Halkirálynő - 5.

Vavyan Fable
Mogorva nyár

(Tartalom)

 

 

 

A macska feketeezüst csíkozású, háztartási kendermagos. Füle, mint a denevéré. Szeme kuviké, szempillája félméteres. Farka antenna, még három másik cicusnak is futná belőle. Hátsó lábai, akár a kengurué. És tudja, hogy gyönyörű. Peckesebb aligha lehetne.
A dög mélységes megvetéssel viseltetik irántunk. Pontosan ama pillanattól fogva, amelyben Cyd, a kedves, nekünk ajándékozta. Ella halk sikolyokkal fejezte ki elragadtatottságát. A macska köpött rá.
Igazi férfi az istenadta. Megközelíthetetlen, mogorva. Meg akartam szelídíteni. Be kellett kúsznom utána a szekrény mögé, majd félig lebontottam a könyvespolcot. Azután asztalok, székek alatt araszoltam, akár egy nindzsa. A cicus perceken belül felfedeztette velem a lakás legrejtettebb zugait. De megfogni nem tudtam.
Miután Ella nyugovóra tért, elkeseredett hajtóvadászatot indítottam a bestia után. Elmartam végre. Kimerülten ledőltem vele az ágyra. A hátára fordítottam. Vakargattam a hasát. Széttárta lábait, hogy alaposabban hozzáférjek, de persze blazírt maradt. Hízelegve édesgettem. Szebbnél szebb szavakkal ostromoltam. Füle a hanglejtésem ritmusára mozgott szemrése tágult, keskenyült, akár a potméter. Ám hiába tömjéneztem, nem ájult ki tőle, nem dorombolt. Amint elengedtem, odébbállt. Mint egy emberpasas.
Na jó, le vagy te ejtve, gondoltam. Néhány napig keresztülnéztem rajta. Mellőztem.
Ez kellett neki, naná. Egy estén, midőn ágyamra dőltem, kis idő múltán éreztem ám, hogy odaheveredik a lábamhoz. Mintegy véletlenszerűen, fejét a térdemhez ütötte.
Nem reagáltam. Frászt. Csakhamar a térdemre fektette a mellső lábát.
Hozzáérintettem az ujjamat. Kéz a kézben heverésztünk.
Végre odajött a párnámra. Karomra hajtotta a fejét, s alig hallhatóan, tartózkodóan dorombolni kezdett.
Életem legstrapásabb hódítása volt. Utána nyomban rágyújtottam egy cigire.
Amikor Belloq hazatelefonált, beszámoltam neki Cyd ajándékáról, s közöltem vele, hogy a bakmacskával végzett kísérlet hozzásegített a férfilélek jobb megismeréséhez.
Belloq nevetett, dünnyögött valamit. Azután kifejtette, mennyire aggódik, hogy az új macskánkat széttépi a régebbi kutyánk.
Csípőből megnyugtattam. Az ifjú doberman, Tarzan belekóstolt a halálfélelembe, mióta a szörny betette hozzánk a lábát.
A négyhónapos bakmacska sportot űz abból, hogy lépten-nyomon megfutamítsa, az őrületbe vagy az asztal alá kergesse a rettegő ebállatot.
Belloq persze nem hitte. Majd meglátja, ha hazajön. Ha megjön végre. Még három nap. Elbúcsúztunk.
Azután csak hevertem az ágyon, tudván, hogy még húsz-harminc évig így fog hiányozni, valahányszor elmegy néhány napra. De ilyesmiről nem beszél az ember. Nem rá tartozik, hogy nélküle csak tengődöm, hogy mellette, általa virulok ki. Nem kötöm az orrára, hogy távolléte majdnem olyan szorongást kelt bennem, mint a fogorvos várószobájában ülő páciensben a rendelőből kiszűrődő hangok: a villanyfúró sivítása és a soros áldozat metsző sikolyai.
Tiszta Hollywood ez az érzés.
Másnap reggel a rém úgy tett, mintha mi sem történt volna köztünk. Ruhában egyszerűen nem ismert meg. Rá kellett döbbennem, hogy csakugyan a velejéig férfi. El is neveztem Belloqnak.
Ella a kakaója fölött könyökölt.
– Daniel nem fog örülni – mondta. Hátrarázta fényes fekete haját. Majd tíz év tapasztalata ült a szemében.
Vállat vontam. Megégettem a kezem az ócska kávéfőző lombikkal. Ráléptem Tarzanra, de kedvem szerint a fél világra ráléptem volna.
Korán volt még. A rádió híreket akart mondani. Erdőtűzzel kezdte volna. Elnémítottam.
A bestia ragadozó lévén a sonkával együtt bekapta a legjobb ujjamat. Mostohalányom szája széle lekonyult. Ekkor már két hete nem láttuk Danielt.
Ha az emberre így ráül a spleen, vétek edzésre menni. Ellógom hát az eseményt. Beülök egy moziba. Mihelyst megkezdődik a film, túlkelesztett pasas roskad mellém a sötétben. Félig rám folyva, hanyagul a karomra könyökölve előrántja jégkrémét. Letépi róla a papírt, az ölembe hullatja. Amint felhabzsolja a jégnyalót, ráveti magát egy zacskó cukorra. Nem kicsiny zacskó, a Télapó rogyadozó térdekkel cipelné a mit sem sejtő ablakhoz. A cukorkákat persze szálanként csomagolták csicsogós celofánba. Emberem röpke félóra alatt végez a falatozással. Ekkor dobozos üdítőt, szívószálat ragad, szürcsölget. Éléskamrája kiürültével nincs is más dolga, mint békével emésztgetni. Ez persze némi lármával jár, klotyogás, zuborgás hallatszik belső részei felől.
A film képtelen véget érni. Egy fickó rohangál benne, néha lőnek rá, fejbe verik, különféle nők dőlnek a karjába.
Kimenekülök. Az utcán lecsap rám a napfény. Akár egy lézerkard, a szemembe hasít. Reggel óta századszor számolok utána: még két nap. Két nap múlva Daniel Belloq hazajön a titkos küldetésből. Hogy a küldetés teljesen titkos, afelől semmi kétség, hiszen Cyd sem tudja, merre jár a pasas. Márpedig, ha Cyd nem tud valamit, akkor azt a CIA, a Moszad, a KGB és a Jóisten sem tudja.
Visszamegyek az irodába. Az asztalomon cédulácska hever, Laco aláírásával. Né, Laco tud írni?!
A szoba üdítően embermentes, majdnem jól érzem magam. Természetesen megszólal a telefon.
– Denisa Wry – morgom a kagylóba.
– Larry West vagyok – mondja egy fickó Micimackó-hangon.
Agyamban felzümmög a számítógép. Csak tíz másodperc. Elmosolyodom.
– Larry! Legalább négy éve nem hallottam rólad. Hogyan jutottam az eszedbe? Meggyilkoltál valakit?
– Azt éppen nem, de gázt szagolok, bébi. Beszélni akarok veled. Ráérsz most?
Cigarettára gyújtok. Megfontolom a választ. Larry régi emlék a régi időkből. Akkoriban Úthengernek neveztük. Egyazon kölyökbandába tartoztunk. Jampeces stílusa megmaradt, bár ez mára kissé porosnak hat.
– Délután több időm lesz. Ráér addig? – kérdezem. Persze, ha körvonalaznád...
Félbeszakít.
– Szivi, ha telefontéma volna, körvonalaznám. Különben lehet, hogy nincs is semmi baj. Egy tanácsot fogadj meg: óvakodj a stopposoktól, még akkor is, ha ég a kabátjuk.
– Régebben azért érthetőbben beszéltél – próbálkozom.
A Micimackó-hang megkeményedik. Olyan lesz, mint egy szikkadt tengeri szivacs.
– Én folyamatosan érthetően beszélek. Nem is tudom, miért pont te jutottál eszembe. Ismerek néhány hekust rajtad kívül. Oké, ne szívd mellre, szivi.
– Kirabolt a stopposod? Megerőszakolt? Lelopott egy matricát a szélvédődről? Lecsavarozta a bagzó playboy-nyuszikat a kocsi hátuljáról?
– Ehhez most pilledt vagyok, szivi. Egész éjjel vezettem, egyszóval tudnék aludni. A fenébe, mégis nyugtalanít. Üzleti tárgyalásról jöttem hazafelé. Megálltam egy fogadóban kajálni. Frankó hely volt, már-már fontolóra vettem, hogy ott alszom, de aztán csak továbbindultam, annál is inkább, mert közben kigyulladt az erdő, és mindenki hisztérikus lett.
– Ekkor szedted fel a stoppost?
– Ekkortájt – morogja. – Nem tudom halálbiztosan, de azt hiszem, ez az ismeretség nem fog jót tenni az egészségemnek, a fene enné meg. Főleg, ha az ipse rájön, hogy a kocsimban hagyott valamit. Én vagyok a baromállat, minek szedek fel ilyen szakadt tagokat. Tán azért tettem, mert úgy festett, bajban van: megégett, megsebesült, segítséget igényel. Vagy, mert attól féltem, hogy elalszom, ha nem szólhatok valakihez vezetés közben. Hát ezzel aztán nem lehetett beszélgetni. Olyan volt, mint egy flambírozott vipera. Figyelj szivi, ez nem telefontéma. A kocsimban felejtett holmit feladtam postán. Neked. Én most lefekszem, tropák az idegeim. Délután ötkor várlak.
Megpróbálom visszaidézni őt az emlékezetembe. Briósszőke haj, széles arc, parányi kék szempár, morzsányi orr. Az alsó ajak előreugrik, akár egy sziklapárkány, rá lehetne állni. Tömör, izmos test. Larry West, az Úthenger, aki irdatlan pofonokat tudott adni. Akkor is, ha nem kellett.
Elmondja, merre lakik. Elköszönök. Lekönyökölök az asztalra. Tenyeremen hintáztatom a telefonkagylót. Alatta hever Laco cédulája: „Ha nem túlzottan zavar a munkád, akkor végezd. Gustaffo salátabárjában várlak. Igyekezz, mert ha sokáig váratsz, bíborszínűt fogok vizelni a céklaléjától”.
Még egy percig lazsálok. Hallgatom a légkondicionáló zümmögését. Bámulom a falat, a fémbútorokat, a napfényt ömlesztő ablakrámát. A semmit is bámulom. Felserkent a nyugalom. Kirúgom magam alól a széket.
Indulok, bár legfeljebb annyira rajongok a salátáért, mint a fehér cápa. Viszont Gustaffonál olykor-olykor címeres gengszterek nyomára lehet bukkanni.
Gyors fejszámolás: Belloq két nap múlva itthon lesz. 48 óra 2880 perc. Ki lehet bírni.
Narkózisban.
Lehet, hogy ma még beugróm az orvoshoz. Feliratok valamit szerelem ellen. Rühellem a hollywoodi érzeményeket.

 

 

Laco bíbor céklalé mellett könyököl. Pohara peremén citromkarika támaszkodik, olajbogyó lebeg a löttyben, akár egy penészes zátony. Tiszta öngyilkosság. Ha itten ebédet kérsz, kihajtanak a legelőre. Így megy ez Gustaffonál.
Laco rám vigyorog. A céklalétől rózsásak azok a káprázatos fogai. Az egész pasas egyetlen szőkés, férfias jóképűség. Rágyújt egy Caporalra. Átlag harminc másodpercenként rágyújt egy Caporalra. Alighanem egymaga tartja el a jeles dohánygyárat.
– Van róla fogalmad, hogy megy át az emberen ez a nektár? – kérdezi. – Metamorfózis nélkül! Bíbor megy be, bíbor jön ki. Amikor először volt vele dolgom, farokfelvágva rohantam az orvoshoz.
– Valami eszméletlen, hogy mennyire nem érdekel a vizeleted! – morgom.
Szája sarkába löki a cigarettát, és az állam alá nyúl. Mélyen a szemembe néz. Ölelő szarkalábak komolyítják acélkék tekintetét.
– Mi baj, kicsim? – firtatja, úgyszólván meghatottan. Mintha nem tudná.
Hirtelen elenged, pénzt dob a pultra és lekarol a létramagas bárszékről. Csaknem az ajtóig cipel a csípőjén. Bódító füstöt áraszt a szemembe. Az utcán a vállamra tenyerel.
– Van nálad valami lőszerszám? – érdeklődik.
– Az nincs, de legalább két méternyire el tudok köpni.
– Bírom, amikor ilyen kegyetlenül macho vagy, Denisa.
– Hova megyünk?
– Megszereztem Matos búvóhelyének címét. Oda hajtunk.
Nem is felelek. Ismerem az efféle optimizmust. Elhajtunk a pasasért, aztán legfeljebb a hűlt helyét találjuk. Gumibotot kéne hordanunk, hogy legyen mivel ütnünk a kliens nyomait.
Matost immáron a harmadik tuti búvóhelyen nem fogjuk megtalálni. Majdnem biztosra veszem. Elképesztő, milyen undok ez a világ. Már két hete, és még két napig.
– Hiányzik? – kérdezi Laco. – Úgy nézel ki, mint az a drogos, aki egy hete nem jutott fecskendőhöz.
– Mi volna, ha a saját szervezeteddel foglalkoznál? – érdeklődöm harciasan.
– Mindjárt dél, a vízválasztód. Attól kezdve emberibb leszel.
Ráhagyom, noha a remény hiú. Máskor valóban fordulópontot jelent hangulatomban a dél.
Matosra gondolok. Emlékeztetem magam a csínytevéseire. Drukkolok, hogy megtaláljuk. Hogy kicsinyég ellenálljon. Nem gránátvetővel, lángszóróval csak éppen vonakodjon, amikor meglátja a bilincset. Adjon okot egy, esetleg két pofonra.
Az órámra nézek. Két perc múlva tizenkettő. Rögvest pacifista leszek. Pasztellszínbe öltözik a világ.
Addig is kormos a város, roggyantak a házak. Megint dugó van, és még mindig tíz percbe telik, mire parkolóhelyet talál az ember. Pár éven belül véső és kalapács nélkül tapodtat sem haladhatunk a szmogban. Mámorító tempóban pusztítjuk magunkat.
Epesárga házba lépünk. Az épület már akkor is düledezett, amikor az első lakók beköltöztek. Falra kent rágógumik, ódon pókhálók tartják a vakolat maradékát. A kimarjult lépcsőfokok mellett rozsdasárga korlát lengedez. A lépcsőházban krémlő szagnak nem lehet nevet adni azt a jelzőt még nem találták ki, de minek is, úgysem lehetne nyomdába adni.
Az ajtó, amely mellett megállunk, a hatodik festékréteget kérgesedi le magáról. Mi az ég van velem?! Hiszen elmúlt dél!
Laco előszed két stukkert. Nem csodálnám, ha lenne nála még vagy három efféle, és egy kisebb kézi rakéta. A pasas fegyverkatalógust tart a párnája alatt. Szabadnapjain töltényhüvely fityegőt akaszt a fülébe, s azt állítja, hogy ettől minden nő megvonaglik. Ivarszervét csak Smith and Wessonnak nevezi. Én az agyát is így hívnám.
Kapok tőle egy stukkert.
– Gondolom, szó nélkül be fogja rúgni az ajtót.
Megtörténik. Az ajtó kidől, mintha csak erre várt volna: ürügyre, hogy felmondhassa munkaviszonyát.
Fedezem a berontó Lacot. Még a stukker kibiztosításáról sem feledkezem meg. Eminens vagyok.
Jól jön az előrelátás, ugyanis odabenn valaki tüzet nyit. Ránk.
Egy sorozat végigporolja Laco mellkasát. A cowboy felemelkedik a levegőbe, azután a falhoz vágódik. Szemem sarkából látom, amint elterül a sosem mosdatott kövön.
Ekkor már röpít a vadászösztön, a düh. Néhány töltényt elfecsérelek. Rojtosra lövöm a levegőt.
Nem látom a mesterlövészt.
Csend zuhan alá.
A falhoz simulok. Hallom, hogy tüdőm vonaglik a bordáim mögött. Fuldoklóm a tudattól: Laco kinn hever.
Elvetődöm egy nyitott ajtó előtt. Homály kúszik a helyiségekben, ragacsos, nehéz szagú, sűrű homály.
Berontok a szobába.
Matos a sötét sarokban áll. Egyik kezében csinos kis Uzi, a másikban, amelyet csüggedten lógat, az üres tár. Úgy fest, kifogyott az érveiből. Immár semmit sem hozhat fel az ellen, hogy bevigyük.
Rászegezem a stukkert. Két kézzel, nehogy észrevegye tremoromat.
– Fordulj meg! Fel a falra, plakátnak! Szét a lábakat!
A fickó, aki nem kevésbé kecses, mint egy hegyi gorilla, elvigyorodik. Lehajítja a géppisztolyt. Nincs szőnyeg a szobában, a bútorokat házilag eszkábálták össze, talán még a kőkorszakban. Fényt csak egyszer űztek itt: amikor kiűzték innen.
Matos lassan megfordul. Felemeli a kezét. Feje fölött légypiszoktól díszes, hályogfoltos fémtálca lóg, egykor tán tükörként használhatták.
A fickó letépi a falról és hozzám vágja a relikviát.
Lerántom a fejemet, de közben tüzelek.
Matos elámul, mellesleg én is. Rámeredünk a földre koppanó tálca közepén ütött lyukra. Lőporfüst tetézi az istállóbűzt. Tüsszentés tekergőzik nyálkahártyámon.
Léptek hallatszanak a hátam mögött. Nem fordulok meg. A gengszter arcán látom, hogy kísértet közeleg.
Laco kissé kábultan, enyhén tántorogva, ámde eltökélten lépdel Matos felé.
Leeresztem a stukkert. Odébb rúgom a tálcát. Körbejárom a lakást. Cipősarkam be-beszorul a mocskos padló réseibe.
Olyasféle hangokat hallok, mintha pofoznának valakit. Nem nézek oda, az imént láttam hasonlót a moziban.
Amikor Matos elnyúlik a romos padlón, Laco kitárja az ablakot, és felül a párkányra. Felszakítja kitömött vállú zakóját, ingét. Tökmindegy a cuccainak, hogy mostohán bánik velük, úgyis merő rongy az egész.
Laco a mellkasára szorítja tenyerét a golyóálló mellény fölött. Úgy hápog, mint egy fészekalja elárvult kiskacsa.
Odamegyek hozzá. Veséje vonalában meglelem a kézibilincset. Lelakatolom Matost. Az ájult fickó orra előtt öklömnyi porcsomó billeg lélegzetvétele ritmusára.
– Ilyen rohadt ócska érzést – nyögi Laco. – Van róla fogalmad, milyen átkozottul stresszesítő, ha telibe kapják a mellényedet?
Ránézek. Felvonom a szemöldökömet.
Mindnyájan kipróbáltuk. Felér egy elektrosokkal.
Hátrahajtja a fejét, tovább hápog.
Nem zavarom. Eszembe jut a lőkiképzés. Ha kiismerhetetlenül lövögetsz, a kiképző odaáll a tábla elé. Lőnöd kell, élessel. Az ember óhatatlanul megtanul célozni, ha csak egy kicsit is kedveli a mestert, a fene egye meg.
Amikor úgy fest, hogy Laco végképp visszatért az élők sorába, felszedjük a földről Matost. A hegyi gorilla lehangoltnak látszik, lábai rogyadoznak. Laco lenyomja a halandzsát a jogairól. Totál feleslegesen lemezel, Matos többször hallotta már ezt a slágert, mint ahányszor Laco előadhatta eddigi praxisában.
Kocsiba vágjuk a fickót. Szigorúan ülök mellette. A lődözős, verekedős fenegyerek rövidesen megint kinn lesz, és folytatja mesterségét: rabol, terrorizál, gengszterkedik.

 

 

A Főnök elégedetten szemléli rabunkat. Tenyere a homlokán grasszál, mivel feje búbján az árva tincs oltári vircsaftot rendez. Megannyi tökéletes foga mosolyra villan.
– Jól van, gyerekek – mondja atyaian.
Matos sötéten nézi.
Laco lefejti magáról az elrongyolódott inget. Megszabadul a páncélborítástól. Mesébe illő izomzatát, barna bőrét bámulom. Mégsem azt látom, hanem egy rettentő fantáziaképet: ugyanezt a mellkast átlyuggatva, kivérezve, halottsápadtan.
Levonom a következtetést: mára elég volt. Búcsút veszek az irodától.
Hazasüvítek. Előrántok egy fél nyulat. A macska izgatottan fel-le jár, farka a mennyezetre szegeződik, majd pedig megpróbálja elcsenni tőlem a neki szánt konyhakész eledelt. Míg az egyik végét rángatja, a másikat aprítom.
Aztán egy pillanatra nem nézek oda, és a bestia meglép a tetemmel. Végigvonszolja a pulton, eltűnik vele az asztal alatt.
Tarzan bánatosan leskelődik az ajtó mellől. Nincs bátorsága belépni, nem is csoda. Bárhányszor megpróbálta, a szörny normál testmérete hatszorosára fúvódott fel, farka pazar üvegmosó kefét utánzott. Mindehhez olyképpen pufogott, sercegett és köpködött, mint egy felrobbanófélben lévő gáztartály.
Ella elmélyülten tanul. Azt hiszi, nem látom a történelemkönyv alól kilógó regényt. Márpedig látom, csak nemrég voltam serdülő, tudom, hogy megy ez. Az álságos leányzó megígéri Martin öcsém és Tarzan kutya megsétáltatását. Megcsókolom a homlokát, s szó nélkül hagyom a szeme alatt ülő karikákat.
Visszaroskadok a kocsiba. Mögöttem maradnak a toronyházak. Kertvárosba érkezem. Változatos kerítésekben gyönyörködöm. Zöld lombok árnyékában apró paloták feszítenek.
Larry élősövénnyel szegélyezett háza kisebb erdő mélyén rejtekezik. Csengetésemre senki sem reagál. A közelemben magasodó nyárfa törzsén rőt bundájú mókus futkározik, hallom körmei neszezését.
Újra kolompolok, cigarettára gyújtok. A pasas nehezen ébred. Méhek döngenek körülöttem, káprázatos pillangó egyensúlyoz egy rózsa szirmain. A Nap hanyatlóban, a világ egy része lefekvéshez készülődik. Zsong-bong minden bokor, parányi hangok fuvoláznak, mesét mesélnek.
Eldobom a cigarettát, mélyet lélegzem, átárad rajtam a meghittség.
Larry nagyon alszik. Megérintem a kilincset. Az ajtó kinyílik. Óvatosan lépegetek befelé, emlékszem még a vicceire. Mindig a katonaromantika vonzotta. Ököllel érvelt, olykor az üzleti tárgyalásokon is. Mivel azonban zseniális szervező, többnyire megbocsátották hevességét.
A mahagóniburkolatos hallban elegáns bútorok, süppedős szőnyegek fogadnak. Belépek az üvegfalú nappaliba. A kandalló előtt a kötelező jegesmedvebőr fehérlik, a rácson nyársvasak villognak. Kolóniái zsúrkocsin üvegek tornasora.
Larry a habfehérre tapétázott hálószoba franciaágya elé tolt, kincset érő távolkeleti paraván előtt áll.
Szeme kifordult, selyempizsamája vérlucskos. Hasából egy nyárs mered elő.
Véres a dúlt ágynemű. Vérnyomok vezetnek a fürdőszobába. Talpai nyoma feketére száradt a krémszínű márványpadlón. Cipőtalp is átlábalt a tócsákon.
Jeges ujjakkal markolászom a zsebkendőmet, így érintem meg a kilincseket. A tükörre fröccsent vércseppek megkérgesedtek mostanra.
Visszatérek Larryhez. A sziklapárkányra emlékeztető alsóajka előrefittyed, sebektől bíborlik. Bámulom ökölbe szorult kezét, felsértett ujjait. Nem könnyen adta az életét.
Megfordulok. A cipőtalpak lenyomatát követem. Vércseppeket fedezek fel. Az utolsót a terasz márványkockáin.
A gyilkos megsérült.
Sarki hideg futkos a hátamon, amikor visszamegyek a házba. Zsebkendővel fogom meg a telefonkagylót.
Azután erőt veszek magamon és megállok a paravánra nyársalt Larry előtt. Faggatom arcát, testhelyzetét, a szerteszét heverő tárgyakat. Kérdezgetem a memóriámat, emlékezni próbálok beszélgetésünkre.
Megkeresem a telefonregiszterét. Amint kinyitom, kezembe akad néhány névjegy, mind Larryé. Órámra nézek, azután mégis kísérletet teszek munkahelyi számával. A takarítónő jelentkezik. Tudatja velem, hogy mindenki régen hazament már. Sebaj, csak annyit áruljon el, hogy hívják Larry West titkárnőjét.
Pár perc múlva bársonyhangú nővel beszélek, azt firtatom, főnöke hol járt legutóbb üzleti úton. Ezután a tűzoltókat tárcsázom a következő információért. Mire a helyszínelők megérkeznek, áttanulmányozom a térképet, és zsebre vágom a hevenyészett skiccet.
A nyomozócsoport vezetője fiatal férfi, negyvenen innen. Töméntelen mennyiségű sört elszopogathatott már, pocakja szédítő. Maholnap lejjebb szereltetheti a tükröt a fürdőszobájában, ha kíváncsi még a nemesebb szervére.
Félrehajtott fejjel hallgatja szövegemet. Tiszta kék szemeket mereszt rám. Fogai közé tolt golyóstollat a nyelvével csattogtatja. A toll hegye ki-be jár, csitt és csatt.
Együtt megyünk a garázsba. Megtekintjük Larry ezüstkék Pontiacját. Kesztyűs kezek kutatják át az ülések illesztéseit, alájuk kotornak, felszedik a szőnyegeket.
– Ha találnak a kocsiban vérnyomot, nézzék meg, azonos-e a teraszon lévőkkel – mondom a laborosnak.
A pocakos kolléga megkocogtatja vállamat, a tenyerébe köpi a golyóstollat, és magára mutat vele.
– Én vagyok a főnök.
– Ki vitatná?! Holnap tájékoztasson a vizsgálat eredményéről.
– Denisa Wry – dünnyögi helytelenítő hangsúllyal. Üde kék szeme résnyire szűkül. – Hallottam magáról. Nagy a szája. Nagy a mellénye.
– És a szívemet még nem is látta – felelem.
Elhagyom a szürkületbe burkolt kertet. A mókus aludni tért, vagy rájött, hogy hiába is keres nyárfán mogyorót. A madárduruzsolás már nem ér el a lelkemig.
Behuppanok a kocsiba. Gázt adok, cigarettára gyújtok. Felveszem a telefonkagylót. Ella nincs otthon. Martint is hiába tárcsázom.
Félúton leparkolok, betérek egy bárba. Narancsos vodkát kérek, fölé könyökölök. Semmi közöm a nyomozáshoz. Larry West más zsaruk körzetébe tartozik. Alighanem ők is megtalálják a gyilkosát.
Bár a kollégának elmondtam, amit Larry mesélt, vagy inkább nem mesélt, biztosra veszem, hogy ő ennél szélesebb körben is kiterjeszti a kutatást. Larrynek bárhány ellenfele lehetett az üzleti világban. Ellenfélből ellenséggé válni nem hosszadalmas történés.
Megragadom a hézagos sztorit. Larryre vall a szöveg: „Óvakodj a stopposoktól, még akkor is, ha ég a kabátjuk”.

 

 

Vérbeli mazochizmus: hajnalban veretem fel magam az ébresztőórával. A szörny a helyemre mászik, az ágyban kinyújtózik, majd fényesre nyalja magát.
Mire kijövök a fürdőszobából, előttem terem. Rendőrkanyarral fordul be a hűtőszekrény elé, csaknem elbotlom benne. Tarzan beslisszol előle a nappaliba, meghúzza magát a tévé alatt. Kibontok egy doboz macskaeledelt. Utána kinyitok egy doboz kutyaeledelt. Tejet melegítek.
Ella földig érő hálóingben megáll az ajtóban. Láttára kibontok egy doboz embereledelt. A macska persze inkább arra bukik.
A leányzó csupasz lábujjait táncoltatva a küszöböt bámulja.
– Még alhatnánk. Szombat van – mondja azon a hangon, amelyen érző keblű hírolvasók földrengést, szökőárt szoktak bejelenteni.
– Visszafekhetsz. Nekem el kell mennem. Kilenckor érted jön Donald. Vasárnap estig a tónál lesztek.
– Nem megyek. Daniel holnap délelőtt érkezik. Nem tudok estig várni a találkozásra.
Hümmögök. Még mindig nem néz rám. Vékonyszálú fekete haja elfedi az arcát. Karja lúdbőrös a fehér ingujj tövében.
– Vigyél magaddal – kéri.
– Halálra unatkoznál.
– Elképzelhető, hogy nem. Ha te beszédre fakadsz valakivel, én majd előveszek egy regényt.
– Túl sokat tévézel mostanában.
Leülök az asztalhoz egy bögre vaderős kávéval. A dög felpattan a térítőre. Bágyadtan rászólok:
– Sicc. Ide azért már mégse!
A macska hanyatt veti magát, kellemkedik.
Tarzan beoldalog. Egyetlen harapással eltünteti a reggelijét, majd elém áll, s úgy tesz, mintha nem tudna a terítőn fekvő életveszélyes teremtményről. Billegteti farokcsonkját.
Horror készül: a bestia felfigyel. Előbb felkönyököl, majd kikúszik az asztal szélére, és oda-odanyúlkál a kutyafarokhoz, amely rövidsége folytán igencsak közel van a tulajdonos kényesebb részeihez.
Tarzan összerezzen. Tekintete megüvegesedik. Várja a végzetes becsapódást.
A cicus játszadozik a farkával. Majd szétveti a kíváncsiság. Az egész kutyát akarja. Hirtelen lepattan a földre, és peckesen megáll Tarzan előtt.
Orr orrhoz ér. Meghőkölésre készen szagolgatják egymást.
A doberman lehasal. Kap egy baráti pofont. Elfordítja a fejét.
A macska lekunkorodik az ebállat válla hajlatában.
És egetverő dorombolásba kezd.
Tátva marad a szám.
Ella felragyog.
– Itthon maradok – közli. – Várok rátok. Úgyis erről szól a gyerekkorom.
– Mondd csak, kisdedem, éppen mit olvasol? – nézek rá gyanakodva.
– Szerdán végeztem a szlengszótárral. Két napja kezdtem el az Állati elméket.
– Attól tartok, Merle nem a te zsenge korosztályodnak szánta a művet.
– Az olvas, aki tud olvasni.
– Ez nem törvény. Ismerek sokakat, akik olvasnak, noha gőzük sincs róla, miféle az olvasmányuk.
– Drága mostohám, úgyis elárulom Danielnek, milyen hervadt voltál nélküle. Mert amint megjön, te rögtön elkezded a fölényesdit.
– Képes volnál elrontani a játékomat?
– Nem – néz rám komolyan. – Én tudom, hogy mi is hiányzunk neki. Mondta, hogy mennyire utál elmenni. Kölcsönadtam neki a fluoreszkáló kukacomat, hogy ne kelljen egyedül aludnia.
– Mi lesz velem, ha rákap a kukacra?!
– Két hete szomorúak vagyunk. De ma reggel minden eddiginél szomorúbb vagy. Miért?
– És még nem láttál holnap reggel! A szomorúság önmagát gerjeszti. De ha elárulsz a pasasnak, összekarmollak.
– Szeretlek, Den.
– Elég volt, ne zsarolj tovább. Öt percen belül elmegyek.
– Mikor jössz haza?
– Talán éjjel, de lehet, hogy csak reggel.
Tarzan zavartan pislog a lábamnál Néha rákancsalít a vállgödrében berregő szörnyetegre. Ebben a diliteli pillanatban Martin öcsém is megérkezik. Mivel a szomszéd lakásból jön, át sem öltözött a vizithez. Berúgja az ajtót, és pálmafákkal borított, térdig érő pizsamájában a konyhába csoszog. Jason Donovan szőkére vett haja az égre mered, fogsorán mosoly harsog. Tenyere lecsap gyönge vállamra.
– Ha te ebben az órában ébren vagy, az csak egyet jelenthet: most jöttél haza. Nyertem? – firtatja.
– Vesztettél, tesó. Most megyek. Légy szíves, viseld gondját a seregletnek: kiskorú hajadonnak, ebállatnak, cicállatnak. Úgy holnapig.
– Nagyon szeretem, ha nörsznek nézel. Sőt, egyenesen imádom.
– Eszerint legalább te boldog vagy.
Leteszem az üres bögrét. Besurranok a hálószobába, bekotrók a törülközők mögé. Martin akkor toppan utánam, amikor előhúzom a stukkert. Bár gyorsan elsüllyesztem, naná, hogy mégis szóvá teszi.
– No lám – mondja. – Fogadni mernék, hogy emberfia nem tudja, hova készülsz.
– Nagy szerencsevadász vagy ma reggel, de ezt a fogadást is elvesztetted. Megmondom neked, hová megyek, hogy tudd: nyaralni készülök.
– Stukkerrel? Lősz valamit a holnapi díszebédhez? Valami maffiózót?
– Úgy van, tesó. Vadasan készítem el. Csak egy baj van. Még nem tudom, mit kezdjek a gereznájával. Szerinted azsúrozzam vagy endlizzem?
– Terítsd az ágyad elé. Kösd be vele a hekusbárcádat. Zsugorítsad és tedd dunsztosba. Minek hívják ezt az eljárást? Egyes dél-amerikai indiánok csinálják.
– Te Martin! – kezdem vészjóslóan. – Téged foglak elejteni, és kitömve mutogatlak majd a rajongóidnak. Félre az útból!
A nyomaték kedvéért vagányosan ellenőrzöm a tárat.
– Nem kell a delphoi jósdába menned, én innen a küszöbről megjövendölhetem neked, hogy Daniel őrült pipa lesz rád.
Aranyhal-arckifejezéssel nézek rá.
– Ki az a Daniel? – A stukkert becsúsztatom a lezser farmernadrág zsebébe. Martin szeme felakad. Folytatom: – Két hete nem láttam a fent nevezett urat. Töröltem a memóriámból. Program vége.
– Ilyen képpel fogja visszaírni magát a monitorodra – feleli, és ádáz orcával kugligolyó szemeket mereszt rám. Félretolom az útból.
Távoztomban megcsókolom Ella arcát, megsimogatom Tarzan bársony orrát. A macska elsiklik érintésem elől. Megbántódva hagyom el a lakást. Utálom, ha molesztálnak.
A molesztálok köre bővül. A lépcsőfordulóban bőrruhás, bukósisakos postásifjú rohan a karjaimba. Zavartan kibontakozunk egymásból. A fickó legalább huszonhárom éves. Szívszaggató bajuszt visel.
– Magához jövök, Denisa. Sürgős küldeményt hoztam. Itt írja alá, aztán hazamegyek, és felhörpintem a kávémat.
Nem fogadja el a felé nyújtott pénzt. Vigyorogva sarkon fordul. Kiszáguld az utcán berregő motorhoz.
Beülök a kocsiba. Rágyújtok egy cigire. Markolászom a tenyérnyi csomagot.
Újra és újra elolvasom a feladó nevét: Larry West.
Posztumusz.
Feltépem a ragasztást. Kihajtogatom a papír széleit. Idétlen holmi kerül a kezembe. Nosztalgiára hajlamos katonaviselt férfiak őrizgetnek ehhez hasonló emléktárgyakat. A relikvia második világháborús lövedék lehet. Talán éppen a tulajdonos combjából vagy medencéjéből farigcsálták ki az orvosok, mielőtt öngyújtó készült belőle. Megfordítom a csúf darabot. Gravírozást látok a fenekén.
Majdnem a tarkómra szalad a szemöldököm.
„Chris Masnek. Apa.”
Nem akarom elhamarkodottan végiggondolni. Másképp pedig nem lehet. Hiszen Larry is ezt tette, ezért kezdett rettegni s amitől félt, hamarabb bekövetkezett, mint gondolta volna.
Beindítom a kocsit. Legalább huszonöt méternyit utazom, ekkor a fékre lépek, és az újságos bódéhoz lihegek.
– Egy tegnapi lap kéne nekem.
– Tegnap az tegnap volt, ma meg ma van – tájékoztat a jóember a kalitkából. – Tudja, mi minden történt tegnap óta? Morosban megöltek két újságírót, egy bírót. Másutt kivégeztek egy sereg lázadó fiatalt. Megint másutt kisiklott egy vonat.
– Tegnap még sokkal jópofább volt a világ – nézek a szemébe.
Eltűnődik. A háta mögé kotor és a kezembe nyom egy sajtódarabot. Átadom a pénzt. Visszasüvítek a kocsiba. Elhelyezkedem, kifújom magam.
Az erdőtűzről szóló tudósítást keresem. Percekig böngészem a címeket, mire rátalálok a háromsoros hírre. Valószínűleg csavargók gondatlansága okozta a tüzet. Tíz hektár elpusztult, emberéletben nem esett kár.
Kézbe kapom az öngyújtót. Chris Mas.
Csak egyetlen betű hiányzik ahhoz, hogy Christmas legyen. Larry karácsonya.
Indítok.

 

 

Kormos, üszkös facsonkok kísérnek balról. Fájdalmas kép. Fekete torzók között, elszenesedett talajra tűz le a Nap. Némelyik fa félbetört, mintha el akart volna futni a halál elől. Vádló tetemek sorakoznak egymás mellett. Állva haltak meg, mint Larry.
Az út jobb oldalán rogyadozó fogadónak nem esett baja. Az ősöreg gerendaépület túlélhetett már egyet s mást. Kétháromszáz évvel ezelőtt még kísértetek, vámpírok és lidércek is látogathatták.
Betérek egy kávéra. Hallgatom a hosszú faasztaloknál ücsörgő férfiak dörmögését. Amikor túlteszem magam a megégett fák hatásán, a söntéspulthoz lépek. A tésztakarú, borotválatlan csaposhoz hajolok.
– Mondja, cikisek a rendőreik? – kérdezem halkan.
Vállat vonva rám mered.
– Már miért?
– Már azért, mert meginnék pár korty gint. Dugja el egy pohár narancslében. Egészen rosszul lettem a látványtól. Mikor történt?
– A tűzeset? Tegnap, valamivel hajnal előtt.
Bólintok. Mohón vetem magam az italra. Nyomban elszédülök tőle, s ez eszembe juttatja, hogy még nem ettem.
– Hajnali fél kettő körül idetelefonált az erdőben lakó család feje, az öreg Bogdan. Mondta: ég az erdő, errefelé terjednek a lángok. Mondta: szólt a tűzoltóknak, most ő is rohan oltani. Ami azt illeti, hamar megjöttek a tűzoltók. De azért szép darab odalett az erdőből.
Bólogatok. A borostás csapos háta mögül sülő hús illata lopakodik az orromba.
– Lehet itt enni valamit? – kérdezem.
– Félórán belül. Megvárja?
– Hajjaj – nyögöm. – Kié az erdő?
– Hát a városé. Bogdanék házáig. Ott egy darabon az övék, aztán meg a szomszéd városé.
– A tűzoltók szakértői kiderítettek valamit? Lehet, hogy gyújtogatás volt?
Mintha arcul ütöttem volna. Hátratántorodik, szemei elkerekednek, akkorák lesznek, mint egy-egy fánk. Loppal csapol magának egy pohár sört, lebukik vele a pult mögé, majd fényes szájjal felegyenesedik.
– Maga itt idegen. Ebédel, és odébbáll. Kérdezgethet. De ha itt lakna, nem gondolkozna ostobaságokon. Már miért akarta volna bárki is felgyújtani az erdőt?!
– Tudom én?! – vonom a vállam. – Hátha valaki flambírozni óhajtotta Bogdanéket.
– Ami azt illeti – mondja már-már elmosolyodva –, Bogdan menye megéri a pénzét.
– Nofene.
– De ez nem tartozik magára – feleli hűvösen. – Kérdezze a rendőreinket. Nos, tőlük nyugodtan ihat. Ha annyit iszik, hogy háttal ül a kormányhoz, tőlük azt is megteheti. De a városban rendnek köll lenni.
– Bogdanék háza közelében gyulladt ki az erdő. Nem lehet, hogy ők csinálták? Hogy megfejjék a biztosítót?
Szemem sarkából látom, amint néhányan közelebb szivárognak. Nem csoda, idegen vagyok itt. Mindenkit izgat, miről traccsolászom a fogadóssal.
– Az bizony nem lehet, hogy ők csinálták volna – feleli határozottan. – Már csak azért sem, mert Bogdan menye veszett környezetvédő. Mióta itt él, kiborította a város vezetését. – A csapos előszedi sonkaujjait, hogy sorra vegye valamennyit: – Először: csatornázás. Másodszor: szennyvíztisztítás. Harmadszor: fásítás a városban. Negyedszer: rászállt az ipari üzemekre. Ötödször: a farmeroknak tanfolyamot szervezett arról a bioizéről. A vegyszermentes növénytermesztésről. Addig szövegelt nekik, mígnem mindenki beült az iskolapadba, hogy okuljon. Tudja, mit mondok én magának erről a divatos cafrangról? A hajdani időkben volt ám vegyszermentes földművelés! És mi lett belőle? A pondrók mind jóllaktak, a nép meg csak éhezett ősztől tavaszig. Ezt kell visszasírni?! Naná, hogy a Bogdannő visszasírja: életében se volt kapa a kezében. Csak a pemzli. A sonkaujjak közül három úgy tesz, mintha valami finomabb eszközt tartana, ami akár ecset is lehetne. Megizzasztotta az egész környéket, én mondom. Neki köszönheti a polgármester, már ha egyáltalán akarná köszöngetni, a bukását. Különben stramm nő.
– Csak nem?! – ámuldozom élénken.
Ekkor egy furcsa földlakó bukkan fel mellettem. A fickó negyvenöt-ötven éves lehet. Fején piszkosszürke csigák pöndörödnek. Bal szeme odalett az élet valamely csatájában, jobb szeme a hajával azonos színű. Egykor talán kék inge ropog a rákérgesedett mocsoktól. Farmernadrágja több mint viseltes. Dögös, ámde retkes cowboycsizmát visel.
Szinte a karomba vájja a könyökét a pulton.
Elhúzódom tőle.
A csapos összeszorítja a fogait, és vadul dörzsölni kezdi az előtte sorakozó tisztítószerhabos poharakat.
– Mi van? – mászik az arcomba a félszemű vagány.
– Maga szerint mi van? – firtatom. Odébb ülök egy székkel.
– Szerintem az van, hogy maga firkász. Mi köze az itteniek dolgaihoz? Adott maga egy falas kenyeret ennek a városnak?
– Ha adakozni kezdenék, előbb magának adnék egy nagyobb darab szappant.
– Meg akarja ütni magát?
– Mit keménykedik? Tán csak nem a bukott polgármesterhez van szerencsém?
Elvigyorodik. Olyan stichje van, mint egy bubópestis sújtotta városnak, amelyben elföldeletlenül hevernek a hullák.
– Igya meg a léjét, és söpörjön el a seggbe – tanácsolja.
– Ebédelni is fogok – közlöm vele.
– Itt nem – mondja fejcsóválva. A fogadósra nézek.
– Néha azért megmosdathatná a kidobóemberét.
– Ő is csak egy vendég – hangzik a bús válasz.
– Szokott fizetni? – kellemetlenkedem.
– A szolgálataimmal fizetek – mondja a molyette vagány. – Most például azzal szolgálom meg a betevőmet, hogy kikísérem magát a tragacsához.
Rácsodálkozom. Előveszek egy zsebkendőt. Leporolom vele az ingvállát, a mandzsettáját. Egyre több tisztogatnivalót találok rajta. Megdörzsölöm a nyakát. Végül az elhasznált zsebkendőt leejtem a lábához. A vászonrongy felakad a csizmája orrán.
Eltart egy percig, míg a fickó magához tér a sokkból. Addig is nehezen szedi a levegőt, és erősen töpreng, miért is nem tisztelem őt.
Rámosolygok.
– Férfiakkal is ilyen merészen szokott viselkedni? Vagy ezt a lovagi modort csak nőknek tartja fenn?
– Hagyd el, Raoul – nyöszörgi a fogadós bátortalanul.
Raoul felpattan. Szétvetett lábbal, ökölbe szorult kézzel megáll előttem. Eltorzul az arca. A körülöttem állongó férfiakhoz fordulok.
– Ez komolyan csinálja?
Mindenki úgy tesz, mintha nem hallotta volna. Tanácstalanok, akár a strucc, ha a legteljesebb zűrben egy maréknyi homokot sem lát a lába előtt, ahová a fejét dughatná.
Raoul az arcomba csápol, egyelőre csak jelképesen. Félrehajtom a fejem. Elhatalmasodik rajtam a gyanú, hogy a fickó istenigazából komolyan veszi magát.
A fogadós a pulton motoszkál a lucskos konyharuhával. Halkan dörmögi:
– Jobb lesz, ha szót fogad neki.
Raoul hadonászik. Felemelem a karomat, mert zavar a csápolása. Tovább társalkodóm a csapossal.
– Ez a kis fickó elszánta magát, hogy az életét áldozza. De hát miért? Kiért?
Raoul sarkon fordul, és kemény léptekkel kisiet a helyiségből. A nézősereg nyomban oszlásnak indul. A férfiak visszaszállingóznak a helyükre. A kármentő falán lógó sörpecsétes naptárra nézek. Itt is ugyanazt az évet írják, mint arrafelé, ahonnan én jöttem. Akkor mi ez?
– Ne nézze le – mondja a fogadós. – Raoul veszélyes. Nemrég még vadászmester volt. Mióta lemondatták a polgármestert, lerongyolódott. Megfogadta, hogy addig nem mosakszik, amíg a gazdája vissza nem kerül a bársonyszékbe. A tűz miatt gyanúba fogták a rendőrök. Ezért olyan hisztis. Ártatlan. Aznap egész éjjel itt vedelt.
– Bizonyára akad néhány vétek ezen a földön, amelyben Raoul – ártatlan hagyom rá.
– Istenítette a gazdáját. Bánatában piálni kezdett. Össze is törte a kocsiját. Mostanában biciklivel jár.
Ez az állítás nem szorul bizonyításra. Raoul már jön is visszafelé, kezében kivont biciklipumpa. Megáll előttem, és rám szegezi veszedelmes fegyverét.
– Tűnés kifelé! – üvölti karalábélila fejjel.
– Uram, ön intenzíven molesztál engem – sóhajtom szomorúan. Úgy érzem magam, mintha valami horrorparódiába csöppentem volna. Íme, a hely megtestesült szelleme.
Felmerül bennem néhány ötlet. Megmutathatnám az igazolványomat amit a végén majd az ő gereznájával fogok bekötni, Martin tanácsát megfogadva, esetleg megcsillanthatnám előtte a stukkert. De nem szeretek dicsekedni.
Belekortyolok a narancslébe. Raoul leüti a számról a poharat. Kezdem halálosan unni.
– Nem várja kontrollra a dilidokija? – kérdezem a legangyalibb mosolyommal. Lacóra gondolok. Ha ő volna a helyemben, már régen leütötte volna az impulzív vagányt, csak hogy nyugta legyen tőle. És mit tenne vele Belloq?
Míg Belloqon mélázom, Raoul a vállamra húz a biciklipumpával. Hát persze, az angyali türelmű Daniellel hiába is kísérletezne, hogy verekedést provokáljon.
– Mondja Raoul, járt mostanában rákszűrésen?
A fejemet veszi célba. Elkapom a csuklóját, közben a térdem ellátogat a gyenge pontjára. Ettől kissé meggörnyed, csaknem önként felveszi a megfelelő testhelyzetet ahhoz, hogy erőlködés nélkül pályára állíthassam.
Állal előre végigsiklik a legközelebbi hosszú asztalon. A végén a fal állja útját. Raoul nagyot ordít, azután elhallgat. Rövid csend támad, majd robaj hallatszik: az ájult vagány legurul a padlóra.
Gyengéd kezek besegítik az asztal alá.
Ekkor beszakad az ajtó. Négy bősz zsaru ront a helyiségbe, négy csőre töltött gumibottal. Villogó szemmel néznek körül.
A közelben ülő méla férfiak egyike lemutat a terítő alá.
Az egyik zsaru lehajol, odakukkant. Az édesen szendergő Raoul láttán örömre derül, int társainak. Ketten elővakarják a porhüvelyt, és kiviszik.
A vezérhekus a pulthoz ballag. A csaposra mordul.
– Ezért hívtál? Hol itt a gáz?
– Raoul beszívott, kötözködött a hölggyel. Gondoltam, jobb, ha ti véditek meg.
– Szóval még mindig reszkettek ettől a kis piszkostól? Mondtam már: megvontuk a fegyverviselési engedélyét, nem kell tartani tőle. Sőt, hogy végképp ártalmatlanná tegyük, a jogosítványát is elvettük, hehe. Különben is, úgy remeg a keze, hogy órákba telik, míg megtalálja a elsütőbillentyűt. Na, vázold a tényállást.
– Majd a hölgy – bök rám a fogadós az egyik sonkaujjával.
A vezérhekus megpödri a bajuszát. A művelet eltart egy darabig, mivel a férfias ékesség jócskán bekunkorodik a füle mögé.
– Na? – fordul hozzám végül.
– Raoulnak rossz a modora. Illemórát adtam neki, teljesen grátisz.
– Kegyed rakta be az asztal alá? – csodálkozik rám.
– Ugyan, semmiség – felelem.
– Megmutatná az iratait? – kérdezi félrehajtott fejjel.
– Komolyan szeretné?
– A lehető legkomolyabban.
– Ugyan miért?
– Mert piszkosul szeretném tudni, kik járkálnak ide mostanában, hogy szimatolgassanak. Raoul nyilván nem ok nélkül gurult be.
– Persze, hogy nem. Ha maga annyit piált volna, pont olyan oktalanul viselkedne.
– Láthatnám a papírját?
Megmutatom neki. A látvány enyhén megviseli. Gyorsan visszaadja az igazolványt, letelepszik mellém, és bizalmasan rám mosolyog.
– Hivatalból?
– Dehogy. Erre jártam, megéheztem. Merő udvariasságból megérdeklődtem, mi lelte az erdőt, miért nem hallszik madárdal. Erre Raoul biciklipumpát rántott. Ennyi az egész. Ebéd után megyek tovább.
– Elnézését kérem. Óhajt feljelentést tenni?
– Esetleg Raoul. Kérdezzék meg tőle, ha magához tér. Lehet, hogy megütötte a fejét.
– Jó étvágyat – vigyorog a hekus. Megkönnyebbülten. Megpödri elképesztő bajuszát, és peckesen kivonul a csehóból. Járása a macskánkat juttatja eszembe.
Elmerengek. Ez az a város, amely aligha különbözik más városoktól. De talán mégis. Larry csak elhajtott mellette és belehalt.
Elköltőm az ebédet. Körülöttem semmi sem változik. A vendégek halkan beszélgetnek, nem akarnak tudni rólam. A fogadós sem tárgyal velem.
Nem forszírozom a társalgást. Békével eszegetek, nézelődöm. Látom, amint a csapos hátralép az italos üvegeket csillogtató pulthoz, pusmog valamit a telefonkagylóval. Azután elém tesz egy csésze kávét.
Rágyújtok. Chris Mas öngyújtójával. Mintha a láng lobbanása vágná el körülöttem a halk duruzsolást. Megdermed a csend.
Eljátszadozom a gyújtóval, a mennyezetre fújom a füstöt. Azután fizetek, és lassan kisétálok a fogadóból.
Beülök a kocsiba, a telefonkagylóért nyúlok. Egy perc múlva meghallom a sörhasú kolléga hangját. Megköszörüli a torkát, harákol egy strófányit, majd ígyen szól:
– Nem volt rossz a tipp. A laborosok vérnyomokat találtak a Pontiac kárpitjában, a jobb oldali ülésen, elöl.
– Lám és lám – morgom.
– A házban nem, de a kocsiban leltünk néhány ujjlenyomatot is. A számítógép szerint a gyanúsítottunk egy Victor Hern nevű ürge. Hern kétszer ült. Jobbára verekedésért. Az egyik bunyó következtében kórházban is ápolták. Megtaláltuk az adatait. Stimmel a vércsoport. A házban és a Pontiacban lelt vérnyomok egyazon személytől származnak. Kiadattam a körözést Hern ellen. Mellesleg, amit maga nem vett észre: a tettes álmában lepte meg Lawrence Westet. Golyónyomokat találtunk az ágyban, a falban...
– Tudja, a lyukak láttán én azt hittem, hogy Larry feltalálta a szobagolfot – szúrom közbe. Mellesleg.
– West szembeszállt a gyilkosával, és sikerült is lefegyvereznie. Dulakodni kezdtek, ekkor került sor a nyárs használatára. Apropó, a feleségem rablópecsenyével vár ebédre.
– Ez nem volt elbűvölően szellemes.
– Nem is megyék haza. Inkább bekapok egy hot dogot.
Leteszem a kagylót. Elsüllyesztem az öngyújtót. Nem értem. Victor Hern nem lehet azonos Chris Masszel.
Indítok. Rágördülök az erdei útra. Mintha atomtámadás sújtotta övezetben hajtanék előre. Korom, pernye, üszkös fák köröskörül. Néma a halott erdő, akárha megfojtotta volna valami rettenő fekete penész. Mi lett a madarakkal? A többi teremtett lélekkel? Túlélhették azt a hajnalt?
A Bogdan-ház falait a múló idő füstölte sötétre. A gerendaépület ablakain behúzott függönyök lógnak. Az épület mellett kávébarna furgon vesztegel. Fehér körszakállas, markáns arcvonású öregember tesz-vesz a kocsi körül. Közeledtemre felpillant, majd egyetlen másodperc alatt hatalmas flintát bűvöl elő valahonnan.
Helyes. A barátságtalan fogadó után itt végre díszlövésekre számíthatok.
Megállítom a járgányt. Kilépek az útra, elindulok a férfi felé. Nem szegezi rám a flintát, de úgy tartja, hogy bármikor a megfelelő pozícióba ránthassa. Lassan lépdelek. Nézem gumicsizmás lábát, nyűtt vászonnadrágját, hajdan fényes selyemmellényét, hasig kigombolt inge alól előtüremkedő ősz szőrzetét.
Amikor néhány lépésnyire megközelítem, előteremtem legbájosabb mosolyomat.
– Bogdan úr? Denisa Wry a nevem. Egy barátom miatt keresem.
– Biztos, hogy magának itt nincsenek barátai.
– Még lehetnek. Próbáljuk meg. Tegye le a muskétát, és adjon kezet. Egy perc, és barátok leszünk.
– Mit akar?
– Közelebb mehetek?
– Nem ajánlom. Hacsak nem akar olyan lenni, mint a laskaszűrő.
Ha azt mondom, hogy zsaru vagyok, aligha fog felujjongani. Jóslatom beválik. Bogdan a lábam elé köp. Sokaknak ez jut eszükbe a zsarukról. Nem tolakszom tovább, a tárgyra térek.
– Tegnapelőtt éjjel egy ismerősöm a fogadóban kávézott, amikor kigyulladt az erdő, és kitört a pánik. Ő beült a kocsijába, hogy kimaradjon a balhéból. Kisvártatva egy pasas penderült elé, parázsló kabátban. Az ismerősöm felvette őt a Pontiacba. Miután megvált a tagtól, felfedezte, hogy az ülésen maradt egy tárgy. Ismer ön egy Victor Hern nevű férfit?
– Nem. Amint látja, csomagolok. Elköltöztetem innen a családomat. Tűnjön el.
– Kérem – mondom esdeklőn.
A verandára nyíló ajtó halkan feltárul. Harminc év körüli, nyúlánk nő lép elő a házból. Vöröses fényű haja a vállára árad, zöldes szeme szenvedélyességét sejtet. Mozdulatai energikusak.
– Tényleg zsaru? – kérdezi. Hangja fátyolos, afféle férfiakat felizgató és nyomban óvatosságra is intő hang, amely bármikor megkeményedhet.
– Becsszóra – felelem.
Mire kimondom, ott áll előttem. Megnéz magának, azután ráriad a körülöttünk komorló fatorzókra. Tekintete élettelenné válik, fájdalom fut át az arcán. Csak villanásnyi ideig tart, s megint szenvedélyessége kerekedik fölül.
– Akkor már kiszagolta, mi történt itt. A polgármester el akarta adni ezt az erdőt. Mégpedig egy építési vállalkozónak. Terve időben kiszivárgott. A felháborodás felforgatta a várost. Az ostoba ötlet a polgármester fejébe került. Alighanem ezért gyulladt fel az erdő. Ha leég, mi sem állhatja az építkezés útját, nemde?! Az expolgármester bebizonyította, hogy neki lett igaza.
– Sammy, menj vissza csomagolni! – morran rá az öreg.
– Eddig sem csomagoltam. Az apósom begyulladt. El akar menekülni. Még mindig nem fogta fel, hogy nem megyek vele. Itt maradok, hisz ez az otthonom. Holnap facsemetéket hozatok. Az erdő élni fog!
– Vakmerő ötlet, Sammy – mondom. – Kíváncsiskodtam a fogadóban. Egy Raoul nevű fickó rám támadt.
– Na és? – kérdezi. Hetykén vállat von. – A kutyáinkat megmérgezték. Az elmúlt hónapokban többször rám lőttek. Na és?!
– Menj be, Sammy! – rivall rá az öreg.
A nő az apósára mosolyog. Megrázza a fejét. Vöröses fényű haján fellobban a napfény.
– Te sem mész el. Veszett lendülettel berámolsz a kocsiba, azután majd lassan előszedsz és visszahordasz mindent. Nem tudsz máshol élni. Nem is akarsz. Meg akartak ijeszteni. Meg is ijedtél. Feldühödtél. Higgadj le! Már hónapokkal ezelőtt berendezkedtél erre a háborúra. Harcold végig.
– Sammy, az apósának igaza van. Az ismerősöm, aki felvette a kocsijába a parázsló pasast, halott. Meghalt, mert a fickó az ülésen felejtette ezt a tárgyat.
Megmutatom az öngyújtót. Nem kis elégtételemül szolgál, hogy ezúttal Bogdan még messzebbre köp, mint a zsaruk emlegetésekor.
Sammy szelíden néz rám, kissé csodálkozva.
– Értse meg maga is, értse meg mindenki: most aztán már végképp nem mehetek el! Nézzen körül! Rengeteg dolgom van itt. Rövidesen nyoma sem lesz a pusztításnak. Nem vagyok egyedül, mellettem áll a város. Ezrek támogatják a terveimet. És ezért nem félek. Jöjjön vissza néhány hónap múlva. Tátva marad a szája: addigra begyógyulnak az erdő sebei.
Bogdan a szemét forgatja.
– Agyalágyult, szentimentális álmodozó vagy, nem ezen a földön élsz! Hallottad, mit mondott a hölgy? Az ismerőse halott. És miért? Mert a gyújtogató pont az ő kocsiján menekült el, és kiejtette a zsebéből ezt a holmit, amit ebben az elátkozott városban mindenki olyan jól ismer!
Felolvasom a gravírozást.
– „Chris Masnek. Apa”.
– Christian Mason Shonon – bólint Sammy, s újra lazán vállat von. A napfény glóriát sző a haja köré.
A megtestesült ártatlansággal állok szemközt. Ez a tiszta lélek ragyog, és közben nem látja, hogy vér hömpölyög körülötte?! Bogdannek is elmegy az esze tőle.
Ráordít a menyére.
– Christian Mason Shonon! – bömböli, és majdnem mérföldeset köp. – Naná, hogy ő áll a gyújtogatás mögött!
Tiszteletteljesen érdeklődöm.
– Kicsoda ő?
– Ki más volna, mint az expolgármester?!
Félő, hogy az öregember rosszul lesz dühében. Sammy elvezet a ház közeléből.
– Gyere, nézd meg az épen maradt fákat. Spiros mostanában könnyen felhúzza magát, ezért nem akartam előtte beszélni. Mi haszna volt a gyújtogatásnak? Abszolúte semmi. Ez a terület a városé, ez erdő, ez a státusza most is, így is. Ehhez semmiféle építési vállalkozó nem férhet hozzá. Ez tiszta sor. Tehát nem azért kellett a tűz, hogy ide építeni lehessen. Akkor éjjel Spiros kinn sétált a fák között. Észrevette a tűzfészkeket. Szabályszerűen a ház körül helyezték el valamennyit. Nem az erdőt akarták leégetni, hanem bennünket. Spiros lekapta a kabátját, eloltott egy tűzrakást. Rohant a másikhoz. Felébredtem a kiabálására, segítettem oltani. Feltámadt a szél, nem bírtunk a lángokkal. A házat megmentettük, de a fákat nem tudtuk megvédeni. A gyújtogató azért akarta feláldozni az erdőt, hogy ne derüljön ki: valójában minket akartak kivégezni. Két éve kezdődött. Shonon győzött a választáson, és azt hitte, a város vagyona a saját vagyona. Hatalmas dáridókat, vadászatokat rendezett. Királyi udvart tartott. Akkor vakarta ki Raoult a koszból. A kis fickó vadászmesterként parádézott. Az erdőben állandóan dörögtek a fegyverek. Séta közben gyakran találtam sebesült állatokat. De nem csak én untam meg a garázdálkodást, az emberek többsége szintén megelégelte. Lemondattuk Shonont. Most a helyettese látja el a hivatalát a rendkívüli választásig. És ez majdnem ugyanaz, mintha maga Shonon uralkodna tovább. Az efféléknek az az alapállásuk, hogy mivel mi választottuk őket, a nevünkben cselekszenek ellenünk. Bármit tesznek, mindig azzal bújnak ki a felelősségrevonás alól, hogy ők azok, akik bennünket képviselnek. Tehát az állatok mészárlása, a város vagyonának herdálása és a többi gazság igazából a mi akaratunkból történik! Vannak, akik ezt be is veszik. Nem kevesen támogatták volna az erdőirtás ötletét, mert Shonon megvette a hangadókat, mert munkahelyeket ígért, mert beígérte a Kánaánt, és mi sem kényelmesebb, mint hinni a választott képviselőnknek, nemde?! Amikor a város fellázadt, azt hittem, nyugalom lesz végre. Azután megölték a kutyáinkat, és többször is rám lőttek séta közben. Egyszer megláttam Raoult. A zsaruk kihallgatták, és persze elengedték, merthogy nincs bizonyíték. Még mindig sokan félnek Shonontól. Bosszúálló fajta. Erre az öngyújtóra a legtöbb ember allergiás. Mindannyiszor ezt vakarta elő, ha rákérdeztek, miért dőzsöl a mi pénzünkön. „Én még mindig azt a gyújtót használom, amit apám csináltatott valaha” felelte. Spiros csak köpni tud, ha Shonon szóba kerül, ezért a házban ki sem merem ejteni a nevét.
– Victor Hernről nem hallottál?
– Nem ismerem. Gondolom, semmi baja nem volt velünk. Pénzt ígértek neki, ha füstté változtat minket. Nosza: tette a dolgát habozás nélkül. Kíváncsi volnék, hogy került hozzá a gyújtó.
Visszafordulunk. Zöldarany sávokban hullik elénk a lombok között átszüremlő fény. Néhol pernyefoszlányok lebbennek a harsányan eleven leveleken. Ritka érzés: tiszta a tüdőm. Mohón nyeldesem a levegőt.
– Festek – mondja Sammy. – Csak itt tudok dolgozni, itt érzem, hogy élek. Soha nem lett volna szabad hátat fordítanunk a természetnek. Miért hiszünk jobban a betonban, a műanyagban, az élettelen dolgokban? Miért fordítjuk magunk ellen az értelmünket? Sokan még mindig a műtrágyát tartják oltárukon. Vegyszereznek, mérgeznek mindent, a haszontalannal együtt kiirtják a hasznosat, és végül persze ők is elfogyasztják a mérgeket, mert azok bekerülnek az ivóvízbe, az élelmiszerekbe, visszajutnak hozzánk. Még ma is megtörténik, hogy némelyik tudatlan gazda macskák, madarak láttán légpuskát ragad, és tüzel. De szerencsére mind többen látják be, hogy tévúton járunk. Nos, nem akarlak megtéríteni, nem ezért jöttél. Legközelebb nem úszód meg. Most még nehezebb a helyzetem, a férjem nincs itthon, pedig de jó is volna néha a vállára borulni, és jól kibőgni magam! Nem vagyok annyira naiv, amilyennek látszom. De nagyon hiszek a szeretetben.
Mire visszaérünk a házhoz, a furgon eltűnik a kertből, a garázs mélyén pillantom meg. Spiros a küszöbről figyeli közeledésünket. Barnára cserzett arcán valósággal világít a fehér körszakáll.
– Kész a tea – közli rekedtes hangján. – Gyertek be.
Sammy hátrarázza a haját.
– Hát nem tisztára úgy néz ki, mint Hemingway?
– De, főleg flintával.
– Ő még régivágású ember. Azt hiszi, a fegyvereké a végső szó.
– És nem? – provokálom.
– Nem – feleli meglepetten. – Az értelemé!
– Indulsz a polgármester-választáson? – kérdezem.
– Többen kértek, hogy próbáljam meg. Nem tudom. Még gondolkozom.
Megértem, miért olyan veszedelmes ez a nő, miért váltott ki ellenfeleiből olthatatlan gyűlöletet. S bár egyre jobban tetszik nekem, elhárítom a teameghívást.
Elköszönök, beülök a kocsiba. A motor hangja durva csendháborításnak hat a halotti csendben. Bekapcsolom a rádiót. Az út gödrösen, szeszélyesen kanyarog a fák között. Megpróbálom kisütni, mit tegyek, hogyan folytassam. Folytassam-e?
Victor Hernt el kell kapni.
A körülöttem álló fatetemek szomorúsága engem is átjár. Lelkem megfeketedik, akár az ő törzsük. Ez lesz a jövőnk? Égő fák, kialvó életek.
Amikor a környezetvédő mozgalmak megalakultak, a zöld egyet jelentett a dilissel. Zöld hírekkel mulattatták az embereket: valami lökött alak megint odaláncolta magát egy buldózerhez, szemétszállító hajóhoz, betonkeverőhöz, akármihez.
És ez legalább olyan vicces volt, mint hajdan a szüfrazsettek, akik tollas fövegben a lámpaoszlophoz bilincselték magukat, hogy felhívják a figyelmet a nők jogaira.
Nos, ami azt illeti, azóta bőven arcunkra fagyhatott a mosoly. Nagyanyáink egy kicsit túlvívták az egyenjogúságot.
Erősödik a füstölt, csípős szag. Talán sosem szellőzik ki az üszkös földből a halál. Cigarettára gyújtok.
Ekkor lövés dörren. Csörömpöl mögöttem az ablak, előttem a szélvédő.
Lerántom a fejem. Elengedem a kormányt, kilököm az ajtót Kigurulok az útra.
Belevetem magam egy kormos, bűzhödő romhalmazba, amely két napja még farakás lehetett. Lelapulok, nem mozdulok. A motor halkan brummog. Meg-megcsörrennek az elkésve lepottyanó üvegcserepek.
Mintha lódobogást hallanék. Kész hallucináció. Jönnek az indiánok. Fognak, és megskalpolnak.
Valóban ló közeledik. Megpillantom barna fejét. Fölötte egy emberét. A földlakó flintát tart a kezében. Errefelé ez a divat. De ezen a fickón nem furcsálkodom.
Elvették a jogosítványát? Oly részeg, hogy nem áll meg alatta a kerékpár? Sebaj, paripára pattan, végre is, a lóvezetési engedélyét nem vonták be.
Ennek a fickónak ez a természete, kultúrája. Tiszta szerencse, hogy fél szeme hiányzik, esélyeim javulnak.
Stukkerem természetesen a kesztyűtartóban maradt. Esélyeim csökkennek.
Raoul, a szeszcsinálta indián, a nyomokat fürkészi. Sok fürkésznivaló nincs rajtuk: az abroncsok nyomai egyenesen a kocsihoz vezetnek, mit ád isten!? Hadd fontoskodjék, addig sem lövöldöz. Ragyogó helyzetfelismerő képességével rádöbben, hogy akit meglőtt és feltehetően halálra sebzett, nem lehet másutt, csakis a kocsiban, remélhetőleg hűlőfélben.
Lecsusszan a lóról, gyaloglag folytatja útját. Rém óvatos, a roncsra szegezi flintáját. Hátszélben közeledik, s nem kell őznek lennem ahhoz, hogy szimatot kapjak.
A paripa utálja a túlvilági, kiégett tájat, agyára megy a zabla. Különben is rosszat sejt. Kapja magát, dobbant egyet, és elszelel.
Raoul oda sem hederít. Magával ragadja a vadászláz. Két kézre kapja a muskétát. A puska és Raoul közti különbség nyilvánvaló: előbbinek van agya.
A fickó megközelíti a kocsit, majd hirtelen feltépi az első ajtót. Ez az a pillanat, amelyben előpattanok a valahai farakás mögül.
Tarkón suhintom Raoult. Az ütés megduplázódik: a másikat az ajtó adja, az élével. A fickó nyikkan egyet. Elejti a fegyvert, majd elejti magát is. Elterül a lábamnál.
Szegény Denisa, ezt nem éled túl! Másodszor is mélyen belemásztál a Raoul nevű molyette vagány kopár lelkivilágába. Sárba tapostad, meggyaláztad férfiúi önérzetét, amelyet egyébként már csak az alkohol és a gyűlölet tarthat össze mi más!?
Betuszkolom Raoult a hátsó ülésre. Saját derékszíjával lakatolom le. Beülök az üvegtörmelékbe, és gázt adok. Ablakok híján kissé huzatos a fedélzet.
Hörögve szól a golyótépázta rádió. Azt hörgi, hogy egy másik kontinensen rálőttek a tüntető fiatalokra az esőben. Embervér sározta az utcákat.
Nem lehet kibírni Dehogynem. Muszáj!
A fogadóhoz hajtok. A söntéspult mögött vaskos asszonyság lucsogtatja a délelőtti konyharuhát, nyilván a fogadósné.
– Ideadná a telefont?
– Ez nem nyilvános készülék utasít rendre.
– Valaki bajban van.
– Maga lesz bajban rögvest – feleli fenyegetően.
– Raoul rosszul lett.
– Leesett a lóról?
– Igen, de akkor még mindig meg tudott kapaszkodni a puska csövében. Azután arról is leesett.
Az asszonyság elém löki a készüléket. A válla mellett a falra függesztett közérdekű számokra lesek, és tárcsázok. Később kávét kérek, és nem iszom meg. Várom a helyi zsarukülönítményt.
Magas, impozáns vagány lép elém, és kihúzgálja a tűvégű nyilakat a kármentő tartóoszlopán elhelyezett célbadobó alkalmatosságból. A fickó tarkóra nyalva viseli hullámos barna haját. Felsőteste grizzlyé, s mert farmerja szűkebb, mint egy harisnyanadrág, azt is megállapíthatom, hogy alteste viszont bikáé.
Az impozáns vagány a vállamtól néhány centire nekiáll célba hajigálni. Profi lehet, mert a fogadósné szemrebbenés nélkül tovább mosogat a tűzvonalban.
A fickó két dobás között rám néz.
– Járt Sammy Bogdannél? Hülye az a nő. Nem lát tovább a fáknál. Shonon középkori stílusú épületeket álmodott ide. Özönlöttek volna a vastag bukszájú turisták. Ugrott a munkaalkalom. A kastélyok, fogadók, lovardák az erdő helyén álltak volna, az erdő adta volna az építéshez a faanyagot. Tehát, ha úgy vesszük, az erdő is megmaradt volna.
– Mintha maga kitömve is ugyanaz a fickó volna, mint élve. Folytassa!
Rendelek egy pohár narancsos gint. Lehajtom, újat kérek.
– Ezzel a számmal felléphettem volna a turisták előtt – sóhajtja. Újabb nyilacska süvít el a fülem mellett.
– Sammynek nincs érzéke a művészethez – teszek alá egy lapáttal.
– Önzésből akadályozta meg. Nehogy a felpezsdülő élet megzavarja az ő nyugalmát. Mert ő fest. Állítólag nagyhírű festő, de én nem sok fantáziát látok a dolgaiban. A férje tudós, naphosszat a könyvei fölött tojózik, azután lefirkálja a baromságait, és elutazik, hogy megünnepeltesse magát. Most is odavan. Majd meglepődik, ha hazajön, és üresen találja a házat!
– És ha nem?
– Az ő híveik benn élnek a városban, és nem fognak őrt állni a viskójuk mellett. Bogdanéknek el kell takarodniuk innen!
– Eddigi életében csak a késdobálásból próbált megélni, vagy volt már dolga valami munkával is?
Belenyalok a ginbe. Daniel jut eszembe. Holnap már felemel letargiámból. Felsóhajtok.
Az impozáns vagány zokon veszi kérdésemet. A következő nyilacs hegye súrolja a hajamat. Azután, mintha sorozatvető működtetné a művész varázsujjait, szélsebesen elszáguld mellettem egy tucatnyi tűhegyű vessző.
Daniel nélkül egyhangú az élet. Olyan sivár, hogy szinte már fáj.
Elnyomok egy ásítást. Mögöttem megcsörrennek az üvegek a polcon. A fogadósné összeszedegeti a pult mögé hullott nyilacsokat, és visszaadja a virtuóznak.
Kiürítem poharamat. Végtelen szomorúság honol a lelkemben. Valamivel odébb, a városban zajlik az élet. Az emberek nem is sejtik, milyen kísérteties ez a fogadó, micsoda idejétmúlt figurák népesítik be. Vagy sejtik, s azért nem járnak ide.
– Na? – kérdezi a tőrvető gonoszkás mosollyal.
– Ügyes – felelem. – Ha még egy kicsit gyakorolná, előbb-utóbb eltalálna.
– Nem akarom eltalálni! – mered rám. Visszabámulok.
– Neem?? Percek óta nem merek megmozdulni, nehogy az én hibámból tévessze el. Tudja, mindig is furcsállottam, hogy a cirkuszban is akkor tör ki a taps, ha a fakezű késdobáló egyetlen találatra sem képes. Ott van előtte a nagy trampli, még a vak is bele tudná állítani a kést, a mutatványos meg csak szerencsétlenkedik, mindig mellé dob, és ezért még meg is tapsolják.
– Ez benne a művészet – magyarázza.
– Igen? Lehet, hogy Raoul sem akart eltalálni?! Csak művész?!
– Szegény Raoul, megbuggyant teljesen. Feljelenti?
– Feljelentik a zsaruk, hivatalból. Ezt már nem lehet ejnye-bejnyével elintézni.
Ravaszul villan a szeme.
– Gondolja?
Elröpít fölöttem egy nyilat, amely rettentő buzgalmában csaknem beleáll a fogadósné jelentékeny kiterjedésű testébe. Rezzenetlen arccal ülök. Szívem mélyén persze nyugtalankodom, hiszen Raoul hullakomolyan az életemre tört. Esküdni mernék, az impozáns fickó sem egyebet forgat a fejében.
Ám ha precízen számonkérem magamtól, hogy mégis mit érzek, őszintén meg kell vallanom: enyhe unalom nehezíti lelkemet.
Naná, hogy Belloq. A hiánya. Holnapra megszakad a szívem.
Ekkor végre betoppannak a délben látott zsaruk. Rutinosan benéznek az egyik asztal alá. Tudom, csak jópofáskodnak. Jutalmul fanyar mosolyt vetek rájuk.
– Jól néz ki a kocsija – mondja a vezérhekus, kimókázván magát.
– Jól – hagyom rá.
– Hol van Raoul?
– Benne.
A szemét figyelem. A szem nem hazudik, mint a nyelv. Ez a kék szempár sem hajlandó megtenni, amit tulajdonosa.
Elsiklik az arcomról, az övem magasában nézeget valamit.
– Nincs benne – mondja a vezérhekus.
– Bevallom az igazat: kitörtem a nyakát, és elástam az erdőben a tetemét. Ott se keressék, hiábavaló volna. Feltámadt rég, és az éjszakát várja, midőn zombiként visszatérhet. Az ilyeneket ezért nem jó megölni. Mindből zombi lesz, és akkor aztán egy perc nyugtot sem hagynak az embernek. Ki-be koslatnak a sírból. Szóval Raoul elmászott? Remélem, utolérik.
– Bízza ide.
Hová is bízhatnám? Ez az a perc, amikor nem bírom tovább a légkört. Kezdek magam is leépülni.
– Hallom, az volt a konfliktus magva, hogy néhány ötletman kiagyalta: ide csakis a középkori stíl illik, és semmi más. Mellesleg, az atmoszféra megvan hozzá.
– Nem volt az olyan rossz ötlet. Ezt a düledező csehót is lebontották volna, újat húztak volna a helyére. Jó buli.
– Lett volna itt Kánaán, csak nem ezeknek az átejtett szerencsétleneknek, akik most az életüket is odaadnák Shonon blöffjeiért. Ha már középkori stíl, hozzájárulnék néhány ötlettel: mit szólna egy kis zaftos autodaféhoz? Pompás bubópestishez? Helyes kis kiütésekkel, nagyszámú halálozással?
A vezérhekus elkomorodik. Mélyen a szemembe néz, cirka a gyomromig ellát.
– Már akartam mondani, hogy a délelőtti affért is a villogásának köszönheti. Az itteni fiúk nem szeretik, ha éreztetik velük a... – Itt elakad, keresgéli a szavakat.
Kisegítem.
– A szellemi fölényt szükségtelen éreztetni, éppen az benne az irritáló, hogy érződik.
– Ezek itt nem hülyék. Ezek is emberek.
– Meg is lepődtem. Raoult szívesen megnézetném valami antropológussal. Hátha Nobel-díjra méltó felfedezést tenne.
– Ezek az emberek nem érdemlik meg a megvetését.
Nem megyek bele a vitába. Ennyi a pasas lelki mélysége. Nyugodtan megállapítható, hogy lelkileg egydimenziós. Különben másról akarok beszélni.
– Meglátogatnám Christian Shonont.
– Bejelentkezett?
– Talán tudja, hogy az igazolványom mentesít az efféle cifraságoktól.
– Beszéltem Dirk Pashittel.
– Sörhasa van?
– Telefonon keresztül nem láttam.
– Sörhasa van – bólintok. – És?
– A kolléga azt mondta: ez az ő ügyük. Nem a magáé.
– A kolléga könnyen mond ilyeneket a messzi Lineban. Nem az ő gyerekkori haverját végezte ki egy bérgyilkos. Nem is őt akarta leteríteni az édes Raoul.
– Menjen el inneni Most azonnal! Raoult bízza ránk.
– Már délben is magukra bíztam. Csak ekkor kezdett igazándiból vadászni rám.
– Nyugodt lehet.
– Az elmondottaktól eltekintve nyugodt vagyok. Hát jó, elmegyek.
– Egy pillanat – mondja. Magához inti a fogadósnét. – Mit ivott a hölgy?
– Két gint. Narancslébe csomagoltatta.
A vezérhekus rám somolyint.
– Természetesen nem ülhet volán mögé. Ugyebár magára is vonatkoznak a törvények?!
– Temérdek kocsi parkol odakinn. És a temérdek sofőr cefrét szopdos köröskörül. Meg is tekintem, miként tiltogatja el őket a vezetéstől.
– Törvényeink előírják, hogy legfeljebb egy üveg sört fogyaszthat vezetés előtt.
Valaki felkacag mögöttem. Az impozáns késdobáló. Hátba veri a vezérhekust.
– Ezt éppen te mondod, amikor azt az üveg sört kísérőnek iszod a whiskyhez, méghozzá a kormány mögött?!
– Fogd be. – A fickó megint rám szegezi a tekintetét. – Dirk Pashit azt is megemlítette, hogy ahol maga felbukkan, ott nemsokára úgy hullanak az emberek, mint a legyek.
– Valóban jellemző rám a hulló légyeffektus. Nincs ezen mit szépíteni. Cseppfertőzéssel terjesztem. Ne jöjjön közelebb!
Azt feleli, szigorkás képpel, a tarkójára pödörve pazar bajuszát: – Szemet hunyok. Üljön be a kocsijába, és tűnjön el. Elnézésemet tudja be annak, hogy tisztában vagyok a beosztásával, és bizonyos mértékben a feljebbvalómnak tekintem. Ám ez nem jelenti azt, hogy magának mindent szabad!
– Örömmel veszem, hogy erre emlékeztet, miközben azon fáradozik, hogy elkenjen egy gyilkossági kísérletet. Ekkora simlisség még egy rinocérosz orcájáról is lenyúzná a bőrt.
Pénzt dobok a pultra, az ajtó felé indulok. Az asztaloknál ülő fickók kihívóan méregetnek.
Csak egy merevre sminkelt nő nem törődik velem, minthogy éppen kedvesével huzakodik, túl a sokadik poháron.
– Akkor sem kellenél, ha az egyetlen hapsi lennél a Földön, és nekem ezer lukam volna! – ordítja kisasszonyos bájjal. Mivel a kikosarazott pasas zokszó nélkül, továbbra is üveges szemmel mered a semmibe, a nő felfedez engem. Rám rivall: – Na, mi van?!
Vállat vonok.
– Semmi. Csak megpróbálom magam elé képzelni önt, amint ementáli sajt.
Behúzom az ajtót. Az épület mellett lassan forgó tetőlámpával, elhagyottan áll a rendőrautó. Megkerülöm az időette gerendaházat. Persze, a hiányzó zsaruk ott vannak hátul, hiánytalanul.
A kis Raoult hánytatják, gyengéden.
Beülök a szilánkos, cúgos járgányba, és gázt adok.

 

 

Christian Mason Shonont nem taszította anyagi csődbe a bukás. Cifra palota előtt állok meg. Megtekintem a ház körül parkoló Jaguárokat, Ferrarikat, egyéb csodákat. Azután bekopogtatok az aranyveretes tölgyfa ajtón.
Libériás alkalmazott terem a küszöbön. Meghallgatja óhajomat, majd megcsóválja a fejét.
– Shonon úr estélyt ad. Ha nincs meghívója, nem bocsáthatom be önt.
– Valami meghívófélém azért akad. – Felmutatom az öngyújtót. – Ismeri?
– Hogyne. Shonon úr íróasztalára való. Nemrég eltulajdonította valaki. Nem értékes darab, csupán csak azért hiányzik, mert emléktárgy. A megboldogult, idősebb Shonon úrtól, az Isten nyugosztalja őt. Hogyan került magához?
– Biztos vagyok benne, hogy a megboldogulatlan, ifjabb Shonon úr rá fog jönni.
– Most nem vezethetem elé. Holnap jelentkezzen be telefonon a titkáránál. Mit mondhatok, kicsoda ön?
– Denisa Wry vagyok. Szomorú Denisa Wry, aki fájlalja, hogy nem beszélhetett Chris Masszel.
Az inas elmosolyodik. Bőven elmúlt hatvan, háta hajlott, ráncai közt borosta szürkéllik, pedig biztosan kétóránként borotválkozik. Egy ilyen házban!?
– Christian Mason Shonon az úr teljes neve. Édesapja becézte Chris Masnek. Senki más nem szólíthatja így.
Elköszönök. Amikor beülök a szakadt járgányba, visszanézek. Az avítt inas még mindig az ajtóban áll, mögötte kristálycsillárok izzanak, ő pedig nyilván azt fontolgatja, milyen szerencsétlen csóró lehetek hiszen szélvédőüvegre sem telik.
Ami azt illeti, valóban szerencsétlennek érzem magam. Áthajtok a pompás kis városon. Szűk utcákban magas házak tornyosulnak, harapni lehetne a szmogot. Nem csoda, hogy az itt élők a városszéli erdőt tartják a túlélés esélyének. De nem látják a fáktól a gengsztereket. Vagy elhiszik, hogy Raoul a főgonosz.
Rákanyarodom az autósztrádára. Boldogtalanul gyűlölöm a civilizáció eme, hangszigetelő fallal körülvett vívmányait. Elkeseredésemet tovább tetézi, hogy a reflektorfény bogarak légióit vonzza a kocsi köré, legtöbbjét egyenesen a szemembe. Jól jönne most egy motorosszemüveg, egy fülessapka és egy laposüveg.
Végigkesergem az utat.
Letargiámat Daniel számlájához írom. Nélküle teljesen földhözragadt vagyok. Valami finom kis lelki űrutazásért sajog minden porcikám.
Ella már alszik, mire hazaérek. Megállok az ajtóban, a résen belopódzó fényben fürkészem a kölyök arcát. Magas, sápadt homlokát, vonásnyi fekete szemöldökét, hosszúszálú, sűrű szempilláját. Árnyak bújnak az orrába, elnyíló szája szélén álomnyál csillan.
Ella megérzi, hogy nézem. Megmozdul, nyöszörög, majd váratlanul felül, és rám mered.
– Elaludtam? – kérdezi rémülten.
– Az volt a dolgod.
– Meg akartalak várni.
– Hogy s mint vagy, kisdedem?
– Jól s mint vagyok. Beszélni akartam veled.
– Fogd rövidre.
– Den, ígérd meg, hogy reggel csinálsz nekem frizurát! Szépnek kell lennem, mire megjön Daniel.
Hallgatok. Nézem a leányzót. Megint érzem a sajnálkozást: nem az én gyerekem.
– Mi lesz az ígérettel?! – sürget.
– Az ígéret: oké. Egyéb?
– Egész délután meg este csörgött a telefon. De nem szólt bele senki. Úgyhogy téged kerestek.
– Eszerint – bólintok. – Most pedig aludj, kisdedem.
– Van még valami – mondja. Halkan. Szinte rimánkodva.
– Igen?
– Martin azt beszéli, ha megjön Daniel, elutaztok. Azt kérem, hogy engem is vigyetek magatokkal.
– Hová?!
– Martin nem árulta el. Vigyorgott, azt mondta: meglepi lesz.
– Lesz neki! Lepetés. Máris megyek hozzá.
– Den! Elvisztek?
– Amint én is tudni fogok az utazásról, újratárgyaljuk az ügyet.
– Ez csak fél ígéret – közli szigorúan. Hosszú haját csavargatja krétafehér ujjaira. Kistányér szemekkel bámul rám.
– A fenébe, kisdedem! Elviszünk! A pokolba is velünk jöhetsz!
– Miért vagy zabos?
– Nem számít. Ma sem molesztáltak többet, mint egyébkor, az átlagba még az is belefér, hogy lőttek rám. Most lefekszem, mert rögtön kelünk.
– Martin – figyelmeztet. – Át akartál menni hozzá.
– Majd reggel.
– Jó – sóhajtja. – Kapok egy álomcsókot?
Kap egyet. Eligazítom rajta a gyűrt takarót, elbotlom a szőnyegen heverő játékseregletben.
Ella lemászik a vacakjaiért. Sorban az ágyba rámolja a szőrnyulat, a teddy macit, a kimázolt bohócot, a zenélő gumicápát, a violakék plüsscicát, nyolc-tíz férfizsebkendőt, plusz néhány macit, kutyát. Azután leül az ágy végébe, látványosan magába roskad, és felfújja az arcát.
– Mi baj? – kérdezem.
– Most hol aludjak ettől a sok szartól? – morogja.
Magára hagyom.

 

 

Aranyfényű napra ébredek. A csupa ablak hálószoba félkör alakban kiöblösödik a ház falán, gigantikus cédrus örökzölden előtte. A fa egyik ágán varjú énekelget. Újhullámos a madár, nem az előírásszerű károgást hallatja, valami földöntúli nyekergést erőltet. A hideg futkos rajtam, fel és alá. Kimenekülök az ágyból.
Nincs rémesebb a reggeleknél. Végigvonszolom magam a lakáson. A háziasszonyi szememmel tekintek a rumlira. Ezt a szemet igen ritkán használom, érthető okokból. Észveszejtő kupoldát látok vele, ugyanis. Valószínűleg üresek a szekrények, csupán a molyok nyelik bennük az éhkoppot. Minden cucc szerteszét hever, mintha csak az imént ért volna véget a házkutatás, a betörés, a földrengés. Az sem vigasz, hogy tiszta ruhák tarkállanak a bútorokra szórva, azok, amelyeket leszedtem a fregoliról, és azok, amelyeket viselni szándékoztam az elmúlt hetekben, de végül mégis a jól bevált farmernál, zubbonynál maradtam. Ella ebben a tekintetben nem az apja lánya, őt nem zavarja a rendetlenség. Vagy ha igen, nem annyira, hogy kúrálná is e baját.
Először is a zuhany alá állok, azután felhúzom a Danielváró gúnyát. Ez idő tájt a szívközépig érő póló és a semmit el nem rejtő sztreccsnadrág járja.
Kikerülöm az út közepén heverő kutyát, a macskát azonban nem védhetem ki. A dög kerreg, nyávog, tébolyultan rohangál a lábam alatt, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a tányérjához terelgessen, és megmutassa, milyen torokszorítóan üres is az.
Konzervet bontok. Egy percig bámulom, milyen tempóban habzsol a cicus. Közben megfő a kávé. Lerogyok az asztalhoz, és elkortyolom a mérget. Az ablakkal szemközti hirdetőoszlopot nézem meredten. Percekbe telik, míg agyamig ér az élmény. A plakáton szőke modell tekergeti magát dögös fürdőruhájában. Átlag tíznaponként cserélik a képeket. Láttam én már mindent a konyhaablakból. Megtanulhattam volna, miként kell élni, mit ildomos fogyasztani. Hogyan kell megveszni a boldogságtól, amihez több se kell, mint valami nagyon-nagyon márkás ez vagy az.
A kávé fogytával várom, mikor önt el a tetterő. Nem önt el. Feltápászkodom, végigmegyek a hajlékon, a karomra seprem a szétáradt rongyokat, majd az egész kazlat begyömöszölöm a legközelebbi szekrénybe. Naná, hogy a szekrény jóval kisebb a kelleténél, ám addig taposom, passzírozom a kupacot, mígnem sikerül rázárnom az ajtót. Ezután már szinte lakhatónak látszik az édes otthon.
Fáradtan leülök, bekapcsolom a tévét, hadd dobjon fel a reggeli híradó, jóllehet tudom: ez az a műsor, amit annyiszor kellene kihagynom, ahányszor adják. Egy perc alatt adrenalintolulást kapok a szép, színesen pergő képektől. Mintha a felmutatott emberi tetemek, kocsironcsok száma szerint díjaznák a szerkesztőket. A minap öngyilkos terrorakció helyszínét tekinthettünk meg. Ella előrehajolt ültében, de magam sem hittem, hogy jól látok: közvetlen közelről megszemlélhettünk egy darab rongyot, az alóla kilógó véres lábcsonkkal, amelyhez nem tartozik többé senki.
Órámra nézek, érzésem szerint ezredszer. A páncélborítású szerkezet állja a tekintetemet. Közönyösen számlálja a tovavonszolódó perceket.
Tarzan. Elviszem sétálni.
Felteszem nyakörvét, az utcán beleszimatolunk a friss levegőbe, tudván, hogy amint felébred a város, elmúlik a frissesség, s vele a levegő. Futásnak eredünk. Persze, a kutya gyorsabb, neki fikarcnyi szívfájdalma sincs.
Az akciócsoport titokzatos küldetése véget ért, Belloq hazajön végre. Futtomban felidézem az arcát. Különös, többnyire profilból jelenik meg képzeletemben. Látom rövidre vágott, sűrű fekete haját. Széles, magas homlokát. Szilvamagot formázó szemrését. Erőteljes, egyenes orrát. Szögletes fogait. A szája köré vésődött barázdát, amely olykor kisimul és szinte teljesen eltűnik, máskor elmélyül, elkeskenyítve a folyton borostálló arcot. Cikázom a részleteken, a hangsúlyos járomcsonton, a kemény állón, s persze nem állok meg, tovább szemlélem a lelkemre vetített alakot, és már minden érzékszervem részt vesz a mustrában.
Lassítok, kifújom magam Nem először jut eszembe a megváltó ötlet: ha az emberen ennyire elhatalmasodik egy pasas, meg kell tőle szabadulni, másképp elhantolhatom hőn szeretett függetlenségemet. Megszaporázom lépteimet. Miközben lehagyom a dobermant, kioltom a képet a belső monitoron.
Reménykedve futok hazafelé. Hasztalan, a szürke Mazda nem áll a ház előtt. Helyette elgyönyörködöm saját járgányomban, melyen kibe jár a szél. Furcsa, senki nem nyúlt a kocsiban hagyott holmihoz. Hiánytalan a leltár, megvan a magnó, a rádiótelefon, a fél doboz cigaretta. A tegnapelőtti újság széleit szellő borzolgatja a hátsó ülésen. Hiába, errefelé már csak ilyen a közbiztonság. Elvégre itt lakom.
Odafenn kihagyom Martin és Ella reggelizési jelenetét. Hangjuk utánam csordogál a nappaliba. Tudom, mennyire szeretem őket.
Felpattanok, bekapcsolom a rádiót. Barry White énekel. Remek hangján áporodott dalokat interpretál. Semmi közöm hozzá. Tán én szerezzek neki zenét?! Majd én fogom megváltoztatni a világot?! A világot, melyet Isten – így mondják – a maga képére és hasonlatosságára teremtett, s ha ez így igaz, nem is csoda, ha nem mutatkozik előttünk. Mellesleg nem ártana, ha felkeresne egy menő pszichiátert.
Kinézek az ablakon. Nem mintha a szürke Mazdát lesném.
Egyszerűen csak érdekel, mi a fenét művelnek az emberek ebben az órában, egy ilyen dögletes hangulatú vasárnap délelőttön.
Lekapok egy könyvet a polcról. Belefúrom magam, s úgy haladok előre, akár vakond a sötét járatban. Ez már elmebaj.
Ella bejön. Megáll előttem. Nézem egy darabig, kisvártatva felismerem.
– Ne kímélj, kisdedem – sóhajtom.
– Megígérted, hogy megcsinálod a frizurámat.
– Hozd az ollót. Sőt, ennyi hajhoz sarlót is hozhatsz.
– Nem kell levágni – mondja lassan, a szememet figyelve. Esküdni mernék, azt lesi, benarkóztam-e. – Fond be.
– Befonom – egyezek bele. Bármibe beleegyeznék, amitől múlik az idő. Ha valaki csalogatna, hogy menjünk bankot rabolni, kapnám a detonátort, és indulnék. Annyira szeretem Danielt, hogy emiatt fogom meggyűlölni.
Martin a küszöbön meredezik. A pasas naponta nő kéthárom centit. Száz foga van, köztük kis hézagok: ettől vesznek meg a lányok.
– Tesó, üveges a szemed, de az arcod is – közli széles vigyorral. – Jól vagy?
– Nem vagyok jól – szögezem le.
– Nem csodálom. Láttam a szekeredet. Tök romos az egész, te meg itt ülsz egy kosár babéron.
– Min üljek? Egy hordó nitroglicerinen? Szerinted mit kéne csinálnom a kocsival? Beüvegezzem?
– Telefonálj a szerelőnek.
– Felhatalmazlak rá, hogy megtedd.
Martin tovább vigyorog. Vannak napok, amikor ezzel a letörölhetetlen vigyorral ébred.
Ella elém penderül a fésűvel, és egy kazal fluoreszkáló hajgumival, narancssárgával, epezölddel, lézerpirossal, Barbiekékkel és Barbierózsaszínnel.
– Itt fenn – mutatja a halántékát –, egy fonatot csinálj, s ahogy lefelé haladsz, úgy oszd el, hogy végül száz ága legyen.
– Mielőtt belefognék, tisztázzunk valamit: ekkora mutatványra legfeljebb tízévenként tudsz rávenni.
– Jó, és akkor tíz évig így maradók? – kérdezi hetykén. Letelepszik a fésülködőasztal elé, majd int Martinnak. – Hozz egy tollseprűt. Eltűnt a tükör a por mögött.
– Tévedsz, kicsi lány – hárít Martin. – Az a pókháló, amit látsz, az arcodon van. – Ezzel elszelel.
Magunkra maradunk. Fonok, gumizok. Nem látszik a munka vége. A gályarab sem tudja, mikor eresztheti el végre a tenyerébe bütykösödön evezőt. Néha lábujjhegyre emelkedve az utcára lesek. Máskor az órával váltok bizalmas pillantásokat. A vekkert Martin vette. Biztosított róla, hogy a szerkezet ütés, dobás és golyóálló, egyszóval alkalmas arra, hogy reggelenként kiverje az álmot a szememből, bármint védekezzem is ellene. Két nap után kiutáltam a vekkert a hálószobából. Úgyannyira kiverte az álmot a szememből, hogy már elaludni sem tudtam tőle. Ketyegése olyféle, mintha egy hadsereg masírozna a párnámon. Erős volt a csábítás, hogy kipróbáljam: valóban golyóálló-e.
Kaptam helyette másikat. Az új óra kézigránátot formáz. Felver hajnalban, én meg a falhoz vágom őt. Béke van.
Másfél órácska multával még mindig Ella fején babrálok. Megcsörren a telefon. Úgy röpülök a készülékhez, hogy hangrobbanásra lehet számítani. De természetesen nem a vágyva vágyott basszust hallom a kagylóban.
– Dalia vagyok. Találkozzunk ma este.
– Azt hallottam, gárdát szervezel.
– A hír igaz, és összefügg ma esti randinkkal. Nyolckor várlak az Alfer parkolóház előtt.
– Ha nem lennék ott, ne csüggedj. Lehet, hogy estére magánéletem lesz.
– Tartogasd éjszakára. Nem hagyhatsz cserben. Tehát nyolckor!
Csak várj, gondolom Ella tincseit fonogatva. Hihetetlen, mennyi haja szála van a leányzónak. Remélem, nem veszi észre, hogy türelmem fogytán, a bal felén kevesebb fonatot alkotok. Dalián merengek. Végre akad valami merengenivalóm. Jól szórakoztam a harcművésznő oldalán.
Loppal spiccre emelkedem az ablak mellett.
A szürke Mazda a kocsim elé gördül.
Belloq kilép belőle. Délcegen körbesétálja szekeremet, majd felnéz az ablakra, de nem láthat meg a függönytől. Arcvonásai azt mondják: ejha. Szeretem, ha elismeréssel adózik teljesítményeimnek.
Szótlanul fonom be az utolsó tincset. Rátekerem a püspöklila gumikarikát. Ella megszemléli magát a tükörben. Szépséges kölyöklány: hosszú, keskeny fejjel, melyet tovább nyújt az újsütetű frizura. Sápadt arc, ércolvasztó sötét szempár.
– Mit főzünk ebédre? – kérdezi. – Lepjük meg Danielt valami kolosszális kajával.
– Ha kolosszálisát akar enni, kénytelen lesz maga főzni – felelem. Sorra veszem, milyen lázas tevékenységbe vethetném magam, mire felér a lépcsőkön. Ha volna teknőm, mosni kezdenék. Ez meglehetősen látványos elfoglaltság, és kellőleg el lehet mélyedni benne. Belloq nyugodtan hihetné, hogy a vízgőz fátyolozza el a tekintetemet.
Jobb híján belerogyok a fotelba, és felragadom a könyvet. Nagy emberek aforizmái. Sűrítmény, akár a leveskocka. Két könyvtárra való műveltség egyetlen kötetben karácsonyra mindenki megkapja.
„Nem vagyok cinikus, csak tapasztalataim vannak, ami persze majdnem ugyanaz mondja” Oscar Wilde, amikor nyílik az ajtó.
Belloq nem kapkodja el az életét. Beballag a lakásba. Nálam kevésbé szemérmetes leánya elérohan és a nyakába veti magát. A nagyjelenet eltart néhány percig, szipogás, nevetés, csacsogás kíséri.
Lapozok. „Az ember nem lehet eléggé óvatos ellenségei megválogatásában.” Még mindig Oscar Wilde.
– Denisa itthon van, vagy megyünk a kórházba? – hallszik a tengermélyi hang.
Zsigereim belereszketnek, Torkomba szalad a szívem. Meg kell veszni, a pasas úgy hat rám, mint egy kísérleti atomrobbantás. Évek óta bizakodom, hogy egyszerre csak elmúlik. Be kell látnom végre: idülten szerelmes vagyok.
Lapozok. Mintegy kétszáz oldalnyit. „A hazugság megöli a szerelmet. De csak az őszinteség öli meg igazán.” Hát ez Hemingway. Hát ez jellemző.
Belloq megáll előttem. Kiveszi kezemből a könyvet.
Ráocsúdom.
– Már megjöttél? Hisz csak most mentél el.
A pasas jóval kevesebb energiát fecsérel érzelmeire, mint én. Nem csinál nagy ügyet abból, hogy hetek óta nem láttuk egymást. Tűzforró pillantással végigsimogat. A mellemet szegélyező trikó és a nadrág dereka között lúdbőrözni kezdek.
Belloq ceremónia nélkül lehajol, és megcsókol. Puha szájjal, tenyerét könnyedén a fotel karfájára támasztva. Azután hirtelen finoman megharap, és érzem, hogy elvesztem. Át kell karolnom a nyakát, muszáj megmutatnom a nyavalyásnak, milyennek is képzelem a csókot.
Amikor kifulladva elválunk, ujjai hátával végigsimítja az állat. Néz egy percig. Vagy tovább. Tekintete felcsörlőzi az enyémet, s magához ránt. Elátkozom, miközben kiemelkedem a fotelból, és megállok előtte. Tovább átkozom, midőn a mellére hajtom a fejem, és sikertelenül próbálom elfojtani a mellkasomból kiszakadó sóhajtást.
Belloq gyors pillantást vet az ajtóra, de a kifinomult leányzó pertuban van a tapintattal: nem mutatkozik. Így hát a pasas enged a csábításnak, és a derekamra teszi a tenyerét, hogy megindítsa az offenzívát. Igazából az izgatja, mit takar kurta trikóm.
Teljesen leköt, hogy fejben tartsam: most nem eshetünk le a lábunkról. Miközben hűtőm magam, Belloq szorosan hozzám simul. Fel is forr a hűtővizem.
– Amit érzel, az nem a stukker a zsebemben – súgja a fülembe.
– Én sem a hidegtől lúdbőrözöm.
– Emberfölötti megpróbáltatás volt ez a tizenhat nap. Farkaséhes vagyok. Rád.
– Tartok tőle, hogy estig nem lehet tálalni.
Elenged, elfordul, átsétál a szobán.
– Veszek egy brómos ülőfürdőt – mondja, s a szekrényhez lép, hogy előszedje meghittes vászonnadrágját, amely nélkül képtelen otthon érezni magát.
Csak most jött haza, s máris elveszítem: a duzzadó szekrény ráfakasztja tartalmát.
Ruhák záporoznak Belloqra, és maguk alá temetik. Jobb vállán selyemszoknya, bal vállán kommandós nadrág, mellkasán néhány intimebb darab lóg, mind jól áll neki. A szekrény megkönnyebbül, Belloqnak szeme sem rebben. Bűvész ügyességével veszi elő a fehér nadrágot, majd gondtalanul nekilát, hogy a rábuggyant cuccokat szálanként behajtogassa a polcokra, fellógassa a vállfákra.
– Jut eszembe – mondja közben. – Jégeső volt?
– Miből gondolod?
– A kocsidból.
– Ja?! Tegnap egy félszemű lovas vadászgatott rám az elhamvadt erdőben. Nem talált el, mert olyan részeg volt, hogy körhintának hitte a nyerget. Hát te merre jártál?
– Még mindig csak annyit tudhatsz, hogy kiképzési programon vettünk részt. Érdekes a meséd. Folytasd tovább. Még jobb volna, ha az elején kezdenéd.
– Az elején? Huszonkilenc évvel ezelőtt születtem, nagyjából. Apám könyvkiadó, anyám lakberendező. Öcsém lökött, egyetemre jár, most hirtelen nem tudom, éppen melyikre.
Ránézek, várom, hogy tiltakozzon.
Elvigyorodik.
– Estig ráérek.
– Mi az, hogy estig?!
– Este dolgom lesz.
– Velem?
– Nélküled.
– Mással?
– Legfeljebb két óra.
– Persze, ez is titok.
– Titkosabb minden másnál. Ha végzek a nagytakarítással, elviszlek benneteket ebédelni.
Kész, a szekrényben glédában állnak, függeszkednek a ruhák. A pasas vállra veti a nadrágját, és eltűnik a fürdőszobában. Küzdők a csábítással. Utánamenjek?
Megboldogult tinédzserkor, ki ne emlékezne rá?! Adottak a szerelmesek, valamelyikük otthonában. Vágyakoznak egymásra. Lángolva járnak helyiségről helyiségre, hátha valahol zavartalanul egymáséi lehetnének. Leleményfejlesztő gyakorlatok végtelen sora az életük, hiszen még a legeldugottabb zug is legott benépesül, mihelyst ők megbújnának benne. Jön a mama a kuglóffal, a papa a rögbihírekkel, a kishúg egy leszakadt babavégtaggal. Jön öcsi a zuhanóbombázóval, a nagymama az elsőbálos nosztalgiáival. Ilyen áldatlan körülmények között idővel kialakul a szexuális csőlátás: amikor már semmi egyébre nem tudnak gondolni, csakis arra, Hogy mégis miként lehetnének egymáséi végre!? A fiúk szervezetében ekkor idegződik be a korai magömléshez címzett baj, melynek kiváltója: hevenyészett együttlétek a gardróbszekrényben, a zuhany alatt, az erkély korlátján.
Benyitok a fürdőszobába. Belloq zuhanyozik. Beléptemkor rám fújja a jeges vizet, és hátat fordít. Nagyon helyesen teszi, elölről nézvést túlontúl izgató. Legeltetem a szemem hosszú combján, izmos csípőjén. Felfedezem a hátát. Újdonság rajta az, hogy karcolások éktelenítik. Mintha fakírheverőn huzigálták volna.
Belloq visszafordul, már nem szégyenlős. A hideg víz megtette a magáét. Próbaképpen felcsippentem a trikóm elejét. Megvizsgálom, mennyire lett nedves. Precízen átkutatom, vízcseppeket keresve. A hatást lemérhetem a pasason. Megint elfordul.
– Mi történt a hátaddal?
Vállat von.
– Baleset ért.
– Ilyen sebeket legfeljebb csak egy szenvedélyes nő tud okozni a megfelelő férfinak, tíz vörösre lakkozott, méteres körömmel.
– Mesélhetnék – feleli. De persze, nem mesél.
Visszafordul. Elzárja a vizet, maga köré tekeri a fürdőlepedőt. Magához von, elfújja a hajat a fülemről. Érzem lehelete forróságát.
– Hogy bírtad? – suttogja.
– Kézállásban a kisujjamon.
Megsimogatom a hátát. Egy pillanatra megmerevedik fájdalmában, ám elfelejti sebeit, amint a trikóm alá fúrja a fejét. Ez az a perc, amelyben elhagy az eszem.
És stílszerűen: kopognak. Mert ez ugyanaz a perc.
– Mi van? – kérdezem felháborodottan.
– Martin van – jön a válasz késedelem nélkül. – Látnom kell Danielt. Nem bírom tovább nélküle. Elsorvadok.
Ezt a ziccerlehetőséget meghagyom Belloqnak, ő persze nem él vele. Magára rántja fehér vászonnadrágját, és kisiet a fürdőszobából, nehogy Martin túlepedje magát.
Öcsém ütődött tekintettel, melegen rázogatja a kezét. Úgy két percig. A végén majd az ortopéddoki teszi helyre a vállízületeiket.
Ezután Martin magához vonja Danielt. Különbejáratú istene pedig meghatott vigyorral tűri az émelyítő szeretetrohamot. Pár napig nem volt itthon na és!?
– Felfordul a gyomrom tőletek – közlöm.
Nem figyelnek rám. Az ölelkezés hevében Martin felfedezi Belloq hátán a sebeket. Olyan képet vág, mintha darabokban kapta volna vissza a bálványát. Elboruló arccal szemügyre veszi a semmi kis karcolásokat, majd észbe kapván lazít kissé. Megértő bólogatással kezdi.
– Nem akartál hazajönni, mi? A hárpia miatt. A repülőgép után kötöttek. Kétezer méteren át vonszoltak a kifutópálya betonján. Teljesen megértelek.
Belloq nem felel. Ebben az életben már aligha derül ki, hol voltak, és mit műveltek a nagyszerűek: az akciócsoport stramm fiai. Nagyra becsülöm a férfiak mérhetetlen titoktartó képességét.
– Kétnaponként elmentem a reptéri parkolóba, és megnéztem, megvan-e a kocsid – meséli Martin. Megint ellágyul a tekintete. Gondolom, ilyenkor az agya sem tesz másként. Micsoda misszió!? Öcsike a Mazdát babusgatja a Bálvány távollétében!?
– Felajánlottam, hogy használhatod a kocsit – feleli istene.
– Jobban becsüllek annál, semhogy összetörjem az autódat.
Felhörrenek.
– Úgy beszélsz arról a járgányról, mint egy nőről, akit fenenagy tiszteletedben nem mersz megkettyinteni. Micsoda romantikus lélek! Hozzátok a vödröt: bőgnöm kell! Gondolom, kétnaponként virágot is vittél a Mazdának, és fogkefével távolítottad el róla a guanót, szmogpiszkot.
Belloq kávét főz. Remekül illik kezébe az őskori lombik.
Martin felöklel a tekintetével.
– Te olyan hülye vagy, hogy holtbiztosan szeretetotthonban fogod végezni!
– Ne ijedj meg, Den – csatlakozik Ella. – Majd én ágytálazlak.
– Kösz biccentek.
A macska először mutatkozik, mióta az idegen megérkezett. A denevérfülek felmerednek a terítő alól. Kisvártatva a cicus előjön, peckesen körbejárja, megszimatolja Belloqot. A mustra kölcsönös. A pasas a kezét nyújtja. Nyilván elment az esze. A cicus megszaglássza az ujjait, a középsőt finoman megkóstolja, majd zavartan leül, és időhúzó vakarózásba kezd. Sárga szemét nem veszi le Belloqról.
– Mi ez a csípős ecetszag? – szimatol a pasas.
Hirtelen kinézek az ablakon. Tüzetesen bámulom a plakátokat. Ella kénytelen válaszolni.
– Még nem igazán szobatiszta – rebegi.
Belloq felkapja a fejét, naná. Tartása, arca, hangja megszigorodik.
– Komolyan meg akarjátok tartani?!
– Ha lehet – sóhajtja Ella.
Összekoccan a tekintetük. A leányzó száznyi fonata szomorúan billeg. Az atya ellágyul. Vállat von, felállni készül.
Ekkor a mogorva cicus felhagy a vakarózással, és komoly képpel Belloq tenyerébe teszi a mancsát.
– Mi lesz vele, amíg elutazunk? – kérdezi Daniel. Lám, ingatag a pasas. Egyetlen pacsival le lehet venni a lábáról.
– Iris és Donald vigyázni fog rá – mosolyogja Ella. Úgy fest, megoldottak minden problémát.
A cicus eldobja magát a padlón, és Tarzan lógó orrával kezd vacakolni.
– Mi a neve? – érdeklődik Daniel a lombik mellől.
Ellán a sor, hogy kibámuljon az ablakon.
– Belloq – mondom. – Egyelőre Belloq a neve.
– Ha jól meggondolom, akár egy akváriumnyi, Belloqra keresztelt murénával is várhattatok volna – von vállat a pasas. Vigasztalkodik.
– Szeretném másképp hívni – feleli Ella.
– Nevezd el Sir Kánnak – vetem oda.
– Legyen inkább Tépdszét – javasolja Martin unottan.
– Hívjuk talán Fáraó Átkának – javasolja az atya.
Ella a nyakába ugrik. Egy csésze elgurul, és szétcsattan a padlón. Fáraó Átka ijedtében átugorja a kutyát, közben síri hangon szitkokat köpdös.
Felsóhajtok. Ez így lesz egész nap. Szeretteink karéjában várhatjuk az éjszakát, a percet, amelyben kéz a kézben felkereshetjük végre a hálószobát. Megpróbálok derűs arcot vágni, addig is. Néha összevillan a szemem Belloqéval. Mosolya cinkos.
A végeláthatatlan délután is eltelik végre. Ahogy közeledik az este, úgy fokozódik dühöm. Miért kell Belloqnak elmennie?! S amikor a készülődés kezdetét veszi, midőn előszedi legpompásabb öltönyét, mi több, nyakkendőt lógat az ingére, elsötétül az agyam.
Leülök a telefon mellé, és feltárcsázom a sörhasú kollégát.
– Megvan Victor Hern? – kérdezem, mellőzve a bevezető köröket.
– Nem eszik olyan forrón a killert.
– Ne gasztronómiai tippeket adjon, hanem Hern fejét. – Pershit megköszörüli a torkát. Ilyenkor szoktak világra jönni a nagy horderejű közlések. Nem csalódom. – Beszéltem a főnökével – hangzik a felelet. Ő is megerősített abban a megingathatatlan meggyőződésemben, hogy ez a nyomozás az enyém. Maga úgyis elutazik, ne másszon bele az ügybe. Mire visszajön, tálcára teszem Hern fejét. Ha óhajtja, spékelheti, citromot dughat a fogai közé.
Egy pillanatra elakad a szavam. Mégis, mi ez az elmenési hisztéria? Tud róla Martin, Ella, Belloq, a Főnök. De én miért nem tudok róla?! Végre is, mint hallom, nekem is mennem kell. Megköszörülöm a torkomat. Ádáz arcot vágok. Pershit sajnálhatja, hogy nem látja.
– Victor Hern gyújtotta fel az erdőt Nitzben. Erős a gyanúm, hogy bérmunkában tette, egy családot akart kiirtani. Pechje volt, mert enyhén kigyulladt ő maga is. Attól tartok, sejtem, ki volt a megbízója.
– Sejteni annyi, mint nem tudni. Mivel bizonyítja, amit állít?
– Járt Nitzben? – kérdezem gyengéden. – Mert én nem voltam rest.
– Egyelőre más irányban folytatjuk a nyomozást.
– Nyomozzon a szélrózsa minden irányában. Nézzen körül Nitzben.
– Jó utat. És hosszút – feleli Pershit. Ezúttal ő mellőzi a ceremóniát. Lecsapja a kagylót.
Rágyújtok, italt töltök. Dühömben akár egy pohár arzént is lehajtanék. Belloq a legszebb öltönyében parádézik. Fekete ingén szabadon lebeg a nyakkendő. Eszelősen festői a pasas. El-elakad rajta a tekintetem.
Cipőt húz, megáll előttem.
– Megkötnéd a sálamat?
– Két heti tortúra után nincs szabadnap az akciócsoportnál? Ez a nonstopkommandó? Egyébként ez valami új? Direkt Pierre Cardinnel terveztetik az akciócsoport ruháit? Szerintem a szürke zubbony sokkal praktikusabb volt. Kivált bevált hasoncsúszáshoz, autós üldözéshez.
– Munkavacsorára indulok. Fessnek kell lennem. Kösd meg szépen a nyakkendőmet, hogy legyen időm begyakorolni néhány elbűvölő mosolyt.
– Elbűvölő mosolyt? Ha egész este vicsorítasz, akkor is jó volnál, amilyen észbontóan festesz ebben a gúnyában.
– Gondolod, hogy buknak rám a nők?
Végigfürkészem az arcát.
– Fiúmanöken képzőben voltatok? Azelőtt békében elvoltál a férfiasságoddal, nem kérdezgetted, hat-e.
Közben masnira kötöm a nyakkendőjét. Előbb fintorog, majd megbékél vele, és úgy hagyja. Tovább értetlenkedem.
– Nem szívesen emlékeztetlek rá, hogy a hitvesed vagyok, de mégis: nekem nem küldtek meghívót a munkavacsorára?
– Jaj, Denisa! – nyögi elkínzottan. Ez nem közönséges dínomdánom lesz. Nevezzük Al Capone-akciónak. Megvigasztalna, ha tudnád, mennyire utálom?
– Nem árulom el, de megvigasztal.
„Al Capone-akció”?!
– Mi az, hogy Al Capone-akció?
A számra fekteti mutatóujját, jelezvén: titok.

 

 

Martin, aki egész nap azt játszotta, hogy nincs senkije, egy árva nője sem, akit moziba kéne cipelnie, a fotelban tehénkedik, s motorja kulcsait lóbálva, csodálattal bámulja a fókaszürke öltönybe csomagolt istenséget. Nagyot s bőszét gondolok, érezvén, hogy nem tudok megmaradni ebben a házban.
Kikapom kezéből a kulcscsomót a ráaggatott ezernyi fityegővel, rókafarokkal, ezüst íjjal, egyebekkel együtt. Vállamra hányom a bőrdzsekit, kapom a sisakot, és kiszáguldok az ajtón.
Utánam kiáltanak valamit, de nem törődöm velük. Egész nap idillikus hangulatot teremtettem nekik, az ebédhez még puding és fagyi is volt, szavuk nem lehet.
Eltart egy ideig, míg végigpróbálom a kulcsokat a motoron. Végre nyeregben ülök. Látom, hogy Belloq kiballag a kapun, felölti a Mazdát, búcsút int, és elhajt. Nekivágok az ellenkező iránynak.
Először berontok a rendőrségi palotába. Megkeresem a számítógépteremben ücsörgő ügyeletest. Benyögöm neki Victor Hern nevét. Tíz perc múlva kapok fél oldalnyi szöveget. A nagy takarékosságban sajnálták a festéket a printertől, ezért elmosódott bolhaürüléket kell silabizálgatnom. Elteszem agyamba Hern legutolsó ismert lakcímét, zsebre gyűröm a papírlapot.
Kirohanok a szürkületbe. Irány az Alfer garázs.
Találkánk színhelye a városvédők által méltán ócsárolt bazi betontorony. Dalia a felhajtón parkol apró Pandájával. Amikor felismer a Kawasakin, indít és begurul előttem az épületbe.
Olajpecsétes betonszerpentinen kanyargózunk egyre feljebb. Mind hevesebb szélrohamok vágnak be az embermagasságú ólomüveg fal fölött. A garázs diszkrét világítással fogadja kuncsaftjait. Ilyen fényes lehet az a csatorna, amelybe betévedt egy szentjánosbogár. Kísérteties hangulat úrhodik el rajtam. Égnek áll a szőr a karomon.
Dalia végre leparkol és lefejti magáról a kiskocsit.
– Hello – mondja.
Nézem. Hosszú haját kefefrizurára cserélte, akár egy vezeklő apáca. Öltözéke sem olyan vad, mint hajdan. Ám alakja a szokott nyúlánk. Komoly a szeme.
– Mi van veled? – kérdezem. – Leveszem a sisakot, megtámasztom a térdemen. Bámuljuk egymást a sejtelmes homályban. Végre felenged.
– Mássz már le a repesztődről, és melózzunk, mert itt lel ránk a pitymallat. Elmondom, mi az ábra.
– Egy pillanat. Hetek, hónapok óta nem láttalak. Talán mégse a robottal nyissunk.
– Ne? És miért ne? A siránkozásomat akarod hallgatni? Megégettem magam a palival, akit rám bíztál. Úgy megégtem, mint a pirítós. Beleestem ugyanis. A pali meg néhány édes hét után vette a kalapját, és elröpült a messzi, bánatos Dél-Amerikába. Soha többé nem látom viszont. Még nem hevertem ki.
– Te?! – kérdezem meredten. Nem volt pasas, akit meg ne csipkédtől volna! Ha mégis maradt néhány érintetlen, vesd rájuk magad. Te nem szoktál drámázni.
– Hát ez az, amit nem tudok megbocsátani Marcelnek. Belehatolt a telkembe. Sorra nyitogattam előtte a bezárt ajtókat. És amikor végigjárta összes termeimet, elköszönt. Beléd volt esve. Azért nem vitt magával.
– Bocsáss meg, én...
– Ne mentegetőzz, nem áll jól neked – rivall rám. – Én voltam a hülye. Na, figyelj ide. Nagy ötletet adott nekem az a pár nap, amit együtt töltöttünk az élet sűrűjében. El kell bánni azokkal a sötét alakokkal, akik éjszakánként kisajátítják az utcákat és a közbiztonságot. Összeverbuváltam néhány belevaló csajt és krapekot. Átestünk a gyorstalpalón, mint a sárgaságon. Nem azért mondom, de nem egy trükkre én tanítottam meg a rendőrség kiképzőit.
Míg beszél, elsétálunk az üvegfalhoz, amely ezen a szinten már a mennyezetig ér, hogy oltalmat nyújtson a vad szélrohamok ellen. Árnyéktócsák hullámverése ring az üres kocsik között. Ezek a helyek vonzzák a beteg alakokat.
– Te is tudod, hogy kismillió cég foglalkozik testőrkölcsönzéssel, egyéb biztonsági szolgáltatásokkal, de ezek sokba kerülnek. Ezért csináltam meg a gárdát. Ha alpári akarnék lenni, azt is mondhatnám, hogy elvégezzük a zsaruk melóját. Mi merő szívjóságból fogunk vigyázni a körzetünkre.
– Hallottam híreteket. Ha érdekel a véleményem: nem rajongok az ötletért.
– Gondoltam, elvégre tőled származik. Ha erre emlékeztetni kell téged, akkor emlékeztetlek. Amikor megismerkedtünk, te vetetted fel, mi volna, ha néhányan összejönnénk, és megmutatnánk az éjjeli vagányoknak, hogy el tudjuk szomorítani őket. Már nem emlékszel, mennyire pityeregtek, amikor belevertük az orrukat a térdünkbe?!
Fenét nem emlékszem. A Főnök akkor is ki akart kapcsolni egy zaftosabbnak ígérkező nyomozásból. Járőrözhettem Daliával, aki éppen akkortájt híresedett el, mint harcművésznő.
Történt ugyanis, hogy egy estén kiszabadított egy figurát a jampecek karmaiból. Hajlékába vitte, megdöntötte, majd hazakísérte a pasast. A visszaúton belebotlott az akkori egyes számú közellenségbe, a zsaruk által elszántan, ámde eredménytelenül keresett nőölő őrültbe. Az aberráltat a nyavalya törte ki, amikor látta, hogy képtelen megfojtani a gida csajt. Dalia elrikkantotta magát: hadzsima, és szembeszállt vele. Közben jött egy vonat, és lefejezte a tagot.
A legközelebbi őrszoba ügyeletesei igencsak röhögtek, amikor a harcművésznő betoppant hozzájuk, mondván, hogy össze lehet takarítani a négyszeres gyilkost. Végül mégiscsak kénytelenek voltak elhinni, hogy a lány regényes története színigaz.
Hát ezután kerestem meg Daliát, ám olyan elképesztőnek találtam pasascsipkedős, vijjogós stílusát, hogy hamar felrántottam a nyúlcipőt.
Ám mégis kikaptam a társaságát. Összemelegedtünk. Állatkertben is jártunk éjjel. A szarvasbikára örökké emlékezni fogok.
– A mi körzetünkben nem lesznek éjszakai rablótámadások, nemi erőszak, egyéb terror – jelenti ki Dalia szigorúan.
– Őszintén szólva, benneteket féltelek.
– Ismersz, nemegyszer voltunk együtt bevetésen. Legszívesebben veled csinálnám tovább, de a te melód másról szól. Különben is, elutazol.
– Hová?
– Nyaralni. Miért tőlem kérdezed?
– Valakitől meg kell tudnom végre.
– Meszes vagy? Mindenesetre, ha véletlenül összefutnál Marcellel, ne említsd neki, hogy belegebedtem.
Felnevetek. Más nem jut eszembe. Elindulunk. Belépünk a páternoszterbe.
– Figyelj – mondja Dalia. – Úgy megy ez a frász, mint egy földigiliszta. Nem érzed magad kiszolgáltatottnak? Ki vagy téve mindenféle macerának, amíg ez alámászik veled a földszintre. Bármikor beugorhat melléd valaki, aki lejjebb lesben áll. Kirángat, leüt, azt tesz veled, amire gusztusa támad. Képzeld, ha gusztustalan a gusztusa!? Stukker van nálad?
– Jézusom – szörnyedek el. – Én marha! Hát nem a kocsiban hagytam?!
Motorral jöttél emlékeztet, és úgy méreget, mintha heveny elmebajra gyanakodna.
– Akkor hát sejted, milyen védtelen vagyok.
Bólint.
– Mint egy újszülött. Egyetlen jóság volt a tanfolyamban. Megtanítottak az önvédelmi fegyver használatára.
– Ez nem tetszik a gárdában. A fegyver.
– Tudom a dilidet. Csak akkor veszed kézbe a stukkert, ha meg kell pucolgatni. Helyes kis póktojásokat találhatsz benne. Mi sem fogunk cowboykodni az utcákon.
– És ha rátok lőnek?
– Erről van szó. Ekkor húzunk strukkert. Mégsem viszonozhatom a tüzet egy marék kaviccsal!?
Félúton sem járhatunk, amikor Dalia kilép a páternoszterből. Kelletlenül követem. Elmegyünk a falig. Lenézünk az utcára.
– Nézz körül. Ott egy hiper étterem, a Gondolás. Saját parkoló: fényár éjjel-nappal, felügyelet. Ott aztán nem érhet baj. Azok viszont, akik a közelben laknak, dolgoznak, kénytelenek beérni az Alferrel. És lefelé menet száz baj érheti őket. Van már mindenféle biomódszer az élelmiszertermelésre. Ha tele vagy dohánnyal, vehetsz egészséges kaját, villát a jó levegőjű negyedben: megveheted a biztonságodat.
– Egészséget a gazdagoknak! – morgom. A Gondolás előtt sorakozó autócsodákat bámulom, amint kényesen fürdőznek a színes égők fényében. A kék, piros izzók átfestik a karosszériákat.
Mégis megismerem a szürke Mazdát.
Tenyeremet elveszem az üvegről. Ujjaim nyoma ott marad, nyirkosan. Nadrágomba törlőm a kezemet.
Milliószámra rohangálnak Mazdák ebben a városban, köztük ezrével a szürkék.
Szürke kocsihoz fókaszürke öltöny, fekete ing. Vacsora a Gondolásban. Két vendég körül hat pincér hajbókol.
– Jössz? – sürget Dalia.
– Megyek hát. Miért mutogatod nekem mindezt? Mit segíthetek?
– Erről álmodoztál, nem is túl régen. Megszerveztem a polgári őrséget. Add áldásodat, és én boldog leszek. A bodyguard szóból csináltuk a nevünket. Body Gárda. Jó?
– Jobbat is hallottam már – fanyalgok. Belépünk a páternoszterbe. Cigarettára gyújtok. Legszívesebben kettőt szívnék egyszerre.
– A bejáratnál ülő tagot csak az érdekli, hogy fizess, vagy mutasd fel a bérletedet. Tőle patakokban folyhat a vér idebenn.
– Ti mit fogtok csinálni?
– Minden éjjel végighajtunk néhányszor minden szinten. Összeszedjük a gyanús alakokat. De más kínos helyek is vannak a körzetben. Két park, buja bokrokkal. Hemzsegnek bennük a szatírok. Építkezések, csordultig csavargókkal, narkósokkal. Tudod, ez marha jó. Amikor már megtörtént a baj, amikor emberek rég megbuggyantak, csavargókká, tolvajokká lettek, akkor jövünk mi, hogy szétcsapjunk köztük. Ezt meg kéne előzni. Ez a társadalom egyelőre olyan, mint az a sebész, aki előbb a villamos elé löki az embereket, hogy azután virtuóz módon amputálhassa a lábukat.
Leérünk a földszintre, Kipattanunk a szekrényből.
– Ez még megy tovább. Lejjebb is van néhány szint – magyarázza Dalia.
Elsétálunk a parkolóőr bombabiztos fülkéje előtt. A harmincas forma, gyűrött gumiálarcképű, láthatóan vidám fickó kisiet elénk és kétarasznyi vigyorral üdvözli Daliát.
– Charlie angyalkája, kincsem, virágszálam, de szívesen bújnék el a sötétben, hogy hirtelen jól rád vethessem magam! De gyönyörű lenne! Minden oké?
– Holnaptól dolgozom – feleli kimérten Dalia.
Megáll az eszem. Elmegy a mozgalmas arcú, csupa kedély pasas mellett anélkül, hogy csak egyszer is belecsípne. Mi lelte ezt a nőt?
Na mi? A kór neve: szerelem. Védőoltás nem létezik.
– Gyere, bejárjuk a környéket. Meddig érsz rá?
– Előttem az élet.
Elindulok a Gondolás felé. Dalia a karomba csimpaszkodik.
– Ne arra! Ott nyugi van.
– Töltődjünk fel egy kis fénnyel, mielőtt belefúrjuk magunkat a sötétségbe.
Bólint, mellém szegődik.
– Milyenek a gárdistáid? – kérdezem.
– Olyanfélék, mint én, egyszóval jó fazonok. Elegük van az osonkodásból, a szorongásból, a félelemből. Olyanok, akiket bőszít, serkent az agresszió. Meg tudják védeni magukat. Remélhetőleg másokat is.
– Nem értelek, Dalia – csóválom a fejem. Egyre a változásán csodálkozom. – Pár nap alatt halálos szerelembe estél Marcellel. Ehhez azért több idő kellett volna.
– Ezt nem napokban mérik. Olyan inkább, mint a bombarobbanás. Puff, máris leterített. Azóta is keresgélem szerveimet. Kezem, lábam megtaláltam, de nemesebb darabjaim odavesztek. A szívem, például. Egy igazi pasasba fáradságmentesen, percek alatt beleszerethetsz. Viszont évszázadokig is eltarthat, amíg kitörlöd őt az emlékezetedből.
– Nem hiszek a fülemnek.
De nemigen hiszek a szememnek sem.
Belloq Mazdája fürdőzik a tarka lámpafényekben.
Végigsétálunk a parkolón. Kilépünk az első kocsisor elé. Megtorpanok, nekitámaszkodom egy fekete Chrysler motorházának. Az étterem előtt álló őr ádáz pillantással méreget.
Elnézek mellette. A fényárban fürdő ablakok vonzzák a szememet. Veretes csipkefüggönyök ékesítik a mérföldes üvegtáblák széleit. Jelképesek csupán, a gazdaságot illusztrálják.
Az egyik ablak melletti asztalnál Belloq ül lezser tartásban. Jókedvűen szövegel, arcán elbűvölő mosoly. Furcsán idegen.
Vendége viszont káprázva hallgatja. Az illető maga is káprázatos. Gyöngyházszín selyemruhát, mély dekoltázst, temérdek ékszert visel. Vállára omló arányló haja tengernyi hullámot vet, szemhéján kék árnyékoló, feltehetően a szeme is kék. Orra apró, ajka démonira festett. És persze: körmei méteresek, vörösre lakkozottak.
Belloq befejezi a szövegelést. A nő előrehajol, kezét a kezére ejti, elidőzik rajta. Azután mond valamit, s közben gyengéden arcon legyinti a pasast.
Martin istensége reflexszerűen félrerántja a fejét, majd mentegetőzésfélét dünnyög. Nevetnek.
Belloq az órájára néz, azután mélyen a nő szemébe.
Megdelejez a fényes terem, akár molylepkét a láng. Nem is különös, hogy szempillantás alatt végbemegy metamorfózisom. Molylepkének érzem magam.
Az őr szétvetett lábbal megáll előttünk.
– Palira vártok?
– Egy fenét – felelem. – A szőke hercegre. Nem láttad?
– Húzzatok el innen, lányok. Nincs kedvem viccelődni.
– Te kezdted – közli Dana. – De csitt! Mintha lódobogást hallanék!
Az őr bedől neki, fülel egy keveset. Válla mellett Belloqot nézem. Az aranyhajú nő a nyakkendőjéhez nyúl, ki akarja bontani a masnit.
– Mondtam már! – csattan fel a zord őr, talpig királykék uniformisban, szigorúan ráncolt homlokkal, övén könnygáz sprayvel. – Csattogjon el az a repedt sarkatok más tájékra. Itt nem nektek áll a farok.
Dalia rám néz.
– Megverjem?
A nyakkendőn kötött masni marad. Belloq félretolja a nő ujjait közben azonban a kézfejére hajol, és megcsókolja.
Elfordulok.
– Valakit rettentően meg kéne verni – felelem.
– Ezt verjük meg. Szeretném.
– Utálok elsőként ütni.
– Hát ez az – bólint Dalia. – Úgy érzem, nem kell sokáig provokálni ezt az alakot.
Az őr felcsattan.
– Ne brekegjelek annyit. Marha jók voltatok, beszartam a röhögéstől, de most már tűnés a fészkes francba!
Átnézek a válla fölött. A kristálycsilláros teremben csupa-csupa boldog arc. Ez megnyugtat. Megfogom Dalia karját.
– Gyere.
– Nem verjük meg?
– Beüti a fejét, és még hülyébb lesz.
– Mit sajnálsz rajta? Hiszen színüres az egész. Olyan tök fölösleges neki a fej, mint papnak a farok. Most mehetünk!
Otthagyjuk a szitkozódó fickót. Szótlanul sétálunk két utcahossznyit. Amint az első neoncégér bárt ígért, Dalia behúz a füstös, homályos odúba.
– Mit innál? – kérdezi.
– Lúgot.
Jön a pincér, Dalia rendel két pohár lúgot. A fickó szája fülig siet.
– Ki van csukva, hogy két ilyen jóképű nő bús legyen. Mit szólnának két Bloody Maryhez?
– Baromian utáljuk, úgyhogy jöhet. Majdnem ugyanaz, mintha lúgot innánk – vetem oda.
Lehajtjuk a förtelmet. Leöblítjük tiszta ginnel. Kettővel. Kiszédülünk az utcára. Rágyújtok.
– Láttam – mondja Dalia hosszú hallgatás után. – Tudom, mi bánt. Valahogy különös volt a pali, mintha a saját ikertestvére volna, és nem ő maga.
– Akarsz Marcelről beszélni? – kérdezem halkan.
– Oké, eldugulok. Átslattyogunk a parkon?
– Naná. És ha van a közelben lőtér, és éppen éleslövészet folyik, azon is keresztülballaghatunk. Mi bajom eshet még?
Nekivágunk. A közvilágításhoz címzett szolgáltatás haldoklik. Mintha sűrű pamutzoknin szűrnék át a holdfényt. Lapítanak a bokrok, fekete árnyfoltok csúsznak-másznak közöttük. Nem is túl hajdan, Dalia mezítláb jött el első őrjáratunkra. Emlékszem csatavijjogására. Felnevetek.
Egy kutya lohol mögöttünk, átszalad a parkon. Gazdája torkaszakadtából szólongatja a járdáról. Dehogy mer az ebállat után indulni!
Mozgolódást látunk egy padon. Közelebb érve felismerjük a nagy tömegű test két alakját: egymásba tapadt szerelmespárt. A kutya megugatja őket és a gazdájához üget, akinek mostanra biztosan kisebesedtek a hangszálai.
– Kedvet akartam csinálni neked a gárdához. Néha csatlakozhatnál hozzánk, hogy múlasd az idődet. A nyaralás után gyere el. Ismerkedj meg a társaimmal. Jó fejek.
– Sokfelé gárdáznak a polgárok. Állítólag az egész móka csak arra jó, hogy naponta mással furikázhass, míg odahaza hortyog a hitvesed.
Dalia elmereng.
– Van egy pasas a gárdában. Tetszik nekem. Csak valahogy odalett a gátlásom: képtelen vagyok kezdeményezni.
Felnevetek. Szédülök a Vérmaritól. A fájdalomtól. Újabb cigarettára gyújtok. Hallgatom Daliát, akár az eső neszezését. Valaki halkacskán sikoltozik a fejemben.
– Nem merem megcsípdesni. Amikor még a tanfolyamra jártunk, esténként sokat dumáltunk. Mentünk egymás mellett, mint most veled, és egymás szájáról kapkodtuk a szót. Felért egy infúzióval. Majd meglátom, mi lesz. Tudod Marcel alaposan elrontotta a kedvemet, holott már eddig sem jókedvemből éltem e világon.
Elhagyjuk a parkot. Kopott aszfalton lépkedünk. Nyárvégi éj száll ránk, gyengéd is lehetne, nem az. Közömbös. Hold pislákol az égen, sápadt, mintha elfolyatta volna minden ezüstjét. Szürke fények kenőcse nyúlik körülöttünk. Néha felhorgad a szél, bebújik széttárt kabátszárnyaim alá, hűvös ujjakkal nyúlkál a bőrömhöz. Nő bennem a feszültség.
Futásnak eredek. Dalia követ. Loholunk az utcán. Kifutjuk magunkból a sikoltási kényszert. Könnyek nyálkázzák arcomat. Dübörög a vérem. Felkavarodik a gyomrom. A ginnek nincs maradása bennem.
Lefékezek. Egy villanyoszlophoz támasztom a fejem, zsebre vágom ökleimet. Mélyeket lélegzem, és rohadtul sajnálom magam. Még nem tudnék gondolkozni a látottakon. Most még annyira fáj.
Dalia toporog körülöttem. Látom, szólni szeretne, ám meggondolja magát. Letörlöm könnyeimet, lenyelem a keserű nyálat. Hadd legyen még keserűbb: rágyújtok. Keresek magamban egy hangot, a könnyedségét.
Ha fogytán a levegőd, annál inkább ne mutasd jelét a légszomjnak. Fulladj meg elegánsan.
– Mindig is Tatjánát irigyeltem, nem Anyegint – mondja Dalia. – A férfit szerették, de a nő volt az, aki szeretett, aki átélhette a lelkében áradó érzelmeket.
– És te is milyen boldog lettél a lelkedben áradó nagyszerűségtől!? – sóhajtom.
Elindulunk.
Ha nem akarom, nem fáj.
Dehogynem.
Elhúz fölöttünk egy repülőgép. Vágyakozva nézek után.
Dalia elneveti magát.
– Erről jut eszembe. A tantim világéletében akkora volt, mint egy tankhajó. Pucéran, éhgyomorra százhatvan kilócskát nyomott. Na, egyszer repülőre szállt. Annak a típusnak még a szabadba torkollott a budija. A tanti végigette a kínálatot, plusz amit még otthon csomagolt az útra: tepertőt, kövérke szalonnát, szilvalekvárt. Eljött a megkönnyebbülés ideje. A tanti kiment dologra, s bár több nyelvű feliratok kérlelték, hogy ne tegye: még ültében megnyomta az ürítő gombot. Lett is legott olyan irgalmatlan vákuum, hogy odaszegezte a deszkához. Ordítani kezdett, mire is berohantak a szerelők, a stewardesek, utasok sokan, köztük orvosok. Húzták-vonták, de nem jött, marhára tapadt. Szegény tantit csak földetérés után lehetett levakarni a budiról.
– El tudom képzelni.
– A történet hallatán én is látni véltem, amint ott ül a kicsike, és vákuum kínozza. Aztán rendre letekerednek a belei, ott lengedez az aranyere Európa fölött.
– Ne – sóhajtom.
Ekkor mellénk gördül egy horpadt Citroen. Felveszi tempónkat, fenyegetően gurul mellettünk. Négy fickó ül benne, szótlanul bámulnak ránk a letekert ablakok fölött. Feszültség árad felénk, felkorbácsolja vérünket.
Megszaporázzuk lépteinket.
– Ezt megszívják – morogja Dalia.
Nem felelek. Remélem, hogy a kocsi elmegy a fenébe, békén hagynak bennünket. Úgy érzem magam, mint lekvár az üvegben, amelynek addig öröm az élet, míg háborítatlan ülhet a dunsztban.
– Érted már a Body Gárdát? – kérdezi Dalia. Önmagát stimulálja.
A Citroen megugrik. Az egyik fickó a lábam elé hajítja meggyűrt sörös dobozát. Megkönnyebbülten nézek az elhussanó kocsi után. Van Isten, ha csak olyan is, amilyen. Elrúgom a dobozt. Zsebre vágom a kezem. Legszívesebben a fejemmel is ezt tenném.
Az utca sarkán jobbra kanyarodunk, azzal az eltökélt szándékkal, hogy visszafelé vegyük utunkat. Sokkból is megárt a sok.
A kihalt utcában némán lapít a Citroen. Üresen.
A fiúk a feneketlen kapualjban állnak.
Kihúzódunk a járda szélére. Különös érzés, ilyenkor az ember teste megtelik szemekkel, minden irányba látni kezd. Izmaim megfeszülnek, elvesztem súlyomat. Elhiszem, hogy tudok repülni.
Az egyik fickó elénk penderül. Sörös dobozt szorongat, bőven nyáladzik, tekintete zavaros. Felénk nyúlkál. Nem engedik, hogy kitérjünk.
– Hadzsima – nyögi be Dalia.
Csaknem felnevetek.
A fickó elhajítja a dobozt, megmarkolja a vállamat. A másik három körülvesz bennünket. Fekete atlétát viselnek, farmernadrágjuk nem csak térdben, de ágyékban is kitérdeltnek hat.
Mintha gleccser folyna az ereimben.
– Eljöttök velünk kocsikázni. Nem bánjátok meg. Nyomás!
Dalia helyezkedik. Úgy fordul, hogy valamennyi fickót szemmel tarthassa. És közben szövegel.
– Én nem vagyok híve a futó viszonynak. Helyezzük komoly alapokra a kapcsolatunkat. Kezdetnek költözz hozzám!
Ezzel megpaskolja a vállamat lapogató fickó arcát. Épeszű férfi világgá futna az ilyen dumától.
Ezek oldalba röhögnek bennünket.
Közben ketten-ketten lecsapnak ránk. Izzadó mancs ragad derékon. A szemközt álló alak az arcomba tenyerel, mintha vonásaimmal akarna gyurmázni.
– Hadzsima! – rikkantja Dália, s e pillanatban újra a régi. Valami csattan.
Nem oda figyelek.
Hátradöföm a könyökömet. Fellendítem a térdemet. Kiugróm a két meglepett fickó közül. Összeborulnak.
Lábnyújtásnyira megállok, megvárom míg kibontakoznak egymás öleléséből. A levegőbe lendülök. Sarkam fültövön találja az egyiket. A görnyedezőt tarkón rúgom. Emezzel nem lesz több gondom. Amaz viszont roppant fickós.
Amint a kígyótestű, csupa izom alak túlesik az első csodálkozáson, menten verekedni akar. Mivel alábecsülöm, gyorsan felértékelteti magát egy borzalmas pofonnal. Nekitántorodom a mögöttem álló kocsinak, elterülök a motorháztetőn. A kígyóember rám veti magát. Legalább kétszer végigérne rajtam.
Be kell látnom, nem vagyok formában. Tehetetlenül tűröm, hogy fél kézzel fojtogasson, a másikkal hátracsavarja a karomat. Görnyedten arra indulok, amerre ösztökél. Amint megfeszítem izmaimat, hármat teker a karomon. Semmi örömöt nem érzék. Azt érzem, hogy legyőztek.
Eszembe ötlik egy trükk, amit az akciócsoport parancsnoka mutatott meg, hosszas könyörgésre. Aljas trükk.
Beválik.
A fickó elereszt. Mit elereszt, eltaszít magától. Rágörnyed lángoló heréire, és habzó szájjal gőgicsélő hangokat hallat.
Térdem összecsattan az állával. Lefekszik.
Megfordulok. Himbálózik alattam a flaszter. Köröskörül támolyognak az épületek.
Dalia közeledik. Mögötte fekete foltok szennyezik a földet A fiúk.
A harcművésznő mellém ér. Kezét beletörli a lábamnál heverő kígyóember lucskos atlétájába.
– Minek gyalogoljunk? – kérdezi, s megint a régi hetyke. Otthonosan behuppan a rozoga Citroenbe. Félrerúgja a padlón heverő sörös dobozokat, egyenesen a talpam alá, mivel közben beájulok mellé.
A kocsi ellódul a járda mellől. Bősz bikaként bőg az összegányol motor. Dalia túlkiabálja a pokoli lármát.
– Hogy folytassam, kolosszális volt a tanti. Amikor a házuk épült, belezuhant a frissen elterített bitumenbe az udvaron. Normál szituban is úgyszólván magatehetetlen volt a százhatvannyi kilócskájával, képzelheted. Na, elterült, mint a lapály. A melósok közt kitört a pánik. Nekiestek, hogy kivakarják, mielőtt beköt a bitumenbe. Rángatták, cibálták, lett is vagy húszféle sérvük, de a tanti nem jött. Ekkor ért haza a férje. A jóember egyetlen pillantással felmérte a katasztrófahelyzetet. Beleköpött a markába, majd nagy rutinnal kapta a vontatókötelet, hozta a teherautót, és szárazra vontatta az ő asszonykáját.
Elmélyülten kotorászom a cigarettás dobozban. Minden szál mankóra szorul, végre találok egy épet. Fogaim közé harapom, benyomom a szivargyújtó gombját. Várok, várok, de a gomb nem pattan vissza soha. Tovább keresem az öngyújtómat, ám változatalanul nem lelem. Megfordulok, körbenézek a mocskos kocsiban Végre találok egy doboz gyufát, a szálak közt azonban egyet sem, amely használható volna.
Elkezdek leszokni a dohányzásról. Elbőgünk a park mellett, megpillantjuk az Alfer toronyházat.
Dalia végighúz a műszerfalon. A szivargyújtó kiröppen, és meg sem áll a hátsó ablakig, amelyben egy tekercs vécépapír lobog. Utánakapok.
Ég a cigarettám. A megbolygatott tekercs nem tud tovább ellenállni a huzatnak. Lefelé tekeredik három, hat, tíz méter krepp-papír kígyózik körülöttünk.
Ekkor megpillantjuk a közeledő Mazdát. Nyögve elvetem magam az ülésen.
Dalia rendőrkanyarral fordul meg a sebességváltó bot kegyetlenül állón vág.
Kiköpöm az elharapott cigarettát. Lenyelem a nyelvemből serkenő vért.
– Mit csinálsz? – hebegem.
– Minden értelemben padlón vagy, mi?! Maradj is ott, mert úgy nézem, jobb negyed felé tartunk, számolnunk kell a működő közvilágítással.
– Muszáj bármerre is mennünk?
– Engem szerfölött érdekel, hová megy a krapekod a csajjal. Maradj lenn, majd mesélem, mit látok. A hapi mereven bámul maga elé, még az is lehet, hogy az utat nézi. A csaj a hajában kotorászik.
– Kinek a hajában?
– Tényleg nem mindegy. A sajátjában. Most nyújtózkodik, és ah, véletlenszerűen a krapek vállára ejti a kacsóját.
– Mesélj a tantiról!
– Most egy kicsit előreengedem őket, mert még észrevesznek.
– Mintha eddig nem tűnt volna fel nekik, hogy kergetjük őket!?
– Ne szólj bele. Te nem kergetsz senkit, te szépen ülsz a padlón. Ott legalább nincs akkora huzat.
– Három méter vastag sár van itt lent, és cirka kétszáz sörös doboz.
– Ne nyavalyogj. Kész szerencse, hogy adoptáltuk ezt a tragacsot. A Pandával sosem érnénk a Mazda nyomába.
– Most mi van? – kérdezem.
– Nem tudom. Messze elöl járnak. Most már tuti, hogy a villanegyedbe igyekszünk. A hatodik rendőrségi cirkálót látom. Ez már jó környék.
– Feljövök.
– Ott maradsz!
Megadom magam. Elhelyezkedem az ülés előtt. A körülöttem gurulászó dobozokat egyenként a hátam mögé hajigálom.
Ilyen az igazi kéjutazás.
A vécépapír eleje megtalálja a nyitott hátsó ablakot. Kilobban a szabadba. Farsangiasan lengedezik utánunk.
– A fene egye meg – morogja Dalia.
– Mi van? – nyöszörgőm.
– Az a hülye papírkígyó rátekeredett egy motorosra. A hapi összevissza hadonászik, de nincs semmi esélye. Mindjárt bebábozódik. Na, oké.
– Mi oké?
– Megoldódott. Feldőlt az ipse. Ne izgulj, nem esett nagyot. Legfeljebb ha három métert csúszott a lecsupaszodó bordáin. Kocsi sem hajtott át rajta. És a papírkígyó is elszakadt.
– Mi jöhet még?
– Ez már a vég – hagyja rám.
Egy percig hallgatunk, jobbra, balra kanyargunk. Dalia hirtelen megragadja a vállamat.
– Most periszkópozzál. Itt áll a Mazda egy kéjlak előtt. Két-három millióba biztosan belekerült ez a viskó.
Fellesek. Lassan mögénk kerül a ház, az út szélén veszteglő Mazda.
A bejárati ajtó fölött lógó lámpás fénykörében álló férfi ráhajol a nő kézfejére. Jaj, őrülten romantikus!
Visszazuttyanok a helyemre.
– Nem látsz valahol egy kocsmát? – sóhajtom. – Sürgős lenne.
Dalia a fékre lép, közben a kormányt tekeri. A sebességváltóbot meghitt ismerős az államban.
Azután lassan gurulunk, meg-megállunk. Dalia hintáztatja a kocsit.
– Mire tippelsz? – néz le rám. – Bemegy a krapek egy italra? Tartanak bélyeggyűjteményt az ilyen csajok?
Nem felelek. Az ajtóhoz támasztom nehéz fejemet.
A Citroen váratlanul megtorpan. Dalia kilöki az ajtót, és kiugrik.
Kilesek a résen. Az iménti ház mellett állunk.
Dalia már jön is vissza. Behuppan mellém, gázt ad.
– Nem találtad a gyertyatartót? – érdeklődöm.
Gyertyát nem találtam, amit aztán tarthattam volna nekik. Ne izgulj, elhajtott a krapekod. Leolvastam a névtáblát. Hívhatnak egy csajt Stephen Regannek? Merthogy ez a név áll a táblán. Különben ne búsulj, alapjában véve nincs semmi baj. Ez a buksza fel sem ér hozzád. Az ilyet megfektetik párszor, és otthagyják. Nincs jelentősége.
Ránézek, olvas az arcomról.
– Na jó – sóhajtja. – Kérlek szépen, a tanti laborban dolgozott, mindenféle vegyszerekkel pacsmagolt, de főleg éterrel. Amikor befeküdt a kórházba epeműtétre, intette is az altató dokit, hogy valami mással próbálja őt elaltatni, mert az étert teljesen megszokta, attól még csak el sem álmosodik. A doki helyből felszállva lehurrogta, mert, ugyebár, ő jobban tudja. No, kezdetét vette a kábítás, mondták a tantinak: számoljon. Ezerötszáznál azért már fellesett, ekkorra már himbálóztak kilócskái a rálocsolt éterben. Hát nem azt kellett látnia, hogy hortyog körülötte az egész műtő?!
Felköltözöm a szakadozott műbőr ülésre. Dalia a fékre tapos. A szélvédő vészesen közeledik az arcomhoz. Előbb a homlokommal találkozik. Azután az orrommal.
– Kérsz egy zsebkendőt? – aggódik Dalia az üvegen folydogáló vér láttán.
Az orromra tapasztom a zsebkendőt, s az hamar megszívja magát, közben azonban szét is mállik. Darabkái a bőrömhöz tapadnak. Zúg a fejem.
– Itt a kocsma, amit áhítottal.
Kimászom a kocsiból. Bizonytalan léptekkel az épület felé indulok. Először a mosdót keresem fel. Vízbe fojtom magam. Utána leülünk egy sarokasztalhoz. Fáradt tekintetű pincér áll meg fölöttünk.
– Mit kérsz? – kérdezi – Dalia.
– Arzént, DDT-t, nikotint. Mi a neve ennek a koktélnak?
– Igyál csapvizet, az tuti méreg.
A pincér kezd felhörrenni. Legyintek.
– Hozzon két gint.
Dalia a fickó után néz, már-már abban bízom, hogy belecsíp. De nem.
Megérkezik italunk. Kihalászom a pohárból a jeget, leszopogatom, és az orromra tapasztom. Közben hátrahajtom a fejem, és legurítom a torkomon az életmentő italt.
Dalia felszisszen.
– Vigyázz! A jég az agyadba szalad.
– Hamar gőzzé válna.
Néhány percig kínlódunk. Dalia képtelen kiizzadni több tantisztorit. Szótlanul cirógatja pohara falát. Azután rám néz, halvány mosolyt késztet az arcára.
– Egész jó az orrod. Már nem krumpli. A tengerparti csata után három napig fel sem keltünk Marcellel. Szétnyílt a sebe, nehezen mozgott. Átbeszéltünk három napot és éjszakát. Közben néha-néha adtunk a szexnek. Marcel olyan szerető, akinek nem ketyeg közben a stopper. És amúgy sem volt más dolga. Akkortájt még azt hittem, professzor vagyok az ágyban. Mellette rádöbbentem, hogy cukaharázni kiválóan tudok, de ugatom a szeretkezést. Lehet, hogy ezért nem verhetem ki a fejemből, lelkemből.
Ehhez nincs mit hozzáfűznöm. Az utcán hagyjuk a Citroent. Elsétálunk a parkolóházig, hadd szellőzzön a fejünk. Végtelennek tetsző döcögés után a páternoszter felér velünk a csúcsra.
Motorra ülök. Áldom a sisakot, amiért mindent elkövet, hogy egyben tartsa a fejemet.

 

 

A Mazda mögött állítom le a Kawasakit. Behajolok toprongy kocsim utasterébe. Kiveszem a stukkert a kesztyűtartóból. Mohón kapok a cigarettás csomag után. Semmi baj nincs a közbiztonsággal.
Belépek a lakásba. Nem ütközöm meg a szőnyegen heverő Tarzanon, jóllehet egyik mellbimbóját Fáraó Átka szopogatja hangos cuppogással, égig érő dorombolás közepette.
Berontok a fürdőszobába. Amíg a víz folyik, elténfergek a nappaliban. Felemelem az aforizmagyűjteményt.
Nem kellett volna.
„A szerelem gyönyörű dolog, de az egyiknek mindig túl soká tart. A másik aztán ott marad ülve, és a semmibe mered. Néz, mint az őrült” írja egykoron Publilius Syrus.
Senki nem mozdul a házban. Ella alszik, és nyilván az igazak álmát alussza Belloq is. Beballagok a fürdőszobába a könyvvel. Méteres habot alkotok a forró víz tetejére. Leülök a kád szélére. Lapozok.
„Mindenütt jobb, mint meghalni így” Grimm.
Egyáltalán nem akarok gondolkozni. Talán soha többé. Becsukom, és kitárom a könyvet. Hölderlinnél nyílik ki.
„Az ember mindent látó, mindent megvilágító nap, ha szeret, és ha nem szeret: sötét lakás, amelyben füstös lámpás ég.”
Hát ebből elég. Szakítok a kötettel. Beletemetkezem a habokba. Hátrahajtom a fejem, lehunyom a szemem. Váltamból, karomból kiázik a fájdalom. Marad éppen elég. Nem gondolkozom!
Nyílik az ajtó. Nincs erőm, hogy kinyissam a szemem.
Valaki mellém telepszik a kád szélére. Pattog az elpezsgő hab. Ujjak cirógatják arcomat. Viszolygok tőlük. Elrántom a fejemet. Rábámulok a meglepettnek látszó Belloqra.
– Ne nyúlj hozzám. Regenerálódom.
– Mi lelt?
– Óriási megviseltetésben volt részem. Ízlett a vacsora?
– Belevetettem magam a bűnbe: koleszterinekbe és szénhidrátokba. Feltankoltam koffeinnel. Repültem haza.
– Minek?
– Reméltem, hogy itthon talállak. Ezredéve nem láttalak.
Elhessegeti rólam a habot. Eltolom kezét a bőrömről. Elkomorul, de nem tágít. Kihúzza a dugót, fogja a fürdőlepedőt, és magához karol vele. Sziszegve tűröm. Nem nézek rá. Így is remekül érzem arcszesze illatát.
– Komolyan elmesélhetnéd végre, hogy mégis, merre jártál – indítványozza. Keskeny szemrése összeszűkül.
– Dolgoztam. Belefájdult az összes fejem: a nyakamé, a lábamé, a kezemé. Sikeres volt a munkavacsora?
– Nem éppen. Majd holnap.
– Engedj el. Minden érintésed felér egy korbácsütéssel.
Rám vigyorog.
– Olyan izgató?
– Olyannyira kellemetlen.
Visszaadja a törülközőt, és kimegy.
Vállat vonok. Eltöltők fél órácskát a fogmosással, szájzuhanyozással, bekrémezem könyökömet, térdemet. Azután átosonok a sötét lakáson, nyitva hagyom magam mögött a hálószoba ajtaját.
Elhelyezkedem, akkurátusan betakarózom. Percek alatt bebábozódom. Megérkezik Fáraó Átka, a talpig férfi, aki csak az éjszakáit osztja meg velem. Beröffen a motorcsónak.
Belloq megmozdul az ágy másik oldalán.
– Még Sába idejében tisztáztuk, hogy az ágyban nem tartunk állatokat – mondja észvesztő néger hangján.
– Tégy, amit akarsz – szólok ki gubómból.
Felkel, kihajítja a macskát. A neszekből ítélve eltorlaszolja az ajtót. Elnyúlik mellettem, felkönyököl, megérinti a vállamat.
Mielőtt elzavarhatnám a kezét, Fáraó Átka ráveti magát az ajtóra. Püföli a kilincset. Azután, úgy hallik, fel-alá rohangál a deszkán, turbótempóban. Körmei hajmeresztően csikorognak. Átkokat köpköd.
Belloq felsóhajt. Felkattintja a lámpát a feje fölött. Rám hajol, közelről fürkészi az arcomat. Én is az övét. Összezavarodottan nézem. Nem tudom olvasni. Valami elromlott.
– Mi baj? – kérdezi.
– Hagyj aludni.
Megcsókolna. Elfordítom a fejem.
– Fizessek? – morranok.
– Díjtalan a szolgáltatás. Jár az ágyhoz – feleli. – Megcsókolja a nyakamat. Szája a vállamat cirógatja, mellemhez ér.
– Nincs semmi önuralmad? Szépen kértem, hagyj békén.
– Azt hittem... – kezdi, ám félbeszakítja magát. Lekapcsolja a lámpát. Fekszik a sötétben, szótlanul. Ugyanazt teszem. Hajszálra olybá festhetünk, akár egy modern melodráma hősei, akik kéjjel lubickolnak a boldogtalanságban.
Közben Fáraó Átka fáradhatatlanul repeszt az ajtón fel és alá. Eltökélem néhányszor, hogy tisztázom a pasassal, mi bánt, de mindannyiszor el is hessentem a gondolatot. Először magammal kellene meghánynom-vetnem, miért fáj, ami történt.
Valahányszor elmegy pár napra, megfordul a fejemben, mi lesz, ha elveszítem. Ha érzéketlenül jön vissza. De ezen sosem gondolkoztam. Meg kell tudnom magamról, el tudom-e viselni, amit láttam, s mit tegyek, ha nem.
Meglep, milyen nyilvánvaló a válasz: nem. A megdöbbenés fájdalma csaknem kettétépi a testemet. Lenyelem könnyeimet. Elsősorban magammal nem vagyok kellő ismeretségben. Könnyedségem csak csapóajtó, amely feneketlen mélységbe nyílik. Az alagút sötét és vészterhes.
Elhatározom, hogy elalszom. Ám nyomban kiveri szememből az álmot a felfedezés: Belloq már meg is tette. Ez jellemző.
Könnyen, jól alszik, érzéketlen: mi az? Férfi a neve.
Fáraó Átka felhagy az ajtó szétaprításával. Vigasztalódásképpen játszadozni kezd az átjáróban talált cipővel, ruhakefével, kulcscsomóval. Remélem, cintányért nem talál.
Még egy találós kérdés, magamnak címezve. Ha feldobod, rózsaszínű, és nem látod leesni: mi az?
A talpad, lelkem!

 

 

Arra ébredek, hogy Belloq néz. Vele együtt bámul a Nap, s a libanoni cédrus egyik ága az ablakból.
Nézem a meghitt arcot. A szűkrésű, sötét szemet, a széles járomcsontot, a merész orrot, a lankadatlanul tülekedő borostákat.
S amint nézem, lassan elhatalmasodik rajtam valami iszonyú, ijesztő vágy. Megrémülök, amikor ráismerek. Ez a pasas még vonzóbb, még izgatóbb, mint azelőtt. Vonz hozzá a tudat, hogy egy másik nő is akarja. Vadabbul, hevesebben tudnám ölelni, mint valaha. Karomba fojtanám.
Ekkor blokkol lényem leglényege: a konokság. Már tudom: nem kell, bármilyen vonzó is. Ez az érzés dühödtebb az előzőnél. Győztesen kerül ki az összecsapásból.
Belloq mit sem sejt mindebből. Amit tud és titkol, az is elég lehetne neki, mellesleg.
Egy pillantást vet árulkodó mellbimbómra, és menten hozzám simul, mintha csak jelre várt volna.
Kifordulok alóla. Utánam nyúl.
– Amputáltassam? – kérdezi, magához húzva a kezemet.
– Tied vonok – vállat.
– Éppenséggel megvárhatom, amíg elsorvad.
Ezúttal viszolyogtat a máskor oly meghitt hálószobai társalgás. Lemenekülök a süllyedő hitvesi ágyról. A pasas utánam szól, s bokám megbicsaklik fekete hangjától.
– Estére kiásom a vizesárkot.
Hülyén nézek rá. Elvigyorodik, öröm nélkül. Mutatja, hová képzeli az árkot: tenyéréllel megfelezi a hencsert.
Bólintok.
– Vonj köré szögesdrótot, és alaposan aknázd alá.
Megszólal a telefon. Belemorgom nevemet a kagylóba. Patrick Wyne parancsnok az akciócsoport fényes csillagát, Belloqot keresi. Megkapja. Viheti.
Beszólok a hálószobába.
– Vedd fel.
Aljas ötletem támad. Az üzenetrögzítőhöz lépek, és felvételre kapcsolom a magnót.
Ezután behúzom magam mögött a fürdőszobaajtót. Irtózattal bámulok a zuhanyrózsára. Se hideg, se meleg vízre nem vágyom. Ezt teszi az emberrel a letargia. Előbb-utóbb elkoszolódom, hajam összetapad. Nagy kínnal ráveszem magam a fogmosásra.
Amikor kijövök, a pasas még mindig beszél a hálószobában. Szavát sem értem, lehalkítja a hangját. Immár jóval kevésbé szégyenkezem aljasságom miatt.
Fáraó Átka a szokásos reggeli műsorral fogad. Magasra dobált hátsóval, félig felborzolt, felszegezett farokkal a hűtőszekrény felé terelget. Tarzan búsan hever az előszoba közepén minden kutyák dilije szerint csakis láb alatt érzi jól magát. A cicus megkapja a negyed nyulat.
Kávéfőzés közben ráutálkozom az ablak előtti plakátra.
Besurranok a nappaliba. A beszélgetésnek vége. Kilopom a kazettát a telefonvonalra kötött magnóból, belökök helyette egy üreset.
Várom, elfog-e a szégyen. El is fog, meg nem is.
Fogócskázik velem. Végül is ő győz, leteper. Le tudnám köpni magam. Ha volnának vállapjaim, bizisten letépdesném valamennyit.
Leülök a konyhában. Jön Belloq, csupa igyekezet. Reggelit akar készíteni. Elhárítom.
Lemerülök az asztal alá, találok fél pár cipőt. Felhúzom.
– Ha nem túlzottan sietsz, elviszlek – mondja a pasas.
– Ne vigyél el. Én vagyok itthon – csúszik ki a számon.
Belloq úgy néz rám, mint a keltetőben dédelgetett tojásra, amelyből váratlanul sárkánygyík bújik elő.
– Velem van bajod?
Kinézek a terítő alól, ám közben tovább tapogatok a cipőm párja után. Amikor meglelem, oda sem nézve belelépek.
– Hagyj békén egy kicsit. Éppen zuhan a bioritmusom. Most tart a gödör felé.
– Délben találkozunk az orvosnál. Az oltás miatt.
– Miféle oltás? Kitört a lepra? Kolera tizedeli a populációt?
– Jó ég, ne fárassz éhgyomorra! A trópusi nyavalyák elleni oltásról beszélek. A többit én elintézem.
– Figyelj ide, Belloq. Mi közöm lehet bárminemű trópusi kórsághoz? Hazahurcoltál valami nyavalyát?
– Végkimerülést kapok tőled – nyögi. – Három nap múlva indulunk Morosba. Jó volna, ha még ma elkezdenéd a csomagolást.
Esküdni mernék, hogy most hallom először.
Felkapok egy narancsot. Belevájom körmeimet a héjába. Rekordot javítok. Tíz másodperc alatt lemeztelenítem a gyümölcsöt.
Közben már indulok is. Futtomban két harapással eltüntetem a narancsot. Naná, hogy savanyú.
Lerohanok a lépcsőn. Belépek a szeméttárolóba. Bedobom a héjat a legközelebbi konténerbe. A metróhoz loholok.
A mozgólépcsőn ráocsúdok, hogy még mindig szorongatom a kulcsaimat. Kinyitom az öklömet.
És rámeredek a narancshéjra.
Sarkon fordulok.
Az emberárral szemben visszarohanok. Berontok a házba, beletúrok a konténerbe. Érzem a kulcscsomót. A nyavalyás egyre lejjebb mászik a változatosságában még öklendetesebb szemétben. Mire utolérem, hasig ér körülöttem a hulladék.
Megint futásnak eredek. Ma már hülyét csináltam magamból a metróban, tehát elcsípek egy taxit.
Bemondom Victor Hern címét.
– Hátradőlök, rágyújtok. Megtapogatom zsebemben a kazettát. Ez jó: már nemcsak fájok, hozzá iszonyúan szégyenkezem is. Kész elmebaj. Megkönnyezem. Homályba bújnak az utcák.
Álangol stílusú épületek közé érkezünk. Keskeny családi házak szoronganak a macskaköves utcában. Apró előkertjeik, kurta lépcsőfeljáróik előtt kovácsoltvas kerítések guggolnak, tán hasig érnek.
Kifizetem a taxit, megállok a vörös téglás házzal szemközt, elolvasom a falra függesztett táblát:

 

AMBROSEHERN
Természetes gyógymódok testre és lélekre, tanácsadás
Rendelési idő: hétköznap 15-19 óráig

 

Tehát egy vajákossal hozott össze a goromba sors. Bár ez még mindig jóval vonzóbb szakma, mint a bérgyilkolás, amelyet a fivér űz.
Bemegyek a nyitott kiskapun, felsétálok a lépcsőkön. Kovácsoltvas ajtóba ütközöm. A kopogtató enyhén bizarr: jókora aligátorfej, fogai között tűsarkú cipős női láb. Ez utóbbit megragadva bezörgetek.
Sokáig váratnak. Mögöttem lélek sem jár a halottnak rémlő utcán. A szomszéd kertben macska áll a rózsabokor tövében, egeret tart a szájában, nem mozdul. Lehet, hogy az is kopogtató.
Végre megmoccan a parányi kukucskálóablakra akasztott függöny. Valaki megtekint. Feltárul az ajtó.
Frottír fürdőköpenyes, meztelen lábszárú, indián mokaszint viselő negyvenes férfi lép a küszöbre. Arca négyszögű. Sűrű, csapzott szemöldöke néhol őszbe fordul, orra lapályos, szája keskeny. Megereszkedett arcbőre borostás, régebben ápolt. A vajákos ember alighanem az ágyból kecmergett elő.
– Délután rendelek – közli szűkre szabott mosollyal. Végigmér, bő vászoningemtől még bővebb nadrágomig. Le a cipőmig. Alant elidőzik a pillantása.
Nem csoda. Egyik lábamon tarka bőrszíjakból fonott topánt, a másikon masnis pirosat tartok. Hát ez szép, a fenébe!
Tekintélyem visszaállítása érdekében meglengetem az igazolványomat, bár kétlem, hogy ez segít.
– Az öccséről szeretnék beszélgetni.
– Már beszélgettem róla Pershit hadnaggyal – feleli kimérten.
– Az ember sosem beszélgethet eleget a szeretteiről. Bemehetek?
Elhúzza a száját, de félreáll az ajtóból. Oldalazva megyünk végig a szűk folyosón. Szalonfélébe lépünk. Különböző, rég letűnt korok bútorai terpeszkednek a helyiségben. A falon sötét faburkolat, az ablakon rőtvörös brokátfüggöny. Szőnyeg szőnyeg hátán hasal a parkettán. A szalon az ősz alapszíneit vonultatja fel. Mintha október végi erdőbe csöppentem volna, alkonyattájt, midőn rézsűt tűz a Nap, s a föld párákat leheli.
Az ablak előtt szfinxdomborművekkel ékesített, hatalmas íróasztal áll. Lapján a világtörténet legnagyobb szemétdombja látható. Az egyik gigantikus szekrényen celofánnal bevont kalitka díszlik. Passzív feketerigó szobrozik a rúdon.
– Mi van azzal a madárral? Nem túl bágyadt? – kérdezem.
– Halott – sóhajt Hern.
– Aha. De minek a celofán?
– Amikor elhunyt, felvágtam a hasát, kiemeltem belőle a romlandót, és vattával pótoltam. Valahogy mégis vonzotta a legyeket, plusz a macskát. Ezért foglaltam celofánba.
Hümmögök. Felfedezem a macskát, amely semmiben sem különbözik egy szőrmegallértól. Lapos arcú, tömpe orrú, krémszínű szőrcsomó. Csészealjnyi sárga szeme reflektorként villan rám.
A perzsa dög elhagyja párnázott fotelját. Kényesen átriszál a szobán, majd felugrik a túlcsordult papírkosár peremére, és persze hanyatt vágódik vele. A szemét szétárad a többrétegű szőnyegen. A macska felélénkül, focizni kezd a papírgalacsinokkal.
– Ejnye, Lady Chatterley – korholja a gyógyász, ám ezzel elintézettnek tekinti az ügyet: Visszatér a rigójához. – A kertben találtam szegény kismadarat, betegen. Behoztam, gyógykezeltem. Karajjal tápláltam. Ha látta volna, hogy az a madárka mily mohón falta a húst! Elhatároztam, hogy felépülése után visszaadom a szabadságát. Egy napon azonban szótlanul lefordult a rúdról. Vége volt.
– Talán jobb is – vélem. – Ha az utcára kerül, előbb-utóbb kénytelen lett volna elejteni magának a sertéseket.
Hern beül az íróasztal mögé. Félrehajtott fejjel néz rám.
– Nos? Mit óhajt tudni az öcsémről? Nem hinném, hogy segíthetnék. Legutóbbi letartóztatása óta nem láttam. Sejtelmem sincs, hová ment és mit művelt, miután kiengedték a börtönből.
– Ide nem jött? Hiszen itt lakott.
– Ide nem jöhetett. Nem engedem, hogy lejárasson a pácienseim előtt.
– Victor nős.
– Volt. Az asszony elhagyta. Van annak vagy három éve. Ezt Pershit hadnagynak is elmondtam.
– Nagyon valószínű, hogy Victor megsérült legutóbbi munkálkodása közben. Nyilván bujkál valahol, orvosra, ellátásra szorul. Kihez fordulhatott volna segítségért, ha nem a testvéréhez?
– Hozzám semmiképpen sem fordulhatott. A baráti köréhez pedig sosem volt szerencsém.
Lady Chatterley letesz elém egy papírgalacsint. Elhajítom. Utánafut.
Ambrose Hern összevont szemöldökkel méreget. Hirtelen elmosolyodik. Csenget a pénztárgép a fejemben. Mosolya legalább egy húszast ér.
– Magával valami nincs rendjén, ugye tudja? – kérdezi álmosítóra vett hangon.
– A felemás cipőből gondolja? Sebtében jöttem el otthonról.
– Ó, nagyszerű. Van otthona. Kivel osztozik rajta?
– Egy jámbor kutyával, egy vérmacskával, egy serdülő leánygyermekkel és egy mogorva pasassal.
– Magát rágja valami. Tegye a kezét a tenyerembe.
Hipnotizáltan engedelmeskedem.
– Ó! Szép kéz. Hosszú, keskeny ujjak. Rövid körmök. Nem rágja őket, ez derék. Remeg a keze! Látja ezt a finom tremort? Mondtam én, hogy baj van. Most nézzen a szemembe!
Megteszem. Halványkék szempárt látok, sötétkék szegéllyel. Tudom, hogy bűbájoskodnak velem! És mégis.
– Gondoljon arra, ami a legjobban fáj. Megvan! Mintha homokot szórtak volna a szemébe! Megmondom, mi a baj.
– Ön délután rendel – nyöszörgőm halkan.
Meg sem hallja. Tekintete áthatol rajtam, átkutatja zugaimat.
– Baj van a szexuális életével – közli. – Igaz?
– Semmi gond vele – felelem. Nem hazudok. Lehetne baj azzal, ami nincs?!
Jóságos mosollyal megpaskolja a kézfejemet. A pénztárgép újra csilingel a fejemben.
Hern továbbra is mélyen a szemembe néz. Vonásai felderülnek. Képes vagyok megfeledkezni szőrös lábáról, borotválatlan képéről, a szétnyíló flottírköntösből elővillanó ernyedt izmú, lefelé forduló bimbójú mellkas látványáról.
– Várjon, segítek magán – sugárzik rám optimistán. Kimászik az asztal mögül, és elhagyja a rőt szalont.
Hát ez az. Ügyvéd, vajákos, egykutya. Rózsaszínű felhő veszi körül őket, árad belőlük a derűlátás. Végtére is, ez a szakmájuk. El kell hitetniük klienseikkel, hogy az élet szép, és ha fene fenét zabál, akkor a legszebb.
Lady Chatterley nyújtózkodik, bődületeset ásít, felpúpozza a hátát, majd a szájába kap egy papírgombócot, és odahozza nekem. Játszadozunk. A sokadik fordulónál Lady Chatterley figyelmét elvonja rólam a függönyön őrjöngő légy. Nekifutásból felszalad a karnisig.
Széthajtogatom a kezemben feledett papírgombócot. Kiegyensúlyozott írást látok. Egymás alá írt szavakat.
Gyógyszernevek. Lázcsillapító, antibiotikum. Kenőcs, égési sebek kezelésére. Végül egy cím. Agyamba vésem a látottakat.
Összesodrom a cetlit, és elhajítom. Lady Chatterley rá se ránt. Elejtette a legyet, csámcsogva zabálja.
Hern visszajön. Időközben megfésülködött, köntöse alá atlétát húzott. Megáll mellettem. Válla az enyémhez simul. Kezembe ad egy cédulát.
– Olvassa fel – mondja végtelen gyöngédséggel.
– „Nagyon szexis vagyok, vonzódnak hozzám a férfiak. Könnyedén, szabadon ölelem őket, testemet elengedem, lelkemben nyugalom.”
– Na kérem, ez az. Ezt a szentírást tegye el. Ha eljő az alkalom, ugye érti, mire gondolok, mormolja halkan a szöveget. Néhány sikeres együttlét után nem lesz rá szüksége. És rám sem. Az ön gondjai megoldódnak.
– Tenyérjóslással nem foglalkozik? – kérdezem.
Iróniám lepereg róla. Átöleli a vállamat. Csípője az enyémhez súrlódik. Hangja parázslik.
– Nem kell félreérteni, ez is a kúra része. Érzi, mennyire vonzza a férfiakat? Csak egyetlen dologra ügyeljen: többé ne görcsöljön be. Ha bevágja a kis szentírást, és alkalomadtán elmormolja, minden rendbe jön. Még egy jő tanács: fogjon egy darab madzagot, kössön rá nagyobbacska csomókat. Ezáltal afféle olvasóhoz jut: a csomók morzsolgatása közben eszébe jut a szöveg, a cédulára nem is lesz szüksége. Sok sikert. Egyelőre egy ötvenest kérek. Ha gondolja, három hét múlva jöjjön vissza kontrollra.
– Nagyanyám azt tanácsolta, hogy vágjak egy tincset a hajamból, és főzzem bele a szeretett férfinak szánt fasírtba –, mondom, ámbár alig is emlékszem a nagyanyámra. Kicsit már röhögnöm kell, noha mindössze csak az a vicc az egészben, hogy igaz. És velem történik.
– Jobbat mondok. Ha gond van a szeretett illetővel, praktikusabb egy kis saját hónaljnedvet felfogni egy tiszta vászonkendőben, és beáztatni azt az italába. Egészítse ki a kúrát ezzel a pótlással. Járt mostanában orvosi kezelésen?
– Néhányszor. Amnézia, agyrázkódás miatt. Az amnézia megszűnt, ám az agyrázkódás következtében sokáig szédültem, émelyegtem. Azt gondoltam, terhes vagyok. – Az eszem megtorpan! Mit gyónok én itt?! – Amikor kiderült, hogy nem terhesség, nagy csalódás ért.
– Gyermeket szeretne? Helyes kisbabát? Fiúcskát?
– Ezidáig nem jött össze.
– Nos. Amennyiben nem az apajelölt hibáztatható ezért, akkor önt részesítem a megfelelő gyógymódban.
Töröm a fejem. Nem, nem láttam a tábláján efféle feliratot: „Természetes megtermékenyítés”. Akkor most mi jön?
– Kimegy a temetőbe. Kilenc sírról kilenc különféle virágot szed. Hazaviszi, megfőzi, beleönti a fürdővízébe. Ezt a terápiát mindenféle szervi baj esetén alkalmazhatja. Ha növénygyűjtés közben netán találna egy darabka csontot valamelyik sír környékén, nehogy otthagyja! Vigye haza a csontocskát, törje porrá vagy darálja meg a robotgéppel. Ha ebből a porból bevesz olykor egy-egy kávéskanálnyit, lelki eredetű problémái egy csapásra megszűnnek! Várjon csak! Ha ad még egy ötvenest, kap tőlem egy koponyát. Nem olcsó, de nem is plasztikból készült. Ez eredeti.
Adok neki egy ötvenest. Hát hogyne.
Elteszi a köntöse zsebébe. Térül-fordul, Hamletként jön vissza. Kezembe adja a koponyát.
– Semmi különöset nem kell vele tennie. Egyszerűen csak ebből igyon vizet, vagy amit szokott: ha ideges, ha szédül, na feje fáj, vagy ne adj isten, lebénul. És ha véletlenül talál valahol lópatkót, ott ne hagyja! Vigye haza, tartsa az ágyában, a lepedő alatt. Minél több patkót dug a lepedője alá, annál biztosabb a szerencséje!
Fizetek, távozom.
Ambrose Hern derűs mosollyal utánam integet a nőt zabáló aligátor mellől. Keresett egy százast. Én viszont ajándékot kaptam Lady Chatterleytől.
A koponyával a hónom alatt betérek az első áruházba, és veszek egy pár kék színű, lapos sarkú topánt. Az irodában felhúzom, felemás cipőimet elsüllyesztem a fiók mélyén. Ezután a magnóba dugom a kazettát.
A felvétel kifogástalannak ígérkezik. Patrick Wyne jól ismert, karcoló hangját hallom. Az akciócsoport parancsnoka pitymallatkor is friss, nevető kedvű.
– Jó reggelt, Casanova! – mondja. – Jut eszembe, a nagy szoknyatipró így írt magáról: „Hivatásos kéjenc vagyok”.
Mielőtt Belloq válaszolhatna, a szobába csörtet Laco.
Rajtakapottan kikapcsolom a magnót, és lázas elfoglaltságot szimulálok. Mivel semmi jobb nem jut eszembe, felkapom a telefon kagylót, és megkérek egy kollégát a számítógépteremben, hogy nézzen utána, van-e adatunk egy Stephen Regan nevű illetőről.
Ennyi erővel bemondhattam volna a sarki szatócs nevét is, vagy a virágüzlet tulajdonosnőjét. Stephen Regan bizonyára talpig tisztességes adófizető polgár, akinek sejtelme sincs a homlokra szánt agancsokról. Az is lehet, hogy az aranyszőke démon nem a felesége avagy barátnője.
Akár az anyja is lehet. Manapság döbbenetes eredményekre képesek a szakemberek. Hű, de dühös vagyok. De legalább Laco békén hagy. Fenét hagy békén. Széke fenekén gyufaszálat lobbant, rápipál a Caporalra, és rám emeli tekintetét.
– Neked ehhez a palihoz a számítógép memóriája kell? Mindenki ismeri azt a szenya alakot. Sötét, büdös, bunkó bandita, és nem hagyja megfogni magát. Tisztára, mint Al Capone. Jogászokat, zsarukat tart a zsebében. Bárhányszor lefülelik valamiért, öt perc múlva kislattyog a börtön kapuján. A felesége az egyetlen gyengéje. A tojó miatt a minap majdnem rajtavesztett. Megvert egy palit, mert az szemet vetett a tyúkra. Na, Regant lelakatolhatták végre ezt nem kenhette el, itt volt bizonyíték bőven: a megvert pali fejét csak egy szál artéria tartotta a nyakán. Ám Regant ebből is kimosdatták az ügyvédei. A szenya megúszta felfüggesztettel. De most aztán akkor is rács mögé kerül, ha leüt egy szúnyogot. Nem mintha elnyerné az őt megillető, méltó büntetést, ha mondjuk egy pofon miatt sittre vágnák, de mégiscsak beleízlelne a börtönlevegőbe, és még az is lehet, hogy a pár hónapos nyaralás közben rákapna a fiúkra. Aki valaha is üldözte, elkapta, azután látta dicső pofával kimasírozni a börtönből, mind azért imádkozik éjjelente: csak egy icipici pofont, csak egy füleskét húzzon le valakinek, és máris be lehet váltani a felfüggesztettjét. Nem nagy dicsőség, de hát Al Caponét sem sikerült kérdőre vonni a gazságaiért. Kénytelenek voltak adócsalás ürügyén elpihentetni kicsit a rács mögött.
Nézem Lacot. A cowboy egyszerűen gyönyörű. Eszembe jut, hogy nemrég majdnem megölték. Odalépek hozzá, és szenvedélyesen homlokon csókolom.
Ettől teljesen megrémül, hiszen hosszú esztendők fáradságos drilljével nem ehhez szoktattam. Azt hiszi, megvesztem. Elmenekül. Ürügyül azt hozza fel, hogy elfogyott a kávé.
Bezárom mögötte az ajtót.
Megint Patrick Wyne-t hallgatom a kazettáról. Casanováról csacsog.
– Egén? – kérdezi Belloq savanyúan. – Azt hiszem, felmondom a munkaviszonyomat. Mondtam már: nem nekem való a feladat.
– Ugyan, Daniel. Már nyakig benne vagyunk. Ma még menj el a találkára. Othello megtudta, hogy Desdemona körül legyeskedsz. Ma este biztosan kitekerteti a nyakadat.
– Eszement lehettem, amikor hagytam magam rábeszélni.
– Bár ezerszer átrágtuk, elmondom még egyszer: nincs más megoldás. Delgado önként vállalta volna, de mit lehet tenni, ha a nőnek te kellettél?! Ha egyszer ilyen pocsék az ízlése?!
– Az én ízlésem viszont remek. Irtózom magamtól, midőn pojácát játszom. Olyan üres az a nő, akár egy pár levetett csizma. Tegnap este majdnem megfulladtam az elfojtott ásításoktól, miközben vigyorogtam, mint a frissen festett hintaló.
– Ma este kicsit megölelgethetnéd. Közben gondolj Othellora.
– Tegnap sem Othello járt a fejemben. Mondd meg őszintén: te megtennéd?
Wyne felnevet.
– Nagy gondban lettem volna, ha netán rám bukik a nő.
– Amikor rájöttünk, ki ez a madár, remekül csengett Delgado ötlete: majd ő elvarázsolja, és csőbe húzza Othellot. Mégis én viszem el a bálhét.
– A fenébe is, ki gondolta volna, hogy Desdemona nem Steve bohóckodásait, hanem a te hamisítatlan mogorvaságodat fogja karmolni?!
– Miközben Othello nőjét szédítem, az enyém totál flúgos. Félek, hogy inkább őrá kéne zúdítanom minden férfiúi csábomat. Nálatok minden oké? Joy ép ésszel vészelte át a távollétedet?
– Nem panaszkodhatok. Tarts ki, csak ma estéről van szó. Utána lomtalaníthatod nőd lelkét. Ám egyre ügyelj, Daniel, és ez baráti tanács: soha ne avasd be Denisát a mi kis játékunkba! Ugye emlékszel, milyen zabos voltál, amikor ő játszott hasonlót, hasonló céllal!? Na, tarts ki. Be kell látnod, Desdemona szép nő.
Csörög a telefon. Nem veszem fel a kagylót. Mi újat mondhatnának nekem Reganről?
– A szépség, ha üres, csak annyi, mint egy kép a falon. Különben is, képzeld el: leszeded róla a selyemruhát, a fél mázsa smukkot, a húsz centis vakolatot. Mi marad belőle? Valószínűleg csak egy zörgő csontváz.
– Nem vagy te frigid? – kérdezi Wyne kis töprengés után.
Belloq felnevet.
– Talán feltűnt, milyen monogám vagyok. Ahogy most áll a szénám, attól tartok, rövidesen mínuszban lesz a gámom. Sztorim a következő: hazajöttem, hölgyem olvasott. Ki kellett csavarnom a kezéből a könyvet, hogy szemet szúrjon neki jelenlétem. Azóta felváltva fájlalja fejét és bokáját, már ha egyáltalán itthon van. Ráadásul született egy macskánk, akit a kutyánk szoptat. Fáraó Átka csakis az ágyunkban óhajt aludni. Ha kivágjuk, kiló hússzal rohangászik az ajtón. A szexnek lőttek. Hátha traumát okoznánk a fejlődő korban lévő állatkának!? Sose hagyna nyugodni a lelkiismeret, ha kiderülne, hogy a macska miattam lett impotens.
– A fentiek után vedd fontolóra, nem kellene-e beadnod a derekadat Desdemonának.
– Tudod, mit szeretnék beadni neki? Egy maréknyit abból a drazséból, amiről a doki garantálja, hogy erősen szedál. A légyottokra készülődve megkértem Denisát, kösse meg a nyakkendőmet. Ő pedig a maga extravagáns módján masnit kötött belőle. Mit tesz Isten, Desdemonának nem volt elég decens a viselet, az egész vacsoraprogram arról szólt, hogy miért is nem kötheti meg rendesen azt az átkozott nyakkendőt?!
– Ne csüggedj, Othello tud rólad. Bízvást számíthatsz rá, hogy megpróbál kasztrálni, megnyúzni, mint az elődödet. És elkapjuk végre.
– Követett egy Citroen, amikor hazavittem a madarat.
– Különös – mondja Wyne. Othello jóval utánatok ért az étterembe. Legalább húsz percig vallatta a pincéreket. Nem hinném, hogy az övéi ültek volna a Citroenben. Légy nyugodt. Ma este rajtatok leszünk. Nem eshet bajod. Gondolj Othellora.
Belloq dünnyög valamit, arra célozva, hogy más természetű gondolatok foglalkoztatják, már-már betegesen.
A beszélgetés véget ér. De csak akkor kezdek gondolkozni. Mindig azt hittem, hogy két ilyen kőkemény pasas, mint ezek, sosem lelkiznek. Ha olykor adódik is némi nyavalyognivalójuk, megtartják maguknak. No lám.
Zsebre vágom a kazettát. Komolyan szégyellem magam. Mintha kilestem volna valamit, ami nem rám tartozik. Nemrég Belloq hetekig került, mert felszedtem egy palit, jobb ötletem nem lévén arra, hogyan buktathatnám le. A légyott kellemetlen fordulatot vett. Belloq betoppant, kiszabadított, aztán otthagyott, sokáig mindketten azt hittük: örökre.
És most tessék.
Előveszem Ambrose Hern csodatévő céduláját. Átfutom a szentírást. Összegyűröm a papírt. Nem dobom el mégsem. Kisimítom, visszadugom a zsebembe.
Előrángatom a fiókból a várostérképet. Kiterítem az asztalon, és bánatosan fölé hajolok.
Valaki megpróbál benyitni. A zár nem enged. Az illető belerúg kettőt az ajtóba.
Micsoda alakok vannak! És szabadlábon!
– Hülye vagy? Lebontod a házat? – firtatom.
– Mi a francot csinálsz? – érdeklődik Laco túlról. – Gumit fűzöl a bugyidba?
– Dehogy. Felvarrom a mellemet.
Feltápászkodom a székről, beeresztem a cowboyt. Futtában tájékoztatom.
– A Rézsű utcát keresem.
Laco az asztalig kísér, ráhajol a kusza vonalak légiójára, s menten rábök egy pontra a térkép alján.
– Tessék. Rézsű utca.
– Kösz. Mész valahová ma délelőtt?
– Nem. Egy aktával lesz dolgom.
– Eszerint kölcsönadod a kocsidat. Az enyémet most üvegezik, remélhetőleg. Délre vissza kell érnem a Rézsűről.
– Mi van ott?
– Honnan tudjam?
– Ja!?
Laco az ölembe hajítja a kocsikulcsokat. Caporalt harap a fogai közé. Nadrágom fenekén csihol tüzet. Rám néz, tekintete ábrándozó.
– Két boldog hét vár rám.
– Mert elutazom? – kérdezem.
Alig látom az arcát a füst mögött. Bólint.
– Azért.
Tettrekészen az ajtó felé indulok. Megcsörren a telefon. Laco felkapja a kagylót, de nem szól bele. Úgy tartja, mint a gőzölős vasalót. Utánam rikkant.
– Mellesleg, komolyan: nem kéne veled mennem? Végtére is a párod vagyok, vagy mi.
Nem hallok, nem felelek. Meglógok.

 

 

Az új cipő töri a sarkamat. Ehhez egyáltalán nem szükséges járnom benne, ülő helyzetben is meg tud ajándékozni a gyötrelemmel. Egy piros lámpánál vesztegelve odanézek. Gyönge bőröm máris felhasadt, folyik a vérem. Mindennek tetejébe a topán liláskékre festette a sarkamat a seb körül.
Azt hiszem, feltaláltam a tetoválócipőt.
Ha jól meggondolom, boldog ember vagyok. Amikor áthajtok a hídon, könnyed mozdulattal a folyóba hajítom a kazettát.
Lady Chatterley papírgombóca jut eszembe. Nem biztos, hogy a gyógyszerekre Victor Hernnek volt szüksége, s akkor a Rézsű utcai cím sem az övé. Mindazonáltal utánanézek. Ha a bérgyilkos mégis ott gyengélkedik, bőven ráérek valami fegyveres pasast segítségül hívni.
Csalhatatlanul tudom, hogy minden önámítás ellenére megint szálegyedül fogok belecsapni az akcióba, jóllehet holtbiztosra vehetem: utána Laco és Belloq megpróbálja kitekerni a nyakamat.
Mindezt nyugodtan átgondolhatom, mert sorompó állja utamat. Vonat sehol. Leeresztem az ablakokat. Bekapcsolom a magnót. Lacora vall: női lihegés csap elő a hangszórókból. A mellettem várakozó kocsi vezetője átvigyorog rám. Szája szélét nyaldossa, majd trágár mozdulattal a nadrágjába markol.
Vállat vonok, megfordítom a kazettát. A műsor alig változik. A fickó nem bírja tovább. Kihajol az ablakon és benyögi: – Elvált vagyok.
Annál rosszabb. Kimustrált pasasokkal nem foglalkozom.
Elnémítom a magnőt, bekapcsolom a rádiót, A műsorvezető különféle bolygók együtt és szembenállásáról értekezik.
Mondandójára csak akkor figyelek fel, amikor óva int, nehogy ezen a napon bármibe is belekezdjünk, mert minden balul sülhet el. Ne fogjunk kést a kezünkbe! Ha még kedves nekünk az ujjunk, bármelyik, akkor inkább harapjuk a kenyeret, a vereshagymát. Anyósunkkal tisztelettudóan bánjunk, gyermekeinket ne bántalmazzuk, számukra is nehéz ez a nap. Legjobb, ha íziben visszafekszünk az ágyunkba. Ha mégis fenn maradunk, vágjunk zsebre egy fej fokhagymát, az majd megvéd minden bajtól.
Végre elpöfög a szerelvény, az égre mászik a sorompókar. Gázt adok.
Az isten háta mögött járok. A város elfolydogált a szántóföld széléig, bele-belekapott a rétekbe, erdőkbe, akár a tűznyelv. Házak emelkedtek, lepusztultak, összedőltek. Mintha elemi csapás söpört volna át a tájon. Szétmállott kerítések, erdőnyi gaz, fedetlen hátú utak maradtak utána.
Bedöcögök a Rézsű utcába. Elhajtok a 14-es szám előtt. Az út kukoricaföldbe torkollik. Otthagyom a kocsit.
Visszasétálok. Lábdobogás hallatszik mögöttem. Megmarkolom zsebemben a stukkert.
Kóbor sertés kocog el mellettem.
Egy kerítés mögött nyurga fickó kísérletezget. Fürdőnadrágra vetkezve azon fáradozik, hogy a földre terítse hőszigetelő szivacsát. A matracguriga azonban mindannyiszor visszacsavarodik, mielőtt még ráfekhetne. A problémamegoldás módja nem intellektuális, hanem erőn alapuló: a fickó szélsebesen lehajol, letekeri a szivacsot, és végigvágódik rajta. Ám mire földet fog, a matrac réges-rég visszaöltötte guriga formáját. Sebaj, a tag napozni akar, elszántsága végtelen türelemmel párosul úgy nézem, rövidesen lesz hozzá agyrázkódása, gerincbántalma is.
Amikor észreveszi, hogy leplezetlenül csodálom, tétova mozdulatot tesz.
– Segítene?
Belépek a kapun, megfogom a matrac végét. A fickó háttal a szivacs túlsó szélére áll, és hanyatt vágja magát.
Sikerül. Köszöni szépen.
Addig fog itt feküdni a napon, míg sercegni nem kezd.
Megyek tovább. Megtorpanok a 14-es ház előtt. Elkorhadt deszkapalánk borul az utca felé. A kapu rég leszakadt. A házhoz vezető utat elnyelte a csalános. A nagyobbacska fészerre emlékeztető épület ledőlni készülő falát a neki támasztott létra és egy ócska fürdőkád tartja féken. Az ajtó lengedezik egyetlen sarokvasán.
Hallgatózom. Halkan reccsen a padló odabenn.
Besurranok az ajtón. Konyhafélébe érkezem. Két helyiség nyílik innen, az egyik előtt rózsamintás, mocskos függöny lóg. A szobaajtó tárva-nyitva.
Szemközt, ócska vaságyon, szürke pokróc alatt Victor Hern hever. Karján piszkos kötés, arcán többnapos szakáll. Szürke szeme megriad, amikor megpillant. Aligha a látványom borzasztja el. A kezemben tartott stukkert nézi.
– Hello, Victor. Hogy s mint?
Közben mellette termek, kirántom feje alól a párnát, fegyvert keresek. Koszos zoknit, vértől megfeketedett zsebkendőt találok. Letépem róla a takarót. Gyűrött kötés sárgállik a lábán.
Széket rántok magam alá. Az egyik székláb becsusszan a számtalan padlórés legnagyobbikába. Csaknem felbillenek. Sikeresen visszaszerzem egyensúlyomat, ám Hern nem hagyja magát elkápráztatni mutatványomtól. Kést bűvöl elő a lábára tekert géz alól, és megpróbálja belém állítani.
A penge belefúródik a korhadt falba, majd lekoppan a padlóra. Felkelek, berúgom az ágy végében álló szekrényke alá. Megállok Hern lábfejénél. A szürke szempár apró cafrangokra tépdes. A szőrös arcot elrútítja a düh.
– Lawrence West régi ismerősöm volt – mondom. – Rendkívül jól verekedett. Kimeríthető lehetett meggyilkolni. Nem is érte meg: az öngyújtó hozzám került. Nos, ahogy elnézem a körülményeit, Christian Mason Shonon adósa maradt a bérével. Gondolom, azért nem fizetett, mert Bogdanék élnek, fát ültetnek. Nem szokott ágyba vizelni? Piromániásokkal állítólag gyakorta előfordul.
Hernt köhögési roham veszi elő. Teljesen lepusztult a fickó, egyebekben hasonlít vajákos fivérére. Arca négyszögű, durván markáns.
– Hozott hordágyat, ápolókat? Fekvőbeteg vagyok – tudatja a krákogás végeztével.
– Rá tudom venni, hogy saját törött lábán táncoljon el a kocsihoz.
– Ne mondja!?
– Kezdje el összeszedni magát. Addig is, kérdezgetnék. Hogyan bukkant magára Shonon? Bizonyára szerepel a neve a bérgyilkosok titkos névjegyzékén. Ne is szóljon, azt is megmondom, miért éppen magára esett a választás. Azért, mert olcsó. Olcsó, mivel amatőr. Rendes gyújtogató az, aki fáklyaként lángolva menekül el a tett színhelyéről?!
– Na megállj, te loncsos ribanc!
– Az imént jártam a bátyjánál. Ambrose úriember. Választékosan beszél, profi módon csalja ki az emberek pénzét. Szinte hihetetlen, hogy ugyanaz a tyúk tojta e két különböző tojást.
Hern nem felel. Minden gyűlöletét belesűríti a tekintetébe. Viszonzom pillantását.
A következő pillanatban arra leszek figyelmes, hogy valaki tarkón csap. Rohan felém a padló. Elsötétül a nézőtér.
Tótágast áll a világ. Pokolbéli füst mardossa a tüdőmet. Igen, arra a megrendítő élményre eszmélek, hogy fuldoklom. Körülöttem lángokban áll az épület. Helyes, régen fel kellett volna gyújtani.
Fordítva függőleges helyzetem annak tudható be, hogy lábaimat összekötözték, a kötél végét pedig ráerősítették a mennyezetből lógó kampóra. Hajam a mocskos padlót súrolja. Lángok harapdálják az ajtót, kóstolgatják az ágyneműt, amelyben már nem fekszik Hern.
A piromániás stílszerűen járt el. Gyújtogatóból nem lesz tűzoltó.
Hasizmaim segítségével megpróbálok felhúzózkodni a bokámra tekert madzaghoz. Nem megy. Vergődő rekeszizmaim felemésztik tartalékenergiámat.
Talán jobb volna megfulladni, mint elevenen elégni. Meglendítem magam a kötélen. Elkapom az ágy végében álló szekrény lapját. A kaszni felborul. Megpillantom az alatta heverő kést.
Teljesen emlékszem a történtekre. Valaki volt még a házban Hernön kívül. Hát, ez rám vall.
Az is, hogy nem érem el a kést. Pedig éppen itt az ideje, hogy elvágjam a torkomat. Máris füstmérgezett vagyok, és perceken belül megsülök.
Komoran kúsznak felém a lángok, mind nagyobb darabot emésztenek fel a köztünk lévő távolságból.
A szivacsán napozó szomszéd vajon értesíti-e a tűzoltókat, vagy hagyja, hadd égjen le a viskó?
Odébb lököm a szekrényt. Beletaszítom a lángokba, hátha ezzel az áldozattal feltartóztathatom a közelgő kínhalált. A székért nyúlok, feldöntöm. Lábaival a kés felé piszkálok.
Sűrű füst hömpölyög a szobában. Kétségbeesetten folytatom a vergődést. Magamhoz húzom a kést. Megragadom.
Ha sikerülne felhúzódzkodnom, elmetélhetném a kötelet. Legfeljebb fejre esem. Nyakam szegem. Még mindig jobb, mint a tűzhalál.
Hasizmaim nem működnek. Visszahanyatlom. Nyakamba lógó ingemet betömöm a számba, arcomra nyomom, hiába. Fuldoklom. Bokám fájdalommal felel a vonaglásomra. Ám a fájdalom közel sem olyan heves, mint a halálfélelem.
Tüdőm mocskos szivacs egy óriás összezárt öklében. Köhögéses sírásroham kap el.
A lángok felélték a szekrényt. Karomhoz, hajamhoz közelítenek.
Behunyom a szemem. Kormos könnyek folynak a homlokomon.
Marokra fogom a kést. Megcélzom vele a szívemet.
Párezer évvel ezelőtt egy kínai bölcs pillangóval álmodott. Miután felébredt, többé nem tudta eldönteni, ő álmodta-e a pillangót, vagy az álmodja őt.
Mi ez?! Füst marja a szememet. De tudatom tisztább, mint mikor?
Felnézek. Szennyes könnyeken át Lacót pillantom meg. Úgy fest, mint egy csataindián: arcán fekete csíkok pompállanak.
– Tudsz futni? – kérdezi.
– Nem, de jódlizni sem tudok.
– Márpedig fürgén el kellene szaladnod előlem, mert áthat a gyanú, hogy rögvest kegyetlenül fenékbe rúglak.
– Leégett?
– Le. Két marék hamu lett belőle. Mellesleg az ablakon át láttam, már amikor még megvolt az ablak, meg amennyire a füsttől látni lehetett, hogy ott lógsz közömbösen, amikor ég a ház.
– Világszerte ismert az önuralmam. Különben köszönöm. Gondolom, te vágtál le a kötélről.
– Senki más nem vállalkozott. Könyékig amputáltam a karomat, amikor betörtem az ablakot. Kigyulladt a gatyám, de a legeslegrémesebb, hogy a Caporálom beleesett a tűzbe. És ez az egész téboly úgy kezdődött, hogy fél egykor taxiba vágtam magam, mert gyanítani kezdtem: soha többé nem látom viszont hőn szeretett kocsimat. Már messziről látszott a bodor füst. Mondtam is a taxisnak, hogy jó helyen járunk.
– Ez neked jó hely? A piromán meg ellógott. Képtelen voltál elfogni?!
– Most kezdj szaladni! Tíz méter előnyt kapsz.

 

 

A védőoltásról persze bőven elkésem, de végleg lekésni nem sikerül. A dokinak szeme sem rebben hanyagul rendbe tett kormos ruhám, és a hónom alá csapott koponya láttán. Szakbarbár a fickó, csak a kezében tartott oltópisztoly érdekli, a beletöltött vakcina, az abban hemzsegő elbágyasztott kórokozók, melyeknek az a hivatásuk, hogy a szervezetembe toppanva felgerjesszék immunrendszeremet. Mi ellen is?
Milyen nyavalyák divatosak Morosban? Lepra? Álomkór? Lépfene? Hát most mikrobiológus vagyok, vagy zsaru?
Az asszisztensnő válltól könyékig lefertőtleníti a karomat. Látom a szemében, hogy boldogan bedugna az autoklávba. A doki nekem szegezi az oltóstukkert, és tüzet nyit rám. Belloqra figyelek. Odaadóan.
A pasas meglehetős egyhangúsággal arról szövegel, amiről általában. Laco bólogatva hallgatja.
– Nem lett volna szabad egyedül odamenned. Ha Laco is veled lett volna, akkor játszva elkapjátok Hernt a haverjával együtt, és még szaxofonozhattok is közben.
Satöbbi.
A doki a bőröm alá juttatja az oltásnak mondott izzó parazsat, majd Belloqot leintve unottan közli velem:
– Belázasodhat. Enyhe fejfájásra is számíthat. Küzdelem kezdődik a szervezetében: az immunrendszere és az oltóanyag összecsap. Igyon teát, izzadjon, feküdjön. Viszlát.
Kisietünk a folyosóra. Belloq már Lacóval társalog. Férfiszokás: kisajátítják az ügyemet.
– Se közel, se távol nem volt egy teremtett lélek? – érdeklődik pasasom.
– De, néhány romházzal odébb egy ipse aludt a napon. Áthorkolta a tüzet, a mentést. Miután kihoztam Denisát, felráztam a tagot, és megkérdeztem, látott-e valamit. Látni nem látott, mondta, mert behunyt szemmel szokott aludni, viszont rémlik neki valami: mintha félálomban autózúgást halott volna. Igen, füstszagot is érzett. Na mármost. Ott lábadozott az ágyban Hern, aztán volt valaki más is a házban, aki azt a megtisztelő, szép feladatot vállalta magára, hogy fejbe somja a mi angyali Denisánkat. Den, láttál kocsit a környéken?
– Nem – morgom kedvetlenül.
– Telefont?
– Azt sem.
– Mert nem is volt – feleli Laco felettébb elégedetten. – Épeszű taxis önként nem megy arra, telefon híján nem is hívhattak taxit. Tehát: ki volt az, aki éppen akkor toppant oda kocsival, amikor kellett?! Nos?
Vállat vonok. Házkutatási parancsot kell szereznem. Nem lesz könnyű. Ámbár Ambrose Hern aligha olyan agyalágyult, hogy otthonába vigye öccsét. De hátha mégis, hiszen szegény öcsikéjének leégett a háza. A szemem láttára.
Míg azon töprengek, mitévő legyek, Belloq tudomásomra hozza saját határozatát.
– Az egész históriát szőröstül-bőröstül átadod Lacónak. Ő majd előkeríti a fickókat. Mi most hazamegyünk, és elkezdesz csomagolni Utána megteázol, aztán ágyba bújsz, mert lázad lesz. Mire felépülsz, indulunk nyaralni.
– Na, most erről a nyaralásról kellene valamivel bővebben beszélned – bólogatok szigorú arccal. Kár volt visszavennem a felemás cipőt, maradhattam volna a tetoválótopánban is; felsebzett, kékre festett sarkamnak oly mindegy, miféle lábbeli kérge dörzsöli. Fejem is fáj, tarkótájt. Nem az oltástól; tehát el kell kapnom azt a macskajárású illetőt, aki igen szakszerűen levett a lábamról Hern búvóhelyén.
Mindebből az következik, hogy mégse szerzek semmiféle engedélyt. És csomagolni holnap is ráérek.
Belloq a nyaralásról beszél. Nemigen figyelek rá. Gondolataim támadtak.
– Joy be akarja fektetni a pénzét. A morosi kormány felkínált megvételre egy tengerparti területet, az Éden földi mását. Szállodát, miegymást lehetne odaépíteni. Eltöltünk ott néhány napot, s közben Joy felmérheti, érdemese belevágnia az üzletbe.
Nem túlsággal érdekel Joy pénzfialtatási problémája. Le kell ráznom a pasasokat. Laco önként és caporalozva leválik rólunk, vele tehát nincs több gond.
Belloq hazafuvaroz, teát főz, ágyba tessékel, ám mert úgy néz rám, mint egy görögdinnyére, elkap a gyanakvás: arra gondol, hogy ő is leheverhetne az oltásával.
Ötlete csaknem kiveri fejemből a Hern családot, szigorúan gyógyászati alapon gondolok Ambrosera. Loppal előkapom a céduláját, és elmormolom a rigmust, miszerint eszelősen vonzó és laza vagyok, bátran ölelhetem kedvesemet.
Éppen elhiszem, midőn Fáraó Átka elhagyja a hűtőgép szellőzőrácsát, melyen azzal a nyilvánvaló szándékkal tespedezett ezidáig, hogy eltorlaszolja a kibe járó levegő útját, és ilyképpen jól leolvassza a frigót. A cicus elémtoppan, és méteres farkát felszegezve, éktelen hangon értésemre adja: kétségbeejtően éhes.
Megetetem. Belloq szeme forog, közben gyakorta rávillan az órára is. Aha. Siet a pasas.
Márpedig hevenyészett ölelésre nincs szükségem, lelkem teljesen romos. Hosszan kellene becézgetni ahhoz, hogy kiengedjen bennem a fájdalom.
Elhessentem Belloq karját a derekamról.
– Kimegyek a temetőbe – közlöm vele.
Fogom a teát, hogy belelöttyintsem a koponyába. Aki még nem próbált hasonlót, nem tudhatja, mekkora baromság Ambrose tanácsa. Mintha szitát töltögetnék. Sebaj, úgyis utálom a teát.
– Már akartam kérdezni – morogja Mogorva, s megrázza a lábát, hogy megszabaduljon a cipőjébe folyt létől közben Fáraó Átka, bár csak néhány csepp jutott a bundájára, sikítozós utálattal, helyből felszállva megugorja a tripla axelt –, hogy amennyiben nem a Hamletben készülsz fellépni, mégis, minek neked ez a koponya!?
– Inni fogok belőle – felelem, és kihívóan meredek a pasasra, vajon mer-e ellenkezni. Merne éppen, de e pillanatban nagyon kell vigyorognia. Kiveszi kezemből a gyógykelyhet.
– Íme – mondja –, látod ezt a két riglit halántéktájt? Csak lecsattintod egyiket a másik után. Ezáltal hozzájutsz a koponyatetőhöz. Abból ihatsz.
– Kösz.
Mégiscsak meg kell innom az átkozott löttyöt?!
– Van valami különös okod arra, hogy ezt használd bögre gyanánt? – firtatja. Rázkódik a válla. Hülyének néz!
– Orvosi javallat – felelem.
– Aha. Mi ellen?
– Lelki eredetű problémáim támadtak. Azok ellen.
Elszántan kihörpintem a teát a csonttálkából. Ismét kihívó pillantást vetek Belloqra. Közben vészesen liftezik a gyomrom. Tisztára meghülyültem. A pasas okolható érte, ki más!?
Ez nem is én vagyok. Mióta vajákolhatnak velem?!
Az a helyzet hiába is nem akarok végigszántani a problémán, hogy minden hasztalan, betege lettem a Gondolásban látottaknak. Ezredmilliméternyi pontósággal fogalmazva: elpárolgott az önbecsülésem.
Ezen gondolkoznom kell. Amint időm lesz rá.
– Tehát temetőbe megyünk. Miért? – kérdezi Belloq. Mi az, már nem siet?!
– Te nem jössz.
– Mi dolgod a temetőben? Visszaszolgáltatod a koponyát jogos tulajdonosának?
– Virágot szedek. Kilenc sírról kilenc különféle virágot. Egy kevésnyi csontot is. Lópatkót, számosat.
– Igen? – kérdezi. Felölti a megfontolt indián törzsfőnők tartást. Enyhén félrehajtja a fejét a fiktív tolldísz húzza le neki, nyilván. És masszívan hülyének néz.
– Agyi oxigénhiány, füstmérgezés – közli a diagnózist.
Ha így folytatja, még majd ajánl valami gyógymódot is. Teszem azt: kőszáli kecske szakállából vegyek egy tincset. Fonjam össze egy maréknyi oroszlánsörénnyel, holdtöltekor viseljem e koszorút, halkan hárfázgatva.
Martin érkezik, olyképpen, mint egy kommandós: berúgja az ajtót. Torkomra forrnak a szitokszók, amikor megpillantom öltözékét. Virágfüzért visel a nyakában, fűszoknyácskát a derekán. Viszont nem látok lakkot a körmein. Van remény.
Belloq szeme felakad.
– Szeretteim – hörgi, – mind megtébolyultatok?
Martin megcsörgeti szalmavirágból font ékességét.
– A srácoktól kaptam a nyaraláshoz. Azt mondták, arrafelé ez a módi.
– Nem Afrikába megyünk, nem is Tahitira – szögezi le Belloq. – Azon a helyen teremtett lélek nem lesz rajtunk kívül. Csak Patrickék és mi, valamint a tenger.
– Nem nyaralni megyünk? – érdeklődöm.
Daniel valósággal összerezzen.
– Miért?
– Ha Martin is jön, az majdnem olyan lesz, mintha kényszermunkára vinnének, mondjuk: követ törni.
– Hamulepett vagy, tesó – állapítja meg öcsém. – El akartak hamvasztani? Virágodban?
– Ha már szóba került, azt kérem tőletek, hogy halálom esetén ne a temetőben földeljetek el: tömegiszonyom van. Csendeskén ássatok el a kertben, a libanoni cédrus tövében.
– Meglesz – bólint Martin. – Ha már végrendelkezés van műsoron, hadd fűzzem hozzá a magam óhaját: az én hamvaimat szórjátok a szökőkútba. Cirkulálni akarok!
– És te? – nézek Belloqra. Tekintetem fátyolozott, akár egy sikeres, jól is kereső temetkezési vállalkozóé.
– Szeretnék melletted nyugodni – feleli.
Ella libben be a szétforgácsolt ajtón. Nyomban csatlakozik a társalgáshoz.
– Nekem meg nem kell közönséges koporsó. Bőgőtokban süllyesszetek a földbe. De állva!
– Hülyeségben bármikor lehet rátok számítani – dünnyögi Daniel. Megsimogatja a leányzó haját.
– Örülhettek – közli Martin. – Megszabadultatok a macskától. Fáraó Átka épp most rohant ki kilencvennel a lépcsőházba.
– Isten jó! – bólint Belloq, majd másodikként csatlakozik a hajszához, melyet Ella kezdeményez.
Míg ők a bestia nevét kiáltozva végigloholják a házat, zuhanyozni vonulok. Nyugalmam nem tart sokáig, csakhamar meghallom a letartóztatott cicus átkait. Apa és leánya izgatott tanakodását.
Végül, persze, hozzám fordulnak a problémájukkal.
– Van valami tipped, miként lehetne kivenni egy nagyobb olajfoltot? – üvölti Ella az ajtó túlfeléről.
– Ollóval, benzinnel, körfűrésszel. Ez az! Tuti siker: öntsétek le benzinnel a foltot, és gyújtsátok meg. Miből kell kivenni?
– Csak innen, a macskából – feleli az ajtó Belloq hangján.
Míg én tippekkel bombázom szeretteimet, ők nyilván megpróbálkoznak ezzel-azzal, ez kitetszik Fáraó Átka előadásából. A dög ellenáll, és nem ímmel-ámmal. De mire megy egy kommandós-dinasztia ellenében?!
Tiszta ruhát öltök. Csizmát húzok, hogy felsebzett sarkam kíméltessék. Ezenközben a macska halálos komolysággal azt játssza, hogy ő sercegő gyújtózsinór, majd gejzírkitörést szimulál.
– A kis hülye belemászott az egyik konténerbe – meséli Ella lihegve, fel-feljajdulva. – Pont ekkor eresztettek le egy adag szemetet a csúszdán. Egészen pontosan: valaki lezúdította az olajsütője fáradt olaját. Mind a két litert.
– Forrón?! – kérdezem. Fel kell készülnöm a kopasz macska látványára. Valamint arra az örömteli gondolatra, hogy a tengerparti nyaralás közben harántcsíkos macskaoverállt kötögethetek a fövényen. Esetleg pepitát.
– Langyosan – tudatja Ella.
Nem intéznek hozzám több szót, mert határozatot hoznak: megfürdetik a cicust. Fáraó Átkát persze nem kérdezik. Előrelátóan becsukják és kulcsra zárják a fürdőszobaajtót, mivel hallottak valamit a macskáfélék víziszonyáról. Bátorítják egymást, nyugtatgatják kliensüket. Ők lehetnek hősiesen bátrak, a macska nem nyugodt, ez tisztán hallatszik. Hangimitáló repertoárja tovább bővül: élethűen szirénázik, majd elhalón kerreg, mintha átvágták volna a torkát, azután erőre kapva gáztartályrobbanást utánoz.
Alighanem egy picit a víz alá nyomják a fejét, mert a szörnyecske elhallgat hirtelen csak némi bugyborékolás hallatszik, valamint a két hős izgatott vitája, miszerint hol kell megfogni egy ádáz bestiát ahhoz, hogy ne tudjon harapni és karmolni. Ha engem kérdeznének, játszi könnyedséggel meghatároznám ezt a pontot: sehol. Nem faggatnak, immár mindannyian az életükért harcolnak.
Ezzel elbíbelődnek egy darabig. Amikor Fáraó Átka éppen a támadó kobra hangját imitálja, lábujjhegyen kisurrannék az ajtón.
– Denisa! – üvölti Ella zihálva. – Szerinted mit csinál két galamb?
Megtorpanok. Mégsem hagyhatom válasz nélkül a leányzót. Elvégre fejlődő szervezettel állok szemben. Ella kilép a fürdőszobából, és több sebből vérezve, ámde diadalittasan elém perdül. Megismétli a nagyszabású találós kérdést.
– Kapirgálnak – felelem.
– Ugyan! Turbékolnak. És mit csinál egy galamb? Biztosan nem tudod, te szegény! Maszturbékol!
Daniel is megjelenik, karjában Fáraó Átka lóg csapzottan, számosszor meggyalázva, méltán életuntan. Nem sikerül meglógnom. A pasas csatlakozik hozzám.

 

 

Helyet foglalunk Ambrose Hern rendelőjének várószobájában. Nem szándékozom végigvárni a sort, csakcsupán kíváncsi vagyok, milyenné lesz a vajákos ember arca, midőn megpillant elevenen.
Akárhonnan nézem, senki más nem lehetett az autós egyed, csakis ő. Miután a macskaléptű illető leterített engem, és éppen azt latolgatta Hernnel, hogy a pincében hántoljanak el, netán a csalános tövében helyezzenek örök nyugalomra, betoppant Ambrose a hírrel: vigyázat, Victor nyomában járok.
Bizonyára örömmel látta, hogy már oda is értem, mi több, angyalian ártalmatlanná váltam. Victorék kecsesen rám gyújtották a házat, s elhajtattak Ambrose kocsiján.
Hová?!
Ez persze csak teória. Ambrosetól hiába is kérdezném, jól sejtem-e, hogy így esett. Beszélje el helyette a teste, mozdulatai, önkéntelen mimikája árulja el őt a tekintete.
Kigondolom a taktikát, de nem vitatom meg Belloqkal, mert a pasas figyelmesen szemléli Hern pacientúráját. Ősz asszony ül mellette, szeme karikásabb, mint egy pandáé. A nőnek meggyűlt a baja valami általunk láthatatlan légi objektummal. Időről időre ellegyez az arca előtt, ám olyan vontatott, tétova mozdulattal teszi ezt, mintha az a valami pokoli lassúsággal mozogna. Az asszony kísérője oda sem figyel a legyezgetésre, mivel teljes intenzitással belemélyed a várakozók nyavalyáinak hallgatásába. Mindenki szörnyen jajgat és heves együttérzéssel bólogat, midőn a soron lévő mesélő ecseteli a bajait. Ki-ki jócskán beteg. Az összes medicinát kimerítették, hasztalan. Hern jó híre vonzotta ide őket. Ambrose az utolsó reménysugaruk.
A legyezgetős asszony hozzátartozója belekezd beszámolójába: húga egy pókkal vacakol néhány hete, amely be akarja szőni a szemét, arcát. Csakhogy ez a pók láthatatlan. Na, ezért vannak itt. Az elmegyógyászok megbízhatatlanok. Marékszámra adnák a sok szintetikus tablettát. Vacak mind.
Ha engem kérdeznének, ki szintén annyit ért a gyógyászathoz, mint az összes jelenlévő, Hernt is beleértve, alighanem hosszasan fejtegetném, hogy életvitelünkkel lehet baj, viszonyunkkal önmagunkhoz, mely szinte már nem is viszony.
Inkább afféle tériszony.
Én csak tudom. Nincs egy napja, hogy összedőlt üde kis világom, megtudtam magamról, mekkora nímand lennék Daniel nélkül, holott szentül hittem: saját talpamon állok.
Ez a felismerés meglehetősen megrázó. Bárkivel megtörténhet. Az ember rájön, hogy valahol elszúrta az életét. Nem szeretik eléggé, netán ő nem szeret eléggé, bárkit és bármit: hitvest, munkatársat, hivatást, napkeltét, az életet olyképpen, miként az zajlik és a szervezet mindenféle baljós tünettel válaszol a megdöccent léleknek.
Ez a gondolatmenet tényleg hosszúnak ígérkezik. És Hern jól csinálja, bár alighanem mégiscsak cickafarkteát kellene kortyolgatnom mindennemű problémámra.
Az ajtó kitárul, kiperdül mögüle egy frissen gyógykezelt páciens, immáron életörömtől sugárzón. Ambrose ballag a nyomában, olyan képpel, aminőt Isten vághatott a hetedik napon, midőn elpihent alkotása fölött.
Ekkor meglát engem.
Kicsit megtorpan minden porcikája. Megnyúlik a nyaka, előredönti a fejét.
Nem kétséges, jól lát.
Hamar feltalálja magát, dicséretesen hamar.
Rám mosolyog, felém tárja mindkét karját.
– Kedvesem, miért nem tört rám?! Tudja, hogy magát soron kívül fogadom, hiszen semmi pénzért nem okoznék fennakadást a rendőrség áldásos tevékenységében! Van valami híre az én szegény, megtévedt fivéremről? Fáradjon be! Megbocsátanak egy percre, ugye?
Mindenki biztosítja róla, hogy abszolút megbocsátják, ha fogadja a rendőrséget. Bevonulok Daniellel.
Lady Chatterley az íróasztalon heverészik.
Hern megváltozott arccal megáll a becsukott ajtóban. Szikrákat szór a szeme.
– Hogy tehet velem ilyet?! Le akar járatni? A klienseim előtt? Meg akar fosztani a kenyeremtől?
– A működési engedélyétől megfoszthatom – vonom a vállam. – Már ha egyáltalán van ilyenféle papírja. Van?
Nem örül, hogy ezt firtatom, tehát újra elönti arcát a derű. Kitárt karral felém siet.
– Értem már. Elhozta az apajelöltet. Megnézem, máris megnézem, hogy megvan-e nála az alkalmasság. Ne féljenek, nem fog fájni, meg sem érintem magukat, nem vagyok én szadista és orvos! Nem turkálok bele a testükbe, nem vájkálok senki húgycsövében, jaj, mennyire fájdalmas is az! Itt ez a pálca. Mellesleg – és áthatóan rám néz – ehhez nem kell engedély. Akárki használhatja.
– Persze. De nem pénzért.
– Jaj, mennyire bogaras ma délután, kedvesem! Ne izéljen, helyezze magát nyugalomba, már úgy értem, lelkileg. Én majd mindent megmondok, elsimítok.
Elém tartja varázsvesszejét, mely műanyag nyélben kezdődik, hajlékony pálcában folytatódik, s apró golyóban ér véget. Elhúzza arcom, nyakam előtt. A pálca hajladozik, főként függőlegesen.
Hern sziszeg, fejét csóválja.
– Jajjaj. Nincsenek ízületi problémái?
– Semmi nekem a pas de deux, de trapézon is jó vagyok – dicsekszem. – Mosolyogva átúszom a jeges folyót, főleg nyáron.
– Alig hiszem. Nagyon súlyos állapotban vannak az ízületei. Csoda, hogy egyáltalán talpra tud állni reggelente.
– Ja, reggelenként magam is csodálkozom ezen. Ám délre mindig elmúlik.
– Azt tudja-e, hogy sugárzik a felsőruhája? Valami egészségtelen anyagból készülhetett. Dobja el, vegyen másikat. Ha akarja, azt is bemérem. Ó, ó! A szíve, kedvesem, a szíve is odavan! Kezeltetnie kéne magát, feltéve, hogy még nem késő. Mondja, nem iszik túl sokat, vagy ne adj isten, túl keveset? Itt a májtájékon is zűrök mutatkoznak. Na, de mondok valami jót: látja, hogy beindult az inga az intim zónában? Siessenek haza, kedvesem! Peteérése van!
– Nagyszerű – felelem. – Utána is ráérek befeküdni az intenzívre? Mindazonáltal, mielőtt még elrohannánk, hadd érdeklődjem újra Victor holléte felől.
Ambrose ravaszul elmosolyodik, és Belloqra fogja a pálcát. Félő, hogy rögvest kiderül: a dalia is totál kripli. Kéz a kézben mehetünk az elfekvőbe.
Hern ide-oda húzgálja vesszejét Daniel teste előtt, és elégedetten bólogat. Ám úgy köldökmagasságban felszisszen.
Belloq rémülten rábámul.
– Peteérésem van?! – nyögi.
– Hülye vagy – felelem a gyógyász helyett. – Az nálad anatómiailag kizárt. Mindazonáltal gyorsan rohanjunk haza!
Kézen fogjuk egymást, és futásnak eredtünk. Hern elképedve bámul utánunk.
– Bekapcsolom a szirénát, forgófényt, turbómeghajtást – mondja Belloq a kocsiban. – Két perc alatt otthon leszünk.
– Te hiszel ebben a marhaságban? – kérdezem.
– Nem, de már jó ideje ürügyeken töröm a fejem.
– Milyen ürügyeken?
– Valamilyen ürüggyel szívesen ágyba vinnélek.
Nem hülyéskedik, bekapcsolja a szirénát, és vad vágtában hajt át a városon. Szeretem a pasast.
De magamat nem szeretem mostanában, éppen tegnap óta tehát minden hiába.
– Akkor mi a fenéért látogattunk el a petefürkészhez? – kérdezi csüggedten, immár a lakásban.
– Hogy megtudjak valamit.
– Igazán? Mit tudtál meg azon kívül, hogy bármilyen egészségesnek érzed is magad, voltaképpen csodával határos, hogy még élsz, viszont peteérésed van?! Ha jól emlékszem, Victort illető kérdésedre egy árva szót sem válaszolt.
– Arra nem, de nem is kívántam tőle, hogy beárulja a testvérét.
– Akkor mi az, amit megtudtál? Na? Hogy szétesett a májad? Hogy öklömnyi lyuk tátong a szívedben? Hogy csúzod van?
– A petefürkész vitte el a házból Victort és a haverját – felelem egyszerűen.
Belloq rám mered.
– Na, te rajta is túlteszel!
Ezzel elvonul, és öltözni kezd. Szürke öltönyt ölt, Pierre Cardintől, akárcsak tegnap. Megsajdul a szívem.
Megint elkocsizik a Gondolásba, és asztalhoz ül Regan nőjével. Aztán vagy beleéli magát a szerepébe, vagy nem. Miért is ne rendülne meg az aranyszőke démon rajongásától?!
Hiszen én aztán nem kenegetem hájjal a hiúságát. Ó, tehát neki is van. Hiúsága. Ezt nem lett volna szabad szem elől tévesztenem.
Mindegy már. A pasas indul.
Ambrose Hern nem tévedett. Beteg vagyok. Kínjaim vannak.
Nos, e fájdalom neve: féltékenység. Reméltem, hogy sosem fogom megismerni ezt a szörnyet. Hiszen annyiszor hallottam, milyennyire nem méltó önmagunkhoz, hogy ebbe a kelepcébe essünk.
Kocsiba ülök. Gondolataimban szeretettel emlegetem Martint: vadonatúj füstüveg óv a széltől, a forgalom szennyétől. Bekapcsolom a rádiót.
Rettenetes akcentusú fickó mesélget a tigrispénisz teljesítménynövelő hatásáról. Nincs többé impotencia, bárki szexuálatléta lehet!
Most majd derekasan kiirtják a tigrist is, hiszen az elefántot, a rinocéroszt, az élővilág nagyobbik felét többé-kevésbé likvidálták már. Bár Afrikában lézeng még néhány orrszarvú és elefánt, már csak mutatóba, némely tudósok szerint régén megszülettek és rövidesen elpusztulnak az utolsók.
Belegondolni is szörnyű. Némelyik pasasnak csodatételre van szüksége ahhoz, hogy teljesíteni tudjon. Naná. Mert teljesíteni akar, mert tolmács nélkül fel nem foghatja, mint jelent a szó: szerelem. Amelynél különb afrodiziákum, csodább csoda aligha létezik a föld kerekén. Persze, a szerelem nemcsak agyi attrakciókat kíván, hanem érzelmieket is. Ez viszont rendkívül fárasztó, ráadásul szívük, lelkük is belefájdulhat. Marad a viperaepe, az őrölt csontok, a tigrispénisz. A futószalagaktusok.
Rászoruló urak! Önöknél az okozza a funkciózavart, hogy igazából unják az egészet, úgy ahogy van. Hagyják a pokolba a drága lotyókat, keressenek maguknak igazi nőt, aki nem csak porhüvely, de lélek és ész. Engem széles ívben kerüljenek el. Lelkem ugyan van, de egy gramm eszem sincs.
Leparkolok Ambrose háza közelében. Rágyújtok, elterülök az ülésen, és várok. A páciensek jönnek, mennek. Valóságos metamorfok: befelémenet még eléggé zöld a fejük, kifelé jövet már ragyognak. Hern nem kókler, ért az emberekhez. Visszaadja a hitüket.
Alászitál az alkonyat. Lanyhul a forgalom, elül a füst. Az apró kertekben rekedtes madarak dúdolgatnak fészkükön.
Rekedtesen dúdolgatok magam is. Végre elmegy az utolsó páciens. Kialszik a fény Ambrose dolgozószobájában. Az emeleti ablakok sárga ragyogásba öltöznek.
Megint eszembe ötlik Belloq. Ki tudná megmondani, mit szeret azon, amit szeret?!
Hányt-vetett kapcsolatunk megért néhány krízist. Parázs vitákat, főleg a munkamódszereim miatt. Melyek szerinte agyahagyottak, vakrepüléssel egyenértékűek. Számosszor szakítottunk, ki is bírtuk vagy két napig. A legrettentőbb különélésünk majd három hónapig tartott. Elgyámoltalanodva vegetálgattunk. Akkortájt mindkettőnket válogatott kudarcok üldöztek.
S ha minden rendben volt köztünk, ha boldogságunk hollywoodi pompában tündökölhetett volna, akkor valamelyikünk megsebesült, eltűnt, emlékezetét vesztette.
Megannyi intő jel. Nem vagyunk egymáshoz illők.
Daniel higgadt, hatalmas lélek, él-hal a háztartási munkákért. Megadja a módját a nyomozásnak, a főzésnek, a szerelemnek, mindent oly tökélyre törően valósít meg, akár Isten a Világot: engem is a nyakába vett: a hanyagot, az ösztönöst, a lobbanékonyt. És szeret. Ebből is látszik, mekkora különc.
Talán akkor roppant meg a lelke, amikor megleptem a mosogatógéppel. Mégsem nézhettem tétlenül, hogy folyton edényeket löbböl hosszú ujjú, szép kezével. Ő csak rápillantott a masinára, és első látásra utálta, szívből. Ha sikerül trehányságon kapnia a gépet, ha előhúzhat belőle egy foltos poharat, egy hanyagul elmosott tálat, diadalmasan felmutatja nekem. Lépten-nyomon kirúgással fenyegeti a szerencsétlen sorsú gépi alkalmazottat.
Hát igen, lehet, hogy Daniel unatkozni kezdett otthon?!
Vajon unatkozik-e a Gondolásban?
Miként a kába pillék az utcai gázlámpa körül, kergén szálldosnak gondolatain, meg-megperzselődve végül. Lélekben molylepkévé lettem magam is, hiába tudom, hogy nem ért sérelem. Eszembe juttatták, szívembe vésték, hogy érhet ilyenféle is. Lám, ennyi is elég.
Az lesz a vége, hogy szétnézek a csomagtartóban, hátha találok egy alkalmas kötelet. És senkit sem értesítve, észrevétlenül felkötöm magam a gázlámpára. Miért? Hát csak azért, mert hülye vagyok, ennyire. Személyesen szántottam fel saját lelkemet. Feketére sebeztem, felfedtem rémisztő mélyét.
Jézusom, hát egymagam olyan problémás vagyok, mint az egész Dallas-família együttvéve!? Ebből elég! Mindennek az oltás az oka. Lázam van: agy- és szívlázam.
Hol egy pohár gin?
A Hern ház elsötétül. Úgy fest, Ambrose tiszta lelkiismerettel ágyba bújt, és elalszik békével. Sosem vezet öccse nyomára.
Ám ha én nem kapom el Victort, nem csípi el senki.
A sörhasú kolléga visszafogott intenzitással dolgozik az ügyön, Laco pedig nyilván jobb szórakozást talál esténként, semhogy a vajákos ember háza előtt dekkoljon, csodára lesve.
Nekem viszont kell Victorn Hern. Mire képes még az a fickó, aki embert és erdőt öl, kést dobál, zsarut süt?
Összeborzongok. Amikor fogaim is vacogni kezdenek, eszembe jut a doktor tanácsa. Ágyba kellene bújnom. Feledni minden bút és bajt. Ambrose úgyis alszik. Házát nem kutathatom át, semmi közöm az ügyhöz.
Beindítom a motort.
Fenét alszik a petefürkész! Kitárul a garázsajtó, s tükörezüst Chrysler Le Baron gördül elő mögüle, álmaim kocsija.
Utánaeredek rozoga tragacsommal. Ügyelnem kell, nehogy észrevegyen.
Megérintem a homlokomat. A doki nem blöffölt, menetrendszerűen megérkezett a rosszullét. Ettől-e, vagy a vakító Chryslertől, elhomályosodik a tekintetein. Azzal vigasztalom magam, hogy Ambrose nem ismeri a kocsimat. Reggel taxival látogattam el hozzá, Victor búvóhelyén Laco járgányával jártam, délután Belloq Mazdáján hajtattam vizitre.
Ambrose kimerítő szélhámosdi révén jutott vagyonához, tehát kíméletesen bánik vele. Némelyik piros lámpánál kiugrik a kormány mögül, és szarvasbőrrel lágyan végigtöröl a motorháztetőn, a szélvédőn, olykor a karosszéria valamely pontjára hajol, s mintha csókkal illetné, rálehel. Őrjítő.
Végül talán megérkezünk valahová. Ambrose következetesen kerüli az olyan manővereket, melyek hirtelen mozdulatokkal, fordulatszám-változtatásokkal járnának. Nem előz, nem gyorsít bár alig is halad, bizonyára kellő elégtétellel tölti el a tudat: nem kopik a Chrysler.
Már nem borzongok, fogam nem vacog. Elönt a forróság. A fejem olyan, mint egy repedt vízvezeték: iszonyúan zúg és várhatóan mindjárt tovább reped. Ki vethetné a szememre, ha most visszafordulnék, és hazahajtanék az ágyamba? Amely fájdalom üdítően férfimentes. Szép kis paradoxon.
Csakhogy valószínűleg feltűnően nyugtalanul nyaralnék a langy fövényen, ha nem vihetném magammal Victor Hern skalpját.
Ekkor fejembe lopódzkodik egy ijesztő gondolat: le merném fogadni, hogy ama nyaralóhelyet csak repülőgéppel lehet megközelíteni! Hogy én repülőre üljek?! Soha!
Remek, a láz mellé tetemes mennyiségű halálfélelemre is szert tettem. Ezáltal kellőképpen veszett vagyok ahhoz, hogy akár száznyi Victor Hernt is a rács mögé tessékeljek.
Ambrose körülményesen leparkol egy kaszárnyaszerű bérházakkal, sápadt, olcsó kirakatokkal zsúfolt, keskeny utcában. Hajfehérítő aggodalommal tölti el, hogy távollétében megtaszíthatják autóját attól is tart, hogy elé vagy mögé állnak, amely körülmény felettébb megnehezítené távozását. Míg ő gondterhelt, én továbbhajtok. A sarkon túl levetem a kocsimat, és visszasétálok. Kirakatokat szemlélek, melyekben drámai bőségben burjánzik a bóvli. Egyik másik üzlet tulajdonosa tudván, miféle holmit kínál, alighanem szeneslapáttal rendezte be kirakatát: a silány portéka ömlesztve hever a légytetemekkel, pilledögökkel ékes papírtapétán. Olcsó órák, melyek hírből sem ismerik a pontosságot. Golyóstollak, neonszínekben. Haszontalan, semmire sem való játékszerek. Az efféle tárgyak mottója nem lehet más: vedd meg és dobd el.
Mivel Ambrose az utolsó simogatásokkal látja el keservesen leparkolt Chryslerét, a következő kirakatot is alaposan megcsodálhatom. Az üzletben extra minőségű kommandós cuccokat árulnak. Ez azt jelenti, hogy hüvelyknyi férfiak csakúgy kommandós gúnyát ölthetnek, mint sördagadt társaik. Márpedig igenis a ruha teszi az embert. Ha egy szalonnás hasú férfiú belegombolkozik a tereptarka zubbonyba, legott rettenetes férfiasságra tesz szert, amelyet bármely három év alatti kisded kész elismerni.
A következő kirakat stílszerűen fegyverkereskedésé. A tulaj videofilmen ajánlja portékáját az arra járók figyelmébe. Dülledt mellű, fürdőruhás lányok és necctrikós pasasok dajkálják a különféle lőszerszámokat. Átható mosollyal tüzelnek. A céltábla ronggyá szakad. A lövészek lelkesen tovább mosolyognak, közben gót betűs felirat tudatja az érdeklődővel, hogy miféle fegyvernek köszönhető eufóriájuk.
Ambrose végre belép egy kapun. A kapuhoz tartozó kirakatban mellszobrok sorakoznak. Egy tábla a tudomásomra hozza: a műhely művésznője bizonyos Raffaella csekély összeg ellenében bárkiről életnagyságú mellszobrot készít.
Ambrose benyit a műhely hátsó ajtaján. Nem gyanakszik, tehát óvatlan.
Besurranok mögötte. A tágas helyiségben fehér por szálldos, hatalmas gézbálák, gipsszel teli zsákok, félkész és száradozó szobrok hevernek szerteszét. A falak mentén körbefutó polcokon Apollók, Dávidok, Vénuszok sorakoznak. Néhány kerti törpe, kagylóból kikelő pillangó, emberméretű pöttyös gomba keveredett közéjük.
Raffaella sokoldalú képzőművész, már-már mindenoldalú. Erről a műhelyből nyíló szoba bambuszfüggönnyel takart ajtaja mellett őrt álló, oszlopnyi falloszok győznek meg.
Elrejtőzöm a baloldali hímtag mögé, és megpróbálom kihallgatni a függöny mögött folyó beszélgetést. E cselekedettől nem tart vissza, hogy tudom: ittlétem illetéktelen, súlyosan törvénysértő. Kedvenc kerületi ügyésznőm, ki nemrég rám hajtott, s más sem élteti, mint az, hogy bebizonyítsa a zsarupályára való mélységes alkalmatlanságomat, mind a húsz ujját megnyaldosná tettem láttán.
Kárpótlásul megpillantom Raffaellát a lágyan hintázó bambuszfüggöny mögött. A hölgy negyven esztendős lehet, lófarokba kötött hollófekete haja a derekát verdesi. Hihetetlenül sovány testén fényes fekete overall tapad, mely térd alatt hirtelen véget ér. A hurkapálca vékonyságú lábszár ormótlan facipőben végződik.
Raffaella ordít, s ebből virtuóz módon arra következtetek, hogy ideges lehet.
– Hol a frászban voltál mostanáig? Nagyon megkértelek, hogy sietve jöjj ide, mielőtt még a kedves fivéred kiszenved az öntőformáim között!
– Nyugodj meg, kincsem – hebegi Ambrose egy alacsony heverő mellett toporogva. – Mióta van kómában?
– Rögtön telefonáltam, amikor észrevettem! – üvölti Raffaella. Odafut az ágyhoz. Mozgása vibráló, villámlásszerű.
Áthat a gyanú: ez a nő ütött le engem.
– Most mit csináljak? – nyöszörög Ambrose. Gyámoltalanul paskolgatja az ágyról lelógó zöldesszürke kézfejet, amely nem lehet másé, csakis Victoré.
– Mi az, hogy mit csinálj?! – sikoltja Raffaella. – Gyógyítsd meg! Mindenkit ki tudsz gyógyítani mindenféle francos nyavalyából, csak a saját fivéredet nem tudod visszahozni a kómából?! Megmondom kereken: elegem van! Én ugrándoztam körülötte abban a tetves kalyibában, és most megint az én nyakamba varrtad. Képtelen vagyok a munkámmal foglalkozni! Mégis, miből fogom kifizetni a rezsimet, ha nem hagytok dolgozni?! De mit is nyavalygok ezen?! Rezsi?! Hiszen a hullatermés bősége miatt kellene aggódnom! Asszisztáltam nektek, hogy kinyírjátok a hekusnőt. Most meg mindjárt Victor is kihűl. Hová teszem a tetemét? Na? Mégsem gyújthatom rá a műhelyemet, hogy eltüntessem!? – Raffaella megpördül saját tengelye körül, s ettől mintegy lehiggadva, csendesebben folytatja: – Mibe keveredtünk, Ambrose? Mondd meg nekem: mibe?!
A petefürkész a sarkára áll végre. Az asszonyra dörren.
– Erre most nincs idő, kincsem. Azon törd a fejed, miként juttassuk kórházba Vicet. Üszkösödik a lába. Lehet, hogy már lekéstük az amputációt. Meghal a testvérem! Az a hülye tyúk az oka mindennek. Fel nem foghatom, hogyan jutott el a házhoz!?
– Már nem fogja megmondani – sóhajtja Raffaella.
– Nem-e?! Hajaszála sem görbült! Délután meglátogatott, és mondhatom, még csak kormosnak sem látszott. Úgyhogy miatta ne emészd magad.
– Nem emésztettem magam túlzottan – biztosítja Raffaella. – Minthogy az egyik tetemtől szerencsésen megszabadultunk, immár ez a hullaféle izgat. Victor már alig él. Hová a fenébe tegyem a maradványait? Na?
– Kórházba visszük – jelenti ki Ambrose határozottan. Az asszony felhördül.
– Neked teljesen elment az eszed! Nem vihetjük ki innen, pedig elhiheted, hogy semmire sem vágyom jobban. Victort körözik, és én nem óhajtok sittre kerülni miatta! Mert ápoltam! Mert leütöttem egy zsarut, mert segítettem rágyújtani a házat, mert... Azt mondtad, hogy él?!
– Igen – bólint Ambrose. – Él, és nem tudom, sejti-e, hogy közöm van az egészhez. Általában úgy tesz, mintha más sem izgatná, mint az, hogy alaposan teherbe essen.
– Tőled?!
– Jaj, kincsem! Miután eltettük láb alól, megjelent a rendelőmben a férjével, aki mellett mellesleg rém boldogtalan, és... – Ambrose nehéz sóhajjal széttárja a karjait. – Figyelj, kincsem. Victornak villámgyorsan orvosra van szüksége, különben meghal!
– Hát haljon meg, bánom is én! De ne nálam! Vigyük el a tengerpartra, és hagyjuk ott. Vagy dobjuk ki valami szemétlerakó-helyen. Ennek vége. És vége vérmes reményeidnek. Mondj le a buliról, legyen eszed! Igaza volt a zsarunőnek! Tisztára hülye az olyan bérgyilkos, aki az áldozata helyett önmagát gyújtja fel! Azután menekülés közben olyan nyomokat hagy, mintha csak a névjegyeit szórná széjjel! De végképp hülye volt, amikor elment a Pontiacos fickóhoz. Egy francos öngyújtóért! Ha veszteg marad, akkor nem szerzi be ezt a borzalmas lábsebet. És nem pusztul bele! Egyetlen nagyfejű zsaru sem oldotta volna meg a bűntényt, ha a te idióta Victorod nem vezeti nyomra őket!
– Kincsem – sóhajtja Ambrose. – Segítenünk kell a testvéremen.
– Hát segíts rajta – von vállat Raffaella. – De ne itt. Végeztem veletek.
– Figyelj rám – Hern álmosítóra veszi a hangját, miként kuncsaftjai kezelésekor. Raffaella be is dől neki. – Hozd elő a furgonodat. Szépen beletesszük Victort, és elvisszük egy haverom klinikájára. Onnan nem fog kiszivárogni, hogy kit ápolnak. Ó, ha ez előbb eszembe jutott volna! Értsd meg, szükségünk van rá! Nekünk élve kell Victor. Talán jobb is lesz, ha levágják a lábát, legalább rászorul, hogy teljesen beavasson az ügybe. Mozgás, kincsem.
Meghúzódom a tekintélyes fallosz mögött, mely lám őrt áll, rám vigyáz. Ambrose és Raffaella kicipeli Victor lázverítékes, élettelennek rémlő testét. Felbőg a motor, majd elhal a hangja.
Magamra maradok a fenyegető méretű hímtaggal és a többi szoborral.
Ugyanis az az örömteli helyzet állt elő, hogy rám zárták az ajtót.
Nem idegeskedem. Töprengek. Időbe telik, míg kijutok innen, nyomukba nem eredhetek. Nincs más hátra, mint a következő napokban szemmel tartani a mozgásukat. Előbb-utóbb elvezetnek Victorhoz, aki mostanában nem lesz olyan helyzetben, hogy megszökdössék előlem.
Hoppá. Hiszen holnapután elutazom!
Elhagyom rejtekhelyemet, körülnézek a műteremben. Felfedezek néhány ismerős arcot. Népszerű emberek járnak Raffaellához, megszobratni magukat. De a falloszokhoz kik álltak modellt?! Micsoda mutatványosszámot alapozhatnék rájuk! Talán ezt is kinyomozom egyszer. Majd.
Találok egy asztalt, rajta egy tálcát, amelyen mintegy tizenöt olcsó és gyakorta használt sörnyitó társaságában nagy maréknyi kulcs hever.
Kiszabadítom magam. Az ajtót visszazárom, a kulcsot zsebre vágom, és elindulok az autómhoz. Haza kellene mennem. Ágyban a helyem az orvos mondta. De tudta-e a doki, mekkora marha vagyok?! Nyilván nem. Nos, engem ez a tudat aligha hagyna aludni.

 

 

Dalia éppen elporzik otthonról, amikor a házhoz érek. Utánaeredek. Némi lármával felhívom figyelmét a jelenlétemre. Átül hozzám. Az Alfer garázs felé repülünk.
– Te – kérdezi bátortalanul –, már megint a Gondolásban van a bukszával?
Bólintok.
– Konspirál.
Röviden összefoglalom a tudnivalókat. Dalia előbb elhűl, majd felháborodik. Dühöngése önsajnálatba torkoll, végül elpityeredik, és nekiáll Marcel után sóhajtozni. Közben megérkezünk a parkolóházhoz.
Rosszkedvünkben magunkhoz vesszük stukkereinket.
A Gondolás felé tartva már egy őrültként kacarászunk: magunkon és az öntudatlanul alkalmazott pszichoterápiáért nem számítunk fel honoráriumot.
Ezúttal nem kerülünk a parkolőőr szeme elé. Nesztelenül lopakodunk a kocsik között.
A fene tudja, miért. Mit akarunk látni? Regan viharos betoppanását? A hős Danielre kimért rettenetes pofonokat? Az akciócsoport közbelépését?
Egyelőre semmi moziba illő esemény nem háborítja a nyugalmat. A parkolóőr trappolva járdos fel-alá, akárha díszszemlén volna. Odabenn a vendégek ücsörögnek a pompában. Desdemona ékesebb, mint tegnap. Belloq merev vigyorral harcol a nyakkendőjére kötött masniért. Közben persze esznek, isznak, dínom-dánom. Nézem őket, s mintha ideget ölnének a fogamban.
Nem csodálom, hogy Mogorva kiborult, amikor engem kapott hasonló játékon, anno. Visszamenőleg megértem minden dühét, még azt a kudarcba fulladt elszántságot is, amellyel szakítani próbált velem. Nem kerülgetem tovább, a helyzetnek ez a neve: mardosó féltékenység.
Szörnyen sajnálom, hogy nemrég kigyógyultam egy pihentető amnéziából. Ha lesz időm, utánanézek, miként lehetne visszaesni. Káprázatos lenne, ha legott elsüllyedhetnék az emlékezetkiesésben, mihelyst megfájdulok magamnak.
Ezzel a gondolattal azért játszadozom hosszan s lubickolón, mert nem óhajtok tudomást venni a mögötte nyomakodó valódi problémáról: átkozottul szégyellem, amit művelek. Hiszen mostanában folyton leskelődésen kapom magam!
Ám, hogy ne kelljen tovább tépelődnöm, végre történik valami. Mi az, hogy történik?!
Bőgő motorú álomautó robban a parkolóba. Felsír a fék, visítoznak a gumik. A kocsi az üvegajtó előtt fél milliméterrel landol. A következő pillanatban négy mindenre elszánt, marcona alak ront az étterembe. Egyikük, a legelegánsabbik alighanem maga Regan. A cerberus széles vigyorral utánuk pillant, majd talkiewalkiezik egy rövidet, és behuppan a széthagyott luxuskocsiba, hogy méltó helyre kormányozza azt. Dalia lelkesen belémcsíp.
A fényes üvegablakok mögé bámulok. A négy úr Belloq asztalához siet. Kurta, gúnyos meghajlás után széket rántanak maguk alá. Regan Desdemonához hajolva az ujjai közé csippenti a kihívóan dühösnek látszó nő állat. Azután hirtelen lendületet vesz egy hitvesi pofonhoz. Az ütés mégsem dörrenhet el: a rajtakapott széptevő remek reflexeiről híres.
Regan a csuklóját szorító Belloqra vigyorog. Vigyorát a legádázabb muréna is megirigyelhetné.
Ekkor három kísérője felemelkedik, és tekintélyes testük gyűrűjébe fogják Danielt.
Ugyané pillanatban szakadt furgon robog a parkolóba érkezése azért is feltűnő, mert a jármű rikítóan nem ide illő, akárha egy tapír akarna a hattyúk közé vegyülni.
Újabb döbbenet: a királykék uniformisba bújt őr szemernyit sem tiltakozik, amiért a csatorna-karbantartáshoz is snassznak tetsző furgon nem a hátsó ajtó felől közelíti meg az épületet, mi több: valósággal felörül a láttára.
A furgon valamennyi ajtaja kivágódik, ám nem az akciócsoportosok pattognak ki mögülük, állig géppisztolyokba öltözötten, nem.
Idegen fegyveresek özönlenek az épületbe. S mit ád az ég?! A szigorú őr a háta mögé hajítja tányérsapkáját, zsebre vágja a kezét, és vidoran fütyörészve elmasíroz a fenébe. Meglököm Daliát.
– Nem tudom, mi folyik itt, de csípd el a fickót.
– Úgyis tartozom neki egy marék pofonnal – feleli lelkesen a harcművésznő, s eltűnik mellőlem.
Az események űzőbe veszik egymást. A nyolc géppisztolyosból álló osztag beront az étterembe. Pislogásnyi időbe sem telik, és a falhoz terelik a rémült vendégsereget.
Ám – és ezt kissé furállom – nem hajtják el asztalától Regant és társaságát.
A géppisztolyos rohamosztag kettészakad. Hárman a vendégeket tartják sakkban, a többiek nekiveselkednek, hogy lefegyverezzék a gorillákat.
Különös, egyikük félrevonja Belloqot. Átkarolja a vállát, rávigyorog.
Daniel azonban nem örvendezik a kitüntető figyelemnek, a kíméletes bánásmód sem hatja meg. Nem tudom, ő kapcsolt-e már, ami engem illet, sejtem, mi főddögél odabenn. A martalócok arra készülnek, hogy Regannek fejét vegyék. Ám szeretnék romantikus színben feltüntetni a mészárlást. Épp ezért eljátsszák, hogy a bajba jutott széptevő haverjai. Vérfürdőjük húsz év múlva is a meghatottság könnyeit csalja majd a Barbiebabán felnőtt nemzedékek szemébe. Addigra Belloq elporlad csendben valami elhagyott bánya mélyén, ahová hamarosan elhantolják.
Regant megcsapja a közeli halál előszele. Belloqon is elhatalmasodik a baljós sejtelem. A két ellenfél szeme összevillan, s az ész megáll, váll váll mellett csatába vetik magukat.
Visszaélnek azzal, hogy a köréjük vont szoros gyűrűben nem lehet csak úgy lövöldözni. Néhány villámlásszerű mozdulat és mindketten fegyverhez jutnak. Azután főként pofozkodásra használják a zsákmányolt géppisztolyokat.
Kezem a zsebem felé indul. Marokra kapom a stukkert. Olyanféle pótcselekvés ez, mint a dohányzás.
Megbújok egy sportkocsi mögött, amely esküdni mernék édeskés parfümillatot áraszt. Megpróbálom figyelemmel kísérni az étteremben zajló eseményeket, megkülönböztetni egymástól a küzdő feleket. Testek kavarognak, székek szálldosnak, rémüldöző nők dőlnek a padlóra ájultan, néhány borulékonyabb idegzetű férfiú is követi példájukat.
Meresztgetem a szemem. A sok öltönyös hadfi között melyik lehet Belloq? Különben is, mit tegyek?
Dalia visszafelé tart. Lehullajt mellém egy ájult illetőt, majd nekilát, hogy letépdesse róla a ruhát. Tizenöt másodperc alatt végez, a markecolással felényi időre van szüksége a királykék uniformis felöltéséhez.
Mire észbe kapok, a portásnak álcázott harcművésznő hadzsimát kiáltva elrohan mellőlem. Besüvít a terembe. A csillár felé lendülve leterít egy géppisztolyos fickót. Felkapja a gazdátlanná vált fegyvert, és lelkesen kiveri vele a hozzá legközelebb álló, kissé elbámészkodott martalócnak nem a fogát, nem is a szemét, hanem: a fenekét.
Ilyen nincs! Belloqom odabenn kavarog a nagy-nagy bajban, engem meg ráz a nevetés. Dalia újra a régi. A végén még letérdepelteti a pasast, és körmöst ad neki a géppisztollyal.
Mielőtt elhitetném magammal, hogy a mesében vagyok, a mellettem elhelyezett porhüvely trópusiasan tarka pillangókkal ékes atlétatrikóban és azonos mintájú alsóban váratlanul nekem ugrik. Marokra kapja a hajamat, hátrafeszíti a fejemet, és fogcsattogtatva a torkomra veti magát.
Az ördög tudja, miért, azt gondolom, hogy: Jack London! És küzdők! Miként sarkvidéki utazó a vérfarkasokkal. Jaj nekem, hol késik a kommandó?!
A felélénkült porhüvely megkaparintja a stukkeromat. Ám ez már minden orcátlanság netovábbja. Néhány maroknyi hajam árán kiszabadítom a fejemet, és az arcába öklelek vele. Ez fáj mindkettőnknek, neki felreped a szemöldöke, és a vér kissé elhomályosítja a látását. Visszaszerzem a pisztolyt, s a fegyveraggyal tarkón csapom az agyatlant.
Még ilyet! Mit keresek én itt?! Ha már itt vagyok, mégis, mit művelek?! Na mit is? Magam alá rántom az ájult portást, és rátérdelek, hogy legközelebbi eszmélésekor ne lehessen túlsággal tettrekész, majd ismét a teremben zajló csata szemlélésébe merülök. Legott kiszúrom, amint az egyik killer felkap egy üveg italt, ám nem bort nyitna a nyavalyás, hanem tüzet: a fehér asztalkendő alól elővarázsolt Uzival óhajt belelőni a farsangi forgatagba.
Szélsebesen mozdulok, hiszen híresen gyors vagyok előlem még a versenycsiga sem futhat el: megrántom a stukker ravaszát.
Ez már aztán igazi mozijelenet: cserepekre robban az ablaküveg, viszi a függönyt és a rézkarnist. Mire mindez lezuhan, és kitisztul a kép, látom, hogy nem látom az orvlövészt: lehullott ő is.
Odabenn mindenki feltűnően ideges és ettől szerfelett tevékeny. Székek, gyertyatartók, öklök és korpuszok szálldosnak.
Dalia elszomorít még egy-két gengsztert, aztán szaladvást elhagyja a terepet. Hajszállal a férfiasan megfutamodó támadók és az üdözővé átvedlett Reganék előtt ér a parkolóba. Lekushad mellém, a térdem alatt pihegő, langyosan puha, pillangómintás pasasra. A szakadt furgon kispriccel a parkolóból. Regan és mozgássérültnek tetsző gorillái keresgetik kicsit a meseautójukat, majd nem lelvén, elkötik a hozzájuk legközelebb ácsorgó sportkocsit s mindezt másodpercek alatt.
Üldözött és üldöző elrobog.
Látom a tépett Belloq arcát. Örömmel látom, hogy csodálkozik. Körülötte ájultan esnek össze, akik eddig bírták talpon. Regan elszelelt, amúgy Al Caponésan, a letekert ablakokból kilógó flintákkal és az akciócsoport sehol.
Daniel visszavedlik zsaruvá: a telefonhoz siet.
Elraktározzuk az alsóneműre vetkeztetett portást a hátsó ülés előtt, és a dolgunkra indulunk.
Dalia csillapíthatatlanul kacarászik. Elmeséli, eljátssza, miket művelt odabenn, gyanítván, hogy elmulasztottam egy-két harci mozdulatát. Színesen ecseteli, miként kapdosta a fejét Mogorva, amikor kihallotta a csatalármából a jól ismert vijjogást, majd elbabrál a gondolattal, mit érezhet most az én kedvesem. Ezen a húron szívesen eljátszogatok magam is. Már-már elmosolyodom. Dalia alaposan belecsíp a vállamba.
– Te, ezeknek a lesipuskásoknak egy negyed lövésre sem volt idejük, holott nem úgy estek be oda, mint akik kaszálni fognak a lőágyúkkal?! Három évig kell majd analízisbe járniuk, mire elhiszik a dilidokijuknak, hogy nem álmodták az egészet!
– Tökös vagy – bólintok. Bekapcsolom a rádiót, ráállok a rendőrségi hullámhosszra, s megpróbálom a diszpécser szavát érteni, ám a harcművésznő tovább csacsog, s mikor kifulladna kissé, felfedezi, hogy trópusi pillangónk ki akar mászni a kocsiból.
Dalia felrikolt, és lecsap. A portáslegény visszatér a derűs öntudatlanságba. Jó neki.
A zsaruhosszon pedig azt harsogja a diszpécserhölgy, hogy az akciócsoportot irányítsák át a szektásoktól a túszejtőkhöz.
– Honnan hová? – néz rám Dalia.
– Vállat vonok. Mi vagyok én? Rejtjelfejtő?
Mindössze annyit foghatok fel, hogy valami „szektások” fedőnevű vis major okozta a jó Wyne-ék késlekedését. És a jelek szerint tovább váratnak magukra a Gondolásnál, mivel a „túszejtő”-vel kell vacakolniuk.
Rávetem magam a rádiótelefonra, s vallatóra fogok egy jólértesült kollégát.
A zsarutárs meséje szép kerek és így hangzik: pár nappal ezelőtt zaklatott kukabúvárok estek be az őrsre, hogy elpanaszolják: ebben a városban már guberálni sem lehet békével, mert hullák hevernek a konténerekben.
A helyszínelők két fejetlen holttestet találtak.
Azután kitágították az átfésülendő, konténerek körét, és további halottakra bukkantak.
A szakértői vizsgálat szerint a gyilkos vagy gyilkosok kivágták az eleven áldozatok szívét. Ezután lefejezték a holttesteket és elhelyezték őket a nagyobb konténerekben. Talán megúszták volna a felfedeztetést, ám a szemétszállítók sztrájkja miatt napokig nem ürítették ki a kukákat.
A sztrájk folytatódott, egy nyomozócsoport tovább kereste a hiányzó fejeket és szíveket. Előbbiek megkerültek: strandoló gyerekek találtak rájuk a tengerparti homokban.
A legedzettebb zsaruk is napokig kóvályogtak a rosszulléttől: a gyilkosok, valamint a meleg és a sós víz felismerhetetlenné torzították az arcokat.
Annyit azonban már akkor lehetett tudni, hogy az áldozatok szám szerint hatan, valamennyien kamaszkorúak voltak, tizenhárom-tizenhét éves fiúk és lányok.
A nyomok egy sátánhívő szektához vezettek. Az elborult elméjű gyülekezet még kétszer szándékozott megismételni a hatos gyilkosságot. Ehhez kellően fel is voltak szeretkezve.
A kommandót kellett bevetni elfogásukra.
– Miért pont tizennyolc forró emberi szívre volt szükségük? – kérdezem.
– Nem tizennyolcra, hanem háromszor hatra – feleli informátorom. Kicseng a hangjából, hogy lesajnál, mivel nem vagyok büfé sátánológiából. A három hatos az Antikrisztus jele. Nem jársz moziba?
– Minek? Nekem ágyba hozzák azt effélét, a kávém mellé.
Noha nem szeretném, ha a kolléga elmélyedne az ügy részleteiben, annyit még megtudok, hogy azért oly fiatalok az áldozatok, mert a szektásoknak szüzek szívét kellett faldosniuk Sátánjuk megidézéséhez.
– Remélem, Wyne-ék szétlőtték a seggüket – morgom, igényes neveltetésemről megfeledkezve. – Nem elég, hogy rohadt gyilkosok és kannibálok, ráadásul vakok is: nem veszik észre, hogy a Sátán egyetlenegy percre sem távozott az emberiség köreiből? Nem kell megidézni, mert itt van, el sem mozdul a nyakunkról!
A kolléga megköszörüli a torkát. Ez csak egyet jelenthet: további érdekességeket óhajt közölni.
– Nos, a történet vége nehezen hihető, pláne ha az ember viszonylag ritkán botlik fanatikusokba: amikor a kommandósok meglepték a gyülekezetet, amely éppen a következő hat szív beszerzésének stratégiáját tárgyalta, a fickók veszettül ellenálltak, majd belátván, hogy minden hiába, kollektív öngyilkosságot követtek el. Azaz leharapták a mandzsettagombjukat, amely jóféle méreggel lehetett átitatva. Két perc múlva mindannyian halottak voltak.
– És mi ez a túszejtési ügy? – sóhajtom. Istenem, ha egyszer megérném, hogy a tévéhíradót vagy valamelyik kollégát bekapcsolván nyugalomról, békességről vagy a fű növekedési sebességéről hallanék!?
A kolléga kurtán köszörüli a torkát, azután felvihog. Igen, felvihog, rondamód.
– Nagy szükség lesz Wyne-ék szakértelmére! Egy kilencvenöt éves szivar túszul ejtette a gondozónőjét és a saját, egyébként hetvenéves lányát.
– Még nem érzem, mi ebben a kacagtató – pedzegetem. Közben Dalia az enyém mellé tapasztja a fülét a telefonkagylóra, ám mert így mindketten kissé csípőficamosan ülünk az amúgy száguldó kocsiban, a kormánykerék felét is átveszi tőlem, bizonyára segítő szándékkal. Ha a trópusi pille újfent felocsúdna, fülénél és kezénél összenőtt sziámi ikerpárnak hihetne bennünket.
– Már eddig is épp elég kacagtató, szerintem – vélekedik a kolléga. – Láttál már kilencvenöt éves szivart? Ha csak egyhez is volt szerencséd, sejtheted, miként veszi ki magát, hogy a háza körül épített fedezékekben lapít a körzet összes egyenruhás zsaruja, valamint a helyi akciócsoportosok, plusz odavárják a szuperkommandót.
– Mert? – kérdezem, s csak én érzem hangom élességét, informátorom nem. Ő kedélyesen folytatja.
– Mert a szomszédok szerint előbb csak gyógyszeres fiolák és egyéb egészségügyi felszerelések repültek ki az ablakon, azután az éjjeliedény következett, majd a szennyes göncök és a házi szemét. Később sor került az apróbb bútorokra, azután a második világháborúból megőrzött relikviákra: az öreg már lövöldözget, és állítólag egész jól lát. A két nő pedig éktelenül sivalog odabenn.
– Mikor értek oda a zsaruk?
– Kábé biliborításra.
Epésen összegezem a hallottakat.
– Tehát a világháborús fegyverek csak miattuk kerültek elő.
– Francokat, azok a családi perpatvar miatt kerültek elő. Az a helyzet, hogy az öreg és a lánya is jócskán süket már. Ha diskurálnak, hallgathatja az egész környék. Most még ráadásul össze is vesztek. Valami száz év előtti nőügy került elő. Hogy a papa kettyintett-e valamelyik szomszédasszonnyal vagy sem. Képzeld el, ha két nagyothalló, aki amúgy is kiabálva beszél, direkt ordítani kezd!? A gondozónő csitítani próbálta őket. Ekkor jelentek meg az utca légterében a fiolák és az éjjeliedények.
Megállítom a kocsit, mivel mérgemben már vezetni sem tudok. Dalia kipattan az ülésről, s míg megkerüli a járgányt, átcsúszok a helyére.
– A holnapi lapok aligha feledkeznek meg a testület méltatásáról – mondom. Közben elharapom a nyelvemet, mert a harcművésznő brutálisan kuplungol. – Ez igen! Pillanatok alatt a helyszínen terem a rendőrség színe-java, ha egy zsörtölődő matuzsálemet kell megfékezni!?
– Mi az, hogy zsörtölődő?! Ezen röhögök órák óta: még a retkes jégeralsóját is kivágta az ablakon! Az összes szennyest kiborította...
Szavába vágva megkérdezem a címet. Elárulja, és újra felkacag.
– Ha te is odarohansz, tényleg összeáll a zsarukarnevál.
– Ez nemcsak hülye, hanem hülye is – sóhajtja Dalia elmésen. Amúgy padlógázzal suhanunk. Mivel ismeri a környéket, tudja, hogy a lakótelepen át vezet a legrövidebb út az öregúr házához. A legrövidebb, ámde nem a leggyorsabb. A telepen ugyanis sáncokat emeltek az ámokfutó autósok ellen, úgy húsz méterenként egyet-egyet. Ha valaki nem átall harminc kilométeres sebességgel beszáguldani a háztornyok közé, csakhamar rárohan egy majd negyven centi magas sáncra, és legott kiköpi az összes vipláját. A következő röptetőn, bár ámokfutónk már csupán tizenöt kilométeres tempóban repeszt megválik a kipufogódobjától, majd szépen elköszön néhány karosszériaelemtől, azaz a saját nyelvétől és a bal első sárvédőjétől. Végre kikecmereg az áldott nyugalmú lakótelepről, kicseréli defektes gumiját, és már mehet is a roncstelepre.
Nos, ezt a terepet választja Dalia. Lendületet vesz az én kocsimmal és bevágtat a titáni épületek közé. Rodeoszámunk elhalványítja a Los Angeles hullámvasútszerű utcáin játszódó filmek legvadabb autós üldözési jeleneteit is. Eleinte még le-lehuppan a kocsi, földet érnek a gumik, plusz az alváz később már az a valószínűtlen érzés kap el, hogy repülünk az ám, de valami göröngyös légi folyosón. Koponyám és a kocsitető bágyasztó egyhangúsággal hajtogatja: dang-dang. Fogadni mernék az iraki kormányfő életére, hogy nem csak az én fejem lesz tele különféle lüktető púpokkal, hanem a plafon is. Ráadásul pillangónk is fel-le pattog fektében, aszerint, mit kíván tőle a gravitáció. Olykor-olykor a nyakunkba kapjuk a fickót.
Dalia tőle telhetően, azaz fenemód kiélvezi a helyzetet. Mesélget, naná.
– Kérlek szépen, gondolj bele, mi van akkor, ha itten valamelyik monstrumban szívgörcsöt kap valaki. Jön a ninó-ninó kiló harminccal, ám mire a házhoz ér, az összes mentős beszédhibás és kótya lesz. Na, hordágyra teszik a melle balfelét markolászó testet, és rohannak is vele visszafelé a tankcsapdák között. Két perc alatt kiderül, hogy úticélt kell változtatniuk. Túrót mennek a szívkórházba! Irány az ortopédia, a szájsebészet, a baleseti intenzív, esetleg a szülészet. Vagy, tételezzük fel, kigyullad egy ház. Iderohannak a tűzoltók, ám léket kapnak a sáncokon, akár a Titanic. Na és mi van akkor, ha egy betörőbanda összeszedi az egyik lakásban a kincset érő porcelánokat?! Meddig jutnak a zsákmánnyal? Idézd lelki szemeid elé a lógó orrú banditákat, amint bőgve seprik kifelé a rengeteg cseréptörmeléket a kocsijukból!
Miként Hófehérke, midőn a búsborongós törpék elbotlottak üvegkoporsójával, kiköpetvén vele a mérgezett almafalatot, pillangónk is felocsúdik a rettenetes rázkódástól. Kábán felpillant, és legott beüti a fejét, erre felüvölt, és ekkor újra beüti a fejét. Ezután abba sem hagyja az üvöltést.
És megérkezünk a homokzsákokkal körbevett családi házhoz: kocsinkból halálordítás hallszik, túlzengve a megrepedt kipufogódob bőgősét. Dalia negyed másodperc alatt nullára csökkenti a százas tempót, amitől mindketten lefejeljük a szélvédőt, pillangónk pedig minket, majd tovább sikoltozik.
Mintegy harminc fegyveres pasas bámul ránk dermedten, eleven szobrokként.
Méltóságteljesen, alig-alig szédelegve kilépünk a kocsiból. Az egyik dísztárcsa ezt a pillanatot választja: leválik a kerékről, és csengve-bongva pörögni kezd a flaszteron.
Dalia a helyzet úrnője. Odaszól a legközelebb álló, lezuhant állú fegyveresnek, történetesen a körzet kapitányának:
– Rakják el a szaros muskétáikat. Itt az enyém, ezt is csukják el! – Ezzel hanyagul a pasashoz vágja a stukkerét, továbbá a markecolt portászubbonyt, és folytatja. – A kocsiban vinnyogó fickót verjék bilincsbe, fogják kínvallatóra. A kipufogót hegesszék meg, a dísztárcsát szereljék vissza!
Snitt, Dalia a ház felé indul.
Elsőáldozós mosolyt csillantok a kékeszöld arcszínű kapitányra, a leszereléshez csatlakozva átadom a fegyveremet, és a harcművésznő után sietek.
Eszembe jut a vicc a cigány lováról: nem vak ez: bátor!
Ugyanis lövések érkeznek a ház felől. Ez megbolygatja a golyóálló mellénybe, fekete overállba, arcvédős sisakba és géppisztolyba öltöztetett marconák sorait: némelyik pasas hasra vágja magát, mások utánunk kiáltanak, de aztán lehevernek ők is.
Dalia csak mendegél, szépen, nyugodtan, az ablakban fel-felvillanó torkolattűzben gyönyörködve, sértetlenül. Követem őt, golyók szálldosnak körülöttem, odabenn asszonyok sikoltoznak ám hirtelen csend támad, gyorsan elmélyülő, feneketlen csend.
Bántatlanul az ajtóhoz érünk. Dalia a csengőgombra tenyerel, s amikor bent felmorran egy zsémbes „mi van?”, átordít a deszkán:
– Van egy kávéja?
Láss csodát: reteszek, láncok csörrennek, s az ajtó feltárul.
Hajlott hátú, rozoga öregember áll előttünk, kezében ócska flintával. Megnyúlt bőrű, ráncokkal telefirkált arcában sötét szemek parázslanak. Olyképpen villog ez a szempár, mint a kölyöké, aki szétcsúzlizott egy ablakot, és most aláveti magát a büntetésnek, azt gondolván: a fenébe is, megérte.
Dalia belép, erőszak nélkül elveszi a fegyvert, majd arra indul, amerre a konyhát sejti. Felkattintja a lámpát, és a hunyorgó asszonyokra pillant.
– Jól vannak?
Az idősebb nő, az öregúr lánya lehajtja a fejét és halkan sírni kezd.
A szikár, penge arcélű asszony, a gondozónő kirobban:
– Éppen ideje volt, hogy valaki észre térjen odakinn! Ezt nevezik maguk demokráciának? Jó, hogy nem a hadsereget vetették be! Matthias bácsi egy kicsit meszes már. Néha nem tud uralkodni magán. Bezzeg a bűnözők...
Dalia a szavába vág.
– Hol a kávé?
A bizonytalanul kinyújtott ujj útmutatását követve a düledező konyhaszekrényhez lép, elővesz egy antik dobozt, fölpattintja a fedelét, s a parányi konyha menten megtelik finom, dohos kávéillattal.
Kávéfőzés közben a harcművésznő hátraszól a válla fölött a tétován állongó öregúrnak.
– Mi volt azzal a szomszédasszonnyal? – kérdezi.
– Semmi! – hangzik a szélsebes válasz.
Az idős leány abbahagyja a sírást, és felveti a fejét.
– De igen! Biztosan tudom, hogy apukának dolga volt vele!
Matthias apóra nézek.
– Mikor? – firtatom.
– Van annak már vagy... – az öregúr hirtelen elhallgat. Görnyedten tartja magát, mintha éppen felállni készülne egy fiktív hokedliről.
Dalia hozzá lép, átöleli a vállát, és ránevet.
– Na? Húsz éve? Harminc? Ötven? És mi van akkor? Nemhogy büszke lenne rá! Tudja mit? Még ha nem igaz, akkor is vállalja el. Mi az, hogy a szomszédné?! Az egész kertváros összes asszonya a lába előtt hevert. Mondja csak meg a lányának! Kér kávét?
– Nem szabad. Pláne!
– Kérek – bólint az apó.
Az ablak előtt szürke furgon fékez. Wyne daliásan, minden sietség nélkül kipattan a kocsiból. Vigyorogva hallgatja végig a köré sereglő fegyveresek beszámolóját.
A Mazda sem sokáig várat magára. Belloqom a társai közé vegyül, változatlanul tépettnek látszik, ám masnira kötött nyakkendője sértetlen. Láttára átmelegszik a testem, s ennek a láznak semmi köze a doki oltóanyagához.
Azután a két pasas bemasíroz a házba. Okosan kinn hagyják a fegyverüket, végigtekintenek kávézó társaságunkon: túszejtőn, túszokon és szabadítókon.
– Minden rendben? – kérdezi Wyne a penge arcú nőtől.
Az asszony megrántja a vállát, ám mintha kevésbé volna sértett, mint beléptünkkor.
– Azt hiszem. Matthias bácsinak adódnak néha dührohamai. A mai kissé komolynak látszott. Ha a zsaruk nem csődülnek ide, akkor ő sem rántott volna fegyvert. Elképesztő: ilyen hajlott korban ilyen precízen célozni!? Azt mondta: nem fog lelőni senkit. És tényleg nem lőtt le senkit, pedig közben rásötétedett, meg minden.
– Meg minden – ismétli Belloq, és rám néz: egyenesen, mélyen a szemembe. Tudja, hogy tudom.
Mi sem természetesebb: zavartan elsvenkelek a válla mellett. Szemügyre veszem Patrick Wyne-t, a parancsnokot. A magas, széles vállú, sötét hajú pasas már-már elvigyorodik. Az utolsó pillanatban persze sikerül visszatartania mosolyát. Ezeket a fickókat addig fel sem vették a kommandósképzőbe, amíg fel nem mutatták a plasztikai sebész igazolását, miszerint előlették az összes arcidegüket.
Komótosan megisszuk a kávét Matthias apó látható élvezettel, hangosan hörpöli a magáét. Dalia oltalmában három cukrot is tett bele.
– Maga is rendőr? – kérdezi a harcművésznőt.
– Isten őrizz, dehogy! Ezt a két nőt azért tartja maga mellett, hogy megfosszák minden örömétől? Se kávé, se szomszédné, se cukor, csak nyugtató és altató és diéta?!
– Most mondja...!? – sóhajt az apó. – Naponta százszor is megkérdezem: mitől óvnak? Ez nem békés öregkor, ez hosszúra nyúlt rabság. Nem léphetek ki az utcára, nehogy el- vagy leüssön valaki. Nem ehetem, ihatom azt, amit szeretek. Az unalomba fogok belehalni. Vagy elsorvadok.
– Látom, jól van – morogja a gondozónő.
– Az semmi – hangzik a válasz, immár határozottan és férfiasan. – Jól is akarok maradni. Holnap reggel nem gúrnyadok az ágyban kilencig. Hatkor felkelek. Tejszínhabos kávét reggelizek, tojással!
– Tojás...?! – sikoltja az agg leány.
A gondozónő feláll, a félretett fegyverhez lopakodik, és kisurran vele a konyhából.
Dalia elöblíti a csészéket. Sokatmondó pillantásokat, félmosolyokat vált az apóval. Immár azon sem lepődnék meg, ha finoman belecsípne az öregúrba. És megteszi!
S miután kiosztotta egyszerű ajándékát, amelyhez foghatót Matthias apó talán soha többé nem kap, elbúcsúzunk és kimegyünk az utcára. A barikádot bámulatosan hamar elbontották, a kollégák eltűntek, a nyitott ablakokból jajszavak hallatszanak: minden rendben, a polgárok tévézgetnek.
Wyne megkérdezi a rádiótelefonon lógó emberét, kapott-e hírt Reganről. Különös, senki emberfiának nem tűnt fel a fegyveresen fogócskázó horpadt furgon és a sportkocsi.
– Eszerint hazamehetünk – összegzi Belloq.
Wyne szinte búsan vállat von.
– Majd máskor – sóhajtja, Regan elfogására célozva.
Daniel felém fordul.
– Hazavihetlek?
– Jó volna – feleli helyettem Dalia. – Kellene a kocsid. Ne izgulj, reggelre leteszem a kapuban.
– Csak gyűrd be a kukába – mondom legyintve.
Beülök a Mazdába. És legott egyetlen görccsé változom. Mire Belloq mellém pattan, már Hern versikéjét mormolom magamban arról, hogy eszméletlenül rendben vagyok magammal és a világgal, és egyáltalán, minden piszokul oké.
Csaknem felnevetek. Ilyesmivel kábítózom, amikor tudhatnám, hogy úgysem veszem be azt, ami nem igaz?!
Mellesleg Mogorva kizárólag szakmai témákról társalog hazáig. A királykék mundéros, ármányos portásról, például. A fegyveres bandáról. Éleselméjűen rávilágít, hogy bizonyára Regan riválisainak leszámolási kísérletét láttuk, melyben neki szánták a „köd” szerepét.
Hát ehhez nincs mit hozzátennem. Hallgatok, nem mintha nem volna közös témánk, de én nem sietek azt előhozni. Belloq el-elrévedezik a volán mögött. Gyakran rám pillant, már-már lopva.
Felé sikoltok magamban: mondj valamit. Tégy valamit, csak egy gyengéd mozdulatot.
S amikor megteszi, amikor végigsimít a térdemen, csaknem kivetem magam az autóból, olyannyira megrémít az érintése. Beteg vagyok, belebetegedtem a fájdalomba, a féltésbe.
Holtra rémülök. Önmagámtól.
Megpróbálom tárgyilagosan szemlélni a történteket. Tudom, túldrámázom az esetet, ám ez a tudás még nem gyógyító hatású. Azt akarom, hogy elmúljon rólam a görcsös félsz, hogy visszaleljünk egymáshoz, s már látom is kettőnket, lírai lassítású filmen: a szerelmesek futnak egymás felé, csak futnak és futnak és futnak míg meg nem halnak.
– Min nevetsz? – kérdezi Daniel. Holott szinte sírok.
Szótlanul felmegyünk a lakásba. Túlesünk Tarzan örömkitörésén. Martint a tévé előtt találjuk. A kétméteres fiúcska fel sem néz, a képernyő felé bök bal lába nagyujjával és menten előadja legújabb agybaját.
– Észrevettétek, miféle reklámokat nyomatnak mostanában?! Minden főétkezés mellé valami váladékfelitatási műsort kapunk. Ideül egy amúgy normálisnak látszó nő, és örömkönnyekkel a szemében adja tudtunkra, hogy soha többé, semmi mást nem fog használni, csakis a Dupla Dry Kék Madár nevű szárnyas betétet, mert annál nincs jobb. Azt akarja belénk szuggerálni, hogy egy nő életének nincs boldogabb ciklusa a menstruációsnál. Közben még illusztrálják is az egészet: gyönyörű, égszínkék vércseppekkel. Na ne! És ha véletlenül visszajönne az étvágyam, máris a képernyőn terem egy újabb nő, halántéktól sarokig érő mosollyal, valamint egy pufók csecsemővel, és tudatja velem, hogy a Bűbáj Baba Kaksi nevű pelenka a legszuperebb, amit emberi lény valaha is kiagyalhatott ezen a földön. Tudjátok, mit tart a barátnőm a betétről, amelyet immár felesleges volna intimnek neveznünk, hiszen indiszkréten nyúlnak hozzá?
– Melyik barátnőd? – firtatom figyelmetlenül.
Martin átlegyinti magát a keresztkérdésen.
– Valamelyik, nem a nő a lényeg, hanem a szóban forgó téma. Szegény bige, a minap alig tudott ülni, s mikor kérdeztem, mi lelte, mondta, hogy rávették a betét használatára, ám az mindkét oldalán ragasztósnak bizonyult. Bigém ettől kissé lerokkant, viszont kitalált egy frappáns szlogent: ápol és epilál.
– Lebilincselő voltál, tesó, de most hagyj magunkra, kérlek – nyöszörgöm bénultan. Lázas tempóban keresem Hern kis céduláját, hogy bebiflázzam a gyógyszöveget. A cetlit meglelve már csak egy darabka spárgát kell vágnom. Megcsomózom az olvasót, és eltűnök a fürdőszobában, gyakorlás és zuhanyozás végett.
Ilyen nincs! Martin utánam jön.
– Holt koksira untam magam, míg rátok vártam. Megnéztem az összes filmet az összes kanálison. Játsszunk egyet, Den, rád férne egy kis fejtörés. Mondok egy szinopszist, te meg lökjed a film címét, jó?!
– Nem jó.
– Nos: két zsaru az éjszakában. Az egyiket megölik. A másik bosszút esküszik. Szegénykét kirúgják az állásából, csakhogy ő nem adja fel. Autós száguldások, rémisztő pofonok, hajsza körömrágás, tövig. A főgonosz egy gigászi kínai, ortopéd cipőben, esetleg egy ötméteres néger izomhegy, ibolyakék kontaktlencsével. Ezt hősünk jól legyűri az utolsó öt percben, majd pedig a rendőrség megköszöni neki. Na?
– Menj aludni, tesó.
– Addig nem, míg nem köpöd a film címét.
– Legalább harminc filmcím jutott eszembe.
– Hát ez az! – feleli Martin, és elvonul végre.
Belloq lép a helyére. Elgyötörten nézek ki a langy vízsugár alól.
– Velünk jön? – sóhajtom.
– Igen.
– És te ezt nyaralásnak hívod?!
– Élvezni fogod.
Nem felelek. Hosszan sorolhatnám, mi az, amit biztosabban élveznék. Ha például megpróbálna beszélgetni velem. Arról. De vajon tudja-e, mekkora fájdalmat okozott? S megint elmélázom a férfiúi természeten. Amelyen már eddig is annyit törtem a fejem, hogy egészen belemélultam. Különös, továbbra is rajongok a pasasokért, de még furább, hogy nem tudom, mit kedvelek bennük.
Mivel ez eszméletlenül filozofikus volt, elhajítom a törülközőt, és az ágyba vonulok. Lesiccelem a párnáról Fáraó Átkát. A cicus elhagyja nyughelyét, s a következő pillanatban visszaszökken, ugyanoda. Egy percig a macskák alaptermészetén tépelődöm, azután észbe kapva marokra szorítom az olvasót. Biztosra veszem, hogy szükségem lesz rá.
Belloq már jön is, illatosra zuhanyozva, és egy árva szót sem szól, Fáraó Átka mégis kisurran a szobából. Épp csak be nem csukja az ajtót maga mögött.
Szorosra zárom a szememet. Mégis látok, a bőrömmel.
Daniel fölém hajol, ujjhegyével megérinti az államat, körbecirógatja a számat.
Eltüntetem a kezemet a takaró alatt. Lázasan pergetem az olvasót. Eszméletlenül rendben van minden. Ha valami híja mégis volna a teljes okéságnak, hát rajtam ne múljék. Akarom a pasast. Reszketek érte, hajtépő szenvedéllyel.
Rémes. Nem kéne kiugranom az ablakon?!
Az ujjhegy, a kósza, a vállamra ér. Sétálgat a karomon Ellátogat a hasamra.
Miért kéne bármiről is beszélnünk? Elegendő volna, ha magamhoz húznám Danielt, és...
Nem tudom megtenni! Egyszerűen hihetetlen: akarom őt, és mégis dermedtbéna vagyok.
– Hagyj – mondom. Újra kezdem Hern versikéjét a világraszóló okosságról.
Zsaru hever mellettem: kiveszi ujjaim közül a madzagot.
– Ez minek? – kérdezi.
– Ez? Miért, szerinted minek?
– Szerintem nem tudom. Mi van veled?
Aha. Felfigyelt rá, hogy van velem valami. Büszkeség simogat szíven. Igen, ez a férfi méltó a szerelmemre.
Méltó?! Mintha szöges cipővel dzsiggelnének a mellkasomon. Kék szemhéjak, szőke hajzápor.
Szeretném elsírni magam. Nos, ez nem fog megtörténni. Felkönyökölök. Eltávolítom Belloqot a térfelemről.
– Nyugodalmas jó éjszakát.
– Mi van veled? – ismétli. Elpöcköli a madzagot. Azután utána nyúl, a tenyerembe teszi, és ráhajtogatja az ujjaimat.
Ekkor hirtelen megpillantom magam kívülről. Itt fekszem, mardos a féltékenység, amelyre nincs okom öldös a fájdalom, amely oly fölösleges, hogy szinte már luxus, a vajákos ember idióta szövegét hajtogatom magamban, a szolgaian megcsomózott spárgadarabkával a kezemben, bőrömön pőrén vibrál a vágy, amelyhez foghatót még sosem éreztem e pasas iránt, holott szakadatlanul kívánom őt, mióta ismerem.
Mit árnyal ezen az, hogy „hajtépő szenvedély”?! Dosztojevszkij, de még Freud is csonkig rághatná a tollat, ha ezt pontosan le akarná írni.
Elsírom magam. Már-már.
Elfordulok, arcomat a párnába vackolom, mélyeket lélegzem. Szerencsétlenné tettél, Daniel. Molylepkévé változtattál, te, aki pillangót és tündért, de akár még Nőt is tudtál varázsolni belőlem.
Ettől viszont fel kell ülnöm mintha áramot vezettek volna keresztül rajtam. Mi ez? Melodráma à la Denisa? Sajnos, ez a stíl nem rám vall. Nem, ez a stíl azokba a rózsaszín fedelű füzetkékbe való, amelyekben úgy hat a nőkre a szeretkezés, mintha feltéptek volna bennük egy csapóajtót és más baromságok.
Nézzük hát. Itt van Mogorva, és itt vagyok én. Fekszünk. Egymás mellett. Az egész szoba szikrázik a vágytól. Tűzijáték. Mindjárt jönnek a tűzoltók.
Íme, az alapszituáció. S erre, ahelyett, hogy szenvedélyesen egymásra borulnánk, feltépdesvén holmi csapóajtókat fenét, sírásraj görbül a szám, és ettől nevetnem kell.
Hát Belloq?
Ő a maga részéről megcsókol. S nem félszegen, nem is vágytól reszketőn, hanem keményen, határozottan. Mondhatni: megcsókol.
Mintha harangokat kongatnának a testemben, mintha kilőnének a csillagszikrás világűrbe, mintha a földkerekség legnagyobb hintáján ülnék és mámorosan lengenék feljebb, egyre feljebb...
Elfordítom az arcomat. Számon tovább ég Mogorva kemény csókja, érzem borostái finom, izgató reszelését és érzem azt is, ami ezután történhetett volna, aminek meg kellett volna történnie, mert akarom!
Érzem, miként a frissen amputált lábú ember a fájdalmat abban a testrészében, amely immár egy félrehajított nejlonzsákban hever, jeges hidegen.
Komolyan eltökélem, hogy kiugrom az ablakon.
Belloq vállon kap, amikor elindulnék.
Rákényszerít, hogy visszadőljek a párnára. Fölém hajol.
– Mi bajod van? – kérdezi újra.
Isteni szikra! Mi volna, ha úgy tennék, mintha ismét elővenne az amnézia? Noha a fene tudja, miként kell azt eljátszani, miért ne próbálhatnám meg?
Igen.
Tétovára veszem a hangomat. Meg is rezegtetem kissé.
– Hol vagyok? – hebegem.
– Hol vagy? – kérdezi.
– Ki vagy te? – folytatom.
– Na, ki vagyok?
Ez a pasas képes rá, hogy a végtelenségig visszhangozza álnok kérdéseimet. Ez a pasas rá akar kényszeríteni, hogy kimondjam, mi bánt.
– Ne haragudj – sóhajtom. – Egy kicsit kikészültem.
– Látom. Mitől?
– Hogy kérdezhetsz ilyet?! Hajszálpontosan tudod, hogy mitől. Iszonyatosan hiányoztál. És amint megjöttél, visszalöktél a pokolba. Nagyon szeretlek. S valami arra késztet, hogy megszabaduljak ettől az érzéstől. Tőled. Nos, dióhéjban ennyi.
Daniel bólint. Noha nem látom arcát a sötétben, pontosan tudom, hogy megfeszül a bőr a járomcsontján, tudom, hogy komor a szeme a szilvamag alakú résben.
– Ennyi – ismétli. És miért?
– Miért? Miért, azt kérdezed?!
– Aha. Azt kérdezem: miért?
– Azért a kék szemhéjúért, és nem másért.
Szájon át szívja be a levegőt. Egek, a pasas teljesen elképedt! Jaj, csak nehogy magyarázkodni kezdjen. Nem élném túl, ha körmönfont mentegetőzésbe fogna.
Azt mondja, halkan, szelíden, szinte csodálkozva:
– Hűtlenség önmagadhoz, ha ilyesmi csak eszedbe jut is.
Azt mondja, ami vérlila neonbetűkkel ott ragyog a fejemben, körben a koponyámon, legbelül. Kimondja egyszerűen, kissé meglepetten.
Nahát, a pasas méltó hozzám!
De hát hogy jövök én egy ilyen tökéleteshez?!
Szóval, így fest ez. Csak egy kis féltékenység kell ahhoz, eszét veszítse az ember. Vajákosoknak hisz, temetőben mászkálj koponyákat, csontokat szedeget. Folyton sírhatnék kínoz, könnyek csiklandják az orrát, és nagyítóra van szüksége ahhoz hogy felfedezze magát a tükörben.
A lelki szörny kicsinnyé tesz: eltörpülsz. És a fájdalom egyre csak dagad. Hízik, kórosan, sorvasztóan.
„Hűtlenség önmagádhoz, ha ilyesmi csak eszedbe jut is”.
Igen, ilyen egyszerű. Hebegő mentegetőzéstől féltem, s ezt a tökéletes megfogalmazást kaptam helyette, s bár tudom, hogy ez egy igaz mondat, mi több: ezt kétmilliárdból csak egy képes megfogalmazni, rettegve érzékelem: nem változott semmi.
Kedvem lenne így szólani, könnyed hangsúllyal: Ó, drágám, Ó csak utazzatok el a trópusokra, nekem kezelésre kell járnom, elektrosokk, apróbb agyműtét, csipetnyi gerinccsapolás, és máris jobban leszek. Meglásd, mire visszajöttök, már mosolyogni is tudok. Tán még a kávés csészémet is el tudom mosni anélkül, hogy folyton elejteném.
Belloq részéről az ügy lezáratott. Az ő józan esze felől nézvést nem is lehet másként. Elintéztük a kék szemhéjút.
Túltárgyaltuk.
És most? Mi következik?
Ez következik:
– Szeretlek – mondja Belloq. – Azt mondtad: hiányoztam. Te még mindig hiányzol nekem.
Meghiszem azt. Pláne mennyire hiányzom önmagámnak! Most pedig miként az a rózsálló fedelű könyvekben írva vagyon ajkainknak sisteregve össze kellene forrniuk.
Ám ezt a vágyat megbénítja valami különös tehetetlenség.
Jó ég, hiszen nő vagyok! Ilyen bajom egyszerűen nem lehet! Nekem?! Miként a hemofilia, ez is tipikus férfibetegség. Nevét ki mondani sem merem, még gondolatban sem.
Daniel átölel, és én hullamerevvé görcsösülve elhúzódom, mint a tetániás beteg, ha fényt lát: testem ívvé feszül.
Meg kell neveznem: impotencia!
Impotens vagyok!
– Ne haragudj – nyögöm. – Engedj el.
És elenged. Érzem, hogy tovább könyököl fölöttem. Néz. Látni próbál a sötétben. Ebben a fura, sziklaszilárd sötétségben.
– Impotens vagyok – közlöm sóhajtva.
– Szívesen cserélnék veled – feleli. Elvágódik a saját térfelén. Lehet, hogy egy perc múlva már alszik is. Elvégre tisztázódott a helyzet. Most már tudja, mi bajom, miért gyötörnék további kétségek?!
Nevetnem kell. Azt hiszem, ha ennek átengedném magam, úgy vihognék, mint valamelyik horrorfilmben a boszorkánnyá változtatott lányok, akiket aztán hiába aprítottak fel, hasztalan hantoltak a földbe húsz láb mélyen, lépten-nyomon előjöttek, hogy hátborzongatóan, cincogósan, rémesen vihorásszanak, éjhosszat. Közben fűt-fát összeharapdáltak, és ettől fűn-fán is elhatalmasodott az idétlen vihoghatnék. Na, ez egy ilyen tartalmas film volt, igen.
Nem is rossz. Másra kell gondolni.
Hogy is állok én a rémfilmekkel? E vihogós mozimű oltotta ki bennem a félelmet. Soha többé nem kaphatok frászt egyetlenegy horrormunkától sem. Ellopták tőlem a feszültséget. Az izgalmat. Martin nem is hülye a szinopszisjátékával. Nem mintha nélküle nem tudtam volna, miként működik a mozifutószalag. Végy egy sikeres filmet, készítsd el gyenge, gyengébb és még gyengébb utánzatát, s ezzel kész is, kinyírtad azt, ami működött. Ugyanez a helyzet zenében, irodalomban, bármiben. Szabadítsd el a kontárokat, ők megbízhatóan, oda-vissza szétbarmolnak mindent.
Na, hát ez az, ami momentán a legkevésbé sem izgat.
Sürgősen beszélnem kellene valami orvossal: elmeivel. Nem létezik, hogy én találtam fel a női impotenciát. Ezen a világon már minden feltalálódott, kipróbáltatott és csak a haszontalan működik.
Vegyük például az én esetemet. Szerelmes vagyok. Ez nem rossz. Nem is működik. Szerelmem jutalma a tenger fájdalom, impotenciával súlyosbítva. Ez szörnyen rossz. Naná, hogy működik. Holnap nekiülök, és megírom a doktorimat a női impotenciáról. Azután hanyag mozdulattal átveszem a Nobel-díjat.
Daniel megmozdul. Egy tűnő pillanatig azt remélem, hogy hozzám hajol, és megpróbál rendet tenni a fejemben. Nos, nem. Csak átfordul a bal veséjéről a jobbra.
Számolászhatom a bárányokat. Harminc bari után sikítanom kell. Valószínűleg azért is vannak gondolataink, hogy ne unatkozzunk ezen a planétán. Akkor tehát nosza, gondolkozni fogok. Téma kerül, bőven.
Csakhogy szívesebben aludnék. És ez az, ami nem megy.
Felkelek, rágyújtok. Italt töltök.
Belloq alszik.
Felkapom mellőle kedvenc könyvét, Rochefoucauld Maximáit. A kád szélén ülve felütöm a kötetet, és menten le is hajítom: „Már az is boldogság, ha tudjuk, mennyire vagyunk boldogtalanok.”
Magam elé meredek. Fura, olyan érzésem támad, mintha valami nyákos, kellemetlen dolog leselkedne rám, az alkalmas pillanatra várna, amikor megtámadhat és kiürítheti belőlem testnedveimet.
Tisztára hülye vagyok.
A nappaliba szédelgek. Lerogyok a fotelba. Foglalt. Fáraó Átka köpködve távozik alólam.
Felkapcsolom a lámpát. Hoppá, egy Fable könyv hever az asztalon. Ez majd megvigasztal.
„Feltúrtuk a remény szemétdombját, s ahogy a kedvenc bögrét ragasztaná meg az ember, úgy illesztgettük egymáshoz a halott szerelem darabkáit. Persze, az első koccanásnál széthullott az egész.”
Hát nem édes?!
„A vágy botorkált a sivatagban, bukdácsolt becsapottan, elégetten.”
Ó, Fable, ha már te sem könyörülsz, akkor ki vigasztal meg engem? Árulás.
Ez idáig hittem abban, hogy jön valaki, és felitatja lelkemről a könnyeket. Immár azzal is beérném, ha kapnék egy átkozott papírzsebkendőt.
Így adod alább, mindig alább, míg élsz.
Ez most már olyan drámai, mint egy regény, amely elnyerte a Kritikusok Nagydíját.
De jó téma! Vannak az írók, akik írnak, mert tudnak írni vagy nem, és a másik térfélen ott vannak az esztéták, akik esztétizálnák, mert nem tudnak írni, pedig szörnyen szeretnének. És állati jót játszanak! Az író összerak valamiből valamit, az esztéta pedig szétszedi azt. Hallatlanul remek szórakozás. Érdekes: nem irigylem őket.
Mellesleg, pillanatnyilag én is mit művelek? Szétkapom azt, ami egészen jól össze volt rakva. Még működött is. Már rég nem a szerelemmel barkácsolok az kész, immár önmagamat belezgetem miután szétrámoltam az agyamat, jöhetnek a rongylábak. És végre, végre, történik valami a vigasztalan, kongó éjben. Megszólal a telefon.
Kezdeti örömmámorom legott ijedelembe fordul. Aki éjnek évadján telefonál, jó ember nem lehet. Oké, megengedem neki: embernek esetleg még elmegy. De biztosan nem kellemes hírt akar közölni. A barátságos közlendők ráérnek reggelig. Rendszerint.
A kagylóért nyúlok. Rémülten belenyögöm:
– Igen?
Daniel alszik? – kérdezi Wyne fakón.
Ha az ő hangja ilyen, akkor nagy baj várható. Mi több, már be is következett. A fényességes Patrick Wyne pedig nekifeszül, hogy orvosolja a problémát. Nem csak fegyverei vannak hozzá s ráadásul ő maga is fegyver: agya is van a pasasnak.
– Persze, hogy alszik – felelem. – Mi egyebet kellene csinálnia? Azt képzelted, hogy velem beszélget? Különben én is azt képzeltem, csacsiul. Igen, egészen beleéltem magam, hogy ma éjjel velem fog csevelyegni.
– Ehelyett velem fog – közli Wyne.
Feszült a pasas. Mintha denevérek röpködnének a vonalban, emberi fül számára alig érzékelhető hangokat kiadva.
Kiejtem kezemből a kagylót, bemegyek a hálószobába. Nem kell ébresztgetnem Danielt.
– Wyne – tudatom vele.
Azután magára hagyom a telefonnal.
Üldögélek a fürdőkád peremén. Mire is gondoljak ahhoz, hogy ne kelljen gondolkoznom? Dalia. Ő és Marcel.
Marcel nem jó, mert ha a pasas eszembe jut, akaratlanul is párhuzamot vonok közte és a kék szemhéjú között. Holott nincs is párhuzam, mert az egészen másféle ügy volt.
Akkortájt éppen szünetelt a boldogságom. Belloq elköltözött tőlem, mert meg kellett emésztenie az egyik bűnömet, amely szerintem nem is életem főbűne volt. Szóval, bekerítettem egy gengsztert. Szorosra vontam körülötte a hálót, amely mellesleg én magam voltam. Belloq szerint túlontúl szorosra.
Ha emlékezetem nem csal, akkoriban is méltatlanul elhagyatva hevesen szenvedtem. Közben felszedtem az utcán egy sebesült férfit. A pasasnak comblövése és titka volt. Pár golyót kiszedtem belőle, a titkát nem. Odaadó ápolásom következtében betegem haldokolni kezdett. Az utolsó előtti pillanatban juttattam kórházba. Ott kissé rendbe hozták, meg is lógott. Időnként felhívott, és tippeket adott a folyamatban lévő munkámhoz. Ő volt Marcel, a titkos ügynök, a legfőbb kábítószercsempészt, a Kokókirályt kergető, megszállott zsaru. Valószínűleg beleszerettem volna, ha nincs Belloq. Sebaj, megtette helyettem Dalia. Marcel mégis visszament a bánatos Dél-Amerikába, hogy tovább űzögesse a Kokókirályt.
Ha csupán ennyi lenne. Emlékeim felkavarodnak. Édes istenem, miket műveltünk? Marcel miatt mindenki ellenem fordult. Belloq, Martin, Wyne és csapata. Egyszerűen nem akarták elhinni, hogy sejtelmem sincs, ki volt a pasas, akit napokig gyámolgattam öcsém lakásában. Martin, miként egy szóló héttörpe, százszor is elkérdezte: ki feküdt az ágyamban?, ki ivott a bögrémből? ki burkolózott a plédecskémbe?
Holott én is azon fáradoztam, hogy felbogozzam a titkot. Ezenközben számos alkalmam nyílott rá, hogy belehaljak.
Belloq megjelenik az ajtóban. Legfeljebb három centis, sötét haja felborzolódottnak hat.
– Menni kell? Csatába? – kérdezem.
– Mit csinálsz itt? – érdeklődik. Lesimítja a haját. Végigszánt az arcán. Borostái tiltakozón sercegnek.
– Csak ülök, és emlékezem.
– Aha.
Figyelmesen végignézek rajta. Sosem aházott. Az aházás többnyire az oda nem figyelés jele. Esetleg a cikizésé.
– Mi történt? – firtatom.
– Melletted aztán nem könnyű az élet, Denisa – feleli. Rájött! Rögvest csomagolni kezd. Nem, még tartogat valamit. – Nem könnyű, viszont semmiért nem adnám. Nem vagyok normális. – Daniel úgy tesz, mintha halántékon lőné magát. – Tehát emlékezgetsz. Vajon Volodiára emlékszele?
Visszatartom a lélegzetemet. A szívverésemet is visszatartom. A vérem is megalszik. Megint elkap a furcsa, ijesztő érzés: nyákos, ronda dolog mászik felém, loppal!
Volodia.
– Mi van vele? – lehellem.
Daniel megjátszott hányavetiséggel vállat von. Ismét végigsimít borzas haján.
– Megszökött.
Ideje, hogy valami értelmeset kérdezzek.
– A börtönből?
– Hát bizony, mivel ott volt: onnan kellett megszöknie – mondja. Ennél többet aligha fog mondani.
Elvégre a szökevény az ő Volodiája. Emlékszem viszonyukra, őrült komolyan vették egymást, miként egy westernfilm szemben álló hősei, akik a feszültségtől elnémult városban találkoznak, pontban déli tizenkettőkor, stukker stukker ellen...
A vásznon férfiszempárok villognak, csak egy merész légy zizzen át a snitten, tust húz a láthatatlan zenekar...
Az acélos férfikar lazán lóg a törzs mentén, még egy utolsó szemvillanás, és tűz...
Miért nem írok én regényeket?
Belloq és Volodia viszonya azért szúrt szemet, mert kedvesem nemigen szokta érzelmekkel átszőni ellenséges kapcsolatait. Egyszerűen nem szereti a bűnözőket, és kész.
Volodiát nem egyszerűen nem szerette, vele kapcsolatban bejárta a nemszeretés sajátos mélységeit. Őt gyűlöletteljesen tisztelte. Végigjátszottak azt, amit Mélységesen Komoly Férfijátszmának illenék neveznem. Persze csak akkor, ha véletlenül csúfolkodni akarnék.
Volodia zsoldos. Profi harcos, aki pénzért öl, s nem kedvtelésből.
E szokásától csak egyszer akart eltérni. Belloqot grátisz is kiirtotta volna. Méghozzá nem orv vagy lesi módon, mint valami sunyi bérgyilkos. Verítékes küzdelemben, puszta kézzel készült kiállni ellene.
Legyőzni akarta Danielt.
Ama végső összecsapás dupla erőpróbát jelentett Belloqnak: ő is meg akart küzdeni Volodiával, mert meg kellet tudnia, melyikük a jobb, ám menet közben másféle kíváncsiság került előtérbe. Belloq immár önmagával is harcolt: képese arra, hogy ne ölje meg Volodiát?! Pengeélen imbolygott.
Daniel győzött: életben hagyta ellenfelét. Pedig sosem akart embert ölni, csak egyszer: akkor. Nem tudta megtenni.
Vele együtt én is megkönnyebbültem.
És most Volodia megszökött.
– Hogy a pokolba tudott kiszabadulni a sittről?
Belloq vállat von. Ezt azért teszi, hogy ne kelljen külön felhívnia a figyelmemet a tényre, miszerint az eset nem rám tartozik.
Bizonyára eltökélte, hogy egy szót sem fogok kihúzni belőle. Ez a pasas néha olyan naiv, mint egy elsőbálos fiúcska. Mintha még sosem változtattam volna betonba foglalt elhatározásain.
Előkapom a jobb kezemet. A másikat feltűnően eldugom a hátam mögé, ez minden dramaturgiában jártas illetőnek azt ígérné, hogy ama bal kéz elő fog még kerülni.
Felmutatom a kisujjamat.
– Egy: nem beszélünk a Rémesen Titkos Kiképzésről. Kettő: mély kussal övezzük a Felszántott Háttémakört. Három: tök tabu a Kék Szemhéjak epizód. Négy: Volodia szökéséről egy kukkot se! Öt: a Nyaralás egyenesen Top Secret.
Mivel jobb kezem kimerült, a bal következik: öklömet gyengéd jelképként meglengetem Belloq orra előtt.
Elkapja a csuklómat, s megpróbál magához vonni. Lelkierejéből fásult vigyorra is telik.
– Most elmegyek – tudatja velem.
– Á, csak nem?! Ne fáraszd magad, éppen kérdezni akartam: nem kéne most elmenned egy kicsit? Már majdnem itthon voltál. Az ilyesmit nem szabad túlzásba vinni.
– Tudsz róla, hogy kissé meg vagy veszve?
– Ne vedd a szívedre. Hisz annyi más bajod van.
Rábólint. Sarkon fordul. Felölti a cuccait ezúttal sportos a módi semmi öltöny, nyakkendő. Ácsorgok az ajtóban, minden öltözékem a dühöm.
– Úgy festesz, mint egy marék plutónium – hízeleg Mogorva. – Szedd össze magad, mire megjövök. Meg kéne beszélnünk végre, hogy mi bajod van.
– Egész éjjel erre vártam feszes vigyázzban.
– Aha – mondja. – Te is eltöprenghetnél néhány válaszon, eléjük illő kérdések a következők...
– Ne fáradj, kitalálom. Megannyi kérdésed így hangzik: honnan tudod?
– Lehet – bólint. – Most megyek. Rengeteg gondom van.
– Csak nem?
Az ajtóig követem, hétmérföldes léptekkel. Úgy festhetek, mint egy égő gyújtózsinór.
– De – feleli, a küszöbről visszafordulva. – Az egyik gondom az, hogy Volodia szabadon jön-megy. A másik sem csekélység: impotens a feleségem.
Durr. Ám ezt már az ajtó mondja.
A falhoz támasztom a homlokomat. Valaki ezt hajtogatja a fejemben: hülye vagy, hülye vagy, szabad így viselkedni!? Alighanem a francia nevelőnőm. Nem érdekes.

 

 

Kakasszóra tökéletesen kikészülök. Bizonyára mindenki megkóstolta már, milyen az, amikor egy mézgás hangulatú éj után megérkezik a hajnal. A sötétség megkopik, szürkére fakul, s különös módon nyúlóssá válik a virrasztó ember szervezetében. Más fiziológiás tünetek is jelentkeznek. A lábfejek megtelnek enyőkével. Ezt a gyönyörű kifejezést Ellától tanultam, s nem mást jelent, mint vizenyőt. Enyőkés lábakkal úgy jár-kel az ember, mintha éppen a Holdsétáját végezné.
A test teljes bőrfelülete elzsibbad. A leggyengébb érintést is szúró fájdalomként érzékeli.
S mi tapasztalható a fejben? Enyőke.
Borzalmas. Mire üvölt a kakas, az ember úgy fest, mint akin már csak egy temetkezési vállalkozó találhat tennivalót.
Ekkor jön Martin, kegyetlenül bevagdosva az ajtókat, harsány frissességgel és ugyanakkorát szóló derűvel.
– Nem hallgatod a rádiót?! Kapcsold be gyorsan! Az előbb újságolták, hogy új bűnözési iparág született. Már eddig is hatalmas buli volt híres emberek spermájával üzletelni, ám most új távlatok nyíltak! Mellesleg tudsz róla, hogy nézel ki? Ne mozdulj, végigfutok a lakáson, és letakarom a tükröket, mielőtt véletlenül belenéznél valamelyikbe.
– Megöllek – suttogom.
– Hol van Daniel?
– Vele már végeztem.
– Különben sejtem, hol van. Mondták a rádióban, hogy Volodia meglógott. Ha Daniel utána eredt, az ipse nem jut messzire. De térjünk vissza a minket érdeklő témához. Vannak nők, szép számmal, akiknek nincs más vágyuk, mint az, hogy híres emberektől foganjanak gyereket. Mivel azonban a legtöbb híres ember nem szívesen kefél boldog-boldogtalannal, ropogós mosolyú bankárok keresik fel őket, és kikunyerálnak tőlük egy kevésnyi spermát, amellyel aztán boldoggá tehetik a nagy csapat nőt. Az ám, de mi van akkor, ha valamelyik híresség még erre sem kapható, ha körömszakadtáig ragaszkodik a spermájához?! Mert hogy az az övé, személyesen termelte, és szabadon akarja eldönteni, kit részesít benne.
Lerogyok a konyhaasztalhoz. Az enyőke lehúzza a fejemet.
– Martin, kérlek szépen, hallgass el egy kicsit. Lidércesen érzem magam.
– Persze, mert ez idáig hiába epekedtél a nagy emberek spermája után. Mostantól fogva nincs gond. Néhány bűnöző direkt erre a műfajra specializálta magát. Bárkitől beszerzik az ejakulátumot. Elkapják a vonakodó hírességet és ráteszik a kezüket a sóvárgott anyagra. Ha jól megfizeted, kapsz belőle egy csipetet.
– Biztos vagy benne, hogy az anyagcsere-ábrázolás a legfőbb humorforrás?!
– Főzök neked egy kávét. Nem vagyok biológiaszakos, mégis kétlem, hogy a spermatermelés az anyagcsere része volna.
– Nagyon kedvelném, ha nem ezen vitatkoznánk. Inkább azt meséld el, mit hallottál Volodia szökéséről?
Martin óvatlanul marokra fogja a tűzforró lombikot, amelyet Belloq kávéfőzőnek nevez. Kínjában nem a földre hajítja, hanem a levegőbe. Ezért ismét meg kell fognia, amikor a tüzes szputnyik landolni készül. Újabb fájdalomsikoly hallatszik. Ám egy perc múlva előttem gőzölög a krémszerűen sűrű ital.
– Volodiáról is fogok beszélni. A Zöld Rendőrségről tudsz, nemdebár? Nemzetközi szervezet, hivatalból üldözi a nagy dózisban szemetelőket, a hasadó anyagokkal szemetelőket, a mérgekkel hajigálózókat...
– Tovább, Martin.
– Ha az imént említett iparászat istenigazából fellendül, egy csomó híresség a rendőrség oltalmát fogja kérni. Nem kellene átképeztetned magad? A mostani munkakörödben mire számíthatsz? Piti, pancser bűnözőket kergetve akarsz kivénhedni? Amikor Spermazsaru lehetnél? Gondolj bele, mekkora sajtót kapnál, ha mondjuk Schwarzeneggert szabadítanád ki a spermafejők karmaiból!? Lehet, hogy Coppola filmre viszi a kalandjaidat!
– Volodia – suttogom vészjóslóan.
Martin vállat von. Megkomponálja a kakaóját, és lezuttyan mellém az asztalhoz.
– Nem hiszem, hogy Volodia áldozatul esne a spermászoknak. Mondom, azok nagy nevekre hajtanak. Sylvester Stallone, Mel Gibson, Stephen King, George Lucas, Woody Allén, George Bush, ilyenek. Esetleg még Jackie Collins. Ja, nem jő, az nő. Te! Szabadalmaztatom az ötletet! Híres nőktől híres petesejt! Nem jó?
– Volodia...!
– Francba Volodiával. Olyasmit brekegett a rádió, hogy a rendőrség szemközt találta magát egy megfejthetetlen üggyel. Mintha valaha is lettek volna másféle ügyei a rendőrségnek...!? Szóval a „bezárt szoba rejtélye”, vagy mifrász jött elő, és a zsaruk kihozatták Volodiát a sittről, hogy majd ő, mint gyilkossági szakértő, megfejti nekik, miként történhetett a számukra fölfoghatatlan eset. Volodia velük tartott, majd az ominózus helyszínen kifektette a kísérőit, szám szerint kilencet, és fütyörészve elhajtott, mellesleg a zsaruk egyik kocsijával.
– A rádió is ilyen zavarosan adta elő? – érdeklődőm. A kávé munkához lát a szervezetemben. Az enyőkék oszladozni kezdenek. A végén még feltisztul a tudatom. Jó az nekem?!
Megnyikkan a telefon. Martin félfordulatot tesz a széken, lehalássza a készüléket a falról, és teli szájjal belemorran a kagylóba.
A következő pillanatban elnyeli az arcüregében forgatott negyedkilós kenyérvéget, és elhülyülő ábrázattal felliheg:
– Daniel!
Ám az isteni Daniel nem vele akar beszélni. Martin lelohad, odalöki nekem a kagylót.
– Csak nem? – kérdezem az Istent.
– Ne cikizkedj, inkább hallgass meg – kéri Belloq. Nem vidám a hangja.
– Mit mondhatnál?
– Én beszélek! – szögezi le a pasas. – Még kergetjük az emberünket.
– Sosem éritek utol – biztosítom.
– Mesterien érti a dolgát. Túltanulta az összes mesterét Mindazonáltal próbálkozunk még. Azért hívtalak, hogy emlékeztesselek...
– Emlékszem!
– ...arra, hogy csomagolnod kell. Sílécet, hokikorcsolyát, ilyesmit ne pakolj be, meleg helyre megyünk.
– Te tényleg magad elé tudsz képzelni, amint hátrakötött hajjal, szorgalmatosan pakolászom a koffereket?
Belloq felsóhajt.
– Add vissza Martint.
– Na ugye.
– De azért otthon talállak...?
– Amikor majd egyszer hazajössz? Le kell zárnom néhány nyomozást, tudhatnád.
Belloq nem felel, már nem is sóhajt. Átnyújtom a kagylót a megtiszteltnek látszó Martinnak. Öcsém menten visszahülyül áhítatosba, s efféléket hajtogat:
– Igen, Daniel... Meglesz, Daniel... Hát persze, Daniel... Nem felejtem el, Daniel...
Én sem felejtek, Daniel, morgom magamban, midőn rávágom az ajtót a lakásra. Frissen lefutok a lépcsőkön. A kocsihoz lépek.
Négy fickó terem mellettem. Egyikük sem lehet több huszonöt évesnél. Válogatott legénység: egyformán magasak és vékonyak, egyként összekaszabolták az arcukat borotválkozás közben.
Közrefognak. Savanyú sörszag árad belőlük.
– Mi van, srácok? – érdeklődöm hűvösen. – Dedikáltatnátok a fejeteket?
– Nincs semmi különös – feleli az egyik borotválkozáskárosult. – Megverünk. Fájni fog, de nem halsz bele.
– Nagyszerű – mondom. Körbepillantok az utcán. Legalább kétszáz ember jön-megy köröskörül. Észre sem veszik, mi készül a járdaszélén.
Egy motor fordul be a sarkon. Hozzá fohászkodom. Szövegelnem kell.
– Ez úgy hangzott, mintha valaki rám küldött volna benneteket. Kinek köszönhetem a megtiszteltetést?
Lehet, hogy van isten? Martin kebelbarátja, Konrad feszít a Kawasakin. A motor lelassít, a srác aprópénzt kotor elő, újságot vesz.
Édes Konrad, nehogy most olvasd ki!
Kérdésemre gúnykacaj felel. A legények munkához látnak. Egyikük háta mögül előkerül egy jóképű pajszer is. A többiek a puszta öklükkel is beérik.
Kiteszek magamért. A pajszerosra koncentrálok. Állón és karon rúgom a fickót, egyetlen láblendítéssel.
Közben társai túlságosan megközelítenek. Még egy lépés, és vége a küzdelemnek: rám folynak, és beledöngetnek az aszfaltba.
Kapok egyet a tarkómra. Egy nyirkos mancs a trikómat tépdesi. Megpróbálok kitörni.
Konrad felpillant a napilapból. Talán el is dobja, és idevánszorog végre.
Nem mintha szükségem volna a segítségére. A pajszeros fickó kifeküdt már, a trikómat markolászó legény térdepelve dajkálja megrepedt csuklóját.
Felszökkenek a kocsi elejére. Legott kiderül, hogy ez nem is volt jó ötlet. Az egyik pofozóvitéz felkapja az elárvult pajszert, és bemutatja, milyen ügyesen bánik vele. Pattogok, mintha ugrálókötelet hajtanék, majd ezt elunva pályára állítom magam.
Talpam homlokon kapja a fickót a pajszer megint elgazdátlanodik.
A negyedik legénnyel már semmi dolgom. A Kawasaki szinte hanyagul eldózerolja helyettem.
Na mondom, amikor már újra ritmikusan lélegzem, és képesnek érzem magam a nagyképűsködésre.
– Ki vele: ki a feladótok?
A balesetes fickó kimászik a motor kereke alól. Leporolja a nadrágját. Leporolja az ingét.
– Az agyadat is porold le – kérlelem –, és mondd a nevet.
A legény a cipőjét tatarozza. Megvizsgálja, tart-e a gumi a zoknijában.
Midőn felpillant, közvetlen közelről megtekintheti az igazolványomat. Gyönyörűen csillog a napfény a jelvényen.
A fickó felhörren. Társai kisegereset akarnak játszani, de Konrad vigyáz rájuk és ő nem kisfiú.
– Zsaru vagy? – nyögi az emberem.
– Dalold el, ki szedett rá benneteket? Piti alak lehet.
– Ez a ribanc kirúgta a fogamat! – panaszolja az egyik hős a földön.
Oda sem pillantok, mivel legényem gyónni kezd.
– Ígért egy százast, ha lepofozunk.
– Menjetek el a vérpénzért. A hullott fogról mondjátok, hogy az enyém. És ha felnyaltátok a lét, adjatok a pacáknak. Különben sittre váglak benneteket.
– Nem pacák – feleli a pofozóvitéz.
– Nekem tök nyolc, hogy pacák vagy pacáknő. Ráígértem a százasra. Kábé tíz évet.
– Megrakjuk – bólogat sunyin a fickó.
– Neve?
– Nem tudom a nevét, becsszó. A krimóban üldögéltünk, amikor bejött a csaj. Benyomott egy tripla whiskyt, az asztalunkra szórt egy ötvenest, és lökte, hogy a hapsiját kerülgeti egy tyúk, azt kéne kisminkelni. Tízkor újra ott lesz a krimóban, a másik ötvenessel.
– Nem lesz ott, seggfej. Hogy néz ki?
– Magas, girhes, akkora lófarokkal, mint ide London.
– A szobrászműhelyében lesz. Dedikálhatjátok. Megnézem!
Szövegelés közben kirámolom a legények zsebeit. Bár egyiküknek sem túl épületes a homloka, azt azért felfogják, hogy kitörölhetetlenül az agyamba véstem adataikat.
Felkászálódnak és elbicegnek.
Konrad elém lép, nagyon közelről néz az arcomba.
Visszaküldőd a verőlegényeket? Egy-két pofon miatt?
– Nem ezért – vallom be. – Azért, mert ama pacáknő tepertőnek akart elkészíteni, s e célból rám gyújtott egy házat. Különben kösz, hogy jókor jöttél. Martin nálam van, fújogatja a kakaóját és kommersz spermákról álmodik.
Bevágom magam a kocsiba. Odébb söprök két utcahossznyival. A fékre állok, és elpityeredem.
Arra eszmélek, hogy valaki megkopogtatja mellettem az ablakot. Átpislogok a szemem előtt hömpölygő pasztellszínes párafátylakon. Halál ronda lehetek. És főleg természetellenes: nő, könnyekkel?!
A kocsim mellett álló pasas is csodálkozni látszik.
– Még ilyet?! Eltörött a mécses?
– Frászokat a mécses. Eltörött az összes csillár, de még az erőm is eltörött.
Emberem elvigyorodik. Fátyolmentessé teszem a szememet majd meglegeltetem rajta. Nem rossz a fickó. Elmúlt harminc, ma még nem borotválkozott, ujjnyi sörték tülekednek kerekded állá, húsos ajkai körül. Lágy vonalú orra fölött négyemeletes a homlok. S a szemei? Füstszürke szeme enervált szemhéj alól tekint rám, pillantása felborzolja megalvadófélben levő véremet. A kellemes arcképet vállig érő barna haj foglalja keretbe.
– Nincs más hátra – mondja –, csomagoljon össze, és utazzon el valahová. Az mindig jót tesz. Én is úton vagyok. Azért, hogy ne kelljen ordítanom, hogy néha kiengedjen az ujjaimból a görcs, és ne kelljen ökölbe szorult kézzel járnom. Fogadja meg a tanácsomat.
– Hát persze. Régóta úton van?
– Tíz éve – feleli. – Bocs, hogy megszólítottam. Ahogy beállt ide! Először azt hittem, rosszul lett. Szerencsére csak egy kis bőgés. Besokallt? Vágjon neki a világnak!
Azt várom, hogy előrántson egy prospektust hogy kiderüljön róla: csak egy utazási iroda ügynöke. Azt várom, hogy ez a kora reggeli, meglepetésszerű emberiesség hamisnak bizonyuljon. Hát, ha elidőzhetek még egy kicsit az önsajnálatban.
Emberem üresen húzza elő a kezét a zsebéből. Mutatóujja hegyével megérinti a karomat.
– Megengedi, hogy Konrad Lorenztől idézzek? – kérdezi.
Bólintok. Azt hiszem, szélesebb körű engedékenységre is rá tudna venni. Íme: a „szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál” effektus.
– „Önök nem fogják elhinni nekem, de létezik élőlényeknél olyan társadalma, ahol valóban a legjobbak irányítanak. Sajnos, manapság csak a páviánoknál tapasztalhatjuk.” Ígyen Lorenz.
Szomorú mosolyt csillantok rá. Hasonlóval viszonozza. Benyúl az ablakon, és ujjhegyével végigsimítja a kormányt markoló kezemet. Egy pillanatra a karjára hajtom a fejemet.
Indítok. A tükörből látom, hogy utánam int, és haját hátravetve eltűnik az áradó autók mögött.
Elnevetem magam. Ilyen nincs! Hol élek én? Gyújtogató, nyársal ölő bérgyilkosok, szüzek szívét zabáló fanatikusok, matuzsálemekkel keménykedő zsaruk, virtuóz könnyedséggel gyilkoló szobrásznők és vajákosok világában?
És ugyanakkor: ez a fickó, aki másfél percet nekem szentelt az életéből, emberi hangon szólt hozzám, nem félt, nem viszolygott megérinteni engem, az idegent.

 

 

Misztikus hangulatban hajtok az irodáig. Mintha maga Jézus Krisztus jelent volna meg előttem, csakis előttem. Akárha azt hallottam volna valakitől, akinek elhiszem, hogy ember vagyok, emberek lakta bolygón élek, emberül. Hogy mégiscsak álom az élet, amelyből feléltem ugyan huszonkilenc évnyi álmodást, ám van még bőven.
Egyszerű élményemtől részegülten nyitom a szobám ajtaját. Legott fejbe ver a valóság. Az íróasztalom mellé helyezett széken nem más ül, mint Jessica Neyt, a ropogósan friss kerületi ügyésznő. Elődje néhány hónappal ezelőtt Görögországba utazott. Küldött három lapot, amelyekben elragadtatottan ecsetelte a tengert, a hegyeket, a helybéliek kedélyét, majd hosszú hallgatás után hivatalos értesítés érkezett, miszerint jó emberünk belépett egy szerzetesrendbe, és ezúton megszakítja világi kapcsolatait.
Kisvártatva betoppant Jessica Neyt. Fiatalon, netten és okosan. A ragyogóan öltözködő hölgyet sosem lehet rajtakapni gyűrötten, kócosan avagy festetlenül, pompásan hegyes körmei törhetetlenek. Sajnálatos, hogy barnássárga lakkal fényezteti szépen megmunkált kéz és lábkörmeit. Laco szerint úgy fest ezzel a körömlakkal, mintha előrehaladott gombabetegségben szenvedne. Ugyancsak Laco szerint az egész nő olyan, mint egy hegycsúcs. Az ember fel akar mászni rá, ki akarja tűzni a zászlaját, hogy aztán lemeneküljön onnan, valami jó meleg kunyhóba, a kandalló mellé.
Szerintem Jessica Neytnek van még egy apró, ám nem jelentéktelen szépséghibája: az agyára ment az okosság. Észből is megárt a sok, pláne ha hideg, s főleg, ha kizárólag csak elméleti.
Jessica Neyt jött, látott és nem győzött piszkálgatni. Mondták neki, hogy eredményesen dolgozom. Meg azt is, hogy nem balhémentesen. Hogy kilenc életem lehet, amelyből legalább négyet elhasználtam már.
Na, gondolta, a maradék ötöt majd ő megkeseríti. E tekintetben kifejezetten tehetséges. Szerencsére erői megoszlanak, mert egyidejűleg Lacóról is be akarja bizonyítani, hogy pályaalkalmatlan, ugyanis a fülébe jutott a marha cowboy hegycsúcsos hasonlata.
Neyt ma reggel is makulátlan. Gyémántszőke hajában harmonikusan jönnek-mennek az ondolák, egyikük bekunkorodik a homlokába. Kristálykék szeme héján azonos színű púder csillámlik. Keskeny ajkán falásnyi rúzs feszeng. Szigorúan begombolt blúzából kivillan egy cseppnyi nyakbőr. Szöszmentes fekete szoknyájából egy cseppet kivillan a bal térde. Szemérmesen kihasított orrú cipőjéből kikandikál a nagyujja ívesre faragott körme, gombasárga lakkal bevonva.
Neyt barna papírba göngyölt, karcsú cigarettát szív, egyiket a másik után. A csikket sosem nyomja el, közelsége krematórium élménnyel vetekszik. Mandarin illatú parfümöt használ, és hölgyemnek szólít. Ezért tehát én is hölgyezem őt. Bár Laco szerint Jessica szívesebben venné, ha férjezettnek tituláltathatná magát De ez csupán férfiúi rosszmájúság.
Neyt rám villantja dermesztő kékségű szemét, s hellyel kínál tulajdon asztalomnál. Leülök, hátradőlök a széken. Vigyorognom kell, mégis uralkodom arcizmaimon. A ránk váró játszma neki újszerű, nekem már unalmas. Ugyanis most az jön – nem ő az első –, hogy elfogyaszt engem reggelire. Felveszi az ehhez illő pózt. Kinyújtja a lábát, lekönyököl az asztalra, és látványos mozdulattal félbetöri a cigarettát a hamutartóban. Vegyem olybá, hogy nyakamat szegte.
Neyt és a többi lángész mindig elfelejti, hogy én is tanultam testbeszédet és pszichológiát. Amit véletlenül nem az iskolapadban szedtem fel, azt ellestem a napi gyakorlatból. Folyékonyan olvasok a nő rezdüléseiben.
– Hölgyem – sóhajt Neyt, mintha máris fájlalná, hogy át kell harapnia a torkomat –, ismét meggyőzött az igazamról. Magától akarom hallani a tegnap történteket. Hátha talál mentséget a viselkedésére.
– Hölgyem, eszméletlenül boldoggá tesz, hogy a társaságában kezdhetem a napot, amely ettől máris gyönyörűnek ígérkezik. Mindazonáltal ma reggel szívesen kiszállnék kegyed táplálékláncából, ugyanis fontosabb elintéznivalóim vannak. Ám, hogy ne kelljen üres gyomorral távoznia, hamar sorolja el a legújabb vádpontját.
– Ironizálunk, igen? Hallgasson végig, s mire befejezem, elmegy a kedve a szellemeskedéstől. Nos, hölgyem, úgy hírlik, hogy a Lawrance West-ügyet képtelenség elégszer elvenni magától.
Lesütöm a szememet.
– Sejtem, hogy nem hatom meg a vallomásommal: hajdanába Larry a barátom volt. S mivel ismerem a gyilkost, elfogásában szívesén segítek a kollégáknak.
– Ne segítsen, hölgyem. Pershit hadnagy kiváló detektív. Mind hogy ezt megbeszéltük, menjünk tovább. Javasolni fogom a pszichiátriai kivizsgálását.
– Az enyémet? Nos, nem bánom, de csak akkor megyek bele, ha a szomszédos díványon maga fekszik.
– Ez sem volt különösebben szellemes – feleli, és újabb félig szívott cigarettát tör derékba.
– Nem szellemességnek szántam, csak figyelmeztetésnek, önnek is jót tenne, ha megnézetné magát egy rátermett szakemberrel. Lehet, hogy megúszná napi két-három dilidrazséval. De ha netán elektrosokkra volna szüksége a gyógyuláshoz, ilyetén kúrának is érdemes alávetnie magát, mert első az egészség, nem igaz?
– Hölgyem – sziszegi Neyt rémisztő mosollyal –, esküszöm magának, hogy kirepíttetem a testülettől. Én itt a törvényességet oltalmazom. A kisujjamban van a jogtudomány.
– Mi több, hölgyem: ön a törvény, személyesen. Ne folytassa. Ha mára nincsenek egyéb kivetnivalói, akkor talán ürítse ki a hamutartót, és hagyjon magamra. Köszönöm.
Laco lép a szobába. Neyt láttán felakad a szeme, és hirtelen felindulásában a fogai közt tartott ceruzára gyújt rá. Már nincs visszaút, nem léphet le. Bukórepüléssel lecsap a telefonra, és lázas elfoglaltságot szimulál.
Neyt megfordul a széken, közben engedi feljebb csúszni a szoknyáját. Tekintetét Lacóra szegezve elkapja a telefonzsinórt, és kitépi a falból.
– Uraságoddal is beszélnem kell – közli. Lányosan visszasimítja a szoknyát a térdére.
Hiába taktikázgat, Lacótól akár hastáncot is lejthetne, egy szál hajban. A kebelbarát cowboy csupán egyetlenegy nőnek tud ellenállni: neki.
– Uraságodtól akarom hallani a tegnap történteket. Ugyebár önök egy pár. Mármint, ami a munkakapcsolatukat illeti. Mégis megesett, hogy a hölgy egymaga keresett fel egy gyanúsítottat. A helyszínen aztán leütötték az árvát, és felgyújtották a házat. Így történt?
– Ilyképpen – feleli Laco. – És?
– Ez a nyegle „és” is benne lesz a vádiratban – bólint Neyt vészterhesen. Nem jövök most az idevágó paragrafusokkal. Ha netán ismerik azokat, akkor minek ismételgetném? Ha meg nem?! Kezdek eligazodni a maguk köreiben. Sok eszük nincs, ezt máris kiderítettem. Alighanem ezért brutalizálnak.
– Mizálunk? – firtatja Laco. Caporált lök a szája sarkába. Előrehajol, s gyufáját Neyt székén lobbantja lángra.
A nő összes látható bőrfelülete pirosra hevül. Szexcsata. Remek.
– Brutalizálnak. Itt van például ez a machomodor. Megkérem, hogy a jövőben tartózkodjék az efféle megnyilvánulásoktól. Én nem egy utcai nő vagyok, az én székemen maga ne dörzsölgesse a gyufáját. Tehát, visszatérve eredeti témánkhoz, tájékoztatásul közlőm, hogy megteszem a feljelentést a hölgy ellen. Uraságod felkészülhet arra, hogy az ügy tárgyalásán esetleg szintén vádlottá válik, hiszen tegnapi mulasztásaik miatt egy országosan körözött gyanúsított nyert egérutat. És akkor még nem beszéltünk a tűzkárról, a veszélyeztetésről.
Laco csúnyán néz, s ilyenkor rendszerint elcsúnyul a modora is. Nem szeretném, ha megbántaná vendégünkét, ezért sietve megjegyzem:
– Igaza van. Minden pontban igaza van. Egyedül mentem oda. Súlyos hiba. Elszalasztottam Hernt. Szörnyű hiba. A tűz átterjedhetett volna a szomszédos viskókra. Ez már egyenesen katasztrófa.
Neyt elmosolyodik. Győzött hát. Feláll a székről, s mintha megfeledkezne magáról, hátát macskamód felpúpozva nyújtózkodik egyet. Ezzel közszemlére teszi mellét és fenekét.
Hiába, Laco vak rá.
Oké, Jessica Neyt, most én játszom egyet. Laco széke mögé kerülök. Meghatottsággal fátyolozom el a tekintetemet. Szenvedélyesen vállon ragadom a cowboyt.
– A minap azonban kettesben mentünk el egy gyanúsítotthoz. Minden tökéletesen szabályszerű volt. A fickó is szabályos tüzet nyitott ránk. – E szavaknál előrehajolok, és kettétépem az inget Laco mellkasán. A géppisztolysorozatot illusztrálandó, gombok szálldosnak a szobában. – Nézzen ide, hölgyem. Látja ez a férfikebelt? Képzelje bele a golyókat. A sebeket. A vért.
Laco kapcsol. Leejti a fejét, egy kicsit az állat is. Nyelve kibuggyan a szájából. Már-már élethű hullának látszik. Kár, hogy röhögnie kell.
Neyt nézi ám a közszemlére tárt mellkast. Oda sem pillantok, jól tudom, mit lát. Azt is sejtem, mit érez.
– Legközelebb tartson velünk, hölgyem. Ezennel meghívjuk egy munkalövöldözésre. Kap lőálló mellényt, Laco is viselte, azért maradt ilyen szép a bőre, pedig majd egy tárnyi golyót eresztettek bele. Nos, mondjon igent. Mondja, hogy velünk tart.
Laco megszorítja a kezemet, és átveszi a szót.
– Gyönyörűségem, maga mindent tud, a poklot magát is látta már, papíron. Immár csak igazi halottat kellene látnia, igazi harcot, valódi vért.
– Ne szólítson gyönyörűségének. És ha ilyesmire vágynék, nem vesztegettem volna az időmet a tudományra, akkor már régen...
Neyt elharapja a folytatást. Hiszen a derékig lemeztelenített, káprázatos cowboy az ő fenekén csihol lángot a gyufájából!
Igaza volt Freudnak. Mindent a szex igazgat. Neyt azért jár rám, túl azon, hogy valamiért riválisának tart, s le kell győznie, mert képtelen kieszelni, mi más módon juthatna Laco közelébe. A cowboy viszont tudja, mennyire izgatja a nőt, s miért is ne izgatná fel még jobban?!
A spanyol tangótáncos-modor következik. Jessica fülig pirul a fenekét ért felháborítóan kellemes inzultustól, és pofonra lendíti a kezét. Laco megragadja a csuklóját, s egy közepes erejű szorítással a falhoz hátráltatja a nőt.
Nos, talán kimehetnék. Később is felvarrhatom a cowboy inggombjait. Mi több, ha ez így halad, egyéb ruhadarabok is elgombtalanodhatnak. Sebaj, megéri.
Neyt lerázná magáról a tangótáncost. Ebbéli igyekezetében szorosan hozzátapad. Laco mellkasának közvetlen közelében elbágyad egy pillanatra, ám gyengeségétől stimulálva észhez tér, és felcsattan.
– Uram, ön a presztízsével játszik!
– Én?! Nem is nyúltam a zsebembe! – hörgé Laco felháborodottan.
Mára ennyi. Nem keményedik tovább. Szívdöglesztő vigyor kíséretében elengedi a nőt.
Neyt kirohan az irodából, és bevágja az ajtót.
Laco fúj egyet. Nem csoda. Alaposan befülledt a szoba: kilencven százalék körül lehet a páratartalom. Bizony, erre képes két ellennemű emberpéldány.
– Mit gondolsz? – kérdezi.
– Tűzd ki a zászlódat.
– Könnyen beszélsz. És ha a te zászlódról lenne szó?
– Azt akarod, hogy minden nap így kezdődjön? Igen? Mert nem száll le rólunk, amíg be nem járod a szirtjeit. Ráadásul maga sem tudja, hogy ezt akarja. Elhitette magával, hogy ő most a törvényesség bajnoka.
– Na jó, fontolóra veszem a dolgot. Addig is, varrd fel a gombjaimat. Emberek közé készülök.
– Vegyél elő tiszta inget a fiókodból.
Laco elkomolyodik.
– Kinyírhatna? – kérdezi.
– Persze. Ha sosem vétkeztünk volna, akkor is kinyírhatna. Hallhattad: a kisujjában vannak a paragrafusok. Úgy értelmezi őket, ahogy csak akarja.
– Jó. Akkor miért nem bűnözőket vágat sittre?
– Ott még nem tart: kezdő okos. És az okos ember éppoly könnyen gonosz, mint az ostoba. Csak az értelmes ember nem gonoszkodik: ugyanis nem látja értelmét.
– Ez a nő azt hiszi, hogy ő Isten előtt az első.
– Vedd rá, hogy néhányszor velünk tartson.
– Mit remélsz ettől?
– Csak sejtem, hogy jót teszünk vele, ha szemtől szembe megmutatjuk neki mindazt, amivel eddig csupán a steril jegyzőkönyvekben találkozott.
Laco összerántja kebelén az inget. Az arcomba hajol.
– De nem kefélem meg!
– Dehogynem.
– Miért vagy olyan fenemód biztos ebben?
– Női intuíció. Úgysem értenéd, mit magyarázgassak rajta!?
– Nyugodtan megpróbálhatod!
– Nos jó. Az ő látens szexuális izgalma téged is felizgatott Ennyi az egész. És ezért fogod kitűzni a zászlódat.
– Nono! Ha véletlenül sor kerülne az aktusra, tuti, hogy csak mímelni fogom az ejakulációt! De még az erekciót is!
– Jó srác vagy, Laco. Most el kell mennem.
– Egyedül?
– Csak a vajákosomhoz igyekszem.
– Csináltass valamit a rohadt nagy eszeddel, mielőtt szétvetné a fejedet.
– Megígérem. Ülj vissza szépen a telefonhoz, és varrogass közben. Különben szeretlek, Laco. Erre akkor döbbentem rá, amikor beléd lőttek.
– Hogyhogy szeretsz? – morogja meglepetten.
Asztala szélére ereszkedem.
– Különös, neked még nem tűnt fel, hogy mennyire nem foglalkozunk az érzelmeinkkel a közönséges napokon? Mintha nem is lennének.
– Miért? Vannak? – kérdezi. Úgy fest, óvatossá vált. Csak nem áll le velem lelkizni?
Vállat vonok.
– Honnan tudjam? Honnan tudjam, miért nem engedted, hogy Neyt elfogyasszon engem villásreggelire?
Meggyőztem. Lelki életből többre nem számíthatok. Jutalmul meggyújtja rajtam a gyufáját. Azután, szája szegletében a cigivel, utánam szól.
– A cipőid, Denisa.
Legyintek, és kirohanok az ajtón. Egyenesen a csodálkozni látszó Főnök karjába.
– Mit keres itt? Még nem utazott el?
– Ez úgy hangzott, mint amikor a balkezest írni látván felkiáltunk: nahát, te balkezes vagy? Hát mivel bal kézzel ír: balkezes. Mivel pedig én itt állok, életnagyságúan, aligha utaztam el. Le kell csukatnom egykét gengsztert, azután elmegyek. Becsszó.
– Mit műveltek Neyttel?
– Semmit.
– A semmihez képest a hölgy felettébb idegesnek látszott, nincs öt perce.
– Ez a baj vele, főnököm. Gondolkozzon ezen, amíg nyaralok. Mert ha nem taktikázom Neytnél ügyesebben, maga hamarosan választásra kényszerül: ő vagy én.
– Hiszen tudja, hogy magát választanám.
Nem is vagyok túlsággal kétségbeesve. Csak unom a mindennapi betevő inkvizíciót. De nem erről akartam beszélni magával. Nagyon figyeljen, mert két hétig nem leszek itt, hogy folyton a szájába rágjam, mit akarok. Minden tudhatót, érti?!, mindent gyűjtsenek össze Christian Mason Shononról, Nitz expolgármesteréről! Azt is tudni akarom, hány éves koráig cumizott. Derítsék fel a Bogdan család múltját és jelenét. Érdekel a helyi zsarufőnök szennyese is. Továbbá ragasszon követőket Ambrose Hernre és a nőjére. Meg kell találniuk Victor Hernt! Amennyiben én elő nem húzom maguknak a varázskalapból, még ma.
Főnököm mereven a hátam mögé néz. Szükségtelen odafordulnom. Pompásan érzem a barna cigaretta krematóriumillatát, s a mandarinparfüm sem kevésbé tolakodó. Neyt csak hallgatózzék én is a munkámat végzem. Vállat vonok.
A Főnök elneveti magát. Ezúttal nem a saját haját cirógatja, hanem az enyémet simítja végig.
– Vigyázzon magára Morosban. Emlékszik még Marcel Lobóra?
– Hát persze.
– Ha netán összefutnának, adja át neki üdvözletemet. Oké.
Sarkon fordulok, és távozom rendeznem kell a gondolataimat.
Nem tudom, akarják-e, hogy gyanakodjam. A gyanakvás nem csupán szakmai ártalom, hanem környezeti is. Ebben a világban!? Mindenesetre a hirtelen elutazással kapcsolatban felfigyeltem néhány elszólásra, megjegyzésre. Ha ráérnék, ezzel is foglalkoznék! Majd a fövényen.

 

 

És újra Ambrose Hern. A morbid kopogtató előtt szobrozva rádöbbenek, mit jelentett Laco „A cipőid, Denisa” kiáltása. Felemásak. Na és?! Ezért vagyok itt. Igen, majd a vajákos ember segít rajtam.
Hern ajtót nyit, ám úgy fest, inkább ő szorul segítségre. Sápadtabb a halálnál. Reszket a keze, fújtat a mellkasa és vibrál a szemhéja. Láttomra legszívesebben felsikoltana. Fél percig is eltart, míg szert tesz a kellő önuralomra. Ekkor viszonozza a köszönésemet,, és félreáll az ajtóból, ám az is lehet, hogy a falnak tántorodik, s ezt értelmezem én beinvitálásnak. Mindenesetre élek vele.
Előremegyek. Belépek a rőt avarszínű dolgozószobába, és az ablak előtt sétálgatva megvárom, amíg a házigazda utánam támotyog.
– Mi van magával? – érdeklődöm. – Totálkárosnak látszik.
– Mindig ilyen vagyok, ha nem hagyják, hogy kialudjam magam! – morogja Ambrose, és bevackolja magát az íróasztala mögé. Ráfér a saját karosszék nyújtotta fölényérzet. – Nos, ki vele, miért ugrasztott ki az ágyból az éjszaka kellős közepén?
– Déli tíz óra van. Nem baj, nem erről szól a látogatásom. Inkább fecserésszünk.
– Megtalálták Victort? – kérdezi óriási erőfeszítéssel kiizzadt mosoly kíséretében, ám rögtön bele is gondol a dologba, és ettől kissé elzöldül a feje.
Rajtam a sor. Nem felelek, arcomon kínai mosoly játszik. Ambrose bámul, és közben zakatol az agya. Homlokán kövér verítékcseppek tartanak találkozót. Rajthoz gyülekeznek.
– Szóljon már egy szót!
Körülményesen rágyújtok, ám mindvégig őt nézem, egyre talányosabb mosollyal. Azután füstfelhőbe burkolózom, és tovább várok.
Hern elsírja magát. A verítékcseppek a nyakába áradnak. Homlokát az asztalhoz verdesi. Fel-felszűköl. Tépegeti a haját! Felkap valamit a körülötte magasodó szeméthalomból, és őrjöngve beleharap. Az a valami penészedő citromnak látszik.
Akárhonnan nézem, emberem idegösszeroppant.
Helyes. Nem is lehet ép ésszel kibírni mindazt, amit az elmúlt napokban művelt. Természetesen elsősorban az én meggyilkolásomra tett kísérletre gondolok.
Ettől lehervad arcomról a mosoly.
Ambrose hirtelen összeszedi magát.
– Mi van? – mered rám. Mondja már el, hogy mi van?! Feljelentem zaklatásért! Esküszöm, hogy megteszem.
Vállat vonok.
– Kézenfekvő. Jelentsen fel.
– Fel is jelentem!
– Köszönöm. Egyébként valami jobb szerért jöttem, mert a tegnapi túrót sem ért.
– Mit adtam tegnap? – sóhajtja.
Zavaros a szeme, akár egy elmagányosodott akvárium megposhadt vize. Hiába próbál rájönni, mit tudok, mit nem. Beleőrül a bizonytalanságba.
– Ezren is jártak tegnap a rendelésemen, ne lepje meg, hogy nem emlékszem magára – hebegi, köntöse gallérjával vacakolva.
Képtelen a problémám, tehát nyugodtan előadhatom. Úgysem hiszi el.
– Az impotenciámat kezeltetem önnel. Adott egy versikét, de hiába szavalgattam. Plusz még hozzáköltöttem néhány szakaszt, ám úgy sem használt.
– Ne szórakozzon velem! – szűri a fogai között.
Tessék, és tényleg nem hiszi! Ki fog engem meggyógyítani, ha már ez a lehetetlen alak is létezhetetlennek tartja a bajomat? Impotens maradok.
– Ó, lehet, hogy a saját problémája nagyobb horderejű az enyémnél? – kérdezem egy vérbeli empata rezonáns hangján.
Ambrose az asztalra csap. Kidülled a szeme, eltorzulnak a vonásai, s ha nem vigyáz magára, rögvest az arcomba kiabálja összes bánatát.
De vigyáz magára. Egyenként kibontogatja az ujjait, kisimítja vonásait. Már-már higgadtan néz rám.
– Van egy kis esszenciám. Adok belőle egy fiolányit. Ha az sem használ, nincs mit tenni, őszinte leszek: ha az afrodiziákum sem hoz eredményt, az a legokosabb, ha véget vet a szenvedéseinek.
– Ez esetben is igénybe vehetem a szolgálatait?
– Mármint?
– Mármint, ha végezni akarnék magammal. De nagyon kérem, legközelebb ne elevenen égessen el: nemszeretem. Megkaphatom a szert?
Ambrose a bal térde magasságában kihúz egy fiókot. Elém lök egy parányi fiolát.
– Ötven – mondja. – És én is kérek valamit.
– Persze. Csak tessék.
– Ha újra felkeres, ne az éjszaka közepén tegye.
– Oké.
Felállók, tündéri mosollyal elveszem a gyógyszert. Az asztal sarkára simítom a bankjegyet. Vége a csatának. Ambrose győzött. Megőrizte a titkát. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy haragszom rá a gyújtogatásért, vagy bármi egyébért. Azt kívánom, hogy kultúrteremtésként őrizzen meg emlékezetében. Csacsogok.
– Gyönyörű a kocsija, Hern úr. Mindig ilyenről álmodtam. Különben a barátnőjéhez is gratulálok, ő is gyönyörű. Ami a testvérét illeti, nos, ő jobb bőrben is lehetne.
Ambrose feldolgozza a közlést. Beleszürkül a feje. Rám mereszti a szemét.
Ez az, barátom. Borítsd már ki a szennyesedet! Beszélj! Nem tudom, mit szed ellenem, de az a szer hatásos. Ambrose elvigyorodik. Van ereje.
– Hát igen – feleli. – Ami a fiolácska tartalmát illeti, a következőt ajánlom: öt csepp elixírt vegyen be lefekvés előtt. Lehetőleg valami alkoholos italba tegye. Meglátja, néhány perc multával King Kongót is vonzónak fogja látni tőle. Bevált szert adtam magácskának. Rengeteg fogy belőle. A környék összes férfiúja hozzám jön a házassági évfordulója közeledtével, hogy meglepje az asszonykáját egy kis múltat idéző attrakcióval. Bevallom, én is szedem. Ugyebár, akinek tüzes a barátnője... Másképp hogyan győzném?!
– Tényleg, akartam is kérdezni, hiszen megízleltem Raffaella szenvedélyességét. Nesztelenül jár, és rendkívül leverő a tarkóütése. De ez nem minden. Ápolónőnek sem utolsó, bár nem kimondott Teréz Anya...
Ambrose felmenői között kaméleon is lehetett. Zöld és szürke fejet már produkált nekem. Ezúttal lilával üvölt rám.
– Nem akarok a barátnőmről társalogni az éjszaka legkellősebb közepén! Ki van dobva! Távozzon!
– Még nem is mondtam, hogy Raffaella a pofozófiúk kiválasztásában is tévedhetetlen. Bika fickókat küldött ellenem! Elárulom, hogy eddigi éltemben jónéhányszor megvertek már, de úgy, mint ma reggel...
– Kifelé! – üvölti gyógyítóm, ezúttal egyszerre lila, zöld és szürke arccal.
Távozom. Legalább egy cseppet felborzoltam az idegeit, ha többre nem is mentem vele.

 

 

Belépek a műterembe. Szembeszökő rendetlenségre leszek figyelmes. Eszerint a fiúk nem vertek át, eljöttek a pénzükért, és előadták olcsó esztrádműsorukat is.
Raffaella takarít. Irgalmatlanul dühösnek látszik. Amikor rám pillant, valósággal megtébolyul a tekintete.
– Hello – üdvözlöm lefegyverző mosollyal. – Maga itt a művész? Szeretném elkészíttetni az arcmásomat. Ugyanis lehet, hogy az eredetit holnapra megváltoztatják.
Raffaella mély lélegzetet vesz. Felegyenesedik, lehajítja a seprűt. Porrongyot ránt elő overállja zsebéből, és beletörli az arcát.
Ő sem olyan ápolt, mint tegnap. Szemei szatyrosak, monoklisak. Felsőajka repedezett. Álla szivárványos.
Elégedetten bólintok.
– Jól dolgoznak a fiúk. Lehet, hogy találomra választotta őket, de beletrafált! Bekötött szemmel a százas körbe! Gratulálok.
– Piszkosul szemét húzás volt! – tudatja velem.
– Csak egyetlenegy hibát követett el: nem kérdezte a srácok műfaját. Pedig ha megteszi, mondták volna, hogy ők a Bumerángkommandó. Most már mindegy. Megért egy százast. Ennyit a kozmetikusnál is otthagyott volna egy szép arcért.
Raffaella rám fúj, mint egy kedvetlen tigris.
– Nem kérdeztem, mire volt jó, nem hinném, hogy tudja – folytatom. – Ja, a kedves Victor hogy van? Tegnap éjjel volt egy kis üszők a lábában.
– Fogalmam sincs, miről beszél. Menjen el, vagy kihívom a zsarukat.
– Hiszen már itt is vannak. Megengedi, hogy igénybe vegyem a telefonját?
– Nem!
– Köszönöm. Amíg a laborosokra várunk, szobrássza meg a fejmásomat. Ilyenkor a legmegnyerőbb.
A kagylóért nyúlok. Örömtüzek lobognak keblemben. Hiszen Jessica Neyt számát tárcsázom.
– Hölgyem mondom neki a szebbik hangomon –, írja alá a szükséges papírokat, házkutatáshoz, őrizetbe vételhez, miegymáshoz. A kollégákat majd én értesítem. Van itt egy furgon a hátsó udvarban. Csupa vér meg genny, és persze, hemzsegnek benne a legyek.
– Elárulná, miről beszél? – sziszegi Neyt.
– Hiszen ez idáig arról beszéltem, amiről beszélek! Köröztetünk egy bizonyos Victor Hern nevű urat. Ő ugyan személyesen nincs jelen, de hátrahagyott némi testváladékot a furgonban, amelyről az imént szólottam. Van ott egy sáros ásó is, bár azt aligha ő használta. És élvezem egy hölgy társaságát, aki további részletekkel tudna szolgálni.
Raffaella az ajtó felé oldalog.
– Már mondtam magának: semmi köze az ügyhöz! – vakkantja Neyt. Sosem veszi észre az okos fejével, hogy halál unalmas?
– Ekkor tévedett először – felelem lágyan. – Most pedig éppen súlyos mulasztásra készül, hölgyem. Ne kövesse el!
Lecsapom a kagylót, és a kifelé sompolygó Raffaella után vetem magam.
Épphogy elérem az ominózus furgon ajtajánál, a parányi udvarban. Pisztolyt szegez rám. Megtorpanok, karnyújtásnyira a fegyvercsőtől.
– Oké, művésznő. Ha menni akar, hát menjen. Majd én megvárom a zsarukat.
Elvigyorodik, és kiköp. Nyála a masnis cipőm orrán csattan. Mázli. Bal lábas topánom, a fonott nem nyálálló.
– Kis hülye – mondja. Hangszínéből ítélve őszintén így is gondolja.
Felnyúl, kinyitja az ajtót, és háttal felkúszik a vezetőülésbe.
Állati pechje van, mellesleg már reggel óta. Hiába tekergeti a kulcsot, a motor nem indul. Nem hát. Autót javítani nem tudok. De elrontani?!
– Nem mozdul? – kérdezem. – Hja, ezek az aberrált műszaki dolgok!
Raffaella lenéz rám az ülés magasából. Viszonzom a pillantását.
A kis stukker a cipőm orrán koppan, épp a nyálfolton. Nem hajolok le érte. Nézem, ahogy a nő kikecmereg a furgonból. Már nem dühös. Nem szenvedélyes.
– Tudtam – sóhajtja.
– Hát igen – bólintok –, a bűnös elnyeri bűnhődését. Ezt már egy Dosztojevszkij nevű detektív is leszögezte.
– Ambroset elvitték? – kérdezi. Aggodalmat látok a szemében. Szörnyen romantikus: szereti a vajákos embert.
– Ambrose rögtön itt lesz – felelem. – Tudja, milyen. Minden lámpánál fényesre dörzsöli a kocsiját, de azért előbb-utóbb ideér. Ja, meg a csomagolás is sok időt vesz igénybe.
– Még nem tartóztatta le Ambroset...?!
Válasz helyett mégiscsak felszedem a stukkert a földről, és zsebre vágom. Visszaballagok a műterembe.
Raffaella leroskad egy gézbálára. Egy pillanatig tűnődöm, lekötőzzem-e. Minek? Hern nélkül nem akar elszökni. Csak a kezét tördeli, üveges szemmel maga elé meredve.
Felkapom a telefonkagylót. Lacót szépen megkérem, hogy fáradjon ide, mielőtt Neyt beleköthetne, miért is nem vagyunk együtt. Elintézek még egy-két hívást, azután csak ülök, és áldom az eszemet.
Megint vakrepültem, és ismét sikerült beleröppennem a lángba. Tessék utánam csinálni!
Raffaella nem bírja tovább a mély hallgatást.
– Mi lesz velünk? Hiszen Victor csak egy bűnöző volt!
Tartok ettől a „volt”-tól, mióta megláttam a sáros ásót, mert abban a pillanatban visszarémlett elém Ambrose idegsokkos reszketése.
– Hol nyugszik a néhai? – kérdezem színlelt nyugalommal.
Raffaella a vállát rángatja.
– Nem tudom. Eltemettük valahol útközben.
– Eszerint rövidesen exhumálunk. Jó. Na, és hogy történt?
– Kórházba akartuk vinni, de nem bírta ki az utat. Így hát eltemettük.
Bólogatok. Meggyőzően tudok bólogatni. Raffaella biztosra veheti, hogy elhiszem hazudozását.
Sajnos szerfelett mocskos a fantáziám. Éjszakai erdőt láttat velem, valahol az út mentén. Raffaella vezet Ambrose aggodalmasan fürkészi fivérét, s azt gondolja: meghal ez itt nekem, és magával viszi a titkot.
Azután a furgon bekanyarodik az erdőbe, és Ambrose kezelésbe veszi a félig-meddig eszméletlen Victort. Faggatja, kérleli, ám a nyomorult oly hálátlan, hogy kiszenved.
Laco érkezése rebbent fel képzelgésemből.
Átadom neki Raffaellát, és az ajtóhoz sétálok. Éppen időben ahhoz, hogy fogadhassam Ambroset. A petefürkész ezúttal nem sokat tücsmötöl a kocsijával. Felhajt vele a járdára, és barátnője nevét zihálva rohan is már befelé.
Karjaimba zárom a meglepett fickót. Azután bekísérem a bambuszfüggöny mögé. Csalódottan méreget.
– Amikor én annyi jót tettem magával... – sóhajtja álnokul, a fejét ingatva.
– Nem mondhatja, hogy háládatlan vagyok. Látja ezt a bilincset?! Midőn magára csattintom, egyre csak az jár a fejemben, amit tegnap tettek velem a viskóban.
– Mit nem tud? – kérdezi megadóan.
– Victor történetét.
Ambrose gonosz képpel rám vicsorít.
– Jól van. Azt én sem tudom.
– Hagyta meghalni titkostól?
Széttárja a karjait. Azután hallgatást fogad.
Megérkezik Jessica Neyt. Végignéz rajtunk, majd rászól Lacóra.
– Főzzön egy kávét!
A cowboy segítségül hívja a háziasszonyt.
Neyt nekem esik. Úgy fest, mintha legszívesebben a homlokomon törné félbe a cigarettáját. Végül győz a neveltetése, és beéri a fallal.
– Most megfogtam! – prüszköli. – Hölgyem, itt van a markomban! Magának vége!
– Egy pici pillanatig szüneteljen, oké?! Különben nagyon kedves magától, hogy folyton összetéveszt a bűnözőkkel, akiket hivatalból üldöznie kellene. Vendéglátóink rejtegették a körözött Victor Hernt, előbb abban a házban, amely sajnálatos módon rám gyulladt, majd néhány órán át ebben a műteremben tartották. Amikori Victor állapota válságosra fordult, betették őt az udvaron fellelhető furgonba, amelynek vizsgálata után a szakértők igazolni fogják állításomat, és elindultak vele egy klinika felé...
– Óh – mondja Neyt.
– Sajnos, útközben bekövetkezett a haláleset. A tetemet elhantolták.
– Óh – suttogja a szép szipirtyó.
– Kávé! – üvölti Laco a függöny mögül.
Magára hagyom a tépelődni látszó Neytet. Laco mögé húzódva csészébe töltöm a nedűt, és belecsempészek öt cseppet Ambrose fiolájából.
Azután tálcára teszem a csészét, és átnyújtom Neytnek.
Nézem, ahogy elkortyolja a finom kávét. Sajnálnám, ha a petefürkész valami mérget adott volna el nekem, ötvenért.
Egy perccel később, amikor befut Dirk Pershit, akit bizonyára Neyt csődített ide, szánalmam mérséklődik. A sörhasú kolléga kedélyesen rám vigyorog.
– Eszerint a Larry West-ügy ad acta. Bámulatosan hamar lezárhatom az egészet. Örülök.
– Szívből gratulálok – mondom.
Hanyag legyintéssel zsebeli be az elismerést.
– Már csak a bérgyilkos földi maradványait, majd a megbízóját kell megtalálnia, aztán akár el is felejtheti az esetet – sóhajtom irigyen.
Pershit nem kedvel engem! Úgy néz rám, mint egy tányér paradicsomos káposztára.
Hanem az okos, szép és fiatal Jessica Neyt! Ő csak Lacóra tud nézni. Ezért a nézésért egy bigottabb közrendőr rögtön lecsukná, méghozzá köz- és magánszeméremsértés halmazati vádjával.
A cowboy zavartan mögém menekül.
Neyt elé perdülök. Köhécselek egyet-kettőt, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Mindhiába.
Jessica falánk tekintettel és versenyparipamód kitágult orrlyukakkal bámulja Lacót. Mintha ott sem lennék. Pershit sem számít, Raffaella és Ambrose sem. A besereglő kollégák végképp nem érdeklik.
Laco egyre idegesebbnek látszik.
Ambrosehoz somfordálok.
– Meddig tart a szere hatása?
– Cirka fél napig.
Úgy fest, át kell vennem az események irányítását. Ebben egyébként nincs semmi újszerű.
Laco kocsijába osztom be a megbabonázott Neytet Mögéjük ültetem Pershitet és Raffaellát. Nem fognak unatkozni.
Arabrosezal bekéredzkedem a kollégák járgányába.
Harmadik próbálkozásra megtaláljuk a hevenyészett hantot az erdei ösvény mellett.
Két egyenruhás ásóra kap. Nem kell sokáig túrniuk a földet Mire leizzadnának, napvilágra kerül Victor Hern holtteste.
Láttára még Neyt is megfeledkezik megbűvöltségéről.
– Szóval meghalt útközben?! – üvölti Ambrose arcába. – Meghalt, mi? Naná, hogy meghalt! Hiszen megkínozták! Szeme, szája, orra tele van földdel! Elevenen kaparták el!
Pershit karon fogja az ügyésznőt.
– Ezt még az orvosszakértőnek is meg kell erősítenie – figyelmezteti.
– Ez olyan nyilvánvaló, hogy még a maga vak szemét is kibökhetné! – üvölti Neyt angyali tébollyal.
Ami a mocskos fantáziámat illeti, hát az alulmaradt Ambrose Hernével szemben.
Tudom, hogy a frissen kihantolt tetem Victoré, azé a bérgyilkosé, aki brutálisan kivégezte Larryt. Mégis belereszketek, amikor végigsöpör rajtam, mit érezhetett, rádöbbenvén, hogy nem viszik kórházba, nem segítenek gyötrelmein, nem enyhítik lázát, hanem kínvallatják: sérült lábát szétzúzzák az ásóval, majd saját dühöngésüktől gerjedten valósággal kibelezik, végül eltemetik: élve, magatehetetlenül.
Jessica Neyt bemutathatja tudományát.
Úgy fest, meg is teszi. A csodaszerből kijózanodva, a borzalomtól veszetten tárgyal Hernnel. Valahányszor a meggyilkoltra pillant, felerősödik a hangja. Pershitnek kell emlékeztetnie bizonyos paragrafusokra.
Na, talán végre tudják, mi a dolguk.
Lelépek Lacóval.

 

 

Káprázatos rendetlenségre toppanok haza. Martin megnyugtat: nem betörők jártak nálunk, csupáncsak ő csomagol. Egyúttal felszólít: az utazáshoz szánt cuccaimat személyesen válogassam össze, hacsak nem akarok bermudabugyit vagy cilindert lelni a poggyászomban, a fövényre megérkezvén.
Belloq holléte után érdeklődöm. Öcsém kimerítően tájékoztat, hogy a család feje reggel óta nem sugárzott életjeleket. Eszerint Volodia tűvé vált a szénában, s a szuperkommandó szálanként nyálazza át a kazlat.
Leülök, majd lefekszem, de nincs maradásom egyik pózban sem. Lezuhanyozom, hajat mosok. Kávét iszom, közben átfutom levélszekrényben lelt szórólapot, amely örömmel tudatja velem, hogy a „Félre Bánat” névre hallgató telefonos lelkisegélyszolgálat megkezdte működését, és éjjel-nappal a rendelkezésemre áll.
Fellélegzem. Hála az égnek! A Félre Bánatra számíthatok.
Hoppá. Megakad a szemem a hívószámon. Bár fejből tudom mégis ellenőrzöm a telefonkészülékünkre pingált számot, majd összevetem a szórólapon láthatóval. Ha nem ostoba tréfa, akkor fatális tévedés: a két szám azonos. A félrebánatba! Martin rajtakap a problémámmal.
– Ja, te is felfedezted?! Képzeld, már lebonyolítottam néhány lelki segélyt, ezért nem haladok a csomagolással.
– Ne marhulj, tesó, te tényleg úgy tettél, mintha magad volnál a lelki segély?
– Nem azonnal. Csak amikor már cserepesre dumáltam a torkomat, hogy tévedés, sajtóhiba, elírás, ám a telefonáló rám se bagózva egyre csak ecsetelte, hol szúr a lelke, hát akkor nem érveltem tovább. Kihangosítottam a készüléket, rámolásztam, és néha azt mondtam, hogy hümm, a kontaktus fenntartása végett. Egész jól ment. Te, hogy micsoda gondjaik vannak némelyeknek!
– Nemigen tisztességes, amit műveltél. Értesíteni kell a segélyszolgálatot a hibás számról!
Martin rám vigyorog.
– Hívd fel őket!
Ha egyszer minden rám hárul?! Már-már tárcsázni kezdek, amikor észbe kapok. Aztán eljátszom a gondolattal: mi volna, ha lemennék az utcára, és felhívnám magam egy fülkéből némi enyhért?
Na jó, az agyamra ment a meleg, a halálesetek és okozóik, nemkülönben Belloq, plusz a Félre Bánat.
Átkozott, mogorva nyár! Igaza volt a reggeli jelenésnek. Ilyenkor el kell utazni egy kis időre.
– Ja – mondja Martin –, Joy telefonált. Jó utat kívánt. Ami őt illeti, sajnos nem tud jönni, mivel az ikreken kitört a bárányhimlő.
– Hogyhogy nem tud jönni? Nem ő akar szállodát emelinteni a dzsungel szélén?
– Teljesen megbízik a mi ítélőképességünkben. Ha azt mondjuk, hogy megfelelő a hely, akkor ő azt megveszi. Különben lehet, hogy pár nap múlva utánunk repül, ha elmúlnak a pöttyök a srácokról.
Szóval egy kis bárányhimlővel meg lehet úszni a repülést. Felhajtom a pólómat, és végigfürkészem a hasamat. Semmi. Pedig nem is jönne rosszul valami kórság. Először is: nem kellene átélnem a többórás halálfélelmet, amit a repülőút jelent számomra, abban az esetben, ha nem magam ülök a botkormánynál másodszor: Christian Mason Shonon még nincs elkapva! Márpedig Victor Hern nélkül még nehezebb lesz elcsípni őt, mint gondoltam.
Továbbcipelve a gondolatot: új teóriát tákoltam össze Chris Mas ügyében. Azt hiszem, Victor zsarolni próbálta a volt polgármestert, és majdnem biztosan nem a középkori stílű építkezéssel kapcsolatban. E zsarolási terv része lehetett az öngyújtó eltulajdonítása, és ezért kellett Larrynek meghalnia, nehogy Shononra terelődjön a figyelem a tűzeset miatt, mert akkor miként is tejelhetett volna Victornak?!
A teória roppant csinos, csak éppen borulékony. Vagyis: nem érek rá utazgatni, pláne repülőgéppel.
Különben is, naphosszat azt hallom, hogy a légitársaságoknál még a robotpilóták is alkoholisták és kábítóznak.
Martin hangja furakodik a belvilágomba.
– Képzeld, az egyik lelki bajos arról mesélgetett, hogy ő már vagy húsz éve a Pokol Angyala. Az összes porcikája tök reumás az örökös motorozástól, ráadásul viharosan kopaszodik, és már régóta baromira unja, hogy állandóan mord képet vágjon és mindenkibe bele kelljen kötnie, meg még a halálfejes tetovációkat és a szegecses bőrcuccot is rühelli. Denisa, majdnem telesírta a vonalat, a szegény, szőrehullott állat, merthogy igazából ő jó, hát akkor miért nem engedheti meg magának a jóságot?! Először azt hittem, szórakozik a tag, tréfát űz a lelki segélyezésből, de nem, tényleg csordultig volt bánattal.
– Martin, ez nem tréfadolog. A segélytelefonok számtalan öngyilkosságot, ámokfutást megelőztek már.
– Jól van na, én sem cikiztem ki az agg motorost, hanem elláttam őt tanácsokkal.
– Mifélékkel?
– A következőkkel: mosdjon meg, öltözzön át és nézzen utána, éle még az anyja.
Martin úgy tesz, mintha nem röhögne.
Eléje penderülök, és kivillantom a bőrömet a pólóból.
– Nem látsz pöttyöket a hátamon?
– Peched van, tesó, makulátlan vagy.
Sóhajtva megvonom a vállamat.
– Akkor most elmegyek. Ja, ha pakolászás közben megtalálod valahol a kisujjamat, dobjad formalinba!
– Miii? – bámul rám az öcskös.
– Mi, mi? Mondom: a kisujjam! Valahol a konyha és a nappali között eshetett le. A fülemet időben elcsíptem zuhanyozás közben, pedig lóhalálában igyekezett a lefolyó felé.
– Mi bajod van?! – ordítja folytonos bámulás közepette.
– Rájöhettél volna a tünetekből: száraz lepra. Csók, tesó. Ha esetleg összetalálkozol a kommandóssal, mondd meg neki, hogy karanténba mentem.
– Az még hagyján, ha én összetalálkozom vele! De téged a Magasságos Isten óvjon meg tőle! Mellesleg, ha van még egy perced, mielőtt totálisan atomjaidra hullanál a leprától, mondok valamit: halál fölösleges kergetni Volodiát. Ha jól emlékszem, márpedig memóriafenomén vagyok, akkor Daniel és Volodia voltak olyan viszonyban, hogy számíthatunk a fickó tisztelgő látogatására.
– Én is mondok valamit, tesó: pontosan ettől tartok.
Ella előtámolyog a szobájából. Fogadni mernék, hogy nem a tankönyvein, hanem mondjuk az Ullyssesen kábult el.
– Mit ordibáltok? Ekkora lármában képtelen vagyok fejlődni! Pedig a csontrendszeremet is építenem kellene.
Martin ugyanazzal a hüledező képpel mered rá, amelyet általában nekem tart fenn.
– Te is hülye vagy mostanában?!
– Nem, kérlek – feleli a lányka kimérten. – Mostanában a poszte urban dzsungelkultúra foglalkoztat. És a neoizmus. És gondolatkísérletek járnak a fejemben.
Bevágom az ajtót, és a kocsimhoz rohanok. Bedörrentem a motort, megmarkolom a kormányt, és innen kezdve gőzöm sincs, hová sietek.
Fő, hogy nem vagyok otthon, a belloqtalan hajlékban.
Ha már nem hívhatom fel magamat, akkor ráveszem Daliát: velem csapja agyon a délutánját.
Céltalanul lötyögünk a városban. A kocsi forró, akár egy üvegház. Meg-megállunk, fagyizunk, sört harapunk, továbbhajtunk. Midőn elérkezettnek érezzük a vacsoraidőt, betérünk egy étterembe mire végzünk a falatozással, kisded dráma bontakozik ki a szomszéd asztalnál, mely körül két férfi és azonos számú nő ücsörög. Mivel az egyik pasas egykedvűre itta magát, barátnője kénytelen a másik páros férfitagjával kacérkodni, jóllehet, szerelmük hajnalát könnyen beárnyékolhatja az egyre ingerültebbnek rémlő feleség. Ráadásul a ledér hölgy csak svédül beszél.
Amikor kifelé indulunk, az asszony utolsó figyelmeztetést intéz élete párjához, rávilágítván a nyelvi nehézségekre, amelyek vele együtt a kapcsolat ellen szólnak.
– Istenkém – csuklik a férj –, legfeljebb megtanulok svédül, ezen ne múljék!?
– Oké, szívem – feleli a hitves –, de a svéd mellé tanulj egy nagyobb farkat is!
Hál istennek, ettől a szövegtől legalább Dalia erőre kap.
– Téged is felhatalmazlak, Denisa: ha egy diliteli napon azzal az ötlettel állnék eléd, hogy férjhez megyek, vigyél fel a Tajgetoszra, és rúgj le onnan! Megesküszöm, hogy sosem mondok igent egyetlen pasasnak sem. Ha mégis esküszegésen kapnál, tudnod kell: elvesztettem az ítélőképességemet! Ez esetben helyeztess gyámság alá, csukass kényszerzubbonyba. Megígéred?
– Bármit megtennék a kedvedért – felelem.
Padlógázzal indítok. Változatlanul sejtésem sincs, merre tartunk. A Nap együtt olvadozik az égbolttal fura krémszínű alkonyat folydogál a városra. Mélabúsnak látszanak a fák, lomposnak a házfalakon, kerítéseken, villanyoszlopokon csüngő kúszónövények.
Szabálytalanul összedobált, egymáshoz ragadó emeletes házakból épült lakótelep kerül utunkba. Elrendezésükben biztos van valami rendszer, ám ez ép elmével fel nem fogható.
– Némelyik építésznek lakat alatt kellene tartani a fantáziáját – morogja Dalia. – Madártávlatból úgy festhet ez a szörny, mint egy gigantikus százlábú.
Sehol egy élő, mozgó lény. Mintha evakuálták volna a negyedet. Legokosabb, ha elsöprünk innen. Bekapcsolom a rádiót.
A zsaruhossz diszpécsere izgatottan hadar valamit. De szavát sem értjük a közelünkben felkelepelő fegyver zajában.
– Mi a szentség...?! – jajdul fel Dalia.
Félrekapom a kormányt. A kocsi megugrik s egy terebélyes fa fedezékében felzöttyen a járdára. Újabb géppisztolysorozat porzik alá a magasból.
– Tetőlövész! – nyögi Dalia. – Ez a szemét fentről vadászgat!
Lepisszegem. A diszpécser erősítést ígér a közelben lapuló rendőrjárőrnek. És közli, hogy a mentők útnak indultak.
– Most mi van? – háborog Dalia. – Pihenj, oszolj?
– Gondolom, hamarosan megérkeznek a speciális egységek. Lezárják a menekülési útvonalakat, és bemennek az orvlövészért. Vagy helikopterről szedik le.
– Az ilyen ámokfutó erről szól, mi? Marhára meg akar halni, de előbb pokolra küld egy sereg gyanútlan embert. Azután lelöveti magát.
– Menjünk innen a francba. – javaslom.
Dalia kivágja mellettem az ajtót, és a legközelebbi ház bejárata felé rohan. Ugató sorozat szegődik kísérőjéül.
Megússza. Megbújik a kapu alatt. Keresztet vet, majd szenvedélyesen mutogatni kezd. Hogy ő felmegy.
Semmi kétség, elment az esze. Kirúgom magam alól a kocsit. Hála az égnek, a tetőlövész éberen figyel. Ennek örömére világcsúcsot futok százon.
Bezuhanok Dalia mellé, és a falhoz támasztom a fejemet.
A sorozat tovább kopog a flaszterem.
– Hallgass rám – zihálom. Te sem vagy normális, én sem vagyok normális, és ez így van jól. De a tetőre nem megyünk. Nem mi kapjuk el a fickót, hanem a specialisták.
Dalia oldalba nevet.
– Ezt te mondod?!
– Igen, és ha én ilyet mondok, akkor neked el kell töprengened rajta. Először is: a házak egymáshoz tapadnak, összefolynak a tetők, bármelyik lépcsőházon át meg lehet lógni, akár egy rókavárból. Egyedül semmire sem mész. Másodszor: a fickó tele van fegyverrel, tartalék lőszerrel, vele szemben csak azt hozhatnád fel, hogy hadzsima, és alighanem ez lenne az utolsó szavad.
– Szóval nem jössz velem.
– Az semmi, hogy nem megyek veled, de te sem mész! – felelem ellentmondást nem tűrő hangon.
Dalia nem is mond ellent.
Egyszerűen otthagy, és nekivág a lépcsősornak.
– Egy átkozott csúzli sincs nálad, te kretén! – üvöltöm utána dühösen, s már-már így folytatom: megérdemelnéd, hogy elkapjon!
Dalia nem felel, eltűnik a lépcsőfordulóban, én pedig nem tudom, mit tegyek. A zsebemben lappangó árva stukkerrel nem nyernék háborút, se békét.
Nyugi, gondolkozni kell. Csináltam már ilyet. Berontottam olyan helyre, ahová épelméjű ember a végítélet napján sem kívánkozott volna. Berontottam és mindent elsimítottam, mire megérkezett a kommandó, mert dühös és elkeseredett voltam, s fel sem ötlött bennem, hogy jobban féljek, mint azok, akik odabenn szorultak, a lövöldözővel összezárva, tébolyító rettegésben.
Na igen, berontottam, de volt nálam fegyver.
Dalia fegyvertelen és magabiztos.
Szerencsétlen párosítás. Szíven markol a félelem.
Egy pasas lépdel át az úttesten. Diplomatatáskát lóbál, sejtelme sincs a veszélyről.
Nem ugat fel a géppisztoly.
A tetőlövész nem látja őt! Átmehetett a másik oldalra.
Vagy Daliát figyeli.
Besüvítek a lépcsőházba. Síri csend fogad.
Kettesével veszem a fokokat. Fülelek, de semmi neszt nem hallok, saját lépteim sem ütnek zajt.
Őrület. És hirtelen megértem Belloqot. Hát ezért tépi a haját, ha valami hülyeséget csinálok. S talán Neyt is ezért tépi a hajamat? Kívülről nézvést ilyen az őrültség?!
Ebbe bele kell bolondulni!
Hol lehet Dalia?
Szirénák üvöltenek fel az utcán.
Azután lövés robban a magasban. És még egy. És sikoltás, fémes zörgés és lábdobogás.
Tébolyultan száguld a pulzusom, amikor kilököm a tetőajtót.
Meséi park fogad. A kertész megpróbálta helyrehozni azt, amit az építész eltolt. Oké, ebben a pazar tetőkertben semmi rossz nem történhet.
De jó sem. Belebotlom egy gazdátlan fegyverbe. Lehajolok érte.
Ez a szerencsém, mert egy távoli bokor tüzet nyit rám.
A flóra mélyébe vetődve újfent megáldom a dzsungelmániás kertészt.
Kiveszem a tárat a géppisztolyból. Üres.
Miért csodálkozom ezen?
Hallgatózom. Meg-megcsikordul a sétaútra hintett kavics. Remélem, a lövész oson elfelé, a pokolba.
Esetleg utána mehetnék. Lehet, hogy Dalia elébe vágott, és meglepi hirtelen.
Napernyők és padok között cikázom. Nem tudom, hová. A miértet is csak sejtem. Még mindig a sikoly visszhangzik a fülemben.
Egy törpe örökzöldekkel benépesített, hatalmas sziklatömb mögött felfedezem Daliát.
Papírfehérre sápadtan, élettelenül fekszik a kavicsokon. Nyakából vékonyuló sugárban lüktet a vér.
Feljajdulok, letérdelek mellé, a vértengerbe. Zsebre vágom a stukkert, s a nadrágomba törlőm a kezemet, mielőtt ujjaimat a kettétépett érre szorítanám. Mellkasára hajolok, s nem hallok semmit, semmit, semmit csak azt, hogy megcsikordul a kavics.
Felnézek. Előttem áll a fickó. Talán húsz éves lehet. Mézszőke haja halántéktájt centisre borotvált, a fejtetőn kissé hosszabb. Barna szeme hideg kő. Szája húsos, álla előremeredő, nyaka imbolygósan hosszú.
Rám szegezi a géppisztolyt. Bénán bámulom.
Vékony vércsík szivárog elő a szája szegletéből, mikor azt mondja:
– Bocsánat.
Azt mondja: bocsánat!
És megrántja az elsütőbillentyűt.
Nem történik semmi. Szépséges Istenem: üres a tár!
A srác sarkon fordul, és elszalad. Futtában hajítja el a fegyvert.
Ostobán térdelek a ragacsos vérben, ujjaim a sérült eret tamponálják.
Tudom, hogy a zsebembe kellene nyúlnom a pisztolyért. Elcsíphetném a fickót.
Nem hagyhatom itt Daliát.
Tétován neszez az élet a mozdulatlan mellkasban.
Sejtelmem sincs, mennyi vér folyhatott el a sebből, a javát felitta a vastag kavicsréteg. Dalia bőre egyre hűvösebb, mind nyirkosabb.
Dalia nem lélegzik!
Ujjaim összeforrnak a tépett érrel szabad kezemmel hátrafeszítem a fejét, nehogy lenyelje a nyelvét, s attól fulladjon meg. Ha él még egyáltalán!
Teleszívom a tüdőmet, és a szájába fújom a levegőt.
Közeledő helikopter dübörgése süketít. Nem hallom Dalia szívverését. Nem érzem a pulzusát.
Nem engedhetem el a sérült eret.
Fél kézzel nyomkodom a mellkasát. Levegőt fúvók a szájába. Viaszszín arcán folydogálnak könnyeim.
Örökkévalóságnak tűnik, míg a szélvihart kavaró gép leereszkedik a tetőre. Óriási napernyők szabadulnak el tartóikból, edényükből kitépett növények repkednek köröskörül.
Végre leáll az átkozott rotor.
Két férfi rohan felénk hordággyal.
Újabb helikopter érkezik. Szürke ruhás fegyvereseket ont ki magából. Kiáltozás, lábdobogás hallatszik.
Dalia mellkasában nem hallatszik semmi.
Elrángatnak tőle.
Fölé hajolnak. Hordágyra emelik, a helikopterhez viszik.
Utánuk botorkálok. Bemászom az egyik sarokba, és nézem, mit csinálnak vele.
Nem engedik meghalni. Ballonnal lélegeztetik. Újraindítják a szívét. Amikor Dalia teste görcsösen összerándul, elharapom a nyelvemet. Infúziót kötnek a vénájába. Vért vesznek tőle. Összekapcsolják a sebét. Azután vért adnak neki.
Imbolygunk a levegőben. Imádkozom, Istenhez közel. Támaszd fel Daliát! Add, hogy elkapják a fickót!, Mert nincs bocsánat.

 

 

A műtő előtti falhoz simulok. Tébolyító, hogy nincs hír Daliáról, s a vadászat állását sem ismerem. A borotvált fejű szőke fickó nem ámokfutó. Nem beszámíthatatlan.
Bocsánat, mondta. Épeszű!?
Végre megnyikordul a műtőfolyosó lengőajtaja.
– A sérülésétől rendbe jöhet – folytatja a doktor, bezsebelve örömujjongásomat, miután már messziről odakiáltotta a lényeget: – Dalia él! Ha a szervezete leküzdi a hirtelen vérveszteség miatt kialakult sokkot. Tudja, hogy maga mentette meg az életét?
– Jaj, dehogy mentettem meg. Hiszen hagytam fölmenni. Mi lesz?
– Most alszik. Reggel talán beszélhet vele. Nem érdemes itt maradnia.
– Köszönöm.
– Magát illeti köszönet.
Elbúcsúzom. Ami engem megillet, az nem más, mint egy kiadós korbácsolás. Bele kellett volna csimpaszkodnom az ostoba libába, hogy ne rohanhasson a vesztébe.
Bevetem magam a kocsiba. Egy perc alatt megtudom, hogy az orvlövész meglépett. Egyedül én láttam az arcát.
Még egy perc, és az is kiderül, hogy sok a sérült, de senki nem halt meg.
A fickó először a lakótelepi téren játszadozó gyerekeket vette célba. Zsidó gyerekeket.
Tényleg nem ámokfutó. De vajon épelméjű-e?
Dalia nem zsidó, ám őt üldözte. S a kefehajú suhanc vajon neki is mondta, mielőtt tüzet nyitott rá: bocsánat?
Hideg futkos a hátamon.
A számítógép segítségével egy óra alatt létrehozom a robotképet. Nyitott szemmel is magam előtt látom a széles arcot, a kiugró járomcsontokat, a kőhideg szempárt. A katonás, szőke hajviseletet.
A fiatal, kőkemény arcra mindig ráúszik egy képzeletbeli buborék, benne a felirat: bocsánat.
Amikor hazaérek, és bekapcsolom a tévét, szemközt találom magam a robotképpel.
– Elkapnak – sziszegem a képernyőnek. – Majd akkor kéregess bocsánatot.
A következő híradás már Volodiáról szól.
A repülőtéri mosdóban halott férfit találtak. A gégéjére mért ütés végzett vele. A rendőrség feltételezi, hogy Volodia a tettes, és áldozata irataival elhagyta az országot.
Bemutatják a zsoldos fényképét: kefére nyírt szőke haj, keskenyrésű barna szempár, lapos orr. Akár az én suhancom fivére is lehetne.
Mára elegem van a szőke pasasokból.
A tudósító nem említi, hová tartott a gép, amellyel Volodia elröppent.
Sebaj, éppen a hajlékba lép egy csüggedt, sötét hajú pasas. Majd ő megmondja.
Mielőtt még beszélgetést kezdeményezhetnék, megszólal a telefon, s Belloq rárepül, abban a hitben, hogy végre jó hírt kap a nagyvilágból.
Azután csak áll, kezében a kagylóval, egy szóáradat kellős közepén.
– Attól tartok, téves – rebegi olykor. Hiába, olyasmi történik vele, amihez nemigen szokhatott hozzá: nem hagyják szóhoz jutni.
Beszivárgók a látómezejébe, és mutogatással értésére adom, hogy mostanában így megy ez minálunk, hasztalan ellenkezik, helyzete reménytelen. Ó pedig visszamutogat: zuhanyozni, enni, inni, pihenni szeretne.
Fertályórával később azt jelzi, hogy unja a szituációt.
Akkor már Martin is a körünkben tartózkodik, s élénken kiveszi a részét a jelbeszédből: némi nyálat bocsát ki magából, majd hálót sző belőle. Vastagon befonja vele a nappali közepén feltornyozott bőröndöket, az ablakokat és az ajtót, jelezvén: eltelhet néhány évszázad, mire megszabadulunk innen.
Ella is megjelenik közöttünk, s ilyképpen együtt a család. Hál istennek, egyikünk sem normális, ezért aztán nem okoz gondot a beszédtilalom. Mindenki nyugodtan előadhatja közlendőjét: Martin breakel, Ella pantomimezik, Daniel forgatja a szemét.
Én viszont kihúzom a falból a telefondugót. Belloq megkönnyebbül. Megtornáztatja zsibbadt karját.
– Mi folyik itt? – firtatja.
Megmutatjuk neki a Félre Bánat szórólapját. Minden irányból megtekinti, még a lámpával is átvilágítja, de nem lel rajta címet, telefonszámot is csak egyet: a sajátunkat.
– Nem utazhatunk el – sóhajtja Martin. – Nem hagyhatjuk magukra a lelki támaszra szorulókat.
– Elutazunk! – kiáltja Ella határozottan. Naná, a kisasszony nem akar iskolába járni. Gondolatkísérletek járnak a fejében.
Visszaillesztem a dugót, és kapom a kagylót, hogy felhívjam kórházat. Pech, Belloq ügyfele még mindig ott lappang a vonalban. És dől belőle a spleen.
Átmegyek Martin agglegényfészkébe telefonálni. Az ügyeletes nővér tudatja velem, hogy Dalia pulzusa, légzése, vérnyomása normálisnak mondható. A beteg alszik, álmában fel-felsír, folyton egy férfinevet hajtogat, s még ennyit: bocsánat.
Nem kérdezem a nevet, a nővér mégis megmondja.
Marcel.
Jelenlegi kedélyállapotomban szívesen kérdőre vonnám Marcelt: mégis, hogy tehette ezt Daliával? Az égig érő szerelem a felismerhetetlenségig megváltoztatta a harcművésznőt. Kapcsolok végre: Dalia nem vállalt felesleges kockázatot, amikor a tetőlövész után indult. Pontosan tudta, mit csinál. Meg akart halni.
Egy pszichiáter hosszasan bonyolítaná a magyarázatot, rengeteg bogot kötne rá, ám leegyszerűsítve mégiscsak így fest a helyzet. Ebből következik, hogy nem hagyhatom magára a barátnőmet. Felhívom Cydet, és a lelkére kötöm, viselje Dalia gondját, míg engem kényszernyaraltatnak.
Azután Lacót tárcsázom, és tőle is ugyanezt kérem. Eszembe jut egy sereg jó barát. Donalddal és Quasimodóval is beszélek. Elbúcsúzom a szüleimtől. Jaj, mennyi a szerettem! És erővel elszakítanak tőlük! Telefújom a zsebkendőmet.
Végül a saját számunkat tárcsázom.
Belloq szól a kagylóba.
– Félre Bánat? – kérdezem fátyolos hangon.
– Nem, csak Bánat – feleli kedvesem. Hangjából ítélve vigyorog, s eszerint tetszik neki, hogy mégiscsak sikerül elbeszélgetnünk, valahára. – Volna kedved vacsorázni?
– Ó, én már a tyúkokkal megvacsoráztam.
– Hallottam, mi történt veletek.
– Igen, én is tudom a tévéből, hogy Volodia elszelelt.
– Elküldöm Martint moziba, és átugrom hozzád.
– Ne! Hiszen tudod...
– Még mindig impotens vagy? – sóhajt hitvesem. – Ja, megtaláltuk a kisujjadat. Azt kerested, ugye?
– Azóta a másik is leesett valahol.
– Egyébként jól vagy?
– Hogy néz ki az orbánc? Különben mindegy. Orbáncom is van. Mivel orchitisem nem lehet.
– Szavaidból úgy veszem ki, nem annyira szeretnél nyaralni jönni, mint amennyire utálnál jönni.
– Nem is tudom. Bizonytalankodom. Maradnék is, meg nem is mennék.
– Márpedig nagyon ránk férne némi kikapcsolódás. Gondolj bele: tengerpartra megyünk. Őserdő, kék ég, azúr víz. Gigászi sziklák.
– Meg Wyne és Delgado és Louis és Lipowski és Fresson, egyszóval az egész rohamcsapat. Plusz Martin.
– Itthon is csak ezt kapnád.
– Akkor minek üljek repülőre? Nagyon-nagyon kiszolgáltatottnak érzem ám magam a repülőn. Hopp, most pottyant le az orrom. Gondolod, hogy ilyen állapotban felengednek a gépre? A himlőmet még elsminkelhetem, a pestisemet nem említem, a veszettségemről meg majd azt mondjuk, hogy egy picit kiborultam. Na de a lepra és az orbánc?!
Belloq nem felel, felsóhajt.
– Na jó – mondom megadóan –, felőlem komolyan is beszélhetünk. Mi a rossebért kell Morosba mennünk? Ne akard megetetni velem, hogy hétágra nyaralni fogunk.
– Denisa, ha egy kicsit is megbízol bennem, kössünk egy megállapodást: Morosban mindent megbeszélünk. Oké?
– Úgyszólván oké is lenne, csak pont mostanság dúl köztünk bizalmi válság.
– Engedd meg, hogy kiigazítsam a fogalmazásodat...
– Pongyola?
– Hajaj! A bizalmi válság csakis közted és közted dúl.
– Aha. Dúl és mélyül. Szóval rám akarod bizonyítani, hogy hülye vagyok? Tudd meg, szörnyen felbosszantottál.
Dühömet illusztrálandó, ököllel a falra sújtok. Áthallatszik.
A válasz nem késik. Megdöndülnek a téglák. Lecsapom a kagylót, és átkiáltok a falon.
– Veszekedni akarsz?!
– Ha egyszer semmi másra nem vagy kapható! – jön a válasz ugyanazon az útvonalon. – Valamit mégiscsak kezdenem kell veled! Végre is: nőül vettelek!
– Te csak ne idegeskedj! – ordítom a tapétának. – Az nem is te vagy, aki ideges!
– Akkor gyere át, és nézz meg! Ilyen idegeset még életedben nem láttál!
– Nem is akarok!
– Pedig éppen ideje lenne, hogy végre akarj valamit!
– Ne kiabálj velem!
– Ha nem kiabálnék, nem hallanál! A falvastagságtól. Hívj fel!
Megint foglalt a vonal.
– Nem létezik! – nyögöm teli torokból. – Ennyi a lelki sérült?!
– És ha nem jössz haza, még ennyibb lesz!
Mielőtt felelhetnék, Ella hangján szólal meg a tapéta.
– Denisa, gyere haza!
Ez már komolyabban cseng. Fejlődő szervezet, leánylélek, miegymás.
– Fontolóra veszem! – kiáltom.
– Francba! – üvölti Martin. – Lódulj, mert érted indulok!
– Oké! De csak a stukkeremért megyek!
Kiszáguldok a lépcsőházba.
Ez igen: szép kis csődület állong a folyosón. Szomszédok és szomszédnék. Fejleményekre várnak.
Belloq és Martin egy férfiként tépi fel a lakás ajtaját. A nézősereg láttán ők is megtorpannak.
Öcsém magyarázkodni kezd, bár kissé fulladozik a torkán akadt röhögéstől.
– Bocsánatot kérünk, a nővérem idegösszeroppanásban van.
Daniel csatlakozik az előtte szólóhoz.
– Meg kell érteniük a feleségemet. Rohamozik. Megsokasodtak a problémái.
– Miért mondod ezt? – förmedek rá. – Amúgy istenien szórakozom. – Miért kell mindent rám kenni?
– Hová kenje? – rikkantja Martin. – A hajára?
– Nyugodtan bevallhatjátok, hogy ti is idegelmei alapon vagytok!
– Én aztán nem protestál Belloq. – A legkerekebbre tágult szemmel bámuló szomszédnéra néz. – A feleségem súlyos beteg, Orbáncos, pestises, impotens.
Martin elém pattan.
– Denisa! Igazán impotens vagy? Akkor neked felkelni sem lett volna szabad. Engedd meg, hogy ölbe vegyelek.
Belloq félretolja az öcsköst.
– Majd én. Nekem beteg.
Felnyalábol, és bevisz a hajlékba. Martin még marad, egy meghajlás erejéig.
– A Dili Dolly-sorozat folytatását egy hét múlva sugározzuk – közli, majd behátrál, becsukja az ajtót, és összeesik a szőnyegen a röhögéstől.
Belloq letesz, végigsimítja az állát, és bölcsen megállapítja:
– Azt hiszem, az lesz a legokosabb, ha a nyaralás után elköltözünk.
Hoppá, ezek megint kifőztek valamit. Ebben a famíliában egy pillanatra sem lankadhat az éberségem.
Megszólal a telefon, Ella a kagylóért nyúl, majd fejét ingatva közli:
– Nem, kérem, nem lelki segély. Elmeklinika. Elfekvő.
Realista gyermek. Valóban: a családja elfeküdt a szőnyegen. Egy falka fakutyát elhomályosítva vihogunk. Nem teljesen jókedvünkben.
Egyszerre csak letörlöm a nevetés könnyeit, és a szoba sarkában ácsorgó alkoholos flaskához lépek.
Danielre pillantok.
– Mivel iszod a whiskyt?
– Ímmel-ámmal.
– Na jó, akkor talán valami mást?! Martini? Campari? Vodka, gin?
– Van itthon tej?
– Hogyne volna. A konyhaajtó mellett, kicsit jobbra, lenn. A macska tányérban.
– Sört adj, asszony.
– Nincs sör.
– Jó. Akkor sört kérek. Szeretlek.
– Fél gyógyulás. Mehetünk lefeküdni.
– Valamit innod kellene. Amibe beletehetem a cseppeket.
Belloq felkönyököl. Igen-igen figyelmesen szemlélget.
– Milyen cseppekről beszélsz?
– Azokról, amiket Herntől kaptam.
– A petefürkésztől? Akit lecsukattál?
– Még előtte adta. Impotencia ellen kértem.
Belloq talpra szökken. Ám mielőtt még egy szót is szólhatna, Martin felhörren.
– Hazamegyek! Ennyi sértés már se...! Még hogy Daniel...?! Az én Danielem?! Nem létezik!
– Kösz, Martin. Innen már megvédem magam – mondja Belloq.
Öcsém távozik.
Ella az ajtóhoz indul. A küszöbről visszanéz.
– Akármennyire összevesztek is, holnap ne felejtsetek le a gépről. Megígértétek, hogy magatokkal visztek.
– Miért vesznénk össze? – nézek Danielre az ajtócsukódás után. – Szereztem cseppeket. Merő jószándékból.
– Na jó – sóhajtja, s a fotelba veti magát. – És ha Hern mérget adott? Minden oka megvolt rá.
– Kipróbáltam: nem mérgező. Gerjesztő. Tényleg hatásos.
– Aha. Na, és ki volt a megtisztelt?
– Jessica Neyt.
– Csodálkozom, Denisa – feleli, szemöldökét felvonva. Eddig úgy tudtam, nem kedveled Neytet, és egyébként sem vagy leszbikus.
– Értesüléseid pontosak.
Bólint.
– Akkor már csak egyet árulj el: miért én vegyem be a cseppeket? Kutya bajom, sőt.
– Azért, hogy még sőtebb legyél...
– S akkor?
– Ha úgy néznél rám, mint Neyt Lacóra, lehet, hogy meggyógyulnék.
Kinyújtja a kezét az enyémért, s a combjára ültet.
– Csak úgy nézhetek rád, mint Belloq Denisára. Bevallom: mogorván. Jót mulattunk, de elég volt. Beszélünk komolyan, vagy nem beszélünk. Nos?
Felemelkedem az öléből.
– Nem beszélünk.
Ehhez tartjuk magunkat. Daniel elvonul zuhanyozni, majd a vacsorát kihagyva ágyba bújik. Mire mellé zuhanok, mélyen alszik.
Az éjszaka kellős közepén megszólal a telefon.
– Nem! – morogja Belloq, és befúrja fejét a párna alá.
– Én meg aztán pláne nem! – szögezem le. – Tőlem csöröghet ítéletnapig. De mi van akkor, ha a fényességes kommandóparancsnok keres?
Belloq a kagylóért csápol. Naná, hogy nem Wyne keresi. Csak egy feldúlt lélek kapaszkodik a vonalba, utolsó szalmaszál gyanánt, aki akár öngyilkosságot is elkövethet, ha valaki nem intéz hozzá emberi szókat.
Daniel nem fárasztja magát magyarázkodással. Tudja, mi a felebaráti kötelessége. Kibúvik a párna alól, s hátát a falnak vetve, lelkiismeretesen hallgatja embertársát.
Na jó. Ha itt csak szuicidek rúghatnak labdába? Lelököm magamról a takarót. Mezítláb kicsattogok a kamrába. A konyhába, a nappaliba. A szekrényhez.
Azután felkattintom az ágy fölötti olvasólámpát, és nagy műgonddal elrendezem kollekciómat az ágy tetején.
Egy doboz altatót, jó erőset.
Egy darab kötelet, a strapabíróbb fajtából. Lehet, hogy végül mégsem rá esik a választásom, mindenesetre meghurkolom, nehogy az utolsó pillanatban kelljen vele vesződni.
Betárazom, csőre töltöm a stukkert. A számba próbálom. Beleillik.
Kifényesítem a késpengét. Kipróbálom élét a körmömön.
Belloq érdeklődve figyel, néha beleszól a kagylóba. A kezemben tartott drótot nem érti szemöldökét felvonva kérdi, mit kezdhetnék vele.
Mutatom neki, hogy a drótszál pontosan illeszkedik a konnektorba.
Elvigyorodik, bólint.
Felebarátjának azt mondja: – Értem.
Fogom az áruházi reklámzacskót, és a fejemre húzom. Száját összeráncolom a nyakamon. Hiába is akarnék lélegezni. Nincs levegő.
Belloq bekopog hozzám a zacskóba.
– Értem – közli.
Kibújok a szatyorból, és ránézek. Nekem már nincs kedvem nevetni, neki még mindig nincs. Mi több, úgy fest, nem is lesz. Szomorúnak látom sötét szemét a szilvamag alakú résben.
S ha már így rajta felejtettem a tekintetemet, figyelmesen végignézem kedvesemet. Elgyönyörködöm benne. Csodálkozom, mennyire szeretem.
Megint azt mondja: – Értem.
Aztán még azt is, hogy: – Nagyszerű. Jó éjszakát.
Leteszi a kagylót. Kihúzza a zsinórt a falból. Visszahanyatlik a párnára, s két karját összefonva végignéz a kollekciómon.
– Nem kellett volna ilyen gyorsan befejezned – tájékoztatom. Még van néhány ötletem. Kinyithatnám a gázt, például. Esetleg kiugorhatnék az ablakon. Habár ezek elcsépelt módszerek. Várj egy kicsit, kitalálok valami eredetibb halálnemet. Mit szólnál, ha...
Megcsókol.
Leplezhetetlen mohósággal viszonzom csókját, összes karjaimat a nyaka köré fonva.
Hirtelen nem férünk el az ágyon a gyilkos kellékektől. Lerúgom a takarót a kacatokkal együtt.
A stukker elsül röptében, s lábon lövi a tonettszéket.
Mire a feldúlt Ella és Martin közénk ront, én már hisztérikusan zokogva nevetek.
– Nyugi – vigasztalja őket Belloq. – Most már rendbe jön. Ez volt a krízis.
Szeretteink visszavonulnak. Daniel fölém hajol.
– Igazad van. Tudom, mit éreztél, már átéletted velem egyszer-kétszer. Nincs mit hozzátennem. Nem kell felfrissítenem a hűségeskümet. Nem szegtem meg. Te is tudod. És nem az az ostoba eskü tartott vissza, amit egy hivatalnok csikart ki belőlünk, és nem is kellett visszatartani magam semmitől. Csak akkor gyűlik meg a bajom az önuralmammal, ha rólad van szó. Ha nem venném rá magam a mély alvásra, akkor megerőszakolnálak. De ezt nem tehetem veled, hiszen szeretlek.
– Megerőszakolnál? Engem?
– Éppen azt mondom, hogy nem, nem, soha.
– De miért nem, ember?! Szemernyit sem ellenkeznék.
Töprengőn nézegeti az arcomat. Már-már megcsókol újra, ám meggondolja magát. S végre a régen látott mosollyal hajol fölém.
– Szeretném, ha ellenkeznél – mondja.

 

 

Reggel a Nap cirógat fel álmomból. Daniel vállához simulok, s a libanoni cédrus tűlevelein át bámulom a hibátlan égboltot. Érzem, kezdek meghatódni.
– Micsoda aberrált éjszaka volt! – súgom szerelmesen.
– Ó, én perverz egyetlenem! – suttogja, s mert ő is csak a civilizáció áldozata, hosszú karjával visszabűvöli a telefonzsinórt a falba.
Aminek következtében további aberrációgyakorlatok helyett lelki tréninget tartok. Először egy mámoros költővel, aki ekként ujjong a hallgatóba:
– Éreztem, hogy meglesz! Három hete dolgozom egy hasonlaton! Kész van! Olyan lett, hogy beszakadt alatta az asztal!
Gratulálok, és elmegyek zuhanyozni.
Azután gondterhelten elácsorgok a szekrény előtt.
– Mit ölt fel az ember légikatasztrófához? – faggatom a hitvest.
– Valami aprómintásat – feleli a tengermély hang.
Persze, a telefon beleőrjöng tanácskozásunkba. Daniel egy mozdulattal kihangosítja a hívót, majd borotválkozni kezd. Aggódom, hogy előbb-utóbb összevagdossa magát özönvízkori késével, mivel ügyfele ígyen kezdi a társalgást:
– Négy elemim van: három első és egy második. Öreg nőkkel kefélgetek, garasokért. Álmaim vannak. Mondja, ki váltja őket valóra?
Én ezt nem bírom. Megtekintem, mit tett Martin a kofferomba. Azután azon tépelődöm, mit kezdek Morosban három darab bokáig érő, sápadt rózsaszínű flanellbugyogóval, másfél pár csipkekesztyűvel, egy ezüst és egy aranyszálas blézerrel, továbbá fél pár kismamacipővel, valamint a „home, sweet home” feliratú köténnyel.
Érdeklődésemre öcsém a vállát vonogatva kijelenti, hogy ő megmondta: csomagoljak be magamnak. Fejbe akarom verni a bugyogókkal, de megpucol, és kergetőzés közben folyton a borotválkozgató Danielt használja fedezékül. Tarzan csatlakozik a hajszához, ám maga sem tudja, kinek a pártján áll, így hát mindenkit megtámad és a földre ránt.
Belloq ügyfele azt ecsetelgeti, hogy álmai nem mindennapiak, mint a többi hülyéé az ő álmai fényesek: Ferrari, Porsche avagy Jaguar, majd pedig megkísérel kölcsönkérni néhány darab ezrest, mire is lelki atyja visszaküldi őt az agghölgyekhez, azzal a tanáccsal, hogy szedje össze magát, s akkor emelheti a tarifát.
Azután az atya felénk fordul, és ránk parancsol, hogy csomagoljunk és szedelőzködjünk, legfőképpen pedig némuljunk el, mert szétmegy a feje, s ekkor belép Ella, és figyelmeztetés nélkül, kegyetlenül bokán rúgja Martint, majd csípőre vágott kézzel, fejedelmien visszavonul.
– Mit csomagoltál neki? – kérdezi Daniel, mert végső soron ő sem hülye.
– Hát ezt is, meg azt is nyekegi – Martin, miközben Tarzan a bokasebét nyaldossa.
Résnyire nyílik az ajtó, s az alábbi holmik záporoznak kifelé a leányszobából: hegesztőálarc, lézerkard, bukósisak, hegymászó bakancs, logarléc, kombidressz csipkéből, harisnya tartó, fekete, továbbá két pár körömcipő, benzinkutas overall és a Lexikon a szerelemről című hatkilós munka.
Végezetül megjelenik a leányzó, kezében egy talpig csipkébe burkolt Barbieval. Letépi a baba fejét, és Martinhoz vágja. Majd szálanként a karjait, a lábait és végül a torzót is öcsémhez keni.
– Milliószor mondtam már, hogy utálom ezt a giccset! – közli.
– Na ja, azért varrogatsz neki ruhákat, éjhosszat.
Nézem őket, és istenien érzem magam. Átjár a békesség. Ez hiányzott heteken át. Hiszen, ha Daniel nincs itthon, a két kölyök is halál kedvetlen.
Újracsomagoljuk bőröndjeinket, majd röpke félórácska alatt beterelgetjük Fáraó Átkát az úti kalitkába, s szeretteim elviszik őt és Tarzant Donaldhoz.
Kocsiba ülök, és a kórházhoz hajtok.
Áldott legyen a modern orvostudomány: Daliának csak egy flastrom ékeskedik a nyakán. Arcszíne némileg élénkebb a hófehér ágyneműnél. Szeme karikás, vénáiból műanyag zsinórok lógnak: vért és infúziót kap.
Leülök az ágya mellé tolt székre. Szótlanul bámuljuk egymást.
Néhány perc múlva Dalia megszólal.
– Bárki más marhára letolt volna.
– Megkapod.
– De nem tőled.
– Annál rosszabb lesz neked. Mi történt?
– Átvert az a szemét. Amikor kiléptem a tetőre, ott állt, nem volt nála fegyver, és én azt hittem, ő is a lesilövészt akarja megtalálni. Én elindultam, ő mögöttem maradt, s amikor hátrafordultam, láttam, hogy előhúzza egy bokorból a géppisztolyt. Felszökkentem a levegőre, és tényleg az volt az utolsó szavam, hogy hadzsima. Torkon lőtt a szarházi. Fázni kezdtem, lefeküdtem ő még jól oldalba rúgott, mondván: bocsánat, s ezzel elsöpört. Tényleg meglépett?
– Hát mivelhogy nem kaptad el!
– Emlékszem minden vonására. A sörtehajára. A zöld pólóján a hatalmas verítékfoltokra. A fűzős bakancsára. Elkapom. Nyugodt lehetsz.
– Elutazom. Cydre bíztalak. Leteszek egy borítékot az éjjeliszekrényre. Ezt add oda neki.
– Pénz van benne?
– Hülyefejű! Cyd grátisz szeret. A gyilkosod robotképe van a borítékban. Hagyd rá a keresést. Kérlek.
– Naná.
Elüvegesedik a szeme. Eszerint Marcel következik.
– És ha...
– Szerinted találkozni fogok vele? Miért ne?
– És akkor?
– Ne mondd meg neki, hogy mit csináltam.
– Tudod mit? Ha valami csillagközi csoda folytán összefutok Marcellel, akkor idecipelem, és vele veretem szét az ostoba, liba fejedet.
– Megígéred?
– Esküszöm.
Tánclépésben hagyom el a kórházat. Azért persze nagy kár, hogy Dalia nem valaki másba szerelmes. Könnyebben fellelhető pasast is választhatott volna. Majd pont én fogok összefutni Marcellel, akit mellesleg az egész dél-amerikai kábítószermaffia halálra keresgél, jóllehet, csak azért, hogy élve megnyúzhassa. Na, de majd ott terem a zseniális Denisa Wry, és meghívja a pasast egy légyottra, Line egyik hangulatos kórházába.
Hát nem romantikus?!
Mindazonáltal a gondolat olyannyira elhatalmasodik rajtam, hogy még a halálfélésről is megfeledkezem.
Sebaj, legott eszembe jut, amikor vigyorgó fegyveresek átküldenek a repülőtéri fémkereső alagút alatt, az még csak nem is nyikkan, pedig legalább két kiló fémsmukk fityeg a csuklómon s a derekamon.
Vissza is lépek, hogy protestáljak. Mutatom a bizsuimat.
Az egyik fegyveres legyintve felkacag.
– Á, olyan ergya ez a gép! Ez nem jelez be semmit.
– Eszerint a táskámba rejtett detonátort se veszi észre?
– Érdekel?! – von vállat a fickó. – Maga ül fel vele a gépre, nem én!
– Hála és köszönet és sok puszi – suttogom.
Martin taszigál végig az utasszállítóba vezető titáni hernyón, s közben azt ecseteli, miről szólt a könyv, amit a napokban lapozgatott. Természetesen légi balesetekről szólt, két kötetben.
Dermedt rémületben foglalom el a helyemet a repülőben. Mostantól kezdve nem lehet rám számítani. A lármás turistahadként érkező és a közelünkben elhelyezkedő Wyne-ékról tudomást sem veszek.
Idegen férfi ül a balomra, jobbról Belloq bátorítóan megfogja a kezemet, de hirtelen el is dobja.
– Akár egy mirelit medúza.
Ám még egyben. A gép nekifut, és felszáll. A stewardessek eljátsszak, mit kell tennünk, ha zuhanni kezdünk. Ha tengerbe pottyanunk, vagy ha léket kapunk a magasban.
Miután ilymód jókedvre hangolták a közönséget, felszolgálják a menüt, nyilvánvalóan azért, hogy addig se rettegjünk, amíg dínomdánom.
Ránézni sem bírok a sütire, hidegtálra. Bár nem vagyok benne biztos, mert erősen recsegett a mikrofon, de mintha a pilóta ezt mondta volna köszöntő beszédében: „szerettel üdvözlöm a Titanic légitársaság utasait”.
A mögöttünk ülő Ella és Martin percenként helyet cserélnek, mert mindkettőjüknek muszáj kibámulniuk az ablakon. Ujjonganak, milyen szuper magasan vagyunk.
Azt hiszem, néhány órára leállítom az életműködéseimet, különös tekintettel az agytevékenységemre.
Egyszerre csak öcsém kopogtat a vállamon. Bizonyára finoman tudatni akarja velem, hogy zuhanunk. Oda sem fordulok. Kénytelen ordítani.
– Na, milyen a rendőrök vércsoportja?
– Felesleges volna – felelnem. – Ha leesünk, már a transzfúzió sem segít.
Újabb ordítás következik.
– URH-primitív!
Sajnos, a zsarufélék érzékenyek. Válogatott kommandósok vetik magukat Martinra, és méltóságteljesen fojtogatni kezdik. Mivel ez némi felfordulást eredményez, átkószál a fejemen a gondolat, miszerint most senki sem venné észre, ha elsétálnék a pilótafülkéig, és kézbe venném a gép irányítását. Természetesen számolok a személyzet vonakodásával. De hát elbírtam én már keményebb fickókkal is. Miután elbírtam emezekkel, gyengéden gúzsba kötném őket, és elvezetgetném a gépet Morosig. Ámbár az efféle légi böhömökben meglepően komplikált a műszerfal. Na ja, a férfiak kisded játszószerei: az aberrált műszaki dolgok.
Maradok.
Martin kegyelmet kér lincselőitől, arra hivatkozva, hogy mégsem múlhat ki élete legboldogabb napján. Hiszen erről az utazásról álmodozik magzatkora óta.
Szem nem marad szárazon.
A kicsi Louis normális hétköznapokon sem látszik kommandósnak, ez alkalommal turistább küllemű a legádázabb turistánál. Pólóján milliónyi spermium tart futóversenyt. A parányi fejű, ostoros farkú versenyzők sárgák, feketék, vörösek, sápadtkák vagy tulitarkák némelyik pirosfehér kockás kendőt visel, mások Dávidcsillagot, s megint mások keresztet. Háromkeresztes is akad köztük. A póló közepén lángvörös célkör virít, abban egy csábos mosolyú petesejt ácsorog.
Na, és ez a Louis így szól Martinhoz:
– Ismertem egy embert. A fickó fogta magát, kirabolt egy bankot. Megszámlálta a millcsiket, s mosolygott, mint a holdvilág: „ez életem legboldogabb napja”. Ekkor értek oda a zsaruk. A fickó lődözgetett. Az egyik zsaru talált. Másnap már meg is ejtették a temetést.
– Milyen érdekes! – sóhajtja Delgado, aki valamelyest kommandósabb küllemű a társánál, ám nem akarván kimaradni a turistajelmez-parádéból, már-már életnagyságú pálmafákat ringat a kebelén feszülő vászoningen. – Én is ismertem egy tagot. Terrorista volt a lelkem. Egy szép napon a levegőbe röpített egy tömött iskolabuszt. Sikerének marhára megörült. Lehunyt szemmel suttogta: „életem legboldogabb napja”. Többé ki sem nyithatta a szemét. Merthogy az összes szeme elszállt a fejével együtt, egy kontraterrorista golyója által.
Felsóhajtok. Ezek itt az „életem legboldogabb napja” című történetvetélkedővel múlatják az életet, amely amúgy is oly múlékony, miközben ki tudja, mi folyik elöl, a zárt ajtó mögött. Lehet, hogy a kapitány bedilizett a sok szesztől, fűtől, és éppen rohamozik: a másod, harmad és negyedpilótát darabolja, kiskéssel vagy villanyfűrésszel. A robotpilóta viszont már tegnap ráébredt, hogy ő a legértelmesebb lény az egész fedélzeten, és esküt tett: többé nem alacsonyodik le olyan piti melóhoz, mint egy utasszállító légbentartása.
Fresson, a mesterlövész, aki nem szép, nem jóképű, ám még csak nem is csinos, az alkalomhoz illő naplementemintás turistakosztümben csatlakozik a társalgáshoz.
– Tudom én, hogy lehetnék egy árnyalattal vonzóbb is. Mégis akadt egy, egyetlenegy nő, aki szép és okos létére engem választott élete párjául. Nem is csoda hát, hogy az esküvőn bepárásodott szemmel ekként nyilvánultam: „életem legboldogabb napja”. Nőm ekkor közölte velem, hogy hozzánk költözik az anyja, mind a hat macskájával együtt, és még a jákópapagájt is hozza. Egy jákót! Jaj!
– Vigyázni kell ezzel a kijelentéssel – bólogat Lipowski, ugyancsak eszméletlenül kiöltözve: turistasaruban, hullahoppozó szárú térdnadrágban, barrakudamintás ingben, nem feltűnő jóképűségében. – Anyám járt így hajdan. Apám külföldre ment dolgozni, őt nem vihette magával, mert azon a helyen csak férfiak forgolódhattak. Na, amikor egy év multával a papa megjött, a mama a nyakába borult, sikoltván: „életem legboldogabb napja”. Mire a papa: „drágám, be kell vallanom valamit. Beleszerettem egy-két férfiba. Szörnyű helyzetben vagyok: nem tudok köztük választani.”
– Az ilyesmi öröklődik? – kérdezi Delgado, kissé elhúzódva Lipowskitól.
– Egyszer volt, hol nem volt kezdi – Ella ábrándosan –, élt egy ember, aki folyton a szomszéd macskájával huzakodott. A dög naponta többször is beszökött a házába, beleevett a kajájába, bűzhödt vizeletével végigsprickolta a falakat. Az ember csapdákat állított fel, kergette, kővel hajigálta a macskát, hiába, a dög nem szokott le róla. Ám a fickó egy szép napon elkapta végre a skacot felhajította a levegőbe, és újra meg újra visszarúgta a magasba, bárhányszor le akart esni a bestia. Egyszerre csak a macska megszólalt. Azt kérdezte: „voltaképpen miért nem kötünk mély barátságot?” Az embert végtelenül felháborította az eset. A pimaszság netovábbja! Még dumál is! Akkorát rúgott a dögbe, hogy az pályára állt a ház körül. És kering a skac, máig is kering azóta térült-fordult a Föld, új diktátorok hazudnak a régiek helyett, hullahülye politikusok zöldellő kertjeiben Hófehérke és hét törpe Lucifer díszéig, továbbra is alacsonyan szállnak az atomreaktorok, pláne tavasztájt, világszerte ömlik a vér, emberé is, s a macska néha nyeglén leszól a fickónak: „Na és, ha beszélek?!”
A kérges szívű kommandósok hallgatnak egy verset. Belloqról lehullik a rezzenetlen indián álarc, végigméri társait, csillogó büszkeséggel a szemében, s meg-megránduló szemöldöke azt mondja: az én lányom!
Közben a gép viharba kerül, s ha véletlenül nem vennénk észre, a kapitány tudatja, hogy az elemek játszogatnak velünk. Nem mutatom félelmemet, cigarettára gyújtok, de Martin rám szól.
– Hogy a fenébe tudsz egyszerre kettőt szívni?! Begyulladtál?
– Én?! Egy kis rázkódástól, lötyögéstől, süllyedéstől?!
– Ha azt akarod, hogy ezt el is higgyem, tegyél hangtompítót a szívbillentyűidre! Különben fogadni mernék, hogy a gyerek tőled hallotta a kis nonszenszet!
Ella az arcához hajolva a fülébe kiált.
– Nem vagyok gyerek!
– Nem? Akkor mi vagy?
– Martin! Légy szíves, katapultálj!
– A mellettem ülő hallgatag idegen megérinti a könyökömet, és a kezembe ad egy cédulát, amelyen ez a szöveg áll:
„Megöljük a tehenet. Megöljük és megesszük. A disznót is. Leszúrjuk, és hamm, bekapjuk. Bármit, ha húsa van.
Azután elmegyünk a templomba.
Vízbe fojtjuk a kismacskát, a kutyakölyköt olykor az irtózott újszülöttet is.
És templomba megyünk.
Megvetjük, gyűlöljük, közvetve vagy közvetlenül elpusztítjuk egymást.
Majd templomba megyünk.
Kiagyaltuk Istent, hogy feloldozhassuk magunkat és egymást. Elvégre emberek vagyunk.
Irány a templom.”
Az idegenre nézek. Barnán szomorú a szeme. Tétován visszanyújtom a céduláját.
– Adja tovább. Majd írok másikat – mondja.
Immáron egyáltalán nem érdekel a vihar. Semmi nem hozhat ki a sodromból. Az apátia mély gödrében kucorgók. Életem legboldogabb napja lesz, amelyén hazajutok végre.

 

 

Uramisten, mégsem ejtettek át! A gyűlöletes repülőgépet elhagyva csakhamar a tengerparton találjuk magunkat. Becuccolunk egy rozzatag teknőbe, amely a büszkén baljós Lusitania nevet viseli, s nekivágunk a kristályosan fénylő, ezüstkék víznek. A korláthoz tapadva bámulom a hullámokat, beiszom a sós párák illatát, ragyogok az elégedettségtől.
Martin sápadtan mellém görnyed.
– Képtelenség elmenni rajtad, Den. Áruld el, miért nincs szívdobogásod a háborgó tengeren? Mindjárt csandázni fogok. Neked meg vakít a fejed a földöntúli boldogságtól.
– Rém egyszerű, tesó. A tengeren otthon vagyok. Ugyanis a vízen fennmaradok, ellentétben a levegővel.
– Az sem zavar, hogy Lusitániának hívják ezt a horpadt hajót?
– Tőlem akár Nyolcadik Utasnak is hívhatnák. Köszönöm, jól vagyok.
A társulat a modernkori kalózkodásról esszézik. Elábrándoznak arról, hogy majd jönnek a félszeműek, gyorsjárású motoroson, megszállnak és kifosztanak minket. Végül persze kiderül, mi bajuk van: egy árva stukkerük sincs. Hóhér, kötél nélkül?
Nem érdekelnek. Zöld dombok szegélyezik a távolodó partot, rikoltozó madarak kísérnek bennünket, arcomba szösszen egy-egy vízcsepp, dúdolászom örömömben.
Azután elvész a part, csupán az égbolt és a tenger lágy gömbölyűsége marad, maga a gyönyör.
Amikor megtudakolom, hogy hát mégis, hová tartunk, titokzatosan mosolyognak, az egész csapat egy kínaiként kifürkészhetetlen, szemük azonban csodát ígér, ám ezt hitetlenül fogadom, hiszen aligha létezik ennél a szépségnél nagyobb csoda.
Wyne az órájára pillantva megjegyzi.
– Éppen a dagály végére érkezünk.
– Eszméletlen. Árapály érzékelős óra! Gondolom, kijelzi a tulajdonos pulzusszámát és adrenalinszintjét is.
Egyszerre csak szeszélyesen lejtő, smaragdszínű domboldal sejlik fel a távolban. Titáni sziklák tornyosulnak előtte.
Csak nyögni tudok.
Belloq rám tündököl. Olyan képet vág, mintha személyesen alkotta volna a tájat, direkt az én kedvem szerint.
Ella sem utálkozik a látványtól, ám lepereg róla a gyengébb lelkületű felnőttek sóhajtozós, nyögdécselős megilletődöttsége.
– Hogy a francba jutunk a partra ettől a bazi kőhegytől? – firtatja.
Mellesleg igaza is van. A hegy robusztus keccsel ível a part előtt, itt-ott feltornyosulva, másutt lágyan alálejtve, tékozlón virágzó kúszónövényekkel borítva, rendületlenül ellenállva a hullámverés habzó ostromának. A sziklafal és a szárazföld között újabb csoda nyugodt tükrű, tiszta öböl rejtőzködik, ottlétét csak sejteni lehet, ám ez a sejtelem maga a hátborzongató gyönyörűség.
– Hajónk a legtoronylóbb szikla felé tart, oldalról közelíti meg, majd befordul elé, s ekkor a seregnyi pasas szilaj üvöltésben tör ki ami engem illet, legfeljebb csak sírni tudnék, lassan szivárgó hálakönnyekkel, amiért részem lehet ebben a ritka látványban: a hegyet alagút szeli át.
A matrózok lehorgonyozzák a Lusitaniát, biztonságos távolban a szikláktól, és vízre eresztik az egyetlen ladikot, amelybe mindenki be akar szállni, mert valamennyien elsők akarunk lenni, hiszen mihamarabb látnunk kell a vízi alagút belsejét, s azt is, mi rejtőzik a kőfal mögött.
Patrick Wyne átveszi a parancsnoklást.
– Odaát vannak a motorcsónakok. Négyen megyünk értük...
– Én! Én! Én! – hangzik mindenfelől.
– Csak Martin nem tolong. Üveges szemmel csimpaszkodik a korlátba.
– Szilárdat, valami nagyon-nagyon szilárdat tegyetek alám végre! – rimánkodik, majd csuklik és nyeldekel.
– Akkor talán állj rá a bátorságodra, amely a repülőn még oly szilárdnak látszott – javaslom epésen.
Aztán nem hiszek a fülemnek, hiszen Wyne így szól: Denisa, Querra, Louis és én.
Többen tiltakoznak a negyedik jelölt ellen.
Wyne rájuk sem ránt. Kigombolja az ingét, széles mozdulattal le akarja tépni magáról, ám ekkor hirtelen a hasára mered, és felnyög:
– A francba, csak nem?!
Ledobja az inget, megválik a nadrágjától. Körbeálljuk pompás testét, és alaposan megszemléljük: barna bőrét halványpiros foltok pettyezik, s nem csupán a hasát, jutott belőlük mindenüvé.
Patrick Ella szeme közé néz.
– Volt bárányhimlőd?
– Volt hát.
Wyne szorongani látszik. Megbicsaklik a hangja.
– És?
– Mit „és”?! – kérdezi Ella. – Nincs „és”, parancsnok. Bárányhimlőd van.
– Gyermekbetegség? Nekem?!
– Sokkal jobb, mint a skarlát – vigasztalja Lipowski.
– A mumpsznál pedig toronymagasan jobb – így Delgado.
Türelmetlenül toppantok. Ma reggel még boldogan megvettem volna Patrick nyavalyáját, akár felárral is, repülés ellen. Pillanatnyilag azonban sokkal jobban érdekel a sziklafalban lapuló barlang és annak túlsó vége, mint holmi gyermekbetegségek.
– Gondolj bele – mondja Louis –, micsoda mázlista vagy. Diftériát is kaphattál volna! – s ezzel két marékkal fojtogatni kezdi magát.
– Ne fitogtassátok orvosi műveltségeteket – morgom. – Mindenki kiszáll, Patrick a hajón marad, hogy ne terjessze a kórt. Menjünk már.
Egyetlenegy csónak van mutat rá Daniel.
– Itthagynátok? – nyavalyog a parancsnok.
– Naná: fertőzöl.
– Megesküszöm rá, hogy nem teszem.
– Van itt víz és kenyér? – kérdezi Fresson a kapitányt, aki egyébként egy árva szavunkat sem érti, viszont szünet nélkül vigyorog és bólogat. Ebből következik, hogy tele a hajó vízzel és kenyérrel. Oszolhatunk. Wyne majd eltengődik valahogy.
– Ne szórakozzatok, induljunk már! – könyörgök.
– Egy pici pillanat, Denisa. Ne türelmetlenkedj, itt drámai fejlemények vannak. Patrick kisdedkórba esett. Tiszta sor, rákenték a srácai – közli Fresson. Gyermek esetében nem különösebb gond a bárányhimlő, legfeljebb gödrösre vakargatja magát, ám felnőtt embernél súlyos szövődményekre kell számítani. Kérdem én, felkészültünk-e ilyesmire? Defibrillátor, lélegeztetőgép, hektoliternyi plazma, csontvágó fűrész, tolószék van-e nálunk?
– Gipszet hoztunk – csatlakozik Querra. – Tegyük sínbe a lábát.
– Semmi baja a lábamnak – szepegi a nagy darab pasas.
– Még lehet. Tudja itt valaki, milyen szövődményekkel járhat egy férfikori bárányhimlő?! – firtatja Delgado.
– Ne lopjátok az időmet. Elmúlik az életem. Látnom kell a barlangot – nyafogom.
– Talán fordítsuk komolyra a szót – javasolja Belloq. – Ha...
Fresson a szavába vág.
– Egy ENSZ-közgyűlés sem lehetne komolyabb. Szegény Patrick beteg...
– Remekül érzem magam! – tiltakozik Wyne. – Teljesen fickós vagyok! Sőt, most értem férfierőm csúcsára!
Fresson sajnálkozva vállon veregeti.
– Árva bogaram, ettől féltem. A csúcsról csak lefelé lehet menni. Ne mozogj, dőlj le szépen, lélegzetvétellel se fáraszd magad. Nem hagyunk cserben! Jelentkezzenek mindazok, akik átestek a bárányhimlőn. Őket már nem veszélyezteted, ők fognak ápolni tentégedet. Naponta egyszer kenyeret, vizet, sót és hőmérőt hoznak neked, letörlik a tajtékot a szádról és a homlokodról...
Csobb, feleli Patrick, káprázatos ugrással vízre szállva. A barlang felé tempózik.
Delgado a korlátba csimpaszkodva utána hajol, és torka szakadtából üvölti:
– Ne hamarkodd el, kincsem! Lehet, hogy mégis túlélnéd! Még ne öld vízbe magad!
– És ha megkajálja egy cápa? – aggódik Ella.
– Inkább a cápák, mint az aggkori végelgyengülés – közlöm, s cipőmet leöltve a vízbe vetem magam.
Valaki utánam vágja a mentőövet. Letaglózottan elsüllyedek. Fuldoklóm, kicsit rá is játszva, bár csupán az élethűség kedvéért.
Ezzel magamhoz vonzóm Belloqot, s immár nincs olyan tagja a rohamcsapatnak, aki vesztegetni akarná az idejét. Ella vidám sikollyal követ minket a hullámokba.
Fél perc múlva Martin is felmászik a korlátra, ám ott meggondolja magát, s kalimpálva egyensúlyozgat, akár egy szélmalom egy holland tájképről.
– Inkább a cápák, mint a halál! – bömböli végül, s a tengerbe csobban.
Beúszunk az alagútba. A fények utánunk tapogatnak, majd elgyengülve elmaradoznak. Derengős, sószagú sejtelemben tempózunk, a fal kiszögellésein mélán csepegő moszatok csüngenek, az átjáró olykor enyhén elkanyarodik velünk, meg-megrekken benne a sötétség. Néhol ablaknyi, szobányi mélyedés tátong a falban, még nedvesen a nemrég visszahúzódott dagálytól félénken surran rajta a fény, homályos árnyak játszanak vele. Karcsapásaink, légvételeink neszei visszaverődnek a sziklákról, hátborzongatóan szép érzés ringat valamennyiünket.
Ella nevetni kezd, hangja el-elcsuklik, s immár száznyi leány nevet mellettünk, fölöttünk, szinte bennünk, olykor így kiáltva: Mesegyönyörű!
Aztán hirtelen, egy kanyar után, krémszínű fényesség robban elénk, páragomolyos, valóságontúli vakulat, akár egy másként lángoló, másik Nap.
– A kijárat! – lelkesül Patrick az élen, s belehúz.
Behunyt szemmel tempózom, ám a meséi mézszerű ragyogás átjárja szemhéjamat, tovább világít: vezet.
A hűvös vizű átjáróból kibukkanva érzem, hogy gyengéden rám roggyan a világ, minden fényével, simogató melegével, ölelésszerűen, gyönyörűen robbanón.
Felnézek, a szempillámról pergő vízcseppek elfátyolozzák a tájat, körbehömpölyög a fény mintha valamelyik álmomban járnék ne ébresszetek fel, hadd heverjek még egy kicsit. A hátamra fordulok, felfekszem egy óriás tenyerére, az ő ringatása ritmusára áramlik testemben a vér, az ő lépte a szívdobbanásom, az ő lehelete a lélegzetem.
Felnézek, immár látva, nem baj, ha ez nem valóság, nem baj egyáltalán, csak hadd álmodjam, maradnék még: míg átitat és új életre kelt a különös varázslat. Mintha visszataláltam volna a lelkem sarkában gubbasztó, édes mesével táplálkozó lényhez: hogy hívnak? szépség a nevem, s mintha egymásba vesztünk, eggyé olvadtunk volna. Ringass, szépség. Fel nem érhet veled semmiféle műkábulat, álszédület olyan vagy, gyönyörűm, mint a szerelem.
Daniel siklik el mellettem, ujjai hegyével végigsimít a testemen.
Visszafordulok a hasamra, s már-már tudom, hogy mégis ébren vagyok tudnám, ha elhinném, hogy ez a szép létezhet.
Ha keresztre feszítenének, spanyolcsizmával nyomorgatnának, akkor sem volnék képes rá még egy percig, hogy bármi cinikusat mondjak.
De miért is mondanék? A kristálykék víz, akár az olvadozó üveg, a fenékig ereszti a tekintetemet, körülöttem halak kígyóznak, előttem fenséges hegy emelkedik, zöldellőn és virágozva, s a levegő illata selyempárnára emlékeztet, amelyet a nyárral elnyílott virágok szirmaival béleltek ki.
Képtelen vagyok elhagyni a vizet, a partközelben hasra vetem magam, belemarkolok a fenéken heverő kövekbe, s felnézek a fölém magasodó, nem kevéssé részegültnek tetsző Wyne-ra.
– Ha a te feleséged ide szállodát emeltet, ezerszer kapja őt fültövön a mumpsz.
Patrick leguggol elém, s halkan válaszol:
– Nem emeltet. Minden így marad.
Tehát mégis álmodom. Az nem lehet, hogy a világ egy eldugott, meggyalázatlan, hihetetlenül szép zugát ne civilizálják döglőttre napolajtól csöpögő, szemetet okádó, falánkul pusztító hordák.
– Joy és az apja megvásárolták ezt a területet a morosi kormánytól. Azért, hogy itt ne dönthessék le a fákat, ne robbanthassák szét a nyílt víztől elválasztó sziklákat, ne nőhessenek kokóültetvények.
Ó, hát léteznek megvalósult álmok?!
– De akkor miért mondta a szállodát?
– Az apja játszott a gondolattal. Joy viszont mindent elkövetett, hogy a gondolat elhaljon. Egyébként ne terjeszd. Szörnyen szentimentális.
Ha nem vigyorogna, a vízbe lökném. De vigyorog, szerencséjére. Megszánom a pasast: báránypöttyei élénkvörösen lüktetnek.
– Holnap már nagyon fogsz vakarózni – jósolom.
– És holnapután?
– Egyre szilajabb lesz a te vakarózásod. Mire viszontlát a feleséged, olyan ragyás leszel, mint a telihold.
– Új arculatot adok a régi szerelemnek – feleli megtörten. Felpattan, és a parton gyülekező, feltűnően hallgatag, már-már zavart csapathoz lépdel.
– Na? – kérdezi.
Nem felelnek, csak csöpögnek. A hajuktól a nadrágjukig.
Ella néha kinyitja a száját, hogy szavakba öntse, amit a látvány keltett benne, ám mindannyiszor benne reked a hang, csupán egy-egy széles, a tájat felölelő karmozdulatra telik a lendületből.
– Na?! – sürgeti Wyne.
– Lehet, hogy elsírom magam – nyögi végre Ella. – Mondok valamit, ha azt mondom: álomgyönyörű? Itt maradunk?
Fresson végigsimít hosszú orrán, köhécsel, hangicsál, már-már skálázik is, mire megtalálja a hangját.
– Nos, akkor talán kicsomagolhatnánk. Édes parancsnokom, érdemes volt idejönnöd. Pompás helyszín a meghaláshoz. Nézz körül, s mutasd meg, hová hántoljunk, ha merevvé lészen a te korpuszod.
– Nincs koporsónk – sóhajt Delgado.
– Sebaj. Lefagyasztjuk a tetemét, deszkásra. Aztán beállítjuk egy gödörbe.
– Felkúszom a lombba, szedek orchideát a sírra – ajánlkozik Louis.
Wyne az órájára pillant.
– Kaptok öt percet, hogy az összes baromságotokat kinyomjátok magatokból. Nehogy bennetek rekedjen, mert az pszichopatologikus tünetegyüttest okozhat. Öt perc múlva csónakba ültök, és elhozzátok a Lusitániáról a cuccunkat. Ha ezzel megvagytok, kihirdetem a...
– Ha nem dumálnád végig az öt percünket, marhára hálásak lennénk – szól közbe Louis. – Így is kevés arra, hogy kidolgozzuk az óvószabályokat: ellened. Két irányból is védekeznünk kell. Egyfelől, mert úgy fest, mintha most is parancsnok akarnál lenni. Francokat! Minden nap más lesz a főnök. Ellára is sor kerül! Másfelől, óvakodnunk kell a fertőzéstől, amelynek te vagy a gócközpontja.
Delgado bólogat.
– Nem fürödhetsz ugyanabban a tengerben, amelyikben mi.
– Sápasztóan hülyék vagytok – sóhajt Patrick. – Ez a tenger parttól partig egy és ugyanaz.
– Na, akkor milliméternyi pontossággal tudod, mettől meddig nem léphetsz bele. Nem ihatsz a pohárkánkból, nem fekhetsz az ágyacskánkba, nem lafatyolhatsz bele a tányérunkba, nem fújhatod ki a használt levegődet a mi légterünkben. Nem tudja valaki, legalább zsugorít ez a kór? Mert jó volna, ha Patrick összezsugorodna, mire megboldogul, hogy ne kelljen olyan bazi mély gödröt vájni ebben a hőségben.
Lipowski a hajába tép.
– A hajón maradt a fényképezőgép! Egy sereg fotót kéne csinálnom. Rólatok, ahogy folydogáltok. A partról, ahogy marha szép. A szikláról, ahogy ott áll a hullámverésben és rezzenetlen. A virágokról, ahogy sokfélék. A hullámokról, ahogy riszálnak. Patrickról, élő porában. Majd még egyet: haló porában.
– Valamint egy közbülsőt: a tusájáról. A halállal – tódítja Louis.
Wyne ismét az órájára pillant.
– Két percetek maradt.
– És ha két perc múlva sem hagyják abba...? – firtatja Ella. – Mi olyan vicces abban hogy úgy nézel ki, mint egy strandlabda?
– Strandlabda?! – hörren Delgado. – Mi az az állat, ami hüllő, mérges és rikítóan pettyes? Valami cipőneve van.
– Topán – méláz Lipowski. – Van olyan állat, hogy topán?
– Szalamander – töpreng Louis.
– Pitik vagytok – legyint Ella. – Foltos szalamandra.
– Az – bólint Delgado. – Patrick olyan. Mérges, hüllő, foltos és cipő.
– Felmehetnél például a hegyre – töpreng Fresson. – Karanténba. Világszerte élnek hegylakók.
– Azok kedvetlen, mogorva emberek. Folyton keresik a fejszéjüket, mert örökké benne felejtik az arra tévedők májában, zsigerében – ellenkezik Louis.
– Ez jó, parancsnok – ragyog fel Ella. – Kússz fel a hegyre. Te leszel a szirti morc.
– Ötven másodpercetek van – hangzik a válasz.
– Nem hinném, hogy maradt valami a témában – dünnyögi Belloq. – Már mindent kivettetek belőle.
– Immár a fárasztásra játszanak – helyeslek.
Erre szétszélednek. Megcsodálják az elektromos meghajtású csónakokat, melyek motorja alig hangosabb egy muslica összesúrlódó szárnyainál. Négyen elmennek a csomagokért.
Rátérünk a gyakorlati tudnivalókra. Megtekintjük a fák árnyékában lapuló szellős kunyhókat, majd a fürdőszobához sétálunk. Utóbbi nem más, mint egy patak, amely a hegyről lefelé siettében tányérforma szikláról zúdul alá. A zuhanytálcát egy másik lapos kő szolgáltatja, az izgalmakat pedig a követ borító sikamlós moszat. Az intim hangulatról eleven liánfüggöny gondoskodik.
– Na, mit hagytál otthon? – kérdezi Daniel. Fogadni mernék, hogy ez a kérdés mindennapos lesz a nyaralásunkon.
– A kefefejű szőkét, aki meglőtte a gyerekeket és Daliát. Chris Mas sem megy ki a fejemből egy percre sem, mert Victor Hern halálával nincs vége az ügynek. Larry West igazi gyilkosa szabadon mászkál.
– Chris Masnak fogalma sincs, ki volt az a Larry West.
– Lehet, de Victor az ő kedvéért gyújtogatott, érte perzselődött meg, és Larry az ő öngyújtója miatt...
– Elég legyen! – szól közbe Patrick.
– Nagyon komolytalan dolog ez – szögezem le. – Ideállsz homlokig bárányhimlősen, és parancsolgatni akarsz. Gyakorold az önuralmat, mert hamarosan nagy szükséged lesz rá. Nem adok egy napot, és borzalmasan kell majd kaparóznod.
– Akkor majd ellappangok a sekély vízben. Azt hiszem, a só segíteni fog.
– Hogyne. Csontig kifekélyesedsz tőle. Ennyi erővel akár leprás is lehetnél.
Belloq a sarkára áll.
– Ha még egyszer szóba kerül a bárányhimlő, ha csak utalás formájában is, akkor...
– Na, mi lesz akkor? – kérdezem, jól kihúzva magam.
– Bemogorvul – feleli Ella. – Támogatom.
– Oké – bólintok. – Az egyik viszkessen, a másik mogorvuljon, a harmadik támogassa őt. Én fürödni megyek. Hamar itt vagyok.
Könnyű azt hinnem, hogy szép érzésemen már hajszálnyit sem lehet szépíteni, egészen addig, amíg meg nem érkeznek a könnyűbúvár-holmik a hajóról. Az első merülés ájuláshoz fogható gyönyörűséggel szolgál. Az emberélet oly ritka perceit élem: találkám van a tökéletességgel.
Az egész csapat együtt merül alá, ám hamarosan szétszéledünk, ki-ki magának kurkászik a fenéken, csakhogy a különködés nem tart sokáig, örömünk nem monogám, apránként összeverődünk, egymás kezéért nyúlunk, együtt lebegünk, süllyedünk, már-már ölelkezünk, s lassan hajlunk rá, hogy elhiggyük: igaz, mindez való igaz, mienk a harmónia. És ebből kifejlődik a játék fura, szégyenlős vízibalettet lejtünk, és közben ilyeneket gondolok: ember, szeretet, boldogság, s nem kell dekódolnom e fogalmakat, mert azok itt, a víz alatt azonosak önmaguk jelentésével.
Aztán a parton magamba roskadok: eleddig voltaképpen miféle életbe hajszoltuk s hajszoltattuk magunkat? A harsogó zöld hegyoldal elhalványítja a kérdést, az önsajnálat semmivé törpül nincs jelentősége annak, aminek nincs jelentősége. S ez nem játék a szavakkal.
Cigarettát keresek, nem találok. Lankadt, gyűrött csomag, némi dohánymorzsával: ez a készlet. Mind izgatottabb puhatolózásom nyomán kiderül, hogy az egész csapat mélyen megveti az egészségtelen szenvedélyeket. Sportpalik. Csak én tikkadok a vágytól.
Tudom, ki az oka. Szólítom Martint, a csomagolófenomént.
Öcsém nem jön, mert kacatokat kotor a fenéken. Kagylóhéjat, csigakuckót, firlefrancot. Elüvöltöm magam.
Lomha békaember rebben fel a hangomra a bokáig érő vízből. Kiköpi a csutorát, és orrhangon rám förmed.
– Ki mondta, hogy itt is zaklatnod kell? Szabadságold magad.
– Hol a cigaretta?
– Sehol. Nem akarnál inkább azzal foglalkozni, hogy hol van korall, elsüllyedt kincseshajó, delfinraj, Atlantisz?
– Momentán egy sereg szolmizáló pingvinnel sem tudnál lebilincselni. Cigit akarok.
A békaember vállat vonva visszahasal a tenger fenekére. A sajátja jócskán kipúposodik a sekély vízből, s elektromágnesként vonzza a talpamat.
Megszólal a derék Fresson, a rohamcsapat orvosa s egyben mesterlövésze.
– Drága Denisa, ha komolyabb mélységekbe akarsz merülni, nem csak a cigarettáról kell lemondanod, hanem a kávéról és az alkoholról is, saját egészséged érdekében.
– Mert Martin most komolyan merül? – füstölgők. – Ezt a strandon is előadhatná, a bébimedencében. Jézusom, az ember elhozza az édes öccsét a világ legcsodálatosabb tájára, erre a pasas belehasal az első pocsolyába, de halálos komolysággal ám: lélegeztetőkészülékkel, békaszemüveggel, gumiruhában. Miután az összes cigimet otthon hagyta! Oly hülye ez a nagy gyermek, mint egy zacskó popcorn. Ez még a pancsolólavór fölé is trambulint építene!
Martin kiemelkedik a habokból. Megszabadul néhány régebben fölösleges lafancától, úgy mint csutora, szemüveg, békaláb, és égnek fordított tenyérrel a partra indul, precízen szólva: két lépést tesz, és máris a szárazföldön leli magát.
– Fele búvárságomat annak adom, aki megmondja, mit tartok a kezemben közli.
Na tessék, eljött a kvíztime.
– Lássuk csak töpreng Louis –, tegyük fel, hogy ráját tartasz a kezedben.
– Nem, nem.
– Akkor talán egy marék homokot – tippel Fresson.
– Azt sem.
– Tudod mit? – ásít Delgado tikkadtan. Bármi is az, nyugodtan megtarthatod a fele búvárságoddal együtt.
Fura, Wyne és Belloq rárepül a dologra. Megtekintik Martin markát, majd megpróbálnak elsündörögni.
Lecsapok rájuk. És tessék, a nagy békességnek bizony lőttek. Martin töltényhüvelyeket kurkászott össze a sekély vízben.
Wyne hanyagul legyint egyet.
– Ne törődj vele, mesélték, hogy valamikor ezen a parton bonyolították le a kábítószer bepakolását, de ennek már vége, a hadsereg leszámolt a bandával. Ezek a hüvelyek bizonyítják, hogy így igaz.
– Hiszek neked – bólintok. Már csak a teljes megnyugvásom érdekében kérdeznék egyet vagy kettőt.
– Felét se – förmed rám a pasas. – Ne feledd, most nem zsaru vagy, hanem turista.
– Vagy futurológista? Bármerről próbálom kikutatni a jövőt, minden irányból azt látom, hogy kerül még néhány töltényhüvely ebbe a vízbe. Tehát, a kérdéseim: ha jól számolom, hét, azaz hét darab kommandós társaságát élvezem. Állítólag nyaralunk. Ez esetben hol vannak a nők? Fresson felesége, Lipowski mamája, Delgado fia és csajai, barátnők?
Belloq elvigyorodik.
– Te olyan intenzíven képviseled a női nemet, hogy nem látták szükségét...
A pasas kebelébe mártom a mutatóujjamat.
– Jó, hogy jelentkeztél, Mogorva. Szerinted milyen megfigyelő vagyok?
– Megjárja.
Wyne sötéten rábólint.
– Megjárod.
– Megfigyeltem ugyanis, hogy a hátadon elhelyezett karmolások csakis az alagút köveitől származhatnak. Hányt-vetett a víz, mondjuk, az érkező dagály. Oda-odakent a sziklákhoz. Ám, azonban te most jársz itt először...?!
Louis toppan közénk.
– Mi van? – kérdezi.
– Semmi különös – von vállat Wyne. – Denisa gyanúsnak találja, hogy nem hoztatok nőket, anyákat és dedeket, továbbá azt kutatja, ki karmolászta össze Danielt.
– Rád gyanakszik?
– Az átjáró köveire.
– Ezt nevezik női logikának – bólint Louis. Előbb volt a karmolás és utóbb az átjáró, ám ő mégis...
– Befognád? – érdeklődöm. – Szeretném közölni veletek, hogy én hittem nektek.
Oldalba nevetnek. Azért persze folytatom.
– Igenis, hittem nektek. Úgyhogy most teljes mellszélességgel nyaralok! Nem érdekel a Kokókirály!
– Minket sem! – biztosítanak kórusban.
– Mellesleg – közli Wyne –, Querra nem kommandós. Tehát csak hatan vagyunk.
– Rajtam a sor, hogy oldalba kacagjam őket.
Querra?! Amint nem kommandós?! Hát nem az, válóban. Dögösebb, mint egy teljes akciócsoport. Ezért nem lép be közétek.
A családi legendárium szerint Joy Craft és Patrick Querra csaknem egy időben bukkant fel a mit sem sejtő Wyne életében. Kezdetben ellenfélként álltak egymással szemben, ám különös rokonszenvszálak bogozták feszesebbre helyzetüket. S a remekül verekedő, amúgy hivatásos hegymászó, szürke szemű, fanyar Querra baráttá lépett elő. Nem is oly régen, amikor egy elvarázsolt ügyön dolgozva eltüntettek a Bermudaháromszögben, Belloq az ő segítségét vette igénybe a felkutatásomhoz. És megtaláltak, noha valamennyien gazdagabbak lettek néhány új sebhellyel. Nekem sincs okom panaszra. Akkortájt láztól eszméletlenül hevertem egy halász kunyhójában.
Előseregellenek emlékeim, s máris más szemmel nézem a társaságot. A derék, hórihorgas, szó szerint is lógó orrú Rühl Fresson, aki saját bevallása szerint „hivatásos cinikus”, mesterlövész és Murphy-rajongó, a plasztikai sebészet eleven hirdetőoszlopa, hiszen csodálatosan példázza, miként lehet egyazon emberen olyképpen variálgatni a bőrfelületet, hogy mindig fussa belőle egy újabb, majd még újabb sérülés elfedésére. A kézfejéről ellőtt bőrt a fenekéről pótolták, a vállán ütött lyukat a combjáról vett bőrrel fedték be, és így tovább.
Aligha véletlen, hogy Fresson doktor kedvenc szólása így hangzik: A legjobb tanítómester az intenzív osztály!
Fressonunk fontossága tudatában irányítja merüléseinket. Mit sem zavarja, hogy mi viszont fontoskodása tudatában vagyunk. Hanyagul eltilt minket a kávétól, a dohányzástól, az alkoholtól a nagyobb mélységekre pályázókat mindennemű folyadékfelvételtől eltanácsolja, jóízűen magyarázgatva, minő terhelésnek tesszük ki szervezetünket, mihelyst a víz alá bukunk. Nem mehetünk az átjáró közelébe a dagály közeledtével és elvonultakor. Kérdés, hogy egyáltalán mit csinálhatunk?!
Nos, Steve Delgado, a csapat fenegyereke azértis odamegy. Kifejezetten a dagállyal együtt óhajt a barlangba látogatni. Figyelmeztetik, hogy otthagyhatja a fogát, s ha azt nem, akkor a bőrt a hátáról, miként Belloq. Na ugye!?
Steve csak vállat von, üvegkék szeme szomorúan megvillan, újrafonja tarkóján csüngő szökés varkocsát, fekete bársonyszalagot köt bele, gumiruhát ölt, és eltempózik. Azt tartják róla, hogy látens szuicid, s ez talán hasonlít is az igazságra, hiszen felesége halála óta hanyatt-homlok kockáztatja az életét. Az az ügy kellőképpen az agyára ment: az asszony beült a kocsijába, vásárolni indult. Két sarokkal odébb utcai tűzharcba csöppent. Steve azóta sem kíváncsi rá, hogy a gengszterek vagy a zsaruk golyója végzett-e a nővel, akit szeretett. Sokáig egyáltalán semmire nem volt kíváncsi, s csak azért tért vissza apátiájából, mert a rendőrségi pszichiáter ki akarta szuperáltatni, ráadásul azzal kecsegtették, hogy elveszik tőle a fiát. A srác Ella-korú lehet, jobbára a nagyszülei nevelik, nyeglén társalog Steve különféle nőivel, apjával együtt éreztetve velük, hogy az anyja volt az igazi, az egyetlen.
A kis termetű, makarónifürtű Louis, akit társai misztikusnak tartanak és olykor Kígyónak neveznek, barátja után indul a barlangba. Úgy fest a helyzet, mintha ő is afféle fenelegény lenne, holott azért követi Stevet, mert a fejébe vette, hogy vigyáznia kell rá. S ezt kellő tapintattal teszi: aggódása nem tolakodó, inkább ravasz, mint ő maga, úgy fékezi Delgadót, hogy elhiteti vele: együtt nyomják a gázt. A zömök, jelentéktelen külsejű Pierre Lipowski a parton marad, őt a tengerből főleg annak élővilága érdekli, az is csupán gasztronómiai szempontból. Neki tökmindegy, hol van, az a fő, hogy együtt lehessen a társaival – és ami még főbb: együtt ehessen velük. Falánkságának azonban nem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani, ugyanis Pierre képes arra, hogy faképnél hagyja a terített asztalt, ha valamelyik barátja bajba kerül.
Ám nem tanácsos azt gondolni, hogy elvakultan szeret. Nem. Amikor Wyne parancsba adta, hogy mindennap más legyen a szakács, én csendesen megjegyeztem: aznap nemigen eszünk, amikor rám kerül a sor. Pierre azonban csaknem széttépte magát hirtelen idegességében. Méghogy ő azt a moslékot egye, amit ezek a fakezűek állítanak elő, hát nem!
Hála istennek, ezzel eldőlt, hogy ő lesz a kajamester. Nekünk semmi más dolgunk nincs, mint az, hogy fenékig kiélvezzük a nyaralást.
Kiélvezzük. Querra egy percig sem heverget a napon, mert, mint megjegyezte ő nem napolajreklám és nem akar kampánybarna lenni, tehát hol a hegyoldalban kirándulgat, hol az öblöt elzáró gigászi sziklafalon bóklászik, hol pedig a nyílt tenger alatt nyújtózó korallhegyet ostromolja.
Lipowski pitymallatkor kiszökken moszkitóhálós ágyából, csónakba ül, és elevez. Magánya tökéletes: nincs vele más, csak egy árva pecabot. S amikor már serceg a napon, a Lusitániához evez, a hadaró beszédű kapitánytól átvesz egy kosár halneműt, friss zöldséget és gyümölcsöt, s abból varázsol ebédet.
Delgado és Louis kéz a kézben járják a mélységeket, Fresson csónakba ülve követi és tojózza őket, s midőn ráérez, hogy aznap már jókora hülyét csinált magából, búvárruhát húz, és lemerül velük.
Martin a sekélyebb vizek réme, a hűséges Ella társaságában naphosszat kotorja a kövek alatt lapuló kincseket. Gyűjteményükből tornyot építenek a parton, s minden este végigmutogatják szerzeményeiket: különféle kagylóhéjakat, csigaházakat, egyéb levedlett testpáncélokat, rozsdás fémtárgyakat, különleges köveket. Kevésbé különleges, rozsdállódó fegyvereket, döglött gránátokat is felszednek, mire minden idősebb személy szigorúvá dermedve eltanácsolja őket a gyűjtögetéstől, mielőtt még felrobbantanák magukat. Ezután még egy helikopterroncsot is találnak, végképp reszketősre idegesítve mindenkit. Ekkor nekivágnak a hegyoldalnak, virágmagokra és termésekre vadásznak. És ismét találnak egy helikopterroncsot, ebben azonban a valahai pilóta földi maradványait is meglelik.
Az árva Wyne elhever a lombárnyékban, és mélán vakarózgat. Fájlalja a fejét, a csontjait, az ízületeit. Később tüzel a láztól.
Fresson esküdözik, hogy minden baját a bárányhimlő okozza, s amikor Patrick felszűköl, hogy hát akkor ő most egy nyavalyás bárányhimlőtől fog bekrepálni, akkor a doktor lógó orral, fájó szívvel bólogat.
S minél rosszabbra fordul Wyne állapota, annál ritkábban csendülnek fel a megboldogulással és elhantolással kapcsolatos poénok, elapad a móka, kacagás, a madarak is lábujjhegyen dúdolgatnak a tábor környékén.
A különféle férfiilletők szemérmesen sündörögnek szeretett parancsnokuk moszkitóhálótól baldachinos nyoszolyája körül, s amikor a többiek nem láthatják, limonádét, egzotikus gyümölcsöket és szexlapot lopnak elé. Borogatást cserélnek izzó homlokán, lapulevéllel legyezgetik, kézfejét paskolgatják, és szégyenlős motyogással részvétükről biztosítják.
Fressont stresszesíti, hogy nem lehet egyszerre Delgado és Louis kotlósa, Patrick felcsere és a kincskereső Martinék kóbor gránátokat hatástalanító tűzszerésze. Senki nem tartja be az általa előírt kávé, sör és üdítőmentes merülődiétát, ráadásul Lipowski folyton fűszeres ételekkel sompolyog a minden földi élvezettől eltiltott Wyne betegágya körül.
A Lusitania a legközelebbi nagyváros és az átjáró között cirkulál, ellátva bennünket étellel, itallal és hírekkel.
Wyne állapotában rohamos javulást idéz elő Joy üzenete, miszerint nem óhajt fiatalon megözvegyülni, valamint mélyen megveti ama pasasokat, akiket a legenyhébb nátha is a porba sújt. Egyébként hamarosan útnak indul, mert a gyerekek vígan lábadoznak, s elevenségüktől kissé már megőrült.
Patrick a hír hallatán felkecmereg, és néhány órára bezárkózik a liánfüggönyös fürdőszobába Amikor viszontlátjuk, még mindig nem láztalan, cseppet sem érzi jobban magát, de mindezt mániákusan titkolja.
Belloqom tevékeny, akár a forgószél. Egy csomó bepótolnivalója van, mint apának. Ettől alaposan megtévedve kampányszerű atyáskodásba fog, ám Ella elszokott az intenzív szülői jelenléttől, és egyébként is átlát a rostán, így hát időnként figyelmezteti Danielt: öreg, láb alatt vagy. Ekkor a pasas elvonul Delgadóékkal, s megszemlézi, mi újság a tenger mélyén. Midőn szivacsosra ázva előkerül, lázas érzés keríti hatalmába: hiszen ma még nem főzött. Nosza, már megy is, és percek alatt sikítozósra idegesíti a konyhájára féltékeny Lipowskit.
Kicsit elcsodálom jelenetüket, és többé már nem is kérdezgetem, miért nem hoztak asszonynépet.
Mellesleg egyre kevesebbet kérdezgetek, s ha mégis, kérdéseim jórészt szónokiak, főként a környezetünkre és életmódunkra vonatkoznak, amelyek igen-igen tetszenek nekem. Úgy érzem, holtom napjáig elviselném e tájat, az egymással kevergőző zöldek, kékek és tarkák szépségesen egyszerű nyugalmát. Feloldódom bennük, lelassulok, pár nap alatt kialszik bennem minden feszültség, s már-már hinni sem akarom, hogy nem messze tőlünk zavartalanul tombol a téboly.
A békességtől zsibbadtan élvezem az öblöt és a nyílt tengert, a kurkászós, magányos merüléseket csakúgy, mint a csapatos játszadozást, a sziklamászást és a közös lakomákat a délutáni tespedt hőség elől álomba szököm, s nem úgy alszom, mint egyébkor, éberen, macskamód. Ilyen alvás talán nem is létezik a Földön, ez az alvás ajándék: édesen sűrű, mézfényű, szépséges álmokkal kedves.
Eleinte még azt is elhiszem, hogy amikor majd hüllővérűre pihenten visszatérek a városba, akár a hátamat is bérbe adhatom, favágás céljára. Később persze rádöbbenek tévedésemre. Csak néhány üde nap szükségeltetik, s már a hazatérés gondolatára is közveszélyes idegesség kap el.
Hát hogyne. Hiszen itt van Belloq, rendszerint fürdőnadrágban, amelynek nincs zsebe, következésképpen nem tarthat benne csipogót, közel s távol nincs egyetlen telefon sem sehol egy gengszter, egy túszejtő, egy őrjöngő elmebeteg. Mindennek ellenére Daniel nem látszik kétségbeesettnek. Az is megvilágosodik előttem, mi a különbség az önfegyelemre alapozott és a valódi nyugalom között. Miután az egyébkor önfegyelmezésbe fektetett energiái felszabadulnak, Belloq valósággal kicserélődik. Mosolyog, sőt, olykor nevet is. Járomcsontja, amely rendszerint barométerként árulkodik hangulatairól, már-már eltűnik. Felélednek arcizmai. Fegyelmezett mozgása oldottabbá válik.
A pasas a szemem láttára változik át önmaga második, javított kiadásává. Beleolvasok. Aztán belevetem magam. S meglepetten tapasztaljuk, hogy rengeteg szerelmes ötletünk támad. Vízen, víz alatt, szárazföldön úton-útfélen. Az átjáróban, még dagálykor is. Búvárcuccban és anélkül. És esténként, a tűz mellett vacsorázva a társaság egyik-másik tagja arról mesél, révedezőn, hogy balladaian viselkedő békaembereket vélt látni a tengerben, hol emitt, hol amott-
Egy este, immár a visszatérés gondolatától dermedezve, Querra drámai kérdést intéz hozzánk.
– Ha örökre itt maradhatnátok, itt maradnátok?
– Nem – sóhajtja Louis. – Örökre nem. Csak a halálom napjáig.
– Naná, hogy maradnék – mondja Ella. – Elhozatnám a tankönyveimet. Rühl oktathatna mindenféle süket tudományra, mert ő úgyis szeret okos lenni.
– Szintén maradnék – bólogat Rühl –, ha néha elengednétek valami nyugis helyre, hogy kipihenhessem magam.
– Ha ilyen a Paradicsom – dünnyögi Wyne, az utolsó pörsenését vakargatva –, elvágyom a Pokolba.
– Na, és ha csakugyan maradnátok – fűzi tovább Querra –, kiket hozatnátok magatok mellé?
– Fáraó Átkát és Tarzant – sorolja Ella. – Martin már itt van. Mi kell még?
– Hagyjátok abba – tiltakozik Delgado. – Közeleg a vég. A könnyes búcsúzást kéretik mellőzni.
– Nehogy már sírdogáljatok a hátralévő napokon! – csatlakozik Wyne.
Pedig bizony ő is sírdogálna, ha valaki tükröt tartana elé. Az arcát elborító kiütések miatt felhagyott a borotválkozással. Ám a növekvő szakáll csak fokozta kínjait. S bár tövig vágta a körmeit, azért csak nem tudott ellenállni a csábításnak, s elvakarózgatott, titokban. Így hát sűrű, fekete szakálla itt-ott kopottasnak hat. Ennek következtében tökéletesen úgy fest, mint egy igazi, kérges lelkületű szirti morc, azzal az elhanyagolható különbséggel, hogy ő partlakó. Nagy cucc, ezennel antropológiai felfedezést ejtek: rábukkantam a parti morcok egyik ritka példányára. Ezért megillet a Nobel-díj, rövid időn belül a második.
Ezt szóvá is teszem. A pasasok nem túl lelkesen hallgatnak, bár alighanem csak azért, mert képtelenek követni a magasabb gondolatok régióiba. Ezt is megpendítem.
Erre Delgado unott legyintéssel közli, hogy eláshatom az összes zsenimet, a Nobel-díjat egy férfiassággurunak fogják adni, és passz.
– Egy milyenességmicsodának?
– Férfiassággurunak. Lekottázzam?
– Ne, és rovásírással se próbálkozz. Inkább értelmezd, már ha tudod, mi az: értelem, értelmezés, elmééi, satöbbi.
– A férfiasságguruk a feminizmus ellen küzdenek, az elárvult, péniszükből kisemmizett férfiak felszabadításán fáradoznak. Férfiszemináriumokat tartanak, megnyugtató könyveket írnak szenvedő társaik kínjait mérséklendő.
Halál ártatlanul nézek, s ekként sóhajtok: – Nem tudtam...
– Nem-e?! – förmed fel Steve, s nagy, dühödt szemeket mereszt rám. – Elbizonytalanítottak a férfit a szerepében! Untatjátok őt a szerelmi játéknál! Mit sem tudtok a pénisz előnyeiről! Túlnyomó többségetek frigid! Posztfeminista identitásválságot idéztetek elő! Kisebbségi érzéstől szenvedünk! De jön a machista visszaütés! Gigantikus maszkulin csalódottsági hullám söpör át bolygónkon! Ezentúl hiába is követeltek totális boldogságmaximálást! Azért, mert ti folyton tudnátok, minket impotenciába hajszoltatok! Anyaszörnyek vagytok! Ti szültétek Nérót, Caligulát, Hitlert, Szaddam Huszeint! A női emancipáció sértés! Le a Profán Péniszhordozóval! Ide a Vad Férfival! Szanáljuk a férfiúi pszichét! Titokzatosak és kemények leszünk! Amikor már rég odébb álltunk, nektek még mindig csak egy nadrágját gomboló egyén fog derengeni, szilaj motoron!
– Hű – mondom. – Megdumáltál. Viheted a Nobel-díjat. Már ha állatságokért is kiadják. Mellesleg erről a „Ti szültétek...” kezdetű szövegről eszembe jut az a hihetetlenül kreatív pasas, aki ekként nyilatkozott az abortusztörvényről: „Köll, az marhára köll, hogy szabályozzák a nőket a kapartatásban! Manapság, amikor annyi a gumi, mint égen a csillag, a csajom mégis fogta magát, és terhes lett! Elképesztő! Mintha sosem hallott volna a kotonról az a hülye tyúk! Aztán meg kikapartatta magát! Na, nekem sem kellett több! Bevertem a pofáját, aztán otthagytam a sunyiba!”
– Alapjában véve másról is beszélhetünk – rebegi Steve szemlesütve.
– Ne! – kéri Ella. – Nagyon karmoltam a derengő egyént, a nadrágját gombolót, a szilaj motoron! Mondjatok még ilyeneket, Donald direkt a lelkemre kötötte, hogy jegyzeteljek neki folklórt a regényeihez!
– Akkor írd fel neki a pszichéjét szanáló férfit! – javaslom. – Arra bukni fog. Meg a Profán Péniszhordozóra. Szerintem egy hétig is eltépdesi a haját a röhögéstől, ha felírod neki a Profán Péniszhordozót.
Ella felsóhajt.
– Az egész szöveget gyorsírással kellett volna jegyzetelnem! Figyelted, hogy tömegével jött a baromság, úgy is, mint folklór?! A „totális boldogságmaximálás” volt a leggyönyörűbb.
– Nem, hanem a „posztfeminista identitástudat”!
– Na és a „gigantikus maszkulin csalódottsági hullám”?! Az se mákospite! Máskülönben mit jelent ez az egész?
Vállat vonok.
– Honnan tudjam? Ennek csak a férfiasságguruk a megmondhatói.
– Denisa, brüsszeli csipkévé tetted az idegrendszeremet – sóhajt Delgado.
– Ne panaszkodj, töprengj inkább. Hallottad: Ellának jegyzeteket kell készítenie Donald regényeihez.
– Múltkor kicsúszott a számon valami mókás – mereng Louis. – Donald legott noteszt és tollat rántott, de mielőtt leírta volna a mondásomat, megkérdezte: honnan van ez a poén? És én csak legyintettem, mint egy ajándékozó: a következő regényedből!
– Ó, igen – sóhajt Ella fényesedő szemmel – Donaldot is elhoznám, ha maradhatnék.
Lipowski egy néhai rák ollóját szopogatja.
– A mamámat se hagyjuk otthon. Fantasztikus málnasodót tud készíteni.
Belloq rám pillant.
– Kit hoznál ide, Denisa?
Összehunyorított szemmel méricskélem a pasast. Hogy hajszálpontosan elhelyezhessem a választ. Öv alá.
– Marcelt – felelem lazán.
Mire is Lipowski félrenyeli az ollót. Belloqból hökkent nevetés szakad ki. A többiek szeméből növekvő tiszteletet olvasok ki. A harmadik Nobel-díj is a levegőben lóg. Amit a zseniális kikövetkeztetésekért adományoznak.
– Na? – sürgetem őket szerény mosollyal. – Bekötött szemmel háromszor megpörgetve beletaláltam a százas körbe? És van még egy lövésem: azt is megmondom, Marcel kit hozna ide!
– Egy férfiassággurut – mondja gyorsan Delgado. – Hogy legyen valaki, aki féken tart téged.
– Ha rám bíznák a választást, Jessica Neytet hozatnám ide Denisának – nyögi Belloq.
Legyintek.
– Te nem láttad az okosan hűvös Jessica Neytet köpködő kobrává változni, amikor életében először beleverték az orrát egy igazi gyilkosba az áldozata teteme fölött.
– Neyt egy hanyag csuklómozdulattal elsöpörné az összes feltételezésedet – vigyorog Daniel.
– Netán arra célozgatsz, hogy szerintem cseppet sem véletlen az ittlétünk?
– Arra céloz, igen – dünnyögi Wyne. – Mivel valóban nem véletlen. Nyaralunk.
– Főleg te. Direkt az orvosod írta fel hétpecsétes receptre, hogy itt kell kigyógyulnod a bébihimlődből. Egyébként ott hagytuk abba, hogy ki kit hozatna ide, és én éppen azon elmélkedtem, Marcel kit választana.
Querra beledöf egy botot a tűzbe, és szétkotorja a parazsat.
– Komolyan vegyétek fontolóra, hogy maradnunk kellene. Biztonsági okokból. De még okosabb lenne átköltözni egy másik bolygóra. Ezen ugyanis semmi jó nem fog kifőni. Most még csak helyi háborúk dúlnak. De már a levegőben lóg egy totális háború. Sok a méreg az emberiségben, a környezetben. Ez robbanáshoz fog vezetni. Nézzétek meg a kommunizmust levetett országokat. Mit vettek fel helyette? Nacionalizmust, sovinizmust, rasszizmust. Negyven évig minden szót beléjük fojtottak, most a gyűlölet tör felszínre belőlük. Karizmatikus vezetőt keresnek, s furcsa mód csak azokban látnak karizmát, akik fröcskölnek. Sercegve égő gyújtózsinórok nyomába szegődnek. Fajgerincről tocsognak. Negyven évig altatták az értelmüket, és most elhalt értelemmel hogyan lehetnének szabadok? Mégis bevették, hogy azok, a választásban is. Két kézzel kapnak a közéjük szórt üveggyöngyökért, mint hajdan az indiánok. Most kérdezzétek meg az indiánokat! Ők is megünneplik a Kolombusz-évfordulót?!
– Na, azért nem mindenki vált gyengeelméjűvé a negyven év alatt sem! – ellenkezik Fresson. – Ha nagyon szétnézel, találsz néhány értelmes egyént.
– Ezek ellen rém egyszerű védekezni. Adj nekik hatalmat! Legott elhülyülnek!
– Tényleg azt hiszitek, hogy nem folytatom? – kérdezem.
– Vége a világnak – mélázgat Lipowski. – Már a málnasodó sem érv?!
– Itt már csak a férfiasságguruk segíthetnek sóhajt Delgado.
– Piszok nagy, pocsék háború lesz – bólogat Querra. – A lángba boruló Balkán felperzseli Európát, az iszlám Ázsiát, és akkor a nagyhatalmak szerteszórják az összes nukleáris készletüket. És senki sem tiltakozik, mert az emberiség értelmi és érzelmi színvonala a szappanoperák és a telefonos vetélkedők szintjén stagnál.
– Nagyon kérlek, ne ócsárold az emberiséget! – Lipowski ültében toporzékol. – A málnasodó igenis nagyon finom! És a múltkor is betelefonáltam a tévébe, és megmondtam, hogy a „törzse és lombja van, két betű” kérdésre FA a válasz, és nyertem egy elektromos tollseprűt! A szabad választásokról pedig az a véleményem, hogy ha nekem az egyik jelölt azt állítja a másikról, hogy az buzi, liberálfasiszta és estelente leköpdösi az anyját, akkor én hiszek annak az egyenes, szókimondó embernek, és vele tartok, amikor szét kell verni az ellenfele pofáját, demokratice!
– Marhák – sóhajtja Belloq, egy késsel játszadozva.
Nézem őt, s azon töprengek, hol rejtegethetik a tűzfegyvereket.
– Van még reményünk? – kérdezi Querra.
– Vége a világnak. Hatalomra jutott a középszer – nyehegi Fresson. Úgy fest, menten felkapja a fonendoszkópját, és eltemeti egy kő alá. – Murphyvel szólva: „Emberek vagy államok csak akkor járnak el ésszerűen, ha már minden más lehetőséget kimerítettek”.
– Találós kérdés következik – újságolja Martin. – Mi a legbujább a világon?
– A macska – feleli Ella.
– Én jelentkezik – Delgado.
– A postásunk – közli Lipowski.
– A hülyeség – zárja le a kérdést Martin.
– Azért nekem hiányzik Tarzan – sóhajtja Ella.
– Hát igen, a kutya jó barát – bólogat Querra. – De nem a legjobb. Hanem a légy! A légy az már valami! És teljesen domesztikálódott! Eric Knight is megmondta: a légy hű magadhoz!
– Szóval hiába próbálom szóba hozni a fixa ideámat? – kérdezem vészjós éllel.
Wyne előhúz egy magazint a tűz életben tartására szolgáló újságok kupacából, és elém hajítja. Felkapom a lapot, a címlapjára nézek, onnan Patrickra, már-már tisztelettel. Itt tart a pasas. A Zsoldosmagazint olvassa.
Belelapozok a hírhedett lapba, amelynek hasábjain bérgyilkosok, bérverekedők, bérbarmok kínálják fel szolgáltatásaikat. Alvilági figurák üzengetnek egymásnak, néha csupán ennyit: a tiedét! Minden zsarunak munkaköri kötelessége lehetne, hogy forgassa a magazint, ha nem túl finnyás, mert ebből készülő balhékról is értesülhet.
Íme. Hát ezért lökte elém Wyne a lapot: féloldalas, fényképes körözésre nyitok rá, A fotó a Kokókirályt ábrázolja, amint semmi királyszerű nincs benne: középkorú, kövér férfi bankárarccal. Értékes fickó. Nem elég, hogy világszerte őt vadássza a rendőrség, lám, valamelyik kollégája ötmillió dollárt kínál érte, semmi élve vagy holtan kikötés a Hamlet fedőnév mögé bújt hirdető hangsúlyosan a Kokókirály ért fizet.
Érdemes eltöprengeni az információn, akár hangosan is, bár társaim aktivitására aligha számíthatok, hiszen ők titoktartási fogadalmat tettek. Mindazonáltal levezetem a dolgot.
– Mindnyájan emlékszünk Marcelre. Amíg mi valamennyien egy Aranyfogú nevű illetőt kergettünk, azt feltételezvén, hogy ő a Kokókirály, Marcel ellátogatott hozzánk a búsbánatos Dél-Amerikából, és célirányosan egy Hepton nevű fickót keresgélt. Tudván, hogy ő az igazi, és az Aranyfogú csak egy stróman. Ennek ellenére nem járt sikerrel. Hazajött, Heptonja után. Most pedig mi is itt vagyunk. Ebből nekem az következik, hogy...
– Te csak add bérbe a fantáziádat valami krimiírónak – javasolja Belloq. Megmondom, mi következik neked: két nap múlva Martinnal és Ellával kéz a kézben felülsz a Lusitániára, és elmentek a repülőtérre Joy elé. Pár napot elmúlattok különféle turisztikai programokkal. Azután hipp-hopp összetalálkozunk, és hazamegyünk.
– Aha – felelem. – Most, miután egyetlen kérdésemre sem válaszoltatok, hadd kérdezzek még egyet: az ötmillió dollárra fáj a fogatok?
Miként sejtettem, megkacagtatom őket.
– Noha dollárul még a hülye is ért, efféle fejvadászósdit mi nem engedhetünk meg magunknak – közli Wyne, a szakállát simogatva. Meg fogsz lepődni: eme magazin ikerpéldányával Volodia hagyatékában találkoztunk, a börtönben. Csak az ő modelljéből hiányzott az ötmillió dolcsis oldal. Ezért hát fájó szívvel le kellett tennünk arról a feltevésről, miszerint dobbantása után elsőül Danielt keresi fel, revansként.
– Hanem? – nyögöm.
Wyne vállat von.
– Sejtelmünk sincs, mit csinál. Mint tudod, a repülőtéren meggyilkolt egy férfit, és elvette a holmiját. A repülőjegyét is. Fel is használta. A járat Mexikóba tartott.
– Hát akkor? Miért nem mentek haza? Volodia elintézi helyettetek a Kokókirály-problémát, mindörökre és ámen. Merthogy gondolom, két nap múlva azért kell eltűnnöm innen, mint szárazdada, a srácokkal együtt, nehogy zavarjuk köreiteket, amikor megjelenik Marcel, kézen fog benneteket, és elvezet Hepton fellelhetőségi helyére. Ám lehet, hogy Volodia addigra bőven megérkezik Mexikóból, és elcsípi a madaratokat. Szerintem nyugodtan tovább nyaralhatunk.
– Ismersz Hamlet nevű gengsztert? – firtatja Daniel.
– Nem, az illető urat királyfiként ismerem egy drámából, amelyben holt apja szellemével folytat diskurzust a viharos dán szélben. Egyébként emlékezzetek Opheliára ugyanis perceken belül felelevenítem a hölgy őrülési jelenetét, csak annyi kell hozzá, hogy tovább titkolózzatok.
– Nem titkolózunk – sóhajt Wyne. – Nem tudunk. Lehet, hogy Volodia óvatos, elvégre ötmillió dollár nem csekélység, és mindenekelőtt Hamlet kilétére kíváncsi. Kideríti, ki ez a pasas, valóban fizetőképese, és csak azután lép akcióba. Még az sem lehetetlen, hogy egyenesen Heptonhoz megy, és ha tőle hatmilliót kap, visszafordul Hamlet fejéért. Nos, mindez teljesen lényegtelen, a magazinhistóriát csak a kuriózum kedvéért hoztam szóba, a mi ügyünkben Volodia nem tétel.
– Nono – mondom agghölgyesen.
– Akkor talán beszéljünk másról – indítványozza Querra. – Mivel hajnalban kirándulni megyünk, ideje volna nyugovóra térni.
– Tehát kirándulni készülünk. – Bravúros nyomozás volt. Ezt csinálja utánam Hercule Poirot vagy Philip Marlowe! Ebszívósággal próbálja meg kiszedni hét konok pasasból, hogy mégis, mi a fenét keresnek a világ legszebb zugában. Lefogadom, idáig sem jutnának el! Hogy hajnalban megmásszuk a hegyet. Sajnos, én már tudom. Nekem is mászni kell.
A kellemes Querra, kinek csak egy a tébolya: muszáj neki felkapaszkodnia mindenre, ami meredek, legott térképet ránt, és mutogatni kezd.
– Itt vagyunk, ez az öböl. Fölöttünk kezdődik a dzsungel.
– Remélem, láttad a fáktól a hegyet – vetem közbe.
– Ne okvetetlenkedj, Denisa. Nem olyan meredek az a hegy. Üdén kanyargós ösvény vezet fel rá, a fák alatti árnyékban nincs túl meleg.
– A fák alatti árnyékban legfeljebb ötven fok lehet – bólogat Lipowski.
– Fölsétálunk a hegytetőre, átvágunk egy völgyön. Milliónyi csoda vár ránk. Megpillanthatjátok azokat az állatokat, amelyeknek eddig csak a hangját hallhattátok.
– Azt is, amelyik olyan hátborzongatóan huhog? – firtatja Louis, majd toppant a lábával. – Azt az állatot nem akarom megpillantani!
– Az egy ártalmatlan majom, akkora, mint te.
– Ez kétértelmű volt! – szögezi le Louis.
– Annak szántam.
– Elégtételt követelek!
Querra bólint.
– Hajnalban találkozunk.
– Ha én felkelek pitymallás előtt, az csak neked jelenthet elégtételt.
– Más lesz a véleményed, amikor meglátod a kelő napot.
– Pláne, amikor bemegyünk az erdőbe, és a helikopterroncsot is meglátod biztatja – Martin. – Gyönyörű modell.
– A szenesember nem olyan túl gyönyörű – ellenkezik Ella.
– Kicsoda?
– Aki a roncsban ül, és úgy tesz, mintha még mindig azt vezetné! Tök szén az egész pacák, de nevet – Ella földöntúli, torz vicsort villant fel. – Ilyen a mosolya. Ilyen, és örök. Miért szeretik megölni egymást az emberek?
– Mit szeressenek? A málnasodót? – kérdezi Louis.
Nos Querra megkopogtatja a térképet Lipowski fakanalával.
– A napkeltét már a hegyoldalból fogjuk megtekinteni. Vegyétek komolyan az indulást. Estére vissza kell érnünk.
És ezzel ünnepélyesen Belloqra pillant. Daniel felém fordul. Egy percig érleli a közlendőjét. Azután elvigyorodik, és halkan így szól.
– Tűzgyújtásra itt lesz a barátod. Beszélhetsz vele, mielőtt elmész innen.
– Marcel? – nyögöm. – Hihetetlen!
– Marcel – bólint komolyan.
Martin a vállamra suhint.
– Na, mi van? Tudod, Marcel az a pacák, akit az ágyamban ápoltál, hogy majd bele is pusztult. Aki összevérezte az ágyneműmet, összeszakállazta a mosdókagylómat, és megitta az összes teámat.
– Tudom – felelem. – Tudom. Haza kell vinnem a pasast.
– Csak nem? – hörren öcsém. – Hozzám nem rakod be. Inkább most azonnal lenyelem a lakáskulcsomat.
– Duguljatok el – dünnyögi Belloq.
Feltápászkodunk a lankadó tűz mellől.
Ella az apja kezébe csimpaszkodik, mielőtt belépne hálókunyhójába.
– Mondd, Daniel – kérdezi félrehajtott fejjel, álmosan. – Amikor a pápa aludni vagy nyaralni megy, szünetet tart a hitében?
Mire Belloq kikecmereg a problémából, elnyúlok a moszkitóháló alatt, s elnehezülő szívvel hallgatom az éjszaka gyönyörű neszeit. A tenger morajlását, a dagállyal megtelő átjáró szörcsögését, a fölöttünk húzódó dzsungel hangjait.
Anyám minden tavasszal virágládákat állít a hálószoba ablakpárkányára, és csodamagokat szór a földjükre. Mire beköszönt a nyár, nappal alvó, éjszaka nyíló lila virágok tolonganak a nyitott ablak előtt, alkonyattól hajnalig árasztva fűszeres fahéjillatukat, a nyár lehelletét. Mióta itt vagyok, hasonló illat zsongít esténként.
– Ha még egyszer eljönnénk – mondom a belépő Belloqnak –, elhoznám a könyvtárunk egy részét. Tudnom illene az itteni fák, virágok nevét. Ismernem kellene az itteni állatokat. Sejtelmem sincs, milyen halakkal találkozom a vízben. Amíg nem érdekelt a nevük, nem is gondoltam, milyen szegény vagyok enélkül. Az otthoniak nagy részét már nevükön nevezhetem. Tudom, hogy gyermekkorom nyárestéit a hölgyestike varázsolta bensőségessé. Itt alig egy-két elevent ismerek fel mindaddig szegénységben tartom magam, amíg tudatlan vagyok. Olyan ez, mint amikor nyelvtudás híján nyikkanni sem tudsz idegenben.
– Miről beszélsz? – csodálkozik rám a pasas. Bebújik a háló alá, s mellém ereszkedik.
– Nem bűnözőkről. Nem Marcel eljöveteléről. Nem a gyanakvásomról. Csak egyszerű, szép örömökről. Illatokról, hangulatokról. Miért nem jutott eszembe, hogy én is állíthatnék virágládát a párkányra, mint az anyám?! Hogy amikor már nagyon fájdalmas a régi nyarak illatára emlékeznem, felidézhetném azokat igaziból? Azt hiszem, kicsit irigykedem mindazokra, akik kertes házban élhetnek.
– Te is élhetnél.
Ő, persze, az ezerszer elhúzott nóta. Belloq háza, amely tágasabb az én lakásomnál. A ház, amely üresen ácsorog a város egyik csendes negyedében. Kertjét teleültethetném hölgyestikével, és a selymes nyárestéken belélegezhetném a kócos, lila virágok fahéjas, szegfűszeges illatát.
Ha nem ragaszkodnék régen kinőtt, sokadik emeleti, füstös, lármás hajlékomhoz. Lehet, hogy csak a megszokás táplálja ragaszkodós szenvedélyemet. Azután még az sem elhanyagolható szempont, hogy hőn szeretett öcsém a szomszéd lakás lakója. Folyton vitatkozni, civódni Martinnal?! Iszonyú! Elhagyni őt?! Soha! Magammal vinni? Egyazon fedél alatt élni vele? Még inkább soha!
Maradunk.
– Nos? – kérdezi Belloq, mintha megérezte volna megingásomat.
Vállat vonok. Ami, ugyebár, szintén nem az acélos eltökéltség jele.
Mire is Belloq megköszörüli a torkát. Előérzetem ezt súgja, csak úgy lakonikusan: jaj!
– Gondoltuk, meglepünk valamivel a születésnapodra – mondja. Mindehhez legalább olyan ünnepélyes a hangja, mintha gigászibb horderejű tettről, esetleg a szemfedelemre hímeztetett szövegről kívánna szólani.
– Kivel gondoltátok? – firtatom, nem minden gyanakvás nélkül. Nem árt, ha lélekben előkészülök a bejelentésre. Ha ugyanis Donalddal és feleségével, Írisszel gondoltak ki valamit, abból még az is kisülhet, hogy végül tényleg örömet szereznek. Ha viszont Martinnal ült le fundálkodni, jobb, ha bekapok néhány marék dilidrazsét, mielőtt sor kerül a vallomásra.
Belloq így felel:
– A barátainkkal.
Ezúttal rajtam a sor, hogy torkot köszörüljek.
– Lehet, hogy rosszul emlékszem arra a világra, amelyből idecsöppentem, de mostanra annyi maradt meg belőle, hogy az egy csúnya, rossz hely, tele ellenséggel.
– Tényleg rád férne még néhány hét pihenés. Egy hónap múlva elhalványulnak a rút emlékek. Másfél hónap múlva eszedbe jutnának a barátaid.
– Nevezd meg őket.
– Nagyon figyelj, mert elég hosszú lesz a lajstrom.
– Aha. Hát ez a meglepetés. Hogy barátaim vannak. Pláne, hogy sokan.
– Hülyefejű, figyelj hát. Neveket fogok mondani, s ha véletlenül valamelyik név tulajdonosát a barátodnak tartanád, kapd elő egy-egy ujjadat.
Bólintok. Őrült jó. Éjjeli két óra lehet. Mindjárt indulunk napkeltét lesni. Egy lépést sem, amíg nem tudom, hány barátom van.
– Ella a barátod? – kérdezi Belloq.
– Ha már a lányom nem lehetett – sóhajtom. Hoppá, ez egy ujjamba került.
– Martin?
– Martin az öcsém. Nem, ebbe nem rángatsz bele! – Lehet, hogy meg akar vesztegetni, az is lehet, hogy nem: könnyű csókot lehel a vállamra. – Martin pimasz, agyalágyult, de attól még... – Oda a második ujjam.
– Donald?
Nem is felelek, csak megrökönyödve hallgatom: Cyd, Laco, Iris, Quasimodo, Dalia és Joy nevét a fél város névsora követi. Ekkora bőségben akár válogathatok is! Néhányra nemet mondok. Mi főhet ki ebből?
– Nincs több ujjam. Szabad a gazda. Előrebocsátom, hogy nem vagyok hülye. Azért jártál össze velük az utóbbi időben, a tudtom nélkül, hogy a segítségükkel telekürtöltethesd a fél világot: nyaralni megyünk. Ilyképpen csináltál alibit a szigorúan titkos akcióhoz, amelyről már éppen eleget tudok ahhoz, hogy kijelentsem: nem teszek turisztikai kiruccanásokat. Veletek maradok. És ha azért hoztad Ellát és Martint, hogy ezt lehetetlenné tegyed számomra, akkor számolnod kell mélyről fakadó, tartós megvetésemmel.
– Ha megengeded, visszatérnék a születésnapodhoz.
– Te csak hagyd békén az én születésnapomat! Még majd rákapsz, hogy folyton ezzel foglalkozz, és harminc év múlva is kiteszel annak, hogy meg kelljen számlálnom esztendőimet. A születésnap az ember legbensőbb magánügye. Pláne, ha női ember az illető. Saját gyérülő hajad, hulló fogad, hanyatló látásod kössön le. Az én születésnapom rajtam kívül kizárólag a gerontológusomra tartozik!
– Arra gondoltunk – folytatja csökönyösen –, hogy ez a táj talán meggyőz arról...
– Elképesztő! Konferenciát tartanak a hátam mögött, amelynek az a témája, hogy mi győz meg engem a világ legszebb zugában...
– ...hogy mégiscsak szívesen élnél a természethez közelebb. Ám mivel annak a háznak a kertje, amelyet rendszeresen az én házamnak nevezel, holott a kézfogón neked adtam a fele életemet, a fele kezemet és a fele vagyonomat, szóval a kertünk...
– Bocsánat, hogy véletlenül közbeszólok, de ahhoz, hogy egy adott teret kertnek nevezhessünk, minimálisan emlékeztetnie kellene valamire, ami kert. Az a tér, amelyről beszélsz, leginkább marhalegelőre emlékeztet. Marhalegelőre, amelyen harminc éve egyetlen marha sem taposott, ezért elúrhodott rajta a burján.
– Gondoltuk, örülnél, ha legközelebb, midőn arra tévedsz, a burján helyett kertet találnál. Mindenki ismert egy jó kertészt...
– Szűzanyám – sóhajtom. – Egy rakás tébolyodott kertészt szabadítottál az én védtelen kertemre?!
– Cyd is ismert egyet.
– Cyd egyetlen pillanatig sem normális tudom, mert a barátom. El tudod képzelni, mifélék lehetnek az ismerősei?!
– Hosszas, kényeskedő válogatás végén az ő ismerősét kértem fel: alkossa meg a kertet.
– Ne haragudj, most azonnal beszélnem kell egy környezetvédővel! Felhívom a Greenpeacet! Meg kell akadályoznom!
– Talán igazad is van – mondja, s hallom a hangján, hogy vigyorog. – Az első találkozás meggyőzött arról, hogy a kertészpasi egy szikrányit sem épeszű. Amúgy átlagos küllemű, ártalmatlan kinézetű fickóról van szó. Valami becsületes nevet is kapott hajdan, de arra kért, szólítsam őt Piciklonnak.
– Ezt mondd el még egyszer!
– Piciklon a neve, úgy mint: Pici Ciklon.
– Aha. És Piciklon beszabadult a kertbe.
– Be.
– Felhívom a Greenpeacet!
– Azt mondta a srác, hogy ifjabb korában Dilidurrnak is nevezték.
– A Zöld Rendőrséget is felhívom!
– Különben bármiről el lehet vele beszélgetni, legfeljebb közben elbóbiskol. Hanem, ha A KERT kerül szóba, a pasiba legott visszaköltözik az élet, eszelős lobogással elborul a tekintete...
– David Attenborought is felhívom!
– ...angyali mosoly ömlik el az arcán, és mesél, mesél, mesél.
– Mi a frászról? A diliházi ápolók nyugtatgatási szokásairól?
– Növényekről. Fákról, virágokról, füvekről. Összehozlak vele. Imádni fogod, hiszen buksz a csodabogarakra.
– De nem a saját kertemben.
– Pazar lesz, meglátod! Említettem Piciklonnak, mennyire szereted a mostani lakás ablaka előtt állongó cédrust. Mondta, hogy el lesz dózerolva.
– Fegyverezz le, Mogorva, mert ha ez a pasas egyetlen fűszálat is eldózerol, menten lelövöm.
– Remélem, megörvendeztettelek. Aludjunk.
– Ne merészelj aludni, amikor brutálisan kiverted az álmot a szememből! Piciklon hozzá akar nyúlni a cédrushoz?
– Nem. Az a cédrus marad, ahol van. Lesz sajátunk.
– Fenébe az egésszel. A legeszementebb kertész sem tudja odateremteni ezt a környezetet a házad kertjébe.
– Nem, az éghajlattal tényleg nem tud csodát művelni.
– Különben is lelövöm. Hiszen ezt a tengert sem tudja az ablak alá rittyenteni.
– Bármilyen dilinyós, kénytelen figyelembe venni a helyi adottságokat. Nem lesz tenger az ablak alatt.
– Ha ez az öböl itt marad, akkor úszómedence se legyen! Olyan szánandóan köröznék benne, mint egy aranyhal az üveggömbben.
– Egyszóval oké? Költözünk? – kérdezi.
Nahát. Kibökte. Ezért a sorsfordulóért hurcolt el ide?!
– Martin nélkül egy lépést sem teszek. Szegény kis pacák, olyan amilyen, mégiscsak az öcsém.
– Martin is jön.
– Akkor viszont én nem megyek! Martinnak külön kell laknia!
– Most külön lakik?
– Nem, de... – Eszembe ötlik az ezerdolláros kérdés. Felteszem. – A mosogatógép is velünk költözik?
– A mosogatógép – visszhangozza kedvesem. Közben erősen bereked. Megköszörüli a torkát. A mosogatógéphez olyképpen viszonyulok, miként ahhoz viszonyulnék, ha szeretőt tartanál mint tudod.
– Nem bánom, rád bízom a választást. Mosogatógépet tartsak vagy szeretőt?
– Velünk jön – feleli.
Újabb fényes győzelem. Bár kissé kétes értékű. Ki adott fel többet? Odadobtam a pasasért a kedves kis lakásomat. Mit nyertem? Egy mosogatógépet, amely az ő életét teszi könnyebbé.
Na jó, ha győzelmemet nem a visszájáról nézem, akkor nem vereség.
Aludnék, de nem lehet. Előbb meg kell mutatnom a fantáziátlan pasasnak, mi a különbség a mosogatógép és a szerető között.
Mély benyomást teszünk egymásra.

 

 

Tényleg felvernek hajnal előtt, alighogy lehunyom a szemem. Azt is lelövöm, aki nekem pihenést ígért.
Kibotorkálok a szabadba, ahol pontosan olyan átható sötétség terjeng, mint a kunyhóban.
Amíg arra várunk, hogy Lipowski összekészítse az elemózsiát, a partra sétálok. Képtelenség ellenállni a dorombolóan morajló víznek. Belevetem magam, beúszom a sötétség mélyére, és a hátamra fekszem. A tenger körbesimogat, hintáztat, a hullámok a part felé emelgetnek. Fölöttem feketekék égbolt gömbölyödik, bársonyos rongyain áttündökölnek a csillagok.
Elmerengek. Holnap elmegyek innen, s egyhamar aligha térek vissza. De valahányszor eszembe jut majd ez a hely, a zöldellő domboldal, az öböl vize, az átjáró, fájni fog, tudom. Ezen a helyen olyannyira ellazultam, hogy már nem is a gondolataimnak adtam át magam, háton fekve a ringató vízen, a temérdek fénytől elvakítva a gondolatokon túl átjártak az érzések, miként még soha, s bármily különös, először történt meg velem: találkoztam önmagámmal olyképpen, mintha a padláson álló kosárnyi kacat mellé kuporodtam volna, egyenként kézbe véve valamennyit, egyszerűen csak hagyván, hogy megérintsenek bennem valamit, ami erre a simogató, könnyű fájdalommal felelt.
Még nem tüdőm, csak érzem, mit kaptam. Ittlétem az ösztöneimet fogta meg, nem a tudatomat. A banális felől nézvést ez úgy fest, hogy a lelkemmel örülök, ám az agyam zsibbadt és azt hiszem, pontosan erre volt szükségem.
Egy hal ér hozzám, hátúszói a combomat, majd a karomat súrolják. Elsuhan mellőlem, magasra szökken, hallom visszazuhanó teste csobbanását, s azután újra megérint. Donald tava jut eszembe, s egy régi emlék, amikor megszabadítottam a horogról a kifogott halat, a Halkirálynőt. És utánamerültünk, hogy közöljük vele három kívánságunkat, Ella, Iris és én. A Halkirálynő azóta is vigyáz ránk, s bár senkinek nem merném elmondani, bizonyosra veszem, hogy most is ő kerülget, az ő érintését érzem, s most sem kérek tőle mást, mint akkor.
A hullámok letesznek a parton. Nedves bőrömre rángatom fel a ruhát. Álldogálok még néhány percig, s már-már így sóhajtok: életem legboldogabb napja, amikor Querra megsürget. Indulunk.
Még egy percig maradok. Belehallgatok a távoli sötétségbe. Az átjáró szürcsölve nyeli, majd prüszkölve visszaköpi a vizet: szilajul játszogat a dagállyal. Elfordulok az öböltől. Úgy indulók a hegy felé, mintha vértanúnak mennék. Martin sem lelkesedik.
– Fel nem foghatom, miért kell az utolsó napot a tengernek háttal tölteni.
– Megbeszéltük, szinte mindnyájan akartátok, nem!? – mordul Querra.
– Akartuk, akartuk – ásítja Louis. – Az ember sokszor nem ismeri fel időben, hogy baromságra adta a fejét.
– Úszkálhatnék – suttogja Delgado.
Querra az élre vág, s bár aligha láthat tovább a cipőorránál, már-már futólépésben vezet bennünket. Hegynek fel, természetesen. Itt-ott feldereng az égbolt: különösen kéklő felhőkkel, sápadt rózsaszínes foltokkal ígér hajnalt.
– Úszkálhatsz – dörmögi Lipowski. – Hamarosan. A zsíros verejtékedben.
– Mennyivel biztonságosabb verejtékben úszkálni, mint búvárszemüvegben!? – sóhajtja Fresson. – Nekem csak bajom van vele. Indulás előtt hatvan üzletet is végigjártam, de sehol sem tudtak dioptriás modellt adni.
– Halljátok a mesterlövészt?! – szisszen Delgado. – A végén kiderül, hogy a távcsöves puskája is dioptriás.
– Na mondom, jól van, veszek csiszolatlan üvegű búvárszemüveget – folytatja Fresson. – Nem biztonságos! Tegnap, midőn felöltöttem, hát nem egy morcos dongó buzgott benne?! Ott álltam, összezárva egy őrjöngő bestiával! Közvetlen közelről bámulhattam, úgyhogy kissé átment életlenbe, de azért így is láttam, mindkét dülledt szememmel, hogy milyen veszedelmes féreg. S hogy küzdött a be- és összezártság ellen! Hol van Ella?! Jegyzetelj, gyermekem: mindig arra a dühös darázsra lépsz rá, de csak mezítláb, amelyet épp az imént mentettél ki az úszómedencéből.
Ella elhaló morranással válaszol. Bóbiskol még. Gépiesen lépked Querra nyomában.
– A tizennyolc éven felülieknek szóló folklórt talán Martinnal jegyeztethetnénk – tűnődik Fresson. Alighanem azért szövegel lélegzetvétel nélkül, hogy ébren tartsa magát. – Eszembe ötlött egy-két gondolat.
– Lehetetlen – suttogja Delgado.
– Számodra! Jegyezd, Martin fiam: ahogy idősödől, egyre inkább előtérbe kerül az alternatív szexuális élet, miszerint vagy az előjátékról mondasz le, vagy az aktusról. Viszont az együttlét után már nem kell a siránkozást hallgatnod, hogy hová rohansz máris? Egy perc sem telik el, és megalszol, mint a vér. Felírtad?
– Nem Ella előtt kellene szóba hoznom, de az alternatív szexuális élethez egyáltalán nem szükséges elaggani – vélekedik Martin. – Te már nem emlékezhetsz, Rühl, de akkor sincs másként, amikor az ember fiatal. Vagy előjáték, vagy aktus.
– Mit kell ezen latolgatni? – csodálkozik Louis. – Aktus!
Csatlakozom a társalgáshoz.
– Áthidaló megoldást ajánlok. Csak ennyit jegyezz fel, tesó: ejaculatio praecox. Azután forduljatok szakgyógyászhoz.
Delgado elhárít egy ágat az útjából. Az ág tovább hárít: a mögötte lépdelő Lipowskit. Kajamesterünk csaknem visszagurul a jócskán magunk mögött hagyott táborba.
Nemigen sajnálgatjuk. Louis izgatottan megragadja Martin vállát.
– Diktálom, írjad! A szerelemnek csak szörnyű vége lehet: vagy AIDS, vagy esküvő.
– Nem jó! – tiltakozik Fresson.
Louis megtorpan, toporzékolni.
– Tessék ezt a riposztomat megörökíteni!
– Nem jó! – ismétli Fresson. A magam részéről árnyaltabban! – ábrázolnám a problémát: a szerelemnek csak szörnyű vége lehet: vagy szakítás, vagy esküvő.
Querra rájuk pisszeg. Egyfelől, mert unalmasak. Másfelől, mert különös zaj hallatszik. Tompa morgás, majd dühödt dongás. Azután brummogó mennydörgés.
Mintha vihar közeledne a tenger felől. Ám villám nem cikázik, s a mennydörgés egy pillanatra sem szünetel, egyre hangosabb, mind riasztóbb.
– Hasra! – parancsolja Wyne.
Belloq Elláért nyúl, s vele együtt tűnik el egy bokor mélyén.
– Helikopterek? – hüledezik Lipowski.
Helikopterek.
Akárha páholyból szemlélnénk az eseményeket. A gépek alakja kirajzolódik az öböl végében emelkedő sziklák fölött.
Csaknem összesimulva közelednek, lassúdadan, s mégis fenyegetően.
Egyszerre csak felgyorsulva szétválnak szépen, kecses testüknél a mind tündöklőbb ég ád dicső hátteret.
Mire a táborunk fölé érnek, már-már szabályos kört formálnának.
Lapítunk a hegyoldalban, mellettem Martin.
– Mint abban a Vietnámban játszódó filmben, na mi is a címe...?! – mondja.
Lenyomom a fejét a földre.
A tűzijáték kezdetét nem láthatja.
Gránátzápor ömlik a gépekből. Vakító robbanások tépik széjjel a partot, mohó lángnyelvek zabálják fel a kunyhókat, fáklyává lobbannak a fák.
A fürdőszoba is találatot kap. Kövek omlanak le, s a medrét vesztett patak, miként egy tépett artéria, szerteszít fröcsköli vizét. Mintha azt a tűzijátékot akarná oltani, amelyet a felrobbanó gránát élesztett fel: csillagszikrás sistergéssel, egyre hangosabb dörrenésekkel szálldosnak a kövek. Mielőtt még átfuthatna az agyamon, Delgado kimondja:
– A fegyvereink! Az Isten verje meg!
Az egyik helikopter visszalebben a patak fölé. Újabb gránátok zuhannak alá. Iszonyatos robbanások reszkettetik alattunk a hegyet.
Lángol a part, a tűznyelvek egymás felé rohannak, összeölelkeznek, majd titáni golyóbissá egyesülve folytatják tombolásukat.
S mindezzel mit sem törődve, felkel a Nap. Ez egy másféle Nap, mint az otthoni: nagyobb, égőbb, szélei elmosódottabbak az itteni Nap olyan, mint az olvadó, megfolyó tűz. Mintha a parti tűzgömb tükörképe lenne.
Felrémül az alvó erdő. Felijed a huhogás. Csörtetés, jajgatás, éktelen sikoltozás hallatszik mindenfelől, belevegyülve a robbanások pokolbéli lármájába.
E jajhangok nem tőlünk származnak. Az állatok, a fák, a part, a szépség haldoklik.
Néma, dermedt rémületben hasalunk páholyunkban. Belemeredünk a borzalomba. Társaim arcán látom, ők sem értik, mi történik. Ezek a helikopterek nem szerepeltek a programfüzetben. Műsoron kívül lépnek fel.
Bár minden elpusztult már odalenn, még nem végeztek. Három gép a nyílt tenger felé siet az átjáró sziklái fölött.
A Lusitania!
A parton lankadnak a lángok, a jóllakott tűz nem talál több falatot. A kőhegyen túlról, a tenger felől robbanások hallatszanak, földöntúli, vörös fényük verseng az éledő hajnal színeivel.
Mire a helikopterek visszatérnek a tábor romjai fölé, az átjárón túli tűzfény elhalványodik, a lángoló hajót elnyeli a tenger.
A gépek iskolás bravúrral felsorakoznak egymás mellett, s helyben lebegnek.
A jobb szélen imbolygó helikopter elválik társaitól, s a földre ereszkedik. Fegyveres férfiak ugranak ki belőle, és szétszélednek a parázson.
Hallom Louis fogainak csikordulását.
– Egyetlen gránáttal leszedhetném az egész kócerájt.
– Nyugi – mondja mögöttem Wyne. Elképesztően higgadt a hangja. – A gyalognép percek alatt rá fog jönni arra, amit már úgyis sejtenek: hogy megúsztuk. Tovább kell mennünk. Louis, te figyeld ki, mire jutnak. Indulás.
– Hová? – kérdezi Lipowski.
Őrületesen jó kérdés. Wyne nem is felel.
Bearaszolunk a sűrűbe. Az égre szökkenő fák között felegyenesedhetünk végre. Martint keresem. Öcsém sápadtan, zavaros szemmel toporog mögöttem. Ellára pillantok. A kislány reszketve bújik az apjához. Daniel dermedtnek látszik, félelmet olvasok ki a szeméből.
Querra megindul előttünk. Követjük őt, és a nyomában lépdelő Patrickot.
Wyne előbb hallja meg a hegycsúcs felé tartó gépek rotorhangját. Kézjelére szétpattanunk, s meghúzzuk magunkat a bokrok alatt. Amint a helikopterek eltávolodnak fölöttünk, talpra szökkenünk, s folytatjuk utunkat.
Patrick jelére Delgado észrevétlenül elválik tőlünk, s belevész a rengetegbe. Rövid menetelés után lelassulunk.
Eldönthetetlen, hogy órák vagy percek teltek el indulásunk óta. Senki nem kérdez, nem szól.
Louis beér minket.
– Két gép az átjáró fölött köröz – jelenti. – Hátha oda menekültünk. Kettő leszállt a parton. A fegyveresek felfelé tartanak, minden bokrot átkotorászva. Nyolcan.
– Sok – mondja Wyne.
– A másik két gép elhúzott a hegy fölé.
– Steve figyeli őket.
– Tehát fentről is várható vagy nyolc derék fegyveres – bólint Louis. Nem úgy fest, mintha élvezné a helyzetet, de ijedtnek sem látszik.
Belloq is kezd magához térni. Rám bízza Ellát.
– Nyugalom – súgom a gyereknek.
Ella keserűen felnevet, megfogja a kezemet, két tenyerével beborítja, melengeti.
– Maradjunk annyiban – mondja Wyne –, hogy a rejtély megfejtését későbbre hagyjuk. Most három fő dologra kell törekednünk. Egy: megszabadulunk a nyomkeresőktől. Kettő: fegyvert szerzünk tőlük. Három: helikoptert is kellene szereznünk.
Bár a harmadik pontot szerényen fogalmazza, azért mégis mély tiszteletet ébreszt bennem. Hiszen az egész nagyszabású álmot puszta kézzel akarja megvalósítani, körünkben egy gyermekkel és egy suhanccal. Magamat természetesen teljes értékű kommandósnak tekintem. S mint olyan, szívesen láthatatlanná válnék. Ugyanis szerintem ez a megoldás.
Steve érkezik az ellenkező irányból.
– Leszálltak. Nyolcan jönnek – jelenti.
Eszményi. Tizenhat homlokig felfegyverzett vitéz közeleg, arányos elosztásban, elölről és hátulról. Mivel tegnap manikűröztem, még körmöm sincs ellenük. Na jó, ha körmöm szakadtáig már nem is védekezhetek, nem vagyok teljesen védtelen, mert legalább fogat nem húzattam. Harapni, rúgni, ütni tudok. Ebben a tudatban bukhatok alá holtan, amikor majd nyolcvan lépésről lepuffantanak.
Valami eszméletlen: Wyne pattint az ujjaival. Mire is mindenki ledobja ijedtét, és átmegy marconába.
Daniel járomcsontja kiújul. A pasas a zsebébe nyúl, és előkap egy svájci bicskát, amelyet ugyan felszereltek sör és bornyitóval, fogpiszkálóval és konzervbontóval is, de ettől az még nem lett fegyver, pláne nem komoly. Egyik pengéje öt centis lehet, a másik tizenkettő. Mogorva is ráébred védtelenségére, mert vállat vonva eltünteti a szerszámot. Szinte fájlalom tettét. Szívesen elnéztem volna a jelenetet, amelyben mint főhős terrorizálja az ellent a svájcival, mire is a fejvadász rémülten elhajítja mind a tizenöt kilónyi géppisztolyát, stukkerét, kézigránátját, miegyebét.
Ha nem, hát nem.
A zsebkipakolás járványos méreteket ölt. Mindenkinél akad valami kiskés, amolyan nyársfaragó turistaeszköz. Louis a legrémisztőbb a csapatban. Már-már szamurájkard méretű halef lóg a derékszíjára fűzött tokban.
Bemutatja nekünk a drágát.
– Túlélő kés. Ez a neve.
– Örvendek – mormolom. – Ha ő a túlélő, vele üzenhetnénk meg utolsó szavainkat távollévő szeretteinknek. Vagy legalább az utókornak.
De ez már valami: a penge másfél arasz hosszúságú, egyik oldalán élesre köszörülve, a másikon cápányi fogazattal, amellyel akár kisujjnyi vastagságú ágakat is el lehet fűrészelni, ha valaki hirtelen szalonnát akarna sütni. A markolat alatt még egy horogféle is meredezik, Louis azt mondja róla, hogy sörnyitó, én sejtem, amit sejtek: szadistaságokat is lehetne művelni vele, több horrordarabban láttam ilyet. Ha esetleg találnánk egy kellőleg magatehetetlen ellenfelet, és szánnánk rá pár órát, ha nem is anatómiai pontosságai, de feltrancsírozhatnánk.
Querra felmutatja a vállán átvetett kötélcsomót. Egy kalapácsszerűségét, afféle szögbeverő és kihúzó modellt. Néhány kampót. Egy halefet.
Jók vagyunk. Mint az ördögök. Mehetünk. Csak tizenhat fejvadászt kell torkon kapnunk?! Pitiségekkel töltsem az időmet?!
Ella hiába melengeti a kezemet, ujjaim tovább hűlnek. Vérem, mint a gleccser. Bekapcsol a robotpilótám. Már nem félek. De akkor mit csináljak?!
Wyne az órájára pillant. Minek?! Kit érdekel az árapály? Ám az is lehet, hogy csak az adrenalinszintjét méri. Elég magas lehet, mert int: indulás.
Steve előreiramodik, Querra és Wyne az élre áll. Louis lemarad mögöttünk.
Eddig ugyan irtóztam a gondolattól, most azonban időszerű volna, ha valaki felébresztene. Ha felriadhatnék, és kiderülne, hogy csak az arborétum trópusi növénybemutatóján járok, fantáziám elkalandozott ébresztő, izgalomra semmi ok.
Lövés dörren mögöttem. Azután nyekken valaki, ágak recsegnek.
Mire elcsendesedik az erdő, az avaron hasalok, alattam Ella hever. Felhagyok az arborétum-dologgal. Már a lánglelkű falipoéta és megírta: „A valóság azoknak való, akik nem bírják a kábítószert”.
Senkit nem látok, mégis érzem, tudom, hogy valaki közeledik felénk. És azt is tudom, hogy rögvest talpra szökkenek, és nekirohanok, kamikazemód.
Louis csusszan elő a sűrűből. Géppisztolyt tol maga előtt, baromi kést tart a fogai között. Előbbit a földön hagyja, utóbbit elém köpi, és újra eltűnik.
Wyne mellettem terem, lecsap a fegyverekre. Ezután ő is felszívódik.
Querra egykedvűen mendegél az élen. Titániumból lehetnek az idegei. Követjük, hát persze. Ella nesztelenül lépeget, kétszer akkorákat, mint mi. Kiképzés nélkül is tudja, hogy nem szabad hangot kiadnia, lélegzetvétele sem hallszik. Mindazonáltal nem hinném, hogy majdan megalkotandó önéletrajzában idillien békés gyermekkorról számolhatna be.
Azután nem hallunk semmit, Steve mégis megjelenik fentről, s azt súgván: hét, elgazdátlanodott géppisztolyt ad Belloq kezébe, majd újra elkámforlik.
Csodálatos. Immár két fegyverünk van, de a jelek szerint senki nem akar zajt csapni velük. Kifejezetten csak cipelni akarják a géppisztolyokat.
A változás mégis érzékelhető. Wyne Delgado mellé szegődik, Belloq hátramarad, hogy Louisnak segítsen.
Egyre meredekebb útvonalon haladunk, az ösvényről régen letérve, egymásba fonódó, izzadó levél és indaszövevényben. A legtöbb növényt ismerem látásból. A virágüzletek kirakatában szoktak ücsörögni, kicsiny cserépben, jól nevelten. Az itteni rokonság meglehetősen elfajzott. Leleményesen akadályozzák haladásunkat. Indákat tekernek körénk, elgáncsolnak terpeszben álló gyökereikkel, elszívják előlünk a levegőt, majd fojtogató gőzzé alakítva árasztják ránk.
Mivel Querra a lelkünkre kötötte, hogy hüllők, férgek elleni védekezésül zárt ruhát, cipőt oltsunk a kiránduláshoz, és mi szót fogadtunk, keserveink fokozhatatlanok. Miazmás erdőnkhöz képest a finn szauna szárazjég.
Mindig a hátam mögött történik valami. Újabb lövés dörren, ám nem késik a válasz sem. A fegyverek dialógjába emberi hangok vegyülnek, előbb szitkozódok, majd jajgatok.
Néhány percnyi idegtépő oda-vissza lövögetés után hisztérikus sorozatok keresnek céltáblát.
Ezt nem Belloqék csinálják. Se lőszerük nincs ehhez, sem nem gyengeelméjűek.
Nem tudom, mit művelt Louis, de sejtem, és alighanem az üldözőknek is csak sejtelmek jutottak, méghozzá misztikusak, így hát elővette őket a hisztéria. Louisszal szemben nincs semmi esélyük. Ha bemenekülnének egy házba, s azt gondosan magukra gyújtanák, hogy a tűzfüggöny megoltalmazza őket a Kígyótól, nem csak a hőérzetük fokozódna, hanem idegességük is, nem szabadulhatnának attól a nyugtalanító érzéstől, hogy nincsenek magukban, a láthatatlan idegen ott van valahol alattuk, fölöttük, bennük és az életükre tör.
Ám a géppisztolysorozat Louist is fogja.
Ezt az ő sikolyából következtetem ki.
Nem számít, mit szólna hozzá Wyne mennem kell. Martinra bíznám Ellát, de öcsém nincs sehol. Ő már több pillanattal előbb besurrant a bozótba, féltett bálványa után.
Futótűzszerűen terjed a káosz. A lentebb dörgő lövések vagy a cserkésző Delgadóék a magasból közeledő fejvadászokat is feldúlják. Minden irányból veszett ágyúzás hallatszik.
Querra, Fresson és Lipowski eltűnik mellőlünk.
Ella elengedi a kezemet.
– Menj – súgja. – Vigyázok magamra.
Ekkor rádöbbenek, hogy a sorozatok elhallgattak.
Az erdő elcsendesült.
Mi van?!
Semmi sem ijesztőbb, mint ez a beteges csend.
Nem tart sokáig.
A hirtelennél is hirtelenebbül dzsungeltarka öltözékű fegyveres pattan elő a bozótból, és Ella nyakát átfonva, pisztolyt szegez rám. A kislány rémülten vonaglik szorításában.
Előrelépek, ám a fegyver csöve Ella halántékához fordul. A fejvadász rút vigyorral rám szól szavát nem, csak a hangsúlyát értem.
Megtorpanok.
Ella megriadó tekintetéből látom, de hallom is, hogy valaki mögém lép.
Nincs időm megpördülni, fegyveragy sújt a nyakamra.
Megroggyanok. Végül mégis talpon maradok, szédelegve, émelygéssel küzdve tűröm, hogy a mögém sompolygott fickó fél kézzel torkon ragadjon.
Rettenetes feszültség árad támadómból, már-már valóságosan fáj, mintha korbácsolnának. Érzem a pórusaiból ömlő jeges verejték szörnyű szagát. A félelemét. Fulladozva rám üvölt, sistereg a nyála.
Társa görcsösen cibálja Ellát.
Rémületükben feleslegesen durvák, óvatlanul hangosak.
Lefelé taszigálnak bennünket. A fegyvercsövet egy pillanatra sem húzzák el a halántékunktól.
De túszokkal sem érzik magukat biztonságban. Csak egy szikrányi reményt, s nem többet nyújt, ha fedezékül használnak minket. Velünk akarnak visszajutni a messzi partra, a helikopterükhöz.
Ha kevésbé félnének, megpróbálkoznék a szabadulással.
Ezek képzett gyilkosok, ám ha ennyire megfélemlenek, eszeveszett őrjöngőkké lesznek. Csakúgy, mint a polgári otthonaikból hadba küldött, jámbor férfiak, midőn a rettegés rémségeibe beleízlelve fúriaként öldökölnek, hogy aztán a helyzet higgadtával hazatérve, szépséges harci tettekről mesélgetve csendben eltemethessék azt, amiről sosem mernének beszélni, ám minél mélyebbre száműzik lelkükben a viszolyogtató fenevadat, az annál biztosabban szétrágja őket.
A két zsoldos majd megvesz bizonytalanságában. Szünet nélkül forgolódnak, mindenfelől támadástól tartanak, s már csak pillanatok kérdése lehet, hogy rádöbbenjenek: mi sem védjük meg őket attól, amitől rettegnek. Mi több, talán éppen mi vonzzuk rájuk a kifürkészhetetlen, kísérteties véget.
Pillanatok kérdése, és megölnek bennünket.
Hisz csak feltartjuk őket. Lehet, hogy nélkülünk mégis több esélyük lenne?!
Úgy érzem, mintha belehallgatnék gondolataikba, akárha összekapcsolódtam volna az idegrendszerükkel, s lassan engem is áthat a bennük szűkölő, vak pánik.
Az Ellát taszigáló fickó előttem botladozik, vastag karját megfényesíti a verejték, tarkóján zsírfényű cseppek gyöngyőznek, nyaka, feje merev, szinte recseg, amikor megfordul, s egyre többet forgolódik. Többször mellényúlva, idegesen elteszi a stukkert, és megragadja a géppisztolyát, s bár eközben legalább száznyi esélyt ad arra, hogy támadjak, tébolyuk visszatart.
Mindketten fehér bőrűek, fiatalok, csaholásszerű, rémítő beszédüket nem értem, s értem mégis, és megpróbálok nyugodtan szólni hozzájuk.
– Engedjétek el a gyereket. Őt hagyjuk ki ebből.
Ezt ismételgetem, lefelé bukdácsolva a meredek lejtőn, akarom, hogy a hangom elérjen agyukig, hogy a hangom észhez térítse, megnyugtassa őket. Elviselhetetlen a feszültségük, s ha számomra is az, akkor már hajszálnyi esély sincs, kitörnek menten de hiába, meg sem hallanak, a mellettem botorkáló fickó is géppisztolyra cseréli stukkerét, nincs remény, megölnek.
S ettől megveszek magam is.
Ellököm magam a földtől, kitépem vállamat a szorításból, a nyirkos, görcsös ujjak valósággal lemállanak rólam, és tudom, őrületes hiba, hogy nem számolok saját gyilkosommal. Ellát nézem, őt centizem, mellette landolok, és iszonyatos erővel belököm őt egy bokorba hallom, amint a gyerek feljajdulva csúszik lefelé a köveken, hallom, hogy üvölt a vér a fejemben, és hallom, hogy a két fickó is üvölt tébolyult, elviselhetetlen lárma dübörög bennem, robbanással fenyegető.
Az élen járó zsoldos előbb robban ki, lehajítja a fegyvert, hogy puszta kézzel széttéphessen, társa nem mer lőni, félve, hogy őt találja el, pusztító düh lobog a szemükben, eltorzult vonású arcuk felém közeledik, s ekkor megszakad velük a kapcsolatom, leválok idegeikről, és végre lehiggadok, áthűlök, felrántom a térdemet, és meglendítem a könyökömet, mielőtt még elérne valamelyikük. Ella támadója hátratántorodik, és hanyatt vágódik a lejtőn.
A másik fickó felismeri, hogy tüzelhet végre. Maga elé rántja a géppisztolyt. Túl messze és sajnálatosan alacsonyan állok ahhoz, hogy bármit is tehessek, látom szörnyeteggé tébolyult arcát.
Ugróm. Rázuhanok a másik zsoldosra, átgurulok rajta, de már ez sem segít, a géppisztolyos fickó tüzet nyit, vadul kaszál a fegyver csövével, társa halálsikolyával, rángatózásával mit sem törődve.
S ekkor a teste hirtelen hátrafeszül, ám a ravaszt nem ereszti, lehanyatlófélben is golyózáport zúdít a fákra, majd a fényes égre.
Végre elhallgat a fegyver.
Belloq előlép egy bokor mögül. Elsiet mellettem, Ellát keresi.
Járni próbálok erőtlen lábaimon. De csak toporgok, vérvörös kábulat szitál rám, el kell mennem a zsoldos mellett, ám hiába hagyom a hátam mögött a holttestet, arca tovább kísér, eszelőssé torzult vonásainak emléke belemaródik az agyamba, a rémálomesélyes arc előttem jár, a bokrokra vetítve, minden levélről visszanéz rám.
Megdörzsölöm a szememet, kirázom a fejemből a kísértetet. Már-már elbotlom valakiben.
Martin hajladozik előttem. Kezében jókora ág, vagy egy kisebb fa. Egy fejvadászon dolgozik vele.
A fickó előbb a fegyverét veszti el, majd az egyensúlyát. Kap még néhányat, mégis folyton fel akar kelni.
Végül belátja, hogy jobb a békesség, és elájul.
Ekkor valaki megérinti a vállamat, vesztére, mert kis híján leütöm. Ismét kerekre nyílnak szemeim.
Louis áll mögöttem.
– Te...?! – nyöszörgőm.
Vállat von, vigyorog.
– Ez a halálsikoly-trükk mindig bejön, pedig akkora szakálla van, mint a Télapónak.
– És az nem zavar téged, hogy mi is beszopjuk?!
– Valamit valamiért – feleli. – Mindegyik fejvadász jobb belátásra szenderült, és van egy kazal fegyverünk. Mire vágyol még?
Rotordübörgés üti meg a fülünket.
– Le tudod szedni valamivel a sasokat? – firtatom.
Nem tudja. Gondolhattam volna.
Ella fut hozzánk. Belecsimpaszkodik a kezembe, előkínlódik egy vézna mosolyt, megkönnyebbülésemben én is megpróbálkozom hasonlóval.
Belloq is előkerül az indaszövevényből. Úgyszólván sértetlennek látszik. Ám oly derekasan teleaggatta magát fegyverekkel, hogy rövidesen sérve lesz, legalább ötféle.
Visszatérünk a szétrebbenési pontra. Wyne-ék már ott csoportosulnak, ugyancsak állig felfegyverzetten.
Nem feledkezhetünk meg arról, hogy négy, harcias legénységét vesztett helikopter és két teli gép kering a közelünkben.
– Talán kifújhatjuk magunkat egy percre – mondom. – Ki tudja, mi volt ez? Ki tudja, látjuk-e még Marcelt? Ki tudja, hová megyünk?
Querra rám villantja szürke szemét.
– Nem akartál kirándulni. Most kirándulhatsz, úgy számolom, négy napig, ugyanis előbb aligha találkozunk fejlettebb civilizáció nyomaival.
Lipowski megrázza a fejét.
– Lehetetlen. Egy napra csomagoltam kaját.
– Beosztjuk – vigyorog Querra. Nem mintha ő nem szeretne táplálkozni, viszont megvetésével sújt bennünket, amióta rájött, hogy nem osztozunk a hegymászás iránti vonzalmában.
Wyne ránk förmed.
– Örülök, hogy a kaja beosztása a legnagyobb problémátok. Erre ne legyen gondotok, majd minden nap valaki mást falunk fel. Beszéljünk fontosabb dolgokról. Ha nem tűnt volna fel, felhívom figyelmeteket arra a jelentéktelen részproblémára, miszerint gondosan kitervelt akciónk meghiúsult. Nem hinném, hogy Marcel köpött a levesünkbe, sokkal valószínűbb, hogy nem él már. Ez a csapat alighanem csak a harmatgyenge előőrs volt. A történtek után dzsungelharcban jártas szakembereket küldenek utánunk, tehát eszetekbe ne jusson azt hinni, hogy immár teljes biztonságban vagyunk, és a háromszori főétkezés a legfőbb gondunk.
– Nem bánom – morogja az áldott türelméből kipiszkált Lipowski. – Ismered a mondást? „Jól válaszd meg útitársaidat lehet, hogy meg kell enned őket”. Holnap téged készítelek el, Madame Du Barry módra. Azt mondtad, helikoptert fogsz szerezni. Szerezz helikoptert! Intézd el, mert holnap már menü leszel.
Fresson alakja kígyózik közénk.
– Lehet, hogy lassú a felfogásom. Nekem úgy tűnik, mintha meg akartak volna ölni bennünket. Előbb álmunkban, orvul, később ébrünkben, továbbra is orvul. Megkérdezhetem, hogy kicsodák? Ja, s ez sem mellékes: miért?
– Lazíts, doki. És gondold át, mit keresünk itt – feleli Delgado – gyengéden. – Ma este kellett volna eljönni-e Marcelnek, hogy elvezessen Heptonhoz. Ehhez képest mára ébredőre a halál jött értünk. Mire következtetsz ebből? A zsoldosok megsemmisítették a tábort, a csónakokat, a patak melletti barlangba rejtett fegyvereinket és a Lusitaniát. Lehet, hogy közel annyira sem értenek a térképfejtéshez, mint Querra, de attól még rájöhetnek, hogy a legközelebbi város felé tartunk a hegyeken és az erdőrengetegen át. Megjósolhatom: nem lesz unalmas utunk. Ha netán mégis elérjük azt a várost, gyorsan el is kell hagynunk, légi vagy vízi úton.
Fresson bólint.
– Értem. Semmiféle túlélési alternatívánk nincsen. Ember tervez, Isten... csessze meg! Ella, gyermekem! Jegyzetelsz te egyáltalán?!
Az Ella névre hallgató gyermek ezúttal a gyanújára hallgat, s nadrágja letolásával foglalatoskodik. Azután szemügyre veszi a térdét, s megállapítván, hogy nem tévedett, rám pillant.
– Bekötöznéd? – kérdezi, lehorzsolt bőrére célozva, tündéri ártatlansággal.
– Boldogan, – felelem, s hirtelen olyan iszonyatos erejű örömhullám önt el, hogy már-már könnyes hálaimában török ki, hiszen él, eleven, könnyű sérülését csak nekem köszönheti.
Querra átnyújt egy doboz sebtapaszt, s míg flastrommal látom el a sebet, a kölyök az apjára mereszti nagy, sötét szemét.
– Nem igaz, hogy ebben a világban nem tudják kitalálni a békét!?
Ezzel a kijelentésével szándéktalanul valamennyiünket megszégyenít. Apja hallgat. Mit is mondhatna?!
Szétosztjuk a zsákmányolt fegyvereket, a felesleget elrejtjük a bozótban. Tartalék tárak duzzasztják zsebeinket.
Folytatjuk utunkat. Delgado előttünk, Louis mögöttünk jár. A helikopterek a fák fölötti keringve fáradhatatlanul róják lármás köreiket alighanem azért, hogy megfélemlítsenek és összezavarjanak bennünket.
Fresson meg-megáll menetelés közben, félrehajtott fejjel hallgatózik, majd felmutatja hat ujját. Később már csak négyet. Kisvártatva, amikor nekem még mindig úgy rémlik, hogy egy teljes helikopterraj dübörög fölöttünk, Rühl jelzi: két gép maradt. Ám ezek mindent elkövetnek annak érdekében, hogy átejtsenek bennünket.
Nem látjuk a helikoptereket, de a pilóták sem láthatnak bennünket, hála a növényzet méreteinek.
Törpének érzem magam a gigászi fák tövében.
Azután inkább gyermeknek, aki azt gondolja, hogy minden meseien hatalmas. Ám később, emlékei helyszínére visszatérve, csalódottan keresi a palotanagy házat, annak tágas szobáit, a végeláthatatlan kertet, és persze nem találja sehol, hiszen termete a felnőttvilághoz magasodott noha ettől még meglelhetné gyermekkora hangulatát, fájdalom képzelete is alkalmazkodott a felnőttléthez: vagy szomorúan kuporog egy sötét zugba száműzve, porosodó álmok és félrehajított játékszerek között, avagy miként a csacsifogat, hámba fogva kocog a felnőtti vágyak sivártarka kordéja előtt.
Játszogatok ezzel a gondolattal pótcselekvés, mondhatná egy okos, elfojtás, vághatná rá egy sokkal okosabb, és még szakszerűbbet is közölhetne egy pszichológus ha belematathatnának az agyamba. Mellesleg nélkülük is tudom, mi indította a gondolatgörgeteget: nem akarom hallani a helikoptereket.
És mert nem akarom, nem is hallom, mi több, megkedvesednek gondolataim, s ezt már valóban a fák teszik velem, melyek alatt parányinak látom magam, olyan parányinak, amilyennek csak egy gyermek érezheti magát, s ezzel megint visszatér a füvészkerti hangulat is megbékélek a növényzettel, visszaszeretek belé.
S miként egy gyermek, benépesítem a környezetemet: gyönyörű lényeket látok köröskörül. Még azt is megértem hirtelen, hogy a kicsik mesevilágában miért éppen az óriások gonoszok. Nevettetően egyszerű a válasz: a kölykök remekül eligazodnak rajtunk, termetben nagyokon: a gonosz óriások mi vagyunk. Ám mert olykor egymással is nehezen jönnek ki, lévén embernövedékek, kitaláltak néhány morc törpét is.
Eme bakugrással visszatérek a kiindulópontra. Gyermekkorunk színtere egy későbbi tisztelgő látogatás alkalmával csalódással szolgál: minden összetöpörödött. Fogadni mernék, hogy anyám virágládái is kisebbek lettek, az estike illata vesztett erejéből nem úgy a varázsából. De ha kifogom képzeletemet a csacsifogatból, ha kicsalom őt a sötét zugból, s ha még álmaimat is leporolom, talán megtalálom azt az édes illatot. S még mi mindent!?
Tartok tőle, hogy mindezt nem pszichológussal kellene megvitatnom, hanem a gerontológusommal. Nem az öregedés jele ez?! S ha még nem, ha még remélhetek néhány szép ifjúi évet, s miért ne, hisz harminc se vagyok, akkor mi ütött belém?!
Múltkori énem jóval keményebb volt, elutasította az érzelgősdit. Sebaj. De elutasította az érzelmeséül is.
Jelenkori énem lágyabb nála, vissza-visszajárogat a mesevilágba, és azt összehasonlítja azzal, ami idekinn van. S talál hasonlóságokat. Olykor-olykor engedményeket tesz érzelmeinek is: rangot adott nekik, figyel rájuk.
Miért történt meg velem mindez?
Belloq a válasz.
A szeretet.
Mielőtt még vészesen ellágyulhatnék, felfigyelek a koporsófedélként rám nehezedő, síri csendre.
Elmentek a helikopterek! Megállunk tanakodni.
A vájt fülű Fresson előtárja véleményét.
– Szerintem azért csinálták ezt a ricsajos körözést, hogy ne vegyük észre a trükköt: előttünk és mögöttünk megint kiürítettek egy-egy gépet. A többi pedig hazaugrott a bázisra specialistákért.
Wyne beletúr a szakállába, melynek sercegtetése nélkül képtelen gondolkozni. Ám ekkora szakáll már nemigen serceg, legfeljebb ott, ahol kikopott.
– Nézzük, mit tennénk mi az ő helyükben.
– Pillanat – veti közbe Querra. – Akárhonnan nézem, nekem köszönhetitek az életeteket.
– Papa! – sikoltja Lipowski, és a hegybarát kebelére akarja vetni magát, ám az fürgén félreszökken.
– Ne baromkodj, picim. Nos, ha nem veszlek rá benneteket a kirándulásra, akkor a viskóinkban ért volna a támadás. Ez a marha mázli, eme tüneményes véletlen az én érdemem. Megmentettem az életeteket.
Egyszerre ingatjuk a fejünket Ellával, s egyszerre intjük le a büszke Querrát.
A Halkirálynő!
A pasasok mindkettőnket megnéznek maguknak. Azután egymásra villan a szemük. Fejüket csóválják. Sóhajtoznak. Steve vállat von.
– Nők – mondja szánakozva.
– Mi az, hogy „nők”?! – firtatom, lábujjhegyre magasodva, harciasan. – Mit nőzöl te itt?! Indulás előtt együtt úsztam a Halkirálynővel. Mindent megbeszéltünk. És láthatjátok, el is lett simítva az összes baj.
Wyne visszaveszi a szót.
– Az összes baj még ezután zúdul a nyakunkba. Maradjunk a tárgynál.
– Milyen tárgy? – élénkül meg Lipowski. – Rákérdezhetek? Ehető?
– Mélyedj el a kussban – válik barátságtalanná a kopottas szakállú parancsnok. – Menjünk végig a történteken a fejvadászok szemszögéből. Jöttek, szórták a gránátot, s azt kellett látniuk, hogy egyetlen lángoló ember sem tántorog elő az égő kunyhókból. Részemről valami effélére számítottam volna, ha pirózásra adom a fejem.
– Sejtelmem sincs, mi éghetett volna rajtam – közli Delgado. – Pucéran alszom.
– Na és a napolaj? – kérdezi Louis.
Wyne összeszűkülő szemmel néz rájuk. Elnémulnak.
– Folytassunk teremtő párbeszédet, oké?! A fejvadászok hajigálták a gránátokat, de a tűz szépséges fényében egy szál menekülőt sem bírtak felfedezni. Viszont véletlenül telibe találták a fegyverraktárunkat, s a tűzijáték láttán ráeszméltek, hogy tényleg jó helyen járnak. Mind ez idáig sejtelmük sincs, mit kerestünk a hegyoldalban, ám már azt is tudják, hogy ott lappangtunk, noha e tudásra drágán tettek szert. A raktárunk elszálltakor rájöttek, hogy nincs nálunk fegyver. Immáron, mivel tizenhat emberük nem tért vissza, tudják, milyen fegyvereink lettek. Ezzel a pokoli dübörgéssel azt akarták elhitetni velünk, hogy mind a hat gép egyszerre távozott. Nekünk most biztonságban kellene éreznünk magunkat.
Fel-le járkálok. Két bokor közt szemközt találom magam egy művészien szőtt, gigászi pókhálóval. A mókus nagyságú pókot is otthon lelem. Mire ottléte szemet szúr, csak hajszálnyira állok tőle.
– Denisa nem érzi magát biztonságban – állapítja meg Belloq, amikor borzalmas sikollyal világcsúcsot ugróm.
Wyne feddőn rám szól.
– Éppen kikövetkeztettük, hogy fejvadászok ólálkodnak a közelünkben, erre te nekiállsz ultrahangon visítozni.
– Ha ezt a sikolyt hallották, biztosan hazamenekültek a mamájukhoz – vélekedik Delgado. – Megaludt az összes testnedvem. No, hát mi a baj? Mi támadott rád?
– Beleütköztem egy bazi nagy pókba.
– Megmart? Azt olvastam valahol, hogy pókmarás esetén táncolni kell. Csak arra nem emlékszem, mit kell járni. Nem tangót, nem keringőt.
– Tarantellát – mondja Ella. Átkozottul művelt a gyermek. Nem csoda, hisz ő minden férgek puszipajtása. Indul is a bokor felé. Majd ő meghatározza a mókuspókot.
– Nem bántott, ne foglalkozzatok velem. Csak közvetlen közelből kissé ijesztő volt – szabadkozom.
– Nem úgy van az – mondja Louis megfontoltan. – Tarantella nem lehetett, mert az nem honos errefelé.
– Minden mindenütt honos, amióta az ember hajózik és repül, mert egy sor lényt szándékosan, egy másik sort szándéktalanul hurcolt el a világ egyik csücskéből a másikba – közli Fresson.
– A tarantella akkor sem honos errefelé – kiáltja Ella a gigászi pókháló tövéből. – Nem látom sehol. Megijesztetted, Denisa!
– Ó, de sajnálom!
– Lehet, hogy madárpók volt? Elvégre az honos.
– A madárpók nem szó hálót – tudatja a gyermek, immár a bokor alatt mászva.
– Készen veszi? Brüsszelben?
– Hulla hülyék vagytok – sóhajtja Ella. – A madárpók vadászik. Éjszaka nekivág, és összefogdossa az útjába kerülő apróbb gerinceseket.
– Hol alszunk ma? – kérdezem. – A földön?
– Mivel a Holdon nem alhatunk – világít rá Steve. – Ne izgulj. Habár...? Mekkora a gerinced? Apróbb vagy nagyobb?
– És ha fekete özvegy volt? – csap a homlokára Louis.
Ismét Ella tromfol, a rovarász.
– A fekete özvegy borsószem nagyságú.
– De honos?!
– Honos.
– Tessék sápadozik Lipowski. Felkészítettek erre a kiképzésen? Nem! Egyetlen ehető teremtmény sem honos ebben a dögmelegben? Mind csak zabálna?! A végén tényleg egymásra kell fanyalodnunk. Sorakozzatok fel! Megtekintem a sonkáitokat.
– Te vagy a legsonkásabb – vigyorog Fresson, a száját nyaldosva.
– Nem értem ezt a tarantelladolgot – motyogja Louis.
Ella felhagy a pók keresgélésével. Kifarol a bokorból.
– Nem kell értened, nem honos.
– Én sem vagyok honos, mégis itt vagyok. Miért hívják tarantellának?
– Egyesek szerint azért, mert a marása esetén táncolni kell, a gyógyulás végett. Mások szerint a megmart ember megőrül, és halálra táncolja magát – közli a rovarász, majd felém fordul. – Milyen volt?
– Nagy és szőrös, rettentően karmos lábakkal. Jóindulatot nem láttam a szemében.
Wyne ránk förmed.
– Elég legyen a pókokból.
– Hiszen van itt még annyi más – kacag Fresson. Például a piranják. Aztán a candiruk.
– Miféle candiruk?
– Apró vízi szörnyek, amelyek leginkább a légynyüvek és a piócák mutációjából keletkezhettek, már ami a rossz tulajdonságaikat illeti. Az aprócska vérszopó hal attól sem riad vissza, hogy a nagyobb halak kopoltyúin át a testbe hatoljon és felzabálja a gazdaállatot. Ti is lehettek gazdaállatok, csupáncsak annyi kell hozzá, hogy belepisiljetek a vízbe. A candiru felfigyel az áramlásra, és legott a húgycsőben terem. Ott aztán a helyes kis tüskéivel lehorgonyozza magát, és falatozni, szívakodni kezd. Csak urológiailag lehet eltávolítani.
– Pisilés nélkül ártalmatlan? – firtatja Louis.
– Úgy tudom, igen – bólint Fresson.
– Jó. Akkor betelepítjük az otthoni strandokra. Akibe belemegy a candiru, az még büntetést is fizet.
– Errefelé éldegélnek az anakondák is.
Ella felcsattan.
– Ti folyton csak ijesztgetitek egymást. A cafrangos teknőst miért nem említed? Mert az ártalmatlan?
– Azért, mert cafrangos. Beszéljünk inkább a keselyűteknősökről.
– Megígérem, hogy legközelebb magunkkal hozzuk David Attenborought – sóhajt Wyne. – Most viszont szüneteltessük a biológiaórát, és menjünk tovább. Olyképpen haladjunk, mintha egy alvó emberekkel telizsúfolt hálószobában járnánk.
– Egyáltalán ne olyképpen, mivel ezek cseppet sem alvók – ellenkezik Louis.
Elindulunk. Néhány perces nesztelen séta után a Kígyó megtorpan, végigmér, és nagyon halkan megállapítja:
– Tehát nem te gyújtottál rá.
Felelnék is, sírdogálnék is, egyiket sem teszem, mert Louis csendre int. Lassan megfordul a tengelye körül, és felszegett orral körbeszimatol.
– Cigarettafüst – súgja.
Mélyet lélegzem. Semmit sem érzek, ami idegen lenne az erdőtől: a virágokba korhadó avar és a nedves levelek illata szálldos körülöttünk. Ám ha a vájt orrú Louis azt állítja, hogy cigarettafüstöt szimatol, akkor ennek utána kell járni, még akkor is, ha az ilyesmit általában a nulladik típusú találkozások körébe szokás utalni.
Louis és Delgado fegyvert ragad. Eltűnnek a sűrűben. Távollétükben azon tépelődöm, hogy ez azért túlzás. Hovatovább a dohányzás is a narkózással egyenértékű bűnné válik. A nemdohányzók immár nem érik be azzal, hogy felhívják az ellentábor figyelmét szenvedélyük ártalmaira, keveslik a korlátozásokat. Ha így folytatják, hamarosan azért fogunk razziázni a nyilvános klotyókban, hogy lecsukhassuk az elvetemült dohányosokat.
Fogadni mernék, ebben is a maffia keze van. Betiltatják, hogy csempészhessék. Iszonyú árat követelnek majd egy szál spangliért.
Már látom is: a kommandó és én, állig fegyverben. Rajtaütünk egy cigarettákat előállító laboratóriumon. Éktelen lövöldözés. Vér. Hullák. Terror.
Mint a szesztilalom idejében. Amit alighanem Al Capone járt ki személyesen.
Úgy hallom, Louisék rajtakapták a megátalkodott bagósokat. Ha jól olvasok a neszekből, utóbbiak ellenkeznek. Előbbiek azonban eltökélték, hogy most aztán leszoktatják a palikat bűnös szenvedélyükről. Módszereik spártaiak.
Amúgy Louiséknak drukkolok. Ideérkezésünk óta nélkülözöm a cigarettát. Kénytelen leszek kizsebelni a pasasokat. Önszántukból aligha kínálnak meg.
A Nagyszerűek ezúttal profi munkát végeznek. Beszédképes állapotban hozzánk elénk a fejvadászokat, szám szerint kettőt. Mindkét fickó fehér bőrű, fiatal, borostás, csaknem kopaszra nyírt. Nyakuk, karjuk, combjuk vastag. Ruházatuk tépett, bár aligha gyárilag. Amúgy közönséges konfekcióholmit viselnek, ugyanazt, amit a városlakók jó része is: tereptarka vászonmellényt és nadrágot, garnitúránként kábé harminckét zsebbel.
Nyugodtan megszemlélhetem őket, mert nem hajlandók megszólalni. Hátracsavart karral, görnyedten állnak előttünk, szemük villog, nyakukon veríték csordogál.
A magasabbik sötét hajú, kék szemű, igéző fickó. Társa haja fakóbarna, szeme iszapszínű, ajkai vonásnyiak, viszont olyan szédületes saját prém borítja a mellkasát, amelyet még a legaffektálósabb ezüstrókák is megirigyelnének.
Querra megpróbál velük kommunikálni. Nekünk szerfelett imponál a nyelvtudása, a fejvadászok megvetően hallgatnak.
Patrick nem adja fel, tíz különféle nyelven tudakolja a fickók nemzetiségét. Tíz különféle nyelven nem felelnek neki.
– Talán vegyük rá őket, hogy megszólaljanak – javaslom.
Querra szürke szeme rám villan. Goromba gondolatok járnak a fejében, látom rajta. Megajándékozom őt a legszebb mosolyommal. Ettől lehiggad, és széles mozdulattal int: enyém a két fickó.
Belloq tengermély hangját hallom, s bokáimból menten elszáll az erő.
– Válogass az eszközeidben – javasolja kedvesem. Nem értem, miért aggódik.
A fejvadászok elé lépek, és ráérősen végigmegyek hatvannégy zsebükön. Rágyújtok a kék szemű fickó cigarettájából, őt is megkínálom. Visszautasítja. Louisék jól dolgoztak, leszokott a pasas. Azért persze lehet, hogy maradt még káros szenvedélye.
Gyönyörű példány. Ha nem vihetem haza Marcelt, talán ez a modell is jó lesz Daliának. Gusztálgatom a pasast. Csillagos kék szemek. Ölni szeretne a tekintetével. A szemébe fújom a füstöt. Rámosolygok.
Martin, aki órák óta apátiával tüntet, megszólal.
– Előttünk fogod a magadévá tenni?
– Előttetek vagy mögöttetek, nekem tök nyolc – vonom a vállamat. Két ujjal, lágyan lehúzom a mellényen a cipzárt.
Belloq így szól: – Denisa.
Ha úgy vesszük, ez is csak egy „Al Capone akció” – felelem kedvesen, amúgy meg sem fordulva. Csettintek a nyelvemmel: sakktáblamintásan izmos, enyhén szőrös mellkas és has látványa tárul elém. A fickó már nem öldököl a szemével. Inkább szerfelett zavartnak látszik.
Kikapcsolom derekán az övet. Közben az arcát nézem, s felismerem végre a pasast. Ő az, személyesen, Delgado fiúsoviniszta kitöréséből: a nadrágját gombolgatván derengő egyén, a szilaj motorról.
Elnevetem magam. A fickó félreért. Egyébként is csiklandósan vonaglik, mióta a derékszíján babrálok.
Azt hiszem, megbántódott. Talán azt gondolja, hogy rajta nevetek?
Megszólal.
Kukkot sem értek a szövegéből. Querrához fordulok.
– Mit mondott?
– Azt, hogy folytasd csak, és mindjárt a torkodon akad a gúnykacaj.
– Miért?
– Azt nem mondta.
– Na, akkor kérdezd meg tőle, amire ti vagytok kíváncsiak – felelem, és félrevonulok. Végre azt is tudom, miért jött velünk a szirtbarát. Mászik és tolmács. Ő kell ide.
Sejtem, és persze jól sejtem, hogy Belloq nem hagyja szó nélkül vallatási technikámat. Mogorván megérdeklődi:
– És ha kitartott volna a zoknijáig? Vagy tovább?
– Abban az esetben részletesebben átvettük volna az emberi test anatómiáját.
– Legalább leltél benne gyönyörűséget?
– Ha már itt tartunk, Mogorva: remélem, jól figyeltél. Nem kellett öltöny Pierre Cardintől, se nyakkendő. Se borsos vacsoraszámla, se kézcsók.
– Honnan tudja Regan nőjét?! – kérdezi Steve Belloqtól. – Mondtuk, hogy ne mesélgess neki!
Belloq vállat von, és elvigyorodik végre.
– Nem meséltem. Tudja.
– Életveszély. Máskor vonatkalauznőt vegyél feleségül. – Steve hozzám fordul. – Tényleg, honnan tudod?
– A véletlentől – felelem.
A háttérben Querra faggatózik, s bár a fejvadászok anyai nyelvén teszi ezt, mégsem kap választ. Wyne egyre türelmetlenebbnek, látszik.
Steve kérdőre von.
– Denisa, miként lehetséges, hogy te jegyben jársz a véletlennel?
– Hát úgy, hogy én tetszem neki – felelem. Eltöprengek: mondjam?, ne mondjam?, végül elárulom: – Nem a véletlen segít, hanem a Halkirálynő.
Elfintorodik.
– Gumidominó.
– Nem azt kéne hinned, hogy dilis vagyok, hanem a Halkirálynőt. És akkor ő neked is segítene.
Querra reményét vesztve hátraszól.
– Gyere, Denisa. Még jobban meg kéne oldani a nyelvét.
– Többé nincs rám szükséged. Lipowski vagy Fresson folytassa onnan, ahol én abbahagytam.
– Nem gondolod komolyan – förmed fel Pierre –, hogy buzizni fogok ezzel az alakkal?! Inkább megeszem.
– Nem rossz ötlet. Ezzel is szóra bírnád.
Wyne mást gondol. Querra buzgón tolmácsolja szavait a kékszeműnek. Az elvigyorodik, és bólint.
Bikaviadal következik. Wyne ledobja az ingét. A fejvadásznak nincs mit ledobnia. Csendeskén megjegyzést teszek:
– Ne csináld, Patrick, mert kiújul a bárányhimlőd.
– Tényleg! – kap a témán Louis. – A fitymaszűkület kiújulhat?
– Nem – feleli Fresson.
– Nem?! Akkor valami más bajom van!
– Mi a tünet?
– Borzalmas szorítást érzek a nyakamon.
Wyne elmélázik a hallottakon. Ennek örömére kap egyet az állára.
Ezen is elmélázik, majd megkérdezteti a kék szemű fickó nevét. Csodák csodája, a fejvadász válaszol.
– Finochio – mondja.
– Néhányszor elismételtetjük vele, de F-fel ejti, semmi kétség, s ha hazudik, ha nem, az orra egy centit sem növekszik. Szerencsére. Dermesztően jóképű a pasas.
– Odaszólok – Wyne-nak.
– A fejét ne üsd.
Finochio vigyorogva kerülgeti ellenfelét. Abban állapodtak meg, hogy beszélni fog, ha kikap a küzdelemben. Őt ugyan nem ismerem, Patrickot viszont igen. Fihochiónak fikarcnyi esélye sincs a győzelemre.
– Miért ne üsse a fejét? – firtatja Louis.
– Esztétikai okból.
Louis Pierrehez fordul.
– Szerinted megveri?
– Patrick? Aha! Mi elmentünk vadászni, Delgado meglőtte, te hazahoztad, Patrick megsüti, és az icipici Pierre, hamm, bekapja!
– Térj meg vegetáriánusnak, még ma. Holnap úgyis megtérsz, kényszerből – tanácsolja Fresson, könnyedén félrehajolva a felé repülő Finochio elől. – Színtiszta növényi rostból készíts pacalt, a következőképpen: végy egy frottírtörülközőt...
– Üti a fejét! – csattanok fel. – Hát hiába kérleltem, hogy ne tegye?!
Finochio vesztésre áll a viadalban, s bár többet tartózkodik a levegőben, továbbá a földön, mint a talpán, mégsem adja fel. Lábra kecmereg, csuklójával letörli szájáról a vért, majd onnan a nadrágjára keni, és folytatja Wyne körüli reménytelen keringését.
– Ne dobáld! – morog Fresson. – Miért kell mindig hozzám vágnod? Vágd Pierrehez.
Jó, Patrick Lipowskihoz vágja a hátrányos helyzetű fejvadászt. Azután megáll fölötte.
– Feladod? – kérdezi.
Finochio megrázza a fejét. Küzdeni akar. Nem bátor a pasas: agyilag aranyhal. És még hülyébbre vereti magát.
Louisban felködlik, hogy elóvatlanodtunk. Szól Stevenek, elvonulnak körülnézni.
Wyne könnyed mozgását nézem. Az a férfiú, aki néhány napja még bárányhimlőben agonizált, immár újra a régi. Higgadt verekedő, mindig pontosan tudja, mit akar, és azt is teszi. Nem hevül bele a küzdelembe, nem veszti el a fejét, nem tébolyítja meg a, feszültség. Ő még a klasszikus iskola tanítványa, azé, amelyet a meditáló szerzetesek fejlesztettek ki, megfigyelvén önmaguk rezdüléseit, s az állatok káprázatos mozgását. Szellem és test harmóniájára törekedtek, ezt tökéletesítették egy életen át.
Finochio gyorstalpalót végzett úgy fest, levelezőn efféle „harcművészeti szalont” bármelyik utcasarkon találhatni. Az ott tevékenykedő edzők két hét alatt sajátították el mind a harcot, mind a művészetet, s ugyanennyi időt áldoznak rá, hogy továbbadják a csontzenéltetés fennkölt tudományát, ám holtbiztosan hozzányúlatlanul hagyják tanítványaik szellemét a sajátjuk is tarló s alighanem ez a mottójuk: szem ne maradjon kiveretlen.
Patrick és a fejvadász küzdelme egyenlőtlen. Mintha egy tigris és egy masztodon verekedne. A tigrist nézem, Wyne táncát. A magas, nem hivalkodóan izmos pasason egyébkor is akad néznivaló.
Ez a típus a Mogorvafélék rendje mindig levesz a lábamról. Ebihal korom óta érdekelnek a pasasok. Kedvemre való a férfinem, ráadásul minden másnál mulattatóbb.
A savanyú, humortalan pacákok félreértenek: feminista tyúknak tartanak. Velük nem foglalkozom, ugyanis az ilyen uborkák többnyire nőgyűlölők, s régtől tudom: nem ismeri önmagát, aki folyton másokat hülyéz.
Viszont a Mogorvafélék közé sorolt egyedeket megkülönböztetett bánásmódban részesítem. Tisztelem őket persze, titokban hiszen melegség, ragyogás sugárzik belőlük.
Másféle nőket természetesen másféle pasasok vonzanak. A vonzalmak felismerik egymást, hál istennek. Nem mernék arra vállalkozni, hogy a másfélékből doktorit írjak. Ami azt illeti, a Mogorvafélékből sem vagyok teljesen perfekt, de esküdni mernék, hogy ez a típus már az utójátékról is hallott valamit, például.
Finochio esztétikus, mint egy sikerült képeslap. Nem sokkal több, mint aminek látszik. A halál nem mást jelent számára, mint pimasz kihívást. Pedig az igazi, legpimaszabb kihívás maga az élet. Finochio léha csábításra ingerli a kalandvágyó nőket. Delgado jól mondta: később a nő már csak egy nadrágját gomboló egyénre emlékszik, enyhe szégyenpírral a szívén. Finochio számára az előjáték azt jelenti, hogy leveszi a nadrágját. Az utójáték pedig azt, hogy visszaölti. A közbülső eseményt csillagos szemű, gödrös állú szépsége teszi emlékezetessé.
Honnan tudod?, kérdezem magamtól. Nem tudom. Játszom. A játékhoz pedig megszerzett tapasztalatainkat használjuk fel, nemde?
Ők is játszanak – Wyne és Finochio –, a csepp és nagyfiúk kisded hadijátékát. Utóbbi veszít: csatát, eszméletet.
Társa, aki eddig meghúzta magát, mint egy megtestesült mimikri, elhatározásra jut: Finochio helyére lép. Ám mert nem tud mi szépet mondani, amúgy tarzanosan fülettépő üvöltést hallatt, és ököllel megdöngeti a mellkasát.
Megcsodáljuk a teremtményt, hisz oly egzotikus.
Wyne-nak nincs hozzá kedve.
A fejvadász gyávázni kezd. Patrick nem felel. E két különféle pasasnak akkor is tolmácsra volna szüksége a társalgáshoz, ha egyazon nyelven beszélnének.
Louis cikkan közénk. Már a mozgásából kitetszik, hogy történt valami. Nem szól, lead néhány jelzést, amelyet társai tökéletesen megértenek, s újra eltűnik a bozótban.
Kitör a sietség. Wyne mégiscsak elfogadja a kihívást, s hanyagul leüti a pattogó fejvadászt, hogy ne legyen vele gond, majd Louis után ered.
Belloq fegyvert nyom a kezembe, és otthagy Ellával. Mire elsóhajtanám a nevét, Martin is elsuhan a bokrok között.
– Mesélj valamit – kéri a gyermek.
A lábaink előtt heverő ájult pasasokra pillantok.
– Volt egyszer egy kisfiú... – kezdem suttogva.
– Ne kisfiú legyen.
– Volt egyszer egy kislány...
– Kislány se!
– Volt egyszer egy róka...
– Róka sem kell.
Felvonom a szemöldököm. Úgy fest, Ella besokallt. Van mit csodáltam ezen?! Eltökélem, hogy türelmes leszek.
– Miről meséljek? – kérdezem.
– Amiről az óvónéni.
– Még nem ismertelek, amikor óvodába jártál. Nem tudom, milyen meséket hallottál akkoriban.
– Jól van – feleli, szemlátomást sértődötten. Hátat fordít. Utána nyújtom a kezemet, de ellöki.
– Mi lelt, kisdedem?
– Tudnod kellene a kiskoromat is! – nyafogja, továbbra is háttal állva.
– Ahhoz, hogy tudjam, beszélned kellene róla.
Lázasan töröm a fejem. Átéltünk már egyet s mást, és ő mindannyiszor meglepett komolyságával. Még sosem duzzogott. Különös, most lepődöm meg, holott talán éppen akkor kellett volna csodálkoznom, amikor azt tapasztaltam, hogy éretten, sőt, túl éretten viselkedik a legkülönfélébb helyzetekben.
– Nem mesélsz? – kérdezem. – Nem erőltetem, ha nem akarod. Tudod, mire gondoltam? Soha nem volt köztünk semmiféle konfliktus amiatt, hogy a családba csöppentem. Mintha nem is létezne a mostohaság intézménye. Jól kijöttünk. Nagyon szeretlek, Ella.
– Nem szeretsz – mondja, egy hároméves gyermek arcával és hangsúlyával. – Daniel se szeret.
Te jó ég! A Nagyszerűek távozásának irányából némi csatalárma hallatszik. Ez idáig alig is fogtam fel, mi történt velünk. Azon tűnődtem, hogyan viszem meg Daliának Marcel hírét. S milyen hírt?! Két eszméletlen fickó fekszik előttem talán még ma meghalunk.
És az sem kevésbé fontos, ami ezenközben Ellával történt.
– Dehogynem szeretünk – erősködöm ügyetlenül.
– De nem!
– Akarsz ezen huzakodni? Akarod, hogy én bizonygassam, te pedig megcáfold? Csináljuk ezt órákon át, vagy megmondod, mi ütött beléd?
– Semmi nem ütött belém. Nincs semmi bajom. Hagyjál békén!
– Kisdedem, pillanatnyilag nyakig ülünk a cefrében. Remekül megválasztottad az alkalmat ahhoz, hogy kamaszodni kezdj. Helyes, éppen itt volt az ideje.
– Tudtam, hogy megpróbálod besöpörni a szőnyeg alá! – abál megpördülve.
– Mit? Mondd már, mi bajod, különben elsírom magam.
– Sírhatsz is! Kánonban zokoghattok Daniellel.
– Oké, ha ezzel segítünk rajtad, ezt is megtesszük. És ezzel kész? Mivel vezekeljünk még? Akarod, hogy felszedjük a villamossíneket a körúton?
– Ne hülyéskedj, Denisa – mondja, s drámai hévvel a keblemre veti magát. Belém kapaszkodik, akár egy fuldokló. – Tényleg szerettek?
– Tényleg. Hol egy Biblia? Arra is megesküszöm. De még a Koránra vagy a Brehmre is, ha kéred.
– És akkor is szeretni fogtok, ha közös gyereketek születik?
Aha. Nyakig állok a pácban. Ezerszer is gyakoroltam, miként vágjam ki magam egy fegyveres konfliktusból. De hogyan birkózzam meg ezzel?! Egyetlen árva gyermekpszichológust ismerek, egy jóságos, mindentudó férfiút a tévéből. Akiről az előttem álló frusztrált kölyök azt állítja: kedves is, tudós is, csak még gyereket nem látott belülről.
– Édes Ella, te is a közös gyermekünk vagy. Jól tudom, hogy később kapcsolódtam be a nevelésedbe, de talán nem későn, immár azt is látom, hogy sokat hibáztam ez ügyben, de én mindig inkább anyád szerettem volna lenni, semmint a mostohád.
– Anyu meghalt.
– Igen. Nem akartam tolakodni...
– Akkor meghalt Daniel is, és én is egy kicsit. Azután találkoztunk veled, és minden szép lett. De most már nem kellek nektek.
– Ha azt hiszed, hogy azért löktelek le...
– Dehogy hiszem! Azért löktél le, mert azok a hisztérikus pacákok meg akartak ölni, és különben sem a lelökésről van szó, hanem arról, hogy ígérd meg: ha gyereketek lesz, nem fogtok odaadni Donaldnak, mint Tarzant és Fáraó Átkát.
– Mi bajod van?!
– Donald sem szeret már úgy, amióta náluk van Gabriel.
– A fenét nem szeret, de Gabriellel többet kell foglalkoznia, mert te nem nyelsz le mindent, ami a kezedbe kerül, ő meg bármit lenyel. Nem rámolod ki a szekrényeket, fiókokat, ő viszont kirámolja.
– Mert Gabriel kicsi. És a közös gyereketek is kicsi lesz, és folyton szopnia kell, meg fürödnie, meg rámolni fog...
– Egyelőre nem lesz gyerekünk.
– De örökké akarjátok.
– Igazad van. Veled együtt kellene akarnunk, elvégre a testvéredről van szó.
– Nem a testvérem, mert te nem vagy az anyám.
– Várj csak, vezessük le a dolgot. Nem vagyok az anyád, tehát a gyermek nem lesz a testvéred...
– Igen – szakít félbe –, igen, igen! És őt sokkal jobban fogod szeretni, mert a sajátod lesz, nem úgy mint én. És Daniel is sokkal jobban fogja szeretni, mert tőled lesz, és téged halálosan szeret!
– Édes dedem, nagyon figyelj. Eddigi éned ismeretében már kezdtem attól félni, hogy túl okos leszel. De most olyan butaságokat beszélsz, aminőket egy korodbeli gyermektől elvár az ember. Bevallók neked valamit: még sosem gondolkoztam azon, hogy kit mennyire fogok szeretni, ha majd nem úgy fogok szeretni, ahogy most. Adj időt, hogy átgondoljam. Ha innen kikerülünk egyszer, és lesz alkalmunk összeülni, hármasban végigvesszük az egészet, elölről.
– Nem várhatok a válaszra az idők végezetéig.
– Persze, hogy nem várhatsz. Gondolkoznom kell, mert efféle problémát még sosem kellett megoldanom.
– Jó lenne, ha előre gondolkoznál, és nem utólag. Ha nem szólok, fogtátok volna magatokat, és világra hoztok egy gyereket, én meg mehetek Donaldhoz.
– Mindjárt sikítok, Ella!
– Ha sikítasz, megint ránk ugrik két rémpofa, és nekiállnak megalázni bennünket.
– Apáddal még sosem beszéltél erről?
– Nem – mondja, s megint kezd felfújódni az arca. – Úgy el van vakulva a gyerekakarástól, hogy meg sem hallana, ha szólnék hozzá.
– Úgy vettem észre, eped minden szavadért.
– Eped, eped, de egyszer majd a tiétek is beszélni kezd!
Belefülelek az elcsendesedett erdőbe. Remélem, látom még a Nagyszerűeket. Finochio megmozdul a földön, a hátára fordul, karját az arca elé fekteti, éledezvén. Társa nem moccan.
– Denisa, többé ne aludjatok együtt...
– De Ella, ezt még az ellenségedtől sem vonhatnád meg!
– Mitől olyan marha jó?
– Hiszen beszélgettünk erről. Nem emlékszel?
– Voltak idők, amikor még nem féltem a gyereketektől, mert nem fenyegetett a vésze. Most minden összezavarodott. Miért kell Danielnek szólítanom az aput?
– Miért „kell”? Mióta ismerlek, így szólítod.
– Mert régen így esett jól. Most meg nem.
– Szólítsd, ahogy akarod.
– És téged hívhatlak anyunak?
– Csontig eszed az életemet. Szerintem semmi nem múlik a megszólításon.
– Jó, ha nem akarod, akkor nem hívlak sehogy! – kiáltja, és ész nélkül berohan a rengeteg erdőbe.
Utána vetném magam, ám egy kéz elkapja a bokámat.
Kellőképpen meglepetve, előírásszerűen hasra esem.
E pillanatban a stukkeremtől is megszabadítanak.
A fenébe! Hogy legyek egyszerre pedagógus és éber?!
Az iszapszemű fejvadász tarkón csap a fegyver agyával, azután a hátamra gördít, és rám ül.
Zúgó fejjel nézek az arcába.
Nagyon szeretném, ha hirtelen erre tévedne valaki az ismerőseim közül.
Válaszként távoli robbanás hallatszik.
Füstfelhő gomolyog a fák fölé.
A fejvadász a két mellem közé nyomja a stukker csövét. Ó, ha itt lenne Wyne! Megmagyaráznám neki, miként kell tisztességesen hibernálni a palikat.
Úgy fest a helyzet, hogy meg kell őrülni: fogalmam sincs, merre futott Ella, mi történt Belloqékkal, és az iszapszemű rémpofa teljes komolysággal le akar puffantani.
Pont most, amikor amúgy is éppen eléggé frusztrált vagyok.
Valamit tenni kell.
Mellkasomon a fegyvercsővel, megfeszített hasizmaimon a fejvadásszal, mit is tehetnék?!
Jelenetet rendezek, amolyan női hisztit. Ezt általában szeretik az erőszakoskodó férfiak a visongás fölényérzetet kölcsönöz nekik.
Vonaglok kicsit, s közben majdnem észrevétlenül kiszabadítom az egyik karomat a fickó combja alól.
Az iszapszemű vicsorogva állón vág a fegyvercsővel.
Visszakapja. Öklömet a gyomrába mártom, felemelem a csípőmet, és ledobom magamról a fickót.
Az iszapszemű válaszul rám lő.
Hajszálnyival hibázza el a fejemet.
Sebaj, nekifut még egyszer. Ezúttal gondosabban céloz.
De hirtelen kirepül kezéből a stukker, majd még hirtelenebbül egy kar indázódik a nyaka köré, és elroppantja a csigolyáját.
Émelyegve felülök.
Finochio ledobja a haverja testét. Kezébe fogja a gazdátlanná vált stukkert, egy percig játékosan váltogatja a tekintetét a fegyver és az arcom között.
Azután átnyújtja a szerszámot.
Nekem adja!
És letelepszik mellém.
– Épp ideje volt, hogy történjen valami, mert már pokolian idegesített az a hülye kölyök – mondja.
Nagyot nyelek. Ha én nem értem az ő nyelvét, akkor ő beszél az enyémen.
Hiszen kristálytisztán felfogtam minden szavát! Talán nem is aranyhal a pasas. Agyilag.
– Befejezzük, amit elkezdtél? – kérdezi.
Kábán megrázom a fejemet.
Ella lép elő a sűrűből. Egy fatörzsnek dönti a hátát. Mire is rajtakapottan Finochio kezébe nyomom a stukkert. A fickó elvigyorodik, és visszaadja. Felpattan mellőlem.
– Befejezzük! – súgja komoram.
Az elmúlt percekben történtekért nyugodt szívvel nyugdíjazhatnának. Mi több, ilyen tökéletesen hülye csak egyszer lehet az ember tettét legfeljebb posztumusz emlegethetik.
Na, de most mi van?!
Vigyázzak a fejvadászra? Mit tegyek, ha el akarna menni?
Úgy nézem, nem akar. Ácsorog, egy gallyat rugdal.
Ella nem mozdul el a fától.
– Mi történt? – kérdezi.
Tétova mozdulatot teszek. Nem is tudom, tényleg, mi történt?!
– Azt hiszem, ez a fickó meg akart ölni. Emez meg kinyírta őt. – Finochióra nézek. – Miért ölted meg a haverodat? Miért nem mentél el?
Rám mered, a vállát vonogatja. Hangosan megismétlem a kérdéseimet.
De ő nem érti. Már megint nem beszéli a nyelvet.
Megőrültem?!
Eldobom a pisztolyt. Beletúrok a hajamba. Azután megcsodálom a tenyeremet. Jósolni nem mernék belőle.
– Lenni vagy vanni? Az itt a kérdés – motyogom.
A következő pillanatban elsuhan mellettem valami úgy vélem talán egy frizbi. És szilaj csatakiáltással lerántja a lábáról Finochiót. Ó, hisz csak Louis.
A többiek is előseregellenek a fák közül. Senki sem hiányzik közülük. Izzadtak, viseltesek. Belloq megszorítja a vállamat.
– Mi van veled? – kérdezi aggodon. – Zavarodottnak látszol.
– Inkább zavartnak. Merre jártatok?
– Louis felfedezte, hogy az egyik helikopter leszállt a közelben. Odagyűltünk, hogy megszerezzük a gépet.
– Jaj, de jó – sóhajtom.
– Hallottad a robbanást?
Rémlik valami, bár közben mással voltam elfoglalva. Bólintok.
– Az volt a helikopter – mondja Belloq. – Te következel.
– Jaj, az én történetem nagyon hosszú. Majd egyszer, a kandalló mellett ülve elmesélem.
Wyne tornyosul fölém.
– Te törted ki a nyakát? – kérdezi komoran, az iszapszemű fejvadásztetemére mutatva. Mindjárt rázendít a Genfi Egyezményre.
– Nem.
– Hát ki?
– Hát Finochio – felelem, változatlanul kábán.
– Talán mesélhetnél.
– Jó. Ellával elbeszélgettünk kicsit, miként még soha. Ennek következtében ő elrohant, én utána, de közben a rémpofa elgáncsolt, majd rám ült, és le akart lőni. Finochio eltörte a nyakcsigolyáját, átadta nekem a stukkert, aztán szólt hozzám, s én értettem őt, de ez elmúlt. Ella visszajött, Louist frizbinek néztem, ez minden.
– Tehát a fickó megmentette az életedet.
– Az enyémet igen, viszont a kollégáját kiirtotta.
– Mit mondott? – faggat Belloq.
– Megpróbálom idézni: „épp ideje volt, hogy történjen valami, mert már szörnyen idegesített a gyerek”. Még azt is kilátásba helyezte, hogy befejezünk valamit, és azóta megint nem érti a nyelvet.
– Nocsak – mondja Wyne.
Belloq hümmög.
– Nem bízom a fickóban – közli hosszas tűnődés után.
– Én sem tenném – bólintok. – Nagyon ügyeljetek, miről beszéltek előtte.
Wyne magához inti Ellát, s tőle is megkérdezi, mit mondott Finochio. A leányzó válaszából kiderül, hogy idegelmei káprázat áldozata lettem, ugyanis a pacák nem szólt semmit, viszont tágra nyílt szemmel, értetlenül hallgatta az én patakzó karattyolásomat.
Belloq is kérdez valamit Ellától, mire a következő választ kapja: a kölyök vállat von, szirénázva felzokog, és elszalad. Daniel rám pillant.
– Erre mi a magyarázat?
– Kiborult a lányod. Legszívesebben én is elrohannék a szélrózsa valamennyi irányába.
– Pedig csak öt percig hagytuk kettesben benneteket – morogta Martin. – Mit műveltél előtte? Bevégezted a szépfiú vetkőztetését?
– Mi több, tesó fejen állva tettem magámévá a pasast. Ellát pedig megkértem, hogy közben játsszon el egy kedves menüettet, kétnyakú gitáron.
Querra és Finochio lép mellénk. Utóbbi élénken magyarázgat. Előbbi fordít.
– Barátunkat mélyen felháborította Louis támadása. Hiszen megígérte Patricknak, hogy mindent elmond, ha kikap tőle. Tehát megvárta visszatértünket, mellesleg megmentette a gyermekünk anyját, ő mondta így, és most itt áll, és hajlandó beszélni. Azt azonban nem tűrheti, hogy mindenféle jöttment törpék kiszámíthatatlanul ráugráljanak.
– Jöttment és törpe? – kérdezi Louis komoran.
Querra bólint.
Louis a levegőbe szökken. Nehézség nélkül átugrik a meglepett Finochio feje fölött, még röptében visszafordul, és meglovagolja a fejvadászt.
– Kérdezd meg tőle, most minek tart – mondja, elhagyván a térdre roskadt fickó lapockáját.
– Nos – közli Querra, végezvén a rábízott feladattal –, emberünk azt állítja hogy az előző életében már találkozott veled. Akkor ő nő volt, te pedig épp ilyen és pont ekkora. Kefélés címén álló éjjel cirkuláltál benne, ő meg már azt hitte: bélférge van.
– Valami frappánsat kellene válaszolnod, Louis – suttogja Delgado, mélyen megrendülve.
– Szóba sem állok egy ilyen ízléstelennel! Ugye, ízléstelen!?
Mindannyian biztosítjuk őt, hogy az ólomsúlyú sértés valóban ízléstelen volt.
Louis képtelen megnyugodni. Félrevonul puffogni.
Wyne sóhajtva megkéri Querrát, meséltesse el a fejvadásszal, hogy honnan jött, ki küldte, mi várható a továbbiakban.
Felcsattanok.
– Nem látom be, miért kellene jobbra-balra fordítgatni. Finochio akcentus nélkül beszéli és érti a nyelvünket.
Leintenek. Querra átülteti Wyne kérdéseit. A kék szemű pasas komolyan felelget. Közben befújja magát a zsebében hordott dezodorral. Sértettségében a háta mögötti bokorra is bőven juttat a spricniből.
Hepton küldte őket, hogy szőröstől-bőröstől likvidáljanak minket. Ugyanis csapdát állítottak Lobónak, ő meg belesétált, jelenleg fogoly. Lehet, hogy megölik, talán meghal magától, mivel többé-kevésbé agyonverték. Ha mégis életben marad, akkor esetleg kicseréltetik egy társukkal, aki egy linei börtönben ücsörög. Négy helikopter visszament a bázisukra, újabb emberekért. Sejtik, hová igyekszünk, hiszen csak egyféle mehetünk, ha innen szabadulni akarunk. Semeddig sem jutunk el Finochio kalauzolása nélkül, vélekedik ő, mivel az utánpótlás bozótharcban jártas profikból fog állani. Tanácsot is kaptunk tőle, s ha jól meggondolom, igaza lehet: szerinte ma még menjünk el a folyóig, keljünk át rajta, s éjszakázzunk partközeiben, így biztonságban leszünk az új jövevényektől.
A nagyszerűek összedugják a fejüket a térkép fölött.
Elcsípem Finochio hetyke pillantását. Helytelenítően megrázom a fejemet.
A pasas elvigyorodik, és rágógumira gyújt. Flegmán rágcsálva figyeli a tanácskozókat. Időnként rám villantja zavarba ejtő tekintetét.
Zavarba ejtő?! Ilyen pillantások ellen legfeljebb egy levél antibébi tabletta nyújthatna valamelyes biztonságot.
A sértődött Louis figyelmét sem kerülik el Finochio szemvillanásai.
– Flörtölészünk? – kérdezi epésen. – Ezzel?!
– Használj egyes szám harmadik személyt. Ő flörtölészik.
– Indulunk – közli Wyne.
Lipowski felcsattan.
– Sose eszünk?!
– Sose. Tovább menetelünk.

 

 

Nem bíznak vakon Finochióban, ezért összekötözik csuklóit, s a kötél másik végét a bokáira erősítik. Ilyképpen a fejvadász nem tud elfutni.
De nem is halad. Átlag kétlépésenként belegabalyodik a bozótba, avagy végtagjainál fogva felköti magát a flórára.
Lipowski néhányszor kiszabadítja a fickót, ám lassanként feléli türelme javát. Azután egyszer úgy tesz, mintha nem venné észre Finochio beszorulását. Magunk mögött hagyjuk az indákba bonyolódott foglyot.
Belloq felfigyel társaságunk megcsappanására. Visszasiet a fejvadászért. Levágja köteleit, s belöki őt a libasorba.
Mendegélünk a hátunkon csorgó vízzel, a sós veríték szagára összegyűlt vérszopóktól gyötrötten, éhesen, kétségbeesetten, vakarózva, némán szitkozódva. Lábujjhegyen irtjuk magunk előtt a bozótot, nesztelenül lélegzünk, robaj nélkül vágódunk hasra az alattomos indák között.
Kár a szenvedéseinkért.
Lipowski szinte a föld fölött jár, úgyszólván nem is lélegzik, akár azt is hihetnénk, hogy ott sincs. Ha nem korogna a gyomra. De korog neki. Nem is akárhogyan. Átlag ötlépésenként kőomlásszerű lárma tör fel belőle.
– Azt hittem, tudsz róla, hogy még mindig itt bódorog valahol két fejvadász – epéskedik Wyne, hidegvére fogytával.
Pierre restelkedik.
– Bocsássatok meg. Ilyen még sosem volt velem.
– Nem is lesz többé – morogja Fresson. – Ha nem old szét savad, akkor ledurrant valamelyik lesipuskás.
– Be kell kapnom... – nyöszörög Lipowski. A mondat második fele elvész a szervezetéből kihallatszó robajban.
– Kapd be – bólint Wyne.
Intésére megállunk, s ellézengünk, amíg Pierre magához vesz egy maréknyi kekszet a hátizsákból.
Nem önző a pasas, minket is megkínál. Undorodva visszautasítjuk a száraz sütit. Vizet akarunk. Nyirok van bőven, ám az is csak külsőleg. A bőrünkön, a levegőben, az elefántfül méretű leveleken.
– Sört! – hörgé Fresson.
– Elektromos hátvakarót! – csatlakozik Martin, felmutatva véres körmeit.
– Papucsot! – sóhajtja Ella.
– Csendet! – dörren Wyne.
Folytatjuk utunkat.
Pierre gyomornedvei a kekszekkel foglalatoskodnak. Zaj nélkül menetelünk.
Ella egyre feltűnőbben sántikál. Lelassulunk.
Belloq halkan biztatja, majd ölbe veszi a gyereket.
Azután a hátára ülteti. Fél óra múlva Martin jelentkezik, átvállalja Ella cipelését. Végül mindenkire sor kerül.
Késő délután jelentkezem: engem is ölbe lehet venni.
Steve és Louis, a felderítők, akik csaknem kétszer annyit sétálnak, mint mi, percről percre tikkadtabbnak látszanak. Alkonyattájt Querra esküt tesz: rögtön elérjük a folyót.
Ettől valamennyien felserkenünk.
Már-már futólépésben igyekszünk az áldott víz felé.
És végre meghalljuk a folyó zúgását. Felfrissül körülöttünk levegő. Orrunk, tüdőnk megtelik az összetéveszthetetlen, mámorító vízillattal.
Eltűnnek mellőlünk a fák. Sziklákkal telehintett irtásra érkezünk. Kőgörgeteges partjai közölt megpillantjuk a smaragdzöld folyót.
Ella lemászik Fresson hátáról. Önfeledten futásnak ered.
Apja utánaveti magát, a legjobbkor: az egyik hatalmas kő mögül Louis röppen elő, és ugyanazt cselekszi.
A két pasas lekuglizza egymást, de Ella sem menekülhet: őt maguk alá temetik.
Többnyire csípőből kommentálom az efféle férfimulatságot, és bár most sem késlekedem az ide illő megjegyzés megfogalmazásával, valaki nálam is gyorsabbnak bizonyul, s mielőtt még kinyithatnám a számat, hozzászól a történtekhez.
Az illető a legkevésbé sem szellemes: géppisztolyt használ. Személyesen nem mutatkozik: az egyik parti kő mögött lappang.
Bámulatos fürgeséggel hasra vágjuk magunkat a nem túl régen letarolt földön. Mintha nyársakon hemperegnénk.
Fresson fegyverrel a kezében megmerevedik, s fogadni mernék, hogy átlát az orvlövészt rejtő kőtömbön. Ujja a ravaszra forr. Feszülten várakozik.
Lipowski, a levágott növények torzsáitól félig-meddig átlyuggatva, Finochio mögé araszol, hogy szemmel tartsa és szükség esetén hatástalaníthassa a fejvadászt.
Wyne, Delgado és Martin tüzet nyit a szörnytojás nagyságú és formájú fehér kőre. Belloqékat fedezik, akik egy közeli szikla felé kúsznak.
Félelmemben visszatartom a lélegzetemet. Megéri: Daniel és Ella épségben érkezik a rejtekhelyre. Átfut az agyamon, hogy egyszer már el kellene gondolkoznom azon, miért csak akkor jutnak eszünkbe érzelmeink, ha szeretteink veszélybe sodródnak?!
Louis úgy tűnik el mellőlük, hogy távozását szinte fel sem fogjuk. Az előbb ott volt, most sehol sincs, és közben meg sem moccant. Semmi különös, mozinyelven ezt stoptrükknek nevezik. Méghogy misztikus a pasas?! Szamár babonaság.
Louis a földkerekség egyetlen nulladik típusú kommandósa.
Wyne-ék dörgő sortüze nem a kiszemelt követ bosszantja fel, hanem egy jóval távolabbit. Fájdalom, az emögül lövöldöző fickó éppen oldalba kap bennünket.
A letarolt növényzet annyi rejtekhellyel szolgál, mint egy szalmakalap. Amitől eddig is féltünk, bizonyossá válik: helyzetünk szerfölött rózsátlan. El kellene rejtőznünk. Csakhogy egyetlen kavics sincs a közelünkben, amely alá elbújhatnánk.
Az oldallövész hirtelen elhallgat. Fenyegető csend zuhan ránk.
Finochio földre szorított arccal eszmét cserél Querrával. Időnként a szájába kerül valami apróság: fűszál, porszem, kis bogár, azt kiköpi, és tovább vitázik.
Patrick a szövegelést megelégelvén megkéri Lipowskit: üsse már le a fejvadászt, csak egy percre.
Pierre lelkesen előrelendül, ám Finochio félregurul előle.
Na ugye, hogy érti a nyelvet?! Iménti szavait is csak látszólag intézte Querrához, valójában társainak üzent. Vagy már megint elővett a paranoiám. Ámbár eddigi életemben bárhányszor paranoiásnak hittem magam, mindig kiderült, hogy istenigazából üldöz valaki. Aminél a képzelt üldöztetés csak pihentetőbb lehet ráadásul mennyivel biztonságosabb!?
Fresson nem hiába epekedik a kőtömb mögött rejtőzködő lövész után. A fickó elunja a vaktában lövöldözést. Kiemelkedik rejtekéből, célpontra vágyván.
A következő pillanatban golyót kap a homlokába.
Fresson Finochio felé fordítja fegyvere csövét. A fejvadász pompásan kiismeri magát közöttünk. Rühl szándéka láttán felhagy a hempergőzéssel, és inkább engedi, hogy Lipowski letaglózza őt.
Néhány percig nem történik semmi. Úgy fest, mintha mindenkit elnyelt volna a föld.
Azután hirtelen egy fura fickó tántorog elő a másik gyilkos kő mögül.
Láttára még Fresson is meglepődik, nem nyit tüzet vár, figyel.
A zsoldos olyképpen fest, mint egy háborodott kísértet, homályos tükörben. Forgó szemmel, tajtékos szájjal előrerohan néhány lépésnyit, majd olyan hirtelen torpan meg, hogy hallani vélem a berántott kézifék csikorgását.
Azután újra megindul, bohón szökellve. Sasszé, piruett, padödö. Megint fékez, billegve ácsorog, majd a hasa elé rántja a vállán lógó fegyvert, és egy percig gitározik rajta. Váratlanul térdre rogy, majd négykézlábra ereszkedik, és szédítő tempóban többször megkerüli a kőtömböt.
Nincs kedvem mulatni rajta.
Louisra gyanakszom. Csak ő ijeszthette meg ennyire szegény fejvadászt.
Louis előlép a kő mögül, udvariasan kikerüli a köröző zsoldost, és int, hogy nincs több lövész. Mindenki talpra szökken, az ájult Finochiót és az elmeháborodott fickót kivéve.
– Mit műveltél vele? – faggatózik Wyne.
Louis vállat von.
Esküszöm, semmit. Amikor a háta mögé kerültem, már furcsán viselkedett. Késsel vagdalta a karját, a saját vérét szopta, rúgkapált és hadonászott.
– Talán megmarta valami – vélekedett Fresson.
– Talán – bólint Louis.
Ella töprengeni látszik, végül vállat von.
– Csak idegméregtől őrülhet. Mi mástól?! Pókcsípés? Kígyómarás?
– Mit csináljunk vele? – érdeklődik Querra.
Ekkor Lipowski felüvölt, elhajítja ételneművel kitömött hátizsákját, letépi az ingét, és észvesztve rohan a víz felé. Átbukdácsol a görgetegköveken, s a folyóba veti magát.
– Valami bogár lehet – vélekedik Fresson.
– Itt tenyészik az agyrágó bogár – sóhajt Louis, s lehajol a hátizsákért.
A zsoldos egyre szürkébb bőrrel folytatja őrjöngését. Kidülledt szemmel, tajtékos szájjal forgolódik térdein, majd két kézzel torkon ragadja és fojtogatni kezdi magát.
Nem bírjuk nézni.
Wyne int, hogy kövessük Lipowskit. Lehajol, és eszméletre paskolja Finochiót.
A partról visszanézve látom, hogy a fejvadász elveszi a felé nyújtott pisztolyt, és arcrebbenés nélkül főbe lövi szörnyeteg kínok közt haldokló kollégáját.
A vízbe merülök. Halk sóhajokkal tempózom. Úgy érzem, mintha nem is verejtéket, hanem ragasztót áztatnék le magamról. Bőröm felfrissül és lélegezni kezd. Átforrósodott fejem, agyam szinte felsistereg, amikor nyitott szemmel lesüllyedek a zöldesen pezsgő víz fenekéig.
Belloq mellém úszik, s bár szemlátomást élvezi a folyó hűvösségét, vidámnak mégsem mondható. Úgy fest, alaposan elromlott a kedve hajnal óta. Helyzetünk ismeretében a kedvek további rosszabbodása várható.
Összefűzzük ujjainkat. Együtt tempózunk. Vigaszszókon töröm a fejem. Ettől haláli gondolataim támadnak.
Utolérjük és magunk közé vesszük Ellát. A leányzó egy darabig velünk úszik, majd a derekunkba kapaszkodva sürgetően ránk rivall.
– Húzzatok bele! Vízisízni akarok!
Legyen. Hatalmas karcsapásokkal hasítjuk a hullámokat Néhány percre visszatér közénk a békesség. Vontatjuk Ellát.
Puhán tompuló fényekkel közelít az alkonyat. Nem szívesen hagyjuk el a folyót.
Lipowski, bogarától megszabadulván már-már lehiggad, ám újra felidegesedik, midőn rádöbben, hogy elhagyta a kajaraktárát. Elméleti úszóleckét ad a hátizsákjával tempózó Louisnak, válogatod kínzásokkal fenyegetvén őt, ha netán eláztatná a vacsoránkat.
Finochio is szárazra lép, elpihen egy parti kövön, és legott befújja magát és a környezetét a pacsulijával.
Nem szívesen távolodunk el a folyótól, de be kell húzódnunk a fák közé. Valaki folyton eszünkbe juttatja, hogy vége a nyaralásnak. Ez a valaki többnyire nem más, mint Wyne. Bár ünneprontónak tartom őt, nem kerülheti el a figyelmemet egyre mélyülő sápadtsága, ólomszínűre karikásodó szemei.
S amikor egy facsoport közepén elpihenünk, és Lipowski izgatottan felnyitja a kajazsákot, becserkészem Patrickot, és megérintem a homlokát.
– Tudod, hogy lázas vagy?
– Szívesebben vagyok lázas, mint halott – feleli. – Ha már szóba került: amúgy is meleg van?
– Hajjaj – sóhajtom. – Meg kell engedned, hogy kényeztessünk. Legalább ma éjjel. Átvállalom az őrködésből rád eső részt. Nagyon kérlek, ne hősködj.
– Hősködik a fene. Épp a nyelvemen volt a hozzád intézendő kérés: ugyan, őrködj már helyettem. Köszönöm.
– Ajha – csettint Delgado. – Ebben a jelenetben túlhabzott a líraiság. Nagyon-nagyon szívettépő volt.
Fádkéken borul fölénk az égbolt, különösen megroggyanva, mintha csak a fák koronája tartaná. Querra felpillant, majd beleszimatol a levegőbe.
– Nemsokára bőrig ázunk. Vihar közeleg.
– Majd kikerül – vonja a vállát Steve.
– Nem kerül ki. Idevonzza a folyó.
Az égbolt beleszürkül az erőlködésbe, hogy tovább süllyedhessen, a földig rogyhasson, de a fák aládúcolják.
Kísértetiesen gőzölgő ruháinkban pihegünk a földön, lassan újra felforrósodva, de legalább cipőinktől megszabadulva.
Daniel Ella vízhólyagos lábát masszírozza. Vigasztalan gondolat: ma még pihentek voltunk, de mi lesz velünk holnap?!
Lipowski papírtörülközőt terít a fűre. Mielőtt elkápráztatna bennünket a vacsorával, bánatosan Wyne-re pillant.
– Most kellene eldönteni, mi legyen a pókkal. Szerintem szabaduljunk meg tőle.
Minden tekintet Finochióra szegeződik. Ő végigsvenkel rajtunk, vigyora egyre szélesedik. Végül öklömnyire felfújja és eldurrantja rágógumiját. Közöl valamit Querrával.
– Mit akar? – nyugtalankodik Pierre. – Enni nem kap, csak a holttestemen át!
– Azt mondja, hogy éjszaka az őr rendszeresen ébresszen fel mindenkit, a denevérek miatt.
– Ki nem fütyül a denevérekre?! Felvilágosult népek vagyunk, régen tudjuk, hogy a bőregér nem gabalyodik bele a hajunkba – legyint Steve. – Mi több, nincsenek is denevérek. Batman van, számos.
Lipowski ránk förmed.
– Ne denevérezzetek, jó?! Hallgattassátok el a csipkés mosolyú szépfiút, és döntsünk végre, mi legyen a sorsa. Nekem büdös az egész, úgy ahogy van. Mit magyarázott, amikor az a két pancser lődözött ránk a kövek mögül?
– Semmi különöset – von vállat Querra. – Csak azt, hogy szerinte ez már az erősítés, nincs esélyünk, szórjuk el a fegyvereinket, és adjuk meg magunkat. Majd ő kiszabadít bennünket a fogságból, ha alkalom adódik.
– Ezt ordítozta a társai füle hallatára?! Hülyének néz minket? Ennyire?! – sóhajt Louis. – Hát ez még csak nem is ügyes.
Lélekszakadva rohanó felhők tűnnek tova a fák fölött. Egy-egy percre kitisztul a lomposszürke égbolt. Querra időnként a magasba pillant.
– Mit bámulsz odafenn? – firtatja Fresson.
– A felhőket. Még nem kell vihartól tartani.
– Honnan tudod?
– Amíg élő egér színűek, nincs vész.
– Mikor lesz vész?
– Ha döglött egér színűre váltanak.
Fresson felnyög.
– Nahát, hogy az örökké eredetieskedő tévémeteorológusoknak még nem jutott eszükbe ez a fordulat!? Tisztelt Nézőink, lessenek ki az ablakon! Ha döglött egér színű felhők loholnak az égen, akkor okvetlenül vigyenek magukkal esernyőt, kalucsnit, mielőtt elindulnak bankot rabolni!
Lipowski túlhangsúlyozott mozdulatokkal visszacsukja, becipzározza a hátizsákot. Ha tehetné, biztosan lelakatolná, a környékét pedig elaknásítaná.
– Lehet, hogy éhen gebedek, de veletek együtt! Addig nem kajálunk, amíg nem döntöttünk a fickó sorsáról. Ismerem a típusát. Ez annyit zabái, mint három elefánt.
Wyne hanyatt dől, fejét megtámasztja egy lapos kövön.
– Éjszakára kössétek egy fához. Ha elengedjük, bajt csinálhat. Ha velünk marad, akár hasznát is vehetjük.
– Mi hasznát? – érdeklődik Querra. – Az én kalauzolásomban nem bízol?
– Dehogynem.
– Hátakkor?
Patrick fáradtan lehunyja a szemét.
Lipowski eltűnődik, majd felragyogó szemmel így kiált:
– Hasznát vesszük, indián módra! Az indiánok hazacipelik és a kunyhójuk mellett hanyatt fektetik a teknősöket, nehogy elmásszanak, így mindig kéznél van a friss, meleg husika.
Louis végigméri a rágógumiját durrogtató fejvadászt.
– Egy falatkája sem menne le a torkomon. Utálom. Öljük meg. Kimondtam. Átvállaltam helyettetek, és kimondtam. Meg kell szabadulnunk tőle. Rám bízhatjátok.
– Nem ölhetünk meg védtelen embert – dünnyögi Wyne lehunyt szemmel.
– Mi nem lettünk volna védtelenek ma hajnalban, ha a táborban húzzuk a lóbőrt?! Nem voltunk védtelenek, amíg nem szereztünk fegyvert?! – pattog Louis.
Belloq megszólal.
– Finochio egész nap evett, most is azt teszi, és az a falat, természete szerint, napokig eltart. Louis, kösd egy fához, Pierre tálaljon. Rühl, adj valami gyógyszerszámot Patricknak. Vacsora közben beosztjuk az őrködést. Azután felhemperedünk, mert ez a nap csupán az első volt a nehéz napok sorában.
Querra fájdalmas fintorral lekanyarítja válláról a kötélcsomót és átnyújtja Louisnak. Közben szemrehányó szavakat intéz Danielhez.
– Délután eldobtad a kőtelet, amit levágtál róla. Többet ne tégy ilyet.
Kár minden centiért – bólogat Fresson. Ha eltékozlod kötélkészletünket, holnap ilyenkor már nem lesz mire felkötnünk magunkat. Ismered a mondást: „Jézus fáradt váltsd meg magad!”
Finochio nem akarja, hogy Louis a fához vezesse. Heves szóáradatot zúdít Querrára. Patrick üres tekintettel bámul maga elé. Nem érdekli a szövegelés.
A Kígyó annál jobban érdeklődik.
– Mit mond?
– Még mindig a régi dal – sóhajtja Querra. – Követeli, hogy az őr percenként vizsgálja meg, nincs-e rajta denevér.
– Miért nem inkább a baglyoktól fél? Igen, féljen a baglyoktól! – követeli Lipowski.
Ella felemeli a mutatóujját.
– Patrick, te eltitkolsz valamit – közli szigorúan.
– Ugyan már – legyint Querra. Csak nem akarlak idegesíteni benneteket. Nyakunkon a vihar. – E szavaknál felpillant, de a felhők még élő egér színűnek találtatnak. – Sarkunkban a bozótharcosok. Mit rémisztgesselek még a vérszopó denevérekkel is?!
– Tényleg! – üvölti Martin, izgatottan a homlokára csapva. – Olvastátok a Cujót? King regénye egy bernáthegyiről szól, akit megmar és ilyképpen megfertőz egy vámpírdenevér. Az eb megvesz és szétharap mindenkit. Akkor ér véget a könyv, amikor darabokra tépi a nyomdai szedőt is. Honos itt a vámpírdenevér?
– Honos – feleli Querra lesütött szemmel.
– Jó – bólint Belloq. – Louis, szerkessz egy légycsapót. Az őr üsse le az alacsonyan szállongó drakulákat. Ezt nem eszem meg fűzi az elébe tárt látványhoz.
Lipowski a kenyérre mered.
– Pedig vízhatlan a hátizsák – sóhajtja. – Nem bíztam benne, de tényleg vízhatlan.
– Ez a kenyér nem is vizes – szögezi le Daniel.
Ella öklendezve félrefordul.
– Víz, ámde nem féreghatlan hátizsákkal ülünk szemközt – állapítja meg Fresson.
A veknit csaknem odébb taszigálják a benne hemzsegő akármik, melyek ólomszínűek, páncélozottak, ormányosak és rendkívül tevékenyek.
– Nem tudom, mik ezek – vallja be Ella, s szinte hallani vélem, amint kidől alóla a képzeletbeli katedra.
– Szerintem mindegy is – legyint Belloq.
– Talán kimoshatom – rebegi Lipowski.
Delgado rámered.
– A kenyeret?! – kérdezi. – Mosómedvének érzed magad?
– Dobjátok már a fenébe azt az okádatos francot! – morogja Martin. – Vagy várjatok, és a bogarak széthordják hamar, csak egy nagy marék féregürülék marad a helyén.
Lipowski kényesen a két ujja közé csípi a veknit, és a háta mögé vágja. Kezét a nadrágjába törli. Előszedi a kenyérrevalókat. Konzervhúst, mézet.
– Mi is van a denevérekkel? – tudakolja Louis.
– Éjjel jönnek elő. Megközelítik a célpontot, általában nagytestű állatokat...
– Ja?! Én átlagos testű vagyok, sőt, bájosan kistestű...
– ...borotvaéles fogacskáikkal lehántják az állat bőrét, majd a gyönyörűségtől borzongva nyalni kezdik a kifolyó vért, amely aztán buzog gazdagon, mivel a denevérnyál alvadásgátlót tartalmaz. A drakulácskák úgyannyira teleszopják magukat, hogy képtelenek felszállni. Szárnyukra támaszkodva döcögnek el a legközelebbi bokorig, ahol is jóllakottan összeesnek, ők már javában horkolnak, amikor az áldozat arra riad, hogy patakzó vérében himbálózik a teste.
– Színtiszta horror – nyögi Martin, lefordulván a vacsorájáról, s nem ő az első.
Lipowski örömtől sugárzó arccal Querrára vigyorog.
– Mesélj még nekik ilyeneket. Ja, te nem adod nekem a löncsödet? Pedig már mindenki ideadta a magáét. Ha nem kéred, nagyon szívesen megeszem. A mézet is.
Querra a magasba pillant. A felhők változatlanul élő egér színűek, a szilajodó szél vágtára serkenti őket.
Denevérrajok pettyezik a viharosan komoruló égboltot. A szél megzörrenti a leveleket, s azok gyorsan hűlő harmatcseppeket pergetnek ránk.
– Feküdjünk le – tanácsolja Querra. – Aludjunk, amíg tudunk.
Ledőlünk a fűre. Louis megígéri, hogy vigyáz ránk. Belloqhoz simulok.
Ella az apja másik oldalára húzódik. Néhány percnyi fergeteges forgolódás után közénk mászik, és szétvetett végtagokkal mozdulatlanná dermed.
– Mi baj van? – kérdezi Daniel. Tengermély hangja suttogóra fogva is mennydörgőnek hat.
– Félek – súgja Ella.
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs rá okod. Szeretnél most beszélni erről, vagy aludnál inkább?
– Nem fogok aludni! – fenyegetőzik a kölyök.
– Csak nem? – nyögi Daniel.
– Nem lesz gyereketek!
– Van már gyerekünk. Te. Azt hittem, adoptáltad Denisát. Kiderül hirtelen, hogy engem is kitagadnál? Emiatt vagy ma futkosós hangulatban? Miattunk nyugodtan alhatsz.
– Nem lesz másik gyereketek?
– Másik nem, legfeljebb még egy. Sosem ellenezted.
– És ha ellenzem?
– Miért tennéd?
– Azt akarom, hogy az én apám maradj.
– Ezen nem változtathatunk: megtörtént, igaz örömömre. Apád vagyok. Te pedig a lányom. Vér a véremből.
– Lélek a lelkemből – mondom.
– Komoly? – sóhajtja a sarj álmosan.
– Ámen – motyogja Delgado.
– Hallottatok a gombamanókról? – kérdezi Ella.
– Nem, de szívesen hallanánk róluk – feleli Daniel.
– Holnap – nyögi Martin.
– Jó, holnap – egyezik bele a lányzó. És elalszik.
Valami elismerőt kellene mondanom Belloqnak. Hallgatok.
Fura, amikor még azt hiszem, hogy lassúdadan, puhán elmosódó tudattal bár, de igenis gondolkozom, akkor már alszom is. Ezt nem fogom terjeszteni.
Louis irgalmatlanul felébreszt, mikor eljön az ideje.
Talpra támolygok, s felfigyelek arra, hogy futó álmom közben dagadtra martak a csúszómászó, valamint repülő vérszopók. Felhólyagzott ujjaim fájdalmasan hajlanak, ég a bőröm, hangulatom hisztériával határos. Tehát őrködni kezdek.
A strázsálásnál mi sem egyszerűbb. Szoktasd szemedet a sötétséghez. Honnan fogod tudni, hogy hozzászokott? Gyerekjáték: látni kezdesz. Felbukkan előtted egy homályos, kitárt karú, lebernyeges óriás. Rád akarja vetni magát. Vicsorít. Fegyvert rántasz. Ne nyiss tüzet, erőltesd meg a memóriádat. Ja, hiszen alkonyatkor itt egy ménkű nagy fa állott. Na, akkor ez még mindig a fa. Képileg csak ennyi.
Következő lépés: Szoktasd füledet a csendhez. Az éj csendje többnyire a következőkből tevődik össze: tücskök vagy kabócák kara énekelget, szél matat a lombban, továbbá az avaron ugyanitt apró emlősök járkálnak zsákmányuk után, nyomukban nagyobb emlősök sompolyognak. Nehezítés: ha gyümölcsfa is ácsorog a közelben, nagyon valószínű, hogy a te őrködésed óráiban szabadítja meg magát a termésfölöslegtől, továbbá a túlérett gyümölcsöktől. A földet érő lövedékek hangulatosan toppannak, puffannak, avagy loccsannak. Ne lőj, még nincs vége.
Amikor tompa suhogással elhúz a fejed fölött egy nagykabát, és azt mondogatja: huhh, huhhuuu, ne halj szörnyet ijedtedben: csak egy baglyocska vadászik, ne izgulj, nem rád, kisebb falattal is beéri. Ha valami apróbb suhan el a vállad fölött, s vékonykán ciripel, pláne ne izgulj: a legtöbb denevér ártalmatlan.
Az eddigiek a természetes neszek. Ha ezen túl bármi rendkívülit észlelsz, nem őrködtél hiába. Akkor itt vannak a támadók, és már skalpolnak is.
Innen kezdődően Florence Nightingale elsősegély-nyújtási szabályai, továbbá a Genfi Egyezmény bizonyos pontjai lépnek érvénybe. Ennyi az egész, s ebből is kitetszik: őrködni nem jó. Hiszen az őrre senki sem vigyáz. Az őr nem alhat. Az őr nem dohányozhat, tekintve, hogy őr s nem világítótorony. Úgyszólván minden tilos neki, akárcsak a betegeknek és a fogyókúrázóknak. A sok tiltástól elszomorodik, miként a betegek és a diétázók is, márpedig a bánat frusztrál és hizlal végül mindenki súlyos állapotba kerül.
Na, ebből elég ennyi. Ha legalább a csillagokban gyönyörködhetnék, de prémvastag pára gomolyog a lombokon. Hallgatom a szélborzolta folyó morajlását, s azon tépelődöm, ekkora lármában hogyan lehet észrevenni a lábujjhegyen közelgő ellenséget?!
Nem irigylem a fához kötözött Finochiót, ha mégoly kevéssé kedvelem is. Még vakarózni sem tud, márpedig úgy fest, hogy valóban vihar készül, a rovarok nyugtalanul futkároznak, búvóhelyet keresgélve, s felettébb alkalmas rejteknek tekintik az alvók ruházatát. Ha pedig már ott vannak, mindjárt éhüket is elverik.
Az ülve kikötött pasashoz lépek, ügyelve, nehogy elbotoljak a lábában. Lehajolok, s szememet meresztgetve megvizsgálom, denevérmentese. Ekkor Finochio így szól:
– Oldozz el egy percre.
Úgy teszek, mintha nem hallanám. Odébb lépek, bámészkodom a sűrű sötétségben. Rám pisszeg, csökönyösen nem hallom. Elvégre első az éberség.
A fejvadász nem tágít:
– Nem érted, hogy összevizelem magam?! – ordítja pianóban. – Oldozz el!
– Várj, felkeltem a tolmácsot – felelem.
Erre bársonyosan búgó hangján szótagolva megismétli kívánságát. Hajszálra olyan a hangja, mint a reklámokban szereplő pasasoknak. Ez az orgánum alkalmas arra, hogy bárminő ketyeréről elhitesse: ezt a holmit nem nélkülözhetjük hátralévő életünk során.
– Esküszöm, nem bírom tovább – nyögi végezetül.
Mit tesz ilyenkor a jó őr? Hogyan marad fenn a helyzet magaslatán?
Úgy döntök, képzelődtem. Hiszen Finochio nem beszéli anyai nyelvemet. Tehát fogalmam sincs, mit mond. Egyébként is, talán csak álmában motyog.
Sétálgatok, megkerülöm a tisztást. Kedvem volna megkérdezni Querrától, hogy éji sötétben miként különbözteti meg az élő egér színű felhőt a döglött egérszürkétől. Valószínűleg sehogy. Ha villámlást lát, dörgést hall és csontig ázik, belevillan az agyába: na nézd csak, itt a vihar.
Haha, de ha most megjelennék nekem valaki, mi módon állapítanám meg róla: élő embere vagy egy régebben megboldogult illető szelleme?!
– Nem bírom tovább! – súgja Finochio.
– Nem baj, majd betudjuk balesetnek – felelem, s folytatnám az éjjeli őrjáratot.
– Nagyon kell! – szűköli fogcsikorgatva.
Lehajolok, eloldozom a pasast.
Finochio rááll zsibbadt lábaira, majd megkerüli a fát.
Kibiztosított stukkerrel mögé lépek. Hallgatom a surrogást. Egy percig. Két percig. Háromig.
Szegény fickó, nem hazudott.
Rendes, megbízható fogoly. Miután dolgavégezetten visszaül a fa elé, higgadtan hagyja magát megkötözni.
Mit akar ez tőlünk?!
Talán még jobb, ha azt kérdezem, mit tervez vele Wyne?!
Akárhonnan nézem, e kalandról alig valamivel tudok többet, mint amennyit kikövetkeztettem magamnak.
Lássuk csak. Marcel értük jött volna, hogy Hepton búvóhelyéhez vezesse őket. De tudván, hogy ő is csak halandó, miért nem mondta meg nekik, hová menjenek, ha netán meghiúsulna a találka?!
Emlékezhetnék, Marcel már-már őrjítően bizalmatlan. Nem alaptalanul. Múltkor is csúnyán kelepcébe csalták. Ezért aztán még bizalmatlanabb lett. Nem eléggé: megint pácban van.
Ekkor felfogom, miért maradhatott velünk Finochio.
De a fejvadász indítékai továbbra sem világosak.
– Mivel egy bizonyos szempontból megkönnyebbültem, beszéljünk egy másikról – suttogja, megzavarva töprengésemben.
Leintem. Folytatja:
– Beszéljünk a másik funkciójáról. Befejezhetnéd, amit elkezdtél. Készen állok.
Kis töprengés után rájövök, mire céloz.
Szó sincs prüdériáról, amikor enyhén leütöm a stukkeraggyal. Lehet, hogy rendes, megbízható pasas, de azért továbbra is tartok a piszkos trükkjeitől. Egyébként sem azért virrasztók, mintha álmatlanság kínozna.
Miután kiszűrtem Finochiót, mint zajforrást, felfigyelek a távoli, halk brummogásra.
Aha! A helikopterek a bozótharcosokkal. Hepton pilótái szeretik ezt a napszakot. Ilyenkor ölhetnékjük támad.
Messzi villám villan az égen, sejtelem csupán. És újra felmorran a mennydörgés. Hiszen ez csak a közelgő vihar. Mindegy, e fölismerés már nem segít Finochio eszméletlenségén.
Dolgomat jól végezvén felébresztem Belloqot, ő a soros. Ledőlök Ella mellé, lehunyom a szememet, és átengedem magam az alvásnak. Azaz csak átengedném magam, de az álom nem jön el értem.
Figyelem Belloq lépteinek neszét. Hiába, semmit sem hallok.
Felpillantok. Újra meg kell szoknom a sötétséget.
Daniel fél térdre ereszkedik Finochio előtt. Talán denevéreket keres rajta.
De valami egyebet talál.
A fejvadász a félelemtől kancsalítva, merev nyakkal a saját válla mellé mered.. Ebből gondolom, hogy jól látok: a fa törzsén végehossza nincs kígyó tekergőzik.
– Ne mozdulj – tanácsolja Belloq. Kést tart a kezében, ám csak azért, hogy játszadozzon vele.
Finochio arcán veríték patakzik.
A kígyó ráérősen araszol a fán, fényes bőre alatt lassan gyűrűznek izmai.
A fejvadász arca eltorzul a rémülettől. Összeszorított fogai közül nyűszítésféle hang tör elő.
A kígyó közvetlen közelről szemügyre veszi a törzshöz kötözött embert. Megszaglássza kétágú nyelvével.
Átgyűrűzik rajta.
Finochio görcsösen megfeszíti a testét, hogy visszafogja erősödő reszketését.
– Öld meg! – üvölti összeszorított fogai közül, sziszegve, vakrémületben. – Segíts!
– Különös – mereng Belloq –, a legtöbb ember betegesen irtózik a hüllőktől. Ne mozogj, elmegy.
S a kígyó tényleg elmegy. Talán azért, mert Daniel mondta, talán viszolyog a félelem szagától, esetleg eszébe ötlik, hogy madártojásért indult a fa koronájába. Fürge villanással eltűnik a magasban.
Belloq felemelkedik Finochio mellől, és sétára indul. Nem hallom lépteit. Elalszom.
Alszom is vagy öt percet.
Mintha kopogtatnának a fejemen. A vállamon.
Hideg fény lobban át szemhéjamon.
S valami, talán egy irdatlan medve, recsegősen beleüvölt a fülembe. Megrengeti alattam a földet.
Az eső, miután, illendően kopogtatott, betör álmomba.
Eső?! Felhőrobbanás. Minden irányból dől a víz.
Kitapogatom magam mellett Ellát, és a karomba veszem, nehogy elsodorja az áradat.
Átéltem már néhány gyönyörűszilaj vihart, ám a jelek szerint először látok igazit.
Ella felijed álmából, és vacogva hozzám bújik.
Sistergő lézerkardként villám hasít a földbe, nem messze tőlünk, retinánkra égetve a borzongó erdő képét. Összeszakadó recsegéssel dörren ég és föld. A gyermek kihajol a karomból, hogy többet lásson, azután visszaretten a vállamra, s nem láthatja, amint egy égre nyújtózó fakorona szétrobban, mintha csak felhasogatták volna, és közénk szórja darabjait.
Zsombékosan hullámzik alattunk a fű, majd egyszerűen lemállik a talaj felső rétege, és elsodródik az árral. Hihetetlen erejű szélrohamok taszigálnak, lehetetlen ülve, állva maradni képtelenség lélegezni az arcunkba ömlő esővel.
Egyik villámkígyó a másikat követi, egymásba robajlanak a mennydörgések, düledezik föld és ég.
A megtépázott fák tépett repkényt, lombot és gallyakat vagdosnak hozzánk a magasból, víz és sárlavinák vonszolnak-taszigálnak bennünket a lejtőn lefelé, mintha a folyóba akarnának fojtani, hogy nyomunk se maradjon.
S amikor az óceánnyi esőt alázúdító felhők elvonulnak felőlünk az elkínzott növényzet tovább zokogja-okádja a vizet. Belloq felkapja Ellát, és elmenekíti valahová.
Úgy érzem magam, mintha egy kísértetfilm nyitó képsorába csöppentem volna: nyirkos, sötét, villámokkal csapdosó, égzengető rémületbe és ez még csak a kezdet, ordítja valami a fülemben, a java ezután következik, jóllehet a józan ész azt súgja, hogy már nem lehet jobban elrontani a kedvemet.
Dehogynem.
Pánik pánikot követ: Lipowski hátizsákját elragadja egy sárlavina, s a folyó felé siet vele.
Pierre eszét vesztve az éléskamrája után lendülne, ám elvágódik a kenőcsös talajon, és magatehetetlenül elszáguld a földomlással.
Delgado és Louis a segítségére rohan.
Mindhármukat magába szippantja és tovagörgeti a magasból alászáguldó sárlavina.
Végül egy sziklához keni őket.
A híg sár átcsap a kő fölött, ők a sziklafal oltalmában támolyogva, köpdösődve, fuldokolva kikecmeregnek a csapdából. Pierre becéző szitkok közt vonja magához a zsákját.
Nem szívesen misztifikálom Louist, ám mégiscsak ő az, aki ebben a pokolban felfigyel a partközelben hányódó roncsra.
Egy helikopter porhüvelyére.
Tehát a viharral együtt a bozótharcos-utánpótlás is megérkezett. Remélem, a marcona legénység a gépben rekedt. Ha élnek is, immár depressziósak.
Ám, hogy a kísértetfilm ne szakadjon félbe, ázott alakok emelkednek elő a bokrok mögül a homlokukra kötött kendőről sárlé folyik. Kezükben kés villan. Nekünk rontanak.
Azt sikoltom:
– Ella! Martin!
Közben elvetődöm egy fickó útjából, s cuppogva belefúródok a sárba. Mire kimásznék a ragacsból, a bozótharcos rám veti magát.
Iszapbirkózásra emlékeztető jelenet következik. Néhány másodperc leforgása alatt elveszítjük maradék emberi formánkat méltóságunkról nem is szólva.
Sebaj, majd visszanyerjük, mondhatnám.
Csakhogy a zsoldos meg akar ölni.
Fellendíti a karját, hogy lecsapjon a marokra ragadott késsel. Elkapom a csuklóját. Megszorítanám a hüvelykujja alatti párnát, de ismeri a fogást, elfordítja a kezét.
Arcomba csöpög a hajáról málladozó sár. Mielőtt a szemembe folyva megvakítana, észreveszem, hogy a bozótharcos öklelni készül. Kifordulok előle.
Emberem vérmes vehemenciával belefúrja fejét az enyém helyén talált trutymóba, mélyen, akár egy strucc.
Levetem magamról a prüszkölő pasast. Elkobozom a kését. Hálaimát rebegek egyik kedves őrangyalomnak, Mázlinak, sajnos, elhamarkodottan. A zsoldos kirázza arcából az iszapot, és a környezeti adottságokat kihasználva, felém siklik a kenőcsön.
Háton fekve, rugóként előrelökött talpaimmal fogadom. Teljes erőből megtaszítom a vállait. Ő valamelyest visszacsúszik, én azonban, akár egy bobszán, veszett lendülettel megindulok a lejtőn lefelé hanyatt és háttal. Óriási.
Siklom a sárpályán emberformájú földföld rakétaként.
Azután belefúródom egy hadakozó fejvadászba.
A fickó leroskad, és a vele vívó Lipowski leütheti végre, ám mert az ütközés miatt sokat veszítettem versenysebességemből, a bozótharcos rám ájul, akár egy ágytakaró.
Lelassulok, s végül egy bokor lefékez.
Levetem a fejvadászt, lábra kecmergek. Nem könnyű egyensúlyozni a sárban. Mintha bőrtalpú cipőben járkálnék a jégen. De nem csak én birkózom efféle nehézségekkel, máskor oly kecses mozgású társaim sem képesek a tanult koreográfiára mozogni. Nyugodtan szemlélhetem őket, mivel valamennyi zsoldos foglalt.
Korallszínű fények firkálják a világosodó égboltot, bár a hajnal tündöklő szépségűnek ígérkezik, bámészkodásról szó sem lehet. Látásom színvonala sokat hanyatlott.
Megpróbálom eltávolítani a szememből a sarat. Látásom színvonala tovább hanyatlik.
De nem csupán ezért nem tudom megkülönböztetni egymástól a küzdőket. Mindenkit vastag sárréteg borít, foszladozó, málladozó, csepegő förtelem.
Igazi horrorbuli. Formátlan, nyálkás szörnyek feszülnek egymásnak, szájukból is sár habzik. Nehézkesen, cuppogva mozognak. Mesterinek szánt, lendületes rúgásaik, szökkenéseik csúfosan végződnek. Úgy fest, mintha harci paródiát mutatnának be, önnönmagukat elgáncsolva, felbuktatva. Csodálatosan nekifutnak egy-egy tripla axelnek, ennek-annak, ám menet közben kormányozhatatlanná válik a testük, és lehullanak, megbotlanak, avagy elsiklanak a célpont mellett.
Megvan. A bozótharcosok a kendőjükről ismerszenek fel. A kendőtlen pasasok az enyém.
Mindnyájan úgy festenek, mintha most formázódnának egy kezdő keramikus műhelyében. Néha már-már kialakul az emberi alak, aztán közbecsobban a gonosz sár, és a figura mesmeg elformátlanodik. Folytatom a szemápolást. Ennek eredményeképpen be kell ismernem, hogy a fejvadászokat nem csupán a kendőjük különbözteti meg szeretteimtől, hanem a mozgásuk is. Valamivel ügyesebbek. Alighanem direkt erre a harcformára tenyésztették ki őket. Mocsárharcosok. Talpuk valahogy jobban tapad a kenőcsön. Tüdejük képes arra, hogy kinyerje az oxigént a belélegzett sárból.
Társaim nehézségei láttán humorkedvem változatlanul szünetel. Felkászálódom a bokor öléről. Mi van Finochióval?
Alighanem neki köszönhetjük a rajtaütést. Végre is, ő tanácsolta Querrának, hogy ezen a helyen éjszakázzunk. És mit ád az ég: hát nem ide csöppent a bozótharcos-utánpótlás is?!
Finochio mit sem sejt a csatából. Ugyanis ájultan ücsörög fája tövében, egy letört ág által leterítve. Az özönvíz kissé kimosta alóla a talajt, az így keletkezett gödörben összegyűlt a sárlé, – de bagatell –, csak a melléig ér. Még örvendhet is, amikor majd magához tér. Addigra az iszappakolás kigyógyítja minden nyavalyájából, tán még a leendőkből is.
Belloqot keresem. Szerelmes hangulataimban oly sokszor és sokféleképpen elrebegtem neki, hogy bármely végtagjáról, egyebéről felismerném, akár a legnagyobb tömegben is. Ha elém tennének ezer kezet vagy lábat, tévedhetetlenül rámutatnék az övére. Feszes bőrű, sima hasát sem téveszteném össze máséval. De a tucatnyi gomolygó agyagfigura közül majdnem lehetetlen kiválasztanom őt. Rendes körülmények közt ráismernék kontúrjáról, mozgásáról jelenlegi körülményeink azonban felháborítóan rendetlenek. Az alaktalan, sártól csepegő, lépten-nyomon elvágódó figurák még önmaguktól is folyvást különböznek, a róluk lógó rút pép gyakori metamorfózisának köszönhetően. Ekkor feltűnik, hogy senki sem használ lőfegyvert. És mihelyt feltűnik, lövés dörren a fák között. Talpra szökkenek. Kétségbeesetten rohannék a tetthelyre, csakhogy ezen a talajon szó sem lehet szándékos igyekezetről. Szándéktalanul persze lehet sietni, siklórepülésben, lejtőn lefelé, fejjel előre, fától fáig. Folyondárba csimpaszkodni nem praktikus, mert a vihartépte lián leszakad, s legott több köbméter flóra és fauna temet maga alá.
Csak lassan, nyugodtan. Öt másodpercnél tovább nem ajánlatos egyazon ponton tartani a testsúlyt, mivel az átázott talaj süppedékeny. Alighanem ezt nevezik caplatásnak. Nem, az valami kényelmes, városiasan sétálós járásmód lehet. Amit nagy műgonddal, sáros ajkaim közt kidugott nyelvvel, halálos elszántsággal véghezviszek, az a cupplatás.
Csőre töltött, kibiztosított stukkeromat szorongatva cupplatok a bozótban. Némi csatalárma hallszik: fojtott kiáltozás, zihálás, ágrecsegés.
Semmi kétség, Martin került bajba. S nem egyedül: mintha Ellát biztatná, hogy másszon magasabbra, kapaszkodjon erősebben, ám hirtelen elakad a hangja, és ekkor a kislány sikolt, s én ismét futásnak eredek.
A sietségtől lépésenként megcsúszom, elvágódom, belefúródom mindenfélébe, ami szúrós, ragadós, pókos vagy más bogaras. És valahányszor megingok, reflexesen elsül a stukkerem.
Ha nem lennék szörnyen rémült, aligha sírdogálnék szerencsétlenkedésem miatt. A moziban például vígan nevetgélnék a hülyécske hősnőn.
Végre megpillantom Martint.
Öcsém majd négy méter magasan lóg, egy kihajló ágba kapaszkodva, kötélhurokba fogott lábbal. Testét egy mókás zsoldos lengeti, tekergeti.
Ella ugyanazon az ágon hasal, Martin kezét szorongatva.
A fejvadász térdére célozva elhúzom a ravaszt. A stukker apatikusan nyekken egyet.
Botladozás közben kilőttem az egész tárat!
Haza akarok menni! Ezt a jelenetet szívesebben látnám a moziban. Vagy inkább sehol, soha.
A zsoldos nem ijed meg közeledésem láttán. Kést ránt, terpeszbe áll, és széles vigyorral vár rám.
Mit teszek én?
Kecsesen átzuhanok egy törött ágon.
A fejvadász jóízűen nevet rajtam. Dülöngél a kárörömtől.
A következő pillanatban hirtelen elkomorodik és ez is az én érdemem.
Az orv ágat megragadva balettesen talpra szökkenek. Lesújtok.
A zsoldos elejti a kését. Szívesen elejtené a csuklóját is, ha így megszabadulhatna fájdalmától.
Martin elengedi az ágat. A fickó vállán landol.
Mindketten felém dőlnek. Alulra kerülök.
Kész, elég. Elájulok.
A tudat túlpartján szikrázó napsütés fogad. Smaragdzöld víz ringatja testemet. Belloq gyönyörű néger hangja villámlik át érzékeimen.
– Ébredj, E. T. – mondja gyengéden.
Ébredjen a fene. Jó itt. Ott viszont rossz volt. Szorosabbra csukom szemhéjaimat.
Valaki fura, az én hangomon azt hajtogatja: haza, haza...
Friss vízpermet hull az arcomra, feláztatja bőrömön az agyag maszkot. Az álarc széttöredezik, lecsurog rólam. Könnyebben lélegzem, átjár a melegség.
– Gyere, E. T., gyere vissza – cirógat a fekete hang.
Hát jó. Felpillantok, egyenesen bele a Napba. Vakon felülök. Kisvártatva látni kezdek. Nem lehet igaz. Még mindig itt vagyok?!
– Haza – nyögöm.
– Semmi jóval nem biztathatlak – közli Belloq. Ragyogóan tiszta, frissen mosott a pasas.
Körülnézek. A csapat hiánytalan. Sajnos, Finochio sem veszett!
– Hoppá. Ella miképpen jött le a fáról? – Megérdeklődöm.
– Evolúció – feleli Martin, teljes épségben.
– Te pont olyan hülye vagy, mint voltál – morgom. – Ezért siettem a megmentésedre?!
– Mi az, hogy siettél?! – kacag a hálátlan. – Rohantadban akkorákat zúgtál, mint egy megtáltosodott csűrajtó. De ez mind semmi, közben kikísérletezted a sorozatlövő stukkert.
– Szemétláda – summázom, majd az iránt tudakozódom, hová mivé lettek támadóink.
Martin összeborítja két tenyerét, majd a kézfejére hajtja a fejét, s lágyan lehunyja a szemét.
– Tutajjá lettek, leúsznak a folyón – tudatja Louis.
Querra felmordul.
– Az a baj, hogy a motyóm is eltempózott az árral. Oda mindenem, a sebtapasz is.
– Az nem lehet – hörgé Pierre, combig felrántva a nadrágját, felvillantva bíborló sebeit. – Az egyik késművész összebibizte a lábamat. Flastrom kell rá.
Querra vállat von.
– Nincs flastrom.
– Nem baj – mondja Martin. – Kötözéshez, balzsamozáshoz melegen ajánlhatom az időt. Tudjátok: „az idő minden sebet begyógyít”.
– Barom – legyint Louis, felpillantva a Wyne-nal folytatott tárgyalásból. Mindketten felgyűrt nadrágszárral ücsörögnek a sekély vízben. Nehéz komolyan venni, de nem gond kedvelni őket.
Azután Louis kettőt tapsol, mire mindenki kimászik a smaragd folyóból. Végre valahára szemet szúr öltözékük furcsasága. Nem a saját ruhájukat viselik, hanem a fejvadászokét. Kínos fintorgások közepette a hajukra kötik a tulitarka kendőket.
Rágyönyörködöm Danielre. Borostálló arcú kedvesem szokatlanul fest a homlokába húzott kendővel, a harciasan amőbamintás bozótkosztümben.
Martin egy percre megfeledkezik arról, hogy a bálványával áll szemközt. Körbecsodálja Belloqomat, majd oldalba neveti, legényesen megcsipkedve a fenekét.
– Helyre kis bog ékeskedik a tarkód fölött – mondja. – Ilyen szép fiút még sosem láttam. Vagy ha láttam is, azt hittem, hogy leányka.
– Ez a fejfedő funkciót hordoz – közli méltóságtelin Fresson.
Martin vállat von.
– Nem kétlem, hogy funkcióhordozó viselettel van dolgom. Egyik funkciója nyilván az, hogy jobb kedvre derítsen engem. Már úgyis éppen eléggé depressziós voltam, ami majdnem ugyanaz, mintha halott lettem volna.
– Felissza a verítéket, miáltal tiszta látást biztosít, és mentesít a fejedre hulló férgek, hüllők okozta kellemetlenségektől, úgy mint: vakarózás, jajveszékelés, apró halálsikolyok – magyarázza Rühl rettentő komolyan.
Wyne egyetlen mozdulattal berekeszti a csevelyt, és rám pillant.
– Denisa, húzódj az erdőbe Ellával és Finochióval. Akármit hallasz, ne mozdulj, és őket se engedd nyüzsögni. Majd értetek megyünk.
– Vagy – nem sóhajtja Martin, sápadtra válva. Eszerint ő ismeri a nagyszerűek terveit. Ismeri: ő is kendőt köt.
Ami azt illeti, nekem sem kell túlerőltetnem az agyamat, hogy megsejtsem, mire készülnek a bozótharcosok jelmezében.
– Imádkozni fogok értetek – mondom.
– Zsoltárokat is énekelgethetnél – javasolja Fresson.
– Srácok, ne hebehurgyáskodjatok a vízben – szól Martin. – Ismeritek a viccet? Két cigány sétálgat a Nílus-parton egyiküket bekapja egy krokodil. A másik irigyen felsóhajt: „De jó Lacoste hálózsákod van, komám!”
– Mit csináljak Finochióval? – érdeklődöm.
– Beszélgessetek – feleli Wyne. – De csak halkan. Ne engedd kiabálni, megszökni, hónalj-illatosítót használni.
Most, hogy így mondja, visszadereng emlékezetemben Finochio hiú szokása. De nem érdekel a pipere, hiszen a gyomrom korog.
– Nem bánnám, ha Dalia is itt lenne – sóhajtom. – Már rég elbánt volna vele.
– Miss Hadzsima? – vigyorog Louis. – Meghiszem azt, Véraláfutásosra csipkedte, sántára cukaharázta és bejglire pofozta volna Finochiót. Fogd a stukkert, és induljatok. Ne lövöldözz potyára.
Míg ők az áldott köves parton maradnak, mi becupplatunk a fák közé. Az erdő úgy döntött, bosszút áll a viharért. Rajtunk. A lombok zöld párákat eregetnek, a föld sötét bűzökkel terhes. Mintha minden szerves anyaga megrothadt volna hirtelen.
Finochio meg-megcsúszva lépked a szigorúan rászegezett fegyvercső előtt. Néha hátrales a válla fölött, tekintete aggodalmat tükröz. Bizonyára hallotta sorozatlövő talentumom hírét.
Féltenyérnyi tisztásra érkezünk. Ellát egy tálforma kőre ültetem, a fejvadászt egy kígyó- és denevérszegény fához kötözöm.
Nem bánnám, ha tudnám, miért tartok a fickótól. Nos, egyfelől szemernyit sem bízom benne, másfelől viszont hevenyen gyanítom, hogy azért hurcoljuk magunkkal, mert Wyne-ék az ő kalauzolásával óhajtják megtalálni Hepton búvóhelyét, miután Ellától és tőlem megszabadultak, avagy az ő megfogalmazásukban: biztonságba helyeztek bennünket. Ez pedig azt jelenti, hogy nélkülem óhajtanak végső írásjelet biggyeszteni a kisded kaland végére.
– Mesélek neked a gombamanókról – mondja Ella. Hatalmas sötét szemét elfátyolozza a félelem. Észreveszi, hogy aggodon fürkészem arcát. Megrántja a vállát, s elnéz mellettem. – Martin felsegített a fára, hogy biztonságban legyek. Már éppen utánam indult volna, amikor jött az az ember, de csak az utolsó pillanatban vett észre minket, és hiába lőtt ránk, Martin kirúgta a kezéből a pisztolyt, azután felmászott a fára, de az az ember elkapta a lábát s kötéllel, és rángatni kezdte, hogy lezuhanjon. Fogtam Martin kezét, pedig tudtam, hogy nem tudom őt megtartani. Vele együtt akartam leesni. A lövéseket hallva nagyon fohászkodtam, és a kérésem teljesült: te jöttél. Na, mégsem a gombamanókról meséltem mert az ő meséik szépek. Arra feleltem, amit a szemeddel kérdeztél. Most is félek, ugyanúgy, mint te. Rájuk gondolok. Martinra, Danielre, a többiekre, akik nemsokára megint harcolni fognak. Mindig szeretlek benneteket, de olyankor nem gondolok erre, amikor nem kell félni értetek. Ezt mondd el te, mert nekem nincsenek rá jó szavaim.
– Ismerem – bólintok. – Már sokat gondolkoztam ezen. Hétköznapokon csaknem észrevétlen a szeretet. Ám ha baj van, nagyon tud fájni. És te is, én is, akkor döbbenünk rá érzelmeink méreteire és fájdalmasságára, amikor veszély fenyeget. Miért így kell megtudnunk, mennyire szeretünk?! Talán csak Donald képes arra, hogy ezt az érzést szavakkal megfogja.
Eltöprengek. Szavakkal megfogja, mintha lepkehálóval?! Nemrég láttam egy filmet. Készítője, egy fiatal riporternő eszelős merészséggel vágott neki témájának, az abortuszkérdésnek. Több ország parlamentje azon vívódik, mennyire szabályozza a művi vetélést. Többségük nagyon szabályozná. A képviselők élet-halál felkent urai álszent retorikával gyürmölik az agyakat, „a magzat élethez való jogá”-nak ürügyén.
A fiatal riporternő mikrofonra, kamerára kapott, és útnak indult. Valahol Európában, az egyik polgárháború közepén elbújt egy fészerben, és csendesen megörökített egy csapat katonát, akik éppen a legyőzöttek kiirtásával foglalatoskodtak. S midőn zsíros füstöt eregetve fellángolt az emberi testekből emelt, benzinnel leöntött máglya, a riporternő előlépett, és megkérdezte a hős harcosokat, mi a véleményük az abortuszról. A katonák megengedhetetlennek tartották a művi vetélést a „a magzat élethez való jogá”-ra hivatkoztak.
S miután a riporternő végigbarangolta Európa és más földrészek tűzfészkeit, elment Afrikába. Éhezőkkel együtt várt az élelemsegélyre, hasztalan: szemtől szembe látta az éhhalált. Amikor szóba hozta az abortuszt, a tolmács sem értette, mit kérdez.
Csupán ennyi volt a film. Gyűlölettől, félelemtől eltorzult arcok, fegyverek, vér, hullák, kínpokol. S e képek alatt egy honatya balzsamos hangon ecsetelte a magzat élethez való jogát. Majd egy másik, száraz, szomorú hang ismertetett néhány adatot a Föld iszonyatos környezeti állapotáról.
Ezenközben egyetlen szó sem hangzott el a már megszületett emberi lények bárminő jogáról. És mégis, a néző fejében üvöltő kérdések zakatoltak: a világrajöttek jogai?! a döntéshez való jog? az otthonhoz való jog? a méltósághoz való jog?! Az élethez, ételhez való jog?!
Ám mintha csak egyetlen jog létezne, ez a politikusoknak adatott meg, s arról szól, hogy számukra minden megengedhető: desztillálhatják az agyunkat, hátraköthetik a sarkunkat, játszadozhatnak biztonságunkkal, megölhetik a természetet, fő, hogy meg tudják velünk etetni: mindezt értünk teszik.
Éljenek a farizeusok!
Élnek. Ők mindent túlélnek.
Voltaképpen semmi különös nem volt a filmben Talán csak annyi, hogy a végére hagyták a címét, amely így hangzott: Maradj magzat.
Halk, egyre erősödő brummogás üti meg a fülemet. Felpillantok a kristálykék égboltra. Viharról szó sem lehet.
Már megint helikopterek.
Finochio felnevet.
– Ügyes kis barátaid vannak. Utálod a dzsungelt?
– Nem utálom. Azt utálom, ha bozótszerte üldöznek, ha nincs mit ennem.
– Kajás vagy?
– Effektíve emésztem magam.
– Nyúlj a zsebembe, találsz benne rágót. Egyet tegyél a számba, egyet te kapj be. A gyereknek is adhatsz.
– Miért jókodsz?
Finochio vállat von.
– Úgy betojtam a kígyótól, hogy lelepleztem magam. A haverjaid rájöttek, hogy értelek benneteket.
– Nem feleltél a kérdésre, földi.
– Elkaptatok. Veletek maradok. Hülye volnék megszökni, bolyonghatnék, mint ama hollandi. Titeket keresnek, engem nem keresnének, itt dögölhetnék meg a dzsungelben.
– Még mindig nem feleltél – erősködöm. A helikopterek fölöttünk dübörögnek, a lombok eltakarnak előlük.
– A Király-nak jó emberei, jó felszerelései vannak. A Király megvehetné ezt az egész tetű országot. Munkát ad egy sereg parasztnak. Te sem ültetnél kukoricát, ha kokót is ültethetnél. Nem güriznél, ha könnyű, tiszta melót kapnál, sok zsozsóért: beállnál zsoldosnak. Nem üldöznéd a Királyt, ha jobban járnál azzal, hogy békén hagyod. Itt mindenki az ellenségetek. Senkinek nem érdeke hogy elkapjátok a Királyt. Nektek sem, hisz ha belegondoltok órákon belül lesz helyette másik. Tök agyalágyultak vágytok. Megmondom, miként vethetnétek véget ennek a piszok nagy gazdagságnak: engedélyezni kellene a kábítószer-forgalmazást. Mindjárt nem volna érdekes az egész egy csomó kölyök ki sem próbálná: minek, ha szabad? Az árak lezuhannának, egy rakás zsoldost szélnek eresztenének, egy csomó ember életben maradna, egyszóval: holt unalmassá válna a világ. Az jó, hogy tiltogattok, csak tiltogassatok! Mi pedig ellátjuk a piacot alkohollal, cigivel és angyalcsinálókkal. Ha valamelyik kormány betiltja a betűt, én zsoldosnak állok a könyvcsempészek oldalán, nekem tök nyolc. Ha betiltják a klotyipapírt, nem fogom rőstelleni, hogy klotyipapírt csempészek.
– Hülyeséget beszélsz. A kábítószer nem ugyanaz, mint a szesz vagy a cigi.
– Te iszol?
– Hébe-hóba. Ma inkább ennék.
– A krapekod iszik?
– Szinte soha.
– Na látod. Pedig megtehetné. Szabadon vehetsz alkoholt. Ebből az következik, hogy mindenki alkoholista? Na látod, hogy nem! Ugyanez a helyzet a narkóval. Ha nem volna bűn, ha szabad volna, sokkal kevesebb hülyét érdekelne. Az sem igaz, hogy a marihuána után rákapsz a kokóra, aztán jön a heroin, a hasis és a hullaház. Némelyeknek kevés a sör, meg sem állnak a denaturált szeszig. De nem mindenki. Farkak vagytok, megmondom, miért.
– Frászt vagyunk farkak, seggfej! – förmedek rá.
– A helikopterek partközelben dübörögnek. Le fognak szállni. És a gépekben ülök felfedezik, hogy át akarják ejteni őket. Lacoste-hálózsák?! Francokat! Napalm!
– A ti cinizmusotokat, aljasságotokat a politikusoké élteti! Fenét vagyunk farkak, kristálytisztán látjuk ezt mi is!
– Na, és ki fizet titeket? – vigyorgott Finochio. – A politikusok! A rohadt, szarházi kormányotok! Farkak vagytok!
– Az adófizető polgárok a munkaadóink! – vetem oda.
Finochio kedvesen rám mosolyog.
– Nekünk is – feleli. – Farkak vagytok. Ne vitatkozz! – emeli fel a hangját, látván, hogy válaszra készülök.
A rotorok elnémulnak. A gépek partot értek. Pulzusom háromszázas. Vérem gleccser.
– Farkak vagytok. Tudod, miért mondta a szakállas pacák, hogy ne engedj hónalj-illatosítót használni?! Mert áttosztalak benneteket! Amikor tegnap átúsztuk a folyót, lefújtam az egyik marha nagy követ! Ennek köszönhettétek a hajnali meglepetést! Mindannyiunknál van ilyen spray! Különleges festék van benne, szabad szemmel semmit sem látsz belőle! Ha nyílt terepen befújunk vele valamit, azt a helikopterből meglátják a speciális szemüveggel! Idehoztam nektek a haverjaimat!
– Farok vagy. A haverjaid rég leúsztak a folyón. A szakállas pacák rájött a trükködre. El se vette a flakonodat. Helikoptert akar szerezni. Fújkálhatsz! A kedvére teszel!
– Rájött, mert az egyik gép szétroncsolódott a vihar miatt, és a seggdugó haverja belebújt, és átkotorta, és felfedezte a szemüveget. Tök véletlenül.
– Aha – bólintok. – Az is véletlen, hogy a meglepők meglepődtek?! Ti komolyan azt hiszitek, hogy legyőzhetitek ezeket a fickókat?!
Igazából nemigen érdekel, mit hisznek Hepton zsoldosai. Tudom, hogy a Nagyszerűek sem halhatatlanok. Városi harcra képezték ki őket, a terep, amelyen otthonosak háztető, lépcsőház, liftakna, aszfalt.
Lövések dörrenek. Kiáltozás hallatszik. Feldübörög egy rotor, elnyomva minden más zajt.
Nem akarom hallani.
Finochio vigyorog. Behajlítja ujjait, s összecsücsörített szájjal, gúnyos fintorral bámulja körmeit.
Ella reszket. Két tenyerét a kőre fekteti, teljes súlyával a karjaira nehezedik, hogy elleplezze remegését. Leülök mellé s átölelem.
– A gombamanók hatalmas erdőkben élnek, távol az emberektől hadarja. Sajnos, ma már nagyon kevesen vannak, mivel gyorsan fogynak az erdők. A gombamanók a szelekkel utaznak. Éjszakánként a városokba is berepülnek. Besurrannak a nyitott ablakokon, az alvó emberek párnájára telepednek, és altatódalt énekelnek. Ezek a dalok igazak, szépek. Amikor reggel az emberek felébrednek, nem emlékeznek semmire. Csak megfogalmazhatatlan érzések maradnak bennük, amelyek lassan megváltoztatják az életüket. Figyelmessé válnak az apró szépségekre: madár, dalra, virágokra.
Ella hangja lelassul, szeme megfényesedik. Neki sikerült elszöknie a lövöldözésből.
– Rájönnek, hogy a boldogságot nem kívül kell keresniük, mert az önmagukhoz való viszonyukon múlik, milyennek látják a világot, így tehát fel sem tűnik nekik, hogy a gombamanók, dalaikért fizetségül, elvitték csillogó ékszereiket, fényes kiskanalaikat, vakító tükreiket.
A rotordübörgés ki-kihagy, lelassul, majd elhallgat. Rettenetes sikoly hallatszik, amely, akár a villámcsapás, átcikázik a fák között, az ágakra hurkolódik, a szívembe mar.
Finochio felordít.
– Hallgasson el a kölyök!
– Előfordul, hogy a gombamanók útjuk során egy kaviccsal találkoznak egy alvó kisfiú párnája mellett. Meghallgatják a kavics történetét, majd belezümmögik a gyerek fülébe. És a kisfiú reggel..
– Kuss! – üvölti Finochio.
Talpra szökkenek, s leütöm a fejvadászt a fegyveraggyal. Nem ülök vissza, intek Ellának.
– Alszik. Hajolj a füléhez, zümikézz neki álomdalt. Mindjárt jövök.
Ella komolyan bólint. Elsietek a szikkadó sárban.
Felkapaszkodom egy kőre, amely hajnalban felfogta a sárlavinával tovarobogó Lipowskiékat. Lehasalok, és kilesek, éppen időben ahhoz, hogy lássam, amint Belloq a vízbe zuhan a testébe kapaszkodó zsoldossal együtt.
Eltűnnek a hullámok között.
Louis az egyik újonnan érkezett helikopterben tesz-vesz: kigörgeti az ajtón a mozdulatlan pilótát. A korpusz tehetetlenül csapkodó karokkal kihanyatlik a gépből, ám nem zuhan le: lába beakadhatott valamibe.
Egy vérző homlokú dzsungeltitán célba veszi Louist. Mielőtt elsüthetné a stukkert, Delgado bukkan fel a háta mögött, és tenyéréllel a tarkójára sújt.
Valamivel távolabb megpillantom Wyne-t. A parancsnok egy tojásforma sziklához simul, nyakában fegyvercső, amelynek túlsó végén szivart rágó zsoldos vigyorog. Egy még aligha feszélyezné Patrickot, ám előtte is térdel egy fejvadász, lábnyújtásnyinál távolabb, viszont biztos kézzel célra tartott géppisztollyal. A harmadik bozótharcos tevékenyebb két társánál: ő két kézzel rángatja Wyne szakállát.
Megzörren egy bokor a közelemben. Stukkerem csöve gyorsabban fordul oda, mint a tekintetem, de csak Fresson kuporog a rekettye közt. Nem szól semmit, mutogat.
Bólintok. Visszahasalok a sziklára.
Noha három lövés dörren, csak egynek hallszik. Az én golyóra a Wyne-nal szemközt térdelő zsoldost fegyverzi le.
Fressonel egyszerre terítik le a Patrick mellett és előtt álló figurákat. Hiába mesterlövész Rühl, hiába kétségtelen az eredmény, Wyne sápadtan felénk lengeti öklét, mielőtt odébbállna, hogy tegyen néhány újabb ellenfélre.
Mire odapillantok, Fresson eltűnik. Okosan teszi. Golyók kopogtatják hűlt helyét.
Nekem is jut belőlük, kőmorzsalék fröcsög körülöttem. A szirt mögé húzódva elkúszom a veszélyessé vált körzetből.
A part felé iparkodván elsietek Lipowski mellett, aki egyszerre két bozótharcossal keveredett pofonváltásba.
Két lépés után gondolok egyet, és visszafordulok. Megkocogtatom a legközelebbi fejvadász vállát, hogy magamra vonjam a figyelmét.
Nos, a fickó előbb üt, s csak azután pillant hátra.
Még láthat röptömben.
Pierrenek azonban ennyi koncentrációlanyhulás is elegendő, hogy elegánsan lecsapja a bozótharcost, jóllehet, ezzel már nem segít az arcomon.
Leérek a parton rostokoló lóforma kőhöz, amelyet néhány millió év alatt a napfény cirógatott hófehérre, s amelyet most egyetlen szempillantás alatt bíborra fest Querra kiömlő vére. Gorilla karú kolosszus áll a sziklához támasztott hegymászó előtt, egyik kezével a torkát szorongatva, a másikkal kést villogtatva.
A több sebből vérző Querra elrántja magát a következő döfés elől. A fém szörnyűt sikolt a kövön belesajdulnak a fogaim, úgy érzem, rögtön hullani kezdenek a töméseim.
Lábon lövöm a fejvadászt.
A fickó megroggyanó térddel megfordul, és rám mered. Közben elengedi Querrát, aki felakadó szemmel, lassan lecsúszik a kőfalon, szétmázolva rajta a vérét.
A bozótharcos arcát poklot ígérő vicsor rútítja el, pedig az már fintortalanul sem volt kimondottan szép. A fickó lelógatja a karjait, s egészen elképedek: azok a térde alá érnek. Látja rajtam, hogy tökéletesen lenyűgözött.
Felém lendíti a kését.
Elhajolok, s ahogy Cydtől tanultam – ő pedig nyilván Bruce Lee-től, ha nem egy nindzsától – a rohanó kés útjába fordítom a stukkert.
És sikerül: elkapom! A penge megpendül, szisszen egyet, és a földre hullik. Néma hálaimát rebegek másik kedvenc őrangyalomnak, Véletlennek.
A majomkarú fickó hosszan elbámészkodik rajtam fenenagy meglepődöttségében. Túl hosszan.
Megkésve figyel fel a nulladik típusú kommandós hirtelen megjelenésére, ám ekkor sem veszi komolyan őt. A kicsi Louis pedig nekiáll szórakozni vele.
Querra mellé térdelek. Kirántom nadrágja derekából az övet, és rácsatolom a combjára a legvérzőbb seb fölött.
Rühl ereszkedik mellém, ő is úgy jár, mint egy kísértet, ráadásul úgy is néz ki. Lehet, hogy egyszer véletlenül lelövöm.
Fresson néhány szélsebes mozdulattal letépi Querra nadrágját, majd a zubbonya zsebébe nyúl, s elővesz egy ódon fémszelencét. Felpattintja a fedelet, félgömbforma tűt csíp ki a dobozból, és varrogatni kezdi a legrondább sebet. Az eszem megáll, és eldobhatom! Rühl csőre töltött sebvarrótűvel kószál a dzsungelben. S miközben csúcstechnikát vetnek be ellenünk, neki még egy lézerszerszáma sincs. A rá és legfeljebb a régebben megboldogult illetőkre jellemző észvesztő nyugalommal lekuporodik, és befoltozza Patrickot, miközben Dávid és Góliát a háta mögött verekszik.
A kicsi Louis ragyogóan boldogul a majomkarúval. Nem is nagyon bántja, csupáncsak piszkálgatja, éppen csak megőrjíti a vaktában csápolgató, mind dühödtebb szubhumánt.
Magukra hagyom őket. Kilépek a kő mögül. Szinte a szemembe sújt a víztükörről visszaverődő zöldarany fény.
S bár dermedt véremtől végtagjaim is kihűltek már, noha nőttön-nő bennem a fájdalom, egy pillanatig elgyönyörködöm a tündöklő folyóban. Annál is inkább, mert tudom, hogy rövidesen gyűlölni fogom, gyűlölni: Belloqért.
S ekkor váratlanul, tarajos tajtékot kavarva, Daniel emelkedik ki a hullámokból, ám egy kar utánanyúl, a vállába markol és visszarántja őt a mélybe.
Felhabzik a víz. Örvények gyűrűznek rajta. Zsebre vágom ökölbe szorult kezemet. Még egy pillanat, és a folyóba vetem magam.
Belloq előbukkan a mélyből, kirázza arcából a vizet. Hátralendített könyökével lesodorja magáról konokul csimpaszkodó ellenfelét, majd utánafordul, és megragadja a bozótharcos zubbonyát.
Ökle kétszer sújt le.
A víz ellohol a testtel.
Daniel kilép a partra. Körülpillant, s látván, hogy vége a küzdelemnek, leroskad egy kőre. Tekintete megállapodik rajtam, s bár én felragyogok, ő elkomorul.
– Magára hagytad Ellát? – kérdezi.
Nem felelek. Nem is szükséges.
Ella fenn áll a kövön, amely mögül az imént lövöldöztem. Dehogyis áll: lóg fölötte. A gallérjánál fogva tartja valaki. Finochio?!
Ella nem sír, nem sikoltozik. Lehunyt szemmel, mozdulatlanul lóg nyúzója markában, akár egy macskakölyök.
És most felrobbantom a helikoptereket! – ordítja mögüle egy rekedtes hang. Van ellenvetés? – fűzi hozzá, majd felkacag a tréfán.
Nem ostoba a fickó, egyetlen millimétert sem mutat meg magából, noha nem láthatja a szikla tövében zöldellő bozótban araszoló Fressont. De ha látná, akkor sem izgatná fel magát. Mire Rühl alulról megkerüli a követ, hogy hátba támadhassa a fejvadászt, lemegy a Nap.
Szobormereven állunk a parton. Wyne, Lipowski, Louis és Delgado odadermedtek, ahol a meglepetés érte őket. Querra nincs közöttünk, hiszen ő ájultan hever egy szikla mögött.
– Hol lehet Martin?!
A bozótharcos meglóbálja Ellát a kő előtt.
– Menjetek a helikopterekhez! Nyomás!
– Hé! – kiált fel Louis. – Anyád, az a ribanc, miért állt szóba apáddal, azzal a gyáva stricivel?! Hogy téged összedobjanak?! Egy ilyen hernyót?! Mondd meg a kurva őseidnek, hogy kár volt a numeráért.
A bozótharcos felháborodva leülteti Ellát a kőre, és kilép mögüle. Nem Finochio.
– Melyiktek volt az? – üvölti.
A következő pillanatban összerándul a teste. Egyszerre két golyót kap. Egyet a homlokába, a fürge Louis stukkeréből a másikat alighanem a veséjébe, valahonnan oldalról.
A fejvadász, akár egy céllövöldei figura, eltűnik a kő mögött. Ellát leemeli valaki.
Martin áthajol a szikla fölött.
– Ne lőjetek, csak én vagyok.
Csodálkozva rábámulok. Itt van és egészséges. Megmentette Ellát. Lelőtt egy embert, de nem volt más választása. Majd megszokom.
Visszabámul rám, fejét rázva elvigyorodik.
– Nem én voltam, sajnos.
– Hát ki?
– Querra – feleli.

 

 

Fresson alkoholt vételez az egyik zsákmányolt helikopterből. Foggal-körömmel ellenzi, hogy megigyam, mivel akkor nem tudja fertőtleníteni a tűjét. Befoltozza sebeinket. Flastromot is talál rájuk.
Lipowski ételre bukkan. Könnyesen vonja magához a ládányi sonkakonzervet.
Louis pedig megleli Finochiót: ugyanott és csaknem ugyanúgy, ahol és ahogy hagytam, a fához kötözve, félájultan.
Apja kérdésére Ella bevallja, hogy utánunk jövet kapta el őt a goromba fejvadász. Mindenki mindenkit megölel, letol.
Delgado összecsókolja a helikoptereket.
Úgy fest a helyzet, hogy megszabadulunk innen. Köszönetet rebegek harmadik őrangyalomnak, Csodának.
És végre eszünk.
Ella visszautasítja a sonkát, édes levű papayát rágcsálgat mélán. Martin egy percig önfeledten, leplezetlen szeretettel bámulja a leányzót. Amikor összeütközik a tekintetük, öcsém elvigyorodik.
– Tisztelt gyászoló gyülekezet! Viccmesélés következik!
– Jaj, ne – sóhajtom.
– Tudjátok, miért a kutyákat küldik újságért? Mert a macskák Whiskast vennének! Következő: „Kisfiú, itthon van az apukád?” „Itthon van, csak hátráment a disznókhoz. De meg tetszik őt ismerni, mert sapka van rajta”.
Querra felnyög.
– A haslövéses katona esete vagyok: nem fáj a sebem, csak, ha nevetek.
– De nem nevettél – állapítja meg Martin zordonan.
– Mit nevetgéljek azon, hogy bárhányszor elmegyek veletek valahová, mindig megsérülök valamimen?!
– Használj Blendamed fogkrémet – tanácsolja öcsém. – A fogaid ugyan mind kihullanak, de a tojásaid kőkemények lesznek.
– Patrick, emlékszel az első kirándulásunkra? – kérdezi Wyne, kopott szakállát simogatva.
Querra lehunyt szemmel bólogat.
– Hányszor hányod még a szememre?
Mindnyájan tudjuk, miről beszélnek. Akkoriban még nem baráti volt a kapcsolatuk, mindazonáltal ápolták azt: dörgő pofonokkal.
Részvétteljesen hallgatunk.
Ella letörli szájáról a papaya levét, és Louisra pillant.
– Még sosem hallottalak ilyen ocsmányul beszélni – mondja, vagy inkább sóhajtja.
A szólított ártatlanul rábámul, majd széles mozdulattal legyint egyet.
– Elárulom, leányom, a titkot. Minket diplomás emberek tanítottak erre a randa beszédre, az apádat is! Az a fickó, aki elkapott téged, elszánta magát a legesztelenebb cselekedetre. Na, ilyenkor nekünk nem csak a lövészetet meg a gombócugrást kell tudnunk, hanem az illető kultúrnyelvét is. Ezzel a fickóval ezen a kultúrnyelven kellett társalogni ahhoz, hogy egy hasznos pillanatra kizökkenjen a szerepéből. Ha teszem azt egy családanya begolyózik, felmegy a tetőre, és azzal fenyegetőzik, hogy harminc méter magasról ledobálja a gyerekeit, majd önnönmagát is, akkor vele egy másik klisé szerint beszélünk. Ha nagyon őrült hangulatban leljük, akkor a szelíd szókat meg sem hallja. Sokkolnunk kell, olyképpen, hogy megfeledkezzen eredeti szándékáról, és minden dühét ránk zúdítsa. Ilyenkor aztán az áldozatjelöltek veszélyeztetései nélkül cselekedhetünk.
– Vagyis lelövitek? – kérdezi Ella sötéten.
– A tetőn őrjöngő nőt? Nem lőjük le – magyarázza Louis türelmesen. – Magunk ellen dühítjük, elcsalogatjuk a gyerekek közeléből, és lefogjuk.
Fresson elvigyorodik.
– Mi tudományos munkát végzünk, gyermekem. Ezt értsd úgy, hogy sok-sok pszichológus magyarázza nekünk a bűnözők, ámokfutók lélektanát, mi pedig élesben alkalmazzuk az ő elméleti módszereiket. Már vagy egyszer-kétszer hasznát is vettük az íróasztal mellett kiötlött technikáknak. Ahhoz, hogy ezt az örömteli, szép munkát végezhessük, egyebek közt pszichés alkalmasságról kellett tanúbizonyságot tennünk.
Delgado felnevet.
– Kabaré az egész. Lámpavas is átment az összes vizsgán.
Az említett férfiú rövid ideig működött Wyne csoportjában. Mindenkit lámpavasra akart aggatni e kellemes szokásának köszönhette becenevét. Könnyen eljárt az ujja a ravaszon. Bárkibe boldogan belekötött, élt-halt a balhéért.
Wyne első látásra alkalmatlannak nyilvánította a fickót. Azt állította róla, hogy szocio és pszichopata, továbbá még sok más baja is van, tehát nyugodtan polypatának mondható. Hiába, együtt kellett dolgozniuk.
Lámpavas két akcióban vett részt. Vérszomjával mindkettőt elszúrta.
Ezután áthelyezték a pasast egy másik csoporthoz, ám mert ott sem vált be, végre elköszöntek tőle.
Lámpavas munkanélküliként tengette életét, mígnem egy szép napon a szomszédasszonya bekopogott hozzá, és elpanaszolta, hogy házi kedvencként tartott mosómedvéje megszökött, kérte a férfit, segítsen visszaédesgetni ketrecébe az állatkát.
Lámpavas komoran megígérte, hogy elsimítja a problémát.
Tíz perc múlva megjelent az asszony kertjében, halántékig felfegyverkezve, kézigránátfüzérrel a derékszíján.
A nő gyanút fogott, hogy a szomszéd talán nem is épelméjű.
Az exkommandós teljes intenzitással nekilátott a mosómedve-vadászatnak. Ennek következtében ki kellett hívni a tűzoltókat, és kisvártatva a mentőket is.
Végül pedig riasztották a kommandót.
Ekkor már Lámpavas mindent és mindenkit mosómedvének nézett, és meg volt róla győződve, hogy a mosómedvéket ki kell irtania.
Tucatnyi járókelő és három kommandós sérült meg, mire elfogták az ámokfutót.
Lámpavas jelenleg egy zárt intézmény lakója, szelíden szólnak hozzá, érdekes teszteket oldatnak meg vele. Szabadidejében akcióterveket dolgoz ki mosómedvék elejtésére.
Neves pszichiáterek órákig is eltöprengenek tervrajzai fölött, talán még kandidátusi disszertációt is írnak a témáról.
A reggelizés végeztével a társaság tagjai visszaöltik kirándulóruháikat. A bozótharcos jelmezek leúsznak a folyón.
Louis előveszi Finochiót. Aberrált műszaki dolgokat kérdezget tőle, azzal kapcsolatban, hogy a helikoptereken van-e olyan cucc, amely a nyomunkra vezethetné üldözőinket. A válaszoknak köszönhetően kissé átalakítja, könnyebben kibelezi a gépeket.
Finochio a fogai közé tol egy rágógumit, és vigyorogva figyeli Louis ténykedését.
– Továbbra is csak egyféle mehettek. A hülye is tudja, hogy hová. Sosem juttok ki Morosból. Sem élve, sem holtan.
– Ne ijesztgess, mert összeszorul a makkom. – nyögi Delgado. Kizsebeli Finochiót, és egy kőre fújja dezodoros palackja tartalmát. – Biztosan tudni fogják, hová tartunk. De mire ráeszmélnek, mi már ott is leszünk.
Lipowski és Steve jelentkezik pilótának. Beülünk a gépekbe. A smaragd folyó fölé emelkedünk.
A mélyben elterülő életzöld dzsungel párafellegeket pöfög magából. Querra mellettem szunyókál, fájdalmaitól, vérveszteségétől, kimerülten. A többiek sem kicsattanóan egészségesek. A goromba zsoldos ökölcsapásának köszönhetően ferdén tartom a fejemet, egyéb szerveim is emlékeztetnek a köztük véghezvitt dúlásra. Szeretnék pezsgőt és zászlót bontani örömömben, hiszen visszafelé tartunk. A négynapi séta néhány órás repülőúttá rövidül, hála Louisnak, aki a helikopterroncsban talált rádió és egy foglyul ejtett bozótharcos segítségével kelepcébe csalogatta a bozótharcos-utánpótlást.
Alighanem senki nem fog választás elé állítani, nyugodtan hazarohanhatok az első géppel. Mélységesen megértem mindazokat, akik a repülőről lejutván térdre vetik magukat és csókokkal borítják az anyai föld betonburkolatát. Ha véletlenül visszakerülök Lineba, én is ezt fogom tenni.
Amaz első gépre azonban csak Martin és Ella fog felülni én majd lentről integetek nekik. Azután visszamegyek a Nagyszerűekkel akár a dzsungelba, akár a pokolba.
Hiszen üzenetet hoztam Marcelnek. Át kell adnom neki.
Vagy a fejfájára kell vésnem.
Mogorva előttem ül. Izmos nyakát, rövid haját nézem. Előrehajolok, és a fülébe súgom elhatározásomat. Meg sem fordul, a fejét rázza.
Ekkor valami mást súgok.
Ettől persze hátranéz, fenenagy szigora már-már felenged. Ezt a pillanatot kell elkapnom.
– Tapodtat sem élhetek nélküled – suttogom esdeklőn.
– Hiszen én sem nélküled – feleli, s elfordul.
Ügyes. Se nemet, se igent nem mondott. Diplomatának kellett volna mennie. Persze, ha eszébe jutna ilyen irányú pályamódosítás, elsőként én próbálnám lebeszélni. Nem tud hazudni, ráadásul tip-top jellem, egyszóval alkalmatlan a politikusi pályára. Nem húzná sokáig. Hamar lelőnék.
S ha már eszembe jutott a lelövetés, tetőtől talpig elzsibbadok. Hány helikoptere, embere lehet Heptonnak?
Igaza volt Finochiónak. Ebben az országban mindenki a mi ellenségünk. Heptont más, mások követik, a harc sosem ér véget. A régről ismert futószalag-effektus.
Nincs leverőbb, mint amikor egy kedvetlen ember elkedvetlenedik.
Tovább nézem Belloqot. Fej, nyak, ingváll. A pasas, akit szeretek. Nem lehet, hogy nemet mondjon. Hiszen ő is velem akarna jönni, ha fikarcnyi kedve sem volna a harchoz, akkor is. Nem bírná elviselni a várakozást, a kétségeket. A féltés teszi oly fájóvá a szeretetet? És mi teszi áldott széppé?!
Lenézek a mélybe, és összeborzongok.
Köveket gyűjtöttünk az öböl kristályos vízében: piramisforma feketét, amelyre akár egy művészi falikút fél kagyló kövült rá szivacsnak tetsző, opálos fényű, millió ponton átfúrt fehéret, zölddel erezett sárgát, ezer követ, kisebbet, nagyobbat. De nem csupán ők maradtak ott, lényem egy része is az öbölben veszett, a gránáttűzben.
Az a Denisa Wry, aki jelenleg a bőrömben ül, azt gondolja, hogy méltó életet élt az Öbölben, gyöngéd-szelíddé tette őt a szépség ám attól fél, hogy hazajutván, a nagyvárosban bizonyossággá lesz sejtése: a huszadik századi ember életmódja talán nem embertelen, de nem is emberi.
Elkesergek ezzel a gondolattal, mígnem a Nap vakító fényszikrái elől lehunyt szemmel, elalszom.
Még hangtalan, még néma az izgalmuk, ám a feszültség a levegőben vibrál, felriaszt. Bús képpel bámulnak egy mutatót, ama mutatót, amely a gyászhírek közlésére hivatott.
Querra a térképét fürkészve szomorúan csóválja a fejét.
– Ne add fel! – bíztatja Pierret, mintha rajta múlna, hogy kitartson az üzemanyag.
Delgado lesújtó jelzéseket küld a másik helikopterből.
– Nem lesz elég a nyál – látja be Querra, s összehajolunk a térképe fölött. – Itt vagyunk, ehhez a földnyelvhez közeledünk. Ha még átrepülhetnénk az öblöt, jók volnánk. De nem repülhetjük át. Egyet tehetünk, a legleverőbbet: katapultálnunk kell. Tiszta sor: képtelenség, hogy átússzuk az öblöt. Tehát itt ki kell mennünk a partra. Gyalogláb kerülünk.
Istenem, mennyire gyűlölöm az ujját, amellyel a sétatávot mutogatja!
Pierre leereszkedik a víztükör fölé, a gép már-már a tenger felszínére ül.
– Marha, ez nem hidroplán! – ordít Querra. Nem csábítja a lehetőség, hogy sós vízben fürösztheti sebeit.
Kiugrálunk. Előbb Daniel, majd Martin és Querra.
Ella szorosra csukott szemhéjakkal, nyöszörögve lép ki a gépből. Vele ugrom, és rögtön magunk közé vesszük Belloqkal, hogy belénk kapaszkodhasson, ha elfáradna vagy elbizonytalanodna.
Lipowski a magasba emeli a helikoptert. Úgy fest, mintha sorsunkra akarna hagyni bennünket.
Hirtelen elhal a dübörgés, a rotorszárnyak forgása lelassul. A döcögő gépet továbbviszi a lendület.
Pierre kiveti magát az imbolygó helikopterből. Kinyújtott karral, fejjel előre suhan lefelé.
Átfúrja a fényes víztükröt. Eltűnik a szemünk elől.
A gép hajóhintaként billegve, bukdácsolva ereszkedik, majd zuhanni kezd.
Elfordulok, a partot keresem. Valami ködlik a távolban.
Fölöttünk, kissé távolabb Wyne-ék is végrehajtják a kényszer kiszállást.
Delgado leállítja a rotort. A gép egy csalóka pillanatig megáll a víz felszínén, majd az oldalára dől.
Steve hatalmas lendülettel vágódik ki belőle, s vadul tempózva menekül a közeléből.
A tenger jókora örvénygyűrűkkel falja be a helikoptert.
Fellélegzünk: Lipowski a közelünkben emelkedik ki a vízből felénk lóbálja öklét, és világcsúcsesélyesként elrobog a messzi-messzi part fejé.
Minél közelebb kerülünk a szárazföldhöz, annál kevésbé hiszünk benne, hogy valaha is elérjük azt. Ella kimerülten a vállunkba kapaszkodik, a mienkhez hangolva láb tempóit.
Motorcsónakok, kisebb jachtok suhannak a közelünkben. Habi leányok, habférfiak sütkéreznek rajtuk, ránk néznek, megállapítják, hogy turisták vagyunk, ha furafélék is, és többé nem foglalkoznak velünk.
Átrobog közöttünk egy víziszán. Nyaralóparadicsomhoz közeledünk. Elérjük-e valaha?
Nagyobbodik a földnyelv csücske. Nem fogunk sétálni! Le fogunk rogyni a homokra, lihegünk óraszám.
Csak már ott lennénk.
Martin és Louis átveszi Ellát. Belloq és Wyne Querrát fogja közre. Úgy szuszogunk, mint egy intenzív osztály.
Az öböl végében cirkáló hajóról piros rakéta lobban a magasba, szikrákat köpdösve szárnyal fölfelé, majd lassan ereszkedni kezd. A parton toronyló kosárféle figyelőhelyről másik rakéta felel neki.
A víziszán ismét átrobog közöttünk, immár az öböl felé siettében. Egy perc múlva újabb jet-ski érkezik, majd a harmadik, negyedik is eldübörög a fejünk fölött. Szörfvitorlák rohannak a part felé.
Meredten nézem a csücsköt. Mindjárt elérjük. Rögtön.
– Miért rakétáztak? – kérdezi Ella.
– Csak – morogja Martin, a háta mögé nézegetve.
Part.
Hihetetlen lendülettel vetjük szárazra magunkat.
Belefúródunk a homokba.
Hasra fekszem, megfordulok. Hempergek. Bepanírozom magam már csak egy nagy kondér forró olaj kellene.
Cápafarkak hasítják a vizet.
Querra a térképre bukik, ujjával méricskél.
– Öt kilométert úsztunk – mondja. – Ötöt.
– Csak? – legyint Louis a hátán fekve. Hörpöli a levegőt, akár a fürdőkádlefolyó a vizet. – De milyen helyes kis cápák közt!
– Talpra! – parancsolja Wyne.
Néha szörnyen az idegeimre megy a pasas. Finochio felül, de szinte nyomban visszahanyatlik a földre. Tüdeje és a levegő rendszeresen elkerülik egymást.
– Sehova motyogja. Egy lépést se.
– Nosza – hangzik könyörtelenül, és ismét Wyne hangján.
Feltápászkodunk.
Szinte egyszerre pillantjuk meg a földnyelv kanyarulatában a lágyan himbálódzó víziszánokat.
A jet-skikölcsönző tulajdonosa frissensült zsemle fenekű fiatal férfi, nyaktól talpig fekete gumiruhában, az egyetlen elcsenetlen szánján robog utánunk, gyalogkakukk hangú kürtjével bippegve, szitkozódva és hiába, hiszen a leggyengébb motorosát hagytuk ott neki.
A fantasztikus Kawasakik dübörögve hasítják a tengert, simogató vízpermet szitál az arcomba. Mámoros boldogság kerít hatalmába, a száguldásé, a reményé, s félő, hogy e helyt, a vízi robogón válok lírai költővé: kedvem volna kiáltozni, s hozzá ilyenféléket: csókol a szél, a fény, csókol az ég...
És késve fékezek, és észvesztő sebességgel szárnyalok át a Kawasaki kormányszarvai fölött, és oly mélyen fúródom a homokba, hogy az utánam rohanó Belloq bombatölcsérnek véli leszállóhelyemet.
Martin szemrevételezi a romjaimat, majd aljasul élcelődve segít Danielnek. Kiásnak a homokból.
Felpillantok, s ámuló tekintetem előtt amerikaiasan hatalmas, incselkedően elegáns szálloda magasodik, nem délibáb.
Wyne futólépésben távolodik tőlünk.
Mire lemosakszunk a cápaveszély jóvoltából kihalt vízben, Patrick visszatér a szállodából.
– Joy tegnap megérkezett – közli hattyúfehérre vált arccal. – Ma hajnalban repülőt bérelt, és az öbölhöz ment.
– Jézus – krákogja Querra.
– Elrohanok a sportgép-kölcsönzőhöz. Megpróbálom rádión utolérni Joyt. Daniel, ti menjetek a Hét Lantosba. Beszélj Leonnal, azután pihenjetek.
– Oké.
Wyne elszáguld, mi szedelőzködni kezdünk. Ekkor érkezik a parthoz a fekete gumiruhás pasas. Ledobja motoros szánját, és éktelen haraggal ordítozni kezd velünk.
Querra higgadtan válaszol.
A fickó megdermed, majd hosszan, kutatóan rám néz. Azután kérdést intéz Patrickhoz. A felelet hallatán megvakarja az állat, a fülét és a fejét. Végül sóhajtva lerogy, és ültében toporzékol egy sort.
Finochio is ellátja a sebeit néhány vigasztaló szóval.
Csendesen elsompolygunk a vajazni való zsemle fenekű kölcsönzős közeléből.
– Mit mondtál neki? – kérdezem Querrát, immár egy kényelmetlen, lassú és pokolforró taxiban ülve.
– Azt, hogy azért kellett olyan sürgősen ellopnunk a szánjait, mert a férjed elől menekültünk.
– Mindannyian?! – hörrenek.
– Ő is ezt kérdezte. Majd pedig azt, hogy miként vigye vissza a szánokat. Mondtam: egyenként. Kérdezte: de hogyan jön el az újabb szánért? Mondtam: gyalog, körben a parton. Erre Finochio azt javallotta, hogy ha már úgyis itt van az egész kócerája, állítsa fel a kasszát ezen az oldalon, és nem lesz több gondja.

 

 

A Hét Lantoshoz érkezünk. Elfoglaljuk szobáinkat. Eltátjuk a szánkat. Megpróbáljuk szavakba önteni, amit látunk. Ella találja el a lényeget.
– Putri hely – suttogja undorral.
– Ugyan már – felelem.
Ázott papírzsebkendőt kotrók elő a zsebemből, s nekiállok port törölni. Belloq nem hisz a szemének. Effélén még sosem kapott rajta.
Kerülgetjük egymást a parányi szobában. Forgolódunk, bámulunk, jóllehet, nem a Hotel Ambassadorban nőttünk fel.
Káprázat vesz körül bennünket. Az életnagyságúnál kábé ötször nagyobb pipacsokkal dúsan elárasztott tapétát alighanem a Parkinson-kóros nagypapával szabatták ki. Eszelősen reszkethetett az öreg, de leszabta. Fel is nyalták. Olyan is lett.
Az ágykereteket a bolhapiacon szedegették össze. Legtöbbje csak azóta ágykeret, azelőtt asztallap, járóka, zsúrkocsi, nyúlketrec lehetett. A lottyadt matracok sem kevésbé változatos származásúak, némelyikben kóc is akad, hogy legyen tartása. Az nem baj, hogy az ágynemű vasalatlan. Gyanítom, hogy ugyanannyira mosatlan is.
A folyosó végén található az egyetlen fürdőszoba, amit a padlótól a plafonig vízkő borít s hogy mi még, arról legfeljebb tapasztalt mikrobiológusok számolhatnának be. A pazar ülőkád csakis múzeumból eltulajdonított műtárgy lehet, fájdalom, lekerült róla a tábla, amelyen ez a szöveg állhatott: „E kádban fürösztötte kicsinyeit Ábelkát és Káinkát Ádám és Éva”.
– Nahát, ezt Durrell rém élvezné – sóhajtja Martin, a gyéren csepegő zuhanyrózsával vacakolva. – Ha itt kinyitom a vizet, ott meg ott és amott futkosni kezdenek a csótányok és mások.
– Ne fitymároljátok a ház szolgáltatásait – dörög ránk Lipowski. – Osszátok be a fürdési rendet. Itt a törülköző, a hotelosné adta.
– Nekünk?! – kérdezem, a pacal küllemű textíliára meredve.
– Nem, a tibeti maharadzsának – morog Pierre.
Martin vitatja, hogy Tibetben maharadzsák volnának. Ami engem illet, kötöm magam a tárgyhoz.
– Ezt a törülközőt akarjuk használni?!
Querra elvigyorodik.
– Nyugodtan használhatjuk, van fertőtlenítő szappanom.
– Akkor jó – bólintok megnyugodva. – Ne feledjétek el törölközés után jó vastagon beszappanozni magatokat.
A hotelosné érkezik. A barna bőrű, barna fogú, gombócdad asszony egy minden porcikájában kicsorbult kancsót mutat Querrának, mintegy öt perces magyarázat kíséretében.
– Mit mond? – türelmetlenkedik Martin.
– Azt, hogy a csapvíz nem egészséges. Csak a kancsóból igyunk.
A hotelosné nyögdécselve a kádba hajol, a zuhanyrózsáról feltölti a kancsót, bátorító mosollyal átnyújtja Querrának, és tovagördül a keskeny folyosón.
Kilenc kővé dermedt ember bámul utána. A tizedik, Finochio, hozzánk fordul.
– Ezt a világon mindenütt ugyanígy csinálják.
Akkor egészségünkre. Kibuggyanunk a zsúfolt fürdőszobából, magára hagyjuk Ellát.
A fullasztóan sötét és szoros folyosón sújtólégrobbanástól tartok, mindazonáltal megérdeklődöm Belloqtól, miért pont erre a putri helyre kellett jönnünk, amikor csicsásabbnál csicsásabb szállodák meredeznek a parton.
– Ez biztonságos – feleli komolyan.
Magam elé képzelem a törülközőt és a kancsóbéli vizet mikroszkóp alatt. Nyugtalanul bólintok. Látja rajtam, hogy nem győzött meg. Témát vált.
– Halálkomoly az elhatározásod? – kérdezi.
Nekem nem megy olyan gyorsan a váltás. De végre felragyog szemem: mindent értek.
– Aha. A kancsó víz és a törülköző ellen kaptuk a sereg védőoltást. Igen, az elhatározásom halálkomoly, feltéve, hogy megérem az estét e miazmás helyen. Olyan komoly, hogy nem is elhatározás, hanem elszánás. Ha nem maradhatok veled, belepusztulok. Legyöngül az immunrendszerem, és végez velem valami tífusz. Akarod, hogy magyarázgassam?
Fürödni akar. Megteszi, de a törülközést kihagyja. Visszaölti sótól merev ruhadarabjait, és elszáguld, mondván, hogy találkoznia kell valakivel.
Valakivel?! Leonnal, hiszen Wyne elárulta. Márpedig ha Leon Borsetti, a főnökük is itt van, akkor feltalálják magukat az alaposan megváltoztatott helyzetben.
Megfürdöm Káinka morzsányi ülőkádjában, lábujjhegyen állva tizennyolc csepp langyos vízben, ennyit tudok kifacsarni a lankadt zuhanyrózsából. Mire visszatérek lepra szobánkba, Ellát édesded álomban lelem.
A nápolyiszelet méretű ablak előtt lógó pelenka alighanem maga a függöny mellett kalandvágyó fénysugár surran a szobába. A falak közt leskelő homály rátámad, és fojtogatni kezdi a fényecskét, amely lassan bágyadva pásztázza a barokkos tapétát, a szedett-vedett bútorokat, a lustán kerengő porcicákat, poregereket, pormadarakat, egy egész porállatkertet, majd kialszik és ekkori elszunnyadok én is, és álmodom, kedveset.
Csak egy pillanatra, néhány szónyira térek magamhoz, amikor Belloq mellém simul a vendégek hadait látott lepedőn.
– Hanyatt-homlok szeretlek – suttogom, és folytatom álmomat.
Arra ébredek, hogy este van.
Pucér villanykörte pislákol a plafonon. Joy Craft és Patrick Wyne ragyog az ajtóban.
Elfelejtek ásítani. Joy melegfényű szemébe pillantok, s már-már megolvadok tőle. Tudom, mi rejlik e tündöklés mögött, magam előtt látom őt, amint a sportrepülővel az öböl fölé érkezik, miután hiába szólongatta rádióján a Lusitania kapitányát, és mind sötétebb balsejtelemtől szorongatva megpillantja a kráteresre robbantott, üszkös, néma partot, s szíven döfi a fájdalom.
Tudja, mi jár a fejemben. Leül mellém, levesz a hajamról egy tollpihét, majd még egyet, azután feladja.
– Kerek hat órán át kellett özvegynek hinnem magam – sóhajtja.
Egye fene, lecsippent a hajamról még egy pihét, és még néhányat, majd kikapja az ágyból a defektes párnát, és a padlóra dobja, milliónyi hamuszín szöszt fellebbentve valóságos porszafárit látunk.
– Ezt pontosan hat évszázadnak éreztem. Ott köröztem a tábor romjai fölött, vakon a... köd volt a fejemben. Kitartottam a visszaérkezésig, csak a leszállás után sírtam el magam. Ekkor kinyílt a gép ajtaja, és Patrick állt előttem. Megtapogattam: nem csak asztrálteste volt. Egy tűnő percig úgy láttam, hogy az én férjem a leggyönyörűbb, legsudárabb, legpompásabb férfi a földön.
– Azután rám förmedt, hogy sürgősen borotválkozzam meg, és plasztikáztassam az arcomat, hogy emberi külsőt szerezzek – fejezi be Wyne.
Na. Nézem őket. Ilyenek a boldogok.
Szépek. Ez az állapotuk eltarthat még vagy öt percig. Mihelyst elindulunk, elmúlik. S kezdődik elölről: a lélek nyirkos kövei alól előmászik a félelem, a kétség, a vak fájdalom és a többi irtózatos ismerős. Azért megyek Daniellel, hogy ne kelljen velük találkoznom.
Joy is eljut e gondolatig. Elkomorul, szemében kialszik a tündöklés.
– Előbb vacsorázunk – mondja.
– Itt?! Inkább valami indiai konyhára vágyom, élő férgekkel, kecsesen tekergőző szörnyekkel a levesben. Itt nem tudnám, mit eszem. Megölne a gyanakvás.
– A Cápavadászba megyünk – közli Joy felderülő arccal, olyképpen, mintha azt mondaná: karácsony van.
Fresson megáll az ajtóban. Leszegi a fejét, hogy beleférjen a keretbe. Dúdolgat.
– ...mint a léggömb, mely arra vár, hogy felfújják s repülhessen, lalalala...
Hiába minden dúdolás és vigaszszók. Akkor is félek. Márpedig a félelmemet el nem vehetik tőlem. Holott egy kifúratlan gombért is odaadnám.
A Cápavadászbéli vacsora drámai konfliktussal kezdődik. Csak halféle szerepel az étlapon. Egyezséget kötöttem a Halkirálynővel.
– Halat nem eszem, nem vagyok kannibál – közlöm az étlap láttán.
Joy restelkedve a homlokára csap.
– Ne haragudj, kiment a fejemből a gasztronómiai esküd.
– Ez több annál – felelem méltósággal.
Fresson felvont szemöldökkel rám bámul.
– Tudod egyáltalán, mit jelent az, hogy kannibál?
– Tudom – bólintok.
Rajtuk a sor, immár ők bólogatnak. A továbbiakban feltűnően kerülik a hirtelen mozdulatokat, a hangos szókat, nehogy felzaklassanak.
És persze pukkadásig tömik magukat különféle, cápahúsból készült falatokkal.
Vajas pirítóst, olívabogyót és salátaleveleket rágcsálva azon töprengek, hogy a Halkirálynő talán nem is venné rossznéven, ha ennék a cápából. Azután a cápák étrendjére emlékeztetem magam, s mégsem bánom, hogy kivonom magam ebből a táplálékláncból. Végre is, nem vagyok kannibál.
Míg megkávézunk, Louis erőt fitogtat. Előbb csak ellézeng az étterem uszodányi akváriuma körül, amelyben a leendő fogások köröznek, morconnan.
Azután ötlete támad, hajmeresztő. Megkeresi a tulajdonost, fogadást köt vele. Pár percre eltűnik valahol. Halmáj-színű fürdőnadrágban, békaszemüvegben, széles vigyorban jön vissza.
Wyne megpróbálja lebeszélni szándékáról.
– Nehezen tudnánk nélkülözni ma éjjel – mondja.
– Ott leszek – legyint Louis.
Joy semmit sem szól, előkapja rajzpapír tömbjét, és munkához lát.
Louis felmászik egy létrára, majd kecses fejessel besiklik az akvárium vizébe, a mogorva cápák közé.
Tőlünk két asztalnyira felborul egy szék, a rajta ülő hölggyel együtt, utóbbi eszméletvesztéséből kifolyólag.
Tömör csönd feszül körénk, ráállhatnánk.
Egy csokoládé bőrű kisfiú kimondja, amit a felnőttek gondolnak:
– Mikor lesz már vér?
Louis nyugodtan úszkál a dühödten keringő cápák között. Meg-megérinti a hátukat, végigsimít a fejükön. Egyetlen pillanatig sem izgulok érte.
– Nem bántják a pipik! – kiabál a kisfiú. – Hülye pipik.
Louis teletankolja a tüdejét levegővel, majd hanyatt fekve, mozdulatlanul lebeg a felszínen. Semmi nem történik.
Végül kisétál a vízből, és bezsebeli a tapsot.
A tulajdonos előlép egy tálca nyers, véres hússal.
Louis az akváriumba hajigálja a cafrangokat A cápák szilaj lökdösődéssel tolonganak a falatokért.
Rá sem hederítünk a közénk telepedő, immár felöltözött hősre. Louis csalódottan megjegyzi:
– Ne higgyétek, hogy még egyszer rávehettek ilyesmire. Az életemet kockáztattam a mulattatásotokért, és egy hálateli jó szót sem kaptam érte.
Fresson az arcába ásít.
– Talán, ha masnit kötnél a hajadba, ha réklit horgolnál, akkor éreznénk irántad némi aggodalmat. De ilyesmivel csak halálra untatsz bennünket.
Különös, senki nem hozza szóba a soron következő programot. Eszerint mindent megbeszéltek, megterveztek, míg én aludtam.
Joy rajzolgat. Rafinált fonatba fésült, vöröses fényű haját, átszellemült pillantású, melegbarna szemét, eleven mosolyát nézem. Joy afféle belső, lelki szépség, aki sminktelenül, fáradtan is magára vonzza a szemét, mert belülről ragyog.
Louis karikatúrája alakul előtte a papíron, velünk már végzett terített asztal körül ülünk, kezünkben kés, villa, szalonképesen festünk, ám a figyelmes szemlélő felfedezheti a figurák körül elrejtett fegyvereket: stukkert, kézigránátot, kardokat. Louis viszont plüssmacit dugdos az asztal alatt, lezúzott térdei között. Bébicipőt kap a lábára, ám a parányi lábbeli nem takarja el a padlón heverő csuzliját.
Joy házi használatra készíti az efféle rajzokat, melyek alaphangja a finom iróniával átszőtt szeretet. Nemrégen megjelent egy albuma, „TE” címmel. Egy kötetnyi Patrick Wyne a férfi, akit szeret Wyne olyképpen, amilyen. Olyképpen, amilyennek a szerelmes nő látja őt. Továbbá héroszira idealizáltan, tündéri iróniával kifigurázva.
Mostanában rengeteg rajzot készít az ikrekről, melyek nézője a haját tépi nevettében, s közben elhatalmasodik rajta a vágy, hogy neki is legyen gyereke, seregnyi.
Joy ledobja a tollat. Louis elé tolja a rajzot, és összenéz Patrickkal. Mindketten elkomorulnak, s mi elfordítjuk tekintetünket, hogy ne zavarjuk meg néma búcsúzkodásukat.
Azután Joy feláll a székről, és Ella mögé lép. A kislány az apjához hajol, majd szó nélkül engem is megölel. Martin nagyokat nyel, ő sem szól semmit, az ajtóhoz indul, sietsége menekülésnek hat.
Utánuk nézünk, sokáig vibrál fölöttünk a csend. Végre kihúzom magam a széken, már nem akarok láthatatlan lenni. Velük maradhattam.
Finochio megszólal az asztal végén.
– Kár értetek – mondja komoran.

 

 

Nem kérdezek semmit, fölösleges volna, úgysem felelnének. Egyébként is, mi abban a különös, hogy két autó vár ránk a Cápavadász előtt?!
Querra behuppan az egyik kocsi kormánya mögé, Lipowski a másikéhoz. Wyne Querra mellé telepszik. Louis és Steve maguk közé veszik Finochiót a hátsó ülésen.
Elsöpörnek az éjszakába.
Fresson helyet foglal Lipowski mellett. Mögéjük ülök Belloqkal. Pierre gázt ad, a kocsi nekilódul.
– Valamit azért mondhatnál – sóhajtom, tíz percnyi autózás után. A város mögöttünk maradt, rázós földúton száguldunk.
– Mire vagy kíváncsi? – tudakolja Belloq ártatlanul.
– Mindenetek megsemmisült a támadáskor – mondom.
– Valóban elrejtettünk néhány fegyvert váratlan malőr esetére – bólint Daniel.
– Jó sok hasznát vettük – morogja elöl Fresson.
– De mi ott tényleg nyaraltunk. Az akciót Leon készítette elő, a felszerelésről is ő gondoskodik. Ne izgulj.
– Hadd izguljak! Tudni szeretném, mi folyik itt. Miért bíztok Finochióban? Kötve hiszem, hogy elvezet minket Heptonhoz.
– Két lehetőség van: vagy ellenünk fordul, vagy velünk marad – mondja Rühl. – De mindenképpen odavezet. A vezetésről pedig csak annyit, hogy tudjuk, hol keressük Heptont, ám ez az elmélet. A gyakorlati lépéseket Finochio kalauzolásával tesszük meg. Egyébként ma éjjel semmi más dolgod nem lesz, csupán annyi, hogy rajta tartsd a szemed.
– Marcel? – kérdezem.
– Marcelt ismeri a Kokókirály összes embere, ő tehát egy ismeretlen arcot küldött közéjük információkért. A fickó feladta őt. Kellemetlen volna, ha az ilyesmi váratlanul érne bennünket. Semmi okod az izgalomra. Vagy otthagyjuk a fogunkat ma éjjel, vagy nem. Ilyen egyszerű.
– Milyen egyszerű – sóhajtom.
– Belloq megfogja a kezemet. Száraz, forró ujjai az enyémeket simogatják, majd felcsúsznak a karomra. Egymásra nézünk, látom bátorító mosolyát, de nem látom arca részleteit. Vállára hajtom a fejem. Belélegzem bőre illatát, s megint elkap az ismerős érzés. Sokadszor ülünk így egymás mellett, félelemmel átitatva, ám annál elszántabban. Még soha, egyetlen alkalommal sem említettem neki, hogy nem magamat féltem.
Ilyenkor végletesen szenvedélyes gondolatok, fohászok söpörnek át agyamon. Ha sikerül, ha neki nem esik baja, akkor leszokom a dohányzásról, akkor többé egy kortyot sem iszom, akkor szünet nélkül kedves leszek, megvarrok tíz nadrágot, átúszom az óceánt, elfutok a Holdig, naponta templomba megyek, nem szidom a kormányt, pitymallattól pirkadatig mosolyogni fogok.
Szelíd türelmű anyám arról álmodott, hogy zongoraművésznő leszek. Ha ma éjjel Belloqnak haja szála sem görbül, akkor veszek egy zongorát. Három kiló kottát is veszek hozzá. Sajnos, valószínűleg zongoristát is kell vennem, mivel az én hallásom nem eléggé kifinomult ahhoz, hogy élő ember kibírja a játékomat. Ha ma éjjel Danielnek nem esik baja, megkeresem Larry gyilkosát, megfogom a tetőlövészt, estélyt adok a Halkirálynőnek, hölgyestikét ültetek, és elmegyek szavazni.
Mert akkor én is életben maradok.
Alig hiszek a szememnek: álcakerítéssel, szögesdróttal, sorompók kilométereivel lezárt katonai támaszponthoz érkezünk. S úgy suhanunk át az ezernyi akadályon, nehezítésen, akár a sólymok. Minket itt várnak, mi több, kifejezetten mi vagyunk azok, akikre ma este számítottak, talán még gyümölcstorta is sült a tiszteletünkre.
Azután végtelen hosszúságú betonon száguldunk, mellettünk hangárok lapulnak az éjszakában, mozdulatlan őrök figyelik utunkat.
Egyszerre csak egy gyönyörűen karcsú, delfinorrú repülőgép bukkan fel előttünk, kocsijaink elegánsan melléje gördülnek, kilépünk a betonra, és felsétálunk a lépcsőkön.
Az ajtó lágyan ránk csukódik, a motorok feldorombolnak, s a gép nekifutás nélkül, könnyedén a magasba emelkedik velünk.
Pisla fények gyúlnak fölöttünk, Leon Borsetti lép ki a pilótafülkéből, s feszült vigyorral az órájára pillant.
A Nagyszerűek pillanatnyi tétovázás nélkül teszik a dolgukat, végre is, több, mint két hétig gyakorolták, nem túl régen. Kapok egy hatalmas puttonyt, jut mindenkinek. Figyelem, mit művelnek vele, s akár a tánciskolában, másolom mozdulataikat.
Kicipzározom a puttonyt. Ők persze dögösebbek: a hét zsákon egyszerre reccsennek a fémfogak. Három másodperc alatt alsónadrágra vetkőznek. No, akkor én is.
További három másodpercig tart, amíg előhúzzák a káprázatosan összehajtogatott ruhacsomagot. Éjfekete kezeslábas bomlik ki előttem, különös anyaggal bélelt, állig galléros modell, gyanítom, hogy lőhatlan. A Nagyszerűek gyorsan végeznek felöltésével, nekem Leon segít, hogy megtaláljam az elrejtett műanyag cipzárt, a szigeteléssel bevont kapcsokat. Ebben a cuccban zajtalanul kúszhatunk, mászhatunk, egyetlen alkatrésze sem csikordul, zörren meg soha.
Pilótasapkaféle sisak következik, minden oldalról zárt, bélelt modell. Batman is valami hasonlóban szuper. Nem tudom, az övé golyóálló-e, a mienk biztosan az, feltéve persze, hogy nem túl nagyerejű vagy robbanó lövedéket kapunk a fejünkbe.
Nahát, a tervezők abszolút gondoltak mindenre, nyílást hagytak a sisakon a szemünknek és az orrunknak! A szánkról megfeledkeztek, vagy úgy döntöttek, hogy nem kell csevegnünk.
Fresson végigmér bennünket, lerántja a sapkát, és elröhinti magát.
– Mint egy Batmankommandó! Máris leszögezem, hogy nem vagyok hajlandó kívül hordani az alsógatyámat, mint az a marha!
Leon leinti. A cipő következik. Nesz és csúszhatlan fekete lábbeli, az enyém kissé lötyögős. Gyanítom, hogy Marcel cuccait öltöm magamra.
Finochio kimarad a ruhaparádé élményéből, közönséges fekete vászonöltözéket, fekete hajkendőt kap, és mehet a tükör elé, hogy vastagon bekenje az arcát álcafestékkel.
A fegyverek következnek. Némelyiket nagyon nem szeretem. Leon adogatja őket a kezembe. Csak az egyikhez fűz magyarázatot.
– Kábító. Zajtalan.
Ennyi. Keményen, szűkszavúan. Férfiasan. Gördülékeny készülődés, gyakorlott mozdulatok. Lánctalpas roham. Hemperegve lövöldözés, biztos kéz. Dózer.
Mi bajom van?!
Leon teletömi a zsebeimet. Tartalék tárak, különféle ketyerék. Mindenhez magyarázatot fűz, fél, legfeljebb egyszavasat. Soha életemben nem figyeltem ilyen feszülten.
Finochio fegyvertelenül marad.
Felpróbáljuk az infraszemüveget: mintha vörösboron keresztül szemlélnénk a világot. Koromfekete kesztyűt húzunk, hajszálvékonyat, finom tapadókkal.
És még nincs vége. Leon az órájára pillant, majd a pilótafülke ajtaja fölött kivetített térképre, amelyen egy száguldó piros nyíl mutatja a gép helyzetét.
A piros nyilacska keresztforma akármihez közelít, melynek négy végpontja és a közepe izzón világít.
Leon, látva, mit nézek, ujjával villámgyorsan végigböködi ezt az öt pontot.
– Hepton birtokai. A középsőben találjátok. A másik négyből föld alatti járatok vezetnek hozzá.
– Miii??? – sikoltok némán.
Komoran bólintok, dögös kommandósként.
Egy pillanatig Belloq-Batmant nézem. Emlékeztetem magam, hogy az előttem álló, harci gépnek rémlő pasas a kedvesem, hivatalosan is. Gyengéd, érző szívű ember, főzni is tud.
Ekkor minden egyebet elsöpör egy kérdés, üvöltő: hogy a francba jutunk ki ebből a zajtalan csillagjáróból?!
A Nagyszerűek az utolsó darabért nyúlnak a puttonyba, egy újabb kezeslábasért.
Na ne. Senki sem pillantott a hőmérőre?! Vagy az Antarktiszra megyünk?
Mindig is gyanúsan bűzhödtnek találtam a katonai dolgokat. Márpedig itt minden darab katonai származású.
Jó, tudom. Azért sompolygunk az éjszakában ezzel a szellemrepülővel, nehogy diplomáciai bonyodalmak származzanak a kalandból. Hepton a mienk, és mi hazavisszük őt innen, mert a morosi kormány magától nem adja, fütyül a különféle együttműködési egyezményekre.
De akkor is, mi ez a kezeslábas?!
A Nagyszerűek felöltik. Kövérkésnek látszanak benne.
Finochio is kap egyet. Ő is felölti. Neki tetszik, nagyot füttyent elragadtatottságában.
Belebújok a modellbe, mely leginkább síruhához hasonlít. Mindkét vállán lóg egy-egy madzag.
Leon elkapja a kezemet, amikor odanyúlok.
– A jobboldali a kioldó. A bal a leeresztő. Ne keverd össze!
– Mivel? – kérdezem, s ennek hallatán felfogja végre, hogy sejtésem sincs, miről beszél.
– Ismered a repülőgépek vészcsúszdáját – közli, kijelentőmódban.
Elképesztő, minek néz engem ez az ember?!
Bólintok.
– Egyszerűbb példát mondok: a jobb kocsik biztonsági felszereléséből nem hiányzik az ütközés hatására felfújódó...
– Ütközni fogunk?! – nyögöm.
A vészesen rohanó nyílra mutat az ajtó fölött.
– Mindjárt a célon leszünk. Amikor kinyílik az ajtó, kigurultok – s ezzel a talpam alá mutat! Ez egy elmeőrült! – Amint kibuksz, meghúzod a jobboldali zsinórt! De rögtön ám, mert alacsonyan leszünk. A ruha felfújódik, és te nem vered oda magad. Mihelyst földet fogsz, megrántod a bal zsinórt, aztán eldugjátok a bozótban a cuccot. Beépített önmegsemmisítő van benne, egy órán béli nyoma sem marad.
Hát ezt gyűlölöm a katonai származású cuccokban. Mindazonáltal nem rágódom el a hallottakon, mert akkor óhatatlanul felmerülne, mi lesz, ha idő előtt lép működésbe az önmegsemmisítő, és különben is, teljesen eltölt a rossz hír, miszerint ki kell ugranom a fénysebességgel suhanó, ördögi gépből.
A Nagyszerűek a robogó nyílra pillantanak, majd lehasalnak padlóra, engem is maguk közé vesznek. Valamelyik Batman megfogja a kezemet, még az is lehet, hogy Belloq.
Valaki sikítozik a fejemben. Utálom az éles, magas hangokat. Csend légyen!
A szemem láttára csúszik félre a padló egy darabja. Éjszaka rohan alattunk, mélyében talán egy út szürkéllik.
A gép lejjebb megy. Az út közelebb jön.
Furcsa érzésem támad.
Hiszen azt furcsállom, hogy a gép mindössze macskadorombolásnyi hangot ad ki!
Az első Batmanek kigurulnak.
És máris én következem.
Zuhanok!
Melyik spagócát kell meghúznom?!
Szél süvít a fülembe. A delfinorrú gép a magasba szökken fölöttünk.
Megrántom az egyik madzagot, jobbkezes vagyok, tehát a jobboldalit.
Mákom van. Sziszegést, sivítást hallok, magába ölel egy buborék. Bezár, eltakar.
Úgy érzem magam, mint sok évvel ezelőtt, anyám méhében.
Hirtelen huppanást érzek. Őrülten forog a Föld, vagy én gurulok. Milyen puha!
Úgy festhetek, akár egy fekete lavina.
Lelassulok.
Megrántom a zsinórt.
Suhhh... Lefogyok.
Talpra állok, lehántom magamról a gúnyát, felteszem az infraszemüveget. Különös, vöröses színben feltűnik előttem a világ.
Besietek a legközelebbi bozótba, és az avar alá kaparom a ruhát.
Három Batmant látok. Négyet, ötöt, felém rohannak.
Mind megvagyunk. Indulás.
Letérünk az útról. A csalitosban loholunk előre, semmihez nem érve, kísértetekként.
A mellettem siető Batman a fenekemre üt. Ezt csak sejtem, mert az ügyes ruha szex ellen is szigetel.
Az elmúlt percekben történtektől kábultan, az elkövetkezőktől már kevésbé tartva, felgyorsuló pulzussal, kihűlő vérrel nyargalok társaim között.
Nyitott terepjárók robognak el az úton. Fegyvercsövek körvonalait látom. Az őrjárat?!
Vajon hallották-e a repülőgépet?
Megírják-e a holnapi újságok, hogy halkan mormoló, szélsebes ufó suhant át Moros fölött, árnyékként?
Tágas kifutó felé közeledünk. Tucatnyi rotweller heverészik a fűben. Jöttünkre felpillantanak, némelyikük talpra szökken, de meg sem nyikkannak.
Halk, ciripelő hangot hallok, a Louis kezében tartott ketyere bocsátja ki. A rotwellerek nyakörvén parányi, sárga fénypontok villognak.
Finochio kinyitja a ketrecbe vezető kaput. Besurranunk a kutyák közé. Nem vagyunk normálisak.
A vérebek sem, mert ránk se hederítenek.
Bántatlanul átsietünk a kennelen, belépünk egy bódéba. Finochio lehajol, felnyit egy csapóajtót, és mi leereszkedünk a föld alá.
Anyám, ha látnál!
Jobbra fordulunk az alul-felül kikövezett, párás levegőjű alagútban. Rohantamban töröm a fejem. Jártam már hasonlóban, de hol és miért?
Végül persze nem jut eszembe, csak egy újabb emlékkép lobban elém: az egymást követő detonációk, a ránk szakadó falak, a fojtogató füst, a menekülés.
Nem volt elég egyszer?! Miért nem ülök a zongoránál?! Az alagút képtelen véget érni. Unalmas egyhangúságát a szabályos távonként felbukkanó csapóajtók sem törik meg.
Oltári. Egy teljes hadsereg rajtaüthet Heptonon, ha ő egyszer lejut ide, ott megy ki, ahol akar és szabad... szabad, mint Hepton. Zsoldosai feltartják üldözőit, vérebei pedig mindenkit szétmarcangolnak, akinél nincs ketyere, hogy hangjelzést adjon nekik nyugalomra, hallgatásra.
Ez tényleg rengeteg pénzbe kerülhetett. Mennyi kábítószert kellett ezért ide-oda csempészni, őrizni, eladni, ellenértékét bevasalni, hány zsarut, jogászt, ártatlant gyilkoltak le ennek védelmében?! Olykor nagyobb ajtók mellett haladunk el, amelyek a szállodafolyosókon álló takarítószekrényekre emlékeztetnek. Képtelenség ellenállni a kísértésnek, belesek az egyik mögé. Valóban szekrényajtó. Kawasaki motor parkol mögötte. Ügyes. Hepton Keresztapa már nem fiatal, s jóllehet, teniszezik, golfozik, egyszóval sportos űz, mégsem járja, hogy gyalogláb rohangásszon, ha netán üldözőbe veszik. Csak az első szekrényig kell elfáradnia, ezután már virgonc lóerők röpítik tovább.
Megvan a fogadalom! Ha ezt túléljük, eldobom a tragacsomat. Megajándékozom magam egy dögös kocsival, amelyben minden gombnyomásra működik. Le-föl rohangászó tető, légkondi, automata mixer, telefon öt vonallal, és persze, úszómedence...
Ébresztő. Hiszen rühellem az aberrált műszaki dolgokat. Csak egyszer keverjem össze a gombokat, és a saját kocsimban fogok vízbe fúlni.
Na jó, akkor nem veszek meséi autót. Kimegyek az ócskapiacra, választok egy jó állapotban lévő rollert, de lehet, hogy gördeszkát. Martin majd kipofozza, és máris én leszek a macskakő császárnője.
Ha a mi lábbelijeink nem ütnek zajt, akkor miféle pufogást hallok?
Lehet, hogy a vállamon himbálózó géppisztoly püföli a ruhámat?
Nem lehet, mert minden holminkat különleges hangfogó bevonattal látták el. Ha leejteném a fegyvert, meg sem hallanám. Ha George Lucas tudna a holmijainkról, olyan csillagközi harcolást filmesítene belőle, hogy még.
De akkor mi pufog?!
Nem csak én hallom, társaim léptei is elbizonytalanodnak, s ha nem kollektív hallucinációról van szó, akkor ne kerteljünk: lövöldöznek valahol a közelünkben, alighanem odafönn.
Beleillik ez a fordulat a terveinkbe?
A Nagyszerűeket figyelve úgy fest: nem illik beléjük.
Lehet, hogy megint kitört a vihar. Errefelé honos a szeszélyes időjárás.
Az egyik Nagyszerű, talán Wyne-Batman, torkon kapja Finochiót, és kérdőre vonja.
A zsoldos esküdözik, hogy nem tudja, mi folyik odafönn.
A fickó szép, de ez mindene. Szavát sem hiszem.
Wyne elengedi a kérdezettet, futunk tovább.
Valószínűleg hamarosan ideges leszek.
Naná, amikor csak annyit tudok, hogy bűvészmutatványba illő módon jutottunk ide, arról azonban gőzöm sincs, miként kerülünk ki innen, ráadásul még jóformán munkához sem láttunk, s máris csatalárma dúl.
– Ki lő odafenn? – kérdezi Steve tompa hangon.
– Nemigen tudjuk – morogja Louis.
A hórihorgasabbik Batman, nyilván Rühl, fanyarul megjegyzi:
– Egy foggal nem lehet szotyolázni.
Elhagyunk négy további csapóajtót. Az ötödiknél Finochio lecövekeli magát.
– Itt menjünk fel.
– Hová? – kérdezi egy eltéveszthetetlen, fekete hang.
– Hepton hálószobájába – hangzik a válasz.
Belloq mellém sodródik. Megszorítja a kezemet, és Finochio felé int a fejével.
Bólintok.
Louis nesztelenül felemeli a csapóajtót, s gyíkként bújik át rajta. A többiek követik. Finochio mögött maradok, jóllehet, a fejvadász udvariasan előre akar engedni.
Kézbe veszem az egyik stukkert.
Elfüggönyözött szobácskában találjuk magunkat, amely alig nagyobb, mint egy gardróbszekrény. Kisurranunk a függöny mellett. Jellegzetes tornateremszag csapja meg az orromat. Vörösen derengő hodály végében állunk, körös-körül emeletes ágyak sorakoznak. Finochia a zsoldosok lakosztályába hozott bennünket! Milyen kedves! A fejvadász két dolgot cselekszik egyszerre: bődületeset üvölt, és közben a vállam után kap.
Én csak egyfélét teszek: nyakon lövöm. Kábítóval.
Torkán akad az üvöltés. Megmerevedik, majd megroggyanó térddel a padlóra roskad.
Fél percig várakozunk. Louis végigkígyózik az ágyak között. Néhány takarót leszór a földre, hogy lássuk: üresek a nyoszolyák.
Finochio megszívta. Végre megértem agyafúrt tervét: házhoz hozott bennünket az utolsó szálig, melegen. Derék, hivatásszerető fejvadász, Ha sikerül neki, Hepton összecsókolgatta volna. Az a baj a nem feltűnően fényes intellektusa emberekkel, hogy saját példájukból kiindulva másokat is hülyének néznek.
Átnyargalunk a kopár hálótermen. Az ajtónál megtorpanunk.
Úgy rémlik, mi is megszívjuk. Éktelen lövöldözés hallatszik a folyosóról. Alighanem a zsoldosok jeleskednek odakinn. Finochio erre nem számított.
Mi sem.
– Légy van a levesben – hangzik Wyne vörösborkarcos hangján.
– Nagy újság.
Louis kiles, majd visszalép.
– Odakinn minden fényárban úszik.
– Kimegyünk az ablakon – közli Patrick. – Intézd el a villanyt. Mi pedig megpróbáljuk felfogni, mi történik.
Még át sem lépünk a párkányon, s a ház máris sötétségbe borul. A filmbeli hősök folyton a kapcsolószekrényben matatnak ehhez a művelethez. Louis viszont nulladik típus. Egyszer majd kiszedem belőle a trükkjeit. Egyszer majd?! Hiszen itt ocsmányul lőnek.
Amíg Belloq és Steve elsurran körülnézni, s eközben én tíz évet idősödöm. Louis lekap a tíz, körmömről, mivel szerinte nem kábítógolyót kellett volna Finochióba eresztenem, hanem éleset.
Hirtelen megszólal mögöttem a néger hang.
– Volodia és egy kisebb zsoldossereg – jelenti.
– Francba morogja – az amúgy szalonképes Wyne. – Meg ne szólalj! A sisakot senki nem veheti le! Nem tudhatják meg, kik vagyunk. Indulás!
Szabályszerű, félelmetes kommandó-akcióba kezdünk. A küzdő felek találomra, ész nélkül lövöldöznek az elsötétült házban. Mi azonban látunk a speciális szemüvegben.
Nem kell megválogatnunk célpontjainkat. Mindenki ellenség. Elhasználom az összes kábító lövedéket.
Végignézem, amint Louis keresztülrohan egy tűz alatt tartott folyosón, és semmi bántódása nem esik, legfeljebb meg-meginog, amikor golyó éri a ruháját. Megfogadom, hogy ezért később összekarmolom az arcát. Azután megbocsátok neki az izgalmakért, mert megtisztítja előttünk az utat.
Hepton hálószobája felé igyekszünk.
Ekkor már bíbor tűznyelvek kígyóznak az épületben. Lángoló függönyök, kárpitok fáklyái világítanak. Levehetjük a szemüveget. Immár láthatóvá váltunk. Jelmezünk meglepetést kelt a zsoldosok között.
Fürgeségünk hiábavaló.
Volodia megelőz bennünket.
Amikor berontunk a hálószobába, az ablak előtt találjuk, a kábult házigazdával a karjaiban, akit a falra aggatott kardgyűjtemény egyik darabjával szorít magához. Bal kézzel a Király haját markolja.
A brokát pizsamát viselő, zsibbadtnak rémlő Hepton úgy fest, mint aki egy lövetnyi heroinnal tért nyugovóra. Hiába a rókavár, a zsoldossereg, csúfosan foglyul esett. Nemigen érti, mi folyik körülötte.
Láttunkra Volodia elhátrál vele a párkányig. A szőke kefehajú, villogó szemű, gyönyörűen izmos pasas mit sem változott utolsó találkozásunk óta. Akkor éppen engem fojtogatott.
– Na, Batmanek!? – vigyorog Volodia. – Tudtok repülni? Szükségetek lesz rá, ha meg akarjátok szerezni ezt a fejet.
Elveszi a kardot Hepton nyaka elől. Ekkor döbbenünk rá, hogy a Király halott.
Volodia elengedi a testet, s az összeroskad a pazar szőnyegen. Nyakából messzire fröccsen a vér.
A zsoldos, markában a fejjel, átveti magát a párkányon.
Belloq kiválik közülünk, és utána száguld. Louis és Steve követi őt.
Mi maradunk, hogy a hátunkba zúduló fegyveresekkel szórakozzunk.
Utat lövünk magunknak a folyosón. Megtisztítjuk az elénk kerülő szobákat. Megállíthatatlanul nyomulunk előre. Aki nem pucol előlünk, annak vége.
Terjed a tűz, egyre vastagabb füstgomolyok töltik be az épületet. S végre csillapodni látszik a lövöldözés, a zsoldosok menekülnek előlünk: uruk halott már csak Volodia társai küzdenek ellenünk.
Többször eltalálnak, s bár karcolás sem esik rajtam, mélyen átélem a golyók ütéseit, a Nagyszerűekkel ellentétben csepp örömet sem lelek sebezhetetlenségemben.
Kiverekedjük magunkat a máglyává váló házból.
Már alig-alig találunk ellenfelet.
Az épület melletti ketrecben félelemtől, dühtől őrjöngő kutyák tépázzák a rácsokat.
Előveszem a Leontól kapott ketyerét, s megnyomok rajta egy gombot. A nyakörvek sárgán felvillannak.
Szélesre tárom a kaput. A kutyák kizúdulnak, s nyüszítve, csaholva elrohannak, el, a fák felé, minél messzebb a lángoktól.
– Hé, Batman – hallom a kapun túlról.
Ha még egyszer lebatmenez valaki, figyelmeztetés nélkül lepuffantom a nyavalyást.
Óvatosan a ketrecbe lépek, vakon a sűrű füsttől.
A következő pillanatban földbe gyökerezik a lábam. Régen látott, szeretett ismerősöm fekszik az egyik tákolt kutyaól előtt.
Mellé térdelek.
– Vigyázz! – kiáltja.
Késő. Fegyvercső hidegét érzem a nyakamon. Pontosan ott, ahol a ruha gallérja és a sisak találkozik, a leheletnyi résben.
Térdelek, Finochio stukkerével az ütőeremen.
Marcel aligha segíthet. Rongyokba burkolt testét kifekélyesedett sebek borítják, végtagjai reszketnek, kék szeme fénytelen.
– Na, Batman – mondja a fejvadász. – Mi most szépen elsétálunk balra, az erdőbe. Állj fel.
Talpra kecmergek. Finochio szorosan magához von, kihátrálunk a kapun. El-elbotlom a lábában. Eleinte akaratlanul, majd, az ötlettől áthatva, szándékosan bukdácsolni kezdek.
– Ne játszogass, szépségem – figyelmeztet a zsoldos. Azután felkiált, szavait a velünk szemközt felbukkanó hórihorgas alakhoz intézve. – Tedd le a fegyvert, mert szétlövöm a csajt!
Rühl ezredmilliméternyit sem mozdít a kezében tartott stukkeren. Finochio fejére céloz az enyém mellett.
– Tökmindegy, mit csinálsz. Halott vagy – feleli.
Kösz. Jó srác ez a Rühl, társ a bajban.
Finochio tovább hátrál, vonszol magával.
– Fuss el, szépfiú – mondom. – Megúszhatnád.
– Pofa be! – üvölti Finochio.
Ez az utolsó szava. Már csak a lövés dörrenését hallja, arra nincs ideje, hogy ő is meghúzza a ravaszt. Estében magával ránt. Nem nézek rá, amikor felkecmergek.
Querra és Wyne felnyalábolja Marcelt. Besietünk a fák közé. Nem megyünk messzire, a liget közepén vágott irtáson Hepton helikopterei álldogálnak.
Menekülni szándékozó zsoldosok nyüzsögnek a gépek körül.
Belloq Volodiával verekszik, küzdelmük egyenlőtlen, a katonai ruha lő- és ökölhatlan. Daniel meg is elégeli a fickó reménytelen rohamait. Stukkert ránt, és kábító golyóval leteríti a szőke bérharcost.
Nem veszek részt a menetben. Marcel mellé térdelek.
Émelygek.
Nélkülem múlik el néhány perc az életemből. A furcsa tudatkihagyásnak Belloq vet véget. Megrázza a vállamat.
– Szállj fel a gépre! – mondja.
Ketten felemelik és a helikopterbe teszik Marcel ájult testét. Utána mászom, leülök mellé, fejét az ölembe vonom, ledobom a sisakot, és végre kitörlöm szememből a könnyeket.
Rühl is megszabadul a fejfedőtől, a padlóra térdel, kezembe nyom egy lámpát, és rám szól, hogy tartsam.
Felemelkedünk a levegőbe.
Louis mellettünk terem a kötszeres dobozzal.
– Adj alkoholos vattát! – pattog a doki.
Megkapja, tíz másodperc alatt elhasználja, és még csak az első sebnél tart.
– Kegyetlenül megverték – mondja. – Azután a kutyákra bízták. Legalább hatszáz öltéssel kell összevarrnom a harapásokat.
– Varrhatod, nem érzi – bíztatja Louis.
– Mindenekelőtt infúzió kellene neki. Vér sem ártana. Antibiotikum. Kenet, talán nem az utolsó.
– Dobd el a palit, szerzünk helyette másikat, sokkal egyszerűbb – tanácsolja Louis. Rám néz, s arckifejezésem láttán vállat von. – Te akartál jönni. Hajolj ki, könnyíts magadon. Azután sem lesz jobb, nekem elhiheted.
– Olyan volt, mint egy húsdaráló – mondom, enyhültebben.
– Olyan – bólint.
– Adj alkoholost!
Louis megborítja az üveget.
– Alkoholista vatta indul – jelenti. – Kell még?
Rühl bólint, s lassan előmossa Marcelt a vastag mocsokréteg alól.
– Nincs több törlés – tudatja Louis. – Elfogytak az idült vatták.
Alattunk lángtenger: Hepton helikopterei, Hepton birodalma. Mögöttünk, kendőbe csomagolva Hepton feje.
Bennem borzongás és iszonyat. Pirkad.

 

 

Kétszer szállunk át. Először Joy vár minket egy sportgéppel. Aztán katonai repülőre ülünk. Ez már hazáig röpít.
Útközben Marcel több liter infúziót, két palack vért, temérdek injekciót kap. Rühl befoltozza a sebeit. Én imádkozom érte.
Nem szólok senkihez. Nem zavarnak.
Egyszercsak Marcel felnéz. Felemeli a kezét, s a hajamra teszi.
– Már megint – mondja. – Mindig te hajolsz fölém.
– Mindig sebek borítanak – felelem. Könnycseppet ejtek az arcára.
– Befejeztem – mondja. – Soha többé. Mit mondott a doktor? Túlélem?
– A doktor nem felelőtlen – morogja Rühl. – Nem nyilatkozik.
– Nem adtak enni a kutyáknak? Csak téged?
– De igen, adtak. És egyik-másik dög néha a tányérjához engedett, de a kerítéshez tapodtat sem. Ne tudjátok meg, milyen pocsék a kutyaeledel! A vizükből ittam, abban mosakodtam. Gyakran összetűztünk emiatt. A kutyák eléggé irigyek. Azt ígérték nekik, hogy hamarosan meghozzák a hulláitokat, és istenigazából belakmározhatnak. Nem hittem volna, hogy találkozunk még. Amikor megláttam az első Batmant, majdnem szívgörcsöt kaptam örömömben.
– Kaptál is – közli Rühl, megcsörrentve a nyakában lógó fonendoszkópot. – Tök kripli vagy. Ha nem dobod fel a talpad, akkor se leszel jó semmire.
– Semmire?! – nyikkan Marcel. Megpillantom hegyes szemfogait. Van kedve vigyorogni?!
– Na jó, talán újságot, tejet házhoz vihetsz. Könnyebb otthoni munkát is vállalhatsz. Tudsz gobelint hímezni?
Marcel sokáig hallgat. Szeme elfénytelenedik.
– Hogy van a barátnőd? – kérdezi váratlanul.
– Elintézem nektek a közös kórtermet, oké!?
– Miért? – sóhajtja. Rémültnek látszik.
– Pont annyi esze van, mint neked, úgyhogy nyakon lövette magát. De megmarad.
– Te sem panaszkodhatsz – feleli, s távolodó mosollyal lehunyja kék szemét.
Rühl megfordul, s a másik pácienshez lép. Volodiával nem sok dolga akad. Elegendő, ha még egy darabig nem hagyja felébredni.
Elkapom Belloq fürkész tekintetét. Lehajtom a fejem, nehéz szólnom hozzá.
– Mi volt ez? – kérdezem halkan.
– Ilyen egy villámakció – feleli. – Ha nincs Volodia, még villámibb lett volna.
– Nem tudom, mikor fogom újra embernek érezni magam.
– Most minek érzed magad?
– Robotnak. Rettenetes volt. Az a repülő, az a cucc.
– Az elsők között viselhetted a cuccot.
– Köszönöm. Megtarthatom?
– Na látod – feleli, megkönnyebbült mosollyal. Borosta kéklik az arcán. Fáradt a szeme.
Én meg hülye vagyok.
Átkarolom a nyakát. Elfészkelem magam a vállán, s lassan megnyugszom.

 

 

– Jó, hogy jöttök – fogad Martin, amikor benyitunk a lakásba –, egyedül már nem győzöm a lelki segélykérő telefonokat, és holt unalmas film megy a tévében: folyton elrabolják a főhősnőt, úgyhogy volt már autós üldözés, helikopteres kergetőzés, volt már hordágygyorsasági verseny, most várom a páternoszteres üldözőcskét, semmi bajotok!? – Ezzel sarkon fordul, egy percig a hátát mutatja, majd elvékonyult hangon így szól. – Elnézést, csak visszagyűrtem a könnyeimet.
– Ella? – kérdezi Daniel.
– Ella már átköltözött a másik hajlékba. Segít a kertésznek. Ne menjetek oda. A fickó úgysem fog beengedni. Senki nem léphet a kertjébe, csak kutyák, gyerekek és madarak. Fáraó Átkát is kitiltotta, de ő most úgysem akar madarászni, mivel átmenetileg világtalan. Ja, a pasas most fösti a tiltó táblát, miszerint „savas esőnek belépni tilos”. Esküszöm, hogy minden szavam színigaz.
Megköszörülöm a torkomat. Martin visszafordul, Belloq elé lép, végigméri a Bálványt, majd megrendülten a kezét nyújtja neki. Ölelkeznek egy strófányit, öcsém is torkot köszörül.
– Szóval sikerült, egyben vagy, főszuper. Ez derék, nagyon derék, szerfelett derék.
– Mi van a macskával? – kérdezem.
– Hát kérlek, a macska, mivel kölyök, nem tudhatta, hogy nem tanácsos békával ujjat húzni. Ujjat húzott vele, erre kapott egy lövetet a szemébe, úgyhogy két napig körözött kínjában. Iris kimosta a szemét, és ellátta gyógyfüves borogatással, de a macska nemigen tűrte a pakolást, úgyhogy harisnyát kellett húzni a fejére, kötésrögzítés végett.
– Igen? Harisnyát húztak a fejére? – Belloq erőlteti a képzeletét. Ráncok gyülekeznek a homlokán.
– Ne ess kétségbe – legyint Martin. – Rendbe jön. És addig is eljárogat bankot rabolni, nehogy kárba vesszen a jelmeze. A rablott pénzen pedig kifizethetitek a kertépítőt. Fogadd meg a tanácsomat, főszuper: mielőtt oda vinnéd a nővéremet, készítsd fel a kertészedre. Ja, meg a művére is.
Hurrá, itthon vagyok. Ez most már így fog menni. Martin precízen beszámol a közvetlen környezetünkben, valamint a nagyvilágban történtekről, megkímél bennünket az újságolvasás és tévénézés fáradalmaitól.
És lőn. Öcsém hozzám fordul.
– Bár csak tegnap éjszaka érkeztünk haza, mintha mindenki erre várt volna. Laco üzeni, hogy hívd fel, amint lehet. Cyd ugyanezt üzeni. Miss Hadzsima egyenesen azt mondta, hogy meglép a kórházból, és idejön, ha ma estig nem kap hírt rólatok. Keresett egy Ian Sacro nevű ipse, aki magánszimatnak mondta magát. Donald alkotói válságot tart...
Üvölt a tévé. Csörög a telefon.
– Ne vedd fel, az istenért! – sikoltja Martin, mintha terrortámadástól akarna megkímélni. Biztosan az Atya az. Reggel felhívott, feloldozta magát a titoktartási esküje alól, és elmesélte, miket gyóntak neki az emberek. Eszméletlen, mi folyik körülöttünk: vérfertőzés, alkoholizmus, kapzsiság, zsugoriság, korlátoltság, narkománia. Mi vagyunk az utolsó normális család.
Belloq mégiscsak a kagylóért nyúl. Beleszól, azután sokáig, nagyon sokáig hallgat.
Martin beólálkodik a látómezejébe, és a hívó fél iránti tapintatból hangtalanul kérdezi:
– Az Atya?
Daniel a fejét rázza.
– Egy másik – olvassuk a szájáról.
Amikor nem bírja tovább, átadja a kagylót öcsémnek. Lemegyünk a Mazdához, hogy elintézzünk néhány sürgős hívást. Sorba állunk a kocsi mellett a rádiótelefonért.
Félóra múlva, amikor felpillantunk a lakás ablakára, Martin fülén a kagylóval leinteget: nyugodtan maradhatunk, még nincs vége.
Belloq visszadobja magát a Mazda ülésére, a rádiótelefon mellé. Ropognak a billentyűk dühödten döfködő mutatóujja alatt.
– A bútorszállítókat hívom – közli, a kapcsolásra várva. – Költözünk.
És tényleg, amint felérünk a lakásba, eltökélten csomagolni kezd.
Martin a füléhez tapadt kagylóval nézi egy darabig, majd kihúzza a zsinórt a falból, és beáll segíteni.
A bámulatlan tévé sértetten bömböl, üldözik a Hősök Hősét, ám ő motorra kap, és átszárnyal vele harminchat parkoló kamion fölött, majd felugrat egy száguldó expresszvonatra, végigrobog az ülések között, a kerekek alá pofozza a főgonoszt, nőül veszi a főhisztérikát, és megtalálják végre a filmhosszat keresett mikrofilmet, és ekkor a szomszédné becsönget, hozzánk, és megérdeklődi, miért nem polaroid géppel fotózunk, mert rühelli ám már, hogy két órája más sem hallatszik át hozzá, mint az, hogy „hol a mikrofilm?!”, még egy ilyen trehány családot!?
A bámulatlan tévé belekezd a kővetkező film sugárzásába, melynek szereplői a Hősök Hőse, a Szuper Gonosz és a Szuper Cicus, ám mielőtt még kiderülne, mit fognak keresgélni égen-földön, metróban és magasvasúton, atléta termetű férfiak robognak a hajlékba, felnyalábolják a készüléket, kicsomagolatlan bőröndjeinket, még a mosogatógépet is és lecipelik az utcán állongó teherautóhoz.
– Elmegyek – mondom.
– Hát persze – feleli Daniel.

 

 

– Holnap hazamehetek – közli Dalia. – A doki azt mondta, hogy plasztikáztathatom a nyakamat, ha netán nem tetszik a heg, bár ő igazán nagyon szépen varrta össze a sebet. Találkoztál Marcellel?
Bólintok. A kórházi szoba ablaka előtt állunk, az utcát bámuljuk, sóhajtozunk.
– Mint két Csehov-hősnő – suttogja Dalia. – Jól van?
Köhintek.
– Holnap elviszlek hozzá.
Dalia lázas izgalomba jön. Elkapja és megszorítja a karomat. Talán el is töri. Majd megröntgeneztetem.
– Itt van?!
– Ne legyenek vérmes reményeid, ez a Marcel már nem az a parancsoláshoz szokott, határozott és elszánt pasas, akit megismertél. Elkapták, megkínozták, ismét. Vérebek között tartották, rothadni hagyták, szó szerint.
– Látni akarom.
– Holnap, Dalia.
– Most! – kiabálja lázas izgalommal, a vállamat szorítva. Na, még egy röntgen.
– Holnap. El kell kapnunk a tetőlövészt. Megfogadtam.
Dalia leül az ágy szélére. Ujjaival hátratúrja a haját, szégyenkezve elnéz mellettem.
– Nem érdekel a lesipuskás. Nem érdekel, Denisa. Megbocsátok neki.
– Te megbocsáthatsz – felelem. Az ajtó felé indulok.
– Korán jöjj értem – szól utánam.

 

 

Gustaffónál találkozom Lacóval. A cowboy vérfoltos levet szív, szalmaszállal. Lelkesen fogad.
– Próbáld ki a gyümölcspudingot. Isteni!
Gustaffo elém tesz egy kétrészes poharat. Az egyik rekeszben huhhzöld valami kucorog, a másikban sárgás kocsonya reszket. A sárgásat átkanalazza a jujjzöldbe, és fertelmesen összekutymássza.
Kedvelem Lacót. Gustaffo sem hagy közömbösen, hiszen gyorsan súg a fülembe különféle bűnözőkkel kapcsolatos újságokat. Viszont folyton rémségeket rámol elém.
Megvárom, míg a büszke báros odébbáll, és Lacóhoz hajolok. Mi ez a nyák?
– Edd meg! Pazar!
– Tapodtat sem eszem belőle, amíg nem tudom, mi ez.
– Jaj, Denisa! Hát zöld gyümölcsök: kiwi, egres. Vanília-pudingban. Pershit lezárta a Larry West-gyilkosságot. Mivel áldozat és tettes egyaránt halott, nincs mit motoszkálni az ügyön. Neyt vádat emelt Ambrose Hern és Raffaella ellen.
Beleeszem a rettenetesbe. Behunyt szemmel élvezhető.
– És? – kérdezem.
– Hétfőn térsz vissza a gályára? Jó lesz, mert el kell kapnunk a tetoválós gyilkost.
– Elkapjuk – bólintok. – Tartsunk sorrendet. Larry ügyét nem lehet lezárni.
– Nem hát. Mondtam, hogy le lehet? Pershit akarja mindenáron besöpörni a szőnyeg alá, mert Christian Mason Shonon, mint afféle politikai keljfeljancsi, fényes győzelmet kreált polgármesteri bukásából, tehát most képviselőnek jelölteti magát. Pershit egy másodpercig sem akar vele kötözködni.
– Pershit miért nem megy a pokolba?
– Miért nem, miért nem? Mert a pokol bejáratára kiakasztották a táblát: megtelt, kéretik a Földön maradni, amúgyis egykutya.
Laco Caporalra gyújt. Megszédülök. Finochio cigarettájából szívtam utoljára.
– Adj egy cigit.
– Ebből?! – bámul rám döbbenten.
– Ha nincs erősebb. – Letüdőzöm a füstöt, ki se fújom. – Figyelj, Laco – kezdem. Eszményi helyen nyaraltam. Jöttek a helikopterek, és szétbombázták az egészet. Kipróbáltam, egy fantasztikus cuccot, alighanem a prototípust, és máris lefogadom, hogy sosem kapunk belőle, hiába lőnek ránk mindenfelől, mert a kormány a sóhivatalai fenntartására herdálja az adófizetők pénzét, köp a mi biztonságunkra, vagyunk elegen. És azt is merészen lefogadom, hogy a cucc mégis el fog terjedni, mert a soronlévő Keresztapáknak mindig lesz elég dohányuk arra, hogy efféle szerkót vásároljanak a magánhadseregüknek. Piszokul elegem van a Pershit és Shonon félékből. Hepton halott, de máris itt van a következő drogkirály, Hamlet néven. A naivul üde lelkületű Denisának vége, ő ottmaradt a szétlőtt öbölben. Nem húzom be a farkamat senki előtt.
– Erről jut eszembe – vigyorog Laco –, ma este Jessica Neyttel vacsorázom.
– De ne ide hozd, mert Gustaffo nyákjai lehetnek roppant egészségesek, tuti, hogy nem használnak a libidónak.
– Mielőtt elmentél, kérted a Főnököt, hogy kapartassa meg Shonon múltját. Érdekes dologra bukkantunk. Ismered egyáltalán Shonont?! Úgy értem, személyesen?! – mered rám.
– Sose láttam. De a tárgyalására szívesen elmennék.
– Chris Mas késői gyermek, a papa megjárta a második világháborút, utána pár évig depresszió ellen kezelték, ahogy az dukál. A kúra eredményesnek bizonyult, világra jött Chris Mas. Az édes gyermek mindent megkapott szerető szüleitől. Egyetemre is járatták, ahol mellesleg egy bizonyos Victor Hern nevű fickó volt az évfolyamtársa, na, nem sokáig, mert Victorunkat hamar eltanácsolták az értelmiségi pályáról. Ők ketten már akkor is nagy természetbarátok voltak, úgyhogy a nyári szünetben favágó versenyre hívták meg néhány társukat. Négyesben mentek el a rengeteg erdőbe, ledöntöttek néhány fát, ám eközben valahogy nyoma veszett a két havernak. Shononék nélkülük tértek haza. Társaik hollétéről fogalmuk sem volt, azt állították, hogy ők el sem mozdultak a sátoruk közeléből, a másik kettő viszont állandóan az erdőben kószált. Az eltűnt srácok szülei búvárokat fogadtak fel, és átszűrették az erdei tavat. Nem hiábavalóan. Innen kezdve a rendőrség is élénkebb érdeklődést tanúsított az ügy iránt. Megállapították, hogy az eltűntek tetemei kerültek napvilágra, hogy a fiatalokat brutálisan meggyilkolták, méghozzá a favágáshoz használt fejszékkel, hogy a megvakított holttesteket Victor és Shonon takaróiba bugyolálták be, fejükre az ő kabátjaikat kötözték. Minél több kérdés merült fel Chris Mas szerepére vonatkozóan, annál inkább lanyhult a rendőri érdeklődés. Soha, semmikor senki nem tudta és nem is akarta: bebizonyítani, hogy Shonon és Victor sáros a gyilkosságokban. Hern megfogadta, amit már jó ideje tanácsolgattak neki, és otthagyta az egyetemet. Egy darabig gondtalan jómódban élt, majd, pénze fogytával rákapott a bűnözésre. Ezután ideje nagy részét különféle börtönökben töltötte. Christianunk pedig Nitz város polgármestere lett, de mivel abból a székből kiborították, immár az ország házába kívánkozik. Nem vagyok különösebb jóstehetség, de merem állítani, hogy legközelebb elnökjelöltként hallat magáról.
– Nyugodtan álmodozhat koronáról, jogarról, országalmáról, akár püspöki fövegről is, hiszen az elutazásom előtti tíz percben nem volt időm és energiám végigtalpalni ezen az ügyön. Egyre kevésbé hiszem, hogy Larry csak az öngyújtó miatt halt meg. Hern miért nem dúlta fel a lakását, ha ezért ment hozzá? Nem is kereste az öngyújtót. Larryvel akart végezni.
Laco bólogat, Gustaffo újabb fogásokkal kedveskedik. Halványzöld madárürülékkel nekem, folyékony véraláfutással a cowboynak.
Pisztolyt rántok.
– Mi ez?!
– Fehér ribizli almazselében – vallja Gustaffo a guanóféleségről.
– Hát az a hematómakocsonya?
– Bordó, lila és kék gyümölcsökből komponáltam. Nálam minden valódi gyümölcsből készül. Ez egy biobár.
Laco kicsavarja a stukkert a kezemből.
– Egyél. Eszembe jutott valami.
– Ha csak akkor ennék, amikor neked eszedbe jut valami, folyton éhes lennék, de pelikántojt akkor sem...
– Csicsijja, kisbogár. Eszembe jutott egy régi buli. Mindenki holt mák volt, én is fűvel-fával dumálgattam, egyszercsak megtalált egy szottyadt ipse, és rám loccsintotta a lelkét. A mesélés felénél elaludtam, ébredéskor egy kukkra sem emlékeztem, épp ezért rettenetesen meglepődtem, amikor az ipse előttem termett, és gorombán a tudomásomra hozta, hogy legokosabb lesz, ha elfelejtem, amit hallottam, különben is, süllyedjek el, amiért kihallgattam a legintimebb titkait... Ebből a következőt akarom kihozni: mi van akkor, ha Victor elmesélt valamit Larrynek a kocsiban? Gondolj bele, ott ült a kis Victor, megperzselődve, morcosan, pénztelenül, hasadt a hajnal, mormogott a motor és elfakadt egy lélek. Másnap persze megbánta az egészet, elment Larryhez, és végzett vele. Eszerint Christian Mason Shononnak tényleg semmi köze az egészhez. Victornak éppen elég privát csínye lehetett.
– Mmm – mondom teli szájjal. Nem Lacónak. Finom a guanó.
– Egyébként Shonon azt mesélte Pershitnek, hogy Hern pénzt kért tőle, de nem kapott, ezért hát bosszúból ellopta az íróasztaláról az öngyújtót, és felizzította az erdőt. Pershit ezt elhitte az ügy ad acta.
– Kerekded – bólogatok.
– Na jó, akkor ezt el is feledhetjük. Shonon piszkos ingatlanüzelmeit pedig bízd a politikai ellenfeleire, ők majd kikaparják az összes sarát, és bekenik vele.
– Szuper. Indulj a légyottra, és érezd jól magad. Én meg eljátszogatok néhány kérdéssel. Ha nem volt jelentősége az öngyújtónak, Larry miért küldte el nekem? Shononra akarta felhívni a figyelmemet! Jó ég, azt sem tudom, voltak-e barátai?
– Larry Westnek? Nemigen. Üzletfelei, teniszpartnerei voltak. Viszont hátrahagyott egy menyasszonyt. Három hét múlva lett volna az esküvőjük.
– No lám. Pershit beszélt vele?
– Pershit beszélt, a nő zokogott. Ennyi.
– Hát a tetőlövész?
– Híre-hamva sincs.
Laco gyümölcsillatú csókot biggyeszt a homlokomra, és elvágtat a randijára. A pulthoz lépek, magamhoz veszem a telefonkészüléket.
Cyd nincs otthon.
Ian Sacro számát tárcsázom. Senki nem felel.

 

 

A cím stimmel, mégsem vagyok biztos benne, hogy Daniel házánál járok. Benyitok a kapun.
– Hohó, kézcsókom. Ki tetszik lenni? – rikkant rám egy elfátyolozott férfihang.
A kert tompa fényekben fürdőzik. Középtermetű, atlétatrikós férfi áll előttem. Rövid haj, tágra nyílt szemek, félszeg vigyor. Nem látszik közveszélyesnek.
– Maga a kertész?
– Igen – feleli. – Be akar menni?
– Levegyem a cipőmet?
– Dehogy, sőt: nyugodtan léphet a fűre is. Kitalálom, ki maga! A ház úrnője. Denisa Wry! Szólítson Piciklonnak. Már nagyon vártam a találkozást. Maradjon itt, szólok Danielnek, hogy megérkezett.
– Maga egyúttal az inas is?
– Nem, de ha áramszedőm volna, trolibusz lennék. Egy szikrányit se mozduljon, míg vissza nem jövünk.
– Dehogy. Most rögtön nekiállok gyökeret ereszteni.
– Helyes. – Piciklon a ház felé iramodik. Két lépés után visszafordul, és bizalmatlanul végigmér. – Nem merem magára hagyni.
– Nyugodtan. Nincs nálam fejsze, villanyfűrész. Csak egy ártalmatlan stukker.
– Biztos?
– Tőlem lazíthat. Ha kívánja megesküszöm, hogy a távollétében permetezni sem fogok. Sőt, egyelőre a kerti törpéket sem helyezem el a bokrok ölén.
– Kerti törpéket? Ide?! Ezt nem teheti!
Az én ízlésem is tiltja. Igaza volt Danielnek, nevethetnék csiklandozza a torkomat.
– Menjen már, mert begyökereztem. Mire ideér Daniellel, virágba borulok.
– Semmihez ne nyúljon!
– Nem, nem.
Végre elmegy.
Nem tiltotta meg, hogy körülnézzek. Álltó helyemből tapodtat sem moccanva, loppal végigsandítok a lámpásokkal megvilágított kerten. Nem hiszek a szememnek. Itt nemrég csak a burján növögetett. Télen elszáradt kórok ácsorogtak a fekete földben.
Eltűnt a kopár betonút. Lapos rönkszeletek, természetes kövekből vágott járólapok hasalnak a gyönyörű fű közt. Az égig érő burjánt lekaszálták. Finom lombú örökzöldek magasodnak körös-körül.
Piciklon már rohan is visszafelé. Tarzan megelőzi őt, és szenvedélyesen a keblemre veti magát. Belloq érkezése vet véget csókolózásunknak.
Daniel mögött a kiskorú sarj és a nagykorú infantilis ácsorog. Utóbbiak pizsamában, félálomban.
– Isten hozott! – éneklik kórusban.
– Ebből elég legyen! Máris forog a gyomrom. Mostantól itt lakunk, nagy cucc. A születésnapomat ne is merészeljétek szóba hozni. Meddig állongjak egy helyben? A végén még kitaposom a füvet.
– Jöjjön, végigvezetem a kerten – invitál Piciklon. – Nappal persze többet látna, de majd holnap újra átvesszük a leckét.
– Milyen leckét? – hörrenek. – Minden szál spenót nevét fejből kell tudnom?
– Nem szükséges. Készítettem katalógust.
– Mitológust? Daniel, ez az ember őrült?!
Kedvesem elvigyorodik, s lassan körbejárja Piciklont. A terepszemle végeztével megfontoltan így szól:
– Olyan embernek nézem, aki habozás nélkül kerékbe töretné magát, máglyára menne a hitéért. Szerencsére nem a hidrogénbombában hisz.
– Hanem? A napalmban?
– A természetben.
– Jól van. Kedvelem. Mehetünk.
Elmozdulok a helyemről. Piciklon nem sikolt. Továbblépek. Érdeklődést tanúsítok.
– Ez micsoda?
– A kutya labdája – feleli.
Másüvé mutatok.
– Az meg Elláé, gondolom.
– Nem, az egy gömbtuja, arany lomba.
– Remek. Ez alá állítom Hapcit bólintok. De vajon hová tegyem a Kukát?
– Jó – mondja megfontoltan. – Maga hallgasson, én beszélek. Daniel körvonalazta az elképzeléseiket. Eszerint alakítottam ki a kertet. Az örökzöldek dominálnak, nem csak tűlevelűek. – És mondja, mondja. S azon kapom magamat, hogy odaadóan figyelek. – A kerítés mentén nagyobbacska örökzöldeket helyeztem el, a mikroklíma megteremtése végett. Eltűntettem a sarkokat, nincsenek szögletek, valósággal maguk köré gömbölyödik a természet, miként a magzatburok, vagy mint az ég a Föld köré. A nagy örökzöldek előtt kisebbek, majd még kisebbek állnak, természetes kövek között. Néhány lombhullatót is elhelyeztem, például a páratlan szépségű páfrányfenyőt. Ez télen úgy néz ki, mint bármelyik közönséges fa, a vegetációs időszakban legyezőforma leveleivel, ősszel szivárványos lombszínével gyönyörködtet. A tulipánfa különleges, lant alakú levelei is ősszel a legszebbek. Ez itt a végzetfa – mutat egy terebélyes, elképesztően szép virágokkal borított bokorra.
Megérintem a spenótot, majd megcirógatom, s végül ráhajtom az arcomat egy hatalmas, szív alakú, bársonyos finomságú levélre. Amikor felpillantok, különös változást látok Piciklonon: szeme tündököl, egész lényéből ragyogás árad.
– Ugye már maga is érzi? Kívánja, hogy testi érintkezésbe kerüljön velük. Meg kell tapintania őket, és ha megteszi, ajándékot kap tőlük: embernek érezheti magát. Laza lesz, megnyugszik. Rájön, hogy mindaz, ami eddig fájt, nem is olyan fontos. Aki a természettől elszakad, az élhető életről mond le. Maga remek donor, magát is meg fogják változtatni a növények. Jobb lesz általuk. Azt persze nem állítom, hogy manapság ez volna a divatos életfelfogás, de ha rájuk hallgat, megérti majd, mennyire nem számít, mi divatos és mi nem.
Megérintek egy gyengéd lombú örökzöldet, amely úgy fest, mint egy hamvas fiatal leány, szélfútta szoknyában. Piciklon bemutatja: ő egy kriptoméria. A következő teremtmény orrán-száján növeszti háromszögletű, fehér erezetű, szerfelett goromba tűleveleit, s ez elvarázsolt, fésületlen külsőt kölcsönöz neki. Áhítatosan legyönyörűzöm őt. Piciklon megnevezi a bokrot: ő a szúrós kínai fenyő.
Ezután bemutat a lilás tobozfüzért nevelgető, felül zöld, fonákán ezüst tűjű, formás koreai jegenyefenyőnek. A sértődött balett-táncosnőnek látszó himalája cédrusnak. A légies bambuszoknak.
– Daniel elárulta, hogy maga romantikus lélek.
– Én?! Pont olyan romantikus vagyok, mint egy cápa. Még ilyet!? A tulajdon hitvesem terjeszt rólam efféle...
Piciklon barátságosan a számra tapasztja a tenyerét. Egy kékezüst fenyőhöz vezet, amely a törzse mellé szorított ágaival úgy fest, akár egy katonás vigyázzban álló, meséi szép polip.
– Na? – kérdezi.
– Ha azt mondom, hogy pazar, akkor romantikus vagyok? – puhatolózom.
– Azt mond, amit akar, tudom, hogy megkapta a látvány, ő a kék atlasz cédrus szomorú változata.
– Ha felvidítanám, veszítene a szépségéből?
Kézen fog, és hatvan kilométeres átlagsebességgel a kert másik sarkába vonszol, ahol egy méltóságteljes, szellős lombú titán álldogál.
– Ilyen, ha nem szomorú – közli.
Ezután még elkápráztat a lenyűgözően szép andalúziai jegenyefenyővel, különféle hamisciprusokkal, tiszafákkal, közvetlen közelről megszemlélhetek egy játékos kriptoméria-félét, amely kakastaréjforma gyűrődésekből bontja ki lazán csüngő, ujjas hajtásait.
– Jól van, romantikus vagyok – vallom be a szemle végén. Zsong a fejem a spenótnevektől, s tartok tőle, hogy mukkani sem tudnék, ha kikérdezné, mi mindent mutogatott. Csak egyet tudok teljes bizonyossággal: Piciklon nem normális, hála istennek. Nem normális: tehetséges. Életet, lelket lehelt a kertbe. Varázst áraszt maga körül.
– Örülök, hogy tetszik – mondja végül. – Itt ne dohányozzon. Megtiltom, hogy bármit is ültessen. Soha többé nem állok szóba magukkal, ha megszegik ezt a szabályt.
– Az elsőt máris megszegem.
– Maga tudja. A növényeiknek levegőre, helyre van szükségük. Higgye el, egyetlen centimétert sem hagytam kihasználatlanul. Ha észreveszem, hogy bármit ültetett, köztünk mindennek vége. Beszélgessen velük. Most hülyén hangzik ez a tanács, de két hét múlva rajtakapja magát, amint tényleg beszél hozzájuk. Ismerek egy házaspárt. Folyton a kertészeteket bújják, gúrnyadt, haldokló növényeket keresnek. Ha találnak ilyet, hazaviszik, elültetik, gondozzák, kedveskednek neki. És a növény meggyógyul, megszépül. Ismerek egy kilencvenkét éves öregasszonyt, aki minden évben, ahogy a tavasz közeledtét érzi, fogja a botját, beül a kocsijába, és végiglátogatja a kertészeteket. Ketten vezetgetik a sorok között, ugyanis majdnem teljesen vak, három másik alkalmazott rohan előtte, hogy elkapdossák útjából a konténereket, ládákat, nehogy összetörje magát, mert megy, mint a stuka. És egyszerre csak meg torpan, felemeli a botját, és rámutat valamire, ami a lehető legeldugottabb zugban rejtekezik, és egészen biztos, hogy az a kertészet legféltettebb kincse, a létező legkülönlegesebb növény. „Ez kell”, mondja, és már viszi is a zsákmányt. Hát nem megkapó? Kilencvenkét évesen fát ültetni? Ritka növényeket dédelgetni?! És sosem mulasztja el megkérdezni, kedvelik-e a madarak azt a növényt, mint fészekrakó helyet, a termését, mint csemegét. Az én kertészetemben is megfordul minden tavasszal, idén kiszúrta az egyik anyafámat, egy koreai jegenyefenyő különlegességet. „Az kell”, mondta. A feleségem összetett kézzel a térdeihez borult: „inkább az életemet kérje, csak ezt a fát ne vigye el”, rimánkodott. Meghallottam őket, odamentem, és kivettem a földből a növényt, hadd vigye. Ért engem? Hát persze. Holnap találkozunk. Végigviszem a nappali kerten. Ezzel az én munkám itt véget ér. Danielnek ajánlottam valakit, aki gondját viselné a növényeiknek. Ne válasszanak mást!
– Dehogy.
Piciklon elviharzik.
Nem szívesen lépek a házba, amely Belloq puritán ízlését tükrözi. Még egy-két napig, azután majd úgyis megjelennek rajta az én stílusjegyeim. Martinéi.
– Isten hozott – mondja ismét Daniel.
Régóta kérlel, hogy költözzünk ide. A pasas tudott valamit, amiről nekem eddig fogalmam sem volt. Csendesen belátom igazát.
Körbejárom a helyiségeket. Egy pillanatra felháborodom, hiszen senki nem kérdezte tőlem, mit hová tennék. Különben azt feleltem volna, hogy tökmindegy.
– Ennél valamit? – kérdezi Belloq.
– Kösz, már benyákoztam. Úgy érzem magam, mint egy számkivetett. Szeretteink és a kevésbé szeretettek hogyan fognak ránk találni?
– Ha véletlenül valaki még nem tudná, hogy mostantól itt lakunk, a másik lakás üzenetrögzítőjétől megkapja a szükséges információkat.
– Hát ha mindenre gondoltál, mellesleg a kerttel meggyőztetek, tényleg nem fúrhatom tovább az ittlétünket.
– Pedig a hálószobát még nem is láttad.
Áthatóan ránézek.
– Elfelejted, hogy jártam már itt!?
– De még Piciklon előtt.
– Aha. Az ipse felszedte a parkettát, és mirtuszbokrocskákat ültetett az ágy köré.
Belloq kézen fog.
– Gyere, győződj meg róla.
E percben megszólal a telefon. Felkapom a kagylót.
– Pershit – vakkantja egy szuszogó hang. – Hallom, megérkezett a nyaralásból.
– Igen, de még nem fejeztem be. Gondolom, valami váratlan fejlemény adódott a Shonon ügyben, ha éjszaka telefonál.
– Nincs Shonon ügy. Ezt akartam a tudomására hozni. Ha magáról van szó, sosem lehet eléggé késő vagy korán.
– Köszönöm a fáradságát. Egyébként már informálódtam. Momentán egy Hamlet nevű illető kilétével foglalkozom, egyelőre még nem tüzetesen.
Pershit szánakozó sóhajt hallat.
– Tudatlan tyúk. Hamletet az irodalmi lexikonban keresse. A H betűnél.
– Kösz, jóbarát. Eszembe nem jutott volna. Tudja, az élet bonyolultabb, mint egy kötésminta. És azt csak magunk között teszem hozzá, hogy még hétujjas kesztyűt is hamarabb kötök, mint lealjasító kompromisszumot.
Leteszem a kagylót, Belloqra nézek.
– Erről a sötét illetőről jut eszembe: mihez kezdesz a kudarcaiddal? Heptont holtan hoztátok haza. Regant nem sikerült pofozkodáson csípnetek.
– Ezt óhajtottam kompenzálni a hálószobában – feleli.
Megkínál egy doboz sörrel. A másik doboz tartalmát szemrebbenés nélkül legurítja a torkán. Letelepszik a tölgyfa pult mögé, s míg én a konyha berendezésével barátkozom, folytatja.
– Regan perceken belül elköveti a hibát, amire várunk, pláne most, hogy összeugrott egy másik gengszterbandával. Nem vagyok benne biztos, de le merném fogadni, hogy Hepton halála miatt senki nem ejt könnyet. Mi több, a kormánynak nem kell újabb hazudozásba keverednie, ezen egy alkalommal az igazat is mondhatja: a vérdíjért végeztek vele, tulajdon kollégái.
Hümmögök.
– Naná, hisz ez a teljes igazság. Hát Volodia mit fog mondani?
Daniel elmosolyodik.
– Volodia mélyen alszik egy jól őrzött kórházban. Mi fogjuk visszakísérni őt a börtönbe, a holnap reggelre időzített ébredése után. Odabenn nemigen fog dicsekedni a morosi kalandjaival.
– Volodia nem szeret börtönben ülni. Lehet, hogy szökni próbál.
– Lehet – bólint Daniel.
Áthajolok a pulton, hogy közelebbről lássam a szemét. Igen, a pasas megint verekedni akar. Volodia a bögyében van.
– Megölnéd?
– Soha. De szívesen megakadályoznám a szökését. Morosban sportszerűtlenül bántam el vele, az inkognitónk megőrzése miatt.
– Tényleg azt hiszed, hogy jól megőrizted az inkognitódat?! Volodia az első pofon után kapcsolt: „hisz ez Daniel Belloq, más nem lehet!” úgy ismerheti az öklödet, mint én a simogatásodat.
– Pontosan erről beszéltem – mondja, s a pultot megkerülve leemel a székről. – Napok óta nem jutottunk hozzá egy falásnyi simogatáshoz.
– Kedvelem a képzavaros széptevést – felelem.
Piciklon eltávolította a hálószoba franciaablaka előtti korlátot, ilyképpen ki lehet lépni a szabadba, s ezáltal ez a kerítéshez közeli kertrészlet összeolvadhatott a szobával. Ha valakinek kedve támadna a szabadban aludni, megteheti, a barátságos örökzöld bokrok között hintaágy ál.
Kedvünk támad.
Amikor Daniel a hátamhoz simulva elalszik, eltökélem, hogy végiggondolom az elmúlt napokban történteket. De képtelen vagyok koncentrálni, hiszen illatozik az éjszaka, narancs telihold gubbaszt a csillagfoltos égbolton, zajtalan denevérárnyak suhannak a fák fölött, s a tücsköket sem érdekli, hogy már-már vége a nyárnak. Megfordulok, Daniel vállához simítom az arcomat, és menten ki, derül: dehogyis alszik a pasas. Hanem ő a romantikus, mert képtelen betelni az áldott szép hangulattal.
Még alig pitymallik, amikor motoszkálás kezdődik körülöttünk ébredező madarak fuvoláznak a lombok közt. Tarzan bősz csaholással a hintaágy melletti bokorig kerget egy felháborodottan fújtató sünt. Balfelől Donaldék kutyája, Lobo, csatlakozik az ugatáshoz.
Jobbról lövések csattannak.
Daniel katapultálja magát mellőlem. Viszi a takaróul szolgáló lepedőt is akár egy római szenátor, tógában távozik a szita hajnalban.
Kisvártatva elhallgatnak a lövések. Férfihangok mormolnak. Egy fekete és egy rémülten vékonyka.
Azután Daniel visszatér, és ledől a helyére.
– Elárulnád, mi történt? – érdeklődöm.
– Képzelj magad elé egy pasast, amint hajnali négykor, necces pizsamában, vérben forgó szemmel, tajtékhabos szájjal rohangál a háza körül, és szilajul lövöldözik a légpuskával, mégpedig a dalolgató madarakra, mivel, úgymond, megőrül a ricsajuktól. Megvan?
Bólintok.
– Na, ha megvan – feleli –, akkor máris ismered a jobb oldali szomszédunkat.
– Leverő – suttogom s álomba ringat a madárdal.
Felrikácsol a telefon.
– Lemászom az ágyról. Az első utamba kerülő óra azt mondja: fél hat. Belesóhajtok a kagylóba.
– Jaj, végre, kapocs a világhoz, te vagy az, Denisa?! – hallom Cydet. – Nem fogod elhinni, mi történt velem, én is alig hiszek a szem... a na, az agyamnak.
– Nem tudom, veled mi történt, de velem a legrosszabb: gyönyörű álomból zavartál fel. Tudod, hány óra van?
– Dehogy tudom, éppen ez a problémám, segítened kell, az ember az egyetlen barátaihoz fordul, ha bajban van, márpedig én most marha nagy bajban vagyok, agyilag. Pillanatnyilag összesen két dolgot tudok memorizálni, az egyik az, hogy tegnap este megittam fél jegesvödörnyi pezsgőt, ami, ugyebár, rám nézvést halálos dózis, a másik, amit képes vagyok felidőzni a fejemben, az a ti telefonszámotok.
– Hol vagy?
– Na hálistennek, ezt is tudom: egy csajnál.
– És?
– Hát, azt szeretném, ha az egyetlen barátaim hazavinnének.
– Miért nem viteted haza magad a csajjal?
– Mert nincs itt, elment. Tőled kérdem, mint nőtől: hová a francba mehet egy csaj kakasszókor?
– Egyedül hagyott a lakásában?
– Miért? Lopok én?! Mit csodálkozol azon, hogy egyedül hagyott? Rám zárta az ajtót! Az összes kulcsot elvitte, már ha volt neki összes kulcsa! Ez a csaj itt akar tartani engem. Úgy a magamévá tettem, hogy a magáénak akart. Gyere értem, egyetlen barátaim, otthon akarom kimosni a gyomromat, az én helyes kis agglegényotthonomban.
– Hol vagy?
– Hányszor mondjam még, hogy egy csajnál?! Ja, a cím. Valami Kökörcsin utca, vagy mi. A stadionnál.
– Nyisd tágra a szemed, ha kell, töröld meg jól. Nézd meg a készüléket. Ha van rajta telefonszám, diktáld le. Megkérdezem a címet a tudakozótól, és indulok. Hogy jutok be?
– Micsoda hülyeségeket kérdezel te éntőlem hajnalhasadáskor?! Hát bejössz az ajtón!
– Azt mondtad, a csaj rád zárta.
– Akkorra kizárom magam, már ha elélek addig, amíg ideérsz, mert most eléggé haldoklok, főként a fejemmel. Ez baromi, hát ezért nem ittam én ez idáig, de most leteszem, mert a gyomrommal is kezdődik valami rém...
– A számot, Cyd!
Elhörgi. Kinyomozom, hol agonizál.
Készülődésem láttám Belloq is felhagy az alvási próbálkozásokkal. A konyhába vonul, kávét főz. Tökéletes a pasas, minden porcikája.
– Veled menjek? – kérdezi.
– Elég, ha egyikünknek kell utána új ruhát vennie.
Ledöntöm a torkomon a bestiálisan erős kávét, búcsúcsókokkal borítom a vigyorgó Belloqot, és A detoxikáló kommandó bevetésre kész! felkiáltással a kocsihoz rohanok.

 

 

A múlt századból ittfelejtett, körülállványozott, lepra mivoltából éppen kivakarodófélben lévő épülethez érkezem. A lépcsők hangulattalan körfolyosóra vezetnek.
Cyd a folyosóvégi lakás rabja, természetesen. Hat óra lehet, a lakók csúcsforgalmat tartanak. A tatarozóbrigád is gyülekezik. Húszan is szemlélik, amint a bezárt ajtón túl gurgulázó Cydet szólongatom.
– Voltaképpen mit csinálsz? – érdeklődöm, ráunva a gurgulázás és talpcsattogás fárasztóan ismétlődő lármájára.
– Bingyárt beenge... böööő – hangzik a válasz. És újra talpcsattogás.
Szegény Cyd, árva barátom. Várakozás közben elmerengek megismerkedésünkön. Akkoriban Cyd még bűnözött kissé, mostanra remek informátor és kebelbarát lett belőle. Csúnya, pattanásos és kancsal, akár egy kaméleon. Megható pasas.
Ajtót nyit végre. Hitelkártyával.
Zöld feje, vérhálós szeme láttán csaknem visszaborzadok a küszöbről.
– Gyere bár! – nyögi, majd ijesztően gurgulázva elcsattog a lakás túlsó vége felé.
Hosszú percek telnek tova, amíg viszontláthatom. Tetőtől talpig nyirkosan, csepegő törülközőbe öltözötten támolyog elő.
– Ne haragudj – hörgi, lerogyva egy fotelba. – Attól tartok, korán hívtalak. Most vagyok a krízisben. Kicsit kiokizom magán, aztán mehetünk.
– Van citrom?
Citrom? Egyik szemével engem néz, a másikkal a függönyt. Lázasan töpreng.
– Téged tényleg a citrom érdekel, amikor haló poraimban látsz viszont?! Egyáltalán, minek neked a citrom?
– Talán, ha innál egy pohár citromos vizet, megnyugodna a gyomrod...
Belegondol, és gurgulázva elrohan.
Az ablakhoz sétálok. Ragyogó kilátás nyílik a mállott körfolyosóra. Megszámlálok néhány falrepedést, szomszédot.
És hirtelen a stukkeremért kapok, majd mély lélegzetet véve visszahúzom a kezemet. Mégsem támadhatok meg mindenkit, aki homlokba húzott, tarkón megbogozott kendőt visel!? Mint a folyosó kifestésére gyülekező legények. Akiket egyébként csak szerszámaik, festékpecsétes overálljaik különböztetnek meg Hepton fejvadászaitól. És a zaj, amit csapnak.
A legények nagy lármával, csekély munkakedvvel teszik a dolgukat. Egyikük percekig mélán bámul a kezében tartott spaknin kuporgó kenőcskupacra. Még nem igazán tudja, mi az, minek és hová kenje. Másikuk egy avarsárga lötyővel teli vödörrel köröz a folyosón, vödrét, vállát egyként rázva a fal mellé tett magnóból üvöltő zenére.
Harmadikuk csavarhúzóval vakargatja a falat. Addig-addig vakargatja, mígnem egy horogkeresztet kapar bele.
Ekkor a negyedik, eleddig álmodozó ifjonc odaszökken, és egyetlen mozdulattal avarsárgára mázolja a karcot.
Csaknem felsírok.
– Cyd, menjünk már, mert elunom az életemet!
– Az enyémet már rég eluntad volna, ha benne lennél. Elpusztulok! A gyomrom odavan! – E felkiáltás gazdag illusztrálásától nem tekint el.
A földszinti udvaron derék asztalosok fűrészelnek, faragnak. Egy emeleti lakó kiordít a festőlegényeknek, de szavát sem érteni a heavy metaltól.
A spakni fölött mélázó fiatal szakember tétován felemeli az ujját, és megnyomkodja vele a kenőcskupacot. A csavarhúzós fickó csak úgy magamagának felkacag, majd megosztja örömét a társaival. Túlkiabálja a zenét.
– Tudjátok, miért utálja a cigány a farkát? Mert az bőrfejű! Képzeljétek, lefajgyűlölőzték a kutyámat! Adolf tegnap este nekiugrott egy kampós orrúnak. Az meg egyből, hogy így meg úgy. Áh, mondom, dehogyis fajgyűlölő ez a kutya, csupán tudja: ember csak fehér van.
Ásítok. Cyd kijön, és visszamegy. Motyogva szabadkozik. Addig-addig hallgatom a fürdőszobából kiszűrendő hangokat, mígnem elkap a rosszullét.
Forgó gyomorral, felgyorsuló pulzussal bámulok a folyosóra. Verítékpatak indul meg a hátamon, s mászik lassan, nyirkosan a gerincem árkában.
A húsz év körüli legény ledobja a csavarhúzót, és felkap egy ecsetet, hogy aztán semmit se kezdjen vele. Csak áll, és maga elé mered. Ha nem volna köztünk az álcsipke függöny, azt hihetném, hogy engem bámul.
Fekete alapon sárga pettyes kendő takarja a homlokát, füle fölött kivirít szőke hajborostája. Szeme jégfényű barna kő, szikrázóan hideg pillantású. Szája húsos, álla előremeredő. Szőke szakállán avarsárga festékpötty díszlik.
– Mehetünk – mondja Cyd, csaknem normális hangon. – Mi van? Úgy állsz ott, mint egy őskövület. Rosszul vagy? Figyelj ide, menj ki a slózira, és okizz egyet. Tuti jót tesz. Kisbabát vársz? Már éppen ideje volna, egyetlen barátaid is nagyon várják.
– Gyere ide.
Odajön.
– Nézd meg ezt a fickót, velünk szemközt. Nem ismerős?
– Dehogynem. Tegnap délután, amikor feljöttem a csajhoz, én marha állat, ugyanott láttam. Kérdeztem is, hogy ezek itt nyári vakáción vannak, vagy mi? A csaj majdnem elsírta magát, mert hogy ez így megy két hete, egy vonásnyit sem festettek még, de már mindenki az öngyilkosság gondolatát forgatja a fejében a baromi zajongásuktól. Ugyan, hová mehetett a csaj? Ez képes, és elugrott valami anyakönyvvezetőért!? Mit csinálok, ha egy pappal jön vissza?! Pucoljunk innen, amíg nem késő.
– Nézd meg a fickót!
– Most mit nézzek rajta, amikor még mindig nem vagyok tök jól?! Majd visszajövök gyógyultabban, úgy egy hét múlva, amikor már nem lesz harangozás meg kopácsolás a fejemben, és akkor megnézem. Ha kívánod, körbejárom, belesek a torkába is. Ez egy hét múlva is ugyanitt fog tenyészni.
A hideg szemek nem eresztenek. Hátratapogatok.
– A kezedbe adom! – ígéri Cyd. – Csak annyit segíts, hogy elárulod, mit.
– A telefont!
Megkapom. A kórházat tárcsázom.
Dalia feljajdul a hangom hallatán.
– Marcellel történt valami?
– Nem. Azonnal szerezz taxit, és gyere ide! Mondom a címet.
– Minek? – kérdezi Dalia.
– Alkalmat kapsz rá, hogy megbocsáthass – felelem.
Kétszer elismétlem a címet, mielőtt elköszönnék.
– Cyd ellep mellettem, a fekete kendős fickót bámulja.
– A francba! – nyögi. Itt áll az orrom előtt, én meg két hete keresem az összes krimókban! Fest! És náci! A szentségit! Elkapom!
Megragadom a vállát.
– Maradj nyugton. Ő a mi fiúnk.
– Hogy fog neki örülni!?
A legények úgy döntenek, hogy megszolgáltak egy kis pihenést. Kihirdetik a reggeliszünetet. S majdnem felsikoltok, amikor meghallom, hogy az én fiúmat küldik el sörért.
– Hozok pár szál kolbászt is! – mondja. – Tudjátok, miért bírom annyira a kolbászt? Mert az is bőrfejű!
Jót kacagnak, a legény elmegy.
Cyd kávét főz, önként megiszik egy pohár citromos vizet. Azután az ablakhoz áll, együtt szorongunk. Mi van, ha a fickó felismert, és rég meglépett?!
– Ne izgulj – vigasztal Cyd. Ezen a függönyön a Nap sem lát keresztül. Leugrom Daliáért – mondja tíz perc multával. Zongorának álcázva kísérem fel, ha kell. Nehogy idő előtt belebotoljon a mandróba.
– Jobban vagy?
– Idegességemben egészen rendbe jöttem. Majd a pofonparti után folytatom az agonizálást. De az is lehet, hogy nem. Te, Denisa! Ha belehallgatózom a szervezetembe, azt kell érzékelnem, hogy éhes vagyok! Igen! Kifejezetten ennék valamit! Voltál már másnapos? Jó jel ez?
– Azt ígérted, lemész Daliáért.
– Tényleg.
Felrántja haloványkék pamutmelegítőjét, és magamra hagy kétségeim társaságában.
Amikor visszatér Daliával, a legény még mindig nem mutatkozik.
A harcművésznő bőrét alabástromfehérre sápasztotta a vérveszteség, a kórházi üdülés. Nyaka fehérebb, mint a sebhelyre ragasztott kötés.
– Komolyan itt akarsz szobrozni? – érdeklődik izgatottan. – Marcelhez akarok menni!
– Mehetsz, nemsokára. Ágytálazhatod őt.
– Ennyire súlyos?
– Miért csodálkozol? Már te is tudod, hogy nem játékot űzünk.
Megsimogatja a nyakát, a sebbel ellenkező oldalon. Azután közelebb lép a függönyhöz.
Fiúnk a körfolyosóra érkezik. Szétosztja a sörös flaskákat, a magáéról foggal pattintja le a kupakot. Belekortyol az italba, kézháttal letörli a szakállára áradt habot. Többszólamú büffentéssel nevetteti meg társait.
– A szeme – suttogja Dalia. – A sötét kendő megtévesztett volna, a szakáll sem rossz álca. De a szeme, a sárgállóan barna, rideg szeme... Ő az!
– Oké. Akkor menj oda hozzá, veregesd meg a vállát, és közöld vele: megbocsátottál. Esetleg moziba is elvihetnéd.
– Azért hívtál ide, hogy cikizgess?!
– Cikizgettelek?
– Lányok – rikkant Cyd –, el kell kapni a mandrót, vagy sem!?
Dalia elneveti magát, beletúr rövid hajába, majd összeborzolja Cyd csapzott tincseit.
– Tudod, hogy olyan szagod van, mint egy matrózkocsma padlójának, éjfélkor?
– Te meg úgy nézel ki ezzel az arisztokratikus pigmentálatlanságoddal, mint egy lepel, amelyből már a kísértet is megsöpört.
– Nos – kezdem megfontoltan –, akkor mi most megyünk és feloldozzuk a fiút. Cyd, ha a társai nem szeretnének bennünket, és véletlenül éppen nem okizol, beszállhatsz.
Dalia nem kiállja: „hadzsima”. Némán, hóvirágfehéren kilép velem az ablakon. Néhány szökkenéssel a lépcsőnél terem, és a falhoz támaszkodik.
Csak a magnóig megyek. Lehajolok, elhallgattatom a készüléket.
A legények rám merednek.
– Mi van? – röffen rám a lötyős vödörrel kóválygó egyed.
– Veled talán semmi – felelem. A mi fiúnkat nézem.
Ő is engem. Meg-megrebben a szempillája.
Azután Dalia felé fordul.
A harcművésznő mozdulatlanul támasztja a falat, amelyre egyébként ráfér az ilyenfajta segítség.
A fickó hirtelen előreszökken, és a korláthoz csapja a kezében tartott üveget. A palack csonkját előreszegezve hátrálni kezd.
– Zsaruk! – üvölti társainak, s majomügyességgel felkapaszkodik az állványzatra.
Dalia felszalad a lépcsőn. Nem mozdulok a fal mellől.
– Anyád a zsaru, az a hiénákkal orgiázó, hibbant lotyó! – tiltakozik Cyd, kipattanva az ablakon.
Lassan a lötyős fickó felé lépdel, s mielőtt az még felocsúdhatna a látvány sokkhatásából, kicsavarja kezéből a vödröt, a fejére borítja, és rásújt az öklével. Az ily módon lovaggá ütött legény dugába dől. Avarsárga lötyő folydogál rajta.
A másik kettőnek is heves mehetnékje támad. Sebtében szúrófegyverré alakítják sörös flaskáikat, és a lépcső felé iszkolnak.
Cyd elsuhan a hátul rohanó fickó mellett, és tarkón kapja az elsőt. A legény visszapördül. Rátámad a zölden szikrázó palackcsonkkal.
A lehagyott fickó megtorpan. Választania kell: elmegy Cyd mellett, vagy felém kerül.
Engem választ. Elszántan rám szegezi a törött üveget. Tyúklépésben közeledik.
Gyors pillantást vetek az állványzatra. A mi fiúnk felért a másodikra, ám szembetalálja magát a már-már passzívnak tetsző Daliával. Felnéz a magasba, aztán ordítva a harcművésznő elé veti magát, és csatapózba görbül.
Amikor a sompolygó fickó eléggé közel ér hozzám, unottan előhúzom a kezemet a zsebemből. Megvillantom a stukkert.
– Van valami különös okod erre a modorra? – kérdezem.
Felém csapol a csonkkal.
A lövés robajától mcgtántorodik, majd rémülten a kezére pillant. El sem hiszi, hogy minden ujja a helyén van, csak az üveg mállott szét köztük.
– Amúgy John Wayne-esen belefújok a stukkercsőbe.
Közben Cyd vízszintesre merevíti a másik fickót, és az enyém hátába kerül.
Köhint, hogy magára vonja a figyelmét.
A legény megfordul, s rácsodálkozik a hüvelykujja oldalát nyálazó Bruce Lee-epigonra.
– A helyedben nem tenném – mondom, amikor elemelkedik a folyosó kövétől. De a fickó már repül.
Cyd felnyúl, és lecsípi a levegőből. Finoman leteszi, hagyja talpra állni. Játszogatni akar.
Magukra hagyom őket. Felnyargalok a másodikra.
A mi fiúnk a korlátnak háttal állva, lengőgyakorlatokkal kápráztatja Daliát. Valahányszor a harcművésznő előrelép, a fickó feléje lendíti a lábait. Karizmai ijesztően dudorodnak a rozsdálló korlát fölött.
– Ne fáraszd magad – tanácsolom.
Kikerülöm a cipőjét, és lerántom fejéről a kendőt. Borostásra nyírt mézszőke haja megcsillan a fényben.
– Bocsánat sóhajtja Dalia, s villámgyorsan kifordul. Borzalmas erejű oldalrúgást mér a fickó mellkasára. A mi fiúnk hátranyaklik, már-már átfordul a korláton.
A harcművésznő az ingét elkapva besegít neki, hogy még jobban lemehessen hídba.
Az udvarról döbbent arcok merednek ránk. Az egyik idősebb asztalosember tétován megjegyzi:
– Nana, kisasszonykák, nehogy közibénk hajintsák, még agyrázkódást kapnánk.
Dalia lassan magához vonja a fickót. Közvetlen közelről néz a szemébe.
Váratlanul lefejeli, és ledobja a kőre. A mi fiúnk négykézláb mászik a lépcső felé.
– Elég lesz – mondom.
– Hoztál lakatot?
– A kocsiban hagytam. Eredetileg Cydért jöttem, mint detoxikáló kommandó.
A fickó hirtelen felszökken, és szilajul nekiront a lépcsősornak. Dalia a korlátra veti magát, néhány métert csúszik lefelé, majd gyönyörű ugrással levágja a kanyart, és a szökevény elé kerül.
A legény dühödten nekiront, de csak a harcművésznő lábába ütközik, amely csattanósan lesegíti a lépcsőkön.
Dalia utána veti magát, csaknem szánkázva. Az utolsó fok tövében lábai ollójába kapja a földön mászó fickó nyakát.
Hirtelen felül, ökle lesújt.
A mi fiúnk ernyedten elnyúlik a forgácson.
Cyd megszólal a fejünk fölött.
– Úgy rémlik, eltoltátok a reggelinket. Pedig szívesen bekaptam volna egy ham and eggset, sonkával és tojással.

 

 

A zsaruk eltakarítják a legényeket. Búcsúzóul megígérem nekik, hogy egy óra múlva találkozunk.
Míg hazafuvarozom Cydet, Dalia szótlanul kuporog a hátsó ülésen. Néha rápillantok a tükörből, s megállapítom, hogy rettegni látszik. Töröm a fejem, mivel vidíthatnám fel.
Cyd kikászálódik a kocsiból, azután gurgulázva bedübörög a házba, mert az izgalmak multával kiújultak gyomorbántalmai.
Hátranézek. Dalia a száját harapdálja.
– Nem ülsz mellém? – kérdezem, miután visszakéredzkedem a magáradt autófolyamba.
Némán rázza a fejét.
Egy pasas, élénkzöld BMW-vel, nekem ront balról, egyenesen egy stoptábla mögül. Szitkozódva felém rázza az öklét, majd száznegyvennel elsöpör.
– Futni hagyod? – sóhajtja Dalia.
– Öregszem. Kezdek szentimentális lenni. Lassan elhullanak a fogaim. Jut eszembe, nekem is volt ám tantim. Negyvenéves korára elhagyták őt a fogai, összesen öt rágója maradt, szanaszét a szájában. Szegény nagyon elmázolódott, nem győztük vigasztalni Martinnal. Ne búsulj, ezentúl veled csináltatják az ementáli sajtot, mondtuk, de még az is lehet, hogy felvesznek a vonatra jegykezelő automatának, és még átállítani sem kell, elég, ha fordítva dugatod a szádba a jegyeket. Valahányszor meglátogattuk, tökmagot, ropogós zsemlét vittünk neki, hátha jobb kedvre derül. Aztán egy napon elújságolta, hogy becsavarozható fogakat csináltat. Kérdeztük, honnan szerez donorokat a leendő fogsorához? Tán lemegy az utcára egy bunkóval, és kitördeli az arra járók szájából a ragokat?! Vele izgultuk végig a kormány költségvetési vitáját. Mind az öt fogával felkacagott volna, ha a pénzügyminiszter előáll azzal, hogy kiveti a fogadót. Képzelheted a kárörömét, pár garassal megúszta volna az egészet. Mi meg azon szurkoltunk, hogy hagyják a fenébe a csontfogadót, inkább a beépített fogsorra rójanak ki luxusadót. Végül a tanti kilátásba helyezte: amint a szájába veheti a borotvaéles protkóját, első útja hozzánk vezet majd, és szitává rág bennünket.
Megérkezünk a kórházhoz. Dalia megfogja a kezemet a liftben. A vállamat nézi.
– Szerinted megismer?
– Naná, amikor találkoztunk, körülbelül a harmadik szavával téged kérdezett. Komolyan megrémült, amikor mondtam neki, hogy nyakon lőttek.
– Nem csak azért mondod, hogy megnyugtass?
– Hogy lehetsz ennyire gyerek?!
– Ne haragudj – dünnyögi.
Fejcsóválva végigmérem. Hihetetlen, ezt Marcel művelte volna vele!?
Benyitunk a kórterembe. Marcel felpillant, s nyomban kivillantja hegyes szemfogait.
– Már éppen azon gondolkoztam, hogy meglátogatlak benneteket, ha ti nem jöttök. – A rémült Daliára néz, hosszan, fürkészőn, felvont szemöldökkel. – Egyet ígérj meg. Amikor pár percig nem velem leszel, kifekszel a napra. Fakó vagy, akár egy emlékkép.
Kihátrálok az ajtón.
– Hé! – szól utánam Marcel.
– Délután visszajövök.
– Ki akarok jutni innen!
– Ezt nem játszod el velem még egyszer! Komplett kórházi pillangó vagy. Dalia vigyázni fog rád. Addig le nem teheted a lábad az ágyról, míg teljesen rendbe nem jössz.
Kimenekülök a folyosóra. A végén még kikészít a barátaim érzelmi élete.

 

 

Laco vörös szemmel, zsibbadt arccal könyököl az asztalánál.
– Nem sikerült a randid?
– Hülye az a Neyt. Vacsoráztunk, lambadáztunk, elhangzott, hogy „Hozzád vagy hozzám?”. Kikötöttünk nálam, körbenézett, kitakarított, kiszórta az összes óvszeremet, mondván, hogy dohosak, hajnaltájt végre letette a porrongyot, ledőlt mellém, és még csak fel sem ébresztett!
– Jaj, jaj – sóhajtom részvéttel.
– Nincs vége. Amikor felébredtem, tudtam a kötelességemet, de nem engedte, hogy tegyem. Azt mondta: majd habos ruhában, mirtuszok közt! Mirtuszok! Velem! Majd ha tintakék hó hull Egyiptomra! Hanem, te aztán jó fogást csináltál. A négy kis folyosópiktor négy kis növendék fasiszta. A házkutatásnál mindegyiküknél egy rakás fegyver került elő, és Neyt még azt is kibendzsózta belőlük, hogy az a minapi tetőlövészkedés csak az első volt a játékaik sorában, mert mindegyik srác készült egy-egy „beavatási akcióra”, a másodikra ma este került volna sor, az arab negyedben. Ennyi. Ja, és egy Ian Sacro nevű magánzsaru keresett. Mellesleg, mit akarsz itt?! Hétfőig szabadságon vagy.
– Csak azért ugrottam be, hogy kérdezzek kettőt. Első: Ian Sacro címe. Második: hogy hívják Larry menyasszonyát, és hol találom meg őt?
Mindkét kérdésemre választ kapok. Öt perc múlva kisuhanok az épületből.
Semmi bajom a magánszimatokkal, legfeljebb csak annyi, hogy nem olyanok, amilyennek Chandler megálmodta Philip Marlowet. Immár nem csak a valóságban különböznek, hanem a regényekben is.
Philip Marlowe óta kivesztek az emberi magánzsaruk. Humanoidok nyakalják a whiskyt, bogozzák a titkot, törik a csontot. Egyáltalán, ki az az Ian Sacro?!
Rövidesen megtudom.
Ambrose Hern házához közel, hasonlóképpen álangol stílusú épületben találom az irodáját. Emberem a földszinten rendel, az emeleten lakik. Belépek a bokáig érő kapun, és megtorpanok a bejárati ajtónál.
Nem hiszek a szememnek. A csengőgomb alatt pénzbedobó nyílás kellemkedik, akár egy automata vécé ajtaján.
– „A csengő csak a megfelelő érme bedobásával működtethető!” tájékoztat egy táblácska.
Kedvem szottyan, hogy jól belerúgjak az ajtóba. Igen, pontosan ott, ahol már amúgy is jócskán kopottas.
Sacro még egy lépést sem tett, egyetlen poligám hitvest ki nem lesett, le nem fotózott, és mégis megkereste a betevőjét, amennyiben elegendő számú látogatót tudott a házához toborozni! Zseniális.
Beejtem az érmét. A csengő eljátssza Solveig dalát.
Az ajtó kitárul.
Magas, kockafejű, fekete hajú, fekete szemű, kikefélt bajuszú, negyvenes férfi terem előttem. Szürke alapon még szürkébb csíkos szövetnadrágot visel, gombolós nadrágtartóval. A szoros gumipántok a hónaljáig emelik a gyűrött ruhadarabot, jelentős részt elfödvén kávéfoltos atlétatrikójából.
Pukedlizem, köszönök, elsóhajtóm a nevemet.
– Sacro vagyok – feleli. – Bejön?
– Beszélhetünk az utcán is, meteorológiailag semmi akadálya. Gondolom, a maga részéről sem merül fel akadály, hiszen, ha jól számolom, legalább kétszer keresett. Miben lehetek a segítségére?
– Jöjjön.
Követem. A pasas a pedantéria és a hanyagság furcsa keveréke, irodája sem másféle. Ízléses, ódon bútorok közt egy sereg oda nem illő, rendetlenül szétszórt holmi hever, ám a helyiség fő attrakciója a kávé- és colaautomata. Pénzbedobós, persze.
Sacro, látván, hogy a böhöm gépet csodálom, vállat von.
– Azt hittem, jó ötlet, hogy eszeveszett nagy forgalom lesz itt mondja. Kér kávét?
Kétszer bokán rúgja, háromszor halántékon üti az automatát, mire az buzgón kitálal.
Sacro a kezembe nyom egy papír poharat, hideg, állott kávéval csordultig töltve. Leteszem az íróasztal sarkára.
– Leülhetek, vagy előbb perselyezzek? – kérdezem.
– Hálás lennék, ha nem cikizne.
Befurakodik eltorlaszolt asztala mögé, levágja magát a karosszékbe, megpengeti nadrágtartója gumijait, kettőt sóhajt, és rám néz.
– Lydia Marshall az ügyfelem. Volt – közli. – Lydia Marshall Larry menyasszonya. Volt.
Felvonom a szemöldökömet.
– Tehát?
– A mélyen elszomorító haláleset után fordult hozzám a hölgy. Ismeri őt?
– Nem.
Sacro összecsücsöríti a száját. Homlokráncolva töpreng, hogy minél érzékletesebb képet festhessen exügyfeléről.
– Nos, képzeljen maga elé egy elefántcsont színű szépséget. Sörénynek is beillő fekete hajkoronával. Mélyen ülő, ferde metszésű macskaszemekkel. Csupa telt ajkakkal, melyek egyenként is olyanok... – Sacro elhallgat, fájdalmas sóhajt hallat. – Kész pornográfia az a nő. Érett dinnyék a keblei! Lydia tudja, hogy vonzó. Vőlegénye halála után eljött hozzám, sírt dühében, mert elesett a házasságtól. Lydia és Larry West kapcsolata egy éve tartott már, a hölgy lakást, kocsit, miegymást kapott, ezután következett a jegygyűrű. Lydia itt maradt pénztelenül, nyomorultul. De örökölt egy sztorit. Ezzel jött el hozzám. Larry West felvett a kocsijába egy sérült férfit, aki kínjában, dühében elmesélte, hogyan jutott idáig. A vőlegény hazaérkezése után felhívta Lydiát, és töviről-hegyire beszámolt neki mindenről, azt is elmondta, hogy délutánra várja magát, a kocsijában felejtett tárgyat pedig postázta a címére. Lydia nem vette komolyan vőlegénye félelmét a stoppostól. A halálesetet követően felkeresett engem, s megbízott azzal, hogy járjak utána, igaz-e a gyilkos által kitálalt történet. Míg én szimatolgattam az ügyben, ő mást gondolt, személyesen felkereste a sztori főhősét, és intim viszonyt létesített vele, majd megköszönte az én fáradozásomat, és elbocsátott.
– Gömbölyű – bólintok.
– A következőket tudom: maga találta meg a holttestet, és az öngyújtót megkapván Nitzbe utazott, de Christian Mason Shononnal nem találkozott. Kiderítette a gyilkos személyét, majd dolgát jól végezvén felhagyott az üggyel, miként a hivatalos nyomozást vezető rendőrhadnagy is.
– A gyilkost is megtaláltam, két ízben. Először élve, másodszor halva. Az ő gyilkosait is felszolgáltam. Mindezt nem dicsekvésképpen mondom, pusztán csak azért, mert úgy fest a helyzet, mintha kihallgatáson volnék.
– Úgy érti, hogy információkat veszek le magától, melyeket nem viszonzok?
– Gondolom, előbb perselyezni kell.
Sacro végigmustrál, a cipőm orrától a hajamig. Elhúzza a száját.
– Maga feleannyira sem erotikus, mint Lydia.
– Momentán nem erotikus mivoltomban tartózkodom itt. Azt az oldalamat ritkán mutogatom munka közben.
– Lydia jelenleg Christian Mason Shonon szeretője. Shonon mostanában a linei lakásában tartózkodik, üzleti ügyei szólították a fővárosba.
Elismerően füttyentek.
– De szépen csengett! Nem volt maga újságíró? A következő mondatába szője be azt, hogy „górcső alá vette”, attól még sikítani is hallhat.
– Hehe – fintorog. Nem hagyja magát kizökkenteni. – Shonon nős. Lydiával különféle motelszobákban randevúzik. Attól tartok, hogy volt ügyfelem zsarolni próbálja őt.
– Lassan-lassan a tárgyhoz érkezünk. Mit kellett önnek kiderítenie Shononról? Kiderült-e valami? Miről szólt Larry története, amelyet Lydia zsarolásra használ fel?
– Nahát, maga mindvégig figyelt rám!?
– Feszülten. Sikerült is kiszűrnöm a szavaiból a következőket: ön felettébb aggódik Lydiáért. Felületesen szemlélve féltékenynek is hihetnem, de amiért engem idehívott, az nem más, mint szívbéli aggodalom.
Sacro felsóhajt, homlokáról verítékcsepp pottyan a trikójára, megtekinti, miként szívja be a pamut a nedvességet, majd ismét elsüti néhányszor nadrágtartója gumijait.
Hagyom, hadd bíbelődjön, hátha egyedül is kitalál zavarából. Hirtelen felkapja a fejét, tenyerét végighúzza fényesre simított haján, újabb sóhajt hallat, s az államra szegezi tekintetét.
– Nos, szerelmes vagyok a hölgybe. Volt néhány randevúnk. De Lydiának nem a magamfajta csóró kell, neki gazdag férfira van szüksége. Viszonyt kezdett Shononnal, ám az én megítélésem szerint egyikük sem lel benne fergeteges élvezetet.
– Miben lehetek a segítségére?
– Kapja el Shonont! Kapja el, mielőtt az a szemétláda megölné Lydiát! – üvölti, ököllel csapkodva az asztalt.
– Birtokába jutott ön olyan bizonyítéknak, amely Shononra nézvést...
– Itt ül! – üvölti, két kézzel a levegőbe hajítva az asztalán fetrengő papírkupacot, majd félrerántja a fejét a mélán szálldosó lapok elől. Hiába, brillantinos haja összeborzolódik. – Itt ül, és fontoskodik! Menjen, tépje le a tökeit annak a szarházinak!
– Miért? – érdeklődöm zavartalanul.
Sacro felugrik, két tenyérrel az asztalra támaszkodik, és így marad, görbén. Rám néz a szemébe lógó tincsek alól.
– Szóval „miért”!? Micsoda lelketlen, piszkos kis rendőrnyomozó maga! Elindul egy nyomon, aztán otthagyja a francba az egészet, a nyom végén meg ott röhög egy eszement őrült, és tovább gyilkol.
– Ön gyilkossággal vádolja a tiszteletreméltó Christian Mason Shonont?
– A tiszteletreméltó úriember húsz évvel ezelőtt kinyírta két diáktársát egy táborozáson! Álmukban támadt rájuk, és azért volt olyan marhára mérges, mert azok nem akartak részt venni az ő vadászjátékában, amely arról szólt volna, hogy ő és Hern fegyverrel kergeti az erdőben a másik kettőt. A szerencsétlenek nemet mondtak, majd nyugodtan lefeküdtek aludni. Shonon pedig megállt az alvók fölött, és mindenekelőtt megvakította őket, mert nem bírja elviselni a szemeket. Kérdezősködjön a vadásztársainál: ha elejt egy állatot, valakit előreküld, ő már csak akkor megy a tetemhez, ha a társa jelenti, hogy eltávolította a szemeket. Nos, megvakította, majd fejszével agyonverte a diáktársait. Hern mindvégig mellette volt, csitítani próbálta, de igazából ő is félt tőle. A gyilkosság után Shonon hirtelen kijózanodott,és nagyon is magánál volt, amikor takarókba csomagolták a hullákat. Saját kabátjaikat húzták a halottak fejére! Eszükbe sem jutott, hogy a fiúk szülei átfésültetik a tavat, amelybe a holttesteket süllyesztették. Hern pénzt kapott, hogy hallgasson. S amikor ez a pénz elfogyott, belekeveredett ebbe-abba. A börtönben aztán megszabadították maradék gátlásaitól. Legutóbbi szabadulásakor Shonontól akart pénzt szerezni. Elment Nitzbe, hallott az erdőirtási ügyről, erre felajánlotta szolgálatait a régi havernak, ám Shonon körberöhögte őt. Ezután Hern kölcsönt kért tőle, azt sem kapott. Akkor azt mondta, hogy ha sem a munkája, sem a barátsága nem kell, Shonon fizessen a hallgatásáért. Újabb kacagás: ha kinyitod a szádat, rád kenek mindent, életfogytig csücsülhetsz a sitten! Hern berágott, ellopta az íróasztalon álló öngyújtót, elballagott az erdőbe, avarkupacokat emelt a Bogdan-ház körül, és meggyújtotta azokat. Azt remélte, hogy börtönbe juttatja Shonont. Mindezt elmondta Larry Westnek, majd rádöbbent, hogy baromságot csinált, elment hozzá, és végzett vele. Shonon kacaghat a markába, hótiszta a gyújtogatásban, az ügy lezárult, a haver halott. Erre megjelenik Lydia, riszálja magát, lefekszik vele, majd előáll azzal, hogy mindent tud, de tiszteli a mondást, miszerint hallgatni arany, és megnevez egy arcátlan összeget.
– Ön ezért a hölgyért aggódik?!
– Maga tényleg ilyen lelketlen?! – nyögi Sacro.
– Egy fenét. Hiszen majdnem megszakad érte a szívem. Gyötri magát a klassz kis Lydiáért, akinek Larry halálában leginkább az őt ért anyagi veszteség szúrt szemet. Mit kíván tőlem? – kérdezem higgadtan. Nyugalmam megőrjíti Sacrót.
– Tépje le Shonon tökeit!
– Mire föl? Tud valamit bizonyítani a húsz év előtti ügyben? Arra hagyatkozzunk, amit Victor Hern mesélt Larry Westnek? Mindketten halottak.
– Csakhogy West továbbadta a történetet Lydiának. És ő is belehalhat! Erre vár?!
– Ez az ügy nem tartozik rám. Dirk Pershit hadnagy foglalkozott vele. Momentán nincs is ügy. Nekem ezt mondták, és megkértek, hogy felejtsem el az egészet. Még egyszer kérdezem: mit tehetek önért?
Sacro kiküzdi magát az asztal mögül, s a bal térdem mellett felül a műtárgy sarkára. Összefonja karjait, s végre a szemembe néz.
– Lydia egy pénzéhes szuka. Kétszer megkeféltem, és szívesen megkefélném még vagy százszor. De ha lelkizni akarnék valakivel, nem őt keresném meg. Ő is tudja, hogy nem erős oldala a zsenialitás, mindenki tudja, Larry West is tudta. Korrekt házassági szerződést akartak kötni: Lydia szép a férje oldalán, mosolyog, ámde hallgat, ezért pénzt kap cserébe, jó sokat amúgy pedig a férje vagyonához semmi köze, azt nem örökölheti. Ért engem?
– Világhíres empala vagyok.
– Nem azt kérdeztem, megért-e!?
– Holott megértem.
– Szórakozik rajtam?
– Húzom az időt. Közben erősen töröm a fejemet azon a kérdésen, hogy mit vár tőlem, de nem tudok rájönni. Semmije nincs számomra, amivel bármit is kezdhetnék.
– Nincs?! – harsogja izgatottan.
Leugrik az asztal széléről, átszeli a szobát, futtában belerúg az automatába, mire is az megszeppenten ontani kezdi a kávét, colát, ijedt siettében még poharat sem ad hozzá.
Sacro megtorpan a szoba túlsó sarkában. Lassan visszalépdel, megszemléli a leokádott szőnyeget. Megcsóválja a fejét. Összetapadt tincsei az arcába buknak.
– Ezt a rohadt perzsát a kölcsönzőtől – bérelem.
– Mossa ki slaggal a hátsó udvaron. Tehát, mi kézzelfoghatót tud felhozni Shonon ellen?
– Semmit! Semmit! Semmit! – ordítja dühösen, és ököllel nekiugrik a gépnek. Kávét, colát már nem, de jelentékeny dózis papírpoharat kap tőle.
Felállók.
– Eszerint vége a mesematinénak.
Sacro elém penderül. Megragadja a vállamat. Lehajol hozzám, szeme az enyémmel egyvonalba kerül. Az övé fekete lángcsóvákat lövell.
– Kénytelen leszek magam megölni azt a szemét állatot! Megölöm, meg én! Azután megkefélem Lydiát, és végül végzek magammal is. Ezt akarja?
– Azért akart velem beszélni, hogy megkérjen: ugyan, öljem már meg Chris Mast?! Szívesen segítenék önön. Nem tudom, létezik-e bérgyilkos futárszolgálat. Utánanézek, és ha találok ilyet, küldetek egy motoros-specialistát. És ha netán úgy gondolja, hogy eleget szorongatta a vállamat, nyugodtan elengedheti, nem fogok felháborodni.
Visszahúzza a kezét. A hajába túr, már nem bánja a brillantint.
– Bocsásson meg, kiborultam. Szünet nélkül arra a gyönyörűséges női testre gondolok. – Lufikat rajzol a levegőbe, utánuk pillant, felsóhajt. – Azok a duzzadt keblek! Az a pompásan síkos combköz! Azok a duzzadt, bíbor szeméremajkak! Mint két hatalmas, érett szeder!
– Majd hazafelé veszek valami erotikus ponyvát, ne fáradjon – vetem közbe.
Tartok tőle, hogy ez a beszélgetés utóbb semmiben sem fog különbözni attól, amelyet Hern folytatott Larryvel. Ha Sacro csak egy morzsányit is megőrzött férfiúi méltóságából, hamarosan elszégyelli magát.
Sacro meg se hall.
– Lydia is odavolt értem. Amikor meglátta lüktetve ágaskodó férfiasságomat, azt mondta: na, te két méterről is beletalálsz a kagylóba!
Nem tehetek róla, erről eszembe jut egy éjszaka, amelynek jelentős részét néhány bűnöző megjelenésére várva egy himbálódzó lakókocsi alatt lappangva töltöttem, miközben a fejem fölött két férfi szeretkezett, ezerképpen becézve egymást. Majdnem elszúrtam a készülő akciót, amikor az egyik pasas így szólt a másikhoz: édes, csücsöríts a popsiddal!
Sacro végigmér. Felrezzenek. Lehet, hogy mondanom kellene valamit?
– Rajtam vigyorog? – kérdezi fortyogva. – Nem hiszi, hogy Lydia imádott kefélni velem?
– Dehogynem. Remélem, nem kérek lehetetlent: kíméljen meg a szederjes szeméremajkak további analízisétől. Távoznék, ha nincs ellenére.
S végre, kiugratom belőle a közlendőjét.
– Távozzon! Én a sarkukban leszek! – Odarohan a szemközt terpeszkedő szekrényhez, és fellépi az ajtaját. Elefántölő flintát kap a kezébe. – Látja ezt?!
– Látom – felelem őszintén.
– Ezzel fogok ólmot pumpálni abba a rohadékba! Ma éjjel! Mert nem tévesztem őket szem elől! Reggel felhívtam Lydiát, és kiduruzsoltam belőle, hogy legközelebb mikor és hol hágja meg a kecskebakja. Maga csak nyugodtan forduljon a másik oldalára, ha feltelefonálják hajnaltájt, és közlik, hogy egy férfi szétlőtt egy másikat a Musztáng Hotelben, azután öngyilkos lett. Csak egy szokványos féltékenységi drámának fog látszani! Holott én Lydia életét mentem meg!
– Biztosan megéri – felelem. Az ajtóhoz indulok.
Sacro utánam lendül, de félúton meggondolja magát, és inkább az ártatlan automatát rúgja oldalba. Az elkínzott gép már nemigen tud mit adni. Böffent néhányat, s kiejt magából egy pénzérmét.
Sacro fürgén lehajol a garasért. Megköpdösi, mielőtt zsebre vágná.
A kilincsre teszem a kezem.
Nem hiszem, hogy áthatol a dühén az én szelíd szavam, mégis próbálkozom:
– Zárja el a muskétát a széfjébe, és higgadjon le.
– Vegyek egy másik kurvát, mi?! – fortyogja borzasan. Miért nem teszi hozzá? Istenem! Tényleg egy másik kurvát kellene vennem!
Kimenekülök a házból.

 

 

A szánalomra méltó elözvegyült menyasszony egy harmincemeletes luxuspalota tizedik szintjén nyomorog. Portaszolgálat és fegyveres őr gondoskodik kényelméről, biztonságáról.
Hála az igazolványomnak és néhány szikrázó mosolynak, a daliás testőr kíséretében a lakás ajtaja elé jutok. Becsöngetek. A dalia diszkréten visszavonul.
Szende leány jelenik meg a küszöbön. Belepillant az igazolványomba, majd becsukja előttem az ajtót.
Ácsorgók, enyhén unatkozom, már-már csatlakozom a folyosószegletben szövögető pókhoz, hogy jobban teljék az idő, amikor újra kitárul az ajtó, és a leány beszólít.
Tiritarka kárpittal bevont ülőbútorokkal telezsúfolt szalonba kísér. A padlót, a székeket, a kanapékat színes bársonyba húzott párnák borítják. Ennyi párnával egy teljes női tánckart meg lehetne fojtani.
Lydia belép. Akár a Csárdáskirálynő, mérföld hosszan maga után húzza fekete fésülködőköpenye selyemuszályát, sötét sörénye hasonlóképpen lobog mögötte.
Sacro pontos személyleírást adott a hölgyről. Lydia hozzám suhan, könyékig érő kesztyűbe bújtatott karja meglebben előttem, akár a hattyúnyak, s hellyel kínál.
– Innivalót? – kérdezi.
– Köszönöm, majd legközelebb. Most inkább beszélgetnék.
– Velem? – susogja igéző mosollyal.
A szobalány felé intek.
– Vele már beszélgettem.
– Isaura, elmehetsz – susog Lydia.
Úgy fest, ez a normál beszédhangja.
– Isaurának szólítja a komornáját? – kérdezem.
– Ez a neve.
– Sajátságos.
– Elegáns – feleli különös, illó cigarettafüst hangján.
Szemrevételezem a széthajigált párnákat.
– Párnabolond? – érdeklődöm. Köhintek kettőt, mert veszettül kapar már a torkom.
– Hát nem cukin enteriőrös?! – mondja.
Előrehajolok ültömben.
– Hogyan? – kérdezem.
Magamban fohászkodom: én istenem, jó istenem, add, hogy el ne röhögjem magam!
– Enteriőrös. Nem ismeri ezt a kifejezést? Pontosan én sem tudnám megmondani, mit jelent, de valami ilyesmit – magyarázza, lebegő mozdulattal a keblére karolván a szalont.
– Aha. Larry jó haverom volt, anno.
– Részvétem – feleli. Elnyúlik az egyik kanapén, kivillantva feszes bőrű combjait. Hátraveti a haját, dús ajkait csücsöríti. – Kár érte. Zseniálisan értett a pénzcsináláshoz. Az ágyban is nagyon igyekezett, de a businessben jobb volt.
Csonttalanul, akár egy macska, átgurul a fél vállán, s kissé kicsavarodva, immár a mellkasát domborítja elém. Mindehhez leszegi a fejét, alulról néz rám kacér szemmel.
– Van szemüvege? – kérdezem.
– Úgy látok, mint egy sas.
– Lát engem?
– Persze.
– Akkor lássa be, hogy pocsékba megy a kígyózás, inkább térjünk a tárgyra. Mennyit követel Shonontól?
– Három milliót. Chris küldte magát?
– Nem ő küldött. Isaura nem jelentett be? Denisa Wry vagyok, zsaru. Larry a halála előtt felhívott, és elmesélte Victor Hernnel esett kalandját.
Lydia felül, maga köré tekeri a selyemköpenyt, mind a hat méternyit. Elrámolja a melleit, levesz néhány luxot a szeméről.
– Zsaru?! – suttogja.
– Kislánykoromban enteriőr szerettem volna lenni, de végül is csak zsaru lettem – felelem. – Shonon hajlandó fizetni?
– Miről beszél? – sziszegi.
– Az ön által épp az imént említett három millióról.
– Félreértett valamit. Semmiféle millióról nem tettem említést.
– Ön úgy lát, mint egy sas, én úgy hallok, akár egy enteriőr. Shonon hajlandó fizetni?
Lydia felpattan, széttárja köpenye szárnyait. Egyetlen borotválatlan porcikája sincs.
– Ha nem fizet azért, akkor fizet ezért! – visítja, immár egy elnyomott csikk hangján.
– Úgy hallom, az ön vonzereje csak mérsékelt hatást gyakorolt Shononra.
– Ki mondta ezt magának?
Jól van, angyalom, pörögj csak.
Hátradőlök a széken. Megvonom a vállam. Lesütöm a szemem. Megköszörülöm a torkomat. Azután álnokul felsóhajtok.
– Bocsánat, ez nem volt fair. Ezt nem lett volna szabad elmondanom. Nem is sejtettem, hogy ennyire felzaklatom.
– Hogy felzaklat?! Engem?! Maga?! Ezzel?! Igenis felzaklatott! Ha akarja, jegyzőkönyvbe veheti, hogy Chris csak azért terjeszt rólam efféléket, mert egy perverz állat!
Mielőtt megszólalnék, elfojtom magamban a vágyat, mely arra ösztökél, hogy sürgősen menjek épeszű emberek közé.
– Hát én nem tudom – hebegem, remélve, hogy Oscar-díj esélyes alakítást nyújtok –, nekem az a dolgom, hogy elbeszélgessek ezzel-azzal, aztán tákolok valamit a hallottakból. Larry is mondott egy keveset, Victor Hern is, persze, akkoriban, midőn még éltek...
– Mérsékelt hatást mondott? Maga minek nevezi azt, amikor egy pasasnak csak akkor áll fel, ha előbb kendőt köthet a nő szemére? Háromszor mentem el vele! Háromszor! És csak harmadszorra sikerült neki a mütyürkéjével, akkor is csak arra gerjedt, hogy beköthette a szememet!
– Előfordul, hogy egy gyönyörű nő ilyen hatást tesz egy félénk pasasra.
– Chris, mint félénk? Kacagnom kell!
És kacag. Megvárom, míg befejezi.
– Szóval nem akar fizetni? – kérdezem. – Nem lep meg, Chris Mas híres zsugori.
– Tudod, drágám – mondja higgadtabban, s mindjárt bensőségesebben is –, eddig nem akart, de most majd fog, mert aki egyszer belém kóstol, többé nem éri be a magadfajta girhessel. Majd minden alkalommal más színű kendőt kötök a szememre, és ha még a késbe is belemegyek, Chris olyan lesz, mint egy pénzdobáló automata.
– Bocsásson meg egy pillanatra, a kést nem egészen értettem. Mentségemül szolgáljon, hogy először utalt a jelenlétére.
Lydia elsuhan mellettem, és sarkig tárja az ajtót.
– Menjen. Nem vagyok teljesen hülye. Semmi köze a nemi életemhez.
– A végszóval egyetértek. Amit előtte mondott, azt még gondolja át néhányszor. Van életbiztosítása?
– Nincs.
– Akkor ma este maradjon itthon. Fejtsen babot a konyhában Isaurával. Viszlát.
Otthagyom cuki enteriőrjében.
Friss levegőre vágyom. Az utcán nincs ilyen.
Hazahajtok.
Lassú léptekkel sétálok át a kerten, Tarzan szorosan a combomhoz simul, farok híján az egész hátulját csóválva. Hirtelen otthagy, hogy megkergessen egy zúgva szálldosó bogarat. Komikus szökelléseit nézem a zöldtarka háttér előtt, s végre hatni kezd rám a növényekből áradó varázserő.
Piciklon egy parányi bokor előtt térdel áhítatosan, könyékig földesen.
– Isten hozott. Érezd jól magad – mondja.
Nem nekem. A frissiben elültetett zöldfélének. Ráhajol, és megcsókolja egyik tűlevelű ágát. Köhintek. A zavar legkisebb jele nélkül néz rám.
– Balzsamfenyő. Törpe marad. Ugye, eléggé gyönyörű!?
– Mi tagadás – felelem.
Tarzan elrobog mögöttem, ezúttal Fáraó Átkával hancúrozva. A cicus cikázva fut az élen, az eb kínosan kerülgeti a növényeket. Velem kivételt tesz. Valahányszor a közelemben vezet el az útja, megtaszít a csípőjével.
Piciklon feláll, elmosolyodik.
– Ismeri a bölcseletet? „Ha három óra boldogságot akarsz: jól rúgj be! Ha három nap boldogságot akarsz: házasodj meg! Ha három hét boldogságot akarsz: hizlalj fel egy disznót, és edd meg! Ha életed végéig boldog akarsz lenni: gondozd a kertedet!”
– És ha három perc nyugtot akarsz: verd orrba a kutyát! – fűzöm hozzá, elhessentve a mámoros Tarzant.
– Erről jut eszembe – Piciklon lehalkítja a hangját, mintha vajúdó asszony volna a háznál –, legyen figyelmes Danielhez. A kedves férje nemrég jött haza. Kérdeztem, autóbalesete volt-e. Mivel úgy nézett ki, mint egy sírlakó. Azt felelte, afférja volt valakivel. De az illető pofára esett, mint bankrabló a spermabankban. S ezzel délcegen elbicegett, egészen vékonyka vércsíkot húzva maga után.
– Hány perce ennek? – érdeklődöm.
Belloq megkeserülte a költözést. Többé nem térhet be Martin lakásába, hogy restaurálja magát, mielőtt találkozna velem.
– Várjunk csak. Akkor kezdtem kiásni a balzsamfenyő helyét. Összekevertem a tőzeget a földdel, kavicsokkal...
– Azóta már tatarozkodhatott – bólintok türelmetlenül, Visszafogom magam, hogy ne rohanjak. Kényelmesen andalgok a házig.
Hadarva ver a szívem. Nyugalom. Piciklon még élve látta.
Szándékosan nagy zajt csapok, hogy Mogorva felkészülhessen a találkozásra. Mosolyt csiholhasson, visszavarrhassa letépett végtagjait, hajtűkkel rögzíthesse skalpját, aortáját.
Hosszas keresgélés után, a hintaágyban bukkanok rá. Ül és olvas. Nem tartja fordítva a könyvet.
Viszont tényleg úgy fest, mint egy sírlakó. Zúzódások, véraláfutások színesítik, főleg a frontális részeit. Remélem, Volodia sem néz ki különbül.
Megállok előtte.
– Tehát alkalmat adtál neki – mondom.
Bólint.
– Élt vele.
– Amúgy machósan, keményen megküzdöttetek. Megölted?
– Rosszabbat tettem vele: legyőztem.
– Eszméletlenül regényes. Eladhatnád a sztorit Hoollywodban. Hozzak jeget, borogatást, pakolást?
– Mint máskor? – kérdezi felvont szemöldökkel.
Kinyújtja lábait. Lám, lám, a fehér vászonnadrág is velünk költözött. A nadrág, amelyet folyton ki akarok hajítani, amelytől eszemet vesztem. A szigorú menetrend: Belloq hazatér, zuhanyozni vonul, hanyagul felölti a relikviát, és nekiáll főzni. Én pedig, bárhányszor elmegyek mellette, megállapítom, hogy férfi az istenadta, sőt.
– Mint máskor – felelem.
– Kösz, nem.
– Részletek?
– A részletek durván közönségesek, sértenék a füledet. Dióhéjban: Volodia szökni próbált, nem hagytam. Patrickék nem léptek közbe. Végül átjavítottuk a menetlevelet, és kedvenc zsoldosomat visszavittük a kórházba.
– A fülemet mostanáig sértegették.
Leülök mellé, s beszámolok Ian Sacronál és Lydiánál tett látogatásomról én nem kímélem meg őt a közönségesebb részletektől.
– Mit forgatsz a fejedben? – kérdezi.
– Hétfőig semmit. Még szabadságon vagyok. Illetve...
– Illetve? Hívd fel Lacot, ha az a bogár befészkelt a fejedbe.
– Tényleg befészkelt – vallom be. – Szerinted se hagyjam, hogy hétfőig rágjon?
– Csak azon múlik, mennyire vagy mazochista.
Keresek a száján egy ép pontot, és megcsókolom. Azután a telefonra vetem magam. Laco legott sopánkodni kezd, meghallván kérésemet.
– Engem utáljanak ki a számítógépesek?! Tudod, hány felderítetlen gyilkossági ügyet bíztunk a gépek emlékezetére?! Bele akarsz fulladni az aktahalmokba?!
– Múltkor írtál nekem néhány sort. Eszerint nem vagy tök analfabéta. Kérlek, jegyezd: engem csakis és kizárólag azok az esetek érdekelnek, amelyekben az áldozatokat megvakították.
– Ez morbid és gusztustalan – morogja.
– Pontosan ezért kellene lefülelnünk a tettest.
– Hát jó. Efféle állatból is százféle van. Szűkítsük a kört: az elkövetés szexuális motivációjú?
– Nem tudom. Nem. Lehet. Maradjunk annyiban, hogy minden érdekel.
– Minden?! – ismétli csúnyát kaccantva. – Ja, jó, hogy hívtál, hátha elfelejtem hétfőig: keresett egy nő, a neve Sammy Bogdan. Nem árulta el, mit akar, így aztán nem adtam meg neki az otthoni számodat. A másik: láttad Larry West boncolási jegyzőkönyvét?
– Látta valaki Pershiten kívül? – kérdezem epésen.
– Neyt – vágja rá. Az imént diszkréten a fülembe súgta, hogy ez a te gyermekkori haverod, aki miatt olyannyira beizzottál, AIDS vírushozdozó volt. Valószínűleg még sejtelme sem volt róla. Alighanem abban a boldog tudatban halt meg, hogy legalább AIDS-e nincs.
– Francba.
– Nofene. Ha a közelmúltban is haverkodtatok, szűresd meg magad.
– Az imént jártam a volt nőjénél, aki lázas promiszkuitásban tengeti életét... – Félbeszakítom magam. – Mondd, ilyen esetben értesítik a szexuális partnert vagy partnereket?
– Naná.
– Szólt valaki Lydiának, hogy nézesse meg magát, és addig is tegyen szüzességi fogadalmat?
– Nem ismerem a hölgyet. Az ügyben sem vagyok járatos, hála Pershitnek.
– Lydia a megtestesült pornográfia, s ezek nem az én szavaim. Sajnálhatod, hogy nem találkoztál vele.
– Nem figyeltél a közleményemre. Nem sajnálom. Pá.
Visszatelepszem Belloq mellé. Bárhányszor lélegzetet veszek, finom, friss levegő tódul a tüdőmbe. Fantasztikus élmény.
Sammy Bogdan, Akit csak veszett környezetvédőként emlegetnek Nitzben. Éjjel-nappal minőségi levegőt szív az erdőjében.
Kendő. Szemek. Kés.
Miért motoszkál ez a fejemben?
Vadászjáték. Fejsze, kés, szemek.
Vadászat. Megvakított állatok.
És megint: kendő, szemek, kés.
Most mi van? Ringatózom a hintaágyon és horror versikét költők? Belloq vállával a fejem alatt?
Ölbe veszem a telefont.
Hangom hallatán Pershit oroszlánüvöltést hallat.
– Azt hiszem, ideje, hogy közöljem magával: nem kedvelem, nem bírom, nem szeretem, utálom, gyűlölöm! – ordítja.
– Engem?!
– Magát!
– Nahát, hogy ma mindenki milyennyire negatív!? Egyébként szívből sajnálom, hogy nem viszonozhatom érzelemkitörését. Ugyanis ön némi megvetésen és szánalmon kívül semmi mást nem tudott kicsiholni belőlem. Ön egy olyan alacsony dolog, Pershit, amely ki sem látszik a földből. És most elmondom, miért hívtam: közölte ön Lydia Marshallal az örömhírt, miszerint a vőlegénye AIDS-es volt?
– Ki volt AIDS-es? – kérdezi.
– Lawrence West. A boncolási jegyzőkönyv szerint.
– Igen?
Megkarmolom Daniel karját. Pusztán csak azért, mert az esik kézre.
– Szokott ön boncolási jegyzőkönyveket olvasni? – érdeklődöm, szándékom szerint bájosan, valójában egyre idegesebben.
– Ha egyszer valakit agyonvernek és felszúrnak egy nyársra, akkor lehet valami más a boncolási jegyzőkönyvében, mint az, hogy agyonverték és nyársra döfték?!
– Amint látja, lehet. Az élet és a boncolási jegyzőkönyvek tele vannak apró meglepetésekkel.
– Na és, van ennek valami jelentősége az ügy szempontjából?
– Az ügy szempontjából pusztán csak annyi, hogy ha Larry West vírushordozó volt, akkor bizonyára a menyasszonya sem egyéb. Hogy ki kit fertőzött meg, anno, azt ne bolygassuk. A hölgy még ma is vígan fertőz.
– Komolyan arról akar meggyőzni, hogy nekem kellene pátyolgatnom az összes AIDS-est?! Í üvölti újult lendülettel. – Ez nem a rendőrség feladata.
– Nem, ez pusztán csak lelkiismereti kérdés. Tudja ön, hogy ez a kórság fertőző?
– Csillagom – feleli fortyogva –, ne aggassza magát. Igaz ugyan, hogy Lydia Marshall egy két lábon járó ivarszerv, de nem ettem bele. Nem csípem az ilyen nőket.
– Nem magáért aggódom.
– Akkor talán befejezhetjük ezt a terméketlen beszélgetést. Ha félti a kis mennyasszonyt, szóljon neki. Ő mostanában nem fog fertőzni. Manapság mennyi ideig tart a gyászév?
– Azt hiszem, mindenki az őt ért fájdalom függvényében gyászol. Ha vannak is bizonyos íratlan szabályok ennek időtartamára vonatkozóan, Lydiát aligha érdeklik. Mielőtt venném a búcsúmat, szeretnék szívből gratulálni önnek. Fogadni mernék, hogy pár év múlva ön lesz a belügyminiszter. Vagy az AIDS-ügyi miniszter. Na, csak azt akarom mondani, hogy ön ragyogó karrier előtt áll. Ezt az adottságaiból következtettem ki. Visszatérve a kellemetlen szexuális nyavalyára: magamra vállalom, hogy e kérdést megvitassam Lydiával. Ön ugyebár kapcsolatban áll a tiszteletreméltó Christian Mason Shononnal? Megemlítené neki ezt a kínos csekélységet? Csak úgy maguk közt, diszkréten. Hiszen Chris Mas nős, és nem is tudom, mit szólna a felesége, ha egy szép napon a baljós tünetek láttán kellene rádöbbenie, hogy élete párja veszélyes üzleti utakon járt.
– Mit mond?! – nyehegi Pershit.
– Uff – felelem és bontom a vonalat.
Belloq megmozdul a fejem alatt.
– Nos – mondja –, nem szeretnék ujjat húzni veled.
– De húztál. Emlékszel?
– Tényleg, feledhetem-e az emberéleten túl gyógyuló sebeket, amelyeket szereztem? Mire használod fel, amit ma összeszedtél?
– Még nem tudom, mi fog kifőni belőle. Magam előtt látom Pershitet, amint roskadtan ül és azon töpreng, mi a fenéről is beszéltem, majd azon, hogy miként figyelmeztesse Shonont. Mivel rutinos fekamasszírozó, előbb-utóbb eljut a megoldáshoz. Még ma felhívja Shonont, hogy tájékoztassa: mindent a lehető legügyesebben elsimított. Közben belekap egy-két részletbe, s teljesen mellékesen elejti Larryről a kis információt. A többi már nem az ő dolga.
– Ügyes. Ne feledkezz meg arról, hogy Shonon amúgy is zabos Lydiára a zsarolás miatt. Továbbá nem tévesztheti szem elől, hogy a hölgy ostoba, akár egy szatyor körömkefe, tehát akár lépten, akár nyomon eljárhat a szája. Mielőtt még elunnánk magunkat e sok szürke szereplő közt, vessünk egy pillantást Ian Sacrora, aki agyrontó szexuális lázban ég Lydiáért. Ő még mit sem sejt a fertőzés lehetőségéről, de gyanítja, hogy Shonon készül valamire ölbéli szerelme ellen. Pluszban féltékenység emészti. Ajjaj.
– Miért jajongsz?
– Azért, mert ma estéré áthívtam Donaldokat.
– Na és?
– Nem leszünk itthon.
– Majd nézik a tévét. Vagy a kertet. Te hová mész?
– Felajánlom neked szolgálataimat, mint testőr.
– Járni tudsz? – firtatom.
– Járni?! – Belloq felnevet. – Járni nem tudok. Most elbukfencezem a konyháig, és főzök egy kávét. Utána átszólok Donald szomszédoknak, hogy inkább holnap jöjjenek. Addig hívd fel Sammy Bogdant.
Tényleg. Sammy Bogdan, Nitzből. Aki elindította ezt a pazar lavinát, a nő, aki fest és erdőt véd, s ártatlan jóságával megőrjíti az amúgy sem épeszűeket.
– Sammy Bogdan – mondja az ismerős, fátyolozott-rekedtes hang a vonal túlfelén.
– Denisa Wry – felelem.
– Szia, lehet, hogy nem sokat kezdhetsz azzal, amit mondani szeretnék, de nagyon kikívánkozik belőlem. Eszembe jutott valami, azokból az időkből, amikor Shonon még nem volt városatya, csak egy gazdag helybéli polgár. A felesége nálam járt, megcsodálta a képeimet, és meggyónta, hogy a férje nélkül semmit sem vásárolhat. Azután egy este visszajött Shononnal. Mit mondjak: utálat, első látásra, biztosan ismered?! Shonon fel-alá járt a képeim között, és nyíltan fanyalgott. Főleg állatokat rajzolok állatokat, növényeket, különféle lényeket, magam álmodom meg őket. Szóval, a házaspár megtekintette a kollekciót, végül Shonon közölte, hogy köszöni, nem kérnek belőlük, ugyanis nem tapétázza ki a házát halottakkal. Mikkel?!, kérdeztem. Élnek ezek?, förmedt rám. Mert ha nem, őt ne bámulják. A felesége pedig bevallotta, hogy náluk a falakon csak tájképek, virágcsendéletek lógnak, ugyanis Christian megőrül a szemektől. Emlékszel a félszemű Raoulra?
– Lehet őt elfelejteni?
– Raoul volt Shonon vadászmestere a cifra időkben. A kocsmában Szemfurkának is hívták. Neki kellett az elfelejtett vadakat megvakítania, mielőtt Shonon odament volna a tetemekhez. Ha megkérdezték Raoult, hová tette a fél szemét, azt felelte: eladta. Miért mesélem ezt? Raoul nemrég eltűnt. Mondhatom, sokan fellélegeztünk. Alighanem még Shonon is, mert már terhes lehetett neki Raoul bárgyú ragaszkodása. Gondoltuk, Szemfurka lelépett végre. Ma reggel megkerült. Kóbor kutyák kaparták ki a tetemét az avar alól. Késsel végeztek vele.
– Megvakították – inkább állítom, mintsem kérdezem.
– Igen – sóhajtja Sammy. Nem tudom, mit lehet ebből összerakni.
– Illeszkedik a meglévőkhöz. Attól tartok, Shonon legenyhébb bűne volt az erdőirtási mánia.
– Elkapod?
– Szívesen.
Alighogy leteszem a kagylót, s Belloq elém állítja gőzölgő kávés csészét, megszólal a telefon.
– Ördögöd van – közli Laco. – Kettő, azaz kettő darab aktát kaptam kérdéseidre válaszként. Az egyik eset három, a másik ötéves. Mindkét áldozat prostituált. Motelszobai légyott, az ügyfél perverz: beköti a lányok szemét, megkötözi őket, azután kést ránt, és közösül a haldokló áldozatokkal. Nyom szinte semmi. Sehová se vivő váladékok, néhány piheszerű, sárgás hajszál. A motelportások a következő személyleírást adták az ismerős lányokkal látott pasasról: marha magas, bivalyerős, negyven körüli férfi, Stetson-kalapban. Esetleg kopaszodó, legalábbis gyér hajú. Eme azonosságok miatt együtt kezelték az ügyeket, kéz a kézben mentek a süllyesztőbe is. Egyáltalán, hogy néz ki a te Shononod?
– Bevallottam már, hogy sose láttam, drága Laco.
– Ez igen.
– Nekem mondod?!
Felhívom Ian Sacrot.
A szenvedélyes magánszimat kásás hangon vakkant a kagylóba.
Változatlanul dühösnek hallik, ám ezúttal nem pocsékolja rám negatív energiáit.
– Shonon? Hosszú, széles ipse. Kisportolt, jól táplált. Erős, arrogáns. De ne higgye, hogy mindettől jóképű volna. Nem jóképű, egyáltalán nem. Kínos gonddal borotvált, amolyan meztelen csigaképű ipse. Semmiarcú. Kopaszodik, hátul félkörívesen maradt valamennyi haja, már ha hajnak lehet nevezni azt a sárgás kacsapihét, ami a fején nő. Ő is tudja, hogy röhejes a tolla, télen-nyáron kalapban jár. Különben kalapbuzi, főleg a széles karimájú, vadnyugatias fejfedőket karmolja. Leginkább bézs és patkányszürke színekben.
– Köszönöm.
– Mit?
– A leírást. Sokat segített.
– Leírást?! – Sacro részeg kacajt hallat. – Megkapja a fejet is, holnap reggel, bár csak alumínium tálcán. Tanulmányozhatja vakulásig. Igen, magának adom! Ez lesz az én bocsánatkérésem. Ne haragudjon, hogy goromba voltam magához. És most mennem kell. Reggel számíthat Shonon fejére, ne feledje. Adjon borravalót a küldöncnek!
Bár volna még közölnivalóm, Sacro levágja a kagylót.
Belloq öltözködik.
Cipőbe lép, felcsatolja a hónaljtokot, elsüllyeszti a stukkert, vékony vászonzakót húz, és rám néz.
– Hová megyünk? – kérdezi.
– Nem mindegy, kripli? Ülj be a tolószékbe, kigurítalak a kocsihoz. Menet közben megnézheted a térképen, merre van a Musztáng Motel.
Belloq közel lép hozzám, egészen közel, szorosan.
– Kriplinek neveztél? – kérdezi.
Tudom, mi jár a fejében. A helyszűkével mit sem törődve befejezem a polócserét. A lengőbordámig érő modell helyett nadrágba gyűrhetőset húzok.
Néhány perc persze tovaszalad, mivel belemegyek olyan léhaságba, aminő egy szerelmes csók. Önfeledt pillanatainknak a vérszerintiek betoppanása vet véget.
– Rühellem a sulit – közli Ella, és áthajítja táskáját a nappalin. – A különórákat különösen rühellem.
– Egyet-mást azért ott is tanulhatsz – feleli az apja.
A lány végigméri.
– Az egy s másért vesztegessem el legszebb éveimet? Készültök valahová? Ne feleljetek, látom a sminkedet. Sok a lila a szemed alatt, Daniel. Mértéktartóbb lehetnél. Tudod, hogy púpos vagy?
– Tudom, lelkem – gyón az apa.
– Használni is fogod a púpodat?
– Remélem, nem lesz rá szükség.
– Bírom az optimista zsarukat – dünnyögi Martin. – Jaj! Halljátok?!
Bedőlünk neki, egy emberként fülelünk, percekig.
– Nőnek a fáink – mondja, miután mindenkit hülyére vett.
– Az agyad is nőhetne – morgom.
– Infantilis – magyarázza Ella. – És egy csipetnyit kretén is, de csak a büké kedvéért.
Ezután üvöltve kiszáguldanak a kertbe, űzni egymást. Tarzan szárnysegédül szegődik melléjük.
– Szerinted jót tesz nekik a kert? – kérdezem Belloqot a kocsiban.
– Az a baj, hogy csak ketten vannak. A te öcséd és az én lányom. Hol késik a mi gyerekünk?
– Nem tudom, Daniel. Gondolod, hogy mindent elkövetünk?
– Amikor az egyik doki azt tanácsolta, hogy havonként egyszer találkozzunk, azt is majdnem elkövettük, noha három nap után tébolyodottak voltunk már, de szerencsére egy másik dokira akadtunk, aki óránkénti együttlétet javasolt. Te fagyöngy teát ittál, én fodormentát. Árgus szemekkel figyeljük a naptárt, és egyetlen ígéretes percet sem vesztegetünk el. Hidd el, nem panaszkodom, mivel szerfelett kedvemre való ez a fáradozás. Ám hol van a kisded?
– Rajtam sem múlik. Lelkesen eleget teszek az előírásoknak, már ami a dolog technikai részét illeti. Ha egyszer sikerül végre, Donaldot és Cydet kérném fel keresztszülőknek, ha te is egyetértesz.
Daniel végigsimít az állán. Hümmög, tépelődik.
– Melyiküket gondoltad keresztanyának? – kérdezi.
– Ennek eldöntése hadd legyen az ő gondjuk. Korai erről beszélni, hiszen...
– Eléggé akarod? – kérdezi Daniel.
– Azt hiszem. Talán.
Sötétedik. Nyúlós, szürke alkonyat mászik a háztetőkön. Akadozik a forgalom. Egy piros lámpánál helyet cserélek Belloqkal. Ha ő vezet, gondolkozhatok.
De nem gondolkozom. Vessek számot azzal, hogy milyen kevéssé érdekel Shonon, Sacro és Lydia viszonya, viszálya?
Fázom az előttünk álló estétől. Lehet, hogy semmi sem történik.
Sacro részegen elalszik a kocsijában, Lydia megszerzi a millióit, és Shonon jóízűen félrelép.
Ehhez asszisztálják?!
A kert, talán a kert tette ezt velem, vagy maga Piciklon. Újabb kéregréteg olvadt le a szívemről.
Elég ebből a szentimentális fertőből!
Hol az a Shonon, hamm, bekapom?!
Ülünk a kocsiban a mértéktartóan elegáns, szivarfaliget mögé bújt földszintes motel előtt. Végignézzük Lydia érkezését. A hölgy testhez simuló, fekete bőroverállban lép ki a taxiból, a sofőrre csücsöríti ajkait, és bevonul az épületbe.
Két kocsival előttünk, Ian Sacro belekortyol a flaskájába, s mivel eközben csaknem nyakát szegi, arra következtetek, hogy fogytán lehet a konyakja.
Belloq sokáig töpreng, hogy minél precízebben összefoglalhassa Lydiáról alkotott első benyomását, majd így szól:
– A cenzúra sosem engedné képernyőre, kiskorúak szeme elé ezt a botrányos, ceruzahegyező szájat.
Újabb taxi gördül a motel bejáratához.
Sacro előrehajol a kocsijában. Leteszi a flaskát, felkapja az elefántölő Hintát.
Magas, már-már kórosan túlméretezett férfi lép ki a taxi hátsó ajtaján. Szemébe húzza napernyőnek is beillő, széles karimájú kalapját, kettőt lép a motel felé, és máris eltűnik a szemünk elől.
Felnyögök.
– Valóságos genetikai túlkapás a pasas.
– Sacro nem is csúzlival megy rá – feleli Belloq, s elballag körülnézni.
Bekapcsolom a rádiót. A műsorvezető zenét ígér ami következik, az úgy hangzik, mint egy hatalmas szörnyeteg szívdobbanásai, víz alatt. Hallgatom, de csak az őrülésig.
Csatornát váltok. Színtelen hangok, dallamtalanul beszélnek hozzám, érdektelenségeket, a háttérben valaki gitárhúrokat vakargat. A második dal az első mása, a harmadik úgyszintén, csak sokkal unalmasabb.
Megpöccintem a kővetkező gombot.
Freddy Mercury rockáriát énekel. Na végre, ez már zenébb. Rágyújtok, ellazulok.
Sacro is bőszen dohányzik, flintáját markolássza.
Belloq visszatér, közli, hogy a Shononék melletti szobát üresen, ablakát nyitva találta, s ő oda beveszi magát, továbbá, szégyen ide, szégyen akárhová, hallgatózni fog, mivel szeretne időben beavatkozni, már ha egyáltalán be kell avatkozni bármibe is. Aztán elmondja még, hogy nem kedvelné, ha malőr esetén Shonon közelébe sodródnék, mert a fickó úgy fest, mint egy masztodon és egy sárkánygyík mutációjának különkiadása, tehát inkább Sacroval foglalkozzam, ha kell, és szerinte kell is, hamarosan.
Röpke csókot lehel a számra, majd prolongálja.
Mire felpillantunk, Sacro eltűnik a kocsijából.
Még látjuk a hátát amint elszántan, miként csak egy életunt, ki főként mások életét unja, becsörtet a lengőajtón, elsodorva a száját tátó portást és két svédszőke, kéz a kézben sétáló fiút.
Utóbbiak a mordály láttán gépiesen a földre vetik magukat, előbbi, ahogy az egy vérbeli cerberushoz illik, ordítva Sacro után rohan, magyarázatot követel, majd elszáll, mint a macska, akit rajtakaptak a perzsán, kuporogva.
A pufókdad portás éppen felkászálódik, amikor Belloq, a kripli, forgószélszerűen elrobog mellette, gyönyörű ugrással átlendülve a hasaló svédek fölött.
Mire én is odaérek, a portás szert tesz a kellő lélekjelenlétre, bátorsága eddig sem hiányzott, és palackot ránt, hogy lepermetezzen egy kortynyi könnygázzal.
Elkapom a karját, és elfordítom magamtól, közben jól érthetően a tudomására hozom, hogy rendőrség, ám ő már fúj is, mákomra a saját arcába.
A svédekre hagyom a könnyező férfiút. Szuperszónikus sebességgel suhanok végig a folyosón, de nem dolgozhatom le a hendikepemet.
Rohantamban kitűnően látom, amint Sacro, kommadóst megszégyenlítő technikával berúg egy ajtót, és flintáját előre szegezve a szobába ront. Belloq, csak orrhosszal mögötte, a levegőbe emelkedik, és ráveti magát.
Ekkor már az ajtóban pihegek magam is.
Sacro és Belloq a flintáért hempereg a szőnyegen.
Lydia bekötött szemmel hever az ágyon, és áthatóan sikoltozik, összes öltözéke a csuklójára és a bokájára tekert kötélcsomó, elefántcsont színű hasán vékony, szamócapiros vérkígyó araszol.
Shonon az ágy mellett áll, elegáns öltönyben, félig felegyenesedve, döbbenten. Vércseppek málladoznak a markában tartott vadászkésről.
Belloq leüti Sacrot. Talpra szökken, a kezembe hajítja a mordályt, és Chris Mas felé lép.
Shonon megvillantja szemét, mely olyan fekete, mintha csak pupillából állna. Felsőajka elkeskenyül, már-már eltűnik elővicsorított fogai között. Ujjai begörbülnek, előreszegezi a kést.
– Dobja el. Rendőrség – mondja Belloq, szinte unottan, tudván, hogy kár a szóért.
Shonon különös metamorfózisában ő is felismerte az állati vadságot, mégis nyugodtan áll a férfival szemközt, s kísérletet sem tesz arra, hogy hónaljpúpja után kapjon.
Megrémít a kegyetlenül átszellemült, torz arc látványa.
Felemelem az elefántölőt, és a metamorfra szegezem.
– Christian Mason Shonon, letartóztatjuk.
A férfi rám pillant, eszelős vonásai kisimulnak, s lassan lehajol, hogy a padlóra legye a kést.
De nem teszi le.
Amikor a bal keze a cipőorra vonalába ér, szélsebes mozdulattal újabb kést ránt elő a zokniszárból, s úgy dobja belém, mintha csak zavaróan zümmögő szúnyogot hessentene el magától.
Belloq előrepattan, és félreüti a karját.
A kés, alig zavartatva, tovább száguld, és a combomba fúródik.
Nem érzek fájdalmamat. A sérülés tudatától hagy el az erőm, lerogyok a padlóra, s lehunyt szemmel megragadom a csontmarkolatot. Szétfröccsenő véremből az arcomba is jut. Kihúzom az övet a nadrágom derekából, és átkötöm a seb fölött.
Ordítani szeretnék. Az a kés, Lydia vérével, Shononnál maradt, és Belloqot fenyegeti.
Miközben az ágyon vergődő, bekötött szemű nő rettenetes, szirénázó sikoltozása betölti a szobát, és Shonon arca visszatorzul, Daniel kifordul, lába a levegőbe pendül, s megroppantja a metamorf vállát.
Chris Mas jobb karja ernyedten aláhull, a kés Lydia elefántcsont színű hasára zuhan.
Belloq előrelép, és mindkét öklével lesújt.
Shonon meginog, de talpon marad, ezúttal ő üt, bal kézzel, s Daniel a falnak tántorodik.
Sacro felemeli a fejét, nyöszörögve felkönyököl, körülpillant, majd hozzám mászik.
Mondani akar valamit, végül magába fojtja, s csak int a fejével, hogy húzódjunk félre. Értem nyúl, hogy segítsen, elhessentsem, mert ő nálam is gyötröttebben fest.
Mögötte Belloq elhárít egy ütést, és újra rúg, ezúttal Shonon bal vállát találja el, Lydia még mindig sikoltozik, egyre sikoltozik, s bár én sem tennék mást az ő helyében, szívesen elhallgattatnám.
A metamorf térdre rogy fájdalmában, immár egyik karja sem használható.
Daniel a háta mögé kerül.
Ekkor Sacro elvetődik mellőlem, marokra kapja az elefántölőt, és tüzet nyit.
Kilövi az egész tárat, s noha reszket a keze, nem téveszti el célpontját.
Belloq átlendül az ágy és Lydia fölött, s a falhoz simulva várja, hogy a mordály elhallgasson végre.
– Na – mondja Sacro, s eldobja a fegyvert, ráhajítja a szitává lőtt Shonon tetemére. – Na. A rohadt szemét.
Feltápászkodik, Lydiához tántorog, egyik tenyerét a nő szájára tapasztja, szabad kezével lerántja szeméről a kendőt, és ráborul a vonagló, véres testre. Ráborul, tincsei Lydia homlokára, arcába buknak, mint megannyi medúzaláb, és részeg dühvel csókolja, simogatja a nőt.
Belloq megragadja Sacro vállát. A szőnyegre fordítja a férfit, ám az tántorogva felszökken, és újra Lydiára vetné magát.
Daniel nem akarja bántani Sacrot, de el akarja távolítani az ágytól. Eltökélten szvingel a mind tébolyultabb, szándékától eltántoríthatatlan férfi előtt.
Végre a falhoz kényszeríti. Tenyerével odaszegezi, szólongatja, beszél hozzá.
Az ajtóban egyenruhás zsaruk állnak, megroggyantott térddel, két kézre ragadott stukkerral.
Közéjük hajítom az igazolványomat.
Lydiához szökdécselek, és lebontom végtagjairól a kötélcsomókat.

 

 

Hajnalodik, mire hazaérünk. Némán áztatjuk magunkat a zuhany alatt, némán nyúlunk el egymás mellett az ágyon.
Belloq az ujjai közé veszi a kezemet, s elalszunk.
Reggel vad telefoncsörgésre riadok fel. Kitapogatom az ágy mellett lapító készüléket, s beledünnyögök a kagylóba.
Dalia enyhén fátyolos, vontatott hangját hallom.
– Valami baj van? Tegnap nem jöttél vissza a korházba.
– Közbejött valami. Jól vagytok?
– Jól, komolyan. Denisa, emlékszel, mit mondtam nemrég? – kérdezi lehalkított hangon.
– Mire célzol?
– Azt mondtam, hogy ha egyszer, valami elmebaj folytán azzal állanék elő, hogy megkérték a kezemet, és én igent mondtam, sürgősen csukass kényszerzubbonyba.
– Valaki megkérte a kezedet?
– Nem. De ha ez mégis előfordulna, légy kéznél, hogy félrevonhassalak, és legalább neked azt mondhassam, hogy NEM!, NEM!, NEM! És kérlek, próbálj velem együtt kitalálni valami kitérő választ, amit az anyakönyvvezetőnek adhatnék, olyat, ami az ő szemszögéből nézve igent jelent, ám amiről te meg én tudnánk, hogy voltaképpen: NEM!
– Most megkértek vagy sem?!
– Nem kértek, de minden eshetőségre fel kell készülni.
– Értelek. Gondolkozni fogok a problémádon. Mellesleg felhívok egy varrónőt. Talán holnap már mehetsz is próbálni.
– Semmi fátylasat nem akarok.
– Nemigen fátylazzák a kényszerzubbonyt. Add át csókjaimat Marcelnek.
Helyére teszem a kagylót.
Belloqra nézek, aki a tükör előtt ácsorog, s mintha illegetné magát. Elétárom a tényeket. Ő csak hümmög, s nem felel.
Odaszökdécselek hozzá, megnézem őt a tükörben, s érzem, megint elönt a szeretet, olyan mélységből, ahonnan csak olyankor tör fel, ha bajban, aggódásban figyelmeztet hatalmasságára.
Belloq hasán halványpiros pöttyök lüktetnek.
– Bárányhimlő?! – suttogom.
– Hát, nem váltóláz – sóhajtja fásultan.
Visszafekszünk.
Végtére is, mindkettőnket megillet némi pihenés.