[Raymond E. Feist – Krondor: Árulás]
(t) (m)

Patrus felugrott az emelvényre, és azt mondta:
– Te csak maradj ott, és tartsd a biztonságos távolságot, fiú!
– Mit csinálsz? – kiáltott fel Pug.
– Te is tudod, mit kell tenni, varázsló. Ezt a dolgot nem lehet könnyedén vagy kockázat nélkül megsemmisíteni. – Rámosolygott Owynra, és azt mondta: – Mindig figyelj rá, fiú! Ő tud egy-két ügyes dolgot. – Majd beugrott a kapuba.
– Az a rossz irány! – kiáltotta Pug.
Azonban ahelyett, hogy visszapattant volna, ahogy Pug várta, úgy tűnt, Patrus lassan belép a gépezet rudai közötti résbe. A botja fényesen felizzott, és szemét tágra nyitva, eltökélten kiáltotta:
– Tudod, mit kell tenned, fiú! Ezt egyikünknek meg kell tennie, és én már amúgy is öreg vagyok, közel a véghez. Csináld!
Pug keményen megszorította Owyn vállát, és azt mondta:
– Add át neki az erődet!
– Micsoda? – kérdezte Owyn.
– Csak belülről zárhatja le a rést! Add át neki az erődet! Gyorsan!

 

 

RAYMOND E. FEIST
Krondor: Árulás

[Résháború öröksége 1.]

(Tartalom) (Térkép)

 

 

Prológus
Figyelmeztetés

A szél üvöltött.
Locklear, a krondori hercegi udvar apródja, lova hátán ülve összekuporodott vastag köpenye alatt. A nyár gyorsan elszaladt az Északi-felföldön és a hágókon, amelyek a Világ Fogsora néven ismert hegységen vezettek át. Délen az őszi éjszakák lehet, hogy még mindig enyhék és melegek voltak, de itt fönn, északon az ősz csak egy rövid látogatást tett, míg a tél korán érkezett, és biztosan sokáig fog maradni. Locklear átkozta saját ostobaságát, amely erre az isten háta mögötti helyre vezérelte.
Bales őrmester megszólalt:
– Egyre csípősebb itt fönn a levegő, apród. – Az őrmester hallotta a fiatal nemes hirtelen tyr-sogi megjelenésével kapcsolatos pletykákat, melyek közül néhány egy fiatal hölgyet is említett, aki egy jó kapcsolatokkal rendelkező krondori kereskedő felesége volt. Nem Locklear lett volna az első csinos fiatalember, akit azért küldenek a határra, hogy elmenekítsék egy dühös férj haragja elől. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, uram, de itt nem olyan balzsamos, mint Krondorban.
– Valóban? – kérdezte a fiatal apród szárazon.
Az őrjárat a Szigetkirályság északi határán követett egy keskeny ösvényt, amely a hegylábi alacsony dombok mentén vezetett. Locklear még egy hete sem volt a tyr-sogi udvarnál, amikor Moyiet báró felvetette, hogy a fiatal apródnak talán hasznára válna, ha elkísérné a különleges őrjáratot a várostól keletre. Azt rebesgették az emberek, hogy renegátok és mordelek – sötét tündék, akiket a Sötét Ösvény Testvérisége néven ismernek – szivárogtak dél felé a heves esőzések és a hófúvások leple alatt. A nyomkeresők kevés nyomot találtak, de a szóbeszéd, valamint a földművesek határozott állítása – hogy ők sötét páncélt viselő harcosokból álló csapatokat láttak, amelyek dél felé siettek – arra késztette a bárót, hogy kiküldjön egy őrjáratot.
Locklear legalább olyan jól tudta, mint a helyőrség katonái, hogy a keskeny ösvények mentén késő ősszel vagy kora tavasszal bármiféle mozgolódás igen szokatlan jelenség. Amikor a fagy a hegyek lábát még éppen csak megérinti, a magasabban fekvő ösvényeket már vastag hó borítja, és az utak egy-egy rövid olvadás után szinte fuldoklanak a sárban.
Azonban a tíz évvel korábban lezajlott háború óta, amelyet a Nagy Felkelés néven emlegetnek az emberek – amikor Murmandamusnak, a sötét tündék karizmatikus vezetőjének seregei betörtek a Királyságba –, minden mozgolódást ki kellett vizsgálni, és ez a parancs közvetlenül Lyam királytól eredt.
– Igen, ez biztosan jelent némi változást a hercegi udvarhoz képest, apród – szurkálódott az őrmester. Locklear, amikor Tyr-Sogba érkezett, pont úgy nézett ki, mint egy krondori szépfiú: magas, karcsú, kifinomultan öltözködő fiatal férfi volt, valahol a húszas évei közepén; bajuszt viselt és hosszú hajfürtöket. Locklear úgy vélte, a bajusznak és a kifinomult ruháknak köszönhetően idősebbnek látszik a koránál, azonban ha ezeknek mutatkozott is bármiféle hatása, az inkább az ellenkezője volt annak, mint amit ő el akart érni velük.
Locklearnek már elege volt az őrmester játékos heccelődéséből, így megjegyezte:
– Mégis, itt melegebb van, mint amilyen emlékeim szerint a hegyvonulat túlsó oldalán volt.
– A túlsó oldalán, uram? – kérdezte az őrmester.
– Az Északi-felföldön – felelte Locklear. – Ott az éjszakák még tavasszal és nyáron is hidegek.
Az őrmester gyanakodva nézett a fiatalemberre.
– Járt ott, apród? – A renegátoktól és a fegyvercsempészektől eltekintve nagyon kevés olyan ember akadt, aki megjárta az Északi-felföldet, és utána épen és egészségesen vissza is tért a Királyságba.
– A herceggel – felelte Locklear. – Jártam vele Armengarban és Magosvárban.
Az őrmester elhallgatott és előrenézett. A Locklearhez legközelebbi katonák sokatmondó pillantásokat váltottak, és bólogattak. Egyikük a mögötte poroszkáló társának suttogott valamit. Itt, északon nem volt olyan katona, aki ne hallott volna arról, hogyan esett el Armengar Murmandamus, a hatalmas mordel seregei előtt. Murmandamus lerombolta az Északi-felföld emberek lakta városát, majd betört a Királyságba. Csak tíz évvel ezelőtti sethanoni veresége akadályozta meg, hogy sötét tündékből, trollokból, manókból és óriásokból álló serege lerohanja a Királyságot.
Armengar túlélői életüket Yabonban folytatták, ami nem volt messze Tyr-Sogtól; és a nagy csatáról, a túlélők meneküléséről szóló elbeszélések, valamint az Arutha herceg és társai által játszott szerep egyre kalandosabb lett, ahogy a történetek közszájon forogtak. Bárkit, aki Arutha herceg vagy Guy du Bas-Tyra alatt szolgált, hősnek tekintettek. Az őrmester rápillantott Locklearre, magában újraértékelte a fiatalembert, majd csendben lovagolt tovább.
Locklear afelett érzett öröme, hogy a bőbeszédű őrmestert elhallgattatta, rövid életűnek bizonyult, mivel a havazás újra megindult, és a szél percről percre erősebben fújt. Lehet, hogy ezzel elég nagy tekintélyt vívott ki a helyőrségben ahhoz, hogy az elkövetkező napokban nagyobb megbecsüléssel tekintsenek rá, de még mindig nagyon messze volt a krondori udvartól, a finom koroktól és a csinos lányoktól. Valóságos csoda kellene ahhoz, hogy visszakerüljön Arutha kegyeibe, és a következő tél ne egy vidéki udvar csapdájában találja, egy rakás ostoba fajankó között.
Tízpercnyi néma lovaglás után az őrmester megszólalt:
– Még két mérföld, és elindulhatunk hazafelé.
Locklear egy szót sem szólt. Mire visszaérnek a helyőrségbe, sötét lesz, és még hidegebb, mint amilyen jelenleg volt. Ő is a katonák szállásán fogja élvezni a meleg tüzet, és talán be kell érnie azzal, hogy az osztaggal fogyasztja el a vacsoráját, hacsak a báró meg nem hívja, hogy étkezzen a családjával. Azonban Locklear ezt valószínűtlennek tartotta, mivel a bárónak volt egy kacér, fiatal lánya, aki Tyr-Sogba érkezésének első estéjén hízelegve meglátogatta a fiatal nemest. És a báró tökéletesen tisztában volt azzal, miért került Locklear az udvarába. Azon két alkalommal, amikor az apród a báróval vacsorázott, annak lánya gyanúsan távolmaradt.
Volt ugyan egy fogadó, nem túl messze a vártól, de Locklear tudta, mire visszaérnek a helyőrségbe, neki túlságosan is elege lesz a hidegből és a hóból ahhoz, hogy ismét hajlandó legyen szembeszállni az elemekkel, még rövid távolságra is. Ráadásul mindkét felszolgálólány kövér volt, és unalmas. Locklear egy csöndes, lemondó sóhajjal ráébredt, hogy mire a tavasz beköszönt, talán már ők is szépnek és vonzónak fognak tűnni a számára.
Locklear csak azért imádkozott, hogy a herceg legalább azt engedje meg, hogy Banapis nyárközépi ünnepére visszatérhessen Krondorba. Írni fog a legjobb barátjának, James apródnak; meg fogja kérni, hogy használja fel a befolyását, és vegye rá Aruthát, hogy mielőbb hívja őt vissza. Fél esztendő itt északon éppen elég nagy büntetés volt.
– Úrfi – szólt Bales őrmester Locklear hivatalos címét használva –, mi az ott? – Felfelé mutatott a sziklás ösvényen. Ami az őrmester szemébe ötlött, az valami mozgás volt a sziklák között.
– Nem tudom. Menjünk oda, és nézzük meg! – felelte Locklear.
Bales intett, és az őrjárat balra fordult, felfelé léptetve az ösvényen. A kép gyorsan kitisztult előttük. Egy magányos alak rohant lefelé a sziklás ösvényen, és mögüle üldözők kiáltásait lehetett hallani.
– Úgy tűnik, mintha egy renegát összerúgta volna a port a Sötét Ösvény Testvériségének néhány tagjával – jegyezte meg Bales őrmester.
Locklear előhúzta a kardját.
– Renegát vagy sem, nem hagyhatjuk, hogy a sötét tündék feltrancsírozzák. Akkor talán úgy gondolnák, hogy kedvük szerint lekalandozhatnak délre, és zaklathatják a lakosságot.
– Készülj! – kiáltotta az őrmester, és az őrjárat harcedzett katonái előhúzták a kardjukat.
A magányos alak meglátta a katonákat, egy pillanatra megtorpant, majd továbbrohant. Locklear látta, hogy egy magas férfiról van szó, aki sötétszürke köpenyt viselt, amelynek csuklyája hatékonyan elrejtette az arcvonásait. Mögötte egy tucatnyi sötét tünde közeledett szintén gyalogosan.
– Vágtassunk közéjük! – szólt az őrmester nyugodt hangon.
Elméletileg Locklear volt az őrjárat parancsnoka, de épp elég harci tapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy ne szóljon közbe, amikor egy veterán őrmester kiadott egy parancsot.
A lovasok támadásra indultak felfelé az ösvényen. Elvágtattak a magányos alak mellett, és rátámadtak a mordelekre. A Sötét Ösvény testvériségére sok mindent el lehetett mondani; a gyávaság és a harcra való alkalmatlanság nem tartozott ezek közé. A küzdelem heves volt, azonban a Királyság katonáinak volt két előnye: az egyik a lovak, a másik az a tény, hogy az időjárás használhatatlanná tette a sötét tündék íjait. A mordelek még csak meg sem kísérelték, hogy kifeszítsék a nedves íjhúrokat, jól tudták, hogy alig tudnák a nyílvesszőt kilőni az ellenség felé, nemhogy átüssék azok páncélját.
Egy magányos sötét tünde, aki magasabb volt, mint a többi, egy szikla tetejére ugrott, tekintetét mereven a menekülő alakra szegezte. Locklear arra irányította lovát, hogy útját állja a lénynek, mire az a fiatal nemes felé fordította figyelmét.
Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, és Locklear érezte a lény gyűlöletét. A mordel, úgy tűnt, csöndben megfigyeli és megjegyzi Lockleart, mintha egy később bekövetkező összecsapásban emlékezni akarna az arcvonásaira. Majd egy parancsot kiáltott, és a mordelek visszavonulásba kezdtek, felfelé az ösvényen.
Bales őrmester bölcsebb volt annál, mintsem üldözze őket, amikor a látótávolság egy tucat méternél is kevesebb volt. Ráadásul az idő is egyre rosszabbodott.
Amikor Locklear megfordult, a magányos alakot egy gömbölyű sziklához támaszkodva találta, kicsit lejjebb az ösvény mellett. Locklear a férfi mellé irányította a lovát, és megszólította:
– Én Locklear vagyok, a nagyhercegi udvar apródja. Jól tennéd, ha előállnál valami hihető történettel, renegát.
A férfi nem válaszolt, arcvonásait még mindig rejtette nehéz köpenyének hatalmas csuklyája. A küzdelem hangjai elhaltak, ahogy a mordelek kitörtek és elmenekültek az ösvényen, illetve felmásztak az ösvény felett magasodó sziklák közé, ahová a lovasok nem követhették őket.
A Locklear előtt álló alak egy darabig tanulmányozta az apródot, majd lassan felnyúlt, hogy hátrahúzza a csuklyáját. Sötét, különös szemek vizsgálgatták a fiatal nemest. A vonásai olyanok voltak, amilyeneket Locklear már korábban is látott: magas homlok, rövidre nyírt haj, ívelt szemöldök és hosszú, hegyes, cimpátlan fül. Ám aki most előtte állt, nem tünde volt; Locklear ezt a csontjaiban érezte. Az őt tanulmányozó sötét szemek alig tudták leplezni a bennük megbúvó megvetést.
A Királyság nyelvét erősen törve a teremtmény megszólalt:
– Én nem vagyok renegát, ember.
Bales őrmester melléjük léptetett, és felkiáltott:
– A kutya mindenit! A Sötét Ösvény egy testvére! Biztosan valami törzsi ügy volt, ami miatt a többiek megpróbálták megölni.
A mordel Locklearre szegezte a tekintetét, egy hosszú pillanatig csak vizsgálta, majd így szólt:
– Ha a nagyherceg udvarához tartozol, akkor talán tudsz nekem segíteni.
– Neked segíteni? – hördült fel az őrmester. – Minden valószínűség szerint felakasztunk, gyilkos!
Locklear felemelte kezét, hogy csendet kérjen.
– Miért kellene neked segítenünk, mordel?
– Mivel figyelmeztetést hozok a hercegeteknek.
– Miféle figyelmeztetést?
– Azt csak ő fogja megtudni. Elviszel hozzá?
Locklear az őrmesterre pillantott, aki azt mondta:
– El kellene vinnünk a báróhoz.
– Nem – szögezte le a mordel. – Csak Arutha herceggel vagyok hajlandó beszélni.
– Azzal fogsz beszélni, akihez mi elviszünk, te mészáros! – csattant fel Bales, és hangját metszővé tette a gyűlölet. Egész életében a Sötét Ösvény Testvérisége ellen harcolt, és számtalan alkalommal volt tanúja a kegyetlenségüknek.
– Ismerem a fajtáját – mondta Locklear. – Tüzet rakhat a lába alatt, és a nyakáig beboríthatják a lángok, de ha nem akar beszélni, akkor nem is fog.
– Így igaz – mondta a mordel. Ismét Lockleart tanulmányozta, és azt kérdezte: – Harcoltál már a népem ellen?
– Armengarnál – felelte Locklear. – Majd Magosvárnál ismét. Aztán Sethanonnál.
– Sethanon az, amiről beszélnem kell a hercegetekkel – közölte a mordel.
Locklear az őrmesterhez fordult, és így szólt:
– Hagyjon magunkra egy pillanatra, őrmester!
Bales tétovázott, de volt valami parancsoló él a fiatal nemes hangjában, és most nem volt benne tisztelet az őrmester felé; amit mondott, az parancs volt. Az őrmester megfordult, és arrébb irányította az őrjáratot.
– Folytasd! – mondta Locklear.
– Gorath vagyok, az ardanienek törzsfőnöke.
Locklear egy ideig Gorath-t tanulmányozta. Emberi szemmel a mordel fiatalnak tűnt, azonban Locklear épp elég tünde között megfordult, és épp elég mordelt látott ahhoz, hogy tudja, ez a látszat csalóka. Ez, aki előtte állt, fehérrel és szürkével átszőtt szakállat viselt, és már volt néhány ránc a szeme körül. Az alapján, amit a tündefélék között látott, Locklear arra tippelt, az előtte álló mordel valószínűleg több mint kétszáz éves. Gorath gondosan megmunkált páncélt viselt, és különlegesen finom szövetből készült köpenyt, így Locklear úgy ítélte, lehetséges, hogy tényleg az, akinek mondja magát.
– Miről akar beszélni egy mordel törzsfőnök a Királyság egy hercegével?
– A szavaim egyedül Arutha hercegnek szólnak.
Locklear közölte:
– Ha azt az időt, amely az életedből még hátravan, nem akarod a báró börtönében tölteni Tyr-Sogban, akkor jobb, ha mondasz valamit, ami eléggé meggyőz ahhoz, hogy elvigyelek Krondorba.
A mordel hosszú ideig csak nézte Lockleart, majd intett neki, hogy jöjjön közelebb. A kezét az övébe tűzött tőrön tartva, arra az esetre, ha a sötét tünde esetleg valamivel próbálkozna, a nemesifjú ráhajolt lova nyakára, hogy az arca közelebb kerüljön Gorath-éhoz.
Gorath Locklear fülébe suttogta:
– Murmandamus él.
Locklear ismét kiegyenesedett a nyeregben, egy pillanatig hallgatott, majd megfordította a lovát.
– Bales őrmester!
– Uram! – Az öreg veterán visszatért, és Locklear parancsoló hanghordozásának hatására válaszából tisztelet csendült ki.
– Fűzzétek láncra a foglyot! Visszatérünk Tyr-Sogba, most azonnal. És az engedélyem nélkül senki nem beszélhet vele.
– Uram – ismételte az őrmester, és intett két emberének, hogy lépjenek előre, és tegyék, amit a nemesifjú parancsolt.
Locklear ismét a lova nyakára hajolt, és így szólt:
– Lehet, hogy csak hazudsz, hogy életben maradj, de az is lehet, hogy tényleg valamilyen rettenetes üzenetet hozol Arutha herceg számára. Ez nekem nem számít, mivel én mindkét esetben visszatérek Krondorba, így holnap, amilyen korán csak lehet, indulunk.
A sötét tünde semmit nem szólt, beérte azzal, hogy sztoikusan állt, amíg két katona lefegyverezte. Csöndben maradt, amikor mindkét csuklójára bilincset erősítettek, melyeket egy rövid, súlyos lánc kötött össze. Miután a bilincseket bezárták, egy pillanatra maga elé tartotta a kezét, majd lassan leengedte őket. Locklearre nézett, majd megfordult és lépkedni kezdett Tyr-Sog felé, anélkül hogy megvárta volna őreinek indulását.
Locklear intett az őrmesternek, hogy kövessék, lovát Gorath mellé irányította, és a mordel mellett poroszkált. Az idő egyre rosszabbra fordult.

 

 

1.
Találkozás

Ropogott a tűz.
Owyn Belefote egymagában ült a lángok előtt az éjszakában, mélyen elmerült saját nyomorában. Timons bárójának legkisebb fia nagyon messze volt az otthonától, és azt kívánta, bár még messzebb lenne. Fiatalos arcvonásairól akár a búskomorság szobrát is meg lehetett volna formázni.
Az éjszaka hideg volt, és az étel kevés, különösen mivel nemrég hagyta el Yabon városát, illetve nagynénje otthonának bőségét. Azok a rokonai látták vendégül, akiknek nem volt tudomásuk arról, hogy összeveszett az apjával; olyan emberek, akik az egyhetes látogatás alatt ismét felidézték benne azt, amit az otthoni életről ő már rég elfelejtett: hogy mit jelentett fivérei és nővérei társasága, a tűzhely előtt töltött este melegsége, az édesanyjával való beszélgetés, sőt, még az apjával való viták is.
– Apám – dünnyögte Owyn. Még nincs két éve, hogy a fiatalember szembeszállt az apjával, és elment Csillagdokkba, a varázslók szigetére, amely a Királyság déli részén feküdt. Az édesapja megtiltotta neki, hogy a saját maga által választott utat kövesse, hogy a mágiát tanulmányozza. Azt követelte, hogy Owyn akkor már legyen inkább pap, valamelyik társadalmilag jobban elfogadott rend szolgálója. Hiszen ők is mágiával foglalkoznak, kötötte az ebet a karóhoz az apja.
Owyn sóhajtott, és összébb húzta maga körül a köpenyét. Annak idején olyan biztos volt benne, hogy egyszer majd, amikor hazatér, hogy meglátogassa a családját, úgy fog belépni, mint hatalmas varázsló, aki talán a legendás Pug bizalmasa lesz; azé a Pugé, aki létrehozta a csillagdokki akadémiát. Ehelyett rá kellett jönnie, hogy alkalmatlan a szükséges tanulmányokra. Nem szerette az iskolában most ébredezni kezdő politikát sem, a diákok alkotta klikkeket, amelyek egyik vagy másik tanár köré csoportosultak, és amelyek a mágikus tanulmányokat újabb vallássá akarták alakítani. Owyn most már tisztában volt azzal, hogy ő legjobb esetben is csak egy középszerű varázsló, és ennél soha nem lesz belőle több; és lényegtelen, hogy mennyire szeretne varázsolni tanulni, hiányzik belőle a kellő tehetség.
Owyn alig több mint egy évnyi tanulás után hagyta ott Csillagdokkot, beismerte maga előtt, hogy hibát követett el. De az, hogy ezt az édesapjának is bevallja, az sokkal rémisztőbb feladat volt. Ezért döntött úgy, hogy meglátogatja Yabon távoli tartományában élő rokonait, mielőtt összeszedi az ahhoz kellő bátorságot, hogy visszatérjen keletre, és szembenézzen az édesapjával.
A bokrok közül egy zörrenést hallva Owyn megragadta súlyos botját, és talpra ugrott. Nem bánt jól a fegyverekkel, képzésének ezt a részét gyermekkorában igencsak elhanyagolta, de egész komoly jártasságra tett szert a bot használatában, és ügyesen megvédte vele magát.
– Ki van ott? – kiáltotta.
A sötétségből egy hang válaszolt:
– Hahó, táborozó! Jövünk!
Owyn feszültsége egy kicsit kiengedett, mivel ha útonállók lennének, nem valószínű, hogy figyelmeztetnék az érkezésükre. Ráadásul őt nyilvánvalóan nem volt érdemes megtámadni, hiszen mostanában alig nézett ki jobban, mint egy rongyos koldus. Mégis, az óvatosság sosem árt.
Két alak bontakozott ki a sötétségből, az egyikük durván Owyn magasságú volt, a másik egy fejjel magasabb. Mindketten nehéz köpenybe burkolóztak, és a kettő közül az alacsonyabbik jól láthatóan sántított.
A sánta férfi hátranézett a válla fölött, mintha követné valaki, majd megkérdezte:
– Ki vagy te?
– Én? Te ki vagy? – kérdezett vissza Owyn.
Az alacsonyabb alak hátrahúzta a csuklyáját, és bemutatkozott:
– Locklear vagyok, Arutha herceg apródja.
Owyn bólintott.
– Uram. Én Owyn vagyok, Belefote báró fia.
– Timonsból, igen. Ismerem az apádat – mondta Locklear. Leguggolt a tűz elé, és kinyitotta a tenyerét, hogy átmelegítse a kezét. Felnézett Owynra. – Nagyon messze eljöttél az otthonodtól, nem?
– A nagynénémet látogattam meg Yabonban – válaszolta a szőke ifjú. – Most hazafelé tartok.
– Hosszú utazás lesz – mondta a köpenybe burkolózó alak.
– Valahogy csak lejutok Krondorba, aztán majd meglátom, hogy lesz-e egy karaván vagy valami más, amihez csatlakozhatok Saladorig. Onnan majd keresek egy Timonsba tartó hajót.
– Nos, rosszabbat is tehetünk annál, mint hogy együtt maradunk, amíg el nem érjük LaMutot – mondta Locklear, miközben nehézkesen leereszkedett a földre. A köpenye szétnyílt, és Owyn vért látott a fiatalember ruháján.
– Megsebesültél – jegyezte meg.
– Csak egy kicsit – ismerte el Locklear.
– Mi történt?
– Megtámadtak minket, innen néhány mérfölddel északra – mondta Locklear.
Owyn kotorászni kezdett a motyójában.
– Van itt nálam valami a sebekre – mondta. – Vedd le a tunikádat.
Locklear levette a köpenyét és a tunikáját, közben Owyn kötszereket és porokat vett elő a zsákjából.
– A nagynéném ragaszkodott hozzá, hogy ezeket hozzam magammal arra az esetre, ha netántán történne valami. Úgy gondoltam, ez csak egy idős hölgy bolondériája, de most kiderült, hogy nem volt az.
Locklear megadással viselte Owyn tüsténkedését, aki kimosta a sebet – nyilvánvalóan kardvágástól származott, amely a bordát érte –, és megrándult, amikor a fiú port hintett a vágásba. Aztán, miközben kötszert rakott az apród mellkasára, Owyn megjegyezte:
– A barátod nem beszél túl sokat, ugye?
– Nem vagyok a barátja – felelte Gorath. Feltartotta a bilincseit, hogy a fiú is lássa. – A foglya vagyok.
Miközben megpróbált bekukucskálni Gorath csuklyájának sötétjébe, Owyn megkérdezte:
– Mit követett el?
– Semmit, kivéve azt, hogy a hegyek rossz oldalán született – válaszolta Locklear.
Gorath hátrahúzta a csuklyáját, és kitüntette Owynt egy szinte alig észrevehető mosollyal.
– Az istenek fogaira! – kiáltott fel Owyn. – A Sötét Ösvény egy testvére!
– Mordel – helyesbített Gorath, és ironikus keserűség csendült ki a hangjából. – A ti nyelveteken sötét tünde, ember. Legalábbis Elvandarban élő unokatestvéreink ezt szeretnék elhitetni veletek.
Locklear megrándult, ahogy Owyn a nagynénjétől kapott gyógykenőccsel bekente sebesült bordáit.
– Pár száz évnyi háború lehetőséget adott arra, hogy kialakítsuk a saját véleményünket, köszönjük szépen, Gorath.
– Ti, emberek, olyan keveset értetek – mondta Gorath.
– Nos – jegyezte meg Locklear –, jelen pillanatban én nem megyek sehová, úgyhogy felvilágosíthatsz.
Gorath a fiatal apródot nézte, mintha valamit mérlegelne, és egy darabig csak hallgatott.
– Azok, akiket ti tündének hívtok, valamint az én népem származását tekintve egy és ugyanaz, azonban más életet élünk. Mi voltunk az első halandó faj a nagysárkányok és az Ősök után.
Owyn kíváncsian bámult Gorath-ra, azonban Locklear a fogát csikorgatva megjegyezte:
– Kérlek, fiú, igyekezz!
– Kik azok az Ősök? – kérdezte Owyn suttogva.
– A sárkány nagyurak – mondta Locklear.
– A hatalom urai, a valheruk – egészítette ki Gorath. – Amikor elhagyták ezt a világot, a sorsunkat a saját kezünkbe helyezték, és felszabadítottak minket.
Locklear megjegyezte:
– Ezt a történetet már hallottam.
– Ez több, mint egy történet, ember, mivel ezzel átadták nekünk ezt a világot, hogy megőrizzük. Aztán jöttetek ti, emberek, meg a törpék, meg a többiek. Ez a világ a miénk, és ti elvettétek tőlünk.
– Nos – mondta Locklear –, én nem tanultam teológiát, és a történelmi tudásom is gyászosan hiányos, de nekem úgy tűnik, hogy bármi is volt a ti tanaitok szerint az oka annak, hogy erre a világra érkeztünk, most már itt vagyunk, és nincs más hely, ahová mehetnénk. És ha a rokonaitok, a tündék ki tudják hozni ebből a legjobbat, akkor ti miért nem?
Gorath figyelmesen nézte a fiatalembert, de nem szólt semmit. Majd felállt, és halálos céltudatossággal elindult Locklear felé.
Owyn éppen akkor fejezte be a kötözést. A fiú keményen elesett, mivel Locklear, amikor látta, hogy Gorath közvetlenül elé lép, távolabb lökte, majd megpróbált felkelni és előhúzni a kardját.
De a mordel ahelyett, hogy megtámadta volna az apródot, hirtelen előrelendült a két ember mellett, és előrecsapott Locklear feje fölött a bilincseit tartó lánccal. Az acél csengését hallva Locklear oldalra vetődött, miközben Gorath azt kiáltotta:
– Orgyilkos a táborban! – Majd a mordel erősen Owynba rúgott, és rákiabált: – Tűnj el a lábam alól!
Owynnak fogalma sem volt arról, honnan jött az orgyilkos; az egyik pillanatban még csak hárman voltak az apró tisztáson, aztán a következőben Gorath már életre-halálra menő küzdelmet vívott fajtájának egy másik tagjával.
Két alak dulakodott a tábortűz fényében, vonásaik merev domborműnek tűntek a tűz fénye és az erdő sötétsége előtt. Gorath kiütötte a másik mordel kezéből a kardot, és amikor ellenfele megpróbált előhúzni egy tőrt, Gorath a háta mögé csusszant, és a csuklójára erősített láncot a támadó nyaka köré tekerte, majd keményen megrántotta. A támadó szeme rettegve kidülledt, amikor Gorath azt mondta:
– Ne küzdj ennyire, Haseth! A régi idők kedvéért gyors leszek. – Csuklóinak egy mozdulatával szétzúzta a másik sötét tünde légcsövét, mire a teremtmény elernyedt.
Gorath hagyta a földre esni, és azt mondta:
– A Sötétség Istennője irgalmazzon neked!
Locklear felállt.
– Azt hittem, leráztuk őket.
– Én tudtam, hogy nem – felelte Gorath.
– Akkor miért nem szóltál róla? – érdeklődött Locklear, miközben megfogta a tunikáját, és felvette friss kötései fölé.
– Valamikor meg kellett állnunk, hogy szembenézzünk vele – mondta Gorath, miközben visszaült a helyére. – Ezt megtehettük most, vagy egykét nappal később, amikor te még gyengébb leszel a vérveszteségtől és az éhségtől. – Gorath belebámult a sötétbe, amelyből az orgyilkos előlépett. – Ha nem egyedül lett volna, akkor már csak a holttestemet vonszolhattad volna a herceged elé.
– Nem menekülsz meg olyan könnyen, mordel! Nem kapsz tőlem engedélyt arra, hogy meghalj, ha már annyi bajon mentem keresztül, hogy idáig életben tartsalak – mondta Locklear. – Ő volt az utolsó?
– Szinte biztos, hogy nem – válaszolta a sötét tünde. – De ő volt az utolsó ebből a társaságból. Azonban jönnek majd mások. – Az ellenkező irányba nézett. – És mások talán már előttünk járnak.
Locklear egy aprócska erszénybe nyúlt, amely az oldalán függött, és elővett egy kulcsot.
– Akkor azt hiszem, jobb, ha leveszed azokat a láncokat – mondta. Kinyitotta a bilincseket, és Gorath közömbös arccal nézte, ahogy azok a földre hullanak. – Vedd el a gyilkos kardját!
– Talán el kellene temetnünk – vetette fel Owyn.
Gorath megrázta a fejét.
– Az nem a mi módszerünk. A teste csak egy héj. Hagyjuk, hadd falják fel a dögevők, hadd térjen vissza a talajba, táplálja a növényeket és újítsa meg a világot. A lelke már megkezdte a sötétségen átvezető utazást, és a Sötétség Istennőjének kegyével talán megtalálja az utat az Áldott Szigetekre. – Gorath észak felé nézett, mintha valamilyen képet látna a sötétben. – A rokonom volt, noha olyasvalaki, akit nem igazán szerettem. De a vérségi kötelékek az én népemnél nagyon erősek. Az, hogy ő próbált meg levadászni, azt jelenti, hogy számkivetett vagyok, és a népem árulónak tekint. – Locklear felé fordította a tekintetét. – Most közös a célunk, ember. Mivel nekem véghez kell vinnem a küldetést, amiért a népem kiátkoz, muszáj életben maradnom. Segítenünk kell egymásnak. – Gorath felvette Haseth kardját. Owynnak azt mondta: – Ne temesd el, de elhúzhatnád az útból, ember. Reggelre még kellemetlenebb lesz, ha a közelben marad.
Owyn bizonytalannak látszott, amiért meg kell érintenie egy holttestet, de egy szót sem szólt, miközben odalépett, lenyúlt, és megragadta a halott mordel csuklóját. A teremtmény meglepően nehéznek bizonyult. Amikor Owyn elkezdte arrébbvonszolni Haseth testét, Gorath utánaszólt:
– És nézel meg, nem dobta-e le a zsákját valahol az erdőben, mielőtt ránk támadt, fiú! Tálán van benne valami ennivaló.
Owyn bólintott, és azon töprengett, miféle fura véletlen hozta úgy, hogy ő most egy holttestet vonszol a sötét erdőben, és ráadásul ki is fosztja.

 

A reggel egy fáradt trióra köszöntött, amely az erdőben folytatta útját. Nem távolodtak el az úttól látótávolságnál messzebbre, de azt nem merték megkockáztatni, hogy azon gyalogoljanak.
– Nem értem, miért nem mentünk vissza Yabonba, hogy szerezzünk néhány lovat – panaszkodott Owyn.
Locklear válaszolt neki:
– Három alkalommal rontottak ránk, mióta elhagytuk Tyr-Sogot. Ha újabbak jönnek mögöttünk, én inkább nem szeretnék egyenesen beléjük sétálni. Mindezen kívül talán találunk egy falut LaMut előtt, ahol szerezhetünk pár lovat.
– És mivel fizetünk értük? – kérdezte Owyn. – Azt mondtad, abban a csatában, ahol megsebesültél, a lovaitok is elrohantak minden holmitokkal együtt. Feltételezem, ez a minden a pénzeteket is jelenti. Nekem biztosan nincs elég arra, hogy vegyünk három hátast.
Locklear elmosolyodott.
– Azért maradt némi forrásom.
– Egyszerűen elvihetnénk őket – javasolta Gorath.
– Én is erre gondoltam – értett egyet Locklear. – De nyilvánvaló rangjelzés vagy hercegi parancs nélkül elég nehéz lesz meggyőzni a helyi őrparancsnokot arról, hogy jogosan és jószándékkal cselekedtem. És az aligha lenne biztonságos a számunkra, ha becsuknának minket egy vidéki börtönbe, miközben orgyilkosok leselkednek ránk.
Owyn elhallgatott. Pirkadat óta gyalogoltak, és már fáradt volt.
– Mit szólnátok egy pihenőhöz? – vetette fel.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet – mondta Gorath hangját a suttogásig halkítva. – Figyeljetek!
Egy pillanatig egyik ember sem mondott semmit, majd Owyn megkérdezte:
– Mi van? Én nem hallok semmit.
– Éppen ez az – mondta Gorath. – Fölöttünk a fákon a madarak hirtelen abbahagyták az éneküket.
– Csapda? – kérdezte Locklear.
– Szinte biztosan – válaszolta Gorath, miközben előhúzta a kardot, amelyet halott rokonától zsákmányolt.
Locklear megjegyezte:
– Az oldalam lángol ugyan, de tudok halrolni. – Owyntól megkérdezte: – És mi a helyzet veled?
Owyn felemelte fából faragott botját. Kemény tölgyből készült, és a végeit megvasalták.
– Ezt tudom forgatni, ha szükséges. És van néhány varázslatom.
– El tudod őket tüntetni?
– Nem – felelte Owyn. – Azt nem tudom.
– Kár – mondta Locklear. – Akkor próbálj meg nem útban lenni!
Óvatosan haladtak tovább, és ahogy megközelítették a helyet, melyet Gorath mutatott, Locklear már ki tudott venni egy homályos alakot a fák között. Az ember vagy mordel – Locklear nem tudta volna megmondani, melyik – egy kicsit megmozdult, így felfedte a helyzetét. Ha mozdulatlan maradt volna, Locklear soha nem vette volna észre.
Gorath jelzett Locklearnek és Owynnak, hogy settenkedjenek még inkább jobbra, és kerüljenek az őrszem hátába. Így, hogy nem tudják, hány emberrel kell szembeszállniuk, igen hasznos lenne a számukra, ha kihasználnák a meglepetés nyújtotta előnyöket.
Mihelyst Owyn és Locklear nem volt vele, Gorath úgy mozgott a fák között, mint egy szellem: csöndesen és szinte láthatatlanul. Locklear intett Owynnak, hogy maradjon egy kissé hátrébb és egy kicsit jobbra, hogy tudja, hol van a társa, amikor megtámadják a rájuk leselkedőket.
Miközben a fák között osontak, suttogó hangokat hallottak, és Locklear tudta, ha tündék várnának rájuk, egyetlen pisszenés sem hallatszana. Most már csak az volt a kérdés, hogy ezek egyszerű útonállók, vagy pedig ügynökök, akiket azért béreltek fel, hogy megakadályozzák Gorath útját.
Egy elölről jövő hörgés jelezte, hogy Gorath már harcba szállt a rájuk leselkedő gyilkosokkal. Ezt egy kiáltás követte, mire Locklear és Owyn előrerohant.
Négy ember állt ott, az egyikük már haldoklott. A másik három szétszóródott a tisztáson, amely két fasor között terült el, és amely tökéletes helyszín volt egy rajtaütéshez. Locklear egy különös rezzenést érzett hátulról, és valami elsuhant a szeme előtt, mintha egy nyilat lőttek volna ki a háta mögül, de azon kívül, hogy érzékelte a mozgást, semmi mást nem látott.
A három megmaradt orgyilkos egyike ijedten felsikoltott. Kezét előrenyújtotta, miközben üres szemekkel maga elé bámult.
– Megvakultam! – kiabálta rémülten.
Locklear úgy sejtette, ez Owyn egyik hasznos varázslata volt, és hálát adott a szerencse istennőjének, hogy a fiúnak volt ennyi tehetsége.
Gorath heves küzdelembe bonyolódott az egyik férfival, és Locklear elindult a másik felé. Hirtelen rájött, mi is az az öltözék, melyet viselnek, és felkiáltott:
– Quegek!
A támadó férfiak rövid tunikát és lábszárvédőt viseltek, valamint keresztpántos szandált. A Locklearrel szemben álló férfi fejét vörös színű selyemkendő fedte, és a vállán egy fegyverszíj volt átvetve, amelyen korábban egy tengerészkard lógott. Most ez a tengerészkard épp a levegőt hasította, Locklear fejét célozva meg.
Az apród hárított, és a csapás forró lángokkal borította el sebesült oldalát. Locklear a fájdalmát félretéve riposztozott, és a kalóz hátratántorodott. Egy fojtott kiáltás tájékoztatta Lockleart, hogy a második kalóz is elesett.
A furcsa lövedék keltette érzés ismét megborzongatta, és a Locklearrel szemben álló férfi megrándult, majd felemelte a kezét, mintha védeni akarná a szemét. Locklear nem tétovázott, keresztüldöfte ellenfelét.
Gorath megölte az utolsó embert, és az erdőben hirtelen ismét eluralkodott a csönd.
Locklear oldala lángolt, de semmi újabb fájdalmat nem érzett. Felemelte a kardját, és felkiáltott:
– A fene egye meg!
– Megsebesültél?- kérdezte Owyn.
– Nem – felelte Locklear.
– Akkor mi a baj? – faggatta Owyn.
Locklear körbenézett a tisztáson.
– Ezek itt a baj. A hír valahogy megelőzött minket. Ebben biztosak lehetünk.
– Hogyhogy? – kérdezte Gorath.
– Ezek queg kalózok. Nézd meg a fegyverüket!
– Én akkor sem ismernék fel egy queget, ha hasraesnék benne – mondta Owyn. – Elhiszem neked, apród.
– A kalózok nem a tengeren űzik általában a mesterségüket? – kérdezte Gorath.
– De igen – válaszolta Locklear –, hacsak valaki meg nem fizeti őket, hogy álljanak lesben egy út mellett, és várjanak három gyalogos utazóra. – Letérdelt a férfi mellé, aki a lába előtt halt meg, és azt mondta: – Nézzétek meg a kezét. Ez olyan ember keze, aki a kötél kezeléséhez szokott. Azok a quegi görbe kardok is ezt bizonyítják. – Átkutatta a férfit, zacskót vagy erszényt keresett, és a többieknek is szólt: – Keressetek bármit, ami esetleg valamiféle üzenet lehet!
Végigkutatták a holttesteket, és végül a négy rövidkardon kívül néhány tőrrel és pár arannyal lettek gazdagabbak. De semmiféle üzenetet vagy feljegyzést nem találtak, amely utalt volna arra, hogy ki bérelte fel a kalózokat.
– Nem vagyunk még elég közel Ylith-hez, így ki van zárva, hogy egy kalózbanda észrevétlenül eljuthatott volna ilyen messze északra azalatt, amíg mi Yabonból ideértünk.
– Valaki egész biztosan üzenetet küldött délre, amikor elhagytam az Északi-felföldes – mondta Gorath.
– De hogyan? – kérdezte Owyn. – Nekem azt mondtátok, hogy csak egypár napot töltöttetek Tyr-Sogban, és egészen tegnapig lovagoltatok.
– Ez igen furcsa kérdés egy varázslótanonc részéről – jegyezte meg Gorath.
Owyn egy kicsit elpirult.
– Ó.
– A népedben vannak varázstudók, akik képesek erre? – érdeklődött Locklear.
– Olyanok, akiket az eledhelek – akiket ti tündéknek neveztek – varázstudónak hívnak, nincsenek. De megvannak a saját mágiagyakorlóink. És a te fajtádban is akadnak olyanok, akik eladják a tudásukat.
– Ugyan én még soha nem találkoztam ilyennel – mondta Owyn –, de hallottam már egy képességről, melyet úgy hívnak, hogy „szellembeszéd”, amely lehetővé teszi, hogy egy varázshasználó beszéljen egy másikkal. És valami olyasmi is létezik, amit úgy ismernek, hogy „álombeszéd”. Vagy..
– Valaki komolyan holtan akar téged látni, nem igaz? – jegyezte meg Locklear félbeszakítva a fiút.
– Delekhan – mondta Gorath. – És ő volt az, aki a népem minden olyan tagját maga mellé gyűjtötte, akiben megmutatkozott ez a tehetség. Én tudom, neki mik a céljai, de azt nem tudom, mi a terve. És ha a mágikus művészetek is szerepet kaptak benne, akkor félek az esetleges eredménytől.
– Ezt megértem – mondta Locklear. – Már nekem is volt részem találkozásban olyan emberekkel, akik varázsoltak, de sokkal jobb lett volna, ha nem teszik. – Owynra nézve hozzáfűzte: – Az a megvakításos trükk egész ügyes volt, kölyök.
Owynon, amikor megszólalt, látszott, hogy zavarban van.
– Úgy gondoltam, talán segít. Ismerek néhány ehhez hasonló varázslatot, de olyat, amivel legyőzhetnék egy ellenséget, sajnos egyet sem. De ahol tudok, megpróbálok majd segíteni.
Owynra nézve Locklear így szólt:
– Tudom. Gyerünk LaMutba!

 

LaMut délebbre feküdt. A házai az út két oldalára épültek, így mindenkinek, aki Yabonból Ylith-be utazott, át kellett mennie a város kapuin, vagy pedig hosszú kerülőt kellett tennie keleti irányban, a veszélyekkel teli dombokon keresztül.
Az alsóváros minden irányban elterpeszkedett. Ezen belül álltak a város régi falai. Ezek a falak már szinte teljesen használhatatlanok voltak, ha az ember figyelembe veszi, milyen könnyedén megmászhatta volna egy támadó a fal mellett álló épületeket, és azok tetejéről milyen könnyen bevehette volna a mellvédet.
A nap már majdnem lenyugodott, mindhárom utazó fáradt és éhes volt, és mindegyiküknek sajgott a lába.
– Kasumi grófnál holnap is tiszteletünket tehetjük.
– Miért nem most? – kérdezte Owyn. – Nekem nagyon jól jönne egy vacsora és egy ágy.
– Mert a helyőrség ott fenn van – közölte Locklear, és felmutatott egy távoli erődítményre, amely magasan a város fölött, egy domboldalban trónolt –, és az újabb kétórányi gyaloglást jelentene. Ezzel szemben ismerek egy olcsó fogadót innen alig egypercnyire, abban az irányban. – A kapura mutatott.
– Nem fogják kifogásolni a honfitársaitok a jelenlétemet? – vetette fel Gorath.
– Kifogásolnák, ha gyanítanák, ki is vagy. Ha azt hiszik, hogy egy tünde vagy Elvandarból, talán csak megbámulnak egy kicsit. Gyerünk! Elég aranyat zsákmányoltunk ahhoz, hogy ezt az éjszakát viszonylagos kényelemben töltsük. Holnap reggel meglátogatjuk a bárót, és meglátjuk, el tud-e minket juttatni biztonságosan Krondorba.
A máskülönben unottan nézelődő katonák figyelmes pillantásai közepette beléptek a városba. A katonák egyike kitűnt a társai közül: alacsonyabb volt, és a modora sokkal hivatalosabb. Locklear rámosolygott és odabólintott neki, azonban a három utazó nem állt meg, és nem elegyedett szóba az őrökkel. A városkapun belül alig pár lépésnyire volt az említett fogadó, melynek cégérén egy élénkkékre festett kerék virított.
– Az ott – mondta Locklear.
A csapat belépett a fogadóba, amely forgalmas volt ugyan, de nem zsúfolt, és elindultak a távolabbi fal mellett álló egyik asztal felé. Amikor leültek, egy fiatal, testes felszolgálólány lépett hozzájuk, és felvette a rendelésüket – vacsorát és sört kértek –, majd elment. Miközben vártak, Locklear észrevette, hogy a helyiség másik végéből egy alak bámulja.
Locklearnek eltartott egy pillanatig, mire felfedezte, hogy az az alak nem ember, hanem törp. A törp felállt, és elindult feléjük. Az arcán óriási sebhely éktelenkedett, amely a bal szemén is végigfutott. Megállt előttük, és megszólalt:
– Nem ismersz meg, ugye, Locky?
Locklearben tudatosult, hogy amikor utoljára látta a törpöt, az nem viselte a sebhelyet, amely most olyan feltűnő volt rajta; majd amikor a törp szájából meghallotta a saját nevét, felkiáltott:
– Dubai! Kellett egy pillanat, hogy a szemkendőd nélkül megismerjelek.
A törp leült Owyn mellé, átlósan szembe Gorath-szal.
– Csatában nyertem ezt az arcot, ennek egy rokonától – Gorath-ra mutatott –, és előbb leszek egy sárkány öreganyja, mint hogy ezt elrejtsem.
– Dubai talált rám, amikor egy pincében rejtőzködtem a sethanoni csata után – magyarázta Locklear.
– Egy csinos leányzóval voltál bezárkózva, ha az emlékezetem nem csal – kacagott a törp.
Locklear vállat vont.
– Hát, az csak véletlen volt.
Dubai azt kérdezte:
– Na, most mondjátok el nekem, mit csinál a hercegi udvar egy nemesura LaMutban, és miért üldögél egy mordel törzsfőnök társaságában? – Halk hangon beszélt, Owyn mégis körbepillantott, hogy megbizonyosodjon róla, senki nem hallotta meg.
– Ismersz engem? – kérdezte Gorath.
– Ismerem a fajtádat, mivel a népem ellenségei vagytok, és tudom, mit jelent az a páncél, amit viselsz. Egy ember talán nem veszi észre, de mi a Szürke Tornyokban elég régóta harcolunk a néped ellen ahhoz, hogy véletlenül se tévesszelek össze egy elvandari tündével. Csak a jelenlegi társaidnak köszönheted, hogy nem öllek meg itt és most.
Locklear feltartotta á kezét.
– Nagy kedvességnek és személyes szívességnek tekinteném, ugyanúgy, ahogy Arutha herceg is, ha ezt a bal oldalamon ülő személyt tündének tekintenéd.
– Azt hiszem, menni fog. De el kell majd jönnöd a Szürke Tornyokba, hogy elmeséld, mi is áll ennek a hókuszpókusznak a hátterében.
– Ha tudok, el fogok menni – ígérte Locklear. – És most te jössz, mi szél hozott téged egyedül LaMutba?
– Van a bányákban egy kis gondunk, és volt egy omlás is. Néhányunk a Szürke Tornyoknak ezen az oldalán rekedt, és én bejöttem a városba, hogy beszerezzem a szükséges készleteket. Bérelek majd egy szekeret, és holnap reggel visszamegyek. Egyelőre kielégít az, hogy ücsörgök, iszogatok és fecsegek néhány itteni, LaMutban élő tsuranival. A háborúban harcoltam ellenük, és kiderült, hogy igencsak rendíthetetlen társaság, ha egyszer megismeri őket az ember. – Az italmérés felé mutatott. – Az a magas fickó – Locky felkacagott, hallva, hogy valaki magasnak nevez egy tsuranit – Sumani, a tulajdonos. Elég csinos számú mesét tud szőni azokról az időkről, amikor még a tsurani világon szolgált, és kutya legyek, ha nem úgy hangzik legtöbbször, mintha az igazat mondaná.
Locklear nevetett.
– A legtöbb általam ismert tsurani nem talál ki hazug meséket, Dubal.
– Úgy tűnik, így van, de soha nem tudhatjuk. Azokkal a nagy bogarakkal, a cho-jákkal én is harcoltam, de néhány más dolog, amiről mesél, nos, azokat nagyon nehéz elhinni.
A felszolgálónő megérkezett a vacsorájukkal és a sörrel, és ők nekiestek.
– Tehát – mondta Dubal –, elmondanátok, mi szél hozott ide titeket?
– Nem – válaszolt Locklear –, ám azt szeretném tőled megkérdezni, hogy nem láttál-e néhány queget a környéken lófrálni?
– A pletykák szerint két nappal ezelőtt volt belőlük néhány errefelé – felelte Dubai. – Én csak most érkeztem, és épp csak megvásároltam a szükséges anyagokat. Nincs ez egy kicsit messze a quegeknek az otthonuktól?
– Úgy is mondhatnánk – jegyezte meg Locklear. – Mindenesetre mi belefutottunk néhányba, és szerettük volna tudni, hogy vannak-e barátaik errefelé.
– Nos, a szóbeszéd úgy tartja, hogy innen mindannyian észak felé indultak, tehát hacsak nem egy nagy társaságba futottatok bele, akkor vannak barátaik a környéken.
– Éppen, ahogy gondoltam – sóhajtott fel Locklear.
Egy darabig csöndben ettek, és Dubai a söröskorsóját dédelgette. Majd a törp megszólalt:
– Ugye nem találkoztatok véletlenül egy armengari szörnyeteg vadásszal, aki északról jött?
– Szörnyeteg vadász? – értetlenkedett Owyn.
Locklear helyesbített.
– Szörnyvadászra gondolt. Egyszer találkoztam egy ilyennel. – Elmosolyodott az emléken. Arutha herceggel menekült éppen egy csapat mordel elől, és belefutottak egy Armengarból jött szörnyvadászba és a szörnykutyájába. Csapda volt, de megmentette őket a nyomukban járó mordelektől. – Nem, azt hiszem, azok, akik megmaradtak közülük, Yabon északi részén, a hegyekben élnek. Miért?
– Ó, csak kószál egy Brak Nurr a bányáinkban, és szükségünk lenne valakire, aki levadászná. Újjáépíthetjük a tárnát, vagy levadászhatjuk a dögöt, de ahhoz, hogy mindkettőt megtegyük, nem vagyunk elegen a hegységnek ezen az oldalán.
– Mi az a Brak Nurr? – kérdezte Owyn. – Soha nem hallottam még ilyen lényről.
– Inkább kellemetlen, mint veszélyes dög – mondta Dubai. – Meglehetősen ostoba teremtmény, és a fajtájából a legtöbb a hegy mélyén, az alsóbb tárnákban és járatokban marad. Durván ember alkatú, de úgy néz ki, mint egy sétáló sziklakupac. Ez az egyik, amiért veszélyes, fiú – mesélte Dubal Owynnak. – Észre sem veszed, amíg rá nem lépsz a lábára. Lassúak és esetlenek, de erősek, és egyetlen csapással össze tudják törni egy ember koponyáját. Ez, amelyik most zargat minket, azt hiszem, a sziklaomlás miatt jött föl. Azonban bármi is legyen az oka, megpróbálta bántani néhány társunkat. Elűztük, de arra nincs időnk, hogy levadásszuk. Ha némi mulatságra vágytok, elvihetlek titeket, és ha megszabadítjátok a tárnát attól a dögtől, boldogan gondoskodom a jutalmatokról.
– Jutalom? – kérdezte Locky. – Ez mindig jól hangzik, de az időnk most nem engedi. Ha a körülmények folytán a közeljövőben eljutunk a tárnákba, örömmel fogunk segíteni, de pillanatnyilag észak felé igyekszünk.
Dubal felállt.
– Értem. Ha egyszer elkészültünk az alagutakkal, majd utánanézünk a szörnyikének. Most lefekszem, és holnap korán reggel indulok. Jó volt újra látni téged, apród, még ilyen társaságban is – mondta Gorath-ra mutatva. – A jó szerencse kísérjen titeket!
– És téged is, Dubai.
Locklear befejezte a vacsorát, majd felállt, hogy megkeresse a fogadóst.
A fogadós királysági stílusú tunikát és nadrágot viselt, az utóbbit egy magasszárú borjúbőr csizmába tűrte. Egy szőrmével szegett, gyapjúból szőtt kabátot is viselt, igaz, hátravetve, mégis úgy tűnt, az ő ízléséhez képest még ez a meleg fogadó is túl hűvös.
– Uram? – kérdezte a fogadós, és erősen tört kiejtése miatt Locklearnek furcsán hangzott a szó.
– Tisztelet a házadnak – mondta Locklear tsuraniul.
A férfi elmosolyodott, és viszonzásképpen mondott valamit. Locklear azonban csak mosolygott, és megvonta a vállát.
– Sajnálom, ez minden, amit tsuraniul tudok.
A férfi mosolya tovább szélesedett.
– Ez is több, mint amit a legtöbb ember – mondta. – Nem LaMutba valósi vagy – jegyezte meg.
– Ez igaz. Sethanonnál tanultam meg egy keveset az anyanyelvedből.
– Á – mondta a fogadós megértően bólogatva. Azok közül, akik megjárták Sethanont, nagyon kevesen beszéltek arról, hogy mi történt ott, főleg mivel nagyon kevesen értették. A csata csúcspontján egy hatalmas rengés miatt mindkét sereg, a hódítók és a védők is menekülni kezdtek a városból. Egy mennyboltból lecsapó zöld fény és az égen megjelenő valami, amit a városközpont összeomlása követett, a legtöbb embert elkábította, és néhányat megsüketített. Senki nem tudta biztosan, hogy mi is történt, noha a legtöbben megegyeztek abban, hogy valaki valamilyen hatalmas varázslatot szabadított el. A legtöbben úgy vélték, Pug varázsló, a herceg barátjának keze volt a dologban, de úgy tűnt, senki nem tudja biztosan.
Locklear a csata végének legnagyobb részéből kimaradt, mivel egy pincében rejtőzködött a városban, azonban épp elég beszámolót hallott más szemtanúktól, hogy kialakítson magában egy meglehetősen tiszta képet. És volt egy különleges kötelék azok között, akik túlélték a sethanoni csatát, tekintet nélkül arra, hol születtek; mivel a mordeleket és manó szövetségeseiket az Északi-felföldre visszaűző harcosok között tsuranik, királyságiak, sőt még kesh harcosok is voltak.
– Amit mondtam – magyarázta a fogadós –, az azt jelenti, hogy „Tisztelet a házadnak, és üdvözöllek a Kék Kerék fogadóban”.
– Kék Kerék? Az egyike a tsurani politikai pártoknak, nem?
A fogadós széles arcán mosoly futott szét, és felfedte még mindig fehér fogait. Sötét szeme villogni tűnt a lámpások fényében.
– Te ismersz minket! – Királysági módra kinyújtotta a kezét, és így szólt: – Sumani vagyok. Ha van bármi, amit a szolgáim vagy én tehetek értetek, csak kérnetek kell.
Locklear megrázta a fogadós kezét, és azt mondta:
– Egy szoba éjszakára, miután befejeztük az étkezést, megtenné. Holnap hajnalban dolgunk van a várban.
A zömök, volt katona bólintott.
– Szerencsétek van, barátom. Tegnap este a sajnálatomat kellett volna kifejeznem, és el kellett volna viselnem azt a szégyent, hogy nem tudok eleget tenni a kéréseteknek. Tele voltunk, de ma reggel egy nagy társaság elment, és vannak üres szobáink. – Benyúlt a söntéspult alá, és előhúzott egy nehéz vaskulcsot. – Az otthoni világomon ez egy ember életénél is értékesebbnek számított volna; itt csupán egy eszköz.
Locklear bólintott, tudta, mennyire ritka a fém Kelewanon. Elvette a kulcsot.
– Nagy társaság?
– Igen – felelte Sumani. – Külföldiek. Quegek, azt hiszem. A beszédük furcsán hangzott a fülemnek.
Locklear körbenézett a nyilvánvalóan virágzó fogadóban.
– Hogy történt az, hogy egy tsurani katona fogadósként végezte LaMutban?
– A háború után Kasumi gróf nekünk, akik csapdába estünk a rés innenső oldalán, megadta a lehetőséget, hogy a Királyság polgáraiként élhessünk. Amikor a rést újra megnyitották, nekünk, LaMutban élő katonáknak lehetővé tette, hogy eldöntsük, kilépünk-e a szolgálatából, hogy visszatérjünk Kelewanra, a Shinzawai birtokokra, vagy maradunk. A legtöbbünk maradt, noha néhányan kiléptek a szolgálatából, és visszatértek, hogy ismét Kasumi apját, Kamatsu nagyurat szolgálják. Néhányunk azonban letelepedett itt, LaMutban. Nekem otthon nem volt családom. – Körbenézett. – És az igazat megvallva itt jobban élek, mint otthon élhettem volna. Ott csak földműves vagy munkás lehettem volna a Shinzawai birtokon. – Keresztülmutatott a nyitott ajtón, amelyik a konyhába vezetett, ahol egy magas, testes asszony merült bele mélyen munkájába, a vacsorakészítésbe. – Most van egy királyságbeli feleségem. Van két gyermekünk. Az élet nagyszerű. A városi polgárőrségnek is tagja vagyok, így még mindig nem hanyagolom el a fegyverforgatást. Mindkét világ istenei mosolyognak rám, és virágzunk. Úgy találom, az üzlet legalább akkora kihívás, mint a háborúskodás.
Locklear mosolygott.
– Nekem nincs érzékem az üzlethez, de mondták, hogy gyakran olyan, mint a háború. Nem tudsz néhány pletykát?
A vén hajdani katona elmosolyodott.
– Nem is keveset. Sok utazó járt LaMutban az elmúlt hónapban. Sok a spekuláció. Nagy Emberek egy népes csoportja jött erre a múlt héten. És azt pletykálják, hogy néhány zsiványt is láttak a város közelében, akik az én világomból jöttek, és valószínűleg szürke harcosok.
– Szürke harcosok? – csodálkozott Locklear. – Ház nélküli férfiak? Mit csinálnának ők itt, LaMutban?
Sumani vállat vont.
– Lehet, hogy azok a becsület nélküli emberek hallották, hogy itt egy ember pusztán a saját esze és tehetsége révén is felemelkedhet, és nem köti őt a születéskor kapott rangja. De az is lehet, hogy a meggazdagodást keresik ezen a világon. Egy szürke harcosnál ki tudná ezt megmondani? – Sumani homloka ráncokba futott össze.
– Mi a baj? – kérdezte Locklear.
– Csak egy dolog: odaát a rést azok ellenőrzik, akik a kelewani Nagy Embereket szolgálják, míg ezen az oldalon a Királyság katonái őrzik a kaput. Ahhoz, hogy keresztüljussanak, ezeknek a szürke harcosoknak valamilyen irattal kellett rendelkezniük, vagy pedig a réskaput őrzők között kell szövetségesüknek lennie.
– Megvesztegetés? – vetette fel Locklear.
– Ezen az oldalon talán. Rájöttem, hogy a Királyságban a becsületről alkotott elképzelés más, mint otthon. De hogy a Nagy Emberek szolgái árulók legyenek? – Megrázta a fejét. – Lehetetlen.
– Köszönöm – mondta Locklear, aki rejtélyt szimatolt. – Nyitva fogom tartani a szememet és a fülemet.
A tsurani felkacagott.
– Vicces, hogy ezt mondod – jegyezte meg. – Tudasd velem, ha bármi egyébben a szolgálatodra lehetek!
Locklear bólintott. Átvett egy lámpást a fogadóstól, és visszament az asztalukhoz. Gorath és Owyn is felállt, és Locklear felvezette a társaságot a lépcsőkön egy egyszerű szobába, amelyben négy ágy állt. Jelezte Owynnak, hogy segítsen neki átrakni az egyik ágyat az ajtó elé, hogy az torlaszként szolgáljon egy hirtelen támadás esetén. Ezután egy másik ágyat közvetlenül az ablak alá tolt.
– Owyn – szólította meg a fiút az ablak alatti ágyra mutatva –, te itt alszol.
– Miért? – kérdezte a Timonsból jött fiatalember. – Ott nagyon huzatos.
Gorath nézte őket, és ajkai kicsit felgörbültek, mintha mulatságosnak tartaná, ahogy Locklear válaszolt.
– Mert ha bárki bemászik az ablakon, rád lép, és a kiáltásod riasztani fog minket.
Owyn morogva szorosan maga köré tekerte a köpenyét, és lefeküdt. Locklear rámutatott az egyik ágyra Gorath-nak, aki minden megjegyzés nélkül lefeküdt rá. Locklear leült a saját ágyára, elfújta a lámpás lángját, és a szobát elborította a sötétség. Lentről, az ivóból felhallatszott a vendégek zsivaja, és Locklear hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak. A külföldiek jelenléte és a quegek támadása aggasztotta, a tsurani szürke harcosokról szóló szóbeszéd pedig csak további aggályokat ébresztett benne, azonban kimerültségének és sebesülésének köszönhetően gyorsan álomba zuhant.

 

 

2.
Csalás

A katona egy intéssel beinvitálta őket.
– Beléphetnek – közölte Locklearrel.
Locklear társai élén belépett a vár őrszobájába.
Gyalog közelítették meg a várat; egy kora reggeli hegymászás során felkaptattak a hosszú, kacskaringós úton, amely a városból ide vezetett. A nemesifjú kétszeresen is örült, amiért úgy döntöttek, hogy az éjszakát a városban töltik. A bordái még mindig sajogtak, azonban egy éjszakányi pihenés után, amit egy viszonylag meleg ágyban töltött, valamint két étkezés után most kétszer olyan fittnek érezte magát, mint előző nap.
Amikor beléptek, a várőrség kapitánya felnézett, és megszólalt:
– Locklear apród, nemdebár?
– Igen, Belford kapitány – felelte Locklear megszorítva a kapitány feléje nyújtott kezét. – Már találkoztunk, amikor néhány hónappal ezelőtt északra vezető utam során átkeltem ezen a vidéken.
– Emlékszem – mondta a kapitány, csak félig elrejtve vigyorát. Locklear tudta, a kapitány biztosan hallotta a pletykát, amely arról szólt, hogy mi is az ő északi száműzetésének oka. – Mit tehetek önért?
– Szeretnék találkozni a gróffal, ha tud rám szánni egy kis időt.
– Biztos vagyok benne, hogy nagyon szívesen találkozna ismét önnel, uram, de a gróf úr nincs itt – közölte a harcedzett vén katona. – Elment egy csapatnyi emberrel – akiknek mindegyike tsurani születésű – valamilyen ügyben. Engem bízott meg azzal, hogy ügyeljek az itthoni dolgokra.
– És a grófnő? – kérdezte Locklear, Kasumi felesége után érdeklődve.
– Ő lent van a városban. Bevásárol, és meglátogatja a családját. – Kasumi gróf LaMut egyik legjómódúbb kereskedőjének lányát vette el. – Ha valamilyen hivatalos ügyben keresi őket, megvárhatja, amíg egyikük visszajön, vagy fordulhat hozzám, apród. Hacsak nincs szüksége fegyveres kíséretre valahova.
Locklear fintorgott.
– Pont arra gondoltam, hogy kérnék néhány embert, aki elkísérne minket Ylith-be.
– Bárcsak tudnék segíteni, apród! Ha volna önnél meghatalmazás a hercegtől, összekaparnék egy tucatnyi kardforgatót az ön számára. De most, hogy a gróf elment, hogy újoncokat toborozzon, csak a szokásos határ menti őrjáratokra van emberem; a többi fiú elment, egy csapatnyi tsurani renegát után kutatnak.
Owyn közbeszólt:
– Renegátok? – Locklear egy szót sem említett társainak a tsurani szürke harcosokról.
– Én is hallottam pár szóbeszédet. – Ez volt minden, amit Locklear mondott.
A kapitány intett mindhármuknak, hogy üljenek le. Owyn állva maradt, Gorath és Locklear elfoglalta az irodában levő két szabad széket.
– Bárcsak csupán szóbeszéd lenne – mondta Belford. – Ismerik azt a tsurani mágust, Makalát?
– Csak hírből – felelte Locklear. – Úgy volt, hogy néhány héttel azután érkezik Krondorba, hogy én eljötten onnan, és az már jónéhány hónappal ezelőtt volt. A többi tsurani Nagy Ember beszélt róla, de mivel ők nem voltak túlságosan társasági lények, csak néhány apróságot sikerült megtudnom róla. Nagyon befolyásos a tsurani Mágusok Gyülekezetében, oda van a cserekereskedelemért, és azért, amit azt hiszem, a herceg úgy hív, hogy „kulturális csere” a Tsuranuanni Birodalom és a Királyság között. És úgy volt, hogy ez a Makala személyesen is idelátogat.
– Nos, megtette – mondta a kapitány. – Néhány nappal ezelőtt érkezett ide, és látogatást tett a grófnál. Ezt minden tsurani megteszi, bármilyen rangja legyen is, mivel a gróf apja nagyon fontos ember a tsurani világban. Így ez valamiféle kötelesség. – A vén várkapitány kesztyűs kezével megvakarta borostás állát. – A tsuranik nagyon nagyra tartják a kötelességet, ezt alaposan megtanultam, mióta a grófot szolgálom. Na, a lényeg az, hogy néhány napig itt voltak, Makala és néhány másik feketeruhás, valamint testőrök és hordszékvivők és egy egész csapat; és úgy tűnik, a hordszékvivők némelyike valójában nem igazi hordszékvivő volt, hanem valamiféle becsület nélküli katona a Birodalomból.
– Szürke harcosok – mondta Locklear. – Hallottam róluk. – Ez megmagyarázná, hogyan jutottak át a szürke harcosok a résen – gondolta Locklear. – Hordszékvivőnek álcázva.
– Ezeket keresik most az embereim. A szóbeszéd szerint kelet felé indultak. Ha átjutnak a hegyeken, és elérik a Sötét-erdőt, akkor soha nem találjuk meg őket.
– Miért ez a felhajtás? – kérdezte Owyn. – Rabszolgák vagy talán tanoncok?
– Apród? – kérdezte a kapitány félreérthetetlen hangsúllyal.
– Ez itt Timons bárójának a fia – magyarázta Locklear.
– Nos, fiatalúr – mondta a kapitány –, ezek az emberek valamiképpen törvényen kívüliek lettek a saját hazájukban. Ez önmagában még nem lenne elég ahhoz, hogy utánuk eredjek, de itt nálunk elloptak valami értékeset ettől a Makalától. Valami ritka rubint, ha jól értettem. Az meg akkora hűhót csinált miatta, hogy az ember azt hinné, maguk az istenek adták neki kölcsön, és egy héten belül vissza kell vinnie. Így tehát a gróf, részben udvariasságból, részben azért, mert tsurani, és hozzászokott, hogy ugorjon, valahányszor azoknak a feketeruhásoknak egyike vakkant, kiküldött minket, hogy fésüljük át a hegyeket, és keressük meg azokat a fattyúkat.
Locklear rámosolygott Owynra, mintha azt kérdezné, kielégítette-e a magyarázat. A várkapitány Gorath-ra nézett, mintha azt várná, hogy az mondjon valamit. De Gorath hallgatott. Locklear nem tudta, vajon a kapitány felismerte-e a mordelt, rájött-e, mi is valójában, vagy pedig tündének gondolta; de nem érezte szükségesnek, hogy elmagyarázza a férfinak a dolgokat. A kapitány végül megszólalt:
– Mire kellene maguknak a kíséret, ha lehetek olyan szemtelen, hogy megkérdezzem?
– Volt egy kis gondunk – felelte Locklear. – Valaki felbérelt néhány queg kardforgatót, hogy megakadályozzanak minket abban, hogy elérjük Krondort.
A kapitány ismét megvakarta az állát, és egy hosszú pillanatig csöndben maradt, amíg végiggondolta a helyzetet.
– Egy dolog van, amit megtehetek – mondta. – Ki kell küldenem egy őrjáratot a Szabad Városokkal közös határunkra. Velük utazhatnak, amíg azok el nem fordulnak nyugat felé, és az majdnem félúton van LaMut és Zün között. Így az út egy részét biztonságban tehetik meg.
Locklear egy pillanatig hallgatott, majd megszólalt:
– Nekem van egy jobb ötletem.
– Mi az? – kérdezte Belford kapitány.
– Ha lenne három embere, akik eljátszanák a szerepünket, és feltűnően kilovagolnának a déli városkapun, akkor mi keletnek fordulnánk, és átcsúszhatnánk a hegyeken. Azután elindulhatnánk délnek Krondor felé a keleti hegyi országúton, ahol nem számítanak ránk.
– Csel? – kérdezte a kapitány.
– Ráadásul olyan, amit a hercegtől tanultam – válaszolta Locklear. – Ő igen hatékonyan használta a Résháborúban. Ha maga elég sokáig félre tudja vezetni az üldözőinket, és mi elérjük a hegyek túlsó oldalát, akkor ott már biztonságban lennénk.
– Ezt elintézhetem. – A kapitány Owynra és Gorath-ra nézett. – Van pár emberem, akik elmennek maguk helyett, már ha az, aki a maga tünde barátját játssza, fején tartja a csuklyáját. – Felállt. – Engedjék meg, hogy rendelkezzek afelől, hogy az esti őrjárat megálljon a szálláshelyüknél...? – kérdőn nézett rájuk.
– Fogadó a Kék Kerékhez.
Belford elmosolyodott.
– Sumani kocsmája. Ne hagyják, hogy a mosolygós viselkedése félrevezesse magukat; ő igen kemény fickó. Ha van rá idejük, beszéljék rá, hogy mutassa meg önöknek néhány harci trükkjét. Ő némi pénzért fog rá időt szakítani. Amikor úgy döntött, hogy kilép a szolgálatból, az nagy veszteséget jelentett a számunkra.
A várkapitány elment, majd kicsivel később visszatért.
– Elrendeztem a dolgokat. Menjenek vissza a városba, és ha bárki követi magukat, hagyják, hogy lássa, amint visszasétálnak. Maradjanak estig a fogadóban, és gondoskodom róla, hogy három ló várja magukat a fogadó istállójában. – Átnyújtott Locklearnek egy tekercset. – Itt egy útlevél. Ha a keleti úton valamelyik emberünk megállítaná magukat, ez majd a helyére teszi az illetőt.
Locklear felállt.
– Köszönöm, kapitány. Ön óriási segítségünkre volt. Ha legközelebb Krondorban jár, és van bármi, amit megtehetek önért, kérem, szóljon.
A vén kapitány elvigyorodott. Miközben ismét megvakarta az állát, így szólt:
– Nos, bemutathatna annak az ifjú asszonynak, a kereskedő feleségének, aki miatt – már amennyire én tudom – idekerült.
Owyn vigyorgott, Gorath közönyös maradt, azonban Locklear elvörösödött, és elhúzta az orrát.
– Meglátom, mit tehetek. Felálltak, és elhagyták az irodát.
Owyn megkérdezte:
– Gyalogolunk?
– Gyalogolunk – felelte Locklear, miközben elindultak a vár főkapuja felé. – De most legalább lefelé.
– Az tulajdonképp sokkal fárasztóbb – jegyezte meg Gorath.
Locklear elkáromkodta magát.
– Vicc volt.
– Valóban? – kérdezte Gorath. A hanghordozása annyira kimért volt, hogy Owynnak eltartott egy pillanatig, mire rájött, a mordel gúnyolódik Locklearrel. Owyn magában tartotta saját derültségét, és a kis csapat elindult vissza a városba.

 

Locklear becsusszant az ajtón a szobájukba. Gorath riadalom nélkül nézett fel, azonban Owyn kiugrott az ágyából.
– Hol voltál?
– Körbeszaglásztam. Itt fönn ücsörögni talán okosabb, de nekem meg kellett vakarnom ezt a viszketést.
Gorath az apródot nézte, de nem mondott semmit.
– Viszketést? – értetlenkedett Owyn.
Locklear elmosolyodott.
– Feltételezem azért, mert túl sok éven át forogtam rossz társaságban, de a jelentések, amelyek a szürke harcosokról és egy tsurani Nagy Ember számára kedves, értékes holmi ellopásáról szólnak, elgondolkoztattak. Ha én ellopnék valamit egy idegen világon, hogyan szabadulnék meg tőle?
– Attól függ, mi az, gondolom – vetette fel Owyn.
Gorath enyhén bólintott, de még mindig nem mondott semmit.
– Kellene, hogy legyen egy helyi kapcsolatom; valaki, aki tudja, hogy hol szabadulhat meg az ember egy értékes holmitól.
– És most arra gondolsz, hogy megtalálod ezt a valakit ennek a városnak a forgatagában, és felhasználod őt arra, hogy megkeresd a tolvajbandát? – kérdezte Gorath.
– Nem – mondta Locklear félrehessegetve a megjegyzést. – A kapitány azt mondta, az ellopott holmi egy drágakő, ami lévén, hogy Kelewanról jött, nem meglepő. Nem sok olyan dolog van azon a világon, amit könnyű szállítani, és ami itt nagy értéket képviselne. Tehát a gondolatmenetem szerint a legjobb útja annak, hogy megleljük ezt az elveszett drágakövet az, hogy megtudjuk, hova fog a legnagyobb valószínűséggel kerülni.
– Egy orgazdához? – vetette fel Owyn.
– Nem, mert ha, ahogy azt gyanítom, a rubin értéke elég nagy ahhoz, hogy egy csoportnyi kétségbeesett ember új életet kezdhessen belőle egy új világon, akkor ennek a valakinek saját, törvényes vállalkozással rendelkező embernek kell lennie, aki a vállalkozásával álcázhatja annak a kőnek a szállítását.
– Nekem úgy tűnik, jobban értesz ehhez a fajta üzlethez, mint ahogy fajtád egy nemesének kellene – jegyezte meg Gorath.
– Mondtam, hogy rossz társaságban forogtam. Miután vettem néhány italt, megtudtam, hogy van itt egy kereskedő, akinek kicsit kétes a hírneve, és aki drágakövekkel, ékszerekkel és egyéb luxuscikkekkel üzletel. Egy Kiefer Alescook nevű férfiról van szó.
– Ki mondta ezt neked? – kérdezte Owyn.
– Tulajdonképpen a vendéglátónk – felelte Locklear, és intett, itt az ideje, hogy elinduljanak. Felálltak, és összeszedték a felszerelésüket, majd lementek a lépcsőn az ivóba. Búcsúzóul intettek Sumani felé, és kiléptek az ajtón. Mihelyt kiértek a fogadóból, Locklear jelezte, hogy kerüljék meg a sarkot, és osonjanak a fogadó melletti istállóudvarba. Amikor beléptek az ajtaján, három embert találtak, akik rájuk vártak; mindegyikük két ló kantárját tartotta.
Egyikük odaszólt:
– Köpenycsere, gyorsan!
Mindegyikük nagyjából azonos magasságú volt Locklearrel vagy valamelyik társával. A ruhacsere megtörtént. Ha a Gorath-t alakító embernek volt is valami elképzelése arról, kinek a szerepét játssza, ezzel kapcsolatos gondolatait megtartotta magának, és egyszerűen átadott Gorath-nak egy hatalmas kék köpenyt, és elvette azt a sötétszürkét, amelyet a mordel viselt. A többiek is köpenyt cseréltek, és Locklear megfogta az egyik ló kantárját.
Mire a három csaló lóra szállt, az utcaköveken közelgő patacsattogás jelezte, hogy megérkezett az őrjárat, amelyik ezen az estén majd északnak indul, Zün irányába. Az istállóudvar kapuja előtt megállva az őrmester bekiabált:
– Itt vagyunk, hogy délre kísérjük önt, Locklear apród!
Locklear vette a lapot, és visszakiáltott:
– Készen állunk! – Bólintott az őket megszemélyesítő három ember felé, mire azok kilovagoltak, és csatlakoztak az őrjárat előőrséhez. Locklear várt, majd néhány perc múlva megszólalt: – Owyn, te kilovagolsz, balra fordulsz, és nyomban elindulsz a kapu felé. Ha kiléptél a városból, menj még egy mérföldet, majd várj ott. Gorath és én pár percnyire mögötted leszünk.
Gorath beleegyezően felmordult.
– Tehát ha maradt is itt esetleg valaki, nem fog három lovast látni.
Locklear bólintott, Owyn pedig azt mondta:
– Fogd ezt meg, kérlek. – Átnyújtotta a botját Locklearnek, felmászott a nyeregbe, majd visszavette a hosszú tölgyfa botot. Ügyes mozdulattal átvetette a válla fölött, majd átdugta az övén, és elfordította, míg az végül keresztben lógott a vállán és a hátán, és nem zavarta túlságosan sem őt, sem a lovat.
Gorath könnyedén nyeregbe pattant, noha úgy tűnt, egy kicsit kényelmetlenül érzi magát.
– Nem ültél túl sokat lovon, ugye? – kérdezte Locklear, miután Owyn elment.
– Nem igazán. Valamennyit, nagyjából harminc évvel ezelőtt.
– Nincs túl sok ló az Északi-felföldön, ugye?
Gorath minden keserűség nélkül válaszolt:
– Az Északi-felföldön semmiből nincs túl sok.
– Emlékszem – mondta Locklear.
Gorath bólintott.
– Elvéreztünk Armengarnál.
– Nem eléggé – jegyezte meg Locklear. – Ez nem tartott vissza titeket attól, hogy átvonuljatok Magosváron.
Gorath az állával intett.
– Most már el kellene indulnunk. – Nem várt Locklearre, megsarkantyúzta a lovát, és kinyargalt.
Locklear egy pillanatig habozott, majd követte. Akkor érte utol a sötét tündét, amikor az könnyedén átlovagolt a város gyalogosforgalmán. Férfiak siettek hazafelé vacsorára, és az üzletek mindkét oldalon éppen zártak. A főútról épp most megérkező utazók a fogadók felé siettek, arra vágyva, hogy egy sörrel leöblítsék az egész napos út porát. Az éjszaka asszonyai kezdtek feltünedezni az utcasarkokon.
Locklear és Gorath kilovagolt a városkapun, ahol az őrök tudomást sem vettek róluk, majd könnyű vágtára ösztökélték lovaikat. Néhány perccel később meg is látták Owynt, aki az út szélén üldögélt.
Amikor odaértek, a fiú feléjük fordult, és megkérdezte:
– És most?
Locklear egy kicsit távolabb levő facsoport felé mutatott.
– Hideg táborozás lesz, sajnos, de pirkadatkor néhány mérfölddel északabbra megyünk. Ott van a keletre menő főút, amely átvezet a hegyeken. Azt fogjuk követni, majd a hegyek túloldalán délnek fordulunk. Ha szerencsénk van, elkerüljük azokat, akik ezt a barátunkat keresik, és Questor kilátójától délre biztonságosan elérjük a királyi országutat.
– Ez azt jelenti, hogy Loriel közelében érünk ki, igaz? – kérdezte Owyn.
– Igen – felelte Locklear mosolyogva. – Ami azt jelenti, hogy lesz lehetőségünk arra, hogy útközben meglátogassunk egy bizonyos Kiefer Alescookot.
– Miért ártjuk bele magunkat ebbe az ügybe? – kérdezte Gorath. – Sietnünk kell Krondorba.
– Sietni is fogunk, ám egy néhány perces beszélgetés Alescook mesterrel még hasznos lehet a számunkra. Ha megtudnánk valamit a hiányzó drágakő hollétéről, némi érdemet szereznénk Arutha herceg szemében, mivel biztos vagyok benne, hogy nagyszerű vendéglátásban akarja részesíteni a Kelewanról idelátogató varázslókat.
– És ha nem tudunk meg semmit? – kérdezte Owyn, miközben a fák felé lovagoltak.
– Akkor még mindig ki kell találnom valami meggyőző érvet, hogy miért hagytam el Tyr-Sogot az engedélye nélkül, és miért tértem vissza ezzel a mordellel, no meg egy valószínűtlen történettel.
Owyn hangosan felsóhajtott.
– Hát, találj ki valamit, amit majd előadhatok az apámnak, amikor hazajutok, én meg megpróbálok kiötölni valamit, amivel a hercegnél előállhatunk.
Gorath ezt hallva felkuncogott.
Owyn és Locklear néma pillantásokat váltottak. Locklear az esti homályban csak a fejét rázta. Soha nem gondolta volna, hogy egy sötét tündének is lehet humorérzéke.

 

A szél hidegen fújt a hágók felől. Mivel közelgett a tél, fölöttük a nagyobb magasságokban már kitartóan borította a sziklákat a hó, és az út mélyedéseiben jég rejtőzött, ami veszélyessé tette a haladást.
Lassan lovagoltak. Locklear és Owyn szorosan összehúzták maguk körül a köpenyüket. Gorath felhúzta ugyan a csuklyáját, de látszólag kényelmetlenségek nélkül ült a nyeregben.
– Még mennyi? – kérdezte Owyn, miközben a fogai megcsikordultak. – Fél órával kevesebb annál, mint amikor utoljára kérdezted – felelte Locklear.
– Apród – vacogta Owyn –, én megfagyok.
– Nahát! Milyen meglepő! – gúnyolódott Locklear.
Gorath felemelte a kezét.
– Csöndet – mondta halkan, éppen csak akkora hangerővel és határozottsággal, hogy a szó a társaihoz eljusson, de tovább ne. Előremutatott. – A sziklák között – suttogta.
– Mi van? – kérdezte Locklear fojtott hangon.
Gorath csak mutatta. Négy ujját tartotta fel.
– Talán útonállók – suttogta Owyn.
– Az én nyelvemet beszélik – mondta Gorath.
Locklear felsóhajtott.
– Akkor az egész utat figyelik.
– Hogy jutunk tovább? – kérdezte Owyn.
Kardját előhúzva Gorath válaszolt.
– Megöljük őket. – Megsarkantyúzta a lovát, és Locklear csak egy pillanatig habozott, mielőtt utánanyargalt volna.
Owyn a válla fölé nyúlt, és gyorsan előhúzta a botját. A hóna alá dugta, mint egy lándzsát, és előre ösztökélte a lovát. Ahogy az útkanyarhoz ért, egy kiáltást hallott, majd kijutott egy helyre, ahol az út kiszélesedett. Egy sötét tünde haldoklott az úton, akit a vágtató Gorath vágott le.
A másik hármat nem lehetett olyan gyorsan elintézni, mivel azok fürgén felmásztak a magasabb sziklákra, ahová a lovak nem követhették őket. Locklear nem habozott. Egy mozdulattal, amely teljesen elképesztette Owynt, az apród felugrott a nyeregben, leszökkent a vágtató ló hátáról, és lerántott egy mordelt a szikláról, amelyre az mászott.
Owyn látta, hogy a jobb oldalán egy másik mordel megfordul, gyorsan ideget feszít az íjára, és a derekán függő tegezbe nyúl, hogy elővegyen egy nyílvesszőt. Owyn előrerúgtatta a lovát, meglendítette a botját, és az ütés a térde alatt találta el az íjászt. Az összecsuklott, a lába kiszaladt alóla, és a tarkója keményen a sziklának csapódott.
Owyn hátasa megriadt a feje melletti váratlan mozgástól, és Owyn hirtelen érezte, hogy hátraesik.
– Áááá – kiáltotta, majd valami sziklánál puhább dolognak ütődött. Egy alélt „óh” kísérte a becsapódást, majd egy nyögés tudatta vele, hogy a sebesült sötét tündén landolt.
Mintha láng perzselte volna meg, Owyn megpördült, felült, és elfelé mászott. Hirtelen a lova ütődött a hátának, ahogy az állat megfordult, és elvágtatott visszafelé az úton.
– Hé! – kiabálta Owyn, mintha ezzel megparancsolhatta volna az állatnak, hogy álljon meg.
Majd észrevette, hogy valaki erőlködik mögötte: a kétszer leütött mordel próbált lábra állni. Owyn körbenézett, hogy valami fegyvert keressen, és meglátta az elesett orvlövész íját. A fiú megragadta, meglendítette, mint valami ütőt, és minden erejével, amit csak össze tudott gyűjteni, fejbe verte vele a mordelt. Az íj összetört, és a harcos feje összeroppant. Owyn biztos volt benne, hogy többé nem fog felkelni.
Amikor a fiatal varázsló megfordult, azt látta, hogy Locklear ellép egy most már halott sötét tünde mellől, és Gorath hasonlóan áll elesett ellenfele fölött. A mordel megfordult, és körbenézett, mintha újabb ellenfelet keresne. Egy pillanat múlva leengedte a kardját, és azt mondta:
– Csak ennyien voltak.
– Hogy tudod ezt megállapítani? – kérdezte Locklear.
– Ezek az én népemből valók – mondta Gorath látszólag keserűség nélkül. – Már az is szokatlan, hogy ennyien együtt utaznak ilyen messze délre a földjeinktől – Egy aprócska tűz felé mutatott. – Nem számítottak arra, hogy összetalálkoznak velünk.
– Akkor mit csináltak itt? – kérdezte Locklear.
– Vártak valakire.
– Kire? – érdeklődött Owyn.
Gorath körbenézett a késő délutáni napfényben, mintha látna valamit a távoli csúcsokon, vagy mintha átlátna az út két oldalát szegélyezés sziklákon.
– Nem tudom. De valamire vártak itt.
Locklear megszólalt:
– Hol van a lovad, Owyn?
Owyn hátranézett a válla fölött, úgy válaszolt.
– Valahol mögöttünk. Leestem róla.
Gorath elmosolyodott.
– Láttam, amikor földet értél azon ott. – A holttest felé mutatott.
– Szaladj vissza az úton – utasította Locklear –, és nézz utána, próbáld megtalálni. Ha visszaszaladt LaMutba, akkor felváltva kell lovagolnunk. Nem akarom, hogy a szükségesnél jobban lelassuljunk.
Amikor Owyn elszaladt, Gorath megkérdezte:
– Miért nem hagyod itt?
Locklear a mordel arckifejezését tanulmányozta, mintha megpróbálna olvasni belőle, majd végül azt mondta:
– Mi nem teszünk ilyet.
Gorath gúnyosan felkacagott.
– A fajtád között szerzett tapasztalataim nekem mást mondanak.
– Akkor én nem teszek ilyet – mondta Locklear.
Gorath vállat vont.
– Ezt el tudom fogadni. – Nekiállt átkutatni a Locklear lábánál elterülő holttestet, és egy pillanat múlva megszólalt: – Ez érdekes. – Felnyújtott egy tárgyat, hogy Locklear is megvizsgálhassa.
– Mi ez? – kérdezte Locklear, és a különös, kék árnyalatú, soklapú csiszolt követ bámulta.
– Egy hózafír.
– Zafír! – kiáltott fel Locklear. – Akkora, mint egy tojás!
– Nem egy különösebben értékes kő – mondta Gorath. – A Világ Fogsorától északra elég gyakori.
– Akkor mi ez? Egy emléktárgy?
– Talán, azonban amikor a népemből egy csapat harcba indul, és elhagyja az otthonát, kevés csomaggal utazik. Fegyver, egy napi élelmiszer, tartalék íjhúr és nagyon kevés egyéb holmi. Könnyedén megélünk a vadászatból.
– Talán ez nem egy harcba induló csapat volt – vetette fel Locklear. – Talán errefelé élnek?
Gorath megrázta a fejét.
– Népemből az utolsók, akik a Világ Fogsorától délre laktak, a Szürke Tornyokban éltek, és amikor a tsuranik megérkeztek, ők is elmenekültek az Északi-felföldre. Az én fajtám egyetlen tagja sem élt ilyen közel a Keserű-tengerhez azóta, mióta a Királyság betette a lábát ezekbe a hegyekbe. Nem, noha nem az én klánomból valók, ezek az Északi-felföldről jöttek. – Az övén függő erszénybe rakta az ékkövet, és folytatta a holttest átvizsgálását.
Az idő telt, és végül lovát maga mellett vezetve Owyn is feltűnt.
– A pokolba minden lóval! – szitkozódott. – Addig kergetőzött velem, amíg meg nem unta.
Locklear elmosolyodott.
– Legközelebb ne ess le róla!
– Most sem állt szándékomban – morogta Owyn.
– Ezeket el kell tüntetnünk – jegyezte meg Gorath. A négy halott mordelre mutatott. Az egyiket felemelte, és kicsit lejjebb vitte az úton, aztán minden ceremóniát mellőzve lehajította a holttestet egy szakadékba.
Owyn Locklearre nézett, majd a fiatal varázsló lova kantárját egy közeli bokorhoz kötötte. Felkapta a legközelebbi holttest lábát, míg Locklear a hóna alatt emelte meg a mordelt.
Hamarosan mind a négy testet bedobták a többszáz láb mélységű szakadékba. Locklear nyeregbe szállt, ahogy Gorath és Owyn is. Egy időre félretették a rejtélyt, hogy vajon mire vártak ezek a mordelek egy ilyen magányos helyen, egy ritkán használt út mentén, és továbbügettek.

 

Feltűnt előttük Loriel, egy kisváros – tulajdonképp inkább egy nagy falu –, amely egy kelet felé elnyúló jókora völgyben bújt meg. Ezt a nagy völgyet egy másik keresztezte déli irányból.
Gorath megjegyezte:
– Élelemre van szükségünk.
– Ez olyan tény, amellyel a gyomrom is teljesen tisztában van – felelte Locklear.
– Nem mintha én nagyon sietnék, hogy szembenézzek az apámmal – tette hozzá Owyn –, de ez egyre inkább kerülőút kezd lenni, apród.
Locklear a déli völgy felé mutatott.
– Azon áthalad egy út, amelyik nyílegyenesen Sólyomfészekbe vezet. Onnan már több útvonal közül is választhatunk: mehetünk dél felé egy keskeny hegyi ösvényen vagy északnyugatra, vissza a királyi országútra.
– Aztán Krondorba? – kérdezte Gorath.
– Aztán Krondorba – felelte Locklear. – Ebben az egészben van valami, ami furcsa érzést kelt bennem, olyat, amire Jimmy barátom azt szokta mondani, hogy „viszket a bajdudora”; olyan érzés, mintha bolhák csípnének. Gorath, az ellopott rubin, a tsurani mágusok, és ez az egész valahogy... több, mint véletlen egybeesés.
– Hogyhogy? – kérdezte Owyn.
– Ha tudnám – mondta Locklear –, nem állnánk meg, hogy meglátogassuk Alescook urat. Ő talán tud valamit, vagy ismer valakit, aki tudja, miről is van szó. De minél többet gondolkozom ezen a rejtélyen, annál inkább zavar, hogy nem tudom, mi van ennek az egésznek a hátterében. De ki fogjuk találni, vagy belehalunk abba, hogy megpróbáljuk.
Owyn nem tűnt boldognak a második eshetőséget hallva, de nem szólt semmit. Gorath csak elnézett a városka fölött, miközben lefelé lovagoltak az út mentén álló kis őrposzt irányába.
Egy előrehaladott korú és tekintélyes derékbőségű városi őr felemelte a kezét, és rájuk kiáltott:
– Megállni!
A három utas megrántotta a gyeplőt, és Locklear érdeklődve kérdezte:
– Mi a baj?
– Volt néhány renegát errefelé az utóbbi időben, fiacskám, ezért mondd el, mi dolgod van itt!
– Dél felé utazunk, és megállunk itt, hogy kiegészítsük a készleteinket – közölte Locklear.
– És kik vagytok ti, hogy a hegyek felől lovagoltok lefelé?
Locklear elővette az iratot, amelyet Belford kapitány adott neki, és azt mondta:
– Ez megmagyaráz annyit, amennyit magának tudnia kell, kapitány.
A férfi átvette a papírt, és rásandított. Locklear rájött, hogy nem tud olvasni, de eljátszotta, hogy tanulmányozza az írást. Végül, mivel az alján függő hatalmas pecsét meggyőzte, az őr visszaadta az iratot, és azt mondta:
– Átmehetnek, uram. De legyenek óvatosak, ha sötétedés után kinn tartózkodnak.
– Miért? – kérdezte Locklear.
– Ahogy már mondtam, uram, sok haramia és útonálló járt erre az utóbbi időben, és nem is kevesen abból a gyilkos Sötét Testvériségből. Kicsit úgy néznek ki, mint a maga tünde barátja ott, de hosszú fekete körmeik vannak, és vörös szemük, amely fénylik a sötétben.
Locklear alig tudta leplezni, milyen remekül szórakozik, amikor azt mondta:
– Óvatosak leszünk, kapitány.
Továbblovagoltak, és Gorath megszólalt:
– Az az alak soha életében egyetlen képviselőjét sem látta a népemnek.
– Én is így gondolom – jegyezte meg Locklear –, noha ezután több figyelmet kell szentelnem a szemednek éjszaka. Talán csak nem vettem észre a vörös ragyogást.
Owyn felkuncogott, és kerestek maguknak egy fogadót. Piszkos volt, zsúfolt és sötét, ami remekül megfelelt Locklearnek, mivel nem volt túl sok pénzük. Gondolkodott rajta, hogy kér egy kis kölcsönt Belford kapitánytól, de úgy döntött, a kapitánynak úgyis csak annyi lett volna a válasza, hogy „várja meg Kasumi grófot”. És ámbár Locklear nem bánta, hogy csak kerülőúton jutnak Krondorba, mivel így talán elkerülik a csapdákat, egyre jobban égett benne a vágy, hogy Arutha elé tárja a rejtélyt az Északi-felföldön zajló eseményekről.
Nem volt szabad szoba, és ez a helyzet meglepte Lockleart, azonban a fogadós megengedte nekik, hogy az ivóban aludjanak. Owyn morgott emiatt, de Gorath megtartotta magának a véleményét.
Eddigi útjuk során senki nem tiltakozott a mordel jelenléte miatt; vagy azért, mert nem jöttek rá, mi is valójában, és tündének nézték, vagy azért, mert egy renegát emberek társaságában utazó mordel egyáltalán nem volt szokatlan ezen a vidéken. Bármi is volt az oka, Locklear hálás volt, amiért nem kellett kíváncsi bámészkodókkal foglalkoznia.
Egy zsúfolt asztalnál ettek, és vacsora után egy középszerű dalnokot hallgattak. Folyt némi szerencsejáték is, és Locklearnek viszketett a tenyere, hogy kipróbálja magát kártyában, akár pashawában, akár pokirban. Azonban ellenállt a késztetésnek, mivel nem engedhette meg magának, hogy veszítsen, és az egyik lecke, amit az apjától és idősebb fivéreitől megtanult, az volt, hogy ne kockáztassa azt, amit nem szabad elveszítenie.
Amikor a fogadó elcsöndesedett, és azok, akik az ivóban aludtak, elkezdtek helyet keresni a sarkokban és az asztalok alatt, Locklear megkereste a fogadóst, egy fekete szakállas, nehéz testű férfit.
– Uram? – kérdezte a fogadós, amikor Locklear két másik ember közé lépett, hogy elékerüljön.
– Mondd csak, barátom – kezdte Locklear –, van olyan kereskedő ebben a városban, aki foglalkozik drágakövekkel?
A fogadós bólintott.
– Három házzal lejjebb, a jobb oldalon. Alescooknak hívják.
– Jó – mondta Locklear. – Vennem kell valami ajándékot egy hölgynek.
A fogadós elvigyorodott.
– Értem, uram. Csak egy szót még: óvatosan.
– Nem értem – mondta Locklear.
– Nem azt mondom, hogy Kiefer Alescookban nem lehet megbízni, de annyit hadd mondjak, hogy néhány portékájának az eredete egy kicsit zavaros.
– Ó – mondta Locklear bólogatva, mintha most már értené. – Köszönöm, észben fogom tartani.
Locklear visszament az asztalhoz, és bejelentette:
– Megtaláltam az emberünket. A közelben lakik, és reggel az első dolgunk az lesz, hogy felkeressük.
– Rendben – mondta Gorath. – Kezdek belefáradni a társaságotokba.
Locklear nevetett.
– Te sem vagy egy habostorta, Gorath.
Owyn megjegyezte:
– Nos, bármi is a helyzet, én fáradt vagyok, és ha a földön fogunk aludni, nem akarok túl messze kerülni a tűztől.
Locklear ráeszmélt, hogy az emberek kezdtek megágyazni maguknak éjszakára, és azt mondta:
– Oda.
A megjelölt helyre mentek, és kigöngyölték a matracukat. Locklear néhány percig még a fojtott hangú beszélgetésekre figyelt, amelyeket az a néhány ember folytatott, akik még az asztaloknál ültek, valamint az ajtó nyílására és csukódására, ahogy az emberek hazamentek, majd hamarosan mély álomba zuhant.

 

A kereskedő felnézett, amikor a három ember belépett a szobába. Idős ember volt, törékenynek látszott, sőt szinte már erőtlennek. Hurutos szemekkel vizsgálgatta a három látogatót. Egy pillanatig Gorath-t tanulmányozta, majd megszólalt:
– Ha a pénzért jöttél, azt már elküldtem északra valamelyik rokonoddal, két nappal ezelőtt.
– Nem a pénzért jöttem – mondta Gorath.
Locklear közbeszólt:
– Információt keresünk.
A kereskedő elhallgatott. Egy pillanat elteltével azt mondta:
– Információt? Keressetek egy pletykaárust. Én ékkövekkel és más finom holmikkal foglalkozom.
– És azok alapján, amiket hallottunk, nem vagy túlságosan válogatós, már ami azoknak a portékáknak az eredetét illeti.
– Arra utalsz, hogy lopott árukkal kereskedem? – érdeklődött az öregember a hangját felemelve.
Locklear felemelte a kezét.
– Semmire nem utalok, de egy különleges követ keresek.
– Milyet?
– Egy rubint, amelynek szokatlan a mérete és a jellege. Vissza akarom juttatni a jogos tulajdonosához, és nem teszek fel kérdéseket. Ha a te birtokodba került, rád nem vetül rossz fény, amennyiben segítesz visszajuttatni. Ha nem, akkor attól tartok, esetleg meglátogat majd a helyi bíró, valamint néhány igen rosszalló tekintetű városi őr a tyr-sogi helyőrségből.
A vénember arca számítóvá vált. Kopaszodó feje búbja csillogott a mennyezetről függő egy szál lámpás fényében. Megjátszott közönyösséggel kijelentette:
– Semmi rejtegetnivalóm nincs. De talán tudok nektek segíteni.
– Mit tudsz? – kérdezte Locklear.
– Az utóbbi időben élénk üzleti tevékenységet folytattam, azonban ez nem egy hétköznapi jellegű üzlet volt, noha én már ötven éve ebben az iparban vagyok, fiacskám. Nem oly régóta ügynökök és küldöncök révén olyan alakokkal is kötök üzleteket, akikkel soha nem találkoztam. Ez igen szokatlan, de jövedelmező. Jó minőségű drágakövek, amelyek közül sok nagyon ritka, sőt, rendkívüli, mentek már át a kezemen.
– Tsurani drágakövek?
– Pontosan! – mondta az öregember. – Eléggé hasonlítanak a saját rubinjainkhoz, zafírjainkhoz, smaragdjainkhoz és a többi ékkövünkhöz, hogy annak tekintsék őket, de vannak olyan apró eltérések, amit csak egy szakértő vehet észre. És vannak más drágakövek, is, amelyek nem hasonlítanak egyetlenhez sem, ami ezen a világon megtalálható.
– Kit képviselsz? – kérdezte Locklear.
– Senki olyat, akit ismernék – mondta az öregember. – Mostanában rendszertelen időközökben sötét tündék, mint amilyen a társad is, jönnek ide, és itthagynak néhány ékkövet. Később egy ember jön délről, és pénzt hoz. Leveszem belőle a részesedést, és megvárom, hogy a sötét tündék visszajöjjenek, és elvigyék az aranyat.
Gorath Locklearhez fordult.
– Delekhan. Arra használja a pénzt, hogy felfegyverezze a népünket.
Locklear csöndet kérve felemelte a kezét.
– Később beszélünk. – Az öregembernek azt mondta: – Ki veszi meg a drágaköveket?
– Nem tudom, de a férfit, aki átveszi őket, úgy ismerik, hogy Isaac. Lent lakik Sólyomfészekben.
– Láttad valaha ezt az Isaacot? – kérdezte Locklear.
– Sokszor. Fiatal ember, körülbelül olyan magas, mint te. Világosbarna haja van, mely a válláig ér.
– Úgy beszél, mintha keletről jött volna?
– Igen, most, hogy említed. Néha úgy hangzik, mintha nemesi udvarban nevelkedett volna.
– Köszönöm – mondta Locklear. – Meg fogom említeni, mennyire segítőkész voltál, hogyha ezzel kapcsolatban hivatalos kivizsgálásra kerül sor.
– Mindig boldogan segítek a hatóságoknak. Én egy törvényes vállalkozást vezetek.
– Jól van. – Locklear Gorath erszénye felé intett, és így szólt: – Add el neki a követ!
Gorath elővette a hózafírt, amelyet a halott mordeltől vett el, és letette Alescook elé.
A kereskedő felvette, és vizsgálgatni kezdte.
– Ó, szép darab. Tudok erre egy vevőt, lenn délen. Egy aranykoronát adok érte.
– Ötöt – mondta Locklear.
– Ezek nem olyan ritkák – jegyezte meg Alescook, miközben visszadobta a követ Gorath-nak, aki elkezdte elrakni. – De másrészt... két korona.
– Négy – mondta Locklear.
– Három, és ez az utolsó ajánlatom.
Locklearék átvették az aranyat, mely elég lesz egy étkezésre az út során, és kimentek. Locklear a társai felé fordult, és azt mondta:
– Krondorba vezető utunk során átmegyünk Sólyomfészken, tehát könnyen eldönthetjük, mit tegyünk. Megkeressük Isaacot.
Miközben nyeregbe szállt, Gorath megjegyezte:
– Akkor te ismered ezt az Isaacot?
– Igen – válaszolta Locklear. – Ő a második legnagyobb csirkefogó, akivel életemben találkoztam. Nagyszerű társaság iszogatáshoz és verekedéshez. Csöppet sem lepődnék meg, ha valami zűrös ügybe keveredett volna.
Dél felé fordították a lovaikat, elhagyták Loriel óriási görgetegvölgyét, és elindultak a dél felé húzódó keskeny folyóvölgyben. Locklearnek sikerült egy kevés élelmet vásárolnia a fogadóban, de pénzforrásaik apadása kezdte aggasztani. Tudta, hogy esetleg vadászhatnának, azonban az az érzése, hogy valami sötét dolog közeledik feléjük, egyre jobban erősödött a nap folyamán. Egy renegát mordel törzsfőnök, aki egy esetleges invázióról hoz figyelmeztetést, és pénzek, amelyek északra áramlanak, hogy csempészektől fegyvereket vásárolhassanak belőle, és valahogy még a tsuranik is belekeveredtek! Akárhonnan is nézte, kellemetlen helyet volt.
Mivel képtelen volt elhessegetni baljós előérzeteit, a gondolatait inkább magában tartotta.

 

Gorath felemelte a kezét, és előremutatott. Halkan szólalt meg:
– Ott van valami.
– Én semmit nem látok – jegyezte meg Owyn.
– Ha látnád, nem kellene figyelmeztetnem titeket – mondta a sötét tünde.
– Mit látsz? – kérdezte Locklear.
– Egy csapdát. Nézd meg azokat a fákat! Néhány alsóbb águk le van vágva, de nem egy favágó fejszéje vagy fűrésze vágta le.
– Owyn – kérdezte Locklear –, még mindig meg tudod csinálni azt a vakítós trükköt?
– Igen – felelte Owyn. – Ha látom azt az embert, akit megpróbálok megvakítani.
– Nos, miközben mi itt ácsorgunk, és rájuk mutogatunk, úgy gondolom, hogy bárki bujkál is amögött a bozótos mögött, pillanatokon belül rájön, hogy észrevettük a csapdájukat...
Lockleart három alak szakította félbe, akik a bokor mögül rohantak elő.
– Mordelek! – kiáltotta Locklear, miközben támadott.
Érezte a sistergő energiát elsuhanni maga mellett, ahogy Owyn megpróbált megvakítani egy közeledő sötét tündét. A varázslat hatásosnak bizonyult, mivel a lény botladozni kezdett, és rémülten a szeméhez kapott.
Locklear a lova nyakára hajolt, ahogy egy nyílvessző elröpült mellette.
– Kapd el az íjászt! – kiabálta Owynnak.
Gorath egy csatakiáltást hallatott, és eltaposott egy támadót a lovával, miközben egy másik felé vágott. Locklear megtámadott egy sötét tündét, akit minden jel szerint csöppet sem zavart, hogy lovon ülő ellenféllel kell szembenéznie. Az apród keserű tapasztalatokból tudta, milyen halálosak tudnak lenni a mordelek. Noha ők maguk ritkán lovagoltak, már sok száz éve harcolnak az emberi lovassággal, és valóságos szakértői voltak annak, hogyan rántsák le a lovasokat a nyeregből. Mivel ismerte a taktikájukat, Locklear hirtelen megsarkantyúzta a lovát, és keményen balra fordította. Ez a mozdulat hátrébblökte a támadóját, és megmutatta a másikat, aki éppen ugrani készült, hogy lerántsa az apródot a nyeregből. Locklear lecsapott a kardjával, és fém mellvértje fölött torkon találta a lényt. Locklear tovább fordította a lovát, így gyorsan újra szembekerült az első támadójával.
A sistergő érzésből tudta, hogy Owyn ismét megvakított egy ellenfelet, és Locklear remélte, hogy az íjász volt az. A mordel, aki hátraesett, amikor a ló megfordult, egy ördögi csapással suhintott Locklear lába felé.
Az apród alig tudta időben hárítani, és érezte, hogy az ütés okozta rázkódás felfelé fut a karján. Merev bordái gyengítették a hárítását, és ahogy saját pengéjének lapja megcsapta hátasa oldalát, az állat megijedt.
Locklear a bal lábát használta, hogy ismét egyenesbe ösztökélje a lovat, miközben kicsavarta felsőtestét, hogy szemét az ellenfelén tudja tartani. A bordái belesajdultak az erőfeszítésbe, de életben maradt, amikor a mordel ismét felésuhintott. Félreütötte a pengét, és egy gyenge ellentámadással válaszolt, amely az arcán találta az ellenfelét, akit ez inkább felingerelt, mintsem valódi kárt okozott volna.
Azonban a csapás lelassította a mordel előretörését, és Locklearnek sikerült a lovát szembefordítania ellenfelével. Locklearnek eszébe jutott valami, amit az apja bele és a fivéreibe sulykolt: egy harcos, akinek van egy fegyvere, és nem használja, az vagy idióta, vagy halott.
A lova fegyver volt, így Locklear keményen hátasa véknyába vágta a sarkát, és szabad kezével erősen megrántotta a kantárt. A hátasa könnyű vágtában tört előre, és a mordelnek ez úgy tűnt, mintha a ló hirtelen ráugrott volna.
A harcos tapasztalt volt, és félreugrott az egyik oldalra, azonban Locklear hirtelen visszafogta a lovát, és erősen balra fordította. A mordel azt hitte, hogy az apród elfordul, így előretört.
Azonban Locklear továbbfordította a lovát egy szoros körben, és amikor a fiatal apród egy könyörtelen, lefelé irányuló csapással fejezte be a fordulatot, a mordel hirtelen rájött, hogy hibát követett el. Ez most nem egy bosszantó paskolás volt, hanem egy erőteljes csapás, amely csontot zúzott, ahogy belevágott a mordel koponyájának oldalába.
Locklear Gorath felé pillantott, és látta, hogy társát két ellenség szorongatja, majd visszanézett Owyn felé, és látta, hogy a fiú a földön állt száz méterrel arrébb, és botjával kényszerít védekezésre egy kardforgatót. Abban reménykedve, hogy az íjász Owyn varázslatának köszönhetően még mindig vak, Locklear Owyn megmentésére nyargalt.
Keményen megrúgta hátasa oldalát, mire az állat előreszökkent. Ügetve közeledtek, amikor a mordel meghallotta, hogy jönnek. A sötét tünde hátrafordult, hogy megnézze második ellenfelét, így rés nyílt a védekezésében, ahol Owyn lecsaphatott a botja vastagabbik végével. A fiú eltörte a lény állkapcsát, és ezzel zuhanva a földre küldte.
Locklear olyan hirtelen rántotta meg a lova kantárját, hogy az állat a földbe vájta patáit, és majdnem leült. Körbefordítva a hátasát Locklear intett Owynnak, és rákiabált:
– Tartsd távol tőlünk az íjászt!
Mintha a szerencse istennőjénél süket fülekre talált volna, Lockleart egy nyílvessző emelte ki a nyeregből. Keményen a földre esett, alig tudott úgy gurulni, hogy elkerülje a csonttörést. A bal vállából kiálló nyílvessző elroppant, és a fájdalomtól az apród látása elhomályosodott, és a lélegzete elakadt.
Egy röpke pillanatig Locklear azért küzdött, hogy el ne veszítse az eszméletét, majd érezte, hogy a szeme ismét képes fókuszálni, és erővel félretette a vállában hasogató fájdalmat. Egy fojtott kiáltás a háta mögül arra késztette, hogy megforduljon. Egy mordel magasodott fölé, aki csapásra emelte a kardját. Azonban Gorath hirtelen ott termett a mordel mögött, és mélyen a sötét tünde hátába mártotta kardját.
Owyn elrohant mellettük, botját a feje fölött forgatva. Amikor önjelölt gyilkosa a térdére esett, majd oldalára dőlt, Locklear felnézett. De mielőtt az apród megszólalhatott volna, Gorath megfordult, és Owyn után futott.
Locklear lassan bizonytalan lábaira állt, és látta, hogy Owyn előrerohan, és lecsap egy mordel íjászra, aki hiábavalóan dörzsöli a szemét, mintha megpróbálná kitisztítani. Az íjász térdre hullott, és egy pillanattal később meghalt, amikor Gorath gyilkos csapása célba talált.
Gorath azonnal megpördült, mintha újabb ellenfelet keresne, de Locklear látta, hogy már mind a hat meghalt. Gorath ott állt kezében a kardjával, keserűség tükröződött az arcán, majd dühösen felkiáltott:
– Delekhan!
Locklear a sötét tündéhez botladozott, és megkérdezte:
– Mi van?
– Tudták, hogy jövünk – mondta Gorath.
– Valahogy üzenetet kaptak délről? – kérdezte Owyn.
Gorath eltette a kardját.
– Nago.
– Micsoda? – kérdezte Locklear.
– Nem micsoda, hanem kicsoda – felelte Gorath. – Nago. Ő egyike Delekhan varázslómestereinek. Ő és a fivére, Narab, a gyilkost szolgálták. Mindketten nagyhatalmú törzsfőnökük saját joguknál fogva, de most azt teszik, amit Delekhan parancsol. A segítségük nélkül Delekhan soha nem jutott volna hatalomra, és soha nem kerekedett volna a többi klán törzsfőnöke fölé. Az ő segítségük nélkül ezek – kezével kört írt le a halott mordelekre mutatva – nem vártak volna itt ránk. – Letérdelt az egyik halott mellé, és azt mondta: – Ez itt az unokatestvérem volt, a rokonom. – Rámutatott egy másikra: – Az ott egy olyan klánból való, amelyik nemzedékek óta felesküdött ellensége az enyémnek. Az, hogy ők mindketten ezt a szörnyeteget szolgálták, utal a hatalmára.
Locklear megemlítette a vállát, és lerogyott a földre. Owyn megvizsgálta, és azt mondta:
– Ki tudom venni a nyílhegyet, de fájni fog.
– Már fáj. Szedd ki onnan! – felelte Locklear.
Mialatt Owyn ellátta Lockleart, Gorath folytatta:
– Mind Nago, mind Narab képes a szellembeszédre. Különösen egymással. Azok, akiket megöltünk a Loriel nevű városotokba vezető úton, vagy másvalaki, aki kémkedett utánunk, biztosan elvitte a híreket a fivérek egyikének. Ő ezután tudatta ezekkel a hollétünket.
Locklear azt kérdezte:
– Tehát elég jó esélyünk van arra, hogy mielőtt ezek meghaltak, egyikük szintén tudatta Nagóval, hogy most hol vagyunk?
– Szinte biztosan.
– Nagyszerű – jegyezte meg Locklear fogcsikorgatva, mivel mindeközben Owyn a tőrével vágta ki belőle a nyílhegyet. Az apród szeme könnybe lábadt, és a látása egy pillanatra ismét elhomályosult, azonban lassan és mélyeket lélegezve sikerült eszméleténél maradnia.
Owyn beszórta a sebet egy kötegnyi gyógynövénnyel, amelyet az övén függő tasakból szedett elő, majd egy darab vásznat tett rá.
– Tartsd ezt itt, és nyomd erősen rá! – utasította. Odament a legközelebbi holttesthez, és tőrével levágott a ruhájából egy csíkot, majd visszatért, és a rongyot szorosan Locklear válla köré kötözte.
– A bordáidon és a válladon levő sérülés miatt a bal karod közel használhatatlan, apród.
– Pont ez az, amit hallani akartam – mondta Locklear, majd megpróbálta mozgatni a bal karját, és úgy találta, hogy Owyn megjegyzése igaz. Csak néhány ujjnyival tudta megmozdítani, mielőtt a fájdalom miatt abba kellett hagynia a kísérletet. – A lovak?
– Elszaladtak – mondta Owyn.
– Nagyszerű – jegyezte meg Locklear. – Engem kiütöttek a nyeregből, de mi a ti mentségetek? – érdeklődött a másik kettőtől.
Gorath azt felelte:
– Nagyon kényelmetlen értés volt egy vadállat hátán harcolni.
Owyn válasza az volt:
– Nem tudok a nyeregből varázsolni, sajnálom.
Locklear felállt.
– Akkor gyalogolunk.
– Milyen messze van Sólyomfészek? – kérdezte Owyn.
– Túl messze – mondta Locklear. – Ha várnak ránk, akkor túlságosan is messze.

 

 

3.
Felfedezés

Az őrszem meglepetten pislogott.
A városba vezető út az egyik pillanatban még üres volt, a következő pillanatban pedig már három alak állt előtte.
– Mit akartok? – kérdezte, és öreg lándzsáját olyan állásba emelte, amely valamelyest már emlékeztetett a készenléti állapothoz.
– Nyugalom, barátom – mondta Locklear. Az apród Owyn vállára támaszkodott, és úgy nézett ki, mint aki már majdnem a halálán van. Sólyomfészekbe vezető útjuk során, miután a lovaik elszaladtak, még három csapda várt rájuk. Az első kettőt sikerült elkerülniük, egyszerűen körbelopakodtak és megkerülték az ember útonállókat. Az utolsó egy hat mordelből álló osztag volt, és ők túl ébernek bizonyultak. A harc véres volt, és sok áldozatot követelt. Gorath megsebesült, egy csúnya vágás érte a bal vállát, és Owyn alig tudta elállítani a vésést. Locklear ismét megsebesült, majdnem meghalt, csak Owyn beavatkozása mentette meg. A fiatal varázsló maga is majdnem féltucatnyi kisebb sebből vérzett.
– Kik vagytok? – kérdezte a megzavarodott őrszem. Nyilvánvalóan egy helybéli földműves vagy munkásember volt, aki mellesleg a városi őrségnek is tagja volt; legalábbis Locklear ezt feltételezte.
– Locklear vagyok, a krondori hercegi udvar apródja, és ezek ketten a társaim.
– Nekem inkább zsiványnak tűntök – felelte az őrt álló férfi.
– Amit mondtam, tudjuk bizonyítani – mondta Locklear –, de először szeretnék találni valakit, aki tud rajtunk segíteni, mielőtt elvérzünk.
– Malcolm testvér, Silban egyházának papja éppen a városban van, lenn, Logan kocsmájában. Minden hatodik hónapban, vagy nagyjából úgy szokott átjönni. Ő segíteni fog rajtatok.
– És merre találjuk Logan kocsmáját? – kérdezte Owyn, mivel úgy tűnt, Locklear kezdi elveszteni az eszméletét.
– Csak menjetek végig az úton! Nem lehet eltéveszteni. Kinn lóg egy törpöt ábrázoló cégér.
Elgyalogoltak a jelzett épülethez, amelyen a cégér egy mulatságosan megrajzolt törpöt mutatott. Nyilvánvaló volt, hogy a képet valamikor élénk színekkel festették.
Amikor beléptek, látták, hogy számos helybéli ül benn, és mindannyian a Silban rendjének köntösét viselő papra várakoznak, aki a sarokban épp egy beteg gyermeket látott el. Gorath-ékat néhány helyi munkásember előzte meg a sorban, egyikük kötést viselt a kezén, egy másik sápadtnak és gyengének látszott.
A pap felnézett, amikor végzett a fiúcskával, aki minden biztatás nélkül kiugrott édesanyja öléből, és az ajtó felé szaladt. A pap Locklearre tekintett, és megkérdezte:
– Haldokolsz?
– Még nem egészen – válaszolt az apród.
– Jó, mert ezek az emberek előbb voltak itt, és csak akkor várakoztatom meg őket, ha közel állsz a halálhoz.
Annyi fanyar szellemességet összegyűjtve, amennyit a körülmények között csak tudott, Locklear így felelt:
– Megpróbálom majd tudatni magával, ha már meghalni készülök.
Gorath türelme elpárolgott. Odalépett a pap elé, és azt mondta:
– Most fogja ellátni a társamat. A többiek várhatnak.
Az apró termetű pap fölé tornyosuló, fenyegetően néző sötét tünde, illetve annak eltökélt arckifejezése és hangja nem adott helyet vitának, ha nem akarták, hogy erőszakra kerüljön sor. A pap még egyszer ránézett Locklearre, majd azt mondta:
– Jól van, ha úgy gondolod, hogy sürgős. Fektessétek erre az asztalra. Félig támogatva, félig cipelve az asztalhoz vitték Lockleart, és ráfektették. A pap megkérdezte:
– Ki kötözte ezt be?
– Én – felelte Owyn.
– Elég jól csináltad – mondta a pap. – A fiú életben van, és ez sokat jelent.
Miután levették Locklear tunikáját és a kötéseket, a pap döbbenten szólalt meg:
– Silban szerelmére! Három olyan sebesülésed van, amelyek egy nagyobb embert is ledöntöttek volna a lábáról! – Valamilyen port szórt a sebekre, amitől Locklear fájdalmasan összerándult, majd kántálni kezdett, és lehunyta a szemét.
Owyn érezte, hogy erő manifesztálódik a szobában, és a nyaka hátulján felállt minden szőrszál. Csak nagyon kevés papi varázslattal találkozott élete során, és ez a fajta mágia mindig különösnek és egzotikusnak tűnt a számára.
Halvány ragyogás kelt a pap kezéből, amely megvilágította Locklear sebeit, és ahogy Malcolm testvér monoton hangon folytatta a kántálást, Owyn látta, hogy a sebek kezdenek begyógyulni. Még láthatóak voltak, de már nem voltak frissek és dühösen vöröslőek. Amikor a pap befejezte, a sebek réginek tűntek, és már egyáltalán nem látszottak veszélyesnek. A pap sápadt volt az erőfeszítéstől, amikor végzett.
– Ez minden, amit most tehetek – mondta. – Az alvás és táplálkozás majd megteszi a többit. – Owynra és Gorath-ra nézve megkérdezte: – Ti is megsebesültetek?
– Igen – válaszolta Gorath. – De mi várhatunk, amíg ellátja azt a kettőt. – A két helybélire mutatott, akik türelmesen vártak a kezelésre.
Malcolm bólintott.
– Jól van. – Miközben elment Gorath mellett, hozzátette: – A modorod talán megkérdőjelezhető, mordel, de az ösztöneid jól működnek. Ez a fiú talán elvérzett volna, ha még egy órát várunk.
Gorath semmit nem szólt, most hogy felismerték, mi is ő valójában. Elsétált, leült Owyn mellé, és nyugodtan várakozott.
Amikor végzett a két földművessel – akik közül az egyiknek az ujját egy rosszul irányított kalapács zúzta össze, a másikuk egy csúnya megfázással küzdött –, Malcolm Gorath és Owyn felé fordult.
– Ki a következő?
Gorath intett Owynnak, mire a varázsló odament, és leült a pap elé. Érdeklődve nézte, ahogy a pap gyorsan ellátja és bekötözi a sebeit. Keveset beszéltek, mivel Owyn majdnem összeesett.
Amikor Gorath átvette a pap előtt Owyn helyét, a sötét tünde megjegyezte:
– Felismerted, melyik néphez tartozom, mégsem hívtad a városi őröket. Miért?
A pap vállat vont, miközben Gorath sebeit vizsgálgatta.
– Olyan emberek társaságában utazol, akik nekem nem tűnnek renegátnak. Nem azért vagy itt, hogy gyilkolj és gyújtogass, így feltételezem, hogy a küldetésed békés.
– Miért gondolod, hogy valamilyen küldetésben járok? – kérdezte Gorath.
– Mi másért utazgatnál az emberek világában? – kérdezte Malcolm szónokiasan. – Soha nem hallottam még olyanról, hogy a mordelek kedvtelésből utazgatnának.
Gorath csak mordult egyet, lemondott a megjegyzésről.
Malcolm gyorsan befejezte a munkáját, és így szólt:
– Neked kellett volna másodikként jönnöd, ez a seb komolyabb volt, mint a barátodé. De életben maradsz. – Megmosta a kezét, és megtörölte egy törölközővel. – Nekem az a küldetésem, hogy segítsek és szolgáljak, de az a szokás, hogy akinek segítettem, adakozik.
Gorath Locklearre mutatott, aki most már egyenesen ült az asztalon, amelyre lefektették. Locklear azt mondta:
– Atyám, attól tartok, most csak egy nagyon kis hányadát róhatjuk le az adósságunknak, de ha, a jövőben valamikor Krondorban jár, keressen meg, és tízszeresen megfizetem önnek az adósságomat.
Locklear belenyúlt az erszényébe, végiggondolta, mennyire lesz szükségük ahhoz, hogy kivehessenek egy szobát éjszakára, valamint mennyi kell egyéb költségekre, majd kivett egy aranykoronát és két ezüstrojált.
– Ez minden, amit nélkülözni tudunk.
– Ez elég lesz – mondta a pap. – Krondorban hol talállak meg?
– A palotában. A herceg embere vagyok. Locklear apród.
– Akkor majd felkereslek, amikor legközelebb Krondorban járok, ifjú apród, és akkor lerendezheted az adósságodat. – Locklear frissen bekötözött sebére pillantva azt mondta: – Még egy napig légy óvatos azokkal a vágásokkal. Holnapra jobban leszel. Ha elkerülöd azt, hogy a közeljövőben ismét belédszúrjanak, akkor a hét végére ismét régi önmagad leszel. Most el kell mennem pihenni. A mai napon több gyógyítás jutott egyetlen délutánra, mint amennyit egy hét alatt szoktam elvégezni.
A pap elment, és Locklear lassan felkelt. Odasétált a söntéspulthoz, ahol a fogadós éppen sepregetett. A pocakos férfi köszöntötte:
– Üdvözlöm a Poros Törpben, barátom. Mit tehetek önért?
– Ételt és szobát szeretnénk – mondta Locklear.
Visszamentek egy asztalhoz. A fogadós hamarosan követte őket, és lerakott eléjük egy nagy tálcányi hideg sültet, cipókat, amelyek aznap reggel sültek, sajtot és gyümölcsöt.
– Később, estefelé meleg étellel is szolgálhatok majd, de ilyen korai napszakban csak hideg ételt tudok adni.
Miközben Locklear válaszolt, Owyn és Gorath már tömte is a szájába az ételt.
– Ez is nagyszerűen megfelel. De hozzon sört, kérem.
– Azonnal.
A férfi egy pillanat múlva visszajött a sörrel, és Owyn megkérdezte:
– Uram, miféle történetnek köszönheti ez a hely a nevét?
– A Poros Törp? – kérdezte a férfi.
– Igen.
– Nos, az igazat megvallva nem egy érdekes történet. Egy Struble nevű ember volt ennek a helynek a tulajdonosa. Vidám Törpnek nevezte. Nem tudom, miért. De fényes cégére volt. Azonban a hosszú évek alatt, amíg a hely a birtokában volt, Struble egyszer sem festette újra a cégért, így mire én megvettem tőle a fogadót, a kép csúnyán megfakult. Addigra minden helybéli Poros Törpnek hívta, én meg így hagytam. Így a cégér újrafestetésének költségét is meg tudom spórolni.
Owyn elmosolyodott a történeten, és a fogadós elsietett, hogy felvegye egy másik vendég rendelését. Locklear szinte aludni tűnt, miközben azt mondta:
– Rendben. Két lehetőségünk van. Mehetünk a főúton Questor kilátójáig, vagy követhetjük a mellékutat, amely Egglyn és Tanneruson vezet keresztül, de ebben az esetben vesztünk néhány napot.
Owyn azt mondta:
– Csak találgatok, de abból, amit Gorath mondott, ez a Nago vagy Narab szellembeszéd segítségével tartja a kapcsolatot az ügynökeivel. Ahogy már korábban mondtam, csak keveset tudok erről a beszédről, de azzal tisztában vagyok, hogy nagyon megerőltető tud lenni. Pug varázsló lánya közismerten az egyik legmesteribb művelője az egész világon ennek a tudománynak, és óriási távolságokon keresztül is tud így üzenni, azonban ő nagyon ritka, sőt, különleges tehetség. A kisebb varázslóknak sok pihenésre van szükségük, hogy újra használni tudják.
Gorath közönyösen nézett, de Locklear közbeszólt:
– Térj a lényegre, ha nem bánod! Alig bírok ébren maradni.
– A lényeg az, hogy bárki is legyen ez a mágus, most rejtőzik valahol, talán őrzik is, és lehet, hogy van egy vagy két kulcsembere egy adott területen. Úgy vélem, most egy darabig futárok útján fogja kiadni az utasításait. Így tehát tudják, hol voltunk, még azt is kitalálhatják, hol vagyunk most, de azt nem tudják, melyik úton fogunk elindulni.
– Ez nagyszerű – jegyezte meg Locklear –, de hogyan kapcsolódik ez ahhoz, hogy melyik utat válasszuk?
Gorath adta meg a választ.
– Ez azt jelenti, hogy annak a varázslónak meg kell osztania az embereit a két útvonal között, így tehát nekünk az a legjobb megoldás, ha azt az utat választjuk, amelyiken jobban tudunk védekezni, vagy amelyiken egy nagyobb csoporttal utazhatunk, mint amilyen egy kereskedőkaraván.
Locklear intett a fogadósnak, aki odajött, átadott neki egy kulcsot, és felmutatott a lépcső tetejénél nyíló szobára. Miközben felmentek a lépcsőn, Locklear megjegyezte:
– Ha Keshből próbálnánk meg visszajönni, egy karaván jó álca lenne, de mivel a királyi országutat általában gondosan őrzik, a legtöbb kereskedő szívesebben utazik csak néhány testőrrel, vagy akár teljesen őrök nélkül. A kereskedelem legnagyobb részét a part menti hajózás bonyolítja.
Amikor a szobájukhoz értek, Owyn megkérdezte:
– Nem mehetnénk el Questor kilátójába, és nem bérelhetnénk ott egy hajót?
– Mivel? – kérdezte Locklear. – Belford kapitány ajánlólevele nem királyi parancs. Ha a flotta egyik hajója a kikötőben van, tudom, hogy fel tudnám dumálni magunkat a fedélzetre, és azt is el tudnám intézni, hogy elinduljunk Krondor felé, de nem akarom ott ücsörögve megvárni, amíg valaki leleplez. Semmi mást nem akarok, csak egy nyugodt éjszakát és egy hosszú pihenést, megtalálni Isaacot, megoldani ennek a különleges rubinnak a rejtélyét, és aztán kitalálni, hogyan jussunk a lehető leggyorsabban Krondorba.
Owyn megjegyezte:
– Az éjszakai pihenéssel kapcsolatban nincs ellenvetésem.
Gorath nem szólt semmit.

 

Hajnalhasadás után egy órával elhagyták a fogadót, és Locklear meglepően egészségesnek érezte magát. Míg az előző nap perzselő kín kísérte minden mozdulatát, most csak egy kicsit merevnek és gyengének érezte a testét.
Egy város északi széle felé vezető útra mutatott a társainak, és azt mondta:
– Ha jól ismerem Isaacot, akkor most valószínűleg az unokatestvére, egy bizonyos Austin Delacroix nevű fiatalúr házában tartózkodik.
– Bas-Tyrából jött? – kérdezte Owyn, miközben elindultak a forgalmas úton. Mindenhol kezdtek kinyílni az ablakok, ahogy az árusok kirakták a portékájukat vagy a háziasszonyok megnyitották otthonukat a hajnali levegő és a napsütés előtt.
– Eredetileg – mondta Locklear. – Egy kisebb nemesi családból származik, amely egy rég elfelejtett háború egykori hősétől ered, abból az időből, amikor Bas-Tyra még önálló városállam volt. Azon alapszik a házuk rangja.
– Ezek az emberi rangok és státuszok... nehéz megérteni – jegyezte meg Gorath.
– Miért? – kérdezte Owyn. – Nálatok nincsenek törzsfőnökök?
– De igen – mondta Gorath. – De az olyan rang, melyet valaki az érdemei alapján kap meg, nem olyan, amely születéssel száll az emberre. Delekhan árulással és vérontással magasra emelkedett ugyan, mégis csak az védte meg, hogy korábban Murmandamust és Muradot szolgálta. – Az utolsó két nevet szinte köpte. – Ha a fia, Moraeulf örökölni akarja majd apja címét, számos hozzám hasonló testén kell átgázolnia. Jobb időkben Moraeulf értékes fegyverforgató lenne, aki szembeszállhatna népünk ellenségeivel, de most nem ilyen idők járnak.
– Ez az a ház, azt hiszem – mondta Locklear, és egy valaha pompás lakhelyre mutatott, melynek állapota mára leromlott. A ház, ugyanúgy, ahogy a két szomszédja is, egy kicsi, de jól megépített, fából és kőből készült épület volt, vaskos ajtóval és zsalugáteres ablakokkal. De míg a többi porta tiszta volt, és a házakat nemrégen festhették, ez piszkos volt és megfakult.
Locklear hangosan kopogott, és pár perc múlva egy álmos hang az ajtó másik oldaláról megkérdezte:
– Mit akarsz?
– Isaac? – kiabálta Locklear, mire az ajtó kinyílt.
Egy világosbarna hajú fiatalember dugta ki a fejét az ajtón, és csodálkozva kérdezte:
– Locky?
Az ajtó szélesre tárult, és a fiatalember beinvitálta őket. Csak egy gyűrött tunikát és nadrágot viselt, nyilvánvalóan ezekben aludt.
– Éppen most keltem föl – mondta.
– Helyes – felelte Locklear, mintha tetszene neki a dolog.
A szobában sötétség uralkodott, mivel az ablaktáblákat még nem nyitották ki, és a levegő állott volt. Régi ételek bűze és izzadságszag keveredett a kiömlött sör kesernyés illatával. A berendezés egyszerű volt: egy fából készült asztal négy székkel, az asztal mögött egy egyszerű polc, és egy másik kisebb asztal, amelyen egy lámpa állt. Lépcsők vezettek fel a fölöttük levő hálószobához. Egy kifakult falikárpit volt az egyetlen említésre méltó holmi a helyiségben, amely valamikor sokkal kifinomultabb környezetben függhetett, mint amilyenben most. A kárpit Isaac háta mögött lógott, és egy csoportképet rajzolt a férfi alakja köré, amelyen hercegek találkoztak, és cserélték ki ajándékaikat, miközben minden oldalról annak a kornak az előkelőségei nézték őket.
– Locklear – mondta Isaac, mintha ízlelgette volna a nevet. – Micsoda öröm! Jól tartod magad. Tetszik a bajuszod. De hát mindig is remek volt a fellépésed! – Megfordult, és láthatóan sántikálva arrébbment. – Üljetek le! Szívesen megkínálnálak teával vagy kávéval, de az unokatestvérem éppen látogatóban van egy másik rokonánál Bas-Tyrában, és én csak tegnap éjjel érkeztem, így a háztartás nincs túl jól ellátva.
– Semmi baj – mondta Locklear. – Mennyi ideje is, hogy utoljára találkoztunk? Arutha esküvőjén volt az utolsó alkalom?
Isaac helyet foglalt egy aprócska faszéken, és keresztbevetette a lábait úgy, hogy testsúlya az ép lábára nehezedjen.
– Pontosan. Hallanod kellett volna az öreg deLacy ceremóniamestert. Micsoda dührohamot kapott, amikor rájött, hogy én nem Dorgin bárójának fia vagyok!
– Ez csak azért történhetett meg, mert Dorgin bárója nem létezik – mondta Locklear. – Ha utánanéztél volna, nem követted volna el ezt a baklóvést.
– Honnan kellett volna tudnom, hogy a törp területeken túli földek a Déli Határvidék hercegének fennhatósága alá tartoznak?
– Tanulás? – vetette fel Locklear.
– Sosem volt az erősségem – mondta Isaac egy kézlegyintéssel.
– De legalább deLacyt túlságosan lefoglalta az esküvő, így másnapig nem hajított ki – mondta Locklear. – Remekül szórakoztunk aznap este. Mit csináltál azóta?
– Valamennyi időt keleten töltöttem a családomnál, majd néhány éve visszajöttem nyugatra. Azóta különös munkákat végzek a határ mentén. De mi szél hozta a krondori udvar egy tagját ilyen messze az otthonától, ráadásul ilyen furcsa társaságban?
– Bizonyos ügyek, néhány közülük véres, és ezek sajnos a te irányodba mutatnak.
– Az én irányomba? – kérdezte Isaac. – Nem mondod komolyan.
– Olyan komoly vagyok, mint egy udvari kínzómester, Isaac, és most lesz rá alkalmad, hogy első kézből megtapasztald, milyen is az, ha nem válaszolsz nekem őszintén. Gorath fog rád vigyázni, amíg én elmegyek, hogy idehozzam a városi őrség parancsnokát. Folytathatunk egy kellemes beszélgetést itt, vagy egy nagyon kellemetlent Krondorban.
Locklearnek esze ágában sem volt idehívni az őrparancsnokot, és szembenézni a helyzettel, amikor az a rangja és a felhatalmazása iránt érdeklődik, különösen mivel semmiféle királyi paranccsal vagy okirattal nem rendelkezett. De Isaac ezt nem tudta, és Locklear nem is szándékozta erről felvilágosítani.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondta Isaac, és lassan elkezdett felállni.
Gorath lágyan megszólalt:
– Nyúlj csak a mögötted levő kardért, ember, és máris lesz egy másikkal összeillő lábad, még mielőtt megérinthetnéd a markolatot.
– A pokolba – mondta Isaac csendesen, és visszaült a székre.
– A rubint – mondta Locklear.
– Miféle rubint? – kérdezte Isaac.
– Azt, amit Kiefer Alescooktól vásároltál. Azt, amelyért olyan arannyal fizettél, ami észak felé megy, hogy fegyvereket vásároljanak belőle Delekhan számára. Azt a rubint, amelyet egy fontos tsurani mágustól loptak el. A rubint, amelyik a legutóbbi volt ebben a tranzakciósorozatban.
Isaac kezével végigsimította az arcát, majd a haját.
– Locky, ez nagyon kegyetlen vád.
Locklear arca elsötétült, és a hangja olyan vészjósló éllel csengett, amitől Owyn megdöbbenve hátradőlt.
– Olyan kegyetlen, mint amilyen az árulás, Isaac? Olyan kegyetlen, mint a rángatózás az akasztófán, a kötél végén?
– Ki beszél itt árulásról, Locky? – Isaac modora esdeklővé vált. – Nézd, már gyermekkorunkban is barátok voltunk, mielőtt az a baleset történt velem. Ha fordított helyzetben lennénk, te is tudnád, megértenéd, mit jelent sánta lábbal fizetett kardforgatónak lenni. Locky, szinte éheztem, amikor ez a lehetőség az utamba került. És túl mélyen elmerültem benne, mire rájöttem, ki áll az egész mögött.
– Mondd el, amit tudsz, és teszek neked egy szívességet – mondta Locklear.
Isaac, úgy tűnt, összeomlott, és bűnbánóan mondta:
– Már nyakig benne voltam, amikor megtudtam, kivel kötöttem üzletet. Alescook régi ismerősöm. Tudom, hogy időről időre „talál” olyan drágaköveket és ékszereket, amelyeknek... ó, a „ködös” szóval udvariasan jelölhetem az eredetüket.
– Lopottak – jegyezte meg Locklear.
Isaac fészkelődni kezdett.
– Bármi is az oka, a Királyságban nehezen találnak vevőre, így azok az ékkövek délre mennek, Keshbe, vagy a tengeren át Quegbe vagy a Szabad Városokba jutnak. Én csak egy közvetítő vagyok, olyasvalaki, aki könnyedén tehet egy kis utazást le Vale Völgyébe vagy elmehet Krondorba vagy Sarth-ba, és felrakhat valamit egy hajóra. Ez minden.
– A rubin? – kérdezte Locklear.
Isaac elkezdett felállni, majd megtorpant, mivel Gorath kezével a kardja markolatán előredőlt. Isaac lassú mozdulattal folytatta a felállást, majd felment a lépcsőn a felső lakrészbe. Locklear a fejével intett Owynnak, aki felállt, és sietve kiment egy, a falikárpit mellett nyíló kicsi ajtón. A fiatal varázsló egy aprócska konyhában találta magát, amely olyan piszkos volt, hogy sokkal éhesebbnek kellett volna lennie annál, mint most volt, hogy egyáltalán elgondolkozzon azon, egyen-e abból, amit itt készítettek. Átnyomakodott a hátsó ajtón, felnézett egy felső ablakra, és látta mögötte eltűnni Isaac fejét. Owyn elmosolyodott: Locklear megérzése helyesnek bizonyult. A sánta hajdani harcos talán megpróbált volna megszökni egy első emeleti ablakon keresztül, de tudta, nem elég gyors ahhoz, hogy akkor is sikeres legyen a próbálkozása, ha valaki lent várja.
Egy pillanattal később Locklear kiáltott, hogy visszamehet, és a fiatal varázsló úgy is tett. Belépett a szobába, majd megtorpant. Minden szőrszál felállt a karján, és azt mondta:
– Mutassátok azt a követ!
Isaac átnyújtotta neki, és így szólt:
– Valójában ez nem egy igazán értékes kő, de jól megfizetnek érte.
– Én semmit nem tudok a kövekről és az értékükről – mondta Owyn –, de azt tudom, hogy ez itt több, mint aminek látszik. – Alaposan megvizsgálta. – Ezt a rubint felhasználták.
– Mire használták fel? – kérdezte Locklear. – Ékszernek?
– Nem, hanem valamilyen varázslat alapszövetének. Nem tudok sokat ezekről a dolgokról. – Letette a követ. – Az igazat megvallva semmiféle mágikus dologról nem tudok sokat, ezért is hagytam ott Csillagdokkot. Arra a néhány dologra, amit ezidáig megtanultam, egy savanyú vénember, egy Patrus nevű vándorvarázsló tanított meg. De az apámnak kifogásai voltak az ellen, hogy oktatott, így végül, ahogy hallottam, Patrus északra ment. – Elhessegette az emlékeit. – Ez mindegy, mindenesetre ő azt mondta, hogy néhány varázslat harmonikus, és fókuszálható egy kő segítségével is. Vagy tárolható is egy ékkőben. Egyszer azt állította, hogy maga a varázslat is létezhet drágakő formájában, ha a körülmények megfelelőek. Például bizonyos drágakövekkel készíthetsz csapdát, úgy, hogy az bárkit, aki belép egy adott területre, bebörtönöz.
– Meg tudod mondani, hogy ez mire lett felhasználva?
– Nem – mondta Owyn a fejét rázva. – Még az is lehet, hogy ezt a követ csak a jövőben fogják felhasználni.
– Tehát azt hiszed, hogy fontos?
– Mindenesetre most már látom, miért volt az a tsurani mágus olyan dühös az eltűnése miatt.
Locklear felkapta a követ, és néhányszor a levegőbe dobta, miközben gondolkozott. Egy pillanat múlva eltette a követ, és Isaachoz fordult.
– Mondd el, még mit tudsz!
Isaac legyőzöttnek tűnt, miközben azt mondta:
– Jól van. A kövek a résen keresztül jönnek, meglehetősen rendszertelenül. Néha egy egész kupacnyi, néha egyetlen darab, mint például ez. A pénzt Krondorban kapom meg, különböző utakon; sohasem ugyanúgy. Van egy új banda Krondorban, a vezetőjük Féregnek hívja magát; ez a banda nagyon sok bosszúságot okoz a Csúfolódóknak.
– Csúfolódók? – kérdezte Gorath.
– Tolvajok – mondta Locklear. – Később majd elmagyarázom. Folytasd! – mondta Isaacra nézve.
– Krondorban valaki fizet a drágakövekért. Az ékköveket a tsuranik hozzák be, és átadják őket a mordeleknek. Ők elviszik őket Alescookhoz, én elmegyek értük, és elviszem Krondorba. Meglehetősen egyszerű folyamat.
– De valaki van emögött. Ki és hol?
Isaac mélyet sóhajtott.
– Van egy falucska Sarth-tól délre. Úgy hívják, hogy Sárga Öszvér. Ismered?
– Az ilyen falvak nem táblázzák ki magukat, de ha a királyi országút mellett van, akkor már biztosan átlovagoltam rajta.
– Nem ott van. Nagyjából húsz mérfölddel Sarth-tól délre van egy útelágazás. Ha a szárazföld belseje felé fordulsz, akkor egy régi ösvény vezet fel a hegyekbe. Körülbelül öt mérföldet kell menni azon az úton, és ott találod Sárga Öszvért. Ez az oka annak, hogy a mordelek azt a helyet használják. Arrafelé senki nem jár, és ennek a rokonai – állával Gorath felé bökött – könnyen odajuthatnak anélkül, hogy bárki meglátná őket. Van ott egy öregember, aki csempészből lett földműves. Cedric Rowe-nak hívják, és most ott lakik. A hűséget hírből sem ismeri, senki és semmi iránt, kivéve a pénzt. A pajtáját egy Nago nevű Sötét Testvérnek adta bérbe.
– Nago! – kiáltott fel Gorath. – Ha őt elkapjuk, lesz esélyünk, hogy elkerüljük a talpnyalóit. Nélküle azok megvakulnak, és mi eljuthatunk Krondorba.
– Talán – mondta Locklear. – De az biztos, ha hagyjuk, hogy nyugton üljön ott, akkor minél közelebb jutunk Krondorhoz, annál könnyebben találnak meg minket az ügynökei.
– Miért? – kérdezte Owyn.
– Szorosabbra húzza a hurkot, kölyök – mondta Isaac. – Kisebb területet kell az embereivel lefednie.
– Most már értem a queg haramiákat – jegyezte meg Locklear. – Ez a Rowe valószínűleg egész életében queg kalózokkal üzletelt, és most csak üzennie kellett Sarth-ba valakinek. Az első Quegbe menő hajó továbbítja az üzenetet, és egy hónapon belül annyi tengeren edződött nehézfiú áll a rendelkezésére, amennyire csak szüksége van. És ha Nago bőkezűen szórja az aranyakat, akkor több queg kalóz van a Krondorba vezető utak mentén, mint ahány tetű egy kolduson.
– És az sem valószínű, hogy a quegek a király katonáihoz szaladnak, ha valami rosszul sül el; legrosszabb esetben visszasompolyognak a legközelebbi kikötőbe, és keresnek egy kifutó hajót. Arra, hogy olyasvalaki áruljon el, aki maga is tart valamitől, kicsi az esély – tette hozzá Isaac.
– Van még valami? – kérdezte Locklear.
– Semmi más – mondta Isaac. Felállt, és levett egy köpenyt a szegről. – Mihelyt írtam egy üzenetet az unokatestvéremnek, már indulok is Keshbe. Éppen most állítottam Nago orgyilkosait a nyomomra, csak ő még nem tud róla. De amíg rá nem jön, minden lopott órával nagyobb az esélyem arra, hogy épségben elérjem Kesht.
– Azt mondtam, hogy teszek neked egy szívességet, Isaac, és állon is a szavam. Futni hagylak Keshbe a régi idők kedvéért, és azért, mert tartod az alku rád eső felét. De ez csak akkor van így, ha mindent elmondasz nekünk.
– Miért gondolod, hogy kihagytam valamit?
Locklear hirtelen előhúzta a kardját, és a hegyét Isaac torkának szegezte.
– Mert ismerlek. Mindig visszatartasz valamit, hogy legyen valamiféle biztosítékod. Arra tippelek, hogy ezzel a kis színjátékkal az a célod, hogy még előttünk kijuss a városból, és megkeresd Nago egyik ügynökét. A nyakunkra akarod küldeni, még mielőtt rájönnek, hogy eladtad őket. Azt hiszem, valami ilyesmit forgatsz a fejedben.
Isaac elvigyorodott.
– Locky! Miért nem...
Locklear előrébb nyomta a kardja hegyét, és Isaac olyan hirtelen hallgatott el, mintha lenyelte volna a saját nyelvét.
– Ki az egésszel – követelte Locklear haljóslatúan suttogva.
Isaac lassan felemelte a kezét, és finoman arrébbtolta a kard hegyét.
– Van egy rejtekládika...
– Micsoda? – kérdezte Locklear.
Gorath válaszolt.
– Egy olyan ládika, amelybe elzárhatod az értékeidet. A népem készít ilyeneket, hogy a fontos holmikat abban szállítsa.
– Folytasd! – mondta Locklear.
– Van egy rejtekládika a város mellett. Menj öt mérföldet az úton Questor kilátója felé! Az út jobb oldalán látni fogsz egy villámsújtotta fát. Az alatt van egy kis bokorcsoport. Nézz be alá, és látni fogod a ládikát. Ma este kellene otthagynom a rubint, és amikor holnap visszatérek, az arany feltehetőleg ott fog várni rám.
– Tehát soha nem látod a krondori kapcsolatodat?
– Soha. Ez volt az egyik utasítás, amelyet Nagótól kaptam.
– Láttad már azt a mordelt? – kérdezte Locklear.
– Találkoztam vele – mondta Isaac. – Sárga Öszvérben. Nagytermetű, mint ez a barátod itt, nem olyan törékeny, mint néhányuk. Kellemetlen a modora, és nincs humorérzéke. Különös tűz ég a szemében, ha tudod, mire gondolok.
– El tudom képzelni – jegyezte meg Locklear. – Mit tudsz nekünk mondani a társairól?
– Csak egy pár harcost tart maga körül, soha nem láttam háromnál többet egyszerre. Talán mert az már feltűnő lenne. És épp elég queg kószál arra, így ha kardforgatókra van szüksége, gyorsan megkaphatja őket. De ő varázshasználó, Locky, egy ronda boszorkánymester, és ha keresztezed a terveit, egyetlen pillantásával porrá égethet.
Locklear Gorath-ra nézett, aki enyhén bólintott, hogy alátámassza, amit Isaac mondott. Locklear így szólt:
– Jól van, Isaac, elmondom, mit kell tenned. Hozz valamit, amivel írni tudsz!
Isaac körbenézett a szobában, és meglátott egy napszítta bőrdarabot az egyik sarokban. Odament az aprócska tűzhelyhez, és kihalászott belőle egy elszenesedett fadarabot. Megkérdezte:
– Mit írjak?
– Írd azt: „A rubint elvitte a herceg embere. A három, akit kerestek, Eggly felé tart. Nekem végem van, menekülnöm kell.” Aztán írd alá!
Isaac aláírta, de sápadtnak látszott, amikor a szavakat a bőrdarabra vetette.
– Ezzel én meg leszek bélyegezve.
– Akkor lettél megbélyegzett, amikor aranyat fogadtál el, hogy a királyod ellen fordulj. Megérdemelnéd, hogy felakasszanak, és alkalomadtán fel is fognak, hacsak meg nem változol. De az egy másik bűntettedért lesz, nem ezért.
– Hacsak Nago ügynökei előbb rád nem találnak – tette hozzá Gorath.
Ennyi elég is volt Isaacnak.
– Mit csináljak ezzel?
– Tedd abba a ládikába, amelyikben a rubint kellene hagynod, majd azt javaslom, kezdj futni. Ha nem teszed oda ezt az üzenetet, és én eljutok Krondorba, bérgyilkosokat fogadok majd, még akkor is, ha azoknak Kesh legtávolabbi sarkába kell elutazniuk, hogy megtaláljanak. Levághatod a hajad, és befestheted, növeszthetsz szakállt, és viselhetsz olyan szőrméket, mint egy brijani, ezt a lábat akkor sem tudod elrejteni, Isaac. Most tűnj el innen!
Isaac nem tétovázott. Felkapta a kardját, a köpenyét és az üzenetet, és sietve eltűnt a hátsó ajtón át.
– Miért kímélted meg ezt az árulót? – kérdezte Gorath.
– Holtan kevés hasznunkra válna, ám élve talán tévútra vezetheti az ellenségeinket. – Locklear ránézett Gorath-ra. – Mellesleg nem furcsa egy kicsit, hogy te megveted az árulókat?
A pillantást, amellyel Gorath az apród megjegyzését viszonozta, csakis gyilkosnak lehetett nevezni.
– Én nem vagyok áruló. Én megmenteni próbálom a népemet, ember. – Nem fejtette ki bővebben, hanem megfordult, és így szólt: – Indulnunk kell. Ebben a fickóban nem lehet megbízni, talán megpróbál az életéért alkut kötni az ellenfeleinkkel.
– Tudom – mondta Locklear –, de teljesen mindegy, akár odateszi az üzenetet, akár elkapják, és ő elmondja, amit tud, és ami nem sok. Már akkor is megpróbáltak megölni minket, amikor még nem volt nálunk a rubin. Akkor sem tudnak jobban megölni, ha nálunk van.
– Azt hiszem, van rá mód, hogy egy ideig elkerüljük a felfedezést, és talán eljuthatunk Nagóig anélkül, hogy meglátnának – mondta Gorath.
– Hogyan? – kérdezte Locklear.
– Ismerem az utat, amelyen eljutnak ebbe a Sárga Öszvér nevű faluba. Ha elindulunk a hegyi úton, amelyik abba a városba vezet, melyet ti Egglynek hívtok, éppen úgy, ahogy az az üzenetben is benne van, akkor van egy ösvény innen egy napnyi gyors futásra délre, amely felvezet a magasabb régiókba. Véleményem szerint az az a bizonyos ösvény, amely Rowe tanyájának közelébe vezet.
– Honnan tudod te ezt? – kérdezte Locklear hirtelen gyanút fogva.
Gorath türelme szemmel láthatólag a vége felé közeledett, de sikerült nyugodtan válaszolnia.
– Mert gyermekként ezekben a hegyekben laktam, mielőtt ti, emberek idejöttetek, és zaklatni kezdtetek minket. Mielőtt ezt a földet megfertőzte volna a fajtád, az én népem élt itt. Ezekben a folyókban horgásztam, és ezekben a hegyekben vadásztam. – Lehalkította a hangját, úgy folytatta: – Tábortüzet rakhattam volna azon a helyen, ahova ti, emberek, felépítettétek ezt a házat. És most induljunk. Ez egy mordel számára nem hosszú út, de fajtádbeliek könnyen fáradnak, és a sebesüléseitek még jobban le fognak lassítani.
– És a tieid nem? – kérdezte Owyn.
– Nem annyira, hogy azt észrevegyétek – felelte a sötét tünde, és anélkül, hogy megvárta volna a választ, az ajtó felé fordult, és elhagyta az épületet.
Locklear és Owyn utánasiettek. Gorath az ajtó előtt várt rájuk.
– Élelmet kell vásárolnunk. Van elég pénzünk?
– Élelemre igen – válaszolt Locklear. – Lovakra nincs.
Elindultak egy fogadó felé, amely a város keleti végén állt. Ott Locklear megrendelte az útielemózsiát: pergamenbe csomagolt élelmiszereket, amelyeket méhviasszal is vastagon bevontak, és amelyek legtöbbje szárított volt, vagy erősen sózott, hogy meg ne romoljon. Miközben a csomagokra vártak, Locklear kérdezősködött, milyen állapotok uralkodnak az Egglybe vezető úton, és szándékosan eléggé felemelte a hangját ahhoz, hogy az a néhány gyanús kinézetű alak, aki ebben a korai órában az ivóban ténfergett, hallhassa a szavait. Ha bárki kérdezősködni kezdene utánuk, Locklear biztos volt abban, hogy ezek majd megerősítik az Isaac üzenetében álló félrevezető információt.
Elhagyták a fogadót, és sietve elindultak az Eggly városába vezető úton. Locklear előrenézett, megcsodálta a meredeken emelkedő hegyeket, amelyek az út nyugati oldalán a fák fölött tűntek elő, és elgondolkozott azon, mennyire bölcs dolog olyan magasra felkapaszkodni, átmászni a hegyeken, és besétálni a gyilkosok fészkébe, akiknek élén egy halálos hatalmú mordel mágus áll. Végül azzal a válasszal kellett beérnie, amire jutni tudott: jelen pillanatban egyiküknek sem jutott eszébe jobb ötlet.
A hosszú gyaloglásba és a rájuk váró hideg éjszakákba beletörődve Locklear Owynnal az oldalán Gorath után sietett.

 

 

4.
Átkelés

Szél süvített a hágó fölött.
Locklear csikorgó fogai között szűrte át a szavakat:
– Mit meg nem teszek a királyomért és az országért!
– Ne foglalkozz a hideggel! – mondta Gorath. – Amíg érzed az ujjaidat és a lábujjaidat, a hideg csupán kényelmetlenség, semmi több.
– Te könnyen beszélsz – jegyezte meg Owyn, akinek testét leküzdhetetlen remegés rázta. – Te hozzá vagy szokva, hiszen fenn éltél az Északi-felföldön.
– Soha nem „szoksz” hozzá, ember. Csak megtanulod elfogadni azokat a dolgokat, amelyeket nem tudsz befolyásolni. – Jelentőségteljesen nézett a két fiatalemberre, majd előremutatott. – Most már bármelyik percben megpillanthatunk egy őrszemet.
– Mit kellene tennünk? – kérdezte Locklear, akit a hideg és az éhség megfosztott gyors észjárásától.
– Várjatok ott – mondta Gorath –, amíg én felderítem a terepet.
Locklear és Owyn a jelzett helyre ment, egy hatalmas szikla szélárnyékos oldalának viszonylagos védelmébe. Az idő csak vánszorgott, és Owyn és Locklear szorosan egymás mellett ültek, hogy megőrizzék testük melegét.
Gorath hirtelen visszatért.
– Négyen őrködnek a pajta közelében – jelentette be. – Hogy benn hányan vannak, azt nem tudom, de Nago már önmagában is veszélyes.
Locklear felállt, topogott a lábával, hogy felmelegítse, hajlítgatta az ujjait, és egy helyben mocorgott, hogy felkészüljön az ellenféllel való küzdelemre.
– Most mit teszünk? – kérdezte ismét, és boldog volt, hogy a jelen körülmények között átadhatja a vezetést Gorath-nak.
Gorath azt mondta:
– Owyn, sejtelmem sincs, te mire vagy képes, de Nago nagyon tehetséges varázshasználó. A tudományával el tudja sorvasztani az ellenfelét, élettelen hamuvá változtatja; képes arra, hogy rávarázsoljon valamit, amitől a szerencsétlen rémülten sikoltozva elrohan. Ő és a bátyja Delekhan legveszélyesebb szövetségesei közé tartoznak, és a Hatok eljövetele óta még nagyobb odaadással szolgálják.
– Kik azok a Hatok? – kérdezte Owyn.
Locklear félrehessegette a kérdést.
– Tehát hogy bánjunk el Nagóval?
Gorath Owynra mutatott.
– El kell vonnod a figyelmét, fiú. Locklear és én elintézzük a másik négyet, és bárkit, aki esetleg a pajtában van, de a mágussal neked kell foglalkoznod. Vedd rá, hogy elgondolkozzon, hogy tétovázzon, hogy megpróbáljon elmenni; tehetsz bármit, de ott kell tartanod nekem, hogy ha odajutok, elbánhassak vele. És meg kell akadályoznod, hogy a varázstudományát használja. Meg tudod ezt tenni?
Owyn nyilvánvalóan megrémült, de azt mondta:
– Megpróbálom.
– Ennél többet nem is kérhetnénk – mondta Gorath. Locklearhez fordulva így szólt: – A mi oldalunkon áll a meglepetés okozta előny, de az első kettőt gyorsan el kell intéznünk. Ha felülkerekednek rajtunk, vagy akár csak túl sokáig feltartanak minket, és nem érjük el időben Nagót, ez az egész rosszul fog végződni. Ha Owyn nem tudja lefoglalni a mágust, amíg mi oda nem érünk, akkor Nago véget vet az utazásunknak, még mielőtt figyelmeztethetnénk a hercegedet.
Locklear megkérdezte:
– Akkor miért csináljuk ezt? – Mielőtt Gorath felelhetett volna, az apród felemelte a kezét. – Tudom, a hurok szorul, és ha nem tesszük meg most, sohasem fogunk eljutni Krondorba.
Gorath bólintott.
– Gyerünk.
Tempós léptekkel lementek az úton, amíg meg nem látták egy kis rét túloldalán a pajta tetejét. A kis építmény szorosan a hegyoldalnak támaszkodott. Miközben lefelé mentek az ösvényen, Locklear mélyen előregörnyedt, hogy kevésbé legyen látható.
– Hol vannak az őrök? – kérdezte Gorath-t.
– Nem tudom. Alig egy perccel ezelőtt még kinn voltak.
– Talán bementek a pajtába – vetette fel Owyn.
Gorath egy kicsi vízmosásra mutatott az ösvény oldalában, ahol az esővíz kimosta a talajt két óriási szikla közül. Bemászott a sziklák közé, és lecsúszott a vízmosás partja mentén, egészen a rét széléig. Locklear követte, és Owyn zárta a sort.
– Sietnünk kell – mondta Gorath. – Az Anyák és az Apák ránkmosolyogtak, és az őrök benn vannak. Nem tudhatjuk, meddig lesz így. – Gyilkos tempóval indult el, nem akarta, hogy a nyílt térségen felfedezzék őket. Locklear rákényszerítette magát, hogy merev, sajgó ízületei ellenére tartsa az iramot. A sebei begyógyultak, ám még mindig gyengébbnek érezte magát, mint kellene. Nem örült az újabb harcnak, de ha ez a Nago áll a támadások mögött, akkor örült a lehetőségnek, hogy talán véget vethet nekik, és valamelyest megfizethet a fájdalomért, amelyet kénytelen volt elviselni.
Gorath elérte a pajtát, és behúzódott az árnyékába, miközben minden irányba elnézett. Egyetlen jel sem utalt arra, hogy felfedezték volna őket. Felemelte a kezét, csendre intette társait.
Hallgatóztak. Fojtott hangok hallatszottak belülről, ám Locklear egyetlen szót sem értett belőle, mivel a bent levők olyan nyelven beszéltek, amelyet ő nem ismert. Gorath hallása sokkal élesebb volt, így á közvetített.
– Éppen azt vitatják meg, hogy Sólyomfészek óta sehol nem bukkantunk fel. Attól félnek, hogy talán átcsusszantunk közöttük a Tanneruson átvezető úton.
– Mit csinálunk most? – suttogta Owyn.
– Amit korábban: megöljük őket – mondta Gorath. – Legyetek merészek! – A pajta ajtajához lépett, és kivonta kardját. Mélyen előrehúzta a csuklyáját, így az arcvonásai sötétbe burkolóztak, majd a köpenye alá rejtette fegyverét, és Owynhez és Locklearhez fordult: – Álljatok készen, azonban várjatok egy pillanatot, mielőtt beléptek!
Ezután Gorath belökte az ajtót. A késő délutáni fényben biztosan nem volt több, csupán egy fekete alak a sötétedő ég hátterében. Bentről egy hang hallatszott, a hangszín kérdésre utalt. Gorath előrelépett, mozdulatából szinte áradt a céltudatosság, és mordel nyelven válaszolt. Egy pillanatra biztosan összezavarta őket, mert egy újabb kérdést tettek fel, mielőtt egy másik hang felkiáltott:
– Gorath!
Amikor ezt meghallotta, Locklear egy percet sem töprengett, gyakorlatilag beugrott a nyitott ajtón. Owyn egy lépéssel lemaradva követte.
A pajta – öt mordeltől eltekintve – üres volt. Egy asztalt helyeztek a nagy, üres tér közepére, az asztal mögött egy pad állt, erről állt föl éppen Nago. A mágust nyilvánvalóan megrázta prédájának váratlan megjelenése.
Egy mordel őr Gorath első csapásától elesett, miközben az már meg is pördült, hogy egy másikra támadjon. Lesújtott a pengéjével, visszaszorította a kardforgatót, és megragadta annak vérző, pengét tartó karját. Locklear előrerohant, hátulról rátámadt a sebesült sötét tündére, és miközben az Gorath támadásait próbálta hárítani, az apród egy, a nyaka hátsó részére irányuló csapással megölte. Ezután mindkét harcos egy újabb ellenfél felé fordulhatott.
Owyn látta a mordel varázslómestert, aki még mindig mozdulatlanul állt; nyilvánvalóan megdöbbentette a tény, hogy a zsákmány, akit hetek óta keres, váratlanul megjelent. De amikor Owyn belépett az ajtón, érezte, hogy erő kezd manifesztálódni, ahogy Nago kántálásba fogott. Owyn tudta, hogy nem sok dolog van, amit tehet, így elmondta az egyetlen varázslatot, amilyet gyorsan létre tudott hozni: azt a megvakításos trükköt, melyet olyan sokat gyakorolhatott az útjuk során.
A sötét tünde meglepetten pislogott, és elakadt a hangja, így a varázslata megtört. Owyn egy pillanatig töprengett, majd felemelte a botját, és tőle telhetően hangos csatakiáltást harsogva támadásra indult. Azonban csak vékony, csicsergő hang szakadt ki belőle, miközben átrohant az ellenfeleikkel heves küzdelembe bonyolódott Gorath és Locklear között.
Amikor a mordel mágus közelébe jutott, Owyn elcsúszott és előreesett. Ez a botlás valószínűleg az életét mentette meg, mivel a feldühödött Nago egy bíbor és szürke színekben vibráló, energiából szőtt nyilat hajított felé, amely átrepült azon a helyen, ahol egy pillanattal korábban még Owyn állt. Azonban így ahelyett, hogy telibe találta volna a fiút, a nyíl csak a hátát súrolta végig, ám ahol megérintette, Owyn kínt és gyötrelmes fájdalmat érzett. A gondolatai elhomályosodtak, és forogni kezdett körülötte a világ. A háta alsó részén és a lábában levő izmai nem engedelmeskedtek az akaratának. A fiú küzdött, de az izmait mintha vasbilincsek tartották volna fogva.
Miközben félregurult, Owyn látta, hogy a mágus egy újabb varázslatba kezd, és mivel semmi más lehetősége nem volt, a fiú a mordel felé hajította botját. Ahogy azt várta is, a mágus könnyedén arrébblökte, azonban a varázslata félbeszakadt. Nago lehunyta a szemét, mintha fájdalom kínozná, és Owyn tisztában volt vele, hogy az ellenséges varázshasználó azért küzd, hogy újra tudja kezdeni a varázslatát. Noha a mágiának ő csak tanonca volt, eleget értett belőle ahhoz, hogy tudja, egy félbeszakított varázslat igen fájdalmas tud lenni, és akár néhány pillanatba is beletelhet, mire Nago újra összpontosítani tudja a gondolatait, és visszanyeri a képességeit, amelyekkel árthat ellenségeinek.
Owyn megkísérelte összeszedni magát, meg akart próbálkozni egy újabb varázslattal, amellyel még egy pillanattal tovább elterelheti Nago figyelmét, de a saját gondolatai is kaotikusak voltak, az elméjében egymásnak ellentmondó képek forogtak. Számára korábban ismeretlen kifejezések és fogalmak zavarták meg a koncentrációját, és nem tudott erőt venni magán, hogy bármiféle hasznos bűbájjal előálljon. Az övében kotorászott, hogy előhúzza a tőrét, és azt tervezte, hogy azt hajítja Nago felé.
Nago kinyitotta a szemét, és átnézett Owyn felett, oda, ahol a küzdelem már a vége felé közeledett. Owyn átfordult, és látta, hogy Gorath átdöfi ellenfelét, és úgy tűnt, Locklear is éppen felülkerekedik a sajátján. Owyn hátranézett a válla fölött Nagóra, és látta, hogy a mágus habozik, majd menekülésre fogja a dolgot.
– Megpróbál elmenekülni! – kiabálta Owyn, de a hangja gyenge volt, és nem tudta, vajon sikerült-e figyelmeztetnie a társait.
Azonban Gorath meghallotta, és három hatalmas lépéssel elrohant Owyn mellett. A mordel varázsló megfordult, és valamit Gorath felé dobott. A sötét tünde törzsfőnököt sziporkázó energiaszikrák folyták körbe, mire Gorath kínjában felnyögött, és botladozni kezdett.
Owyn egy erőtlen, alulról irányított dobással elhajította a tőrét, de ez is elég volt ahhoz, hogy a tőr gombja megüsse Nago halántékát. Mintha béklyóból szabadult volna, Gorath felkelt, és egyetlen nyakra irányított csapással megölte Nagót; a vágás majdnem elválasztotta a mágus fejét a testétől.
Locklear odarohant, és talpra segítette Owynt.
– Nagy hasznunkra lehetett volna egy fogoly – jegyezte meg.
– Ezek az őrök semmi olyat nem tudtak, amit nekünk érdemes lenne megtudnunk – mondta Gorath. – És Nagót nem hagyhattuk életben. Mialatt megpróbáltad volna kikérdezni, ő üzenetet küldött volna a szövetségeseinek, hogy itt vagyunk. – A sötét tünde lenézett Owynra, aki még mindig a padlón feküdt. – Jó munkát végeztél, fiú. Jól vagy?
– A lábam nem működik – válaszolta a megkérdezett. – De azt hiszem, egy kis idő múlva rendbe jönnek.
– Remélem – mondta Locklear. – Utálnám, ha itt kellene hagynunk téged.
– Utálnám, ha itthagynátok – jegyezte meg Owyn.
Gorath körbenézett. Egy nagy, ellátmányt tartalmazó dobozhoz lépett, és előásott némi kenyeret, valamint egy vizestömlőt. Ivott egy kortyot, és átnyújtotta a tömlőt Locklearnek, majd a cipót három részre szakította, és egy-egy darabot átnyújtott a két társának.
Locklear segített Owynnak leülni az asztalhoz, és ránézett a térképre, amelyet korábban kigöngyöltek rajta. Lássuk, mi van itt, mondta magában, és tanulmányozni kezdte a térképet.
A térkép a Sólyomfészektől délre eső területeket ábrázolta, jelölték rajta az őrposztok helyeit, és friss tintával feltüntették rajta, hol állítottak fel csapdákat. Világos volt, hogy a Sólyomfészekből Sárga Öszvérbe vezető útjukon sikerült elkerülniük ezeket, illetve a felfedezést. Locklear felnézett:
– Owyn, lehetséges az, hogy Nago üzenetet küldött a többieknek, hogy itt vagyunk?
Owyn a lábát tapogatta a kezével, mintha megpróbálná kideríteni, mi a baj vele, és azt mondta:
– Kétlem. Lefoglaltan őt, és közben megpróbált megölni minket. Azt el tudom képzelni, hogy képes volt egyszerre két dolgot csinálni, de az, hogy hármat, már valószínűtlen. Azonban ha rendszeresen jelentkezett az ügynökeinél, akkor azok hamarosan tudni fogják, hogy valami baj van, pont azért, mert nem lépett kapcsolatba velük.
– Akkor indulnunk kell – mondta Gorath. – Milyen messze van innen Krondor?
– Ha félelem nélkül végigsétálnánk a királyi országúton, akkor még kétnapi járóföldre. Lóháton kevesebb mint egy nap az út. Az erdőn keresztül talán három.
Gorath megkérdezte Owynt:
– Mennyi idő múlva tudsz mozogni?
– Nem tudom... – Ekkor hirtelen Owyn lába megmozdult. – Azt hiszem, most már tudok járni – mondta lassan talpra állva. – Érdekes tette hozzá.
– Mi az érdekes? – érdeklődött Locklear.
– Ez a varázslat. Arra tervezték, hogy megbénítson egy ellenséget, de csak egy rövid időtartamra.
– Mi az érdekes ebben?
– Ez valamilyen támadó varázslat volt. Ilyet nem tanítanak Csillagdokkban.
– Meg tudod csinálni ugyanezt? – kérdezte Gorath. – Hasznos lehetne.
– Valóban? – kérdezte Locklear gúnyosan.
– Nem tudom – mondta Owyn. – Amikor a varázslat létrejött rajtam, valami történt, valamiféle felismerést éreztem. Gondolkozni fogok rajta, és talán rájövök, hogyan csinálta.
– Nos, találd ki, miközben megyünk, feltéve, ha készen állsz arra, hogy elinduljunk – mondta Locklear egy harapásnyi kenyérrel a szájában. Gyorsan végigtúrták a készletesládát, és számos sötét szürkéskék színű, szőrmével szegélyezett köpenyt találtak. – Ezek jó szolgálatot tesznek majd – jegyezte meg Locklear, aki még ki volt melegedve a küzdelemtől, de túlságosan is jól tudta, milyen hidegek az éjszakák a partvonal mentén az évnek ebben a részében. Locklear összeszedte a térképeket és számos üzenetet, amelyek mindegyikében az állt, hogy a seregek a helyükön vannak, készen állnak a kulcsfontosságú támadásokra. Számos különböző pont volt megnevezve, szerte az egész nyugati országrészben. Mindezeket a papírokat egy zsákocskába tette, és átvetette a vállán.
Elhagyták a pajtát, és megkerülték a sötétségbe merült házat. A tulajdonos vagy aludt, vagy a vendégei árulása folytán már nem élt; azonban bármi volt is a helyzet, Locklearék nem kívántak időt tölteni azzal, hogy kitalálják. Három veszélyes nap állt előttük, és tudták, épp elég fenyegetés leselkedik rájuk a Krondorba vezető út során, nem szükséges, hogy maguk keressék a bajt.

 

Két alkalommal kerültek ki orgyilkosokat vagy útonállókat; nem tudták, melyiket. Egyszer pedig a sárban feküdtek az erdei ösvény melletti vízmosásban, amíg egy felfegyverzett queg banda elsietett mellettük. Most az utolsó sor fa mögött álltak, amely elválasztotta őket a nyílt termőföldektől. A szántóföldeken túl már látszott Krondor városa.
– Lenyűgöző – jegyezte meg Gorath közönyös hangon.
– Én láttam Armengart – mondta Locklear. – Meglep, hogy azt hallom, ezt lenyűgözőnek nevezed.
– Nem a hely méretére gondoltam – mondta Gorath. – Hanem a benne nyüzsgő embertömegre. – Egy pillanatig a messzeségbe bámult. – Nektek, rövid létű teremtményeknek nincs érzéketek annak a helynek a történelme iránt, ahol ebben a világban éltek – mondta. – Úgy szaporodtok, mint... – Oldalra pillantva meglátta Locklear elsötétülő arcát, és így folytatta: – Mindegy. Egyszerűen csak úgy tűnik, rengeteg van belőletek bármikor és bárhol, és itt még többen nyüzsögtök egy igencsak kicsi helyen. – A fejét rázta. – Az én népem számára az ilyen mértékű tömörülés idegen.
– Sar-Sargoth-nál mégis összegyűltetek – jegyezte meg Locklear.
– Igen – mondta Gorath. – Sokunk bánatára.
Owyn megkérdezte:
– Egyszerűen csak átsétálunk ezeken a földeken, ki az útra?
– Nem – felelte Locklear. – Nézz oda! – Egy távolabbi pontra mutatott, ahol egy kis mezőgazdasági út keresztezte a királyi országutat. Féltucatnyi ember ácsorgott ott tétlenül, mintha várnának valamire. – Nem igazán a legjobb hely összegyűlni, és megbeszélni a napi teendőket, nem igaz?
– Valóban nem – mondta Owyn. – Akkor merre megyünk?
– Gyertek utánam! – felelte Locklear, és a fasor mentén elindult kelet felé. Elértek egy hosszú vízmosást, amely tulajdonképpen egy természetes árok volt. Amikor Krondortól északra és keletre a hegyekben megindul az olvadás, ezt elönti a víz, azonban jelenleg csak egy aprócska patak folydogált benne. – Ez a keleti kapu mellett folyik egy bizonyos helyre az alsóvárosban.
– Alsóváros? – kérdezte Gorath.
– A városnak az a része, amely a falakon kívül épült. Sok út van, amelyen ki- és be juthatsz a városból, már ha ismered őket. Az alsóváros és a tulajdonképpeni város alatti csatornákról senki nem feltételezi, hogy összeköttetésben vannak, hiszen ha úgy lenne, az ellenség könnyen felhasználhatná őket, hogy bejusson.
– Mégis összeköttetésben vannak – mondta Gorath.
– Igen, két helyen is. Ezek közül az egyik legalább olyan veszélyes, mint odasétálni ahhoz a csapatnyi emberhez, és megkérdezni tőlük a hercegi palotába vezető utat. Az a bejárat a tolvajok céhének ellenőrzése alatt áll. De a másik bejárat... nos, mondjuk azt, hogy egy barátomon kívül csak nagyon kevesen tudnak róla.
– És hogyhogy te tudsz róla? – kérdezte Gorath.
– A barátom és én már használtuk egyszer, hosszú idővel ezelőtt, hogy követhessük Aruthát Lorienbe.
Gorath bólintott.
– Hallottunk arról a kalandról. Murmandamus csapdája volt, amellyel el akarta pusztítani a Nyugat Urát.
– Az az – mondta Locklear. – De most legfőbb ideje, hogy csendesen mozogjunk.
Úgy tettek, ahogy Locklear parancsolta, és végigosontak a vízmosásban, amíg egy kőből épített fedetlen csatorna kifolyójához nem értek. A csatorna köveit a sok év alatt fényesre csiszolta a víz. Lehajoltak, és az út szintje alá bukva mentek tovább, miközben a késő délutáni árnyékok egyre hosszabbá váltak. Végül a csatorna egy kis kőhíd alá bújt; a híd kitűnő rejtekhelyet nyújtott nekik. A hely megvédte őket a fürkész tekintetektől is, mivel az út mindkét oldalán szállításra váró, dobozokba pakolt áruk tornyosultak. Unott arcú munkások rakodták a dobozokat lassú mozdulatokkal.
– Itt maradunk egy darabig, amíg be nem sötétedik – mondta Locklear. – A megfelelő időben elindulunk, és belevegyülünk a csatorna mellett elhaladó út forgatagába. – Átment a híd másik oldalára, és a fejét behúzva felnézett. Elmutatott arra, amerre az előbb nézett, és azt mondta: – Valaki lődörög ott fönn.
– Mit csinálunk? – kérdezte Gorath, aki nyilvánvalóan ugyanúgy nem volt elemében itt, mint amennyire Locklear a hegyi ösvényen.
– Várunk – felelte Locklear. – Egy városi őrjárat rendszeresen ellenőrzi errefelé az utakat, körülbelül napnyugtakor várhatók. Utasítani fognak minden felfegyverzett embert, hogy menjen tovább. Sötétedés után a falakon kívül veszélyes lehet, és az őrszem nem szereti, ha túl sok kardforgató gyűlik össze egy helyen.
Ültek a híd alatt, a patak mindkét oldalán elterülő tócsákban, és csöndben várakoztak, amíg az órák vánszorogtak. Legyek zargatták őket, és csak Gorath volt képes figyelmen kívül hagyni a jelenlétüket. Locklear és Owyn az idő legnagyobb részében azokat hessegette.
Ahogy a napnyugta közeledett, Locklear egyszer csak meghallotta a várva várt bakancsos léptek csattogását a fölöttük levő utcaköveken. Néhány hang is hallatszott, és Locklear megszólalt:
– Most!
Gyorsan felmászott a csatornapart szélére, azonban a híd alatt maradt. Amikor egy csoportnyi férfi a városi őr figyelő tekintete alatt elkezdett szétoszolni, az apród gyorsan lebukott néhány doboz mögé.
– Az őrjárat erre fog jönni a palotába visszavezető útján – mondta Locklear. – Egyszerűen csak felbukkanunk mögöttük, és még ha azok meg is látnak minket, valószínűtlen, hogy megtámadnak, amikor egy tucatnyi kardforgató van körülöttünk, akik a baj első jelére készek fejeket lecsapni. – Gorath-ra mutatott. – De jobb, ha te erősen a fejeden tartod a csuklyádat. A legtöbb ember errefelé képtelen lenne egy tündét egy mordeltől megkülönböztetni, hacsak törzsi jeleket nem akasztasz a nyakadba, de soha nem tudhatjuk. Ha Ruthia szeszélyes kedvében van, az első ember, akivel találkozunk, az északi hadjárat egy veteránja lesz. – Ruthia a szerencse istennője volt.
Gorath azt tette, amit az apród mondott, és előrehúzta a csuklyáját, elrejtve az arcvonásait. Amikor a katonák a patak mentén végigmasíroztak az úton, a mordel követte Lockleart és Owynt, akik felszaladtak, és felvették a lépést a katonákkal.
A város legészakkeletibb sarkából végigsétáltak annak teljes hosszán, egészen a déli kapuig, ám amikor a városi őrjárat elindult a palota bejárata felé, Locklear félrehúzta őket.
Owyn megkérdezte:
– Miért nem megyünk be egyszerűen utánuk?
– Nézzétek! – mondta Locklear. Arra néztek, amerre mutatott, és a kapu előtt egy csapatnyi munkást láttak, valamint két tucat lovat, amelyek egy csiga köteléhez voltak befogva. – Úgy néz ki, valaki megrongálta a kaput – mondta Locklear.
Az őrparancsnok lekiabált valamit a falról az őrjárat vezetőjének, aki tisztelgett, és hátraarcot csináltatott az embereivel.
– Gyertek fiúk – mondta –, az északi kapuhoz megyünk.
Locklear intett a társainak, hogy kövessék, és átvezette őket egy sötét sikátoron.
– Erre – sürgette őket.
Elvitte őket valahová, ami úgy nézett ki, mint egy kis fogadó hátsó bejárata, és kinyitotta a kaput. Amikor átléptek rajta, és az apród becsukta a kaput, egy aprócska istállóudvaron találták magukat, amelyet jobb oldalról egy kis szín határolt. Miközben körbenézett, hogy lássa, vajon észrevették-e őket, Locklear a fogadó hátsó ajtajára mutatott.
– Ha bárki itt talál minket, mondjuk azt, hogy miközben vacsorázó helyet kerestünk, eltévedtünk, és mihelyt benn vagyunk a fogadóban, elindulunk az első ajtó felé. Ha bárkinek ellenvetése lenne, akkor úgy szaladunk, mint a szél.
Gorath megkérdezte:
– Hol vagyunk?
– Egy fogadó hátsó udvarán, amelynek a tulajdonosai nagyon nem örülnének, ha rájönnének, hogy tudunk erről a helyről, és annak sem, amit most csinálni fogok. – Elindult a szín felé, ám ahelyett, hogy belépett volna, odament, ahol a fészer a falhoz támaszkodott. A szín mögött körbetapogatva Locklear lenyomott egy kart, mire egy zárnyelv kattant. Egy nagy kő arrébbgördült, és Owyn és Gorath már láthatta, hogy a kő csak egy okosan elkészített, vászonból kiszabott álca volt, amelyet befestettek, hogy úgy nézzen ki, mint a fal kövei. Locklear kénytelen volt lefeküdni, és az apró nyíláson először a lábát kellett bedugnia, de sikeresen átjutott a lyukon. Owyn volt a következő, Gorath az utolsó. A mordelnek éppen hogy sikerült begyömöszölnie magát a szűk nyíláson.
– Ki használja ezt a valamit? – kérdezte Owyn suttogva. – Gyerekek?
– Igen – felelte Locklear. – A Csúfolódók soraiban számos utcagyerek van, és többtucatnyi ilyen menekülőjárat található szerte a városban.
– Hol vagyunk? – kérdezte Owyn.
– Használd az érzékszerveidet, ember! – mondta Gorath. – Vagy a ti fajtátok nem ismeri meg a saját bűzét?
– Ó! – kiáltott fel Owyn, amikor a csatorna szaga megütötte az orrát.
Locklear felnyúlt, és bezárta a járat ajtaját. Teljes sötétségben maradtak.
– Az én fajtám jobban lát a sötétben, mint a tied, Locklear – jegyezte meg Gorath –, de még nekünk is szükségünk van némi fényre.
– A közelben kellene lennie egy lámpásnak – mondta Locklear. – Ha emlékeznék a távolságra... és az irányra.
– Mi? – kérdezte Gorath. – Nem tudott, hol van a lámpa?
– Ezen tudok segíteni – mondta Owyn. Egy pillanat múlva halvány fénykoszorú kezdett felragyogni a fiatalember kezén, és addig erősödött, amíg végül egy tucatnyi lépésre elláttak minden irányban.
– Ezt hogy csináltad? – kérdezte Locklear.
Owyn felemelte a bal kezét. Egy gyűrűt viselt rajta.
– Nagótól vettem el. Mágikus.
– Merre menjünk? – kérdezte Gorath.
– Erre – mondta Locklear, és bevezette őket a krondori csatornák útvesztőjébe.

 

– Hol vagyunk? – suttogta Owyn.
Locklear hangja már nem csengett olyan magabiztosan, amikor válaszolt.
– Azt hiszem, kicsit északra vagyunk a palotától.
– Azt hiszed? – kérdezte Gorath megvető horkantással.
– Jól van – mondta Locklear sértődött hangsúllyal. – Egy kicsit eltévedtem. Meg fogom találni...
– A halálodat, mely gyors lesz és csúf – folytatta egy hang, amely a sötétből jött, onnan, ahová Owyn fénye már nem ért el.
Három kard szisszent elő a hüvelyéből, és Locklear megpróbált az akaratereje segítségével átkémlelni a fénykoszorún túli sötétségen.
– Kik vagytok, és mit kerestek a tolvajok országútján?
Locklear felszegte a fejét, amikor meghallotta a formális kihívás gyenge utánzatát, és mivel úgy ítélte meg, a hang tulajdonosa egy fiatal fiú, így válaszolt:
– Locklear úrfi vagyok, és azt teszek a herceg csatornáiban, amit akarok. Ha fele olyan intelligens vagy, mint amilyennek hangzani akarsz, akkor nem állsz az utunkba.
Egy fiatal fiú lépett elő az árnyékok közül; vékony volt, és túl nagy tunikát viselt, amelyet egy kötéllel szorított össze a dereka körül, valamint nadrágot, amelyet már szinte kinőtt. Fején egy csúcsos nemezsapka volt. Egy rövid kard lógott az oldalán.
– Limm vagyok, és fürgén bánok a pengével. Lépj még egyet az engedélyem nélkül, és patakokban fog folyni a véred.
Gorath megjegyezte:
– Az egyetlen dolog, amit tenni fogsz, fiú, az, hogy meghalsz, amennyiben nem állsz félre.
Ha a mordel törzsfőnök nyomasztó jelenléte volt is némi hatással a kölyökre, azt jól leplezte, amikor megszólalt:
– Nálad jobbakat is legyőztem, amikor fiatal voltam. – Óvatosan hátrébblépett. – Ráadásul kicsit arrébb van öt nehézfiú, akik csak a hívásomra várnak.
Locklear felemelte a kezét, hogy visszatartsa Gorath-t.
– Emlékeztetsz engem a fiatal Sebes Jimmyre – mondta Locklear. – Tele vagy hetvenkedéssel, de ugyanúgy agyafúrtsággal is. Szaladj el, nincs arra semmi szükség, hogy bárkinek is a vére folyjon. – Gorath-nak halkan azt mondta: – Ha tényleg vannak nehézfiúk a közelben, ne keressük a bajt.
– Sebes Jimmyre, ugye? – kérdezte Limm. – Nos, ha James úrfi barátai vagytok, akkor megengedjük, hogy átmenjetek. De ha látjátok, mondjátok meg neki, hogy jobb, ha hamarosan jön, különben nincs üzlet. – Mielőtt Locklear válaszolhatott volna, Limm már el is tűnt az árnyékok között, olyan halkan, hogy alig hallották a lépteit. Kicsit távolabbról visszaszólt: – És légy óvatos az úton, Locklear, aki ismeri Sebes Jimmyt! Van néhány igen kellemetlen alak a környéken. – Miközben a hangja elhalkult, Limm hozzátette: – És teljesen körbejártatok. Forduljatok jobbra a következő csatornánál, és menjetek egyenesen előre, amíg el nem éritek a palotát!
Locklear várt, figyelt, hátha hall még valamit. De csak csönd volt, amelyet a víz csörgedező locsogása még inkább elmélyített, és időnként néhány távoli zaj visszhangja futott végig a csatornában.
Gorath megszólalt:
– Ez a találkozás furcsán alakult.
– Igen – értett egyet Owyn.
– Furcsábban, mint gondolnátok – mondta Locklear. – Ez a fiú a barátomra, Jamesre várt. És Jamesre a Csúfolódók kimondták a halálos ítéletet: amennyiben valaha beteszi a lábát a felségterületükre, meghal. Évekkel ezelőtt Arutha herceg ezt az alkut kötötte meg James életéért.
– Az egyezségek néha módosulnak – jegyezte meg Owyn.
– Vagy megszegik őket – tette hozzá Gorath.
– Nos – mondta Locklear –, ezt a rejtélyt ráérünk később megfejteni. Jelen pillanatban a palotába vezető utat kell megtalálnunk.
– Mit értett a kölyök azalatt, hogy „kellemetlen alakok vannak a közelben”? – kérdezte Owyn.
– Nem tudom – felelte Locklear. – De van egy olyan érzésem, hogy ha nem vagyunk elég óvatosak, rájövünk – suttogta.
A Limm által javasolt irányba fordultak, elmentek a sarokig, ahol a fiú szerint el kell fordulniuk. Alig mentek pár lépést a jelzett útvonalon, amikor Gorath megszólalt:
– Valaki van előttünk.
Owyn a hóna alá dugta a gyűrűjét, így a fény kialudt.
– Két férfi – suttogta Gorath. – Feketét viselnek.
– Ezért nem látom őket – mondta Locklear.
– Kik azok? – kérdezte Owyn.
Locklear hátrafordult, de tudta, hogy lesújtó pillantása elveszik a sötétségben, így azt mondta:
– Miért nem mész egyszerűen oda, és kérdezed meg őket?
– Ha nem a herceg emberei vagy nem azok a Csúfolódók, akkor biztosan ellenségek – mondta Gorath, és gyorsan előrelépett. A kardja készen állt, hogy egy gyilkos csapással lesújtson.
Locklear egy pillanatig tétovázott, és mire megmozdult volna, a sötét tünde már a két férfin volt. Az első épp időben fordult meg, hogy lássa megérkezni saját halálát, mert Gorath abban a pillanatban lecsapott, és mélyen belevágott a vállába és a mellkasába.
A második férfi előhúzta a kardját, és megpróbált Gorath feje felé vágni, de Locklear közbelépett, és magasan hárította a csapást, így lehetővé tette Gorath-nak, hogy keresztüldöfje az ellenfelét. A küzdelem másodpercek alatt véget ért.
Locklear letérdelt, és megvizsgálta a két holttestet. Egyforma nadrágot és tunikát viseltek, amelyek fekete kelméből készültek, lábukon fekete bőrcsizma volt. Mindkét férfinál rövid kard volt, és egyikük mellett jól elérhető közelségben egy rövid íj feküdt. Egyiküknél sem volt erszény vagy irattartó tasak, de mindkettő egyforma medált hordott a tunikája alatt.
– Éjsólymok! – kiáltott fel Locklear.
– Orgyilkosok? – kérdezte Owyn.
– De nekik sokkal... – Locklear megcsóválta a fejét. – Ha ez a kettő Éjsólyom, akkor én vagyok Gorath nagypapája.
Gorath felhorkant az ötleten, de csak annyit mondott:
– Hallottunk a ti Éjsólymaitokról; néhányukat Murmandamus ügynökei is alkalmazták.
Owyn azt mondta:
– A szóbeszéd szerint szinte mágikus képességeik vannak.
– Azok csak pletykák – felelte Locklear. – James barátom egyszer szembekerült egy Éjsólyommal egy városi ház tetején, és noha akkor még alig volt több, mint egy tizennégy éves kölyök, megélte, hogy elmondhassa a történetet. – Locklear felállt. – Jók voltak, de nem jobbak, mint más emberek. Azonban ez a legenda hozzásegítette őket, hogy jobb árat kapjanak a szolgálataikért. De ezek – a két halott ember felé mutatott – nem Éjsólymok voltak.
Fütty hangzott fel az egyik közeli alagútból. Gorath megpördült és felemelte a kardját, készen állt arra, hogy szembeszálljon egy újabb támadóval. Locklear azonban csak a szájába vette két ujját, és visszafüttyentett. Egy pillanattal később egy fiatal férfi lépett ki a fénybe.
– Locky? – kérdezte.
– Jimmy! – kiáltotta Locklear, miközben megölelte régi barátját. – Éppen rólad beszéltünk.
James, a herceg udvarának apródja, legjobb barátját tanulmányozta. Végignézett annak hosszú haján, amelyet Locklear hátul összefogott, rápillantott a bozontos bajuszra, és megkérdezte:
– Mit csináltál a hajaddal?
– Hónapok óta nem találkoztunk, és az első dolog, amit megkérdezel, az a divattal kapcsolatos? – kérdezte Locklear.
James elvigyorodott. Az arca fiatalos volt, noha már nem volt gyerek. Göndör, barna haját rövidre nyírva viselte, és egyszerű ruhákba öltözött: tunika, nadrág, csizma és köpeny volt rajta. Csupán egy tőr függött az övén.
– Mi szél hozott vissza az udvarba? Arutha egy évre száműzött, ha az emlékezetem nem csal.
– Ez a mordel – mondta Locklear. – A neve Gorath, és egy figyelmeztetést hoz Aruthának. – Másik társára mutatva hozzátette: – És ez itt Owyn, Timons bárójának fia. Ő is nagyon nagy segítségemre volt.
– Egy mordel törzsfőnök Krondorban – mondta Jimmy. – Nos, a dolgok errefelé is furcsán alakulnak. – Lenézett a két halott férfira. – Valaki lefizetett néhány nagyon ostoba embert, hogy játsszák el az Éjsólymok szerepét itt a csatornákban, és a város más részeiben.
– Miért? – kérdezte Locklear.
– Nem tudjuk – mondta James. – Éppen úton vagyok, hogy találkozzak néhány... régi ismerősömmel. Meg akarom tudni, vajon lehetségese az együttműködés közöttünk, hogy kiderítsük, ki áll ennek a színjátéknak a hátterében.
– A Csúfolódók – mondta Locklear. – Belefutottunk egyikükbe, egy Limm nevű kölyökbe.
James bólintott.
– Hamarosan találkoznom kell néhányukkal. Jobb, ha nem okozok nekik csalódást. De mielőtt megyek; mit csináltok ti itt lenn a csatornákban?
Locklear válaszolt.
– Valaki rettenetesen szeretné Gorath-t holtan látni. Többször megvágtak, mint egy olcsó mészáros egy ló oldalát. Azért vagyunk itt, mert be kell jutnunk a palotába, és nagyon sok veszélyesnek kinéző embert láttam, akik a palota bejáratát figyelték. Amikor megpróbáltam bejuttatni magunkat az éjszakai őrjárat nyomában, azt találtuk, hogy a kaput lerombolták.
– Valaki szándékosan megrongálta, ugyanúgy, ahogy a palota északi bejáratát is. Most a palotába az egyetlen bejárat a dokkok felőli kapu, vagy pedig ez.
Lockleart úgy tűnt, aggasztották a hírek.
– Még a kaput is tönkretették, hogy megakadályozzanak minket abban, hogy elérjük a palotát?
James bólintott.
– Ez megmagyarázná a rejtélyt. Nézd, menjetek Aruthához, később majd én is csatlakozom hozzátok.
– Erre kell menni? – kérdezte Locklear.
– Igen – mondta James. Előhalászott egy kulcsot, és odaadta Locklearnek. – De bezártuk a titkos ajtót, úgyhogy sokat kellett volna várnotok, ha nem akadunk véletlenül össze.
– Feltörhettem volna a zárat. Sokszor néztem, hogy csinálod.
– A disznók meg repülhetnének – mondta James, és vállon veregette a barátját. – Örülök, hogy újra itt vagy, még akkor is, ha most épp sötét felhők függnek felettünk. – Az útra mutatott, ahonnan érkezett. – Menjetek ezen végig, amíg két balfelől betorkolló nagy csatornát el nem hagytok, és ott megtaláljátok a palotába vezető létrát. – Búcsúzkodó vigyorral hozzátette: – És azt javaslom, fürödjetek meg, mielőtt meghallgatást kértek Aruthától.
Locklear elmosolyodott, majd felnevetett. Hónapok óta először hirtelen biztonságban érezte magát. Csak egy rövid sétányira voltak a palota bejáratától, és tudta, hogy hamarosan belemerülhet egy forró fürdőbe.
– Látogass meg, amikor visszajöttél! – mondta Jamesnek. – Nagyon sok behoznivalónk van.
– Meglátogatlak – ígérte James.
Locklear elvezette Gorath-t és Owynt a palotába vezető létrához. A létra tulajdonképpen egy sornyi vasrúd volt, amelyet a sziklákba kovácsoltak, és ezek felvitték őket egy felsőbb szintre. Ott egy hatalmas zárral ellátott rács emelkedett, ezt Locklear a Jamestől kapott kulccsal nyitotta ki. Kitárták a rácsot, és belépve egy kis alagútba kerültek, amely pont a csatorna fölött vezetett, és amelyen végigmenve a palota alagsorába jutottak. Locklear csöndesen elvezette őket egy ajtóhoz. Amikor azon átléptek, Owyn és Gorath látta, hogy egy újabb folyosóra jutottak, de ezt már ritkásan álló falikarokban lobogó fáklyák világították meg. Amikor az ajtót a helyére tették, az beleveszett a kőfalba.
Locklear a saját lakrésze felé vezette őket. Elhaladtak néhány palotaőr előtt, ám azok csak érdeklődve bámészkodtak, amikor a herceg apródja elsétált előttük egy másik fiatalemberrel, és valakivel, aki úgy nézett ki, mint egy magasra nőtt tünde.
Locklear kinézett egy városra nyíló ablakon, és megjegyezte:
– Egy órán belül vacsoraidő. Itt az ideje, hogy vegyünk egy fürdőt és átöltözzünk. Étkezés után beszélhetünk a herceggel.
– Olyan... furcsának tűnik nekem, hogy itt vagyok – mondta Gorath.
Lakosztályának ajtaját kinyitva Locklear azt mondta:
– Az közel sem olyan furcsa, mint amilyen a palotának az, hogy egy mordel mászkál benne. – Oldalra lépett, hogy beengedje a vendégeit, és megfordult, hogy intsen egy inasnak, aki épp egy közeli folyosón sietett végig. – Fiú! – kiáltott felé.
Az inas megállt, és megfordult, hogy odaszaladjon.
– Uram? – kérdezte.
– Mondd meg a hercegnek, hogy egy rettenetesen fontos üzenettel tértem vissza!
A fiú, aki jól ismerte Lockleart, megengedett magának egy megjegyzést.
– Rettenetes lesz, az igaz; méghozzá magának rettenetes, ha a herceg másképp látja, mint maga, apród.
Locklear fájdalmasan tarkón legyintette, és elküldte a fiút.
– És mondd meg a személyzetnek, hogy forró vízre van szükségem három fürdőhöz!
A fiú intett, hogy hallotta, és visszaszólt:
– Szólok nekik, apród.
Amikor Locklear belépett a szobájába, azt látta, hogy Owyn az ágyán ül, és a falnak támaszkodik, Gorath pedig egy kicsivel odébb áll, és türelmesen vár. Locklear a ruhásszekrényhez ment, és előszedett néhány ruhadarabot.
– Míg fürdünk, majd kérünk valamit, ami egy kicsit közelebb áll a te méretedhez – mondta Gorath-nak. Fogta a ruhákat, és átnyújtott Owynnak egy tunikát és egy nadrágot, valamint tiszta alsóneműt, majd azt mondta: – Erre van a fürdő, barátaim.
A folyosó végén már négy szolga töltögetett forró vizet egy nagy dézsába, míg egy ötödik csak várt.
– Mássz be! – mondta Locklear Owynnak, aki levette piszkos ruháit, és bemászott a dézsába. A fiú elégedett „ó” felkiáltással letelepedett, és elterpeszkedett a meleg vízben.
Gorath megkérdezte:
– A harmadik dézsa nekem van?
– Én akartam azt, de ha...
– Töltsék meg hideg vízzel.
A szolgák egymásra néztek, de Locklear bólintott, így félbehagyták a második dézsa feltöltését, és kiszaladtak. Kikerültek néhány másik szolgát, akik épp a konyha felől jöttek a forró vizes csöbrökkel. Hamarosan visszatértek a hideg vízzel, és elkezdték megtölteni a dézsát.
Gorath levetkőzött, és belemászott. Hagyta, hogy a szolgák a fejére locsolják a hideg vizet, és megjegyzés nélkül viselte. Amikor befejezték a fürdést, és Gorath-nak is tiszta ruhát hoztak, Owyn megkérdezte:
– Miért hideg vízben?
– Mi a hegyi patakokban mosdunk, egy olyan vidéken, ahol a csúcsok mindig jégsapkát viselnek – mondta Gorath. – Még ez a víz is túl meleg volt az én ízlésemnek.
Locklear vállat vont.
– Az ember mindig tanul valami újat.
– Valóban – értett egyet Gorath. – Az ember igen.
Miután felöltöztek, és elhagyták a fürdőkamrát, azt találták, hogy egy osztagnyi palotaőr vár rájuk.
– Elkísérjük a herceghez, apród.
Locklear gúnyosan válaszolt.
– Nincs rá szükség. Tudom az utat.
Az őrmester, egy kemény, harcedzett katona figyelmen kívül hagyta az ifjú nemes nem túl magas rangját, és azt mondta:
– A herceg úgy gondolta, hogy ez szükséges, uram.
Intett, mire két katona lépett Gorath mindkét oldalára, kettő pedig mögé. Végigmentek a folyosón, és bekísérték őket az étkezőterembe, ahol Arutha herceg és Anita hercegnő, valamint a vendégeik éppen befejezték a vacsorát.
Arutha, a Szigetkirályság Nyugati Birodalmának ura az asztalfőn ült, Még mindig fiatal ember volt. Annak ellenére, hogy tíz éve irányította a birodalmat, az arcán még csak most kezdtek megjelenni az első ráncok, amelyeket a kor és a felelősség vésett rá. Simára borotválta az arcát, így még mindig emlékeztetett arra az ifjúra, aki a Résháborúban hőssé vált. A haja nagyrészt fekete volt, és noha most már kezdett megjelenni benne néhány őszes tincs, ezektől eltekintve szinte teljesen úgy nézett ki, mint akkor, amikor Locklear, az édesapja határszéli udvarából frissen érkezett apródfiú az udvarba került. Arutha barna szemét olyan pillantással nyugtatta Locklearon, amely az eltelt évek során a gyengébb emberekből sokszor reszkető gyermeket csinált. Az alatt a tíz év alatt, amelyet Arutha udvarában töltött, Locklearnek már számos alkalommal kellett elviselnie ezt a pillantást.
Anita hercegnő egy mosollyal jutalmazta Lockleart, zöld szeme rögtön felfénylett, amikor látta, hogy kedvenc udvaronca a hosszú távollét után visszatért. Locklear, ugyanúgy, ahogy a többi fiatal férfi az udvarban, könnyed kecsességéért és őszinte bájáért szinte imádta a hercegnőt.
Többen is ültek az asztalnál, akiket Locklear ismert: Gardan, a hercegség udvarnagya, Brendan herceg, a Déli Határvidék ura, és mások. De a hercegnő székéhez közel olyasvalaki ült, aki teljesen ismeretlen volt Locklear számára: egy férfi, aki a tsurani Nagy Emberek fekete köntösét viselte. Ritkuló hófehér haja volt, amely a vállára hullott. A szemét Locklearre szegezte, és Owyn érezte, hogy ez az ember olyan hatalom birtokosa, amellyel a világon kevesen vetélkedhetnek. Locklear tudta, ez biztosan Makala, a tsurani Nagy Ember, aki mostanában érkezett az udvarba.
– Úrfi – kezdte Arutha hivatalosan –, arra utasítottalak, hogy egy évig Tyr-Sog bárója alatt szolgálj. Számításaim szerint még igen sok hónap van hátra abból a szolgálatból. Van valami meggyőző indokod, hogy miért nem, engedelmeskedtél a parancsomnak?
Locklear meghajolt, és azt mondta:
– Fenség, csakis az északról érkező óriási horderejű hírek miatt hagytam el a helyemet, és siettem ide. Ez itt Gorath, az ardanienek törzsfőnöke, aki azért jött, hogy figyelmeztesse önt.
– Mire akarsz figyelmeztetni, mordel? – kérdezte Arutha gyanakvó pillantással A mordelekkel kapcsolatos korábbi tapasztalatai csakis gyilkosságra és árulásra korlátozódtak.
Gorath előrelépett.
– Figyelmeztetem önt, hogy háború és vérontás közeleg. A harci dobok ismét dübörögni kezdtek Sar-Sargoth-nál, és a törzsek gyülekeznek.
– Milyen céllal? – kérdezte Arutha.
– Delekhan, a darkanienek törzsfőnöke összegyűjti a klánokat. A hatalom dalait énekli, és felsorakoztatta a seregeit, hogy meginduljon dél felé.
Arutha megkérdezte:
– Miért? Miféle céllal?
– Megesküszik rá, hogy Murmandamus él, és hogy ön fogva tartja őt Sethanon városában – mondta Gorath. – És az őseink vérére esküszik, vissza kell térnünk, hogy kiszabadítsuk a vezérünket.
Arutha dermedten ült. Ő maga ölte meg Murmandamust, noha a párbajnak kevés tanúja volt. Azt is tudta, hogy Murmandamus csaló volt, a pantathiánus kígyópapok eszköze, akinek segítségével rászedték a sötét tündéket, hogy az ő gonosz céljaikat szolgálják.
Arutha felállt.
– Ezt a személyes tanácstermemben beszéljük meg. – Meghajolt a felesége felé, majd intett Makalának. – Csatlakozna hozzánk?
A tsurani mágus bólintott, és felemelkedett. Locklear látta, hogy egy tsuranihoz képest szokatlanul magas, talán az öt láb tíz hüvelyket is eléri. Makala mondott néhány szót egy szolgának, aki mélyen meghajolt, és elsietett, hogy teljesítse ura utasításait.
Locklear intett Owynnek és Gorath-nak, hogy kísérjék át az étkezőterem jobb falában nyíló hatalmas ajtón, amely a hercegi család személyes lakosztályába vezetett. Odaszólt Gorath-nak:
– Remélem, ennél többet is tudsz mondani Aruthának, különben mind a ketten nagy bajban vagyunk.
– Sokkal nagyobb bajban, mint gondolnád, ember – mondta Gorath.

 

 

5.
Küldetés

Dobok dübörögtek a hegyek között.
Gorath zavarodottan, földbe gyökerezett lábbal állt. Egy része tudta, ez csupán egy emlék, mégis az érzés éppen olyan valóságos volt, mint amikor megélte. Belekarmolt a kezébe, és ránézett. Apró volt, egy gyermeké. Amikor lenézett, a meztelen lábát látta, és gyermekkora óta nem járt mezítláb.
A környező dombok tetején dobosok verték monoton ritmusukat, és tábortüzek égtek izzó fénnyel az éjszakában. A régóta háborúban álló klánok, noha egyik a másikat nézte az árulás jeleit kutatva, mind eljöttek, hogy hallják a Szólót. Gorath előrebotladozott, lába ólmos volt a misztikus kimerültségtől. Nem számított, milyen keményen próbálkozott, nem tudott gyorsan mozogni.
A béke szilánkokra tört, ezt tudta. Azt is, hogy apja embereit elárulták. Ő még alig tizenkét nyarat élt meg, és még századoknak kellene eltelnie, mielőtt magára ölti a főnöki palástot, de a sors másképp határozott. Anélkül, hogy közölték volna vele, tudta, az apja meghalt.
Az anyja felzárkózott mellé, és azt mondta:
– Siess! Ahhoz, hogy te légy a vezetőnk, előbb életben kell maradnod. – A hangja visszhangot keltett, és távolinak tűnt, és amikor Gorath megfordult, hogy ránézzen, az anyja már nem volt ott.
Hirtelen páncélba és csizmába öltözötten állt, melyek túl nagyok voltak a számára, azonban mégis az övéi voltak. Az apja elesett, amikor a Szóló békéje tombolásba csúszott át. Mint előtte már mások is, a Szóló is arra szólított fel, hogy csatlakozzanak Murmandamus lobogói alatt, mivel ő az egyetlen vezető, aki valaha is egyesítette a számos mordel törzset. Most Gorath, egy kisfiú, aki alig volt képes felemelni halott apja kardját, a Sólyom klán tagjai előtt állt, ugyanolyan bátortalanul, mint a tábortűz körül összegyűltek közül sokan. Az anyja megveregette Gorath vállát, és a fiú megfordult.
– Mondanod kell valamit – suttogta az anyja.
Klánjának tagjaira nézve Gorath még egy hangot is alig tudott kinyögni, mégis, ezek a harcosok, akik közül néhány már több mint egy évszázadot megélt, arra vártak, hogy meghallgassák egy fiú szavait. Azokat a szavakat, amelyek reményeik szerint kiemelik őket a reménytelenség mélységes verméből. Egyik arcról a másikra nézve Gorath végül csak annyit mondott:
– Fenn fogunk maradni.
Fájdalomhullám öntötte el Gorath-t, és térdre hullott; majd hirtelen férfi volt, Bardol előtt térdelt, és cserébe a védelemért szövetséget esküdött. Bardolnak nem voltak fiai, és szüksége volt egy erős férjre a lánya számára. Gorath fortélyos vezérnek bizonyult, az embereit felvitte a hatalmas, jéggel borított hegyekbe, ahol zuzmóval bélelt barlangokban éltek, jegesmedvére és rénszarvasra vadásztak. Huszonöt éven keresztül itt élt a klánja, fennmaradtak és meggyógyultak, és amikor Gorath hazatért, elpusztította apja árulóját. Besétált Jodwah táborába, és kihívásképpen a lába elé hajította fivére, Ashantuk fejét. Azután tisztességes küzdelemben megölte Jodwahot, és Lahuta harcosai, az Északi Tavak Sas klánjának tagjai csatlakoztak a jeges Csúcsok Sólyom klánjához, és Gorath az ardanienek vezetője lett, amely az ősi nyelv szerint repülő vadászokat jelent. És noha még mindig csak egy harminchét nyarat alig megért ifjonc volt, mégis több mint száz harcosnak parancsolt.
Még két alkalommal jött el a tanácsba, melyet azok a törzsfőnökök hívtak össze, akik olyan jogokat követeltek, amelyek elérhetetlenek voltak a számukra, és Gorath csak nézte, ahogy a csatákban elfolyik népének vére. Ő bölcs volt, és távol tartotta klánját az efféle konfliktusoktól. Végül olyan emberré vált, akit kerestek, akitől tanácsot kértek, mivel neki nem voltak saját ambíciói. Gorath-ban sokan megbíztak. Lassan a legjobb korához közelített, százhat évet számlált. Ezer kard követte a parancsait.
Az idő folyam volt, és Gorath úszott benne. Feleségek folytak el előtte – két asszony, akik gyermekeket szültek neki –, látta az elsőt meghalni egy ember nyílvesszőjétől; a másik elhagyta. Voltak fiai és egy lánya, azonban már egyikük sem élt. Mert még őt is, akiben bölcs tanácsai és óvatos döntései miatt megbíztak, még őt is elsöpörte az őrület, ami maga Murmandamus volt.
Mert Murmandamus visszatért, ahogy azt a próféciák megjövendölték. A sárkány jelét viselte magán, és óriási hatalom birtokosa volt. Egy távoli nép papja szolgálta, egy lény, aki nehéz köpenyekbe burkolózott, és egyik első követője Murad volt, a Világ Fogsora Borz klánjának főnöke. Gorath látta, ahogy Murad a térdén elroppantja egy harcos gerincét, és tudta, hogy csak a leghatalmasabb vezér késztetheti Muradot engedelmességre. Murmandamus tekintélyét jelezte az is, hogy Murad kivágta a saját nyelvét, annak bizonyítékaként, hogy soha nem fogja elárulni mesterét.
Egyetlenegyszer életében Gorath-t is magával ragadta az őrület. A fülében a vér egy ritmusra dobolt a hegyekben felzúgó harci dobok dübörgésével. A hatalmas Edder széléhez vezette a seregeit, és harcolt az őrültek, az öreg Vörösfa király barbárjai ellen, és tartotta az oldalszárnyat, miközben Murmandamus lemészárolta Sar-Isbandia, az ember város lakosságát. Ezt a várost az emberek Armengarnak hívták.
Ezrek haltak meg Armengarnál, de Gorath klánja megmaradt. Néhányan elestek, miközben tartották az erdő felé elterülő szárnyat, sokan pedig az emberek által Magosvárnak nevezett hágón átvezető menetelés során hullottak el. Ott, Magosvárnál Gorath elvesztette Melost, a vérrokonát, anyja nővérének fiát. Ott, Magosvárnál az ardanienek egyharmada elpusztult.
Azután jött Sethanon. A küzdelem kegyetlen volt, de a város az övék lett. Mégis, a diadal pillanatában a győzelmet elvették tőlük. Murmandamus eltűnt. Néhány harcos szerint az egyik pillanatban még ott állt Sethanon várának őrtornyán, a következő pillanatban sehol nem volt. Aztán megérkeztek a kesh katonák, valamint a tsuranik, és a csata állása megfordult. A magasan fekvő falvakból toborzott óriások voltak az elsők, akik elmenekültek, majd a manók hagyták ott a csatát, akik bátrak voltak, amikor győzelemre állt a helyzet, de gyorsan megfutamodtak. Gorath volt az egyetlen túlélő törzsfőnök a városban, és ő volt az, aki először rendelte el a visszavonulást. Eljött, hogy megkeresse a mestert, mivel két rivális klán összeverekedett a zsákmányon, és csak Murmandamus tudta volna elsimítani a vitát. A küzdelem miatt néhány embernek sikerült elmenekülnie. Azonban a mestert senki nem volt képes megtalálni, és Gorath elátkozva minden óment, próféciát és a pusztítás hírnökeit, visszament, hogy összegyűjtse az ardanieneket, és elvezette őket észak felé.
A legtöbb harcosa túlélte a csatát, azonban a többi törzsfőnök rásütötte Gorath-ra és követőire az árulás bélyegét. Nyolc nyáron keresztül az ardanienek békésen éltek a völgyükben, magasan fenn az északi hegyekben, és csak saját tanácsaikat követték. Aztán megérkezett a hívás.
A zászlók ismét a magasban lengtek, és most Delekhan, az esküdt ellenség – fia annak a férfinak, aki lemészárolta Gorath apját, és akit cserébe Gorath saját kezével pusztított el –, volt az, aki összehívta a klánokat. Delekhan, aki egy tányérból evett Muraddal és a kígyópappal, és aki Murmandamus tanácsának utolsó életben levő tagja volt. És ez a Delekhan azt állította, hogy Murmandamus még él, egy börtönben van Sethanon szívében, és csak ha őt kiszabadítják, akkor tudják az észak nemzetei visszaszerezni a földet, amelyet a gyűlölt emberek elvettek tőlük.
És mindenkire, aki Delekhan ellenében szólt, lesújtottak. A Hatok sötét varázslatokat szőttek, és a Delekhan tervét ellenzők sorjában eltűntek, egyik a másik után. Gorath tudta, hogy eljött az ő napja, a hírt el kell vinnie délre, az ellenségeihez, mivel ők jelentették az egyetlen reményt népe számára.
Leszállt az éjszaka, és ő menekülésbe kezdett a jégen és a fájdalmakon keresztül. Férfiak, akik valaha mintha a testvérei lettek volna, keresték a nyomát, hogy elkapják, és véget vessenek az életének. Haseth vezette őket, akit Gorath tanított meg a kardforgatásra, és aki az utolsó vérrokona volt. Gorath rákényszerült, hogy saját kezével pusztítsa el egyetlen, még élő rokonát.
Majd ismét hallotta a dobok dübörgését. Ismét látta a dombon a tüzeket, de most érezte, hogy az elméje visszatér a jelenbe, és emlékei lassan elhalványulnak...

 

A lány fiatal volt, még nem töltötte be a tizenhetedik évét, a haja mégis majdnem teljesen fehér volt, az aranynak csak a leghalványabb árnyalata játszott benne. Halványkék szemek bámultak mereven Gorath-ra, miközben a lány elengedte a mordel kezét. A halvány lány mögött többen álltak: Krondor nagyhercege, a fekete köntösű tsurani és egy másik varázshasználó, egy férfi, aki noha alacsony termetű volt, mégis szinte sugárzott belőle a hatalom. Néhány másik ember is állt a közelben, de Owyn és Locklear, akikkel Gorath idáig utazott, egy másik szobában várakozott.
– Mit láttál? – kérdezte a herceg.
– Semmi hamisságot nem láttam, fenség – mondta a lány kimerült hangon. – De az igazságot sem találom. Az elméje... idegen, kaotikus.
Arutha herceg barna szeme összeszűkült, miközben Gorath-t tanulmányozta.
– Elrejti a gondolatait?
A szakállas varázsló szólalt meg:
– Fenség, Gorath mordel, és még Gamina kivételes gondolatolvasó képességeivel szemben is számos belső védelem lehet az elméjében. Soha nem részesültünk abban a kiváltságban, hogy egy mordelt tanulmányozhassunk. Abból, amit az eldarok között töltött idő alatt tanultam...
Az ősi tünde tanok ismerőinek említésekor Gorath szeme összeszűkült.
– Te vagy Pug – mondta.
Pug bólintott.
– Én vagyok.
– Hallottunk rólad, aki az eldaroktól tanultál – mondta Gorath.
– A lényeg? – kérdezte Arutha.
– Azt hiszem, igazat mond – mondta Pug.
– Ahogy én is – jegyezte meg Makala. – Bocsásson meg – mondta a tsurani mágus Arutha hercegnek –, de vettem a bátorságot, és a saját tudományomat használva néztem, ahogy Gamina úrnő megvizsgálta a mordelt. Úgy van, ahogy állította: zűrzavar és egy idegen elme van ott, de semmi csalárdság. A tőlünk való különbözősége ellenére a mordel legalább olyan becsületes teremtmény, mint bárki más.
– Miért vetted magadnak a bátorságot, hogy az engedélyem nélkül használd a tudományodat? – kérdezte Arutha. A hangja egyértelműen inkább kíváncsiságot hordozott, mint haragot.
– Egy Királyságban zajló háború számos messze nyúló következménnyel járna, fenség, nem utolsósorban azzal, hogy a kettőnk világa közötti kereskedelem összeomlana. A Mennyei Fény egyáltalán nem örülne, ha ez megtörténne, arról nem is beszélve, hogy mekkora kockázatot jelentene, ha ezek – Gorath-ra mutatott – megismernék a rés titkát.
Arutha bólintott, az arca elgondolkozóvá vált. Gorath szólalt meg:
– A kereskedelmi egyezmények ellenére a háború senkinek sem jövedelmező. Mégis fel kell készítenie a seregeit a háborúra.
Arutha szavai élesen csendültek, de a hangja kiegyensúlyozott maradt.
– Az, hogy mit kell, vagy mit nem kell tennem, maradjon az én gondom, renegát. És a döntéseim többön fognak alapulni, mint amit egy szakadár törzsfőnök szava jelent. Ha Locklear nem bízna benned annyira, akkor most a várbörtönben lennél, és épp a kínzómesterrel kötnél ismeretséget, nem Gamina úrnő kezét fognád.
Gorath ellenségesen nézett Krondor nagyhercegére.
– Forró vas, korbács és penge alatt sem mondanék mást, ember!
– Akkor miért árulod el a saját véreidet, Gorath? – kérdezte Pug. – Miért jöttél Krondorba, hogy figyelmeztess minket, amikor a néped már olyan régóta ki akarja űzni az emberiséget ebből a világból, amilyen régre bármelyikünk faja visszaemlékszik? Miért árulod el Delekhant a Szigetkirályságnak? Azt akarod, hogy a hadseregünk azt tegye, amit saját erődből nem tudsz megtenni, és elpusztítsa egy ellenséged?
A sötét tünde a varázslót tanulmányozta. Fiatalos megjelenése ellenére a férfi óriási hatalom birtokosa volt, és ezidáig csakis tiszteletteljes hangon és szavakkal szólt Gorath-hoz. A mordel halkan válaszolt.
– Delekhan talán keserű falat a Királyság számára, azonban a népem torkában méreg. Leigáz, meghódít, és a nagyságra tör, de... – Nagy levegőt vett. – A népem kevés tagot számlál – mondta lassan. – Soha nem fogunk annyi karddal és nyíllal rendelkezni, mint ti, emberek. Azokra támaszkodunk, akik önszántukból szolgálnak minket: manókra, hegyi óriásokra, trollokra és renegát emberekre. – A hangjából keserű él ütközött elő. – Két fiút és egy lányt gyászoltam meg, és két feleséget. Az egyiket láttam, amint elutazott, hogy csatlakozzon az Anyákhoz és Apákhoz, a másik elhagyott, mert Sethanonnál én voltam az, aki felszólította a népünket a visszavonulásra. Az utolsó vérrokonom a saját kezem által halt meg azon az éjszakán, amikor a fiatal Owynnal találkoztam. – Egyenesen Arutha szemébe nézett. – Soha nem mehetek vissza, Krondor hercege. Idegen földön fogok meghalni, olyan emberek között, akik megvetik a fajtámat.
– Akkor miért? – kérdezte Arutha.
– Mert a népem nem bír ki még egy olyan háborút, mint amilyet Sethanonnál vívtunk meg. Delekhan feltűnik, Murmandamus sárkánysisakját viseli, a mordelek pedig kivonják kardjukat, és véresküt tesznek. De noha bővében vagyunk a bátorságnak és az elszántságnak, a létszám ereje hiányzik. Ha sokan közülünk ismét hiábavalóan meghalnának, az Északi-felföld nyitva állna az emberi hódítás előtt. Olyanok lennénk, mint visszhang a szélben, mivel száz éven belül egyetlen mordel sem lenne már életben.
– Mi megelégszünk azzal, fogy a Világ Fogsorának ezen az oldalán maradunk, nem vágyunk az Északi-felföldre – mondta Arutha.
– Maga, aki itt ül a meleg kastélyában, Krondorban, talán nem, herceg, de vannak a fajtájában olyanok, akik szívesen hódítanának pusztán azért, hogy elnyerjenek egy címet. És ezt maga is nagyon jól tudja. Ha valaki odamenne a királyához azzal, hogy megszerezte Raglam városát, és elfoglalta Harlikot, és most az ő ellenőrzése alatt áll az Északi-felföld harmada, annak nem ajánlana fel a maga királya egy nemesi címet és jövedelmet azokért a földekért?
– De igen – ismerte el Arutha.
– Akkor megérti az álláspontomat – mondta Gorath.
Arutha megdörzsölte az állát. Egy hosszú pillanatra beleveszett a gondolataiba, majd azt mondta:
– Meggyőzően érvelsz, Gorath. Készpénznek veszem, amit Makala és Gamina mondott, és feltételezem, hogy nincs benned csalárdság. De most azt kell eldöntenünk, hogy amit te az igazságnak hiszel, az valóban az igazság-e.
– Hogy érti ezt? – kérdezte Gorath.
Pug válaszolt.
– Arra gondol, hogy talán akaratlanul is eszköz vagy. Ha ez a Delekhan tudott az ellenérzéseidről, nem lehet, hogy ő látott el téged az információval, amelyet igyekeztél elhozni nekünk, azért, hogy mi odarohanjunk, és az általa kiválasztott helyen nézzünk szembe vele? – Pug rámutatott a térképekre és jegyzetekre, amelyeket Locklear hozott el a Sárga Öszvérben levő pajtából. – Legalább fél tucat hamis üzenet van itt, amelyeknek az volt a célja, hogy a herceg ügynökei nehézség nélkül megtalálják őket, és mindegyik valószínűtlen helyeken bekövetkező támadásra utal, mint például Tannerus, Eggly, Magosvár, sőt még Romney is.
Gorath felkapta a fejét.
– Azt a nevet már hallottam.
– Romney-t? – kérdezte Arutha. – Mit értesz ezalatt?
– Csak azt, hogy hallottam, amikor a Delekhan szolgálatában állók megemlítették Romney-t. Van azon a területen néhány ügynök, aki neki dolgozik.
– Felismernéd őket?
Gorath tagadólag megrázta a fejét.
– Csak néhány Delekhanhoz nagyon közel álló személy tudhatja, hogy az emberek között ki dolgozik neki: Nago fivére, Narab; a legelső tanácsadója; a fia, Moraeulf; valamint a Hatok.
– Kik azok a Hatok? – kérdezte Pug. – Már korábban is említetted őket.
– Senki sem tudja. Olyan sötét köpenybe burkolóznak, mint amilyenbe maga és a tsurani barátja, és mélyen az arcukba húzzák a csuklyájukat.
– Pantathiánusok? – vetette fel Pug.
– Nem kígyópapok, abban biztos vagyok – mondta Gorath. – Úgy beszélnek, mint maga vagy én, noha van valami furcsa a kiejtésükben. Nos, Delekhant szolgálják, és megadták neki azt a hatalmat, amellyel egyesíthette a klánokat. A mágiájuk elég erős volt ahhoz, hogy rákényszerítsék Nagót és Narabot arra, hogy két alkalommal is visszatáncoljanak, amikor megpróbáltak némileg eltávolodni Delekhantól. És a mi népünkben ők ketten voltak a legnagyobb hatalmú varázsszövők.
– Pug – kérdezte Arutha –, ide tudnád hozni azt a térképet?
Pug felvette a térképet, amelyikre a herceg rámutatott, amelyik a Királyság középső harmadát ábrázolta. Kiterítette az asztalra a mellé, amelyet Locklear hozott el Sárga Öszvérből.
– Mi oka lenne arra Delekhannak, hogy egy olyan folyóparti városból irányítson, amely a Királyság szívében fekszik?
Pug válaszolt.
– Talán pont azért, mert a Királyság szívében van? – Rámutatott a helyre. – Amikor Murmandamus megindult ellenünk, átkelt Magosváron, és végigvonult a Magas-fennsíkon délkeleti irányba, behatolt a Sötét-erdőbe, és Sethanontól délre csapott le. Mi van akkor, ha most Delekhan ezen az úton jön, és bárkákon hajózza le seregét a Cheston-folyón?
Arutha bólintott.
– Romney-nál letérhet a Silden-folyó felé, és Silden városától északra elfordulhat nyugat felé, és erőltetett menetben eljuthat Sethanonig. Ez számára a leggyorsabb útvonal, és a legkönnyebb is, hogyha én a nyugati seregeket letelepítem LaMutban, Tannerusban és még vagy tucatnyi más helyen Krondortól Yabonig. A király seregei számári meg túl messze nyugaton lenne.
Arutha Gorath-ra nézett.
– Végre valaminek kezd látszani az értelme.
– Ha elmennék Romney-ba – mondta Gorath –, talán rátalálnék a bizonyítékra.
– Hosszú az út a hittől a bizalomig, Gorath – jegyezte meg Arutha. – Az embereink túl sok éve egymás ellenségei, így a bizalom nem könnyen születik meg.
– Akkor küldjön oda a katonái kíséretében – mondta Gorath. – Delekhant meg kell állítani. Ha magának sikerül visszavernie a támadását, akkor küldje vissza vérző orral északra, és ott a saját támogatói fogják elsöpörni. Így a népem megmenekül. Ahogy a magáé is.
Arutha eltöprengett ezen, és azt mondta:
– Van egy megfelelő emberem erre a feladatra. De Jimmy most nincs itt, a városban van, valamilyen más ügyben intézkedik nekem...
– Éjsólymok? – kérdezte Gorath.
– Mit tudsz te erről? – kérdezett vissza Arutha.
Gorath elmesélte, hogyan találkoztak a csatornarendszerben a hamis Éjsólymokkal, valamint James apróddal.
Arutha bólintott.
– Valaki nagyon azt akarja, hogy leküldjem a seregemet a csatornákba, és megtisztítsam a csatornahálózatot a Csúfolódóktól. A két dolog talán kapcsolatban van, de lehet véletlen egybeesés is.
– Én azt hiszem, kapcsolatban vannak – mondta Gorath. – Én senkit nem hallottam az Éjsólymokról beszélni, de azt hallottam, amikor ők arról beszéltek, hogy Delekhannak szerte az egész Királyságban vannak hírforrásai.
Malaka szólt közbe:
– És abból, amit a fiatal Locklear mondott, a Birodalomban is működnek ügynökök. – Magasba tartotta a rubint, melyet Locklear visszaadott neki. – Ezek a tolvajok már biztosan jó ideje dolgoznak. – A tsurani mágus Aruthára nézett. – Én úgy vélem, ezeknek az eseményeknek mindegyike kapcsolatban áll valamilyen módon.
Arutha bólintott. Majd Gorath-ra pillantott, és azt mondta:
– Őrizet alatt visszaküldelek a szobádba. Reggel majd hívatlak, és megtervezzük az utadat Romney-ba. Még a leggyorsabb lovon is hetekig tart, míg az ember oda- majd visszaér, és nekünk a lehető legrövidebb időn belül információra van szükségünk.
Gorath felállt az asztaltól, és enyhén biccentve Gamina és Pug felé, elhagyta a szobát.
Arutha elkeseredetten felsóhajtott.
– Abból, amit mondott, nagyon sok alapul véletlenül meghallott beszélgetéseken és pletykákon. Azt hiszem, a figyelmeztetése őszinte, de vajon pontos is?
Gardan udvarnagy, aki mindvégig hallgatott, amíg a mordel a szobában volt, azt mondta:
– Én nem bízom benne, fenség. Az elmúlt évek során túl sokat harcoltunk ellenük ahhoz, hogy bármelyikükben is megbízzunk.
– De milyen más lehetőségem van, udvarnagy? – kérdezte Arutha. – Ha a figyelmeztetése helytálló, akkor egy újabb Nagy Felkeléssel állunk szemben, és ha most rosszul döntünk, akkor ugyanabba a helyzetbe kerülhetünk, mint a múltkor, és seregek masíroznak majd, hogy a már ottlévő mordelekkel együtt lecsapjanak Sethanonra.
– De miért pont Sethanon? – kérdezte Makala a térképre nézve. – Miért hiszik az, hogy ez a Murmandamus ott raboskodik?
Arutha Pugra pillantott, és azt felelte:
– Mert az az a hely, ahol Murmandamus eltűnt. Van néhány szóbeszéd a hellyel kapcsolatban, és Murmandamust félrevezették, így azt hitte, hogy ha elfoglalná a várost, azzal kettészakítaná a Királyságot, és legyőzne minket.
Ez gyenge hazugság volt, és ezt Pug is tudta, azonban Makala csak annyit mondott:
– A háborúban a döntések gyakran helytelen feltételezéseken alapulnak. Egyébként van valami bizonyíték arra, hogy Murmandamus tényleg halott?
– Csak az én szavam – felelte Arutha. – Mivel én voltam az, aki megölte.
Makala Aruthára nézett, és azt mondta:
– És azt egészen nyugodtan feltételezhetjük, hogy a mordelek nem fogják a maga szavát készpénznek venni, igazam van?
Arutha bólintott.
Pug elkeseredetten megrázta a fejét.
– A lányomnak és nekem most el kell mennünk egy kis időre, de visszajövünk, Arutha. Engem jobban aggaszt ez a hat titokzatos varázsló, mint az összes többi hír, amelyet Gorath hozott.
– Igen – mondta Makala. – A titokzatos varázshasználók. Mi, a Gyülekezet tagjai örömmel segítünk neked, Pug, ha tudunk. Csak hívj minket!
– Eljössz Csillagdokkba? – kérdezte Pug.
– Van pár levél, amit meg kell írnom a Kelewanon maradottaknak – felelte Makala. – De hamarosan csatlakozom hozzád Csillagdokkban.
Pug bólintott, elővett egy gömböt a köntöse alól, és kezét lánya dereka köré fonta. Működésbe hozta a gömböt, mire apa és lánya zümmögő hang kíséretében eltűntek.
Arutha felsóhajtott:
– Bárcsak mi is ilyen sebességgel tudnánk egyik helyről a másikra röpködni!
– Az egyik oka annak – mondta Makala –, hogy nálunk a varázslók testvérisége ennyire ellenőrzi ezeket az eszközöket, pont az, hogy meg akarjuk akadályozni, hogy a seregek ezt tehessék, fenség. Lehet, hogy mi a saját részünkről túlságosan is óvatosak vagyunk ezekben az ügyekben, azonban figyelembe véve a császárunk hozzáállását – arra a tényre utalt, hogy Ichindar, Tsuranuanni császára szerette volna szorosabbra fűzni a kapcsolatokat a Királysággal – ön számíthat a gyors segítségre, amennyiben szüksége van rá.
Arutha köszönetet mondott, majd Makala és Gardan elment. Arutha herceg késő éjszakáig ült a dolgozószobájában, latolgatta és mérlegelte a renegát mordel törzsfőnök által hozott híreket. Nem számít, hányszor akarta kisöpörni a gondolataiból a kapott információkat, mintha az egész csak színjáték lenne, vagy valamiféle mesterkedés a mordel nép különböző frakciói között, amelynek célja az uralom megszerzése, egyszerűen képtelen volt félretenni a dolgot. A csontjaiban érezte, hogy újabb háború közeleg.
Hacsak nagyra értékelt ügynöke, a tolvajból lett udvaronc valahogy ki nem tudja lopni a háborút azoknak a kezéből, akik ki akarták robbantani.
Arutha felkapott egy csengőt az asztalról, és megrázta. Abban a pillanatban megjelent egy inas az ajtóban.
– Fenség?
– Üzenj a kapuőrnek, hogy nyomban értesítsen, amint James úrfi visszatér a palotába, nem számít, mennyire késő van.
– Fenség – mondta az inas, és az ajtót becsukva elsietett, hogy teljesítse a parancsot.
De Arutha még mindig nem tért vissza a magánlakosztályába, mivel noha azt már eldöntötte, hogy elküldi Jimmyt Gorath-szal Romney-ba, még mindig maradt ezernyi más kérdés, amit végig kellett gondolnia. Ezek közül az egyik legfontosabb az volt, hogy kik azok a Hatok?

 

Gorath szeme abban a pillanatban felpattant, amikor az ajtó elkezdett kinyílni. Felkelt, ökölbe szorította a kezét, mert noha fegyvertelen volt, készen állt rá, hogy megvédje magát. Nem volt meggyőződve arról, hogy a palotába nem juthatnak be orgyilkosok. Emlékezett arra a számos évvel korábbi eseményre, amikor Krondor hercege majdnem meghalt egy merényletben, amelyet Murmandamus egyik embere követett el.
Gorath ellazult, amikor látta, hogy a látogatója James apród.
– Üdvözöllek – mondta a fiatalember.
– Üdvözöllek – felelte Gorath. Leült egy székre, amely egy kertre néző ablak előtt állt. – Ismét ki leszek kérdezve?
– Nem – mondta James. – Teszünk egy utazást Romney-ba.
Gorath felállt.
– Mivel semmi csomagolnivalóm nincs, tőlem indulhatunk.
– Az ellátmányt már összeállították, de kevés csomaggal fogunk utazni.
– Arra számítottam, hogy legalább egy teljes századnyi kíséretünk lesz, hogy megvédjen a támadásoktól a Romney-ba vezető út során.
James elmosolyodott, és azt felelte:
– Az túl sok zajjal és gonddal jár. – Benyúlt a tunikájába, és előhúzott egy különös kinézetű eszközt, egy gömböt, amelyen számos apró kapcsoló volt, olyan elrendezésben, hogy hüvelykujjal lehessen állítani őket. – És nem lovagolni fogunk.
– Hogy jutunk oda? – csendült fel egy hang James mögül.
James megfordult, és látta, hogy Owyn áll a háta mögött.
– Sehogy nem jutunk oda. Csak Gorath és én megyünk. Te itt maradsz, vagy elindulsz Timonsba; amelyik neked jobban tetszik.
– Nem maradhatok itt – mondta Owyn. – Semmi dolgom nincs itt, és nem állok a herceg szolgálatában. És nem mehetek vissza Timonsba sem. Mi van, ha útközben elfognak, és rákényszerítenek, hogy beszéljek?
James elmosolyodott.
– Mi az, amit tudsz?
– Tudom, hogy Romney-ba tartotok – felelte Owyn.
– Honnan tudod?
– Tudok térképet olvasni, és eleget hallottam a Gorath és Locklear közötti beszélgetésekből ahhoz, hogy tudjam, az az a hely, ahova én következőnek elmennék.
Owyn gyorsan, újabb érvekkel folytatta a könyörgését.
– Ráadásul én keletről származom, és jól ismerem arrafelé az utakat. Vannak unokatestvéreim Ranban, Cavellben és Dolth-ban, és már jártam Sildenben és Romney-ban is.
James a fejét csóválta, mintha eszébe jutott volna valami, és így szólt:
– Sebaj. Emlékszem, amikor sok-sok évvel ezelőtt Locklear és én hasonlóan érveltünk valakinek, aki ugyanígy nem akart minket magával vinni. Jól van, jöhetsz. Azt hiszem, jobb, ha láb alatt vagy, mintha halott lennél, ámbár nem a szemünk előtt.
James átvezette őket a palota egy másik részébe, egy üres szobába, ahol fegyverek és útiholmik álltak halmokban. Gorath felkapott egy kardot, és felkiáltott:
– Egy ingola!
– Egy vérontó eszköz, az rendben van – mondta James –, de miért hívod így?
– Ez csak egy név, semmi más – felelte Gorath. – A népem nem mindig a hegyekben lakott, ember. Egyszer valamikor régen a Keserű-tenger partján éltünk. – A mordel megcsodálta a penge ívét, és a kezében méregette a markolat súlyát. Majd visszatette a kardot a hüvelyébe, és folytatta: – Nem fogom megkérdezni, hogyan jutottatok a népem által készített penge birtokába.
– Pont úgy, ahogy sejted – mondta James. Három hátizsákra mutatott. – Élelmiszer és más holmik, mivel egy keveset utazgatnunk is kell. De nagyon remélem, gyorsan el tudjuk intézni az ügyünket, és hamar otthagyhatjuk Romney-t.
– Hol van Locky? – kérdezte Owyn.
– Egy órán belül elindul, mivel a herceg őt egy másik feladattal bízta meg. Miután végeztünk Romney-ban, találkozni fogok vele. Nem mi vagyunk az egyetlen vas a tűzben, hogy úgy mondjam, noha talán mi vagyunk a legfontosabb.
Felkapták a holmijukat, és Owyn megkérdezte:
– És akkor most?
James ismét elővette a gömböt, és azt felelte:
– Álljatok közel! Gorath, tedd a kezedet a vállamra, és Owyn, te a sajátodat az övére! – James bal kezét Owyn vállára helyezte, és a jobbjával működésbe hozta a gömböt.
Zümmögés kelt a levegőben, és körülöttük a szoba falai remegve feloldódtak. Hirtelen egy másik helyiségben találták magukat.
– Hol vagyunk? – kérdezte Gorath.
– Malak Keresztjében. – James odalépett az ajtóhoz, hogy kinyissa, majd kikémlelt. – Egy olyan épületben vagyunk, amely a herceg barátainak tulajdonában áll. És most jobb, ha én vezetek, különben még a végén valaki kettéhasítja a fejeteket, mielőtt megnevezhetnétek magatokat.
Egy épület második emeletén voltak. Ahogy lementek a lépcsőn, egy egyszerű szürke köntöst viselő szerzetes fordult be a sarkon, és tátott szájjal bámulta őket.
– Ó... – kezdett szólni.
James felemelte a kezét.
– Szólj Graves apátúrnak, hogy itt vagyunk, testvér!
A szerzetes megfordult, és elsietett, hogy engedelmeskedjen az utasításnak. James elvezette társait egy helyiségbe, amely valamikor nyilvánvalóan egy fogadó ivója volt. Egy rövid, szürkével árnyalt szakállú, hatalmas termetű ember sietett eléjük, és üdvözölte őket:
– Jimmy, te csirkefogó! Mi ez az egész? – kérdezte Gorath-ra és Owynra mutatva.
– Helló, Ethan. Egy meglehetősen jelentős személy azt akarta, hogy gyorsan tegyük meg a keletre majd visszavezető utunkat. És a leggyorsabb módja az utazásnak az volt, hogy ezt a tsurani eszközt használtuk.
– Tehát Krondorból jöttetek?
James igent intett.
– Van lovad, amit kölcsönkérhetnénk?
– Nincs, de átküldöm egy testvérünket Yancy istállójába, és szerzek három hátast. Elmondanád nekem, mi ez az egész?
– Nem – felelte James. – Csak bízz bennem!
Az Ethan Graves nevű férfi azt mondta:
– Sok mindenen mentünk keresztül együtt a sötét idők óta, kölyök, amikor én még egy másik ember voltam. De noha az uradat nagyon tisztelem, a hűségem most már kizárólag az egyházé. Ha ez olyan ügy, mely Ishap egyházát is érinti, el kell nekem mondanod.
James vállat vont.
– Ha megtehetem, elmondom, de jelenleg minden, amit tudunk, csak feltételezéseken és találgatásokon alapul. Azt azonban mégis hadd mondjam el, hogy itt az ideje nagyon óvatosnak lenni.
Graves felkacagott.
– Mi mindig óvatosak vagyunk. Mi másért vásároltuk volna meg ezt a fogadót, és alakítottuk át egy kihelyezett apátsággá?
– A dolgok... rendben mennek?
– Menj, és nézd meg magad! – válaszolta Graves. – Ismered a helyet.
– Itt lesznek a lovak, mire visszaérünk?
– És minden más, amire szükségetek van.
– Csak lovak kellenek. Minden szükséges nálunk van. – Rámutatott a csomagokra, amelyeket cipeltek.
Letette a hátizsákját, és szólt a többieknek:
– Gyertek velem! Ezekért egy óra múlva visszajövünk.
Amikor kimentek a fogadóból, Owyn visszanézett a válla fölött. Szerény külsejű épület volt, két emelet magas, mellette egy istálló, annak közelében egy kocsiszín és egy raktárépület állt. Egy szerény külsejű városka szélén helyezkedett el, amely keleti irányban nyúlt el. Ishap szerzetesei keményen dolgoztak, hogy a birtokot körülvevő fakerítést kőből építettre cseréljék.
– Mi ez az egész? – kérdezte Gorath, miközben elsétáltak dél felé, egy kisebb erdőn átvezető ösvényt követve.
– Egy elhagyott fogadó, amelyet Ishap egyháza megvásárolt. Átalakítják apátsággá.
– Mi célból? – kérdezte Gorath.
– Van valami innen nem túl messze, amin rajta akarják tartani a szemüket.
– Ami? – kérdezte Owyn.
– Valami, amiről egyikőtöknek sem kell tudnia.
Körülbelül tíz percet sétáltak egy ösvényen, át a fák között. Eljutottak egy tisztásra. Gorath megtorpant, egy pillanatra megdöbbentette, amit látott. Egy minden részletében tökéletes szobor emelkedett előttük, amely egy fekvő sárkányt ábrázolt. A szörnyeteg feje a földön pihent, a szárnyait kiterjesztette, mintha éppen felszálláshoz készülődött volna.
– Mi ez? – kérdezte a sötét tünde. Körbejárta, és közelről is megvizsgálta a szobrot.
– Ez Aal orákuluma – mondta James. Rámutatott a felajánlások számára lerakott tálra, amely a sárkány előtt feküdt a földön.
– Azt hittem, az csak egy legenda – ámuldozott Owyn.
– Mint számos legenda, ez is az igazságon alapul – mondta James. Rámutatott a tálra. – Dobjatok bele egy pénzdarabot, és érintsétek meg a sárkányt.
Owyn előhalászott egy ezüstpénzt az erszényéből, és beledobta a tálba. Egy pillanattal korábban, mint ahogy megérintette volna a tálca felszínét, a pénzérme eltűnt. Owyn kinyújtotta a kezét, és megérintette a sárkányt...

 

És valahol máshol volt. Egy nagy teremben találta magát; a hatalmas pontosabban fejezi ki a méretét, gondolta Owyn. A teremben a levegő régi korok méltóságteljes kényelmességével mozgott, és Owyn előtt egy gigantikus méretű sárkány emelkedett. A feje, amely a földön feküdt, hatalmasabb volt, mint a legnagyobb szekér, amelyet Owyn valaha is látott. A lény teste drágakövektől ragyogott, amelyek mindenféle színben csillámlottak. Gyémántból volt a legtöbb rajta, ám azok között smaragdok, zafírok, rubinok és opálok alkottak színpompás mintázatot. A rajz szinte örvénylett a sárkány hátán, és a lény úgy nézett ki tőle, mintha csillámló szivárványba öltözött volna. Nehéz volt elfordítani róla az ember tekintetét.
– Álmodom? – kérdezte Owyn.
– Úgy is tekinthetjük. De gyorsan, veszélyes ösvényre léptél. Mit szeretnél megkérdezni Aal orákulumától?
– Valami olyan dologba kerültem bele, amit nem értek, mégis úgy érzem, muszáj folytatnom a társaimmal az utat. Bölcs dolog ez?
– Az utazás végén lehet, hogy nem ugyanaz leszel, aki most vagy, és talán soha nem térsz vissza arra az útra, amelyről jöttél. Az előtted álló napok tele lesznek nehézséggel, és az elkövetkezendő időben számos alkalommal fogod magad jelentéktelenebbnek érezni, mint amilyen valójában vagy.
– Megbízhatok a mordelben, Gorath-ban?
– Ő több annál, mint amennyinek akár ő is tartja magát. Bízz benne, noha ő nem mindig fog megbízni magában. Hatalmas hős lesz, még azok szemében is, akik átkozzák a nevét, azonban ő soha nem fog tudni a saját nagyságáról.
Owyn hirtelen úgy érezte, hogy a térde elgyengül, és megtántorodott. Erős kezek kapták el, hogy megtartsák. Pislogott, és újra a szobor előtt állt.
– Mi történt? – kérdezte.
– Jól vagy? – érdeklődött Gorath. – Megérintetted a szobrot, és úgy tűnt, mintha megtántorodtál volna.
– Valahol máshol jártam – mondta Owyn. – Mennyi ideig voltam távol?
– Távol? – kérdezte Gorath. – Nem voltál távol. Éppen csak megérintetted a szobrot, és egy kicsit megtántorodtál, mire én elkaptam a karod.
– Hosszabb időnek tűnt – jegyezte meg Owyn.
– Néha így történik – mondta James, miközben megérintette a követ. Egy pillanattal később már vissza is húzta a kezét. – Az, hogy ki jut el az orákulumhoz, ki tud beszélni vele, azt az orákulum dönti el. Mit mondott neked?
Owyn Gorath-ra és Jamesre nézett.
– Csak annyit, hogy bíznom kell... mindkettőtökben.
– Mondott az orákulum bármi hasznosat? – kérdezte James, és megragadta Owyn karját.
– Csak azt, hogy az előttünk álló napok tele lesznek nehézséggel.
Gorath megvetően horkantott.
– Mintha orákulumra lenne szükségünk ahhoz, hogy ezt tudjuk.
James felsóhajtott:
– Menjünk vissza az apátságba, és nézzük meg, készen állnak-e már a lovaink! Még hosszú lovaglás áll előttünk.
– Merre indulunk? Saladorba? – kérdezte Owyn.
– Nem, rátérünk a Sildenbe vezető országútra. Arra kevesebb utazó jár, és ezért veszélyesebb, azonban lefogadom, hogy azok, akik ránk vadásznak, még mindig Krondor környékén lézengenek, és arra várnak, hogy kidugjuk a fejünket a palotából. Némi szerencsével már a Romney felé vezető úton járunk, mire az ellenségeink rájönnek, hogy már nem vagyunk a palotában.
Owyn bólintott, és amikor elindultak vissza a fogadóból lett apátságba, a válla fölött visszanézett a tisztás felé, amelyen a sárkányszobor pihent. Volt valami, amit álomszerű állapotában megérzett, valami, amiről nem beszélt a többieknek: az orákulum félt.

 

 

6.
Utazás

Az apát integetve üdvözölte őket.
Mire megjárták az utat a sárkányszobortól vissza az átalakított fogadóba, Graves apátúr már várta őket.
– Jó lenne, ha bemennétek a városba, mielőtt útra keltek – mondta.
– Miért? – kérdezte James, és kereste a bajra utaló jeleket az apát viselkedésében.
– Körülbelül öt perccel azután, hogy ti eltűntetek az ösvényen, egy egész hadoszlopnyi lovas jött erre, és a város felé tartottak.
James hunyorogva nézett a város irányába, mintha megpróbálná látni a lovasokat.
– Volt valami említésre méltó bennük, különben nem szóltál volna miattuk. Mi volt az?
– A király színeit viselték. És hacsak teljesen el nem felejtettem azokat a napokat, amelyeket tolvajként Krondorban töltöttem, maga a vén Guy du Bas-Tyra lovagolt az élükön.
– Akkor ez olyasvalami, aminek utána kell néznünk – mondta James. Intett Gorath-nak és Owynnak, hogy kövessék, és elindult a város felé. – Hamarosan visszajövünk, Graves.
Az apát búcsút intett, és visszament az épületbe.
A társaság sietve bement a városba, végigmentek a főúton, és eljutottak a város főterére. Ott egy fogadó előtt egy egész osztagnyi lovast találtak, akik már leszálltak a nyeregből, és épp a lovaik ellátásával voltak elfoglalva. A fogadó cégérére egy sakkfigurát – egy fehér királynőt – festettek. Az összes katona a királyi ház egyenruhájában pompázott, fekete nadrágban és csizmában, szürke tunikájuk felett mindannyian skarlátvörös tabardot viseltek, amelyen fehér körben egy aranykoronás, skarlátvörös színű, ágaskodó oroszlán volt látható, amely egy kardot tartott. Ez a király címere volt. A fehér kör széle, valamint a tunika kézelője mentén végigfutó bíborszínű csík mutatta, hogy ezek palotaőrök voltak, olyan katonák, akiknek legfőbb feladata a királyi család védelme. Két őr az ajtóban állt, és egyikük megszólította Jameséket:
– Nyugalom, barátaim. Rillanon főhercege épp az ivóban pihen, és addig senki nem mehet be, amíg ő ki nem jött, vagy amíg valakit ő maga be nem hívott.
– Akkor menj be te magad, katona, és mondd meg neki, hogy James úrfi van itt Krondorból, és a krondori nagyherceg ügyében jár.
A katona kutató pillantást vetett Jamesre és a társaira, majd bement.
Egy pillanattal később egy megtermett ember jelent meg előttük, ősz haja a válláig omlott, és fekete kötés takarta a bal szemét. Egy pillanatig kezét az ajtón tartva csak állt, majd intett nekik, hogy lépjenek be.
Amint beléptek az ivóba, James és a társai látták, hogy a királyi testőrség katonái igen hatékonyan éppen a környezetet ellenőrzik.
Guy du Bas-Tyra, Rillanon hercege és a Szigetkirályság első tanácsosa egy asztalhoz invitálta őket, ahol maga is nehézkesen helyet foglalt.
– Hozzatok valamit inni! – kiáltotta, és egy katona, aki valószínűleg a tisztiszolgája volt, odasietett a megfélemlítetten várakozó csaposhoz. A férfi majdnem beleverte az oldalát a pult szélébe, amikor megpróbált kihozni egy tálcán néhány ónkupát. Gyorsan megtöltötte őket, odarohant, és az elsőt Bas-Tyra elé helyezte, majd kiszolgálta a többieket is az asztalnál. Megkérdezte:
– Szeretne valamit enni a nagyságos úr?
– Később – felelte Guy, és komótosan levette nehéz kesztyűjét. – Valami főtt étel kellene nekem és az embereimnek. Süss meg egy fél borjút! – A fogadós meghajolt és elhátrált, fellökött egy széket a szomszédos asztalnál, majd gyorsan a helyére tette. Guy Jamesre nézett, és bólintott.
James a homlokát ráncolta, de viszonozta a bólintást. Guy herceg megkérdezte:
– Tehát Arutha keletre küldött téged, hogy körbeszimatolj.
– Így is meg lehet fogalmazni, kegyelmes uram.
Guy Gorath-ra mutatott.
– És most magyarázd meg nekem, miért ne vágjam ki ennek a szívét, és miért ne akasszalak fel téged azért, mert egy sötét lelkű gazember vagy, és elárultad a koronát?
Gorath keze enyhén összeszorult a kardja markolatán, de meg sem moccant. Owyn arcából kiszaladt a szín, azonban látta, hogy James mosolyog.
– Mert azzal bosszanthatná Aruthát?
Guy felkacagott.
– Egy csöppet sem vesztettél a nagyszájúságodból, ugye, Jimmy?
– Talán soha nem is fogok – felelte a fiatalember. – Túl sok mindenen mentünk együtt keresztül ahhoz, hogy maga tényleg kíváncsi legyen rá, kihez is vagyok hűséges. Ezért úgy vélem, most rajtam tölti ki a mérgét, mivel Aruthán nem teheti. De miért bosszantja ő annyira magát?
Rillanon hercege, aki a Királyság leghatalmasabb nemese volt a királyi család tagjai után, hátradőlt egyszerű faszékében, és egy mindent felölelő intéssel körbemutatott.
– Ezért. Mert itt vagyok egy városkában, amelynek az egyetlen mentsége arra, hogy egyáltalán létezik, az, hogy Krondor és Salador között fekszik; és mert Lyamot aggasztják az udvarhoz érkezett jelentések, amelyek renegát mordelekről szólnak – egyetlen ép szemét Gorath-ra szegezte –, és néhány más kellemetlen alakról, akik szabadon járkálnak ezen hely és Romney között.
– Miért pont maga?
– Annak sok oka van – mondta a herceg. Kortyolt egy hosszút a söréből. – Általában nem iszom a nap ilyen korai órájában, de általában nem is ülök egész éjszaka lovon.
– Azok a más kellemetlen alakok nem Éjsólymok, ugye? – kérdezte James.
– Lehet, hogy azok – felelte Guy. – Arutha mit tud?
– Semmit, amíg én vissza nem megyek, és nem teszek jelentést – mondta James. – De a városba vezető útjuk közben Locky és ez a kettő összefutott néhány szélhámossal, akik a Halál Céhének tagjait játszották.
Guy egy pillanatig a messzeségbe bámult, mintha a szavait mérlegelné.
– Ha megpróbálnád feltámasztani az Éjsólymokat – Jamesnek szánta a szavait –, és azt akarnád, hogy valaki azt higgye, nem ez a célod, akkor milyen hasznos lenne, ha lenne egy csapatnyi ügyefogyott alak, akikről kiderülne, hagy hamis Éjsólymok!
James szeme elkerekedett.
– Briliáns! Ez elvonná a figyelmet arról, amivel valójában próbálkozom! Lenne néhány gyalogom, akiket feláldozok, és azok az emberek, akik miatt a legjobban aggódnom kell, nem fognak komolyan venni.
– Nézz alaposan a dolgok mélyére, Jimmy! – figyelmeztette Guy. – Találd ki, ki is áll valójában a gondjaink mögött! Van egy régi alapigazság: „ha nem vagy biztos az ellenkezőjében, feltételezd, hogy az ellenséged okosan fog cselekedni”. Ennek a bölcsességnek van egy kiegészítése is, és azt mondja: „cselekedj ostobán, és az ellenséged nem fog komolyan venni”.
– Még mindig nem mondta meg, maga miért van itt – jegyezte meg James.
Guy bólintott.
– A király azt akarta, hogy személyesen vegyen kezembe a dolgokat ezen a vidéken. A helyi nemesek közül néhány gyanúsnak tűnik.
– Árulással gyanúsítják őket?
– Nem, noha talán ez a lehetőség is fennáll. – Guy felhajtotta a sörét. – Inkább hozzá nem értéssel gyanúsítjuk őket. Romney grófjának feje fölött egy céhek közötti háború réme lebeg, mely már szinte ki is tört, és úgy tűnik, ő képtelen bármit is tenni ez ügyben. Parancsot adtam egy századnyi királyi lándzsásnak, hogy induljanak oda, és segítsenek neki, ahogy azt meghagytam; valamikor a jövő héten kellene megérkezniük.
– Miféle háború? – kérdezte James.
– Nem ismerem a részleteket, de úgy tűnik, a Hajóvontatók Testvérisége olyan mértékben megemelte az árait, hogy a kereskedők már nem engedhetik meg maguknak azt, hogy fel- vagy leszállíttassák portékájukat a folyón. A többi céh is felsorakozott a hajóvontatókkal szemben. Mindkét oldal fegyverforgatókat fogadott fel, és tudomásom szerint Romney grófja statáriumot hirdetett. A fenébe is, amennyire én tudom, a város már lángokban áll. – Hogy mondandóját nyomatékosítsa, az asztalra csapott, mintha nem izgatná, hogy Romney vajon már romokban van-e.
– És amellett, hogy a dolgokat kézbe vesszük, ezzel azt is megmutathatjuk, hogy a király személyesen is érdeklődik; meglengetjük a zászlókat azoknak az embereknek az orra előtt, akiknek látniuk kell. És azzal is megbízott őfelsége, hogy tartsak ma este egy előadást.
– Előadást? – kérdezte James, és alig bírta visszafojtani a nevetést. – Miről? És kinek?
Guy felsóhajtott.
– Az armengari csatáról, és mindenkinek, aki hallani akarja. – Megcsóválta a fejét, mintha a saját szavait sem hinné. – Ismered azt a banditát, Gravest, akit az ishapiánusok ideküldtek, hogy megalapítsa azt az új apátságot?
James bólintott.
– Én már akkor is ismertem Ethant, mielőtt meghallotta volna a hívást. Durva alak volt abban az időben, az egyik legjobb nehézfiú a Csúfolódók között.
– Azt el tudom képzelni. Mindenesetre úgy döntött, vagyis inkább Ishap egyháza Rillanonban úgy döntött, hogy itt, Malak Keresztjében, „a Királyság szívében” egy iskolát fognak építeni, amelyet majd az ifjú nemesek látogatnak. Kollégiumnak nevezik. – Egy kicsit lehalkította a hangját. – Azt hiszem, egy kicsit bizalmatlanok azzal szemben, amit Pug barátunk csinál Csillagdokkban, és abban bíznak, hogy előnyt jelent majd számukra, ha van egy hasonló intézményük, amellyel befolyásolhatják a Királyság fiatal nemeseit. És azt hiszem, hogy egy bázist is akarnak közel a... – A szeme Gorath-ról Owynra villant, és befejezetlenül hagyta a mondatot.
James tudta, mit akart mondani: Sethanonhoz és az Életkristályhoz közel; így csupán egy apró bólintással válaszolt. Körbepillantva a teremben James azt mondta:
– Nem túl sok fiatal nemest láttam ezen a vidéken, Guy.
Guy átnyúlt az asztal fölött, és megpróbálta játékosan tarkón legyinteni az apródot, de Jimmy fürgén kitért.
– Mindig is nagy szád volt, Jimmy, és mindig is nagy szád lesz. – James, elvigyorodott. – Még akkor is, ha egyszer valamikor teljesül a kívánságod, és eléred, hogy kinevezzenek Krondor hercegének, a nagy szád még akkor sem lesz kisebb.
James nevetett.
– Talán. De hol vannak azok a fiatal nemesek?
Guy felsóhajtott.
– A környező birtokokról néhányan ide fognak jönni, az nem kétséges. Ez az, amiért végiglovagoltam az egész éjszakát, hogy ideérjek. Az az átkozott időjárás két nappal késleltette a hajómat, így nem értem időben Saladorba. Emiatt egész éjszaka lovon ültem, hogy ne legyen hazugság, amit a király mondott. – Ivott egy újabb korty sört. – És ez az, amiért azt akarom, hogy ott légy a ma esti előadáson. Egy házban lesz megtartva, közel a város keleti széléhez. El sem lehet majd téveszteni; az lesz az, amelyik előtt ott fog ácsorogni az összes királyi testőr. – Felállt, és James is így tett. Owyn és Gorath egy pillanattal később követték példájukat. – Lyam megkért rá, hogy amikor a nyugati országrész határán zajló dolgokkal kapcsolatban intézkedem, ezt az előadást is tartsam meg. És ez szívesség lenne Ishap egyházának is. Én, mivel hűséges herceg vagyok, aligha mondhattam nemet a királyomnak. Te, mivel hűséges apród vagy, nem mondhatsz nemet nekem. Eljössz az előadásra ma este, mint bértapsnokom, úrfi. És most megyek, hogy gondoskodjak az embereimről, aztán terveim szerint alszom valamennyit.
A herceg elment, fellépdelt a lépcsőn a számára kijelölt szobák felé. Gorath Jameshez fordult, és megkérdezte:
– Mi az a bértapsnok?
James felkacagott.
– Színháztulajdonosok bérelik fel őket, az a feladatuk, hogy hangosan éljenezzenek az előadásokon azért, hogy elhitessék a többi nézővel, hogy a színdarab briliáns volt. Néha elég mulatságos tud lenni. Öt vagy hat ember hangosan éljenez, míg a közönség többi része pfujoz, és rohadt zöldséggel dobálja a színészeket.
Gorath befejezte a sörét, és zavartan megcsóválta a fejét.
– Emberek.
A fogadós hozzájuk lépett, és megszólította őket:
– Parancsolnak még valamit, uraim?
Egy hosszú percig James arcát vizsgálgatta, majd azt mondta:
– Elnézést. Azt hittem, hogy valaki más. – Torkát köszörülve megismételte: – Még valamit?
– Ha nem jutok némi élelemhez a sör után, akkor egy órán belül elalszom – mondta Owyn. – Még soha nem ittam ilyen korai időpontban.
Gorath rosszallóan felmordult, de nem mondott semmit.
– Ha tudsz szolgálni bármiféle étellel, ö... – mondta James.
– Iván a nevem, uram – mondta a fogadós. Meghajolt, és elment.
A fogadó ajtaja kinyílt, és három ember lépett be. James, Gorath és Owyn mindhárman felnéztek, a küldetésük elővigyázatossá tette őket. A három belépő férfi helyi lakos volt, egyikük egy sakk-készletet hozott. Azt lerakták egy asztalra, és kettőjük játszani kezdett, míg a harmadik csak figyelte a játékot.
Iván visszatért, és felszolgálta az ételt: hideg sültet, sajtot, fűszeres zöldségeket és cukrozott almát. A tálcát az asztalra tette, és megkérdezte:
– Újabb sört?
James bólintott. Újabb két ember jött, akik szintén sakkjátszmába kezdtek, és James érdeklődve kérdezte:
– Sokszor van ez itt így?
Iván bólogatott.
– A Királynő Utcájában? A cégérre festett sakkfigurának jelentősége van. Az öreg Bargist, aki megnyitotta ezt a helyet körülbelül harminc évvel ezelőtt, igen jó játékos volt. Azóta, nos, az utazók és a helybéliek is tudják, hogy erre a helyre érdemes eljönni, ha az ember próbára akarja tenni magát. Maga játszik, uram?
– Nem túl jól – felelte James. – Azonban a... munkaadóm nagyon jól játszik, és nekem is megtanította az alapokat.
– Itt mindig talál valakit, aki szívesen játszik – mondta a fogadós, és elment, hogy utánanézzen, mit rendelnek a katonák.
Az ajtó kinyílt, egy toprongyos öregasszony csusszant be rajta, és becsukta maga mögött. Átsétált a termen, és megállt James mellett.
– Azt hittem, elmentél Lytonba, Lysle. És honnan vetted ezeket a ruhákat? – James vállánál megtapogatta a tunika anyagát. – A tapintása alapján biztosan egy báróról loptad le. – Hunyorogva nézett Jamesre, mintha nehezen látná.
– Azt hiszem, összekeversz valakivel. Az én nevem James...
– Szóval James? – vágott közbe. – Nos, jól van, ha James, akkor legyen James. – A könyökével gyengéden oldalba bökte, és kacsintott. – Mint akkor, amikor szappant ettél, és habzó szájjal mászkáltál, mi, kedveském? Hogy alamizsnát kapj a hiszékenyektől? Ha te mondod! Legyél olyan drága, és vegyél az öreg Petrumh-nak valamicske ételt. Megteszed, ugye? – Majd észrevette Gorath-t, és megkérdezte: – Mit keresel itt egy tündével, fiú? Nem tudod, hogy balszerencsét hoznak? Ők azok, akik megölték az öregemet, Jacket, és ők okoznak minden bajt ott fenn, Sethanonnál. Mit gondolsz?
James megkérdezte:
– Miféle bajt Sethanonnál?
A vénasszony lehajolt, pislogott, és James arcát tanulmányozta.
– Te nem vagy Lysle! – mondta. Gyengéden az apród vállára csapva megkérdezte: – Mit csinálsz az ő arcával? – Kezét a szájához emelte, és egy lépésnyit elhátrált. – Ó! – kiáltotta. – Egy gonosz szellem vagy, ez az igazság! Felvetted Lysle alakját, hogy rászedj!
James feltartotta a kezét.
– Asszonyom! Mi nem vagyunk gonosz szellemek.
– És én nem vagyok tünde! – morogta Gorath alig hallhatóan.
Az öregasszony ismét előrehajolt.
– Nos, tényleg nem látszotok gonosznak, ez tény. De az is tény, hogy akár Lysle ikertestvére is lehetnél.
James egy intéssel odahívta Ivánt, és átnyújtott egy pénzdarabot.
– Gondoskodj róla, hogy ez az asszony kapjon valamit enni! – utasította. Petrumh-nak azt mondta: – Azt mondod, hogy ez a Lysle Lytonba ment?
– Pár napja indult, igen – bólogatott az asszony. – Azt mondta, egy úriemberrel fog ott találkozni. Kár, hogy ezt kell mondanom, de gyanítom, hogy bajba fog kerülni. Lysle már csak olyan. Érti a módját, hogyan kell bajba kerülni, igen. És én kétlem, hogy a fickó, akivel találkozni fog, valóban úriember.
Iván megfogta az asszonyt a könyökénél, elvezette egy sarokasztalhoz, és ételt tett eléje. Petrumh nekiesett, fel sem nézett, és James a társai felé fordította figyelmét.
– Egy hasonmás? – húzta fel a szemöldökét Gorath.
– Lehetséges az, hogy valaki odaállította elénk egy hasonmásodat a Romney-ba vezető útra? – kérdezte Owyn.
James megvonta a vállát.
– Talán. Ilyesmi már korábban is történt. Egyszer, évekkel ezelőtt láttam a herceg hasonmását a krondori csatornákban. Ha nem lett volna piszkos a csizmája, talán el tudta volna hitetni az emberekkel, hogy ő Arutha, és jó ideig pusztíthatott és fosztogathatott volna. – Megrázta a fejét, és hozzátette: – De én kétlem. Abból, amit az öregasszony mondott, ez a fickó, Lysle egy darabig errefelé lézengett. Ez biztosan csak véletlen egybeesés. Nem is olyan nagyon régen fenn, Tannerusban néhány fickó kitartóan próbált elpáholni valamiért, amit egy másik fickó csinált, egész addig, amíg meg nem győztem őket arról, hogy nem én vagyok az a személy, akit keresnek. Két eset, nem egészen egy éven belül. Azt kell hinnem, hogy járkál valaki a nagyvilágban, aki hasonlít hozzám, és abból, amit eddig hallottam, ezzel a hasonlósággal nem sok hasznomra van. – Magához intette a fogadóst.
– Láttál már engem korábban? – kérdezte James.
– Azt nem mondhatnám – felelte Iván.
– De korábban azt hitted, hogy igen – jegyezte meg James.
– Nem, csak annyit mondtam, hogy azt hittem, maga valaki más.
– Kicsoda? – kérdezte James.
– Lysle Riggers – felelte Iván. – Az igazat megvallva ő egy helybéli csirkefogó. Egy csomó... megkérdőjelezhető dologban van benne. Mégis. olyan fickó, akit jó, ha ismer az ember, ha valamit el akar végeztetni. Ugye érti, mire gondolok?
– Igen – mondta James. – Régóta ismered ezt a fickót?
– Hol jön, hol megy, aztán megint megjön, talán tíz éve ezt csinálja felelte Iván. – Megérkezik, majd ismét elmegy. Néha itt van egy hónapig, majd eltűnik egy évre, máskor itt van egy évig, és eltűnik egy hónapra. Soha nem lehet tudni, éppen mire készül. – Mindhármukra ránézett. – Hozhatok maguknak még valamit?
– Nem, ez minden – válaszolt James.
– És most mit csinálunk? – kérdezte Owyn, és ásított. Hatott rá a korai sörivás.
James azt felelte:
– Én visszamegyek, hogy elbeszélgessek régi barátommal, Gravesszel. Nektek jót tenne egy kis pihenés. És ma este elmegyünk, hogy meghallgassuk Guy herceg helybéli ifjaknak tartott előadását az armengari csatáról.
Gorath megjegyezte:
– Én itt maradok. Én már ismerem Armengart. Ott voltam.
James elvigyorodott.
– Ahogy én is. De akkor is elmegyünk. Nem okos dolog csalódást okozni egy hercegnek, barátom. Ha így teszel, az gondokat okozhat.
Gorath erre csupán egy artikulátlan mordulással válaszolt, de felállt, és azt mondta:
– Megyek, és terepszemlét tartok. Abból, amit az öregasszony mondott, néhány ember a népemből itt járt a közelben. Körbenézek, hátha találok valami nyomot.
– Jó – felelte James. – Akkor mindannyiunknak van valami tennivalója.
James és Gorath elment, Owyn pedig odasétált a söntéspulthoz, amely mögött Iván éppen a poharakat törölgette.
– Kibérelhetnék egy szobát ma éjszakára? – kérdezte.
– Normális esetben boldogan adnék – mondta Iván –, de a király emberei az összeset lefoglalták.
– Van a közelben másik fogadó? – kérdezte Owyn.
– Van egy félnapnyi lovaglásra nyugat felé, noha azt nem ajánlanám. És van egy másik télnapnyi lovaglásra kelet felé, de azt sem ajánlanám.
– És nem akadna esetleg egy hely az istállóban?
– A király emberei nem engednék meg, fiú. Sajnálom.
Owyn megfordult, és úgy döntött, hogy James után megy. Ha már pihenni nem tud, talán talál valami érdekeset, amit tanulmányozhat az ishapiánusok apátságában.

 

James legnagyobb meglepetésére elég nagy hallgatóság gyűlt össze Guy előadására, amelyet az armengari csatáról tartott. Owyn a közelben ült, és álmosnak tűnt. Ő is visszament az épülőfélben levő apátságba, és sikerült találnia néhány könyvet, amit olvasgatott. Az egyikbe, amelyik a mágiával foglalkozott, teljesen belemerült, és számos érdekes dolgot talált benne.
A beszéd alatt James kétszer is oldalba bökte Owynt, mivel a fiatalember majdnem elszundított. Ahogy az előadás előrehaladt, James kénytelen volt elismerni, hogy az armengari védelem vén parancsnokának taktikája zseniális volt. Már az a puszta tény, hogy sok túlélő biztonságban eljutott Yabonba, miközben a Világ Fogsorán hemzsegtek a manók és a mordelek, akik a menekülő emberekre vadásztak, már az is óriási teljesítmény volt.
A közönség udvariasan tapsolt, amikor Guy néhány megjegyzéssel lezárta az előadását, és a környék számos fiatal nemese odament a herceghez, hogy néhány szót váltson vele. James azt mondta a többieknek:
– Várjatok meg itt! – Elment, hogy búcsút vegyen Guytól. Amikor visszajött, így szólt: – Menjünk!
– Hová? – kérdezte Owyn. – A városban sehol nem lehet szállást kapni.
– Alhatunk az apátságban a padlón, és reggel frissen indulhatunk.
– Jó – mondta Owyn ásítva. – Benne vagyok.
– Jobb lenne, ha megtanulnád, mekkora a sörbíró képességed! – jegyezte meg Jimmy vigyorogva.
Végigmentek az úton, és James egy csöppet sem lepődött meg, amikor Gorath egyszer csak mellettük termett. Ám Owyn majdnem félreszökkent, amikor a sötét tünde előbukkant az esti homályból.
– Találtál valamit? – kérdezte James.
– Nyomokat. Nem olyan rég mordelek jártak erre.
– És még mit?
– Sok ember tart innen észak felé úgy, hogy nem keresztezi a várost.
– Feltételezhetően nem akarják, hogy meglássák őket. Merre mennek, keletre vagy nyugatra?
– Mindkét irányba. Sok ember halad mindkét irányba, de vigyáznak, hogy ne kerüljenek szem elé.
James döbbenten rázta a fejét.
– A fenébe, ez nekem egyáltalán nem tetszik.
Szótlanul haladtak, amíg el nem érték az apátságot.
– Nos – mondta Graves, amikor beléptek a korábbi ivóba –, milyen volt az előadás?
– Javított volna rajta, ha felbérel egy dalnokot – felelte James pléhpofával.
– Armand de Sevigny herceg fog előadni a jövő hónapban – mondta Graves –, és Baldwin de la Troville a rákövetkezőben.
– Megpróbálom majd nem kihagyni az előadásaikat – biztosította őt James. – Van valami helyed, ahol ma éjszaka elalhatunk?
– Szívesen látunk benneteket, amennyiben megfelel, ha itt, a régi ivóban az asztalok alatt alszotok, Jimmy, ugyanis a felső emeleti szobákat a testvéreink használják, vagy pedig raktárként szolgálnak.
– Az asztal alatt tökéletesen jó lesz – mondta Owyn, és kigöngyölte útiholmijából a matracát.
James leült a tolvajból lett szerzetes elé, és hangját lehalkítva megkérdezte:
– Miért itt, Ethan?
Az apátúr vállat vont.
– Nem tudom, Jimmy. Tudod, a rend közel akar lenni Sethanonhoz – mondta. – Van egy kezdetleges falu néhány mérfölddel délre a régi várostól, de az nem egy olyan hely, amelyet igazából városnak nevezhetnénk. Azonban az út, amely arra megy, még mindig egy tisztes kereskedelmi útvonal, és van néhány ember, aki a karavánokból és az arra járó kereskedőkből akar hasznot húzni. Ha ott próbálnánk meg felépíteni egy apátságot, az túl nyilvánvaló lenne. De innen is vigyázhatjuk, amit akarunk, és még azt is megtehetjük, hogy időről-időre odaküldünk egy testvért, aki körbeszaglászik, csak hogy megbizonyosodjunk arról, senki nem zavarja meg az erőegyensúlyt.
– Észrevettem, hogy a következő két előadó olyan ember, akikben Bas-Tyra megbízik.
Graves bólintott.
– Túl sok különös dolog folyik ahhoz, hogy ne így cselekedjen. A többi nemes közül néhány... – megvonta a vállát. – Nem olyan megbízhatóak, mint amilyenek lehetnének.
– De nem gondolsz árulásra, ugye?
– Nem tudom, mit gondoljak – felelte Graves. – Én csak egy valamikori tolvaj vagyok, akit a rillanoni anyatemplom kiválasztott egy küldetésre, amely esetleg nehézzé, sőt, talán kritikussá válik. – Lefelé nézett, mintha félt volna James szemébe pillantani. – Nem tudom, alkalmas vagyok-e a feladatra.
– Soha nem hallottam arról, hogy valaha is inadba szállt volna a bátorságod, Ethan.
Graves felsóhajtott.
– Sok dolog van, amit te nem tudsz, Jimmy. Van néhány régi... úgy is mondhatnánk, kötelezettségem. Ezektől nem könnyű megszabadulni. Tudod, hogy van ez.
James felkacagott.
– Jobban, mint a legtöbb ember. A Csúfolódók halálra ítéltek, amennyiben átlépem a területük határát, én mégis állandóan azt teszem. És ők minden nehézség nélkül figyelmen kívül hagyják a behatolásomat, már amennyiben nekik az áll érdekükben. Azt hiszem, tudom, mire gondolsz.
Graves megjegyezte:
– Legalábbis remélem, hogy amikor eljön az idő, tudni fogod, mire gondoltam. – Felállt. – Most vissza kell vonulnom. Még rengeteg tennivaló van itt. Jó éjszakát, Jimmy.
– Neked is, Ethan.
James kigöngyölte saját matracát, és lefeküdt Owyn mellé, aki már mélyen aludt. Miközben ő is álomba szenderült, azon töprengett, vajon mit értett Graves azalatt, hogy „amikor eljön az idő”.

 

Az északi szél szinte vágott az éjszakában. James és két társa közel feküdtek a tűzhöz, az apród mégis összekuporodott köpenye alatt. A Malak Keresztjéből Sildenbe vezető úton sokkal kevesebb utazó járt, mint a királyi országúton Salador felé, de ez volt az egyenesebb útvonal. Mögöttük a három ló, amelyeket James az ellátmányon kívül vett, csöndesen ette a számukra vásárolt zabot.
– James – szólalt meg Owyn –, engem aggaszt valami, és már azóta el akarom mondani neked, mióta elhagytuk Malak Keresztjét.
Gorath megjegyezte:
– Látszott, hogy valami nyomja a lelked.
– Mi az? – kérdezte James.
– Nem tudom pontosan, de valami olyasmi, ami az orákulumnál fogott el... Egy baljós előérzet.
– Az adott körülmények között – jegyezte meg Gorath – a baljós előérzet nem különösebben meglepő.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte James, és átható pillantással nézte Owynt.
– Mintha az orákulum aggódott volna.
James hallgatott, majd azt mondta:
– Én nem vagyok szakértő, és én magam soha nem láttam az orákulumot, de abból, amit hallottam, az orákulum meg tudja jósolni a lehetséges jövőket, ám a sajátját nem.
– Lehetséges jövőket? – csodálkozott Gorath.
James egy pillanatig gondolkozott, majd azt felelte:
– Lehet, hogy rosszul mondom, de Pug, a varázsló egyszer azt mondta nekem, hogy a jövő nem egy kőbe vésett biztos tény, hanem számos cselekedet eredménye. És ha ma megváltoztatunk egy cselekedetet, akkor a jövő is megváltozik.
– Ha te nem jöttél volna le délre, Gorath, akkor Delekhan tervei már sokkal előrébb járnának – mondta Owyn.
– Ezt értem – mondta Gorath –, de ha a jövő képlékeny, akkor mire jó az orákulum?
James vállat vont.
– Nekem azt mondták, rengeteg bölcsesség lakozik ebben az orákulumban.
Owyn Gorath-ra nézett, és azt mondta:
– Azt hiszem, Jamesnek igaza van. De még mindig nem tudom, miért volt az a félelemteljes érzés.
– Talán az orákulum sorsát az határozza meg, hogy mi mit teszünk – vetette fel Gorath. – Ha az, amit James mond, igaz, akkor nehezen látná a jövőt. Talán ebből fakad a nyugtalansága.
James semmit nem mondott. Ő egyike volt azon keveseknek, akik tudtak a Sethanon alatt nyugvó Életkristály létezéséről. A csatában résztvevők közül csak egy maroknyi tudott a varázslatos ereklyéről, amely a sárkány nagyurak idejéből származott. Kevesen tudták, hogy Aal orákuluma volt az Életkristály őrzője, és hogy egy hatalmas sárkány testében lakozott Sethanon városa alatt, egy óriási csarnokban.
A Malak Keresztje közelében levő szobornak az volt a célja, hogy félrevezesse azokat, akik semmit nem tudtak a sárkány orákulum létezéséről. Ha bárki az orákulumot kereste, az a szobor lehetőséget adott neki, hogy kapcsolatba lépjen vele anélkül, hogy ténylegesen a közelébe kerülne.
Végül James azt mondta:
– Megpróbálok összerakni néhány dolgot. Vannak tsurani Nagy Embereink, akiknek az értékeit ellopják, és amelyeket így azok a tsurani renegátok eladhatnak a mordel rablóknak, akik fegyverre cserélik őket. Van itt egy hamis Halál Céhe, amelynek talán az a célja, hogy álcázza azt a néhány valódi Éjsólymot, aki túlélte azt az éjszakát, amikor Krondorban porig égettük a főhadiszállásukat. És van rengeteg hamis nyomunk keleten, amelyek egy északról jövő invázióra utalnak.
Gorath megjegyezte:
– A népem óvatosan fog továbblépni. Mielőtt felvonulnak, kérni fognak valami bizonyítékot Delekhantól, hogy Murmandamus tényleg él, Sethanonban van, és hogy akarata ellenére tartják ott.
– Nem akarom bántani a népedet – mondta James –, de efféle „bizonyítékot” könnyű csinálni.
– Egyetértek – mondta Gorath –, és ez az, amiért Delekhan megpróbál eltenni láb alól mindannyiunkat, akik szembeszegülünk vele.
James lefeküdt, és maga köré tekerte a köpenyét.
– Nos, lehet, hogy megtaláljuk a válaszokat, lehet, hogy nem, de most mindenképpen rám férne némi alvás.
– Meg fogod keresni Lytonban azt a hasonmásodat? – kérdezte Owyn.
– Útbaesik – felelte James. – Akár meg is tehetjük, amikor átmegyünk a városon.
Owyn fektében megfordult, megpróbált olyan közel helyezkedni a tűzhöz, hogy melegben maradjon, de ne égesse meg magát. Gorath csak csöndben feküdt, amíg álomba nem zuhant.
Azonban Jamest nagyon lassan nyomta el az álom, a számos töredékinformációval és kulccsal birkózott. Valahol ebben az egész látszólagos káoszban kell lenni egy mintának; valamilyen módon ezek a részek összekapcsolódnak, és értelmet nyernek.

 

A Lytonba vezető lovaglásuk eseménytelen volt, és napnyugtára elérték a város szélső házait. Az út külső oldalán egy magányos tanyaház állt, külseje alapján elhagyatott volt. Egy roskadozó istálló is tarorzott hozzá, körülötte fekete ruhás alakok lapultak.
Gorath látta meg őket először. Amikor figyelmeztette társait, James megjegyezte:
– Én még csak észre sem vettem volna őket, ha te nem mutatod meg.
– Négyen vannak, és úgy tűnik, nagyon kíváncsiak arra, mi van abban az elhagyatott istállóban – mondta a sötét tünde.
– A bajdudorom őrülten viszket. Azt hiszem, megtaláltuk a valódi Éjsólymokat.
Owyn megkérdezte:
– Mit tegyünk?
James a kardját kihúzva válaszolt.
– Ha szerencsénk van, még azelőtt megöljük őket, mielőtt észrevennének.
Elfordította a lovát, letért az útról, és lépésben haladt tovább. Átmentek egy elhagyatott legelőn, amelyen magas fű burjánzott. A fű a lovak szügyéig ért, és egy darabig álcázta a mozgásukat, mivel a sötét ruhás alakok figyelme jól láthatóan az istállóra irányult. Ez lehetővé tette Jamesnek és a társainak, hogy elérjék a legelő szélét, még mielőtt meglátták volna őket.
Az orgyilkos, aki először megpillantotta őket, felkiáltott, mire két másik is megfordult. James megsarkantyúzta a lovát, és támadásba lendült. A fekete ruhás férfiak egyike kihúzott egy kardot, és felkészült, hogy lecsapjon Jamesre, míg a másik félreugrott az útból. Az istálló sarkánál egy harmadik alak nyugodtan elővett egy nyílvesszőt, az íjára illesztette, és sima mozdulattal kihúzta az íjat. Hirtelen egy sötét energiafelhő csapódott az istálló oldalának. Nem találta el az íjászt, de eléggé megzavarta, és a férfi hátraesett, mielőtt kilőtte volna a nyílvesszőt.
Gorath lováról leszökkenve már rajta is volt a második férfin, míg James az elsővel harcolt. Owyn szitkozódott, amikor rájött, hogy noha sikerült kibogoznia a titkát annak a varázslatnak, amelyet Nago dobott rá, és már ő is képes volt megismételni, azonban nem tudta túl jól irányítani. Feje fölé emelte a botját, mint valami harci kalapácsot, és rohanva az íjász felé indult, megpróbált lecsapni rá, mielőtt az útjára engedhetné a nyílvesszőjét.
Gorath pengéje lapjával összezúzta ellenfele torkát, és amikor felnézett, azt látta, hogy Jamesnek nehézségei akadtak a saját ellenfelével, míg Owyn a botjával csépelve a harmadik sötét alak körül nyargalászott. Az íjászt annyira lefoglalta az, hogy megpróbálja távol tartani a fejétől Owyn botját, hogy nem tudott elegendően hosszú időre megállni, így képtelen volt lőni. Végül ledobta az íját, és megpróbálta elővonni a kardját.
James látta, hogy Gorath bizonytalanul álldogál, nem tudván, merre induljon, és odakiáltott neki:
– Keresd meg a negyediket!
Gorath nem várt újabb biztatást, megkerülte az istálló sarkát, és azt látta, hogy az ajtaja nyitva áll. Benn olyan sötét volt, amely az emberi szemet megzavarta volna, azonban a sötét tünde számára ez csupán a sötétség és a fény alkotta mintázat volt, szürke és mélyebb szürke színeket látott benne. Érezte, hogy valami megmozdul a fölötte levő gerendákon, valamint a bal oldali fal mellett. Várt.
Egy pillanattal később a gerendákon mozgó alak megcsúszott, némi szénát is lesodort; mire a fal melletti alak kiröpített egy nyílvesszőt a hang irányába. Gorath támadott. Mielőtt az Éjsólyom ismét felhúzhatta és kilőhette volna az íját, a sötét tünde már rajta is volt.
A küzdelem csupán másodpercekig tartott, mivel Gorath gyorsan végzett ellenfelével. Odakinn Jimmy legyőzte a sajátját, és figyelmét az Owyn által gyötört alakra fordította.
Amikor a küzdelem véget ért, James és Owyn belépett az istállóba, és James megkérdezte:
– Itt mi a helyzet?
Gorath felmutatott a gerendákra, és közölte:
– Valaki ott lapul.
James felszólt:
– Gyere le! Nem akarunk bántani.
A férfi leereszkedett a gerendáról, egy pillanatig a kezén lógott, majd elengedte a gerendát, és lepottyant a piszkos padlóra. Ügyesen a lábujjaira érkezett, majd a megmentőire pillantott.
– Köszönöm – mondta.
A férfi elindult feléjük, és amikor pár lábnyira tőlük megállt, Owyn felkiáltott:
– Az istenekre!
James a férfira nézett, aki oly mértékben hasonlított hozzá, hogy akár ikertestvérek is lehettek volna.
– Te biztosan Lysle vagy – jegyezte meg.
– Miért gondolod? – kérdezte a férfi.
– Mivel az emberek állandóan összetévesztenek veled – felelte James, mialatt megkerülte a másikat, hogy szemben álljon az ajtóval, és a kívülről beszűrődő gyér fény az ő arcára hulljon. – Fenn, Tannerusban pár hónappal ezelőtt néhány szerencsétlen alak majdnem meggyilkolt. A férfi felkacagott.
– Sajnálom, de azok arra várnak, hogy visszatérjek néhány holmival, amelyeket azért bíztak rám, hogy adjam el a nevükben. Már régen esedékes lett volna, hogy visszamenjek oda, de feltartottak. – Egy pillanatra elhallgatott, majd azt mondta: – Eléggé hasonlítasz hozzám, hogy ez megtévessze az embereket, az igaz. Engem Lysle Riggersnek hívnak.
– Én James vagyok, Krondorból – jött a válasz. – Ezek itt a barátaim, Owyn és Gorath. Éppen Romney-ba tartottunk, és amikor Malak Keresztjében jártunk, egy idős asszony azt hitte, hogy én te vagyok.
– Az öreg Petrumh – mondta Lysle. – Egy kicsit bolond. Ilyen, mióta a férje egy tűzben meghalt. A városban a legtöbb ember ad neki valamit enni, vagy megengedi, hogy a pajtájában aludjon. Valamiért szereti mindenkinek azt mondani, hogy az én nagyim. – Megcsóválta a fejét.
– Elárulnád nekünk, hogy miért próbált egy csapatnyi Éjsólyom eltenni láb alól?
– Éjsólymok? – kérdezte Riggers a vállát vonogatva. – Orgyilkosok? Nem árulhatom el, mivel én sem tudom, hogy miért. Talán azt hitték, hogy én te vagyok.
Gorath Jamesre nézett, de nem mondott semmit.
– Talán... – szólalt meg Owyn.
James közbevágott:
– Nem, valaki téged akar holtan látni, Riggers. Gyerünk, menjünk be a városba, és talán mire odaérünk, eszedbe jut, hogy miért.
Lysle az előtte álló három férfit nézte, mintha a menekülés vagy az ellenállás lehetőségét latolgatná. Nyilvánvalóan elvetette mindkét lehetőséget, mivel bólintott.
– Menjünk! Az Útmente elég tisztességes fogadó, és ezek után rámférne egy korsó sör.
– Kutassátok át a holttesteket! – mondta James. Gorath és Owyn kimentek, hogy ezt megtegyék. – Van valami, amit hoznod kell? – kérdezte Riggerst.
– Nem – felelte a férfi. – Volt egy kardom, de elvesztettem valahol az erdőben, amikor ez elől a négy gyilkos elől futottam. Nem volt egy túl jó darab. Elveszek egyet a kint fekvő halottaktól.
Miközben kimentek, James megjegyezte:
– Ez így igazságos.
Owyn közülte az apróddal:
– Semmi nincs náluk, James. Se iratok, se pénz, se semmi. Csak fegyverek és ezek a fekete ruhák.
Gorath is odajött, és azt mondta:
– Meg ezek. – Feltartott egy sólymot formázó medált.
James elvette, megvizsgálta, és a földre hajította.
– Ezek valódi Éjsólymok – mondta. – Nem azok a csalók, akikkel Krondorban találkoztunk.
– Csalók? – kérdezte Riggers.
– Ez egy hosszú történet.
– Remek – mondta Riggers. – Az egy újabb sört jelent. Gyerünk! – Miközben a többiek nyeregbe szálltak, ő gyalog elindult a város távoli, hívogató fényei felé.
Owyn Jimmy mellé lovagolt, és megjegyezte:
– Egy olyan fickóhoz képest, akit már majdnem lekaszaboltak az orgyilkosok, meglehetősen vidám.
– Igen, az – mondta James.
Követték új ismerősüket a város irányába.

 

 

7.
Gyilkosságok

A fogadó zsúfolt volt.
Lysle Riggers bevezette Jamest, Gorath-t és Owynt az Útmentébe, egy csapszékbe, amelynek neve a helyére utalt. A város legszélén feküdt, és tőle még egy jó hosszú sétára volt a főutca. De népszerű helynek tűnt, munkásemberek, felfegyverzett harcosok és néhány kétes külsejű alak töltötte meg az ivót.
James és a társai az istállóudvarban dolgozó fiúnál hagyták a lovaikat, utasították, hogy gondoskodjon róluk, és bementek Lysle után.
Lysle egy sarokban álló asztalhoz vezette őket. Jelezte nekik, hogy üljenek le, majd intett a csaposnak, aki odasietett, hogy felvegye a rendelést. James egy kör sört rendelt, és némi ételt. A csapos időnként gyors pillantásokat vetett rá és Riggersre, de nem mondott semmit, csak visszament a konyhába.
– Nos, azt hiszem, tartozom nektek egy történettel – mondta Riggers.
– Egy hosszúval, mint mondtad – jegyezte meg Gorath.
– Meg is kapjátok – mondta Riggers –, de van egy kérdésem. Miféle szerencsés véletlen hozott titeket a megmentésemre? – Egy pillanatig Jamest nézte, majd így folytatta: – Ha színtiszta véletlen volt, akkor a sorsnak furcsa humora van, barátaim.
– Bizonyos szempontból véletlen volt – felelte James –, noha Malak Keresztjében hallottam a nevedet, és néhány ember láthatólag azt hitte, hogy én te vagyok. De az, hogy a megmentésedre siettünk, az színtiszta véletlen volt; bár az igaz, hogy résen voltunk, és pont az olyan jellegű bajokra figyeltünk, amilyenben te találtad magadat.
– Felismerted a támadóimat – mondta Riggers a hangját lehalkítva. – Nyilvánvaló, hogy te többet tudsz, mint egy átlagos kereskedő. – Az állával Gorath felé bökött. – Az ő fajtájából az utóbbi időben egyre többet láttak errefelé, ámbár ritkán utaznak nyíltan emberek társaságában. Mindezek miatt azt kell hinnem, te olyasvalaki vagy, akiről többet meg kell tudnom, mielőtt belekezdek terjedelmes mesémbe.
James elvigyorodott. Riggers viszonozta a vigyort, és a többiek szemét ismét megütötte az elképesztő hasonlóság. Owyn meg is jegyezte:
– Ha ti nem vagytok testvérek, akkor az istenek igen szeszélyesek.
– Azok – mondta Riggers –, ettől függetlenül is.
James megszólalt:
– Íme, amit elmondhatok neked. Olyan embereknek dolgozom, akiknek pillanatnyilag nincs okuk arra, hogy téged holtan akarjanak látni, Riggers. Ne is adjunk nekik okot rá. Ők ezen kívül olyan emberek, akik hadban állnak azokkal, akik a te majdnem gyilkosaidat alkalmazták.
– És az ellenségem ellensége a barátom – mondta Riggers az ősrégi közhelyet idézve.
– Bizonyos fokig – felelte James. – Jelenleg szeretném azt hinni, hogy talán több okunk van arra, hogy segítsünk egymásnak, mint arra, hogy ne.
Riggers egy percig csöndben ült, majd az étel megérkezett, és ez újabb percnyi haladékot adott neki, mivel elvett egy szelet sajtot, és ráfektette egy darab forró kenyérre. Miután a sör is megérkezett, és húzott egy nagyot a korsójából, azt mondta;
– Engedjétek meg, hogy egy kicsit elővigyázatos legyek, és elmondom, amit elmondhatok. Egy krondori érdekeltségű csoportot képviselek, amely jól működik, és jó kapcsolatokkal rendelkezik. Az egész Királysággal vannak kereskedelmi kapcsolatai, valamint Kesh-sel, és a Keserű-tengeren átnyúlva Natallal is. Az utóbbi időben egy új versenytárs nyugtalanítja őket, aki szét szeretné zúzni a meglevő kapcsolatokat, és egy új kereskedelmi birodalmat akar létrehozni.
James egy pillanatig emésztette a hallottakat, majd megkérdezte:
– Megneveznéd a feletteseidet vagy ezt az új versenytársat?
A vigyor ott maradt Lysle arcán, de a szemében kihunyt a vidámság.
– A válaszom az elsőre nem, de a második egy némileg titokzatos személyiség. Néhányan Féregnek hívják.
James előrehajolt, és olyan halkan beszélt, hogy csak az asztalnál ülők hallhatták.
– Én James úrfi vagyok a nagyherceg udvarából, vagyis a király embere. De egy ideig úgy ismertek, hogy Sebes Jimmy, így tehát tudom, kikről beszélsz. „Mamánál buli lesz...”
– „És mindenki remekül fog szórakozni.” – fejezte be Riggers. – Te vagy Sebes Jimmy? Soha nem gondoltam volna. – Visszaült. – Nem gyakran járok Krondorban. A... munkaadóm jobban szereti, ha itt maradok keleten. De a felemelkedésedről szóló történetek nagyon messzire eljutottak.
– Talán több közös van bennünk, mint gondolnád – mondta James. Beszélt a Krondor csatornáiban feltűnt hamis Éjsólymokról, és a gyanújukról, hogy valaki fortélyos módon így akarja rávenni a herceget arra, hogy rendeljen el rajtaütést a Csúfolódók rejtekhelyein, és így próbálja megtalálni a hamis Éjsólymokat.
– Ez úgy hangzik, mintha a Féreg állna mögötte – jegyezte meg Lysle. – Nagyon szívesen nekiugrasztaná a koronát a Csúfolódóknak, azután visszaülne, és nézné, mi történik. Még ha a Csúfolódók ezt valahogy túl is élnék, akkor is eléggé meggyengülnének ahhoz, hogy vele már nem tudnának szembeszállni; ha meg belepusztulnának, akkor egyszerűen odamenne, és átvenné a helyüket.
– Ez nem valószínű, hogy bekövetkezik, amíg Arutha uralkodik Krondorban – mondta James. – Ő túl eszes ahhoz, hogy egy ilyen átlátszó trükknek bedőljön. Az, ami igazán aggaszt minket, ezeknek a valódi Éjsólymoknak a léte, akik el akarták választani a fejedet a testedtől.
– Még csak meg sem kérdezem, miért – mondta Lysle. – Feltételezem, hogy ez valahogy a Királyság érdekével van kapcsolatban.
– Jelentős szerepük volt a tíz évvel ezelőtti kísérletekben, amikor valaki több alkalommal is megpróbálta megölni Aruthát. Legyenek ezek akár annak az első csoportnak a túlélői, akár valaki más próbálja meg kihasználni a hírnevüket, mindenképpen fenyegetést jelentenek. Mi tudsz mondani róluk?
Lysle hátradőlt.
– Reggel elindulok Tannerusba – el kell intéznem azt az apró ügyet, amely miatt majdnem téged vertek agyon, amikor ott voltál –, így elmondom, amit tudok. Van két hely, ahol úgy tűnik, ez a Féreg már meg vetette a lábát. Úgy hallottam, hogy a durbini kikötőben számos bűnbanda az ő irányítása alatt áll, és Sildenből is elűzte a helyieket. Csúfolódók Krondoron kívül soha nem voltak túl erősek, de mindig is jó kapcsolataik voltak a Keserű-tenger környékén, és jelentős befolyással bírtak Sildenben. Az utóbbi időben számos keserű-tengeri kikötőben problémák voltak, a Csúfolódók ügyleteit meghiúsították, Sildenben pedig azok, akik jóban voltak a Csúfolódókkal, eltűntek. De az igazán forró pont fenn van északon: éppen most hatalmas zűrzavar van Romney-ban, és abból, amit megtudtam, ennek az Éjsólyom ügynek jelentős része azon a városon keresztül zajlik.
– Hallottuk, hogy gondok vannak ott.
– A Hajóvontatók Céhe? – kérdezte Lysle.
James bólintott.
– Az is a Féreg ügye – folytatta Lysle. – A kikötőkben kezdi, megnehezíti, hogy a rakomány ki- vagy bejusson a városba, és lassanként megtöri mind a kereskedőket, mind a helyi tolvajokat. Egy idő után az emberek elkezdenek védelmi pénzt fizetni neki, csak hogy az árujuk bejuthasson; és ha már egyszer a Féreg kezébe kerültek, ő soha nem engedi ki őket a markából. A hajóvontatók vezetője Damon Reeves, és ő becsületes ember, de valaki a közelében folyamatosan sustorog a fülébe.
– Úgy gondolod, ez a Féreg áll az újjáéledt Éjsólymok mögött is? – kérdezte James.
– Nem tudom, mit gondoljak. Lehet, hogy csak belefáradt abba, hogy ide-oda mászkálok, és gondokat okozok neki, és vérdíjat tűzött ki a fejemre. Vagy lehet, hogy ő a vezetőjük. Vagy lehet, hogy valaki más akar engem holtan látni valami egész más okból. Életem során szereztem néhány ellenséget. – Lysle szélesen vigyorgott, miközben ezt mondta.
– Ebben nem kételkedem – jegyezte meg Gorath csípősen.
– Hol kellene kezdenünk? – kérdezte James.
– Kezdjétek egy Michael Waylander nevű emberrel! Úgy tűnik, mindig ő áll ezeknek a problémáknak a középpontjában. Arle Steelsoul, a vaskereskedők céhének egy tagja vezeti a hajóvontatókkal szemben felállt szövetséget. Mindkét oldal legalábbis beszélni fog Waylanderrel. A szóbeszéd úgy tartja, annak az embernek jó pár sötét dologban benne van a keze; egyik sem túl komoly, de elég ahhoz, hogy ő veszélyes legyen.
– Van valami ezen kívül?
– Semmi olyan, amit meg akarnék osztani veletek; de azok sem olyanok, amiket ha nem mondok el, azzal akadályozlak benneteket.
– Nos – mondta James –, ez is több, mint amit tudtunk, mielőtt összefutottunk veled. Ha holnap elindulsz Tannerusba, legalább tudni fogjuk, hol találhatunk meg.
Lysle elvigyorodott, és James úgy érezte magát, mintha tükörbe nézett volna. Lysle ugyan két-három évvel idősebb lehetett, mint James, azonban a hasonlóság hátborzongató volt.
– Az az a hely, ahova most tartok. De ki tudja, hol leszek, amikor odajöttök, hogy megkeressetek?
James értő pillantással nézett a szemébe, és azt mondta:
– Bízz bennem, barátom. Most, hogy megismertelek, mindig rajtad fogom tartani a szemem. Találkozunk még, efelől ne legyenek kétségeid.
Lysle befejezte a vacsoráját, elnézést kért, és egyedül hagyta a társaságot.
– Kiveszek egy szobát – mondta James. Elrendezte, amit kellett, és a három férfi visszavonult éjszakára.
Reggel, amikor a fogadó istállójába léptek, ott csak egy zavarodott istállófiút találtak.
– A lovaik, uram? De hiszen maga múlt éjjel elvitte az egyiket, a másik kettőt meg eladta a mesteremnek!
James megfordult, és végignézett a nyugat felé vezető úton, amely mentén a látóhatáron túl Tannerus városkája feküdt. Halkan megesküdött, hogy valamikor egészen biztosan meg fogja találni Lysle Riggerst. És ha eddig a pillanatig még lett is volna némi kétség James fejében azzal kapcsolatban, hogy ők ketten valahogy összetartoznak, az most teljesen megszűnt. Hirtelen felkacagva James azt mondta:
– Nos, azt hiszem, vennünk kell néhány lovat, fiú. Mit tudsz ajánlani?
Owyn és Gorath kérdő pillantásokat váltottak, nem értették James furcsa viselkedését. Azonban miközben James arra várt, hogy a fiú kihívja az istállómestert, és megalkudjanak három lóra, egyikük sem szólt egy szót sem.

 

Fegyveres férfiak építettek barikádot a Romney-ba vezető úton. Intettek a három lovasnak, hogy álljanak meg.
– Mi ez? – kérdezte James.
Egy ember előlépett a főleg gabonászsákokból és ládákból álló barikád mögül, és azt mondta:
– Most nem engedünk be idegeneket Romney-ba.
– Én a király ügyében járok, és meghatalmazásom van Krondor nagyhercegétől – mondta James.
– Krondor nagyhercegétől, valóban? – válaszolt a férfi, és kesztyűs kezével az állát vakargatta. Rakodómunkásnak látszott, az inge ujját magasan feltűrte izmos karján, széles mellkasa és nyaka volt, és arcát barnára égette a nap. Egy hosszú feszítővas volt a kezében, az a fajta, amely a folyami hajókról kirakodott nehéz ládák felnyitására szolgál, és a férfin jól látszott, hogy szívesen használná. – Nos, a herceg nagyon messze van innen; és tudod, ez még csak nem is a nyugati birodalom, így nem látom, mi köze lenne neki a mi dolgainkhoz.
– Ki itt a főnök? – kérdezte James, miközben leugrott a lováról, és odadobta a gyeplőt Owynnak.
– Nos, általában Michael Waylander, aki megpróbálja megakadályozni a hajóvontatókat abban, hogy elfoglalják a várost, de ő most éppen a városban van, hogy elintézzen néhány dolgot, és engem bízott meg a főnökséggel.
– És a te neved...?
– Karl Widger vagyok – felelte a férfi.
Azonban mielőtt megmozdulhatott volna, James már rajta is volt, és olyan erősen, ahogy csak bírta, gyomron vágta. A férfi egy hangos „au” kiáltással összegörnyedt, mire James felemelte a térdét, egyenesen Widger leereszkedő arcába. Karl úgy zuhant el, mint egy elejtett tégla.
Hangsúlyos mozdulattal átlépve az összeesett dokkmunkás fölött, James megkérdezte:
– Elszaladna valamelyikőtök a városba, és idehozná Michael Waylandert? Mondjátok meg neki, hogy Karl alkalmatlanná vált a vezetésre, és most nincs senki, aki felügyelne itt a dolgokra. Hacsak – tette hozzá a kardját előhúzva – egyikőtök ide nem mer jönni, és azt nem meri állítani, hogy most már ő a felelős azért, hogy mi ne léphessünk be Romney-ba.
A barikád mögött két férfi rövid eszmecserét folytatott, majd az egyik elszaladt egy aprócska híd irányába, amely a Romney-ba vezető utat a királyi országúttól elválasztotta. A többi férfi közül egyik sem tűnt úgy, mintha át akarna jönni a barikádon, és ki akarná hívni Jamest, de az apród tisztában volt azzal, hogy nem tudna egyszerűen keresztüllovagolni egy tucatnyi felfegyverzett férfi között.
Owyn leszállt a lováról, és visszaadta a gyeplőt Jamesnek.
– Ez merész húzás volt.
A szája sarkából Jimmy halkan odavetette:
– És egy kicsit ostoba. Olyan keményen ütöttem meg azt a sétáló fatörzset, ahogy csak bírtam. Majdnem eltörte a kezemet, pedig az csak a gyomra volt. Örülök, hogy nem a fejét próbáltam megütni. Talán az összes ujjamat összetörtem volna. A térdem is őrjítően sajog.
Nem tartott sokáig, míg Michael Waylander megérkezett. Magas férfi volt, a haja szőke, és rövidre nyírt szakállat viselt, amely vörösben játszott a délutáni nap fényében.
– Mi folyik itt? – érdeklődött.
– Én ugyanezt kérdezhetném tőled – jegyezte meg James. – Meghatalmazásom van Krondor nagyhercegétől, és a király ügyében járok. Hogy merészeled utamat állni?
– Mi Romney grófjának megbízása alapján cselekszünk – mondta Waylander. – Az utóbbi időben sok bajunk volt, hajszál híján kitört egy háború a céhek között.
– Háború a céhek között? – csodálkozott James, mintha még semmit nem hallott volna róla.
– Azok az átkozott hajóvontatók minden megkötött egyezséget megszegve állandóan emelik az áraikat, és azzal fenyegetőznek, hogy megakadályoznak minden kereskedelmet, amely a folyón zajlik. Én a többi céh szövetségének képviselője vagyok, amiben üvegesek, kötélverők, ácsok, kovácsok, és a legtöbb helyi kereskedő van benne; és mi megtagadjuk, hogy fizessünk.
James azt mondta:
– Hadd spóroljak meg neked néhány szót. Megpróbáltátok elintézni, hogy a saját szállítmányotok be- és kijusson a városból, és a hajóvontatók elkezdték a folyóba dobálni az árukat, és meglékelték a hajókat.
– Ennél többet is tettek – mondta Waylander. – Három héttel ezelőtt megöltek két hajósinast, és felgyújtottak fél tucat hajót.
– Nos, ezek helyi ügyek – jegyezte meg James. – Mi a korona ügyében járunk, és nem szenvedhetünk el további késedelmet.
– Hadd lássam a meghatalmazásodat – mondta Waylander.
James habozott. Ez a Waylander nem volt nemes, sem a királyság hivatalnoka. A törvények szerint nem volt jogos a kérése, és Jamesnek nem kellett volna engedelmeskednie. De gyakorlati okokból, valamint az ott álló tucatnyi felfegyverzett ember miatt végül benyúlt a tunikájába, előhúzta az utazási parancsot és a segítségre való felszólítást tartalmazó parancsot, amely minden nemest arra utasított, hogy támogassa Jamest a korona érdekében tett küldetése során.
– Nos, nem lehetünk túl óvatosak. A hajóvontatók fegyverforgatókat béreltek fel, és a város átalakult katonai táborrá. Nem sokat tehetünk azokkal, akik már a városban vannak, de azt megakadályozhatjuk, hogy még több bejöjjön. – Visszaadta az iratokat.
– És mi van a gróffal? – kérdezte Owyn. – Nem tartja fönn a békét?
– Itt nálunk nincs helyőrség, fiam – mondta Waylander, és a hangsúlyában volt valami, ami miatt James úgy gondolta, a férfi ezt csöppet sem bánja. – Ez a város a Királyság szívében fekszik, és a legkomolyabb problémánk általában az, hogy a kikötőben a részegek néha összeverekednek, vagy hogy az északi hegyekből lenyargal néhány útonálló, és kirabol valami utazót. Van egy városi őrségünk, de azoknak a férfiaknak a legtöbbje is vagy egyik, vagy másik oldalon áll ebben a vitában. A hajóvontatóké a legbefolyásosabb céh ezen a vidéken, de ha a többi céh összefog, ők az erősebbek. Az erők nagyon kiegyenlítettek, és nem túl sokan maradtak semlegesek Romney-ban. Richard gróf megkért engem, hogy otthonomból, Sloopból – ez egy kis falu, nagyjából félnapi lovaglásra innen déli irányban – jöjjek ide, csak mert én nem vagyok helybéli. Számos barátom van mindkét oldalon, és ők néha hallgatnak rám. De akárhogy is nézem, a hajóvontatók túlléptek minden határt.
James visszadugta az útiparancsot a tunikája alá, és azt mondta:
– Feltételezem, ők valahogy másképp mesélnék el az ügyet. De ez nem az én gondom. Nekem a gróffal kell találkoznom.
Waylander éppen mondani készült valamit, amikor patadobogás hallatszott hátulról, így ő is és James is odanézett. Egy századnyi lovas közeledett kényelmes ügetésben az úton, az oszlop elején magasra emelt lobogó megmutatta, hogy királyi lándzsások érkeznek.
A parancsnokuk odaléptetett hozzájuk, megállást jelezve felemelte a kezét, és megszólalt:
– Mi ez itt? Tisztítsátok meg az utat, emberek!
James bólintott, Waylander kiadta a parancsot, és a férfiak elkezdték félrehuzigálni a gabonászsákokat és a ládákat.
James odasétált a tiszt elé, és egy pillanat múlva a tiszt megkérdezte:
– Mit bámulsz, ember?
James elvigyorodott.
– Gyldenholti Walter? Tehát Baldwin végre leküldött délre?
A magosvári helyőrség korábbi kapitánya megkérdezte:
– Ismerlek?
James felkacagott.
– Magosvárban találkoztunk. James vagyok, a hercegi udvar apródja.
– Ó, igen – mondta az öreg kapitány. – Most már emlékszem rád.
James képtelen volt abbahagyni a vigyorgást. Amikor először találkozott a kapitánnyal, az Guy du Bas-Tyra kegyvesztésének egyik áldozata volt; egy tiszt, aki Guy leghűségesebb szövetségesének szolgálatában állt. Ennek eredménye hosszú évekig tartó kemény szolgálat volt a határbárók oldalán. Walter terjedelmes pocakjára pillantva James megjegyezte:
– Úgy tűnik, a békeidők jót tettek neked.
– Mi szél hozott erre, apród? – kérdezte a kapitány figyelmen kívül hagyva a barátságos szurkálódást.
– A herceg számára kell elvégeznünk egy feladatot. Ti vagytok az a század, amelyiket Guy ideküldött, hogy helyreállítsa a rendet?
– Mi vagyunk – felelte Walter. – Már néhány nappal korábban ideértünk volna, de beleszaladtunk egy kis bajba. Feketébe öltözött fickók egy csapata meg akarta akadályozni, hogy erre jöjjünk. Mulatságos vadászat volt, és sikerült néhányat megölnünk, mielőtt a többi elmenekült.
James Owynra és Gorath-ra nézett.
– Ezek olyan dolgok, amelyeket jobb, ha nem itt kinn a szabadban beszélünk meg, kapitány. Nekem beszélnem kell a gróffal. Feltételezem, neked is.
– Valóban – mondta a kapitány, és intett embereinek, hogy menjenek tovább, keresztül az útakadályon, amelyet mostanra már megnyitottak előttük. – Gyertek velünk, apród! Távol tartjuk a haramiákat a hátatoktól. – Rámosolygott Jamesre.
James felkacagott, és nyeregbe szállt. Intett a társainak, hogy csatlakozzanak az oszlop végéhez. A századot ötven lándzsás alkotta, ez elég volt ahhoz, hogy elejét vegye a komoly bajoknak, és visszatartsa a két ellenséges oldalt bármiféle meggondolatlan cselekedettől. Legalábbis James ezt remélte.
Waylander utánuk szólt:
– Nekünk csak az volt a feladatunk, hogy addig tartsuk a hidat, amíg a lándzsások megérkeznek, apród. Mondja meg a grófnak, hogy az embereim és én elindulunk hazafelé Sloopba.
James nyugtázta a férfi kérését, és keresztüllovagoltak a hídon.
Romney kelet egyik fontos kereskedelmi központja volt. A város elég nagy volt ahhoz, hogy azt a nyugati mértékek szerint óriásinak is lehetett nevezni, azonban itt, a Királyság keleti felében ez csak egy szerény méretű helység volt, nagyjából feleakkora, mint Krondor. Most, hogy ötven lándzsás áll a rendelkezésére, a gróf képes lesz újjáalakítani a városi őrséget, és helyreállítani a rendet, mindaddig, amíg egyik ellenségeskedő oldal sem dönt a nyílt háború mellett.
A városban a feszültség szinte tapintható volt. Amikor beügettek a városba, kíváncsi bámészkodók néztek ki az ablakokon vagy tisztultak el az utcákról, hogy átengedjék a katonákat.
Gorath megjegyezte:
– Félelem feszül a levegőben.
– Az emberek mindig aggódnak, amikor kitör egy lázadás – mondta James. – Még ha nem is állsz egyik oldalra sem, az erőszak akkor is magával ragadhat, és bajba sodorhat. Rengeteg ember halt már úgy meg, hogy egy céhfelkelés során megpróbálta elmagyarázni, hogy egyik oldalon sem áll.
Megkerültek egy sarkot, és a város főterére kerültek, amelyet egy hatalmas szökőkút uralt. James megütközött valami szokatlanon.
– Egyetlen utcai árus és kereskedő sincsen errefelé.
Owyn bólintott.
– Én már többször is jártam itt ezelőtt, útba esett, amikor meglátogattam a nagybátyámat Cavell várában, és a főtéren mindig voltak kereskedők.
Gorath megjegyezte:
– Talán félnek attól, hogy magával ragadja őket az az erőszak, amelyről beszéltél.
James bólintott. A tér északi oldalát egy hatalmas fogadó foglalta el, az ajtó felett függő cégérre egy zöld mezőben álló fekete birkát festettek.
– Itt ütjük fel a főhadiszállásunkat – jelentette be Gyldenholti Walter.
A lándzsások leszálltak a lóról, és bármit is gondolt James a Magosvárból jött bősz, egykori kapitányról, osztaga a hatékonyság mintaképe volt. A kapitány odaintett egy járókelőt, és megkérdezte:
– Nem tudod, hol van Romney grófja?
– Ott, abban a házban lakozik, uram – mondta a férfi. Egy házra mutatott a tér túloldalán.
Lova gyeplőjét átadva egyik alárendeltjének, Walter leszállt a nyeregből, és így szólt:
– James apród, menjünk, és tegyük tiszteletünket őlordságánál.
James is leszállt a lóról, és azt mondta Owynnak:
– Keress számunkra egy szobát, de egy másik fogadóban! Egy kicsit könnyebben tudunk körbeszaglászni, ha nem ötven királyi lándzsás társaságában múlatjuk az időt.
– Tudok egy megfelelő helyet – mondta Owyn. – Egyszer voltam itt az apámmal. – Egy utcára mutatott. – Annak az útnak a végén van egy másik híd, amely a Cheam-folyón ível át, és annak a túlsó oldalán van egy fogadó, egy zöld macskás cégér jelöli. Ott fogunk várni rád.
James megfordult, és követte Waltert, aki céltudatosan a ház ajtajához lépdelt. Alig koppantott egyet, az ajtó kinyílt, és egy szolga köszöntötte őket:
– Lépjenek be, uraim! – mondta.
A férfi a kastély tabardját viselte, rajta a gróf címerével, amely egy stilizált folyót ábrázolt, a folyóból egy hal szökkent ki, és ugrott át egy csillag fölött. A szolga a ház hátsó részébe, egy kis szalonba vezette őket.
Richard gróf fiatalos ember volt, de inkább kereskedőnek vagy üzletembernek látszott, mint nemesnek, annak ellenére, hogy páncélban volt és kardot kötött az oldalára. James olyan nemesek között nőtt föl, akik kardforgatónak ugyanolyan jók voltak, mint uralkodónak, és eltartott neki egy ideig, amíg hozzászokott ezekhez a keleti nemesekhez, akik csak dísznek hordták a kardot. A gróf hangja meglepően mélynek és erőteljesnek bizonyult.
– Üdvözlöm önöket, uraim. Uram, Bas-Tyra herceg úr meghallgatta a kérésemet.
James hagyta, hogy Walter szólaljon meg először.
– Azonnal útra keltünk, uram.
– Hány embert hozott magával?
– Ötven főt, egy teljes századnyi királyi lándzsást.
A gróf aggódni tűnt.
– Remélem, az elég lesz. Nagyon szeretném, ha úgy vethetnénk véget ennek a vitának, hogy ne kelljen fegyveres erőhöz folyamodnunk.
Walter Jamesre pillantott, és vállat vont. A gróf észrevette a pillantást, és megkérdezte:
– Ön pedig... ?
– James, Arutha herceg apródja – mondta James, és elővette útiparancsát és a segítségre felszólító parancsot. A második irat, úgy tűnt, csak tovább növelte a gróf kétségbeesését.
– Miféle segítség kellene?
– Jelen pillanatban információ, uram. Hallottunk szóbeszédeket arról, hogy a Sötét Ösvény Testvérisége fokozott tevékenységbe kezdett ezen a vidéken, valamint arról, hogy lehetséges, hogy az Éjsólymok visszatértek.
– Lehetséges? – kérdezte a gróf, és az arca egyre vörösebb színt öltött. – Hát senki nem olvassa el a jelentéseket, amelyeket a koronának küldözgetek? Természetesen lehetséges! A hajóvontatók megbízásából megölték a Vaskereskedők Céhének két tagját, de a hajóvontatók két tagját is megölték. Bárkit megölnek, ha valaki megfizeti őket! Azt hallottam, hogy Cavell báró elrejtőzött Cavell községben, mivel vadásznak rá! Egy kis házban lakik, és minden szoba tele van a testőreivel.
Valami Cavellel kapcsolatban ismerős húrokat pendített meg James emlékezetében, de nem jött rá, mi az.
James megjegyezte:
– Nos akkor, uram, a társaim és én néhány napig a környéken maradunk, és kérdezősködünk. Jobb szeretnénk, ha senki más nem tudná meg, hogy ez egy hivatalos látogatás volt. Ha bárki érdeklődne, azért vagyunk itt, hogy átadjuk a herceg üdvözletét, miközben valahova máshova tartunk. – Walterra nézett. – Hogy ezt hihetővé tegyük, a Zöld Macska fogadóban fogok lakni, kapitány.
Gyldenholti Walter vállat vont, mintha ez teljesen mindegy lenne a számára. Azt mondta a grófnak:
– Uram, a szolgálatára állunk. Reggel beszélnem kell majd az ön városi őrségének parancsnokával, és vissze kell állítanom egy őrjáratot. Mihelyt az erre lakó népek látják, amint néhány emberem körbelovagol, a dolgok nyomban lecsillapodnak.
James és a kapitány kimentette magát, és a gróf elbocsátotta őket a színe elől. Az ajtón kívül Walter megjegyezte:
– Nos, apród, hamarosan a kezünkben fogjuk tartani a dolgokat errefelé.
James ismét érezte a feszültséget a levegőben, és azt mondta:
– Remélem, hogy úgy lesz, kapitány. Nagyon őszintén remélem, hogy úgy lesz.
Elváltak egymástól. James megkereste a lovát, nyeregbe szállt, és átlovagolt a városon az Owyn által megjelölt irányba. Miközben ügetett, a várost tanulmányozta.
Romney két folyó találkozásánál feküdt. A Rom-folyó a Világ Fogsorának csúcsai felől folydogált lefelé, Északőre, a leghosszabb ideje fennálló határbáróság közelében. Romney-ban leágazott belőle a Cheam-folyó, amely délkeleti irányba fordult, míg a Rom tovább folydogált délnyugat felé, majd amikor megközelítette a tengerpartot, ő is délkeleti irányba fordult. James megállt a Cheam-folyón átívelő híd előtt. Valami rágta őt belülről, egy emlék, amelyet nem tudott megragadni, de tudta, hogy valamiért fontos. Várt, hátha valami az elméje felszínére bukkan, majd úgy döntött, biztosan annak is eljön majd a megfelelő ideje.
James átkelt a hídon, és azt találta, hogy a városnak ebben a felében még nagyobb a feszültség, mint a másikban. A helybeliek sietősen mentek a dolguk után, a szemük folyamatosan körbejárt, mintha minden sarokból támadást várnának, és a szokásos utcai árusok sehol sem voltak láthatók.
Amikor a Zöld Macska fogadóhoz ért, és körbelovagolta, hogy a mögötte fekvő istállóudvarba jusson, látta, hogy Owyn és Gorath ott vár rá.
– Miért nem vagytok már benn, és miért nem esztek? – kérdezte James, miközben leszállt a lováról.
Egy megfélemlítettnek tűnő istállófiú közölte:
– Uram, a mesterem nem hajlandó kiszolgálni a maga... barátját. – Gorath-ra mutatott.
Morogva, hogy én nem igazán nevezném a barátomnak, James odalökte a gyeplőt a fiúnak, és bevonult a fogadóba a hátsó ajtón keresztül. Owyn és Gorath egy pillanatig habozott, majd követték.
Odabenn James egy megtermett férfit látott, aki már számos évet megélt, de a válla még széles volt, és a vastag háj alatt tiszteletet parancsoló izomzat rejtőzött. A férfi megfordult, hogy megnézze, kik léptek be az istálló felől. Húsos ujjával Gorath felé bökött, és odakiáltott:
– Te! Megmondtam neked, hogy a fajtádból senki nem léphet be a fogadómba!
James gyorsan a fogadós és Gorath közé állt.
– És miféle fajta lenne az? – kérdezte.
A férfi lenézett Jamesre, felbecsülte az apródot, majd egy kis ideig hallgatott. A fiatalember sokkal kisebb termetű volt nála, de valami a modorában megálljt parancsolt a fogadósnak.
– A sötét tündék! Tizenöt évig szolgáltam a határon, és épp eleget megöltem a fajtájából ahhoz, hogy biztosan megismerjem őket. És ők is elég sok bajtársamat megölték. Mellesleg ki a fene vagy te, hogy itt kérdezősködsz?
James azt felelte:
– James úrfi vagyok, Krondor nagyhercegének, Aruthának az apródja. Ez itt a társam, és a korona küldetésében járunk.
– Én meg Banapis királynője vagyok – válaszolta a fogadós.
James vigyorgott, a tunikája alá nyúlt, és elővette az útiparancsait.
– Nos, Szerelem és Szépség úrnője, olvasd el ezeket, különben el kell mennem, hogy idehozzam Richard grófot, aki kezeskedik értem, és majd meglátjuk, hogy a városban jelenleg uralkodó hangulatot figyelembe véve mennyire fog örülni annak, hogy iderángatták.
Az öregember tudott olvasni, de csak lassan, az ajkait mozgatva. James nem ajánlotta fel neki a segítségét. Rövid idő múlva a fogadós visszaadta a dokumentumokat.
– A pokolba, maga a herceg valamiféle tisztje, ugye?
James vállat vont.
– Ha a hadseregben szolgálnék, akkor királyi főhadnagy lennék, ha egy olyan vén katona, mint te, így könnyebben felfogja. És most egy szobát szeretnék, amely elég nagy hármunknak, azonkívül sört és valamit enni.
A férfi sötét pillantást vetett Gorath-ra, és hátat fordított Jamesnek.
– Jöjjön erre... uram. – A söntéspulthoz vezette őket, bement mögé, elővett egy nagy vaskulcsot, és azt mondta: – A lépcső tetején, a folyosó legvégén, jobb oldalon. – Mikor James átvette a kulcsot, gyanús tény villant fel a férfi szemében. – Hat aranykorona egy éjszakára.
– Hat! – kiáltott fel James. – Te rabló!
– Kettő fejenként. Kiveszi, vagy elmegy.
James tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az ötven lándzsás rengeteg szobát lefoglal a helyi fogadókban, így azt mondta:
– Kivesszük.
– Előre.
James leszámolt tizenkét aranypénzt, és így szólt:
– Két éjszaka. Ha tovább maradunk, holnapután kifizetjük a többit.
A férfi besöpörte az érméket.
– És ez nem foglalja magában a sört és az étkezést – jegyezte meg.
– Ebben biztos voltam – mondta James. Owynhoz és Gorath-hoz így szólt: – Gyerünk, hozzuk fel a holminkat, aztán eszünk.
Levették útitáskáikat a lovakról, megbizonyosodtak felőle, hogy az istállófiú érti a dolgát, és felmentek a szobájukba. Ahogy James azt várta is, a fogadó legkevésbé kívánatos szobáját kapták, az istálló mögött. De úgy döntött, nem csinál ügyet a dologból.
A földszinten lassú kiszolgálásban részesültek, noha nem volt túl sok vendég. James már azon a ponton volt, hogy odamegy és helyére teszi a vén katonát, aki a fogadót vezette, ám ekkor a vacsora végre megérkezett. James nagy örömére jól volt elkészítve, és ízletes volt.
Miközben ettek, megvitatták a helyzetet. James megosztotta a többiekkel az információmorzsát, amelyet ő kapott, és Owyn azt mondta:
– Tehát az Éjsólymok vagy a hajóvontatóknak, vagy a vaskereskedőknek dolgoznak?
– Egyiknek sem – mondta Gorath. – Itt, a Királyságban a zűrzavar és a viszálykodás Delekhan szövetségesei.
– Azt hiszem, Gorath-nak igaza van. Nem tudom, hogy az Éjsólymok szövetséget kötöttek-e ezzel a Féreggel vagy Delekhannal, vagy akár mindkettővel, vagy pedig egyszerűen csak belesétáltunk egy konfliktusba, amelynek semmi köze nincs a mi küldetésünkhöz. De bármi is a helyzet, ez a konfliktus mindenképpen Delekhannak előnyös. Ami azt jelenti, hogy segítenünk kell, hogy véget érjen.
– Hogyan? – kérdezte Owyn.
– Találjuk ki, hogyan kezdődött ez a viszály, és derítsük ki, van-e mód arra, hogy a két fél párbeszédbe kezdjen. Ha a gróf tud közvetíteni a konfliktusban, talán visszaterelhetjük ezt a várost valami olyan állapotba, amely már közelebb áll a rendhez. Azok a lándzsások csak egy darabig tudják rajtatartani a fedelet ezen a forrongó fazékon, előbb vagy utóbb valaki előhúz egy kardot vagy betör egy fejet, és akkor kitör egy mindent felölelő lázadás. – Még jobban lehalkította a hangját. – És ha a városi helyőrség legtöbb tagja ott áll az egyik vagy másik oldalon, akkor még az az ötven lándzsás sem lesz elég, hogy a lázadást leverje.
Owyn bólintott.
– Mit akarsz, mit tegyünk?
Gorath-ra mutatva James azt mondta:
– Szeretném, ha holnap pirkadatkor körbeszimatolnál a város környékén. Te tudod, mit kell keresni. – Owynhoz így szólt: – Ismered Romney előkelőbb családjainak valamelyikét?
– Nem jól – felelte Owyn –, de mivel az apám báró, és van elég sok család, akihez benézhetek, talán szerezhetek egy meghívást teára vagy vacsorára valakitől a környéken.
– Jól van – mondta James. – Én meg körbeszimatolok.
– Merre? – kérdezte Owyn.
James elvigyorodott.
– Abban a részében a városnak, ahová bölcs ember fél belépni.
Owyn bólintott.
– És még mit teszünk?
– Ismersz egy bizonyos Cavell bárót, aki innen északra él? – kérdezte James.
Owyn lenyelte a szájában levő falatnyi ételt.
– Cavelli Corvallist? Hát persze. Ő a nagybátyám. Tulajdonképp az édesanyám nagybátyja, de alig egy pár évvel idősebb, mint ő. Miért?
– Romney-i Richard azt állítja, hogy az Éjsólymok vadásznak rá.
– Ez nem lep meg – jegyezte meg Owyn. – Corvallis bácsinak mindig is heves volt a vérmérséklete, és sosem volt egy megbocsátó típus. Emiatt mindig könnyen szerzett magának ellenségeket. De azt mégis nehezen tudom elképzelni, hogy valaki holtan akarja látni.
James vállat vont.
– Nos, Richard szerint a te Corvallis bácsikád egy szobában bujkál, egy Cavell nevű község közepén álló házban, amelynek minden szobája felfegyverzett őrökkel van tele.
Owyn bólintott.
– A régi vár évekkel ezelőtt rejtélyes módon kiégett. Azóta a család a község legjobb házában lakik, és állandóan arról beszél, hogy helyre kéne állítani az öreg várat, de jelenleg az még mindig elhagyatott.
– Nos – mondta James –, a nagybátyádhoz is elmehetünk, hogy beszéljünk vele, már amennyiben itt nem találjuk meg az Éjsólymokat.
Gorath megjegyezte:
– Nekem nem úgy tűnt, mintha nagyon nehéz lenne megtalálni őket.
James egyetértően bólintott.
– Ez nagyon igaz.
Befejezték a vacsorájukat, és nyugovóra tértek.

 

James másnap reggel alighogy meghallotta a kiáltozást, máris kipattant az ágyból, felrántotta nadrágját és csizmáját. Gorath szintén ébren volt, és a kardjáért nyúlt. Owyn csak mocorogni kezdett a matracán, és megkérdezte:
– Mi történt?
– Úgy hangzik, mintha lázadás tört volna ki – felelte Gorath.
James a hangokat hallgatta, majd megjegyezte:
– Nem, ez valami más.
Befejezte az öltözködést, és végigsietett a folyosón, majd le a lépcsőn az ivóba. Ahogy az épület elejébe ért, már hallotta a kívülről jövő hangokat. A háziúr a fogadója ajtajában állt, és nézte, ahogy az emberek fel-alá szaladgálnak.
– Mi történt? – érdeklődött James.
A fogadós sötét pillantással válaszolt:
– Gyilkosság. Az a hír járja, hogy gyilkosság történt az éjszaka.
– Gyilkosság? – kérdezte Owyn, miközben lefelé szaladt a lépcsőn. – Kit öltek meg?
– Nem tudom – felelte a fogadós. – De azt mondják, odaát történt, a Fekete Birka fogadóban.
James már kívül is volt az ajtón, még mielőtt a szavak szétoszlottak volna a levegőben, Owyn és Gorath szorosan követte. Nem törődött azzal, hogy elmenjen és felnyergelje a lovát, inkább végigszaladt az utcákon, követte az emberfolyamot, amely úgy söpört végig a városon, mint egy áradat, és a folyón keresztül a város főterének irányába haladt.
Ahogy a tér közelébe jutott, tolongó embertömeget látott, amelyet néhány alabárdos férfi tartott vissza; mindegyikük karszalagot viselt. Egyetlen királyi lándzsás sem volt látható. Jamesnek keresztül kellett nyomakodnia a tömegen, és amikor az emberfal elejére ért, egy lándzsát tartó férfi zárta el az útját.
James kiabálva félrelökte a lándzsát.
– A király nevében!
A férfi erre nyilvánvalóan nem volt felkészülve, és habozott, így James, Gorath és Owyn átmehetett előtte. De sikerült visszatartania a többieket, amikor Richard, Romney grófja végigsietett a téren a szökőkút irányába. A gróf meglátta Jamest, és odakiáltott:
– Apród!
James odasietett, ahol a gróf várta, és megkérdezte:
– Uram! Mi történt?
A gróf szinte fuldoklott a haragtól, alig volt képes megszólalni, így csak annyit mondott:
– Nézze meg!
James a bejárathoz sietett.
Amikor belépett az ivóba, királyi lándzsásokat látott az asztalokon és a földön elterülve. A tekintetük üres volt és merev Jamesnek nem volt szüksége gyógyítóra vagy papra ahhoz, hogy megállapítsa, ezek a férfiak halottak. Ránézett a reszkető istállófiúra, aki akkor találta meg a holttesteket, amikor egy órával azelőtt bejött reggelizni. Megkérdezte tőle:
– Mindegyikük?
A fiú olyan rémült volt, hogy alig bírt megszólalni.
– Uram – bólintott –, a tiszt odafönn van a szobájában, ahogy az őrmester és néhány másik katona is. A többi itt lenn halt meg.
Gorath odament egy asztalhoz, és felemelt egy korsó sört. Beleszagolt.
– Manó legyek, ha nem méreg – mondta. – Te is érezheted az illatát.
James elvette a korsót, beleszagolt, és megállapította, hogy a mordel szaglása élesebb, mint az övé, mivel ő a meleg sör illatán kívül semmit nem érzett. Észrevett némi fekete üledéket a korsóban. Ujjával kihalászott belőle egy keveset, és a nyelve hegyéhez érintette. Kiköpte, és megjegyezte:
– Lehet, hogy igazad van, talán méreg van ebben a sörben. De az, aminek a szagát érzed, az a kátrányfű.
– Kátrányfű? – kérdezte Owyn, aki sápadtnak tűnt, annak ellenére, hogy már rengeteg holttestet látott.
James bólintott, és letette a korsót.
– Régóta használt trükk a Királyság néhány nyomorúságosabb fogadójában. Nagy mennyiségben a kátrányfű émelyítő, azonban kis adagokban csak szomjassá tesz. Belekevered a rossz sörbe, és a vásárlók máris úgy isszák, mintha a törpök által főzött téli sör lenne.
– Lehet halálos? – kérdezte Owyn.
– Nem, de sok íztelen méreg létezik, ami az lehet – felelte James.
Az istállófiúhoz fordult, és megkérdezte tőle:
– Mi a neved?
– Jason – felelte a fiú rémülten. – Mit fognak velem tenni? – kérdezte.
– Semmit, miért?
– Én szolgáltam ki ezeket az embereket, uram. A gazdám mindig azt mondta, hogy a vendégeinkről való gondoskodás a mi felelősségünk.
– Talán – mondta James –, de nem tudhattad, hogy a sör mérgezett volt, vagy igen?
– Nem, de azt tudtam, hogy valami furcsa volt, és senkinek sem szóltam róla.
James kíváncsisága felélénkült.
– Mi volt furcsa?
– Az emberek, akik a sört hozták. Mi Sloopból, a Felfordított Hordó Jelétől vásároljuk a sört. Ismerem már az összes kocsisukat. De az utolsó alkalommal idegen férfiak hajtották a szekeret.
James megfogta Jason vállát, és a szemébe nézett.
– Tudsz nekünk valamit mondani ezekről az emberekről, bármi jellegzeteset?
Jason egy pillanatig a mennyezetre bámult, mintha erőlködne, hogy visszaemlékezzen.
– Sötétbőrűek voltak, talán keshiek, és furcsán beszéltek. És úgy tűnt, aggódnak, de nem mondtak semmit. Az egyikük nyakában lógott egy medál; amikor odahajolt egyik társához, hogy leadjon neki egy hordót, a medál kihullott a tunikája alól.
– Hogy nézett ki az a medál? – kérdezte James.
– Egy madár volt rajta.
James egy pillantást vetett Gorath és Owyn felé.
– Van még valami? – kérdezte az apród.
– Azt mondták nekem, felejtsem el, hogy valaha is láttam őket – felelte Jason. – És mulatságos szaguk volt, mint amilyen a sildeni tengerészeknek van, amikor idejönnek. Olyan, mint a napsugár a vásznon és a virágokon.
Gorath és Owyn elkezdték átvizsgálni a szobát, és James kiment. Látta, hogy Richard gróf még mindig ugyanazon a helyen áll, mint amikor James belépett a fogadóba; mintha földbe gyökerezett volna a lába. A gyilkosságok okozta sokk a bárót szinte cselekvésképtelenné tette. James már korábban is látott ilyet olyan embereknél, akik nem voltak hozzászokva a vérontáshoz. Sietve odament a grófhoz, és megkérdezte:
– Uram, most mi a szándéka?
A gróf pislogva visszhangozta, mintha nehezére esne megérteni Jamest.
– A szándékom?
James a tömegre mutatott, és azt mondta:
– Mondania kell nekik valamit. Oszlassa szét őket, mielőtt a helyzet rosszabbá válik, mint korábban volt. Aztán gondoskodni kell a holttestekről.
– Igen – mondta Richard gróf. – Ez igaz. – Felmászott a szökőkútra, és felállt, hogy mindenki láthassa. – Romney polgárai! – kiáltotta, és ahogy a szavak előtörtek az ajkairól, James láthatta, a gróf bizonyára gyakran tart beszédet a polgárság előtt, mivel a feladat ismerős volta visszahozta a józanságát. – Menjetek haza! – utasította őket a gróf. – Ne veszítsétek el a nyugalmatokat! Sötét gyilkosság történt, és azokat, akik felelősek érte, megtaláljuk, és megbüntetjük. – Leugrott, és maga mellé intett egy városi őrt. – Azt akarom, hogy öt percen belül legyen itt valaki a hajóvontatóktól és valaki a vaskereskedőktől.
– A fenébe! – mondta a gróf Jamesnek. – Újabb csapatokért kell küldetnem Cheambe. Fekete Guy nem fog örülni, amikor megtudja, hogy a király saját seregéből ötven katona meghalt a városomban.
– A király sem fog – jegyezte meg James. Látva, hogy a gróf arcán sötét árnyék suhan át Lyam király említésére, James így folytatta: – A társaim és én mindent megteszünk, amit tudunk, hogy segítsünk.
– A legjobb, amit jelen pillanatban tehetnek, apród, az az, hogy kiderítik, ki áll emögött.
– Azt már tudom – mondta James. Elmesélte a kátrányfüvet és a két férfit, akik a jelek szerint Sildenből jöttek.
– Éjsólymok! – suttogta a gróf, hogy senki ne hallhassa meg a tömegből, amely lassacskán kezdett elszivárogni a térről. – A pokolba! Már szinte azt kívánom, bárcsak Damon Reeves vagy Arle Steelsoul állt volna mögötte.
– Miért éppen ők? – kérdezte James.
– Mert akkor jogosan akasztathatnám fel egyiküket vagy a másikukat, és egy csapással két gondnak is véget vethetnék. Reeves vezeti a hajóvontatókat, és Arle Steelsoul a Vaskereskedők Céhének feje. Ők állnak a viszály középpontjában. – Intett a két közeledő férfinak. Amikor azok már előtte álltak, azt mondta: – Mondjátok meg a klikketeknek mindketten, hogy elegem van az erőszakból Romneyban: Mától a hajóvontatók és a vaskereskedők vezetőjét személyesen tekintem felelősnek azért, hogy rendesen viselkedjen mindkét, ebben a viszályban érintett oldal. Bármilyen további erőszak, és felakasztatom őket a városkapu két oldalára. Vigyétek el nekik az üzenetemet, azonnal!
Az első férfi, a vaskereskedők képviselője megszólalt:
– De Arle Steelsoul lenn van Sloophan!
– Akkor vidd el az üzenetet Sloopha – mondta a gróf.
James megjegyezte:
– Uram, ezt majd én megteszem. – A két férfi egymásra nézett, mintha azt kérdeznék, ki ez az idegen, aki ezt a hírt elviszi a két marakodó fél vezetőjének.
A gróf azt mondta:
– Vigyétek körbe a hírt, hogy Arle és Damon életét játssza el az, aki további bajt okoz a városomban!
A két férfi meghajolt, és elszaladt.
– Végre tudja hajtani a fenyegetést, uram? – kérdezte James, mihelyst a férfiak hallótávolságon kívül voltak.
– Talán nem, de remélem sikerült eléggé megijesztenem őket ahhoz, hogy jól viseljék magukat, amíg a következő katonai különítmény meg nem érkezik. – Jamesre nézett. – Miért akar Sloopba menni?
– Mert az az a hely, ahonnan a mérgezett sör érkezett, és mert azt hiszem, hogy onnan Silden felé kell majd az utunkat folytatnunk.
– Akkor mondja meg Steelsoulnak és Michael Waylandernek, hogy azt akarom, mindketten legyenek itt három napon belül, Reevesszel és a különböző klikkek többi, helyi vezetőjével együtt. Amennyiben bármelyikük is távol marad, tudni fogom, hogy az ő keze van benne ebben a sötét gyilkosságban, és én magam fogom kiállítani a halálos ítéletét. Ha mindannyian megjelentek, akkor mindannyiukat bezárom egy szobába, és egyik fél sem léphet ki mindaddig, amíg a nézeteltérésekben valamilyen megállapodásra nem jutnak. Azt sem bánom, ha a padlóra kell vizelniük, vagy éhen pusztulnak, mindenképpen pontot teszek erre az ügyre, mielőtt bármelyikük is újra meglátná a napot.
James meg volt győződve arról, hogy a gróf őszintén beszél, így azt mondta:
– A társaim és én egy órán belül indulunk, uram. – Meghajolt, és visszament a Fekete Birkába, ahol két munkás segített Jasonnek elvinni a holttesteket. Egy szekérre halmozták őket, a hamvasztásra a városon kívül fog sor kerülni. Owyn magához intette Jamest.
– Találtatok valami érdekeset? – kérdezte az apród.
– Csak ezt – mondta Owyn. Feltartott két tárgyat. Az egyik egy kis ezüst melltű volt, amely úgy nézett ki, mint egy túlméretezett pók.
– Mi ez? – kérdezte James.
– Fordítsd meg – mondta Gorath.
James megtette, amit a mordel javasolt, és egy nagy vágatot látott, amely a tárgy közepe felől futott lefelé. Ebbe a horonyba valamilyen ragacsos anyagot préseltek bele tömören. James az orrához emelte a holmit, és megszagolta.
– Ezüsttövis! – kiáltott fel.
– Biztos, vagy benne? – kérdezte Owyn.
– Bárhol felismerném ezt a szagot, hidd el nekem – felelte James.
– Ez egy orgyilkos eszköze – mondta Gorath. – Ha végighúzod a tőröd élét a vágat mentén, még ha nem is halálos a szúrás, amelyet beviszel, az áldozat pár óra múlva akkor is meghal.
– Van még valami? – kérdezte James.
Owyn felmutatott egy rézcsövet, amelynek mindkét végébe üveget illesztettek.
– Kémlelőüveg? – kíváncsiskodott James.
– Nézz rajta keresztül! – javasolta Owyn.
James úgy tett, és a látvány megváltozott. Az üvegen keresztül a színek átalakultak, és az apród hirtelen mozgó mintákat látott társai ruházatán, ugyanúgy, ahogy az épület falán is. Elvette az eszközt a szeme elől, és megkérdezte:
– Mi ez?
Owyn válaszolt.
– Mágikus. Tanulmányoznom kell majd, de azt hiszem, lehetővé teszi, hogy olyan dolgokat láss, amelyeket máskülönben képtelen vagy, mint például a mágikus úton elrejtett tárgyakat.
James lenézett a két holmira. Azt kívánta, bárcsak jobb kulcsai lennének a megfejtéshez, de úgy tűnt, az induláshoz muszáj ezzel a kettővel beérnie.

 

 

8.
Titkok

Sötét alakok mozogtak az esti árnyékok között.
James feléjük mutatott, és Owyn megkérdezte:
– Mi van?
– Én látom őket – mondta Gorath.
Délben indultak el lóháton, és dél felé tartottak. Úgy hajszolták a lovakat, ahogy csak bírták, hogy mielőbb Sloop városába érjenek, és átadják a gróf ultimátumát Steelsoulnak és Waylandernek. Már a naplemente közeledett, amikor felnyargaltak egy dombra, és a szemük elé tárult a város. Látták, hogy Sloop északi felén felfegyverzett emberek szivárognak elő a fák közül, és egy házcsoport felé tartanak.
Gorath lova véknyába vágta a sarkát, és előhúzta a kardját. James és Owyn egy pillanattal később már a nyomában nyargaltak. Megtámadták a férfiakat, és James kiabálni kezdett:
– Riadó! Megtámadták a várost!
Tiszában volt vele, hogy a városka lakosságának természetétől függően a kiáltásra a válasz vagy az lesz, hogy a férfiak fegyverrel a kézben előszaladnak, vagy az, hogy bezárják az ajtókat és ablakokat. Tudta, hogy ha most nyugaton lenne, egy percen belül legalább egy tucatnyi férfi lenne az utcákon, hogy szembeszálljon a támadókkal. Azonban itt, a viszonylag nyugodt keleten ebben egyáltalán nem volt biztos.
Ahogy elnyargaltak az első ház előtt, James meglátott egy kíváncsi arcot, amelynek tulajdonosa egy ablakon kandikált ki. Ismét kiabálni kezdett:
– Megtámadták a várost! Fegyverbe!
A férfi becsapta a spalettákat, és James szinte biztos volt benne, hogy mihelyt ő maga mögött hagyja a házat, annak gazdája eltorlaszolja az ajtót.
Gorath már utol is érte az első fegyverest, és lova hátáról a férfira ugrott. James elgondolkozott azon, hogy talán érdemes lenne rááldozni legalább egy délutánt arra, hogy megtanítsa a sötét tündét, hogyan kell hatékonyan harcolni lóhátról.
Azonban Owyn már egészen szakértő módon használta a nyeregből súlyos botját, gyorsan és alaposan zúzta be a koponyákat, és törte el a karokat.
A támadók perceken belül menekülésre fogták a dolgot, és az erdő felé szaladtak. James odalovagolt Gorath-hoz, aki minden jel szerint arra készült, hogy üldözőbe vegye őket, és odakiáltott neki, hogy álljon meg.
– Hamarosan besötétedik – mondta. – Bármilyen nagyszerű erdőjáró vagy is, nekem semmi kedvem a sötét erdőben féltucat dühös Éjsólyom nyomába eredni.
– Egyetértek – monda Gorath, és megfordult, hogy megkeresse a lovát.
James odaléptetett a házhoz, amely nyilvánvalóan a támadás célja volt, és leszállt a lováról. Megzörgette az ajtót.
– A király nevében, kinyitni! – kiáltotta.
A kukucskálórésen keresztül egy félelemtől kerekre tágult szempár bámult rá. Az ajtó kinyílt, és Michael Waylander megkérdezte:
– Apród, mi volt ez a lárma?
– Úgy tűnik, valaki erősen megemelte a játszmában a téteket – felelte James. – Épp most űztünk el egy csapat Éjsólymot, akik téged jöttek meglátogatni.
Waylander arcából kifutott a vér.
– Éjsólymok? – A térde megremegett, és a férfi megkapaszkodott az ajtófélfában, hogy talpon maradjon. – Mibe keveredtem én?
James megjegyezte:
– Pont ez az, amiről beszélni akarunk veled.
Gorath és Owyn James lova mellé kötötték a sajátjukat, és az ajtóhoz mentek. Waylander arrébblépett, hogy beengedje őket. A háza szerény külsejű volt, de James észrevette, hogy valamikor gondosan karbantartották. A berendezés és a bútorzat tekintélyes jómódra utalt, így nyilvánvaló volt, hogy Michael Waylander ahhoz képest, hogy közönséges munkás egy kicsi faluban, nagyon jó anyagi helyzetben van. A házban – noha nem volt nagy – három szoba volt, az ajtón keresztül a hálószoba volt látható. James egy nagy ágyat látott, egy szépen faragott, baldachinos darabot, a baldachin csomózott hálóból készült. A másik ajtón keresztül James a konyhába pillanthatott be. Waylander nehézkesen leereszkedett egy székbe, és James leült egy másikba, amely az asztal mellett állt.
– Valaki el akar tenni téged láb alól, Michael – mondta James. – Ki lehet az?
Waylander arcán a legyőzöttek kifejezésével hátradőlt.
– Halott ember vagyok.
– Talán nem – mondta James. – Én Arutha herceget képviselem, és noha te nyilvánvalóan felbosszantottál néhány nagyhatalmú embert, Krondor nagyhercege még mindig a nemzet leghatalmasabb embere a király után. Ha együttműködsz velünk, talán a védelme alá tudlak helyezni.
Waylander egy pillanatig üres tekintettel bámult a semmibe, mintha gondolkozna.
– Már nyakig benne vagyok. Bármit megteszek, amit kell, hogy kimásszak ebből.
James előrehajolt, és tett egy javaslatot:
– Miért nem kezded azzal, hogy mi is az az „ez”.
– Nagyjából egy évvel ezelőtt felkeresett néhány sildeni ember. Volt egy ötletük, és én továbbítottam azt Arle Steelsoulnak.
– Mi volt az az ötlet?
– Az elgondolás az volt, hogy vonjunk ellenőrrésünk alá minden folyómenti ügyletet, Sildentől egészen a hegyekben fekvő apró falvakig.
– Hogyan terveztétek ezt végrehajtani? – kérdezte James.
– A sildeniek azt állították, hogy jó kapcsolatokkal rendelkeznek a hajóvontatók között, és azok azt mondták nekik, hogy a céh azt tervezi, hogy megemeli a folyami áruszállítás tarifáit.
– Tehát a céh árat akart emelni?
– Igen – felelte Waylander. – Ezt általában óvatosan teszik, mert ha az árak túl magasra szöknek, a kereskedők inkább szekereket bérelnek, és a portékájukat a királyi országúton viszik fel északra.
– Azonban ha a királyi országúton gyakran történnek bajok, akkor a kereskedők kénytelenek a bárkákhoz és a hajóvontatókhoz fordulni – fejezte be James.
– Igen – Waylander helyeslően bólintott. – Ezek az emberek azt mondták, ők tudják biztosítani azt, hogy a hajóvontatóknak ne legyen versenytársa. Aztán mi, Arle Steelsoul és én, egyesítenénk a többi céhet Romney-ban és a környező falvakban, hogy szembeszegüljenek a hajóvontatókkal. Ha a helyzet elég zűrössé válna, a király statáriumot hirdetne, és a hajóvontatók kiesnének az üzletből.
– És mit számít az, ha menet közben néhány fejet betörnek? – kérdezte Owyn maró gúnnyal.
– Waylander – mondta James –, miért gondoltátok azt, hogy a hajóvontatók kiesnének az üzletből, ha a király statáriumot hirdetne?
– Azt terveztük, hogy Damon Reevest, a hajóvontatók céhének vezetőjét megöletjük. – Lehorgasztotta a fejét, mintha szégyellné ezt a vallomást. – Én ezt nem akartam, de mire elmesélték nekem a tervet, már túl mélyen benne voltam. Azt mondták, úgy fog tűnni, mintha az Éjsólymok tették volna, így ránk a gyanú szikrája sem hullhat. Tulajdonképp azt mondták, úgy fogják csinálni, hogy úgy tűnjön, mintha valaki a céhből tette volna, valaki, akinek az volt a célja, hogy Reevest félreállítsa az útból, és így a céh a belső viszályok következtében széthullana. Én évek óta ismerem Damont, régi barátom, de semmit sem tehettem.
James Gorath-ra és Owynra pillantott.
– Kinek az ötlete volt a felelősséget az Éjsólymokra hárítani?
– A Sildenből jött férfiaké – mondta Waylander. – Miért?
– Csak mert az ötlet ismerősnek tűnik.
Owyn rájött, hogy James azokról a hamis Éjsólymokról beszél, akikkel Krondor csatornáiban találkoztak, és értően bólintott.
– Mit kellene tennem? – kérdezte Waylander.
– Fogd Steelsoult, menjetek Romney-ba, üljetek le a hajóvontatókkal, és kössetek békét! Ha nem teszitek, a gróf mindkettőtöket és Reevest is fel fogja akasztatni, és folytatja mindenkivel, aki a helyetekre lép.
– A gróf korábban soha nem folyamodott fenyegetéshez. Miért kezdett most hirtelen fenyegetőzni? – kérdezte Waylander.
– Mert valaki meggyilkolt ötven királyi lándzsást a városában – felelte James.
Waylander szeme elkerekedett, és arca hamuszínűvé vált.
– Ötvenet! Kegyelmes istenek! – Megragadta az asztalt, és azt mondta: – Ki tehette ezt?
– Úgy tűnik, véletlenül kereszteztétek az Éjsólymok útjait – vetette fel James. – És minden jel szerint ők egyáltalán nem örülnek annak, hogy megpróbáltátok őket belekeverni olyan gaztettekbe, amelyekért nem ők a felelősek. Nem számít, hogy ti, uraim, milyen okosnak tartottátok magatokat, titeket csak bolonddá tettek egy Féreg nevű ember ügynökei. Ez a Féreg megpróbálja elűzni a Csúfolódókat Krondorból, és most már úgy tűnik, a keleti városok kikötői fölött is meg akarja szerezni az ellenőrzést. Ők nem neked segítettek, csak rávettek arra, hogy megteremts egy olyan helyzetet, amelyben ők megszerezhetik az uralmat. Nekik már csak annyit kell tenniük, hogy téged, Steelsoult, Reevest és mindenki mást, akire már nincs szükségük a céljaik eléréséhez, eltegyenek az útból. Egy csöppet sem lepne meg, ha a Féreg ügynökei szivárogtatták volna ki az Éjsólymoknak az információt, hogy ti megpróbáltátok rájuk kenni a felelősséget Reeves meggyilkolásáért.
– Mintha egy újabb gyilkosság miatt jobban vadásznának rájuk! – jegyezte meg Gorath.
– Ez igaz – mondta James –, de nekem az a tapasztalatom, hogy a bűnözők egy bizonyosfajta büszkeséget éreznek saját tetteik miatt, azonban egyáltalán nem szeretik, ha olyan bűnöket kennek rájuk, amelyeket nem ők követtek el. Különös, tudom, de így van.
– Úgy beszél, mintha számtalan bűnözőt ismerne – mondta Waylander.
– Igen, úgy beszélek, ugye? – James mosolyából a melegségnek még a leghalványabb árnyéka is hiányzott.
– Mit csináljak, miután felkerestem a grófot?
– Azt javaslom, könyörögj kegyelemért – mondta Owyn.
James bólintott.
– Emberek haltak meg a döntéseidnek köszönhetően, és neked és Steelsoulnak sok mindenért kell felelnetek. De ha segítesz a grófnak helyreállítani a rendet, és segítesz nekünk kideríteni, ki áll e mögött az összeesküvés mögött, akkor megtesszük, amit tudunk, hogy megmentsünk a bitófától.
– Talán az lenne a legjobb, ha elmenekülnék – mondta Waylander.
– Nem érnéd el Sildent – mondta James. – Úgy járnának a nyomodban, mint vadászkutyák a nyúléban, és mellesleg hová mennél?
– Vannak kapcsolataim Keshben – felelte Waylander. – Ha eljutnék Jelzőfokig, akkor ott csatlakozhatnék egy karavánhoz, amelyik a Nyugalom Csúcsai felé tart.
– Nos, semmit ne siess el – mondta James. – Ha a barátaimnak és nekem sikerül, amit tervezünk, akkor az Éjsólymok többet nem jelentenek majd gondot. Én azt tanácsolom, hogy keresd fel a grófot, majd lapulj és ne mozdulj Majd üzenek neked, amikor már biztonságos.
– De mi lesz a sildeni emberekkel?
James felállt.
– Hát, ők szintén gondot jelentenek.
– De csak látásból ismerem őket, és csupán a keresztnevüket tudom: Jacob, Linsey és Franklin, és lehet, hogy nem is ez a valódi nevük.
– Talán nem – mondta James. Csomagjából elővette a kémlelőüveget és az ezüst pókot, és megkérdezte: – Mit tudsz nekem mondani ezekről?
– A pókot egy Abuk nevű kereskedőtől vettem – mondta Waylander. – Malak Keresztje és ezen falu között járja az utakat, és minden útja során benéz Sildenbe. Utoljára ott találkoztam vele, tehát talán éppen most tart errefelé. Egy zöldre festett kereskedőkocsit hajt, az oldalára vörös betűkkel rá van festve a neve.
Owynnak a leírás hatására összerándult az arca.
– Azt aligha fogjuk nem észrevenni.
James arca elsötétült.
– Ezt a pókot ma reggel találtuk a halott lándzsások holtteste mellett.
– Akkor ez nem lehet ugyanaz! – mondta Waylander.
– Miért? – kérdezte James.
– Én vettem egyet Abuktól, de azt oda is adtam a hamis Éjsólymoknak, akiket elküldtünk, hogy megöljék Damon Reevest.
James ránézett az eszközre, és azt mondta:
– Lehet, hogy ebből nem csak egy van, azonban ennél több bizonyítékra van szükség ahhoz, hogy higgyünk az ártatlanságodban.
Waylander megvizsgálta a pókot, és így szólt:
– Nézze! – Rámutatott a mérget tartalmazó vájatra. – Nem tudom, hogy ez mi, de az enyémben halálos éjárnyék volt!
Gorath megjegyezte:
– Ezüsttövist ennyire lenn délen nehéz is lenne találni.
– De nem lehetetlen – mondta James. – Mégis, hajlamos vagyok hinni neked. És mi van a kémlelőüveggel?
– Arról nem tudok semmit – felelte Waylander –, de ez is olyan jellegű dolog, ami szerepel Abuk kínálatában.
James az ajtóhoz vezette a többieket.
– Menj a grófhoz, Michael! – mondta. – Ha a nyakadon akarod tartani a fejed, neked és Arle-nak holnap naplemente előtt nála kell lennetek. Mi hajnalig a fogadóban leszünk, aztán elindulunk dél felé.
– Magukkal megyek Arle házáig – mondta Waylander. – És holnap felkeressük a grófot. Maguk hova tartanak?
– Először Sildenbe, hogy megkeressük Abukot, és azt a három embert, akit említettél. Ha a szerencse egy kicsit ránk mosolyog, valaki néhány napon belül megfizet ezért a zűrzavarért. – Waylander nem szólt semmit, és James tudta, a férfi azért hallgat, mert még ha az éjszaka folyamán el is tűnne az összes Éjsólyom és Féreg minden embere, még akkor is maradnának bűnök, amelyekért fizetnie kell. De még a sok-sok éves börtönbe zártság is jobb, mint a halál, gondolta James. Egy börtönben mindig megmarad legalább némi halvány remény a menekülésre.
Miközben az úton a fogadó irányába fordultak, ez az utolsó gondolat mosolyt csalt az apród ajkára.

 

Amint megközelítették Silden városát, lelassítottak. Egy csapat nyugat felől érkező ember szintén a város felé ügetett.
– Nem tudhatjuk, hogy vajon minket keresnek-e – mondta James –, de téged már olyan sokszor megtámadtak, Gorath, hogy inkább várok, amíg kiderül, mi a szándékuk.
Gorath-nak nem volt ellenvetése, így hallgatott. A lovasok átkeltek a Rom-folyón átívelő hídon, és beléptek a város területére. Mivel a várost egy hegyfokra építették, amely meredeken lejtett egy mélyvizű kikötő felé, Sildennek nem volt alsóvárosa, amely a falakon kívül épült volna. Ehelyett egy egész sornyi kisebb település pöttyözte a tengerpartot végig a Sildeni-öböl mentén; az öböl nyugati partját pedig egy nagy falu uralta, amely a híd másik oldalán feküdt.
James és társai a nyugati kapun keresztül lovagoltak be a városba, és elhaladtak két unottan nézelődő kapuőr mellett. James Owyn felé fordult, és megkérdezte:
– Vannak itt barátaid vagy rokonaid?
– Olyan nincs, akiről én tudnék – felelte Owyn. – Vagy legalábbis olyan nincs, akit az apám elismerne.
James felkacagott.
– Ezt meg tudom érteni. Ez nem igazán egy elit villanegyed, ugye?
Silden csak két embercsoport számára volt fontos: egyrészt azoknak, akik itt éltek, másrészt a csempészeknek. A folyón észak felé továbbszállított áruk legnagyobb része Cheam jóval nagyobb kereskedelmi kikötőjén keresztül érkezett, ahol óriási dokkok voltak, valamint egész negyednyi hatalmas raktárház; és amely Bas-Tyra után a királyság nyugati partvonalának második legnagyobb kikötője volt. Így tehát azoknak, akik úgy akartak üzletelni, hogy azzal ne a Királyi Vámhivatal tisztviselőinek nyereségét növeljék, Silden sokkal jövedelmezőbb célállomás volt. A vámhivatalnokok megtettek mindent, hogy amennyire lehet, korlátozzák a csempészetet, azonban a seregnyi faluval, amelyek kelet és nyugat felé egy napnyi lovaglásnál is közelebb voltak, a csempészetet ellenőrzés alá vonni lehetetlen volt. Ez a helyzet azt eredményezte, hogy a Silden fölötti uralomért évek óta szakadatlan küzdelem zajlott az egymással versengő bűnszövetkezetek között; a krondori Csúfolódóktól kezdődően a keshi kábítószercsempészeken és a Rillanonból jött bérgyilkosokon át a helyi tolvajok szövetségéig mindenki részt vett benne. Ez az állandó küzdelem valami olyan településsé formálta Sildent, ami a Királyság keleti országrészében a legjobban hasonlított egy szabad városhoz.
A Sildeni Grófság hivatala régóta üresen állt, noha a város és környéke meglehetősen vonzó hűbérbirtok volt, amelynek bevétele elég lenne arra, hogy egy nemesi család remekül megéljen belőle. Silden utolsó grófja a Résháborúban halt meg, abban a nagy támadásban, amelyet Negyedik Rodrik király indított a tsuranik ellen a háború utolsó évében. Lyam király még senkinek nem ajándékozta oda a grófságot, és Cheam hercege számára ez a helyzet a lehető legjobb volt, mivel így ő élvezte a grófság birtokaiból származó bevételeket. James úgy vélte, a birtokból egy rendes hercegséget kellene csinálni, és innen, a városból irányítani. Egy helyben lakó nemes rengeteg gondot megoldana ebben az értékes kikötővárosban. Ezt mindenképpen meg kell majd említenie a hercegnek, amikor visszatér. Pillanatnyilag a város egy elhanyagolt, kezdetleges település volt, ahonnan hiányzott a megfelelő felügyelet és irányítás.
A jelenlegi helyzet eredménye az volt, hogy Sildenben szinte teljesen hiányzott a törvény és a rend, azon túl, amit a városőrség tartott fenn. És az alapján, amit James látott, ez a bizonyos rend ott végződött, ahol a város kereskedelmi negyede a vízparti városrésszel találkozott, vagyis egy négy repülő sirállyal jelölt utcánál. Az utca egyik oldalán virágzónak tűnő boltok és házak álltak, a másik oldalon fogadók és raktárházak támasztották egymást: Az utca közepén a kövezetre egy vörös csíkot festettek.
– Mi ez? – kérdezte Gorath, ahogy keresztüllovagoltak rajta.
– Határidővonal – felelte James. – Ha odaát verekszel, senki nem törődik vele. Verekedj ezen az oldalon, és máris mehetsz a munkásbrigádba.
Intett nekik, hogy lépjenek át a vonalon, és ahogy beléptek a kikötői negyedbe, megjegyezte:
– Ó, imádom azokat a városokat, ahol tesznek róla, hogy tudd, mi a helyzet, és hogy nem számíthatsz bocsánatra.
Gorath Owynra nézett, és megvonta a vállát. Majd megkérdezte:
– Miért hívják határidővonalnak?
Owyn adta meg a választ.
– A régmúlt időkben azt, akit a kijárási tilalom után a király katonái a rossz oldalon kaptak el, felakasztották.
Végiglovagoltak egy sor sötét utcán, amelyeket mindkét oldalról magas raktárházak határoltak, és kereszteztek egy másik meglehetősen széles utat, ahol dübörögtek a szekerek, és megtermett emberek toltak árukkal magasan megpakolt kézikocsikat. Aztán máris kitárult előttük a kikötő látványa, a mólók és gátak zűrzavaros halmaza, amelyek közül néhány kőből, de a legtöbbjük fából épült, és szorosan egymáshoz préselődtek. Apró hajók vitorláztak ki és be a kikötőből. Sildent az istenek abban a kegyben részesítették, hogy a meredek szirtfok, amelynek tetején a három lovas most állt, védelmet biztosított kikötője számára a legkegyetlenebb téli viharok ellen is.
James levezette őket a hosszú úton, amely a kikötőhöz vitt, és rámutatott egy fogadóra, amely előtt cégérként egy ősrégi hajó vasmacskája függött, amit gondosan fehérre mázoltak. Egy szerény istálló volt az oldalához biggyesztve, és amikor James belovagolt, egy szurtos külsejű fiú sietett eléjük.
– Tisztítsd meg a patájukat, adj nekik szénát és vizet, és csutakold le őket! – mondta James, miközben leszállt a nyeregből.
A fiú bólintott, és James folytatta:
– És mondd meg mindenkinek, akit érint, hogy személyes udvariasságnak tekinteném, ha ezek az állatok még reggel is itt lennének. – Hüvelykujjával aprócska jelet írt a levegőbe, és a fiú finoman bólintott.
– Mi volt ez? – kérdezte Owyn.
Miközben beléptek a Vasmacska fogadóba, James azt felelte:
– Csak egy szó a megfelelő fülekbe juttatva.
– Úgy értem, az, amit a hüvelykujjaddal és az ujjaiddal csináltál.
– Az az, ami a fiú értésére adja, hogy rám érdemes odafigyelni.
Az ivó nyomorúságos volt, és sötét, és James körbenézett, hogy szemügyre vegye a közönségét. Tengerészek és rakodómunkások, szerencselovagok, akik egy kihajózni készülő járművet keresnek, kétségbevonható erkölcsű hölgyek, valamint a banditák és tolvajok szokásos egyvelege nyüzsgött ott. James a terem hátsó részében álló egyik asztalhoz vezette a társait, és azt mondta:
– És most csak figyelünk.
– Mire? – kérdezte Gorath.
– Hogy a megfelelő személy felbukkanjon.
– Mennyi ideig várunk? – érdeklődött Owyn.
– Ebben a lyukban? Egy napig, legfeljebb kettőig.
Gorath csak a fejét rázta.
– Ti, emberek, úgy éltek, mint... az állatok.
– Nem olyan rossz, ha egyszer hozzászoksz, Gorath – mondta James. – Néhány helyhez képest, amit valamikor otthonomnak neveztem, ez egész jelentős fejlődés.
– Ez igen furcsa állítás olyasvalakinek a részéről, aki a fajtájának egy hercegét szolgálja – jegyezte meg Gorath.
– Ezzel egyetértek – mondta az apród –, de attól, hogy furcsa, még nem kevésbé igaz. Váratlan és nem mindennapi lehetőségem adódott, amellyel jobbíthattam a helyzetemen.
– Az én sorsom ennek épp az ellentéte – mondta Gorath. – Törzsfőnök voltam; tanácsért kerestek fel, és a népem vezérei körött volt a helyem. Most itt ülök a fajtám ellenségeivel a mocsokban.
James megjegyezte:
– Én senkinek nem vagyok az ellensége, amíg engem vagy az enyéimet nem bántja.
– Ezt elhiszem, apród – mondta Gorath –, noha összerándul minden izmom, amikor ezt a saját számból hallom. Azonban fajtád legtöbb tagjára ezt nem lehet elmondani.
– Soha nem akartam fajtám legtöbbjének nevében beszélni. Mint már észrevehetted, gyakran sokkal jobban lefoglal minket az, hogy egymást gyilkoljuk, mint az, hogy gondokat okozzunk az észak népeinek.
Gorath hirtelen felkacagott. Mind Owynt, mind Jamest elképesztette a hang, amely meglepően dallamos és telt volt.
– Mi olyan mulatságos? – kérdezte Owyn.
Gorath mosolya elhalványult, és azt mondta:
– Csak az a gondolat, hogy ha ti egy kicsit hatékonyabbak lennétek egymás legyilkolásában, nem kellene aggódnom egy olyan gyilkos kutya miatt, mint amilyen Delekhan.
Az önjelölt hódító említésére Jamesnek eszébe jutott, mennyire fontos, hogy kibogozzák a rejtélyt, hogy megtudják, melyik összeesküvés hátterében ki áll. Mindeddig úgy gondolta, hogy ez a Féreg, akárki is legyen ő, jelentős problémát jelentett a Pillérnek és Csúfolódóinak, valamint Arutha hercegnek és minden helyi nemesnek, akit zaklatott; azonban a szerep, melyet Delekhan terveiben betöltött, csak véletlen egybeesés volt, nem előre eltervezett dolog.
Az Éjsólymok nyilvánvalóan vagy a Féregnek, vagy a mordeleknek, vagy esetleg mindkettőnek dolgoznak. És ami Jamest igazán aggasztotta, az az volt, hogy talán megint mindannyian csak a pantathiánus kígyópapok bábjai. Valamikor fel kell hoznia a kígyókat Gorath-nak, de semmiképpen nem itt, nem ezen a nyilvános helyen.
A csaposnő, egy megtermett asszony, aki ifjabb korában talán szajha volt, azonban már nem támaszkodhatott megfakult szépségére, és nem kereshette meg azzal a kenyerét, odalépett hozzájuk, és gyanakvó pillantást vetve Gorath-ra megkérdezte, mivel szolgálhat. James sört rendelt, mire a nő elment. James folytatta az elmélkedést.
Valahol volt még egy játékos, valami olyan csoport, amelyik ezt az egész felfordulást irányította a Királyságban. Ezek lehettek a pantathiánusok, de valaki más is; és ez volt az, ami Jamest igazán aggasztotta. Ismét végigfutva azon, amit Gorath már számtalanszor elmesélt Aruthának és neki is, azt mondta:
– Sokat adnék azért, ha többet tudnék azokról a titokzatos alakokról, akiket ti Hatoknak neveztek.
– Keveset tudunk róluk – felelte Gorath –, kivéve Delekhan legközelebbi tanácsadóit, és én senkit nem ismerek, aki ténylegesen találkozott velük. Hatalmasak, és bőségesen ellátták a népemet fegyverekkel. Azonban Delekhan ellenfelei hirtelen eltűntek. Engem a tanácsba hívtak, majd elfogtak a Sar-Sargoth-ba vezető úton, és Narab, Delekhan tőtanácsadója bezárt egy föld alatti börtönbe.
James megjegyezte:
– Ezt a részt korábban nem említetted.
– Nem kérdeztétek, hogy mit csináltam, mielőtt Locklearrel találkoztam – mondta Gorath.
– Hogy menekültél meg?
– Valaki elrendezte – felelte Gorath. – Nem vagyok biztos benne, ki, de gyanítom, hogy egy régi... szövetségesem volt. Egy viszonylag nagy befolyással és hatalommal rendelkező asszony.
Jamest hirtelen nagyon érdekelni kezdte a dolog.
– Meglehetősen nagy befolyással kellett rendelkeznie, hogy Delekhan orra előtt kiszabadítson.
– Vannak sokan Delekhan körül, akik nyíltan nem szegülnének szembe vele, azonban örülnének, ha elbukna. Narab és a testvére is köztük vannak, de amíg a Hatok Delekhant szolgálják, ők is azt teszik. Ha bármi történne Delekhannal, mielőtt elég erősen magához kötné a törzseket, minden szövetség, melyet összekovácsolt, felbomlana. Még a saját feleségében és fiában sem bízik meg teljesen, és nem is ok nélkül. A felesége a hamandienek, a hópárducok főnöke, amely az egyik leghatalmasabb klán Delekhan saját klánja után; az meg nyilvánvaló, hogy a fiának ambíciói vannak.
– Boldog családnak hangzik – jegyezte meg Owyn.
Gorath felkuncogott a megjegyzésen, és a hangja gúnyossá vált:
– A népem tagjai ritkán bíznak meg abban, aki nem a saját családjuk, törzsük vagy klánjuk tagja. Ezeken túl vannak politikai szövetségek is, ám ezek néha annyira múlékonyak, mint az álmok. Természetünkből fakadóan nem vagyunk bizalomteli teremtmények.
– Ezt már megállapítottam – mondta James. – Ahogy a legtöbb esetben mi sem vagyunk azok. – Lassan felállt. – Bocsássatok meg! Egy percen belül itt vagyok.
Elment a csaposnő mellett, aki figyelemre sem méltatta, miközben az asztalhoz vitte a sört; emiatt Owyn arra kényszerült, hogy az italért saját, meglehetősen lapos erszényéből fizessen. Ez őt igen rosszkedvűvé tette, azonban Gorath mulatságosnak találta.
James odament, ahol egy férfi lépett ki a sötét szobából. A férfi sötét bőre és szakálla kesh ősökre utalt.
– Segíthetek? – kérdezte az, miközben egy pillantással felmérté az apródot. Kiejtése alapján született kesh volt. Vékony volt, és James veszélyesnek ítélte: noha rövidre nyírt szakálla már őszbe fordult, valószínűleg még elég erős volt ahhoz, hogy halálos ellenfél legyen.
– Te vagy ennek az intézménynek a tulajdonosa? – kérdezte James.
– Én vagyok – mondta a férfi. – A nevem Joftaz.
Hangját lehalkítva James azt mondta:
– Én itt olyan emberek érdekeit képviselem, akiket aggodalommal tölt el, hogy az utóbbi időben néhány üzletük rosszul sült el. Akad néhány nehézségük, amely olyan emberek tevékenységéből fakad, akik az utóbbi időben mind Romney-ban, mind nyugaton megfordultak.
Joftaz kutató pillantással nézte Jamest.
– Miért említed ezt nekem?
– Olyan helyen élsz, ahol sokan megfordulnak. Úgy gondoltam, talán hallottál valamit vagy láttál valakit.
Joftaz kedélyesen felnevetett, ám a kacaj egyáltalán nem volt meggyőző.
– Barátom, az én munkakörömet, illetve ezt a helyet tekintetbe véve nekem az az érdekem, hogy semmit ne halljak, senkit ne vegyek észre, no meg hogy keveset beszéljek.
James egy pillanatig a férfit tanulmányozta.
– Bizonyos információk értékesek lennének számomra.
– Mennyire értékesek?
– Az az információtól függ.
Joftaz körbenézett, és azt mondta:
– Rossz dolog rossz fülbe elsuttogva véget vethet egy ember életének.
– A tőr éles tud lenni – felelte James. – Ahogy a nyelved is.
– Másrészt szükségem van némi segítségre egy kényes ügy kapcsán, és a megfelelő emberért cserébe talán eszembe jutna néhány dolog, amit hallottam, vagy néhány arc, melyet láttam.
James bólintott.
– Segítene ebben a kényes ügyben némi arany?
Joftaz elmosolyodott.
– Kedvelem a gondolkodásmódodat, fiatalember. Hogyan szólíthatlak?
– Nevezz csak Jamesnek.
Egy pillanatra a férfi szeme felcsillant, és megkérdezte:
– És honnan jöttél?
– Legutóbb Sloop falvából, azelőtt pedig Romney-ból.
– Akkor az ember, akit keresel, az, aki nemrég Romney-ban járt, ott keveredett bele valamilyen ügybe?
– Valamilyen ügybe, igen, de mielőtt megbeszéljük, mit akarok tudni, tudnom kell az árat.
Joftaz azt felelte:
– Akkor, fiatal barátom, holtpontra jutottunk, mivel ha elmondom egy részét annak, hogy én mit akarok, akkor az egészet el kell mondanom, és ahogy a szólás tartja: aki A-t mond, mondjon B-t is.
James elmosolyodott, és azt mondta:
– Megbántottál, Joftaz. Mit kell tennem, hogy elnyerjem a bizalmadat?
– Mondd el, miért keresed ezeket az embereket!
– Amiért keresem őket, az nem több annál, mint egy szem a láncban. El kell vezetniük engem egy másik szemhez, valakihez, akivel néhány komoly ügyem van. Annak a kezéhez gyilkosság és árulás tapad, és én akasztófára juttatom, vagy a lábam előtt hal meg. Nekem mindkettő megfelel.
– Akkor te a király embere vagy?
– Nem közvetlenül, de mindketten sokra tartjuk a munkaadómat.
– Akkor esküdj meg Ban-ath-ra, hogy nem fogsz elárulni, és nyélbe üthetünk egy alkut.
James vigyora kiszélesedett.
– Miért épp a tolvajok istenére?
– Ki lenne jobb? Két olyan tolvajnak, mint mi!
– Akkor tehát Ban-ath-ra – mondta James. – Mit akarsz?
– Azt akarom, hogy lopj el valamit Silden legveszélyesebb emberétől, barátom. Ha ezt meg tudod tenni, akkor segítek neked, hogy megtaláld az embert, akit keresel. Feltéve persze, ha túléled.
James kacsintott.
– Én, lopni? Miért gondolod, hogy lopni fogok neked?
– Épp elég évet megértem ahhoz, hogy tudjam, nem a gólya hozza a gyereket, fiatalember. – Elmosolyodott. – Ha hajlandó vagy megesküdni Ban-ath-ra, akkor már korábban is jártál a kevésbé egyenes úton.
James felsóhajtott.
– Megszegném az igazmondási eskümet, ha ezt letagadnám.
– Jó, akkor térjünk a dolog lényegére. Pár percnyi sétányira innen van egy ház, amelyben egy Jacob Ishandar nevű ember lakik.
– Kesh?
– Sok kesh lakik errefelé. – Megbökte a saját mellkasát. – Mint például én. De ez az ember és néhány hozzá hasonló csak nemrég jött Sildenbe, kevesebb, mint két vagy három évvel ezelőtt. Valakinek a nevében tevékenykednek, és az a valaki úgy ül a hatalmas hálója közepén, mint egy pók, és ahogy a pók, ő is érzékeli hálójának minden rezzenését.
James bólintott.
– Arról a valakiről beszélsz, akit Féregnek hívnak?
Joftaz biccentett egyet, jelezve, hogy ez a helyzet.
– Ez soha nem volt az a közösség, amelyet az emberek békésnek hívnának, de egy bizonyos módon rend uralkodott. A Féreg embereivel – Jacobbal, és két másikkal, akiket Linsey-nek és Franklinnek hívnak – vérontás és fájdalom jött, jóval több annál, mint amit egy olyan embernek, aki a mi munkakörünkben dolgozik, érdemes elviselnie.
– Mi van a helyi tolvajokkal és azokkal, akiknek Rillanonnal és Krondorral vannak kapcsolatai?
– Mind elment, kivéve jómagamat. Néhányan elmenekültek, mások... eltűntek. Az összes tolvaj, akivel ma Sildenben felvehetném a kapcsolatot, mind a Féreg embere lenne. Mivel születésem szerint kesh vagyok, azt hiszem, ezek az emberek nem jöttek rá, hogy én is azok közé tartozom, akiket el akarnak pusztítani. Még van belőlünk néhány itt, Sildenben, de noha itt maradtunk, nem folytatunk semmiféle üzletet, kivéve azt, amit a felszínen csinálunk, mint amilyen például ez a fogadó. Ha ezeknek a betolakodóknak a vállalkozása elbukna, közülünk elég sokan visszatérnének ide, és visszakövetelnénk, amit elvettek tőlünk.
James az állát vakargatta, miközben gondolkozott.
– Mielőtt beleegyezem, hadd mutassak neked valamit. – Elővette az ezüst pókot. – Ismered ezt?
– Láttam már ilyet – felelte a fogadós. – Ritka jószág, így ha egy az utamba kerül, megjegyzem. Egy kovács készíti őket, aki a Nyugalom Csúcsai között, egy faluban lakik. Azok, amelyek a Királyságba kerültek, Jelzőfokról vagy Papsajtrévéből jöttek. – Kivette a pókot James kezéből, és megvizsgálta. – Láttam gyenge másolatokat is, de ezek sokkal finomabb darabok. Nem tudod így megmunkálni és megedzeni az ezüstöt, hacsak nem ismered a mesterfogásokat.
– Furcsa madár az, aki ilyen tárgyat vásárol.
Joftaz elmosolyodott.
– Legnagyobbrészt éjszakai madarak veszik. Veszélyes játékot játszol, barátom. Pont az az ember vagy, akit én keresek.
– Nos, akkor meg tudod nekem mondani, ezt kinek adtad el?
– Igen, meg tudom, sőt, többet is tudok. – Joftaz arcáról leolvadt a mosoly – De addig nem beszélek, amíg el nem intéztél nekem egy ügyet.
– Akkor térj a részletekre!
– Ez az ember, akit említettem, Jacob Ishandar a főnöke azoknak, akik az utóbbi években érkeztek Keshből. A birtokában van egy táska – széttárta kezet, mutatva, hogy a táska akkora, mint egy nagyobb erszény vagy egy övtasak –, és annak a táskának a tartalma elég értékes ahhoz, hogy a teljes jövő évre veszélybe sodorja Jacob itteni működését.
– És azt akarod, hogy lopjam el azt a táskát?
Joftaz bólintott.
– Azt hinném, hogy magad is képes vagy végrehajtani ezt a feladatot – jegyezte meg James.
– Talán, de nekem továbbra is itt kell élnem Sildenben, akár sikerrel, akár bukással végződik a próbálkozás. Ha te elbuknál, én még mindig itt maradhatok.
– Értem. Mi van a táskában?
– Boldogság Szíve – mondta Joftaz.
James egy pillanatra lehunyta a szemét. A Boldogság közönséges kábítószernek számított a legtöbb keshi város szegénynegyedében, és időről-időre a Királyságban is feltűnt, főleg Krondorban és a többi kikötővárosban. Borban vagy vízben feloldva, kis mennyiségben fogyasztva örömteli eufóriát idéz elő egy egész éjszakára. Egy kicsivel nagyobb adag a tökéletes boldogság állapotába juttatja a használóját, ami napokig is eltarthat. Azonban ha az adag túl nagy, a fogyasztója elveszti az eszméletét.
Ám a Boldogság Szíve már más tészta volt. Az a kábítószer esszenciája volt, melyet valamilyen módon sűrítettek, hogy könnyebb legyen a szállítása. Amikor árusításra kerül, összekeverik valami ártalmatlan porral, leggyakrabban porcukorral vagy akár liszttel; bármivel, ami oldódik. Amikor a város utcáin árulták, egységnyi súly belőle ezerszer többet ért, mint a Boldogságból.
– Egy akkora méretű táska ér...
– Eleget ahhoz, hogy biztosak lehessünk abban, Jacobnak futnia kell majd az életéért, amikor a Féreg rájön; és mindenki más, aki felelősnek tekinthető – mondjuk Linsey és Franklin – vele fog menekülni.
James közbevágott:
– És hagy egy megüresedett helyet, amit te elfoglalhatsz, és újra elindíthatod a helyi üzelmeidet, ráadásul olyan módon, amely jobban az ínyedre van. – Szemét összehúzva James hozzátette: – És ráadásul az, aki megleli az anyagot, türelmetlen vásárlókat fog találni, akik hajlandók tökéletesen titokban tartani, honnan jutottak a kábítószerhez. Így a megtaláló óriási haszonhoz jut.
Joftaz mosolyogva válaszolt:
– Nos, ez így van.
– Tehát ha megszerzem azt a táskát, akkor azzal a Féreg sildeni ügynökeit kiszorítod az üzletből, ráadásul a folyamat során kész vagyonra teszel szert.
– Ha minden jól alakul.
– Én és a barátaim a sarokban leszünk – mondta James. – Ha végeztél, mondd el, hova kell mennem, és mit kell tudnom.
– Az ivót éjfélkor zárjuk. Várd meg, amíg azzal végzek, aztán meglátjuk, mire is van szükséged.
James visszament az asztalukhoz, és Owyn megkérdezte:
– Mit tudtál meg?
– Hogy az életben semmit nem adnak ingyen – sóhajtott James, miközben leült, és székét hátrabillentve a falnak dőlt. Felkészült egy hosszú, egész délutánt felölelő várakozásra.

 

A ház nyilvánvalóan üres volt, a lakói valamilyen ügyben távol jártak. Gorath azt az utasítást kapta, hogy várjon néhány házzal lejjebb, és figyelje, hogy nem jön-e valaki a kikötő felől. Owyn az utca másik oldalán ácsorgott, és a másik irányba figyelt. Mindketten beleegyeztek, hogy segítenek, de mindketten kifejezték kétségeiket azzal kapcsolatban, hogy vajon bölcs dolog volt-e ezt elvállalni.
James gyorsan megvizsgálta az ajtót, hogy van-e valami feltűnően riasztó jel, de nem talált semmit. Úgy látta, hogy a zár egy meglehetősen könnyen feltörhető darab, azonban a biztonság kedvéért végigfuttatta ujjait az ajtófélfán. Meglepetésére talált egy hasadékot a fában, amely megmozdult az ujja alatt. Óvatosan megnyomta, és egy halk kattanást hallott belülről. Erősebben megnyomva megmozdult a fa. Mögüle egy fémdarab bukkant elő.
James előhúzott egy rézkulcsot a fában levő rejtekhelyről. Majdnem felkacagott. Ez egy régi, nagyon egyszerű trükk volt, és két célt is szolgált a kulcs soha nem veszett el, ha a tulajdonosnak sietősen kellett valahova távoznia; valamint semlegesítette a belül leselkedő csapdákat. James úgy vélte, nappali fényben is órákig keresgélhetett volna, látás alapján akkor sem találta volna meg, de egy öreg tolvaj egyszer megtanította neki, hogy ne csak a szemében, a többi érzékszervében is bízzon, például a tapintásában. Ha az ember végigfuttatja ujját az ajtófélfán, annak néha egyetlen eredménye van: szálkák az ember ujjában. De ezt a kattanást hallva James úgy érezte, megérte az összes óra, amelyet azzal töltött, hogy szálkákat halászott ki a hüvelykujjából.
James még mindig térdelt, úgy lökte be résnyire az ajtót. Figyelt minden jelre, amely esetleg egy újabb csapdára utalhat. Ha térdel, az ajtó irányába célzott nyílvesszők a feje felett repülnek el.
Az ajtó könnyedén kitárult, és semmiféle eszköz nem küldött halált felé. Gyorsan belépett az ajtón, és becsukta maga után. Nem mozdult, úgy vizsgálta végig a szobát. Soha nem lehet tudni, hogy hol rejti el valaki az értékeit, de a legtöbb ember kiszámítható volt. Azonban most úgy vélte, hogy ennek a helynek a tulajdonosa nem olyan, mint a „legtöbb ember”, hanem olyasvalaki, aki valahogy kiszámíthatatlanul cselekszik. Így az első dolga az volt, hogy olyasvalamit keressen, ami nem helyénvaló.
A szoba jellegtelen volt. Egy egyszerű asztal, egy hatalmas, tört vonalú ruhásszekrény, és egy ágy. Egy ajtó vezetett a hátsó udvarra, ahol bizonyára a melléképületek vannak. Volt még egy tűzhely, amely felett cserepes virágok álltak egy széles párkányon, és a tűzhely mellett egy ajtó vezetett egy kicsi konyhába.
Aztán valami feltűnt Jamesnek. Cserepes virágok? Odament, hogy megvizsgálja őket. Ki voltak száradva, és halódtak, és James azt is tudta, miért. Nem emlékezett a növényfaj nevére, de Anita hercegnő sokat szenvedett, hogy felnevelje ugyanezeket a növényeket Krondorban, a kertjében. A hercegnő azt mondta, hogy ezeket a virágokat nehéz olyan helyen felnevelni, ahol a talajnak akkora a sótartalma, mint a palota melletti kertben, és hogy ezek sok napfényt is igényelnek.
James csöndben eltöprengett, hogy egy gyilkos banda vezére vajon miért nevelget egy ilyen Sildenhez hasonló lepratanyán cserepes növényeket a kandallópárkányán? Óvatosan megemelte a cserepeket, egyszerre csak egyet, míg végül kezébe került az utolsó a jobb oldalon. Könnyebb volt, mint a többi. Megemelte a növényt, és az könnyen kijött, még föld sem tapadt a gyökereihez. James egy csomagot talált alatta. Visszatette a növényt a cserépbe, és kinyitotta a csomagot. A ház egyetlen ablakán beszűrődő halvány fényben James épp azt látta, amire számított: enyhén sárgás színű port.
Visszakötötte a csomagot, és az ajtóhoz sietett. Egy hátravetett pillantással megbizonyosodott afelől, hogy véletlenül sem mozdított el semmit. Kicsusszant az ajtón, és becsukta maga után. Bezárta, majd visszatette a kulcsot, így újra aktivált minden csapdát, mely az óvatlanokra leselkedett az ajtó másik oldalán.
Elindult, és egyetlen pillantást sem vetett a barátaira. Visszatértek a Vasmacska fogadóba. Amikor a hátsó ajtóhoz értek, amelyet Joftaz hagyott nyitva a számukra, Jamesen végigfutott az izgalom. Nem számít, bármilyen magas rangra emelkedik is a király szolgálatában, mindig lesz egy része, amely örökre Sebes Jimmy marad majd.
Bent átadta a tasakot Joftaznak, és így szólt:
– Nos, akkor az alku rád eső része következik.
Joftaz egy pillanatig az erszénnyi port csodálta, majd letette a söntéspult mögött.
– Ahhoz, hogy megtaláld annak a póknak a tulajdonosát, először meg kell keresned a kereskedőt, Abukot. Az elmúlt két évben négy ilyet adtam el neki.
James elővette a kémlelőüveget.
– És erről mit tudsz?
Joftaz megcsodálta az üveget, és a szeméhez tartotta. A szeme elkerekedett, letette az üveget, és gyorsan körbenézett a helyiségben.
– Ez egy veszélyes holmi, barátom.
– Miért?
– Megmutatja a titkokat, és néhány titok olyan értékes, hogy érdemes ölni is azért, hogy megőrizd, vagy azért, hogy felfedd. – Visszaadta a kémlelőüveget Jamesnek. – Hallottam már ilyenekről. Jelentéktelen kinézetűek, de sokat érnek. Egy ilyen üveggel átlátsz az illúziókon, meglátod a csapdákat és a rejtekhelyeket. Úgy hallottam, hogy hadvezérek számára készítenek ilyen üvegeket, hogy átlássanak a ködön és a csatamezők füstjén.
– Tudod, hogy ki adhatta ezt el?
– Ismét azt mondom, hogy Abuk. Ha bármely más helyről került volna hozzátok ez a tárgy, nem mernék tippelni, de ha a pók közelében találtátok, akkor gyanítom, hogy mindkettőt ő adta el, ráadásul ugyanannak az embernek.
Akkor ma éjszakára szükségünk van egy szobára, barátom, és holnap Abuk keresésére indulunk.
Kezet ráztak, és Joftaz azt mondta:
– Jól szolgálod a királyodat, új öreg barátom, mivel nem csak az Éjsólymokat kutatod fel, akik sötét gyilkosságokat követnek el az éjszaka legsötétebb órájában, hanem Sildent is megszabadítod a Féreg jelentette dögvésztől. Jacob és társai rajta lesznek az első hajón, amely távoli földek fele indul, mihelyt ennek a dolognak a híre a munkaadójuk fülébe jut. Most elvezetlek a szobátokhoz, aztán megkeresek egy bizonyos pletykaárust, hogy terjessze el a hírt, miszerint három jelenleg Sildenben lakó kesh úriember éppen most adott el egy nagy adag Boldogság Szívét egy csempésznek, aki a Roldemi Királyság szigete felé hajózott ki.
Joftaz felvezette őket egy szobához, jó éjszakát kívánt nekik, és tájékoztatta őket, hogy Abukkal a Sildenből Lytonba vezető úton találkozhatnak, és hogy a kereskedő várhatóan pár nap múlva érkezik vissza. James kiválasztott egy ágyat, és szinte azonnal elaludt. Úgy érezte, végre tett némi előrelépést a rejtélyek megoldásában.

 

 

9.
Gyanúsított

Az öszvérek lassan baktattak az úton.
A kocsit semmi mással nem lehetett összetéveszteni. James és társai egy napnyi lovaglásra jártak Sildentől, amikor előbukkant egy kanyar mögül. A zöld kocsi oldalán hatalmas vörös betűk virítottak és hirdették: „Abuk. Pompás árukkal kereskedem”. A bakon egy megtermett, bikanyakú férfi ült, fejét pompás égővörös sörény díszítette, és hosszú szakálla az övéig ért. Ha egy törp több mint hat láb magasra nőne, akkor pont így nézne ki, gondolta James, amikor megálltak a szekér előtt.
– Te vagy Abuk, a kereskedő? – kérdezte James hangosan.
A kereskedő visszafogta öszvéreit.
– Ez a nevem, és óriási betűkkel fel is van írva a kocsim oldalára, idegen, így vagy nem tudsz olvasni, vagy nem látod a szembetűnőt. Én vagyok Abuk.
Jamea elfintorodott a szembetűnőre vonatkozó megjegyzés hallatán.
– Hát, az is lehetne, hogy elloptad Abuk kocsiját.
– Ez igaz, és ugyanúgy le is vághattam a haját és a szakállát, hogy elkészítsem az álöltözékemet. De nem tettem. – A férfi végignézett az előtte álló három lovason. – Mit tehetek értetek?
– Információt szeretnénk vásárolni.
– Gyakran az információ a legjövedelmezőbb portékám – jegyezte meg Abuk.
James olyan közel léptetett lovával a kocsi bakjához, hogy odanyújthassa az ezüst pókot.
– Meg tudod mondani, kinek adtad ezt el?
– Igen – felelte Abuk. – Egy kisebb összegért, mondjuk száz aranykoronáért meg tudom mondani.
James elvigyorodott, de mosolyában semmi más nem volt, csak puszta fenyegetés.
– Mi meg elintézhetjük neked, hogy elcseveghess a királyi vallatómesterrel arról, hogy milyen szerepet játszottál annak az ötven lándzsásnak a halálában, akik a király személyes testőrségében szolgáltak.
– Micsoda? – kérdezte a megdöbbent Abuk. – Ötven királyi lándzsást meggyilkoltak?
– Romney-ban – közölte Owyn.
A kereskedő egy pillanatig csendben ült, és ha James emberismerete nem csalt nagyon, akkor a túlélési esélyeit latolgatta, míg a mérleg másik serpenyőjében a lehetséges haszon volt. Végül azt mondta:
– Azért a tettért én egyáltalán nem vagyok felelős, én csupán olyan holmikat árulok, amelyeket a törvény nem tilt. – Visszaadta a pókot Jamesnek. – Két ilyen eszköz volt a készletemben, mindkettőt északon adtam el. Egy gyenge másolatot egy Michael Waylander nevű férfi vett meg Sloopban, aki Romney városában igen fontos tagja az üvegesek céhének. A másikat egy olyan ember vette meg, akinek a nevét nem tudom, de azt igen, hogy északról származik.
James megmutatta Abuknak a kémlelőüveget.
– És ezzel mi van?
– Ezzel bebizonyítottad, hogy az általad keresett ember az, akit az előbb említettem, mivel ő vette meg ezt az üveget is. Mindkét holmit Malak Keresztjében a Királynő utcája nevű fogadóban adtam el neki. Megkérdezhetitek a fogadóst is, úgy tűnt, ő ismeri ezt az embert. Az alapján, amit ott hallottam, az illető kivételesen jó sakkjátékos.
– Ha Malak Keresztjében találkoztál vele, akkor miért mondtad azt, hogy északról való?
– Mert véletlenül meghallottam, amikor a fogadós megkérdezte tőle, hogy szándékában áll-e visszatérni északra, és a férfi azt válaszolta, hogy tulajdonképpen épp hazafelé tart.
Jamesen látszott, hogy nem örül.
– Akkor vissza kell mennünk Malak Keresztjébe.
– Egy aprócska fizetség ellenében talán meg tudnám spórolni nektek azt az utazást.
James megkérdezte:
– Mennyire aprócska?
– Egy tucat aranykorona, úgy vélem, megtenné.
– Én azt hiszem, öt is elég lesz, és nem említem meg a nevedet, amikor a király főinkvizítorával beszélek.
– Megegyeztünk – mondta Abuk.
James odaadta neki a pénzt, és a férfi azt mondta:
– Most hirtelen eszembe jutott, hogy az illető megemlítette Kenting Futása városát.
James Owynra nézett, aki bólintott.
– Ismerem. Északra van az én Corvallis bácsikám Cavell községben levő otthonától.
Abuk Owynra bámult.
– Corvallis báró a te nagybátyád?
– Igen – felelte Owyn.
– Ismerem őt – mondta Abuk. – Harapós kedvű öregúr, már ha nem haragszol, hogy ezt mondom.
Owyn elvigyorodott.
– Ezt senki nem vitathatja, aki ismeri őt.
– Ha végeztünk...? – kérdezte Abuk Jamestől. James intett, hogy igen, mire az élénkzöldre pingált szekér ismét elindult előre.
Miután Abuk hallótávolságon kívül volt, James Owynhoz fordult.
– Te mit gondolsz? Malak Keresztje, vagy inkább északra induljunk, Kenting Futásába?
– Kenting Futása kicsi város, alig több, mint egy tucat üzlet és fogadó – mondta Owyn. – Leginkább földművesek és kisbirtokosok élnek azon a területen. Nem túl sok olyan férfi lakhat ott, aki megfelel az általunk keresett ember leírásának.
– Az jó – mondta Gorath –, mivel az időnk egyre fogy. Már több mint egy hónapja, hogy elhagytam az otthonomat, és amíg mi információk után kutatunk, Delekhan hatalma egyre nő. Az semmire nem lenne jó nekünk, ha ügy jönnénk rá, mik is a tervei, hogy látjuk, amint megvalósulnak.
– Ez jogos – mondta James, és megfordította a lovát. – Induljunk észak felé! – Megsarkantyúzta hátasát, és könnyű vágtában elindult. Néhány perccel később utolérték és lehagyták Abukot, és búcsút intve neki tovább követték az utat.

 

Az utazás, miután találkoztak Abukkal, és mielőtt elérték Romney városát, esemény nélkül telt. Romney-ban megálltak, hogy lovat cseréljenek, és hogy megtudják, vajon a dolgok lecsillapodtak-e már.
Michael Waylander, Damon Reeves és Arle Steelsoul megszívlelte a gróf figyelmeztetését, és az üzenet megérkezése után pár napon belül megjelentek nála. Most be voltak zárkózva, és komoly megbeszélést folytattak a többi céh vezetőjével, hogy véget vessenek a rivális céhek közötti küzdelemnek a városban. Romney-ban a rend kezdett lassan helyreállni.
Másnap reggel James, Gorath és Owyn pihent lovakon folytatták útjukat, és tovább vágtattak észak felé, keresztül a dimbes-dombos szántóföldeken, amelyek a Rom-folyót szegélyezték. A folyó mentén fekvő városok és falvak jellegtelenek voltak, nagyon hasonlítottak Sloop falura, és olyan nevekkel bírtak, mint Zöldföld, Hobbs, Tuckney, Prank Sziklája, és Messzelátó. Napokon át lovagoltak, mindig feszült figyelemmel, és végig egyenletesen gyors tempót diktálva végül elérték a Cavelltől délre elterülő vidéket. Számos alkalommal nyargaltak el felfegyverzett férfiakból álló csoportok mellett, de egyik sem hívta ki őket, és végül minden kellemetlen esemény nélkül megérkeztek.
Egy útkanyarban befordulva átmentek egy kis hídon, amely egy gyorsfolyású patak fölött ívelt át. James lenézett, és megjegyezte:
– Ez elég mély!
– Még mélyebb is, mint amilyennek látszik – mondta Owyn. – Nem egy idióta fulladt bele, amikor megpróbálta átúszni. Ez a Rom-folyó egyik mellékfolyója, amely ott fut le a hegyekből. – Nyugat felé mutatott, ahol meredek sziklafalak emelkedtek. – hadd mutassak nektek valamit! – tette hozzá, miközben lekormányozta lovát az útról.
Egy öreg, poros országútra tértek rá, amelyet számos helyen benőtt a fű, és amelyet nyilvánvalóan régóta nem használtak. Gorath megjegyezte:
– Friss nyomokat látok. Valaki nemrég erre lovagolt.
– Kétségtelenül – mondta Owyn. – Amikor megkerüljük ezt a kanyart, majd meglátjátok, hogy miért.
Végigkövettek egy éles kanyart, ahol egy sziklafal emelkedett a fejük fölé, majd megálltak. Előttük hatalmas sziklák magasodtak pontosan háromszáz lábnyira a fejük fölé, és a sziklákról egy lenyűgöző vízesés zuhogott alá harsogva. A sziklafal mindkét oldalon meredeken emelkedett, és sűrű erdő borította.
– Cavell járatai – mondta Owyn.
– Az meg mi? – kérdezte James.
– Így hívják a patakot. És ugyanígy hívjuk az öreg vár alatti alagutakat is. – A sziklák teteje felé mutatott, és a szemét meresztgetve James ki tudta venni a szürke építményt, amely a sziklák csúcsán pihent.
– Honnan tudtál erről?
Owyn visszafordította a lovát, és azt mondta:
– Amikor kisfiú voltam, számos alkalommal jöttünk ide. Gyakran játszottam az unokatestvéremmel, Ugyne-nel a járatokban, melyek tulajdonképp egy hatalmas alagút- és barlangrendszert alkotnak a régi erődítmény alatt. Az ősi időkben raktározásra használták, de most a legnagyobb része elhagyatott. – Amikor a szemük elől eltűnt a vízesés, hátramutatott. – Még egy rejtekhely is van a vízesés mögött, már ha tudod, hol keresd. Ugyne és én akkor találtunk rá, amikor a járatok várhoz közelebbi része felől jöttünk. Akkor én kilencéves voltam, ő meg alig nyolc. Levetkőztünk, és bementünk a patakba úszni egyet. Majdnem halálra fagytunk; a víz tulajdonképp hóolvadék, amely a felettünk magasodó hegyvonulatról folyik lefelé. Ugyne kapott is egy elég csúnya verést az apjától. A nagybátyám soha nem tett féket a dühére, legalábbis amióta én ismerem. Persze ez nem gátolta meg sem Ugyne-t, sem engem, hogy továbbra is ott játsszunk.
– Hányan tudnak a járatokról? – kérdezte James.
– A legtöbb helybéli tud arról, hogy vannak alagutak az öreg vár alatt. Néhányan talán még azt is sejtik, hogy a vízesés alatt van egy rejtekhely. De azt kétlem, hogy a családon, a vén őrparancsnokon és talán egy vagy két régi szolgán kívül bárki akár a leghalványabban is sejtené, hogy hol van. Meglehetősen jól el van rejtve.
Folytatták útjukat Cavell felé, és a délután közepe táján meg is érkeztek. Amikor letértek az útról, és a település már látótávolságon belül volt, James ámulva mondta:
– Ahhoz képest, hogy csak egy falu, meglehetősen virágzó település.
Owyn felkacagott.
– Azt meghiszem! Néhány száz évig falu volt, de körülbelül ötven évvel ezelőtt forgalmas mezőgazdasági központtá vált. Mióta nagyjából három évvel ezelőtt az öreg várkastély leégett, és a nagybátyám arra kényszerült, hogy leköltözzön a faluba, minden üzlet itt folyik. Úgy vélem, itt a faluban hozzá és a háztartásához tartozik a házak egyharmada.
– Leégett? – kérdezte Jimmy, miközben elérték a külső épületeket. – Mi történt?
– Senki nem tudja – felelte Owyn. – A történet szerint a nagybátyám megbízásából valaki dolgozott valamin az egyik alsóbb teremben, és kitört egy tűz, amely végigfutott az egész épületen. A vár teljesen kiégett, és már nem volt biztonságos benne élni. Az egyik alsóbb alagút már be is omlott, az, amerre a nagybátyám a borospincéjét bővítette ki. Az unokatestvérem, Neville abban az omlásban halt meg. Néhány évvel volt idősebb, mint Ugyne és én. Furcsa fiú volt; nekem mindig úgy tűnt, hogy az apja nem igazán szerette. Mindig Ugyne volt Corvallis bácsi kedvence. – Owyn egy pillanatra beleveszett az emlékeibe, majd visszatért a jelenbe. – Mindenesetre az alagsort lezárták, és az unokatestvérem holtteste még mindig ott fekszik többtonnányi szikla alatt.
– A tűz onnan nem messze tört ki, és a szolgálólány, akit felelősnek tartanak érte, meghalt a lángokban, így senki nem tudja biztosan, hogyan is kezdődött. Alulról tört fölfelé, meggyengítette a gerendákat, és ez ahhoz vezetett, hogy a falak és a padlók beomlottak. A nagybátyám mindenkinek azt mondja, hogy majd mindent helyreállíttat, és valamikor majd visszaköltözik, de mindezidáig ennek nem sok jelét mutatta.
Végigügettek a falu főutcáján, egy széles úton, amely egy nagy térben végződött. A teret egy szökőkút uralta, és három másik út futott ki belőle, ahhoz képest, amelyen most lovagoltak, meglehetősen furcsa szögben.
– Az a ház ott – mondta Owyn, és elfordította a lovát. Megkerülték a szökőkutat. Át kellett vágniuk a délutáni piacon, de a vásárlók és az árusok legnagyobb része nem sok figyelmet fordított a három lovasra, noha egy vagy kettő egy második pillantást is vetett Gorath-ra.
Amikor odaértek a báró háza elé, egy istállófiú szaladt ki, és felkiáltott:
– Owyn úr! Már évek óta nem járt itt!
Owyn elmosolyodott.
– Helló, Tad. Most te viseled gondját a lovaknak?
A fiú, aki nem lehetett több tizenkét vagy tizenhárom évesnél, bólogatott.
– Igen, uram. Most, hogy nincs rendes istállónk, a báró a vendégei hátasait odaát tartja a fogadóban. – Egy fogadóra mutatott, amely közvetlenül szemben volt a báró házával. Egy fából faragott kacsafej lógott előtte. – Foglalok maguknak szobát.
Owyn ismét elmosolyodott.
– Arra célzol, hogy a nagybátyám nem lesz boldog, hogy láthat, és nem fog felajánlani nekem egy szobát?
A fiú bólintott.
– Mostanában senkit nem lát igazán boldogan, Owyn úr. Ha egyedül érkezett volna, talán felajánlotta volna, de így, a barátaival...? – Bocsánatkérően mosolygott, és nem mondott többet.
Owyn elküldte őt a lovakkal és azzal az utasítással, hogy foglaljon le nekik egy nagy szobát az éjszakára.
Felsétáltak a hatalmas házhoz vezető lépcsőkön. James körbepillantott, és azt mondta:
– Ez a ház eltörpíti a többit a faluban.
Owyn elmosolyodott a tények ilyen mértékű szépítésén. A falu többi része egyszerű zsúpfedeles vessző- és vályogkunyhókból, valamint néhány kétszintes faházból állt, melyek előtt apró kertek díszelegtek. Csupán a fogadók épületei voltak méltó párjai a báró lakhelyének.
– Ez régebben egy fogadó volt, de nehéz idők jöttek rá. A nagybátyám megvásárolta, és átalakította a saját házává. Van egy istálló a hátsó részén, de azt a személyes testőrei foglalják el. – Hangját lehalkítva Owyn hozzátette: – Mint számos kisebb nemesnek, a nagybátyámnak is nagyobb a rangja, mint amennyi a pénze. A bevételei szerények, a Cheam hercegének fizetendő adók jelentékenyek, és a nagybátyám soha nem volt az, amit vállalkozó szellemű embernek nevezhetnénk.
Kopogtattak, és az ajtó résnyire kinyílt. Egy középkorú szolgálóasszony kukucskált ki, és amikor meglátta Gorath-t, aki páncélban álldogált előtte, a szeme elkerekedett, és arca elfehéredett.
– Szervusz, Miri – mondta Owyn, és az asszony látóterébe lépett. – Minden rendben. Velem vannak.
– Owyn úr – mondta az asszony, és szélesre tárta az ajtót.
– Megmondanád, kérlek, Corvallis bácsinak, hogy itt vagyunk?
Az asszony bólintott, és elsietett. Néhány perccel később egy magas férfi érkezett az üdvözlésükre, aki bársonyzubbonyt és csipkebetétes inget viselt, és ujjain túlságosan is sok gyűrű ékeskedett, és azt mondta hűvös hangon:
– Unokaöcsém, nem hallottunk arról, hogy jössz. – Rosszalló pillantást vetett James és Gorath felé.
– Minden rendben, bácsi. Tudom, hogy alkalmatlankodunk, de a szállásunkat már elrendeztük, a fogadóban lakunk majd a tér túloldalán. Hadd mutassam be neked James úrfit, Arutha főherceg apródját, és a társunkat, Gorath-t! Uraim, ez itt a nagybátyám, Corvallis, Cavell bárója.
A Krondor nagyhercegével való kapcsolat említésére Corvallis báró modora egy kicsit enyhült. Biccentett James felé, és azt mondta:
– Úrfi. – Ránézett Gorath-ra, és mintha nem tudta volna, hogy őt hova tegye, azt mondta: – Tünde úr, üdvözlöm önöket. – Széles mozdulattal intett, és hozzátette: – Kérem, csatlakozzanak hozzám a fogadószobámban, mindjárt hozatok bort. – Intett a szolgálónak, és azt mondta: – Miri, egy üveg bort, és négy serleget!
Követték a bárót végig egy hosszú folyosón. Átmentek azon a szobán, mely valamikor az egykori fogadó ivója lehetett, és amelyet most számos különböző szobára választottak szét. Az előszoba végében látható volt a fenti szobákhoz vezető hátsó lépcső, és James szórakozottan eltöprengett, hogy vajon meghagyták-e a régi söntéspultot. De úgy tűnt, soha nem fogja megtudni, mivel a sarkon befordultak egy szobába, melynek két hatalmas ablaka a falu főterére nyílott. A báró három szék felé intett, maga pedig helyet foglalt egy negyediken.
– Mi hozta önöket Cavellbe, úrfi?
– A herceg ügyében járunk – mondta James. – Volt egy kis gond lenn, Romney-ban, és ebből kifolyólag kivizsgáljuk azokat a szóbeszédeket, melyek szerint az Éjsólymok visszatértek a Királyságba.
Az Éjsólymok említésére a báró szinte kipattant a székéből.
– Szóbeszédek! – kiabálta. – Azok nem szóbeszédek! Gonosz gyilkosságok folynak itt északon, és én már el is küldtem a jelentést hűbéruramnak, Cheam hercegének. Három alkalommal próbáltak meggyilkolni!
James megpróbált aggódónak tűnni.
– Pont ezek azok a dolgok, amelyek miatt ideutaztam. A nagyherceg kérlelhetetlen, ahogy testvére, a király is – lehet, hogy Lyamnak sejtelme sem volt, mi folyik itt, de James már régen megtanulta, hogy nagyon hatásos tud lenni, ha időről-időre elejti a király nevét –, és nem tűrhetik el, hogy a nemeseiket indokolatlanul lemészárolják.
Úgy tűnt, a király említésekor a báró szinte teljesen megnyugodott.
– Jó, éppen ideje volt.
– Miért nem mondja el nekünk, mi történt? – kérdezte James.
A báró arca ismét elvörösödött az indulattól, gyorsan és dühösen beszélni kezdett:
– Három évvel ezelőtt egy szolgálólány meghalt egy tűzben, amely az elhagyott borospince közelében tört ki. Abban az időben azt gondoltam, az egyszerűen egy tragikus baleset volt, de most meg vagyok győződve róla, hogy az csak az első kísérlet volt a meggyilkolásomra.
– Egy évvel ezelőtt, amikor vadászni voltam, egy csapat lovas – mind feketébe öltözve – jelent meg a hegyoldalon, és fegyverüket kihúzva felénk vágtáztak. Csak egy kopóim által felriasztott róka mentette meg az életemet, mivel amikor az állat átszáguldott a mezőn a támadók előtt, az őt üldöző kutyák miatt a lovaik megriadtak. Aznap elvesztettem a legjobb kopómat.
Intett az ajtóban feltűnő Mirinek, hogy szolgálja ki a vendégeket.
– Aztán múlt hónapban lesből rám lőtt egy férfi. A nyílvessző elszakította a tunikámat, itt. – A vállára mutatott. – Ha egy arasznyival lejjebb megy, én már halott lennék.
James Owynra pillantott, aki egy apró bólintással jelezte, hogy a báró nem túloz.
Corvallis báró folytatta:
– Nem merem elhagyni a saját házamat, csak néha-néha megyek át a fogadóba, de akkor is csak úgy, hogy minden oldalról a testőreim vesznek körül. A lányom nem engedelmeskedik nekem, úgy rohangál a mezőn, mint egy közönséges gyerek, és mindenféle megkérdőjelezhető viselkedésű gyülevész népséggel találkozgat. Az ő korában már tisztességes udvarlókat kellene fogadnia, ő meg ehelyett a réten sétálgat egy... hitvány alakkal, aki édes hazugságokkal teszi neki a szépet.
Owyn megpróbált komolyan nézni, de valami nyilvánvalóan mulattatta. Megkérdezte:
– Ki ez az alávaló teremtmény, bácsi?
– Egy üzletember! Ugyne-nek bárók, grófok vagy akár hercegek udvarlását kéne fogadnia, nem pedig egy közönséges kereskedőét. A kereskedelmi ügynököm, Myron is szereti őt, és noha ő is alacsony születésű, neki van némi kapcsolata a nemességgel. Azt még elviselném, ha ő kérné meg a kezét, már ha Ugyne végre lecsillapodna. Ám ő tele van hóbortos, romantikus és kalandos ábrándokkal, ami épp eléggé bosszantó jellemvonás akkor is, ha fiúról van szó, azonban egy lányban teljeséggel elfogadhatatlan.
– A káosz eme ügynökének neve is van, bácsi? – érdeklődött Owyn.
Corvallis szinte kiköpte a választ:
– Navon du Sandau! Tudom, hogy gazember. Drága kelmékből készült ruhákat visel, és a leggyönyörűbb fekete lovon lovagol, amelyet valaha is láttam. Ám az üzleti vállalkozásairól keveset beszél. Azt állítja, hogy számos gazdag család és nemes megbízottja, ezenkívül ügynöke néhány déli és nyugati kereskedelmi vállalkozásnak is. Én mégsem láttam őt soha semmiféle kereskedelmi küldetésben járni. Ehelyett inkább néha rejtélyes módon eltűnik, máskor meg errefelé lebzsel, és teszi a szépet a lányomnak.
Owyn belekortyolt a borába, és megkérdezte:
– Hol van Ugyne, bácsi?
– Talán kinn kószál a réten az út közelében, és arra vár, hogy leessen a hó, vagy hogy Navon megérkezzen.
James kortyolt még egyet a meglehetősen silány minőségű borból, és azt mondta:
– Már épp elég sokáig visszaéltünk a vendégszeretetével. – Felállt, úgy folytatta: – Amilyen gyorsan csak tudjuk, kivizsgáljuk ezt az esetet, és majd utánanézünk, mit lehet tenni, hogyan tudnánk véget vetni ezeknek a fenyegetéseknek, amelyek feldúlják ennek a településnek a békéjét.
– Köszönöm, úrfi – mondta a báró, majd hozzátette: – Owyn, add át üdvözletemet az édesapádnak és az édesanyádnak, amikor legközelebb találkozol velük! – Amikor Gorath elsétált előtte, biccentett felé. Nem tudta, mit kellene a mordelnek mondania, így ismét biccentett.
Az ajtóból még utánukszólt:
– Owyn, ha hatodnapon még a faluban vagytok, szerezd meg nekünk azt az örömet, hogy velünk vacsorázol! Hozd el a barátaidat is!
Az ajtó becsukódott, és Jamesből kitört a kacagás.
– Ez ad nekünk még öt napot, hogy megtaláljuk, amit keresünk, és elmenjünk, mielőtt a bácsikád rákényszerül, hogy állja az ajánlatát.
– A nagybátyám a legjobb időkben is nehéz ember – mondta Owyn –, de most komolyan meg van rémülve.
– Ezt még én is meg tudtam állapítani, noha nem ismerem olyan jól a fajtátokat – mondta Gorath. – Azonban van egy dolog, ami zavar engem.
– Mi? – kérdezte James. – És csak egy?
– Sok másik mellett – felelte Gorath. – Ha az Éjsólymok valóban meg akarnák ölni Corvallist, akkor már halott lenne. A kutyák megzavarták a lovas támadást, ez lehetséges. De hogy egy íjász egy hajszállal eltévesztette, az valószínűtlennek tűnik.
– Mivel már sokszor álltam szemben Éjsólymokkal, egyetértek – mondta James.
Beléptek a Kacsafej fogadóba.
A fogadóban az ivó viszonylag néptelen volt, mivel még csak kora délutánra járt az idő. A söntéspult mögül eléjük sietett a fogadós, és megkérdezte:
– Önök azok az urak, akik a bárót jöttek meglátogatni?
– Igen – felelte James.
– Én Szürke Péter vagyok – mondta a férfi egy enyhe meghajlás kíséretében –, és nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy ezt a fogadót vezethetem. A szobáik bármikor a rendelkezésükre állnak, amikor kívánják, és számos fogással, valamint borok és sörök széles választékával szolgálhatok.
– Sört kérek – mondta Gorath. – Nem igazán szeretem a bort.
James felnevetett.
– A báró által kínált bor után emiatt nem is hibáztatlak.
Owyn bólintott.
– Azt el sem tudjátok képzelni, akkor milyen lett volna, ha te nem vagy a hercegi udvar tagja.
Szürke Péter szemöldöke felszaladt a homlokára.
– A hercegi udvar tagja? Nos, akkor legjobb, ha magam nézek utána, hogy biztosan csak a legkitűnőbb italok kerüljenek az asztalukra. A hercegi udvar tagja, uraim!
Amikor Péter elrohant, James utánakiabált:
– És valami ételt is kérünk!
Miközben üldögéltek, Owyn megjegyezte:
– Sajnálom, hogy végig kellett hallgatnotok a nagybátyám zavaros meséjét. Azokkal a gondokkal összehasonlítva, amelyeket ki kellene vizsgálnunk, az ő keservei biztosan szánalmasak.
James elmélázott.
– Talán, de lehet, hogy van valami összefüggés a dolgok között. Nem vagyok egészen biztos abban, hogy mi, de miért zaklatják az Éjsólymok a nagybátyádat, és miért nem ölik meg?
– Hogy félelemben tartsák – vetette fel Gorath.
Szürke Péter épp ekkor érkezett meg a sörrel, és egy deres kupát helyezett mindegyikük elé, James belekortyolt, és elismerően biccentett.
– Nagyszerű.
– A sör a Szürke Városokból származik, uram, és hidegen tartjuk.
– Jeget hozatsz le a folyón?
– Nem – mondta Péter. – Innen nem túl messze van néhány mély barlang, ott hagyom a hordóimat. Olyan gyorsan eladom a sört, hogy felmelegedni sincs ideje, előbb ürül ki a hordó.
James mosolygott.
– Így, hogy a fogadód közvetlenül a báró házával szemben, a tér túlsó oldalán áll, biztosan sokszor látod őt.
Péter a fejét rázta.
– Az igazat megvallva, alig látom. A báró nagyon ritkán hagyja el az otthonát, és akkor is mindig fegyveres testőrök veszik körül. – Felvette a tálcáját, és azt mondta: – Azonnal hozok valamit ételt, uram.
James megszólalt:
– Valami rágja az elmémet, de nem tudom megragadni a gondolatot.
– Valami a nagybátyámmal kapcsolatban?
– Igen – felelte James –, de Gorath rámutatott arra, aminek ebben az ügyben nincs semmi értelme: miért veszik maguknak a fáradságot, hogy megijesszék a bárót, és miért nem ölik meg... – James szeme hirtelen kitágult: – Péter! – kiáltotta.
A fogadó ura sietve jött vissza.
– Uram?
– Mi volt az, amit az előbb a báróról mondtál, azzal kapcsolatban, hogy nem látod őt?
– Csak azt mondtam, hogy a báró nagyon ritkán hagyja el az otthonát, és akkor is csak fegyveres testőrökkel.
– Mikor kezdődött ez?
– Feltételezem, rögtön azután, hogy az. Éjsólymok elkezdtek vadászni rá.
– Te tudsz az Éjsólymokról? – kérdezte James.
– Hát, azt, amit azt emberek beszélnek, én is tudom.
– És az mi lenne?
– Hogy az orgyilkosok céhe valamilyen üzletbe kezdett a környéken, és valamiért büntetésképpen célba vették a bárót.
– Köszönöm, Péter – mondta James. – Sajnálom, hogy megzavartalak.
Owyn érdeklődve kérdezte:
– Miért akartad, hogy visszajöjjön?
– Hogy segítsen nekem végiggondolni a dolgot – felelte James. – Nézzétek, az Éjsólymok nem megölni akarják a bárót. Azt akarják elérni, hogy maradjon a házában.
– Miért? – kérdezte Gorath.
– Hogy megakadályozzák abban, hogy helyreállíttassa a régi várat – mondta James.
Owyn meglepődött:
– És az meg mi a fenéért jó nekik? Az csak egy vénséges vén erődítmény, és ha egy hadsereg errefelé tartana, nem okozna neki túl sok gondot.
– Nem hiszem, hogy bárkit is érdekelne az öreg vár – mondta James. – Én azt hiszem, az érdekli őket, ami alatta van.
Owyn szeme elkerekedett.
– A járatok?
– Azt mondtad, van egy titkos átjáró a barlangok felé, amelyek a hegyek alatt rejtőznek, és hogy ott volt a vár fegyvertára és raktára. Fogadok, akár egy egész hadsereget is el lehetne rejteni ott lenn.
– Vagy egy csapat Éjsólymot – tette hozzá Gorath.
– De honnan tudnának róla? – kérdezte Owyn.
– A járatrendszer nem családi titok, vagy igen?
– Nem, néhány más ember is tud a létezéséről. De kívülről megtalálni a bejáratot szinte lehetetlen.
– Owyn! – kiáltotta boldogan egy női hang a fogadó másik feléből.
Megfordultak, és egy egyszerű ruhát viselő, magas, nyurga, fiatal nőt láttak, aki a terem túlsó sarkából szaladt feléjük. Amikor Owyn megpróbált felállni, a lány majdnem visszalökte a székébe, olyan hevesen fonta köré a karjait.
– Ó, Ugyne! – szólalt meg Owyn, és egyszerre elvigyorodott és elpirult, mikor a lány megölelte.
A lány a maga napsütötte, vadóc módján csinos volt. A haja szélfútta volt, és fésületlen, és úgy tűnt, mintha korábban a földön üldögélt volna, mivel a ruháját hátul rászáradt sár csúfította.
A lány jó hosszú idő múlva abbahagyta az ölelést, hogy egy lelkes csókot nyomjon Owyn szájára, majd hátrébblépett, kartávolságnyira eltartotta unokatestvérét, és úgy tanulmányozta.
– Ahhoz képest, milyen szánalmas külsejű kisfiú voltál, jóképű férfivá cseperedtél – mondta nevetve.
Owyn mélyen elvörösödött, és azt felelte:
– Úgy látom, te semmit nem változtál.
A lány visszalökte a fiút a székbe, majd erélyesen az ölébe ült.
– Természetesen megváltoztam. Amikor utoljára láttál, még kislány voltam, most meg már felnőtt nő vagyok.
James elvigyorodott. Ez a felnőtt nő kívülről tizennyolcnak tűnt, és noha szembetűnően élénk volt, még egy kicsit esetlenül viselkedett, és mesterkélt céltudatossággal mozgott, mintha ezzel próbálná leplezni a bizonytalanságát.
Owyn bemutatta társait:
– Ugyne, ezek itt a barátaim, James és Gorath.
A lány biccentett, és mosolyogva azt mondta:
– Helló. – Owyntól megkérdezte: – Meglátogattad már apust? Feltételezem, hogy igen. Tad mondta, hogy itt vagytok.
– Meglátogattuk, és ha hatodnapon még itt vagyunk, akkor veletek vacsorázunk.
– Ó, kérlek, maradjatok! Egyedül vacsorázni apával kész unalom.
James közbeszólt:
– Lehet, hogy nem maradhatunk, Ugyne. Sürgős dolgunk van.
– Miféle dolgotok? – kérdezte a lány fintorogva. Owynra nézett. – A kedvenc unokatestvérem sok-sok év után a városban jár, és másnap már el is akar szaladni?
– Nem – mondta Owyn –, de mi... a korona ügyében járunk.
– Ó – mondta a lány, és felvonta a szemöldökét. – Valóban?
James bólintott.
– Valóban.
– Nos, akkor ahhoz kell ragaszkodnom – mondta –, hogy vagy apa korábban fogadjon titeket, vagy tovább maradjatok; de nem hagyhatjátok el a várost, amíg meg nem látogattatok minket.
– És te mihez kezdtél magaddal? – érdeklődött Owyn. – Az apád láthatólag nagyon aggódik amiatt, hogy mivel töltöd az idődet.
Apja véleményének említésére Ugyne felhúzta az orrát, és azt mondta:
– Apa azt akarja, hogy egész nap abban a sötét házban ücsörögjek, és arra várjak, hogy valami nemes erre lovagoljon, és megkérje a kezem. Apa attól retteg, hogy megszököm valakivel.
– Nevezetesen kivel?
A lány kinyújtotta a kezét, elvette Owyn söröskorsóját, és ivott belőle egy nagy kortyot, mintha ez lenne az elképzelhető legszemtelenebb dolog.
– Ott van Myron, apus ügynöke, aki itt lakik a faluban. Özvegy, és van egy tündéri kislánya, akit imádok, de olyan...
– Unalmas? – vetette fel James.
– Nem, inkább kiszámítható. Kedves ember, de én valami többet szeretnék.
– Valaki mást? – kérdezte Owyn.
– Miért? Mondtam, hogy van valaki más? – kérdezte a lány, és szemében gyanús szikrák villantak fel, ajkán pedig hamiskás mosoly jelent meg.
– Nem – felelte Owyn –, de az apád mondta.
– Navon du Sandau – mondta Ugyne. – Ő mindig teljesen felbőszíti apát.
– Miért? – kérdezte James.
– Mert ő kereskedőember, nem nemes. És még Myron is, apám ügynöke is kapcsolatban van valahogy a nemességgel; anyai ágon Silden volt grófjának az unokaöccse.
– Szerelmes vagy Navonbe? – kérdezte Owyn.
A lány megrázta a fejét, és az orrát ráncolta.
– Nem igazán. Ő érdekes, de egy kicsit... furcsa.
– Furcsa? – kérdezte Owyn. – Hogyhogy?
– Néha azt veszem észre, hogy különös módon bámul rám, amikor azt hiszi, nem látom.
Owyn felkacagott, és megcsiklandozta.
– Ez azért van, mert különös a megjelenésed.
Ugyne játékosan rácsapott a kezére.
– Azonban Navon érdekes alak. Nagyon vonzó és intelligens, és azt állítja, hogy már mindenhol járt. És meglehetősen nagy vagyona van. Ez az egyetlen ok, amiért apa nem dobatta ki az őrökkel a városból. Ha nem tudok beházasodni a nemességbe, akkor apa be fogja érni a gazdagsággal.
– Hozzá fogsz menni ehhez a Navonhöz?
– Talán nem – mondta a lány, miközben kiugrott Owyn öléből. – Túlságosan szenvedélyes és... veszélyes.
– Veszélyes? – kérdezte Gorath, aki most először szólt a lányhoz. – Keveset tudok a ti szokásaitokról, de nem különös kifejezés ez egy udvarló jellemzésére?
A lány vállat vont, és azt felelte:
– Nem tudom. Navon szórakoztató, még ha időnként egy kicsit különös is, és megtanított nekem néhány dolgot.
– Ő – kiáltott fel Owyn, a hangja kíváncsiságot és rosszallást is tükrözött.
Ugyne belebokszolt a fiú vállába.
– Nem olyat, gonosz fiú! Olyan dolgokra tanított, mint a költészet, a zene, és megtanított sakkozni.
– Sakkozni? – kérdezte Owyn, és egy pillantást vetett James felé.
– Igen – felelte a lány. – Ő a legnagyszerűbb sakkjátékos Kenting Futásában, sőt talán az egész vidéken. Rendszeresen elutazik Malak Keresztjébe, hogy a Királynő utcája fogadóban megküzdjön a Királyság legjobbjaival, és játszott már nemesek ellen is Krondorban, sőt a Nagy Kesh Birodalomban is! – Ahogy leírta a férfit, szavaiból kiérződött némi büszkeség.
– Nos – mondta James –, talán valamikor lesz alkalmunk megismerkedni vele.
– Hatodnapon gyertek el vacsorára, és akkor megtehetitek – mondta. – A hét végén eljön, hogy meglátogasson.
Egy nevetéssel és egy fél pördüléssel, melytől szoknyája a térde körül örvénylett, megfordult, és félig kiszökdécselt, félig kisétált az ajtón. A válla fölött visszanézve Owynra mosolygott, majd elment.
Gorath megjegyezte:
– A népetek asszonyai... érdekesek.
James felkacagott.
– Ő még fiatal. Kicsit túlságosan igyekszik élénk és érdekes lenni. – Elismerően megrázta a fejét. – De adjatok neki néhány évet, és nem kell majd igyekeznie. Meglehetősen elbűvölő teremtés.
Owyn felsóhajtott, és hátradőlt a székében.
– Errefelé ő a családom egyetlen tagja, akit valaha is igazán szerettem.
Szürke Péter megérkezett a vacsorával, és miközben megterítette az asztalt, Owyn tovább fűzte gondolatait: – Neville unokatestvéremet soha nem ismertem, meghalt, amikor még kicsi voltam, és előtte csak egyszer láttam.
Péter közbeszólt:
– Corvallis báró Neville-je? Azt említette, hogy a bárót jött meglátogatni, fiatalúr, de azt nem, hogy az unokaöccse!
– Elnézést – mondta Owyn. – Nem akartam titokban tartani a tényt.
– Maga a fiatal Owyn – mondta a fogadós. – Maga nem emlékszik rám, ugye?
– Sajnálom, de nem – felelte Owyn.
– Én voltam az egyik szakács a régi várban, a tragikus nap előtt, amikor a fiatal Neville meghalt. Maga még csak hat- vagy hétéves volt akkor, és én csak egyszer vagy kétszer láttam, amikor látogatóban volt ott. Nem sokkal azután vettem meg ezt a fogadót, és a mai nap előtt maga soha nem járt erre. Az öreg báró, nos, az az eset megváltoztatta őt. Más ember lett utána. Azonban a feleségét a tragédia megölte.
– Nem sokra emlékszem ezzel kapcsolatban – vallotta be Owyn.
Péternek nem kellett sok biztatás, hogy pletykálkodjon, és folytatta:
– Nos, a történet szerint volt némi egyet nem értés a báró és az építőmester között, akit felfogadott, hogy az alsóbb barlangokban és alagutakban dolgozzon, amikor a báró ki akarta bővíteni a borospincéjét. A dologban az nagyon furcsa, hogy őt is du Sandaunak hívták, mint ezt a Navont.
James és Owyn egymásra nézett.
Péter folytatta:
– Nos, ez a Sandau volt a legjobb kőműves a vidéken, azonban részeges volt, és szoknyabolond. A szóbeszéd szerint számos udvarbéli hölggyel volt dolga lenn Rillanonban, mielőtt északra jött. A járat számos részén dolgozott a vár alatt, és a báró általában elégedett volt a munkájával. De ez a borospince valamiért gondot okozott. Vitatkoztak, és a báró mindig rosszkedvű volt. Aztán jött az a gyászos nap.
– Az a nap, amikor Neville meghalt? – kérdezte Owyn.
– Igen, és Sandau is ugyanabban a balesetben halt meg. A mennyezet beomlott. Senki nem tudja, miért. A falu minden férfija napokig küzdött, hogy elhordja a köveket, de nem tudtak segíteni; Neville és a szobában rekedt munkások meghaltak.
– Mit csinált a fiú a szobában? – kérdezte Gorath.
– Senki nem tudja. Szerette nézni a kőműveseket, és az apjának nem volt kifogása ez ellen. – Péter megvonta a vállát. – De azóta a báró nem ugyanaz az ember. A bárónőt pedig a fiú elvesztése vitte a sírba, ezt bátran állítom. Hónapokig gyászolt, majd megbetegedett, és még a templomok gyógyító papjai sem tudták életben tartani. Alig több mint egy év múlva meghalt. A fiú halála előtt szokatlanul acélos lelkű asszony volt. Ugyne pont olyan, mint ő; azt hiszem, ennek köszön heti, hogy az eszénél maradt, amikor egy éven belül a fivérét és az anyjai is elvesztette. – Péter együttérzően csóválta a fejét, ahogy visszaemlékezett a lány fájdalmára. – Sikerült neki egy meglehetősen különleges személyiséggé válnia, már ahogy én látom.
James bólintott, és Owyn azt mondta:
– Kétségkívül nem mindennapi jelenség.
Péter elment, és James megjegyezte:
– A családodnak alaposan kijutott a tragédiákból.
– Tudom – felelte Owyn. – De úgy tűnik, Ugyne-nek sikerült némi boldogságra lelnie.
– Még akkor is, ha ezzel csak gyötri az apját – jegyezte meg James, és ezen még Gorath is elmosolyodott.
– Nos, akkor – kérdezte Owyn – mit fogunk tenni?
– Azt hiszem, hatodnapon a nagybátyáddal vacsorázunk, és úgy vélem, kiderítjük, akar-e itt valaki sakkozni.
Owyn bólintott és hátradőlt, örült, hogy a következő összecsapás előtt pihenhet egypár napot.

 

 

10.
Éjsólymok

A víz harsogva zuhogott le a hegyoldalon.
James, Gorath és Owyn a lovukon ültek, közel a vízesés aljához. Mivel az Ugyne-nel folytatott beszélgetés és a közeledő vacsora között, amelyre hatodnapon az édesapjához voltak hivatalosak, volt pár nap, amit valahogy el kellett tölteniük, James úgy döntött, hogy körbeszimatolnak. Az apród megbizonyosodott arról, hogy a meglehetősen beszédes Szürke Péter tudja, hogy egy hivatalos ügyben lefelé indulnak az úton, majd mihelyt eltisztultak Cavell közeléből, letértek az útról, hogy felderítsék Cavell járatait.
Ahogy a szél feltámadt, víz permetezett Jamesre.
– Itt játszottatok? – kérdezte Owynt.
– Nem, valójában nem. – Owyn felmutatott a hegyoldalra. – Ott fenn játszottunk, egy medencében, közel ahhoz a helyhez, ahol a búvóhely nyílik a hegyoldalban.
Gorath megjegyezte:
– Az én népem gyermekeinek nem szabad felügyelet nélkül játszaniuk. – Megvető hangsúllyal hozzátette: – De ti, emberek, úgy szaporodtok, mint a mezei pockok. Ha egy gyerek meghal, csak szültök egy másikat.
James sötét pillantást vetett rá.
– Azért ez nem ilyen egyszerű.
– Akkor miért is vagyunk itt? – kérdezte Gorath.
James Owyntól érdeklődött:
– Ha a régi járatokat akarnád bázisként használni valamilyen akcióhoz, akkor szeretnéd, ha a báró és a családja a fejed fölött lakna?
Owyn szeme elkerekedett.
– Úgy gondolod, az Éjsólymok gyújtották fel a várat?
James megvonta a vállát.
– Nem tudom. De a jelenlegi helyzet meglehetősen kényelmes nekik, és az állandó zaklatással visszatartják a bárót attól, hogy belekezdjen az újjáépítésbe.
Miközben a folyópart mentén a sziklák felé lovagoltak, Gorath azt mondta:
– Már harcoltam az Éjsólymok ellen az oldalatokon, és már korábban is említettétek őket, de még mindig nem értem, mi a szerepük ebben az egészben.
– Ezt nem nehéz megmondani – válaszolt neki James –, az Éjsólymok egy orgyilkosok alkotta testvériség, amely bárkinek dolgozik, aki megfizeti. Tulajdonképpen zsoldosok. Még kisfiú voltam, amikor először szembekerültem egyikükkel Krondor háztetőin, és azóta is sokszor kellett szembenéznem velük. Egy darabig Murmandamus bábui voltak, és együtt szolgáltak a Fekete Gyilkosokkal.
Gorath szinte kiköpött.
– A Fekete Gyilkosoknak már a puszta léte is ocsmányság! Ők becsület nélküli férfiak, olyanok, akik odaadták az életüket és lelküket Murmandamusnak az örök hatalom és dicsőség ígéretéért! A tanaink őrzői szerint azok, akik ilyet tesznek, soha nem csatlakozhatnak az Anyákhoz és Apákhoz a Másik Életben.
James úgy fordította lovát, hogy megkerüljön egy kicsi dombocskát, és azt mondta:
– Be kell ismernem, Gorath, hogy nagyon keveset tudok mind rólatok, mind tünde rokonaitokról, noha harcoltam a mordelek ellen, és eltöltöttem némi időt a glamredhelek és a tündék között.
Gorath azt felelte:
– Eléggé utáljuk egymást ahhoz, hogy ne beszéljünk szívesen a másikról, az igaz, így nincs kétségem afelől, hogy az eledhelektől nem sok jót hallottál rólunk. A glamredhelek őrültek, ők azok, akik cél és varázslat nélkül élnek. Egyik napról a másikra tengették az életüket, azonban keményen tartották magukat az Edder-rengetegben, az Északi-felföldön, mindaddig, amíg le nem vadászták, és ki nem pusztították őket.
James megrázta a fejét.
– Kipusztították? Dehogy! Elvandarba mentek, és most ott laknak.
Gorath megrántotta lova gyeplőjét.
– Delekhan!
– Mi van? – kérdezte James, és megfordult, hogy a sötét tündére nézzen.
– Azt terjesztette, hogy elpusztította Earnont és a törzsét az Edderben.
– Nos, az öreg Vörösfa király él, jól van, és most Elvandarban lakik. A legutolsó hír, melyet hallottam, az volt, hogy belebonyolódtak valami azzal kapcsolatos vitába, hogy ki legyen a főnök.
Gorath oldalra billentette fejét, mintha valamit figyelne.
– Főnök? Ezt nem értem.
– Nem állítom, hogy én értem – mondta James, miközben megkerültek egy újabb útkanyart, és egyre közelebb értek a vízeséshez. – Martin herceg gyakori látogató Elvandarban, és rendszeresen küld jelentéseket Krondorba. Ahogy én kivettem, Vörösfa és az emberei megpróbálnak dönteni abban, hogy beolvadjanak-e Aglaranna népébe, vagy noha köztük élnek, maradjanak önálló nemzet. Valami ilyesmi.
– Furcsán hangzik – mondta Gorath. – Azt gondoltam, ha menedékért könyörögve érkeztek volna, Aglaranna rabságba ejtette volna őket.
James felkacagott.
– Mulatságosnak találod?
– Én találkoztam a vén Vörösfával, és nekem egyáltalán nem olyan alaknak tűnt, aki könyörögne vagy hagyná magát rabszolgává tenni úgy, hogy előbb le ne gyilkolna néhány száz embert.
Gorath bólintott.
– Nagy tudású és erős harcos.
Ismét vízpermet szemerkélt rájuk a zuhatag felől, és James megkérdezte:
– Owyn, hol van a bejárat?
– Ki kell kötnünk a lovakat, és innen gyalog kell továbbmennünk – mondta Owyn.
Így is tettek, és amikor egy tisztásra értek a vízesés mellett, ahol a permet olyan sűrűn hullott, hogy perceken belül eláztatta őket, James azt kérdezte:
– Hány ember tud erről a bejáratról?
– Néhányan a csaláslomból és a személyzetből. Ugyne és én, no meg Neville rendszeresen errefelé játszottunk. Amikor elkaptak minket, verést kaptunk, de nem hiszem, hogy a báró valaha is rájött, hogy a vártoronytól egészen a rejtekhelyig az egész utat ismerjük. – Egy sziklára mutatott, amely pár lábnyival a feje fölött állt ki a hegyoldalból. – Ez az a kő, ami miatt a faluban soha senki nem talált rá a várba vezető útra. Tartsatok bakot!
James összefonta a tenyerét, fellendítette Owynt, és a fiatal varázsló felhúzta magát a sziklapárkányra. Leszólt:
– Nyújtsátok fel a botomat! – Megtették, és Owyn azt mondta: – És most álljatok hátrébb!
Arrébbléptek, és Owyn a botja segítségével odébbgördítette a sziklát. A morajlás hallatán James még hátrébb szökkent. Egy hatalmas sziklatömb gördült félre. Owyn egy kiáltással leugrott, majd felállt.
– Könnyű lesz kimászni. Itt belül van egy sziklapárkány. De bejutni lehetetlen, ha nem ismered a trükköt.
James bemászott a bejáraton, és azt mondta:
– Valaki már rájött a trükkre. Nézd!
Az alagutat teljes hosszában por borította, azonban a járat közepén tisztán látszott, hogy nem olyan rég számos láb taposta itt a padlót. Gorath figyelmeztette őket:
– Ha beljebb megyünk ebbe az alagútba, akkor már nem sokáig leplezi a vízesés robaja a közeledésünk zaját. Lépkedjetek puhán!
– Szükségünk van egy fáklyára – jegyezte meg James.
– Nem, nincs. Csinálok egy kis fényt – felelte Owyn.
A fiatal varázsló lehunyta a szemét, majd feltartotta egyik kezét. Lágy fénybura ölelte körül az öklét; kevesebb fényt adott ugyan, mint egy fáklya, de elég volt ahhoz, hogy lássanak.
– Ez nagyon praktikus – mondta James.
Owyn vállat vont.
– Egészen a legutóbbi időkig nem gondoltam volna, hogy valaha is fontosabb dologra fogom használni annál, hogy az éjszaka közepén hazataláljak vele.
James elvigyorodott.
– Gyerünk!
Előhúzta a kardját, ahogy Gorath is, és minden további szó nélkül elindultak befelé az alagútba.

 

Egy lágy lépés, a hang, amellyel egy csizmatalp megérintette a járat köveit, elég volt Gorath-nak, hogy felfigyeljen. Felemelte a kezét és hallgatózott, emberénél fejlettebb hallása jelezte neki, hogy valaki közeleg. Megfordult, és feltartotta két ujját.
James bólintott, és intett Owynnak, hogy menjen visszább a folyosón, és vigye magával a derengő fényt. Ő és Gorath a homályban várakoztak arra, ami közeledett feléjük, bármi is legyen az. Egy pillanattal később fénypont tűnt fel a folyosón, és gyorsan közeledett. Hangok verődtek vissza a sziklákról.
– Nekem ez nem tetszik – mondta az egyik.
– Nem is kell, hogy tetsszen. Neked csak a parancsokat kell követned.
– Valamikor sokkal többen voltunk, ha még emlékszel.
– Emlékszem, de minél kevesebben vagyunk, annál több arany...
Amint a két férfi befordult a sarkon, Gorath és James nekik ugrott. Mivel a támadás váratlanul érte őket, James és Gorath könnyedén leverte őket a lábukról, még mielőtt azok felfogták volna, hogy valaki megtámadta őket.
Azonban a meglepetés nem jelent megadást, és a két orgyilkos úgy küzdött, mint a sarokba szorított vadállatok, így Owyn kénytelen volt botjával a kezében odaszaladni. Az egyik orgyilkost a fejére irányított csontrepesztő csapással a padlóra küldte.
A másikat a saját tőre ölte meg, amikor James teljes testsúlyával ráesett.
James lassan állt fel, és szitkozódott.
– A pokolba! Szerettem volna egy foglyot ejteni.
– Itt vagyunk a fészkükben – mondta Gorath. – Bölcsebb lenne, ha most elmennénk; tudjuk, hol fészkelnek, és később visszatérhetnénk néhány katonával.
– Lehet, hogy bölcsebb lenne, azonban az én ezekkel a madárkákkal kapcsolatos tapasztalataim azt mondják, hogy valószínűleg elröpülnek, mire visszajövünk. Soha nem volt túl nagy a létszámuk, és az utóbbi időben elég sokuk meghalt. Kétlem, hogy ez a hely és a Világ Fogsora között egy féltucatnyinál több maradt belőlük. – James egyik ujjával a folyosó felé mutatott, ahonnan a két orgyilkos jött. – És ha azonosítjuk vagy csapdába ejtjük a vezérüket, akkor talán végezhetünk végre ezzel a bandával.
– Azt hittem, hogy halottak, és hogy már tíz évvel ezelőtt eltemettük őket, de nyilvánvaló, hogy tévedtem. Legalább egy vagy kettő közülük elmenekült, és ismét létrehozta ezt a gyilkos testvériséget. Csak a fanatikusok ölik meg így saját magukat. Ki kell derítenem, hogy ezek csak egyszerű felbérelt fegyverforgatók, akik bárkinek dolgoznak, aki megfizeti őket, vagy a te Delekhanod készséges szövetségesei.
– Mit számít az, ha a Királyság torkát készülnek elvágni? – kérdezte Gorath.
– Olyan férfiak, akik pénzért dolgoznak, az egy dolog. Olyan férfiak, akik felesküdtek a sötét célok szolgálatára, az egy másik. Ha ezek olyan férfiak, akik a pénzért dolgoznak, akkor nyugodtan végezhetünk velük, mivel azon túl, hogy hol kapják meg a pénzüket, illetve hogy kit kell megölni, nem sokat tudnak. De ha benne vannak ebben a sötét összeesküvésben, akkor ott lenn – a folyosó vége felé mutatott – talán megtudhatunk valamit.
Gorath és Owyn egymásra néztek, és Owyn megjegyezte:
– Nos, halálra unnám magam, ha ott kinn kéne várnom, amíg visszajöttök. – Feltartotta ragyogó gyűrűjét. – Ráadásul nálam van a fényforrás.
Gorath felmordult, a hang akár kuncogás is lehetett volna.
Majdnem fél órán keresztül csak gyalogoltak egy hosszú járatban, majd Owyn megszólalt:
– Ha jól emlékszem, hamarosan egy raktárszoba elé érünk.
Nemsokára egy hatalmas faajtó állta útjukat, amely még egészben volt, és gondosan olajozták; az ajtó mögött egy körletet találtak. A teremben húsz ágy állt két sorban, tíz-tíz mindkét fal előtt. A szoba távolabbi végét egy halom fegyver foglalta el. A legtöbb ágyban nem aludtak, de négyen látszott, hogy valaki nemrég használta. Owyn ezekre mutatott, és azt suttogta:
– Annak a kettőnek, akit megöltünk, talán vannak a közelben barátai.
– Vagy talán már elmentek – mondta James.
Odasétáltak a kupachoz, és látták, hogy a fegyvereket gondosan olajozták és kiélezték. Halálosnak tűnő pengék egész választéka hevert ott rendszerezett halmokban: tőrök, hajítókések, dartok és fojtóhurkok. A fegyverkupac felett egy falhoz erősített polcon számos üveg sorakozott.
– Le merném fogadni, hogy mérgek – mondta James. Owynra nézett: – Milyen messzire mennek még el ezek a járatok?
– Mérföldekre, amennyiben az összes szintet értetted. Ez itt a legalsó járat, és még három van e között és a várkastély alagsora között. De mivel a borospince beomlott, azt nem hiszem, hogy odáig el tudnánk jutni. – Egy ajtóra mutatott, amely a szoba távolabbi végében nyílt. – A mögött egy másik ehhez hasonló szoba van, azután pedig egy felfelé vezető lépcső következik.
James az ajtóhoz sétált, és hallgatózott. Mivel semmit nem hallott, kinyitotta, és egy újabb termet látott, amelyben húsz gondosan bevetett, használatlan ágy állt.
– Egy ideje senki nem járt itt – jegyezte meg.
– Ez nem teljesen igaz – mondta Gorath, és a padlóra mutatott. – Ott egy pár láb nyoma. Arrafelé vezet. – A szoba távolabbi vége felé intett, ahol kőlépcsők másztak fel a fal mentén egy mennyezetbe vágott nyílás felé. A lépcső mellett egy bevetetlen ágy állt a többitől elkülönülten. Az ágy mellett egy óriási ruhásszekrény terpeszkedett, amely nagyon nem illett ebbe a környezetbe. Fényesre politúrozott fából készült, aranyozott díszítések szépítették, és amikor James kinyitotta, drága szövésű ruhák és finom bőrből készített csizmák kerültek a szeme elé.
– Le merném fogadni, hogy az a ficsúr, aki ezt az ágyat használja, az ezeknek a brigantiknak a vezére. – Körbenézett. – Kutassátok át a helyiséget, hogy nincs-e itt valami, ami alapján megállapíthatjuk, ki is ez a divatmajom! Én a következő szintet ellenőrzöm.
James sietve felmászott a lépcsőkön, ám ott egy hatalmas faajtó állta útját. Erős zsanérok rögzítették a kőfalhoz, és egy lakattal lezárt retesz megakadályozta a továbbjutást. Egy lakat ritkán jelentett gondot a valamikori tolvajnak, azonban ez itt egy igen leleményes szerkezet volt, és James már leszokott arról, hogy mindenhová magával vigye a zárnyitó készletét.
– Owyn, mi van itt fenn?
Owyn egy darabig hallgatott, mintha az emlékei között kutatna, majd azt felelte:
– Egy másik raktárhelyiség, kisebb, de hasonló ehhez, aztán van egy hosszú járat, amely visszavezet a hegyekbe.
James elindult lefelé a lépcsőn.
– Leendő zsákmányunk vagy a saját emberei elől rejteget ott valamit, vagy attól fél, hogy valaki véletlenül fentről betéved ebbe a rablófészekbe.
– A második esetet nem tartom valószínűnek – mondta Owyn. – Annak a valakinek be kéne tévednie a régi várba, tudnia kéne, hogy hogyan nyissa ki a fegyverraktárból az első alagútba vezető ajtót, ráadásul a felsőbb átjárók legnagyobb része elzáródott, amikor a régi borospince beomlott.
– Akkor csak ő tudja, miért, de valamit lakat alatt tart ott.
– Talán aranyat – vetette fel Gorath. – Az orgyilkosokat ki kellene fizetni.
– Az lehet – mondta James, miközben lemászott a lépcsőn. – Találtatok valamit?
– Csak ezt – felelte Owyn. Egy könyvet mutatott fel.
James elvette, és megnézte a címet az első oldalon.
– Az apát naplója – olvasta fel hangosan. Végigpergetett néhány oldalt, és azt mondta: – Úgy tűnik, ez a nagybátyád családjáról szóló történetek valamiféle gyűjteménye. – Visszaadta Owynnak. – Hogy került ez ide?
– Fogalmam sincs – mondta Owyn. – Talán akkor veszett el, amikor a nagybátyám a tűz után kiürítette a várat, és valaki, aki átfésülte a romokat, megtalálta.
– Hozd magaddal! – mondta James. – Azt hiszem, ma este olvasgatni fogok lefekvés előtt.

 

James arrébb tolta az ágyakat, és Gorath érdeklődve kérdezte:
– Ez valamiféle emberi szokás, amellyel nem vagyok tisztában?
James elvigyorodott.
– Hacsak minden Éjsólyom el nem ment a környékről, akkor valaki különösnek fogja találni, hogy két fickó eltűnt. Én határozottan úgy vélem, hogy az Éjsólymok általában nem kószáinak el engedély nélkül. Így tehát meglehetősen valószínű, hogy bárki fedezi is tel, hogy két társa eltűnt, úgy dönt majd, hogy idejön és utánanéz, vajon nekünk hármunknak van-e valami közünk a dologhoz.
Amikor az ágyak már az ajtó előtt álltak, így folytatta:
– Ha úgy támadnak, ahogy általában szoktak, akkor egy vagy néhány emberük az ablakon keresztül jön majd, míg a többiek azon az ajtón át érkeznek. Gyorsan fognak jönni, be a külső ajtón, aztán fel a lépcsőn, gyorsabban, mint ahogy Szürke Péter kimászhatna az ágyából, hogy kiderítse, mi okozza a lármát. Ha a tervük sikerrel jár, akkor mire a vén Péter átmegy a konyhán és felmászik a lépcsőn, itt már csak három holttestet és egy nyitott ablakot talál.
– Ha eljönnek – jegyezte meg Owyn.
James vigyorgott.
– Ó, jönni fognak! Mi vagyunk az egyetlen újonnan érkezettek a környéken, akik itt lebzselnek, meglátogatják a bárót, és kérdéseket tesznek fel. Csak azt nem tudom, hogy ma este jönnek, vagy holnap éjszaka. – James mélyen lefelé fordította a lámpát, úgy, hogy tudjon olvasni a fényénél, majd a lámpa mellett leült a padlóra, és kinyitotta a könyvet, melyet idecipeltetett Owynnal Cavell Járataiból.
Owyn elővett egy másik könyvet, és azt mondta:
– Akár hasznosan is eltölthetném ezt az időt. Ezt már úgyis túl régóta elhanyagolom.
– Mi az? – kérdezte Gorath.
– A varázskönyvem.
– Írtál egy könyvet? – csodálkozott a sötét tünde.
– Nem, ez egy olyan könyv, amelyet minden diák magával hord, amelybe feljegyzi a gondolatait, a felfedezéseit, és jegyzeteket készít azokról a dolgokról, amelyeket megfigyelt vagy megtanult. – Elővett egy lúdtollat és egy kis üvegnyi tintát. – Amikor Nago majdnem eltalált azzal a varázslattal, melyet nekem szánt, éreztem valamit, és... nos, nehéz megmagyarázni, de kezdek rájönni, hogyan csinálta. Azt hiszem, ha még egy kicsit tanulmányozom, én is meg tudom majd csinálni.
James felnézett.
– És mit csinál az a varázslat?
– Ha jól gondolom, akkor mozdulatlanná dermeszti azt a személyt, akit eltalál, sőt talán többet is.
– Többet? – kérdezte James most már élénk érdeklődéssel.
– Azt hiszem, akár meg is ölheti az áldozatát.
– Ha mozdulatlanná dermeszti, akkor mit számít az már? – szólt közbe Gorath. – Csak előhúzod a tőrödet, odasétálsz, és elvágod a torkát.
– Felteszem, így van – mondta Owyn. – Amikor Csillagdokkban voltam, a tanárok nem mentek bele túl mélyen a varázslatok erőszakos alkalmazásának lehetőségeibe.
James ásított.
– Ami bölcs dolog volt. Nem lenne jó, ha egy csapatnyi hozzád hasonló ifjonc fel-alá mászkálna azon a szigeten, és tűzlabdákat meg villámokat hajigálna egymásra. A kocsmai csetepaték akkor meglehetősen látványos vérontásba torkollanának.
Owyn felkacagott.
– Talán igazad van. A diákok közül néhányan kétszer annyi idősek voltak, mint én. Azt hiszem, hosszú időbe telik, mire valaki képes lesz uralni a mágiát.
– Ha valaki valaha is uralja – jegyezte meg James.
– Úgy hallottam, Pug valódi mestere – mondta Owyn.
James ismét ásított.
– Láttam őt néhány igencsak látványos dolgot csinálni – ismerte be ásítás közben. – Elnézést, de ez a várakozás az idegeimre meg.
– Akkor aludj egy kicsit – javasolta Gorath. – Majd én őrködök.
Owyn megkérdezte:
– Jól ismered Pugot?
– Találkoztunk néhányszor – felelte James. – Miért? Te nem találkoztál vele Csillagdokkban?
– Nem. Időnként láttam a családja társaságában, ám ő az ideje legnagyobb részét a toronyban töltötte, vagy pedig Csillagdokktól távol. A tanítás nagy részét mások csinálták. Csak most találkoztam vele Krondorban, egy rövid időre, amikor a lánya megpróbált olvasni Gorath elméjében.
– Én soha nem találkoztam a lánnyal, noha azt mondják, helyes kölyök – mondta James, miközben végiglapozta a könyvet. – A fivére, Willie remek fickó. Tisztnek tanul Arutha testőrségében.
– Hmmm – mondta Owyn, és amikor James odapillantott, azt látta, hogy az ifjú varázsló beleveszett a jegyzeteibe.
James majdnem egy fél órán keresztül ismét az ölében fekvő könyvet lapozgatta.
– Ez itt a lehető leghihetetlenebb beszámolók és... képtelen kitalációk gyűjteménye, amellyel életem során találkoztam.
Owyn felnézett.
– Hogy érted ezt?
– Itt van egy lista a születésekről és elhalálozásokról, mintha valaki egy nap leült volna, és egy ültő helyében elmesélte volna ennek a Cafrel apátnak a Cavell család teljes történetét. Aztán hirtelen elveszett kincsekről, hihetetlen mágikus erejű kardokról és átkokról van szó.
– Érdekesnek hangzik – mondta Gorath, aki megpróbált udvarias lenni.
James felkacagott.
– Egyetértek – mondta, és félretette a könyvet. – Te őrködsz, én meg alszom. Kelts fel két óra múlva!
James összegömbölyödött, Owyn tanult, és Gorath figyelte az ablakot, miközben keze a kardján nyugodott.

 

A következő éjjel jöttek. James megint a Cavell család történetét olvasta, Owyn az ágyon elmélkedett, szemét lehunyta, és egy módszert fejlesztgetett, amellyel a Nago által rámondott varázslatot használhatja. Gorath a padlón aludt, mivel őt jelölték ki az utolsó őrszemnek.
James az egyik pillanatban még olvasott, a következőben már mozdult, és előhúzta kardját a hüvelyéből. Owyn előreesett, amikor két nehéz test az ajtó túlsó oldalának csapódott, miközben az ablak zsalugáterei berobbantak a szobába. Egy orgyilkos kötelet erősített a tetőgerendához, és ellendült, hogy először a lábával csapódjon a zsalugátereknek, és így szökkenjen be a szobába.
Jamest a mellkasa közepén találta el az orgyilkos talpa, mire az apród hátraröpült, és egyenesen Gorath-ra esett. Owyn feltérdelt, majd visszaesett, hogy kitérjen egy kardvágás útjából. Ezalatt mögötte valaki keményen próbálkozott, hogy benyomja az ajtót.
Owyn már félig felépítette elméjében a varázslatot, amikor hirtelen lángbetűk lobbantak fel belső szeme előtt. Felemelte a kezét, és az orgyilkosra mutatott, aki ismét felemelte a kardját. Egy gonosz, vörösesszürke gömb szakadt le a fiatal mágus kezéről, a gömb felszínén fekete, energiától lüktető erek táncoltak, és az arcán találta el az orgyilkost. A férfi megdermedt, mintha hirtelen bíborszínű sziklává vált volna, a teste felszínén kékeslila energiaszikrák táncoltak. Egy halk fájdalomkiáltás hagyta el az ajkát.
James már fel is pattant, az ablakhoz rohant, és keresztüldöfte rajta a kardját, mivel egy újabb férfi próbált belendülni. A második Éjsólyom felnyársalta magát a pengére, lezuhant az istállóudvarba, és egy undorító, tompa puffanással a kövezetre csapódott.
Gorath ismét talpra állt, és testével nyomta visszafelé az ajtót. Odakiabált:
– Megpróbáljuk tartani az ajtót?
– Amikor kiáltok, ugorj hátra – felelte James –, és húzd magaddal a legszélső ágyat is!
Owyn a megdermedt orgyilkost bámulta, szeme tágra nyílt a csodálattól.
– Működött! – suttogta.
James kardja lapjával hátulról fejbe csapta az elvarázsolt orgyilkost, olyan erősen, ahogy csak bírta, mire a férfi a padlóra roskadt, és a körülötte sziporkázó energiaburok eltűnt.
– Meg tudod csinálni még egyszer?
– Fogalmam sincs!
– Akkor tűnj el az útból! Gorath, most!
Gorath úgy tett, ahogy James mondta, és Owyn is megragadta az ágyat, és segített elhúzni. A másik két ágy kezdett elcsúszni az ajtó elől.
– Ha egy kicsit is ismerem ezeket az Éjsólymokat – mondta James –, akkor azt javaslom, bukjatok le... most!
Mindkét férfi úgy tett, és James is a padlóra lapult. Az ajtó beszakadt, és két íjpuskalövedék repült át a szobán, és tűnt el az ablaknyíláson keresztül. James abban a pillanatban az ágy tetejére ugrott, amit Gorath és Owyn nemrég húzott arrébb. Leszökkent a másik oldalán, és rávetette magát a két férfira, akik az ajtóhoz legközelebb álltak. Átsodorta őket a lépcsőkorláton, és a két orgyilkos a földszint padlójára zuhant. Azonban James maga is megcsúszott a lépcsőpihenő szélén, és majdnem leesett, de sikerült megragadnia a törött oszlop egy darabját. A kardja csörömpölve a földszintre hullott, éppen akkor, amikor a megdöbbent és rémült Szürke Péter a söntéspult mögül belépett a helységbe.
– Mi történik itt?
James a fél kezén lógott, és felnézve látta, hogy egy Éjsólyom áll fölötte, kardját a magasba emelve. Ám az orgyilkos szeme hirtelen kitágult; Gorath szúrta keresztül a kardjával. Az utolsó Éjsólyom átbukfencezett James felett, és a földszinti padlóra zuhant, Péter lába elé.
– Ó, nahát! – hápogott a fogadós. – Nahát!
James a fél kezén lógva megjegyezte:
– Ha nem okozna túl nagy gondot...
Gorath erős keze megragadta a csuklóját, és felrántották a lépcsőpihenőre.
– Köszönöm – mondta James, és sajgó vállát dörzsölve lerohant a lépcsőn. – Kezdek túl öreg lenni az efféle testmozgáshoz – jegyezte meg.
– Mi folyik itt? – kérdezte Péter.
James letérdelt az utolsó orgyilkos mellett, és elkezdte átkutatni a tetemet.
– Ezek az emberek megpróbáltak megölni minket – felelte teljes nyugalommal. Mi meg nem hagytuk.
– Hát – mondta a fogadós. – Hát... Én... – Egy pillanat múlva még egyszer megismételte: – Hát...
James azt javasolta neki:
– Hívj ide valakit, Péter, aki eltakarítja ezt a kuplerájt! Máskülönben a vendégeidnek esetleg elmegy a kedve a vacsorától.
A fogadós sarkon fordult, és elsietett, hogy tegye, amit mondtak neki. Az efféle utasításokat már megértette. Owynnak James azt mondta:
– A legjobb lesz, ha te most elmész, idehozod a nagybátyádat, és elmagyarázod neki, hogy eltávolítottuk az útból az őt zaklató Éjsólymok legtöbbjét.
– Azt hiszem, ha ezekkel a hírekkel köszöntöm, még csak tiltakozni sem fog túlságosan, amiért az éjszaka közepén felébresztettük – felelte a fiatal varázsló.
Miután Owyn elment, Gorath megjegyezte:
– Észrevettem, hogy azt mondtad: „Az őt zaklató Éjsólymok legtöbbjét”.
Miután semmi hasznosat nem talált a holttesteknél, James felállt.
– Azt hiszem, van még egy Éjsólyom, aki szabadon mászkál. Legalábbis egy olyan, aki számít.
– A vezérük?
– Igen.
– És hogyan szándékozod megtalálni őt?
– Sehogy – felelte James önelégült mosollyal. – Ő fog megtalálni minket. És azt hiszem, ez ezen a hétvégén fog megtörténni, amikor egy bizonyos sakknagymester megérkezik, hogy tegye a szépet Owyn unokatestvérének.
Gorath eltöprengett ezen, majd bólintott.
– Ő a logikus gyanúsított, de hogyan bizonyítod? Nyilvánosan megvádolod?
– Tudom, hogy a te népednél annak, ha én nyíltan megvádolok valakit, és így megsértem a becsületét, van némi súlya; azonban ez egy olyan ember, aki számára a becsület nem is létezik. Ő olyasvalaki, aki árnyékban ólálkodik, és a fák mögül gyilkol. Ha megvádolnám, csak tagadna.
– Akkor hogyan veszed rá, hogy valljon? Kínzással?
James felkacagott.
– Én mindig úgy véltem, hogy a kínzás előnyei igencsak kétségesek. A fanatikusok hazugsággal az ajkukon fognak meghalni, míg esetleg egy ártatlan ember is bűnösnek fogja vallani magát, csak hogy véget vessen a fájdalomnak.
– Én úgy tapasztaltam, hogy a kínzás, ha megfelelően alkalmazzák, érdekes eredményeket hozhat.
– Nem kétséges – mondta James, és tekintetében vidámság és aggodalom keveredett.
Szürke Péter visszatért az istállómesterével és két munkással, akikről azonnal lehullott az álomittas lassúság, amikor meglátták a tetemeket.
– Vigyétek ki őket hátul, és égessétek el a holttesteket! – utasította őket a fogadós. Amikor azok eleget tettek az parancsnak, Péter felnézett az összetört korlátra, és megkérdezte: – Ki fogja ezt kifizetni?
James elővett néhány aranypénzt, és azt mondta:
– Én. Ha megtalálom azt az embert, aki e mögött áll, akkor majd visszaszerzem tőle az aranyaimat. Nincs szükség arra, hogy te viseld a költségeket.
– Köszönöm – mondta Péter, és szemmel láthatóan rettenetesen megkönnyebbült.
Owyn nagybátyja kíséretében visszatért. A báró hálóruhát viselt, csak egy óriási köpenyt borított a vállára. Mezítláb volt.
– Megölték az Éjsólymokat? – kérdezte.
James azt felelte:
– Biztos vagyok abban, hogy az ezen a környéken tevékenykedők legtöbbjét megsemmisítettük.
Corvallis báró majdnem kiugrott a bőréből örömében. Majd a jókedvére árnyék borult.
– A legtöbbjét?
– Van még egy kis dolgunk, amit hatodnapon kell befejeznünk, de azután véleményem szerint biztonságban lesz az orgyilkosok céhétől, uram.
Corvallis azt mondta:
– Owyn, jobb hírrel nem is ébreszthettél volna. – Jameshez így szólt: – Írnom kell egy levelet Aruthának, amelyben elmesélem neki, milyen remek munkát végzett ma.
– Köszönöm, uram – mondta James –, de én is elküldöm a jelentésemet a hercegnek.
– Csak ne legyen álszerény, fiam. – Atyaian James vállára tette a kezét. – El kell fogadnia a dicséretet, bárhonnan is érkezik. Nem maradhat egész életére apród. Ki tudja, ha van egy barátja az udvarnál, és ha olyan ajánlásokkal rendelkezik, mint amilyen az enyém, talán egy nap bárói vagy akár grófi rangra is emelkedhet!
James vigyorgott.
– Az ember soha nem tudhatja.
– Hát akkor – mondta a báró, és az ajtó felé fordult. Péternek azt mondta: – Gondoskodj ezekről az emberekről, bármire is van szükségük! – Owyn felé fordulva így szólt: – Nem is tudom elmondani neked, mennyire örülök. Már alig várom, hogy hatodnapon találkozzunk.
Kisietett, és Owyn megkérdezte:
– És most?
James a felfordulásra nézett, és azt felelte:
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy aludjunk egy kicsit.
Felvette a kardját a földről, ahova zuhant, tisztára törölte az utolsó halott Éjsólyom tunikájában, és amikor Szürke Péter visszajött az ivóba, így szólt hozzá:
– Szürke mester, fenn a szobánkban van még egy holttest. Kérlek, azt is vitesd ki!
– Nahát! – mondta a fogadós.

 

– Itt van – mondta Owyn, miközben beszaladt a szobába. James és; Gorath az ágyán pihent, megpróbáltak lazítani a tegnap éjszakai csetepaté után.
– Biztos vagy benne, hogy ő az? – kérdezte James.
– Ficsúr, finom ruhákat visel, és Ugyne ott ugrándozik mögötte, a fejét a vállára hajtja, csak hogy bosszantsa az apját.
– Ez a mi emberünk – mondta James. – Hadd találjon minket már félig becsípve.
Leszaladtak a lépcsőn egy üres helységbe, és mindent készen találtak, pont úgy, ahogy James kérte. Az asztalon egy sakktábla állt, és James úgy helyezte el rajta a bábukat, ahogy akarta. Számos üres söröskorsó állt a közelükben. James intett Péternek, hogy hozzon három félig töltöttet.
Owyn leült Jamesszel szemben, és megjegyezte:
– Remélem, nem várod tőlem, hogy észrevételeket fűzzek ehhez a játékhoz. Még arról sincs halvány sejtelmem sem, hogy mi is az, amit, nézek.
– Remek – mondta James –, mivel a te szereped az, hogy ne csinálj semmit, csak nézz zavartan.
Owyn a homlokát ráncolva azt felelte:
– Nos, azt meggyőzően fogom tudni csinálni.
Kicsivel később kinyílt az ajtó, és Ugyne jött be. Majdhogynem szökdécselt, és a kezénél fogva húzott valakit, aki csakis Navon du Sandau lehetett. Épp olyan volt, amilyet James várt: magas volt, feketébe öltözött, és egy fehér sálat csavart a nyaka köré. Gondosan nyírt hegyes szakállat viselt, egy nagy gyémánttal díszített arany fülbevaló lógott a fülében, és számos aranylánc a nyakában. Könnyed léptekkel mozgott, bal kezét a kardja markolatán tartotta. James megfigyelte, hogy noha a fegyver markolata díszes volt, jól látszottak rajta a gyakori használat jelei, és a pengét szinte biztosan élesre fenték és gondosan olajozták. A fegyver rapír volt, és James csupán egyetlen másik embert ismert, akinek a rapír volt a kedvenc fegyvere: Krondor nagyhercegét. Mivel könnyű és mozgékony volt, a rapír halálos eszköz lehetett egy mester kezében, azonban ha egy kezdő forgatta, csak arra volt jó, hogy az illető könnyen megölesse magát. Jamesnek semmi kétsége nem volt afelől, hogy Navon mester. Amikor Ugyne odaért melléjük, azt mondta:
– Owyn, van itt valaki, akivel szeretném, ha megismerkednél.
Owyn felnézett, és azt felelte:
– Ennek örülök. Megmentettél a megaláztatástól.
Ugyne bemutatta Owynt, Jamest és Gorath-t, és azt mondta:
– Ez itt a barátom, Navon du Sandau.
James biccentett, és a tőle telhető legjobban utánozta egy olyan ember viselkedését, aki túl korán kezdte az ivászatot. Enyhén biccentett Owyn felé, mire az azt mondta:
– Azt hiszem, fel kellene adnom.
Du Sandau mosolyogva biztatta:
– Ne add fel! A helyzeted nehéz, de nem reménytelen.
Owyn Jamesre nézett, aki ismét egy aprót biccentett, és a fiatal varázsló megkérdezte:
– Szeretnéd átvenni? Én már nem tudom, mit lépjek.
– Ha James nem bánja – felelte Navon.
James csak a vállát vonta meg.
– Csöppet sem. Ez csak egy barátságos mérkőzés; nincs tétje.
Owyn felállt, oldalra lépett, és Navon átvette a helyét. A táblát tanulmányozva megkérdezte:
– Én lépek?
James bólintott.
– A fekete következik.
Navon elmélyülten nézte a táblát, majd pont azt lépte, amire James számított. James tisztában volt azzal, hogy Navon szinte biztosan sokkal jobb sakkjátékos, mint ő, azonban úgy helyezte el a figurákat, ahogy azok egy régi játék során álltak, amelyet a keshi nagykövettel, Abdur Rachman Memo Hazara-Khan úrral játszott. A különbség csak annyi volt, hogy akkor ő volt Navon helyzetében. A nagykövet a játszma után fáradságot nem kímélve elmagyarázta Jamesnek a hibáit, és a játszma szinte beleégett James emlékezetébe. Navon pontosan úgy lépett, ahogy Hazara-Khan szerint Jamesnek kellett volna abban a régen játszott játékban.
Ugyne egy arany medált mutatott Owynnak, amelyet egy aprócska Smaragd díszített.
– Nézel, mit hozott nekem Navon!
Owyn elismerően bólintott, és a játszmát figyelte. Mindkét férfi nagyon gondosan végiggondolt minden lehetőséget, mielőtt lépett. Három lépés után James már meggyőződött arról, hogy ha ez a játszma rendesen folyna, akkor Navon a végén biztosan nyerne. Csak azért tudott elég hozzáértőnek tűnni ahhoz, hogy ébren tartsa Navon érdeklődését, mert nyertes pozícióból indult.
Gorath felállt, mintha unatkozna, és elindult az ajtó felé.
– Nemsokára visszajövök – mondta senkihez sem intézve a szavait.
Ez volt Owyn végszava, így ő megkérdezte:
– Ó, Ugyne, emlékszel arra a furcsa könyvre, mely a családról szólt?
– Milyen könyvre? – kérdezte a lány.
Arra, amelyikben az a sok különös történet volt. Még kicsik voltunk, amikor megmutattad nekem. Valami pap írta.
– Ó – kiáltott fel a lány, és a szeme tágra nyílt. – Az apát naplójára gondolsz! Igen, emlékszem. Vicces, de nemrég kölcsönadtam Navon-nek, hogy megtudhasson néhány dolgot a családról.
– Ó – sóhajtott fel Owyn –, abban bíztam, hogy utánaolvashatok benne valaminek, amire még gyermekkoromból emlékszem.
James az ellenfelét tanulmányozta. Ha a férfi odafigyelt a mögötte folytatott párbeszédre, akkor az önuralom mestere volt. Egyetlen rándulás, egyetlen rezzenés sem látszott rajta, sőt a legenyhébb késztetés sem, hogy megforduljon, és Owynra nézzen. Kizárólag az előtte fekvő táblára koncentrált.
Owyn megkérdezte:
– Navon, nálad van a könyv?
– Mi? – kérdezte a férfi felnézve. – Könyv?
– A családi napló – mondta Ugyne. – Egy hónapja adtam neked kölcsön.
– Ja, az – mondta a férfi fesztelenül. – Otthon hagytam. Jövő héten visszaadom.
James egy aprót biccentett, és Owyn viszonozta a biccentést. A hátizsákjához lépett, amely Navon mögött feküdt a padlón, és előhúzta belőle a naplót. Letette a könyvet az asztalra a sakktábla mellé. Navon hirtelen felpattant, a mozdulattal felborította a táblát, és erősen megütötte Jamest. A könyökével állon vágta Owynt, így teljesen elkábította a fiatal varázslót.
Ugyne rémülten felsikoltott, és azt kérdezte:
– Navon! Mit csinálsz?
A férfi megragadta a lány csuklóját, és hátracsavarta a kezét. Maga előtt tartva Ugyne-t hátrálni kezdett az ajtó felé. James kardjával a kezében állt talpra, és látta, hogy Navon visszavonul.
– Ne közelíts, különben megölöm! – kiáltotta Navon, és előhúzta a fegyverét.
Ugyne felkiáltott:
– Te fattyú! – és amilyen keményen csak tudott, a férfi lábára taposott. Az meglepetten hátraszökkent, és a lány kifordult a kezéből.
James a lehető leggyorsabban előrenyúlt és elrántotta Ugyne-t, majd hátralökte a lány Owyn felé, aki elkapta.
Navon hátrapillantott, és azt mondta:
– Felteszem, tünde barátotok az ajtó előtt áll. – Hátát a fal felé fordítva eloldalazott az ajtó elől.
James kardját készenlétben tartva közelebb lépett hozzá.
– Tedd azt le, és elbeszélgetünk. Van néhány kérdés, amelyre választ kell kapnom.
– Abban a pillanatban, amikor először megpillantottalak, tudtam, hogy bajt jelentesz – mondta Navon. – Pont úgy nézel ki, mint az a fattyú Lysle Riggers lenn, Malak Keresztjében.
James elvigyorodott.
– Ezt már korábban is mondták.
– Feltételezem, ti vagytok az a társaság, amelyik megölte az embereimet.
– Sajnálom, hogy nem segíthettünk nekik a küldetésük során – mondta James –, de még van egy kis munka, ami befejezetlen maradt.
Navon előreszökkent, előredöfött a pengéjével, és James hárított. Az apród tudta, hogy mesteri fegyverforgatóval áll szemben. Az egyetlen dolog, ami egy kicsit megnyugtatta, az volt, hogy tíz éven keresztül a Királyság legjobb kardforgatójával gyakorolt. A pengeváltás gyors volt: hárítás, ellentámadás, szúrás és hárítás, majd mindkét férfi hátrébblépett.
– Nagyon jó – mondta Navon, és hangjából őszinte elismerés csendült ki. – Azt nem is feltételezem, hogy egyszerűen hátralépsz, és hagyod, hogy eljussak a lovamhoz.
– Túl sok a titok, Navon. Vagy azt is mondhatnám, Neville.
Ugyne felsikított:
– Neville!
Navon szeme enyhén kitágult, és nyugtalanság futott át az arcán.
– Mondj, amit akarsz, Krondori James! Hamarosan már úgysem számít. – Újabb támadást indított: egy mély, magas, mély kombinációt, amely hátrakényszerítette és majdnem megölte Jamest, mikor az apród megpróbált riposztozni, és Navon megváltoztatta támadása irányát.
Jamesnek sikerült elkerülnie egy szúrást úgy, hogy Navon támadási vonalán belülre lépett, és hajszál híján sikerült megvágnia a férfit. Két bősz pengeváltás után mindkét férfiról csorgott a verejték, és tudták, hogy kiváló ellenféllel állnak szemben.
Owyn elhúzta Ugyne-t a küzdelem közeléből a konyha felé, és rászólt:
– Ne állj az útba!
– De a barátod Neville-nek hívta! Mit jelent ez?
– Ez azt jelenti, kedves nővérem – szólalt meg James ellenfele –, hogy éveken keresztül becsaptak, amikor elhitették veled, hogy meghaltam.
– Nővéred! – sikoltotta Ugyne, és ellenállt Owyn azirányú próbálkozásának, hogy elvigye őt az útból. – Az én bátyám meghalt!
– Miután megöltem ezt a barátodat itt, majd mindent elmagyarázok.
A harc folytatódott. Minden mozdulatra ellentámadás volt a válasz, és minden riposztot hárítottak. A két férfi közös ritmusra mozgott, és mindkettő arra várt, hogy a másik hibázzon. Újabb két perc múlva James tudta, hogy mi a küzdelem lényege: aki az első hibát elköveti, az meghal.
Oda és vissza, támadtak és hárítottak; olyan nagyszerű előadást tartottak a kardforgatás művészetéből, amilyet még soha senki nem láthatott Cavellben. Owyn megpróbált egy olyan helyre lépni, ahonnan talán segíthet Jamesnek, de a két férfi mozdulatai olyan pontosak és gördülékenyek voltak, olyan fürgék és halálosak, hogy Owyn tétovázott, nehogy véletlenül saját társa halálát okozza.
James haja csapzottan lógott, átitatta a verejték. A kardját készenlétben tartva mélyen lekuporodott, és várta a következő támadást. A Navon néven ismert férfi azt mondta:
– Nagyon jó vagy. Mind sakkban, mind kardforgatásban. Ritka kombináció.
– Jó tanáraim voltak – mondta James, és kihasználta a szünetet, hogy kifújja magát. Figyelemmel kísérte ellenfele minden mozdulatát, valami jelre várt, amely esetleg utal arra, hogy mi következik.
Navon mozdulatlanul állt, ő is lihegett. James kísértést érzett, hogy megpróbálkozzon egy támadással, majd rájött, épp ez volt ellenfelének a célja. Mintha csak ezt akarná igazolni, Navon lejjebb engedte kardja hegyét, mintha a kimerültség óvatlanná tette volna. James felmérte az esélyeket, hogy vajon hogyan tudna ebből előnyt kovácsolni. Azt mondta:
– A Nagy Kesh Birodalom nagykövetétől tanultam sakkozni.
Navon elmosolyodott.
– Hazara-Khan! Nagyon szeretnék egyszer játszani vele. Úgy hallottam, hogy talán ő a világ legjobb sakkjátékosa.
– Dobd el a kardodat, és meglátom, hogy el tudok-e intézni neked egy játszmát vele. Természetesen a partit a krondori várbörtönben kellene lejátszanotok. – Amint az utolsó szó elhangzott, James megpróbálkozott egy szándékosan lassú támadással. Ahogy azt gyanította, Navon riposztja fürge volt, és halálos. Janiest csak gyors reflexei mentették meg.
Navon vigyorgott.
– Ez közel volt.
– Voltam már közelebb is – felelte James, aki most már nagyon is tisztában volt ellenfele képességeivel.
– Ki tanított a kardforgatásra?
James egy újabb gyenge támadást indított, egy magas vágást úgy, hogy a kardja markolata magasabban volt, mint a hegye; így úgy tűnt, mintha egy lefelé irányított csapással próbálkozna. Navon pontosan azzal a mozdulattal válaszolt, melyet James várt, és ha James azt tette volna, amit abban a helyzetben a legtöbb ember, vagyis hátralépett volna, akkor Navon felnyársalta volna. James ehelyett azonban előredőlt, úgy, hogy bal keze már a padlót érintette, így Navon pengéje elsiklott a háta fölött, és vállától a háta közepéig átvágta a tunikája kelméjét. James megcsavarta a csuklóját, így kardja hegyét először lehozta, majd ismét fel, és Navon beleszaladt a pengébe.
Amikor az Éjsólymok vezetője kábultan, döbbent csendben megállt, James megszólalt:
– Arutha hercegtől tanultam a kardforgatást.
James kiszabadította kardja hegyét, és Navon térdre hullott. Egy pillanatig Jamesre bámult, szeme tele volt kérdésekkel, majd elszökött belőle az élet, és előredőlve a padlóra zuhant.
James letette a kardját, és letérdelt, hogy megvizsgálja Navont.
– Meghalt – mondta az apród.
Ugyne a söntéspult mögött állt Szürke Péter mellett, és sikítva követelt választ:
– Mi történik itt?
James felállt.
– Rögtön mindent megmagyarázunk – mondta –, de most Owynnak ide kell hoznia az apádat. Még mindig van egy megfejtendő rejtély.
Owyn már szaladt is az ajtó felé, amikor James utánakiabált:
– És vigyázz...
Owyn kinyitotta az ajtót, és Gorath egy arcára irányított ökölcsapással fogadta. Az ütés visszaröpítette a fiatal varázslót a szobába.
– ...Gorath-szal – fejezte be James. Felkelt, és az eszméletlenül fekvő Owyn mellé lépett. Az apród a fejét csóválva Ugyne-hez fordult, és megkérdezte:
– Ide tudnád hozni az apádat, kisasszony?
Miután a lány elszaladt, hogy teljesítse a kérést, Szürke Péter odalépett, és azt mondta:
– Bocsásson meg nekem, uram, de... nos, nem tudom, hogyan mondhatnám másképp: tényleg meg kell kérnem magukat, hogy menjenek el.
James ránézett a jámbor fogadósra, és felnevetett.
– Megértem.

 

A sápadt Corvallis báró akkor érkezett meg, amikor a szolgák elvitték a férfi holttestét, akit valamikor Navon-nek hívtak.
– Báró úr, van itt egy rejtély, amit ki kell bogoznunk – mondta James.
– Mi ez az egész? – kérdezte a báró.
Ugyne közbeszólt:
– Neville-nek nevezte Navont, apa.
Ha a báró sápadtnak tűnt, amikor megérkezett, akkor most minden szín, ami még volt az arcában, kifutott, és úgy nézett ki, mint aki bármely pillanatban összeeshet.
– Neville-nek?
James intett a bárónak, hogy üljön le, és azt mondta:
– Uram, gyilkosság történt, és nem csak mostanában, hanem sok-sok évvel ezelőtt is. Beszéljen nekem du Sandau-ról és a borospincéről.
A báró kezével eltakarta a szemét, és előrehajolt. James egy pillanatig azt hitte, hogy zokog, de amikor végül elvette a kezét, James inkább csak megkönnyebbülést látott a szemében.
– Ő a bátyád volt, Ugyne. Ezért tiltakoztam olyan eltökélten az ellen, hogy találkozzatok. Azért udvarolt neked, hogy engem dühítsen.
– Nem értem – rázta fejét a lány.
James szólalt meg:
– Neville a bátyád volt. – A báróra pillantott. – De nem volt az apád fia.
A báró elvörösödött, és bólintott. Úgy nézett ki, mintha ő maga képtelen lenne beszélni.
James azt mondta a lánynak:
– Egy kicsit körbeszaglásztam a környéken. Mindig akad néhány ember, aki szívesen pletykálkodik. Úgy tűnik, hogy az a férfi, akit az édesapád felfogadott, szobrász is volt, nem csak kőműves. Arról is híres volt, hogy nagyon nagy hatással van a nőkre. Az egyik idős asszony szerint, akivel beszélgettem, megtermett, jóképű férfi volt, hivalkodó modorral; az a típus, melyet néhány nő nagyon vonzónak tart.
A báró arca elvörösödött.
Ugyne rákérdezett:
– Az anyám hűtlen volt?
– Köztudott, hogy így történt – felelte James.
A lány úgy nézett az apjára, mintha az egy idegen lett volna.
– Megöletted Sandau-t?
– Megrendeztem egy balesetet – felelte a báró gyenge hangon. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire kicsúszik a kezemből. Az omlás féltucatnyi embert megölt. És azt hittem, Neville-t is. – Úgy tűnt, a bárón, kezd úrrá lenni a düh, és hangosabban folytatta: – Nem tudtam, hogy a fiú is ott lenn lesz! – Az asztalra csapott. – Megpróbáltam tisztességesen bánni vele! – Ugyne-re nézve azt mondta: – Édesanyád és én soha nem beszéltünk erről, miután rájöttem. Próbáltam úgy felnevelni a fiút, mintha a sajátom lett volna.
A lány felállt, és így szólt:
– Nem ismerlek téged. – Néhány lépésnyit elhátrált. – Egyáltalán nem ismerlek téged. – Megfordult, és kiszaladt a fogadóból.
– Báró, mi nagyon sürgető ügyben járunk – mondta James –, azonban ezt az egészet meg fogom említeni a Krondor nagyhercegének írott jelentésemben. Azt javaslom, utazzon el a hűbérurához Romney-ba, és talán a királyhoz is. Mindkettejüknek tartozik egy teljes vallomással, és azt hiszem, rendbe kell raknia az ügyeit. Kétlem, hogy a király engedélyezné, hogy mint báró térjen vissza. Azt is javaslom, küldje el Ugyne-t egy időre Owyn családjához.
Owyn lassan visszanyerte az eszméletét, és megkérdezte:
– Mi történt?
Gorath felsegítette.
– Valaki mást vártam. Sajnálom. – Az utolsó szó egész őszintének hangzott.
Owyn megdörzsölte bedagadt állát.
– Minden rendben. – Körbenézett. – Mi történt?
Útközben majd elmondom.
– Útközben hova? – érdeklődött Owyn.
James elővett egy kulcsot, amelyet Navon-től vett el.
– Vissza Cavell Járataiba.

 

Amikor az ajtó ismét kitárult, és Owyn leugrott a párkányról, James így szólt:
– Tisztában voltam azzal, hogy csak a család egy tagja tudhatja, hogyan kell azt az ajtót kívülről kinyitni. Ha a többi gyerek a faluból képtelen volt megtalálni, akkor nem valószínű, hogy Navon du Sandau Kerting Futásából véletlenül idetalál, és megleli a bejáratot a járatokba.
– Így tehát feltettem néhány kérdést, és megkaptam a kulcsokat, amelyekre szükségem volt – folytatta, miközben a sötét alagútban gyalogoltak. Owyn újabb fénygömböt varázsolt, és James tovább mesélt: – Találkoztunk a báróval. Nem kellett nagy fantázia ahhoz, hogy el tudjam képzelni, hogy a bárónő vonzónak talált egy sima modorú, jóképű férfit, még akkor is, ha az csak egy közönséges kőműves volt. Így tehát Neville megfogant.
– A báró rájött, hogy nem ő az apa, ám ő és a felesége megegyeztek abban, hogy nem beszélnek róla. Azonban a báró mindennap látta a fiút, és az emlékeztette őt a hűtlenségre. Így tehát, miután egy évtizeden keresztül minden egyes nap újabb sértés érte férfiúi önbecsülését, úgy döntött, hogy becsalja a csábítót a járatokba, megrendez egy balesetet, és kiéli a bosszúvágyát. Sajnálatos módon a fiú is a munkát nézte, amikor a baleset megtörtént.
– És én nem voltam ott, Ugyne meg nem tudta egyedül kinyitni kívülről a bejáratot – mondta Owyn.
– És talán a báró maga sem jött rá, hogy van egy bejárat kívülről is. Nem tudom, és tulajdonképp nem is érdekel. A báró legalább négy embert megölt, és emiatt ítélőszék elé kell állnia.
Elérték a hálótermeket, és elindultak felfelé a lépcsőn, a lelakatolt ajtó felé.
– Neville valahogy megtalálta a járatokból kivezető utat. Gyanítom, hogy vagy megsérült, vagy rettegett, vagy mindkettő. Már soha nem fogjuk megtudni, hogyan vagy miért, de valahogy kijutott, és életben maradt. Valaki rátalált, és felnevelte. Lehet, hogy az Éjsólymok voltak azok, lehet, hogy csak később csatlakozott hozzájuk. Az is lehet, hogy egy olyan eszes, fiatal és tehetséges fickó, mint amilyen Neville volt, egyszerűen csak megragadta a lehetőséget, hogy megszerezze az Éjsólymok vezetését, amikor Arutha tíz évvel ezelőtt szinte teljesen kiirtotta őket Krondorban. Az akkori pusztítás túlélői számára a legfőbb ideje volt, hogy egy ilyen isten háta mögötti helyen keressenek menedéket, mint amilyen ez a járat.
– Az Éjsólymok eléggé megváltoztatták Neville külsejét ahhoz, hogy azoknak, akik ismerték a kisfiút, ne tűnjön fel, hogy ugyanarról a személyről van szó. Néhány ember magától is rettenetesen megváltozik tizenegy és huszonkét éves kora között. De az is lehet, hogy varázslatot használtak. Ahogy már mondtam, ezt már soha nem fogjuk megtudni. Azonban azt tudjuk, hogy az Éjsólymok, a mordelek és a pantathiánusok között voltak kapcsolatok, amelyeket Neville megörökölt.
Gorath az utolsó mondatot hallva szinte kiköpött.
– Legyenek átkozottak azok a kígyók és a forró égövi mágiájuk! Ki nem állhatom őket!
– Azonban Murmandamus hasznosnak találta őket – mondta James, ám azt ő sem tudta, hogy Murmandamus tulajdonképpen egy álruhás pantathiánus volt, akit mágia segítségével változtattak el, varázslatnak köszönhetően nézett ki úgy, mint egy mordel.
Elért a lakathoz, és beledugta a Navon-től elvett kulcsot. A kulcs elfordult, a lakat kinyílt, és James felnyomta a csapóajtót. Az kitárult, és amikor az apród felmászott, egy személyes lakrészben találta magát. Gyorsan kinézett a következő ajtón, ám ott csak egy hálótermet talált, mely üres volt, és láthatólag évek óta nem használták. Azonban a kicsi szobában sok szekrényke volt, tele arannyal, drágakövekkel és iratokkal.
James nem foglalkozott a drágakövekkel és az arannyal, inkább gyorsan átolvasta az iratokat.
Egy perc múlva felkiáltott:
– Én bolond!
– Mi van? – kérdezte Owyn.
– Északőre. Delekhan Északőrén keresztül támad.
Gorath megkérdezte:
– Miért?
James egy pillanatig csak hallgatott, felemelte a kezét, hogy elhárítsa a kérdéseket, amíg gondolkozik.
– Ennek van értelme. Ezért volt az a rengeteg gyilkos őrület útközben. Ha Delekhan lerohanja Északőrét, akkor lehajózhat a Vosna-folyón. Az a Caldara-hegység nyugati lábai mentén folyik végig, és átfolyik Mastak szurdokán. Onnan már csak egy rövid gyalogútra van a Rom-folyó felső folyása. Ha odaér, akkor pedig már csak pár napnyira van Romny-tól. Romney! – Owynra és Gorath-ra nézett. – Ezért volt az a sok zűrzavar Romney-ban. Neki egy káosz dúlta városra van szüksége, amely így nem tud ellenállást tanúsítani.
– Miért pont Romney? – kérdezte Owyn.
– Mivel onnan csak lehajózik dél felé a Rom-folyón, és ahol az elfordul délkelet felé, ott partra száll, és a szárazföldön vonul tovább Sethanon felé. Azon az úton már nincs semmi más, csak nyílt síkságok és ritkás erdők.
Owyn megjegyezte:
– És azzal, hogy felgyújtották a várat Cavellben, és elfoglalták a járatokat...
– ...azzal megakadályozzák, hogy bárki is erős pozíciót foglaljon el a vonalaik mögött – fejezte be James.
Felállt, és leszaladt a lépcsőn.
– Most mennünk kell.
Gorath és Owyn utánasiettek.
– Hová megyünk?
– Én elindulok Északőrébe – felelte James –, hogy figyelmeztessem Gabot bárót a támadásra. Nektek el kell vinnetek ezeket a papírokat Aruthának. – Három összetekert pergament nyújtott át Owynnak.
– Aruthának? – Owyn a fejét rázta. – Hacsak nem használjuk a tsurani gömbödet, akkor hetekbe telik, mire visszaérünk Krondorba.
– A herceg nem Krondorban van, így tehát a gömbnek semmi haszna – mondta James, miközben elérték a vízesés melletti kijáratot. – A Sötét-erdő északi szegélye mellett táborozik seregének jelentős részével együtt. Arra a jelentésre vár, amelyből megtudhatja, hol kezdődik a támadás, hogy odasiethessen a felmentő seregével. Ha megkapja az üzenetet, akkor egy héten belül Tyr-Sog, Magosvár vagy Északőre közelébe juthat.
– Tehát azt akarod, hogy mondjuk azt neki, jöjjön Északőrébe.
– Igen – felelte James, miközben lemászott a nedves sziklákon a közelben kipányvázott lovakhoz.
– És mi van, ha nem hisz nekünk? – kérdezte Gorath. – Amikor utoljára találkoztam vele, kétkedve fogadta az állításaimat.
– Sokkal kevésbé volt kétkedő, mint amilyennek tűnt – mondta James. – Hadd adjak neked egy tanácsot: soha ne kártyázz a herceggel. De ha esetleg kétségeit fejezi ki, mondd neki azt: „Mamánál buli lesz”. Így tudni fogja, hogy az üzenet tőlem jött.
– Furcsa, de megmondjuk – mondta Owyn.
– James – mondta Gorath –, ha a Herceg a Sötét-erdőben van, akkor Delekhan erőinek néhány előretolt csapata is ott lesz. Ha a végső célja Sethanon, akkor a népemből nagyon sokan leszivárognak majd a Világ Fogsorának kis vízmosásai és szorosai mentén, és a következő tavaszra előkészítik a közeledő sereg számára a dolgokat.
– Ezt nagyon jól tudom – mondta James. – Emlékszem arra, milyen volt, amikor kiürítettük Magosvárt, és átlovagoltunk a Lankáson, majd keresztül a Sötét-erdőn.
– Mi van, ha elfognak vagy megölnek minket?
James nyeregbe szállva felelte:
– Erre csak egyetlen dolgot mondhatok.
– Mit? – kérdezte Owyn.
– Ne hagyjátok magatokat! – felelte James, majd megfordította lovát, és elnyargalt.
Owyn lóra szállt, és azt mondta:
– Álljunk majd meg, hogy lássam, Ugyne tényleg biztonságban elindult-e a szüleimhez, no meg, hogy szerezzünk némi élelmet.
– Az bölcs dolog lenne – felelte Gorath.
– Akkor nagyjából ez az egyetlen bölcs dolog ebben az egész tervben – sóhajtott Owyn.

 

 

11.
Menekülés

Egy kavics gurult le a hegyoldalon.
Gorath kardja már a kezében is volt, még mielőtt a kavics megállt volna.
– Owyn! – szólt társának.
A Timonsból jött fiatalember felállt, és belebámult az éjszakába. Mivel eddig a tábortüzet nézte, most semmit nem látott. A sötétből felcsendült egy hang, olyan nyelven beszélt, amelyet Owyn nem értett. Nyílvesszők csapódtak a talajba Owyn lába előtt, hogy nyomatékosítsák az előző utasítást, bármi is volt az.
– Ne állj ellen – mondta Gorath. – Bekerítettek minket.
Egy csapat mordel és ember lépett a tűz fénykörébe. Az egyik mordel Gorath-hoz sétált, egy pillanatig a szemébe nézett: majd teljes erejével arcul ütötte az ardanienek törzsfőnökét. Owyn a mordelt nézte, biztos volt benne, hogy látta már valahol, de nem jutott eszébe, hol.
Majd a mordel Owyn elé lépett, és a Királyság nyelvén szólalt meg:
– Te biztosan összejátszottál ezzel a két lábon járó szeméttel, hogy megöljétek a fivéremet. – Hirtelen fájdalom robbant Owyn arcában, ahogy a férfi megütötte.
Owyn a csapástól kábán és megdöbbenve feküdt a földön, és hirtelen rájött, hogy ez biztosan a fivére annak a Nago nevű mágusnak, akit Sárga Öszvérben mészároltak le. Narab így szólt hozzájuk:
– Boldogan tűzném lándzsavégre a fejed, ember, és magammal hordoznám, miközben magam mögött vonszolom ezt az árulót Sar-Sargoth-ba, azonban meghagyom ezt az örömet Delekhannak. – A többiekhez fordulva azt mondta: – Kábítsátok el és kötözzétek meg őket, és hozzátok ide a lovaikat!
Owynt durván felrántották, és valami keserű italt kényszerítettek le a torkán. Megpróbálta kiköpni, de csak egy kemény pofont kapott cserébe. A fejét erősen hátrahúzták, és befogták az orrát, majd a kotyvalékot leöntötték a torkán. Kénytelen volt lenyelni. Néhány pillanattal később érezte, hogy a lába és karja ólomsúlyúvá válik, az elméje összezavarodik, és nehezére esik, hogy a tekintetét fókuszálja. Érezte, hogy a kezét szorosan összekötik a háta mögött, és kendőt kötnek a szeme elé. Majd durva kezek fellökték a nyeregbe. Amikor fenn ült, a lábát hozzászíjazták a kengyelhez, és valaki elvezette az állatot. Újabb emberek és sötét tündék tűntek föl lovakat vezetve, és Narab őket is nyeregbe parancsolta.
A rémálomba illő lovaglás kezdetét vette.

 

Sokszor váltották a lovakat, és Owyn később emlékezett, hogy valamennyit pihentek – hogy perceket vagy órákat, azt nem tudta volna megmondani, de tudta, hogy az idő telik. A főzetet nyilvánvalóan azzal a céllal készítették, hogy eltompítsa az elméjét, így ha rendelkezett is varázserővel, most bármiféle varázslatot képtelen lett volna használni. Számos alkalommal érezte, hogy a szer hatása múlóban van, de olyankor mindig lenyelettek vele egy újabb adagot. Egyszer esetlenül leesett a nyeregből, és a lábát gúzsban tartó szíjakon lógott, így fogvatartói kénytelenek voltak megállni, és felegyenesíteni őt. Ezután még jobban odakötözték.
Homályosan érzékelte, hogy éhes és szomjas, de ezek csak távoli kényelmetlenségek voltak. Az idő legnagyobb részében valamiféle szürke ködben lebegett, amelybe csak a ló hátán való ritmikus zötykölődés vitt némi ütemet. Majd lerángatták a lóról, és átvonszolták valami hideg, nedves helyre, és ledobták a durva kövekre. Egy darabig csak feküdt ott; hol magához tért, hol ismét elvesztette az eszméletét. Aztán végül az egyik pillanat már nem folyt át a következőbe, és Owyn fájdalmak között felébredt. Lassan megmozdult, és felfedezte, hogy a lábát összekötő szíjakat eltávolították, ám keze még mindig össze volt kötözve, és a szemén is rajta volt a kendő.
Owyn felült, és megmozgatta sajgó és merev lábát. Mindkét lábának belső oldala tele volt zúzódásokkal és horzsolásokkal, és a fiú tudta, sokat lovagolt úgy, hogy nem ülhetett kényelmesen a nyeregben. Még ha eszméleténél lett volna, akkor is kegyetlenül megerőltető lett volna az utazás; amennyire visszaemlékezett, legalább hét-nyolc napig tartott, és számos alkalommal váltottak lovat. Azonban így, hogy az érzékeit eltompították, és a nyereghez kötözték, csak az istenek kegyének köszönhető, hogy még életben volt.
Lépések zaja közeledett, nehéz csizmák dobbantak a köveken, és a cella zárjának csikordulása jelezte, fogy a fogvatartói megérkeztek. Kezek rántották talpra Owynt, és a fiú képtelen volt visszafojtani egy fájdalmas nyögést.
A szemkötőt eltávolították a fejéről, és Owynt még a kívül lobogó fáklyák viszonylag tompa fénye is hunyorgásra késztette. Egy tőr vágta át a csuklóját rögzítő köteleket, és amikor megmozgatta a karját, gyötrő fájdalom áradt szét a vállában. A kíntól majdnem összeesett, de két őr egyenesen tartotta.
Narab Owyn elé lépett, és azt mondta:
– Még biztosan elég sok bódító ital van benne ahhoz, hogy ártalmatlan legyen. – Sarkon fordult, és az őrök kikísérték Owynt a cellából. Egy szomszédos cellából Gorath-t is előhozták, és Owyn látta, a mordel sincs jobb formában, noha az ő számára nyilvánvalóan kisebb nehézséget okozott a mozgás.
Az alagút hosszú volt, és sötét, és Owyn érezte, mélyen a föld felszíne alatt járnak. Annak ellenére, hogy mágikus érzékeit eltompították, a fiú azonnal érezte, hogy itt valaha óriási hatalom lakozott. Volt ebben a helyben valami ősi és rettenetes, és a főzettől elhomályosított érzékei ellenére Owyn nagyon félt.
Végigvezették őket egy sor alagúton egy kis előtérig, ahonnan széles lépcsők indultak felfelé. Felkísérték őket a lépcsőn, végig egy széles folyosón, majd bevezették őket egy nagy terembe. A terem közepét egy hatalmas trón foglalta el, amely jelen pillanatban üresen árválkodott. Jobb oldalán egy másik, kisebb trónszék állt, ebben egy megtermett, erős testfelépítésű mordel ült, aki csakis Delekhan lehetett.
Narab megszólította:
– Mester, hoztam neked egy ajándékot.
Az őrök előrelökték Owynt és Gorath-t, úgy, hogy mindketten elterültek Delekhan lába előtt.
– Mi ez? – követelte Delekhan, és felemelkedve Gorath fölé tornyosult.
– Gorath, az ardanienek vezére. Elfogtam őt. Add meg nekem azt a tisztességet, hogy kivághassam a szívét, bosszúból, amiért megölte a fivéremet!
– A fivéred egy bolond volt! – ordította Delekhan. Owyn felnézett a fölé tornyosuló alakra, és egy széles arcot látott, amelynek vonásai meglepően nyersek voltak egy tündefajzathoz képest. A sötét tünde arcán tombolt a düh; ez volt a leghevesebb kifejezés, amelyet Owyn eddig mordelen látott. – És te is az vagy! – tette hozzá Delekhan. – Mindent elrontottál, te kutya!
Owyn Narabra pillantott, aki sápadtan állt, és szinte reszketett a döbbenettől és a felháborodástól.
– De... visszahoztam egy árulót! Megkínozhatjuk, hogy elárulja a többi áruló nevét...
– Semmit nem tudsz! – Delekhan az őrök felé fordult. – Vigyétek vissza ezt a kettőt a cellájukba! Később majd kivallatom őket. – Narabnak azt mondta: – Az életed egy vékony hajszálon lóg. Ha még egyszer túl sokat engedsz meg magadnak, a fejed egy lándzsavégre tűzve a kapu előtt fog díszelegni! – Arrébbsétálva így folytatta: – Most tűnj el a szemem elől, te kétbalkezes, és ne merészelj még egyszer megzavarni, amíg én nem hívatlak!
Noha Owyn nem volt szakértő a mordel arckifejezések értelmezésében, azt tisztán látta, hogy Narab arcáról süt a gyilkos harag. És az Delekhan távolodó háta felé sugárzott. Owynt két őr megfordította és felrántotta, és arra kényszerítették, hogy visszamasírozzon Sar-Sargoth várbörtöneinek mélyébe.

 

Sem ételt, sem italt nem hoztak, ám Owyn úgy vélte, ez csak elméleti probléma, mivel valószínűleg pár órán belül úgyis meghalnak. Az idő lassan vánszorgott, és Gorath csendben ült. Owyn nem érzett késztetést, hogy megszólaljon, mivel zsibbasztó kimerültség lett úrrá rajta. A lovaglás, a táplálék- és alváshiány, a bódító ital; mindezeknek köszönhetően nehezére esett volna, hogy bármi mást csináljon azon kívül, hogy a jéghideg kövön fekszik, és megpróbál pihenni.
Az idő lassan telt, homályos gondolatok kergetőztek az agyában, melyek eltűntek, mielőtt megragadhatta volna őket; és talán aludt is valamennyit.
Majd hirtelen felült, a bőre bizsergett. Mágia! Felvillanyozva a ténytől, hogy valaki valahol varázslatba kezdett, megragadta cellája rácsait. Fémes kattanás hallatszott, és a rács kitárult.
– Gorath! – mondta Owyn hangosan suttogva.
Gorath felnézett, és amikor látta, hogy Owyn kiszabadult, szeme elkerekedett.
– Valaki varázslatot használt, hogy kiszabadítson minket! – mondta Owyn, és sebesüléseit és kimerültségét elfeledve kisétált az ajtón.
Gorath megpróbálkozott a saját ajtajával is, és rájött, hogy az szintén nincs bezárva.
– Ki volt ez? – csodálkozott.
– Fogalmam sincs – felelte Owyn. – Talán az, aki legutóbb segített elmenekülnöd északról?
– Ezen majd később eltöprengünk – javasolta Gorath. – Ki kell jutnunk ebből az erődből, még mielőtt valakinek feltűnik a hiányunk.
Végigmentek a börtön folyosóin. A szobában, amelyből a felfelé vezető lépcső indult, egy halott őrt találtak, a vére még meg sem száradt a padlón.
– Bárki is mondta el azt a varázslatot, biztosan innen tette – vetette fel Owyn.
– Ott – mondta Gorath, és egy asztalra mutatott, amelyen kis kupacban ott állt minden holmi, amit a két fogolytál elszedtek. Gorath felkötötte a kardját, és odadobta Owynnak a botját. Owyn megjegyezte:
– Feltételezem, az aranyainkból semennyit sem hagytak meg.
– Kötve hiszem – mondta Gorath.
Owyn letérdelt, és megvizsgálta a halott őrt. Egy apró erszénnyel állt föl.
– Hát, akkor ennek kell elégnek lennie.
Miközben elindultak a lépcsőhöz, Owyn megkérdezte:
– Ismersz valami utat, melyen át kijuthatunk innen?
– Nem is egyet – felelte Gorath. – Ezt a várost arra építették, hogy a népem több ezer tagjának adjon otthont. Ha Delekhannak néhány száznál több harcosa van a palota központi területén kívül, akkor nagyon fogok csodálkozni. Ráadásul az itteni törzsek közül sokan idegenek egymás számára, és van sok renegát ember is a közelben, tehát ha a központi épületegyüttesből kijutunk, akkor némi ravaszsággal talán sikerül az egész táborból kijutnunk. – Elindult felfelé a lépcsőn. – De csak akkor, ha már nem vagyunk itt, amikor észreveszik, hogy eltűntünk.
Gorath felvezette Owynt egy kőlépcsőn, majd át egy csarnokon, és végig egy sötét folyosón. Minden pillanatban azt várták, hogy felcsattan mögöttük a riadó, azonban egyetlen kiáltás sem hallatszott.
Hirtelen a föld felszínén találták magukat, egy elhagyatott udvarban. Gorath intett, és Owyn követte. A fiatal varázslót sérülései és a még mindig benne lévő kábítószerek ellenére felváltva sarkantyúzta hol a félelem, hol a remény.

 

Amikor hullani kezdett a friss hó, egy cserjés ligetben kerestek menedéket.
– Eljön itt valaha a tavasz? – kérdezte Owyn.
– Igen – felelte Gorath lassan. – Igaz, nagyon későn, és a meleg napok száma is nagyon kevés. De azért itt is van tavasz.
– Eddig Yabont hideg helynek tartottam – sóhajtott fel Owyn.
– A te otthonod milyen? – kérdezte Gorath.
– Timons? Többnyire meleg. – Owyn a távolba bámult. – Elég sokat esik, néha pedig nagy viharok jönnek a tenger felől, de nyáron meleg van Az anyám a kertet gondozza, az apám lovakat tenyészt. Mostanáig nem is éreztem, mennyire hiányzik.
– Miért mentél el?
Owyn megvonta a vállát.
– Egy fiú bolondsága. Apámnak volt egy szolgája, egy északról származó mágus, akit Patrusnak hívtak, és egy ideig velünk élt. Tőle kaptam az első leckéimet. Miután egy ideig Csillagdokkban tanultam, rájöttem, hogy varázslónak nem volt túlságosan jó, azonban nagyon éles esze volt. Értette a dolgokat. Azt hiszem, pont ez volt az, amit igazából tudni akartam, hogy hogyan érthetjük meg jobban a világot.
Gorath egy ideig csendben ült, majd azt mondta:
– Azt hiszem, mindannyian jobban járnánk, ha többen keresnék közülünk a megértést, és kevesebben a hatalmat. – Az egyre halványuló fényt nézte. – Gyere, itt az idő.
Eddig a sötétségre vártak, az éjszaka leple alatt akartak megpróbálni elosonni az erődítmény közeléből. A környéken órák óta mozgolódtak a mordel harcosok és a renegát emberek. Először azt hitték, hogy őket keresik, azonban egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy ez több, mint két szökött fogoly utáni vadászat. Ez mozgósítás volt.
Gorath egy sor hófödte vízmosáson vezette végig Owynt, majd át egy dombon, aztán lefelé egy hosszú ösvényen, amely egy lapos síkságra vitte őket a várostól délre.
– Sar-Sargoth síksága – mondta Gorath. – A legendák szerint itt gyűltek össze tanácskozásra a valheruk. Hatalmas sárkányok pihentek itt, miközben a lovasaik gyűléseztek.
Owyn tengernyi sátrat látott, és a sátorerdő középen egy nagy pavilont, amely előtt egy lobogót lengetett a szél; a lobogón bíborvörös mezőben egy fehér párduc lapult.
– Hogyan kerüljük meg azt a tábort?
– Sehogyan – mondta Gorath, és egyenesen a tábor közepe felé vezette társát. – Ha barátokra nem is lelünk itt, azt hiszem, legalább ellenségeket sem találunk.
Amikor keresztülsétáltak a táboron, számos mordel harcos nézte meg Gorath-t és Owynt. Úgy tűnt, nem érdekli őket különösebben a két idegen közeledése, bár egy harcos felugrott és előreszaladt. Amikorra a nagy pavilonhoz értek, annak lakója már az ajtóban állt, hogy köszöntse őket.
– Üdvözöllek, Gorath, ardanienek vezére. Nem tetszettek Sar-Sargoth várbörtönei? – A beszélő egy lenyűgöző megjelenésű mordel nő volt. Magas volt, uralkodói arcvonásokkal rendelkezett, haját hátul egy csomóba fogta, amelyből vöröses hajzuhataga hullámokban omlott a vállára. Törzsének férfiaihoz hasonlóan páncélt viselt, szépsége azonban még harcias öltözetében is megragadta Owynt. Idegen volt, és furcsa, ám ez nem tette kevésbé lenyűgözővé. A nő oldalt lépett, jelezve, hogy beléphetnek. Egy kis tűz mellett mutatott nekik helyet.
– Egyetek, és pihenjetek egy keveset. Azt hittem, hogy Delekhan mostanra már megölt titeket. A szökésetek meglehetősen kellemetlenül fogja őt érinteni.
– Úgy hangzik, mintha örülnél ennek az eshetőségnek, Liallan.
– A férjem felemelkedése engem is magával vitt, Gorath – mondta –, de a házasságunknak semmi köze nem volt az érzelmekhez. Hatalmas törzsek házassága volt, amelynek célja az, hogy megszerezzük az uralmat saját klánjaink felett, és megakadályozzuk, hogy egymás vérét ontsák... legalábbis egy ideig. Semmi több.
– Ezért van ez az egész színjáték, Liallan? Nem hiszel jobban Delekhan őrült terveiben, mint én, mégis nyíltan támogatod őt, noha olyan hatalmas törzset irányítasz, mint amilyen az övé, és a tanácsban Narab után te rendelkezel a legnagyobb befolyással.
– Túl hosszú ideig voltál távol, Gorath, Az utóbbi időben sok minden megváltozott. Narab most is éppen seregszemlét tart a klánjában, és arra készül, hogy Delekhan ellen forduljon. – A nő leült Gorath mellé, és egy kis darab húst vett ki a tűz mellett álló gőzölgő edényből. A húsdarabot egyértelműen csábító mozdulattal Gorath fogai közé tette, mégis, még Owyn is érezte, hogy ez inkább rituális, mint nyílt felhívás volt. – Az új urunk nincs megelégedve Narabbal. Azt hiszem, ez valahogy az elfogásotokkal lehet kapcsolatban.
Gorath elfogadta a rituális kínálást, majd átnyújtott egy tálat Owynnak. Owyn letört egy nagy darabot a tálca mellett levő kenyérből, és kimert vele egy falat forró gulyást. Gorath tovább kérdezett:
– Miért aggasztaná a férjedet az, hogy engem elfogtak? Azt, hogy délre meneküljek, elég keményen próbálta megakadályozni.
Liallan visszaült. Egy pillanatig csak nézte Gorath-t, majd azt felelte:
– Nagy tiszteletnek örvendő harcos vagy, Gorath, és bátorságodat senki sem kérdőjelezheti meg, ahogy azt sem; hogy szíveden viseled a klánod sorsát; azonban néha nagyon naiv vagy.
Úgy tűnt, Gorath zokon veszi a megjegyzést, és összehúzott szemmel nézett a nőre.
– Közel jársz ahhoz, hogy megsérts.
– Ne vedd sértésnek! Ezekben a cinikus időkben a nyíltságod és becsületességed szinte felüdíti az embert. – Hátranyúlt, kicsatolta mellvértjét, és levette a páncélját. Owyn látta, hogy a páncél alatt egyszerű, ujjatlan tunikát viselt. Hosszú nyaka és karcsú karja volt, mégsem tűnt törékenynek. Mozdulatai gyorsaságra utaltak, karjának és nyakának izmaiból erő sugárzott. Veszélyes nő volt, bármely faj mércéje szerint.
– Mit akarsz ezzel mondani, Liallan?
– Azt állítom, hogy egy szerepet osztottak rád. Te voltál az ideális klánfőnök erre a feladatra.
– Engedték, hogy megszökjek?
– Mit gondolsz, ki rendezte meg a szökésedet Sar-Sargoth-ból annyi hónappal ezelőtt? – kérdezte Liallan. Majd egy pillanattal később meg is adta a választ: – Én voltam. Pont úgy, ahogy én voltam az, aki Delekhan harcosait a hósivatagokba irányította, miközben Obkhar családja elmenekült a Mennybolt-tó közelében levő hegyekbe. Ha sikerült elkerülniük az eledheleket és a törpéket a Kőhegyeknél, akkor már lehet, hogy biztonságban visszatértek a Zöld Szívbe.
– Miért tetted? – kérdezte Gorath.
– Hogy Delekhant lefoglaljam – mondta Liallan. – Neki megvannak a saját tervei, ahogy nekem is. Az én érdekeimet az szolgálja, ha egy kicsit tovább késleltetem a Királyság elleni támadást. Delekhan ostobaságának hála, amellyel Narabot maga ellen fordította, még egy hónappal több áll rendelkezésemre. Még ha ki is tűzi Narab fejét egy póznára Sar-Sargoth kapui elé, akkor is még legalább egy hónapra lesz szüksége, hogy újból feltétel nélküli engedelmességre kényszerítse a marakodó klánvezéreket. Delekhan kora tavaszi hadjáratot tervez, én jobbnak tartanék egy kicsit későbbit.
– Te segítettél megszöknünk? – kérdezte Owyn.
– Most? Nem – felelte Liallan. – Semmiféle előnyöm nem származna belőle. Bármit is tettetek, saját magatoknak köszönhetitek.
– Nem, valaki más nyitotta ki azt a ketrecet – mondta Owyn.
– Akkor gyanítom, Narab volt az. Könnyen el tudom képzelni róla, hogy hirtelen dühében ezt tette. Ha Delekhan megfenyegette, amiért elfogott titeket, akkor miért ne engedjen szabadon?
– Most is fogsz segíteni? – kérdezte Gorath.
– Az Északi-felföld jövője érdekében tett befektetésnek fogom tekinteni ezt az erőfeszítést, Gorath. Semmi hasznom nem származna abból, ha megkínoználak vagy átadnálak a férjemnek. Nem kerül semmibe, ha szabadon engedlek, és a jövőben a segítséged még hasznos is lehet. Mindenhol vannak ügynökeim az Északi-felföldön, majd üzenek némelyiküknek, hogy segítsenek nektek lejutni délre.
– Megteszem, amit tehetek, hogy segítsek neked, ha a sors kegyes lesz – mondta Gorath.
A nő mosolygott, és szájából tökéletes, fehér fogak villantak elő.
– Pihenjetek egy ideig, aztán előkészítünk nektek két lovat. Nyugat felé induljatok el, és kerüljétek az utakat. A legjobb út az, amit az emberek Lejtőszorosnak hívnak, az, amelyik Sar-Isbandiától délre vezet. De kerüljétek el Harlikfalvát, mivel Moraeulf ott táborozik, és ő jól ismer téged.
A nő felegyenesedett, és Owynt ismét meglepte szépsége és macskaszerű kecsessége.
– És most pihenjetek, mert reggel eléggé mozgalmassá válnak majd a város mellett az események. Narab klánja válaszolt főnöke hívására, és nem kétséges, hogy Delekhan a Hatok haragját fogja rájuk zúdítani. Biztos, hogy az egész gyorsan véget fog érni.
– Ki ez a hat mágus? – kérdezte Gorath.
Liallan majdnem suttogásig halkította hangját, mintha valaki hallgatózott volna.
– Tanácsokat adnak, és sok mást is. Az éjszakába nyúlóan tervezgetnek Delekhannal. Csak néhányan láthatják őket, és senki sem tudja, hogy kik is ők valójában. Ők tanácsolták Delekhannak, hogy irtsa ki a törzsedet.
– De miért? – faggatta Gorath. – Igaz, hogy csak vonakodva szolgáltuk őt, de soha nem tartoztunk Delekhan riválisai közé.
– Mert kicsik voltatok, és a törzsed régóta tartózkodóan viselkedett. Amikor apád meghalt, fogtad a népedet, és elmenekültetek a jeges északi hegyekbe. Bölcs dolog volt, azonban gyanússá tett titeket. Bosszút álltál, ami várható is volt, ám azok, akiket megöltél, Delekhan vérrokonai voltak. Nem hagyhatta figyelmen kívül a tetteidet, hiszen őt is figyelték, és szüksége volt erős szövetségesekre. Röviden: keserű ellenfél lettél, és a törzsed elpusztítása hatásos elrettentő példa volt. Úgy, ahogy Narab halála is az lesz.
– Azt a Hatok rendelték el?
Liallan vállat vont.
– Nem tudom, de meg lennék lepve, ha a férjemhez nem jutott volna el néhány figyelmeztetés az utóbbi néhány hónapban, és ezek a kétség árnyékát vetették Narabra és Nagóra. Azzal, hogy megölted Nagót, nagy szívességet tettél Delekhannak. Vonakodott az egyik fivér ellen lépni, amíg a másik életben volt. Ők ketten voltak népünk legnagyobb hatalmú varázslómesterei, és a klánjukat sem lehet egyszerűen figyelmen kívül hagyni.
Gorath egy darabig csendben evett, majd azt kérdezte:
– Honnan jöttek a Hatok?
– Azt senki nem tudja. Senki nem tudja, hogy milyen törzsbe tartoznak A képességeik magasan túlszárnyalják a mi népünk varázslómestereinek tudását. Néhányan úgy vélik, talán pantathiánusok, akik újra eljöttek hozzánk.
– Murmandamus – mormolta Gorath halkan.
– Igen – mondta Liallan. – Ugyanazok, akik a Kiválasztottat szolgálták.
– Sar-Sargoth-ban szálltak meg?
– Amikor Delekhannal tanácskoznak, ott tartózkodnak. Azonban jelen pillanatban a fiával, Moraeulffal vannak Harlikban. További menekülteket keresnek, a klánod többi tagját, akik megpróbálják kivívni a szabadságukat, és lejutni délre a Zöld Szívbe.
– Akkor még nyomósabb okom van arra, hogy eljuttassam a figyelmeztetést Arutha hercegnek – mondta Gorath. – Ha már én nem tudom a kezemet Delekhan nyakára szorítani, akkor legalább segítek valaki másnak, hogy elpusztítsa.
– Légy óvatos! – intette Liallan.
Owynnak úgy tűnt, a nő aggodalma őszinte.
– Talán idővel az összes tervünk meghozza gyümölcsét. Ha majd kitűzöm a hópárducok zászlaját Sar-Sargoth falaira, Gorath, akkor szívesen látunk téged és minden túlélő ardanient, aki vissza akar térni szíve népéhez.
Gorath gondosan vigyázott arcvonásaira.
– Téged legalább annyira félni kell, mint Delekhant, Liallan.
A nő elmosolyodott, és megint veszélyesnek tűnt.
– Csak azoknak, akik megpróbálnak ártani nekem vagy a törzsemnek, Gorath. Ha eljön a napja, térj vissza békében az északi hegyeidbe! – Felállt, és azt mondta: – Most pihenj! Napfelkelte előtt itt lesznek a lovak. – Amikor az ajtóhoz ért, visszanézett a válla fölött és hozzátette: – Rejtőzködj jól, és haladj gyorsan, Gorath! Ha ismét a szemem elé kerülsz, még mielőtt Delekhan hatalma megdől, kénytelen leszek engesztelő ajándékként elvinni neki a fejedet.
– Értem, Liallan. Nagylelkű voltál valakihez, akit alázatra kényszerített a sors.
A nő elment, és Gorath a társához fordult:
– Igaza van, Owyn. Pihennünk kell.
Owyn lefeküdt a tűz mellé, teletömött gyomorral, jóllakottan, és örült, hogy az érzékeit jó néhány napra eltompító bódítószerek hatása végre elmúlt. Mégis, úgy tűnt, mintha csak egy pillanat telt volna el azóta, hogy becsukta a szemét, amikor Gorath felrázta.
– Itt az idő.
Owyn felkelt, és merev, sajgó izmait engedelmességre kényszerítve maga köré csavart egy nehéz, prémmel szegélyezett mordel köpenyt, majd felszállt egy várakozó lóra. Ha az őrök kíváncsiak is voltak arra, hogy kik Liallan vendégei, nem szóltak egy szót sem, csak félreálltak, amikor a két idegen ellovagolt.

 

Az épület igencsak lerobbant volt, de vagy egy tucat lovat kötöttek ki eléje.
– Itt kapunk majd valamit enni – mondta Gorath.
Az erszényben, amelyet Owyn előszedett, volt néhány érme: királysági és queg pénzek, még egy kesh ezüstdarab is, ezenkívül néhány drágakő. Leszálltak a lovukról, és Owyn megkérdezte:
– Mi ez a hely?
– Te fogadónak neveznéd. Az egyik olyan szokás, amelyet a te néped hozott északra. A fajtámbéliek sosem építettek ilyet, de megtanultuk értékelni az előnyeit.
Bementek, és odabenn egy sötét kis szobát találtak, ahol majd húsz ember és mordel álldogált. Egy söntéspult, mely nem volt több, csak hordókra fektetett hosszú deszkák együttese, futott végig az épület távolabbi fala mentén. Gorath félretolt két embert, és azt mondta:
– Sört és valamit enni.
Az ember csapos egy fatálon sajtot és kenyeret rakott eléjük, és a hitvány környezetet figyelembe véve mindkettő meglepően jónak bizonyult. Ettek, és Owyn bízott Gorath ösztöneiben, abban, hogy képesek elvegyülni a tömegben.
– Hol vagyunk? – suttogta.
– Sar-Isbandia városának közelében, Ti, emberek, Armengarnak hívjátok ezt a várost. Számos falu és kisváros van ezen a környéken. Sokan a déliekkel kereskednek.
– Legtöbbünk, aki a Királyságban lakik – mondta Owyn –, úgy tekint a Világ Fogsorára, mint ami elválasztja népeinket.
– Lehet, hogy hadviselési szempontból korlát, azonban a vállalkozó szellemű emberek megtalálják a kereskedelmi lehetőségeket és utakat. Innen délre legalább egy tucatnyi út vezet át a hegyeken.
Mögöttük egy hang csendült fel halkan:
– És mindegyiket erősen őrzik, Gorath.
Gorath megpördült, kezét kardja markolatára szorította.
– Ha kihúzod a kardod, meghalsz – mondta a másik mordel –, ha megeszed a sajtod, életben maradsz.
Gorath nem mosolyodott el, azonban a feszültsége kiengedett.
– Látom, sikerült a nyakadon tartani a fejed, Irmelyn.
– De ezt nem Delekhannak köszönhetem – mondta a másik mordel. Egy biccentéssel jelezte, hogy menjenek a sarokban álló kis asztalhoz. Owyn felvette a sajtot, megfogta a söröskorsóját, és követte őket.
A zsúfolt helyiségben ülve az Irmelynnek nevezett mordel azt mondta:
– Delekhan vizelettel fogja elárasztani a folyómedreket, és port fog tojatni a tyúkokkal, mire mindez véget ér. Igyál, amíg tudsz, öreg ellenfelem!
– Miért vagy itt, Irmelyn? Azt mondták, Obkhar törzse elmenekült.
– Legtöbbünk igen, azonban néhányan hátramaradtunk, mert abban reménykedünk, hogy ki tudjuk szabadítani a törzsfőnökünket. Hangját suttogásig lehalkítva Gorath megkérdezte:
– Életben van?
Irmelyn bólintott.
– Él, és itt van a közelben. A lerombolt város alatti naftabányákban tartják fogva.
– Fogvatartják? – Gorath zavarodottnak tűnt. – Miért nem ölték meg?
– Mert Delekhan nem tudja, hogy a bányában dolgozik mint rabszolga. Ott azt hiszik róla, hogy Okabunnak hívják, és hogy Liallan hópárducainak egyike.
– Tehát itt lézengtek a környéken, hátha adódik egy alkalom, amikor kiszabadíthatjátok? – kérdezte Gorath.
Irmelyn bólintott.
– Igen. De segítségre van szükségünk. Hajlandó lennél segíteni?
– És cserébe mit kapok?
– Megmutatom neked az utat dél felé. Ahogy már mondtam, az utakat erősen őrzik, de én ismerek egy ösvényt, amelyen át leltet osonni.
– Mit kell tennünk? – kérdezte Gorath.
– Gyertek ki!
Felálltak, és otthagyták a fogadó viszonylagos melegét. Amint kívül voltak, Irmelyn azt mondta:
– Felfedeztük, hogy van egy út, amely kivezet a bányákból, és amelyet nem őriznek.
– Akkor Obkhar miért nem sétál egyszerűen ki? – kérdezte Owyn.
– Ha téged akarlak hallani, kölyök, akkor majd megrúglak – felelte Irmelyn felhorkanva.
– Akkor nekem mondd meg, miért nem sétál ki Obkhar egyszerűen? – mondta Gorath.
– A gázok miatt, amelyek megtöltik az alagutakat. Amikor az emberek elhagyták a várost, miután az egészet lángba borították, a régi erődítmény alatt jónéhány alagút beomlott. Egy járat ép maradt, de az kicsi, és elárasztotta a gáz, amely egyetlen szikra hatására felrobbanna. Bárki, aki arra próbálna megszökni, elkábulna és ottpusztulna.
– De nektek van egy tervetek – mondta Gorath.
– Találtunk néhány maszkot, amelyet annak idején még az emberek használtak. A maszk csontból és egy sárkánytüdőből készült membránból áll. Átengedi a levegőt, azonban kiszűri a mérgező gázokat.
– Tehát szükségetek van valakire, aki bejut, és elviszi a maszkot Obkharnak – jegyezte meg Owyn.
A magas mordel ellenségesen nézett a fiatalemberre, azonban megadta a választ:
– Igen, szükségünk van valakire, aki eljuttatja a maszkot Obkharnak, és segít neki megszökni.
– De miért mi? – kérdezte Gorath. – Miért nem a klánod valamelyik tagja?
– Csak néhányan maradtunk az Északi-felföldön, és Moraeulf harcosai mindannyiunkat ismernek. Téged ellenben, noha a nevedet sokszor hallották, nem igazán ismernek látásból. Az ardanienek sokáig elkülönülve, távol éltek. Nyugodtan kiadhatnád magadat bármelyik klán tagjának, és senki nem vonná kétségbe a szavadat.
– Mit javasolsz? – kérdezte Gorath.
– Menj el a rabszolgakereskedőhöz, egy Venutrier nevű emberhez! Azt állítja, hogy a Királyságból való, egy Lan nevű városból, de én tudom, hogy queg. Mondd neki azt, hogy el akarod adni a fiút!
– Micsoda? – Owyn tiltakozni akart.
Gorath felemelte a kezét.
– Folytasd!
– Venutrier oly mértékben haszonleső, amennyire egy ember csak lehet. Biztos megpróbál majd elkapni. Hagyd magad! Két őrét fogja hívni, ők beengednek majd a bányába a csomagoddal együtt, amit majd elraknak neked. Amikor lekísérlek az alsó szintre, odaviszik neked a batyudat, és felügyelet nélkül hagynak. Obkhar ott lesz valahol azon a szinten, nyugatra a nagy csarnoktól. Ennél többet nem tudok mondani. Ha beleegyezel, és kihozod őt, biztonságban eljuttatunk téged és a társadat délre.
– Mielőtt igent vagy nemet mondok – szólalt meg Gorath –, mond meg tudsz valamit Cullichról?
– Igen – felelt Irmelyn –, nincs messze innen. Egy kunyhóban él Karne faluja és ez a hely között. Meglátogathatjuk dél felé menet, ha akarod.
Gorath egy ideig csendben állt, majd bólintott.
– Akarom. Megcsináljuk.
– Akkor menjetek a bánya bejáratához – mondta Irmelyn. – Megállítanak majd titeket. Mondd meg az őrnek, hogy Venutrierrel akarsz beszélni! Én elviszem a lovaitokat és a fegyvereiteket, és találkozunk egy helyen, amit Obkhar ismer.
– Megmondanád, hogy hol? – kérdezte Owyn.
– Ha nem szabadítjátok ki Obkhart, az azt jelenti, hogy nem tartottátok be az alku rátok eső részét, ember. Akkor úgy boldogultok, ahogy tudtok, de a segítségünk nélkül.
Gorath Owynhoz fordult:
– Gyere, Owyn! Sokat kell gyalogolnunk.
Egy pillantást sem vetett hátrafelé, elvezette ember társát, és elindultak a bányák felé.

 

Venutrier hatalmas ember volt, hájas zsírpárnáit alig tartotta vissza a vastag öv, amelyet a dereka körül viselt. Végigmérte Owynt, és megkérdezte:
– Hol fogtad el?
– Nem fogtam el – felelte Gorath. – Ez egy szökött konyhai léhűtő a Királyságból, aki arra gondolt, hogy beáll pénzért harcolni. Nos, kockázni nem tudott, és kiderült, hogy nem tudja megfizetni a szerencsejáték-adósságait.
– Kissé cingár – állapította meg a rabszolgakereskedő. – Gyere velem! – Anélkül, hogy megnézte volna, Gorath követi-e, a bányabejárat felé vette útját.
Amikor beléptek a bányába, Venutrier azt kérdezte:
– Ki vagy te, harcos?
– Gorath vagyok... Balakhar törzséből, a Zöld Szívből.
– Nem a környékről jöttél? – kérdezte Venutrier. – Ez nagyszerű. Jó hasznát vennénk egy olyan keménykötésű legénynek, mint amilyen te vagy.
Az őrök rájuk szegezték a lándzsájukat, és körbevették Gorath-t és Owynt.
– Ha a környékről származnál, barátom, tudtad volna, hogy senki nem lép be szövetségesek nélkül a bányámba. Delekhan nagyúr hatalmas mennyiségű naftát rendelt a Királyság elleni hadjáratához, így munkásokra van szükségem. Vigyétek le őket!
Az őrök letaszigálták Gorath-t és Owynt a bánya második szintjére, ahogy Irmelyn azt megjósolta. Aztán egy nagy, üres csarnokba terelték őket.
Az egyik őr egy kicsit lemaradt, amikor a többiek kimentek, és odasúgta nekik:
– Maradjatok itt.
Egy rövid időre egyedül maradtak, a sötétséget csak egyetlen halvány fénysugár hasította ketté: egy lámpás fénye. A lámpás ügyes kis eszköz volt, egy vékony, átlátszó hártya takarta el benne a lángot.
– Gondolom, nem sok fáklyát fogunk errefelé látni – jegyezte meg Owyn.
– Ha a járatok tele vannak naftagőzzel, akkor azt hiszem, igazad van.
Az egyik őr hamarosan visszatért, és magával hozta az Owyntól és Gorath-tól elvett csomagokat. Egy harmadik batyu is volt nála.
– Tessék. Azon a járaton induljatok el! Nyugat felé fogtok haladni. Keressétek meg a barátotokat, és menjetek le oda, ahonnan a vízcsobogást halljátok. Ki kell majd úsznotok.
Az őr eltűnt, és Gorath megnézte a harmadik batyut. Három furcsa kinézetű eszköz volt benne, álarcok, melyeket nyilvánvalóan arra terveztek, hogy az orr és a száj fölött viseljék őket. Gyorsan összeszedték a holmijukat, és elindultak.
A nyugat felé eső tárna lefelé vezetett, és Gorath hirtelen megtorpant.
– Mi történt? – kérdezte Owyn.
– Sar-Isbandia régi városa alatt kell lennünk.
Owyn nem tudott erre mit mondani.
Gorath tovább sietett előre. Hamarosan egy tágas járathoz értek, ahonnan kihallatszott a munka zaja. Egyetlen őr lézengett céltalanul a hatalmas járatban, a robotoló nyomorultakat figyelte, akik sűrű olajjal teli vödröket emelgettek. Az olaj a földből szivárgott ki, és sekély, bugyborékoló tócsákba gyűlt a felszínen.
Owyn szeméből szivárogni kezdtek a könnyek, és megszólalt:
– Most már látom, miért kell nekik a maszk, főleg, ha ennél még, rosszabbra fordul a helyzet.
– Keresd egy olyan fajtársamat – utasította Gorath –, akinek hosszú, egyenes haja van, és akinek a homlokától az álláig egy seb fut végig az arcán!
Amikor az őr ellenőrző körének legtávolabbi pontján járt, Gorath és Owyn gyorsan keresztülsurrant a főcsarnokon, és belépett egy másik tárnába. A munkások alig vetettek rájuk néhány pillantást, annyira lekötötte őket saját nyomorúságuk.
Mivel Obkhart nem látták, Gorath azt javasolta:
– Folytassuk tovább nyugati irányba!
Végigmentek egy hosszú folyosón, amely idővel egy újabb tárnává szélesedett, ahol egy kis csapatnyi mordel dolgozott.
Owyn körbenézett, és megjegyezte:
– Nem látok egyetlen őrt sem.
A könnyeit letörölve Gorath azt felelte:
– Azt hiszem, a járatok végénél ácsorognak, ahová beszivárog némi friss levegő. Hova is menekülnének ezek a rabok?
– Sehova, Gorath – csendült fel mögöttük egy hang.
Megpördültek, és egy nagy, nyurga mordellel találták szembe magukat, akinek arcát a Gorath által leírt sebhely csúfította el.
– Obkhar!
Obkhar tetőtől talpig végigmérte Gorath-t, majd azt mondta:
– Először azt hittem, a gázok megzavarták az érzékeimet, de látom, nem így történt. Hogy kerülsz te ide? Úgy hallottam, hogy a fejedet Sar-Sargoth előtt lándzsavégre tűzték.
Gorath összefűzte kezét a mellkasán.
– Nem mindenki hajol meg önként Delekhan akarata előtt, aki az Északi-felföldön maradt. És nem mindenki hal meg, aki fellázadt ellene. Segítettek megszöknöm, ahogy most neked is segítünk. Mások haltak meg, hogy én kijussak.
– Nagy adósságot kell majd visszafizetned.
– Akkor eggyel több az ok arra, hogy véget vessünk Delekhan uralmának, Obkhar! Vérrel fog fizetni nekem és az enyéimnek!
– Rokonaim legtöbbje már a Zöld Szívben van, de ha felemeled a zászlódat Delekhan ellen, Gorath, akkor támogatni fogunk.
Gorath elmosolyodott.
– Tehát végre megbocsátasz, amiért így megsebesítettelek?
Obkhar nevetve felelte:
– Soha! Azért még mindig meg akarlak ölni majd valamikor, azonban pillanatnyilag szövetségre kell lépnünk.
Owyn elővette az álarcokat.
– Hol van a gázzal teli járat?
– Erre – mutatta Obkhar, és elvezette őket egy oldalfolyosóra.
Lassan elértek egy olyan pontot, ahol a gázok már fulladással fenyegették őket, és Obkhar azt mondta:
– Vegyétek fel a maszkot! A szemeteken ugyan nem fog segíteni, de legalább lélegezni tudtok majd. Sokat kell gyalogolnunk, és a végén egy jeges úszás következik. Az utolsó járatot félig elöntötte a víz, azonban kivezet minket az Isbandia-folyó egyik mellékágához.
Felvették a maszkokat, és Owyn meglepődve vette tudomásul, hogy tényleg működnek. A gázok égették ugyan a szemét, azonban ha sűrűn pislogott, még látott is. Amikor mágikus trükkje segítségével megvilágította maguk előtt az utat, Obkhar majdnem frászt kapott. Az öreg mordel törzsfőnök felsóhajtott:
– Egy pillanatra azt hittem, lángot gyújtottál, és hogy mindannyian azonnal porrá égünk.
Elérték az elöntött alagutat, és belegázoltak a térdig érő jeges vízbe. Ahogy továbbmentek, a víz egyre mélyebb lett, és hamarosan a mellükig ért Obkhar intett a többieknek, és lemerült a víz alá. Owyn és Gorath követte. Egy rántást éreztek, és hirtelen elkapta őket egy föld alatti áramlat.
Owyn hevesen kapálózva követte a két mordelt, és amikor elindult felfelé, alaposan beverte a fejét egy kőbe. Valahogy sikerült úrrá lennie a rémületén, kicsit arrébb úszott, és ott a feje már kibukkant a víz alól.
– Most már levehetitek a maszkot – mondta Obkhar.
– Még jó – felelte Owyn. – Az enyém ugyanis lejött a víz alatt.
Valami kuncogásszerű tört elő Gorath-ból. Obkhar hozzátette:
– Még nem egészen egy mérföldet kell úsznunk.
Elindultak. Owyn attól félt, hogy átázott ruhájának súlya lehúzza, ám összeszedte minden erejét, és tovább úszott. Hirtelen csillagokat pillantott meg maga felett, és rájött, hogy kijutottak a szabadba.
Egy kicsivel lejjebb fáklyák égtek a folyóparton, és amikor odaúsztak, halk hangok köszöntötték őket.
– Én vagyok az, Irmelyn.
Kisegítették őket a partra, a tűzhöz kísérték, és nehéz takarókat adtak nekik, hogy beleburkolózhassanak, amíg a ruhájuk megszárad.
– Fújtak riadót? – kérdezte Obkhar.
– Még nem – felelte egy Owyn számára ismeretlen mordel. – Az őrök, akiket megvesztegettünk, semmit nem fognak mondani. Jó esély van rá, hogy még nagyon sokáig nem veszik észre, hogy már nem vagy ott. Sokan elpusztulnak a bányákban, és a testük észrevétlenül fekszik az alagutakban.
– És most, mi van Cullichhal? – tudakolta Gorath.
– A nő még életben van? – kérdezte Obkhar.
– Igen – felelte Irmelyn –, és a közelben lakik.
– Azt mondtátok, hogy felkereshetem, miközben dél felé megyünk – mondta Gorath.
Obkhar Irmelynre nézett, aki bólintott.
– Az ígéret az ígéret – mondta a törzsfőnök. – Most mennem kell, és a törzsemből velem jönnek azok, akikkel együtt kelek át a hágókon. Titeket Irmelyn elvezet Cullich-hoz, és aztán átkísér a hegyeken.
– Kerüld el Harlikot! – tanácsolta Irmelyn. – Moraeulf és a Hatok ott vannak.
– El fogom kerülni – válaszolta Obkhar, és száraz ruhát vett fel. Hozzátette: – Gorath, jó utat kívánok, öreg ellenfelem. Ne engedd, hogy más oltsa ki az életedet, mielőtt én megtehetném!
– Maradj meg – viszonozta Gorath a kedvességet –, hogy egy nap a fejedet vehessem!
Miután elmentek, Owyn megszólalt:
– Ez szinte úgy hangzott, mintha kedvelnétek egymást.
Gorath egy darab szárított marhahúst rágcsált, melyet Irmelyn adott neki, és azt mondta:
– Hát persze. Egy barát elárulhat, de egy régi ellenséggel mindig tudod, hányadán állsz.
– Erre így sohasem gondoltam – jegyezte meg Owyn.
– Furcsa egy faj, nem? – kérdezte Irmelyn.
– Nagyon furcsa – bólintott Gorath egyetértően.

 

A kunyhó kezdetleges volt, négy falát fadeszkákból tákolták össze, és zsúpfedél födte. Kőből rakott kéményéből halvány füst gomolygott, ez volt az egyetlen jele annak, hogy valaki van odabenn.
– Benn van? – kérdezte Gorath.
Irmelyn bólintott.
– Igen.
Gorath leszállt a lóról, mire Owyn is a földre ugrott. Irmelyn megszólalt:
– Delekhan időnként figyelteti őt. Jobb, ha itt maradok. Ha hívlak, gyertek gyorsan.
Gorath bólintott, és kinyitotta az ajtót.
Ha a nő, aki benn várt, meglepődött Gorath váratlan megjelenésén, akkor jól leplezte. Egyszerűen csak felnézett a sarokból a tűz mellől, és azt mondta:
– Lépj beljebb, és csukd be az ajtót!
– Ennél melegebb köszöntés nem telik tőled, Cullich? A férjed visszatért.
Owynnak leesett az álla.
A nő rugalmas és erőteljes mozdulattal felemelkedett, és noha köntöse rongyokban lógott, haja pedig koszos volt és kócos, Owynt meghökkentette, hogy mekkora a hasonlóság Liallan és közte. Annak ellenére, hogy ennek a nőnek a haja hollófekete volt, Liallané pedig vörös, és míg Liallan karcsú volt és sudár, Cullich gömbölyded és széles csípőjű, arca pedig széles csontú, volt valami közös benne és a Hópárduc klán vékony arcú főnökében. Mindkét nőből sugárzott a hatalom.
– Férjem? – mordult fel a nő gúnyos hangon, és kék szemével Gorath-ra meredt. – Hogyhogy? Klánvezér? Milyen jogon? Seregek vezére? Már nem. Valaha valóban birtokoltad ezeket a címeket, és a rangot ravaszsággal és bátorsággal, fortéllyal és erővel érdemelted ki. Úgy feküdt körülötted az ardanien klán, mint egy alvó sárkány, csak a szavadra várt, hogy felkeljen és összezúzzon bárkit, aki ellene szegül. Hol van most ez a sárkány?
– Eltűnt, szétszéledt északra a Világ Fogsorán keresztül, illetve bujdosik.
– Akkor pedig ne hívd magadat többé klánvezérnek és férjnek, Gorath! Amikor kiadtad a parancsot a Sethanonból való visszavonulásra, és elutasítottad a bölcsességemet, elvesztetted az ezekhez a címekhez való jogodat.
– Még hogy a bölcsességed, öreg boszorka! Csak gyilkosságot és őrültséget tanácsolsz! Még mindig győzelemről álmodozol, és Murmandamus zavaros szónoklatairól? Hát semmit nem tanultál népünk pusztulásából Armengarnál és Sethanonnál? Két fiamat láttam elesni. Az egyik a mi fiunk volt.
– Mit akarsz tőlem, öregember? – kérdezte a nő.
– Véget akarok vetni az őrületnek. Segítesz nekem?
– Hogyan? Úgy, hogy meghalok, és a fejemet lándzsahegyre tűzetem Sar-Sarguth kapui előtt?
– Delekhant meg kell állítani.
– Miért? Te milyen végzetet választanál a népünknek, Gorath? Azt szeretnéd, ha megint a földig kellene hajtani a fejünket? Az eledhel királynőt szolgáljuk, ahogy egykor a valherukat? Szabad nemzet vagyunk! Vagy megérezted a hívást?
– Nem! – kiáltott fel Gorath, és szeme szikrázott a dühtől. – De hallottam dolgokat, és megtanultam dolgokat. – Owyn felé mutatva hozzátette: – Nem minden ember az ellenségünk.
– Valóban – egyezett bele Cullich. – Vannak olyanok is, akik fizetség ellenében szolgálnak minket.
– Nem, én arra gondoltam, hogy vannak olyanok, akik szomszédként élnének velünk, békében.
– Békében? – kacagott fel a nő lekicsinylően. – Mikor beszéltek a mordelek békéről? Úgy beszélsz, mint azok, akik visszatértek Elvandarha. Ők, akik valamikor dühöngő bikák voltak, most herélt ökrök a királynő szolgálatában, és semmivel sem jobbak egy rabszolgánál.
– Ez nem így van, asszony – ellenkezett Gorath. – A glamredhelek csatlakoztak az eledhelekhez, és nem rabszolgaként, hanem szívesen látott testvérként.
– A bolondok! – kiáltott fel a mordel nő. – Ha azt hiszed, hogy ez igaz, menj! Én maradok. Itt van az otthonom, és idővel fogok találni valakit, aki hasznát veszi a képességeimnek és a tudásomnak. Ő harcos lesz, és én megmutatom majd neki, hogyan emelkedjen fel, hogyan ragadja magához a hatalmat, és hogyan tartsa meg. Lesznek még fiaim; fiaim, akik élni fognak.
Gorath felsóhajtott.
– Tartottam tőle, hogy ez lesz a válaszod.
– Akkor minek jöttél ide? Biztosan nem azért, hogy feléleszd a köztünk lévő régen kihunyt szerelmet.
– Nem... A segítségedre van szükségem. Csak egy rövid időre, aztán eltűnök az életedből, így vagy úgy.
– Annak a régen kihunyt szerelemnek a kedvéért meghallgatlak – mondta a nő, akit jól láthatóan meglepett Gorath beismerése.
– Hol vannak most Delekhan seregei?
Cullich kinézett a zúzmarával borított ablakon.
– A Királyság határainál gyülekeznek. A Krieda, Dargelas és Oeirdu klánok harcosai tartalékként Raglam közelében maradtak. Úgy hallottam, mind Liallan, mind Narab seregei hamarosan útra kelnek.
Gorath elmosolyodott.
– Narab az ura ellen fordult, mint egy veszett kutya.
– Mindazonáltal elég nagy létszámú hadsereg táborozik a határ mentén, hogy megnehezítse az átkelésed.
– Tudunk egy utat – mondta Gorath.
– Akkor mit akarsz tőlem?
– Te sok mindent tudsz, boszorka. Mit tudsz a Hatokról?
– Egyszer kristálygömb segítségével akartam kutatni utánuk, és kísérletezésem egyetlen eredménye az lett, hogy több mint egy napra elvesztettem az öntudatomat. Tudom, hogy képességeik messze túl vannak az én megértésemen. Az összes dolog közül, amibe Delekhan belemártotta a kezét, talán ez a legveszélyesebb. Azt hiszi, irányítja őket, de én kétlem.
A ház előtt várakozó Irmelyn bekiabált.
– Mennünk kell!
– Menjetek! – mondta a boszorkány. – Azt hiszem, soha többet nem fogjuk egymást látni, és ez egyáltalán nem szomorít el. Túl sok fájdalmat okoztunk egymásnak. Ezek lesznek az utolsó szavaink, melyeket férj és feleségként váltottunk. Amikor kilépsz azon az ajtón, a házasságunk véget ér. De tudd: minden jót kívánok neked, bármilyen élet is vár rád!
– Én is neked – válaszolta Gorath szomorúan. – Minden jót, feleségem.
– Neked is, férjem.
Gorath kilépett a kunyhóból, és amikor az ajtó becsapódott, véget vetve a házasságának, egy pillanatra megtorpant. Majd Owynnal együtt nyeregbe szállt, és ellovagoltak.
Ügetés közben Irmelyn odakiáltott:
– Napnyugta előtt át kell kelnünk egy hágón, különben mire odaérünk, már nem azok lesznek ott, akik hajlandók egy ideig másfelé nézni.
Gorath beleveszett a gondolataiba, és nem szólt semmit, Owyn pedig csak arra tudott gondolni, hogy némi szerencsével talán még megélheti, hogy újra lássa a Királyságot.

 

 

12.
Előkészületek

Szél és eső zúdult a lovasokra.
Owyn nem volt biztos benne, hogy ez jobb, mint a hó, amelyet a hegy északi oldalán kellett elviselniük, mivel noha ez melegebb volt, azonban sokkal vizesebb. Nehéz, prémmel szegélyezett köpenye teljesen átázott, és ólomsúlyként húzta le a vállát. Azonban az is átfutott az agyán, hogy most legalább nem volt elkábítva és a lovához kötözve.
Az Obkhar klánja által biztosított kíséret biztonságban eljuttatta Gorath-t és Owynt egy hágóig, amelyet a saját frakciójuk tartott ellenőrzés alatt. Amikor elérték a hegyek lábát, elfogtak egy futárt, aki egy Sar-Sargoth környéki összetűzésről vitt híreket. A futár elmondta, hogy Narab csapatai bekerítették Delekhan erőit, és hogy Narabot elbocsátották Delekhan belső tanácsából, és Delekhan fiát, Moraeulfot rakták a helyére. Mindenki úgy gondolta, hogy Narabnak muszáj lépnie: el kell fognia és el kell pusztítania Delekhant, még mielőtt a Hatok közbelépnek, ellenkező esetben őt és a klánját is megsemmisítik. Gorath közömbösen fogadta a hírt, és később megemlítette Owynnak, hogy örülne, ha valamelyikük elpusztítaná a másikat.
Az általuk választott hágó legmagasabb pontján a kísérőcsapat visszafordult, mondván, a hágón rendszeresen járőröznek a Királyság erői. Mintha csak a jós szólt volna belőlük, még aznap, nem sokkal később egy krondori regulárisokból álló királyi őrjárat állította meg Gorath-t és Owynt. A rangidős tiszt, egy bizonyos Flynn nevű hadnagy már éppen renegátnak akarta bélyegezni mindkettőjüket, amikor Owyn megemlítette Arutha nevét, és közölte, hogy James apródtól hoznak híreket. Ráadásul azt is tudták, hogy Arutha a Sötét-erdőben táborozik.
Az őrjárat átadta Gorath-t és Owynt egy másik különítménynek, amely elvezette őket egy táborba a Sötét-erdőben. A szabad ég alatt táborozó katonák tüzei jónéhány mérföld hosszan megvilágították az erdőt. Gorath-nak feltűnt, hogy a Királyság hadseregének valószínűleg igen jelentős része gyűlt össze abban az erdőben.
Arutha Gardan udvarnaggyal egy parancsnoki asztalnál ült, és a jelöléseket tanulmányozta, amelyek az észak felé elnyúló hegyek térképére voltak felrajzolva. Amikor Gorath-t és Owynt betessékelték, Arutha felpillantott.
– Úgy néztek ki, mintha rögvest összeesnétek – üdvözölte őket. – Üljetek le! – Két tábori székre mutatott. Owynnak nem kellett kétszer mondani, nehézkesen leült, azonban Gorath odasétált a térképhez, és tanulmányozni kezdte.
– Itt – jegyezte meg, és ujjával az Északőrét jelző pontra mutatott. – Itt tervezi Delekhan megtámadni a seregeit.
Arutha hosszú ideig csak hallgatott, a mordelt tanulmányozta. Végül megszólalt:
– Ha nem haragszol az óvatosságom miatt, hol van James apród?
– Uram – Owyn felelt neki –, James elküldött minket önhöz a hírekkel, ő pedig elsietett Északőre felé, hogy figyelmeztesse Gabot bárót. Ezeket az iratokat ránk bízta. – Átnyújtotta a dokumentumokat egy katonának, aki továbbadta azokat Gardan udvarnagynak. Owyn beszámolt arról, hogyan fedezték fel és pusztították el az Éjsólymok fészkét Cavell várának közelében. Részletezte James elméletét, amely szerint Delekhan azt tervezi, hogy hajóval jut le Északőréből Romney-ba, majd onnan a szárazföldön keresztül egyenesen Sethanon felé vonul.
Arutha egy darabig ismét hallgatott, miközben az iratokat tanulmányozta.
– Ezek nagyon hasonlítanak azokhoz, melyeket akkor láttunk, amikor először jöttél Krondorba, Gorath. Azon dokumentumok szerint a támadások olyan helyeken várhatók, mint Tannerus és Yabon. Most mit higgyünk?
Gardan sötét arcáról sugárzott a kételkedés.
– Azt állítod, hogy Jamest Cavell váránál hagytátok – mondta –, mégis amikor elfogtunk titeket, dél felé tartottatok a hegyekből. E szerint a lehető legkörülményesebb utat választottad, mordel.
Nem volt sok választásunk, uram – felelte Owyn. Megmagyarázta, hogyan fogták el őket, és megpróbálta vázolni az északi klánok között fennálló kaotikus viszonyokat.
Amikor befejezte, Arutha megszólalt:
– Zűrzavarról számolsz be, meg arról, hogy rivális csoportok küzdenek a hatalomért, mégis őrjárataink és előretolt egységeink csak egy egységes ellenséget látnak, amely szervezetten és összehangoltan működik.
– Itt, a Világ Fogsorától délre ön csak a Delekhanhoz hű erőket látja, Arutha herceg – magyarázta Gorath. – Az őt ellenző vagy vele szembeszálló klánok vagy a jégfödte hegyek közé menekülnek messze északra, vagy az eledhelek és törpök mellett átjutva délre akarnak vándorolni, a Mennybolt-tó közelébe, a Zöld Szívbe.
– Martin hercegtől kaptunk jelentéseket – vetette közbe Gardan –, amelyek a szokásosnál élénkebb mordel mozgolódásról adtak tudósítást Crydee keleti határa mellett, fenség. Martin azt mondja, nőket és gyerekeket is látott, tehát nem harcba induló csapatokról van szó.
– Ennek ellenére én még mindig kételkedek – jegyezte meg Arutha. – Két héttel ezelőtt elküldtem Lockleart, hogy hozzon jelentéseket a keleti határbáróktól. Magosvárba és Északőrébe megy. Két héten belül vissza is kell érkeznie. Ha James ott van, Locklear hoz majd róla hírt.
– James mondta, lehet, hogy fenségedet nehéz lesz meggyőznünk – szólalt meg Gorath. – Azt javasolta, mondjuk azt önnek, hogy... – Owynra pillantott.
– „Mamánál buli lesz” – mondta Owyn.
Arutha bólintott.
– „És mindenki remekül fog szórakozni.” Ez a Csúfolódók egyik jelszava, ezt használtuk Jamesszel, amikor először találkoztunk.
– Most már hisz nekünk, fenség? – kérdezte Owyn.
– Elhiszem, hogy ezt James igaznak tartja – felelte Arutha. Elgondolkozva hátradőlt. – Remélem, igaza van.
– A parancsa, fenség? – kérdezte Gardan.
– Nincs túl sok lehetőségem. Vagy megbízom James információiban, vagy nem. Egy különítmény maradjon hátra, hogy védje ezt a területet, de a hadsereg legnagyobb része vonuljon Északőre felé.
Gardan a térképet tanulmányozta.
– Nem lenne bölcsebb riasztani a királyt, és összehívni a keleti seregeket, hogy megerősítsék Gabot bárót?
– Az lenne, ha a keleti seregek már összegyűltek volna. Küldök egy üzenetet Lyamnak, megkérem, álljon készen mögöttünk, hátha Delekhan keresztüljut Északőrén. De mi gyorsabban odaérhetünk, mint Lyam, úgyhogy siessünk. Rendeld el a táborbontást, holnap pirkadatkor indulunk.
Gardan tisztelgett, és kilépett a sátorból, hogy intézkedjen. Arutha Owynékhoz fordult:
– Beszéljenek a Hatokról!
Owyn megpróbált visszaemlékezni mindenre, amit a Delekhannak dolgozó rejtélyes mágusokról hallott. Amikor végül befejezte mondókáját, amelyet a herceg számos ösztönző kérdéssel irányított, Arutha azt mondta:
– Feladatom van kettőtök számára.
– Én jobb szeretnék Északőre falain harcolni, fenség – felelte Gorath –, hogy méltó módon üdvözölhessem Delekhant.
– Efelől semmi kétségem nincs – mondta Arutha. – Azonban most félre kell tenni a személyes becsületet és a vérbosszút. Ha mindannyian elbukunk, ki áll bosszút értünk? Azt akarom, hogy menjetek vissza Krondorba, és keressétek meg Pugot! Ha ő nincs ott, ám a felesége, Katala igen, akkor ő majd eléri a férjét. Ha ő sincsen ott, akkor egyszerűen használjátok a talizmánt, melyet erre a célra kaptam tőle. A hercegnő ismeri, és tudja, hogyan kell használni. Ha Pug megjött, beszéljetek neki a Hatokról. Úgy gondolom, az elkövetkezendő küzdelemben a mágia még nagyobb szerepet fog játszani, és nem vagyunk felkészültek, ha tényleg hatalmas varázslókkal találjuk szembe magunkat Északőrénél.
– Nem tudja ezt a fiú egyedül elintézni? – kérdezte Gorath.
– Pugnak vannak rá módszerei, hogy olyan dolgokat is előhozzon az emlékezetedből, amiket esetleg elfelejtettél – felelte Arutha. – De kétlem, hogy ezt a segítséged nélkül is meg tudná csinálni.
Gorath hosszú ideig csak hallgatott, majd azt mondta:
– Ha ezzel megvagyunk, vissza akarok térni és harcolni.
Arutha bólintott.
– Értem. – Majd megrázta a fejét. – Nem, nem értem. Ez elbizakodott megjegyzés volt részemről. Semmit nem tudok a fajtádról, sem arról, hogy mi hajt titeket. – Pár pillanatig Gorath arcát tanulmányozta, mintha megpróbálna olvasni a mordel törzsfőnök gondolataiban. – De szeretném, ha valamikor lenne rá lehetőségem, hogy többet megtudjak rólatok. Személy szerint nagyon nagyra értékelem az elszántságot, amely helyre akarja tenni a rosszat. Ha Puggal végeztetek, gyertek vissza, és örülni fogunk a kardodnak.
– Ön is sokkal több annál, mint amire számítottam, Arutha herceg – felelte Gorath. – Én is örülnék, ha lenne rá lehetőségem, hogy jobban megismerjem a népét. – Owynra pillantott. – Ámbár ez a fiú és a másik már sok olyat mutatott nekem, ami miatt a társaim által az ön fajtájáról alkotott kép számos részletét meg kellett kérdőjeleznem magamban.
– Ez a kezdet – mondta Arutha. – Talán egy nap folytathatjuk. – Megkerülte az asztalt, és kezet nyújtott Gorath-nak, aki elfogadta. Kezet ráztak, és ez több volt, mint egy egyszerű gesztus.
– Fenséged kegyes – hajolt meg Gorath.
– Most pihenjetek, és holnap induljatok el a Malak Keresztje felé kiküldött őrjárattal. Így gyorsabban haladhattok, mintha egyenesen keresztülvágnátok az erdőn Sethanon felé, majd a hegyeket megkerülve Sötétmocsár felé tartanátok. Intézkedem, hogy készítsenek számotokra nagyhercegi útiparancsot, amely felhatalmaz arra, hogy kíséretet kérjetek Malak Keresztjében és Sötétmocsárban. A kíséret biztonságban eljuttat majd benneteket Krondorba. Ha már ott vagytok, Pug tudni fogja, mi a teendő.
Owyn és Gorath elbúcsúzott, és egy katona egy sátorhoz vezette őket. Félrehajtotta a sátorponyvát, és azt mondta:
– A fiúk, akik itt alszanak, holnapig őrjáratban vannak, tehát nem fogja őket zavarni, hogy itt alszotok, amennyiben nem loptok el semmit. – Mosolya jelezte, hogy csak tréfált, azonban Gorath olyan pillantást vetett rá, amely az arcára fagyasztotta a mosolyt. Elsietett, de még visszaszólt: – A herceg sátrának közelében, a nagy tűznél van étel, ha éhesek vagytok.
– Jó lesz megint meleg ételt enni – mondta Gorath. Rápillantott az egyik ágyra, és látta, hogy Owyn már hason fekszik, és békésen hortyog.

 

Miközben a jeges, fagyos hegygerincen küzdötte előre magát, James elátkozta az összes kicsinyes bárót, aki csak a Királynak volt hajlandó felelni. Lehelete fehér felhőként gomolygott minden egyes kilégzésnél. Amikor beszívta a levegőt, az szinte szúrt; lábujjai elgémberedtek, és a hasa is egyre gyakrabban figyelmeztette, hogy még nem evett.
James néhány órával Locklear után érkezett meg Északőrébe, Gabot báró erődítményébe, amely egy kőből épült vártorony volt, és a Világ Fogsora keleti vonulatának három fő hágója közül az egyik fölött magasodott. Magosvárral ellentétben, amely a hágó közepén helyezkedett el, és amely tulajdonképpen egy ellenőrzött kapu volt, Északőre egy kis csúcson emelkedett, a csúcs körül az Északi-felföld Kapujának nevezett hágó kígyózott. Egyetlen út vezetett le a nagy hegy oldalán, enyhe S-kanyart formált, és lefelé kiszélesedett. Ez a tervezés két előnnyel is járt: egyrészt a báró csapatai szét tudtak terülni, amikor kirontottak a várból, hogy elfogjanak valamilyen ellenséget; másrészt a támadók ennek köszönhetően csak egy kisebb csapattal támadhatták a várkaput, már ha volt olyan bolond ellenség, aki az úton felfelé indított támadást.
Ami miatt Gabot báró ellenőrzése alatt tarthatta a lent kanyargó utat, az a két falon, az északin és a nyugatin elhelyezett ostromgépek sora volt. A nyugati oldalon lévő véderő volt az erősebb, az északit arra tervezték, hogy a hágón keresztül lezúdulni próbáló csapatokat zaklassa, amelyek megpróbálnak felkanyarodni az úton a vár felé. Kőhajító ágyúk, katapultok és három hatalmas hajítógép állt a főkapu felett, és biztosította azt, hogy bármiféle áttörni kívánó erő igen jelentős veszteségeket szenvedjen, mielőtt átjut a hágón, és kikerül a gépek hatósugarából. Néhány katona túljutna, az biztos, de egy szervezett hadseregre emlékeztető alakulat biztosan nem. Ráadásul hogy elbánjanak azokkal, akik mégis átjutottak, a báró egy kis lovas helyőrséget is fenntartott a Fogsorcsúcsi Dencamp nevű kisváros mellett álló kaszárnyában.
Gabot báró biztos volt benne, hogy bármiféle fenyegetéssel el tud bánni, ami Északőrén keresztül akart áttörni. Ennek a válasznak James nagyon örült, ám mellesleg abban is nagyon bízott, hogy Owyn és Gorath elérte Aruthát a Sötét-erdőben, és hogy a segítség már úton van. Azonban kezdett aggódni. Ha társai eljutottak volna Aruthához, és sikerült volna meggyőzniük, hogy a figyelmeztetés komoly, akkor a nagyherceg csapatának mostanában kellene megérkeznie Északőre alá.
Ehelyett csend volt. James unszolására Gabot még egy üzenetet küldött a Sötét-erdőbe, amelyben segítséget kért a hercegtől, és egy gyors futárral hűbérurának, a királynak is küldött híreket délre. Legalább, gondolta James, Gabot nem olyan merev, mint az öreg Magosvári Brian báró, akinek sikerült megöletnie magát, csak mert nem vette figyelembe Arutha tanácsát, amikor Murmandamus dél felé vonult az erődítményén keresztül. Némi szerencsével Arutha akkor is megkapja Gabot üzenetét, ha Gorath és Owyn már nem élnek.
James azon vette észre magát, hogy reméli, nem ez a helyzet. Megkedvelte a fiatal Timonst, és meglepetten vette tudomásul, hogy valamit a mordelben is megszeretett. Nem tudta pontosan megmondani, hogy mi az. Azonban volt valami a sötét tündében, amivel nagyon kevés ember rendelkezett, és amit James nagyra tartott: a bizonytalanság hiánya, az, hogy mindig tudta, kicsoda és micsoda ő. Még jobban csodálta a mordelt azért, mert képes volt félretenni az emberek iránt érzett személyes ellenszenvét, és hajlandó volt a segítségüket kérni, hogy szembeszállhasson valamivel, amit hatalmas fenyegetésnek tartott a saját népe számára.
Locklear intett, és előremutatott. James és ő a Gabot báró iránti szívességből hajnal óta az utat járták. Azt akarták kideríteni, hogy vannak-e előretolt mordel egységek a hágó északi végének közelében. Két nappal korábban kiment egy őrjárat egy varázslóval, aki a báró szolgálatában állt, és a báró aggódott, mert nem tudta, hogy mi történt velük. Világos volt, bár senki nem mondta ki, hogy ha Jameséknek valami baja esne, két apród elvesztése akkor sem számítana a bárónak, azonban ha egy újabb őrjárat kerülne az ellenség kezébe, az erőteljesen meggyengítené Északőrét. Jamesnek és Locklearnek egyetlen elfogadható indok sem jutott eszébe, hogy miért mondjanak nemet, így most, útjuk második napjának fagyos hajnalán morogva küzdötték magukat előre, és James csendben átkozott minden határbárót.
Hirtelen valamilyen elölről jövő zaj riasztotta fel őket, amely lehet, hogy egy ellenséges állásra utalt. Locklear megfogta társa lovát, miközben James felmászott a hágó fölötti sziklaoromra, hogy előrenézzen. Magányos figura szaladt az ösvényen, elefántcsontszínű köpenyének szegélyét egyik kezébe fogta, így futás közben kivillant vézna lába. Másik kezében egy nagy botot tartott, amelynek mindkét végét megvasalták.
Körülbelül harminc lépésenként megállt és hátranézett, és amint megpillantott egy üldöző alakot, egy energianyalábot eresztett meg az irányába, egy dinnye nagyságú lánglobbanást. A taktikája okos volt, mivel noha kevés valódi kárt okozott, ezzel megakadályozta az üldözőit abban, hogy közelebb kerüljenek. James elkezdett lefelé mászni a hegyoldalon, és Locklear felkiáltott:
– Mi az?
James az utolsó tíz méteren lecsúszott, majd a földre ugrott és közölte:
– Azt hiszem, megtaláltuk Gabot mágusát. – Lekapott lova hátáról egy számszeríjat, gyorsan felhúzta, és egy nyílvesszőt helyezett bele, miközben Locklear kihúzta a kardját és várt.
Az öregember befordult a kanyarban, és amikor meglátta a két apródot, megtorpant. Locklear intett neki, hogy jöjjön tovább, és odakiáltott:
– Erre!
Az öregember rohanni kezdett, és amikor az őt üldöző mordel befordult ugyanabban a kanyarban, James megcélozta, és elsütötte a számszeríját. A nyílvessző áthasította a köztük lévő távolságot, és hátralökve ledöntötte a mordelt a lábáról.
– Gyakoroltál – jegyezte meg Locklear. – Le vagyok nyűgözve.
– Sosem fogom megtanulni, hogyan kell használni az íjat, de ez a fegyver elég egyszerűen működik – mondta James, és elrakta a számszeríjat.
– Azonban nem elég pontos.
James bólintott.
– Ha találsz egy jót, tartsd meg! Némelyik össze-vissza hord, de ez általában eltalálja azt, amit megcélzok vele.
Az öregember egy kicsit lihegett, amikor elérte őket, így lerakta a botját és rátámaszkodott.
– Köszönöm, fiúk. Kicsit húzósabb volt, mint szerettem volna.
– Ön Patrus mester? – kérdezte Locklear.
– Csak Patrus – mondta az öregember. – Igen, én vagyok. Miért, engem kerestetek?
– És Gabot báró katonáinak egy csapatát – felelte James.
Az öregember vékony volt, szürke, keszeg bajusszal és kecskeszakállal büszkélkedhetett. Fején kalapot viselt, ám az inkább hasonlított egy hálósipkára, mint bármilyen rendes kalapra, és ez, valamint elefántcsontszínű köpenye miatt úgy nézett ki, mintha hálóruhában mászkálna. Hátrafelé mutatott az úton, amelyen jött, és azt mondta:
– Fél nappal ezelőtt ránk tört az átkozott Sötét testvérek és trollok egy vegyes csapata. Az a sok troll aztán nehéz eset volt, annyit mondhatok.
– Én már harcoltam velük – mondta James. – Te voltál az egyetlen, aki megmenekült?
– Egy vagy két fiú talán átjuthatott. Néhányan felmásztak a gerincre. Én már öreg vagyok, így a legtöbb, amit tehettem, az volt, hogy rohantam az úton, és időnként kénytelenek voltak lebukni a tűzlabdáim miatt.
– Hol ütöttek rajtatok?
– Körülbelül két mérfölddel feljebb – mondta az öreg mágus.
– Ez a bot meglehetősen hasznos szerszám – jegyezte meg Locklear.
– Nos, fiam, az igazság az, hogy ez csak egy aprócska tűzlabdát lő, amely ha eltalál, éppen csak egy kicsit megperzsel. Azonban épp elég forró ahhoz, hogy ha látod a feléd közeledő tűzlabdát, akkor lebukj. Évekkel ezelőtt készítettem, hogy hatást gyakoroljak néhány bosszantó városlakóra lenn délen, akik el akartak üldözni. Elég volt néhány feléjük eregetett kicsi tűzlabda, és rögvest békén hagytak.
James felkacagott.
– Owyn nem is mondta, hogy milyen különös alak vagy!
– Owyn Belefote? Honnan ismered azt a csirkefogót? – hökkent meg Patrus.
– Az egy hosszú történet. Elmondom, miközben megyünk. Ha nincs ellenedre, meg szeretném nézni azt a helyet, ahol a trollok rajtatok ütöttek. Ha igen, folytathatod az utat vissza Északőrébe. Innentől biztonságosnak kellene lennie odáig.
– Azt hiszem, inkább a közeletekben maradok, fiúk. Kik vagytok ti?
– Én krondori James apród vagyok, ő pedig Locklear apród. A nagyherceg udvarának tagjai vagyunk. – Elindultak, és Jamesék kantárszáron vezették hátasaikat, mivel nem akartak lovagolni, miközben az öregember kutyagolt.
– Arutha herceg emberei vagyok? Nem ismeritek véletlenül csillagdokki Pugot?
– Már volt hozzá szerencsénk – mondta Locklear.
– Egyszer majd szeretnék vele találkozni. Hallottam egyet s mást az akadémiájáról. Mondtam is Owynnak, hogy el kellene oda mennie, én már mindent megtanítottam neki, amit tőlem meg tudott tanulni.
James megjegyezte:
– Locklear akkor találkozott Owynnal, amikor a fiú Csillagdokkból tartott hazafelé. Owyn épp a nagynénjét látogatta meg Yabonban. Azt hiszem, Csillagdokk nem úgy sikerült neki, ahogy tervezte.
– Ugyan! – mordult fel az öreg mágus, miközben botjára támaszkodva haladt az úton. – A fiúnak van tehetsége, sőt, amennyire én meg tudom állapítani, nem is kicsi, de azt hiszem, ő egyike a Széles Ösvény varázslóinak, mivel sok trükk, melyet meg akartam neki tanítani, egyszerűen nem működött. De azokat, amiket sikerült elsajátítania, hát, azokat aztán igencsak ádázul tudta használni, úgy bizony! – Az öreg vidéki varázsló felnézett a hágóra, és megjegyezte: – Társaságot kapunk.
Locklear kihúzta a kardját, és James újra készenlétbe helyezte a számszeríját. De trollok és sötét tündék helyett Gabot báró seregének két elnyűtt tagja bukkant fel előttük. Az egyik nyilvánvalóan megsebesült, a másik pedig teljesen kimerültnek tűnt.
– Patrus! – kiáltotta a sebesült katona. – Azt hittük, elkaptak.
– Engem ugyan nem! – felelte az öregember vigyorogva. – Ezek a fickók segítettek.
– Én James apród vagyok. Mit láttatok?
A rangidős katona jelentést tett, elmondta, hogy egy húsz Sötét Testvérből és ugyanannyi troliból álló csapat ütött rajta az őrjáratukon, és csak azért nem ölték meg Gabot összes emberét, mert összevesztek valamin.
– Ez érdekes – jegyezte meg Locklear.
– Nagyon – értett vele egyet James. – Ha összeverekedtek, akkor a fizetséggel van valami gond.
Patrus bólintott.
– A troll zsoldosok nem várnak a fizetségre. Hazamennek, vagy kiszedik a bőröd alól is.
– Nem tudom, mi okozta a vitát – jegyezte meg a sebesült harcos –, de amikor elfutottunk, valaki a Sötét Ösvény Testvériségből odakiáltott valami egy trollnak, mire a troll ahelyett, hogy üldözőbe vett volna minket megfordult, és megpróbálta kettéhasítani a Testvért. Jó kis csetepaté kerekedett, mire elmenekültünk a közelből.
A másik katona bólogatott.
– Teljesen felment a pumpájuk, mármint a trolloknak, és éppen olyan boldogan öldösték a Sötét Testvéreket, mintha minket gyilkolásztak volna.
– Nagyszerű – örvendezett James. – Zűrzavar az ellenség soraiban. Nos, fiuk, elég jól vagytok ahhoz, hogy egyedül is visszajussatok a báróhoz!
– Ha nem áll lesben, és nem támad ránk az úton senki, akkor rendben leszünk – mondta a sebesült katona.
– Rendben. Menjetek, és tegyetek jelentést a bárónak, és ha elmondtátok neki, hogy mit láttatok, mondjátok meg azt is, hogy mi elmentünk egy kicsit körbeszaglászni, és megnézzük, mi mást találhatunk még.
– Úgy lesz, apród – mondta az épségben maradt katona tisztelegve.
A katonák folytatták útjukat, és Locklear megkérdezte:
– Mit forgatsz a fejedben?
– Ha azokat a katonákat trollok támadták meg, akkor kell, hogy legyen egy táboruk a közelben.
– Igen – vágott közbe Patrus. – Raglam városa nincs messze innen. Az egy viszonylag nyitott város. Nem tartozik ugyan a Királysághoz, de emberből is elég sok él ott, így nem is igazán Északi-felföld. Mindig sok fegyvercsempész, rabszolgakereskedő és egyéb semmirekellő jár oda.
– Úgy hangzik, éppen nekem való hely – jegyezte meg James vigyorogva.
– Meg akarsz öletni minket?
James vigyora tovább szélesedett.
– Az soha nem fog bekövetkezni, Locklear, öreg barátom. Egy nap valami nő miatt fogsz meghalni, nem pedig az én terveim miatt.
Locklear visszavigyorgott rá.
– Hát, ha elég szép az a nő...!
Mindketten nevettek, és Patrus rájuk nézett:
– Fiúk, van valami, amit el szeretnétek mondani egy hozzám hasonló öreg varázslónak?
– Arra gondoltam, hogy belovagolhatnánk Raglamba, és körbenézhetnénk.
Patrus megrázta a fejét.
– Őrültek vagytok, mindketten teljesen őrültek. Azonban szórakoztatónak hangzik a dolog.
Az öreg mágus visszafordult, és elkezdett felfelé gyalogolni a hegyoldalon. James és Locklear egymásra pillantottak, és kirobbant belőlük a nevetés.

 

Az őrjárat vezetője megálljt jelzett embereinek, és azt mondta Gorath-nak és Owynnak:
– Malak Keresztje.
A Királynő utcája fogadó előtt álltak, azonban az szemmel láthatólag tömve volt.
– Miért nem próbáljuk meg az apátságot? – vetette fel Owyn.
Gorath bólintott. Búcsút intettek kísérőiknek, és tovább ügettek. Gorath megszólalt:
– Azt gondoltam volna, hogy jobban örülnél egy sörnek és a többiek társaságának, mint Ishap szerzeteseinek.
– Ez így is lenne, ha meg tudnám fizetni azt a sört – felelte Owyn. – Azonban hacsak te nem tettél szert valami hadizsákmányra, amit elfelejtettél velem közölni, egy vasunk sincsen, mivel Delekhan őrei minden pénzemet elszedték. A herceget teljesen lefoglalta az, hogy előkészítse a serege indulását Északőre felé... én meg elfelejtettem pénzt kérni tőle.
– Tehát koldulunk? – kérdezte Gorath.
– Vendégszeretetet kérünk. És úgy gondolom, Graves apáttól sokkal valószínűbb, hogy ezt megkapjuk, mint egy túlhajszolt fogadóstól.
– Lehet, hogy igazad van – egyezett bele Gorath.
– Sőt, talán még arról is meg tudjuk győzni az apátot, hogy kölcsönözzön nekünk annyit, amennyiből kifizethetünk néhány étkezést, amíg eljutunk Krondorba.
– Azelőtt kellett volna erre gondolnunk, hogy eljöttünk Arutha hercegtől.
– Én nem gondoltam rá – mondta Owyn. – Te sem gondoltál rá. Egyszerűen nem jutott eszünkbe, így nincs értelme arról beszélni, hogy „kellett volna”, nem?
Gorath egyetértően dörmögött.
Amikor z apátsághoz értek, látták, hogy a kapu zárva van.
– Hahó, valaki az apátságban! – kiáltott Owyn.
– Ki az? – kérdezte egy hang belülről.
– Owyn Belefote. Az apátot keressük.
– Várjatok – volt a rövid válasz. És ők várakoztak.
Majdnem egy negyed óra eltelt, mire végre kinyitották a kaput, és egy nagyon gondterheltnek tűnő szerzetes beengedte őket. Amint átleptek a kapun, az becsapódott mögöttük. Miközben leszálltak a lóról, Owyn megkérdezte:
– Mi folyik itt?
Egy szerzetes elvezette a lovaikat, és csak annyit mondott:
– Az apát benn vár titeket.
Bementek, és ott találták Graves apátot, aki két szerzetes munkáját felügyelte. A szerzetesek szemmel láthatólag csomagoltak.
– Elmentek? – kérdezte Gorath.
Graves rájuk nézett, és megkérdezte:
– Hol van James?
– Legutoljára, amikor láttuk, Északőre felé tartott – felelte Owyn.
– Miért?
– A fenébe! – káromkodott az apát. – Reméltem, hogy megtesz nekem egy szívességet.
Owyn megismételte Gorath kérdését.
– Elmentek?
– El kell mennem – felelte Graves. – Az elmúlt héten kétszer is megpróbáltak megölni az Éjsólymok.
Owyn és Gorath kérdő pillantásokat váltottak.
– De apát – mondta Owyn –, James megölte az Éjsólymok vezérét.
– Navon meghalt? – hökkent meg Graves.
Mielőtt bárki megmozdulhatott volna, Gorath kirántotta a kardját, és hegyét az apát torkának szegezte. A két szerzetes talpra ugrott, az egyik megpróbált a lehető legtávolabb húzódni a mordeltől, a másik harci testtartást vett fel, mintha kész lenne megvédeni az apátság vezetőjét.
– Állj! – kiáltotta Owyn, és kinyújtotta a kezét.
– Honnan tudtad, hogy du Sandau volt az Éjsólymok vezére? – kérdezte Gorath. – Meg is ölhettek volna minket, csak mert ezt nem tudtuk!
Graves felemelte a kezét.
– Mert zsarolt engem.
Owyn Gorath pengéjére tette a kezét, és lassan a föld felé nyomta a fegyvert.
– Beszéljük meg! – mondta nyugodtan.
Graves intett a szerzetesnek, aki harcra készen állt, hogy vonuljon vissza, mire a fiatal szerzetes bólintott és távozott, a másik néhány lépéssel hátrébb követte.
– Magyarázd meg ezt a „zsarolást”, mielőtt megöllek – mondta Gorath.
– Sandau valamivel megfenyegette, és ezzel arra kényszerítette Gravest, hogy akarata ellenére tegyen valamit – magyarázta Owyn. – Nem így van?
– De igen – felelte Graves. – Megtudott valamit rólam, és ezt felhasználta arra, hogy megszerezze a segítségemet, akármit is tervezett.
Owyn leült az asztalra, amelyen korábban a szerzetesek dolgoztak, és azt kérdezte:
– Hogyan kényszerítheti bárki Ishap papját arra, hogy megtegyen valamit? Hiszen varázserőd van, és egy hatalmas egyház áll a hátad mögött! Mit csinált?
– Ahogy azt már Jimmynek... Jamesnek elmondtam – felelte Graves –, van még néhány dolog, ami a régi életemhez köt, néhány szálat még nem vágtam el teljesen. – Graves leült, és Gorath visszadugta kardját a hüvelyébe. – Régebben tolvaj voltam, pontosabban nehézfiú a krondori Csúfolódóknál. Olyan szállítmányokat védtem, amelyeket mi csempésztünk be és ki a városból, és megakadályoztunk mindenki mást abban, hogy létrehozza a saját bandáját. És védelmeztem a lányainkat, hogy senki ne gorombáskodjon velük.
A földet bámulta, és arcáról sütött a sajnálat.
– Amikor meghallottam a hívó szót, és beléptem Ishap egyházába, megpróbáltam magam mögött hagyni azt az életet. Az egyház két évig tanított, és én letettem a fogadalmat. Azonban az esküm nem volt teljesen őszinte.
– Hogyan tudtál hazudni a templomi fogadalom során? – kérdezte Owyn, és arckifejezése híven mutatta teljes megdöbbenését. – Hisz az lehetetlen!
– Lehetséges – felelte Graves –, ha nem tudod, hogy hazudsz, amikor leteszed a fogadalmat. Én őszintén hittem, hogy magam mögött hagytam a múltamat, azonban magamnak is hazudtam.
– Mit jelent ez? – kérdezte Gorath.
– Azt hittem, hogy minden köteléket elvágtam, de nem így volt. Amikor a szerzetesek testvériségébe kerültem, arra kértek, hogy a krondori templomnak dolgozzak. Így visszakerültem a régi otthonomba.
Elhallgatott, mintha nehezére esne folytatni.
– Mi történt? – ösztökélte Owyn.
– Van egy nő. Vagyis inkább egy lány, akit még nehézfiú koromban ismertem meg. Szívós volt, mint egy csizmatalp, és vadóc, mint egy kóbor macska. El is neveztük Katnek. A neve Katherine.
– Egy szajha? – kérdezte Gorath.
– Nem, tolvaj – mondta Graves. – Jó zsebtolvaj volt, és elég kemény ahhoz, hogy útonálló legyen, de amiben igazán kiemelkedő volt, az a besurranó tolvajlás. Le tudta lopni a hálóinget az alvó emberről úgy, hogy amikor az reggel meztelenül felébredt, azon kezdett gondolkozni, hova is tette a ruháját. – Sóhajtott. – Amikor megismertem, még csak egy csitri volt. Ugrattam, és jót mulattam azon, ahogy felhúzta magát. Amikor idősebb lett, amikor ugrattam, ő is ugratott engem. Aztán beleszerettem.
– De otthagytad őt, hogy belépj Ishap rendjébe – mondta Owyn.
– Nagyon élénk teremtés volt, és nálam jobbat is szerezhetett volna magának. A fiatalabb fiúk közül sokan akartak barátkozni vele. Arra gondoltam, hogy jobban jár valaki mással. Azt hittem, könnyű lesz kiverni őt a fejemből. De nem volt az. Időnként láttam őt az utcákon. Aztán valamikor, valahogyan egy Féreg nevű fickó tudomást szerzett róla, és egyik este ez a Navon du Sandau odajött hozzám, cicomás ruhájában úgy fénylett, mint az arany, leült a Királynő utcájában egy asztalhoz és azt mondta: „Tudunk a kicsi cirmos cicádról Krondorban. Ha nem teszed azt, amit mondunk, meghal.” Azt is mondta, hogy ha segítséget kérek az egyháztól, a lány akkor is meghal.
– Elhitted neki? – kérdezte Owyn.
– Muszáj volt. Tudott dolgokat. Ez a Féreg régóta kutakodik az emberek után, gondolom, mivel elég sokat tudott a régi életemről, és biztos voltam benne, hogy megölnék a lányt, mielőtt bármit is tehetnék.
– Akkor miért készülsz elutazni? – kérdezte Owyn.
– Egy hónappal ezelőtt üzenetet vártam du Sandau-tól. Ehelyett egy Éjsólyom megpróbált felmászni az apátság falán. Az apátság védelméért felelős testvér azonban elkapta, és noha nem sokon múlott, az orgyilkos meghalt. Aztán két héttel később a város központjából sétáltam hazafelé, amikor egy nekem szánt nyílvessző a mellettem sétáló testvért találta el.
– És hová akarsz menni? – kérdezte Owyn.
– Sloop mellett van egy falu – válaszolt Graves –, és lakik ott egy ember, aki tartozik nekem néhány szívességgel. Neki jó kapcsolatai vannak Keshben. Küldtem neki egy üzenetet, kértem, hogy segítsen kijutni a Királyságból. Ma jött meg a válasza, melyben jelezte, hogy segít.
– Michael Waylander? – kérdezte Owyn.
– Igen – felelte Graves. – Honnan tudod?
– Van itt valami összefüggés – tűnődött Owyn. – Waylander, te, az Éjsólymok és ez a Féreg. Nem vagyok benne biztos, hogy én rá tudnék jönni, mi az, de ha James itt volna, ő talán képes lenne kibogozni.
– Én nem várhatok. Még ha Sandau halott is, vannak más Éjsólymok. Az, aki rám lőtt, még mindig szabadon mászkál.
– Ez igaz – értett egyet Gorath –, de a rended nem védene meg?
Graves megrázta a fejét, és az arcáról szinte sütött a megbánás.
– Ha egyből hozzájuk mentem volna, akkor talán igen. De nem ezt tettem, és megszegtem az eskümet. Csak abban reménykedek, hogy sikerül kijuttatnom Katet Krondorból, és elérjük Kesht, még mielőtt az Éjsólymok ránktalálnak.
– Mi is Krondor felé tartunk – jegyezte meg Owyn. – Ne utazzunk együtt?
– A te varázserőd és barátod kardja sokat jelentene, de ezzel nagy veszélynek tennétek ki magatokat.
Owyn felnevetett.
– Mióta Gorath-szal találkoztam, folyton ezt teszem.
– Az élet veszélyes – vetette oda Gorath. – Nem értem ugyan, hogy a lány iránti szerelem hogyan vakíthatott el annyira, hogy megfeledkezz a kötelességedről, azonban számos más dolog is furcsának tűnik nekem veletek, emberekkel kapcsolatban. Ha Owyn azt mondja, hogy ne öljünk meg azért, mert részt vettél az Éjsólymok ügyleteiben, akkor én követem a tanácsát. – Egyik lábát a padra tette, amelyen Graves ült, és előrehajolt, egészen addig, amíg arca majdnem hozzáért az apátéhoz. – De ha elárulsz minket, kitépem a szívedet.
Graves visszamosolygott, és amikor válaszolt, egy röpke pillanatra felvillant benne a régi útonálló.
– Bármikor megpróbálhatod, tünde.
Gorath felhorkant.
– Nos – szólalt meg Owyn –, nekünk egy hitvány vasunk sincs, így a te nagylelkűségedre kell hagyatkoznunk, ha útközben enni akarunk.
Graves felállt, és szólt a szerzeteseinek, akik visszatértek, hogy segítsenek befejezni a pakolást.
– Ha élve eljuttattok Krondorba, akkor megkerestétek az étkezések árát, és ráadásként néhány jutalomaranyat is.
– Ha az az Éjsólyom itt van, és figyeli az apátságot – vetette fel Owyn –, akkor tudni fogja, hogy itt vagyunk.
– Még ma este elindulunk – mondta Graves.
Owyn megrezzent.
– Szerettem volna ágyban aludni – panaszkodott.
– Aludj most – felelte neki Graves, és rámutatott saját matracára, mely a szoba sarkában feküdt. – Felkeltelek, ha eljött az indulás ideje.
– Ha tényleg muszáj – bólintott Owyn.
– Muszáj – mondta Graves.
Owyn elterült a padlón fekvő, szalmával kitömött matracon, és Graves Gorath-t is megkérdezte:
– Te szeretnél aludni?
– Igen – felelte a sötét tünde, azonban állva maradt, és szemét Gravesen tartotta. – De csak azután, hogy útnak indultunk Krondor felé.
Graves bólintott, és visszafordult a szerzeteseihez, hogy felügyelje az utazással kapcsolatos előkészületeket.

 

 

13.
Árulás

A trollok felnéztek.
– Csak menjetek lassan tovább, mintha tudnánk, hogy mit csinálunk – mondta James.
– És tudjuk, hogy mit csinálunk? – kérdezte Patrus suttogva.
– Ezt inkább ne kérdezd – sóhajtott Locklear.
A trollok felemelték fegyverüket, és harcra készen szétterültek. James lassabb léptekre kényszerítette lovát, és azt mondta:
– Csak menjetek tovább, de álljatok készen!
A trollok többé-kevésbé emberkinézetűek voltak, azonban szinte egyáltalán nem volt nyakuk. A fejük közvetlenül a válluk közül tört előre, így mindig úgy néztek ki, mintha a vállukat vonogatnák. James azonban tudta, hogy némileg komikus megjelenésük végtelenül messze áll attól, amilyenek a valóságban. A síkvidéki trollok alig voltak többek, mint egy vadállat, nem volt saját nyelvük, és nem használtak eszközöket és fegyvereket, hegyi rokonaik azonban értelmesek voltak, még ha emberi mércével nézve ostobák is, és jól forgatták a fegyvert. Nagyon is jól. A beszédük az emberi fül számára csak röfögésnek és visításnak hangzott, de volt társadalmi szerveződésük, és tudtak harcolni.
Ahogy a trollok közeledtek, James üdvözlésül felemelte a kezét.
– hol van Narab? – kérdezte barátságosan.
A trollok megálltak, és egymásra néztek. Alacsony homlokuk volt, és kiugró álluk, hatalmas fogaik közül a két alsó szemfog kicsit kiállt a felső ajkuk fölé. Az egyikük feléjük fordította a fejét, mintha erősen figyelné, mit mond az apród, majd azt felelte:
– Narab nem itt. Te ki?
– Zsoldosok vagyunk, azért küldtek minket, hogy megkeressük Narabot, és megtudjuk, hogy miért nem fizettek ki titeket, trollokat.
A fizetség említésére a trollok izgatott társalgásba kezdtek. Néhány perc múlva az először megszólaló troli – James feltételezte, hogy ő a főnökük – azt mondta:
– Mi nem harcol, ha nem fizet.
– Ez a probléma – mondta James. Lova nyaka fölött előrehajolt, és barátságos hangon azt mondta: – Nézd, én megértem. Ha a helyedben lennék, és nem kapnám meg a fizetségem, én sem harcolnék. Az alapján, ahogy ez a Delekhan bánik veletek, még az is lehet, hogy egyszerűen fognám a komáimat és hazamennék.
– Te fizet? – kérdezte a troll, és hirtelen fenyegetően felemelte a bunkóját.
James gyorsan visszaült a nyeregbe, felkészült arra, hogy a fegyver első olyan mozdulatára, amelyben akár a legcsekélyebb támadó szándékot is látja, megfordítsa a lovát.
– Felteszem – mondta James. Locklearhez fordult: – Mennyi pénzed van?
– Az utazási járandóságom! – sziszegte Locklear. – Egy kicsivel több, mint száz aranykorona.
James elmosolyodott.
– Add oda nekik.
– Micsoda?
– Csak tedd, amit mondtam! – utasította barátját a rangidős apród.
Locklear levette övéről az erszényt, és odadobta a trollnak, aki meglepő ügyességgel elkapta.
– Mi ez?
– Száz aranykorona – mondta James.
– Arany jó – mondta a troll. – Most mi dolgozni neked.
James vigyorgott.
– Nagyon jó, akkor maradjatok itt, amíg vissza nem térünk. És ha bárki követne minket, állítsátok meg.
A troli bólintott, és félreterelte társait, hogy James át tudjon menni közöttük. Amint maguk mögött hagyták a trollokat, Locklear megkérdezte:
– Miért nem vásároljuk meg mindannyiukat és küldjük őket haza?
– Az igazat megvallva hosszú távon kifizetődőbb lenne – mondta James.
– De nem valószínű, hogy a sötét tündék is ilyen alacsony árat ígértek nekik.
– A hegyi trollokra csak egy dolog jellemzőbb, mint az ostobaság, fiúk – jegyezte meg Patrus.
– Micsoda? – kérdezte Locklear.
– A kapzsiság. Azt hiszed, az a csapat egyszerűn hagyni fogja, hogy ellovagoljunk, és nem fog még többet kérni?
– Nem – felelte James –, azért tartottam magamnál ezt a másik erszény, ha esetleg kérnének.
– Akkor ezért volt szükséged az én pénzemre! – értette meg Locklear. – Hogy amikor visszafelé jövünk, fel tudd használni a sajátodat.
– Nem – felelte James. – Ha sikerül visszajutnunk fizetés nélkül, akkor nem fizetünk. Azért adtam nekik a te aranyaidat, mert nem akartam odaadni nekik az én aranyaimat.
Locklear felhördült, Patrus meg felnevetett. Továbbmentek az úton, és hamarosan megpillantottak egy lovascsapatot a látóhatáron, amelyik kényelmes tempóban haladt.
– Már biztosan közel vagyunk – jegyezte meg James.
– Igen, Raglam az emelkedő túloldalán fekszik – mondta Patrus.
Tovább ügettek, megpróbáltak közönyös és nyugodt külsőt erőltetni magukra, miközben egyre beljebb lovagoltak az ellenség területének szívébe. Fiatalkorában James sok olyan helyre eljutott, ahova nem lett volna szabad neki, annak az egyszerű trükknek a segítségével, hogy úgy tett, mint aki tudja, hogy hova megy, és mint akinek van oka az ottlétre. Most nagyon remélte, hogy ez a módszer a sötét tündéknél is ugyanúgy beválik, mint ahogy régen az embereknél.
Amint elérték az emelkedő tetejét és megkerültek egy kanyart, James megtorpant.
– Kegyelmes istenek! – kiáltott fel.
Odalenn mérnökök dolgoztak keményen, ostromgépeket építettek Északőre falai ellen.
– Nos – jegyezte meg Locklear –, azt hiszem, nem szükséges, hogy ennél többet lássunk ahhoz, hogy meggyőzzük a bárót, hogy tényleg felénk jönnek, nemdebár?
Patrus előresétált.
– Lássuk, még mi másra készülnek.
Elhaladtak egy csapatnyi, látszólag unatkozó ember mellett, akik egy hatalmas katapult tövében üldögéltek. Ekkor egy mordel lépett hozzájuk.
– Hova mentek? – kérdezte.
James közömbös kifejezést öltött magára.
– Hol van Shupik?
– Kicsoda? – kérdezte a mordel.
– Shupik. A kapitányunk. Jelentést kellene tennünk neki, de nem találjuk a táborát.
– Sose hallottam erről a Shupikról – mondta a mordel.
Mielőtt James kinyithatta volna a száját, Patrus közbevágott:
– Nem a mi hibánk, hogy semmit nem tudsz, te hegyesfülű liliomzabáló! Tűnj el az utunkból, hogy megkereshessük a kapitányunkat, vagy majd magyarázkodhatsz a törzsfőnöködnek, hogy miért nem kapta meg az információt, amelyet hoztunk!
Patrus gyorsan továbbment, James és Locklear szorosan követte. James megvonta a vállát a mordel felé, amikor elhaladtak mellette. Ahogy továbblovagoltak, Locklear odadörmögte a barátjának:
– És én még téged hittelek arcátlannak.
James alig tudta visszafojtani a nevetést. Elhaladtak vagy fél tucat épülőben lévő ostromtorony mellett, és James megjegyezte:
– Valaki igen alapos felderítést végzett a számukra. Ezeket nehéz lesz felvontatni a várhoz vezető úton, de ha elég gyorsan tudják mozgatni őket, és egyszer elérik a várfalat, akkor nagyon pontosan fognak illeszkedni hozzá, és a benne rejtőző katonák gyorsan fenn lesznek a falakon.
Locklear bólogatott.
– Egyáltalán nem hasonlítanak azokhoz a hatalmas, lomha szörnyedvényekhez, melyeket Armengarnál láttunk.
James biccentett. Ő is emlékezett a hatalmas ostromgépekre, amelyeket Sar-Isbandia síkságain keresztül vontattak Armengar falai alá. Csakis Guy du Bas-Tyra zsenialitásának volt köszönhető, hogy a szerkezetek sosem érték el a falakat. Azonban James kételkedett abban, hogy Gabot báró is olyan hatékony parancsnoknak fog bizonyulni, és olyan ügyesen fogja védeni a várát.
Ahogy tovább lovagoltak, Locklear megjegyezte:
– Néhány sekély árok az úton nagyjából fél mérfölddel a falak előtt talán okoz nekik egy kis problémát.
James vigyorgott.
– Nem is kis problémát, főleg ha elkezdünk mindenfélét lehajigálni az útra.
– Mint például köveket? – kérdezte Patrus, és utána olyan hangon kezdett el nevetni, melyet leginkább a „gonosz” szóval lehetett volna jellemezni.
Locklear vidámsága nyilvánvaló volt, amikor megjegyezte:
– Akkor elég nagy zűrzavar lesz!
Ahogy továbbügettek az úton, Locklear megkérdezte:
– Mondd, Patrus, hogyan kerültél te ide, ennek az egésznek a sűrűjébe?
Az üreg mágus megvonta a vállát.
– Az öreg Belefote báró elkergetett Timonsból, mert „megfertőztem” a fiát, ahogy ő fogalmazta. Mintha a fiú nem jött volna rá magától is, hogy van tehetsége! Mindegy, egy ideig kóboroltam, felmentem Saladorba, ahol az a Laurie herceg kifejezetten vendégszerető módon bánik a varázslókkal. De én nagyon könnyen ráunok bármilyen helyre, ha nincs semmi, amivel el tudnám magam foglalni. Egyszer aztán Laurie azt mondta, hogy Gabot akar valakit itt fenn, aki ért a mágiához, hogy ellássa tanácsokkal a Sötét Testvérek boszorkánymestereivel kapcsolatban. Így hát idejöttem, és az elmúlt körülbelül egy évben a bárónak dolgoztam.
– Rájöttél valamire a mordel varázshasználókkal kapcsolatban? – kérdezte James.
– Van néhány jegyzetem Északőrében. Egy csomó apróság. Nem sok olyan dolog, aminek értelme van, legalábbis, amennyire én értek a mágiához. Bárcsak többet tudnék a nyugati tündékről, akkor talán jobban érteném, hogy mit jelent az a kevés, amit kiderítettem. Ha visszamegyünk a kastélyba, megmutatom majd, hogy mit tudtam meg. De most – mondta, és előremutatott – azt hiszem, akad egy kis problémánk.
James lelassított, ahogy közelebb értek a két csapatnyi harcoshoz. Az egyik oldalon emberek álltak, a másikon emberek, mordelek és egyéb fajok keveréke. A két csapat éppen hevesen vitatkozott egymással, és mire James és a társai odaértek, már a nyílt összetűzés határán álltak.
– Nem érdekel, hogy mit mond! – kiáltott fel a csupa emberből álló csapat szószólója. – Kroldech még arra sem alkalmas, hogy egy kutyára támadó bolhasereget irányítson!
– Titeket köt az eskütök! Megkaptátok a pénzt, ember! – vágott vissza egy mordel hadifőnök. – Oda mentek, ahova parancsolják, vagy pedig árulók vagyok, és meghaltok!
– Én Moraeulffel szerződtem! Tőle kaptam meg a pénzem. Ő hol van?
– Moraeulf az apját, Delekhant szolgálja, mint ahogy mi mindannyian. Moraeulf nyugatra ment, mert az apja azt akarta. Ha Delekhan Kroldechet jelöli ki vezérnek, akkor ő az, akit követünk.
Miközben ellovagoltak mellettük, James úgy tett, mint akit nem érdekel a szóváltás, azonban minden egyes szóra odafigyelt.
Amikor kissé eltávolodtak, Locklear megjegyezte:
– Nézeteltérés az ellenség soraiban.
– Milyen kár – mondta James szárazon.
James hirtelen megrántotta a gyeplőt.
– Mi az? – kérdezte Locklear.
– Nézd azt a katapultot!
Locklear ránézett az ostromgépre.
– Mi van vele?
– Nem látsz rajta valami furcsát?
– Semmi különöset – mondta Locklear.
Patrus felnevetett.
– Soha sem lesz belőled hadvezér, fiacskám. Ha el akarnád mozdítani azt a katapultot, mit tennél először?
– Hát – felelte Locklear –, kiüríteném a tányérját... – Hirtelen elkerekedtek a szemei. – Meg van töltve?
– Ez volt az, amit élesszemű barátod észre akart vetetni veled – mondta Patrus. – És nem csak hogy meg van töltve, de rossz irányba is fordul.
– És ha nem tévedek, az a meglehetősen nagy kő a kar tányéros végében pont arra a fogadóra van becélozva. – James megfordította lovát, és elindult a szóban forgó fogadó felé.
– Ez jó ötlet? – kérdezte Locklear.
– Valószínűleg nem – felelte James.
Ahogy közelebb értek a fogadóhoz, két mordel harcos lépett eléjük.
– Hova mentek, ember? – kérdezte az egyik.
– Az a főhadiszállás?
– Ott táborozik Kroldech.
– Shupik is ott van vele?
– Senkiről nem tudok odabenn, akit Shupiknak hívnának – felelte az őr.
– Akkor felteszem, még nem ért ide – mondta James, és a város központja felé fordította lovát.
Ellovagoltak, és James megjegyezte:
– Valaki tényleg nagyon nem örül annak, hogy Kroldech a vezér.
– Mit tervezel? – kérdezte Locklear.
– Locky, legjobb barátom, te, Patrus meg én menjünk, és nézzük meg, hátha tudunk egy kis viszályt kelteni.
Patrus sajátosan gonosz hangján kuncogott, miközben lassacskán egy másik fogadóhoz értek. Locklear és James leszálltak a lovukról, odakötötték őket a fogadó előtti oszlophoz, és a vén varázslóval együtt beléptek az ivóba.

 

Pug fáradtan ült íróasztala előtt az aprócska lakosztályban, amelyet Arutha arra az időre tartott fenn számára, amikor ő és Katala eljöttek Csillagdokkból, hogy meglátogassák a hercegi családot. A szeme előtt egyre jobban összekavarodtak a sorok, miközben megpróbált elolvasni egy újabb jelentést, amit Arutha egyik őrjárata tett, és amely egy mordelekkel való találkozásról szólt Yabon közelében.
Órákat töltött jelentések, szóbeszédek és beszámolók átvizsgálásával. amelyek katonáktól, kémektől és bámészkodó emberektől származtak, és a Hatokról, Delekhan titokzatos varázsló tanácsadóiról szóltak. Az Owyn Belefote-tal töltött idő, amikor a fiú elmesélte Nagóval való találkozását, valamint az, ami most előtte feküdt, meggyőzte Pugot egy nyugtalanító eshetőségről.
Felállt, és átsétált a szobán, majd megállt az ablak előtt, amely a kikötőre és a mögötte elterülő Keserű-tengerre nézett. Fehér hullámfodrok táncoltak a víz felszínén, ahogy a metsző északi szél lezúdult a tengerpartra A késő délutáni napsütésben látta a kikötő felé igyekvő hajókat, mind azon igyekezett, hogy eljusson a kikötő biztonságába, mielőtt a vihar teljes dühével megérkezik.
Most Pug azt kívánta, bárcsak több időt töltött volna annak tanulmányozásával, amit általában Keskenyebb Ösvény néven ismernek az emberek. Vajon a mágia alapvető részét képezi annak a tannak? Elméje keményen küzdött egy elképzeléssel, amelyet már évek óta próbált megfogalmazni, ami állandóan rágta, azóta, hogy a Szélesebb Ösvény – ahogy a tsuranik a mágiájukat hívták – első gyakorlójaként visszatért Midkemiába. Néha úgy érezte, mintha egy hagymát pucolna, ahol minden előkerülő réteg csak egy újabb réteget mutat meg maga alatt, és minden réteget egyre nehezebb látni a szemébe toluló könnyek miatt. Aztán Pug hirtelen megértette: mindig csak egy hagyma.
Felnevetett.
– A mágia nem létezik. Csak hagymák vannak!
Tudta, túl fáradt ahhoz, hogy folytassa, mégis visszatért az asztalhoz. Ijesztő végkövetkeztetésre jutott, egy olyan eshetőségre, amelyet nem igazán akart elfogadni, mégis ez volt az egyetlen válasz. Valamikor az idők során a mordelek egy új szövetségest szereztek maguknak.
Egy halk gongszót hallva Pug felnézett. A kondulás jelzés volt, amelyet egy tsurani Nagy Ember küld maga előtt, mielőtt megérkezik egy társának lakóhelyére, azonban Pug azóta nem hallotta ezt a hangot, mióta kilenc évvel ezelőtt elhagyta Kelewant. A dolgozószobájában nem volt pentagramma, így rejtély volt számára, hogyan talált rá a látogató.
A levegő egy röpke pillanatra vibrálni kezdett, és a következő pillanatban Makala állt előtte.
– Üdvözöllek, Milamber – mondta a tsurani varázsló. – Bocsáss meg, hogy bejelentés nélkül érkeztem, de úgy éreztem, itt az ideje, hogy jobban megértsük egymást.
– Hogyan tudtál idejönni pentagramma nélkül? – kérdezte Pug.
– Nem te vagy a Gyülekezet egyetlen olyan tagja... – kezdte Makala.
– Egykori tagja – vágott közbe Pug. Annak ellenére, hogy a Résháború után visszakapta rangját és hatalmát, Pug soha nem tért vissza, hogy elfoglalja az őt megillető helyet Kelewanon a Varázslók Szigetén, a Nagy Emberek Gyülekezetének többi tagja között.
– Ahogy akarod. A Gyülekezet egykori tagja. Nem te vagy az egyetlen, aki képes túllépni azon, amit sokan művészetünk hagyományos határának tartanak. Rájöttem, hogy az ember úgy is képes eljutni egy másik helyre vagy egy másik emberhez, hogy nem kötik a pentagramma jelentette korlátok.
– Hasznos képesség – jegyezte meg Pug. – Egyszer majd szeretném megtanulni, hogyan kell csinálni.
– Talán egyszer meg is fogod – mondta Makala. – De most más üggyel kapcsolatosan jöttem.
Pug egy székre mutatott. A tsurani mágus elhárította.
– Nem maradok sokáig. Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek.
Pug hallgatott. Csendben várt, és egy pillanat múlva Makala folytatta:
– Én és néhány testvérünk egy feladaton dolgozunk, és nem fogjuk eltűrni, hogy beleavatkozz, Milamber.
– Pug – javította ki. – Ezen a világon én Pug vagyok.
– Nekem te mindig is Milamber maradsz, a barbár Nagy Ember, aki eljött a mi világunkba, és elvetette köztünk a pusztítás magvait.
Pug felsóhajtott. Azt hitte, hogy ez a vitát már egy évtizeddel ezelőtt maga mögött hagyta.
– Nem azért vagy itt, hogy felemlegesd a múltat, Makala. Mire készülsz, és mire akarsz figyelmeztetni?
– Ahhoz, hogy mit csinálunk – felelte Makala –, semmi közöd, Milamber. A figyelmeztetésem pedig a következő: semmilyen módon ne próbálj meg közbeavatkozni.
Pug sokáig hallgatott, majd azt mondta:
– Tudom, hogy te is azok közé tartoztál, akik a leginkább ellenezték felvételemet a Gyülekezetbe, amikor oly sok évvel ezelőtt Fumita odavitt engem a Shinzawai birtokról.
– Elleneztük? – mosolygott Makala. – Azok közé tartoztam, akik a halálodra szavaztak, még mielőtt megkezdődött volna a képzésed. Már akkor is úgy gondoltam, hogy komoly veszélyt jelentesz a Birodalomra, és ahogy én látom, a bekövetkező események igazolták a félelmemet.
– Bármit is tettem, az a végén a Birodalom jólétét szolgálta.
– Talán, de a történelem arra tanít minket, hogy az efféle dolgok megítélése sokszor csak nézőpont kérdése. Na, de mindegy. Amit most csinálunk, azt kétségkívül a Birodalom érdekében tesszük, ahogyan az a kötelességünk.
– Akkor tehát – mondta Pug –, amit már magamtól is majdnem felfedeztem. azt most a váratlan megjelenésed teljesen megvilágította számomra.
– És mi lenne az?
– Hogy ezek a Delekhant támogató mágusok, az úgynevezett „Hatok” tulajdonképpen tsurani Nagy Emberek.
– Gratulálok, amiért olyan bizonyítékok alapján, melyeket nem te magad gyűjtöttél össze, eljutottál erre a következtetésre. Lenyűgöző gondolatmenet, Milamber. Bár Hochopepa mindig is azt állította, hogy szokatlan elmével rendelkezel.
– Elég könnyű volt, ha az ember rászánt egy kis időt arra, hogy megvizsgálja a különböző eseményekben résztvevő egyének viselkedését. A mordelek? Bennük mindig is volt egy mélyen gyökerező, megingathatatlan gyűlölet minden más faj ellen, ők világéletükben a felségterületükre betörő idegennek tartottak mindenkit, aki más fajhoz tartozik. A trollok és a manók gyakran az ő eszközeik. Azonban amikor megvizsgáltam az események mintázatát, drágaköveket láttam, amelyek a Birodalomból érkeztek Midkemiába, és amelyeket aranyra cseréltek. Ha az arany visszatért volna Tsuranuanniba, abban semmi furcsa nem lett volna, hiszen ott az százszor annyit ér, mint itt. De az arany sosem tért vissza. Fegyvert vásároltak belőlük, és a fegyverek a mordelekhez kerültek. Nem volt itt semmi, ami arra utalt volna, hogy tsuranik állnak mögötte, legalábbis látszólag semmi. Aztán amikor kezdtek megérkezni a jelentések arról, hogy Delekhan milyen varázslatokat használt, a dolgok valahogy nem álltak össze. A leírt varázslatok közül néhányra csak tsurani Nagy Emberek lehettek képesek. Így már csak egyetlen kérdés marad: miért?
– A miértet nem kell tudnod. Ezzel az ítélőképességed kérdőjeleződig meg, Milamber. Már akkor felfedted, hogy nem tartozol közénk, amikor tönkretetted a császár tiszteletére rendezett ünnepséget, és rákényszerítetted a hadurat, hogy szégyenteljesen véget vessen saját életének. Itt élsz a szülőhazádban, és egy thuril nőt vettél feleségül. Van egy lányod, aki megmutatta a benne lakozó hatalmat, mégis élni hagyod.
Pug szeme összeszűkült, figyelmeztette ellenfelét, hogy dühe hamarosan elszabadul.
– Lassan a testtel, Makala! Ez nem a Birodalom, és itt a szavad nem törvény!
– Vannak nehézségeink a rés mindkét oldalán – folytatta a tsurani Nagy Ember. – Testvéreink közül most sokaknak a Minwanabi ház pusztulásának következményeivel kell foglalkoznia, amelyet az Acomák tettek tönkre. A Birodalom rendje veszélyben van. És itt a szülőhazádban ez az akadémia, melyet Csillagdokkban hoztál létre... hiszen még a saját társaink közül is beleegyeztek néhányan, hogy tanítani fogják a diákjaidat! – Hangját dühében egyre följebb emelte. – A korábbi ellenségeinket!
– Mi nem vagyunk az ellenségeitek – mondta Pug, és kimerültsége hirtelen azzal fenyegetett, hogy teljesen úrrá lesz rajta. – Ichindar tudja ezt.
– A Mennyei Fény sem fog örökké élni. És akkor a Gyülekezet nyomatékosan szorgalmazni fogja a régi rendhez való visszatérést, amelyet kétezer éven keresztül élveztünk. Azonban biztosítanunk kell azt, hogy te, az egyetlen komoly veszély, amely a terveinket fenyegetheti, nem lépsz közbe, ezért elvittük a lányodat egy távoli helyre. Mindaddig ottmarad, amíg meg nem győződünk arról, hogy már nem jelentesz fenyegetést.
Pugban forrongott a düh, már-már kitöréssel fenyegetett. Alig tudta visszafogni a haragját, és szinte fuldokolva kiáltotta:
– Gamina! Mit csináltatok vele?
– Nincs semmi baja. Biztonságban is lesz mindaddig, amíg nem próbálod meg keresztezni a terveinket.
– A terveitek óriási mészárlással fognak járni, ha a mordelekkel kötöttetek szövetséget, Makala! Azt hiszed, félreállok, még ha a lányom életéről van is szó, és hagyom, hogy elpusztítsd a hazámat? – A tsurani Nagy Ember elé lépett. – És azt hiszed, hogy összemérheted az erődet az enyémmel?
– Nem, Milamber. Te rendelkezel a legnagyobb hatalommal a testvéreink között, ezért kellett téged semlegesítenünk. És ha engem elpusztítasz, lesznek mások, akik gondoskodnak arról, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie. Nem fogunk szembeszegülni veled, ha megpróbálod megtalálni a lányodat. – Félrelépett, és így folytatta: – Sőt, rendelkezésedre bocsátjuk az eszközt, amellyel eljuthatsz hozzá, azonban figyelmeztetlek, lehet, hogy ha használod, az hiba lesz. Még a te rettenthetetlen hősiességed sem fog segíteni abban, hogy visszatérj.
– Hadd menjek el hozzá – mondta Pug, a lányáért érzett rettegése elmosta a fáradtságát. – Csak írok egy üzenetet a feleségemnek.
– Nem – mondta Makala. – Ha mész, akkor most mész. – Elővett egy eszközt, mely hasonlított a tsurani helyváltoztató gömbhöz, de valahogy mégis más volt. Letette. – Csak egy állása van, Milamber. Az eljuttat a lányodhoz, de csak akkor, ha miután én aktiváltam, egy percen belül elmész. – Lenyomott egy kapcsolót a gömb oldalán, és letette a térképhalomra. – Az a perc most kezdődik. – Megfordult, és miközben elsétált az asztaltól, elővett egy másik gömböt. Kinyújtotta az ujját, hogy működésbe hozza, és a következőt mondta: – Az én indítékom csak a Birodalom jóléte, Milamber. Sohasem tápláltam személyes haragot veled szemben. Azt az alacsonyabbrendű emberekre hagyom. Remélem, ha mindez véget ér, te és a családod jól lesztek, azonban ha keresztezed az útjaimat, teszek róla, hogy mindannyian elpusztuljatok. A Birodalom érdekében.
Ezzel eltűnt.
Pug felkapott egy tollat, tintába mártotta és lesöpörte az asztalán heverő összes papírt és pergament, kivéve egyet, egy térképet, melynek a hátára sietve felfirkantott három szót. Aztán ledobta a tollat, felmarkolt egy darab írószenet és két ív pergament, majd megragadta a Makala által otthagyott eszközt. A gömb túlvilági zümmögés és éles sivítás kíséretében aktivizálódott. Pug eltűnt, és csak összevissza repkedő papírok maradtak utána a padlón, miközben odakinn, az ablakon túl, a vihar teljes dühével lecsapott Krondorra.

 

A fogadó zsúfolt volt, koszos és zajos, nyüzsögtek benne az olyan emberek, akik készek voltak a legkisebb ürügyet is megragadni, hogy verekedésbe kezdjenek. James a söntéspultnál állt és vigyorgott.
– Miért vagy olyan jókedvű? – suttogta Locklear.
– Otthon vagyok, Locky. Hiányoztak az ehhez hasonló helyek.
– Bolond vagy, fiam – mondta Patrus. – Szeretnél fiatalon meghalni?
– Egyszer majd mesélek nektek azokról a helyekről, ahol a gyermekkoromat töltöttem. Most éppen azt élvezem, hogy nézegethetem ezt a csapatot, amelyik néhány héten belül elindul dél felé.
– Valami itt nincs rendben – suttogta Locklear. – Ez nem hadsereg, ez csőcselék.
– Locky, menjünk, szívjunk egy kis friss levegőt!
James kivezette társait a kocsmából a szabadba. Az est hűvösen és nyirkosan leszállt, az eső permetezni kezdett. Amikor látták, hogy senki nem hallgatózik, James azt mondta:
– Bárhová is nézek, csak katapulttöltelékeket látok, valamint néhány mordel klánt, akik – lefogadom – nem foglalnak el túlságosan központi helyet Delekhan szívében.
– Katapulttöltelék – kuncogott Patrus. – Ez tetszik.
– Nem tetszene, ha már veled is előfordult volna az, hogy az elsők között kellett feljutnod egy várfalra – mondta Locklear, aki Jamesszel együtt ott volt Armengar és Magosvár falain, és végignézte, ahogy temérdek katona pusztul bele a próbálkozásba.
– Hol van a hadsereg? – tette fel a költői kérdést James.
– Éppen erre vonul, miközben beszélünk – válaszolt Locklear tréfálkozva.
– Talán több fogalmunk lenne róla, ha tudnánk, amit Kroldech tud.
– Hát akkor – vetette fel Patrus –, miért nem keressük fel, és kérdezzük ki?
– Végül is besurranhatnék – mondta James –, és megnézhetném, hogy miféle papírok fekszenek a környékén, amelyek úgy néznek ki, mintha parancsokat tartalmaznának.
– És el tudod olvasni azt a mordel macskakaparást, fiacskám? – kérdezte a varázsló.
Jamesnek arcára fagyott a mosoly.
– Nem, erre nem is gondoltam.
A parancsok, amelyeket Delekhan a táborparancsnoknak küldött, biztosan mordel nyelven íródtak, nem a Királyság nyelvén.
Patrus elvigyorodott.
– Nos, én el tudom.
– Hogyhogy? – kérdezte Locklear. – Ki tanította meg neked a mordel írást?
– Senki – felelte a mágus méltatlankodó arckifejezéssel.
– Óóó! – kiáltott fel Locklear hirtelen megértve a dolgot. – Mágia!
Patrul a szemét forgatva bólintott.
– Igen, mágia. – Játékosan megpaskolta Locklear fejét, és hozzátette – Te féleszű.
James közbevetette:
– Azt hiszem, még mindig van egy problémánk.
– Micsoda? – kérdezte Patrus. – Besurransz, elveszed a papírokat, kihozod őket, én elolvasom, te besurransz, visszarakod őket, és távozunk.
– Ez itt a probléma – mondta James. – Képes vagyok besurranni, és ki tudok jönni egyszer, de másodszorra is? És ha elhozzuk a terveket, és a mordelek nem találják, akkor szinte biztos, hogy megváltoztatják őket.
– Hányféle módon tudnak levonulni a hágón, aztán fel a vár falaihoz – kérdezte Locklear.
– Sokféle módon – felelte James –, és ha mi felkészülünk az egyikre, ők meg másként jönnek, nos, akkor még ez a csőcselék is elég komoly problémát tud okozni, és mi drágán megfizethetünk érte. – Csalódottan megrázta a fejét. – A fenébe.
Továbbsétáltak, nem akarták, hogy ácsorogni lássák őket. Noha a városban táborozó harcosok nagy része aludt, vagy a Raglamban található csapszékek egyikében iszogatott, elég sok katona volt mindenfelé, és ők esetleg gyanakvó szemmel néztek volna rájuk, ha céltalanul lézengenek.
– És, ha lenne okunk arra, hogy átnézzük odabenn a papírokat? – kérdezte Locklear.
– Micsoda?
Locklear elvigyorodott.
– Van egy ötletem.
James elfintorodott:
– Ha ezt mondod, akkor nekem a végén általában nem szokott tetszeni a dolog.
– Ne csináld már! – biztatta a fiatalabb apród. – Ez egy zseniális ötlet.
– Ó, azt meg végképp nem szeretem, ha ezt mondod!
Locklear keresztezte a város déli végét átszelő legnagyobb utat, és kisétált a nyílt mezőre, ahol a város felé célzott katapult állt. Egy csapatnyi mérnök aludt a gépezet lábánál, így Locklear csendre intette társait. Lábujjhegyen odaosont a masszív gépezethez, és néhány lépés távolságból megvizsgálta. Aztán körbenézett a földön, amíg egy ökölnyi nagyságú követ nem talált. A szerkezetre mutatott, és suttogva megkérdezte:
– El tudnád találni innen azt a kioldó kallantyút?
James egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, és azt mondta:
– Innen nem, azonban onnan igen. – Egy ugyanolyan távolságra levő pontra mutatott, csak onnan más szögből látszott a katapult. – Ugye arra gondolsz, hogy el tudom-e találni úgy, hogy kioldjon?
Locklearen látszott a csalódottság, ahogy felelt:
– Igen, arra gondoltam. Menj oda, és amikor intek, számolj el százig! Akkor hajítsd el a követ, és oldd ki a kallantyút!
– És mi van a rögzítőkötelekkel?
– Arról majd én gondoskodom. Patrus, gyere velem!
Locklear elvitte az öreg mágust, és azt mondta:
– Menj át oda – az alvó mérnökök túloldalára mutatott –, és ott várj!
Patrus elindult, hogy tegye, amit Locklear mondott. James azonban nem mozdult, és amikor Locklear ezt látta, gyors kézmozdulatokkal arrébb hessegette barátját. James hitetlenkedve megcsóválta a fejét, de odament, ahova mondták.
Locklear közelebb kúszott a katapulthoz, és megszemlélte a hatalmas szerkezet karját lerögzítő vaskos kötelet. Ha az nem lett volna ott, akkor csak a fogantyú és a fogaskerekek tartották volna vissza a hatalmas kart attól, hogy kilője halálos lövegét. Amilyen halkan csak tudta, Locklear elővette a tőrét, és vagdosni kezdte a kötelet. Hosszú, feszült pillanatok teltek el, amíg sikerült átvágnia a vaskos fonat minden egyes szálát, és közben állandóan figyelte, hogy a mérnökök nem mozdulnak-e meg.
Amikor ezzel kész volt, elosont, és gyorsan megkerülte a tábort. Odament Patrushoz, karon fogta az öregembert, és elvezette a sötétbe. Mielőtt teljesen belevesztek a homályba, odaintett Jamesnek.
James még mindig nem tudta, hogy mi a fenére jó Locklear terve, azonban belekezdett a számolásba. Amikor hetvenhez ért, hangokat hallott a távolból. Amikor kilencvennél járt, felé futó lábak dobogását hallotta. Nem akarta megvárni a százat, kilencvenkettőnél elhajította a követ Éles szemének és erős karjának köszönhetően a kő pont azt találta el, amit kellett, és kioldotta a fogantyút. A hatalmas kar hangos robajjal elröpítette a követ, majd erősen nekicsapódott a röpíve feletti keresztrúdnak. A csattanásra a mérnökök azonnal felébredtek, és kiabálva talpra ugrottak:
– Mi volt ez? Mi történt? Ki tette?
Patrus és Locklear épp akkor érkezett meg egy csapat mordel katonával.
– Ott vannak! – kiáltotta Locklear. – Meg akarták ölni Kroldechet!
Miközben a még mindig kába mérnökök ide-oda topogtak csendes döbbenetükben, a katonák odarohantak. Azonban a mérnökök bódulata szinte nyomban elszállt, és a következő pillanatban már a mordel őrökkel ordibáltak, akik árulással vádolták őket.
Locklear karon fogta Patrust, odasietett James mellé, miközben kiáltozás és zűrzavaros lárma hallatszott a város másik feléből.
– Mit mondtál nekik, Locky?
– Csak azt, hogy ez az aggódó öregember, aki az elveszett macskáját kereste, belefutott ebbe az áruló hordába, akik épp a hadvezér házára irányították a katapultjukat, és nem tudta, kihez forduljon, így én fogtam, és odavittem őt ahhoz a hűséges csapathoz.
– És ők hűségesek? – kérdezte James nevetve.
Locklear visszanevetett.
– Honnan tudjam? De még ha benne is vannak abban a frakcióban, amelyik el akarja tenni láb alól Kroldechet, akkor is alaposan le fogják hordani azokat a mérnököket, amiért nem várták meg, amíg szólnak nekik.
James elismerő hangon gratulált:
– Teringettét, igen agyafúrt alak tudsz néha lenni!
– Nagyra értékelem ezt az elismerést, főleg, ha figyelembe veszem, ki mondta – felelte Locklear.
Amikor megközelítették Kroldech főhadiszállását, James megszólalt:
– Azt hiszem, tudom, mit kell most tenni.
Keresztülvágott a zavartan álldogáló katonák és városlakók csoportjai között, és azt kiáltozta:
– Félre! Engedjetek át!
Amikor eljutott oda, ahonnan már látszott az okozott kár, ámulatában megtorpant. A szikla a tető legközepén csapódott he, összetörte a legfelső szintet, és szinte beledöngölte a második emeletbe. A főkapu leszakad a sarokpántjáról.
– A fenébe, azok a fickók igen jók voltak! – suttogta James, és mélyen csodálta a mérnökök ügyességét.
Aztán rájött, hogy csak álldogál, így felkiáltott:
– Meg kell mentenünk a parancsnokot!
Intett néhány közelben ácsorgó katonának, és utasította őket:
– Segítsetek megkeresni a vezért!
Azok követték, és James bevezette őket a fogadó romjai közé. Számos kábult katona feküdt a padlón, és Jamesnek bujkálnia kellett a megrepedt és leszakadt tetőgerendák alatt, amelyek az ivóban már csak ötlábnyira voltak a padlótól.
– Hol van a parancsnok? – kérdezte az egyik bennlevőtől.
– Ott volt arrafelé, a szokásos helyén az ivó végében – felelte egy mordel harcos, akinek vér csorgott az arcán.
James odafordult a nyomában siető mordelekhez:
– Vigyétek ki ezeket a harcosokat a biztonságba! – mondta. Rámutatott Patrusra és Locklearre, mintha csak véletlenül esett volna rájuk a választása: – Te és te, gyertek velem, és segítsetek megkeresni a parancsnokot!
Egy gerenda alatt kellett átmászniuk. Körülbelül egy percig sötétben keresték az utat, majd odaértek a szobához, amelyet a parancsnok használt. A helyiség ajtaja leszakadt a zsanérjairól, és át kellett mászniuk egy leesett gerendán is, azonban sikerült bejutniuk.
Az ajtó közelében a padlón két mordel feküdt, a nyílvessző méretű repkedő faszilánkok ölték meg őket. Az asztal mögött egy mordel kuporgott, aki rémületében nyöszörgött, de máskülönben sértetlen volt. Az ujjain levő gyűrűk és a nyakában lógó arany amulett alapján James arra következtetett, hogy ő a parancsnok. Összegömbölyödve feküdt, és nyilvánvalóan szinte elvesztette az eszét a félelemtől.
– Nem pont ilyennek képzeltem egy mordel törzsfőnököt – jegyezte meg Locklear.
– Vidd ki őt, Locky – mondta James –, de ne siess túlságosan! Patrus meg én megnézzük, hogy mit menthetünk ki a tűzből.
– Miféle tűzből?
James felvett egy papirost, és átadta Patrusnak.
– Ez fontos?
A mágus egy pillanatra lehunyta a szemét, majd kinyitotta. Megnézte a dokumentumot, és megrázta a fejét:
– Nem.
James felvett egy összetört lámpát, és belemártotta a papirost az olajba. Aztán elővett az övén lógó tarsolyból egy tűzkövet meg egy acéldarabot, és szikrákat csiholt a papírra. Az nyomban meggyulladt. Elvette az égő papírt Patrustól, a másik kezével rámutatott, és azt mondta:
– Ettől a tűztől.
Locklear elvigyorodott.
– Óóó! – Megrántotta Kroldech karját, és rákiabált:
– Parancsnok, menekülnünk kell! Tűz van!
Úgy tűnt, ez életre kelti a bódult mordel törzsfőnököt. Hagyta, hogy Locklear segítsen neki talpra állni, és mondott valamit az anyanyelvén.
– Jöjjön velem, parancsnok! – ismételte Locklear, és elvezette Kroldechet.
Patrus és James gyorsan átvizsgálták a papírokat, és James minden iratot, melyről Patrus kijelentette, hogy nem érdekes, rádobott a növekvő tűzre.
Végül a vén mágus azt mondta:
– Ez az. Ez a támadási terv.
– Olvasd fel gyorsan! – kérte James.
Patrus megtette, és James erősen koncentrált, hogy agyába véssen minden egyes felolvasott szót.
– Megvan. Kapj fel még néhány papírt, és gyere utánam!
A tűz most már komolyan lobogott, és mire elérték azt a helyet, ahol át kellett mászniuk a fatörmelék alatt, már kezdett kényelmetlenül forróvá válni. Éppen csak kiértek a biztonságba, amikor a lángok kicsaptak a tetőn. Odakint látták, hogy Locklear a még mindig bizonytalan lábakon álló parancsnokot támogatja.
Amikor odaértek hozzájuk, James azt mondta:
– Uram! Sikerült megmentenünk ezeket a papírokat! – Előrenyújtotta a teljes összekavart papírköteget.
Kroldech szemébe lassan visszatért az értelem, és végül megértette, mi történt.
– Gyilkosok! – kiáltotta. – Megpróbáltak megölni!
– Elfogtuk őket – mondta a mordel törzsfőnök, akit Locklear riasztott. – Ezek a zsoldosok mentették meg az életedet, parancsnok.
Kroldech megragadta a papírokat, amelyeket James felényújtott, és elkezdte őket végigvizsgálni. Egy pillanat múlva eljutott a támadási parancshoz, és elmosolyodott.
– Nagyon jó! – Megveregette James karját, olyan erősen, hogy az már fájt. – Hősök vagytok! – James orra alá dugta a haditervet: – Tudod, hogy mi ez?
James megjátszotta a tudatlant.
– Nem, csak felkaptuk, amit tudtunk, uram.
– Ha ez elveszett volna, akkor újra kellene írnom az összes tervünket. Több nap munkától kíméltetek meg. – A tűzre nézve hozzátette: – És megmentettétek az életemet. Az adósotok vagyok.
– Ne is törődjön vele! – legyintett James.
– Badarság – mondta Kroldech. – Holnap gyertek el hozzám, és megjutalmazlak titeket.
– Köszönjük, uram – mondta James. – Elmegyünk.
A még mindig kicsit bódult mordel parancsnok hagyta, hogy katonái elvezessék az új szálláshelyére. James Locklearhez fordult, és megkérdezte:
– Hol van Patrus?
– Utoljára veled volt. Talán ott van, ahol a lovainkat hagytuk.
Odamentek, ahol a lovaik álldogáltak. Már Patrusnak is volt lova, és nyeregbe szállt. Locklear közölte vele:
– Kroldech azt mondta, hősök vagyunk. Azt akarja, hogy holnap menjünk el hozzá, és vegyük át méltó jutalmunkat.
– Itt maradsz átvenni a jutalmat, James? – kérdezte az öreg mágus.
– Majd ha a trollok repülni tudnak. Holnapra már szeretnék túllenni az Északőrébe vezető út felén.
Minthogy minden szem az égő fogadó felé fordult, sikerült kisettenkedniük a városból, és lejutottak az útra. Ott megállították őket. Az unottnak tűnő zsoldos megkérdezte, mit csinálnak ilyen késő este az úton, mire James azt felelte:
– Lenn, délen a tündék nem bírnak a trollokkal, így elküldtek minket, hogy rakjunk rendet.
– Hallottam, hogy van ott valami galiba – mondta az őr. – Sok szerencsét.
– Kösz – felelte James.
Mikor hallótávolságon kívül voltak, Locklear megkérdezte:
– Patrus! Hol szerezted ezt a lovat?
– Kölcsönvettem – felelte az öreg mágus vihogva. – Kroldech holnapig biztosan nem fogja hiányolni.

 

Lockleart némi elégedettséggel töltötte el, hogy a visszafelé vezető út során Jamesnek is fel kellett áldoznia az erszényében levő összes aranyát, hogy átjussanak a trollokon, ám ezután legalább a trollok barátnak tekintették őket. A lovaglás kimerítő volt, mivel az idő nagyon hidegre és nyirkosra fordult. A lovak kifáradtak, és időnként gyalogolniuk kellett.
Végül elérték az erődítményhez felvezető utat, és James meglepve kérdezte:
– Hol vannak a katonáink?
– Én azt hittem, hogy az előretolt csapatok egy része csak az eső elől próbált elbújni – válaszolta Locklear –, de igazad van. Néhány embert már mindenképpen látnunk kellett volna.
James keményen lova véknyába vágta a sarkát, és könnyű vágtában előreiramodott, olyan sebesen, ahogy kimerült lovától tellett a várhoz felvezető meredek úton. Amikor látótávolságon belülre kerültek, látták, hogy a felvonóhidat felhúzták, a kapurostélyt leengedték, és fáklyák lobogtak a falakon.
– Bementek, és bezárkóztak! – ámuldozott Locklear.
A várárok széléhez érkezve James felkiáltott:
– Halló, ti ott a várban!
Egy őrszem kiáltott le a falról:
– Ki van ott?
– James apród, Locklear apród és Patrus. Engedjetek be!
Egy kis pusmogás hallatszott, majd leengedték a masszív hidat, és felhúzták a kapu vasrostélyát. James és a társai átlovagoltak a hídon.
A kaputorony alatt egy csapat katona várt rájuk, és James a lováról leszállva tudakolta:
– Mi a baj?
– Orgyilkosok, apród – felelte az egyik katona. – Éjsólymok vannak a várban.
– Mi történt? – kérdezte Locklear.
– Gabot báró meghalt, apród. Két kapitány és az őrmesterünk is.
– Az istenekre! – kiáltott fel Locklear.
– Ki most a parancsnok? – kérdezte James.
A katonák egymásra pillantottak, és végül az egyikük kibökte:
– Maga, apród.

 

 

14.
Utasítások

Lovasok siettek az úton.
Owyn, Gorath és Ethan Graves sietősen ügettek a Krondor felé vezető úton. Egy éjszakát Sötétmocsárban töltöttek, egy tisztességes fogadóban, és mielőtt lefeküdtek volna a nem eléggé kitömött matracukra, megittak egy üveg jó bort – amelyről Gorath kelletlenül ugyan, de elismerte, hogy jobb, mint amit Cavell báró szolgált fel –, és elfogyasztottak egy meleg vacsorát. Az utazás hátralevő része már kevésbé volt kellemes, a csillagos ég alatt aludtak, távol az úttól, a köves talajon, és csupán köpenyükbe burkolóztak. Azonban eső csak kétszer esett.
Malak Keresztjéből Krondorig nagyon jó időt futottak – kevesebb, mint tizenöt nap alatt odaértek –, és még a lovaikat sem készítették ki az út során. Onnan, ahol álltak, már látszott Krondor.
Lépésre fogták lovaikat, és Graves felsóhajtott:
– Ishap egyházának irgalmára kell magamat bíznom, és meg kell vallanom a bűneimet.
– Mit fognak csinálni veled? – kérdezte Owyn.
– Talán kivégeznek, de az is lehet, hogy száműznek. Nem tudom. – Sóhajtott. – Nem is igazán érdekel, azonban mielőtt bármelyik is megtörténik, ki kell juttatnom Katet a városból.
– Hova akarod küldeni?
– Keshbe. Vannak ott kapcsolataim. Régi üzletfeleim Durbinban.
– Ahogy én hallottam, Durbin durva hely – jegyezte meg Owyn.
– Krondor is az, ha az utcán kell laknod – mondta Graves.
Owyn még mindig azzal próbálkozott, hogy összerakja az összes kapcsolódó elemet, amelyet ő és társai felfedeztek, mióta először találkozott Locklearrel. Többször is azt kívánta, hogy bárcsak velük lenne James apród.
– Mi van a herceg igazságszolgáltatásával? – kérdezte Gravest.
Graves vállat vont.
– Ha az ishapiánusok átadnak Aruthának, ő valószínűleg felköttet.
Owyn elgondolkozott ezen. A két hét alatt, amit Graves társaságában töltött, megszerette a zsémbes öregembert. Graves nem mentegetőzött a múltja miatt, egyszerűen beismerte, hogy számos csempészetben, pénzbehajtásban vett részt, és a krondori Csúfolódók nevében több embert is megölt. Nem próbálta magyarázni a viselkedését, csak annyit mondott, hogy mióta meghallotta az egyház hívó szavát, más ember lett.
Owyn hitt neki, és abban is biztos volt, hogy ha csatára kerülne sor, jobb szeretné a saját oldalán tudni Gravest. Az apát ősz haja és ráncokkal szabdalt arca ellenére még mindig erőteljes kinézetű ember volt.
A városkaput fegyveres őrök vigyázták. Egyikőjük felemelte a kezét, és rájuk kiáltott:
– Állj!
– Valami baj van, katona? – kérdezte Owyn.
Az őr Gorath-ra mutatva tudakolta:
– Ki ez?
– Kérdezhetsz engem is – mondta Gorath. – Beszélem a nyelveteket.
– Nos, akkor ki vagy? – követelte az őr. – Mi dolgod van Krondorban?
– Pug varázslónak hoztam üzenetet Arutha hercegtől – felelte Gorath.
Az őr meglepetésében pislogni kezdett, amikor ezeket a neveket meghallotta. Félreintette őket, és azt mondta:
– Gondoskodunk róla, hogy elkísérjenek titeket a palotához.
A hangja egyértelművé tette, hogy ez nem csupán egy lehetőség. Egy másik katona beszaladt a városba, és kevesebb mint tíz perc múlva féltucatnyi tagbaszakadt férfival tért vissza, akik a városi csendőrség tabardját viselték. Élükön egy magas férfi volt, akinek a tabardját hivatali jelvénye díszítette. A kapunál néhány szót váltott az őrmesterrel, aztán Gorath elé lépett.
– Azt állítod, hogy a hercegtől hoztál üzenetet Pug varázslónak.
– Ezt mondtam – felelte Gorath.
– Én Krondor seriffje vagyok. Van valaki a palotában, aki kezeskedni tud értetek?
Gorath Owynra pillantott. Owyn válaszolt:
– Sok emberrel találkoztunk, de legtöbbjük kinn van a harcmezőn Arutha herceggel. Ha Pug a palotában van, ő kezeskedni fog értünk.
A seriff vészjósló tekintettel végigmérte mindhármójukat, aztán azt mondta:
– Gyertek velem!
Elindult a palota felé, ám Graves megszólalt:
– Nekem Ishap templomába kell mennem.
A seriffa válla fölött hátraszólt:
– Meglátogathatod a templomot, miután átadtalak titeket a palotában. Parancsot kaptunk a gyanús külsejű idegenek jövés-menésével kapcsolatban, és a leírás illik rátok. Ha a királyi testőrség kapitánya szabadon enged titeket, akkor az már az ő döntése.
– Én tagja vagyok Ishap rendjének, és a védelmük alatt állok – ellenkezett Graves.
– Akkor majd jöhetnek és elvihetnek, amennyiben a kapitány valami hibát talál a történetetekben – mondta a seriff ellentmondást nem tűrő hangon.
Több szó nem esett közöttük, amíg a palotához nem értek, és ott a seriff a kapunál átadta őket a királyi testőrségnek. Egy őrmester jött eléjük, és azt mondta:
– Eléggé ismerősnek tűntök, de nincsenek utasításaim, úgyhogy várjatok egy kicsit, amíg beküldök valakit, hogy megtudjam, mit csináljak veletek.
Megint vártak, és kis idő múlva megjött az üzenet az őrmesternek, hogy beengedheti a három embert. Az őrmester utasította a palota lovászfiúit, hogy gondoskodjanak a lovakról, a szolgákat pedig, hogy vigyék be a csomagjaikat. Aztán mindhármójukat elvezette az udvarnagy hivatalába.
Egy kapitány ült ott egymagában, és amikor beléptek, felnézet Owyn nem tudta a nevét, de a férfi jelen volt, amikor ők legutoljára beszéltek a herceggel, és így tudni fogja, hogy tényleg azok, akiknek mondják magukat.
– Owyn – üdvözölte őt a kapitány. – Üzenetet hoztál Pug varázsló számára?
– Igen – mondta Owyn. – Arutha hercegtől. Azt kívánja, hogy Pug csatlakozzon hozzá, mivel fél, hogy a hamarosan megkezdődő invázió során varázslók is szerephez fognak jutni.
A kapitány, egy hosszú évek óta szolgálatban álló veterán, nyíltan csalódott volt.
– Semmit sem szeretnék jobban, mint hogy hűbéruram kívánsága szerint cselekedjek, azonban Pug mágus jelenleg nincs jelen.
– Visszatért Csillagdokkba? – kérdezte Owyn.
A kapitány nemet intett.
– Senki sem tudja, hova ment. A felesége néhány nappal ezelőtt azzal a hírrel jött hozzánk, hogy Pug az éjszaka közepén eltűnt, és csak egy rejtélyes üzenetet hagyott hátra. Ennél többet senki nem tud.
– Nem lehet, hogy elrabolták? – kérdezte Gorath.
A kapitány ismét megrázta a fejét.
– Kevéssé értek a mágiához, de amennyit én Pug herceg képességeiről tudok, biztos vagyok benne, hogy ha nem saját akaratából távozott volna, akkor ennek a palotának nagy része már csak füstölgő romhalmaz lenne.
– Megnézhetjük azt az üzenetet? – kérdezte Owyn.
– Ezt Katala úrnővel kell megbeszélnetek. Üzenek neki, és megkérdezem, hogy akar-e veletek beszélni.
Az elküldött inas hamar visszatért, és jelentette, hogy Katala úrhölgy valóban akar beszélni velük. Owynék az inas után siettek, aki elvezette őket a Pug és családja számára fenntartott magánlakosztály felé, ahol Katala már várta őket.
Katala úrnő apró termete és sötét bőre ellenére feltűnő nő volt, ezen a benyomáson az sem rontott, hogy máskülönben sötét hajában már megjelentek az első szürke szálak. Noha alacsony volt, erő sugárzott belőle, és ez csak még nyilvánvalóbbá tette aggodalmát. Közel állt a kétségbeeséshez, azonban kordában tartotta érzelmeit.
Kiejtése furcsa volt Owyn számára, kicsit hasonlított Sumani és a többi tsurani beszédére, akiket Yahonban látott, azonban mégsem volt teljesen ugyanolyan. A nő megszólalt:
– Ha jól értettem, a férjemet keresitek.
– Igen, úrnő – felelte Gorath. – A hercegtől hozunk üzenetet, hogy szüksége van Pugra.
– Ő hol van most? – kérdezte Owyn.
– Nem tudom. – Egy pillanatra elhallgatott. – Gondolom, emlékszel a lányunkra.
Gorath bólintott.
– Gamina néhány napja eltűnt, és én felmentem a férjem tornyába, hogy szóljak neki. De őt sem találtam.
– Talán együtt mentek valahova – vetette fel Graves.
Katala ránézett az idegenre, és megkérdezte:
– Találkoztunk már?
Mintán Owyn bemutatta őket egymásnak, Katala megjegyezte:
– Apát, a férjem nem hagyott volna ilyen üzenetet, ha ez lenne a helyzet.
Felmutatott egy pergamendarabot, amelyre a következő volt felírva:
– Thomashoz! Macros könyve!
– Mit jelent ez? – kérdezte Owyn.
– Thomas Pug gyermekkori barátja – magyarázta Katala. – Most Elvandarban él.
– Ő a fehér és arany viselője? – kérdezte Gorath.
– Azok a színei – bólintott Katala.
A népem körében kering néhány történet – jegyezte meg Gorath –, hogy ha azok, akik a Mennybolt-tótól a Zöld Szívbe utaznak, túl közel kerülnek az eledhelek földjéhez, néha megjelenik egy lény, aki a valheruk öltözékét viseli. Az ő ereje borzalmas.
– Ezek nem csak történetek – szólt közbe Katala. – Thomas létezik, és lehet, hogy Midkemiában ő az egyetlen, akinek elég nagy a hatalma, hogy megtalálja a férjemet és a lányomat.
– Elküldött már valakit, hogy vigyen el neki egy üzenetet? – kérdezte Owyn.
– Még nem. A herceg a hadsereg legnagyobb részét magával vitte. Akik itt maradtak, hogy felügyeljenek a városra, mint a királyi testőrség kapitánya vagy Krondor seriffje, nem hajlandók túllépni hivatali kötelességeiken, és nem tesznek semmit, ami nem egyértelműen az ő feladtuk. A nemesek legtöbbje a herceggel van, vagy más ügyekben kell eljárniuk itt nyugaton. – Katala nagyon kétségbeesettnek tűnt. – Valójában nincs senki, akit elküldhetnék, és még abban sem vagyok biztos, hogy ezt az üzenetet Thomasnak szánták.
– Talán Pug itt arra utasít valakit, hogy vigye el Macros könyvét Tomashoz? – vetette fel Gorath.
– Segítettem a férjemnek katalogizálni a teljes gyűjteményt, melyet Macros a Varázsló-szigeten hátrahagyott – mondta Katala –, beleértve azokat, amik ott maradtak, és azokat is, amiket Csillagdokkba küldtek. Tudomásom szerint nem volt egyetlen kötet sem, mely a „Macros könyve” címet viselte volna, tehát lehet, hogy ez valami mást jelent.
Owyn Gravesre és Gorath-ra nézett.
– Talán mi elvihetnénk ezt az üzenetet Elvandarba.
– Akármennyivel is tartozom neked és a barátodnak, Owyn – mondta Graves –, az én életem csak egy hajszálon függ. El kell mennem Ishap templomába, és szembe kell néznem a ítélettel. – Körbenézett, mintha attól félne, hogy valaki meghallja. – Ha azok, akik itt a hatalmat képviselik, csak a tizedét tudnák annak, amit tettem, biztos vagyok benne, hogy már a várbörtönben lennék.
Katala zavartnak tűnt.
– Tudunk esetleg segíteni?
Owyn felemelte a kezét.
– Úrnő, igazat mond. Igaz, hogy másért érzett szeretete miatt tette, de elárulta a nemzetét és a rendjét.
Graves hozzátette:
– El kell mennem a templomba, és meg kell gyónnom a tetteimet. Ha megbocsát, most távoznék. – Karon fogta Owynt, félrehúzta, és azt mondta neki: – Észak felé menet álljatok meg a sarth-i apátságánál. Ha Pugon kívül valaki tudhat erről a Macros könyvéről, azok ők. Ráadásul nekik tudniuk kellene arról, amit láttunk.
Owyn felsóhajtott:
– Abban bíztam, hogy hajóval megyünk. – Katalára pillantott. – Ha a mágus felesége el tudja ezt intézni.
– Szálljatok hajóra Sarth-ban – ajánlotta Graves.
Owyn úgy nézett, mintha nem lenne jobb ötlete.
– Rendben van. Veled mi fog történni?
Graves megvonta a vállát.
– Kiközösítés biztosan, és szégyen. Lehet, hogy kapok egy lehetőséget, hogy sok-sok évi vezekléssel jóvátegyem a bűneimet, de azt hiszem, kiraknak az utcára és elküldenek. Talán megkegyelmeznek, de az is lehet, hogy értesítik a Koronát, hogy felségárulást követtem el, és amikor kilépek a templomból, az őrség már várni fog rám. – Úgy tűnt, nem igazán érdekli a saját sorsa, de ahogy folytatta, modora és hangja is megváltozott: – Azonban Katet ki kell juttatnom a városból, és biztonságos helyre kell vinnem. Az egészet csak azért tettem, hogy őt megvédjem, és ha most elbukom, minden hiábavaló volt.
– Hogyan fog elmenekülni?
Graves elmosolyodott.
– Az én Katem nem hétköznapi képességekkel és furfanggal megáldott nő. Úgy vélem, már kiválasztotta, milyen módon fog kijutni a városból, és ha üzenek neki, holnap reggelre eltűnik.
– Tudsz neki üzenni?
– Ha a Csúfolódók közül sikerül valakit elérnem, akkor minden bizonnyal.
– Akkor sok szerencsét, apát.
– Neked is, Owyn. – Gorath-hoz fordult. – Te is vigyázz magadra! – Katala felé meghajolt: – Úrnő, viszontlátásra.
Távozott.
Owyn Katalához fordult, és azt mondta:
– Úrnő, ha el tud látni minket a legszükségesebb dolgokkal, akkor mi elvisszük ezt a feljegyzést Elvandarba.
– Mire lenne szükségetek? – kérdezte a nő.
– Attól tartok, pénzre, mivel a saját pénzünk nagy részét elvesztettük északon. Pihent lovakra, hogy ellovagolhassunk Sarth-ba. Aztán Ylithbe kell vitorláznunk, és onnan lóháton folytatjuk utunkat Elvandarba. Attól tartok, sokat kérek, és ön nagyon keveset tud rólunk.
– Azt tudom, hogy a lányom megérintette Gorath elméjét, és utána azt mondta, hogy nem érzett benne rosszindulatot. – Ránézett a sötét tündére, és így folytatta: – Ezt különösnek találom, mert a fajtáddal kapcsolatban eddig csak a felénk irányuló, megingathatatlan gyűlöletről hallottam.
– Két évvel ezelőttig, úrnő – mondta Gorath –, én is ugyanilyen különösnek találtam volna. Csak azt tudom mondani, hogy az élet megváltozott, és a dolgok már nem ugyanazok, mint egykoron voltak. – Kibámult egy ablakon, amely a városra nézett. – A világ sokkal nagyobb annál, mint ahogy azt én valamikor elképzeltem, de az is lehet, hogy a helyem kisebb benne, mint egykor gondoltam. – Megvonta a vállát, mintha a különbség lényegtelen lenne. – De bármelyik is legyen igaz, a világ bonyolultabb hely, mint azt a jeges északon töltött idő alatt valaha is sejtettem. – Odament az ablakhoz, megragadta a szélét, és a hangja elhalkult. – Segíteni fogok, mivel valamikor nekem is voltak gyermekeim. Nem mondhatok róluk többet, mivel még mindig eleven bennem a fájdalom, és a seb soha nem fog begyógyulni. – Katalára nézett: – Segítek megkeresni a férjét, és hazahozom önnek a gyermekét.
Katala, aki büszke harcosok nemzetéből származott, a mordel törzsfőre nézett, és a szeme csillogott. Nem könnyezett, azonban Owyn számára világos volt, hogy Gorath szavai mélyen megérintették.
– Megnézem, mit tudok tenni – mondta lágyan. – Várjatok meg itt!
Elment. Gorath és Owyn leültek.
– Biztonságos neked Elvandarba menni? – tudakolta a fiatal varázsló.
Gorath rámosolygott Owynra.
– Majd meglátjuk, nem? – felelte.

 

Másnap egy üzenet érkezett a palotába Gravestől. A következő állt benne: „Durbinba szökünk. Mondjátok meg Jimmynek, hogy sajnálom! Graves.”
Volt az üzenet mellett egy sietve megrajzolt térkép, és néhány utasítás, amely elmagyarázta, hogyan lehet az apátság egy elhagyott törp bányából nyíló titkos bejáratát működtetni. A térkép aljára a következő üzenet volt firkantva: „Arra az esetre, ha esetleg gondotok lenne a bejutással.”
Katala szerzett lovakat, és elég pénzt ahhoz, hogy Sarth-ban hajóra szállhassanak, és amikor Ylith-be érnek, újabb lovakat vegyenek. A kapitány összeállított egy őrjáratot, amely elkíséri őket a sarth-i apátság felé vezető útig, és másnap elindultak.
Owyn emlékezetébe véste a Graves által rajzolt térképet, majd megkérte Katalát, hogy adja át Jamesnek, ha hazaér.
Az északra vezető útjuk eseménytelenül telt; vagy azért, mert a dolgok már odáig fajultak, hogy Delekhannak és ügynökeinek többé nem volt fontos, hogy elfogják Gorath-t, vagy egyszerűen nem tudták, hol van. Ahol az apátságba vezető út leágazott, Owynék búcsút vettek a királysági katonáktól, és elindultak felfelé a hegyre.
Miközben lovagoltak, Gorath megjegyezte:
– Ez egykor biztosan egy erőd volt.
– Úgy tudom, az volt, egy rablóbáró vára vagy valami ilyesmi. A krondori nagyherceg valamikor odaajándékozta a birtokot az ishapiánusoknak.
Ahogy az út elfordult, Gorath hozzátette:
– Ahhoz, hogy ezt a helyet megrohamozzák és elfoglalják, azt hiszem, gyilkos csatát kellett vívni! – Az apátságra mutatott, amely már felbukkant előttük a hegy tetején. Az erődítmény magas falai, amelyek szinte közvetlenül a sziklafal széléről indultak, rémisztő látványt nyújtottak. Owyn kénytelen volt egyetérteni, hogy nem szívesen lenne azok között, akiknek meg kell rohamozni ezt az öreg várat.
Amikor a kapuhoz értek, Owyn felkiáltott:
– Hahó, apátság!
Egy alak jelent meg a falon, a kaputól jobbra.
– Üdvözöllek, utazók. Mit kerestek Sarth-ban, Ishap apátságában?
– Graves apáttól hozunk üzenetet, aki Malak Keresztjében szolgált.
Az alak eltűnt, és egy pillanattal később a hatalmas kapu kitárult. Amint belovagoltak, a kapu bezárult mögöttük, és hátuk mögött egy nagyon öreg szerzetes állt, kezében egy óriási harci buzogányt tartott.
– Tith szakállára! Egy Sötét Testvér egyszerűen belovagol az apátságba, mintha ide tartozna!
Egy másik szerzetes nyugtatólag felemelte a kezét:
– Michael testvér, ezek a derék emberek azt mondják, Malak Keresztjéből, Graves apáttól hoztak üzenetet. – A két ember felé fordult, akik éppen leszálltak a nyeregből, és így szólt hozzájuk: – Michael testvér a kapu őrzője. Korábban katona volt, és néha előjönnek belőle fiatalkori beidegződései.
Gorath az ősz hajú öregembert tanulmányozta, akinek tartása idős kora ellenére még mindig szálfaegyenes és erős volt. Enyhe fejbólintással mutatta ki tiszteletét.
– Ha feladata az éberség, akkor remekül szolgál titeket – mondta.
– Én Dominic vagyok, az apátság perjelje, és az apát távollétében én vagyok itt a vezető. Mit tehetek énetek?
Owyn bemutatkozott, és Gorath-t is bemutatta, majd azt mondta:
– Krondori James apróddal utaztunk, és néhány hónappal ezelőtt a Romney-ba vezető utunk során ismerkedtünk meg Graves apáttal, és nemrégen okunk volt arra, hogy meglátogassuk őt. Ő elutazott velünk Krondorba, hogy rendjének kegyelmére bízza magát.
– Gyertek beljebb! – mondta Dominic. Intett egy szerzetesnek, hogy gondoskodjon a lovaikról. – Kérlek, gyertek utánam.
Dominic középkorú férfinak tűnt, de fürge léptekkel mozgott. Sötét haja lassan szürkébe fordult, azonban a szeme kíváncsiságtól csillogott, ami üdítően hatott. Bevezette őket egy irodába.
– Kérlek, üljetek le. Hozhatok valamit inni? – kérdezte.
– Vizet, ha lehet-mondta Gorath.
Dominic megkért egy szerzetest, hogy hozzon néhány vizeskancsót, majd feléjük fordult:
– Emlékszem Jamesre egy sok évvel ezelőtt tett látogatásáról. Figyelemreméltó személyiség volt.
– Még mindig az – mondta Gorath.
Owyn elmosolyodott.
– Graves apát arra kért, meséljük el önnek, mi történt. – Összefoglalta azt, amit tudott, aztán Dominic néhány kérdésének segítségével kipótolta a hézagokat.
Végül Dominic megjegyezte:
– Nos, ez az ügyrendünk krondori anyatemplomára tartozik, azonban tartok tőle, hogy az apát a lehető legszigorúbb büntetésre számíthat.
– Miért? – kérdezte Gorath.
Dominic a sötét tündére nézett.
– Miért? Természetesen azért, mert elárult minket.
– A rossz munkáért az eszközt tartod hibásnak, vagy a munkást?
– Nem értem, mit akarsz ezzel mondani – felelte a szerzetes.
– A rended kiválasztotta ezt az embert. Keresztülment mindazokon a rítusokon és fogadalmakon, melyeket ti, emberpapok használtok. Mégis befogadtatok egy bűnös embert a soraitokba.
Dominic mélyet sóhajtott.
– Nem vagyunk tökéletesek. Követünk el hibákat. Hiba volt befogadni Ethan Gravest a sorainkba, nem számít, milyen sürgősnek érezte a hívást.
– Nos – jegyezte meg Gorath –, legalább visszatért, hogy megfizesse az adósságát.
Dominic hátradőlt.
– Én ebben nem vagyok olyan biztos... – Egy pillanatra elmerengett, majd felállt. – Mindenesetre az általatok említett Macros könyvével kapcsolatban nem tudok segíteni. Igaz ugyan, hogy Pug megengedte, hogy lemásoljunk néhány kötetet a könyvtárából, cserébe mi is elküldtük neki a saját könyvtárunk néhány kötetének másolatát.
– Lehet Macros könyve valami olyasmi, amit a tudtotok nélkül tárolnak itt? – kérdezte Gorath.
Dominic intett nekik, hogy kövessék.
– Nem. Minden kötetet, amely a birtokunkban van, katalogizáltunk, hogy a főkönyvtárosunk könnyen megtalálja. – Végigvezette őket az apátság főépületén, és azt mondta: – Pihenjetek, és egyetek velünk! Elküldöm az egyik testvéremet a városba, hogy érdeklődjön, mikor indul a legközelebbi hajó Ylith-be. Ha itt hagyjátok a lovaitokat, visszakapjátok őket, amikor legközelebb újra erre járnátok.
– Köszönjük – mondta Owyn.
Bevezették őket egy szobába, amelyben két keskeny ágy állt. Gorath lefeküdt, és szinte azonnal elaludt. Owyn szintén lefeküdt, ám az ő szemére csak lassan jött az álom. Agya a kérdésekkel birkózott, amelyekre nem ismerte a választ: mi történik Gravesszel és az ő Katjével? Hol van James és Locklear? És legfőképpen: mi az a Macros könyve, és hol találhatják meg?

 

James a térképet nézte, és megrázta a fejét.
– Egyszerűen nincs elég emberünk.
Ideiglenes vezérkara az asztal körült állt. Az erődítmény katonáival folytatott gyors beszélgetések alapján James új parancsnokokat nevezett ki. Ideiglenes tiszteket és tiszthelyetteseket választott, átszervezte a járőröket és a szolgálati beosztást. Az elmúlt héten úgy tűnt, a dolgok lenyugszanak, de most csapatmozgásról szóló híreket kapott északról.
Bármekkora zűrzavart is sikerült kiváltanunk a csínytevésünkkel ott lenn, úgy tűnik, már felülkerekedtek rajta – mondta Locklearnek, aki ott állt az egyik oldalán. – Világos, hogy arra készülnek, hogy dél felé vonuljanak. Legkésőbb egy hónapon belül errefelé fognak tartani.
– Megpróbáljunk leküldeni még egy hírnököt délre?
– Dolth grófjának van egy kihelyezett helyőrsége a Sötét-erdő északi szélénél. De nagyjából az az egyetlen hely, ahova még nem küldtünk hírnököt. – Körbenézett a szobában. – Nem, itt vagyunk, és hacsak nincs már úton a segítség, akkor csak magunkra számíthatunk. Gondoskodjatok az őrhelyetekről, és vágjatok jó képet a dologhoz; az embereinknek szüksége van a biztatásra.
– Kilovagoljak még egyszer körbenézni? – kérdezte Locklear.
James megrázta a fejét.
– Nem, jönnek. Ebben a jelentésben az áll, hogy ostromtornyokra és katapultokra is számítanunk kell.
– Akkor most mi következik?
– Várunk – mondta James. – Küldjünk ki egy őrjáratot dél és nyugat felé, hogy meggyőződjünk róla, azokból az irányokból nem ér minket váratlan meglepetés, majd juttassuk el a híreket a környező falvakba! – James visszahívta a lovas katonákat a Fogsorcsúcsi Dencamp nevű városkából, és járőrként használta őket. Ezzel egy tapasztalt tisztet is nyert. – Azt akarom, hogy a városi őrségek gyűljenek össze és jöjjenek ide, és azokat, akik nem akarnak vagy nem tudnak harcolni, küldjétek le délre. – A térképre mutatott. – Reggel kezdjetek itt csapdákat ásni! Azt akarom, hogy mire ideérnek, a mérnökök az egész felfelé vezető utat rakják tele csapdákkal.
Locklear bólintott.
– Kiküldjek néhány csapatot, hogy hozzanak köveket?
– Igen. Van itt egy gerinc – ujjával egy pontra mutatott a térképen –, ahol egy kiugró szirt lóg az út fölé. Ha fából építetek egy keretet, és azt megtöltitek kövekkel, akkor ha kirántjuk a tartóoszlopot, kőzáport zúdíthatunk rájuk. – Végiggondolta a helyzetet, és hozzátette: – Hacsak varázslókat nem hoznak ellenünk, talán sikerül távoltartani azokat a átkozott ostromgépeket a falainktól.
– Ugyan! – szólalt meg egy hang a sarokból. James és Locklear odafordult, és látták, hogy Patrus áll ott, nem messze tőlük. – Ha varázscsinálókat hoznak, majd én mutatok nekik néhány trükköt.
James elmosolyodott.
– Jó. Számítunk rád. – Ránézett régi barátjára. – Szerencsével jártál az orgyilkosok keresésében?
Locklear megrázta a fejét.
– Nem, és aggódom. Lehetett bárki a helyőrségből és a személyzetből, de olyasvalaki is, aki csak besurrant, és utána távozott. Nem tudom. Két kapitányt a harcmezőn öltek meg, miközben a saját sátrukban aludtak, a bárót pedig megmérgezték, és közben az asztalánál senki más nem kapott még csak gyomorrontást sem.
– Tehát lehet, hogy még mindig több Éjsólyom van közöttünk?
– Igen – válaszolta Locklear. – Bárcsak valahogy ki tudnánk szagolni, ki az.
– Engedjétek, hadd süssek meg néhány rabot tűzön! – mondta Patrus gonoszul vihogva. – Az majd megijeszti a többit, és mindent bevallanak.
James egy pillanatra elhallgatott, és Locklear megkérdezte:
– Ugye nem azon gondolkozol, hogy komolyan vedd az ajánlatát?
– Nem – felelte James türelmetlenül megrázva a fejét. Majd arcára hirtelen visszatért a vigyor, és hozzátette: – De adott egy ötletet. – Patrushoz fordult: – Tudsz titkot tartani?
– Természetesen nem – felelte az öregember, és jót nevetett saját viccén.
– Jó, mert van egy titkom, melyet szeretném, ha megőriznél, legalább, hmmm, néhány percig.
– Mi az? – kérdezte az öreg mágus, és arca annyira örömtelien gonosz kifejezést öltött, amilyet Locklear és James még sohasem látott.
James elkezdte körvonalazni a tervét, és a mágus ismét kuncogni kezdett.

 

James és Locklear a közös ebédlő fölött álltak, egy erkélyről néztek le, amely a néhai báró tárgyalószobájából nyílt. A katonák az étkezés alatt visszafogott hangon beszélgettek.
– Már terjed – mondta Locklear.
– Mint a futótűz – jegyezte meg James.
– Mit gondolsz, mikor fognak lépni? – kérdezte Locklear.
– Ha jól ismerem az Éjsólymokat, akkor abban a pillanatban, amikor úgy gondolják, hogy esetleg rájövünk, kik ők, elkezdenek egérutat keresni. Minél tovább várnak, annál nagyobb az esély, hogy felfedezzük őket.
– Úgy gondolod, hogy hisznek Patrusnak?
– Miért ne? – kérdezte James. – A katonák legtöbbjének itt fogalma sincs a mágiáról. Ha együtt vannak, nagyszerű, kemény harcosok, ám nem túl okosak, különben nem lennének itt fenn a határvidéken.
– Ezzel nem tudok vitatkozni – mondta Locklear, aki több időt töltött a határ mentén, mint James. – Általában elég ostobának kell lenned ahhoz, hogy ide helyezzenek.
– Ha pedig magadtól jelentkezel, akkor még ostobább vagy – tette hozzá James.
– Látsz valakit, aki idegesnek tűnik? – kérdezte Locklear.
– Ott, az a három a sarokban.
Locklear nézte, ahogy három katona, akik magukban ültek, fejét mélyen az asztal fölé hajtva csöndesen beszélget, és láthatólag nagyon igyekeznek, hogy más ne hallja meg őket. Úgy tűnt, az egyikük veszekszik a másik kettővel, azonban bármi is volt a vita tárgya, próbálták maguk között tartani.
Végül láthatóan a másik kettő meggyőzte a más véleményen levő elsőt arról, amiről vitatkoztak, és mindhárman felálltak. Egyikük gyanakodva körbenézett a teremben, miközben a másik kettő megpróbált közömbösnek tűnni.
– Be van zárva a kapu? – kérdezte James.
– Természetesen, ahogy megparancsoltad.
– Akkor a hátsó kapu – mondta James.
– Mi van az oldalsó kijárattal?
– Az túl közel van az első kapuhoz. Nem, a hátsó úton fognak megpróbálni kiosonni. Mellesleg – mondta James mosolyogva –, azt szándékosan őrizetlenül hagytam. Egy kis „figyelmetlenség” egy „tapasztalatlan parancsnok részéről”.
– Gonosz szörnyeteg vagy, Sebes Jimmy!
– Nos, köszönöm, Locky! – felelte James vidáman.
Otthagyták az erkélyt, és lesiettek egy lépcsősoron, amelynek aljában két olyan ember várta őket, akiről úgy gondolták, megbízhatóak. Az idős őrmester jelentett:
– Három embert láttam egy pillanattal ezelőtt távozni, apród.
– Jól ismered őket?
– Nem. Ketten közülük múlt nyáron jöttek tartalékként Romney-ból, a harmadik alig néhány hete érkezett.
James bólintott.
– Ők azok. Ha ellenőrizzük az emberek beosztását, lefogadom, hogy ki fog derülni, hogy aznap este, amikor a báró meghalt, egyikük a konyhában dolgozott, míg a másik kettő a két meggyilkolt kapitánnyal volt.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Locklear.
– Tíz ember van, akikről biztosan tudom, hogy megbízhatóak, apród – felelte az őrmester. – Legtöbbjük évek óta itt szolgál, egyikük pedig a bátyám fia. Mindannyian az istállónál várnak.
– Nagyszerű – mondta James. – Menjünk!
A négy ember átszaladt egy alagúton, amely a vár hátsó részébe vezetett, és egy istállóudvarra nyíló ajtón jöttek ki. Ahogy James számított rá, a három feltételezett Éjsólyom éppen az istálló felé sietett.
A vén őrmester szájába tette két ujját, és fülsiketítő hangon füttyentett egyet. Tíz katona szaladt elő az istállóból, és rárontottak a három Éjsólyomra.
Egyikőjük azonnal megfordult, és észrevette, hogy hátulról még négyen közelednek. Az Éjsólymok látták, hogy bekerítették őket, és nem tanúsítottak ellenállást. Azonban ahogy James közelebb lépett hozzájuk, látta, hogy mindhárman a szájukhoz emelik a kezüket.
– Állítsátok meg őket! Megmérgezik magukat!
A katonák előreugrottak, de szemmel láthatóan elkéstek. Mire elérték a három orgyilkost, azok már a földre rogytak, szemük mélyen az üregébe süllyedt, és testük fékezhetetlenül rángatózott.
– Átkozott fanatikusok! – kiáltott fel James.
– Kik ezek, apród? – kérdezte az öreg őrmester.
– Valódi Éjsólymok. Talán néhányan azok közül, akik megmaradtak a Nagy Felkelés után, vagy lehet, hogy azóta toborozták őket, mindenesetre ölni és meghalni is készek a sötét hatalmakért.
Locklearre nézett, aki bólintott.
– Kutassátok át őket, hátha találtok valamiféle iratot, aztán égessétek el a holttesteket, – adta ki az utasítást Locklear. – És azonnal.
– Pap nélkül? – kérdezte az őrmester. – Lenn, Putney faluban van egy Lims-Kragmának szentelt templom.
– Nem – mondta James. – Égessétek el őket egy órán belül! Biztos akarok lenni abban, hogy halottak maradnak.
– Halottak maradnak? – értetlenkedett az őrmester.
James nem válaszolt. Semmi értelme megijeszteni az embereket, azonban ő még túl jól emlékezett azokra az Éjsólymokra Krondor egyik bordélyházának alagsorában, akik alig néhány perccel azután, hogy meghaltak, felkeltek, hogy ismét öljenek. Remélte, hogy soha többé nem kell olyat látnia.
– És most mit teszünk? – kérdezte Locklear, amikor utolérte barátját.
– Kiélezzük a pengéinket, beolajozzuk a páncélunkat, és várunk, hogy Arutha megérkezzen – felelte James.

 

Owyn sosem szerette a tengeri utazást, és Gorath is elismerte, hogy furcsa tapasztalat volt számára. Mégis mindketten kibírták a gyors utat Sarth-ból Ylith-be. A kedvező szélnek köszönhetően, és mivel portyázó queg hadigályákkal sem találkoztak, sikerült az utat négy nap alatt megtenni.
Ylith-ben vásároltak két lovat a Katala úrnőtől kapott pénzen, és miután beszéltek az ottani helyőrség parancsnokával, megtudták, hogy nyugaton lecsendesedtek a dolgok. Bárhogyan is próbálta Delekhan meggyőzni a Királyságot korábban arról, hogy nyugaton fog támadni, a kísérlete kudarcba fulladt, és a próbálkozás abbamaradt. Owyn csak arra tudott következtetni, hogy ez azt jelenti, az ellenség most másfelé próbálja összpontosítani erőit.
Gorath előremutatott, és azt mondta:
– Azoknak a hegyeknek a túloldalán fekszik a Zöld Szív. Ott bujkálnak néhányan a népemből, akik szembeszálltak Delekhannal. Ha megtaláljuk őket, segíteni fognak.
– Az ylith-i kapitány szerint – felelte Owyn – most törp területen, egy Caldara nevű hely közelében kellene lennünk. A törpök valószínűleg segíteni fognak, hogy eljussunk Elvandarba. – Gorath arckifejezése tisztán megmutatta, hogy ő másképp gondolja.
Zűn felé lovagoltak, onnan majd ráfordulnak egy útra, amely a hegyekbe vezet, és amelynek most, hogy a tavasz közeledik, már nagyjából hómentesnek kellene lennie. A helyőrség parancsnoka figyelmeztette őket, hogy az Elvandarba vezető legrövidebb út egyben a legveszélyesebb is, és hogyha biztonságosabban akarnak utazni, akkor először észak felé kellene menniük Yabon irányába, majd a Mennybolttótól nyugat felé a Crydee-folyó mentén. Ám ezen az útvonalon egy hónappal később értek volna célba, és Owyn és Gorath mindketten úgy érezték, az idő most ellenük dolgozik.
A támadás hamarosan bekövetkezik, mivel bármilyen módon is akar Delekhan nyárra Sethanonba juttatni egy hadsereget, hamarosan lépnie kell. Függetlenül attól, hogy melyik utat választják a katonái, több száz mérföldet kell megtenniük, és az utánpótlás megoldása komoly feladat lesz. Az út során a seregek tavasszal és nyáron tudnák a legjobban ellátni magukat.
Owyn tudta, hogy most, miközben lovagolnak, az ellenség talán már úton is van, hogy megszállja a Királyságot.

 

– Hol vannak? – kérdezte James. Északőre falain állt, egy lőrésen bámult kifelé, mintha onnan az egész Északi-felföldet beláthatná. Ő már egy héttel ezelőttre várta a támadást, ám az ellenségnek még mindig semmi jele nem volt.
– Fellovagoljak, és még egyszer körbenézzek? – kérdezte Locklear.
– Ne. Valószínűleg minden ugyanúgy néz ki, mint legutóbb: rengeteg harcos gyülekezik és fegyverkezik. – James megpróbálta magában tartani az elkeseredését, de nehezére esett. – Majd jönnek, amikor jönnek, és a várakozáson kívül nem sokat tehetünk.
– Legalább Arutha és a felmentő seregek talán előttük ideérnek – mondta Locklear.
– Igen – értett vele egyet James –, ha Owyn és Gorath átjutott. – Aztán lenézett az ellenség felé vezető útra. – Azonban ha átjutottak volna, számításaim szerint Aruthának már itt kellene lennie. Valami biztosan történt velük.
– Ezek szerint azt hiszed, hogy nem kapunk segítséget? – kérdezte Locklear.
James megrázta a fejét.
– Itt, keleten nincs egyetlen komolyabb méretű hadsereg sem, amelyik elég közel lenne ahhoz, hogy a segítségünkre siethessen. A határbárók erőin kívül minden seregünk délen van, a kesh határ közelében, vagy keleten, készen arra, hogy a keleti királyságokkal közös határainkat védje.
Locklear felsóhajtott. Jamesre nézett, majd elmosolyodott.
– Nos, nem ez az első alkalom, hogy reménytelen helyzetbe kerültünk, nem igaz?
– Tényleg nem – felelte James –, de ez az első alkalom, hogy ebben a reménytelen helyzetben nekünk kell parancsnokolni. Locklear arcáról lefagyott a mosoly.

 

 

15.
Kérés

Szél süvített a hágó felett.
Gorath és Owyn lovaglás közben szorosan beburkolózott a köpenyébe. Tavaszodott már, azonban a hegyekben keményen tartotta magát a tél.
– Figyelnek bennünket – szólalt meg Gorath.
– Kik?
– Nem tudom, de fenn a gerincen az elmúlt órában végig mozgolódott valaki. De ha meg akarnának ölni, mostanra már megtámadtak volna.
Néhány perccel később egy nehéz köpenybe burkolózott alak bukkant fel előttük egy sziklán. Várakozón állt.
Ahogy közelebb értek, Owyn látta, hogy egy magányos törp az. A fiatal varázsló üdvözlésképpen felemelte a kezét. Gorath visszafogta a lovát, és azt javasolta:
– Te beszélj vele először, Owyn!
Owyn bólintott, előrement, és hagyta, hogy a mordel néhány lépéssel lemaradva kövesse. Amikor a törp közelébe értek, Owyn megállt, hátravetette a csuklyáját, és köszöntötte:
– Helló!
A törp is hátralökte a kámzsáját, és feltárta lenyűgözően burjánzó fekete szakállát, valamint bozontos haját, amelyet szemmel láthatóan teljes képtelenség lett volna bármiféle rendezett formába kényszeríteni. Ajka fölött hatalmas, kefeszerű bajusz meredezett. A törp pillantása egyik lovasról a másikra szökkent, ahogy gyanakodva vizsgálgatta őket.
– Üdvözlet – köszöntötte őket nyugodtan. – Mi szél hozott titeket a Szürke Tornyok jeges hágóihoz?
– Katala úrnőtől, Pug varázsló feleségétől hozunk üzenetet – felelte Owyn – Thomasnak, Elvandar hadvezérének.
A törp megvakarta az állát.
– Ez jó mese. Ezt még nem hallottam. Tulajdonképpen hajlok rá, hogy higgyek nektek.
– Miért ne hinnél? – csodálkozott Owyn.
A törp Gorath-ra mutatott.
– A rokonai közül sokan jöttek le északról az elmúlt évben, sőt már régebben is, mi meg már szinte elfelejtettük, hogy mennyire kellemetlen szomszédok tudnak lenni.
Gorath hátravetette a csuklyáját.
– Nem hiszem, hogy ők akárcsak egy csöppnyivel is melegebb érzéseket táplálnának a te fajtád iránt, törp, azonban a népeink közötti problémák más időkre tartoznak. Most csak biztonságosan el kell jutnunk Elvandarba.
A törp leguggolt a szikla tetején, úgy folytatta:
– Elvandarba? Nos, ha te mondod! Amennyire én sejtem, ott fenn még kevésbé meleg fogadtatásban lesz részetek unokatestvéreitek részéről, mint amire az én társaimtól számíthatnátok. – Owynra tekintett, és hozzátette: – Ugye nincs nálatok semmiféle útiparancs, amelye-t valamilyen befolyásos személy írt?
Gorath majdnem kiköpött megvetésében.
– Én milyen jogon kérdezel ilyeneket, törp?
– Nos, először is, az én földemen vagytok. Aztán meg van húsz emberem, akik miközben beszélgettünk, körbevettek titeket. – Füttyentett egyet, és látszólag a semmiből több mint húsz törp bukkant elő. Owyn látta, hogy mindannyian erősen fel vannak fegyverkezve.
– Hát, ennek nem tudok ellentmondani – jegyezte meg Owyn. Belenyúlt a tunikájába, és előhúzott egy Katala által írott üzenetet, amelyen rajta volt a hercegi bélyegző, és a Királyi Krondori Testőrség kapitányánk aláírása.
A törp csak rápillantott, majd visszanyújtotta. Aztán vigyorogva megszólalt:
– Kezdettől fogva hittem nektek. Bármit is mondanak a mordelekről, sosem voltak feltűnően ostobák, és az, aki nyílt terepen lovagol, miközben valami rosszban sántikál, az igencsak ostoba lenne. Gyertek, elvezetünk titeket a faluba.
– Faluba? – lepődött meg Owyn. – Caldara közelében vagyunk?
– Még egy fél óra innen. Ott majd megmagyarázhatjátok, hogy mi az, ami miatt ennyire sürgősen el kell jutnotok Elvandarba.
– Megmagyarázni? Kinek? – kérdezte Gorath.
– Dolgan királynak – felelte a törp. – Ki másnak?
Több szó nem is esett, miközben végigmentek az ösvényen. Amikor egy folyómederhez értek, azt követték lefelé, egy kis völgy irányába, ahol egy csinos kicsi falu bújt meg. Az összes épület fehérre volt meszelve és szalmatető borította, kivéve egy súlyos gerendatetős, óriási facsarnokot, amely a falu központját uralta. Ezen épület felé tartottak, és az őket vezető törp azt mondta:
– A fiúk majd gondoskodnak a lovaitokról. A király benn van a hosszú csarnokban.
A hosszú csarnok keskeny végénél álltak. Owynnak és Gorath-nak fel kellett másznia néhány kőlépcsőn, hogy bejusson az épületbe. Amikor az ajtóhoz értek, a törp megállt.
– Jelentkezzetek a királynál! Mi majd később találkozunk.
– Bejössz? – kérdezte Owyn.
A törp megrázta a fejét.
– Nem, nekem más dolgom van. Rá fogtok jönni, merre kell mennetek. Csak menjetek végig a folyosón, egészen a végéig, és ott lesz a király.
– Nagyon szívélyes voltál hozzánk, törp. Szeretném tudni a nevedet – mondta Gorath.
A törp elmosolyodott.
– Udell vagyok. A király kisebbik fia.
Owyn kinyitotta az ajtót, és egy hosszú előcsarnokot látott maga előtt, amelynek mindkét oldalán ajtók nyíltak, és a végén egy óriási terem látszott. Végigment a folyosóra, és amikor ő és Gorath a csarnok végére értek, beléptek az ivó jellegű terembe, amelyet egy négy hosszú asztalból összeállított hatalmas négyzet uralt. A négyzet legközelebbi sarkán öt törp ült. Egyikőjük felállt, és bejelentene:
– Én vagyok Dolgan.
Owyn esetlenül meghajolt, és azt felelte:
– Felség.
Dolgan félrehessegette a címet, és helyesbített:
– Csak Dolgan. – Megtömött egy pipát, és egy izzó piszkavassal meggyújtotta. – Mi szél hozott titeket Caldarába?
– Katala úrnő – felelte Owyn –, Pug varázsló felesége megkért, hogy vigyünk el egy üzenetet Thomasnak, Elvandar hadvezérének.
Dolgan felhúzta a szemöldökét:
– Thomas régi, kedves jóbarátom. – Mosolyogva hozzátette. – Különleges fickó. – Majd Gorath-ra nézett és megjegyezte: – Szokatlan útitársakat választasz, fiam.
– Gorath figyelmeztette a herceget, hogy egy Delekhan nevű vezér hódításra készül – mondta Owyn. Folytatta, és apránként az egész helyzetet elmagyarázta a törp királynak, aki csöndben, megszakítás nélkül hallgatta végig.
Miután Owyn befejezte, az öreg törp egy ideig csak hallgatott, mérlegelte az elmondottakat. Aztán Gorath-ra nézett.
– Nos, régi ellenségem, válaszolj egy kérdésemre: miért figyelmezteted az ellenségeidet, hiszen így lemészárolhatjuk a fajtádat?
Gorath egy pillanatig csendben ült, a választ fontolgatta, aztán azt felelte:
– Nem akarom látni, hogy a népem elpusztul. Azt akarom, hogy megdöntsék Delekhan hatalmát. Már túl erőssé vált, és közülünk túl kevesen mernek szembeszállni vele, azonban ha a Királyság legyőzné, Delekhan elvesztené a népem fölötti hatalmát. És akkor sokan felkelnének, és megfosztanák a trónjától.
– És akkor mi lesz? – kérdezte Dolgan. – Egy újabb hadúr emelkedik fel? Te veszed át a helyét?
Gorath az öreg királyra nézett, és azt felelte:
– Azt hiszem, én már soha többé nem fogom látni az Északi-felföldet. Két feleséget, két fiút és egy lányt vesztettem el. Minden vérrokonom halott Nekem már nincs ott semmim. De bármi is történik a jövőben, nos, arról én semmit nem tudok mondani. Én csak azt tudom, hogy Delekhant meg kell állítani.
Dolgan bólintott, határozott mozdulattal.
– Helyesen beszéltél. Segíteni fogunk neked. A Résháború alatt a fiaink minden évben elmentek Elvandarba, hogy Thomas és a tündék oldalán harcoljanak. Van egy biztonságos útvonalunk, amely egészen közel visz a tündék földjének határához, és onnan már biztonságosan eljuthattok a királynő udvarába. Néhány fiú majd elkísér titeket, nehogy véletlenül gondot okozzon nektek az a pár fajtádbéli, no meg az a néhány manó, akik az utóbbi időben bosszantanak minket. – Felállt. – Most pihenjetek és egyetek, és holnap reggel útnak indítunk benneteket.
– Köszönjük... Dolgan – mondta Owyn.
A törp király elmosolyodott:
– Ez az!
Egy másik törp, egy fiatal nő, már ha Owyn helyesen ítélte meg a megjelenése alapján, elvezette őket egy szobához, amely a hosszú folyosóról nyílt. Gorath habozott, mielőtt belépett volna.
– Valami...
– Mi van? – kérdezte Owyn.
– Egy érzés... hívhatod emléknek. Valamikor óriási hatalom lakozott itt.
A fiatal nő megmagyarázta:
– Tomas nagyúr annak idején itt pihent, amikor Caldarában telelt. Néha én is érzem. Ha bármire szükségetek lenne, csak dugjátok ki a fejeteket az ajtón, és szólítsatok engem; a nevem Bethlany.
– Köszönjük – mondta Owyn.
Owyn leült egy ágyra, miközben Gorath üres tekintettel bámult a másikra, amely a szobában állt.
– Akkor amit Tomasról mondanak, igaz kell, hogy legyen, ha én több mint tíz évvel azután, hogy itt aludt, még érzem a valheru erejét.
– Bármi lehetséges – ásított Owyn, majd lefeküdt. – De most aludnom kell.
Gorath figyelte, ahogy a fiú szinte azonnal álomba zuhant, azonban úgy érezte, neki most nincs szüksége alvásra. Egy perc múlva kiment a szobából, a bejárathoz sétált, és kilépett.
Dolgan ott állt a hosszú folyosó fedett bejárata előtt, és a falut nézte. A település nagyjából egy tucat különböző méretű épületből állt, néhány egyértelműen lakóhelynek, a többi inkább üzletnek, műhelynek tűnt: volt egy kovács, egy asztalos, egy pék.
– Csinos, nem? – kérdezte Dolgan.
Még így is, hogy a tavaszi virágok még nem bukkantak elő, a völgy csodálatos hely volt, fenyőfák és nyárfák ölelték körbe. A lakosai szorgalmasak voltak, és minden, ami látszott, jómódra utalt. Fenn a hegyoldalon, egy facsoport túloldalán elterülő réten szarvasmarhák legelésztek olyan magasan, hogy a faluból rájuk lehessen látni. Ahogy átsétáltak a városka főterén, tyúkok és kacsák rikoltoztak, amelyeket egypár kutya próbált terelgetni.
– Jó hely – bólintott Gorath.
– Én csak néhány üres mordel falut láttam, miután a tsuranik elűzték a népedet a magashegyi legelőkről. Úgy emlékszem, azok sem sokban különböztek ettől.
– Mi másképpen építkezünk – mondta Gorath. – De a menedék az menedék, és mi szinte ugyanúgy sütjük a kenyeret és kovácsoljuk a szerszámainkat, mint ti vagy az emberek.
– A kővetkező nyári napfordulókor ötszázhuszonnyolc éves leszek, és ez alatt a rengeteg esztendő alatt szinte állandóan a népemért harcoltam. – Dolgan felnézett a sötét tündére. – Tudod, hogy te vagy az első a fajtádból, akivel normális módon szót tudtam váltani?
Gorath leült a lépcsőre.
– Nekem is te vagy az első törp. És néhány hónappal ezelőttig ember sem akadt ilyen. – Nekidőlt egy tartóoszlopnak, és hozzátette: – Rá kellett jönnöm, hogy a világ nagyon más, mint amilyennek kisfiúkoromban gondoltam. Még alig éltem meg tizenkét nyarat, amikor a klánom sorsa az én nyakamba szakadt, és még csak harminchét éves voltam, amikor bosszút álltam apámért és törzsfőnök lettem. Több, mint száz éven keresztül az ardanien törzsek a messzi északon, jégbarlangokban laktak, ott, ahol a nap télen sohasem süt, és nyáron sohasem nyugszik le. Fókára és rozmárra vadásztunk, kereskedtünk a tőlünk délebbre élő törzsekkel, és még a legtöbb fajtánkbélivel szemben is tartottuk a távolságot Aztán visszatértünk, és én harcoltam, hogy a klánom fennmaradhasson, majd felemelkedtünk és a nemzetünkön belül komoly erővé váltunk. Tiszteltek bennünket, féltek tőlünk, és amikor felszólaltam a tanácsban, az ardanienek szavát megszívlelték.
– Mi történt aztán?
– Jött Murmandamus.
– Melyik, az első vagy a második?
Gorath elmosolyodott.
– Azt is mondhatnánk, hogy mindkettő. Az első egy rendkívüli teremtmény volt. Parancsolóan és állhatatosan beszélt, és az embereim odafigyeltek rá. Hallottam történeteket azoktól, akik ismerték őt. Felkeltünk, dél felé törtünk, és Yabonnál átgázoltunk az ember seregeken. Aztán Murmandamus meghalt, azonban a legendája tovább élt, és amikor a második Murmandamus megjelent, mi kérdés nélkül készen álltunk, hogy kövessük.
– A vak engedelmesség veszélyes dolog.
Gorath bólintott.
– Mielőtt a második Murmandamus eljött, népemnek egy részét az erősebb klánok elűzték az Északi-felföldről, így ők lejöttek a Világ Fogsorának déli részére. Mások, mint az én klánom is, jégbarlangokban éltek messze északon. Száz évvel ezelőtt volt már egy ehhez hasonló zűrzavar.
– Emlékszem – mondta Dolgan. – Néhány fickó közületek kissé vakmerő lett, felkerekedtek és errefelé jöttek.
– Én még sohasem merészkedtem ennyire délre a Keserű-tengernek ezen az oldalán. Sráckoromban gyakran halásztam a tengeren, annak a helynek a közelében, amelyet az emberek ma Sarth-nak neveznek. – Hátradőlt, és lehunyta a szemét. – Sohasem gondoltam volna, hogy valaha is meglátom a Szürke Tornyokat. – Dolganra nézett. – A népemből néhányan, főleg azok, akik az unokatestvéremet, Obkhart követik, lehet, hogy újra errefelé jönnek majd, hogy visszaköltözzenek a Zöld Szívbe.
– Nos, amíg lenn maradnak a fák között, mi nem zavarjuk a vonulásukat. A Zöld Szívben lakó mordelekkel sohasem volt túl sok gondunk, de azok a klánok, amelyek itt fönn, a hegyekben éltek, nem voltak kellemes szomszédok.
Gorath a törpöt tanulmányozta, majd felnevetett:
– Pont úgy beszélsz, mint a fiad. Ahogy már neki is mondtam, én azt gyanítom, hogy az itt fenn, a hegyek között élő rokonaim is kevés jóindulattal beszélnének rólatok, mint szomszédokról.
– Igen, ez igaz, az már biztos! – kuncogott Dolgan. – De már régóta izgat, hogy ez miért van így. Mi törpök, annak ellenére, hogy igencsak jártasak vagyunk a hadviselésben, eléggé békés nemzet vagyunk, ha nem zargatnak minket. Nem bántunk senkit, aki nem bánt minket. Szeretjük a gyerekeinket, gondozzuk a nyájainkat, és a teleket a hosszú csarnokban töltjük, énekelve és sört iszogatva. Jó élet ez. Mégis, eddigi életem során te vagy az első a fajtádból, akivel békésen elbeszélgettem, Gorath, tehát meg kell kérdeznem: miért gyűlölitek ti, mordelek, annyira a törpöket és az embereket?
Gorath hosszasan töprengett a kérdésen, aztán így válaszolt:
– Amikor délre menekültem otthonomból, és a saját unokatestvérem üldözött, aki meg akart ölni, egyértelmű lett volna, hogy mit feleljek. Azt mondtam volna: „Amikor a valheruk elmentek, szabaddá tettek minket, és nekünk adták ezt a földet, és ti meg az emberek csak betolakodók vagytok. Elveszitek, ami a miénk.” De most nem tudok mit felelni.
– Mi változott? – kérdezte Dolgan valódi kíváncsiságtól vezérelve.
– Sok minden – felelte Gorath. – A saját népem olyan irányba változott... – Sóhajtott, és nagyon lassan engedte ki a levegőt, mintha valami régóta visszatartott titkot engedett volna szabadon. – Sok-sok évvel ezelőtt mi, akikből később a mordelek, eldarok, eledhelek és glamredhelek lettek, nagyjából egyetlen népet alkottunk. Saját nyelvünkön mi voltunk a nép. A jelenlegi nevünk legtöbbjét az ellenségeink adták. Az eledhel egy olyan szó, amelyet a népem megvetésből alkotott, az emberek nyelvén azt jelenti: „a fény tündéi”. Gúnynév volt, azokat nevezték így, akik jobbak akartak lenni a többieknél. Ők neveztek el minket „sötéteknek”, vagyis mordelnek. A glamredheleknek mi adtuk ezt a nevet, amely azt jelenti: „őrültek”. Mi, akik valaha egy fajt alkottunk, most annyira különbözünk egymástól, hogy azt hiszem, már teljesen képtelenek vagyunk felfogni, hogy mik voltunk egykoron.
Dolgan bólogatott, de nem mondott semmit, csak érdeklődve figyelt.
– Tudtad, hogy egy eledhel vagy glamredhel asszonynak mi már nem tudunk gyermeket nemzeni?
Dolgan megrázta a fejét.
– A gyógyítóink úgy vélik, hogy a fajtánknál egy férfi és egy nő között meg kell lennie valaminek; valaminek, ami annyira alapvetően megváltozott, hogy most ugyanúgy különbözünk a saját unokatestvéreinktől, mint egy törptől vagy egy embertől.
– Ez módfelett furcsa – jegyezte meg Dolgan.
– Saját fajtám mércéje szerint én már öreg vagyok – mondta Gorath. – A következő napfordulókor fogom meglátni a kétszáz és hatvanadik nyaramat. A születésem háromszor ennyi évre is feljogosít; azonban azt a kort csak Elvandarban élő unokatestvéreink érik meg, Dolgan. És ez azért van, mert ők megtalálták azt, amit mi északon sohasem ismertünk a békét.
Dolgan sóhajtott.
– Csodálatos dolog, ha valaki megtalálja a békét. Akár a népe számára... – Gorath szemébe nézett: – akár a saját szívében.
Gorath előrenézett, az előtte elterülő nyugodt tájképet csodálta, és azt mondta:
– Mi falak mögött élünk. A falvaink erődítmények. Egyetlen nő se megy birkát vagy marhát legeltetni anélkül, hogy kardot ne akasztana az oldalára és íjat a hátára. A gyermekeink fegyverekkel játszanak. – Lehajtotta a fejét, a földet bámulta. – Hagyjuk, hogy megvágják magukat, hogy korán tanuljanak. Kétségbeejt a népem sorsa, Dolgan.
Dolgan megint hallgatott, majd azt mondta:
– Azt hiszem, el kell menned Elvandarba. Több okból is, nem csak azért, hogy elvidd az üzenetet Tomasnak. – Felállt. – De azt hiszem, most jót tenne neked egy nagy korsó sör. És én véletlenül tudom, hol találunk.
Gorath-nak sikerült elmosolyodnia, és azt mondta:
– Szívélyesen bánsz egy ellenséggel, Dolgan.
Dolgan megrázta a fejét.
– Te nem vagy az ellenségem, Ardanieni Gorath. Ez legalább annyira világos, mint az égen a nap.
Dolgan bevezette Gorath-t az épületbe.

 

Owyn nevetés hangjaira ébredt, és amikor átment az ivóba, ott találta Gorath-t és Dolgant, valamint féltucatnyi másik törpöt, amint mindannyian sört ittak és történeteket meséltek. Az egyik Owyn számára ismeretlen törp épp azt mondta:
– Bizony, a manók még azt is megtennék, ha sikerülne meggyőznöd őket, hogy jó ötlet.
Az ablakon kinézve Owyn látta, hogy reggel van, így megkérdezte:
– Egész éjszaka ittatok?
– Üdvözöllek, barátom – mondta Dolgan. Levette lábát az asztalról, és ő is kinézett az ablakon. – Úgy tűnik. Megiszol egy korsóval?
– Nekem még egy kicsit túl korán van hozzá, és mellesleg el kell indulnunk Elvandarba.
– Való igaz – mondta Dolgan. – Nos, akkor egy kis ennivaló, hogy megtörjétek a böjtöt, aztán indulás. – Az öreg törp az asztalra csapott. – Ételt!
Hamarosan a többi törp is csatlakozott a kántáláshoz, és az asztalt csapkodták ónkupáikkal, miközben azt kiabálták:
– Ételt! Ételt! Ételt!
Egy szürke ruhába öltözött idős törp asszony, aki haját egy fehér vászonsapka alá tűrte, lépett be a konyhából, kezében egy nagy fakanállal. A kanalat fegyverként meglengetve azt mondta:
– Tartsátok magatokon a páncélotokat, ti lusta, faragatlan fickók!
További féltucat törp követte őt, mindegyikük egy tálcányi ételt hozott. Fűszerezett gyümölcs, forró kolbász, gőzölgő cipó, vajas- és mézesköcsögök és ízletes kalács volt a tálcákon. És sok minden más is.
Owyn leült, és azt mondta:
– Meg vagyok döbbenve, mennyi sört képesek vagytok elfogyasztani anélkül, hogy bármiféle rossz hatása lenne rátok.
– Az erős szervezet a törpök öröksége – mondta Dolgan.
– Úgy bizony – értett vele egyet Gorath. – Ez az igazság. Próbálj meg üldözni egyet három vagy négy napon keresztül!
Minden törp elnémult, majd hirtelen mindannyian érdes nevetésben törtek ki. Ekkor Gorath fanyar, önkritikus mosollyal hozzátette:
– Vagy futni előle.
A derültség megsokszorozódott, majd a törpök élénken nekiestek a reggelinek.
Étkezés után előhozták a lovaikat, és Owyn észrevette, hogy több hétre való élelmiszerrel is ellátták őket. Az állatokat megetették és megitatták, és az összes lószerszámot megtisztították és megjavították.
– Dolgan, köszönök mindent – mondta Owyn.
– Semmiség, fiam – mondta a törp király. Gorath-ra mutatott: – Különleges alkalmat adtál, hogy megismerhessem ezt a fickót, és nagy örömömre szolgált, hogy találkoztam vele.
Gorath kinyújtotta a kezét, és Dolgan megrázta.
– A vendégszereteted példa nélküli, törp barátom.
– Te mindig szívesen látott vendég vagy Caldarában, Ardanieni Gorath.
– Köszönöm – mondta Gorath, és lóra szállt.
Egy csapatnyi fiatal törp közeledett felfegyverezve és páncélban, és Dolgan azt mondta:
– Néhány fiút elküldök veletek a Crydee-folyóhoz. Gondjuk lesz rá, hogy rendben odaérjetek.
– Megint köszönöm – mondta Owyn. Lépésben elindultak, a törpök gyalog követték őket. Owyn Gorath-hoz fordult, és megkérdezte:
– Képes vagy lovagolni?
Gorath felnevetett.
– Nem, de azért menjünk.
– Szokatlanul vidám vagy most, Gorath.
– Igen – mondta a sötét tünde. – Már nagyon régen volt az, amikor utoljára más harcosok társaságában, jó sör mellett hősiességről és bátorságról szóló történeteket hallgathattam. – Elkomorodott. – Túlságosan is régen.
Elhallgatott, és némán lovagoltak ki a törp faluból.

 

A Zöld Szíven és a Crydee-erdő keleti szélén átvezető út eseménytelenül telt. Egy héttel azután, hogy elhagyták Caldarát, egy folyó partjához értek. A törpök vezére, egy Othcal nevű harcos megszólalt:
– Itt elválnak útjaink. – Előre mutatott. – Ez a Crydee-folyó. A túlparton fekszik Elvandar.
– Tegnap óta érzem – felelte Gorath lágy hangon.
Othcal egy ösvényre mutatott.
– Kicsivel több, mint egy mérfölddel lejjebb van a gázló, mi azt szoktuk használni. Menjetek oda, és várjatok!
Elköszöntek a törpöktől, és továbblovagoltak.
– Mire várjunk? – kérdezte Owyn.
– Majd meglátod – felelte Gorath.
Elérték a gázlót. A gázló egy hosszú homokpad volt, amelyet kövek támasztottak. Itt a folyó kiszélesedett, és noha az áramlás erősen felgyorsult, a lovak minden gond nélkül át tudtak kelni rajta. Várakoztak.
– Nem akarok akadékoskodni – mondta Owyn –, de mire várunk?
– Hogy felszólítsanak, lépjünk be. Hívás nélkül senki nem léphet be a tündék erdejébe.
– Mi történik, ha valaki megpróbálja?
– Kellemetlen dolgok.
– Nem fogom kipróbálni. Hogyan adjuk a tudtukra, hogy itt vagyunk?
– Sehogy. Tudják.
Néhány perccel később egy hang kiáltott feléjük a túlpartról, olyan nyelven, melyet Owyn nem értett. Gorath a Királyság nyelvén válaszolt:
– Ketten, akik Elvandarba szeretnének eljutni. Tomas hadvezérnek hoztunk üzenetet Katala úrnőtől, Pug feleségétől.
Egy pillanatig csend volt, majd egy alak jelent meg a folyó másik oldalán.
– Szeretném tudni a neveteket és a származásotokat.
Gorath válaszolt először:
– Én Gorath vagyok, az ardanien klán törzsfőnöke. – Owynra pillantott.
– Én Owyn vagyok, Timons bárójának fia.
– Lépjetek be! – mondta a tünde.
Keresztülgázoltak a folyón, és amikor vagy egy tucatnyi tünde bukkant elő a fák mögül, megálltak. A tündék vezetője közelebb jött:
– Egy egész napi lovaglásra vagyunk a tünde tisztásoktól, és még egy napnyira a királynő udvarától.
Anélkül, hogy bármi egyebet mondott volna, könnyű futásnak eredt, két másik tünde utánairamodott. A többi tünde ottmaradt.
Ahogy a tündék mellett ügetett, Owyn alaposan megnézte őket, és rájött, hogy pusztán külső alapján nem tudna különbséget tenni köztük és Gorath népe között. Azonban a viselkedésükben és a testtartásukban volt valami finom különbség.
Gorath magas volt, szélesvállú és erős. Owyn már látta őt mozogni, gyors volt, és halálos. Ezek a tündék sokkal vékonyabbnak tűntek, kevésbé volt széles a válluk és a mellkasuk, noha ugyanolyan magasak voltak, mint Gorath. Azonban úgy tűnt, a legnagyobb különbség a mozgásukban van. A tündék mozgásában könnyedség volt, mintha egyek lennének a környező erdőkkel, és ezt Owyn csak kecsességnek tudta nevezni. Egyszerűen kecsesek voltak.
Egy órán keresztül futottak, látszólag lankadás nélkül, aztán megálltak pár percre pihenni. Gorath távoli rokonait tanulmányozta, de nem szólt semmit.
Valami hang nélküli párbeszéd után, amelyből Owyn csak annyit vett észre, hogy Gorath finoman bólint, a tündék felálltak, és megvárták, hogy Gorath és Owyn újra nyeregbe szálljon. Napnyugtáig lovagoltak, majd az a tünde, aki felszólította őket a belépésre, azt mondta:
– Most letáborozunk.
Mire Owyn lenyergelte és ellátta a lovát, a tisztáson már lobogott a tűz. Egy vizestömlő járt körbe, és a tündék derekáról lógó táskákból étel került elő. A tündék a földön ültek, vagy félkönyékre támaszkodva feküdtek, és hallgattak.
Étkezés után Owyn megpróbált beszédbe elegyedni azzal, akit a főnöknek tartott, aki először szólalt meg.
Megtudhatnám a nevedet? – kérdezte.
– Galadain – mondta a tünde. A másik kettőre mutatott, és azt mondta: – Ők Hilar és Travin. – Mindkét tünde meghajtotta a fejét Owyn felé.
Owyn hirtelen rájött, hogy fogalma sincs, mit mondjon, úgyhogy csöndben maradt. Végül Gorath szólalt meg:
– Az eledhelek nem szokták hiábavaló fecsegéssel tölteni az időt, mint ti, emberek.
A tündék udvariasan mosolyogtak, mintha nem értenének teljesen egyet, de Owyn látta, hogy szórakoztatja őket a megjegyzés.
– Értem – felelte tömören a fiatal varázsló.
Elővette matracát, kiterítette, és szó nélkül lefeküdt rá. Hamarosan békésen aludt a tünde erdő lombkoronája alatt.

 

Az út további részén szinte szó sem esett, azonban a második nap vége felé Owyn észrevette, hogy bal kéz felé az erdők sötétedni kezdenek, és megkérdezte:
– Van ott valami, ami különbözik attól, ahol most vagyunk?
– Értesz valamennyire a mágiához? – tudakolta Caladain.
– Egy kicsit. Miért?
– Mert a fajtádból a legtöbben nem vennék észre a különbséget. Igen, az az egyik alvó tisztás. Azoknak, akik hívatlanul jönnek ide, nem csak a fegyvereinkkel kellene szembeszállniuk. Ezek az erdők a szövetségeseink, és sok ilyen hely van még itt. Azok között a fák között úgy éreznéd, hogy aludni akarsz, és abból az álomból nem ébrednél fel varázslat nélkül.
Owyn Gorath-ra nézett.
– A kellemetlen dolgok, amelyeket említettél?
Gorath bólintott.
– A legendáink sok ilyen veszélyre figyelmeztetnek, amennyiben belépünk – kísérőire tekintett – rokonaink otthonába – fejezte be.
Owyn nem volt benne biztos, de úgy érezte, a tündék nem örülnek ennek az utalásnak.
Átkeltek egy kicsiny patakon, aztán felmentek egy emelkedőn, majd beléptek egy hatalmas tisztásra. Owyn és Gorath visszafogta a lovát.
A nyílt réten túl egy hatalmas faváros emelkedett az ég felé. Óriási fatörzsek nyújtózkodtak szédítő magasságokba, mellettük még a legősibb tölgyfák is csemetének látszottak volna. A törzseket kecses ágak kapcsolták össze, a tetejükön vízszintes hidakat alkotva. A legtöbb fa mélyzöld színben pompázott, de itt-ott arany, ezüst vagy akár fehér levélzetű, halvány fénnyel csillámló fákat is lehetett látni. Tompa ragyogás árasztotta el a területet, és a látvány valamilyen furcsa módon megmelegítette Owyn szívét, ám az érzést nem tudta megmagyarázni.
Tündék látszottak, amint kecsesen mozogtak az ágakon, illetve a fák tövénél, ahol lobogó tüzeknél szakácsok szorgoskodtak, kovácsok munkáltak meg fémeket, és a többi mesterség képviselői végezték feladatukat. Ez volt a legcsodálatosabb hely, melyet Owyn valaha is látott. Alig tudta elszakítani tőle a tekintetét. Végül Caladain bejelentette:
– Elvandar.
Owyn Gorath-ra nézett, és látta, hogy társát is magával ragadta a csodálatos látvány. Szeme tágra nyílt és csillogott, nedvesség gyűlt meg a sarkában. Mondott valamit csendesen, mintha csak magának szánná a megjegyzést, olyan nyelven, melyet Owyn nem értett. Owyn kérdően Caladainra nézett, aki azt mondta:
– Azt mondta, „Honnan tudhatnánk?”
– Gorath? – kérdezte Owyn.
Gorath leszállt a lováról, és azt mondta:
– Ez maga a legenda. Barmalindar, fajunk arany hazája.
Caladain megszólalt:
– Elvisszük a lovaitokat. Menjetek oda ahhoz a fehér levelű fához, ott majd mások fogadnak titeket, és elvezetnek a királynőhöz.
Owyn és Gorath átsétált a tisztáson, és miközben a fákhoz közeledtek, játszadozó tünde gyerekeket láttak. Egy körben tünde nők ültek, és gyapjút kártoltak, kicsivel arrébb tünde íjkészítők dolgoztak íjakon és nyilaikon.
Három tünde jött eléjük, és az első köszöntötte őket:
– Üdvözöllek titeket Elvandarban. Én Calin vagyok, Aglaranna királynő fia.
– Felség – hajolt meg Owyn –, Owyn Belefote vagyok, Timons báró fia.
– Én Ardanieni Gorath vagyok.
– Mi hozott titeket az otthonunkba?
– Katala úrnőtől, Pug feleségétől hoztunk üzenetet Tomasnak – felelte Owyn.
– Akkor gyertek utánam – mondta a herceg. Egyik társát előreküldte, amíg ő Owynnal és Gorath-szal odasétált. – Nagyon sok nyár óta te vagy az első a népedből, aki eljött hozzánk – mondta Calin Gorath-nak.
Rohanó lábak dobogása közeledett. A zaj egy csapatnyi fiatal tündefiúra hívta fel a figyelmüket, akik egy botot magasra emelő társuk után futottak. Az elöl futó fiú haja szőke volt, már-már fehér. Mivel hátranézett a válla fűlőtt, majdnem belerohant Calinba.
Calin nevetve megragadta, és teljesen körbepörgette.
– Óvatosan, testvérkém!
A fiú megállt, és amikor meglátta Owynt és Gorath-t, azt mondta:
– Most már értem, miért beszélsz a Királyság nyelvén. – Elhallgatott, majd hozzátette: – Bocsánat.
– Nincs semmi baj – mondta Calin nevetve.
– Nyúl és kopót játszottunk, és én voltam a nyúl.
– Már nem sok hiányzott, hogy elkapjanak.
A fiú megrázta a fejét.
– Csak hagyom, hogy a nyomomban maradjanak, nehogy elkeseredjenek.
– Ez itt Owyn – mondta Calin –, az emberek lakta Timons városából jött, ez pedig Ardanieni Gorath.
A herceg megfordult, és bemutatta a fiút is:
– Ez itt az öcsém, Calis.
A fiú biccentett, és azt mondta:
– Üdvözöllek, timonsi Owyn. – Gorath-hoz más nyelven szólt, és miután befejezte, úgy tűnt, vár valamire. Aztán Gorath előrelépett, és kezet ráztak. Calis a válla fölött visszanézett a barátaira, akik csendben álltak, és élénk kíváncsisággal bámulták Gorath-t, majd elkiáltotta magát: – Kapjatok el! – és elrohant.
Egy pillanat késéssel a többiek üldözőbe vették. Owyn odaszólt Gorath-nak:
– Mit mondott neked?
Gorath őszintén bizonytalannak tűnt.
– Azt mondta: „Harcolni fogok ellened, ha kell, de jobban szeretném, ha barátok lennénk.” – Calinra nézve hozzátette: – Az öcséd figyelemre méltó fiatalember.
Calin bólintott.
– Jobban is, mint gondolnád. Gyertek, egy kicsit még sétálnunk kell. Felvezette őket egy hatalmas fa oldalába vágott lépcsősoron. A tündeherceg figyelmeztette őket:
– Ha tériszonyod van, ne nézz le, Owyn.
Egyre mélyebbre jutottak Elvandar szívébe, és minél közelebb értek a királynő udvarához, a hely annál csodálatosabb lett. Hamarosan egy nagy teraszra jutottak, a teraszon félkörben padok álltak, és a félkör csúcsánál két trón emelkedett.
– Édesanyám – szólalt meg Calin –, hadd mutassak be két látogatót: Owyn, Timons báró fia, és Gorath, az ardanienek törzsfőnöke. – A két utazóhoz fordult, és odavezette őket a trónján ülő, megdöbbentően gyönyörű nő elé. – Barátaim, az édesanyám, Aglaranna királynő.
A királynő fejedelmi szépség volt, távol ülő halványkék szeme felett csodálatosan ívelt szemöldök pompázott. Haja vörösarany színben ragyogott, vonásaiból nyugalom és komolyság áradt.
– Üdvözöllek benneteket – mondta, és hangja dallamosan csendült. Owynhoz fordult: – Ember barátainkat mindig szívesen látjuk Elvandarban. – Majd Gorath-hoz intézte szavait: – Szintúgy rokonainkat, akik békével jönnek hozzánk.
Intett, és hozzátette:
– Már csak te hiányoztál a sorainkból, Gorath.
A mordel odanézett, ahová a királynő mutatott, és annak tanácsadóit látta: egy sok nyarat megélt magas tündét, mellette pedig olyasvalaki állt, akit Gorath jól ismert.
– Earanorn!
A glamredhelek vezetője bólintott. Arckifejezése hűvös volt, de a helyén maradt.
– Gorath – mondta.
Egy harmadik tünde, aki legalább olyan idősnek látszott, mint az első, azt mondta:
– Én Aciala vagyok, az eldák képviselője, és nagyon örülök, hogy itt láthatlak.
Gorath sokáig hallgatott, és Owyn meg volt győződve róla, hogy valamiféle párbeszéd folyik a tündék között, némán, de számukra érthetően. Aztán Gorath különös mozdulattal kihúzta kardját a hüvelyéből. Elindult a királynő felé, és Owyn hirtelen megrémült. Azonban a többiek részérőt semmi nyugtalanságot nem tapasztalt.
Gorath a királynő lába elé fektette kardját, és maga is letérdelt. Felnézett, és azt mondta:
– Úrnő, visszatértem.

 

 

16.
Feladatok

A királynő felállt.
Lejjebb lépett, hogy Gorath előtt álljon, majd előrehajolt, és kezét a férfi vállára tette.
– Állj föl! – mondta lágyan.
Gorath így tett, és a királynő figyelmesen nézte az arcát.
– Amikor elveszett unokatestvéreink visszatérnek közénk, felismerik magukban ezt a változást. – Az asszony mosolya biztató, a hangja békítő volt, miközben ezt mondta. – De benned érzékelek valami mást is. Te még nem tértél vissza hozzánk, Gorath, de visszatérőben vagy. A te utad, amely visszavezet a népedhez, még nem ért véget. – Ránézett a glamredhel vezérre, és így folytatta: – Vannak itt mások is, akik még nem fejezték be az utazásukat, így nem vagy egyedül. Amikor teljesen visszatértél közénk, akkor új nevet kapsz tőlünk, azonban addig még Gorath maradsz. De te most már Elvandari Gorath vagy. Hazajöttél.
Megölelte a mordelt, egy hosszú, megnyugtató pillanatig szorosan tartotta, majd visszatért a trónjához. Owyn nézte, ahogy Gorath felveszi a kardját, és visszadugja a hüvelyébe. A fiatal nemes megkérdezte:
– Ha felséged megengedi, lehetne egy kérésem?
– Lehet – mondta a királynő, miközben helyet foglalt a trónján.
– Egy üzenetet hoztam a férjének Pug, a varázsló feleségétől.
Aglaranna Calinhoz fordult, és így szólt:
– Fiam, kérlek kísérd el ezt a két férfit a magánlakosztályomba.
Calin herceg intett Owynnak és Gorath-nak, hogy kövessék. Ők még egyszer meghajoltak a királynő felé, aki azt mondta:
– Elmehettek, de amikor befejeztétek a beszélgetést Tomasszal, gyertek vissza, és megkezdődik az ünnepség.
Miközben elsétáltak, Owyn megszólította Gorath-t.
– Nem teljesen értettem, amit most láttam.
– Később majd elmagyarázom – mondta Gorath.
Calin azt mondta:
– Az édesanyám férje megsérült egy csetepatéban, amelyet egy csapat mordellel folytatott a határ közelében. A mordelek megpróbáltak behatolni a földünkre, miközben dél felé portyáztak.
– Azok nem portyázók voltak – mondta Gorath. – Azok Obkhar klánjanak tagjai voltak, akik Delekhan elől menekültek a Zöld Szív erdőségeibe.
Calin fejet hajtott a helyesbítés előtt.
– Mindenesetre Tomast eltalálta egy mérgezett nyílvessző, és most pihen.
Félrehúzott egy gazdagon díszített függönyt, és bevezette őket egy hatalmas magánteraszra, amelyről pompás kilátás nyílt Elvandarra. Egy falmélyedésben, amelyet egy függönnyel lehetett leválasztani, hatalmas termetű férfi feküdt egy ágyon. Calin megszólalt:
– Hadd nézzem meg, hogy ébren van-e.
– Ébren vagyok – jött egy gyenge hang a benyílóból.
Calin bemutatta őket.
– Tomas, ez itt Owyn, Timonsból, és Gorath, aki népünk egy frissen visszatért tagja. Üzenetet hoztak Pug feleségétől.
Owyn és Gorath közelebb léptek, és egy hatalmas termetű, fiatalos megjelenésű férfit láttak, aki könnyedén lehetett akár hat láb hat hüvelyk magasságú is. A férfi vastag takarók alatt feküdt, fejét párnák támasztották alá. Amikor néhány lábnyira megközelítette az ágyat, Gorath megtántorodott.
– Hallottam a szóbeszédet – szólalt meg halkan –, ám kevesen hitték el, hogy igaz. De igaz volt. Ő valheru.
Calin azt mondta:
– Nem teljesen, és ezért örök hála illeti az isteneket.
Tomas megszólalt:
– Felállnék, hogy üdvözöljelek titeket, de jelen pillanatban nem vagyok elég jól ahhoz, hogy megtegyem.
– Méreg? – kérdezte Gorath. – Milyen fajta?
– Valami híg zöld anyag, mely ismeretlen a számunkra.
– Coltari – mondta Gorath. – Azt tartja a szóbeszéd, hogy a tsurani világból jön, és arról a tartományról kapta a nevét, ahonnan származik. Akkortájt jutott el hozzánk, amikor Delekhan elkezdte összehívni a klánokat.
Calin megkérdezte:
– Van valami ellenszere?
– Megnézhetném a sebet?
Tomas intett Gorath-nak, hogy lépjen közelebb, majd megmozdult, elfordította a fejét, hogy megmutassa a nyaka jobb oldalán, alig valamivel a válla fölött vöröslő gyulladt sebet.
Gorath megjegyezte:
– Tulajdonképp már halottnak kellene lennie.
Tomas elmosolyodott, és Owynt meglepte, mennyire fiatalossá tette a mosoly az arcát. Feltűnő férfi volt, szögletes arcvonásokkal, és a füle majdnem olyan hegyes volt, mint a tündéké.
– Már rájöttem, hogy engem elég nehéz megölni. De az már biztos, hogy térdre lehet kényszeríteni. Kevesebb bennem az erő, mint egy újszülött kölyökkutyában.
– Ha eddig túlélte, akkor helyre fog jönni, de hogy ez mennyi időt igényel, azt nem tudom megmondani – mondta Gorath. – Azok, akik enyhe coltari mérgezést szenvedtek, hetekig feküdtek, mielőtt megkezdődött a lassú felépülés.
– Még néhány nap, és régi önmagam leszek – mondta Tomas.
Calin megjegyezte:
– Anyám férje mindig is derűlátó volt. Azt hiszem, még hetekig ágyban lesz. A gyógyítóink megtettek mindent, amit tudtak.
– Milyen üzenetet hoztatok Katalától? – kérdezte Tomas.
– Azt kérte, mondjuk meg magának, hogy Pug és Gamina eltűnt Krondorból – felelte Owyn. – Pug egy titokzatos üzenetet hagyott hátra: „Tomashoz! Macros könyve!” Idefelé vezető utunk során megálltunk a sarth-i apátságnál, de ők semmi ilyesféle könyvről nem tudnak. Ez valami olyasmi, ami magánál van?
– Igen – felelte Tomas –, de az igazat megvallva, az nem könyv Calin, idehoznád nekem azt a dobozt, ami a fegyveresládám mellett van?
Calin megtette, amire kérte, és egy kis dobozt vitt oda Tomasnak. Tomas kinyitotta, és elővett egy tekercset.
– Macros könyve csak egy kifejezés, amelyben Pug és én egyeztünk meg: ezzel tudatja velem, hogy óriási szüksége van a segítségemre. Úgy készítette el ezt a tekercset, hogy bárki, aki elolvassa, az hozzá kerül. – Felült. – Calin, segítsd fel rám a páncélomat!
Azonban Calin azt felelte:
– Nem, Tomas. Nincs benned semmi erő. Jelenlegi állapotodban nem tudsz segíteni a barátodnak.
– De Pug csak akkor küldene egy ilyen üzenetet, ha égető szüksége lenne a segítségemre.
Calin azt mondta:
– Majd én elmegyek.
– Nem – szálalt meg Gorath. – Majd mi elmegyünk.
Owyn megjegyezte:
– Arutha herceg azt a feladatot bízta ránk, hogy találjuk meg Pugot, és ha ez elvisz minket hozzá, akkor teljesítettük a küldetésünket.
Calinra nézve Gorath azt mondta:
– Nem áll szándékomban megbántani téged, Calin herceg, de nagyon meglepődnék, ha nem lennék tapasztaltabb harcos, mint te. És neked kötelességeid vannak a népeddel szemben: irányítanod kell a katonákat, amíg Tomas lábadozik.
Owyn folytatta:
– És én ismerek néhány varázslatot, Tomas úr, ami talán fontosnak bizonyulhat.
– Várhatnék még néhány napot – jegyezte meg Tomas.
– Az idő gyorsan repül – mondta Gorath. – Mi már hetek óta utazunk, és Delekhan hamarosan megindítja a támadást a Királyság ellen. Arutha aggódik a titokzatos varázslók miatt, ezért lenne szüksége Pug tanácsaira. Hadd menjünk! Lehet, hogy nem mi vagyunk a legjobb választás, de itt vagyunk, és szívesen megyünk.
Owyn felvette a tekercset, és megkérdezte:
– Szabad?
Tomas bólintott, és Gorath azt mondta:
– Mondja meg a királynőnek, hogy majd ünneplünk, amikor visszajöttünk.
Owyn kicsavarta a tekercset, és rápillantott.
– Gorath, állj mögém, és tedd a kezedet a vállamra!
A tekercs szárvára ismeretlen nyelven íródott, az írás azonban foglyul ejtette Owyn érzékeit, és rákényszerítette a szemét, hogy sorról sorra kövesse. Ahogy ezt tette, szimbólumok tűntek fel belső szeme előtt, fényesen izzottak, mint a lángbetűk. Amikor végül kimondta az utolsó szót, a környezetük elhomályosodott és vibrálni kezdett, majd hirtelen egy üvegszerű kapun repültek át, amely a szürke semmiben függött.
Végigszáguldottak egy fényből szőtt alagúton, ahol mindenféle érzet töltötte el érzékeiket: hangok és aromák; azonban mindegyik a semmibe veszett, mielőtt teljesen felfoghatták volna. Majd hirtelen egy másik, ezüstös fényben vibráló kapun repültek át, és arccal előre a földre estek.
Szürke porral borított talajon találták magukat, és nagy, vöröses sziklák emelkedtek mindkét oldalukon. Az égbolt nem annyira kék, mint inkább élénk violaszínben pompázott, és a levegő furcsa és idegen illatoktól volt terhes. Száraz és hideg szél fújt.
– Hol vagyunk? – kérdezte Gorath.
– Azon a világon, amelyet ismerek, sehol – felelte Owyn. – Valahova máshova kerültünk.
– Hova?
– Nem tudom – mondta Owyn. Nyugat felé egy apró, haragosfehér nap ült a hegyek csúcsán, indigókék és fekete árnyékokban fürösztötte a vidéket. – De úgy tűnik, közeledik az éjszaka, így valamiféle menedékre lesz szükségünk.
Owyn megpróbálta elmondani azt a varázslatot, mellyel korábban is létrehozta a fényburát a keze körül, és hirtelen ráébredt a szörnyű valóságra:
– Gorath! Itt nem működik a mágia!

 

James a térképet tanulmányozta.
– Biztos vagy benne? – kérdezte a katonát.
– Igen, apród. Legalább három őrjáratukat láttam az öszvércsapáson és a vízmosásban mozogni.
Locklear a térképen jelölt felállásra nézett, és eltűnődött:
– Mit csinálhatnak? Jelentős létszámú sereget nem tudnak azon az ösvényen lejuttatni, így ezek biztosan felderítők voltak. De vajon mit akartak felderíteni?
– Talán azt akarták megtudni, hogy kapunk-e erősítést – vetette fel a katona.
– Hát, ha látják az erősítést, akkor remélem lesznek olyan udvariasak, hogy nekünk is szólnak róla – jegyezte meg Locklear.
– A helyet az, hogy ha nem látják, hogy erősítés érkezik, akkor számíthatunk a támadásra – mondta Jimmy, aki semmi vicceset nem látott a helyzetükben. A katonához így szólt: – Utasíts egy lovast, hogy nyargaljon egy napnyit a Sötét-erdő felé, aztán vissza! Tudni akarom, hogy van-e bármiféle jele annak, hogy a herceg úton van. Ha nem, akkor úgy vélem, hamarosan megtámadnak minket.
A katona kisietett, és James Locklear felé fordult.
– Azt hiszem, azt kell feltételeznünk, hogy Owynnak és Gorath-nak nem sikerült.
– Tehát azt is feltételezhetem, hogy addig kell tartanunk a pozíciónkat, amíg...?
– Vagy megjön a felmentés, vagy legázolnak minket.
Locklear egy pillanatig hallgatott, majd megkérdezte:
– Megszervezzünk egy visszavonulást, úgy, mint Magosvárnál, arra az esetre, hogyha egyértelművé válik, hogy veszítünk?
James nagyon sokáig csöndben volt, amíg végiggondolta a kérdést.
– Nem. Vagy kitartunk, vagy meghalunk.
Locklear kiengedett magából egy hosszú, színpadias sóhajt, és azt mondta:
– Felteszem, ezért viselünk tisztséget.
– Azt hiszem, Arutha azt mondaná: „Ideje, hogy megdolgozzunk a fizetségünkért.”
Locklear úgy tűnt, legbelsejéből merít elszántságot, és azt mondta:
– Jól van, akkor tegyünk róla, hogy kiválóan megdolgozzunk érte.
Elhagyták a báró irodáját, és belevágtak a csata előkészületeivel kapcsolatos számos előttük álló tennivalóba.

 

A reggel egy sivár, idegen világon köszöntötte őket. Azt a néhány percet, amelyet a gyorsan lebukó nap előző este még engedélyezett nekik, azzal töltötték, hogy menedéket keressenek; találtak is egy sekély barlangot. Ám az kevés védelmet jelentett, hideg és éhes éjszakát töltöttek a sötétben.
Amint az ég kivilágosodott, Gorath felébresztette Owynt. A fiatal varázsló szinte magánkívül volt, miután ráébredt, hogy a mágiája ezen a világon nem működik.
És ez volt a másik rémisztő tény, melytől Owyn szinte esztelen pánikba került: egy idegen világban voltak. Efelől semmi kétség nem volt. Gorath olyan jól ismerte Midkemia északi égboltját, ahogy csak egy olyan ember ismerheti, aki élete legnagyobb részét a szabad ég alatt töltötte, de még Owyn is tudta, hogy Midkemia egén három hold van, nem pedig egyetlen óriási, amelynek mérete kétszer akkora, mint az otthoniak közül a legnagyobbé.
– Hol van Pug? – kérdezte Gorath.
Owyn azt felelte:
– Ha a varázslatot arra dolgozták ki, hogy Tomast hozzá vigye, akkor a közelben kell lennie.
Ahogy az ég egyre tovább világosodott, Gorath a talajt vizsgálgatta.
– Nézd! – mondta a földre mutatva. – Nyomok.
Owyn lepillantott, és papucsnyomokat látott a földön.
– Talán ez az a hely, ahol Pug megjelent, és olyan közel vagyunk hozzá, amennyire a varázslat hozhatott. – Megrezzent, amikor végiggondolta, hogy mit is mondott az előbb. – De mit is hadoválok én össze? Fogalmam sincs, hogy mi történt velünk, vagy hogy mi történt Puggal.
Gorath letérdelt, és a nyomokat tanulmányozta.
– Egy pár láb nyoma, ott kezdődik. – Nagyjából arra a pontra mutatott, ahol ők is megjelentek, majd a kezével végigkövetett egy vonalat. – Bárki is hagyta ezeket a nyomokat, arra ment.
Felállt, és elkezdte követni a nyomokat, míg Owyn körbepillantott. A fény bántónak tűnt, az ég majdnem teljesen tiszta volt, csak néhány apró felhő úszott alig láthatóan a légkör felső rétegeiben. A szél száraz és hűvös volt, és csak gyér növényzet borította itt-ott a talajt. A legtöbb látható fajról Owynnak azok a sziklás hegyek jutottak eszébe, amelyeken az Északi-felföldön utazott át Gorath társaságában.
Gorath megjegyezte:
– Itt újabb nyomok csatlakoznak hozzá. – Egy helyre mutatott, ahol a földön semmi több nem látszott, mint néhány elmosódott lábnyom a talajban. – Ha azok az első nyomok Pughoz tartoztak, akkor vagy találkozott négy másikkal vagy azok követni kezelték. Mindannyian abba az irányba mentek tovább. – Egy alacsony dombokból álló vonulat felé mutatott a távolban. – Feltételezem, mi is arra megyünk.
Ahogy a nap egyre magasabbra mászott az égen, a levegő hőmérséklete emelkedni kezdett.
– Ez egy sivatag – jegyezte meg Owyn. – Hallottam történeteket azoktól, akik utaztak már a Jal-Purban. A hideg éjszaka bolonddá tett. – Megállt, és kinyitotta a hátizsákját. Egy tartalék tunikát vett elő belőle, és a ruhát a feje köré tekerte, mint valami csuklyát. – De mielőtt bármit is csinálunk, vizet kell találnunk.
Gorath körbenézett, és végül azt mondta:
– Igazad van. Sehol nem látok nyílt vízfelszínt. – Elnézett kézenfekvő céljuk irányába. – Keveset tudok a sivatagokról, de azt feltételezném, hogy ha van a közelben víz, akkor az valószínűleg azok között a dombok között lesz. Menjünk tovább ezen az úton!
Mivel nem volt jobb ötlete, Owyn beleegyezett. Kitartóan vánszorogtak a kemény talajból, törött sziklákból és lekopott hegygerincekből álló tájon.
– Ha bármi valaha is virult ezen a földön, az már réges-régen kihalt – jegyezte meg Gorath. Ahogy tovább baktattak, megkérdezte: – Van valamiféle elképzelésed arról, hogy miért nem működnek itt a varázslataid?
– Nincs – felelte Owyn, és igen csüggedtnek tűnt. – Kipróbáltam minden varázsigét, inkantációt, meditációt és gyakorlatot, ami csak eszembe jutott. Úgy tűnik, mindegyik úgy működik, ahogy kellene, de nincs... mágia! – Megrázta a fejét. – Olyan, mintha itt nem lenne mana.
– Mana? – kérdezte Gorath.
– Ez egy kifejezés – mondta Owyn. – Legalábbis Patrus így nevezte. Nem tuslom, hogy más varázslók is így hívják-e. De ez az az energia, amely minden máshoz kötődik, azonban mégis alakítható, így varázslatot lehet szőni belőle. Bennem, magamban nincs erő. Minden, amit én tudok, azok csak összefűzött szavak, cselekedetek, képek: olyan dolgok, amelyek segítenek abban, hogy összegyűjtsem az erőt, vagyis a manát, az engem körülvevő világból. Ez olyan, mintha itt nem létezne mana. Most szinte azt kívánom, bárcsak a Keskeny Ösvény követője lennék.
– Az mi? – kérdezte Gorath; hagyta, hogy a fiú oktassa, csak hogy ne kelljen csöndben gyalogolniuk.
– Ők a varázslásnak egy másik útját művelik. Patrus a Keskeny Ösvény követője, ő javasolta nekem, hogy menjek Csillagdokkba, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ő a számomra „rossz” varázslási módra próbált megtanítani. Mielőtt Pug elutazott volna a tsurani világba, senki nem ismerte a mágia két útja közötti különbséget, vagy legalábbis Midkemián senki.
– A Keskeny Ösvény a mágia része, mivel jobb kifejezés nincs rá. A varázsló magához a talpa alatti földhöz kapcsolódik; vagy a vízhez, ami mindenhol ott van, még az égben is; vagy magához a szélhez. A legtöbb dolog képes elégni, ez pedig azoknak a varázslóknak a mágiáját táplálja, akiknek a természete a tűzhöz kapcsolódik. Azt hiszem, a Keskeny Ösvény egy varázslója képes lenne kisajtolni némi varázslatot ebből a helyből, de én itt erőtlen vagyok.
– Ez Pugra is igaz?
– Nem tudom – mondta Owyn. – A szóbeszéd szerint ő több, mint a Keskeny Ösvény vagy a Széles Ösvény egy követője. – A fiatal varázsló körbepillantott. – De az is lehet, hogy a hatalma eléggé meggyengült ahhoz, hogy mások felülkerekedjenek rajta. Azonban egy dolgot biztosan tudok.
– Mit?
– Hogy Pug nélkül semmi esélyünk nincs arra, hogy visszatérjünk Midkemiára.
Ezután órákon keresztül csöndben gyalogoltak.

 

A következő nap közepén látták meg a kupolát. A hőség lassú, cammogó léptekre kényszerítette őket, és víznek semmi jele nem volt. A derekukon lógó vizestömlők üresen himbálóztak, és Owyn kezdte érezni a kiszáradás tüneteit. Némán gyalogoltak a kupola felé. Amikor közelebb jutottak, látták, hogy valamilyen építményről van szó, amely valamiféle bőrökből készült, a bőröket egy pálcákból álló hálószerkezetre feszítették ki.
– Úgy néz ki, mint egy jurta – mondta Gorath.
– Az mi?
– A Pokolvihar-sztyepp nomádjai használják őket. Percek alatt fel tudják állítani vagy le tudják bontani őket.
Előhúzta a kardját, és körbejárta az építményt. Talált egy bejáratot, melyet egy egyszerű bőrfüggöny takart. Ezt a kardja hegyével félrehúzta, és amikor semmi nem történt, bedugta a fejét.
– Gyere, és nézd meg ezt! – hívta Owynt.
Owyn bement utána az épületbe, és körbenézett. Az építmény üres volt, eltekintve néhány kifakult szövetdarabtól, ami valamikor talán takaró lehetett. Ezen állt Gorath. Egy darab pergament tartott a kezében. Rajzszénnel írott szöveg volt rajta. Owyn elvette, és elolvasta:

 

Tomas!

Mivel Katala minden bizonnyal megüzente, feltételezem, hallottad, hogy Gamina és én eltűntünk. Gammát elrabolták a Makalát szolgáló tsurani varázslók, és idehozták. Részletesebben is elmesélem majd, ha egyszer találkozunk, de most csak két pergamendarabom van, és rövidnek kell lennem.
Itt ne támaszkodj a mágiára! Az itt nem működik. Felállítottam néhány elméletet, hogy miért nem, de ezeket is magamban tartom, amíg nem találkozunk. A hiánya talán annak köszönhető, hogy ezt a planétát egyszer meglátogatták a valheruk, de az öröklött érzékeid talán már figyelmeztettek is erre a tényre. Egy erőszakos faj lakik itt, és nekem már ki is kellett négyüket játszanom. Úgy tűnik, a pantathiánusokkal állnak kapcsolatban. A megjelenésük annyira hasonló, hogy én úgy vélem, Alma-Lodaka hagyta itt őket, abban az időben, amikor a valheruk végigportyáztak az égbolton. Vigyázz velük, mivel úgy gondolom, valamiképpen az ellenségeinket szolgálják.
Gamina még mindig nincs meg, így végig kell fésülnöm az egész vidéket. Holnap reggel elindulok, hogy felkeressem ennek a szigetnek az északi csúcsát. Egy közeli dombról te is láthatod, hogy van ott valami, ami romnak tűnik. Talán ott válaszra találok. Ott keress!

Pug

 

– Nos, akkor következőnek oda kell mennünk – mondta Gorath.
– Bárcsak mondott volna valamit a vízről! – sóhajtott Owyn.
– Ha mások is élnek ezen a szigeten, akkor valahol lesz víz.
Owyn bólintott, de nem fejezte ki azirányú aggodalmát, hogy talán nem találják meg időben.
– Legalább most már tudjuk, hogy ez egy sziget – jegyezte meg Gorath. – Ez jó.
– Miért?
– Mert ez azt jelenti, hogy nem vándorolhatunk a végtelenségig – mondta a sötét tünde.
Owyn úgy találta, ez a tréfa egy kicsit túl fanyar az ő ízléséhez képest, így nem mondott semmit. Tovább vánszorogtak, és amikor felmásztak a gerincre, a távolban meglátták az építményeket, amelyekre Pug utalt. Sőt mi több, azon túl láttak valamit, ami hatalmas, kék víztömegnek tűnt.
– Ha eljutunk a partra – mondta Owyn –, azt hiszem, ki tudok eszelni valamit, amivel sómentes vízhez juthatunk.
– Talán ez a sziget egy hatalmas tóban helyezkedik el – mondta Gorath reménykedve.
– Annak nagyon örülnék.
Lemásztak a gerincről, és amikor elérték a hegy lábát, Gorath felkiáltott:
– Víz! – Lehajolt, és megkóstolta. – Édesvíz! Add ide a tömlődet!
Owyn odanyújtotta, és egy perc múlva félig megtöltve Gorath visszaadta neki, így a fiatal varázsló ihatott, nem kellett tovább várnia. Owyn addig ivott, míg Gorath rá nem szólt:
– Lassan. Ha túl gyorsan iszol, elájulsz.
Owyn letépte száját a tömlőről. A víz kemény volt a sok oldott ásványtól, és langyos, mégis ez volt a legfinomabb víz, amit valaha is megkóstolt. Nézte, ahogy Gorath a saját vizestömlőjét is megtöltötte, majd félretette, és visszavette Owynét. Most mindkét tömlőt teletöltötte, és azt mondta:
– Megjelölöm ezt a helyet, így ha keresés közben nem találunk másik forrást, akkor visszajöhetünk ide.
Owyn bólintott, és azt mondta:
– Már közel vagyunk azokhoz a romokhoz.
– Naplemente előtt oda kellene érnünk – felelte Gorath.
Teleitták magukat, és továbbmentek.

 

Néhány száz méternyire a céljuktól találtak egy újabb jurtaszerű építményt, amelyet már majdnem teljesen belepett a por. Korábban úgy gondolták, hogy romokat látnak, azonban ebből a távolságból már kitűnt, hogy a romnak nézett sziklák valójában hét hatalmas oszlop, amelyeket látszólag kőből faragtak. Gorath ismét a kardját használta, hogy félrehúzza a kunyhó bőrfüggönyét, és Owyn bekukucskált.
Bent egy újabb feljegyzést talált.

 

Tomas!

Noha eddig még nem találtam Gaminára utaló jeleket a romok között, azonban néhány dolgot megtudtam erről a planétáról, itt a mágiát átalakították; amit néhány varázsló manának hív, azt itt kristályos formába kényszerítették. Semmiféle természetes jelenség nem lehet ennek az átalakulásnak a hátterében, így csak azt feltételezhetem, hogy valamilyen közvetítő hatalom tette ezt az istenek parancsára, mivel ha ilyen tettel próbálkoznak, akkor még a valheruk is csak katasztrófát idézhettek volna elő. Lehet, hogy ez a tett inspirálta Drakin-Korint arra, hogy megalkossa az Életkristályt, de ez olyan dolog, amelyen majd ráérősebb időkben is eltöprenghetünk.
A sziget északi végén álló oszlopokat megérintve sokat megtudtam. Kerüld el a középsőt; napokig beteg voltam, miután megérintettem. Akkori legyengült állapotomban majdnem felülkerekedett rajtam két olyan teremtmény, akiket korábban említettem. Csak az mentett meg, hogy ügyesen bánok a parittyával, de ez a konfliktus is sok dologra megtanított. Itt hagyok neked egy tárgyat; nem tudom, hogy fog-e segíteni valheru-mágiádban, de úgy gondolom, baj biztos nem lehet belőle, ha itt hagyom neked. Talán miután megtaláltam Gaminát, lesz arra lehetőségem, hogy alaposabban tanulmányozzam ennek a világnak a csodáit.

Pug

 

Owyn körbepillantott, és a kerek sátor egyik felében egy hosszúkás batyut látott. Letekerte a kifakult takarót, mely teljesen ugyanolyan volt, mint amit az előző sátorban találtak, és a tekercs belsejében egy botot talált. A botot látszólag valamilyen furcsa, kék kristályból készítették. Owyn megérintette, majd azonnal visszarántotta a kezét.
– Mi az? – kérdezte Gorath.
– Nem vagyok biztos benne – felelte Owyn. Lassan megint a bot felé nyúlt, és újra megérintette. – Ez bámulatos – mondta.
Kinyújtotta a jobb kezét, miközben baljával megérintette a botot, lehunyta a szemét, és egy pillanat múlva fény sugárzott ujjai hegyéből.
– Nem tudom megmagyarázni, de ez a bot visszaadta az erőmet. Olyan, mintha ennek a botnak az anyaga... nem tudom... a kristályosított mana, amiről Pug beszélt.
– Hozd magaddal – mondta Gorath. – El kellene indulnunk a romok felé, mielőtt teljesen besötétedik.

 

A sziget csúcsán álltak, egy magas szirten, amelyről egy idegen tengerre tekintettek le. Hét hatalmas kristályoszlop emelkedett mellettük egy ember magasságának hétszeresére. Owyn azt mondta:
– Azzal fogom kezdeni.
Odasétált a bal oldalon levő legtávolabbi oszlophoz, és megérintette.
Kőszerű kinézete ellenére az oszlop érintésre lágy volt. Owyn hunyorgott, és látta, hogy tulajdonképpen egy energiahurkon simítanak végig az ujjai, amely az oszlop felszínét borítja.
Owyn belenézett az oszlopba, és látta, ahogy annak számos kristálylapja visszaverte a sivatag, a tenger és az ég képét, azonban más helyszínek is felvillantak, mintha az oszlop más vidékeket, óceánokat és égboltokat is megmutatna neki.
– A megfigyeléseid kíváncsivá tesznek. Te savani vagy, ugye?
Owynt megdöbbentette, hogy az elméjében idegen gondolatok jelentek meg, így megrázta a fejét. Nem tudta biztosan, hogy vajon elég-e egyszerűen elgondolni a válaszát vagy ki kell mondania fennhangon; ezért úgy döntött, a beszéd legalább neki segít az összpontosításban.
– Nem ismerem a savani kifejezést, így nem tudom, hogy én az vagyok-e. Kivel beszélek?
Gorath meglepett arccal nézett Owynra. De mielőtt Owyn bármit is mondhatott volna a mordelnek, a hang ismét felcsendült az elméjében.
– Én Sutakami vagyok, az Ezer Rejtély Anyja, valamikor Timirianya egyik istennője voltam. Felébresztettél. Mit kívánsz?
– Nem tudom biztosan, hogy mit is akarsz ezzel kérdezni tőlem – mondta Owyn. – Te egy orákulum vagy?
– Nem. Én csak azt tudom elmondani neked, ami már tudott, noha homályosan érzékelek dolgokat, amelyek talán majd bekövetkeznek. Érzem, hogy új vagy ezen a világon. Talán szeretnél tudni valamit azokról a lényekről, akik lakják.
Mielőtt Owyn megszólalhatott volna, egy kép töltötte be az elméjét. A faj pompás megjelenésű volt, a képviselői úgy néztek ki, mint valami gyönyörű madarak, akiknek szárnyak helyett kezük van. A csőrük kicsi volt, és láthatólag alkalmas a tagolt beszédre.
– Ezek a timirianok. Költők és tudósok voltak, és nagyszerű harcosok. Hajszálnyira voltak attól, hogy elérjék a csillagokat, amikor eljöttek a valheruk. Aztán azok elpusztították őket.
Ekkor egy újabb alak jelent meg Owyn elméjében, egy lenyűgöző megjelenésű, elmosódó teremtmény, akinek a vonásait látva Owyn összerezzent. Noha egy hatalmas pár szárny dominálta az alakot, mégis a lény szemei voltak azok, a kékes színben játszó, jéghideg gömbök, amelyek fogva tartották Owyn figyelmét.
– Ezek voltak Rlynn-Skrr, Dhatsavan, az Istenek Atyja utolsó főpapjának ősi szolgái a Nagy Pusztítás előtt. Mágikus teremtmények, és most szabadon járnak. Ha látsz belőlük egyet, menekülj, mivel csak olyan varázslattal pusztíthatók el, amelyet arra alkottak, hogy elszívja, és a földbe vezesse az energiájukat. Most Dhatsavan templomának romjai között élnek. – A hang elhalkult, és egyre távolibbá vált. – Pihennem kell... Máshol van rám szükség.
– Várj! – Owyn lehajtotta a fejét, mintha elfáradt volna. – Még sokat kell kérdeznem.
Gorath megkérdezte:
– Mi történt?
– Ezek az oszlopok, ők... ennek a világnak az ősi istenei. Én ezzel beszéltem, aki egy Sutakami nevű istennő.
– Talán ha megérintenél egy másikat? – vetette fel Gorath.
Owyn bólintott. Odalépett a második oszlophoz, és megérintette.
– Kíváncsi vagyok, mi volt ez a hely eredetileg – mondta.
– Karzeen-Maak templomának romjai között állsz, amely valamikor Timirianya hét istenének legfőbb temploma volt. Valamikor ezek az oszlopok csak egyszerű szimbólumai voltak az isteneknek, a Dhatsavan szolgálatában álló savani kézművesek faragták őket. Most ezek a oszlopok azok az edények, amelyekben menedéket találtunk.
– Mi az, ami még egy istent is menedékbe kényszerít? – csodálkozott Owyn.
– A valheruk – jött az azonnali válasz. – Elpusztították azt, amit ebben a világban életnek tekintettünk, és csak nagyon keveset hagytak meg belőle. Csak amikor Dhatsavan rávezetett minket, hogy az erőfeszítéseink hiábavalóak, csak akkor dolgoztunk ki egy tervet, hogy a valherukat megfosszuk az erejüktől, és így kiűzzük a világunkból. Elmenekültek, mert különben csapdába estek volna itt, és csak néhány szolgájukat hagyták hátra.
– Mit csináltatok? – kérdezte Owyn.
– A hétből, aki uralkodott, csak hatan élték túl a Nagy Pusztítást. Ketten annyira elenyésztek a világból, hogy már nem tudnak hangot adni a gondolataiknak, és most már nem többek, mint a természet érző erői. Csak Dhatsavan fog fennmaradni, hogy megvárja a Felébredés idejét. Ő majd hív minket, amikor eljön az idő... Többet nem beszélhetünk, savani.
Owyn Gorath-ra nézett.
– A valheruknak köszönhető ez a sivárság.
Gorath megjegyezte:
– Ők olyan hatalom voltak, amellyel kevesen szállhattak szembe. A legendáink szerint sárkányok hátán a csillagok között utaztak. Csak az istenek voltak hatalmasabbak náluk.
Owyn körbenézett a lenyugvó nap fényében.
– Nyilvánvalóan nem minden isten. Ennek a világnak a hét legfontosabb istenéből csak ezek az oszlopok maradtak meg. Egyikük meghalt. Ketten némák, kettővel már beszéltem.
– Pug azt írta a feljegyzésében, hogy ne érintsük meg a középsőt.
– Így tehát csak egy maradt, akivel még beszélhetek. Talán tőle megtudom, hogy mi történt Puggal.
Owyn megérintette a következő oszlopot, de csak valami halvány érzés köszöntötte; semmi összefüggő gondolat.
– Ez biztosan annak a kettőnek az egyike, akik a tudattalanságba enyésztek.
Megfogadva Pug tanácsát elsétált a középső előtt, és a következő oszlop mellé lépett.
Megérintette, de élettelennek találta. A következőnél még az a halvány érzés sem futott át rajta, amelyet az utolsónál tapasztalt. Továbbment a legszélsőhöz.
Miközben megérintette a délutáni napsütéstől még meleg oszlopot, eltöprengett, vajon kiket hagytak hátra a valheruk.
– A panath-tiandnokat. Ők egy másik világból származó lények, akiket arra képeztek ki, hogy a mágia mesterei legyenek. Korlátozott az intelligenciájuk, de okosak és veszélyesek. Varázstárgyakat készítettek a valheruk számára.
– Elkapták Pugot?
– Nem, noha szerették volna, de én megakadályoztam.
– Ki vagy te?
– Mi heten voltunk ennek a világnak az istenei, savani, és én voltam valamikor Dhatsavan, a Kapuk Ura. De amikor a valheruk megkezdtek itt pusztító háborújukat, inkább ezt a formát választottuk, mint hogy megkockáztassuk a végső pusztulást.
– A legtöbb dolognak, amit mondasz, én nem ismerem a jelentőségét – mondta Owyn. – A saját világomon hallottam legendákat a valherukról...
– Hogy, te mit tudsz, az nem fontos – mondta a hang Owyn elméjében – Amik mi voltunk, az elveszett az időben, de itt az ideje annak, hogy megmentsd a népedet a mi végzetünktől.
– A mi világunkat? – kérdezte Owyn. – Az én világomon a valheruk korszakokkal ezelőtt kihaltak. Semmiféle fenyegetést nem jelenthetnek számunkra.
Érdektelenség érzése árasztotta el Owynt, mintha az, amit mondott, semmit nem jelentene ennek a lénynek.
– Az, akit te Csillagdokki Pugként ismersz, majd többet is mond, amikor eljön az ideje, és neked meg a társaidnak dönteni kell. Most el kell hoznod erre a helyre Rlynn-Skrr kelyhét. Tedd ezt meg, és kiszabadítjuk Pugot a fogságból.
– Mi az, amit halandóknak kell megszereznie és idehoznia az istenek számára, – érdeklődött Owyn.
Derűs érzés futott át Owynon, ahogy a hang válaszolt.
– Bölcs vagy, mert kérdezel, fiatal savani, de az igazságot egyedül én tudhatom. A kelyhet a sziget délkeleti sarkán levő távoli barlangokban keresd. Meg kell majd ölnöd a panath-tiandnt, aki őrzi. Hozd ide nekem, vagy pusztulj el Timirianya sivár világában! A döntés rajtad áll. Figyelmeztetlek, ne próbáld meg használni a kelyhet! Pug már szigorú leckében részesült, amiért megpróbálta az irányításom nélkül felhasználni a kehely hatalmát. Menj!
Owyn a mordellel is közülte:
– El kell hoznunk egy varázstárgyat a sziget távolabbi csücskéből. És úgy tűnik, meg kell küzdenünk a valheruk néhány teremtményével, hogy ezt megtehessük.
– Ez hosszú nap volt – felelte Gorath. – Menjünk vissza abba a sátorba, amelyet az út mellett találtunk, és pihenjünk. Némi étel és alvás majd segít, hogy felkészülten indulhassunk.
Owyn követte Gorath-t, és reménykedett, hogy a mordelnek igaza lesz.

 

Fél napjukba került, amíg eljutottak a sziget távolabbi sarkába, melyet a kőbe fagyott isten említett Owynnak, ahol a kelyhet megtalálhatják. Most egy gerincen pihentek, alattuk egy falunak tűnő épületegyüttes terült el, vagy legalábbis pár tucat kunyhó egy hatalmas barlang előtt.
Fél órán keresztül vagy még tovább is csak figyeltek, de mozgásnak semmi jelét nem látták.
– Hát – jegyezte meg Owyn –, talán elhagyták a kunyhókat.
– Nem – mondta Gorath. Egy halom tűzifára mutatott, majd egy sor lefedett tartályra. – Gondolom, víz. – Majd rámutatott valamire, ami csakis ételmaradék lehetett, amit a falu széléhez közel futó árokba dobáltak. – Lehet, hogy nem sok maradt ezekből a lényekből ezen a világon, de ez a terület nem elhagyatott.
– Hát, akkor talán mindannyian elmentek valahová.
– Vagy talán átalusszák a nap legmelegebb időszakát, és most mindannyian benn vannak – vetette fel Gorath. Felállt. – Nem fogjuk megtudni, hacsak le nem megyünk, hogy megnézzük, mi van ott.
Owyn követte a domboldalon lefelé menő sötét tündét, és amikor Gorath elérte az első sátrat, a fiatal varázsló közölte:
– A kehely a barlangban van.
Gorath éppen befejezte a következő lépést, amikor a sátrat – amelybe belépni készült – borító bőrdarab kinyílt, és egy lény lépett ki belőle.
Owynnak bizseregni kezdett a bőre a látványától. Egy sötét ruhákba öltözött, két lábon járó gyík állt pislogva a napfényben. Még arra sem volt lehetősége, hogy riadót fújjon, mivel Gorath kardja nyomban lecsapott, és keresztüldöfte.
– Három – mondta Gorath.
– Három mi? – kérdezte Owyn.
– Még három maradt, ha ez annak a négynek az egyike volt, akik követték Pugot.
– Vagy lehet, hogy maradt még egy tucatnyi, ha ezek nem azok – suttogta Owyn. – Igyekezzünk!
A barlanghoz szaladtak, és amikor Owyn elkezdte félrehúzni a hatalmas függönyt, amely a bejárat előtt lógott, az megmozdult. A fiú hátraugrott, és egy kígyóember vetette magát Gorath-ra. A mordel alig tudott elkerülni egy fejére irányított botütést, miközben félreszökkent.
Owyn megfordult, amikor egy másik kígyólény sziszegett és ugrott rá, de az hátralökte. A fiú a földre gurult, és alig tudta kezében tartani a kristálybotot. A lény arcát sárgával festett szimbólumok díszítették, és Owyn tudta, hogy akivel küzd, az valamiféle panath-tiandn sámán. A fiatal varázsló látta az arca fölé emelkedő karmokat, és tekintete egybefonódott a teremtményével.
Hirtelen lángbetűk jelentek meg Owyn elméjében, és mentális csapást zúdított ellenfelére, amely hátrataszította a lényt. Owyn kifordult alóla, és talpra ugrott. A lény még azért küzdött, hogy magához térjen Owyn támadása után, így az ifjú mágus minden erejét beleadva botjával fejbe verte ellenfelét, mire az összeesett.
Amikor Gorath végzett azzal, aki szembeszállt vele, két újabb kígyóember jelent meg. Owyn lenyúlt az emlékei közé, kiválasztott egy újabb varázslatot, és érezte, hogy a bot felmelegszik a kezében. Izzó energiagömb repült ki a tenyeréből, eltalálta és lángba borította az első lényt. A másodikra csak ráfröccsent a láng, ám a köntöse így is tüzet fogott.
Az első a földre hullott, és másodpercek alatt meghalt, a második elesett, fel-alá gurult, és sikoltozva próbálta eloltani a lángokat. Gorath odarohant, és véget vetett a lény szenvedéseinek.
Owyn körbenézett, és várt, hogy kiderüljön, maradt-e még a gyíkszerű lényekből a környéken. De minden csöndes volt.
Végül Gorath eltette a kardját, és azt mondta:
– Keressük meg azt az átkozott kelyhet!
Owyn belépett a sötét barlangba, amelyet csak egy aprócska szénserpenyőben lobogó láng világított meg, és a bőre megbizsergett. A hely valamilyen sötét mágia központja volt, és noha nem tudta elolvasnia falakra festett szimbólumokat, azok formája idegen volt, azonban érezte a belőlük sugárzó gonoszságot. Körbepillantott, és meglátott valamit, ami egy kis oltárnak tűnt, ezen állt egy valamilyen ismeretlen kőből kifaragott kehely.
Owyn kinyújtotta a kezét, és megfogta. Érezte, hogy ahogy megérinti, energia szalad végig a karján. Mihelyt kívül voltak a barlangon, megjegyezte:
– Ez az, semmi kétség.
– És mit csinál?
– Nem tudom, de azt mondták, hogy Pugnak ártott, és ha ez így van, nem kockáztatom meg, hogy megpróbáljam megfejteni a rejtélyét.
– Akkor vigyük vissza azoknak az úgynevezett isteneknek, és majd meglátjuk, hogy ők teljesítik-e az alku rájuk eső részét. – Gorath körbenézett. – Nem hiszem, hogy ennek a törzsnek ez volt az összes tagja ezen a szigeten. Amikor meglátják, hogy mit csináltunk, úgy vélem, a nyomunkba erednek.
– Eljutunk az oszlopokig naplemente előtt?
– Ha nyomban elindulunk, és nem állunk meg – felelte Gorath, majd sarkon fordult és elindult, hátra sem nézett, hogy lássa, Owyn követi-e.
Owyn egy pillanatig töprengett, majd elindult Gorath után.

 

 

17.
Félrevezetés

Hideg szél söpört végig a várfalon.
James intett az íjászoknak, hogy készüljenek fel arra, hogy nyílzáporral fedezzék a közeledő lovasokat. Két felderítő vágtatott felfelé az emelkedőn a csapóhíd felé, ostorozták tajtékos lovukat, hogy feljussanak a hidra, még mielőtt az túl magasra emelkedne. James reménykedett benne, hogy jól időzített. Ha túl korán kezdték felhúzni a hidat, a két lovas a falakon kívülre szorul, ha túl későn, akkor az ellenség lovasai elfoglalhatják a kapuvédő tornyot; és mivel csak nagyon kevés védővel rendelkezett, a várfalon belül minden ellenség komoly fenyegetést jelentett volna.
Az első lovas akkor érte el a hidat, amikor az emelkedni kezdett, a másodiknak már keményen meg kellett sarkantyúznia a lovát, hogy felugrassa az emelkedő hídra. De feljutottak, és James kiadta a parancsot a nyílzáporra.
Az íjászok nyílvesszőkkel árasztották el az üldözőket, akik visszavonultak, miután a legelöl nyargalók közül hárman kihullottak a nyeregből. Szinte kivétel nélkül ember renegátok voltak, a vegyes csapatban csak két mordel lovas volt. Az ellenség ezután lőtávolon kívül keringett, egészen addig, amíg James jelt nem adott, és egy katapult le nem adott egy lövést. Kőzápor zúdult a lovasokra, és újabb féltucatnyit elpusztított közülük.
A maradék visszavonult a várhoz vezető útról.
James lenn volt a kaputoronyban, még mielőtt a falakon elhalt volna az ujjongás, és azt kérdezte:
– Mit láttatok?
A vezető lovas, egy fiatal káplár azt felelte:
– Dél felé semmi jele a felmentő seregnek, és átkozottul sok ellenség jön lefelé északról.
– Hogy néz ki a helyzet észak felé?
A fiatal káplár igazolta James bizalmát, aki egy ilyen ifjoncra bízta a feladatot, mivel az alig túlélt szoros üldözés ellenére nyugodtan válaszolt.
– Nagy létszámú lovasság jön, és nem örültek túlságosan, hogy ott szaglászunk, apród. A távolban rengeteg port láttam, és néhányat azokból az ostromgépekből is, amelyekről beszélt. Úgy tűnik, hogy még mielőtt leszáll az éj, az út aljánál lesznek.
– Jó munkát végeztetek – mondta James. – Menjetek, egyetek valamit, és pihenjetek egy kicsit! Forgalmas reggelünk lesz.
James elment, hogy megkeresse Lockleart, akit a raktár és fegyvertár felelősének jelölt ki. Amikor James rátalált, Locklear az egyik raktárhelyiség közepén állt, és undorodva nézett arra, amit az egyik hordóban talált.
– Mi az, Locky?
– A hús tele van féreggel. Azt hiszem, azok az Éjsólymok lejöttek ide, és csináltak valami csúfságot, mielőtt elkezdték megölni a tiszteket. Azt hiszem, nem akarták, hogy az embereknek túl sok kedvük legyen itt maradni.
– Mennyire rossz a helyzet?
– Minden raktáron levő hús megromlott. A liszt legnagyobb része zsizsikes. Azokat ki tudjuk szitálni, gondolom, de nem szívesen ennék abból a kenyérből, hacsak nem éhezem. A szárított kenyér rendben levőnek tűnik, és a szárított gyümölcs nagy része is ehető még. Egy darabig kitarthatunk.
– Nem hiszem, hogy az ennivaló miatt kellene aggódnunk.
Locklear felnézett Jamesre.
– Jönnek?
– Holnap.
– Akkor jobb, ha készen állunk.
James bólintott. Tudta, hogy az emberei részéről csak a legjobbra számíthat; mindannyian a határháborúk veteránjai voltak, de még egyiküknek sem kellett kipróbálnia magát egy várostromban. Ismerte az elméletet, megtanulta Aruthával; és ismerte a valóságot, harcolt Armengarnál és Magosvárnál, és tudta, hogy a támadóknak tíz emberre van szükségük minden, a falon védekező harcos ellen. Ami Jamest nyugtalanította, az az volt, hogy mi történik, ha Delekhan több mint tíz harcost hoz a vár minden egyes katonája ellen.

 

Owyn a kehellyel a kezében odaállt az oszlop elé. Hozzáérintette a kristályspirálhoz.
Dhatsavan hangja felzendült a fejében.
– Visszatértél a kehellyel. Ez jó.
– Miért van erre szükséged? – kérdezte Owyn.
– Nekem nincs rá szükségem. Arra van szükségem, hogy ne maradjon a panath-tiandnok kezében.
– Miért?
– Ez a kehely számos dolog egyben, egy óriási hatalmú tárgy, azonban egyik alkalmazása szerint ez egy kulcs. Lehetővé teszi a más világokba való átjutást. Alma-Lodaka magára hagyott gyermekei az elkövetkezendő időkre ebbe a világba lesznek bezárva. Ők önmagukban legfeljebb nyűgnek tekinthetők, ám ha pantathiánus unokatestvéreik vezetik őket, akkor veszélyes eszközzé válnak. Egyszer valaki talán elviszi őket felperzselt világunkról, de jelenleg az univerzum többi része biztonságban van tőlük. Vidd magaddal a kelyhet, és tartsd biztonságban!
– Mi Pug hogyléte miatt aggódunk. Elhoztuk neked ezt a kelyhet a sziget másik sarkából. Hol van Pug?
– Biztonságban van egy építményben, amelyet a panath-tiandnok alkattok. A védőkorlát, amely elzárva tartja őt az építmény belsejében, eltűnik, mihelyt megtaláljátok őt. Félreértette a kehely hatalmának felhasználási módját. Amikor Pug felélesztette a kehely erejét, hogy megkeresse vele elveszett lánya elméjét, a kehely úrrá lett rajta, és emiatt most alig több, mint egy tehetetlen kisgyermek.
– Bebörtönözted, hogy megvédd?
Az egykori isten válaszában vidámság csendült, noha Owyn elgondolkodott, hogy vajon az emberi kifejezések leírhatják-e azt, amit érez.
– Mint egyén, ő nem sok jelentőséggel bír a számomra, de hasznos volt, mert egy időre megakadályozta a panath-tiandnokat abban, hogy felhasználják a kelyhet. Már nagyon messzire eljutottak abban, hogy megfejtsék a kehely rejtélyét, és már közel voltak ahhoz, hogy teljesen megértsék. Pug félbeszakította a folyamatot, és ezzel évekkel visszavetette őket. Már egyedül ezzel kiérdemelte a köszönetünket. Most, hogy ti itt vagytok, tehetünk azért, hogy a kehely eltűnjön ebből a világból, és fizetségképpen a szolgálatotokért, megadjuk barátotoknak a szabadságát.
Pug visszanyerte öntudata és emlékei nagy részét, de a képességei még számos eljövendő napon át tökéletlenek lesznek. Menjetek el a kunyhóba, amely nyugatra van a barlangtól, amelyben a kelyhet találtátok; ott meglelitek Pugot.
– Hogyan jutunk haza? – kérdezte Owyn.
– Van egy út, amely most nyitva áll; ez az út a hegyek között egy bizonyos helyre vezet, üregekbe, amelyek átvezetnek egy olyan barlangba, ahol valaha egy valheru lakott. Vigyétek el Pugot a kunyhóból, és északra találni fogtuk egy bejáratot a hegyek között; ott majd találtok egy varázstárgyat, amely segít hazatérnetek. Használd a kelyhet, hogy megtanítsd Pugot arra, amit tudsz, aztán vidd magaddal, hogy megőrizd. – Owyn hirtelen tudta, hogy hogyan kell használni a kelyhet. – Aztán keressétek meg a lányát! A hegyek közelében van, egy olyan helyen, ahol a panath-tiandnok őrzik, akik úgy gondolják, hogy ő egy Alma-Lodakától érkezett jel. Szabadítsátok ki a lányt, és térjetek vissza a saját világotokra! De ne késlekedjetek, mivel csak korlátozott ideig tudom nyitva tartani a világotokba vezető kaput! A hatalmam már nem akkora, mint amekkora valamikor volt.
Most menjetek!
– Köszönöm – mondta Owyn, és intett Gorath-nak, hogy kövesse.
– Most hova? – kérdezte a sötét tünde.
Visszamutatva arra, amerről jöttek, Owyn azt felelte:
– Onnan, ahol ezt a kelyhet találtuk, nyugat felé fordulunk, és ott majd megleljük Pugot. És amikor ő kiszabadul, akkor megtaláljuk a hazafelé vezető utat.
– Akkor siessünk! – mondta Gorath. – Belefáradtam ebbe a nyers és sivár világba.
Owyn mélyen egyetértett.

 

Amikor a kürtök felzendültek, James felrohant a lépcsőn a várfalra. Dobok dübörögtek a falak előtt, és James még fenn sem volt a védfalon, amikor hallotta, ahogy az íjpuskákból és rövid íjakból kiröppennek a nyílvesszők. Locklear ordított:
– Az északi oldalról jönnek!
James bólintott, majd kelet felé nézett, és látta, hogy hatalmas ostromgépeket görgetnek fel az úton. Átszaladt az északi falra, és manókat látott, akik a falak alatt a lejtős hegyoldalon másztak fölfelé, és mindegyikük egy tekercs kötelet és akasztóhorgokat cipelt. Alig voltak kisebbek, mint egy ember, és James úgy gondolta, szinte komikus a megjelenésük, már ha éppen nem próbálják megölni az embert. Erős, kiálló szemöldökereszük felett fekete hajuk valóságos boglyát képezett. A bőrük kékes árnyalatú volt, olyan, mintha egy világos bőrű ember egy kicsit összefestékezte volna magát, és fekete pupillájukat sárga írisz keretezte. Kis, kerek pajzs volt a karjukra szíjazva, a derekukon rövidkard lógott.
A védők nyílzáport zúdítottak a manókra, és a lények mozgása szakaszossá vált. Néhány lépésnyit előremásztak, aztán a kicsi pajzsot a fejük fölé emelték, majd amikor egy nyílvessző a pajzsnak csapódott, újabb néhány lábnyit előrekúsztak.
– Hozzatok köveket! – kiabált James.
Azonnal jöttek a katonák, akik fakerekű, nagy kövekkel megtöltött, sekély kocsikat húztak maguk után. A kövek mérete a férfiököl nagyságútól a hatalmas dinnye méretűig terjedt. A katonák rudakat dugtak a kocsik alá, és megemelték, míg egy társuk a kocsi oldalához kötözött erős kötéllel irányította annak dőlését.
A kocsi tartalma átbukott a falon, kőzáporral borította el a manókat, és hatékonyan megtisztította tőlük a sziklafelszínt. A lentről felhallatszó sikolyok megmutatták, hogy a védők válasza hatékony volt.
– Ez elterelő hadművelet – jegyezte meg James. – Locky, ellenőrizd a másik két falat, én felmegyek a kaputoronyba.
Locklear elsietett, és James végigszaladt a mellvéden a kaputorony felé. Tudta, hogy ez hosszú ostrom lesz, és nem számíthatnak irgalomra. Bárcsak visszavonulásra tudnánk kényszeríteni őket, fohászkodott csöndesen, miközben a kapu felé sietett.

 

Gorath óvatosan közelítette meg a kunyhót. Útközben három panath-tiandn támadta meg őket, és Owyn már kimerítette a kristálybotot. A csatában így csak annyit tehetett, hogy a botját bunkóként használva sakkban tartotta az egyiket, míg Gorath megölte a másik kettőt, majd az utolsóval is végzett.
Gorath fájdalmas fintorral visszarántotta a kardját.
– Mi történt?
– Az ajtót valami lezárja. Amikor megérintettem a kardommal, éreztem, hogy fájdalom fut végig a karomon.
Owyn egy pillanatig töprengett, majd elővette az övén függő tarsolyból Rlynn Skrr kelyhét, és próbaképpen az ajtóhoz érintette. Érezte, amint erő árad a kehelybe, és látta, hogy az egy pillanatra felsziporkázik, mintha megvilágította volna valami, majd semmi nem történt. Félrehúzta a függönyt, és belépett.
Pug ott ült a szoba közepén, és zavarodottnak tűnt. Hunyorgott a fényben, és azt kérdezte:
– Tomas? – Megpróbált a kristálybotjára támaszkodva felemelkedni – a bot Owyn botjának ikertestvére volt –, de egy erőtlen próbálkozás után visszaült.
– Nem – mondta Owyn, aki közben Gorath-szal az oldalán belépett. – Tomas megsebesült egy Elvandar elleni támadás során. Most lábadozik egy mérgezett nyílvessző okozta sebből. Mi jöttünk helyette.
– Kik vagytok? – kérdezte Pug. Majd a szeme összeszűkült. – Várj, rád emlékszem. Te vagy az a fiú, aki néhány hónappal ezelőtt Locklear apróddal Krondorba jött.
– Igen. És Gorath-ra emlékszel?
Pug bólintott.
– A mordel, akinek az elméjében a lányom megpróbált olvasni. – A szeme hirtelen kitágult. – Gamina! Meg kell találnom a lányomat!
– Mi tudjuk, hol van – mondta Owyn. Hangját lehalkítva hozzátette: – Többé-kevésbé.
Pug zavarodottnak tűnt.
– Gyenge vagyok, de az emlékeim lassan visszatérnek. – Ránézett a jobb kezére, amelyen Owyn már korábban észrevett egy csúf, régi sebhelyet, amely végighúzódott a tenyerén. – De a varázserőm elszállt, és a tudásomból szinte semmire nem emlékszem. – Rápillantott Owynra és Gorath-ra. – Azt állítjátok, hogy Tomas helyett jöttetek, de hogyan bizonyosodhatnék meg arról, hogy nem az ellenségeink nevében cselekedtek?
Gorath haragra lobbant.
– Csalárdsággal vádolsz minket? Azt gondolod, kémek vagyunk?
– Csak azt tudom, hogy te voltál Makala első eszköze.
– Makala? – Owyn zavartan nézett. – A tsurani mágus?
– Ez az ő terve volt – mondta Pug. – Nem azt mondom, hogy Gorath önkéntes eszköz volt, de legalább annyira része volt Makala tervének, mint Delekhan.
– Delekhan is ennek a Makalának az eszköze? – kérdezte Gorath.
– Azt hiszem. Amikor először hoztál hírt arról, hogy Delekhan Sar-Sargoth-nál felemelte Murmandamus hadilobogóját, aggódni kezdtem. Mivel saját szememmel láttam Murmandamus holttestét, tudtam, hogy ő már nem él. De azt lehetségesnek tartottam, hogy a pantathiánusok a felelősek, ők indították el a szóbeszédet arról, hogy Murmandamus még él, azért, hogy ezt felhasználva ismét összehívják a mordeleket, és megpróbálják megszerezni Sethanont.
– Felhasználtam a képességeimet, hogy összegyűjtsek minden lehetséges információt, ahogy a herceg ügynökei is, és erőfeszítéseinknek hála, rájöttünk, hogy a pantathiánusok és Delekhan között semmiféle kapcsolat nincs. Azután úgy véltem, hogy Delekhan egy közönséges hadúr, aki csak állítja, hogy Murmandamust akarja kiszabadítani, valójában saját maga számára igyekszik megszerezni a hatalmat.
Pug gyengének tűnt, így Owyn azt mondta:
– Van vizünk és némi ennivalónk. – Vízzel kínálta Pugot, aki hosszasan ivott.
Az idősebb varázsló az ételt azonban félrehessegette.
– Később. Valami, amit Gorath mondott, amikor a lányommal beszélt, szünet nélkül gyötört, és most már rájöttem, hogy akkor ott volt előttem a nyilvánvaló összekötő kapocs, csak nem volt elég eszem, hogy észrevegyem.
– Mi volt az ? – érdeklődött Gorath.
– Azt mondtad, hogy Delekhan Murmandamus sisakját mutatta föl bizonyítékképpen, hogy a mordel vezér még él.
– Igen, a sárkánysisakot. Fekete sisak, a fej két oldalán leengedett szárnyakkal.
– De azt a sisakot én utoljára akkor láttam, amikor a sethanoni vár alatt egy sziklába faragott ősi teremben feküdt – mondta Pug. – Delekhan egyetlen általam ismert módon sem érhette el azt a helyet, ahol a sisak volt. Valaki másnak kellett elhoznia, és eljuttatnia hozzá. Csak négy olyan ember van, akiről el tudom képzelni, hogy elég hatalommal rendelkezik ahhoz, hogy rátaláljon arra a teremre, és képes legyen odajutni: Fekete Macros, jómagam, Elgohar a Gyülekezetből és Makala. Macros eltűnt, mikor a Résháború véget ért; Elgohar jó szolgálatot tesz nekem, és igen sok a dolga Csillagdokkban a diákokkal; így csak egyvalaki maradt.
– Makala – mondta Owyn. – De miért csinálja? Úgy értem, ez megmagyarázza ennek a rejtélynek egy részét, azt, ami annyira zavarta James apródot; hogy milyen szerepet játszanak a tsuranik ebben az egészben...
– Ez az, ami engem is aggasztott – mondta Pug. Végre sikerült felállnia, bár egy kicsit remegett. – Amikor látszólag semmi kézzelfogható előny nem származik egy üzletből, akkor azt kell feltételeznünk, hogy valami kézzelfoghatatlan cserél gazdát.
– Információ – mondta Gorath.
– És szolgálat – tette hozzá Pug. – Abban most már biztos vagyok, hogy a Hatok, akikről beszéltél, azok Makala irányítása alatt álló tsurani Nagy Emberek. Ennyit maga is beismert.
Owyn megkérdezte:
– De miért hajszolja bele Makala Delekhant a Királysággal vívott háborúba? Bosszúból a Résháború miatt?
Pug egy pillanatig hallgatott, amíg megfogalmazta a választ.
– Amit most mondok nektek, az nemcsak a Királyság, de Midkemia néhány legéletbevágóbb ügyét érinti. Amikor a sethanoni csata a leghevesebben fellángolt, tsurani katonák jöttek a segítségünkre, valamint két barátom a kelewani Gyülekezetből, Hochopepa és Shimone. Nyilvánvaló, hogy a tsuranikra általában oly jellemző tartózkodás ellenére a csata végső eseményeiről szóló pletykák eljutottak bizonyos fülekbe Kelewanon.
Pug vett egy nagy levegőt, mintha a történet elmondása akkora erőt igényelne, amekkorát ő még nem tudott összeszedni.
– Sethanon városa alatt mélyen eltemetve van egy ősi terem. – Egyik kezével körbefogta a másik összeszorított öklét, hogy mutassa is, amit mond. – De az tulajdonképp két terem egyetlen helyen, ám az egyik más időben létezik, mint a másik.
Owyn szeme elkerekedett.
– Az egyik elmozdult az időben? Még az is csak a leghatalmasabb varázslóknak jutna az eszébe, hogy elérjék!
Pug bólintott.
– Az első terem, amely a mi időnkben létezik az, ahol Murmandamus meghalt, és Makala ott találhatta a sisakot, amelyet Delekhannak adott. A valódi célja azonban a másik terem, amely mindig néhány másodperccel előrébb jár az időben. Abban egy mérhetetlen hatalmú varázstárgy van, egy olyan dolog, mely annyira veszélyes, hogy Midkemia világán minden életet elpusztíthatna. Egy halandó akár az örökkévalóságig is ott ácsoroghatna a teremben, és soha nem „érhetné utol” azokat a tárgyakat, amelyek előrébb járnak az időben. Mindig néhány másodperccel később lenne ott, így még csak meg sem pillanthatná a varázstárgyat. És erről szól ez az egész háború; a háború, amely csak egy óriási elterelő hadművelet. A célja az, hogy lehetővé tegye Makalának, hogy belekezdhessen a varázslatába, amellyel elmozdíthatja az időt, és így bejuthat abba a terembe.
– De mi szükség erre? – kérdezte Gorath. – Miért kell ezreket a szükségtelen halálba küldeni ahhoz, hogy elérjük a második termet, ha az ugyanazon a helyen van, ahol az első? Ha Makala olyan hatalmas tudású varázsló, akkor miért nem használja a képességeit, és miért nem csúszik egyszerűen titokban át ebbe a másik időbe?
– Én majdnem tíz évig tanulmányoztam ezt a tárgyat – felelte Pug –, és még éppen csak, hogy elkezdtem halványan megérteni a természetét és a célját. Rossz kezekben az Életkristály olyan mértékű pusztításhoz vezethet, amilyet még a legszörnyűbb rémálmainkban sem láttunk. Mivel életbevágóan fontos, hogy senki ne jusson el ehhez a varázstárgyhoz, felállítottam néhány kiegészítő védelmet is körülötte. Ahogy már mondtam, a tárgy el van mozdítva az időben; ez a valheruk varázslata volt, de én érintetlenül hagytam.
– És – folytatta Pug – a hatalmas teremben egy ősi sárkány is rejtőzik, egy különleges képességű őrző orákulum. Még az én hatalmamat is komolyan próbára tenné, ha le kellene győznöm azt a csodálatos teremtményt. Ráadásul, ha bármilyen hatalom fenyegetné a sárkányt, ő üzenne a királynak, aki egy különleges helyőrséget telepített Sethanon közelébe. A katonák a Sötét-erdőben állomásoznak, pont az ilyen fenyegetések esetére. Biztos vagyok benne, hogy Makala hírszerzői közül valaki felfedezte a sereget, és azt hiszem, ő arra akarja felhasználni Delekhan hadseregét, hogy az megtámadja a helyőrséget. Ha ez sikerül neki, akkor úgy juthat be az alsó terembe, hogy egyetlen királyságbeli katona sem siet a sárkány segítségére. Ráadásul, ha le is győzik a sárkányt, Makalának és a szövetségeseinek még akkor is igen sok dolga lesz, hogy eljussanak az időben elmozdított teremhez. Nem is remélhetik, hagy képesek rá, ha közben a Királyság katonái támadják őket. A sárkány legyőzése után még jó néhány órányi előkészületre van szükségük.
– A sárkány! – kiáltott fel Owyn. – Ő az, akivel Malak Keresztjénél beszéltem!
– Igen – mondta Pug. – Az öreg szobor arra szolgál, hogy kapcsolatba lehessen lépni az orákulummal, illetve hogy bárki, aki őt keresi, tévútra jusson. Amikor vele beszéltél, az elméd Sethanonban volt.
Owyn Gorath-ra nézett.
– Akkor ezért mondta, hogy te kritikus szerepet játszol ebben az egészben. – Pugra nézve így szólt: – És ez Delekhan tervét is megmagyarázza! Arutha herceg azért küldött minket a keresésedre, mert attól tart, hogy Delekhan mágiát fog alkalmazni a Magosvár elleni csatában. James úgy gondolja, ha egyszer átjutottak Magosváron, akkor Delekhan seregei a folyón fognak lehajózni Romney-ba, majd a szárazföldön vonulnak Sethanonhoz. Meg tudod állítani őket?
– Jelenlegi állapotomban nem – mondta Pug. – Még most is, miközben beszélünk, folyamatosan jönnek vissza az emlékeim, és a fizikai erőm is némileg visszatért, de attól félek, még eltart egy darabig, mire a teljes hatalmam helyreáll. Elvakult igyekezetemben, amellyel meg akartam találni a lányomat, felhasználtam egy varázstárgyat, amely tudással kecsegtetett. De sokkal jobb lett volna, ha nem teszem.
Owyn bólintott. Belenyúlt a tarsolyába, és ismét elővette Rlynn Skrr kelyhét. Pug elé tartotta.
– A lény, aki Dhatsavannak nevezi magát, azt mondta, hogy ez, ami megfosztott a képességeidtől, vissza is adhatja azokat, de ebben segítenem kell.
Pug kinyújtotta a kezét, és próbaképpen megérintette a kelyhet, amelyet Owyn tartott. Owyn bizsergést érzett az ujjaiban. Képek, érzések, ismeretlen emlékek, a hatalom tudata; mindez elárasztotta az elméjét. Pug lágyan megszólalt:
– Ez kockázatos, Owyn, és az elkövetkezendő napokban talán rájössz majd, hogy olyan terhet vettél magadra, amilyenre nem is számítottál. De pillanatnyilag ez óriási segítséget jelent nekem.
Ezután Pug és Owyn elsüllyedtek a sötétségben.

 

Owyn és Pug ugyanabban a pillanatban ébredtek, mintha mély transzból eszméltek volna, és azt látták, hogy Gorath mellettük ül.
– Kezdtem attól félni, hogy már soha nem ébredtek föl – mondta a mordel, és mindkettőjüknek segített felülni.
– Mennyi ideig voltunk távol? – kérdezte Owyn.
– Két napig – felelte Gorath. – Transzban voltatok, és amikor ételt vagy italt raktam az ajkatokhoz, akkor ettetek és ittatok, de máskülönben mozdulatlanul ültetek, és a kelyhet fogtátok.
Owyn pislogott, képek és ötletek kavarogtak a fejében. Ha a kunyhóban valamilyen tárgyra fókuszált, vagy ha valamilyen témára koncentrált, elhalványultak, de ha megpróbált ellazulni, a gondolattöredékek újra forogni kezdtek az agyában. Owyn felállt, és megszédült.
Pug is felállt, és megfogta a kristálybotot. Ránézett a kezére, és egy lángocska lobbant fel a tenyerén.
– Érdekes. Ezt ezelőtt soha nem tudtam megcsinálni.
– Ezt a trükköt egy Patrus nevű varázslótól tanultam – mondta Owyn.
Pug megjegyezte:
– Úgy látszik, számomra új képességekkel rendelkezem, míg azokat, amelyeket ismernem kellene, képtelen vagyok megragadni.
– Nekem meg új és idegen képek kavarognak a fejemben, és én sem tudom megragadni őket.
– Idővel talán számos dolog megvilágosodik előtted, és ha segítségre van szükséged ahhoz, hogy megértsd őket, gyere hozzám – mondta Pug.
Owyn ránézett Pug botjára, és megjegyezte:
– Az enyém, úgy tűnik, elvesztette a mágikus képességeit.
Pug megnyugtatta:
– Akkor találnunk kell neked még néhányat azokból a kristályokból, amelyek itt a mágia esszenciáját jelentik, azt, amit néhányan manának neveznek.
– Én azt hittem, a bot volt a mana.
– Nem. Gyere és megmutatom. – Kivezette őket a kunyhóból, és körbenézett az idegen tájon. A legtöbb növény rostos és durva volt, ám a terméseik úgy néztek ki, mint valami megfagyott kristály. – Az ott – mutatott előre Pug. Egy egyszerű növény tenyészett a többi között, azonban ez arany színben pompázott, míg a többi bíbor vagy kék színű volt – Ez valójában nem növény – mondta Pug. – Érintsd meg a botoddal.
Owyn így tett, mire egy kis villanást látott, és a növény eltűnt. Érezte az erő pendülését a botjában.
– Miközben megyünk, keresd az aranyszínű növényeket – mondta Pug. – De most keressük meg a lányomat, és menjünk haza.
– Hacsak nincs máris túl késő – jegyezte meg Gorath.
– Dhatsavannak tudnia kellett, meddig fog ez tartani – mondta Owyn. – Ha már azelőtt el kellett volna indulnunk, mielőtt ezt a képességcserét megcsináljuk, biztosan figyelmeztetett volna.
Gorath bólintott.
– Reménykedjünk, hogy így van.
Owyn előremutatott.
– Azt mondta, hogy innen egyenesen észak felé tartva találunk egy területet, amelyet a valheruk használtak, amikor ezen a világon harcoltak. Annak közelében megtaláljuk a lányodat. Azt is mondta, hogy a panath-tiandnok szentnek tekintik, és nem bántják őt.
– Hála az isteneknek, ha ez igaz – mondta Pug, és a megkönnyebbülés jól láthatóan kiült az arcára. – Menjünk!
Egész nap észak felé gyalogoltak, és csak egyszer álltak meg, hogy igyanak és pihenjenek egy keveset. Owyn sok arany növénnyel találkozott, mindegyiket megérintette a botjával, amely így feltöltődött mágiával.
Ahogy az alkony közeledett, észak felől egy különös, halk hang ütötte meg a fülüket. Amikor közelebb értek, a hang erősebbé vált. Hamarosan eljutottak egy dombtetőre, ahol féltucat kígyólényt láttak, akik egy körben álltak, míg egy másik tucatnyi mögöttük sorakozott, és mindegyikük egy hatalmas kunyhó felé hajlongott. A kunyhót kívülről festett mágikus szimbólumok borították.
Gorath megjegyezte:
– Ez nehéz lesz, különösen az a kettő ott a két végén, akiknek olyan botjuk van, mint nektek.
– Egy Nago nevű mordel varázsló egyszer megpróbált megdermeszteni egy varázslattal. Azt egyszer már én is használtam – mondta Owyn.
Pug lehunyta a szemét, és azt mondta:
– Tudom, melyikre gondolsz. A varázsbéklyó, amely sebesülést is okoz. Én... azt hiszem, el tudom varázsolni.
– Ha mozdulatlanná tudjuk dermeszteni azt a kettőt, akkor küldj egy tűzlabdát a többiekre – mondta Owyn. – Az talán elég nagy riadalmat okoz, hogy mi bejuthassunk, és megkeressük a lányodat.
Megegyeztek a támadási tervben, és amikor Gorath jelt adott, Pug és Owyn felállt, és kristálybotjukat erősen szorítva elmondták a varázslatot. Az keresztülszáguldott a nyílt mezőn, és eltalálta a két idegen varázshasználót. Mindkettőt megragadták a mágikus erők; egy helyben megdermesztették őket, ráadásul iszonyú fájdalmat is okozott, ahogy az energiaszikrák pattogtak rajtuk az egyre halványuló alkonyi fényben.
A többi panath-tiandn bódultan állt a rémülettől, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk. Ez elég időt adott Pugnak és Owynnak, hogy a tűzlabdát a gyíkszerű lények sűrűjébe hajítsák. Számos gyíkember felsikoltott és elrohant, lángoló köntösük lobogott körülöttük. A többiek arra fordultak, ahonnan a támadás jött, ám Gorath már köztük is volt.
Owyn vakságot okozó varázslatát használta, hogy megállítsa az egyiküket, míg Pug ismét elvarázsolta a gonosz bíborszínű energianyilat, amely mozdulatlanná dermesztette az áldozatát.
Gorath levágta az első panath-tiandnt, aki szembeszállt vele, majd amikor egy másik rácsapott a kardjával, megpördült. Hárította a csapást, visszatáncolt, és felkészült a következő támadásra.
Két gyíkember megfordult, és elmenekült, és Pug és Owyn kristálybotjával lesújtott két másikra. A botok meglepően jó fütykösnek bizonyultak, és nem törtek szilánkokra az erőteljes ütések hatására. Rövid időn belül a gyíkemberek mindegyike vagy halott volt, vagy elmenekült.
Pug odarohant a kunyhóhoz, és félretolta a különös szövésű kárpitajtót. A kunyhó közepén egy szobor állt, amely durván egy nőt formázott, de ősi volt, és minden részletet nélkülözött.
– Hol van Gamina? – kérdezte Pug fennhangon.
– Talán az ősi valheru erődben? – vetette fel Owyn, miközben benézett a sátorba.
Gorath belépett, és azt mondta:
– Ezt a helyet is sűrűn betölti a jelenlétük.
Pug körbenézett, hogy találjon valamit, bármit, ami esetleg utal arra, hol van a lánya.
Gorath elvett egy poros batyut a sarokból, amelyet nyilvánvalóan nagyon hosszú ideje senki nem mozdított meg. A rongyos takarók alatt egy bíbor és arany szegélyű hófehér páncélt talált. Gorath azonnal ledobta, mintha égetett volna.
– Valheru! – kiáltott fel.
Pug megérintette, és azt mondta:
– Igen, ez nagyon hasonlít ahhoz a páncélhoz, amelyet Tomas visel.
Owyn megkérdezte:
– Veszélyes?
Pug végigfuttatta rajta a kezét, és egy pillanat múlva azt felelte:
– Nem, nem lakozik benne a valheru lelke. Azt hiszem, az kizárólag Tomas páncéljának jellemzője. – Gorath-nak azt mondta: – Mindazonáltal ez is megdöbbentően szilárd, és szinte áthatolhatatlan. Miért nem veszed fel?
Gorath határozottan megrázta a fejét.
– Nem. Nem vágyom arra, hogy népem korábbi urainak ereklyéit viseljem. Az ezekért a díszes holmikért érzett vágy az egyik legfontosabb oka annak, hogy olyan sok rokonom a Sötét Ösvényre lépett. Leginkább ez a sóvárgás az, amely miatt népem belesüppedt a barbárságba, míg eledhel rokonaink olyan megbecsülést vívtak ki maguknak, melyet a társaim még elképzelni sem tudnak.
Ez volt a legszenvedélyesebb nyilatkozat, amelyet Owyn a sötét tündétől hallott, mióta először találkoztak.
Pug talált egy ősréginek tűnő tekercset, és kicsavarta.
– Nézd ezt meg, Owyn!
A fiatal varázsló odaállt Pug mögé, és a válla fölött olvasni kezdte.
– Mi ez?
– Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, ez az a varázslat, amelyről Dhatsavan beszélt neked, az, amelyik kiszívja az erőt Rlynn Skrr teremtményeiből.
Owyn tovább olvasta, és azt mondta:
– Furcsán... érzem magam.
– Pislogj, és nézz másfelé! – javasolta Pug.
Owyn így tett, és érezte, hogy a bódultság elmúlik.
– Mi volt ez?
– Néhány varázslat foglyul ejti a szemet, és arra kényszeríti, hogy kövesse a sorokat, amíg azok bele nem égnek az agyadba. Hadd tanulmányozzam ezt egy kicsit, mielőtt megpróbálod memorizálni.
Gorath közbeszólt:
– Jobb lenne, ha keresnénk valami más helyet a tanulmányozáshoz. Azok a kígyóemberek hamarosan visszajönnek.
Pug feltekerte a pergament, és körbenézett a kunyhóban. Volt ott néhány más tárgy is. Azonban Pugnak nem volt ideje, hogy megvizsgálja őket, mivel Gorath azt mondta:
– Késő. Már jönnek. – A sátor hátsó részébe szaladt, és egy hosszú hasítékot vágott a lapjába. – Erre!
Pug, Owyn és Gorath gyorsan kilépett a sátor hátulján, és futva elindultak egy poros ösvényen, amely a dombok közé vezetett.
Addig rohantak, amíg egy barlangbejáratra nem leltek. Owyn felvillantotta fényvarázslatát, és így szólt:
– Itt le! – Mélyen a barlang belsejébe vezette őket, majd elrejtőztek egy kanyar mögött, és figyeltek, hogy hallják-e az üldözés zajait.
Egy idő után a csönd meggyőzte őket arról, hogy a panath-tiandnok nem eredtek a nyomukba. Leültek a barlangban, és Pug megjegyezte:
– Nos, amíg itt ülünk, tartsd úgy a kezedet, hogy el tudjam ezt olvasni.
Owyn úgy tett, ahogy kérte, és Pug hosszú időn keresztül tanulmányozta a tekercset. A percek teltek, de Owyn szilárdan tartotta a fényt, amíg Pug olvasott.
Gorath unatkozni kezdett, és elsétált a barlang szájához, majd kiment, és lesétált pár lépésnyit az ösvényen, hogy megnézze, van-e jele üldözésnek. Amikor visszatért a barlangba, azt látta, hogy most Owyn és Pug együtt vesztek bele a tekercs tanulmányozásába.
Tudta, hogy semmi mást nem tehet, mint hogy vár, így elindult, hogy messzebb is felderítse az ösvényt. Felküzdötte magát egy kisebb csapásra, és egy magaslat után látta, hogy az ösvény megváltozik: a kövek kisebbek lettek, úgy tűnt, mintha valamikor ez egy kőburkolatú út lett volna.
Éjszakai látásával, amely sokkal élesebb volt, mint bármely emberé, minden nehézség nélkül mozgott az éjszaka homályában, amelyet csak az idegen csillagok világítottak meg. Sietősen lépkedett, érezte, hogy közeledik valamihez, amit átitat az ősi mágia.
Megmászott egy újabb emelkedőt, és egy hosszú ösvényre tekintett le, amely egy hatalmas barlangnyíláshoz vezetett. A hegy oldalába faragva két hatalmas sárkány állt őrt a bejárat mellett. Gorath megtorpant, vívódott, hogy visszamenjen, és idehozza a társait, vagy engedjen a vágyának, és menjen tovább. Egy hosszú pillanatig tartó belső harc után továbbindult, és szapora léptekkel belépett a sötét barlangba.

 

James csak állt, karja és mellkasa úszott a vérben. A manók és mordelek ostromlétrákat használva hatszor fenyegettek azzal, hogy beveszik a falakat, és a hatból három alkalommal személyesen is ott volt, amikor visszaverték a támadást. Locklear odaszaladt hozzá, majdnem összeesett mentében, és azt mondta:
– Nem úgy tűnik, mintha visszavonulnának éjszakára! Folyamatosan jönnek!
– Mi a helyzet?
– Azt az első ostromtornyot, amelyet a hajítógéppel megállítottunk, eltakarították az útból, és most két másikat tolnak felfelé.
A féltucatnyi ostromtoronyból, amelyet északon építettek, az északi falon álló kőhajító ágyúk hármat elpusztítottak. Sajnos minden sziklát elhasználtak, ami elég nagy volt ahhoz, hogy kárt tegyen a tornyokban, és még mindig volt belőlük kettő, amelyek most megjelentek az útkanyarban, és a nyugati kapu irányába görögtek. A három maradékból az elsőt a kaputorony fölött álló két hatalmas hajítógép zúzta szét.
– A hajítógépek?
– Még nem sikerült őket megjavítani. Az egyiket teljesen szét kell szedni, és újra összerakni, de a másik helyreállításához is több idő kell, mint amennyivel rendelkezünk. Azon gondolkoztam, hogyha hagynánk őket elég közel jutni, és aztán megszórnánk gyújtónyilakkal, akkor talán lángra kapnának, még mielőtt elérik a falakat.
James kétkedőnek tűnt.
– Nem hagyhatták figyelmen kívül...
– Hé! – kiáltotta Patrus, és odasietett hozzájuk. – Helyzet van!
James megrázta a fejét, hogy kitisztuljon.
– Tessék?
– Nem látjátok azokat az átkozott, hatalmas tornyokat, amelyek errefelé gördülnek?
James minden humorát elvesztve kinyújtotta egyik vértől csöpögő kezét, és azt mondta:
– El voltam foglalva.
– Ó – mondta az öreg varázsló. – Nos, itt van ez a két átkozott, hatalmas torony, amely felénk gördül.
– Épp azt vitattuk meg, hogyan gyújthatnánk fel őket – közölte Locklear.
– Én azt mondtam, hogy nem tudom elhinni, hogy Delekhan hadvezérei nem gondoltak a tornyok tűz elleni védelmére.
– Nem tudom – jegyezte meg Patrus. – Miért nem derítjük ki?
Ellépett mellettük, és a fal mellett leengedte a botját, pont amikor egy ostromlétra a köveknek csapódott. Két kimerült katona villás végű rudakkal visszalökte, és egy alulról felhangzó sikoly jelezte, hogy egy manó lezuhant. Patrus tudomást sem vett a parittyákból felé zúduló kőzáporról, pedig a kövek sűrűn kopogtak körülötte a falakon.
– Még jó, hogy olyan rosszul koordinálják az erőfeszítéseiket – jegyezte meg Locklear. – Ha azok a kövek egy pillanattal korábban jönnek, és távoltartják a mi embereinket, azok a manók már a falakon lennének.
– Adjunk hálát az apró szívességekért – mondta James.
Patrus a botját a két torony közül a közelebbi felé emelte, és kimondott egy rövid szót. Egy apró tűzgolyó repült ki a botjából, és Locklear felkiáltott:
– Ez az a tűzlabda trükk, amelyet az úton használt, amikor találkoztunk vele!
James odafordult, és látta, amint egy harmadik és negyedik tűzgolyó az építménybe csapódik, és hallotta az abban rejtőző mordelek és manók kiáltozását. Két találat lángra lobbantotta a fát.
Patrus elfordult, és megcélozta a második tornyot. Az első tűzgolyóval nem találta el, de pontosított a célzásán, és háromszor telibe talált. Sikerült újabb féltucatnyi tűzlabdát dobnia mindkét toronyra, és hamarosan mindkettő lángokban állt. Amikor a távolban felhangzott egy trombita, a falakon a kimerült védők ujjongásban törtek ki.
James lerogyott a mellvédre.
– Visszavonulót fújnak – mondta, és elképzelhetetlenül fáradt volt. – Kitartottunk.
Locklear is leroskadt a mellette levő kőre, és a falról hallgatták a visszavonulót és a védők ujjongását.
– Micsoda nap!
Patrus letérdelt, és azt mondta:
– Nos, jól elnáspángoltuk őket, fiúk. – A virgonc vén varázsló hozzátette: – De ne helyezzétek magatokat túlságosan kényelembe. Reggelig még sok tennivalónk akad.
A csatától félig elkábulva James megkérdezte:
– Miért, mi lesz reggel?
Olyan hangon, ami miatt James késztetést érzett, hogy megfojtsa az öregembert, Patrus azt felelte:
– Mi lenne, hát újra támadnak!
James talpra küzdötte magát, és egy szót sem szólt, tudta, hogy az öregembernek igaza van. Lenyújtotta a kezét. Locklear érte nyúlt, megragadta, és felhúzta magát, miközben úgy nyögött, mintha négyszer idősebb lenne, mint amilyen valójában volt.
Csöndben elindultak vissza a várba, hogy megkezdjék a túlélők eligazítását a következő támadásra, s közben mögöttük a két ostromtorony úgy lángolt az éjszakában, mint valami örömtűz.

 

Pug és Owyn pislogva tért vissza az ittbe és a mostba.
– Mi történt? – kérdezte Owyn.
– Majdnem egy teljes napig tanulmányoztátok azt a tekercset – felelte Gorath.
– Ez egy idegen varázslat – mondta Pug. – Nagyon hatalmas, de most már beleégett az agyamba.
– Az enyémbe is – mondta Owyn. Eddig Pug fölé hajolva kuporgott, most felegyenesedett. – Ez a varázslat arra szolgál, hogy kiszívja az energiát azokból a teremtményekből, amelyekről Dhatsavan beszélt: Rlynn Skrr elementáljaiból.
Pug felállt.
– Mennyi az idő?
– Már majdnem hajnalodik. – Gorath kifelé mutatott a barlangból. – Némileg felderítettem a környéket.
– Mit találtál? – kérdezte Pug.
– A valheruk helyét, amelyről beszéltél. Azt hiszem, a lányod esetleg ott van. Nagyon úgy néz ki, mint egy templom.
Pug egy percet sem várt, kiszaladt a barlangbejáraton.
– Merre?
Gorath követte, majd átvette a vezetést, és megmutatta az utat a másik barlangnyíláshoz, amelynek mindkét oldalába sárkányokat faragtak.
– Kicsivel beljebb lépcsők vezetnek le egy nagy csarnokba. Hangokat hallottam, mintha szél fújt volna bentről, és elöntött az ősi félelem valamitől, amit nem tudok megnevezni. Úgy véltem, az a legjobb, ha megvárlak titeket, mielőtt mélyebbre merészkedek.
– Bölcs dolog volt – mondta Pug. – Azt hiszem, nagyon bölcs dolog volt.
Pug, Owyn és Gorath beléptek, végigmentek a kőfolyosón, majd le a Gorath által említett lépcsőn. A lépcső aljánál beléptek egy hatalmas csarnokba. Valaha egész seregnyi imádkozó is elférhetett itt, ám jelen pillanatban a terem üresen tátongott. A távolabbi végében két kőajtó nyílt. Ahogy Gorath beszámolt róla, bűzös szellő lengedezett a csarnokban, és mindhármukat szörnyű rettegéssel töltötte el. Az ajtóhoz érve Gorath kísérletképpen meglökte az egyik ajtószárnyat. Nagy volt, és súlyos, azonban mesterien kiegyensúlyozták, így amikor a mordel megnyomta, lassan, de könnyedén kitárult.
Amikor már elég szélesre nyílt, Gorath elengedte az ajtót, és keresztülcsusszant. Owyn és Pug követte. A következő terem közepén egy emelvényen ragyogó kék kristály emelkedett, amelyet egy felülről beszűrődő fénysugár világított meg. A kristály közepén egy fiatal lány alakja függött, világos haja úgy örvénylett feje körül, mint egy fehér felhő.
– Gamina! – kiáltotta Pug.
Ekkor a kő két oldalán két alak tűnt elő a homályból, egy-egy a terem mindkét oldalából. Tíz láb magasak voltak, a színük, mint egy szürke halotti lepelé, és a szemük jégkék fényben izzott. A vonásaik bizonytalanok voltak, szétfolytak és változtak, azonban a lények teste erőteljesnek tűnt, és hatalmas szárnyaikat széttárták.
Gorath megtorpant, és Pug felkiáltott:
– Owyn, a varázslatot!
Mindkét varázsló lehunyta a szemét, és egy röpke pillanatig Gorath csak állt, bizonytalan volt, mit kellene tennie. Majd lesújtott a kardjával, megpróbálta kettészelni az egyik lényt, aki Pug felé indult. A kardja azonban úgy keresztülsuhant a teremtményen, mintha csak a levegőt hasította volna. Csak a penge enyhe lassulása és a karján végigfutó zsibbasztó hideg jelezte, hogy eltalálta az ellenfelét. Majd a lény előrecsapott, és egy ütéssel, amely olyan erős volt, mint egy tornádó, átröpítette Gorath-t a csarnokon.
Ekkor a szivárvány minden színében sziporkázó fényszikrák pattantak le Owyn és Pug kezéről, és minden szikra a két lény valamelyikébe csapódott. A teremtmények azonnal megálltak, mintha mozdulatlanná dermedtek volna. A színek átfutottak a lények testén, majd a padlóba csapódtak; színek ezernyi apró szikrája, egyik a másik után. Úgy tűnt, minden szín magával viszi a lény egy aprócska részét, és a varázslók előtt a két elementál lassan elhalványodott, míg végül csupán a szél fakó visszhangja maradt a teremben.
Gorath feltápászkodott, és lerázta magáról az imént elszenvedett csapás hatásait.
Pug ismét felkiáltott:
– Gamina!
Odaszaladt a kristályhoz, és látta, hogy a lányát úgy tartották benne, mint a panath-tiandnok istennőjének élő megtestesülését. Pug megérintette a kristályt, és érezte, ahogy az energia végigfut az ujjain.
Lehunyta a szemét, elméjével végigkövette az energia mintázatát, és végül azt mondta:
– Gorath! Üss ide! – A lány lába alatti egyik fazettára mutatott.
Gorath nem habozott, felemelte a kardját, és minden erejét beleadva pontosan oda ütött, ahová Pug mutatott. A kristály drágakövek záporává robbant szét, a csillámló szilánkok úgy fröcsköltek rájuk, mintha milliónyi gyémántot borítottak volna ki egy tartályból. Pug figyelemre sem méltatta a hulló drágaköveket, előrelépett, hogy esés közben elkapja a lányát. Úgy tűnt, Gamina transzban van, de élt.
– Legyenek áldottak az istenek! – sóhajtott fel a varázsló. Kicsordultak a könnyei, ahogy a lányát a mellkasához szorította, és úgy dajkálta, mintha az még mindig az az aprócska gyermek lenne, aki évekkel azelőtt eljött, hogy a családjával éljen. A néma kislány, aki nem tudott beszélni, de úgy használta az elméjét, mint egy fegyvert, idővel olyan drága lett számára, mint saját vér szerinti gyermeke. A szívében Gamina ugyanannyira a lánya volt, mint amennyire William a fia.
Pug lágyan felemelte lánya állát, és a nevét suttogta.
A lány szempillái megrebbentek, és megmozdult.
– Apa?
Gorath szeme elkerekedett. Owynra pillantott, aki bólintott.
– Én is hallottam.
A lány kinyitotta a szemét, majd a karját apja nyaka köré fonta.
– Apa! – Vadul ölelte, és Pug úgy szorította, mintha már soha nem akarná elengedni. – Hazudott, apa. Makala egész idő alatt hazudott. Becsapott; adott nekem valamit, amitől elálmosodtam, és aztán itt ébredtem fel. Azt mondta, hogy nem akar bántani, de azt akarja, hogy te tűnj el Krondorból.
– Tudom, édesem – mondta Pug gyengéden. – Minden rendben van. Most hazamegyünk.
– Hogyan? – kérdezte Gorath.
Owyn felelt neki:
– Ha minden igaz, van itt egy kapu, legalábbis Dhatsavan azt mondta. Ez alatt, gyanítom, egy rést vagy valami hasonlót értett.
Pug körbenézett a teremben, és azt mondta:
– Itt semmit nem látok. – A lányához fordult. – Hogy érzed magad?
Gamina felállt, és megnyugtatta.
– Jól vagyok, igazán.
Owyn megcsodálta a lányt, aki alig lehetett tizenéves, és megütötte a gondolat, hogy milyen gyönyörű nő lesz belőle. Gamina megérezte a tekintetét, és rámosolygott, mire Owyn elvörösödve elfordult.
Pug elmosolyodott, és azt mondta:
– Ugye emlékszel Owynra és Gorath-ra Krondorból?
– Igen – felelte a lány félénken mosolyogva. – Köszönöm, hogy segítettetek az apámnak, hogy megtaláljon.
– Szívesen tettük – felelte Gorath.
Owyn csak mosolygott, és biccentett.
Végigmentek a termen, és a másik oldalán találtak egy másik folyosót. Annak végén egy újabb hatalmas ajtó emelkedett előttük. Gorath kinyitotta. Az ajtón át egy másik terembe jutottak, amelynek közepén egy óriási faszerkezet állt.
Pug csak egy pillantást vetett rá, és felkiáltott:
– Ez egy rés-gépezet!
– Biztos vagy benne? – kérdezte Owyn.
– Több kutatást végeztem Kelewanon a résekkel kapcsolatosan, mint bármely más feketeruhás – mondta Pug. – De még ha nem tettem volna, akkor is felismerném ezt az eszközt. Ez tsurani.
– Tudjuk használni? – érdeklődött Owyn.
Pug a gép mellé lépett, és sokáig vizsgálgatta, majd azt mondta:
– Inaktiválták.
– Inaktiválták?- kérdezte Owyn.
Pug elfintorodott.
– Kikapcsolták. Nem működik.
– Úgy érted, hagy itt ragadtunk? – kérdezte Gorath.
Pug leült, és azt felelte:
– Hacsak nem találok ki valami módszert, amellyel újra működésbe hozhatom, akkor igen, ittragadtunk ezen a sivár világon, és semmiféle módon nem juthatunk haza.
Gamina apja nyaka köré fonta a karját, míg Owyn és Gorath, mivel jobb dolgot nem tehettek, leültek a földre.

 

 

18.
Átcsoportosítás

A füst elvakította a védőket.
Jamesnek sikerült egy órát aludnia, Locklearnek kettőt, és ahogy azt parancsba adták, a katonák egész éjszaka őrt álltak a falakon, és csak váltásokban pihentek.
James a kaputornyon elfoglalt parancsnoki helyéről a homályba bámult, miközben a két ostromtorony parázsló romjai csípős füsttel töltötték meg a levegőt. Még a hajnali szellő sem segített, mivel folyamatosan a falak felé fújta a füstöt. Az éjszakai ég lassan kiderült, ahogy a védők mögött felkelt a nap. Hamarosan fényesen fog ragyogni a hegyek csúcsain. James tudta, a reggel beköszönte előtt az ellenség ismét támadásra fog indulni.
Lenézett, és látta, hogy testek lebegnek a sáncárokban; mind támadók, mind védők holttestei. Olyan vastagon borítják az árkot, hogy át lehetne sétálni rajtuk a felvonóhídig gondolta James.
A jelentések már a vár védelmének minden helyszínéről megjöttek, és James tudta a fájdalmas igazságot: képtelenek még egy napig kitartani. Hacsak a támadók nem végtelenül ostobák, vagy ha a sors nem szól közbe, akkor Északőre erődítménye még naplemente előtt elesik.
James már legalább fél tucat módot kidolgozott, amellyel be tudná venni a várat, ha ő irányítaná a támadókat, majd mindegyik mód kivédésére megpróbált kitalálni valamilyen ellenlépést. Minden alkalommal arra a végeredményre jutott, hogy ha az ellenség az egyfrontos támadáson kívül bármi mással előrukkolna, akkor egyszerűen nem lenne elég embere, hogy visszaverje őket. Ha eljátszanának egy olyan alapvető trükköt, mint hogy elözönlik a kapuhoz vezető utat, és közben a manókkal megmászatják az északi lejtőket, akkor a két irányból jövő támadás már túl nagy terhet róna a védőkre, és az egyiket képtelenek lennének megállítani.
Locklear hozzálépett, és megkérdezte:
– Most mit csinálunk?
– Azon gondolkozom, hogy elhagyjuk a külső falakat, és az összes katonát visszavonjuk a belső erődítménybe.
Locklcar megrázta a fejét, és kimerülten beismerte a vereséget.
– Semmi jobb nem jut eszembe, amit tehetnénk. Így több áldozatba, és hosszabb időbe fog kerülni nekik, hogy bevegyék a várat.
– De ez számunkra is lehetetlenné teszi, hogy kitartsunk.
– Úgy véled, van bármi remény arra, hogy kitartsunk?
– Épp most próbálkozom azzal, hogy kiötöljek valami zseniális tervet, amellyel átlopózhatunk Delekhan vonalain, és hátbatámadhatjuk a seregét.
Egy Őrmester közeledett, akit még mindig rászáradt vér borított a tegnapi csata után.
– Jelentést – mondta James.
– Az éjszaka még három ember meghalt, apród. Jelenleg százötven egészséges ember van a falakon, van hetven sebesült, aki még képes harcolni, és a komolyabban sebesültek közül a mozgásképesek a nagyteremben segítenek. – A nagytermet átalakították gyengélkedővé, ahol Északőre közel száz harcosa haldoklott, csak mert nem volt gyógyító, aki segíthetett volna rajtuk.
James megcsóválta a fejét.
– Hadd pihenjenek az emberek egész addig, amíg az ellenség ismét megindítja a támadást. Adjatok annyi ételt és italt nekik, amennyit csak tudtok! Annak, hogy ismét tisztességes meleg ételhez jussunk, egyetlen módja van: meg kell nyernünk ezt a csatát.
– Igenis, apród – mondta az őrmester, és elrohant.
Patrus közeledett. A falon felvezető lépcsőn lépkedett a kaputorony felé, és nagyon fásultnak tűnt. Az öreg varázsló bejelentette:
– Mindent megtettem a sebesültekért, amit tudtam. Itt mit tehetek?
James azt felelte:
– Találj ki valamit, amivel távol tarthatjuk az ellenséget vagy az északi faltól, vagy a keleti kaputól! Nekem mindegy, melyiktől.
– Túl sok a fal, és nincs elég katona? – kérdezte az öregember.
– Valami olyasmi – felelte Locklear.
– Hát – mondta Patrus –, ha ott lenn az útról nem tisztítják el a holttesteket, mielőtt újra támadnak, akkor azon a fronton kisegíthetlek titeket. Minél több fém ér ott lenn a talajhoz, annál jobb. Vigyetek át néhány fiút az északi falra!
– Mit tudsz tenni? – kérdezte James.
Az öregember gonosz vigyorral kérdezte:
– Mi, hogy elrontsam a meglepetést? Nem, csak várjatok, fiacskáim, és amikor eljön az ideje, tartok nektek egy bemutatót.
– Engem nem érdekel a bemutató. Mennyi időt tudsz nyerni nekünk?
– Néhány órát, attól függően, hogy milyen gyorsan tudják összeszedni azok a martalócok a bátorságukat, miután egy kicsit odapörköltem nekik.
– Adj nekem két órát az északi fal védelmére, mielőtt a keleti kapu felé kell fordítanom a figyelmemet, és akkor talán még egy napot nyerhetünk.
– Csak figyeljetek! – mondta Patrus. – Most el kell mennem a szobámba, és ide kell hoznom néhány dolgot. – Elsietett.
Locklear Jameshez fordult, és kimerültsége ellenére elvigyorodott:
– Nem ő a legmegátalkodottabb vénember, akivel valaha is találkoztunk?
– Nem – felelte James. Majd elmosolyodott, és hozzátette: – De közel jár hozzá. – Dobok kezdtek dübörögni a távolban, és James bejelentette: – Elindultak.
Az északi fal felől felhangzó kiáltások tudatták Jamesszel, hogy a manó falmászók ismét megpróbálnak feljutni a szikla felszínén. A védők már az összes követ elhasználták, amivel a szikláról lesodorhatták a mászókat, ugyanúgy, ahogy minden bútordarabot, cserépedényt, konyhai eszközt és szerszámot, amire nem volt szükségük; és már minden felesleges vizet felforraltak, és rájuk öntöttek. Most kénytelenek voltak az értékes nyílvesszőket felhasználni, azzal próbálták leszedni őket, egyszerre csak egyet, és közben a saját íjászaik is ki voltak téve a lentről jövő nyílzápornak.
Patrus visszajött, és azt mondta:
– Adjatok egy kis helyet! – Leült a kövekre, keresztbe vetette a lábát, és maga elé tett egy kis tálat. – Egy hetembe telt, mire ehhez mindent előkészítettem. Most fogjátok be a szátokat, és ne zavarjatok, hacsak el nem jön a világvége!
Egy apró tarsoly tartalmát – többféle durva szemcséjű port, és valamit, ami leginkább apró kavicsok vagy kövek keverékének tűnt – beleborította az edénybe, majd lehunyta a szemét. Elkántált egy rövid varázsigét, kinyitotta a szemét, majd kinyújtotta a mutatóujját. Ujja végén apró lángocska lobbant fel, ezzel meggyújtotta a tál tartalmát. A láng azonnal átalakította a tálban levő anyagokat. Zöld és kék füstfelhő gomolygott elő az edényből, sokkal sűrűbb és vastagabb volt, mint amilyet James vagy Locklear lehetségesnek tartott volna, és lassan elérte a kaputorony mennyezetét. Úgy tűnt, mintha a füst visszahőkölt volna a kőfaltól, majd Patrus intett a feje fölött a kezével, a tenyere a keleti út felé mutatott, mintha abba az irányba fújná a füstöt.
Mozdulatának engedelmeskedve a füst kigomolygott a kaputorony külső ablakain; ahogy kitágult, megritkult, és egyre inkább úgy nézett ki, mint valami felhő, amely az út felett lebeg. James lenézett, és az ellenség élén egy bőrborítású pajzsokból álló szoros alakzatot látott, amely mögött manók rejtőztek. Mögöttük trollok masíroztak. A majomszerű trollok széles vállukon könnyedén vitték az ostromlétrákat, és mindegyikük egy pajzsot szíjazott a karjára, melyen harci kalapács vagy csatabárd himbálódzott egy bőrszíjon.
– Troll rohamcsapatok? – csodálkozott Locklear.
– Úgy néz ki – mondta James. – Még nem hallottam ilyenről, de ha komolyan fel akarnak jönni azokon a létrákon, akkor gondban leszünk – A trollok nem voltak sokkal jobb harcosok, mint a manók vagy a mordelek, de jóval nehezebb volt megölni őket. Bárki is vezette az ellenséges sereget, igaza volt, amikor úgy gondolta, hogy a védők a végső kimerültség határán állnak.
A fáklyák és a parázsló ostromtornyok füstjében Patrus titokzatos füstjét alig lehetett észrevenni. Miközben figyeltek, James és Locklear mindketten látták, hogy a füst sűrűsödik.
Mihelyst a támadók lőtávolon belülre értek, a falakon álló íjászok lőni kezdtek rájuk Jamest megdöbbentette, milyen kevés nyílvessző indult útjára a védők felől. Már érezte a vereség ízét.
Majd halk moraj zúgott fel a vár alatt, és James megtapogatta a falat. Érezte a földből áramló energia lüktetését.
A támadók tudomást sem vettek róla egészen addig, amíg a vibrálás olyan feltűnővé nem vált, hogy masírozó lábakkal is érezni lehetett, még azoknak is, akik ostromlétrákkal szaladtak előre. A támadás megtorpant.
Ekkor Patrus felvihogott, és azt kiabálta:
– Kapaszkodjatok, fiúk!
A vár úgy tűnt, mintha felemelkedne.
A támadók több mint fele leesett a lábáról. A földrengés hangja túlharsogta a csata lármáját.
És ekkor az égbolt meghasadt.
Egy villám csapódott az egyik földön fekvő támadó páncéljába, és földhöz vágta körülötte vagy egy tucat bajtársát is. Ezt a következő pillanatban egy eget repesztő mennydörgés követte, amely után sokáig csengett a fül. A levegő a villámlás csípős illatától és az égett hús szagától bűzlött. Mordelek, manók és trollok vonaglottak iszonyatos fájdalmukban, ahogy izmaikról leperzselődött a bőr.
Majd egy újabb villám csapódott a talajba pár lábnyira az előzőtől, és újabb tucatnyi támadót elpusztított. Egy szempillantással később egy villám egy kardját magasba tartó mordelbe csapódott, vakító fehér villanással megvilágította, majd egy pillanattal később a mordel tűzlabdaként robbant szét, és a közelében állók legtöbbjét megölte.
James lebukott a fal mögé, megragadta Locklear tunikáját, és lehúzta maga mellé.
– Bújjatok a fal mögé! – ordította a kaputorony tetején álló emberek felé. A parancsot továbbadták a keleti fal felé is. Villám villám után csattant Patrus misztikus felhőjéből, és mindegyiket iszonyatos hangerejű mennydörgés kísérte. Az emberek befogták a fülüket, máskülönben megsiketítette volna őket az irtózatos égzengés.
James azt kívánta, bárcsak valahogyan lemászhatna a lépcsőn, és elérhetné a vár legalsó szintje nyújtotta menedéket, majd elgondolkozott, hogy az vajon elég mély lenne-e. Azt már elképzelni is alig tudta, hogy milyen lehetett ez az égiháború azoknak, akik lenn az úton élték át.
A villámok újra és újra lesújtottak, majd hirtelen minden elcsöndesült. Abban a pillanatban, amikor a lárma elhallgatott, a földrengés keltette vibrálás is megszűnt.
James felugrott, lenézett a falról, és látta, hogy a sereg, amelyik alig néhány perccel korábban támadásra indult, most teljes zűrzavarban menekül lefelé a hegyoldalról. Legalább ezer támadó feküdt holtan a várhoz vezető úton, sokukat saját társai tapostak halálra.
James letérdelt Patrus mellé, aki szaporán pislogott, és azt kérdezte:
– Hogy ment?
– Sikerült. Hanyatt-homlok menekülnek.
Locklear áthajolt a barátja fölött.
– Hogy hívod ezt?
– Nincs rendes neve. Nekem lenn, Saladorban tanította meg egy fickó, aki Kilian egy papjától tanulta, ám egy kicsit módosítania kellett rajta. Én úgy gondolok rá, hogy „Kilian haragja”. – Felállt. – Mindig is szerettem volna kipróbálni, de soha nem akadt olyan ember, akire elég dühös lettem volna, hogy megreszkírozzam. – A falhoz lépett, és lenézett két falpárta között. Látva a rengeteg holttestet, megjegyezte: – Jobban működött, mint gondoltam volna.
James elordította magát:
– Mi van az északi falon?
Egy hang visszakiáltott:
– A földrengés lesodorta őket!
James Patrus vállára tette a kezét,
– Szereztél nekünk egy kis időt.
Locklear visszarogyott a földre, és a kőfalnak dőlt.
– Mozdulni sem bírok.
James lenyúlt, és talpra rántotta.
– Pedig muszáj. Visszajönnek. Hacsak Patrus nem tudja megismételni ezt a kis meglepetést.
Patrus megrázta a fejét.
– Talán ha meglennének a hozzávalóim, de akkor is eltartana egy darabig, mire összeállítom, és ki kellene mennem az erdőbe, hogy egy kicsit körbenézzek.
– Van egy dolog, ami zavar engem – jegyezte meg Locklear.
– Mi? – kérdezte James.
– Hol vannak a varázslóik?
James szeme kitágult.
– Ó, istenek! Ha ezt a kis bemutatót látva nem jöttek rohanva, akkor nincsenek a közelben!
– És az mit jelent? – kérdezte Locklear.
– Azt jelenti, hogy rászedtek minket.
– Nem értem – mondta Locklear, miközben visszarogyott ülő helyzetbe a köveken.
– Ha nincsenek itt, akkor valahol máshol vannak! – magyarázta Patrus. – Tudom, hogy fáradt vagy, de ez nem mentség az ostobaságra!
– Hagyjatok békén! – mondta Locklear megjátszott önsajnálattal. – Hadd élvezzem a hallucinációimat. Most is úgy képzelem, mintha egy királysági trombitát hallottam volna felharsanni a távolban.
James megállt, és hallgatózott.
– Nem hallucináltál. Én is hallom.
James felmászott a falra. Tolvajként töltött gyermekkorának hála, tökéletes egyensúlyérzékkel és acélidegekkel rendelkezett, ami kellett is ahhoz, hogy fellépjen a falpárkányzatra, és elnézzen a messzeségbe. A füst miatt még mindig alig lehetett látni, de egy pillanat múlva James lekiabált:
– Látom Arutha lobogóit! – Leugrott, és kiadta az utasítást: – Engedjétek le a felvonóhidat!
James újra feltámadt ifjonti hévvel lerohant a lépcsőkön; Locklear és Patrus a sarkában szaladtak. Mire a kapu előtti udvarba jutottak, a kapurostély már eléggé felemelkedett ahhoz, hogy James átbújhasson alatta. Így is tett, és tovább szaladt az ereszkedő felvonóhíd vége felé, és még mielőtt az elérte volna a földet, már le is ugrott róla.
Kardját a kezében tartotta arra az esetre, ha valamelyik holttest nem lenne annyira halott, mint amilyennek látszik, de mire kiért az útra, Arutha és személyes testőrei lovagoltak felé. James a nyugati országrész uralkodója előtt állva azt mondta:
– Már kezdtem azt hinni, hogy az egész mulatságról lemaradnak!
– Nem hagytam volna, hogy udvariatlannak tarts – mondta Arutha. – Hogy vannak az emberek?
– Rosszul. Gabot bárót és a tisztjeit meggyilkolták. A legtöbb ember halott vagy megsebesült, az a néhány, aki nem, az meg halálosan kimerült. Még egy nap, és mindannyiunkat holtan talált volna. Nem akarok udvariatlannak tűnni, de mi tartott ilyen sokáig?
– Azonnal jöttünk, mihelyt megkaptuk az üzenetet. A hírvivőiden rajtaütöttek, és elhurcolták őket, és eltartott nekik egy darabig, míg megszöktek és eljutottak hozzám. Csak bárom hete érkeztek meg. Milyen támogatást kaptál délről?
– Semmilyet. Küldtem üzenetet Romney-ba, Dolth-ha, sőt, még Rillanonba is.
– Akkor lehet, hogy mások is jönnek – mondta Arutha –, vagy pedig azokat a hírvivőket is elkapták. Owyn elmesélte, hogy megölted az Éjsólymok fejét, azonban úgy tűnik, az ügynökeik már azelőtt a helyükön voltak.
James megjegyezte:
– Attól félek, soha nem érjük meg, hogy az a gyilkos szövetkezet valóban megszűnjön. Olyanok, mint a keshi túlvilág legendás kígyója: ha levágod a fejét, visszanöveszti. Azonban ami sokkal lényegesebb: úgy gondoljuk, hogy ez az egész csak átejtés volt.
Végignézve környezetén, ahol minden a mérhetetlen pusztítás jeleit hordozta magán, Arutha azt mondta:
– Elég költséges átejtés.
– De akkor is csak egy átejtés. Amikor Patrus, az az öreg varázsló, akivel itt találkoztunk, a varázserejét használta, semmiféle ellenvarázslat nem történt.
– És mi van azokkal, akiket Hatoknak neveznek? – kérdezte Arutha.
– Amikor utoljára hallottunk róluk, még nyugaton voltak.
– Nyugaton! – Arutha szitkozódott. – Lehet, hogy ez csak egy szörnyű félrevezetés volt, amelyért, hogy meggyőzőbbé tegyék, több ezer katona életét feláldozták, és aminek csak az volt a célja, hogy elcsaljon minket a Sötét-erdőből!
– Minden haderejével idevonult?
– Nem, a Sethanon melletti helyőrséget a helyén hagytam, de a hadserek többi részét magammal hoztam. Kiküldök majd járőröket, hogy megtudjuk, mekkora sereg sorakozott fel ellenünk.
Arutha gondterheltnek tűnt. James már sokszor látta arcán ezt a kifejezést, és a herceg aggodalma általában be is igazolódott.
– Menjünk fel a várba! Felmentelek a parancsnokság alól, apród, és kibogozzuk ezt az ügyet.
Arutha megfordult, utasításokat adott egy fiatal tisztjének, majd azt mondta:
– Gardant Magosvár közelében hagytam, Philip kapitány pedig a sethanoni helyőrségben maradt. Azt hiszem, bízhatunk abban, hogy kettejük között Delekhan nem juthat át egykönnyen, még e csúf trükk ellenére sem. – Majd Jamesre nézett. – De miután ettél valamit, aludtál, és ismét ettél, azt akarom, hogy te, Locklear és egy gyors őrjárat induljon el Sethanon felé.
James elfintorodott.
– Megint azok a végeláthatatlan lovaglások!
– Van velünk egy gyógyító pap, majd megkérdezem, van-e valamije, amivel enyhítheti a fájdalmatokat és a fáradtságotokat.
James Aruthára pillantott, nem tudta, hogy a herceg tréfál-e, de amikor látta, hogy nem, felsóhajtott:
– Rendben van.
Arutha aggodalma nyilvánvaló volt, így James megkérdezte:
– Mi a haj, fenség? Túl régóta ismerem ahhoz, hogy ne tudjam, mit jelent ez az arckifejezése.
– Csak aggódom Owyn és Gorath miatt. Elküldtem őket, hogy hozzák ide Pugot, mivel az, amit a Hatokról mondtak, aggodalommal töltött el. De ha rajtuk ütöttek Malak Keresztje és Krondor között, vagy ha Pug elhagyta Krondort, és elment egy tőle megszokott titokzatos kiruccanásra, és Katala sem tudja megtalálni, vagy ha ezen problémák közül bármelyik is megesett, nos, akkor ha a Hatok feltűnnek, azt hiszem, nagyon jó szolgálatot tenne nekünk egy varázsló.
James elvigyorodott.
– Én tudok egyet.
– Azt, aki azért a villámcsapásos színjátékért felelős, amelyet idejövet láttunk? – kérdezte Arutha, miközben nyeregbe szállt.
– Igen. – James is elindult vissza a vár felé. – Igen eredeti alak, azt hiszem, maga is szórakoztatónak fogja találni. Legalábbis néhány percig.
Arutha felvillantotta jellegzetes félmosolyát, és James máris jobban érezte magát.

 

Gorath a hurokra koncentrált, és mozdulatlanul guggolt. A lény úgy nézett ki, mint egy páncélos nyúl, vagy mint egy hosszú lábú teknősbéka, azonban bármi is volt, a rovaroktól eltekintve ez volt az egyetlen ehető állat, amellyel eddig itt találkoztak. Két másfajta lényt is fogtak már, de azok ehetetlennek bizonyultak. Azonban a rovarok hemzsegtek ezen a világon: az aprócska szúnyogszerű bogaraktól kezdve, amelyek sűrű rajokban gyötörték Gorath-t, miközben megpróbált mozdulatlan maradni, egészen a csótányszerű rémségekig, amelyek akkorák voltak, mint a mordel alkarja.
Gorath már felismert vagy fél tucat ehető gyökeret, valamint egy tüskés gyümölcsöt, mely olyan ízű volt, mint valami keserű dinnye, és amelynek a belseje kemény volt és rostos, azonban sok vizet tartalmazott.
Az ősi templom közelében találtak egy kutat, és egy öreg bőrdarabból, amelyet a templomban leltek, még egy vizestömlőt is sikerült összeeszkábálniuk.
– Gorath!
– Csak egy pillanat – próbált meg gondolatban visszaszólni. Még mindig nehéz volt neki és Gaminának beszélnie, főleg ahhoz képest, ahogy a lány és a többi ember megértette egymást, azonban egyre jobban ment. A mordel azt képzelte, hogy kiabál a lánynak. – Éppen most kapom el a vacsoránakvalót – gondolta.
A kapott válaszban – noha nem szóban kifejezve – türelmet érzékelt.
A páncélos nyúl megmozdult, mire a mordel megrántotta a hurkot, és megfogta vele a lény jobb hátsó lábát. Egy pillanat alatt az állatra ugrott, és ahogy azt a próbálkozások és hibák során megtanulta, a hátára fordította, hogy az kénytelen legyen kidugni a fejét. A mordel ezután eltörte az állat nyakát, és gyorsan kiszedte a héjából. Mindannyiuk nyomorúsága során megtanulta, hogy ha nem szedi ki pár percen belül az állatot a héjából, miután megölte, akkor annak húsa gyorsan megromlik, és a romlott hús okozta gyomorfájás különösen kellemetlen volt. A mordel kivágta a húst a héjból, és a zsákjába tette.
Sarkon fordult, és sietve elindult Gamina felé.
– Mi történt? – kérdezte, és tudta, hogy a lány gyorsabban meghallja az elméjét, mint ahogy a füle érzékelhetné a szavai rezgését.
– Owyn és apa új manaforrásra találtak.
– Úgy gondolják, hogy most már eleget sikerült összegyűjteniük?
– Talán – felelte a lány, miközben Gorath lassan a közelébe ért.
Gamina megfordult, és a mordel követte őt végig az úton az elhagyatott templom bejáratáig. Bármi is volt az oka, akár vallási tilalom, akár a valheruktól való rettegés, akár Gorath-tól, Pugtól és Owyntól való félelem, a kígyóemberek meg sem próbáltak belépni erre a területre.
Amikor Pug és Owyn másodszor kiment manát keresni, ismét megtámadták őket. A manára azért volt szükségük, mivel Pugnak volt egy terve, amellyel reményei szerint ismét működésbe hozhatja az elhagyott rés-gépezetet. Gamina megpróbált a gyíkemberek elméjében olvasni, és teljesen megzavarodva hagyta abba a próbálkozást. A panathtiandnok agyában, akik shangrinak nevezték magukat, a nagyon egyszerű és a nagyon okos gondolatok furcsa vegyüléke uralkodott. Mindennapi életük tekintetében nagyon primitívek és babonásak voltak, a gondolkodásuk szinte állati, azonban zseniális módon bántak a mágiával. Pug megjegyezte, mennyire ironikus az, hogy egy olyan – általuk Timirinek nevezett – planéta foglyai, ahol a mágiát úgy kell aratni, mini valami terményt.
Pug állítása szerint ők a mágia kézművesei voltak, és talán ők készítették el Alma-Lodaka számára a különféle varázseszközöket. Mivel már voltak tapasztalatai a pantathiánusokkal, akik nyilvánvalóan kapcsolatban voltak a panath-tiandnokkal, Pug feltételezte, hogy az ősi valheru szándékosan korlátozta az intelligenciájukat, hogy az arra összpontosuljon, amire neki szüksége van.
Az, hogy hogyan sikerült fennmaradniuk ezen a kietlen világon, gyorsan nyilvánvalóvá vált Gorath és az emberek számára, mivel két nappal azután, hogy megtalálták Gaminát, elfogyott minden élelmük. Azóta eltelt egy hét, amit azzal töltöttek, hogy megpróbáltak a kristályos mágiából eleget összegyűjteni ahhoz, hogy Pug terve sikerülhessen. Gorath bizonytalan volt, hogy vajon hogyan fognak ezek a fagyott mágiadarabkák beválni, de nem szólt bele, hagyta, hogy az ember varázshasználók birkózzanak meg ezzel a problémával. Úgy döntött, ő az élelemszerzésre koncentrálja a figyelmét. Ugyanúgy, ahogy a legtöbb hely, amely első pillantásra sivárnak tűnik, ez is bővelkedett az ételben, csak az embernek tudni kellett, hogy hol keresse.
Mióta felfedezték a rés-gépezetet, már a teljes szigetet bejárták, kivéve a templom fölötti csúcsokat. A sziget akkora volt, hogy Gorath-nak három napig tartott, hogy a legészakibb pontjáról, ahol az istenek hét oszlopa állt, elgyalogoljon a legdélebbi csücskéig. Körülbelül fele ennyi időbe telt a keletről nyugatra való eljutás, noha ezt az utat nem lehetett egyenes vonalban megtenni, mivel a sziget közepétől magas hegyek emelkedtek.
Úgy gondolták, nyugatra van egy másik föld, legalábbis Pug valószínűnek tartotta. Azután tette ezt a megfigyelést, hogy egyik este végignézte a naplementét. Beszélt a fény töréséről a vízen, a felhők vastagságáról, meg más tényezőkről, melyek csak elméletileg voltak érdekesek, legalábbis Gorath számára. Már amennyiben nem kell arra a távoli szigetre utazniuk, hogy még több szilárd mágiát találjanak.
Mire Gorath a barlanghoz ért, és ledobta a zsákmányát, Gamina már előkészítette a tüzet.
– Még ma este megpróbáljuk megvalósítani apád tervét?
– Nem tudom – felelte Gamina.
Gorath nézte a lányt, és kénytelen volt elismerni, hogy bámulatos gyermek, még a saját népének mércéje szerint is. Keveset tudott az embergyerekekről, de azt tudta, hogy a lánynak ijesztő élményeket kellett átélnie, mégis nyugodt volt, összeszedett, és figyelembe véve a körülményeket, viszonylag vidám.
Ráadásul meglehetősen gyönyörű volt emberi szemmel nézve, már amennyire ezt Gorath meg tudta ítélni. Az mindenesetre biztos, hogy Owyn figyelmét sikerült felkeltenie, ám Gorath azt is látta, hogy a fiú nagyon elővigyázatos, akár az apa jelenléte, akár a lány fiatalsága miatt. Talán Owyn az eljövendő évekről álmodozott. Azonban Gorath ezeket az emberi szokásokat sem ismerte elég jól.
Owyn és Pug egy nagy ruhahalommal jelentek meg; letépték az egyik kunyhó szőttes ajtaját. Pug korábban megjegyezte, hogy ha ennyi kunyhó van, és azoknak ilyen kevés lakosa, akkor a vidék népessége biztosan csökkenőben van. A varázsló kíváncsi volt rá, vajon hogy nézhet ki a planéta többi része, de nem akarta mágikus képességeit használni, hogy felderítse. Úgy vélte, annyi szilárd mágiát kell összegyűjteniük, amennyit csak lehetséges.
– Azt hiszem, ez elég lesz – mondta Pug, amikor letették a göngyöleget.
– Jó – mondta Gorath. – Belefáradtam abba, hogy ezek a lények jelentenek mindent, amit itt elkaphatok. Most még azt a száraz kétszersültet is szívesen fogadnám, melyet a hegyekben ettünk, Owyn, az legalább valami változatosságot jelentene.
– Ahogy én is – felelte a fiatal varázsló.
– Mit csinálunk, ha ez nem fog működni? – kérdezte Gorath.
– Akkor felderítjük a sziget többi részét is – felelte Pug –, és ha itt nem találunk utat, akkor megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy építsünk egy hajót, amelyen elindulunk nyugat felé, a következő szárazföld irányába.
Owyn lehunyta a szemét, és ujjaival megdörzsölte az orrnyergét.
– Megint a fejfájás? – kérdezte Gamina.
– Igen – felelte Owyn –, de már múlóban van. – Mióta megosztotta Rlynn Skrr kelyhét Puggal, Owynt időnként kínzó fejfájás gyötörte. – És már nem fáj annyira, mint korábban.
– Ha visszajutunk Midkemiára – mondta Pug –, akkor, fiatal barátom, azt hiszem, felfedezed majd, hogy olyan erők birtokosa vagy, amilyenekre nem is számítottál.
Owyn felsóhajtott.
– Ha visszajutunk.
Pug Owynra nézett, és tekintetében szemernyi kétség sem volt.
– Visszajutunk.
– Jól van – mondta Owyn. – Mire van még szükségünk?
– Semmire, csak tudásra – felelte Pug. – Gorath-tól azt kérdezte: – Minden termet felderítettél ebben az épületegyüttesben?
– Igen – felelte Gorath. – Ahogy már mondtam.
– Akkor terveim szerint holnap megpróbálunk hazajutni – mondta Pug.
– Miért nem most? – kérdezte Gorath.
– Owynnak és nekem a lehető legtöbb pihenésre van szükségünk, mielőtt megpróbálkozunk a dologgal – mondta Pug. – Sokat tudok a résekről és a természetükről, de ez a gépezet ismeretlen tervezésű, és lehet, hogy másképp működik, mint azok a tsurani gépezetek, amelyeket jól ismerek. Így tehát nem szeretnék csak azért hibát elkövetni, mert fáradt vagyok. Ezért tehát reggel próbáljuk meg, miután kialudtuk magunkat.
Gorath bólintott.
Owyn hanyattfeküdt, kimerítette a hosszú gyaloglás és a mana cipelése.
– Gorath, kérdezhetek valamit?
– Igen, Owyn – felelte a sötét tünde.
– Amikor meghajoltál a királynő előtt, úgy éreztem, hogy az valamiféle szertartás, de nem értettem, mi lehet a jelentése.
Gorath a sarkára ült, és elgondolkozott. Végül azt mondta:
– Amikor először megláttam Elvandart, Barmalindarnak neveztem, ami annak az arany tökéletességű legendás világnak a neve, amelyet minden tündenép ősi honának tart.
– Lenyűgöző – mondta Pug. – Én sokat beszélgettem Calin herceggel, Tomasszal és más tündékkel is, de erről a legendáról most hallok először. Én úgy gondoltam, Midkemiáról származtok.
– Onnan származunk, ahogy a sárkányok és a valheruk is, de a fajunknak Midkemián kívül van egy szellemi forrása is – mondta Gorath. – Amikor meghalunk, elhajózunk az Áldott Szigetekre, ahol csatlakozunk az Anyáinkhoz és Apáinkhoz, akik már korábban elmentek. De mindannyian Barmalindarból jövünk.
Gorath Owynra nézett.
– Időről időre valaki a népemből meghallja a hívást, egy rántást, amely arra készteti, hogy elutazzon Elvandarba. A társaim ezeket, mint árulókat levadásszák, már ha tudják. – Gorath lehunyta a szemét, és hangját átitatta a sajnálat. – Régebben én is ezt tettem. De néhányan odajutnak, és azokat az eledhelek „visszatérteknek” nevezik. Új nevet kapnak, és úgy élnek, mintha egész életükben eledhelek lettek volna.
– Amit nem értek – jegyezte meg Owyn –, az az, hogy a királynő azt mondta, hogy te még nem tértél vissza teljesen. Ez mit jelent?
– Engem még köt a múltam, még van egy kötelességem, amely megakadályozza, hogy teljes mértékben csatlakozzak elvandari testvéreimhez.
Owyn megkérdezte:
– Miféle kötelességed lenne? Én azt hittem, a gyermekeid meghaltak, a feleséged meg elhagyott.
Gorath Owynra nézett, úgy felelte:
– Meg kell ölnöm Delekhant.
Owyn csak annyit szólt:
– Ó. – Majd a barlang falának támaszkodott. Mindannyian csöndben ültek, miközben Gamina főzött, és Pug felkészült a holnapi kísérletre, amikor megpróbálja majd újraéleszteni a rés-gépezetet.

 

James már korábban is látott kínzást, de soha nem lelte benne örömét. Azonban Arutha mindenáron meg akarta tudni, hogy mit tervez Delekhan.
A fogoly valamiféle törzsfőnök vagy kapitány lehetett, mindenesetre olyasvalaki, aki nyilvánvalóan magasabb rangban volt, így biztosan többet tudott, mint a seregének zömét adó közönséges trollok vagy manók. A féltucatnyi fogságba esett renegát ember azt állította, hogy ez a mordel az egyetlen személy, aki tudhatja, hogy mi történik.
És Arutha tudta, hogy valami mélységesen nyugtalanító dolog folyik.
Kiküldtek számos felderítőt az utakra, és rájöttek, hogy sehol nem várakozott második sereg, amely támogathatta volna az elsőt. Az a sereg, amely kudarcot vallott Északőre falai alatt, az volt Delekhan teljes hadereje a környéken. Több ezer katona, manó, troll, valamint a Hatok néven ismer varázslók valahol máshol voltak.
A mordel felnyögött, ahogy a köteleket megfeszítették. A lábát két padlóba rögzített gyűrűhöz erősítették, két kötelet a csuklójára kötöztek, a köteleket átvetették egy tetőgerendán, így egy hevenyészett kínpadot készítettek.
Arutha veszedelmes hangsúllyal felszólította:
– Beszélj, és akkor láthatod a gyermekeidet felnőni, mordel. A szavamat adom. Azonnal elengedlek, mihelyt elmondod, amit tudnom kell. Hol van Delekhan?
A mordul felnézett, és félelem vagy akár gyűlölet helyett James csak vidámságot látott az arcán.
– Mit számít az, Nyugat hercege? Ha meg is mondom, már nem tudod megakadályozni a mesteremet abban, hogy elérje célját. Engedj ki ezekből a kötelekből, és pontosan megmondom, hol van Delekhan.
Arutha bólintott, mire a köteleket elengedték, és hagyták, hogy a mordel a kőpadlóra hulljon. Az metsző tekintettel felnézett, és kiköpött.
– Delekhan Sar-Sargoth-ban pihen, és ott gyűjti össze a seregét.
A királyi testőrség egyik kapitánya már mozdult, mintha meg akarná ütni a mordelt, és rákiáltott:
– Hazug kutya!
Arutha azonban lefogta a kezét.
– Miért ülne a mestered az ősök trónján, miközben te és a társaid itt, Északőrénél ontjátok a véreteket?
– Mert most már itt vagy, herceg – mondta a mordel.
– De van egy seregem Magosvárnál is, és egy másik a Ferde-szurdokban!
– Az nem számít, Arutha. A Sötét-erdőben csak egy egészen kicsi helyőrséged maradt, azon a mesterem pár napon belül felülkerekedik, és akkor a zsákmány a miénk lesz.
Arutha szeme összeszűkült.
– Pár napon belül...? – Felállt. – Az istenekre! Egy rést használnak!
– Hogy lehet az? – kérdezte James.
Arutha azt mondta a kapitánynak:
– Ezt vigyétek a kapuhoz, és engedjétek el! Nem szegem meg a szavamat, de ne adjatok neki fegyvert, ételt és vizet! Hadd fosztogassa a halott bajtársait, ha életben akar maradni.
A katonák durván felkapták a sebesült mordelt, és félig vonszolva kivitték az ajtón. James megkérdezte:
– Fenség, hogy lehetséges az, hogy van egy résük?
– A tsuranik tudják, hogyan kell megépíteni őket, ahogy Pug is. És gyanítottuk, hogy a pantathiánusok is ismerték a készítésük módját – felelte Arutha. – Azonban bárki is hozta létre, ha Delekhannak rendelkezésére áll egy ilyen, akkor a mordel főnöknek igaza van. Akkor Sar-Sargoth-tól csak egy apró lépés a Sötét-erdő, és én a rossz helyen vagyok a sereggel.
– Mit tegyünk? – kérdezte James. Még mindig fáradt volt, de miután megivott egy különleges gyógynövényteát, amelyet Arutha gyógyítója készített, végigaludt egy békés éjszakát.
– Adok mellétek egy lovasegységet, amely elkísér téged, azt a bizonyos varázslót és Locklear a Sötét-erdőbe – mondta Arutha. – Hajszoljátok halálra a lovakat, ha kell, de vágtassatok a végsőkig. Megkérem Barner atyát, hogy készítsen nektek serkentőszereket, hogy ti ne pusztuljatok bele. Először Magosvárba kell mennetek. Mondjátok meg Baldwin bárónak, hogy fogja a helyőrséget, és vonuljon Sethanonba! Aztán szedjétek össze Gardan seregét, és amilyen gyorsan csak tudtok, menjetek a Sötét-erdőbe! Azonnal követlek titeket, amint meg tudom fordítani és el tudom indítani ezt a sereget.
– De neked és két társadnak mindenképpen el kell nyargalnotok a Sötét-erdőbe, még akkor is, ha a katonákat hátra kell hagynotok. Keressétek meg Philip kapitányt, és mondjátok meg neki, hogy kezdjen el kutatni a rés-gépezet után! Ha le tudjuk rombolni, mielőtt Delekhan átjuttatja rajta a serege nagy részét, akkor talán van esélyünk, hogy megállítsuk.
– Lehet, hogy Delekhan már ott van – mondta James.
– Ami azt jelenti, hogy nem tudtok elég hamar útra kelni – mondta Arutha. – Szálljatok nyeregbe, és induljatok nyomban! A nap még éppen csak delelőn van.
James meghajolt, és elrohant, hogy megkeresse Lockleart és Patrust. Tudta, hogy egyikük sem lesz boldog, ha közli velük a parancsot. Tudta, hogy ő sem az.

 

 

19.
Találkozás

Pug intett a többieknek, hogy álljanak hátrébb.
A varázsló egy halomba rakta a megszilárdult manát, majd megfogta mind a saját, mind Owyn kristálybotját.
– Ahogy látom, ez a kapu akkor szűnt meg működni, amikor a másik oldalon megtörték a kapcsolatot. Biztosan onnan származott a gépezetet működtető erő.
– De hol van a másik oldal? – kérdezte Owyn.
– Valahol a krondori palotában vagy annak a közelében. Az igaz ugyan, hogy Gaminát, miután elvesztette az öntudatát, bárhová elhurcolhatták, majd áthozhatták ebbe a világba, de ahhoz a trükkhöz, amellyel Makala előállt, amikor létrehozta azt az ideiglenes átjárót a dolgozószobámban, az kellett, hogy az eredeti kapu nagyon közel legyen.
– Miért? – érdeklődött Owyn.
– Amikor lesz időnk, majd elmagyarázom az elméletét, de pillanatnyilag érd be azzal, hogy annak az eszköznek, amelyet Makala adott nekem, nem volt elég az ereje ahhoz, hogy világok között utaztasson. Az egyszerűen eljuttatott engem egy másik résbe, amelyet valahol a közelben nyitottak meg.
Owyn úgy tűnt, megértette.
– Rájöttél, hogy Dhatsavan és ennek a világnak a többi istene miért fagyasztotta így meg a manát?
Pug megrázta a fejét, miközben felállt, és elhátrált a gépezettől.
– Azt hiszem, egy kétségbeesett trükk volt. Azzal, hogy a csata csúcspontján ezt tették, talán sikerült elhitetniük a valherukkal, hogy ez a világ elpusztult, mire azok továbbálltak. A sárkány nagyurak talán érezték, hogy az összes mágia eltűnik, és féltek, hogy csapdába esnek itt. De soha nem fogjuk megtudni a pontos választ. Én nincs kedvem visszamenni az oszlopokhoz, hogy kiderítsem.
– Hogyan tudjuk beállítani a gépezetet megfelelő erőforrás nélkül? – kérdezte Owyn.
Pug felemelte Rtynn Skrr kelyhét.
– Ezzel fogjuk az erőt a megfelelő irányba terelni. Dhatsavan azt mondta neked, hogy ez egy kulcs, amelynek segítségével más világokat érhetsz el.
– Tényleg – kapcsolt Owyn.
Pug a saját fejére mutatott.
– Itt megvan a megfelelő tudás. De szükségem van a segítségedre.
Owyn csak pislogott.
– Hogyan?
Pug megjegyezte:
– Figyelmeztetnem kell titeket: ez a próbálkozás veszélyes, lehet, hogy nem sikerül, sőt, esetleg a pusztulásunkat okozza. – Majd Gorath és a lánya felé intézte a szavait: – Bárcsak megkímélhetnélek titeket a kockázattól, de a résekkel kapcsolatos tapasztalataim alapján tudom, hogy csak néhány másodpercünk lesz, hogy megpróbáljunk átkelni.
– Csak mondd meg, hogy mit tegyünk, apa! – mondta Gamina.
– Miután elmondtam Owynnak, mit kell tennie, hangosan fogok számolni. Amikor meghalljátok, hogy kimondom a hármat, akkor megpróbáljuk aktiválni ezt a rés-gépezetet. Ha sikerül, akkor csillámló ezüstös fény fog feltűnni a két rúd között, majd opálos szürkébe vált. Abban a pillanatban, amikor meglátjátok, hogy szürkévé változik, ugorjatok a két rúd közé! Talán segít, ha te és Gorath megfogjátok egymás kezét. Owyn és én egy pillanattal később majd követünk.
Pug megmutatta nekik, hova álljanak. Majd azt mondta Owynnak:
– Talán ez a legnehezebb dolog, amit valaha is meg kellett tenned. De megvan benned a szükséges erő és tudás, noha az utóbbira csak mostanában tettél szert.
– Ezt nem értem – sóhajtott Owyn.
Pug bólintott.
– Az én hatalmam még mindig megvan gyengülve, mivel helytelenül használtam a kelyhet. Noha az emlékeim visszatértek, még el fog tartani egy darabig, talán napokig is, mire az erőmnek legalább egy részét visszaszerzem. De benned megvan a kellő erő, melyet még otthonról hoztál magaddal, és a tudás is, amelyet tőlem kaptál, amikor megosztottuk a kelyhet.
– De én semmit nem tudok a résekről – tiltakozott Owyn.
– Hunyd le a szemed, és próbálj meg nem gondolkozni azon, hogy mit kell tenned! Csak lazíts, és engedd, hogy a tudás magától a felszínre kerüljön!
Owyn kétkedve nézett, de becsukta a szemét. Pug várt néhány percet, majd azt mondta:
– Még mindig próbálkozol. Gondolj valami másra!
– Mire?
– Gondolj valami unalmasra, talán egy könyvre, amit régesrég olvastál, és ami egy csöppet sem érdekelt; vagy Elgohar egyik előadására Csillagdokkban.
Owyn felnevetett, és hirtelen valami beugrott az agyába.
– Én... várj, valami... – Kinyitotta a szemét. – Nevettem, és akkor egy pillanatra valamit tudtam a résekről.
– Csak hunyd le a szemed, és gondolj valami másra! – ismételte Pug.
Owyn vett egy nagy levegőt, és ismét becsukta a szemét. Hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak, és emlékek szivárogtak az elméjébe. Felidéződött benne, hogyan gúnyolódtak rajta a fivérei, amikor az apja birtokában levő néhány könyvet tanulmányozta. Eszébe jutott egy városi lány, aki tetszett neki, de akivel soha nem beszélt, noha a lánynak talán hízelgett volna, hogy felkeltette a báró fiának figyelmét. Majd visszaemlékezett arra, amikor megismerkedett Patrusszal, és az öreg csirkefogó csöppet sem tiszteletteljes viselkedése, amelyet az apja iránt tanúsított, és az öreg mély bölcsessége, amely a durva, vidéki külső alatt lakozott. Lelki szeme előtt megjelent az öregember, és még a hangját is hallotta, ahogy azokról a varázslatokról beszél, amelyeket meg tudott tanítani a fiúnak.
– Azt mondom neked, fiam – mondta Patrus emléke –, hogy az a trükk, amellyel lángot lobbantasz az ujjad hegyén, az semmiség. Csak akarnod kell, hogy az ujjaidat körülvevő levegő forró legyen. Ha elég forró, vagyis ha eléggé akarod, a láng fellobban.
Owyn emlékezett, hogy órákig próbálkozott a dologgal, míg egyszer csak sikerült.
Majd az Owyn emlékeiben élő Patrus azt mondta:
– A rés felépítését úgy lehet a legjobban megérteni, ha elveted a hétköznapi háromdimenziós helymeghatározásokat. Az „itt” és az „ott” fogalma inkább korlát, nem segítség. Ha úgy tekinted a rést, mint egy kaput két hely között, amelyek bármely pillanatban egymás mellett lehetnek, ha azt akarod... – Patrus hangja tovább zsongott a fejében, és ahogy Owyn figyelt, a dolog teljesen nyilvánvalóvá vált számára.
Owyn szeme hirtelen felpattant.
– Tudom, mit kell tennem!
– Remek – mondta Pug. – Engem egyszer Macros irányított, amikor felhasználtam az erőmet, hogy belépjek egy résbe és elpusztítsam; most én foglak irányítani téged. Gamina!
– Igen, apa?
– Kérlek, kapcsold össze Owyn elméjét az enyémmel, aztán készülj fel az ugrásra!
A lány megfogta Gorath kezét, és azt mondta:
– Ha készen álltok...
Pug bólintott, és Owyn hirtelen érezte, hogy Gamina elméje összeköti az övékét. Majd Pug egyik kezével felemelte Rlynn Skrr kelyhét, a másikkal megfogta a kristálybotot. A botot erősen a földbe nyomta, és megkérdezte:
– Készen állsz?
Owyn beledugta saját botját a manahalomba, és azt felelte:
– Kész!
– Egy, kettő, három!
Owyn összegyűjtött minden energiát, melyet a kezében tartott bottól kapott, és hagyta, hogy az a boton keresztül leáramoljon a manakupacba, amelyet a rés-gépezet lábánál halmoztak fel. Akarata szerint az összes mana visszafolyt fel a boton, keresztül a saját majd Pug testén, majd összegyűlt a Pug kezében tartott kehelyben. Az energia vakító fényvillanással kiáramlott a kehelyből, és megtöltötte a rudak közötti űrt.
Olyan, mintha kinyúlnék, és félrehúznék egy függönyt, gondolta Owyn. Még azt is tudta, hol akarja, hogy a rés alakot öltsön. Kinyitotta a szemét, és egy csillámló ezüst falat látott maga előtt, amely lassan szürkébe fordult, majd látta, hogy Gamina és Gorath beleugranak, és eltűnnek.
– Most! – kiáltott Pug, és Owyn még mindig szorítva Pug kezét, a társai után ugrott.
Érezte, ahogy átkel a szürke semmin, egy pillanatra minden érzékelés megszűnt a számára, majd kőpadlón botladozott, és megpróbált nem átesni Gorath-on és Gaminán.
A szoba sötét volt, csak némi halvány fény szűrődött be az ablakon keresztül.
– Hol vagyunk? – kérdezte Gorath.
Pug felnevetett.
– Krondorban, a dolgozószobámban.
Gamina talpra ugrott, és boldogan összecsapta a kezét. Mielőtt megszólalhatott volna, az ajtó kinyílt, és a hálóruhás Katala sietett be. A szívére szorította a lányát, majd átkarolta a férjét.
– Tudtam, hogy meg fogod találni – mondta Katala.
Pug egy pillanatig csak élvezte a felesége és gyermeke jelenlétét, majd azt mondta:
– Makalának sok mindenért kell felelnie.
– A tsuraninak? – kérdezte Katala. – Ő állt az eltűnésetek mögött?
– Ez egy hosszú történet, szerelmem. Amint mindketten biztonságban vagytok Csillagdokkban, Gamina majd elmeséli.
Katala a férjére nézett, és megkérdezte:
– Te hol leszel, férjem?
Pug Gorath-ra és Owynra pillantott.
– Sethanonba kell mennünk.

 

James Patrusra nézett, de az öreg varázsló csak rákiabált:
– Törődj csak magaddal, fiú! Én tudok magamra vigyázni.
James hajlamos volt egyetérteni vele. Arutha gyógyító papja kotyvasztott nekik valami serkentőszert. Ennek hála, teljesen mindegy, mennyire fáradtak voltak, amikor nyugovóra tértek, ha elkortyoltak egy bögrényi teát, amelyet a gyógyfüvekből készítettek, a következő reggelre tökéletesen kipihenten ébredtek.
Úgy nyargaltak, mint az őrültek, szinte halálra hajszolták a lovakat. Naponta háromszor-négyszer cseréltek hátast, a váltólovakat útközben rekvirálták. Amikor eljuttatták a figyelmeztetést Magosvár bárójának, egy éjszakára megengedték maguknak azt a fényűzést, hogy ágyban aludjanak, és csak másnap reggel indultak tovább, új kísérettel és új hátasokkal. A saját, végsőkig kimerült katonáik, akik nem részesültek a mágikus élénkítőszerek áldásaiban, csak később fogják követni őket; a magosvári helyőrség seregével fognak erőltetett menetben a Sötét-erdőbe masírozni.
Amikor megmászták az út egy emelkedőjét, és a Sötét-erdő északi széle felé fordultak, Jamesék sátrakat és zászlókat pillantottak meg a messzeségben. Amikor a királyságbeli őrszemek leintették őket, lelassítottak. A királyi krondori helyőrség egy őrmestere előtt megállították a lovaikat. Az őrmester mindkét apródot ismerte.
– Hol van az udvarnagy? – kérdezte James.
– A parancsnoki sátorban van a herceggel, uram.
– Miféle herceggel?
– Crydee hercegével, apród – felelte az őrmester.
– Martin itt van? – kérdezte James. – Ez nagyszerű! – Intett a többieknek, hogy kövessék, és elindult a hatalmas sátor felé, amely az egész tábor felett uralkodott.
Amikor odaért, James meghúzta a gyeplőt és leszállt a nyeregből, lova kantárját odadobta egy legénynek. A többiek egy lépéssel hátrébb követték, noha Patrus úgy nézett ki, mintha a végeérhetetlen lovaglás végül teljesen kimerítette volna.
A sátor bejáratánál James így szólt:
– Mondjátok meg az udvarnagynak, hogy James és Locklear apród van itt!
Az őr eltűnt a sátor belsejében, majd egy pillanattal később jelezte, hogy beléphetnek. James és a társai bementek a parancsnoki sátorba, ahol Gardan udvarnagy, a nagyhercegi seregek főparancsnoka elmélyülten tanulmányozta az előtte álló asztalon kigöngyölt térképet. Amikor felnézett, sötét, ráncokkal szabdalt arcvonásai vigyorba szaladtak szét, és a mosoly mintha megvilágította volna a sátrat. Azonban a férfi tekintete gondterhelt maradt.
– Remélem, az érkezésetek azt jelzi, hogy Arutha is hamarosan megjön.
– Úton van, ahogy Magosvár helyőrsége is; nem egészen egy héttel jár mögöttünk – felelte James.
– Egy héttel! – kiáltott fel Gardan.
– Néhány lovat kikészítettünk idefelé jövet – jegyezte meg Locklear.
– Azonnal el kell indulniuk a sethanoni helyőrségbe – mondta James. Körbepillantott. – Úgy hallottam, Martin is itt van.
– Itt volt – felelte Gardan. – De ő és a nyomkeresői már elindultak az erdőbe.
– Miféle szél hozta őt erre? – kérdezte Locklear.
– Tomas üzenetet küldött Crydee-ba, amelyben felvetette, hogy jó ötlet lenne, ha néhány különleges képességű ember megjelenne ebben az erdőben. – Dél felé mutatott. – Martin, a nyomkeresői és egy csapat tünde kint vannak, a fák között lopakodnak, és Sötét Testvéreket keresnek.
– Tehát Delekhan már úton van? – kérdezte James.
– Már itt van – mondta Gardan. Ujjával a térkép egy pontjára mutatott, ahol két, a Sötét-erdőt átszelő folyó egy V alakot képezett. – Két nappal ezelőtt jelent meg a hátunk mögött. Nem tudom, hogy csinálta, de ahelyett, hogy előttünk bukkant volna föl, mögöttünk volt.
– Úgy gondoljuk, hogy rés-gépezetet használ – mondta James.
– A pokolba! – szitkozódott Gardan. – Ha a Résháború bármire is megtanított minket, akkor az az volt, hogy ha azok az átkozott kapuk nyitva vannak, akkor az ellenség olyan szaporán hozhatja át rajtuk a katonáit, amilyen gyorsan a másik oldalon fel tudja sorakoztatni őket az átvonuláshoz!
– Azonban ez a rés nem lehet nagy – szólt közbe Patrus.
– Ki ez? – kérdezte Gardan.
– Patrus a nevem – felelte a vén varázsló. – Ha nagy lenne, már az egész serege itt masírozna. – Patrus a Gardan által megjelölt ponttól délnyugatra mutatott. – Van itt valahol gázló vagy híd?
– Majd megpróbáljuk kideríteni – felelte az udvarnagy.
– Gyerünk, fiúk! – mondta Patrus.
– Várj! – kiáltott fel James. – Hova megyünk?
– Ha az a hegyes fülű sátánfajzat már itt van, akkor arra készül, hogy kivonuljon. Ha még nincs itt, és be tudjuk zárni azt az átkozott rést, mielőtt ő átjön rajta, akkor a legényei nyomban elkezdenek majd észak felé szaladni, mintha csak égő szalmát kötöztek volna a farkukra. Már ha lenne farkuk. – Elvigyorodott. – Azok a sötét tündék egyszerűen nem szeretnek távol lenni az otthonuktól.
Gardan most Jamesre nézett.
– Ki ez?
– Az egy hosszú történet – mondta James. – Majd elmesélem, ha mindezen túl vagyunk. De most ő az egyetlen varázslónk, és hacsak Pug fel nem bukkan, vele kell beérnünk.
Patrus elhúzta az arcát.
– Beérni? Haza kellene mennem, és itt kellene hogy hagyjalak titeket, hadd oldjátok meg magatok az ügyet.
– Sajnálom – mondta James. – Fáradt vagyok, ez minden.
– Rendben van, Jimmy. Vigyél el engem ahhoz az átkozott masinához, és én bezárom.
Locklear szkeptikusnak tűnt.
– Nekem az volt a benyomásom, hogy az egy különlegesen bonyolult varázslatfajta. Úgy értem, a rések.
Patrus azt felelte:
– Létrehozni őket tényleg az, nem kétséges. Ami keveset én a résekről hallottan, abban nem sok jó van; legtöbbször azért jelennek meg, mert egy varázsló hibázott. – Kacsintott egyet. – De összezavarni a varázslatot, az könnyű eset.
James megjegyezte:
– Remélem is, mert ha így meg tudjuk akadályozni, hogy Delekhan serekének főhada idejusson, akkor talán képesek leszünk rajtatartani a fedőt ezen a forrongó fazékon, amíg Arutha és a hadserege ideér.
Gardan széles mozdulattal legyintett.
– Nagyon képlékeny a front. Itt, itt és itt beásták magukat – mondta, és három helyre mutatott, mindhárom a folyó partján terült el. – Martin úr erre ment. – A két egymáshoz legközelebb levő pont közti útra mutatott. – Úgy gondolta, talán át tudnak osonni a sötét tündék között.
James csak a fejét rázta.
– Ha létezik olyan ember, aki az erdőben át tud csusszanni a sötét tündék között, akkor az íjász Martin, de ezt még az ő esetében is egy kicsit nehezen tudom elképzelni.
Gardan elmosolyodott.
– Segítettünk nekik egy kis figyelemeltereléssel.
James viszonozta a vigyort.
– Nos, ha az elég hangos és élénk volt, akkor talán mi is követhetjük őket.
Locklear felsóhajtott.
– Fogunk még valaha az életben pihenni?
Patrus megvető pillantást vetett a fiatalemberre.
– Ölesd meg magad, fiú, és annyit pihenhetsz, amennyit csak akarsz. De most gyerünk, menjünk utánuk!
Locklear lemondóan bólintott. James azt mondta:
– Jobbak az esélyeink, ha kevés holmival utazunk. Maradt felderítő a táborban?
Gardan megrázta a fejét.
– Nem, mindannyian Martinnal és a tündékkel vannak a folyónál. Ha szerencsétek van, beléjük ütköztök, még mielőtt összefutnátok Delekhan néhány harcosával.
James megjegyezte:
– Nos, még legalább fél napig világos van, így azt hiszem, talán indulnunk kellene.
– El vagytok látva élelemmel? – kérdezte az udvarnagy.
– Egy hétre elegendő élelmiszer van nálunk – felelte Locklear. – Felpakoltuk magunkat, mielőtt az utolsó váltólovunkat otthagytuk.
– Akkor hadd adjam meg nektek a jelenlegi jelszót: „Királyi Sas”. Tudjátok, néhány queg renegát is kószál a környéken.
– Amikor Gorath-szal végre eljutottam Krondorba, reménykedtem benne, hogy soha többet nem látok egyetlen istenverte queg zsoldost sem – sóhajtotta Locklear.
– Megkapod tőlem az engedélyt, hogy ha találkozol velük, annyit megölj közülük, amennyit csak akarsz, apród – mondta Gardan. – És most kifelé innen!
James felkacagott, és kivezette Patrust és Lockleart a sátorból. A lovaikra mutatva megkérdezett egy őrt:
– Akad itt néhány pihent hátas?
– Amott, apród – felelte az őr. – Az udvarnagy parancsára Philip kapitány ügyel a lovassággal kapcsolatos dolgokra. Ő majd gondoskodik maguknak hátasról.
Jamesék fogták a lovaikat, és elvezették őket a lovasság parancsnoksága felé, és Patrus felkiáltott:
– Ó, micsoda öröm! Újabb hátast ülhetünk meg!
Locklear megjegyezte:
– Jobb szeretnél gyalogolni?
– Jelen pillanatban, fiacskám, biztos lehetsz benne, hogy igen – felelte a vén varázsló, majd a rá oly jellemző, bosszantó módon felkacagott.
James megcsóválta a fejét. Megpróbálta megszeretni a mogorva öreg mágust, de úgy vette észre, ahogy telik-múlik az idő, egyre kevesebb okot talál arra, hogy ne fojtsa meg.

 

James intett a társainak, hogy menjenek tovább, és hamarosan egy nemrég lezajlott csetepaté színhelyére jutottak. Három ember renegát és egy mordel feküdt holtan egy tisztáson, és a tetemekben látható nyílvesszők száma alapján nyilvánvaló volt, hogy a támadás meglepetésszerűen érte őket. James biztos volt benne, hogy csak tündék képesek arra, hogy rajtaüssenek egy mordel felderítőcsapaton, így reménykedett benne, hogy Martin herceg és társai a közelben vannak.
– Gondolod, hogy a tündék még nem felejtettek el minket a legutolsó elvandari látogatásunk óta? Nem fognak minket összetéveszteni holmi queg renegátokkal és teletűzdelni nyílvesszőkkel? – kérdezte Locklear.
– Miért nem kérdezed meg őket? – felelte egy hang a tőle jobbra álló fa mögül, még mielőtt James válaszolhatott volna.
Locklear és James megrántották a gyeplőt, és egy zöld-barna bőrtunikába öltözött magas férfi lépett elő egy fa mögül.
– Martin! – kiáltott fel James. – Örülök, hogy látom, fenség.
Martin, Crydee hercege, akit valaha Íjászként ismertek, fegyverét markolva állt, amelyről a nevét kapta.
– Jó, hogy találkoztunk, James, Locklear. A barátotok kicsoda?
Patrus körbepillantott, mivel a fák mögül egy csapatnyi tünde lépett ki.
– Patrusnak hívnak.
– Ő varázsló, és azért van itt, hogy segítsen nekünk lezárni a rés-gépezetet – mondta Locklear.
– Ez itt Martin úr, Crydee hercege.
Patrus biccentett.
– Különös megjelenésű herceg, ha engem kérdeztek.
Martin felvillantotta félmosolyát, amely nagyon hasonlított féltestvére, Arutha mosolyához.
– Úgy találtam, hogy az udvari öltözék nem különösebben alkalmas a fák között való rohangáláshoz.
– Mát, ez így van – mondta az öregember a nyakát vakargatva. – Azt a masinát keressük. Van valami ötletetek, hogy hol lehet?
– Pontosan tuslom, hogy hol van – felelte Martin. – Ma reggel egy nagy csapat mordel indult el dél felé, mi átsurrantunk a vonalaik között, és a folyó mentén jöttünk vissza. A gépezetet ugyan nem láttam, de elég sok őrt láttam egy nagyon kicsi területen ahhoz, hogy meglehetősen biztos legyek benne, hogy ott van. Ráadásul furcsa érzés terjeng a levegőben, és ez azt a tsurani gépezetet juttatja eszembe, amely a háború alatt a Szürke Tornyokban működött. Üzenetet küldök Gardannak, hogy irányítsa ide Aruthát és a seregeit, amikor végre ideérnek.
– Az már túl késő – mondta James. – Patrus úgy gondolja...
– Patrusnak nincs szüksége arra, hogy valaki más mondja meg helyette, mit gondol, fiú – csattant fel a vénember. Martinhoz fordulva így folytatta: – Herceg, annak a hegyes fülű fattyúnak talán még csak néhány csapatot sikerült áthoznia magával, máskülönben már megtisztították volna az erdőt a Királyság ittlevő seregeitől. Delekhan már szinte biztosan Sethanon felé tart, legalábbis a fiúk szerint az az a hely, ahova el akar jutni, így maguk valószínűleg csak egy utóvéddel találkoztak. De ha az a gépezet mindaddig nyitva marad, amíg Arutha herceg ideér, nos, akkor nem tudhatjuk, hány újabb manóval és trollal, no meg más szörnyeteggel kell szembenézniük, hogy elverekedjék magukat Sethanonig.
Martint túlságosan aggasztotta az, amit az öreg varázsló mondott, így nem foglalkozott a szertartásosság hiányával.
– Mi a szándékod?
– Vigyen minket annak az átkozott masinának a közelébe, aztán kezdjenek elterelő hadműveletbe, mondjuk indítsanak egy áltámadást, majd vonuljanak lassan vissza. Ha be tudunk osonni, akkor én működésképtelenné tudom tenni azt a gépezetet.
Martin Jamesre pillantott, aki csak megvonta a vállát.
– Jól van – mondta Martin –, gyertek velünk! De gyalog kell jönnötök.
A három lovas leszállt a nyeregből, és az egyik tünde megfogta a lovakat.
– Vezesd vissza őket az udvarnagyhoz, és mondj el neki mindent, amit itt hallottál! Azt is mondd meg, hogy nagyon jól jönne nekünk egy kis segítség a régi kőhídtól nyugatra!
A tünde bólintott, fogta a lovakat, és elment. Martin felnézett a lombok között bekandikáló égre.
– Jó, ez azt jelenti, hogy naplementekor érünk a hídhoz, és a sötétben talán képesek lesztek átsurranni a folyón, amíg mi a hídnál elvonjuk a figyelmüket.
– Átsurranni a folyón? – kérdezte Patrus. – Úgy érted, hogy össze kell vizeznem magam?
– Igen – felelte Martin mosolyogva. – Attól tartok, át kell gázolnotok a folyón. Folyásirányban nagyjából egy mérfölddel feljebb van egy sekély gázló, és nem hiszem, hogy a manók tudnak róla.
– Manók? – kérdezte Locklear.
– Főleg manókkal és queg zsoldosokkal találkoztunk. Azt hiszem, a legtöbb mordel elment dél felé Delekhannal, vagy bárki is vezeti ezt az osztagot.
James egy pillanatig csöndben állt, majd megkérdezte:
– Locklear, hogyan boldogulsz a queg nyelvvel?
– Elég jól – felelte Locklear. – És te?
– Nem olyan jól, mint te – mondta James. – Én nem kikötővárosban nőttem fül, mint te.
– Hát akkor Krondor hol van? A szárazföld közepén? – kérdezte a fiatalabb apród.
– Úgy értettem, a csatornákban nem túl sok queg kereskedővel találkozik az ember.
– Ó – mondta Locklear. – Miért kérdezted?
– Csak mert azt hiszem, hogy míg fenn, Északőrénél nem volt túl valószínű, hogy queg nyelven beszélő manókkal vagy sötét tündékkel futunk össze, hajlandó vagyok veled fogadni egy jó vacsorában, hogy errefelé jónéhány átokfattya queg zsoldossal fogunk találkozni.
– Ugye nem arra gondolsz, hogy megint eljátsszuk azt a queg zsoldos játékot? – kérdezte Locklear, és arcáról sütött az aggodalom. – Az remekül működött, amikor trolloknak kellett hazudnunk, de ha itt van néhány valódi zsoldos... Nem beszélem elég jól a nyelvet ahhoz, hogy bolonddá tudjunk tenni egy queget.
– Emiatt a probléma miatt majd akkor aggódunk, ha szembekerülünk vele – mondta James.
Locklear az ég felé fordította a szemét, és csak annyit mondott:
– Remek.
– Martin – vetette fel James –, ahelyett, hogy támadást indítasz, miért nem kergetsz be minket az ellenség karjaiba?
Martin kíváncsian felhúzta a szemöldökét.
– Biztos ezt akarod?
– Nem, de akkor is csináljuk ezt – felelte James vigyorogva.

 

Épp amikor a nap nyugaton lebukott, rohanó és queg nyelven segítségért kiabáló emberek hangja jutott el a hídnál őrködő zsoldosokhoz. Három férfi, két fiatal és egy öreg rohant a híd felé, és a távolban őket üldöző harcosok bontakoztak ki a szürkeségből.
James érte el először a hidat. Kifulladva és kétségbeesetten nézve hátramutatott, és csak annyit kiáltott quegül:
– Támadás!
A második fiatalember azt lihegte:
– Tartsátok a hidat! Hozunk segítséget!
A zsoldosok főnöke a trollhoz fordult, aki a csapat vezetője volt, és éppen meg akarta kérdezni, hogy mit csináljanak, amikor egy nyílvessző suhant el a feje fölött, és nem sokkal arrébb belecsapódott a földbe. A zsoldos lebukott az öreg kőhíd korlátja jelentette hitvány fedezék mögé, és figyelmét a támadó tündék felé fordította. Ezalatt a három férfi, aki a figyelmeztetést hozta, elrohant segítségért.
James szaladt, de közben a válla fölött hátrapillantott. Martin és a tündék mindent megtettek, hogy elhitessék a hidat őrzőkkel, hogy komoly offenzívát indítottak ellenük.
James megállt, és Locklearnek is jelezte, hogy álljon meg, hogy Patrus utolérhesse őket. Az öregemberen világosan látszott, hogy kifulladt, és James megkérdezte:
– Jól vagy?
Patrus bólintott.
– Már nem vagyok olyan gyors, mint valamikor voltam. Adjatok egy percet, aztán megint megcsinálhatjuk. – Rájuk villantotta gonosz mosolyát. James és Locklear vártak, amíg Patrus kilihegi magát, majd amikor az öreg varázsló bólintott, továbbsiettek.
Arra szaladtak, amerre véleményük szerint a rés-gépezetet elrejtették; egy apró mélyedés felé, amelyet két domb óvott. Egy csapatnyi mordel szaladt feléjük, és Locklear queg nyelven kiabált:
– A hidat megtámadták!
A csapat vezetője egy magas mordel volt, olyan vállal, amely méltó párja volt Gorath-énak. Vastag szőrmemellényt viselt, amely fedetlenül hagyta erős mellkasát. Rájuk kiabált:
– Én nem beszélem a ti nyelveteket, queg kutyák!
James megállt, és vett egy mély lélegzetet.
– Én beszélem a Királyság nyelvét – mondta, és megpróbálta eltorzítani a kiejtését. – A hidat megtámadták. A trollok erősítésért küldtek minket.
– Megtámadták? – Egyik harcosához fordult, és elküldte őt a hídhoz. – Én Moraeulf vagyok, Delakhan fia, és apám másodparancsnoka. Itt most én parancsolok, amíg Delekhan Sethanonban van. Ti kit szolgáltok?
Locklear Jamesre pillantott, és James azt mondta:
– Mi a...
– Mondd el neki a tündéket! – kiabálta Locklear, félbeszakítva Jamest, pont úgy, ahogy azt már elpróbálták.
– Tündéket? – kérdezte Moraeulf. – Mit beszélsz itt a tündékről?
– És van velük egy magas férfi íjjal, aki akár ezer méterről is képes eltalálni egy embert – mondta James.
– Íjász! – kiáltott fel Moraeulf. – Az csak Íjász lehet. Micsoda megbecsülést fog hozni nekem, ha megölöm!
James Locklearhez fordult.
– Hogy hívták a másikat?
– Calinnak, azt hiszem – felelte Locklear.
– Elvandar hercege itt van! – kiabálta Moraeulf megragadva James ingét, és könnyedén felemelte az apródot a földről.
– Ez az a név – mondta James, és nem kellett erőlködnie, hogy ijedtnek tűnjön – Calin herceg, ezt mondta.
– Hívjátok az őröket! Elmegyünk és megöljük az eledhel herceget és ember barátját! Kitépem a szívüket! – ordította Moraeulf, és elengedte Jamest. – Hol vannak?
– Nyugatra, a hídnál – felelte James a sárba pottyanva.
A hat mordel elrohant a híd irányába, és James utánuk kiabált:
– Utánatok küldöm a többieket!
Locklear talpra segítette barátját, és azt mondta:
– Nem tudom elhinni, hogy működött.
– De csak addig fog működni, amíg azok a forrófejűek bele nem unnak az Íjásszal és a tündékkel való kergetőzésbe az erdőben. Úgy tippelek, nagyjából fél óránk van. Gyerünk!
James ismét a fák között rohant, és amikor egy tisztás közelében meglátott egy újabb csapat mordel őrt, azt kiabálta:
– Moraeulf azt mondta, hogy menjetek a nyugati hídhoz!
A mordelek vezetője, egy idősebbnek tűnő veterán azt felelte:
– Nekünk ezt a gépezetet kell őriznünk. – A rés-gépezetre mutatott.
James csak most vette észre, hogy a szerkezet előtt áll. Ha nem futnak bele az őrökbe, akkor az esti szürkületben és a fák között egyszerűen elsétált volna előtte.
– Moraeulf azt mondta, majd mi őrizzük – felelte Locklear.
A harcos kétkedő pillantást vetett rá, de ekkor James megszólalt:
– Azt mondta, hogy mondjuk meg nektek, hogy mi, queg kutyák épp elég jók leszünk arra, hogy vigyázzunk a gépezetre; nektek el kell menni levadászni az eledheleket. Calin herceg és íjász Martin megtámadták a nyugati hidat.
A hatás azonnal jelentkezett. A mordelek elszáguldottak nyugat felé.
A gépezet mellett állva James megjegyezte:
– Kíváncsi vagyok, Calin tudja-e, hogy milyen óriási becsben tartják sötét unokatestvérei!
– Azt hiszem, elég régóta él ebben a világban, hogy legyen róla némi fogalma – mondta Locklear. Patrusra nézve megkérdezte: – Le tudod állítani ezt a szerkezetet?
Pont amikor feltette a kérdést, egy hat mordelből álló osztag jelent meg a kapuban, és lesétáltak a rámpán. James azonnal parancsnoki viselkedést öltött magára, és azt mondta:
– Nyugaton megtámadtak minket! Menjetek, segítsetek Moraeulfnak!
A mordelek elsiettek az általa mutatott irányba, és Locklear megjegyezte:
– Valamikor bele fogsz futni egy mordel törzsfőnökbe, aki nem fog bedőlni neked.
Patrus szólalt meg:
– Hadd nézzem meg ezt a szerkentyűt! – Körbesétálta a gépezetet, amely egy alig hat láb széles és tíz láb hosszú emelvény volt. Két ember sétálhatott át rajta kényelmesen egymás mellett, nem több. – Azt látom, hogy sok mindent ide kellett cipelniük, hogy megépítsék – mondta a vén varázsló. – Ezért ilyen kicsi.
– Ahogy Arutha mesélte, az, amit a tsuranik a résháborúban használtak, legalább hatszor vagy nyolcszor nagyobb volt – mondta James. – Azon még szekereket is át tudtak hozni.
– Egy kiskocsi talán ezen is átjöhetne – mondta a varázsló. – De lássuk, mit tehetek azért, hogy kikapcsoljuk.
A hozzá legközelebbi oszlopba faragva számos szimbólumot talált, amelyeket drágakövekkel raktak ki. A kezével végigsimította őket, felülről lefelé. Amikor alulról a másodikhoz ért, egy szikra pattant elő, és Patrus hátraesett. Amikor James talpra segítette, azt mondta:
– Nos, valamit megtanultam.
– Mit? – kérdezte Locklear.
– Hogy ne érintsem meg még egyszer azt az átkozott kristályt.
Körbejárta a gépezetet, és amikor visszaért oda, ahol James állt, újabb hat mordel jelent meg. James ezeket is utasította, hogy keressék meg Moraeulfot, és a mordelek tették, amit mondott nekik.
– Le tudod zárni? – kérdezte Locklear. – Talán fel tudnánk gyújtani.
– Lehet, hogy az segítene – mondta az öreg mágus. Majd a hangját lehalkítva hozzátette: – De én kétlem. A mágikus holmik, mint ez is itt, nem gyulladnak meg egykönnyen. Adj nekem néhány percet, fiú, hadd tanulmányozzam ezt a szerkezetet!
James és Locklear egymásra néztek, és mindketten csöndben visszhangozták a másik gondolatait: lehet, hogy nincs néhány percük, amit a vén mágusnak adhatnak.

 

Pug nagy levegőt vett, és azt mondta:
– Owyn, megint segítened kell nekem. Az erőm kezd visszatérni, de most még mindig nem támaszkodhatok rá, nem vagyok képes eljuttatni magunkat Sethanonba. Neked kell minket odavinni.
– Nekem? – Owyn tiltakozott. – Nem tudom, hogyan kell.
– De igen, tudod – mondta Pug. – Legnagyobb részét annak, amit én tudok, te is tudod. Csak még nem fedezted fel. Most lazíts, és engedd, hogy irányítsalak! – Felemelt egy fémgömböt.
Mióta Gamina elméje összekapcsolta az övékét, Pug képes volt megérinteni Owynét és segíteni neki a varázslat fókuszálásában.
– Most ki kell nyúlnod. Sethanon kinn van... ott – mondta lágyan. Gorath csak figyelt.
Pug szinte suttogott:
– Ki kell nyúlnod, és...
Pug szeme hirtelen kitágult.
– A rés! Érzem!
– Hol? – kérdezte Gorath.
– Valahol Sethanon közelében! Makala és a társai biztosan onnan irányították!
– Gyerünk oda! – mondta Gorath. – Ha Delekhan és a szövetségesei ott vannak, akkor nekem is oda kell mennem.
Pug bólintott, és megszorította Owyn vállát.
– Hunyd le a szemed, és hagyd, hogy irányítsalak! Ez pont olyan, mintha átlépnél egy ajtón.
Owyn megtette, amit Pug kért, és belső szemével már látta is az ajtót. Miközben mentálisan átlépett az ajtónyíláson, érezte, hogy Gorath keze Pugén pihen.
Aztán átestek a semmin.
Majd minden szertartásosság nélkül a földre pottyantak.
Amikor felnéztek, azt látták, hogy James Patrushoz fordul, és megkérdezi:
– Ezt meg hogy csináltad?
Majd James Owyn és Pug felé nyújtotta a kezét, Locklear ugyanezt tette Gorath-szal. James megjegyezte:
– Ha volt is valaha ennél időszerűbb érkezés, én soha nem hallottam róla. Üdvözlünk titeket.
– Köszönöm, James – mondta Pug. Patrusra nézve megkérdezte: – Ő kicsoda?
– Patrusnak hívnak – mondta az öreg varázsló, miközben elsétált Pug előtt, és a gépezetet tanulmányozta. – Csak egy oldala van – mormogta.
James megjegyezte:
– Ez itt Pug.
– Tudom – mondta Patrus. – Egyszer láttam őt messziről. Eljött Timonsba, varázslókat keresett az akadémiájára. Helló, Owyn!
– Helló, Patrus! Hogy kerültél te ide?
– Az egy hosszú történet.
Újabb csapat mordel tűnt fel a résben, és James odakiáltott nekik:
– Innen nyugatra a tündék megtámadták Moraeulfot! Menjetek, segítsetek neki!
A mordelek még zavarodottak voltak az átkeléstől, és egyikük Jamesről Gorath-ra pillantott. Gorath rákiabált:
– Hallottátok! Szaladjatok!
A mordelek rohantak.
– Körülbelül ötperces szünetekkel jönnek – mondta James. – És egyszerre nem több, mint egy fél tucat.
– Az még mindig hetven óránként – jegyezte meg Locklear. – És Arutha még legalább egynapnyi járóföldre van. Innen nyugatra Martin és néhány tünde mozgásban tartják a dolgokat, és északról jön Gardan, de hacsak le nem zárjuk ezt a kaput, akkor holnap ilyenkorra ezer vagy még több mordel lesz itt.
Gorath megkérdezte:
– Hol van Delekhan?
– Ő és a testőrei már úton vannak Sethanon felé – felelte James. – Legalábbis a fia szerint.
– Oda kell mennünk! – mondta Gorath.
– Először le kell állítanunk ezt a gépezetet – közölte James.
Pug szólalt meg:
– Ebben tudok segíteni, de nincs meg a szükséges erőm, hogy egyedül megtegyem.
– Mit csináljak? – kérdezte Owyn.
Patrus felugrott az emelvényre, és azt mondta:
– Te csak maradj ott, és tartsd a biztonságos távolságot, fiú!
– Mit csinálsz? – kiáltott fel Pug.
– Te is tudod, mit kell tenni, varázsló. Ezt a dolgot nem lehet könnyedén vagy kockázat nélkül megsemmisíteni. – Rámosolygott Owynra, és azt mondta: – Mindig figyelj rá, fiú! Ő tud egy-két ügyes dolgot. – Majd beugrott a kapuba.
– Az a rossz irány! – kiáltotta Pug.
Azonban ahelyett, hogy visszapattant volna, ahogy Pug várta, úgy tűnt, Patrus lassan belép a gépezet rúdjai közötti résbe. A botja fényesen felizzott, és szemét tágra nyitva eltökélten kiáltotta:
– Tudod, mit kell tenned, fiú! Ezt egyikünknek meg kell tennie, és én már amúgy is öreg vagyok, közel a véghez. Csináld!
Pug keményen megszorította Owyn vállát, és azt mondta:
– Add át neki az erődet!
– Micsoda? – kérdezte Owyn.
– Csak belülről zárhatja le a rést! Add át neki az erődet! Gyorsan!
Owyn lehunyta a szemét, és hagyta, hogy ismét Pug irányítsa. Felemelte a kezét, és érezte, ahogy az erő áramlata végigfut a karján, ki az ujjain, majd a kapuban lebegő öreg varázslóba csapódik. Patrus felkiáltott; nem lehetett tudni, hogy fájdalomsikoly vagy diadalkiáltás hagyta el ajkát. Majd a rés egy villanással bezárult, és szélroham tört elő a gépezet rúdjai közül, amely mindannyiukat a földre lökte.
James volt az első, aki talpra kecmergett, és körbenézett.
– Hova tűnt?
Pug megráztat a fejét.
– Elment.
– Elment? – kérdezte Owyn.
– Tudta, hogy mit csinál – mondta Pug. – Én egyszer becsuktam belülről egy kaput. Nekem Fekete Macros segített, de úgy is alig éltem túl.
Gorath megjegyezte:
– Bátran halt meg.
Owyn egy pillanatra hagyta, hogy úrrá legyen rajta a fájdalom. Patrus volt az első tanára, és noha goromba vénember volt, nem túl sok megnyerő vonással, a fiú tisztelte és csodálta őt. Egy hosszú pillanat elteltével sóhajtott, és felállt.
– Nem tudom, mennyi idő múlva térnek vissza Moraeulf és a társai – mondta James. – De az a szélroham, amely most itt végigszaladt, biztosan riaszt valakit.
– Mindenképpen indulnunk kell – mondta Pug.
– De merre? – kérdezte James. – Semmi kedvem megpróbálni újra átjutni a mordelek vonalain. Kifogytam a ravasz trükkökből és cselekből.
– Sethanonba kell mennünk – mondta Pug. Locklearre és Jamesre nézett. – Ti tudjátok, hogy miért, és hamarosan a többiek is meg fogják tudni.
Gorath csak annyit mondott:
– Ha Delekhan Sethanonban van, akkor nekem is oda kell mennem.
– Álljatok körbe! – mondta Pug. Elhelyezkedtek, és megfogták egymás kezét. – Lazítsd el az elméd, Owyn, és én majd ismét irányítalak.
Owyn így tett, és Pug vezette az elméjét. A fiatal varázslónak egyre könnyebben ment a dolog, és egyre gyorsabban válaszolt Pug irányítására.
Hirtelen egy másik helyen találták magukat. Érezték a mozgást, és ahogy helyet változtatnak.
– Most már majdnem...
Egy fájdalomból szőtt korlátnak csapódtak, és ahogy az a valami visszaverte őket a céljuktól, még Gorath is felsikoltott kínjában. Az erőteljes mordel volt az utolsó, aki elvesztette az öntudatát. Még látta, hogy a többiek a hideg földön fekszenek és vonaglanak a fájdalomtól, majd ő is belehullott a kábult öntudatlanságba.

 

 

20.
Ítélet

A talaj nedves volt.
Pug átgördült a könyökén, és látta, hogy James és Locklear még eszméletlen. Gorath magánál volt, de zavarodottan nézett. Owyn két kezével a fejét szorítva felült.
– Mi történt? – nyögte.
– Valamilyen korlátnak csapódtunk. – Pug lehunyta a szemét, és érezte, hogy a fejében lassan szétoszlik a fájdalom.
Lassan James is visszanyerte az eszméletét. Felült, pislogott, végül sikerült fókuszálnia a tekintetét.
– Hol vagyunk? – kérdezte.
Pug felállt, és körbenézett.
– A sethanoni vár régi udvarában vagyunk. – Az elhagyott erődítmény kiégett kaputornya felé mutatott, és azt mondta: – Pontosan alattunk van a célunk.
– És hogy jutunk oda? – kérdezte Gorath.
– Kipróbáljuk, hogy hol vannak a korlát határai, majd keresünk egy helyet, ahol lejuthatunk a város alatt futó ősi alagutakba. Nem zárhatták le az egész erődítményt.
– Miért nem? – kérdezte Owyn.
– Mert még hat tsurani Nagy Ember sem képes egy akkora korlátot fenntartani egész nap és egész éjszaka. Makala még azt sem tudja, hogy visszajötten Timirianyáról. Így ezt a korlátot csak azért rakták fel, hogy mindenkit megakadályozzon abban, hogy megzavarja Makalát. Ez azt jelenti, hogy a hat varázsló felváltva tartja fenn a korlátot. És ahhoz, hogy ezt megtehessék, kicsinek kell lennie.
– Nekem logikusnak tűnik – mondta Locklear. Felállt, és felnyögött.
– Ha van olyan hely, amely esetleg kapcsolatban van az ősi járatokkal, akkor az az elhagyott erődítmény legalsó szintje lesz. Kezdjük ott a keresést!
– Hozok valamit, amiből készíthetünk néhány fáklyát – mondta Gorath.
Amíg vártak, Pug megkérdezte Owyntól:
– Hogy érzed magad?
– Legyőzötten, fáradtan és dühösen. Máskülönben remekül. És te?
Pug összeérintette a két kezét, majd néhány hüvelyknyire széthúzta. Egy kék szikra pattant egyik tenyeréből a másikba.
– Érzem, hogy az erőm kezd visszatérni, de csak lassan. Talán ez a késlekedés még a hasznunkra lesz. – Hangját lehalkítva folytatta: – Nem akarom, hogy a többiek megtudják, de ha szembe kellene szállnunk a tsurani Nagy Emberekkel, akkor alulmaradnánk, még akkor is, ha hatalmam teljében lennék. Lopva kell megközelítenünk őket, és bíznunk kell a meglepetés erejében. Ha sikerül elég közel jutnunk valamelyikükhöz, és fizikai támadással lekötni, akkor megakadályozhatjuk, hogy varázsoljon.
– Ráadásul van még egy előnyünk. Az, hogy fizikailag megtámadhatja valaki, az tökéletesen elképzelhetetlen egy Nagy Ember számára, aki a hatalma miatt szinte istennek tekinti magát. Annyira hozzászoktak, hogy mindenki habozás nélkül engedelmeskedik a szavuknak, hogy esetleg ahelyett, hogy varázsolnának, megpróbálnak majd parancsolni nekünk. Így előnyre tehetünk szert.
Owyn megjegyezte:
– Nem vágyom különösebben erre az összecsapásra. A tudásodból valamennyi már kezd alakot ölteni az elmémben, és azt hiszem, már meg tudok tenni néhány dolgot, amit tegnap még nem tudtam, de még nagyon bizonytalan vagyok.
– Akkor kövesd az irányításomat!
Gorath visszatért a fáklyákkal.
– Ezeket ott találtam egy kiürített raktárban felkupacolva. – Egy királysági íjpuskát is hozott, és hozzá egy tegeznyi nyílvesszőt. – Ezek is ott voltak. – Az íjpuskát Locklear felé dobta, aki elkapta, és megvizsgálta.
– Piszkos, és vagy tíz éve nem olajozták – állapította meg az apród. – De sehol sem tűnik rozsdásnak. – Az íjpuska fejét a földhöz szorította, és lábát a fémkengyelbe rakta, amely arra szolgált, hogy az íjat egy helyben tartsa, amíg felajzzák. Ellentétben a nehéz számszeríjakkal, amelyeket egy kart tekerve kellett felhúzni, ezt a könnyű íjpuskát csak meg kellett feszíteni. – És nem nagyon bízom ebben az íjhúrban.
Azonban az öreg íjpuska egy hangos kattanással felhúzódott, és Locklear belehelyezett egy vesszőt a hosszában végighúzódó vájatba.
– Álljatok hátrébb! Ha a húr elszakad, valaki még megsérülhet.
Megcélzott egy közeli ajtót, és meghúzta a ravaszt. A nyílvessző megnyugtató puffanással az ajtóba csapódott.
Locklear elismerően nézett a fegyverre.
– Úgy tűnik, ezt tartósnak készítették.
– Ki akarod próbálni még egyszer? – kérdezte James.
– Nem – felelte Locklear. – Azzal csak kísérteném a szerencsénket. Ha legalább egy lövést megereszthetek meglepetésszerűen, az esetleg javít a helyzetünkön.
James bólintott.
Pug végignézett kis csapatán, és így szólt:
– Gyerünk!

 

Pug megállt, és azt mondta:
– Várjatok!
Egy hosszú alagútban jártak, amely olyan keskeny volt, hogy alig tudtak rajta oldalazás nélkül végigmenni. Gorath válla folyton vagy egyik, vagy másik falnak súrlódott menet közben. Erre a járatra egy lépcsősor mögött bukkantak, amely a vár alatt futó egyik ősi, kővel kirakott alagút végénél indult.
– Mi van? – kérdezte James.
– Itt – mondta Pug a csupasz falra mutatva. – Ha jól emlékszem, itt kellene lennie egy ajtónak, amely átvezet az alsó terembe.
James előhúzta a tőrét, majd Gorath is a sajátját. A többiek hátrébbléptek, és ők nekiestek a falnak, amely első látásra puszta földnek tűnt. Hamarosan mind az ember, mind a mordel erősen verejtékezett, és míg ők vájták a falat, a többiek a két oldalukon elhordták az általuk kivájt földet. Egyszer csak James tőrének hegye sziklának ütődött.
Az apród letakarította onnan a földet, és azt mondta:
– Azt hiszem, ez kőművesmunka.
– Menj arrébb! – mondta Owyn, és közelebb tartotta a fáklyát. Öreg téglák derengtek elő.
Gorath a fáklya forróságával mit sem törődve közelebb hajolt.
– Úgy tűnik, már mállásnak indult. – Erősen meglökött egy téglát, mire az tiltakozó csikorgással megmozdult. – Álljatok hátrébb! – mondta. Miután a többiek pár lépésnyit elhátráltak, Gorath mindkét kezével a tégláknak feszült, olyan erősen, ahogy csak bírt. Halk, csikorgó robajjal először egy, majd kettő, majd legalább féltucat tégla hullott a feltárult lyukba.
Gorath-nak sikerült megtartania az egyensúlyát, és amikor a fal egy része bedőlt, fürgén visszalépett. Az alagutat megtöltötte a finom por, amitől Locklear és Owyn tüsszögni kezdtek.
Gorath nem habozott. Kikapta a fáklyát Owyn kezéből, és átlépett a lyukon. Pug és a többiek követték. A másik oldalon feltáruló terem hatalmas volt és üres, a padlóját évszázadok pora borította, melyet ősidők óta senki nem kavart fel. Pug felemelte a kezét, a tenyeréből fény sugárzott, és megvilágította az egész csarnokot.
A barlang nem természetes eredetű volt. A mennyezetet kőművesek faraghatták, a falakat sárkányokat és rajtuk lovagló páncélos alakokat ábrázoló domborművek borították.
– Valheruk – suttogta Gorath félelemmel elegyes tisztelettel. – Ez valaha az ő csarnokuk volt.
– Mielőtt továbbmegyünk – mondta Pug –, fel kell, hogy készítselek titeket arra, amivel találkozunk, és nem csak a Hatokkal kapcsolatosan, hanem más dolgokra is. A közelben van egy óriási erejű varázstárgy, amelyet Életkristálynak nevezünk.
– Ezt a varázstárgyat a valheruk készítették a Káosz Háborúk időszakában, és az istenek elleni fegyvernek szánták. Sokkal bonyolultabb annál, hogy én megérthessem, de kilenc éve annyit tanulmányozom, amennyit csak az időm engedi. Azonban egy dolgot biztosan tudok: azért készítették, hogy rettenetes pusztítást vigyenek végbe a segítségével. A tíz évvel ezelőtti Nagy Felkelés során a hamis Murmandamus is erre a tárgyra akarta rátenni a kezét.
– Hamis Murmandamus? – kérdezte Gorath jól láthatóan meghökkenve.
– Ő valójában nem mordel volt. Egy pantathiánus kígyópap játszotta a szerepet, akinek sötét varázslatok segítségével megváltoztatták a megjelenését. Így rá tudta szedni a népedet, és rávette őket arra, hogy az ő céljaiért áldozzák fel az életüket. Murmandamus összegyűjtötte a haldoklókból elszálló életerőt, hogy ezzel, mint valami kulccsal aktiválja az Életkristályt. Ha elérte volna a célját, akkor attól félek, Midkemián minden élet elpusztult volna. Amennyiben ez bekövetkezett volna, Timirianya sivársága Midkemiával összehasonlítva olybá tűnt volna, mint virágzó kert a csupasz sziklához képest.
Gorath szeméből sütött a gyilkos indulat.
– Annyi halál egy pantathiánus miatt!
Owyn is zavarodottnak tűnt.
– Valamit nem értek. Hogyan tud egy pap vagy varázsló, legyen bármilyen nagyhatalmú is, működésbe hozni valamit, ami fegyver az istenek ellen? Ha a valheruk elmentek, nem tűnt el velük együtt ennek az Életkristálynak a titka is?
– Nem – felelte Pug. – A kőbe bele van zárva a valheruk lelke, és könnyen lehet, hogy ha valaki babrál vele, akkor kiszabadulnak. Még ha testük nincs is, az összekapcsolódott elméjük energiája talán elég ahhoz, hogy életre keltse az Életkristályt. Nem tudjuk biztosan, de ez mindenképpen akkora kockázat, amit egyszerűen nem engedhetünk meg.
– Tehát Makala el akar pusztítani minket? – kérdezte Locklear.
– Nem olyan őrült – mondta Pug. – Egyszerűen csak vakon hűséges a Birodalomhoz, és azt hiszi, hogy a Királyság egy pusztító fegyver birtokában van, amelyet egy napon talán az ő népe ellen használ fel. Mindent megtenne, hogy megfejtse ennek a fegyvernek a titkát; a célja az, hogy vagy megtanulja, hogyan kell védekezni ellene, vagy építsen egyet Tsuranuanni számára is, így a Birodalom erőfölényből tudna tárgyalni a Királysággal.
– A bolond! – köpött ki Gorath. – Milyen kicsinyes elméje lehet!
– Lehet, hogy kicsinyes módon nézi a világegyetemet – mondta Pug –, azonban a hatalma óriási, és tehetséges varázsló. Ha képességeim teljes birtokában vagyok, akkor nem állhat ki ellenem, de jelenlegi legyengült állapotomban felülkerekedhet rajtam. Ezért először meg kell szabadulnunk a hat társától, Owyn meg én csak azután szállhatunk szembe vele. – Gorath-ra és Owynra nézett. – Óriási bizalmat helyezek belétek: az Északi-felföld egy renegát törzsfőnökébe és egy keleti nemes legkisebb fiába. Az Életkristály titkát csak a királyi család és néhány ember ismeri, aki ott volt és részt vett a sethanoni csatában, mint például James és Locklear.
Gorath meghajtotta a fejét:
– Előbb halok meg, mint hogy bárkinek eláruljam.
Owyn csak bólintani tudott.
– És most gyertek utánam!
Pug végigvezette őket a hosszú folyosón, amely valamikor egyértelműen a hatalmas föld alatti város felszíni kijárata volt.
– Az innen északra fekvő két várost, Sar-Sargoth-t és Sar-Isbandiát ennek utánzataként építették a glamredhelek. Ezt itt valaha Drakin-Korin városának hívták.
– Ez a név még a mi legendáinkban is szerepel – mondta Gorath. – Ő még a valheruk között is őrültnek számított.
– Mégis ő volt az, aki meggyőzte a többieket, hogy adják életesszenciájukat az Életkristálynak.
Az alagút hatalmas volt, és Owyn megkérdezte:
– Ez miért olyan nagy?
Pug elmosolyodott.
– Láttál már valaha kistermetű sárkányt?
– Nem.
– Ez éppen kényelmes egy sárkánynak. És a valheruk eléggé megtermett példányokon lovagoltak.
Egy hatalmas kétszárnyú ajtóhoz érkeztek, amely az évszázadok alatt acélkeménnyé kövült. A zsanérok, amelyek akkorák voltak, mint egy férfi teste, évszázadokkal korábban beragadtak. De a két ajtószárny között elég széles rés volt, hogy kényelmesen átsétálhassanak rajta. Az ajtón túl egy hatalmas terembe jutottak, és megálltak.
Gorath villámgyorsan mozdult, kardja kiröppent a hüvelyéből, és mielőtt Owyn vagy Pug elmondhatott volna egy varázslatot, két manó feküdt holtan a hatalmas terem közepén.
– Ez azt jelenti, hogy közel vagyunk – mondta Pug.
– És azt is, hogy Delekhan is közel van – jegyezte meg Gorath.
– Lehet, hogy Makala felhasználja őt – mondta Pug –, de azt kétlem, hogy felfedné neki az Életkristály minden titkát. Egyetlen mordel boszorkánymesteretek sem juttathatta le ide. Magától kellett volna megtalálnia a felszínről idevezető utat.
Gorath megjegyezte:
– Kétlem, hogy ennek a komplexumnak csak egyetlen bejárata van.
– Ez igaz – mondta Pug. – Makala lejuthatott ide mágikus úton, ha már tudta, hogy hova kell jönnie, de amikor először idejött, neki is szüksége volt valami vezetőre.
– Nago – mondta Gorath. – Ő majdnem egy évig délen volt, mielőtt ez az őrület kezdetét vette. Ha rávehetnénk ezt a Makalát arra, hogy beszéljen, lefogadnám, kiderülne, hogy Nago mutatta meg a ti tsuranitoknak, hogyan juthat le erre a helyre.
– Ezen később is eltöprenghetünk – mondta Pug. – De bárhogy is történt, találkoztak, és úgy döntöttek, hogy a céljaikban elég sok közös van ahhoz, hogy együttműködjenek. – Pug belebámult a sötétségbe, mintha megpróbálna látni benne valamit, majd folytatta: – Én mindazonáltal úgy vélem, hogy Makala csak kihasználja Delekhant, ugyanúgy, ahogy a hamis Murmandamus kihasználta a népedet, Gorath. Az én népemmel vívott küzdelemre uszítja, és a halálba küldi a társaidat, csak azért, hogy a herceg seregét távol tartsa ettől a helytől.
Ismét elindultak, ám Pug hirtelen megszólalt:
– Várjatok! – Előrelépett, kinyújtotta a kezét, és a fiatal varázslóhoz fordult: – Owyn, tapintsd meg ezt!
Owyn Pug mellé lépett, és előrenyújtotta a kezét. Energia zizzenését érezte a tenyere alatt, egy bizsergető érzést, amely ahogy beljebb nyúlt, egyre tapint hatóbbá vált.
– Ez a korlát?
– Igen – felette Pug. – Ennek csapódtunk neki, amikor megpróbáltam segíteni neked, hogy lejuttass minket az egy szinttel mélyebben fekvő csarnokba.
Pug egy kicsit beljebb nyúlt, és kezét először jobbra, majd balra mozdította. Egy pillanat múlva elégedetten szólalt meg:
– Ez egy gömb. Végig kell mennünk a külső széle mentén, amíg meg nem találjuk azokat, akik felállították.
Végigsétált bal felé, amíg egy falhoz nem ért, majd elindult vissza jobbra. Jobbfelé a terem legszélén Gorath észrevett egy ajtót.
– Próbáljuk meg azt! – javasolta a sötét tünde.
Beléptek egy járatba, és azt követve egyre mélyebben behatoltak a föld alá.

 

Olyan erős mágia töltötte be a termet, hogy még James és Locklear is érezte: bizsergett tőle a bőrük.
– Mi ez a hely? – kérdezte James.
– Egy kincseskamra – felelte Pug. – A sokból az egyik. Semmihez ne nyúljatok hozzá! Néhány tárgy mágikus, és nem tudom megmondani, milyen következményekkel jár, ha véletlenül működésbe hozzuk valamelyiket.
Owyn körbenézett.
– Mi az? – Egy hatalmas vadászkürtre mutatott, amelyet ismeretlen, rúnaszerű szimbólumok borítottak.
Gorath megnézte.
– Az írásjelek ismerősnek tűnnek nekem. Ezen írás alapján alkottuk meg a sajátunkat. Ez valheru.
– És mi van ráírva? – kérdezte Owyn.
– Az ott a Szelek Völgye zsarnokának jele.
Pug megpróbálta eszébe idézni, hogy az melyik valheru volt, és tudta, Tomas biztosan meg tudná mondani.
– Ezek rablásból és gyilkosságból származó kincsek – mondta Gorath.
– A hadizsákmányt és a trófeákat tartották itt. – Lenézett a porfedte kincsekre: aranyakra, drágakövekre és számos hétköznapi és különös tárgyra.
Owyn kinyújtotta a kezét, és a vadászkürt fölé tartotta.
– Pug, vizsgáld meg ezt, kérlek!
Pug finoman megérintette a kürtöt, majd felemelte.
– Sugárzik belőle a mágia – mondta lágyan.
Majd Pugnak hirtelen eszébe jutott, vagy pedig a tárgynak megvolt az a képessége, hogy felidézzen benne egy emléket. Elejtette a kürtöt, mintha az hirtelen felforrósodott volna.
– Algon-Kokoon! Akit Ashen-Shugar mészárolt le. – Halkan hozzátette: – Tomas erre biztosan emlékezett volna. Ez egy vadászkürt, mely... – A szeme kitágult. Felvette a kürtöt, és az aranyzsinórt, amelyen függött, Owyn vállára akasztotta, hogy a kürt a fiatal varázsló oldalán lógjon. – Ha még mindig működik, akkor talán a mi javunkra billentheti a mérleget. – Pug körbepillantott. – Rengeteg dolog van itt Sethanonban, amit még nem volt időm megvizsgálni. Olyan sok mindent nem tudok!
Owyn megjegyezte:
– De azt tudjuk, hogy Makala itt van valahol, és meg kell állítanunk.
Pug bólintott, majd sarkon fordult és elindult, maga mögött hagyva az ősi kincseket. Elindultak egy újabb folyosón.

 

A távolban egy apró szobából fény áradt, és Gorath eloltotta a fáklyát. Hogy takarékoskodjon az erejével, Pug már nem a mágikus fényt használta, hogy megvilágítsa az útjukat. A varázsló érezte, hogy már a teljes tudása visszatért, és tudta, hogy Owyn képességei sokkal hatalmasabbak lettek, mint amiről a fiatal fiú, aki hónapokkal korábban Locklearrel összetalálkozott, valaha is álmodott; azonban tisztában volt azzal is, hogy hét kelewani Nagy Emberrel, Makalával és a társaival kell szembeszállniuk.
A társaság végigosont a folyosón, és egy szobához ért. Gorath bekandikált, majd visszahúzta a fejét. Feltartotta három ujját, és Pugra és Owynra mutatott. A többiek egy bólintással jelezték, hogy megértették. Két varázsló pihent a következő helyiségben, valamint egy szolga vagy egy őr. Pug azon vívódott, hogyan közelítsék meg egykori testvéreit. Majdnem biztos volt benne, hogy Makala nem mesélte el nekik az egész történetet; vagy ha igen, akkor sem az igazságot, hanem egy saját maga által módosított változatot.
Pug azonban végül úgy határozott, hogy volt társai olyan eseményekhez nyújtottak segítséget, amelyek több ezer teremtmény: emberek, mordelek, trollok és manók halálához vezettek; és tettük nem maradhat megtorlás nélkül. Pug bólintott, magára mutatott és balra intett, majd Owynra mutatott és jobbra intett. Végül rábökött Locklear íjpuskájára, és a harmadik személyt jelezve felemelte három ujját.
Egy pillanatig felemelve tartotta a kezét, majd amikor mindenki bólintott, gyors mozdulattal leengedte, és beléptek a szobába.
Owyn és Pug már kántálták is a varázslatukat, amikor a három alak még épp, csak felnézett. Kettejük fekete köntöst viselt, a harmadik egy mordel harcos volt.
Locklear felemelte a számszeríjat, vett egy nagy levegőt, majd kiengedte. A következőt benn tartva célzásra emelte a fegyvert, ahogy azt valamikor tanulta, majd meghúzta a ravaszt.
A nyílvessző átsurrant a levegőn, a mordel mellkasába csapódott, és átlökte testét a szobán. A sötét tünde émelyítő puffanással csapódott a falnak, majd lecsúszott, és a téglafalon csak egy bíborszínű folt maradt utána.
A két tsurani meg sem mozdult, nem voltak hozzászokva a veszélyhez, sem ahhoz, hogy meglepetésszerűen jövő támadással kell megbirkózniuk. Owyn és Pug bénító varázslata között egy másodperc sem telt el, és amikor a két tsurani a bűbáj hatása alá került, mindkettő felnyögött fájdalmában. Gorath, akinek már kezében volt a kardja, előrelépett, és végzett a két mágussal.
Az egész néhány pillanat alatt lezajlott.
Pug körbenézett, csendre intve felemelte a kezét, és hallgatózott, hátha riasztást hall.
Egy pillanatig csöndben figyelt, majd azt mondta:
– Így négyen maradtak, no meg Makala.
– Ez a helyiség hálószobának tűnik – jegyezte meg James. A padlón heverő két matracra mutatott. – Itt pihennek, amíg a testvéreik fenntartják az Életkristályt körülvevő burkot.
Pug lehunyta a szemét, és kiterjesztette az érzékeit. A távolban ismerős jelenlétet érzett. Kinyúlt felé, azonban valami megakadályozta, hogy kapcsolatba lépjen vele.
– Még nem – suttogta.
– Még nem, mit? – kérdezte James, akinek arcán kezdett kiütközni az elmúlt néhány hét eseményei miatti kimerültség.
Pug Jamesre, majd Locklearre nézett, és azt kérdezte:
– Mióta elindultatok Északőréből, hogyan bírtátok a kimerítő utazást?
– Arutha gyógyító papja adott nekünk valamilyen port, amelyet este meg kellett innunk, így néhány óra alvás után teljesen kipihenten ébredtünk.
– Ezek a szerek egy darabig segítenek – mondta Pug –, azonban amikor ennek vége, jó pár napig pihennetek kell. Legyetek óvatosak! Az érzékeitek eltompultak, és nem vagytok olyan gyorsak, mint gondolnátok.
Locklear Jamesre nézve megjegyezte:
– Ha ezzel azt akarja mondani, hogy fáradtak vagyunk, akkor nem lep meg igazán.
James elvigyorodott, és arcon legyintette barátját.
– Azt akarja mondani, hogy ne legyünk túlságosan elbizakodottak, Locky.
– Sebes Jimmy túlságosan elbizakodott? Isten őrizz! – felelte a barátja szárazon.
– Gyertek – mondta Pug. – Egy olyan hatalmas varázslat, mint amilyen ez a korlát, nem hétköznapi dolog. Nagyon hasonlít ahhoz a korláthoz, amelyet Timirianya istene emelt körülöttem.
Végigmentek a folyosón, és beléptek egy hatalmas terembe. A távolban alakok mozogtak, és Pug intett a társainak, hogy szóródjanak szét.
Váratlanul fény lobbant fel a csarnokban.
Két fekete köntösű alak lépett elő, és egy hang töltötte be a termet.
– Mondták, hogy számítsunk rád, Milamber.
– Ne szállj szembe velem, Zatapek. Makala hazudott nektek, és már térdig jártok az ártatlanok vérében. Álljatok meg most, még mielőtt belefulladnátok!
– Milamber, nem Makala az egyetlen a Gyülekezetben, aki úgy véli, hogy te hamis Nagy Ember vagy, akit sokkal jobban érdekel születése szerinti nemzete sorsa, mint a Birodalom érdeke. Máskülönben miért rejtetted volna el előlünk ezt a hatalmas erejű fegyvert?
A Zatapek mögött álló másik varázsló oldalra lépett, és botját, mint valami fegyvert, Pugra emelte. Pug mögül egy kilőtt íjpuska kattanása hallatszott, és a második varázsló megpördült, vállából szökőkútként spriccelt a vér. A karja félig leszakadt a válláról. Kínjában felsikoltott, és Zatapek azonnal cselekedett.
A tsurani Nagy Ember felemelte mindkét kezét, az ujjai előremutattak, és kék energiasugár tört elő belőlük, amely keményen Pugba csapódott. Pug úgy érezte, hogy minden izma egyszerre próbál összehúzódni. Egész teste megmerevedett, összeesve a padlónak csapódott, és kínok között csöndesen vonaglott.
Owyn nyomban válaszolt. Egy nagy tűzlabda indult útjára a kezéből, és Zatapek felé száguldott. De a tsurani mágus felkészülten fogadta, és bal kezének egy apró mozdulatával létrehozott egy energiapajzsot, amelyen a tűzgömb szétloccsant, és a padlóra folyt. Ahogy a kőkockákhoz ért, azonnal kialudt.
Owyn próbálkozásának egyetlen eredménye az volt, hogy a tsurani mágus elvesztette a Pug ellen elmondott varázslata felett az ellenőrzést, és a kék energia szétoszlott. Pug remegve feküdt a kőpadlón, még mindig kínozta a Zatapek varázslata okozta fájdalom.
Owynnak fogalma sem volt, hogy ezután mit csináljon, így egyszerűen lehunyta a szemét, és hagyta, hogy az ösztönei vezessék. Felemelte egyik kezét, kimondott egy rövid szót, és összenyomott levegőoszlopot lódított a tsurani Nagy Ember felé. Zatapek először észre sem vette, mit csinál, és éppen egy újabb energiatámadásra készült. Amikor rájött, hogy mi történik, mar túl késő volt, hogy kivédje a lökést. A kalapácsütésszerű légáram húsz lábnyival odébbvetette a kőpadlón.
Gorath odarohant. Az utolsó, amit a kábult tsurani varázsló látott, a sötét tünde fölé magasodó alakja volt, aki sújtásra emelte a kardját. Aztán Gorath egyetlen csapással végzett a mágussal.
Owyn odarohant Pughoz, és látta, hogy az idősebb varázsló még mindig gyötrődik, az energiatámadás hatása még nem múlt el. Pug remegett, arcát gyötrelmes agónia húzta ráncokba, a fogait összeszorította, és az ajkai vicsorgó vigyorban hátrahúzódtak.
– Tudsz valamit tenni? – kérdezte Locklear.
– Nem tudom – felelte Owyn. Kinyújtotta a kezét, megérintette Pugot, és ujjaiban szinte robbant a kín. Azonban a fiú ahelyett, hogy elrántotta volna a kezét, elméjét a fájdalom felé fordította. Amikor megérezte az energiát, megragadta, és a padló felé vezette. A fájdalom egyszer csak nyom nélkül eltűnt.
Pug elernyedt. Majd vett egy mély, szinte zokogásszerű lélegzetet, és egy sóhajjal kiengedte.
James megszólította:
– Pug! Hallasz engem?
Pug erőtlenül bólintott. Mivel arcizmai még sajogtak, a szavakat lassan formálva azt mondta:
– Segíts fel, kérlek. – Felállt, James a karját a dereka köré fonva támogatta. Pug lába még remegett. – Ha mozogni kezdek, akkor elmúlik a hatás.
– Örülök – sóhajtott fel Owyn. – Itt most egy perc alatt több varázslatot láttam, mint egész eddigi életemben.
– Nagyon jó munkát végeztél. Bíztál az ösztöneidben. Ha továbbra is így teszel, a tőlem tanult varázslatok mindkettőnk számára jó szolgálatot fognak tenni. – Pug ellépett James mellől, és úgy tűnt, minden lépéssel egyre inkább visszatér az ereje. – Ezzel négyüknek vége van. A megmaradtak közül legalább egy, de inkább mindkettő azzal van elfoglalva, hogy fenntartsa a védővarázslatot. Ha megtaláljuk és leszereljük őket, akkor az Életkristályt elzáró varázslat szétoszlik, és eljuthatunk Makalához.
Körbenézett. A varázsló, akit Locklear lelőtt, belehalt a vérveszteségbe.
– Ha átlépünk azon az ajtón, egy újabb kincseskamrába jutunk. Annak a túloldali fala leomlott, a kövek egy évekkel ezelőtt lezajlott iszonyatos küzdelemben porlottak szét. Ha átlépünk a falon tátongó lyukon, bejutunk az Életkristályt rejtő csarnokba.
Gorath azt mondta:
– Akkor joggal feltételezhetjük, hogy az utolsó két tsurani őr és Makala az az ajtó mögött van.
– Menjünk! – mondta Pug. Lassan lépkedett, és amikor az ajtó közelébe ért, hátrapillantott Zatapek segítőtársára, egy fiatal Nagy Emberre, akit még csak nem is ismert. Amikor Kelewanon éltem, biztosan még csak tanonc volt, gondolta. Kár érte. A halott mágus üres szemével egy idegen világ ősi köveire bámult. Micsoda veszteség, gondolta Pug.
Az ajtó előtt Pug intett a többieknek, hogy álljanak meg. Megkockáztatott egy pillantást, és belesett a másik terembe. Ott két várakozó alakot látott. Szinte biztos volt benne, hogy azok nem vették észre. A figyelmüket két dolog között kellett megosztaniuk: figyelniük kellett, hátha közeledik Pug, és fenn kellett tartaniuk a burkot a hátuk mögött. Pug tudta, hogy egy ilyen hosszú, folyamatos koncentráció kimerültséget eredményez, ám nem ringatta magát hamis illúziókba, tudta, kevés az idejük.
Delekhan és a saját varázslómesterei valahol a közelben vannak, megpróbálják megtalálni ezt a csarnokot; vagy azért, hogy kiszabadítsák Murmandamust, már ha tényleg azt hiszik, hogy itt van, vagy azért, hogy hatalmának örökségét követeljék. Azonban akár Delekhan érkezne meg, akár Makala hozná működésbe az Életkristályt, mindkettő nyomban véget vetne a kis csapat minden erőfeszítésének.
Pug hátrébblépett, és lehunyta a szemét.
– Szólítottalak, de nem tudtam elérni az elmédet – zendült fel egy ismerős hang Pug elméjében.
A varázsló Owynra nézett, és azt mondta:
– Az orákulum.
Owyn bólintott.
Pug visszaüzente:
– Le kell bontanunk a korlátot, és kiszabadítunk téged.
– A feketeruhások egyik éjszaka belopakodtak, és megtöltötték a barlangot valami köddel, amely elaltatta a szolgáimat, engem pedig elgyengített. Aztán megkötöztek olyan varázslatokkal, amelyeket még az én erőm sem tudott megtörni. A saját jövőmet képtelen vagyok meglátni, ez vakított meg, ezért nem sejthettem ezt a lehetőséget. Idővel talán kiszabadulok, de addig csak halvány visszhangja vagyok annak, ami valaha voltam.
Pug végiggondolta Aal orákulumának óriási hatalmát, és lenyűgözte, micsoda előkészületeket tehetett Makala. Soha többé nem szabad őt alábecsülnie.
– Makala vakmerő, és csak egyetlen cél lebeg a szeme előtt, azonban a népe normái szerint nem kegyetlen. Ha holtan akart volna látni, már elvehette volna az életedet. Valószínűleg neki elég az, ha egy időre megfoszt a cselekvőképességedtől. Szerintem nem valószínű, hogy bármiféle maradandó sérülést szenvedtél.
Owynhoz Pug így szólt:
– Azt a kettőt gyorsan semlegesítenünk kell.
– Képes vagy rá? – kérdezte Owyn.
– Muszáj. – Pug Jameshez, Gorath-hoz és Locklearhez fordult. – Lehet, hogy felkészültek a varázslatokra, azonban talán nem készültek fel egy fizikai támadásra. Abban a pillanatban, amikor mi belépünk az ajtón, siessetek utánunk, de maradjatok az egyik oldalon, hátha lecsapnak ránk. – Gorath-nak azt mondta: – Amit a korlát mögött látsz majd, ámulatot és rémületet fog ébreszteni benned, de ne ijedj meg. Egy hatalmas sárkány fekszik ott, azonban ez nem hasonlít a Midkemián korábban élőkre. Ő Aal orákuluma, és meg kell védenünk őt Delekhantól és bármely más fenyegetéstől, amíg vissza nem nyeri az erejét. Ha kudarcot vallok, és Makala felülkerekedik rajtam, akkor ő marad az egyetlen reményünk.
Gorath bólintott.
– Értem. – Locklear és James felé biccentett. – Ők értékes segítőtársak. Meg fogjuk védeni a sárkányt, amíg ti ketten megszabadultok a mágusoktól.
Owyn már lépett is az ajtóhoz, ám Pug megállította.
– Van egy varázslat, amely talán megadja nekünk azt az időt, amire ahhoz van szükségünk, hogy szembenézhessünk Makalával. Amikor a korlát lehullik, ő azonnal tudni fogja, hogy a társai elvesztek.
– Mi az a varázslat?
– Ha – ahogy azt gyanítom – a feladatuk legyengítette őket, akkor lehetőségünk van egy szelíd varázslatra, amely csak megdermeszti és érzéketlenné teszi őket. – Pug hangsúlyozottan folytatta: – Ha az sikerül, akkor pár pillanatig még a helyén fogják tartani a korlátot, és ez a pár pillanat pont elég lesz nekünk arra, hogy átszaladjunk a termen a szemközti falon tátongó hasadékhoz, amely a következő csarnokba vezet. Szükségünk is lesz erre a haladékra, mivel ahhoz, hogy szembeszálljunk Makalával, előrébb kell lépnünk az időben.
Owyn bólintott. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd közülte:
– Ismerem a varázslatot, amelyről beszéltél. – A szeme kikerekedett, és azt mondta: – Ez egyszerűnek tűnik!
Pug elmosolyodott.
– Ha ezt túléljük, emlékeztess rá, hogy meséljem el neked, milyen hosszú kutatómunkát igényelt, amíg kidolgoztam ezt a varázslatot. – Bólintott, és mindannyian beléptek az ajtón. A két tsurani varázsló nyilvánvalóan felkészülten várta őket, mert miközben mindkettő fenntartotta a burkot, a maradék energiájukat megosztották: egyikük megpróbált Pug ellen védekezni, míg a másik elindított felé egy tűzvarázslatot.
– Vigyázz! – kiabálta Owyn, és félreugrott az útból.
Lehet, hogy a tsuranik felkészültek Pugra, azonban egy második varázslóra biztosan nem számítottak. Mind Pug, mind Owyn elmondták a varázslatot; azt a bűbájt, amely kinyúlt, és megragadta a tsurani mágusok kimerült elméjét, majd egy csapással elkábította, legalább olyan hatékonyan, mintha kalapáccsal verték volna fejbe őket.
Pug rohant. Owyn egy lépéssel hátrébb követte, miközben a két tsurani mágus mozdulatlanul állt, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk, és egy pillanatig képtelenek voltak bármit is csinálni. Majd a földre roskadtak.
Ahogy a korlát leomlott, feltárult mögötte a terem. Owyn, noha tudta, hogy egy sárkányt fog látni, mégsem volt felkészülve az előtte megjelenő látványra. A sárkány hihetetlenül hatalmas volt, a legnagyobb élő teremtmény, amelyet valaha látott. A kőpadlón feküdt, akkora volt, mint egy társzekér, és a bőrét drágakövek borították. Az orrától a farkáig többezernyi gyémánt fedte a testét, a kövek még óriási szárnyait is beborították. A gyémántok között elszórva annyi rubin, smaragd és zafír csillámlott, hogy szivárványszínű fénysziporkákkal lepte el a lényt, a szikrák végigtáncoltak a teste teljes felszínén. Súlyos szemhéjak fedték a szemét, és kardpenge méretű hófehér fogak villantak elő farkasmosolyra húzott ajkai közül.
– Köszönöm, varázslók.
Pug megpillantotta a tsurani készítésű eszközt, amely létrehozta a korlátot. Apró kristálydarabokkal volt kirakva. Pug megvizsgálta a köveket, és azt mondta:
– Most már tudjuk, miért akarta Makala annyira kétségbeesetten visszaszerezni azt a rubint. – A gépezetre mutatott. – Azok a szokatlan jellegű kövek, amelyeket említettél, Owyn. Azok látták el energiával ezt az eszközt, és a Hatok voltak felelősek azért, hogy folyamatosan működtessék. Tudtam, hogy az, ami megbénította az orákulumot, nem lehetett közönséges varázslat. – A sárkánynak Pug azt mondta: – Gorath és a többiek fognak itt őrködni, amíg Owyn és én Makalával foglalkozunk.
– Sietnetek kel! Ő meggondolatlanul cselekszik.
Pug és Owyn a falon tátongó rés felé szaladtak. A rés abban a küzdelemben keletkezett, amikor egy sárkány szembeszállt az egyik legiszonyatosabb ismert lénnyel, egy Rettegésúrral, annak a csatának a tetőpontján, amely eldöntötte a Nagy Felkelés sorsát, és véget vetett a fenyegetésnek, amelyet Murmandamus jelentett a Királyság számára.
Pug hirtelen megtorpant. Azt várta, hogy egy üres helyiséget lát majd, amelyben neki és Owynnak egy pillanattal előrébb kell lépnie, hogy egy időben legyenek az Életkristállyal. Ehelyett felkiáltott:
– Ó, istenek! Makala idehozta az Életkristályt!
A tsurani Nagy Ember egy hatalmas, smaragdszínű kő előtt állt, amely akkora volt, mint egy ember törzse. A tetejéből egy fehér markolatú aranykard állt ki. A markolat elefántcsontnak tűnt, és egy dombornyomásos aranysárkány díszítette.
A feketeruhás megfordult, és azt mondta:
– Milamber, le vagyok nyűgözve. Nem gondoltam volna, hogy minden védelmemen átjutsz. Remélem, hogy Zatapek és a többiek nem szenvedtek túlságosan, amikor megpróbáltak megállítani.
Pug alig tudta féken tartani a dühét.
– Hűséges tsurani módjára haltak meg, becsülettel és engedelmesen, és sejtelmük sem volt a te gyilkos kétszínűségedről.
– Nem beszélj nekem kétszínűségről, Milamber! Felesküdtél a Birodalom szolgálatára, mégis eltitkoltad előlünk ennek a szörnyű eszköznek a létezését! – Makala egy lépéssel közelebb ment Pughoz és Owynhoz, és azt kiabálta: – Tíz évvel ezelőtt megvívtál egy csatát, hogy elűzd az Ellenséget a világainkból, legalábbis ezt mondtad a Gyülekezetnek. A hazugság mellett Hochopepa és Shimone tanúskodott. Nagy tsurani házak fiai haltak meg ezen az idegen világon, hogy segítsék ezt a nemes ügyet. Te azonban megtagadtál tőlünk minden magyarázatot, hogy miért volt olyan fontos ez a város, hogy miért kellett itt kiontani annyi tsurani vért.
Lehalkította a hangját.
– Amikor a világotokra jöttem, nem válaszoltál a kérdéseimre, csak elterelted a szót. Amikor végül úgy döntöttem, hogy magam fejtem meg, mi lehetett az ok, felfedeztem ezt a helyet, és azt a rengeteg csapdát és védővarázslatot, no meg azt a hatalmas teremtményt a szomszéd teremben. És mindez csak azért van itt, hogy engem és mindenki mást, aki nem a te szolgálatodban áll, távol tartson attól! – Kinyújtott ujjával az Életkristályra mutatott.
– Te nem űzted ki az Ellenséget ebből a világból! Bezártad abba a kőbe, és őrzöd, hogy egy napon, ha szükségesnek látod, ismét szabadjára engedd az ellenségeid ellen; talán a Tsuranuanni Birodalom ellen!
– Ezt te sem hiheted! – mondta Pug.
– Nem csak, hogy hiszem; szándékomban áll tenni róla, hogy az a nap soha ne jöhessen el. Már majdnem sikerült kinyitnom ezt a követ, és ha teljesen megértem a természetét, akkor magammal viszem a Szent Városba, és ott fog várakozni, amíg a Birodalomnak szüksége nem lesz rá, hogy megvédje magát.
Owyn Pughoz fordult.
– Pug, ez őrült.
– Fiú – mondta Makala –, ez a beszélgetés nem gyermekeknek való. – Kezével elbocsátó mozdulattal legyintett, és Owyn hátraröpült, mintha megütötték volna. Az utolsó pillanatban rájött, hogy a varázslat csak egy változata annak, amelyet ő alkalmazott Zatapek ellen, és megóvta magát a komolyabb sérülésektől. De még így is keményen a köveknek csapódott, és egy pillanatra minden levegő kifutott a tüdejéből.
Pug megfordult, és azt mondta:
– Gyilkos kutya vagy, Makala. Szívélyesen fogadtalak a házamban, de te elárultál engem, és visszaéltél a bizalmammal. Úgy kezelted a lányomat, mint egy sakkfigurát egy játszmában, és kockára tetted az életét. Már ezért az egyetlen tettedért is halált érdemelnél. Azonban ezrek haltak meg, csak azért, hogy te idejuthass.
– Annál több az ok arra, hogy sikerrel járjak, Milamber. Máskülönben hiábavalóan haltak volna meg. Ha ez a varázstárgy biztonságosan a császári palotába kerül, akkor a Birodalom érdekében pusztultak el.
Pug összegyűjtötte minden megfogyatkozott erejét, de tudta, hogy az, akivel most szembe kell szállnia, a Gyülekezet egyik legtehetségesebb tagja.
Makala hátralépett.
– Nem szállok szembe veled, Milamber. Én is jelen voltam, amikor Kentosaniban félkézzel leromboltad a birodalmi arénát. Nem ringatom magam abba a tévhitbe, hogy méltó ellenfeled vagyok, még mostani, legyengült állapotodban sem. – Egy kissé hátrafordult, és valamilyen jelet rajzolt a levegőbe.
Az árnyékok közül két alak lépett elő, óriási szárnyú, hatalmas, vészjósló lények. Makala azt mondta:
– Amikor felfedeztem Timirianya világát, az egyik hasznos holmi, amire szert tettem, az a Rlynn Skrr nevű ősi pap botja volt. A bot lehetővé teszi számomra, hogy parancsoljak ezeknek a lényeknek. – Rávakkantott a két elementálra. – Öljétek meg őket!
Pug Owynhoz fordult, és azt mondta:
– Én meg tudok küzdeni egyikkel, míg te a másikkal, azonban nem tudunk megküzdeni velük és Makalával. Fújd meg a kürtöt!
Owyn nem habozott, ajkához emelte a vadászkürtöt. Belefújt, mire hosszú, panaszos hang rezegtette meg a levegőt, amely legalább annyira emlékeztetett egy kutya vonítására, mint egy vadászkürt hangjára.
Hűvös szél söpört át a termen, a fuvallatban semmi természetesség nem volt, ősi mágiát hordozott. Hirtelen Owyn mellett megjelent egy pár vadászkutya. Hatalmasak voltak, szájukból nyál csorgott, agyaraik akkorák voltak, akár egy tőr. Vörös szemük vérben forgott, nyakuk körül acéltüskékkel kivert nyakörvet viseltek. Parancsra várva álltak.
– Utasítsd őket, Owyn! – kiáltotta Pug.
– Mit csináljak?
Pug megfordult, hogy szembenézzen Owynnal, és szemében a fiatal varázsló haragot és gyűlöletet látott.
– Makala! – kiáltotta Pug.
Owyn a hirtelen bizonytalanná vált tsurani mágus felé mutatott.
– Támadjatok! – parancsolta.
A kutyák előreszökkentek. Pug, amikor az első szélelementál megközelítette, megfordult, és elméje legmélyére nyúlva azt a varázslatot alkalmazta, amelyet már korábban is használt ellenük Timirianyán. Ahogy akkor is, a lényt elborították a legördülő színes energiagyöngyök, és földbe gyökerezve állt, majd kísérteties sikoly tört elő belőle.
Owyn a másik elementálra mondta el ugyanezt a varázslatot, és az is megdermedt.
Ezután mindketten Makala felé fordították figyelmüket. A tsurani Nagy Ember felhúzott egy védőpajzsot a hatalmas szörnyetegek ellen. Azok fel-alá járkáltak előtte, időnként nekiugrottak, vagy megpróbálták megkerülni, hogy utat találjanak a zsákmányukhoz. Makala hátrált, azonban mivel a kutyák szorosan követték, képtelen volt bármiféle varázslatot alkalmazni Pug vagy Owyn ellen.
Pug megkerülte az Életkristályt, és vetett rá egy gyors pillantást, megnézte, nem észlel-e bármit, ami a kő épségét fenyegeti. Elmondott egy gyors hálaimát; láthatólag Makala még nem kezdett neki, hogy fizikailag is hozzányúljon a kőhöz.
Ezután Pug Makala felé fordult, akit teljesen lekötött, hogy megpróbálja elkerülni a kutyák állkapcsait. Az állatok nem érhették el, de a támadásuk elbizonytalanította.
Pug előrébblépett, és az egyik óriási kutya mellé állva azt kiáltotta:
– Makala, a tsurani hitvalláshoz való esztelen ragaszkodásodban elárultál engem, a családomat és a saját testvériségedet! Még csak meg sem próbáltad meghatározni, mit is jelent a „Birodalom érdeke”. Ha valaha legalább egy kicsit is megértetted volna, tudtad volna, hogy amit tenni szándékozol, az nagyobb fenyegetést jelent a Birodalomra nézve, mint bármi azóta, hogy az Ellenség átkergette a nemzeteket az Aranyhídon. Önteltségeddel és hiúságoddal ezrek halálát okoztad. Mindezekért halálra ítéllek téged.
Keze egy intésével megidézett egy varázslatot, és ezzel fokozatosan lehámozta a védőpajzsot, amelyet Makala maga köré emelt. Az idősebb varázsló az utolsó pillanatban jött rá, hogy mit csinál Pug, és felsikoltott:
– Ne!
Majd a kutyák nekiugrottak, és elkezdték széttépni.
Gyorsan meghalt. A kutyák tovább szaggatták a holttestet; cafatokra tépték, és a darabokat szétszórták a helyiségben.
Amikor a két szélelementál szétfoszlott, Owyn is közelebb lépett, és azt mondta:
– Nem érdemelt jobbat.
– Hívd vissza a kutyákat! – kérte Pug.
Owyn elkiáltotta magát:
– Elég!
A kutyák megálltak. Owyn Pughoz fordult, és megkérdezte:
– Mit csináljak velük?
Pug megrázta a fejét.
– Azt hiszem, csak azt kell mondanod nekik, hogy menjenek vissza oda, ahonnan jöttek.
Owyn megfordult, és így tett, mire a két kutya eltűnt. A fiú leakasztotta a válláról a kürtöt, és a földre tette.
– Ez szörnyű hatalmat jelent a birtokosának.
Pug Owyn vállára tette a kezét.
– Minden hatalom szörnyű, ha nem bölcsen használják. – A szétmarcangolt tetemre nézett, és azt mondta: – Ez valamikor egy nagyhatalmú és magasrangú ember volt. Mindkettővel visszaélt. Ezt soha ne felejtsd el.
– Soha nem fogom – mondta Owyn. – Nem hiszem, hogy varázslóéletre termettem.
Pug felnevetett.
– Erre termettél vagy nem, azt hiszem, nem kerülheted el. Nagyhatalmú fiatalember vagy, Owyn.
– Én? Én csak egy ifjonc vagyok, aki eltanult pár dolgot Patrustól és tőled.
– Több annál – mondta Pug. Kezét Owyn vállára helyezve folytatta: – Amikor összekapcsolódott az elménk, akkor a tudásom nagy részét megkaptad. Rá fogsz jönni, hogy egy része éveken keresztül csak szunnyadni fog benned, míg más részeit teljesen megérted. Bármit is kezdesz majd az életeddel, amikor visszatérsz apád udvarába, te leszel az egyik legtehetségesebb mágiahasználó a világon.
– El fog tartani egy darabig, amíg hozzászokom – mondta Owyn. – Én...
A további beszélgetést félbeszakította a szomszéd teremben felhangzó kardcsattogás és kiáltások.
– Varázsló – jöttek a sárkány gondolatai –, nem tudom megállítani őket. Még mindig túl gyenge vagyok.
Pug a két terem közötti hasadék felé fordult, és látta, hogy valaki átszalad rajta. Egy pillanatig azt hitte, Gorath az, majd rájött, sajnos túl későn, hogy ez egy másik mordel.
Ennél a sötét tündénél egy bot volt, amelyet Pug és Owyn felé emelt. Egy energiakitörés mindkettőjüket átröpítette a helyiségen. Pug olyan keményen csapódott a falnak, hogy fények táncoltak a szeme előtt, és az ütés következtében Owynból ismét kiszorult minden levegő.
Aztán látta, hogy a mordel varázslómestert leüti valaki hátulról, és látta, amint Locklear bebotladozik a terembe, majd megfordul, és alig kerüli el egy másik mordel kardcsapását; azét a harcosét, akinek nem sikerült megakadályozni, hogy Locklear elérje a varázslómestert.
A helyiséget hirtelen megtöltötték a harcolók. Locklear egy mordel harcossal küzdött, míg James megpróbált lesújtani egy másik varázslómesterre, aki egy ahhoz hasonló bottal próbálta meg távol tartani magától az apródot, amilyennel a társa megsebesítette Pugot és Owynt.
Owyn, noha kábult volt, megpróbált koncentrálni és segíteni, de képtelen volt fókuszálni az erejét. A még mindig fekvő Pug mellé lépett, és miközben talpra segítette, azt mondta:
– Kezdek nagyon belefáradni ebbe. A hátam iszonyatosan sajog.
Pug megrázta a fejét, és csak annyit kérdezett:
– Mi történt?
Gorath Delekhannal küzdött. A mordel törzsfőnök azt a fekete sisakot viselte, amelyet Pug Murmandamuson látott, és egy pompás fekete páncélt, amelynek mellvértjét drágakövekkel rakták ki.
Gorath-nak megcsúszott a lába, és megbotlott, mire Delekhan erősen az arcába vágott szabad kezével. Az ütés hátralökte az ardanienek törzsfőnökét, és Gorath elterült a padlón.
Delekhan észrevette Makala szétmarcangolt holttestét, és elégedetten elmosolyodott. Majd megpillantotta az Életkristályt.
Pug tudta, hogy képtelen az önjelölt mordel vezér előtt odajutni. Makalát az tette veszélyessé, amit tudott, Delekhant az, amit nem. A mordel meglátta az aranykardot, és a szeme tágra nyílt.
– Valheru! – kiáltotta. – Egy király kardja!
Előrelendült, hogy megszerezze, azonban Gorath a hátára ugrott, és kezét Delekhan torkára szorította.
Delekhan megragadta a kard markolatát, és hirtelen pengő hang töltötte be a csarnokot. Delekhan szeme tágra nyílt, és torkából bugyborékoló hang tört elő. Azonban ezt nem Gorath fojtogató szorítása okozta; a mordel testében egy óriási hatalom próbált manifesztálódni.
A kard elkezdett kifelé csúszni, mire Gorath elengedte Delekhan torkát, félretette ellensége megölésére irányuló próbálkozását, inkább megragadta a kard markolatát, és megpróbálta visszanyomni a pengét a kőbe.
Pug megrázta a fejét, és látta, hogy Locklear és James még mindig az ellenfeleikkel küzdenek. Owyn megkérdezte:
– Mit csináljunk?
– Gorath! Menj onnan! – kiabálta Pug.
– Nem tudok! – mondta Gorath. – Ha elmegyek, kiszabadítja a kardot!
Mindkét mordel minden erejét megfeszítve küzdött, a karjukon és vállukon minden izmuk és inuk kidagadt az erőlködéstől. Delekhan szeme hihetetlen méretűre tágult, mintha ki akart volna ugrani a koponyájából, az arca elvörösödött, és verejték csorgott a testéről. Idegen vonások rajzolódtak ki rajta, úgy nézett ki, mintha valaki más viselné az arcát.
– Átalakul! – kiáltotta Pug.
– Meg kell állítanunk! – mondta Owyn.
– Ne érj hozzá! – kiabálta túl Pug az egyre erősödő lármát.
– Segítenünk kell neki!
– Nem tudunk – mondta Pug. – Nekem kell segítened. Mindkettőjüket el kell pusztítanunk.
– Erre nem vagyok képes – felelte Owyn.
Gorath odakiáltott.
– Meg kell tenned! Ősi hatalmak próbálják megszerezni az életemet! Mentsd meg a népemet, Owyn! Ments meg engem!
Owyn bólintott, és miközben könny csorgott a szeméből, gyorsan mozgó kezeivel összetett mintázatot rajzolt feje fölött a levegőbe. Pug is elvégezte ugyanazokat a mozdulatokat, és a végén egy emberként mutattak az Életkristály előtt halálos küzdelembe bonyolódott két mordelre.
Tűzforró légáramlat kelt a varázslók kezén, és izzófehér fénysugár csapódott a két mordelbe. Egy pillanatig szemperzselő ragyogásba fürdött a testük, az izzás olyan vakító volt, hogy még James ellenfele is elfordította a fejét, mire Jamesnek sikerült a közelébe jutnia, és tőrét mélyen a mágus mellébe döfte. Majd James is a ragyogás felé fordult, de kénytelen volt elfordítani tekintetét az izzó fénytől. Egyik kezével leárnyékolta a szemét, arrébblépett, és hátulról a Locklearrel küzdő mordel harcos fejére sújtott. A sötét tünde megbotlott, mire Locklear végzett vele.
Halk sóhaj hallatszott a fényben fürdő két alak felől, majd mindketten eltűntek. Egy pillanattal később a fény is kihunyt.
A kő ismét ott volt, érintetlenül; a kard is a helyén állt.
Csend ereszkedett a csarnokra, és a négy férfi lerogyott, ahogy úrrá lett rajtuk a kimerültség.
Owyn felzokogott, és Pug azt mondta:
– Azt hiszem, értem.
Locklear megkérdezte:
– Mi történt? Semmit nem láttam.
James körbenézett a teremben, és csak annyit kérdezett:
– Gorath?
– Mindannyiunkat megmentett – felelte Pug.
James bólintott, arcán tükröződött a keserűség.
– Már soha nem fogok ugyanolyan szemmel nézni a mordelekre.
Locklear leült, és azt mondta:
– Időnként nem volt könnyű társaság, de... barát volt.
Pug túl zsibbadt volt ahhoz, hogy megmozduljon.
– Azt hiszem, most egy hétig fogok aludni – sóhajtotta.
James rászólt:
– Szedd össze magad, én csillagdokki hercegen, mert maradt még tennivalónk.
– Tennivalónk? – kérdezte Pug.
James gonosz vigyorral világosította fel:
– Elfelejtetted, hogy a kristályt vissza kell vinni oda, ahova tartozik? És hogy a Sötét-erdőben még mindig ott nyüzsög egy egész hadseregnyi mordel? És hogy Delekhan testőrei itt vannak körülöttünk?
– Megpróbáltam – mondta Pug.
Owyn is megszólalt:
– Ha most megjelennek, én meghalok. Egy ujjamat sem tudom felemelni.
– Hát – mondta Locklear –, ha már eddig sikerült túlélnünk, nem szeretnék meghalni, csak mert túl fáradt vagyok, hogy megvédjem magamat. Nem tudna valamelyikőtök kitalálni valamit?
– Én tudnék – mondta Pug. – Segíts fel!
James talpra húzta a varázslót, és megkérdezte:
– Mit tervezel?
– Bármilyen kevés erőnk maradt is, barátaim – felelte Pug –, tartunk egy előadást.
Locklear csak állt, és zavartan pislogott.
– Elment az eszem. Egy pillanatra azt hittem, hogy azt mondtad, tartunk egy előadást.
– Pontosan azt mondtam – mondta Pug. – Gyertek velem!
A három kimerült, zavarodott férfi egymásra nézett, majd elindultak fekete köntöst viselő, különös, alacsony társuk után.

 

Moraeulf dühöngött. Két napja harcolt kergetőzve a visszavonuló Calin herceggel és íjász Martinnal, de valódi összecsapásra még egyszer sem került sor. A hegyekben a mordelek voltak előnyben, de itt, a sűrű erdőben az eledhelek és démonszerű ember barátjuk mozgott otthonosabban.
Az egészben az egyetlen jó dolog az volt, hogy a kergetőzés Sethanon városának széléig vitte őket. Moraeulf most az apja parancsaira várt, és közben híreket kapott arról, hogy a rés-gépezetet valahogy tönkretették. Emiatt fejek fognak hullani, és Moraeulfnak eltökélt szándéka volt, hogy az övé nem lesz köztük.
– Uram, futárok érkeztek.
Arra számított, hogy a saját felderítőit pillantja meg, akik az eledhelek nyomát követték, de ehelyett apja két testőre közeledett piszkosan, kimerülten és jól láthatóan halálra rémülve.
– Mi történt? – csattant fel.
– Szörnyűség! Sethanon falain!
– Mondjátok el! – ordította Moraeulf.
– Három nappal ezelőtt megtaláltuk a városba vezető utat, és a mesterünk a vár hátsó kapujánál hagyott minket. A nap legnagyobb részében távol volt. Aztán hangos döndülés hallatszott a föld alól, majd valami retteneteset pillantottunk meg az erődítmény gyilokjáróján.
Moraeulf megragadta az egyik testőr grabancát, és fenyegetően követelte:
– Mondd el, mit láttál!
A másik testőr felelt:
– A gyilokjárón az apádat láttuk, és Murmandamus volt vele. Tudom, hogy ő volt az, mert nem viselt inget, és látszott rajta a sárkány jele. Sovány volt, mintha éhezett volna, és sápadt, mint akit a föld alatt tartottak, de ő volt az. Nem fér hozzá kétség. Kiáltott, és mi hallottuk a hangját, amelyet varázslat hozott el hozzánk; ugyanúgy, mint ahogy tíz évvel ezelőtt hallottuk, uram. És az ő hangja volt.
– Így igaz – mondta a másik testőr. – Murmandamus volt. És közte és az apád között ott állt az ember herceg, Arutha. Murmandamus azt mondta, hogy végre beteljesíti a próféciát, és végez a Nyugat Urával, de amikor előhúzta a pengéjét...
– Micsoda? – kiabálta Moraeulf, és megütötte a harcost, aki a földre esett. – Az életedre, az igazat mondd! – utasította a másikat.
– Uram, a háttérben felemelkedett egy óriási sárkány, egy olyan szörnyeteg, amilyet élő teremtmény még nem látott. Ragyogott a teste, szivárványszínű fények játszadoztak rajta, és a hátán egy feketeruhás varázsló ült. A varázsló azt kiáltotta, hogy Murmandamus hamis próféta és a prófécia is hazugság volt, és ekkor a sárkány hatalmas lángot okádott, olyan forrót, hogy még lenn a földön is éreztük a melegét.
– Uram, az apádat és Murmandamust a szemünk láttára elborították a lángok, hamuvá égtek, és hamvaikat elfújta a szél, míg a Nyugat Ura, az ember, Arutha herceg sértetlenül állt!
Moraeulf szabadjára engedte dühét, és megütötte a harcost.
– Átkozott legyen minden mágus és próféta!
Féltucatnyi harcos volt mellette, no meg apja két testőre.
– Adjátok tovább – utasította őket –, visszavonulunk északra. Ennek az őrületnek vége van!
A nyolc mordel elrohant, hogy továbbítsa a parancsot.
Moraeulf sarkon fordult, és elindult észak, a fő táborába vezető út felé. Alig néhány métert haladt az ösvényen, amikor egy alak lépett ki a homályból, és megszólította:
– Uram!
– Mit akarsz? – csattant fel Moraeulf. Túl későn eszmélt rá, hogy ő ismeri azt a személyt, aki hozzálépett. A felismerés kínnal társult, ahogy Narab tőrét mélyen ellensége fiának testébe döfte.
Moraeulf térdre hullott, a szája hitetlenkedve kinyílt, majd a mordel a földre zuhant.
Háta mögül az ösvényről egy hang így szólt:
– Mi elvégeztük a saját dolgunkat.
Narab megfordult.
– Én is megteszem a magamét.
Íjász Martin és a tündék tűntek fel, és Narab így folytatta:
– A családomért bosszút álltam, és most hazaviszem a népemet.
– Nem fogunk titeket zaklatni, mindaddig, amíg észak felé tartotok – mondta Crydee hercege. – De soha többet ne gyertek vissza délre.
Narab azt felelte:
– Liallan és a hópárducai, valamint az én klánom jelenti most északon a hatalmat. Addig, amíg mi uralkodunk, a hegy másik oldalán maradunk. – Ujjával Martin és a tündék felé bökött. – És ti is jól teszitek, ha megmaradtok a saját oldalatokon!
Sarkon fordult és eltűnt. Martin azt mondta a tündéknek:
– Menjünk Sethanonba, és derítsük ki, miféle rejtély áll a csoda mögött, amelyről most hallottunk. Szeretném megtalálni Pugot, és szeretném megtudni, hogyan jött vissza Murmandamus a sírból annyi időre, hogy ismét megölesse magát.
A tünde, akihez szavait intézte, bólintott, arckifejezése híven tükrözte saját kíváncsiságát.
Martin elindult dél felé.
– Legalább amikor a fivérem ideér, a Királyságát még egészben fogja találni. Azt hiszem, ennek örülni fog.
Íjász Martin, hercegek és királyok fivére vállára kapta a fegyvert, amelynek a nevét köszönhette, és dúdolni kezdett egy ismeretlen dallamot. Még nem tudta a részleteket, de azt tudta, hogy győztek, és a hátralevő időre ismét volt jövő a felesége és a lánya számára. Ez épp elég ok volt arra, hogy egy dallamot dúdoljon; a részletek jöhetnek később is.

 

 

Epilógus
Felajánlás

Arutha magasra emelte poharát.
– Gorath-ra! – kiáltotta.
A sátorban levő többi ember poharát felemelve visszhangozta:
– Gorath-ra! – és ittak a mordel emlékére.
Pug beszámolt a küzdelem utolsó óráiról, és elmesélte, hogy ő és Owyn hogyan dolgozták ki az illúziót, amelynek célja az volt, hogy meggyőzzék a mordeleket arról, hogy Murmandamus végre meghalt. Vacsora közben beszélt Gorath önfeláldozásáról és nemeslelkűségéről is.
Arutha egy pillanatig eltűnődött azon, amit hallott, majd azt mondta:
– Nagyon szokatlan érzés a Sötét Ösvény egy testvérét nemeslelkűnek tekinteni, de Gorath viselkedését nem lehet más szóval leírni. Nekem még akkor is kétségeim voltak, amikor Owynnal és Jamesszel elküldtem. Nem tudtam megszabadulni attól az érzéstől, hogy ez is csak a pantathiánusok egy újabb, tekervényes terve. De tévedtem.
– Neked gyanakvónak is kell lenned – nyugtatta meg Martin. – Ez része a Királyság iránti kötelességeidnek.
Arutha kortyolt egyet a borából, és egy biccentéssel nyugtázta fivére megjegyzését.
– Talán igen, azonban az biztos, hogy soha többé nem fogok ugyanúgy gondolni a Sötét Ösvény Testvériségére.
– Hozzászólhatok, fenség? – kérdezte Owyn.
Arutha megadta az ifjú varázslónak az engedélyt, hogy beszéljen.
– Én utaztam néhány hetet Gorath-szal a saját földjén, és az nagyon más volt, mint amilyennek én képzeltem. – Owyn beszélt a mordelek mellett élő emberközösségekről, és noha azokat az embereket renegátoknak tekintették, a dolog mégis arra utalt, hogy lehetséges a békés együttélés a két faj számára. – Én úgy láttam, nagyon indulatos a természetük; azonban számunkra annyira idegen, hogy nem tudjuk helyesen megítélni, milyen is valójában. Én találkoztam Delekhan és Gorath feleségével. Delakhan asszonya a saját jogánál fogva hatalmas vezér, és gyönyörű, no meg indulatos és furcsa. De csak az a cél hajtotta, hogy megmentse a népét, és segített nekünk. – Owyn mélyet sóhajtott. – Amikor először találkoztam Gorath-szal, azt mondta, hogy mi soha nem fogjuk megérteni a népét, és annak indítékait. Talán igaza volt, azonban most már el tudom fogadni őket.
– Bárcsak mindannyian olyanok lennének, mint Gorath! – mondta Arutha. – Sokkal nyugodtabb lenne az élet a Királyság északi határain. – A herceg továbbfűzte gondolatait. – Azoknak, akik közülünk túlélték a sötét erőknek ezt a próbálkozását is, amellyel el akartak pusztítani minket, ismét annak kell szentelniük magukat, hogy oltalmazzák a nemzetet. Máskülönben azok, akik meghaltak, hiábavalóan fizették meg ezt a hatalmas árat. Gorath emléke örökké élni fog, és nem úgy, mint népe árulója, hanem mint a mi, valamint a saját népének hőse. Kezdetben csak a mordeleket akarta megoltalmazni. Úgy halt meg, hogy mindannyiunkat megmentett.
Owyn felsóhajtott:
– Bárcsak élete hátralevő részében Elvandarban élhetett volna!
– Ezt mindannyian nagyon szerettük volna – mondta Martin. – De Aglarannának igaza volt: Gorath még nem tért vissza teljesen; a Delekhan iránt érzett gyűlölete megakadályozta, hogy maga is eledhel legyen.
Arutha Pughoz fordulva megjegyezte:
– Bárcsak láthattam volna azt az előadást, amelyet kiagyaltatok, hogy rászedjétek a mordeleket!
– Az legalább annyira Owyn érdeme volt, mint az enyém. Én soha nem voltam az illúziók szakértője, azonban ő Csillagdokkban megtanult néhány trükköt. Ő hozta létre a képmásokat; Murmandamusét az én leíráson alapján, Delekhannal és Aruthával pedig személyesen is találkozott. Az orákulumnak pedig eléggé visszatért az ereje ahhoz, hogy miközben én a nyakában ültem, felemelkedjen, és okádjon néhány meggyőző lángot. Reménykedtünk benne, hogy a színjáték hatásos lesz.
– Biztos, hogy az volt – mondta Martin. – Alig egy tucat méternyi távolságból hallottam, amint Delekhan két testőre beszámol Moraeulfnak az apja haláláról és Murmandamus végzetéről. Ők maguk őszintén hittek benne. Valószínűleg még Narab is elhitte a mesét. De ha nem, az ő céljait akkor is az szolgálja, ha hagyja, hogy a többiek elhiggyék. Úgy vélem, ismét végeztünk a Sethanont megszerezni akaró mordelekkel. – Martin letette a poharát, és felállt. – Most mennem kell. Elvandarig, majd onnan tovább Crydee-ba még hosszú út áll előttem. Tünde barátaim és én holnap hajnalban indulunk, így nyugovóra térek.
Arutha felállt, és megölelte a bátyját.
– Olyan ritkán látunk! – mondta.
– Gyertek el Crydee-ba! Te és Anita. Hozzátok el Borricot, Erlandot és Elienát is! És maradjatok legalább egy hónapig!
– Talán két hétig, és azt is csak azután, hogy megérkezett a baba.
– Egy újabb gyerek! – kiáltott fel Martin vigyorogva. – Mikor szántad volna rá magad, hogy elmondd?
Arutha mosolyogva felelte:
– Úgy vélem, Crydee-ban már vár rád egy üzenet Krondor nagyhercegi pecsétjével ellátva, amelyet már régesrég elolvashattál volna, ha úgy viselkednél, ahogy egy hercegnek illik, és nem az erdőben rohangásznál tünde barátaiddal.
– Ha nem rohangásztam volna velük, akkor ezek ketten – James és Locklear felé mutatott, akik minden szertartásosság nélkül egyszerűen elaludtak a sátor sarkában heverő párnákon – soha nem tudták volna tönkretenni azt a gépezetet, és most ez az erdő tele lenne Delekhan katonáival. – Lehalkította a hangját. – És én sem találtam volna meg Narabot, és nem segíthettem volna neki, hogy rátaláljon Moraeulfra. – A szót vidámabb dolgokra fordítva megkérdezte: – Kiválasztottátok már a baba nevét?
Arutha bólintott.
– Ha lány lesz, Anita édesanyja után Aliciának nevezzük. Ha fiú, Nicholas lesz az én üknagyapám után.
– Várni fogom a születésről szóló híreket – mondta Martin.
Arutha ismét megölelte a bátyját, úgy felelt:
– Tudom. Vigyázz magadra, és add át üdvözletemet Brianának!
Martin elment, és Arutha az alvó apródok felé pillantott.
– Azt hiszem, ez felségsértés. Mit gondolsz, Pug?
– Úgy vélem, a gyógyítódtól kapott mágikus füvek hatása elmúlt. Akkor sem ébrednének fel, ha akasztófával fenyegetnéd őket.
– Örülök, hogy ezt mondod – mondta Arutha. – Megbocsátok nekik. – Owynra nézve azt kérdezte: – És veled mit csináljunk?
– Fenség – mondta Owyn –, már nagyon régóta időszerű lenne, hogy hazatérjek, és most már tényleg szembe kell néznem az apámmal. Nem mintha azt hinném, hogy a haragja lehetne a jelenleginél nagyobb, de minél tovább késlekedek, annál nagyobb lesz a büntetésem, amiért nem engedelmeskedtem.
Arutha megdörzsölte az állát, majd azt mondta:
– Hát akkor talán egy jó ló, és néhány arany segít, hogy útközben betérhess egy vagy két jó fogadóba. És azt hiszem, küldök egy saját kézzel írott üzenetet az apádnak, amelyben kifejezem személyes hálámat Timons bárója fiának a Korona érdekében végzett óriási szolgálataiért. Javasolni fogom az édesapádnak, hogy ha ő nem talál helyet számodra az udvarában, akkor küldjön el a királyhoz, hogy Rillanonban a koronát szolgálhasd. A bátyámnak is küldök egy üzenetet, amelyben elmesélem, mekkora szolgálatot tettél. Ha szeretnéd, biztos vagyok benne, hogy egy olyan éles eszű fickónak, mint amilyen te vagy, talál valami helyet.
Owyn elmosolyodott. Bármennyire dühös volt is az apja Owyn döntése miatt, illetve azért, mert a fiú engedetlen volt, és elrohant Csillagdokkba, egy személyes köszönőlevél a krondori nagyhercegtől biztosan eloszlatja minden haragját. És akkor a királynak szóló ajánlólevélről még nem is esett szó. Owyn számára egyre kevésbé tűnt ijesztőnek a hazatérés.
– Köszönöm, herceg.
Pug másra terelte a szót.
– Arutha, nekünk még beszélnünk kell a Sethanonnal kapcsolatos dolgokról, illetve hogy hogyan gondoskodjunk arról, hogy ilyen soha többet ne történhessen meg. – Visszafojtott egy ásítást. – De most nekünk is aludnunk kell.
A herceg meghajtotta a fejét.
– Akkor elbocsátalak, barátom, és reggel majd beszélünk. Jó éjszakát.
A két varázsló jó éjszakát kívánt Aruthának, és kiléptek a hercegi sátorból. Pug és Owyn a sátorhoz sétált, amelyet Arutha kijelölt a számukra.
– Mihez kezdesz majd, miután hazatértél? – érdeklődött Pug.
– Nem tudom biztosan – felelte Owyn. – Azt tudom, hogy az életem már soha nem lesz ugyanolyan. Annyi mindent láttam, és... ez megváltoztatja az embert.
Pug finoman megkopogtatta Owyn homlokát.
– És túl sok van itt ahhoz, hogy hagyd parlagon heverni. Gyere vissza Csillagdokkba! Gondoskodjunk róla, hogy ne legyen több olyan őrült varázsló, mint amilyen Makala volt!
– Nem tudom – bizonytalankodott Owyn. – Azt hiszem, szeretnék többet tudni az erőmről, de azt is tudom, hogy az apámnak sok mondanivalója lesz a jövőmmel kapcsolatban.
– Hát igen, a nemesek kötelezettségei – mondta Pug. – De van időd elmélkedni a lehetőségeken, és az biztos, hogy sokkal több dolgot kell végiggondolnod, mint korábban.
– Efelől semmi kétség – felelte Owyn, miközben beléptek a sátorba. – Az igazat megvallva az egyik oka annak, hogy otthagytam Csillagdokkot, az a politika volt. A két kesh diákod, Korsh és Watoom követőket gyűjtöttek maguk köré, és úgy gondolom, nagyon kellemetlen dolgok fognak bekövetkezni, ha nem oszlatod szét ezeket a frakciókat.
– Ezt én is látom, csak még nem tudom biztosan, mit kellene tennem – ismerte be Pug.
Pug leült a matracára, miközben Owyn elkezdte összefűzni a sátor lapjait. Egy pillanatra megállt, és belebámult a tábort körülvevő békés erdőbe. A távolból hallotta a tábortüzek körül üldögélő királysági katonák beszélgetését, és a fák fölött fényesen ragyogtak a csillagok.
Elmerengett azon, hogy vajon Gorath ott van-e valahol az Anyákkal és az Apákkal, vagy talán elhajózott az Áldott Szigetekre.
Bárhol is vagy, gondolta Owyn, miközben összefűzte a sátorlapokat, soha nem fogunk elfelejteni. Majd hozzátette: barátom.
A saját matracához lépett, és lefeküdt. A megválaszolatlan kérdések és az előtte álló számtalan lehetőség ellenére Owyn szinte azonnal álomba zuhant.
Pug elnézte a fiatal varázslót, és eszébe jutottak azok az idők, amikor ő is ugyanilyen fiatal volt, és azokkal az óriási erőkkel birkózott, amelyeket – noha még fogalma sem volt róla –, Owyn is birtokolt. Eltöprengett, fiatal társa vajon melyik lehetőséget fogja választani.
De bármi is legyen a döntés, azt Owynnak kell meghoznia. Pug megkönnyebbült lélekkel feküdt le, tudta, hogy otthona és családja ismét biztonságban van. Megnyugtatta a tudat, hogy Gamina otthon van, és hogy ő is hamarosan csatlakozik hozzájuk Csillagdokkban. Pug ezeket a gondolatokat dédelgette az elméjében, miközben lassan elnyomta az álom. És a pihenése hosszú volt, nyugodt és békés.

 

Folytatása következik

 

 

Midkémia térképe: