó fény az alagutak sötétje után. Amikor Jimmy felmászott, eltakarta a fenti ragyogást.
Hamarosan visszatért, és a következőket jelentette:
– Sziklák között bukkan a felszínre. Úgy száz méterre vagyunk a fekete épület híd felőli oldalától. Jó nagy ház: két emelet magas.
– Őrök?
– Egyet sem láttam.
Arutha gondolkodott egy darabig.
– Megvárjuk, amíg sötét lesz – mondta. – Jimmy, el tudnál rejtőzni a felszín közelében, és onnan figyelni?
– Van ott egy párkány – felelte a fiú, azzal visszabotorkált a járatba. Arutha és a többiek üldögélve várták a sötétség leszálltát.

 

Jimmy megfeszítette, majd elernyesztette izmait, nehogy elzsibbadjon. A fennsíkon a szélsodorta hangfoszlányoktól eltekintve halálos csend honolt. Néha egy-egy szó vagy csizmadobogás szűrődött arra a híd felől. Egyszer különös, mély hangot vélt hallani, amely mintha a fekete épületből jött volna, de nem volt benne biztos. A nap már eltűnt a horizont alatt, az ég azonban még derengett. Legalább két órával elmúlt már a szokványos alkony időpontja, de ilyen magasságban, ilyen közel Nyárközép napjához, és ilyen messze északon sokkal később nyugodott le a nap, mint Krondorban. Jimmy emlékeztette magát, milyen sokszor dolgozott azelőtt vacsora helyett, de ettől még nem szűnt meg a gyomra figyelmet követelő korgása.
Végre eléggé besötétedett. Jimmy boldog volt, és úgy tűnt, a többiek is osztják az érzéseit. Ez a hely valahogy nyugtalanította őket. Néha még Martin is mormogott magában az idegfeszítő várakozás miatt. Nem tudni miért, volt valami szokatlan ebben a helyben, ami megmagyarázhatatlan hatást gyakorolt rájuk. Jimmy tudta, hogy addig nem fogja biztonságban érezni magát, amíg mérföldekkel maguk mögött nem hagyták a fennsíkot.
A fiú kimászott, és őrködött, amíg a többiek – Martinnal az élen – követték. Megegyeztek, hogy három csoportra oszlanak: Baru Laurieval, Roald Martinnal, Jimmy pedig a nagyherceggel megy. Átkutatják a tópartot, és amint valaki megtalálta a növényt, visszamegy a hasadékba, és odalenn várja meg a többieket.
Arutha és Jimmy a nagy fekete épület felé indultak, és úgy döntöttek, hogy mögötte kezdik a kutatást. Először meg akarták nézni, nem őrzi-e valaki az ősi valheru építményt. Nem lehetett tudni, vajon hogyan viszonyulnak a mordelek ehhez a helyhez. Lehet, hogy ők is annyira tisztelik, mint a tündék, és nem hajlandóak belépni; esetleg a vallási ceremóniák kivételével messze elkerülik, mint valami szentélyt, de az sincs kizárva, hogy rengetegen laknak odabenn.
Jimmy odaosont az épülethez, és a falhoz lapult. A kő különösen simának tetszett. Végigsimította, és érezte, hogy valami márványszerű anyagból készült. Arutha kivont karddal várakozott, amíg Jimmy körbement, hogy felderítse a környéket.
– Senkit sem láttam – suttogta a fiú –, kivéve a híd tornyaiban.
– És odabenn? – sziszegte Arutha.
– Nem tudom. Nagy ház, de csak egy ajtaja van. Meg akarja nézni? – kérdezte, de reménykedett, hogy a nagyherceg nemet mond.
– Igen.
Jimmy a fal mentén odavezette Aruthát a hatalmas épület egyetlen bejáratáig. Az ajtó fölötti félkör alakú ablakon halvány fény szűrődött ki. A fiú intett Aruthának, hogy tartson neki bakot, aztán megragadta az ablakpárkányt, felhúzta magát, és bekukucskált.
Alatta – az ajtó mögött – egy előcsarnok látszott, melynek padlóját a sziklából csiszolták. Hátrébb kétszárnyú ajtó nyílt a sötétségbe. Aztán észrevett valami furcsát a falon. A külső sima kő csak burkolat volt.
– Semmit sem láttam az ablakból – ugrott le Jimmy.
– Semmit?
– Egy folyosó vezet a sötétbe, ez minden; nyoma sincs őröknek.
– Akkor nézzünk körül a vízparton, de tartsuk a szemünket a házon!
Jimmy is egyetértett, úgyhogy elindultak a tó felé. Az épület ugyan elindította benne a szokásos „valami nincs rendben” érzést, de most nem figyelt rá, inkább a keresésre koncentrált.
Órákat töltöttek a parton, és felfedezték, hogy a fennsíkon szinte nincs is növényi élet. A távolban időnként hallottak valami halk súrlódó hangot: Arutha szerint a másik két kutató pár zaját.
Amikor az ég szürkülni kezdett, Jimmy jelezte a nagyhercegnek, hogy közel a pirkadat. Bosszankodva adták fel, de elindultak a hasadék felé. Laurie és Baru már ott voltak, Martin és Roald pedig néhány perccel később csatlakozott hozzájuk. Egyikük sem látott ezüsttövist.
Arutha némán elfordult a többiektől. Összeszorította az öklét, és úgy nézett ki, mintha szörnyű csapás érte volna. Minden szem őt figyelte, ahogy elbámult a barlang sötétjébe, és a beszűrődő fényben látták, hogy könnyek csillognak az arcán. Hirtelen megpördült.
– Itt kell lennie – suttogta rekedten. Ahogy végignézett a társain, megpillantottak valamit a szemében: mély érzést, elviselhetetlen veszteséget, amelynek láttán valamennyien osztoztak a rémületében. Érezték a szenvedését, és hogy valami haldoklik benne. Ha nincs ezüsttövis, Anita elveszett.
Martin osztozott az öccse fájdalmában, és még többet is érzett, mert ebben a pillanatban az apját látta azokban a csöndes pillanatokban, amikor Arutha még túl kicsi volt ahhoz, hogy felismerje Borric gyötrelmét elvesztett felesége, Catherine miatt. A tündéknél nevelkedett vadász mellkasa összeszorult arra a gondolatra, hogy a fivére újraéli azokat a magányos éjszakákat a kandalló előtt, és egy üres karosszéket bámul majd, meg egy arcképet a tűz fölött. A négy testvér közül csak Martin ismerte azt a keserűséget, amely egy időben áthatotta apjuk minden éber pillanatát. Ha Anita meghal, Arutha szíve és vidámsága is vele halhat. Martin sem akarta feladni a reményt.
– Itt lesz az valahol – suttogta.
– Van egy hely, ahol még nem néztük – tette hozzá Jimmy.
– A házban – nézett föl Arutha.
– Akkor csak egy dolgot tehetünk – jelentette ki Martin.
Jimmy utálta magát, de azért kimondta:
– Valamelyikünknek be kell menni körülnézni.

 

 

17.
A hadúr

A cella bűzlött a nedves szalmától.
Amikor Pug magához tért, észrevette, hogy a kezét hasznóbőr szíjjal a falhoz kötötték. A tunya, hatlábú tsurani teherhordó állat bőrét acélkeménységűre edzették, és szilárdan beépítették a falba. Pug feje még mindig fájt a különös mágiaellenes eszköz miatt. De valami más is zavarta. Leküzdötte elméje zsibbadtságát, és a béklyókra nézett. Amint belekezdett a varázslatba, amely anyagtalan gázokká változtatta volna a bilincseit, hirtelen valami rossz történt. Nem tudott neki más nevet adni, mint rossz. A varázslata nem működött. Pug visszaült a fal mellé, mert tudta, hogy a cellát kibélelték mágiasemlegesítéssel. Hát persze, gondolta: különben hogyan tudnának börtönben tartani egy varázslót?
Körülnézett. A sötét verembe alig szűrődött valami fény az ajtóba vágott rácsos nyíláson. Valami szorgos apró lény turkált a szalmában a lába mellett. Amikor Pug odarúgott, a lény elszaladt. A fal nedves volt, ezért úgy ítélte, a föld alatt lehetnek. Nem tudta, mikor hozták őket ide, és azt sem, hol vannak: Kelewan világán bárhol lehettek.
Meechamot és Dominicot a szemközti falhoz láncolták, Hochopepa pedig a jobbján hevert, ugyanúgy megkötve, mint ő. Pug azonnal rájött, hogy a Birodalom súlyos helyzetben lehet, ha a hadúr meg merte kockáztatni, hogy ártson Hochopepának. Egy dolog, hogy elfog egy körözött renegátot; de bebörtönzi a Birodalom egyik Nagy Emberét, az már egészen más megítélés alá esik. Jog szerint a Nagy Emberekre nem vonatkoznak a hadúr parancsai. A császáron kívül csak a Nagy Emberek hatalma ér fel a hadúréval. Kamatsunak igaza volt. A hadúr valami döntő lépésre vagy támadásra készül a Tanács játékában, mert Hochopepa elfogatása minden lehetséges szembenálló felet sért.
Meecham felnyögött, aztán lassan felemelte a fejét. Amikor észrevette, hogy megláncolták, próbaképpen megrángatta a bilincseit.
– És most? – nézett Pugra. – Mit csinálunk?
– Várunk – nézett vissza a varázsló megrázva a fejét.
Sokáig kellett várniuk, talán három-négy óráig is. Aztán hirtelen felpattant az ajtó, és egy feketeruhás mágus lépett be egy császári fehéret viselő katona kíséretében.
– Ergoran! – kiáltott fel Hochopepa, olyan undorral a hangjában, hogy majdnem kiköpött. – Megőrültél? Azonnal engedj szabadon!
A mágus intett a katonának, hogy oldozza el Pugot.
– Amit teszek, a Birodalom érdekében teszem – mondta Hochopepának. – Az ellenségeinkkel szövetkeztél, te hájpacni. Amint végeztünk ennek a hamis mágusnak a megbüntetésével, elviszem az árulásod hírét a Gyülekezetbe.
Pugot gyorsan kiterelték a cellából, és Ergoran folytatta a mondókáját.
– Milamber, a kis előadásod az egy évvel ezelőtti Birodalmi játékokon szerzett számodra némi hírnevet, úgyhogy vigyázunk, nehogy megint rászabadítsd az elemeket a körülötted állókra. – Két katona ritka és költséges fémbilincseket erősített a csuklójára. – A tömlöcben elhelyezett rúnák semlegesítik a varázslatok működését odabenn. Ha kiértünk, ezek a bilincsek akadályozzák meg erőd használatát. – Azzal intett az őröknek, hogy induljanak, és valaki hátulról meglökte Pugot.
Pug tudta, hogy nem érdemes Ergoranra fecsérelnie az idejét. A hadúr kedvencei közé tartozó mágusok közül ő volt a legelvakultabb. Egyike volt azon néhány varázslónak, akik úgy gondolták, hogy a Gyülekezetnek a Birodalmat irányító testület, a Nagytanács végrehajtójaként kellene működnie. Valaki szerint, aki ismerte Ergorant, a végső célja az volt, hogy a Gyülekezetet a Nagytanács helyén lássa. Az a hír járta, hogy amíg hivatalosan a forrófejű Almecho kormányzott, nagyon gyakran Ergoran döntötte el a Háborús Párt politikáját.
Hosszú lépcsőn felkaptatva kijutottak a napfényre. A cella sötétsége után Pug elvakult egy pillanatra. De mire keresztüllökdösték a hatalmas épület udvarán, hozzászokott az erős fényhez. Felvitték egy sor magas lépcsőn, és amíg mentek, hátranézett a válla fölött. Épp eleget látott, hogy tudja, hol van. Felismerte a Gagajin folyót, amely a Magas Falnak nevezett hegységben ered, és Jamarnál ömlik a tengerbe. Ez volt a Birodalom központi tartományainak észak-déli fő közlekedési útvonala. Pug magában a Szent Városban, Kentosaniban, a Tsurannuanni Birodalom fővárosában volt. A több tucatnyi fehér páncélzatú katonából pedig rájött, hogy ez itt a hadúr palotája.
Pugot keresztüllökdösték egy hosszú hallon, míg végül egy központi terembe jutottak. Ahol a kőfal véget ért, félrehúztak egy merev, bőrből és fából készült, festett ajtót. A Birodalom hadura a személyes tanácstermét választotta a fogoly kihallgatására.
A szoba közepén egy másik mágus állt, aki egy ülő, levelet olvasó férfi parancsait várta. Pug nem ismerte túl jól ezt a második mágust, akit Elgaharnak hívtak. Azt azonban tudta, hogy nem várhat segítséget – még Hochopepa számára sem –, mivel Elgahar, Ergoran öccse volt (a mágikus tehetség mélyen gyökerezett a családjukban), aki mindig elfogadta bátyja irányítását.
A nagy halom párnán ülő férfi középkorúnak látszott; fehér köntöst viselt, amelyet csak a nyakán és az ujján díszített egyszerű aranycsík. Amikor Pug felidézte az előző hadurat, Almechót, el sem tudott volna képzelni kiáltóbb ellentétet. Ez a férfi, Axantucar külsőre éppen az ellenkezője volt a nagybátyjának. Almecho bikanyakú, zömök férfi volt – minden tekintetben harcos; Axantucar viszont inkább tudósnak vagy tanítónak látszott. Sovány alkata miatt szinte aszkétikusnak tűnt. Amikor azonban felemelte a tekintetét a pergamenről, amit olvasott, Pug láthatta a hasonlóságot: mindkettőjük szemében ugyanaz az őrült hataloméhség csillogott.
A hadúr lassan eltette a tekercset.
– Milamber, nagyon bátran, ha nem is túl megfontoltan cselekedtél, amikor visszatértél. Természetesen ki fogunk végezni, de mielőtt felakasztanánk, szeretnénk tudni valamit: miért jöttél vissza?
– A szülőföldemen egy erő növekszik, egy sötét és gonosz valami, amely igyekszik megvalósítani a célját, és ez a cél a világunk megsemmisítése.
A hadúr érdeklődően intett Pugnak, hogy folytassa. A varázsló mindent elmondott, amit tudott, ködösítés vagy túlzás nélkül.
– Mágikus eszközökkel megállapítottam, hogy ez a valami Kelewanról származik; a két világ sorsa valami módon ismét összefonódott.
– Érdekes történetet kerekítettél – jegyezte meg a hadúr, amikor Pug befejezte. Ergoran nem zavartatta magát a hallottaktól, Elgahar azonban láthatóan aggódott. A hadúr folytatta: – Milamber, igazán szégyen, hogy az árulás miatt elkerültél tőlünk. Ha itt maradtál volna, bizonyára szépen megélhetnél mesemondásból. Egy hatalmas sötét erő, amely Birodalmunk valamely elfelejtett zugából származik. Milyen csodálatos mese! – A férfi mosolya elenyészett, ahogy a térdére könyökölve előrehajolt: – Most pedig az igazat akarom hallani! Ez a homályos rémálom, amit előadtál, gyenge kísérlet, hogy megijessz, és elkendőzd a valódi indítékaidat. A Kék Kerék Párt és szövetségesei az összeomlás szélén állnak a Nagytanácsban. Ezért jöttél vissza, mert akik azelőtt a szövetségeseid voltak, kétségbeestek, tudván, hogy a Háborús Párt győzelme elkerülhetetlen tény. Te és a kövér barátod újból egyezségre léptetek azokkal, akik a világod elleni invázió idején elárulták a Háborús Szövetséget. Féltek az új rendtől, amelyet mi képviselünk. Néhány napon belül feloszlatom a Nagytanácsot, te pedig azért jöttél, hogy ezt megakadályozd, igaz? Nem tudom, mit forgatsz a fejedben, de kiszedjük belőled az igazságot, ha nem most, akkor hamarosan. És meg fogod nevezni azokat, akik ellenünk áskálódnak.
– Aztán megszerezzük a visszatérésed eszközét. Amint a Birodalom biztonságban az uralmam alá kerül, visszatérünk a világodra, és gyorsan befejezzük, amit a nagybátyám elkezdett.
Pug egyik arcról a másikra nézett, és rádöbbent az igazságra. Korábban találkozott és beszélt Rodrick-kal, az őrült királlyal. A hadúr nem volt annyira őrült, mint a király, de épelméjűnek sem lehetett nevezni. És mögötte ott állt valaki, aki épp elég embert elárult már ahhoz, hogy Pug értse a dolgot. Ergorané volt a hatalom, amelytől félni kellett, mert az ő lángelméje állt a Háborús Párt előretörése mögött. Ő fogja uralni Tsurannuannit, egy napon talán nyíltan is.
Futár érkezett, és meghajolva átnyújtott a hadúrnak egy tekercset. A hadúr gyorsan átolvasta, aztán megszólalt:
– El kell mennem a tanácsba. Tájékoztasd a kínzómestert, hogy az éjszaka negyedik órájában igényt tartok a szolgálataira. Őrök, vigyétek vissza a foglyot a cellájába! – Ahogy az őrök a láncánál fogva húzni kezdték Pugot, Axantucar még utánaszólt: – Addig gondolkodj egy kicsit, Milamber! Meghalhatsz lassan vagy gyorsan, de mindenképpen meg fogsz halni. Választhatsz. Így vagy úgy, de kiszedjük belőled az igazságot.

 

Pug a lassan transzba eső Dominicot figyelte. Miután visszajött, elmondta társainak a hadúr reagálását. Hochopepa, miután kidühöngte magát egy időre, elcsöndesedett. Csakúgy, mint a többi feketeruhást, Hochopepát is elképesztette, ha nem történt minden az akarata szerint. Ezt a bebörtönzést alig volt képes megemészteni. Meecham a tőle megszokott módon hallgatott, és a szerzetes is nyugodtan viselkedett. A rövid társalgás lemondó hangnemben folyt.
Utána Dominic hamarosan gyakorlatokba kezdett, amelyek szörnyen izgatták Pugot. Addig ült és meditált, amíg transzba nem esett. A csöndben Pug elgondolkodott a szerzetes tanításán. Még ebben a cellában, amikor nyilvánvalóan nincs remény, akkor sem kell megadni magukat a kétségbeesésnek, és remegő emberi roncsokká válniuk. Pug visszagondolt azokra az időkre, amikor még gyermekként Crydee-ban élt: az elkeserítő leckékre Kulgan és Tully mellett, amikor megpróbálta elsajátítani azokat a varázslatokat, amelyekre alkalmatlan volt – mint az évekkel később kiderült. Micsoda szégyen, gondolta magában. Rengeteg mindennel foglalkozott Csillagdokkban, ami meggyőzte arról, hogy Midkemiában a Keskeny Ösvény mágiája sokkal magasabb szintre emelkedett, mint Kelewanon. Valószínűleg azért, mert Midkemián csak egyetlen út létezett.
A változatosság kedvéért Pug kipróbálta az egyik trükköt, amit Kulgan még gyerekkorában tanított neki, és amit sosem sajátított el igazán. Hmm – mosolyodott el – úgy látszik, a Keskeny Ösvény varázslatai működnek. Megpróbálta felfedezni magában azt a különös gátat, és egész jól szórakozott a dolgon. Gyerekként félt attól az érzéstől, mert az jelezte a kudarcát. Most már tudta, hogy a Széles Ösvényre hangolt elméje tagadta meg a Keskeny Ösvény tanait. A varázslat elleni védőrúnák hatására azonban megpróbálta kerülő úton megközelíteni a problémát. Behunyta a szemét, és elkezdte azt a gyakorlatot, amelyet számtalanszor megpróbált, és minden alkalommal kudarcot vallott. Az agya rendszerezettsége ugyan nem felelt meg a varázslat követelményeinek, de ahogy átcsúszott a megszokott orientáltság felé, átsiklott a védőrúnákon, visszapattant és... Pug tágra nyílt szemmel ült fel. Majdnem rájött! Egy rövidke pillanatig szinte értette. Leküzdve az izgatottságát, becsukta a szemét, lehajtotta a fejét, és koncentrálni kezdett. Ha megtalálná azt a pillanatot, azt az egy kikristályosodott pillanatot, amikor megértette... Ebben a nedves, nyomorúságos odúban talán az egyik legfontosabb felfedezés szélén állt a tsurani mágia történetében. Ha képes lenne megragadni azt a pillanatot...
Ekkor felpattant a cella ajtaja. Pug – Hochopepával és Meechammal egyetemben – felnézett. Dominic továbbra is transzban maradt. Elgahar belépett, és intett egy őrnek, hogy csukja be az ajtót mögötte. Pug a hideg kövezeten való merengéstől elgémberedett lábát dörzsölgetve felállt.
– Zavarba ejtő, amit elmondtál – szólalt meg a fekete köntösű mágus.
– Hát persze, hiszen igaz.
– Talán igen, de az is lehet, hogy nem. Talán csak hiszed, hogy igaz. Mindent hallani akarok.
Pug intett a mágusnak, hogy üljön le, de az tagadólag rázta a fejét. Pug megvonta a vállát, és visszaült, aztán belekezdett a mesélésbe. Amikor Rogen látomásához ért, Elgahar roppant izgatottnak tűnt, és egy csomó kérdést tett fel, mielőtt Pug folytathatta volna a történetet. Amikor befejezte, Elgahar megrázta a fejét.
– Mondd meg nekem, Milamber, sokan vannak a szülőföldeden, akik értik, amit ennek a látnoknak mondtak a víziójában?
– Nem. Rajtam kívül csak egy vagy két ember érthetné meg. A LaMut-béli tsuranik pedig felismernék, hogy az ősi szent templomi tsurani nyelven beszéltek.
– Rémisztő lehetőség. Tudnom kell, hogy gondoltál-e rá.
– Mire?
Elgahar odahajolt Pughoz, és egy szót súgott a fülébe. Pug elsápadva csukta be a szemét. Odahaza Midkemián megpróbált mindent kihozni a megkapott információkból. Tudat alatt végig tisztában volt vele, mi lehet a válasz.
– Gondoltam – sóhajtott fel. – Állandóan megpróbáltam elrejtőzni ez elől a lehetőség elől, de azért gondoltam rá.
– Miről beszéltek? – érdeklődött Hochopepa.
– Nem, öreg barátom – rázta meg a fejét Pug. – Még nem. Azt akarom, hogy Elgahar a hallottak alapján fontolja meg a dolgot, anélkül, hogy a mi véleményünket tudná. Ettől talán újraértékeli a hűségét.
– Lehet, hogy igen. De még ha meg is tenném, az sem változtatna a jelenlegi körülményeken.
– Hogy mondhatsz ilyet! – robbant ki Hochopepa. – Milyen körülmények számíthatnak a hadúr bűneinek tükrében? Hát már odáig jutottál, hogy elvesztetted a szabad akaratodat? Mindig azt csinálod, amit a bátyád mond?
– Hochopepa, ha másnak nem is, neked meg kellene értened, hiszen éppen te álltál Fumita és a Kék Kerék Párt mellett évekig a Nagy Játékban. – Itt arról beszélt, hogy a két mágus segített a Császárnak, hogy véget vessen a Résháborúnak. – A Birodalom történetében először a császár egyedülálló helyzetben van. A békekonferencián történt árulással hiába került teljeskörű hatalom a kezébe, elvesztette a hitelét. Nem használhatja a befolyását, és képtelen visszaszerezni a felsőbbrendűségét. Öt klán hadifőnöke veszett oda, az öt legesélyesebb a hadúri hivatalra. Számos család vesztette el pozícióját a Nagytanácsban az ő haláluk miatt. Ha a császár ismét megpróbálna parancsot adni a klánoknak, lehet, hogy elutasítanák.
– Császárgyilkosságról beszélsz? – kérdezte Pug.
– Történt már ilyen, Milamber. Ez azonban polgárháborút jelentene, mert nincs örökös. A Mennyei Fény még fiatal, és nem születtek fiai. Egyelőre csak három lánya van. A hadúr csak stabilizálni kívánja a Birodalmat, nem akar letaszítani egy több mint kétezer éves dinasztiát. Én se nem kedvelem, se nem utálom a jelenlegi hadurat. A császárral azonban meg kell értetni, hogy az ő dolga csak a lelki irányítás, és minden egyéb hatalmat át kell adnia a hadúrnak. Akkor Tsurannuanni a végtelen jólét korába lép.
– Ha hiszel a látszatnak, akkor nem volt elég szigorú a szűrés a Gyülekezetben – kacagott fel keserűen Hochopepa.
Elgahar nem reagált a sértésre.
– Amint a Birodalom belső rendje ismét megszilárdul, képesek leszünk szembenézni bármilyen fenyegetéssel, amit hírül hoztál. Még ha igaz is, amit mondtál, és az én feltételezésem is igaznak bizonyul, akkor is több évünk van, mire itt, Kelewanon foglalkoznunk kell az üggyel – és ez bőven elegendő, hogy felkészüljünk. Ne feledjétek, mi a Gyülekezetben a hatalom új csúcsaira érkeztünk, amelyről őseink nem is álmodtak. Ami nekik szörnyű veszélynek számított, az nekünk talán csak apró kellemetlenség lesz.
– Gőgösségedben tévedsz, Elgahar. Mindannyian tévedtek. Már Hochóval is vitáztam erről. Nem igaz, amit a felsőbbrendűségetekről hisztek. Nem haladtátok meg az ősök hatalmát, sőt, még el sem éritek. Fekete Macros művei között olyan óriási hatalomról szóló műveket találtam, amelyről a Gyülekezet ezer éves fennállása alatt még csak nem is álmodott.
Elgahart láthatólag zavarba ejtette a megjegyzés, mert hosszú ideig csak hallgatott.
– Lehet – mondta végül elgondolkodva, aztán elindult az ajtó felé. – Egy dolgot mindenesetre bebizonyítottál, Milamber. Meggyőztél, hogy egyelőre életben kell tartanunk téged, tovább, mint ahogyan azt a hadúr kedve diktálja. Sok tudás őrzője vagy, amit nekünk is meg kell tanulnunk. Ami pedig a többit illeti... még gondolkodom rajta.
– Jól van, Elgahar, gondolkodj rajta – felelte Pug. – Gondolj egyetlen szóra: arra, amit a fülembe súgtál.
Elgahar majdnem mondott valamit, de aztán csak kikiáltott az őrnek, hogy nyissa ki az ajtót.
– Ez őrült – jegyezte meg Hochopepa, amikor a mágus elment.
– Nem – válaszolta Pug. – Nem őrült; egyszerűen csak elhiszi, amit a bátyja mond neki. Aki Axantucar és Ergoran szemébe nézve elhiszi, hogy ők hoznak majd jólétet a birodalomra, az bolond, hiszékeny idealista, de nem őrült. Nekünk inkább Ergorantól kell igazán tartanunk.
Ismét elcsöndesedtek, és Pug azon mélázott, amit Elgahar súgott neki. A dermesztő lehetőség azonban, amit jelentett, túl szörnyű volt ahhoz, hogy sokáig gondolkodjon rajta, így visszafordította elméjét arra a különös pillanatra, amikor életében először megvillant előtte a Keskeny Ösvény elsajátításának lehetősége.

 

Telt-múlt az idő. Pug nem volt benne biztos, de úgy érezte, napnyugta után négy órával lehet, vagyis elérkezett az idő, amit a hadűr kijelölt a kihallgatásra. Őrök léptek be a cellába, és eloldozták Meechamet, Dominicet, illetve Pugot. Hochopepát hátrahagyták.
Egy kínzóeszközökkel felszerelt kamrába vitték őket. A tündöklő zöld-arany ruhát viselő hadúr Ergorannal beszélgetett. A vörös csuklyát viselő hóhér némán várakozott, amíg a három foglyot a kezüknél fogva oszlopokhoz nem kötözték, oly módon, hogy lássák egymást.
– Ergoran és Elgahar álláspontom ellenére meggyőztek, hogy több különböző ok miatt is üdvösebb, ha élve maradsz. Elgahar hajlik arra, hogy valamennyire elhiggye a történetedet, legalábbis bölcsebbnek tartja, ha mindent megtanulunk tőled, amit csak lehetséges. Ergorant és engem nem sikerült meggyőznöd, vannak azonban más dolgok is, amiket tudni szeretnénk. Mindenesetre biztosítanunk kell, hogy csak az igazat mondd.
Azzal intett a kínzómesternek, aki letépte Dominic ruháját, csak egy ágyékkötő maradt rajta. Az inkvizítor kibontott egy lepecsételt cserépedényt, és egy pálcával kivett belőle valami fehéres anyagot. Odaérintette a szerzetes melléhez, aki felszisszent. Fémek nélkül a tsuranik egészen más kínzási eljárásokat fejlesztettek ki, mint amilyeneket Midkemiában használtak, de ezek is ugyanolyan hatékonynak bizonyultak. A ragacsos, kausztikus anyag azonnal hólyagokat varázsolt az áldozat bőrére, amint kapcsolatba került vele. Dominic összeszorított szemmel fojtott vissza egy fájdalomkiáltást.
– Gazdaságossági okokból úgy gondoltuk, könnyebben elmondod az igazságot, ha előbb kezelésbe vesszük a barátaidat. A honfitársaid elbeszélése és a Birodalmi játékokon mutatott megbocsáthatatlan viselkedésed alapján úgy tűnt, roppant együttérző vagy, Milamber. Nos, elmondod nekünk az igazat?
– Amit elmondtam, az mind igaz, hadúr! És ezen az sem változtat, ha megkínzod a barátaimat!
– Uram!
– Mi az? – nézett Axantucar az inkvizítorra.
– Ez az ember... nézze!
Dominic arcáról eltűnt a fájdalmas kifejezés. A helyét földöntúli béke vette át, ahogy ott lógott az oszlopról. Ergoran közelebb lépett, és megvizsgálta a szerzetest.
– Transzban van?
A hadúr és a mágus Pugra néztek.
– Milyen trükköt használ ez az ál-pap, Milamber?
– Igaz, hogy nem Hantukama követője, viszont az én világom egyik istenének a papja. Képes nyugalomba helyezni az elméjét, attól függetlenül, mi történik a testével.
A hadúr a kínzómester felé intett, aki éles kést vett elő a szerszámai közül. Odalépett a szerzeteshez, és egy gyors vágással mély sebet nyitott a vállán. Dominic meg sem rezdült. Az inkvizítor csipeszek segítségével izzó parazsat helyezett a sebbe. A barát megint nem reagált.
– Ennek nincs értelme, uram – tette le a hóhér a csipeszt. – Elzárta az agyát. Már korábban is voltak ilyen gondjaink a papokkal.
Pug a szemöldökét ráncolta. Az egyházak – bár nem vonták ki magukat teljesen a politikából – óvatosan bántak a Nagytanács-beli kapcsolatokkal. Ha a hadúr papokat vallatott, az azt jelenti, hogy a templomok a Háborús Párt ellenfeleivel szimpatizálnak. Mivel Hochopepa nem is tudott a dologról, a hadúr nyilván titokban és gyorsan szerelte le az ellenállást. Ha más nem is, ez világossá tette Pug számára, hogy a Birodalom szorult helyzetben van, már most is a polgárháború küszöbén áll. Hamarosan azokra is lecsapnak, akik a császárt támogatják.
– Ő viszont nem pap – lépett Ergoran Meecham mellé. Végigmérte a magas nemest. – Közönséges rabszolga, úgyhogy biztosan kezelhetőbb lesz. – Meecham leköpte a mágust. Ergoran, aki hozzászokott a Nagy Embereknek kijáró nyilvánvaló félelemhez és tisztelethez, úgy érezte, mintha letaglózták volna. Hátrahökkenve törölgette a nyálat az arcáról.
– Megérdemled a lassú, kínos halált, rabszolga – mondta jeges dühvel.
Meecham szélesen, szinte kihívóan elmosolyodott – Pug amióta megismerte, sosem látott tőle ilyet. Forradásos arca lehetetlenül démonivá változott.
– Akkor is megérte, te impotens öszvér!
Meecham mérgében a királyság nyelvén beszélt, a sértés hangsúlya azonban így is feldühítette a mágust. Ergoran elvett egy éles pengét a kínzószerszámok közül, és hosszú barázdát hasított a nemes mellkasán. Meecham felszisszent és elsápadt, ahogy a seb vérezni kezdett. A mágus diadalmasan lépett közelebb. Ekkor azonban a midkemiai ismét leköpte.
– Uram, a Nagy Ember tönkreteszi ezt a finom munkát – fordult az inkvizítor a hadúrhoz.
Ergoran hátralépett, és eldobta a kést. Visszatérve Axantucar mellé, megint letörölte a nyálat az arcáról.
– Ne mondd el túl hamar, amit tudsz, Milamber – sziszegte gyűlölettel. – Szeretném, ha ez a dög hosszas leckét kapna a tiszteletből.
Pug küzdött bilincsei mágiasemlegesítő hatása ellen, de nem járt sikerrel. A kínzómester elkezdett dolgozni Meechamen, a sztoikus nemes azonban nem volt hajlandó ordítani. A hóhér jó fél óráig folytatta véres mesterségét, míg Meecham végül elgyötörten felnyögött, és félig-meddig elvesztette az eszméletét.
– Miért jöttél vissza, Milamber? – kérdezte a hadúr.
– Már elmondtam – felelte Pug, sajátjának érezve Meecham fájdalmát. Aztán Ergoranra nézett: – Te is tudod, hogy ez az igazság.
Tudta, hogy a könyörgése süket fülekre talál, mert a feldühödött mágus azt kívánja, minél többet szenvedjen Meecham, és egyáltalában nem érdekli, mit mond Pug.
Axantucar intett az inkvizítornak, hogy Pugon folytassa. A vöröscsuklyás férfi az ő köntösét is letépte. Ismét kinyitotta a kausztikum tartóját, és egy kis darabkát a varázsló mellére helyezett az anyagból. A mocsárban rabszolgaként ledolgozott évek karcsú, izmos férfivá érlelték Pugot, és a teste megfeszült a fájdalomtól. Az első pillanatban nem érzett semmit, de egy másodperccel később a vegyszer már égette a húsát. Szinte hallotta, hogy serceg a bőre.
– Miért jöttél vissza? Kikkel léptél kapcsolatba? – hatolt át a hadúr hangja a fájdalom ködén.
Pug a mellét égető tűz hatására behunyta a szemét. A Kulgan inasaként tanult nyugtató gyakorlatokban keresett enyhülést. Egy újabb darab kausztikum hatására újabb tűz hasított a húsába, ezúttal azonban belső combjának érzékenyebb bőre volt a célpont. Pug agya fellázadt, és a varázslatokban keresett menedéket. Gyerekkorában csak stresszállapotban volt képes megtalálni az utat a mágiához. Amikor trollok fenyegették az életét, akkor fedezte fel az első varázslatát. Amikor Roland úrfival küzdött, szintén mágikus eszközöket használt, és amikor tönkretette a Birodalmi játékokat, akkor is a düh és őrület feneketlen kútjából merített. Az elméje felbőszült állatként vetette magát a mágikusan emelt ketrec rácsainak, az állatokhoz hasonlóan vakon reagált, és újra meg újra nekivetette magát a korlátnak, eltökélten, hogy vagy kíszabadul, vagy meghal.
Izzó parazsat helyeztek a bőrére, és felsikoltott. A feldühödött állat fájdalomüvöltése volt ez, miközben az elméje elszabadult. A gondolatai elhomályosultak: mintha egy fényvisszaverő felületekből álló tájon állt volna, egy őrülten pörgő tükörszobában, ahol mindenhonnan képek kacsintgatnak rá. Az egyik falról a Crydee-i kuktagyerek nézett vissza rá, aztán a másikról Kulgan inasa. A harmadikról a fiatal nemesúrfi, a negyedikről pedig a Shinzawai mocsári tábor rabszolgája. A képek mögötti képekben, a tükrökön belüli tükrökben azonban új dolgokat fedezett fel. A kuktagyerek mögött ott látott egy férfit, egy szolgát, mégsem volt kétsége afelől, ki az. Pug varázslatok és képzés nélkül felnőve a kastély kiszolgáló személyzetének egyik tagjaként a konyhában dolgozott. Az úrfi mögött ott látta a Királyság nemesét, aki feleségét, Carline hercegnőt vezeti a karjánál fogva. Az elméje megszédült. Eszeveszetten keresett valamit. Alaposan megnézte Kulgan inasát. Mögüle a Keskeny Ösvény felnőtt varázslója tükröződött vissza. És megértette, hogy az árnykép forrása egy lehetséges jövő, amely sohasem következett be, mert a sors egy véletlene másfelé vezette őt. Életének alternatívái között azonban megtalálta, amit keresett. Menekvésre lelt. Hirtelen mindent megértett. Út nyílt előtte, amelyen az elméje elmenekülhetett.
Felpattant a szemhéja, és elpillantott a vöröscsuklyás inkvizítor mellett. Meecham visszanyerte az eszméletét és felnyögött, Dominic azonban még mindig transzban volt.
Pug minden mentális erejét összeszedve elfordította figyelmét a sérüléseiről. Egy pillanattal később már nem érezte a fájdalmat. Ekkor elméjével kinyúlt Ergoran fekete köpenyes alakja felé. A Birodalom Nagy Embere majdnem megtántorodott, ahogy Pug pillantása az övébe kapcsolódott. A történelemben először fordult elő, hogy a Széles Ösvény egy varázslója a Keskeny Ösvény képességeit alkalmazza: a két mágus akaratpárbajt vívott. Pug elmeroppantó erővel kerekedett felül Ergoranon, aki azonnal elveszítette az eszméletét. A feketeruhás alak egy pillanatra megingott, aztán Pug átvette az uralmat a test fölött. A mágus becsukta a szemét, és most Ergoranon keresztül látott. Várt, amíg kicsit hozzászokott az érzéshez, és képes volt teljességgel parancsolni a tsurani testének. A Nagy Ember keze felemelkedett, és energianyilak szöktek elő az ujjaiból, amelyek hátba találták a kínzómestert. Vörös és lila erővonalak cikáztak a sikoltozó férfi ívben megfeszült teste körül. Aztán az inkvizítor őrült marionettbábként, fájdalomüvöltések közepette, görcsösen rángatózva táncolta körbe a szobát.
– Ergoran! Mi ez az őrültség? – ordított fel a hadúr, miután magához tért első meglepetéséből. Megragadta a mágus köpenyét, mire a hóhér a falnak ütődött, és elesett. Abban a pillanatban, amikor a hadúr fizikai kapcsolatba került a varázslóval, a fájdalmas energiakitörés megszűnt a kínzómester körül, és elborította Axantucart. A hadúr a kíntól tekeregve esett hátra.
A hóhér felállt, megrázta elködösült fejét, és visszabotladozott a foglyokhoz. A vöröscsuklyás férfi keskeny pengéjű kést húzott elő, mert érezte, hogy Pug volt a fájdalom forrása. Előrelépett, de Meecham a láncaiba kapaszkodva felegyenesedett, és egy lendülettel az inkvizítor nyaka köré fonta a lábát. Sikerült ollószerű szorításában tartania a vergődő hóhért. A férfi újra meg újra Meecham lábába szúrt a késével, a fogoly azonban nem lankadt. A nemes combja már iszamós volt a saját vérétől, de a kínzómester sem tudott túl mélyre hasítani az apró, nedvességtől síkos késsel. Meecham diadalmasan felkiáltott, aztán felnyögve egy hirtelen rántással eltörte az ellenfele nyakát. Amint az inkvizítor összeesett, a nemesből is elpárolgott az erő. Eldőlt: csak a láncok tartották vissza az eséstől. Halványan elmosolyodott Pug felé.
Ahogy Pug abbahagyta a fájdalomvarázslatot, a hadúr összeesett Ergoran mellett. Pug közelebb irányította a mágust. A Nagy Ember elméje puha, könnyen formázható anyagnak tűnt a számára, és valahogy azt is tudta, hogyan utasíthatja cselekvésre, miközben annak is teljesen a tudatában maradt, hogy a saját testével mit csinál.
A mágus elkezdte eloldozni Pugot, miközben a hadúr talpra küzdötte magát. Még csak az egyik keze volt szabad, amikor Axantucar odatámolygott az ajtóhoz. Pugnak döntenie kellett. Ha mindkét keze kiszabadul, akárhány őrrel is elbánik, akiket a hadúr beküld hozzá, viszont nem irányíthat két embert egyszerre, és nem valószínű, hogy elég ideig képes lesz az uralma alatt tartani Ergorant ahhoz, hogy elpusztítsa a hadurat, és őt is kiszabadítsa. Vagy mégis? Pug ekkor ismerte fel a veszélyt. Ez az újfajta mágia túl bonyolult: megzavarja az ítélőképességét. Miért hagyja elmenni Axantucart? A kínzás okozta fájdalom és a megerőltetés szörnyű terhet rótt rá, és érezte, hogy egyre gyengül. A hadúr félrehúzta az ajtót, őrökért kiáltott, és felkapott egy lándzsát, amelyet teljes erőből belehajított Ergoran hátába. A mágus térdre esett az ütés erejétől, még mielőtt eloldozhatta volna a fogoly másik kezét. Azonkívül a sebesülés pszichikai csapásként Pugra is visszahatott: együtt sikoltott a haldokló Ergorannal.
Köd borította el az elméjét. Aztán valami összetört odabenn, és a gondolatai az emlékek csillogó tükörszilánkjaiból álló tengerré változtak. Hullámzottak és táncoltak, bonyolult minták, kör, alagút, majd végül út alakult ki belőlük. Pug végigvonszolta magát azon az úton, és új tudatosság szintjére érkezett. Új ösvényeket járt, új dolgokat értett meg. Ez az út nyílt meg előtte korábban is – fájdalmon és félelmen keresztül –, de most már szabadon járhatott rajta. Végre irányítani tudta örökölt képességeit.
Amikor kitisztult a látása, a lépcsőn lesiető katonákat pillantott meg. Pug a csuklóján maradt kötelékre fordította a figyelmét. Hirtelen eszébe jutott Kulgan egy régi tanítása. Elméje egy villanásával ismét puhává és rugalmassá tette a keményre edzett bőrt, és egyszerűen kihúzta belőle a kezét.
Koncentrált, és a varázslat elleni bilincsek kettétörtek, és leestek róla. Visszanézett a lépcsőre, és most már fel tudta fogni, mit lát. A hadúr és katonái elmenekültek a szobából, mivel odafenn is valami küzdelem folyt. Egy, a Kanazawai klán kék páncélját viselő harcos holtan feküdt egy császári fehérbe öltözött mellett. Pug gyorsan kiszabadította Meechamet, és lefektette a földre. A lábán és a testén vágott számtalan sebből patakzott a vér. Pug mentális üzenetet küldött Dominicnak: Térj vissza! Dominic szene azonnal felpattant, s miután levette a kötelékeit, a mágus csak annyit mondott neki:
– Foglalkozz Meechammel!
A szerzetes nem kérdezett semmit, hanem azonnal ápolni kezdte a sebesült nemest.
Pug felrohant a lépcsőn, oda, ahol a bebörtönzött Hochopepa hevert. Amikor belépett a cellába, meglepett társa rögtön kíváncsiskodni kezdett:
– Mi ez? Zajt hallottam odakintről.
– Nem tudom – hajolt le Pug, és puha bőrré változtatta a bilincseket. – Azt hiszem, szövetségesek. Gyanítom, hogy a Kék Kerék Párt próbál meg kiszabadítani bennünket – húzta le Hochopepa kezéről a béklyókat.
Hochopepa rogyadozva talpra állt.
– Segítenünk kell, hogy segíthessenek nekünk – mondta eltökélten. – Csak ekkor tűnt fel neki kiszabadulásának módja, és a meglágyított bilincsek. – Milamber, hogy csináltad ezt?
– Nem tudom, Hocho – fordult vissza az ajtóból Pug. – Majd megbeszéljük.
Azzal felrohant a palota felső szintjére. A hadúr házának központi galériáján fegyveresek küzdöttek egymással. Különböző színű páncélokba öltözött férfiak a hadúr császári fehéret viselő emberei ellen. A véres csatát nézve meglátta Axantucart, aki éppen két ellenfélen küzdötte át magát. Két fehér páncélos testőr fedezte a visszavonulását. Pug behunyta a szemét, és arranyúlt. Amikor odanézett, észrevette, hogy sikerült létrehoznia egy láthatatlan energiakezet. Ugyanúgy tudta használni, mint a sajátját. Mint egy kiscicát, a nyakánál fogva megragadta a hadurat. Felemelte, és maga felé húzta a kapálózó férfit. A katonák a felettük lógó hadúr láttán abbahagyták a küzdelmet. Axantucar, a Birodalom leghatalmasabb harcosa szégyentelenül sikoltozott félelmében, amiért egy Láthatatlan erő fogva tartotta.
Pug elhúzta a hadurat oda, ahol ő és Hocho álltak. A császári fehérek némelyike magához tért első meglepetéséből, és rájött, hogy a renegát mágus okozza uruk problémáját. Jó néhányan otthagyták színes páncélzatú ellenfelüket, és Axantucar segítségére siettek.
Aztán valaki hangosan felkiáltott:
– Ichindar! Kilencvenegyszeres császár!
Abban a pillanatban minden katona – függetlenül attól, melyik oldalon harcolt – homlokát a kőhöz érintve leborult a padlóra. A tisztek lehajtott fejjel álltak. Csak Hochopepa és Pug figyelték, amint a Kék Kerék Pártjának összes színét viselő hadifőnökök beléptek a terembe. Előttük Kamatsu közeledett, évek óta nem látott páncélját viselve, ismét a Kanazawai klán hadifőnökeként. Két sorba álltak, aztán utat nyitottak a császárnak. Ichindar, a Birodalom legnagyobb hatalmú ura ünnepi aranypáncéljában ragyogva besétált. Odament Pughoz (aki mellett még mindig ott lógott a levegőben a hadúr), és körülnézett. Végül megszólalt:
– Nagy Ember, úgy látszik, mindig nehézségek támadnak, ha te valahol megjelensz. Ha letennéd – nézett fel Axantucarra –, véget vethetnénk ennek a zűrzavarnak.
Pug hagyta, hogy a hadúr lezuhanjon, és keményen a padlónak csapódjon.

 

– Meghökkentő történet, Milamber – szólalt meg Ichindar. A császár a hadúr korábbi párnáján üldögélve egy csésze chochát szürcsölgetett. – Egyszerű lenne azt mondani, hogy hiszek neked, és mindent megbocsátok, de a szégyent, amit az általad tündéknek és törpöknek nevezett népek hoztak rám, lehetetlen elfelejteni.
Körülöttük a Kék Kerék Párt hadifőnökei és az Elgahar nevezetű mágus ültek.
– Ha a Mennyei Fény megengedi... – hajolt előre Hochopepa. – Ne feledje, hogy ők is csak eszközök voltak, ha úgy tetszik, bábuk egy óriási shah-játszmában. Az, hogy ez a Macros megkísérelte megakadályozni az Ellenség visszatértét, megint más kérdés. Mivel ő a felelős az árulásért, önnek csak rajta kell bosszút állnia. És minthogy ő feltételezhetően halott, ezt a kérdést is lezárhatjuk.
– Hochopepa, olyan könnyű a nyelved, mint egy rellié – mondta a császár, a villámgyors mozgásáról ismert vízikígyószerű állatra utalva. – Nem szeretek ok nélkül büntetni, de nem szívesen lennék ismét olyan békülékeny a Királysággal szemben, mint korábban.
– Felség, ez pillanatnyilag nem is lenne bölcs dolog – jegyezte meg Pug. Amikor látta, hogy Ichindar érdeklődik, a mágus folytatta: – Remélem ugyan, hogy egy napon nemzeteink ismét barátokként találkoznak, pillanatnyilag azonban sokkal sürgetőbb ügyekkel kellene foglalkoznunk. Rövid távon úgy kell tennünk, mintha a két világ sosem egyesült volna újból.
– Annak alapján, amit megértettem a történtekből, gyanítom, hogy igazad van – egyenesedett fel a császár. – Jelentős problémákat kell megoldanunk. Hamarosan olyan döntést kell hoznom, amely az egész tsurani történelem folyását megváltoztathatja. – Egy ideig némán töprengett magában, aztán folytatta: – Amikor Kamatsu és a többiek eljöttek hozzám, hogy jelentsék a visszatérésedet, meg a gyanúdat, hogy valami tsurani eredetű sötét rémség szabadult a világodra, nem akartam foglalkozni a dologgal. Még az a lehetőség sem érdekelt, hogy újra megszállhatjuk a világodat. Féltem ismét cselekedni, mert a Midkemián történt támadás óta nem örvendek már akkora megbecsülésnek a Nagytanács előtt. – Egy pillanatra megint elmerült a gondolataiban. – Az a világ gyönyörű, amennyire a csata előtt láttam – sóhajtott fel, zöld szemét Pugra függesztve. – Milamber, ha Elgahar nem jött volna el a palotámba, hogy megerősítse, amit a Kék Kerék Párt-beli szövetségeseid állítottak, mostanra már valószínűleg halott lennél – és nem soká én is –, Axantucar pedig egy véres polgárháború felé vezetné az országot. Csak az árulással szembeni felháborodás miatt nyerhette el a fehér és arany köntöst. Te megakadályoztad a halálomat, de az is lehet, hogy valami komolyabb veszélyt is elhárítottál a Birodalom feje fölül. Azt hiszem, megérdemled, hogy odafigyeljünk rád, bár te is tudod, milyen felfordulás kezdődik most az országban.
– Épp eléggé a Birodalom gyermeke vagyok ahhoz, hogy megértsem, a Tanács játéka most még elkeseredettebbé fog válni.
Ichindar kinézett az ablakon, amely előtt Axantucar himbálózott a szélben.
– Majd megkérdezem a történészeket, de szerintem ő az első hadúr, akit egy császár felakasztatott. – Az akasztás a legnagyobb szégyennek számított egy harcosra nézve. – Ennek ellenére, mivel ő kétségtelenül ugyanezt a sorsot szánta nekem, nem hinném, hogy lázadásra kellene számítanom – legalábbis ezen a héten.
A Nagytanács jelenlévő hadifőnökei összenéztek. Végül Kamatsu szólalt meg:
– Mennyei Fény, megengedi? A Háborús Párt zavarodottan visszavonult. A hadúr árulása megfosztotta őket minden tárgyalási alaptól a Nagytanácsban. Ebben a pillanatban a Háborús Párt nem létezik: a résztvevő klánok és családok hamarosan összeülnek megbeszélni, melyik párthoz csatlakozzanak, hogy visszanyerjék a befolyásuk egy részét. Pillanatnyilag a mérsékeltek parancsolnak.
– Nem, nagyrabecsült uram, tévedsz – jelentette ki meglepő határozottsággal a császár, miközben a fejét rázta. – Tsurannuanniban én parancsolok. – Azzal felállt, és megnézte a körülötte ülőket. – Amíg Milamber ügye nem rendeződik, és a Birodalom nincs biztonságban, vagy ki nem derül, hogy semmiféle fenyegetés nem létezik, feloszlatom a Nagytanácsot. Nem lesz új hadúr, amíg meg nem parancsolom, hogy válasszatok egyet a tanácsban. Amíg másképp nem rendelkezem, én vagyok a törvény.
– Felség, és a Gyülekezettel mi lesz? – kérdezte Hochopepa.
– Marad minden a régiben; de figyelmeztetlek, Nagy Ember, ügyelj a testvéreidre. Ha még egy feketeruhás belekeveredik egy házam elleni összeesküvésbe, a Nagy Emberek törvényen felüli státusa véget ér. Még ha arra is kényszerülnék, hogy az ország összes seregét feláldozzam mágikus erőitek előtt, még ha a Birodalom összeomlik, akkor sem tűröm többé, hogy bárki is megkérdőjelezze a Császár felsőbbrendűségét. Megértetted?
– Úgy lesz, császári felség – felelte Hochopepa. – Elgahar visszavonulása, illetve bátyja és a hadúr tettei elgondolkodtatják majd a Gyülekezetet. A tagok elé terjesztem az ügyet.
– Nagy Ember – fordult az uralkodó Pughoz –, nem utasíthatom a Gyülekezetet, hogy vegyenek vissza téged, ráadásul én is kényelmetlenül érzem magam, ha a közelemben vagy. De amíg ez az ügy nem rendeződik, szabadon járhatsz-kelhetsz országomban. Amikor visszatérsz a hazádba, tájékoztass minket, mire jutottál. Hajlandóak vagyunk segíteni a világod pusztulásának megakadályozásában, ha ez lehetséges. Most pedig – indult el az ajtó felé – vissza kell mennem a palotámba. Újjá kell építenem Birodalmamat.
Pug a távozókat nézte, amikor Kamatsu odalépett hozzá.
– Nagy Ember, úgy látszik, egyelőre jól végződött a dolog.
– Egyelőre, öreg barátom. Menjen, és segítsen a Mennyei Fénynek, mert lehet, hogy nem sokáig él, miután a ma éjszakai döntéseit holnap kihirdetik. – Aztán Hochopepához fordult: – Keresd meg Dominicot és Meechamet, és vidd magaddal őket a Gyülekezetbe, Hocho. Rengeteg tennivalónk van.
– Rögtön, csak előbb kérdezek valamit Elgahartól. – A köpcös mágus a hadúr korábbi kedvencére nézett: – Miért változott meg ilyen hirtelen a véleményed? Eddig azt hittem, hogy csak a bátyád eszköze vagy.
– Elgondolkodtatott, amit Milamber a szülőföldjét fenyegető veszedelemről mondott – felelte a karcsú varázsló. – Mérlegeltem a lehetőségeket, és amikor elmondtam a nyilvánvaló választ Milambernek, ő is egyetértett. Ez túl komoly dolog ahhoz, hogy tudomást se vegyünk róla. Ehhez képest minden más ügy jelentéktelen.
– Nem értem – fordult Hochopepa Pug felé. – Miről beszél?
Pugból feltört a kimerültség, és valami mélyről jövő félelem lett úrrá rajta.
– Még beszélni is alig merek róla – nézett körül. – Elgahar valami olyasmire jött rá, amit én már régóta gyanítottam, csak még magamnak sem mertem elismerni.
Egy pillanatra elhallgatott. A szobában állók visszafojtott lélegzettel lesték a válaszát:
– Az Ellenség visszatért.

 

Pug becsukta a bőrkötéses kódexet.
– Megint zsákutca – dörzsölgette fáradt szemét.
Annyi mindennel kellett törődnie, és úgy röpült az idő. A felfedezését, hogy a Keskeny Ösvény varázslójaként is képes működni, megtartotta magának. Lényének ezt a részét eddig nem ismerte, és kényelmesebb körülmények között szerette volna teljes egészében kitapasztalni a képességeit.
Hochopepa és Elgahar felnéztek a könyvükből. Elgahar – talán jóvátételként – sokkal keményebben dolgozott, mint bárki más.
– Iszonyatos a rendetlenség a feljegyzések között – jegyezte meg.
– Én is ezt mondtam Hochónak két évvel ezelőtt – bólogatott Pug – a Gyülekezet dölyfössé és hanyaggá vált. Az itteni zűrzavar csak egy példa erre.
Pug megigazította fekete köntösét. Amikor kiderült visszatérésének oka, öreg barátja és az őt támogató Elgahar egy intésére visszavették a Gyülekezetbe teljes jogú tagként. A jelen lévő tagok közül csak néhányan tartózkodtak, és senki sem szavazott ellene. Hiszen egyszer mindannyian ott álltak a Próbák Tornyán, és látták az Ellenség dühét és hatalmát.
Shimone lépett be Dominic társaságában – Pug egyik legrégebbi barátja és tanítója a Gyülekezetben. A hadúr kínzómesterével történt tegnap esti találkozása óta a barát meglepő regeneráló képességről tett tanúbizonyságot. Mágikus gyógyító erejét felhasználta Pugnál és Meechamnél, saját magán azonban képtelen volt alkalmazni. Mindenesetre elmondta a mágusoknak, hogyan készíthetnek a számára olyan gyógykenőcsöt, amely megakadályozza vágott és égési sebei elfertőződését.
– Milamber, ez a pap barátod kész főnyeremény. Valami csodálatos módszert tud, aminek a segítségével katalogizálhatjuk az itteni műveket.
– Csak megosztottam velük a Sarth-ban tanultakat szerénykedett a szerzetes. – Elsőre szörnyűségesnek tűnt a zűrzavar, de ha jobban megnézed, nem is olyan borzasztó.
– Engem az aggaszt – nyújtózkodott Hochopepa –, hogy alig tudtunk meg valami újat. Olyan, mintha a torony tetején átélt közös látomásunk lenne az Ellenségről származó legkorábbi emlékünk, és azóta sem jegyeztek volna fel róla semmit.
– Lehet, hogy így is van – felelte Pug. – Ne felejtsd el, hogy a legtöbb igazán nagyhatalmú mágus elenyészett az Arany Hídnál, és csak tanítványaik és a Keskeny Ösvény mágusai maradtak meg. Évekig is eltarthatott, mire megkísérelték összeszedni a jegyzeteket.
Meecham lépett be, kezében nagy halom, bőrbe csomagolt ősi kéziratot cipelve. Pug a földre mutatott az asztala közelében, mire a nemes odatette az iratokat. A mágus kibontotta a csomagot, és átadott néhány kötetet a többieknek. Elgahar óvatosan kinyitott egyet: a könyv kötése jól hallhatóan megnyikordult.
– Tsurannuanni isteneire, ezek a munkák nagyon régiek!
– A Gyülekezet legrégebbi könyvei közé tartoznak – szólalt meg Dominic. – Egy óráig eltartott, amíg Meecham és én rájöttünk, hogy hol lehetnek, és még egy óráig, amíg sikerült előásnunk őket.
– Annyira ősi, hogy szinte másik nyelvjárásnak számít – mondta Shimone. – Olyan igeformák és ragozások vannak benne, amelyekről még nem is hallottam.
– Milamber, figyelj csak! – kiáltott fel Hocho. – „És amikor a híd elenyészett, Avarie még mindig ragaszkodott a tanácshoz.”
– Az Arany Híd? – érdeklődött Elgahar.
Pug és a többiek abbahagyták a munkát, és valamennyien Hochopepára figyeltek, aki tovább olvasott.
– „Az Alstwanabik közül mindössze tizenhárman maradtak, név szerint Avarie, Marlee, Caron” – itt folytatódik a felsorolás –, „és valamennyien rettegtek, ekkor azonban Marlee úrnő elmondta nagyhatású beszédét, és elcsitította félelmeiket. Itt vagyunk ezen a világon, amelyet Chakakan” – lehet, hogy ez a 'Chochocan' szó ősi alakja? – „alkotott a számunkra, és túl fogjuk élni. Azok, akik figyeltek, azt mondják, biztonságban vagyunk a Sötétségtől.” A Sötétség? Lehetséges ez?
Pug is átolvasta a bekezdést.
– Rogen is ezt a nevet használta a látomásában. Túl szoros a kapcsolat ahhoz, hogy egyszerű véletlennek tekintsük. Itt a bizonyíték: az Ellenség keze van az Arutha herceg elleni merényletekben.
– De van itt még valami – szólt közbe Dominic.
– Igen – helyeselt Elgahar –, kik lehetnek azok, akik figyeltek?

 

Pug eltolta magától a könyvet: ránehezedett az átvirrasztott éjszaka súlya. A többiek közül, akik vele együtt kutatással töltötték a napot, már csak Dominic maradt ébren. Az Ishapot követő szerzetes – úgy látszott – képes figyelmen kívül hagyni a fáradtságot, ha úgy akarja.
Pug behunyta a szemét, de csak egy rövid időt szándékozott pihenéssel tölteni. Rengeteg dolog cikázott az agyában, amelyeket most mind félretett. A képek valahol a távolban tovább villództak, de ez nem zavarta.
Pug hamarosan elaludt, és álmodott valamit.
Ismét ott állt a Gyülekezet tetején. A tanítványok szürke ruháját viselte, és Shimone újból megmutatta neki a torony lépcsőjét. Tudta, hogy fel kell másznia, ismét szembe kell szállnia a viharral, és megint ki kell állnia a próbát, amely Nagy Emberré avatja.
Álmában felment a lépcsőn; minden foknál látott valamit: vibráló képek sorozatát. Egy madár csapott le a vízre egy halért: skarlátvörös szárnya csak úgy szikrázott a kék ég és víz háttere előtt. Aztán másféle képek rontottak rá: forró dzsungel, amelyben rabszolgák kínlódtak; harcosok küzdöttek; egy haldokló katona; thünok, akik az északi pusztákon szaladtak; egy fiatalasszony, aki elcsábította férje egyik testőrét; egy fűszerkereskedő bódéja. Aztán észak felé kanyarodtak a látomásai, és meglátta...
Jégmezők; keserves hideg és metsző szél süvített. Érezte az idő keserű szagát. Egy hóból és jégből alkotott toronyban a szél ellen bebugyolált alakok mozogtak. Csak szokatlanul sima járásuk árulta el, hogy nem emberek. Az ősi, és az emberek számára felfoghatatlanul bölcs teremtmények egy jelet kerestek az égen. Felnéztek, és figyeltek. Figyelnek. A Megfigyelők!
Pug felegyenesedett, és kinyitotta a szemét.
– Mi az? – kérdezte Dominic.
– Szedd össze a többieket! – felelte Pug. – Rájöttem.

 

Pug ott állt a többiek előtt; fekete köpenye lobogott a reggeli szélben.
– Senkit sem viszel magaddal? – kérdezte megint Hochopepa.
– Nem, Hocho. Ha segíteni akarsz, vidd vissza Dominicet és Meechamet a birtokomra, hogy átmehessenek Midkemiába. Elküldöm Kulgannak és a többieknek, amit eddig megtudtam itt, illetve üzeneteket visznek mindenkinek, akinek tudnia kell a tényekről. Lehet, hogy csak egy legendát hajszolok, amikor megpróbálom megtalálni ezeket a Megfigyelőket északon. Többet segítesz, ha visszajuttatod a barátaimat.
– Ha megengeded, csatlakoznék a társaidhoz, és elmennék a világodra – lépett elő Elgahar.
– Miért? – érdeklődött Pug.
– A Gyülekezetnek nincs túlzottan szüksége olyasvalakire, aki belebonyolódott a hadúr ügyeibe, és annak alapján, amit elmondtál, a ti akadémiátokon is vannak Nagy Emberek, akiknek tanítókra van szükségük. Tekintsd kárpótlásnak a dolgot! Ott maradok – legalábbis egy darabig –, és segítek a tanítványok oktatásában.
Pug elgondolkodott.
– Nos, jó. Kulgan majd megmondja, hogy mit kell tenned. De ne feledd, a Nagy Ember-i rang semmit sem számít Midkemián. Egyszerűen egy ember leszel a sok közül. Nem lesz könnyű megszokni.
– Majd csak kibírom.
– Fantasztikus ötlet! – ragyogott fel Hochopepa. – Olyan régóta kíváncsi vagyok arra a barbár világra, ahonnan jöttél, és a feleségemtől se lenne rossz megszabadulni egy kis időre. Én is megyek.
– Hocho – nevetett Pug –, az akadémia szegényes hely, nem lenne meg a szokásos kényelmed.
– Ne törődj te azzal, Milamber! – lépett előre a kövér varázsló. – Szövetségesekre lesz szükséged a világodon. Lehet, hogy folyton komolytalankodom, de a barátaidnak hamarosan segítségre lesz szükségük. Az Ellenség túlmegy mindannyiunk tapasztalatán. Már most el kell kezdenünk a harcot ellene. Ami pedig a kényelmetlenségeket illeti, el fogom viselni.
– Ő és Kulgan – rázta meg a fejét Meecham. – Két dudás egy csárdában.
– Mi az a dudás? – kíváncsiskodott Hochopepa.
– Hamarosan megtudod, öreg barátom – ölelte meg Pug Hochót és Shimonét, aztán kezet szorított Meechammel és Dominickal, majd meghajolt a Gyülekezet többi tagja felé. – Pontosan kövessétek a rés aktiválására vonatkozó utasításaimat, aszerint, amit leírtam. Utána pedig feltétlenül zárjátok be: lehet, hogy az Ellenség még mindig keresi a hasadékot, ahol beléphetne a világainkba.
– Én a Shinzawai uradalomba megyek, mert az a legészakibb hely, ahol még használhatom a pentagrammot. Ott lóra ülök, és átvágok a thün tundrán. Ha a Megfigyelők még mindig léteznek, megtalálom őket, és visszatérek Midkemiába azzal, amit az Ellenségről tudnak. Akkor ismét találkozunk. Addig pedig vigyázzatok egymásra, barátaim!
Azzal Pug felidézte a szükséges varázslatot, és halvány vibrálás kíséretében eltűnt.
A többiek egy darabig még ott álldogáltak. Végül Hochopepa szólalt meg:
– Gyerünk, még fel kell készülnünk – nézett Dominicra, Meechamre és Elgaharra. – Menjünk, barátaim.

 

 

18.
A bosszú

Jimmy felriadt.
Valaki mászkált odafönn. Jimmy a többiekkel egyetemben átaludta a nappalt, és az éjszakát várta, hogy átvizsgálhassa a fekete épületet. Ő helyezkedett el a felszínhez legközelebb.
Jimmy megrázkódott. A nap folyamán álmában idegen, zavarba ejtő képek kísértették – nem igazán rémálmok, inkább furcsa vágyódással és homályos felismerésekkel teli képek. Majdnem olyan volt, mintha örökölte volna valaki más álmait, és az a valaki nem ember lett volna. Most is benne lappangott a düh és a gyűlölet emléke. Piszkosnak érezte magát tőle.
Lerázta magáról a különös, elmosódott érzést, és lenézett. A többiek szundikáltak, kivéve Barut, aki meditált. Vagy legalábbis törökülésben, a térdére támasztott kézzel, egyenes felsőtesttel, behunyt szemmel, egyenletesen lélegezve pihent.
A fiú óvatosan a felszínre tornászta magát. Két hangot hallott valahonnan a távolból.
– ...itt valahol.
– Ha olyan ostoba volt, hogy bement, akkor meg is érdemli – mondta valaki szokatlan akcentussal. Jimmy úgy gondolta, egy mordel lehet.
– Hát, én mindenesetre nem megyek utána. Elég világosan figyelmeztettek – szólalt meg egy másik ember.
– Reitz azt mondta, találjuk meg Jaccont, és tudod, hogy vélekedik a parancsmegtagadásról. Ha nem visszük oda hozzá Jaccont hamarosan, a mi fülünk is megteszi helyette – siránkozott az első hang.
– Reitz egy nulla – mondta a mordel. – Murad megparancsolta, hogy senki se lépjen be a fekete Házba. Magadra akarod zúdítani a haragját meg a Fekete Gyilkosait?
– Nem – mondta az első férfi. – De jobb, ha gondolkozol, mit mondjunk Reitznek. Most jöttem...
A hangok elhaltak. Jimmy addig várt, amíg már a beszélgetés távoli zaja sem hallatszott, aztán megkockáztatott egy rövid pillantást kifelé. Két ember és egy mordel sétáltak a híd felé; az egyik ember gesztikulált. A híd végénél megálltak, a ház felé mutogatva magyaráztak valamit. Muraddal beszéltek. A híd túlsó végén Jimmy egy egész csapat lovast látott várakozni, amíg ezek négyen átmentek.
A fiú visszamászott, és felébresztette Aruthát.
– Társaságot kaptunk odafenn – suttogta, aztán még jobban lehalkította a hangját, hogy Baru ne hallja. – És a forradásos arcú régi barátunk is velük van.
– Mennyi idő van még napnyugtáig?
– Legfeljebb egy óra, a teljes sötétségig talán kettő.
Arutha bólintott, és elhelyezkedett a további várakozáshoz. Jimmy odament a csomagjához, és előkotorászott egy darabka szárított marhahúst. A gyomra emlékeztette, hogy aznap még nem evett, és úgy döntött, hogy ha netán meg kell halnia az éjjel, akkor akár ehet is előtte.
Az idő lassan telt, és a fiú észrevette, hogy a többiek jóval feszültebbek a normálisnál. Martin és Laurie magukban búslakodtak, Arutha pedig teljesen befelé fordult. Baru halkan kántált valamit, és úgy tűnt, mintha transzba esett volna, Roald pedig a falon bámult valami láthatatlan képet. Jimmy elhessegette magától a furcsán öltözött különös emberek látványát, és éberségre kényszerítette magát.
– Hé! – szólalt meg elég határozottan, hogy mindenki felé forduljon. – Mindannyian olyan... elveszettnek látszotok.
– Én... én apára gondoltam – szűkült össze Martin szeme.
– Ez a hely okozza – mondta Arutha halkan. – Én... majdnem elvesztettem a reményt, fel akartam adni.
– Én pedig megint ott voltam a Bányász-hasadéknál, csakhogy most nem érkezett meg időben Magosvár serege – suttogta Roald.
– Én elénekeltem... a gyászdalomat – szólalt meg Baru is.
– A hely teszi – húzódott közelebb Laurie. – Arra gondoltam, hogy Carline biztosan talált valaki mást a távollétemben. És te? – nézett Jimmyre.
– Mókásan érzem magam – vonta meg a vállát a fiú –, de lehet, hogy a korom miatt van, vagy valami ilyesmi. Én csak hátborzongató ruhákba öltözött idegenekre gondoltam. Nem tudom, de valahogy feldühített a dolog.
– A tündék szerint a mordelek a hatalomról álmodni jönnek ide – jegyezte meg Martin.
– Hát, mindenesetre úgy néztetek ki, mint azok a mászkáló halottak – mondta Jimmy. – Besötétedett – lépett a hasadék felé. – Nem is tudom, miért nem indulok el körülnézni, és ha a dolgok csendesek, akkor mind mehetünk.
– Azt hiszem, talán nekem is mennem kellene – állt fel Arutha.
– Nem – tiltakozott a tolvajfiú. – Tuti, hogy érteni kell a betöréshez, ha valaki be akar menni annak a Sárkány Nagyúrnak a szentélyébe, és ha van egy kis esze, akkor hagyja, hogy egyedül menjek. Különben lehet, hogy meghal, mielőtt azt mondhatnám: „Ne lépjen oda, fenség!” – és akkor minek bajlódtunk ennyit? Hagyhattuk volna, hogy az Éjsólymok elkapják, és egy csomó éjszakát sokkal kényelmesebb körülmények között tölthettem volna Krondorban.
– Igaza van – bólintott Martin.
– Nem tetszik ez nekem, de tényleg igazad van – törődött bele a nagyherceg is. Amikor a fiú megfordult, hogy induljon, még hozzátette: – Mondtam már neked, hogy néha nagyon emlékeztetsz árra a kalózra, Amos Traskra?
Még a sötétben is érezték, hogy Jimmy elvigyorodik.
A fiú felküszködte magát a hasadékon, és kilesett. Mivel senkit sem látott, gyorsan odaszaladt az épülethez. A falhoz lapulva az ajtóhoz óvakodott. Egy pillanatig csak állt, és megpróbált rájönni, hogyan közelíthetné meg legegyszerűbben a problémát. Ismét megvizsgálta a bejáratot, aztán felmászott a falon; a félfa mellett sikerült megkapaszkodnia az illesztésekben. Megint áttanulmányozta az előcsarnokot az ablakon keresztül. Kétszárnyú ajtó nyílt a sötétségbe. Ettől eltekintve a terem üres volt. Jimmy felnézett, de csak a fekete mennyezetet látta. Vajon mi vár rá odabenn, ami az életére tör? Olyan biztos volt benne, hogy ez csapda, mint hogy a kutyák bolhásak. Már megint rátört az az érzés, hogy valami furcsa a hellyel kapcsolatban.
Leereszkedett a földre, és mély lélegzetet vett. Kinyitotta a reteszt, belökte a jobb oldalon zsaluzott ajtót, és balra ugrott, hogy a fa megvédje, ha közeledne valami odabentről. Semmi sem történt.
A fiú óvatosan bekukucskált, és hagyta, hogy az érzékei következetlenségeket keressenek, hibákat az épület szerkezetében, amelyek elárulnák a csapda helyét. Egyet sem látott. Jimmy nekidőlt az ajtófélfának. Mi van ha a csapda mágikus természetű? Nem tud védekezni az olyan bűbájok ellen, amelyeket arra terveztek, hogy megöljék az embereket vagy a nem-mordeleket vagy bárkit, aki zöld ruhát visel, vagy valami hasonló. A fiú keresztüldugta kezét a nyíláson, készen arra, hogy egy pillanat alatt visszahúzza. Semmi sem történt.
Jimmy leült. Aztán lefeküdt. Ebből a szögből minden másképpen nézett ki, és remélte, hogy megpillant valamit. Ahogy felkelt, feltűnt neki, hogy a padló azonos méretű és anyagú márványtömbökből készült, amelyek között hajszálnyi rések húzódnak. Könnyedén az ajtó előtti tömbre tette a lábát, és lassan áthelyezte rá a testsúlyát, úgy, hogy a legkisebb mozgást is megérezze. A kő nem mozdult.
A fiú belépett, és elindult a túloldali ajtó felé. Minden egyes kőtömböt megvizsgált, mielőtt rálépett, de egyik alatt sem rejtőzött csapda. Alaposan megnézte a falakat és a mennyezetet is, hátha rájön valamire, de semmit sem tudott meg. A régi, ismerős érzés megint megfertőzte őt: valami itt nem volt rendben.
Sóhajtva az épület szívébe vezető ajtó felé fordult, és belépett.

 

Jimmy – korábbi foglalkozásából kifolyólag – rengeteg kétes alakot látott, és ez a Jaccon pont közéjük illett. A fiú lehasalt, és megfordította a holttestet. Ahogy a hulla ránehezedett az ajtó előtti másik kőre, halk pengés hallatszott, és valami elrepült a feje fölött. Jimmy átvizsgálta Jaccont, és a kulcscsont mellett aprócska fémtüskét talált a férfi mellkasában. A fiú nem nyúlt hozzá; anélkül is tudta, hogy azonnal ölő méreggel lehet bevonva. A fickónál ezen kívül csak egy gyönyörű vésetekkel díszített, ékkövekkel kirakott nyelű tőr volt említésre méltó. Jimmy kihúzta a fegyver a halott övéből, és elrejtette a saját ruhája alá.
Jimmy felült. Végigsétált a hosszú, üres, ajtó nélküli hallon, amely levezetett az épület föld alatti részébe. Úgy saccolta, hogy még száz méterre sem lehet attól a barlangtól, ahol Arutháék várakoznak. A holttestbe a hallból kivezető egyetlen ajtóban botlott. A kijárat előtti márványtömb enyhén besüllyedt a padlóba.
Felállt, és odalépett az ajtóhoz, átlósan ahhoz a kőhöz képest, amely a veszélyt jelentette. A csapda annyira nyilvánvaló volt, hogy szinte kiabált, de ez a bolond, mesés gazdagság utáni vágyában, egyenesen belesétált. És meg is fizetett érte.
Valami zavarta Jimmyt. A csapda túlságosan nyilvánvaló volt. Úgy tűnt, mintha valaki hamis biztonságérzetbe akarta volna ringatni, amiért megtalálta. Megrázta a fejét. Nem lehet óvatlan. Hiszen ő abszolút profi, olyan tolvaj, aki tudja, hogy valószínűleg egyetlen hibás lépés végzetes lehet.
Jimmy örült volna, ha kicsit több fény van, mint amit az egyetlen fáklyája biztosított. Megnézte a padlót Jaccon előtt, és még egy rosszul illeszkedő követ látott. Végigfuttatta a kezét az ajtófélfán, de nem talált drótot vagy másféle aktiváló szerkezetet. A küszöb előtti köveket megkerülve belépett, elment a hulla mellett, és folytatta útját az épület szíve felé.

 

Kerek szobába érkezett. A közepén karcsú emelvény állt. A tetején egy kristálygömböt helyeztek el, amelyet felülről valami láthatatlan fényforrás világított meg. A gömbben pedig ezüstös-zöld levelű, piros bogyójú és ezüsttövisű növény lebegett. Jimmy óvatosan körülnézett. Minden helyet megvizsgált, kivéve az emelvény közvetlen környékét. A szoba minden centiméterét átkutatta, ahová anélkül elérhetett, hogy be kellett volna lépnie a fénykörbe, de nem talált semmilyen csapdát aktiváló eszközt. De az agya egy csücskében kiabáló hang nem hagyta nyugodni, hogy valami nincs rendben ezzel a hellyel kapcsolatban. Mióta Jaccont felfedezte, három különböző csapdát került el, ami egy ügyes tolvaj számára gyerekjáték volt. Itt pedig, ahol az utolsó csapdára számított, egyet sem talált.
Leült a földre, és gondolkodni kezdett.

 

Arutháék éberen figyeltek. Jimmy érkezett vissza; egy huppanással landolt a barlang padlóján.
– Mit találtál? – sürgette Arutha.
– Jó nagy ház. Tele van üres szobával, amiket olyan ügyesen terveztek, hogy egyetlenegy úton juthatunk be az épület közepére, és ugyanarra is kell kijönni. Semmi sincs benn, csak valami kis szentélyféle a közepén.
Találtam egy pár csapdát, de nagyon egyszerűek. De az az egész hely túlzottan központosított. Valami nincs ott rendben. Az a ház hamisítvány.
– Micsoda? – lepődött meg Arutha.
– Tegyük fel, hogy ön akarna itt elkapni valakit, és nagyon okos szeretne lenni. Nem gondolja, hogy ön is beépítene egy utolsó kelepcét arra az esetre, ha az a rengeteg eszes fiú, akit felbérelt, esetleg baromi lassú lenne?
– Szerinted a ház csapda? – kérdezte Martin.
– Igen, egy hatalmas, jól kidolgozott, ravasz csapda. Lássuk csak: tegyük fel, hogy a miénk ez a misztikus tó, és az egész népünk idejár, hogy varázsoljon, vagy hogy hatalmat kapjon a halottaktól, vagy mit tudom én mit csinálnak idefenn a Sötét Testvérek. Szeretnénk hozzátenni még egy utolsó kelepcét, ezért úgy kell gondolkodnunk, mint az embereknek. Lehet, hogy a Sárkány Nagyurak nem építenek épületeket, az emberek viszont igen, úgyhogy nosza, építsünk egy házat, ezt itt, amiben nincs semmi. Aztán tegyünk bele egy ezüsttövis hajtást – mondjuk valami szentélyszerűségbe –, és már készen is áll a csapda. Valaki megtalálja a kis üdvözléseket, amiket az út mentén elhelyeztünk, megkerüli őket, és nagyon, de nagyon okosnak hiszi magát, aztán továbbmegy, észreveszi az ezüsttövist, odanyúl érte, és...
– És a csapda elsül – fejezte be Laurie elismerően a fiú éles logikája láttán.
– És a csapda elsül – ismételte meg Jimmy. – Nem tudom, hogyan csinálták, de fogadni mernék, hogy az utolsó csapda mágiával működik. A többit túl könnyű volt felfedezni, a végén meg nincs semmi. Fogadni mernék, hogy ha valaki megérintené azt az üveggömböt, amiben az ezüsttövis van, az összes ajtó bezáródna az illető és a kijárat között, és a falból több száz halott harcos lépne elő, vagy egyszerűen csak az egész épület ráomlana a fejére.
– Nem győztél meg – ingatta a fejét Arutha.
– Nézze, itt van egy csomó pénzéhes bandita. A többségük nem valami okos, különben nem hegyi rablók lennének, hanem öntudatos városi tolvajok. És nemcsak ostobák, hanem mohók is. Azért jöttek fel ide, hogy kapjanak valami kis pénzt, amiért a nagyherceg után kutatnak, és akkor azt mondják nekik: „Ne menjetek be abba az épületbe!”. Na most, az összes okos fiú azt hiszi, hogy a mordelek hazudnak, mert mindenki mást olyan butának és pénzéhesnek látnak, amilyenek ők maguk. Az egyik fickó be is megy körülnézni, és mindjárt kap is egy nyílvesszőt a bordái közé.
– Miután megtaláltam azt a gömböt az emelvényen, elindultam visszafelé, és mindent alaposan megvizsgáltam. Azt az épületet a mordelek építették, és nem is olyan régen. Körülbelül annyira ősi, mint én. Nagyrészt fából van, csak a burkolata kő. Voltam már régi házakban, de ez nem az. Nem tudom, hogy csinálhatták. Talán varázslattal, vagy csak volt egy csomó rabszolgájuk, de legfeljebb pár hónapja épülhetett.
– De hát Galain azt mondta, hogy ez egy ősi valheru hely – kétkedett Arutha.
– Szerintem neki is meg Jimmynek is igaza van – magyarázta Martin. – Emlékszel még, mit meséltél Thomas meneküléséről a valheruk föld alatti csarnokaiból? Tudod, a háború alatt. – Arutha igenlően bólintott. – Ez a hely nagyon hasonlónak tűnik.
– Gyújtsatok fáklyát! – kérte Arutha. Roald engedelmeskedett, és mindannyian elhúzódtak a kifelé vezető hasadéktól.
– Feltűnt valakinek, hogy milyen sima a barlang padlója? – kérdezte Laurie.
– És a falak is egész szabályosak – tette hozzá Roald.
– Sietségünkben meg se néztük ezt a helyet – pillantott körül Baru. – Ezt nem a természet alakította ilyenné. A fiúnak igaza van. Az épület csapda. A barlangrendszernek meg legalább kétezer éve volt, ha nem több, hogy tönkremenjen. Azon a fölfelé vezető hasadékon minden télen beesik az eső, sőt, a tó is beszivároghat odafentről. Az erózió jórészt el is pusztította, ami a falakra volt vésve – futtatta végig a kezét egy vonalon, ami első pillantásra csak a kő erezetének látszott. – De azért nem teljesen – mutatott néhány mintázatra a falon, amelyet az évek jobbára lekoptattak.
– És ezért álmodtuk a reménytelenség ősi álmait – fűzte hozzá Baru.
– Van egy pár alagút, ahol még nem jártunk – szólalt meg Jimmy. – Nézzük meg őket!
– Nos jó – nézett a társaira Arutha. – Jimmy, te vezetsz. Menjünk vissza abba a terembe, ahonnan az a sok folyosó nyílt, kiválasztasz egyet, és majd meglátjuk, hova visz.

 

A harmadik alagútban találtak egy lefelé vezető lépcsőt. Ezen egy hatalmas oszlopcsarnokba jutottak, amely a padlóján lerakódott rengeteg por alapján nagyon régi lehetett.
– Évszázadok óta nem járhatott itt senki – nézett körül Baru. Martin megpiszkálta a port csizmája orrával, és egyetértett. – Ez sok-sok év alatt rakódhatott le ide.
Jimmy továbbvezette őket a hatalmas árkádok alatt. A falakról régen használhatatlanná rozsdásodott fáklyatartók lógtak. Az oszlopcsarnok túlsó végén egy terem nyílt. Roald megvizsgálta a szinte felismerhetetlenné görbült óriási sarokpántokat, amelyeken valaha jókora ajtók lóghattak.
Bármi is akart bemenni ide, úgy látszik, nem volt kedve várni.
– Nézzétek! – torpant meg Jimmy a teremben.
Egy hatalmas csarnokba értek, amelyben még mindig derengett az ősi dicsőség halvány visszfénye. A falakon színevesztett szőttesek lógtak rongyokban. A fáklyák reszkető árnyékokat varázsoltak a falra, amelyek azt az érzést keltették, hogy az ősi emlékek ébredeznek évezredes álmukból. A mára felismerhetetlenné vált holmik szeméthalmokként tornyosultak a padlón. Faforgácsok, elgörbült vasdarabok és egy aranyszilánkocska maradtak csak egy-egy tárgyból, amelyek nem árulták el hajdani titkukat. Az egyetlen épen maradt tárgy egy kőtrónus volt, amely a jobb oldali fal közepén lévő emelvényen állt. Martin odament, és gyengéden megsimogatta az ősi követ.
– Valaha egy valheru ülhetett itt. Innen uralkodott.
Mintha álmodnának, mindőjüket megszállta az a különös érzés, hogy mennyire idegen is ez a csarnok. Évezredek múltak el, és a Sárkány Nagyúr hatalma halványan még mindig jelen van. Nem voltak kétségeik: egy ősi faj örökségének szívében álltak. Ez volt a mordelek álmainak forrása, az egyik olyan hely, amely hatalmat jelentett a Sötét Ösvényen járók számára.
– Nem sok minden maradt – jegyezte meg Roald. – Mi okozhatta ezt? Fosztogatók? A Sötét Testvériség?
Martin úgy nézett körül, mintha a történelmet látná a poros falakon.
– Nem hiszem. Amennyire tudom, ez akár a Káosz Háborúk korából is származhat. Sárkányok hátán harcoltak. Párbajra hívták az isteneket is – legalábbis a legendák szerint. Nem sok minden élte túl azt az ütközetet. Valószínűleg sose tudjuk meg az igazságot.
Jimmy a teremben bóklászott, és itt-ott beleturkált a törmelékhalomba. Mikor megunta, visszament a többiekhez, és megszólalt:
– Itt nincsen semmiféle növény.
– Akkor hol lehet az ezüsttövis? – keseredett el Arutha. – Már mindenhol megnéztük.
Egy hosszú percre mindenki elcsendesült. Végül ismét Jimmynek támadt ötlete:
– Nem mindenütt. Megnéztük a tó körül, és – mutatott körbe – a tó alatt. Viszont még nem néztük meg a tóban.
– A tóban? – értetlenkedett Martin.
– Calin és Galain azt mondták, nagyon közel nő a tó partjához. Na és megkérdezte valaki a tündéket az idei esőzések mértékéről?
– Megemelkedett a vízszint! – csillant fel a herceg szeme.
– Akar valaki úszni? – kérdezte Jimmy.

 

– Ez hideg! – húzta vissza a lábát Jimmy.
– Városi gyerek – jegyezte meg Martin. – Csodálkozik, hogy kétezer méter magasan a hegyekben hideg a tó vize.
Martin – lassan, nehogy hallatsszon a csobbanás – belemerült a vízbe. Baru óvatosan követte. Jimmy nagy levegőt vett, és minden lépésnél sziszegve utánuk ment. Amikor véget ért a párkány, és a hideg víz hirtelen elérte a csípőjét, alig bírta türtőztetni magát, hogy fel ne kiáltson. A parton Laurie együttérzően felszisszent. Arutha és Roald azt figyelték, nem riadnak-e fel a hídőrök. Mind a hárman a part enyhe lejtője mögött kuporogtak. Az éjszaka csendes volt, és a legtöbb mordel és renegát a híd túloldalán aludt. Úgy döntöttek, hogy megvárják a napkelte előtti órákat. Ha emberek őrködnek, akkor valószínűleg ők is szunyókálnak, de még a mordelek is hajlamosak feltételezni, hogy ilyenkor már semmi különös nem történhet.
Halk loccsanás, majd nagy lélegzetvétel hallatszott, amikor Jimmy először a vízbe dugta a fejét, majd ismét előbukkant. Miután levegőt vett, újból lemerült. A többiekkel egyetemben ő is csak vakon, a tapintására hagyatkozva dolgozhatott. Hirtelen elkapta a kezét, ahogy valami élesbe ütközött a moszat borította kövek között. Úgy tűnt, nagyon zajosan jött fel, de a hídon láthatólag senki sem vette észre. Ismét lebukott, és megint jól megszúrta magát a tüskés valamivel, de most nem ugrott fel. Újabb két szúrás után sikerült megragadnia és kihúznia a növényt. A felszínre úszva odasuttogta a többieknek:
– Találtam valamit!
Azzal vigyorogva feltartotta a növényt, amely szinte fehéren csillogott a legkisebb hold fényében. Úgy nézett ki, mintha egy ezüstös tövisű rózsaszáron piros bogyók nőttek volna.
– Ó! – sóhajtott fel diadalmasan. – Megvan!
Martin és Baru odaúsztak hozzá, és megnézték a virágot.
– Elég lesz ez? – kérdezte a hadati.
– A tündék nem mondták – felelte Arutha. – Ha tudtok, szerezzetek még egy párat, de csak néhány percig maradhatunk.
Azzal óvatosan becsomagolta a növényt egy kendőbe, és eltette a hátizsákjába.
Tíz perc alatt még három virágot találtak. Arutha úgy gondolta, ennyi elég, és jelezte, hogy menjenek vissza a barlangba. A csöpögő és átfagyott Jimmy, Martin és Baru odasiettek a hasadékhoz, és leereszkedtek, miközben a többiek őrködtek.
A barlangban Arutha szinte újjászületett, mialatt egy fáklya fényénél a szerzeményüket vizsgálgatta. Jimmynek összekoccant a foga a reszketéstől, ahogy Martinra vigyorgott. A nagyherceg le sem tudta venni a szemét a növényről. Csodálkozott a különös érzésen, amely eltöltötte, miközben az ezüsttövisű szárat, a piros bogyókat és a zöld leveleket tanulmányozta. Mert az ágak között, egy olyan helyen, amelyet csak ő láthatott, tudta, hogy ismét felhangzik majd egy könnyed nevetés, egy puha kéz újra megsimogathatja az arcát, és a valaha megismert boldogság megint az övé lehet.
– Átkozott legyek, ha nem hittem, hogy meg tudjuk csinálni – nézett Jimmy Laurie-ra.
– Most már csak vissza kell jutnunk valahogy – dobta oda a dalnok a fiúnak a tunikáját.
– Siessetek az öltözéssel! – kapta fel Arutha a fejét. – Rögtön indulunk.

 

Amint Arutha megjelent a sziklaperemen, Galain hangja köszöntötte:
– Már éppen fel akartam hűzni a kötelet. Az utolsó pillanatban érkeztek, Arutha herceg.
– Úgy gondoltam, jobb lesz, ha inkább gyorsan eltűnünk a hegyről, és nem várunk még egy napot.
– Egyetértek – helyeselt a tünde. – Múlt éjjel hallottam, hogy a renegátok főnöke és a mordelek vezére összevesztek valamin. Nem voltam elég közel, hogy halljam, de tekintve, hogy az emberek és a sötét tündék sose jöttek ki túl jól egymással, felteszem, hogy az együttműködésnek hamarosan vége szakad. Ha ez bekövetkezik, lehet, hogy Murad nem vár tovább, hanem megint kutatni kezd utánunk.
– Akkor legjobb lesz, ha még napkelte előtt olyan messzire eltávolodunk innen, amennyire csak lehetséges.
Az ég már kezdett szürkülni, és hamis hajnal köszöntött be a hegyekben. A szerencse velük volt, mert a hegynek ezen az oldalán az árnyékok még napkelte után is elrejtették őket egy darabig. Nem sokat jelentett, de minden apró könnyebbségnek örültek.
Martin, Baru és Roald gyorsan felkúsztak. Laurie küszködött egy kicsit, mert korábban még sohasem mászott kötelet – bár ezt elfelejtette megemlíteni a többieknek. Társai néma sürgetésétől kísérve azonban lassan sikerült elérnie a peremet.
Jimmy gyorsan utánaindult. Egyre világosodott. A fiú félt, hogy valaki meglátja a sziklafalon, ha lenéz a hídról. Sietségében óvatlanná vált, és a csizmája orra lecsúszott a szikláról. A kötélbe kapaszkodva majd egy méternyit zuhant, és magában káromkodva a falnak csapódott. Ekkor fájdalom hasított az oldalába, és éppen csak el tudta nyomni feltörni készülő ordítását. Halkan levegőért kapkodva háttal a kanyon fala felé fordult. Egy mozdulattal a bal karjára tekerte a kötelet, és szorosan megragadta. A másik kezével bosszúsan megtapogatta a tunikáját, és megérezte a halottól zsákmányolt kés nyelét. Amikor felöltözött, ismét a ruhája alá rejtette a kést, ahelyett, hogy becsomagolta volna a hátizsákjába. Így most legalább öt centi acél fúródott az oldalába.
– Húzzatok fel! – suttogta.
Jimmy kis híján elengedte a kötelet, amikor elkezdték húzni, és végigsöpört rajta a fájdalom hulláma. Megcsúszott, és összeszorította a fogát. Egy pillanattal később azonban már fönn is volt a párkányon.
– Mi történt? – kérdezte a nagyherceg.
– Óvatlan voltam – felelte a fiú. – Emelje fel valaki a tunikámat.
Laurie segített, és rögtön káromkodott is egyet. Martin a fiúra nézett, aki bólintott. Aztán kihúzta a kést, amitől Jimmy majdnem elájult. Íjász levágott egy darabot a köpenyéből, és bekötözte a sebet. Intett Laurie-nak és Roaldnak, akik támogatták a fiút; így hagyták el a szakadék szélét. Ahogy továbbsiettek az egyre világosodó reggelen, Laurie megszólalt:
– Hát, te sem könnyíted meg a helyzetet.

 

Az első fél napban annak ellenére sem vették észre őket, hogy Jimmyt gyakorlatilag cipelni kellett. A mordelek még mindig nem tudták, hogy behatoltak Moraelinbe, és kifelé figyeltek: azok közeledtét várták, akik éppen az ellenkező irányba menekültek.
Most azonban megpillantottak egy mordel őrszemet. Azon a kiugró sziklán ült, amely már idefelé is gondot okozott, most pedig kénytelenek lesznek ismét áthaladni alatta. Dél felé járt az idő, ezért behúzódtak egy közeli hasadékba. Martin jelbeszéddel megkérdezte Galaintől, hogy elsőnek vagy másodiknak akar-e menni. A tünde elindult, a herceg pedig követte. A csöndes időben még szellő sem fújdogált, hogy elfedje az apró neszeket, mint azon az éjszakán, amikor idefelé jöttek. A tündének és Martinnak minden ügyességére szüksége volt, hogy azt az öt métert az őr felriasztása nélkül megtehessék.
Martin elővett egy nyílvesszőt, és a társa válla fölött célzott. Galain előhúzta vadásztőrét, és a mordel mögött felegyenesedett. Megkocogtatta az őr vállát. A sötét tünde a váratlan érintésre odafordulva felpattant, Galain pedig azonnal a torkába döfte a tőrt. A mordel hátrált pár lépést, így Martin nyílvesszője is pontosan mellbe találta. A tünde villámgyorsan elkapta az összecsukló testet, és háttal egy sziklának támasztva visszaültette. Megcsavarta és letörte a nyílvessző kiálló részét – nem is küszködött azzal, hogy kihúzza. Pár pillanattal később a mordel már látszólag ugyanúgy ült, mint a támadás előtt.
Martin és Galain visszasiettek a többiekhez.
– Néhány órán belül biztosan felfedezik a holttestet. Lehet, hogy azt hiszik, befelé tartottunk, és odafönn keresnek majd, de aztán úgyis utánunk erednek. Sietnünk kell. Két napnyira vagyunk a tünde erdőség külső határától, ha nem állunk meg. Gyerünk!
Lebotladoztak az ösvényen. Jimmy időnként felszisszent, miközben félig-meddig Laurie vonszolta őt.
– Ha még ott vannak a lovaink – motyogta Roald.
– Ha nincsenek – vigyorgott halványan Jimmy –, akkor is lefelé megyünk.

 

Csak annyi időre állak meg, hogy a lovak pihenjenek egy kicsit, és kibírják az utat. Valószínű volt, hogy az állatok a vágta végére használhatatlanok lesznek, de ezen nem lehetett segíteni. Aruthát semmi sem állíthatta meg most, hogy remény volt Anita meggyógyítására. Korábban a teljes kétségbeesés szélén állt, most azonban hatalmas láng lobogott a szívében, és nem hagyta, hogy bármi is kioltsa. Egész éjszaka lovagoltak.

 

A fáradtságtól reszkető lovakat kimerült lovasaik továbbhajtották az erdei ösvényen. A hegyek lábánál – egészen közel a tündék határaihoz – behatoltak a sűrű rengetegbe. Jimmy épp csak eszméletén volt a vérveszteségtől, a kimerültségtől és a fájdalomtól. A seb valamikor az éjszaka folyamán megint felszakadt, és képtelen volt mást tenni, mint hogy az oldalára szorította a kezét. Aztán egyszer csak fennakadt a szeme, és lefordult a lóról.
Amikor visszanyerte az eszméletét, Laurie és Baru támogatásával felült, miközben Martin és Roald ismét bekötözte a sebét.
– Ez most már kitart Elvandarig – nézett rá Martin.
– Ha megint felszakad, szólj valamit – mondta a nagyherceg. – Galain, lovagolj mellette, és ne hagyd leesni.
Azzal ismét nyeregbe szálltak, és folytatódott a rémálomszerű lovaglás.

 

A második nap alkonyatkor az egyik ló összeesett. Martin gyorsan végzett vele, aztán megszólalt:
– Majd én futok egy darabig.
A herceg majdnem három mérföld hosszan szaladt. Bár a kimerült lovak tempója lassabb volt a szokásosnál, így sem lehetett könnyű dolga. Aztán Baru, majd Galain vette át a helyét, de lassacskán nekik is elfogyott az erejük. A lovak hamarosan könnyű ügetésre váltottak, aztán már csak léptetni tudtak.
Némán haladtak az éjszakában; magukban számolták a megtett métereket, mert tudták, minden perccel közelebb kerülnek ugyan a biztonsághoz, valahol mögöttük azonban közeledik a néma mordel kapitány a Fekete Gyilkosokkal. Reggeltájban útelágazáshoz értek.
– Itt meg kell osztaniuk az erőiket – mondta Martin –, mert nem tudhatják, nem fordulunk-e egyenesen a Kőhegyek felé.
– Mindenki szálljon le a lováról – szólalt meg Arutha. Amikor mindenki engedelmeskedett, folytatta: – Martin, vidd el a lovakat a Kőhegyek felé egy darabon, aztán engedd őket szabadon. Gyalog megyünk tovább.
Martin elindult, Baru pedig eltüntette a gyalogosok nyomait. Martin egy óra múlva csatlakozott ismét hozzájuk.
– Azt hiszem, hallottam valamit hátulról. De nem vagyok biztos benne. Feltámadt a szél, a zaj pedig nagyon halk volt.
– Továbbmegyünk Elvandar felé, de megpróbálunk keresni valami jól védhető helyet – mondta Arutha.
Azzal botladozva futásnak eredt, a többiek pedig – Jimmy Martin támogatásával – követték.
Majdnem egy órája hol futottak, hol botladoztak, amikor a zajok alapján nyilvánvalóvá vált, hogy üldözik őket. Új erőt adott nekik a félelem, így megint nekilódultak. Ekkor Arutha észrevett egy félkör alakú sziklát, amely szinte tökéletes természetes védőbástyát alkotott.
– Meddig tart, amíg ideér a segítség? – fordult a nagyherceg Galainhez.
A tünde egy darabig a kora reggeli fényben ragyogó fákat tanulmányozta, csak aztán felelt:
– Már a mi erdőségünk peremén járunk. A népem egy órányira, legfeljebb kettőre lehet innen.
Arutha gyorsan odaadta a tündének az ezüsttövist tartalmazó csomagot.
– Vidd magaddal Jimmyt! – mondta. – Itt feltartjuk őket, amíg visszaértek.
Valamennyien tudták, hogy a csomag arra az eshetőségre szolgál, ha a tünde netán nem érne vissza időben. Legalább Anita gyógyuljon meg.
– Ne legyen nevetséges, fenség – ült le Jimmy egy kőre. – Miattam kétszer annyi idő alatt találna segítséget. Különben is, könnyebben tudok egy helyben állva harcolni, mint megint futni – Azzal bebotorkált a kősánc mögé, és előhúzta a tőrét.
Arutha a fiúra nézett: fáradt volt, megint vérzett, szinte összeesett a kimerültségtől és a vérveszteségtől, mégis vigyorogva pillantott rá. A nagyherceg kurtán bólintott, mire a tünde máris eltűnt. Gyorsan elhelyezkedtek a szikla mögött, és kivont fegyverrel várakoztak.

 

Hosszú percekig kuporogtak a sziklák mögött, tudván, hogy minden eltelt pillanattal növekszik a megmenekülésük esélye. Minden lélegzetvételnyi idővel egyre jobban közeledett hozzájuk az elpusztításukra szánt csapat, de a mentőcsapat is! A szerencsén múlott a túlélésük. Ha Calin emberei az erdő széléhez közel táboroznak, és Galain könnyen rájuk bukkan, reménykedhetnek; ha nem, semmi esélyük. A távolban erősödött a lódobogás. Az idő kínkeservesen vánszorgott: ahogy egyre közeledett a felfedeztetésük, egyre idegesítőbbnek tűnt a várakozás. Szinte megkönnyebbültek, amikor felhangzott egy kiáltás, és a mordelek rajtuk ütöttek.
Martin felállt; abban a pillanatban megfeszítette az íját, amikor megpillantotta célpontját. Az első mordel hátrabukfencezett nyergében a mellébe fúródó lövés erejétől. Arutha és a többiek is felkészültek. Tucatnyi mordel harcos vágtatott elő, egyelőre döbbenten a váratlan lövéstől. Még mielőtt cselekedhettek volna, Martin még egyet leszedett közülük. Hárman visszafordultak és elmenekültek, a többiek azonban folytatták a rohamot.
A félkör alakú szikla ugyan lehetetlenné tette, hogy legázolják a nagyherceg csapatát, a mordelek mégis teljes sebességgel közeledtek feléjük: lovaik patája tompán dobogott a nedves talajon. A sötét tündék hiába igyekeztek hátasuk nyakára hajolva elbújni: Martin még kettőt lelőtt, mire a fedezékhez értek. Aztán már ott is voltak. Baru felugrott a szikla tetejére; hosszú kardja villogva szelte a levegőt. Egy mordel karjavesztetten esett el.
Arutha is felmászott, és leugorva lerántott egy Sötét Testvért a nyeregből; aztán leszúrta az illetőt a késével. Megpördült, és előrántotta a kardját, amikor látta, hogy egy újabb támadó közeledik felé. Az utolsó pillanatig ott állt, akkor félreugorva egy vágással lerepítette ellenfelét a lováról, aztán egy gyors szúrás, és a mordel kiszenvedett.
Roald is leráncigált egyet a lováról; ők ketten összekapaszkodva a sziklafedezék mögé gurultak. Jimmy várt, és amikor eljött a lehetőség, a Sötét Testvérbe döfte vívótőrét. A mordel azonnal meghalt.
A megmaradt kettő látva, hogy Laurie és Martin felkészülten várja őket, megfutamodott. Martin nyilai azonban mindkettőjüket a túlvilágra küldték. Íjász egy pillanattal később már elő is ugrott a fedezékből. Gyorsan átkatatta a holttesteket, és egy rövid íjjal meg két tegeznyi nyílvesszővel jött vissza.
– Már majdnem kifogytam a lőszerből – mutatott a tegezére. – Ezek ugyan nem jók az én íjamhoz, de ha muszáj, akkor ezt a kis lovas-íjat is használhatom.
– Hamarosan még többen jönnek vissza – nézett körül Arutha.
– Elfussunk? – kérdezte Jimmy.
– Ne. Nem sokat nyernénk vele, és valószínűleg nem találnánk még egy ilyen jól védhető helyet. Várunk.
Percekig csak vártak, és arra az ösvényre szegezték tekintetüket, amely felől a mordelek támadhattak.
– Szaladj, Galain, szaladj! – suttogta Laurie.
Az erdő szinte örökkévalóságnak tűnő ideig csöndes maradt. Aztán hatalmas porfelhővel, nagy patkócsattogás közepette lovasok bukkantak elő.
A néma óriás, Murad lovagolt az élen; tucatnyi Fekete Gyilkos követte. Mögöttük számos mordel és renegát közeledett. Murad meghúzta a gyeplőt, és intett a többieknek, hogy álljanak meg.
– Ezek százan vannak – mordult fel Jimmy.
– Nem százan, csak több mint harmincan – javította ki Roald.
– Az épp elég – vágta rá Laurie.
– Talán ki tudunk tartani néhány percig – nézett ki a szikla fölött Arutha is.
Mindannyian tudták, hogy reménytelen a helyzetük.
Ekkor Baru felállt. Még mielőtt bárki közbeléphetett volna, elkezdett kiáltozni valamit a mordelek felé, egy olyan nyelven, amelyet Jimmy, a nagyherceg és Martin nem ismertek. Laurie és Roald a fejüket rázták.
Arutha már éppen vissza akarta húzni a barbárt, amikor Laurie rászólt:
– Ne! Párbajra hívja Muradot. Ez becsületbeli ügy.
– Vajon elfogadja?
– Furcsa népek ezek – vonta meg a vállát Roald. – Már régebben is harcoltan a Sötét Testvérek ellen. Van köztük néhány, aki renegát bandita. A többieket azonban kötelezi a saját becsületkódexük, a szokásaik meg ilyesmi. Attól függ, honnan valók. Ha ezek Yabon-környéki martalócok, akkor egyszerűen támadni fognak. Ha viszont Murad emberei amolyan régimódi, erdőmélyi Sötét Testvérek, akkor lehet, hogy nem veszik jó néven, ha nemet mond. És ha azt próbálja bebizonyítani, hogy valami mágikus hatalom támogatja őt, akkor nem utasíthatja vissza a kihívást anélkül, hogy elvesztené a katonái hűségét. De leginkább attól függ, hogy viszonyul Murad a becsületbeli ügyekhez.
– Bármi legyen is a dolog kimenetele, Baru mindenesetre alaposan megzavarta őket – állapította meg Martin.
Arutha látta, hogy a mordelek várnak, amíg néma vezérük közönyösen hallgatja a hadati szavait. Aztán Murad széles mozdulattal Baru és a többiek felé intett. Egy köpönyeget viselő mordel előrelovagolt, szembefordította lovát a parancsnokéval, és kérdezett valamit.
A néma megint a nagyhercegék felé mutatott, a szemben álló Sötét Testvér pedig az ellenkező irányba. A mordel lovasok – a fekete páncélt viselők kivételével – jó néhány méternyit visszahúzódtak. Most az egyik ember léptetett oda Muradhoz. Odakiáltott valamit a vezérnek, amit hátulról egy egész kórus visszhangzott.
– Martin – kérdezte Arutha –, érted mit mondanak?
– Nem. De egy biztos, nem dicsérik a főnöküket.
Ekkor hirtelen megvillant Murad kardja, és a sértegető torkának szegezte. Egy másik férfi is odakiáltott valamit, és már éppen elindult volna, amikor két mordel megállította. Az első bandita sértődött arckifejezéssel visszalovagolt a társaihoz.
Murad ismét intett az embereknek, és vágtára ösztökélte a lovát.
Baru leugrott a szikla tetejéről, és pár lépést előreszaladt, hogy jobb pozícióban legyen. Sújtásra emelt karddal várta az ellenfelét. Amikor a ló már majdnem legázolta, kecsesen ellépett az útból, és a paripa lábára vágott. A sebesült állat összeesett. Murad – hatalmas testéhez képest meglepően fürgén – leugrott, és karddal a kezében éppen idejében pördült meg, hogy fogadja az első csapást. A két harcos nagy pengecsattogás közepette folytatta a küzdelmet.
Arutha körülnézett. A tucatnyi Fekete Gyilkos csöndesen várakozott, bár nem lehetett tudni, hogy meddig. Most, hogy Murad becsületbeli ügybe keveredett, talán várnak, amíg a harc kimenetele eldől. A nagyherceg őszintén remélte, hogy így lesz.
Mindenki a küzdőket figyelte, amikor Martin megszólalt:
– Ne lanyhuljon az éberségetek. Amint befejezték függetlenül attól, hogy ki győzött –, ismét lecsapnak ránk.
– De legalább összeszedem magam egy kicsit – mondta Jimmy.
Arutha a környéket pásztázta. Újabb húsz mordel csatlakozott a többihez. Baru csak időt nyert a számukra.
Murad előredöfött, de viszonzásképpen őt is megsebesítették. Perceken belül mindkét fél tele volt vérző sebekkel, azt bizonyítva, hogy mindketten majdnem – de csak majdnem – képesek voltak bevinni egy halálos találatot. Vágás és hárítás, kitörés és riposzt, szúrás és félrehajlás – és a csata még mindig tartott. A hadati ugyanolyan magas volt, mint a mordel, csak nem olyan testes. Murad hatalmas erejű, magasról indított csapásokkal lassan kezdte visszaszorítani ellenfelét.
Martin előkészítette a kardját.
– Baru kezd fáradni. Hamarosan befejezik.
Baru azonban – mint egy táncos, aki a zene ütemére mozog – vigyázott, hogy Murad mindig csak ugyanazokkal a mozdulatokkal tudjon támadni. A kardja felemelkedett és lecsapott, megint felemelkedett és lecsapott, aztán amikor újból emelni kezdte, a hadati visszavonulás helyett inkább előre és oldalt lépett. Körkörös mozdulattal felhasította Murad mellkasát. A mély vágásból patakzott a vér.
– Meglepetés – jegyezte meg Martin nyugodtan.
– Átkozottul szép mozdulat – adózott Roald a profi elismerésével.
Murad azonban nem hagyta, hogy a meglepő csapás eldöntse a küzdelmet. Megpördült, és megragadta a hadati fegyverforgató kezét. Igaz, hogy elvesztette az egyensúlyát, de Barut is magával vitte a földre. Birkózás közben legurultak a domboldalon, afelé a szikla felé, ahol Arutha állt. A fegyverek kicsúsztak a vértől iszamós ujjak közül, ezért a küzdők ököllel estek egymásnak.
Amikor ismét felálltak, Murad Baru dereka köré fonta a karját. A levegőbe emelte a hadatit, és megpróbálta szorításával eltörni a gerincét. Baru feljajdult a fájdalomtól, aztán minden erejét összeszedve, két kezét összecsapva hatalmas ütést mért a mordel mindkét fülére, ezzel beszakítva ellenfele dobhártyáját.
Murad bugyborgásszerű üvöltéssel ejtette el Barut. A mordel a fájdalomtól egy pillanatra elvakulva a fülére szorította kezét. Baru hátralépett, és behúzott egy hatalmasat ellenfelének, akinek ettől szilánkosra tört az orra, kiesett néhány foga, és felhasadt az ajka.
Aztán Baru újból és újból megütötte a mordel arcát: úgy tűnt, halálra akarja verni. Muradnak azonban sikerült megragadnia a hadati csuklóját, és lerántani őt a földre, így hamarosan megint a földön hemperegtek.
Végül a sötét tünde került fölülre, de mindkettőjük keze a másik torkán volt. A kimerültségtől és a fájdalomtól fel-felnyögve fojtogatni kezdték egymást.
Jimmy elvett egy tőrt a lábánál heverő halott mordeltől, kiegészítésképpen a saját vívótőréhez.
– Mindjárt. Mindjárt – nyugtatgatta Martin.
Murad arca – csakúgy mint Barué – egyre vörösödött. Egyikük sem kapott levegőt, csak az volt a kérdés, melyikük fullad meg előbb. Barunak még a rajta ülő mordel súlyát is el kellett viselnie, Muradnak viszont még mindig vérzett a mély seb az oldalán, amelytől másodpercről másodpercre gyengült.
Aztán Murad egyszer csak rázuhant Barura. Az erdő egy hosszú pillanatra elnémult, míg a mordel meg nem mozdult, és le nem hengeredett Baruról. A hadati lassan felállt. Előhúzott egy kést a törzsfő övéből, és lassan elvágta a torkát. Aztán – továbbra is kímélve a saját tőrét –, a kést mélyen belevágta Murad mellkasába.
– Mit csinál? – csodálkozott Roald.
– Jusson eszedbe, mit mondott Tathar a Fekete Gyilkosokról – felelte Martin. – Kivágja Murad szívét, nehogy megpróbáljon megint felkelni.
Időközben számos újabb mordel és renegát csatlakozott a küzdelmet szemlélő csapathoz, így most több mint ötven lovas figyelte, hogyan darabolja fel vezetőjüket a hadati. A barbár felvágta a halott mellét, aztán belenyúlt a sebbe, és egy rántással kitépte a szívét. Felemelte a kezét, hogy mindenki lássa: Murad szíve nem dobog többé. Aztán félredobta, és tántorogva talpra állt.
Támolygó, botladozó futással a mindössze tíz méternyire lévő sziklák felé indult. Az egyik mordel odavágtatott, és kardjával felhasította Baru oldalát. Jimmy eldobta a tőrét, amely pontosan beleállt a lovas szemébe, aki sikoltozva fordult le a nyeregből. Egy másik mordelnek azonban sikerült levágnia a hadatit. A kardcsapás oldalba kapta Barut, és a férfi zsákként dőlt el.
– Légy átkozott! – kiabálta Jimmy szinte sírva. – Hiszen győzött. Vissza kellett volna engednetek! – Eldobta a saját tőrét, de a lovasnak sikerült elkerülnie a találatot. Ekkor azonban a mordel, aki megölte Barut, megmerevedett, és megfordult, úgyhogy Arutháék láthatták a nyilat a hátában. Egy másik mordel, valamit odakiáltva neki, éppen eltette az íját. Ennek hallatán egy harmadik Sötét Testvér meg néhány ember dühös ordítozásba kezdett.
– Mi volt ez? – kérdezte Arutha.
– Barut egy renegát ölte meg: nincs becsülete. Ennek a másik lovasnak meg alighanem ugyanaz a véleménye, mint Jimmynek. A hadati győzött, úgyhogy hagyni kellett volna, hogy visszajöhessen, és a társaival együtt halhasson meg. Most a gyilkos, egy másik renegát meg az ember banditák mind egymással üvöltöznek. Lehet, hogy nyerünk egy kis időt, vagy legalábbis néhányan elmennek, most, hogy a nagyfőnök meghalt.
Ekkor a Fekete Gyilkosok megindultak.
Martin visszahúzódott és lőni kezdett. Elképesztő sebességgel tüzelt, három lovast is leszedett a nyeregből, mire azok odaértek a fedezékhez.
Acél csattant acélon: megkezdődött a közelharc. Roald – mint korábban Baru – felugrott a szikla tetejére, és mindenkire lecsapott a fegyverével, akit csak elért. A mordelek nem tudták rövid kardjukkal leszúrni őt, Roald hosszú pengéje viszont osztogatta a halált azok között, akik túl közel merészkedtek.
Arutha elhárított egy Laurie-nak szánt csapást, aztán lehajolva fölszúrt, és eltalálta a támadót. Roald leugrott, és lerántott egy lovast a nyeregből, miközben leütötte az illetőt kardja markolatával. Hét mordel halt meg, mire a többiek visszavonultak.
– Nem rohamoztak mindannyian – jegyezte meg Arutha.
A többiek is látták, hogy néhány mordel hátramaradt, mások pedig – köztük két ember renegát – azóta is vitatkoztak. Néhány Fekete Gyilkos még mindig nyeregben volt, és ezek, nem is törődve azzal, hogy mit csinálnak a többiek, ismét támadásra készültek.
Jimmy éppen egy újabb tőrt szabadított ki egy, a közelben elesett mordelből, amikor észrevett valamit. Megrángatta Martin ruhájának ujját.
– Látod azt a ronda fickót ott? Azt az élénkvörös páncélút azzal a rengeteg aranygyűrűvel meg ékszerrel.
Martin látta, hogy a leírás az emberek élén álló lovasra illik.
– Igen.
– Le tudnád lőni innen?
– Nehéz ügy. Miért?
– Mert olyan biztos, hogy ez az ember Reitz, mint hogy tündék vannak az erdőben. A banditák kapitánya. Ha ő meghal, a többiek valószínűleg elmenekülnek, vagy legalábbis visszavonulnak, amíg új kapitányt nem választanak.
Martin felemelkedett, célzott és lőtt. A nyílvessző akadálytalanul repült az ágak között, és pontosan a jelzett lovas torkába talált. A férfi feje hirtelen hátrabicsaklott, és egy szaltóval lezuhant a nyeregből.
– Döbbenetes! – álmélkodott Jimmy.
– Csak a mellvért fölé célozhattam – felelte Martin.
– Nem valami sportszerű figyelmeztetés nélkül lőni – vetette oda Laurie szárazon.
– Kérlek, fogadd bocsánatkérésemet – mondta Martin. – Megfeledkeztem róla, hogy a bárdok dalaiban mindig roppant udvariasak a hősök.
– Ha mi lennénk a hősök, a banditáknak el kellene futniuk – jegyezte meg Jimmy.
A fiú jóslata beteljesedni látszott, mert az emberek előbb csak pusmogni kezdtek egymás között, aztán se szó, se beszéd, ellovagoltak. Egy mordel dühösen utánuk kiabált, és intett, hogy kezdjék meg a támadást a nagyherceg csapata ellen. Egy másik Sötét Testvér kiköpött a kiabáló lába elé, azzal megfordította a lovát, és körülbelül húsz társával egyetemben szép kényelmesen a zsoldosok után eredt.
– Már húszan sincsenek – számolt Arutha – plusz a Gyilkosok.
A sötét tündék leszálltak a nyeregből, köztük azok is, akik az előző támadásnál hátramaradtak. Rájöttek, hogy lóháton nem tudják megközelíteni a sziklákat. Szétszóródtak, és a fákat használva fedezéknek, futva próbálták bekeríteni Arutháék búvóhelyét.
– Már először is így kellett volna csinálniuk – mormogta Roald.
– Kicsit nehézkesek, de azért nem teljesen hülyék – állapította meg Laurie.
– Jobban örülten volna, ha hülyék – szorongatta a tőrét Jimmy, miközben a Sötét Testvérek egyre közeledtek.
És hamarosan ott termettek a mordelek; minden irányból egyszerre támadtak. Jimmy éppen csak félre tudott ugrani egy, a fejét célzó kard elől. Fölszúrt a tőrével, és gyomron talált egy sötét tündét.
Roald és Laurie egymásnak vetett háttal küzdöttek a körülöttük ugrálók ellen. Martin addig tüzelt, amíg ki nem fogyott a nyílvesszője, akkor felkapta a mordel tegezt és íjat, és azzal folytatta. Gyorsan és pontosan lőtt: tucatnyi újabb Sötét Testvér esett el, mire eldobta az íjat, és kivonta a kardját.
Arutha úgy harcolt, mint egy megszállott: vívótőre minden szúrása sebeket osztogatott. Egyetlen mordel sem tudott a közelébe jutni anélkül, hogy meg ne sebesült volna. A nagyherceg azonban tudta, hogy az idő az ellenségnek dolgozik. A védők hamarosan kimerülnek, lelassulnak, és akkor meghalnak.
Már most is érezte, hogy az erő fokozatosan elhagyja karját, és megszállta a bizonyosság, hogy hamarosan meg fog halni. Nem volt értelme reménykedni. Még mindig több mint húsz mordel állt, ők pedig csak öten voltak.
Martin szorgalmasan aprította a közelébe jutó ellenséget. Roald és Laurie is kitartóan védekeztek, egy-egy támadásnál csak egy-egy hüvelykkel szorulva hátrább, de kezdtek fáradni.
Egy mordel átugrott a kő mellvéden, és ahogy megfordult, Jimmyvel találta szemben magát. A fiú gondolkodás nélkül mellette termett: fájós oldala csak egy egészen kicsit lassította le a mozgását. Előreszúrt, és eltalálta a sötét tünde kezét, aki ettől elejtette a kardját. A mordel hátraugorva rántotta elő kését az övéből, miközben Jimmy ismét feléje döfött. Aztán a Sötét Testvér támadott. A fiú kétségbeesett vagdalkozásában elvesztette az egyensúlyát és a tőrét. Egy késpenge száguldott az arca felé, de sikerült leguggolnia, s így a fegyver a sziklának ütközött. Jimmy megragadta a mordel csuklóját, és megpróbálta távol tartani magától a kést. A penge azonban egyre közeledett hozzá, mivel a legyengült fiú nem tudta megtartani nála jóval erősebb ellenfele kezét.
Aztán a mordel feje hátrarándult. Jimmy látta, hogy ellenfele torkán végighúznak egy kést, amely véres csíkot hagy maga után. A halottat a hajánál fogva lerángatták a fiúról, aztán valaki kezet nyújtott neki, hogy felsegítse.
Galain állt előtte. Jimmy döbbenten nézett körül. Vadászkürtök verték fel az erdőt, és a levegő sötétlett a nyílvesszőktől. A mordelek visszavonultak a támadó tündék elől.
A kimerült Martin és Arutha kezéből kiesett a fegyver. Roald és Laurie ott helyben összerogytak. Calin odaszaladt hozzájuk, de közben utasításokat kiabált tündéinek az üldözéssel kapcsolatban.
Arutha a megkönnyebbültségtől könnyes szemmel nézett föl.
– Vége? – kérdezte rekedten.
– Igen, Arutha – felelte Calin. – Legalábbis egy időre. Vissza fognak jönni, de addigra mi már biztonságban leszünk az erdőségünk határán belül Hacsak nem terveznek inváziót, a mordelek nem fogják átlépni a határt. Odabent túl erős a mágiánk.
Egy tünde Barut vizsgálgatta.
– Calin! Ez még él!
Martin egy sziklának dőlve lihegett.
– Kemény legény ez a hadati.
Arutha – elhárítva Galain segítségét – felállt, bár úgy érezte, mintha a lába helyén valami folyadék hullámozna.
– Milyen messze van a határ? – kérdezte.
– Nem egészen egy mérföldnyire. Csak át kell kelnünk egy patakon, és már otthon is vagyunk.
A csata túlélőibe lassan visszatért a remény, mert tudták, hogy most már kitűnő esélyeik vannak. A tündék társaságában valószínűtlen, hogy a mordelek legyűrjék őket, sőt, alighanem rájuk sem támadnak. Murad elestével összeomlott az egység. A Sötét testvérek többségének viselkedése alapján a vezér nagyon fontos lehetett a számukra. A halála talán visszaveti Murmandamus terveit egy időre.
Jimmy végigdörzsölgette a karját, mert hirtelen megborzongott. Egyszerre csak úgy tűnt, mintha ott állna Moraelin barlangjában; mintha eltolódott volna az idő, és hirtelen rájött, hol érezte már kétszer is ugyanezt a fagyos borzongást: a palotában és a Fűzfa pincéjében. Felállt a szőr a hátán, mert halálos bizonyossággal tudta, hogy valamiféle mágiát észlelt a környezetében. Felugrott, és már látta is, mi történt.
– Jobb lenne, ha indulnánk! Nézzétek! – mutatott a bokrok felé.
Az egyik Fekete Gyilkos holtteste megmozdult.
– Nem vághatnánk ki a szívüket? – kérdezte Martin.
– Már túl késő – kiáltott oda neki Laurie. – Páncélban vannak, rögtön hozzá kellett volna fognunk a dologhoz.
Tucatnyi Fekete Gyilkos kelt fel, és kivont fegyverrel fordultak Arutha csapata felé. Bizonytalan lépésekkel a nagyherceg ellen indultak. Calin parancsára a tündék talpra állították a kimerült és sebesült embereket. Ketten megragadták Barut, és valamennyien futni kezdtek.
A számos sebből vérző, halott harcosok utánuk dülöngéltek, a mozgásuk azonban egyre rendezettebb lett: mintha valami kezdte volna átvenni az irányítást a testük felett.
Egyre növekvő sebességgel üldözték őket. A tünde íjászok megálltak, megfordultak, és lőttek, de hiába. A nyilak beleálltak a halott mordelekbe, meglökték őket, némelyikük el is esett, de aztán újra fölállt, és ott folytatta, ahol abbahagyta.
Jimmy hátranézett. A szörnyetegek látványa ebben a csodaszép, kora délelőtti fényben ragyogó erdőben valahogy sokkal borzalmasabb volt, mint bármi, amit a palotában vagy Krondor csatornáiban látott. A lények kivont fegyverrel és meglepően egyenletes léptekkel futottak utánuk.
A sebesült és fáradt embereket cipelő tündék továbbszaladtak, a többieknek pedig Calin szólt, hogy lassítsák le a közeledő mordeleket. A harcosok kardot rántottak, és feltartották az élőhalottakat, hogy aztán néhány ütésváltás után hátrálni kezdjenek. A hátvéd így lelassította ugyan a Fekete Gyilkosokat, de megállítani nem tudta őket.
A tündék taktikát változtattak. Kis csapatokban megfordultak, harcoltak, hátráltak egy kicsit, megint harcoltak, aztán elmenekültek. Mivel nem tudtak ártani ellenfeleiknek, próbálták minél jobban késleltetni őket. A lihegő, fáradt tündék igyekeztek megállítani a feltartóztathatatlan áradatot. Néhány perc múlva sikerült átvonszolniuk az embereket a patakon.
– Ez már a mi erdőnk – szólalt meg Calin. – Itt megállunk.
A tündék kivont karddal várakoztak. Arutha, Martin, Laurie és Roald is előkészítették a fegyverüket. Az első mordel karddal a kezében belépett a vízbe, és feléjük gázolt. Ahogy átért, az egyik harcos felkészült, hogy lesújtson rá, de abban a pillanatban, amikor az élőhalott a partra tette lábát, úgy látszott, hogy érez valamit a várakozók mögött. A tünde csapása ugyan hatástalan volt, a Fekete Gyilkos azonban védekezően a feje fölé emelt kézzel visszabotladozott a vízbe.
Hirtelen egy fehér és arany színben tündöklő lovas vágtatott el a védők mellett. Egy fehér tündeparipa – Elvandar legendás lova – hátán Thomas rohamozta meg a mordelt. A mén megtorpant, Thomas leugrott a hátáról, és villogó kardjának egyetlen aranyos suhintásával kettéhasította a Fekete Gyilkost.
Thomas megtestesült dühös villámként cikázott ide-oda a parton, pusztulást hozva valamennyi Fekete Gyilkosra, aki a partra tette lábát. Mágikus eredetük ellenére tehetetlenek voltak a férfi karjának ereje és a valheru egyesített hatalmával szemben. Némelyikük képes volt egy csapásra, de Thomas könnyedén hárított, és iszonyatos fürgeséggel válaszolt. Ahova aranykardja lecsapott, ott a fekete páncél porrá zúzódott, mintha csak törékeny kitinhéj lett volna. Az élőhalottak azonban nem menekültek el; valamennyien megindultak, és mindahányan gyorsan el is estek. Arutháék közül eddig csak Martin látta Thomast csatában, de még ő sem tapasztalt ilyet. A küzdelem hamarosan befejeződött, és Thomas egyedül állt a patakparton. Ekkor lódobogást hallottak. Arutha hátranézett, és látta, hogy seregnyi tündeparipa közeledik, Tatharral és a többi varázslóval a hátukon.
– Üdvözlöm önöket, Krondor nagyhercege! – szólalt meg Tathar.
– Köszönöm mindannyiuknak – mosolyodott el halványan Arutha.
– Nem utazhattam veletek – dugta vissza kardját a hüvelyébe Thomas –, de amikor ezek átlépték az erdőnk határát, végre cselekedhettem. A dolgom az, hogy megvédjem Elvandart. Aki meg merészeli támadni, az úgy jár, mint ők. – Azzal Calinhoz fordult: – Építsetek egy temetési máglyát. Azok a fekete démonok nem kelnek fel többé. Ha készen van, indulunk Elvandarba – mosolygott rá a többiekre.
Jimmy háton fekve elterült a patakparti pázsiton; olyan fáradt volt, és annyira fájt minden mozdulat! Pillanatokon belül már aludt is.
Másnap éjjel ünnepeltek. Aglaranna királynő és Thomas herceg látta vendégül Aruthát és társait. Galain odament Martinhoz és Aruthához.
– Baru túl fogja élni. A gyógyítóink szerint ő a legkeményebb ember, akit valaha is láttak.
– Mennyi idő alatt épül fel? – érdeklődött Arutha.
– Sokáig fog tartani – felelte a tünde. – Velünk kell maradnia egy darabig. Igazság szerint egy órával ideérkezésünk előtt már meg kellett volna halnia. Sok vért vesztett, és a sebei némelyike nagyon komoly. Murad majdnem összeroppantotta a gerincét és a légcsövét.
– Ettől eltekintve azonban olyan lesz, mint régen – szólalt meg Roald az asztal túloldalán.
– Ha hazajutok Carline-hoz, megígérem neki, hogy sose megyek el többé – mondta Laurie.
Jimmy odaült a nagyherceg mellé.
– Ahhoz képest, hogy sikerült véghezvinnie a lehetetlent, nagyon elgondolkodott, fenség. Szerintem boldognak kellene lennie.
– Addig nem, amíg Anita meg nem gyógyul – viszonozta Arutha a fiú mosolyát.
– Mikor megyünk haza?
– Reggel indulunk Crydee-ba; a tündék elkísérnek odáig. Ott hajóra szállunk, és irány Krondor. A Banapis-ünnepre vissza is érünk. Ha Murmandamus nem tud mágiával megtalálni engem, akkor a hajón viszonylag biztonságban leszünk. Kivéve, ha jobb szeretnél inkább visszalovagolni, amerre jöttünk.
– Ki van zárva – felelte Jimmy. – Alighanem kódorog még néhány Fekete Gyilkos arrafelé. Inkább megfulladok, semmint, hogy még egyszer fogócskáznom kelljen velük.
– Jó lesz ismét látni Crydee-t – szólalt meg Martin. – Utána kell néznem a dolgoknak, ha rendben akarom tudni a házam táját. A jó öreg Samuel ugyan biztosan kimerült már a birtok igazgatásában, Bellamy báró viszont alighanem jól boldogul az ügyintézéssel. De azért sok tennivalóm lesz, mielőtt elindulnánk.
– Elindulnánk? Hová? – ráncolta a homlokát Arutha.
– Hová? Hát természetesen Krondorba – felelte ártatlan hangon Martin. A tekintete azonban észak felé kalandozott, és magában visszhangozta fivére gondolatait. Ott fenn van Murmandamus, és egy ütközet, amelyet meg kell vívniuk. A dolog még nem dőlt el, ez csak az első csetepaté volt. Murad halálával a Sötétség erői elvesztettek egy kapitányt, visszaszorultak, kénytelenek voltak fejetlenül visszavonulni, de azért még nem tűntek el, és visszatérnek: ha nem is holnap, de egy nem túl távoli napon.
– Jimmy, okosabban és bátrabban viselkedtél, mint az elvárható egy apródtól – nézett a fiúra Arutha. – Milyen jutalmat szeretnél?
Jimmy nagyot harapott a kezében tartott hatalmas ürücombból, és csak aztán szólalt meg:
– Hát, még mindig szüksége van egy udvarnagyra Krondorban.

 

 

19.
A folytatás

A lovasok megálltak.
A hegygerincet nézték, amely országuk határát jelentette: a Magas Fal hatalmas csúcsait. Két hete tizenkét lovas indult el a hegyekbe, akik nemcsak a tsuranik szokásos őrjáratát végezték, hanem behatoltak a hóhatáron túlra is. Lassan poroszkáltak a hágón, amelyre több napos kutatás után bukkantak. Valami olyasmit kerestek, amit a tsuranik már réges-rég elfeledtek: a Magas Falon átvezető utat az északi tundrára.
Hideg volt a hegyekben; a legtöbb lovas – kivéve azokat, akik Midkemián szolgáltak a Résháború idején – szokatlanul érezte magát. A Shinzawai Testőrség fiatalabb tagjai számára ez a hideg furcsának, sőt, egyenesen ijesztőnek tűnt. De nem mutatták ki rossz érzéseiket, eltekintve attól az öntudatlan mozdulattól, amellyel igyekeztek összehúzni magukon a köpenyt, miközben a még mindig több száz méternyire a fejük fölött húzódó hegycsúcsok különös fehérségét bámulták. Tsuranik voltak.
Pug, aki még mindig a Nagy Emberek fekete köntösét viselte, odaszólt kísérőjének:
– Szerintem már nincs messze, Hokanu.
A fiatal tiszt bólintott, és intett, hogy induljanak. Hetek óta Shinzawai úr kisebbik fia vezette a Birodalom északi határán túl utazó csapatot. Először a Gagajin folyót követték a forrásáig – egy névtelen tóig a hegyekben –, aztán letértek az ösvényről, amelyet a Tsurannuanni Császárság őrjáratai vágtak. Most azon a vad, sziklás, feltűnően elhagyatott földön jártak, amely a Birodalom, és az északi tundra, a thün nomádok otthona között húzódott. Hiába tartott velük egy Nagy Ember, Hokanu így is sebezhetőnek érezte a csapatot. Ha egy thün törzs a közelben táborozik, amikor kibukkannak a hegyek közül, biztosan lesz egy maroknyi fiatal harcos, aki minden lehetőséget megragad, hogy egy tsurani fejét vigye haza hadizsákmányként.
Egy kanyar után végre eléjük tárult a hegyeken túl elterülő vidék. Most először láthatták a végtelen pusztaságot. A távolban alig észrevehetően valami hosszú, alacsony, fehér képződmény zárta el a kilátást.
– Mi lehet az? – kérdezte Pug.
– Nem tudom, Nagy Ember – vonta meg a vállát rezzenéstelen arccal Hokanu. – Szerintem még egy hegylánc, a tundra közepén. De az is lehet, hogy ez az, amiről beszéltél: a jégfal.
– Gleccser.
– Bármi legyen is az, északra fekszik, vagyis arra, amerre a Megfigyelők lehetnek.
Pug hátranézett az őt követő tíz hallgatag lovasra.
– Milyen messze van?
– Még egy hónapnál is többre, mi pedig azalatt éhen halnánk – nevetett Hokanu. – Meg kell állnunk vadászni.
– Kétlem, hogy túl sok vad élne errefelé.
– Több, mint hinnéd, Nagy Ember. A thünok minden télen megpróbálják visszaszerezni ősi déli határaikat, amelyeket már több mint ezer éve elfoglaltunk. Valahogy mégis mindig túlélik a telet itt. Azok, akik átteleltek a ti világotokon, tudják, hogyan kell havas vidéken csapdát állítani. Ha lejjebb ereszkedünk, ott biztosan lesznek nyulakhoz meg szarvasokhoz hasonló állatok. Túl fogjuk élni.
Pug mérlegelte a lehetőségeket. Egy percnyi néma fontolgatás után megszólalt:
– Nem lesz ez így jó, Hokanu. Lehet, hogy igazad van, de ha csak egy legendát kergetek, akkor nincs értelme, hogy mindannyian odamenjünk. Én bármikor visszatérhetek az édesapád házába a bűverőm segítségével; talán még magammal is vihetném néhányatokat – talán három, esetleg négy embert –, de mi lenne a többiekkel? Nem, azt hiszem, itt az ideje, hogy elváljunk.
Hokanu ellenkezni akart, mert az édesapja azt parancsolta, hogy védje meg Pugot, viszont a varázsló még mindig fekete köntöst viselt.
– Akaratod szerint, Nagy Ember. – Aztán intett az embereinek: – Adjátok ide az élelmetek felét! – Majd ismét Pug felé fordult: – Ez elég lesz még néhány napig, ha jól beosztod, Nagy Ember.
Miután két nagy útitáskába gyűjtötték az ennivalót, és Pug nyeregkápájára akasztották, Hokanu szólt a többieknek, hogy várjanak egy kicsit, majd előrelovagoltak egy darabon.
– Nagy Ember, gondolkodtam a figyelmeztetéseden és a küldetéseden – kereste a szavakat az ifjú Shinzawai. – Sok zűrzavart okoztál a családom életében, de az apámmal egyetemben én is mindig hittem a becsületességedben és a tisztaságodban. Ha te úgy gondolod, hogy a szülőhazádban okozott bajok mögött a legendás Ellenség áll, és ha úgy véled, hogy hamarosan rábukkan a világainkba vezető útra, elhiszem, hogy igazad van. Bevallom, félek, Nagy Ember. Szégyenlem magam.
– Nincs miért, Hokanu – rázta meg a fejét Pug. – Az Ellenség valami felfoghatatlan dolog. Tudom, úgy érzed, csak a mesékben létezik; kisfiú korodban hallottál róla utoljára, amikor a tanítóid a birodalom történetét kezdték magyarázni. Még én is, aki egy misztikus látomásban átéltem az egészet, képtelen vagyok felfogni a lényegét, attól eltekintve, hogy az elképzelhető legnagyobb fenyegetést jelenti mindkét világra nézve. Nem, Hokanu, nincs miért szégyenlened magad. Félek, hogy közeledik. Rettegek az erejétől és az őrültségétől, mert az a valami telve van oktalan haraggal és gyűlölettel. Kétlem, hogy létezik olyan személy, aki ép elmével félelem nélkül tudna tekinteni rá.
Hokanu egyetértően bólintott, aztán a mágus szemébe nézett.
– Milamber... Pug. Köszönöm, amiért könnyítettél apám szenvedésein – célzott a Kasumiról hozott hírekre. – Kívánom, hogy mindkét világ istenei vigyázzanak rád, Nagy Ember! – hajtott fejet tisztelete jeléül, aztán némán megfordította a lovát.
Pug egy darabig még ott pihent a hágó tetején, ahol évszázadok óta nem járt tsurani. Látta a Magas Fal északi lejtőjén elterülő erdőséget, mögötte pedig Thün végtelenjét. Vajon mi lehet a tundrán túl? Talán csak egy álom vagy legenda. Az idegen lények, akiket minden mágus lát egy pillanatra a fekete köntösért kiállt végső próba közben. Azok a teremtmények, akiket egyszerűen csak Megfigyelőknek hívnak. Pug abban reménykedett, hogy ők tudnak valamit az Ellenségről, ami előnyt jelenthet az eljövendő küzdelemben. Mert ahogy Pug ott ült fáradt lován, Kelewan legnagyobb kontinensének, legmagasabb hegységének szélsöpörte csúcsán, teljes bizonyossággal érezte, hogy hatalmas küzdelem kezdődött, amely talán a pusztulást hozza két világ számára.
Pug előre ösztökélte a lovát, az állat pedig megindult lefelé, a tundra és az ismeretlen felé.

 

Pug meghúzta a lova kötőfékjét. Mióta otthagyta Hokanuékat, semmit sem látott a hegyekben, ahogy ereszkedett le a tundra felé. Most azonban, amikor már egy napja elhagyta a hegyek lábát, egy csapat thün vágtatott felé. A kentaurszerű teremtmények csatadalt énekelve közeledtek; hatalmas patáikkal dobogva hozzá az ütemet. Ezeknek a lényeknek azonban a kentauroktól eltérő, gyíkszerű, ámde mégis humanoid felsőtestük nőtt az öszvér vagy ló jellegű törzs fölé. A kelewani állatokhoz hasonlóan nekik is hat végtagjuk volt, amelyek közül a felső pár – ugyanúgy, mint a szintén intelligens rovaroknál, a cho-jáknál – kézzé formálódott. Az emberekkel ellentétben nekik hat ujjuk volt.
Pug várt, amíg a thünok elég közel értek hozzá, aztán felhúzott maga köré egy mágikus korlátot, és figyelte, hogyan ütköznek neki a közeledők. A thünok valamennyien óriási harcos hímek voltak – bár Pugnak halvány fogalma sem volt, hogyan is kellene kinézniük a nőstényeknek. A lények azonban – idegen külsejük ellenére – úgy viselkedtek, ahogyan Pug bármely fiatal harcostól elvárta volna: megzavarodtak és feldühödtek.
Néhányan hiábavaló igyekezettel a korlátot ütötték, mások pedig kicsit visszavonultak, és figyeltek. Ekkor Pug levetette a köpenyt, amelyet Shinzawai úr adott neki az útra. Az egyik fiatal thün még a homályosan vibráló mágikus korláton át is meglátta fekete köntösét, és odakiáltott valamit a többieknek. Mind megfordultak és elmenekültek.
Három napig tekintélyes távolságból követték Pugot. Néhányan elmentek, időnként pedig új harcosok csatlakoztak hozzájuk, és ez így ment egész nap. Éjszakára a mágus védőkört állított maga és a lova köré, de amikor másnap reggel fölébredt, a thünok még mindig figyelték. Aztán a negyedik napon végre megpróbáltak békét kötni vele.
Egyetlen thün ügetett feléje a feje fölé emelt, ügyetlenül összezárt tenyérrel, vagyis a tsuranik tűzszünet-jelével. Ahogy közelebb ért, Pug látta, hogy egy idősebb harcossal van dolga.
– Tisztelet a törzsednek – szólalt meg a mágus, és reménykedett, hogy a lény beszél tsuraniul.
Szinte emberi kacagás felelt.
– Első alkalom, feketeruhás. Soha tiszteletet nem adott ember nekem.
A thün ugyan erős akcentussal és kicsit törve, de azért érthetően beszélte a tsurani nyelvet, a furcsa hüllőarc pedig meglepően kifejezőnek mutatkozott. A követ fegyvertelen volt, de a régi forradások alapján valaha hatalmas harcos lehetett. A kor azonban jórészt elrabolta régi erejét.
– Áldozatnak küldtek? – fogalmazta meg a gyanúját Pug.
– Elveheted az életemet, ha kívánod. Hívj égi tüzet, ha akarsz. De nem gondolom, hogy akarsz – nevetett fel megint. – Feketeruhásokkal thünok már szembeszálltak. És miért olyat vinnél el, aki közel áll távozás korához, mikor égi tűz egy egész bandát megégethet? Nem, te utazol saját céljaid miatt, ugye? Bántani azokat, akik úgyis elmennek, és szembeszállni havasi vadászokkal, csordairtókkal, ez nem a te célod.
Pug a thünt nézte. Hamarosan eljön az a nap, amikor az túl öreg lesz, hogy tartsa az iramot a többiekkel, és akkor a törzse otthagyja őt a vadállatok zsákmányául a tundrán.
– Idős korod bölcsességet adott neked. Nem áll szándékomban megzavarni a thünokat. Egyszerűen csak észak felé tartok.
– A thün egy tsurani szó. Mi lasurák vagyunk, vagyis emberek. Feketeruhásokat láttam már. Bajkeverők vagytok. Csatát majdnem megnyerjük, amikor feketeruhások égi tüzet hívnak. Tsuranik bátran harcolnak, és tsurani fej jó hadizsákmány, viszont a feketeruhások? Békén hagyni lasurákat, általában nem szoktátok. Miért akarsz átvágni pusztáinkon?
– Rég elfeledett korokból való komoly veszély közeleg. Egész Kelewant fenyegeti, a thünokat csakúgy, mint a tsuranikat. Szeretnék találkozni azokkal, akik talán tudhatnak valamit a veszély természetéről, azokkal, akik odafenn élnek a jégen – mutatott északra.
Az idős harcos felágaskodott, mint egy meglepett ló, és ettől Pug hátasa is megriadt.
– Akkor, őrült feketeruhás, északra menj! Halál vár ott. Megtalálni azt fogod. Azok, akik a jégben élnek, senkit nem látnak szívesen, lasurák pedig nem harcolnak bolondok ellen. Aki őrültet bánt, azt istenek lesújtják. Megérintettek az istenek téged – mondta, azzal eliramodott.
Pug egyszerre érzett megkönnyebbülést és félelmet. Mert ha a thünok tudnak „azokról, akik a jégben élnek”, akkor a Megfigyelők talán nem a képzelet szüleményei, és nem is pusztultak el a távoli múltban. A thün figyelmeztetése azonban megijesztette. Vajon mi vár rá észak jéghegyei között?
Amint a nomádok eltűntek a látóhatáron, Pug is elindult. A szél arcába csapta a havat, így hát jól összehúzta a köpenyét. Még soha nem érezte ennyire egyedül magát.

 

Teltek-múltak a hetek, és elpusztult a ló. Nem ez volt az első alkalom, amikor Pug lóhúst kényszerült enni. Időnként varázslat segítségével közeledett a céljához, de többnyire gyalogolt. A veszélynél is jobban zavarta, hogy nem tudja, mennyi ideje van. Nem érezte, hogy küszöbön állna az Ellenség támadása. Annak alapján, amit tudott, akár évekbe is beletelhet, amíg sikerül betörnie Midkemiába. Mindenesetre biztosan nincs még annyi ereje, mint amennyi az Arany Híd idején, különben már rég elsöpörte volna Midkemiát, és nincs a világon olyan erő, amely megállíthatta volna.
Pug már kezdte unni a folyamatos észak felé vándorlást. Addig gyalogolt, amíg valami kisebb domb tetejére nem ért, ahonnan egy távoli helyre függeszthette a tekintetét. Koncentrálva át tudta transzportálni magát oda, de ez fárasztó és némiképp veszélyes művelet volt. A fáradtság eltompította az elmét, pedig a legkisebb hiba a varázslatban, amellyel az utazáshoz szükséges energiát összegyűjtötte, ártalmas vagy akár végzetes lehetett számára. Ezért inkább gyalogolt, amíg megfelelőképpen ébernek nem találta magát egy olyan helyen, ahonnan végre tudta hajtani a varázslatot.
Aztán egy napon látott valami szokatlant a távolban. Különös alakú valami emelkedett a jégszirtek fölé. Halványnak tűnt, és túl messze volt ahhoz, hogy tisztán lehessen látni. Pug leült. Ismert egy távolbalátó varázslatot, amelyet a Keskeny Ösvény mágusai használtak. Úgy emlékezett rá, mintha egy perccel ezelőtt olvasta volna – ez a képessége a hadúr kínzása és a mágiamegkötő varázslat óta valahogy megerősödött. Most azonban hiányzott belőle a halálfélelem ösztönző ereje, amelynek segítségével a Keskeny Ösvényre léphetett, és képtelen volt működtetni a varázslatot. Sóhajtva felállt, és ismét elindult észak felé.

 

Már három napja látta a hatalmas gleccser fölé emelkedő jégtornyot. Most sikerült felmásznia egy nagyobb domb tetejére, és a távolságot méregette. Ismert célpont vagy díszes pentagramma nélkül, amelyre koncentrálhatott, veszélyes volt transzportálnia magát, hacsak nem látta az érkezési helyet. Észrevett egy keskeny sziklapárkányt valami bejáratszerűség előtt, ezért belekezdett a varázslatba.
Egy szemvillanás, és tényleg a mágikus úton létrehozott jégtorony ajtaja előtt állt. A bejáratnál egy köpönyegébe burkolózott, kecses és csendes mozgású, magas alak jelent meg, az arcvonásait azonban a csuklyája vetette árnyék miatt nem lehetett látni.
Pug várt, és nem szólt semmit. A thünok érthetően rettegtek ezektől a lényektől, és bár Pug nem féltette magát, egy baklövés megfoszthatta őt az egyetlen forrástól, amelytől segítséget remélhetett az Ellenséggel szemben. Mindenestre kész volt megvédeni magát, ha szükséges.
Az örvénylő szél hópelyheket vágott a mágus arcába, de azért látta, hogy a köpenyes alak int neki, majd megfordul, és elindul befelé. Pug habozott egy pillanatig, de aztán követte az ismeretlent az épület belsejébe.
Odabenn a falba vájt csigalépcsőre bukkant. Úgy látszott, a sudár torony jégből készült, de valahogy mégsem volt hideg; tulajdonképpen inkább meleget érzett a tundra fagyos levegője után. A lépcső fel, a tető felé, és le, a jégfalba vezetett. Az ismeretlen elindult lefelé a lépcsőn, és majdnem eltűnt a fordulóban, mire Pug belépve utána eredt. Lehetetlenül sokáig haladtak lefelé, mintha úti céljuk mélyen a gleccser alatt helyezkedne el. Amikor végre megálltak, Pug biztos volt benne, hogy több száz méternyire a felszín alatt lehetnek.
A lépcső aljában egy méretes ajtóhoz érkeztek, amely ugyanabból a „meleg” jégből készült, mint a falak. Az alak belépett, és Pug ismét követte. Az eléje táruló látványtól azonban döbbenten torpant meg.
Ugyanis a hatalmas jégépítmény alatt, Kelewan sarkvidékének fagyott pusztaságában erdőt talált. Azonkívül nem olyan volt, mint a kelewani erdők: Pug szíve feldobogott az ősöreg tölgyek, szilfák, kőrisfák és fenyők láttán. A csizmája talpa alatt nem hó, hanem humusz porlott, és a lágy fényt zöldellő ágak és lugasok szűrték meg. Az ismeretlen egy ösvényre mutatott, aztán ismét átvette a vezetést. Az erdő mélyén egy óriási tisztásra érkeztek. Pug még sohasem látott ehhez a helyhez foghatót, de tudta, hogy létezik egy másik, távoli erdő, amely nagyon hasonlít erre. A tisztás közepén hatalmas fák emelkedtek, rajtuk teraszokkal, amelyeket az ágakon futó utak kötöttek össze. Az ezüst, fehér, arany és zöld levelek csak úgy csillogtak a varázslatos fényben.
Pug vezetője felemelte a kezét, és lassan hátratolta csuklyáját. A mágus szeme elkerekedett, mert egy nyilvánvalóan Midkemiai lényt látott. Pug arcán nyíltan tükröződött hitetlenkedése, és meg sem tudott szólalni a meglepetéstől. Egy finoman mosolygó idős tünde állt előtte.
– Üdvözöllek Elvardeinben Milamber, a Gyülekezet mágusa – szólalt meg. – Vagy jobban szereted, ha crydee-i Pugnak szólítanak? Már vártunk.
– Legyen inkább Pug – suttogta. Alig bírta összeszedni magát, annyira megdöbbent attól, hogy Midkemia második legidősebb faját itt találja ebben a lehetetlen erdőben, mélyen egy idegen világ jege alatt.
– Mi ez a hely? Ki vagy te, és honnan tudtátok, hogy ide fogok jönni?
– Sok mindent tudunk, Crydee gyermeke. Azért vagy itt, mert eljött az ideje, hogy szembeszállj a legnagyobb rémséggel, amelyet ti Ellenségnek hívtok. Te azért vagy itt, hogy tanulj. Mi azért, hogy tanítsunk.
– Ki az a ti?
A tünde egy gigantikus méretű terasz felé vezette Pugot.
– Sokat kell még tanulnod. Egy évig velünk maradsz, aztán távozol; ezalatt olyan hatalomhoz és tudáshoz fogsz jutni, amelynek még csak egy szikráját hordod magadban. Enélkül a tanítás nélkül nem élhetnéd túl az eljövendő ütközetet. Ezzel viszont talán megmenthetsz két világot. – A tünde maga elé engedte Pugot a keskeny úton. – Mi tündék vagyunk, akik réges-régen eltűntek Midkemiáról. Mi vagyunk annak a világnak a legidősebb gyermekei, a valheruk, vagy ahogy az emberek mondják, sárkány nagyurak szolgái. Hosszú-hosszú idővel ezelőtt érkeztünk erre a világra, és olyan okból élünk itt, amelyet majd megtudsz a tanulmányaid során. Azóta az Ellenség visszatérésére készülünk. Mi az eldák vagyunk.
Pug nem tudott hová lenni a csodálkozástól. Szótlanul lépett be a tündék Elvandarának ikervárosába, amelyet az eldák Elvardeinnek neveztek.

 

Arutha végigrohant az előcsarnokon. Lyam szorosan mellette haladt. Mögöttük Volney, Nathan atya és Tully atya sietett. Őket Fannon, Gardan és Kasumi, Jimmy és Martin, Roald és Dominic, valamint Laurie és Carline követte. A nagyherceg még mindig ugyanazt a piszkos és szakadt utazóruhát viselte, amit a hajón Crydee-ból hazafelé. Gyors és – hála az isteneknek – eseménytelen útjuk volt.
Két őr még mindig ott állt a szoba előtt, amelyre Pug varázslatot bocsátott. Arutha intett nekik, hogy nyissák ki az ajtót. Azután félreparancsolta őket, és a kardja markolatával letörte a pecsétet úgy, ahogyan a mágus meghagyta.
A nagyherceg és a két pap besiettek a hercegnő ágya mellé. Lyam és Volney odakinn tartották a többieket. Nathan kinyitotta a tünde-készítésű gyógyszert tartalmazó üvegcsét. Egy cseppet Anita ajkára csöppentett a szerből, Elvandar varázslóinak utasítása szerint. Egy pillanatig semmi sem történt, aztán hirtelen megremegett a hercegnő szája. Lenyalta a csöppet az ajkáról! Tully és Arutha felültették a lányt; Nathan odatartotta a fiolát a szájához. A hercegnő az egészet megitta.
A szemük láttára tért vissza Anita arcába a szín. Amint Arutha odatérdelt melléje, kinyitotta a szemét.
– Arutha – suttogta, kedvese felé fordítva a fejét. Felemelte a kezét, és gyöngéden megsimogatta a férfi arcát, amelyen végigperegtek a hála könnyei. A nagyherceg megfogta a lány kezét, és megcsókolta.
Ekkor már Lyam és a többiek is bejöttek a szobába. Nathan fölállt, Tully atya pedig a társaságra mordult:
– Csak egy percet adok! Még pihennie kell.
– Nézzétek már! – nevetett Lyam boldogan. – Tully, még mindig én vagyok a király.
– Tőlem lehetsz akár a kesh császár, a queg király vagy akár a Dalai Pajzs Testvériségének nagymestere is, az sem érdekel – felelte az öreg pap. – Számomra mindig az egyik legkevésbé tehetséges tanítványon maradsz. Egy perc, aztán sipirc innen! – fordult el, de látszott, hogy ő is elérzékenyült.
– Mi történt? – nézett körül Anita hercegnő a mosolygó arcok között, aztán felült. – Jaj, ez fáj! – szisszent fel, és zavartan ő is elmosolyodott. – Arutha, mi történt? Csak arra emlékszem, hogy az esküvőn odafordultam hozzád...
– Majd később megmagyarázom. Pihenj egy kicsit, hamarosan újra meglátogatlak.
A lány száját eltakarva ásított egyet.
– Elnézést, de olyan álmos vagyok – feküdt vissza, és már aludt is.
Tully mindenkit kihessegetett a szobából.
– Atyám, mennyi idő múlva fejezhetjük be ezt az esküvőt? – kérdezte Lyam odakinn.
– Néhány napon belül – felelte a pap. – Annak a főzetnek elképesztő a gyógyereje.
– Két esküvőt – szólt közbe Carline.
– Meg akarom várni, amíg visszaérünk Rillanonba – mondta Lyam a húgának.
– Azt már nem! – csattant fel Carline. – Nem vállalom a kockázatot.
– Nos, kegyelmes uram – fordult a király Laurie-hoz –, úgy látom, a kérdés eldőlt.
– Kegyelmes uram? – döbbent meg a dalnok.
– Hát persze, nem mondta neked? – indult el Lyam nevetve. – Mégsem adhatom a húgomat egy közemberhez! – Kineveztelek Salador hercegének.
Laurie-t láthatóan megrázta a hír.
– Gyere már, szerelmem – fogta meg a kezét Carline. – Nem fogsz belehalni.
Arutha és Martin is felkacagott, majd Martin megszólalt:
– Tudtad, hogy a főnemesek pokolra jutnak?
Amikor kimulatták magukat, a nagyherceg Roaldhoz fordult:
– Te fizetségért jöttél velünk, mégis köszönöm, hogy segítettél. Komoly jutalmat érdemelsz. Volney, adj ennek az embernek száz aranyat – ez a kialkudott fizetség. Aztán tegyél még hozzá tízszer annyi jutalmat. És még ezret hálám jeléül.
– Ón nagylelkű, fenség – vigyorodott el Roald.
– És ha elfogadod, gyere, legyél a vendégem, ameddig csak akarsz. Talán végül vágyat érzel, hogy csatlakozz a testőrségemhez. Van számodra egy üres kapitányi állásom, ha érdekel.
– Köszönöm, de nem, fenséges uram – tisztelgett Roald. – Régóta gondolkodom már a letelepedésen, különösen az utolsó kaland óta, de nem akarok beállni a seregébe.
– Akkor vendégeskedj nálam, amíg kedved tartja. Szólok a főkamarásomnak, hogy készítsen elő neked egy lakosztályt.
– Köszönöm, fenség – vigyorgott megint Roald.
– Az a megjegyzés az üres kapitányi állásról azt jelenti, hogy én befejeztem itt a munkát, és visszamehetek Crydee-ba őkegyelmességével? – kérdezte Gardan.
– Sajnálom Gardan – rázta meg a fejét Arutha. – A testőrségen parancsnoka ugyan Valdis őrmester lesz, de még nem érkezett el a nyugdíjazásod ideje. Annak alapján, amit Pug üzent Csillagdokkból, itt lesz szükségem rád. Lyam ki akar nevezni téged Krondor marsalljának.
– Gratulálok, marsall! – lapogatta meg Kasumi Gardan hátát.
– De... – tiltakozott Gardan.
Jimmy várakozóan megköszörülte a torkát.
– Igen, úrfi? – fordult felé Arutha.
– Hát, csak arra gondoltam...
– Szeretnél kérni valamit?
A fiú Aruthára, majd Martinra nézett.
– Hát, csak arra gondoltam, hogy most, amikor jutalmakat osztogatnak...
– Ó, hát persze – fordult meg a nagyherceg, és odakiáltott az egyik apródnak. – Locklear!
– Fenség? – rohant oda hajlongva a fiatal fiú.
– Kérlek, kísérd vissza James úrfit deLacy úrhoz, és tájékoztasd a ceremóniamestert, hogy Jimmy mostantól az apródok vezetője.
Jimmy Locklear társaságában vigyorogva távozott. Először mintha mondani akart volna valamit, de aztán meggondolta magát, és követte a másik apródot.
– Tartsd rajta a szemed azon a fiún! – tette Martin az öccse vállára a kezét. – Komolyan Krondor udvarnagya akar lenni.
– Szomorú is lennék, ha nem sikerülne neki.

 

Epilógus
Visszavonulás

A mordel őrjöngött magában.
A három közeledő törzsfő előtt azonban nem mutatta ki dühét. Hiszen ők voltak a legfontosabb síksági szövetségek vezetői. Még oda sem értek, de már tudta, mit fognak mondani. Türelmesen hallgatta őket, miközben a trónja előtt lobogó máglya táncoló fénye megcsillant mellkasán, és mintha a születése óta ott látható sárkány életre kelt volna.
– Uram – mondta éppen a középső törzsfő –, a harcosaim nyugtalanok. Morognak és panaszkodnak. Mikor támadjuk már meg a déli területeket?
A panthatiánus felszisszent, de a vezér egy kézmozdulattal elcsendesítette. Murmandamus visszaült a trónjára, és magában füstölgött. A legjobb tábornoka holtan fekszik, és még a rendelkezésére álló erők sem tudják feltámasztani. Észak acsargó törzsei cselekvést követelnek, miközben a hegyi mordelek – Murad halála miatti elkeseredésükben – lassan elszivárognak. Azok pedig, akik a déli erdőségekből érkeztek, egymás között sutyorognak, hogy vissza kellene térniük az emberek és a törpök földjére, hazájukba, a Zöld Szív és a Szürke Tornyok közé. Mindössze a dombsági törzsek és a Fekete Gyilkosok maradnak nyugton, de ez – bármennyire kegyetlenek is – nagyon kis sereget jelent. Nem, az első csatát már elvesztették. Az előtte álló főnökök ígéretet akarnak, valamiféle jelet vagy óment, amely megerősítené bizonytalan szövetségüket, még mielőtt előpattannának a régi viszályok. Murmandamus tudta, hogy legfeljebb néhány hétig tudja itt marasztalni a seregeket, ha nem indulnak el. Ilyen messze északon legfeljebb két meleg hónapjuk maradt az ősz beálltáig, amely után hamarosan lecsap a kegyetlen északi tél. Ha nem jön el hamarosan a háború, amelyben zsákmányt szerezhetnek, a harcosoknak vissza kell térniük otthonaikba. Murmandamus végül megszólalt:
– Ó, gyermekeim, a jóslatok még nem teljesedtek ki – mutatott az égre, ahol a fénylő tábortüzek miatt halványan látszottak a csillagok. – A Tűzkereszt csak a kezdet hírnöke. Azonban még nem érkezett el az idő. Cathos szerint a negyedik Vérkő még nem ragyog eléggé. A legalsó csillag csak a nyári napéjegyenlőségkor lesz megfelelő helyzetben, jövőre. Nem siettethetjük a csillagokat.
Magában azonban fortyogott a dühtől, hogy Murad épp egy ilyen életbevágóan fontos küldetésben vallott kudarcot.
– Olyasvalakire bíztuk a sorsunkat, aki elhamarkodottan cselekedett, aki nem volt elég eltökélt.
A törzsfők összenéztek. Valamennyien feddhetetlen vezérnek ismerték Muradot, aki nem késlekedett romlást hozni a gyűlölt emberekre. Mintha a gondolataikban olvasna, Murmandamus folytatta:
– Murad minden bölcsessége ellenére alábecsülte a Nyugat Urát. Ezért kell ettől az embertől félni, ezért kell pusztulnia! Az ő halálával megnyílik az út dél felé, és akkor lesújthatunk mindenkire, aki szembeszáll az akaratunkkal.
– De az az idő még nem érkezett el. Várnunk kell. Küldjétek haza harcosaitokat. Készüljenek fel a télre. De vigyétek el a hírt: minden törzs és család gyülekezzen itt jövő nyáron, mert a szövetség a nappal együtt menetel, amikor az elindul dél felé. A következő nyárközép napjára Nyugat Urának vesznie kell! – erősödött fel a hangja. – Megkísértett bennünket ősapáink hatalma, és meg akarjuk kapni. Bűnösnek ítéltettünk, amiért meginogtunk eltökéltségünkben. Még egyszer nem vallunk kudarcot! – csapott a tenyerébe az öklével, a hangja pedig szinte sikoltássá élesedett. – Egy éven belül hírét visszük mindenhová, hogy a gyűlölt Nyugat Ura halott. Akkor indulunk. És nem egyedül. Magunkkal visszük szolgáinkat, a manókat, a hegyi trollokat és a mindent eltipró óriásokat. Valamennyien szolgálni fognak bennünket. Bevonulunk az emberek földjére, és felperzseljük a városaikat. A holttestükből összehordott hegyen állítom majd fel a trónomat. Akkor, ó gyermekeim, majd akkor fogjuk kiontani a vérüket.
Murmandamus engedélyt adott a törzsfőknek a távozásra. Az ez évi hadjárat véget ért. Intett a testőreinek, hogy kövessék, és elsietett a görnyedt kígyó pap mellett. Bosszankodott Murad halála, és különösen a késedelem miatt, amit ez jelentett. A Tűzkereszt jövőre is nagyjából ugyanígy fog kinézni, sőt még egy kicsit tovább, úgyhogy a konfigurációról szóló hazugság megállja a helyét. Az idő azonban most már az ellensége. A telet készülődéssel és emlékezéssel töltik. Bizony, ez a vereség sajogni fog a lassan múló fagyos téli éjszakákon, amelyeken új terv születik a Nyugat Urának elpusztítására, aki a Sötétség Végzete. És az ő halálával megkezdődhet az emberfaj nemzeteinek pusztulása, amely addig folytatódik, amíg valamennyien leigázva nem hevernek a mordelek lábai előtt, ahogy annak lennie kellene. A mordelek pedig egyetlen urat szolgálnak majd: Murmandamust. Megfordult, és leghűségesebb katonáira esett a pillantása. A fáklyák táncoló fényében őrület csillant a szemében. Egyedül az ő rekedt suttogása törte meg az ősi csarnok némaságát.
– Hány emberi rabszolgát zsákmányoltak a csapataink, hogy húzzák a hadigépeket?
– Sok százat, uram – felelte az egyik kapitány.
– Öljétek meg mindet! Most azonnal!
A kapitány elrohant, hogy teljesítse a parancsot, és Murmandamus úgy érezte, kezd csillapodni a haragja, ahogy a rabok megfizetnek Murad kudarcáért.
– Tévedtünk, ó gyermekeim – sziszegte. – Túl korán gyűltünk össze, hogy visszaszerezzük jogos örökségünket. Egy év múlva, amikor a hó ismét elolvad a csúcsokon, ismét összegyűlünk, és altkor minden ellenségünk megismeri a rettegést.
A döbbenetes hatalmú vezér, akit szinte észlelhetően körülvett valamiféle ragyogó aura, ide-oda járkált a teremben. Szinte tapintható volt a vonzereje. Kis szünet után hirtelen a panthatiánus felé fordult.
– Elmegyünk innen. Készítsd elő a kaput!
A kígyó bólintott, a Fekete Gyilkosok pedig elfoglalták helyüket a falnál. Amikor valamennyien elhelyezkedtek egy alkóvban, zöld energiamező vette körül őket. Megmerevedtek, mint egy csoport különböző testhelyzetű szobor, és így várták, hogy a következő nyáron szólítsák őket.
Amikor a panthatiánus befejezte a hosszú varázslatot, reszkető ezüst mező jelent meg a levegőben. Murmandamus és a pap egy szó nélkül belépett, és egy olyan helyre távozott, amelyet csak ő és Cathos ismertek. A kapu azonnal kihunyt utánuk.
A teremre csönd telepedett. Azután a haldokló rabok sikolyai be-töltötték az éjszakát.

Folytatása következik

 

 

Midkémia térképe:

 

 

Kelewan térképe: